ÉMILE ZOLA: PÁRIS

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-53-4 (online)
MEK-13630

Egy januári reggelen Fromont Péter abbénak misét kellett mondani a montmartrei Sacré-Coeur-templomban. Ez okból nyolcz órakor már ott állott a bazilika bejárata előtti dombtetőn. Mielőtt belépett, egy pillanatig szétnézett az óriási városon, amely lábai előtt elterült.

Már két hó óta metsző hideg, fagy és havazás volt. Komor és borzogató olvadás nedvességében uszott egész Páris. Az ólomszinü, határtalan égboltról sürü köd gyászfátyola ereszkedett az utczákra. Ugy látszott, mintha a város egész keleti részét, a munka és nyomor e külvárosait, vörhenyes füstgomolyagok borítanák, amelyeknek ködén át a gyárak és munkatelepek párázatát lehete sejteni, mig nyugaton, a vagyon és az élvezet városrészeiben, az oszladozó köd felderült és finom, átlátszó, mozdulatlan gőzfátyollá ritkult. Alig lehetett megkülönböztetni a szemhatár kerek peremét. A házak rengeteg tömbje óriási kőhalomnak látszott, amelynek mélyedéseiben pocsolyák csillámlottak, halavány páragomolyagokkal töltve be az ürt; mig a szürke háttérből koromfeketén domborodtak ki a magasabban fekvő utczák és az épületek ormai. Olyan titokzatos volt ez a fellegfátyolba borult város, mintha valami szörnyü pusztulás hamva takarná, mintha már félig belesüppedt volna a nyomorba, mintha a föld alá bujnék mindama rémségeken való szégyenében, amelyeket óriási tömkelege magában rejteget.

Péter vékony csuhájában a szokottnál még soványabbnak és komorabbnak látszott. Amint ott állott, merően maga elé bámulva, egyszerre csak előtte termett Rose abbé, aki eddig a templom pitvarának egyik oszloppillére mögül leste.

Izgatott és elfogult volt. Gyanakvó, bizalmatlan tekintettel nézett körül, hogy meggyőződjék, nincs-e valaki a közelben? Aztán, mintha még a magány se nyugtatná meg eléggé, - szembeszállva a fagyos téli széllel, amely a nyilt téren átsüvöltött és amelyet ő nyilván meg sem érzett - kissé félrevonta Pétert.

- Nézze, kérem, valami szegény emberről beszéltek nekem, egy volt szobafestőről. Hetvenéves a szegény, természetesen nem tud már dolgozni és most az éhenhalással küzd a Füzfa-utcza egy kis kuczkójában. Rögtön magára gondoltam, édes fiam, tudva azt, hogy bizonyosan magára vállalja a szivességet és elviszi az én nevemben neki ezt a három frankot, hogy a szánalomra méltó öregnek néhány napig legalább betevő falatja legyen.

Rose abbé nyugtalanul fészkelődött, zavart és rémült tekintetet vetve maga körül.

- Nem, nem! Nem tehetem! Nem szabad megtennem, mindazok után, amik velem történtek. Elég kellemetlenségem volt már emiatt. Tudja jól, hogy minden tettemet éber szemmel figyelik meg és ujolag dorgatóriumot kapnék, ha rajtacsipnének, hogy ismét alamizsnát osztogatok, anélkül, hogy tudnám, ki az, akinek adom. Igaz, hogy ehhez a nyomorult három frankhoz is csak úgy jutottam, hogy a holmimból adtam el valamit. Könyörgöm szépen, édes fiam, tegye meg nekem ezt a szolgálatot.

Péter elszorult szivvel bámult a hófehér haju papra, akinek gömbölyü, sugárderüs arczában gyermeteg nyiltságu szempár ragyogott, duzzadozó ajkai körül pedig áldott jóság örökös mosolya lebegett.

Mély keserüség tört föl a lelkéből, midőn eszébe jutott a szegénység e lelkes pártfogójának szomoru története és meg nem érdemelt kegyvesztése, amelyet, mint könyörületes szent pap, naiv jóhiszemüségével vont magára. Charonne-utczai kis földszintes lakása, melyben hajléktalan szegényeknek alapított menedékhelyet és melybe az utcza minden nyomorát befogadta, idővel valóságos botrányfészekké vált. Naivitásával és jóhiszemü ártatlanságával visszaéltek anélkül, hogy minderről csak sejtelme is lett volna. Egy szép éjjel aztán a rendőrség állított be hozzá, s a szegények menedék helyén egy gyermekgyilkolással vádolt leányt tartóztatott le. Az egyházi hatóság szörnyen felháborodott e botrányon és arra kényszerítette az abbét, hogy zárja be haladéktalanul a hajléktalanok menhelyét. Egyuttal pedig áthelyezték őt eddigi plébániájából a montmartrei szent Péter templomba.

Tulajdonképen nem is annyira kegyvesztés volt ez, mint inkább áthelyezés. Akkoriban keményen megdorgálták és azóta szigoruan ellenőrizték minden tettét, mint ahogy azt maga bevallotta. Pedig szegény szörnyen restelte a dolgot és boldogtalannak érezte magát, amiért ezentul már csak suttyomban osztogathatta az alamizsnát, akár csak valami hóbortos, léha tékozló, aki könnyelmü pazarlása miatt pirulni kénytelen.

- Megigérem, kedves barátom, és ezer örömmel teljesíteni fogom megbizását.

- Ugy-e, mise után mindjárt oda megy? Laveuvenek hivják a szegény nyomorultat; a Füzfa-utcza egy régi udvarházában lakik, a Mercadet-utcza szögletén errül. Majd csak odatalál. És ha nagy szivességet akar nekem tenni, úgy keressen föl ma este öt órakor a Madeleine templomban, hogy utja eredményéről értesülhessek. Martha püspök hitszónoklatát akarom meghallgatni. Olyan jóindulatu volt mindig irányomban. Nem hallgatná meg maga is a szónoklatát?

Péter vonakodó mozdulattal válaszolt. Martha, a perzepoliszi püspök, nagy befolyásu ember volt az érsekségnél, amióta valóban geniális hittérítői sikerei révén megtizszerezte a Sacré-Coeur számára gyüjtött adományokat. Annak idején tényleg támogatta volt Rose abbét; amennyiben a szegény abbé neki köszönhette, hogy Párisban továbbra is megtürték és a montmartrei szent Péter templom plébániájára helyezték át.

- Nem tudom ugyan, ott lehetek-e a hitszónoklaton, hanem mindenesetre felkeresem önt.

Fagyasztó északi szél paskolt végig az utczán és zimankós hideg borzongott át rajtuk, amint ott álltak a borongó ködhullámok közepette, melyek az egész várost gomolygó ködtengerré változtatták. Egyszerre csak léptek hallatszottak és Rose abbé ujra ébredő gyanakvó bizalmatlanságától gyötörve, észrevette, hogy egy feltünően magas termetü, izmos férfi megy el mellettük hajadonfővel, rövidre nyirott sürü hófehér hajjal s a lábán házi czipővel, mint aki közel, a szomszédban lakik.

- Igen, a bátyám. Itt akadtam rá, mióta hébe-korba a Sacré-Coeurbe eljárogatok. A közvetetlen szomszédságban háza van, ahol úgy tudom, ide s tova már husz esztendeje lakik. Ha találkozunk, kezet szorítunk egymással; de még nem voltam nála soha. Köztünk örökre megszünt minden rokoni kötelék. Nincs bennünk semmi közös vonás, amely bennünket összefüzne; világok választják el sziveinket egymástól.

Rosé abbé ajka körül ujra megjelent szokott jóságos mosolya és kezével olyanforma mozdulatot tett, mintha azt akarná mondani, hogy a szeretet mindenható hatalmában sohasem szabad kételkedni.

Fromont Vilmos fenkölt szellemü tudós és nagyhirü kémikus volt, aki vallástagadó atheista létére visszavonult életet élt. Most Rose abbé plébániájához tartozott, mint a rábizott nyáj egyik eltévedt báránya és valahányszor a pap Fromont szakadatlan, ernyedetlen munka lázától lüktető kis házikója mellett elment, amelyben a tudós három felnőtt fiával lakott, bizonyára mindig arról álmodozott, hogyan lehetne ezt a konok atheistát Urának, Istenének visszahódítani.

- De édes fiam, - szólalt meg az abbé ujra, - én magát itt tartóztatom ebben a csuf ködös hidegben, pedig önnek, látom, ugyancsak nincs melege. Menjen, tartsa meg a miséjét. A viszontlátásra, este.

Aztán ujra körülnézett, vajjon nem hallja-e meg senki és könyörgő hangon, bűntudatában szepegő gyermekre emlékeztető arczkifejezéssel tette hozzá:

- Egy szót se szóljon ám senki fiának erről a kis megbizásomról. Mert még azt találják rám fogni, hogy nem tudom, mit cselekszem.

Péter látta, mint távozik az öreg pap a Cortot-utcza irányában, hol nedves, földszintes lakásban lakott volt, amelynek csupán a hozzátartozó tenyérnyi kertecske adott valamivel barátságosabb külszint.

A városra boruló köd szürke hamuleple mind sötétebb gomolyokká sürüsödött az északi szél levegőtrázó csapkodásától. Péter végre belépett a bazilikába.

Csordultig telt szive tuláradt ama fájó keserüségtől, amelyet Rose abbé történetének lelkében felelevenedett emlékei keltettek benne. A keresztény könyörület csufos kudarcza és maró gúnyja ez, ami e szentéletü ember sorsában nyilatkozott meg, akit azért büntettek, mert kenyeret adott az éhezőknek és akinek most tolvajmódra kellett rejtőzködnie, hogy suttyomban adhassa tovább is alamizsnáját a nyomorgóknak.

Szivében az ujra felfakadt seb sajgását semmi sem csillapíthatta; sem a szent hajlék enyhe békéje, sem a néma ünnepélyességgel tele hatalmas templomhajó, amelynek vadonatuj csupasz kőtömbjeit se kép, se diszítmény nem ékítette. A főhajó bejáratát félig elsánczolta az épitőgerendázat, amely teljesen eltakarta a még épülőben levő toronykupolát. E kora reggeli órában, a keskeny és magas ablakok merész ivelésü bolthajtásain átszürődő szürke derengésben már több mellékoltárnál könyörgő misék szállottak az Úrhoz és a főoltáron is kigyulladtak az engesztelésre szánt gyertyák fényei. Péter nagy sietséggel fordult be a sekrestyébe és a misemondó ruhát magára öltötte, hogy a St. Vincenc kápolnájában tartandó istentisztelethez ő is hozzájárulhasson.

De az emlékek felriadt raja zsongva keringett tompa zsibbadtságából felvert lelkében és mialatt gépiesen végezte a szabályelőirta szertartásokat, egész valója csupa gyötrelemmel volt tele.

Mióta visszatért Rómából, már három hosszu esztendeje a legkinzóbb lelki fájdalomban vergődött, amely ember szivét csak dúlhatta. Hogy visszaszerezze megingatott hitét, legelőször is azon első nagy kisérletre szánta rá magát, hogy Lourdesba zarándokol. Ott akarta keresni, ott remélte térdreborulva megtalálni a hőn fohászkodó gyermek naiv hitét, a csecsemőkorukat élő, tudatlanságuk lelketborzongató homályában remegve meghajló népek öntudatlan vallásosságát. Hanem lelke ott még izgatottabban lázadt fel az abszurdum e dicsőitésének, a józan ész ez elfajulásának láttára. Szive mélyén mind mélyebb gyökeret vert az a meggyőződés, hogy a jelenkor népeinek és embereinek üdve és békéje nem a józan ész e balga megtagadásában rejlik.

Azután ismét a szeretet epedő szomja fogta el és egy második nagy tapasztalat szerzését koczkáztatta meg. Rómába ment, hogy megnézze, vajjon megujhodhatnék-e a katholiczizmus; vajjon visszatérhetne-e a kereszténység első rügyfakadásának testvéri szeretetet hirdető szelleméhez; vajjon kifejlődhetnék-e belőle a demokráczia hite, amaz uj hitvallás, amelyre a halálveszedelemben forgó modern világnak szüksége van, hogy megcsillapulhasson és tovább fennállhasson.

De fájdalom, ott sem talált egyebet, mint romokat, egy kiszáradt, elkorhadt fának rügyfakadásra képtelen, korhadt törzsét, amely több tavaszt már nem remélhet. Ott sem hallott mást, csupán a beomlással fenyegető vén társadalom rozoga épületének végsőt nyikorgó, borzalmas recsegését.

Ekkor aztán visszatért gyötrő kétségek közt hánykódó, immár föltétlen istentagadásra vetemedett lelkével Párisba, hová Rose abbé hivta esengve a szegények nevében. Visszatért, hogy feledést keresve, föláldozza magát értük, hogy bennük higyjen; minekutánna hitének romjaiból csak ők maradtak meg, egyedül csak ők és szörnyü szenvedéseik. És e három hosszu esztendőn át ime napról-napra azon kellett megütköznie, hogy maga a jóság és a könyörület is kudarczot vall és csődöt mond, hogy a felebaráti könyörület hiábavaló, nevetségessé torzított, kigunyolt balgaság.

Péter ezt a három esztendőt folyton növekvő lelki kinok közepette élte végig, melyek végre megtörték egész valóját. Hite örökre kihalt és elpusztult még az a reménye is, hogy a tömeg vak hitét a közös boldogulás czéljaira tudná felhasználni. Mindent tagadott, egyebet sem várt, csupán a végső elkerülhetetlen katasztrófát: a forradalmat, a mészárlást, a tüzvészt, mely majd a föld szinéről elsöpri a bűnre és pusztulásra kárhoztatott világot. Hitetlen pap létére mások hite fölött őrködve, becsülettel felelt meg hivatásának és amiatt való magasztos bújában, hogy nem tudott akkép lemondani az ész jogáról, mint ahogy lemondott az érzékiségről meg a népek nagy megváltását szövő fenkölt álmairól, megállta mégis helyét emberül, magányos és vad fönségesség glóriáját öltve magára.

És ime, e kétségbeesett vallástagadó, akiben az a meggyőződés érlelődött tudattá, hogy amott tulnan nincsen semmi, komoly és fenséges papi magatartást tanusított, amelynek szigorát csak szivjóságának sugaras derüje aranyozta meg. Ennek folytán neuillyi plébániájának jámbor hivői közt olyan hirben állott, mint valami fiatal szent, aki az ég különös kegyeltje s imájával csodákat művelhet. Ő maga volt a testet öltött szigoru forma; a papból nem maradt meg benne semmi, csupán a külső gépies mozdulatok; olyan volt, mint egy üres sirbolt, amelyben még a remény hamvai sincsenek meg többé. Hanem azért könyben úszó asszonyok rajongó imádattal csókolgatták csuhájának szegélyét. Egy szivetfacsaró aggodalomban vergődő anya, akinek csecsemő gyermeke kicsiny bölcsőjében élethalál közt vivódott, zokogva könyörgött hozzá, hogy gyermekének gyógyulását kérje az Urtól; mert szentül hitte, hogy Jézus ebben a montmartrei szentélyben, ahol szeretettől izzó isteni szivének csodás szimbóluma lángol, teljesíteni fogja felkent papjának kérelmét.

Péter magára öltötte a misemondó ruhát és belépett a kápolnába. Lassu léptekkel haladt föl az oltár fokain és halk misemondásba fogott. Midőn aztán a hivők felé fordította ábrázatát, hogy kiterjesztett karokkal áldja meg őket, szembe tünt beesett, szomoru arcza, a sok keserüségtől megfogyott keskeny, szelid mosolygó ajka és a szenvedés sötét fellegében feketéllő szeretetteljes szeme. Nem az a fiatal pap volt ő többé, aki a felebaráti szeretet lázától lángoló arczczal zarándokolt Lourdesbe, aki apostoli lelkesedéstől átszellemült vonásokkal utazott Rómába.

Kettős szülői öröklődése, amely énjében szakadatlanul küzdött egymással, most szembeszökően tükröződött vissza ábrázatán. Az apai vér, mely hajthatatlan erőre valló homloka alatt lüktetett, meg az anyai faj, amely szerelemre vágyó ajkaiban izzott, tovább folytatták a harczot, az ész és sziv örökös nagy, emberi harczát e dult ábrázaton, amelyen egy-egy önfeledt pillanatban benső gyötrelmeinek zürzavaros kaosza fejeződött ki. Ajkai megvallották a szerelem és odaadás, az élni vágyás le nem csillapított szomjuságát, amelyről tudta, hogy soha többé oltani nem fogja. Hatalmas homloka pedig, ez a vár, amelynek védelmében annyit szenvedett, makacsul kitartott amellett, hogy meg nem adja magát a tévhit ostromló támadásának. Ámde ő hősiesen vivott meg önmagával, gondosan leplezgette a lét üres semmiségétől való borzalmát, amelyben lelke vergődött; megkapó fönséggel rebegte a szertartás szavait és végezte előirt mozdulatait.

És az anya, aki ott térdelt néhány imádkozó asszonynyal egy sorban, az anya, aki tőle várta a legfensőbb helyütt való közbenjárást, aki azt hitte, hogy ő gyermekének üdvéért beszél most szemtől-szembe az istenséggel, szemeinek könyes fátyolán keresztül angyali szépség dicsfényétől látta övezve Pétert, mint az isteni kegyelem földi hirmondóját.

Midőn áldozásnál felfedte a kelyhet, szinte megutálta önnönmagát. Lelke olyan mélyen meg volt rendülve, hogy egész multja önkénytelen vonult el előtte. Minő gyermekes dőreséget tanusított ő mind a kétszer, előbb Lourdesben és később Rómában; a hit és szeretet epedő sóvárgásától emésztett gyarló ember minő szánalomraméltó naivitását! Hogy is képzelhette ő, hogy lelkében a jelenkori tudomány békésen fog összeférhetni az ezer év előtti hit tanaival; mikép lehetett olyan dőre föltevésében, hogy ő, az igénytelen kis papocska, megleczkézteti majd a nagyhatalmu pápát s arra birja őt, hogy csapjon fel szentnek és az ő szavára változtassa meg az egész társadalmi rendet. Szégyenpir gyült fel arczán, amidőn elgondolta, milyen jóizüt kaczaghattak balgaságán. Meg aztán nem kevésbbé megszégyenülve röstelte a schisma létesítéséről szőtt ábrándjait is. Ujra Rómában látta magát, amint arról álmodozik, hogy olyan nagyszabásu könyvet fog irni, amelyben nyiltan szakit a katholiczizmussal és a demokráczia uj vallását, a salaktól tisztult, élettől lüktető, általános emberi evangéliumot fogja hirdetni.

Minő nevetséges hóbort! Schisma! Valamikor ismert ő Párisban egy nemesszivü és fenkölt lelkü abbét, aki annak idején megkisérelte volt ennek a hires, várva-várt schismának a megvalósítását. Szegény szánalomraméltó ember! Milyen szomoru s kigúnyolt munkát végzett, amelyet egyrészt fagyos közömbösséggel és általános tamáskodással, másrészt pedig maró gúnynyal és bántó meggyalázással fogadott a világ. Ha manapság uj Luther támadna a földön, neki is az volna a sorsa, hogy elfeledve és éhhalállal küzdve Batignolles egy ötödik emeleti lakásán végezné be pályafutását. A schisma nem következhetik be oly népnél, amely nem hisz már semmiben, amely már rég elfordult az egyháztól, hogy egyebütt keresse a reményt, a vigasztalást.

Az egész katholiczizmus, sőt mi több, maga az egész keresztény vallás végleg el fog pusztulni; mert néhány erkölcsi sarktétel kivételével, az evangélium, mint korunknak megfelelő társadalmi törvény, többé nem állja meg helyét!

Ez a biztos tudat növelte Péter kinját és voltak napjai, midőn a papi csuha ólomsulylyal nehezedett vállaira, midőn önmagát kezdte megvetni, amiért meggyőződése ellenére teljesíti a mise isteni misztériumát, mely az ő szemében csupán csak egy holt vallás élettelen formája.

Miután félig megtöltötte volt a kelyhet a szentelt borral és elvégezte az előirt kézmosást, az oltár előtt térdelő anya lángoló fohászkodással Istenhez forduló arczát pillantotta meg ujra. És e pillanatban úgy érezte, mintha őt a felebaráti szeretettől hevülő ember szent fogadalma kötné, mintha ő csakis a szenvedők kedvéért maradt volna továbbra is papnak, hitevesztett papnak, aki mások hitét az illuzió éltető kenyerével táplálja. De az a hősies önmegtagadás, az a fönséges kötelességtudás, amelyet magára erőszakolt, folyton sulyosbodó lelki küzködéssel járt. Vagy nem parancsolná-e neki azt a becsületesség, hogy vesse le a papi csuhát és térjen vissza az emberek közé?

Voltak órák, midőn fonák helyzetének tudata utálattal töltötte őt el hiábavaló hősieskedése iránt, a midőn ismételten azt kérdezte magától, vajjon nem müvelünk-e gyáva és veszedelmes dolgot, midőn türjük, hogy a tömeg tovább is babonás hitének homályában vegetáljon? Tagadhatatlan tény az, hogy tekintettel a szegény emberiség nagy nyomorára, hosszu időkig föltétlenül szükségesnek látszott ez a hazug hitegetés, amely az igazságszolgáltatás és az apai őrködés Istenéről, meg a tulnan való paradicsomról regél, ahol minden földi szenvedés busás kárpótlását leli. De minő bünös megrablása, minő zsarnokias kegyetlen kizsákmányolása ez a népeknek! Mennyivel férfiasabb és méltóbb cselekedet volna, ha durva erőszakkal rántanák le a hályogot a népek szeméről és erőt, bátorságot öntenének a szivökbe, hogy ha kell, még könyek között is, de a való életet éljék? Hisz már most is azért fordulnak csupán el a kereszténységtől, mert valami emberileg kézzelfoghatóbb eszmény szükségét érzik, az egészség és az élet vallásának szükségét, amely ne a halál vallása legyen. Aznap, midőn a könyörület és a felebaráti szeretet eszménye rombadől, vele együtt porba omlik a kereszténység is. Mert az egész keresztény vallás csupán az isteni könyörület eszményén alapszik, amely jóvá teszi a sors végzetes igaztalanságait és a tulvilágon adja meg a jutalmat azoknak, akik itt lenn a földi létben szenvedtek.

Ez az eszme pedig már is romba dől. Mert a szegények nem hisznek többé benne; ők már dühösek e hazug paradicsomra, amelynek kecsegtető igérete oly hosszu ideig türelembe ringatta őket; már azt követelik, hogy a boldogságnak nekik is kijutó osztályrészét ne halaszszák a sirból való feltámadás reggelére. Az egész emberiség ajkáról tör fel ez a dörgő szózat, amely igazságszolgáltatást követel, igazságszolgáltatást még ezen a földön! Igazságszolgáltatást azok számára, akik éheznek és szomjaznak, akiknek istápolásába az evangélium tizennyolcz századán keresztül belefáradt már az alamizsna is és akiknek még mindig nincs betevő falatjuk.

Midőn Péter az oltárra könyökölve megizlelte volt a kehely borát és kettétörte a szentelt ostyát, szivét még sajgóbb gyötrelem zaklatta. Tehát most a harmadik iszonyu tapasztalat, a harmadik szörnyü megpróbáltatás kezdődik számára? A jogosság utolsó nagy csatája a könyörületesség ellen. E kettő egymással való elkeseredett küzdelemre fogja uszítani szivét és eszét ez óriási hamulepel fátyolával borított Páris közepett, amely tele van ismeretlen borzalmak rémeivel. Az isteneszme után való szomjas sóvárgás még mindig tusát vivott benne a fölényre jutott észszel. Hogyan és mivel fogják a tömegek misztériumokat sóvárgó szomját csillapítani? Vajjon az emberiségnek - szine-javának kivételével - maga a puszta tudomány elegendő lesz-e arra, hogy minden vágyat lecsillapítson, minden szenvedést álomba ringasson és minden ábrándot kielégítsen?

És vajjon mitevő lesz maga Péter, ha majd egy szép napon kudarczot vall ez a könyörületesség, amely három hosszu esztendő óta egyedül tartotta benne a lelket, amennyiben lefoglalta életének minden óráját és amaz illuziót keltette benne, hogy szenvedő embertársainak szenteli életét és azoknak használ önfeláldozásával? Egyszerre kicsuszott lábai alól a talaj és nem hallott semmi mást, csak a népnek, e nagy néma óriásnak felzúgó panaszát, amely igazságszolgáltatást követelve, dühöngve fenyegetődzik azzal, hogy ő erőszakkal veszi ki a maga részét a boldogságból, amelyet csellel és erővel vontak meg tőle. Semmi sem késleltetheti többé a kikerülhetetlen katasztrófát, a társadalom ellenséges táborainak testvérharczát, mely a föld szinéről eltörli ezt a régi világot, amely arra van kárhoztatva, hogy büneinek halmazába örökre el merüljön! Péter minden pillanatban a világ teljes rombadőltét várta, a vérben uszó, lángban izzó Páris pusztulását.......

Az erőszaktól való rettegés és borzadás megfagyasztotta ereiben a vért; nem tudta, honnan vegye ezt az uj hitet, amely megakaszthatná a veszélyt? Mert ő teljes tudatában volt annak, hogy a társadalom és a vallás eme két nagy problémája manap egygyé olvadt; hogy csak erről van szó Páris mindennapi rettenetes kenyérküzdelmében. De neki még sokkal erősebben főtt a feje és tehetetlensége meg kétkedése még sokkal fájóbban marczangolták a szivét. Paplétére sokkal távolabb is állt a való élettől, semhogy még most meg tudta volna mondani, vaj' hol rejlik az igazság, az egészség és az élet krisztusi igérete? Ah, milyen gyönyör, milyen boldogság az élet! Az egészségnek, a szivnek és az észnek egyaránt eleget teve, békében, nyugalomban azt a becsületes, biztos munkát elvégezni, amelynek teljesítésére a földre születtünk!

A mise végére ért és amidőn Péter leszállt az oltárról, a könyben uszó anya arra haladtában reszkető kezekkel ragadta meg miseruhájának szegélyét és önfeledten, magánkivül csókolgatta, mint ahogy valami szent ereklyét csókolgatunk, amelytől az üdvösséget várjuk. Megköszönte neki azt a csodát, amelyet most szavaival művelt; hisz biztos volt benne, hogy odahaza gyógyulófélben találja gyermekét. Pétert mélyen meghatotta ez az anyai szeretet, ez a lángoló hit; de soha még fájóbban nem gyötörte őt az a kétségbeesés, hogy ő nem a mindenható Isten ama földi helyettese ám, aki nála, a nagy világerőnél, kijárhatná a halál fölfüggesztését. Hanem azért ez a szegény anya megvigasztalódva és uj erőt merítve távozott és Péter néma fohászszal fordult az öntudatos, ismeretlen világerőhöz, hogy könyörüljön meg ezen a szegény teremtésen.

Miután a sekrestyében levetette volt a miseruhát és ujra kiért a bazilika elé, ahol a fagyos téli szél csapkodta meg orczáit, hideg borzongás futott át a testén, amint a ködleplen át merőn kutatta, vajjon a harag és az igazságtétel vihara még nem sodorta-e el Páris városát; vajjon nem következett-e még be a várva-várt végitélet, mely egy kelő reggelen úgy fogja elpusztítani az egész várost, hogy ez ólomszinü ég alatt csupán romjainak büzhödt mocsara marad fönn emlékjelül.

Aztán föltette magában, hogy rögtön eljár Rose abbé megbizásában. Végighaladt a Norvins-utczán és a Montmartre legtetejére érve, a Füzfa-utczába fordult, melynek mohlepte házfalak mentén tekerődző meredek lejtőjén lefelé ballagott.

A három frank, mit csuhája zsebébe mélyesztett jobbja szorongatott, mély megilletődéssel, de egyuttal a hiábavaló könyörületesség ellen való tompa haraggal töltötte el. Amint a meredek lejtőfokokon és véget nem érő lépcsőkön lefelé haladva, be-betekintett a nyomor e rozoga tanyáiba, ujra megesett szive végtelen szánalmában.

Mióta a Sacré-Coeur templom nagy építkezési munkái folytak, egész uj városrész volt itt alakulófélben az ujonnan megnyitott széles utvonalak mentén. Magas bérházak emelkedtek máris a deszkakerítésekkel körülvett nagy, üres telkek és a parczellázott kertek közepett. Vadonatuj fehérségü, diszes homlokzataik még sötétebb, még komorabb szint adtak a föntmaradt ódon, omlatag házikóknak, a vérvörös falaknak, a kétes lebujoknak, a szenvedés és nyomor e sötét és ronda épületekből álló tanyáinak, ahol az emberi állat összegyömöszölve csordákká verődik. E mai komor, borus napon sárban usztak a szekérfelvájta utak; az olvadó hó fagyos nedvességgel áztatta a falakat és iszonyu szomoruság gomolygott fel a sok szennyből és szenvedésből.

Péter, aki egész a Mercadet-utczáig került, most visszafordult és biztosra véve, hogy a házat el nem téveszti, a Füzfa-utcza egy kaszárnyára vagy kórházra emlékeztető udvarába fordult be, amelyet három szabálytalan alaku épület fogott körül. Ez az udvar tulajdonképen nem volt más, mint egy óriási szemétgödör, ahol kéthavi kemény fagy tartama alatt halomra szaporodtak a hulladékok; most pedig, hogy ez a jéggé fagyott rondaság olvadozni kezdett, ez undok, piszkos iszaptenger borzasztó büzt lehelt. Az épületek félig bedőltek; minden szögletben pinczegádorokhoz hasonló tátongó lépcsőházak ásítottak; nagy papirlapok pótolták a szennyborította ablakok üveglapjait és piszkos czondrák libegtek-lobogtak mindenütt a szélben, mint a szegénység megannyi gyászlobogói...

A házmesterlakásul szolgáló viskóban Péter csak valami szegény nyomorékot látott, aki holmi durva lópokrócz semmi néven nem nevezhető foszlányaiba volt burkolva.

- Lakik-e itt maguknál valami Laveuve nevezetü mesterember? Hányadik emeleten és melyik lépcsőn?

A nyomorék nem felelt, csak rámeresztette a megrémültségtől hülyén tágra nyilt, kerek szemét. A házmester bizonyára a szomszédban lebzselhetett. Péter egy pillanatig várt; aztán az udvar hátulsó részében egy kis lányt pillantva meg, ráfanyalodott, hogy lábujjhegyen átgázolja a pocsolyát.

- Mondd csak kicsikém, ösmersz te itt a házban egy Laveuve nevü vén mesterembert?

A kicsike, kinek vézna testecskéjét csupán rongyokra foszlott könnyü kis rózsaszin vászonruhácska födte, csak úgy didergett a hidegtől és parányi kezeit fagyokozta bőrrepedések és daganatok éktelenítették el. Felvetette hideg-kicsipte, de igy fagydermedten is csinos, finom arczocskáját.

És önkéntelenül is kolduló mozdulattal nyujtotta feléje szegény elgémberedett és elfagyott kis kezét. Aztán mikor Péter egy fehér pénzdarabot csusztatott beléje, vidám gödölye módjára szökdécselt keresztül az iszapos pocsolyán és éles hangon dudolgatta:

Péter arra határozta magát, hogy utána baktat. A kicsike eltünt a tátongó lépcsőházak egyikében, és Péter nyomban követte őt. Felhaladt egy sötét, büzös lépcsőn, melynek félig kitöredezett lépcsőfokai oly síkossá váltak az elhullajtott főzelék- és zöldséghulladékoktól, hogy a zsiros, piszkos kötélbe kellett fogódzkodnia, melynek segítségével valahogy fel lehetett kapaszkodni. De valamennyi ajtót zárva talált, hiába kopogtatott több helyütt; az utolsónál valami elfojtott mormogás volt a válasz, mintha dühöngő vadállat volna oda bezárva; tehát szépen visszafordult és az udvarra érve, egy pillanatig habozott.

Aztán a másik lépcső felé vette utját. Ott fülhasító gyerekordítás csapta meg a fülét; olyan éles, metsző sikitás, mintha valami porontyot fojtogatnának. A hang irányában szaporázva lépteit, egy nyitott ajtaju szobához ért, amelyben egy magára hagyott kis gyermek volt odakötve kis székecskéjéhez, nyilván azért, hogy onnan le ne essék. Ez ordított olyan keservesen, hogy majd elállt a lélekzete és csak úgy zöldült-kékült az arczocskája. Ennyi nyomor és elhagyatottság láttára Péter ereiben megfagyott a vér és dult lélekkel fordult megint vissza.

Lenn egy asszony vetődött utjába, aki a kötényében három burgonyával tért haza. Péter megszólította őt, de az asszony gyanakvó pillantásokat vetett papi csuhájára.

- Laveuve, Laveuve, nem szolgálhatok. Ha a házmesterné itt volna, az tán megmondhatná. Tetszik tudni kérem, itt öt lépcső van, nem lehet ám mindenkit ismerni! Aztán meg olyan gyakran váltakoznak itt a lakók. Különben nézze meg amott a hátulsó lépcsőn.

Az a hátulsó lépcső még rondább és rozogább volt a többinél; lépcsőfokai mind beomlottak; nedves, vizes falai olyan sikosak voltak, mintha kinos halálverejték gyöngyöznék rajtuk. Minden emeleten fojtó büz gomolygott föl a csatorna-medenczéből és minden egyes lakásból jajgatás, veszekedés, a nyomor szörnyü, undorító, rettenetes lármája hangzott ki. Az ajtók egyike fölpattant és egy férfi jelent meg a küszöbön, aki a keze köré tekert hosszu hajfonadéknál fogva vonszolta maga után a feleségét; három porontyuk pedig keserves sirás-rivással verte föl a házat.

Továbbmenet Péter valamelyik szoba nyitva felejtett ajtaján bekandikálva, elsuhanó vizióként egy vézna, kiaszott, köhécselő, fonnyadt mellü fiatal asszonyt pillantott meg, aki a szobában föl és alá tánczolt, hogy a karjain ringatott csecsemő nyöszörgését elcsitítsa, miután kétségbeeséssel tapasztalta, hogy emlőinek teje egészen kiapadt.

A szomszéd lakásban még szivetszakgatóbb látvány tárult fel előtte. Három emberi lény kuporgott ott a padlón összegubbaszkodva. Félig rongyokba burkolt, félig pedig meztelen testükről se a nemükre, se a korukra nem lehetett következtetni. Az ürességtől kongó szoba közepén egy tálból faltak mohón valami kotyvalékot, amely még a kutyának se kellett volna. Péter közeledtére alig vetették föl a fejüket; vadállatias dörmögés hangján mordultak rá és nem is válaszoltak a hozzájuk intézett kérdésekre.

Péter már vissza akart fordulni, de az utolsó emelet egy sötét kis folyosójának bejáratánál még egyszer szerencsét próbált és bekopogtatott az egyik lakásba. Egy asszony nyitott neki ajtót; kóczos, fésületlen hajába ősz hajszálak vegyültek, noha alig lehetett több, mint negyven éves. Vértelen, fakó ajkai, sárgás arczából fáradtan kipislogó, ellobbant tüzü szemei végtelen kimerültségről tanuskodtak, és arczán az üldöző nyomor okozta folytonos remegő félelem és néma megadás kifejezése borongott. A papi csuha láttára nagy zavarba jött és nyugtalankodva rebegte:

Egy férfi, akit Péter első perczben észre sem vett, egy szintén negyven esztendősnek látszó magas, vézna, tar koponyáju, ritka bajszu és szakállu, fakó, vörhenyes haju mesterember, olyan szenvedélyes mozdulattal pattant föl ültéből, mintha azzal fenyegetné a fiatal papot, hogy ott dobja ki, amerre jött. De aztán türtőztette magát, odaült a lógós asztal mellé és tüntetőleg hátat fordított neki. Kettőjükön kivül még egy körülbelül tizenegy vagy tizenkét éves lányka volt a szobában; szelid és megnyult arczu szép gyermek, akinek vonásaiban az a koravén értelmesség tükröződött vissza, amelyet a nagy nyomor érlel a gyermekben. Azt hivta oda magához és a térdeihez ölelte; nyilván, hogy megóvja a papi csuhával való érintkezéstől.

Ez ellenséges indulatra valló fogadtatás láttára Péter szive összefacsarodott, mert úgy az üres szobából, amelynek jéghideg volt a tüzhelye, valamint három lakójának komor, néma kétségbeeséséből a legsötétebb nyomor, a legszánandóbb inség tárult elé, de azért mégis megkoczkáztatta a kérdezősködést.

- Kérem, jó asszonyom, nem ismer ön itt a házban valami Laveuve nevü vén mesterembert?

Az asszony, aki most már szepegve bánta meg, hogy beeresztette a papot; mert látta, hogy ez sehogy sincs inyére az urának, félénken igyekezett a dolgot jóvátenni.

Salvat felelet helyett vállat vont. Hanem a kicsike nem birt féket kötni a nyelvecskéjére.

- Egy volt szobafestőt, egy vén, beteg aggastyánt keresek, aki most már munkaképtelen.

- Igen, igen, az lesz! Mi itt úgy hivjuk, hogy filozofusz; itt ez a név ragadt rá, a mi környékünkön. De azért nincs kizárva, hogy becsületes polgári neve Laveuve ne lehessen.

Salvat ég felé emelt ököllel, mintegy némán tiltakozott a meglevő világrend, meg ez égbekiáltó szörnyüség ellen, a mely megengedi, hogy az agg munkásembernek, akár csak a kidőlt igavonó lónak, éhen kelljen meggebednie! De azért egy kukkot se szólt; komor, emberkerülő hallgatásába merült el ujra, abba a rémes tépelődésbe, amelyből Péter belépte fölriasztotta volt. Nyilván gépészmunkás lehetett és tekintete merőn tapadt az asztalon heverő szerszámtarisznyára, amelyből valami nagy, gömbölyü tárgy dudorodott ki; bizonyára valami hazaszállítandó munka volt. Valószinüleg a hosszu, kinos munkapangáson tünődött, a rettenetes tél ez utolsó két hónapján, amidőn akárminő foglalkozás után nézve, vette volt nyakába a várost. De hiába, semmiféle munkát nem kapott. Vagy tán a nyomorgó éhenkórászoknak a közel jövőben bekövetkező véres visszatorlására gondolt, hogy lobbot vető merengése oly sajátságos lángot gyujtott révedező, izzó kék szemében? Egyszerre észrevette, hogy a kicsike az asztalon levő szerszám-tarisznyával babrálgat és kezdi bontogatni, hogy megnézze, mi van benne. Megrázkódott és aztán benső felindulástól elsápadt arczczal, keserüségtől vonagló ajkakkal szólalt meg:

- Nem hagyod azt ott, Céline! Hányszor mondtam már neked, hogy a szerszámokat nem szabad bántani!

Aztán ő maga nyult a féltett bőrzacskó után és nagy óvatossággal odatámasztotta a szék mögötti falhoz.

Theodora asszony aggódó tekintete kérdőn kereste a merengő férfi arczát. Ő maga ugyanis azt tartotta, hogy nem nagyon illik egy papot durván elutasítani akkor, midőn az magának annyi fáradságot vesz, hogy a szegény emberhez ellátogat; mert lehet néha náluk is keresni egy pár garast. Midőn tehát látta, hogy az ura sötét tépelődéseibe merült és rábizza, hogy cselekedjék legjobb belátása szerint, rögtön felajánlotta szolgálatait.

- Ha abbé ur parancsolja, odavezetem. A folyosó legvégében lakik. De ösmerni kell a járást, mert oda ám lépcsők vezetnek föl.

Céline mohón kapott a kinálkozó szórakozáson, lesiklott az apja térdéről és szintén kisérőül szegődött. Salvat egyedül maradt a szegénység és szenvedés, az igaztalanság és fölháborodás e komor hajlékában, amely hiján volt a kenyérnek meg a meleg tüzhelynek és lángoló látományaitól kisértve, szemét merőn a szerszámzacskóra szegezte, mintha szerszámai között rejlenék a világ gyógyirja.

Valóban sok lépcsőt kellett még mászniok, mig Péter Theodora asszony meg a kis Céline nyomában, egy szük, padlásforma kuczkóba ért. Közvetlen a tetőzet alatt megvonuló, néhány négyszögméternyi odu volt ez, amely oly alacsony volt, hogy felnőtt ember nem is állhatott benne egyenesen. A világosság csupán egy parányi padlásablakon szürődött át; de minthogy a hó annak az üvegét is elborította, tárva-nyitva kellett hagyniok az ajtót, hogy csak valamit is lássanak. Csupán az olvadó hó hatolt be ezen az ablakon és amint egy csepp a másik után lecsurgott, szürkés-barna lucsok borította a sikos kövezetét. A kemény fagy hosszu hetei után ez a sötét, ködös olvadás mindent bevont testet borzongató nedves leplével. És ebben a kuczkóban, melyben egyetlen szék, de még egy szál deszka se akadt, fetrengett Laveuve a puszta kövezeten, undorító piszkos czondrák halmazán, mint valami döglőfélben levő állat, amely a maga szemetén haldoklik.

- Igen, ugy hiszem, még lélekzetet vesz, alszik. Óh, hiszen nagyon jól érezné magát, ha mindennap volna mit ennie. De hát édes Uram Istenem, szegénynek senkije sincs, és mikor az ember a hetven felé jár, legjobb, ha a vizbe öli magát. A szobafestők mestersége olyan, hogy már ötvenéves korukban sem tudnak létrán állva dolgozni. Eleintén csak akadt neki olyan munkája is, amit sikföldön végezhetett. Később meg az a szerencséje volt, hogy épületőrnek alkalmazták. De most ugyancsak lefütyültek neki; mindenünnen elbocsátották, és két hónappal ezelőtt ide került, ebbe a nyomorult barlangba, hogy itt várja be a halált. A háziur nem merte kitenni a szürét, ámbár nem az ő akaratján mulott. Ön azt fogja kérdezni, hogy mért nem segélyezi őt a többi lakó? Hát, kérem, néhanapján juttatunk neki egy kis borocskát vagy egy falat kenyeret. De mikor az embernek magának sincs mit ennie, hogy adhatna másnak?

Péter megborzadva bámult erre az összezsugorodott szörnyü emberi romra. Hát ez az, ami egy emberből ötven esztendő terhes munkája, nyomora és társadalmi igaztalansága után megmarad? Végre megkülönböztette a homályban az aggastyán hófehér, alakjátvesztett, összezsugorodott, kiaszott arczát. A remény nélkül való nehéz munka végleges kudarcza rítt le róla egyetlenegy emberi arczban összpontosulva.

Gondozatlan, kusza szakálla egész arczát benőtte; olyan volt, akár csak valami vén ló, amelyet nem kefélnek többé. Mióta a fogai kihullottak; fogatlanul lelógó állkapcsai egymás fölé borultak. Szemei megüvegesedtek, az orra belenyult a szájába. Olyan volt, mint valami terhes munkától kimerült, kidőlt nyomorék állat, amely már csak a végperczeit várja.

- Szegény, szegény teremtés! - rebegte Péter megrázkódva. - És itt engedik őt éhen veszni, magára hagyatva, egyedül és egyetlenegy kórház, egyetlenegy szegényház se akad, amely őt befogadta volna!

- Hja, kérem, - szólalt meg Theodora asszony a néma megadás mélabus hangján, - a kórházak a betegek számára épülnek; ez pedig, szegény, nem beteg, csak erejének fogytán van. Aztán nem is valami könnyen hozzáférhető ember. Még csak a minapában is ide jöttek érte, hogy beszállítsák a hajléktalanok menedékhelyébe, de nem akarja, hogy négy fal közé zárják be; gorombán válaszol mindazoknak, akik kikérdezik, eltekintve attól, hogy iszákos és gonosznyelvü rágalmazó hirében áll. No de, hála a jó Istennek, nemsokára tul lesz szegény minden földi bajon.

Péter föléje hajolt és midőn látta, hogy Laveuve tágra mereszti a szemét, gyengéd hangon szólott hozzá és elmondta neki, hogy egy jóbarátja nevében hozott neki egy kis pénzt, amivel beszerezheti a legszükségesebbeket. A papiruha láttára az aggastyán néhány mérges szót mormogott. De bármily nagy volt is gyengesége és kimerültsége, a párisi mesterember élczelődő és gúnyolódó kedve most sem tagadta meg magát.

- Ugy? Nos hát ez esetben szivesen hörpintenék fel egy kortyocska bort, - szólalt megérthető hangon - meg egy falatka kenyeret is enném hozzá, ha van miből, mert már két napja, hogy ételnek és italnak szinét se láttam!

Céline készséggel ajánlkozott, hogy leszalad, és Theodora asszony Rose abbé pénzéből egy liter bort, meg egy kenyeret hozatott. Aztán elmesélte Péternek, hogy az öregnek be kellett volna jutnia a rokkant munkások menedékhelyébe, abba a jótékony intézetbe, amelynek női bizottságában Duvillard báróné elnököl; de az alapszabályok értelmében megkivánt tudakozódás valószinüleg olyan kedvezőtlen eredményre vezetett, hogy a dolog abba maradt.

- Duvillard báróné! Hisz ismerem őt, még ma elmegyek hozzá, - kiáltott föl Péter vérző szivvel. - Lehetetlen, hogy egy ember tovább maradjon ebben a helyzetben.

Miután a kis Céline a borral meg a kenyérrel visszatért, mindahárman együtt emelték fel az öreget, leültették rongyokból megvetett fekvőhelyére, megetették és megitatták, aztán odatették melléje a kenyeret. Egy nagy négyfontos kenyeret meg a bort és meghagyták neki, hogy szép lassan fogyaszsza azt el, nehogy belehaljon a mohó élvezetbe.

- Jó volna, ha abbé ur itt hagyná nekem a czimét, az esetre, ha volna valami tudatni valóm, - mondotta Theodora asszony, amidőn ujra odaértek lakása ajtajához. Péternek nem volt névjegye, mindahárman bementek hát a szobába. Salvat most már nem volt egyedül. Állva beszélgetett halkan, lázas gyorsasággal, ajkait szinte ajkhoz illesztve, egy körülbelül husz esztendős fiatal emberrel. Látogatója szikár, barna, sörtemódra lenyirt haju és csirádzó szakállu ifju volt, akinek ragyogó szemü, egyenes orru, vékony ajku, élénk értelmiségről tanuskodó halvány arczán piros foltok gyultak ki. Kopott, rövid kabátjában didergett a hidegtől és homlokán sötét, makacs dacz ült.

- Az abbé ur a filozófus érdekében itt akarja hagyni a czimét, - magyarázgatta szeliden Theodora asszony, akit látszólag kellemetlenül érintett, hogy az urának látogatója van.

A két férfi a papra tekintett, aztán vésztjósló arczczal néztek össze. Hirtelen elakadt ajkukon a szó és mély csönd állott be a mennyezetről hullongó fagyasztó hideg légben.

Salvat nem válaszolt; csak arcza öltött néma, haragos kifejezést, mintha azt akarná mondani, hogy most már mitsem akar tudni a munkáról, mivelhogy őt a munka olyan hosszu ideig kitagadta volt.

- De kérlek, iparkodjál valamit hazahozni, mert tudod, hogy nincs a háznál semmi. Hány órakor jösz haza?

Salvat ismételt néma taglejtésével mintegy azt válaszolta, hogy visszajön, mihelyt csak jöhet, lehet, hogy tán soha. Bárhogy magára erőszakolta is a hősiességet, forró könyek szöktek révedező kék szemeibe, amelyekben szikrátszóró láng lobbant fel. Hevesen magához szorította a kis Célinet és szenvedélyesen, önfeledten csókolgatta, aztán a hóna alá csapta a bőrzacskót és fiatal kisérőjével együtt távozott.

- Céline, - szólalt meg Theodora asszony, - add oda az abbé urnak czeruzádat. Tessék ide telepedni, uram, itt jobban tud irni.

Aztán, miután Péter letelepedett arra a székre, amelyről az imént Salvat fölkelt, Theodora asszony mintegy mentegetve urának udvariatlanságát, bőbeszédüen folytatta:

- Óh Uram, ő nem rossz ember, hanem rengeteg sok bajjal és nyomorral kellett szegénynek küzdenie az életben; ez tette őt olyan rideggé. Ép úgy járt ez a fiatal gyerek is, akit az imént tetszett látni. Mathis Viktor a neve. Szegény, ő se valami szerencsés csillagzat alatt született. Nagyon jó nevelésü, nagyon művelt ember; az anyjának, egy szegény özvegyasszonynak pedig, épen csakhogy kenyérre telik, az is szüken; könnyen érthető hát, hogy szegényeknek ez szeget üt a fejükbe és nem csoda, ha mindig azt hajtják, hogy az egész világot a levegőbe kéne röpíteni. Én részemről nem úgy gondolkodom; de azért megbocsátok nekik, oh, tiszta szivből megbocsátok!

Péter, mélyen érdeklődött mindemez ismeretlen és rettenetes borzalom iránt, amit maga körül tapasztalt. Nem sietett tehát a czim megirásával, hanem bizalmas vallomásokra biztatva az asszonyt, feszült figyelemmel hallgatta.

- Oh, ha tudná abbé ur, milyen sanyaru sorsa volt szegény Salvatnak! Elhagyatott lelencz volt, nem ismerte se apját, se anyját. Az országutakon kóborolt és mindenféle mesterségbe belekontárkodott, csakhogy megélhessen. Aztán a gépészmesterséget tanulta meg. Nagyon jó munkás, biztosíthatom, nagyon ügyes, nagyon dolgos ember! Hanem már akkor is voltak forradalmi eszméi. Mindenkivel összeveszett, lázadásra akarta csábítani a többi munkásokat, úgy hogy sehol se tudott megragadni. Végre harmincz éves korában megtette azt a bolondot, hogy valami vállalkozóval átment Amerikába, ahol őt annyira kihasználták, hogy hat év mulva holtbetegen és krajczár pénz nélkül jött haza. Tetszik tudni, ő a Léonie hugomat vette volt nőül. De szegény asszony meghalt, még mielőtt az ura Amerikába vitorlázott volna és örökbe itt hagyta neki a kis Célinet, aki akkor még csak egy esztendős volt. Én akkoriban az én Labitte Tivadar nevü urammal éltem együtt, aki kőmüves mesterember volt és nem dicsekvésből legyen mondva, hanem majd belevakultam a sok varrogatásba. Azért az uram csak ütött, vert, amig félholtan le nem rogytam a földre. Egy szép napon aztán azon vettem észre magamat, hogy a faképnél hagyott és megszökött egy huszéves fiatal szépséggel, aminek igazán inkább örültem, mint busultam... Természetesen, mikor oszt Salvat visszajött és engem egyedül talált kis leánykájával, akit elutazása előtt rámbizott, hát bizony a körülmények kényszerítő hatalma úgy hozta magával, hogy összeálltunk. Nem esküdtünk ugyan meg, hanem úgy-e, abbé ur, ez egyre megy?

De Theodora kissé mégis zavarba jött, és hogy bebizonyítsa, miként ő sincs tisztességes rokonok hiján, gyorsan hozzátette:

- Hja, nekem sohasem kedvezett a szerencse. Van nekem még egy Hortense nevü nővérem, aki Chretiennot hivatalnokhoz ment nőül és akinek nagyon szép lakása van a Boulevard Rochechouart egy házában. Hárman voltunk gyerekek apám második házasságából: Hortense, a legfiatalabb, Léonie, aki meghalt, meg én, a legidősebb. Aztán van még az apám első házasságából egy Toussaint Jenő nevü fivérem, aki nálamnál tiz esztendővel idősebb és szintén gépész. Már a háboru óta mindig egy és ugyanabban a gyárban dolgozik, a Grandidier gyárban, husz lépésnyire innen a Mercadet-utczában. Csak az a baj, hogy szegényt a multkor szélhüdés érte... Én meg elvesztettem a szemem világát; azzal tettem tönkre, hogy naponta tiz órahosszat forgattam a tűt. Most már alig tudok valamit megfoldani, mindjárt könybe borul mind a két szemem. Takarítást akartam vállalni; de nem akadt; a balszerencse összeesküdt ellenünk. Igy hát persze mindennek, még a legszükségesebbnek is hiján vagyunk, a legszörnyübb nyomorba jutottunk; néha két-három napig sincs egy betevő falatunk; úgy tengődünk mint a kutya, amelyik abból él, amit véletlenül talál utjában. No meg mindehhez hozzájárul még ez a szörnyü kemény fagy, amely két hónap óta úgy dermesztett, hogy néha azt hittük, reggelre nem ébredünk föl többé. Bizony, kérem, én sohase voltam boldog; előbb ütöttek, vertek, most meg már lefütyültek énnekem; el vagyok már csigázva, sutba kerültem; magam sem tudom, minek élek?

Hangja reszketésbe fult, vörös szemei könybe lábbadtak és Péter érezte, mint zokog föl ezrek nyomora ebben a szegény akaratnélküli derék asszonyban, aki ugy tengi át szerelem nélkül való, véletlen esélyektől függő házaséletet, mintha már kitörölték volna az élők sorából.

- Nem panaszkodhatom Salvatra, - folytatta azután, - ő nagyon derék ember, az egész világ boldogításáról álmodozik; nem iszik; ha akad munkája, dolgozik. Csakhogy persze annyi bizonyos, hogyha nem ártaná bele magát a politikába, hát többet dolgoznék. Mert nem lehet ám egyszerre gyülésekre is járni és a pajtásokkal vitatkozni, meg a mühelyben is dolgozni. Ebben hibás szegény, az egyszer bizonyos! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szegénynek nincs oka panaszkodni. Nem is képzelheti, hogy üldözi szegényt a szerencsétlenség; minden csapás egyszerre érte, földre sujtotta. Egy szent is beleőrülhetne és bizony könnyen fölfogható, hogy egy ilyen balsorstól üldözött szerencsétlen flótás végre kijön a béketürésből és nekidühösödik. Két hosszu hónap alatt egyetlenegy jószivü emberre akadt csak, valami tudósra, aki ott fönn telepedett le a dombtetőn. Fromont Vilmos a neve annak az uri embernek. Hébe-korba az adott neki egy kis munkát, amiből néhanapján telt a betevő falatra.

Péter meglepődött azon, hogy a fivére nevét hallja emlegetni; kérdésekkel akarta faggatni Theodora asszonyt; de egy sajátságos, kényelmetlen érzés, amelybe épp annyi félelem, mint tartózkodás vegyült, némította el ajkán a szót. Célinere szegezte a szemét, aki némán állott előtte és vézna, komoly gyermekarczával bámult rá. Theodora asszony látva azt, hogy a pap rámosolyog a gyermekre, még egy utolsó megjegyzést koczkáztatott.

- Lássa, kérem, különösen ha erre a kicsikére gondol, akkor magánkivül van dühében. Imádja ezt a gyereket és ha látja, hogy szegényke éhgyomorral fekszik le, akkor meg szeretné ölni az egész világot. Olyan egy aranyos jó gyerek, olyan kitünően tanult az elemiben. Most még ruhácskája sincs, amiben iskolába járhatna.

Péter, aki ezalatt végre megirta a czimet, egy ötfrankos ezüstpénzt csusztatott a kicsike markába és hogy rövidesen gátját vesse a hálálkodásnak, sietve így szólt:

- Ha Laveuve érdekében szüksége lesz rám, tudja, hogy hol találhat. Én ma délután mindenesetre eljárok az ügyében és remélem, hogy még az este eljönnek érte.

Theodora asszony rá se hallgatott, hanem ezer áldást rebegett, mig Céline mélyen megilletődve, hogy egy ötfrankos pénzdarabot szorongat a kezében, halkan hálálkodott.

- Oh, szegény apuska elment, hogy egy pár krajczárt kerítsen. Mit gondolsz, nem volna-e jó, ha utána szaladnék és megmondanám neki, hogy mára van már miből éljünk.

- Ha azóta mindig talpon van, most már nagyon messze járhat. Tán visszajön.

Midőn Péter végre zugó fejjel és szomoruságtól elgyötört szívvel elhagyta ezt a rettenetes és nyomoruságos házat, legnagyobb meglepetésére Mathis Viktort és Salvatot ujra maga előtt látta, akik a piszkos udvar egyik szögletében vonultak meg a pocsolyák büzhödt kigőzölgései közepett. Lementek, hogy ott folytassák a szobában félbeszakadt beszélgetésüket. Ujra igen halkan és oly gyorsan, szinte hadarva beszélgettek, ajkaik oly közel értek egymáshoz, hogy szinte összeforrtak. Egész valójukat a szemükben lángoló tüz izzó heve járta át.

Amint meghallották oszt a léptek neszét, ráismertek az abbéra és hirtelen fagyos nyugalmat szinlelve, meleg kézszorítással váltak el, anélkül, hogy csak egy árva szót is szóltak volna többé, Mathis Viktor Montmartre felé vette utját, Salvat pedig habozni látszott, mintha a végzettől kérne tanácsot. Aztán a véletlenre bizva magát, czéltalanul indult utnak, kiegyenesítette munkásemberre valló, kimerült és éhséggyötörte sovány termetét és a Mercadet-utczába fordulva be Párisnak tartott, hóna alá csapva szerszámos zacskóját.

Egy pillanatra Péternek kedve kerekedett volna, hogy utána fusson és odakiáltsa neki, miként ott fönn hivja a kis lánykája. De ugyanaz a kéjelmetlen érzés vett rajta erőt, mint előbb: félelem, tartózkodás és ama biztos meggyőződés egy neme, hogy a sorsot semmi fel nem tarthatja kijelölt utjában. De most már ő se volt nyugodt és higgadt; az ő lelkén se borongott már az a fagyos, kétségbeesett gyötrelem, amely ma reggel erőt vett rajta.

Midőn kiért az utcza borzogató ködébe, ujra érezte, mint lüktet ereiben az a régi láz, mint lobog fel szivében a könyörület ama lángja, amely e rettenetes nyomor megpillantására ujra lobbot vetett benne. Nem, nem, ez már a soknál is több szenvedés; ujra küzdeni fog, meg fogja menteni Laveuvet, az öröm egy sugarával fogja megaranyozni ennek a sok-sok szegény embernek a nyomorát.

E mai uj tapasztalata mélyen bevésődött Péter lelkébe. Ez óriási Páris keretében, amely az imént úgy tűnt fel neki, mintha oly titokzatos és oly nyugtalanitó hamvak fátyola borulna rája, úgy érezte, mintha a kikerülhetetlen büntető igazság fenyegető Damokles-kardja lebegne fölötte. És ő az egészség és termékenység uj, fényes napjáról álmodott, amely az óriási várost azzá a termékeny talajjá fogja változtatni, amelyből majd a holnap jobb világa fog felsarjadzani.

Ugyanezen nap délelőttjén, valamint majdnem mindennap, a ház néhány jóbarátja bizalmaskörü villásreggelire gyült össze Duvillardéknál. Már meg se kellett hivni őket, maguktól is eljöttek. És e ködös fagyolvadás dermesztő hideg télutói reggelen a fejedelmi pompával berendezett godot du mauroy-utczai palota a délszaki virágok legpazarabb diszében illatozott; mert a bárónénak az volt a legnagyobb kedvtelése, hogy a műkincsekkel zsufolásig megtelt fényes, magas termeket enyhe, balzsamos illatu melegházakká varázsolja, ahol Páris szomoru, ólomszinü téli nappalai lágyszelid, csókos öleléssé válnak.

A tágas udvarra nyiló földszinti nagy fogadótermekbe üvegfalas lépcsőházul szolgáló kis télikert vezetett, ahol két aranypaszományos, haragoszöld libériába bujtatott inas ődöngött napestig. A palota egész északi szárnyát milliókra becsült képtár foglalta el. Hasonló pazarfényü diszlépcső vezetett fel az első emeletre. Ezen vonult végig a tulajdonképeni lakosztály mesés pompáju termeinek hosszu sora, amelyben a család rendesen tartózkodott: a biborkárpitos nagy fogadóterem, a kék, ezüstékitményü kisebb szalon, az ódon bőrkárpitokkal bevont dolgozószoba, az angol butorzatu, halványzöld falkárpitokkal bevont ebédlő, hozzá se számítva a hálószobák és öltözők légióját. A XIV. Lajos korában épült palota igazi nagyúri fenség és előkelőség pompáját mutatta, amely mintegy meghódolt és szolgálatába állott a diadalmas polgárság élvhajhászó finomult izlésének, amely a pénz mindenhatóságánál fogva egy évszázad óta korlátlanul uralkodik mindenek fölött.

Delet még nem harangoztak és Duvillard báró, rendes szokása ellenére, elsőnek érkezett a kis ezüstékitményü kék szalonba. Körülbelül hatvan éves, magas és zömök, erősen hajlott orru és kövér arczu ember volt, kinek széles, husos száját ragadozó jellegü, még mindig szép fogsor ékesítette. Ámde a feje korán kopaszodott meg; ritka hajszálait feketére festette és simára borotválkozott, mióta a szakálla is megőszült. Szürke szemei bátor merészségre vallottak, csengő nevetése hódító voltát kürtölte.

Egész arcza a világ minden javainak feltétlen meghódítását, és birását vallotta a lelkiismeretet és tapintatot nem ismerő nagyur fejedelmi mindenhatóságát, aki visszaél társadalmi kasztjának jogtalanul rablott és megőrzött hatalmával.

Néhány lépést tett és megállt az ablak mellett levő remek, kosborokkal teli virágkosár előtt. A kandallón és az asztalokon ibolyabokréták lehelték illatárjukat és ő hátradőlve végig nyujtózkodott a puha, ezüsttel himzett kékselyem karosszékek egyikében, ellankasztva a mámorító virágillattól, a langymeleg, néma, álmatag nyugalomtól, amely a faliszőnyegekből szinte láthatóan szivárgott elő. Hirlapot vett ki zsebéből és átfutotta annak egyik czikkét, mialatt a körülötte elterülő palota óriási vagyonát, fejedelmi hatalommá vált befolyását hirdette és amaz egész évszázad történetéről regélt, amely őt mindenható urrá tette.

Nagyapja, Duvillard Jeromos, egy szerény vidéki ügyvéd fia, 1788-ban mint jegyzőbojtár került föl Párisba tizennyolcz esztendős korában. Nagyon okos, értelmes, pénzszomjas és telhetetlen ember létére, ő szerezte az első három milliót. Kezdetben a nemzeti birtokokra adott felpénz-kölcsönök által, később, mint a császári hadseregek főszállítója.

Az apja, Duvillard Gergely, Jeromosnak 1805-ben született fia, volt a család igazi nagy embere, aki elsőnek székelt a godot du mauroy-utczai palotában. Midőn neki Lajos Fülöp király a bárói czimet adományozta volt, a modern pénzhatalom egyik hőse lett a juliusi uralkodás és a második császárság idejébe eső igazán botrányos, de annál óriásibb nyereségei révén, amennyiben oroszlánrésze volt az összes nagy spekulácziókban: bányáknak, vasutaknak s a Szuez-csatornának hirhedt nagy lopásaiban.

Maga Duvillard Henrik báró, aki 1836-ban született, harminczöt éves korában fogott csak hozzá az üzlethez, a háboru után való korszakban, midőn Gergely báró elhalálozott. De oly mohó, dühös pénzszomjjal fogott a munkába, hogy egy negyedszázad lefolyta alatt vagyonát jó negyedrészszel szaporította meg. Telhetetlen, minden erkölcsöt megrontó, minden jellemet megbomlasztó ember volt, aki mindent elnyelt és elkorhasztott, amihez csak hozzányult. Ezenkivül gonosz csábitó is volt, aki pénzzel vásárolta a megvásárolható lelkiismereteket, mert az ugyancsak türelmét vesztő és pénzéhes demokráczia láttára megértette az uj idők szellemét.

Sokkal közepesebb tehetség volt mint az apja és a nagyapja. Élvhajhászó kéjencz jellemével inkább a könnyü prédát, mint a hódítást áhitozta. Veszedelmes ember volt, telibendőjü, diadalmaskodó szerencsefi, aki biztos kézzel dolgozott és minden kézmozdulatával milliókat söpört a kasszájába, aki pajtáskodva tárgyalt kormányokkal és a zsebébe dughatta volna, ha nem is egész Francziaországot, de legalább az egész minisztériumot.

A történelem egy százada alatt három emberöltőn keresztül benne testesült meg a pénzkirályság, melyet már fenyegetett és megingatott a holnap előrelátható vihara. Voltak idők, midőn az alakja nőtt és emelkedett, óriási mérveket öltött és magának a polgári elemnek tipusává fejlődött. Ama polgárságnak tipusává, amely a nyolczvankilenczediki nagy vagyonfelosztás alkalmával mindent magához ragadott, mindenen csak maga-magát hizlalta a negyedik rend rovására, és amely a bitorlott javakból semmit, de semmit se akart visszaadni.

Az a czikk, melyet a báró mostan valami krajczáros lapban olvasott, rendkivül érdekelte. A »Népszava« amolyan nagyhangu krakélerlap volt, amely amaz ürügy alatt, hogy a megsértett igazság és erkölcs védelmére kel, minden reggel valami uj botrányt röpített világgá, ama reményben, hogy ezzel kelendőbbé teszi a lapját. A mai reggeli számban kövér betükkel ékeskedett ez a a czim: »Az afrikai vasutak ügye,« amely valami ötmilliós vesztegetésről, két megvásárolt miniszterről, harmincz kompromittált képviselőről szólt. Maga a főszerkesztő, a hires Sagnier, gyülöletet, szenvedélyt lehelő czikkében kijelenté, hogy birtokában van ama harminczkét képviselő névjegyzékének, akiknek szavazatát báró Duvillard megvásárolta, midőn a parlamentben az afrikai vasutak ügye került szavazás alá és hogy ezt a jegyzéket közzé is fogja tenni. Egész regényes történetet szőttek bele ebbe az ügybe, valami Hunter nevü ember érdekes kalandjairól, akit a báró kopójául használt és aki megszökött.

A báró nagyon nyugodtan ismételten elolvasta a nagyhangu frázisokat, megmérlegelt minden egyes szót, és ámbár egyedül volt a szobában, vállát vonogatta és a hatalmas ember nyugodt biztosságával, aki tudja, hogy a háta fedezve van és hogy sokkal befolyásosabb, semhogy aggódnia kellene, hangos szóra nyilott ajka:

Ebben a pillanatban toppant be az első vendég, egy alig harmincznégy éves, választékosan öltözött, mosolygó szemü, finoman metszett orru, göndörre sütött haju szép barna ember, akinek egész megjelenése és modora valami hübele-balázsforma szórakozottságra és csapodár gondatlanságra vallott s azt a benyomást tette, mint valami ugráló madár. Ma reggel a rendesnél idegesebbnek és izgatottabbnak látszott és mosolyába aggódó rémület vegyült.

Ezzel rámutatott a »Népszava« kezében levő példányára, amelyet, hogy zsebre vághasson, összehajtott.

- Igen, olvastam! De hisz ez hallatlan. Hogy juthatott Sagnier a névjegyzékhez! Áruló volt hát közöttük?

A báró nyugodtan mosolygott és mulatott Duthil titkos aggodalmán. Mint igen becsületes és majdnem szegény ember számba menő angoulémei jegyző fia, apja kitünő hirnevének köszönhette, hogy szülővárosa már ilyen fiatal korában képviselőül küldte föl őt Párisba, ahol vigan élte világát és az élvhajhászás és semmittevő henyélés amaz életmódját folytatta, amelyet egyetemi tanuló korában megkezdett. Hanem suresnes-utczai barátságos legénylakása, meg aztán az a számos siker, amit szép ember létére a nőtársaság ama kábitó forgatagában aratott, amelyben folyton megfordult, roppant sok pénzébe kerültek. És ő, az erkölcsi érzék hiján levő ember virágos jókedvével, készségesen bocsátkozott máris bele minden megalkuvásba, minden erkölcsi züllésbe, mint könnyelmü, fölületes világfi, mint semmivel nem törődő nőhódító, aki semmi fontosságot nem tulajdonít az ilyen szőrszálhasogató kicsinyességeknek.

- Eh mit, - szólalt meg végre a báró. - Még nyilt kérdés: vajjon megvan-e Sagniernak ez a névjegyzéke? Kétlem, mert nem is volt soha irott névjegyzékünk; Hunter nem követte el azt az ostobaságot, hogy jegyzékbe szedje az embereit. Meg aztán, micsoda nagy dolog az egész? A vállalat virul és nem történt semmi más, mint ami hasonló esetekben mindig történik.

Duthil, aki először életében aggódott komolyan, áhitattal hallgatta Duvillard szavait, mert szükségét érezte annak, hogy valaki megnyugtassa.

- Ugyebár? - kiáltott föl. - Hisz ezt mondtam magamban én is, az egész dolog szót se érdemel.

Igyekezett is visszanyerni szokott mosolyderüs jókedvét. Különben azt se tudta már jóformán, hogyan és milyen ürügy alatt zsebelt ő ennél a vállalatnál vagy tizezer frankot. Vajjon megnevezetlen határidőre szóló kölcsön, vagy a nyilvános vélemény befolyásolását czélzó ujságczikkezés czimén-e? Hunter ugyanis nagy ügyességet fejtett ki, amidőn arról volt szó, hogy még a legkevésbbé rátarti lelkiismereteknek is kimélje szemérmét.

- Szót se érdemel, - ismételte Duvillard, aki szemmelláthatólag mulatott Duthil aggodalmain, - és különben, kedves barátom, tudvalevő dolog, hogy a macska mindig a talpára esik. - Volt ön Silvianenál?

- Onnan jövök, a kicsike dühös magára nagyon. Ma reggel tudta meg, hogy a Comédie Françaisenál dugába dőlt az ügye.

Lángoló harag bibora gyult fel hirtelen a báró arczán. Ő, aki oly fagyos nyugalommal, olyan csipős gúnynyal fogadta az afrikai vasutak ügyéből kifolyólag fenyegető-botrányt, lába alatt ingadozni érezte a talajt és minden csepp vére lázas izgalomban égett, mihelyt erről a lányról, hatvan esztendős korának lángoló szenvedélyéről, volt szó.

- Micsoda? Dugába dőlt? Hisz még tegnap szinte kötelező igéretet kaptam a szépmüvészeti szakosztályban.

D'Aulnay Silvianenak az a makacs szeszélye támadt ugyanis, hogy ő, aki eddig a szinpadon csupán némelyes szépségsikereket aratott, a Comédie Française tagjául akarta magát szerződtetni. Polyeucteben Paulina szerepében akart először fellépni, amely szerepet már hónapok óta nagy buzgósággal tanulmánya tárgyává tette. Ez ugyancsak nevetséges dolog volt és egész Páris kaczagott rajta, mert a kisasszony a legocsmányabb fajtalanság, s minden képzelhető bün és élvhajhászás hirében állott. De ő fitymáló nemtörődiséggel pellengére állította magát és győzelmében bizva, állhatatosan követelte ezt a szerepet.

- A miniszter? Ugy? A miniszter? No majd meg fogom én ugratni ezt a minisztert.

El kellett hallgatnia, mert Duvillard báróné jelent meg a kis szalon küszöbén. Negyvenhat éves asszony létére még mindig nagyon szép, sugár termetü, szőke nő volt. Kissé elhizott karjainak és vállainak még mindig remek idomain a selymes hófehérséget egy foltocska sem bontotta meg; csupán az arcza vesztett az üdeségéből, amennyiben kissé hervadásnak indult és biboros pir ült ki telt orczáin. Ez volt a legnagyobb keserve, élte minden órájának gyötrő gondja. Sajátságos, büvös varázslatos, kissé hosszukás arcza, melyben kéjes álmatagságu kék szempár ragyogott, elárulta zsidó származását. Tunya volt, mint valami keleti rabszolganő: minden mozdulattól, még a járástól és a beszéléstől is irtózott, mintha az Isten is csak egy hárem számára teremtette volna, hol csupán a saját személyének ápolásával foglalkozhatik.

Tiszta fehér öltöny omlott alá junói termetén, elbájolóan szép és szembetünően egyszerü fehér selyemruha.

- Ah, asszonyom, ön tavaszi derüt fakaszt a lelkemben. Páris ma reggel oly sötét és sáros.

Ekkor érkezett a második vendég, egy délczeg, szép férfi, és a báró, akit szerelmi szenvedélye folytonos izgalomban tartott, arra használta ezt az alkalmat, hogy ő maga félrevonulhasson. A szomszéd dolgozószobába vezette Duthilt e szavakkal:

- Jőjjön csak be egy pillanatra. Még egy szavam van önhöz a kérdéses ügyben. Quinsac ur, ugy-e bár, lesz oly szives és a feleségemet egy pár perczig mulattatja?

Mihelyt a báróné magára maradt az ujonnan érkezettel, aki szintén tiszteletteljesen kezet csókolt neki, mélyen és hosszasan nézett az arczába, mig szép, szerelmetes szeme könybe borult. A beálló kissé kényelmetlen csendben végre halkan azt suttogta:

- Óh, Gérard, milyen boldog vagyok, hogy egy pillanatig együtt lehetek veled. Már ide s tova egy hónapja, hogy nélkülöztem ezt a boldogságot.

Egész legendaszerü történetet rebesgetett ugyanis a világ arról, hogy mi módon vette nőül Duvillard Henrik Steinberger Justusnak, a dusgazdag zsidó bankárnak legfiatalabb leányát. Miként a Rothschildok, úgy a Steinbergerek is kezdetben négyen voltak fivérek. Justus Párisban lakott, a másik három Bécsben, Berlinben és Londonban. És ez az ő titkos szövetkezetüknek óriási hatalmat, nemzetközi és mindenható uralmat biztosított Európa összes pénzpiaczain. Justus volt a négy közül a legkevésbbé gazdag; Gergely báróban pedig félelmetes ellenfelére akadt, akivel mindannyiszor kemény tusája volt, valahányszor jelentékenyebb prédára volt kilátás.

Egy rettenetes pénzügyi összeütközés után, miután megosztozkodtak volt a zsákmányon, az a zseniális gondolata támadt, hogy mintegy borravalóul nőül adja Éva lányát Henriknek, a báró fiának. Henrik éppen akkor szenvedélyes szerelemre lobbant volt Éva akkoriban teljes virággá nyilott szőke szépsége iránt. Nőül akarta venni és az apja, aki alaposan ismerte a fiát, készséges beleegyezését adta a frigyhez, lelke mélyében pedig a markába nevetett, ismerve a komisz üzletet, mit Justus ez egyszer kötött.

Ez a házasság tényleg nagyon végzetessé vált az apósra nézve. Midőn apja halála után a gyönyörthajhászó kéjencz máza alól kibujt a zsákmányra szomjas ragadozó természet, melylyel a maga nagy részét kivette az uralomra jutott polgári demokráczia fékevesztett, mohó élvszomjának kiaknázásában, Éva nemcsak hogy nem tette tönkre Henriket, aki most mindenható bankárrá lett szintén, és aki oly korlátlan ura volt a pénzpiacznak, mint eddig még soha, hanem ellenkezőleg a báró tette tönkre Évát és alig négy esztendei házasság után teljesen betelt vele.

Miután Éva gyors egymásutánban egy fiunak és egy leánynak adott életet, férje utolsó gyermekágya óta hirtelen elidegenedett tőle. Mintha visszahatásául ama mohó érzéki vágyakozásnak, amelylyel birása után sóvárgott, mint megundorodott volna tőle, mint valami gyümölcstől, amelyet az ember eldob, mihelyt jóllakott vele. Eleintén az asszony meglepetten és néma kétségbeeséssel értesült arról, hogy a férje visszatért legénykori életmódjához és másutt keresi a szerelmet. Később pedig már heves szemrehányásokat és zajos jeleneteket sem rögtönzött, haragot sem tanusított, s alig igyekezett őt visszahódítani, hanem maga is szeretőt kerített magának. Nem tudott élni szerelem nélkül; bizonyára azért jött csak a világra, hogy szép legyen s tessék és mámoros imádatban, szerelmes ölelésekben töltse napjait. Tizenöt esztendeig állhatatosan is ragaszkodott ahhoz a szeretőhöz, kit huszonötéves korában kerített magának és olyan szigoru hüséget tanusított iránta, mint a milyen hüen ragaszkodott volna a férjéhez. És midőn a szeretője meghalt, e nagy csapás sulya alatt valóságos özvegyi gyászba borult szerető szive. Midőn aztán hat hónappal később Gérard de Quinsac gróffal találkozott, nem tudott ellentállni szerelmet szomjazó szive vágyának és az övé lett.

- Édes Gérard, - szólalt meg ujra szerelmetes anyai gyöngédséggel, látva a fiatal ember zavarát, - tán beteg volt, vagy valami kellemetlenséget titkol előttem?

Tiz évvel idősebb volt nálánál, és ez egyszer már kétségbeesetten ragaszkodott utolsó szerelméhez, mert imádta ezt a szép fiut a vénülés ellen fellázadó valójának minden izével, és kész volt harczra kelni mindennel a birásáért.

- Nem, biztosítom, - felelt a gróf, - nem titkolok semmit, hanem az utóbbi időben az édesanyám gyakran tartóztatott vissza.

A báróné aggódó szenvedélylyel fürkészte az arczát, olyan szépnek és nemesnek találta őt szabályos arczvonásaival, barna hajával és gondosan ápolt bajuszával. A gróf Francziaország legrégibb családjai egyikének volt a sarja és özvegy anyjánál lakott, akit egy kalandos hajlamu férj teljesen tönkre tett, de aki rangjának méltóságát megóvta, a Szent-Domokos-utcza egy földszintes lakásában, ahol legfeljebb tizenötezer forintnyi évjáradékából élt. A fia soha nem dolgozott semmit, hanem beérte a köteles egyévi önkéntességgel. Aztán lemondott a katonai szolgálatról, valamint a diplomácziai pályáról is, ez egyedüli térről, amely rangjának és méltóságának megfelelőleg nyilott volna számára. Abban a szokott foglalatoskodó semmittevésben töltötte napjait, melyet a párisi szalonélet élén álló fiatalemberek élnek.

És úgy látszott, mintha az anyja, ez a gőgösszigoruságu delnő is megbocsátandónak vélné ezt a henyélést, mintha ő neki is az volna a véleménye, hogy ilyen nemes, ősi vérből származó arisztokratának már tiltakozásképpen is vissza kell vonulnia a közügyek teréről a köztársasági kormányforma alatt. Bizonyára voltak ez elnézésnek aggasztóbb és mélyebben rejlő okai is. Gérard hét éves korában agyvelőgyuladást kapott, mely a gyöngéd anyát majd megfosztotta egyetlen fiától. Tizennyolcz éves korában pedig szivbajról panaszkodott és az orvosok lelkére kötötték Quinsacné asszonynak, hogy kimélje meg a fiát minden megerőltetéstől. Tudhatta hát, hogy milyen hazug fajának ez a nemes külseje: a délceg termet, a büszke arcz. Csupán por és hamu rejlik alatta, mit a betegség és az összedőlés örökös veszélye fenyegetett. Látszólagos férfiassága alatt egy gyenge, jólelkü lény lányos elpuhultsága rejlett, amely hajlik minden testi elzüllésre.

Az alkalommal, amidőn szerfölött jámbor anyjával a rokkant munkások menedékházába látogatott el, látta meg először Évát. Éva akkoriban egész énjének teljes odaadásával magához bilincselte őt, és még most is el-eljárt hozzá, egyrészt mert még mindig elég kivánatos asszonynak találta, másrészt nem tudta, hogy mi módon szakítson vele. Az anyja, pedig ennek a bünös szerelemnek szemet hunyt, aminthogy szemet hunyt sok más dőreségének is, amiket mint valami beteg, beszámíthatatlan gyermeknek, megbocsátott a fiának. Később pedig Éva egy olyan cselekedettel, amelyen az egész világ elámult, meghódította az anya szivét is.

Egyszerre csak hire járt, hogy Martha püspök a katolikus hitre térítette őt. Amit eleddig nem akart megtenni a törvényes férje kedvéért, azt megtette, hogy mindörökre biztosítsa magának kedvese szerelmét. Az egész párisi társaság szeme káprázott a fejedelmi pompától, melyet e negyvenötéves zsidónő kikeresztelkedése alkalmából a Magdolna-templomban kifejtettek. Szépsége és könyes meghatottsága mélyen megindították a sziveket.

Gérardnak ez a megható nagy gyöngédség végtelenül hizelgett. Idővel aztán megunta ezt a viszonyt; oly módon igyekezett szakítani vele, hogy a légyottok megtartása idejekor rendesen kibuvót keresett. Ő most jól értette, hogy mit kérdez tőle a szép asszony esdeklő tekintete.

- Biztosítlak, - ismétlé már-már ellágyulva, - hogy az anyám egy nap se bocsátott el magától. Én természetesen nagyon boldognak éreztem volna magamat, ha...

A szép asszony szótlan, néma könyörgéssel szegezte rá szemét és forró könyek rezegtek hosszu pilláin. Hosszu hónapja mult már, hogy kedvese nem fogadta a látogatását a rue Matignon ama kisudvari szobájában, amely rendes találkájuk helye volt.

Gérard férfi létére is ép oly jószivü és gyenge volt, mint szép kedvese. E véletlenadta négyszemközti pillanat zavartalan, magányos együttléte fölött boszankodott ugyan, aztán mégis csak ráfanyalodott, hogy a báróné néma esedezését meghallgassa, mert nem tudott ellentállni ékesszóló hallgatásának.

Halk hangon sugta oda e szavakat. De a közeledő léptek neszére fölrezzent és hátrafordult, mint akit bünös tetten kaptak rajta. Camilla, a báróné leánya, lépett be a szalonba. Nem hallott ugyan a beszédjükből egy szót se; de a két szerelmes mosolyából, meg a szoba levegőjének hanghullámos rezgéséből mindent megértett. Tehát ismét légyottot adtak egymásnak, még pedig a mai nap folyamára, amott, abban a félreeső utczában, amelyre már régtől fogva gyanakodott. Mindnyájan zavarba jöttek és aggódó, gyülölködő tekintettel néztek egymásra. Camilla, aki most töltötte be huszonharmadik életévét, igen barna arczbőrü, vézna, félig nyomorék, ferdevállu és kis puposka teremtés volt. Egy vonást se örökölt sem az apjától, sem az anyjától. A családi öröklődés amaz előre nem látott eseteinek egyike volt ez, amelyeknek láttára az ember önkéntelenül azt kérdi magától: ugyan, hogy lehetséges ez? Egyetlen büszkesége gyönyörü szép fekete szeme párja és bámulatosan fekete hajkoronája volt, amely oly dusan omlott alá, hogy vézna kis alakját tetőtől-talpig beleburkolhatta volna. Hanem aránytalanul hosszu orr éktelenítette el balfelében eltorzult és összezsugorodott arczát, amelynek össze nem vágó, disharmonikus egészszé kapcsolódott vonásai hegyes állban végződtek. Finom metszésü, szellemesen gúnyos ajkairól leritt a benne összetorlódott alattomos gyülölet; amolyan egészen romlott szivre valló harag, amely e saját rutsága miatt dühösködő, csunya teremtésben lakozott. De az egész világon nem gyülölt senkit se oly szenvedélyesen, mint a saját anyját, ezt az élveteg, szerelmes hajlamu asszonyt, kiben oly kevés volt az anyai érzés, aki őt soha sem szerette, soha nem foglalkozott vele és már a bölcsőben is fizetett cselédek gondjaira bizta. Ugy hogy valósággal kölcsönös halálos gyülölet fejlődött ki e két nő között, amely az egyiknél fagyos némaságban, a másiknál szenvedélyes és tettleges ellenségeskedésben nyilvánult meg. A leány azért gyülölte az anyját, mert az olyan szép volt és keserü szemrehányásokat tett neki, amiért nem teremtette őt is a saját képmására, hogy szépségében vetélkedhessék az anyjának a szépségével, amely most őt egészen elhomályosítja. Napjainak szakadatlanul gyötrő kinja az volt, hogy őt senki meg nem kivánja, hogy minden férfi szerelmi sovárgása csak az anyja felé szárnyal. Mivel Camilla maró gunyján kitünően el lehetett mulatni, szívesen hallgatták őt és nevettek rajta; hanem azért minden férfi tekintete, még a legfiatalabb embereké is, sőt első sorban azoké, mindig csak az ő diadalmas szépségü anyjára tért vissza, aki nem akart vénülni. És ekkor Camilla vad, vérszomjas akaraterővel feltette magában, hogy elrabolja tőle utolsó szeretőjét és elvéteti magát ezzel a Gérarddal, akinek hűtlen elpártolása minden bizonynyal sirba viszi majd az anyját. Öt milliónyi hozománya volt s így kérőknek nem volt szükiben; ez neki azonban egy cseppet se hizelgett, keserü gúnymosolylyal szokta mondani: Na bizony öt millióért még a Salpetriérebe is elmennének leánynézőbe. Később aztán meg is szerette Gérardot, aki szokott jószivüségével igen előzékenyen és barátságosan viselkedett e félig nyomorék teremtés iránt. Gérardnak rosszul esett, hogy ezt a szegény-gazdag leányt olyan elhagyatottnak látja; lassankint aztán megszokta azt a hálás ragaszkodást, amelyet Camilla iránta tanusított és szép férfi létére a hiuságát csiklandozta az a tudat, hogy ő ennek a teremtésnek az istene és rabszolganőül látja lábainál. És midőn megkisérlette az anyjával való szakítást, aki ölelő karjaival terhére esett, már bizonyára megvillant benne az a gondolat, hogy elvéteti magát a leányával, ami tulajdonképpen igen békés és enyhe megoldása lett volna e viszonynak, ámbár még egyelőre magának se vallotta be ezt a szándékát. Egyrészt mert restelte a dolgot és másrészt pedig történelmi hirü, előkelő neve, meg az a sok bonyodalom és könyes jelenet, amelyet előre láthatott, feszélyezték minden cselekedetében.

Mély csend állt be a szobában. Camilla tőrnél is gyilkosabban metsző tekintete azt mondotta anyjának, hogy ime mindent tud, aztán egy fájdalmas pillantással küldte panaszát Gérardhoz. Ez meg nem tudta másképp a két asszony közötti békés egyensulyt helyreállítani, minthogy banális bókoláshoz folyamodott.

- Jónapot, Camilla!... Ah, ez a havanna-szinü ruha!... Bámulatos, hogy a kissé sötétes árnyalatu szinek milyen pompásan festenek a maga arczához.

Camilla futó pillantást vetett anyjának fehér ruhájára, aztán végignézett saját sötét öltözetén, amelyből alig látszott ki a nyaka és a kézcsuklója.

- Igen, - felelt Camilla nevetve, - én csak akkor vagyok türhető, ha nem öltözködöm fiatal lányosan.

Éva asszony, akit bántott az a sejtelem, hogy itt ily veszedelmes vetélykedés fejlődik ki, melyet eleddig még mindig nem akart hinni, kényelmetlenül fészkelődve, másra terelte a beszélgetést.

Hyacinthe e szavaknál belépett és unott arczkifejezéssel szorított kezet Gérarddal. A husz esztendős ifju anyjától örökölte halványszőke haját és keleti tunyaságra valló hosszukás arczát, az apjától pedig szürke szempárját és lelkifurdalást nem ismerő, mohó élvvágyról tanuskodó élveteg ajkait. Igen rossz tanuló létére arra határozta magát, hogy semmitse fog csinálni, mert egyformán megvetett minden foglalkozást. Apjának elkényeztetett kedvencze lévén, csak a költészet és zene iránt érdeklődött és müvészek, félvilági hölgyek, hóbortos bolondok és szélhámosok excentrikus világában élt. Olyan vétkekkel és bünökkel henczegett, amelyeket soha el nem követett; rosszabbnak tetette magát, mint amilyen volt. Tüntetőleg kerülte a női nemet; a legfurább és legveszedelmesebb filozófiai és társadalmi eszméket vallotta; mindig egyik végletből a másikba csapott és felváltva majd kollektivistának, majd invidualistának, majd meg anarkistának, pesszimistának, szimbolistának és fajtalannak csapott fel, anélkül, hogy egy perczig is megszünt volna - természetesen előkelő illemtudásból - jó katolikusnak lenni. Alapjában véve pedig egyszerüen csak egy üresfejü, bambalelkü fiu volt.

Négy emberöltő lefolytával a Duvillard-faj erőteljes, telhetetlen és falánk vére, miután a ragadozó emberállat ilyetén három szép példányát nemzette, egyszerre, mintha vágyainak mohó kielégítése folytán kimerült volna, a korcsszülött felemásba fajult át. Ez aztán a nagy kicsapongásokra és hatalmas, erőszakos szenvedélyre egyáltalában képtelen vala.

Camilla sokkal okosabb volt, semhogy öcscsének teljes nullitását ne érezte volna. Gunyolódott felette és amint most végig nézett ránczokban leomló felöltőjén; a divatnak a romantikus korszak uj feltámadását megkísértő egy ujabb szeszélyén, melyet Hyacinthe a tulzásig vitt, rászólott:

- Hyacinthe, a mama hí. Mutasd meg neki a szoknyácskádat. Lánynak pompásan beillenél, nagyon szép volnál. Hyacinthe egy szót sem válaszolva, kisompolygott. Titkos, be nem vallott rettegéssel félt idősebb nővérétől, ámbár a legfajtalanabb kölcsönös vallomások bizalmas meghittsége fejlődött volt ki közöttük. Mindent elmondottak egymásnak, de hiába igyekeztek egymást e szabadszáju kitételeikkel ámulatba ejteni. Megvető tekintetet vetett a gyönyörü kosborbokrétára, amely már idejét mult, közönséges polgári divattá vált. Ő már a fehér liliom idényén is tul volt és most már a nősziromig, a vénség virágáig, jutott el.

A két utolsó vendég majdnem egyidejüleg érkezett. Elsőnek jött Amadieu vizsgálóbiró, a család bizalmasa, egy negyvenötéves kis emberke, akire egy közelmult anarkistaeset irányította a közfigyelmet.

Hatalmas, szőke szakállu, semmitmondó szabályos hivatalnok arcza volt, amelynek azáltal igyekezett átható kifejezést kölcsönözni, hogy monoklit viselt, amely mögött szikrákat szórt a szeme. Külömben nagyon is világi ember létére az uj iskola hivének vallotta magát. Kitünő pszikologus volt és egy hires munkának a szerzője, amely a kriminalista pszikologiával való gyakori visszaélést ostorozta. Szivós nagyravágyással áhítozta a népszerüséget és az ujságokban való nyilvános szereplést; mohón leste mindig a nagy port felverő esetek kedvező alkalmát, amelyek révén hirnevet szerezne.

Legutolsónak jött Bozonnet tábornok, Gérard anyai ágról való nagybátyja, egy szikár, kiaszott, sasorru aggastyán, akit a köszvény nemrég arra kényszerített, hogy nyugalomba vonuljon. Saint Privatnál tanusított hősies magaviselete után ezredesi rangig jutott. A háboru után hüségesen megtartotta a III. Napoleonnak tett hüségfogadalmat, noha egyébiránt tisztán monarkista összeköttetései voltak. Az ő társadalmi köreiben szivesen elnézték neki ezt a katonai bonapartizmust, már azért is, mert meggyőződésteljes, mély keserüség hangján azzal vádolta a köztársaságot, hogy megölte a hadsereget. A derék ember imádta a nővérét, Quinsacnét és annak egy titkos óhaját teljesítette, midőn a bárónő meghivásait elfogadta, hogy ezzel mintegy természetesebbé és megbocsáthatóbbá tegye Gérard örökös ottlételét.

Most már a báró és Duthil is kijöttek a dolgozószobából, erőltetett nevetéssel nagyokat kaczagva, kétségkivül azért, hogy azt higyjék, miként a lelkük egész nyugodt. Aztán mindnyájan az ebédlőbe mentek át, ahol nagy tüz égett, amelynek vidám lángjai tavaszi sugárként ragyogtak föl a világos mahagóni fából faragott, kristályüveggel és ezüsttel megrakott angol butorok közepette.

A halvány, mohzöld árnyalatu kárpitokkal bevont teremnek valami mondhatatlan bübájt kölcsönzött a téli nap tompa fénye, és a szoba közepén álló ebédlő-asztal velenczei csipkékkel diszített asztalnemüje vakító hófehérségével, valamint terítékeinek dus pompájával olybá tömörült a látásban, mintha büvös virágzatba borult volna, e téli idényben csodaszámba menő óriási tearózsák sziromerdejében, amelyek mámorító illatot leheltek.

A báróné a tábornoknak jobbján, Amadieunek balján jelölte ki a helyét. A báró jobboldalára Duthil, baloldalára Gérard került. A gyermekek aztán az asztal két átellenes végében telepedtek le, Camilla Gérard és a tábornok, Hyacinthe Duthil és Amadieu közé jutott.

A szarvasgombás főtt tojásnál rögtön megindult a bizalmas vidám beszélgetés. A párisi villásreggelik ama fesztelen csevegése, amely sorra veszi a tegnap és a ma kisebb, nagyobb eseményeit, az egész világ igaz és hazug viselt dolgait, a pénzpiaczi botrányokat, a politikai eseményeket, a legujabban megjelent regényt, a szinházi premiert, meg mindazokat a kis történetkéket, amelyeket csak suttogva lehet elmondani, és amelyeket mégis hangosan mesélgetnek. És a sziporkázó szellemeskedés e játszi könnyedsége, a néha hamisan disszonáló kaczagás leple alatt mindenki szive mélyébe zárja saját gyötrelmét, benső kétségbeesését, néha halálos vonaglássá váló kinos küzködését.

A báró szokott nyugodt orczátlanságával, elszántan maga hozta szóba legelőször a Népszavá-ban megjelent czikket.

- Mondják kérem, olvasták önök ma reggel Sagniernek a czikkét? Egyike legkitünőbb czikkeinek; tolla pompás, van benne költői szárnyalás, hanem milyen veszedelmes egy őrült!

Ez a kijelentés mindenkit jó hangulatra derített, mert ha senki se hozta volna szóba ezt a czikket, ólomsulyként nehezedett volna a mai villásreggelire.

- Ismét Panama! - kiáltott fel Duthil. - Jaj csak az ne, abból már elég volt.

- Az afrikai vasutak ügye, - folytatta a báró, - olyan kristálytiszta, mint a forrás vize. Azok, akiket Sagnier fenyeget, ugyancsak nyugodtan alhatnak. Látják, kérem, az egész csak cselfogás, hogy Barrouxt kibuktassák a miniszteri székből. Biztosra vehetjük, hogy ez ügyben legközelebb interpellálni fogják; no hiszen majd meglátják, micsoda hühót fognak csapni!

- Ez a botránythajhászó és rágalmazó sajtó - szólalt meg Amadieu méltóságteljesen, - Francziaország megölő betüje. Törvényekre volna szükségünk.

- Minek a törvény? Ha nincs senkinek bátorsága adott alkalommal azokat végrehajtani.

Rövid szünet állott be. A háznagy nesztelen léptekkel hordta körül a roston sültet. Az ebédlő enyhe, balzsamos csendjében oly zajtalan volt a kiszolgálás, hogy még a porczellán csörömpölése se hallatszott. És maguk se tudták hogyan, egyszerre csak másra fordult a beszélgetés és egy hang azt kérdezte:

- Igen, - felelt Gérard - ma reggel hallottam, hogy »Polyeucte« legkésőbb áprilisban fog csak szinre kerülni.

Camilla, aki eddig csak némán foglalkozott a mellette ülő fiatalemberrel és szemeivel igyekezett őt visszahódítani, csillogó szemekkel nézett most a szüleire. Annak a darabnak a szinrehozataláról volt szó, amelyben Silviane akart mindenáron először szerepelni. Hanem úgy a báróné, mint a férje a legzavartalanabb lelki nyugalmat tanusították, mert már régóta nem volt mit titkolniok egymás előtt. Évát tulboldoggá tette a délutánra kitüzött légyott. Nem gondolt semmi másra. Gondolatában már ott volt abban a kis szerelmes fészekben, mialatt öntudatlanul vendégeire mosolygott. A bárónak pedig minden gondolata amaz ujabb és erélyesebb lépések körül forgott, amelyekre avégből határozta el magát, hogy Silviane szerződtetését, ha nehéz küzdelem árán is, nyélbe üsse. Csak annyit mondott tehát:

- Hogy is hozhatnák szinre a régi darabokat uj szereposztással, amikor nincsenek szinésznőik?

- Oh kérlek, - felelt a báróné nyugodtan, - tegnap a vaudeville szinház uj darabjában Vignot Delphinenek oly remek ruhája volt és a fésülködéshez, no ahhoz senki se ért olyan pompásan, mint ő!

Duthil erre - Camillara való tekintettel - kissé burkolt szavakban elmesélte Delphinenek, a szinésznőnek, egy szenátorral történt kalandos esetét. Aztán másik botrány került szóba, a család egy barátnőjének hirtelen halála, aki belehalt egy hires sebész brutális operácziójába. Ez utóbbinak bünvádi pere majdnem balvéget ért Amadieu kezei között. A tábornok ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy kifejezést adjon keserüségének, bár minden átmenet nélkül történt is, és szokott módján kikelt a hadsereg jelenlegi ostoba szervezése ellen. Az ó-bordeauxi bor biboros vérként piroslott a poharak csiszolt kristályaiban; egy szarvasgombával körített őzgerincz belevegyítette kissé csipős zamatját a rózsák elhaló illatába. Erre aztán spárgát tálaltak föl, a melegházi tenyészet hajdan oly ritka korai termékét, amely most meg se lepett már senkit.

- Most már egész télen át mindig kapni spárgát, - szólt a báró fitymáló kiábrándulás hangján.

- Tehát ma délután lesz Horn herczegnő matinéeje? - kérdé Gérard e pillanatban.

- Ah, ez a kis herczegnő határozottan megbolondult. Önök tudják, hogy özvegynek mondja magát. Pedig a való igazság az, hogy férje a királyi családdal van rokonságban, igazi herczeg, aki szép, mint az ifju hajnal, s egy énekesnő társaságában járja be a világot. Az asszony pedig vásott suhancznak beillő arczával Párisba tette át székhelyét, abba a hoche-uti palotába, amely valóságos Noé bárkájának illik be, ahol a kozmopolitizmus a legsajátságosab excentricitásában virágzik.

- Hallgasson, maga rossz nyelvü ember, - szakította őt félbe a bárónő szeliden. - Mi nagyon szeretjük Rosemondeot, nagyon bájos és kedves egy asszony!

- Persze, hogy szeretjük, - szólalt meg Camilla ujra - meghivott bennünket és később oda is megyünk, ugy-e mama?

A báróné úgy tett, mintha nem hallotta volna, csakhogy ne kellessen válaszolnia erre a kérdésre, amig Duthil, aki nagyon jól értesültnek látszott, tovább élczelődött a herczegnő, meg a mai matiné rovására, amelyen oly lasciv taglejtésü spanyol tánczosnőket fog fölléptetni, hogy egész Páris ott fog tolongani, ahogy erről értesül.

- Önök tudják, ugyebár, hogy most abbahagyta a festészetet és vegytannal foglalkozik. Szalonja most csak úgy hemzseg az anarkistáktól. Ugy rémlett előttem, mintha magára vetette volna ki a hálóját, kedves Hyacinthe.

Hyacinthe mindeddig szóra se nyitotta az ajkát, mintha ő mindettől távol állna.

- Oh, ez az asszony halálosan untat. Ha el is megyek a mai előadásra, csak azért teszem, mert remélem, hogy ott találom Lord Eliot barátomat, aki Londonból irt és nála adott nekem találkát. Bevallom, ez az egyetlen szalon, ahol találok valakit, akivel érdemes beszélgetni.

- Ah, - kérdé Amadieu ironikusan, - ön tehát most anarkistának csapott föl?

Hyacinthe előkelő arisztokrata arczkifejezésével, zavartalan lelki nyugalommal mondta el hitvallását:

- Kérem, uraim, úgy hiszem, hogy az egész világon uralkodó aljasság és gyalázat jelenlegi korszakában valamire való ember nem is lehet más, mint anarkista.

Általános kaczagás hangzott föl az asztaltársaság ajkain. Mindenki kényeztette őt, nagyon mulatságos embernek találták. Különösen az apját mulattatta kitünően az a gondolat, hogy neki, már mint neki, anarkista fia van. Csupán a vizsgálóbiró, aki most anarkista kérdésekben kezdett speczialista szaktekintélyszámba menni, szállott vele szembe és védelmére kelve a fenyegetett civilizácziónak, rémes részleteket mondott a mészárlás és a tüzzel-vassal való pusztítás e hadáról. De a többi vendég nyugodt mosolylyal hallgatta, mert egy valóban fölséges réczemájpástétomban gyönyörködött, amelyet a háznagy maga hordott körül. Igaz, annyi nyomor van a világon; azzal is meg kell számolni; majd idővel valahogy magától is jóra fordul minden.

- Lehetne ez ügyben valamit tenni, az bizonyos. Hanem hogy mit, azt még senki se tudja. Hisz én előre is készségesen beleegyezem minden észszerü revindikáczióba. Ilyen például a munkások sanyaru helyzetének megjavítása, jótékony intézmények alapítása; mint amilyen például a rokkant munkások számára épült menedékhelyünk, amelyre jogosan büszkék lehetünk. Csak nem szabad, hogy lehetetlent kérjenek tőlünk.

A csemege körülhordásakor hirtelen csend állott be, mintha a beszélgetés zajos fecsegése és a bőséges reggeli mámorító kábultsága közepette minden egyesnek a titkos baja és gyötrelme nehezednék ujra az elszorult szivekre s ülne ki a megdöbbent arczokra.

Duthil arczán ujra feltámadt a feljelentéssel fenyegetett képviselő nyugtalan rettegése, a báró vonásain pedig a remegő düh. Azon tünődött, vajjon hogy fog eleget tehetni Silviane kivánságának. Ennek a hatalmas, rendíthetetlen embernek az a lány volt pusztító rákfenéje. Ez volt titkos sajgó sebe, amely őt elvégre is teljesen el találja pusztítani.

De különösen a báróné, Camilla meg Gérard arczain sötétlett lelkük rettenetes drámájának a borongása, az anya meg a lány gyülölködő vetélkedése, akik harczra kelnek a szeretett férfi birásáért. A biborzománczos kések óvatosan hámozgatták a gyümölcsöt. Bámulatos tőrülmetszett üdeségü, aranyszinü szőlő, czukorsütemények és édességek, a nyalánkságok véget nem érő garmadái vonultak föl az asztalon, amelyeknek élvezetében a jóllakottságig kielégített inyencz étvágy örömest kéjelgett.

Aztán midőn a szájmosó vizet hordták körül, egy inas közeledett a bárónőhöz és a fülébe sugott valamit, mire ez halkan azt válaszolta:

- Fromont abbé van itt és mindenáron azt akarja, hogy fogadjam. Nem fog bennünket zavarni, mert úgy hiszem, önök mindnyájan ismerik. Oh, ő egy valóságos szent, és én nagy rokonszenvvel viseltetem iránta.

Néhány perczig az asztal körül időztek még, aztán elhagyták az ételek, borok és gyümölcsök zamatától illatos és a parázszsá égett hatalmas fatuskók lángjától langymeleggé hevített termet, amelyben a csillogó kristály és ezüst terítékek kissé megcsappantott, vidám derüsségét és megbontott rendjét tompa fényével világította meg a beszürődő haloványszürke téli nap.

Péter állva várakozott a kék szalon közepén. Most már sajnálta, hogy erőnek erejével eszközölte ki a fogadtatását, mert látta, hogy az egyik asztalon nagy tálczán kávé, meg különféle édes italok vannak. A zavara még fokozódott, amikor a vendégek csillogó szemmel és biborosra pirult arczczal zajongva vonultak be a szalonba. De oly lángoló volt benne a könyörület felébredt tüze, hogy legyőzte e zavarát. És szive mélyébe csak a titkos kéjelmetlen tudat fészkelte magát, hogy a nyomor e rettenetes reggelét, amelyet átélt, azt a sok árnyat és hideget, azt a sok piszkot és éhséget most idehozta magával ebbe a fényben uszó, illatos, meleg dusgazdagságba, ez emberek közé, akiket oly sugaras vidámságra derített az élvezett jó reggeli mámorító gyönyöre. A báróné Gérard kiséretében azonnal feléje sietett, mert ama hires kikeresztelkedés idejében ő mutatta volt be Duvillardék házában a fiatal papot, akivel édesanyja révén ismerkedett meg. Péter bocsánatot kért, hogy ilyen szokatlan órában bátorkodott alkalmatlankodni, mire a báróné azt válaszolta:

- Oh, kérem, abbé ur, ön mindig szivesen látott vendég. Engedje meg, hogy vendégeimnek még csak egy perczet szenteljek, aztán rögtön szolgálatára leszek.

Ezzel a kávéscsészékkel megrakott asztalhoz lépett, hogy leánya segítségével a fekete kávét és a likőrös pohárkákat kinálgassa sorba vendégeinek. Gérard a pap mellé telepedett és a rokkant munkások menedékhelyéről beszélgetett vele, ahol először találkoztak volt valami ünnepi szertartás alkalmával. Egy uj épületszárny alapkövének letételénél, amelyet báró Duvillardnak százezer franknyi nagylelkü adományából építettek.

Az egész intézetnek eddig még csak négy szárnya volt, holott az eredeti tervrajz tizenkét ilyen apró épületet kontemplált a Gennevilliers-félszigeten levő óriási telken, amelyet a város e czélra ajándékozott, úgy hogy az aláirások és gyüjtések tovább folytak és a könyörületes intézmény létesítése körül kifejtett tevékenység nagy port vert föl egyszersmindenkorra mintegy hangzatos válaszul amaz izgató bujtogatókhoz, akik azzal vádolták a telebendőjü polgárságot, hogy semmit se tesz a munkások érdekében. Azonban a dolog valóságban úgy állott, hogy az a remek kápolna, amelyet a telek közepén építettek, a begyült összegek kétharmadát felemésztette.

A minden oldalról összecsődített védasszonyoknak, mint Duvillard báróné, Quinsac grófné, Rosemonde de Horn herczegnő és még más husz előkelő hölgynek, az volt közös feladatuk, hogy jótékonysági bazárok és gyüjtések révén tartsák fönn az intézetet. De a tulajdonképeni siker ama szerencsés gondolatból eredt, hogy a hölgyeket fölmentették a szervezés terhes gondja alól és főigazgatónak a Globe főszerkesztőjét, Fonségue képviselőt választották meg, akinek bámulatos üzleti szelleme volt. A Globe folyton verte a nagydobot az intézet érdekében, a forradalmárok támadásaira a hangotadó vezető osztályok kimeríthetetlen bőkezüségével válaszolt és a legutóbbi választások alkalmával ezt a jótékony intézményt diadalmasan győzedelmeskedő választási fegyverül is felhasználták.

Miután mindenkit kielégített a báróné, visszatért Péterhez és nyájasan kérdezte:

Péter torka elszorult és oly megindulás vett erőt rajta, hogy szive lázasan dobogott, halkan szólalt meg hát:

- Méltóságos asszonyom, az ön ismert nagy szivjóságához akarok folyamodni. Ma reggel a Montmartre mögötti Füzfa-utczában egy iszonyatos ronda épületben oly látvány tárult elém, amely feldulta a lelkemet.... Önnek fogalma sincs a nyomor és szenvedés ilyen tanyájáról. Családok, akiknek nincs sem kenyerük, sem tüzelő-fájuk.... a családfőnek nincs munkája, az anyáknak nincs már tejük, amivel a csecsemőiket megszoptassák, a gyerekek dideregve köhécselnek, mert nincs öltözőruhájuk.... És e sok rémség közepette a legiszonyubb, a legborzasztóbb amit láttam egy agg munkás volt, akit már a vénség levert a lábáról, és aki a halállal küzdve kuczorgott egy rongyhalmazon, olyan egy kuczkóban, amelyben még a kutya sem tanyáznék.

Péter iparkodott a dolgot a lehető legenyhébb szinben előadni, mert szinte megdöbbent minden szótól, amit kiejtett, azoktól a borzalmaktól, amiket leirt a nagy fényüzés és élvhajhászás ez otthonában, e boldog emberek körében, akik az émelyedésig beteltek a világ valamennyi gyönyörüségével.

Érezte nagyon jól, hogy szavai ugyancsak udvariatlan, bántó disszonancziaként rínak ki e környezetből. Milyen furcsa gondolat volt az tőle, hogy ide jött el abban a pillanatban, amidőn épp asztalt bontottak és amidőn a párolgó kávé kellemesen csiklandozta az emésztés gyönyörében kéjelgő gyomrokat. De azért mégis csak folytatta, sőt a hangja fokozatosan emelkedett is, amint a benne lassan-lassan föllázadó méltatlankodásnak kifejezést adva, szegről-végre elmondta ezt a rettenetes látványát, megnevezte Laveuvet és határozottan kijelentette, minő igaztalan elhagyatottságban sinylődik és az emberi részvét és szánalom nevében segítséget, támogatást kért.

Az összes vendégek odacsődültek, hogy meghallgassák szavait és ott látta maga előtt a bárót, a tábornokot, Duthilt és Amadieut, akik hallgatagon szürcsölgették a mokkájukat anélkül, hogy csak egy izmuk is megrándult volna.

- Egy szóval, fejezte be Péter a mondókáját, én azt gondolom, hogy azt az aggastyánt egy perczig se lehet abban a rettenetes helyzetben hagyni és hogy méltóságos asszonyom lesz oly kegyes és még ma este elhelyezteti a rokkant munkások menhelyében, ahol szerény nézetem szerint megilleti őt egy hely.

Éva asszony szép szemei könyben usztak. Mélyen megdöbbent e szomoru történet hallatára, amely hideg dérként borult arra a kéjes örömre, amelyet a mai délutántól várt.

- Oh, abbé ur, - rebegte halkan, - ön a szivemet tépi. De nem tehetek ebben az ügyben semmit, abszolute semmit... Különben, ha jól tudom, hát foglalkoztunk is már ennek a Laveuvenek esetével. Hisz ön tudja, hogy nálunk a fölvétel a legkomolyabb tudakozódásokhoz van kötve; kineveznek egy megbizottat, aki az intézetnek referál... Ugyan, Duthil uram, nem ön volt az, aki magára vállalta ezt a Laveuve-esetet?

- De igenis, kérem, én voltam. Abbé ur, az a ficzkó rászedte magát és csak komédiázott. Nem beteg az egy cseppet sem és ha ön pénzt adott volna neki, rögtön lesompolygott volna, hogy leigya magát. Mert mindig be van rugva, azonfölül a legutálatosabb gazemberek egyike, aki reggeltől estig szidja és átkozza a polgárokat és egyre azt hajtja, hogy ő, ha volna még erő a karjaiban, a levegőbe röpítené az egész világot. Különben be se akarja magát vétetni a szegények házába; valóságos börtönnek mondja, amelyben szenteskedő apáczák állanak őrt, akik arra kényszerítik az embert, hogy misére járjon, ronda zárdának, amelyek kapuja kilencz órakor bezárul. És ilyenek sokan vannak, akik jobban szeretik még a hideg, az éhség, a halál árán is a személyes szabadságukat. Hadd dögöljenek meg hát az utczán azok a Laveuve-fajta emberek, ha vonakodnak velünk együtt lenni és nem akarnak a mi menhelyünkben melegedni és jóllakni.

A tábornok és Amadieu fejbólintva helyeselték Duthil szavait. Ámde Duvillard több nagylelküséget tanusított.

- Nem, nem, ember mégis csak ember marad, segíteni kell rajta, akár akarja, akár nem.

Éva kétségbeesve abbeli félelmében, hogy a mai délutánját elrabolják tőle, tiltakozott és ezer kifogást talált.

- Biztosítom, abbé ur, hogy az én kezem meg van kötve. Abbé ur, remélem, nem kételkedik sem jószivemben, sem ügybuzgalmamban. Hanem, hogy hivhatom én össze ilyen hamarosan a hölgybizottságot, amelynek beleegyezése nélkül én elvileg semmiféle ügyben nem hozhatok döntő határozatot, különösen egy olyan esetben, amelyet már megvizsgáltak és már itéletet is hoztak. Aztán hirtelen megtalálta a megoldást:

- Hanem tudja mit, abbé ur, én azt tanácslom önnek, menjen el rögtön Fonségue urhoz, a mi adminisztrátorunkhoz. Egyedül ő intézkedhetik sürgős esetekben; mert tudja, hogy a bizottság hölgytagjai oly föltétlenül megbiznak benne, hogy mindent helyeselnek, amit ő tesz.

- Ön a parlamentben találja most Fonséguet, - tette hozzá Duthil mosolyogva; - csakhogy ma nagyon mozgalmas ülés lesz, alig hiszem, hogy könnyüszerrel bejuthatni.

Péter, akinek szive még jobban elszorult, nem feszegette tovább a dolgot, hanem rögtön azt tette föl magában, hogy bárhogy is legyen, ellátogat Fonséguehez és még ma, mielőtt beesteledik, kicsikarja tőle a nyomorultnak fölvételét, akinek rémes képe folyton kisértette. Még néhány perczig ott maradt, mert Gérard tartóztatta őt és lekötelező előzékenységgel azt javasolta neki, hogy a képviselőre csak úgy lehet pressziót gyakorolni, ha ráutal arra, minő rossz vért szülne az ilyen eset, ha esetleg valami forradalompárti lap hasábjain hire kelne. A vendégek különben is már egyenkint elszállingóztak. A tábornok távoztában azt kérdezte unokaöcscsétől, hogy otthon találja-e ma délután Quinsac grófnénál, akinek eznap volt fogadó napja. Erre a kérdésre a fiatalember kitérő mozdulattal felelt, mert észrevette, hogy Éva és Camilla rászegzik szemüket. Aztán Amadieun volt a sor, ki amaz ürügy alatt búcsuzott, hogy őt egy fontos ügy hivja a törvényszékhez. Nemsokára Duthil is követte őket, hogy az országházba siessen.

- Tehát négy és öt között Silvianenál találkozunk, szólt a báró, midőn kikisérte. Jőjjön el oda és referáljon nekem, hogy mi történt a parlamentben, Sagnier ocsmány czikke milyen hatást tett a pártokra? Én most megyek a minisztériumba és elintézem a Comédie Française dolgát, azután több utam van még; beszélnem kell egynéhány vállalkozóval és egy nagy ujságreklámot nyélbe kell ütnöm.

- Ebben maradunk, négy és öt között, mint rendesen, Silviane házánál, felelt a képviselő. Aztán távozott, azzal a borongó aggodalommal lelkén, vajjon mire fog kilyukadni ez a csuf vasuti história.

Ekkor már mindnyájan megfeledkeztek Laveuveről, a haldokló nyomorultról; mindnyájan a maguk dolgai után jártak; a saját szenvedélyük vitte, ragadta őket. Beleszédültek abba a taposómalomba, elsodorta őket az az óriási szélsebes hajtókerék, amely Páris rengeteg emberárját örökös mozgásra ösztökéli, és amelynek lázas kerengése hajtja, üzi, kergeti őket, vad birkózó hajszában és arra uszítja, hogy egymás testén átgázolva, egyik a másikát földre teperje.

- Eljösz hát velünk, mama, a herczegnő mulatságára? - kérdé Camilla, még mindig fürkésző tekintettel kisérve anyját és Gérardot.

- El hát! mindjárt! Csakhogy nem maradhatok ott veletek, mert ma reggel Salmontól kaptam üzenetet a füzőm miatt és okvetetlen oda kell hogy menjek négy órakor próbára.

A fiatal leány anyja hangjának reszketésén arról győződött meg, hogy hazudott.

- Azt hittem, hogy holnapra van kitüzve a próba.... Jó, hát akkor odajövünk majd érted kocsin, a herczegnőtől jövet.

- Oh, semmi módon, kedvesem. Az ember sohse tudja olyan helyütt, mikor szabadul; ha marad egy szabad perczem, hát benézek a divatárusnőhöz.

Camilla fekete szemében az elfojtott düh gyilkos tüze lobogott fel. A légyott nyilvánvaló. Ámde bármily szenvedélyesen égett is ama vágytól, hogy valami akadályt eszeljen ki, nem merte végletekig vinni a dolgot. Hiába kisérlette meg, hogy néma könyörgéssel fohászkodjék Gérardhoz; ez menőfélben lévén, félre fordította a fejét. És Péter, aki mióta e házhoz járatos volt, átlátott a szitán, sejtette a be nem vallható titkos tragédiát, amely remegő valójukon átborzongott.

Hyacinthe mindeddig karosszékébe dőlt hátra és étergyöngycsöppeket szürcsölgetett. Ez volt az egyetlen szeszes ital, amelynek élvezését megengedte magának, végre fölszólalt:

- Én a képtárlatba megyek. Egész Páris odatódul most. Különösen egy kép van ott: »Egy lélek meggyalázása«, ezt okvetetlen mindenkinek meg kell nézni!

- Nos, én nem vagyok ellenére, megyek veletek. Mielőtt a herczegnéhez mennénk, benézünk a képtárlatba.

- Igen, igen, az jó lesz, szólalt fel Camilla élénken, ámbár ő különben mindig gúnyosan élczelődött a szimbolikus festőkön, hanem most bizonyára az a terv fogamzott benne, hogy késleltetni fogja az anyját abban a reményben, hogy így tán lekésik a légyottról.

- Nem bizony, nekem egy kis mozgásra van szükségem. Én Fromont abbé urat az országházig fogom kisérni.

Aztán bucsut vett az anyától és a leánytól és mindkettőjüknek kezet csókolt. Az üres, ünnepies csöndbe borult udvaron így szólt a paphoz fordulva:

- Jaj de jól esik az embernek egy kis hideg levegő! Tulságosan fütik itt fönt a szobákat és ez a virágillat úgy kábítja a fejemet.

Péter kába fővel, lázban égő kezekkel távozott; csak azon tünődött, miképen eszközölhetné ki Fonséguetől Laveuvenek a rokkantak házába való befogadását és rá se hederített a fiatal grófra, aki a leggyengédebb szeretettel beszélt neki az édesanyjáról. Aztán midőn az ajtó becsapódott mögöttük és ők néhány lépést tettek az utczán, egy futólagos vizió emléke derengett benne. Ott a szemközti járda szélén, mintha egy mesterembert pillantott volna meg, aki megállt és rászegezte a szemét arra a monumentális kapura, amely annyi mesebeli pompára és fényre zárult. Salvatot vélte fölismerni benne, a maga szerszámos tarisznyájával a hóna alatt. Azt a szegény, nyomorgó embert, aki ma reggel munka keresésére indult. Hirtelen megfordult, nyugtalanította őt, hogy ilyen gyötrő nyomor került szembe ennyi élveteg gyönyörrel és ennyi bőséggel. Hanem a mesterember, felzavarva merő bámulásából, vagy tán abbeli félelmében, hogy ráismernek, vontatott léptekkel kereket oldott. Mivel Péter őt már csak hátulról láthatta, habozott és azt mondotta magában, hogy valószinüleg tévedés van a dologban.

Midőn Fromont abbé a Palais-Bourbonba akart bejutni, eszébe jutott, hogy nincsen belépő jegye; már arra határozta volt magát, hogy egyszerüen kihivatja Fonséguet, habár ez őt nem ismeri, midőn a folyosón véletlenül megpillantotta Mége kollektivista képviselőt, akivel már korábban barátságot kötött.

- Nem, Fonségue urat keresem sürgős ügyben, egy szegény nyomorult ügyében, aki nem várhat tovább.

És megállítva egy kis barna emberkét, aki mindenüvé befurakodó egérkére emlékeztetett, azt kérdezte tőle:

- Nézze csak, Massot, Fromont abbé úr a maga princzijével óhajt rögtön beszélni.

- A princzi nincs itt. A szerkesztőségben marad még egy jó negyedóráig. Ha az abbé ur meg akarja őt várni, biztosan találkozhatik itt vele.

Mége bevezette Pétert a komor, hideg és tágas előszobába, amelynek bronzöntvényü Laokon és Minerva szobrait és kopár falait megvilágította a kertre néző magas ablakon át beszürődő szomoru, halvány téli nap. De e pillanatban zsufolásig tele volt és mintegy izzóvá hevítette valami lázas izgatottság. Lépten-nyomon csoportba verődtek az emberek; sürgő-forgó alakok jöttek-mentek folyton-folyvást és utat törtek maguknak a tömegen át. Mindannyian többnyire képviselők és zsurnaliszták voltak; de akadt közöttük sok léha bámészkodó is, akiket a puszta kiváncsiság hozott ide.

Növekvő zajos zsibongás zsongott végig a termen; titkos és szenvedélyes beszélgetések, taglejtésektől kisért heves fölkiáltások és hangos kaczagás zürzavaros egyvelege.

Mége visszatérte mintha megkettőzte volna a lármát e hadonázó, zajos tolongásban. Magas, apostoli soványságu, gondozatlan külsejü ember volt, aki negyvenötéves korához képest nagyon öregnek és kiaszottnak látszott; csupán szemeiben izzott lángoló fiatalos hév, amint szikrákat szórva, csillogtak a pápaszem mögött, amely soha sem került le madárcsőralaku vékony orráról. Folyton köhécselt; szakgatott, benső hévtől meleg hangon beszélt és csak az erős akarat, az élethez való szivós ragaszkodás tartotta benne a lelket, meg az a sóvár vágy, hogy megvalósítsa a jövendőbeli emberi társadalom amaz álmát, amely őt ébren és alva kisérte. Mint valamelyik északvidéki város szegénysorsu orvosának a fia, korán fölkerülve Párisba, a zughirlapirás, az ösmeretlenség homályába vesző munkásság járma alatt kinlódott sokáig; azután nyilvános gyülekezetek alkalmával aratta legelső szónoki babérait. Később a háboru után, lángoló ügybuzgalmánál és harczias természetének rendkivüli tevékenységénél fogva végre sikerült neki a parlamentbe bejutni, és sokat tapasztalt, bizonyító érvekben gazdag ember létére vaserélylyel és rendíthetetlen makacssággal küzdött az eszméiért, mint meggyőződésben doktrinista, aki az ő hitvallása szerint állapította meg a világ rendjét és pontról-pontra alapította meg jó eleve a kollektivizmus dogmáit. Mióta képviselő lett, a künnrekedt szoczialisták benne csupán szónokot és diktátort láttak, aki csak azért igyekszik az emberek ujjáalakítására, hogy saját hitére térítse őket és uralkodjék fölöttük.

- Tudja, mi történik ma itt? - kérdé Pétertől. - Ujra nagyon szép história! Ugy-e? Hja, úgy van biz az, barátom, fülig uszunk a sárban.

Már azelőtt is igazi rokonszenvet érzett e fiatal pap iránt, látva azt, hogy milyen jóságos a nyomorultak és szenvedők irányában és mennyire áhítja a társadalom ujjáalakulását. És a pap maga is kezdett volt érdeklődni a parancsoló természetü rajongó iránt, aki föltette magában, hogy akaratuk ellenére is megszerzi az embereknek a boldogságot. Tudta, hogy szegény, hogy félrevonult családi életet él nejével és gyermekével, akiken forró szeretettel csüggött.

- Képzelheti, hogy én Sagnierval nem értek egyet. De miután ma reggel megszólalt az ujságjában és azzal fenyegetett, hogy kiirja az ujságba mindazok nevét, akiket megvesztegettek, kerülnünk kell a látszatot, mintha mi is bünrészesek volnánk. Már régóta sejti a közvélemény, hogy az afrikai vasutak gyanus vállalata sok ocsmány, piszkos csalással járt; a legnagyobb baj pedig az, hogy a jelenlegi kabinet két tagját is vád éri, mert három évvel ezelőtt, midőn a képviselőház a Duvillard-vállalat részvényeinek kibocsátásával foglalkozott, Barroux volt a belügyminiszter és Monferrand a közlekedésügyi miniszter. Most, hogy mindaketten egyszerre miniszteri tárczához jutottak, az előbbi a belügyihez, mig az utóbbi most pénzügyminiszter és amellett még miniszterelnök is, hát tehetjük-e azt, hogy ne kényszerítsük őket saját jól felfogott érdekükben, hogy ezelőtt való cselekedeteikről beszámoljanak...? Nem, ők nem hallgathatják agyon a dolgot; sőt én bejelentettem már, hogy még ma interpellálni fogom őket.

Mége ez előre bejelentett interpellácziója, amely a Népszava napvilágot látott dörgedelmes vezérczikkének következménye volt, okozta a mai nagy izgatottságot.

Péter észrevette, hogy Massot, a kis Massot, amint őt nevezték, melléje ült a pamlagra. Éber szemmel, éles füllel, amely mindent hall és mindent megjegyez magának, járt-kelt itt képviselőházi tudósító minőségében; e forgatag zürzavarában megszimatolta azt is, hogy ma mozgalmas ülés lesz és eljött, hogy megnézze, vajjon nem lehetne-e valami érdekes czikkanyagot halászni. Szimatoló vizslatekintetével mindenüvé befurakodott. Valószinüleg érdekelte őt e zajongó embertömeg közepett árván lézengő pap.

- Legyen egy kis türelemmel, abbé ur, - szólalt meg a mindent kigunyoló modern, fiatal ficsur szeretetreméltó vidámságával. - A főnökömnek okvetetlen el kell jönnie, mert tudja, hogy ma befütenek az uraknak. Ön ugyebár, nem a főnököm corrisei választóinak egyike?

- Nem, párisi vagyok, és egy szegény ember érdekében akarok vele beszélni, akit rögtön szeretnék a rokkant munkások menedékhelyébe fölvétetni.

Ezt kaczagva jegyezte meg. Valóban tősgyökeres párisi volt, egy saint-denisi gyógyszerész fia, a Nagy-Károly-liceum volt tanulója, aki a tanulmányait be se végezte. Mindenben kudarczot vallva, tizennyolcz éves korában belejutott a sajtóba, ámbár még irni se tudott helyesen. Most már közel husz esztendeje, hogy bolygózsidóként járja be a világot, az embereket vagy vallatva vagy pedig belátva a lelkük mélyébe. Mindent látott, mindent megunt; nem hitt már a nagy emberekben; azt hangoztatta, hogy nincs a földön semmi sem, ami igaz volna, és békésen élt meg a világ butaságából és rosszaságából. Nem volt semmi irodalmi ambicziója, sőt az irodalom iránt érvekkel indokolt megvetéssel viseltetett. Pedig hát nem volt ám ostoba ember; irt ő akármelyik lapnak akármilyen tárgyról; hiján lévén minden személyes meggyőződésnek vagy hitvallásnak, egész nyugodtan azt hirdette, hogy ő neki jogában áll bármit is mondani a közönségnek, azon föltétel alatt, hogy vagy mulattassa vagy felcsigázza a szenvedélyeit.

- Tehát ön ismeri Mége urat, abbé ur? Érdekes egy tipus! Egy nagy gyerek, utópisztikus rajongó! Oh én sokáig tanulmányoztam őt, ismerem minden porczikáját. Ő, tetszik tudni, szüntelen abban a biztos meggyőződésben él, hogy még egy félév letelte előtt az ő kezében lesz a hatalom és hogy akkor estéről virradóra megvalósítja az ő hires kollektivista társadalmát, amelynek természetszerüleg úgy kell elkövetkeznie a tőkepénzesek társadalma után, mint ahogy a nappal fölváltja az éjszakát. Lám, ma például szentül meg van győződve arról, hogy mai interpellácziójával megbuktatja a Barroux-minisztériumot és így sietteti a saját uralomra kerülését. Ez az ő módszere, lejáratja az ellenfeleit. Hányszor hallgattam már meg ezt az ő számítását; hadd járja le magát ez, aztán amaz, később pedig megint a harmadik, hogy aztán végre elérkezzék az ő ideje. Rendszerint legfeljebb hat havi határidőt engedélyezett. Csakhogy az a baj, hogy ilyeténképpen mindig másokat támogat és pusziroz és rá sohse kerül a sor.

- Hát Sagniert ismeri? Nem? Nézze meg azt a bikanyaku, vöröshaju embert, akinek olyan a megjelenése, mint valami hentesé. Amott lenn, az, aki ama kopott, kaputos emberek kicsinyke csoportja közepett perorál.

Péter végre meglátta. Nagy, félreálló füle, erős orra, lelógó ajka és a homlokával egy vonalban álló, kidomborodó, fénytelen szempárja volt.

- Erről is elmondhatom, hogy szegről-végre ismerem. Nála dolgoztam, mielőtt a Globe-hoz kerültem. Azt az egyet nem tudja senki, hogy milyen a származása. Hosszu ideig a sajtó legalsóbb homályos rétegeiben forgolódott, mint névtelen, ismeretlen zsurnaliszta, akit majd felvetett a nagyravágyás. Azelőtt fanatikus királypárti volt. Ideig-óráig meg is maradt annak. Aztán egyet gondolt s arra határozta magát, hogy magáévá teszi a nép ügyét, a megtorlást; katholikus szoczializmusát kezdte hirdetni, hadat üzent a gondolkodás szabadságának és a köztársaságnak. Leleplezte a jelenkor ocsmány rákfenéit, hogy azokat az erkölcs és igazság nevében gyógyítgassa. Azzal kezdte meg a szereplését, hogy a nagy pénzügyi tekintélyek viselt dolgait irta le, aljas, szemtelen pletykák gyüjteményét, amelyekre nem voltak bizonyítékai és amelyeknek igazoltát sem igen kutatta. Tulajdonképpen fegyházat érdemelt volna emiatt és ime, midőn ezek az életképek kötetben összegyüjtve jelentek meg a könyvpiaczon, azt a szédítő, szinte hihetetlen sikert aratták, amelyről bizonyára önnek is tudomása van. Ezt a módszert folytatta és folytatja most is a Népszavá-ban, amelyet a Panama-botrány idejében indított meg, botrányokat és leleplezéseket röpítve világgá. Ez az ujság ma valóságos kanális, amelynek torka bőven okádja a jelenkor minden szemetét és szennyét és ha ez a kiapadhatatlan ár egyszer megcsappan, akkor ő maga gyárt saját invencziójából hazugságokat lapja mindennapi szükségleteinek fedezésére, amelyekből az ambicziója, meg a pénztára táplálkozik.

A kis Massot ezt nem mondta haragos fölháborodás hangján, hanem ujra elnevette magát, mert ő tulajdonképen a gondtalan szivtelenség leple alatt nagy tisztelője volt Sagniernak.

- Valóságos bandita, de van benne erő! Nem is képzelheti, hogy milyen szörnyü hiu egy ember. Hisz látta a multkor, hogy ünnepeltette magát az alsóbb néposztályokkal, mert ő tulajdonképen a nép választottját és apját környező nimbusra pályázik. Sőt tán az is meglehet, hogy az igazságért küzdő büntető arkangyal szép szerepébe szeretett bele és végre maga is azt hiszi, hogy ő a nép megváltója, és hogy jobb erkölcs utjára téríti. Én csak azt bámulom benne, hogy milyen termékenységet tanusít a botrányok és följelentések dolgában. Nem mulik el nap, hogy valami ujabb ocsmányságot föl ne fedezzen, hogy uj bünösöket ne szolgáltasson ki a tömegek epés gyülöletének. Nem, ez a piszoktenger soha ki nem apad; ő folyton előre nem látott gyalázatok dus aratásával áll elő és valahányszor a megémelyedő közönség jelét adja annak, hogy már belefáradt a botrányokba, kétszeresen szörnyüséges rémképeket tár fel ujra neki... Lássa, abbé ur, ebben rejlik a zsenialitása; mert őkelme nagyon jól tudja, hogy olyankor, amidőn szélnek ereszti azt a fenyegetést, hogy mindent el fog mondani, közzé fogja tenni az árulók és a megvesztegetettek névsorát, mint ahogy ma tette azt, rögtön óriási példányszámban kél a lapja... Most például napokra biztosította magának a lapja kelendőségét.

Péter némán hallgatta ezt a gunyolódó, vidám beszédet és kezdett sok olyan dolgot megérteni, amelyeknek valódi értelme eddig kikerülte a figyelmét. Kérdésekkel halmozta el a fiatal hirlapirót, mert csodálkozott azon, hogy annyi képviselő ődöng künn a folyosókon, holott az ülés már rég megkezdődött. Oh, az ülés! Hiába pertraktálják ott most a legkomolyabb ügyet, a most folyó általános érdekü fontos törvényt, a ház legtöbb tagja kifelé szállingózik a váratlanul jött interpelláczió lecsapott mennykövének hatása alatt, a mely nagy könnyen maga után vonhatja a minisztérium bukását.

És az országház termeiben lüktető szenvedélyes izgatottság nem volt semmi más, mint a hatalom polczán álló minisztérium hiveinek visszafojtott boszusága, növekvő nyugtalansága és abbeli félelme, hogy őket innen kiakolbólítják, hogy maholnap mások kerülnek a helyükbe. Ebbe pedig mindazoknak hirtelen lángra gyult reménye s az ostromló támadásra kész mohó sóvárgása vegyült bele akik várakozó álláspontra helyezkedtek és akik a holnap netáni minisztereinek hivei.

Massot megmutatta Péternek Barrouxt, a miniszterelnököt, aki egyuttal a pénzügyminiszteri tárczát is elvállalta volt, ámbár ő e téren teljesen járatlannak vallotta magát; csupán csak azért tette, hogy megnyugtassa a panama-krizis után fölháborodott közvéleményt, országszerte mocsoktalannak ismert becsületességével.

Egy szegletbe visszavonulva beszélgetett az oktatásügyi miniszterrel, Taboureau szenátorral. Ez utóbbi öreg, okleveles tanférfi volt; igénytelen és szerény külsejü, de tetőtől talpig becsületes ember. A párisi viszonyokat éppenséggel nem ismerte, mivel valami vidéki tanintézetből hozták föl a fővárosba miniszternek. Barroux maga igen mutatós, magas, délczeg megjelenésü volt; simára borotvált, szép arczának klasszikus előkelőségén csupán tulságos kicsiny orra ejtett csorbát. Még ma, hatvanéves korában is dús, göndör haja volt, melynek selymes ezüstfehérsége kissé szinpadias méltóságot adott neki, amely a szónoki emelvényen nagy hasznára vált. Ősrégi párisi család dúsgazdag ivadéka volt és eleintén mint ügyvéd kezdte meg a pályafutását, azután a császárság idejében köztársasági hirlapirónak állt be. Gambettával együtt hatalomra jutott; becsületes, romantikus hajlamu, nagyszavu, kissé ostoba, de igen becsületes és egyeneslelkü ember volt, aki még mindig lángoló lelkesedéssel vallotta az első nagy forradalom elveit. A benne rejlő jakobinizmus divatját multa már, úgy hogy ő már a polgári köztársaság régi korbeli ősének és utolsó fönmaradt oszlopának volt tekinthető, akin az uj nemzedék: a hatalomra éhes fiatal politikusok, mosolyogni kezdtek. Fejedelmi magatartásának merev fönsége, szónoklatának nagyhangzásu ékesszólása alatt egy lágyszivü, könnyen elérzékenyülő, ingadozó-lelkü, jóságos lélek lakozott, aki sirva fakadt Lamartine verseinek olvasása közben.

Később Montferrand, a belügyminiszter ment arra és félrehivta Barrouxt, hogy egy pár szót sugjon a fülébe. Montferrand teljes ellentétje volt Barrouxnak. Szintén közel járt az ötvenhez; de zömök, kövér, mosolyderüs, ósdi megjelenésü ember volt, akinek kerek, kissé köznapi, még mindig sötétbarna szakálltól koszoruzott arczában élénk értelmesség tükröződött vissza. Meglátszott rajta, hogy kormányzásra hivatott ember, hogy erős munkához szokott vaskeze van, amely el nem ereszti a prédát, ami egyszer a körmei közé került. Hajdan Tulleben polgármesterkedett; most pedig Correseból, ahol nagy földbirtoka volt, került föl a városba. Utjában föltartóztathatatlanul előre haladó nagy erő nyilatkozott meg benne, ugy hogy pályája folytonos emelkedését nyugtalankodva nézték. Igen keresetlenül beszélt, hanem szavai rendkivüli meggyőző erővel hatottak a hallgatóra. Látszólag hiján volt minden ambicziónak; nyugodt, közömbös önzetlenséget tanusított, amelynek leple alatt a legszenvedélyesebb nagyravágyás izzott. Sagnier azt irta róla, hogy tolvaj, orgyilkos, aki megölte mindakét nénjét, hogy a vagyonukat örökölje. Mindenesetre nem közönséges orgyilkos!

A gyülésteremben eljátszandó dráma egy ujabb hősének, Vignon képviselőnek belépte hozta most ujabb lázas izgalomba a csoportokat. A két miniszter összenézett vele, mig ő, rögtön körülfogva a kiváncsiak csoportjától, már messziről mosolygott rájuk. Alig harminczhatéves, középtermetü, délczeg, szőke fiu volt, gondosan, ápolt szép szőke szakállal. Párisi születése révén, bámulatos gyors karriert csinált, rövid ideig bordeauxi prefektus is volt és most ő képviselte az országházban az ifju nemzedéket, a jövőt. Tisztában volt azzal, hogy a politikában uj emberre van szükség, aki a legsürgősebb, elengedhetetlen reformokat végrehajtsa. Nagyon intelligens, végtelenül ambicziózus, nagytudásu ember létére olyan programmot tüzött ki magának, amelynek legalább részben való megvalósítására megvolt benne minden képesség.

Különben nem árult el semmiféle türelmetlenséget, nagy bölcsen és tapintatosan bizott abban, hogy majd elérkeznek az ő napjai is; hisz megvolt ama erőssége, hogy még semmiféle kompromittáló ügyben nem volt része és nyitva állott előtte a pálya. Alapjában véve kristálytiszta logikával és kerekfogalmazásu ékesszólással biró elsőrangu szervező tehetségnél ő se volt több, és programmja Barrouxétől annyiban tért csak el, hogy ő a régi sablont megifjította, ámbár a Barroux-kabinetre következő Vignon-kabinetet nagyjelentőségü eseménynek tartották. Vignon volt az, kiről Sagnier megirta volt, hogy ő a köztársasági elnökségre pályázik és kész vérben is gázolni, csakhogy a champs-elyséesi palotába bejusson.

- Hát bizony lehetséges, - magyarázta Massot, - ez egyszer nagyon is lehetséges, hogy Sagnier nem hazudik és hogy Hunter valahogyan kezébe került jegyzőkönyvében tényleg lelt valami névjegyzéket. Én már régtől fogva tudom, hogy az afrikai vasutak emez ügyében Hunter volt Duvillard kerítője és szimatoló kopója, aki megszerezte neki a szükséges szavazatokat.

De ezt csak úgy érti meg az ember, ha tudja azt is, hogy ez a Hunter mi módon csinálta a dolgát, milyen bámulatos ügyességgel, minő finom, gyengéd tapintatossággal, amely teljesen távol áll az aljas korrupcziótól, s a piszkos megvesztegetéstől, amelyekkel most gyanusítják. Csak egy Sagnier tarthatja a parlamentet amolyan nyilt vásárnak, ahol az összes jellemek megvásárolhatók és a legtöbbet kináló vevőnek rendelkezésére állanak. Oh, milyen egészen máskép történtek a dolgok és milyen érthetők, sőt meg is bocsáthatók néha, ha helyes világításban látjuk... Igy például egyenesen Barroux és Montferrand ellen irányul a czikk éle, akikre a lehető legvilágosabban rámutat, habár neveket nem is említ.

- Ön bizonyára tudja, hogy annak idején, amikor ez az ügy szavazás alá került, Barroux volt a belügyminiszter és Montferrand a közlekedésügyi miniszter, úgy hogy most az a vád terheli őket, hogy ők hivatalos kötelességüket elmulasztották, ami a társadalmi bünök legocsmányabb fajtája. Nem tudom ugyan, hogy Barroux micsoda politikai egyezkedésbe lovaltatta bele magát; de hogy pénzt nem zsebelt, arra megesküszöm, mert ő a legbecsületesebb ember ezen a széles világon. Ami Montferrandot illeti, már az megint más; ő ugyan hajlik arra is, hogy a zavarosban halászszon, csakhogy tőle viszont az lepne meg, ha valami bajba keveredett volna. Ő nem az az ember, aki baklövéseket követ el, még pedig ilyen buta egy baklövést, hogy pénzzel vesztegettetné meg magát és aztán az erről szóló nyugtát uton-utszélen hevertetné.

Massot elhallgatott és fejének egy mozdulatával Duthilra utalt, aki lázas izgatottsággal, de mindamellett mosolyderüs arczczal állt egy csoport közepett, amely a két miniszter köré torlódott.

- Nézze csak meg azt a csinos, barna fiatalembert, akinek olyan hódításra alkalmas szakálla van.

- Ah, ön ismeri Duthilt! Na lám, ezt a fiatalembert bizonyosan megvesztegették. Hanem hát ez amolyan csapodár madárka. Angoulemeból csöppent ide be közénk, hogy itt a lehető legvigabb életet élje; olyan kevés benne a jellem és a lelkiösmeret, mint hazája szép csizmadaraiban, amelyek örökké szerelmeteskednek. Ez úgy tekintette Hunter pénzét, mint egy neki jogosan kijáró égi mannát és még azt se vallotta be magának, hogy ezzel a pénzzel bemocskolja a kezét. Legyen meggyőződve róla, hogy ez az ember csodálkozik azon, mint lehet az ilyen jelentéktelen dolognak a legcsekélyebb fontosságot is tulajdonítani.

Azután egy másik képviselőre mutatott, aki ugyanahhoz a csoporthoz csatlakozott, egy körülbelül ötven éves, elhanyagolt külsejü, siralmas arczu emberre. Lófejhez hasonlító hosszúkás arczának sulya alatt kissé meggörnyedt termete olyan magas és szikár volt, mint a karó. Sárgás, ritka és simán a halántékhoz simuló hajzata, busan lelógó bajusza, egész kétségbeesett és elmosódott ábrázata örökös rettegésről tanuskodtak.

- Hát Chaigneuxt ösmeri? Nem... No hát nézze meg jól és mondja meg, vajjon nem találja-e nagyon természetesnek, hogy ezt is lekenyerezték? Arrasból jött fel, odalenn ügyvédi irodája volt. Mikor ide küldték fel képviselőnek, a politikai mámor megrészegítette és mindenét eladta lenn, hogy itt Párisban jövőt alapítson magának és megtelepedett a feleségével meg a három leányával. No most képzelje el, szegénynek, hogy fő a feje a gondtól a négy nő között. Rettenetes négy teremtés ez, akiknek minden perczben uj, czifra ruha kell; az egész idejüket azzal töltik, hogy lóversenyekre járnak, látogatásokat tesznek és vendégeket fogadnak; nem is szólva arról, hogy állandóan férjvadászaton vannak, a férjjelöltek pedig csak úgy szöknek előlük. Ez örökös pech, a szegény ember naponkint ismétlődő kudarcza! Azt hitte, hogy képviselői állása nagyot fog lendíteni a dolgán és most nyakig uszik a bajban.

- Hát lehet-e azt kivánni, hogy Chaigneux, aki mindjárt reszket, ha csak egy ötszáz frankos bankóról van is szó, ne fogadja el a pénzt, ha azzal megkinálják? Megengedem, hogy nem volt becstelen ember. A viszonyok azzá tették.

Massot most az elemében volt, folytatta a megkezdett arczképsorozatát, ama czikksorozat vázlatát, amelynek megirásáról valamikor álmodott és amelynek azt a czimet akarta adni: »Eladó képviselők.«

Szólott volna pedig ártatlan, naiv emberekről, akik öntudatlanul botlottak bele a bajba, nagyravágyó stréberekről, aljas jellemekről, akik a kinált duzzadó pénzes láda kisértésének nem tudtak ellentállani, vállalkozó szellemü üzletemberekről, akik beleszédültek abba a sok óriási számba, amelyekkel napestig dolgoznak és lábuk alól elvesztették a biztos talajt.

De azt az egyet készségesen beismerte, hogy aránylag kevés a megvesztegethető ember száma és hogy egynéhány ilyen rühes bárány a világ összes parlamentjeiben előfordul. Ismét Sagniert emlegette. Csak Sagniernek lehet mersze arra, hogy a franczia parlamentet tolvajbandának kiáltsa ki.

Pétert rendkivül érdekelte ez a lázas, aggódó nyugtalanság, amelyet a fenyegető miniszterkrizis keltett itt a szemei előtt. Barroux és Montferrand köré nemcsak a Duthilek, a Chaigneux-k csoportosultak, akik holthalvány, sápadt arczczal érezték, mint ingadozik alattuk a talaj és azon tünődtek, vajjon ma este nem fognak-e a Mazasban meghálni. A miniszterek valamennyi párthive itt volt; mindazok, akik befolyásukat, állásukat nekik köszönhették és akiket az ő bukásuk szintén magával sodor a mélybe, a szereplés szinhelyéről lesöpörve őket. Érdemes volt megnézni ezeket a halovány, feszült várakozásról tanuskodó arczokat, ezeket az aggódó tekinteteket, a suttogó beszélgetések, a szájról-szájra járó pletykák és hirek közepett.

A mellettük levő csoportban pedig a higgadt nyugalom, mosolygó Vignon körül a másik tábor tolongott, az, amelyik mohón leste az alkalmat, hogy ostromra kelhessen a hatalom ellen és állásra, befolyásra tehessen szert. Minden szemben izzott a káröröm és a mohó vágy; minden arczról sugárzott az egyelőre még csak reményszámba menő öröm, a váratlanul kinálkozó, szerencsés véletlen fölötti, ujjongó meglepetés. Vignon kitérőleg válaszolt barátainak tulságosan indiskrét kérdéseire; csak annyit jelentett ki, hogy ő nem fogja magát közbevetni. Nyilván az volt a terve, hogy Mége csak interpelláljon és csak buktassa meg szépen a minisztériumot, hogy neki aztán - így remélte ő - ne legyen egyéb dolga, mint hogy fölvegye az elhullajtott miniszteri tárczákat.

- Ah Montferrand, - szólalt meg Massot ujra, - az arra forgatja a köpenyegét, amerre a szél fuj. Láttam én őt már antiklerikálisnak, papfalónak, engedelmet e kifejezésért, abbé ur; most meg - nem azért mondom, hogy önnek örömöt okozzak - azt hiszem, bizvást kijelenthettem, hogy teljesen kibékült az Uristennel... Nekem legalább azt mondták, hogy Martha püspök, a hires hittérítő, most elválhatatlan puszipajtása. Ez valóban jól esik az embernek, e mai uj korszellemben, amikor a tudomány csődbe került és mindenütt, úgy a művészetben, mint az irodalomban és a társadalomban a vallás lelketgyönyörködtető miszticzizmusa virul ki ujra.

Mint mindig, úgy most is gunyolódott, hanem olyan szeretetreméltó nyájassággal mondotta, hogy Péter némán hajtotta meg magát behizelgő szavai után.

Ezalatt nagy mozgalom támadt a teremben, hangos zsibongás jelezte, hogy Mége lépett a szónoki emelvényre. Általános sürgés-forgás támadt s a képviselők tömegesen indultak a gyülésterembe; csupán a kiváncsi nézők serege, meg néhány zsurnalista maradt benn a tágas előszobában.

- Bámulatos, hogy Fonségue még nem jött meg, - szólt Massot, - pedig az, ami ma itt történik, közelről érdekli. Csakhogy ő olyan nagy kópé, hogy mindig van rá valami oka, ha nem azt teszi, amit más tenne az ő helyében. Ismeri őt személyesen?

- Okos fej és valóságos nagyhatalom ez az ember! Én egész részrehajlatlanul beszélek; nálam a kegyelet és tisztelet érzéke nem fejlődött ki eléggé; meg aztán, azt csak belátja ugy-e bár, hogy ép a főnökeim azok, akiket legjobban ismerek és akiket a legszivesebben rántok le?

- Sagnier czikke Fonséguere is egész nyiltan rámutat. Ő különben Duvillard rendes eszköze. Hogy neki is megkenték a markát, az kétséget sem szenved, mert ő mindenütt markol. Csakhogy ő mindenütt fedezi a hátát, bevallható ürügyek alatt zsebel. És ha igaz az, ami az imént rémlett előttem, hogy kissé meg van rőkönyödve, és csak késlekedve jelent meg itten, hogy úgyszólván erkölcsi alibijét megállapítsa, akkor életében először most követett el valami meggondolatlanságot.

Massot tovább beszélt, elmondta Fonségue egész élete folyását. Ő is Correseból való, de ismeretlen okoknál fogva halálos haragban van Montferranddal. Ő is ügyvéd volt azelőtt Tulle városában, feljött ide Párisba, hogy meghódítsa a fővárost és tényleg meg is hódította az ő nagy reggeli lapja, a Globe révén, amelynek ő volt az alapitója és a szerkesztője. Ma a Bois de Boulogne egyik pompás palotáját lakja és egyetlen egy vállalat se jön létre, amelyből neki fejedelmi osztalék ne jutna.

Valóságos üzleti genie, aki a lapját kiszámíthatatlan horderejü hatalomként használja föl, amelynek segítségével ő az ur a társadalom piaczán. Hanem milyen okos magatartás, milyen ügyes és hosszantartó küzdelem kellett ahhoz, hogy kivivja magának a komoly férfi szilárd alapon nyugvó reputáczióját, aki nagy szakavatottsággal szerkeszti a legtisztább erényü, a legnagyobb tiszteletben tartott párisi ujságot?

Ő, aki szive mélyén nem hitt sem az Istenben, sem az ördögben, ezt a lapját a rend, a tulajdonjog és a család erős támoszlopává tette. Oly lappá, amely ugyan konzervativ köztársasági irányu, amióta ez érdekében áll; de amely hiven ragaszkodott a valláshoz, oly rajongó spiritualizmust vallva, amely a polgárságot megnyugtatta. És e mindenütt elismert és mindenütt elfogadott nagyhatalma révén minden zsebben ott volt a keze.

- Látja, abbé ur, látja milyen hatalomra tett szert a sajtó? Ime, itt van ez a Sagnier, meg ez a Fonségue, hasonlítsa őket össze egy kicsit. Ha veszszük, hát kollegák; mindegyiknek megvan a maga fegyvere és mindaketten hasznát veszik. De milyen különböző eszközökkel és eredményekkel dolgoznak! Sagnier lapja valóságos szennylerakodó csatorna, amely őt magát is beleviszi, sodorja a kloakába. Mig ellenben Fonségue lapja a legelőkelőbb zsurnalisztika terméke, igen gondosan szerkesztődik, előkelő irodalmi szinvonalon áll, szóval valóságos élvezetet nyujt a finom izlésü embernek és becsületére válik annak, aki szerkeszti... És mégis, Uram Istenem, tulajdonképen mindaketten egy és ugyanazt a komédiát játszszák.

Massot önmaga is gyönyörködve utolsó szavainak csipős gunyjában, hangosan fölkaczagott.

- Ah, végre itt van Fonségue. - És még mindig nevetve, derüs kedélyesség hangján mutatta be Pétert:

- Kedves szerkesztő ur, van szerencsém Fromont abbé urat bemutatni, aki önt már husz percz óta várja. Én bemegyek és megnézem, mi történik odabenn. Ön tudja, hogy Mége interpellálja a minisztert.

Péter ránézett. Fonségue körülbelül ötven esztendős, szikár, fekete szakállával egész fiatalnak látszó, fürge kis ember volt; szemei szikráztak; ajkai teljesen elvesztek sürü bajusza alatt. Emellett szeretetreméltónak, jó társalgónak látszott és egész arcza csak úgy sugárzott az észtől, mig piczi, keskeny, hegyes orra egy örökké szimatoló vadászkutyára emlékeztetett.

Péter röviden adta elő a kérését; elmesélte Laveuvenél ma reggel tett látogatását, minden szivetfacsaró részletével együtt és arra kérte, hogy haladéktalanul fogadják be a szerencsétlen aggastyánt a rokkant munkások házába.

- Laveuve? Hisz ha jól tudom, az ő esetében megindították már egyszer a vizsgálatot... Duthil képviselő tudakozódott iránta és ő terjesztette be a nyert értesülés nyomán a jelentést. Hanem a tények olyanok voltak, hogy nem szavazhattuk meg a fölvételét... A pap nem tágított.

- Biztosítom, uram, hogyha ön ma reggel velem lett volna, majd meghasadt volna a szive szánalmában. Valóban vérlázító lelketlenség volna, ha azt az embert még csak egy óráig is abban a rémítő nyomoruságban hagynók sinylődni! Még ma este a rokkantak házában kell neki meghálnia.

- Ma este! de kérem, ez lehetetlen, teljességgel lehetetlen! Sok mindenféle elengedhetetlen formalitással jár ám az ilyen felvétel. Különben én magam nem is határozhatok önállóan ilyen ügyben, nincs rá meghatalmazásom. Én csupán az intézője vagyok és csupán a mi védőasszonyaink bizottságának utasításait foganatosítom.

- De kérem, uram; épen Duvillard báróné az, aki engem ideküldött önhöz, azzal a kijelentéssel, miként egyedül önnek áll hatalmában, hogy kivételes esetekben rögtöni felvételt engedélyezzen.

- Ah, a báróné küldi önt; ez rá vall; ez az asszony teljesen képtelen valami önálló elhatározásra, sokkal kedvesebb neki a saját nyugalma, semhogy a legkisebb felelősséget is elvállalná. Mért akarja ő, hogy épp nekem legyenek kellemetlenségeim? Nem bizony, abbé ur, én semmi módon nem teszek olyasmit, ami ellenkezik az intézetünk szabályrendeleteivel; én nem adok olyan rendeletet, amely esetleg valamennyi bizottsági tag haragját zudítaná rám. Ön nem ösmeri őket; azok az asszonyok rettenetesekké válnak, mihelyt gyülést tartanak.

Fonségue kedélyesen mosolygott és tréfás hangon tiltakozott, hanem lelke mélyén arra tökélte magát, hogy az ujját sem mozgatja ebben az ügyben. E pillanatban Duthil sietett be hajadonfővel a terembe, végig iramodva a folyosókon, hogy össze csődítse a távolmaradottakat, akik a kezdetét vett komoly vitában érdekeltek.

- Micsoda, Fonségue, maga még itt van? Siessen a helyére. Nagyon komoly a dolog.

Ezzel tovább szaladt. A képviselőt e sürgetés nem sarkalta nagyobb sietségre; ugy tett, mintha ez a botrányos esemény, amely a teremben úgy izgatja a kedélyeket, őt legkevésbbé sem érintené. Ajkairól nem tünt el a mosoly, noha szempillái idegesen vonaglottak meg.

- Bocsánatot kérek, abbé ur. Látja, hogy elvbarátaimnak szükségük van rám. Ismételve kijelentem, hogy én nem tehetek abszolute semmit, az ön védencze ügyében.

De Péter nem akarta ezt a nyilatkozatot ugy tekinteni, mint a végleges, döntő választ.

- Nem, nem, kérem, menjen csak, uram, végezze el a teendőit, én önt itt bevárom. Ne hozzon döntő határozatot, mielőtt alaposan meg nem gondolta a dolgot. Önt most sürgetik, érzem, hogy ön nem hallgatott rám osztatlan figyelemmel. Majd ha visszatér és egészen figyelmesen meghallgatja a kérésemet, meg vagyok róla győződve, hogy teljesíteni fogja kérésemet.

És habár Fonségue bucsuztában is kijelentette, hogy nem változtathatja meg a véleményét, Péter mégis föltette magában, hogy visszaül előbbi helyére és bevárja Fonséguet, még ha estig kellene is várnia.

A terem már majdnem megüresedett és még komorabbnak és fagyosabbnak látszott mint azelőtt. Laokon és Minerva szobraival és vasuti váróteremre emlékeztető kopasz falaival, amelyek között egy egész század politikai élet-halálharcza folyik le, anélkül, hogy fölhevítené a fagyos, magas termeket. Soha még tompább, közömbösebb világosságot nem árasztottak a nagy ablakajtók, amelyeknek üvegtábláin át kilátás nyilott a téli álmát alvó kis kert sovány, fakó pázsitjára. És a szomszéd gyülésterem viharos jeleneteinek legkisebb nesze se hatolt be ide; az óriási nehézkes épületre tompa siri csend borult. Valami megrázkódtató, titkos borzongás siri csendje.

Ezek a gondolatok kisértgették most Péter merengését. A nemzet minden elmérgesedett, idült sebe itt tárult fel a maga gennyes, mérges undokságában. A parlament lassu elkorhadása tovább fejlődött és az egész társadalom testét megmételyezte. Tagadhatatlan ugyan, hogy az aljas ármányok, a személyes ambicziók harcza fölött ott leng az elvek magasztos küzdelme, a lépésről-lépésre haladó történelem szelleme, amely a multat elsöpri és azon van, hogy a jövőben több igazságot, több jogot és több boldogságot teremtsen. De a gyakorlati életben, ahol csupán a mindennapi élet förtelmes laczikonyháját látjuk, minő fékevesztett tombolását tapasztaljuk az önző törekvésnek, minő ocsmány megnyilatkozását annak az egyetlen lázas ösztönnek, hogy a szomszédunkat megfojtsuk és hogy egyedül a mienk legyen a diadal?

E néhány parlamenti csoport között szüntelen elkeseredett harcz folyik a hatalomért és mindamaz élvezetekért, amelyeket annak révén meg lehet szerezni.

Balpártiak, jobbpártiak, katholikusok, republikánusok, szoczialisták, az összes pártárnyalatok puszta vignetták, amelyeket egy és ugyanaz a lángoló uralom- és kormányzási vágy különböző osztályokba soroz.

Az összes nagy kérdések abban az egyetlen fontos kérdésben csucsosodtak ki, vajjon holnap ez, vagy amaz, vagy a harmadik fogja-e kezére kaparítani Francziaországot, hogy sajátmaga élvezze a hatalomnyujtotta gyönyöröket, párthivei között pedig szétosztogathassa a szinekurákat.

És a dologban az volt a legrosszabb, hogy ezek a nagy parlamenti csaták, az a tömérdek sok nap és hét, amit hiába vesztegettek, hogy A-nak a helyébe B-ét ültessék, B-nek a helyébe C-ét, mind egy és ugyanazon pont körül való eredménytelen kergeforgásba lyukadtak ki. Mert mindahárom párt egy pénzt ér csak és igen csekély köztük az árnyalatkülönbség, úgy hogy az uj országkormányzó ugyanazt a szalmát csépli, amit az elődje csépelt és teljesen megfeledkezik igéreteiről és kitüzött programmjáról, mihelyt kormányra jutott.

Péter gondolatai önkéntelenül Laveuvere tértek vissza, akiről egy perczig megfeledkezett volt és akinek emléke most ujra eltöltötte a lelkét a halál hideg borzalmával és a lángoló harag lázával. Mit bánja az a nyomorult aggastyán, aki rongyfekhelyén éhen gebed, hogy Mége megbuktatja-e a Barroux-kabinetet és a Vignon-miniszterium kerül-e hatalomra? Ezen az uton száz vagy kétszáz esztendő telnék bele, mig a padlásszobákban, ahol a munka rokkantjai, a megvénült és elcsigázott igavonó állatok haldokolva hörögnek, mindenkinek meglesz a mindennapi kenyere. És Laveuve mögött feltámad az egész nyomor, a kinban vonagló szegények és sorsüldözöttek nagy népe, amely igazságszolgáltatást kér, mialatt a parlament nagy gyülésein szenvedélyes izgatottsággal azért küzdenek és dulakodnak: vajjon kinek jusson prédául a nemzet és ki fogja azt elpusztítani? A mocsok és szenny kelyhe csordultig tele van; az undok, sajgó és pusztító sebek szemérmetlenül feltárulnak, mint valami rákfene, amely egy szerven rágódva, végre a szivig hat. Minő undorító, émelyítő látvány ez. Hogy óhajtja és várja az ember azt a bosszuló tőrt, mely életet és boldogságot teremtsen?

Péter maga se tudta volna megmondani, vajjon mennyi ideig tartott volt ez a bús merengése, midőn egyszerre zajos zsibongás verte fel ujra a termet. A képviselők visszatértek, csoportokká verődtek és Péter egyszerre csak hallja, mint kiált fel Massot közvetlen közelében:

- Még nem bukott meg ugyan, hanem már végsőt vonaglik. Nem adok az életéért egy krajczárt sem!

A miniszterről beszélt. Egy ujonnan érkező kollégájának mesélte el a gyülés lefolyását. Mége rendkivül remek beszédet tartott, méltatlankodó felháborodással kelt ki a korhadt és bomlasztó polgárság ellen. De mint mindig, ugy ma is tullőtt a czélon és épen a maga nagy indulatosságával ijesztette meg a parlamentet; úgy hogy amidőn Barroux miniszter a szónoki emelvényre lépett, hogy egy hónapi halasztást kérjen az interpelláczióra adandó válaszra, afeletti, különben igen őszinte és szivből fakadó méltatlankodásának és büszke haragjának kellett csupán kifejezést adni, hogy a sajtó egy bizonyos része minő ocsmány fegyverekkel harczol. Micsoda? Hát ismét meg fognak ujulni a panama-botrányok? A nemzet képviselő-testülete ujabb leleplezések fenyegetése előtt gyáván meghunyászkodva, sarokba szoríttatná magát? Hisz a köztársaság ellenségei magát a köztársaságot akarják belefojtani e folyton megujuló botrányok árjába!

Nem, nem, most már itt az ideje, hogy erejüket összeszedve, nyugodtan és békésen dolgozzanak; nem szabad megengedniök azt, hogy botrányhajhászó izgatók minduntalan megbontsák a nemzet békéjét. - A képviselőház e beszéd hatása alatt abbeli félelmében, hogy előbb-utóbb a választók is megunják a piszkos botrányok folyton kiöntő árját, egy hónapi halasztást adott az interpelláczió megválaszolására. Csakhogy Vignon egész pártja, noha maga a vezér tartózkodott a hozzászólástól, a minisztérium ellen szavazott, úgy hogy ez csak két szavazattal maradt többségben, ami vajmi nevetséges és megszégyenítő majoritás.

- Igen, úgy hirlik... Ámbár az a Barroux: nagyon szivós kitartásu ember. Hanem akár hogy is áll a dolog, ha ők vonakodnak is beadni a derekukat, nem telik bele nyolcz nap és végük van; csufosan megbuknak, annál is inkább, mert Sagnier vérszemet kapott és kijelenti, hogy ő holnap közzéteszi a névsort.

Barroux és Montferrand gyors léptekkel, gondtelt arczczal, valóban arra is siettek aggódó párthiveiknek egész falankszától kisérve.

Azt rebesgették, hogy a kabinet minisztertanácsra készül, hogy megbeszéljék a teendőket és határozatot hozzanak. Aztán Vignon jelent meg a teremben, elvtársainak köréje csődülő csapatával.

Arcza sugárzott a diadalmas örömtől, amelyet hiába igyekezett a világ előtt rejtegetni. Hiveinek szeme csak úgy ragyogott az őrömtől. Egy éhes falka volt ez, amely a préda perczét leste a közel jövőben. Sőt maga Mége is diadalmas arczczal járt-kelt. Két szavazaton mult csak, hogy meg nem buktatta a minisztériumot. Ismét egy minisztérium, amelyik lejárta magát! Aztán majd lejáratja a Vignon-minisztériumot is. És végül ő fog kormányra jutni.

- Ej a manóba, - dörmögte a kis Massot, - Chaigneux és Duthil úgy oldalognak el, mint a leforrázott kutyák. Most már nincs itt senki többé, csak az én főnököm. Nézze csak meg jól, milyen egy szép ember, ez a Fonségue. Isten önnel, én szököm.

Kezet szorított a kollégájával; nem akart tovább maradni, ámbár a gyülés tovább folyt; valami uj, igen fontos kérdést tárgyaltak odabenn üres padok előtt.

Chaigneux kétségbeesett arczczal odakönyökölt a nagy Minerva-szobor talapzatára. Sohasem roskadozott még úgy az anyagi gondok terhe, a vele gunyolódó balszerencse szüntelen gyötrő zaklatása alatt, mint épen ma. Duthil hősködve perorált egy nagy csoport közepett és gunyos nemtörődömséget negélyzett; hanem az orra és ajka ideges rángatódzásban vonaglottak s egész ábrázatán kiütött a félelem verejtéke. Valóban, egyedül Fonségue őrizte meg hősies nyugodtságát; ő mindig a régi maradt; fürge kis alakja egyre izgett-mozgott és szellemtől szikrázó szemét alig fátyolozta el a lelki aggodalom halvány fellege.

Péter fölemelkedett ültéből, hogy ujból előadja kérését, hanem Fonségue megelőzte és élénken szólott oda neki:

- Nem, nem, abbé ur, ismétlem, hogy én nem vállalhatok felelősséget az alapszabályok ilyetén megsértéséért. Ebben az ügyben tudakozódtak, jelentést tettek, és határozatot hoztak. Hogy tehetném én most tul magamat mindezeken?

- De uram, - szólt Péter szomoruan, - egy aggastyánról van szó, aki éhezik, fázik és aki meg fog halni, ha nem sietnek a segítségére.

A Globe szerkesztője kétségbeesett vállvonogatással mintegy a falakat hivta tanukul, hogy ő nem tehet semmit. Valószinüleg attól félt, hogy hátha ennek kellemetlen következménye lehet a lapjára nézve, amelyben ugyancsak visszaélt ezzel a jótékony intézménynyel, amennyiben kortes-fegyvernek használta föl. Meglehet, hogy az a titkos rettegés, amelyet a mai viharos ülés ébresztett a lelkében, megkeményítette a szivét.

- Nem tehetek semmit. Nem tehetek semmit. Hanem azért kérem, semminek se örülnék jobban, mint ha ön a bizottsági hölgy tagok révén pressziót gyakorolhatna rám. Duvillard bárónét megnyerte már az ügyének, szerezzen még néhány pártfogót.

Péter el lévén tökélve arra, hogy utolsó lehelletéig is küzdeni fog, kapva kapott ezen a kisérleten.

- Ugy van! pompás, menjen el Quinsac grófnéhoz. Szálljon kocsira és látogasson el Horn herczegnőhöz is. Ő sokat mozog a világban és igen nagy befolyást szerzett magának. Nyerje meg ezeknek a hölgyeknek a beleegyezését, térjen aztán vissza a bárónéhoz és igyekezzék tőle egy pár sort kicsikarni, hogy az én hátam fedezve legyen és aztán jőjjön fel hozzám a szerkesztőségbe, - kilencz órakor az ön védencze benn lesz a rokkantak házában.

E szavakat vidám, derüs jóindulattal mondotta, mint aki egy pillanatig sem kételkedik a sikerben, mihelyt nem kell attól tartania, hogy kompromittálja magát. És Péter lelkében uj remény ébredt.

- Köszönöm, uram, köszönöm, ön nagyon könyörületes cselekedetet müvel.

- Oh, kérem, én részemről ezer örömmel megteszem. Hisz ha nekünk egy szavunkba kerülne csak, hogy megszüntessük a nyomort és véget vessünk az inségnek... No, de most siessen, ne veszítsen egy perczet sem.

Kezet szorítottak és Péter sietve kifelé igyekezett. De ez nem ment egykönnyen; a csoportok mind sürübbé verődtek; a gyülésen fölviharzott dühös harag és szivetszorongató aggodalom itt vetette hullámgyürüit e zűrzavaros embercsődületben, mint a hogy egy pocsolyába dobott kő fölkavarja a feneken rejlő iszapot és felszinre hozza a rejtett, rothadt anyagokat. Könyökével kellett hogy magának utat nyisson e tolongó embertömegen keresztül, amelyben az egyik párt ijedten remegő gyávasága, a másik párt arczátlan merészsége, valamennyiök többé-kevésbbé aljas romlottságává forrt össze.

Péter mindemellett uj reménynyel távozott és ugy érezte, hogy ha ő eznap meg tudna menteni egy emberéletet, ha egy lényt boldoggá tudna tenni; ez volna a jóvátevés kezdete, bűnbocsánata eme önző és egymást felfaló politikai világ balgaságainak és hibáinak.

A lépcsőházban egy közbejött kis eset tartóztatta őt még egy pillanatig. Nagy lárma fogadta őt odalenn, melynek az volt az oka, hogy a portás elállotta egy embernek az utját, mert konstatálta, hogy az a jegy, amit előmutatott, régi keletü jegy volt, amelyről levakarták a keltezést. Az illető eleintén durván erőszakoskodott; de aztán csendesen odébb állt, mintha hirtelen ébredt elfogultság venne erőt rajta. És Péter legnagyobb meglepetésére Salvatra ismert ebben a rongyos öltözetü emberben, a gépészmunkásra, aki ma reggel munkakeresésre indult el hazulról. Ez tényleg ő volt; ez a magas, szikár, dult arczu férfi, akinek merengő, lángoló szemei lobbot vetettek halvány, éhségdulta arczán. A szerszámzacskó már nem volt hóna alatt; rongyokba foszló, begombolt kabátjának baloldalán valami feltünően vastag tárgy dudorodott ki; bizonyára egy darab kemény kenyér, amit szégyenkezve rejteget. És mivel a portások utját állották, Salvat folytatta a bolyongását és a Concorde-hid felé tartott lassan, czéltalanul ballagva, mint aki nem tudja, hogy hova menjen.

A szürke, tizenhatodik Lajos-korabeli, ódon fafaragványu, fakó szalonban Quinsac grófné a kandaló mellett álló megszokott kedvencz zsölyeszékében ült. Bámulatosan hasonlított a fiára. Ugyanaz a magas és előkelő termet, ugyanaz a szigoru metszésü áll, ugyanazok a szép szemek, amelyek fölött hófehér selymes hajzatának fiatalkora régmult divatjára fésült koronája fehérlett. Gőgös, tartózkodó hidegségével a legkifogástalanabb nyájasságot és a legszivesebb szeretetreméltóságot egyesítette.

Hosszu szünet után ujra megszólalt, kezeinek egy sokatmondó mozdulatával fordulva Morigny márkihoz, aki a kandaló másik sarkánál ült, ahol már évek hosszu sora óta egy és ugyanabba a karosszékbe szokott letelepedni.

- Bizony, kedves barátom, igaza van, az Uristen nagyon szomoru és ocsmány korszakban felejtett itt bennünket.

- Igen, mi a boldogság mellett mentünk el és nem ragadtuk üstökön, - felelt a márki halkan; - ez az ön hibája volt és kétségkivül az enyém is.

A grófné bánatos mosolylyal hallgatást intett neki. Miután ujra rájuk borult a hallgatag csend, a legkisebb nesz se hatolt be az utczáról a szent domonkos-utczai ódon palota udvarának mélyén megvonuló, homályos lakásba.

A márki hetvenöt éves aggastyán volt, kilencz esztendővel idősebb a grófnénál. Vékony pénzü, alacsony növésü, de mégis nagyon előkelő megjelenésü férfi volt simára borotvált és mély, szabályos barázdákkal végigszántott arczával.

Francziaország ősrégi családjainak egyikéből származott és egyike volt a már-már kihalófélben levő, fenkölt gondolkozásu legitimisták legutolsóinak, akik minden reményt feladva, az általános rombadőlés közepette, rendithetetlen hűséggel ragaszkodtak a rég kihalt monarkiához. Még mindig milliókra becsült vagyona szinte megdermedt a maga mozdulatlanságában; mert a márki idegenkedett ama gondolattól, hogy a század nagy munkáinak szolgálatában kamatoztassa.

Tudvalévő dolog volt az is, hogy ő már Quinsac gróf életében is titokban szerette a grófnét, és hogy férje halála után fölajánlotta neki a kezét, midőn az akkoriban alig negyven esztendős özvegy nagynehezen megmentett tizenötezer franknyi évjáradékával e nedves földszintes lakásban vonult meg. Azonban a grófné imádta akkor még alig tiz éves, igen fínyás egészségü, egyetlen fiát. Mindent föláldozott érte, bizonyos szent anyai szeméremből, abbeli babonás rettegésében, hogy el találná vesziteni, ha életét más gyöngéd kötelmeknek és szeretetnek szentelné. És a márki meghajolva akarata előtt, tovább is imádta őt lelke egész melegével és ép oly hévvel udvarolt neki tovább is, mint akkor este, midőn legelőször látta őt. A föltétlen hűség letünt negyedszázada után ép oly szolgálatkész és odaadó volt, mint szerelme első napjaiban. Soha közöttük nem történt semmi, még egyetlen egy csók se esett.

Midőn a márki észrevette, hogy a grófné elszomorodott, attól tartott, hogy valamivel megbántotta őt és gyorsan hozzátette:

- Szerettem volna magát boldogabbnak tudni, de nem sikerült és bizonyára csak én vagyok a hibás. - Mondja, kérem, tán Gérard okoz magának valami aggodalmat?

- Amig minden a mostani kerékvágásban halad, nem szabad zugolódnunk, barátom; mert hallgatagon belenyugodtunk a dolgok jelenlegi helyzetébe.

Ezzel fiának és Duvillard bárónőnek bűnös viszonyára czélzott. Ő mindig nagyon elnézőnek és gyengének mutatta magát ezzel a gyermekével szemben, akit oly nagynehezen nevelt nagygyá és akiről csak egyedül ő maga tudta, hogy büszke külső megjelenése alatt a nemes faj vér és erőbeli hanyatlásának végkimerültsége lappang. Türte az ő renyheségét és semmittevését, az élvhajhászó világfi unottságát, amely őt úgy a katonai, mint a diplomácziai pályától elriasztotta. Hányszor tette már jóvá fiának botlásait; hányszor fizette ki titokban apró adósságait, soha el nem fogadva a márki anyagi segítségét, aki már nem is merte neki felajánlani millióit, mert látta, hogy milyen makacsul ragaszkodik a grófné ahhoz, hogy nagy hősiesen meg akar élni vagyonának megmaradt romjaiból. Igy aztán végre szemet hunyt fia szerelmi botrányai előtt; tudva és sejtve azt, hogy bármikép történt a dolog, egy gyönge pillanat fölhevülésének öntudatlan műve volt, amelynek elmultával férfi nem vonulhat többé vissza; a nő pedig föltétlen odaadásával fogva tartja és magáévá teszi. Maga a márki csak aznap bocsátott meg Gérardnak, amidőn Éva kikeresztelkedett.

- Ön tudja, hogy Gérard milyen jószivü ember. Ebben rejlik az ő erőssége, de egyszersmind a gyöngesége is. Hogy dorgáljam meg, ha könyekre fakad s velem együtt sir?.. Majd csak megunja egyszer azt az asszonyt.

- Még mindig nagyon szép az az asszony. Meg aztán ott van a leánya. Ha azt esetleg nőül venné, ez még sokkal komolyabb baj volna.

- Igen, igen, képzelheti hát, hogy a világ azt mondaná: Ime egy Quinsac nőül veszi ezt a szörnyeteget, mert milliói vannak.

Ez volt mindkettőjük titkos réme. Ők töviről-hegyire tudtak mindent, ami Duvillardéknál történik; értesültek a szép Gérard meg a torzképü Camilla közt fejlődő gyengéd barátságról, arról a megható idillről, amely mögött a legádázabb drámák egyike rejlik. És mindaketten szenvedélyes méltatlankodással tiltakoztak ellene.

- Oh, ami ezt illeti, soha! Nem, nem, soha; - jelentette ki a grófné. - Az én fiam ebbe a családba nősüljön? Ahhoz soha nem adnám a beleegyezésemet.

E perczben Bozonnet tábornok lépett be. Ő imádta a nővérét és fogadónapjain mindig eljött hozzá, mert hajdani társadalmi köre az idők folyamán nagyon megfogyott; csupán néhány régi hive járt még el a komor, szürke szalonba, ahol az ember a jelenlegi Páristól ezer mértföldnyi távolságban hihette magát. Tudta, hogy örömöt okoz a nővérének azzal, ha elmegy Duvillardék házába, ahonnan mindig uj hireket hozott neki és melyet jelenlétének rendkivül megtisztelő momentumával kissé megnemesített.

- Ez a szegény kis Camilla a szó szoros értelmében bolondul Gérard után, - szólt a tábornok. - Ma az asztalnál majd elnyelte a szemével.

- Ez épp a bökkenő; ez a házasság minden szempontból tekintve, valóban szörnyüség volna.

- Miért volna szörnyüség? Igaz, hogy a leány nem szép, hanem ha mindenki csak szép leányt akarna elvenni! Meg oszt ott vannak kárpótlásul a milliói, és ha a mi drága Gérardunk jól fogja azokat felhasználni, eleget tett minden kötelezettségének. Igaz, hogy az anyával való szerelmi viszony is okoz egy kis galibát. De hát, uram Istenem, ez manap olyan mindennapi dolog.

A márki felháborodva, végtelen undort kifejező arczfintoritással válaszolt. Minek is vitatkoznék ezen a dolgon, amikor már az erkölcs mindenkinél elfajult? Mit válaszoljon ő egy Bozonnetnek, e dicsőhirü család utolsó sarjának, midőn ez már arra is vetemedik, hogy a köztársaság elkorcsosult, aljas erkölcseit védi, miután királyát megtagadva a császárság szolgálatába lépett és hűséges szeretettel ragaszkodik Caezár emlékéhez? De a grófné maga is felfortyant.

- Oh kedves bátyám, hogy mondhatsz ilyent? Soha az ilyen botrányhoz nem adnám a beleegyezésemet. Épp az imént fogadtam meg szentül.

- Kedves hugom, ne fogadj fel soha semmit! - kiáltott fel a tábornok. - Én Gérardot mindenekelőtt boldognak akarom látni, ez az első. Azt meg be kell vallanod, hogy bizony ő nem termett valami nagy dolgokra. Hogy nem lépett a katonai pályára, hát azt értem, mert ez manap totaliter semmivé törpült társadalmi osztály. De már azt kevésbbé értem, hogy mért nem vállalt valami más hivatalt, miért nem lépett a diplomácziai pályára. Igaz, hogy nagyon szép dolog, ha a jelenkort korholjuk és kijelentjük, hogy magunkfajta ember nem tud jellemének és származásának megfelelő hatáskört találni. Csakhogy ha jól megfontoljuk a dolgot, ma már csupán a lusta henyélők mondják ezt.

Könyek szöktek az anya szemébe. Ő mindig reszketett a fiáért, mert tudta, mily hazug és csalóka az a szép férfias külső; egyetlenegy meghülés leverheti a lábáról, bármily délczegnek és erősnek látszik is.

- Utóvégre, - folytatta a tábornok - maholnap harminczhat éves lesz Gérard és még mindig a te terhedre van, egyszer csak ennek is véget kell, hogy vessen.

- Bizzunk Istenben, ugyebár barátom? Lehetetlen, hogy segítségemre ne jőjjön, mert én soha tudatosan nem vétettem ellene.

Egy régi hive lépett be és a társalgás más mederbe terelődött. Larombière helyettes törvényszéki elnök sugár, sovány, kiborotvált, kopasz, hatvanöt éves öreg ur volt. Keskeny, fehér arczszakálla, szürke szeme, orrától jó távol eső összeszorított ajka, makacsságra valló szögletes álla, hosszukás redős arczának nagyon szigoru kifejezést adtak. Életének titkos nagy bánata az volt, hogy kissé gyermeteg selypitése következtében nem arathatott babérokat az államügyészi pályán, mert Larombière abban az illuzióban ringatódzott, hogy igen nagy szónok. Ez a titkos gyötrelem tette őt mogorva emberré. A duzzogó vén franczia royalistának eleven megtestesülése volt. Nem szivesen állt a köztársaság szolgálatában. Igazi typusa volt a régi szigoru, hozzáférhetetlen, minden változástól idegenkedő és a tények és dolgok uj szelleme előtt megközelíthetetlenül bezárkózó hatóságnak. Hajdani haditettek révén nemességre jutott család sarja volt s mint az orleanistákhoz szegődött legitimista, azt hitte, hogy ő képviseli a logikát és a bölcsességet ebben a szalonban, ahol a márkival való találkozás nagy büszkeséggel töltötte el.

A legujabb napi eseményeket hozták szóba. Különben a politikai beszélgetések csakhamar elsekélyesedtek és úgy az emberek, mint a tények szigoru és keserü elitélésében foglalódtak össze, amennyiben mindahárman teljesen egy nézeten voltak a köztársasági kormány förtelmeit illetőleg. Ők már csupán régi romok voltak, a majdnem teljes tehetetlenségre kárhoztatott hajdani nagy pártok fönmaradt töredékei.

Mindnyájuk közül kimagaslott a márki, merev és megközelíthetetlen hajlíthatatlanságával, mint a hajdan oly hatalmas, még most is dusgazdag, gőgös és makacs főnemesség amaz utolsó képviselőinek egyike, aki egy halott iránt tartva meg a hűséget, rendíthetetlenül megállja a helyét mindhalálig. Larombière elnök valami csudát várt és ennek a szükséges voltát bizonyítgatta, hacsak egész Francziaország a legkomolyabb bajnak, a közeljövőben való teljes bukásnak nem akar áldozatául esni. Ami a tábornokot illeti, ő a két császárság korából csupán a nagy háborukat irigyelte, és a bonapartista restauráczió halvány reményét is sutba téve, kijelentette, hogy a köztársaság tönkretette a hazát, tönkretette a háborut, midőn ahelyett, hogy a császári hadseregekre szorítkozzék a fegyverszolgálat, általánosan kötelezővé tette az egész nemzetre.

Midőn az inas bejött és megkérdezte a grófnétól, vajjon Fromont abbé urat fogadja-e, a grófné nagy meglepődést tanusított.

A grófné nagyon jámbor asszony volt és különböző jótékony tettek gyakorlása alkalmával ismerkedett meg a fiatal pappal. Lángoló buzgalma meghatotta a szivét és jámbor lelke épült a neuillyi plébániában szent ember hirében álló ifju lelkipásztor keresztény erényein.

Péter, a könyörületesség szenvedélyes lázában égve, kissé elfogódott, midőn a szalon küszöbét átlépte. Eleintén nem különböztethette meg benne az alakokat; úgy rémlett előtte, mintha valami gyászos homályba lépne, melyben az imbolygó árnyak összeolvadnak és suttogó hangok rezgenek át a légen. Aztán, midőn ráismert a jelenlevőkre, még idegenebbnek érezte magát itt, látva azt, hogy ezek milyen szomoru, milyen elszigetelt és más szférákban élő emberek, akik messze távol állanak attól a világtól, ahonnan ő jön és ahová visszatér. Miután a grófné maga mellé ültette őt a kandalóhoz, alig hallható hangon mondta el neki Laveuve siralmas történetét és az ő támogatását kérte, hogy szegényt a rokkant munkások menedékházába bejuttassa.

- Ah igen, tudom, az a jótékony intézet, amelybe engem is belehajszolt a fiam... De kedves abbé ur, még én soha be nem tettem a lábamat a bizottsági ülésekbe. Hogy járhatnék én közbe, mikor nekem ott egy csepp befolyásom sincs?

Gérard és Éva egyesült alakjai támadtak fel ujra lelki szemei előtt, mert hisz ép a rokkantak háza volt a szerelmesek első találkozásának szinhelye. És örökké gyötrődő anyai szeretete már-már ellágyult; ámbátor rég megbánta, hogy odaadta az ő nevét is egy ilyen nagy hühót csapó jótékony vállalat számára, amelynek érdekhajhászó visszaéléseit ő maga rosszalta első sorban.

- Méltóságos asszonyom, - erősködött Péter, - egy szegény aggastyánról van szó, aki éhen hal. Könyörüljön meg rajta, kérem.

Bármily halkan beszélt is Péter, a tábornok mégis meghallotta és közelebb jött.

- Ah, ön annak a vén forradalmárnak az érdekében futkos. Tehát nem tudta dülőre hajtani a dolgot az igazgatónál? Hja bizony, az embernek nem igen esik meg a szive olyan ficzkók sorsán, akik, ha ők volnának az urak, valamennyiünket kikergetnének, mint ahogy ők maguk vallják.

Larombière fejbólintva helyeselte e szavakat. Őt ugyanis jóidő óta anarkista veszedelem fenyegette.

Péter sajgó szivvel és szánalomtól reszketve mondta el ujra megható védőbeszédét. Leirta a szörnyü nyomort, a kenyér híján sinylődő otthonokat, a hidegtől didergő asszonyokat és gyermekeket, az apákat, kik a betevő falat keresésére indulva, mint a lovak tapossák Páris hideg utczáit. Hisz ő nem kért egyebet, csak egy névjegyre irt néhány sort, egy pár jó szót, amit ő nyomban elvinne Duvillard bárónőhöz, hogy a szabályzattól való egyszeri kivételes eltekintésre birja őt. És elfojtott könyektől terhes, remegő szavai úgy hangzottak el egyenkint a komor szalonban, mintha igen messziről jönnének és itt visszhangra többé nem találnának.

Quinsac grófné Morigny márkihoz fordult. A márki teljes közömbösséget szinlelt. Merőn bámult a tüzbe a közömbös idegen gőgös, arczkifejezésével, aki nem érdeklődik sem ama tárgyak, sem pedig ama lények iránt, amelyek közepett neki valami időbeli tévedés folytán kell élnie. De azért felvetette a fejét, amidőn érezte, hogy az imádott nő tekintete az ő arczát keresi és tekinteteik egy pillanatig találkoztak hősies szerelmük édesbús végtelen gyöngédségében.

- Én Istenem, - szólalt meg a grófné, - ismerem az ön nagy érdemeit, abbé ur, és nem tagadhatom meg önnek a segédkezést.

Egy pillanatra távozott, azután ujra bejött és magával hozott egy névjegyet, amelyen megirta, hogy ő teljes szivvel és lélekkel azonosítja magát Fromont abbé urral mindabban, amit ez védencze érdekében tenni szándékozik. A fiatal pap hálás megindulástól remegve köszönte meg a grófné szivességét és tulboldogan távozott, mintha az üdv uj reménye fakadt volna föl számára ebben a szalonban, amelyben az árny és a csönd uj hullámáradata látszott borulni a kandaló sarkában ülő öreg delnőre meg utolsó hiveire, erre az egész régi világra, amely most már eltünőfélben van.......

Péter künn vidáman kocsiba szállt és Horn herczegnő czimét adta meg a kocsisnak. Ha sikerül neki még ettől is néhány helybenhagyó szót kicsikarni, akkor nem kételkedhetik többé a sikerben. A Concordia-hidon azonban úgy szorongott a járókelők tömege, hogy a kocsi lassu lépésben haladhatott csak előre. A járda szélén észrevette Duthilt, aki szivarral a szájában, szokott nyájas és előkelő modorával mosolygott a tömegre, derüs vidámságu gondatlanságával abban gyönyörködve, hogy a parlamentből kijövet kék eget és fölszikkadt járdát lát ujfent. Midőn Péter megpillantotta Duthil vidám, diadalmas mosolyra nyiló arczát, hirtelen valami benső sugallat azt tanácsolta neki, hogy meg kellene nyerni ezt a fiatal embert, akinek a jelentése olyan végzetes hatásu volt. Minthogy a kocsinak ép ebben a perczben meg kellett állnia, a képviselő ráismert és mosolyogva üdvözölte.

- Arra felé megyek én is. És mivel amúgy is óhajtanék önnel beszélni, nagyon lekötelezne, ha felszállna mellém. Ott teszem majd le, ahol parancsolja.

A kocsi utat nyitott magának, végig robogott a Concordia-téren, hogy a Champs Elysées felé vegye utját. Tudva azt, hogy alig egynéhány percznyi ideje van, egy pillanatig se késve, azonnal hozzálátott, hogy Duthilt megnyerje, sőt arra is készülődött, hogy ha kell, harczolni is fog az ügyeért. Visszaemlékezett arra, hogy ez a fiatalember milyen haragosan fakadt ki a báróéknál Laveuve ellen. Nagyon meglepődött tehát, midőn Duthil félbeszakította és az ujra kisütött derüs napfénytől fölvidult arczczal lekötelező nyájassággal mondá:

- Ah igen, az ön vén iszákosa. Tehát nem birta rendbehozni a dolgot Fonségue-el? Mit is akar ön? Hogy még ma vegyék föl a rokkantak kórházába? Nekem nincs semmi ellenvetésem, azt tudja.

- A jelentésem? Ah, az én jelentésem! Tetszik tudni, kérem, a kérdés aszerint változik mindig, hogy milyen szempontból itéljük meg. Ha ön ragaszkodik hozzá, hogy bejuttassa azt a maga Laveuvejét, hát én nem tagadom meg a közbenjárásomat már az ön kedvéért sem.

Péter meghatottan nézett rá és tulboldognak érezte magát. Egy szót se kellett többé vesztegetnie.

- Ön rosszul kezdte meg a dolgot, - folytatta Duthil bizalmas hangon, közelebb hajolva. - Duvillardéknál a báró az ur a háznál, oly okoknál fogva, amelyekről önnek kétségkivül tudomása van. A báróné szó nélkül megteszi mindazt, amit a báró akar és ma reggel e sok hiábavaló lótás-futás helyett csak hozzá kellett volna támogatásért fordulnia, annál is inkább, mert ma ép alkalmas hangulatban volt. A báróné rögtön beadta volna a derekát.

- Ön tehát nem tudja, hogy én mit fogok most tenni. Hát azt teszem, kérem, hogy a bárót nyerem meg az ön ügyének. Igen, én ép most megyek el egy olyan helyre, ahol vele találkozom, olyan helyre, ahol az ember biztosra megy, hogy ilyen időtájban mindig ott találja.

- Szóval abba a házba, amelyről bizonyára önnek is van tudomása, abbé ur. Mikor ott van, akkor nem szokott megtagadni semmit... Megigérem önnek, hogy megigértetem vele, miként ma este követelni fogja a feleségétől ennek a szegény, szerencsétlen Laveuvenek a befogadtatását. Csakhogy akkorára késő lesz már az idő.

- De hát mért ne jönne ön velem, abbé ur? Ön kap a bárótól egy pár sort és rögtön, egy pillanatot se veszítve, indulhat a báróné fölkeresésére. Ah, igen, értem, kissé resteli, hogy abba a házba belépjen. Akarja, hogy senki mással ne találkozzék ott, csakis a báróval? Várja be őt a földszinti szalonban, majd leküldöm önhöz.

Ez a propoziczió még jobb kedvre derítette, mig Péter meghökkenve habozott ama gondolatra, hogy ő ily módon lépje át d'Aulnay Silviane küszöbét. Ez semmikép sincs helyén. Csakhogy jelen esetben elment volna még a pokol fenekére is, sőt néha ott is járt már Rosé abbéval, amidőn valami nyomoron remélt enyhíteni.

Duthil, aki rosszul értelmezte Péter habozását, még halkabban sugta meg neki a legbizalmasabb titkot:

D'Aulnay Silviane pazar pompáju és az élveteg szerelem templomának ledér fényüzésével berendezett palotája a Champs-Elysées közelében emelkedett az Antin-utcza sarkán. E szentélynek, amelyben az ódon dalmatikák nehéz aranykelméje ragyogott szines ablaktáblák szivárványvisszfényében, egy alig huszonötéves csodaszép kis barna leány volt a papnője. Az egész város ismerte gyönyörü madonna vonásait, hosszukás, gyermeteg szelidségü arczát, finom metszésü orrát, kicsi száját, ártatlan orczáit, naiv gömbölydedségü állát és alacsony homlokát, amelyet sürü fekete hajának tömött, simára fésült hullámai koszorúzták.

Ép ez volt az, ami őt oly hiressé tette: ez a szép, ártatlan arczkifejezés, kék szemeinek végtelen kristálytisztasága, az a szüzies ártatlanság, amely kirivó ellentétben állott a lényének alapjában rejlő aljassággal.

Valóságos csodadolgokat meséltek különös szeszélyeiről és ledér kedvteléseiről. Sokan azt fogták rá, hogy valami házmester leánya; mások orvos leányának mondották. Bármikép volt légyen is, Silviane valahogyan műveltségre és nevelésre tett szert, mert alkalomadtán szelleme, szép stilusa és finom modora mindenkit megbabonázott. Tiz év óta szerepelt a szinpadon, szépsége révén ünnepeltetve; sőt annyira vitte, hogy az igen naiv és tisztajellemü fiatal leányok és a hiven szerető, de sorsüldözte asszonyok szerepeit játszva, elég szép sikereket aratott. De mióta arról volt szó, hogy a Comédie Françaisebe jusson be és Polyeucteben Pauline szerepét játszsza, a közvélemény fölháborodott. Sokan nevettek rajta; annyira komikusnak, a klasszikus tragédia ellen elkövetendő merényletnek látszott ez az ötlet. Silviane azonban nyugodtan és makacsul ragaszkodott ehhez a szeszélyéhez. Oly megingathatlanul akarta e szerepet, mint aki biztos benne, hogy dülőre is hajtja a tervét. Az elkényeztetett félvilági hölgy orczátlanságával követelte, akinek soha még férfi nem tagadott meg semmit.

Eznap három órakor Gérardnak, aki nem tudta, mivel ölje el az időt az Évának adott légyottig, eszébe jutott, hogy felmegy Silvianehoz és ott tölt el egy órát. Gérard Silvianenak egyik hajdani szeszélye volt és ő azóta bizalmas látogatója lett a kis palotának; sőt néha még most is hosszasabban ott felejtette magát, ha a szép leány épen unatkozott. De most Silvianet dühös kedvében találta és szalonjának egy öblös karosszékébe dőlve, csupán mint jó barát hallgatta boszus panaszát. Silviane hófehér ruhában állt előtte, olyan tiszta fehérben, mint amilyen Éva öltözete volt és nagy hévvel magyarázgatta neki a dolgot, hogy őt panasza jogos voltáról meggyőzze. Gérard, akit ennyi üde szépség és ifju báj megrészegített, önkéntelenül hasonlította őt össze Évával és mivel megunta már a másiknak adott légyottokat, olyan testi és lelki fáradtság kezdett rajta erőt venni, hogy legjobban szeretett volna itt maradni a puha karosszékben.

- Te Gérard, hallod, - kiáltott fel Silviane, annyira megfeledkezve magáról, hogy ujra tegezte, - az ujjam körmöcskéje csak kevés, de ennyit sem kap tőlem, mig nem hozza meg nekem a kineveztetésemet.

E perczben Duvillard báró lépett be. Silviane a jégnél is fagyosabb kifejezést öltött; úgy fogadta, mint egy megsértett ifju királyné, aki magyarázatokat vár; a báró pedig, aki előrelátta a vihart, és azonkivül is rossz hirek vivője volt, mosolyt erőltetett ajkaira, habár igen kéjelmetlenül érezte magát. Ez a lány Achilles-sarka volt ennek a hatalmas és még faja elkorcsosulásában is oly vaserejü férfinak. Silviane személyében a büntetés és az igazságszolgáltató megtorlás vette kezdetét, amely teli marokkal visszaszerzi a felhalmozott aranyokat, és kegyetlenségeivel megboszulja mindazokat, akik éheznek és fáznak. Valóban szánalmatkeltő látvány is volt ez a rettegett, hizelgőkkel körülvett ember, akitől nagy államok reszketve féltek, amint itt ijedtében sápadozva és alázatosan meghunyászkodva sülyed vissza az érzéki vágy gőgicsélve rebegő gyerekességébe.

- Oh, kedves galambom, ha tudná, mennyit futkároztam. Unalmas üzleti dolgok egész garmadája, vállalkozókkal való megbeszélések foglaltak le; meg aztán nyélbe kellett ütnöm egy nagyobb szabásu közvéleménytkeltő hirlap-czikksorozatot. Azt hittem már, hogy egy örökkévalóság telik bele, mig szép kacsóját meg fogom csókolhatni.

Kezet csókolt neki; de Silviane fagyosan és közömbösen vonta vissza kis kacsóját és csak nézte őt merőn, bevárva, mi a mondanivalója, ami olyan kinos zavarba hozta a szegény bárót, hogy hideg verejték ült ki a homlokára és szavakat sem találva, egy pár érthetetlen szót dadogott.

- Persze, a maga dolgában is eljártam; voltam a Szépművészetek csarnokában, ahol kötelező igéretet is tettek... oh, ott mindig nagyon melegen pártolják magát. Csakhogy, képzelje, az a hülye fráter, az a miniszter, vén vidéki professzor létére, aki a mi párisi viszonyainkban teljesen járatlan, kereken ellene szegült a maga kineveztetésének, kijelentve azt, hogy amig ő áll a kormány élén, maga nem fog fellépni a Comédie szinpadán.

- Nos? Hát édes galambom, mit tehetek én? Csak nem lehet kormányt buktatni, hogy maga eljátszhassa Pauline szerepét.

Duvillard nevetést erőltetett, hanem arcza eltorzult és egész hatalmas teste remegett az elfojtott izgatottságtól.

- Ugyan, édes kis madaram, ne legyen már olyan makacs! Hisz maga olyan aranyos tud lenni, ha kedve tartja. Mondjon le erről a szeszélyéről. Hisz magácska is sokat koczkáztat. Milyen bosszusága volna, ha kudarczot vallana. Elsirná szép szemének minden könyét. Meg aztán kérhet tőlem kárpótlásul sok mindenfélét. Megadom ezer örömmel. Hadd lám, kivánjon magának, amit csak akar, azonnal teljesítem. - Kedélyes tréfára fordítva a dolgot, meg akarta simogatni puha kacsóit; de Silviane méltóságteljesen meghátrált és tegezni kezdte őt, mint ahogy az imént tegezte volt Gérardot.

- Hohó, édes barátom, semmi enyelgés! Nem, hozzám se nyulsz, mig én Pauline szerepét el nem játszottam!

Duvillard megértette a fenyegetést. Ez annyit jelent, hogy Silviane boudoirjának ajtaja bezárult előtte; az apró, játszi szerelmi enyelgések, a nyakára lehelt csókok teljes tilalma ez; és Duvillard eléggé ismerte Silvianet, hogy tudhatta, milyen szigorral fogja őt megbőjtöltetni. Összeszorult torkából valami nyöszörgő, rekedt morgás tört föl: hanem azért még mindig tréfálkodásra vette a dolgot.

- Nézze meg az ember, milyen kegyetlen ma ez a kis lány, - szólalt meg ujra, Gérardhoz fordulva. - Ugyan mivel bántotta meg őt, hogy ilyen rossz kedvében találom?

A fiatalember, aki attól félt, hogy mentül jobban kavargatják a dolgot, annál jobban büzlik, kényelmesen elnyujtózkodott a karosszékében és nem válaszolt.

- Azt tette velem, hogy sajnálkozott felettem, amiért ilyen magafajtáju önző ember jóvoltának vagyok kiszolgáltatva, aki oly érzéketlen ama sértések iránt, amelyekkel engem elhalmoznak. Ha magában volna becsületérzés, maga volna az első, aki méltatlankodásában dulna-fulna. Nem lett-e volna a maga kötelessége, hogy sértett becsületem elégtételéül követelje a Comédie Françaiseban való szerződtetésemet? Mert utóvégre ez a maga kudarcza is és ha engem méltatlannak tartanak, úgy velem egyidejüleg magát is megsértik. Vagy tán amolyan utczai némber vagyok én, akit minden tisztességes helyről kikergetnek?

Csak úgy áradt a szó az ajkairól: a legdurvább kitételekre, a legaljasabh szavakra fakadt haragjában, amelyek mindig ujra meg ujra kipattantak szüzies tisztaságra valló ajkának kelyhéből.

A báró, aki tudta, hogy csak egyetlenegy legkisebb közbeszólása is még piszkosabb kifakadásokat vonna maga után, hiába könyörgött esdő pillantásokkal a gróf közbenjárásáért. Gérard, akinek békét és nyugalmat áhitozó egykedvüsége néha kibékítette őket, ma meg se moczczant; mert sokkal álmosabb volt, semhogy a vitába elegyedett volna. Egyszerre Silviane ujra átcsapott a tegezésbe és egy fejszecsapással véget szakított minden szerelmi kegynek.

- Egy szóval, barátom, válaszsz: vagy felléptetsz, vagy nem kapsz tőlem semmit. Hallod, még a kisujjam hegyét se!

- Jól van, jól, - rebegte Duvillard kétségbeesett vihogással, - majd elintézzük a dolgot.

E pillanatban belépett az inas és jelentette, hogy Duthil ur lenn van és a dohányzóba hivatja a báró urat. A báró ezen igen meglepődött, mert Duthil rendesen fel szokott jönni; hanem aztán eszébe jutott, hogy a képviselő valószinüleg nagyfontosságu hireket hozott, melyeket négyszemközt akar vele rögtön tudatni. Sarkon követte hát a szolgát és együtt hagyta Silvianet Gérarddal.

A pipázóban, amelynek ajtaja közvetetlen a lépcsőházra nyilott, s melynek függönye félre volt vonva, Péter állva várakozott Duthil társaságában és kiváncsi szemmel tekintett maga köré. Legjobban lepte meg őt a teremnek szentegyházi áhitatos ünnepiessége, a nehéz függönyök, az ablaktáblákon átszürődő rejtelmes világosság, az ódon butorok, amelyekre kápolnaszerü, mirrha- és tömjénillatu homály borult. Duthil vidáman bökdöste meg sétapálczájának hegyével az alacsony kis kerevetet.

A báró még mindig feldult kedélylyel, aggódó arczczal lépett a terembe. Észre se véve a papot, rögtön tudakozódott:

- Mége interpellálta a minisztert és sürgős vizsgálatot kért, hogy Barrouxt megbuktathassa. A beszédéről különben ab invisis messziről fogalmat alkothat magának.

- Igen, igen, a polgárok ellen dörgött, ellenem, maga ellen. Mindig a régi nóta. Nos, és aztán?

- Aztán nem szavazták meg a vizsgálatot. De azért Barroux, ámbár igen szép beszéddel vágta ki magát, mégis csak két szavazattal győzött.

- Ejnye, teringettét, csak két szavazattal! No, akkor meg is bukott; a jövő héten Vignon-kabinetünk lesz.

A báró ránczbaszedett homlokkal elgondolkozott, mintha azt mérlegelné, vajjon ez az esemény mi jót és rosszat eredményezhet a világnak. Aztán elégületlen, boszus mozdulattal szólalt meg:

- Vignon-kabinet. A manóba, az egy csöppet se lesz jobb az előbbinél. Ezek a fiatal demokraták az erényt és erkölcsöt tüzték ki zászlójukra és a Vignon-kormány bizonyára nem az a kormány, amely Silvianenak megengedné a Comédie Françaiseba való belépést.

Ebben a nagy katasztrófában, amelytől az egész politikai világ reszketett, első pillanatban csak ebből a szempontból itélte meg a helyzetet. Azért a képviselő nem is tudta megállani, hogy kifejezést ne adjon személyes aggodalmainak:

Ez a kérdés a való helyzet tudatára ébresztette Duvillardot. Arcza ujból más, immár büszke és fenhéjázó kifejezést öltött, amely merész és bátor önbizalomról tanuskodott.

- Mi azok maradunk, akik voltunk, úgy tudom, mi sohse forogtunk veszedelemben. Én nyugodt vagyok; Sagnier közzéteheti az ő hires listáját, ha ép kedve tartja. És ha mindeddig meg nem vásároltuk Sagniert, az ő hires listájával együtt, annak egyedüli oka az, hogy Barroux tetőtől-talpig becsületes ember és hogy én nem szeretem a pénzemet az ablakon kidobni... Ismétlem, hogy nekünk nincs okunk arra, hogy féljünk.

Aztán amint végre ráismert Fromont abbéra, aki szerényen visszavonult a szoba egy homályos szögletébe, Duthil elmondta neki, hogy a fiatal pap minő szolgálatot vár tőle. Ama nagy lelkiizgalom közepett, amely benne dult, Silviane fagyos szigorától megsebzett sajgó szivében az a titkos remény ébredhetett fel, hogy tán valami jótett szerencsét hozna neki, ugy hogy első szóra beleegyezett abba, hogy Laveuve ügyében közbenjár. Rögtön névjegyet és irónt vett elő a jegyzőkönyvéből és az ablakhoz közeledve, így szólt:

- Oh, amit csak kiván, kedves abbé ur; örülök, hogy ha nekem is részem lesz ebben a jótettben. Hallgasson ide, kérem, ezt irtam: »Kedvesem - tegye meg azt, amit Fromont ur a szóban levő szerencsétlen ember érdekében kér, miután Fonségue barátunk csak az ön parancsát várja.«

E pillanatban Péter a nyitott ajtón át megpillantotta Gérardot, kit a már lecsillapult Silviane a lépcsőházig kisért, mert kétségkivül kiváncsi volt arra, hogy mit keres ott Duthil. A fiatal nő megjelenése ámulatba ejtette Pétert, olyannyira szendének és egyszerünek látszott szeplőtlen szüzi ártatlanságában. Soha még az égi szüziesség paradicsomkertjében sem álmodott bájosabb és szendébb virágzatu liliomról.

- Ha ön ezt a névjegyet rögtön a feleségem kezéhez akarja juttatni, el kell hogy menjen Horn herczegnéhez, ahol ma nagy matiné van.

- Annál jobb, biztosan ott találja a feleségemet, a gyermekeket kisérte oda.

Félbeszakította szavait, mert most ő is észrevette Gérardot és magához hivta.

- Mondja csak, Gérard, úgy-e a feleségem említette, hogy ma délután elmegy Horn herczegnéhez; biztos, hogy az abbé ur ott találja őt.

A fiatalember, aki épp a Matignon-utczába készült, hogy Évát ott légyottra várja, a legtermészetesebb hangon válaszolt:

- Ha abbé ur siet, úgy hiszem, hogy még ott találja; mert valóban úgy volt, hogy mielőtt Salmonhoz megy próbára, előbb beszól a herczegnéhez.

Kezet csókolt Silvianenak és elment, a tunya, és gyönyörökbe fáradt szép férfi unott arczkifejezésével, akit már az élvezet is untat.

Péter kissé restelkedve kénytelen volt ráfanyalodni, hogy Duvillard őt a ház urnőjének bemutassa. Hallgatagon hajtotta meg magát; Silviane pedig szintén némán viszonozta a köszöntését, oly szüzies tartózkodással, a helyzethez mért oly bámulatos tapintatossággal, amelynél különbet a legszendébb leányzó sem tanusíthat még a szinpadon sem. És mialatt a báró a papot az ajtóig kisérte, Silviane Duthillel a szalonba ment.

Alig zárult be az ajtófüggöny mögöttük, midőn Duthil már átkarolta a derekát és ajkon akarta őt csókolni. De Silviane ez egyszer vonakodott; mert tudta, hogy Duthil egy cseppet se komoly ember és aztán még azt akarta, hogy előbb kedveskedjék neki valamivel.

Midőn Péter, most már bizva a sikerben, Horn herczegnő palotája elé ért kocsiján, ujra nagy zavarba jött. Az egész utczát elállta a zenelőadás hirére idecsődült főuri fogatok beláthatatlan sora és a palota kapuja, mely előtt valami fogadó-sátorféle piros bársony-függönyös alkotvány biborlott, szinte hozzáférhetetlennek látszott, oly nagy volt az érkezők betóduló áradata. Hogy fog ő oda bejutni? És különösen hogy fog ő az ő egyszerü fekete csuhájában a herczegnő közelébe férkőzhetni, hogy Duvillard bárónét egy szóra kérje? Lázas izgatottságában még se számolt ezekkel a nehézségekkel. Arra határozta tehát magát, hogy gyalog tör magának utat a kapun és azon tanakodott, vajjon hogy fog észrevétlenül beosonhatni ezzel az embertömeggel együtt, midőn egy fülébe csengő vidám hang arra birta, hogy hirtelen hátra forduljon.

A kis Massot volt az. Ez mindenütt ott volt; egy nap tiz látványosságot is megnézett: képviselőházi ülést, temetést, esküvőt, bármilyen fajtáju gyász- vagy örömünnepet. Olyan napokon történt ez, amikor az ő nyakába sózták a napi-krónika megirását.

- Micsoda, abbé ur, ön eljön a mi szeretetreméltó herczegnénkhez, hogy megnézze a szép mórnők tánczát?

Gunyosan mondta, mert a mórnők hat spanyol tánczosnőből álló társulattá verődtek össze, akik akkor egész Párist a Folies Bergérebe csalogatták meztelen taglejtéseik érzékiségtől izzó ledérségével.

A dolognak épp az adta meg a pikáns izét, hogy ezek a leányok az előkelő hölgyek fogadótermei számára tartották fönn legledérebb, legféktelenebb tánczaikat, amelyeknek érzéki trágárságát egyetlen egy szinpad se türte volna. Az előkelő társaság pedig csak úgy csődült e szabadgondolkozásu és merész, excentrikus és többnyire idegen származásu uri hölgyekhez, akik, miként Horn herczegnő, semmiféle vonzó különlegességtől nem riadtak vissza.

Miután Péter megmagyarázta a kis Massotnak, hogy még mindig egy és ugyanabban az ügyben jár, ez lekötelező előzékenységgel ajánlkozott kalauzolására. Ismerve a lakosztályt, a hátulsó ajtón vezette be és a folyosón végig a lépcsőház egyik szögletébe kisérte, amely ép szemben volt a nagy zeneterem ajtajával. Zöldelő sudár pálmák diszítették ezt a lépcsőházat, rejtett buvóhelylyé varázsolva minden zugát.

- El ne mozduljon innen, kedves abbé ur! Megyek és ha lehet, kézrekerítem magának a herczegnőt. Legalább meg fogja tudni, vajjon itt van-e Duvillard báróné.

Pétert főleg az lepte meg, hogy a palotába a nap világossága sehol nem hatolt be; a redőnyökkel gondosan lezárt, elfüggönyözött ablakokon nem szürődött be sugár és a legkisebb réseket is gondosan betömték. A termek villamos lámpák természetfölötti vakító fényárjában usztak. Nagy volt a hőség; a virágok illatától és a női bájak kábító lehelletétől terhes volt a lég. Péter káprázó szemmel és szinte fuldokolva úgy érezte, mintha az érzékiség ama bünbarlangjainak kéjmámoros tulvilágába került volna, amelyeknek mesebeli álomlátományait az élvezetet hajhászó Páris még e földön megvalósítja. Lábujjhegyre ágaskodva, a szalon nyitott szárnyas ajtain át a sorban ülő nők barna és szőke vállait pillantotta meg. Valószinüleg tánczra perdültek már a mór nők. Péter nem látta őket, hanem tánczuk ledér szenvedélyességét leolvashatta mind e női vállak remegő borzongásából, amelyek meg-megreszkettek, mintha az orkán süvöltött volna rajtuk végig. Aztán fölhangzott a kaczagás; a tetszés tapsa morajlott végig a termen; valóságos vihara a lelkesedésnek zugott föl szerte.

- Lehetetlen most a herczegnéhez hozzáférni, várnia kell egy kicsit, - szólt Massot, visszatérve. - Jansennel találkoztam és ő azt igérte, hogy hozzánk vezeti majd. Ön nem ismeri Jansent?

Aztán pletykákkal mulattatta az abbét, részint kedvtelésből, részint mert az hozzátartozott a foglalkozásához. A herczegné jó barátnője volt. Ő referált ugyanis mult télen a herczegné első estélyéről, midőn Párisban való letelepedése alkalmával ebben a palotában rendezte az első mulatságot. És amennyire lehetett tudni róla a való igazat, annyit Massot tudott is róla. Gazdagnak nagyon gazdag lehetett, mert rengeteg módon költekezett. Valószinü az, hogy férjnél volt; még pedig a férje igazi herczeg; sőt kétségkivül most is férjes asszony még; noha özvegységének hirét költi, mert több mint bizonyos, hogy isteni szépségü férje valami énekesnővel járja a világot. De kétségtelen, vitánfelüli és bebizonyult dolog az, hogy a herczegné szörnyen hóbortos, beszámíthatatlan egy asszonyka, aki különben nagyon intelligens, csakhogy folyton-folyvást a legképtelenebb szeszélyei és ötletei vannak. Egyáltalában alkalmatlan arra, hogy állandóan hosszabb ideig valami iránt érdeklődjék. Az egyik furcsa hóbortból a másikba csap át, anélkül, hogy valamiben véglegesen megállapodnék. Igy például miután nagy lelkesedéssel vetette volt rá magát a festésre, egyszerre szenvedélyesen kezdett rajongani a vegytanért. Most pedig a költészet a vesszőparipája.

- Ah, tehát ön nem ismeri Jansent? Jansen lovalta bele a vegytanba, különösen a robbantószerek tanulmányozásába; mert azt könnyü kitalálni, hogy a vegytanban rá nézve az az érdekes, hogy ez anarkista-tudomány.... Én a herczegnét valójában osztrák nőnek tartom, ámbár kételkednem kellene benne, mihelyt ezt ő maga állítja... Ami Jansent illeti, ő orosznak mondja magát; de én őt németnek nézem... Ő a legrejtélyesebb, a legtartózkodóbb, a legzárkózottabb emberek egyike; nincs állandó lakása, tán nincs is neve; valami ismeretlen előéletü, ködös multu, félelmetes uri ember. Nekem személyesen vannak olyan bizonyitékaim, melyek arra engednek következtetni, hogy neki része volt a rettenetes barczelonai merényletben... Bárhogy álljon is a dolog, én közel egy év óta itt látom őt Párisban, ahol a rendőrség kémei valószinüleg szigoruan ellenőrzik, és semmi sem ingatja meg abbeli meggyőződésemet, hogy ő csak azért szegődött a mi hóbortos herczegnénk szeretőjéül, hogy félrevezesse a titkos kémeket. Ugy tesz, mintha itt örökös ünnep zajában élne és megnyitotta a herczegnő szalonját a legfurcsább embereknek, mindenféle nemzetségbeli és mindenféle szőrü anarkistáknak. Nézze csak amott lenn azt a kis vidám, tömzsi emberkét; az Raphanel, született franczia, akitől anarkista pajtásainak óvakodniok kellene; az amott Bergaz, spanyol ember, akinek duzzadt, élveteg ajkai szinte ijesztők. Meg aztán sok más kalandor és gazember tanyázik itt, akik a világ minden tájékáról összecsődültek. Ah ezek a világvárosi idegenkoloniák! Néhány mocsoktalan név, néhány tényleges nagy vagyon csillogó jelmeze alatt csupa szenny, csupa söpredék.

Ez jellemezte magát a herczegné szalonját is. Egy pár nagyhangzásu név, egy pár igaz milliomos mögött a nemzetközi hazug exisztencziák és aljas csőcselék különös keveréke lappangott.

Péternek eszébe jutott ez a divatos internaczionalizmus és kozmopolitizmus, az idegenek letelepedő raja, amely mind sürübben és sürübben lepi el Párist. Persze azért csődül ide, hogy élvezzen a kalandok és a gyönyörök városában és ezzel mindég valamivel hozzájárul a társadalom romlásához. De hát feltétlenül szükséges-e az, hogy azok a nagyvárosok, amelyek a világot kormányozták, feloszoljanak? Szükséges-e az, hogy valamennyi szenvedély, valamennyi vágy, valamennyi szomju epedés együvétorlódjék ezen a talpalatnyi földön, ahol a czivilizáczió virága a szépségben és az intelligencziában felvirulva, kibontja sziromkelyhét?

Időközben Jansen hozzájuk csatlakozott, egy szikár, közel harmincz éves, sovány, hirtelen szőke, hegyes szakállu, halványszürke szemü, kemény tekintetü ifju, kinek amúgy is megnyult, ködbeborult fakó arczát hosszu fürtjei még hosszabbnak tüntették föl. Meglehetős rosszul beszélte a franczia nyelvet, amúgy felébe-harmadába és egy taglejtéssel se kisérte halk suttogását. Azt mondta, hogy a herczegnét nem találja sehol, pedig mindenütt kereste. Lehet, hogy valamelyik vendége nem lévén inyére, fölment a szobájába és lefeküdt, a vendégeit faképnél hagyva, hogy nála mindegyik kénye-kedve szerint mulathasson.

Rosemonde valóban a lépcsőházban jelent meg és kutató szemmel tekintett maga körül, mintha valakit várna. Finom metszésü arczával, tengerzöld szemével, keskeny, remegő czimpáju orrával, kissé tulpiros ajkával, amelyek közül remek fogsor fehérlett, inkább sajátságosnak, mint csinosnak nevezhető vézna kis asszonyka volt. Ma este ezüsthimes égszinkék ruhát viselt; ezüstkarpereczek ékesítették a kézcsuklóját és egy ezüstkarika fénylett szőke hajában, amelynek aranyhullámai fürtökben, apró, göndör bodrokban és borzas, kusza tincsekben hullámozták körül az arczát, mintha örökös szellő lebegtetné.

- Oh kérem, amit csak óhajt, abbé ur, - szólt a herczegné, Péterhez fordulva, mihelyt ittléte czéljáról értesült. - Ha be nem fogadják a rokkantak házába a maga szegény öregét, hát küldje ide nekem, majd elhelyezem őt valahol itt nálam.

Izgatott pillantásokat vetett az ajtóra. És midőn a pap azt kérdezte tőle, vajjon megérkezett-e már Duvillard báróné, azt válaszolta:

- Nem. Épen azon csodálkozom most. Ugy volt, hogy idehozza mindakét gyermekét. Hyacinthe tegnap formaliter megigérte.

Ez volt a báróné legujabb szeszélye. Most a vegytanért való szenvedélyes rajongás helyet adott a dekadens jelképes poézis iránt való növekvő érdeklődésnek, aminek az oka abban keresendő, hogy valamelyik este, midőn Hyacinthe-al occultizmusról beszélgetett, vonásaiban valami rendkivüli szépséget fedezett föl; Néro bolyongó lelkének tulvilági szépségét. Legalább amint mondá, minden jel arra vall.

- Ah végre, - suttogta boldog megkönnyebbüléssel és az érkezők elébe sietett.

Hyacinthe lépett be nővérével. De már a lépcsőház küszöbén találkozott azzal a barátjával, akinek a kedveért idejött, Lord Eliottal, egy nőies vonásu, hosszu haju, halvány fiatalemberrel, aki alig méltatta Rosemondeot arra, hogy tudomást vegyen gyengéd üdvözléséről, mert ő is azt vallotta, hogy a nő egy aljas, tisztátalan állat, amely úgy a testen mint a lelken mocskot ejt. A herczegné kétségbeesve e fagyos magaviseleten, sarkon követte a két fiatalembert és visszatért a szalon vakitón izzó kohójába, a fullasztó illatos lehelletárba.

Massot oly szives volt, hogy Camillát megállítva, Péterhez vezette, aki a leány első szavaira kétségbeesetten felkiáltott:

A fiatal lány, aki szokásához hiven sötét pávakék ruhát viselt, nagyon idegesnek látszott; szemében vésztjósló láng izzott; hangja éles szisszenésre hasonlított, és kicsi termetének dühös terpeszkedése folytán még élesebben domborodott ki nyomorék balvállának pupos kinövése.

- Nem, nem jöhetett velünk. A szabójához kellett mennie. A képtárban időztünk sokáig és ő azt akarta, hogy vigyük el őt kocsin a szabójához, onnan pedig jőjjünk ide.

Ő intézte volt ugyanis nagy ügyesen a dolgot úgy, hogy a képtárban való tartózkodás hosszabbra nyuljék; mert még mindig azt remélte, hogy meghiusíthatja majd a légyottot. Most pedig forrt benne a düh, hogy az anyja milyen játszi könnyedséggel rázta le őt a nyakáról a szabónál való ruhapróbálás hazug ürügye alatt.

- Akkor hát kezébe juttathatnám a névjegyemet, ha most rögtön a szabójához sietnék? - szólt Péter ártatlanul.

- Oh, ki tudja, hogy ott találja-e? Volt neki még egy másik sürgős légyottja is, most bizonyára oda sietett már.

- Oh Istenem, akkor hát itt várom be. Bizonyára ide fog jönni önökért, úgyebár?

- Értünk? Oh nem. Hisz mondom önnek, hogy dolga van, valami nagyon fontos légyottja. A hintónk hazavisz bennünket.

Fájdalmas gunyjába növekvő keserüség vegyült. Hát nem érti a dolgot ez a pap az ő naiv kérdéseivel, amelyek éles tőrként hasogatják a szivét? Pedig kell, hogy tudomása legyen róla, minthogy az egész világ tudja.

- Oh, ez nagyon kellemetlenül érint, - szólt Péter oly leverten, hogy könyek szöktek a szemébe. - Még mindig annak a szegény öreg embernek az érdekében járok, akinek ügyében reggel óta fáradok. Levelet hozok az édesatyjától, és Gérard ur azt mondotta nekem...

Itt megakadt és zavarba jött, mert hirtelen világosan látott mindent, ámbár a világi dolgokban való isteni járatlansága folytán lelke csupán a könyörület szenvedélyének élt.

- Tudom, tudom, - felelt Camilla, a mindent tudó leány gúnyos és szenvedő hangján. - Nos, ha ön a papát hajszolta fel és ha kapott tőle levelet a mama számára, akkor be kell várnia, mig a mama elvégezte a dolgát. Az pedig néha sokáig eltart. Jőjjön fel hozzánk hat óratájt; de alig hinném, hogy otthon fogja találni, mert valószinü, hogy még akkor is az a sürgős dolga tartja vissza...

Szemei öldöklő tüzben izzottak; minden szava olyan iszonyu gyilkos gúny vad szenvedélyétől remegett, mintha megannyi éles kés volna, amelyeket anyjának még mindig kivánatos keblébe döfhetne. Soha még tán ennyire nem gyülölte, mint ma, midőn megirigyelte szépségét, meg azt a gyönyörittas boldogságot, amelyet a szerelem élvezése nyujtott neki. És a pap hallatára szüzies ajkairól fakadó guny olyan volt, mint valami titkon feltörő sárhullám, amelybe az anyját bele akarta fulasztani.

Rosemonde ezalatt szokott lázas szelességével közéjük rontott és magával vitte Camillát.

- Jőjjön, az Istenért, édes lelkem. Ezek a tánczosnők részegítők, elbűvölők.

Jansen és a kis Massot követték. Az urak mind összecsődültek a szomszéd termekből, egymást taszigálva és lökdösve tódultak be a terembe annak hirére, hogy a mór leányok ujra tánczra perdülnek. Most következett az a hires galopp, amelyről egész Páris suttogott; az az őrjöngő, kicsapongó keringés, miközben úgy nyerítettek és tomboltak, mint a kanczák a nagy ostor csapása alatt. Péter látta, hogy a szőke és barna fejek és nyakak ide-oda imbolyognak és kiváncsian hajolnak előre. A zárt ablaku termekben a villamos lámpák tüzárja mintegy valóságos máglyát gyujtott, mely a rajta perzselődve égő hus felgomolygó illatától füstölgött. És ujra fölzúgott az önkivület lelkesedése, fölmorajlott a kaczagás, a »hogy volt« zsongó zsibongása; gyönyörittas mámor, részegítő kéj áradt szerte a termen.

Midőn Péter ismét az utczára került, egy pillanatig elkábultan állott meg, káprázva pislogó szemekkel meglepődve azon, hogy odakünn fényes nappal van még. Félnégyre járt az idő; tehát két óra hosszat kellett még várnia, mielőtt a godot de mauroy-utczai palotában tiszteletét teheti megint. Mitévő legyen addig? Kifizette a kocsist, mert inkább gyalog akart végigsétálni a Champs Elysées-en, minthogy volt vesztegetni való ideje elég. Tán ez lecsillapítja majd azt a lázt, amely ereiben izzott, a könyörület szenvedélyes lázát, amely ma reggel óta lassankint erőt vett rajta ujra, ugyanabban a mérvben, amint folyton uj meg uj akadályokkal kellett küzdenie. Most már csak egyetlen egy sürgős vágya volt, az, hogy végrehajtsa a megkezdett jótettet, amelyet már biztosnak vélt. Szántszándékkal lassította meg lépteit és sétatempóban haladt előre a remek ut hosszán, amelyet a vidám tavaszi napsugár felszárított és melyen a sétálók tömege zsibongott az ismét derüs kékben, tavaszi azurban ragyogó égbolt alatt.

Majdnem két órai idővesztegetés! Szegény Laveuve pedig ezalatt ott haldoklik rongyhalmazán, jéghideg nyomorult barlangjában! Ellenállhatatlan türelmetlenség ideges föllázadása töltötte el Péter lelkét és arra sarkalta őt, hogy fusson, keresse föl rögtön Duvillard bárónőt, hogy a mentő utasítást kicsikarja tőle. Péter sejtette, hogy a bárónő itt van valahol e zug-utczák egyikében és kétségbeesett düh, gyötrő lelki kin fogta el őt annak tudatára, hogy most, midőn egy emberélet megmentéséről van szó, neki itt kell vesztegelnie, bevárva azt, hogy a bárónő azt a fontos dolgot végezze el, amelyről a lánya olyan gyilkos villámokat szóró szemekkel tett említést.

Ugy érezte, mintha iszonyu recsegést hallana, a polgárias családi élet teljes rombadőlését: az apa egy kéjlánynál dőzsöl; az anya szeretője karjaiban enyeleg; a gyermekek pedig minderről tudnak; a fiu hóbortos, természetellenes fajtalanságokba sülyed; - a leány pedig szenvedélyes dühétől elvadulva, arról álmodik, hogy miként lehetne az anyjától elrabolni ezt a szeretőt, miként kellene őt férjül megszerezni a maga számára.

A hintók vágtatva robogtak végig a diadalmas szépségü uton és a sétálók áradata pompájának és fényüzésének csillogásában hömpölygött tova a párhuzamos fasorokon; mindenki vig és gondtalan volt és látszólag nem is sejtették azt, hogy valahol az utjok végén van egy tátongó örvény, amelybe mindnyájan bele fognak bukni és meg fognak semmisülni.

Midőn Péter a nyári czirkusz magaslatára ért, legnagyobb meglepetésére Salvatra ismert ujra a padon egymagában üldögélő, elmerengő férfiban. A szegény munkásember sok hasztalan járáskelés után éhségtől és fáradtságtól roskadozva, itt rogyhatott össze. De a kabátja alól még most is kidudorodott valami; bizonyára az a darab kenyér, amit hazavisz a családjának. Elernyedve, lecsüggő karokkal hátradőlve, álmodozó szemével nézte mint játszanak ott a porban a piczi kis gyerekek, apró lapátokkal homokdombokat hantolva fel, amelyeket aztán piczi lábacskáikkal szerte romboltak ismét. Vörös pillái megnedvesedtek; végtelenül gyöngéd mosoly játszadozott vértelen, szintelen ajka körül. Pétert önkéntelen felébredt aggódó nyugtalanság fogta el, meg akarta szólítani és kérdezősködni akart. Salvat azonban gyanakvó szemmel nézve őt, felkelt és a czirkusz felé vette utját, amelyben ép véget ért egy hangverseny. Ott ólálkodott a monumentális ünnepély csarnok előtt, hol kétezer boldog ember összeverődve gyönyörködött a zene szépségében.

Midőn Péter a Concorde-térre ért, hirtelen eszébe jutott az a légyott, amit Rose abbé négy órára adott volt neki a Madeleine-templomban és amelyről utánjárásainak lázas sietségében teljesen megfeledkezett.

Midőn átlépte a templom küszöbét, meglepődött azon, hogy itt már sötét este van. Csupán néhány gyertya lángja világította meg az óriás templomhajót, amelyre sötét árny borult és a félhomályból egy messzehangzó, csengő, érczes hang szakadatlan szóáradattal beszélt; noha a nagyszámu hallgató közönségből eleintén mást se lehetett megkülömböztetni, mint a merőn és mozdulatlanul oda figyelő arczok halvány és sejtelmes körvonalu tömegét. Martha püspök tartotta itt a szószéken harmadik szónoklatát az uj szellemről. Két első szónoklatának zajos sikere volt. Egész Páris összegyült most e templomban: a nagyvilági nők, a politikusok és irók, akiket a pap szónoki művészete, szivhez szóló szavalatának melege és szónoklatának fülbemászó szépsége, valamint ügyes és hatásos szinészi taglejtései és mimikája vonzottak ide.

Péter nem akarta megzavarni ez áhitatos figyelmet, ezt a borzongó csendet, melyből csupán a pap hangja csendült fel. Későbbre halasztotta tehát Rose abbé fölkeresését és egy pillér árnyékában vonult meg. Az alkonyra hajló nap elhaló, rézsutosan beszürődő sugara világította meg a hitszónokot, amint sudár, erős alakja papi öltönyének vakító hófehérségében kimagaslott, ötven éves korát meghazudtoló, alig őszbe vegyülő hatalmas fejével. Szép vonásit arczában ragyogó fekete szempár izzott; orrának hajlása parancsoló fölényre vallott és különösen ajkának és állának metszése szilárd, erélyes jellemről tanuskodtak. Megjelenésének ama megkapó varázsa azonban, mely a sziveket megnyerte, abban a változatlan rendkivüli nyájasságban és rokonszenvességben rejlett, amely arczának parancsoló szigorán elömlött és azt sugaras derüsségével enyhítette. Péter hajdanta ismerte volt sainte-klotildei plébános korában. Olasz származásu lehetett, de különben párisi születésü volt. Kitünő bizonyítványokkal került ki a saint-sulpicei papnevelőből; nagyon intelligens, szerfelett nagyravágyó lélek volt és olyan bámulatos tevékenységet fejtett ki, hogy feljebbvalói kezdtek tőle félni. Aztán midőn persepolisi püspöknek nevezték ki, letünt a szereplés szinhelyéről és öt évre Rómába ment, örökké titokban maradt teendők czéljából. Visszatérte óta folytonosan ámulatba ejtette Párist szerencsés kezü propagandájával és nagy kegyben állott az érsekségnél, ahol mindenható befolyást biztosított magának. Különösen arra törekedett, hogy bámulatos találékonysággal megtizszerezze a Sacré-Coeur bazilika kiépítésére rendezett nyilvános gyüjtéseket.

Semmit se restelt; nem sokalta se az utazásokat, sem a szónoklatokat, sem az alamizsnagyüjtést, sem a minisztereknél való antichambrirozást, sőt még a zsidókat és a szabadkőműveseket is megpumpolta. Az utóbbi időben még szélesebb körre terjesztette ki működését; arra törekedett, hogy összeegyeztesse a tudományt a katholiczizmussal, hogy az egész keresztény Francziaországot a köztársasággal egyesítse és az egyház végleges diadala czéljából mindenütt XIII. Leó politikáját hirdette.

Bármily előzékenységet tanusított volt iránta ez a nagybefolyásu és szeretetreméltó ember, Péter egy cseppet se szerette. Csupán egyért érzett hálát iránta, amiért kineveztette Rose abbét a montmartrei Szent Péter templom lelkészévé, amit kétségkivül azért tett, hogy kikerülje azon botrányt, hogy egy öreg papot azért fenyeget büntetés, mert tulságos könyörületességet tanusított. És midőn Péter most így ujra maga előtt látta és hallotta, mint folytatja hódító hadjáratát a Madeleine-templom nagy visszhangot keltő szószékén, eszébe jutott neki ujra, mint hajtotta dülőre a mult tavaszszal a Duvillard-palotában, szokott uralkodó fölényével, Évának a katholikus vallásra való áttérését, éltének ezt a legfényesebb diadalát. A keresztelő ugyanebben a templomban ment végbe; rendkivüli pompáju szertartás, valóságos diszünnepség volt, amelylyel a nagy párisi események szokott nézőközönségének kedveskedtek. Gérard könyekig meghatva térdelt az oltár előtt, mig a báró, mint jó férj, diadalmasan sugárzó arczczal boldognak látszott afölötti örömében, hogy végre a vallás tökéletes harmóniát teremt családi életében. A templomban összeverődött csoportokban azt rebesgették, hogy Éva családja és apja az öreg Steinberger Jusztus egy cseppet sem busultak ezen az eseményen. Sőt az apja, gonosz vigyorgással, azt mondogatta, hogy eléggé jól ismeri a leányát s csak a legnagyobb ellenségének kivánja feleségül. Bankokban vannak olyan értékek is, amelyeket az ember konkurrenseivel szeret eskomptáltatni.

Makacsul ragaszkodva a zsidó-faj egykoron kivivandó diadalának reményéhez, valószinüleg azzal vigasztalódott első számításának kudarcza után, hogy azt mondotta magának, miként egy olyan asszony, mint Éva, pompás megmételyező baczillus lehet egy keresztény család kebelében, amelynek pusztító hatása hozzájárul majd ahhoz, hogy minden pénz és minden hatalom végül zsidó kezekre kerüljön.

Péter látománya szertefoszlott, mert Martha püspök hangja növekvő érczes csengéssel zúgott végig a templomhajón, a hallgató közönség lázas borzongása közepett dicsőítve az új szellemet, amely végre békét és nyugalmat fog teremteni Francziaországban, vissza fogja neki adni erejét és hatalmát. Nem-e hirdetik mindenütt biztos jelek ezt a föltámadást? Az uj szellem nem más, mint az eszmények ujjáébredése, a léleknek az aljas anyagiasság ellen való tiltakozása, a spiritizmusnak a szennyirodalmon való győzedelme. Az uj szellem egyszersmind a hitül vallott tudomány elfogadása, amely a vallás tanaival kibékült és ez az őt megillető helyre visszaterelt tudomány többé nem akarja a vallás szent terét bitorolva elhódítani. Ez az uj szellem az apai szeretettel üdvözölt demokráczia, a törvényesnek elismert köztársaság szelleme, amelyet a római szentegyház egyforma szeretettel szeretett gyermekének vall! Idillikus béke szent áramlata rezeg végig a világon; az egyház valamennyi gyermekét egyforma szeretettel öleli kebléhez; mindenütt csak béke és öröm árad majd szerte, mihelyt a nép az uj szellemnek engedelmeskedve, a szeretet urának ép oly feltétlen odaadással hódol meg, mint ahogy meghódolt volt királyainak, és elismeri Isten egyetlen kizárólagos uralmát, aki korlátlan ur testek és lelkek fölött.

Péter most feszült figyelemmel leste a szót Martha püspök ajkairól és azon tünődött, vajjon hol hallotta már majdnem ugyanezeket a szavakat. Hirtelen aztán visszaemlékezett; hallani vélte ujra monsignore Nanit utolsó római beszélgetésük alkalmával. Martha püspök szavaiban ismét találkozott a demokrata pápaság álmával, melylyel a kompromittált fejedelmek a népek meghódítására törekednek. Miután Caesar megbukott, nem valósíthatná-e meg a pápa évszázados ambiczióját, nem lehetne-e ő a császár és főpap egy személyben, a világegyetem uralkodó istene? Ez ugyanaz az álom, amelyről ő apostoli emberszerető naivságában valamikor álmodott, amidőn »Uj Róma« czimü könyvét megirta és amelyből a valódi Róma oly kegyetlenül kiábrándította. Alapjában pedig a hazug kétszinüsködés politikája ez és semmi más! Ez a papi politika, amelynek szószólói évszázadok óta szivósan és lankadatlanul a hódításra törekedtek, bámulatos simulékonyságot tanusítva abban a szent, hajthatlan eltökélésben, hogy minden alkalmat hasznukra fordítanak. Minő átalakulás lesz ez; az egyház békejobbot nyujt a tudománynak, a demokrácziának, köztársaságnak, meg lévén győződve róla, hogy mind le fogja gyűrni, ha adnak rá elég időt. Az ám, igen! Az uj szellem! Az uralom antik szelleme, amely egy és ugyanazzal a mohó vágygyal mindig felujul, hogy legyőzze és birtokába ejtse a világot.

Péter a hallgatóság között ráismert néhány képviselőre, akiket a parlamentben látott volt. Az a magastermetü, szőkeszakállu uriember, aki olyan nagy áhitattal hallgatja, nem-e Montferrand egy bérencze? Azt rebesgették, hogy Montferrand, aki ezelőtt veszedelmes papfaló volt, mosolyogva kacsintgat most a papság felé. A sekrestyékben titkos nagy felfordulás veszi kezdetét; Rómából jött rendeletek keringenek; arról van szó, hogy a papság az uj kormánynyal szürje össze a levet és vele szövetkezve, magába olvaszsza azt. Francziaország még mindig a szentegyház legidősebb lánya, az egyetlen nagy nemzet, amely elég erélyes, elég ép és egészséges, hogy a pápát egy szép napon visszahelyezze világi hatalmának trónusára. Magukévá kell hát hogy tegyék ezt az országot, amely még érdemes arra, hogy köztársasági létére is frigyet kössenek vele.

Az ambicziók eme küzdelmében, mely a diplomaták között folyt, a püspök a minisztert használta eszközéül, aki viszont azt hitte, miként érdekében áll, ha a püspök támogatásához forduljon. Vajjon a kettő közül melyik fogja a másikat legyürni? Oh, minő csunya szerepre jut itt a vallás; választási fegyverré alacsonyul, a parlamenti többséghez szükséges szavazattartalékká, titkos, de döntő tényezővé, amelytől egy miniszteri tárcza elnyerése vagy elvesztése függ.

Az isteni könyörület pedig szertefoszlott, nincs sehol, és Péter szivét mély keserüség fogta el Bergerot nemrég történt elhalálozásának emlékére, akivel a nagy szentek, a fenkölt szellemek utolsója halt ki a franczia főpapság karából, amely mostanában, úgy látszik, kizárólag csupa ravasz intrikusból meg balga eszelősből áll.

A szónoklat végére járt. Martha püspök meleghangu zárószavában, mely a vértanuk szent halmán emelkedő és Páris fölött a kereszt megváltó jelképével uralkodó Sacré Coeur bazilikával foglalkozott, ráutalt erre a nagy Párisra, amely visszatérve a keresztény hithez, a világ urává válik ama mindenható erkölcsi fölénynél fogva, amelyet az uj szellem isteni lehellete kölcsönöz neki. A hallgatóság, mivel nem tapsolhatott a szónoknak, helyeslő morajlással adott kifejezést e csodás kifejlés fölött való örömének, amely úgy az összes érdekeket, mint a lelkiismereteket teljesen megnyugtatta. Martha püspök aztán fenséges mozdulattal szállt le a szószékről, mialatt a székfödelek csapkodásának lármája verte föl a templom sötét békéjét, amelyet a kicsiny számu néhány gyertyának alkonyégen felgyülő esticsillagként való ragyogása alig világított meg. A kijárat felé tóduló tömeg hullámzata, a suttogó és elmosódott árnyak áradata kivonult a templomból; csupán egy pár nő térdelt még imába merülve az oltár előtt.

Péter mozdulatlanul megállva a helyén, ágaskodva kereste a tekintetével Rose abbét, amidőn egy kéz érintette a vállát. Az öreg pap volt, aki messziről ráismert.

- Ott lenn voltam, a szónok közelében és láttam magát, fiam. Csakhogy inkább vártam, mert nem akartam senkit se háborgatni... Milyen gyönyörü szép beszédet tartott a mi püspökünk!

Igazában látszott rajta a meghatottság. Ámde jóságos ajkain és kristálytiszta, gyermeklelkületre valló szemeiben, amelyeknek mosolygása rendesen sugaras derübe vonta egész hófehér gömbölyded arczát, ma mély szomoruság fellege borongott.

- Attól féltem, hogy távozni talál, mielőtt beszélt velem, pedig nekem valami mondani valóm van... Tudja, azt a szegény öreg embert illetőleg, akihez magát elküldöttem ma reggel és kértem, hogy érdeklődjék iránta... Hát ma, midőn hazajövök, nálam volt egy hölgy, aki néha napján egy kis pénzt ád nekem a szegények számára. Gondoltam magamban, hogy biz az a három frank, amit magának adtam, ugyancsak sovány segítség; és mivel ez a gondolat úgy gyötört, mint valami lelkifurdalás, nem tudtam ellentállani és ma délután elmentem a füzfa-utczai házba.

Tiszteletteljes suttogássá halkult hangon beszélt, hogy meg ne bontsa a templom mély, siri csendjét. Aztán valami titkolt röstelkedés is megakasztotta a hangját; azon való piruló szégyenkezése, hogy ujra visszaesett a vak, meggondolatlan és dőre könyörületesség bűnébe, amelyet feljebbvalói szemére vetettek. Alig hallható, reszkető hangon végezte szavait:

- És képzelje, fiam, kinos meglepetésemet... Öt frankot hoztam a szegény embernek és halva találtam...

- Igen, halva találtam szegényt, oh és minő iszonyu nyomorban, mint valami vén állat, amely valami üregbe megvonulva, pállott alomágyon leheli ki páráját. Egy szomszéd se volt a halálos ágyánál; egyszerüen falnak fordult és vége volt. És az a hideg, az a meztelenség! Milyen szivszakgató fájdalom lehet az egy ilyen szegény teremtésre nézve, hogy ilyen elhagyatottan kell meghalnia, egyetlen egy bucsucsók, egyetlen ölelés vigasza nélkül. Oh, a szivem majd megszakadt és még most is sajog.

Péter mély megilletődésében eleintén csak néma taglejtéssel tudta kifejezni a dőre társadalom kegyetlensége ellen való lázongó fölháborodását. Vajjon az öreg ágya mellé tett kenyér okozta volna a szerencsétlennek halálát, midőn hosszu böjt után tulságos mohósággal fogyasztotta azt el? Vagy talán jobban mondva, egy nehéz munkától és nélkülözésektől megviselt, végsőt lobbanó élet végzetes kifejlése ez? De minek is feszegetné az okát?

- Nem őt siratom, - rebegte végre - hanem önmagunkat sajnálom, akik mindnyájan tanui, bűnös részesei vagyunk ennek az iszonyatnak.

Azonban a jóságos Rose abbé máris belenyugodott a sorsba, csupán bocsánatot és reményt áhitozott.

- Nem, nem gyermekem, a sors ellen való fellázadás bűnös dolog. Ha mindnyájan bünösök vagyunk, hát nem tehetünk mást, mint Istenhez könyöröghetünk, hogy bocsássa meg a mi vétkeinket. Én azért adtam magának ezt a találkát, hogy magától valami jó hirt halljak és ime, most én vagyok ennek a rettenetes ujságnak a hirnöke. Vezekeljünk! Imádkozzunk!

És Rose abbé letérdelt a pallóra a pillér mellé, az asszonyok mögé, kik a homályban meg nem különböztethető fekete árnyakként merültek imába. A vén pap mély alázattal hajtotta meg galambősz fejét és hosszasan imádkozott.

De Péterben úgy dult a sors igaztalansága fölötti fölháborodás, hogy nem tudott imádkozni. Még térdet se hajtott. Egész testében remegve állott a helyén. Ugy érezte, mintha a szivét összezúzták volna, köny se enyhítette tüzben égő szemét. Mialatt ő ujra fellángoló könyörületének tüzében égve, apostoli buzgalommal koptatta Páris járdáit, hogy estéig tiszta, éltetmentő ágyat szerezzen számára. Laveuve meghalt büzös rongyok szemétdombján, görcsösen ökölbe szorult kezekkel, makacsul arra törekedve, hogy gyötrelmes életét tovább tengesse.

Oh, minő rettenetes gúny rejlik ebben! Péter valószinüleg Duvillardék kék és ezüsttel kárpitozott, illatos meleg szalonjában lehetett akkor, mikor szegény öreg haldokolt. Ennek a nyomorult halottnak érdekében járt tehát a parlamentben, Quinsacnénál, Silvianenál és Rosemondenál; az élet nyügétől fölszabadult, a nyomor iszonyata elől megszökött halott érdekében fárasztotta ő az embereket, dulta föl az önző kedélyeket, zavarta meg az egyiknek békéjét, fenyegette volt meg a másiknak örömeit?

Mirevaló tehát ez a Poncziustól Pilátusig való futkosás a parlament barlangjából a főuri szalonba, amelyben a multak pora jéggé dermed; a polgári dőzsölésből a kozmopolita dáridókba, ha az ember amúgy is későn jön mindig és akkor menti meg az embereket, mikor azok már meghaltak? Minő nevetséges dolog volt ez tőle, hogy lobbot vetett a lelke a könyörület ez uj föllángolásától, ez utolsó nagy tüzétől, amelynek most már csupán hamuját érezte szivében? Ez egyszer önmagát is halottnak hitte már; úgy érezte, hogy immár ő maga sem más többé, csupán egy üres, néma sirbolt.

Ugyanaz a rettenetes lelki üresség, a semmivélevésnek amaz érzete, amely már ma reggel a Sacré Coeurben mondott miséje után elfogta, meg mélyebb, immár feneketlen örvénynyé vált a lelkében. Mihelyt a könyörület, a felebaráti szeretet illuzorissá és fölöslegessé válik, ezzel együtt rombadől az evangélium, véget ér a biblia uralma. Makacs kisérletek hosszu évszázadai után kudarczot vall Krisztus megváltása; a világnak egy másik üdvözülésre van szüksége az igazságtétel kétségbeesett sovárgásával szemben, amely a bolonddá tartott nyomorult népek kebléből feltör. Ők nem kérnek már abból a hazug paradicsomból, amelylyel oly hosszu ideig álomba ringatták a társadalmi kasztgyülöletet; azt követelik, hogy a boldogság kérdését nem e földön tul oldják meg. De hát hogyan? Milyen uj hit révén? Milyen szerencsés összeegyeztetése legyen ez az örök isteneszmének és annak a föltétlen kényszerüségnek, hogy tiszteletben tartsák az életet is a maga fönségében és termékenységében.

Itt kezdődik az a gyötrő kétely, az a kinos probléma, amelybe ő maga is beleveszett; ő, pap létére, aki a szüzesség szent fogadalmát téve, mint a földöntuli hatalom földi helytartója különb a többi embernél.

Nem hitt többé az alamizsna hatásos voltában; a könyörületesség már nem elegendő, most már igazságosaknak kell lennünk, igazságosaknak mindenekelőtt!... Ekkor aztán el fog tünni az irtózatos nyomor, anélkül, hogy könyörületesek lennénk. Igaz ugyan, hogy ez a nyomorult Páris nincs hiján a jó sziveknek. A jótékony intézmények úgy szaporodnak, mint a tavasz első lehelleténél a fák ifju rügyei. Minden életkor, minden baj, minden szerencsétlenség számára alapítottak jótékony intézeteket. Érdeklődnek a gyermekek iránt, még mielőtt megszületnének, amennyiben istápolják a vajudó anyákat; aztán ott vannak a szegény gyermekkert-egyesületek, a bölcsőde-egyesületek, az árvaházak, melyek a gyermekkor különböző fokozatait karolják föl. Aztán követik az embert élte utján. Különösen érdeklődnek iránta, mihelyt megvénül, amennyiben egyre gyarapítják a menedékhelyek, kórházak és szegényházak számát. Hát még az a sok segítő kéz, mit az elhagyatottak, a társadalmilag kiközösítettek, sőt még a bűnösök felé is nyujtanak; hány különböző fajta egyesület alakul a gyöngék védelmére, hány társulat a bünök megakadályozására, hány menedékhely a bűnbánók számára! Erkölcsnemesítés, mentés, segítségnyujtás, egyesületek, védőszövetkezetek; egész köteteket lehetne megtölteni, hacsak fel akarnók sorolni a felebaráti könyörület ama rendkivüli vegetáczióját, amely Páris talaján a részvét ama nemes fölhevülésében fölvirul, amelyben a szivjóság világi hiusággal párosul? De hát mit határoz ez? A könyörületesség mindent jóvá tesz, mindent megnemesít.

Minő rettenetes azonban ennek a tevékeny könyörületességnek teljesen nevetséges, hasztalan volta. A keresztény könyörület annyi évszázada után egyetlen egy seb se hegedt még be; a nyomor csak nőttön-nőtt és a dühe csak elmérgesedett. A szüntelen sulyosabbá vált baj olyannyira fejlődött, hogy még egy napig se lehet tovább türni, mihelyt látjuk, hogy a társadalmi igazságtalanság nemcsak hogy teljes orvoslásra nem talált, de még csak legkevésbbé se javult. És különben nem elegendő-e maga az az egyetlen tény, hogy ime, egy aggastyán éhenhal és megfagy, arra, hogy az alamizsnán épült társadalom egész alkotmánya összedőljön? Egyetlen egy áldozat és pálczát kell törni a társadalom felett!

Péter szive annyira tuláradt a mély keserüség hullámaitól, hogy nem maradhatott egy perczig se ebben a templomban, ahol az est növekvő árnyai lassan-lassan hullongtak, elborítva a szentélyeket és a keresztfákhoz szegezett halovány Krisztusfőket.

Minden homályba veszett és ő csupán az imák elhaló mormogását, a sötétségben elmosódó, térdelve Istenhez fohászkodó asszonyok halk panaszát hallotta.

Restelte ugyan, hogy elmenjen és egy árva szót se szórjon Rose abbénak, akinek jámbor könyörgése a láthatatlan hatalom jóvoltára bizta az emberek boldogságát és békéjét. De nem akarta őt háborgatni és így távozásra határozta már magát, midőn az abbé egyszerre maga vetette fel a fejét.

- Oh édes fiam, milyen nehéz dolog okos módon jó embernek lenni. Martha püspök megint megdorgált és ha Isten meg nem bocsát, a mennybeli üdvösségemért kell reszketnem.

Péter most egy pillanatig megállt a Madeleine templomajtó ivében. Előtte, épp szemben vele, a Rue royale vonult végig a Concordia-tér hatalmas négyszögéig, melyen az obeliszk, meg a vizsugarat lövellő két szökőkut emelkedik és messze távolban az országház haloványan elmosódó oszlopsora határolja a szemhatárt.

Magasztos, fejedelmi fenségü képtávlat volt ez, a tájra lassan boruló esthomály alkonyködében, mely az utakat szélesebbé varázsolta, a szobrok távolsági arányait növelte és az egész képre tündéri álomlátomány túlvilági délibábos légiességének fátyolát szőtte. A világ egyetlen egy városa se dicsekedhetik a mesebeli pompa és fönséges szépség hasonló természeti diszletével ez árnysejtelmes alkonyórában, midőn a lehulló éj a városoknak titokzatos álomvirányok látszatát, az óriási ember-összeség végtelenségének nimbuszát kölcsönzi.

Péter mozdulatlanul és habozva állott meg az előtte elterülő óriási térséggel szemben és kétségbeesetten tünődött azon, vajjon hová menjen most, miután mindaz, amire reggel óta oly szenvedélyesen törekedett, hirtelen rombadőlt. Vagy még mindig a godot de mauroy-utczai Duvillard palotába vezet-e az utja? Maga se tudta már. Aztán egyszerre fölelevenedett benne a történtek bántó és bosszantó emléke a maga kegyetlen iróniájában.

Mire való most mindez; most, hogy Laveuve meghalt? Minek lopná az időt és koptatná a járdákat, hogy bevárja, mikor üti a hatot? Az a gondolat, hogy van neki otthona és hogy az volna a legegyszerübb, ha szépen hazamenne, még eszébe se jutott. Ugy érezte, mintha még valami fontos teendője volna hátra; de maga se tudta megmondani, vajjon mi legyen az. Mintha valami olyan közellevő, olyan mindenütt kisértő és mégis oly távolnak, oly zavarosnak, oly kinosnak tetsző czélja volna, hogy azt bizonyára soha el nem érheti. Ólomnehéz lábbal, lázasan lüktető fővel haladt le a templom főbejáratán és egy perczig az az ötlete támadt, hogy végigmegy a virágpiaczon, egy télutói virágvásáron, ahol az első azaleák fázva bontották ki kelyheiket.

A nők ibolyákat és nizzai rózsákat vásároltak. Péter megbámulta, mintha érdeklődnék e balzsamos, üde és szerelmetes gyöngédségü fényüzés iránt. Aztán hirtelen megutálta és a virágsátraknak hátat fordítva, a boulevardok felé vette utját.

Gépiesen ballagott előre, azt se tudta, hogy minek. Az éj hulló árnyai meglepték, mint valami váratlan égitünemény. Égnek emelte a szemét és elcsodálkozott azon, hogy lassankint mindig enyhébb és halványabb kékes szürkeséggé tompul, amelyen a kémények vékony fekete csövei számtalan, véget nem érő sávokként sötétlenek.

Oly sajátságosnak tünt fel neki az, hogy minden erkélyen a czégtáblák hatalmas aranybetüi hivalkodnak, amelyeken az estalkony elhaló bibora ragyog fel.

Soha eddig szemébe nem tüntek a házak homlokzatainak rikitó tarkaságai, a festett tükörablakok, a kirakatok, a messziről kiáltó falragaszok hirdetései, a fényes áruházak, amelyek a napfényben indiskrét módon tárták ki a nyilvánosság előtt a szalonok és hálószobák legbizalmasabb interieurjét. Hát még a kocsiuton, a két járda mentén, a sárga, kék, piros oszlopok és kioszkok között és körött, minő emberár tolongott, minő óriási forgalmi zürzavar zsibongott!

A kocsik tengerzugás tompa morajával robogtak, és a fiakkerek óriási hullámáradatán a nagy omnibuszok nehézkes járművei vontak barázdákat, amelyek széles födélzetü nagy hajókra hasonlítottak. Köröskörül pedig szüntelenül hömpölygött tovább a gyalogjárók tömege a járda mindkét oldalán, a kocsiutat is elárasztva és a kerekek között zsibongva, oly sebbel-lobbal, mint egy harczra és hódításra siető, lázadásban forrongó hangyaboly. Honnan jön ez a rengeteg embertömeg? Hova megy ez a tengersok kocsi? Oh gyötrő megdöbbenés, oh kinos rettegés! És Péter csak ment, ment gépiesen előre; sötét merengése vitte, hajszolta tovább. Az éj leszállott, az első gázlámpák felgyultak; ez volt Páris alkonyórája, az az óra, amidőn még nem sötétedett be egészen és a villamos lámpák szikrázva lángolnak az elhaló nap búcsusugaraiban. Mindenütt felragyogtak a lámpák, a kereskedők kivilágították már a kirakataikat. Nemsokára a boulevardokon végig pereg majd a hintók fényes, mozgó csillagainak sora, miként valami mozgásban levő tejut a két járda közepett, amelyek a gázlámpák, a villamosgömbök és a reflektorok déli verőfényként vakító sugárözönében usznak. És a kocsisok rikkantásaiban, a gyalogjárók lökdöső tolongásában ott zúgott és morajlott a szenvedély és az üzlethajsza városának utolsót lobbanó izgatott felbuzdulása, a pénzért és szerelemért küzdő könyörtelen élet-halálharcz. A nehéz napi munkának vége volt; a gyönyört és szórakozást hajhászó, mulatni vágyó Páris kigyul és megkezdi az ünnep és öröm éjszakáját. A kávéházak, a borozók, a vendéglők sugárözönben usztak és magas tükörablakaik mögött csillogó fémkasszáik, piczi, fehérterítékes asztalaik, a kirakatokban csábítón intő, gyümölcscsel és osztrigával szinültig megtelt kosarak kisértő pompát fejtettek ki.

És ebben a Párisban, amely a legelső gázlángok fölgyulásával fölébred, már ott lüktet a kéjes élvezet vidám derültsége, mely minden megvásárolható élvezet fékevesztett szomjának meghódol.

Egyszerre csak majd lelökték Pétert a járdáról. A rikkancsok óriási serege tódult ki egyszerre a mellékutczából és a tömeg közt szerterebbenve, hangosan hirdették az esti lapokat.

Különösen a »Népszava« legujabb kiadása csapott süketítő lármát; az utczai forgalom zaját tulharsogva, rekedt hangok rikoltottak ismétlődő időközökben: »Vegyék a Népszavát! Az afrikai vasutak uj botránya! A minisztérium bukása! Harminczkét megvesztegetett képviselő meg főrendiházi tag!« És a zászlóként lobogtatott lappéldányok mindegyikén óriási nagy betükkel feketéltek ezek a czimek. A tömeg tovahömpölygött, ügyet sem vetve a rikkancsokra, mert hozzá volt már szokva ez ocsmányságokkal telitett hirlapszennyhez. Néhány férfi megállt és megvette a lapot. És a hirlapok e gyalázatos rikkancslármája, az a beszennyező és arczulcsapásként érintő kiabálás volt a leáldozó nap halálharangja, amely a gyönyör kezdődő éjszakájának beálltával a nemzet temetését hirdeti.

Péter ekkor még egyszer visszagondolt a mai délelőttjére, a füzfa-utczai borzalmas tanyára, ahol annyi nyomor és annyi szenvedés verődött halommá. Maga előtt látta ujra a csatornaként büzlő lucskos, iszapos udvart, az émelyítőn piszkos lépcsőket, a dohos, ronda, jéghideg és butornélküli lakásokat, az éhes családokat, akik olyan kotyvalékon kaptak hajba, amely a kutyának se kellene. A kiapadt emlőjü anyákat, akik éhségtől ordító csecsemőket ringatnak karjaikon; aggastyánokat, akik végsőt vonagló állatok módjára, valami zugban összerogyva, a szemeten halnak meg éhen. Aztán eszébe jutott a mai délutánja is, mindazoknak a fényes szalonoknak a pompája, békés nyugalma és derültsége, ahol ma megfordult, a tőkepénzes, a politikai és a nagyvilági Páris egész orczátlan fényüzése. És végre most az estalkonyban itt van előtte ez a párisi Sodoma, ez a párisi Gomorrha, amely fényben gyul ki éjszakára, hogy megvilágítsa az éjszaka ocsmány, trágár botrányait. És e szörnyü ellentétek hajmeresztő borzalma égbe kiált, fel abba a haloványkék égbe, amelyen az első csillagok szikráztak reszkető kristálytiszta fényességben.

Péter egész énje fázva borzongott, a szenvedések és igazságtalanságok ez óriási összehalmozódásának tudatában, mindannak a sejtelmes, aggódó érzetében, ami odalenn történik a nyomor és a vétek sötétjében és ami odafenn megy végbe a gazdagság és a bűn ragyogásában. A hatalomra jutott polgárság egy hajszálnyit se akar engedni a meghódított, lopva bitorlott uralomból; mig a nép, ez a mindig bolonddá tartott nagy néma óriás, ökölbe szorított kezekkel zugolódva követeli a maga törvényes és jogos részét.

Ez a rémítő igazságtalanság az, amely a növekvő sötétséget a bősz harag delejes áramával telíti. Vajjon a sötétség méhének melyik felhőjéből fog lecsapni a mennykő? Hosszu évek óta várja ő már ezt a boszuló mennykövet, amelyet a látóhatár minden pontjáról dörögve felzúgó tompa dübörgés hirdet. Csak azért irta ő meg reménytől lángoló, jóhiszemüségétől tollba mondott könyvét; csak azért zarándokolt ártatlan hivő bizalommal Rómába, hogy az előre látott mennykőcsapás rettenetes kitörését megakadályozza. De most kihalt a szivéből minden remény; érezte, hogy a lesujtó villám kikerülhetetlen, hogy immár semmi, de semmi föl nem tartóztathatja a katasztrófát. Még soha ilyen közelnek nem érezte, mint most, a gazdagok boldog és szerencsés orczátlanságának és a szegények kétségbeesett nyomoruságának következményeképpen. A katasztrófa fellege vésztjóslóan gyülemlik és biztosan le fog csapni az érzéki Páris fölött, amely az est beálltával felszítja élveinek kohóját.

Midőn Péter fáradságtól törődött testtel és kétségbeesett lélekkel az Opera-térre ért, fölvetette a szemét. Hova került tulajdonképpen? A nagy város szivverése mintegy itt lüktet a négyszög óriási területén, mintha a távoleső városrészek pezsdülő vére minden oldalról ide folyt volna össze a remekszép utvonalak üterein át. Látta, mint vesznek a látóhatár ködös messzeségébe az Opera-ut, a Quatre Septembre és a Paix-utcza mérhetetlen vonalai, amelyeket a leáldozott nap egy tüzparánya még megvilágított, de amely csillagossá vált már a millió lángszikra tüzétől. A Boulevard szelte át a teret óriási forgalmának örvényárjával, amelybe a szomszéd mellékutczák gomolygó hullámdagálya oly szakadatlan ellenáramlatokban torlódott össze, hogy ez a világ legveszedelmesebb forgalmi központjainak egyike. Hiába igyekeztek a rendőrök, hogy óvatosságra intve, föntartsák a rendet; a gyaloglók árja ellepte a teret; a kocsik kerekei egymásba akadtak; a lovak ágaskodtak az embertenger zajos zugása közepett, amely oly szüntelen és oly zugva morajlott, mint a viharkorbácsolt Oczeán zivataros hullámverése.

Ott sötétlik az opera lassankint árnyba boruló magányos, óriás tornya, némán és titokzatosan, mint valami rejtelmes jelkép és legtetején a lirátpengető Apolló az alkony utolsó sugarainak visszfényében ragyogva emelkedik a szürke esti égbe. És az ablakok mind lágyulnak ragyogva; sugaras vidámság árad szerte e lámpák ezriből, amelyek mindegyike szikrázva izzik; a növekvő árnyakkal általános pihenés- és üdülésvágy, üdítő enyhítést szomjazó élvsóvárgás lehellete borzong végig az egész városon, mialatt egymásután sorban pattannak ki a sötétségből az izzó villamos gömbök, mint a párisi csillagos, derüs éjszakák ezüstfényü holdkorongjai.

- Minek is járok itt? - kérdezte Péter magától, ideges izgatottsággal maga elé bámulva.

Miután Laveuve meghalt, számára nem maradt más hátra, mint hogy hazamenjen és zárt ajtók és ablakok mögött temetkezzék el a maga zugában, mint aki immár fölösleges és hiábavaló teremtménye az Istennek, akinek nincs már se hite, se reménye és aki ezentul csupán a végső megsemmisülést várja. Hosszu volt az út az operatértől kis neuillyi házáig.

Noha majd ledobbant a fáradságtól, még se akart kocsiba szállni, hanem gyalog visszafordult a Madeleine-templom felé és belevetette magát a járdák lökdöső sodrába, a kocsiutak fülsiketítő zajába, azzal a mohó vágygyal, hogy szivének sajgó sebét még fájóbb sajgásra fakaszsza, hogy lelke bősz haraggal és lázas ingerültséggel megteljen csordultig. Nem ennek az utczának a szögletén, nem a Boulevard végén tátong-e amaz örvény, melybe ez az egész korhadt világ bele fog fulni, ez az egész régi társadalom, melynek recsegését lépten-nyomon hallja?

Midőn a Scribe-utczán át akart vágni, népcsődület állotta el utját. Egy elegáns kávéház előtt két igen lompos és piszkos szegény ördög hirdette, egymást felváltva, teli torokkal a Népszavát, a botrányokat, a képviselőház és a főrendiház megvesztegetett tagjait, még pedig olyan repedtfazékra emlékeztető hangon, hogy az arrajárók összecsődültek. Itt az a meglepetés érte Pétert, hogy ismét Salvatra ismert abban a habozó léptekkel ide s tova bolyongó, magastermetü emberben, aki a nagy kávéház tükörablakaihoz közeledett, hogy egy pillantást vessen a bennülőkre. Ezen a találkozáson annyira megütődött, hogy lelkében gyanu ébredt, és ő is megállt azzal a szándékkal, hogy megfigyeli őt. Azt csak nem hihette, hogy ez a szegény, nyomorult külsejü ember, a rongyokra foszlott kabát alól kidudorodó darab kenyérrel a hónalja alatt, be fog nyitni a kávéházba és odaül a lámpák enyhe, derüs fényében a kis asztalkák egyikéhez.

Egy pillanatig várt. Aztán látta, hogy egész egyszerüen visszafordul, lassudó, roskadozó léptekkel, mintha a majdnem üres kávéház nem felelne meg neki. Mit keres ez az ember, hol bolyong ez reggel óta a nyomában járó éhségtől üldözötten, e magányos és vad hajszában, amely végigkergeti őt a gyönyör és a gazdagság városán? Csak nagynehezen vonszolta magát és meglátszott rajta, hogy akarata és ereje már fogytán van. Roskadozó térddel közeledett egy kioszkhoz és hozzátámaszkodott egy perczig; aztán ujra felegyenesedett és tovább ment, mintha valamit keresne.

E pillanatban olyasvalami jött közbe, ami Pétert még jobban fölizgatta. Egy magas, szélesvállu férfi közeledett a Caumartin-utcza felől és észrevevén Salvatot, megszólította őt. A pap rövid habozás után ráismert Vilmos bátyjára abban a perczben, midőn az restelkedés nélkül kezet nyujtott a munkásnak. Valóban ő volt az, kefemódra lenyirt sürü hajával, mely már galambfehérre őszült, holott alig töltötte még be negyvenhetedik esztendejét. Sürü, hosszu bajuszába azonban egy ezüst hajszál se vegyült és ez erőteljes élet kifejezését kölcsönözte széles arczának és toronykupolaként ívelt magas homlokának.

Apjától örökölte e legyőzhetetlen logikára és észre valló homlokát, amely Péter arczát is jellemezte. De az idősebb testvér arczának alsó fele keményebb vonásokat mutatott; erre vallottak erősebb orra, szegletes álla, és szilárd metszésü ajka. A bal halántékán halavány forradás, egy régebbi sebhely vonult végig. E zordnak és zárkózottnak látszó férfiasarcz sugaras jóság derüjében ragyogott föl, mihelyt mosolygásra nyilott hófehér fogsorral ékeskedő ajka.

Péternek eszébe jutott az, amit Teodóra asszony ma reggel mondott. Vilmos bátyja, akit e nagy nyomor mélyen meghatott, úgy intézte volt a dolgot, hogy Salvatnak néhány napi munkát adhatott. Ez magyarázta meg azt a tanusított meleg érdeklődést, amelylyel sorsáról kérdezősködött, mig a gépész, akinek arczán meglátszott e találkozás fölötti zavarodott elfogultsága, idegesen fészkelődött és ide-oda tipegett, mintha alig várná, hogy folytassa szomoru bolyongását. Egy pillanatig úgy tetszett, mintha Vilmos észrevenné Salvat elfogultságát ama kétségkivül igen zavaros feleleteken, amiket válaszul nyert kérdezősködéseire. Rövid beszélgetés után elvált tőle és tovább ment. De majdnem nyomban ujra visszafordult és nézte, mint halad tova, kimerült, makacs léptekkel a tömeg közepett. Igen komoly, rendkivül sürgős természetü gondolatok villanhattak meg agyában, mert hirtelen arra határozta el magát, hogy sarkon fordulva, messziről követi, mintha meg akarna győződni arról, hogy merre veszi utját. Péter növekvő, aggódó nyugtalansággal volt e jelenet szemtanuja. Valami határozatlan, nagy szerencsétlenségnek lelkére nehezedő ideges sejtelme: az a gyanu, melyet a Salvattal való megmagyarázhatatlan, ismételt találkozás szivében keltett, valamint az a meglepetés, hogy most a fivére is részes ebben a kalandban, - egész valójában azt az ellenállhatatlan vágyat ébresztették, hogy megtudja, mi történik itt, hogy szemtanuja legyen a közeljövő eseményeinek és tán megakadályozza azokat.

Ujabb aggodalom fogta el, midőn úgy Salvat, mint Vilmos fivére hirtelen befordultak a Godot du Mauroy-utczába. Minő játéka a sorsnak hozza őt vissza ebbe az utczába, amelybe oly lázas sietséggel iparkodott vissza és ahonnan egyedül Laveuve hirtelen halála térítette el? Nyugtalansága még fokozódott, midőn látta, hogy Salvat, akit egy pillanatig szem elől tévesztett volt, egyszerre csak megáll a Duvillard-palotánál, ugyanazon a helyen, ahol ma reggel ráismerni vélt. A palota kapuja tárva-nyitva állott, mert a kapualjat ujonnan kövezték és most, hogy a napszámosok abbahagyták már a munkát, a tágas kapualj a földre ereszkedő éj homályától árnyba borulva, sötéten meredt az utczára. A fényben uszó boulevardra vezető szük sikátoron kékes homály borongott, amelyben csupán a gázlámpák gyujtottak itt-ott szórványosan néhány csillagot. Hölgyek mentek arra párosával, mire Salvat elhagyta a járdát és a kocsiutra került. De aztán visszatért előbbi helyére és rágyujtva az utcza során valami kávéház asztala alól felszedett szivarvégre, pöfékelve mozdulatlanul és türelmesen megállott a palotával szemben.

Sötét gondolatok kóvályogtak Péter izgatott agyában és azon tünődött, vajjon ne szólítsa-e meg ezt az embert? Csak a fivérének jelenléte tartotta vissza, aki egy szomszéd kapualjba bujt és onnan leste Salvatot, hogy szükség esetén ő is közbeléphessen. Beérte hát azzal, hogy egy pillanatig se vette le tekintetét Salvatról, aki lesbenállva, merőn szegezte a szemét a kapualjra és csak olykor-olykor fordította el, hogy kutató tekintetet vessen a boulevardra, mintha várna valamire.

És valóban ott tünt fel végre Duvillardék hintaja haragos-zöld, aranysujtásos libériába öltözött kocsisával és inasával a bakján. Kifogástalan, kettős fogatu gyönyörü hintó volt.

Rendes szokása ellenére, a kocsi, melyen ilyenkor az apa vagy az anya szoktak hazatérni, ma este csak a két testvért hozta. Horn herczegné matineéjáról jöttek és fesztelenül társalogtak.

- Ugyan kérlek, barátom, annyit csak érnek mindig és mindenkor, mint a te Lord Eliotod, ez az Isten tévedéséből fiunak született leány. Különben ez tán csak dicsekedés részedről, és nagyon rosszul teszed, hogy olyan rideg vagy a herczegnővel szemben, mikor látod, hogy majd meghal utánad.

Hyacinthe most a nemi vonzalom teljes tagadásánál, az érzéki élvezetekről való általános lemondás fázisánál tartott.

Ámde a haragtól és izgatottságtól reszkető Camilla ajkán indulatos láz tajtékzott.

Nem kellett világosabban beszélnie; a fivére megértette, mert ők gyakran beszélgettek egész nyiltan és szabadon ezekről a dolgokról.

- Az a ruhapróbálás Salamonnál, mit? Dőre mesebeszéd.... Az egyik ajtón bement, a másikon kisompolygott és most vele van.

- Hát mit bánod te azt, hogy a mama most Gérard barátunkkal mulat? - kérdé Hyacinthe nyugodtan.

Aztán amidőn látta, hogy Camilla izgatottan pattant fel a kocsiülésből, vontatottan kérdé:

Ebben a hangos felkiáltásban a rút leány egész féltékeny dühe reszketett; ama tudat okozta kinos szenvedése, hogy ő milyen elhagyatott és hogy még mindig kivánatos szép anyja ép most rabolja el tőle a boldogságot.

- A tied lesz, a tied lesz, - ismételte Hyacinthe, aki módfelett örült, hogy megkinozhatta egy kicsit a nővérét, akitől rettegett; - a tied lesz! Az ám, majd ha ő is a tied akar lenni!... Ő nem szeret.

Hyacinthe megijedt sötét tekintetétől és ragadozó karmokként összeszorított nyomorék kezeitől. Rövid hallgatás után hozzátette:

Hyacinthe elnevette magát. Ők ezt a papa uzsonnájának nevezték. És Camilla is mulatott rajta rendesen; kivéve azokat a napokat, midőn az anyjuknak is akadt házonkivül efajta uzsonnája.

A zárt hintó befordult az utczájukba és a két telivér paripa ügetve közeledett a kapuhoz. E pillanatban egy alig tizenhat vagy tizennyolcz éves fiatal leányka, valami divatárusnő kalapkihordója, egy nagy dobozzal karján sietett át a kocsiuton, hogy a kocsi elől kitérve, a kapuba érjen. Kalapot hozott a bárónénak, és lassan végigballagva a boulevardon, mindenen elbámészkodott ennivalóan édes arczocskájával, hunczut, ibolyaszinü szemeivel, fitos orrocskájával és folyton mosolyra nyiló rózsás ajkaival. Ugyanebben a pillanatban történt az is, hogy Salvat egy utolsó tekintetet vetve a landaura, egy ugrással a kapualjban termett. De azonnal visszatért, a csatornába dobta az égő szivarvéget és csöndesen távozva, eltünt az utcza árnyas homályában.

Hogy mi történt ezután? Péter később úgy emlékezett, hogy a keleti vasut egy tehervonata állta el egy perczig a landau utját, mig a kis divatárus lányka a kapuba ért. Péter szive valami megmagyarázhatatlan előérzet aggodalmában elszorult, midőn látta, hogy Vilmos fivére szintén egy ugrással neki iramodik a kapunak, mintha hirtelen lelkébe villanna valami; ama biztos meggyőződés váratlan kinyilatkozása, hogy itt iszonyú katasztrófa fog bekövetkezni, amelynek ő öntudatlan részese és amelyet meg kell akadályozni.

Ő maga, ámbár nem értette a dolgok összefüggését, valami rettenetes esemény fenyegető közeledését érezte; kiáltani akart, de vaskapcsok fojtogatták a torkát; futni akart, de a lába gyökeret vert a földben. Egyszerre aztán iszonyu mennydörgés csattant el zúgva, rettenetes robbanás reszkettette meg a levegőt, mintha a föld megnyilnék, mintha a villámsujtotta palota romba dőlne. A szomszédházak ablakai csörömpölve pattantak szilánkokká, szakadó jégesőként aláhulló üvegtörmelékek záporát ontva.

Egy szempillantás alatt pokoli lángokba borult az egész utcza; olyan nagy volt a por és a füst, hogy az arra járók majd belevakultak és ordítva jajveszékeltek ez izzó tüzkohótól való ijedtükben, amelybe máris beleveszni véltek.

E felczikázott villám fényénél Péter agyában is világosság támadt. Tehát ez a bomba volt az, ami a munkapangás folytán fölöslegessé vált üres szerszámzacskóból kidudorodott.

Ujra maga előtt látta a rongyos kabát alatt szorongatott, puposan kiálló domboruságot, melyet ő valami kenyérdarabnak nézett, amit az apa valahol a város határában a földről szedett fel, hogy éhező feleségének és gyermekének hazavigye. És miután fenyegetve bejárta volt az egész boldog Párist, most itt vetett az lobot; itt dördült el, miként a lecsapó mennydörgős mennykő, az arany birtokosának, a fejedelmi uralomra szert tett polgárság küszöbén.

Péter maga e pillanatban csupán Vilmos bátyjára gondolva, berohant a kapualjba, mely valami lángot okádó vulkán izzó krátereként tüzet és füstöt lövellt.

Eleintén semmit se tudott megkülönböztetni, a csipős füst mindent elfátyolozott. Aztán vette csak észre a megrepedt falakat, a szétrobbantott emeletet, a törmelékkel ellepett, beomlott kövezetet. A künnrekedt landaunak nem történt semmi bántódása, a lovakat nem érte baj és a hintót magát egy szilánk se rongálta meg. De a szép szőke, fiatal divatáruslányka fölhasított testtel ott fetrengett a földön, sértetlenül maradt szép arczán és piros eperajkán ott lebegett még az ámuló mosoly a katasztrófa hirtelen lesujtó villámcsapása után. A kezéből kihullott dobozból pedig, amelynek teteje levált, kigurult egy kalap, egy igen halvány, filigránszerkezetü rózsaszinü kalap, amely viruló üde szépségét teljesen megőrizte.

Vilmost pedig csoda mentette meg, élt és talpon állott. Csupán a balkezéből csurgott a vér, egy golyó zúzta szét a csuklyóját. A bajusza is leperzselődött és a robbanás, amely leverte a lábáról és földre terítette, olyannyira megrázkódtatta egész valóját és annyira megtörte, hogy tetőtől talpig reszketett, mintha a hideg lelte volna. De azért rögtön ráismert a fivérére; sőt meg se lepődött azon, hogy itt látja, mint ahogy ez gyakran esik meg a szörnyü nagy katasztrófák pillanatában, amidőn a megmagyarázhatatlanban is a gondviselés kezét látjuk. Ez a fivér, aki már oly rég nem került a szeme elé, most egész természetszerüen itt terem, mert úgy kell, hogy itt legyen... És Vilmos a testén átborzongó lázas didergéstől meg-megrázkódva odaszólott neki:

- Vigy el innen... vigy el innen... Magadhoz, Neuillybe... csak el innen, el! el!

- Oh, sejtettem én azt, hogy ellopott tőlem egy gyutacsot; szerencsére csak egyet, különben levegőbe röpült volna az egész városrész. Oh a szerencsétlen, nem teremhettem itt idejekorán, hogy eltapossam a kanóczot.

Péter azzal a bámulatos éleslátással, amelyet a veszély pillanata kölcsönöz néha, egy perczet se veszítve, szó nélkül visszaemlékezett arra, hogy a palotának van még egy hátulsó kapuja is, amely a Vignon-utczára nyilik. Tisztában volt azzal, hogy minő komoly veszély fenyegette a bátyját.

Mihelyt a Vignon-utcza árnyékos félhomályába értek, gyorsan bekötözte a megsebesült kezét a saját zsebkendőjével; azután azt tanácsolta neki, hogy óvatosságból dugja a kabátja alá véres balkezét.

- Vigy el innen, - ismétlé Vilmos lázasan dideregve, - vigyél magadhoz, Neuillybe. Ne haza, ne én hozzám!

Kocsit keresve, visszavezette őt a boulevardra. A nagy robbanás mennydörgő moraja nagy felfordulást szült az egész környéken, a lovak ágaskodtak, az emberek eszeveszetten lótottak-futottak, ki erre, ki amarra. A rendőrtisztviselők megjelentek a helyszinén; óriási népcsődület állotta el a godot du mauroy-utczai kapualjat, amely oly sötét volt, mint a siri örvény, miután az összes lámpák kialudtak. A boulevardon pedig a Népszavát áruló rikkancs csak kürtölte tovább rendületlenül az afrikai vasutak botrányait, az országház és a főrendek harminczkét tagjának megvesztegetését és a minisztérium közeljövőben bekövetkező bukását.

Végre akadt egy üres kocsi és midőn Péter beszállott, hallotta, mint szól oda egy sebesen arraszaladó uriember a másiknak:

A két fivér beszállott a kocsiba, amely velük tovarobogott. És a zúgva morajló Páris fölött besötétedett az éj, a könyörtelen, bocsánatot nem ismerő éjszaka, amelynek árnyékában a csillagok belevesztek a háztetőkből fölgomolygó bünös és dühös harag ködébe. A büntető igazságszolgáltatás moraja zugott el fölötte a vész szárnycsattogásának rémitő viharában, amelynek közeledtét Sodoma és Gomorrha érezték a szemhatár éjhomályának minden tájékáról.

Neuilly egy félreeső sikátorában, ahol az estalkony beálltával egy lélek se jár többé, a kicsiny házikó e késő éjjeli órában mély álomba merült és egy sugár se szürődött át belsejéből a lezárt redőnyökön keresztül. Szinte érezni és sejteni lehetett a mögötte elterülő kopár és kihalt kis kert fenséges békéjét is, amint a tél fagyától megdermedten aluszsza téli álmát.

Péter, amint megsebesült fivérével hazafelé hajtatott, a kocsiban ismételten attól félt, hogy a sebesült el talál ájulni. Vilmos kimerülten, a kocsi párnáiba hátradőlve egy árva kukkot se szólt, és ez a köztük beállt kinos csend telítve volt kérdések és feleletek kereszttüzével, amelyekről érezték, hogy hiábavaló és fájdalmas volna azokat e pillanatban szóba hozni.

Egy szót se váltottak, mig a diadalivhez nem értek. Ott aztán a sebesült mintegy fölocsudott álmodozásának zsibbasztó dermedtségéből és azt mondotta:

Péter tiltakozni akart, de aztán néma taglejtésre szorítkozott. Minek most vitatkozni? Ámde nyugtalansága folyton-folyvást fokozódott és valóságos megkönnyebbülésére szolgált, midőn a kocsi végre megállott a ház előtt és látta, hogy a fivére elég könnyen száll le. Nagy sebbel-lobbal fizette ki a kocsist, mert nagy örömmel tapasztalta, hogy nincs itt senki, még egy szomszéd se. Saját kapukulcsával nyitotta ki az ajtót és fölsegitette a sebesültet a följárat három lépcsőfokán.

A folyosón tompafényü éjjeli lámpa égett. Az ajtó nyikorgására egy asszony termett rögtön a konyha küszöbén, Zsófi a szolgáló, egy hatvanesztendős, kicsi, sovány, fekete teremtés, aki több mint harmincz év óta élt a háznál és az anyját szolgálta volt, mielőtt a fiához került. Ismerte Vilmost fiatalember korában és kétségkivül ráismert; ámbátor idestova tiz esztendeje volt, hogy a vegyész át nem lépte az apai ház küszöbét. De azért a legkisebb meglepetést se tanusította, hanem miután a hallgatást és diskrécziót törvényül ismerte el magának, úgy tett, mintha egész természetesnek találná a váratlan hazaérkezést. Remete-életet élt és csak annyit beszélt, amit a szolgálat föltétlenül megkivánt.

- Abbé ur, kérem, Bertheroy ur egy jó negyedóra óta várja a fogadószobában.

- Bertheroy még mindig idejár? Ah, őt szivesen látom, ő egyike korunk legfényesebb, legjelesebb elméinek. Ő még mindig az én mesterem.

Bertheroy, aki hajdanában apjuknak, Fromont Mihálynak, a hires vegyésznek testi-lelki barátja volt, most maga is Francziaország legelőkelőbb tudományos korifeusai közé tartozott, kinek a vegytan ama rendkivüli haladást köszönhette, amely őt azzá a nagyhorderejü anyatudománynyá tette, amely arra van hivatva, hogy a világ egész eddigi képét megváltoztassa.

Ámbátor azóta akadémiai taggá választották, kitüntetésekkel és méltóságokkal halmozták el, Bertheroy a régi apai szeretettel viseltetett Péter iránt és néha-napján beszólt hozzá ebéd előtt, hogy nála - úgymond - szórakozást keressen.

- A dolgozószobában ültetted le? - szólt az abbé, aki az öreg cselédet tegezte. - Jól van, odamegyünk. Gyujtsd meg a lámpát az én szobámban és vesd meg rögtön az ágyat, hogy a fivérem azonnal lefekhessék.

Mialatt Zsófi szótlanul, legkisebb meglepetést se tanusítva, teljesitette gazdája parancsát, a két fivér átment apjuknak hajdani laboratóriumába, melyet a pap tágas dolgozószobául rendezett be. A tudós örömteli meglepetés felkiáltásával üdvözölte őket, midőn karöltve látta őket belépni.

- Micsoda? Együtt? Oh édes jó gyermekeim, nagyobb örömet nem is okozhattatok volna. Hányszor bánkódtam én a köztetek támadt, kegyetlenül kinos félreértésen.

A hetven éves aggastyán magas alakja kiaszott már és arczának vonásai szögletessé soványodtak volt. Sárga bőre pergamenszerüen tapadt orczáinak és állkapcsainak kiszögellő csontjaihoz. Különben hiányzott minden nimbus róla és valami vén füvésznek látszott. Hanem a homloka magas, sima és szép ivelésü volt és sürü, kuszált fehér hajzata keretéből lángoló szempár ragyogott még most is.

Péter hallgatott és fivérére bizta, hogy mondja el a történteket, úgy ahogy az neki tetszik. De Vilmos tisztában volt azzal, hogy egyszerüen be kell vallania az igazat, a hozzáfüződő részletek elhallgatásával.

- Igen, egy robbanás alkalmával sebesültem meg és ugy hiszem, a kezem csuklyója szétzuzódott.

Bertheroy vizsga tekintetet vetett rá és észrevette elperzselt bajuszát és szemének rémült kifejezését, amelyben a nagy katasztrófák borzadalmas rettegése borongott. Elkomorodott és óvakodott attól, hogy kérdezősködéssel vallomásokat csikarjon ki.

- Ah, ah! robbanás! Megengeded, hogy megtekintsem a sebedet? Hisz tudod, hogy mielőtt a vegytan magához csábított, orvosi pályára készültem és némileg sebész is vagyok.

- Igen, igen, mester, nézze meg a sebét. Nagyon nyugtalan voltam. Igazán nem remélt szerencse, hogy ön ép itt van.

A tudós egy tekintetet vetett Péterre és érezte, milyen komoly körülmények azok, amiket előtte titkolnak. Minthogy Vilmos a kimerültségtől elhalványodott, bágyadt mosolylyal beleegyezett; a tudós első sorban azt kivánta, hogy fektessék le. A szolgáló bejött és jelentette, hogy az ágy meg van vetve; így hát mindnyájan átmentek a szomszéd szobába, ahol Vilmost levetkőztették és lefektették.

- Péter, világítson, tartsa a lámpást; Zsófi pedig adjon nekem egy vizzel teli mosdótálat, meg tiszta vászonruhákat.

- Ej, a manóba!... Nem törte ugyan el a kezecsuklóját, de mindamellett nagyon komoly a dolog. Attól félek, hogy valami csontsérülés. Ugy-e bár, szegek hasították át a husodat?

Nem kapott választ, tehát elhallgatott. Meglepetése nőttön-nőtt; nagy figyelemmel kezdte vizsgálni a lángtól megfeketedett kezet; sőt még az ingujjat is kezdte szagolgatni, hogy számot tudjon magának adni a történtekről. Tisztán ráismert amaz uj robbantószerek egyikének a hatására, amelyeket ő maga oly nagy szaktudással tanulmányozott, sőt azt lehetne mondhatni, amelyeket, ő maga talált fel. Hanem ez a robbanószer kihozta őt a sodrából, mert olyan nyomokra és olyan jellemző tulajdonságokra akadt, amelyeknek teljesen ismeretlen volta rejtély volt előtte.

Végre a tudós kiváncsiságától gyötörve, arra határozta magát, hogy megkérdje.

- Tehát vegyműhelyi robbanás alkalmával kaptad ezt a csuf sebet? Micsoda ördöngős por gyártásában mesterkedtél?

Midőn Vilmos látta, hogy a mester mily kutató szemmel tanulmányozza most sebét, testi fájdalmairól megfeledkezve, oly növekvő izgatottságot és boszuságot tanusított, mintha a tulajdonképeni titok, amit megőrizni akart, ebben a porban rejlenék, amelynek első megkisérlett hatása oly kegyetlenül sujtotta őt. Őszinte, nyilt szemét a tudósra szegezve, visszafojtott szenvedélyt eláruló arczczal, röviden ennyit mondott csak:

- Kérem, kedves mester, ne kérdezzen semmit. Én nem felelhetek. Tudom, ön elég nemes lélek arra, hogy ápoljon és szeressen tovább is, anélkül, hogy tőlem vallomást követelne.

- Oh természetesen, kedves barátom, tartsd meg a titkaidat. Ha sikerült neked valamit fölfedezni, úgy a fölfedezés tied és amint ismerlek, hivatva vagy arra, hogy a legnemesebblelkü hasznát vedd. Különben viszont te is sokkal igazságszeretőbb embernek kell hogy ismerj, semhogy másoknak a tettei fölött itéljek, legyenek azok bárminemüek is, mielőtt cselekvésük inditó okát ne tudnám.

Sokatmondó arczkifejezéssel mintegy kijelentette nagymérvü türelmességét és a babona meg tudatlanság békóitól teljesen ment, fenkölt szellemét. Ép ez volt az, ami őt a legmerészebb, a legszabadabban gondolkozó elmék egyikévé tette, aki, mint ahogy ő maga mondta, egyedül az igazságot szomjazta szenvedélyesen.

A szükséges műszerek nem lévén kéznél, arra szorítkozott csupán, hogy nagy gonddal bekösse a sebet, miután előbb meggyőződött arról, hogy a löveg egy szilánkja se maradt benn a husban. Aztán távozott, igéretét adva, hogy másnap korán reggel ujra eljön. A papot pedig, aki az utczára vezető kapuig kisérte, azzal nyugtatta meg, hogy ha a csont nem sérült meg valami nagyon mélyen, minden jó lesz.

Midőn Péter visszatért a beteg ágyához, Vilmost még mindig ülve találta. Energiájának utolsó fellobbanását ama vágyból merítve, hogy az övéinek irhasson és megnyugtassa őket, Péternek ujra oda kellett tartania a lámpát, hogy világítson neki, miután előbb tollat és papirost tett elébe.

Szerencsére Vilmos szabadon mozgathatta a jobb kezét. Néhány sorban arról tudósította Leroinét, az anyósát, - aki feleségének halála után is nála maradt és fölnevelte három fiát, - hogy ma nem jön haza.

Péter tudta azt, hogy bátyja anyósán kivül még egy körülbelül huszonöt-huszonhat éves fiatal leány is van a háznál, Vilmos egy ifjukori barátjának a leánya, aki apja halála óta Fromontékhoz került és akivel Vilmos jegyben járt. Azonban Péter szemében pap létére mindez nagyon homályos és bántó dolognak tetszett: oly kárhoztatandó erkölcsi elzüllésnek, amelynek lételéről eddig tudomást se vett.

- Igen, rögtön. Most aligha van több, mint hét óra, nyolczra lenn lehet. Még pedig valami megbizható emberrel, ugyebár?

- Legegyszerübb lesz, ha Zsófi kocsiba száll. Benne megbizhatunk, nem kell félnünk, ő nem fog fecsegni... Várj, én majd elintézem ezt a dolgot...

Zsófi, miután becsengették, rögtön megértett mindent és megigérte, hogy ha ott lenn esetleg kérdésekkel faggatnák, azt fogja mondani, hogy Vilmos ur előtte ismeretlen okokból fivérével tölti a mai éjszakát. És anélkül, hogy valami megjegyzéssel toldotta volna meg szavait, elment, miután egyszerüen kijelentette:

- Abbé ur, ebédje ki van tálalva; csak ki kell hogy vegye a levest és a ragout-t a sütőből.

De midőn Péter visszaült az ágy melletti székére, Vilmos már hátradőlt és nagyon halványan, kimerülten és lázban égve hajtotta le fejét a kettős vánkosra. A lámpa halvány fényt árasztott és oly mély, csendes béke uralkodott a szobában, hogy a szomszéd ebédlő faliórájának ketyegése áthallatszott. Egy pillanatig mély csend borult a két testvérre, akik a szakadás hosszú évei után végre ismét együvé kerültek. Aztán a beteg ép kezét előrenyujtotta a takaró alól és a pap mind a két kezével átkulcsolva jobbját, gyöngéden megszorította. E kézszorítás után a testvérek keze egymásban pihent.

- Szegény, kedves Péterem, - suttogta Vilmos, - bocsáss meg, hogy így a nyakadba szakadok. Betörök a házadba, elfoglalom az ágyadat, tartóztatlak az ebédtől...

- Ne beszélj, ne fáraszd ki magadat még jobban, - szakította félbe Péter. - Hát hova menekülnél, mikor bajban vagy, ha nem ide?

A sebesült lázas keze még forróbban szorította meg Péter jobbját és szemei könybe borultak.

- Köszönöm, édes Péterem, rád ismerek; épp oly jó és szelid vagy, mint hajdanában. Oh, te nem is tudhatod, milyen jól esik ez nekem most.

Most a pap szemeit homályosították el a felszökő könyek. A méla, csendes nyugalom, a heves izgalmakat követő jóleső megpihenés közepett a két fivér kimondhatatlan gyönyörüséget talált abban, hogy így együtt vannak ismét gyermekkoruk hajlékában. Itt halt meg az apjuk és az anyjuk; az apjuk tragikus véget érve egy laboratoriumrobbanás alkalmával; az anyjuk pedig igen jámbor és istenfélő asszony volt s ugy halt meg mint egy valóságos szent. Ugyanebben az ágyban ápolta volt Vilmos Pétert is, midőn ez anyja halála után szintén közel volt a sir széléhez és most ugyanitt ápolja viszont Péter a bátyját. Találkozásuk váratlan körülményei, a rettenetes katasztrófa, mely megrázkódtatta a lelküket, a dolgok titokzatos volta, mely eddig megmagyarázatlan sejtelem maradt közöttük, mindez elérzékenyítette őket, növelte meghatottságukat. És a különválás hosszú ideje után következő tragikus összekerülés felébresztette bennük a közös gyermekkori emlékeket; az ódon ház gyermekkorukról regélt nekik: az elhunyt szülőkről, ama rég letünt napokról, midőn itt szerettek és szenvedtek. Itt van az ablak alatt a kert, ugyanaz a kert, amely most ez éji órában jéggé dermedten sötétlik lenn, de hajdan napsugárban úszva visszhangzott a gyermekek játékától. Balra a laboratórium, az a tágas nagy terem, amelyben apjuk betüvetésre tanította őket. Jobbra az ebédlőben maguk előtt látták ismét angyalszelid anyjukat hitbuzgó, hivő, nagy révedező szemével, amint gyermekeinek a vajaskenyeret kiosztotta. Az a tudat, hogy e pillanatban egyedül vannak a szülői házban, a lámpa halvány, álmatag fénye, a kertnek, a háznak, az egész multnak néma, csendes magánya, rendkivüli kéjes, bárha végtelen keserüséggel vegyes érzéssel töltötte el lelküket.

Szerettek volna beszélgetni, szerették volna kiönteni a lelküket. De mit mondjanak egymásnak? Noha az ujjaik szorosan összefonódtak, nem választja-e el őket a legáthidalhatlanabb örvény? Ők legalább ezt hitték.

Vilmos meg volt győződve róla, hogy Péter szent ember, a lehető legszilárdabb hitü pap, akit egyetlen kétség se bánt, és így sem gondolataikban, sem a gyakorlati életben egy közös vonásuk sincs. Egy fejszecsapás választotta el őket örökre; két különböző világot laknak. Péter viszont Vilmost elzüllött, a társadalomból kiközösített, kétes erkölcsü és magaviseletü embernek képzelte, aki nőül se vette volt azt az asszonyt, akitől három gyermeke született és aki most ujra azon a ponton van, hogy ujból megnősülve, egy ágról szakadt, Isten tudja honnan csöppent - fiatal leányt vegyen el. Azonkivül pedig elidegenítőleg hatottak rá a tudós és forradalmár exaltált eszméi, aki föltétlenül tagad mindent, aki a legocsmányabb erőszakoskodást is helyesli és tán provokálja, sőt akinek lelke legmélyén tán az anarkia szörnyü réme is lappang.

Minő alapon jöhetett volna létre közöttük a baráti egyetértés, midőn a testvérek mindegyike szive mélyén előitélettel volt a másik iránt és azt hiszi, hogy az örvény átelleni oldalán áll anélkül, hogy összekötő hidat lehetne közöttük létesíteni?

Szegény sziveik árván és elhagyatottan zokogtak, mindegyik magában, testvéri ragaszkodásuk le nem csillapított epedésében.

Péter tudta azt, hogy Vilmos egyszer már közel volt hozzá, hogy valami anarkista mozgalomban kompromittálja magát. Nem faggatta őt kérdésekkel. De önkéntelen is az a gondolat fészkelte meg magát az agyában, hogy fivére nem rejtőzködnék el oly gondosan, ha nem tartana attól, hogy őt mint bűnrészest elfogják. Mint Salvat bűnrészesét? Tényleg az volna hát? Péter reszketett félelmében, mert mindeddig véleményalkotásokra nem volt más alapja, mint ama szavak, melyek közvetlen a merénylet után röppentek el Vilmos ajkairól, az a kétségbeesett kifakadás, melylyel Salvatot azzal vádolta, hogy ellopott tőle egy bombát, meg aztán az a tény, hogy oly hősiesen rontott be a Duvillard-palota kapualjába, hogy eloltsa az égő kanóczot. De hát így is mily homályos, fel nem derített titokzatosság borítja az egészet! Ha valóban elloptak tőle egy gyutacsot abból a rettenetes robbantószerből, tehát ő gyártja azt és van neki belőle még több. Magától értetődik, hogy ezzel a megsebesült kezével iszkolnia kellett, még ha nem is bűnrészes; mert helyesen vélekedett, hogy ha ott lelik meg őt véres kézzel, soha senkivel nem tudta volna elhitetni, hogy ártatlan. De még így is sürü sötétség födi a történteket; a bűn lehetősége fenmarad és ez elég borzasztó eset!

Vilmos, fivére átkulcsolva tartott izzadó kezének reszketéséből némileg sejtette, hogy minő iszonyatos lelki megsemmisülésben vonaglik ez a szegény ember itt mellette, akit maga a kétség is lesujtott és akit a bekövetkezett katasztrófa végleg megtört.

- Szegény jó Péterem, - szólalt meg halkan, - bocsáss meg, hogy nem mondok el neked semmit. Nem tudom, mit mondjak. Meg aztán minek is? Ugy se értenők meg egymást... Ne szóljunk hát semmit; élvezzük azt az örömöt, hogy együtt vagyunk és hogy akármi történjék is, szeretni fogjuk egymást mindörökké.

Vilmos megértette a néma kérdést. Nyiltan nézett fivére szemébe és nem fordította el tekintetét, amelyben egy nagyon tiszta, nagyon fenkölt és magasztos tüz gyult föl lobogva.

- Nem mondhatok neked semmit, - ismétlé. - Péter, édes jó Péterem, akármi történjék is, szeressük egymást.

Péter egy muló perczig érezte, hogy fivére minden kicsinyes nyugtalankodáson magasan fölötte áll. Őt nem gyötörte, a bűnös remegő félelme, aki önmagáért reszket. Érezte, hogy benne valami nagy, fenséges eszme szenvedélyes lelkesedése lobog és az a fenkölt, nemes aggodalom, hogy oltalmazza az eszmét, a titkot, amelyet meg akar menteni. Hanem sajnos, ez csupán rövid viziója volt ama diadalt és megtorlást áhitozó sejtelmes és határozatlan reménynek, amely Vilmos lelkében lángolt; a következő perczben minden belefult ujra a kétség és gyanu sötétségébe, amely az egymást félreismerő elméket elhomályosítja.

Péter lelkében hirtelen egy undok látvány emléke ébredt, amely őt majd megőrjítette. Alig hallhatóan rebegte:

- Bátyám, láttad a kapualjban azt a gyönyörü szőke gyermeket, aki a meglepetés ajkára fagyott mosolyával, felhasított testtel ott fetrengett?

- Igen, igen, láttam. Oh az a szegény, ártatlan teremtés! Oh minő rettenetesek a jog követelményei, minő rettenetesek a jog tévedései!

Az átvonuló emlékek rémitő borzongásában, az erőszaktól rettegő iszonyodásában Péter elvesztette az önuralmát.

Az ágy szélére leborulva, a paplanba temette arczát és keserves zokogásra fakadt. Hirtelen kicsorduló könyeinek egész valóját megreszkettető rohama leverte a lábáról, olyannyira, hogy gyermekes gyengeségbe sülyedve, megsemmisülve roskadt össze.

Ugy érezte, mintha mindaz, amit reggel óta szenvedett, egyszerre olvadásnak indulva, összeomolnék benne; mintha a földi igazságtalanság és az egyetemes szenvedés okozta, mélyen átérzett végtelen fájdalom törne ki ebben a forró könyzáporban, amely oly feltartóztathatatlanul patakzott szeméből, mintha soha többé szünni nem akarna.

Vilmos, akinek lelke ép oly mélyen meg volt rendülve, ép jobbjával megsimogatta öcscse fejét, hogy lecsillapítsa, - ugyanazzal a mozdulattal, amelylyel hajdanában a gyermek fürtös fejét babusgatta. Hallgatott, mert nem talált vigasztaló szót. Ő belenyugodott abba a minden perczben bekövetkezhető vulkánkitörésbe, abba a kataklizmusba, amely bármely pillanatban siettetheti a természetben végbemenő lassu átalakulást. De oh, azért mégis milyen szörnyü ama nyomorultak sorsa, ama millióké, akiket a Vezuv feltörő lávája pusztítva elsodor... És az ő szeme is könybe lábadt, a szoba mély csöndje közepett.

- Péter, - szólalt meg végre szeliden, - Péter, azt akarom, hogy ebédelj. Menj, menj ebédelni. Fátyolozd el a lámpát, hagyj magamra, hadd pihenjek behunyt szemmel. Nekem az jót fog tenni.

Péternek végre teljesítenie kellett bátyja kérését. De nem csukta be az ebédlő ajtaját. Az éhség majd leverte a lábáról; állva evett hát s amellett folyton résen állva hallgatódzott, vajjon a fivére nem jajgat-e vagy nem hivja-e őt? A mély csend mintha még hangtalanabbá vált volna; a kis házikó szinte elveszett a mult emlékeinek búskomor édességében.

Félkilencz óra tájt, midőn Zsófi visszatért utjáról, Vilmos meghallotta majdnem zajtalan lépteinek neszét. Izgatottan fészkelődött és akarta tudni, mi az ujság? Péter besietett hozzá és megnyugtatta.

- Ne aggódj. Zsófit egy öreg asszony fogadta, aki miután elolvasta a levelet, egyszerüen annyit mondott csak, hogy jól van. Még egy kérdést se intézett hozzá, nyugodt arcza a legkisebb kiváncsiságot sem árulta el.

Vilmos érezte azt, hogy ez a szende lelkinyugalom mennyire meglepi Pétert; szintén igen nyugodt hangon annyit mondott csak:

- Elég, ha a nagymamát értesitettem. Ő tudja jól, hogy ha nem jövök haza, hát bizonyára nem jöhetek.

De azért el nem tudott aludni. Hiába fátyolozta el Péter a lámpát, a sebesült fölvetette a szemét, szétnézett, hallgatódzni látszott. Péter kényszerítve volt hogy behivassa a cselédet és kikérdezze: vajjon midőn Montmartrebe vette utját, nem vett-e észre valami szokatlan mozgalmat? Zsófi meglepetten felelt, hogy nem vett észre semmit. A kocsi különben az elhagyatott külső boulevardokon koczogott volt végig; köd permetezett és fagyos nedvesség borult az utczákra.

Kilencz óra felé Péter mindjobban megértette, hogy a fivére egész éjjel nem fog aludni, ha nem kap hirt a történtekről. Az ereiben duló sebláz önkivületében a beteg aggódva hánykolódott, mert az a mohó vágy gyötörte, hogy megtudja: vajjon Salvat börtönbe került-e és vajjon elárult-e valamit? Be nem vallotta ugyan, sőt úgy tett, mintha semmi személyes aggodalom nem kinozná, ami kétségkivül így is volt; hanem a lelkére nehezedő nagy titok majd megfulasztotta, és reszketett ama gondolattól, hogy ilyen egy fönséges terv, annyi munka és annyi remény a nyomor ez őrjöngőjének legyen kiszolgáltatva, aki bombákkal akarja helyreállítani az igazságot és a jogot. Hiába igyekezett a pap, hogy megértesse vele azt, miként még ez idő szerint semmit se lehet tudni; olyan lázas, perczről-perczre fokozódó türelmetlenséget tapasztalt nála, hogy arra határozta magát, miként megkisérli legalább valami uton-módon, hogy kielégítse kiváncsiságát.

De hova menjen? Hol kopogtasson be? Beszédközben Vilmos, midőn azt találgatta, vajjon Salvat kinél kereshetett menedéket valami Jansent említett és Péter egy perczig arra gondolt, hogy ahhoz küld és tudósítást kér tőle. De aztán meggondolta, hogy Jansen, ha a merénylet neszét vette, nem az az ember, aki bevárná a lakásán a rendőrség látogatását.

- Szivesen mennék és megvenném neked az esti lapokat, - ismétlé Péter. - De biztos vagyok benne, hogy azokban nem áll semmi... Neuillyben majdnem mindenkit ismerek. Csakhogy nem tudnám, kihez lehetne fordulni, hacsak nem Bache...

- Oh, Bache régi jó barátaim egyike, nem ismerek nálánál megbizhatóbb embert. Menj el hozzá, kérlek és vezesd ide.

Egy negyedóra mulva Péter visszatért Bache kiséretében, aki a szomszéd utczában lakott. De nemcsak Bachet hozta magával, hanem legnagyobb meglepetésére nála találta Jansent is. Vilmos helyesen sejtette volt, hogy Jansennek, midőn Horn herczegnőnél ebédelve, neszét vette a merényletnek, eszeágában se volt marly-utczai kis lakását felkeresni, hol a rendőrség igen könnyü szerrel egércsapdát állíthatott volna fel neki. Ismerték különös összeköttetéseit és ő érezte is azt, hogy mindig éber szemmel kisérik; idegen származásu anarkista létére minden perczben a váratlan letartóztatás vagy a kitiltás Damokles-kardja lebegett a feje fölött. Ezért czélszerünek tartotta, hogy néhány napra igénybevegye Bache vendégszeretetét, kire, mint igen egyenes lelkü és szolgálatkész emberre, minden aggodalom nélkül rábizta magát. A világért se maradt volna Rosemondenál, annál az imádatraméltó bukott asszonynál, aki mohón szomjazta az uj gyönyöröket és akinek veszélyes és hiábavaló excentriczitásait tapasztalta.

Vilmos abbeli örömében, hogy Bache és Jansen a szobába léptek, fel akart ülni ágyában. De Péter arra kényszerítette, hogy feküdjék nyugodtan és lehetőleg keveset beszéljen. Jansen hallgatagon állt az ágy lábánál; Bache egy széket adatott magának, az ágy mellé telepedett és barátságos, szives szavak özönével árasztotta el a beteget. Bache kövér, körülbelől hatvan éves, széles, teltarczu, hullámos, hófehér szakállu öreg ember volt, akinek husos ajkán derüs reménykedés jóságos mosolya játszadozott állandóan. Apja, rajongó saint simonista lévén, az uj hit kultuszában nevelte őt. Ő maga aztán később, hite iránti teljes tisztelettel ugyan, de a vallásosság és rend személyes szükségét érezve, Fourier eszméinek hivéül szegődött, úgy, hogy benne e két tan egymást fölváltó, megcsonkított kivonatai összetorlódtak. Harmincz éves korában a spiritizmus iránt is érdeklődött. Biztos alapra fektetett kis vagyonka birtokosa lévén, életében soha más kalandja nem volt, mint hogy 1871-ben a kommün tagja volt, anélkül, hogy maga is tisztában lett volna azzal, hogyan és miért? In contumaciam halálra itéltetvén, ámbár a mérsékeltek közé tartozott, a kegyelem általános kihirdetéséig Belgiumban élt. A multak ez emlékeire való tekintettel, Neuilly városa beválasztotta őt városi tanácsosnak; nem annyira azért, hogy a polgári reakczió áldozatát dicsőitse, hanem inkább, hogy megjutalmazza ezt a derék embert, akit az egész város szeretett.

Hireket szomjazva, Vilmos kénytelen volt, hogy látogatóinak mindent bevalljon, a bomba történetét, Salvat szökését és a kanócz kioltásánál rajta esett sebesülésnek hogy és mikéntjét. Jansen, aki fagyos kifejezéssel, hirtelen szőke, fürtöshaju, sovány Krisztus-arczával hallgatta, végre lágyan csengő hangján megszólalt, idegenszerü kiejtésével hosszura nyujtva minden szót:

- Ah, tehát Salvat volt!... Azt hittem, hogy az a kis Mathis lehet tán. Salvat! Ezen csodálkozom, hisz ő neki nem volt még teljesen megérlelődött szándéka.

És midőn Vilmos aggódva kérdezte, vajjon azt hiszi-e, hogy Salvat vallani fog, eleinte élénken tiltakozott:

De aztán visszavonta a szavát és tiszta, keménytekintetü ragyogó szemében némi megvetés tükröződött.

Bache, kit a merénylet roppantul megrémített, izgatottan azon tanakodott, vajjon árulás esetén, mi módon lehetne kiszabadítani a hinárból Vilmost, akit nagyon szeretett. Ez utóbbi Jansen megvető, fagyos közömbösségének láttára nagy lelki kinokat szenvedett arra a gondolatra, hogy ezek most tán azt hihetik róla, miként ő önmagáért reszket és a saját bőrét óhajtja megmenteni? De mit mondhatna nekik; hogy értethetné meg velük az őt lázra gyujtó magasztos aggodalmat, anélkül, hogy elárulná nekik azt a titkot, amit még a fivére előtt is rejteget?

E perczben Zsófi bejelentette urának, hogy Morin Teofil egy másik urral látogatóba jött. E késői látogatáson meglepődve, Péter a szomszéd szobába ment át, hogy vendégeit fogadja. Olaszországból visszakerülve, megismerkedett volt Morinnal és segédkezet nyujtott neki abban, hogy olaszra fordítsa és iskolai használatra elfogadtassa a jelenlegi tudományok egy kitünő összefoglalását, aminőt az egyetemek tantervei most megkövetelnek. A Franche Comité szülöttje, Proudhon földije lévén, akinek szegény családjához ő Besançonben járatos volt, ő maga is mint szegény órásmesterember fia Proudhon eszméiben nevelkedett és a nyomorultak lelkes barátja volt, aki ösztönszerü haragot táplált a vagyon és a tulajdon ellen.

Később, mint csekély fizetésü és a tudományért rajongó tanár, Párisba került és testestül-lelkestül Comte Ágost hivéül szegődött. Innen magyarázható, hogy elvhű pozitivista létére mindig benne lappangott a hajdani proudhonista, a szegény ember személyes fellázadásának tana a gyülölt nyomor ellen.

Különben a tudományos pozitivizmust vallotta, amennyiben a miszticzismus iránti ellenszenve következtében megtagadta Comteot, aki utolsó éveiben olyan sajátságos vallásosságot tanusított. Egyhangu, tisztességes, szürke köznapiságu életének egyetlen egy regény fejezete csupán az volt, hogy hirtelen lelkesedés láza fogta el, mely őt magával sodorva arra birta, hogy az Ezer hős legendába való epopöájának idejében Szicziliában küzdjön Garibaldi oldalánál. Azután ismét szerény párisi tanárnak állt be és az ismeretlenség homályában kereste meg szomoru kenyerét.

Midőn Péter visszatért a betegszobába, meghatott hangon szólt, a fivéréhez fordulva:

- Morin hozzámvezette Barthést, ki abbeli félelmében, hogy most veszedelemben forog, vendégszeretetemre apellál.

- Barthés Miklós, ah, az a hős, az a valódi antik jellem! Ismerem, bámulom, szeretem! Tárt karokkal kell őt fogadnod.

Bache és Jansen mosolyogva néztek össze. Aztán az utóbbi fagyos gúnyos modorával vontatva szólalt meg:

- Miért rejtőzködik Barthés? Sokan már halottnak hiszik. Hazajáró lélek ő csupán, akitől már nem fél senki.

Barthés élete hatvannégy esztendejéből körülbelül ötvenet a börtönben töltött. Ő volt az az örökös fogoly, a szabadság ama mithoszi hőse, kit valamennyi kormány erődről-erődre hurczoltatott. Ifjukora óta mindig a testvéri szeretet, az igazság és jog eszményi köztársaságának szép álmát szőtte és mindig börtön volt küzdelmének végpontja, mindig hármas zár alatt végezte be emberbaráti álmodozásait. Mint carbonaro, mint ujdonsült köztársasági s mint protestáns minden órában és mindenütt összeesküvéseket szőtt és mindig harczolt a hatalom ellen, bármilyen alakban is nyilatkozott az. Midőn végre elérkezett a köztársaság, az a köztársaság, amely annyi fogságban töltött éveibe került, ez ujra börtönbe vetette és sok borus évvel toldotta meg derüs napsugárban eddig is szükölködő életét. A szabadság vértanuja volt ő; de azért még mindig azt áhitozta csak, azt a szabadságot, amely nincs és nem volt sehol.

- Ön téved, - válaszolt Vilmos, akit Jansen gúnyoros hangja bántott, - most ujra azon vannak, hogy megszabaduljanak Barthéstől, akinek intransigáns becsületessége feszélyezi a mi politikai vezérfiainkat, és ő jól teszi, ha résen áll.

Barthés Miklós belépett. Magas, szikár, kiaszott, sasorru aggastyán. Hosszú, sürü, fehér szemöldökének domboru ive alatt még mindig lángoló szempár izzott. Fogatlan, de még most is szép metszésü szája szinte elveszett hófehér szakállában; sürü hajának dicsfényként ragyogó ezüsthullámai dús fürtökben hullottak vállaira. Utána jött Morin ősz bajuszával, kétfelé osztott ősz hajával, szemüvegével és a katedrán elkopott, vén tanárokat jellemző sárgásfakó és kimerült arczával. Egyikük sem árult el meglepetést; egyikük sem kért magyarázatot a kezecsuklyóján megsebesült férfi, láttára. Be se mutatkoztak; azok, akik ismerték egymást, mosolylyal köszöntötték egymást.

Az ujonnan érkezettek uj hireket hoztak. A boulevardokon óriási az izgatottság; a merénylet hire kávéházról-kávéházra jár és az emberek elkapkodják egymástól az egyik lap késő esti kiadását, amelyben az esemény, bár igen rosszul, de rendkivüli részletekkel van leirva. Egészben véve még biztosat nem tudnak.

Péter észrevéve azt, hogy Vilmos elsápad, arra kényszerítette, hogy feküdjék vissza a helyére. És minthogy arról volt szó, hogy bevezeti az urakat a szomszéd szobába, a sebesült halkan kérlelte:

- Nem, nem, megfogadom, hogy meg se mozdulok, ki se nyitom többé a számat. Maradjatok itt, beszéljetek halkan. Biztosítlak, hogy nekem ez nagyon jót tesz, ha nem vagyok egyedül és hallgathatlak benneteket.

Erre aztán halk, suttogó beszélgetés indult meg a lámpa álmatag fényénél. Az öreg Barthés a bombamerényletről, mit ő époly undok, mint balga dolognak tartott, a legendákká vált szabadságharczok nagy hősének hüledező megütköződésével beszélt, aki a régi időkből köztünk feledve, uj időkre virrad, amelyeknek szellemét meg nem érti. Micsoda? Hát nem minden bajnak orvoslása volna-e az a végül valójában kivivott szabadság?

Hát van-e még más probléma, mint az igazi köztársaság megalakulása? Aztán rátérve Mége-re és a képviselőházban ma délután elmondott beszédjére, keserü szavakkal itélte el a kollektivizmust, amelyet a zsarnokság demokrata változatának nevezett. Morin Theophil viszont, ámbár szintén ellenzé a társadalmi erők kollektivista besorozását, még sokkal lángolóbb gyülölettel viseltetett az anarkisták undok és visszataszító erőszakoskodása ellen; mert ő csupán a lassu átalakulástól várta a haladást és nagy közömbösséget tanusított ama politikai eszközök iránt, amelyeknek czélja az, hogy holnap a tudományos társadalmat megvalósítsák.

Bache minden bizonynyal szintén nem szerette az anarkistákat, de őt legalább meghatotta az az idillikus álom, az a felebaráti remény, amely pusztító dühük alapjában csirádzik. Ő is haragra lobbant Mége ellen, és azzal vádolta, hogy mióta a parlamentbe került, azóta csupán nagyhangu szónok; diktaturáról álmodozó zsarnok teoretikus. Jansen pedig még mindig ott állt fagyos arczán ajkának gúnyos mosolygásával és mindhármuk beszédjét hallgatta. Csak olykor-olykor ejtett rövid, szakgatott szavakat, amelyek oly élesek voltak, mint az aczélpengék, hogy kifejezést adjon az anarkiába vetett hivő bizalmának, hogy kijelentse, milyen hiábavalók mindezek a szoczialista pártárnyalatok és milyen föltétlenül szükséges az abszolut változtatás, amely mindent elpusztit, hogy mindent ujjá alkothasson.

Péter az ágy fejénél állva, szenvedélyes, feszült figyelemmel hallgatta mindnyájukat. Most, amidőn lelkében a vallás és a hit teljesen rombadőlt és megsemmisült; most, amidőn végül arra a szörnyü meggyőződésre jutott, hogy tulnan nincsen semmi, de semmi; ezek az emberek, akik a század eszméinek négy irányáról verődtek itt össze, ugyanazt a rettenetes problémát feszegetik, amely alatt ő szenved: annak az uj vallásnak a problémáját, amelyet a jövendő század demokracziája várvavár. A legközelebbi ősök, Voltaire, Diderot, Rousseau ideje óta, az eszméknek minő folytonos hullámforgataga hömpölyög tova, amelyek egymást fölváltva, szüntelenül összeütköződve, mindig ujakat meg ujakat szülnek, amig végre mindannyian összetorlódva oly forrongó viharban csapnak össze, amelyben mind nehezebbé válik a tiszta látás.

Vajjon honnan fuj a szél, merre megyen az üdv hajója, melyik kikötő felé kell eveznie? Péter már föltette volt magában, hogy megcsinálja a század bilanczát, hogy miután Rousseau és a többi előfutár örökségét elfogadta, Saint-Simon, Fourier, Cabet, Comte és Marx eszméit is kellene tanulmányoznia, hogy így tudjon magának számot adni a megtett utról, meg arról, hogy most hol állapodtak meg. Nincs-e itt erre most alkalom, minthogy a véletlen ezeket az embereket ide vezette hozzá, akik magukkal hozták azokat az élő és egymással ellenkező tanokat, amelyeknek tanulmányozását ő föladatul tüzte ki magának?

De amint megfordult, észrevette, hogy Vilmos behunyt szemekkel, holthalványan fekszik a vánkosán. Tán ő is a tudományba vetett hite mellett érezte e pillanatban, hogy lelkén átsuhan az egymásnak ellentmondó elméletekben való kétely, az a kétségbeejtő tudat, hogy az igazért való küzdelem egyre növeli a tévedéseket?

A vendégek némán kezet szorítottak egymással és távoztak. Csupán Barthés Miklós maradt ott és visszavonult az első emelet egy vendégszobájába, hol Zsófi ágyat vetett meg számára. Péter a pamlagra feküdt, hogy a beteg ne maradjon magára. És a kis ház ismét elmerült fenséges, békéjébe, a magány és a tél hallgatag csendjébe, amelyen a gyermekemlékek buskomor fuvalma rezgett át.

Reggel Péternek alig hétóratájt el kellett mennie, hogy megvegye a lapokat. Vilmos rosszul aludt, erős sebláz állott be. Ámde mindamellett felolvastatta magának a merényletről szóló czikkek végtelen sorát. Valóság és költött hirek, a legváratlanabb tulzásokba átcsapó tudósítások rendkivüli egyvelege volt az. Különösen a Népszava, Sagnier lapja vált ki a többi közül rikító nagy betükkel szedett czimeivel és alczimeivel, meg azzal is, hogy ő egy egész oldalt szentelt az eseménynek, amely találomra összehalmozott tudósításokkal volt tele. Későbbre hagyta annak a harminczkét képviselőnek és szenátornak a névsorát, akik az afrikai vasutak ügyében voltak kompromittálva. Nem fogyott ki a rémes részletekből, amelyek hü képét adták a Duvillard-palota kapualjának a robbanást követő pillanatban; a szétvetett kövezetnek, az emelet kettérepedt tetőzetének, a vassarkaiból kifeszitett kapunak. Aztán következett a báró két gyermekének csudás megmenekülése, akiknek a kocsija sértetlen maradt, mialatt apjuk és anyjuk Martha püspök oly hiressé vált szónoklatán késtek.

Egy egész hasábot szenteltek a szegény áldozatnak, annak a szép szőke divatáruslánykának, akinek a bomba felhasította a testét, és akinek személyazonosságát még mindig nem lehetett megállapítani, noha a riporterek egész raja csődült össze a főnöknőjének operatéri üzlete előtt, meg a Faubourg Saint-Denis ama házában, ahol hir szerint a halott nagyanyja lakott. És a »Globe« komoly vezérczikkben, mit valószinüleg Fonségue sugalmazott, appellált a képviselőház hazaszeretetére, hogy kerülje most a miniszterválságot e fájdalmas eseményekre való tekintettel, amely az egész országon most végigborzong. Igy tehát a minisztérium még néhány hétig megmarad és majdnem nyugodt napokat élhet.

Vilmost csupán egy részlet lepte meg, az, hogy a merénylet szerzője ismeretlen. Salvatot bizonyára sem el nem fogták, sem nem gyanusítják. Sőt ellenkezőleg, úgy látszik, hogy hamis nyomon haladnak, és valami igen csinosan kiöltözött uri emberre gyanakodnak, akiről a szomszédja nyakra-főre esküdözött, hogy látta őt a palotába bemenni a robbanás perczében. Vilmos ezek után már egy kissé lecsillapult volt, midőn a fivére egy másik lapot olvasott föl neki, amely a használt pokolgépnek, egy aránylag igen kicsiny pléhdoboznak a hű leirását adta, amelynek roncsait meglelték. Vilmos aggodalma ujra fölébredt, amidőn meghallotta, hogy csodálkoznak azon, mint tudott az ilyen nyomoruságos kis eszköz olyan szörnyü pusztítást okozni, meg hogy gyanítják, miként itt valami kiszámíthatatlan hatásu és erejü uj robbanóanyaggal van dolguk.

Nyolcz órakor Bertheroy toppant be ujra; hetvenéves kora daczára olyan friss és ruganyos volt, mint egy fiatal szigorló orvos, aki a barátjához siet, hogy szivességből egy kis műtétet végezzen rajta. Sebkötést és charpiet hozott magával. Midőn azonban látta, hogy a betegnek láza van hogy ideges és arcza biborban ég, nagyon megharagudott.

- Kedves gyermekem, látom, hogy nem jól viselted magad. Bizonyosan kelleténél többet beszélgettél, fölizgattad magadat és sokat mozogtál.

- Tudod, hogy a csont is megsérült és hogy én nem állok jót semmiért, ha nem viseled magadat jól? Minden legkisebb komplikáczió a kéz levágatását vonná maga után.

Péter megremegett, mig Vilmos vállát vonogatta, mintha azt akarná mondani, hogy ő bizony nem bánja, ha le is vágják a karját, mikor már úgyis romba dől körülte minden. Bertheroy leült, és egy perczre ottragadva, éles szemével fürkészőn nézte mindkettőjüket. Most, hogy a merényletről értesült, bizonyára gondolkodhatott a dolgon.

- Édes fiam, szólalt meg szokott merev közvetetlenségével, hinni akarom ugyan, hogy nem te követted el azt a godot de mauroy-utczai ocsmány butaságot. De képzelem, hogy valahol ott lehettél a közelében... Nem, nem, ne felelj, ne védekezz... Nem tudok semmit és nem akarok tudni semmiről, még annak az ördöngős pornak a képletét sem, amelynek nyomát az ingujjad viselte és mely oly retteneteseket művelt.

És miután a két testvér, biztató szavainak hallatára vérfagyasztó nyugtalansággal, meglepetten bámult egymásra, fenséges taglejtéssel tette hozzá:

- Óh kedves barátaim, ha tudnátok, hogy én az ilyen tettet nem is annyira bünös, mint hiábavaló cselekedetnek tartom. Én csak megvetéssel tudom tekinteni a politika hasztalan és hiu mozgalmait, legyen az akár konzervativ, akár köztársasági. Mire való? Hát nem elég a tudomány? Minek siettetnők az időt, tudva azt, hogy a tudomány egy lépése közelebb viszi az emberiséget az igazság és jog országához, mint száz esztendő politikája és társadalmi forrongása. Hagyjátok el; csupán a tudomány söpri el a dogmákat, dönti le az isteneket, csupán a tudomány ad világosságot és boldogságot. Én, én, az Institut évdijas, tiszteletbeli tagja, én vagyok az egyedüli igazi lázadó!

Ezzel elnevette magát és Vilmos érezte, mennyi jóságos gúny rejlik e nevetésben. Bármennyire bámulta benne a nagy tudóst, eddig mindig rosszul esett neki, hogy ez a nagy ember oly nyárspolgáriasan rendezte be az életét, hogy szép nyugodtan fogadja el a neki kinált tisztségeket és kitüntetéseket, hogy a köztársaság alatt köztársasági, de azért kész volna bármely kormány alatt is a tudományt szolgálni. És ime, ebből az opportunistából, ebből az osztályba sorozott tudósból, ebből a szellemi munkásból, aki akármilyen kézből elfogadja a vagyont és a dicsőséget, kibontakozik egy csendes, de félelmetes revolutionista, aki arra számít, hogy az ő munkája valamikor ellenállhatatlanul fogja átalakítani és megujítani, a világot.

- No hát eljövök majd megint, csak legyetek okosak és szeressétek egymást.

Midőn ismét magukra maradtak és Péter ott ült Vilmos ágya mellett, kezeik ujra egymást keresték és forró szorításban fonódtak össze, amelyben lelkük kinos gyötrelme izzott. Oh, mennyi ismeretlen titokzat, mennyi fenyegető lelki kin lebegett körülöttük és forrongott bennük! A szürke, borongós téli nap átszürődött az ablakon, ahonnan a kert kopár fasudarai sötételettek, mig az egész ház szinte reszketett a méla csöndben. Csak a fejük fölött hallatszott nehéz léptek tompa nesze: Barthés Miklósnak, a szabadság hősszerelmesének léptei, aki, miután ott fönn aludta volt át az éjszakát, hajnalhasadtával ketreczbe zárt oroszlán módjára megkezdte az élethossziglani fogoly megszokott örökös föl és alá járkálását.

És e pillanatban a két fivér szeme egy lapra esett, amely szétbontva maradt az ágyon és amelynek czimlapján egy tollrajz diszlett, amely a szegény kis divatáruslánykát ábrázolta, amint széttépett testtel ott fetrengett a divatárus doboz és a női kalap mellett. Ez a kép oly undorítóan, oly borzalmasan csuf volt, hogy Péter szeméből köny csordult ki ujra, mig Vilmos zavaros és kétségbeesett, távolban révedező tekintete a jövőt kereste.

A montmartrei kis házikó, amelyben Vilmos az övéivel már évek hosszu sora óta lakott, nyugodtan várta haza gazdáját e borus téli napon.

Reggeli után Vilmos nagyleverten meggondolta azt, hogy már bölcs óvatosságból is tanácsos volna, ha két-három hétig haza nem menne. Az az ötlete támadt tehát, hogy odaküldi Pétert, hadd magyarázza az meg a dolgot odahaza és mesélje el a történteket.

- Hallgass ide, öcsém, meg kell, hogy tegyed nekem ezt a szivességet. Menj, mondd meg nekik az igazat: hogy én sebesülten fekszem itt nálad és hogy arra kérem őket, ne jőjjenek hozzám látogatóba, mert attól félek, hogy követni találják őket, és így ráakadhatnának itteni menedékhelyemre. Tegnapesti levelem után joggal aggódhatnának, ha ma nem kapnának hirt felőlem.

Aztán ama kinzó aggodalomtól, amaz egyedüli félelmétől zaklatottan, amely tegnap este óta elhomályosította tiszta látását, hozzátette:

- Várj csak, kutasd csak ki a mellényem jobb oldalzsebét... Vedd elő azt a kis kulcsot... add át az anyósomnak és mondd meg neki, hogy ha engem valami baj találna érni, tegye azt, amit tennie kell. Ez elég, ő meg fogja érteni.

Péter egy pillanatig még habozott. De látva azt, hogy ez a csekély megerőltetés mennyire kimerítette már a beteg erejét, hallgatást parancsolt neki.

- Egy szót se szólj, feküdj csendesen. Megyek és megnyugtatom a tieidet, minthogy te azt kivánod, hogy én vállaljam el ezt a megbizást.

Ez az ut oly nehezére esett, hogy az első pillanatban arra gondolt, vajjon nem lehetne-e vele Zsófit megbizni. Összes régi előitéletei felébredtek benne; úgy tetszett neki, mintha most az emberevő barlangjába készülne. Hányszor hallotta volt, hogy az anyja azt mondta: »az a rima« - mikor arról a nőről beszélt, akivel idősebb fia vadházasságban élt. Soha sem akarta nagyanyai keblére ölelni a szabad szerelem frigyéből származó három unokáját és különösen az lázította föl benne a vért, hogy a nagyanyja, az a Leroiné továbbra is a háznál maradt a gyermekek fölnevelése végett. És oly hatalmas volt ez emlékezésnek ereje, hogy még most is, valahányszor a Sacré-Coeur bazilikába ment, arramenet mindig bizalmatlan tekintetet vetett arra a kis házra, s messze ivben elkerülte, mint valami kéteshirü házat, amelyben a bün és a szemérmetlenség tanyáznak. Igaz, hogy a három nagy fiu anyja már tiz év óta nincs az élők közt. De nem lakik-e most ujra benne ama botránytkeltő teremtés, az a fiatal árvalány, akit a fivére örökbefogadott és akit a huszévi korkülömbség daczára nőül akart venni? Péter szemében mindez roppantul kirivó sértő erkölcstelenség volt és ő bátyjánál oly feldult otthont képzelt magának, ahol a rendetlen és tisztességtelen életmód oly erkölcsi és anyagi zürzavarra vezet, melytől lelke iszonyodik.

- Mondd meg Leroinénak, hogy ha meg találnék halni, te rögtön értesíted, hogy mindjárt megtehesse azt, amit ez esetben tennie kell.

- Jó, jó, csak csillapulj és meg ne moczczanj; majd elmondok mindent... Zsófi ki nem mozdul azalatt a szobádból, hátha kell tán neked valami.

Miután Zsófinak megadta volt a szükséges utasításokat, Péter távozott és lóvasutra szállt azzal a szándékkal, hogy a Boulevard de Rochechouardon leszáll és gyalog megy tovább.

Utközben a nehéz jármü döczögő ringatódzása mellett visszaemlékezett ama régi történetre, amelyet csak részben és zavarosan ismert és amelynek közelebbi részleteit később tudta csak meg.

1850-ben történt, hogy Leroi, egy Párisból a montaubani liczeumba cseppent, lánglelkü és köztársasági szellemü, fiatal tanár, nőül vette Dagnau Ágotát, egy szegény protestáns család öt lánytagja közül a legfiatalabbat. A fiatal asszony ép akkor várandós volt, amidőn az urát az államcsinyt követő napon a város egyik hirlapjában közzétett igen fulmináns czikke miatt börtönnel fenyegették. Meg kellett tehát szöknie és Genfben telepedett le. Itt született 1852-ben kis leányuk, a kis Margit. Hét hosszu éven át, egész 1859-ig nyomorral kellett küzdeniök, mivel az apának csak kevés és rosszul fizetett leczkeórái akadtak; az anyát pedig teljesen igénybe vette az a szakadatlan ápolás, amit a kis vézna lányka gyenge testalkata megkövetelt. Később aztán, mikor visszatértek Párisba, a nyomor mintegy üldözőbe vette őket. A volt tanár minden ajtónál bekopogtatott; de mindenütt elutasították politikai nézetei miatt, ugy hogy kénytelen volt magánórákat adni. Végre aztán a végcsapás sujtotta le szegényt; szélhüdés érte, amely mindkét lábát teljesen megbénította és örökre a karosszékéhez lánczolta. Erre aztán bekövetkezett ama sötét nyomor, melyben mindenféle alárendelt munkákat kellett végeznie; lexikonczikkeket, kéziratmásolatokat, czimszalagokat kellett készítenie, amiből a család alig tudott megélni a Monsieur le Prince utcza egy kicsi lakásában.

Ebben az otthonban nevelkedett Margit. Leroi, kit a szenvedés és a sors igazságtalan volta fellázított, hitetlen ember létére előre megjósolta a köztársaságot, a tudomány uralmát, amely el fogja söpörni a dogmák hazug, kegyetlen istenét. Ágota, akinek protestáns hitvallása teljesen megingott a szük látókörü és badar istentiszteletek folytán, csupán a hajdani vallási lázongás erjesztő csiráját őrizte meg szivében.

Ő volt most a háztartás feje és jobbkeze, ő szerzett munkát; ő hozta haza és vitte vissza; sőt legnagyobb részét ő maga is végezte el; ő vezette a háztartást; ő nevelte és tanította leányát. Margit semmiféle iskolába nem járt; amit tudott, azt mind az apjától és az anyjától tanulta, vallásoktatásról pedig szó se volt soha. Leroiné, aki minden vallási meggyőződését elveszítette a férjével való együttlét és szellemi érintkezés révén, a csendes istentagadás egy nemét teremtette meg magának, az emberi kötelességérzés és a legfelsőbb igazság és jog eszméjét, amelyet, minden társadalmi konvenczión felülemelkedve, nagy hősiességgel meg is valósított. Férjének hosszas betegeskedése és az a meg nem érdemelt szerencsétlenség, amely őt férjében és gyermekében egyaránt sujtotta az évek hosszu során át, rendkivüli ellentállási képességet és az áldozatkész odaadás oly óriási erejét fejlesztette ki benne, amely őt a család páratlan lelki nemességü és vaserélyü vigasztaló angyalává és igazságot szolgáltató intéző kormányzójává tette.

Ebben a monsieur le prince-utczai házban ismerkedett meg Vilmos a háboru után a Leroi-családdal. Kicsiny lakásukkal szemközt, ugyanazon az emeleten, lakott ő is egy nagy szobában, amelyben szenvedélylyel vetette rá magát a munkára. Eleintén alig köszöngettek egymásnak, mert a szomszédok nagyon büszkék és nagyon komorak voltak és a megközelíthetetlen zord diskréczió szomoru leple alatt tengették nyomoruságos életüket. Később aztán lekötelező összeköttetés fejlődött ki közöttük; a fiatalember egy ujonnan szerkesztett encziklopedia számára néhány czikkel bizta meg a volt tanárt. Azután hirtelen beállott a katasztrófa. Leroi egy este meghalt, mialatt a lánya a karosszékét az asztaltól az ágyhoz tolta. A két kétségbeesett nőnek nem tellett temetési költségre. Gyászos nyomoruságuk egész megrendítő történetét zokogták el könyeikkel együtt és Vilmos vállalta magára a dolog elintézését.

E percztől fogva ő volt barátjuk, meghittjük, a család nélkülözhetetlen férfitámasza. Igy fejlődött közöttük magamagától a legegyszerübb, legtermészetesebb és leggyengédebb módon az a viszony, aminek okvetetlen ki kellett fejlődnie; még pedig az anya engedelmével, aki boszut áhítozó megvetéssel eltelve azon társadalom iránt, amelyben a jók éhen halnak, a társadalmi kötelék szükséges voltát elismerni nem akarta. Házasságról szó se volt. Egy szép napon Vilmos, aki akkor huszonhárom éves volt, egyszerre csak azon vette magát észre, hogy nőül birja a huszéves Margitot. Mindaketten szépek, erősek és ifjak valának, egymást imádták és egymásért dolgoztak és ifju szivük tuláradt a jövőbe helyezett reménytől.

E percztől fogva uj élet kezdődött a családban. Vilmos, aki teljesen szakított az anyjával apja halála óta havonkint szerény kétszáz franknyi járadékot huzott.

A mindennapi kenyerük tehát, bárha szerényen, de biztosítva volt; ő maga pedig már megkétszerezte volt ezt az összeget vegyészeti munkái, vegyelemzései és kutatásainak ipari alkalmaztatása révén. A fiatal házaspár a Montmartre dombtető legtetején telepedett le, egy nyolczszáz frank házbért fizető házikóban, amelynek legnagyobb előnye és kényelme az a szük kertecske volt, ahol később egy deszkából összetákolt laboratóriumot lehetett fölállítani.

Leroiné csendesen vonult meg ott velük; segédkezett a ház körül, fölöslegessé tette, hogy még egy cselédet tartsanak és várta az unokákat, hogy azokat majd ő nevelje fel. És az unokák meg is jöttek, két-két évi időközben. Mindahárom fiu volt; három jól megtermett, piczi emberke, először Tamás, aztán Ferencz, végre Antal született meg. És amily teljes odaadással szentelte volt magát azelőtt az urának, a lányának és később a vejének, ép oly teljes önfeláldozással élt ezentul a boldog frigyből származott három gyermekért. Nagymama lett belőle, így hivták őt mindnyájan; nagymamája lett az egész háznak, ifjának és vénjének egyaránt. Ő volt ott maga a megtestesült ész, a bölcseség, a bátorság; ő volt az, aki szüntelen őrködött felettük, aki mindent maga vezetett, akihez minden kérdésben fordultak, akinek tanácsát mindig követték, aki osztatlan egyeduralmában mindig úgy kormányzott, mint egy mindenható anyakirályné.

Tizenöt esztendeig tartott ez az élet, a komoly, lázas munka és békés szeretet ez élete ebben a szerény kis otthonban, hol a legszigorubb takarékosság szabályozta a kiadásokat és gondoskodott a szükségletekről. Később Vilmos elvesztette az anyját és a vagyon ráeső részét örökölve, megvalósíthatta régi vágyát, megvette a házat és a kert egyik zugában téglából készült tágas műhelyt építtethetett magának, amelyre még egy emeletet emelt. Alig készült el az uj telep, ép abban a perczben, midőn az élet derüsebb szint és nagyobb méretet kezdett ölteni, ujra beköszöntött a szerencsétlenség és nyolcz napi betegeskedés után hagymáz ragadta el hirtelen Margitot. Harminczöt éves volt még csak, legidősebb fia Tamás pedig tizennégy esztendős, és Vilmos harmincznyolczéves korában özvegyi sorra jutva, magára maradt három gyermekével, a váratlan veszteség fölötti kétségbeejtő fájdalmában. Az a gondolat, hogy idegen asszonyt vigyen be ebbe a meleg, elzárkózott fészekbe, ahol sziveik oly gyengéd szeretetben egyesültek, oly elviselhetetlennek és ocsmánynak tetszett előtte, hogy elhatározta, miként soha meg nem nősül többé. Egészen elmerült a munkába, az fogja majd elcsitítani a szivét és az érzékeit. Szerencséjére a nagymama hősiesen és csüggedetlenül állotta meg a helyét és a háznak megmaradt az uralkodó királynéja. A gyermekek feltalálták benne a nevelőnőt; a kormányzót, az igazgatónőt, aki a szegénység és a hősiesség iskolájában nőtt nagygyá.

Igy mult el két esztendő s egyszerre megszaporodott a család; egy váratlan esemény közéjük cseppentette Couturier Máriát, Vilmos egy jóbarátjának anyátlan árváját. Ez a Couturier olyas lángészféle, olyan zseniális felfedező volt, aki jókora vagyont költött mindenféle rendkivüli fantasztikus eszmék megvalósítására. Hitbuzgó felesége belehalt ebbéli bánatába és Couturier, noha imádta a leányát, kit agyoncsókolgatott és ajándékokkal halmozott el, mikor ritka alkalmakkor meglátogatta, előbb nevelőintézetbe adta, aztán valami távoli nőrokonnál felejtette. Halála órájában csak olyaténkép emlékezett meg róla, hogy esdve könyörgött Vilmoshoz, vegye őt házába és adja férjhez. A szegény nőrokonnak fehérnemükereskedése volt, csődöt mondott és Mária tizenkilencz éves korában egyszerre csak krajczár pénz nélkül az utczán találta magát és egyedüli vagyonául csupán ép egészségét, bátorságát és nagy tudását vallhatta.

De Vilmos sohse engedte meg, hogy leczkéket adva járjon házról-házra, hanem magához vette, hogy segédkezzék a háztartás körül a nagymamának, aki már nem volt többé oly ruganyos és fürge és aki maga is helyeselte ezt a tervet; mert neki is jól esett az a sugaras fiatalság és az a vidám derü, amelylyel az uj családtag fölvidítja majd egy kissé ezt a házat, amely Margit halála óta nagyon is komorrá és rideggé vált. Mária lesz majd az idősebbik testvér; sokkal idősebb, semhogy a még iskolába járó fiuk nyugalmát megzavarhatná. Ő is fog dolgozni ebben a házban, ahol mindenki dolgozik. És segédkezni fog a családi körnek, mig majd akad valami derék fiu, akibe beleszeret és aki elveszi.

Öt év mult el anélkül, hogy Mária el akarta volna hagyni a boldog otthont. Az alapos oktatás, amelyben része volt, hálás talajra talált erős agyában, amely beérte azzal, hogy ime sok mindent tud. Ő maga amellett nagyon üde, nagyon romlatlan, nagyon naiv maradt; természetes egyeneslelküsége megóvta benne a szüzies tisztaságot. Emellett minden izében nő volt; semmiségekkel ki tudta magát csinosítani, s minden csekélységen el tudott mulatni, mindig jókedvü és megelégedett volt.

Igen praktikus természetü leány lévén, cseppet sem álmodozott; folyton valami munkával foglalkozott, az élettől nem követelve soha mást, mint amit ez adhatott, egy cseppet sem törődött a tulvilággal. Bárha gyengéd szeretettel emlékezett meg jámbor édesanyjáról, ki őt könyes szemekkel bérmáltatta meg legelőször abban a hiszemben, hogy ezzel az ég kapuit nyitja meg neki. Azonban mihelyt magára maradt, önmagától abba hagyott minden vallásgyakorlatot; mert nem volt csepp szüksége sem erre az erkölcsi fegyelemre, hogy tisztességes és derék leány maradjon.

Ez a bámulatos lelki egyensuly mindig amellett bizonyított, hogy neki van igaza; ez vezérelte őt és ez óvta minden veszedelemtől.

Ezért hallgatott legszivesebben a saját ösztöne sugallatára és derüs mosolyával azt szokta mondani, hogy ez még mindig a legjobb tanácsadója. Két izben utasította vissza a neki tett házassági ajánlatokat, és midőn Vilmos a második alkalomnál erősen rábeszélte, Mária leplezetlen meglepetéssel kérdezte, vajjon terhére van-e már neki a háznál? Ő maga nagyon jól érzi magát nála, és megszolgálja az ottlétét. Minek hagyná el tehát az otthonát; minek tenné ki magát annak, hogy kevésbbé boldog legyen másutt, miután senkibe se szerelmes?

Lassan-lassan aztán a Vilmos és Mária közt való házasság lehetőségének eszméje fogamzott meg a lelkekben és igen czélszerü és okos dolognak itélték. Valóban misem lehetne ennél okosabb és mindnyájukra nézve előnyösebb. Hogy Vilmos meg nem nősült, az egy fiainak hozott áldozat volt, mert attól félt, hogy idegen nőt hozva a házába, talán megbontaná a család szeretetteljes békéjét és örömét. És ime most akad egy nő, aki gyermekeinek máris pótolja az anyját és akinek viruló ifjusága megzavarta Vilmos szivének nyugalmát. Ép, erős ember volt még és mindig azt vallotta, hogy nem jó, ha az ember egyedül van; ámbár a tudományos munkálkodás iránti szenvedélyében eleddig nem sokat szenvedett az özvegység kellemetlenségei miatt. Azonban a korkülönbség visszariasztotta őt és ő hősiesen távol tartotta volna magát és fiatalabb férjet keresett volna a leánynak, ha három fia, valamint a nagymama össze nem esküdnek az ő boldogítására és nem buzgólkodnak e frigy létesítésén, amely arra látszott hivatva, hogy szorosabbra füzze a családi kötelékeket és uj tavaszt derítsen az egész házra. Ami Máriát illeti, ő oly forró hálával és benső meghatottsággal adózott Vilmosnak azért a bánásmódért, amit iránta öt esztendőn át tanusított, hogy első szóra rögtön beleegyezett, őszinte ragaszkodásának lángoló fellobbanását szerelemnek vélve. Aztán meg tehetett-e volna ennél okosabbat? Alapíthatott-e volna biztosabb boldogságot igérő jövőt ilyen viszonyok között? Ez a házasság, amelyet ide s tova már egy hónap óta beszéltek meg és határoztak el, a jövő tavasz április végére tűzetett ki.

Midőn Péter leszállt a lóvonatról és felsietett a St. Eleuthére-utczába vezető töméntelen lépcsőfokon, újra megszállotta őt az a kényelmetlen érzés arra a gondolatra, hogy most be kell hatolnia a mumus kéteshirü házába, hol bizonyára minden, amit lát, izgatni és bántani fogja. Aztán meg minő aggódó, nyugtalan izgalomban fogja őket találni arra a levélre, amit Zsófi tegnap este vitt oda, tudatva velük, hogy az apa nem jő haza? És mégis amint feljutott az utolsó lépcsőkre és aggódva vetette fel a fejét, a kis ház messziről, ott fönn a magasban, valami végtelen nyugalom és béke tanyájának látszott a ragyogó téli verőfény sugárhálójában, mely melegen bogozta magába, mintha szeretetteljes beczézgetéssel akarná átölelni.

A kert ódon falából egy kis ajtó nyilott ugyan a St. Eleuthére-utczára, ép szemközt a Sacré-Coeur bazilikába vezető széles uttal, hanem aki e házba akart jutni, annak meg kellett kerülnie az épületet és fel kellett mennie a Tertre-térig, ahová a ház homlokzata és kapuja nézett.

Gyermekek játszadoztak a ház előtti téren, amolyan kis vidéki városra emlékeztető sovány fákkal beültetett négyszögön, amelyet szatócs, pék és zöldségárus igénytelen kis boltocskái szegélyeztek. A tér baloldali sarkán fehérlett a tavaszszal ujonnan kimeszelt derüs ház öt ablakos homlokzata, amely mindig kihaltnak látszott; mert a tulajdonképeni élet a kertre néző tulsó oldalon lüktetett, amely Páris óriási látókörére nyilott.

Péter végre ráfanyalodott és megnyomta a kapu aranyként fénylő rézcsöngetyüjét. Csengő, messzehangzó hanggal szólalt meg az. De nem nyitották ki mindjárt a kaput és Péter épen másodszor készült csöngetni, midőn az ajtó egyszerre csak feltárult és ő bepillanthatott a hosszú, folyosóba, amelynek végében, a ház tulsó oldalán, a téli verőfényben kilátás nyilott Párisra, tetőinek határtalan tengerével.

És e végtelenbe terjedő háttér keretében egy körülbelül huszonhat éves lány állott előtte egyszerü fekete szövetruhában, mit kék háziköténye félig eltakart és könyökön fölül visszahajtott ujakkal, amelyekből hevenyében leszárított viztől nedves karjai és kezei fehérlettek elő.

Egy pillanatig a meglepetés feszültsége állott be. A fiatal lány, aki mosolyderüs arczczal sietett volt a kapuhoz, elkomolyodott az ellenséges csuha láttára. Erre a pap szükségesnek látta, hogy bemutatkozzék.

- Én Fromont Péter abbé vagyok. - A lány ajkára rögtön visszatért a szives üdvözlés mosolya.

- Ah, bocsánatot kérek, uram! Megismerhettem volna, mert egyszer láttam, hogy ön erre jártában köszönt Vilmosnak.

A lány Vilmost mondott. Tehát ez Mária. És Péter meglepetten nézett rá, mert teljesen elütőnek találta attól a képtől, amit magának róla alkotott. Mária nem volt magasnövésü, de inkább középtermetü erősen kifejlett alak; csipője széles, keble telt, nyaka bámulatos szép.

Könnyed, egyenes tartásán és járásán szinte meglátszott az, hogy egészséges, erős, izmos és erejének tudatában és érzetében levő imádásraméltó nő. Hófehér arczbőrü barna lány volt, akinek homlokát gyönyörü fekete hajkorona diszítette, amelyet hanyagon, minden bonyolódott és kiszámított kaczérság nélkül kontyba fésült. És a sötét hajfonadékok alatt erőteljes élet lüktetett a nagy intelligencziára valló homlokban, a finom metszésü orrban és a vidám, derüs szempárban; mig arczának kissé teltebb és zömökebb alsó fele, a komolyságról tanuskodó erős áll és duzzadt, telt ajak, szelid szivjóságát hirdették. E világról való, igazi földi nő volt, aki minden elvárható női odaadással és szerelemmel kecsegtetett. Igazi hitvestárs.

Péter ez első találkozás alkalmával tulságosan, szinte bántóan egészségesnek találta; önmagában megbizó lelki nyugalma kelleténél is derüsebbnek tetszett neki, amint sürü, tömött hajkoronájával, ártatlanul pőrére vetkezett remekidomu karjaival előtte állott. Visszatetszett neki, izgatta, mint valami más világból való, a többiektől egészen különváló lény, aki teljesen idegen előtte.

A fiatal leány arczkifejezése rögtön megváltozott, elkomolyodott ujra és nagy sietve vezette be őt a folyosóra. Aztán, miután a kapu rájuk záródott, megszólalt:

- Ön hirt hoz felőle... Bocsánatot kérek, hogy így fogadom. A cselédek ép most szappanozták be a fehérnemüt és én most a hátuk mögött meg akartam győződni róla, vajjon jól végezték-e a dolgukat? Ismételve bocsánatot kérek, hogy idevezettem, de kegyeskedjék egy pillanatra ide besétálni. Tán jobb, ha először én tudok meg mindent.

Balra, a konyha melletti helyiségbe vezette, amely mosókonyhául szolgált. Egy nagy sajtár szinültig tele volt szappanos vizzel, és a faczövekekre teregetett fehérnemüből csurogva csepegett a viz.

Péter erre egyszerüen elmondta a valót, hogy a fivére sebet kapott a kézcsuklyóján egy szerencsétlen véletlen folytán; ő a robbanás szemtanuja volt, Vilmos tehát nála keresett menedéket Neuillyben és azt óhajtja, hogy hagyják ott békében felépülni és el se látogassanak hozzá. Mialatt ezt elmondta, szavainak hatását figyelemmel kisérte Mária arczán, amelyen eleintén rémület és részvét tükröződött; aztán pedig nyugalmat erőszakolt magára, hogy megcsillapodva, józanul itélhesse meg a helyzetet. Végre azt mondta:

- Tegnap esti levele majd megfagyasztotta a vért ereimben; biztos voltam benne, hogy valami baj történt. No, de hát hősiesen bele kell törődnünk és nem szabad mások előtt mutatni, hogy aggódunk. A kézcsuklyóján sebesült meg, de ugyebár, nem komoly seb?

- Nem. Csakhogy azért mégis olyan természetü seb, amely nagy óvatosságot és ápolást követel.

Mária erősen nézett Péter szeme közé, őszinte, nagy szemeinek nyilt tekintetével, amely Péter lelke mélyébe hatolt, hogy legtitkosabb rejtekeit kifürkészsze. Szembeszökően meglátszott rajta, hogy nagynehezen fojtja csak vissza az ajkára tóduló száz meg száz kérdést.

- Ennyi az egész, baleset következtében megsebesült. Nem bizta meg önt azzal, hogy részletesebben mondja el nekünk a történteket?

- Nem, ő egész egyszerüen azt akarja csupán, hogy önök ne aggódjanak miatta.

Mária erre nem faggatta tovább; hanem mint engedelmes nő tiszteletben tartotta Vilmos akaratát és megelégedett azzal, amit ő nekik a család megnyugtatására üzent, anélkül, hogy csak igyekezett is volna bővebbet megtudni. És valamint reggel is, ujra hozzáfogott a házi teendőkhöz, holott lelkében a tegnap esti levél keltette titkos rettegés dult, - úgy most is visszatért nyugodt, csendes erőre valló arczára a látszólagos lelki vidámság kifejezése és szemeiben ujra felragyogott a bátor elszántságot hirdető ragyogó sugár.

- Vilmos, - szólalt meg Péter ujra - egyetlen egy megbizást adott csupán, hogy adjam át Leroiné asszonynak ezt a kis kulcsot.

- Jól van, nagymama itt van és különben is szeretném, hogy a gyerekek lássák önt... Majd bevezetem önt.

Most, hogy kissé megnyugodott, jól megnézte Pétert amolyan leplezetlen, jóakaró kiváncsisággal, amelybe némi szégyenkező szánalom is vegyült. Üde, fehér, gömbölyü karjai, melyekből az ifjuság illata áradt, még mindig fedetlenek voltak. Ártatlan nyugodtsággal, cseppet se sietve, hajtotta le a ruha ujjait. Aztán levetette a nagy kék kötényt és láttatta gömbölyded idomainak erőteljes szépségét, amely egyszerü fekete ruhájában egészen érvényre jutott. Péter csak elnézte; semmikép se tetszett neki ez a leány és ámbár maga se tudta mért, valami fellázadt a lelkében, amidőn oly mesterkéletlennek, oly egészségtől duzzadónak és oly derekasnak látta Máriát.

- Szabad kérnem, abbé ur, tessék utánam jönni, a kerten kell végigmennünk.

A háznak földszint, a folyosó átelleni oldalán, szemben a konyhával és a mosókonyhával, két nagy terme volt; a könyvtár, mely a Tertre-térre nyilt és az ebédlő, melynek ablakai a kertre néztek. Az első emelet négy szobája apa és fiu hálószobái voltak. A kert pedig, amely azelőtt is elég szükecskére volt szabva, most már csak amolyan homokos udvarrá zsugorodott a tág vegyműhely felépítése folytán, mely a terület legnagyobb részét elfoglalta. Noha a vegyműhely terjedelmes volt, a hajdani fasürüségből két terebélyes, vén, mohos és görcsös törzsü szilvafa úgyszintén egy óriási, nagy termőerejü orgonabokor-csoport maradt meg, mely tavaszszal teljesen virágba borult. És ezen orgonabokor tövében Mária magának egy jókora virágágyat tartott fön, hol kedvtelésből néhány rózsafát, rezedát és szegfüt nevelt és ápolt.

Egy kézmozdulatával rámutatott a fekete szilvafákra, az orgonabokrokra és rózsafákra, amelyeken még alig-alig zöldelt egy-egy gyenge tavaszi rügy; a szabad természetnek e kicsiny zugára, amely még téli álmát aludta.

- Mondja meg Vilmosnak, hogy épüljön föl gyorsan és legyen már itt rügyfakadáskor.

Aztán, mivel Péter e perczben épp az arczába nézett, hirtelen elpirult. Nála gyakori volt ez az önkéntelen, megokolatlan, hirtelen pirulás, amely, mert a legártatlanabb szó is biborrá gyujtotta az arczát, kétségbeejtette őt. Roppant nevetségesnek tartotta azt, hogy így fölhevül, mint valami dőre kis leányka, holott benne oly bátor sziv dobog. Csakhogy az ereiben lüktető tiszta női vér megőrizte veleszületett természetes szüziességének finom érzékenységét.

Valószinüleg azért pirulhatott el, mert attól félt, hogy a pap előtt ugy tünhetett föl, mintha a férjhezmenetelére czélozna, midőn a tavaszt emlegette.

- Méltóztassék besétálni, abbé ur. A gyerekek ép itt vannak mind a hárman.

Ez egy igen tágas, ötméter magasságu, téglapadlózatu terem volt, kopasz, aczélszürkére festett falakkal. Sugaras fényhálózat, meleg napsugárfürdő langyos hullámai öntötték el a legtávolibb zugát is, beáradva a délre néző, Páris határtalan látóképére nyiló ablaksor hatalmas üvegtábláin. Nyáron lebocsátották a nagy faredőnyöket, hogy a tikkasztó hőségü napok tulságosan perzselő hevét tompítsák. Ebben a teremben tartózkodott az egész család reggeltől estig, szakadatlan munka szoros és gyöngéd közösségében együvéforrva. Mindenki kénye-kedve szerint helyezkedett el benne, mindegyiknek megvolt a maga kiválasztott helye, ahol a többiektől teljesen elkülönítve, a munkájába elmélyedhetett.

Első sorban az apa foglalta el a terem felét a maga vegyműhelyével, a nagy kemenczével, a kisérletezéseire szükséges asztalokkal és a műszerek felállítására szánt polczokkal, az üvegajtós faliszekrényekkel, melyek zsufolásig meg voltak rakva palaczkokkal és retortákkal. Mellette Tamás, a legidősebb fia, kis kovácsműhelyt, egy üllővel és furógéppel felszerelt, teljesen berendezett gépészműhelyt állított föl; mivelhogy ő mekanikus mesterembernek készült, csakis azért, hogy ne legyen kénytelen az apját elhagyni, hanem mint szerény munkatársa, segítségére lehessen bizonyos munkákban. A terem másik zugában a két fiatalabbik: Ferencz és Antal, békés egyetértésben fértek meg egy hatalmas asztal két oldalán, kartonok, forgatható könyvpolczok és irattartók egész halmaza közepett.

Ferencz nyerte volt el az egyetemi pálmát és mint első eminens jutott be a tanárképző intézetbe, ahol jelenleg vizsgára készült, Antal pedig, aki a klasszikai tanulmányokat utálta, egyedül a rajzolás szenvedélyének hódolva, testestől-lelkestől a fametszésnek szentelte idejét. Az ablak mellett pedig ép a betűző nap legragyogóbb sugárözöne közepett ott állott Máriának és a nagymamának a varróasztala, tele himzésekkel és kézimunkákkal. Finom szövetekkel és kényes apróságokkal zsufolt kis zúg volt ez, mely ott ékeskedett a mindenütt halomra gyült szerszámok, vaskos könyvek kissé durva egyvelege közepett.

Mária csengő hangján, amelyet nyugodt vidámságra erőltetett, odaszólott nekik:

Gyerekek! Mennyi gyengéd ifju anyaiság rezgett e szóban, midőn azokhoz a felnőtt ifjakhoz fordult, akiknek nénjeként tekintette volt magát hosszú éveken át. Tamás huszonhárom éves korában valóságos óriás volt; nagy szakállt eresztett már és magas homlokával, erős arczával meglepően hasonlított az apjára. Kissé nehézkes mozdulatu és lassu felfogásu, hallgatag, sőt kissé zord és félénk természetü fiu volt, aki gyermeki szeretetében örült e kézi ügyességet igénylő foglalkozásnak, amely őt a mester rendelkezésére álló egyszerü kézművessé avatta. Ferencznek, nálánál két évvel fiatalabb öcscsének, arcza finomabb metszésü volt ugyan, de termetre majdnem egyformák voltak; neki is ugyanoly magas volt a homloka, ugyanoly határozott metszésü a szája. Az egészség és erő vegyüléke lüktetett benne, amelyben a tudományos tanárjelölt finomult lelki élete csupán a szemek élénkebb, értelmesebb tüzéről volt felismerhető. A legfiatalabb pedig, Antal, akinek tizennyolcz éves ifjui megjelenése egy hajszálnyival se volt kevésbbé erőteljes a bátyjáénál; szakasztott olyan szép és majdnem oly megtermett volt. Az anyjától örökölt szőke hajával és végtelenül szelid, álmodozva elmerengő kék szemével különbözött mégis tőlük. Mikor még fiatalabbak voltak és a Condorcet liczeumba jártak, nagynehezen lehetett őket egymástól megkülönböztetni: csupán a termetükről lehetett rájuk ismerni; akkor is csak úgy, ha korfokozat szerint állították őket egymás mellé. Még most is könnyen össze lehetett őket téveszteni, ha nem voltak együtt mind a hárman, hogy észre lehessen venni rajtuk azokat az elütő egyéni vonásokat, amelyek az élet folyamán mindegyiküknél erősebben érvényesültek.

Amidőn Péter belépett, mind a hárman oly mélyen el voltak merülve a munkájukba, hogy nem hallották az ajtó nyilását. És Péter újra meglepődött azon a bámulatos önfigyelmen és lelkiszilárdságon, amelyet az elébb már Máriánál is megbámult, hogy még a legsajgóbb aggodalom közepett is hozzá tudtak fogni a mindennapi munkához. Tamás munkás-zubbonyában nagy gonddal fürészelgetett egy darab rezet ügyes és kérges kezeivel; Ferencz iróasztala fölé hajolva határozott, nagy vonásokkal irogatott; mig az asztal másik végében Antal finom vésővel a kezében egy képes lap számára készülő fametszeten dolgozott. Mária csengő hangjának hallatára felvetették fejüket.

Erre mind a hárman egyszerre felugrottak és abbahagyva munkájukat, közelebb léptek. Mind ott állottak, korfokozat szerint oly bámulatosan hasonlítva egymásra, hogy valami hatalmas és erős óriás család ivadékainak látszottak. És abban a perczben, amidőn szó volt az apjukról, egyszerre megérződött rajtuk, hogy lelkeik összeolvadnak, együvéfüződnek és hogy hatalmas mellükben most már csak egy és ugyanaz a sziv dobog.

Ugyane pillanatban a dolgozóterem hátterében egy ajtó nyilt és a nagymama jelent meg a küszöbön, a dolgozóterem fölött levő emeleti szobájából lejövet, ahol ő Máriával együtt lakott. Egy matring pamutért ment fel csak az imént a szobájába és most merőn bámult a papra, nem tudva azt, mi járatban lehet itt.

- Ez az ur Fromont abbé, Vilmos öcscse, aki Vilmos megbizásából látogatott el hozzánk.

Péter maga is nagy érdeklődéssel szegezte rá vizsga szemét, mert meglepődött azon, hogy hetven éves korában még ilyen egyenes tartásu, szivós, életerőtől duzzadó nőnek látja. Kissé megnyult arczán hajdani szépségeinek nyomai a komoly női báj lebilincselő varázsában nyilatkoztak meg; fiatalos tüz izzott barna szemeiben; szintelen ajkai, amelyek közül teljes ép fogsora fehérlett, megőrizték határozott, szilárd metszésüket.

Csupán néhány ezüst hajszál fehérlett ósdi divatra fésült fekete hajfonadékai között. Orczái pedig az idők folyamán virágsziromként elfonnyadtak; mély, szimmetrikus ránczok szelték keresztül-kasul, melyek arczkifejezésének valami különös előkelő nemességet, azt a fönséges anyakirálynői előkelőséget kölcsönözték, amelyet megjelenése és örökké fekete gyapjuruhába öltözött magas szikár alakja magán viselt még akkor is, még ha a legdurvább munkákat végezte is.

Péter meglepődve azon, hogy az öreg asszony eltalálta a valót, ujra elbeszélte az egész történetet.

- Igen, a kézcsuklóján esett egy seb. De nem kell valami közvetlen komoly veszedelemtől tartaniok.

Péter ugyanis érezte, hogy a három fiun aggódó rémület borzong át; mindhármuk egész valója abban a vágyban összpontosult, hogy apjuk védelmére, segítségére siessenek. Az ő kedvükért keresett vigasztaló, reménynyel kecsegtető szavakat.

- Nálam van Neuillyben. Gondos ápolás mellett remélhetőleg nem fog beállani semmi komplikáczió. Azért küldött ide, hogy megmondjam önöknek, ne aggódjanak miatta egy cseppet sem.

Nagymama a legkisebb nyugtalanságot sem árulta el. Nagyon higgadt volt: szinte olybá tünt föl, mintha olyasmiről értesülne csupán, amit már előre tudott. Sőt úgy tetszett, mintha megkönnyebbülne a lelke, mintha megszabadulna valami titkos, gyötrelmes rettegéstől, amelyről senkinek se szólt.

- Ha önnél van, uram, akkor mindenesetre a lehető legjobb helyütt van és minden veszélytől ment. Tegnap esti levele, amely nem magyarázta meg nekünk, micsoda ok tartja őt távol tőlünk, meglepett bennünket és előbb-utóbb némi aggodalom is ébredt volna bennünk... De most minden rendben van.

A nagymama meg a három fiu ép oly kevéssé faggatták őt bővebb magyarázatok miatt, mint Mária. Péter az asztalok egyikén észrevette a reggeli lapokat, amelyek kitárva ott hevertek és csak úgy hemzsegtek a merényletről beszámoló tudósításoktól. Biztosan olvasták és azért remegtek, hogy az apjuk valahogy kompromittálva ne legyen e rettenetes esemény folytán. De vajjon mit tudtak ők? Salvatról nem tudhattak semmit; nem tudták egybefüzni a váratlan körülmények előre nem látható lánczolatát, amely a találkozást és később a sebesülést maga után vonta.

A nagymama kétségkivül többe van beleavatva. Hanem Mária, meg a három fiu nem tudtak semmiről; ők még sejteni se merték volna a valót. A hódolatteljes tisztelet és gyengéd szeretet minő hatalmas ereje nyilatkozott meg az apába vetette föltétlen és ingathatatlan bizalomban, e derüs nyugalomban, amely megszállta őket, mihelyt az apa azt üzente nekik, hogy ne aggódjanak miatta.

- Asszonyom, - szólalt meg Péter ujra - Vilmos arra kért, hogy adjam át önnek ezt a kis kulcsot és juttassam eszébe, hogy az esetre, ha őt baj érné, tegye meg azt, amivel önt megbizta.

Az öreg asszony alig rezzent össze, midőn átvette a kulcsot és egyszerüen, mintha egy beteg legmindennapibb fogadalmáról lett volna szó, ezt válaszolta:

- Jól van, mondja meg neki, hogy úgy lesz, ahogy kivánja. Tessék helyet foglalni nálunk, uram!

Péter ugyanis mindeddig állva maradt volt. El kellett fogadnia a kinált ülést, noha kényelmetlen feszélyezettség tartotta még mindig fogva a lelkét. Azon volt, hogy ez észre ne vevődjék rajta ebben a házban, ahol ő tulajdonképpen családja körében volt. Mária, aki munka nélkül nem tudott meglenni, megint valami himzésbe fogott bele, ama finom tűfestések egyikébe, amelyet egy nagy kelengye- és fehérnemü-czég számára készített, mert makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy - amint nevetve szokta mondani, - legalább a zsebpénzét maga keresse meg. A nagymama is régi megszokásból, amelyhez még vendégek jelenlétében is hű maradt, ujra folytatta az örökös harisnyakötést, amely czélból lehozta volt magának a szükséges pamutot. És úgy Ferencz, mint Antal, visszatérve iróasztalukhoz, letelepedtek régi helyükre; csupán Tamás támaszkodott állva az ő csavargépjéhez.

Mária időt se engedve Péternek, hogy válaszoljon, hirtelen fölvetette a fejét.

- Nem, nem, apa megtiltja, hogy valaki elmenjen hozzá látogatóba; mert ha ránk esetleg leselkednek és nyomon követnének, az ő menedékhelye is el volna árulva. Ugy-e bár, abbé ur?

- Tényleg okosabb lesz, ha önök lemondanak a viszontlátás öröméről, mig ő maga visszajöhet ide. Az egész csak két-három hét kérdése.

A három fiu erre nem feszegette tovább a dolgot s beletörődött abba a titkosan őrlő nyugtalanságba, amely az egész idő alatt fogja eltölteni majd a lelküket; hősiesen mondtak le erről a látogatásról, amely nekik oly nagy örömet okozott volna. Lemondtak róla, mert apjuk így parancsolta és mert ettől függött talán apjuk sorsa és élete.

- Akkor hát, - szólalt meg Tamás, - legyen oly szives, abbé ur és mondja meg neki, hogy én, mihelyt itt szünetelni fog a munka, rögtön a gyárba szándékszom visszatérni, hol kényelmesebben tudom folytatni azokat a kisérleteket, amelyekkel jelenleg foglalkozom.

- És kegyeskedjék neki részemről ismételten kijelenteni, - tette hozzá Ferencz, - hogy ne aggódjék az én szigorlatom miatt. Kitünően indul. Majdnem biztos vagyok a sikerben.

Péter megigérte, hogy semmit se felejt el. Mária pedig mosolyogva vetette fel a szemét és Antalra nézett, aki elmerengve hallgatott.

- De igen; azt, hogy te nagyon szereted őt és hogy jőjjön haza hamar, hogy boldogíthassad.

Mindnyájan elmosolyodtak. Mária maga is igen fesztelenül mutatta a jövendőbe vetett bizalom csendes és nyugodt örömteliségét. Boldog, vidám szeretet füzte őket egymáshoz. Még a nagymama fakó ajkai is komoly mosolyra derültek; mert ő is örült annak a boldogságnak, mit az élet igérni látszott számukra.

Péter ott akart maradni még néhány perczig. Beszélgetésbe elegyedett velük és csodálkozása nőttön-nőtt. Egyik meglepetés a másik után érte ebben a csendes otthonban, ahol a legelzüllöttebb, legkétértelmübb életet, az erkölcsi törvények ellen való fellázadás romboló káoszát vélte feltalálni.

És ime, oly gyöngéd, szeretetteljes vidámságra, oly hatalmas fegyelemre akad, hogy szinte kolostori komolyság és puritánság jellegét adta e háznak, amelynek szigorát csak a fiatalság derüs vidámsága enyhítette.

A fényes napsugárözöntől langymeleggé hevített tágas termen megérezte a munkásság és a béke illatát. De legjobban meglepte őt a szigoru nevelés, a lelkek és szivek hősiessége. Ezek a fiuk, akik anélkül, hogy személyes érzelmeikből egy parányit is elárulnának, anélkül, hogy megengednék maguknak apjuk tetteinek megbirálását, belenyugosznak abba, amit az apa üzen nekik és mindennapi teendőikhez visszatérve, némán, sztoikusan várják az események továbbfejlődését! Ennél egyszerübbet, magasztosabbat, méltóságteljesebbet képzelni se lehet! Hát még Máriának, meg a nagymamának mosolyderüs hősiessége, akik mindaketten a vegyműhely fölött alusznak, hol a legrettenetesebb robbanószerek vannak halomra gyüjtve, amelyek minden pillanatban a bekövetkezhető robbanás örökös veszedelmével fenyegetik őket!

Bár ez a bátorság, ez a rend, ez a méltóságteljes magaviselet Pétert meglepték; azért szivét meg nem hatották. Nem volt oka panaszra. Ha nem is szeretetteljes, de kifogástalan fogadtatásban részesült náluk, ámbár eddig csak egészen idegen papnak tekintették. Mindamellett ellenséges indulattal viseltetett irántuk; mert lelkét fellázította az a tudat, hogy ő itt oly légkörben van, hol lelki kinjainak egyikét se osztják, sőt nem is sejtik. De hát mit tesznek ezek az emberek, hogy ilyen nyugodtak és ilyen boldogok? Vallási hitetlenségük, a tudományba vetett egyedüli hitük mellett hogyan lehetséges ez, midőn szemtől-szembe látják a rettentő Párist, amint mély nyomorának és ezer igazságtalanságának határtalan háborgó tengerét kitárja előttük? Megfordult és kitekintett a hatalmas ablaktáblákon, amelyeken át kilátás nyilott a végtelenségbe vesző, mindig szemük előtt levő és óriási életerőtől lüktető Párisra.

A téli délután ez órájának rézsutosan letünő napsugaraiban csillogó fényporködben uszott az egész város, mintha a menybolt égi dicsfényében elrejtett, láthatatlan szántóvető teli marokkal szórta volna ezt a szerteporzó fénymagot, amelynek aranyözöne mindenüvé lecsapódott és teljesen elborította ez óriási barázdás térséget.

A tetők és szobrok végtelen khaosza e perczben egyetlenegy nagy, hatalmas szántóföldnek látszott, amelyen valami óriás ekéje vonta végig barázdáit. És Péter lelkében minden kéjelmetlen érzésen felülkerekedő, legyőzhetetlen remény, ösztönszerü sejtelem támadt, amint azon tünődött, vajjon nem-e a jónak magvai ezek, vajjon az isteni napfény nem veti-e el a világosságot Páris talajába, hogy belőle sarjadjon fel a jövő nagy aratása, a jog és igazság ama fönséges aratása, amelyről ő már lemondott.

Végre fölkelt és azzal az igérettel távozott, hogy rögtön ide fog sietni, ha rosszra találnának fordulni a dolgok. Mária kikisérte az utczára vezető kapuig. Hirtelen ujra kicsattant az arczán a vér, az a kislányos pirulás, amely őt annyira bosszantotta; orczái biborra gyultak, midőn bucsuzáskor ő is szeretetteljes üzenetet akart küldeni a sebesültnek. De azért bátran kimondotta a szót és vidám, szelid szemeivel nyiltan tekintve a pap szeme közé, így szólt:

Három nap telt el így. A neuillyi kicsiny házikóban Vilmos forró lázban égő testtel hevert vánkosán. Gyötrő türelmetlenség emésztette minden reggel, amikor megérkeztek a hirlapok. Péter eleinte megkisérlette ugyan, hogy a lapokat keze alól eltegye; de látva azt, hogy fivére ekkor még izgatottabb, azt tette, hogy saját maga olvasott fel neki mindent, amit a merényletről irtak, az uj meg uj hirek valóságos özönét, amely ki nem apadt a lapok hasábjain.

Soha még ilyen gátat nem ismerő, szenvedélyes áradat nem viharzott föl a sajtóban. Maga a Globe, amely rendesen oly komoly, oly tartózkodó, oly óvatos volt, ez egyszer szintén nem ismert mérsékletet, hanem a túlzásig vitt részletes tudósítás őrjöngő hóbortjának hódolt. Hát még a kevésbbé kényes, tartózkodást és mérsékletet nem ismerő lapok, különösen a »Népszava«; hogy kiaknázták ezek a közönség lázas érdeklődését, hogy rémítették és izgatták az utcza népét, csakhogy a lapjuk minél több példánya keljen el! Minden reggel valami ujabb rémmesével, valami még borzalmasabb történettel kedveskedtek, hogy földulják a kedélyeket. Azt hiresztelték, hogy Duvillard báró naponta durva hangu fenyegető leveleket kap, amelyekben azt tudatják véle, hogy meg fogják ölni a feleségét, a fiát, a leányát, hogy levegőbe röpítik a palotáját; olyannyira, hogy a palotát éjjel-nappal polgári ruhába öltözött rendőrkémek serege rajzotta körül.

Máskor meg hajmeresztő történetet meséltek a Madeleine templom mellett való kanálisról, ahova anarkisták bujtak volna el és aknát fúrtak az egész városrész alatt, ahova hordószámra szállították a lőport, egy óriási tüzhányót teremtve, amely maholnap eltemeti Párisnak a felét. Vagy pedig nagy garral hirdették, hogy egy óriási nemzetközi összeesküvés fonalára akadtak, amelynek hálója befonja egész Európát, a legsötétebb Oroszország határától le Spanyolország legdélibb csucsáig és amelynek kitörésére Francziaország fogja megadni a jelet, amidőn majd három napig tartó mészárlás fog dühöngve pusztítani; a boulevardokat a mitrailleuse fogja végigsöpörni és a vért hömpölygő Szajna habja biborosan piroslik. A sajtó e szép, dicső és szellemes munkálkodása révén szörnyü rémület uralkodott az egész városban; a megszeppent idegenek seregesen szöktek meg a szállodákból. Egész Páris olyan volt, mint valami óriási tébolyda, ahol a legbalgább képtelenségek is hitelre találtak.

De nem ez okozta Vilmos rettegését. Ő csupán Salvat miatt aggódott és rettegve leste, hogy minő uj meg uj nyomokon járnak a lapok. Salvatot eddig nem fogták el még; sőt eleddig még egyetlen egy hirlaptudósítás se jelentette, hogy nyomára akadtak volna; hanem egyszerre csak Péter a lapok valamelyikében egy kis megjegyzést olvasott, amelynek hallatára a sebesült elsápadt.

- Nini, úgy látszik, hogy a Duvillard palota kapualjának omladékai között egy szerszámot, holmi vésőt leltek, amelynek nyelén a Grandidier névre, egy hires gyáros nevére, bukkantak. Ma ezt a Grandidiert a vizsgálóbiró elé idézték.

- No, most helyes nyomon haladnak. Bizonyosan Salvat ejtette le. Mielőtt hozzám jött napszámba, Grandidier gyárában dolgozott... És Grandidier utján kitudódik majd minden; most már csak a megtalált fonalat kell követniök.

Péternek eszébe jutott a Grandidier-gyár, amelyről Montmartreban említést tettek volt és ahol Tamás, Vilmos legidősebb fia, a gépész, dolgozni szokott még néha, miután ott végezte volt tanoncz-idejét. De még mindig nem mert kérdéseket intézni a bátyjához; érezve azt, hogy annak rettegő gyötrelme milyen komoly, milyen fenkölt, milyen ment a saját személyét féltő aljas, hétköznapi aggodalomtól.

- Igaz, hisz azt mondtad, - szólalt meg Vilmos, - hogy Tamás az én távollétem alatt ott szándékozik dolgozni a Grandidier gyárban, amaz uj motor érdekében, amelyen most töri a fejét és amelynek szerkezetét már félig-meddig kieszelte. És ha ott rendőri nyomozást indítanak meg, szinte látom, hogy őt is kérdőre vonják majd; ő meg nem akar válaszolni, mert félti a titkot... Feltétlenül kell hogy értesítsük, még pedig rögtön.

Péter készségesen ajánlkozott is erre, anélkül, hogy Vilmos nyilt szavakba foglalta volna e kivánságát.

- Ha akarod, fölkeresem Tamást ma este a gyárban. Tán tudok egyuttal Grandidier urral is beszélni; akkor legalább meghallom, mit vallottak ma a vizsgálóbirónál és milyen stádiumban van az ügy.

Vilmos könyes szemekkel, forró kézszorítással köszönte meg Péter testvéri szeretetét.

- Igen, igen, kedves öcsém, tedd ezt; ez nagyon okos és helyes cselekedet lesz.

- Annál is inkább, - folytatta a pap - mert ma úgyis el akartam menni Montmartreba. Egy kinos gondolat gyötör, amelyről neked nem is akartam szólni. Ha Salvat megszökött, akkor bizonyára magára hagyta az asszonyát meg a gyermekét. A merénylet napjának reggelén olyan nyomorban, olyan szükségben láttam szegényeket, hogy majd megszakad a szivem, ha eszembe jutnak ezek a szegény, elhagyatott teremtések, akik most talán éhen halnak. Ha a férfi odább állt, az asszony meg a gyerek éhen veszhetnek.

Vilmos, akinek jobbja még mindig görcsösen kulcsolta át Péter ujjait, még forróbban szorította meg a kezét és reszkető hangon rebegte:

A füzfa-utczai omlatag ház, a nyomor és szenvedés ez ocsmány hajléka, mélyen bevésődött Péter emlékezetébe, mint valami undok csatorna, amelyben Páris szegényei haldokolnak. És midőn aznap délután ujra arrafelé vette utját, ugyanabban az állapotban találta, mint a multkor; ugyanaz a ragadós pocsolya, ugyanazok a szemétdombok mocskolták be az udvart; a sötét, büzös és nedves lépcsőkből ugyanannak az elhagyatottságnak és ugyanannak az inségnek büzös lehellete gomolygott föl.

Télen, amikor a belváros szép utczái felszikkadnak és megtisztulnak, a nyomorultak városrészei amott lenn borusak és sárosak a nyomorultak szánalmas hadának szakadatlan járáskelése folytán.

Ismerve a járást, Péter a Salvat lakásához vezető lépcsőn haladt fel fülszakgató gyereksirás lármája közepett. Az apró jószágok ordítoztak és sikoltottak; aztán egyszerre elhallgattak, mire siri csend borult az egész épületre. Péter lelkén átczikázott a szegény öreg Laveuve emléke, aki a földön fetrengve halt meg ott, mint valami sövényaljon megdöglő kutya és ez az emlék megfagyasztotta ereiben a vért.

Hideg borzongott át egész valóján, midőn Salvaték ajtajához ért és kopogtatására néma, siri csend válaszolt. Egy lehelet se lebbent, egy lélek se jött elébe.

Ujra kopogtatott, és minthogy még most se mozdult meg semmi, azt hitte, hogy nincs odahaza senki. Tán elvitte volt Salvat innen az asszonyt, meg a gyereket; tán idegenbe követték őt, ahol valami viskóban huzódnak meg. De a dolog mégis meglepte, mert a szegény ember nem szokott költözködni; inkább ott hal meg, ahol szenvedett. Halkan kopogtatott harmadszor is.

A mély csendben végre halk nesz, könnyü léptek zaja hallatszott. És egy igen vékony gyermekhang szólalt meg félve, habozva.

Ujra mély csend állt be, semmi sem mozdult. Rövid habozás és tanakodás követte.

Ez egy csapással véget vetett minden habozó bizonytalanságnak; az ajtó megnyilt és a kis Céline beengedte a papot.

- Bocsánatot kérek, abbé ur; de a mama elment és a lelkemre kötötte, hogy senkit a világon be ne ereszszek.

Péter egy pillanatig azt hitte, hogy Salvat bizonyára idehaza rejtőzködik. De amint egy pillantással körülnézett ez egyetlen szobában, amelyben az egész család összebujt, az ellenkezőjéről győződött meg. Theodora asszony bizonyára rendőri házkutatástól tart. Vajjon látta-e azóta Salvatot? Vajjon tudja-e, hogy hol rejtőzködik; vajjon itt járt-e, hogy tőlük elbúcsuzzon és őket megnyugtassa?

Péter abbahagyta a kérdezősködést, mert röstelte, hogy vallassa ezt a tizenegy éves gyereket, aki egyedül van idehaza. Lehet, hogy a gyerek tényleg nem tud semmit, hogy Salvat óvatosságból hirt se hallatott magáról. Nagyon őszintének látszott ez a szelid, értelmes, szőke gyermek, kinek arczán igen komoly kifejezés ült; az a koraérett komolyság, amelyet a rendkivüli nyomor olt bele a gyermek lelkébe.

- Nagyon sajnálom, hogy Theodora mama nincs itt, szerettem volna vele beszélni.

- Kérem, abbé ur, méltóztatnék tán egy kicsit várni. A mama Toussaint bácsihoz ment csak ide át a szomszédba, a Mercadet-utczába; nem maradhat el sokáig, mert egy jó órája, hogy elment.

Aztán az egyik székről lerakta a rajta levő aprófát, amelyet bizonyára valami gazdátlan telken szedhettek össze s leültette az abbét.

A fütetlen szoba, amelyen szembeszökően meglátszott, hogy lakóinak nincsen kenyere, fagyasztó ürességtől kongott. Megérződött rajta a férfi, a családfő távolléte, annak a lénynek eltünése, aki az erőt és akaratot képviselte a családban; azt az erőt, amelyre még hosszu munkapangás után is számítanak és akiben biznak.

A férj elmegy hazulról és addig járja a várost, amig végre mégis hazahozza a legszükségesebbet, azt a falat kenyeret, amelyen osztozkodnak és amely az éhhaláltól védi meg őket. De mihelyt a férfi elhagyta a házat, azonnal beáll a véginség, a teljes elhagyatottság; az asszony és a gyermek támasz és segítség nélkül állanak, a legnagyobb nyomorba sülyednek.

Amint Péter ott ült, és nézte ezt a szegény, vézna, kristálytiszta, kékszemü kis teremtést, akinek kissé széles ajkai mosolyra nyiltak, nem tudta megállani, hogy uj kérdést ne intézzen hozzá.

Péter tényleg észrevette, hogy piczi lábain rongyos papucs volt csupán, melyből piczi, vörösre fagyott lábujjai kandikáltak ki.

- Különben is azt mondta Theodora mama, hogy amikor az embernek nincs mit ennie, akkor iskolába se megy... Szegény Theodora mama dolgozni akart, de nem bir, mert a szeme mindjárt tüzel és könybe lábbad... Igy hát nem tudjuk, hogy mit csináljunk; tegnap óta egy krajczárunk sincs és ha Toussaint bácsi nem kölcsönözhet a mamának husz soust, akkor végünk van.

Ajkai körül még mindig öntudatlan mosoly lebegett, mialatt két nehéz nagy könycsepp csordult ki két szeméből. Olyan szivszakgató látvány volt ez a gyereklányka, aki egyesegyedül volt az üres szobában és nem nyitotta ki az ajtót senkinek, mintha örökre el volna szigetelve a boldogoktól, hogy Péter érezte, mint ébred föl lelkében a nyomor elleni dühös fölháborodás, a társadalmi igazságszolgáltatás után való epedő sóvárgás, mely egész hitének, minden vallási meggyőződésének rombadőltén szenvedélyesen izzott ereiben.

Tiz percz mulva türelmét veszítette, mert eszébe jutott, hogy neki a Grandidier gyárba kell mennie.

- Csodálom, hogy Theodora mama még nincs itt. Bizonyosan elbeszélget valakivel, - szólalt meg a kis Céline.

- Tudja mit, abbé ur, ha tetszik, elkisérem magát Toussaint bácsihoz. Itt a szomszédban lakik, csak az utczasarkon kell befordulni.

- Jól van, ez lesz a legokosabb, kisérjen oda, piczikém. Veszek én magácskának egy pár czipőt.

Céline arczocskája biborra gyult. Gyors léptekkel követte, miután előbb, mint jó kis gazdasszony, kétszer rázárta az ajtóra a kulcsot, ámbár nem volt mit elzárnia.

Theodora asszonynak az az ötlete támadt volt, hogy mielőtt bekopogtatna Toussaint fivéréhez, hogy tőle husz fillért kérjen kölcsön, előbb szerencsét próbál a hugánál, aki Chretiennot hivatalnok neje volt és a Rochechouard-boulevardon négyszobás lakásban lakott. Ez kinos lépés volt ugyan; de mégis elhatározta magát erre az utra is, mert bántotta az a gondolat, hogy Céline tegnap óta bőjtölt.

Toussaint, gépészbátyja, ötven éves volt. Ő apjuk első házasságából származott. Az atyja özvegy sorra jutva, egy igen fiatal varrónőt vett el, aki őt három leánygyermekkel ajándékozta meg.

Igy volt megmagyarázható az, hogy a legöregebbik leány tiz évvel volt fiatalabb nálánál, Hortense, a legfiatalabbik pedig tizennyolcz esztendővel.

Midőn az apjuk meghalt, Toussaintnak mostoha anyja és három nővére szakadt egyszerre a nyakába. A legnagyobb baj pedig az volt, hogy nagyon fiatal létére, már neje és gyermeke is volt. Szerencséjére mostohaanyja mint igen dolgos és okos asszony tudott magán segíteni.

Ujra varrónőnek szegődött abba a szabóműhelybe, ahol Paula kezdte volt a mesterséget tanulni. - Azután Leoniet is bevitte oda; csupán a legfiatalabbik lányt, a három közül a legszebbet és a legfinomabb modorut, anyjának ez elkényeztetett kedvenczét, járattak tovább is iskolába, mert büszkék voltak sikereire. Később, miután Paula Labitte kőmiveshez ment nőül, Leoniet pedig Salvat, a gépész vette feleségül, Hortense, aki egy martyr-utczai czukrászüzletben mint pénztárosnő kapott alkalmazást, ismeretséget kötött Chrétiennot hivatalnokkal, akit a lány szépsége lebilincselt és aki tapasztalva azt, hogy kedveséül nem nyerheti meg, feleségül vette.

Leonie igen fiatalon halt meg röviddel anyja halála után; mindaketten valami ragályos láznak estek áldozatul. Paula, kit a férje faképnél hagyott, azóta vadházasságban élt Salvattal, akinek leánya mamának hivta őt. Szegény majdnem éhen halt. Egyedül csak Hortense lakott egy szép, uj házban kibérelt lakásban és vasárnap olcsó selyemruhában is járt; egyszóval polgári életet élt; de pokoli tengődés és rettenetes nélkülözések árán érte ezt el.

Theodora asszony tudta jól, hogy a nővére milyen kinos anyagi zavarokkal küzd a hónap vége felé. Azért csak nagy szepegve koczkáztatta meg ezt az utolsó kisérletet. Meg aztán Chretiennot, akit a szegénység idővel igen elkeserített és aki a feleségét, mióta bájai hervadásnak indultak, azzal vádolta, hogy ő az oka eltévesztett életének, nem akart az asszony családjával érintkezni, mert restelte ezt a rokonságot. Toussaint még megjárta, az legalább tisztességes mesterember volt. No de ez a Paula, ez a Theodora asszony, aki vadházasságban élt Salvattal a gyermek szemeláttára; meg ez a Salvat, aki az egyik műhelyből a másikba vándorolt és sehol meg nem ragadt, akit egyetlenegy főnök se akart munkába fogadni! Ez a visszataszító nyomor, ez a sok gyalázat és aljasság végre szemet szurt ennek a kis hivatalnoknak, akit az élet ezer baja és gondja rossz emberré változtatott. Megtiltotta hát Hortensenak, hogy nővérével érintkezzék.

Mindamellett Theodora asszonyt, amint a Rochechouard boulevardbeli bérház lépcsőjén felhaladt, amelynek fokait szőnyeg borította, bizonyos büszkeséggel töltötte el az a tudat, hogy az ő nővére, vérbeli rokona ilyen pompa között lakik. Egy harmadik emeleti hétszáz frankos udvari lakást laktak. A takarítónő, aki négy óratájban állított be, hogy megfőzze az ebédet, már ott volt. És ő nyitott ajtót a látogatónak, mert ismerte; de mindamellett kissé aggódó meglepetést árult el annak láttára, hogy Theodora asszony ilyen lomposan és kopottan mer idejönni. Theodora asszony megütköződve állott meg a kis szalon küszöbén, midőn látta, hogy a nővére zokogva és megtörten gubbaszkodik ama kék ripszkarosszékek egyikében, amelyekre oly büszke volt.

A harminczkét éves fiatal asszony nem volt ám többé a szép Hortense. Szépszemü, dushaju szőke babaarcza és magas, karcsu termete a régi maradt ugyan. Csakhogy ő, aki ezelőtt annyi gondot fordított magára, most kétes tisztaságu fésü-köpenyegében járt; pillái kivörösödtek és finom arczbőre elfonynyadt. Egymásután következő kétszeri lebetegedése, két kis lánykájának születése, akik közül ez egyik kilencz, a másik tizéves volt, nagyon megviselte. Ezenkivül pedig önző, fenhéjázó asszony létére már ő is rég megbánta ezt a házasságot; mert azelőtt olyan ritka szépségnek hitte magát, hogy mesebeli királyfi palotájára és kincseire tartotta magát méltónak.

Olyan nagy volt a kétségbeesése, hogy nővérének váratlan látogatása se lepte meg.

- Te vagy, Paula! Jaj, ha tudnád az én rengeteg sok bajomat, meg hogy micsoda szörnyü csapás ért!

- Nem, nem, a szomszédasszony elvitte őket sétálni... De mit szólsz hozzá, lelkem, már megint várandós vagyok. És az imént, mikor reggelinél szóba hoztam ezt Chretiennotnek, olyan éktelen dühre fakadt; szidott és gyalázott és durva szavakkal azt vetette a szememre, hogy én vagyok az oka. Mintha én tehetnék róla! Hisz enyém a baj; úgyis elég szerencsétlen vagyok.

Ismét keserves zokogásra fakadt és szakadozottan, rebegve mondotta el, hogy mennyire meglepte őket ez a váratlan tapasztalat; mert ők már rég feltették magukban, hogy nem lesz több gyermekük. Még valóságos szerencse, hogy az ura tudja, hogy sokkal jobban szereti a nyugalmat, sokkal tunyább és szelidebb lelkü, semhogy meg tudná csalni.

- Hát én uram, Istenem, - vigasztalta őt Theodora asszony, - ezt a harmadik gyereket is csak úgy fogjátok felnevelni, mint a másik kettőt.

- Te jól beszélsz, mondhatom. Látszik, hogy nem ismered a viszonyainkat. Hogy a manóba neveljük föl, micsoda pénzen, amikor így is alig futja a jövedelmünk?

És megfeledkezve arról a polgárnői dicskörről, amely őt szokás szerint arra birta, hogy vagy hallgasson, vagy hazudjon, nyiltan bevallotta, hogy milyen anyagi zavarokkal küzdenek, hogy az év elejétől a végéig milyen rettenetes pénzszükségben sinylődnek.

Maga a házbér hétszáz frankra rug. Abból a háromezer frankból, amit a férje keres a hivatalban, alig jut egy hónapra több, mint kétszáz frank. Hogy lehet abból megélni, amikor arról van szó, hogy mind a négyen jóllakjanak, ruházkodjanak és még a rangjuknak megfelelőleg is éljenek?

Majd az urának volt föltétlenül szüksége egy uj öltönyre, majd az asszonynak egy uj ruhára, amelylyel társadalmi állásának tartozott, nehogy belőle kirekesztessék.

Meg aztán mennyi czipőt rongyolnak el a gyerekek minden hónapban; szóval csupa olyan mellék-kiadás, amelyeket nem lehetett megnyirbálni. Amugy is egy tál étellel érték be; a bort is megvonták maguktól; de voltak ám esték, amikor mégis kocsit kellett bérelniök. Említést se téve arról, amit a gyerekek elfecsérelnek és tönkre tesznek. Meg arról a megbomlásról és fejetlen rendetlenségről, amelynek a háztartás indult az asszony csüggedt nemtörődisége folytán. A férj is elcsüggedt, kétségbeesett; meg volt győződve róla, hogy soha ki nem vergődik ebből a nyomoruságból, még ha a jövedelme valamikor a négyezer frank nem remélt összegét érné is el. Szóval a kishivatalnok pénzzavara türhetetlenné vált, ami alapjában véve épp oly kinos, mint a kézimunkával kenyerét kereső munkás sötét nyomora. Oh, ez a hamis külszin, ez a hazug fényüzés, ez a fenn az ernyő, nincsen kas! S mindezt a sok szenvedést és vagyoni elzüllést leplezgeti a tanult ember a feletti gőgös büszkesége, hogy ő nem dolgozik a két kezével mint valami építőpallér a gerendázaton vagy mint a mesterember csavargépje mellett.

- De hát utóvégre csak nem fogjátok azért megfojtani a piczit? - szólalt meg Theodora asszony.

- Hát persze hogy nem, csakhogy most már igazán végünk van. Már a kettő is sok volt; most meg ime egy harmadik. Édes uram Istenem, mi lesz velünk, mi lesz velünk!

Theodora asszonyt nagyon kellemetlenül érintette, hogy ilyen roszkorra esik az ő kérése; de végre mégis neki szánta magát és husz fillért kért kölcsön. Erre Hortense kétségbeesett izgatottsága, és zavara tetőpontját érte el.

- Becsületszavamra mondom, nincs a házamnál egy vörös garas. Ép most kértem kölcsön a takarítónőtől tiz fillért, hogy legyen mit adni a gyerekeknek. Tegnapelőtt tiz frankot kaptam a zálogházban egy kis gyürüre. Igy megy ez mindig a hónap vége felé. Chrétiennot ma veszi föl a fizetését és korábban fog hazajönni, hogy ebédet főzethessek. Megigérem, hogy küldök neked holnap valamit, hacsak szerit ejthetem.

E pillanatban a takarítónő toppant be nagy sebbel-lobbal és rémült arczczal, mert tudta, hogy az ur nem szereti a felesége rokonait.

- Menj, menj, gyorsan, - kiáltott föl Hortense. - Különben ujra viharos jelenetem lesz vele. Holnap, ha csak lehet, küldök, itt a szavam.

Theodora asszonynak el kellett bujnia a konyhában, hogy ne találkozzék az előszobába benyitó Chrétienottal. De onnan azért meglátta mindig nagy csinnal öltözködő sógorát, szorosan testéhez simuló felöltőjében, vézna arczával, gondosan ápolt szakállával, a vézna, kiszáradt, indulatos hivatalnok gőgös modorával.

Tizennégy évi hivatalnokoskodása teljesen megaszalta és kiszárította; a kávéház pedig, vagyis az a szenvedélye, hogy órahosszákat töltött a szomszéd kávéházban, végkép elpusztította gyönge szervezetét.

Lassan, vontatott léptekkel vissza kellett fordulnia a Mercadet-utczába, ahol Toussainték laktak. A fivérétől se remélt valami sokat; mert tudta, hogy annak a családja milyen anyagi zavarokkal küzd és milyen rosszul járt Toussaint apó tavaly, midőn ötven éves korában szélhüdéssel kezdődő paralizis érte, amely öt álló hónapig az ágyhoz lánczolta. Mindeddig derekasan viselte magát; kitünő munkás volt, nem iszákoskodott; tisztességesen nevelte föl mindahárom gyerekét, akik közül az egyik lány nőül ment valami asztaloshoz és Havreban telepedett le az urával; az egyik legényfia mint katona halt meg Tonkinban; mig a másik fia hazakerülvén a katonaságból, folytatta a gépészmesterséget. A férj öthavi betegsége fölemésztette a takarékpénztárban levő csekély pénzecskéjüket és most Toussaintnak, midőn félig-meddig talpra állott, előlről kellett ujra kezdenie az életet minden krajczár pénz nélkül, mintha ma is husz esztendős volna.

Theodora asszony egyedül találta a sógornéját az egyetlen szobából álló, de rendkivül tisztán tartott szobában, amelyben az egész család tartózkodott; ezenkivül csak egy igen szük kis szobácskájuk volt még, ahol Viktor hált. Toussaint asszony testes, kövér asszony volt, aki szerfölött hizott, noha sokat koplalt, sokat dolgozott és sok bajjal kellett megküzdenie. Gömbölyü, elhizott arczát piczi, de élénktüzü szemei ragyogták be; nagyon derék, jóravaló, kissé fecsegős és igen nyalánk asszonyka volt, akinek egyetlen hibája az volt, hogy imádta a jó konyhát. Még mielőtt Theodora asszony szóra nyitotta a száját, máris tudta, hogy mi járatban van.

- Édes szivem, rosszkor jöttél. Toussaint tegnap léphetett csak munkába és ma este bizony előleget kell, hogy kérjen.

Bizalmatlan, nem valami nagy rokonszenvről tanuskodó tekintettel nézte Theodora asszonyt, akinek külsejéről lerivó nyomora kellemetlenül érintette.

Theodora asszony bizonyosan előre várta volt ezt a kérdést, mert zavartalan nyugalommal válaszolt:

- Nincs Párisban; egy barátja elvitte magával Belgiumba, hogy ott munkát keressenek és azt várom, hogy küldjön nekünk valamit.

- Ezer szerencse, - úgymond, - hogy nincs Párisban, mert amikor ezek a bombahistóriák történtek, mindjárt reá gondoltunk; azt mondogattuk, hogy ő elég bolond arra, hogy ilyen dolgokba ártsa bele magát.

Theodora asszonynak egy izma se rándult meg. Ha sejtett is valamit, magába zárta gyanuját.

- Én? Óh, édesem, hát mihez fogjak én, az én vaksi szememmel? A varrás már sehogy se megy.

- Az igaz! A munkásnő hamar elkopik. Hiszen ugy voltam én is; amikor a szegény férjem ágyhoz volt szögezve, én is hozzá akartam látni az én régi mesterségemhez, a fehérnemüvarráshoz. De nem haladt a munka sehogy. Csak a takarítás az egyetlen munka, amit mindig és minden korban elvégezhet az ember. Mért nem vállalsz takarítást?

E nagy nyomorra valló szánalmas megjelenés láttára Toussaint asszony jó szive lassankint győzedelmeskedett és ellágyult.

Leültette hát és azt mondta neki, hogy ha Toussaint hazajön és előleget hoz, hát neki is juttat belőle valamicskét. Aztán belefogott mindenféle pletyka elbeszélésébe; mert a derék asszony mindig az emberszólás bünébe esett, valahányszor akadt valakije, aki meghallgatta. Kikerülhetetlen pletykatárgy, amelyre minduntalan visszatért, amely őt szenvedélyes haragra lobbantotta s amelyet szüntelenül megbolygatott, Károly fiának, meg a szemközt lévő nagykereskedő szolgálójának története volt. A fiu azt a bolondot tette, hogy szerelmeskedett a leánynyal és ez most gyerekkel ajándékozta meg. Károly azelőtt, még mielőtt a katonasághoz került, hangyaszorgalmu mesterember volt, a legjobb és leggyöngédebb fiu, aki hazahozta mindig az egész hetibérét. Hisz ami azt illeti, hát most is nagyon dolgos és jó fiu; csakhogy bizony a katonáskodás, ámbár sokat csiszolt rajta és fejlesztette az értelmét, a munkakedvét is lelohasztotta. Nem mintha visszakivánkoznók, hisz úgy beszélt a laktanyáról, mint valami börtönről, ámbátor ő se volt külömb katona a többinél. Csakhogy a szerszámot kissé nehéznek találta, amikor arról volt szó, hogy ismét kezébe vegye.

- Hát bizony, lelkem, akármilyen jó fiu is az én Károlyom, már most még se tehet értünk semmit. Tudtam én azt, hogy a gyerek nem nagyon siet majd a nősüléssel, a katonaság miatt. Meg oszt nagyon óvatos volt a fehércseléddel szemben... És egyszerre csak közbejön ez a pillanatnyi balgaság. Ez a Jenny leányzó szolgálta őt ki, valahányszor befordult egy pohár borra. Persze eszeágában se volt, hogy elvegye... ámbár egyre vette neki a narancsokat, amikor a kórházban feküdt. Pedig az a leány már egyszer meg is szökött más valakivel... Hanem azért mégis Károlynak maradt a nyakán a gyerek. Magára vállalta és kiadta dajkaságba, ő meg fizet érte. Valóságos csapás, a költségnek se vége, se hossza. Egy szóval minden baj egyszerre ért.

Toussaint asszony így fecsegett már egy félóránál tovább; de egyszerre hirtelen félbehagyta a beszédet, mert látta, hogy Theodora asszony egészen belesápadt már a várakozásba.

- Te már türelmetlenkedel, úgy-e? Toussaint pedig nem jön haza egyhamar. Akarod, hogy elébe menjünk a gyárig? Ott majd megtudom, hogy hoz-e haza pénzt, vagy se?

Elhatározták tehát, hogy lemennek; azonban a lépcső alján még is vesztegeltek egy negyedóráig, hogy a szomszédasszonynyal eltrécseljenek, akinek egy gyermeke halt meg. Végre aztán kifordultak a kapun, midőn egyszerre valaki utánuk kiáltott és megállította őket.

A kis Céline volt, aki örömrepeső szivvel futott utána; uj czipő volt a lábán és jó izüen ropogtatott egy fehér kalácsot.

- Mama, itt az abbé ur, aki a multkor nálunk járt, beszélni akar veled, nézz ide, ő vette nekem mindezt.

Theodora asszony a czipők meg a kalács láttára megértett mindent: reszketés futott át egész testén és midőn Péter, aki a kicsikét nyomon követte volt, megszólította őt, zavartan rebegte hálás köszönetét. Toussaint asszony sietve közeledett és önmaga mutatkozott be; de ő maga nem kért semmit; sőt ellenkezőleg nagyon örült, hogy nálánál sokkal boldogtalanabb sógornőjének csöppent most egy kis istenáldás.

Midőn észrevette, hogy a pap tiz frankot csusztat a sógornője markába, megmagyarázta neki hogy ő ezer örömmel kölcsönzött volna a sógornőjének egy kis pénzt; hanem bizony ő maga se tehetős; és rögtön mesélni kezdett Toussaint betegségéről meg Károly balesetéről.

- Mondd csak, mamus, - szakította őt félbe Céline, - úgy-e az a gyár, ahol a papa dolgozott, itt van, ebben az utczában? Az abbé urnak dolga van arra.

- A Grandidier-gyár? - felelt Toussaint asszony, - ép oda készültünk; odavezethetjük az abbé urat.

Alig száz lépésnyire volt tőlük, s Péter a két asszony meg a gyermek kiséretében meglassította a lépteit, mert szeretett volna Theodora asszonynál Salvat után kérdezősködni, mint ahogy ezt föltette volt magában. Theodora asszony azonban rögtön megszimatolta a szándékát és ügyesen kitérve, azt válaszolta, hogy nem látta azóta; valószinüleg Belgiumban jár egy barátjánál, hogy ott munkát keressen.

- Tessék, abbé ur, itt a gyár! - szólt Toussaintné. - A sógornőmnek most már nem kell várnia, miután főtisztelendőséged volt oly kegyes és segített nyomorán. Köszönöm az ő nevében meg a magaméban is.

Theodora asszony és Céline is hálálkodtak; mindaketten megálltak Toussaintnéval a járdán a járó-kelők lökdösése közepett. E népes városrész sürü örökös sarában ott várták be, mig Péter befordult a kapuba és egy darabig elbeszélgettek, még azt hajtva szüntelen, hogy lám, vannak azért mégis nagyon derék, jóravaló papok a világon.

A Grandidier-gyár egy óriási területet foglalt el. Az utczára nyiló homlokzata téglafalas, keskeny ablaku épület volt csupán, amelynek tágas kapuja óriási udvarra nyilott. Az udvaron tul mühelyek, épületszárnyak, kocsiszinek végnélküli tetőzete közepett a gőzgép magas kéménye emelkedett az égbe. Már mindjárt a bejárónál hallatszott a gépek zakatolása és zugása, a munka tompa moraja, a lüktető, sürgő-forgó, fülsiketítő tevékenység, amelytől maga a talaj is reszketett. Kormos viz fekete hullámai patakzottak; az egyik tetőn fehér gőzgomolyok tódultak ki egy keskeny csőből szabályos, éles sivítással, mintha a munkába belemelegedett óriási méhkas lehellete volna.

Most a gyárban első sorban kerékpárok gyártásával foglalkoztak. Midőn Grandidier, a dijoni iparművészeti iskolából kikerülve, átvette volt a gyárat, az üzlet a bukás szélén állott; mert rosszul vezették és kicsiny gőzmotorok gyártására vesztegették az időt, amelyek már idejüket mult ósdi szerszámok segítségével készültek. Előre látva a közel jövőt, rávette a bátyját, aki a nagy Bonmarché-czég egyik igazgatósági tagja volt, hogy egy nagyobb összeggel társául szegődjék; ő pedig arra kötelezte magát, hogy száz vagy százötven frankért kitünő biczikliket fog neki szállítani. Az üzlet pompásan indult; Bonmarché forgalomba hozta a népszerü gépet, a Lisette-et, az egyetemes kerékpárt, mint ahogy a lapok hirdették.

Grandidiernek sokat kellett még küzdenie még nem nyerte meg ám a csatát; mert az uj felszerelés és a beszerzett gépek óriási adósságokba keverték. Minden hónapban uj tökéletesítések, uj egyszerüsítések merültek fel, amelyek mindegyike számára nagy megtakarításokat jelentett. Szóval, folyton tervelt és kisérletezett. Most arról álmodozott ismét, hogy kis gőzmotorok gyártására veti magát; mert jó kereskedő szimatja megérezte az önműködő kocsik közeljövőben bekövetkező nagy diadalát.

Midőn Péter azt kérdezte, vajjon Fromont Tamás itt van-e, egy vén munkás bevezette őt valami deszkákból összeütött műhelybe, ahol a fiatalembert munkásruhájában, a gépészek kék zubbonyában, vasforgácstól bekormozott kezekkel találta. Egy vasrudat kovácsolt éppen. A huszonhárom éves óriásban, aki oly nagy izomerővel látott hozzá a nehéz munkához, senki sem sejtette volna a Condorcet-liczeum első eminens tanítványát, ahol a három testvér megörökítette a Fromont nevet az iskolai jutalomdij-osztás évkönyveiben. De ő azért nem akart több lenni, mint apjának hű szolgája és kovácsoló karja; az a nélkülözhetlen kézimunkás, aki megvalósítja a szellem eszméit. Szükszavu, türelmes ember volt; még szeretőt se tartott soha; azt mondta, hogy majd később, ha akad egy derék, jó asszonyra, hát nőül veszi.

- Nem, nem... Csakhogy az ujságban olvasott róla, hogy a godot du mauroy-utczai palotában valami vésőt leltek és azon aggódik, hogy tán itt is házmotozást tart majd a rendőrség.

- Mondja meg neki, kérem, hogy nyugodtan alhatik. Először is, sajnos, még nem sikerült a mi kis motorunk úgy, ahogy én azt terveztem. Aztán meg nincs is még összeállítva; egyes részei odahaza vannak és itt azt se tudja senki, hogy én tulajdonképen min dolgozom. A rendőrség megmotozhat mindent, nem fog találni semmit se; a mi titkunkat nem fenyegeti veszedelem.

Péter megigérte, hogy szóról-szóra el fogja ezt mondani Vilmosnak, hogy eloszlassa minden aggodalmát. Aztán mikor megkisérlette, hogy Tamást szondirozza, megtudandó, hogyan áll a dolog, mit szólnak a gyárban a gyanus lelethez és vajjon gyanuba fogják-e Salvatot: Tamás ujra elnémult és csak lakonikus szavakkal válaszolt. Hát nem járt itt a rendőrség? Nem!... De a munkások csak emlegették volt Salvat nevét? Igen, természetesen, az ő általánosan ismeretes anarkista eszméinél fogva. És mit mondott Grandidier, mikor visszajött a vizsgálóbirótól? Ő nem tudja, nem is látta a főnököt azóta.

- Nini, itt jön éppen... Szegény ember... a feleségének bizonyára ma reggel megint őrjöngési rohamai voltak.

Szomoru volt e történet, melyet Péter Vilmostól tudott meg. Grandidier szerelemből vett el egy csodaszép fiatal leányt, és öt év előtt őrült meg a felesége gyermekágyláz folytán és fiugyermeke halála miatt való bánatában; Grandidier nem tudta a szivére venni, hogy a feleségét a tébolydába vigye; hanem egy épületszárnyba zárkózott el vele, melynek a gyár udvarára nyiló ablakai örökké csukva maradtak. Soha senki nem látta az asszonyt, ő sohasem említette senkinek. Azt beszélték, hogy az asszony olyan szelid és kezes, mint egy gyermek; nagyon szomoru és nagyon csöndes még mindig szép fejedelmi szőke hajának ékességében. Csakhogy néhanapján rettenetes rohamai vannak, úgy hogy a férjének birkóznia kell vele; órák hosszáig a karjaiba kell őt zárnia, hogy a fejét a falba ne üsse. Olykor-olykor iszonyuan rémes sikoltást hallanak, aztán siri csönd állt be.

Grandidier, egy negyvenéves, kifejezésteljes és erélyes arczu, sürü barna bajuszu és élénkszemü szép férfi, ép e pillanatban nyitott be Tamás műhelyébe. Nagyon szerette a fiatalembert és igen megkönnyítette neki a tanonczkodást, amennyiben úgy bánt vele, mint a saját fiával. Kénye-kedve szerint járhatott be a gyárba és a szerszámok mind rendelkezésére állottak. És ámbár tudta, hogy Tamás szintén a kis motorok szerkesztésén töri a fejét, amelyek iránt ő maga is szenvedélyesen érdeklődött, a legnagyobb tartózkodást tanusította és soha egy kérdéssel se zaklatta.

A szokásos kölcsönös udvariassági frázisok váltása után Grandidier, akinek arczát az a mély bánat fátyolozta el, amelynek következtében szigoru és keményszivü embernek mondták, vidámságot erőltetett.

- Ugy-e, Tamás, még nem meséltem el magának, hogy jártam a vizsgálóbirónál? Még jó, hogy ott nagyon jó véleménynyel vannak felőlem, mert különben a rendőrség összes mihasznái itt jártak volna már nálam. Azt akarta, hogy magyarázzam meg neki, hogy került a godot du mauroy-utczai palotába az én nevemmel jelzett véső. Megláttam rajta, hogy ő azt gondolja, miként a merénylet elkövetője bizonyára nálam volt alkalmazva... Én rögtön Salvatra gondoltam. De hát én fel nem jelentek senkit. Nála volt a munkások könyve is, mint nyomozó eszköz. Salvatot illetőleg azt feleltem, hogy ő nálam pár hónapig dolgozott; tavaly őszkor aztán egyszerre elmaradt... Hadd keresse. Ah, az a biró! Egy kis szőke emberke; nagyon gondosan ápolt világfi, aki szikrázó macskaszemekkel kutatja és fürkészi ezt az ügyet.

- De bizony az; ezt az embert bizonyára tulboldoggá tették az anarkisták, amidőn ezzel a merénylettel ajándékozták meg.

A pap aggódó szivvel hallgatta. Hisz ez volt az, amitől a bátyja rettegett, hogy végre helyes nyomra akadtak, hogy megtalálták a vezérfonalat! Tamásra szegezte a szemét, hogy meglássa, vajjon ő is nyugtalankodik-e? De lehet ám, hogy a fiatalembernek nem volt tudomása arról a kötelékről, amely Salvatot az ő édesatyjához füzte; lehet, hogy bámulatos önuralommal tudott magának parancsolni, és derüs mosolylyal hallgatta Grandidiert.

Mikor aztán Grandidier szemügyre vette azt a géprészt, amit Tamás ép befejezett, hosszas beszélgetés tárgyává tették; Péter meg a nyitott ajtóhoz közeledett, amely egy hosszura nyuló, nagy műhelybe vezetett, ahol a kerekek zakatoltak, a lyukfurógépek és emeltyük tompa, rithmikus koppanással csapkodták az üllőt. A gépszíjak örökös röptükben keringtek és a gőz nedves lehelletében lázas tevékenység lüktetett mindenütt. Egy egész csapat munkás ott sürgött-forgott még verejtéktől gyöngyöző homlokkal, a szállingózó portól bekormosodott ábrázattal; de azért már vége felé járt a nap és ez a nagy tevékenység a napi munka befejező akkordja volt. Három munkás odajött a közelben levő kuthoz, hogy ott a kezüket mossák és a pap hallotta, mit beszélnek.

Érdeklődése akkor ébredt föl különösen, amidőn hallotta, hogy hármójuk egyike, egy nagy, vöröshaju férfi a másikat Toussaintnek, a harmadikat Károlynak szólítja. Apa és fiu voltak. Toussaint kövér, szélesvállu, izmoskaru ember volt, akin csak akkor látszott meg negyvenéves volta, amikor a szem gömbölyü, izzadt, repedéses, agyondolgozott arczán pihent meg, amelynek őszbe csavarodó körszakállát csak vasárnap fésülte meg gondosan. Jobb karja, amelyet a szélhüdés bénított meg, lassabban mozgott, mint a bal. Károly szakasztott képmása volt apjának; telt arcza, amit sürü, fekete bajusz osztott két részre, huszonhat éves korának teljes virágában állott és fehér bőre alatt erős izmok dagadtak.

Ők is a Duvillard-palotai merényletről beszélgettek; arról a vésőről, amit ott találtak, meg Salvatról akire mindnyájan gyanakodtak.

- Csak egy rabló tehet ilyesmit, - szólt Toussaint. - Ez az ő anarkiájuk iszonyúan föllázítja a véremet, én sohasem tartanék velük. De akárhogy is van a dolog, hadd segítsenek magukon a tisztelt polgár urak, ha a levegőbe röpítik őket: Ez az ő dolguk; ők akarták igy.

E közömbösség mögött alapjában a nyomor és a tapasztalt igaztalanság hosszu multja rejlett: a vén ember nemtörődömsége, aki megunta már a küzdést, aki nem remél többé semmit, aki nem bánja, ha romba vész is ez a világ, ahol a kiszolgált munkást aggkorában éhhalál fenyegeti.

- Hát tudod, apám, - szólalt meg Károly, - én hallottam őket egyszer szónokolni és szó, ami szó, sok nagyon helyes és igaz dolgot mondtak... Nézd, apám, te például több, mint harmincz esztendő óta szakadatlanul dolgozol; hát nem gyalázatos dolog ez, ami veled történt? Az az eshetőség fenyeget, hogy éhen kell gebedned, mint egy vén lónak, amelyet agyonütnek, mihelyt megrokkan. És ilyenkor aztán eszembe jut a magam sorsa is és azt mondom magamban, hogy bizony nem lesz ám valami kellemes dolog, ha az én életemnek is ilyen lesz a vége. Hát bizony ördögugyse, az ember kedvet kap, hogy maga is résztvegyen az ő nagy rombolási művükben, ha az tényleg az egész világnak meg tudná adni a boldogságot. - - - - - - - - - - - - - -

Ebben a fiuban nem izzott ugyan az igazi forradalmi láng; őt csak a jólét után való türelmetlen vágyakozás ösztönözte; amennyiben a kaszárnyai élet máris kizökkentette volt eddigi társadalmi osztályából. A köteles katonaszolgálat idejéből az egyenlőség, a létküzdelem eszméit hozta haza magával, meg azt a vágyat, hogy az élet gyönyöreiből ő is kivegye magának a neki dukáló osztályrészt. Ez ama végzetes lépés, amely az egyik nemzedékről a másikhoz átvezet. Az apa mindent megvető szkeptikussá válik, miután a testvériség köztársaságának reménye is csütörtököt mond; a fiu pedig az uj hitvallás felé szit és lassankint az erőszakos önsegély elveit kezdi vallani, mert a várva-várt szabadság csődöt mondott. Mikor aztán a magastermetü, vöröshaju munkás haragra lobbanva azt hangoztatta, hogyha tényleg Salvat az, aki ezt a merényletet elkövette, úgy kézre kell őt keríteni és még a törvény elé se bocsátva, rögtön a bitófára kell őt hurczolni, Toussaint végre is ennek a véleményéhez csatlakozott.

- Igen, igen, habár a nővéreim egyikét vette is nőül, én mindamellett nem fogom pártját... Azonban annyi bizonyos, hogy Salvat részéről nagyon meglepne az ilyen cselekedet; mert ő nem rossz ember, soha még egy légynek se vétett.

- Hja, kérlek, papa, - jegyezte meg Károly, - ha az embert a végletekig viszik, akkor bizony elfutja a düh.

Mindhárman jól megmosakodtak és Toussaint megpillantva a főnökét, megvárta őt, hogy előleget kérhessen tőle. Grandidier ép e pillanatban, miután barátságos kézszorítással búcsuzott volt Pétertől, a maga jószántából jött elejébe a vén munkásnak, akit derék emberként becsült. Meghallgatta a kérését és ráállott, hogy egy névjegyre vetett néhány sorral erre utasítást adjon a pénztárosnak. Máskülönben nagyon nehezen határozta el magát előlegek engedélyezésére, amiért is a munkásai nem nagyon szerették és keményszivü embernek mondták, holott ő valóban maga a megtestesült jóság volt. Csakhogy szükségesnek tartotta, hogy erélyesen védje a maga főnöki álláspontját, amelynél fogva a legcsekélyebb engedményt sem nyujthatja, ha azt nem akarja, hogy csődbe kerüljön. Mikor a versenygés oly elkeseredett és a tőkepénzes-rendszer minduntalan olyan rettenetes küzdelemre kényszerít, hogy lehetne helyt adni a fizetésemelés vagy előlegezés legjogosultabb igényeinek is?

Miután Tamással még egyszer megállapodott abban, hogy minő választ vigyen haza a beteg apának, Pétert távoztában mély szánalom töltötte el, midőn az udvaron meglátta Grandidiert, aki szemlekörutja végeztével visszatért a zártablaku épületszárnyba, ahol szive iszonyu drámájának lesujtó buskomorsága várja. Minő titkos és orvosolhatatlan, kétségbeejtő szivfájdalom! Ime, ez az ember, aki az élet nehéz tusájában küzdve, védelmezi a vagyonát és megalapítja a czégét a tőke és a munkásbér szenvedélyes harczi zaja közepett, hazatérve a tüzhelyéhez, esti pihenőül megtébolyodott feleségének szivettépő őrjöngését hallja, annak az imádott asszonynak lelki vergődését, aki gügyögő gyermekkorába visszasülyedve, örökre meghalt a szerelem számára. Még azokon a napokon is, mikor anyagi sikerek diadalát élvezi, hazajövet megint csak ez az orvosolhatatlan veszteség jut ki neki osztályrészül. Hát van-e a világon ennél szerencsétlenebb, ennél szánalomraméltóbb ember még ama nyomorultak között is, akik majd éhen halnak, amaz elkeseredett napszámosok, a munka ama rokkantjai között, akik őt irigylik és gyülölik?

Midőn Péter ismét kikerült az utczára, legnagyobb meglepetésére még mindig ott találta a két asszonyt: Toussaintnét és Theodora asszonyt meg a kis Célinet. Sárban ázó lábakkal, mozdulatlanul odaczövekelve állottak, akárcsak a járókelők hullámzó áradatától megcsapkodott gazdátlan hajóroncsok, és se véget, se hosszat nem érte fecsegésük. Mind a ketten nyomott kedélyü és csacska asszonyvoltukban a pletykák özönébe fullasztották saját nyomorukat. Midőn Toussaint a szerencsésen kicsikart kis előlegnek örvendezve, Károly kiséretében kifordult a kapun, még mindig ott találta őket. Azonnal elmesélte Theodora asszonynak a véső történetét; meg hogy úgy ő maga, valamint összes pajtásai azon a véleményen vannak, hogy Salvat követhette el a merényletet. Azonban az asszony holthalványra sáppadt arczczal tiltakozott e gyanusítás ellen, anélkül, hogy csak egy szóval is elárulta volna azt, amit ő tud és amit a lelke mélyén gondol.

- Ismétlem, hogy nem láttam őt azóta. Minden bizonynyal Belgiumban van. Az ám, persze, bombamerénylet, hát még mi? Hiszen magad mondod, hogy ő jó ember és még a légynek se vét.

Midőn Péter lóvonaton tért vissza Neuillybe, mély gondolatokba merült el. Az imént bejárt városrész tevékeny sürgés-forgása, a gyár morajos zsongása, ez az egész méhkaptárra emlékeztető tuláradó tevékenység még mindig a fülébe zúgott. És a lelke fölött hatalmaskodó gyötrelem közepett ma először látta be a munka szükséges voltát; olyan egy sorsparancsolta végezet ez, amely egyszersmind maga egészség és erő. Végre itt akadt hát szilárd talajra, itt akadt a fentartó és megmentő erőre. Vajjon ez volna-e az uj hitvallás első sugara? De hát mirevaló a reménytelen munka; a munka, amely örök igazságtalanságra lyukad ki; amikor a nyomor folyton lesben áll a munkás ajtajánál? A legcsekélyebb munkapangás beálltakor rögtön megfojtja és mint valami meggebedt kutyát, kilöki a sövény alá, mihelyt megvénül.

Neuillyben Bertheroyt találta Vilmos ágya mellett, akinek sebét az agg tudós kötözgette. Bertheroy még mindig nem volt egész nyugodt az iránt, vajjon nem állnak-e be aggasztó komplikácziók?

- Onnan van ez, barátom, - mondta - mert maga nem marad nyugton; mindig nagyon izgatott; ezért aztán folyton baljóslatu láza van. Csillapuljon, édes fiam, ne aggódjék semmin.

Aztán néhány perczczel később bucsuztában szokott jóságos mosolyával hozzátette:

- Tudja, hogy voltak nálam is és interviewoltak a godot du mauroy-utczai bomba kérdésében? Azok a jó zsurnaliszták azt hiszik, hogy az ember mindent tud. Azt feleltem nekik, hogy nagyon leköteleznének, ha ők maguk tudnának nekem fölvilágosítást adni ama robbanó anyag vegyi összetételéről, amelyet ez esetben alkalmaztak... És ez alkalomból holnap előadást tartok vegyi műhelyemben magam is a robbanó anyagokról. Lesz néhány vendégem; jőjjön el maga is Péter; legalább referálhat róla Vilmosnak; ez fogja őt érdekelni.

Péter, bátyjának egy néma jelére elfogadta a meghivást. Aztán, midőn magukra maradtak és Péter beszámolt a mai délutánjáról és elmondta neki, hogy Salvatra irányul a gyanu, és hogy a vizsgálóbiró most már helyes nyomon van: Vilmos egész teste forró lázra gyult és a vánkosokba temetve fejét, behunyt szemekkel egyre ezt rebegte, mintha kinos lidércznyomás nehezednék rá:

- Vége, vége mindennek... Salvatot letartóztatják, vallatják... Ennyi munka, ennyi remény dugába dől; minden oda van, oda van, oda van!...

Egy órakor Péter ott volt már az Ulm-utczában, ahol Bertheroy meglehetős nagy házat lakott, melyet az állam bocsátott volt rendelkezésére, hogy ott kisérletezéseinek és tanulmányozásainak vegyműhelyt nyisson. Az egész első emeletet egyetlenegy óriási teremmé alakították át, és a nagynevü vegyésznek hébe-korba öröme telt abban, hogy ezt a laboratóriumot tanítványai és tisztelői válogatott szükkörü közönségének megnyissa, akiknek előadást tartott, kisérletezett, fejtegette a felfedezéseit és az elméleteit.

Erre az alkalomra néhány széket állítottak sorba a hosszu, tömör tölgyfaasztal mentén, amely vegyműszerekkel és palaczkokkal volt megrakva. Mögötte állott a nagy kemencze és a falak mentén üvegcsékkel és külömböző fajta modelekkel zsufolt üvegajtós faliszekrények sorakoztak.

A székek mind el voltak már foglalva; többnyire a tudós kartársai, néhány fiatalember és hölgyek meg hirlapirók voltak jelen. Különben egész otthonosan érezték magukat a vendégek; üdvözölték a mestert és beszélgettek vele, mint bizalmas családi körben.

Mihelyt Bertheroy Pétert észrevette, rögtön elébe sietett, kezét nyújtotta neki és az asztalhoz vezetve őt, odaültette Fromont Ferencz mellé, aki a legelsők egyikéül érkezett. A fiatalember ugyanekkor végezte a harmadik tanfolyamot a szomszéd tanárképzőben és csak egy macskaugrásnyira lakott a mesterétől, akit mély, hódoló tisztelettel a jelenkor legnagyobb lángelméjének tartott. Péter nagyon örült ennek a találkozásnak; mert ez a sudár ifju, akinek szellemtől sugárzó arczában oly élénktüzü szemek villogtak, már montmartrei látogatása alkalmával elbűvölő varázszsal hatott a lelkére. Az unokaöcscse különben igen szivesen, fiatalos hévvel és lelkesedéssel üdvözölte a nagybátyját; már azért is, mert tulboldog volt, hogy apja hogyléte felől tudakozódhatott.

Bertheroy megkezdte az előadását. Nagyon fesztelenül és keresetlen hangon beszélt; előadásmódja igen józan volt és csak úgy hemzsegett az uj szavaktól. Először is összefoglalta mindama szerfölött jelentékeny kisérleteket és hosszas tanulmányokat, amelyeket a robbantó-anyagok terén tett. Nevetve mesélte, hogy néha olyan lőporokat kezel, amelyekkel az egész városrészt levegőbe lehetne röpíteni. De aztán rögtön megnyugtatta a hallgatóságát azzal, hogy ő nagyon óvatos. Később a godot du mauroy-utczai bombával foglalkozott, mely néhány nap óta egész Párist lázas izgatottságban tartja. A szakértők beható tanulmány tárgyává tették a bomba összeszedett szilánkjait; neki is hoztak volt egy töredéket, hogy mondjon róla véleményt.

Maga a bomba igen gyatra gyártmánynak látszott; piczi vasdarabokkal volt megtöltve és a gyujtókanócza gyerekes kezdetlegességre vallott. Csupán a középső gyutacs rettenetes robbantóereje volt benne rendkivüli és bámulatos; mert amilyen parányi lehetett, olyan szörnyü volt a hatása. Önkéntelenül azt kérdi magától az ember, hogy minő kiszámíthatatlan pusztító erőt lehetne kifejteni, ha e töltényt megtizszereznék, megszázszorosítanák? És mihelyt a gyutacs készítésére használt robbanópor mibenlétéről akartak véleményt mondani, a tudósok zavarba jöttek és a viták még homályosabbá tették a problémát. A három szakértő közül az egyik egyszerüen csak dinamitot konstatált, mig a másik kettő valami keveréket állapított meg; de anélkül, hogy kettejük véleménye egyezett volna. Ami őt magát illeti, ő szerényen inkompetensnek vallotta magát; amennyiben az elébe terjesztett töredékek valóban sokkal csekélyebb nyomokat viseltek magukon, semhogy vegyi elemzés tárgyává lehetne azokat tenni. Ő nem tudott semmit, s nem is akart semmire se következtetni. De legbensőbb meggyőződése az, hogy itt valami eddig ismeretlen robbanószerrel, valami uj anyaggal állnak szemben, melynek ereje fölülmulja mindazt, amit eddig elképzeltünk. Ő azt hiszi és tartja, hogy valami ismeretlen tudós vagy tán ama szerencsés kezü laikus felfedezők egyike fedezte föl öntudatlanul, a sötétben tapogatódzva, ennek a robbanószernek a vegyi képletét. Ez az, amire ki akart lyukadni; ama számtalan, eddig még nem ismert robbanószerekre, ama jövőbeli találmányokra, amelyeket ő előrelátó eszével sejtett. Ő maga, kisérletei és kutatásai folyamán, több ilyen robbanószer létezését pedzette; de nem volt sem alkalma, sem ideje, hogy ebben az irányban folytassa a tanulmányozást.

Sőt ki is jelölte azt a teret, amelyen kutatni, s azt az irányt, amelyben haladni kell. Szerinte kétségtelenül a robbanószereké a jövő. Aztán igen fenkölt és széles látókörre valló beszédben kifejtette, hogy eddig megbecstelenítették a robbanószereket, amennyiben a boszuállás és a rombolás balga művére használták fel; holott tán bennük rejlik az a megváltó erő, amelyet a tudomány keres; az az élesztő, amely a világot meg fogja változtatni és felforgatni, mihelyt az ember őket megfékezte és arra kényszerítette, hogy csupán engedelmes eszközei legyenek az emberi akaratnak.

Péter az egész előadás alig másfélórai tartama alatt érezte, mint ver és lüktet a mellette ülő Ferenczben a szenvedélyes lelkesedés; mint borzong egész valója amaz óriási tudományos látóhatár éreztére, amelyet a mester megnyitott előttük. Őt magát is élénken érdekelte a dolog; mert lehetetlen volt, hogy föl ne fogjon és meg ne értsen egynémely czélzást és hogy némi összeköttetésbe ne hozza azt, amit az imént hallott, azzal, amit Vilmos gyötrő aggodalmából sejtett ama titkot illetőleg, amelynek vizsgálóbiró kezére való kerülésétől a bátyja annyira rettegett. Amidőn elment, kezet szorított Bertheroyval ő is meg Ferencz is és erős hangnyomatékkal mondta:

- Vilmos véghetetlenül fogja sajnálni, hogy nem hallhatta e remek eszmék fejtegetését!

- Sebaj, mondja el neki röviden azt, amit mondtam. Ő meg fogja érteni; ő erről a tárgyról többet tud, mint én.

Midőn az utczára értek, Ferencz, aki a hires vegyész előtt a tiszteletteljes tanítvány néma hódolatát tanusította, néhány lépés után megbontotta a hallgatást és kijelentette:

- Milyen kár, hogy egy ilyen fényes eszü ember, aki minden babona nyügét lerázta, ráállott arra, hogy őt osztályozzák, besorozzák, s a rendjelek és akadémiai tagságok bilincsébe szorítsák. Mennyivel jobban szeretném őt, ha kevesebb jövedelmet huzna az állampénztártól és ha a kezét meg nem kötnék annyira a külömböző nagykeresztek rendszalagjai.

- Ugyan, mit akarsz, - szólt Péter békéltetően, - első sorban meg kell, hogy éljünk. Meg aztán erősen hiszem, hogy ő lelke mélyén teljesen szabad gondolkodásu.

E szavakkal a tanárképző épülete elé érkeztek és Péter megállott, mert azt hitte, hogy ifju kisérője oda fordul be. Ferencz azonban felvetette a szemét és egy pillanatig ránézett az ódon házra.

- Nem, nem, ma csütörtök van; ma szabad vagyok... Óh, mi nekünk nagyon sok szabad időnk van, kelleténél is több. És én ennek végtelenül örvendek, mert így legalább gyakran mehetek haza Montmartreba, leülhetek régi kis dolgozóasztalomhoz, és ott tanulhatok. Csak ott érzem az agyamat teljesen tisztának és világosnak.

Középiskolai tanulmányai végeztével a műegyetem és tanárképző nyitva állott előtte; de ő az utóbbit választotta, amelynek tudományos osztályába lépett be. Az apja azt kivánta, hogy valami reális foglalkozást biztosítson magának, még pedig a tanári pályát; ha aztán a sorsa úgy fordul, az iskolák végeztével csupán személyes tanulmányainak élhet majd.

Igen korán végzett; már a harmadik évfolyamot hallgatta és doktorátusra készült. Ez a vizsga foglalta le minden szabad idejét. Nem volt egyéb pihenése, mint Montmartreba tett gyalogutjai és a Luxembourg-kertben tett hosszu sétái.

Ferencz gépiesen a Luxembourg felé vette utját és Péter beszélgetésbe elmerülve, követte őt. A februári délután tavasziasan enyhe volt; halovány napfény aranyozta meg a még mindig kopár, barna fákat; amaz első szép tavaszi napok egyike volt ez, amely az orgonabokrok parányi zöld rügyeit fakasztja. A beszélgetés az iskola körül forgott.

- Bevallom, - szólt Péter - hogy nekem az intézetük szelleme sehogy sem tetszik. Elismerem, hogy kitünő munkát végeznek és; ha tanárokat akarunk nevelni, hát annak egyetlen módja tényleg az, hogy tanítsuk őket a mesterségükre és tömjük tele a fejüket a szükséges tudománynyal. Hanem ott a baj, hogy akik itt tanároknak neveltetnek, nem maradnak meg mindnyájan a tanári pályán. Sokan szerteszélednek a világban, a zsurnalisztika szolgálatába szegődnek és azt tüzik ki feladatokul, hogy a művészetet, az irodalmat, a társadalmat vezéreljék és oktassák. És ezek, hogy az igazat bevalljam, többnyire kiállhatatlanok... Miután hosszu évekig Voltairere esküdtek, ime, egyszerre visszatérnek a spiritualizmushoz, a miszticzizmushoz, a szalonok legutolsó divatjához. A műkedvelés, a kozmopolitizmus ebbe is beleártotta magát. Mióta a tudományba vetett bizalom már nem elegáns és brutalitás számba megy: ezek a tanáremberek azt hiszik, hogy tanárvoltukból kivetkőződnek, ha szkeptikus kételyt, akaratos tudatlanságot és mesterkélt, betanult ártatlanságot szimulálnak. Halálosan félnek attól, hogy megérzik rajtuk az iskolaszagot és azért olyan szellemi bukfenczeket vetnek, mint a legtelivérebb párisiak; a legértelmetlenebb dolgokról beszélnek és miután legforróbb óhajtásuk az, hogy mindenütt tetszést arassanak, oly kecsesen illegetik, billegetik magukat, mint a betanított fiatal medvebocsok. Onnan van ez, hogy a tudományra a gúny nyilait szórják ezek a tanáremberek, akik azt vindikálják maguknak, hogy mindent tudnak, és ime, mert most ilyen a divat, visszatérnek az alázatos lelkek jámbor hitvallásához, a kis jászolbeli Jézuska nemes és fölséges idealizmusához.

- Ismertem én több ilyen tanárembert, - folytatta Péter nekimelegedve és megfeledkezve szokott tartózkodásáról. - Mindegyikénél tapasztaltam a csalódástól és bolonddá tartatástól való aggódó rettegést, amely végre aztán a század eddigi nagy sikerei és vivmányai ellen való teljes reakcziót szüli: a szabadságtól való undorodást, a tudomány iránt való bizalmatlanságot és a jövő teljes tagadását. Az ő szemükben Homais ur a nevetség legijesztőbb netovábbja és abbeli félelmükben, nehogy valahogy hasonlítsanak rá, azt az előkelő divatot fitogtatják, hogy vagy nem hisznek semmit, vagy pedig hiszik a hihetetlent. Homais kétségkivül nevetséges alak ugyan, de ő legalább szilárd alapon áll. És miért ne daczolna ő a világ itéletével és miért ne mondaná szemébe az igazságot, amikor annyi ezren daczolnak vele, és még dicsekednek is azzal, hogy az abszurdum előtt térdre borulnak? Ha banális dologgá vált is az, hogy kétszer kettő négy, azért az mégis csak négy marad. És ha ezt nyiltan kimondjuk, mindenesetre kevésbbé buta és kevésbbé őrült dolgot mivelünk, mint ha például Lourdes csodáiban hiszünk.

Ferencz meglepetten bámult a fiatal papra. Péter észrevette ezt és azonnal mérsékelte magát. De mindamellett szenvedélyes harag, valóságos kétségbeesés tört ki belőle, amint a mai fiatalság szelleméről beszélt, amely oly elütő attól, amilyennek ő képzelte kétségbeesésének nehéz válsága közepett. Ép úgy, mint ahogy mély szánalmat érzett ama munkások iránt, akik odalenn a nyomor városában éhen halnak, épúgy fájdalmas megvetés fogta el a lelkét ez ifju aggokkal szemben, akikben nincs meg az a bátorság, hogy a tudománynyal szembenézzenek, akik visszatérnek a hazug spiritualizmus, vigasztaló illuzióihoz, az örökkétartó boldogság igéretéhez, melyet majdan az óhajtott, epedve várt halálban lelnek meg. Nem valóságos megölése-e magának az életnek ez a gyáva gondolat, hogy nem akarják az életet önmagáért az életért élni, amaz egyszerü kötelességből, hogy éljünk és hogy kifejtsük az erőnket. Mindig csak az »én« akar központtá lenni; mindig csak az egyén követeli, hogy a maga személye önmaga erejéből legyen boldog e földön. Oh, ha ez a mai ifjuság, melyet ő oly hősiesnek és elszántnak álmodott, elvállalná azt a nehéz feladatot, hogy mindig közelebb jusson az igazsághoz s a multat csak azért tanulmányozná, hogy nyügét lerázva a jövő felé haladjon! Mély kétségbeesés fogta el őt arra a gondolatra, hogy ime, a fiatalság csupa tunyaságból és lustaságból ujra visszasülyedt a homályos metafizikai illuziókba. Vagy tán a nagy feladatokkal terhes századvég tulságos elcsigázottsága okozza ezt a tünetet?

- De kérem, ön téved, kedves nagybátyám, mi nem vagyunk ám mindnyájan ilyenfajta emberek, Ön, ugy látszik, csupán az irodalmi szakosztály tanárait ismeri és bizonyára más véleményen volna, ha ismerné a tudományos szakosztálybelieket... Igaz, nagyon is igaz, hogy a mi irodalmi osztálybeli kartársainknál nagyon is érezhetővé válik manapság a pozitivizmus elleni visszahatás és hogy a tudomány sokat emlegetett csődjének eszméje náluk is kisért. Ez valószinüleg részben csak a tanárok hibája, ama neospiritualisták és dogmatikus rhetorikusok büne, akiknek kezeibe kerültek. Különösen pedig a mai divat szülő oka ennek az áramlatnak: ez a mai korszellem, amely azt állítja - mint ahogy igen találóan jegyezte meg - hogy a tudományos igazságok mind durvák, nyersek és olyan brutálisak, hogy finomultabb és kiváló szellemü emberek gyomra nem veszi be. Egy okos ember, ha tetszeni akar a társaságban, kényszerüségből is meghódol tehát az uj szellemnek.

- Ah, az uj szellem! - szakította félbe Péter, vissza nem fojtható felháborodás hangján, - ez az uj szellem nem muló divat ártatlanságával vigasztaló áramlat, hanem rettenetes haditaktika, a világosság ellen fellázadó sötétség visszatérte, a rabszolgaság elkeseredett harcza, a sötét szellemek fellázadása az igazság és a jog ellen.

Aztán elhallgatott, mert látta, hogy a fiatalember növekvő meglepetéssel bámul rá. Martha püspök alakja támadt föl lelki szemei előtt és hallani vélte, amint a Madelaine-templom szószékéről arra törekszik, hogy Párist visszahódítsa Róma politikájának, annak az állítólagos neokatoliczizmusnak, amely úgy a demokrácziából, mint a tudományból elfogadja mindazt, amit magáévá tehet, hogy mindakettőt végkép elpusztítsa. Ez a végső nagy tusa. Innen ered az egész méreg, amit az ifjuságba oltanak. Péter tudta jól, hogy a felekezeti iskolákban milyen lázasan fáradnak azon, hogy a miszticzizmus ujjászületését elősegítsék, amaz őrületes reményben, hogy ezután siettetni fogják a tudomány bukását. Azt beszélik, hogy Martha püspök mindenható hatalmat gyakorol a katolikus egyetemre és hogy bizalmas embereinek egyre azt ismétli, hogy három igen engedelmes, jámbor gondolkodásu, iskolábajáró nemzedékre volna szükség, hogy az egyház Francziaország korlátlan urává váljék.

- Ami a tanárképzőt illeti, abban ön csalódik, - szólalt meg ujra Ferencz. - Kétségkivül akad köztünk is néhány korlátolt elméjü hivő lélek. De még az irodalmi szakosztály hallgatói is lelkük mélyén nagyobbrészt szkeptikusok; mindenekelőtt még pedig a tanáremberek, bárha kissé restellik is. Az emanczipált pedáns tudós maró gúnyossága megrontja tiszta látásukat, felülkerekedik bennük a kritikai szellem, amely önálló alkotásokra képtelenné teszi őket. Annyi bizonyos, hogy nagyon meglepne, ha az ő soraikból kerülne ki ama várvavárt nagy lángész. Pedig bizony kivánatos dolog volna, hogy megjőjjön már az a barbár lángész, aki hijával minden olvasottságnak és kritikai tudásnak, minden mérlegelésnek és szinárnyalatnak, az igazság és realizmus lelkesült föllángolásában, hatalmas csapásokkal nyitná meg a jövő századot... Ami tudományos szakosztálybeli társaimat illeti, biztosíthatom önt, hogy sem a neokatoliczizmus, sem a miszticzizmus, sem pedig az occulitizmus, szóval a divatos fantazmagóriák egyike se zavarja meg lelki nyugalmukat egy cseppet se. Ők ugyan nem haladtak még annyira, hogy hitvallásuknak vallják a tudományt; lelkük még fogékony a kétely iránt; de többnyire igen világos, igen szilárd és határozott eszü emberek, akik a bizonyosságért lelkesednek és teljes buzgósággal látnak neki a kutatásnak, amelynek örökös törekvése az emberi tudás óriási mezején mindenütt megnyilvánul.

Ők még nem ingadoznak, nem haboznak; ők meggyőződésből pozitivisták, evoluczionisták, deterministák, akik szentül biznak a tapasztalatban és a megfigyelésben és tőle várják a világ végleges meghódítását.

Ő maga is nekimelegedett és áradozó lelkesedéssel hirdette a hitvallását a kert napsugaras és hallgatag fasoraiban.

- Ah! Az ifjuság! Hát ismerik-e az ifjuságot? Mi csak kaczagunk, ha látjuk, hogy mindenféle apostol magáénak vitatja, magához édesgeti, feketének, fehérnek, vagy szürkének mondja, aszerint, ahogy ő milyen szinünek szeretné az ő egyéni eszméinek diadala czéljából. A valódi ifjuságot az egyetemeken, a laboratóriumokban, a könyvtárakban kell keresni. Ez az ifjuság, amelyik dolgozik, ez fogja megteremteni a holnapot; nem pedig a klikkek, a tüntetések, a zavargások ifju hősei. Persze ez az ifjuság nagy lármát csap; alig hallani mást, csak az ő szavát. De ha ön ismerné annak a másik ifjuságnak a szenvedélyes lelkesedését, a szakadatlan erőkifejtését, azokét, akik hallgatnak, mert egészen a kötelességüknek élnek!..... És ilyeneket ismerek én nagy számmal; ők a századdal haladnak, annak egyetlen egy reményével se szakítottak; szilárd léptekkel indulnak a jövő század elébe ama megingathatatlan elhatározással, hogy rendíthetetlenül haladnak elődeik nyomdokán, mely a mindjobban növekvő világosság, a mind nagyobb tért hódító egyenlőség elérése felé vezet. Kisértse meg, beszéljen azoknak a tudomány csődjéről s ők vállat fognak vonni; mert ők tudják nagyon jól, hogy soha még a tudomány több szivet nem lobbantott lángra, soha csodásabb diadalokat nem aratott, mint ép ma. Előbb zárják be az egyetemeket, a laboratóriumokat, a könyvtárakat; változtassák meg alaposan a társadalmi talajt; akkor lehetne csak attól tartani, hogy ujra kibujhat a tévhit, amely oly kedves lápvirága volna a gyönge jellemeknek, a szükkörü elméknek.

Azonban e lelkesült fölhevülésnek egyszerre vége szakadt. Egy nyulánk fiatal ember jött velük szembe és kezet szorított Ferenczczel. Péter legnagyobb meglepetésére ismert rá Duvillard báró fiára, aki tiszteletteljesen köszönt neki. A két fiatalember tegezte egymást.

- Oda lemegyek a csillagda felé, Jonáshoz... Te nem ismered Jonást? Oh, barátom, az egy zseniális szobrász, aki annyira jutott, hogy az anyagot majdnem egészen kiküszöbölte a művészetből. Egy szimbolista szobrot teremtett most, amely a »Nőt« ábrázolja. Az egész nem nagyobb, mint az ujjam; csupa lélek, a nő legkiválóbb szimbólumaival. Ez valami fenomenális, valami fenséges, valami mindent felülmuló!

Ferencz mosolyogva nézett Hyacinthera, aki hosszu, bő felöltőjében, mesterkélt arczkifejezésével és nyirott hajával meg szakállával, holmi heremunkásra hasonlított.

- Hát te mit csinálsz? Azt hittem, hogy nemsokára valami szép költeményt adsz ki?

- Óh barátom, ugy undorodom az alkotástól. Egy vers heteket rabol el az életemből. Igen, van egy költeményem: a »Nő vége«. Láthattad, hogy nem vagyok olyan excluziv, amilyennek kikiáltanak, miután bámulom Jonast, aki még hisz a nő szükséges voltában. Az ő mentsége a szobrászat, ez a durva, ez az anyagias művészet. Hanem a költészetben, oh hogy visszaéltek a nővel! Oly ocsmány, piszkos dolog ez a termékenység, meg az anyaság, meg a többi mind. Ha mindnyájan elég tiszta erkölcsüek, elég előkelő izlésüek volnánk, hogy többé egy nőhöz se nyulnánk csupa undorból, és ők mind gyermektelenül halnának meg: az volna legalább a világnak tisztességes vége, nemde?

És e kijelentés után, amelyet unott modorával hadart el, csipőin ringatódzva ama boldogító tudattal folytatta utját, hogy most nagy hatást tett hallgatóira.

- Iskolatársam volt a Condorcet-liceumban; vele együtt végeztem az összes osztályokat. Furcsa egy alak; apjának a millióit még a nyakkendőiben is tüntetően fitogtatta és amellett ugy tett, mintha megvetné a pénzt; forradalmárnak vallotta magát és azt hangoztatta mindig, hogy szivarjának tüzével föl fogja gyujtani azt a gyutacsot, amely majd levegőbe röpíti az egész világot. Schopenhauer, Nietzsche, Tolstoj és Ibsen egy személyben. Látja, mi lett belőle: egy beteges, hóbortos bolond.

- Szörnyü tünet, - suttogta Péter, - amikor már a boldogok, a kiváltságosak fiai is a rombolási viszketeg ragályától megfertőztetve, csupa unalomból, blazirtságból, arra vetemednek, hogy a rombolók munkáját végezzék.

Ferencz tovább folytatta utját a nagy medencze felé, ahol játszó gyermekek egy egész hajórajt bocsátottak vizre.

- Ez csak komikus egy alak. Ki kivánhatná, hogy komolyan vegyük a miszticzismusukat, a spiritualizmus ujjáébredését, amelyet a tudomány hires csődjét hirdető doktrinariusok hangoztatnak, midőn azok már ilyen rövid tartamu átalakulás folyamán úgy az irodalomban mint a művészetben ilyen korcs képtelenségekre lyukadnak ki. Néhány esztendei befolyás elég volt arra, hogy a szatanizmus, a józan ész összes eltévelyedései viruljanak ki; említést se téve arról, hogy Sodoma és Gomorrha, ahogy Párist nevezik, kibékült Rómával. Nem gyümölcséről itélik meg a fát? És nem nyilvánvaló tény-e az, hogy jelenleg nem a multakat fölelevenítő renaissance, nem mély jelentőségü társadalmi mozgalom az, aminek tanui vagyunk, hanem csupán oly átmeneti reakczió, amely sokféle okban leli magyarázatát. Az ódon társadalom nem akar meghalni, végső halálos görcsökben vonaglik és egy rövidke órára feltámadni látszik, mielőtt az emberi tudás kiáradó folyama, amelynek hullámárja egyre növekszik, örökre elsöpri magával. És a jövő az az uj világ lesz, mit az igazi ifjuság fog megteremteni, az az ifjuság, amelyik dolgozik; az, amelyiket nem ismernek; az, amelynek hangját nem lehet hallani. De várjon csak, hallgatódzék, tán meg fogja hallani; mert itt vagyunk most nála, az ő városrészében és ez a nagy néma csend körülöttünk ezer meg ezer ifju elme munkájából áll.

Ferencz szélesivü kézmozdulattal a Luxembourg-kertjén tul elterülő tanintézetekre utalt: a liczeumokra, a felsőbb iskolákra, a jogi és orvosi egyetemekre, az öt akadémiára osztott Institutre, a számtalan könyvtárra és muzeumra, a szellemi munka ez óriási területére, amely a rengeteg Páris egy nagy részét foglalja el. És Péter tagadásában megingatott, meghatott lelke mélyén tényleg úgy érezte, mintha a tantermekből, a laboratóriumokból, az olvasótermekből, az egyszerü dolgozó-szobákból hallaná felmorajlani a mozgósított intelligenczia lázas munkájának titkos, tompa zsongását. Ez nem a munkásgyárak szakadozott, lelkendező zakatolása és zúgó moraja, ahol testi munkában kinlódnak és vergődnek az emberi férgek.

Hiszen itt is ép oly fáradt és kimerült a sóhaj, ép oly öldöklő az erőmegfeszítés, ép oly termékeny a munka. Tehát igaz az, hogy a szellemi ifjuság még mindig ott szorgoskodik csendes műhelyeiben; le nem mondott egyetlen egy reményéről, egyetlen egy hódításáról sem; hanem teljes szellemi szabadságban ott kovácsolja a holnap igazságát és jogait a megfigyelés és tapasztalat hatalmas kalapácsaival.

Ferencz föltekintett, hogy a Luxembourg-palota nagy óráján megnézze, mennyi az idő.

Péter beleegyezett, különösen, midőn Ferencz hozzátette, hogy utközben a Louvre muzeumába szól be, hogy Antal öcscsét magával hivja.

A muzeumi képtár félig üres termeiben e verőfényes, sugaras délutánon enyhe és ünnepies csönd fogadta az utczák zajából és sürgés-forgásából ideérkező látogatót.

Nem volt ott senki, csupán a másolók, akik a hangulatos csendben dolgoztak, amelyet csak egynehány idegen látogató lépteinek a nesze bontott meg.

A primitivisták termének legvégében ráakadtak Antalra, aki munkájába elmerülve, nagy lelkiismeretességgel szinte áhitatosan másolt egy Mantegna-képet. A primitivista nagymesterek festményeiben nem az a miszticzizmus nem az eszményi régiókban való szárnyalás büvölte el őt, amit a jelenkor divata beléjük magyaráz; hanem ép ellenkezőleg, még pedig joggal, az a realista őszinteség, a természet előtt való szerény és tiszteletteljes meghódolás és az a szigoru pontosság és lelkiismeretesség, amelylyel a természet lehető leghivebb utánzására törekedtek. Ernyedetlen, lázas munkával töltött hosszu napok során itt másolgatta és tanulmányozta őket, hogy tőlük az alakrajz szigoru élethűségét megtanulja, azt a fönséges jelleget, amelylyel a becsületes művészek a természeti igazságnak tartoznak.

Pétert meglepte az a lángoló tűz, amit az ernyedetlen munka hosszu délutánja gyujtott Antal kék szemében.

A szőke óriás rendesen szende és álmatag merengésbe borult arcza mintegy belemelegedett és lázra gyult; apjától örökölt bástyaszerü magas homloka olyan kifejezést öltött, mint valami erőd, amely a szépség és igazság meghódítására fegyverkezett fel. Tizennyolcz életévének története röviden abban volt összefoglalható, hogy már a gimnázium harmadik osztályában megunta a klasszikus tanulmányokat és oly szenvedélyes szeretetet tanusított a rajzművészet iránt, hogy az apja kivette őt a liczeumból, ahol abszolute nem tudott zöld ágra vergődni. Aztán hosszu napokat töltött azzal, hogy önnönmagát kutatva, kifejtse magából azt az őseredeti tehetséget, amelynek parancsoló hangja oly fennen megszólalt. Eleinte a rézmetszéssel próbálkozott meg. De csakhamar a fametszésre vetette magát, noha a művészet ez ágának értékét az ipari gyártmányok igen csökkentették, sőt egészen devalválták. Nem parlagon heverő fontos ága ez a művészetnek, amelyet még lehet terjeszteni és ujjáteremteni?

Ő arról álmodozott, hogy a saját rajzait fogja majd fára metszeni; hogy ő lesz az alkotó agy és a kivitelre képesített kéz, olyaténkép, hogy egészen uj hatásokat fog előidézhetni, amelyek rendkivüli szemléleti erőt és megkapó kifejezést kölcsönöznek majd műveinek. Apja kivánságához hiven, aki minden fiától egy bizonyos határozott foglalkozást követelt, ő épúgy megkereste a kenyerét, mint a többi fametsző, amennyiben a képeslapok számára készítette az illusztrácziókat. Azonban a köteles napi munkákon kivül néhány saját kompoziczióju metszetet készített már, melyek rendkivüli erőre és megkapó élethűségre vallottak. A reális valóság hű másolatai, a mindennapi életből merített jelenetek voltak ezek, melyek legjellemzőbb vonásaikban megörökítve és kidomborítva, ilyen fiatal embernél valóban meglepő mesteri művészetről tanuskodtak.

- Fametszetet akarsz erről készíteni? - kérdé Ferencz, mialatt Antal Mantegna-másolatát gondosan elhelyezte rajzmappájában.

- Oh nem, ez csak egy kis szellemi fürdő akart lenni, egy szükséges leczke, hogy megtanuljak őszintének és szerénynek lenni. Ma nap az élet nagyon is elütő ettől.

Az utczára érve, Péter, ki növekvő rokonszenvet érzett a két ifju iránt, velük tartott és elkisérte őket. Antalnak, aki mellette ment, megoldódott a nyelve és kinyilt a szive; művészi álmairól kezdett beszélni, mert bizonyára az ő lelkében is fölébredt a rokoni szeretet és ragaszkodás titkos lelki vonzódásának öntudatlan ösztöne.

- Igen, igen, a szin nagyhatalom! Fölséges varázs rejlik benne, sőt azt lehetne mondani, hogy szinhatások nélkül nem is lehet az életet a maga teljességében visszatükröztetni. Ámde akármilyen furcsán hangzik is, én nem tartom mulhatatlan szükségesnek. Nekem úgy tetszik, mintha én a fehér és a fekete szin alkalmazásával az életet ép oly elevenen és ép oly hiven tudom visszaadni, sőt még azt képzelem, hogy szigorubb hűséggel, jellemzőbb vonásokban, ha eltekintek a szinárnyalatok csalóka káprázatától és a muló illuzió keltésétől. Csakhogy az nagy feladat. Nézze meg ezt a nagy Párist, amelyen most végighaladunk.

- Szeretném például a nap ez óráját néhány jelenetben, néhány tipusban megörökíteni, amelyek a művészet és igazság halhatatlan bizonyítékául szolgálhatnának mindenkorra. Még pedig igen pontosan és egyszerüen; mert az örök időkre szóló halhatatlanság főtényezője a művész egyszerü természethűségében rejlik, midőn alázatosan és hiven hajol meg az örökszép természet előtt. Van is már néhány alakom, majd megmutatom. Hja, ha mernék a falapra direkt a vésővel dolgozni, és nem hűteném le az ihletemet a körvonalak rajzolásával! Különben úgyis csak épen a vázlatot jelölöm meg a czeruzával; a vésőnek lehetnek aztán váratlan inspirácziói, finom árnyalatai és erősen kidomborodó tónusai.

- Ez onnan van, hogy bennem a rajzoló meg a fametsző együvé olvadnak; olyannyira, hogy csakis és magam tudom metszeni a rajzaimat, melyekből hiányzanék az élet, ha más valaki metszené. Ha valakiben megvan a teremtő és alkotó erő, akkor éltet nemzenek az ujjak is épúgy mint az alkotó agy.

Aztán midőn mind a hárman a montmartrei halom aljára értek és Péter említette, hogy ő most társaskocsin hazafelé indul, Antal lángoló lelkesedés lázára gyulva, azt kérdezte tőle, vajjon ismeri-e Jahan szobrászt, aki a Sacré-Coeur templom számára készülő szoborművekkel van megbizva. Péter tagadó válaszára Antal kérlelte őt:

- Jőjjön föl hozzá egy pillanatra, annak a gyereknek nagy jövője van. Majd lát nála egy angyalvázlatot, melyet visszautasítottak.

Ferencz is meleg szavakkal dicsérte az emlitett angyalvázlatot és ez arra birta a papot, hogy velük tartson. Montmartre dombtetején, a bazilika fölépítésére szükséges ideiglenes fabódék egyikében, Jahan valami félszerben üvegfalas műtermet rendezett be magának, amely elég tágas volt, hogy a rábizott óriási angyalszobrot kidolgozhassa. Kék munkászubbonyában éppen két kőfaragó munkására ügyelt, akik azon fáradoztak, hogy nagyjából kifaragják azt a hatalmas kőtömböt, amelyből az óriási angyalszobor kerül majd ki. Jahan magas, erős vállu, harminczhat esztendős, sötétbarna szakállu férfi volt, akinek duzzadó ajkai ép egészségre vallottak és akinek szép szemében sugaras ragyogás ült. Párisban született és szintén akadémiát végzett, azonban indulatos, fékezhetetlen vérmérséklete nagyon sok kellemetlenségbe keverte.

- Ah! önök eljöttek, hogy megnézzék az angyalszobromat, amelyet az érsekség visszautasított. Tessék, ez az!

A métermagasságu, már száradófélben lévő agyagmodell eszményi szép, röpülő szárnyalásu angyal volt; teljesen kibontott túlnagy szárnyait a végtelenbe való röpülés vágya dagasztotta. Szinte pőre, alig takargatott teste egy ifju erős, de karcsu idomait mutatta, akinek isteni derütől sugaras ábrázatán a megnyiló mennyek földöntuli átszellemült mámora tündökölt.

- Nagyon is emberinek mondták az angyalomat. És igazuk is volt. Semmi se lehet oly nehéz, mint egy angyalszobor kompozicziója. Meg a nemével sincs tisztában az ember; habozik, vajjon lány legyen-e vagy fiu? Meg aztán ha hiányzik szobrászánál a vallásos inspiráczió, akkor kénytelen, hogy a legelső alkalmas modellt lemásolja... Én, amikor ezt az angyalt megcsináltam, igyekeztem egy oly szép ifjut ábrázolni, akinek mintha szárnya nőne és akit mintha a röpülés ittasitó kéje, a nap sugaras derüje sodorna magával. Ez sértette az ő vallásos érzelmeiket; valami ennél vallásosabbat akartak, hát most csináltam nekik ezt a szemét figurát. Hja, kérem, csak meg kell élni valamiből!

Egy kézmozdulatával utalt most a másik vázlatra, arra, amelynek kőből való faragásába a szobrászsegédek belefogtak. Egy korrekt, szabályos libaszárnyu angyal volt ez, akinek a teste se fiu, se leány és akinek merev arcza azt a buta elragadtatást fejezte ki, amelyet a hagyomány megkiván.

- Mit tegyek, kérem, - folytatta, - az egész vallásos művészet a legémelyitőbb sablonosságra sülyedt. Az emberek nem hisznek már; a templomokat kaszárnyastilusban építik és olyan Istenekkel meg olyan szűz Máriákkal diszítik, hogy az ember szeretne sirva fakadni, amikor látja azokat. Mert a lángész nem más, mint a maga társadalmi talajának csodás virágzata; a nagy művészben csupán korának vallási hite lángolhat. Igy például én egy beauceroni parasztnak vagyok a fia; az apám házában nevelkedtem, ki feljött ide lakni Párisba, hogy itt mint márványfaragó telepedjék le a Roquette-utczában.

- Eleinte mint kőfaragó mesterember kezdtem pályafutásomat; gyermekkoromat a nép között töltöttem, künn az utczán; soha nekem eszembe sem jutott, hogy a templomba a lábamat tegyem be... No hát mivé lesz a művészet olyan korszakban, amikor az emberek nem hisznek már az Istenben, sőt még a szépség kultuszát se üzik? Szükséges tehát, hogy az uj hitvallás felé szítson és ez az uj hit az életbe, a munkába, az éltet nemző termékenységbe vetett szent bizalom. Egyszóval szent bizalom mindabban, ami teremt, éltet szül és...

- Van nekem még egy szobrom, amely a nemző termékenységet ábrázolja; most megint dolgoztam rajta és mondhatom, meg vagyok vele elégedve. Jőjjenek, nézzék meg.

Erőnek-erejével magával is vitte őket Jahan magán-műtermébe, amely a templom tőszomszédságában volt, Vilmos házánál néhány lépéssel lejebb. A Kálvária-utczáról volt a bemenet, ebből a meredek lejtőjü, létraalaku utczából, amely nem is utcza, csak egy véghetetlen magas lépcsőzet. A kapu egy kis lépcsőházra nyilott és néhány lépcsőfok vezetett egy tágas terembe, amely nagy üvegfalon át kapta a világosságot és zsufolásig tele volt agyagformákkal, gipszmodellekkel, vázlatokkal és szobrokkal, a hatalmasnál-hatalmasabb művészi alkotások egész tömkelegével.

A termékenység munkában lévő szobra egy zsámolyon állott és vizes borogatások takarták az egész alakot.

Midőn a szobrász levette róla a lepedőket, föltárult előttük a szobor erős csipőivel, hatalmas medenczéjével, amelyből a remélt uj világ volt megszületendő, a hitvest és anyát jellemző telt emlőkkel, amelyek csakúgy duzzadtak a tápláló és megváltó anyatejtől.

- Nos, mit szóltok hozzá, - kérdé boldog mosolylyal, - úgy hiszem, ennek a gyereke nem lesz olyan csenevész és kiaszott ficzkó, mint a mai kor halavány aszketikusai és nem fog visszariadni attól, hogy maga is uj nemzedék szülője legyen.

Mig Antal és Ferencz gyönyörködve csodálták ezt a szobrot, Péter különös érdeklődését egy fiatal leány vonta magára, aki a műterem ajtaját kinyitotta volt és most kimerültségre valló arczkifejezéssel telepedett le újra egy kis asztal mellé, ahol valami könyvet olvasgatott. Ez Liza volt, Jahan huga. Húsz évvel fiatalabb volt a bátyjánál, alig tizenhat esztendős és szüleik halála óta bátyja házában élt. Egy vézna, igen gyenge egészségü teremtés, kinek vállain a képzelhető legédesebb angyalarczocska nyugodott, amelyet finom, aranypor-könnyedségü hajzatának gyönyörü hamvasszürke koszoruja folyt körül. Nagyon nehezen járt; mert félig nyomorék testét alig birták megbénult lábai és szegény az észbeli fejlődésben is hátramaradt; igen korlátolt elméjü és gyermeteg naivságu teremtés volt.

Eleintén mély szomorusággal töltötte ez el Jahan szivét; később azután hozzászokott az ő elmebeli együgyüségéhez és unott tunyaságához. Nagy elfoglaltságu, örökké uj tervek lázában izzó művész létére természetesen elhanyagolta és ráhagyta, hadd éljen kénye-kedve szerint mellette, úgy amilyen volt, mint egy gyermekkorában megállapodott, igen ragaszkodó és hűséges kis leányka. Péter észrevette volt, hogy Liza milyen testvéri melegséggel üdvözölte Antalt. És látta, hogy a fiatalember, miután gratulált Jahannak új műremekéhez, azonnal odaült a fiatal leány mellé, foglalkozott vele, kikérdezte, megnézte, hogy mit olvas. Körülbelül hat hónap óta a legtisztább, a leggyöngédebb viszony szövődött közöttük. Antal észrevette volt a fiatal leányt atyja házának kertjéből és a széles üvegfalon át belátott abba a műterembe, ahol Liza ártatlan leányéveit élte. Eleintén azért érdeklődött iránta, mert látta, hogy mindig egyedül van és majdnem elhagyatottan él; aztán, amidőn megismerkedett vele, oly elragadtatással tapasztalta bájos egyszerüségét és ártatlanságát, hogy szenvedélyes vágy ébredt benne, vajha fölébreszthetné benne az értelmet, az életet. Hátha szeretetének melegével hevithetné, ha ő volna e leány számára a termékenyítő sziv, az életet keltő elme! A fiatal leánynak ő volt az, amije a bátyja nem lehetett ennek a kényes délszaki növénynek, amelynek nagy szüksége volt gyöngéd gondozásra, napra és szerelemre.

Máris sikerült neki, hogy irásra és olvasásra oktassa a fiatal leányt; ez pedig oly munka volt, amelybe eddig valamennyi tanitónő beleunt. A leány figyelt rá és megértette. Szabályos vonásain, szép, kristálytiszta szemében a boldogság tüze gyult föl.

A szerelem csodája volt ez! Az asszony teremtetése, amely az egész énjét neki föláldozó, ifju szerető lehelletére ébred életre. Kétségkivül gyönge lábon állott az egészsége; úgy, hogy még mindig attól kellett reszketni, hogy egy szép napon elszáll, mint valami sohajos lehellet; még mindig alig tudott járni, mert a lábai nagyon gyöngék voltak. De mégse volt már az a vad kis őzike, az a kis csenevész virág, mint mult tavaszkor.

Jahan, aki bámult ezen a kezdődő csodás metamorfózison, a fiatalokhoz közeledett.

- Mit szólsz hozzá? A te tanitványod becsületedre válik. Tudod-e azt, hogy már egész folyékonyan olvas és egész jól megérti azokat a szép könyveket, amiket te neki hozol? Ugy-e, Liza, hogy most minden este fölolvassz nekem.

A fiatal leány fölvetette szüzies szendeségü szemét és határtalan szeretet kifejezésével tekintett Antalra.

Mindnyájan elmosolyodtak és midőn végre búcsuztak, Ferencz egy agyagszoborminta előtt állott meg, amely száradás közben meghasadt.

- Egy csütörtököt mondott terv, - szólt a szobrász. - A könyörület szobrát akartam megcsinálni valamelyik jótékony intézet megrendelésére. De hiába kerestem ám; mindaz, amit találtam, olyan elcsépelt volt, hogy abbahagytam. Hadd pusztuljon agyagja. De majd meglátom; valahogy kell, hogy ismét hozzáfogjak.

Mikor kiértek, Péternek az az ötlete támadt, hogy elmegy egészen a bazilikáig, abban a reményben, hogy ott Rose abbéval találkozik majd. Mind a hárman megkerülték hát a dombot, a Gabrielle-utczán végighaladva, és ujra a Chape-utcza lépcsőzetes lejtőihez értek, amelyeken fölfelé igyekeztek. Midőn aztán a templom elé értek, mely deszkagerendázatának sötét erdejével a derüs égbe nyult, Tamással találkoztak, aki a gyárból hazajövet a Lamartine-utczából fordult ki épen, ahol egy vasöntőnek adott megbizást.

- Jaj, de örvendek ennek a találkozásnak! - kiáltott föl szokatlan hévvel, mely rendesen oly néma és zárkózott valójával ellentétben álló sugaras ragyogást derített arczára. - Ugy hiszem, most már megtaláltam a mi kis motorunk nyitját. Mondja meg apámnak, hogy pompásan indul; csak gyógyuljon meg mielőbb.

Tamás e szenvedélyes felkiáltására mind a két fivére hirtelen mozdulattal, egy és ugyanaz érzésre hevülve szorosan melléje simult. Mind a hárman hősies elszántságu, hármas csoporttá egyesültek, melyben csak egy sziv dobogott és ebben a szivben egy öröm lüktetett arra a gondolatra, hogy az apjuk örülni fog ennek a jó hirnek, és hogy a részükről jövő örvendetes üzenet némileg hozzájárulhat mielőbbi felgyógyulásához. Péter, aki most már ismerte és való értékük szerint becsülte őket, nagyon megszerette a három fiut; gyönyörködve nézte ezt a három hatalmas, egymásra meglepően hasonlító ifju alakot, akik hirtelen együvéforrva, hősies csoportba olvadtak össze, mihelyt gyermeki szeretetük lángra lobbant bennük.

- Mondja meg neki, kérem, hogy várjuk őt és a legelső jelre nála fogunk teremni.

Mind a hárman kezet szorítottak a pappal. És amint ez utánuk nézett és látta, mint veszik utjukat a kis házikó felé, amelynek kertjét a St. Eleuthére-utcza falain át megpillantotta, úgy tetszett neki, mintha messziről valami határozatlan árnyképet különböztetne meg, egy napfényvilágította fehér arczot fekete hajkoronájának diszében. Valószinüleg Mária volt, aki az orgonabokrok fakadó rügyeit vizsgálgatta. Az estalkony ez órájában oly vakító arany-ködfátyolba borult a táj, hogy a látomány körvonalai elmosódtak benne és az ragyogó dicskörbe látszott veszni. Káprázó szemekkel fordult félre és az ég átellenben levő szélén nem látott egyebet, csupán a Sacré-Coeur rengeteg meszes tömbjét, amely így közelről nézve egészen eltakarta a látóhatárt vadonatuj kőtömbjeinek rengetegével.

Péter mozdulatlanul állott meg a helyén és lelkében a legellentétesebb gondolatok és érzelmek oly zürzavaros káosza kóválygott, hogy nem tudott tisztán olvasni önnönmagában.

A város felé fordult. A határtalan óriási Páris ott terült el lábainál a kora tavaszi alkony rózsás fényében. A tetőzetek végtelen tengerének körvonalai oly sajátságos határozottsággal domborodtak ki előtte, hogy meg tudta volna számlálni a kémények és az ablakok millióit.

A néma, esti levegőben a szobrok horgonyt vetett hajókra hasonlítottak, egy utjában veszteglő hajóraj hajóira, melyeknek magas szálfái a leáldozó nap sugaras bucsucsókjában tündököltek. Soha még Péter ilyen világosan nem különböztette volt meg e nagy embertenger két ellentétes tömegét: amott lenn keleten és északon a kézimunka városát, zürzajos gyárainak füstjével; mig amott délen, a Szajna átellenes oldalán a tudomány, a szellemi munka városa terült el nyugalmának fönséges csendjében. A kereskedelem lüktető szenvedélyének, hullámzó tömegének lázas, lökdöső sürgés-forgása zúgott és zajlott a kerekek dübörgése közepett; mig a boldogok, a hatalmasok, a gazdagok városa, akik a vagyon és a hatalom birásáért küzdöttek egymással, nyugaton bontá ki palotáinak erdejét a leáldozó nap mind biborosabb vérszint öltő máglyatüzében.

És Péter érezte, mint száll föl hitvesztés okozta lelki megsemmisülésének, kétségbeesett kinos lelki küzködéseinek mélyéből egy uj hitnek enyhe fuvalma. Ő maga sem tudta volna még szavakba foglalni e reményét. Hiszen már a gyár durva munkásainak láttára belátta a testi munka szükséges voltát és megváltó hatalmát; noha eddig még annak csak nyomor és szörnyü igazságtalanság a dija és vége.

Ime, a szellemi ifjuság, a holnap fiatal nemzedéke, amelyről ő azt hitte, hogy megromlott, hogy a régi tévelygésbe, a régi tespedésbe visszasülyedt, most nyilatkozik meg előtte és szebb jövővel kecsegtető férfiakat igér, akiknek ifju lelkülete azzal az eltökélt szándékkal lép az élet küzdterére, hogy folytatják az apák művét és egyedül a tudomány segítségével fogják a jogot meg az igazságot megteremteni.

Már jó egy hónapja mult el, hogy Vilmos öcscsének neuillyi házában keresett volt menedéket. A kézcsuklóján esett seb majdnem begyógyult már és rég el is hagyta az ágyat, hogy órák hosszáig sétálgasson lenn a kertben. Noha már nagyon türelmetlenül várta azt a perczet, amikor visszatérhet montmartrei otthonába, hogy az övéit viszontláthassa és folytathassa megkezdett munkálatait, a lapok hirei minden reggel olyannyira nyugtalanították, hogy minduntalan elhalasztotta a visszatértét. Mindig egy és ugyanannak az állapotnak ismétlődő örökös körforgása. A gyanuba fogott Salvat majd előkerült egy este a vásárcsarnokban, majd meg ujra elvesztették nyomát; de azért a hirtelen elfogatás veszélye szüntelen fenyegette. Vajjon mitévő lesz ő aztán? Fog-e vallani? Fognak-e ujabb nyomozásokat indítani?

Álló nyolcz napig a sajtó egyébbel se foglalkozott, mint a Duvillard-palota kapualjában lelt vésővel. Páris valamennyi »saját külön«-jei ellátogattak a Grandidier-gyárba; kérdésekkel ostromolták a főnököt, a munkásokat és bemutatták a véső rajzát. Sokan még a személyes tanuvallatásig is vitték a dolgot, hogy adott alkalommal maguk is nyakon csiphessék a bünöst. Éles gúnynyal ostorozták a rendőrség tehetetlenségét és ez az embervadászat valóságos szenvedélyre lobbantotta a kedélyeket. A lapok kétszeres rémületükben tuláradtak a legbalgább és legképtelenebb rémtörténetektől; mert uj bombamerényletekkel fenyegetődztek és jogosan attól lehetett tartani, hogy Páris egy szép napon a levegőbe röpül. A Népszava nap-nap után mindig ujabb hátborzongató történeteket eszelt ki; majd fenyegető levelekről, majd tüzvészszel ijesztő falragaszokról, majd meg homálylyal borított óriási titkos összeesküvésekről fedte fel a leplet. Soha még városon ennél butább és aljasabb ragály őrületes áramlata nem tombolt végig.

Vilmos tehát minden reggel lázas izgatottsággal várta a lapokat; mindig attól rettegett, hogy Salvat elfogatásának hirét olvassa majd benne. Az a heves hajsza, amelyet ez ügyben indítottak, az a sok balgaság és vad kegyetlenség, amiről a lapok hasábjain olvasott, tulcsigázott ideges várakozásában önkivületbe ejtették. Egész sereg gyanus egyént tartóztattak le találomra, anarkizmussal vádolták egész hadát a becsületes munkásoknak; rablókat, illuministákat és naplopókat fogtak el a legtarkább egyvelegben, akikben Amadieu vizsgálóbiró erőnek erejével összeesküdt gonosztevők óriási szövetkezetét akarta fölfedezni.

Sőt valamelyik reggelen Vilmos már a saját nevét olvasta, amely egy nagytehetségü forradalmi ujságiró lakásán megejtett házkutatás alkalmával pattant a nyilvánosságra, aki neki jó barátja volt. Szivében méltatlankodó fellázadás lüktetett: de sokkal okosabbnak tartotta, ha csendes, békés neuillyi szülőházának mélyén rejtőzködik még egy ideig, miután minden perczben beállhatott az az eset, hogy a rendőrség behatol montmartrei kis otthonába és letartóztatja őt, ha ott találja.

Folyton megujuló titkos aggodalomtól gyötörve, a két szigoruan bezárkózott testvér a legmagányosabb, de egyuttal a legcsendesebb életet élte. Maga Péter is tőle telhetőleg kerülte a házon kivül tartózkodást és otthon töltötte a napokat. Márczius első napjaiban volt ez; a korai tavasz az ifjulás varázsos bubáját és felséges enyheségét kölcsönözte a kis kertnek. Vilmos, amióta fenjárt, leginkább apjuk hajdani vegyműhelyében telepedett meg, amelyet Péter tágas dolgozószobává alakított át. A hires vegyész összes iratai és könyvei érintetlenül ott hevertek még és a fiu apjának megkezdett értekezéseit fedezte fel; ez érdekfeszítő olvasmány őt reggeltől estig lebilincselte. Ő maga sem tudta, hogy e munkának köszönheti azt a türelmet, amelylyel önkéntes elzárkózásába belenyugodott. Péter is többnyire olvasgatott, a nagy dolgozóasztal másik oldalán ülve; de hányszor történt meg vele, hogy tekintete a könyv lapjairól tovasiklott és sötét merengésébe tovaveszett, a nemlét ama homályába, amelybe mindig ujra meg ujra elmerült. Órákhosszáig ültek így egymás mellett, mély csendbe elmerülve, anélkül, hogy csak egy árva szót is szóltak volna. De azért jól esett az a megható tudat, az a boldogító és bizalmas meggyőződés, hogy együtt vannak. Néha találkoztak a tekinteteik, összemosolyogtak; nem érezték a szükségét annak, hogy másképpen adjanak kifejezést annak a kölcsönös nagy szeretetnek, amely egyik a másika iránt szivükben ujra fölfakadt.

A multak lángoló testvéri szeretete ujra fölgyult bennük és körülöttük feltámadt a multak hamvaiból a régi szülői ház, gyermekéveik tanyája, apjuk és anyjuk emléke, akiknek szellemeit úgy érezték, mintha köröttük lebegnének e békés, csöndes légkörben, amelyet magukba szivnak. Az üvegtáblás nagy ablak Párisra és a kertre nyilott és hosszas merengéseikből meg tanulmányaikból csak olykor-olykor rezzentek föl néha, hirtelen támadt aggodalommal szivükben, hogy a nagy város távoli moraját és növekvő zaját hallgassák.

Néha-néha föl is riadtak és elálmélkodtak a fejük fölött szüntelen fölhangzó léptek egyhangu, ritmikus kopogásától. Barthés Miklós volt az, aki fönt az emeleti szobában ragadt meg, amióta Morin Théophil a merénylet estéjén ide hozta volt és menedéket kért számára. Ritkán hagyta el a szobáját; alig merte betenni a lábát a kertbe, attól való félelmében, hogy észre találják venni és ráismernek a távoli ház ablakaiból, amelyeket a kert facsoportjának lombkoronái eltakarnak. Az örökké konspiráló öreg forradalmárnak a rendőrségtől való rettegésén szinte mosolyogni lehetett. Ketreczbe zárt oroszlánra emlékeztető szüntelen föl és alá járkálása; az örökös fogoly e konok, gépies sétája, aki életének kétharmadrészét Francziaország valamennyi börtönének mélyén töltötte mások szabadsága kedvéért, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezen a csendbeborult házon megható búskomorság hangulata borongjon, mindannak rejtelmes ritmusát zsongva, ami nagyot és szépet az ember csak remélhet, de ami valószinüleg nem valósulhat meg soha, soha.

Csak ritkán állított be egy-egy vendég, hogy a két testvér magányát megbontsa. Mióta Vilmos sebe hegedésnek indult, Bertheroy ritkábban látogatott el hozzá. Morin Théophil volt a leggyakoribb vendége, akinek diskrét, halk csöngetése minden második este egy és ugyanazon órában verte föl a csöndet. Ő Barthés iránt olyan hódolattal és kegyelettel viseltetett, mint amilyennel vértanuk előtt szokás meghajolni, noha nem osztotta az ő nézeteit. Fölment hozzá egy-egy órára és ez idő alatt valószinüleg egyikük se szólt egy kukkot se, mert szobájukból a legkisebb hang nesze se tört fel. Mikor aztán egy pillanatra beszólt a vegyműhelybe, Péter mindig ujból megütköződött végtelen unottságra és tulcsigázottságra valló arczkifejezésén. Haja és szakála hamuszürkére vált; a tanárkodásba beleránczosodott arczából kilobbant az élénkség sugara; csupán olyankor gyult ki rezignált szeme, mint a fellobbanó parázs, amidőn Olaszországot emlegették előtte. Egy alkalommal, amidőn Péter Orlando Pradanak, a nagy hazafinak nevét említette, aki az Ezer hős legendájába illő hadjáratban vele együtt diadalmaskodott, megdöbbent a lelkesedés ama hirtelen föllobbanó tüzétől, amely e kihalt arczon kigyult. De ezek muló villámok voltak csupán; a vén tanárban csakhamar fölülkerekedett Proudhon földije és jó barátja, aki később Comte Ágost föltétlen hivéül szegődött. Proudhontól ragadt rá a szegények föllázadása a gazdagok ellen, a vagyon egyenlő fölosztásának dörgő követelése. Hanem az uj idők szelleme megrémítette; ugy tanainál, mint jelleménél fogva nem volt a forradalom eszközeinek embere. Comte aztán a szellem rendszerében megingathatatlan bizonyosságokat szolgáltatott neki és azóta a logikához, a pozitivizmus világos és határozott rendszeréhez ragaszkodott, amely az összes tudást osztályokba sorozza és a haszontalan metafizikai hipotéziseket elveti abban a biztos meggyőződésben, hogy egyesegyedül a tudomány révén nyerhetnek megoldást az emberiség, a társadalom és a vallás nagy problémái.

Csakhogy szerénysége, csöndes néma megadása és szilárdul megóvott hite se volt ám hiján a titkos keserüségnek; mert semmisem haladt a maga rendjén a remélt czél felé. Comte maga végre a legzavarosabb miszticzizmusba csapott át; a nagy tudósokat mind az örök igazság tündöklő káprázatától való nagy rémület fogta el; a barbárok pedig ujból beálló sötétséggel fenyegették a világot; ugy hogy Morin a politikában szinte reakczionárius elveket vallott és előre is belenyugodott abba, hogy jő majd egy nagy törvényhozó diktátor, aki majd helyreállítja a rendet, hogy az emberiség művelődése befejeztessék.

Bache és Jansen volt a másik két vendég; ezek is mindig együtt jöttek, még pedig többnyire éjidején. Volt rá eset, hogy egyik-másik este reggeli két óráig beszélgettek el Vilmossal; különösen Bache, kinek jóságos kis szeme majd beleveszett dús hajának ezüstjébe és hosszu szakállába. Atyáskodó, lassu, kenetteljes modorával, véget nem érő hosszadalmassággal perorált, mihelyt saját eszméit fejtegette. Futólag említette meg Saint Simont, a kezdeményezőt, aki legelsőül hirdette törvényként a munka kötelező voltát, amelynek saját szakmájában mindenki alá van vetve. De mikor aztán Fourierhez ért, hangja meglágyult és ekkor hitvallását beszélte el emelkedett hangon. Fourier a modern korszak várva-várt Messiása, az az üdvözítő, akinek lángesze a jövő világegyetem áldásos csirázatu magvát hintette el és a holnap társadalmát olyanná szabályozta, ahogyan az bizonyára alakulni fog.

Az általános harmónia törvényeit hirdette; az elvégre szabadjukra bocsátott és egészséges módon fölhasznált szenvedélyek lesznek az élet kerekei és maga a vonzóvá tett munka lesz az élet czélja és hivatása. Semmise lohasztotta le csüggedetlen bátorságát; csak kezdjen egyetlenegy község Fourier-féle falanszterekké összeállni; nemsokára az egész kerület követi majd a példáját; aztán a többi kerület fogja majd utánozni, végre pedig egész Francziaország.

Sőt még Cabetnak eszméjét is követni fogják, akinek teóriája nem is volt olyan együgyü gondolat, mint amilyennek hitték. Arra a mozgalomra utalt, amelyet ő 1871-ben inditott volt, midőn a Communeben székelt, a czélból, hogy a franczia köztársaság alkalmazza Fourier eszméit. Meglátszott rajta, miként szentül meg van győződve róla, hogy a versaillesi hadseregek, midőn a kommunizmus eszméit vérbe fojtották, egy félszázaddal késleltették a kommunizmus győzelmét. Most úgy tett, mintha nevetne, valahányszor szóba kerültek a tánczoló asztalok; de ez egy csöppet se gátolta abban, hogy szive legmélyén konok, makacs, hajthatlan spiritiszta ne legyen. Mióta városi tanácsossá lett, egy szocziálista felekezettől a másikhoz tévelygett, aszerint, amint ezek többé vagy kevésbbé közeledtek hajdani hitvallásához. Egész énjével csüggött e hiten, az isteni hatalom után való sóvárgáson, amely előbb arra vitte, hogy Istent kiüldözze a templomokból, hogy később egy asztallábban ujra föltalálja őt.

Jansen ép oly szófukar volt, mint amilyen bőbeszédü a barátja. Rövid mondatokat szalasztott ki ajkán; hanem azok úgy sujtottak, mint az ostor, úgy metszettek, mint a kard éle. Az ő eszméi és elméletei kissé homályosak voltak; annál is inkább, mert nehezére esett azokat franczia szóval kifejezni; minek következtében minden, amit mondott, valami rejtelmes ködbe burkolódzott.

Nagyon messze országból jött. Hogy orosz, lengyel, német vagy tán osztrák volt-e, azt senki se tudta biztosan; annyi bizonyos, hogy hazátlan bujdosó volt, aki hona határain kivűl hordozgatta magával a vértáhitozó testvérisülés álmait. Valahányszor halványszőke Krisztusarczával, amelynek egy izma se rándult meg, fagyos hangon ejtette ki rettenetes szavainak egyikét, amely tabula rasat csinált, mint a kasza a mezei rendek között, csak azt az elkerülhetetlen szükségességet hangoztatta, hogy így kell a népeket is lekaszálni a föld szinéről, hogy egy ifju jobb nemzedék magvát vethessük el.

Bache minden egyes kijelentésére - vonatkozott az légyen a munkának kellemessé tételére fegyelmi szabályzatok révén, a falanszter kaszárnyamódra való berendezésére, a pantheista vagy spiritiszta istenimádássá átalakított vallásra, - vállat vont. Mire való ez a sok gyerekeskedés, ez a kétszinü toldozgatás és foldozgatás, amikor a ház amúgy is rombadől és az egyetlen becsületes eljárás csupán az, hogy lebontsuk és uj építő-anyaggal építsük fel a holnapi tömör, uj, szilárd házat?

A tényleges cselekvés meg a bomba segítségével eszközölt propagandáról mélységesen hallgatott; csak végtelen reménykedésről tanuskodó taglejtéssel vett tudomást róla. Valószinüleg helyeselte is. Az a hozzáfüződő legenda, amely őt a barczelonai szörnyü merénylet egyik értelmi szerzőjének nyilvánította, rettenetes dicsőség nimbusát szőtte ismeretlen multja köré. Egy alkalommal amidőn Bache Bergaz barátját, azt a homályos multu coulissiert, aki már valami nagyobbszabásu lopási afférben kompromittálta magát, egész nyiltan banditának nevezte, Jansen nyugodt mosolyra szorítkozott csupán és azt mondotta szokott nyugalmával, hogy a lopás nem egyéb, mint kényszervisszatérítés.

Ebben a művelt, finomult emberben, akinek multja tán bünöket takart, de egyetlen tettét se az aljas becstelenségnek, megérződött, hogy ő oly engesztelhetetlen, konok rajongó, aki kész a világot lángra gyujtani, hogy a saját eszméje arasson diadalt.

Némelyik este, amidőn Morin Théophil Bache-chal és Jansennal találkozott és mind a hárman késő éjszakáig elbeszélgettek Vilmossal. Péter kétségbeesetten hallgatta őket a szoba legsötétebb szögletébe megvonulva, de soha részt nem vett a vitatkozásban. Eleintén a hitevesztett emberek szenvedélyes lelkesedésével hallgatta őket. Saját vallástagadása folytán halálosan megsebzett lélekkel szinte beleőrült az igazság utáni szomju vágyba, mint aki a század eszméit akarja mérlegelni, és tanulmányozni akarja mindannyiát, hogy az eddig megtett utat és a révükön nyert hasznot saját boldogulására fordítsa. De mindjárt az első lépésnél, amidőn hallotta, mint vitatkoznak mindanégyen anélkül, hogy a teljes megegyezésre kilátás nyilnék, ujra visszahökkent - és a régi kétségbeesés vett erőt rajta.

Lourdesi és római tanulmányutjainak kudarcza meg e harmadik tapasztalat után, amelyet Párisban szerzett, teljesen tisztában volt azzal, hogy a század egész szelleme forog itt szóban, az uj igazságok várva-várt evangéliuma, amely meg fogja változtatni a föld arczulatát. És tulzásig hajtott buzgalomtól lángolva, az egyik hitvallásról a másikra tért át; azután ettől is elpártolt, hogy egy másiknak szegődjék hiveül.

Miután eleintén Morin Theophillal együtt a pozitivizmus, Vilmos fivérével a determinizmus hivének vallotta magát, Bache emberbaráti humanizmusa meghatotta a lelkét a közeljövőben bekövetkező édeni ország felebaráti álmaival. Sőt még maga Jansen is megingatta egy pillanatig, amint meggyőződésteljes, szilaj büszkeségével fejtegette a megváltó individualizmusról való elméleti ábrándját. Aztán lába alól elvesztette a talajt; nem látott semmi egyebet, csupán a folyvást előrehaladó emberiség szembeszökő ellentmondásait és zürzavaros összefüggésnélküliségét.

Egymásra halmozódó elméletek óriási összetorlódása ez az egész lelkiforrongás, amelyben eltévelyedett. Bár Fourier Saint Simon iskolájából került ki, azért bizonyos részben tagadta őt és valamint ez utóbbi valami misztikus érzékiség félében dermed meg, az előbbi az elfogadhatatlan kasztrendszer kodifikátorává válik. Proudhon, a demokrata rombol, de nem épít. Comtenak, aki e rendszert megteremtette és trónjára emeli a tudományt azzal a kijelentéssel, hogy ez az egyetlen fejedelem, sejtelme sem volt erről a társadalmi krizisről, amelynek örvénye mindent elsodrással fenyeget és mint a szerelem kiválasztott apostola fejezte be pályafutását, meghódolva az asszony hatalmas varázsának.

Ime ezek a ketten szintén csatára indulnak és a másik kettő ellen harczolva, az elvakultság és torzsalkodás oly magas fokáig jutnak, hogy még azok az igazságok is, amelyeket közösen vallanak, ezáltal elhomályosulnak, eltorzulnak, alakot vesztenek és fölismerhetetlenné válnak. Innen a jelenkor rendkivüli zürzavara.

Bache, Saint Simon és Fourier hive, Morin, Proudhon és Comte követője, nem értik már meg Méget, a kollektivista képviselőt; elátkozzák és mennykövekkel sujtják őt is meg az állami kollektivizmust is, aminthogy különben a jelenlegi összes szoczialista pártokat kárhoztatják, anélkül, hogy számot adnának maguknak arról, hogy tulajdonképen egy és ugyanazon mestertől veszik közös eredetüket. Ami látszólag a hideg és rettenetes Jansennak ama állítása mellett bizonyított, amely azt hangoztatta, hogy ezt a házat nem lehet már kitatarozni, hanem teljesen le kell rombolni, mert őrületbe és korhadásba vész a mai társadalmi épület.

Egy éjjel, midőn mindahárom látogató távozott, Péter, aki Vilmossal most kettesben maradt látta, hogy bátyjának vonásai elsötétednek, és hogy lassu léptekkel sétál föl és alá.

Kétségkívül ő maga is érezte az imént, hogy minden rombadől. Tovább beszélt, számot se adva magának arról, hogy csupán a fivére hallgatja. Elmondta, hogy mennyire irtózik Mége kollektivista álmától: a diktátor szerepét játszó államtól, mely az ókor rabszolgaságát állítaná vissza. Az összes szoczialista felekezetek, amelyek egymást egy kanál vizbe fojtanák, ott vetik el a sulykot, hogy a munkát zsarnoki önkény révén akarják szervezni, hogy az egyént akarják lenyügözni a köz javára. Ezért tehát, kényszerítve lévén, hogy mindakét hatalmas áramlatot, a társadalom meg az egyén jogait, szépen összeegyeztesse, ő maga egész hitét a kommunizmusba vetette, abba az eszményi anarkiába, amelyben ő az egyént szabadnak álmodta, hogy fejlődhessen és virágozhassék minden kényszer nélkül, úgy a maga, mint a köz javára.

Nem ez-e az egyedüli tudományos elmélet? Világokat alkotó egyediségeknek, a parányoknak felismert törvénye ez, melyek a vonzás, a szabad és lángoló szerelem törvényeinél fogva egyesülésükkel az életet nemzik. Az elnyomatást gyakorló kisebbségek eltünnek; csupán az egyes emberek tehetségének és erélyének szabad, korlátlan játéka marad fönn, amint azok fönséges harmóniává olvadnak össze, melynek egyensulya a fejlődő emberiség cselekvő erőihez és szükségleteihez mérten, folyton változik. Olyan népről álmodott, amely az állam gyámsága alól felszabadulva kormányzó és ur sőt jóformán törvény nélkül élne; egy boldog népet, amelynek minden egyes polgára az egyéni szabadság révén, saját énje teljes kifejlődését érné el.

Innen eredne aztán a társadalom, a szabad csatlakozás révén alakuló egyesületek és társulatok száz meg száz különböző szövetkezete, amelyek a társadalmi életet szabályoznák; de amelyeken különben változtatni mindig lehetne; sőt amelyek egymással ellentétesek és egymással hadilábon állók volnának; mert a haladás csupán összeütközések és harczok révén érhető el, mert a világ csupán az ellenkező erők tusájából teremtetett.

Ennyi az egész. Nem lesz többé se szegény, se gazdag; a föld természetes munkaeszközeivel és kincseivel együtt visszaadatik közös birtokul a népnek, jogos tulajdonosának, amely azt helyesen és logikusan fogja élvezni, mihelyt semmisem fogja megakadályozni fejlődését. Akkor aztán csupán a szerelem törvénye fog müködni; látni fogjuk, mint fejti ki óriási erejét az emberi összetartás, amely az emberek között az egyetemes vonzódás törvényének élő formájában nyilvánul s mint fogja ez őket egymáshoz közelebb hozni és egy nagy, családdá egyesíteni.

Szép, fenkölt és tiszta álom ez! A teljes szabadság, szabad ember a szabad társadalomban!.... Ez az álom az, amelyre a tudós fenkölt elméjének végre rá kellett jutnia, miután a többi szocialista szektákon végigtekintett, amelyek mindnyájan a zsarnokság szennyfoltjának mocsokját viselték magukon. Az anarkista álomkép mindenesetre a legfönségesebb, a legmagasztosabb; és minő gyönyörteli édes megnyugvással ringatja magát az emberi lélek abban a reményben, hogy meg fogja teremteni az emberek boldogságát, ha majd saját természetes erőinek szabad fejlődése biztosítva lesz.

Midőn Vilmos végre elhallgatott, mintegy álomból látszott fölocsudni, s némi megdöbbenéssel tekintett Péterre, mint aki attól fél, hogy sokat talált mondani, hogy megsértette öcscse vallásos meggyőződését.

Péter, aki mély megilletődéssel hallgatta, sőt egy perczig szinte meghódolt Vilmos tanának, egyszerre érezte, mint kél lelkében a gyakorlati élet érlelte, rettenetes ellenvetés, amely minden reményt csirájában elfojtott. Miért nem müködött ez a harmonikus összhang a világ első napjaiban, midőn a társadalom megszületett? Hogy történhetett meg az, hogy a zsarnokság diadalmaskodott és a népeket kiszolgáltatta elnyomóinak? És ha valamikor meg is valósítják azt az eleddig megoldhatatlan problémát, hogy mikép kellene mindent lerombolni és mindent ujjáteremteni: vajjon ki kezeskedhetnék róla, hogy az emberiség, amely most is ugyanazoknak a törvényeknek van alávetve, mint azelőtt, nem indulna-e ismét a régi csapáson?

Az emberiség ma tulajdonképen olyan, a minővé az élet változtatta és semmise bizonyít amellett, hogy az élet nem teszi-e majd ismét ugyanazzá, amilyen volt. Ujból megkezdjék a világot elülről? Óh ezt igen! Csakhogy más czélokért. És vajjon ez a másik czél valóban benn rejlik-e az ember énjében; nem maga az ember az, akit meg kellene változtatni? Ha visszatérünk oda, ahonnan kiindultunk, hogy a megkezdett továbbfejlődést folytassuk, minő lassu lesz a haladás, mily hosszú a várakozás?

És aztán minő szörnyü veszély, minő veszedelmes késedelem fenyegeti az emberiséget, ha visszafelé venné az utját, anélkül, hogy tudnók, milyen uton fogjuk pótolni az elvesztett időt a romok káosza közepett.

- Feküdjünk le, - szólt Vilmos mosolyogva. - Beh nagy bolondság volt az tőlem, hogy ezekkel a dolgokkal untattalak, amelyekhez neked semmi közöd.

Péter szenvedélyesen akart kikelni, ki akarta tárni a szivét, hogy megmutassa iszonyu lelki tusait.... De valami leküzdhetetlen szemérem tartotta őt vissza; hisz a bátyja őt ugy ismerte csak, mint a vallásához hiven ragaszkodó, erőshitü papot.

Másnap este tiz óratájt Vilmos és Péter a nagy dolgozószobában olvasgattak, midőn a cseléd bejelentette Jansent, aki egy másik uri ember barátjával együtt akarta most tiszteletét tenni. Az a másik uriember Salvat volt.

- Beszélni akar önnel, - magyarázta Jansen a látogatást. - Találkoztam vele és midőn értesült az ön megsebesüléséről és nyugtalankodásáról, kérve könyörgött, hogy vezessem ide... Nem tette ugyan valami okosan.

Vilmos e szokatlan lépés felett való megilletődésében meglepetten emelkedett föl a székéről; mialatt Péter, akit ennek az embernek a megjelenése teljesen kihozott a sodrából, mozdulatlanul ült a helyén.

- Fromont uram, - szólalt meg végre Salvat, félénken és zavarodottan megállva előtte, - nagyon, nagyon bántott, amikor hallottam, hogy önt milyen kellemetlen helyzetbe hoztam; mert sohse fogom elfelejteni azt, hogy ön jót tett velem, mikor mindenki ajtót mutatott...

Félszegen billegette az egyik lábát és zavarodottan forgatta kerek kalapját majd a jobb, majd a bal kezében.

- Hát eljöttem, kérem alásan, hogy magam valljam be önnek, hogy az ön robbantóporából egy gyutacsot csentem el valamelyik este, mikor ön hozzám háttal volt fordulva; a történtekből ez az egyetlen cselekedetem okoz nekem igazi lelkifurdalást, mert ez önt esetleg kompromittálhatná... De egyuttal azt is meg akartam esküvel fogadni, hogy tőlem nincs mit félni; inkább százszor hagyom a nyakamat levágatni, semhogy az ön neve az ajkamra jönne... Ez az egész, ami a szivemet nyomta.

E szavak után visszaesett elfogult, szótlan hallgatásába, mialatt hűséges kutyára emlékeztető jóságos szeme, az a merengő és ragaszkodásteljes szem, hódolatteljes imádattal csüggött Vilmos arczán. Péter csak nézte, nézte; ama rettenetes vizió ködén át, amelyet Salvat betoppanása ébresztett most lelkében: megujult előtte annak a szánalomraméltó kis divatárus-lánynak, annak a szép szőke gyermeknek az emléke, aki felhasított testtel hevert volt a Duvillard-palota kapualjában. Hogy lehetséges az, hogy ez az őrült, ez a gyilkos most itt áll előtte és hogy szeme könybe lábad?

- Tudom én azt, Salvat, hogy maga nem rossz ember. De micsoda balga és szörnyü dolgot cselekedett maga, fiam?

- Ó, Fromont uram, ha még egyszer meg kéne lennie, megtenném még egyszer. Tudja kérem, ez nekem szent meggyőződésem. Ismétlem, eltekintve az ön személyétől, minden pompásan indul; meg vagyok elégedve.

Nem akart leülni, néhány perczig elbeszélgetett még Vilmossal, mialatt Jansen, mintha már egy cseppet se érdeklődnék a dolog iránt, amennyiben fölöslegesnek és veszedelmesnek tartotta ezt a látogatást, leült és egy illusztrált műben lapozgatott.

Vilmos pedig elmeséltette magának Salvattal mindazt, amit a merénylet napján tett; hogy bolyongott czéltalanul, dühösen, mint valami kikorbácsolt kutya Páris utczáin; hogy czipelte magával mindenüvé a bombát, eleintén a szerszámzacskójában, aztán a kabátja alatt; hogy jutott először is a Duvillard-palota kapujához, amelynek ajtaja még akkor zárva volt, onnan a parlament épülete elé, amelynek küszöbén az őrök állottak az utját, azután a czirkusz kapujához, ahol elkésve jutott arra a gondolatra, hogy itt rosszat nem sejtő polgárok hekatombját áldozhatná fel; végre ismét a Duvillard-palotánál állapodott meg, mintha maga a sors hatalma vonzotta volna oda. Szerszámos zsákja a Szajna fenekén nyugodott, ő maga dobta bele, hogy szabadabban mozoghasson; hirtelen ébredt vad gyülölettel eltelve a munka iránt, amely még kenyeret se tudott adni neki meg az övéinek: így tehát csupán a bombát őrizte meg.

Azután elbeszélte, hogy szökött meg; leirta a rettenetes robbanást, amely az egész városrészt fölforgatta és milyen örömmel és meglepetéssel tapasztalta azt, hogy onnan csöndes utczákba került el, ahol még tudomásuk se volt az embereknek a történtekről. Már több mint egy hónapja, hogy, úgyszólván, megél a semmiből; maga se tudta, hol és hogyan; néha a szabad ég alatt tölti az éjszakát és kenyere se akad mindennap. Egy este a kis Mathis Viktor adott neki száz soust. Más pajtásai is támogatták, szállást adtak neki egy-egy éjszakára és mihelyt a legkisebb veszélyt megszimatolták, azonnal továbbcsempészték. Egy hallgatag bűnrészes szövetkezés mentette meg őt eddig a rendőrség kutató, éles szemei elől.

Külföldre meneküljön? Egy pillanatig erre is gondolt; hanem aztán eszébe jutott, hogy az ő személyleirása mindenütt megvan és bizonyára lesik őt a határon; így tehát csak siettetné a letartóztatását. Páris olyan, mint a tenger; sehol sincs nagyobb biztonságban. Különben nincs is elég energiája és nem is akar megszökni; a maga módja szerint fatalista; nincs is annyi erkölcsi ereje, hogy a párisi levegőtől megváljon; hanem bevárja, hogy letartóztassák és úgy szedjék fel a pusztulás szinhelyéről, mint holmi zátonyra jutott, gazdátlan, a tömeg között ide s tova hányt-vetett társadalmi roncsot, amelyet az éber álmodozások árja tova sodort.

- Hát a kis leánykája, a kis Céline? - kérdé Vilmos. - Megkoczkáztatta-e a hazamenetelt, hogy meglátogassa?

- Nem biz a! Ő Theodora mamánál van. Asszonyoknak inkább akad valami hulladék. Meg oszt minek is? Én nékem lefütyültek, én már nem tehetek senkiért semmit. Ép annyi, mintha meghaltam volna.

- Szegény kicsike! Mielőtt elmentem hazulról, forrón megöleltem. Hisz ha ő nincs, meg az asszony, akik szemem láttára majdnem hogy éhen gebedtek, tán soha eszembe nem jutott volna, hogy megcselekedjem azt, amit megcselekedtem.

Aztán egész egyszerüen kijelentette, hogy ő kész meghalni. Azért gyujtotta meg a bombát Duvillard bankárnál, mert nagyon jól ismeri őt; mert tudja, hogy ő a leggazdagabbja mindama polgároknak, akiknek apái a forradalom idejében megcsalták a népet, amennyiben minden pénzt és minden hatalmat elvettek tőlük; most pedig konokul magukénak vallják és még a morzsáit se akarják visszaadni. Ő a forradalmat a saját felfogása szerint értelmezte, mint tanulatlan ember, aki csupán a lapokból és nyilvános gyülésekből szedi a tudását. Öklével ütögetve a mellét, nagyhangon hivatkozott a becsületességére, és nem türte, hogy az ő bátorságában kételkedjenek azért, amiért futásnak eredt.

- Soha nem loptam meg senkit, - úgymond - és csak azért nem jelentkezem önként a rendőrségnél; mert azt tartom, hadd vegyék maguknak ők legalább azt a fáradságot, hogy rám akadjanak és nyakon csipjenek. Hogy az én bünösségem napnál is világosabban derül ki, azt tudom, amióta megtalálták a vésőt és engem ismernek. De azért nagy butaság volna részemről, ha nekik a szájukba rágnám a dolgot. Ha nem is fognak el holnap, hát elfognak holnapután; kezdem már unni, hogy úgy üldöznek, mint valami vadat és hogy azt se tudom, hogy élek-e?

Jansen abbahagyta az illusztrált munkában való lapozgatást és érdeklődéssel nézett rá. Hideg vonásain mosoly villant föl. Töredezett francziasággal szólalt meg:

- Az ember küzd, védekezik, másokat öl meg és arra törekszik, hogy őt meg ne öljék. Ez a háboru.

E szavakat mély csend követte. Salvat látszólag meg se hallotta, hanem nagyhangzásu szavait kusza mondatokba fűzve, hebegve hirdette saját hitvallását; hogy ő feláldozza a saját exisztencziáját, csakhogy a világ nyomora valahára véget érjen; hogy ő egy nagy tett példáját nyujtja abban a biztos meggyőződésben, hogy nyomában uj hősök fognak feltámadni, akik folytatják a tusát. És eme feltétlenül őszinte hitvallásába, a megváltó átszellemült inspirácziójába belevegyült egyszersmind a vértanu büszkesége: afelett való büszke öröme, hogy ő leszen majd a keletkező forradalmi egyház egyik imádott, dicsfény övezte szentje.

Ahogy jött, úgy távozott. Midőn Jansen ismét elment vele, úgy tünt föl, mintha az éjszaka, amely őt idehozta, elnyelné őt ismeretlen titokzatában. Csak ekkor kelt fel Péter a helyéről és kinyitotta a dolgozószoba nagy ablakát, mert majd megfuladt és friss levegő után sóvárgott. Igen enyhe csillagtalan éjszaka volt, sötét holdfény nélküli éjszaka, amelynek csöndjét csupán a szemhatáron elterülő, láthatatlan Páris elhaló nesze bontotta meg.

Vilmos, mint rendesen, úgy most is lassu léptekkel sétálgatott föl és alá. Aztán ujra megszólalt, megfeledkezve arról, hogy ahhoz a paphoz fordul, aki neki édes testvére.

- Szegény, szegény ember! Én meg tudom érteni ezt az ő erőszakos és reményteljes cselekedetét. Hiábavaló munkával és folyton növekvő nyomorban töltött multja adja meg a magyarázatát. Meg aztán ragályosak ám az ilyen eszmék; jelen volt ama sok nyilvános gyülésen, hol a nagyhangu szavaktól megittasodnak; az egy huron pendülő czimborák titkos összejövetelein, amelyeken megszilárdul a meggyőződés és lángra lobbannak a lelkek. No lásd, például ez az ember is, akit én nagyon jól ismerek, derék munkás, józan, becsületes ember. A sors igaztalansága mélyen elkeserítette őt. Lassankint aztán az a vágy, hogy az egész emberiség boldog legyen, kisodorta őt a reális való életből, amelytől undorodni kezdett. De hát hogy is kivánhatnók, hogy ne éljen álomországban, abban a bosszut forraló álomországban, mely tüzzel és gyilokkal való pusztításra ösztökél?

Jól megnéztem, amint itt előttem állott és úgy tetszett nekem, mintha a hajdani Róma első keresztény rabszolgáinak egyikét látnám. A pénz- és dőzsölésokozta elkorhadásnak indult, elavult, pogány társadalom nyomta a vállait és földre sujtotta. A katakombákból jött, ahol nyomorult hitsorsosaival együtt a mély földgyomor homályában a szabadulás és visszatorlás szavait suttogták. És a vértanuság forró szomja izzott benne; a Cézárokat arczul köpte; meggyalázta az isteneket, hogy Jézus kora lerombolja végre a rabszolgaságot. És arra is kész volt, hogy a vadállatok fogai közt szenvedje a vértanuhalált.

Péter nem válaszolt rögtön. Néma meglepetéssel már régebben tapasztalta volt, hogy az anarkisták titkos propagandája és harczias hitvallásuk mily feltünő hasonlatosságot mutat fel a kereszténység kezdő korabeli rajongó apostolainak törekvéseivel.

Valamint azok, úgy ezek is egy uj remény karjaiba veték magukat, hogy végre igazságot szolgáltassanak az elnyomottaknak. A pogány vallás letünik a földről, mert a testi érzékiség kimerülése folytán valami másnak, valami magasztosabb, istenibb hitnek szükségét érzi az emberiség. A feltámadó ifju remény, mely történelmi logikával mindig megérkezik a maga órájában, nyilatkozik meg a keresztény paradicsom emez álmában, mely a tulnani életet hirdeti a maga jutalmaival. Manap, miután tizennyolcz század kimerítette már ezt a reményt is, hosszu tapasztalatok után az örökké bolonddá tartott rabszolga, a munkás, azt az uj álmot álmodja, hogy a földre helyezi át a boldogságot, miután a tudomány napról-napra világosabban bizonyítja be, hogy a tulvilági boldogság hazugság, iszonyatos hazugság...

Legyen bár ez is csak dőre illuzió; de legalább ujhodjék, ifjodjék és váljék életképessé a megállapított örök igazságok szellemében. Hisz mindez nem más, mint a gazdag és szegény közötti örökös harcz; csak arról van szó, hogy több igazság legyen a földön és kevesebb szenvedés..... A nyomorüldözöttek összeesküvése és testvéri összetartása mindig egy és ugyanaz marad, ugyanaz a régi titokzatos exaltáció, ugyanaz az őrjöngős hóbort, amely példákat kiván nyujtani és vért akar ontani. - De te Vilmos, - szólalt meg végre Péter, - te csak nem tarthatsz azokkal a rablókkal, azokkal a gyilkosokkal, akiknek e vad erőszakoskodása megrémít? Tegnap csak hagytalak beszélni, midőn te egy oly fenkölt, egy oly boldog népről álmodoztál, arról az eszményi anarkizmusról, amelyben minden egyes lény teljesen szabad az összemberiség föltétlen szabadsága közepett. Csakhogy milyen irtózat tárul elénk: a sziv és ész milyen kinos fölháborodását kelti, midőn az elméletről áttérünk a gyakorlatra, a megvalósításra! Ha te vagy a tervező és gondolkodó agy; kié lesz vajjon az az undorító kéz, amely megöli majd a gyermekeket, betöri az ajtókat és kifosztja a házakat? Magadra vállalod te a felelősséget? Te, tudós ember létedre, a te neveléseddel, a te műveltségeddel, azzal az egész társadalmi öröklődéssel és leszármazással, amely mögötted van?.... Nem lázad-e föl valód e gondolatra, hogy ölnöd, rabolnod kell?

- Rabolni! Ölni! Nem, ezt nem akarom. De valljunk hát be mindent; állapítsuk meg helyesen ennek a rémkorszaknak a keletkezési történetét, amelyet most átélünk. Az őrület lehelete zúg most végig a világon és a való igaz az, hogy mindent megtettek ennek a provokálására. Az anarkisták első ártatlan cselekedetei alkalmával oly kemény volt a büntetés; a rendőrség olyan durván büntette azt a néhány szegény ördögöt, aki a kezei közé került, hogy lassankint lángoló harag ébredt bennük, amely most ime rettenetes visszatorlásokban nyilvánul.

- Gondolj a börtönbe vetett és megbotozott apákra, az utcza kövezetén éhen gebedő asszonyokra és gyermekekre, ama rajongó bosszuállókra, akik minden egyes, a bitófán kimuló anarkista nyomán támadnak. A polgári rémuralom szülte az anarkista elvadultságot. Meg aztán nézd, az ilyen Salvat-féle embert. Tudod honnan ered a büne, mik az okai? Az aljasság és a felebaráti gyülölet, a jelen társadalom testét emésztő rákfenéi: az élvvágy, a gyengék lenéző megvetése, egyszóval ez az egész szörnyüséges látvány, amelyet korhadásnak indult társadalmunk nyujt; innen ered a büne.

Ujra megkezdte izgatott sétáját és tovább folytatta, mintha fenhangon gondolkodnék:

- Oh mennyi lelki küzdés, mennyi töprengő elmélkedés árán jutottam én el erre a pontra, ahol most vagyok! Hisz én eddig pozitivista voltam, mint minden afféle tudós, aki a puszta megfigyelés és a kisérletezés embere és aki nem hisz semmit, csupán a megállapított tényeket. Ugy a társadalomban, mint a tudományban az egyszerü, természetes, lassu átalakulás és fejlődés tanát fogadtam el, amely az emberiséget nemzi, ép úgy, mint az egyes embert is. És ekkor esett meg velem, hogy előbb a földgolyó fejlődésének történetében, később pedig a társadaloméban kellett a vulkánnak helyet adnom, a hirtelen földrengésnek, a váratlan kitörésnek, amely minden geológiai fázist, minden történelmi korszakot átgyúr. Igy aztán annak a megállapítására jutottam, hogy soha egy lépést nem tett az emberiség, soha haladás nem történt rettenetes katasztrófák nélkül. Minden haladásnak millió meg millió emberélet esett áldozatul. A mi szük látókörü igazságérzetünk fölháborodik ez ellen; kegyetlen anyának mondjuk a természetet; de ha nem is kelünk a vulkán védelmére, mint előrelátó tudósok, bele kell hogy nyugodjunk és el kell, hogy viseljük, amikor kitör. Aztán pedig... aztán... Lehet, hogy én is olyan álmodozó vagyok, mint a többi, nekem is megvannak a magam meggyőződései.

És fenséges kézmozdulattal vallotta be, hogy benne, a lelkiismeretes rendszerhez ragaszkodó és a természeti tünemények előtt szerényen meghajló tudós lelkében, jó adag szoczialista rajongás lakik. Folytonos törekvése arra irányult, hogy mindent a tudományra vezessen vissza és nagyon bántotta az, hogy nem tudja tudományosan megállapítani a természetben sem az egyenlőség, sem a jogosság tényleges lételét, amelynek sóvár szomja őt társadalmilag folyton kisérti.

Kétségbeejtette őt, hogy a tudomány emberi logikáját nem tudja összeegyeztetni az ábrándozó, apostoli ember szeretetével. E dualizmusban a fenkölt szellem különválva végzi nagy feladatait, mig gyermekszive az egyetemes boldogságról, a népek közt való testvériességről álmodott, midőn mindnyájan boldogok lesznek, s nem ellenségeskedés, háboru, hanem csak a szeretet fogja kormányozni a világot.

Péter, aki éjbe vesző szemeit Párisra szegezve a nyitott nagy ablaknál állott, ahonnan az est utolsó moraja hangzott föl, érezte, mint árasztják el egész lényét kételyeinek és tépő gyötrelmének háborgó hullámai. Ez már több, mint amennyit ember elviselhet; először a fivére cseppent ide a házába, aki a tudós és apostol lángoló meggyőződéseit vallja; aztán a világ mind a négy végéből idejöttek ezek a szoczialisták, hogy a kor vezéreszméit feszegessék és végre még Salvat hozza el ide őrült tettének végső kétségbeesését.

És ő, ki eddig némán, mozdulatlanul hallgatta őket, anélkül, hogy arczának egy izma is megrándult volna; ő, aki a saját testvére előtt is titkolta lelki kinjait és a hivő pap gőgös vallásosságának szinlelésében keresett menedéket, egyszerre érezte, hogy szive, az iszonyu keserüségtől tuláradva kicsordul, hogy nem tud tovább hazudni. A haragos föllobbanás, a gyötrő fájdalom öntudatlan kitörésében elárulta a titkát:

- Oh bátyám, kedves bátyám, neked megvan a te eszményi álmod! Nekem is van egy sajgó sebem, amely a szivemen rágódik és kongó ürt marczangol benne. Hát nem látod, hogy a te anarkiád, a jogos boldogságról álmodott álmod, amelynek megvalósításán Salvat bombákkal dolgozik, a végső őrület, amely mindent magával fog sodorni? A mi századunk romok között hal meg. Már több mint egy hónapja hallgatlak benneteket: Fourier detronizálja Simont; Proudhon és Comte megtagadták Fouriert; mindannyian rakásra halmozzák az ellentéteket és összefüggéstelenséget és csupán óriási káoszt hagynak hátra, melyekben az ember már eligazodni se mer többé. A szoczialista felekezetek gombamódra szaporodnak; a legokosabbak közülök diktaturára vezetnek; a többi mind csak veszedelmes álmodozás. És az eszmék e háborgó viharának vége a te anarkiád, a te merényleteid, amelyek arra vállalkoznak, hogy porrázuzva az ódon világot, véget vetnek neki... Oh hisz én előre láttam ezt a végső katasztrófát, ezt a testvérgyilkos őrületet, a társadalmi osztályok kikerülhetetlen tusáját, amelyekbe a mi művelődésünk menthetetlenül beleful.

- Oda lenn a nagy nyomor; odafönn az iszonyu önzés, mind-e tünet arra mutat, hogy a túlsok szenvedés és túlsok bün sulya alatt roskadozó emberiség ódon, rozoga épületének recsegését halljuk.

- Midőn Lourdesba mentem, azért tettem, hogy lássam, vajjon az észbeli szegények istene fogja-e művelni a várt csodát, vajjon az fogja-e visszaadni a türt sok szenvedés folytán fölháborodott népnek az emberiség kezdőkorabeli naiv hitét? És midőn Rómába mentem, oda is az a naiv remény vezetett, hogy meglelem ott azt az uj vallást, melyre a mi demokracziánknak szüksége van; azt az egyetlenegy vallást, amely meg tudja békéltetni a világot és visszavezérli az aranykorszak testvériességéhez. De oh mily nagy volt az én dőreségem! Itt is, ott is arra a meggyőződésre jutottam, hogy nincsen semmi, de semmi!

Ott, ahol oly lángolón álmodtam mások üdvösségéről, annyira jutottam, hogy enmagamat is elveszítettem, mint egy sziklazátonyon léket kapott hajó, amelynek soha egy szilánkját se fogják többé meglelni. Egyetlenegy szent kötelék füzött még az emberekhez: a könyörületesség; az a remény, hogy ezrek sebét kötözni, enyhiteni, sőt nagy, hosszu idő multán tán gyógyítani is lehet. És ime, ez az utolsó kötelék is elszakadt; a könyörület nevetségesnek és hiábavalónak bizonyul a fönséges és magasztos igazsággal szemben, mely mindjobban érvényesül és melynek megérkezését e pillanatban semmi, de semmi nem késleltetheti! Vége van mindennek; én enmagam kiégett tüzének hamva vagyok csupán. Nem hiszek már semmiben, semmiben, semmiben!

Péter felemelkedett és széttárta mind a két karját, mintha szivének és lelkének óriási megsemmisülését akarná lerázni magáról.

Vilmos pedig mély megütközéssel állott meg e vad istentagadó, e kétségbeesett nihilista láttára, aki most előtte megnyilatkozott. Reszketve közeledett feléje.

- Mit mondasz, öcsém? Te, akit oly szilárdhitünek, olyan nyugodt meggyőződésünek hittem; te, a bámulatraméltó pap, a szent, akit ez az egész plébánia csodálva imád, te beszélsz így? Én még vitatni se akartam a te hitedet és te magad vagy az, aki mindent tagad, aki semmiben sem hisz?

- Nincs ott fönn semmi! Én arra törekedtem, hogy mindent megtudjak és csak annak a nagy, nagy semminek rettenetes tudatára jutottam, mely engem most teljesen lesujt.

- Péter, kedves jó öcsém, mennyit szenvedhettél! Hát a vallás még jobban kiszárítja az agyat és a szivet, mint a tudomány? Téged a hit ennyire kiábrándított, mig én illuziókkal teli vén bolond maradtam?

Megfogta mind a két kezét és melegen szorongatta azokat: mert megdöbbenéssel vegyes szánalom töltötte el a szivét; e fenséges és egyszersmind megdöbbentő jelenséggel szemben, a hitetlen pap magasztos alakjának láttára, aki mások hite fölött őrködik, aki becsülettel és szüziesen tölti be a hivatását éltének hazugvolta fölötti büszke szomoruságában. És oh, milyen ólomsulylyal nehezedhetik ez a hazugság Péter lelkére, hogy ő ezt így bevallja egész lényének reménytelen, végleges összeroskadása közepette.

Egy hónappal ezelőtt, gőgös magányának elzárkózottságában, semmi áron sem tett volna ilyen vallomást. Hogy ajkai szóra nyiljanak, ahhoz sok mindenféle külső befolyás összetalálkozásának kellett hozzájárulnia, melyek őt egész énjéből kiforgatták: a fivérével való kibékülés, azok a társalgások, amelyeket naponta hallott, ama rettenetes dráma, melybe önkéntelen belesodródott, hosszas elmélkedései és ama titkos remény, mit a holnap szellemi ifjusága szított fel a szivében. Vajjon nem reszket-e már épen az ő tulzásig vitt tagadásában az uj hit lehelete?

Vilmos látta, hogy fivére hosszu tartamu zárkózott hallgatásának bilincseit eltörve, soha le nem csillapított felebaráti szeretettől reszket, és bizonyára megérthette, hogy mi megyen végre Péter lelkében.

- De én nem akarom ám, hogy szenvedj, kedves öcsém! Nem foglak többé elhagyni, én foglak gyógyítani. Mert én sokkal jobban ismerlek, mint te magadat. Élted összes szenvedése onnan ered, mert a szived küzdött az eszeddel; és a te szenvedésed véget fog érni aznap, midőn közöttük helyre áll a béke és amikor szeretni fogod azt, amit tudni fogsz.

- Látod, látod, szegény apánk és szegény anyánk benned folytatják fájdalmas tusájukat.

- Te még fiatal voltál akkor, te még nem tudtad ezt. De én láttam ám, milyen boldogtalan életet éltek; az apám boldogtalannak érezte magát az anyánk miatt, aki őt úgy tekintette, mint valami elkárhozottat; az anyánk meg szenvedett apánk miatt, akinek istentagadása őt iszonyuan gyötörte. Mikor szegény apánk ebben a szobában a robbanás következtében meghalt, anyánk Isten itéletét vélte látni benne; és apánk örökké az a bünös hazajáró szellem maradt, aki a házban kisértett. Pedig milyen egy derék ember volt az apánk; milyen nemes és jó sziv, milyen nagy szellemi munkás, akit a tudományos igazság rajongó szomja hevített, aki nem akart mást, mint hogy az egész emberiség boldog legyen és szeresse egymást. Mióta itt töltjük az estéket, érzem, hogy ő visszajár ide; az ő árnyéka borul ránk, ő ébredt föl köröttünk és bennünk;.... és az anyánk is, ez a fájdalmas szent anya föltámadt; itt van közöttünk mindig, eláraszt bennünket anyai szeretetének melegével, sir, könyezik és konokul vonakodik az igazság megértésétől. Tán ők tartottak engem itt vissza oly sokáig, és e perczben tán jelen vannak, hogy kezeinket testvéri kézszorításban egyesítsék?

Péter valóban úgy érezte, mintha most átsuhanna fölöttük az őrködő, éber szülői szeretet lehelete, amelyet Vilmos halottaiból fölidézett. Az egész hajdanvolt multat, másodvirágzásba borult ifjuságukat élvezték ők kéjes gyönyörrel, mióta az a szörnyü katasztrófa ide zárta be őket. Az egész kis házikóban a multak napjai ébredtek fel ujra; különös, kéjes, édesbánatos szomoruság áradt szerte a tájékán, melyen az ujhodó remény fuvalata rezgett végig.

- Érted, öcsém? Ki kell, hogy őket békítsd, mert csak benned békülhetnek ki. Az apánktól vetted ezt a homlokot, amely olyan víhatatlan, mint valami őrtorony és az anyánktól örökölted e megvalósíthatatlan szeretetre valló szemeket és ajkakat. Légy hát azon, hogy őket összeegyeztesd oly módon, hogy egy szép napon végre az eszed sugallatát követve, kielégítsed lángoló vágyadat, hogy szeress, hogy élj és az érzéki élvezeteknek add át magadat. Kinos lelki nyomoruságodnak nincs más oka. Térj vissza az élethez; szeress lángolón, odaadó, érzéki szerelemmel; légy férfi!

- Nem, nem, a kétely gyilkos vihara, végig zugott rajtam, mindent elfonnyasztott, mindent letarolt, és a hideg hamvakból semmi, de semmi nem hajthat ki többé. Teljes tehetetlenségre jutottam!

- De hát utóvégre, - szólt Vilmos testvéri szeretettől vérző szivvel, - lehetetlen, hogy ilyen abszolut tagadásig jutottál volna. Nincs ember, aki föltétlenül tagadna mindent és még a legkiábrándultabb atheista lelkében is van egy parányi zug, ahol az illuzió és a remény egy sugarát tartogatja. Nem, megvallom, ennyire nem mentem soha, hogy tagadjam a könyörületességet, tagadjam az odaadást, tagadjam mindazokat a csodákat, amiket a szerelem müvel. És most, hogy bevallottad nekem, mi a lelked sajgó sebe, mért, óh mért nem mondhatom el neked az én álmomat, az én dőre reményemet, amely bennem tartja az életet? Hát a tudósok lesznek-e az utolsó nagy gyermekek és nemsokára odajutunk-e, hogy a hit csupán a vegyészek műhelyeiben fog felvirulni?

Lázas izgatottság reszketett át egész valóján, iszonyu tusa folyt szivében és agyában. Aztán egyszerre győzedelmeskedett rajta szerencsétlen testvére iránti lángoló szeretete és mély részvéte sugallatának engedve, megszólalt. Szorosan melléje simult és átölelve a derekát, magához szorította őt. E forró testvéri ölelésben összeolvadva a fivérével, most ő tett vallomást, halkuló hangon, mintha valaki megleshetné a titkát:

- Miért ne tudnád te az én titkomat? A fiaim nem tudnak róla. Te azonban férfi vagy és édes testvérem, és minthogy a pap meghalt benned, a testvérnek gyónok meg. Igy aztán még jobban foglak szeretni és tán jót tesz neked az én vallomásom.

Aztán elmesélte neki, hogy egy uj robbanószert fedezett föl, egy oly rendkivüli erejü lőport, melynek hatása kiszámíthatatlan. Ezt a lőport egy hadiágyuban kellene alkalmazni; egy specziális, egyenest e czélra készülő ágyuban, amely szétlövellné a bombákat és amelynek használata föltétlenül biztosítaná a teljes győzelmet annak a hadseregnek, amely alkalmazná. Az ellenséges hadsereg szétveretése néhány óra műve volna csupán és az ostromolt városok a legkisebb ágyuzásra porba omlanának.

Sokáig kutatott, keresett, kételkedett; ujra meg ujra ismételgette a kisérleteit és számítgatásait; de most minden megvan már, úgy a robbantószer biztos vegyképlete, mint magának az ágyunak rajza, melyet biztos helyen rejtett becses jegyzetcsomóban őriz. Hónapokig tartó aggasztó töprenkedés után arra határozta magát, hogy Franciaországnak fogja eladni találmányát, hogy a közel jövőben Németországgal folytatandó háborujában neki biztosítsa a győzelmet.

Csakhogy erre nem a szükkeblü hazafiság ösztönözte; ellenkezőleg, neki igen széles látókörü felfogása volt a jövő művelődéséről. Ő csak szentül abban hitt, hogy Francziaország a világ uttörő szerepére van hivatva: különösen Páris nagy missziójában hitt, Páriséban, amely a mai és a holnapi világ gondolkodó agyveleje, ahonnan minden tudomány és minden igazság ki fog indulni. Egyszer már innen szállott világgá a nagy forradalom leheletében a szabadság és testvériség eszméje és a végleges szabadság szintén Páris lángeszéből és hősiességéből veszi majd világgá szárnyaló röptét.

Péter Bertheroynak a robbanóanyagokról tartott felolvasása révén megértette testvére szavait.

Ennek a tervnek, ennek az álomnak a mérhetetlen nagysága elkápráztatta már csak ama rendkivüli, szinte mérhetetlen missziójánál fogva is, amely a győzelmes Párisnak jutna a bombák mennyköveinek szikrázó tüzesőjében. De az a fenkölt magasztosság is meglepte őt, amelyet fivérének aggódó félelmét glóriába vonta.

Csak attól félt hát tudós bátyja, hogy Salvat merénylete következtében találmánya titkát dobra kell vernie. A legkisebb indiskréczió mindent elárulhat; és ez a kis lopott gyutacs, amelyen a tudósok elcsodálkoztak, nem árulhatja-e el féltve őrzött titkát?

Ő pedig maga akarta megválasztani az alkalmas pillanatot titkának leleplezésére. Érezte annak a szükségét, hogy a félrevonultság homályában cselekedjék, mig az ő napja felvirrad. Addig is csöndesen pihen a titka kijelölt rejtekében, a nagymama egyesegyedüli őrizetére bizva, akinek megvannak a szükséges utasításai és aki tudja, hogy mitévő legyen, ha Vilmos hirtelen baleset következtében el találna tünni. Benne ép úgy megbizhatott, mint a saját bátorságában; mert senki hozzá nem férhet titkához, mig ez a néma és méltóságteljes felügyelő áll őrt mellette.

- És most, - így végzé Vilmos, - most tudod, mi a reményem és mi az aggodalmam. Segíthetsz és helyettesithetsz, ha magam nem tudnám teljesiteni a magam elé tüzött nagy föladatot. Mióta ide vagyok bezárva, szüntelen gondolkodom és lelkemen emésztő türelmetlenség és aggodalom rágódik. Vannak pillanataim, amidőn már nem látom többé tisztán és világosan a kijelölt utat, amelyen haladnom kell. Ime ez a Salvat, akinek a bünében valamennyien részesek vagyunk és akit úgy üldöznek, akárcsak egy vadállatot. Ime ez a bolondos polgári osztály, amelynek élvszomja sohase csillapul, és amely inkább eltemetteti magát a düledező, ódon épület beszakadó omladékai alá, semhogy a legkisebb változtatást türné rajta. Meg ez a pénzthajhászó, telhetetlen, aljas sajtó, amely keményen lehurrogatja a kis embereket, gyalázza a magány embereit, pénzt ver a nyilvános bajokból és szivesen árasztja az őrület ragályos leheletét, hogy példányszámait megtizszerezze! Hol van hát a jog, az igazság? Hol van az az egészséges boszuló kar, az a logikus fő, amelyet föl kell fegyverezni a sujtó villámmal? Vajjon a győzelmes Páris, a népek urává lett Páris tényleg az a megváltó, az az igazságos biró leszen-e, amelyre várva-vár a világ?

Izgatottan pattant föl ültéből és teste lázasan megborzongott abbeli haragjában és rettegésében, hogy az emberi nyomor óriási volta meg találná akadályozni álma teljesültét. És e beállt mély csend közepett a kicsi házikó visszhangzott a szabályos és meg nem szünő léptek ritmikus neszétől.

- Az ám, meg akarod váltani az embereket, szeretni akarod őket, mindnyájukat szabadoknak és egyenlőknek akarod tudni! - mormogá Péter mély keserüséggel. - Hallgasd csak, mit válaszolnak Barthés fejünk fölött felhangzó egyhangu léptei, amaz élethossziglani örökös fogság mélyéből, ahová őt szabadságszeretete vitte.

Erre Vilmos csakhamar magához tért és szent meggyőződésének lángoló lelkesedésével zárta karjaiba öcscsét, mint a szerető bátya, aki szivének egész világát csak neki szenteli.

- Nem, nem, nincs igazam, Istent káromlok; azt akarom, hogy velem tarts, telve reménynyel, telve meggyőződéssel! Dolgoznod és szeretned kell, uj életre kell ébredned! Csupán maga az élet adhatja vissza neked a lelki békét és az egészséget.

Péter szeme könybe lábadt ujra; Vilmos meleg testvéri szeretete mélyen meghatotta.

- Ó, be szivesen hinnék neked; be szivesen kisérleném meg a gyógyulást! Igaz, hogy most is sejtelmes ujjáébredés megy végbe a lelkemben. De nem, nem tudok ujra föléledni, nem, soha; a pap meghalt bennem örökre; üres sirbolt a lelkem, mely hitem hamvait födi.

Olyan keserves zokogás tört fel kebléből, hogy könyei Vilmost is zokogásra fakasztották. És a két testvér, egymást szorosan átölelve, sokáig sirt, szivük mély, határtalan megilletődésében.

A nagy, nyitott ablakon át beáradt a kert illatos homálya; mig amott lenn a szemhatáron Páris aludta éjjeli álmát, rémes, sötét titokzatosságba veszve; a csillagos, enyhe tavaszi ég alatt.

Hamvazószerdán nagy jótékonysági bazárt rendeztek a Duvillard-palotában a rokkant munkások menedékháza javára. A földszinti fogadótermek: a három óriási XIV. Lajoskorabeli izlésben diszített szalón, amelyek ablakai a tágas, ünnepies csendbe borult, kopár belső udvarba nyilottak, teljes rendelkezésére állottak a vásárló közönség beözönlő sokaságának, mert több mint ötezer jegyet bocsátottak volt ki, amelyeket Páris valamennyi társadalmi osztályai között szétosztottak.

Nagyjelentőségü, valóságos tüntetésszámba menő esemény volt az, hogy ez a megbombázott palota, most, ime, szabad belépésre hivja meg a tömeget, kitárja mind a két kapuszárnyát és egyaránt nyitja meg a kapualját a kocsiknak meg gyalogosoknak.

Igaz, hogy maguk közt arról sugdostak az emberek, hogy titkos rendőrkémek egész raja őrzi úgy a Godot du Mauroy-utczát, mint a többi utat.

Ez a nagyszerü ötlet Duvillardban fogamzott meg és a felesége meghajolva ura határozottan kijelentett akarata előtt, kénytelen-kelletlen belenyugodott a vele járó nagy hercze-hurczába, ama jótékony intézet kedveért, amelynek elnöknői méltóságát ő oly hanyag előkelőséggel viselte.

Az előtte való este maga a Globe, Fonségue szerkesztőnek, a jótékony intézet ügyvezetőjének inspirácziójára, igen szép czikkben hirdette a bazárt, kiemelve azt, hogy mennyi megható nagylelküség, mennyi fenkölt nemesszivüség nyilatkozik meg a báróné emez elhatározásában, aki idejét, pénzét, sőt még saját otthonát is a könyörület szolgálatának szenteli amaz ocsmány büntett után, mely kevés hiján porrá zuzta volna az egész palotát. A felsőbb társadalmi osztály magasztos válasza ez, melylyel az alsóbb néptömeg undok szenvedélyeire felel. És egyuttal megdönthetetlen válasz is mindazok vádjaira, akik a tőkepénzes polgárságnak a szemére vetik, hogy semmitse tesz a munkásemberek, a napszám rokkantjainak és sebesültjeinek érdekében.

Délutáni két órára tüzték ki a bazár megnyitását, hogy esti hétig, azaz teljes öt óráig folyjon a jótékonyczélu elárusítás. És noha a földszinten még be sem fejezték az előkészületeket, és a mesteremberek, meg napszámos asszonyok lázas sürgés-forgás közepette láttak hozzá az egyes sátrak földiszítéséhez és az áruk csoportosításához, ma is, mint rendesen, bizalmas reggelire gyültek össze a ház barátai.

Ami pedig tetőpontjára emelte a Duvillard-palotában uralkodó zavart, az ama tény volt, hogy Sagnier épen eznap reggel vette fel ujra a Népszavában izgató hadjáratát az afrikai vasutak ügyében. Gyilkos méreggel telített szavakban kérdezte: vajjon sokáig szándékoznak-e még a türelmes közönséget ennek a bombának és ennek az anarkistának a történetével elbolondítani, akit a rendőrség még máig se kerített kézre? És ma már kereken kimondja, hogy Barroux miniszter az az egyén, akit kétszázezer frankkal vesztegettek meg és arra kötelezte magát, hogy legközelebb közzéteszi a harminczkét országgyülési képviselő és főrendiházi tag nevét is. Mége tehát valószinüleg ismételni fogja az interpelláczióját, amely komoly veszedelemmel fenyegetett, még ama végkimerültségig fokozott izgatottság közepette is, melybe az anarkistáktól való rettegés ejtette az egész várost.

Másrészt meg annak is hire járt, miként Vignon meg a pártja nagy horderejü akcziót terveztek, hogy a jelen viszonyok kellő felhasználásával megbuktassák a minisztériumot. Szóval egész kikerülhetetlen és félelmetes politikai válság volt készülőben. Szerencsére a képviselőház nem ülésezett hamvazószerdán, hanem péntekre tüzte ki a legközelebbi ülést, hogy hamvazó szerdát megünnepelhesse. Ez a két nap a bünbánó megtérés napja volt.

Éva e napon a szokottnál is bágyadtabb és szelidebb volt; a rendesnél halványabbnak látszott és szép szeme mélyén bánatos gond borongott.

Ő ezt ugyan azzal a valóban rendkivül elcsigázó fáradtsággal okolta meg, melyet a bazárhoz szükséges előkészületek okoztak neki. Hanem valódi oka az volt, hogy körülbelül öt nap óta Gérard látható zavarral és elfogultsággal kerülte őt, miután minden ujabb légyott elől kitért.

Biztosra véve azt, hogy ma végre látja őt, még egyszer megkoczkáztatta, hogy fehér selyembe öltözködjék, abba a fiatalos, habos ruhába, mely őt annyira megifjította. Azonban bármily szép asszony volt is, még mindig gyönyörü termetével, a szőkehaju nők hamvas arczbőrével és klasszikus metszetü bájos arczával - negyvenhatéves kora erősen meglátszott biboros foltokkal éktelenkedő arczán, ajkainak, szempilláinak és finom halántékának fonnyadásán. Leánya, Camilla, ámbár természetesen előrelátható volt, hogy ő lesz a legkeresettebb elárusítónők egyike, makacsul ragaszkodott szokott öltözködési módjához; sötét karmelitaszinü, cseppet se fiatallányos ruhát vett fel, valóságos vénlányosruhát, mint ahogy szokott gunyoros modorában ő maga mondotta.

De hosszukás, megnyult majomarczában titkos öröm tüze lobogott és finommetszésü ajka meg nagy, mélytüzü szeme úgy szikráztak a szellemtől, hogy szinte szépnek látszott és majdnem elfeledtette pupos vállát.

A kék és ezüst kárpitozásu szalonban, ahol Éva és leánya fogadták a vendégeket, az első keserü csalódás, amely érte, az volt, hogy Bozonnet tábornok, kinek unokaöcscsével együtt kellett volna jönnie, egyedül érkezett; kimentette Gérardot azzal, hogy Quinsacné ma reggel gyöngélkedett, és hogy Gérard, mint jó fiu, nem akarta magára hagyni az anyját. De azért rögtön eljön reggeli után.

Mialatt Éva némán hallgatta a tábornok fejtegetéseit és alig tudta titkolni abbeli félelmét és gyötrelmeit, hogy bent a bazárban talán nem fogja Gérardot nyilt magyarázatva kényszeríthetni, Camilla majd elnyelte a szemével. Éva asszony lelkében e pillanatban ösztönszerüleg is titkos sejtelme ébredhetett annak a szerencsétlenségnek, amely őt fenyegeti; mert ő is elhalványodott és nyugtalan tekintetet vetett leánya diadalmas arczára.

Aztán Horn herczegnő rontott be forgószélként a terembe. Ugy volt, hogy ő a bárónéval egy sátorban fog elárusítani, mert Éva asszony ép azt a hóbortos szeleburdiságot, azt a derültséget szerette benne, mit Rosemonde szüntelen maga körül árasztott.

Tüzpiros, rikitó atlaszruha simult lányosan vézna testéhez és fürtös fejét bohókásan jobbra-balra forgatva, nevetve mesélte el az őt utjában ért balesetet, mely majd hogy ketté nem repesztette a hintaját. És mivel e perczben Duvillard báró és Hyacinthe elkésve kerültek elő a szobáikból, a herczegnő rögtön lefoglalta a fiatal embert és alaposan lehurrogta, amiért tegnap hiába váratta őt tiz óráig; noha megigérte volt neki, hogy valami montmartrei lebujba kiséri, ahol, amint hallatszik, szörnyüséges rémdolgok történnek. Hyacinthe unott arczczal azt felelte erre, hogy barátai visszatartották valami spiritiszta ülésen, ahol Szent Teréz szelleme jelent meg és szerelmi szonettet szavalt.

Nemsokára Fonségue is megérkezett a feleségével, egy sovány, hallgatag, semmitmondó asszonynyal, akit a férje nem szivesen vitt el magával a társaságba, hanem inkább legénymódra csak egyedül járt mindenhova. Azonban ez egyszer kénytelen volt őt idehozni, mert a felesége szintén védnöknője volt a menedékháznak; ő maga pedig mint a bazár iránt érdeklődő ügyvezető vett részt a mai villásreggeliben.

Arczán szokott derüs vidámság sugárzott és az alacsonytermetü kis emberkében, kinek sötétbarna volt a haja még ma, ötven éves korában is, csak úgy pezsgett a féktelen életerő; ugy feszengett kifogástalan szalonkabátjában, mint aki világraszóló tervek kovácsolója, akinek kötelessége, hogy a lelkek fölött őrködjék és megóvja a köztársaság jó hirnevét, melynek a Globe volt a szócsöve.

Aki azonban jól ismerte, az észrevette, hogy szempillái aggódó nyugtalansággal rezdültek meg időről-időre és midőn belépett, első tekintete kérdőn kereste Duvillard arczát; mert kétségkivül izgatottan leste, vajjon hogyan viseli ez el a ma reggel rájuk mért uj csapást. Midőn látta, hogy Duvillard megtartotta hidegvérét és szokott büszke magatartásával és virágos jókedvével tréfálgat Rosemonde herczegnével, ő maga is megnyugodott, mint a szerencsés játékos; aki még sohasem vesztett és aki mindig diadalmasan győzedelmeskedett a szerencsén még akkor is, mikor ez hűtlenül el akarta őt árulni. Rögtön be is bizonyította háborítatlan lelki nyugalmát és egyesületi ügyekről kezdett beszélgetni a bárónővel.

- Méltóságos asszonyom, beszélt-e már Fromont abbéval annak a szegény aggastyánnak, annak a Laveuvenak az ügyében, akit oly melegen ajánlott figyelmünkbe? Méltóztatik tudni, hogy már eleget tettünk az összes formabeli kötelezettségeknek és most hozzánk szállíthatják már, mert három nap óta egy ágyunk van üresedésben.

- Igen, tudom; de azt nem tudom, hogy hová lett Fromont abbé; mert több mint egy hónapja már, hogy életjelt se adott magáról. Tegnap arra határoztam magamat, hogy irok neki és megkérem, hogy jőjjön el ma a bazárba. Igy legalább alkalmam lesz, hogy élőszóval közölhessem vele a jó hirt.

- Ép azért nem is értesítettem őt hivatalosan, hogy önnek tartsam fönn ezt az örömet. Nagyon kedves egy pap ugyebár?

Duvillard szakította félbe a beszélgetésüket. Azt tudatta velük, hogy Duthilra ne várjanak; mert ép e pillanatban azt sürgönyözte neki a fiatal képviselő, hogy váratlanul dolga akadt, amely őt visszatartja.

Fonségue lelkében ujra felébredt a nyugtalanság, hanem Duvillard, hogy megnyugtassa, mosolyogva odasugta neki:

- Semmi komolyabb! Az én megbizásomban jár el; választ kell hogy hozzon nekem és azt csak később kaphatja meg.

- Jó hogy eszembe jut; valahogy el ne felejtse annak a kis czikknek a közzétételét, amit figyelmébe ajánlottam.

- Micsoda czikk? Hja igen, tudom már, arról az estélyről, ahol Silviane szavalt egy verset. Ép erről akartam önnel beszélni. Bevallom, kissé restellem a dolgot, mert tulságos magasztalással szól róla.

Duvillard, akinek büszke, hóditói arczán még az imént olyan derüs lelkinyugalom ült, most gyötrő aggodalmában fakóvá sápadt.

- De, kedves barátom, annak a kis czikknek okvetetlen meg kell jelennie. Ön engem a legkinosabb zavarba hozna, mert megigértem Silvianenak, hogy beletetem a lapba.

Szemének ijedt kifejezésében és ajka lázas rettegésében megnyilatkozott a kicsapongó vén ember zavara, aki kész bármilyen árral is megfizetni azt a gyönyört, amelytől meg akarják fosztani.

- Jól van, jól, - szólt Fonségue, aki lelke mélyén mulatott Duvillard reszkető aggodalmán és örült, hogy ő e közös titok meghittje, - kérem, ha tudom, hogy komoly a dolog, hát föltétlenül közlöm a czikket. Becsületszavamat adom rá.

Valamennyi vendég együtt volt már, miután se Gérardra, se Duthilra nem számithattak. Átmentek tehát az ebédlőbe, hová a földszinti bazártermekből felhallatszó kalapácsolás zaja hatolt be. Éva asszony Bozonnet tábornok és Fonségue között ült; Duvillard jobbján Fonségue asszony és Rosemonde herczegné foglaltak helyet és Camilla meg Hyacinthe az asztal két végében ültek.

Kissé zökkenős és felforgatott, nagy sebbel-lobbal lefolyó villásreggeli volt ez ma; a szobalányok két-három izben is háborgatták a háziasszonyt, hogy előterjesszék a fenforgó akadályokat és további utasításokat kérjenek. Folyton csapkodták az ajtókat; maguk a falak mintegy reszkettek a szokatlan fölfordulás robajától, melyet az utolsó előkészületek lázas sietsége okozott.

A társalgás is csak amolyan szaggatottan folyt; a belügyminisztérium tegnap esti báljáról áttértek a népünnepre, amelynek holnap lesz a napja, de mindig ujra meg ujra a bazár került szóba. Elmondták, hogy milyen árban vásárolták az elárusítandó tárgyakat és milyen árban fogják eladni; meg hogy mennyi tiszta jövedelemre lehet számítani, és mindebbe rendkivül érdekes történetek füszere: tréfa és kaczagás vegyült.

Midőn a tábornok Amadieu vizsgálóbiró nevét említé véletlenül, Éva asszony megjegyezte, hogy már reggelire se meri őt meghivni, mert tudja, hogy nagyon igénybe van véve a törvényszéknél; hanem azért reméli, hogy eljön és ő is lerója az adóját a könyörületesség oltárán. Fonségue lángvörös ruhája miatt kötekedett Rosemonde herczegnővel és ingerkedve példázgatott, hogy már most is a pokol tüzében izzik; amin a herczegnő lelke mélyén örült, mert a satanizmus volt ezúttal legujabb szenvedélye.

Duvillard kifogástalan udvariasságot tanusított Fonségue asszony iránt, mig Hyacinthe a herczegnét azzal akarta megütköződő ámulatba ejteni, hogy hallatlan kifejezésekkel magyarázta meg azt a bűvészi eljárást, mely egy szűz férfit angyallá változtat, miután teljesen megfosztotta férfiasságától.

Camilla boldog izgatottságtól lángolva, időről időre egy-egy izzó tekintetet vetett az anyjára, ki mindjobban elszomorodott és aggódott, ugyanolyan mérvben, amint érezte, hogy lánya pillanatról pillanatra szenvedélyesebbé válik, s egyre fokozódó támadó kedvével könyörtelen nyilt harczra készül. Midőn a dessert végére járt, az anyja hallotta, hogy a leánya fenhangon, kihivó élességgel hangsúlyozva minden szót, azt mondta:

- Ugyan, Isten áldja meg, ne is emlegesse, azokat a vén asszonyokat, akik úgy tesznek, mintha még babásdit játszanának, kifestik az arczukat és úgy öltözködnek, mint bérmálkodó lánykák. Alapjukban véve pedig mindannyiok olyan, mint a madárijesztő. Utálom a fajtájukat.

Éva asszony idegesen pattant fel a helyéről és bocsánatot kért a vendégeitől.

- Bocsánatot kérek, hogy így sürgetem önöket. Igazán, az ember azt se tudja, hogy reggelizik-e? Ugyanis attól félek, hogy nem marad időnk a fekete kávéra... És ott benn mégis szabadabb a levegő.

A kis kék és ezüst kárpitozatu szalonban hordták föl a kávét, ahol remek sárga rózsákkal teli virágkosár ontotta illatát, tanuskodva a báróné ama különös szenvedélyéről, amely a palotában örök tavaszt teremtett. A gőzölgő mokkacsészével jobbjában Duvillard azonnal a dolgozószobájába vezette Fonséguet, hogy szivarra gyujthasson; az ajtó különben tárva-nyitva maradt, úgy hogy mély öblös hangjuk behallatszott a szalonba.

Bozonnet tábornok, afölött való elragadtatásában, hogy Fonségue asszonyban olyan komoly és higgadt társalgóra akadt, aki őt soha egy szóval félbe nem szakítja, valami rémhosszu históriát mesélt el neki egy tiszt feleségéről, aki 1870-ben minden ütközetbe elkisérte az urát. Hyacinthe nem kávézott; ő azt mondta, hogy a kávé házmestereknek való kotyvalék. Egy perczre sikerült neki megszabadulni Rosemondétól, aki egy pohárka likőrt szürcsölgetett apró kortyokban; oda jött hát a nővéréhez és halkan sugta a fülébe:

- Hallod-e, Camilla, az nagy szamárság volt ám, amit az előbb a mamának a szemébe mondtál. Én nem törődöm vele, csakhogy észreveszik azt mások is, és figyelmeztetlek, hogy ezzel az illem ellen vétesz.

Hyacinthe megszeppent és a kitörő vihart megszimatolva, azonnal elinalt és arra határozta el magát, hogy Rosemonde herczegnét vezeti be a biborszinü szalonba, amaz ürügy alatt, hogy megmutatja az uj képet, amit az apja tegnap vásárolt. Aztán behivta Bozonnet tábornokot is, aki Fonségue asszonynak karját nyujtva, hozzájuk csatlakozott.

Igy anya és lány egy pillanatig egyedül álltak egymással szemben. Éva, mintegy összeroskadva bánatának súlya alatt, az oszlopos tükörre támaszkodott. A legkisebb keserüség rögtön elcsüggesztette és lágylelkü jószivüségének naiv önzésével minden perczben azon a ponton volt, hogy könyekre fakadjon. Vajjon miért gyülöli őt a leánya annyira; vajjon miért iparkodik oly lázasan, hogy megzavarja utolsó szerelmi boldogságát, melyhez vénülő lelke ragaszkodik?

Fájó szivvel nézett a lányára; nem annyira a harag, mint inkább bús kétségbeesés fogta el a szivét és az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy midőn a fiatal lány szintén át akart menni a szalonba, ő maga tartotta vissza és valami megjegyzést tett az öltözékére vonatkozólag.

- Édes lányom, rosszul teszed, hogy szántszándékkal ilyen vénasszonyosan öltözködöl. Egy csöppet se válik előnyödre.

És az ünnepelt, körülrajongott és imádott szép asszony szerelmetes szemében világosan meglátszott az a mély szánalom, amit e szegény, rút és nyomorék teremtés iránt érez, akivel szemben sohse tudta megszokni, hogy saját édes lányának tekintse.

Micsoda, ez a csúf teremtés, akinek egyik válla magasabbra nőtt, mint a másik, akinek olyan éktelen hosszuak és soványak a karjai, akinek olyan fekete, kecskeábrázatu az arczéle, az ő tulajdon gyermeke? Lehetséges-e az, hogy egy ilyen szörnyetegnek adott volna életet az ő fölséges szépsége, az a szépség, amelynek odaadó ápolására és szeretetteljes imádására fordította az egész életét, melynek rajongó kultusza volt az egyetlen vallása? Hangjában megrezdült amiatt való kinos fájdalma és bántó szégyene, hogy ép neki van ilyen lánya. Camilla lába gyökeret vert, mintha korbácsütést kapott volna. Visszafordult és odalépett az anyjához. E halkan odavetett egyszerü szavakból indult ki az egész rákövetkező kinos magyarázat.

- Azt találod, hogy rosszul öltözködöm? A te dolgod lett volna, hogy foglalkozzál velem. Mért nem ügyeltél arra, hogy a ruháim megfeleljenek a te izlésednek? Mért nem avattál bele abba a titkodba, hogy kell szépnek lennem?

Éva asszony máris megbánta, hogy kikezdett a lányával, mert iszonyodott minden kellemetlen benyomástól, meg ezektől a szivet megsebző szóváltásoktól. Ki akarta kerülni a további vitát; különösen most, ez alkalmatlan perczben, amidőn lenn várták őket, hogy megnyithassák a bazárt.

- Jó, jó, hallgass, ne veszekedj most, amikor mindenki meghallhatja... Én mindig szerettelek...

- Szerettél!... Jaj, szegény mama, milyen furcsát mondottál... Mintha te valamikor szerettél is volna valakit! Te csak azt akarod, hogy téged szeressenek. Ezt megengedem, ez már más. De hogy szeretted volna a gyermekedet? Tudod is te, hogyan kell egy gyermeket szeretni. Mindig magamra hagytál, elüztél magadtól, eltaszítottál, mert rútnak s hozzád méltatlannak találtál; különben is se a nappalok, se az éjjelek nem voltak elég hosszuak arra, hogy betelhess önmagadnak imádatával. És csak ne hazudj, szegény mama; még most is úgy nézel rám, mint valami szörnyetegre, amelytől undorodol és amely utadban van.

Most már hiába volt minden tartózkodás; a jelenetet végig kellett szenvednie; arcz arczhoz ért, összeszorított fogakkal, lázasan suttogva folytatták:

- Én meg nem vagyok köteles hallgatni, hogy sértegetni akarsz. Ha megteszem is azt a bolondot, hogy vénasszonyosan öltözködöm, tán azért teszem, mert más valaki meg azzal teszi magát nevetségessé, hogy úgy öltözködik, akárcsak egy fiatal leány, vagy egy menyasszony.

- Oh, érted te ezt nagyon jól... De most már azt akarom, hogy tudd meg, hogy nem mindenki tart engem olyan csunyának, mint amilyennek te akarsz engem erőnek erejével elhitetni.

- Ugy öltözködöm, ahogy nekem tetszik és valószinüleg igen jól öltözködöm, miután úgy szeretnek, amilyen vagyok.

- Minden bizonynyal, minden bizonynyal! Ugyebár örvendeni fogsz, ha megszabadulsz tőlem? Maholnap majd menyasszonynak látsz.

Bárhogy is uralkodtak magukon, hangjuk szenvedélyessé vált. Camilla elhallgatott, mélyen föllélekzett és halk, éles sziszszenéssel tette hozzá:

Éva asszony halotthalvány arczczal, merően maga elé bámult, mintha nem értené.

- Mert Gérard az, aki engem megszeretett és aki nőül fog venni. Te végletekig vitted a dolgot és mindennap ismétléd, hogy csuf vagyok. Ugy bánsz velem, mintha valami szörnyeteg volnék, aki nem kell majd senkinek. Meg kell tehát, hogy magamat védelmezzem; meg kell tehát, hogy mondjam neked, miképpen áll a dolog; be kell, hogy bizonyítsam, miként nem mindenkinek olyan az izlése mint a tied.

E szavakra mély csend állott be; úgy látszott, mintha a czivakodásnak végét szakította volna ez a fölidézett szörnyü rém, mely egyszerre támadt föl közöttük. Mert most már nem anya és lány állottak egymással szemben, hanem két szenvedélyes vetélytársnő, akik egymásra gyanakodtak és a féltékenység kinjait szenvedték.

Éva mélyen föllélegzett és ijedten tekintett széjjel, vajjon nem jön-e senki, aki hallja és látja őket. Aztán elszántan mondá:

- Nem igaz. Majd megmondom hát én, hogy mi az oka, ha rákényszerítesz... Az oka az, hogy Gérard a te kedvesed! De hát mit bánod te azt, ha én is tudom és mégis az enyémnek akarom őt nevezni?

De villámló szemei hozzátették még azt is: »és ha ép azért akarom.« A nyomorék hosszu ideig eltürt kinszenvedése, abbeli szenvedélyes dühöngése, hogy mióta a bölcsőből kikerült, mindig szépnek, ünnepeltnek, imádottnak látta volt az anyját, tajtékozva forrott benne és gonosz indulatu diadalban boszulta most meg magát. Végre, végre hát elrabolhatja az anyjától ezt a sokáig irigyelt kedvest.

- Szerencsétlen teremtés, - rebegte Éva, roskadozva a szivébe nyilaló szavak tőrszurásaitól. - Te nem tudod, mit beszélsz és minő fájdalmat okozol szavaiddal.

Mégis el kellett hallgatnia és felegyenesedve, mosolyt kellett erőltetnie halovány ajkaira, mert Rosemonde a szomszéd teremből hozzája surrant és odaszólott neki, hogy odalenn hivják őt. A palota kapuit azonnal megnyitják és neki ott kell lennie a sátrában. Igen, igen, rögtön lemegy! És Éva asszony odatámaszkodott a háta mögött levő oszlopos állványhoz, hogy le ne roskadjon.

- Hallod, Camilla, - szólt Hyacinthe, a nővéréhez fordulva, - szavamra mondom, nagy balgaság ez tőletek, hogy most ide álltok veszekedni. Sokkal okosabban tennétek, ha lemennétek.

- Hordd el magadat innen és vidd magaddal a többieket is. Jobb lesz, ha nincsenek a nyakunkon.

Hyacinthe úgy nézett rá az anyjára, mintha azt akarná mondani, hogy ő mindent tud és nevetségesnek tartja az egészet. Aztán afölötti boszuságában, hogy az anyja oly kevés energiát tanusít gonosznyelvü lányával szemben, vállat vont és magukra hagyva őket, arra határozta magát, hogy lekiséri a többieket. A távozó Rosemonde hangos kaczagása behallatszott hozzájuk; a tábornok pedig Fonségue asszonyt vezette le a lépcsőn, akinek valami ujabb történetet beszélt el.

Ámde ebben a pillanatban, midőn anya és leány azt hitték, hogy teljesen egyedül vannak, Duvillard és Fonségue hangja csendült meg a szomszéd szobában. Az apa még mindig ott volt és meghallhatta őket.

Éva érezte, hogy neki távoznia kellett volna. De nem volt elég ereje; érezte, hogy lehetetlen most távoznia a hallottak után, melyek arczulütésként érintették őt abbeli rettegésében, hogy elveszthetné a kedvesét.

- Te azt képzeled, hogy szeret; mert jó és szives irántad és nyájasan bánik veled csupa szánalomból, amiért látja, hogy a többiek elhanyagolnak... De nem szeret.

- Szeret! Szeret, először is azért, mert nem vagyok olyan ostoba, mint mások; másodszor szeret, mert fiatal vagyok.

Ez ujabb tőrszurás volt, melyet kegyetlen gúnynyal ejtett az anyján és szavából felcsendült afeletti diadalmas öröme, hogy ime, tuléretté válik és hervadásnak indul ez az elbüvölő szépség, mely neki annyi gyötrelmet okozott.

- Az ifjuságom vonzza! Lásd, szegény anyám, te már nem tudod, hogy mi az, fiatalnak lenni. Ha nem is vagyok szép, de fiatal vagyok; az ifjuság zamatos illatát lehelem, a szemem ragyog, az ajkam üde. A hajam olyan hosszu és olyan sürü, hogy ha akarnám, egészen beburkolódzhatnám vele és teljes ruházatnak beillenék. Hadd el; a leány sohase rút, amig fiatal. Mig ellenben mindennek vége, szegény anyám, mihelyt a nő nem fiatal többé. Hiába volt szép; hiába erőlködik makacsul, hogy még mindig szép maradjon; semmisem marad belőle más, mint a multnak romjai, mint a szégyen és az undor.

Oly vad kegyetlenséggel, oly éles gunynyal ejtette ki e szavakat, hogy minden mondata éles tőrként hatolt az anya szivébe; könyek szöktek a szegény asszony szemébe, kinek sajgó sebét érintette minden szó. Oh jaj, igaz, hogy fegyvertelenül áll az ifjusággal szemben; hisz ez volt mindig halálos gyötrelme, mely kinozta, hogy ime, vénülni kezd, hogy érzi, mint hagyja el őt a szerelem, hogy immár olyan, mint az ágról lehullott, tulérett gyümölcs.

- Ez Gérard dolga, majd rábirja. Nekem két millióm van, azzal sok mindent el lehet érni.

- Mocskot akarsz hát ejteni az ő jellemén; azt akarod mondani, hogy ő a pénzedért vesz el?

- Nem, nem, Gérard nagyon derék, kedves ember. Ő engem magamért szeret és magamért vesz el. Meg oszt ő nem gazdag ember, még most, harminczhat éves korában sincs biztos állása. Hát bizony ezt is tekintetbe kell venni, hogy olyan asszonyt kap, aki a szerelmi boldogsággal meghozza neki a gazdagságot is. Mert hallod, anyám, én fogom neki nyujtani a boldogságot, az igaz boldogságot, a viszonzott szerelmet, amelynek biztos a jövője.

Még egyszer szemtől-szembe kerültek egymással. A rettenetes jelenet, melyet a köröttük felhangzó zaj néha félbeszakított, majd szünetelt egy pillanatig, majd meg ujból kezdődött és tovább szövődött. Valóságos titokban folyó dráma volt ez, melyben a szenvedély erőszakos gyilkos heve izzott; de nyilt botrányra nem került a dolog; tompán elfojtott hangon folyt a küzdelem. Sem az egyik sem a másik nem engedett a jogaiból, ámbár minden perczben az az eshetőség fenyegetett, hogy valaki váratlanul meglepi őket; mert valamennyi ajtó tárva-nyitva állott. A cselédség közül akármelyik bármikor bejöhetett és az apa hangja közvetlen szomszédságukból csengett fel vidám beszélgetésben!

- Mondta ő ezt nekem már százszor is; mindig ismétli, valahányszor magunk vagyunk!

- Igen ám, mint ahogy a férfiak mondogatják azt a leányoknak, hogy őket mulattassák... Soha nem mondta neked azt, hogy nőül akar venni.

- Még a multkor is mondta, mikor legutoljára itt volt. A dolog rendben van; én csak azt várom, hogy ő az anyja beleegyezését kivivja és aztán megkérje a kezemet.

- Hazudsz! Hazudsz! Szerencsétlen teremtés. Gyötörni akarsz csak. Hazudsz, hazudsz!

Szörnyü szivfájdalma e tiltakozó, szenvedélyes kifakadásban tört fel. Már nem gondolt arra, hogy ő anya és a saját leányával beszél. Csak a szerelmes asszony szólt belőle, akit vetélytársa sérteget és kétségbeejt. És zokogásra fakadva, öntudatlanul röppent el ajkairól a vallomás:

- Nem igaz! Engem szeret ő. Engem! Még a multkor is megesküdött rá, hallod! Becsületszavára esküdött, hogy nem szeret téged, hogy soha nőül nem vesz.

- Szegény anyám, nagyon, igazán nagyon sajnállak. Milyen gyermekes vagy még! Igazán te vagy a gyerek. Micsoda? Te, akinek annyi tapasztalata lehetne, te még hitelt adsz egy férfi esküjének? Gérard pedig nem is rossz ember; hiszen ép ezért megesküszik ő mindenre, amit csak kivánsz tőle; mert alapjában némileg gyáva is és mint te mondád, csak örömet akar neked szerezni.

- Nézd csak, beszéljünk okosan; gondolkodjál egy kicsit. Azért nem jár már hozzánk, azért maradt el a mai reggelitől is, mert torkig van már veled. Szegény anyám, igaz bizony, Gérard elhagyott téged; össze kell, hogy szedd hát minden erődet és bátorságodat és bele kell nyugodnod ebbe a ténybe. Légy most nagylelkü és értsd meg, hogy ha igazán szereted őt, hát az ő érdekében kellene, hogy őt nekem minden habozás nélkül átengedd. Add vissza neki a szabadságot; majd meglátod, hogy én vagyok az, akit szeret.

És dühöngő kinjában eszébe jutott Éva asszonynak, hogy hisz tulajdonképen ő az anyja és ő neki meg kellene büntetnie ezt a gyalázatos, aljas gyermeket. Bot nem akadt a közelében; belemarkolt tehát a sárga rózsákkal teli kosárba, melyeknek kelyhei mindkettőjüket részegítették mámorító illatukkal és kiragadva egy marék tövises, hosszuszáru virágot, ezekkel ütötte arczul Camillát. A fiatal leány halántékán, közvetetlen a szempillája mellett, piros vércsepp buggyant fel.

Camilla biborra gyult ez arczulütésre és magánkivül rohant az anyjának, szintén ütésre emelt kézzel.

- Anyám, vigyázz magadra! Esküszöm, hogy ugy megverlek, mint az utolsó cselédet. És jegyezd meg magadnak jól, hogy én szeretem Gérardot; és nőül fogok hozzá menni és ha jószántodból ide nem adod őt, hát botránynyal rablom el tőled.

Éva, dühének tettleges kitörése után, megsemmisülten rogyott a karosszékbe.

Most már felülkerekedett benne a zajos jelenetektől való undora. Hisz ő a csendes boldog életre, amaz önző élvezetre vágyódott, hogy mindenki hizelegjen neki, hogy beczézgessék és imádják. Holott Camilla fenyegető vad dühében ma először mutatta ki a fogafehérét, kegyetlenségtől mámoros, irgalmatlan kemény, sötét lelkét tárva ki előtte. Halk zokogásra fakadt, midőn Hyacinthe lélekszakadva toppant be a terembe. Tekintete a két asszonyra esett, és arcza elnéző megvetés kifejezését öltötte.

- Nos? Most már boldogok vagytok? Mit mondtam én nektek? Hát nem lett volna okosabb, ha mindjárt lementetek volna?... Tudjátok jól, hogy odalenn mindenki kérdezősködik utánatok. Ez igazán balgaság. Értetek jöttem.

Éva asszony és Camilla tán most se követték volna, mert egész lényök mélyen fel volt dulva és perzselőn izzott bennük az a szenvedélyes vágy, hogy egymást még jobban megsebezzék. De épen e pillanatban kerültek elő Duvillard és Fonségue a pipázóból és kijelentették, hogy ők is lemennek. Éva kénytelen volt tehát fölemelkedni a karosszékéből; könyeit felszárítva, mosolyt kellett erőltetnie az ajkára; Camilla pedig a tükör előtt hozta rendbe a haját és zsebkendőjének sarkával törülte le a kis piros vércseppet, mely bal halántékán buggyant ki.

Lenn már mind a három nagy teremben, melyek zöldlevelü növényekkel és szőnyegekkel voltak diszítve, nagy volt a sürgő tolongás. Az egyes sátrakat biborszinü selyemmel kárpitozták, ami páratlan derübe és kápráztató ragyogásba vonta az árukat. Nem volt még bazár, amely versenyezhetett volna az itt felhalmozott csecse-becsékkel. Nagy festők vázlataitól és hires irók autogrammjaitól kezdve a selyemharisnyákig és fésükig itt mindent árultak. Maga ez a változatos sokféleség nagy vonzó erőt gyakorolt, meg se említve a buffet-t, hol szép, fehér kacsók kinálták a pezsgőt, sem a tombolát, melynek sorsjegyeit bájos fiatal leánykák a tömeg közé vegyült raja árusította. Maga Duvillard helyesen számított: a bazár legnagyobb vonzóereje az a jóleső hátborzongás volt, mely az előkelő szép asszonyokon végig didergett, midőn áthaladtak azon a kapualjon, ahol a bomba fölrobbant. A főbb munkálatokat befejezték már; a falakat meg a mennyezetet kitapasztották és bemeszelték. De még a festők nem fogtak munkába és így a falon esett óriási sebek a vadonatuj kövek és a vakolat krétafehérségü foltjai megannyi friss forradásnak látszottak. És a kocsikból, melyeknek folytonos szakadatlan fölvonulása megreszkettette az udvar kövezetét, a szép asszonyok borzadva ugyan, de gyönyörködve kandikáltak ki. Amidőn aztán beléptek a szalonba és ott hullámzott a tömeg a sátrak előtt, nem fogytak ki a szörnyüködésből.

- Jaj, édesem, látta? Borzasztó, igazán borzasztó, micsoda szörnyü nyomokat hagyott hátra a bomba; kicsi hija volt, hogy az egész ház a levegőbe nem röpült. És ha elgondoljuk, hogy megtörténhetik ez még egyszer, amig mi itt vagyunk... Valóban bátorság kell ahhoz, hogy az ember idejőjjön; csakhogy ez a jótékony intézet igazán olyan fontos; egy uj épületszárny fölépítéséről van szó. Meg aztán hadd lássák azok a szörnyetegek, hogy mi nem félünk tőlük.

Midőn Éva báróné végre lement a lányával, az elárusítónők már lázas munkában voltak Rosemonde herczegnő igazgatása alatt, aki ilyen alkalmakkal bámulatos ravaszságot és szélhámoskodást tudott kifejteni. Meglepő arczátlansággal zsarolta a vevőit.

- Ah, itt van végre, - kiáltott oda Éva asszonynak. - Figyelmeztetem, őrizkedjék egy csomó vásárló hölgytől, akik azért jönnek ide, hogy olcsón jussanak mindenhez. Ismerem őket; ezek lesik az alkalmat, szertehányják a kirakatokat és bevárják azt a pillanatot, amikor az ember a fejét veszti és nem ismeri ki magát, hogy aztán olcsóbban vásárolhassanak, mint a boltokban... No, majd meglátja, hogy milyen borsos árakon fogom én ezeknek az árut a nyakukba sózni!

Éva asszony, aki nagyon ügyetlen elárusítónő volt, mert beérte azzal, hogy ott trónolt a sátorában, kénytelen volt a többiekkel együtt mulatni és nevetni. Szelid, gyöngéd hangon adott Camillának néhány figyelmeztető anyai utasítást, melyeknek ez mosolyogva engedelmeskedett.

Pedig szomoru és boldogtalan szive majd megszakadt kinos izgatottságában arra a gondolatra, hogy neki most esti hét óráig itt kell ülnie és el kell titkolnia belső szenvedését e nagy sokaság előtt, anélkül, hogy enyhítne gyötrelmein.

Valóságos megváltásnak tekintette hát, midőn észrevette Fromont abbét, aki a sátor melletti piros bársony pamlagon várta. Roskadozó térdekkel ült le melléje.

- Ah, abbé ur, megkapta a levelemet? Jó hirt mondhatok önnek és önnek tartottam fönn azt az örömet, hogy személyesen közölhesse védenczével, azzal a szegény Laveuvevel, akit a multkor oly melegen ajánlott... Minden formalitásnak eleget tettek, holnap beszállíthatja a menedékházba.

- Micsoda, meghalt? De hiszen ön nekem egy szót se szólt erről. Ha elmondom önnek, hogy mennyit kellett ezzel az ügygyel bajlódni, mennyit kellett firkálni és megmásítani és ujra elintézni. Mennyi vitatkozással és mennyi irkafirkával járt a dolog. Biztos ön abban, hogy meghalt?

- Egy hónapja. De hát mi nem tudhattuk, ön nem adott életjelt azóta. Jaj Istenem, milyen kellemetlen dolog az, hogy meghalt; most kénytelenek vagyunk ezt az egész ügyet ujra semmisnek nyilvánítani.

- Igaza van, méltóságos asszonyom, kötelességem lett volna, hogy önnel ezt tudassam. De mit tehetek róla, ha meghalt.

Ez a megismétlődő szó: meghalt, a halottnak bus története, akivel ő már egy hónap óta foglalkozott, megfagyasztotta a vért ereiben és szive csordultig telt meg kétségbeeséssel; mintha ez annak a hideg halálnak baljóslatu előjele volna, melynek örvényébe, úgy érezte, hogy önmaga is beleful utolsó szerelmének gyötrelmeitől. A mellette ülő abbé pedig önkéntelenül keserü mosolyra fakadt a sors e rettenetes iróniáján. Ó sántalábu könyörület, mely akkor érkezik meg, mikor az ember már meghalt!

A pap még akkor is ülve maradt a pamlagon, midőn a báróné kénytelen volt felkelni, mert Amadieu vizsgálóbirót pillantotta meg, aki, hogy lerójja a kötelesség adóját s jelenlétével mintegy tüntessen, nagy sebbel-lobbal valami csekélységet akart vásárolni, hogy aztán a törvényszékhez siessen.

A kis Massot, a Globe ujdondásza, aki a sátrak körül ődöngött, rögtön észrevette, s úgy csapott rá, mint a héja, hogy tőle uj hireket csikarjon ki; kérdésekkel faggatta, ostromolta, hogy megtudja tőle, mennyire vannak Salvattal, ezzel a gépészmunkással, akit azzal vádolnak, hogy ő követte el a bombamerényletet. Igazán nyomára akadtak már? Nyakon fogják-e csipni? Amadieu szabadkozott; azt válaszolta, hogy még eddig ez az ügy nem tartozik rá; hogy csak akkor tartozik majd az ő hatáskörébe, ha Salvatot letartóztatják és őt bizzák meg a vallatásával. Csakhogy ravasz fontoskodásu arczkifejezése, a hiuzszemü világfi szerepét játszó állami hivatalnok kifogástalan magatartása annyi el nem mondott titkot sejtetett, mintha már a legkisebb részletet is tudná és holnapra nagy eseményeket jósolhatna. A hölgyek köréje csoportosultak; lázas kiváncsiságtól lángoló szép asszonyok hullámzottak körötte és egymást lökdösve, tolongtak köréje, hogy ajkairól hallhassák azt a rablóhistóriát, amely hideg borzongatással járta át egész valójukat. Amadieu végre megszökött, miután Rosemonde herczegnőnek husz frankot fizetett egy harmincz krajczáros szivarkadobozért.

- Ugyebár, abbé ur, ha ennek a Salvatnak gyors a lába és azóta folyton fut, már jó messze lehet innen... Mindig nevetnem kell a rendőrségen.

- Massot ur, önt választom birónak közöttünk, hisz ön mindenhova járatos. Mondja, a montmartrei Rémcsarnok, ahol Legras énekli az »Utcza virágait« - - -

- Ugyan, Massot ur, ne élczelődjék; komolyan beszélek. Ugy-e, hogy tisztességes nő is mehet oda bátran férfi kiséretében?

- Látja, hogy Massot ur nem mondja, hogy nem. Ön ma este oda fog kisérni. Megigérte, megigérte!

Aztán tovalebegett és visszatérve a sátrába, hat frankért adott el egy csomag gombostüt egy öreg hölgynek, mig Hyacinthe vállat vonva, annyit mondott csak kiábrándulásra valló vontatott hangján:

Massot nagybölcsen vállat vont. Az asszonyoknak kell csak valamivel szórakozniuk. Aztán midőn Hyacinthe távozott és természetellenes nőgyülöletét a sorsjegyeket áruló szép lányok közé vitte, azt a megjegyzést koczkáztatta:

- Ennek az ipsének is nagy szüksége volna arra, hogy egy asszony férfiut csináljon belőle.

- Nini, Duthil. Mit is mondott Sagnier ma reggel: hogy Duthil este a börtönben fog hálni...

Valóban Duthil volt az, aki nagy sebbel-lobbal, ajkán szokott mosolyával nyitott magának utat a tömegen, hogy Duvillard és Fonségue közelébe kerüljön, akik a báróné sátra mellett álltak. Kezeivel diadalmasan integetett, mintegy győzelem jeléül, hirdetve azt, hogy sikeresen járt el abban a kényes megbizatásban, amit kapott. Merész hadicselről volt szó, amelynek az volt a czélja, hogy Silviane szerződtetését siettessék. Silvianenak ugyanis az az ötlete támadt, hogy a báró vigye el őt ebédelni a »Café Anglais«-ba és hivjon meg oda egyidejüleg egy befolyásos szinházi kritikust, aki bizonyára meg fogja nyitni számára a »Comédie Française« zárt kapuit, mihelyt személyesen megismerkedik vele. Csakhogy nem volt ám könnyü dolog, hogy a kiszemelt kritikust a meghivás elfogadására rábirják, mert igen mord és szigoru ember hirében állott. Vissza is utasította Duthil meghivását, aki álló három napig egész diplomácziai ügyességét kifejtette és a legtávolabb eső befolyások igénybevételével törekedett meghódítására. Most sugárzó arczczal tért vissza: győzött.

- Kedves báró ur, ma este félnyolczkor. Több bajom volt vele, mintha sorsjegy-kibocsátási engedélyt kellett volna megszereznem.

Duthil az olyan világfi könnyelmü arczátlanságával nevetett, akit politikai lelkiismerete egy csöppet se feszélyez és aki maga mulat legjobban megjegyzésén, mely a Népszava legujabb leleplezéseire czélzott.

- Ne tréfáljon, - sugta a fülébe Fonségue, aki viszont azon akart mulatni, hogy őt kissé megrémítse. - Rosszul állnak az akcziák.

Duthil elsápadt, maga előtt látta a rendőrkapitányt és a börtönt. A rettegés időközönkint úgy vett erőt rajta, mint a kólika. De minden erkölcsi érzés hijával csakhamar megnyugodott és elnevette magát. - Eh, hiába, csak jó az élet!

Ez elégedetten és hálásan szorította meg Duthil jobbját és kijelentette, hogy igazán derék fiu. Azután Fonségue felé fordult:

- Mondja csak, Fonségue, velünk tart ma este? Velünk kell, hogy jőjjön; azt akarom, hogy Silviane körül impozáns társaság csoportosuljon. Duthil képviseli a parlamentet, maga a sajtót, én a pénzhatalmat.

Aztán hirtelen elhallgatott, midőn észrevette Gérardot, aki komoly arczczal, lassan és óvatosan nyitott magának utat a suhogó selyemruhák között. Magához intette őt.

Aztán elmondta neki az egész dolgot, hogy a befolyásos kritikus elfogadta a meghivását, hogy ez a társas-ebéd dönteni fog Silviane jövője fölött és hogy valamennyi barátjának szent kötelessége, hogy most melléje csoportosuljon.

- Nem lehet, - felelt a fiatal ember zavarodottan, - az anyámnál ebédelek ma este, szegény kissé gyöngélkedik.

- A maga édesanyja sokkal okosabb asszony, semhogy meg ne értse, hogy vannak olyan ügyek, melyek kivételes komolyságuak. Menjen haza, mentse ki magát, találjon ki valami megható mesét; mondja meg, hogy egy barátjának boldogsága forog koczkán.

És midőn látta, hogy Gérard ellentállása ingadozófélben van, hozzátette:

- Egy szóval, barátom, nekem szükségem van magára. Egy arisztokratára van szükségem. Hisz ön tudja, hogy a szinházban az arisztokráczia nagy erő. Ha Silviane pártján áll az arisztokráczia, akkor megnyerte a játékot.

Gérard megigérte, aztán egy pillanatig beszélgetett a nagybátyjával, Bozonnet tábornokkal, aki nagyon jól érezte magát a szép asszonyok e hullámzó áradata közepett, amelyben ugy uszkált, mint egy ódon hajó. Miután megköszönte volt Fonségue asszonynak azt a kitüntető figyelmet, amelylyel sziveskedett végighallgatni történeteit és miután száz frankért megvette volt Martha püspök autogrammját, a fiatal lányok zsibongó raja közé keveredett. Mire visszajött, mind a két keze tele volt sorsjegyekkel.

- Barátom, nem tanácslom, hogy ezek közé a fiatal lánykák közé keveredj. Egy árva sous se marad a zsebedben. De nézd csak, Camilla kisasszony magához hív.

Camilla, midőn megpillantotta Gérardot, messziről rámosolygott. És midőn tekintetük találkozott, Gérardnak oda kellett mennie; ámbár ugyane perczben érezte, hogy Éva kétségbeesett tekintete szintén kérve, könyörögve tapad hozzá.

Camilla tudva azt, hogy az anyja rájuk ügyel a legtulzottabb szeretetreméltóságot tanusította Gérard irányában; mindazokkal az apró megengedett szabadságokkal élt, amelyekre a könyörületes czél följogosította; mindenféle apró csecsebecsét csusztatott a zsebébe; egyes apró tárgyakat nyomott a kezébe; két sovány kacsójába szorította Gérard ujjait és mindezt azzal az üde, gerlebugásra emlékeztető kaczajjal, azzal a mosolyderüs ifju üdeséggel, amelylyel vetélytársának iszonyu kinszenvedést okozott.

Éva nem birta tovább ezt a kint; közbe akart lépni, el akarta őket választani. Csakhogy ép ebben a pillanatban Péter állotta el az utját; mert egy ötlete támadt, melyet a bárónénak akart előterjeszteni, még mielőtt távoznék.

- Méltóságos asszonyom, - szólott most Péter, - miután szegény Laveuve meghalt és ön oly sokat fáradt az üresedésben levő ágy ügyében, kegyeskedjék várni a további intézkedéssel, mig én nagytiszteletü barátunkkal, Rose abbéval eziránt ujolag beszélhetek. Ma este elmegyek hozzá és ő, akinek mindig annyi nyomorról van tudomása, tulboldognak érezné magát, ha a sok szerencsétlen közül legalább egynek enyhithetné az inségét és szegényeinek egyikét a menedékházba bejuttathatná.

- Kérem, kérem, mindenesetre, - rebegte a báróné - nagyon fogok örvendeni... Amint parancsolja, várok, várok... kétségkivül abbé ur... kétségkivül...

A szegény asszonynak egész valója oly lázas izgatottságban reszketett, hogy azt se tudta, mit beszél. Végre nem tudott tovább uralkodni a szenvedélyén és a faképnél hagyta Pétert; sőt teljesen meg is feledkezett a jelenlétéről, midőn Gérard végre engedett fájdalomteli esedezésének s a leány kezei közül kiszabadulva, az anyához csatlakozott.

- Milyen ritkán lehet önt látni egy idő óta, kedves barátom, szólitá meg Éva asszony fenhangon.

- Kérem, betegeskedtem, - felelt Gérard nyájas mosolylyal. - Biztosítom, kérem, hogy kissé gyengélkedtem.

Gérard beteg! Éva asszony aggódó anyai gyöngédséggel nézett rá. Büszke, szabályos szép arcza valóban kissé sápadtnak látszott és a nemes külső ma nem leplezte el oly sikeresen az alatta rejlő gyógyíthatatlan belső szervi elkorcsosulást.

Igaz, sokat szenvedhet veleszületett szivjóságánál fogva, úgy hiábavaló, tévesztett élete miatt, mint amiatt, hogy szegény anyjának annyi pénzébe kerül. Hát még mindama kényszerítő körülmények folytán, melyek őt arra indítják, hogy ezzel a dúsgazdag nyomorékkal házasságra lépjen, kit jó szive megsajnált. És Éva asszony e perczben érezte, hogy milyen gyenge e férfi maga is; mily kinos lelki gyötrelem dúl e hánytvetett hajóroncsként az árral úszó gyermekben. Szive önkéntelenül kicsordult és mitse törődve az őt körülhullámzó tömeggel, amely meghallhatta szavait, alig hallhatón suttogott, esdő könyörgésre fakadt.

- Te szenvedsz, Gérard! Hát még én mennyit szenvedek!... Gérard, négyszemközt kell, hogy találkozzunk! Akarom.

- Nem lehet, Camilla elmondta a szándékaidat. Nem utasíthatod vissza ezt a kérésemet. Találkozni akarok veled.

Gérard remegve arra igyekezett, hogy elhalássza a kegyetlen kölcsönös magyarázatokat.

- Ott lenn nem találkozhatunk többé. Tudod, hogy ez lehetetlen. Rájöttek a czimre.

- Jól van hát, akkor holnap négy órakor a liget kis vendéglőjében találkozunk, ahol egyszer már voltunk.

Gérardnak meg kellett igérnie, hogy eljön, aztán elváltak. Camilla éppen feléjük fordult és reájuk nézett. Vásárló hölgyek egész serege ostromolta a báróné sátrát és ő szokott, nyugodt istennői modorával árulgatta a csecsebecséit; mig Gérard Duvillard, Fonségue és Duthil csoportjához csatlakozott, akik izgatottan néztek elébe a mai estnek.

Péter meghallott néhány szót a beszélgetésükből. Ő ismerte ennek a családnak a kulisszatitkait; tudomása volt mindazokról a lelki kinokról, azokról a fiziológiai és erkölcsi mizériákról; melyek a fény és hatalom csillogása alatt rejlettek. Folyton tovább elharapódzó, vérző és elmérgesedett seb volt ez, mely apa, anya, lány és fiu testén rágódott.

Hogy kijusson a zsufolt termekből, át kellett törtetnie a vásárlók hullámzó tömegén, akik majd hogy agyon nem nyomták, oly tüntetően sereglettek ide a jótékonyczélu bazár nagyobb dicsőségére. Lenn pedig, a nyomor sötétségében, Salvat egyre bolyongott, csak bolyongott nyomtalan bujdosásában, mig a halott Laveuvenek tragédiája ennek a nagyhangu és illuziórius irgalomnak kegyetlen iróniával teli arczulcsapása volt.

Oh, mily jóleső, isteni béke uralkodott a derék Rose abbé cortot-utczai, kertre néző kis földszintes lakásában. Kocsizörgés nesze nem hallatszott oda; a zajongó Párisnak egy lehelete se hatolt oda be a montmartrei halom tulsó oldaláról. Távoleső vidéki város nagy csendje és álmatag nyugalma borult rá.

Hetet ütött az óra és lassan leszállt az estalkony, midőn Péter beállított a szerény ebédlőbe, hol őt vacsorával várták. Rose abbé ugyanis, akit nyugtalanított az, hogy szinét se látta jó egy hónapja, amióta a fivérével neuillyi házának mélyében elzárkózott, az előző nap levelet irt Péternek és ebédre hivta, hogy nyugodtan beszélgethessenek közös dolgaikról. Péter ugyanis ezentul is rendelkezésére bocsátott neki egy bizonyos összeget közös alamizsnákra és még charonne-utczai menedékházuk idejéből könyörületes czélu elszámolásaik voltak, amelyeket időről-időre hoztak aztán rendbe.

A derék pap arcza sugárzott abbeli örömében, hogy ilyen békés, nyugodt, kellemes estét fognak együtt tölteni, egyesegyedül az ő kedves szegényeivel foglalkozva. Mert ez volt az ő egyedüli mulatsága és egyetlen öröme, melyhez szivós ragaszkodással mindig ujra vissza-visszatért, mint valami bünös gyöngeséghez, noha már számtalan kellemetlenséget okozott neki.

Péter szintén boldog volt, hogy látogatásával az öregnek örömet okozhat és a saját izgatottsága is megcsillapult e békés hajlékban; néhány órai enyhülést és megnyugvást talált ennél az ebédnél, az őt környező szeretetteljes szivjóságban, távol esve mindennapi életének kinzó lelki gyötrelmeitől.

Eszébe jutott a rokkantak házában üresedésbe jutott hely és Duvillard báróné amaz igérete, hogy annak betöltésével addig vár, mig Rose abbétől megkérdezi, vajjon nem ismer-e valakit, aki nagy nyomorban van és megérdemelné, hogy iránta érdeklődjenek. Rögtön szóba hozta tehát a dolgot, még mielőtt asztalhoz ültek.

- Nagy nyomor, amely méltó arra, hogy érdeklődjenek iránta? Édes fiam, minden nyomor megérdemli az érdeklődést. Ha valakit boldoggá akar tenni, különösen ha munkaképtelen kézművesekről van szó, csak a választás nehéz. Az a kinos lelki kétely és tépelődés gyötör, hogy ki legyen a kiválasztott, amikor annyi más tovább is ott kinlódik az inség poklában.

Aztán mégis elgondolkodott és neki melegedve, noha kételyeinek kinos tusája dult a lelkében, határozottan kijelentette:

- Megvan. Ez bizonyára a legbetegesebb, a legnyomorultabb, a legszánalomraméltóbb mind között. Egy hatvanhét éves aggastyán ez, foglalkozására asztalosmester, aki nyolcz vagy tiz esztendeje, amióta nem kap sehol munkát, csak a nyilvános könyörületből él. Nem tudom ugyan a nevét; de mindenki úgy hijja: a magas, öreg koldus. Néha ugyan hetekig is elmarad szombati alamizsna-osztogatásaimról. Ha a felvétel sürgős, hát kénytelenek leszünk a fölkeresésére indulni. Azt hiszem, hogy az orsel-utczai hajléktalanok menedékhelyében szokott néha hálni; ha ugyan a helyszüke arra nem kényszeríti, hogy valamelyik deszkapalánk mellé gubbaszkodva töltse az éjszakát. El akar ma este jönni velem az Orsel-utczába?

Szeme lángra gyult; a tiltott gyümölcs nagy gyönyörüsége volt rá nézve ez a látogatás a legsötétebb nyomor tanyáin, a csatornákban megvonuló legrémesebb inség fekvő helyei közt.

Tuláradó apostoli buzgalma nem merte többé megkoczkáztatni ezeket az irgalmas látogatásokat, amióta oly nagy bünnek rótták ezt fel neki és oly keserüen szemére vetették.

- Nos, megtesszük, fiam? Csak ez egyszer. Különben más mód nincs is rá, hogy megtalálhassuk öregemet. Igy legalább van rá kifogásom, hogy tizenegy óráig nálam marad. Meg aztán nagyon szeretném önnek megmutatni a nyomor e rémes fészkeit. Lelkettépő nyomort fog ma ott látni, fiam. Tán oly szerencsések lehetünk, hogy valamelyik szegény szenvedő teremtés baján enyhithetünk.

Péter mosolygott a galambősz aggastyán fiatalos hévtől izzó buzgóságán.

- Legyen meg a kivánsága abbé ur! Nagyon fogok örvendeni, ha önnel tölthetem az egész estémet és valóban jól fog nekem esni, ha ez egyszer még önnel járhatom be a régi mesgyét, ahonnan mindig örömtől és fájdalomtól csordultig megtelt szivvel tértünk vissza.

A gazdasszony behozta a levest. De ugyanabban a pillanatban, midőn asztalhoz ültek, valaki csöngetett és midőn az abbé hallotta, hogy Mathisné, a szomszédasszony, van künn és kéri a válaszát, azt az utasítást adta a gazdasszonynak, hogy küldje be őt.

- Szegény asszony, - magyarázta a dolgot Péternek, - kért, hogy kölcsönözzek neki tiz frankot, mert egy derékaljat akar kiváltani a zálogházból. Nekem ép nem volt annyi pénzem, de már kerítettem. Itt lakik a házban; ez is amolyan rejtett nyomoruság; olyan csekély évi jövedelmet huz, hogy nem tud belőle megélni.

- Mondja, kérem, - szólt Péter, akinek eszébe jutott az a fiatalember, akit Salvatéknál látott, - nincs ennek az asszonynak egy husz esztendős fia?

- De igen. Vidékről valók és úgy hiszem, gazdag családból származnak. Az asszony, úgy hallom, valami zongoramesterbe szeretett bele, aki őt Nantesban tanította volt; az aztán megszöktette őt és Párisban telepedett le véle, ahol meg is halt. Olyan ez, mint egy szomoru szerelmi regény. A fiatal asszony eladta a butorait és mindent pénzzé tett, amit az anyagi bukás romjaiból megmentett és így kétezer frank évi jövedelmet biztosított magának, mely lehetővé tette, hogy a fiát iskolába járassa és hogy maga is tisztességesen megélhessen.

- De ujabb csapás teljesen lesujtotta szegényt; kétes értékü papirokba fektetett kicsiny tőkéje odaveszett, úgy, hogy most mindössze legfeljebb nyolczszáz frank évi kamatot huz. Ebből kétszáz frank a házbér, úgy hogy neki egy hónapra csak ötven frank jut a megélésre. Körülbelül tizennyolcz hónap óta a fia is elment hazulról, hogy anyjának terhére ne legyen és most azon van, hogy maga keresse a kenyerét, és úgy hiszem, sikerrel.

Mathis asszony, egy bánatos szelid arczu, kicsi, barna asszonyka lépett be. Mindig ugyanabban a kopott fekete ruhában járt; alig beszélt egy szót; teljes visszavonultságban élte napjait, és magaviseletében folytonosan amaz aggódó félénkséget tanusította, amely a folytonosan sorsüldözte emberek sajátja. Midőn az abbé kézbesítette neki a diskrét módon papirba göngyölített tiz frankot, a szegény asszony elpirult és megköszönte azzal az igérettel, hogy vissza fogja adni, mihelyt felveszi a havi pénzét, mert ő nem koldus ám és nem akarja megfosztani azokat, akik éheznek.

- Hát a Viktor fia mit csinál? - kérdezte az abbé, - kapott-e már valami állást?

Az asszony habozott, mert igazán nem tudta, mit csinál a fia és néha hetekig se látta. Csak annyit felelt hát:

- Ő nagyon jó fiu, nagyon szereti az anyját. Nagy baj az, hogy tönkrementünk, mielőtt a tanárképzőbe belépett. Igy persze nem tehette le a fölvételi vizsgát. Pedig olyan szorgalmas, tehetséges tanuló volt a liczeumban.

Mathis asszony ujból elpirult, mert azt hitte, hogy a két pap ismeri az ő szomoru történetét.

- Igen, az én szegény uramnak sohase volt szerencséje. A sok keserüség megmérgezte a kedélyét; exaltált eszméket szült a lelkében és szegény a börtönben halt meg. Egy nyilvános ülésen támadt összeütközés alkalmával olyan szerencsétlenül járt, hogy egy rendőrtisztviselőt megsebesített; emiatt aztán letartóztatták. Azelőtt, a commune idejében, ő is a többiekkel egysorban harczolt. Nagyon szelidlelkü, jó ember volt, engem meg imádott.

- Reméljük, hogy a fia örömöt fog önnek okozni és hogy majd meg fogja hálálhatni mindazt, amit ön érte tett.

Mathis asszony távozott, nesztelen léptekkel surrant ki végtelen szomoruság fellegébe borult arczczal. Nem tudta ugyan, hogy mi van a fiával, hanem rettegett a sötét végzet kegyetlenségétől.

- Nem hiszem, - szólt Péter, midőn magukra maradtak, - hogy ez a szegény asszony számíthatna a fiára. Én csak egyszer láttam, de mondhatom, hogy a szemének tekintete olyan metsző és száraz, mint a kés.

- Gondolja? - szólt az agg plébános a jólelkü ember gyermeteg naivságával. - Én igen udvarias modoru fiunak tartottam, aki talán kissé nagyon is vágyódik az után, hogy élvezze az életet... No de hát a mai fiatalság mind ilyen türelmetlen. Most azonban üljünk asztalhoz, mert kihül a levesünk.

Ugyanebben az órában Páris tulsó végében, a Szent Domokos-utczában, szintén leszállt az est Quinsac grófné szalonjára az ódon palota komor és csöndes földszintjén. A grófnő egyedül ült a szalonjában Morigny márkival, a régi hű baráttal. Mindketten karosszékben üldögéltek a kandallónál, melyben egy nagy fatuskó parazsa hamvadott el. A szolgáló nem gyujtotta meg a lámpát és a grófné megfeledkezett arról, hogy becsöngesse; nyugtalan aggodalmának szinte jól esett ez az árnyat hullató esthomály, mert sötétsége elfátyolozta ama be nem vallott gyötrelmeket, melyektől félt, hogy kimerült arczán meglátszanak. Csak a sötétben mert megszólalni, e nagy fekete árnyba borult szalonban, a félig kiégett kandalló előtt, hova a távoli kerékdübörgés legkisebb nesze se hatolt be, hogy az itt büvös álmát alvó nagy mult csöndjét megbontsa.

- Az ám, barátom, Gérard egészségi állapota nyugtalanít. Hisz ön fogja őt látni; megigérte, hogy ma haza jön és itthon ebédel. Tudom, hogy nagyon egészséges szép arcza van, erősnek és izmosnak látszik; de csak én, aki annyit virrasztottam mellette, csak én, aki olyan nagynehezen neveltem föl, én ismerem őt legjobban. Ő folyton mindenféle kicsi bajnak van kitéve, amelyek nála mindig aggasztó komolyságu mérveket ölthetnek. És ő nem olyan életet él ám, amely előnyös hatással volna az egészségére!

- Olyan életet él, amilyent élhet, - válaszolt halkan Morigny márki, akinek finom arczéle és előkelő szigorral párosuló gyöngédségre valló agg nemesi megjelenése beleveszett a szoba sötétségébe. - Miután nem volt alkalmas a katonai szolgálatra és mivel ön még a diplomácziai pályával járó fáradalmaktól is rettegett, hát mit tehetett volna? Nem maradt egyéb számára hátra, mint hogy csöndes visszavonultságban töltse a napjait, bevárva az ország végpusztulását ez ocsmány köztársasági kormány alatt, amely Francziaországot sirba viszi.

- Kétségkivül, barátom. De ép ez a dologtalan élet az, amelytől féltem. Minden, ami egészséges és jó hajlam lakozott benne, az teljesen kihal belőle. Nemcsak azokról a szerelmi kalandokról szólok, amelyeket el kellett hogy nézzünk neki. Sőt utolsó szerelmi viszonya, melybe eleinte oly nehezen tudtam csak belenyugodni, mert egész hitem és gondolkodásom fellázadt ellene, később azt a benyomást tette rám, mintha jó hatással lett volna reá... Csakhogy Gérard maholnap harminczhat esztendős lesz már és még se járja, hogy így folytassa az életet, czél és kötelesség nélkül. Lehet talán, hogy azért betegeskedik, mert nem tesz semmit, mert nem vitte semmire, mert nem fogja soha semmire se vinni.

- Meg aztán, ha már mindent be kell hogy valljak, egy idő óta magam sem érzem magamat a legjobban. Többször ájulási rohamaim voltak és én emiatt az orvosomhoz fordultam. Elég az hozzá, hogy ma vagy holnap egyszerre hirtelen végem lehet.

Morigny reszketve hajolt előre és a mind sötétebben rájuk boruló esthomályban meg akarta ragadni mind a két kezét.

- Kedves barátnőm, hát el kell hogy veszítsem önt; önt, egyetlen utolsó gyönyörüségemet? Én, aki tanuja voltam a régi társadalom pusztulásának, melyhez magam is tartozom? Én, akinek egyedüli reménye az, hogy ha majd meghalok, az ön keze fogja majd le a szememet?

- Nem, kérem, ne fogja meg a kezemet; ne csókolja meg; maradjon a helyén abban az árnyas félhomályban, melyben alig látom az arczát. Mind a sirig ebben áll a mi isteni önmegtadásunk ereje, hogy oly hosszu évekig szerettük egymást és se szégyen, se megbánás nem vegyül a mi szerelmünkbe. Meg aztán ha ön hozzám nyulna, ha közvetlen közelemben érezném, nem tudnám befejezni, mi mondani valóm van, mert még nem végeztem.

- Ha én holnap meg találnék halni, Gérard még azt a kis vagyonkát se örökölné, amelyről azt hiszi, hogy még birtokomban van! Gyakran sok pénzembe került a kedves fiam, anélkül, hogy csak sejtette is volna. Igaz, szigorubbnak, okosabbnak kellett volna lennem. Na de hát mit tegyek; mindig nagyon gyenge anya voltam és most anyagilag tönkre vagyok téve. Érti ön most, hogy milyen kinos gyötrelemmel tölt el az a gondolat, hogy ha én meghalok, Gérardnak nem lesz miből élnie; mert ő nem tudja azt a naponkint megujuló csodát művelni, amelylyel én a házamat fentartom... Én ismerem őt; férfias, szép megjelenése alatt egy beteges, tehetetlen gyermeklény lappang, aki nem tud dolgozni; még azt se tudja, miképpen viselje magát. Mi lesz belőle, ha én meghalok? Nem fog-e végképp elzülleni és a legnyomorultabb inségbe sülyedni?

Most könyei megeredtek; szive vérzett és majd megszakadt sejtelmes előérzetében annak hogy mi lesz az ő halála után ebből az imádott, fiából, akiben egész ősi családja, tehát egy egész világ hal ki örökre. És a márki, aki mozdulatlanul és kétségbeesetten ült helyén, mert érezte, hogy nincs semmi jogczime arra, hogy vagyonát fölajánlja neki, egyszerre megértette, hogy mire czéloznak a grófné szavai és tudta, hogy milyen ujabb elzüllésre vezet ez az anyagi bukás.

- Szegény, szegény barátnőm, - szólalt meg végre fájdalomtól és fölháborodástól reszkető hangon, - ön arra a házasságra gondol, annak az asszonynak a leányával történő ocsmány egybekelésre. Ön megesküdött rá, hogy soha sem adja a beleegyezését, hogy inkább pusztuljon el minden. És most beleegyezik, érzem, - érzem!

Quinsac grófné még mindig zokogott a néma sötét teremben, a kialudt tüz mellett. Hisz Gérard és Camilla egybekelése boldoggá, nyugodttá tenné halála óráját, azzal a biztos tudattal, hogy a fiu gazdag, hogy van szerető felesége, hogy az élet terített asztalánál ül. De nemesi büszkesége még egy végsőt lobbant.

- Nem, nem egyezem bele; esküszöm rá hogy nem egyezem bele! Minden erőmmel küzdök ellene folyton megujuló lelki tusában, melynek kinjairól fogalma sincs.

- És ha egy szép nap mégis beletörődöm, akkor meg lehet győződve róla, hogy én csak úgy érzem az ilyen házasság undok voltát, mint ön... Fajunknak és becsületünknek sírja ez.

Ez a sohajos jajszó annyira földulta Morigny lelkét, hogy nem válaszolt rá semmit. A gőgös királypárti és a jámbor katholikus megalkuvást nem ismerő hajthatatlanságával ő is már csak a végromlást várta. De oh, milyen szivfájdalommal töltötte el a tudat, hogy ime, ez a nemeslelkü, oly tiszta szerelemmel imádott nő is e katasztrófa egyik legszomorubb áldozata leszen. A titokzatos esthomály sürü sötétjében azt a bátorságot vette most magának, hogy letérdeljen előtte és a kezét megfogva, csókjaival borítsa. Mire a szolgáló behozta végre a meggyujtott lámpát, Gérard is beállított. A XIV. Lajos korabeli terem haloványszinü fafaragványaival a tompa fényben visszanyerte ósdi varázsát. A fiatalember zajos vidámságot szinlelt, hogy megnyugtassa az anyját és ne okozzon neki nagy szomoruságot azzal a hirrel, hogy nem ebédelhet vele.

Mihelyt említést tett róla, hogy baráti körben várják, az anyja önmaga oldotta föl adott igérete alól, mert örült, hogy jókedvében látja.

- Menj, csak menj, édes fiam; csak ne maradjatok fönn nagyon sokáig. Morignyt itt tartom. Kilencz órakor a tábornok és Larombière is eljönnek. Légy nyugodt, nem fogok unatkozni.

Igy hát Gérard, a márkival való nehány percznyi beszélgetés után, bucsut vett és a Café Anglaisba sietett.

Midőn odaért, prémes köpenyekbe burkolt hölgyek haladtak már föl a lépcsőkön; az egyes kis külön termek élvvágyó, mulató kompániákkal teltek meg; a villamos lámpák sugárözönt ontottak. A gyönyörvadászat, a fényüző prostituczió kéjvágyó heve lüktetve kezdett izzani a falak között. Abban a különszobában, amit a báró foglalt le magának, rendkivüli pompát fejtettek ki; a legritkább virágok, kristály- és ezüstedények diszlettek az asztalon, akárcsak valami fejedelmi ebéden. A hat személyre terített asztal olyan tündöklő fényüzéssel volt megterítve, hogy mosolyt csalt Gérard ajakára és az étlap meg az abban fölsorolt borok csodákkal kecsegtették; meg volt rajta minden legritkább és legdrágább csemege, amit az inyencz izlés csak választhatott.

- Ez aztán sikkes? Mit? - kiáltott föl Silviane, aki ott volt már Duvillard, Fonségue és Duthil társaságában. - Ámulatba akarom ejteni a maguk befolyásos kritikusát. Ha már az ember egy zsurnalisztának ilyen ebédet adott, akkor annak kutyakötelessége, hogy viszontszivességet tegyen, úgy-e?

Silviane maga azzal vélte meghódítani a kritikust, hogy feltünő sárga selyemruhába öltözött, amely fölé mesés értékü, pompás d'Alençon csipke borult. A ruha derekát mélyen kivágatta és feltüzte valamennyi gyémántját; hajéket tüzött a hajába, nyakéket füzött a nyakára, gyémánt vállcsokrot a vállára és a karjait meg az ujjait tele aggatta gyürükkel és karpereczekkel. Ártatlan madonna arczával, melyet hajának selymes fürtjei öveztek, olyan volt, mint egy oltári szent szüz, mint egy mennybeli szüz királyasszony, ki az egész kereszténység hódoló ajándékainak diszében tündöklik.

- Maga szép és ez elég, - szólt Gérard, aki néha kötekedni szokott vele, - azért hát így is fog tetszeni.

- Jól van, - felelt Silviane, meg se haragudva ez udvariatlanságért, - maga azt gondolja magában, hogy én polgári származásu vagyok és maradok és hogy valami egyszerü kis ruha meg egy szerény ebéd sokkal jobb izlésről tanuskodott volna. Hja barátom, maga sem tudja, hogy mitől döglik a légy, és hogy kell lépre csalni a férfiakat.

Duvillard helyeselte, mert ő gyönyörködött benne, ha Silvianet bálványként felcziczomázottan, teljes dús pompájában mutogathatta. Fonségue gyémántokról értekezett; azt mondta, hogy a gyémántnak most már igen ingadozó az értéke, mióta a tudomány a villamos kohó révén ama nap felé közeledik, amikor majd a gyémántok gyártása közismeretü dolog lesz. Duthil pedig elragadtatásában oly kecsesen és hizelkedve forgolódott körülötte, mint egy komorna, és majd itt igazította meg a csipke egy redőjét, majd ott egy akaratoskodó kis hajfürtöt simított hátra.

- Ejnye, de neveletlen uri ember ez a maguk kritikusuk, hogy így várat magára.

A kritikus valóban késett is egy negyedórát és bocsánatot kérve, rögtön kifejezést is adott abbeli sajnálatának, hogy neki féltizkor távoznia kell, mert okvetetlen meg kell jelennie a Pigalle-utcza egy kis szinházában. Körülbelül ötvenéves, jól megtermett, szélesvállu, szakállas, telt arczu férfi volt.

Iskolamester volt és iskolamester maradt mindvégig, még nehézkes, merész fantáziáju mókáiban is. Amint belépett, rögtön azon volt, hogy Silvianeval szemben a leglángolóbb elragadtatást tanusítsa.

Látásból persze ismerte, sőt nagyon becsmérlőleg is nyilatkozott néhányszor róla és játékáról öt-hat fitymáló sorba foglalt kritikájában. De ez a fejedelmi pompával felöltözködött szép lány, akit négy előkelő és fontos társadalmi szerepet vivő ember védnöksége alatt mutattak be neki, nem tévesztette el a hatást és az az ötlete támadt, hogy mi sem volna sikkesebb, mi sem vallana inkább a dohosszagu pedanteriából teljesebben kivetkőzött párisi szalonszellemre, mint ha ezt a lányt kezdené pártolni és tehetségnek jelentené ki.

Asztalhoz ültek; a kápráztató fényüzés a kiszolgálás legfinomabb előzékenységével párosult. Minden vendég háta mögött egy inas állott, aki az ételekről és borokról gondoskodott. A hónál is fehérebb abroszon szikrákat szórt a kristály meg az ezüst; a virágok mámorító illatot leheltek, mig az inasok a leginycsiklandozóbb, legpáratlanabb étkeket hordták körül. Oroszországból hozatott halakat, vadászati tilalommal védett ritka vadakat, az idény legutolsó tojásnagyságu szarvasgombáit, korai zamatos gyümölcsöket, amilyeneket csupán a nyári saizon érlel. Ez a lakoma arra vallott, hogy számítás nélkül, teli marokkal szórták itt a pénzt, ama gyönyörüség kedveért, hogy őrült árakat fizettek olyan csemegékért, amelyeknek élvezését csak ők engedhetik meg maguknak és kivülük senki más; ama dicsőség kedvéért, hogy elmondhassák: ennél többet senki a világon nem tud elfecsérelni. A befolyásos kritikus annyira meglepődött ezen a fényüzésen, hogy noha lucullusi lakomákhoz hozzászokott világfi könnyed fesztelenségét tanusította, aki hozzá van szokva a legfényesebb mulatságokhoz, csuszó-mászó alázatossággal igérte meg a támogatását és sokkal többre vállalkozott, mintsem akarta. Nagyon derüs hangulatban volt; csak úgy sziporkázott a szellemes megjegyzésektől, sőt boros jókedvében kissé dévaj, kicsapongó tréfákat is megkoczkáztatott. A pecsenye és az erős bordeauxi borok után, midőn aztán asztalra került a pezsgő, fokozódó felhevülésében ellenállhatatlanul győzedelmeskedett valódi énje.

Polyeuctere terelték a beszélgetést és Paulina szerepét hozták szóba, melyet Silviane a Comédie Françaiseban való első fellépteül választott.

A hires kritikus ebben a dőre szeszélyben, amely nyolcz nappal ezelőtt még föllázította ereiben a vért, most már csupán a merész kisérletet látta, melyből Silviane, ha az ő tanácsait hiven követi, győztesen kerülhet ki. És eztán nekimelegedett; valóságos esztétikai előadást tartott erről a szerepről; kijelentette, hogy mindeddig egyetlenegy nagy tragika sem fogta föl helyesen, hogy Pauline eleintén, a dráma kezdetén, csupán tisztességes polgárlány és hogy a kifejlésnél ép az a szép és fölséges az ő hirtelen megtérésében, hogy csoda történik vele, hogy a mennyei kegyelem ihlete szállja meg őt, mely isteni alakká varázsolja. Silviane nem úgy vélekedett; ő mindjárt első szavaiban valami jelképes legenda eszményi hősnőjét látta benne. A kritikus azonban annyit beszélt, hogy Silviane végre úgy tett, mintha szavai meggyőzték volna és a nagy ember el volt ragadtatva szép tanítványától, aki oly engedelmesen veti alá magát a mester dorgáló virgácsának. Aztán, amint elütötte a tizet, hirtelen bucsut vett az illatos és izzóvá hevült ebédlőtől, hogy a kötelessége után járjon.

- Tyühaj, gyerekek! - kiáltott föl Silviane, - alaposan untatott engem ez a ti kritikustok. De nagy szamár ő kelme, a maga elméletével, amely Paulinában csak egy jóravaló kis polgárlányt lát. No, hiszen csak ne volnék rászorulva, hej de megadtam volna neki a magáét! Milyen hülyéket beszélt; öntsetek hamar egy pohár pezsgőt; valamivel fel kell, hogy üdítsem magamat.

A mulatság most felette bizalmas jelleget öltött a négy fölhevült férfi és a gyémántokkal ékes, kivágott ruháju, félig pőre lány között, mialatt a szomszéd termekből és a folyosókról elcsattant csókok és búgó kaczagások együvé szürődő sóhajos nesze, az egész épületben fokozódva felmorajló élveteg zsibongás hallatszott be hozzájuk. Az ablak alatt pedig a népes boulevardon tovahömpölygött a hintók és gyalogjárók hullámzó áradata, amelyben a lázas gyönyörhajhászás és a szerelmi alkudozások mámora lüktetett.

- Ne nyissa ki az ablakokat, lelkem, galambom! - kiáltott föl Silviane, amidőn észrevette, hogy Fonségue az ablakhoz közeledik, - meg találnék hülni. Hát olyan nagy melege van magának? Én nagyon jól érzem magam. Ugyan, Duvillard lelkem, hozasson még egy kis pezsgőt. Bámulatos, hogy megszomjaztam a maga kritikusától...

A lámpák vakító fénye, a borok és virágok megsürüsödött illata fullasztóvá tette a levegőt. És Silvianenak ellenállhatatlan czéczózó kedve szottyant; mohó, szomjas vágya támadt, hogy lerészegedjék, hogy trágárocsmányan mulasson, mint hajdan, pályája kezdetén. Néhány pohár pezsgőt szürcsölt és az kiütötte a hordó fenekét; merész, zajos, kikapós, veszett jó kedve kerekedett. A négy férfi soha még ilyen hangulatban nem látta és Silviane valóban olyan bohókás mókázó kedvében volt, hogy maguk is mulatós kedvre derültek. Fonséguenek távoznia kellett, hogy benézzen a szerkesztőségbe; Silviane tehát megcsókolta és megölelte, amint mondá, kis lányos, gyermeki kegyelettel, mert Fonségue mindig tiszteletteljesen viselkedett irányában. Midőn aztán magára maradt a többi hárommal, olyan rendkivüli pikáns és füszerezett szavakkal traktálta őket, hogy felkorbácsolta a vérüket és felizgatta az érzékiségüket. Minél jobban berugott, annál fokozottabb mérvü szemérmetlenséget tanusitott. Ennek a liliom szendeségü és ártatlan égkékszemü teremtésnek olyan pokoli ötletei támadtak, hogy a férfiakat majd megőrjítette.

Duvillard szótlanul türte, hogy Silviane mindjobban becsipjen; sőt még maga is töltögette a poharát, azzal az alattomos szándékkal, hogy majd ő fogja hazakisérni és nála is marad, ha a lány mámoros állapota védtelenül kiszolgáltatja hatalmának. De Silviane mosolyogva kitalálta Duvillard szándékát.

- Azt hiszed, hogy ma este engedékenyebb leszek, mert ma mulatós kedvemben vagyok? Hohó, csalódol, öregem, a fejem azért tiszta. Nem eszel ma belőle; nem ám, amig föl nem léptem a Comédie Françaiseban.

Duvillard, akit Silviane hat hét óta bőjtöltetett, mosolyt erőltetett ajakára, mert abban bizott, hogy ma mégis czélt fog érni, ha türelmesen bevárja a kellő pillanatot.

A fiatalok közül Gérard, akire Silviane ma leggyöngédebb pillantásait pazarolta, ama szerelmi szeszélyek emlékére, melyeket e fiatal arisztokrata nem egyszer keltett szivében, szintén majd elepedt a szerelmi kéj sovár szomjától; mig Duthil, aki folyton leste azt a szerencsés alkalmat, mely Silvianet az ő karjaiba vezeti, maga is lángra lobbant, abban a hiszemben, hogy most végre ő következik sorra, ha ügyesen csinálja a dolgát.

Midőn Silviane látta, hogy mindahárman sovár epedéssel csüggnek rajta és majd elnyelik a szemükkel, a leglehetetlenebb mesékkel és adomákkal traktálta őket, meglepő trágár és ledér képzelemről tanuskodó dolgokat beszélt.

A három férfi pedig megfizethetetlen teremtésnek tekintette, amint ragyogó, tündöklő öltözetében királyi szüzként ült ott előttük. Mikor aztán torkig volt már a pezsgővel és mámora majdnem az önkivületig fokozódott, egyszerre egy ötlete támadt:

- Hallgassatok ide, fiuk, csak nem maradunk itt; kezdek már elbutulni. Csináljunk valami okosat. Tudjátok mit? Vezessetek el engem a Rémcsarnokba s töltsük ott az est hátralevő részét. Meg akarom hallani azokat a hires ingcouplékat, amiket Legras énekel és amelyek egész Párist odacsődítik.

- Nem én! Az a kuplé igazán nagyon ocsmány és trágár. Soha el nem viszlek én egy ilyen aljas lebujba.

Silviane rá se hallgatott, hanem máris talpra állt, noha forgott vele a világ és teli torokkal kaczagva rendbe hozta egy fali tükör előtt kusza haját.

- Meg aztán valamikor én is Montmartreben laktam; nagy gyönyörűségem telik benne, hogy oda visszatérjek. És azt is szeretném tudni, vajjon az a Legras nem ugyanaz a Legras-e, akit azelőtt én is ismertem... régen, oh nagyon régen. Egy, kettő, három, induljunk!

- De kedves kicsikém, csak nem mehet el abba a lebujba ilyen feltünő báli öltözetben. Képzelje csak el, ha ott megjelennék kivágott ruhában, gyémántokkal teliaggatva. Hisz kipisszegnék! Az istenre kérem, Gérard, térítse észre ezt a balga leányt.

Gérard, akit az ilyen kalandos meggondolatlanságnak csak a puszta gondolata is kellemetlenül érintett, közbe akarta magát vetni. De Silviane keztyüs kezével betapasztotta a száját és a boros mámor vidám konokságával ismételte:

- Csitt, ha kifütyülnek, annál pompásabb a mulatság. Induljunk, hamar, hamar...

Duthil, a tapasztalt világfi közömbös arczkifejezésével, akit semmi se lep meg és aki semmin se bosszankodik, eddig mosolyogva hallgatott; most udvariasan pártját fogta Silvianenak.

- De kedves báró, most mindenki odamegy a Rémcsarnokba; kisértem én oda már a legelőkelőbb hölgyeket; még pedig ép ennek az ingkuplénak a kedvéért, amely egy cseppet se ledérebb, mint más dal.

- No lám, hallod dundikám, mit mond Duthil? Ő pedig országos képviselő és nem kopromittálná az ő tisztes nevét.

Aztán, minthogy Duvillard még mindig hevesen tiltakozott, mert szörnyen röstelte, hogy ilyen lebujban nyilvánosan mutogassa magát vele, - Silviane nem gyult haragra, sőt még vidámabb kedve kerekedett.

- Különben, dundikám, ahogy tetszik. Nincs szükségem rád. Te elmehetsz Gérarddal és együtt vigasztalódhattok... Én meg Duthillel odamegyek. Ugy-e Duthil, maga szivesen vállalja el a kalauz szerepét?

Azonban a báró nem ezt a kifejlést várta. Ijedt rettegés fogta el és kénytelen volt belenyugodni ennek a rettenetes teremtésnek legujabb szeszélyébe, akinek puszta közelléte is elkábította. Egyetlenegy vigasztalását abban kereste, hogy nem eresztette el Gérardot se, aki nemesi méltóságának egy utolsó fellobbanásában makacsul megmaradt amellett, hogy ő nem tart velük. Megfogta mind a két kezét, visszatartotta és különösen hangsulyozta, hogy ő ezt mint baráti szolgálatot kéri tőle. Olyannyira kérlelte, hogy feleségének a szeretője, leánya vőlegénye kénytelen volt a férj és apa kérését teljesíteni. Silviane csak nézte őket és oly felségesen mulatott rajtuk, hogy nevettében majd kicsordult a könye. Egyszerre csak önkéntelenül megfeledkezett magáról és elárulta Gérard iránt hajdanában érzett szerelmes epedéseit azzal, hogy tegezte őt és a bárónéval folytatott szerelmi viszonyára czélzott.

Duvillard úgy tett, mintha nem hallotta volna. Duthil aztán megnyugtatta azzal a kijelentéssel, hogy a korcsma egyik szögletében van egy páholyféle alkotmány, ahol az ember némileg félrevonulhat... Silviane hintaja szerencséjükre a kapu előtt állott már; egy nagy csukott landau, melynek kocsisa, egy gyönyörü deli szál legény, mozdulatlanul ülte meg a bakot. A kocsi elindult.

A »Rémkamra« nevü dalcsarnokot a boulevard de Rochechouart valami ódon kávéházában alapították, amely nemrég megbukott. A szük, szabálytalan alaku zig-zugos teremre alacsony, füstös mennyezet borult. Diszítése a lehető legprimitivebb volt; a falakat egyszerüen teleragasztották a legmeztelenebb, legszemtelenebb, élénk szinezetü falragaszokkal. A terem legvégében, a zongora mögött, egy kis szinpadforma dobogót rögtönöztek, amelyre elfüggönyözött ajtó nyilott. Ezenkivül a terem széltében csakis puszta padok vonultak végig, amelyeknek ülését se párna, se szőnyeg nem borította és amelyeknek mentén kis korcsmai asztalok sorakoztak, amiknek a tetején a poharak nedves és ragadós köreinek nyomai fénylettek. Semmi fényüzés, semmi művészet, még csak tisztaság sem uralkodott itt. Üvegbura nélküli gázlángok lobogtak a levegőben és iszonyu hőséget árasztottak. Az emberi lehelletből és pipafüstből összeszürődött nehéz, fojtó ködből izzadtságlepte, vérbeborult ábrázatok bontakoztak ki, mig az egymás hátán szorongó embertömeg fanyar szaga növelte a mámoros elragadtatást és a tetszésmorajt, mely minden uj dalnál fokozottabb lelkesedésbe lovalta a hallgatóságot. Semmi egyéb nem kellett, csak hogy fölállítsák ezt a vásári szinpadot és fölléptessék ezt a Legrast meg két-három énekesnőt; elénekelhessék velük vad dühtől tajtékzó és aljasságoktól hemzsegő műsorukat és ime az óriási siker magától jött rövid három nap alatt; egész Páris őrjöngve csődült oda és zsufolásig töltötte meg ezt a kéteshirü kávéházat, mely tiz esztendőn keresztül nem tudott megélni a környék magánzóitól, amig ott csak a mindennapi szolid dominópárti járta.

A nemtelenség csiklandozó varázsa, a gyalázat és az undokság ellenállhatatlan vonzó ereje működött itt. Az élvhajhászó Páris, a pénz és hatalom fölött rendelkező vagyonos polgárság, amely úgy a gazdagságát mint a hatalmat az émelygésig megunta már, de azért egy fikarcznyit se akart belőle engedni, csakis azért csődült ide, hogy obszcenitásokat és gyalázó sértéseket vágjanak a szemébe. Az irántuk tanusított megvetés annyira hipnotizálta őket, miszerint közeljövőben való hanyatlásuk tudatában szükségét érezték annak, hogy az arczukba köpjék nekik ezt az őket illető megvetést. Minő ijesztő kórtünet az, hogy a holnapi itéletnap e kárhozottjai önmaguk vetik bele magukat a pocsolyába, önként siettetik a széjjelmállásukat az ocsmányság szomjas sóvárgásával, mely az ilyen ronda lebujba tömegesen csődíti a komoly és becsületes emberek hirében álló férfiakat, a mámorító illatot lehelő, bájban és pompában csábosan ékeskedő, csodaszép asszonyokat.

A dobogó melletti, első sorbeli asztalak egyikénél a kis Horn herczegnő telepedett meg; remegő orrczimpái, hóbortos szenvedélytől szikrázó szemei arról tanuskodtak, hogy milyen határtalan elragadtatással csillapítja most amaz őrületig fokozott vágyát, hogy személyesen ismerkedjék meg a párisi társadalom legalsóbb rétegeivel. A mellette ülő Hyacinthe, aki végre ráfanyalodott, hogy őt idevezesse, kifogástalanul végig begombolt hosszu kabátjában oly egyenes tartással feszengett, mintha botot nyelt volna és az asszonyi gyengék iránt való türelmes elnézéssel a szokottnál kevésbbé unott arczot kegyeskedett vágni.

A szomszéd asztalnál egy kéteshirü spanyol embert pillantottak meg: Bergaz coulissiert, akit Jansen mutatott volt be a herczegnének, és aki azóta járatos volt minden estélyére. Közelebbet nem tudtak róla; még azt sem tudták, vajjon tényleg a tőzsdén nyeri-e azt a sok pénzt, amit néha teli marokkal szórt.

Negélyzett elegancziával öltözködött és magas, sugár termete, élveteg, biborszinü ajka és ragadozó madárra emlékeztető, ragyogó szeme bizonyos előkelőséget kölcsönöztek egész megjelenésének. Igen feslett erkölcsünek mondották; ez este két fiatal ember volt vele; az egyik egy Rossi nevü, alacsony, napbarnította, sörtehaju olasz ember, aki azért jött Párisba, hogy festőknek szolgáljon modellül; idővel pedig a kétes foglalkozások könnyü kenyérkeresetére vetemedett. A másik meg egy Sanfante nevü párisi fiu, egy halovány, bajusztalan, züllött erkölcsü, elfajult korhely fráter volt, aki lányosan fésülködött és kétfelé választotta aranyszőke haját, melynek fürtjei koszorualakulag övezték sovány orczáit.

- Ugyan, kérem, - szólt Rosemonde, lázas izgatottsággal Bergazhoz fordulva, - ön úgy látszik, ismeri itt ezt az egész undok társaságot. Mutassa meg az érdekesebb alakokat; mondja meg például, hogy nincsenek-e köztük tolvajok vagy gyilkosok?

- De, kegyelmes asszonyom, hisz ön ezt az egész társaságot ismeri. Ez a kis rózsaarczu, filigrántermetü szép asszonyka amott amerikai nő; valami konzul felesége, akit ön valószinüleg a házában már fogadott. A másik ott jobboldalt, az a magas barna nő, aki olyan méltóságteljes magatartásu, akárcsak egy királynő; valami grófnő, akinek a hintajával ön naponta találkozik a Bois de Boulogneban. És amott távolabb az a sovány nő, akinek a szeme úgy csillog, mint egy nőstényfarkasé, egy szigoru erkölcsösségéről ismert államhivatalnok barátnője.

- Tudom, tudom: de azok az alsóbb osztályu emberek, azok, akiknek kedvéért idejövünk.

Aztán kérdezősködésre fogta a dolgot, titokzatos és ijesztő arczok keresésére indult. Végre két fiatalember vonta magára az érdeklődését, akik egy sarokban vonultak meg; az egyik egy igen fiatal, halovány arczu, sovány gyerkőcz volt; a másik egy bizonytalan koru férfi, akinek ócska felöltője még az ingét is elfödte, úgy végig volt gombolva; mig a sapkáját oly mélyen nyomta a homlokába, hogy az arczából csupán a szakálla látszott. Mindakettőjük előtt egy-egy korsó sör állott, amelyből némán, lassan hörpintgettek egyet.

- Kedves herczegné, - szólt Hyacinthe, torkaszakadtából kaczagva, - ha maga álruhás rablókat akar látni, akkor rossz helyütt kereskedik. Az a szegény halovány fiu, akinek az arczán meglátszik, hogy nincs mindennap mit ennie, a Condorcet-liczeumban iskolatársam volt.

- Ön ismerte Mathist a Condorcetben? Igen, ott maturált. Ah, tehát ön ismerte Mathist. Kiváló tehetséges fiu, akit megöl a nyomor. De mondja csak, nem ismeri ön a társát, azt a másikat, aki mellette ül?

Hyacinthe megnézte a sipkás embert és már nemet akart inteni, midőn Bergaz egyszerre oldalba lökte a könyökével, hogy elhallgattassa. Aztán magyarázatul, halkan hozzátette:

- Csitt. Itt jön Raphanel. Egy idő óta gyanakszom rá! Mihelyt valahová beteszi a lábát, rendőr-szagot érzek.

Raphanel szintén egyike volt az anarkia ama kétes és homályos alakjainak, akiket Jansen mutatott be a herczegnének, hogy pillanatnyi forradalmi szeszélyének hizelegjen. Ez utóbbi, egy gömbölyded, vigkedélyü, gigerlimódra kikent-kifent emberke, akinek pisze gyerekorra beleveszett kövér orczáiba, dühös, vad őrjöngő hirében állott, aki nyilvános gyülések alkalmával nagy garral hirdette a dobogóról a mészárlást és a tüzzel-vassal való pusztítást. A dologban csak az volt a bántó, hogy bár már több izben bajba keveredett, mindig sikerült neki, hogy sértetlenül lábalt ki belőle, holott a czimborái börtönbe kerültek. Ugy, hogy ezeknek elvégre is szemet szurt a dolog.

Vigan szorított kezet a herczegnővel; be se várva a meghivást, melléje telepedett és kezdte szidni azt az aljas, piszkos polgári elemet, amely ily ocsmány lebujok pocsolyáiban fetreng. Rosemonde leplezetlen gyönyörüséggel hallgatta, mig a körötte ülők bosszankodtak. Bergaz élesen látó szemét fürkészőn rászegezve, gyanakvóan visszamosolygott, mint aki cselekszik, mig mások beszélnek. Időről időre egy-egy egyetértő pillantást váltott Rossival és Sanfanteval, akiken meglátszott, hogy ők testestől-lelkestől az ő hivei és vakon követve őt, készek minden hasznot hajtó merényletre és minden nagyobbszabásu czéczóra, amelyre ő a jelszót kiadja. Egyedül ők aknázták ki teljesen az anarkiát: egyedül ők üzték gyakorlatilag is a következtetések rettenetes logikáját hasznukra fordítva.

Addig is, mig a műsoron Legras »Utcza virágai« következtek sorra, két énekesnő váltotta fel egymást a dobogón; egy kövér meg egy soványka. Az egyik trágárértelmü, buta, limonádéizü románczokat dudolgatott; a másik pedig ledér refraineket eresztett szélnek, melyeknek mindegyike olyan volt, mint egy arczulcsapás. Óriási tapsviharral jutalmazták épen előadását, midőn a derüs kedvre hangolt közönség ujabb tárgyat keresve, amelyen kaczaghasson, ujfent hangos hahotára fakadt: Silviane jelent meg a háttér kis páholyában. Amint ott megállt a vakító fényözön közepett, félig fedetlen testtel, csillagként ragyogva sárga atlaszruhájában, gyémántjainak szikrázó káprázatában, fülsiketítő pisszegés, kaczaj, bömbölés, füttyök, őrületes tapsokkal vegyes mormogás fogadta. A botrány nőttön nőtt; erősen füszerezett szavak röppentek feléje, midőn később a három férfit, Duvillard bárót, Gérardot és Duthilt pillantották meg mögötte, akik komoly, előkelő arczczal, kifogástalan estéli öltözékben, fehér nyakkendősen feszítettek a páholyban.

- Ugy-e, hogy előre megmondtuk, - mormogta Duvillard, kit ez a kaland szerfölött kellemetlenül érintett, mig Gérard igyekezett a páholy homályos hátterébe rejtőzködni.

Silviane pedig mosolygó arczczal, szemmellátható gyönyörüséggel fordult a közönség felé és szüzies arczkifejezésével úgy fogadta a rázúduló zajos füttyvihart, mint ahogy az ember teli tüdővel szivja magába a hirtelen támadt szélvész éltető, idegetfelajzó szabad légáramlatát. Hisz ő innen származott, ez volt az ő gyermekkori légköre.

- Ugyan, mit akar, - förmedt rá a báróra, aki őt erőnek erejével le akarta ültetni. - Jókedvük van; ez pompás, nagyon pompás; haj, beh fölségesen mulatok!

- Persze, hogy pompás, - jelentette ki Duthil udvariasan. - Igaza van, nevetniük csak szabad.

A szünni nem akaró zajongás közepett a kis Horn herczegné fölemelkedett ültéből, hogy jobban lássa az ujonnan érkezetteket.

- Nézze csak, nézze, - szólt hirtelen Hyacinthehoz, - hisz ez a maga apja, azzal a Silvianeal. Nézzen csak oda! No hiszen, a maga apjának is jó vastag bőre van, hogy itt a nyilvánosság előtt mutatkozik vele.

Hyacinthe lerázta Rosemonde karjába kapaszkodó kezét és nem akart oda fordulni. Kijelentette, hogy ez őt egy cseppet se érdekli: hogy az apja hülye fráter és hogy csak ostoba ficzkó az, aki így bolondul egy leány után.

A női nem iránt való megvetése már szinte sértő szinben nyilatkozott meg.

- Ugyan, kedvesem, maga valósággal fölingerel, - szólt Rosemonde, Hyacinthenak majdnem az ölébe ülve, mert határozott szándéka az volt, hogy ma este haza kisérteti magát vele és ott tartja amaz ürügy alatt, hogy egy csésze teával kinálja. - Maga hóbortos bolond ficzkó; aki úgy tesz, mintha nem kellenénk magának. Igaza van az apjának, hogy ezt a leányt szereti. Nagyon csinos, én imádásraméltó teremtésnek találom.

- Akarja, hogy megmondjam neki... Az apám majd bemutatja magát neki... nagyon jól fognak összeférni maguk ketten.

- Nem, nem, én ugyan nagyon tudvágyó és kiváncsi vagyok, de ennyire nem megy a kiváncsiságom.

A zaj egyszerre lecsendesedett; mindenki visszatért a helyére és csak a lázasan lüktető terem hangos érverése hallatszott. Legras jelent meg a dobogón. Magas, testes, halovány, bársonykabátos férfi volt; gondosan leborotvált gömbölyü arcza, kemény tekintetü szeme és erőre valló szögletes állkapcsa olyan erőszakos férfi kifejezését kölcsönözték neki, aki nagy kegyben áll a nőknél, mert terrorizálja őket. Nem volt tehetség hiján; elég jól énekelt és érczes hangjának rendkivüli patetikus ereje és velőkig ható, megrázó csengése volt. És a műsora, a hirhedt »Utcza virágai« teljesen megmagyarázta óriási sikerét; olyan dalok voltak ezek, melyekből a legalsóbb társadalmi rétegek minden szennye és szenvedése, a társadalmi pokol undorító rákfenéje üvöltött fel és kiköpte a kinját eme vért és tüzet lehellő ocsmány, aljas szavakban.

A zongorán bevezető dallamot játszottak és Legras elénekelte az ing-nótát, azt a rettenetes dalt, mely egész Párist odacsődítette. A szegény utczai leánynak, a kicsapongásokba merülő nőnek utolsó öltönydarabját suhogó ostorcsapásokkal tépték foszlányokra ebben a dalban. Az utcza egész bujasága nyilatkozott meg benne méregfanyarságával és ocsmány piszokjával. És a polgári osztály bünei nagyokat rikkantva bukkantak föl egy sárban fetrengő, közös sirban elhantolt, össze-vissza ütött-vert, meggyalázott, leplezetlen női test mögül.

De az arczot égető szidalmazás és sértés nem is annyira a szavakban rejlett, mint abban a modorban, melyben Legras szemébe vágta ezt a gazdagoknak, a boldogoknak, a szép nőknek, kik ott halomra csődültek össze, hogy őt hallgathassák. Az alacsony teremben, a pipafüst közepett, a gáz vakító lángkohójában teli szájjal eresztette neki ezeket a dalszakokat; mindannyia egy-egy arczulköpés volt, mint a vad, dühös megvetés pusztitó fergetege. És midőn végére ért, valóságos őrjöngő delirium szállta meg a hallgatóságot; a leköpött szép hölgyek le se törülték az arczukat, hanem őrülten tapsoltak; az egész terem topogott, berekedésig ordított, magánkivül hengergődzött önnön gyalázatának fertőjében.

- Bravó, bravó, - ismételte a kis herczegné, éles, sipító hangon. - Meglepő! Bámulatos! Csodás!

Különösen pedig Silviane, kinek ittassága egyre fokozódott, mióta ez izzásig hevített kemencze felszította izzó szenvedélyét, egyre tapsolt és hangosan kiabált:

- Ő az, az én régi Legrasom! Meg kell, hogy ezért csókoljam; nagyon nagy gyönyörüséget szerzett nekem.

Duvillard magánkivül volt már és erőnek erejével távozásra akarta birni. Silviane pedig a páholy karfájába kapaszkodott és mind hangosabban kiabált; egy cseppet se lobbant haragra, sőt veszett jó kedve volt. Duvillard kénytelen volt alkudozásokba bocsátkozni Silviane-al, aki bele is egyezett végre abba, hogy elmegy innen és hazaviteti magát. Csakhogy előbb meg akarja csókolni Legrast, ezt a régi jó pajtását, ezt felfogadta magában.

- Menjenek le mind a hárman és várjanak lenn a kocsiban. Jövök én azonnal.

A teremben ezalatt kissé lecsillapult az izgatottság. Rosemonde észrevette, hogy a páholy kiürül, és mivel kiváncsiságát a hallottak kielégítették, ő maga is azon kezdett gondolkodni, hogy hazakisérteti magát Hyacinthe-al. Ez utóbbi, aki bágyadt arczczal hallgatta az előadást és nem is tapsolt az énekesnek, Norvégiáról beszélgetett Bergazzal, aki állítólag beutazta volt az északvidéket. »Oh azok a fjordok! Oh azok a befagyott tavak! Oh az örökös tél tiszta, liliomfehér szüzies hidege. Ott, egyedül csak ott érti meg az ember a szerelmet és az asszonyt és a hó fagyos csókját!« így ömledezett Hyacinthe.

- Akarja, hogy holnap odautazzunk? - kiáltott föl a herczegné szokott orczátlan élénkségével. - Nászutra megyünk arra a vidékre... Én itt hagyom a palotámat, lezárom a kapuját és illa berek, nádak erek, megszökünk.

De azt is hozzátette, hogy természetesen csak tréfából mondja mindezt. Bergaz azonban tudta, hogy tőle kitelik ilyen hóbortos cselekedet. Arra a gondolatra, hogy a herczegné tán őrizet nélkül itt hagyná a kis palotáját, villámsebes pillantást váltott Sanfante és Rossi barátjaival, kik még mindig némán mosolyogtak. Milyen pompás fogás volna az; milyen remek merényletet lehetne itt megkisérleni ama közös vagyon ellen, melyet a gyalázatos polgári osztály elkobzott.

Raphanel pedig, miután kellő tapsokkal adózott Legrasnak, átható, szürkés szemével fürkészőn tekintett szét a teremben. És a sarokasztal melletti két férfi, Mathis meg a másik kopottas ruháju, kinek csak a szakálla hegye látszott, magukra vonták éber figyelmét. Ezek ketten nem nevettek nem tapsoltak; ugy ültek ott, mint két szerfelett kifáradt ember, aki pihenni akar, és meg van győződve róla, hogy az eltünésnek legalkalmasabb módja az, ha a tömeg közé elegyedik.

Bergaz kitérő mozdulattal jelezte, hogy nem tudja. De többé le nem vette a szemét Raphanelről; látta, mint igyekszik a legteljesebb közömbösséget tanusítani, mint issza ki a sörét és bucsuzik tőlük, azon tréfás ürügy alatt, hogy a szomszéd omnibuszjegy irodában egy szép hölgy várja. Mihelyt kitette a lábát, Bergaz felpattant a helyéről; a padokon átugorva és mindenkit oldalba lökve, utat nyitott magának Mathishoz, kinek valamit sugott a fülébe. Erre ez rögtön otthagyta az asztalt, magával vitte a társát és egy mellékajtón gyorsan elsomfordáltak. Mindez oly villámsebességgel történt, hogy senkise vette észre.

- Mi volt az? - kérdé a herczegné, - midőn Bergaz nyugodtan visszatért a helyére.

- Semmi, Mathisszal akartam kezet szorítani, mert láttam, hogy elmenőben van.

Rosemonde kijelentette, hogy már most ők is utnak indulnak. Aztán ott időzött még néhány perczig. Norvégiáról beszélt, látva azt, hogy az örök jég és a nagy hideg puszta gondolata is megnyeri, lelkesíti Hyacinthe-t. Arról ábrándozott ugyanis, hogy az »Asszony vége« czimü, harmincz versből álló költeménycziklusában, mely soha befejezésre nem jut, utolsó természeti diszletként egy jégdermesztette fenyőerdőt szerepeltet.

A herczegné beszélgetés közben felkelt, vidáman folytatta tréfás enyelgését és azt mondta, hogy hazaviszi magához egy csésze teára és majd ott megállapodnak az elutazásuk közelebbi részleteiben, midőn Bergaz, aki félszemmel folyton az ajtót leste, önkéntelenül elszólta magát:

Egy ideges, zömök, kis emberke jelent meg az ajtóban, kinek pisze orra, domboru homloka és kerek arcza katonai durvaságra vallott. Azt hitte volna az ember, hogy polgári ruhába bujtatott altiszt. Vizsgaszemmel, csalódottan és megütköződve kutatta át a termet.

Bergaz, aki önkéntelenül kiszalasztott felkiáltását szerette volna visszavonni, nyugodtan szólalt meg:

- És ime, már is itt termett egy titkos rendőrkém, Mondésir, a vaserejü vig czimbora, akinek kellemetlenségei voltak katonáéknál... Látja, hogy szimatol, akár csak a vizsla, amikor elhagyja a szaglási érzéke. Csak lesd, kedves öcsém; ha ki is jelölték neked a jó vadat, keresheted azt, kiröpült a madár.

Künn, miután Rosemonde rávette volt Hyacintheot, hogy kisérje őt haza, kaczagva szálltak be a rájuk váró hintóba, mert szemükbe ötlött Silviane landauja, amelynek bakján mozdulatlanul ült a méltóságteljes kocsis; mig a három férfi, Duvillard, Gérard és Duthil még mindig Silvianet várták a járda szélén. Már közel husz percze álltak ott a külvárosi boulevard félhomályában, ahol a szegény külváros aljas fajtalansága és ocsmány bünei bujkáltak. Részeg emberek taszítottak rajtuk egyet-egyet; ide s tova sétáló lányok árnyai suhantak el mellettük, amint suttogva jöttek, mentek, a kerítők átkozódásaitól és ütlegeitől kisérve. Gyalázatos szerelmes párok keresték fel a falombok árnyait s telepedtek le a padokra és a legsötétebb és legszennyesebb zugokat szemelték ki, hogy ott szerelmeskedjenek. Ilyen volt az egész városrész; a környéken csupa kétes lebujok, ocsmány hotel-garnik, nyomorult kéjtanyák búvtak meg, amelyeknek ablakain nincsenek üvegtáblák, melyeknek ágyai lepedő nélkül szükölködnek. Az emberi elfajulás ez émelyítő, undorító hullámzása, mely kora hajnalig zsibong és forr itt Páris fekete sarában, körültombolta és megdermesztette őket; de azért se a báró, se a másik kettő nem tágított a helyéről. Makacs reményük kitartásra sarkalta őket, amennyiben mindegyikük azzal kecsegtette magát, hogy ő fog utolsónak ott maradni és ő kiséri majd haza Silvianet, aki már sokkal mámorosabb fejü volt, semhogy ellentállhatott volna s az ostromlására feltétlenül az ő karjába dől.

Finom, szitáló eső kezdett permetezni. És ujra megkezdődött a várakozás, mely szinte örökkévalóságnak tetszett már. Egy pillanatra valami váratlan találkozás szórakoztatta őket. Ugy tetszett nekik, mintha árnyként valami feketeruhás, sovány asszony siklanék el mellettük. Legnagyobb meglepetésükre pap bontakozott ki a homályból.

- Micsoda? Ön az, Fromont abbé? - kiáltott föl Gérard. - Ilyen késő órában ebben a városrészben?

Péter már nem vette magának azt a szabadságot, hogy ő a maga részéről is csodálkozzék azon, hogy őket itt találja. Egy szóval se kérdezve, hogy hát mit keresnek ők ezen a tájon, megmagyarázta, hogy ő Rose abbénál időzött mostanáig, hogy vele együtt egy éji szállást tekintsen meg. Borzasztó, hogy micsoda rémítő nyomor verődik össze ezekben a büzhödt hálótermekben, amelyeknek istállószagától majd elszédültek. Mennyi kétségbeesés és végkimerültség roskad ott össze megsemmisülten, hogy a földre rogyott elcsigázott állatok nehéz, nyomott álmát aludja, melyben a lét rémségeit kialuszszák. Megnevezhetetlen zagyvalék nép torlódik ott össze; a szenvedés és az inség halommá verődik; a gyermekek, férfiak, aggastyánok, koldusok szétfoszló czondráival szégyenkező szegények elnyűtt kabátjai vegyülnek össze. Páris tengerén a naponkint megujuló hajótörések roncsai, a naplopás, a bün, a szerencsétlenség, az igazságtalanság hajótöröttei, kiket a tovahömpölygő ár magával sodor és fölszinre vet a habok szennyével együtt. Egyesek tátott szájjal, hanyatt fekve alusznak, nagyot horkolnak és álmukban is folytatják létük jogos panaszát. Vannak, akik nyugtalanul izegnek-mozognak, hánykolódnak és még álmukban is küzdenek a fáradság, az éhség és a hideg folyton növekvő lidérczei ellen, amelyek rémes alakokat öltenek előttük. Mind-e szánalomraméltó teremtésekből, akik úgy hevertek a puszta földön, mint véres csata után a sebesültek; a nyomor eme ambulancziájából, melyet a halál meg a rothadás büne megmérgezett: a vérlázító, émelyítő undorodás, a megtorlás bosszut forraló áhitozása gomolygott föl arra a gondolatra, hogy milyen édesen pihennek most a gazdagok hálószobáikban, milyen mámorosan kéjelegnek a boldogok párnáik csipkefodros hullámai között.

Péter és Rose abbé hiába keresték a csoporttá verődött nyomorultak között az agg asztalost, hogy innen a rokkant munkások menedékházába szállítsák. Este ugyan bekopogtatott, de kiszorult innen is; mert oh borzalom, még ebbe a pokolba is csak a kiválasztottak jutottak be. Valami palánk alján, valami határkő tövében dőlhetett szegény pihenőre.

A szegény jó abbé kétségbeesetten tért vissza cortot-utczai otthonába; Péter pedig kocsira várt, hogy Neuillybe mehessen.

A finoman szitáló eső szakadatlanul permetezett és havas zimankós darává változott, midőn végre visszatért a kocsis és félbeszakította a pap elbeszélését, aki a két uri embernek leirta az imént látott borzalmakat.

Gyula tiszteletteljes merevséggel, melyet csupán bal szájszögletének gunyoros rángatódzása hazudtolt meg, közömbös hangon válaszolt:

- A nagysága azt üzeni, hogy nem megy haza és az urak rendelkezésére bocsátja a kocsit, ha méltóztatik parancsolni, hogy hazavigyem méltóságos uramat.

Ez már több volt a soknál és Duvillard báránytürelme fellázadt; ráállott, hogy ez a lány őt idecsalogassa, ebbe az ocsmány lebujba; itt leste a kapunál, abban a reményben, hogy hasznára fordítja Silviane mámoros állapotát és mindezt csak azért, hogy lássa, mint borul az a részeg dajna Legras nyakába! Nem, ez több, mint amennyit eltürhet. Silviane meglakol ezért.

- De hiszen Silviane rendelkezésünkre bocsátotta a kocsiját - szólt Duthil, ki magában jót kaczagott ez érdekes kalandon - - - Szálljanak be; van itt hely hármunknak is. Nem, inkább fiakkeron mennek? Ahogy tetszik.

Ő maga beszállt, hátradőlt a puha párnákba és gyönyörködött a két gyönyörü arab ló tüzes vágtatásában, mialatt a báró a rázós, ócska fiakkerben szitkozódott és átkozódott, anélkül, hogy Gérard csak egy szóval is félbeszakította volna dühös kifakadását.

Ez a sehonnai teremtés, akit jótéteményekkel elhalmozott, aki már majdnem két milliójába kerül, igy megsérti őt, őt, az urát és parancsolóját, aki emberek és vagyonok fölött szabadon rendelkezik!

Jól van hát, Silviane így akarta; ezzel minden kötelezettség alól feloldotta őt! Duvillard fellélegzett, mint aki gályarabságból szabadult ki.

Péter nézte, mint robog el a két kocsi. Aztán a fák alatt keresett menedéket az eső elől, hogy ott bevárhasson egy arramenő üres kocsit.

Tusakodó lelkét fagy dermesztette meg; Páris gyönyörthajhászó éjszakáinak rémei felzokogtak körülötte. Ledér nők halvány árnyai suhantak el mellette, kenyérkereset után járva, midőn egyszerre az árnyak egyike elsiklott mellette és azt sugta a fülébe:

- Mondja meg a bátyjának, hogy a rendőrség Salvat nyomára akadt; csak órák kérdése, hogy kézre kerítik.

Az árny eltünt; de Péternek úgy rémlett, mintha a gázlámpák sárgás sugaraiban Mathis Viktor halvány, kiaszott arczára ösmerne. Ugyanekkor maga előtt látta ujra Rose abbé csendes ebédlőjében Mathis asszony szelid, szomoru arczát, kiben az az egyetlen remény tartja a lelket, hogy a fia ember lesz a talpán.

Csütörtökön, midőn a minisztérium óriási épületének valamennyi hivatalos helyisége kongott az ürességtől, Montferrand, a belügyminiszter, egyedül ült dolgozószobájában. Egyetlen ajtónálló őrizte a bejáratot és két inas ődöngött az első előszobában.

Montferrand eznap reggel rendkivül kellemetlen meglepetésre ébredt. A Népszava, amely előtte való este ujfent feszegetni kezdte volt az afrikai vasutak ügyét, amennyiben Barrouxt, a jelenlegi pénzügyminisztert azzal vádolta, hogy kétszázezer frankot zsebelt volna be, ma folytatta a hadjáratot és azzal tetézte a botrányt, hogy közzétette a régóta kilátásba helyezett névjegyzéket: ama harminczkét képviselő és főrendiházi tag nevét, akik pénzért adták el szavazatukat Hunternek, Duvillard emberének, a mytikussá vált lélekkufárnak, aki most nyomtalanul eltünt, odaveszett. És így Montferrand a saját nevét pillantotta volt meg a névjegyzék legeslegelején, ahol nyolczvanezer frankkal szerepelt, mig Fonséguet ötvenezerre taksálták, és aztán fokonkint kisebbedtek a megvesztegetési összegek. Duthil tizezer frankkal. Chagnieux háromezerrel figurált csak; ez utóbbinak a nyomorult szavazata volt a legolcsóbb mind között; a többiek ötezertől egész huszezer frankig váltakoztak. Montferrand izgatottságába se meglepetés, se harag nem vegyült. Ő egyszerüen nem hitte volna, hogy Sagniert annyira viszi a botránycsinálás dühös viszketege, hogy tényleg közzéteszi ezt a listát, ezt a vészes papirlapot, melyet állítólag Hunter naplójából szakítottak ki és mely tele volt érthetetlen hieroglifákkal, amiknek jelentőségét vitatni és magyarázni kellene, hogy a valódi igazságot kideríthessék. Máskülönben ő teljesen nyugodt volt, tudva azt, hogy ő semmit alá nem irt, semmit se nyugtázott, és hogy az ember merész tagadással minden bajból ki tudja magát huzni. De nagy esemény ám ez a parlamenti fertőben! Előre érezte, hogy ennek az esetnek elkerülhetetlen következménye az lesz, hogy a leleplezések és pletykák ez ujabb vihara elsöpri és megbuktatja a minisztériumot. Szerencséjére, a parlament ezen a csütörtöki napon nem ülésezik. Azonban másnap Mége azonnal bejelenti majd az interpelláczióját; Vignon és párthivei pedig megragadják az alkalmat, hogy szenvedélyes ostrom alá fogják a rég óhajtott miniszteri tárczákat. Montferrand már előre látta a bukását; számüzve látta magát ebből a dolgozószobából, hol nyolcz hónap óta kényelembe helyezkedett; ő nem sütkérezett balgán dicsőségének glóriájában; boldognak érezte magát abban a tudatban, hogy mint kormányzásra termett férfi, aki elég erőt érez magában, az őt megillető állásra tett szert, hogy a tömeget féken tartsa és kormányozza.

Megvető mozdulattal tette félre a lapokat és nagyokat nyujtózkodva emelkedett fel a helyéről, vésztjósló morgással, mint valami felbőszített oroszlán. Széltében és hosszában végigmérte a szinehagyott hivatalos pompával berendezett, mahagonifa-butorzatu, zöld damaszttal kárpitozott nagy termet. Amint így hátrakulcsolt kezekkel fel- és alá sétálgatott, vonásai nem mutatták szokott apai jóságának, mosolyderüs és kissé köznapi kedélyességének megszokott kifejezését. Zömök, alacsony termetü és széles vállu testében rejlő, harczratermett egyénisége egy pillanatra előtünt, és megrepesztette jovialitásának áthatlan álarczát.

Érzéki ajkai, erős hajlásu orra, metsző tekintetü szeme azt hirdették, hogy neki nincsenek gyengéd skrupulusai, és hogy az a vasakarat izzik benne, amely nagy dolgokra termett. Vajjon mit tegyen? Belesodortassa-e magát a bukás örvényébe a becsületes, dörgőszavu Barrouxval egyetemben? Tán az ő személyes ügye nincs is olyan menthetetlenül veszve! De hát mi módon lehetne a többieket cserben hagyni, hogy aztán ő maga könnyüszerrel partra usszék? Hogyan meneküljön meg, mig a többi alámerül?

Nehéz volt a probléma, csiklandós a kérdés, amelynek megoldásán vergődve kinlódott abbeli szenvedélyes óhajában, hogy a kezében levő hatalmat megtarthassa.

Nem talált semmi kibuvót és dühösen szidta ennek az otromba, buta köztársaságnak az időnkénti erényrohamait, amelyek szerinte teljesen lehetetlenné teszik a kormányzást. Hogy egy ilyen balgaság állíthasson meg utjában egy embert, akiben annyi az erő és az intelligenczia! Tessék, hát kormányozzátok az embereket, mikor kiveszik a kezetekből a leghatalmasabb kormánybotot, a pénzt! Szobája magányában keserüen kaczagott rajta. Olyan abszurdumnak tetszett neki ez a föltevés, hogy valahogy csak elképzelhető is lehessen az olyan idillikus ország, melyben a nagy vállalatokat becsületesen lehetne nyélbe ütni. Nem tudta, hogy mire határozza magát; mig aztán egyszerre eszébe jutott, hogy az lesz a legokosabb, ha Duvillard báróval beszéli meg a dolgot, akit már régóta ismert. Meg is bánta, hogy már előbb nem hivatta és rá nem birta, hogy drága pénzen vásárolja meg Sagnier hallgatását. Eleintén az volt a szándéka, hogy néhány sort ir neki és az inasával elküldi a levélkét. De irott bizonyítékoktól való irtózata arra vitte, hogy inkább a telefonhoz folyamodjék, melyet egyedül a saját használatára vezetett be az iróasztala mellé.

- Duvillard báró az, aki beszél? Helyes! Igen, Montferrand miniszter, én magam vagyok a telefonnál... Kérem, látogasson meg azonnal... Helyes... Helyes... Várom.

Aztán ismét fel és alá járkált és kereste a mentő eszmét. Ez a Duvillard maga is nagy mester, majd tán ez a vén róka adja meg neki az ügyes ötletet. Aztán a legkalandosabb és a legbonyodalmasabb kombinácziókba merült el, midőn az ajtónálló jelentette, hogy Gascogne ur, a rendőrfőkapitány van itt és minden áron beszélni óhajt a kegyelmes urral. Első gondolata az volt, hogy bizonyára a rendőrprefekturáról jönnek és kérik az ő utasításait, arra nézve, vajjon milyen intézkedéseket tegyenek ama két nagy körmenet alkalmából, mely a tömeg óriási csődülete közepett végigvonul az utczákon.

Egy magas, szikár, sötétarczbőrü, ünneplőruhába öltözött mesteremberre emlékeztető férfi lépett a szobába. Világos eszü, számító, fagyos-modoru ember volt, aki bámulatosan jól ismerte a párisi társadalmi élet visszáját. De a hivatalos sablon csorbát ejtett rajta; sokkal okosabb ember lehetett volna, ha kevesebb észt tulajdonított volna magának és ha nem ringatta volna magát abban a szent meggyőződésben, hogy ő mindent tud.

Első sorban kimentette magát a prefektust, aki mindenesetre személyesen tette volna tiszteletét, ha betegség nem akadályozta volna. De különben tán jobb is lesz, ha ő maga referál a miniszternek ebben a komoly ügyben, melyet ő alaposan ismer. Aztán elmondta, hogy mi az a komoly ügy.

- Azt hiszem, kegyelmes uram, hogy végre kézrekerítettük a godot du mauroy-utczai merénylet szerzőjét.

Montferrand, aki eddig türelmetlenül hallgatta, egyszerre élénk érdeklődést tanusított. A rendőrség hiábavaló szenvedélyes hajszája, a lapok támadásai és élczelődései Montferrand mindennapi boszuságai közé tartoztak.

- Annál jobb az magára nézve, Gascogne uram; mert előbb-utóbb a maga állásába került volna ez a dolog. Letartóztatták már azt az embert?

- Még nem, kegyelmes uram! Csakhogy mármost órák kérdése csupán, már nem szökhet meg előlünk.

Aztán elmondta, hogy Mondésir rendőrtisztviselő az egyik titkos rendőrkém utján arról értesült, hogy Salvat egy montmartrei korcsmában időzik; de elkésetten ért oda, amikor a jó madár kirepült; aztán a szerencsés véletlen éppen szembeállította őt Salvattal, ki a korcsmától száz lépésnyi messzeségről leste a rendőröket. Ettől a percztől fogva üldözőbe vették abban a reményben, hogy czinkostársaival együtt a fészkében foghatják meg a madarat; így követték őt Porte-Maillot-ig, hol Salvat megérezve, hogy nyomában vannak, egyszerre hirtelen futásnak eredt és nekiiramodott a Bois de Boulognenak. Ott bolyong most reggeli két óra óta ebben a szitáló finom esőben, mely szakadatlanul zuhog. A hajnal virradtát várják be csak, hogy hajtóvadászatot szervezzenek és üldözőbe vegyék, mint valami vadállatot, melyet a végkimerültség kezökbe fog szolgáltatni. Ugy, hogy most csak perczek kérdése az elfogatása.

- Tudom, hogy kegyelmes uram mennyire érdeklődik az ügy iránt; azért gondoltam, hogy azonnal idesietek és kérem kegyes utasításait. Mondésir rendőrkém ott lenn van. Most már végtelenül sajnálja, hogy nem csipte meg az emberünket a boulevard Rochechouardon; de azért pompás volt maga az a gondolat, hogy észrevétlenül sarkon követi; csak azt lehetne szemére vetni, hogy nem számolt még a Bois de Boulogneal.

Ennek a hirhedt Salvatnak letartóztatása, akivel a lapok már három hete tele voltak, olyan fényes sikernek, olyan mesterfogásnak igérkezett, mely óriási feltünésre számíthatott.

Montferrand feszült figyelemmel hallgatta és merev tekintetü nagy szemének mélyén, vérszomjas ragadozóállatra hasonlító arczán meglátszott, hogy minő lázasan dolgozik az agya abbeli hirtelen ébredt szándékában, hogy hasznára fordítja ezt az eseményt, melyet a véletlennek köszönhet. Egyelőre csak homályosan szőtte az összekötő szálakat ez elfogatás és Mége interpellácziója meg az afrikai vasutak ügye között, mely szálak holnap a minisztérium bukását vannak hivatva megakadályozni.

Egy ügyes kombináczió vázlatos körvonalai lebegtek már előtte. Nem az ő jó csillaga-e az, mely ime azt küldi elébe, akit keresett; azt az eszközt, amelylyel a közeljövőjü válság zavarosában szerencsével halászhat?

- De mondja csak, Gascogne uram, biztos ön abban, hogy csakugyan Salvat az, aki elkövette a merényletet?

- Oh teljesen biztos vagyok benne, kegyelmes uram. Be is fog ő vallani mindent, már a kocsiban, még mielőtt a főkapitánysághoz vinnék.

Montferrand gondolkodóba esett és ujra fel és alá járkált a teremben. Mialatt megfontolt lassusággal adta az utasításait, jobbnál jobb ötletei támadtak.

- Az utasításaimat kéri? Hát, kérem, utasításaim először is oda irányulnak, hogy nagy óvatossággal járjanak el ebben a dologban. Első sorban ne lármázzák föl a Bois de Boulogneban sétálgató közönséget... Igyekezzék, hogy a letartóztatás lehetőleg észrevétlenül történjék... És ha a fogolyt vallomásra birja, tartsa azt titkon és ne közölje a sajtóval. Azt különösen figyelmébe ajánlom, hogy az ujságokat bele ne avassák a dologba. Aztán pedig jőjjön el hozzám és tudósítson a történtekről; de csak engem személyesen; a külvilággal pedig a lehető legnagyobb titoktartást ajánlom.

Gascogne meghajtotta magát és menni akart, de Montferrand visszatartotta, hogy tudassa véle, miként Lehmann barátja, a köztársasági főügyész, naponként anarkista leveleket kap, amelyekben azzal fenyegetik, hogy őt és a családját a levegőbe röpítik; úgy, hogy a főügyész, noha ő maga elég bátor ember, a családja érdekében kéri, hogy őriztessék a házát polgárruhába öltözött rendőrkémekkel. A rendőrség már szervezett hasonló rendőri felügyeletet Amadieu vizsgálóbiró háza tájékán. És valamint ez utóbbi igen nagytekintélyü, művelt férfi és nagyon szeretetreméltó párisi ember, ezenkivül kiváló kriminalista és pszikológus, sőt szabad óráiban jótollu iró is; úgy a köztársasági főügyész érdemekben gazdag szereplése bátran mérkőzhet Amadieuével; amennyiben ő ama politikailag nagybefolyásu hatósági tagok, amaz óvatos és előrelátó fényes tehetségü zsidók egyike, akik becsületesen csinálnak karriert, oly módon, hogy mindig a hatalomhoz szitanak.

- Kegyelmes uram, - kérdé Gascogne, - a Barthés ügye van még csak hátra, utasítást várunk. Letartóztassuk tán őt is a neuillyi paplakban?

Ama szerencsés véletlenek egyike, amelyek néha a rendőrtisztviselők kezére játszanak, nyomára vezette a rendőrséget Barthés titkos menedékhelyének Fromont Péter abbé neuillyi kis házában. De noha Barthés feje fölött ama percztől fogva, hogy Páris eszelős rémületében az anarkistáktól való rettegés grasszált, mindig az elfogatási rendelet Damokles kardja függött, mert gyanus egyén, akinek összeköttetései lehetnek a forradalmárokkal; Gascogne még sem merte formális rendelet nélkül rátenni a kezét ennek a papnak a házában, akiben az egész külváros szentet imádott és tisztelt.

A miniszter ez ügyben való kérdezősködésére szokatlan élénkséggel helyeselte a papsággal szemben tanusított tartózkodását és magára vállalta ennek az ügynek az elintézését.

- Nem, nem, Gascogne uram, egy tapodtat se tegyen. Hisz tudja, mi az én elvem: a papság legyen velünk, s ne ellenünk. Fromont abbét levélben értesítem, hogy látogasson el hozzám még ma reggel, amikor nem várok senkit. Majd megbeszélem vele a dolgot, most már önnek semmi köze hozzá.

Ezzel elbocsátotta; de ebben a pillanatban az ajtónálló ujra beállított, és jelentette, hogy itt van a miniszterelnök.

- Barroux! Ejnye az árgyélusát! Kérem, Gascogne uram, távozzék ezen az ajtón; szeretném, ha senkivel se találkoznék; miután azt akarom, hogy Salvat letartóztatása titokban maradjon... Megértett, úgy-e bár? Egyedül csak engem tudósít mindenről és ha valami komolyabb dolog esnék közbe, telefonáljon nekem direkt.

Alig, hogy a rendőrkapitány befordult a szomszéd szalon ajtaján, az ajtónálló máris kitárta az előszoba kettős szárnyát:

Montferrand szokott nyilt és kedélyes modorával sietett elébe és mindakét kezét nyujtotta feléje megkapó előzékenységgel, melyben ugy a köteles tisztelet, mint a szives nyájasság hajszálig kimért arányban párosultak.

- Kedves excellenciás uram, ugyan minek fáradtál ide? Hisz ha beszélni kivántál velem, szerencsémnek tartottam volna, hogy nálad tiszteleghetek.

- Nem, nem, szokott reggeli sétámat tettem a Champs-Elyséeben és oly aggasztó gondok sulya nyomja a lelkemet, hogy jobbnak tartottam, ha egyenesen idejövök hozzád. Azt tudhatod, hogy a történtek után nem türhetjük tétlenül, hogy ránk száradjon ez a vád. És mielőtt a holnapi minisztertanács összeülne, amelyen meg kell állapítanunk a védelmi tervet, éreztem annak a szükségét, hogy előzőleg értekezzem veled.

A karosszékek egyikébe ült, mig Montferrand odatolt magának egy másikat, hogy háttal a világosság felé, vele szemben telepedjék le. A két férfi harczrakészen nézett farkasszemet. Barroux, aki Montferrandnál tiz esztendővel volt idősebb, hófehér hajának és ünnepies megjelenésének glóriájában a hatalom előkelő méltóságának megtestesítője volt. Simára borotvált szép arczával és ezüstszakállával a romantikus konventi tag ama büszke magatartását tanusította, amely arra törekedett, hogy a jószivü, bár kissé korlátolt eszü, egyszerü polgár lojalitását tőle telhetőleg megdicsőítse; mig a ravasz, nehézkes Montferrand a maga hétköznapi külseje, tettetett őszinte egyszerüsége és nyiltszivüsége daczára ismeretlen lelki örvényeket rejtett magában; az élvhajhászó kéjvadász és a zsarnok sötét lelke rejlett benne, aki nem ismer se irgalmat, se lelkiismeretfurdalásokat. Barroux lázas izgatottságában egy perczig kifujta magát; mert a vér a fejébe szállt és a szive hangosan dobogott amaz aljas sértések emlékére, melyeknek piszkos, zagyva áradatát a Népszava még csak ma reggel is rázudította.

- Nézd, kedves kolléga, ennek végét kell vetni, ezt a botrányos támadást be kell szüntetni... Hisz magad is tisztában vagy azzal, hogy mi vár ránk holnap a képviselőházban. Most, hogy Sagnier közzétette a listát, valamennyi ellenzéki ránk fog zúdulni. Vignon erősen mozog - -

- Arramenet láttam, hogy a kapuja előtt a fiakkerek hosszu sora áll. Valamennyi párthive tegnap óta talpon van és már husz oldalról is hallottam, hogy klikkje már eleve osztozkodik a tárczákon. Mert hát csak képzelheted, hogy a naiv és bősz Mége most is másnak szedi ki a gesztenyét a tüzből. Egyszóval mi már meghaltunk és még csak azt akarják, hogy mielőtt osztozkodnak a prédán, előbb bennünket a sárba temessenek.

Méltósággal nyujtotta ki a jobbját és hangja ékesszólón csengett, mintha a szónoki emelvényen állna. Pedig igaz megindultság fogta el és könyek szöktek a szemébe.

- Én, én, aki a köztársaságnak áldoztam föl egész életemet; én, aki a republikát megalapítottam és megmentettem; én vagyok most kénytelen, hogy ez aljas ráfogások és vádak ellen védekezzem; engem halmoznak el ocsmány sértésekkel. Én, én volnék az a miniszter, aki pénzért megvesztegettette magát; én kaptam volna Huntertől kétszázezer frankot, hogy egyszerüen zsebrevágjam! Igaz, nem tagadom, hogy szóban forgott köztünk ez az összeg. De ha tudnák, hogy mi néven, minő föltételek mellett. Bizonyára te is úgy vagy azzal a nyolczvanezer frankkal, amelyet Hunter neked adott légyen.

Barroux meglepetten bámult rá; de árnyékba vesző, nagy, szögletes arczának kifejezését nem látta.

- Ah! Azt hittem, hogy te üzleti összeköttetésben álltál vele és közelebbről ismerted!

- Nem én, éppen csak annyira ismertem őt, mint mindenki más; még azt se tudtam, hogy Duvillard báró kortese az afrikai vasutak ügyében és soha erről szó sem esett közöttünk.

Ez oly valószinütlennek tetszett, annyira ellentétben állott mindazzal, amiről Barrouxnak tudomása volt, hogy e kézzelfogható hazugsággal szemben egy pillanatig meghökkent és bambán bámult Montferrandra. De aztán vállvonogatva, ujból áttért a tárgyra és mintegy nem avatkozva bele a mások ügyébe, a maga dolgáról beszélt.

- Tálam vagy tizszer is járt; telebeszélte a fejemet ezzel a vasuti ügygyel. Akkoriban volt az, mikor a sorsjegyek kibocsátása került szavazat alá a képviselőházban. Mintha még most is látnám magamat itt, ebben a szobában; mert hisz emlékszel rá, hogy akkoriban én voltam a belügyminiszter és a tied volt a közlekedésügyi tárcza. Én az iróasztalomnál ültem; Hunter pedig ebben a karosszékben ült, ahol most én. Azért keresett föl, hogy adjak neki utasítást arra nézve, miképpen használja föl azt a nagy összeget, amit Duvillard bankár a lapoknak szánt. Akkor aztán emlékszem, roppant haragra gyultam, mikor láttam, hogy milyen óriási summákat szántak az egyes monarkista lapoknak; mert az én jogos és helyes véleményem az volt, hogy ez olyan pénz, amely köztársaságellenes czélokat szolgál; úgy, hogy azután én, Hunter ismételt esedezéseire, felállítottam részemről is egy listát, melyben a sokat emlegetett kétszázezer frankról úgy rendelkeztem, hogy azokat a köztársasági szellemben szerkesztett lapok között arányosan felosztottam, melyek ilyenformán, - igaz ugyan, hogy az én közbenjárásom révén, - tekintélyes összegeket kaptak. Igy áll a dolog.

Barroux fölkelt és öklével nagyot ütve a mellére, még hangosabban folytatta:

- Most már torkig vagyok a hazugságokkal és a rágalmakkal. Holnap elmondom a parlamentben, hogy és mikép áll a dolog. Ez lesz a védekezésem; a becsületes ember nem fél az igazmondástól.

Most Montferrand is felpattant és méltatlankodó felkiáltásával elárult mindent.

- De én megteszem. Majd meglátjuk, vajjon a parlament egyhangu helyeslése nem fogja-e büne alól feloldani a szabadság egy agg harczosát?

- Nem! Általános pisszegés között meg fognak buktatni, és bennünket is magaddal rántasz.

Montferrand szenvedélyes haragra valló mozdulatot tett. Aztán hirtelen lelohadt a haragja. Hirtelen felgyult világosság derengett egyszerre aggodalmainak zavaros sötétségében, melyben lelke tegnap óta vergődött. Most már tisztán látott. Ama homályos terv, mely Salvat közeli elfogatásának hirére fogant meg agyában, megérlelődött és merész kombináczióvá fejlődött. Minek is akadályozná meg ő ennek a jóhiszemü, ártatlan lelkü Barrouxnak a bukását? Csak az a fontos, hogy ő ne bukjék vele együtt; vagy ha bukik is, hát legalább kivághassa magát. Elhallgatott; csak tompa, félig elharapdált szavakat mormogott, melyekben ingerült fölháborodása mintegy kifujta magát.

- Hát, édes uram, Istenem, lehet utóvégre, hogy neked van igazad. Hősiesen kell viselkednünk. Különben is, kegyelmes uram, te vagy a vezérünk; vezess és mi követünk.

Egymással szembe ültek ujra és a beszélgetés tovább folyt; bizalmasan megállapodtak abban, milyen magatartást fog a minisztérium tanusítani a kilátásban lévő holnapi interpelláczióval szemben.

Ez éjjel Duvillard báró le sem hunyta a szemét. Miután palotájának kapuja előtt leszállt Gérard kocsijáról, dühösen belevetette magát az ágyába, mint aki parancsolni akar az álomnak, hogy álmában mindenről megfeledkezzen és ujra magához térjen. De az álom csak nem szállott pilláira. Az éj hosszu óráin át álmatlanságtól égő szemekkel hánykolódott párnáin. Egész teste tüzben izzott Silviane bántó sértésének vérlázító hatása alatt.

Hisz ez hallatlan szörnyüség; ez a leány, akit ő gazdaggá tett, akit ő kincsekkel elhalmozott, most így dobálja őt sárral; őt, a mindenható urat, aki azzal áltatta magát, hogy ő Párist, meg az egész köztársaságot az ujja köré tekerheti; őt, aki úgy rendelkezik az emberek lelkiismeretével, mint ahogy egy nagykereskedő vásárolja össze valami tőzsde-coup czéljaira a nyersbőröket vagy a gyapjat. Oh mily kinos tudat, hogy Silviane az a boszuálló rákfene, az a rothadó penész, mely őt, a mindent megfertőzőt, időnek előtte el fogja pusztítani!...

Hiába hessegette ezeket a rémlátomásokat, hiába akarta gondolatait az üzleti dolgaira terelni; holnapi üzleti teendőire, a milliókra, melyeket ő a világ négy végéről harácsolt össze, a pénz mindenhatóságára, mely az ő kezébe adja a népek sorsát! Mindig és mindenütt ujra Silviane képe támadt föl előtte és ráfröcscsentette büneinek megbélyegző mocsokját.

Kétségbeesetten kapaszkodott most bele ebbe a vállalatba, melyre hónapok óta folynak az előmunkálatok: a hires saharántuli vasutakra, arra az óriási vállalatra, mely milliárdokat hoz majd forgalomba és megváltoztatja a föld ábrázatát. Silviane ujra megjelent előtte és felpofozta őt az utszéli pocsolya sarába mártott kis kacsójával.

Végre hajnaltájt elszunnyadt, miután szenvedélyes dühvel megfogadta, hogy soha többé feléje se néz, hogy ellöki magától, még ha térden csuszva könyörögne is bocsánatért!

Midőn reggeli hét órakor törődötten, fáradtan ébredt föl párnáinak bágyasztó izzadságos melegében, Silviane volt az első gondolata és már közel járt ahhoz, hogy gyáván meghunyászkodjék. Egyszerre az az ötlete támadt, hogy odaszalad és meggyőződik róla, vajjon Silviane hazajött-e, és ha igen, meglepi álmában, kibékül vele és megragadja az alkalmat, hogy ujra kegyébe fogadja. Egy ugrással talpon termett, hideg vizzel megmosakodott és visszanyerte hősies erélyét.

Silviane nyomorult teremtés és Duvillard azt hitte, hogy most egyszersmindenkorra kiábrándult belőle. Tényleg meg is feledkezett róla, mihelyt kibontotta a reggeli lapokat. A Népszavában közzétett névsor megdöbbentette; mert mindeddig kételkedett benne, hogy Sagnier ennek csakugyan birtokába jutott-e.

Amint egy szempillantással végigfutott rajta, azonnal meggyőződött a közzétett okirat azonosságáról és fölismerte a benne foglalt néhány mákszemnyi igazságot, amelyek az aljas hazugságok és képtelenségek áradatába vegyültek. Ő maga még most sem érezte magát veszedelemben; ő csak egytől félt, Hunternek, az ő totum faktumjának az esetleges kézrekerítésétől, kinek per alá helyeztetése őt a törvényszék elé vitte volna. Nyugodt, mosolygó arczczal egyre azt hajtotta, hogy ő maga nem tett egyebet, mint amit megtesznek az összes bankházak, midőn sorsjegyeket bocsátanak ki és megfizetik a sajtó reklámját, alkuszokat alkalmaznak és busásan fizetik meg a nekik tett diskrét szolgálatokat. Ez üzleti dolog és az ő szempontjából ez mindent megmagyaráz.

Különben merész hazardjátékos volt és méltatlankodó megvetéssel nyilatkozott arról a bankárról, aki a közelmultban hasonló botrány következtében azzal vélt végetvethetni mindennek, hogy főbelőtte magát. Siralmas egy dráma volt az, a vér és sár valóságos fertője, melyből még bujábban burjánzott fel a botrány kiirthatatlan és szapora vegetácziója.

- Nem, nem! Emberül meg kell, hogy álljuk a helyünket; az ember küzd az utolsó garasáig, amig az erő utolsó szikrája ég benne.

Kilencz óra felé megszólalt a telefon csengője, melyet az iróasztalán csakis saját használatára állíttatott föl; őrjöngő szenvedélye ujra fölgyult benne; az a gondolat czikázott át agyán, hogy ez Silviane lehet. Annak a bolondos lánynak nem egyszer telt kedve abban, hogy legkomolyabb teendőiből kizavarja. Talán most tért haza és belátva azt, hogy tulment a határon, bocsánatot kér tőle.

Mikor aztán meghallotta, hogy Montferrand hivja őt a minisztériumba, egész testében megrázkódott, mint aki szerencsésen került ki egy örvényt, melynek szélén haladt. Behozatta a kalapját és a botját, mert szükségét érezte annak, hogy egy kis mozgást tegyen a szabad levegőn.

Megölje magát? Nem, ez gyávaság és balgaság; hadd jőjjön a vihar, érezte, hogy erős a lelke; hogy az ő akarata és erélye fölötte áll az eseményeknek és eltökélt szándéka az volt, hogy védekezni fog, mint egy hatalmas nagyur, aki hatalmából egy mákszemnyit se hajlandó engedni. Amint a minisztérium küszöbét átlépte, érezte, mint csapja őt meg a rettegett zivatar vésztjósló szele, mely viharosan zúg már szerte. A Népszavában közzétett rettenetes névsor megfagyasztotta a bünösök szivét és mindnyájan belesápadtak és magukon kivül idesiettek, mert érezték, hogy alattuk ingadozik a talaj.

Legelőször Duthil tünt a szemébe, aki lázas izgatottsággal harapdálta finom bajuszát; arcza görcsösen rándult meg abbeli igyekvésében, hogy mosolyt erőltessen halvány ajkaira. Duvillard megleczkéztette őt, amiért idejött; nagyon árt az ügynek azzal, ha ilyen dult arczczal itt ődöng és lesi, hogy mi az ujság. Duthil, akit a báró nyers dorgatóriuma szemmelláthatóan felvidított és megnyugtatott, égre-földre esküdözött, hogy ő bizony el se olvasta Sagnier czikkét; csupán azért jött ide, hogy egy hölgyismerősét a miniszter kegyes pártfogásába ajánlja. A báró magára vállalta a közbenjárást és boldog ünnepeket kivánva, hazaküldte őt.

De legjobban sajnálta ezt a szegény Chaigneuxt, akinek roskatag, ingadozó teste szinte meggörbült hosszukás lófejidomu fejének sulya alatt. Olyan siralmas rettegés tükröződött az arczán és ruházata is olyan lompos és piszkos volt, hogy valami vén koldusnak illett volna be. Amint ráismert a dusgazdag bankárra, megrohanta és alázatos tányérnyaló meghunyászkodással köszöntgetett neki.

- Oh Istenem, báró uram, de rosszak az emberek. Ez az én halálom lesz, meglátja! Megölnek! Mi lesz a feleségemből; mi lesz a három leányomból, akiknek én vagyok egyedüli támaszuk?

Ebbe a feljajduló panaszba belefoglalta a szomoru családapa a politika szánalomraméltó áldozatának bús történetét, aki azt a hallatlan bolondságot követte el, hogy otthagyta Arrast és jövedelmező irodáját, hogy Párisban a feleségével meg a három leányával szerepet vihessen, akiknek ettől a percztől fogva szégyenkező rabszolgájává sülyedt.

Édes Istenem! Hisz ő szivesen lett volna becsületes képviselő. De a folyvást pénzzavarral küzdő családapa, aki örökké azon töri a fejét, hogy honnan vesz az ember ezer frankot, a körülmények kényszerítő hatalma alatt milyen könnyen lesz megvesztegethető képviselő! A négy fehérszemély odahaza pedig annyira zaklatta, hogy még a pokolból is előteremtette volna nekik a szükséges pénzt.

- Képzelje csak, báró ur, végre sikerült, hogy a legidősebb lányomnak férjet kerítsek. Az első eset, hogy kedvez a szerencse; ezentul már csak hárman lesznek odahaza... Csakhogy, tetszik tudni, egy ilyen czikk, aminő a mai, deprimáló hatást gyakorol a fiatalember családjára. Azért siettem ide a kegyelmes urhoz, hogy az ég szerelmeért, szerezzen a jövendőbeli vőmnek valami titkári állást, amelyet neki megigértem, akkor még minden jóra fordulhat.

Olyan szánalomraméltó volt szegénynek a panasza és olyan meginditó hangon beszélt, hogy Duvillardban az a gondolat fogamzott meg, hogy itt ama jövedelmező jótettek egyikét fogja müvelni, amelyben befolyását és pénzét nagyon előnyösen kamatoztathatja. Mindig pompás dolog az, ha az ember a saját érdekében ilyen szerencsétlen, póruljárt teremtéseket a nekik nyujtott falat kenyérrel örökre lekötelezhet, akikben szükség esetén czinkostársakat és készséges szolgákat talál.

Magára vállalta hát kérelmének kedvező elintézését; valamint felkarolta volt Duthil ügyét és hozzátette azt is, hogy Chaigneux kopogtasson be holnap nála; majd megbeszélik az ügyes-bajos dolgait és segédkezet fog neki nyujtani leánya kiházasításában.

Chaigneux megszimatolta, hogy itt valami kölcsönre nyilik kilátása és hálás olvadozással köszönte meg az iránta tanusított jóságát.

- Oh, báró ur, az egész életem rövid lesz arra, hogy hálámat kellően leróhassam!

Midőn Duvillard megfordult, legnagyobb meglepetésére az előszoba egyik szögletében Fromont Péter abbét pillantotta meg. A fiatal pap nem tartozott a gyanusítottak közé; ámbár ő látszólag ujságolvasásba elmerülten, alig tudta rejtegetni gyötrő aggodalmait.

A báró feléje közeledett és kezet szorítva vele, bizalmas beszélgetésbe ereszkedtek. Péter szintén elmondta neki, hogy tegnap a minisztertől egy magairta levelet kapott, amelyben a kegyelmes ur mára kéri látogatását. Nem tudta, mi ügyben hivatják és hogy ne vegyék észre rettegő félelmét, mosolyogva adott kifejezést csodálkozó meglepettségének. Már egy jó negyedórája várt itt sorra. Csak meg ne feledkezett legyen róla a miniszter.

- A kegyelmes ur várja báró urat. Jelenleg a miniszterelnök ő excellencziája van nála; de én utasítást kaptam, hogy vezessem be a báró urat, mihelyt a miniszterelnök távozik.

Barroux majdnem mindjárt távozott és midőn Duvillard az ajtóhoz közeledett, a miniszterelnök ráismert és feltartóztatta. Keserü panasz hangján szóba hozta a kérdéses ügyet, a becsületes ember méltatlankodó felháborodásával, aki a rágalom ostorcsapásai alatt ágaskodik. Hisz maga Duvillard is tanuságot tehet mellette, ha arra kerülne a sor, hogy ő soha egy krajczárt nem zsebelt direkt a maga számára.

Ingerültségében teljesen megfeledkezett arról, hogy bankárral beszél, hogy ő maga pénzügyminiszter, és a pénz iránti megvetésének adott kifejezést. Milyen megmételyező mindent bemocskoló és meggyalázó ez az egész üzleti spekuláczió. Aztán ismételten kijelentette, hogy arczul üti a rágalmazókat, mert maga a való igazság elég arra, hogy ő rehabilitálva legyen.

Duvillard csak hallgatta, csak nézte. És egyszerre ujra Silviane jutott eszébe és ez a látomány konokul kisértette, anélkül, hogy csak törekedett is volna azt elhessegetni.

Azon tünődött, hogy ha Barroux hajlandó lett volna arra, hogy az ő érdekében tegyen valamit, amikor ő rimánkodott neki, úgy Silviane most a Comédie Française tagja lenne és a tegnap esti sajnos eset bizonyára meg nem történt volna. Mert Duvillard már-már kezdte önmagát is bünösnek elismerni. Soha Silviane ilyen ocsmányul nem tette volna ki a szürét, ha Barroux akkoriban teljesítette volna hóbortos szeszélyét.

- Kegyelmes uram, tudja, hogy haragszom önre? - szólalt meg Duvillard, a miniszterelnök szavait minden teketória nélkül félbeszakítva.

- Kegyelmes uram, tudja ezt jól, nagyon jól! Azért, mert nem nyujtott segédkezet barátnőm ügyében, aki Polyeucteben akarta megkezdeni szereplését a Comédie Françaiseban.

- Igaz, emlékszem, d'Aulnay Silvianeról volt szó. De kedves barátom, hisz Taboureau az, aki ellenezte a dolgot. A szépmüvészetek az ő hatáskörébe tartoznak és ez az egész ügy tőle függött csupán. Én nem érvényesíthettem a befolyásomat; ez a tetőtől talpig becsületes ember, ki valamelyik vidéki egyetemről cseppent ide be közénk, amolyan elavult szőrszálhasogató lelkiismeretességgel intézkedik. Én persze, vén párisi létemre, mindent megértek és ezer örömmel tettem volna meg önnek ezt a kis szivességet.

Szerelmi élvezeteinek ez uj gátló akadálya ujfent lángra szította Duvillard szenvedélyeit és az a mohó, ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy most mindjárt kicsikarja azt, amit tőle megtagadtak.

- Taboureau! Taboureau! Na, hiszen azzal az emberrel is derék kolonczot kötöttek a nyakukba. Becsületes ember, hát nem mindenki becsületes ember? Nézze csak, kedves excellencziás uram, még van idő; neveztesse ki Silvianet; ez szerencsét fog magának hozni holnapra.

- Nem, nem, most nem szakíthatok Taboureauval ebben a válságos pillanatban. Ezen ugyancsak kaczagna a világ. Egy minisztérium bukása vagy fönnállása a Silviane kérdésért!

A báró megszorította a feléje nyujtott jobbot és egy perczig a magáéban melengette, mialatt kissé elsápadva, nagy komolyan mondá:

- Nagyon rosszul teszi, kedves excellenciás uram, ha ezen kaczag. Már ennél jelentéktelenebb dolgok miatt buktak ám minisztériumok és ilyen csekélységeken fordult meg mindig, hogy ujra lábra álltak... Ha ön holnap bukik, kivánom, hogy meg ne bánja.

Aztán nézte, mint távozik. A tréfás hang, mellyel a miniszter ezt a ránézve életbevágó ügyet elütötte, vérig sértette és kétségbeesett düh fogta el arra a gondolatra, hogy van valami, aminek elérése teljesen lehetetlenség. Nem a remény sarkalta, hogy Silvianenal kibékülhet, hanem az, hogy megfogadta magában, hogy ha a világot kéne is felforgatni, azért is elküldi Silvianenak a kész szerződést, csupa bosszuállásból. Arczulütés legyen az, büntető arczulütés! Ez a pillanat döntött.

E perczben Duvillard, kinek tekintete még mindig Barroux távozó alakját kisérte, legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy Fonségue, ki e pillanatban érkezett, nagy óvatosan félrehuzódott, hogy a miniszter észre ne vegye. Ez szerencsésen sikerült is neki és gyorsan befordult az előszobába. Rendesen oly kristálytiszta szeme zavarosnak látszott és a szellemtől szikrázó és élénk élettől pezsdülő kis emberke egész valóján meglátszott, hogy magánkivül van félelmében. A rettegés vihara, mely még folyton végig zúg a városon, idehozta őt is.

Ez a hidegvérrel elmondott hazugság mindent megvallott. Fonségue Barrouxnak testi-lelki barátja volt; álló tiz esztendő óta támogatta őt a lapjában; ugyanazt a politikai hitvallást, ugyanazokat az eszméket vallotta. De a bukás fenyegető perczében bámulatos szimatjával megérezheté azt, hogy köpenyt kell fordítani, ha ő maga is nem akar a romok között veszni. Nem azért fáradt évek óta diplomatikus erkölcsösséggel és politikai óvatossággal azon, hogy a legelőkelőbb, legmérvadóbb lapot alapitsa meg, hogy aztán egy becsületes ember balga ügyetlensége őt kompromittálja.

- Azt hittem, hogy maga Montferranddal haragban van, - szólt Duvillard. - Mit keres maga itt nála!

- Ugyan, kedves báró ur, egy nagy lap szerkesztősége soha senkivel sincs haragban. Az egyedül a hazája szolgálatában áll.

Bármilyen ingerült és izgatott volt is Duvillard személyes okai folytán, mégis önkénytelenül elmosolyodott.

- Igaza van; meg aztán Montferrand valóban vaserejü ember, akit érdemes támogatni.

Erre Fonségue azt kérdezte magától, vajjon meglátszik-e rajta benső aggódása? Őt, a merész játékost, aki mindig nyertes a játszmában, a Népszavában megjelent czikk megrémítette.

Először életében követett el egy nagy hibát, amely őt könyörtelenül kiszolgáltatta az árulkodó följelentés kegyelmének. Azt a megbocsáthatatlan meggondolatlanságot követte el, hogy egy háromsoros nyugtát irt alá. Az az ötvenezer frank, amit Barroux juttatott neki a sajtónak szánt hatszázezerből, egy cseppet se nyugtalanította. De attól reszketett, hogy neszét veszik a másik összegnek, amit ajándékba kapott. Szokott hidegvérét csak a báró átható tekintete alatt nyerte vissza. Hisz ez oktondiság, ha az ember már hazudni se tud és külső magatartásával is mindent bevall!

Fonségue most magára maradt Fromont abbéval és mihelyt megpillantotta őt, melléje telepedett le, csudálkozva azon, hogy őt itt találja. Péter elmondta neki, hogy a miniszter magához rendelte őt levélileg, anélkül, hogy neki halvány sejtelme is volna róla, hogy mit akar a kegyelmes ur tőle. Az az ideges reszketés, amely ujjain átfutott, elárulta, hogy minő türelmetlen kiváncsiság gyötri. De türelmesen kellett várnia, miután benn olyan komoly államügyekről értekeznek.

Midőn Duvillard belépett a miniszteri szobába, Montferrand mindkét kezét feléje nyujtva, sietett elébe. Bár feje fölött zúgott a rettegés vihara, ő szokott mosolyderüs kedélyességéből mitse veszített és a lehető legnyugodtabb arczkifejezéssel mondá:

Aztán letelepedett abba a karosszékbe, amelyet Barroux az imént elhagyott, mig a miniszter szembe ült vele. Mindaketten arra voltak teremtve, hogy megértsék egymást; szakasztott ugyanazokkal a kétségbeesett taglejtésekkel és dühös panaszokkal jelentették ki mindaketten, hogy ezentul lehetetlenné válik a kormányzás és lehetetlenné az üzleti vállalkozás, mihelyt az emberektől azt a tiszta erényt követelik meg, mely nincs meg náluk.

Vagy nem az volt-e minden időben, minden kormányforma alatt, a természetes logikus taktika, hogy amikor arról volt szó, hogy a parlament valami nagyhorderejü vállalatot szavazzon meg, megtették a szükséges lépéseket a szavazatok elnyerése czéljából? Hisz feltétlenül szükséges, hogy a nagybefolyásu emberek szimpátiáját megnyerjük magunknak; egy szóval biztosítanunk kell a szavazatukat.

Már pedig mindent meg kell fizetni, az embereket ép úgy, mint minden mást; némelyiket jó szóval, másokat meg szivességekkel vagy pénzzel, rendszerint leplezett ajándékokkal.

De feltéve azt, hogy kelleténél is messzebb mentek volna a szavazatvásárlásnál, hogy történtek is visszaélések és egyik-másik csalafintáskodásnál nem is jártak el elég óvatosan: hát okos dolog-e az ilyesmiből ekkora hűhót csapni? Nem azon kezdte volna egy valóban erős kéz, hogy már csupa hazaszeretetből, csupa tisztességérzetből és a botránytól való undorodásból csirájában elfojtotta volna az egész botrányt?

- Lám, hisz ez világos dolog, igaza van, szent igaz! - kiáltott föl Montferrand. - Hja, ha én volnék az ur, meglátná, hogy milyen szépen eltemetném az egész dolgot; elsőrendű temetést rendeznék neki.

Aztán, midőn Duvillard, aki ez utolsó szavakon kapott, merőn ránézett, a miniszter mosolyogva tette hozzá:

- De sajnos, nem én vagyok itt az ur, és ép ezért fárasztottam önt ide, hogy megbeszéljem önnel a helyzetet... Barroux miniszterelnök, aki az imént távozott, kissé különös kedélyhangulatunak látszik.

- Tetszik tudni, hogy Fonségue künn vár az előszobában? Miután ő nyujtja a békejobbot, hát hivassa be, kegyelmes uram. Nem lesz itt fölösleges személy a mi tanácskozásunknál; ő okos tanácsadó és néha az ő lapja magában véve is győzelemre tud segíteni.

- Micsoda? - kiáltott föl Montferrand. - Fonségue itt van? Hisz én ezer örömmel nyujtom neki a kezemet. Hisz azok régi bünök voltak, amelyekre egyikünk se gondol már! Oh édes Istenem, ha ön tudná, hogy bennem milyen kevés a haragtartás!

Mihelyt az ajtónálló bevezette Fonséguet, a kibékülés igen egyszerüen történt meg. Ők egymással az iskola padjain ismerkedtek meg szülővárosukban; már tiz esztendő óta nem szóltak egymáshoz egy csunya eset következtében, melynek részleteit voltaképen senki sem ismerte. De vannak az életben órák, amikor el kell temetnünk a multakat.

- Igazán derék cselekedet részedről, hogy te teszed az első lépést! Tehát vége a haragnak, már nem neheztelsz?

- Nem én! Minek is marakodnánk, amikor közös érdekünk megkivánja, hogy egyesüljünk.

Minden bővebb magyarázat nélkül rátértek a dologra és az értekezés megkezdődött. Midőn Montferrand elmondta, hogy Barrouxnak határozott szándéka, hogy ő mindent kivall és megmagyarázza az eljárását, mindketten egyhanguan tiltakoztak. Hisz ez biztos bukás volna; no, talán meg tudják akadályozni; ezt a butaságot tán csak nem követi el? Aztán mindennemü eszközt megbeszéltek, melynek révén a veszedelemben forgó minisztériumot meg lehetne menteni; mert Montferrand ezt mondta egyedüli óhajának. Ő maga is úgy tett, mintha szenvedélyes tépelődéssel keresne utat módot arra, hogy magamagát és minisztertársait kihuzza a hinárból; noha ajkainak szögletén halvány mosoly játszadozott.

Végre úgy tett, mintha beadná a derekát és nem találva kivezető utat, abbahagyta a hiábavaló töprenkedést.

A másik kettő összenézett, mert rettegtek attól, hogy az afrikai vasutak ügye a következő kabinet kezébe kerüljön. A Vignon-minisztérium valószinüleg a föltétlen becsületességben fogja büszkeségét lelni.

E pillanatban a telefonhoz csengették a minisztert és Montferrand bocsánatot kért az uraktól.

Egy perczig hallgatta a telefont, válaszolt is néhány szóval, anélkül, hogy rövid kérdéseiből és feleleteiből megtudhatták volna, milyen természetü dologról értesítették a minisztert. A rendőrfőnök telefonálta meg neki, igéretéhez hiven, hogy a Bois de Boulogneban nyomára akadtak ismét az emberüknek és hogy a hajsza javában folyik.

Most, hogy Salvat elfogatása biztosnak igérkezett, lassan-lassan kifejlődő terve mindig határozottabb körvonalakat öltött és mikor visszatért a nagyterem közepébe, szokott bizalmasságával szólalt meg ujra:

- Mit tegyek, kedves barátom? Ha én volnék az ur! Majd meglátnátok. Az ilyen botrányos ügyeket, amelyek valóságos darázsfészkei a legocsmányabb üzelmeknek, csak úgy temethetjük örök feledésbe, ha kiküldünk egy vizsgáló-bizottságot. Én nem vallanék semmit, nem én, hanem kiküldenék egy vizsgáló-bizottságot. Majd meglátnák, hogy milyen szép csendesen simulna el az egész zivatar.

Duvillard és Fonségue mosolyogtak. Ez utóbbi mélyrelátó emberismeretével majdnem átlátott a szitán.

- Hallod, barátom, azért, mert a minisztérium bukott, abból még nem következik szükségképpen az is, hogy te vele bukjál. Ki is lehet foltozni a minisztériumot, ha az egyes részei jó karban vannak.

Montferrand abbeli félelmében, hogy a lelkében találnának olvasni, pro forma tiltakozott:

- Nem, nem, barátom, ilyen hamis játékot nem játszom. Hova gondol? Mindnyájan kölcsönös felelősséget vállalva, együtt élünk vagy halunk.

- Ugyan, kérlek, kölcsönös felelősség; de nem ám az olyan naiv oktondiakkal, akik készakarva ugornak bele a vizbe. Mert hát utóvégre, ha nekünk szükségünk van rád, nem tilthatja meg nekünk senki, hogy téged meg ne mentsünk akaratod ellenére is, ugye Duvillard?

És most, hogy Montferrand leült előbbi helyére és nem tiltakozott többé, hanem várta a dolgok továbbfejlődését, Duvillard haragra lobbant megint, mert eszébe jutott Barroux visszautasító válasza, és haragosan felfortyanva, szenvedélyesen szólt:

- Magától értetődik. Ha a minisztérium felett pálczát törnek, hadd bukjék. Mit is akarnánk kihozni egy olyan minisztériumból, melyben egy Taboureaunak is van tárczája. Egy vén, kiszolgált professzornak, akinek se hire, se neve, aki idejön a nyakunkra valahonnan Grenobleból, aki soha életében be nem tette a lábát a szinházba és akire rábizzák a szinházak ügyeit. Hát persze, hogy egyik szamárságot a másik után csinálja.

Montferrand teljesen tájékozva volt a Silviane-ügyben, de megőrizte komolyságát és egy pár perczig abban lelte a kedvét, hogy ingerelje a bárót.

- Az igaz, hogy Taboureau kissé száraz, szürke és ósdi egyetemi professzor; de olyan, mintha rátermett volna a közoktatásügyi tárczára, mert minden téren otthonos.

- Ugyan hagyjon békében, barátom! Hisz maga okos ember, maga csak nem fogja Taboureaut védeni, mint ahogy Barroux tette... Bevallom, rám nézve nagyon fontos dolog, hogy Silviane a Comédieben föllépjen. Ő egy nagyon kedves teremtés és valóban bámulatos tehetség. Mondja, kérem, van önnek valami ellenvetése?

- Nekem? Nincs! Egy csinos lány föllépésében mindenkinek gyönyörüsége telnék, erről meg vagyok győződve... Csak az a fő, hogy a közoktatásügyi tárcza olyan ember kezében legyen, aki szintén így gondolkodik, mint jómagam.

Ajka körül ujra megjelent szokott semmitmondó mosolya. Az bizony nem drága ár, ha Duvillard báró befolyását és millióinak mindenható hatalmát azzal vásárolja meg, hogy ezt a lányt a Comédie-hoz szerződteti. Fonségue felé fordult, mintegy tanácsát kikérve. Ez komoly arczczal elgondolkodott, érezve a kérdés fontos voltát.

- A közoktatásügyi tárczára pompásan alkalmas volna egy birodalmi tanácsos... Csakhogy nem tudok senkit... abszolute senkit, akiben a megkivánt tulajdonságok egyesülnek... Olyan szabadgondolkodásu párisi szellemü emberre volna szükség, akinek a közoktatásügyi tárczával való megbizatásán nem ütköződnék meg a világ. Itt volna ugyan Dauvergne.

- Kicsoda? Dauvergne!... Hja igen, tudom már, a dijoni birodalmi tanácsos... De hisz neki erre a tárczára nincs semmiféle hivatottsága; ő abszolute semmit se ért a közoktatásügyhöz.

- Hát kérlek, én csak találomra mondtam... Dauvergne mutatós külsejü, szép megjelenésü, magas, szőke. Meg aztán tudod, hogy roppant gazdag ember, hogy csókolni való kedves kis felesége van, ami sohase árt és hogy saint-germaini palotájában valóságos tündérmesébe illő estélyeket rendez.

Eleinte ő maga is habozva ejtette ki ezt a nevet. Lassankint azonban nekimelegedett és e választását valóságos szerencsés fölfedezésnek kezdte tekinteni.

- Várj csak! Hadd lám, úgy emlékszem, hogy Dauvergne fiatal korában Dijonban egyfelvonásos verses szindarabot adatott elő; Dijon pedig irodalmi központ, ugy hogy ez a tény azonnal irodalmi nimbust kölcsönöz neki. Aztán meg azt is tekintetbe kell venni, hogy ez az ember húsz esztendő óta ki se tette innen a lábát, tősgyökeres párisi, aki minden társadalmi osztályban otthonos... Dauvergne mindent meg fog tenni, amit akarnak. Mondom neked, ez a mi emberünk.

Duvillard kijelentette, hogy ismeri és helyesli a választást, különben neki mindegy, akár ő, akár más.

- Dauvergne, Dauvergne, ismétlé Montferrand! Hát utóvégre Isten neki fakereszt. Lehet, hogy pompás miniszter válik belőle... Legyen hát Dauvergne.

- Lám, mi most uj kabinetet alakítunk, hogy az ön bájos barátnője a Comédie Françaiseba jusson be! Silviane-kabinet!... No, most hadd lássuk, kiknek adjuk a többi tárczát.

Kedélyesen élczelődött; mert tudta, hogy a derüs kedélyhangulat néha a legnehezebb problémák megoldását is sietteti. És valóban jól számított; vidám mosolylyal állapították meg részletesen, hogy mi lesz a teendőjük, ha a minisztérium holnap bukik. Anélkül, hogy kereken kimondták volna a szót, az volt a tervük, hogy Barrouxt elejtik, sőt hozzá is járulnak a megbuktatásához; azután pedig azon lesznek, hogy Montferrandot kimentsék a zavarból. Montferrand pedig velük édes örömest szövetkezett, mert szüksége volt rájuk; szüksége volt a tőkepénzes báró hatalmára; de különösen arra a hirlaphadjáratra, melyet a Globe szerkesztője indíthat meg az érdekében.

Viszont nekik kettőjüknek is, eltekintve a Silviane-ügytől, szükségük volt a vasmarku kormányelnökre, aki kötelező igéretét adta, hogy az afrikai vasutak botrányos históriáját elsimítja oly módon, hogy ez ügyben vizsgáló-bizottságot küld ki, amelynek szálai az ő kezében lesznek. A három férfi közt csakhamar létrejött az egyezség; mert semmi se vonzza az embereket oly szorosan egymáshoz, mint valami közös érdek, amikor egymástól félnek és egymásra szükségük van. Azért hát midőn Duvillard Duthilt hozta szóba és említette azt a fiatal hölgyet is, kit ez ajánlott, a miniszter kijelentette, hogy a dolog rendben van. Ez a Duthil nagyon derék, kedves fiu, sok ilyen ember kellene a világon! Abban is megállapodtak, hogy Chaigneux jövendőbeli veje megkapja az igért állást. Az a szegény Chaigneux olyan odaadással szolgálja a jó ügyet; mindig kész bármilyen megbizás teljesítésére, és tudják: hogy szegénynek milyen pokoli élete van odahaza azzal a négy fehérszemélylyel.

Aztán, amint a miniszter az előszoba ajtajáig kisérte látogatóit, egy violaszinszegélyes, finom papi csuhába öltözött főpapot pillantott meg, aki állva beszélgetett egy másik pappal.

A miniszter a legudvariasabb előzékenységgel sietett elébe és vigasztalhatatlannak látszott afölött, hogy Martha püspöknek várnia kellett.

- Ah, eminencziádat várattam!... Méltóztassék besétálni, méltóztassék kérem.

Montferrand kénytelen volt Martha püspök e határozott kivánsága előtt meghajolni. Bebocsátotta hát a papot, de az audienczia nem tartott hosszu ideig. Ő, aki rendesen diplomatikus tartózkodást tanusított, mihelyt a papság valamelyik tagjával állt szemközt, most ajtóstól nekirohanva bökkentette ki a Barthés-ügyet. Pétert kétórai várakozása alatt kinos aggodalmak gyötörték, mert a vett levél egyedüli természetes magyarázata az volt, hogy fivérének nála való tartózkodására rájöttek. Mi fog most történni? És midőn hallotta, hogy a miniszter egyre csak Barthést emlegette és bőven magyarázgatta neki, hogy a kormány sokkal szivesebben látná, ha Barthés megszöknék, mintsem hogy kénytelen legyen őt ujra börtönbe vetni, megnyugodott.

Péter egy perczig megütközve bámult maga elé és nem értette a dolgot. Hogy lehetett az, hogy ennek az éber rendőrségnek, amely rá tudott akadni a mesebeli hősi összeesküvő titkos tartózkodási helyére, látszólag sejtelme sincs Vilmos ottlétéről? Ilyen a nagy rendőrségi tekintélyek vajmi fogyatékos zsenialitása.

- Kérem, kedves abbé ur, egészen az ön bölcs belátására bizom. Ha az az ember még negyvennyolcz óra mulva is önnél lesz, kénytelenek leszünk őt börtönbe zárni, ami ránk nézve nagyon kellemetlen volna, mert tudjuk, hogy az ön háza minden emberi erény tanyája. Tanácsolja neki, kérem, hogy hagyja el Francziaországot. Nem fogjuk őt bántani.

Aztán nagy sebbel-lobbal kisérte ki Pétert az előszobába és arcza csupa mosoly volt, amint mélyen hajlongva a püspök előtt, alázatosan így szólt:

A főpap, aki vidáman beszélgetett eddig Duvillarddal és Fonségue-el, kezet szorított velük, valamint Péterrel is. Abbeli törekvésében, hogy valamennyi szivet megnyerjen magának, ma délelőtt végtelenül kedves és nyájas volt. Ragyogó fekete szeme sugarasan mosolygott; szabályos vonásu, határozott metszésü arczán lágyan behizelgő, mézédes vigasság ömlött el. És mindig győzedelmes, hódító, könnyed, fesztelen modorával sietség nélkül fordult be a miniszter szobájába.

Az elhagyatott miniszteri palotában Montferrandon és Martha püspökön kivül nem volt már senki. Igy magukra hagyatva, véget nem érő beszélgetésbe merültek el. A világ azt hitte, hogy a püspök képviselői mandátumot ambiczionál. Pedig ő ennél sokkal hasznosabb, előkelőbb és hatalmasabb szerepet játszott. Ő a háttérbe visszavonulva, a homályban uralkodott és a Vatikán francziaországi politikájának kormányzó, vezérlő lelke volt. Nem Francziaország-e az egyház legidősebb lánya, az egyetlen nagy ország, amely egy szép napon visszaszerezhetné a pápaság számára a világi mindenhatóságot? Megbarátkozott a köztársasággal, a szövetkezést prédikálta és azt hiresztelték róla a parlamentben, hogy ő az ujkatolikus párt sugalmazója. Montferrand pedig meglepődve az uj szellem gyors haladásán, a miszticzizmus e reakczióján, mely azzal kecsegtette magát, hogy a tudományt sirba viszi, a legelőzékenyebb nyájasságot tanusította a főpap iránt, aki mint vasmarku hódító diadalmas győzelmének czéljaira minden kinálkozó erőt felhasznált.

Ugyane nap délutánján Vilmos oly feltétlen szükségét érezte a friss levegőnek és a szabadban való mozgásnak, hogy Péter engedett a kivánságának és hosszu sétát tettek a kis házikójukkal szomszédos boulognei erdőben. Péter a minisztériumból visszatérve, reggeliközben elmondta bátyjának, mi módon akar a kormány ujra szabadulni Barthéstől és elkomorult a lelkük, mert nem tudták, hogyan adják tudtára a szegény öreg embernek ez ismételt számkivetést. Estére halasztották el a kellemetlen hir közlését, abban a reményben, hogy addig kieszelik a módját annak, hogyan lehetne megenyhiteni ezt az uj keserüségét. Sétaközben ezt beszélték meg. Meg aztán minek rejtőzködjék Vilmos még tovább is; miért ne koczkáztatná meg ezt az első sétát, miután úgy látszik, hogy őt semmi veszély sem fenyegeti? A két testvér a legközelebbi kapun át befordult a boulognei erdőbe.

Márczius utolsó napjainak egyike volt, az erdő kizöldülésnek indult, de oly gyöngék voltak még az ifju hajtások, hogy a levelek parányi rügyecskéi a fasürüségen át csak halaványzöld mohlepelnek, valami rendkivül finom szövésü smaragd-csipkézetnek látszottak.

Az éjjel-nappal szakadó záporeső elállt, de az égre finom, hamuszürke fátyol borult és ez az ujhodó, nedvességtől ázó erdő a levegőnek szél nem lengette mozdulatlan enyheségében üdítő frisseséget, gyermeteg, zsenge tavasziasságot lehelt. A farsangi mulatságok óriási tömegeket csődíthettek össze Páris központjában a farsangi körmenet után; mert az erdő fasorait csupán lovasok, hintók és elegáns uri dámák népesítették be, akik a kocsiból leszállva, csipkeköpönyeges bubákkal sétálgattak föl és alá az őket karjaikon ringató, felpántlikázott dadák kiséretében. Szóval a boulognei erdő előkelő közönsége, az egyes hétköznapok ama válogatott nagyvilági sokadalma volt most, mint amikor az alsóbb néposztályok nem járnak erre. Alig üldögélt a padokon meg az erdő sürüjében itt-ott a szomszéd külvárosok egy-egy polgárasszonya, aki holmi himzéssel munkás kezében, el-elnézte a gyerekek zajos játékát. Péter és Vilmos a Longchamps-fasornak tartottak. Azon lementek a madridi országutig; ott aztán befordultak a fák sürüjébe és a longchampsi kis patak mentén haladtak tova, azzal a tervvel, hogy megkerülik a tavat és a Maillot-kapu felé térnek majd haza. A fasürüségre, amelyen keresztülhatoltak, a maga tavaszi ifjuságában oly elbüvölő, olyan enyhe, békés nyugalom borult, hogy nem tudtak ellentállani abbeli vágyuknak, hogy itt megpihenve élvezzék ezt az isteni nyugalmat. Egy fatörzset avattak fel padnak és arra letelepedve, azzal áltathatták magukat, hogy valahol messze, messze a nagyvárostól, vad rengeteg mélyén vannak. Vilmos oda is álmodta magát, hosszu önkéntes fogságából kikerülve, abba a rég nélkülözött igazi erdőségbe.

Oh milyen isteni ez a szabad tér, ez az egészséges, üde levegő mely az ágak közt szerte árad; ez az egész határtalan nagy világ, mely tulajdonképen az emberek oly elvitázhatatlan jogos köztulajdona, amelytől őket megfosztani nem volna szabad.

Barthésnak, az örök fogolynak neve tolult önkéntelenül Vilmos ajkaira. Felsóhajtott és elszomorodott. Ez egyetlen embernek a kinszenvedése elegendő volt arra, hogy elrontsa e tiszta, üde lég élvezetét, melynek olyan mámorítóan édes a fuvalma.

- Mit fogsz neki mondani? Pedig okvetetlen értesítenünk kell. Mert még mindig jobb a számüzetés, mint a börtön.

E pillanatban valami váratlan látományuk volt e vadregényes, elhagyatott erdei zugban, ahol a világ végén képzelhették magukat. A bokrok sürüjéből kitörtetve egy ember termett hirtelen előttük és futva száguldott előre. Kétségtelenül emberi lény volt, de oly fölismerhetetlen, oly sárlepett, oly irtóztató állapotban, hogy valami vadállatnak valami üldözött vadkannak vélték, melyet egy csaholó ebfalka hajszol lihegve. A patakhoz érve, egy pillanatig habozva megállt és a part mentén sietett előre; de midőn közeledő léptek neszét hallotta, belevetette magát a jéghideg hullámokba, melyek kötésig értek és a tulsó partra menekülve eltünt a fenyvesben. Majdnem közvetlen nyomában az erdőőrök is utána iramodtak néhány rendőrkém vezetése alatt s a patak mentén utána törtetve, eltüntek az erdő mélyében. Valóságos szenvedélyes vadászat folyt itt a levelek tavaszi rügyfakadása közepett, amolyan lázas hajtó vadászat, melyet nem kisér se a vadászkürtök csengő riadása, se a piros frakkok rohanó biborsáva.

- Mindig csak zsandárok és rendőrség! Jobb társadalmi iskolát még mindig nem találtak.

Az üldözött pedig csak száguldott, száguldott tovább. Midőn Salvat az előtte való este gyors futásban a boulognei erdőbe ért és igy megmenekült az őt sarkon követő rendőrök elől, az az ötlete támadt, hogy a Dauphiné kapuig bandukol el és onnan aztán szép lassan leszáll az erődítmények melletti árokba. Visszaemlékezett a munkapangás napjaira, amelyeket azelőtt itt töltött e senkitől nem ismert rejtekek mélyén, ahol soha egy árva lélekkel nem találkozott. Valóban nincs a világon ennél magasabb fűlepellel benőtt, rejtettebb menedékhely. Az árok egyes pontjai, a magas kőfal sarkában, valóságos fészkei voltak a sehonnaiaknak és a szerelmeseknek. Salvat a kuszó indák és bozótok legkuszábban összefonódott sürüjébe bujt és a zuhogó esőben nagy szerencséjére rá is akadt valami barlangforma üregre, mely tele volt száraz falevelekkel. Ebbe bujt el nyakig. A viz csak úgy patakzott le róla, mert szegény tapogatódzva, néha négykézláb mászott le a lejtős út sarában. Ezek a száraz falevelek váratlan jótéteményként kinálkoztak neki; használta takaró gyanánt, mely alatt kissé megszikkadt és kipihente vad hajszáját az éj sötét homályában.

Az eső egyre szakadt; de most már csak a feje ázott meg; sőt lassankint mind érzéketlenebbé vált a zuhogó zápor csapkodása iránt és mély álom borult a szemére. Midőn felnyitotta a szemét, a hajnalra virradt; hat órára járt tán az idő. A szakadó eső végre átáztatta a leveleket, úgy, hogy valóságos jeges-fürdőben ült. De azért ott maradt, mert érezte, hogy itt legjobban rejtőzködhetik el ama hajtóvadászat elől, mely hajnalhasadtával bizonyára megkezdődik az elfogatására. Nincs az a rendőrkém, aki ráakadhatna, amint oly mélyen beletemetkezve ott guggol a levelekbe, hogy még a fejebubja is alig látszik ki a sok tüskés bokorzatból. Meg se moczczanva várta be, mig teljesen kinappalodott.

Nyolcz óra tájt arra mentek az erdőőrök és a rendőrök; átkutatták az árkot, de nem akadtak rá. Amint Salvat igen helyesen előrelátta, hajnalhasadtával szervezték ellene a hajtóvadászatot és üldözőbe fogták. Szive hangosan dobogott; az üldözött vad izgatottsága lüktetett ereiben, amelyet a vadászok serege fog körül. Ép ekkor a zsandárkaszárnya alján rejtőzködött.

Senki se járt már erre, egy lélek se; a fűszálak meg se lebbentek. Csak távolból hallatszott az erdő tavaszi reggeli énekének elmosódott nesze: egy-egy kerékpár csengője, lódobogás, kocsirobogás, a nagyvilági Páris boldog semmittevése, mely a szabad levegő kábitó illatától megittasul. Multak az órák, kilencz óra... tiz óra... Mióta az eső elállt, Salvat nem fázott többé olyan nagyon; mert a Mathistól kapott vastag felöltő és a sipka megvédtek a hideg ellen. De az éhség fogta el; olyan lángoló tüz izzott a bendőjében, mintha lyukat égetett volna a gyomrában; rettenetes görcs huzta össze az oldalait, mintha vaskapcsokkal szorongatták volna. Két napja, hogy nem evett semmit; már aznap este is bőjtölt, mikor Mathis fizetett neki egy pohár sört...

Az volt a terve, hogy estig itt marad; aztán az éj sötétjében Boulogne felé veszi utját és ott aztán egy buvókán át, melyet régóta ismert, kioson az erdőből. Még nem csiptek nyakon, nem a! Megkisérlette, vajjon nem tudna-e még egyet aludni; de nem sikerült, annyira kinozta az éhség. Tizenegy óra felé forgott vele a világ, azt hitte, hogy meghal. Vad düh szállta meg; fogta magát és egy ugrással künn termett leveles rejtekéből. Az éhség dühe őrjítette meg, nem volt maradása! Enni akart, enni; még ha az életével és a szabadságával kellene érte lakolnia. Delet ütött.

Amint elhagyta az árkot, a La-Mouette nagy, pázsitos térségén találta magát. Szélsebesen, őrülten vágtatott a nagy rónán át; ösztönszerüen Boulogne felé véve utját, azzal a tudattal, hogy egyedül arrafelé lehetséges a menekvés. Valósággal csoda volt, hogy senkinek se tünt fel ez a tovarohanó ember. Midőn végre sikerült neki a fák közé jutni, akkor eszmélt csak föl és akkor jött tudatára annak, hogy minő meggondolatlanságot követett el, minő őrültségre vitte rá őt az a hirtelen támadt, őrjöngő vágyódása, hogy fusson, szabaduljon, meneküljön.

Reszketve bujt a rekettyebokrok közé és néhány perczig hallgatódzott, vajjon a rendőrök nincsenek-e a nyomában? Aztán ébren, leselkedő szemmel, a legcsekélyebb zajra felneszelő füllel, a veszély bámulatos, ösztönszerű megszimatolásával lassan, óvatosan folytatta utját. A felső tó és az auteuili lóversenytér közt elvezető uton akart tovaosonni. Azon a tájékon ám csak egy nagy, széles fasor vezet el és rendkivüli ügyességet kellett kifejtenie, hogy amennyire lehet, szabad térségen ne járjon. Fel kellett használnia a legvékonyabb fatörzseket, a legritkább bokorzatot is és csak akkor mert a tisztásra kibukkanni, ha előbb alapos és gondos szemlét tartott a környéken. Aztán uj rettegés fogta el; messziről rendőrt pillantott meg és a földre lapulva jó negyedóráig ott bujkált a bokrok mögött. Egy arratévedt hintó, egy arravetődött gyalogló, kit czéltalan sétája e tájra vezetett, megakasztották őt utjában.

Könnyebbülten lélegzett fel, midőn a Mortennon halmon tul végre behatolhatott azokba a sürü ligetekbe, melyek a boulognei országut és a saint-cloudi fasor között terülnek el.

Sürü erdő terül el ott köröskörül; csak annak mentén kellett haladnia, hogy lopva azt a kijáratot érje el, amelyről tudta, hogy már nem lehet messze. Meg van mentve.

De most hirtelen észrevette, hogy tőle harmincz méternyi távolságban mozdulatlanul áll egy rendőr, aki az utját állja. Balra sandított és ott egy másik ép oly mozdulatlanul odaczövekelt rendőrt pillantott meg, aki mintegy várni látszott rá. Amerre szeme látott, rendőrök és ismét csak rendőrök; minden ötven lépésnyire, mint valami köréje fonódó háló egyes szemei. A legrosszabb mindebben az volt, hogy valószinüleg észrevették, mert halálmadár sivításához hasonló éles fütty verte föl az erdőt, amely őrállomásról őrállomásra hangzott ismétlődve fel. A vadászok nyomon vannak; most már hiába az óvatosság; most már csak a futásban kereshet menekülést. Salvat ennek oly teljes tudatában volt, hogy azonnal futásnak eredt. Mire a Margit-fasorhoz ért, azt tapasztalta, hogy ott is elzárta az utat az egymás mellé sorakozó fegyveres rendőrök sorompója; felfelé véve az utját, a fasoron kellett végig haladnia, gondosan ügyelve arra, hogy ki ne jusson a bokrok sürüjéből. Igy azonban Boulognetól mindig távolabbra került, ujra vissza kellett hát fordulnia.

Szegény feje főtt és egy utolsó mentő gondolat kóválygott zavarosan zúgó agyában: ha így a fák árnyékában a madridi lombos berkekig eljuthatna és ott szerencsét próbálva, a patak mentén facsoportról facsoportra bujkálna, tán megmenekülhetne. Ez az egyetlen befásított ut, mely a Szajnáig vezet; mert arról még álmodnia se volt szabad, hogy a Hippodrom és a lóidomításra használt tágas, nagy kopár sikságok felé vehetné utját.

Csak futott, futott! Midőn azonban a longchampsi fasorig ért, arra se mehetett, mert itt is őrt álltak. Lemondott hát erről a tervről, hogy a Szajna felé szökik és kénytelen volt nagyot kerülve, a Catelein-mezőnek fordulni. Az őrök mind közelebb és közelebb kerültek a rendőrök vezetése alatt; iramodásra fogta hát a dolgot, átugorta az akadályokat, tovaszáguldott a fák között, mitse törődve azzal, vajjon látják-e, vagy hallják-e? Három ugrással a saint-cloudi fasor végében termett és nekivetette magát annak az áthathatlan sürüségnek, mely e fasor és a Margit királynő-fasor között zöldel. Itt még jóval sürübb az erdő; ezek a boulognei erdő legjáratlanabb rengetegei; nyáron valóságos lombtenger ez, melynek zöldleveles hullámaiban a lombzöldülés idején nyomát vesztették volna. Egy muló perczig egyedül maradt, megállt és visszafojtott lélekzettel hallgatódzott. Nem látta többé az őröket, lépteik neszét se hallotta; tán hamis nyomra terelte őket. Végtelenül édes, jóleső béke hallgatag csöndje borult rá az ifju rügyek zöldjéből. De aztán ujra fölhangzott a fütty; az ágak recsegve ropogtak és ő ujra megkezdte őrült futását, hogy meneküljön üldözői elől és érezte, hogy szükül az a kör, melyben keringve futkos.

Most kezdődött csak a szenvedélyes vonagló, lelkendező vad futás ungon-berken keresztül, a lejtőkön fel és le, minduntalan utjába gördülő akadályokkal küzdve. Tüskés bokrokon rontott keresztül, sürü lugas-sövényeken törtetett át.

Háromszor bukott el, mert a lába megakadt a kerítések vasdrótjaiba, melyeket tétova szeme észre nem vett; belebukott a csalánba, de ujra föltápászkodott; nem érezte égő sajgását a csipésének és csak száguldott tovább eszeveszetten, mintha vérig ostorozná, sarkantyuzná valami. Ekkor történt az, hogy Vilmos és Péter maguk mellett látták elrohanni fölismerhetetlen, ijesztő alakját, amint belevetette magát, akárcsak valami vadállat, a patak mocsaras vizébe, amely utolsó gát volt közte és a ráuszított ebek között. Mentő gondolatként villant eszébe a tó közepén zöldelő sziget, mely megvíhatatlan és sérthetetlen menedékvárnak tünt föl előtte, ha ugyan eljuthatna odáig.

Arról álmodozott, hogy tán uszva elérhetné, anélkül, hogy észrevennék, ott aztán elrejtőzködve, ezentul minden üldözéstől megmenekülhetne.

Egyre futott, rohant, száguldott tovább, tovább. Aztán az erdő körül sorban fölállított őrök ujra visszariasztották és kénytelen volt ujra meg ujra a tavak négyszögéhez visszatérni, oda az erődítvények mellé, ahonnan kiindult. Közel három óra volt és már több mint két és fél óra óta futkosott így körben.

Egy homokos fasor nyilott előtte, melyet kizárólag lovaglók számára tartottak fönn. Lóhalálában iramodott végig rajta és a lába csak úgy lubiczkolt az esőmosta süppedékes földön. Aztán egy lugasforma lombsátorra bukkant, a boldog szerelmesek amaz árnyékba borult, kéjmámoros isteni buvókái egyikére, ahol a kutató szemek elől hosszú időkig elrejtőzve, ujból ébredő reménynyel bujkálhatott jó ideig. Csakhogy e félreeső, árnyas rejtek ama rettenetes, nyilt, széles, egyenes fasorok egyikére nyilott, ahol a kerékpárok és magánfogatok zajos zsibongása zsongott. És amint ismét a fasürüség közé furakodott, megint rendőrökre bukkant; végre már azt se tudta, hogy merre van és merre tartson; gondolatai összezavarodtak és most már csak egy öntudatlanul tovaguruló eleven embertest volt, melyet a perczről-perczre közelebb érő, körötte mind szorosabbra hurkolódó, őt mind szükebb körbe szorító hajszolás jobbra-balra lökdösött. Lelkében most csak az az egy tudat élt, hogy futnia kell folyton, mind gyorsabban futnia. Az utczaszögletek lámpásai fel-felcsillantak szakadatlan lánczolatban; aztán megint valami nagy pázsitos térségre ért, melynek nappali világossága elkápráztatta a szemét. Itt egyszerre érezte, hogy az emberhajsza tüzes lihegése csapja meg a tarkóját, hogy a mohó, vérszomjas leheletek majd elnyelik. Vad kiáltások csengtek a fülibe; egy kéz majdnem nyakoncsipte, lihegve utána iramodó emberek dübörgő léptei reszkettették meg a földet, amint vele szélsebes száguldásban versenyezve, egymást majd letiporták.

Végre erejének végső megfeszítésével egyet ugrott, négykézláb csúszott előre; aztán ujra felegyenesedett, ujra egyedül látta magát és az erdő fiatal csendes zöldje közepett csak tovább száguldott.

De most már vége felé ért a hajsza. Salvat megbotlott és majd ledobbant. Lábai nem vitték tovább; füleiből kicsordult a vér, fehér hab tolult ajkaira. Melle oly erősen zihált és ereiben oly viharosan lüktetett a vér, mintha szivének hangos dobogása megrepesztené a testét.

Csuronviz volt, csak úgy patakzott le róla a pára és a verejték; sár borította tetőtől talpig; dúlt arcza égett; a gyomra majd kihullott a rettenetes éhségtől, mely őt sokkal jobban kimerítette, mint maga a fáradtság. Révedező, tétován maga elé meredő szemeire mind sötétebb fátyol borult és e ködön keresztül egy tárva-nyitva álló kocsiszin ajtót pillantott meg a fák között meghuzódó kis nyaraló épület háta mögött. Senki se volt a kocsiszinben, csak egy nagy fehér czicza szökött meg előle ijedt iramodással. Támolyogva fordult be hát és a szalmába belesüpedve, az üres hordók közé bujt. Alig hogy ott megvonult, már is hallotta, amint mellette elvágtat a vad csapat, a nyomába zudított rendőrök izgatott tömege, kik nyomát veszítve, gyors futásban ügettek el a faházikó mellett és az erődítvények felé rohantak nagy vágtatva.

A nehéz csizmák dobogása elhangzott, mély csend borult a tájra. Salvat mindkét kezét a szivéhez szorította, hogy elfojtsa lázas dobogását; aztán halálos dermedtség bénította meg tagjait, mig nehéz pilláira sürü könyek tolultak.

Negyedórai pihenés után Péter és Vilmos folytatták a sétájukat és a tóig eljutva, végighaladtak a szökőkutak négyszögén, hogy a tavat megkerülve, a tulsó part mentén térjenek vissza Neuillybe. Egyszerre váratlan záporeső érte őket, amely arra kényszerítette, hogy egy gesztenyefa még teljesen kopár, vastag ágai alatt keressenek menedéket. A zápor perczről-perczre fenyegetőbben szakadt. Szerencséjükre a fák mögött valami svájczi házikóféle kis kávéházra bukkantak, ahova sietve menekültek... A szomszéd fasorban egy magánosan várakozó fiakkert pillantottak meg, melynek kocsisa bölcs nyugalommal ülte meg a bakot a langy tavaszi záporesőben. Péter szaporázta lépteit; és ime a mellette ép ily sebbel-lobbal elhaladó uri emberben legnagyobb meglepetésére Gérard de Quinsac grófra ismert, aki szintén ebbe a kis kávéházba menekült. Valószinüleg őt is sétaközben érhette a zápor. Amidőn Péter aztán az étterembe lépett, azt kezdte hinni, hogy tévedt, mert sehol se látta a fiatal grófot. A kávézó terem, egy üvegfalas, tornáczforma alkotmány, melyben néhány kis márványasztalka állott, kongott az ürességtől. Fönt az emeleten négy-öt kis vendégszoba nyilott a folyosóra. Egy lélek se mozdult, a ház alig ébredt fel téli álmából; megérződött rajta ama nyári mulatóhelyek hosszú téli nedvessége, amelyek a nyári vendégek teljes elmaradása folytán arra vannak kényszerítve, hogy novembertől márcziusig bezárják a helyiségeket.

A ház mögött volt az istálló, a kocsiszin és a melléképületek; mindenre zöld leplet vont a moha; különben igen vonzó kis fészek volt ez a házikó, melyet a kertészek és a festők most hoztak rendbe a nyári szép napok zajos, vig vendégserege és a szerelmi légyottok számára.

- Ugy látszik, ez a kávéház még nem nyilott meg, - szólt Vilmos, a házban uralkodó halotti csöndtől meglepődve.

De kis vártatva mégis egy pinczér jelent meg. Az első emeletről jött és úgy sürgölődött, forgolódott, mint akinek igen sok a dolga. Sokáig keresgélt a buffetben, mig végre egy kis tányérra összeharácsolt néhány darab kiszáradt süteményt. Aztán két kis pohárka chartreuset hozott az esőkergette vendégeknek.

Fönt az emeleten, a vendégszobák egyikében, Duvillard Éva báróné közel egy fél óra óta várta Gérardot. Itt adtak egymásnak légyottot az előtte való esti bazáron. A legédesebb emlékek vették itt körül őket, mert két évvel ezelőtt, szerelmük mézesheteiben, itt adták volt egymásnak a kéjjel telitett találkákat, amikor Éva még nem merte őt a saját legénytanyáján fölkeresni és ők erre a kis rejtett fészekre akadtak rá, mely a tavasz hüvös napjain oly elhagyatott és magányos volt. Midőn Éva ezt a helyet választotta haldokló szenvedélyük utolsó légyottjának szinhelyéül, nemcsak abbeli félelmében tette, hogy éber szemek leselkednek rája, hanem az a poétikus gondolat is vezette, hogy itt ujra felleli az első csókok mézét, melyek tán az utolsók lesznek. Oly bűbájos és édes volt ez a kis rejtett fészek a nagy arisztokrata liget közepett, alig két lépésnyire ama nagy fasoroktól, ahol egész Páris hullámzik föl és alá. Szerelmes szivecskéjét könyes meghatottság fogta el az előrelátott keserves vég gyötrő fájdalmában.

De legalább azt az egyet óhajtotta volna, hogy mint a hajdani szép napokban, ma is ifju tavaszi napsugár játszadozzék a zöld lombokon. Ez a hamuszinü ég, ez a szakadó eső megszomorító és borzongást keltő. Midőn belépett a kis vendégszobába, alig ismert rá; oly komornak, oly hidegnek tetszett szinehagyott pamlagával, egyszerü asztalával és négy székével.

A tél még mindig benrekedt dohos nedvessége, a rég nem szellőztetett, zártablaku szobák penészszaga csapta meg. A falakról itt-ott levált a kárpitozás és keskeny foszlányai siralmasan csüngöttek le. Elhullott legyek borították a padlót és mikor a pinczér ki akarta nyitni a zsalugátereket, sokáig kellett vesződnie a záró vasruddal.

De midőn tüzet gyujtott a kis légszesz-kandallóban, melyet direkt ilyen alkalomra állítottak föl, mert gyorsan lobogott föl benne a láng és hamar melegített, a komor kis szoba kissé földerült és barátságosabbá vált.

Éva leült az egyik székre, anélkül, hogy meglebbentette volna a sürü fátyolt, mely arczát takarta. Talpig feketében volt, mintha már most is utolsó szerelmének gyászát viselné; formás kis kacsóját fekete keztyü födte; remek, szép aranyszőke hajának ragyogó koronája omlott alá piczi fekete kalapja alól. Magas, telt termetén, mely derékban megtartotta lányos karcsuságát, duzzadó keblének gyönyörü idomain, egész megjelenésén mi sem vallott arra, hogy már az ötvenedik esztendő réme fenyegeti. Két csésze teát rendelt és midőn a pinczér visszatért a rendelt teával és a valószinüleg még a mult évről visszamaradt süteménynyel, még mindig ott találta őt ugyanazon a helyen, lefátyolozott arczczal, mozdulatlanul.

Aztán soká magára maradt. Még mindig mozdulatlanul bámult maga elé, mély, nyomasztó álmodozásba merülve. Azért jött egy félórával a megállapított idő előtt, azért akart ő elsőnek érkezni, mert lecsillapulni kivánt, hogy Gérard a kétségbeesés szenvedélyes kifakadásainak tanuja ne legyen. Mindenekfölött nem akart sirni; megfogadta, hogy méltóságteljes magatartást tanusít majd; nyugodtan, higgadtan beszél, mint az olyan okos asszony, akinek vannak ugyan jogai, de aki csak az észparancsolta érvekre hivatkozik. Nagyon meg volt elégedve saját hősies bátorságával; nagyon nyugodtnak, sőt rezignáltnak hitte önmagát, amint így magában kiszinezte, hogy és miképpen fogadja Gérardot és mit fog neki mondani, hogy lebeszélje erről a házasságról, melyet ő nagy szerencsétlenségnek és nagy bűnnek tartott.

- Micsoda? Kedvesem, te megelőztél... Én meg azt hittem, hogy még én jövök tiz perczczel korábban. És még azt a fáradtságot is vetted magadnak, hogy teát rendeltél és vártál reám?

Nagyon zavartnak látszott, maga is reszketett attól a viharos jelenettől, amelyet előre látott. Mindezek daczára nagyon korrektül viselkedett; sugaras mosolyt erőltetett ajkaira és úgy tett, mintha egész valója abbeli szerelmes boldogságának verőfényében usznék, hogy itt látja őt most, mint szerelmük első gyönyörteli napjaiban.

- Igen, korábban sikerült szabadulnom... Féltem, hogy esetleg közbejöhet még valami... Tehát ide siettem.

És amint maga előtt látta Gérardot ifju szépségében, megfeledkezett feltett szándékáról. Minden okoskodását, minden nemes fogadalmát halomra döntötte ez a pillanat.

Érzéki szenvedélyének legyőzhetetlen felgerjedése volt ez, mely önkéntelenül tört ki belőle arra a gondolatra, hogy ő szereti ezt a férfit és mindig szeretni fogja őt, hogy magáénak akarja őt tudni örökre, hogy soha, soha másnak át nem engedi. - Szenvedélyesen borult a nyakába.

- Oh, Gérard! Oh Gérard! Nem birom, nem birom elviselni... Megszakad a szivem. Mondd meg rögtön, hogy nem akarod elvenni, hogy nem veszed nőül soha, soha.

Hangja elcsuklott, szép szeméből patakzottak a könyek. Oh, ezek a könyek! Pedig de megfogadta magában, hogy nem fogja azokat elontani. Szakadatlanul folytak; sürün csordultak ki elfátyolozott szeméből, gyötrő fájdalmának keserü áradataképpen.

- A lányomat! Édes Istenem! a lányomat akarnád nőül venni? Ő a tied legyen - - ő pihenjen a te karjaidban, a te kebleden - - Nem, nem, ez emberfölötti kin; nem engedem, nem akarom, nem türöm!

Gérard ereiben megfagyott a vér e rettenetes féltékenység szivszaggató sikolyára. Ez az anya immár nem más többé, csak asszony, akit kétségbeejt vetélytársának fiatalsága, az a huszonöt esztendő, amely soha, soha vissza nem jő többé. Maga Gérard a legbölcsebb elhatározással indult erre a találkára; föltette magában, hogy nyiltan és őszintén szakit Évával, mint jónevelésü művelt ember, és mindenféle vigasztaló szép szóval fogja őt csitítgatni. De alapjában nem volt rossz ember; szive mélyén szeretetteljes gyöngédség lakozott és különösen az asszonyi könyekkel szemben nem volt ellentálló ereje. Mindent elkövetett, hogy lecsillapítsa az izgatott asszonyt; gyöngéden leültette a pamlagra, hogy ölelő karjaiból kibontakozhassék. Aztán melléje ült.

- Nézd, édes szerelmem, légy okos. Ugye mi azért jöttünk most ide, hogy mint jó barátok beszéljük meg a dolgot. Biztosítlak, hogy te túlzasz.

- Nem, nem, azonnal akarom megtudni a valót, nagyon sokat szenvedek. - - Esküdjél meg arra, hogy nem veszed el őt soha, soha!

Éva szenvedélyesen a karjaiba zárta, kebléhez szorította és csókokkal borította mind a két szemét.

- Igaz az, amit mondasz? Szeretsz? Nem szeretsz kivülem senkit mást? Hát ölelj meg, csókolj meg; hadd érezzem, hogy mellettem vagy, hogy az enyém vagy, mindig csak az enyém, soha a másé.

És Éva oly szenvedélyes hévvel kényszerítette Gérardot forró szerelmi ölelésekre, hogy ez maga is megittasodott és nem birt tőle megtagadni semmit. Ereje elhagyta és gyáván meghunyászkodva, mindenre megesküdött, amit Éva csak kivánt tőle addig ismételte, hogy csupán őt szereti és soha nőül nem fogja venni a lányát, mig Éva betelt szerelmi ömlengéseivel. Sőt annyira ment, hogy kijelentette, miként ő csupán szánalmat érez e nyomorék gyermek iránt. Jósága volt az egyetlen mentsége. Éva pedig szomjas ajkakkal szivta magába azt a részvétteljes megvetést, melyet Gérard e rút lány iránt érez, azt a boldogító tudatot, hogy ő, a mindörökké szép, a mindörökké kivánatos, imádott nő marad.

Azután, mikor a szerelmes felhevülés lelohadt, mind a ketten némán és elbágyadtan ültek egymással szemben. Zavarba jöttek ujfent.

- Oh, Istenem, - sóhajtotta Éva halkan, - hidd meg, esküszöm rá, hogy nem ez hozott engem ide.

De Éva rá se hallgatott. Mintha semmi se történt volna, mintha a kikerülhetetlen kölcsönös magyarázat most kezdődnék csak, végtelen szelid, lemondó búbánat hangján szólalt meg:

- Lásd, édes szerelmem, te nem veheted el a lányomat. Először is nagyon ocsmány cselekedet volna, majdnem vérfertőzés bűnébe esnél. Meg aztán tekintettel kell, hogy légy a nevedre, az állásodra. Bocsáss meg, hogy ilyen nyiltan beszélek veled; de szó ami szó, az egész világ azt mondaná, hogy pénzért adod el magadat, és ez úgy ránk, mint rád nézve nagy szégyen volna.

E szavakkal megfogta mindkét kezét; haragos felindulás nélkül beszélt, akárcsak egy jó anya, aki okos érveléssel akarja visszatartani a fiát attól, hogy valami nagy hibát kövessen el. És Gérard lehajtott fővel, Éva tekintetét kerülve, hallgatott.

- Gondold meg, mit szól majd a világ... Én nem ringatom magamat balga illuziókban; tudom, hogy a mi társadalmunkat a tiedtől mély örvény választja el.

- Lehetünk mi akármilyen gazdagok, a pénz csak még tágítja a bennünket elválasztó örvényt. És hiába keresztelkedtem én ki, a lányom mégis csak zsidónő lánya marad. Oh, Gérard, én olyan büszke vagyok rád; a szivem megszakadna, ha látnám, hogy te annyira sülyedtél, hogy jellemeden szinte mocskot ejtene ez a pénzházasság ilyen nyomorék gyermekkel, aki nem méltó hozzád és akit te nem is szerethetsz.

Gérard fölvetette a szemét; könyörgő pillantást vetett Évára, mert nagyon kellemetlenül érezte magát és szerette volna végét vetni ennek a kinos helyzetnek.

- De ha már egyszer megesküdtem rá, hogy csak téged, egyedül téged szeretlek; ha már megesküdtem, hogy nem veszem el őt soha! Ne kinozzuk egymást tovább. Ezzel végeztünk.

Egy pillanatig összenéztek és mindaz, amit szóval be nem vallottak egymásnak: nyomoruságuk és unottságuk, ott borongott a szemükben. És Éva pirosfoltos, hirtelen megvénült arczában könyek rezegtek bús, vörösre kisirt pilláin, nehéz könycseppek, melyek lassan peregtek végig. Zokogásba fulladt ujra; de most csendesen, szivetenyhitőn omlottak könyei.

- Szegény Gérard, szegény Gérard. Oh, én most már terhére vagyok ölelő karjaidnak. Ne tagadd; érzem, hogy türhetetlen teherré váltam, hogy gátló akadály vagyok az utadban, hogy boldogtalanná teszlek, ha konokul a magaménak akarlak tartani.

- Nem, nem, köztünk vége mindennek... Én vénülni és rútulni kezdek... vége, vége. Meg aztán, ha az enyém maradsz, tönkre teszed a jövődet. Én nem részesíthetlek semilyen támogatásban; te mindent feláldozol nekem szerelmeddel és én nem adhatok érte cserében semmit... Pedig most már elérkezett a pillanat, mikor magadnak társadalmi állást kell keresned. A te korodban nem élhetsz biztos jövedelem, családi tűzhely nélkül és én nagy gyávaságot követnék el, ha én volnék boldogságod akadálya, ha én gátolnálak abban, hogy életed szerencsés kifejlést érjen, ha beléd kapaszkodva, kétségbeesésemben magammal rántanálak a biztos bukásba.

Amint így szóllott, szemét egy pillanatra se vette le Gérard arczáról, melyet könyeinek fátyolán keresztül homályosan látott csak. Valamint Gérard anyja, úgy ő is olyan gyengének, olyan betegesnek tudta deli, férfias külseje alatt rejlő belső szervezetét, hogy ő is arról álmodott, miként neki nyugodt, békés megelégedést biztosítson; csendes, biztos boldogsággal kecsegtető kis zúgot, ahol minden sorscsapás ellen védetten, békésen megvénülhessen. Oly forrón szerette; szerelmes asszonyi szivének őszinte jósága mért ne határozhatná el magát erre a lemondásra, erre az önfeláldozásra? Sőt a körülrajongott szép nő önzésében is talált érveket, melyeknél fogva tanácsosnak tartotta a visszavonulást, ha nem akarja élete őszének utolsó éveit lelketmegrázó és szivettépő drámákkal elrontani.

És ő mindezt elmondta Gérardnak; úgy bánt vele, mint a saját gyermekével, akinek biztosítani akarja a boldogságát saját boldogsága árán is. Gérard pedig lesütött szemekkel, mozdulatlanul hallgatta; egy szóval se tiltakozott többé; sőt túlboldogan ráhagyta, hogy Éva intézze a sorsát úgy, ahogy azt maga akarja.

Végre még maga Éva hozott fel nyomós érveket az eddig oly szörnyünek kijelentett érdekházasság mellett.

- Az bizonyos, - mondá, - hogy Camilla mindazt nyujtaná neked, amit én neked kivánok, amiről számodra álmodom. Mint az ő férje, biztosítva volna számodra a nagy vagyon, a gondtalan, nyugodt élet. Ami a többit illeti, hát Uram Istenem, úton-útfélen van rá példa. Nem mintha ezzel mentegetni akarnám a vétkünket; hanem tudok én húsz ilyen esetet is; sőt vannak családok, ahol még ennél sokkal csunyább dolgok történtek... Meg aztán, beismerem, nem volt igazam, mikor azt mondtam, hogy a pénz még mélyebb örvényt ás közöttünk. Ellenkezőleg, a pénz közelebb hoz egymáshoz, a pénznek mindent megbocsátanak; bárhová nézesz, csak irigy szemeket fogsz látni, akik mesés szerencséden szájtátva bámészkodnak és senki se lesz, aki tettedet rosszalni fogja.

- Ugyan, Éva, most csak nem fogsz te magad arra kényszeríteni, hogy vegyem el a lányodat?

- Oh nem, Isten ments!... Csakhogy meggondoltam a dolgot; azt mondom, amit mondanom kell... És most gondold meg te is.

- Már meggondoltam... Téged szerettelek eddig és most is csak téged szeretlek. A többi pedig merő lehetetlenség.

Éva ajkai körül mennyei mosoly jelent meg; repeső szivvel tárta ki karjait és mindaketten állva forrtak össze egy utolsó szenvedélyes ölelésben.

- Gérardom, szerelmem, milyen jó vagy, milyen édes vagy! Ha tudnád, mennyire szeretlek, mennyire foglak szeretni mindig, történjék akármi is.

Ujra megeredtek a könyei és Gérard szintén sirva fakadt. Mindaketten velük született gyengédségüknél fogva jóhiszemüleg halasztották a kinos kifejlést és a megujuló szerelmi boldogság reményével áltatták magukat. De azért nagyon jól érezték mindaketten, hogy ez a házasság elhatározott tény. Csak könyeknek és vigasztaló szavaknak volt itt helyük; az élet pedig közömbösen halad tovább és a kikerülhetetlen meg fog történni.

Az a titkos gondolat hatotta meg őket oly mélyen, hogy ez az utolsó ölelésük, utolsó légyottjuk; mert mindezek után, amit mind a ketten tudtak, amit egymásnak mondottak, nagyon is ocsmány dolog volna, ha ujra viszontlátnák egymást. De azért meg akarták óvni azt az illuziót, hogy nem szakitanak, hogy talán jő még nap, midőn egymás ajkainak csókját fogják sóvárogni. És a multaknak meg szerelmüknek halála zokogott föl bennük.

Midőn kibontakoztak az ölelésből, ismét maguk előtt látták a szük szobácskát a maga szinehagyott pamlagával, négy székével és rozoga asztalával. A gázkályha sivitva sistergett és a tikkasztó, párázatos hőség majd megfulasztotta őket.

Ő, aki azt remélte, hogy szerelmük első mámorának gyönyörittas emlékeit fogja itt meglelni, mélyen megszomorodott szivvel, gyötrő lelki kinnal tapasztalta, hogy milyen szomoru és lehangoló itt minden körülötte, midőn egyszerre nehéz léptek nesze, dörgő hangok zaja, hirtelen támadt sürgés-forgás lármája ejtette őt rémületbe.

A folyosón ide-oda futkostak, bezörgettek az ajtókon. Éva az ablakhoz rohant és látta, hogy rendőrök fogják körül a házat. A legőrültebb gondolatok czikkáztak át a lelkén. Azt hitte, hogy a leánya küldte nyomába a rendőrséget, hogy a férje válási okot akar találni, hogy Silvianet nőül vehesse. Ebből rettenetes botrány, lesz, valamennyi terve dugába dől.

Holthalványan, magánkivül várta a dolgok hovafejlődését, mig Gérard nálánál nem kevésbbé sápadtan, minden tagjában reszketve könyörgött neki, hogy csillapodjék és ne sirjon. De midőn hatalmas öklök döngették meg az ajtót és a rendőrfőnök megnevezte magát, kénytelenek voltak ajtót nyitni. Oh minő rettenetes egy pillanat! Ez a rémület! Ez a szégyen!

Lenn a tornáczon Péter és Vilmos már több mint egy órája várták, hogy az eső elálljon. Halk hangon beszélgettek a kis üvegfalas terem egyik szögletében. E szürke, borongós ünnepnap buskomorsága nehezedett rá lelkükre és hosszas megbeszélés után végre elhatározták, hogy mitévők legyenek Barthés ügyében. Abban állapodtak meg, hogy másnap este ebédre hivják Morin Theophilt, az örökös rab legrégibb barátját és ez tudassa a szegény sorsüldözöttel, hogy uj számüzetés vár reá.

- Ez a legokosabb módja, - ismételte Vilmos. - Morin, aki őt szivből szereti, a lehető legkiméletesebben fogja ezt vele tudatni, sőt tán el is kiséri a határig.

- Ismét számüzetés; ha nem is a börtön az, ami reá vár, hát idegen földön kell bolyongania. Szegény, örömtelen teremtés; egész életén át folyton üldözik, hajszolják; mert egész életét a szabadság eszméjének szentelte, mely manapság divatját multa, melyen kaczagva gunyolódik a világ és mely vele együtt dől romba.

Az őrök és a rendőrkémek most felbukkantak a vendéglő környékén és körüljárták a ház tájékát. Minthogy nyomát vesztették az üldözöttnek, ide tértek vissza, azzal a meggyőződéssel, hogy az emberük ebben a kis házikóban bujhatott csak el. Nagy ügybuzgósággal és szaktudással fogták körül a házat és mielőtt a házkutatáshoz fogtak volna, megtették a kellő óvóintézkedéseket, hogy biztosak lehessenek abban, miként ez egyszer az üldözött vad meg nem szökik előlük. Midőn a két testvér észrevette ezt a hadicselt, szivüket titkos aggodalom fogta el. Ez az iménti hajsza folytatása; ők látták, mint futott az az ember a rendőrség kopói elől; de ki tudja, vajjon nem fogják-e őket arra kényszeríteni, hogy bizonyítsák be személyazonosságukat, miután ez a bosszantó véletlen őket is hálóba kerítette.

Tanakodva néztek össze és egy pillanatig azt gondolták, hogy a szakadó esővel daczolva, menekülnek. De rögtön belátták, hogy ezzel még jobban kompromittálhatnák magukat. Vártak tehát, annál is inkább, mert két uj vendég érkezése másfelé terelte a figyelmüket.

Egy hintó, melynek lezárták az ernyőjét és felvonták a védőtakaróját, állt meg az ajtó előtt. Elsőnek egy unott arczu, kifogástalanul öltözött fiatalember szállt ki belőle; őt követte egy fiatal asszonyka, aki tele torokkal kaczagott és nyilván pompásan mulatott a szünni nem akaró záporesőn. Az asszonyka tréfásan kijelentette, hogy azt az egyet sajnálja csak, hogy nem kerékpáron jött, mig a fiatalember illetlennek találta az ilyen vizözönben tett sétát.

- De hát utóvégre, barátom, valahova csak el kellett menni. Mért nem akart eljönni velem, hogy megnézzük az álarczos menetet?

- Oh, az álarczos menetet! Nem, nem, kedves barátnőm, már akkor inkább a boulognei erdőbe, inkább a tó fenekére megyek.

Amint beléptek, Péter a kis Horn herczegnőre ismert ebben a fiatal asszonykában, kit az eső olyan vidám hangulatra derített; a fiatalemberben pedig, aki a farsangot utálatosnak, a boulognei erdőt meg a bicziklit inesztétikusnak találta, a szép Duvillard Hyacinthera.

Midőn Rosemonde herczegnő az előtte való este teára hivta meg magához a fiatal bárót és szinte üldözte őt szerelmi enyelgéseivel. Hyacinthe az érzéki szerelemtől való undorában a lelkek tisztán szellemi frigyéről kezdett beszélni, mely minden földi salaktól ment; Rosemonde herczegnő pedig nem mondott erre nem-et és kijelentette, hogy ő rááll erre a kisérletre is. És miután ismét szóba hozták Norvégiát, egyhangulag elhatározták, hogy hétfőn Krisztiániába utaznak; ez lesz a nászutjuk, melyen lelki egyesülésük szent frigyét kötik meg. Egyedül azt sajnálták, hogy most nincs tél közepe; mert csak a hideg, a fehér, a szüzies hó lehet az ilyen násznak méltó párnája.

Midőn a pinczér köménymagos pálinka hiányában két kupiczával egyszerü polgári anizettet hozott nekik, Hyacinthe, aki e pillanatban ráismert Péterre és Vilmosra, akinek fiai iskolatársai voltak a Condorcet-lyceumban, Rosemondehoz hajolt és Fromont Vilmos nevét sugta a fülébe. A herczegnő hirtelen kitörő lelkesedéssel pattant föl ültéből:

- Bocsássa meg, uram, etikettellenes bemutatkozásomat. De nem tudtam megállani, hogy önnel kezet ne szorítsak... Annyira csodálom és bámulom önt... Ön a robbantószerek terén remek dolgokat mivelt.

Azután látva a tudós leplezetlen megütköződését, torkaszakadtából kaczagott, akárcsak valami csintalan gyerekleány.

- Én Horn herczegné vagyok. Az abbé ur ismer engem és tulajdonképen úgy illett volna, hogy az ő révén mutatkozzam be önnek. Különben vannak közös jó barátaink is; többek közt a kiváló érdemü Jansen, aki egyizben mint egy igen szerény tanítványát már el akart engem vinni önhöz. Én foglalkoztam a vegytannal: persze csak a tudományos igazság iránti buzgó lelkesedésből a jó ügy érdekében... Ugyebár, kedves mester, ön fölhatalmaz arra, hogy bekopogtassak az ajtaján, ha majd visszatérek Krisztiániából, ahova most Duvillard Hyacinthe barátommal utazom, hogy uj impressziókat szerezzek és eddig nem tapasztalt érzésekben gyönyörködjem.

Igy fecsegett tovább oly szakadatlanul, hogy a többiek szóhoz se juthattak. Minden tücsköt-bogarat összebeszélt; aztán mesélt az internacionalizmus iránti érdeklődéséről, mely őt egy perczre Jansen karjaiba vetette és az anarkista világ kellő közepébe, a párt legveszedelmesebb kalandorai közé sodorta; aztán áttért legujabb szenvedélyére és a misztikus és szimbolikus kápolnákért való szenvedélyes rajongásáról beszélt, az eszmény diadaláról a durva realizmus fölött s az esztétikusok költészetéről, amely a szép Hyacinthe jéghideg csókja alatt eddig ismeretlen kéjek görcsös vonaglásával kecsegtette.

- Nézzék csak; mi a manó lelte ezeket a rendőröket, mit keresnek itt? Tán bennünket akarnak letartóztatni. Jaj de érdekes volna!

Dupot rendőrtisztviselő és Mondésir detektiv tényleg arra határozták magukat, hogy az üvegfalas tornáczba is beforduljanak és átkutassák magát az éttermet, miután az embereik hiába tették tűvé a pajtákat és istállókat. Szentül meg voltak győződve róla, hogy az, akit keresnek, nem lehet másutt. Dupot, a kopasz, vézna, felette rövidlátó, szemüveges emberkének, szokott unott és bágyadt külseje alatt megfékezhetetlen energia és éber megfigyelés rejlett.

Ő ugyan nem hordott fegyvert magával, de azért a legvéresebb erőszakos tettlegességre, a kézrekerített farkas szenvedélyes ellentállására számítva, azt tanácsolta Mondésirnek, hogy töltse meg a revolverét és tartsa készenlétben. Az angol bulldogra hasonlító, zömök, szélesvállu Mondésir, aki pisze orrával mindent körül szimatolgatott, feljebbvalója iránt való tiszteletből kénytelen volt őt előre engedni.

A rendőrtisztviselő éles szemüvege mögül egy pillantással végignézte a négy vendéget, a papot, az asszonyt, meg a másik két közömbös egyént. Teljesen eltekintve tőlük, azonnal föl akart menni az első emeletre, mire a pinczér, a rendőrség e váratlan betoppanásától egészen megzavarodva, az eszét vesztette és elfogultan hebegte:

- De kérem alássan, ott fönn az egyik vendégszobában egy uri ember van együtt egy hölgygyel.

- Egy ur meg egy hölgy? Nem azt keressük. Egy, kettő, három, nyisson ki valamennyi ajtót; egyetlenegy szekrényajtót se engedhetünk el magának.

Az emeletre érve, minden egyes szobát, minden zugot átkutattak; csak azt a szobát nem nyithatta ki a pinczér, amelybe Éva és Gérard zárkóztak be, mert belülről el volt reteszelve.

- Tessék kinyitni az ajtót! - kiáltott be a pinczér a kulcslyukon keresztül, - nem önöket keresik.

Végre kinyilt az ajtó és Dupot még a legkisebb mosolyt se engedte meg magának, midőn kieresztette az egész testében remegő, sápadt, szerelmes párt, mialatt Mondésir bement a szobába és lelkiismeretének megnyugtatására az asztal alá, a pamlag mögé és a fali szekrénybe kukucskált.

Lenn, midőn Évának és Gérardnak végig kellett haladniok az üvegfalas verandán, ujabb kellemetlen meglepetés érte őket, amennyiben a legsajátságosabb előre nem látható véletlen folytán együvé került ismerősök kiváncsi tekinteteivel találkoztak.

Hiába takarta sürü fátyol Éva arczát; amint fia tekintetével találkozott, érezte, hogy ez ráismert. Milyen fatális találkozás volt ez! Ez a csacska fiu mindent azon melegiben elmond majd a nővérének, ki őt rettegett rabságban tartja. És amint futólépésben menekültek és a nyilt botrányon sopánkodó gróf kétségbeesetten kisérte őt a zuhogó esőben a rá váró fiakkerig, tisztán hallották a kis Rosemonde herczegnő hangját, amint a kalandban gyönyörködve, vigan kiáltott fel:

Minthogy az elsápadt Hyacinthe nem válaszolt, a herczegné megismételte a kérdést.

De Péter megértette és ennyi gyalázat és lelki gyötrelem láttára zavarodottan fordította el a tekintetét és Vilmosra szegezte a szemét. Egyszerre megváltozott a jelenet abban a perczben, midőn Dupot és Mondésir üres kézzel tértek vissza az első emeletről. Künn hangos zenebona támadt, lázas futkosás és szaladgálás zaja hallatszott. És a következő pillanatban Gascogne, a közbiztosság főnöke, aki hátramaradt, hogy a vendéglő melléképületeiben folytassa a kutatást, megjelent a küszöbön és valami alaktalan sár- és czondratömeget taszigált be a tornáczba, melyet két rendőr fogott. Az üldözött, hajszolt és végre erőszakkal nyakon csipett szökevény volt az, kire végre rábukkantak a pajta hátterében, ahol a széna alá bujt valami ócska hordó fenekére.

Oh! Milyen diadalmas hallali hangzott fel e hosszu két órai üldözés, e dühvel folytatott hajtóvadászat befejeztén, melybe elakadt a lélegzetük és majd beletört a lábuk.

Az embervadászat a legszenvedélyesebb, legizgatóbb, legkegyetlenebb vadászat. És most elcsipték őt, lökdösték, hurczolgatták, ütlegelték... A szegény ember, a legszánalomraméltóbb vad, kinek arczát fakóra és szintelenre sápasztotta a nedves levélágyon töltött éjszaka, kötésig csuronviz volt. Még a patakon való átgázolástól átázott alakját tetőtől-talpig sár borította; kopott, rongyos ruhája foszlányokra szakadt, sipkája elrongyolódott; lábait és kezét vér borította, amint a tüskebokrokon és bozóton áttörtető vad futásban felhasogatta.

Nem volt már emberi arcza; a haja odatapadt a halántékához; vérbe borult szemei kidagadtak az üregeikből; önmagából egészen kikelt ábrázata a rettegéstől, dühtől és szenvedélytől eltorzult, iszonyatos, szörny látvány volt. Ez volt az az üldözött vad, az ember, és most még löktek rajta egyet, hogy lerogyott a kis vendéglő egyik asztalkájára és ott gubbaszkodott az őt kegyetlenül megtépázó öklök erős markolása alatt.

Vilmost iszonyu rémület fogta el, melynek borzongása megfagyasztotta ereiben a vért.

Megragadta Péter kezét, ki midőn jobban megnézte, mindent megértett és szintén összerezzent.

Salvat! Oh jóságos Isten! Hisz ez az ember maga Salvat volt. Igen, Salvat volt, akit vad száguldozással láttak végigvágtatni az erdőn, mint valami tajtékzó vadkant, melyet az ebfalka felvert. Maga Salvat! Ez az undorító czondrahalmaz, a nyomor és a lázadás e csatavesztett harczosa! És Péter félelemdult lelke előtt e pillanatban ujra feltámadt annak a szép, szőke, fiatal divatárus lánykának az emléke, akinek a bomba szétroncsolta szüzies testét.

Dupot és Mondésir pedig sugaras arczczal diadalmaskodtak. Szegény foglyuk a legcsekélyebb ellentállást se fejtette ki; olyan csendesen engedte magát elfogatni, akárcsak valami kezes bárány. Amióta idehozták és oly durva erőszakkal tartották sakkban, végtelen szomoruságról tanuskodó, bágyadt szemmel tekintett széjjel.

Aztán megszólalt és első szava, amit rekedten, alig hallhatóan rebegett, az volt:

Majd meghalt az éhségtől és a kimerültségtől. Kétnapi böjt után egy pohár sört ivott csupán az előző este.

- Adjon neki egy darab kenyeret, - szólt oda Dupot a pinczérnek. - Mig kocsiért küldünk, addig megeheti.

Az egyik rendőrkém kocsiért futott. Az eső elállt; egy-egy kerékpárcsengő csilingelése bontotta meg a csöndet, hintók robogása hallatszott; a boulognei erdőben ujra fölelevenedett a nagyvilági zajos élet a széles fasorok mentén, melyeket a fölbukkanó nap halvány sugárhálóval szőtt be.

Az ember pedig mohón esett neki a kenyérnek és mialatt állati gyönyörködéssel majszolta, szeme a jelenvolt négy vendégre esett.

Hyacinthe és Rosemonde jelenlétén boszankodni látszott, mert nyugtalan arczuk elárulta afölött való elragadtatásukat, hogy ők szemtanui lehettek e nyomorult ember elfogatásának, akit bizonyára holmi közönséges gonosztevőnek tartottak.

Aztán egyszerre föllobogott a szeme. Legnagyobb meglepetésére Péterre és Vilmosra ismert. Ez utóbbira merőn tapadó tekintete most már csak a hálás, hű kutya szeretetteljes ragaszkodását fejezte ki és a titoktartás megujított fogadalmát.

És aztán ujra megszólalt, mintha bátor hősként ahhoz fordulna, akitől már elfordította a szemét és kivüle még másokhoz, az ő bajtársaihoz, akik nincsenek jelen.

- Balgaság volt tőlem, hogy úgy futottam... Nem is tudom, miért menekültem. Legyen már egyszer vége, én állok elibe.

Midőn Vilmos és Péter másnap reggel ujságot olvastak, legnagyobb meglepetésükre azt tapasztalták, hogy Salvat elfogatása korántsem vert föl olyan nagy port, mint aminőre ők el voltak készülve. Alig akadtak a vegyes hirek közt egy-egy kis hirre, mely azt a hivatalos tudósítást tartalmazta, hogy a boulognei erdőben megejtett razzia alkalmával a rendőrség egy anarkistát csipett nyakon, akiről azt hiszik, hogy a legutóbbi merényletekben része van. Az összes lapok tele voltak azzal a rettenetes hühóval, mit Sagniernak a Népszavában közzétett legeslegujabb leleplezései keltettek; az afrikai vasutak ügyét tárgyaló czikkek valóságos áradata özönlötte el a sajtót; mindennemü tudósítások, méltatások, a legkülönbözőbb értesülések foglalkoztak a parlament mai zajos nagy ülésével, melynek elébe jogosan néztek az esetre, ha Mége szoczialista képviselő ma ujból előáll interpellácziójával, mint ahogy hivatalosan bejelentette volt.

Vilmos már az előtte való este arra határozta magát, hogy hazamegy Montmartreba, miután a sebe hegedésnek indult és ezentul már semmi veszedelem nem látszott őt fenyegetni sem a terveiben, sem a munkáiban. A rendőrség elment mellette, anélkül, hogy csak távolról gyanította volna esetleges felelősségét. Másrészt Salvat biztos hallgatására számíthatott. De Péter kérve könyörgött bátyjának, hogy várjon még két-három napig, Salvat első vallatásáig, amikor teljesen tisztán látják majd a helyzetet. Tegnap a miniszter előszobájában való hosszu várakozása alatt sok titkos, homályos dolognak a nyomára jött; szaggatott, összefüggéstelen szavakat hallott, melyekből a merénylet és a parlamenti válság közt való rejtett összefüggést megszimatolta, úgy, hogy a parlamenti krizis teljes kifejlését óhajtotta bevárni, mielőtt Vilmos visszatérne szokott mindennapi életéhez.

- Hallgass ide, - szólt Péter, - én most beszólok Morinhoz és magamhoz hivom ebédre; mert Barthésnek ma estig okvetetlen értesülnie kell arról az uj csapásról, mely őt fenyegeti. Onnan aztán elmegyek a képviselőházba, hogy megtudjam, mi történik... Aztán nem bánom, hazamehetsz.

Péter másfélórai gyaloglás után a Palais Bourbonba ért. Ép midőn azon gondolkodott, hogy Fonségue közbenjárásával fog majd bejuthatni, véletlenül Bozonnet tábornokkal találkozott a lépcsőházban, akinek két belépőjegye volt, mert valamelyik jóbarátja, akinek el kellett volna jönnie, az utolsó perczben lemondott. Óriási volt a kiváncsiság Párisban; zajos, izgató jelenetekben gazdag ülést emlegettek, és már az előtte való nap óta valóságos ostrom alá fogták a jegyirodát.

Péter semmi módon sem juthatott volna be, ha Bozonnet tábornok lekötelező szeretetreméltóságával magával nem vitte volna. Maga a tábornok is örült persze, hogy van valakije, akivel beszélgethet; mert amint Péternek magyarázta, ő egyszerüen azért jött ide, hogy eltöltse a délutánját, akárcsak bármilyen más nyilvános helyen, akár valami hangversenyen, vagy jótékonysági bazáron. Meg aztán talán azért is, hogy joggal méltatlankodhassék a parlamentarizmus ocsmány aljasságán.

A karzatra érve, nagynehezen befurakodtak az első padsorba. Ott találták a kis Massotot, aki készségesen összehuzódott, hogy jobbján és balján helyet szorítson nekik. Ő mindenkit ismert.

- Ah! tábornok ur, önt a kiváncsiság vezette ide, hogy megnézze ezt a komédiát. Ön meg, abbé ur, gyakorolni akarja magát a nemes tolerancziában és a nagylelkü megbocsátásban. Én hivatalból érdeklődöm az ilyenek iránt; amint engem lát, bennem olyan emberre akadt, akinek okvetetlenűl czikktémára van szüksége és minthogy a sajtó számára föntartott karzaton csak csupa rossz hely volt kapható, hát sikerült itt egy kényelmes helyet csipnem. Szép ülés, az bizonyos... Nézze csak, nézze, ez az óriási embertömeg, jobbra, balra, mindenütt.

A szük, rosszbeosztásu karzat valóban csordultig tömve volt. Minden korbeli férfiak és nők tolongtak egymás hátán s olyan tömeggé olvadtak össze, amelyből csupán az arczok fehér körvonalait lehetett megkülönböztetni. De a tulajdonképeni látványnak lenn volt a szintere, a még üresen álló tanácsteremben, amely félkörben fölállított padsoraival valami szinházra hasonlított, mely a premierek alkalmával lassan telik meg.

Az üvegfalas mennyezeten beszürődő fagyos verőfényben a képviselők csillogó, komoly, lépcsőzetes padsorai még kongtak az ürességtől; mögötte pedig, a hátsó fal hosszán, valamivel magasabb emelvényen, az elnöki dobogó elnöki székével, s többi asztalaival és székeivel, szintén üresen állottak még. Csak az irodaszolgák sürögtek-forogtak rajta, fölcserélték a régi tollakat ujakkal és megvizsgálták a tintatartókat.

- A nőket, - szólt Massot mosolyogva - ide is, mint az állatseregletekbe, az a titkos remény vezeti, hogy a vadállatok széjjeltépik majd egymást. Olvasta ön a Népszava ma reggeli vezérczikkét? Bámulatos egy ember az a Sagnier! Ha már teljesen kifogytak az ocsmányságok, ő mindig uj mocsokra talál. Ő megtoldja a szennyet, ő maga tölti még fertővel a kloakát. Ha van is az ő állításainak némi igaz alapja, akkor úgy forgatja a dolgot, hogy mégis hazudhassék és a maga koholta szörnyü kommentárok felburjánzásával szinezi ki a tényeket. Neki mindennap tul kell tennie a többieken; mindennap uj méreggel kell kedveskednie az olvasóinak, hogy a lapja minél nagyobb példányszámra emelkedjék. Ez persze felvillanyozza a közönséget; neki köszönhetjük, hogy ez a rengeteg hallgatóság csődült itt össze és izgatottságtól feszült idegekkel lesi, várja a botrányos jeleneteket.

Aztán ismét elmosolyodott és megkérdezte, vajjon Péter olvasta-e a Globe-ban azt a névtelen, igen méltóságteljes hangon tartott alattomos czikket, amelynek meg nem nevezett szerzője arra szólítja föl Barrouxt, hogy adja meg az afrikai vasutak ügyében azokat a magyarázatokat, amiket az egész ország elvár tőle? Mindeddig ez a lap nagy garral küzdött a miniszterelnök mellett; e czikken megérződött az elpártolás hideg lehellete, a hirtelen támadt fagyosság, amely meg szokta előzni a nyilt szakítást.

Péter bevallotta, hogy a czikk annál is inkább meglepte, mert ő abban a hiszemben volt, hogy Fonségue sorsát úgy a politikai nézetek és meggyőződések teljes azonossága, mint rég időktől datálódó barátság kötelékei füzik Barrouxhoz.

- Persze, persze, a főnököm szive bizonyára sajogva vérzett. A czikk nagy föltünést kelthetett és a miniszternek roppantul fog ártani a közvéleményben. De hát mit tegyen az ember? A főnököm tudja azt legjobban, hogy milyen magatartást tanusítson, ha úgy magát, mint a lapját meg akarja menteni.

Aztán elbeszélte, hogy milyen óriási izgatottság és zavar uralkodik a képviselők között a folyosókon, ahol az imént mindenütt megfordult, mielőtt ide feljött. A parlament, amely két napja nem ülésezett, teljes számban gyült össze erre a szörnyü botrányra, amely a kialvófélben levő tüzvészhez hasonlít, amely ujra fellobog és mindent elpusztít.

Sagnier névsorának adatai kézről-kézre, szájról-szájra jártak; kétszázezer frank Barrouxnak, nyolcvanezer Montferrandnak, ötvenezer Fonséguenek, tizezer Duthilnek, háromezer Chaigneuxnek; ennek ennyi, a másiknak meg annyi és így tovább ad infinitum. És ezekhez a leleplezésekhez a leghihetetlenebb és leglehetetlenebb történetek, a pletykák, rágalmak, a hazugság és való hihetetlen egyvelege füződött, amelyben lehetetlen a tájékozódás.

A rémület felzúgó viharában, a halavány arczok és remegő ajkak forgatagában mások viszont vad örömtől repeső szivvel jártak-keltek, a közeli diadal győzedelmes mosolyával arczukon. Mert utóvégre a szörnyü méltatlankodás, a parlamenti erkölcsökre, a jellembeli tisztaságra való nagyhangu apellálás alatt mindig csak személyes kérdés lappangott; azon fordult meg az egész, vajjon megbukik-e a jelen minisztérium és kik lesznek a következő kabinet tagjai? Barroux ugyan nagyon gyönge lábon áll; de hát ilyen zürzavarban ki tudná előre látni, hogy a váratlan véletlenség minő csodákat művel.

Azt hiresztelték, hogy Mége rendkivül heves támadást fog ellene intézni. Barroux felelni fog és párthivei azt hangoztatták, hogy a felháborodott miniszterelnök mennyire haragszik, és hogy eltökélt szándéka, miszerint véglegesen tisztázza az ügyet. Utána valószinüleg Montferrand fog felszólalni.

Ami Vignont illeti, ő a legközömbösebb tartózkodást szinlelte; ámbár alig tudta elfojtani diadalmas örömét; sorba járta volt párthiveit és mindegyiknek a legnagyobb higgadtságot kötötte a lelkére, azt a biztos, élesen látó és hideg szemlélődést, mely minden csatában dönt és biztosítja a győzelmet. Soha még az ezerféle büvös szerekkel és meg nem nevezhető alkatrészekkel csordultig teli boszorkányüst nem forrott és kattogott ennél pokolibb tüz fölött.

- Az ördög tudja, mi lesz ebből, - mondá Massot. - Csuf egy boszorkánykonyha ez! Majd meglátják!

Bozonnet tábornok a legszörnyübb katasztrófákat várta. Ha még volna Francziaországnak hadserege, akkor egy szép nap ezt a maroknyi megvesztegetett képviselőtestületet, mely az országot fölfalja és rothadásnak indítja, el lehetne söpörni. Az ő nézete szerint ebben rejlik a végveszedelem, a fegyverforgató egész nemzet még nem a hadsereg ám. Ezzel aztán belemelegedett keserü sopánkodásainak kedvencz témájába, melyről előszeretettel beszélgetett, mióta nyugdijazták, mint a régi régime emberét, akit a jelenkor szelleme zavarba hoz.

- Ön czikktémát keres, barátom, - szólt Massothoz fordulva. - Tessék, itt van a téma. Én szolgálok önnek adatokkal; legalább lesz, aki megmondja nekik az igazat. - És azonnal teljesen lefoglalta a hirlapirót, felolvasást tartott neki. Elmondta, hogy a háborut tulajdonképen bizonyos czéh feladatául kellene kitüzni, hogy abszolut joggal biró vezérek vinnék csatába a fizetett vagy válogatott zsoldosokat.

Mihelyt demokratizáljuk a hadsereget, az annyi, mintha megölnők és siratni kezdte ezt a tönkretett hadsereget, mint ama harczias hős, ki a háborut az egyetlen nemesi foglalkozásnak tekintette. Attól a percztől kezdve, hogy mindenki kénytelen csatába indulni, senki se akar többé harczolni. Innen van az, hogy a köteles katonai szolgálat, mely az egész nemzetet fegyverforgatóvá teszi, előbb-utóbb teljesen véget fog vetni a háboruskodásnak. 1870 óta egyedül csak azért nem volt háboru, mert az egész világ kész a háborura.

Most pedig haboznak; nem akarják az egyik népet a másikra uszítani, mert iszonyatos kölcsönös mészárlásra, a vér és pénz rettenetes fecsérlésére gondolnak, amely ilyen háboruval jár. Szive undorral és haraggal telt el a végtelen kiterjedésü Európa láttára, mely egyetlenegy óriási körülsánczolt táborra emlékeztet. Mert az összes népek és nemzetek biztos tudata az, hogy mindjárt az első csatában az utolsó katonáig lemészárolják egymást; s ez totaliter megcsorbította azt a gyönyörüséget, amit a háboru azelőtt nyujtott, midőn olyan paszió volt, mint a vadászat és kimenetele néha váratlanul fölbukkanó erdőktől és hegyektől függött, amelyek elállták a csatázók utját.

- De hát, utóvégre, - jegyezte meg Péter szeliden, - nem nagy baj lesz az sem, ha a háboru teljesen megszünik.

- No, hiszen, jó bőrben volnának a nemzetek, ha a világ nem háboruskodnék többé.

- Figyeljék meg, kérem; soha a háboru annyi pénzbe nem került, mint mióta nincs háboru. A fegyveres béke, a folyton felszerelt nemzet tönkre teszi az államot. És ha nem is szenvedünk vereséget, de az anyagi bukás biztos. Mindenesetre a katonáskodás manap oly pálya, amelyen nem lehet elérni semmit. A beléje vetett hit megrendült és lassankint kerülni fogják, mint ahogy kerülik a papi pályát.

A volt katona szomoru mozdulattal mintegy megátkozta ezt a parlamentet, ezt a köztársasági országgyülést, mintha keserü váddal akarná illetni a jövendőbeli napokat, amikor a katona nem lesz semmivel se több, mint a polgárember.

A kis Massot bólogatott a fejével; bizonyára tulságos komolynak tartotta ezt a témát; semhogy tollára vehetné. Félbeszakította hát a tábornokot és felkiáltott:

- Nini! Monsignore Martha a spanyol követtel együtt megjelent a diplomaták karzatán. Ön tudja, hogy képviselőjelöltségének hirét dementálják a lapok. Óh, ő sokkal agyafurtabb ember, semhogy képviselői mandátumért exponálná magát, mikor a markában tartja azokat a szálakat, melyek a köztársasági kormánynyal szövetkezett katolikusok legnagyobb részét az ő akarata szerint tánczoltatják.

Péter tényleg felismerte Martha püspök mosolyderüs diszkrét arczát. Attól a percztől fogva, hogy a főpap a miniszter előszobájában oly kitüntető nyájasságot tanusított vele szemben, ez a világi modoru püspök szerény magatartásával ellentétben álló nagy fontosságot nyert Péter szemében. Érezte, hogy Martha püspöknek nagy a hatalma és hogy titokban folyton cselekszik; holott látszólag meg se moczczan és mint puszta néző szerepel, kit a szeme előtt feltáruló látvány szórakoztat. Tekintete mindig visszatért reá, mintha azt várná, hogy ez a mosolygó főpap egyszerre átveszi a vezényletet és parancsolni fog az embereknek és az eseményeknek.

- Ah, - szólalt meg Massot egyszerre. - Itt van Mége. Most kezdődik az ülés.

Az ülésterem lassankint megtelt. A képviselők beszállingóztak az ajtókon. Nagyobbrészt állva beszélgettek nagy tüzzel, mintha a folyosókon lüktető lázas izgatottságot magukkal hozták volna.

Mások meg letelepedtek a helyeikre és elborult, fakó arczczal bámultak a mennyezetre, melyen a félhold alaku üvegtető fehérlett. A felhős tavaszi délután künn még borusabbra fordulhatott, mert tompa, szürke fény szürődött be a maga nehéz tömör oszlopaival, hideg jelképes szoborműveivel oly komor és nagypompáju terembe, melynek a szobrok márvány pőresége és a fafaragványok méltóságos kopársága igen szigoru jelleget kölcsönzött. Csak a padok és emelvények biboros bársonya vidította föl némileg sötét komorságát.

Massot egyenkint megmondta minden belépő képviselőnek a nevét. Először is Mége jött be, akit a szoczialista párt egy másik tagja megállított. Utána jött Vignon, párthivei körében; nyugodt mosolyt szinlelve haladt le a lépcsőkön, hogy a helyére siessen. De a karzat a kompromittált képviselőket várta, azokat, akiknek neve Sagnier listáján szerepel. Érdekes dolog volt azokat tanulmányozni; egyik részük vigan és derüsen vonult be a legnagyobb lelki nyugalmat negélyezve; mások meg komoly, méltatlankodó magatartást tanusítottak.

Chaigneux roskadozó, habozó, ingatag léptekkel haladt végig a termen, mintha a rettenetes igaztalanság terhe földre sujtaná. Duthil ellenben visszanyerte előkelő nemtörődömségét és a legbámulatosabb lelki nyugalmat szinlelte; csak az ajkai rándultak meg néha ideges, nyugtalan mozdulattal. A legnagyobb ámulat tárgya azonban Fonségue volt; ő olyannyira uralkodott magán, oly higgadtan, oly kristálytiszta tekintettel nézett körül és olyan ártatlan, becsületes arczot vágott, hogy valamennyi kartársa és az egész közönség, amely őt szemügyre vette, megesküdött volna az ártatlanságára.

- Ah, ez az én főnököm, - suttogta Massot lelkesedéssel, - nincs több ilyen ember... No, de most figyeljünk! Itt vannak a miniszterek. Különösen azt figyelje meg, hogy köszöntik egymást Barroux és Fonségue, a ma reggeli czikk után.

A véletlen úgy akarta, hogy Barrouxnak, aki halavány arczczal, de büszke, szinte kihivóan fölemelt fővel haladt végig a padsorokon, ép Fonségue mellett kellett elmennie, hogy a miniszterek padjához juthasson. Egy szót se szólt hozzá, csak nézett rá merőn, mint aki érezte az árulónak titkon sebző tőrét és tudta, hogy elpártolt tőle.

Fonségue pedig a legderüsebb hangulatban jobbra-balra szorított kezet mindenkivel és úgy tett, mintha észre se venné ezt a rászegzett vádoló és sujtó pillantást. Különben Montferrandot se látszott észrevenni, aki nyomban követte Barrouxt szokott jovialitásával, mint aki nem tud semmiről és egész békésen és nyugodtan jön ide, akárcsak valami rendes ülésre.

Mihelyt leült, felvetette a szemét és Martha püspökre mosolygott, aki szives főhajtással viszonozta az üdvözlést. Aztán bizalmasan kezdte dörzsölgetni a kezeit, mint aki ura önmagának és másoknak és örül annak, hogy a dolgok olyan pompásan indulnak, egészen úgy, ahogy ő azt akarta.

- Ki az az ősz, szomoru arczu uriember, aki amott ül a miniszterek padján? kérdé Péter Massothoz fordulva.

- Az ott, az a derék Taboureau, akinek nincs semmi befolyása, a közoktatásügyi miniszter. Hisz ön ismeri, csakhogy erre az emberre soha senki rá nem ismer, olyan kopott a külseje, mint a sok használattól elkopott rézfillér. Ez is egyike ma azoknak, akik nem nagyon jó szemmel nézik az én főnökömet; mert a Globe mai számában egy fulmináns czikk látott napvilágot, mely annál nagyobb horderejü, mert igen mérsékelt hangon fejtegeti, hogy a miniszter teljesen járatlan a tanügyhöz tartozó ügyekben és épenséggel nem hivatott rá. Nagyon csodálnám, ha Taboureau tovább is tarthatná magát.

Tompa dobpergés jelezte az elnök és a jegyzők közeledését. Egy ajtó nyilott és egy kis menet haladt végig a félköralaku termen, melyből zürzavaros zsibongás, léptek dobogásának együvéolvadó moraja zugott föl. Az elnök az emelvényre lépett és hosszas csengetés után kijelentette, hogy megnyilt az ülés. De azért nem állott be a kivánt csend, mialatt az egyik jegyző, egy szikár, fekete ember, metsző hangon olvasta fel a jegyzőkönyvet. Ennek hitelesítése után felolvasták a leveleket, melyekben a távolmaradt képviselők kimentették elmaradásukat. Sőt még a jobbkéz felemelésével megejtett gyors szavazással el is intéztek valami jelentéktelen törvényjavaslatot.

Végre következett a nagy esemény: Mége interpellácziója, az ülésterem lázas izgatottsága és a karzat szenvedélyes várakozássá fokozott kiváncsisága közepett. Miután a kormány tudomásul vette az interpellácziót, az ülés elhatározta, hogy rögtön letárgyalják az említett ügyet. Erre már a legmélyebb csönd állott be, melyen időről-időre átborzongott a rémület, a gyülölet, a sóvárgás lehelete, valamennyi emberi indulat fékevesztett, vérszomjas párája.

A szónoki emelvényen Mége tettetett önmérséklettel kezdte meg a beszédet és határozott, szabatos kérdést intézett a kormányhoz. Magas, szikár termete olyan görcsös és ferdenövésü volt, akár egy kacskaringós szőlőinda. Két kezét csipőjére téve, úgy támasztotta meg kissé előrehajtott derekát; időről-időre a benne duló lassu tüdővész gyilkos száraz köhécselése szakította félbe szavait. De villámló szemé szikrákat szórt a szemüvege mögül és fülhasító, harsány hangja lassankint emelkedett, dörgött, mialatt tötyögős alakja heves taglejtései közben mindjobban fölegyenesedett.

Eszébe juttatta a tisztelt Háznak, hogy közel két hónappal ezelőtt a Népszava legelső leleplezése alkalmával ő azt kivánta, hogy vonják a kormányt felelősségre az afrikai vasutak botrányos ügyében és helyesen jegyezte meg, hogy ha a parlament annak idején nem halasztotta volna el az ő interpelláczióját, - hogy milyen okok indították a parlamentet erre, azt ő most nem akarja firtatni - úgy már régóta tisztázták volna ezt az ügyet. Ezzel megakadályozták volna a botrány ez uj és még hevesebb kitörését, meg ezt az egész leleplezési csatározást, mely alatt az undorodásig megémelyedett nemzet oly sokat szenved.

Ma végre belátják, hogy lehetetlenné vált a további hallgatás; az ország nyilt szine előtt hangosan vádolt két miniszternek válaszolnia kell. Be kell bizonyítaniok teljes ártatlanságukat; a lehető legnagyobb világosságot kell, hogy derítsék erre az esetre, említést se téve arról, hogy az egész parlament nem hagyhatja egy perczig sem magára száradni a megbecstelenítő megvesztegethetőség gyalázatos vádját.

Aztán töviről-hegyére előadta az egész ügyet; elmondta, mint kapta meg Duvillard báró a koncessziót afrikai vasutak kiépítésére; mint szavazta meg a parlament a hirhedt sorsjegykibocsátást őrületes csalások és szédelgések segítségével, szavazatok és lelkiismeretek megvásárlása és megvesztegetések révén, ha ugyan hitelt akarnak adni a vádlóknak. És midőn beszédének e passzusához jutott, mindjobban nekitüzesedett; legszenvedélyesebb hévre akkor ragadtatta magát, mikor arra a titokzatos Hunterre került a sor, Duvillard kerítőjére, akinek a rendőrség meg sem akadályozta a szökését, mert arra fordította az idejét, hogy a szoczialista képviselőkre kémkedett.

Öklével nagyokat csapott az asztalra és azt követelte, hogy Barroux hazudtolja meg kategorice, hogy ő valaha csak egy czentimet is kapott volna abból a kétszázezer frankból, amely az ő nevével összeköttetésben szerepel a Sagnier listáján.

Egyes hangok azt kiáltották, hogy olvassa föl azt a lisztát elejétől végig; midőn aztán föl akarta olvasni, mások meg erélyesen tiltakoztak ellene és kijelentették, hogy ez aljasság volna; hogy ilyen hazug, rágalmazásokkal teli okiratot nem terjeszt az ember a franczia parlament elé.

Ő pedig őrjöngő hévvel folytatta, sárba taposta Sagniert; tiltakozott minden olyan ráfogás ellen, mintha ő egy huron pendülne ezekkel a rágalmazókkal; de annál erélyesebben követelte, hogy igazságot szolgáltassanak és ha valóban volnának az ő képviselőtársai között megvesztegetett gazemberek, azokat még ma este a Mazasba kell csukatni.

Az elnök mozdulatlanul állott a monumentális elnöki emelvényen és folyton csengetett, de hiába; tehetetlenül állott ezzel a lázas kifakadással szemben, mint a hajós, aki nem ura többé a viharnak.

A vérbeborult, lihegő arczok zajos áradatában csupán az ajtónállók őrizték meg hivataluk ingathatatlan, közömbös komolyságát. A viharosan felzúgó közbeszólások dörgő moraját tulharsogta a szónok hangja, aki hirtelen ügyes fordulattal ellentétül az ő álmainak kollektivista társadalmát állította szembe ezzel a bünös tőkepénzes társadalommal, amely ilyen botrányokat szül. És mindjobban belemelegedett apostoli lelkesedésébe, amely vad konoksággal ragaszkodik ama tervéhez, hogy a világot a saját meggyőződése és hite szerint megváltoztassa. Szerinte a kollektivizmus olyan elméletté, olyan dogmává lett, melyen kivül nincs üdvözülés. A jósolt napok felvirradnak nemsokára; ő rendíthetetlen meggyőződés mosolyával várja; hisz most már nincs más dolga, mint hogy megbuktassa ezt a minisztériumot, azután még egy másikat, hogy aztán ő maga ragadhassa magához a hatalmat, mint ama nagy reformátor, aki békességet hoz a népeknek. Ennek a szakadárnak, ahogy őt a pártjánkivüli szoczialisták nevezték, diktatori vér lüktetett az ereiben.

És ime, ujra feléje fordult a figyelem, láztól izzó, konok makacsságra valló retorikája lecsendesítette a zajt. Midőn végre leszállt a szónoki emelvényről, a balpárt néhány padsora zajos tapsokkal adózott beszédének.

- Tudja, kérem, tábornok ur, - fordult Massot Bozonnethez, - a multkor találkoztam vele a füvészkertben; sétálni vitte a három gyerekét. Ugy vigyázott rájuk, akár egy vén dada... Nagyon derék ember, aki úgy látszik a világ előtt titkolja szegényes családi életét.

Feszült várakozás izgatottsága morajlott át a termen. Barroux felemelkedett a helyéről és a szónoki emelvényre lépett. Magas, méltóságteljes alakja kiegyenesedett és szokott mozdulatával hátraszegezte hatalmas fejét. Simára borotvált arcza, melynek arányosságát csupán kelleténél kisebb orra csorbította, mesterkélt, büszke, kissé szomoru fenség kifejezését öltötte. Virágos, ékesszóló nyelvezettel, szinpadias taglejtésekkel adott kifejezést melankolikus felháborodásának és romantikus ékesszólásában megnyilatkozott a derék, becsületes, gyöngédszivü, alapjában kissé ostoba ember leplezetlen énje.

Mai beszédjében igaz, őszinte, mély megilletődés rezgett minden szavából; mert a szive vérzett saját sorsa szomoruságán; mert érezte, hogy vele együtt egy egész világ dől a porba. Oh milyen kétségbeesett sóhajt fojtott magába, a derék polgár feltörő sikolyát, akit az események ép aznap sodornak magukkal a mélybe, midőn ő azt hiszi, hogy hazafias odaadással rászolgált a diadalra.

A császárság bukása óta testtel-lélekkel, mindenestül a köztársaságnak szentelte magát; hősiesen küzdött érte és türte az üldöztetést; aztán a nemzeti viszály és a belháboru iszonyatai után az egyes pártok mindennap ismétlődő tusája közepett megvetette volt a republika alapját és ime, most, hogy ez a köztársaság végre diadalmaskodik és legyőzhetetlenül él és virul; most egyszerre ugy érzi magát, mint egy rég letünt korból ideszakadt idegen; hallja, hogy az uj nemzedék uj nyelven beszél vele, uj eszményért harczol; tanuja kell, hogy legyen, mint dől romba minden, amit szeretett, amit imádott, ami erőt adott neki a győzelemre.

A köztársaság hajnalkorszakának hatalmas munkásai nincsenek többé, Gambetta okosan tette, hogy meghalt. Minő keserüség tölti el ama régi korszak utolsó véneinek szivét, akik életben maradtak az intelligens, finomult erkölcsü ifju generáczió közepett, amely szánakozva mosolyog rajtuk és divatját mult romanticzizmusukon.

Minden rombadől abban a perczben, amikor a szabadság eszméje csődöt mond, mihelyt nem a szabadság egyetlen kincse, szilárd alapköve ennek a köztársaságnak, melyet oly drága áron, oly nagy erőmegfeszítéssel vásárolt meg.

Barroux fönséges méltósággal, megható őszinteséggel vallotta be tetteit. A köztársaság a Noe szent bárkája és mihelyt ez veszedelemben forog a legocsmányabb eszközök is szentesítést nyernek, ha a köztársaság megmentéséről van szó. Egész egyszerüen magyarázta meg a valódi tényállást.

A Duvillard-bank egész pénze az ellenzéki lapok közt forgácsolódott széjjel, azon ürügy alatt, hogy a sajtó támogassa a vállalatot. A köztársasági lapoknak pedig nevetségesen csekély összegek jutottak. Akkoriban ő lévén a belügyminiszter, a sajtó az ő hatáskörébe tartozott; mit szóltak volna hozzá, ha nem törekedett volna az arányos egyensuly helyreállítására, oly módon, hogy a kormány ellenfeleinek hatalma meg ne tizszereződjék? Mindenki kérve és követelőn nyujtotta ki a kezét; több mint husz lap, még pedig ép a leghivebb, a legérdemdusabb lapok követelték az őket joggal megillető részt. És ő ezt a nekik kijáró részt biztosította, amennyiben közöttük osztotta föl a névsoron az ő neve mellett szereplő kétszázezer frankot.

Egyetlenegy árva fillért se kapott ő ebből a pénzből; határozottan tiltakozik az ellen, hogy bárki is kételkedni merjen az ő becsületességében; becsületszavát elegendő kezességnek kell, hogy tekintsék.

Ebben a pillanatban igazán csodás, magasztos, fönséges glóriában ragyogott a homloka; nagyhangu szájhősködése és dagályos páthosza, mindez szétfoszlott; csupán az egész valójában remegő becsületes ember állott előttük, aki leplezetlenül kitárta bensejét a belőle kicsikart beismerés szégyenétől vérző lelkiismerettel, melybe sajogva nyilal az a tudat, hogy ő kivette a részét a szenvedésekből és a munkából, de a jutalomból nem jut neki semmi.

Beszédét fagyos hallgatás kisérte. A naiv miniszterelnök, aki a lelkesedés zugó viharát várta, aki azt hitte, hogy a köztársasági parlament riadó éljenzéssel üdvözli majd benne a köztársaság bátor megmentőjét, lassankint maga is megdermedt a padsorokból feléje áramló jéghideg lehelettől. Egyszerre hirtelen megérezte, hogy elhagyatottan áll, hogy vége van, hogy ő a halál fia.

Lelkében rombadőlt minden remény; tátongó ür támadt benne, mintegy kifosztott sirboltban.

De azért folytatta beszédét a mélységes, rémes csend közepett, a botor férfi hősies önmegtagadásával, aki önkezével öli meg magát; mert, ha már meg kell halnia, a megható és ékesszóló nemes pózokért rajongva, hősiesen megállva akarja bevárni a halált. Halála egy utolsó szép szereplés volt.

Midőn leszállt a szónoki emelvényről, a fagyos csendet a helyeslés legkisebb moraja se bontotta meg. Egyetlen védőbeszédét még azzal a baklövéssel tetőzte, hogy izgatott fölhevülésében félreismerhetetlenül czélzott Róma és a papság rejtett aknamunkájára, mely az ő nézete szerint egyedül odairányul, hogy visszahódítsa az elveszett pozicziókat és hogy előbb-utóbb visszaállítsa a császárságot.

- Tyüh, de ostoba! Hát be kellett neki ezt vallani?... - mormogta Massot. - Most lefütyültek neki és vele együtt bukott a minisztérium is.

A jéggé dermedt parlament kinos hallgatása közepett lépett Montferrand elfogulatlanul a szónoki emelvényre. A parlamentre nyomasztón nehezedő kényelmetlenséget az a rejtett, titkos félelem okozta, melyet az őszinteség kelt mindig az emberekben; a megvesztegetett képviselők néma kétségbeesése, kik érezték, hogy menthetetlenül beleszédülnek az örvénybe; meg a lelkiismeretek zavarodott elfogultsága a politika többé vagy kevésbbé megbocsátható megalkuvásaival szemben.

És mintegy általános megkönnyebbülést éreztek, midőn Montferrand nagyhangon azzal kezdte beszédét, hogy a legkerekebben tagadta az ellene emelt vád jogosultságát; az egyik öklével döngette a szónoki asztalt, a másikkal a mellét verdeste megsértett férfias becsületének szent nevében.

Mindent tagadott. Nemcsak hogy tudomása sincs róla, mit jelentsen a neve mellett szereplő nyolczvanezer frank, hanem az eget és a földet hivja annak bizonyítására, hogy ő valamikor is egy krajczárt látott volna ebből a pénzből. Méltatlankodó haragja annyira forrt minden izében, hogy tajtékozva kiáradt; nem érte be azzal, hogy a saját nevében tagadjon mindent; nem, ő egyuttal valamennyi képviselő nevében, a jelen és mult összes franczia parlamentjeinek nevében is tagadott mindent, mintha az az ocsmány szörnyüség, hogy egy országgyülési képviselő, a nép mandátumos megbizottja, pénzért adja el a szavazatát, minden elképzelhető, előrelátható bűn határát túllépné, mintha ez már valóságos abszurdum volna.

Zajos tetszésvihar kisérte szavait; a lidércznyomástól megszabadult, dermedtségéből uj életre támadt, nekihevült parlament lelkesedéssel fogadta szavait.

Csak a szocziálista pártról hangzott föl itt-ott egy-egy hangos pisszegés; arra szólították föl, hogy nyilatkozzék az afrikai vasutak kérdésében, eszébe juttatták azt, hogy ő volt a közlekedésügyi miniszter abban az időben, amikor szavazás alá került ez az ügy, és tudni kivánták, vajjon ő, mint belügyminiszter, minő lépéseket szándékszik tenni e leleplezésekkel szemben, hogy a nemzet megrémült lelkiismeretét megnyugtassa?

Montferrand zseniális ügyességgel siklott el e kényes kérdés felett és kijelentette, hogy ha tényleg kiderülne, hogy vannak bűnösök, úgy a büntető igazság keze utoléri őket, mert őt nem kell a kötelességére figyelmeztetni. Aztán hirtelenül páratlan ügyességgel és mesteri kézzel adta meg beszédének azt a fordulatot, melyre már az előtte való nap óta készült.

Nem, ő soha nem feledkezik meg a kötelességéről, mint a haza és a nemzet hűséges harczosa, mindig és mindenkor teljesíti ép oly bölcs körültekintéssel, mint éber gondoskodással.

Nem vádolták-e őt ezenkivül azzal is, hogy ő csak holmi nemtelen kémszolgálatra használja fel a rendőrséget, úgy, hogy ennek a hirhedt Hunternek sikerülhetett a szökése? Nos hát, most már megmondhatja, hogy mire használta fel eddig ezt a fennen rágalmazott és szidott rendőrséget, hogy mit cselekedett az igazságszolgáltatás és közrend érdekében. Tegnap este a boulognei erdőben letartóztatta a legfélelmetesebb gonosztevők egyikét, azt a gépész-munkást, aki a godot du mauroy-utczai merényletet hajtotta végre, azt a Salvatot, aki hat hét óta kijátszsza legéberebb üldözőit. Az est folyamán már körülményes vallomásra is birták, és most a büntető igazság gyorsan fogja teljesíteni a föladatát.

Végre megboszulódik a megbántott közerkölcs. Páris fölocsudhat rémült rettegéséből, az anarkiát fején találták. Ime ezt tette ő, a miniszter, az ország becsületének és javának érdekében, mialatt aljas rágalmazások hasztalanul iparkodtak az ő tiszta nevét bemocskolni azzal, hogy beleirták egy gyalázatos lisztába, mely a legaljasabb politikai fondorlatok ocsmány koholmánya.

A parlament ámultan, izgatottságtól remegve hallgatta. Ez égből pottyant letartóztatás története, melyről egyetlen egy reggeli lap se tett említést, ennek a Monferrandnak nagyképüsködése, ki mintegy ajándékul adta nekik azt a rettenetes Salvatot, aki már-már a gonoszság puszta mithoszi alakjává kezdett válni; a Duvillard palota elleni merényletnek ez az egész szinrehozatala úgy felizgatta a kedélyeket, mint valami hosszu idő óta befejezetlen dráma, melynek kifejlése csattanó, váratlan fordulattal pattan ki szemük láttára.

Az egész parlament, melynek Montferrand szavai szerfelett hizelegtek, lázas izgatottságában nagy ovácziókkal fogadta a szónok e kijelentését, aki folytatva a beszédet, nagyban dicsőitette saját erélyes cselekedetét, melylyel megmentette a társadalmat, megtorolta a bűnt, anélkül, hogy egy perczig is megfeledkezett volna abbeli kötelezettségéről, hogy neki mindig és mindenütt erős férfiként, mint a rend fentartója kell szerepelnie; sőt még a jobbpártiakat is megnyerte a maga részére. Midőn végre azzal fejezte be szavait, hogy rokonszenvesen üdvözölte a szövetkezett katholikusok pártját és a különféle vallásfelekezeteket arra szólította föl, hogy békésen, egyetértésben, közös erővel harczoljanak a közös ellenség, a szoczialismus ellen, amely azt hirdeti, hogy mindent romba kell dönteni, a koczka végkép eldőlt.

Midőn Montferrand leszállt a szónoki emelvényről, államcsinye sikerült; ő kimászott a hinárból; az egész parlament, jobbpártiak és balpártiak, egybehangzó éljenzései követték a beszédet és túlharsogták ama néhány szoczialista tiltakozását, kiknek lármás közbeszólásai még növelték a diadal moraját. Mindnyájan kezet nyujtottak neki és üdvözölték fényes szónoki sikeréhez, mire egy pillanatig megállt és nyájasan mosolygott, de mosolyában növekvő nyugtalanság árnya borongott.

Sikere megijesztette őt és kezdte feszélyezni. Tán kelleténél is hatásosabb volt a beszéde, tán ahelyett, hogy magamagát mentette volna meg, a minisztériumot is kihuzta volna a csávából? Hisz ez összes terveinek meghiusítását jelentené! Nem szabad, hogy a parlament ennek a beszédnek az elemi hatása alatt ejtse meg a szavazást. Két-három percznyi kinos aggodalom után még mindig mosolyogva várta, vajjon a képviselők egyike se kéri-e a szót, hogy beszédére válaszoljon?

A karzaton is óriási sikert aratott. Sokan látták, hogy a hölgyközönség is tapsolt. És monsignore Martha arczán a legteljesebb megelégedettség tükröződött.

- Nos, tábornok ur, - szólt Massot vigyorogva, - látja, ezek a mai hadvezérek, ez pedig vaskezü egy ember... Ez ügyesen kivágta magát... Lám, ez is szép dolog...

Végre Montferrand észrevette, hogy Vignon, engedve elvtársai tuszkolásának, fölemelkedett helyéről és a szónoki emelvényhez közeledett. Mosolya rögtön visszanyerte szokott malicziózus kedélyességét és a miniszteri székre ült le, hogy áhitatos figyelemmel hallgassa meg a szónokot.

Mihelyt Vignon szót emelt, a parlament képe megváltozott. Szép szőke szakállával, kék szemével és ruganyos, délczeg fiatal termetével pompásan festett a szónoki emelvényen. Ugy beszélt, mint a praktikus ember, egyszerü és szigoruan a tárgyhoz ragaszkodó ékesszólással, mely az előtte szólók ékesszavalását még üresebbnek és még dagályosabbnak tüntette föl. Az adminisztráczió terén való futólagos szereplése alkalmával nagy jártasságot szerzett a nyilvános ügyekben és játszi könnyedséggel tudta fölvetni és megoldani a legbonyolódottabb kérdéseket. Bátor, munkás, cselekvésre termett ember volt s bizott a szerencsecsillagában és meg volt az az előnye is, hogy sokkal fiatalabb, sokkal agyafurtabb és eszesebb volt, semhogy politikailag kompromittálta volna magát valamiben; emelt fővel indult tehát neki a jövőnek. Barroux és Montferrand programmjánál valamivel liberálisabb programmot tüzött ki magának, hogy joga lehessen az ő helyüket elfoglalni, ha majd megbuktatta őket. Különben ember volt a talpán, aki minden tekintetben alkalmas lett volna arra, hogy e programmot megvalósítsa és a rég igért reformokat megkisértse.

Megtanulta azt, hogy az óvatossággal és finom ravaszsággal párosult becsületességnek is megjő végre a maga napja. Csengő hangján minden szavát latolgatva mondta el a mondani valóját, azt, amit a parlament józan esze és titkos öntudata várt. Mindenesetre ő az első, aki örvend ennek az elfogatásnak, mely az egész országot megnyugtatja; de nem látja be, hogy micsoda összefüggés lehet ez elfogatás és a parlament elé terjesztett szomoru ügy között. Ez két teljesen különálló kérdés, és ő esdve kéri képviselőtársait, hogy ne szavazzanak ama pillanatnyi lelkesedés hatása alatt, mely bennük e perczben lüktet. Teljes világosságot kell erre az ügyre deríteni és magától értetődik, hogy ez nem a két vádolt miniszter dolga.

Különben ő ellenzi a vizsgáló-bizottság kiküldésének fölvetett eszméjét, és neki egyszerüen az a véleménye, hogy ha tényleg vannak bünösök, hát szolgáltassák ki azokat a büntetőtörvényszéknek. Aztán ő is azzal végezte, hogy a lehető legdiskrétebb szavakkal czélzott a papság növekvő befolyására és kijelentette, hogy ő nem tür semmiféle kompromisszumot, semilyen párt részéről és ép oly erélyesen visszautasítja az állami diktaturát, mint a hajdani theokrata szellem ujjáébredését.

Helyeslő moraj zúgott végig beszéde nyomán a parlament sorain és néhányan meg is tapsolták, amidőn visszatért a helyére.

A parlament fölocsudott első kábultságából és visszanyerte önuralmát; a helyzet olyan világosnak, a szavazás eredménye olyan biztosnak látszott, hogy Mége, akinek az volt a szándéka, hogy ő is szót emel, nagybölcsen arra határozta magát, hogy hallgat. Mindenki észrevette Montferrand nyugodt magatartását, aki mindvégig olyan szembeötlő tetszéssel hallgatta Vignon fejtegetéseit, mintha ellenfele tehetségének készségesen meghódolna; mig Barroux ama fagyos hidegség óta, amelylyel szónoklatát fogadták, mozdulatlanul, halotthalványan ült a helyén, mintha a régi jó világ rombadőlése lesujtotta, szétzuzta volna.

- No tessék, fucscs, vége van a minisztériumnak, most már mehet Bergengócziába, - szólalt meg Massot. - Az a kis Vignon sokra viszi. Azt mondják, hogy az Elyséeről álmodik. Már annyi bizonyos, hogy a legközelebbi minisztériumnak ő lesz az elnöke.

Azután, midőn a megkezdett szavazás fülsiketítő zaja közepett távozni akart, a tábornok marasztalta:

- Várjon egy kicsit, Massot ur! Buh! be undorító ez a parlamenti laczikonyha! Látja, erről kellene egy czikkben szólnia; rá kellene mutatni, hogy az országot lassu bomlásnak indítják, minden izében megmérgezik az ilyen hiábavaló piszkos viták napjai. Egy csata, melyben ötvenezer katona esik el, nem gyengítené és merítene ki kevésbbé és több életképességet hagyna hátra a nemzet szivében, mint ez a tiz esztendei ocsmány parlamentarizmus. Látogasson el egyszer hozzám! Majd előterjesztek önnek egy katonai törvénytervezetet, melyben világosan kimutatom, milyen föltétlenül szükséges az, hogy visszatérjünk a hajdani hivatásos és meghatározott számu hadsereg intézményéhez, ha nem akarjuk, hogy nemzeti hadseregünk, mely annyira elpolgáriasodott és olyan illuzórius tömeggé nőtte ki magát, ne váljék olyan holt teherré, amely az egész nemzetet tönkreteszi.

Az ülés megnyitása óta Péter egy szót se szólt. Feszült figyelemmel hallgatta eleinte a történteket fivérének érdekében; később azonban ráragadt a teremben lüktető lázas érdeklődés. Most már teljesen meggyőződött róla, hogy Vilmosnak nincs mitől félnie; de milyen szerves összefüggésben áll az egyik eseményokozta feltünés a másikkal és milyen visszahatást keltett itt Salvat elfogatásának hire? A tények lánczai kapcsolódnak, majd szünetlenül keresztezik egymást és folyton alakot cserélnek.

A forrongó terem fölé hajolva, Péter az ellentétes érdekek és szenvedélyek ezen összeütközését sejtette. Figyelemmel kisérte volt a Barroux, Montferrand és Vignon közti nagy csatát; látta a félelmetes Mége gyermeteg örömét, kinek szive repesett abbeli gyönyörüségében, hogy felzavarhatta ezt a mocsaras vizet, melyben ő mindig csak mások számára szokott halászni.

Most pedig Fonségue iránt érdeklődött, aki be lévén avatva a jövendő titkaiba, imponáló nyugalommal törekedett arra, hogy megnyugtassa Duthilt és Chaigneuxt, akiket a minisztérium biztos bukása iszonyu rémületbe ejtett.

De azért figyelme ujra meg ujra Martha püspökre irányult; egy pillanatra se vette le róla fürkésző szemét és a főpap mosolyderüs vidám arczán leste az ülés izgalmainak hatását, mintha ez az egész parlamenti dráma csupán csak azért játszódnék le, hogy ennek a papnak rég remélt, távol jövőben való diadalmas győzelme valósuljon meg. Lázas érdeklődéssel várva a szavazás eredményét, nem is hallotta, hogy Massot, meg a tábornok még mindig taktikáról, rekrutákról, ezredtörzsekről és arról vitatkoztak, vajjon szüksége van-e ma Európának egy nagy vérfürdőre? Oh, hisz ép az a siralmas a dologban, hogy Európa mindig csak verekedik, mindig egymást marja és falja, a parlamentekben meg a csatatéren. Mikor fogja végre letenni a fegyvereket, hogy az igazság, a jog és az ész törvényei szerint éljen?

Lenn a teremben egyre nőtt a zavar a napirend kérdése körül. A napi ügyek valóságos zápora szakadt a házra. Mége igen heves és szenvedélyes napi kérdésétől kezdve egész Vignon indítványáig, amely egyszerüen csak szigoru volt.

A minisztérium azt indítványozta, hogy térjenek egyszerüen a napirendre és ezt az indítványát elvetették; végre huszonöt szavazattöbbséggel elfogadták Vignon javaslatát. A balpárt egy része most valószinüleg szövetkezett a jobbpárttal és a szoczialistákkal. Zajos helyeslés vihara fogadta az eredmény kihirdetését, mely végigmorajlott a termen és felcsapott egész a karzatig.

- No lám, - szólt Massot, Péterrel és a tábornokkal együtt a kijárat felé törekedve, - most Vignon-kabinetet kapunk. De Montferrand mégis kivágta magát. Ha én Vignon volnék, félnék ettől az embertől.

A neuillyi kis házban ez este egyszerüségében, fönségében megható bucsúzás folyt. Midőn Péter megszomorodott szivvel ugyan, de teljesen megnyugtatva tért haza, Vilmos határozottan kijelentette, hogy ő másnap hazamegy Montmartreba és ujra felveszi szokott életét és mindennapi tevékenységét. Minthogy Barthés Miklósnak szintén távoznia kellett, a kis paplak tehát ismét régi magányának szomoru elhagyatottságába sülyed vissza.

Morin Theophile, kit Péter a fájdalmas hirről értesített, nyomban náluk termett és midőn hét órakor mind a négyen az ebédhez ültek, Barthés még mitse sejtett. Egész nap föl- és alájárkált a szobájában, a ketreczbe zárt oroszlán nehéz lépteivel, és úgy élte napjait ebben a jóbarát nyujtotta menedékhelyben, mint egy hősies lelkü nagy gyermek, aki soha sem törődik sem a jelen helyzettel, sem a holnap fenyegető veszedelmével. Egész élete egyetlen egy határtalan nagy reménykedés volt, mely mindig hajótörést szenvedett a valóság sziklazátonyain. Minden, amit szeretett, amiért rajongott, amit közel ötven esztendei börtön és számüzetés árán vélt megvásárolhatni: a testvéries köztársaság, az egyenlőséget teremtő szabadság rombadőlt, kudarczot vallott és durván meghazudtolta álmait, de mind hiába; ő mindamellett megőrizte rendületlenül rajongó hitét, ifjuságának ártatlan gyermeteg, bizalmát, amely biztos volt abban, hogy közelg a jobb jövő.

Mennyei mosoly lebegett ajkai körül, valahányszor az uj nemzedék, azok a szenvedélyes erőszakoskodó ujítók, akik őt rég túlszárnyalták, gunyolódtak vele, csufolták és jámbor aggastyánként bántak vele. Ő maga nem értette meg az uj felekezetek szellemét, méltatlankodott a felebaráti szeretet ama teljes hiányán, amelyet náluk tapasztalt és konokul ragaszkodott ahhoz az eszméjéhez, hogy regenerálni kell a világot az olyan eredetüknél fogva jó emberek egyszerü életfelfogása szerint, akik mindannyian szabadok és mindannyian testvérek.

Az estebédnél, szerető jó barátok társaságában érezve magát, nagyon vigkedvü volt és ujból gyermeteg ártatlanságot tanusított, amennyiben amaz abszolut meggyőződésének adott kifejezést, hogy eszményét a közeljövőben megvalósulva fogja látni minden akadály ellenére... Barthés kitünő társalgó volt, ha kedve kerekedett a beszélgetésre és így kedvesnél kedvesebb apró dolgokat mesélt különböző börtöneiben tett tapasztalatairól. Ismerte valamennyijét: Saint-Pélagiet és Mont-Saint-Michelt, Belle Ile en Mert és Clairvauxt meg az ideiglenes fogházakat. Egyes emlékek mosolyt derítettek ajkaira, mert mindig és mindenütt vigaszt talált tiszta lelkiismeretében. És a három férfi elbüvölten hallgatta, noha szivük kinos gyötrelemben szorult el arra a gondolatra, hogy ime ennek az örökös rabnak, ennek az örökre számkivetettnek ismét a vándorbothoz kell nyulnia, hogy honát elhagyva, folytassa szüntelen bolyongását.

Péter csak ebéd után közölte vele a kellemetlen ujságot. Elmondta neki, hogy a miniszter magához hivatta és negyvennyolcz órai időt adott Barthésnek az elutazásra, ha azt nem akarja, hogy ujra a börtönbe vessék. A sasorru, galambősz haju aggastyán, kinek szemében örök ifjuság tüze lobogott még mindig, azonnal utra akart kelni.

- Kedves fiam, ön ezt tegnap óta tudja már és mégis itt tartott, kitett engem annak a veszedelemnek, hogy további maradásommal magának esetleges kellemetlenséget okozhatnék. Bocsásson meg, kérem, nem is gondoltam arra, hogy én önnek galibát okozok; azt hittem, hogy minden jóra fordult... Fogadják hálás köszönetemet azért a néhány nyugalmas, békés napért, melyet maguk nekem, vén csavargónak, nekem, vén bolondnak nyujtottak. Köszönöm, Péter; köszönöm, Vilmos.

Kérve könyörögtek neki, hogy maradjon náluk hajnalhasadtáig; ő tudni se akart róla. Éjfél táján gyorsvonat indult Brüsszel felé és még volt annyi ideje, hogy a vonathoz érjen. Sőt még az ellen is határozottan tiltakozott, hogy Morin azt a fáradságot vegye magának, hogy elkisérje. Morin nem gazdag ember; dolga is van itthon. Minek rabolná el az ő drága idejét, amikor a legegyszerübb módja az, hogy ő egyedül utazzék. Számüzetésébe úgy ment, mint ahogy az ember egy rég ismert nyomorba és fájdalomba nyugszik bele, mint a szabadság bolygó zsidója, kit mesebeli vértanusága örökké a széles nagy világba üldöz ki.

Könyben uszott mind a két szeme, midőn tiz óra felé bucsut vett házigazdáitól az álomba merült utcza mély éjszakai csöndjében.

- Oh barátaim, már én nem vagyok mai gyerek, most már vége mindennek; nem térek vissza többé; fáradt, vén csontjaim valahol idegenben fognak pihenőre térni, idegen temető elhagyatott zugában.

Miután gyengéden magához ölelte Vilmost és Pétert, büszke és fékezhetetlen énje még egyszer fellázadt és ajkairól feltört a remény egy végső fenkölt felkiáltása:

- Különben, ki tudja? Lehet, hogy holnap lesz a győzelem, a diadal napja! A jövendő azé, aki alkotja és várja.

Ezzel gyalog távozott, de szilárd lépteinek a távolban elhangzó rithmikus nesze még sokáig hallatszott a holdvilágos éjszaka méla csöndjében.

Márczius utolsó napjainak enyhe, langy tavaszelői reggelén, midőn Péter Vilmossal együtt elhagyta a neuillyi paplakot, hogy bátyját Montmartrebe elkisérje, szive elszorult arra a gondolatra, hogy egyedül fog visszatérni és elhagyatott magányában ujfent visszasülyed majd szomoruságába és lelki megsemmisülésébe. Egész éjjel nem aludt, magánkivül volt bánatos elkeseredésében, ámbár mosolyt erőltetett ajkaira, hogy lelkének kinos vergődését leplezze.

A derüs, tiszta égbolt láttára elhatározták, hogy gyalog mennek a külső boulevardokon végig. Kilenczet ütött az óra. Milyen kellemes séta lesz ez most, hogy a bátyját hazakiséri, aki előre örült annak a pompás meglepetésnek, amit a családjának szerez, mintha csak valami hosszu útról térne vissza. Nem értesítette az övéit; hazulról való távozása óta azzal érte be, hogy hébe-korba hirt adott magáról. És három fia, bölcs óvatosságból, nem jött el hozzá látogatóba, mert tiszteletben tartották atyjuk határozott óhajtását; maga a fiatal leány is, a leendő felesége, nyugodtan, türelmesen és titoktartóan várta a visszatértét.

Miután Montmartre napfényben uszó lejtőin feljutottak, Vilmos, kinek külön kapukulcsa volt, nesztelenül nyitott be a házba. A csöndes, vidékies szinezetü Tertre-téren olyannak látszott a kis házacska, mintha mély, békés álomba szenderült volna. Péter ugyanolyannak látta ma is, mint amilyennek találta volt első és egyetlen látogatása alkalmával, oly hallgatagnak, oly mosolyderüsnek, mintha végtelen szeretet lánghullámaiban fürödnék. Először is a szük folyosóba fordultak, mely az egész földszinten végigvonult és Páris határtalan látóhatárára nyilott. Onnan a kertbe értek, mely most már csak a két nagy szilvafából és a levélzetbe borult nagy orgonabokorból állott; Péter most három kerékpárt pillantott meg, melyek oda voltak támasztva a szilvafák törzseihez. A kerten végighaladva, a tágas, derüs és áhitatos csöndbe borult műterembe értek, ahol az egész család együtt élt és munkálkodott.

Vilmos a dolgozóterem ajtajáig ért anélkül, hogy egy lélekkel is találkozott volna. Ő ennek módfelett örült és hallgatást intve Péternek, a mutatóujját ajkaihoz szorította.

És nesztelenül benyitva, egy pillanatig mozdulatlanul állottak meg a szoba küszöbén.

Csak a három fia volt benn. Tamás a kovácsműhelyében forgatta a lyukfuró gépet és egy kis rézlapra lyukakat furt. Az üvegfal másik szögletében Ferencz és Antal ültek a nagy dolgozóasztal két átellenes sarkában; az egyik valami könyv olvasásába merült, mig a másik a vésővel kezében fametszeten dolgozott. És az üvegtáblákon át sugaras fényözön áradt a terembe, játszin tündökölve a tágas terem rendkivüli egyvelegében, ahol annyi különböző foglalkozás, annyi különböző szerszám találkozott össze, melyeknek közepette a két női asztalon illatos szegfücsokor pompázott.

A munkába elmerült három fiatal ember feszült figyelme egy pontra irányult és a mély, ájtatos csendben nem hallatszott más nesz, csak a furógép éles sikongása, amint Tamás lyukat lyuk után furt a rézlapon.

Ámbár Vilmos meg se moczczant a szoba küszöbén, egyszerre mintha hirtelen ébredés rázkódása verte volna fel őket elmerültségükből. A három fiu megsejtette apjuk közellétét és mind a hárman egyszerre vetették föl a szemüket. És mind a hárman egy és ugyanarra a kiáltásra fakadtak; egyetlen egy közös fölhevülés lobogott föl bennük és egyszerre fölpattanva a helyükről, egyszerre borultak a nyakába mind a hárman.

Vilmos boldog mosolylyal, szorosan ölelte őket kebléhez. Ez volt az egész; semmi fölösleges ellágyulás, semmi hiábavaló szófecsérlés. Mintha csak tegnap ment volna el hazulról, vagy mintha hosszasabb séta után elkésve térne haza; jóságos mosolyával végignézett rajtuk és ők visszamosolyogtak rája; pillantásaik egymásba olvadtak és ezzel fejezték ki határtalan szeretetüket - lényük teljes mindhalálig való odaadását.

A pap elfogultan állott meg az ajtóban, mert sajátságos kéjelmetlen feszélyező érzés vett erőt rajta. A három testvéröcscse erős kézszorítással üdvözölte őt. Zavarában azt se tudta, hogy mitévő legyen, mert teljesen idegennek érezte magát. Végre félrevonult és az üvegfal melletti szögletbe telepedett le.

A nagymama fölment a szobájába. A fiatal leánynak pedig ma az az ötlete támadt, hogy maga megy el a piaczra. Ez volt a legnagyobb öröme; ő azt állította, hogy csak ő maga tud friss tojást és mogyoró illatu vajat vásárolni. Néha valami nyalánkságot, vagy illatos virágot hozott haza és boldog volt abbeli örömében, hogy ő milyen jó kis gazdasszonynak bizonyul.

- Tehát minden rendben van? - kérdé Vilmos. - Jókedvüek vagytok és halad a munka?

És mindegyiket néhány szóval kikérdezte, mint aki rögtön beleéli magát ujra megszokott mindennapi kerékvágásába. Tamás jólelkü, durva arcza sugarasra derült, midőn néhány rövid mondatban összefoglalta, hogy mennyire haladt a kis motorra vonatkozó kisérleteiben. Most már biztos volt benne, hogy megtalálta a módját. Ferencz, aki még mindig a szigorlatra való készülődéseibe volt elmerülve, tréfásan panaszkodott, hogy micsoda rengeteg tananyagot kell még az agyába beleszorítani. Antal megmutatta a fametszetet, amelyen dolgozott. Liza barátnőjét, Jahan szobrász nővérét ábrázolta, amint kertjének napsugaras verőfényében olvasgat, azt a szellemileg hátramaradt teremtést, kinek intelligencziáját ő ébresztette föl szendergéséből a szeretet varázserejével.

- Édes gyerekeim, magam is sokat terveztem és sokat eszeltem ki, mialatt az ágyat nyomtam. Sőt még meglehetős sok jegyzetet is csináltam. Gyalog jöttünk most, hanem a kocsi majd elhozza úgy a jegyzeteimet, mint a ruháimat a fehérnemüimmel együtt, amit nagymama küldött. Milyen öröm, hogy mindent a régiben találok, hogy veletek együtt folytathatom ismét a megkezdett munkát. Fogok én is dolgozni, most gőzerővel hozzá látok.

Már is ott termett a maga kis szögletében. A kovácsműhely és az üvegfal között egy nagy, széles helyet tartott fönn magának; ott álltak vegyi kemenczéje, az üvegajtós szekrények, meg a szerszámokkal teli rakott polczok, valamint hosszu dolgozóasztala, amelynek egyik sarkát iróasztalnak használta. Azonnal elfoglalta ujra a maga kis világát, széjjelnézett és örült annak, hogy rendben talál mindent; kezei ott babrálgattak, meg-megérintették az egyes tárgyakat, abbeli sietségében, hogy úgy mint három fia, ő is rögtön hozzálásson a munkához.

Ezalatt az emeletre vezető kis lépcső legfelső fokán megjelent a nagymama a maga örökös fekete ruhájában, szokott méltóságteljes nyugodt arczával.

Vilmos felsietett, mert tudta, hogy a nagymama, hogy őt tájékoztassa és megnyugtassa, rögtön tanuk nélkül meg akarta neki mondani azt, ami mondanivalója volt.

Kettőjük rettenetes titka volt az az egyetlen dolog, amiről a fiuknak nem volt tudomásuk; az a nagy titok, mely Vilmos lelkét kinokkal gyötörte, midőn a merénylet után attól reszketett, hogy találmányát az a veszély fenyegeti, hogy kitudódik. Fönt a nagymama szobájában hiven beszámolt neki a rábizottakról, megmutatta neki az ágya mellett sértetlenül megőrzött rejteket, ahol az uj robbanószer gyutacsait és a szörnyü óriási pokolgép tervrajzait őrizte. Vilmos úgy talált mindent, ahogy távozásakor hagyta; hogy valaki azokhoz hozzáférhessen, vagy meg kellett ölnie vagy levegőbe kellett volna röpítenie az öreg asszonyt és a házat. Nyugodt hősiességének magasztos kifejezésével egyszerüen átadta vejének a rettenetes rejtekhely kulcsát, melyet Vilmos a megsebesülése utáni napon Péterrel átadatott.

- Csak attól az egytől féltem, hogy a rendőrség házkutatást rendez és veled esetleg gorombáskodik. Te vagy a találmányom hű őre és letéteményese, és ha én hirtelen meg találnék halni, a te föladatod volna, hogy művemet befejezzed.

Ezalatt Péter még mindig ott ült az üvegfal mellett és kellemetlen feszélyezettsége és zavara nőttön-nőtt. Tagadhatlan, hogy ebben a házban szeretetteljes rokonszenvvel viseltetnek iránta mindannyian. Miért rémlik hát előtte, mintha úgy az emberek, mint a tárgyak legjobb akaratuk és iparkodásuk mellett is ellenséges szint öltenének? Azt kérdezte magától, hogy mit keres ő itt e dolgos, szorgalmas emberek között, akikben szent bizalom heve izzik, ő, aki nem hisz semmiben, aki nem csinál semmit?... A három testvér láttára, kik oly buzgósággal, oly vidáman látnak hozzá a dologhoz, gyülölködő irigység töltötte el lelkét. Mária hazaérkezte még tetézte rossz kedvét.

A fiatal leány észre se véve a papot, szinültig megtelt piaczi kosárral a karján lépett be a szobába derült, vidám arczczal, pezsdülő életkedvtől túláradva.

Péter azt vélte, hogy maga a tavaszi napsugaras reggel özönlik be vele a szobába, ifjuságának ragyogó derüjében, karcsu termetének, duzzadó keblének varázsában. Rózsás arcza, finom metszésü orra, nagy intelligencziára valló homloka, jóságos, duzzadt ajkai, mind-mind csak úgy ragyogtak fekete hajának sürü, nehéz koronája alatt. És barna szeme mosolygott az erőtől és egészségtől majd kicsattanó fiatalsága derüs kedvében.

- Gyerekek! - kiáltott fel Mária, amint belépett, - gyerekek, ma vettem dolgokat... gyertek, nézzétek meg, nem akartam kirakni a konyhában.

Föltétlenül abba kellett hagyniok a munkát, hogy a kosár köré csoportosuljanak, amelyet Mária az asztalon helyezett el.

- Először is vajat vettem. Szagoljátok csak meg, milyen mandulaszagu. Direkt nekem köpülték... Meg aztán tojásokat. Ezért oszt jót állok, hogy tegnap tojta a tyuk... Sőt van itt egy, amelyik máról való. Meg aztán borjuszeleteket! Mit? Ez remek egy hus! A mészáros ki is keresi a javát, ha én magam megyek... Aztán tejfölből készült sajtot, de igazán tejfölös sajtot... valóságos gyönyörüség... Hát ez itt, ezt csemegének vettem, meglepetésnek, hónapos retek, szép kis rózsaszinü hónapos retek. Márcziusban már hónapos retek, minő fényüzés!

És mint jó kis gazdasszony, aki tudja az élelmiszerek árát és aki a Fénelon-liczeumban egy konyha- és háztartás-tanfolyamot hallgatott, diadalmasan büszkélkedett a bevásárlásaival. A három fiu, akik vele együtt vigadtak, természetesen nyakra-főre dicsérték gazd'asszonyságra való termettségét.

- Micsoda, ön itt van, abbé ur? Bocsánatot kérek, nem vettem önt észre. Hát Vilmos hogy van, ön hirt hoz róla?

- Vilmos visszajött, Vilmos visszajött! És ti azt meg se mondjátok, ti engeditek, hogy én mindent kirakjak, hogy itt dicsérgessem a vajamat, a tojásaimat, amikor Vilmos hazajött...

Vilmos ép ebben a perczben jött le a nagymamával együtt az emeletről. Mária vidáman futott elébe, csókra nyujtotta mindkét rózsás arczát azután a vállára tette a kezeit, hosszasan a szemébe nézett és kissé remegő hangon szólt:

- Nagyon, nagyon örülök, Vilmos, hogy itt látlak megint. Most már bevallhatom, attól féltem, hogy elveszítlek; nagyon nyugtalan és nagyon boldogtalan voltam.

És ámbár ajka nevetett, szemében két könycsepp ragyogott. Vilmos maga is mélyen megilletődött és csókokkal borítva üde orczáit, ezt sugta a fülébe:

- Édes Máriám! Milyen boldog vagyok magam is, hogy viszontlátlak és hogy még mindig olyan szép, olyan szeretetteljes vagy, mint azelőtt.

Péter hallgatagon figyelte meg első találkozásukat és nagyon hidegnek találta. Valószinüleg több, sürübb könyhullatást, szenvedélyesebb öleléseket várt a jegyesek részéről, kiket egy véletlen baleset választott el egymástól házasságuk előestéjén. A korkülönbség is kellemetlenül érintette, noha a fivére igen fiatalnak és jó erőben levőnek látszott. Valószinüleg onnan van az, mert maga a fiatal lány sehogy se tetszik neki.

Tulságos higgadtnak és egészségesnek találta. Mióta Mária a szobába lépett, Péter érezte, hogy kényelmetlen érzése növekszik és mindinkább fokozódott abbeli óhaja, hogy csak elmehetne már és sohase kellene visszajönni. Az a tudat, hogy ő annyira elüt ettől a lánytól és hogy ő a fivére házánál mindig idegen marad, valóságos kinszenvedéssé fokozódott néha.

Fölkelt hát és azon ürügy alatt, hogy egy sürgős utját kell elvégeznie, el akart menni.

- Hogyhogy? Hát nem reggelizel velünk? Hisz úgy beszéltük meg; ugyan, csak nem fogsz megszomorítani... Most ez a ház a tied ám, édes öcsikém.

Mindnyájan tiltakoztak a távozása ellen és oly őszinte szeretettel marasztalták, hogy Péter kénytelen volt ott maradni. Visszaült hát a helyére és hallgatag zavarodottságában csak nézte és hallgatta ezt a családot, amely az övé ugyan, de melyben ő oly idegennek érzi magát.

Alig volt még tizenegy óra. A munka szakadatlanul folyt tovább vig beszélgetés közben. Ezalatt a cselédek egyike bejött az élelmiszerekkel megrakott kosárért. Mária a lelkére kötötte, hogy hivja ki őt, mikor a hig tojás elkészítésére kerül a sor, mert ő azzal büszkélkedett, hogy neki van valami csodálatos külön módszere a tojásfőzésre, amitől a fehérje olyan, mint a tejfeles tej. Ferencz, aki kötekedni szokott vele és mindig szekirozta azzal a sok szép és hasznos tudománynyal, amit a Fénelon-liczeumban tanult, ahova anyja halála után tizenkétéves korában bekerült, megragadta az alkalmat, hogy élczelődjék. De Mária alaposan visszavágott neki és viszont azon gunyolódott, hogy Ferencz hány órát vesztegel hiába a tanárképzőben azzal a sok haszontalan pedagógiai furcsasággal.

- Jaj de nagy gyerekek vagytok, - szólt Mária, anélkül, hogy csak egy pillanatra is abbahagyta volna a himzését. - Igazán furcsa, pedig hát mind a hárman elég intelligensek, elég széles látókörüek vagytok és ime a lelketek mélyén mégis bánt az, hogy egy magamforma leány ép ugy végezte a gimnáziumot, mint ti fiuk. Hja, a két nem örökös harcza, versengése és vetélkedése ez, ugyebár?

A fiuk tiltakoztak az ilyen ráfogás ellen, sőt nyakrafőre esküdöztek, hogy ők amellett vannak, hogy a lányok a lehető legjobb oktatásban részesüljenek. Mária tudta ezt jól, de kedvét lelte abban, hogy visszaadja nekik a kölcsönt.

- Nem, ami ezt a kérdést illeti, ti nagyon hátramaradott álláspontot foglaltok el. Hisz jól tudom én, hogy mit vetnek szemére a leánygimnáziumnak. Első sorban azt, hogy a tanítás csakis világi dolgokra szorítkozik. Ez pedig nyugtalanítja azokat a családokat, akik azt hiszik, hogy a lányokra nézve föltétlenül szükséges a vallási érzület, mint erkölcsi védőpajzs. Meg aztán nagyon demokrata szint nyer ott a tanítás, mindenféle társadalmi osztály gyermekei járnak oda; az első emeleten lakó uri nőnek meg a házmesternek a lánya ott találkoznak és esetleg össze is barátkoznak, mert nagyon bőkezüen osztogatják az ingyenes helyeket. Ezenkivül pedig nagyon is elidegenednek a családi tüzhelytől, az önerőből való kezdeményezésnek tág tere nyilik, meg aztán az a tulterhelt tanterv, az a sok tudás, amit a vizsgák alkalmával megkövetelnek a lányoktól, mindenesetre a fiatal lányok bizonyos emanczipáczióját hozza magával, lassu haladását a jövő század nője, a jövő társadalom felé, mely után ti különben szivetek egész melegével vágyakoztok. Ugyebár, gyerekek?

- Kétségkivül, hisz ebben teljesen egy véleményen vagyunk! - kiáltott fel Ferencz.

- Hisz csak tréfálok, - felelte Mária nyugodt mosolylyal. - Tudjátok ti azt nagyon jól, hogy jómagam nagyon egyszerü teremtés vagyok és nincsenek olyan nagy ambiczióim, mint nektek. A nők jogai, a nők követelései! Világos dolog, hogy a nőnek is megvan minden joga, hogy ő a férfival teljesen egyenrangu, amennyire azt a természet és saját szervezete megengedik. Az egyetlen nagy kérdés, az örökös nagy nehézség az, hogy az emberek megértsék és szeressék egymást. Ami azonban egy cseppet se zárja ki azt, hogy én végtelenül ne örüljek annak a kevésnek, amit tudok. Korántsem tudákosságból, hanem mert abban a véleményben vagyok, hogy a tudásomnak köszönhetem úgy a testi, mint a lelki egészséges voltomat.

Valahányszor fölelevenítették a Fénelon-liczeum régi emlékeit, Mária gyönyörködött bennök és nagy hévvel idézte vissza a lelke elé a tanulásban tanusított lángoló buzgalmát, valamint a szünórák zajos, élénk pajkosságát, midőn a szélben lengő fürtjeivel eszeveszetten kergetőzött barátnőivel.

Páris öt leánygimnáziuma közül ez volt a leglátogatottabb, de azért ide is többnyire csak hivatalnokok, leginkább tanárok leányai jártak, akik maguk is tanárnői pályára készültek. Ezek aztán a liczeumból kikerülve, a sévresi tanárképzőben szerezték a végleges oklevelet. Mária, noha kitünően tanult, nem érzett semmi hajlamot a tanítónői pálya iránt; később pedig, amidőn tönkrement, eladósodott apjának halála után egy perczig attól kellett tartania, hogy minden keresetforrás hiján Páris utczáin kell kóborolnia hajléktalanul, Vilmos magához vette és nem akarta, hogy leczkeadással keresse meg a kenyerét. Mária művésziesen himzett és makacsul megmaradt mellette, hogy ő maga akarja megkeresni a zsebpénzét, hogy ne kelljen mindent mástól elfogadnia.

Vilmos mosolyogva hallgatta és nem avatkozott bele a kölcsönös kötekedésbe. Mária nyiltszivüsége és egyeneslelküsége, elbüvölő lelki egyensulya, amely lényének legüdébb és legnagyobb varázsa volt, annyira elbájolta Vilmost, hogy lassankint meg is szerette. Mária tudott már mindent. De ha hiányzott is énjéből a tudatlan és ártatlan gyermekleány poézis, ezért cserébe szivének és eszének igazi erkölcsös becsületességét merítette a tudásból, mely minden álszenteskedő tartózkodástól menten, nem ismerte a titokzatosság-sarkalta, rejtett vágyak érzéki epedését. Higgadt, nyugodt, egészséges fizikuma mellett, olyan gyermekes tisztaságu volt a lelke, hogy még most, huszonhat éves korában is, a vér biborosan szökött az arczába és amaz égő pirt csalta orczáira, melyen ő oly szerfölött boszankodott.

- Édes Máriám, - szólalt meg végre Vilmos, - hisz látod, hogy a gyerekek csak tréfálnak, neked van igazad. A te hig tojásaidnál jobbat nem főznek sehol a világon.

Olyan szeretetteljes melegséggel mondotta e szavakat, hogy a fiatal leány minden más ok nélkül biborra gyult. Érezte, hogy elpirul és még jobban elvörösödött. A három fiu pedig oly malicziózus mosollyal nézte, hogy a fiatal leány önmagára kezdett haragudni. Péterhez fordult és azt mondá:

- Ugy-e nevetséges, hogy egy ilyen magamforma vén leány így elpiruljon. Azt hinné az ember, hogy valami bünt követtem el... És tessék elhinni, ezek a gyerekek néha csupán azért ingerkednek velem, hogy elpiruljak. Akárhogy erőlködöm is, hogy elfojtsam, nem tudom, honnan szökik a vér az arczomba; ez erősebb nálamnál, nem tudom legyőzni.

Nagymama fölvetette a szemét arról az ingről, melyet szabad szemmel, pápaszem nélkül foldozgatott és egyszerüen azt mondta:

- Hadd el lelkem, nagyon jól van ez így. A szived szökik föl az arczodba, hogy lássák.

A reggeli ideje elkövetkezett. Elhatározták, hogy a műteremben teríttetik meg az asztalt, ami néha megesett, ha vendégük akadt. Valóban fölséges volt ez az egyszerü családias reggeli a beözönlő sugaras verőfényben, a hófehéren megterített asztal mellett. A tojásokat, melyeket a fiatal lány maga hozott be a konyhából asztalkendővel leterített tányéron, általánosan pompásaknak nyilvánították. Hasonló sikert aratott a vaj meg a hónapos retek is. A borjuszelet után csemegének csupán tejszin-sajtot tálaltak fel, de olyan pompás sajtot aminőt még soha emberfia nem evett. És szemük előtt a határtalan Páris terült el a látóhatár egyik végétől a másikig, zajos sürgés-forgásának beszürődő morajával.

Péter vidámságot erőltetett magára. De csakhamar visszaesett előbbi szótlan hallgatásába. Vilmos, aki észrevette künn a három bicziklit, azt kérdezte Máriától, hogy hol járt ma reggel, mire Mária azt felelte, hogy Antal és Ferencz kiséretében Ogremont felé rándultak ki. A dologban az az egy volt a kellemetlen, hogy a lejtőn fölfelé kellett vinni a kerékpárokat. Mária ezen mulatott és kijelentette, hogy a bicziklizés neki nagyon jót tesz; pompásan alszik tőle és nincsenek rossz álmai.

Az ő szemében a biczikli a világ összes jó tulajdonaival volt megáldva és minthogy Péter rémes megütköződéssel bámult rá, megigérte neki, hogy alkalomadtán kifejti neki erre vonatkozó nézeteit. Ettől a percztől fogva a biczikliről folyt a társalgás a reggeli befejeztéig. Tamás meg azt fejtegette, hogy milyen tökélyre vitték ujabban a Grandidier-gyárban készült biczikliket. Sőt ő maga is azon töri a fejét, hogy azt a rég keresett és óhajtott készüléket eszelje ki, melynek segítségével menetközben egyszerüen és praktikusan meg lehessen változtatni a sebességet. Aztán a három fiu, meg a fiatal leány másról se beszéltek, mint a már megtett és még megteendő biczikli-kirándulásokról, az iskola falai közül kiszabadult, szabad levegőt sóvárgó csintalan iskolásgyerekek örömrepeső lelkesedésével.

A nagymama, aki egy anyakirálynő fenséges méltóságával elnökölt az asztalfőn, a mellette ülő Vilmos füléhez hajolt. Péter tisztában volt véle, hogy Vilmos házasságáról van szó, melynek április végére megállapított terminusát szükségkép későbbre kell halasztani. Ez az észszerű házasság, amely az egész ház boldogságát biztosítani látszott, részben a nagymama, részben meg a három fiu műve volt; mert az apa soha nem engedett volna a szive sugallatának, ha az asszony, akit családjába akart fogadni, nem lett volna annak előre is elfogadott szeretett tagja. Több okból most a legalkalmasabb terminusnak junius utolsó hetét találták.

- Ugy-e, lelkem leányom, - kérdezte a nagymama - junius vége alkalmas idő lesz rá?

Péter azt várta, hogy erre a kérdésre biborszin fogja elborítani a fiatal lány arczát. De Mária nyugodt maradt; mély rokonszenvet, végtelen, szeretetteljes hálát érzett Vilmos iránt és azonkivül biztos volt benne, hogy úgy a saját, mint a házbeliek érdekében nagyon okosan cselekszik, ha nőül megy hozzá.

A fiuk is, midőn megtudták, hogy miről van szó, helyeslő fejbólintással adták meg a beleegyezésüket.

Midőn asztalt bontottak, Péter mindenáron távozni akart. Vajjon miért szorult el a szive oly fájdalmasan, miért bántja őt ez a reggeli, e jólelkü családi kör, melyet úgy boldogít az a tudat, hogy az apjuk ismét itt van közöttük? Miért bántja őt ez a nyugodt kedélyü leány, aki oly mosolyogva néz elébe az életnek? Szinte haragra gyult ellene, kéjelmetlensége türhetetlenséggé fokozódott. Számtalan teendőit adva ürügyül, kezet szorított a három fiuval, sőt még a nagymamával és Máriával is, kik barátságos nyájassággal adtak kifejezést abbeli meglepetésüknek, hogy annyira siet. Miután Vilmos hiába igyekezett őt marasztalni, elszomorodott, aggódó arczczal kisérte a kapuhoz, a kis kert közepén pedig megállította és magyarázatot kért tőle.

- Ugyan, kérlek, nekem ne állj elő ezekkel az ürügyekkel. Remélem, nem bántott itt nálunk senki... Ők ép úgy fognak szeretni, mint ahogy én szeretlek.

- Nem kételkedem benne, nincs is panaszom senkire. Csak magamra panaszkodhatnám.

Vilmos, kinek fájdalmas izgatottsága nőttön-nőtt, kétségbeesett arczczal sóhajtott fel:

- Oh, öcsém, öcsém, milyen szivfájdalmat okozol nekem! Mert látom, hogy valamit titkolsz előttem. Gondolj arra, hogy most testvéri frigyünk megujult, hogy most ép úgy szeretjük egymást, mint hajdanában, amikor a bölcsődben el-eljátszottam veled.

- Ösmerlek, ösmerem boldogtalanságodat és lelki gyötrelmeidet, hisz meggyóntál nekem. De nem akarom, hogy szenvedj, nem akarom, megakarlak gyógyitani!

Péter szegény, bútelt szive csordultig telt meg keserűséggel; bátyja szeretetteljes szavaira nem tudta elfojtani könyeit.

- Ne bánts, Vilmos, engedj át szenvedésemnek. Nincs ennek gyógyirja, kedves bátyám. Nem tehetsz te értem semmit; én a természet rendjéből kizökkent szörnyeteg vagyok!

- Mit beszélsz? Ha igaz is, hogy kizökkentél a természet rendjéből, hát nem térhetsz vissza hozzá? Én csak azt az egyet nem akarom, hogy te a te elhagyatott magányos otthonodba térj vissza? hogy oda bezárkózva, végleg beleőrülj a lelki gyötrelmeiden való folytonos tépelődésbe. Gyere hozzánk és töltsd nálunk a nappalokat, hogy mi uj életkedvet csepegtessünk unott lelkedbe.

Oh, az az üres kis hajlék, mely odahaza várja! Péternek már előre borsódzott a háta, ha eszébe jutott, hogy ő most ujfent egyedül lakja majd szeretett bátyja nélkül, akivel oly édes, szép napokat töltött. Minő bús magányba, minő gyötrő lelki kinba fog e néhány heti édes kettes után, melynek kellemes voltát annyira megszokta már, elmerülni! Fájdalmát növelte ez a gondolat és vallomása önkéntelen fakadt ajkaira:

- Itt éljek, itt veletek?!... Oh, nem, nem, ez lehetetlen! Miért kényszerítesz szólásra, hogy azt mondjam el neked, amit szégyenlek, ami magam előtt is fölfoghatatlan? Észrevehetted reggel óta, hogy nekem milyen rosszul esik az ittlétem; ez valószinüleg onnan van, mert ti mindnyájan dolgoztok, én pedig nem csinálok semmit; mert ti szeretitek egymást és bizva biztok munkátok eredményében; mig én, én, szerencsétlen ember, nem tudok már se szeretni, se hinni. Idegennek érzem magamat itt nálatok, feszélyezve érzem magamat és titeket is feszélyezlek. Sőt ti izgattok is engem és utóvégre tán még meg is gyülölnélek benneteket. Láthatod ebből, hogy bennem nincsen már egy szemernyi jóérzés sem, hogy bennem minden elromlott és föl van forgatva, hogy minden meghalt és csupán az irigység meg a gyülölet hajthatna ki lelkemben. Hadd térjek hát vissza elátkozott barlangomba, hogy a teljes megsemmisülés boruljon rám. Isten veled, bátyám!

Vilmos szánalomteljes részvétének és szeretetének szenvedélyes föllobbanásával ragadta meg mindkét karját.

- Nem eresztelek el, nem akarom, hogy elmenj, amig kötelező igéreted nem adod, hogy visszajösz! Nem akarlak ismét elveszíteni, most, hogy tudom az értékedet és ismerem szenvedéseidet... Ha kell, hát akaratod ellenére is, megmentelek, kigyógyítlak kételyednek kinzó gyötrelméből; oh ne félj, nem foglak katekizálni, nem fogok valami uj hitet rád erőszakolni; egyszerüen csak magát az életet hagyom működni, mely egyedül alkalmas arra, hogy neked visszaadja az egészséget és a reményt. Esdve kérlek, öcsém, testvéri szeretetünk szent nevében, gyere vissza hozzám, gyere hozzánk gyakran és töltsd velünk a nappalokat. Meg fogod látni, hogy ha az ember valami feladatot tüzött ki magának és közösen dolgozik békés családi együttlétben, akkor sohase lehet teljesen boldogtalan. Kell, hogy valami feladata legyen az emberi életnek, legyen az bármilyen, akár valami nagy-nagy szeretet, mely betölti szivünket, vagy más valami szent érzelem; az életet olyannak kell elfogadnunk, amilyen, hogy munkában, szeretetben éljük végig.

- Mire való az nekem? - suttogta Péter mély keserüséggel - nekem nincs többé feladatom és én nem tudok már szeretni.

- Nincs feladatod? No, jól van, hát adok én neked egy feladatot és mihelyt a szeretet ujra föl fog ébredni benned a közel jövőben, mely életre fogja szítani, fogsz tudni szeretni is. Mondj igent, édes öcsém, mondj hát igent.

Aztán, látva Péter bánatos arczán, mily tántoríthatatlanul ragaszkodik abbeli makacs elhatározásához, hogy őt elhagyja és remeteczellájába temetkezve félrevonuljon, ujra kérlelte:

- Lásd, édes Péterem, hisz korántsem állitom én azt, hogy e világon minden úgy megy, ahogy óhajtanók, hogy nincs e világon más, mint öröm, jog és igazság. Nem is hiheted, hogy milyen felháborodással és milyen dühös haraggal tölti el a szivemet annak a nyomorult Salvatnak az esete....

- Igaz, hogy bünös, igaz, - de mennyi enyhítő körülmény szól mellette és milyen rokonszenvessé fog ő válni előttem, ha őt fogják terhelni mindnyájunk büneivel, ha a politikai pártok eszközül fogják felhasználni arra, hogy kezükre kerítsék és magukévá hódítsák a hatalmat... Ez kétségbeejt és nem igérem, hogy e tekintetben okosabb leszek mint te... De nézd, öcsém, tedd meg nekem azt a szivességet, igérd meg kedvemért, hogy holnapután nálunk töltöd a napot.

- Akarom; nagyon fájna a lelkemnek az a tudat, hogy te odahaza barlangodban napestig gyötröd magad, mint valami halálra sebzett vad. Meg akarlak gyógyítani, meg akarlak menteni!

- Ne kényszeríts arra, hogy kötelező igéretet tegyek. De meg fogom kisérleni, vajjon le tudom-e győzni önmagamat.

Oh milyen kinos egy hetet töltött Péter sötét, üres paplakában! Hét álló napig ki sem mozdult hazulról, hanem odujába eltemetkezve, egyre afeletti bánatán rágódott, hogy nem látja többé maga mellett a bátyját, kit szive egész hevével megszeretett.

Soha még ilyen szörnyünek nem tünt fel neki a magánya, mióta a kétely sivárrá dulta a szivét. Huszszor is azon a ponton volt már, hogy Montmartrebe siet, mert ösztönszerüleg, bár zavarosan és homályosan érezte, hogy ott vezet el az ut, ahol a szeretet, az igazság, az élet lakozik. De mindannyiszor visszatartotta őt egy kéjelmetlen érzés, ugyanaz, amely már a multkor is erőt vett rajta és amelybe ép annyi rettegés vegyült, mint amennyi röstelkedés. Ő neki, a papnak, aki ki van közösítve a szerelem és a köznapi teendők köréből, nem fognak-e odalenn osztályrészül csak a szenvedés és a lelki sebek kijutni ama természetes, szabad és egészséges emberek között?

Most fölidézte apjának és anyjának árnyait, akik az elhagyatott termekben bolyongtak, azokat a bus árnyakat, akik mindig, még a halál után is, tusát vivnak egymással, és Péter úgy érezte, mintha hallaná jajos panaszukat, mintha ők esdve kérnék, hogy békítse őket ki önlelkében aznap, amidőn ő maga találja majd meg a békét. Mitévő legyen, itt maradjon-e, sirjon-e, kétségbeessék-e velük együtt? Vagy lemenjen-e, keresse-e odalenn a fivérénél a gyógyulást, amely a szülők bolygó árnyainak végre megadná a siri pihenést, hogy végre boldogan örök álomra térhetnének, mert őt boldognak tudják?

Egy szép reggelen, amint fölébredt, úgy rémlett előtte, mintha apja mosolyogva küldené őt oda le, mig az édesanyja megadva a beleegyezését, ránézne azzal a szelid, jóságos szemével, amelyben abbeli szomorusága, hogy rossz papot nevelt belőle, teljesen helyt ad annak az óhajnak, hogy őt visszaadja a többi ember rendes életének.

E napon Péter nem okoskodott többet, hanem kocsit hozatott és nehogy valamiképpen az inába szálljon a bátorsága és visszaforduljon, előre megadta a kocsisnak Vilmos czimét. Midőn aztán mintegy álomban ott látta magát ismét a tágas dolgozószoba közepett, hol Vilmos bátyja és a három fiu őt vidám arczczal fogadták és úgy tettek, mintha csak tegnap járt volna itt utoljára, váratlanul olyan jelenetnek volt szemtanuja, amely őt meglepte és enyhítette lelki gyötrelmeit.

Midőn belépett, Mária, szokása ellenére, ülve maradt, alig viszonozta a köszönését és halvány arczczal, mély ránczokba szedett homlokkal bámult maga elé. A nagymama szintén komoly arczczal szólalt meg, Máriára pillantva.

- Bocsásson meg neki, abbé ur, ő ma nagyon balgán viseli magát. Mindnyájunkra haragszik.

- A kis makacs! Nem is hinnéd öcsém, hogy mi lappang ebben a kis fejecskében, ha valaki ellentmond azoknak a nézeteknek, amiket ő magának a jogról és igazságról alkotott. Olyan magasztos és eszményi nézetek ezek, melyek semmiféle megalkuvást nem ismernek. Az imént ugyanis arról a perről beszélgettünk, amelyben az apát fia terhelő tanuvallomása folytán elitélték és Mária az egyetlen, aki azt állítja, hogy a fiu helyesen cselekedett, hogy az igazat meg kell mondani mindig és minden körülmény között... Mit, ez volna aztán egy félelmetes közvádló!

Máriát Péter mosolya, mely az ő felfogásának helytelensége mellett látszott bizonyítani, még jobban ingerelte és indulatosan fellobbant:

- De, édes lelkem, - kiáltott föl Ferencz, mig Tamás és Antal szintén elmosolyodtak, - apa és mi csak egy tisztán emberi thézis mellett kardoskodunk, mert mi úgy hisszük, hogy a jogosságot mi szintén mindenekfölött szeretjük és tiszteljük. Humanitás nincsen, csak igazság és jog van! Ami jogos, az jogos, bármely esetben, még ha a világ rombadőlne is!

Aztán, minthogy Vilmos még egy kisérletet tett, hogy a saját felfogását védje és Máriát meggyőzze, a fiatal leány egész testében reszketve pattant föl hirtelen a székéről és oly szenvedélyes kifakadással, hogy a hangja hebegve elakadt. Szakadozottan rebegte:

- Nem, nem, ti mind nagyon rosszak vagytok, csak bántani akartok engem; jobb lesz, ha visszavonulok a szobámba.

- Édes lányom, gondold meg, hogy mit teszel. Nagyon csunya dolgot művelsz, meg fogod bánni utólag...

És heves mozdulattal a szobájába sietett. Nagy volt az általános megdöbbenés. Néha előfordultak ugyan ilyen jelenetek, de soha még ilyen nagy mérvet nem öltöttek. Vilmos azonnal megbánta és önmagát hibáztatta, amiért tréfás élczelődésével végletekre vitte a dolgot, mert Mária nem szivlelte az iróniát. Aztán elbeszélte Péternek, hogy Mária fiatalabb éveiben olyan szenvedélyes dühre lobbant, ha valami igaztalanságot tapasztalt, hogy haragos indulatrohamaiban néha elájult. Utólag Mária meg is magyarázta, hogy a benne olyankor ellenállhatatlanul felhullámzó áram deliriumba ejti és szenvedélyre lobbantja. Még ma is makacs és veszekedő, mihelyt ilyen tárgyról van szó. Pedig később mindig röstelkedve pirul el emiatt, mert érzi, hogy ez őt néha kiállhatatlanná és hozzáférhetetlenné teszi.

Valóban, egy félórával később saját jószántából és biborra gyult arczczal jött le, hogy hősies önmegtagadással vallja be hibás voltát.

- Ugy-e, milyen nevetséges, milyen rossz teremtés vagyok én, aki másokat vádolok rosszasággal? Szép fogalma lesz az abbé urnak rólam.

- Ugy-e, megbocsátasz? Most kinevethetsz, Ferencz, meg ti is: Tamás és Antal. Igazuk van, ha kinevetnek, mert az én mai viselkedésem nem érdemel mást.

- Szegény Máriám, - mondta Vilmos gyengéden, - látod, mire vezet az, ha az ember a fellegekben jár? Te, akinek mindenről oly egészséges, oly okos nézeteid vannak, akinek oly zavartalan a lelki egyensulyod, mert elfogadod a világi dolgok relativ voltát és csak azt várod az élettől, amit az neked megadhat, azonnal elveszted az egyensúlyt és a józanságodat, mihelyt az igazságról és a jogról alkotott abszolut fogalom fantasztikus régióiba tévedsz. De hát van-e valaki köztünk, aki nem esik néha bele ebbe a hibába?

Ez a jelenet lelke mélyéig meghatotta, de nem tudta még világosan megkülönböztetni, hogy mi mindent ébresztett benne.

Nem onnan ered-e rettenetes lelki vergődése, mert a föltétlen hitet ő is abban az abszolut tökélyben kereste, melyet ő eddig az emberektől és a viszonyoktól megkövetelt, mig végre kétségbeesésében a teljes hitetlenség karjaiba vetette magát? Hát ez a büszke, gőgös magatartás, melyet hitének összeomlása mellett is megőrzött, a szent pap féltve megóvott hire, aki akkor lett szentté, midőn lelkében a teljes megsemmisülés lakozott, nem az abszolut igazság utáni dőre vágy-e ez is, elvakultságának és gőgjének romantikus pózolása?

Midőn a bátyja az imént megszólalt és megdicsérte Máriát, amiért nem kiván és nem vár az élettől többet, mint amit az élet megadhat, ekkor Péter úgy érezte, mintha e szavak bölcs tanácsként csengenének a fülébe, mintha a természetnek üde, friss leheleteképpen suhannának el arcza fölött. De mindezek az érzések zavarosan és homályosan gomolyogtak még a bensejében, egyetlen tudatos örömet csak a fiatal lány hirtelen fellobbant haragja okozott neki, ez az emberi gyengeség, mely őt közelebb hozta a lelkéhez és leszállította a tökély csendes nyugalmának ama talapzatáról, mely Péternek kétségkivül öntudatlanul rosszul esett. Vajjon milyen érzés töltötte el a keblét, arról Péter nem tudott magának számot adni; hanem aznap rövid beszélgetésbe ereszkedett vele és midőn távozott, nagyon jólelkü, de azért emberi gyöngeségekkel biró leánynak találta.

Harmadnapon Péter ujra ott töltötte a délutánt a Párisra nyiló, napsugárban fürdő nagy dolgozóteremben. Mióta tudatában volt saját tétlenségének, szörnyen unatkozott és azon vette észre magát, hogy szórakozik ennek a családnak a körében, amely oly derüs vidámsággal dolgozik. A fivére megdorgálta, hogy mért nem jött el villásreggelire, amire Péter megigérte, hogy holnap idejekorán jön majd és velük fog étkezni. Egy hét lefolytával közte és Mária közt a legbizalmasabb barátság fejlődött, melyben nyoma se maradt annak az eleinte érzett kényelmetlenségnek és ellenséges indulatnak, mely őket egymással összeütközésbe hozta. A papi csuha különben egy csöppet se feszélyezte Máriát, mert nyugodt hitetlenségében soha eszébe se jutott, hogy a pap külömb ember lenne a többinél. Ép ez lepte meg Pétert és attól volt annyira elragadtatva, hogy ennél a fiatal leánynál ép oly testvéri fogadtatásban van része, mintha ő is polgári ruhát viselne, mintha ő is ugyanazokat a nézeteket vallaná, ugyanazt az életet élné, mint felnőtt testvérfiai és mintha ő semmiben sem különböznék a többitől. De még inkább elámult azon a szótlan hallgatáson, melylyel Mária a vallás kérdését mellőzte, azon a mély, nyugodt és vidám nemtörődömségen, melylyel ő az istenség és a tulvilág, az örök titokzatok e rettentő hona iránt viseltetett, melynek rejtelmes mezein ő maga oly gyötrő vonaglással bolyong.

Mióta Péter rendesen ellátogatott hozzájuk minden másod- vagy harmadnap, Mária észrevette, hogy Péter szenved. Vajjon mi a baja? Eleinte a jó barátság nyájas részvételével tudakolta, hogy mi bántja a lelkét; de minthogy Péter mindig kitérő feleleteket adott, Mária kezdte érezni, hogy az ifju pap lelkét valami sajgó, önmagát restellő fájdalom bántja, amelyet a titkolódzás gyógyíthatatlan bajjá sulyosbit. Női részvéte felébredt a lelkében és növekvő vonzalmat érzett e magas, halovány arczu ifju iránt, kinek szeme mindig lázas tüzben izzott és kinek szivében marczangoló kín dult, melyről senkinek se akart szólani.

Kétségkivül tudakozódott is Vilmosnál, hogy vajjon miért oly szomoru és kétségbeesett a fivére, és Vilmos részben beavatta őt a titokba, abban a reményben, hogy Mária meg fogja őt gyógyítani lelki bajától és vissza fogja neki adni az életkedvet.

Olyan boldoggá tette őt az, hogy Mária úgy bánik az öcscsével, mint a saját testvéreivel, mint egy igazi jó baráttal. Végre aztán egy este, midőn Mária könyeket látott Péter szemében, a Párisra boruló komor estalkonyatban szeretetteljesen faggatta, hogy gyónja meg neki, mi nyomja a lelkét? Péter önkéntelenül bevallotta lelki kinját és elpanaszolta neki, hogy hitének elvesztése milyen halálos ürt teremtett a lelkében mindörökre. Oh, milyen kín az, ha az ember nem tud többé sem hinni, sem szeretni, ha szive kihült, hamuvá égett, ha nem tudja, hogy micsoda más meggyőződéssel helyettesítse örökre elvesztett istenét? Mária néma ámulat megdöbbenésével nézett rá. De hisz ez őrültség! És ezt ő nyiltan a szemébe mondta első meglepetésében és felháborodásában, mit e lelki nyomoruság sikolya keltett józan lelkében.

Micsoda, ő kétségbeesik, nem hisz és nem szeret többé, csupán csak azért, mert az istenség emberalkotta hipothezise megdőlt, amikor előtte terül el a nagy világ, az élet, a maga létkötelezettségével - amikor itt van előtte a világ ezer meg ezer teremtménye és élhetetlen lénye, amik szeretetre és támogatásra szorulnak, nem is szólva arról az általános emberi feladatról, arról a hivatásról, amit mindenkinek teljesítenie kell? Valósággal őrület szállta meg, még pedig sötét, borongós őrület és Mária megfogadta, hogy kigyógyítja belőle.

E pillanattól fogva ez a sajátságos ember, aki őt eleinte feszélyezte, később ámulatba ejtette, mélyen meghatotta érző lelkét. Nagyon vidám, nagyon szelid és gyöngéd volt vele szemben; szivének és lelkének ügyes, nőies tapintatosságával ápolta beteg kedélyét. Mindakettőjüknek egészen egyforma gyermekkoruk volt, amennyiben egyforma mérvben, jámbor anyáik a legszigorubb vallásosságban nevelték őket. Mig Péter, akit papi fogadalma bilincsekbe vert, kinosan vergődött kételyeiben, Mária, aki anyja halála után a Fénelon-liczeumba került, minden vallásgyakorlat teljes mellőzésével nőtt nagyra, olyannyira, hogy gyermekéveinek első vallásos benyomását teljesen elfelejtette. És Péter mindig ujból meg ujból csodálkozott rajta, hogy Mária ily módon teljesen ki tudta kerülni a tulvilágtól való borzongás rémét, amikor ez őt magát ilyen mélyen feldulta.

Valahányszor Péter bizalmas beszélgetéseiben kifejezést adott efölött való meglepetésének, Mária mindig jóizüt kaczagott; kijelentette, hogy ő egy cseppet se fél a pokoltól, mert nagyon jól tudja, hogy nincs és nem lehet, és egyszersmind hozzátette azt is, hogy ő egész nyugodtan él e földön a mennyország reménye nélkül és csak arra törekszik, hogy bölcsen alkalmazkodjék a földi élet szükségleteihez és követelményeihez. Lehet, hogy ezt az ő véralkata hozza magával.

De lehet, hogy a nevelés eredménye. Mert soha még alapos oktatás józanabb főben, egyeneslelkübb jellemben nem vert gyökeret. Ép az volt a bámulatos csoda, hogy ezzel a sok összehalmozott tudással, mely fejecskéjében módszer nélkül gyült össze, még mindig nőies és gyöngéd maradt és semmi férfiasság, semmi ridegség nem csonkította lényének összhangját; ő csupán egy szabadgondolkodásu, nyiltszivü és elbájoló teremtés volt.

- Oh kedves barátom, - szokta mondani, - ha ön tudná, milyen könnyü dolog az, hogy boldog legyek, mikor látom, hogy azoknak, akik kedvesek a szivem előtt, nincsen semmi különös bajuk. Ami a saját személyemet illeti, én mindig megalkuszom az élettel, hozzá alkalmazkodom, dolgozom és meg vagyok elégedve minden körülmény között. Ha éreztem is nehéz fájdalmat, azt mindig csak mások szenvedése okozta; mert akarva nem akarva, mindig azt szeretném, hogy az egész világ félig-meddig boldog legyen és mindig vannak emberek, akik ellentállnak a boldogságnak... Látja, én például sokáig voltam szegény, de azért vig voltam mindig. Én nem vágyódtam semmi egyébre, mint azokra a dolgokra, amelyeket nem lehet pénzzel megvásárolni. De azért a nyomor a legszörnyübb iszonyat, a legvérlázítóbb igazságtalanság, amely önkivületbe ejt. Fel tudom fogni azt, hogy magában minden hit és bizalom rombadőlt abban a perczben, amidőn úgy vélte, hogy az irgalom és könyörület hasztalan és nevetséges.

- Pedig az irgalom mégis enyhit; milyen édes érzés az, ha valakinek valamit adhatunk. Meg aztán egyszer csak el kell, hogy jőjjön az a nap, amidőn a munka, a józan ész és maga az élet szabályos működése révén az igazság és a jog uralkodik majd a földön... Ejnye, hogy prédikálok én itt magának. Pedig nem szokásom! Nevetséges volna, ha én akarnám meggyógyítani az én hangzatos, tudákos nagylányra valló frázisaimmal. De az igaz, hogy ki akarom magát gyógyítani a maga sötét búskomorságából és ép ezért arra az egyre kérem, jőjjön el hozzánk minél gyakrabban. Maga tudja, hogy ez Vilmosnak leghőbb óhajtása. Olyan nagyon fogjuk magát szeretni; fogja látni, hogy milyen gyöngéd szeretet füz bennünket egymáshoz és hogy milyen derüs jókedvvel látunk a közös munkához, hogy maga is vissza fog térni a való élethez és velünk együtt az örök nagy természet iskolájába jár majd... Éljen, dolgozzék, szeressen és reméljen!

Péter mosolygott s ezentul majdnem mindennapos vendég volt a háznál. Mária olyan bájos volt, amikor fontoskodó bölcs arczkifejezésével ilyen kedves prédikácziókat tartott neki. És mint ahogy Mária mondta, olyan enyhe, szeretetteljes melegség áradt szerte a nagy dolgozóteremben; szinte illatos volt a szoba attól a jóleső örömtől, hogy így együtt vannak és együttesen munkálkodnak az örök egészség és igazság közös nagy munkáján. Péter restelni kezdte a maga tétlenségét és szükségét érezte annak, hogy az ujjait meg az agyát foglalkoztassa; eleinte Antal fametszetei iránt érdeklődött. Miért ne kisérlené meg ő is? Hanem aztán nem érezte magában a művészet iránt való hajlamot, sem a hivatást és a hozzá szükséges tehetséget; minthogy pedig a Ferencz könyvhalmazától és a kizárólagos szellemi munkájától undorodott abban a pillanatban, amidőn lassan kilábolt a tévelygések örvényéből, amelybe a bibliai szövegmagyarázatok és a vallásos vitatkozások sodorták, Tamás kézművessége iránt érzett hajlamot és szerfelett megkedvelte a mechanikát, amelynek pontossága és preczizitása kielégítették biztos eredmények után epedő szomját. Néha segédkezett a fivérének is; nagy kék kötényt kötött csuhája fölé és kisérleteiben részt vett. E percztől fogva ő is a dolgozószoba egyik munkása lőn.

Április első napjainak egy verőfényes délutánján, amidőn mindnyájan munkánál ültek, Mária, aki az ablak mellett levő varróasztalnál himezett, egy pillantást vetett Párisra és gyönyörteljes lelkesedéssel kiáltott föl:

Péter az üvegfalhoz közeledett. Ugyanaz a természeti tünemény volt ez, amelyben első látogatása alkalmával gyönyörködött. A lenge porfelhők mögött lealkonyuló nap rézsutos sugarai sugárzáport ontottak a városra, melyek a háztetők határtalan tengersokaságán mindenfelől visszaverődtek; azt mondanád, hogy valami óriási szántóvető rejtőzik a búcsuzó nap glóriájában és rengeteg marokkal szórja a szemhatár egyik végétől a másikig aranymagvainak tündöklő záporát.

- A nap szórja Párisra termőmagvait. Nézzétek, micsoda óriási egy szántóföld ez, melyet az eke minden irányban felszántott, ezek a barna mesgyék hogy hasonlítanak a felhalmozott rögökre és ezek az egyenes és mély utczák mind megannyi barázdáknak látszanak.

Máriának tetszett ez a hasonlat és nagy lelkesedéssel kapta fel ezt a gondolatot.

- Igen, igen, igaz! A nap fénymagvait Páris földjébe szórja. Nini, nézzétek, minő fejedelmi mozdulattal szórja szerte az egészség és a világosság buzaszemeit a legtávolabbi külvárosokba is. Sőt ami a legsajátságosabb, a gazdagok nyugati városrészei mintha vörhenyes ködben usznának, mig a jó magvak aranyszőke gomolyokban hullanak a balpartra és a keleti népes külvárosokra... Ugy-e, hogy ott fognak felsarjadzni az uj kalászok?

Mindnyájan az ablakhoz léptek és mosolyogva fogadták el e jelképes magyarázatot. És valóban, amint a nap mindinkább alkonyodva szállt a felhőgomolyok mögé, úgy látszott, mintha az örök élet nagy magvetője önkéntes, kiszámított kézmozdulattal szórná szerte a lángjait, majd erre, majd arra, ritmikus méretekben szemelve ki a munka és küzdés városrészeit.

Amott a lángmagvak egy izzó marékja zuhant le az iskolák városrészére. Aztán amott lejebb egy másik szerteporzó fénymarék termékenyítette meg a műtermeket és a gyárakat.

- Az égi vetőmag! - kiáltott föl Vilmos derüs vidámsággal. - Hadd hajtson ki kalászba mihamarabb e szép, nagy Páris termékeny földjében, melyet annyi forradalom ekéje szántott fel, melyet annyi nagy munkás vére termékenyített meg. Az egész nagy világon ez a legalkalmasabb talaj arra, hogy belőle az eszme keljen ki és boruljon virágba. Igen, igen, Péternek igaza van; a nap hinti el Párisban a jövő társadalom magvát, mely csak innen fog kihajtani.

És Tamás, Antal meg Ferencz, kik apjuk háta mögé sorakoztak, helyeslő fejbólintással adtak kifejezést ugyane meggyőződésüknek, mig a nagymama komoly arcza a távolban révedező szemekkel bámult maga elé, mintha már ő látná is a jövő tündöklő hajnalát felragyogni.

- Szép álom, de ki tudja, hány század mulva fog megvalósulni? - suttogta Péter, visszaesve lelketborzongató buskomorságába. - Nekünk már nem jut ki belőle.

Ez a nemeslelkü kijelentés mélyen meghatotta Pétert. És egyszerre a lelkébe nyilalt egy másik Mária emléke, az ő ifjukorának imádatraméltó Máriája, aki Lourdesban meggyógyult és akinek elvesztése örök ürt hagyott hátra a lelkében... Vajjon ez az uj Mária, aki most oly szelid és erős varázszsal mosolyog rá, meg fogja-e gyógyítani a hajdani sebet? A lelke ujra föléledt, mióta benne barátnőjére talált.

És szemük előtt a nap csak hintette tovább sugarainak eleven aranyporzáporát, hogy Párist bevesse a jog és igazság jövendőbeli aratásának termő magvaival.

Egy ernyedetlen munkában lefolyt nap estéjének alkonyórájában, midőn Péter Tamásnak segített, a lába beleakadt hosszu csuhájába és úgy megbotlott, hogy majd földre bukott.

Minden czélzás nélkül mondta, egyedül csak azért, mert úgy találta, hogy ez az öltöny nagyon nehéz és feszélyezi őt bizonyos munkák végrehajtásában.

De ez az őszinte, egyenes szó annyira belefészkelte magát Péter agyába, hogy onnan többé ki nem üzhette. Eleintén megdöbbent rajta. Aztán, midőn leszállt az éj, és ő ismét egyedül maradt neuillyi kis paplakában, érezte, hogy ez a szó bántja, hogy mindinkább fokozódó szenvedést okoz neki és türhetetlen lázt szít az ereiben.

Valóban le kellett volna vetnie. Ugyan mi is tartotta vissza eddig, hogy le ne vesse ezt a csuhát, amely oly fájó teherként nehezedik vállaira?

Gyötrő lelki tusája ujból megkezdődött; nem tudott elaludni és rettenetes éjszakát töltött hajdani kinszenvedéseinek fölelevenitésével.

Pedig olyan egyszerü dolognak látszott az, hogy leveti a papi ruhát, miután úgysem teljesíti már a papi teendőket. Egy idő óta abbahagyta a misézést, ez volt az igazi teljes szakítás: az áldozár végleges hitehagyása. Csakhogy a misemondást megkezdhette megint. Holott érezte, hogy aznap, amikor leveti a csuhát, teljesen kivetkőzik régi énjéből és kilép az egyház kötelékéből, hogy többé soha vissza ne térjen oda. Visszavonhatatlan elhatározásra kellett magát szánnia. Órákhosszáig járt föl és alá szobájában, lelki küzdelmének gyötrő kinjaiban vajudva.

Oh minő szép álmot álmodott arról, hogy mint magányos, vad remete mind magasztosabbá, mind fönségesebbé válik. Nincs hite többé, de azért mégis őrködni fog mások hite fölött, mint egy szüzies életü, igazszivü pap. Nem fog esküszegés bünébe sülyedni, nem fog a hitehagyás ocsmány aljasságára vetemedni, hanem az isteni illuzió szent papja lesz továbbra is, még hite teljes megsemmisülésének kétségbeejtő kinjaiban is. Igy érte el azt, hogy őt szent papként imádták, őt, aki mindent tagadott, akinek lelke olyan üres volt, mint egy sirbolt, melynek hamvait szétszórta a szél. És ime most e jámbor csalás miatt kinos lelkifurdalások gyötrik; eddig soha nem érzett kéjelmetlen érzés fogja el őt arra a gondolatra, hogy bünösen cselekszik, ha ezentul se fogja összhangzatba hozni a nézeteit és az életmódját. Egész lényét feldulta ez a lelki küzködés.

Az érvelés igen egyszerü volt. Mi jogon marad meg ő oly vallás papja, amelyben nem hisz többé? Nem követelik-e azt a becsületesség legelemibb elvei, hogy lépjen ki az olyan egyház kötelékéből, melyről tagadja, hogy kebelében lakoznék az Isten. Az ő szemében a dogmák gyerekes tévedések voltak és ő mégis makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy tovább is mint örök igazságokat hirdesse; ez olyan rut tettetés, amelytől ime visszariadt a lelkiismerete. Hiába törekedett arra, hogy ujfent beleélje magát abba a lelkesedett kedélyállapotba, a könyörület és a vértanuság lángoló vágyába, amely őt arra birta, hogy önnön magát hozza áldozatul, azzal a vigasztaló gondolattal, hogy belenyugszik a kétely marczangoló kinjaiba, saját elveszett és tönkresilányított életének gyötrelmébe, ha ez áron a szenvedőknek legalább a remény enyhítő balzsamát nyujthatja. Az igazság, a természetes gondolkodás nagyon is erőt vettek rajta; most már ez a hazug apostoli szerep bántotta a lelkét, már nem érezte magában azt az iszonyu bátorságot, hogy semmitmondó taglejtéssel Jézust idézze le a térdreborult hivők közé, midőn jól tudta, hogy Jézus nem fog leszállani. Minden megsemmisült; fönséges lelkipásztori magatartása, saját énjének magasztos föláldozása, amelylyel makacsul ragaszkodott a fogadalmához és hitének még azzal a rettenetes lelki kinnal is adózik, hogy nincsen többé hite.

Vajjon mit tart Mária erről a hosszas huzódozásról? És az a hang, amelyen mondta: »Mért nem veti le?« mindig meg-megcsendült a fülében és gyötörte a lelkiismeretét. Mária, aki maga oly egyeneslelkü, oly igazszivü volt, bizonyára megveti őt emiatt. Mindazt a sok rosszaló gáncsolást, mindazt a titkos elitélő kritikát, melyre okvetetlenül alkalmat adott magatartása, benne látta összefoglalva.

Pedig Mária soha egy szóval sem adott kifejezést ebbéli rosszalásának. Ha rosszalta is, nem érezte magát följogosítva arra, hogy egy lelkiismereti tusába avatkozzék bele. Nagylelkü és józan lelkinyugalma mindig meglepte Pétert, kinek az ismeretlen tulvilág rejtelmei, a halált követő uj nappal titokzatai folytonos lelki vergődést okoztak. Napokig tanulmányozta Máriát; szemei követték minden mozdulatát; de soha kételyt vagy lelki aggodalmat nem tapasztalt nála. Ez onnan van, szokta Mária mondani, hogy ő egész örömét, minden törekvését, minden kötelességét magában az életben összpontosítja, úgy, hogy ő beéri azzal, hogy él és nincs ideje arra, hogy magát chimerikus rémképekkel gyötörje és megdermeszsze.

Le fogja hát vetni ezt a csuhát, mely úgy nyomja a vállait és úgy égeti a testét, minthogy Mária az ő nyugodt és erélyes hangján azt kérdezte tőle, hogy miért nem veti le?

De reggel felé, midőn végre ledőlt az ágyába, abban a hiszemben, hogy most a végleges elhatározás folytán lecsillapult az izgatottsága, egyszerre úgy érezte, hogy elszorul a torka, hogy fullasztja a lég, hogy a rettenetes lelki tusa gyötrelmei ujra elülről kezdődnek.

Nem, nem vetheti le ezt a papi öltönyt, amely hozzáforrt a testéhez. A fekete posztóval együtt leválnék testéről a bőr; egész valója kiszakadna vele együtt. Nem hagy-e mindhalálig kitörölhetetlen nyomokat a papi pálya, mely mindörökre megbélyegzi a papot és a nyájtól teljesen elszigeteli?

Még ha saját bőrével együtt le is rántaná magáról a papi ruhát, a pap csak megmaradna, mint a botrány és szégyen tárgya, mint egy ügyetlen és lehetetlen ember, aki a mindennapi életből ki van közösítve. Tehát mire való ez, miután a börtönajtó fel nem pattan, miután a künn lezajló munka és termékeny verőfényes élet többé nem az ő számára való?

Óh, ez a tehetetlenség! Ez a tehetetlenség! Azt hitte, hogy velőkig, minden izében megdermesztette, megbénította őt.

Nem tudta, mire határozza magát, úgy, hogy csak harmadnap látogatott el Montmartreba és még akkor sem határozta el magát, hogy mitevő legyen.

Különben ott is láz fogta el a rendesen oly nyugodt boldog otthont. Magát Vilmost növekvő aggodalom bántotta; a Salvat ügye bilincselte le egész érdeklődését és olyan izzó szenvedélyt szított benne, melyet a lapok minden reggel uj lángra lobbantottak.

Salvat méltóságteljes hallgatag magatartása, amelylyel kijelentette, hogy nincsenek bűntársai és mindent bevallva, mély titoktartást tanusított, mihelyt félő volt, hogy más valakit kompromittál, mélyen meghatották Vilmost. A vallatás titokban folyt, de Amadieu vizsgálóbiró, aki a vallatással volt megbizva, rendkivüli föltünést igyekezett kelteni, úgy hogy a sajtó tele volt a vizsgálóbiró személyére vonatkozó adatokkal, a vádlottal való érintkezését tárgyaló hirekkel, megjegyzésekkel, indiskrét tudósításokkal, a vádlottal folytatott párbeszédekkel. Salvat leplezetlen vallomásai révén óráról-órára meg tudta állapítani a merénylet egész történetét, csupán magára a robbantószer alkatrészeire és a bomba gyártására vonatkozólag voltak kételyei. Ha Salvat, a saját állításai szerint, valamelyik barátjánál tölthette meg a bombáját, hazugnak bizonyult abbeli kijelentése, hogy a bomba csupán dinamittal volt megtöltve, mely lopott gyutacsokból gyült össze, mert a szakemberek megállapították, hogy maga a dinamit magában véve soha ilyen pusztításokat nem vihet véghez, mint amilyeneket itt tapasztaltak. Ez föl nem derített titkos rejtély maradt, amely huzta-vonta a vallatást és a lapok ezt arra használták föl, hogy naponta a legképtelenebb meséket, a legfurcsább tudósításokat bocsássák világgá, amelyek hangzatos czimei a példányok kelendőségét fokozták.

Vilmosnak tehát minden reggel növekvő méltatlankodásra volt oka. Bárhogy megvetette is Sagniert, még se állhatta meg, hogy mindennap meg ne vegye a »Népszavát«, mintha vonzaná a belőle kiáradó sár és szenny áradata, amelynek láttára méltatlankodó fölháborodástól reszketett egész valója. Különben még a többi lap is, maga a »Globe« is, mely rendesen olyan korrekt magaviseletet tanusított, ez egyszer be nem bizonyosodott tudósításokat közölt és ezekből, bár kissé semlegesebb hangon, mint a többi, olyan reflexiókat és olyan itéleteket vont le, melyek vérlázító igazságtalanság szinében tüntették fel a merényletet. Szóval olybá látszott, mintha a sajtó feladatául tüzte volna ki magának, hogy tőle telhetőleg mocskolja és piszkolja Salvatot, avégből, hogy az ő személyében fokozza le az anarkiát.

Igy történt, hogy Salvat egész életét a legocsmányabb elzüllés szinében tüntették föl: tiz éves korában, midőn az apátlan, anyátlan lelencz az országutakat járta, zsebtolvaj volt; később rossz katona volt és még rosszabb munkás; a katonaságnál fegyelem elleni vétségek miatt büntették; a műhelyekből elkergették, mert fellázította a pajtásait; később mint hazátlan kalandor élt Amerikában, ahol, mint azt a sorok közt lehetett olvasni, tudja Isten, mi mindenféle bűnöket követett el. Említést se téve arról az erkölcstelen életről, melyet Francziaországba való visszatérte óta folytat, amennyiben vadházasságban élt a sógornőjével, ki magához fogadta elhagyatott gyermekét és akivel a gyermeke szemeláttára közös háztartást vitt. Igy tárták fel és toldották meg összes bűneit, de szótlan hallgatással mellőzték az okokat, melyek szülték, az enyhitő körülményül betudható viszonyokat, melyek közepett erkölcsi fogyatkozásai annyira elharapództak.

Oh mily haragosan lázadt fel Vilmosban az igazság és a felebaráti szeretet érzete; hisz ő ismerte Salvat valódi lényét, ismerte ezt a gyöngéd szivü és misztikus, szenvedélyes és ábrándozó rajongót, aki védtelenül vetődött a lét csataterére, kit mindig a legkegyetlenebb nyomor vett üldözőbe, mig őt végre abba a szép álomba ringatta, hogy ő fogja az ódon világ lerombolása révén feltámasztani az aranykort.

A legnagyobb baj az volt, hogy minden összeesküdött Salvat ellen, mióta ő a nagyravágyó és világias Amadieu kezébe került. Vilmos a fia révén arról értesült, hogy Salvat a Grandidier-gyárbeli pajtásai részéről semmiféle támogatásra nem számíthat. A gyár uj virágzásnak indult és a biczikli-gyártás napról-napra folyton fejlődött és hire járt annak, hogy Grandidier csak azt a kis motort várja, melynek feltalálásán Tamás törte a fejét, hogy rögtön az önműködő kocsik nagyban való gyártására adja magát. De ép az első sikereken okulva, melyek még alig fedezték a sok évi hiábavaló küzdés deficzitjét, nagyon szigoru volt, elbocsátotta mindazokat a munkásokat, akik az anarkismus gyanujában állottak, mert nem akarta, hogy Salvat kedvezőtlen gyanu árnyát vesse a czégére. Toussaintet, a vádlott sógorát és annak Károly fiát, akiről azt suttogták, hogy Salvattal rokonszenvezik, csak azért tartotta meg a szolgálatában, mert mindaketten husz esztendeje dolgoztak nála. Élni pedig csak kell valahol. Toussaint, aki bajából felépülve, nagynehezen ujra hozzáfogott a munkához, feltette magában, hogy ha esetleg tanunak hivják, csupán azokat a magánügyeket mondja el, amelyek a nővérével való házasságra vonatkoznak.

Egy alkalommal, midőn Tamás hazajött a gyárból, ahova néhányszor ellátogatott, hogy ott kisérleteket tegyen a motorjával, elmesélte odahaza, hogy látta Grandidier asszonyt, a szegény szomoru fiatal menyecskét, aki gyermekének elvesztése folytán beállt gyerekágylázba beleőrült és akit a férje gyengéd szeretettel otthon tartott a gyár mellett lévő külön épületben. Soha nem akarta őt valami elmegyógyintézetbe vitetni, noha hébe-korba rettenetes rohamai voltak a szegény bús és szelid gyermekasszonykának, kivel ő oly kinos fájdalomteli életet élt. A redőnyök mindig le voltak zárva és rendkivüli eseményszámba ment, hogy ma az ablakok egyikét kinyitották és a szegény fogoly a kora tavaszi délelőtt napsugaras verőfényében az ablakhoz közeledett.

Csupán egy pillanatig állott ott, mintegy hófehér, hirtelen eltünő, aranyszőke, mosolygó szép vizió. Az egyik szolgálója máris becsukta az ablakot és az épületre ujra ráborult a siri csend. A gyárban mesélgették, hogy már közel egy hónap óta nem voltak rohamai; onnan magyarázható a főnök megelégedett és erélyes arczkifejezése és azért vezeti üzletét oly szilárd, sőt néha kissé túlszigoru kézzel, mely a czég növekvő jólétét biztosítja.

- Ő nem rossz ember, - szokta mondani Tamás, - de azt akarja, hogy a munkásai hajoljanak meg előtte tiszteletteljesen; az általa folytatott rettenetes konkurrenczia nehéz küzdelmeiben ő azt hangoztatja, hogy manapság, amikor a tőke és a munkabér egymást tönkrejutással fenyegetik, a munkás tekintse magát boldognak, ha a tőke bölcs és tevékeny kezekbe jut... Salvatot pedig azért itéli el könyörtelenül, mert ő szükségesnek tartja a példaadást.

Midőn Tamás eznap, a gyárból jövet, végigment a Mercadet-utczán, amely valami zsongó dolgos méhkasra emlékeztetett, szivszaggató találkozása volt. Theodora asszony meg a kis Céline kifordultak a gyár udvarából, miután Toussaint megtagadta tőlük a kért kölcsönt, amelyet meg nem adhatott nekik. Salvat elfogatása után az asszonyt meg a gyermeket szintén gyanuba fogták és kikergették nyomorult lakásukból. Azóta nem volt mit enniök, az utczán kóboroltak és egy-egy elvétve kapott alamizsnából éltek. Soha még ennél szánalmasabb nyomor nem sujtott védtelenebb teremtéseket.

- Apám, azt mondtam nekik, hogy jőjjenek el ide. Azt gondoltam magamban, hogy tán egy hónapra meg kellene fizetni a háziurnak a lakbért, hogy legalább legyen hova lehajtsák a fejüket.

Vilmos egész testében remegve hallgatta és magamagára haragudott, amiért nem gondolt előbb erre a két szánalomraméltó teremtésre. Ez volt az a örökösen ismétlődő, iszonyatosan szomoru történet, mely megszokottan így hangzik: a férj eltünt, az asszony meg a gyermek pedig az utczára kerültek és az éhhalálnak néznek elébe. A büntető igazság keze, mely a férfit sujtja, elhibázza az ütést és megöli az ártatlanokat.

Theodora asszony alázatosan és félénken lépett be, a szerencsétlen sorsüldözöttek ama rémült arczkifejezésével, melyet az élet szakadatlan csapásai rögzítettek meg arczán. Majdnem vak volt és a kis Céline vezette őt. A kicsike rongyokká foszlott ruhácskájában még mindig az a szőke haju, értelmes, finom arczmetszésü gyermek volt, kinek vonásain néhanapján az ifjuság sugaras mosolya derült fel.

Péter és Mária is jelenvoltak és mind a kettőjüket mélyen meghatotta ez a látvány. Azonkivül ott volt Mathisné is, a kis Viktor édesanyja, aki a nagymamának segített a foltozgatásban. Utóbbi időben Mathis asszony ugyanis ráállt, hogy néhány ismerős családhoz járjon napszámba, ami aztán lehetővé tette, hogy hébe-korba egy-egy husz frankost adjon a fiának. De azért csak Vilmos szólalt meg és kérdezte ki Theodora asszonyt.

- Oh édes uram, ki hitte volna, hogy Salvat ilyenre vetemedjék, ő, aki világéletében olyan áldott jó lélek volt! Pedig hát csakugyan igaz, hisz ő maga vallotta be a birónak. Én mindenkinek azt mondtam, hogy Belgiumban van. Nem tudtam ugyan biztosan és örvendek is, hogy nem látogatott el hozzánk, mert ha nálunk odahaza csipték volna nyakon, megszakadt volna a szivem. Most pedig, hogy kezükbe kerítették, halálra fogják itélni, az bizonyos.

- Hát kérem, uram, mit mondjak? A kicsike még nem tud dolgozni; nekem nincs már szemem, takarítónőnek se akarnak felfogadni... Igy hát egész egyszerüen éhen gebed meg az ember. Igaz, hogy én nem vagyok valami ágról szakadt teremtés; van egy nővérem, aki jól ment férjhez, hivatalnok az ura. Chretiennotnak hivják. Tán tetszik őt ismerni. Csakhogy ő nagyon rátartós ám és hogy szegény nővéremnek ne legyenek kellemetlen jelenetei az urával, nem látogatok el most hozzá, annál inkább, mert szegény maga is kétségbe van esve amiatt, hogy megint várandós; igazi csapás egy olyan családra nézve, ahol már két leány van. Igy hát csak Toussaint az egyetlen, akihez fordulhatok. A felesége nem rossz asszony; de már ő se az, aki volt, amióta minden pillanatban attól kell rettegnie, hogy az urát másodszor is megütheti a guta. Az első szélhüdés elnyelte minden megtakarított pénzecskéjét; mit csinálna szegény, ha egy béna férj szakadna a nyakára. Aztán meg van neki egy másik nagy terhe is, mert a Károly fia azt a bolondot követte el, hogy udvarolt valami borkereskedő cselédjének, akitől gyereke van. A lány persze, ill a berek, nád a kerek, elpárolgott és a gyerek az ő nyakán maradt... Hát így szegények maguk is meg vannak rőkönyödve. Már kölcsönöztek tiz soust, de mindig nem adhatnak annyi pénzt.

Csöndes megadással beszélt tovább, a saját sorsán nem panaszkodott; csupán a kis Céline miatt busult, mert hát az igazán szivetszaggató, hogy ilyen eszes gyerek, aki az elemi iskolában olyan szép haladást tett, most arra legyen kárhoztatva, hogy mint valami koldusgyerek, az utczán kóboroljon. Meg aztán érezte nagyon jól, hogy mindenki huzakodik tőlük szegény Salvat miatt. Toussainték nem akarják magukat kompromittálni ilyen rémes dolgokkal; csak Károly az egyedüli, aki azt mondta, hogy ő bizony fel tudja fogni, ha az ember egy szép napon olyannyira elveszti a fejét, hogy a levegőbe röpíti a polgárokat, mert ez utóbbiak nagyon czudarul viselik magukat.

- Én nem szólok semmit, uram. Mert én csak szegény asszony vagyok. De ha mégis akarja tudni, hogy én részemről mit gondolok, hát én bizony azt mondom, hogy Salvat okosabban cselekedett volna, ha nem teszi meg azt, amit tett; mert mi ketten: én meg a kicsike, bünhődünk meg érte a legjobban. Tessék elhinni, az nem megy soha ki a fejemből, hogy az én kis Célinem egy halálra itélt ember gyermeke......

- Óh anyám, édes anyám, kérlek, ne mondd ezt. Nem lehet igaz, nagyon fáj ez nekem, nagyon.

Péter és Mária határtalan szánalommal néztek össze, mialatt a nagymama fölment a szobájába, hogy szemlét tartson a szekrényeiben, azzal a föltett szándékkal, hogy ennek a két nyomorult teremtésnek egy kis fehérnemüt és valami ruhát kerít. Vilmos könyes megindultsággal hallgatta és szive fellázadt az ilyen társadalom ellen, hol ilyen szerencsétlenségek történhetnek. Lopva csusztatta a kis lány kezébe a nekik szánt alamizsnát és megigérte Theodora asszonynak, hogy elmegy a háziurukhoz és elintézi a dolgot, hogy visszaköltözhessenek a lakásukba.

- Oh Fromont uram, - hálálkodott a szerencsétlen, nem hiába mondta szegény Salvat, hogy ön derék ember... És ön is tudja, hogy ő nem rossz ember, hisz dolgozott itt önnél néhány napig. Most, hogy börtönbe került, mindenki úgy beszél róla, mintha valami rabló volna és ez úgy hasogatja a szivemet.

Azután Mathis asszonyhoz fordult, aki csöndesen és visszavonultan varrogatott, mint amolyan becsületes polgárasszony, akinek semmi köze az ilyesfajta dolgokhoz.

- Ismerem önt asszonyom, - szólította meg őt - és nagyon jól ismerem a fiát, aki gyakran járt el hozzánk. Ne féljen, én nem kottyantom ki, mert én soha senkit el nem árulok. De ha Viktor úr beszélhetne, ő az egyetlen, aki meg tudná jól magyarázni Salvat nézeteit.

Mathis asszony megdöbbenve bámult rá. Fia valódi életmódjáról és valódi gondolkozásáról teljesen tájékozatlan lévén, végtelenül meglepetten és zavarában kővé meredten bámult maga elé arra a gondolatra, hogy a fia meg ilyen emberek között bárminemü összefüggés lehetséges. Nem is akarta elhinni.

- Oh ön valószinüleg téved; Viktorom azt mondta, hogy ő úgyszólván sohase vetődik Montmartre fele, mert mindig munkát keres.

Az öreg asszony hangjának aggódó reszketésén Theodora asszony észrevette, hogy nem kellett volna szegényt belevonni a saját szomoru történetébe; azonnal alázatosan vissza is vonta a szavát.

- Bocsánatot kérek asszonyom, nem akartam önt megsérteni. Lehet, hogy tévedek.

Mathis asszony pedig ujból belefogott a félbehagyott varrásba, mintha sietne, hogy mielőbb visszatérhessen magányos odujába, a tisztes nyomor hajlékába, ahol egymagában, ismeretlenül kuczorgott és néha még a betevő falatot is nélkülözte. Oh, az ő imádott, kedves fia, bárhogy elhanyagolja is most az édesanyját, azért mégis csak benne reménykedik; ő a szegény asszony utolsó öröme és tőle várja a boldogságot, melylyel egy szép napon el fogja őt halmozni.

A nagymama ezalatt lejött és egy csomó ruhát és fehérnemüt hozott magával, mire Theodora asszony és Céline véget-hosszat nem érő hálálkodással távoztak. Vilmos sokáig sétálgatott fel és alá, némán, ránczba szedett homlokkal és nem tudta folytatni a megkezdett munkát.

Másnap, midőn Péter még mindig habozó, gyötrődő lélekkel toppant be Vilmoshoz, legnagyobb meglepetésére egy másikfajta látogatás szemtanuja volt. Valóságos forgószél rontott be a szobába: lengő, lebegő selyemszoknyák suhogása, vidám kaczagás rakétáinak tüzijátékában. Rosemonde herczegné volt az, kit a fagyos, kifogástalan fiatal Duvillard Hyacinthe követett nyomon.

- Én vagyok az, kedves mester, megigértem volt, hogy ellátogatok önhöz, mint az olyan szorgalmas tanítvány, aki rajong mestere lángeszéért. És itt, az én fiatal barátom, volt oly szives és Norvégiából való hazatérésünk után rögtön ide kisért, mert első látogatásom önnek szól.

A herczegnő jobbra-balra forgolódott és nyájasan köszönt Péternek, Máriának, Ferencznek és Antalnak.

- Oh édes mester, önnek fogalma sincs róla, milyen szüzies egy ország ez a Norvégia! Mindnyájunknak oda kellene mennünk, hogy az eszmény ez uj forrásából igyunk; valamennyien megtisztultan, megifjodva, nagy lemondásokra képes lélekkel térnénk vissza.

Valóságban pedig úgy állt a dolog, hogy a herczegné kinos napokat élt Norvégiában, mert nem tudott hozzászokni ahhoz a lemondáshoz, melyet fiatal szerelmese tőle követelt. Ez a nászut, mely nem a forró Itáliát, hanem a jég és hó birodalmát választotta czéljául, ritka előkelőség bélyegét viselte ugyan magán, mely a durva érzékiségtől menten tanuskodott szerelmük eszményisége mellett. Csupán a lelkük gyönyörüségére tették meg ezt az utat és csupán lelkeik csókban összeforró ölelkezését ismerték.

Csakhogy az volt a baj, hogy egy izben, midőn a férfi következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy őt jelképes liliomnak tekintse, a herczegnő olyan dühbe jött, hogy ostorhoz nyult és azzal hagyta helyben. Erre persze Hyacinthe azt a férfiui gyöngeséget tanusította, hogy szintén felfortyant és viszont jól megrakta az asszonyt. Ennek következtében persze engesztelődésül aztán egymás karjaiba borultak és szerelmes csókokba forrtak össze, mint a többi közönséges halandók.

Felocsudva szerelmi mámorukból, Rosemonde nagyon is közepesnek találta a csók büvös kéjét, melynek kedvéért ilyen messze utat tett és Hyacinthe se tudta magának megbocsátani azt, hogy ilyen aljasan végződött ez a kaland, melytől ő valami különös szellemi élvezetet remélt. Mire való az, hogy az ember a szüzies isteni éjszakvidéket bemocskolja, amikor erre a czélra Francziaországnak valamelyik bünszennyes városa is alkalmas lett volna? És másnap, minthogy nem érezték már magukat oly tisztáknak, hogy az álombéli tavakon uszó hattyukkal rokonoknak vallhatták volna magukat, hazafelé vették utjokat.

Most hirtelen félbeszakította Norvégiáról lelkesedett dicshimnuszát és felkiáltott:

- A'propos, tudja kérem, mi várt rám, amikor hazajöttem? A palotámat tövitől-hegyig kirabolták. Fogalma sincs, hogy micsoda egy fosztogatást vittek véghez nálam, meg aztán micsoda piszkot hagytak hátra! Mindjárt ráismertünk, hogy Bergaz barátai jártak ottan.

Vilmos az előtte való nap olvasta a lapokban, hogy egy fiatal anarkistákból álló tolvajbanda betört Horn herczegné kis palotájába, melyben egy inas, egy házfelügyelő se maradt házőrzőnek; a derék rablók nem érték be azzal, hogy mindent elvittek, hanem valószinüleg két napot és két éjszakát tölthettek ottan, kiitták a pincze borait, lakmároztak magukkal hozott ételekből, bemocskolták a szobákat és ottjártuknak ocsmány nyomait hagyták hátra.

Rosemonde, midőn ebbe a fölfordulásba hazaérkezett, ezen az eseményen inkább elcsodálkozott, semmint bosszankodott rajta és rögtön eszébe jutott az az est, amit a Rémkamrában töltött Bergazzal és két kebelbarátjával, Rossival meg Sanfanteval, akik tőle magától tudták meg, hogy Norvégiába készül. Ezt a kettőt csakugyan nyakon is csipték, maga Bergaz pedig megszökött. Rosemondet ez meg se lepte valami nagyon, mert tudomása volt róla, hogy ama vegyes társaságban, melyet ő az internaczionális különczök iránt való szenvedélyes érdeklődése folytán házába fogadott, nagyon veszedelmes emberek akadnak. Jansen megsugott neki egyik-másik botrányos történetet, amit Bergaznak és az ő bandájának tulajdonítanak.

Ez alkalommal Jansen egy csöppet se habozott, hogy hangosan kijelentse, miszerint ugy Raphannel, mint Bergaz a rendőrséghez szegődtek el kémekül és hogy ez a betörés egyenesen magától a rendőrségtől ered, amelynek az a czélja, hogy az anarkiát mindörökre meggyalázza és letörölhetetlen szennyfoltot ejtsen rajta e nagy feltünést keltő betörés révén, melyet ilyen ocsmány rondaságok kiséretében vittek véghez. Bizonyítja ezt a tényt az a körülmény is, hogy a rendőrség szökni engedte Bergazt.

- Azt hittem, - szólt Vilmos, - hogy a lapok túlozzák a dolgot. Mert jelenleg annyi ocsmány gaztettet koholnak ki, hogy annak a szerencsétlen Salvatnak az ügyét mindjobban sulyosbitsák.

- Nem a, - felelt Rosemonde derüs hangon, - nem is mondhattak el mindent, amit nálam műveltek, mert nagyon is undok csufságokat követtek el. Kénytelen voltam szállodába szállni. Sokkal jobban érzem is magamat a szállodában, kezdett már untatni az otthon. No, de sebaj, az anarkia nem valami szép dolog; már nem is merem vallani, hogy én is velük tartok.

A herczegnő elnevette magát és nagy hirtelen áttért egy másik szeszélyére; azt akarta, hogy a mester beszéljen el valamit legutóbbi vegyi kisérleteiről: kétségkivül be akarta neki ezzel bizonyítani, hogy meg tudja őt érteni. De Bergaz esete gondolkodóba ejtette, általános elvek fejtegetésére szorítkozott hát és csupán a legfagyosabb udvariasságot tanusította irányában.

Ezalatt Hyacinthe megujította a régi iskolatársi barátságot Ferenczczel meg Antallal. Ő nem szivesen jött el ide a herczegnével, mert röstelte jobbágyi szerepét; egyedül az a titkos, rejtett félelem birta rá, mely a fiatal asszonnyal szemben elfogta, mióta ez őt ütlegeli.

A társaságból számüzött vegyész szerény kis házikója fumigáló megvetést keltett benne. És helyénvalónak tartotta, hogy a saját fölényét éreztesse hajdani iskolatársaival szemben, akiket az alantas, közös pályán lát, ahol úgy dolgoznak, mint az egész világ.

- Igaz, - szólt Ferenczhez fordulva, aki éppen jegyzeteket irogatott egy könyv margójára, - hisz maga belépett a tanárképzőbe és ha jól tudom, szigorlatra készül..... Én olyan ember vagyok, aki irtózik minden néven nevezendő bilincstől.

- Mihelyt vizsgáról vagy pályázatról van szó, rögtön elbutulok. Csak a végtelenség az egyetlen mesgye, melyen haladni lehet. Meg aztán, köztünk legyen mondva, maga a tudomány csak amolyan csalás, amolyan megszükítése a szélesebb látókörnek. Ha az ember örökké pólyásgyerek maradna, melynek szemei a láthatatlanba bámulnak, ugyanannyit érne vele. Az a gyerek még többet tud a láthatatlanról, mint a tudós.

Ferencz, aki néha szeretett gunyolódni is, most azzal mulatott, hogy igazat adott neki. - Kétségkivül! De hogy az ember élethossziglan gyerek maradhasson, ahhoz bizonyos természetadta rátermettség kell. Nekem, sajnos, az a szerencsétlen természetem van, hogy a tudományszomj gyötör. Igazán szégyenemre mondva, azzal töltöm a napjaimat, hogy a könyveket bujva, töröm a fejemet... Már bizonyos, hogy soha nem fogok sokat tudni s lehet, hogy tán épp ez az oka annak, hogy mindig arra törekszem, hogy még többet és mindig többet tanuljak. Azt pedig csak megengedi, hogy a munka is egy módja az időtöltésnek. Mindenesetre kevésbbé előkelő, mert maga bizonyára azt vallja, hogy kevésbbé esztétikus.

- Igy van, szórul-szóra így van, sokkal kevésbbé esztétikus, - felelt Hyacinthe. - A szépség mindig a kifejezést nem nyert elvontságban rejlik: mihelyt az élet megvalósul, azonnal undokká válik.

De bármilyen együgyü volt is Hyacinthe, kijelentéseinek nagyhangú zsenialitása közepett, azért mégis megérezhette Ferencz szavainak gúnyos élét. Antal felé fordult tehát, aki föl se nézett a maga fametszetéről, mely az olvasásba merült Lizát ábrázolta és amelyet mindig félbehagyott, hogy mindig ujfent hozzáfogjon abbeli szenvedélyes törekvésében, hogy a lányka életre és értelemre ébredését juttassa kifejezésre e képben.

- Ön fametszéssel foglalkozik? Mióta szegre akasztottam a verselést és félbehagytam a »Nő vége« czimü költeményem, mert a szavak nagyon is durváknak, piszkosaknak tetszettek, - valósággal kőmiveseknek való téglák, - nekem is az volt a szándékom, hogy a rajzolásra, sőt tán a metszésre adom magamat... De hát hol van ám az a rajz, amely kifejezné a titokzatost, a tulvilágot, azt az egyetlen világot, amely tényleg létezik és amelylyel törődni érdemes? Micsoda rajzónnal lehet annak a körvonalait vázolni, minő lemezen lehetne azt megtestesíteni? Ehhez valami meg nem tapintható uj anyagiatlan anyag kellene, amely tulajdonképpen nincs is, amely csupán szuggerálná nekünk a lények és tárgyak esszencziáját.

- Pedig a művészet éppen csak az eszközeinek anyagiasságával tudja visszaadni azt, amit ön a lények és tárgyak esszencziájának nevez, ami tulajdonképpen nem más, mint azok teljes jelentősége, legalább az a jelentősége, amelyet mi tulajdonítunk nekik. Az életet hiven rajzolni! Ez az én szent nagy passzióm és nincs a világon más csodás misztérium, mint maga az élet keletkezésének a misztériuma, mely úgy az élő lények mélyén, mint a tárgyak bensejében kifejlődik. Ha az én fametszetemben élet lüktet, akkor meg vagyok elégedve, mert életet nemzettem.

Hyacinthe megvetően felbiggyesztett ajkai a termékenység iránt való undorodásának adtak kifejezést. No hiszen, az uj élet nemzése ugyancsak nem valami nagy dolog; életet nemzeni mindenki tud. Ami valóban ritka és választékos manap, az csupán a nemi jellegtől teljesen elvonatkozó eszme, mely önmagának köszöni lételét.

Ő meg is akarta ezt magyarázni, de aztán belezavarodott abba a Norvégiából magával hozott meggyőződésbe, hogy Francziaország irodalma és művészete hanyatlásnak és pangásnak indult, mert a termeléssel való visszaélés és a termelés módjának aljas volta megölte a művészetet.

- Nyilvánvaló tény, - következtette ebből Ferencz vidáman - hogy ha valaki semmit se tesz, már akkor ez nagy tehetségről tanuskodik.

Péter és Mária némán hallgatták és nézték a vendégeket; mindakettőjüket feszélyezte e rendesen olyan komoly és békés terembe betoppant invázió idegenszerű furcsasága.

A kis herczegné Péter iránt a legnagyobb szivélyességet tanusította és a fiatal leányhoz közeledve, lelkesedéssel megcsodálta himzésének bámulatos finom munkáját. És nem akart távozni anélkül, hogy Vilmosnak egy autogrammját ne vinné magával az emlékkönyvében, melyet hintójában felejtett és melyért Hyacintheot leküldte. A fiatal báró látszólagos kedvetlenséggel engedelmeskedett, mert mind a ketten beleuntak már egymásba; de Rosemonde addig, amig valami uj szeszélye nem akad, azzal mulatott, hogy Hyacintheot terrorizálta. Midőn végre távozott, kijelentve a mesternek, hogy a mai nap örökké emlékezetes marad előtte, mindnyájukat mosolyra derítette, azt mondván:

- Ah, a fiatal urak ismerték Hyacintheot az iskolából. Ugy-e, hogy jó fiu, sőt még kedves gyerek is lehetne, ha úgy viselkednék, mint minden más ember.

Ugyaneznap Jansen és Bache Vilmossal töltötték az estét. A neuillyi bizalmas összejöveteleknek most Montmartreben volt folytatásuk egyszer hetenkint. Ezeken a napokon Péter késő este ment csak haza és vége-hossza nem szakadt a beszélgetésnek az éjjeli álomba borult, gázlángoktól csillogó Párisra nyiló dolgozó-teremben. Miután a két asszony, meg a fiuk visszavonultak szobáikba és lefeküdtek, Morin is megérkezett, de mint rendesen csak tizóra tájt, mert a tanítványok irásbeli dolgozatainak kijavítása, ez a száraz, érdektelen, pedagógus foglalkozás, mely néha éjszakáit vette igénybe, késő estig otthon tartotta.

- Oh, hisz az egy őrült teremtés, - kiáltott föl Jansen, amidőn Vilmos elbeszélte neki a herczegné mai látogatását. - Midőn összeszürtem vele a levet, egy perczig azt reméltem, hogy szent ügyünk czéljaira fogom őt fölhasználhatni. Olyan buzgó hivőnek, olyan merész fölléptü asszonynak látszott. Az ám! De ő csak egyike a leghóbortosabb nőknek, aki mindig az uj meg uj idegizgató emócziókat hajhászsza.

Biborra gyult arczczal ez egyszer kilépett szokott fagyos hidegségéből és abból a rejtelmes titokzatosságból, melybe burkolódzni szokott. Valószinüleg fájt neki a szakítása ezzel a szeszélyes asszonykával, kit hajdan az anarkia kis királynőjének nevezett és akinek óriási vagyona, meg számos vegyes összeköttetései a propaganda és a győzelem mindenható eszközei lehettek volna.

- Azt bizonyára tudják. - folytatta kissé lecsillapulva, - hogy a palotájának kirablása és bemocskolása a rendőrség műve...

- Igen, a herczegné mondta ezt nekem. De én nem hiszem. Ha Bergaz annak a befolyása alatt cselekedte volna meg gaztettét, akkor őt a többiekkel együtt börtönbe vetették volna, mint ahogy egy izben Raphannel azokkal együtt került hurokra, akiket elárult. Meg aztán ismertem én Bergazt.

- Igaz, felfoghatom a revindikácziót, sőt még a törvényesen megengedett erőszakos visszatorlást is. De a lopással, a czinikus lopással, amely csupán az élvezet kedveért lop, azzal sehogy sem tudok megbarátkozni. Abbeli büszke reményem, hogy végre igazságos és jobb társadalmunk lesz, megrendült bennem. Ez a betörés szerfelett elkeserített.

Jansen ajkai körül felvillant ujra rejtelmes mosolya, mely olyan metsző volt, mint a tőr.

- Eh, terefere, az atavizmus, a nevelés és a vallás mögöttünk lévő századai ellentmondanak egymásnak. Egyszer csak erőszakkal fog kelleni visszahódítani azt, amit jószántukból nem akarnak visszaadni... Engem csak az bosszant, hogy Bergaz ezt a pillanatot választotta ép arra, hogy személyét áruba bocsássa. Egy ügyesen inszczenált komédia volt ez a lopás, egy szónoki effektus, melyet a közvádló rendezett, aki Salvat lefejeztetését fogja követelni.

Ő makacsul ragaszkodott a saját magyarázatához a rendőrség elleni gyülöletében, meg tán Bergazzal való összeszólalkozása következtében, kivel azelőtt érintkezett. A hazátlan bujdosó exisztencziája, mely egész Európán végigsétáltatta véres álmait, kifürkészhetetlen volt. És Vilmos abbahagyta a vitatkozást és csak annyit mondott:

- Oh ez a szegény nyomorult Salvat; minden összeesküszik ellene, minden rázudul... Nem is képzelhetik, kedves barátaim, hogy milyen fokozódó haraggal tölt el az ő esete. Az igazságról, meg a jogról alkotott összes fogalmaim föllázadnak ez ellen és minden uj nap uj eseményei fokozzák kétségbeesésemet... Igaz, hogy ő fanatikus bolond, de mennyi enyhítő körülmény szól mellette, hisz alapjában ő csupán egy pályatévesztett vértanu. És ime, most kijelölt áldozat, akinek egy nép összes büneit rójják föl és aki valamennyiünkért lakol.

Bache meg Morin a fejükkel bólintgattak, de nem válaszoltak. Ők ketten az anarkiától való irtózást vallották. Morin teljesen megfeledkezett arról, hogy az ő első mestere, Proudhon adta ki a jelszót, sőt majdnem magát az elvet is hirdette. Csakis a maga uj istenéről, Comte Ágostról emlékezett meg és vele együtt a tudományok szép hierarkikus világrendjébe gubódzott bele és készségesen belenyugodott abba, hogy a nép fölött ama nap virradtáig egy jó zsarnok uralkodjék, amidőn a művelt, fölvilágosodott és megbékült nemzetek méltók lesznek a boldogságra.

Ami pedig Bacheot illeti, a lényében rejlő misztikus, öreg humanitáriust mélyen megsértette a liberalista elmélet egyénítő, száraz ridegsége; ő szeliden vállat vont és azt mondotta, hogy a jelen szoczialista-kérdés egyetlen lehetséges megoldása Fourier tanában található, aki örökre megállapította a jövőt, amennyiben a tehetség, a munka és a tőke szövetkezését állította föl elvül. De úgy az egyik, mint a másik haragudott a polgári köztársaságra, mely oly lassu a reform művében és arra a meggyőződésre jutva, hogy az ő eszméikből gunyt üznek és hogy minden rosszabbra fordult, abban az egyben végre egyetértettek, hogy ismételten boszankodtak amaz ocsmány módon, melylyel az ellenséges Salvatot mindenáron eszközül iparkodnak használni arra, hogy ők jussanak kormányra.

- Ha meggondolom, hogy most már közel három hét óta van nálunk miniszterválság, - szólalt meg Bache. - Valamennyi éhes ambiczió a maga teljes meztelenségében leplezetlenül tárult fel; valósággal undorító látvány! Olvasták a reggeli lapokban, hogy az elnöknek arra kellett fanyalodnia, hogy Vignont hivassa magához?

- Oh a lapok, - mormogta Morin unottan, - nem is olvasom már a lapokat. Minek is? Olyan rosszul szerkesztik és valamennyien hazudnak.

A miniszterválság tényleg sokáig elhuzódott. A köztársasági elnök igen korrektül járt el, és ama parlamenti ülésen, melyen a Barroux-minisztérium megbukott, a győztes Vignont hivatta magához, hogy megbizza őt az uj kabinet megalakitásával. Ez igen könnyü dolognak látszott, mely aligha fog egy-két napot igénybevenni, mert már hónapok óta emlegették amaz elvtársak neveit, kiket a radikális párt vezére hatalomra fog juttatni. De időközben mindenféle kellemetlenségek keletkeztek. Vignon vagy tiz napig megoldhatatlan akadályokkal küzdött, úgy hogy beleunva a harczba, abbeli félelmében, hogy a jövőre való tekintettel lejárja magát, ha makacsul ragaszkodik a kabinetalakításhoz, kénytelen volt jelentést tenni az elnöknek, hogy lemond a megbizatásról.

Az elnök azonnal magához hivatott néhány más képviselőt és addig-addig informálódott és kérdezősködött, mig végre akadt egy, akinek mersze volt, hogy szintén megkisérelje a dolgot. Ekkor aztán ugyanazok a tünetek ismétlődtek; eleinte összeállítottak egy névsort, melyről azt hitték, hogy néhány óra lefolyása alatt véglegesíthetik; aztán beállt a huzavona, a habozás, a halasztás, a lassu paralizis, mely végre teljes kudarczra vezetett. Ugy látszott, mintha ugyanaz a titkos aknamunka, amely Vignonnak utját állottá, hatalmas és titokzatos munkáját ujra megkezdené; mintha láthatatlan czinkostársak egész nagy bandája azon fáradoznék, hogy valami eddig ismeretlen, titkos érdekek szolgálatában dugába döntsék a megkisérlett kombinácziókat. Mindenünnen ezer meg ezer legyőzhetetlen akadály ütötte föl a fejét; az irigy marakodások, inkompatibilitások és fogyatkozások gombamódra szaporodtak, amiket szakavatott kezek teremtettek a homályban minden képzelhető erkölcsi és anyagi presszió segítségével, a fenyegetések, igéretek, a szenvedélyek lángraszitása révén.

Végre a csávába jutott elnök nagy megszorultságában ujfent Vignonért küldött, aki most már egy majdnem teljes listával a zsebében állított be hozzá és biztosnak vélte magát abban, hogy a legközelebbi negyvennyolcz óra lefolyása alatt sikerül neki a kabinet megalakítása.

- Még most sincs ám vége, - szólalt meg ujra Bache, - jól értesült forrásból hallottam, hogy Vignon másodszor is kudarczot fog vallani... Engem senki el nem térít abbeli meggyőződésemtől, hogy Duvillardnak a bandája áll a makinácziók élén. Hogy kinek az érdekében, azt persze nem tudom. De legyenek meggyőződve róla, első sorban arról van szó, hogy az afrikai vasutak ügyét szépen elsimítsák. Ha nem volna Montferrand maga is kompromittálva ebben az ügyben, én ebben az ő furfangos csinyét szimatolnám. Megfigyelték-e önök azt, hogy a Globe, amely egy napról a másikra elejtette Barroux-t, majdnem mindennap a legtiszteletteljesebb rokonszenv hangján emlegeti Montferrandot.

- Ez komoly jel, mert Fonséguenek nem szokása, hogy ilyen nagy kegyelettel állítsa talpra a legyőzötteket... Különben mit is várhatunk ettől az ocsmány parlamenttől? Bizonyosan valami piszkos aljasság van ott ujra készülőben.

- És milyen nagy barom ez a Mége, - jegyezte meg Morin, - hogy minden pártnak a dolgát nyélbe üti, csak a saját magáét nem. Milyen sült bolond ez az ember, azzal a rögeszméjével, miszerint ha egymásután lejáratja az összes kabineteket, végre majd olyan kabinet jut sorra, amelynek ő lesz az elnöke.

Mége neve említésére mindnyájan zugolódva szólaltak fel, mert a közös gyülöletben egygyéolvadtak. Bache, aki pedig nem egy tekintetben ugyanazokat a nézeteket vallotta, mint az állami kollektivizmusnak apostola, mindegyik szónoklatát, minden cselekedetét könyörtelen szigorusággal birálta. Ez volt mindnyájuk jellemző szenvedélye, hogy néha igazságosak voltak olyan emberekkel szemben, akik egyetlen egy nézetüket se osztották; holott a nagy, megbocsáthatatlan vétek az volt csupán, ha valaki körülbelül úgy gondolkozott, mint ők maguk, de nem értett velök egyet minden tekintetben.

A vita tovább folyt; egymással szembeállították a különböző rendszereket; a politikáról a sajtóra vitték a társalgást és mindnyájan szenvedélyesen felháborodtak Sagnier leleplezésein, akinek lapja nap-nap után valóságos kanálisként ontotta a botrányok büzös, iszapos hullámait. Vilmos, aki szokásához hiven fel és alá járkált a szobában, egy pillanatra felocsudott szomoru merengéséből és szintén felkiáltott:

- Oh édes Istenem, be piszkos egy munkát végez ez a Sagnier! Maholnap nem lesz Párisban senki és semmi, amit meg nem hurczolt volna. Nem hiresztelte-e tegnap, hogy mikor Salvatot a boulognei erdőben nyakoncsipték, álkulcsokat meg a járókelőktől elsinkofált bugyillárisokat leltek a zsebében. Mindig csak Salvat! Salvat hosszú czikkek kifogyhatatlan tárgya, ő az afrikai vasutak ügyében kompromittált nagy urak bűnbakja. Salvat ügye a csatatér, amelyen miniszterek buknak és burjánoznak fel. Mindnyájan kiaknázzák, mindnyájan fojtogatják szegényt.

Ez volt ma éjjel is a szánalom és a méltatlankodás feljajduló sikolya, melylyel a jóbarátok elváltak. Péter háttal fordulva az üvegfalnak, mely Páris szikrákat szóró végtelenségére nyilott, órák hosszáig hallgatta őket anélkül, hogy szóra nyitotta volna az ajkát. Ő még mindig rabja volt lelke emésztő kételyeinek, benső küzdelmének és az ő kinjainak sem megoldást, sem enyhülést nem hozott ez a sok ellentmondó vélemény, melyek csak abban az egyben értettek egyet, hogy a régi társadalmat örök megsemmisülésre kárhoztatják, anélkül, hogy egy közös testvéri igyekvéssel fel tudnák ujra építeni a jog és az igazság jövendőbeli világát.

Maga ez az éjhomályu Páris, mely olyan csillagos, mint egy nyári éjszaka, szintén egy nagy, megoldhatatlan rejtély, egy fekete káosz, villanyos fényü csillagoktól szikrázó sötét hamu, melyből a jövendő hajnalpirja fog felhasadni. Vajjon micsoda jövőt hord a maga méhében az egész világ számára; vajjon a boldogság és az üdv milyen döntő igéje fog ennek a hajnalnak felhasadtával szerteröppenni a világ négy tája felé?

Midőn végre Péter is bucsuzott, Vilmos mindkét kezét a vállára tette és hosszasan a szemébe nézett. Hangja mélyén könyes megilletődés reszketett.

- Szegény kis öcsém, te is szenvedsz, látom nagyon jól, látom már néhány nap óta. De te ám ura vagy szenvedéseidnek; mert a tusa benned folyik csupán és te ma győzedelmeskedhetsz önmagadon, holott a világot nem lehet ám legyőzni, ha annak az igaztalansága és rosszasága okozza a szenvedésünket. Menj, menj, légy bátor és erős; cselekedjél legjobb belátásod szerint, még könyes fájdalmaid közepette is és a lelked mindig nyugodt lesz.

Midőn Péter ez éjjel egyedül maradt a maga neuillyi házikójában, melyben szülőinek szelleme már nem kisértettek, egy utolsó nagy lelki küzdelem tartotta őt sokáig ébren. Soha még nem undorodott meg ennyire élte nagy hazugságától, ettől a papi pályától, mely nála puszta tettetéssé vált, ettől a csuhától, melynek álarcaként való viselésébe belenyugodott. Mindaz, amit az imént a fivérénél hallott és látott, az emberiség egyik részének társadalmi nyomora, a másik rész hiábavaló őrült agitácziója egy jobb emberiség szükséges voltának tudata, mely ez ellentmondásokból jegeczesednék ki, mindez megéreztette vele mélyebben, mint valaha, hogy az embernek egy természetes életre van szüksége, melyet normális módon él végig Isten fényes napja alatt. Valahányszor eszébe jutott a hosszu nyomasztó álom, amit álmodott, a szent pap zárkózott remeteélete, melyet élt, holott szive mélyén már rég nem volt pap, szégyenkező röstelkedés fogta el és lelkiismerete megzavarodott, hogy ilyen sokáig hazudott. Végkép arra határozta magát, hogy nem hazudik tovább még abból a könyörületből se, hogy másoknak az isteni illuziót megszerezze.

De viszont szivszaggató fájdalom az, hogy le kell vetnie ezt a papi ruhát, melyről úgy érzi, hogy a testéhez tapadt és minő gyötrő tudat az, hogy ha le is veti, örökké megsebzett, tehetetlen, kiszáradt beteg ember marad és soha se válhatik belőle olyan ember, mint a többi.

E rettenetes éjszakán az volt lelkének iszonyu gyötrelme, vajjon visszafogadja-e őt még az élet, vajjon nem bélyegezte-e őt meg azért, hogy örökké ki legyen közösítve belőle? Ugy érezte, mintha papi fogadalma bélyegző vasként égetné a testét. Minek öltözködnék ugy, mint a többi ember, ha belőle már soha többé férfi nem lehet? Eddig mindig olyan ügyetlen, olyan félszeg, olyan álmodozó volt, annyira beleélte magát lemondásának és földöntuli álmainak világába. Saját tehetetlenségétől való rettegése oly rémülettel töltötte el a lelkét, hogy majd megbénította minden tagját. Mikor végre mégis elhatározta magát, pusztán kötelességből tette, de a félelem tovább is gyötörte. Másnap, midőn Péter visszatért Montmartreba, sötét nadrágot vett magára. A nagymama meg a három fiu a meglepetés egy kiszalajtott szavával vagy tekintetével se hozták őt zavarba. Hát nem valami természetes dolog-e ez? Szokott nyugodt arczkifejezésükkel fogadták, mint minden más nap, sőt valamivel szivélyesebben, hogy az első elfogultságot némileg eloszlassák. De Vilmos elmosolyodott, mert e metamorfózisban a saját művét látta. A gyógyulás bekövetkezik - úgy, ahogy ő remélte - nála, az ő révén, a nap sugaras verőfényében, az élet hullámzásában, mely a széles üvegfalon át beárad.

Mária is fölvetette a szemét és Péterre nézett. Ő neki fogalma sem volt róla, hogy az ő egyszeri kérdése: »Miért nem veti le?« milyen gyötrő kinokat okozott Péternek. Ő egyszerüen sokkal kényelmesebbnek tartotta, ha munkánál leveti a ruháját.

- Jőjjön csak ide, Péter, nézze meg maga is. Ép amikor maga jött, abban gyönyörködtem, hogy el-elnézegettem azokat a Páris fölött sötét ostorként karikában gyürüdző füstoszlopokat, amelyeket a szél kelet felé hajt. Azt hinné az ember, hogy az valami hajóraj, valami megszámlálhatatlan flotta, melyet a nap biborba von. Igen, igen, aranyhajók, aranyhajók ezrei, melyek Páris oczeánjából indulnak ki, hogy oktassák és békével boldogítsák a világot.

Két nap mulva Péter teljesen megszokta már az uj viseletet és már rá se gondolt, midőn egy szép reggelen, Montmartreba menet, Rose abbéval találkozott a Sacré Coeur-bazilika előtt.

Az öreg pap eleinte megbökkent és alig ismert rá ebben a megváltozott külsőben; aztán megfogta mind a két kezét és hosszasan nézett a szemébe. Végre könybe borult mindkét szeme és halkan suttogta:

- Oh én édes fiam, hát csakugyan belesülyedt abba a szörnyü lelki nyomoruságba, amelytől magát féltettem? Nem akartam szóba hozni, de éreztem, hogy az Isten kiköltözött a maga szivéből, fiam. Oh Istenem, Istenem, ennél fájóbb seb nem eshetett a szivemen.

Reszketve vezette őt egy félreeső helyre, mintegy el akarta őt rejteni az elvétve arra vetődő járó-kelők szeme elől; itt aztán elhagyta őt az ereje és lerogyott egy téglahalomra, melyet egy nagy telek magasra nőtt pázsitján ott felejtettek.

Szerető jó öreg barátjának ez őszinte igaz bánata sokkal jobban fájt Péter lelkének, mint fájtak volna a legszenvedélyesebb szemrehányások, a legdörgedelmesebb anatémák. Az ő szeme is könybelábadt e találkozás váratlan és előre nem látott gyötrelmétől, melyre különben előbb-utóbb számíthatott.

Ezzel a szent emberrel való szakítás, kinek oly hosszu ideig osztotta volt irgalomteli álmát és ama reményét, hogy szivjósággal meg lehet váltani a világ üdvét, olyan fájdalom volt, melyben vérük legjobb cseppjei ömlöttek ki.

Annyi mennyei illuzió, annyi elszánt küzdelem; annyi közös lemondás és közös bünbocsánat kapcsa füzik őket egymáshoz, amelyre ama forró óhajtásuk ösztökélte őket, hogy siettessék a jövendő boldogság aratását. És ime, most elválnak; ő, a fiatalember, visszatér az életbe és magára hagyja az aggastyánt, hogy egyedül járjon az álom és a hiábavaló remény járatlan virányain.

Most Péter szorongatta öreg barátjának mindkét kezét és könyes szemekkel panaszolta el buját.

- Oh édes barátom, édes jó apám, ön az egyetlen, akit siratok ebben az iszonyu lelki gyötrelemben, melyből im kikerültem. Azt hittem, hogy kigyógyultam belőle és ime, szegény szivem majd meghasad pusztán csak a találkozás fájdalmától; kérem, ne sirjon miattam, ne vesse szememre, amit tettem. Ennek így kellett lennie, ha kikértem volna a tanácsát, ön is ezt tanácsolta volna, hogy jobb, ha nem vagyok pap, semhogy hitetlen, becstelen pap maradjak.

- Igaz, igaz, - rebegte Rose abbé szeliden, - sejtettem, hogy magának nincs már Istenbe vetett hite és a maga nagyon szent élete, a maga szigoru önsanyargatása, melynek álarcza alatt oly iszonyu kétségbeesést sejtettem, szerfölött nyugtalanított. Oh, hány órát töltöttem hajdan azzal, hogy háborgó lelkét csillapítottam. Meg kell, hogy hallgasson még most is, meg kell, hogy magát mentsem - - - Sajnos, én nem vagyok eléggé tudós teológus, hogy magával vitatkozzam, hogy magát a dogmák és az irás szent nevében visszatérítsem. De a felebaráti könyörület, egyedül csak e könyörület nevében gondolja meg barátom a dolgot és térjen vissza ujra a vigasztalás és a remény szent hivatásához.

Péter szintén leült melléje ez elhagyatott, ember nem járta kis zugban a bazilika lábainál és tüzbejött.

- A könyörület! A könyörület! Hisz ép a könyörület hiábavalóságáról és kikerülhetetlen kudarczáról való szent meggyőződésem ölte meg bennem végleg a papot. Hogy hiheti azt még mindig, hogy az alamizsna-osztogatással be lehet érni, miután az ön egész élete azzal telt el, hogy adott, egyre adott, anélkül, hogy ezzel mások részéről, meg önnönmagának csak mást is aratott volna, mint azt, hogy az igaztalan nyomor mindig állandóan megmaradt, sőt még nyomasztóbbá lett, anélkül, hogy valaha meg tudta volna állapítani azt a napot, amidőn vége szakad ennek a rémítő iszonyatnak? Ön erre, úgy-e, azt mondja, hogy a halál után jön a jutalom, hogy a mennyországban lesz igazságszolgáltatás. - Oh nem, ez nem igazságszolgáltatás, ez ámítás, mely a világot évszázadok óta bolondítja.

Aztán eszébe juttatta a Charonne városrészben folytatott életüket, midőn együtt szedegették föl az utczáról a hajléktalan kisdedeket, midőn a nyomorult odvakban lakó szülőket támogatták, szóval azt az egész bámulatraméltó erőkifejtést, melynek eredménye Rose abbéra nézve az volt, hogy feljebbvalóitól szigoru dorgálást kapott, az ő szeretett szegényeitől messze számüzték, azzal a fenyegetéssel, hogy sokkal szigorubb büntetést mérnének rája, ha netalán ujból kompromittálni kezdené a katholikus vallást, vaktában osztogatott oknélküli és czéltalan alamizsnáival. Most pedig szigoru felügyelet alatt álló, gyanus szemmel nézett plébános létére nem csapnak-e össze feje fölött a folyton növekvő nyomor hullámai; nem tudja-e, hogy soha eleget nem adhat; soha, még ha milliók felett rendelkeznék is; legfeljebb csak megtudná hosszabbítani a szegény emberek haldoklását, akiknek ha ma van is mit enniök, de holnap már nem lesz? Nem; ő tehetetlen a nyomorral szemben; az a seb, amelyről azt hiszi, hogy most kötözgette, ugyanabban a pillanatban ezer más helyütt felfakad ujra, mig ez a fekély végre elborítja és megöli majd a társadalom egész testét. De az agg pap, aki galambősz fejével bólogatva, lázas remegéssel hallgatta, egyre azt rebegte csak:

- Nem baj, fiam, nem baj! Azért mégis szükséges, hogy adjunk, mindig adjunk, és bárhogy legyen is, örökké csak adjunk... Más öröme nincs az embernek a világon. Ha a dogmák ellenére vannak, hát ragaszkodjék az Evangéliumhoz és ne valljon semmi mást, csak azt az egyet, hogy a könyörület és az irgalmasság révén üdvözülünk.

Erre Péter fölháborodott és megfeledkezett róla, hogy egy igen együgyü elméjü, egyszerü emberrel áll szemben, akinek egész lénye csupa jóságos szeretet, de aki nem tudja követni eszméinek röptét.

- Már azt tapasztaltuk, hogy az emberiség üdve nem a könyörületben keresendő, ezentul már csupán az igazság lehet az üdvözítő. Ez ama hangosan felzúgó kiáltás, mely lassanként mind hatalmasabbá válva, valamennyi nemzet ajkáról fölfakad. Most már körülbelül kétezer esztendeje annak, hogy az evangélium hazugságban maradt; Jézus nem váltott meg semmit, az emberiség szenvedése ép oly igaztalan, ép oly szörnyü, mint azelőtt. Az Evangélium most már csupán egy megdöntött törvénykönyv, melyből a társadalomra legfeljebb zavaró és ártalmas fogalmak háramlanak. Ettől végleg meg kell szabadulnunk.

Ez volt Péter végleges meggyőződése. Minő furcsa tévedés volt az, hogy társadalmi törvényhozónak azt a Jézust választották, aki egészen más társadalomban, más világrészben, más korban élt. Még ha semmi mást nem akarnának megtartani az ő erkölcsi törvényeiből, meg az ő tanaiból, mint azt, ami bennük emberi és örök, még akkor is óriási veszedelmet rejt magában a változhatatlan elveknek minden idők és korok társadalmára való szigoru alkalmazása. Mert ha szigoruan akarnánk ragaszkodni az evangéliumhoz, egyetlen társadalom se állhatna fenn.

Jézus minden társadalmi rendnek, minden munkának, minden életnek a lerombolója, a megölője volt. Ő tagadta az asszonyt és a földet, az örök természetet és a lények örök termékenységét. Akkor aztán jött a katholiczizmus és fölépítette rajta az elnyomatás és borzalom rettenetes épületét. Az eredendő bün az a rettenetes öröklés, mely minden teremtménynél meg-megujul és mely nem ismeri el a tudomány, a nevelés, a körülmények és a környezet nemesítő és javító hatását.

Alig van annál pesszimistább felfogás, mint ha az embert eleve, születésétől fogva szőröstől-bőröstől az ördögnek szánt teremtésnek tekintjük, aki önmagával való, mindhalálig tartó tusára van kárhoztatva. Még pedig dőre, lehetetlen tusára, mert az egész embert meg kellene változtatni, meg kellene ölni a testét, meg a lelkét; mindegyik szenvedélyében meg kellene fojtani egy bünös ösztön csiráját; üldözni kellene az ördögöt a vizek, a hegyek, az erdők mélységes mélyéig, hogy a világ életnedvével együtt örökre kiirtsuk. Mihelyt így fogjuk föl az életet, a föld egyetlenegy óriási nagy bünbarlang, a kisértések és szenvedések pokla, melyen végig kell kinlódnunk, hogy megérdemeljük a mennyországot. A szigoru rendőri szisztéma, a föltétlen zsarnokság pompás eszköze a halál eme vallása, melyet csupán a könyörület eszméje tudott türhetővé tenni, de melyet az igazság szükséges volta erőszakkal fog elsodorni.

A szegény ember, a nyomoruságos, bolonddá-tartott Bárgyu János, aki nem hisz többé a paradicsomban, azt akarja, hogy mindenki ezen a világon lelje meg a jutalmát; az örökösen megujuló élet ismét a mi jótevő Istenünkké válik; a munka és az érzéki inger ismét mint a világ törvényei szerepelnek; az éltet szülő asszony ujra az őt megillető tiszteletben részesül;... a pokol rémeinek dőre lidércznyomása helyt ad az örökké uj éltet szerző, dicső, diadalmas természetnek. Az evangélium gyönyörü álmát elsöpri a világos, józan latin ész, a modern tudományra való támaszkodás.

- Tizennyolczszáz esztendeje van már annak, - végezte Péter szavait, hogy a katholiczizmus föltartóztatja az emberiséget az igazság és jog felé való haladásában és ez az emberiség csak aznap fogja folytathatni fejlődését, amidőn az evangéliumot megszüntetik és a bölcsek könyveivel egy rangba sorolva azt, nem látják benne többé az abszolut és végleges törvényt.

- Hallgasson, hallgasson, gyermekem, maga Istent káromol. Tudtam, hogy kétely dulja a lelkét, de olyan türelmesnek hittem, oly rátermettnek a szenvedésre, hogy a lemondás és a csendes megnyugvás kibékítik e tanokkal. Az Istenért: mi történt önnel, hogy olyan hirtelen elszakadt az egyház kebelétől? Nem ismerek magára, valami lángoló szenvedély izzik a lelkében, valami legyőzhetetlen erő sodorja magával. Mi történt? Ki változtatta meg ennyire?

- Nem! biztosítom, hogy ugyanaz vagyok, akinek ismert, ez volt a kikerülhetetlen megoldásnak előrelátható eredménye! Ki befolyásolt volna, miután senkisem lopózkodott bele az én életembe. Milyen uj érzelem változtathatott volna meg, ha bármennyire vizsgálom is magamat, nem találok magamban semmi uj érzést. Nem ugyanaz vagyok, aki voltam, szakasztott ugyanaz!

De a hangja némi habozásra vallott. Való, igaz-e az, hogy a lelkében semmise történt? Még egyszer kérdőre vonta önnönmagát, de határozott választ nem kapott kérdésére; nem talált a lelkében semmi ujat, határozottan semmit. Csupán egy gyönyörteli ébredés kéje ömlött el a lelkén, végtelen élnivágyás ébredt a szivében; szerette volna karjait kitárni, hogy a nagyvilág valamennyi teremtményeit a keblére ölelje.

Rose abbé, ámbár sokkal ártatlanabb lelkü volt, semhogy megérthette volna Péter megváltozásának okát, ujból a fejét csóválgatta és azt hitte, hogy az ördög vetette ki tőreit, hogy Pétert kelepczébe csalja. Az ő drága gyermekének, igy nevezte ő Pétert, ez eltévelyedése mélyen lesujtotta. A lelkére beszélt, sőt az a rosszkor jött gondolata támadt, hogy azt tanácsolta Péternek, menne el és gyónna meg Martba püspöknek, mert szegény azt remélte, hogy az ilyen nagytekintélyü főpap csak meg fogja találni a kellő szavakat, amelyekkel az eltévelyedettet visszatéríti igaz hitéhez. De Péter erre azt merte válaszolni, hogy ő már csak azért is elszakadt az egyház kebelétől, mert a hazugság és a zsarnokság egy ilyetén művészével találkozott benne, aki a vallást korrumpáló diplomácziává alacsonyítja le és arról álmodik, hogy furfangos ravaszsággal vissza fogja terelni az embereket Istenükhöz. Erre aztán Rosé abbé néma kétségbeesésében nem talált más argumentumot, mint hogy rámutatott a bazilikára, amely előttük nyult fel az égbe óriási, befejezetlen, négyszögü, zömök és nehézkes tömbjével és várta a dómtornyot, mely őt megkoronázza.

- Fiam, ez az Istenháza, a vezeklés, a bünbánás és az örök bocsánat temploma. Itt mondott misét és most mint hitehagyott esküszegő, mint Istenkáromló szentségtörő akarja elhagyni?

Péter szintén felkelt és az egészséges életerő felpezsdülő lelkesedésével válaszolt:

- Nem úgy, én szabad elhatározásomból hagyom el, mint ahogy az ember egy sötét sirboltból jön ki, hogy a szabad levegőre, a napfényre kerüljön vissza. Isten nem itten lakik, ez csak az észnek, az igazságnak, a jognak arczátlan kihivása; ez csak egy rengeteg épület, melyet a lehetőleg legmagasabbra emeltek, mint az abszurdum erős várát, mely Páris fölött fölmagaslik, e nagy Páris fölött, melyet meggyaláz és fenyeget.

Aztán, midőn látta, hogy az agg plébános szeme ujfent könybe borul, örök szakításuk fájdalma oly mélyen meghatotta, hogy majdnem zokogásba fulva, távozni akart.

Rose abbé máris karjaiba zárta, és szeretetteljesen csókolgatta, mint egy eltévelyedett bárányt, mely mindazonáltal a kedvencze marad.

- Nem Isten hozzád ez, gyermekem, nem Isten hozzád. Mondja, hogy viszontlátásra, mondja, hogy még találkozni fogunk azoknál, akik éheznek és akik sirnak. Mert hiába hiszi azt, hogy a könyörületesség csődöt mondott; nem fogjuk-e mi azért egymást tovább is szeretni a mi szegényeinkben?

Péter három felnőtt testvérfiának jó pajtásául szegődve, néhány leczkeóra után megtanulta volt tőlük a bicziklizést, hogy reggeli sétáikon velük tarthasson és már két izben ő is megjárta Máriával a d'Enghien-tó partján elvonuló rosszul kövezett országutat.

Egy reggelen, midőn a fiatal leány föltette magában, hogy Antallal a szt.-germain erdőig mennek, ez utóbbinak az utolsó pillanatban valami el nem halasztható dolga akadt, Mária fölvette volt a kerékpározó öltönyét, fekete bugyogócskáját és ugyanolyan szinü kis kabátkáját, mely egy nyersselyemmellénykére nyilott és az áprilisi reggel olyan enyhe és napsugaras volt, hogy Mária vidáman kiáltott föl:

- Nem bánom, akkor elmegyünk mi ketten egyedül. Föltétlenül akarom, hogy maga is élvezze azt a nagy örömet, amikor az ember egy szép uton, lombos fák között siklik tova szélsebesen.

De mivel Péter még nem volt valami nagyon gyakorlott biczikliző, elhatározták, hogy Maison Lafitteig vasuton mennek, azután bicziklin indulnak neki az erdőnek, végigkerékpároznak rajta, visszatérnek Saint-Germain felé és ismét vonattal mennek haza.

- Visszajöttök reggelire? - kérdezte Vilmos, ki ezt a kis kirugást a hámból nagyon szivesen látta és mosolyogva nézte fivérét, aki tetőtől-talpig feketében volt, fekete harisnyában, fekete cheviot-nadrágban és kabátban.

- Persze, hogy itthon leszünk - felelt Mária - hisz alig van még nyolcz óra, van időnk elég. Különben ti csak reggelizzetek, majd visszajövünk.

Gyönyörü reggel volt. Péter úgy fogta fel a dolgot, mintha valami jó barátjával volna együtt és ez egész természetesnek tüntette fel ezt a kettesben való kirándulást az enyhe tavaszi verőfényben. A majdnem egyforma öltözet, mely lehetővé tette azt, hogy sokkal fesztelenebbül és szabadabban mozogjanak, nagyban hozzájárult ehhez a derüs pajtáskodáshoz és nyugodt kedélyességhez. De nagy része volt benne a szabad levegő jótékony üditő hatásának, a közös testgyakorlat vidámságának, meg annak a jóleső tudat örömének is, hogy az Isten szabad ege alatt, a természet ölén egészségeseknek és szabadoknak érzik magukat. A vonaton maguk ültek egy kupéban és Mária iskolai emlékeire terelte a beszélgetést.

- Barátom, fogalma sincs róla, hogy az intézetben milyen pompás fogósdit játszottunk. Madzagokkal kötöttük össze szoknyáinkat, hogy jobban futhassunk, mert ott még nem mertek bennünket olyan bugyogóban járatni, mint amilyen most van rajtam. Volt ott kiabálás, futkosás, lökdösés, csak úgy lengett a hajunk a szélben és hogy kipirult az arczunk... De ez egy csöppet se hátráltatta a tanulást, sőt ellenkezőleg. Mihelyt visszatértünk a tanterembe, ott is ép úgy megbirkóztunk egymással, mint a szünórában, hogy ki fog legtöbbet tudni és ki lesz a legjobb tanuló az osztályban.

Még most is jóizüt nevetett ez emlékeknek, Péter pedig elcsodálkozva bámult rá, oly rózsásnak, oly üdének és egészségesnek tünt fel neki ez a szép fiatal arcz a kerek kis fekete nemezkalap alatt, melyet egy ezüsttű erősített sürü kontyához.

Gyönyörü barna hajának magasra fésült fonadékai szabadon hagyták habfehér hattyunyakát, mely olyan friss és üde volt, akár egy gyermeké.

Soha nem érezte Péter, hogy minő ruganyos és hajlékony ez a leány tagjainak izmosságában; telt csipői és duzzadó keble elbüvölő bájosságot és karcsuságot kölcsönöztek neki. Mikor ilyen jókedvüen nevetett, szemében izzott az életöröm, és arczának alsó fele, kissé erősen kifejlett álla és ajka végtelen jóság kifejezését nyerte.

- Oh, éljen a nadrág! Éljen a nadrág! - folytatta Mária tréfásan. Ha elgondolom, hogy vannak mégis asszonyok, akik a biczikli-viseletben is makacsul ragaszkodnak a szoknyához.

Midőn Péter erre minden széptevés szándéka nélkül csupán a tényállást konstatálandó, kijelentette, hogy ez a férfikosztüm pompásan illik neki, Mária azt válaszolta:

- Oh, én erre nem számítok... Én nem vagyok szép, én csak jó egészségnek örvendek. De mondja, kérem, érti-e ön azt, mikor a nőknek ez az egyetlen alkalmuk nyilik, hogy kényelembe vessék magukat, repüljenek, mint a madár és hogy a lábaik végre kiszabaduljanak a szoknya bilincsétől, hát vonakodnak tőle? Ha azt hiszik, hogy rövid iskoláslányos szoknyáikkal szebben festenek, akkor csalódnak. Ami pedig a szemérmet illeti, hát azt hiszem, még mindig szivesebben mutatom a lábszáraimat, mint a vállaimat.

- Meg aztán, ki gondol erre, amikor bicziklizik? Csak a nadrág az ideális öltöny, a szoknya pogány találmány.

Most Mária Péterre nézett és e pillanatban meglepetten tapasztalta azt a rendkivüli változást, amely egész lényén végbement ama nap óta, amidőn először látta volt hosszu papi csuhájában, lelki gyötrelemtől dult holthalvány lesoványodott arczával, melynek mögötte érezni lehetett a lelki megsemmisülés szomoruságát, a sirbolt néma ürességét, melyből a vihar még a hamvakat is elsodorta. Most pedig csodás föltámadást tapasztalt rajta; arcza földerült, magas homlokán uj remény nyugodt békéje honolt, mig a szeme és az ajka lassankint visszanyerték bizalomteljes gyöngédségüket a szeretet, az odaadás, az élet után való örökös szomjas epedésben.

Egész megjelenésén semmise árulta el a papot, csupán a lassankint kopaszságát vesztő tonsura helyén kissé rövidebbre nőtt hajfürtök.

- Azt nézem, hogy magának is milyen jót tesz a szabad levegő, meg a rendszeres munka. Mennyire jobban tetszik maga nekem így, ahogy most van... Olyan rossz szinben volt. Mindig azt hittem, hogy beteg.

A vonat Maison Lafitteben megállt. Leszállottak és azonnal az erdőnek vették utjokat. Ez az erdei ut lejtősen emelkedik Maison Lafitte kapujáig és hetivásár napján sok szekér fordul meg rajta.

- Én megyek előre, ugy-e jó lesz, - szólalt meg Mária vidáman, - hisz maga úgy is fél még a kocsiktól?

Mária elébe került és karcsu alakja egyenesen ülte meg a bicziklinyerget; időről-időre mosolyogva fordult hátra, hogy megnézze, vajjon Péter nyomon követi-e? Valahányszor kocsi mellett siklottak el, mindig megnyugtatta Pétert azzal, hogy földicsérte a kerékpárjai kitünő voltát, mert mind a kettő a Grandidier-gyárból való volt. »Lisette« kerékpár volt mind a kettő, abból a népszerű mintagyártmányból, amelynek tökéletesítésén maga Tamás is dolgozott, és melyet a Bon-Marché áruház kétszázötven frankjával adott el. Lehet, hogy kissé nehézkeseknek és esetleneknek látszottak, de rendkivüli tömörségük, nagy ellentállási képességük előnyösen különböztették meg a többiektől. Mennyire örült neki, hogy ezen a szép verőfényes reggelen kimehet az erdőbe.

- Igazi jó kerékpárok, melyek hosszabb utra alkalmasak, - szokta mondani Mária. - Im, itt az erdő. Most már véget ér a hegynek fölfelé vezető lejtős utja. Majd meglátja, milyen gyönyörü fasorok vezetnek itt keresztül-kasul; úgy megy rajta a kerék, akár a bársonyon.

Péter most melléje került és egymás oldalán gördültek tova egyforma szabályos röpüléssel a nyilegyenes uton a magas fák fenséges kettős függönyfala közepette és olyan bizalmasan beszélgettek, mint két jóbarát.

- Nem kételkedem benne. Maga pompásan üli meg a bicziklit; sőt maholnap tultesz rajtam is, mert az ilyenféle sportban egy nő sohase ér fel egy férfival. De azért a biczikli mégis nagyszerű iskola a nőkre nézve.

- Ha én nekem valamikor lányom lesz, már tiz éves korában bicziklire ültetném, hogy tanulja meg, mikép kell magát viselnie az életben.

- Hát magától értetődik. Nézze csak meg azokat a nagy lányokat, akiket az anyjuk szoknyában nevel.

Mindentől elrettentik őket, megtiltják az önálló initiativát; nem edzik sem az akaratukat, sem az itéletüket, úgy hogy jóformán a kocsiuton se mernek végigmenni, mert az a gondolat bénítja még a merszüket, hogy holmi akadály találná utjokat állani... Ültesse ám a lányt kicsikorában bicziklire és eressze ki az országutra; akkor bezzeg ki kell nyitni a szemét, hogy lássa és kikerülje az utszéli köveket, hogy kellő időben és a helyes irányban forduljon egyet, ha az ut kanyarodik. Robogva közeledik egy kocsi, valami veszedelem fenyegeti és neki rögtön el kell magát határoznia, erős, szilárd és biztos kézzel kell kormányoznia a gépét. Nem szakadatlan edzése-e ez az akaratnak, pompás gyakorlati tanfolyama-e a védelemnek és a magaviseletnek?

- Óh ez magától értetődik, hogy jól kell érezni magunkat; első sorban az szükséges, hogy az ember egészséges legyen, ha jó és boldog akar lenni. De én úgy érzem, hogy azok a nők, akik kikerülik a köveket utjokban és kellő időben fordulnak jobbra-balra az országuton, a társadalmi és érzelmi életben is lefogják tudni küzdeni a nehézségeket és nyilt látókörü, becsületes és szolid értelemmel fognak mindenkor a lehető leghelyesebben cselekedni.

- Miért ne? Ez ugyan furcsának tűnik fel és mégis, lássa, milyen nagy haladást köszönhetünk neki már eddig is: először is a nadrág általános divatját, amely felszabadítja a lábunkat, aztán a közös kirándulásokat, amelyek mindkét nembéli egyéneket egyenlővé teszik és összetársítják; az asszony és a gyerekek mindenüvé követhetik a családapát s a jó pajtások, mint például mi ketten, erdőn-mezőn végigszáguldhatnak együtt, anélkül, hogy bárki is megütköződnék rajta. Különösen pedig abban áll a nagy haladás fontossága, hogy a szabad természetben megfürdik az ember levegőben és napsugárban; visszatérünk a mi közös anyánkhoz, a drága anyaföldhöz és minő uj erőt, minő uj vidámságot merítünk ujra belőle! Nézzen csak körül, nem isteni szép-e ez az erdő, melyen mi most együtt végigkerékpározunk? Minő pompás levegővel telik meg a tüdőnk; hogy csillapít, hogy bátorít, hogy tisztítja ez a mi egész énünket.

A hétköznapokon néptelen, elhagyatott erdő valóban kimondhatatlan enyhe tavaszi üdeséget lehelt jobbra-balra elterülő, sürü mély lombsátraival, melyeken a napsugár átszürődött. Az égen felszálló nap még csak az országut egyik oldalát világította meg és a fák magas, zöld lombkárpitozatait aranyozta meg, mialatt a tulsó oldal árnyékba borult zöld lombozata szinte feketének látszott. Oh minő kéjes élvezet ez, a szárnyaival a földet seprő fecske röptével versenyre kelve tovaszárnyalni ezen a fejedelmi szép sétányon, ez üde friss légben, a füvek és falevelek illatos lehelletében, melynek erős, átható zamatja az arczunkat megcsapja. Alig érintették a földet; szárnyuk kelt, mely őket közös szárnyalásban vitte tova, sodorta őket a sugarak és az árnyak változatában, a reszkető erdő ujhodó élete, a mohák, a források, az állatok és rovarok közepett.

Mária nem akart megállni a croix-de-noaillesi keresztuton. Az vasárnapokon rengeteg sok embertől hemzseg; ő pedig isteni nyugalomba borult, csendes, ember nem járta, rejtett zugokat szeretett csak.

Midőn a Poissy felé lejtősen levezető utra értek, Mária rávette Pétert, hogy ereszszék most szabadjára a vasparipát.

Szélsebesen száguldtak tova és mindketten megittasultak a gyors repülés kéjes mámorától, attól a kábitó érzéstől, hogy testük egyensulya meg nem inog ebben a villámsebes száguldásban, amely majd megakasztja a lélekzetet, mig lábaik alatt őrülten fut a szürke talaj és két oldalt a fák olyan eszeveszett tánczra perdülnek, mint egy legyező pálczikái. A szellő viharként süvölt köröttünk, a szemhatárnak, a végtelenségnek nézünk neki, amely mindig hátrál, mindig messzebbre vonul előttünk. Ez a véget soha nem érő remény megvalósulása, a terhes kötelékektől való teljes megszabadulás. Ennél jobban eső extázis nincs a világon! A szivek ujjongva dobognak föl a szabad ég alatt!

- Tudja mit! - kiáltotta oda Mária Péternek, - nem megyünk Poissyba, hanem balra fordulunk!

Befordultak hát egy hegynek fölvezető szük ösvényre, ahol árnyas, bizalmas magány fogadta őket. Meglassították a tempót és nagy erőmegfeszítéssel hegynek fölfelé kellett haladniok a kavicsos uton. Ez az ut már kevésbbé volt jó, és a közelmult nagy esőzések alámosták kissé homokos talaját. De hát maga az erőkifejtés is élvezet.

- Majd hozzászokik, nagyon mulattató az ilyen akadályfutás. Én gyülölöm azokat az utakat, amelyek mindig simák és egyenesek; egy kis lejtő, amely utunkba kerül, hacsak tulságosan meg nem erőltet, füszerezi az élvezetet, mint valami váratlan meglepetés, mely az embert fölvillanyozza és fölajzza az erejét.

Meg aztán olyan jó az, ha az ember erősnek érzi magát, ha daczol a széllel, az esővel és a meredek lejtőkkel.

- Nem a', már meg is érkeztünk. Nem lesz ellenére, ha itt megpihenünk egy kicsit. De mondja meg őszintén, vajjon nem volt-e csak azért is érdemes idejönni, hogy az ember egy perczig itt leülhessen a békés nyugalom és az illatos üdeség e csendes kis zugában?

Egy szökéssel lenn termett a biczikliről és befordult egy erdei ösvénybe, ahol körülbelül ötven lépésnyire haladt és odaszólott Péternek, hogy jőjjön utána. Mindakét kerékpárt fatörzsökhöz támasztva, egy szűk kis tisztás közepett látták magukat. Valóban ez a legaranyosabb kis lombfészek volt, amiről ember álmodhatott. Az erdő e pontján magányos, magasztos szépségébe és ünnepies fenségbe öltözött.

A tavasz pedig örök ifjuságot kölcsönzött neki a lombozat gyermeteg, légies üdeségben diszlett; olyan volt, mint valami finom zöld csipke, amelyet a nap aranyporral hintett tele. A fűtengerből, a távoli berkek sürüjéből az élet zamatos lehellete gomolygott föl, melyet az erős föld-szag balzsamos illata növelt.

- Még most, hál' Istennek, nincs nagy meleg, - jegyezte meg Mária, egy fiatal tölgyfa árnyékában leheverve, melyhez háttal támaszkodott. - Juliusban persze a biczikliző hölgyek paprikává pirulnak ki és a rizspor letörlődik... Nem lehetnek mindig szépek.

- Én most se fázom, - szólt Péter, aki Mária lábaihoz ült és egyre törölgette verejtékes homlokát.

Mária nevetett és azt mondta, hogy még soha ilyen rózsás szinben nem látta Pétert. Látszik, hogy végre-valahára mégis csak lüktet egy kis vér az erében. Aztán vigan elcsevegtek, mint két gyermek, mint két jó pajtás; mindenféle bolondságon mulattak és a legléhább dolgokat is nagyon mulattatóknak találták. Mária aggódott Péter egészsége miatt; nem akarta, hogy a hüs árnyékba üljön, miután olyan nagyon melege van, úgy hogy Péter az ő megnyugtatására kénytelen volt háttal a napnak fordulni. Viszont Péter megszabadította őt egy póktól, egy nagy fekete póktól, amely vékony lábaival beleakadt a fiatal leány nyakára göndörödő fürtökbe. Női volta a rémület metsző sikolyában nyilatkozott meg. Ejnye de buta dolog az, így megijedni egy kis póktól. Hiába iparkodott magán uralkodni; arcza holthalvány volt és egész testében reszketett az ijedtségtől. Mély csend állott be, mosolyogva néztek össze és e szerelmet lehelő erdő közepett gyöngéd, mélyen megilletődött barátságban forrt össze a lelkük, olyan érzésben, mit ők testvéri vonzalomnak véltek. Máriát boldogította az a jóleső tudat, hogy érdeklődött volt a szenvedő iránt; Péter pedig hálás volt iránta, amért őt meggyógyította és meghozta neki a testi-lelki egészséget.

De nem sütötték le szemüket; az ujjaik nem érintették egymást, amint a puha füben motoszkáltak; mert oly tiszták és ártatlanok voltak mind a ketten, mint ama nagy tölgyfák, melyek köröttük égbe nyultak. Miután Mária megakadályozta volt Pétert abban, hogy valahogy el ne pusztítsa a szegény pókot, mert irtózott élő lények megölésétől, ismét nagyon elfogulatlanul beszélgettek el mindenféléről, mint amolyan okos lány, aki mindent tud és akit az élet nem ejt zavarba, mert biztos volt abban, hogy soha mást nem fog cselekedni, mint amit feltett magában.

- Ejnye, egészen megfeledkezünk arról, hogy odahaza várnak a reggelivel, - szólalt meg végre.

Felkerekedtek hát, és maguk előtt tologatva a bicziklit, az országut felé tartottak, ott felültek és sebesen átiramodva az erdőn, Saint-Germainbe értek a kastélyra kitorkoló remek fasoron. Nagy gyönyörüségük telt abban, hogy egymás oldalán robogtak tova, mint páros fecskék, kik egyforma szárnycsapkodással szállnak tova. A csengők megcsendültek, a lánczok halkan csörömpöltek. És a gyors iramodás támasztotta szélben ujra felvették a beszélgetés fonalát és bizalmasan csevegtek, mintha a világtól elszigetelten, felleges magasságban, végtelen messzeségben bolyonganának.

Midőn a vonatra szálltak, mely Saint-Germainből Párisba vezet, Péter észrevette, hogy Mária orczái hirtelen biborra gyulnak. Két hölgy ült velük a kupéban.

Mária tagadta és oly égő pír boritotta el az arczát, mintha lányos szemérme egyszerre szégyenkezve lázadna föl benne.

- Nem a', nincs melegem. Fogja meg csak a kezemet. Nem nevetséges dolog az, hogy az ember így elpiruljon, minden ok nélkül.

Péter megértette; arczának égő pirja szüzies szivének ama akaratlanul fölpattanó biborvirágzata volt, mely orczáin néha kigyult és mely őt vérig bosszantotta. »Minden ok nélkül,« mondotta Mária. Pedig ez a sziv, mely az erdő magányában oly nyugodtan és ártatlanul szunnyadt, most tudtán kivül is hevesebben dobogott.

Vilmos a gyermekek távozta után, így nevezte ő Pétert és Máriát, hozzálátott a titokzatos robbantópor gyártásához, amelynek gyutacsait a nagymama szobájában tartogatta. Vegyítése nagy veszélylyel járt, a legkisebb mulasztás a kezelőre veszélyes volt; egy kelleténél kissé később elzárt csap rettenetes robbanást okozhatott volna, mely a házat és valamennyi lakóját levegőbe röpíthette. Azért ő inkább azt az időt szokta bevárni, amikor egyedül maradt, hogy mások veszélyeztetése nélkül dolgozhassék és attól se kellessen tartani, hogy munkájában háborgatják. Ma reggel azonban mind a három fiu vele együtt dolgozott a nagy műhelyben. És a nagymama, mint rendesen, ott varrogatott a kemencze mellett. De ő olyan bátor és hősies volt, hogy jelenléte nem jött számba; mert soha nem mozdult el megszokott helyéről és nyugodtan élt az örökké fenyegető veszedelem közepett; sőt már annyira volt, hogy segédkezett Vilmosnak és ép oly jól ismerte a kényes vegyi müvelet különböző mozzanatait a maga fenyegető veszedelmeivel együtt, mint a vegyész maga.

Ma reggel látva, hogy Vilmos mélyen elmerült a munkájába, hébe-korba feltekintett a foltozgatásáról, melyhez még hetven éves korában se használt pápaszemet.

Egy pillantással meggyőződött róla, hogy Vilmos nem feledkezik meg semmiről, aztán szépen folytatta a munkáját. Örökös fekete ruhájában arcza még most is oly finom volt, mint hajdanában, csak megsárgult, elfonnyadt és szelid, komoly szigoruság kifejezését öltötte; haja alig őszült meg és valamennyi foga megvolt még. Rendszerint keveset beszélt, sohasem vitatkozott, csak cselekedett és rendelkezett és csak azért nyitotta szóra az ajkát, hogy okos, bátor, erélyes tanácsokat osztogasson. Hogy ő mi mindent gondolt és mit akart, azt csupán a feleleteiből tudták meg, rövid velős szavaiból, melyekben igazságos és hősies lelke nyilatkozott meg. Különösen egy idő óta még hallgatagabbá vált, mint azelőtt; folyton sürgött-forgott a házban, melynek ő volt korlátlan urnője és szép, mélázó szemével őrködött háznépe, a három fiu, Vilmos, Mária és Péter fölött, kik mindnyájan úgy engedelmeskedtek neki, mint föltétlen meghódolást érdemlő királynőjüknek. Vajjon előre sejtett-e bizonyos változásokat, előre látott-e olyan tényeket, amelyeket körötte senki se látott, senki nem sejtett?

- Vilmos, vigyázz, ma szórakozott vagy, - szólalt meg végre. - Valami bajod van talán, valami boszuságod?

- Nem a, nincs semmi bajom, biztosítlak... Csak a mi drága Máriánkra gondoltam.

- Nem bosszantó ez, hogy épp ma kell ezt a fametszetet befejeznem. Ugy szerettem volna velük tartani.

- Nem baj, - szólt az apa nyugodtan, - Péter vele van, Péter pedig nagyon megbizható, okos kisérő.

A nagymama egy pillanatig fürkészőn tekintett Vilmosra, aztán ujra a varrás fölé hajolt. E kis otthonban való föltétlen királynői uralma, mely kicsinyjét-nagyját egyaránt a lábaihoz lánczolta, odaadásának, okosságának és jóságának eredménye volt. Protestáns születésü nő létére később a vallási meggyőződésekkel teljesen szakított, és minden tekintetben a társadalmi konvencziók fölé emelkedve, csupán az absztrakt igazság és jog törvényeit alkalmazta, melyeket önnönmagának alkotott, mintán oly sokat szenvedett volt ama hosszu évek igazságtalanságától, mely a férje halálát okozta. És valamint fiatalabb korában testestől-lelkestől a férjének és leányának szentelte volt magát, úgy most a leánya férjének meg az unokáinak szentelte az életét. Maga Péter is, kit eleintén aggódó nyugtalansággal figyelt meg és tanulmányozott, végre szintén az ő családjának tagjául szegődött és hozzátartozott a boldogságnak ahhoz a csendes kis fészkéhez, melyet ő kormányzott; kétségkivül érdemesnek tartotta reá. Hosszu napok szótlan hallgatása után egy este csupán annyit mondott Vilmosnak, hogy jól tette, mikor idehozta az öcscsét.

- A gyerekek még nem jöttek haza? Majd várunk egy kicsit a reggelivel. - - - Szeretném befejezni a munkámat.

Még egy negyedóra telt el így. A három fiu abbahagyta a munkát és lementek a kertbe, hogy ott megmossák a kezüket.

- Mária sokáig marad el, - szólt végre a nagymama. - Csak valami baja ne történt legyen.

- Oh, Mária pompásan bicziklizik, őt nem féltem, - felelt Vilmos. - Már akkor inkább Péter miatt aggódom.

- Mária bizonyára jól vezette őt, hisz ők ketten nagyon jól tudnak már lépést tartani.

- Kétségkivül... De azért mégis jobb szeretném, ha már idehaza volnának.

Aztán hirtelenül úgy rémlett előtte, mintha hallaná a csengetyük csilingelését és hangosan elkiáltotta magát, hogy jönnek. Ebbéli örömében mindenről megfeledkezett és ott hagyta a vegyikemenczét, hogy elébük siessen ki a kertbe.

A nagymama egyedül maradt a teremben és nyugodtan varrogatott tovább; neki se jutott eszébe, hogy a karosszék melletti apparátusban a robbantószer vegyfolyamata megy végbe. Midőn Vilmos hét perczczel később ismét bejött és azt mondta, hogy tévedett, egyszerre halotthalványra sápadt és mereven bámult a kemenczére. Rövid távolléte alatt elmult az a fontos pillanat, amidőn a csap lezárása veszedelem nélkül biztosítja a művelet befejeztét és most másodperczek kérdése csupán a rettenetes robbanás, ha merész kéz nem meri megközelíteni, hogy ráfordítsa a rettenetes csapot. De most már késő lehet; tán az a bátor hős, aki ezt megkoczkáztatja, darabokra zuzva ott lelheti halálát.

Vilmos gyakran nézett már nyugodtan szembe a halállal. De ez egyszer lába gyökeret vert a földbe, meg se tudott mozdulni, az örök megsemmisüléstől való iszonyu rémület dulta a lelkét. Didergett és hebegett a szörnyü katasztrófától való rettegésében, mely a házat levegőbe röpítessél fenyegette.

Aztán dult arczát és torzult vonásait megpillantva, a kemencze felé fordult és tisztában volt azzal, hogy minő rettenetes veszély fenyegeti őket.

És a lehető legnagyobb nyugalommal tette le a munkáját a mellette lévő varróasztalra, fölemelkedett a székéről és biztos kézzel, mely nem is reszketett, fordított egyet a csapon.

Vilmos merőn rászegzett szemmel csak nézte, nézte, jéggé dermedt tagokkal, mintha a halál lehellete zúgott volna el felette. És midőn a vér ujfent megkezdte elakadt keringését és ő élve találta magát az immár ártalmatlan készülék előtt, egész testében megrázkódott és mélyen felsóhajtott.

Ebben a pillanatban érkeztek haza Péter és Mária kirándulásukról és vidáman nevetve meg fecsegve toppantak be a szobába, magukkal hozva a verőfényes reggel derüjét. A fiuk szintén visszajöttek a kertből és tréfásan kötekedve velük, erőnek erejével faggatták, vallanák be őszintén, hogy Péter egy zabföldön bicziklizett végig és hogy meg kellett birkóznia egy utját álló tehénnel. Apjuk dult arcza láttára mindnyájan megijedtek.

- Gyáva voltam, gyerekek. Furcsa egy érzés is a gyávaság, olyan érzés, minőt még eddig soha nem tapasztaltam.

Erre aztán elbeszélte nekik a robbanástól való rémületet, meg azt a bámulatos nyugalmat és hidegvért, melylyel a nagymama valamennyiüket megmentette a biztos haláltól. Az öreg asszony fitymáló mozdulatot tett, mintha azt akarná mondani, hogy nem valami nagy hősiesség kell egy csap elzárásához. De a három fiu szeme könybeborult és egymásután csókolták meg őt alázatos hódoló szeretettel, és ebben az ölelésben kifejezésre jutott az a forró hála, az az imádó kegyelet, melyet iránta éreztek.

Legzsengébb gyermekkoruk óta mindent neki köszönhettek és most még az életüket is. Mária is a nyakába borult és mély meghatottsággal hálás köszönettel ölelte meg. Csak maga az öregasszony nem lágyult el; sőt még csillapította az izgatott kedélyeket, és arra kérte őket, hogy ne tulozzanak, ne gyerekeskedjenek.

- De azt csak megengeded, - szólt Vilmos, aki végre magához tért, - hogy megcsókoljalak én is, azzal csak tartozom neked - - - Péter is megcsókolhat, mert most iránta is ép oly jó vagy, mint amilyen velünk szemben voltál örökétig.

Mikor végre asztalhoz ültek, Vilmos visszatért az iménti rettegésére, melyet szörnyen restelt és mely őt végtelenül meglepte.

Egy idő óta azt tapasztalta, hogy félteni kezdi az életét, ő, aki eddig soha se gondolt a halálra. Már két izben rettent meg egy katasztrófa lehetőségétől. Honnan jött meg ily késő korában ez a nagy életkedv? Miért ragaszkodik most olyan nagyon a léthez. Szeretetteljes megilletődés hangján mondotta végre vidáman:

- Attól tartok, Mária, hogy azért vagyok gyáva, mert te vagy az eszemben. Azért vagyok most kevésbbé bátor és elszánt, mert most becsesebb kincset koczkáztatnék, mint azelőtt. A boldogságom forog a koczkán. Az imént, amidőn azt hittem, hogy mindnyájan meg fogunk halni, téged láttalak magam előtt és az a rettegés, hogy elveszítelek, bénította meg tagjaimat és fagyasztotta meg a vért az ereimben.

Mária is édesen elmosolyodott. Ritkán fordultak elő közeli egybekelésükre vonatkozó czélzások, de mindannyiszor boldog szerelem derüs pillanatai voltak azok.

A nagymama, aki mindkettőjüket megfigyelte, Péterre vetette most a szemét. Ő is mosolygott.

- Igaz, - felelt a nagymama, - hat hét mulva házasok lesztek. No, akkor hát mégis jól tettem, hogy megakadályoztam a ház levegőberöpülését.

Erre a fiuk is elmosolyodtak és a reggeli a legvidámabb hangulatban végződött.

Délután azonban Péter érezte, hogy lassankint valami nyomasztó teher nehezedik sulyosan a lelkére. Eszébe jutottak Mária szavai: »Hat hét mulva.« Igen, hat hét mulva Mária férjhez megy. És egyszerre ugy rémlett előtte, mintha ezt eddig sohase tudta volna, mintha erre sohase gondolt volna. Este kastélyszerü szobájának csöndjében elviselhetetlen fájdalom fogta el őt. Ez a néhány szó gyötörte és majd meghalt beléje. Mért nem fájt ez neki eddig, mért mosolygott rajta? És mért fészkelte be magát ez a fájdalom lassankint oly makacsul, oly kegyetlenül szivébe?

Egyszerre aztán világos lőn előtte minden és lesujtó villámként nyilalt lelkébe a szörnyü bizonyosság! Ő szerette Máriát, szerette forró szerelemmel, szerette halálos szenvedélylyel.

E hirtelen vizió vakító világosságában tisztán látott mindent. Legelső találkozásuk óta ellenállhatatlanul haladt e szerelem felé, eleintén ellenséges indulatnak tartva azt az izgatottságot, melyet a fiatal leány az ő lelkében keltett; aztán pedig elbüvölve meghódolt neki és isteni béke édessége áradt el a szivében. Ennyi lelki gyötrelem és ennyi tusa után hozzávezette őt utja és benne találta meg a lelke csillapulást. Különösen a ma reggeli gyönyörteljes kirándulást látta most a maga valódi szinében, mint egy nászreggelt, melyet a bünrészes, a boldogságtól mámoros erdőben élveztek. A természet visszahódította őt ujra, megszabadította régi bajától, egészséget és erőt adott neki és annak a karjába sodorta, akit imádott. Boldogsága, remegő izgatottsága, a fákkal, az állatokkal, az égbolttal való örömteli együttérzése, minden, aminek eddig magyarázatát nem tudta adni, most világos és érthető magyarázatot nyert. Egyedül Mária az ő gyógyirja, az ő reménye, az ő biztos kezessége, hogy ujra éled és boldog lesz végre! Az ő oldalánál már is megfeledkezett lelkének bántó problémájáról, mindarról, ami őt eddig gyötörte és lesujtotta. Nyolcz nap óta egyetlenegyszer se kisértette őt a halál gondolata, mely eddig minden órájának hű kisérője volt. A hit és a kétely vergődő tusája, abbeli kétségbeesése, hogy tulnan nincsen semmi, az igaztalan földi szenvedés ellen fellázadó méltatlankodása, mindez szertefoszlott Mária kis ujjainak érintésétől. Hisz ő maga olyan egészséges, úgy örül az életnek, hogy neki is visszaadta az életkedvet. Pedig az egész olyan egyszerü. Mária benne ujra felébresztette a férfit, a dologbiró embert, a szerelmest, az apát.

Hirtelen eszébe jutott Rose abbé, meg az a szomoru beszélgetés, amit vele ma reggel folytatott. Ez az ártatlan lelkü aggastyán, aki oly járatlan a szerelem dolgában, volt az egyedüli jövőbelátó, aki megértette őt. Megmondta ő azt, hogy Péter megváltozott, hogy más ember lett belőle. És ő meg dőrén esküdözött nyakrafőre, hogy ő még most is az, aki hajdan volt, holott Mária teljesen megváltoztatta és kiforgatta a lényéből, szivébe belecsempészte ujra az egész isteni természetet, a napsugaras mezőket, a megtermékenyítő szellőket és a véghetetlen égboltot, mely megérleli a vetéseket. Innen van az hát, hogy a katoliczizmus, a halál vallása, olyannyira kétségbeejtette, hogy csakhogy szerte nem hirdette, miként az evangélium elévült és a világ uj törvénykönyvet vár, a földi boldogság, az emberi igazságszolgáltatás, az éltető szerelem és az éltet nemző termékenység fenséges törvénykönyvét.

De mi lesz Vilmossal? Lelke előtt föltünt fivérének sötét alakja, az a fivér, aki őt imádja, aki őt bevezette munkás, békés, szeretetteljes hajlékába. Máriával való megismerkedését is csupán Vilmosnak köszönheti. És eszébe jutottak ujra Mária szavai: Hat hét mulva. Hat hét mulva a fivére nőül veszi a fiatal leányt. Ez tőrszurásként nyilalt a szivébe. De egy pillanatig se habozott. Ha bele is találna halni, hát bele fog halni; de senki se fog tudni a szerelméről; le fogja győzni önnönmagát és ha gyávának érezné magát, el fog menni innen messze-messze. A fivére az, aki őt uj életre támasztotta, aki a benne égő szenvedély értelmi szerzője, aki olyannyira ment vak bizodalmában, hogy neki adta egész szívét és az övéinek szeretetét. Nem, nem, inkább örökös gyötrelemre kárhoztatta volna magát, sem hogy ennek a szeretett testvérnek egy kellemetlen órát szerezzen. Pedig valóban ujra kezdődött a gyötrelme, mert ha Máriát elveszti, azonnal visszasülyed megint lelki megsemmisülésének kinjaiba. Amint így álmatlanul hánykolódott fekhelyén, máris ujfent kezdődött az iszonyatos lelki vergődés; ujra tagadott mindent, fölöslegesnek és hiábavalónak vallott mindent, tagadta a világnak jelentőségét, tagadta és átkozta az életet.

A haláltól való félelem ujra elfogta. Meghalni, meghalni, anélkül, hogy élt volna?

Oh, ez a rettenetes lelki tusa! Hajnalhasadtáig gyötörte önnönmagát és kinjában feljajdult; oh, minek is vetette le a papi csuhát? Mária egy szavára vetette le; Mária egy szava érlelte meg benne azt a kétségbeesett elhatározást, hogy magára ölti ujra. Nem, az ember nem szabadulhat meg a börtönétől. Ez a fekete ruha a testéhez tapadt; ő azt hitte, hogy már nem viseli; de azért folyton marta a testét és legokosabb volna, ha örökre beletemetkeznék. Igy legalább vesztett férfiasságának gyászát hordaná.

Aztán még egy másik gondolat dulta a lelkét. Minek is vergődik ő ilyen kinok között? Hisz Mária nem szereti őt. Ma reggeli sétájuk alkalmával semmi sem mutatott arra, hogy őt máskép szeretné, mint jó és kedves testvér ragaszkodásával; kétségkivül Vilmost szereti. És Péter a párnájába fojtva hangos zokogását, ujból megfogadta, hogy legyőzi önmagát és mosolyogva nézi az ő boldogágukat.

Midőn Péter másnap reggel Montmartrebe tért vissza, ott oly elviselhetetlen kinokat szenvedett, hogy két napig teljesen elmaradt onnan. Bezárkózott magányos szobájába, ahol senki se láthatta lázas szenvedélyét. Egy szép reggelen, amikor még az ágyban feküdt, mert olyan kétségbeesett volt, hogy nem érzett magában erőt a küzdésre, legnagyobb meglepetésére Vilmos toppant be hozzá, ami őt nagy zavarba hozta.

- Miután te hűtlenül cserben hagytál bennünket, el kellett, hogy jőjjek. Azért jöttem érted, hogy együtt menjünk el Salvat ügyének végtárgyalására, amely mára van kitüzve. Nagynehezen tudtam két jó helyet szerezni. Egy-kettő, kelj föl; majd a kávéházban fogunk reggelizni, hogy idejekorán ott legyünk.

Ő maga is izgatottnak, szórakozottnak és gondgyötröttnek látszott; észre lehetett venni rajta, hogy valami aggódó nyugtalanság borong az arczán. Mig Péter sietve látott az öltözködéshez, egyszerre csak kérdőre vonta:

- Akkor hát mért szüntetted be a látogatásaidat. Eddig mindennapos vendég voltál nálunk és egyszerre csak kimaradsz?

- Nekem egy kis dolgom volt itthon. Meg aztán tudod, sötét gondolataim ujra megszálltak, minek szomorítottalak volna meg benneteket?

- Ugyan, kérlek, hát azt hiszed, hogy a te elmaradásod örömet okoz nekünk? Máriának, aki rendszerint olyan egészséges, mint a makk és olyan vig, mint a pinty, tegnapelőtt olyan szörnyü migraineje volt, hogy egész nap le se jött a szobájából. Még tegnap is egész nap rosszul érezte magát, ideges, bágyadt és szótalan volt. Nagyon rossz napunk volt.

Merőn az arczába nézett Péternek, a maga nyilttekintetü, őszinte szemeivel, amelyekben világosan meglátszott a benne ébredt gyanu, melynek kifejezést adni nem akart.

Máriának ideges izgatottsága annyira feldulta a lelkét és úgy rettegett attól, hogy ő mégis eltalálja árulni szive érzelmét, hogy ijedtében ez egyszer sikerült neki a tettetés és nyugodt hangon válaszolt:

- Igen, már ő aznap se érezte magát a legjobban, amidőn együtt jártunk a szt.-germaini erdőben... Igazán sok dolgom volt, biztosítlak. Ép most akartam fölkelni, hogy mint rendesen, ellátogassak hozzátok.

Vilmos még egy perczig a szemébe nézett, aztán, vagy mert Péter válasza eloszlatta a gyanuját, vagy mert tanácsosabbnak tartotta, hogy az igazság később derüljön ki, másra terelte a beszélgetést. De a szivét eltöltő testvéri szeretet, mely oly forrón lüktetett benne, az előresejtett szenvedés, a be nem vallott sőt tán öntudatlan gyötrelem lázas erővel lappangott ott, úgy, hogy most Péteren volt a sor, hogy őt kérdésekkel ostromolja.

- Hát te beteg vagy tán? Ma nem vagy olyan higgadt és nyugodt, mint amilyennek rendesen tapasztallak.

- Én, nem a, nem vagyok beteg! Csakhogy szokott lelki nyugalmam alaposan megrendült.

Ennek a szegény Salvatnak az ügye rendkivül izgat, egészen magamon kivül vagyok. Valósággal megőrjít engem az a szörnyü igaztalanság, amelylyel mindnyájan egyesült erővel neki vetik magukat annak a szegény embernek.

E pillanattól fogva másról se beszélt csupán csak Salvatról; szenvedélyes makacssággal lovalta bele magát ebbe a témába, mintha a napirenden levő ügyben összes szenvedéseinek, lázas lelki fölháborodásának egyedüli magyarázatát óhajtaná keresni. Tiz óra felé a boulevard valamelyik kis vendéglőjében megreggeliztek és Vilmos ott arról beszélt, hogy mennyire meghatotta őt az a titoktartó hallgatás, amelylyel Salvat úgy a bomba készítésénél felhasznált robbantószer mibenlétét, valamint Fromont vegyésznél való néhány napi alkalmazását titkolta.

Ennek a hallgatásnak köszönhette azt, hogy nem zavarták ki nyugalmából, sőt hogy még tanunak se hittak. Mély megilletődésében szóba hozta aztán találmányát, - azt a rettentő nagy pokolgépet, amely a kezdeményező és megváltó Francziaországnak a mindenhatóságot biztosítja. Ezentul az elmult tiz esztendő eredménye veszedelmen kivül van és teljesen be van fejezve, úgy hogy akár már holnap is a franczia kormány rendelkezésére bocsáthatná. Eltekintve ama titkos kételyektől, amelyek őt bántják, amidőn úgy a tőkepénzes, mint a politikai világ méltatlan voltát napról-napra növekvő elkeseredéssel tapasztalja, ő már csak Máriával való egybekelését várja, hogy megható szerelmes lovagiassággal az ő nevéhez is hozzáfüzze az általános világbéke fenséges adományát, melylyel ő a világot megajándékozni vélte.

Vilmos Bertheroy nevén szerzett magának nagynehezen két ülőhelyet. Midőn tizenegy órakor megnyiltak a törvényszéki palota kapui, mind a ketten azt hitték, hogy ők oda be nem jutnak soha. Valamennyi ajtó zárva volt, vasrácsozatok kerítették el a folyosókat, az elhagyatott törvényszéki palota épületén a rémület lehellete rezdült át, mintha a hatóság bombákkal felfegyverkezett anarkisták benyomulásától rettegett volna. Ama sötét rémület borzongása, mely Párist három hónap óta dulja, itt ujra megnyilatkozott. Minden ajtónál, minden sorompónál, melynél katonai őrség állott, hosszasan kellett parlamentirozniok.

Midőn végre bejutottak a tárgyalási nagyterembe, az már zsufolásig megtelt egymás hátán szorongó embertömeggel, amely már egy órával a birák megjelenése előtt ott tolongott és belenyugodott abba, hogy innen álló hét-nyolcz óráig ki nem mozdulhat, mert úgy hallatszott, hogy az ügyet egyetlen tárgyalással akarják lerázni a nyakukról. Az állóhelyek számára fentartott elkerített szük térségen az utczáról találomra betoppant kiváncsiak sürü tömege szorongott, Salvat néhány barátjának és régi pajtásának is sikerült ide befurakodniuk. A másik elkülönített részben, a tanuk számára föntartott tölgyfapadokon ültek a meghivott vendégek, akik különös kegyből jutottak ide be; ezek is tulságos számban verődtek itt össze és olyan szüken volt a hely, hogy szinte egymás öliben kellett ülniök.

A birák háta mögötti szabad helyet sorba állított székek foglalták el, akárcsak a szinházban és azokat a privilégiumos előkelő társaság, a politikusok, a zsurnaliszták és a szép asszonyok özönlötték el, mig a hosszutaláros ügyvédek óriási árja a terem valamennyi zugát betöltötte, ahol ép akadt egy kis hely.

Péter nem ismerte a törvényszék tárgyalási termét és nagy volt a meglepetése, mert azt hitte, hogy valami nagy pompát, valami fönséges, fejedelmi ünnepiességet fog itt tapasztalni. Az emberi igazságszolgáltatás e temploma kicsinek, komornak és vajmi kétes tisztaságunak tetszett neki. Az emelvény, melyen a birák trónoltak, olyan alacsony volt, hogy alig látta az elnököt, meg a két asszesszort. Aztán meg a mindenütt tulbőven alkalmazott sok ódon diófa, a falfaragványok, a karzatok, a padok elsötétítették ezt a sötétzöld-kárpitozatu termet, melynek a mennyezetét is sötét tölgyfafaragványok borították. A magasan fekvő, kicsi fehérfüggönyös ablakok tompa fényt árasztottak erre a teremre, melyet a beözönlő világosság két egyenlő részre osztott; az egyik oldalon a hideg világosság fényében ott állt a vádlott a maga védőjével, a másik oldalon, az árnyékban, a jury, mely szük ketreczforma zárkájában szinte elszigetelve, mintegy szimbóluma volt az anonym ismeretlen birónak, aki szemben ül a lelke mélyéig kikutatott, pőrére vetkeztetett lélekkel, a törvényszék elé állitott vádlottal.

S a komor, szigoru terem mélyén elmosódottan meg lehetett különböztetni a falra festett Krisztus alakot, mely a törvényszéki emelvény fölött szürkés füstgomolyok mögé rejtőzködött.

Csupán a falióra melletti falon, ama pad fölött, mely Salvat számára tartatott fönn, vált ki a köztársaság nyers gipszfehérségü szobra a sötét fal hátteréből.

Vilmos meg Péter a tanuk részére föntartott bekerített hely legutolsó padján találtak csupán két üres helyet, közvetlen a korlát mellett, mely a terem e részét az állóhelyektől elválasztotta. Midőn leült, észrevette a kis Mathis Viktort, aki felkönyökölve a korlát fájára, mindkét kezébe támasztotta az állát, és lázban égő szemei izzó üszökként lobogtak keskeny, összeszorított ajku arczában. Egymásra ismertek, de Viktor meg se moczczant és Vilmos megértette, hogy itt nem tanácsos, ha egymásnak köszönnek. E pillanattól fogva úgy érezte, hogy Viktor lesben áll mögötte; mozdulatlanul és lángoló tekintettel, némán és szenvedélyesen várja a történendőket.

Ezalatt Péter szintén ráismert Duthil képviselőre, meg a kis Rosemonde herczegnőre, akik közvetetlenül előtte ültek. A tömeg zsibongó zugása közepett, mely nevetgélt és beszélgetett, hogy elüzze a várakozás unalmát, kettőjük hangja vidám csengéssel hangzott föl és abbeli örömükről tanuskodott, hogy ők is tanui lehetnek e nagy, szenzácziós jelenetnek.

Duthil megmagyarázta a herczegnőnek a terem berendezését, az egyes padok, meg a kis faketreczek rendeltetését.

Megmutatta, hol ül a jury, a vádlott, a védő, a köztársasági közvádló, sőt még a jegyző helyét is, de még a tanuk padjairól, a corpus delicti-k asztaláról se feledkezett meg. Mind e helyek üresen állottak még; csak egy szolga járt körül, hogy még egy utolsó vizsga pillantást vessen az asztalokra, vajjon rendben van-e minden. Ügyvédek surrantak végig gyors léptekkel a termen. Azt hitte volna az ember, hogy szinházban van, melynek szinpada még üresen áll, mig a nézőközönség a helyén szorongva várta az előadás kezdetét. Hogy a várakozás unalmát elüzze, a kis herczegnő körülnézett, vajjon nem lát-e ismerős arczokat e kiváncsi és máris izgalom pirjában lángoló arczok között.

- Nini, amott, a birák székei mögött ül Fonségue ur, ugyebár? Amellett a sárgaruhás hölgy mellett. Amott az meg Bozonnet tábornok... Hát Duvillard báró nincs itt?

- Nem, felelt Duthil, - ő nem jöhetett el; ennek az a látszata volna, mintha megtorlást jönne követelni.

- Mondja kérem, haragban van ön Hyaczinthe barátjával, hogy engem részesít abban a nagy megtiszteltetésben, hogy kisérőül választott?

Rosemonde könnyed vállvonogatással adott annak kifejezést, hogy mennyire megunta már a poétákat. Legujabb szeszélye a politika felé vonzotta, nagyon mulattatónak találta a miniszter-krizis iránti érdeklődését. Az angoulemi fiatal képviselő avatta be ennek misztériumaiba.

- Tudja kérem, barátom, - szólt végre, - ezek a Duvillardék valamennyien kissé hóbortosak... Ön bizonyára tudja, hogy most már befejezett tény, Gérard nőül veszi Camillát. A báróné belenyugodott és amint biztos forrásból értesültem, maga Quinsac grófné, a fiatal ember édesanyja, is beleegyezett.

Duthil elmosolyodott és látszott rajta, hogy ő is minderről értesülve van.

- Igen, igen, tudom. Az esküvőt a Madeleine-templomban tartják, nagyon fényes esküvő lesz, erről fog beszélni az egész város... Hát, kérem, ez volt a lehető legjobb megoldás. A báróné alapjában véve maga a megtestesült jóság és én mindig mondtam, hogy ő önnönmagát fogja feláldozni, hogy Gérardnak és Camillának a boldogságát biztosítsa. Utóvégre, ha úgy vesszük, hát ez a házasság mindent jóvátesz és mindent rendbe hoz.

- A báró el van ragadtatva. Hisz ön már ma reggel láthatta az uj minisztérium névsorából, hogy Dauvergne kapta meg a közoktatásügyi tárczát. Ez biztosítja Silvianenak a Comédie Françaisehez való szerződtetését. Dauvergne csak ezért lett miniszter.

Duthil tréfás hangon mondta ezt. De e pillanatban a kis Massot, aki az egyik ajtónállóval veszekedett, messziről észrevette, hogy a herczegnő mellett még egy szabad hely van; mire a herczegnő magához intette őt.

- No hál' Istennek, - szólt Massot melléje telepedve, - nagy fáradságomba került. A sajtó részére föntartott padokban majd agyonnyomják egymást az emberek. Nekem pedig meg kell irnom a napi krónikámat erről a tárgyalásról. Kegyelmes asszonyom a világ legszeretetreméltóbb asszonya, hogy egy kis helyet szorított az ön hűséges tanulójának. Aztán kezet fogott Duthillal és minden átmenet nélkül mondotta:

- No hát, képviselő ur, megvan-e a minisztérium? Hosszu ideig tartott ez a kabinetalakulás, de valóban ügyesen van összeválogatva; mindenkit meglep és bámulatra ragad.

Eznap reggel jelentek meg ugyanis a hivatalos közlönyben a kineveztetések. A miniszterválság vajudásának hosszu napjai után, midőn Vignon kombinácziói másodszor vallottak kudarczot, egyszerre Montferrand jelent meg a cselekvés szinterén, kit a végső kétségbeesésben az Elyséebe hivatott az elnök. És ő huszonnégy óra lefolyása alatt megtalálta az alkalmas embereket, jóváhagyta a névsort, ugy, hogy diadalmasan került ujra a hatalom legfelsőbb polczára, melyről Barroux-val együtt oly csufosan lebukott. Tárczát cserélt; otthagyta a belügyminisztériumot és magára vállalta a pénzügyit, mint miniszterelnök, ami eddig is rég álmodott titkos ambicziója volt. Most domborodott csak ki titkos aknamunkájának meglepő ügyessége, az a pompás mesteri fordulat, mellyel magát a hinárból kirántotta, meg aztán az a bámulatos küzdelem, melyet alattomban folytatott Vignon ellen, kinek két izben állotta utját, ezer akadályt gördítve elébe, végre pedig a villámsebességgel létesített kifejlés; ez az általa készenlétben tartott névsor, melynek eredménye im a végső szükségben huszonnégy óra alatt összeharácsolt minisztérium.

- Micsoda? Önnek nincs érdeme? Ugyan ugyan barátom, mindenki tudja, hogy önnek nagy része van benne.

A képviselőnek jól esett ez a hizelgés és mosolygott. A másik pedig beszélt tovább és olyan jóizü tréfákkal meg rejtett utógondolatokkal füszerezte szavait, hogy tőle mindent eltürtek.

Beszélt Montferrand bandájáról, párthiveiről, akik olyan hatalmasan segédkeztek neki, mert szükségük volt rá. Milyen nehéz szivvel adhatta meg szegény Fonségue a Globeban a halálos döfést régi jó barátjának, Barrouxnak, aki most utjában állott.

Egy hónap óta minden reggel egy czikk jelent meg, mely Barrouxnak kiadta az utlevelet, lehetetlenné tette Vignont és előkészítette az üdvözítő megváltó győzelmes bevonulását, anélkül, hogy megnevezte volna. Aztán ott voltak a homályban Duvillard milliói, amelyek erélyes hadat indítottak ellene; a báró megszámlálhatlan kortesei, akik oly tervszerűen nyomultak előre, mint egy igazságos csatába induló, jó hadsereg. Említést se téve Duthilról, aki a nagydobot ütötte és fujta a riadót, meg Chaigneuxról, akire azokat az alantasabb teendőket bizták, melyeket senkise akart elvállalni. Ilyeténképp azzal fogja megkezdeni a diadalmas Montferrand az ő politikai szereplését, hogy elintézi az afrikai vasutak botrányos és kellemetlen ügyét; amennyiben egy vizsgáló-bizottságot neveztet ki, amelynek az lesz a feladata, hogy az egészet agyonhallgassa.

- Ilyen a világ, barátom; abban a bizonyos komoly pillanatban, midőn az ország veszedelemben forog, mindig akadnak erélyes, uralomra teremtett emberek, akik önként kinálkoznak a kormányzók szerepére. Montferrand nem szorult a mi támogatásunkra; a helyzet olyan kétségbeejtő volt, hogy fennen követelte, hogy az ő kezébe kerüljön a hatalom. Egyedül neki van olyan erős keze, amely meg tud bennünket menteni.

- Tudom, - felelt Massot gunyosan, - sőt azt mondották nekem, hogy azért ütötték össze oly hamarosan a dolgot és azért tették közzé ma reggel a kineveztetéseket, hogy megnyugtassák a juryt meg a birákat és bátorságot öntsenek a lelkükbe a halálitélet kimondására azzal a tudattal, hogy Montferrand vaskeze fedezi a hátukat.

- Ugy van barátom, a jelen pillanatban a közbiztonság követeli a bünös halálra itéltetését; mert azoknak, akik arra vannak hivatva, hogy a társadalmi közbiztosságot helyreállítsák, föltétlenül tisztában kell lenniök azzal, hogy a minisztérium velük egy nézeten van és szükség esetén meg tudja őket védelmezni.

- Nézze csak, nézze, nem Silviane az a hölgyecske, aki ép most foglalt helyet Fonségue mellett?

- Silviane-minisztérium, - suttogta Massot tréfásan. - No, ha Dauvergne a kis szinésznőkkel jó barátságban lesz, akkor nem fog az ember legalább unatkozni nála.

Különösen Vilmosnak szorult el görcsösen a szive e nagyvilági pletykák, e politikai indiskrécziók hallatára. Salvatot halálra itélték, még mielőtt csak meg is jelent volna a törvényszék előtt. Salvat bünhődik mindannyiuk büneiért és Salvat csupán alkalmas eszköze annak, hogy az élvsovár kéjenczek és nagyravágyó kapaszkodnokok serege diadalmaskodhassék. Meg aztán minő sértő guny rejlik e mögött, milyen társadalmi korhadt elfajultság, a pénznek milyen erkölcsrontó hatalma?! A családi szentély aljas drámák szinterévé sülyedt, a hatalom az ügyesek és ártatlanok zsákmányává lett. Hát még mindig nem dől romba az egész világ? Az emberi igazságszolgáltatás ez ünnepies ülése nem nevetséges parodia-e csupán, miután csupán a boldogok, az előjogokat élvezők azok, akik támasztják a beomlófélben levő épületet, mely nekik lakást ád és arra fordítják azt az óriási erőt, melylyel még mindig rendelkeznek, hogy egy legyet zuzzanak agyon vele, egy megzavarodott elméjü szegény ördögöt, kit egy másfajta fönséges és boszutálló igazságszolgáltatás lángoló lázálma hozott a törvényszék elé.

Egyszerre nagy mozgalom morajlott végig a termen. Delet harangoztak és a jury belépett a terembe és tarka összevisszaságban úgy telepedtek le a helyükre, akár egy szétszóródó birkanyáj. Jóságos, együgyü arczok, kövér, ünneplőruhás köpczös urak. Itt-ott akadt köztük egynéhány sovány, ravasz, élénkszemü arcz és a nagy szakállak és tarkoponyák egyvelegében mindnyájan egy szürke, elmosódó, alig megkülönböztethető tömeggé olvadtak a sötét homályban, mely a terem e részére borult. Aztán bevonult a birói testület, Larombière ur, a királyi tábla egyik helyettes elnöke, akinek az a veszedelmes tisztség jutott, hogy a mai tárgyaláson kellett, hogy elnököljön. Hosszukás, sovány és krétafehér arczának komorsága még jobban kirítt a két piros-pozsgás, köpczös asszesszor közül, akik kisérték és akik közül az egyik szőke volt, a másik barna.

Az államügyész székén Lehmann közvádló ült, a legkeresettebb és legügyesebb ügyvédek egyike egy szélesvállu, ravaszszemü ember, kinek jelenléte bizonyította, hogy milyen nagy fontosságot tulajdonítanak a mai ülésnek.

Legutoljára Salvatot vezették be; a zsandárok nehéz csizmái nyikorogva döngették a pallót és megjelenése oly szenvedélyes kiváncsiságot keltett, hogy az egész teremben mindenki felállt. Még mindig az a sapka, meg az a libegő felöltő volt rajta, amit Mathis szerzett neki és a jelenlévők álmélkodó meglepetéssel pillantottak kiaszott, szelid, bánatos arczára, melynek rőt haja őszbe csavarodott és melyben álmodozó tüzben izzó, csodaszép szerelmetes kék szempárja lángolt. Végignézett a közönségen, rámosolygott egy-egy ismerős arczra, valószinüleg Mathisra vagy tán Vilmosra, aztán meg se moczczant többé.

Az elnök bevárta, mig ismét csend állt be, aztán a tárgyalás kezdetét megelőző hivatalos formaságok következtek. Ezt követte a véget nem érő vádirat felolvasása, melyet egy törvényszéki szolga olvasott föl harsány, recsegő hangon. A terem kifejezése megváltozott; kissé türelmetlen unottsággal hallgatták, mert a lapok hetek óta ismételgették már mindezt. Most már egyetlenegy hely sem állt üresen, alig volt annyi hely a birák emelvénye előtt, hogy a tanukat elővezethessék. Az óriási tömeget a hölgyek világos ruhái és az ügyvédek fekete köntösei tarkították és ezek között szinte elveszett a három biró vérvörös talárja, akik olyan alacsony emelvényen ültek, hogy az elnök hosszukás arcza alig látszott ki a többiek közül. Sokan a jury iránt érdeklődtek és a különbözően árnyékolt arczokban igyekeztek olvasni. Mások meg le nem vették szemüket a vádlottról; csodálkoztak az arczán tükröződő közömbösségen és unott kimerültségen, mely annyira fokozódott, hogy alig válaszolt azokra a kérdésekre, melyeket a védőügyvédje, egy igen tehetséges fiatal jogtudós intézett hozzá, aki lázas izgatottsággal várta az alkalmat, hogy dicsőséget arasson védőbeszédével. A vádbeszéd további folyamatán a közönség élénk érdeklődése a corpus delictik asztalára fordult, melyen mindenféle törmelék volt közszemlére kirakva; a Duvillard-palota kapufélfájának egy szilánkja, a mennyezetről levált vakolatdarabok, egy gránittörmelék, melyet a robbanás hatalmas ereje kettéhasított meg mindenféle más megfeketedett romok. Legszivrehatóbb mindezek közt a sértetlenül maradt kalapskatulya volt, meg aztán egy borszeszszel szinültig megtelt üvegpalaczk, melyben valami alaktalan fehér tömeg lebegett, a szegény kis divatáruslánykának csuklyóján szétzúzott jobbkeze, melyet gondosan megőriztek, miután a szerencsétlen áldozatot, melynek a bomba fölhasitotta volt ifju testét, nem lehetett a vádló biróság asztalára kiteríteni.

Végre fölemelkedett Salvat is a vádlottak padjáról és az elnök megkezdte a vallatást. Tragikus élességgel domborodtak ki az egymással szemben álló felek; egyik oldalról az anonymitás homályába burkolt jury, mely az általános rémület pressziója alatt már előre megalkotta a véleményét és mely csak azért székel itt, hogy pálczát törjön a bünös fölött; és velük szemben a beszürődő sugaras világosságtól körülfolyt vádlott, kinek fajának összes büneit bünül rójják föl és aki elhagyatottan és szánalomraméltóan áll ott a négy zsandár között. Larombière kezdettől fogva azonnal a megvetés és undorodás hangján szólott hozzá. Nem mintha hiján lett volna a jellemességnek és becsületességnek, mert ő a hajdani lelkiismeretes és szókimondó hatósági gárda utolsó képviselőinek egyike volt, de ő nem értette az uj idők szellemét, és hivatásszerüen a biblikus Isten szigorával bánt a bünösökkel. Csekélyke testi fogyatkozása, mely életének örökké fájó sebe volt, selypítése, mely szerinte megakadályozta volt abban, hogy mint ügyvéd, geniális szónoki rátermettséget tanusítson, még mogorvábbá tette, olyannyira, hogy teljesen képtelen volt a birótól megkövetelhető intelligens szelidségre. Midőn recsegő, éles hangján megszólalt, hogy az első kérdéseket intézze a vádlotthoz, mindenki elmosolyodott és ő ezt sejtette és érezte. Ez a komikus hang még azt a kevés fönséges méltóságot is lerontotta, mely némi magasztosabb jelleget kölcsönzött ennek a helynek, ahol egy ember élete körül folyik a vita e kiváncsiakkal zsufolásig megtelt teremben, melyben a hallgató közönség izzadságtól gyöngyöző homlokkal és a fulladt levegőtől megakadó lélegzettel legyezgette magát és mulatott. Salvat udvariasan és fáradtan válaszolt az első kérdésekre. Mialatt az elnök erőnek erejével azon volt, hogy őt meggyalázza és lealacsonyítsa, durván szemére vetette nyomoruságos fiatalságának előzményeit, nagyította s erkölcsi fajtalanságnak czimezte Theodora asszonynyal és a kis Célinenel való közös háztartását, Salvat nyugodtan igennel vagy nemmel felelt, mint akinek nincs mit titkolnia és aki minden cselekedetéért felelősséget vállal.

Az elfogatása után tett őszinte és teljes vallomásokat most nyugodt hangon és egy szót se változtatva a kijelentésein, ujra ismételte; megmagyarázta, hogy ő csak azért szemelte ki a Duvillard-palotát merénylete számára, hogy cselekedetének meg legyen a valódi jelentősége; fizetési felhivás legyen, mely a gazdagokat, a rablás és hazugság révén vétkesen vagyonhoz jutott tőkepénzeseket, felszólítja, hogy adják vissza a szegényeknek, a munkásembereknek és azok feleségeinek meg gyermekeinek, akik éhen gebednek meg, a közös vagyon őket megillető részét. Itt már tüzbejött; a sok átélt nyomoruság kábító emlékei lázasan lüktettek féltudós, mámoros agyában, melyben a revindikácziók, az abszolut igazság és az általános világboldogság elméletei és kétségbeesett, magánkivüli álmai tarka zürzazarban kavarogtak. E pillanattól fogva a maga igaz valójában állott birái előtt, mint az a szentimentális ábrándozó, kit a sok szenvedés megőrjített, ki mértékletes, büszke és makacs rajongó létére a saját szektájának logikája szerint akarja átalakítani a világot.

- De hiszen maga megszökött, - förmedt rá az elnök a maga csörgetyühangján, - ne mondja hát, hogy maga az életét áldozza föl az anarkia ügyének és hogy kész a vértanuságra.

Ez volt az egyetlen tette, amit Salvat kétségbeesetten megbánt, hogy annak idején a boulognei erdőben az üldözött, hajszolt ember néma, vad dühében, aki nem akarja magát elfogatni, első rémületének behatása alatt megfutamodott. E szóra haragra lobbant...

- Nem félek a haláltól. Majd meglátják, hogy nem félek tőle. Bárcsak mindenkinek annyi bátorsága volna, mint nekem, akkor a maguk rothadt társadalmát már holnap elsöpörnék és a boldogság végre megszülethetnék.

Aztán a bomba gyártását illető vallatás következett, mely nagyon hosszu ideig eltartott. Az elnök helyesen jegyezte meg, hogy az egész esetnek ez az egyetlen homályos pontja.

- Maga tehát makacsul ragaszkodik amaz állításához, hogy az a robbanószer, amit használt, dinamit volt... Azonnal meg fogja hallani a szakértők jelentését, akik nincsenek ugyan mind egy véleményen; de abban az egyben mindnyájan egyetértenek, hogy itt valami más robbanószer müködött, melynek mibenlétét nem tudják megállapítani... Ne titkoljon el semmit, ha már egyszer azzal dicsekszik, hogy mindent nyiltan megvall.

Salvat hirtelen lecsillapult és csupán rövid, jól megfontolt szavakban válaszolt:

- Ha nem hisznek a szavamnak, hát tessék, kutassák. Én egész egyedül gyártottam a bombát és már vagy huszszor elmondtam a készítés módját. Remélem, csak nem várják tőlem azt, hogy neveket áruljak el és kompromittáljam a pajtásaimat?

E kijelentése mellett állhatatosan megmaradt mindvégig. Csak a vége felé fogta el legyőzhetetlen megilletődés, midőn az elnök szóba hozta a merénylet szerencsétlen áldozatát, azt a szelid, szőke, szép ifju leánykát, kinek a kegyetlen végzet ép arra vezette lépteit, hogy ilyen szörnyü halált haljon.

- Ez a maga sorsosainak egyike volt, egy munkásleány, egy szegény, ártatlan gyermekleány, aki keservesen megkeresett néhány fillérével az öreg nagyanyját segítette.

- Valóban, ez az egyetlen, amit szivből megbánok. Bizony, a bomba nem neki volt szánva. De valamennyi éhező, valamennyi szegény munkásembernek jusson az eszébe, hogy valamint ez a szegény gyermek ártatlanul ontotta a vérét, úgy ontom majd én is az enyémet.

Általános mély izgatottság közepett ért véget a kihallgatás. Péter érezte, hogy reszket Vilmos egész testében, mialatt a vádlott zavartalan nyugalommal őrizte meg az alkalmazott robbantószer titkát és magára vállalta a teljes felelősséget bünös tetteért, mely neki a fejébe kerül.

Midőn Vilmos ellenállhatatlan mozdulattal megfordult, maga mögött a kis Mathis Viktort vette észre, aki meg se moczczanva, oda könyökölt a karfára és kezébe támasztva az állát, néma szenvedélyének izzó hevével figyelt. Arcza a szokottnál még jóval halaványabb volt s szeme úgy égett, mintha a boszuálló nagy tüzvész lobogna e két nyilás mögött, melynek lángjai soha többé ki nem alusznak.

A teremben néhány perczig halk beszélgetés összefolyó zsongása morajlott fel.

- Nagyon rokonszenves alak ez a Salvat, - jelentette ki a herczegné - olyan jóságos szeme van. Nem, nem, kedves képviselő ur, ne mondjon rosszat róla. Hisz tudja, hogy magam is félig-meddig anarkista vagyok.

- Nem mondok én róla semmi rosszat, - védekezett Duthil vidáman. - Sőt még a mi Amadieu barátunknak sincs joga, hogy őt becsmérelje. Mert tetszik tudni, hogy ez a Salvat-ügy őt a dicsőség tetőpontjára emelte? - Soha még ennyit nem beszéltek róla, mint mostanában és neki ebben nagy gyönyörüsége telik. Most ő a leghiresebb, a legdivatosabb vizsgálóbiró és azt teheti meg, odáig viheti, ameddig csak maga akar elérni.

- Ugyebár, ha az anarkiát kiirtják, minden a régi kerékvágásba zökken majd? Ez a bomba nem egy derék jóismerősömnek rendbehozná a szénáját. Vagy azt hiszi, hogy az én főnökömnek, Fonségue urnak, aki oly nagy hévvel udvarol a szép szomszédnőjének, van valami panasza rá? Meg azt hiszi ön, hogy az a Sagnier, aki amott terpeszkedik az elnöki szék mögött és aki sokkal jobb helyen volna a négy zsandár között, nem tartozik-e Salvatnak nagy hálával azért az ocsmány reklámért, amelyet ő ennek a szegény nyomorultnak a rovására a lapjának szerzett?

- No, no, csak maga hallgasson, úgy hiszem, maga is eléggé kiaknázta ezt az esetet... A kis Céline interviewolása jó sokat jövedelmezett magának.

Massotnak tényleg az a zseniális ötlete támadt, hogy felkereste Theodora asszonyt meg a kis Célinet és aztán a Globe hasábjain leirta a látogatását mindenféle megható bizalmas részleteivel. A czikk bámulatos sikert aratott, a kis Céline naiv válaszai, melyekben sinylődő apjáról emlékezett meg, minden mélyen érző kedélyt meghatottak, oly mérvben, hogy a legelőkelőbb hölgyek látogattak el a két szánalomraméltó teremtéshez: az alamizsnák bőven folytak hozzájuk minden oldalról, és a legsajátságosabb rokonszenv ébredt a gyermek iránt még azoknak a lelkében is, akik nagy garral követelték az apa fejét.

- Nem is panaszkodom az én kis aratásomra, - válaszolt a zsurnaliszta. - Mindenki annyit keres és úgy keresi, ahogy birja.

Ebben a pillanatban Rosemonde ráismert a mögötte ülő Vilmosra és Péterre és midőn ez utóbbit polgári ruhában látta, oly nagy volt a meglepetése, hogy nem merte őket megszólítani. Odahajolt a szomszédjaihoz és valószinüleg közölte a fölfedezését Duthillel és Massottal, mert mind a ketten hátrafordultak, de diskréczióból úgy tettek, mintha nem látnának és nem tudnának semmit. A hőség türhetetlenné vált, egy hölgy elájult. És az elnök selypítő hangja csendet kért ujra.

Salvat fölállt ujra és néhány lap papirt szorongatott a kezében. Nagynehezen meg tudta értetni azt, hogy ki akarja egészíteni az ő vallomását egy előzetesen e czélra készült kijelentéssel melyben tettének indokait fejtegeti. Larombière meglepetten és titkos fölháborodásával küzdve habozott és azon volt, hogy meghiusítsa a vádlott ebbéli szándékát; de aztán belátta, hogy el nem némíthatja a vádlott nyelvét s megvető és haragos kézmozdulattal megadta neki az engedélyt. Salvat hozzáfogott a fölolvasáshoz mint valami igyekvő, derék iskolás fiu, kissé hebegve és néha rendkivüli nyomatékkal hangsulyozta azokat a szavakat, a melyekkel láthatólag meg volt elégedve. A szenvedés és a lázadás panaszos följajdulása volt ez, mely már a sors ezer meg ezer kitagadottjának ajkáról hangzott föl és az alantasabb néposztályok nyomoruságáról regélt; a munkásemberről, aki keze munkája után nem tud megélni; egy egész nagy társadalmi osztályról, a legnagyobb, a legméltóbb társadalmi rendről, amely éhen hal, mialatt másrészt a szerencse kedveltjei, a kiváltságosak, akik duskálnak a kincsekben, akik kéjes élvezetektől megcsömörlésig vannak torkig, még dusan megrakott asztalaik morzsáit is megtagadják a szegényektől és semmit se akarnak visszatéríteni a jogtalanul bitorlott vagyonból. El kell hát tőlük venni mindent; rettenetes figyelmeztetésekkel föl kell őket verni önzésükből; bombarobbanásokkal kell előttük hirdetni azt, hogy elérkezett végre az igazságszolgáltatás napja. Ezt a szót »igazságszolgáltatás« olyan mennydörgő hangon ejtette ki a nyomorult, hogy az egész terem visszhangzott tőle. De a legnagyobb hatást azzal keltette, midőn meghozta saját életének fönséges áldozatát; azt mondotta az esküdtszék tagjainak, hogy nem vár tőlük egyebet, mint halálitéletet és azzal a látnoki jóslattal végezte szavait, hogy ujabb vértanuk fognak föltámadni az ő vérének elhullott cseppjeiből.

Csak küldjék őt a nyaktilóra, ő tudja azt, hogy az ő példája más hősöket fog szülni.

Utána más boszuló kéz fog feltámadni és azután ujra más és mindig mások, mindaddig, mig ez a vén, elkorhadt társadalom teljesen össze nem omlik, hogy helyt adjon a boldogság és igazság ama megálmodott társadalmának, amelynek ő az apostola.

Az elnök türelmetlen izgatottságában kétszer kisérlette meg, hogy félbeszakítsa. De Salvat csak olvasott tovább, az ihletett látnok megzavarhatatlan nyugalmával, aki attól fél csupán, hogy rosszul találja elmondani a döntő fontosságu kinyilatkoztatást. E felolvasásán valószinüleg a börtönben való tartózkodása óta törhette a fejét. Ez az ő öngyilkosságának végleges oka; az életét cserébe adja azért a dicsőségért, hogy az emberiségért haljon vértanuhalált.

Midőn végezte szavait, nyugodtan ült le a zsandárok közé, rózsáspirra gyult orczákkal, ragyogó szemmel, nagy benső örömtől sugárzó arczczal.

Az elnök, hogy a vádlott felolvasása által okozott nagy hatást, a meghatottság és a félelem titkos kéjelmetlenségét eloszlassa, azonnal a tanuk kihallgatására tért át. Vége-hossza nem akadt a tanuk fölvonulásának, mely egy cseppet se volt érdekes, mivel egyiknek se volt mit vallania. A többi közül Grandidier gyáros okos tanuvallomása vált ki, aki bizonyos anarkista propaganda miatt volt kénytelen a vádlottat annak idején elbocsátani. A vádlott sógora, Toussaint gépész, szintén nagyon derekasan viselte magát, amennyiben anélkül, hogy hazudott volna, kedvező szint adott vallomásainak.

Leghosszabb vitatkozás fejlődött a szakértők között, akik itt, a nyilvánosság előtt ép oly kevéssé tudtak egyetérteni, mint ahogy nem tudtak egy véleményen lenni hivatalos jelentéseikben: mert bár mindnyájan tisztában voltak azzal, hogy a felhasznált robbantószer nem dinamit volt, mindegyikük a legfurcsább és a legellentétesebb föltevésekkel állott elő a robbanószer tulajdonképeni mibenlétét illetőleg. Aztán felolvasták a hirneves Bertheroy e tárgyról szóló véleményét, aki tetézte a zavart azzal a következtetésével, hogy valószinüleg valami uj, csodás erejü robbantószerrel állanak szemben, melynek vegyi képletét ő sem ismeri. Mondésir rendőrkém és Dupot zsandárfőnök is sorra kerültek és szegről-végre elbeszélték a vádlott ellen indított hosszu hajszát, meg aztán a boulognei erdőben történt mozgalmas elfogatását. Mondésir meg nagy derültséget keltett a publikumban közbeszurt katonai adomáival. A fájdalom, a részvét és a méltatlankodás hideg borzongása fogta el a hallgatóságot, mikor a kis divatárusleányka nagyanyja került sorra, egy összetöpörödött, roskatag vén anyóka, kit a közvádló nemtörődöm kegyetlenséggel hurczoltatott ide és aki megrémülve könyekre fakadt és azt se tudta, hogy mit kérdeztek tőle. Utána már csak a tanuk kihallgatása következett; a műhelytulajdonosok, pajtások, mesteremberek hosszu sora, kik mindannyian kijelentették, hogy Salvat derék ember volt, intelligens és dolgos munkás, aki soha nem részegeskedett, imádta a gyermekét, és a legkisebb gazságra vagy igaztalanságra sem tartják őt képesnek.

Mire a tanukihallgatás véget ért, négy órára járt az idő. A fullasztóan meleg teremben lázas kimerültség kergette a vért minden arczba, mig valami vörhenyes porfelleg homályosította el az ablakokon beszürődő, elhalványuló világosságot. A nők legyezgették magukat, a férfiak törülgették izzadó homlokukat. De a lelketizgató látvány minden szemben kegyetlen érdeklődés örömtüzét gyujtotta. Senki se mozdult el a helyéről.

- Ah, - sóhajtotta Rosemonde, - azt hittem, hogy öt órakor valamelyik barátnőmnél teázhatom. Meg fogok halni éhen.

Duthil egyre vonogatta a vállát, mialatt Salvat felolvasta a maga nyilatkozatát.

- Milyen gyerekes minden szava. A bolond halállal fog ezért lakolni. Édes Istenem, amig a világ világ, mindig lesznek szegények és gazdagok. És az is bizonyos, hogy mikor az ember szegény, egyedüli vágya az, hogy meggazdagodjék... Ő csak azért került a vádlottak padjára, mert kudarczot vallott ez a törekvése.

Péter mély megindulással, aggódva nézett a fivérére, aki holthalványan és dult arczczal, némán ült mellette. A pad alatt megfogta a kezét és szeretetteljesen megszorította. Aztán halkan kérdezte:

De Vilmos ép oly gyengéd és észrevehetetlen kézszorítással válaszolt és azt mondta, hogy jól érzi magát és mindvégig kitart a benne felviharzó kétségbeesés daczára.

Lehman államügyész most szigoruan és nagyhangon emelt szót a vádlott ellen. Noha nyakas arczának és egész megjelenésének határozottan zsidójellege volt, ismeretes volt arról, hogy neki minden politikai táborral voltak nexusai és köztudomásu volt az a simulékonysága, melynek révén mindig a hatalomra került emberek pártjához csatlakozott; ez magyarázta meg gyors és fényes pályafutását, meg azt az állandó kegyet, melylyel elhalmozták. Tudták azt, hogy ő az állam védője és valóban mindjárt első szavaiban az e reggel kinevezett uj minisztériumra czélzott, a vaskezü férfira, akinek az a feladata, hogy megnyugtassa a jókat és megreszkettesse a gonoszokat. Aztán rendkivüli vehemencziával vádolta szegény Salvatot, ab ovo elmondta az egész életrajzát; bünre született gonosztevőnek tüntette fel, ijesztő szörnyetegnek, akinek a leggyávább merénylettel kellett betetőznie bünös életét.

Aztán ostorozta az anarkiát; valamennyi anarkista csavargó és rabló. Hisz tapasztalták a Horn-palota kifosztásánál, hogy milyen ocsmány, aljas egy banda az, mely apostolinak hirdeti magát. Ime lássák, mire vezet az elméletek gyakorlati alkalmazása, kirabolt és beszennyezett házakra, hogy aztán nagy fosztogatásokkal és nagy mészárlásokkal végződjék. E hangon folytatta két órahosszáig, teljesen eltekintve az igazságtól és a logikától; csupán arra törekedett, hogy a képzelemre hasson; felhasználta czéljaira a rémület viharát, mely Párison végigzúgott; véres lobogóként lobogtatta a hallgatók előtt a szegény kis áldozatot, a szép divatárus leánykát, kinek halvány kezecskéjét mutogatta a borszeszszel teli palaczkban, a szánalom és undor oly ékesenszóló taglejtésével, hogy az egész hallgatóság megborzongott. Azzal végezte, amivel kezdte; bátorságra serkentette az esküdtszéket azzal a kijelentéssel, hogy teljesítheti a kötelességét és halálra itélheti a bünöst, mert a kormány arra határozta magát, hogy nem fog visszariadni a fenyegetésektől.

Aztán a fiatal védőügyvédre került a sor. Elmondott őszintén mindent, amit mondani lehetett, még pedig a legszembeötlőbb világossággal és legrészrehajlatlanabb igazságossággal. Ő más iskola tanítványa volt, egy nagyon egyszerü és igénytelen ember, aki csupán az igazságért rajongott; különben beérte azzal, hogy Salvat életrajzát a maga valódi szinében tüntesse föl; ráutalt, hogy zsenge gyermekkora óta a társadalmi végzetes ferdeségek áldozata és utolsó bünös tettét azzal magyarázta, amit mindeddig szenvedett, mindazzal, ami rajongó agyában forrongott.

Az ő büne nem-e mindnyájunk büne? Ki nem érzi magát némileg felelősnek ezért a bombáért, melyet egy éhenhaló szegény munkás robbant fel a gazdag ember küszöbén, kinek neve az ő szemében megtestesítője volt az igazságtalan felosztásnak, mely az egyiknek annyi élvezetet, a másiknak annyi nélkülözést juttat osztályrészül? Ha a mi zavaros időnkben a felvetett égő problémák közepett valamelyikünk elveszíti az eszét és erőszakkal akarja siettetni a világ boldogságát, szabad-e az igazság nevében pálczát törnünk fölötte, midőn egyikünk se tud megesküdni arra, hogy neki sincs része az ő őrületességében? Beszéde végén esedezve arra kérte az esküdtszék tagjait, hogy tanusítsanak emberi érzést: ne engedjék magukat a külvilág megrettent szenvedélye által befolyásoltatni, hanem engeszteljék ki a forrongó társadalmi osztályokat egy bölcs itélettel.

Ne örökítsék meg a háborut azzal, hogy az éhenkórászoknak, a nyomorultaknak uj vértanut szolgáltatnak, akit meg kell boszulniok.

Hat órát ütött, amidőn Larombière szóvirágos, részrehajló összefoglalását adta a tényeknek, melyeken kesernyés, csipős hangjának kétségbeesett dühe megérződött.

Aztán visszavonult a törvényszék; a kifürkészhetetlen esküdtek fölmentek a tanácskozó terembe, mialatt a vádlottat kikisérték. A hallgatóság soraiban zajos várakozás, lázas türelmetlenség siketítő moraja zúgott. Egynéhány hölgy el is ájult. Egy férfit is ki kellett vinni a teremből, mert az iszonyu hőség elernyesztette. De a többiek makacsul megmaradtak a helyükön.

- Most már nem tart sokáig, - szólt a kis Massot. - Az esküdtek a zsebükben hozták már ide a halálos itéletet. Megfigyeltem őket: mialatt a kis védőügyvéd nagyon helyes érveit hozta fel mentő körülményekül, meg lehetett különböztetni, amint a rájuk boruló homályban mindnyájan álmosan bólogattak. Furcsa gondolatok kóvályoghattak e tar koponyák mögött.

- Jaj, ne is kérdezze, majd meghalok. Nem birok addig várni, mig hazaérünk. Majd elkisér valami czukrászdába. De azért nem baj; nagyon izgató jelenet ez, mikor látjuk, hogy egy embernek az élete egy igentől, vagy egy nemtől függ.

Péter ujra megragadta Vilmos kezét, mert érezte, hogy milyen lázas kétségbeesés tartja bogban a bátyja lelkét. Egy szót se váltottak; mindkettőjükön végtelen szomoruság vett erőt, melynek oly számtalan, mélyen fekvő okai voltak, amiket ők maguk se tudtak volna határozottan definiálni. Az emberiség egész nyomora, meg a saját nyomoruságuk, mindaz a sok szeretet, az a sok remény, és fájdalom, mely bennük lüktet, mintha panaszosan jajdúlt volna fel e zsibongó zugással teli teremben, melyen végigreszket az előttük lefolyó drámától való borzongás, amit az egyik fél önzése és a másik fél gyávasága juttat kifejezésre.

Lassankint ráborult a teremre az esthomály; valószinüleg fölöslegesnek tartották a gázlámpák meggyujtását, miután amúgyis nemsokára kihirdetik az itéletet, és az elhaló nap utolsó sugarai rejtelmes, határozatlan árnyak homályát szőtték, melyben az összeverődött tömeg teljesen elmosódott.

A törvényszéki emelvény háta mögött ülő világosruháju hölgyek halovány viziókként fehérlettek ki a sötétségből, mialatt a nagy számban jelenlevő ügyvédek fekete talárjai sötét éji árnyfoltoknak látszottak. A palaszinü Krisztus a homályba veszett; csupán a köztársaság szobrának hófehér idomai váltak ki a félhomályból, mint egy halottnak megdermedt hullája.

Valóban, alig negyedórai tanácskozás után nagy lábdobogással vonult be ujra az esküdtszék és kiki a maga helyére telepedett le. A birák is megjelentek. Fokozott izgatottság áradt szerte a tömegen; olyan lázas áramlat reszkettette meg a levegőt, mintha rettegés vihara hullámzanék végig a hallgatókon. Sokan fölálltak, mások ajkairól sikoly röppent el. És az esküdtszéki elnöknek, egy széles, biborosarczu kövér uri embernek, várnia kellett, mig a zaj lecsendesült.

- Lelkiismeretemre és becsületemre kijelentem Isten és emberek előtt, hogy az esküdtszék a vádlottat szavazattöbbséggel a gyilkosság bünében vétkesnek itéli.

Már majdnem besötétedett, midőn ujra bekisérték Salvatot. Az árnyban elmosódó esküdtszékkel szemben megállt és az ablakokon beszürődő utolsó fénysugár megvilágította az arczát. A birák alakjai szintén elmosódtak az esthomályban, bibor köntösük gyászfekete színt öltött. És minő látvány volt Salvat sovány, kiaszott arcza, amint végighallgatta a jury itéletét, melyet a jegyző neki felolvasott.

Midőn beállt a csend, anélkül, hogy az enyhítő körülményeket csak meg is említették volna, Salvat mindent megértett. Gyermeteg kifejezésü arcza felderült.

Azután a közönség felé fordult és a növekvő sötétségben kereste az ismerős arczokat, melyekről tudta, hogy jelen vannak és ez egyszer Vilmos egész határozottan érezte, hogy Salvat ráismert, hogy egy utolsó szeretetteljes üdvözletét küldi a hála kifejezéseképen, melyet iránta érez ama darab kenyérért, amit a nyomor napján tőle kapott. De egyuttal Mathis Viktornak is köszönt, mert Vilmos ujra maga előtt látta a fiatalembert, aki meg se moczczant, hanem merőn Salvatra szegezett, tágra nyitott szemekkel és fenyegetőn összeszorított ajkakkal bámult maga elé.

A többit, az utolsó kérdést, a birák tanácskozását és az itélet kihirdetését elnyelte a termen áthullámzó vihar. Abba a szánalomba és abba az általános megelégedésbe, melylyel a halálitéletet fogadták, némi megdöbbenés is vegyült.

Az elitélt hirtelen felegyenesedett. És midőn a rendőrök kikisérték, harsány hangon kiáltotta el magát:

E fölkiáltásáért senki sem haragudott. A közönség bizonyos kényelmetlen érzéssel oszlott széjjel, mintha a rendkivüli fáradságtól megcsappantak volna a szenvedélyek. Valóban, ez tulságosan hosszu, nagyon is lelketrázó jelenet volt. És most jól esett mindenkinek, hogy a szabad levegőre ér és fölszabadul a lidércznyomás alól.

A nagy előcsarnokban Vilmos és Péter Duthil meg a herczegnő mellett haladtak el, kiket a Fonségueval beszélgetésbe ereszkedett Bozonnet tábornok megállított. Mind a négyen hangosan beszélgettek, panaszkodtak a nagy hőségről, az éhségről és egyhangúan úgy vélekedtek, hogy a tárgyalás nem volt valami nagyon érdekes. Különben minden jól megy, aminek jó a vége. Ugy van, ahogy Fonségue mondta, Salvat halálraitélése politikai és társadalmi szükségesség volt.

Midőn a két testvér a Pont-neufre ért, Vilmos egy pillanatig odakönyökölt a védőgáthoz és Péter is nekitámaszkodva, szótlanul bámult a Szajna szürke, tovahömpölygő habjaira, melyre a felgyülő gázlámpák tüzes fényt vetettek. A folyamból üde lehellet gomolygott fel; ez volt az a gyönyörteli óra, mikor a szelid éj borul a pihenőre térő Párisra. A két testvér szótlanul szivta magába ezt az enyhítő, csillapító levegőt. Péterben ujra sajgásnak indult az ő szivének sebe, az a kinos igérete, hogy ujra visszatér Vilmos montmartrei házába, noha őreá ott oly kinos gyötrelem várt. Vilmosban pedig ujra ébredt a bántó gyanu, az az aggasztó nyugtalanság, hogy Máriában valami uj, tán még előtte is ismeretlen érzés láza lüktet, mely őt egészen kiforgatta régi énjéből. Vajjon uj szenvedések várnak-e megint e két egymást imádó testvérre, uj tusák, uj akadályok, melyek a boldogság utját állják? Egész valójuk ujra vérzett amaz általános emberi nyomoruság lelkükre nehezedő sulya alatt, melyet az igazságszolgáltatás imént végignézett drámája keltett bennük, e nyomorult ember láttára, ki a fejével lakol mindnyájuk büneért. Amint aztán a quain végighaladtak, Vilmos a kis Mathis Viktort pillantotta meg, ki egyedül bolyongott a homályban. Megállította és az anyja után kérdezősködött. De a fiatalember rá se hallgatott, összeszorított vékony ajkairól késnél is metszőbb és élesebb hangon röppent el ez a szó:

- Ah, hát ők vért akarnak!... Csak vágják le a fejét, ő meg lesz boszulva.

A montmartrei dolgozóteremben, mely rendesen oly vidám és derüs volt, most komor, borongós napok következtek be, mintha valami méla szomoruság és bús hallgatás borulna a tágas teremre. A három nagy fiu nem volt odahaza. Tamás reggelenkint bejárt a gyárba, hogy ott a kis motorral kisérletezzen. Ferencz a vizsgára készülődött oly szorgalmasan, hogy haza se jött a tanárképzőből.

Antal pedig Jahannál dolgozott, ahova afeletti öröme vonzotta, hogy a kis Liza fokonkénti életre ébredését napról-napra szemmelláthatóbban tapasztalja. Vilmos többnyire egyedül volt a nagymamával, aki valami kézimunkán dolgozva, mindig ott ült az ablaknál, mig Mária a ház körüli teendőket végezte és künn sürgött-forgott, csupán csak olyankor tartózkodott a dolgozóteremben, ha Péter is ott volt.

E néma gyászban mindnyájan csupán azt a hallgatag, titkolt haragot, azt a kétségbeesett lelki fellázadást vélték látni, melylyel Salvat elitéltetése eltöltötte apjuk lelkét.

A törvényszéki palotából visszajövet Vilmos indulatosan kelt ki az igazságtalanság ellen; azt mondta, hogy ennek a szerencsétlen embernek a kivégeztetése társadalmi gyilkosság, az egyes társadalmi osztályok polgárháborujának egyenes provokálása és mindnyájan némán, vita nélkül hajoltak meg e feljajdulás fájdalmas sikolya előtt. Tiszteletteljesen félrevonulva, átengedték apjukat azoknak a komor gondolatoknak, melyekbe órákhosszáig némán, haloványan, a távolba révedező szemekkel merült el.

Vegyi kohója hidegen és sötéten állt a sarokban; reggeltől estig csak azzal töltötte az időt, hogy találmányának, az uj robbanószernek, meg a rettenetes hadigépnek a terveit és iratcsomóit tanulmányozta át, melyekről azt álmodta hosszu éveken át, hogy meg fogja velük ajándékozni Francziaországot, hogy valamennyi nemzet fölött uralkodva, egykor az igazság és a jog uralmát kényszerítse rá a világra. De ama végtelen hosszu órákban, melyeket az asztalon szerteszórt papirosok fölé hajolva töltött, melyek távolba révedező szemei előtt néha ködbe vesztek, ezer határozatlan gondolat árja hullámzott végig az agyán; kételyei támadtak, vajjon bölcs leszen-e az ő terve; rettegés szállotta meg, vajjon abbeli vágya, hogy örök békét adjon a népeknek, nem fog-e véget nem érő, mindent kiirtó háborut teremteni? Óh ez a nagy Páris, melyről őszinte meggyőződéssel azt hitte, hogy a világ gondolkodó agyveleje, mely arra van hivatva, hogy a jövendőt megszülje: minő ocsmány látványt nyujt a világnak, mennyi butaság, mennyi gyalázat, mennyi igazságtalanság látványát! Valóban eléggé érett volna az emberi üdv nagy művére, melyet ő rá akarna bízni? És valahányszor ujra meg ujra átböngészte az iratait és verifikálta a vegyképleteit, nem izzott benne többé az a régi, erélyes akarat és csak ha eszébe jutott közeli nősülése, fogott ujra hozzá a tervhez, mert azt mondotta magában, hogy a dolgok rendje sokkal hosszabb idő óta meg van már állapítva és el van határozva, semhogy most a terveken való változtatásokkal felfordulást okozna életében.

A házassága! Nem-e ez ama gondolat, mely Vilmost lépten-nyomon kisérti, mely még sokkal jobban megzavarja a lelki nyugalmat, mint tudós műve, mint a libertarius polgár szenvedélyes rajongása? Valamennyi bevallott gondja és aggodalma mögött még egy olyan gyötrő érzés is lappangott, melyet még önmagának se vallott be és mely őt meggyötörte. Mindennap azt ismételgette magában, hogy mihelyt nőül vette Máriát, közölni fogja a hadügyminiszterrel találmányának titkát és a fiatal asszonyt dicsőségének részesévé teszi. Ha nőül veszi Máriát! Ha nőül veszi Máriát! Ez a gondolat mindenkor forró lázzal és titkos nyugtalansággal töltötte el. Azért volt oly hallgatag, azért vesztette el nyugodt, vidám kedélyét, mert érezte, hogy Máriából valami egészen uj élet árad, melyet eddig nem tapasztalt nála. Mária határozottan megváltozott; Vilmos érezte, hogy napról-napra elidegenedik, eltávolodik tőle.

És midőn Péter hozzájuk ellátogatott, mindkettőjüket megfigyelte. Péter is ritkábban jött, elfogultnak látszott és ő sem volt már a régi. Azokon a napokon, mikor Péter náluk időzött, Mária olyan volt, mintha kicserélték volna; az egész ház mintegy uj, élénkebb életet nyert, derüsebb szint öltött.

Pedig nem történt köztük semmi sem, ami nem a legártatlanabb testvéri viszonyra vallana.

Jóbarátoknak látszottak csupán, egymásnak ujjahegyét se érintették, pirulás nélkül beszélgettek. De önkéntelenül valami sugaras vibráczió áradt ki lényükből, olyan lehelletszerű, mely még a sugárnál, az illatnál is légiesebb, megfoghatatlanabb.

Néhány nap mulva Vilmos, vérző szivvel bár, de nem kételkedhetett többé. Nem kapta őket rajta semmin; de meg volt győződve róla, hogy a két gyermek, mint ahogy ő apai szeretettel szokta őket nevezni, egymást halálosan szereti.

Egy gyönyörü tavaszi reggelen, midőn egyedül volt a nagymamával a sugárözönben uszó Párissal szemben, a szokottnál is kinosabb merengésbe merült. Merőn bámult az öreg asszonyra, aki rendes helyén ülve, fejedelmi méltósággal, pápaszem nélkül öltögetett a kézimunkáján. Tán nem is látta őt. A nagymama is fölvetette hébe-korba a szemét és szintén ránézett, mintha valami vallomást várna tőle, mely csak nem akar megjönni.

- Vilmos, mi bajod van egy idő óta? Miért nem mondod meg nekem azt, amit mondani akarsz?

Vilmos az álomország virányairól visszatért a földre és meglepetten mondá:

- Igen, én is tudom azt, amit te tudsz és én azt gondoltam, hogy meg fogod beszélni velem, miután ti olyan figyelmesek vagytok irányomban, hogy nem cselekedtek semmit anélkül, hogy a tanácsaimat kikérnétek.

Vilmos elhalványodott és egész testét lázas remegés fogta el. Tehát nem csalódott, miután a nagymama is tudja. Ha erről beszél, akkor gyanuja testet ölt, akkor valóvá és ténynyé változtatja azt, ami eddig tán csak izgatott képzelmében él.

- Kedves fiam, a dolog kikerülhetetlen volt. Én már az első napokban előreláttam. És csak azért nem figyelmeztettelek rá, mert azt hittem, hogy ez részedről jól megfontolt, mély értelmü szándék. De mióta látom, hogy mennyit szenvedsz, értem csak, milyen nagy volt az én tévedésem.

Minthogy Vilmos még mindig szótlanul, reszketve és magánkivül bámult rá, a nagymama folytatta:

- Igen, azt hittem, hogy te így akartad, hogy midőn a házadhoz hoztad az öcsédet, azt akartad tudni, vajjon Mária nem csak gyermeki szeretettel csügg-e rajtad... olyan nyomós okok szóltak emellett, a nagy korkülönbség, nálad vége felé közeledik már az élet, ő meg most kezdi csak meg... nem is szólok a te nagy munkáidról, ama szent misszióról, melyet én számodra álmodtam.

- Óh, szólj világosan, mondd nyiltan, amit gondolsz - - - Nem értem, szegény szivem nagyon fel van dulva, szeretnék mindent tudni, cselekedni; szeretném magamat végleg elhatározni. Te, akit úgy szeretek, akit úgy tisztelek, mintha az édes anyám volnál, akinek fenkölt eszét, gondolkodását ismerem, te, akinek tanácsát mindig hiven követtem, te előre láttad ezt a rettenetes eseményt és nyugodtan nézted a kifejlését, megkoczkáztatva azt, hogy én belehalok? Oh mondd, miért tetted te ezt?

Az öreg asszony nem szeretett sok szót vesztegetni, mert ő volt a ház korlátlan urnője, aki mindenről gondoskodott és az egész háztartást vezette, anélkül, hogy tetteiről valamikor is számot adott volna. Azért nem szokta kereken kimondani mindazt, amit gondolt, meg mindazt, amit elérni akart, mert abszolut bölcsesége tudatában úgy az apa, mint a gyermekek teljesen megbiztak benne. Lényének e kissé rejtélyes jellemvonása még fokozta fejedelmi méltóságának fönségét.

- Mire való a fölösleges szó, - válaszolt szeliden, - midőn a tények beszélnek. Igaz, hogy annak idején helyeseltem a házassági tervedet, mert tisztában voltam azzal, hogy Mária csak úgy maradhat a háznál, ha nőül megy hozzád; meg aztán volt rá sok más okom is, melyeknek felsorolása teljesen felesleges. De Péter idejövetele mindezen változtatott és a dolgokat a maga természetes rendjükbe terelte. Nem sokkal jobb ez így?

- Jobb így, hogy az én életem örökre tönkre van téve, hogy belehalok fájdalmamba?

Az agg nő felkelt és hozzá közeledett. Simán leomló fekete ruhájában, erélyre és önmegtagadásra valló halvány arczával nagyon fönséges méltóságban állt előtte.

- Fiam, tudod, hogy szeretlek; tudod, hogy nagyon fenköltnek, nagyon nemesnek akarlak látni és tudni. A multkor elfogott a félelem és majd levegőbe röpítetted ezt a házat. Most már néhány nap óta szórakozottan, magadon kivül görnyedezel az irataid, a terveid fölött, mint akit elfog a csüggedés, mint akiben föltámad a kétely, úgy hogy nem tudja többé: milyen czél felé halad. Hidd meg, hogy rossz uton jársz; rájuk nézve és te rád is jobb lesz, ha Péter elveszi Máriát.

- Te, fiam, le fogsz csillapulni; meg fogod gondolni a dolgot. Neked nagyon komoly hivatásod van ama nap előestéjén, midőn fönséges találmányodat a világ előtt ki akarod nyilatkoztatni. Ugy rémlik előttem, hogy tiszta látásod elhomályosodott, sőt esetleg tán rosszul cselekszel, ha nem számolsz a probléma föltételeivel. Érzem, hogy neked még más megoldást kell találnod. Egy szóval szenvedj, ha szenvedned kell, de légy az eszméd hőse.

Azután anyai jóságu mosolylyal enyhitette meg szavainak rideg voltát és a helyére visszatérve, így végezte:

- Fölösleges szószaporításra kényszerítettél most, fiam, mert én nyugodt vagyok; sokkal fenköltebb elme vagy, semhogy ne azt cselekednéd, ami minden körülmények között helyes és jogos és amire senki más nem volna képes, csak egyedül te.

Midőn Vilmos magára maradt, lázas tépelődésbe merült. Vajjon mit akart a nagymama mondani félig homályos néhány szavával? Tudta róla, hogy ő mindig amellett kardoskodik, ami jó, ami természetes és szükséges. De most valami fönségesebb hőstettre sarkalja; szavai vakító világosságot vetettek arra a kéjelmetlen érzésre, mely lelkét eltöltötte, valahányszor eszébe jutott az a hajdani terve, hogy a hadügyminiszterrel, akármelyikkel, azzal, aki épp kormányon van, közli a titkát. Növekvő habozással és ellenszenvvel töltötte el a lelkét, mialatt hallgatta az anyósa komoly hangját, ki ismételten kijelentette, hogy neki jobb teendője van, hogy más megoldást kell találnia. Mária képe hirtelen elsuhant lelki szemei előtt és bús szive majd meghasadt arra a gondolatra, hogy le kell róla mondania. Mária ne lenne többet az övé? Máriát adná, engedné oda másnak? Nem, ez több, mint amennyit embertől kivánni lehet. Soha, soha nem lesz elég bátorsága arra, hogy lemondjon arról az utolsó szerelmi kéjről, melylyel magát kecsegtette.

Két napig kinos lelki harczot vivott, melyben ujra átélte a lefolyt hat esztendőt, amelyet a fiatal leány boldog kis hajlékukban mellette töltött. Eleinte fogadott leányának tekintette; később azután, mikor a házasság eszméje fogant meg bennük, nyugodt vidámsággal kéjelgett ama reményben, hogy az a házasság egész családjának boldogságát meg fogja alapítani. Mert ő csak azért idegenkedett egy második házasságtól, mivel nem akart a gyermekeire idegen mostohát erőszakolni.

Abbeli vágyainak, hogy a szerelem varázsait élvezze, és ne élje e magányos életet, csak úgy hódolt meg, hogy saját tűzhelyénél akadt az ifjuság e feslő bimbójára, arra a szerető barátnőre, aki a nagy korkülönbséggel mitse törődve, bölcs megfontolás után az övé akart lenni. Aztán hónapok multak el s komoly események arra kényszerítették őket, hogy későbbre halaszszák az esküvő napját és neki ez nem esett valami nagyon nehezére. Beérte a biztos tudattal, hogy Mária vár reá. Hiszen ő megszokta a türelmes várakozást munkás életének hosszu évein át. De most ime egyszerre, midőn az a veszély fenyegeti hirtelen, hogy Máriát elveszíti, az ő békés, nyugodt szive úgy vérzik, hogy majd meghasad. Soha nem hitte volna, hogy ő oly elválaszthatatlanul forrott vele össze. Az ötven éves férfinál ez az asszonyról való örök lemondást jelentette, az utolsó szeretett és érzékeivel megkivánt nő elvesztését, ki annál, kivánatosabb, mert benne testesült meg az ifjuság melynek illatát sohase fogja többé szivhatni, melynek leheletében sohasem fog többé gyönyörködni, ha elveszíti. Felgyuló haraggal vegyes őrült vágyódás lobbant fel benne; magáénak akarta őt vallani és kétségbeesett gyötrelem dulta a lelkét arra a gondolatra, hogy valaki jő és elrabolja őt tőle.

Különösen midőn éjjel magára maradt szobájának éjjeli csendjében, elviselhetetlen kinokat szenvedett. Párnájába fojtotta könyes feljajdulását, hogy meg ne zavarja a házbeliek álmát. Hisz semmisem egyszerübb annál, miután Mária neki igérte a kezét, hogy az övé marad. A szavát birja, arra fogja hát kényszeríteni, hogy váltsa be a szavát. Legalább az övé lesz, egyedül csak az övé és senki másnak eszébe se juthat, hogy tőle elrabolja. Aztán egyszerre föltámadt előtte annak a másiknak a képe, annak a szeretett fivérnek, akit ő maga kényszerített testvéri szeretetből arra, hogy családjának tagjául tekintse magát. De gyötrelme oly türhetetlen volt, hogy szerette volna kikergetni ezt a szeretett testvért és gyülölet fakadt föl a szivében, melynek kérlelhetetlen vad szenvedélyessége majd megőrjítette. Az öcscse, a kedves kis öcscse! Hát milyen a testvéri szeretet? Hát a gyülölet és ellenségeskedés mérge fogja megfertőzni lelkeiket?

Valóságos őrjöngés fogta el, órákhosszáig azon tünődött, hogyan lehetne Pétert kiakolbólítani, hogy az, ami megtörtént, meg nem történtté váljék ujra. Néha egy pillanatra magához tért, kijózanodott és meglepetten tapasztalta, hogy a tudós fenkölt értelmét, a tudomány munkásának nyugodt tapasztaltságát ilyen tomboló vihar dulhatja. Csakhogy ez a vihar különben is tombolt az ő gyermeteg lelkében, melyet mint tudós is megőrzött a szeretet és az álmodozó rajongás ama titkos rejtekében, mely benne fönmaradt a könyörtelen logikába, a természeti tüneményekbe vetett egyedüli hite mellett.

Hisz maga a lángesze is erre a dualitásra vallott, benne a hires vegyész párosult a rajongó reformátorral, aki szomjazza az igazságot, de azért szive nagy szeretetre van teremtve.

Győzött benne a szenvedély! Ugy siratta Máriát, mint ahogy siratta volna álmainak meghiusulását, mely a háborunak a háboru révén való örök megszüntét, az emberiség amaz üdvét czélozta, melynek megvalósításán tiz esztendő óta dolgozott.

Mikor aztán kitombolta magát, elcsigázott lelkében beállt a reakczió és hirtelen megihletődött elhatározása lecsillapította. Szégyelte magát, hogy magát így átengedi a kétségbeesésnek minden ok nélkül. Föltette magában, hogy kérdőre vonja magát Máriát. A fiatal leány elég igazlelkü, hogy őszintén válaszoljon nyilt kérdésére. A legméltóbb megoldása ennek a kinos kérdésnek a kölcsönös, őszinte magyarázat, minekutána aztán mind a ketten legjobb belátásuk szerint cselekedhetnek. Elaludt és reggel törődött testtel, de nyugodt lélekkel ébredt fel.

Mária e reggelen különös jó kedvében volt. Az előtte való este hosszabb kirándulást tett Antallal és Péterrel. Montmorency felé vették utjokat. Az ut minden kritikán aluli volt, úgy hogy mind a hárman dühösen, de azért pompás hangulatban tértek vissza.

Épen a mosókonyhából jött, ahol nagymosás volt és fedetlen karokkal, valami melódiát dudolgatva ment végig a kerten, midőn Vilmos utját állotta.

Mária azonnal tudta, hogy az egybekelésükről van szó és elkomolyodott. Annak idején, midőn beleegyezett ebbe a házasságba, ezt abban a biztos meggyőződésben tette, hogy ez a legokosabb, amit tehet és teljes tudatában volt ama kötelezettségnek, melylyel a házasság jár. Igaz, hogy nálánál husz évvel idősebb emberhez megy nőül. De ez gyakran történik, sőt majdnem mindennapi eset. Nem szeretett senki mást, tehát az övé lehetett. És a hála, a szeretet, a ragaszkodás olyan lelkes felhevülésében adta oda neki a kezét, hogy a szerelem édességét vélte érezni benne. Környezetét oly boldoggá tette ez a frigy, melynek szoros köteléke még szorosabban egymáshoz fogja füzni a kis családot. Szinte megittasult arra a gondolatra, hogy ő ilyen módon boldogságot fog maga körül teremteni.

A kis kertecske egyetlen lombos, árnyas zugába vezette őt, a két terebélyes szilvafa alatti szúette padra, melyre az orgonabokrok illatos lombja borult. Velük szemben az óriási Páris tárult föl előttük a reggeli napsugárban, üdén mosolygó házai végtelen tengerével.

Mindaketten leültek. De midőn Vilmos szólni, kérdezni akart, hirtelen elfogultság szállta meg őt szegény szive hangosan megdobbant, amint pőre karjaival olyan ifjunak, olyan csodaszépnek látta Máriát maga előtt.

Mivel Mária e szóra tán öntudatlanul elhalványodott, Vilmos érezte, hogy ereiben megfagy a vér. Nem vonaglottak-e meg Mária ajkai fájdalmas rángatódzásban? Nem homályosította-e el szép, nyilt tekintetü szemeit valami borongó árnyék?

- Az igaz, de mégis meg kell, hogy beszéljük a formalitásokat. Ezek olyan kellemetlen dolgok, melyeket jobb, ha ma kezdjük meg, hogy aztán ne térjünk vissza többé.

Vilmos aztán sorra elmondta, hogy mi teendőjük lesz és amellett egy pillanatra se vette le róla a szemét, hanem leste, hogy milyen benyomások fognak rajta tükröződni, ha a terminus közeli lejáratának tudatára ébred.

Mária mozdulatlan arczczal hallgatta, a kezét térdeire kulcsolva és se a megbánás, se a szomoruság határozott jelét nem adta. De azért mégis úgy ült ott, mintha ez a tudat lesujtaná, de azért engedelmesen belenyugodnék.

- Tudod, hogy őszinte lehetsz. Ha tán van valami személyes okod arra, hogy későbbre halaszszuk a házasságot, hát akkor várunk még.

- Nekem nincs semmi okom. Minő okom legyen? Teljesen rád bizom, hogy ugy intézkedjél, ahogy neked tetszik.

Csend állott be. Mária nyiltan a szemébe nézett; csupán ajkai remegtek árulón és valami öntudatlan szomoruság borult kristálytiszta, patak tükrénél is átlátszóbb arczára. Máskor nevetett és énekelt volna a közeli lakodalom hirére.

Vilmos reszkető hangon koczkáztatta meg azt a kérdést, melyre elhatározta magát:

- Édes Máriám, bocsáss meg, hogy ezt kérdem tőled. Még most van időd, még visszaveheted adott szavadat. Teljesen biztos vagy-e abban, hogy szeretsz?

Mária őszinte megdöbbenéssel bámult rá, mert nem tudta, hogy mit akar ezzel mondani. És minthogy válaszával mintegy habozott, Vilmos hozzátette:

- Vizsgáld meg a lelkedet és a szivedet és mondd meg, vajjon valóban a te öreg barátodat szereted-e? vajjon nem szeretsz-e más valakit?

- Én? Én? Vilmos, mért kérded ezt tőlem? Mit vétettem, ami téged arra jogosít, hogy ezt kérdezd tőlem?

Igaz, őszinte fölháborodás és méltatlankodás hangján mondta ezt és nyilttekintetü szép szemét lángoló haraggal szegezte rá.

- Pedig ennek mégis végére kell, hogy járjak, Mária! - folytatta Vilmos nagy megerőltetéssel, - mert mindnyájunknak boldogságáról van szó. Vizsgáld meg a szivedet, Mária. Te az öcsémet szereted.

- Én? Az öcsédet? Pétert? Én? Igaz, szeretem, szeretem, mint ahogy mindnyájatokat szeretlek. Szeretem, mert ő most a miénk, mert ő most hozzátartozik a mi életünkhöz, a mi boldogságunkhoz... Igaz, boldognak érzem magamat, ha ő itt van és szeretném, ha mindig velünk volna. Örülök, ha látom, ha hallom, ha vele együtt sétálhatok. A multkor nagyon szomorkodtam, amikor úgy látszott, mintha visszaesett volna sötét buskomorságába. Ez igen természetes dolog, ugyebár? Azt hiszem, nem tettem ezzel mást, mint amit te magad óhajtottál és nem értem, hogy Péter iránti szeretetem miféle befolyással lehetne a mi házasságunkra.

Mária e szenvedélyes tiltakozása, mely szerinte meggyőzhette Vilmost arról, hogy csak őt szereti, senkit mást, sejtelmét fájdalmas meggyőződéssé növelték ép ama kétségbeesett, szenvedélyes heveskedés folytán, melylyel Mária az ellen tiltakozott, hogy ő Pétert szereti.

- Szerencsétlen, akaratlanul is elárulod magadat, nem engem szeretsz, hanem az öcsémet szereted!

E szavakkal mindkét kezével megfogta Mária csuklóit és kétségbeesett, szenvedélyes erejével megszorította, mintha arra akarná kényszeríteni a fiatal leányt, hogy világosan lásson a saját lelkében. Mária pedig tiltakozott tovább is e ráfogás ellen, és a legtragikusabb, a legszeretetteljesebb vitatkozás támadt köztük, amennyiben Vilmos a szembeszökő tények bizonyítékával igyekezett Máriát meggyőzni, Mária pedig határozottan ellentmondott a maga jóhiszemü elvakultságában.

Hiába vette Vilmos sorra szerelmének történetét az első naptól fogva: megmagyarázta neki, hogy mi volt az, ami lelkében végbement, eleintén néma, ellenszenves gyülölet; aztán a sajátságos férfijellem iránt való érdeklődés, melyből végre a rokonszenv és a szerelem fejlődött, midőn szegényt olyan boldogtalannak látta és azt tapasztalta, hogy ő gyógyítja ki lassankint lelki gyötrelméből. Mind a ketten fiatalok voltak és a természet megcselekedte a magáét. De minden ujabb bizonyítékára, minden uj döntő érvelésére Máriát növekvő izgatottság fogta el, olyan lázas remegés borzongott végig rajta, hogy egész testében reszketett; de sehogy se akart ráállani arra, hogy megkérdezze a szivét.

- Nem, nem szeretem őt. Ha szeretném, hát tudnám és megmondanám, hisz ismersz, tudod, hogy nem birok hazudni.

Vilmos oly kegyetlen volt, hogy mindezek után se tágított, mint az a hősies sebész, aki még mélyebben vág a saját husába, mint másokéba, csakhogy kiderüljön az igazság és hogy a többiek boldogságát biztosítva lássa.

- Mária, nem én vagyok az, akit szeretsz! Irántam csupán tiszteletet, hálát, gyermeki szeretetet érzesz! Emlékezzél vissza arra, hogy mit éreztél akkor, midőn egybekelésünket elhatároztuk. Te akkor nem szerettél még senkit és okos lány létedre, beleegyeztél e házasságba, mert biztos voltál benne, hogy boldoggá foglak tenni és mert okosnak és helyesnek tartottad ezt a frigyet... Aztán hozzánk jött Péter és a szivedben önkéntelenül fölébredt a szerelem. Péter az, egyedül csak Péter, akit igaz szerelemmel szeretsz, olyan szerelemmel, aminővel a férfit, a férjet szeretni kell.

Mária ellentállási erejének fogytán volt és megdöbbenve amaz iszonyu világosságtól, mely akarata ellenére is felgyült a lelkében, még mindig makacsul tagadott.

- De édes gyermekem, mondd, mért tagadod olyan konokul? Hisz nem teszek neked miatta szemrehányást. Én akartam ezt a házasságot vén bolond fejemmel. Az történt csak, aminek történnie kellett és bizonyára úgy van jól, ahogy van... Én csak az igazát akartam megtudni tőled, hogy el tudjam magamat határozni, mint ahogy becsületes emberhez illik.

Erre Mária is megadta magát és könyekre fakadt. Egész lényét olyan lelki meghasonlás szállta meg, hogy lesujtva roskadt össze, mintha valami eddig ismeretlen, uj igazság sulyos terhe nehezednék a lelkére.

- Oh Vilmos, nagy szivtelenség volt az tőled, hogy rá kényszerítettél, hogy a lelkemben olvassak... Esküszöm neked még most is, hogy eddig nem szerettem Pétert azzal a szerelemmel, amelyről te beszélsz. Te nyitottad föl a szememet, te ébresztetted föl a szivemet, te szitottad lánggá a tüzet, mely bennem szunnyad... Igaz, szeretem Pétert, most úgy szeretem őt, ahogy te mondod. Most valamennyien nagyon boldogtalanok vagyunk, mert te akartad így.

Mária hangosan zokogott és önkéntelen lányos szemérmetességgel vonta ki karjait Vilmos ujjainak erős szorításából. De Vilmos észrevette, hogy orczáit nem borítja most az az áruló pir az az akaratlanul felgyülő szégyenbibor, melyér, ő annyira haragudott.

Szüzies őszinteségét nem nyomta semmi büntudat, mert valóban ő nem vádolhatta önmagát hűtlen árulással, hisz maga Vilmos kényszerítette volt őt arra, hogy szerelmének tudatára ébredjen. Könyes szemük fátyolán keresztül összenéztek egy pillanatig; a lány majd kicsattant az egészségtől és ifjuságtól; duzzadó keble szivének dobogásától lázasan pihegett; erős támaszául igérkező gyönyörü szép karjai vállig meztelen fehérlettek. A férfi pedig még mindig deli, izmos alak volt; ősz hajának sürü hullámai és fekete bajusza erőteljes ifjuság kifejezését kölcsönözték szép arczának. Köztük pedig mindennek vége, a visszavonhatatlan megtörtént és nagyot változtatott életükön.

- Soha nem veszem vissza, mert öntudatosan és örömrepesve adtam neked cserébe a szivemet és egy pillanatig se szüntelek meg ugyanazzal a gyöngéd szeretettel, ugyanazzal a bámuló csodálással szeretni, mint azelőtt.

Vilmos azonban elcsukló hangján, melyet szilárd csengésre kényszerített, egyre ismételte:

- Nem, én a tied vagyok, egy pillanat nem semmisítheti meg azt, amit hosszú évek összefüztek. Esküszöm neked még egyszer, hogy ha szerettem is Pétert, ma reggelig tudomásom se volt róla. Maradjon minden a régiben, és ne kinozz tovább, mert nem birom ki...

És a pongyolában meglepett, és meztelensége fölötti ijedtében összerezzenő, szégyenlős nő hirtelen mozdulatával leeresztette ruhájának felgyürt ujjait és lehuzta keze fejére, mintha egészen el akarna bujni. Aztán felszökött és egy szót se szólva többé, gyors léptekkel távozott.

Vilmos egyedül maradt a zöld lombos kis zugban a határtalan Párissal szemben, mely a sugaras reggeli verőfényben úgy tündökölt, mint valami délibábos, szép mesebeli tündérország. Valami nyomasztó teher nyomta a lelkét, azt hitte, hogy soha többé nem tud e padról felkelni. Szivén a legtátongóbb sebet Mária ama kijelentése égette, hogy ő még ma reggel nem tudta, hogy szerelem az, amit Péter iránt érez. Mária nem tudta és ő maga kényszerítette őt arra, hogy felfedezze szivében ezt a szerelmet. Ő maga ültette bele erősen, ő maga növelte kétségkivül, midőn tudatára ébresztette. Óh, minő kin! Minő gyötrelem! Mikor az ember önmaga a kovácsa annak a boldogtalanságnak, melybe majd belehal. Most biztos meggyőződésre tett szert; érzelmi életének örökre vége van; szegény szerelmes, érzékeny lelke sajgott beléje és görcsösen megvonaglott. De afölötti kétségbeesésébe és fájdalmába, hogy érzi a közeledő vénséget és a lemondás szükségét, az a keserü öröm vegyült, hogy helyesen és igazságosan cselekedett. Nagyon rideg vigasztalás volt ugyan, mely csupán hősies lelkeknek lehet gyógyirja, de ő mégis jóleső enyhülést, büszke elégtételt talált benne. E pillanattól fogva lelkében az önfeláldozás eszméje vert gyökeret és lassankint elemi erővel kerítette őt hatalmába.

Egyedüli szent kötelességének tekintette ezentul azt, hogy összepárosítsa a gyermekeket; ebben látta az egyedüli bölcsességet, az egyedüli igazságot, sőt az egész család egyedüli, biztos boldogságát.

És ha fellázadó szive néha félt és kinjában fel is jajdult, keblére szorította mind a két hatalmas kezét és elfojtotta lázas szivverését.

Másnap reggel nem a szük kis kertben, hanem a tágas dolgozóteremben szólította föl Pétert a kölcsönös magyarázatra.

Ugy intézte a dolgot, hogy egyedül maradjon az öcscsével és mihelyt Péter belépett, egyenesen a tárgyra tért, mellőzve azokat az óvatosan tapogatódzó bevezetéseket, melyeket Máriával szemben alkalmazott.

- Péter, nincs neked valami mondanivalód? Miért nem fordulsz bizalmasan hozzám?

Péter azonnal megértette, hogy Vilmos mit akar ezzel mondani és lázas reszketés fogta el; nem talált szavakat, csupán arczának kétségbeesett esdeklése és hüledező elképedése vallott meg mindent.

- Te szereted Máriát; mondd, miért nem jöttél hozzám és miért nem vallottad meg nekem őszintén e szerelmet?

- Igaz, hogy szeretem Máriát; éreztem, hogy nem tudom elrejteni és hogy magad is észreveszed. De nem volt rá okom, hogy neked ezt megvalljam; biztos voltam önnönmagamban, inkább elmenekültem volna messze távolra, semhogy egy árva szó is röppent volna el az ajkamról, mely azt elárulná. Én titokban szenvedtem; oh, te nem tudod, milyen gyötrelmeket okozol, sőt kegyetlenség is tőled, hogy ezt szóba hoztad, mert most kénytelen vagyok elutazni. Már több izben az volt a tervem, hogy elmegyek innen és ha mindig ujra visszatértem, kétségkivül a gyengeségem, de egyszersmind mindnyájatok iránti szeretetem volt az oka. Mit árt az én jelenlétem? Máriára nézve nem veszedelmes. Ő nem szeret.

- Mária szeret. Tegnap vallattam őt és ő kénytelen volt nekem megvallani, hogy téged szeret.

- Bátyám, bátyám, mit mondasz? Mért mondasz most olyasmit, ami mindnyájunkra nézve a legnagyobb szerencsétlenség volna? Ez a szerelem, mely álmodozásom soha meg nem valósulható eszménye volt, több bánatot mint örömet okozna, mert nem akarom, hogy te szenvedj. Mária a tied. Oly szent ő előttem, mintha a nővérem volna. Ha csupán az én őrületességem az, ami titeket egymástól elválaszt, az el fog mulni, le fogom győzni.

- Mária szeret, - felelt Vilmos szeliden. - Nem teszek neked szemrehányásokat, tudom azt nagyon jól, hogy küzdöttél magaddal, hogy egy szóval, egy tekintettel se árultad el előtte a szerelmedet. Még ő maga se tudta tegnap, hogy téged szeret, nekem kellett felnyitni a szemét. Mit akarsz? Én egyszerüen azt a tényt konstatálom, hogy ő téged szeret.

Erre Péter vonásai a rémület és a gyönyör vegyes kifejezését öltötték, mintha valami isteni csoda szállna alá a mennyből, melyet sokáig óhajtott, de amelynek megvalósulása lesujtja őt.

- Utazol? Miért? Telünk maradsz. Mi sem egyszerübb, te szereted Máriát, ő szeret téged. Neked adom.

Péter felsikoltott és megdöbbent elragadtatással ég felé emelve mind a két kezét, fölkiáltott:

- Te nekem adod Máriát? Te, bátyám? Te, aki hónapok óta vársz reá; te, aki őt imádod! Oh nem, nem, az földig sujtana. Lásd, bátyám, ez úgy megdöbbentene és megdermesztene, mintha magát a tenszivedet, a vérző szivedet tépnéd ki a kebledből. Nem, nem fogadom el tőled ezt az áldozatot!

- De hát ha Mária csak hálát és gyermeki szeretetet érez irántam, ha te vagy az, akit igaz szerelemmel szeret, azt akarod, hogy visszaéljek azzal a fogadalmával, amit annak idején öntudatlanul tett és hogy olyan házasságra kényszerítsem, melyben nem birnám őt egészen, osztatlanul?

- Különben tévedek, nem én adom őt neked, ő maga ajándékoz meg énjének fenséges adományával; én meg nem tartom magamat jogosultnak arra, hogy megakadályozzam ezt az adományt.

- Nem, nem, soha el nem fogadom ezt, soha nem fogom neked ezt a fájdalmat okozni... Isten veled, bátyám, csókolj meg, utazom!

Vilmos megfogta őt és erőnek erejével maga mellé ültette az ócska sarokpamlagra.

- No, csak nem fogunk verekedni, öcsém, csak nem fogsz engem arra kényszeríteni, hogy kötéllel ittmarasztaljalak? A manóba is, csak tudom, hogy mit csinálok! Meggondoltam én a dolgot, mielőtt neked szóltam. Nem mondom, hogy a lelkem örül ennek a kifejlésnek. Oh nem, eleintén azt hittem, hogy belehalok és a föld legmélységesebb mélyére kivántalak. Na, de észre kellett, hogy térjek; beláttam, hogy a dolgok a lehető legjobban alakultak így, a maguk természetes rendjében.

Péter ellentállási ereje megcsappant és két kezébe temetve az arczát, sirva fakadt.

- Öcsém, édes jó öcsém, - ne szomorkodj se miattad, se miattam... Emlékszel ama boldog napokra, melyeket együtt töltöttünk a neuillyi kis házikódban, midőn a multkor viszontláttuk egymást. Hajdani testvéri szeretetünk pazar teljében lobogott fel bennünk és órákhosszáig ültünk egymás mellett, kéz kézben nyugodott és emlékeztünk a multakról és élveztük kölcsönös szeretetünket... Emlékszel arra a rettenetes vallomásra, midőn egy este meggyóntad nekem hitetlenségedet, kétkedő gyötrelmedet, azt a hitbeli megsemmisülést, melyben vergődöl? Ama percztől fogva nem volt más óhajom, mint hogy meggyógyítsalak; azt tanácsoltam neked, hogy dolgozzál, szeress, higyj az életben, mert meg voltam róla győződve, hogy egyedül csak az élet fogja neked visszaadni a békét és az egészséget. Azért hoztalak ide közénk. Te küzdöttél magaddal, hogy vissza ne jőjj ide, én tartottalak itt. Midőn megjött az életkedved és ujra munkaerős férfi vált belőled, nagyon boldognak éreztem magamat. A szivem vérét adtam volna oda, hogy teljes legyen a gyógyulásod. Nos, ezt most megtettem, odaadtam neked mindent, amim volt, miután neked szükséged van Máriára és egyedül ő tud téged csak meggyógyítani!

- Ne mondd, hogy nem úgy van? Ez olyan igaz, hogyha Mária be nem tetőzi azt, amit én megkezdtem: mindaz, amit tettem, hasztalanná válnék és te visszasülyednél ismét a te lelki nyomoruságodba, a te istentagadásodba, tévesztett életednek gyötrelmeibe. Neked Mária kell. Vagy azt akarod talán, hogy ne szeresselek többé, hogy miután oly forrón óhajtottam az életbe való visszatértedet, megtagadjam tőled az éltető leheletet, a lelket, mely ujra férfiuvá tesz? Mindkettőtök iránti szeretetem elég önzetlen, hogy beleegyezzem kölcsönös szerelmetekbe. Ez is szerelem, öcsém, ha az ember a szerelmét feláldozza. Meg aztán ismétlem, a természet tudja, mit tesz. Az emberi ösztön csalhatatlan, mert mindig a hasznos, az igaz felé vonzódik. Nagyon rossz férj lettem volna, jobb, ha megmaradok öreg tudós szerepemben. Holott nálad, aki fiatal vagy, nálad van a jövő, nálad gyermekei lesznek, nálad boldog és termékeny asszony lesz.

Péter megborzongott, az a félelem fogta el ujra, amely azelőtt gyötörte volt. Vajjon paposkodása nem számkiüzte-e őt az élők sorából, vajjon nem fonnyadt-e el az ő férfias ereje a szüzies lemondás hosszu fogadalmában?

- Boldog és termékeny élet, - ismétlé halkan, - vajjon méltó vagyok-e még rá? Oh, ha tudnád, milyen zavarban vagyok, mennyire bánt az a gondolat, hogy tán meg se érdemlem azt az imádatraméltó teremtést, kivel engem oly fejedelmileg megajándékozol.

- Te többet érsz nálamnál, te nemesebb sziv, fenköltebb elme vagy és tán te vagy közöttünk a fiatalabb, a férfiasabb... Bátyám, még most van időd, ne add őt nekem, tartsd őt magadnak, ha ő veled boldogabb, termékenyebb és lángolóbb szeretet melegétől hevített életet élhet. Gondolkodjál te, mert engem a kétely lever. Csak az a fő, hogy ő boldog legyen. Hadd legyen azé, akit ő jobban tudna szeretni.

Mondhatatlan meghatottság vett erőt mindkettőjükön. Midőn Vilmos hallotta e szaggatott szavakat, egy pillanatig ingadozott. Szive kinosan elszorult és önkéntelenül rebegve, ezt a kétségbeesett panaszt szalasztotta ki ajkain:

- Látod, hogy még mindig imádod, hogy nem tudsz róla lemondani. Hadd utazzam el, hadd utazzam!

De Vilmos máris szorosan magához ölelte testvéri szivének egész melegével, melynek hevét nemeslelkü lemondása növelte.

- Maradj! Nem én szóltam most, az a másik énem szólalt meg bennem, az, amelyik meg fog halni, az, amelyik máris meghalt. Esküszöm neked apánk és anyánk szent emlékére, hogy már most csak az okozhat nekem nagy szenvedést, ha ti vonakodtok attól, hogy nekem köszönjétek a boldogságtokat.

A két testvér könyben ázó arczczal összeölelkezett és hosszasan pihentek egymás karjaiban. Sokszor ölelték már egymást ily szeretetteljesen, de soha még a szivük így eggyé nem olvadt. A bátya életének egy részét adta oda az öcscsének és a fiatalabbik a saját életéből visszafizette neki azzal, ami szivében gyöngéd, tiszta és szenvedélyesen lángoló érzelem lüktetett.

Ez a pillanat mámoros édességü öröklétnek tetszett. A világ minden nyomora és fájdalma nyomtalanul eltünt, csupán tüzben izzó szeretetük maradt meg, mely örökké úgy sugározza ki a szeretetet, mint ahogy a nap ontja örökké a világosságot. Ez az egy pillanat kárpótolta őket a mult és jövő minden elhullajtott könyeért, mialatt amott künn a szemhatáron elterülő végtelen Páris az ismeretlen, rejtelmes jövőn dolgozik hatalmas méhének zugó morajlásában.

E pillanatban lépett be Mária. A megoldás nagyon egyszerü volt. Vilmos kibontakozott a fivérének öleléséből, odavezette Máriához és kezeiket egymásba füzte. Eleintén Mária még vonakodott, mert makacsul ragaszkodott a becsületesség ama fogadalmához, hogy nem veszi vissza adott szavát.

De hát mit mondjon e két könyező férfi láttára, akiket az imént szoros testvéri ölelkezésbe olvadva, egymás karjaiban látott. Ezek a könyek, ez az ölelés nem dönti-e halomra mindazokat az észsugallta érveket, azt a hétköznapi logikát, melyekkel fölfegyverkezett? A helyzet kinos zavara is elmult, úgy rémlett előtte, mintha ő Péterrel már hosszasan megbeszélte volna a dolgot, mintha arra a közös elhatározásra jutottak volna, hogy elfogadják a szerelem e fölséges ajándékát, amelyet Vilmos oly hősies szivvel adott nekik. A fönség lehelete áradt szerte a termen és ez a rendkivüli jelenet természetesnek látszott. De Mária ajka azért mégis néma maradt, nem mert válaszolni, csak nézte mindakettőjüket szeretetteljes nagy szemével, amelyek szintén könybe lábbadtak.

Vilmosnak támadt az a szivesugallta ötlete, hogy odafutott az emeletre vezető kis lépcsőhöz és lehivta a nagymamát.

Midőn aztán előkerült és fekete ruhájában, sugár termetével és halvány arczával ott állott előttük a föltétlen engedelmességhez szokott anyakirálynő méltóságos, bölcs nyugalmával, Vilmos ujra megszólalt:

- Nagymama, mondd meg nekik, hogy nem tehetnek semmi okosabbat, mint hogy egymásé legyenek. Mondd meg nekik, hogy én és te megbeszéltük ezt a dolgot és hogy ez a te véleményed, a te akaratod.

Mária a karjaiba borult. Most már ő is beleegyezett, alávetette magát ama felsőbb természeti erőknek, az élet ama hatalmas törvényeinek, amelyek teljesen megváltoztatták életét. Vilmos mindjárt azt akarta, hogy rögtön állapítsák meg az esküvő napját és hogy az emeleten rendezzenek be alkalmas lakást a fiatal párnak. Péter némi nyugtalansággal nézett a szemébe és nászutazást emlegetett, abbeli félelmében, hogy Vilmos még nem gyógyult ki teljesen a szerelméből és hogy jelenlétük tán rosszul találna neki esni, de Vilmos ez ellen tiltakozott:

- Nem, nem, ti itthon maradtok. Azért házasítlak ám össze benneteket, hogy nálam maradjatok mindaketten. Velem sohse törődjetek. Nekem annyi a dolgom, én dolgozni fogok!

Este, midőn Ferencz és Tamás meghallották ezt a hirt, nem tanusítottak valami különös meglepetést. Valószinüleg sejtették ezt a kifejlést. Szótlanul nyugodtak bele és egy szót se mertek ejteni ellene, attól a percztől fogva, hogy az apjuk személyesen jelentette ki szokott nyugalmával ebbéli elhatározását. Csak Antal, akiben a nő iránti szerelem lángolón izzott, bámult kétkedőn és aggódva erre az apára, kinek az imént oly hősies bátorsága volt, hogy sajátkezüleg szakította ki a szivét a kebléből. Vajjon nem hasadt-e meg igazán a szive ez áldozattól? Szenvedélyes hévvel megcsókolta őt és testvérei is szivük egész melegével, mély megilletődéssel ölelték meg az apjukat. Vilmos könyes szemében isteni mosoly derült fel három felnőtt fiának e szeretetteljes ölelésére. Iszonyu lelki kinja fölött aratott diadalmas győzelmében semmi se eshetett volna neki oly jól, mint ez a hallgatag meghódolás.

És este még egy másik nagy izgalom várta. Midőn a nap lealkonyodott és ő az üvegfal melletti nagy asztalnál letelepedve, hozzáfogott, hogy találmányának iratcsomóit és tervrajzait osztályozza és átvizsgálja, legnagyobb meglepetésére Bertheroy, hajdani mestere és jóbarátja toppant be hozzá A hires vegyész hóbe-korba el-el szokott látogatni hozzá és ő méltányolni tudta azt, hogy milyen nagy megtiszteltetés az ilyen látogatás egy hetven éves aggastyán részéről, akinek dicsőségét a tiszteletbeli állások hosszu sora hirdeti és akinek mellét ezer rendjel és kitüntetés diszíti. Annál is inkább, mert ez a hivatalos tudós, mint az akadémia tagja, némi bátorságot tanusít akkor, amikor megkoczkáztatta a látogatást egy ilyen magafajta kiközösített, a társadalomból kitagadott atheistánál. Ez egyszer azonban rögtön kitalálta, hogy Bertheroyt a kiváncsiság vezette hozzá. Nagy zavarba jött, mert féltette az asztalon szerteszórt iratokat és terveket.

- Ne féljen, - vigasztalta Bertheroy vidáman, mert kissé elhanyagolt és rideg modora mellett nagyon tapintatos és éleslátásu ember volt - nem lesem el a titkait... Bátran az asztalon hagyhat mindent, megigérem, hogy nem olvasok el belőle egy szót se.

Egész nyiltan a robbanószerekre terelte a beszélgetést, amelynek tanulmányozásával ő maga is szenvedélyesen foglalkozott, uj fölfedezéseire, amelyeket nem titkolt. Aztán mellesleg odavetve szóba hozta azt a szakértői véleményt is, mit a Salvat-ügyben kértek ki tőle. Elmondta, miszerint ő is arról álmodik, hogy bár sikerülne neki ama csodás erejü robbantószert föltalálni, melylyel aztán megkisérelhetné annak a szabályozását és azt engedelmes mozgató erő szerepére kényszeríthetné. Mosolyogva tette hozzá jelentőségteljesen:

- Nem tudom, hogy honnan vette az a bolond az ő robbantószerének a képletét. De ha ön egy szép nap esetleg ráakadna arra a képletre, akkor gondolja meg, hogy a jövő tán abban rejlik, hogy a robbantószereket mint hajtó erőt alkalmazhatjuk.

- A'propos, Salvatot holnapután reggel lefejezik. Egy barátom van az igazságügyminisztériumban, attól hallottam épen most.

Vilmos eddig mosolygó bizalmatlansággal hallgatta Bertheroy szavait. De Salvat lefejeztetésének hire vad haraggal és szenvedélyes dühvel töltötte el. Pedig már néhány nap óta tudta, hogy kikerülhetetlen a halálos itélet, noha most mindenfelől későn jött rokonszenv ébredt az elitélt iránt.

- Hja, barátom, ilyen a társadalom; ha támadják, hát védekezik. Meg aztán valóban nagyon ostobák azok az anarkisták, ha azt hiszik, hogy bombákkal át fogják alakítani a világot. Ön ismeri az én véleményemet, egyedül a tudomány az igaz forradalmi eszköz, a tudomány magában véve elég hatalmas lesz arra, hogy megalapítsa nemcsak az igazságot, hanem még a jogot is, ha ugyan az abszolut jog valaha lehetséges ezen a földön... Ezért vagyok én ilyen nyugodt és ilyen hosszantürő, fiam.

Vilmos előtt ujfent eszményi fönségben egyenesedett föl ennek a furcsa forradalmárnak fenkölt alakja, aki biztos abban, hogy vegyműhelye mélyén ennek az ódon és undok jelenkori társadalomnak Istenével, dogmáival és törvényeivel való együttes lerombolásán dolgozik, de aki sokkal jobban szereti a nyugalmat, sokkal inkább megveti a hiábavaló erőlködést, semhogy az utcza zajos eseményeibe avatkozzék bele. Ő maga inkább nyugodtan éli az életét, nyugdíjat huz és élvezi tudományának jutalmát, és békésen összefér a kormánynyal, legyen az bármilyen is, miközben előre látja, sőt előkészíti a holnap rettenetes vajudását.

Egy kézmozdulattal Párisra mutatott, mely fölött a diadalmasan biborló nap leszállt alkonyodóra és hozzátette:

- Hallja, hogy zúg? Mi szítjuk ezt a tüzet, mi fütjük folyton tüzelőanyaggal a katlant.... A tudomány egy óráig se szünteti be a munkáját és reméljük, hogy a tudomány fogja ujjáalkotni Párist, a tudomány fogja nemzeni a jövőt. A többi mind semmi...

Vilmos már nem hallgatott rá, hanem Salvatra gondolt, meg arra a rettenetes pokolgépre, amelyet ő talált fel és amely holnap majd tán városokat fog romba dönteni. Egy uj eszme fogamzott meg benne, amely nőttön nőtt. Most már kettészakította az utolsó szálat is, most ime annyi boldogságot teremthet maga körül, amennyi csak hatalmában állott. Ah, most visszanyeri az elszánt bátorságot, most ujra ura önnönmagának, szivének magasztos önfeláldozásából legalább az a büszke öröm jut neki osztályrészül, hogy szabad, hogy az életét is feláldozhatja, ha szükségesnek tartja ezt az áldozatot.

Vilmos tanuja akart lenni Salvat kivégeztetésének és Péter, kit felette aggasztott, hogy őt nem tudja eltéríteni ebbeli szándékától, az éjszakát nála töltötte Montmartreben, hogy őt reggel elkisérhesse. Annak idején, mikor még Rose abbéval együtt szokta volt sorra látogatni a Charonne külváros szegényeit, megtudta azt, hogy a Merlin-utczai sarokház ablakaiból, melyben Mége szoczialista képviselő lakik, pompás kilátás nyilik a guillotinera. Kalauznak ajánlkozott tehát. Minthogy pedig a kivégzés reggeli fél ötre volt kitüzve, a két testvér le se feküdt, hanem átvirrasztották a hosszu éjszakát a tágas dolgozóteremben és félig szunyókálva, csak hébe-korba váltottak néhány szót. Hajnali két órakor utnak indultak.

A mérhetetlen, derüs égbolton óriási ezüstcsillárként ragyogott a hold sugaras gömbje és tündérálomszerü fényözönét ontotta szerte a végtelenbe, az alvó Páris felett, melynek sejtelmes körvonalu, óriási terjedelme a homályba veszett... Olyan látvány volt ez, mintha a mesebeli álomország elbüvölt városa lebegne előttük, melynek fáradtság és kimerültség okozta hangtalan zsibbadásából a legkisebb suttogás nesze se kél. Szelid, enyhe béke és derüs nyugalom hullámai borultak rája és édesdeden álomba ringatták, hogy a nap keltéig lecsitítsák napi fáradalmainak zugó zsibongását, szenvedésének felzúgó sikolyát: mialatt amott lenn, a félreeső külvárosban, sötét, rémes munkát végeztek: egy bitófát faragtak az ácsok, hogy rajta egy embert megöljenek.

Péter és Vilmos a Saint Eleuthére-utczában megállottak és némán bámultak a feledés álmába merült, ködfátyolos, hullámzón rezgő Párisra, mely mesebeli sugárzatba öltözködött. Amint megfordultak, szemük a Sacré Coeur-bazilikára esett, mely még mindig nélkülözte dóm-torony-koronáját, de máris rengeteg tömbbé tömörülve fehérlett a teli hold ezüstfényében. Szinte megnőtt és nagyobb mérveket öltött ebben a hófehér, sugaras fényben, mely minden egyes csucsát és élét világosan rajzolta le a sötét, nagy árnyak fekete hátterébe. E halvány éjjeli ég alatt valami óriási virágzatnak látszott, mely kihivóan, fenhéjázással és fejedelmi uralommal emelkedik a magasba. Soha még ilyen rengeteg terjedelmünek nem látta Vilmos ezt a bazilikát, mely még éjjeli álomba merülve is oly letipró, oly makacs királyi fenséggel dominálja im az egész Párist.

Jelenlegi kedélyállapotában olyan bántó és fájó érzés szállta meg, hogy nem tudta magát türtőztetni és hangosan megszólalt:

- Biz'a, jól megválasztották a helyét és nagy butaság volt, hogy nekik ezt a térfoglalást megengedték. Nem tudok ennél balgább nonsenst elképzelni, mint hogy Páris városát ez a bálványimádás temploma koronázza és uralja, melyet az abszurdum dicsőítésére emeltek. Ennyi ernyedetlen szellemi munka, a tudomány és a küzdelem ennyi százada után milyen arczátlanság ez, milyen arczulütése a józan észnek! Még pedig épen ezzel a mi nagy Párisunkkal szemben, épen felette, a világ egyetlenegy városa felett, melynek homlokát nem lett volna szabad ilyen szennyfolttal bemocskolni. Lourdesban, Rómában ez hagyján van. De Párisban, az intelligenczia e gondosan megmunkált nagy mezején, amelyből a jövő fölsarjad! Ez az a nyiltan hirdetett háboru, ez a biztosra vett hódítás merész kihivó nyilatkozata!

Vilmos rendszerint a fenkölt lelkü tudós nyugodt türelmességét tanusította, aki minden vallást társadalmi jelenésnek tekintett. Sőt készségesen elismerte a katolikus vallás legendáinak bájos költészetét vagy magasztos fönségét. De Alacoque Máriának hires látománya, mely a Sacré Coeur alapítására adott alkalmat, bosszantotta és szinte fizikai undort keltett benne. Őt bántotta Jézus vérző és fölhasított keble, meg az az óriási sziv, melyet a szent látnoknő a vérző seb mélyén dobogni látott és amelybe Jézus aztán sajátkezüleg belemártotta volt a neki szentelt kis női szivet, hogy aztán földuzzadtan, izzó szeretettel és lángolva visszaadja neki. Minő ocsmány és visszataszító anyagiasságot tár föl ez a látomány, milyen hentesképet nyujtanak ezek a belek, izmok, meg ez a piros vér!

Különösen pedig dühbe hozta őt az a fametszet, mely ezt ez undok látományt ábrázolta és melylyel lépten-nyomon találkozott a szentképet áruló kereskedők kirakataiban. Ezek a képek rikító kék, sárga és piros szinekben tarkálottak, mint valami primitiv boncztani ábrázolatok.

Péter hallgatott és szótlanul nézte a holdfényben fehérlő bazilikát, mely az éj homályából úgy bontakozott ki, mint valami erősség, mely arra van hivatva, hogy porba sujtsa és meghódítsa a lábainál álomba borult várost. Gyakran őt is kinosan érintette ez utóbbi időkben, amikor itt misézett és mikor a hitetlen pap gyötrő lelki kinjaiban vergődött. És ő is elmondta hajdani gyötrelmeit.

- A nemzeti fogadalom! Oh igen, a munka, az egészség, az erő, a lelki fenköltség szent nemzeti fogadalma! De ők nem így értelmezik ám! Francziaországot azért sujtotta vereség, mert megérdemelte a büntetést. Bünös volt, most bünét meg kell bánnia. Mit bánjon meg? A forradalmat, a szabad tudományos kutatás és a tudomány eredménydus századát, emanczipált eszét, a szabadítás, a megváltás kezdeményezésének nagy művét, mely Francziaországból a világ négy tájékára szertesugárzott? Ez a mi tulajdonképeni bününk és hogy megvezekeljünk a mi végzett nagy munkánkért, a meghódított és bebizonyított igazságokért, bővült tudásunkért, a közel jövőben integető jogos igazságunkért, azért, csak azért is építették ezt az óriási határkövet, mely Páris minden utczáiból látható és melyre soha rá nem nézhet anélkül, hogy magát törekvésében és dicsőségében félreértve és meggyalázva ne érezné.

Karjának egy széles ivü mozdulatával mutatott a szendergő Párisra, melyre a holdvilág ezüstleple borult és aztán folytatta utját. Mindketten méla csendben vonultak végig Montmartre lejtőin Páris éjsötét és elhagyatott utczái felé.

Mindaddig, mig a külső boulevardokra nem értek, egy árva lélekkel se találkoztak. De itt az élet sohase szünetelt a nap egyetlen órájában sem, a korcsmárosok, a zenés kávéházak, a táncztermek mindaddig nem zártak, mig az utczán künn rekedt hajléktalan vétek és nyomor ott folytatták éjjeli exisztencziájukat. Mindazok, kiknek nincs lakásuk, a csavargók, kik künn hálnak az utcza valamelyik padján, az éjjeli lepkék, akik valami jó fogásra vágytak. A bünrészes éjjeli sötétség leple alatt Páris legalantasabb rétegeinek egész iszapja felszinre kerekedik és a szenynyel együtt a szenvedés is. Az üres, néptelen járda most a hajléktalan éhenkórászoké, kiknek már nincs helyük a világos napfényben, egy zsibongó, hemzsegő, vegyes, kétségbeesett tömeg ez, mely csak éjjel buvik ki odvaiból. Oh, minő kisérteties, rémes alakokat láttak ott, minő ijesztő és szivetfacsaró megjelenéseket, a távoli rejtett nyomor minő kinos, jajos, panaszos nyöszörgéseit hallották e mai reggeli Párisban, ahol virradatkor lefejeznek majd egy embert, ezeknek a nyomorgóknak egyikét, egy szegény, szerencsétlen embert...

Amint a rue des Martyrson végig haladtak Vilmos az egyik padon egy hanyatt fekvő alvó aggastyánt pillantott meg, kinek meztelen lábai kikandikáltak a rongyos és piszkos czipők tátongó nyilásaiból. Némán mutatott rá. Néhány lépéssel tovább Péter ugyanoly néma taglejtéssel figyelmeztette egy mocskos czondrákba öltözött lányra, ki tátott szájjal nagyokat horkolva kuczorgott egy ajtóküszöbön. Felesleges volt, hogy hangosan elmondják, minő indulatos harag árasztotta el a szivüket. Időről-időre rendőrök czirkáltak lassu léptekkel, kettesével, felrázogatták ezeket a nyomorultakat tompa álmukból és arra kényszerítették, hogy fölkeljenek és odább álljanak. Egyes esetekben, ha gyanusaknak látszottak, vagy nem engedelmeskedtek szaporán, magukkal vitték őket a rendőrségre. A börtönök lelket mételyező bünfertőzése meg a boszut forraló harag aztán még jobban hozzájárult a nyomorhoz az élet e mostoha gyermekeinél, úgy, hogy néha egy egyszerü csavargót tolvajjá vagy gyilkossá változtatott.

Midőn a rue Montmartreba értek, ott az éjszakai sürgés-forgás jellege megváltozott és a két testvér itt csupán elkésett éjjeli dorbézolókkal, a falak árnyékában nesztelenül tovasurranó nőkkel és egymást ütlegelő férfiak és leányok csoportjával találkozott. Aztán, mikor a nagy boulevardokra értek, a klubbokból hazafelé törekvő csoportokkal találkoztak, sápadt arczu uri emberekkel, kik szivarra gyujtottak magas, sötét paloták küszöbén, melyeknek első emeleti ablakaiból vakitó fény áradt ki a sötét éjszakába.

Báli köpönyegbe burkolt, estélyi ruhába öltözött hölgy ballagott lassu léptekkel gyalog hazafelé egy barátnőjével. Még néhány lomha fiáker is végigdöczögött az utczákon. Itt-ott már órák óta, mintegy kővémeredten, hintók vártak, mert úgy a bakon ülő kocsis, mint a lovak a hosszas várakozásban elaludtak.

A boulevardok következtek sorra: a boulevard Poissonniére, aztán a többi mind, a boulevard Saint-Martin, a boulevard Saint-Denis egész a place de la Républiqueig és ismét a nyomor és szenvedés kezdődött; fel-felbukkantak ujra az elhagyatottak, az éhesek, a hajléktalanok; ez az egész emberi söpredék az éjszakába és az utczára számkivetve, mig az utczaseprők nagy csapata máris kivonult, hogy a tegnapi szemetet összesöpörje és elszállítsa, nehogy Páris hajnalhasadtával illetlen toiletteben megjelenve, pirulni legyen kénytelen ama rengeteg sok szenny és piszok miatt, mely egy nap alatt benne halomra gyül.

De különösen midőn a boulevard Voltairen végig haladva, Roquette és Charonne külvárosok közelébe értek, akkor érezték csak, hogy most a munka birodalmában vannak, ahol gyakran vannak mégis kenyér híjján és ahol kinszenvedés az élet.

Péter ezen a vidéken otthonos volt, mert a hosszu, népes utczák közül nem akadt egy se, melyet ő hajdanában százszor végig ne járt volna a jó Rose abbé kiséretében, midőn meglátogatták a kétségbeesett éhezőket, alamizsnákat osztogattak és összeszedték az utczára szorult kisdedeket.

Iszonyatos emlékeket idézett föl lelkében ez a séta, ama számtalan drámák emlékét, melyeknek ő itt szemtanuja volt. Mennyi köny, mennyi vér, mennyi fájdalmas jajgatás! Apák, anyák, gyermekek, akik halomra verődve majd meghaltak az éhségtől, a piszoktól, a nyomortól; valóságos társadalmi pokol ez, melyben ő végre elvesztette az utolsó reményét is, ahonnan zokogva menekült azzal a szent meggyőződéssel, hogy a könyörület és az irgalmas jótékonyság csupán a gazdagok szórakozása és hiábavaló időtöltése. E kora hajnali órában, várakozásának lázas borzongásában, rendkivüli intenzivitással vett erőt rajta ez az érzés, midőn viszontlátta azt a siralmas városrészt, mely még most is ép oly fájdalomtelt, ép oly nyomorsujtott. Amott, ama barlang mélyén, nem halt-e meg éhen alig tegnap az az aggastyán, akit Rose abbé egy este életre ébresztett? A szülők halála után árvaságra jutott kis lányka, akit ő maga szedett föl az utczán és akit karján vitt el lakására, nem ugyanaz-e, akivel most találkozott, amint hajadonná fejlődve, künn kószál az utczán és jajgatva vonaglik meg durva kerítőjének ütlegei alatt?

Seregszámra rajzanak azok a nyomorultak, akiket megmenteni nem lehet, akik szüntelenül ujra születnek a nyomoruságra, mint ahogy az ember nyomoréknak születik. Ezek azok, akik mindenünnen belesülyednek az emberi igazságtalanság e tengerébe, ebbe a hullámzó oczeánba, melynek kimerítésén évszázadok óta hiába fáradoznak és melynek medre minél szélesebbre terjed, árja annál jobban dagad.

Mily nyomasztó csend, mily sürü éjhomály borul ezekre a munkásrészekre, hol úgylátszik, mintha az álom, a halál jó pajtás volna. És az éhezők ott siránkoznak; kisérteties, határozatlan körvonalu alakok surrannak ide s tova és belevesznek a homályba. Amint tovább haladtak utjokban, mind sürübb embercsoportok közé kerültek; a kiváncsiak egész serege tódult oda sürü tömegekben, hangos lábdobogással a vérpad felé. Egész Páris összecsődült itt; mindenünnen hullámzott az emberár, mintha valami durva láz, a halál és vérszomj láza üldözné őket. A fekete tömeg tompa moraja végighömpölygött a szegény városrészen, az utczák azonban sötétek voltak. A hosszu ablaksorok egyetlen egy ablakában se gyült föl világosság; még a lehelletük se hallatszott ezeknek a munkásembereknek, akik a fáradságtól roskadozva alusznak szomoru fekhelyükön, amelyről csak később, hajnalhasadtára kelnek föl.

Midőn a Voltaire-térre értek és Péter látta azt a sürü embertömeget, mely egymást majd agyontaposta, belátta, hogy teljes lehetetlenség lesz innen a Roquette-utczába eljutni. Különben is bizonyára elzárták azt az utczát. Az az ötlete támadt hát, hogy a Regnault-utczába forduljanak be, amely a börtön háta mögött vezet el és ezen a kerülő uton talán eljuthatnak a Merlin-utcza sarkára.

Ebben az utczában tényleg elhagyatott éjjeli csend uralkodott. A börtön óriási tömbje, magas kopasz falával, melyet a hold rézsutos sugarai világítottak meg, századok óta halotti álmot alvó hideg kövek halmazának látszott. Az utcza szögletén ismét a tömegbe ütköződtek, sürü zsibongó és hemzsegő emberár ködbeborult hullámzására, melyben alig lehetett az arczok halvány körvonalait megkülönböztetni. Nagynehezen nyitottak maguknak utat ama merlin-utczai sarokházhoz, melyben Mége képviselő lakott. De a képviselő negyedik emeleti lakásának ablakredőnyei hermetice le voltak zárva, holott a többi ablak tárva nyitott keretében egymás hátán tolongtak a kiváncsiak.

Lenn, a sarki bormérés boltjában, meg a hozzá tartozó elsőemeleti étteremben lobogtak a gázlángok és az egész terem zsufolásig tele volt zajos vendégekkel, akik várták a rémes látványt.

- Nem, nem, én se akarom. Menjünk ide be. Majd meglátjuk, vajjon látunk-e az erkélyről valamit.

Az elsőemeleti étterem nagy erkélyre nyilott, melyet hölgyek és urak nagy csoportja lepett el. De azért mégis sikerült nekik, hogy egy kis helyet szorítsanak maguknak és néhány perczig ott álltak és megkisérlették, vajjon a szemük behatolhat-e a távol homályába. A két nagy börtönépület között kiszélesedett a lejtősen felfelé kanyarodó utcza és valami négyszögü térséget alkotott, melyre a járdára ültetett négy platánfacsoport vetette árnyékát. Az alacsony házak, a csenevész fák, ez az egész rút és nyomoruságos szegénység messziről olyannak látszott, mintha a föld szinével egy magasságban terülne el a határtalan égbolt alatt, melyen a letünő hold mögül fölgyulnak a csillagok.

A tér maga üresen állott, csupán csak valami elmosódott, alig észrevehető mozgalom támadt amott lenn a távolban, mig kettős rendőrfal szorította vissza az előrenyomuló tömeget a szomszéd utczákba. Magas, ötemeletes házak csupán a Saint Maur-utcza igen messze fekvő szögletén emelkedtek, meg a másik oldalon a Merlin- és a Regnault-utcza sarkán, úgy, hogy merő lehetetlenség volt, hogy a kiváncsiak valamit is lássanak a véres látványból, még a legjobb fekvésü ablakokból is. Ami pedig az utczai tolongó közönséget illette, azok csupán a rendőrök hátát látták; de ez nem gátolta az embertengert abban, hogy hatalmas hullámverésben össze ne csapjon, melynek moraja mind hangosabban zúgott fel.

Péter és Vilmos az előttük álló, régóta éber figyelemmel leselkedő hölgyek fecsegésének köszönhették azt, hogy végre valamit láttak.

Fél négyre járt az idő, lenn valószinüleg felállították már a vérpadot. Abban a parányi mozgó tömegben, amott a börtön előtti facsoport árnyában, a hóhér segédei sürgölődtek, akik a bárdot erősítették meg a vérpadra. Egy lámpás fénye imbolygott ide s tova; öt-hat árnyék suhant erre-arra a földön. Semmi más. Az egész tér olyan volt, mint egy nagy árnygomolyag, melyet minden oldalról megcsapkodott a láthatatlan, zugó tömeg féken tartott hullámzása. Azon tul csupán a bormérések fényben uszó boltjai gyultak ki a világító tornyok közt a sötétben. A környékbeli szegény munkás külváros még aludt; a műhelyek és építkezések elhagyatottan feketéltek; a gyárak hideg, magas kéményei még mindig nem ontották sürü füstoszlopaikat.

Péter intett neki, hogy hallgasson. A mellette könyöklő elegáns uri emberben Duthil képviselőre ismert; eleintén azt hitte, hogy a kis Horn herczegnővel van itt; miután ő volt az, aki elkisérte a törvényszéki terembe, hogy az elitéltetés tanuja legyen, ugyanezen jogon a kivégeztetést is vele együtt nézhette volna végig. De aztán észrevette, hogy a fiatal nő, aki prémes bundájába burkolódzva hozzásimul, a madonna-arczu, szép Silviane. Silviane kölönben nem is rejtőzködött, nagyon hangosan beszélt; valószinüleg be volt csipve, s így a két testvér nemsokára mindent megtudott. Duvillard, Duthil és még néhány jó barátja vele vacsoráztak, midőn egyszerre hajnali egy óra felé, mikor Silviane a csemege felhordásánál Salvat lefejeztetéséről értesült, az a szeszélye kerekedett, hogy ő azt látni akarja. Duvillard hiába könyörgött és ez egyszer dühösen faképnél hagyta őt, mert megborzadt attól, hogy tanuja legyen amaz ember lefejeztetésének, aki az ő palotáját akarta a levegőbe röpíteni. Silviane Duthil karjába kapaszkodott és megigérte neki, hogy mindent megtesz, amit csak kér tőle, ha kielégíti ebbéli kivánságát. Duthil, aki irtózott minden rút látványtól, kelletlenül bár, de mégis ráállt; ami neki annál is inkább érdemül volt betudható, mert a kis herczegnőnek is megtagadta erre vonatkozó kérését. Lángoló és mindig megcsalódott epedéssel vágyódott a szép Silviane birása után.

- Ő nem érti azt, hogy az ember szórakozni akar, - szólt Silviane, a báróról beszélve. - Pedig olyan pompás dolog volt ide kijönni... Eh, se baj, holnap megint a lábaimnál fogja őt látni.

- Tehát békét kötött vele? - kérdé Duthil, - visszahelyezte őt ujra az ő régi kényuri jogaiba, mióta a Comédie Française-el való szerződését aláirták?

- Micsoda? Hogy én békét kötöttem-e vele? Nem én, szó sincs róla, hallja. De nem ám! Megfogadtam, hogy addig nincsen vásár, amig első fellépésem meg nem történt. Majd aznap, amikor első fellépésemtől hazamegyek, akkor majd meglátjuk.

Mind a ketten nevettek és Duthil, hogy behizelegje magát Silvianenál és szépszerével udvaroljon neki, elmesélte, hogy Dauvergne, az uj közoktatásügyi miniszter, milyen készséges buzgalommal igyekezett egyengetni ama gátló akadályokat, melyek eddigelé elzárták a Comédie Française kapuit az ő makacs szeszélye és Duvillard kétségbeesett ostroma előtt. Ez a Dauvergne egy elragadtató, kedves ember, valóságos bársonyos kezü ember; ő a bája és virága ennek a Montferrand-minisztériumnak, melynek vasmarku kormányzását már is érezni lehet. Ő azt mondotta, hogy egy szép leánynak mindenütt van helye.

- Tehát holnapután hozzák szinre Polyeuctet, amelyben ön diadalokat fog aratni? Mindnyájan tapsolni fogunk magának.

- Igen, holnapután; ép annak a napnak az estéjén, amikor Duvillard báró férjhez adja a lányát. Az a nap nagy izgalmak napja lesz.

- Igaz, aznap veszi el Gérard barátunk Camilla kisasszonyt. Előbb nagy tolongás lesz a Madeleine-templomban, aztán meg a Comédie Françaiseba fognak özönleni. Igaza van, lázasan, szivdobogva várják azt a napot a godot de mauroy-utczai palotában.

Mind a ketten jóizüt kaczagtak és élczelődtek az apa, az anya, a szerető, meg a leány rovására és csupán jókedvből, tősgyökeres párisi hunczutkodásból a legundorítóbb, a legémelyitőbb ledérségü czélzásokkal illették ezt a furcsa viszonyt.

- Tudja mit, kedves Duthil, én itt unalmamban majd meggebedek. Nem látok semmit, és egész közel akarok jutni a vérpadhoz, hogy mindent lássak. Jőjjön le velem.

Silviane e pillanatban Massot-ot pillantotta meg az utczán a sarki bolt ajtajában; kezével magához integette és hangosan hivta. Az erkély meg az utcza között élénk beszélgetés indult meg:

- Ugy-e, Massot, egy képviselő előtt minden korlát megnyilik és oda vezetheti a hölgyét, ahova csak neki tetszik?

- Szó sincs róla! Massot tudja nagyon jól, hogy a képviselő köteles magát első sorban alávetni a törvénynek.

Duthil e megjegyzéséből a zsurnaliszta azt következtette, hogy a képviselő nem akarja elhagyni az erkélyét, azt felelte hát:

- Meghivót kellett volna szerezni, nagysád. Akkor a Petite Roquette ablakában kapott volna helyet. Másüvé nem engednek hölgyeket. Különben nincs oka panaszkodni, önnek nagyon jó helye van.

- Még mindig többet lát, mint Horn herczegné, akinek kocsijával a Chemin Vert-utczában találkoztam és kinek a rendőrök elállták az útját.

Ez a hir felvidította. Silvianet, mig Duthil egész testében reszketett, ha meggondolta, hogy ő most milyen veszedelemben forgott; mert ha Rosemonde őt egy másik hölgygyel látta volna, borzasztó jelenete lett volna vele. Az az ötlete támadt, hogy egy palaczk pezsgőt meg süteményt hoz szép barátnőjének. Silviane ugyanis arról panaszkodott, hogy szomjas és midőn a pinczér módját ejtette, hogy az erkélyen elejébe állítson egy kis asztalkát, nagy gyönyörűsége telt abban, hogy a gyöngyöző italtól végképp lerészegedett. E pillanattól fogva nagyon pompásnak, nagyon fessnek, nagyon sikkesnek találta azt, hogy itt ujra megvacsorázhat és borozgathat, mialatt annak az embernek a halálát várja, akit odalenn majd lefejeznek.

Vilmosnak és Péternek nem volt maradásuk. Mindaz, amit láttak és hallottak, undorral töltötte el egész valójukat. Lassankint az unalom megszállotta úgy az erkélyen ülőket, mint a szomszéd szalonban tolongó kiváncsi nézőket és unalmukban valamennyien hozzáláttak az evéshez. A pinczér nem győzte felszolgálni a bocksört, a finom borokat, a süteményt; sőt még a hideg sültek is sorra kerültek. Pedig csupa polgáremberek voltak itt együtt, gazdag urak elegáns közönsége. De valamivel csak kellett tölteniök az időt, mikor a perczek oly lassan mulnak; hangos kaczagás, ledér, kegyetlen tréfa hangzott fel mindenünnen; lázas, türelmetlen zsibongás töltötte el a termeket a sürü füst ködében.

Lenn midőn a két testvér a földszintes termen végigment, ugyanilyen tolongást, ugyanilyen zajos zsibongást és zugást tapasztalt, melyet a szélesvállú, zubbonyos legények zajos modora növelt, akik liter számra itták a bort az ezüstként fénylő ónedényekből. A kis asztalokat mind lefoglalták; a terem csak úgy hemzsegett a mesteremberektől és munkásoktól, kik folyton ki s bejártak, hogy türelmetlenségfokozta szomjukat enyhítsék.

Milyen egy népség! Párisnak egész söpredéke, egész csavargó csőcseléke verődött itt össze; az a munkakerülő csőcselék, mely kora hajnalban kerekedik fel, hogy a becsületes munkától irtózva, kedvező véletlenekre vadásszon.

Midőn kiértek az utczára, még gyötrőbb kinokat szenvedtek. A tömegben, melyen a rendőrök fegyelmet gyakoroltak, csupán Páris legalsóbb osztályainak felkavart iszapja kavargott; a prostituczió és a bűn tipusai, a holnap gyilkosai, kik idejöttek megnézni, hogyan kell meghalni. Ledér lányok hajadonfővel a csavargók közé vegyültek, ide s tova surrantak a tömegek között és trágár dalokat dudolgattak.

Sebtiben elröppent irtózatos megjegyzések, a vérpadra vonatkozó rémes részletek, ocsmány dicsekvések, vértől ázó rondaságok hangzottak föl minden ajakról. Az állatias, lázas izgalom, a halál ostorozó korbácsa őrjitette meg ezt az idecsődült népet, mely alig várta, hogy a friss, piros, meleg életnedv áztassa a földet, a hóhér bárdja alatt magas sugárban felszökkenve.

E vesztőhely körül azonban, mely valami nem közönséges gyilkos megérdemelt büntetése, itt-ott komor, hallgatag, zordarczu férfiak is jártak-keltek, némán, szótlanul, akiken meglátszott a szent meggyőződés rajongó lelkesedése, akiken érezni lehetett, hogy a bosszúálló megtorlás martyriumának ragályos őrjöngése ragadt rájuk.

Vilmos Mathis Viktorra gondolt épen, midőn ugy rémlett előtte, mintha őt látná a kiváncsi tömeg legelső sorában, melyet a rendőrök szorítottak vissza.

Ott ácsorgott a tömeg között sovány, halvány, szakálnélküli arczával és alacsony termetü lévén, kényszerítve volt lábujjhegyre ágaskodni, csakhogy valamit is lásson; mozdulatlanul oda czövekelve egy magas, rőthaju leányzó mellé, meg se mocczant, egy kukkot se szólt; feszült várakozással bámult maga elé, éjjeli ragadozó madárra emlékeztető, kerekre tágult, izzó nagy szemével. Egy rendőr durván hátralökte; de ő gyülölettel szinültig telített szivvel tért vissza ismét türelmesen az előbbi helyére; minden áron látni akart, hogy még szenvedélyesebb gyülöletre szítsa önnönmagát.

Most már Massot meg se lepődött azon, hogy Pétert nem papi ruhában látja, és vidám hangon szólította meg.

- Igen; ide kisértem a bátyámat. De attól félek, hogy nem fogunk itt valami sokat látni.

- Persze, ha itt marad, akkor nem. - És szives előzékenységgel, mint aki szereti demonstrálni a széles körben ismert zsurnaliszta hatalmas befolyását, kinek mindenüvé szabad bejárata van, kérdezte:

- Tetszik tán velem a kordonon belül helyet foglalni? A rendőrfelügyelő nekem történetesen jó barátom.

És be se várva Péter válaszát, megállította a rendőrtisztviselőt és halkan, nagy tüzzel mondta el neki, hogy ő két hirlapirótársával van itt, akik erről czikkezni akarnak. A rendőrtisztviselő eleintén habozott, vonakodott. Aztán fáradt kézmozdulattal adta a beleegyezést, a sajtótól való be nem vallott titkos rettegésben, mely a rendőrséget eltölti.

- Jőjjenek gyorsan, - szólt oda Massot a két testvérhez és magával vonta őket.

Midőn magukhoz tértek a fölötti meglepetésükben, hogy a rendőrkordon olyan hirtelenül és váratlanul megnyilott előttük, a nagy szabad térségen belül találták magukat. A zajos tömegből jövet az alacsony platánok árnyában szinte siri csend és magány nyugalma uralkodott.

Az éjhomály foszladozni kezdett; az égről halvány hajnali derengés permetegje hullott alá finom hamuzáporként.

Miután átszelték a zeg-zúgos térséget, Massot a börtön mellett megállott velük és azt mondta:

- Maradjanak itt, én bemegyek; szemtanuja akarok lenni a halálraitélt utolsó öltöztetésének. Önök egész szabadon járhatnak-kelhetnek, megnézhetnek mindent; senki se fogja önöket kérdőre vonni. Különben visszatérek nemsokára.

Az éjjeli sötétség árnyában körülbelül százan settenkedtek a guillotine közelében, hirlapirók és kiváncsi nézők. A kövezett, rövidke kocsiút két oldalán, mely a La Rochette börtön-kapujától a vérpadig vezetett, korlátokat állítottak föl, amolyan mozgó fakorlátokat, amilyenekkel a szinház bejáratainál tartják fenn a sorrendet. Sokan odatámaszkodtak, hogy a lehető legközvetlenebb közelről lássák a halálraitéltet utolsó utján. Mások meg lassu léptekkel sétálgattak fel és alá és suttogva beszélgettek. A két testvér közelebb huzódott.

A platánok ágai alatt, az első tavaszi lomb halovány zöldje közepett, ott sötétlett a vérpad. Eleintén nem láttak semmi mást, csak azt az esetlen faalkotmányt, melyre egy közeli gázlámpa vetette halvány, a kéklő nap sugarától sárgás lánggá sáppasztott fényét. Most fejezték be az ácsok zajtalanul végzett munkájukat, anélkül, hogy más valami nesz hallatszott volna, mint az időről-időre felhangzó kalapácsütések és most a hóhérsegédek fekete felöltőben és magas fekete selyemkalapban sétálgattak fel és alá és türelmesen várták a nagy pillanatot.

De maga a vérpad micsoda ocsmány és szégyenletes látvány, amint így a földön meglapulva kuporog, mintha önmaga undorodnék attól a feladattól, mely reá vár. Micsoda? Hát ez az az eszköz, mely a megsértett társadalmat megbosszulja; ez amaz eszköz, mely példát statuál? Ez a néhány szál deszka, mely a sík földdel majdnem egy magasságban van és melyen alig három méter magasságu két gerenda mered a levegőbe, melyeken a hóhér bárdja függ? Hol van hát az a hajdani magas, vérvörösre festett guillotine, melyhez tiz lépcső vezetett és amely véres karját kitárva, hatalmasan magaslott ki az összecsődült tömeg közül és a remegő népnek fenyegetően mutatta a bünhődés rémeit? Most már összezsugorodott ez a vérszomjas vadállat és aljas, gyáva, alattomos gyilkossá vált.

Már a szegényes tárgyalási teremben is nélkülözte a fenség nimbuszát az emberi igazságszolgáltatás aznap, amikor halálra itélte a bűnöst; most pedig, ezen a rettenetes napon, amikor kivégzi őt, csupán csak iszonyatos mészárlássá sülyedt, melyet a legbarbárabb, a legvisszataszítóbb szerszám segítségével végez.

Vilmos és Péter merőn bámultak rá és egész valójukat megborzogató émelyedés fogta el. A hajnal lassankint felderengett; a külváros kibontakozott a homályból; eleintén csak maga a térség az egymással szemközt emelkedő, szürke, alacsony két börtönépülettel, aztán a távolabbi házak, a bormérések és a sírkőraktárak, a koszorukat, virágokat áruló boltok, melyek a Pére Lachaise tőszomszédságában nagy számban találhatók. Most már egész tisztán meg lehetett különböztetni messziről a teret széles ívben körülálló tömeg fekete körvonalát, valamint a kiváncsiakkal zsufolásig megnépesült ablakokat és erkélyeket; még a háztető is hemzsegett a kiváncsiak tömegétől. A szemközt levő La Rochelle épület a meghivottak számára feltartott karzattá változott. A nagy, szabad téren csak a lovasrendőrök czirkáltak. Az égbolt lassan mind fényesebbre derült és az összegyült tömegen, tul az egész városrészben felébredt a munka a széles, végét nem érő utczák hosszában, melyeknek telkeit csupán műhelyek, építőhelyek és gyárak foglalták el. Zúgó zakatolás hangzott fel; a gépek, a szerszámok megkezdték munkájukat és a magas téglakémények óriási erdeje, mely a sötétből mindenütt kibontakozott, fekete füstoszlopokat lehelt.

Ekkor érezte Vilmos, hogy a vérpad igazán itt van a helyén, itt a nyomor és a munka e városrészében. Itt odahaza van, mint zord végczél és mint egy rettenetes fenyegetés... Mert nem hozzá vezet-e a tudatlanság, a szegénység, a szenvedés? Nem az-e a hivatása, valahányszor e munkásnéplakta utczákon fölállítják, hogy kordában tartsa, hogy megfélemlítse az éhenhalókat, az örök igaztalanság felett kétségbeesőket, akik mindig készek a lázadásra? A gazdagok és élvhajhászók városrészeiben nem látunk ám vérpadot, mert azokat nem kell terrorizálni. Ott fölöslegesnek, szennyezőnek tetszett volna vad szörnyüségében. Így pedig tragikussá és lesujtóvá válik az, hogy ezt az embert, ki a nyomortól megőrjitve, bombát vetett, a nyomor e tájékán fejezik le.

Most már világos nappal volt, fél ötre járt az idő. A távoli tömegen zsibongó morajlás futott át; érezték, hogy közeleg a pillanat. A halál borzongató lehellete rezdül át a légen.

- Mindjárt itt lesz, szólt a kis Massot, a két testvérhez csatlakozva. - Mégis nagy hős ám ez a Salvat!

Aztán elmesélte, hogy milyen volt az ébredése. Amint a börtönigazgató, Amadieu vizsgálóbiró, a fogházi pap és még néhány uriember belépett a halálra itélt czellájába, Salvat, aki eddig mélyen aludt, kinyitotta a szemét; azonnal tisztában volt, hogy mi történik most és talpra állott halovány arczczal, de bámulatos önuralommal.

Sajátkezüleg öltözködött; visszautasította a konyakot, meg a szivart, melylyel a derék pap megkinálta, valamint ép oly szelíd, mint konok mozdulattal tolta volt félre az elébe tartott feszületet. Aztán gyorsan történtek az előkészületek, anélkül, hogy egy szó esett volna; hátrakötötték a kezeit, laza kötéllel kötötték össze a lábait és behajtották az ingét, úgy, hogy a nyaka szabadon maradt. Midőn bátorították, gúnyosan mosolygott és abbeli félelmében, hogy ideges gyengeség vesz rajta erőt, kifeszítette mellét; mert most már abban az egyetlenegy óhajtásban összpontosult egész énje, hogy hősi halált haljon, hogy vértanuja legyen az igazság és jog lángoló hitvallásának, melyért ő most halálba megy.

- Most irják be a halotti jelentést a foglyok jegyzékébe, - folytatta Massot. - Ha közelről akarják őt látni, könyököljenek a korlátra... Tudják, kérem, hogy én sápadtabb voltam és jobban reszkettem, mint ő maga... Pedig én olyan ember vagyok, aki semmivel se törődik; de hát higyjék meg, nem valami derüs látvány egy olyan ember, aki halálba készül... Önök nem is képzelhetik, mennyi minden lépést megtettek, hogy őt megmentsék. A sajtó egy része kegyelmet kért számára. De semminek se volt foganatja; úgy látszik, ezt a kivégeztetést elkerülhetetlennek tartották még azok is, akik elismerték, hogy ez hibás cselekedet. Pedig olyan megható alkalmuk nyilott a kegyelemre, midőn a leánykája, a kis Céline, azt a szép levelet irta a köztársaság elnökének, melyet én közöltem legelőször a Globeban... No hiszen az a levél is azzal dicsekedhetik, hogy sokat szaladgáltam miatta.

Céline nevének hallatára Péter, akit a rettenetes látványra való várakozás amúgy is kinosan felizgatott, majdnem könyekre fakadt mély megilletődésében. Maga előtt látta ujra a kicsikét, a sorsába belenyugodott bánatos Theodora asszonynyal együtt, hideg szobájuk kopár négy fala közt, melybe az apa soha többé vissza nem tér. Abból a szobából indult ő utnak egy reggelen üres gyomorral, lázban égő fővel és ide vezetett az utja e két gerenda közé, a hóhér bárdja alá.

Massot részletekbe is bocsátkozott; elmondta, hogy milyen dühösek az orvosok, mert attól tartanak, hogy nem kapják meg a hulláját rögtön a kivégzés után. De Vilmos rá se hallgatott többé. A fakorlátra támaszkodva, merőn a börtön kapujára szegezte a szemét és várt. Kezeit csak úgy rázta a hideg és az arczát oly kinos rettegés torzította el, mintha ő rá magára várna a vérpad. A hóhér, egy jelentéktelen kis emberke, most megjelent; mogorva, haragos arczán meglátszott, hogy szeretne már tul lenni a kivégzésen. Aztán néhány felöltős uri ember csoportjában Gascogne rendőrkapitányt lehetett látni fagyos, hivatalos arczkifejezésével, és Amadieu vizsgálóbirót, aki mosolygó fontoskodó arczczal e kora hajnali órában is eljött, kötelességtudásból, mintegy saját szerepének fontosságát érezve, mintha olyan dráma ötödik fölvonását nézné végig, amelynek ő a szerzője. A távoli tömegből mind morajlóbb zugás szállt a légbe és midőn Vilmos egy perczre fölvetette a fejét, ujra maga előtt látta a két szürke börtönt, a tavaszi lombba borult platánokat, és a nézőktől hemzsegő házakat a halvány, azurkék égbolt alatt, melyen a diadalmasan kigyuló napfény nemsokára felfog ragyogni.

Itt van! Csend, figyelem! Valami tompa nesz, a nyiló ajtó nyikorgása nyilalt át a sziveken. Mindenki visszafojtott lélegzettel, merev tekintettel hajolt előre. Salvat megjelent a börtön küszöbén... Minthogy a pap háttal a kijárat felé lépegetett előtte, hogy eltakarja a vérpadot, Salvat megállott; látni akarta a vesztőhelyet; meg akart barátkozni vele, mielőtt feléje tart. Amint ott megállott csupasz nyakkal, hosszura nyult, megrémült ábrázatával, melyet a keserves, kinos élet korán megvénített, arcza átszellemült merengő, lángoló szemének rendkivüli lelkesedésben izzó tüzétől. Magasztos önkivület lángja izzott egész valójában; rajongó álmába elmerülve indult a halálba.

Midőn a hóhérlegények közeledtek hozzá, hogy őt támogassák, ő ujra visszautasította őket. Apró lépésekkel haladt előre, oly gyorsan, amennyire a lábait összekötő bilincs megengedte.

Egyszerre csak Vilmos azt érezte, hogy Salvat szeme az arczára tapad. Midőn a halálraitélt közeledett, észrevette és ráismert és minthogy alig két méternyi távolságban haladt el mellette, bágyadt mosoly derült fel ajkain és oly mélyen nézett a szemébe, hogy Vilmos lelkébe örökre beleégette tüzes izzását. Minő utolsó gondolatot, minő fönséges végrendeletet hagyott hátra e tekintetével, hogy ő tovább gondolkozzék rajta, sőt talán hogy ő is legyen az, aki azt dülőre hajtja? Olyan szivetrázó volt ez a pillantás, hogy Péter abbeli félelmében, hogy a fivére önkéntelenül el találja magát sikoltani, a kezét a karjára tette.

Salvat ajkairól röppent el ez a kiáltás. De elváltozott, fulladozó hangja beleveszett a néma csendbe. A jelenlevő néhány ember elhalványodott, a távoli tömeg holtnak látszott. A nagy, üres térre oly mély csend borult, hogy az egyik lovasrendőr paripájának dobogása hallatszott.

Aztán olyan ocsmány jelenet következett, melynek állatias durvaságát és ocsmányságát semmi néven nevezni nem lehet.

A hóhérlegények rávetették magukat Salvatra, aki magasra emelt homlokkal, lassan közeledett a vérpadhoz. Ketten megmarkolták a fejét, és minthogy kopasz fejebubján csak kevés hajat leltek, a nyakába kellett csimpaszkodniok, hogy leszorítsák a vágópolczra, mig másik kettő átnyalábolta a lábait és erőszakkal leterítették a deszkára, amely felfordult és legurult. Aztán a bárd alá helyezték a fejét, olyan zürzavaros sürgés-forgás közepett, olyan durva, vad kegyetlenséggel, mintha valami veszedelmes állat kivégzéséről lett volna szó, amelytől minél előbb meg akarnak szabadulni.

A kettészelt üterekből két hatalmas vérsugár szökött fel, a lábak görcsösen megvonaglottak.

Mást nem láttak; a hóhér gépies mozdulattal dörzsölgette a kezeit, mialatt a két hóhérlegény a vérben ázó, levágott fejet kiszedte a kis kosárból, hogy belevesse abba a hosszukás nagy kosárba, amelybe a testet már egy lökéssel belegurították.

Jaj, a késnek ez a tompa, ez a nehéz zuhanása!... Vilmos hallotta, mint visszhangzik messze távolban, mint hangzik el ama szegényes lakásokba, hol a munkások ezrei e pillanatban kelnek fel, hogy a nehéz, verejtékes napi munkát megkezdjék.

Ez a zuhanás rettenetes értelmet nyer; az igazságtalanság feletti kétségbeesést zengi, a vértanuság ragályos őrületét, azt a fájdalmas reményt, hogy tán ez az ontott vér fogja a sorsüldözöttek a kitagadottak győzelmes diadalát siettetni. Maga Péter az aljas, ocsmány mészárlás, a gyilkoló gép undorító emberölésének láttára érezte, mint fokozza azt a hideg borzongást, mely őt megdermeszti, egy másik vérző testnek látománya, annak a szép, szőke gyermeknek a viziója, aki a bomba egy szilánkjától felhasított testtel ott fetrengett a Duvillard-palota kapujában. Gyenge, puha husából ép úgy ömlött a vér, mint ahogy most szökött fel vékony sugárban a levágott fejből. Vérért-vérrel bünhődünk; ez az emberi boldogtalanság adóssága, melyet az emberiség folyton törleszt, de soha adósságát teljesen le nem róhatja.

A tér fölé a derüs égbolt nagy néma hallgatása borult. Mennyi ideig tartott ez a rémséges jelenet? Tán egy örökkévalóságig; valószinüleg csak egy-két perczig. Aztán szertefoszlott a szörnyü álom; a tömeg felocsudott kinos lidércznyomásából, halálsápadt arczokkal, reszkető kezekkel, szánalomtól, undortól és rettegéstől könybelábadt szemekkel.

- Egygyel ujra több, már ez most a negyedik, akit így láttam, - szólt a kis Massot, szorult szivvel. - No már akkor mégis jobban szeretem az esküvőket... Mehetünk, megvan a czikkem.

Vilmos és Péter gépiesen követték és a téren áthaladva, ismét a Merlin-utcza szögletére értek. Ott szembe kerültek Mathis Viktorral, aki még mindig ott állt, ahol az előbb látták; márványfehér néma arczában villámokat szóró szeme vészesen izzott. Alig láthatott valamit. De a lezuhanó kés tompa nyekkenése még mindig visszhangzott az agyában. Az egyik rendőr meglökte és rákiáltott, hogy álljon odébb.

Mathis egy perczig a szemébe nézett, hirtelen fellobbanó, dühtől remegő testtel, mintha rá akarna rohanni, hogy megfojtsa őt.

Aztán meggondolta magát, lecsillapult és a Roquette-utczába befordulva, a lejtőnek indult felfelé, melynek tetején a kelő nap sugaraiban a Pére Lachaise sürü árnyas lombjai látszottak.

Vilmos és Péter távozóban akaratlanul is egy heves jelenetnek voltak szemtanui. A kis Horn herczegnő elkésetten érkezett a szinhelyre, mikor már mindennek vége volt és annál dühösebb volt, mert jövet Duthilt vette volt észre az erkélyen egy hölgy társaságában.

- No, hiszen maga derék gavallér, mondhatom, hogy engem így a faképnél hagyott. Egy tapodtat se mehettem kocsimon; kénytelen voltam gyalog utat nyitni magamnak a tömegen, ezen a csuf, aljas tömegen, mely lökdösött, taszigált és sértő szavakkal illetett.

Duthil azonban tudta, hogy mit tegyen; azonnal bemutatta neki Silvianet és a fülébe sugta, hogy ő egy jó barátját volt kénytelen helyettesíteni. Rosemonde, aki már rég óhajtott a szinésznővel megismerkedni, valószinüleg mert sajátságos, furcsa szerelmi szeszélyeiről keringő hirek felébresztették a kiváncsiságát, rögtön lecsillapodott és a legszeretetreméltóbb nyájasságot tanusította.

- Oh nagysád, boldognak éreztem volna magamat, ha ezt az érdekes látványt egy ily nagyérdemü szinésznő társaságában élvezhettem volna, akinek oly régóta hű bámulója vagyok, noha, sajnos, még eddig nem akadt alkalmam, hogy ezt önnek személyesen bevallhassam.

- Kegyelmes asszonyom, nem sokat veszitett vele, hogy elkésett. Mi ott fönn voltunk az erkélyen és én sem láttam bizony egyebet, csak hogy egy pár ember egy másik embert letepert, ennyi az egész. Ezért nem érdemes, hogy az ember ide fáradjon.

- Most, hogy megismerkedtünk, nagysád, remélem megengedi, hogy barátnőjének tekintsem magamat.

- Oh, kegyelmes asszonyom, ezer örömmel, valamint magam is boldog leszek, ha ön barátnőjének fogad.

Kezet szorítva, összemosolyogtak. Silviane, noha pezsgőtől volt mámoros, szüziesen tiszta madonnaarczával tüntetett, Rosemonde pedig lázas kiváncsisággal érdeklődött iránta.

Most már Duthilnak nem volt más óhajtása, mint hogy Silvianet hazakisérhesse, hogy lovagias szolgálataiért kivegye az igért jutalmat. Massottól megkérdezte, hol van itt közelben kocsiállomás. De Rosemonde máris fölajánlotta a maga hintóját, kijelentve, hogy a kocsis a szomszéd utczában várja és konokul megmaradt amellett, hogy előbb a szinésznőt, aztán Duthilt viszi el házuk kapujáig. Szegény Duthil mit tehetett mást; kétségbeesetten bár, bele kellett egyeznie.

- Viszontlátásra holnap a Madeleine-templomban, - szólt Massot, visszanyerve jókedvét és kezet szorított a herczegnével.

- Igaz! - kiáltott fel Massot, kezet csókolva Silvianenak. - Délelőtt a Madeleineben, este a szinházban; ott leszünk mindannyian, hogy nagy sikert biztosítsunk magácskának.

A tömeg zsibongva és kimerülten oszlott széjjel, a csalódottság kéjelmetlen érzetével. Csupán néhány telhetetlen kiváncsiságu néző késlekedett még, hogy lássák, mint indul meg a lenyakazott hulláját elszállító halottaskocsi, mig a bukott lányok és a korhelyek csapatja, kiknek éjszakázástól fonnyadt, fakó arczai ólomszinünek látszottak a napfényben, fütyörészve nevezték el egymást a legtrágárabb neveken, mielőtt visszavonultak kétes lebujaik rejtett homályába. A hóhérlegények sebesen szedték szét a nyaktilót, nemsokára tiszta lett ismét a tér.

Péter most magával akarta vinni Vilmost, aki az egész idő alatt szóra se nyitotta az ajkát, mintha a tiló tompa zuhanása még mindig megdermesztené a vérét. Hiába utalt egy kézmozdulattal Mége lakásának konokul lezárt redőnyeire, melyek a nagy ház homlokzatának összes tágra nyilt ablakai közül kiríttak. Ez kétségkivül a szoczialista képviselő néma tiltakozása akart lenni a halálbüntetés ellen, noha ő gyülölte az anarkistákat. Mialatt a tömeg egymást taposva oda csődült a rémes látványhoz, ő arczczal a falnak fordulva feküdt ágyában és arról álmodott, vajjon mi módon fogja ő az emberiséget arra kényszeríteni, hogy az boldog legyen a kollektivizmus zsarnokias törvényeinek uralma alatt. Egy gyermekének halála dulta föl gyengéd és szegény családapaságának magánéletét. Iszonyuan köhögött, de élni akart. Most, mihelyt a Montferrand-minisztérium bukni fog az ő legközelebbi interpellácziója folytán, most az ő napja virrad föl; most itt az ideje, hogy ő ragadja magához a hatalmat, hogy eltörölje a nyaktilót és elrendelje az igazságot, a teljes boldogságot.

- Látod Vilmos, - szólalt meg Péter, - Mége ki se nyitotta az ablakait; ő mégis derék ember, ámbátor Bache és Morin barátaink nem is szeretik őt.

Minthogy fivére önfeledten maga elé bámulva nem válaszolt, Péter ujra megállott.

A Folie Regnault-utczán végighaladva, a külső boulevardokon hazafelé vették utjokat. A reggel e hajnalderüs órájában a munka városa felébredt álmából: a hosszu, széles utczákban, melyeket mindkét oldalról a műhelyek és a gyárak hosszu sora határolt, zugtak a gőzkatlanok és zakatoltak a gépek, mig a magas kémények füstoszlopai, melyeket a nap első sugaraival aranyozott be, rózsás fényben usztak. Különösen, mikor a Ménilmontant-boulevardra értek, tapasztalták, hogy milyen óriási munkáscsapatok hömpölyögnek innen szerte Páris utczáin.

Minden oldalról, a külváros valamennyi szegényes, nyomoruságos utczájából, özönlött a munkások árja, a hajnalhasadtával talpra állt munkások véget nem érő felvonulása, kik a reggel hüs, borzongató szellőjében megkezdik nehéz napi munkájukat. Csupa rövid zeke, csupa munkászubbony, csupa bársony meg vászonnadrág, csupa nehéz csizma, mely megnehezíti a lépteket, csupa szerszámkezeléstől eléktelenített, alakjukból kikelt öklök.

Félig-meddig bóbiskolva haladtak tova: arczuk nem derült mosolyra; komoran és kimerülten indultak örökös napi munkájukra, mely ujból kezdődik nap-nap után és melynek az az egyetlen reménye, hogy nap-nap után így morzsolhatják le az életet.

És ez a csapat egyre szaporodott, egyre nőtt, munkás munkás után bukkant fel; a kézimunkások óriási serege volt ez, melyre Párisnak azért van szüksége, hogy fényüzését, élvhajhászását kielégítse.

Amerre mentek, a boulevard de la Villetten, a boulevard de la Chapellen, a boulevard Rochechouardon, mindenütt tovább folyt a felvonulás; mindig uj meg uj tömegek özönlöttek el az utczákat, melyek üres, hideg lakásaikból előkerülve, széjjel szóródtak ez óriási városban, ahonnan este, midőn kimerülten és fáradtan térnek haza, gyülölség és harag mérgével megsózott kenyeret hoznak tüzhelyükre.

Most már a munkáslányok serege is utnak eredt; tarkaviganós lányok, kik a járókelőkre kacsintgattak; munkabérük olyan nevetségesen csekély, hogy a szépek közülök többnyire munkába se szegődtek másodszor, mig a rútak kenyéren és vizen élnek. Később aztán előkerültek a hivatalnokok, a tisztességes ruhában járó nyomor; azok az uriemberek, akik az utczán ropogtatták a reggeli kiflit és gyorsan siettek a hivatalba, mialatt szegény fejük fájt ama gyötrő aggodalomtól, hogy nem fogják tudni kifizetni a házbért és hogy vajjon miből szerzik be a mindennapi kenyeret a hó végéig.

A nap a látóhatáron mind feljebb emelkedett már az égen; a hangyaboly künn sürgölődött és kezdődött az uj munkanap, az erő, a bátorság és a szenvedés folytonos elfecsérlésével.

Soha még Péter ilyen mélyen nem érezte a munka szükséges, megváltó és jóvátevő voltát.

Már annak idején, midőn a Grandidier-gyárba látogatott el és később, midőn maga érezte a munka szükségét, azt mondotta volt magában, hogy benne rejlik a világ örök törvénye. De a mai rettenetes éjszaka után, midőn látta a kiontott vért és az őrületes ábrándozó rajongás hóbortjába belehalt munkásember drámáját, minő édes kárpótlást, minő boldogító reményt nyujtott az a tudat, hogy a nap ujra felkelt és hogy az örökös munka ujfent megkezdi szent feladatát. Bármily sulyos is a munka, bármily igaztalan is a földi javak felosztása; mégis csak a földi munka az, mely egykor meg fogja teremteni a boldogságot és az igazságot.

Egyszerre aztán, amint a Montmartre-domb lejtős utain fölfelé törekedtek, megpillantották a Sacré Coeur bazilikát, mely velük szemben, a fejük fölött diadalmasan és fenségesen emelkedett a magasba.

Most nem holdvilágos éji tünemény már, nem az uralom álomképe, mely az éjjeli Páris fölött kimagaslik. A nap fényárba fürösztötte; csupa aranyban uszott és diadalmasan, halhatatlan dicsőség tüzében lángolt.

Vilmos, kinek lelkét Salvat utolsó tekintete égette, némán nézte a bazilikát, mintha egy hirtelen elhatározás fogamzanék meg agyában.

Az esküvő déli tizenkét órára volt kitüzve és a meghivott vendégek már egy félórával előbb özönlöttek el a rendkivüli pompával feldíszített, zöld növényekkel ékes, mámorító virágillattal balzsamos templomot. A főoltár ezer viaszgyertya csillagos fényében tündökölt, mig a templombejárat kettősszárnyu, tárvanyitott kapuján át kilátás nyilott a sugaras verőfényben úszó, zöld lombu növényzettel diszes előcsarnokra, a bársonyos szőnyeggel borított lépcsőkre és a kiváncsi tömegre, mely az egész teret ellepte és még a Rue Royaleban is sürün hullámzott.

Duthil, akinek három későn érkezett hölgy részére sikerült ép székeket szereznie, Massothoz fordult most, aki a jelenlevő előkelőségek neveit jegyezgette a jegyzőkönyvébe.

- Ejnye terringette, Frankhon ősi nemessége, az egész pénzarisztokráczia, meg az egész politikai világ eljött! Hisz ez az esküvő még sokkal előkelőbb, mint egy igazi párisi főuri esküvő.

Valóban, Páris minden társadalmi osztálya összejött itt, bárha eleintén kissé röstelkedtek, hogy itt kellett találkozniok. Mig Duvillardék a pénzarisztokracziát és a hatalmon levő férfiakat gyüjtötték maguk köré, Quinsac grófnét és fiát a franczia főnemesség legfényesebb neveinek viselői vették körül.

Már maga a tanuk megválasztása is fényesen illusztrálta az e házasságban megnyilatkozó meglepő ellentétet. Gérard tanuiként a nagybátyja: Bozonnet tábornok és Morigny márki szerepeltek; Camilla tanui Louvard nagybankár, a menyasszony unokafivére és Montferrand miniszterelnök voltak. Ez utóbbinak nyugodt, daczos pöffeszkedése, aki noha nemrég a báró üzleti vállalataiban kompromittálta magát, mégis magára vállalta azt a tisztet, hogy lánya esküvőjén mint násznagy szerepeljen, az ő diadalának az arczátlanság jellegét adta. És hogy a kiváncsiak lázas érdeklődése még szenvedélyesebbé fokozódjék, az ifju párnak Martha, a persepolisi püspök, a pápa politikájának francziaországi közvetítője, a katoliczizmusnak meghódoló köztársaság apostola adta meg az egyházi áldást.

- No, mit mondtam, igazi párisi fin de siécle-esküvő! - ismétlé Massot vigyorogva. - Ez a házasság szimbólum! Ez a polgári rend apotheozisa, kedves barátom; a régi főnemesség fiainak egyikét áldozatul hozza az aranyborju oltárán és mindez csak azért történik, hogy az Uristen meg a rendőrség, melyek ez idő szerint ujra Francziaország urai lettek, megszabadítsanak bennünket ezektől az akasztófára való szoczialistáktól.

- Különben nincsenek is ma szoczialisták, tegnap reggel vágták le a fejüket.

Duthil jóizüt kaczagott Massot e megjegyzésén és nagyon mulatságosnak tekintette a dolgot. Aztán bizalmas hangon sugta oda neki:

- Nem ment ám simán ez a házasság, de nem ám! Olvasta ön ma reggel Sagnier ocsmány czikkét?

- Olvastam hát. Különben azt én előbb is tudtam, tudta azt az egész világ.

Aztán halkan csevegtek tovább, egy szóból is megértették egymás gondolatait. Duvillardéknál ugyanis az anya hosszu, kétségbeesett tusa után csak zokogva engedte át a szeretőjét nálánál szerencsésebb leányának, abbeli óhajtásában, hogy Gérardot gazdagnak és boldognak lássa; de azért a legyőzött vetélytársnő keserü gyülöletével mérte végig Camillát. Quinsac grófné lelkében is kinos, fájdalmas küzdelem dult. E házasság elleni felháborodása daczára a grófné csak azért egyezett bele, hogy egyetlen fiát megmentse attól a veszélytől, mely őt gyermekkora óta fenyegeti és anyai önmegtagadásában olyan megható hősiességet tanusított, hogy maga Morigny márki is, noha mélyen felháborodva ráfanyalodott, hogy az esküvőnél a násznagyi tisztet viselje s ezzel a legnagyobb, a legnehezebb áldozatot hozta meg azért a nőért, akit egy életen át szeretett: saját lelkiismeretének fönséges áldozatát. Ezt az ocsmány történetet mesélte volt el Sagnier az esküvő napjának reggelén a maga lapjában, igen átlátszó álnevek leple alatt; sőt módot talált még arra is, hogy ezt az erkölcsi züllöttséget még kiszinezze; mert mint rendesen, úgy ez alkalommal is rosszul volt értesülve; hajlama pedig amúgy is a hazugság felé vonzotta, mert neki föltétlen szüksége volt arra, hogy az a kloáka, amelynek zsilipjét naponta megnyitja, a lap kelendősége érdekében folyton sürüsödő és minél mérgesebbé fajuló mocsokáradatot hömpölyögtessen.

Mióta Montferrand fényes diadala arra kényszerítette őt, hogy meg ne bolygassa az afrikai vasutaknak feledés álmába merült ügyét, ismét a magánélet botrányaira vetette magát és a családi szentélyeket mocskolta be.

Egyszerre csak Chaigneux szokott buskomor arczával, kétes tisztaságu felöltőjében, melyről lerítt a nyomor, megrohanta a fiatal ujságirót.

Duvillardnak ugyanis az az ötlete támadt, hogy ő a mindig megvásárolható és mindig szolgaszerepekre vállalkozó Chaigneuxt eszközül használja föl, hogy ő készítse elő Silviane sikerét.

Teljesen Silviane rendelkezésére bocsátotta őt, és ez mindenféle aljas feladattal bizta meg; arra kényszerítette, hogy járja be az egész várost, szerezzen neki tapsolókat és biztosítsa neki a diadalmas ujságreklámot. Chaigneux legidősebb leánya még mindig nem volt férjnél és soha még szegényre családja sulyosabb teherként nem nehezedett; valóságos pokol volt az otthona; utóvégre már annyira vitték a dolgot, hogy megverték őt, ha nem hozott haza minden hónap elsején legalább ezer frankot.

- Az én czikkem, - felelt Massot, - kedves képviselő ur, az bizonyosan nem jelenik meg; mert Fonségue azt találja, hogy sokkal föllengzőbb hangon van irva, semhogy a Globe közölhetné. Fonségue azt kérdezte tőlem, hogy vajjon én mitse törődöm lapjának ismert előkelő tartózkodásával?

Chaigneux elsápadt. Ez egy előre megirt czikk volt, mely társadalmi szempontból dicsérte fennen, hogy milyen fényes sikert aratott a művésznő első fellépte alkalmával. A hirlapiró személyesen olvasta fel Silvianenak ezt a czikket, hogy nála behizelegje magát, úgy hogy Silviane elragadtatással számított reá, miként ma-holnap nyomtatásban fogja azt olvasni a legkomolyabb napilap hasábjain.

- Édes Uram, Istenem, mi lesz velünk? - jajgatott a szánalomraméltó honatya. - Ennek a czikknek okvetetlen meg kell jelennie.

- Én szivesen megtenném. Beszéljen személyesen a szerkesztő urral. Nézze, ott áll Vignonnal és Dauvergne közoktatásügyi miniszterrel együtt.

- Mindenesetre beszélek vele. De nem itt... Majd később, a sekrestyében, majd mialatt a fiatal pár az üdvözléseket fogadja. Azon leszek, hogy Dauvergnet is megcsipjem, mert Silviane föltétlenül azt óhajtja, hogy ő is megjelenjen ma este a szépművészetek páholyában, Montferrand is ott lesz, kötelező igéretét adta Duvillardnak.

Massot elnevette magát és ismételte azt a szálló igét, mely a szinésznő szerződtetése után bejárta az egész várost.

Ebben a pillanatban a kis Horn herczegné forgószélként pattant a három férfi közé.

- Kérem, ne számítson rám, én leteszem a lantot. Alig tudtam Boisemont herczegnőnek és két leányának székeket keríteni.

- Eh, hisz én a ma esti előadásról beszélek. Édes, jó Duthilkém, nekem okvetetlen egy piczi kis helyet kell, hogy szerezzen valamelyik páholyban. Bizonyosan meghalok, ha nem fogok tapsolhatni a mi páratlan, isteni művésznőnknek.

A kis herczegné ugyanis tegnap óta, amióta Silvianet Salvat kivégeztetése után kocsiján a lakásáig kisérte, szenvedélyesen lelkesedett érte.

- Kegyelmes asszonyom, egyetlenegy jegyet sem fog kapni, - szólt Chaigneux fontoskodó arczczal. - Mindent eladtunk, az imént háromszáz frankot ajánlottak föl nekem egy földszinti zsölyéért.

- Ugy van, a jegyeket mind elkapkodták. Végtelenül sajnálom, de ne tessék rám számítani. Duvillard az egyetlen, ki önnek helyet adhatna a páholyában. Ő azt mondotta, hogy fentart a számomra egy helyet és én azt hiszem, hogy még így is hárman leszünk csak, a fiával együtt. Kérje meg Hyacintheot, hogy juttasson magának egy meghivót.

Rosemonde, aki Duthil karjaiba vetette volt magát egy este, midőn Hyacinthe a szokottnál is idegesebbé tette már nőgyülölő fagyosságával, érezte szavainak gúnyos értelmét, de azért mégis elragadtatással kiáltott föl:

- Igaza van! Hyacinthe meg nem tagadhatja ezt a kérésemet; köszönöm az informácziót, kedves Duthil. Maga nagyon aranyos ember, mert maga még a legszomorubb dolgokat is derüsre tudja változtatni. És ne felejtse el, amit megigért nekem, hogy politikára fog tanítani. Óh, a politika kedves barátom; érzem, hogy soha semmi iránt annyira nem lelkesedtem, mint ahogy a politika iránt fogok rajongani.

Ezzel tovalebbent, félrelökött mindenkit az utjából és oly ügyesen furódott keresztül a tömegen, hogy végre az első sorba került.

Aztán, midőn Chaigneux elébe sietett Amadieu vizsgálóbirónak, hogy megkérdezze tőle, vajjon megkapta-e támlásszékét, Massot a képviselő fülébe sugta:

- Ápropos, kedves barátom, mondja csak, igaz az, hogy Duvillard az ő hires trans-szaharai vasutvállalatát maholnap életbelépteti? Óriási egy vállalat lesz belőle, száz meg száz millióról lesz itt szó. Fonségue tegnap este vállat vont és azt mondta, hogy ez őrültség és hogy ő nem hiszi.

- Nem telik bele negyvennyolcz óra és Fonségue a lábát fogja csókolgatni Duvillardnak.

És vidám szemhunyorgatással értésére adta Massotnak, hogy micsoda aranyzápor fog ujra végigömleni a sajtón, a hű barátokon, mindazokon, akik őt jóindulatukkal fogják támogatni. Mikor a zivatar elvonult, a madár megrázza szárnyait. És Duthil ujra a csacska dandy szerepét vitte a várt ajándék lelketderitő biztos tudatában, mintha soha az afrikai vasutak kinos ügye nem dulta volna fel a lelkét, mintha a rémület soha halotthalványnyá nem torzította volna el sápadt arczát.

- Tyüha! - szólt Massot elmosolyodva, - tehát ez több a győzelmes diadalnál is, ez egyszersmind egy uj bő aratás igérete. Most már nem csodálom, hogy ilyen nagy a tolongás.

E pillanatban az orgona búgó hangjai ujjongó himnuszra csendültek. A lakodalmas menet befordult a templomba. Odakünn, mialatt az ünnepies pompával felhaladt a lépcsőkön a déli verőfény sugárözönében, a bámulat és meglepetés elfojtott moraja zúgott végig a tömegen, melynek összetorlódott áradata elöntötte az egész teret, sőt még a szomszéd utcza járdáját is és a kocsiközlekedést megakasztotta. Most a menet bevonult a magas templomboltozatba és a viaszgyertyák ezer lángjától fénybe borult főoltár felé haladt a jelenlévők sürü kettős sorfala közepett, melynek egyik oldalán a világosruhás hölgyek, a másik oldalán a szalonkabátos férfiak verődtek csoporttá.

Mindannyian felálltak és a kiváncsiság lázától lángoló mosolyderüs arczczal vették szemügyre a menetet.

A diszruhás svájczi testőrt Camilla követte, apja, Duvillard báró karján, kinek arczán az a fenhéjázó diadalmas méltóság ragyogott, mely csak nagy győzelmek napján derült föl vonásain.

A menyasszony remek point d'alençoni csipkefátyolának habos hullámait narancsvirágkoszoru fogta össze a homloka felett és selyem-mousselinruhájának leomló redői sima, fehér atlaszaljra borultak. Arcza oly derüs volt a boldogságtól, úgy ragyogott a diadalmas győzelem örömében, hogy szinte szép volt és büszkén kiegyenesedett alakján alig látszott meg, hogy a bal válla magasabb a jobb vállánál.

Őt Gérard követte, az anyját, Quinsac grófnét karon vezetve; a vőlegény férfias szépségének virágában olyan korrekt magatartást tanusított, mint amilyen ez alkalomhoz illett; az anyja, Quinsac grófné, érzéketlen előkelőséget és méltóságot tanusított arany- és aczélgyöngygyel himzett uszályos pávakék selyemruhájában. De a közönség legkiváncsibban Évát várta és mindenki előrehajolt, hogy jobban lássa őt, midőn Bozonnet násznagy, a vőlegény legközelebbi rokonának, karján megjelent. Halvány rózsaszinü tafotta ruháját megbecsülhetetlen értékü velenczei csipkék diszítették, és soha még ilyen hóditó szépnek, ilyen elbájoló ifjunak nem látszott, mint e mai napon.

De a szemei sok keserü könyhullásról panaszkodtak, noha mosolyt erőltetett az ajkaira és egész lényének édes-bánatos varázsában megérződött az, hogy özvegysorra jutott, hogy másnak engedte át könyes lemondással azt, akit szeretett.

Őt követték Montferrand, Morigny márki és Louvard bankár, a többi három násznagy, akik a családbeli hölgyeket vezették karukon. Különösen Montferrand keltett nagy feltünést, amint derüs, sugaras arczczal, szemmellátható jókedvvel, az államférfiu komoly méltóságát félretéve, vigan csevegett hölgyével, egy csinos kis szeleburdi asszonykával. Aztán meg a véget nem érő ünnepies menetben ott feszengett a menyasszony fivére, Hyacinthe, kinek eddig soha nem látott furcsa szabásu kabátját bámulták meg különösen, mely derékon alul szabályos széles ránczokba rakottan, szoknyaformán lebegett körötte.

Miután a menyasszony meg a vőlegény helyet foglaltak a számukra fentartott imazsámolyok előtt és a két család tagjai meg a násznagyok elhelyezkedtek az aranyozott fáju piros bársonyszékekben, az esketési szertartás fejedelmi pompája kezdődött. A Madeleine-templom plébánosa maga végezte a házassági szertartást; az egyházi énekkarral együvé olvadva, az operaház énekeseinek művészi dala csendült nagymisére, melyet az orgona szakadatlan dicshimnusza kisért. Minden lehető pompát, minden világi és vallási fényüzést kifejtettek ez alkalommal, mintha ezt az esküvőt nyilvános ünnepélyességgé, nyilvános győzelemmé akarták volna változtatni, mely egy társadalmi osztály apoteózisát jelzi.

Sőt a szörnyü családi dráma kihivó orczátlan pöffeszkedése, melyről az egész világnak tudomása volt, és melyet így nyiltan tártak fel mindenki szeme láttára, valami irtóztató fönség dicsfényébe vonta ezt a szertartást.

De az orczátlan uralom teljes nagysága akkor vált legérezhetőbbé, mikor Monsignore Martha jelent meg, hogy egyszerü miseruhájában rebegje el az egyházi áldást.

A délczeg termetü főpap rózsás, üde arczán mosolygó, derüs nyájasság ragyogott; fönséges kenetteljességgel mondta el a szentség szertartásos szavait, mint az a békés főpap, aki örül annak, hogy most kibékíti a két nagy birodalmat, melynek örökösei most örök frigyet kötnek egymással. Mindenki kiváncsian leste a fiatal párhoz intézendő szónoklatot. Martha püspök valósággal remekelt és saját diadalát ünnepelte vele. Vagy nem ebben a templomban keresztelte-e ő meg az anyát, ezt a szőke, még mindig szép asszonyt, ezt a zsidónőt, kit ő térített a katholikus vallásra, Páris egész előkelő társadalmának könyes meghatottsága közepett? Nem itt tartotta-e ő az uj korszellemről szóló ama három hires szónoklatát, amaz uj korszellemről, melyre szerinte a tudomány hanyatlása vezethető vissza, a keresztény spiritualizmus ébredéséről, a szövetkezés politikájáról, mely a köztársaság meghódításával fog végződni? Azt csak most megengedheti, hogy önnönmagának gratuláljon finom czélzásokkal műve sikeréhez, amidőn a régi arisztokráczia egy szegény ivadékát házasítja össze e dúsgazdag polgári örökösnő öt milliójával, akiben a nyolczvankilenczes évek világuraivá lett győzői jutottak diadalra. Csupán a negyedik rend, a szegény, a bolonddá tartott, meglopott népnek nem volt része ez ünnepben. Martha püspök ennél az összeesketett fiatal házaspárnál az uj szövetséget megpecsételte, megvalósította a pápa politikáját, a jezsuita opportunizmus titkos felsarjadzását, mely frigyet köt a demokrácziával, a pénzzel, a hatalommal, hogy azokat ilyeténképp hatalmába kerítse. Szónoklata közben a mosolygó Montferrandhoz fordult; úgy rémlett, mintha neki szólana, midőn az uj párnak azt kivánta, hogy éljenek engedelmes és alázatos keresztény életet, oly életet, mely egészen az istenfélelemnek van szentelve, akinek büntető vasmarkát felidézte, mintha az Uristen valami zsandár volna, akinek az a feladata, hogy a világ békéjét tartsa fenn.

Mindenki tudta, hogy a püspök és a miniszter között diplomatikus egyezség jött létre, hogy valami titkos szerződést kötöttek, melyben mindkettőnek az uralomvágya, mindkettőnek a mohó hódítási szenvedélye talált teljes kielégítésre. És midőn a közönség észrevette, hogy Montferrand kissé gúnyos kedélyességgel mosolyog, minden arcz mosolyra derült.

- Ejnye, - sugta oda Massot Duthilnek, - ha az öreg Steinberger Justus megérte volna, hogy az unokája nőül megy a Quinsac grófok utolsó ivadékához, be nagyot kaczagott volna rajta!

- Ugyan, kedves barátom, - felelt a képviselő, - ezek a házasságok nagyon is helyén valók. A divat most így kivánja. Igazuk van a zsidóknak, a keresztényeknek, a polgároknak és a nemes embereknek, ha egymás közt együvé olvadnak, hogy megalapítsák a jövő nemzedék uj arisztokrácziáját. Erre az uj arisztokrácziára szükségünk van, mert különben a túlcsorduló csőcselék eláraszt bennünket.

De Massot még mindig vigyorgott, eszébe jutván, hogy micsoda arczot vágott volna Steinberger Justus, ha Martha püspök szónoklatát hallaná. Tényleg hire járt, hogy a vén zsidó bankár, lányának kikeresztelkedése óta, kivel azután megszakított minden érintkezést, bizonyos gúnyos meghatottsággal nagyban érdeklődött minden iránt, amit beszél és cselekszik, mintha a lányában most még inkább látná a bosszu fegyverét, mint valaha, ama keresztény társadalom közepette, melynek kiirtására való szenvedélyes törekvéssel vádolják az ő faját.

Ha nem is valósult meg az a reménye, hogy meghódítja Duvillardot, midőn nőül adja neki a lányát, bizonyára azzal vigasztalódott, hogy vérének hajdani zsarnok urainak vérével való vegyülése idővel el fogja őket pusztítani.

Az orgona utolsó diadalmasan felujjongó dicshimnusza fejezte be a szertartást. A két család a násznagyokkal együtt bevonult a sekrestyébe, ahol a házassági szerződést aláirtak. Azután az üdvözlők felvonulása kezdődött.

A félhomályba borult, magas tölgyfaburkolatu teremben végre egymás mellett állott a fiatal házaspár. Camilla örömtől sugárzó arczczal élvezte abbeli diadalát, hogy ime megtörtént, hogy ő győzedelmeskedett, hogy magáévá hódította ezt a fényes nevet, ezt a gyönyörü, deli férfiut, kit oly nagynehezen ragadott ki a többi nők, sőt még a saját édesanyjának karjai közül.

Győztes mámorában szinte megnőtt; e fekete arczu, rút leány vézna, nyomorék termete szinte kiegyenesedett, mialatt az asszonyok és lányok, a jó barátnők és a puszta ismerősök szakadatlan áradata egymást taszigálva özönlött el mellette; kezet szorítottak vele vagy ajkon csókolták, örömteli elragadtatás hangján üdvözölve őt. Gérard, akinek Camilla alig ért a válláig és aki annál szebben, annál erősebben és előkelőbben festett, minél véznábbnak látszott mellette Camilla, mindenkivel kezet fogott, mosolyogva fogadta az üdvözleteket, mint valami mesebeli királyfi, aki örül annak, hogy jósága és gyengesége folytán megteremtette ezt az általános boldogságot. A két család két külön csoportra vált, melyek egymástól elszigetelve huzódtak félre az ostromló emberár közepett, kik feléjök nyujtva üdvözlő jobbjukat, véget nem érő hullámzásban hömpölyögtek el mellettük.

Duvillard méltóságteljesen fogadta a hódolatokat, mint egy népével megelégedett király, mig Éva erejének végső megfeszítésével az elbüvölő tündér szerepét akarta mindvégig játszani; ebbéli erős akaratából merített erőt arra, hogy lebilincselő nyájassággal válaszoljon a hódoló üdvözletekre, ámbár egész valója reszketett az elfojtott könyektől, melyekkel szive csordultig megtelt.

A fiatal házaspár másik oldalán Quinsacné, Bozonnet tábornok és Morigny márki között, méltóságteljes, kissé gőgös magatartással és többnyire csak udvarias főhajtással köszönte meg az üdvözleteket; csupán azoknak nyujtotta piczi, formás, kiaszott kezét, akiket régebbről ismert. Ez ismeretlen arczok tengeráradatába elmerülve, időről-időre kimondhatatlan szomoru pillantást váltott Morigny márkival, valahányszor az előttük elvonuló emberáradat nagyon is zavarossá és iszapossá vált és olyan arczok vonultak el előttük, melyekről a pénzhez tapadó összes vétkek és bűnök leríttak.

Egy jó fél óra hosszáig tartott az üdvözlők e hullámáradatának elvonulása s a kézszorítások jégzáporként rájuk szakadó özönétől a fiatal házasoknak és az örömszülőknek majd kirándult a kezök és a karjuk.

Sokan ottmaradtak; csoportok verődtek össze; beszélgettek, nevetgéltek; Montferrandot rögtön körülfogták. Massot figyelmeztette Duthilt, hogy Lehmann államügyész milyen előzékenyen siet eléjök, hogy a nagyhatalmu miniszterelnöknek udvaroljon. Ugyanabban a pillanatban termett mellette Amadieu vizsgálóbiró is és Larombière, a királyi tábla másodalelnöke is hozzájuk csatlakozott, noha ő a grófné szalonjának látogatója, a régi kormány egy duzzogó híve volt. Az államhivatalnok kényszerparancsolta engedelmessége és hizelkedésének megtestesülése volt ez, aki az előléptetések fölött intézkedő, parancsoló hatalomnak van alája vetve, annak a hatalomnak, amely kitüntet, de el is bocsáthat.

Azt beszélték, hogy Lehmann nagy szolgálatokat tett légyen Montferrandnak az afrikai vasutak ügyében, amennyiben bizonyos áruló aktacsomókat eltüntetett. Ami pedig a mosolygó arczu Amadieut, ezt a tetőtől talpig párisi világfit illeté, hát nem neki köszönhetik-e a Salvat lefejeztetését?

- Lássa kérem, - suttogta Massot, - ezek mind a hárman a miniszterelnök köszönetét akarják a tegnapi nyaktilóért. Montferrand egy nagy viaszgyertyával tartozik annak a szegénynek, ki első izben bombájával megakadályozta a minisztérium bukását, később pedig a miniszterelnöki székre juttatta őt, mikor arról volt szó, hogy olyan vaskezü embert állítsanak a kormány élére, aki az anarkiát csirájában tudja elfojtani. Ez volt aztán az érdekes küzdelem! Egyik részről Montferrand, a másikról Salvat. Ennek okvetetlen lenyakazással kellett végződnie, szükségük volt egy levágott fejre. Hallgasson csak oda, ép arról beszélnek!

Valóban. A három állami tisztviselőt, akik a mindenható miniszterelnök üdvözlésére siettek volt, azonnal körülfogták az ismerős hölgyek, kiknek lázas kiváncsiságát a lapok tudósítása fölajzotta. Amadieu, aki hivatalból volt jelen a lefejeztetésen, felelt a hozzá intézett kérdésekre, nagy örömmel kapva ez utolsó fontos szereplésén, s azon volt, hogy eloszlassa azt a nimbuszt, melyet Salvat hősi halálának legendája szőtt a vérpadon kiszenvedett szoczialista köré. Szerinte a gazember nem tanusított igazi bátor elszántságot, csupán a büszkeség tartotta benne a lelket; de olyan halvány volt, a rémület annyira fojtogatta, hogy majd meghalt félelmében, még mielőtt a hóhér bárdja alá került...

- Ugyan, barátom, maga nem látott semmit sem. Salvat nagyon hősies halált halt és ez már utóvégre igazán ocsmány és buta dolog, hogy azt a szegény ördögöt még a halála után is rágalmazzák.

De az a gondolat, hogy Salvat gyáván halt meg, nagyon jól esett ám mindenkinek.

Ez mintegy az az utolsó hódolatteljes áldozat volt, melyet Montferrand lábai elé raktak, hogy neki vele kedveskedjenek. A miniszterelnök békés arczkifejezésével nyugodtan mosolygott, mint aki csupán a szükség előtt adta be derekát. Rendkivül nyájasságot tanusított a három államhivatalnokkal szemben, hogy ily módon a maga részéről megköszönje nekik azt a hősiességet, melylyel kellemetlen feladatukat mindvégig hiven teljesítették.

Tegnap közvetlen a kivégzés után a parlament óriási szótöbbséggel szavazott mellette valami kényes ügyben.

Midőn Vignon, ki a vereségével mitse törődő közömbös játékosként szintén megjelent ezen az esküvőn, a miniszter közelébe került, Montferrand megszólította őt részint politikai kaczérkodásból, részint pedig diplomácziai taktika folytán; mert attól félt, hogy a közel jövő mindamellett ezé az intelligens és mérsékelt modoru fiatalemberré lesz. Aztán amint egy közös jóbarátjuk Barroux aggasztó egészségi állapotának szomoru hirét tudatta velük, mindaketten mély sajnálatuknak adtak kifejezést.

Az a szegény Barroux! Ama parlamenti ülés óta, amikor szegény megbukott, nem tudja magát összeszedni, napról-napra fogy; hazájának hálátlansága szivén találta őt; ő az az egyeneslelkü, az az igazszivü férfi, aki az életét szentelte volt a köztársaságnak, bele kellett hogy haljon a lopás és csalás ellene emelt ocsmány vádjába. De hát minek is vallott? Mire való volt ez? A tömeg ezt soha meg nem érti.

Ebben a pillanatban Duvillard, egy perczre kizökkenve örömapai szerepéből, hozzájuk csatlakozott és most a miniszter diadalához még az ő győzelme is csatlakozott.

Nem ő-e az ur? A pénz az egyetlen örökös hatalom, mely mindezeknek az efemer hatalmaknak fölötte áll, még a miniszteri tárczák fölött is, amelyek oly gyorsan vándorolnak kézről-kézre! Montferrand uralkodik és le fog tünni, Vignon uralkodni fog és el fog tünni, az a Vignon, aki már meghódolt neki és akit már figyelmeztettek, hogy a tőkepénzesek milliói nélkül kormányozni nem lehet. Nem ő-e tehát az egyedüli diadalmas győző, aki öt millióval megvásárolja az arisztokráczia egy ivadékát, aki az uralomra jutott polgárságot megtestesíti, aki, mint abszolut fejedelem, a közjólét ura, és aki szilárdul feltette magában, hogy semmit se enged a hatalmából, még ha bombák zápora zudulna is rá fenyegetően?

Ez a mai ünnepség az ő ünnepe; ő egyes egyedül ül most a lakomához; nem fog beleegyezni uj osztozkodásba, most, miután mindent meghódított, mindent magáévá tett és csupán asztalának morzsáit hagyja meg a szegényeknek, azoknak a szegény ördögöknek, kikkel a forradalom hajdanában a bolondot járatta.

Az afrikai vasutak ügye most már elévült dolog, amelyet ügyesen elsimítottak és egy vizsgálóbizottság posványába temettek. Mindazok, akik ez ügyben komprommittálva voltak: a Duthilek, a Chaigneuxek, a Fonsèguek, meg sok mások a markukba nevettek abbeli örömükben, hogy Montferrand erős keze kiszabadította őket a hinárból és ezek mindannyian mámoros lelkesedéssel osztják Duvillardnak diadalát. Sagnier ma reggeli aljas czikke, melyet a »Népszava« közzétett, azok a piszkos leleplezések már számba se jöttek; legfeljebb néma vállvonogatással fogadták; annyira torkig volt már az olvasóközönség a sajtóban felkavargatott büzös sárral, a rágalmakkal és ocsmány fenyegetésekkel s annyira megunta már a zajos botrányokat. Csak egyetlen egy láz lüktetett át ujból feltámadó hévvel a társadalom erein: a közeljövőben várható nagyszerü vállalat szárnyra kelt hire; annak a hires transsaharai vasuti vállalatnak a hire, mely milliókat fog ujra forgalomba hozni és aranyesőt önt majd a hű barátok kitárt markaiba.

Mialatt Duvillard bizalmasan beszélgetett Montferranddal és Dauvergne közoktatásügyi miniszterrel, aki hozzájok csatlakozott, a kis Massot Fonségue főszerkesztő mellé kerülve, halkan sugta oda neki:

- Duthil az imént határozottan állította, hogy a transsaharai vasutak terve elkészült és hogy most a parlament elé fogják terjeszteni megszavazás czéljából. Azt mondják, hogy biztosak a vállalat sikerében.

De azért elkomolyodott e hir hallatára. Olyan lelketgyötrő rettegés dulta volt az afrikai vasutak ügyében elkövetett meggondolatlansága miatt, hogy megfogadta, miként ezentul sokkal óvatosabb lesz. De azért az óvatossága nem terjedt annyira, hogy teljesen visszautasítsa a kinálkozó spekulácziókat. Csak meg kell várni a dolgok hovafejlődését, tanulmányozni kell az ügyet és aztán kell belőle kivenni a maga részét.

Mialatt messziről figyelte meg Duvillardnak és a két miniszternek élénk beszélgetésbe merült csoportját, szemtanuja volt Chaigneux korteskedésének, aki a sekrestyében gyüjtötte a mai előadás számára a tapsoló tenyereket. Mindenütt magasztalta Silvianet, felajzotta mindenkinek a kiváncsiságát és óriás sikert jósolt. Dauvergnehez odafurakodva, kétréthajló háttal hajlongott előtte és édeskés hangon szólalt meg:

- Kegyelmes uram, egy szép hölgy kérését volnék bátor excellencziád előtt tolmácsolni, akinek ma esti győzelme nem volna teljes, ha exczellencziád nem méltóztatnék kegyesen a saját szavazatával hozzájárulni az általános ünnepléshez.

Dauvergne, egy magas, szőke szép férfi, kinek buzakék szeme derüsen ragyogott a czvikker mögött, nyájas arczkifejezéssel hallgatta végig. Fényes sikereket aratott mint közoktatásügyi miniszter, noha a tanügyhöz nem is konyított. De mint telivér párisi, nem volt tapintatosság, sem bizonyos maliczia hiján; nagyszerü estélyeket rendezett, ahol fiatal, bájos felesége remekelt és a művészek és irók felvilágosodott és fenkölt gondolkodásu barátjának és pártolójának hirében állott. Eddigi legjelentékenyebb hivatalos cselekedete Silviane szerződtetése volt a Comédie Françaisehez, mely minden más minisztert lehetetlenné tett volna, de egy sajátságos véletlen folytán népszerűvé tette őt; váratlannak és érdekesnek találták a dolgot.

Midőn megértette, hogy Chaigneux csupán csak azt akarja tőle megtudni, vajjon biztosan ott lesz-e az este a Comédie Française-ban bérelt páholyában, megkettőztette iránta való szivélyességét.

- Minden bizonynyal, kedves képviselő uram, ott leszek, ott hát! Ha az embernek ilyen bájos kis keresztlánya van, akkor nem szabad őt magára hagyni a veszedelem pillanatában.

- És mondja meg neki, kérem, hogy magam is ott leszek, úgy hogy két jóbaráttal többre számíthat, akik az előadást végignézik.

Duvillard a hála és megilletődés örömében ragyogó szemekkel hajtotta meg magát, mintha a két miniszter neki személyesen tett volna felejthetetlen szolgálatot.

Chaigneux ékesszavu köszönetet mondva e kitünő kegyért, e pillanatban vette észre Fonségue szerkesztőt. Azonnal megrohanta őt és félrehivta.

- Kedves kolléga, annak a czikknek okvetlen meg kell jelennie. Nagy fontosságot tulajdonítok neki.

A Globe szerkesztője erre kereken kijelentette, hogy a czikk nem fog megjelenni. Okadatolta lapjának méltóságával és komoly irányával és kijelentette, hogy az ilyen nagyhangu magasztalások, különösen ha csupán amolyan félvilági hölgy dicsőségét zengik, szörnyü gyalázatára és botrányt keltő szégyenére válnának az ő lapjának, melyet ő nagynehezen minden támadáson felül álló erkölcsösség hirében álló komoly lap rangjára emelt. Máskülönben tréfára vette a dolgot, kinevette ezt az egész Silviane-lázat; a lehető legdurvább kitételekkel illette Silvianet és úgy nyilatkozott, hogy ő nem bánja, ha Silviane a közönség előtt bárhogy emelgeti is a szoknyáját, sőt ő maga is elmegy és megnézi. De a Globe, az szent és sérthetetlen.

- Ugyan kedves kolléga, hozza meg már ezt az áldozatot az én kedvemért. Ha ez a czikk nem jelenne meg, Duvillard azt hinné, hogy rajtam mulott. Ön pedig tudja azt jól, hogy rá vagyok szorulva; a legidősebb leányom esküvőjét ujra el kellett halasztani és már azt se tudom, hol áll a fejem.

Aztán, midőn látta, hogy az ő személyes ügyes-bajos dolgai egy cseppet se hatják meg a szerkesztőt, más húrokat pendített meg:

- Meg aztán a saját érdekében is áll, higyje meg, a saját érdekében is... Mert hát utóvégre Duvillard olvasta ezt a czikket már kéziratban és épen mert olyan magasztaló hangon van tartva, ragaszkodik oly nagyon ahhoz, hogy a Globeban lásson napvilágot. Gondolja meg a dolgot; ha nem közli, Duvillard föltétlenül szakít önnel.

Fonségue egy pillanatig hallgatott. Talán a transsaharai vasutak vállalatára gondolt? Talán azt mondotta magában, hogy kár volna ép ebben a pillanatban összekoczczannia Duvillarddal, úgy, hogy ki ne vehesse a maga részét abból a nagy pénzosztogatásból, amelyben a hű barátokat részesíti. De az óvatosság arra intette, hogy várakozó álláspontra helyezkedjék.

Ezalatt a gratulácziók szakadatlanul folytak tovább; azt hihette volna az ember, hogy az egész Páris elvonul az uj pár előtt és mindig ugyanazok az édeskés mosolyok, ugyanazok a meleg kézszorítások ismétlődtek.

Camillának és Gérardnak, valamint a nászt ünneplő két családnak mindig ugyanazt a derüs elragadtatást kellett szinlelniök, noha a nagy tolongásban szinte a falhoz szorította őket az üdvözlők tömege. A hőség türhetetlenné fokozódott. Finom porgomolyok szálltak a légben, amilyen nagy csordák nyomában szokott kerekedni.

A kis Horn herczegné, aki valahol elkésett - hogy hol és mért, azt senki se tudta - egyszerre előttük termett, Camilla nyakába borult, megcsókolta Évát is és ezután mind a két kezével szorongatta Gérard jobbját és a leghizelgőbb bókokkal halmozta el. Aztán észrevéve Hyacintheot, lefoglalta őt és egy szögletbe hivta félre.

Hyacinthe egész nap néma hallgatásba merült. Nővére lakodalmát utálatos szertartásnak tekintette, melynek pórias voltára alig talált kifejezést. Tessék, megint egy férfi, megint egy nő, akik a nemi vonzalom ocsmány és durva törvényének hódolnak meg.

Fel is tette magában, hogy megvető hallgatását, a büszke rosszalás kifejezését fogja tanusítani az egész szertartás alatt.

Aggódva nézett Rosemondera, mert örült annak, hogy véglegesen szakított vele és attól rettegett, hogy valami uj szeszély az ő karjaiba vezeti vissza. Reggel óta most nyitotta először szóra az ajkát.

Rosemond elnevette magát és megmagyarázta neki, hogy ő meghal, ha nem lehet ott Silviane első fellépésén, mivel ő neki rajongó bámulója és lelkes, hű barátnője, és kérve könyörgött neki, eszközölné ki apjától azt, hogy az ő páholyában adjon neki helyet.

Erre Hyacinthe is elmosolyodott arra a gondolatra, hogy ez ugyan párját ritkitó szimbolisztikus széptani és erkölcstani kifejlés volna, ha Silviane váltaná fel őt Rosemondenál és ha ez a két nő a nemnélküli szerelmet testesítené meg. Az esztétikai szépség nevében ő az ilyen szerelemnek szószólója és istápolója volna.

- Kérem, rendben lesz, kedves barátnőm; tudatni fogom az atyámmal az ön óhaját és páholyunkban önnek egy helyet tartunk fenn.

Végre ritkulni kezdett a gratulálók tömege és a sekrestye kiürült, úgy hogy a két család végre távozhatott a lassan szétoszló zsibongó tömeg közepett, mely künn az utczán még csoportokba verődve várta be a távozásukat, hogy még egyszer köszönhessen nekik és még egyszer jól megnézze őket.

Előzetesen abban állapodtak meg, hogy Gérard és Camilla azonnal a villásreggeli után elutaznak Duvillard egy vidéki birtokára. A lunch alkalmával, melyet a Madeleine templomtól néhány lépésnyire a godot du mauroy-utczai fejedelmi palotában szolgáltak fel, ismét a legkápráztatóbb pompát fejtették ki. Az elsőemeleti ebédlőt buffetté alakították át, melynek mesés gazdagsága és óriási választéka a legkényesebb izlést is bámulatba ejtette, mig a nagy biborkárpitos fogadóterem és a kis kék- és ezüstkárpitos szalon, az egymásba nyiló fényes termek hosszu sora a vendégfogadás fejedelmi mérvét tették lehetővé.

Noha azt mondták, hogy csupán a két család legbizalmasabb jóbarátait hivják meg, több mint háromszáz vendég gyült egybe. A miniszterek: kimentették távolmaradásukat, bokros politikai elfoglaltságukat adva okul. De a zsurnaliszták, a képviselők, az államférfiak, annak az óriási emberárnak, mely a sekrestyén végighömpölygött, egy tekintélyes hullámáradata ide is átözönlöttek.

Mindez éhes emberek között, kik itt a közeli prédára gyülekeztek össze, legidegenebbül érezték magukat Quinsacné s néhány meghivott vendége, kiket Bozonet tábornok és Morigny márki a biborszinü szalon pamlagára ültettek és akik onnan el se mozdultak.

Éva majd ledobbant a fáradságtól; testi és lelki erejének fogytán leült a kis kék-szalonban, melyet a virágok iránt való szenvedélyes előszeretetében valóságos rózsaligetté varázsolt. Forgott vele a világ és lábai alatt ingott a föld és ha le nem ül, összerogyott volna; de azért mosolygott és az elbűvölő szép asszony szerepét játszotta, mihelyt valamelyik vendége közeledett feléje. Egyszerre csak váratlan segítséget kapott, Martha, püspök személyében, aki kegyesen megtisztelte jelenlétével a villásreggelit és feléje tartott. Éva mellé letelepedett a karosszékbe és szokott szeretetreméltó vidámságával, édes dédelgetésként behizelgő modorával csevegett vele. Kétségkivül ő is tudta, hogy minő szörnyü dráma, minő kinos, hiába leküzdött lelki tusa dúl a szerencsétlen asszony bensejében, mert apai hangon beszélt hozzá és igyekezett őt vigasztalni. Éva úgy viselkedett, mint amolyan vigasztalhatatlan özvegy, aki örökre lemond e világról és a sorok között értésére adta a püspöknek, hogy most már csak az Isten és a vallás adhat neki vigasztalást.

Aztán a rokkant munkások menhelyére terelték a beszélgetést és Éva kijelentette, hogy feltett szándéka, miként ezentul nagyon komolyan veszi elnöknői szerepét és hogy egyedül csak ennek fogja magát szentelni.

- Engedje meg eminencziád, hogy e tekintetben tanácsot kérjek nagyméltóságodtól. Szükségem van valakire, hogy támogasson engem és én arra gondoltam, hogy egy papot választok lelkiatyámul, akit szerfelett bámulok: egy igazi szentet, Fromont Péter abbét.

A püspök elkomolyodott és zavarba jött, midőn a kis Rosemonde herczegné, aki Duthil karján mellettük ment el, véletlenül meghallotta Fromont abbé nevét. Szokott hevességével közeledett feléjük.

- Fromont Péter abbé! Meg se mondtam magának, kedvesem, hogy a multkor polgári ruhában láttam őt és azt mesélték nekem, hogy a boulognei erdőben valami czéda lánynyal bicziklizik. Ugy-e Duthil, hogy találkoztunk vele?

A képviselő mosolyogva hajtotta meg magát, mig Éva megdöbbenve és elszörnyüködve kulcsolta össze a kezét.

- Lehetséges volna ez? Ilyen lángoló könyörület, ilyen apostoli szent hitbuzgóság és vallási rajongás után?

- Sajnos, igen, a mi szentegyházunkat néha ilyen fájó bánat is éri. Értesültem a szegény szerencsétlen ember őrületes balgaságáról; sőt kötelességemnek tartottam, hogy irjak neki, de válaszra se méltatta levelemet... Pedig mennyire szerettem volna kikerülni ezt a botrányt. Csakhogy vannak ám olyan pokoli hatalmak, amelyeket nem tudunk mindig legyőzni és az érsek a napokban egyházi átokkal sujtotta őt... Más lelki tanácsadót kell választania.

Ez valóságos csapás volt Évára nézve. Némán bámult Rosemondera és Duthilra; de nem mert tőlük bővebb felvilágosítást kérni, hanem csak azon a ledér teremtésen tünődött, aki nem átallotta, hogy pokoli csáberejével egy papot térítsen el a hivatásától.

Bizonyára valami szemérmetlen ledér leány, az érzéki mámor őrjöngésétől elhódított teremtések egyike.

Éva úgy érezte, mintha ez a bünös cselekedet tetézné saját boldogtalanságát.

- Ahová nézek, - suttogta, - mindenütt korrupczió! Senkire se lehet már számítani, senkiben nem lehet megbizni.

Ezalatt Camilla kényelmes szobájában utiruhába öltözködött, mialatt Hyacinthe toppant be hozzája.

- Ah, itt vagy öcsém? Na, ha búcsuzni akarsz tőlem, hát siess, csókolj meg hamar. Mert én azonnal megszököm, mint egy túlboldog asszony.

- Erősebbnek hittelek... Ma reggel óta olyan boldogság tükröződik egész lényeden, hogy szinte undorodom tőle.

- Hiszen tudod jól, hogy mihelyt hazatértek, ő vissza fogja hódítani magának a te szerelmes Gérardodat, akit majd elnyelsz a szemeddel.

Camilla elhalványodott és szemében vésztjósló tüz lobbant föl. Ökölbe szorított kezekkel nekirohant és ezt kiáltotta:

- Hallgass ide, kicsikém! Inkább megölöm őt. Oh nem, erre az aljasságra ő ne számítson. Ez a férfi most az enyém és én megtartom őt magamnak. Te pedig jól tennéd, ha megkimélnél rosszindulatu megjegyzéseidtől, mert tudod, hogy ismerlek; te egy pipogya lány, egy ostoba barom vagy, érted!

Hyacinthe meghökkent, mintha vipera vetette volna föl előtte hegyes, fekete, vékony fejét és inkább takarodót fujt, mert még mindig reszketett tőle.

Mialatt az utolsó vendégek teljesen kifosztogatták a buffet-t, a fiatal pár búcsut vett, hogy beszálljanak a rájuk várakozó hintóba, mely őket a vasuthoz viszi. Bozonnet tábornok a köréje gyülekezett kis csoportnak ezeregyedszer mondta el a kötelező katonai szolgálat feletti bosszus kétségbeesését és Morigny márki kénytelen volt őt onnan abban a pillanatban elzavarni, midőn Quinsacné a fiát és menyét megölelte. Az öreg grófné ugy reszketett és oly izgatott volt, hogy Morigny márki tiszteletteljesen vett magának bátorságot arra, hogy őt támogassa. Hyacinthe pedig apjának keresésére indult, akit sehol se talált. Végre ráakadt.

Egy ablakmélyedésbe visszavonulva, nagy hévvel konferált a mély alázatossággal meghunyászkodó Chaigneuxval, akit hevesen torkolt le, midőn értésére adta Fonségue lelkiismereti aggályait. Mert ha ez a czikk meg nem jelenne, Silvianetől kitelik, hogy egyedül őt teszi érte felelőssé és ujra bezárja előtte az ajtót. Hirtelen mosolygós, diadalmas arczot kellett vágnia, midőn a családjához sietett, hogy a leányát homlokon csókolja és kezet szorítson a vejével, kiknek tréfás dévajkodással kellemes utat és boldog mézesheteket kivánt. Aztán Évára került a sor, kinek oldalán Martha püspök állott.

Megható hősiességet tanusított. Abbeli makacs akaratából, hogy ő az utolsó pillanatig szép lesz, olyan aczélos erőt merített, hogy vidám anyai örömöt szinlelt.

Megszorította Gérard kissé reszkető jobbját, sőt egy pillanatig a kezében tartotta és igaz jóság és elnéző rokonszenv hangján szólalt meg:

Aztán Camillához fordult és megcsókolta mindkét orczáját, mialatt Martha püspök elnéző rokonszenvvel figyelte meg mindkettőjüket.

De a hangjuk reszketett; szemük összevillant, mint két éles tőr és mindketten érezték egymás fogát a csók alatt. Ah, minő őrjítő dühe volt ez a még mindig szép asszonynak, aki leánya és kora daczára még mindig kivánatos! És minő lelki kinokat érez e fiatal leány láttára, kinek ifjusága győztes maradt a harczban és aki mindörökre elrabolja tőle a szerelmet! A kölcsönös bocsánat lehetetlen: ők gyülölni fogják egymást mind a sirig, ahol egykoron majd egymás mellett pihennek.

Este azonban Duvillard báróné kijelentette, hogy ő nem mehet el a »Polyeucte« előadására. Nagyon fáradt, jókor akar hát lefeküdni. Arczát a párnákba temetve, egész éjszaka sirt. Az erkélypáholyban tehát csak a báró, Hyacinthe, Duthil és a kis Horn herczegnő jelentek meg.

Kilencz órakor zsufolásig megtelt a szinház a nagy szinházi események fényben uszó, zsibongás morajától zúgó közönségével.

Egész Páris, amely már reggel a Madeleine-templom sekrestyéjében végigvonult, ma ismét összegyült. Ugyanaz a lármás kiváncsiság, a váratlan, a rendkivül iránti érdeklődés vezette őket ide is és ugyanazok az arczok, ugyanazokkal a mosolyokkal köszöntgették egymást, a hölgyek egyetértőleg néztek össze; a férfiak egy szóból, egy tekintetből megértették egymást.

Mindnyájan, a nők és a férfiak, hiven betartották az adott légyottot is, a nők kivágott ruhában, a férfiak felvirágzott gomblyukkal jelentek meg, vakító estélyi pompában. Fonségue két ismerős családdal a Globe páholyában feszengett. Földszint a kis Massot ült szokott támlásszékén. Amadieu vizsgálóbiró is ott volt, mint a Comédie Française egy törzsvendége, valamint Bozonnet tábornok és Lehmann államügyész is. Legnagyobb érdeklődés tárgya Sagnier volt, a rettenetes Sagnier, a maga kövér, vörös apoplektikus alakjával, akit a reggeli lapban megjelent botrányos czikk miatt általánosan megbámultak. Chaigneux, aki a maga részére csupán egy szerény ülést tartott fönn, a folyosókon sürgött-forgott, emeletről-emeletre járt, hogy még egyszer utoljára felszítsa a lelkesedést. Midőn a Duvillarddal szemben levő páholyban a két miniszter megjelent, halk morajlás rezdült végig a közönségen; minden arcz vidám, bizalmaskodó mosolyra derült, mert mindenki tudta, hogy milyen nagy mérvben vesznek ők részt Silviane sikerében.

Még tegnap este rossz hirek keringtek. Sagnier kijelentette volt, hogy Silvianenak a Comédie Françaiseban való föllépése, még pedig Paulina szerepében, aki az erkölcsi nemesség megtestesülése, valóságos arczulütése a közszeméremnek. A fiatal leánynak e különczködő szenvedélye különben is már nagyon hosszu ideig lázította föl a sajtót. De most már hat hónap óta beszéltek erről és Páris idővel megbarátkozott ezzel a gondolattal és idecsődült, mert egyetlen vágya már csak az volt, hogy szórakozzék.

Még mielőtt a függöny felgördült volna, a szinház levegőjében is megérződött, hogy az ideözönlött kiváncsi közönség kedélyes, elnéző, mulatós hangulatban van, hogy ugyan titkon maguk közt gunyolódnak, de azért tapsra készek, mihelyt kedvük telik benne.

Valóban rendkivüli, váratlan dolgok történtek. Midőn Silviane az első felvonásban megjelent tetőtől-talpig szüz fehérben, az egész közönséget meglepte madonna-arczának szüzies tisztaságu tojásdad szabásával, gyermeteg ártatlanságra valló ajkaival és mocsoktalan szüziességről tanuskodó kristálytiszta szemével. És szerepének sajátszerü felfogása elbüvölte a hallgatókat. Stratonicenek tett bizalmas vallomásaitól, álmának elbeszélésétől kezdve Paulinát valami misztikus álomvirányokon bolyongó teremtésnek, valami oltári szentnek ábrázolta, kit Wagnernek fellegeken nyargaló misztikus Brunhildeja maga mögé ültetett volna. Ez homlokegyenest ellenkezett a valósággal és a józan észszel. De a divatnak meghódolva, látszólag annál inkább érdeklődtek e furcsa fölfogás iránt. Kétségkivül első sorban az az ellentét ajzotta fel a kiváncsiságot, mely a szüzies tisztaságu liliom és annak ismert fajtalan megtestesítője között volt.

E pillanattól fogva felvonásról-felvonásra mind zajosabb sikert aratott; a második felvonásban Sevére-rel való párbeszédjében, a harmadik felvonásban Telixxel való nagy jelenetében, a negyedik felvonásban Polyeucte-tel, aztán később Sevére-rel való nagy jelenetében valóságos szivetrázó tragikai fenségig emelkedett. Egy halk fütty, melyet Sagnierre fogtak rá, biztosította neki aztán a terjes diadalt. Montferrand és Dauvergne adták meg a jelt a meginduló tapsviharra s az egész szinház lelkesedésre gyult; egész Páris tapsolt, félig tréfából, félig tán gúnyból és ezzel is tüntetően hódoltak Duvillard dusgazdagságának, meg a Silviane-minisztérium vasmarkának, melyen a felvonások közben gúnyolódtak.

- A mi befolyásos szini birálónk, aki a multkor este velünk vacsorált, szörnyü módon dühöng. Ő konokul megmarad ama véleménye mellett, hogy Pauline egyszerü kis polgári lány, akit csak a darab végén térit meg a szent csoda és hogy azzal teljesen elrontják a hatást, ha mindjárt eleinte szent szűznek festik.

- Hadd vitatkozzék, - szólt Duvillard méltóságteljesen. - Legalább feltünést kelt. A fődolog az, hogy holnap megjelenjen az a czikk a Globeban.

De erre vonatkozólag rossz hireket kapott. Chaigneux, aki Fonséguet ujra meginterpellálta, kijelentette, hogy a szerkesztő még mindig habozik, daczára, hogy ily nagy a siker, melyet balga őrültségnek mond. A báró haragra lobbant.

- Mondja meg Fonséguenek, hogy én akarom és hogy nem fogom elfelejteni azt a szivességet, amit velem tesz.

- Édes Hyacinthe, az Isten szent szerelméért, jőjjön, vezessen engem Silviane páholyába; nem tudok várni, meg kell, hogy csókoljam az édest!

A folyosók zsufolásig megteltek, nagynehezen nyitottak maguknak utat az öltözőig. De aztán akadály gördült eléjük. Silviane öltözőjének ajtaját zárva találták és midőn a báró kopogtatott, az öltöztetőnő azt felelte, hogy ő nagysága arra kéri az urakat, legyenek egy kis türelemmel.

- Oh, én mint nő bemehetek, az nem baj! - szólalt meg Rosemonde, nagy sebbel-lobbal belopódzkodva. - Jőjjön maga is, Hyacinthe, maga se megy férfiszámba.

Silviane félig levetkőzve ült a tükör előtt és olyan melege volt, hogy spongyával törültette meg a vállát és a nyakát. Rosemonde szenvedélyes lelkesedéssel a nyakába borult és csókolgatta. Aztán elbeszélgettek ajkkal az ajkon a gáz izzó lobogásában, a szük öltöző minden zugát betöltő virágok szédítő illatárjában. A lelkesedés és a szeretet lángoló kifakadásából Hyacinthe azt az egyet értette csak meg, hogy találkát igértek egymásnak előadás után és hogy Silviane teára hivta meg a herczegnőt. Előzékenyen fordult hát a szinésznőhöz és mosolyogva ajánlkozott:

- Ha jól tudom, a hintója a Montpensier-utczában várja. Nos tehát, én magamra vállalom azt, hogy odakisérem a herczegnét és így sokkal egyszerűbb lesz a dolog, együtt mehetnek haza.

- Jaj, Hyacinthe, maga egy csókolni való ember! - kiáltott föl Rosemonde. - Jó, abban maradunk.

Aztán megnyilott az ajtó, az urak is bejöttek és versenyt üdvözölték a mai est sikeréhez. De csakhamar vissza kellett térniök a szinházba, mert az ötödik felvonás kezdődött. A siker tetőpontjára ért; a terem falai majd megrázkódtak a tapsvihartól, midőn Silviane a mennybe szálló szent vértanu fenkölt lelkesedésével szavalta a híres végszavakat: »Látok, tudok, hiszek; megtértem!«

A testi bilincsektől megszabadult, tisztán lelki invidualitás ennél eszményibb alakítását álmodni se' lehetett volna. Midőn előadás után hivták a szereplőket, Páris tüntető ováczióban részesítette azt a szinpadi szüzet, aki Sagnier mérges megjegyzései szerint olyan pompásan játszsza az életben a rima szerepét.

Duvillard azonnal a kulisszák mögé sietett, hogy Silvianet hazakisérje; Hyacinthe pedig Rosemonde herczegnőt vezette a Montpensier-utczában várakozó hintóig. Ott aztán várt és szerfelett tetszett neki, hogy midőn az apja Silvianet a hintóhoz kisérte és már maga is be akart szállni, az est ünnepelt hősnője egy kézmozdulattal elutasította.

A kocsi hátteréből Rosemonde mosolygó arczocskája kandikált ki. Duvillard tátott szájjal bámult rájuk, mialatt a kocsi megindult és hazaröpítette a két hölgyet. Ezt kell eltürnie neki, ő neki, aki oly hosszu idő óta fáradozik, hogy kegyeibe fogadja!

- De édes barátom, mit tehettem én? - magyarázgatta Hyacinthe Duthilnek, ki maga is meghökkent. - Én torkig voltam vele, hát Silvianenak a nyakába varrtam.

Duvillard kábultan állott meg a járdán, midőn Chaigneux, aki holtfáradtan hazafelé ballagott, ráismert és odasietett hozzá, hogy tudassa vele, miként Fonségue meggondolta a dolgot és Massot czikke meg fog jelenni. A folyosókon ugyanis nagyon sokat emlegették a hires transsaharai vasutvállalatot.

Hyacinthe karonfogta az apját és megvigasztalta, mint egy olyan okos, higgadt czimbora, ki a nőt aljas és tisztátlan állatnak tekinti.

A két férfi gyalog haladt végig az Avenue de l'Opérán, mely e késő éjjeli órában elhagyatottan és komoran vonult el előttük. Némán szivaroztak és csak hébe-korba váltottak néhány rövid szót, mig az alvó Páris felett határtalan panasz zokogott fel, egy egész haldokló világ panaszos hörgése.

Salvat kivégeztetése óta Vilmos mély hallgatásba merült. Szórakozottnak és ábrándosnak látszott. Órákhosszáig szótlanul dolgozott, gyártotta azt a veszedelmes robbantószert, melynek egyedül ő ismerte a vegyi képletét és mely oly rendkivüli kényes és óvatos kezelést igényelt, hogy senkinek a segédkező beavatkozását nem türte. Aztán elment hazulról és hosszu, magányos kóborgásaiból testileg-lelkileg összetörötten jött haza. Családja körében mindig nagyon gyengéd és nyájas volt, sőt mosolyt is erőltetett az ajkaira. De valahányszor megszólították őt, mindig olyan volt az arczkifejezése, mintha elkalandozott lelke hirtelen felrezzenve, valahonnan messziről térne meg.

Péter az hitte, hogy bátyja tulbecsülte volt hősies lemondását és hogy Mária elvesztését nem tudja elviselni. Nem a szeretett nő-e az, aki őt kisértgeti és akit sirat, minél közelebb jő a lakodalomra kitüzött nap? Egy este tehát nyilatkozni mert és ujfent felajánlotta neki, hogy eltünik, elutazik.

Vilmos mindjárt az első szavaknál szeretetteljes felgerjedéssel félbeszakította beszédét.

- Mária! Oh édes kis öcsém, sokkal forróbban szeretem őt, sokkal igazabban szeretlek téged, semhogy megbánhatnám azt, amit tettem. Nem, nem, ti zavartalan boldogságot adtok nekem; belőletek merítem minden bátorságomat, minden erőmet, minden örömömet, mióta mindkettőtöket boldognak tudlak. Biztosítlak, hogy csalódol; nincsen nekem semmi bajom; valószinüleg az én nagy munkám az, mely kissé jobban veszi igénybe lelkemet.

Ez este önmagán uralkodott és elbüvölő jókedvet tanusított. Ebédnél azt kérdezte, vajjon mikor jön már a kárpitos, hogy berendezze a fiatal pár kis fészkéül kijelölt két szobát, amelyekben Mária a laboratórium felett már ekkor is lakott. Mária, aki nyugodtan és mosolygós jó kedvvel várta a megállapított időt és se türelmetlenkedő sietséget, se zavarodott elfogultságot nem tanusított, erre vidáman elmondta neki, hogy ő tulajdonképen mit szeretne: egy piros kárpitozásu szobát, melynek falait valami husz filléres olcsó szatin borítaná; meg aztán fénymázas fenyőfabutorokat, amelyek azt az illuziót keltenék benne, mintha falun laknék; meg aztán egy szőnyeget; mert az ő szemében egy szőnyeg a fényüzés netovábbja volt. Nevetve sorolta föl ezeket és Vilmos maga is apai jósággal vidáman nevetett, úgy hogy Péter, kinek lelke megkönnyebbült bátyja kedélyeskedésének láttára, azzal a meggyőződéssel távozott, hogy valószinüleg tévedt.

Csakhogy Vilmos másnap reggel ujra elmerült szótlan merengésébe és Pétert ismét bántotta a nyugtalanság, midőn észrevette, hogy magán a nagymamán sem tapasztalt soha még ilyen ünnepies és komoly hallgatásu néma fönséget. Miután nem mert nála kérdezősködni, eleinte az a hiábavaló ötlete támadt, hogy majd a három fiut fogja kérdőre vonni; de se Tamás, se Ferencz, se Antal nem tudtak semmiről, sőt nem is akartak tudni semmiről. Mindegyikük a maga kötelességének élt nap-nap után és mosolyderüs lelki nyugalommal imádták és tisztelték nagynevü apjukat. Az apjuk oldalán élve, soha egy kérdést nem intéztek hozzá a munkáira, a terveire vonatkozólag; mert azt vallották, hogy amit az apa tesz, csak jó és nemes lehet és készek voltak, hogy legelső hivó szavára, minden további kérdezősködés és megfontolás nélkül, vakon engedelmeskedve kövessék a példáját.

De ő szemmelláthatólag megkimélte őket minden veszedelemtől, maga-magának tartva fönn a tervelt áldozatot; csupán a nagymama volt az ő meghitt bizalmasa, akitől tanácsot kért és akire tán hallgatott is. Péter tehát lemondott abbeli reményéről, hogy a gyerekektől valamit megtudjon, most csak azon a merev fagyos komolyságon töprengett, melyet az öreg asszonyon tapasztalt; különösen mióta úgy rémlett előtte, hogy Vilmossal folytatott gyakori beszélgetéseken kapta rajta őt a Mária lakása mellett való szobájában. Oda zárkóztak be valószinüleg hosszas teendőik közös elintézésére, melyeknek egész tartama alatt siri csend borult a szobájukra, amelyből a legcsekélyebb lehelet nesze se hangzott fel.

Egy szép napon aztán észrevette, hogy Vilmos kijön a nagymama szobájából és egy igen nehéznek látszó táskát visz magával. Rögtön eszébe jutott neki bátyjának egy izben tett bizalmas vallomása, az a veszedelmes robbantó szer, melyből egy font elég arra, hogy egy templomot a levegőbe röpítsen, meg az a pusztító erejü pokolgép, melylyel ő meg akarja ajándékozni a hadviselő Franciaországot, hogy a többi nemzet fölötti győzelmét biztosítsa és a megváltó, a kezdeményező szerepét tartsa fenn neki.

Eszébe jutott neki az is, hogy ennek a rettenetes titoknak csak a nagymama a beavatott letéteményese, hogy ő aludt hosszú ideig a rettenetes robbantószer gyutacsainak rejteke fölött, mikor Vilmos a rendőrség házmotozásától félt. Mért szállítja hát most másüvé azt a robbantószert, amit egy idő óta gyárt? Valami csendes gyanu, valami titkos rettegés adott neki hozzá erőt, hogy egy alkalommal hirtelen megkérdezze a bátyját:

- Mondd csak, tán valamitől tartasz, hogy nem mered idehaza tartani a gyártmányodat? Ha, ezek a dolgaid utadban vannak, nálam helyezheted el, ott, tudod, senki se fogja keresni.

- Igen... Arról értesültem, hogy a házmotozás és a vizsgálat ujra megindult, mióta azt a szerencsétlent lenyakazták, mert attól rettegnek, hogy még akad egy-egy kétségbeesett ember, aki bosszut áll rajtok. Meg aztán nem is czélszerü, hogy az ember a házánál ilyen romboló erejü anyagokat tartson... Inkább biztos helyen rejtegetem...

Neuillybe vigyem? Oh nem, kedves öcsém, ez nem olyan ajándék, amelylyel téged ajándékoználak meg. - Nagyon nyugodt hangon beszélt, alig rezzent össze.

- Tehát meg vagy a munkáddal? Elő fogod legközelebb terjeszteni a te pokolgéped tervét a hadügyminiszternek?

Őszinte, nyilttekintetü szemének mélyén rövid habozás árnya suhant át; már majdnem hazugságra nyitotta az ajkait. De aztán nyugodtan válaszolt:

Ezt olyan félelmetes határozottság hangján mondta, hogy Péter nem mert tovább kérdezősködni, nem merte faggatni, mi az a másik terve? De e pillanattól fogva valami nyugtalan várakozás borzongatta meg egész valóját; a nagymama magasztos hallgatásán, Vilmos mind hősiesebb elszántságot tükröző arczán érezte, hogy napról-napra mint terem meg, mint nő, mint árad ki egész Párisra valami óriási, valami szörnyü, valami ijesztő és rémitő veszedelem.

Egy délután Tamásnak be kellett volna mennie a Grandidier-gyárba, meghallották, hogy Toussaint-t, a vén munkást, másodszor ütötte meg a guta. Tamás megigérte, hogy arra menet benéz a szegény öreghez, kit ő nagyra becsült és megnézi, vajjon nem lehetne-e rajta valamivel segíteni? Péter kijelentette, hogy elkiséri. Mindketten útnak indultak hát négy óra tájban.

Az egyetlen szobában, melyet Toussainték laktak és ahol étkeztek meg háltak, a két látogató az asztal melletti alacsony támlásszéken ülve találta a gépészt. Féloldali paralizise volt, mely az egész jobb oldalt, a lábát, meg a karját megbénította és az arczát is megdermesztette, úgy, hogy a beszélőképességét is elvesztette. Csak érthetetlen torokhangu morgást hallatott, miközben az ajkai görcsösen eltorzultak és ragyogó kékszemű, napbarnította, jóságos arcza iszonyú kínokról tanuskodó torzképpé zsugorodott.

A szegény ember ötven esztendős korában teljesen meg volt törve; gondozatlan szakálla olyan hófehér volt, mint egy aggastyáné és nehéz munkától meggémberedett, kimerült, görcsös tagjai ezentúl minden munkára végkép hasznavehetetlenné váltak. Csupán a szeme élt; lázas tekintete folyton körüljárta a szobát és majd az egyikre, majd a másikra tapadt, mialatt Toussaintné, aki még mindig kövér asszonyka volt, ha nem is volt mit ennie, a rázudult nagy csapás sulya alatt se veszítette el a fejét, hanem szokott dolgos sürgölődésével buzgólkodott beteg férje körül.

- No Toussaint, most kedves látogatást kaptál. Tamás urfi jött el hozzád az abbé urral együtt...

Toussaint szólni akart, de hiábavaló erőlködése könyeket fakasztott mindkét szeméből és szegény mondhatatlan kinos kétségbeeséssel, remegő állkapcsokkal nézett az ujonnan érkezőkre.

- Ne izgasd föl magadat, - szólt a felesége. - A doktor azt mondta, hogy az néked árt.

Midőn Péter belépett, észrevette, hogy két nőszemély vonul a háttérbe, akikben legnagyobb meglepetésre Theodora asszonyra meg a kis Célinere ismert, akik mind a ketten tisztességes ruhában voltak és meglátszott rajtuk, hogy jó dolguk van.

Mind a ketten idesiettek, midőn a balesetről értesültek, hogy meglátogassák beteg rokonukat, ösztönözve a sorssujtotta szomoru teremtések részvétteljes jó szivétől, akik a legkinosabb szenvedéseket tapasztalatból ismerik.

Meglátszott rajtuk, hogy a leggyötrőbb nyomorból láboltak ki és Péternek eszébe jutott, hogy elmesélték volt neki, minő általános rokonszenv fejlődött a kis leányka iránt, apjának lefejeztetése után; elhalmozták nagylelkü adományokkal és szinte versenyeztek, hogy ki fogadja örökbe; végre aztán örökbe fogadta őt Salvat egy hajdani barátja, aki őt az iskolába járatja, mig eléri azt a kort, hogy valami mesterségre taníttathatja. Theodora asszonyt pedig valami szanatóriumba helyezték el betegápolónak. Ez mindkettőjükre nézve nagy szerencse volt.

Midőn Péter feléjük közeledett, hogy megcsókolja ezt a kis leányt, Theodora asszony ráparancsolt a kicsikére, hogy köszönje meg még egyszer, nagyon szépen az abbé urnak azt a jót, amit vele tett. Ő még mindig nagyon alázatosan abbé urnak nevezte.

- Ön hozott nekünk szerencsét, abbé ur. Az ilyesmit el nem felejti az ember, mindennap ismétlem neki, hogy foglalja az imájába az abbé ur nevét.

- Igen, abbé ur! Nagyon örülök neki. Meg aztán nem szenvedünk már szükséget semmiben.

- Isten veled, most megyünk. Nagyon szomoru csapás ez, amely benneteket ért és mi tudtotokra akartuk adni, mennyire fáj nekünk. Az a baj, hogy ha az embert egyszer elkezdi üldözni a szerencsétlenség, akkor még a legbátrabb elszántsággal se tud belőle kikászolódni és sehogy se tud zöld ágra vergődni. Céline, gyere, csókold meg a bácsit. Szegény bátyám, szívből kivánom, hogy mielőbb meggyógyuljon a lábad.

Megcsókolták a szegény béna ember orczáját és aztán elmentek. Toussaint, aki oda hallgatott, hogy mit beszélnek, utánuk nézett értelmes és élénktüzü szemével, amelyekben lángolón fellobogott ama munkás élet utáni bánkódó vágy, melyhez ezek ketten ismét visszatértek.

- Szegény öregem, - szólt, mialatt egy vánkost tett a beteg háta mögé, - nini, ezeknek jobban kedvezett a szerencséjük, mint nekünk. Mióta annak a bolond Salvatnak a fejét levágták, minden úgy megy náluk, mint a karikacsapás. Nekik már rendben van a szénájuk, az Uristen felvitte a dolgukat.

- Holott mi szegények alaposan belejutottunk a csávába! És nincs remény arra, hogy belőle valamikor kilábolhatnánk. Meg fogunk halni éhen. Hja, az én szegény uramat nem fejezték le; ő csak dolgozott egész életén át; most pedig, amint látni, szegény teljesen megrokkant, mint valami vén állat, melyet már semmire se lehet használni.

Leültette őket és körülményesen felelt részvétteljes kérdéseikre. Az orvos kétszer járt már náluk és azt igérte nekik, hogy a beteg visszanyeri beszélőképességét, sőt tán az is meglehet, hogy botra támaszkodva föl és alá járkálhat a szobában. De arra ne is számítsanak, hogy valaha még dolgozni tudjon. Akkor hát mire való az élet? Toussaint szemei világosan mondották azt, hogy ez esetben jobb szeretné, ha mindjárt meghalna. Mikor egy mesterember nem tud már dolgozni és nem tudja eltartani a feleségét, akkor csak a sirba való.

- Vannak emberek, - folytatta Toussaintné, - akik azt kérdik tőlünk, hogy van-e valami megtakarított pénzünk? Hát kérem, igaz, hogy volt ezer frankunk a takarékpénztárban, mikor Toussaintet első izben ütötte meg a guta. Nem is hiszik, milyen takarékosság kell ahhoz, hogy az ember ennyi pénzt tehessen félre, mert utóvégre az ember nem élhet úgy mint a barom; egyszer-másszor meg-megenged magának egy kis költekezést, egy jó tál ételt meg egy üveg bort. Az öt hónapi szükség kényszerítette dologtalanság alatt bizony megettük az ezer frankot és orvosságokra és a tápláló angol-sültekre sok pénz kellett. És most, hogy ujra ez a keresetképtelenség kezdődik, hát nincs rá kilátásunk se, hogy megtudjuk, milyen ize van a nyárson sült pecsenyének és palaczkolt bornak.

A mindig igen nyalánk asszonynak e panaszkodása elfojtott könyeinél szivrehatóbban árulta el a jövőtől való rettegést. Nagyon hősiesen állta meg a helyét, de óh, szörnyü megpróbáltatást mért rá a sors; minő végső rombadőlése az minden földi jólétnek; hisz vége az életnek, ha már nem tarthatja többé szép tisztán a szobáját, ha vasárnaponkint nem süthet borjuczombot és estenden nem várhatja be a szomszédasszonyokkal való trécseléssel férjének hazajöttét. Akkor már jobb volna, ha beledobnák őket a Szajnába, vagy ha a sirba temetnék!

- Mondja, kérem, nincs-e valami menedékhely a rokkant munkások számára és nem lehetne a férjét ott elhelyezni? Úgy hiszem, hogy ez őt joggal megilleti.

- Az ám, - felelt az asszony, - már ezt említették nekem és én tudakozódtam utána. Oda nem vesznek fel betegeket. Ha az ember ott bekopogtat, azt mondják, hogy a betegek számára ott a kórház.

Péter szomoru fejbólintással konstatálta ennek a lépésnek a hiábavaló voltát. Hirtelen eszébe villant a multak emléke és magamagát látta ujra, amint lihegve futkos Pontiustól Pilátusig, Duvillard bárónétól, az elnöknőtől, Fonségue vezérigazgatóhoz és mégis csak akkor sikerült neki a szegény Laveuvet oda felvétetni, amikor már meghalt.

E pillanatban egy csecsemő halk nyöszörgése bontotta meg a csendet, és mindkét látogató meglepetten látta, hogy Toussaintné besiet a szük szobácskába, melyben Károly fia lakott és onnan egy alig húsz hónapos aprósággal tér vissza a karján.

- A Károlykám kicsikéje, - magyarázgatta Toussaintné. - Itt aludt a szegény lelkem az apja azelőtti ágyán és most felébredt. Képzeljék, kérem, a mult szerdán, ép azelőtt való nap, hogy szegény uramat az a szerencsétlenség érte, künn voltam Saint Denisben, ahova a kicsit dajkaságba adtuk, mert a dajkája azzal fenyegetett, hogy kiteszi a gyereket az út szélére, mivelhogy Károly rossz útra tévedt és nem fizeti többé a havi pénzt. Azt gondoltam magamban, hogy most ujra munkába áll az uram és hogy lesz az ilyen apróságnak is mindig, amiből jóllakhat. És ime egyszerre minden csütörtököt mond. Most pedig, hogy már itt van, csak nem dobhatom ki a szentemet az utczára?

Mialatt ezt elmondta, fel és alá tánczolt a kicsikével és dédelgette, hogy elcsititsa; azután folytatta az elbeszélést; szegről-végre elmesélte azt a buta dolgot, mely velük megesett a szemközti borkereskedő cselédjével, akivel Károly elég meggondolatlanul szerelmeskedett és aki neki ezt a szép ajándékot a nyakába sózta, mig ő maga más valakinek a nyakába varrta magát, mint ahogy azt az ilyenfajta gyönyörüséges mákvirágok szokták.

Ha még az a Károly gyerek olyan szorgalmas volna, mint azelőtt, amig a katonasághoz került, amikor soha egy órát nem vesztegetett hiába és hazahozta az egész bérét. De a kaszárnyából visszajövet megcsappant a munkakedve, bölcselkedni kezdett és szocziálista elveket vallott; ámbátor még nem jutott el oda, hogy bombamerényleteket kövessen el, mint az a bolond Salvat; hanem az idejének javarészét azzal tölti, hogy szoczialistákkal meg anarkistákkal pajtáskodik, akik megzavarják neki a fejét. Valóságos szívfájdalom, hogy egy ilyen derék, erős, izmos fiu ilyen rossz útra téved. És azt mondják itt errefelé, hogy ilyenek sokan vannak ám, hogy ép a legértelmesebb, a legjóravalóbb munkások unták meg a nyomort, a nehéz munkát, melyből az ember alig tud megélni és hogy az lesz a vége, hogy inkább mindent szétrombolnak, semhogy megöregedjenek és azt se tudják, vajjon lesz-e mit enniök, amig élnek.

- Jaj Istenem, a fiuk nem ütnek az apáikra; ezeknek a ficzkóknak már nem lesz olyan báránytürelmük, mint az én szegény öregemnek, aki csendesen tűrte, hogy nyuzzák a bőrit, mig végre ilyen tehetetlen nyomorékká lett. Tudják kérem, mit mondott a Károly gyerek, amikor a multkor este ezen a széken látta az apját béna lábbal, béna kézzel és gutaütött nyelvvel? Dühbe jött, rárivalt az apjára, hogy ő egész életében csak egy elcsigázott barom volt, amiért tönkretette magát azoknak a gazdagoknak a szolgálatában, akik neki most egy pohár vizet se fognak adni... Aztán pedig, - mert hát alapjában nagyon jó szive van a kölyöknek - úgy sírt, hogy majd kisirta a lelkét.

A gyermek abbahagyta a sirást, ő pedig csak ringatta és dajkálta és szerető nagyanyai szivéhez szorította. Károly fiuk nem fogja őket támogathatni semmivel; lehet, hogy hébe-korba ád majd nekik egy pár frankot, de kérdés még ez is. Ő maga is már elkényesedett; meg se kisérelheti, hogy ujra hozzáfogjon régi mosóné-mesterségéhez. És még takarítást is nehezen vállalhat most, hogy itt a nyakán ez a piczi, meg aztán a beteg, az a nagy gyermek, akit tisztán kell tartania és akinek főznie kell. Mi lesz hát velünk! Szegény asszony, maga se tudta, hogy mi vár rájuk; de iszonyuan félt a jövőtől, bármilyen hősies anyának és háziasszonynak akart is látszani.

Péter és Tamás szive kicsordult a szánalomtól, midőn látták, hogy a nyomor és munka e szegényes, de még mindig tisztán tartott hajlékában a szegény mozdulatlan gutaütött Toussaint arczán sürü nehéz könyek peregnek végig.

Szegény hallotta, hogy mit beszél a felesége; ránézett arra a szegény teremtésre, amely nagyanyja ölében ujra aludt és minthogy most már hangja se volt, amelylyel jajos panaszát elzokogja: szive mélyéből kiapadhatatlan keserüség hullámzott fel nevetséges és bolonddá tartott hosszú munkás élete, és ama rémséges igazságtalanság fölött való haragjában, hogy ennyi kinlódás után ilyen szenvedésre van kárhoztatva, s arra a vérlázító tudatra, hogy ő immár tehetetlen nyomorék és kénytelen azt végignézni, hogy az övéi, kik ép oly ártatlanok, mint ő maga, vele együtt kinlódnak, vele együtt halnak éhen. Oly vérlázitó, oly szörnyü érzés volt ez, hogy szavakba akarta foglalni; de lelki gyötrelme csupán fagyasztó rekedt hörgésbe fulladt.

- Hallgass, ne izgasd fel magadat még jobban, - szólt Toussaintné. - Ha egyszer így van, hát így van, Isten neki!

Lefektette a kicsikét, azután visszajött. Tamás és Péter épen szóba akarták hozni Grandidiert, a gyártulajdonost, midőn uj látogató érkezett. Vártak hát egy perczig.

Chretiennot asszony volt az uj vendég, a kishivatalnok felesége, Toussaintnek tizennyolcz esztendővel fiatalabb testvérhuga. A szép Hortense, hirül véve a katasztrófát, azért jött, hogy amint illik, részvétét fejezze ki, noha a férje arra kényszerítette volt, hogy minden összeköttetést megszakítson a családjával, melyet ő szégyelt. Félselyemruha volt rajta, és egy piros pipacsos kalap, melyet már háromszor is átalakított. De bárha ilyen fényüzést fejtett ki, mégis meglátszottak rajta a zilált anyagi viszonyok; a ruha alá rejtegette a lábát, mert ferde sarku, csámpás czipő volt rajta. Egy közelmult szülése nagyon elcsufitotta gyors hervadásnak indult szőke szépségét. Midőn a szoba küszöbén megjelent, meglátszott rajta, hogy a vér megfagy ereiben fivére szomoru állapotának és a szegényes betegszoba szánalmas nyomorának láttára. Miután megölelte és megcsókolta és részvétteljes szavakkal elmondta, hogy mennyire sajnálja őt; azonnal a saját sorsa fölött kezdett panaszkodni elmesélte, hogy milyen anyagi zavarokkal kell küzdenie, mert attól félt, hogy valamit kérni találnak tőle.

- Édes lelkem, ti nagyon, nagyon sajnálatraméltók vagytok, az igaz. De ha tudnátok mindenkinek megvan a maga baja. Lássátok, énnekem, akinek kalaposan meg uri ruhában kell járnom, mert a férjem társadalmi állása megköveteli, nem is képzelheted, hogy milyen nehéz a megélhetésem. Háromezer frank évi fizetéssel nem lehet nagyokat ugrani, ha ebből hétszáz frank házbért kell fizetni. Te erre azt fogod mondani, hogy szerényebb lakást vehetnék; de az nem áll, mert nekem föltétlenül szükségem van egy szalonra, hogy a vendégeimet fogadhassam. Most számítsd össze. Még aztán itt van a két lányom is, akiket taníttatni kell, Luczienne zongorázni tanul, Marczellenek meg tehetsége van a rajzra... Nagyon szerettem volna őket elhozni, de féltem, hogy árt nekik az izgalom. Úgy-e megbocsátod?

Aztán elmondta, hogy Salvatnak lefejeztetése folytán minő kellemetlensége volt neki férjével. A gőgös, indulatos, összeszáradt emberke magánkivül volt dühében, hogy most egy lenyakazott gazember is van a felesége családjában és durván bánt emiatt a szerencsétlen asszonynyal; őt tette felelőssé zilált anyagi viszonyukért és minthogy a szükkörü hivatalnoki élet napról-napra jobban elkeserítette, családjával is éreztette rossz kedvét.

Voltak esetek, mikor összevesztek; az asszony szembeszállt a férjével; elmondta, hogy ő bizony egy orvos felesége is lehetett volna, aki őt a szépsége miatt el akarta venni, amikor még czukrászleány volt a Martyr-utczában. Most, hogy az asszony elrutult és a férj örökös pénzzavarra kárhoztatottnak érezte magát még négyezer franknyi jövedelme mellett is, ami pedig eddigi álmaik netovábbja volt: mogorva házaséletük örökös czivódássá és veszekedéssé vált, mely az uraskodás drágán megfizetett glóriájában ép olyan elviselhetetlen volt, mint a szegény napszámoscsaládok sötét nyomora.

- No, de mindazonáltal, szólt Toussaintné, megunva sógornője bajainak elpanaszolását, - valóságos szerencse, hogy nem volt még egy harmadik gyermeked.

- Óh ez már egyszer bizonyos, mert azt igazán nem tudom, miből neveltük volna fel. Arról nem is szólok, hogy milyen ocsmány jelenetem volt a férjemmel, amikor szememre vetette, hogy ő semminek sem az oka és hogy ha még egy harmadik gyermekem lesz, ő a faképnél hagy és elmegy másüvé lakni. Hisz tudjátok, hogy majd belehaltam abba a gyerekágyba; oh, még most is egészen ki vagyok merülve. Az orvos azt mondja, hogy rosszul táplálkozom, hogy nekem sokkal jobban kellene táplálkoznom. No, de ez mind nem baj, mégis nagyon örültem.

- Persze, hogy ez volt a mi kivánságunk. Chrétiennot mindig azt hajtotta, hogy ő tánczolna örömében... És mégis, mégis...

- Mikor az orvos megvizsgálta az idétlen gyereket és azt mondta, hogy fiu lett volna, olyan mély bánat fogott el, hogy majd elakadt a lélegzetem és láttam, hogy Chrétiennot félrefordult, hogy ne lássák az arczát. Két lányunk van, úgy örültünk volna egy fiunak.

- Különben, miután nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy fiunk legyen, mégis jobb, hogy nem jött elevenen a világra. Okosan tette az a szegény kicsi féreg, hogy visszatért oda, ahonnan jött; jobb ez így neki is, nekünk is. No de akárhogy is van; mondhatom, hogy az nem kellemes dolog; igazán nagyon sok baja van az embernek ebben az életben.

Fölkelt és el akart menni, miután szeretetteljesen megcsókolta a fivérét; mert attól félt, hogy ha a férje hazajön és nem találja otthon, megint valami heves jelenete lesz vele. De aztán állva tovább beszélgetett és elmondta, hogy ő is látta a nővérét, Theodore asszonyt, meg a kis Célinet is, mindkettőt nagyon tisztességes ruhában, szépen kicsinosítva. És aztán ő is némi irigykedéssel végezte elbeszélését.

- Az én férjem beéri azzal, hogy minden reggel pontosan bejár a hivatalba és ott robotol; sohasem fogja magát lefejeztetni és biztos vagyok benne, hogy soha senkinek se fog eszébe jutni, hogy Luciennenek és Marczellenek évijáradékot hagyjon örökbe... No, de légy bátor és erős, mindig a legjobbat kell remélnünk.

Midőn elment, Péter és Tamás szintén elbucsuztak, hogy a gyárba vegyék útjukat; meg akarták tudni, vajjon Grandidier, kit a Toussaintet ért csapásról értesítettek, megigérte-e, hogy segélyezni fogja őket? Eleddig csak igen határozatlan igéreteket tett és ők mindketten feltették magukban, hogy a lehető legmelegebben fognak vele beszélni a vén gépész érdekében, aki huszonöt esztendő óta áll az ő szolgálatában.

Az volt a legnagyobb baj, hogy a munkássegélyző pénztár, sőt még a nyugdijegyesület régi terve, melyet annakelőtte még a gyárat fenyegető krizis előtt való időben tettek mindenféle tanulmány tárgyává, sok akadályba és nehézségbe ütközve dugába dőlt. Mert különben tán joga lett volna, hogy beteg legyen, anélkül, hogy teljesen éhen haljon. De az adott viszonyok közt a gutaütött munkás egyetlen reményét főnöke könyörületességébe vethette csupán, de nem jogérzetébe.

Károly kis fiacskája ujra elpityeredett, mire Toussaintné megint a karjára vette és babusgatta, ringatta, mialatt Tamás mindkét kezével melegen megszorította a béna ember ép kezét.

- Visszajövünk, nem hagyjuk el, Tamás bácsi, ne féljen! Hisz tudja, hogy magát szeretik, mert derék, tisztességes munkás volt. Számíthat ránk, megteszünk mindent, ami csak tőlünk telik.

Ezzel magárahagyták a komor kis szobában a bénasággal sujtott nyomorékot, aki most már csak arra való, hogy taglóval üssék le; magára, hagyták könyben úszó szemével, mialatt az asszony körülötte tánczolva ringatta el a nyafogó csecsemőt; megint egy nyomorulttal több, aki most oly nagy terhére van a kis családnak és aki később szintén a nyomor és az igazságtalanság éhenvesző áldozata lesz.

Péter és Tamás a gyárba értek. A tetőkön égbe nyuló, keskeny, vékony kéménycsövek egyenletes időközben fujták a légbe ritmikus gőzlehelletüket, mintha a közös munkával magát a lélegzetet is szabályozni akarnák. És a különböző műhelyekben a lázas tevékenység szakadatlan zakatolása hangzott fel; a munkások óriási serege lázas sürgés-forgással kovácsolt, ráspolyozott, fürészelt, a gépek siketítő sikongása és a transzmissziós-szíjak süvitő kerengése közepett. A napimunka a szokott lázas energiával fejeződött be, mielőtt a harangszó takarodóra szólítja a munkásokat.

Midőn Tamás Grandidier ur után kérdezősködött, azt felelték neki, hogy a főnök reggel óta nem is volt még benn; ebből a rendkivüli hirből tudta meg Tamás, hogy ujra valami siralmas jelenet megy végbe a néma csendbe borult épületszárnyban, melynek ablakredőnyei örökké le vannak csukva és ahol a gyáros elszigetelten és elzárkózottan lakik két esztendő óta megőrült fiatal feleségével, aki még ma is oly csodaszép és akit még mindig olyan forrón szeret, hogy soha tőle megválni nem akar.

Az üvegfalas műhelyből, ahol Tamás rendszerint dolgozni szokott, és ahova most is bekisérte Pétert, hogy ott várakozzék, erre a békés, boldog külsejű hajlékra nyilt kilátás, amely sürü orgonabokrok illatos bokrából emelkedett ki, és mely arra látszott teremtve, hogy szép fiatal asszony világos pongyolái tarkítsák és gügyögő játszi gyermekek turbékoló kaczagása verje fel.

Egyszerre csak valami szivettépő asszonyi sikolyt véltek hallani; ezt pedig ütlegelt állat nyöszörgő jajgatása követte, egy halálra fojtogatott szegény pára hörgő vonaglása. Oh ezek az ordítások, melyek a munkában lévő gyári üzem szüntelen zakatolásába vegyültek, melyekhez a gőz ritmikus kitódulása mintegy az ütemet verte és melyet a gépek tompa zakatolása kisért!

A legutóbbi leltározás kimutatása szerint megkétszeresedett a jövedelem; a czég vagyona hónapról-hónapra növekedett és immár diadalmasan győzedelmeskedett a kritikus napokon. Grandidier már-már óriási vagyonra kezdett szert tenni az ő remek Lisettejével, a népszerü bicziklivel, melyet fivére, a Bonmarché-árúház egyik vezetője, ötszáz frankjával árusított. Hozzá se számítva azokat az óriási nyereségeket, melyekkel a kis önműködő kocsiknak a közeljövőben remélhető nagy kelendősége kecsegtette, mihelyt hozzáfognak a sokáig hiába megkisértett, de most majdnem sikerülő uj motor gyártásához. És a komor épületben, melynek redőnyei örökké le vannak csukva, szakadatlanul felhangzottak a rémes sikolyok; valami iszonyatos dráma folyik ottan, melyet ez egyszer még a prosperáló gyár munkás-robaja se tudott túlharsogni.

Péter és Tamás sápadt arczczal, egész testükben remegve néztek össze. Aztán, midőn egyszerre elnémult az ordítozás és az épület ujra halotti csendbe borult, Tamás suttogva jegyezte meg:

- Szegényke, úgy látszik, rendszerint nagyon csendes és szelid; naphosszakig a szőnyegen guggol, mint valami piczi baba. Grandidier úgy szereti, este lefekteti és reggel felöltözteti, dédelgeti, megkaczagtatja. Milyen szomoru dolog! Ritkán vannak rohamai; de ilyenkor aztán végtelenül dühöng, harap és meg akarja magát ölni, a falba veri a fejét; valósággal birkóznia kell vele, mert az urán kivül senki másnak nem szabad hozzányulni. Grandidier ilyenkor a karjaiba zárja és magához öleli, hogy lecsillapitsa. De mai iszonyu jajgatása rémes, borzalmas rohamra mutat. Hallottad? Soha még ilyen rettenetes rohama nem volt.

Egy fél óra mulva, Grandidier, a néma csendben, fedetlen fővel, még mindig holthalavány arczczal hagyta el a pavillont. Midőn az üvegfalas műhely mellett elhaladva megpillantotta Pétert és Tamást, belépett és neki támaszkodott a csavargépnek, mint aki lidércznyomástól üldözve, kábult fővel elszédült. Jóságos, energiára valló arczán végtelen szenvedés és lelki gyötrelem fellege borongott. Bal füle mellett véres horzsolás vonult végig.

Azonnal megszólalt, hogy leküzdje lázongó kedélyét és belekényszerítse magát tevékeny életének rendes medrébe.

- Örvendek, hogy itt látom kedves Tamás. Gondolkoztam azon, amit a motorról mondott; bővebben meg kell, hogy beszéljük a dolgot.

Midőn Tamás látta, hogy az erős férfit mennyire megviselte az iménti kinos jelenet, az a könyörület-sugallta inspirácziója támadt, hogy tán hirtelen más tárgyra való áttéréssel, más ember bajának az elbeszélésével, el lehetne őt téríteni kinos gondolataitól.

- Kétségkivül, azért jöttem, hogy rendelkezésére bocsássam szolgálataimat... De előbb engedje meg, hogy elmondjam, honnan jövünk most. Attól a szegény Toussainttól, attól a paralizissel sujtott, póruljárt munkástól és a szivünk sajog e rettenetes nyomornak láttára. Annyi ernyedetlen munkában töltött hosszú esztendő után, a legszánalomraméltóbb nyomorra, az útszélén kidőlten fetrengő állat sorsára jutott.

Érvül azt hozta fel, hogy huszonöt évet az öreg munkás a gyár szolgálatában töltött; kifejtette, hogy a jogosság megkivánja, hogy vegyék tekintetbe ezt a hosszú, ernyedetlen tevékenységet, melyben a derék ember életének legjavát áldozta fel. A jog, az igazság, a szánalom nevében kivánta azt, hogy a czég segélyezze a szegényt.

- Óh uram, szólalt meg Péter is, - szeretném önt egy pillanatra odavezetni abba a szomoru hajlékba és szemei elé vezetni azt a nyomorult, elaggott, elernyedt, ledobbant béna teremtést, akinek már szava sincs, hogy világgá kiáltsa a szenvedését.

Grandidier némán hallgatta őket. Aztán nehéz, visszafojthatatlan könyek homályosították el jóságos szemét. Hangja reszketett, midőn halkan, igen halkan mondá:

- A legborzasztóbb szerencsétlenség? Hát tudjuk-e, melyik az? Vajjon ki mondhatja, hogy mi a legnagyobb szerencsétlenség, ha mások szenvedéseit nem szenvedte végig? Igen, igen, nagyon szomoru annak a szegény Toussaintnak a sorsa; nagyon szomoru az, ha valaki az ő korában arra jutott, hogy nem tudja, lesz-e holnap betevő falatja. De tudok én ép oly irtóztató szenvedéseket, ép olyan gyötrelmeket, melyek még öldöklőbben megmérgezik az életet. Oh, minő dőre remény, ha az ember azt hiszi, hogy akkor fog boldogság uralkodni a világon, ha majd mindenkinek lesz kenyere.

Lelkén átborzongott életének egész fájdalmas drámája. Oh, minő tragédia az övé! Ura és birtokosa egy nagy vállalatnak, aki tőke felett rendelkezik és akit munkásai irigyelnek, a meggazdagodás útján van: van üzlete, melynek kedvez a szerencse, melynek gépei aranyakat kovácsolnak, anélkül, hogy látszólag más dolga lenne, mint hogy zsebre vágja a hasznot és mégis a legnyomorultabb emberek egyike ő, akinek nincs egy napja sem, amelyet vergődő szivének halálos vonaglása meg ne keserítene, aki minden este, midőn nehéz munka után a tüzhelyéhez hazatér, a legádázabb lelki gyötrelmet nyeri jutalmul. Minden kiegyenlítődik a világon. Ime, ez a diadalmas vállalkozó, a pénz e kiváltságosa, kétségbeesésében felzokog ama kincshalmazokon, melyek leltárról-leltárra gyarapodnak.

Nagy jóindulatot tanusított; megigérte, hogy segélyezni fogja Toussaintet. De hát mit tehet? Soha el nem fogadhatja a nyugdijelvet, mert ez a meglévő munkásbér-szerződés teljes tagadása volna.

Nagyon erélyesen védte a munkaadó jogait és azt hangoztatta, hogy a konkurrenczia lázas volta arra kényszeríti, hogy kivétel és ellágyulás nélkül gyakorolja ezeket a jogokat, mindaddig, amig a jelenlegi szisztéma van érvényben. Az ő hivatása az, hogy becsületes uton jó üzleteket csináljon.

Nagyon sajnálta, hogy munkásai a nyugdijalap egy alkalommal tervbe vett eszméjét meg nem valósították; sőt szavai értésére adták Tamásnak azt is, hogy rá fogja szorítani a munkásokat az egylet alapítására.

Orczái biborra gyultak; a mindennapi létküzdelem forgatagja ujra elragadta, magával sodorta, visszaadta neki ruganyosságát.

Aztán hosszasan értekezett Tamással e dologról, mialatt Péter dult szivvel, az egyetemes boldogság utáni sóvár vágygyal, várta a beszélgetés végét.

A gyár azelőtt kisebb méretü gőzmotorokat készített. De a gyakorlatban azok hasznavehetetleneknek bizonyultak, más mozgató erőt kerestek hát. A villamosság, a holnapi nap előrelátható uralkodó királya, még most nem jöhet számba; mert azoknak a készülékeknek, amiket igényel, nagy a sulyuk. Nem maradt tehát más hátra, mint a petróleum, melynek oly komoly hátrányai vannak, hogy a diadal és az óriási gazdagság azé lesz bizonyára, aki egy uj, eddig ismeretlen erejü motorral tudná helyettesíteni. A probléma megoldása abban rejlik, hogy ezt az erőt megtalálják és alkalmazzák.

- Igen, most már sürgős a dolog, szólt Grandidier hévvel. - Eddig hagytam, hogy nyugodtan és békében keressen és kutasson, anélkül, hogy valamikor is kiváncsi kérdésekkel faggattam volna. De most már feltétlenül szükségessé válik a megoldás.

Grandidier mindkettőjükkel kezet szorított; aztán szokott körutjára indult, a műhelyeken végig, mig amott a lezárt pavillon várta őt, ahova minden este visszatért gyógyíthatatlan és szakadatlan fájdalmától átborzongva.

A nap már alkonyodóra szállt, midőn Péter és Tamás a Montmartre-halomra visszakerülve ama nagy üvegfalas műterem felé irányították lépteiket, melyet Jahan szobrász a bazilika befejező munkálataira szükséges különböző műhelyek, barakok és bódék közepett építtetett magának, hogy márványba faraghassa azt az óriási angyalszobrot, melyet nála megrendeltek. A bazilika környékén óriási üres telkek terültek el, melyeket épületanyagok, gépek, gerendák és kövek zürzavaros egyvelege borított; addig is, mig a kőmüvesek és kőfaragók a templom-környék szabályozásának utolsó munkálatait végezték, minden a régiben maradt.

Tamás, aki Jahan műtermének ajtaja előtt megállott, ujjával amaz ajtók egyikére mutatott, amelyeken át levezetett egy lépcső a templom földalatti boltozatába.

- Önnek még nem jutott soha eszébe, hogy megtekintse a bazilika földalatti boltüregeit? Hisz az maga egy egész világ és alig tudok ennél érdekesebbet. Milliókat nyeltek el ezek az alapvető munkálatok. A halom legmélyén kellett alkalmas építkezési talajt keresni; több mint nyolczvan kutat furtak és azokat betonnal betöltötték, hogy erre a nyolczvan földalatti oszlopra építsék fel a templomot. Az oszlopokat nem látni ugyan; de ezért ők hordozzák az abszurditás és megszégyenitő sértés ez épületét, mely Páris fölé emelkedik.

Péter a deszkakerítéshez közeledett és belebámult a tárva nyitott ajtón át feléjük sötétlő lépcsőházba, melyből egy ép oly sötét folyosó vezetett be a mélybe. És elmerengett azokon a láthatatlan oszlopokon, azon a makacs energián, azon a konok uralomvágyon, mely ezt az egész épületet föntartja.

Abban állapodtak volt meg, hogy Antal Jahannál várja őket, aki egy uj szobormintázatot akart nekik megmutatni. Amint beléptek, a két kőfaragó még mindig a monumentális angyalszobron dolgozott, melynek szimmetrikus szárnyait ők egy gerendázat tetején állva faragták ki; mialatt maga a szobrász egy alacsony széken ült és félig meztelen karokkal, agyagföldtől mocskos kezekkel egy körülbelül métermagasságu szobor szemlélésébe merült el, melyen az imént dolgozott.

- Ah, ti vagytok... Antal már egy jó félórája vár. Ugy hiszem, kiment Lizával, hogy megcsodálja a Páris fölött lenyugvó napot. De mindjárt visszajönnek.

Aztán ujra elmélyedt szótlan hallgatásába és mozdulatlanul szegezte szemeit az elkészült szoborra.

Egy magas, meztelen álló nőalakot ábrázolt ez a szobor. Körvonalainak egyszerüségében oly fönséges méltóság nyilatkozott meg, hogy óriási termetünek tünt föl. Sürün leomló hajzata olybá látszott, mintha minden szála megannyi szerteporzó fénysugárként áradna szerte szép arczából, melynek fönséges szépsége a napnál fényesebben tündökölt. Mindkét kezét könnyed mozdulattal nyujtva ölelésre, tárt karokkal, szeretetteljesen, mintegy ölelésre hivta az egész emberiséget.

- Emlékszel rá, hogy egy ellenalakot akartam teremteni a Termékenység szobrához, melyet már láttál és melynek telt csipői egy világot elhordhatnának a méhében.

- Először egy Könyörület-szobrom volt, melynek agyaga kiszikkadt a hosszú álldogálástól, annyira banálisnak, üresnek, semmitmondónak éreztem. Aztán az az eszmém támadt, hogy megcsinálom az Igazság szobrát. De a mérleg, a kard, nem, nem! Nem a birói tógába burkolt, koronás fejü igazság az, amely lelkesített. Engem az a másik kisértett szenvedélyt szítón; az a másik, akit a szenvedők, a szegények várva várnak, aki egyedül van hivatva arra, hogy rendet és boldogságot teremtsen közöttünk... És én ilyennek láttam őt, meztelennek, egyszerünek, magasztosnak. Ő maga a sugaras nap, a szépség, az erő és a harmónia napja; mert a nap az egyetlen igazság a földön; ő az égen mindenkinek ragyog és egy és ugyanazzal a sugárral adományozza szegénynek, gazdagnak egyaránt pompáját, fényét, melegét, amely minden életnek forrása.

- Nézzétek, kitárt karjával egyformán adja oda magát mindenkinek; az egész emberiséget fogadja keblére; az örök szépség és az örök élet ajándékát nyujtja neki.

- Egy szóval, úgy hiszem, ez a derék asszonyság meglehetősen sikerült. Hé? Mit gondoltok?

Péter és Tamás mindketten lelkesedéssel dicsérték a szobrot. Pétert mélyen meghatotta az, hogy ime, a művész e képzelmében ugyanarra az eszmére akad, melyet ő már régóta forgat az agyában, mely szerint az igazság közeli érája a jelen világ romjain fog feltámadni, amelyet az irgalom és könyörület évszázados tapasztalatok után se tudott megmenteni a végromlástól.

A szobrász derüs hangon megmagyarázta, hogy ő azért csinálta a szobormintázatot, hogy önnönmagát némikép kárpótolja és megvigasztalja azért a nagy fabábra emlékeztető angyalszoborért, melynek ráparancsolt banalitása kétségbeejtette. Még az öltözet redőire nézve is tettek megjegyzéseket, amennyiben azt kifogásolták, hogy a csipők tulságosan kidomborodtak és ő az egész redőzetet kénytelen volt megmásítani.

- Én mindent megteszek, amit csak akarnak. Ez már aztán nem az én művem; ez csak egy megrendelés, amit én ép ugy készítek el, mint ahogy a kőmüves építi föl a falat. Már manap nincs vallásos művészet, a hitetlenség és a butaság voltak megölő betüi. Óh, ha a társadalmi, az emberi művészet ujra föltámadhatna, minő dicső dolog volna!

Aztán hirtelen félbeszakította a beszédét. Hova a manóba lettek a gyerekek? Kitárta a műterem ajtaját és a nagy, üres telken, az épülettörmelékek közt, messziről idelátszottak a magas termetü Antal és a vézna kis Liza alakjának finom, halvány körvonalai.

Antal, a szeretetteljes ifju óriás, izmos karján vezette és támogatta a fiatal leányt, aki így minden erőlködés nélkül sétált; mig a lány, a végre virággá feslett és asszonynyá érett lánybimbó üde bájosságával végtelen hálás mosolylyal nézett a szemébe, hogy örökre feltétlenül az övének vallja magát.

- Ah, itt jönnek... Hisz tudják, hogy most teljes a csoda. Nem is tudom, hogy fejezzem ki szavakkal örömemet! Liza teljesen kétségbeejtett; már arról is lemondtam, hogy egyszerü olvasásra is megtanítsam; naphosszat üldögélt ott a maga szögletében, béna lábbal, mozdulatlan nyelvvel, mint valami hülye. És ime, egyszerre jő a fivéred és - nem tudom hogy, hogy nem fogott hozzá, de Liza ráhallgatott, megértette, irni, olvasni kezdett vele, intelligens, vig lánynyá kezdett fejlődni. Aztán, mivel a lábai csak nem akarták birni, Antal azon kezdte, hogy a karján vitte ki a szabadba; rákényszerítette, hogy az ő karjára támaszkodva járjon, olyannyira, hogy most már végre egyedül tud járni a maga emberségéből. Rövid néhány hét alatt határozottan nőtt és fejlődött, egész sudár és bájos lánynyá virult fel. Igen, igen, valóságos ujjászületés ez, igazi csodája a teremtésnek. Nézzétek meg őket!

Antal és Liza lassu léptekkel közeledtek. A napsugaras, verőfénytől uszó és ragyogó nagyvárosból felkerekedett esti szél pezsdülő életerő hullámaiban fürösztötte őket. Antal kétségkivül azért választotta csak oktatásainak szinteréül ezt a fenséges látóhatárt, ezt a szabad levegőt; mert sehol a széles világon több erőt, több lelket nem tudott volna beléje lehelni, mint itt. A szerelmes férfi megteremtette magának a szerelmes nőt. Fogta ezt a mozdulatlan, szunnyadó asszonyt, kiben az értelem is halotti álmát aludta még; aztán felkeltette, megteremtette és szerelmével felhevítette, hogy szerelmét megnyerje. Ez a nő az ő műve, az övé ő egészen.

- Óh nem, olyan szép, olyan jó így járni, menni előre, mindig előre. Antallal szivesen megyek én így akár a világ végéig.

Mindnyájan elmosolyodtak és Jahan szokott kedélyességével azt jegyezte meg:

- Reméljük, hogy nem fog olyan messzire elvezetni. Most czélhoz értetek, én nem fogom útját állani a boldogságtoknak.

Antal odaállott az Igazság szobra elé, melybe az alkonyuló nap mintegy éltet lehellt.

A gyengéd érzelmek ez órájában a művészi lelkesedés olyan fogékonysága szállotta meg, hogy köny szökött a szemébe.

Ő maga a közelmult napokban egy fametszetet fejezett be, amely Lizát ábrázolta egy könyvvel kezében, a szerelemre és gondolkodásra ébredt nő csodás feltámadását; a természet után készült metszet valóságos remeke volt az élethűségnek és a megkapó kifejezés teljességének.

Ez egyszer megvalósította régi vágyát és direkt a fára rajzolta a képet a modell után. Végtelen eszményi reménykedés pillanatait élte, nagy és eredeti művekről álmodozva, melyekben egész kora fog örök időkre élni.

De Tamás hazafelé iparkodott; kezet szorítottak hát Jahannal, aki napi munkájának befejeztével szintén magára vette a felöltőjét, hogy Liza nővérét calvaire-utczai otthonukba hazakisérje.

- Liza, viszontlátásra, holnap, - szólt Antal és föléje hajolt, hogy megcsókolja.

Liza lábujjhegyre állott és csókra nyujtotta a két szemét, amelyeket Antal nyitott meg az életnek.

Künn leszállt az estalkony. Péternek, ki elsőnek hagyta el a műtermet, a határozatlan félhomályban olyan viziója volt, melynek váratlan volta megdöbbentette. Egész világosan Vilmos fivérét vette észre, amint a bazilika földalatti építkezéseihez vezető ajtó tátongó sötét nyilásán bujt ki.

Látta, mint veti keresztül magát a deszkakerítésen; aztán pedig úgy tett, mintha véletlenül került volna ide a Lamark-utczából jövet. Midőn Vilmos megszólította a fiait és a váratlan találkozás örömétől sugárzó arcczal elmondta nekik, hogy most Páris utczáin tett sétájáról tér vissza, Péter azon tünődött, vajjon álmodik-e? De az a nyugtalan pillantás, amelylyel bátyja őt végigmérte, meggyőződésében megerősítette őt. Kinos kéjelmetlenség fogta el őt most ezzel a nagy emberrel szemben, aki soha még eddig nem hazudott; az a gyanakvó rettegés, hogy ő most mindannak nyomára jutott, amitől mindeddig félt, mindannak az iszonyatosnak, amiről érzi, hogy egy idő óta ott lappang és izzik a béke és a munka kis hajlékában.

Midőn ez este Vilmos a két fiával, meg Péterrel hazatért a Párisra nyiló tágas műterembe, olyan sötét esthomály borult rá, hogy üresnek hitték. Még nem gyujtották fel a lámpákat.

Ferencz az asztalnál ült és minthogy az olvasáshoz nem látott már eleget, felvetette szemét a könyvről és kezére támasztva az állát, elgondolkozott, mig távolba vesző tekintete a lassankint esti árnyakba boruló Páris fölött révedezett.

Egész délután szakadatlanul dolgozott, anélkül, hogy felvetette volna a fejét. A vizsga napja közeledett és agya folyton a lehető legnagyobb idegmegfeszitésben lüktetett, amelyre azt csak kényszeríthette.

- Micsoda, te itt vagy és dolgozol? ismétlé az apa. - Mért nem kérted a lámpát?

- Nem én, Párist néztem, felelt Ferencz lassu hangon. - Sajátságos, hogy száll le rája az éj lassankint, fokozatosan, mintegy öntudatosan. Az utolsó városrész, melyet a leáldozó nap sugarai megvilágítottak, a Sainte-Geneviéve halom volt, a Pantheon fensikja, amely minden tudomány és minden uj vivmány bölcsője. Az iskolákat, a könyvtárakat, a laboratóriumokat a bucsuzó nap egy-egy sugara még akkor is megaranyozza, amikor a mélyebb fekvésü kereskedői negyedek már rég homályba borultak. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy a nap bennünket tanárjelölteket szeret és a mi képezdénket; de annyit állíthatok, hogy a mi épületeink tetején még akkor is ott ragyog, amikor már mindenünnen elvonult.

Kaczagott a saját tréfáján; de azért ezen a kaczagáson is megérződött munkájába vetett lángoló, bizalomteljes hite; megérződött rajta, hogy egész ifju életét ennek a szellemi munkának szenteli, mely szent meggyőződése szerint egyedül teremtheti csak meg az igazságot, határozhatja meg a jogot és alapíthatja meg a boldogságot.

Mély csend állott be. Párisra mind sötétebb, mind végtelenebb, mind titokzatosabb éjszaka borult. Azután felgyultak egyenkint a tűzszikrák.

- Meggyujtották a lámpákat! - szólalt meg Ferencz ujra. - Mindenütt ujra hozzáfognak a munkához.

Vilmos, ki rögeszméjétől kisérve, szintén elmerengett, erre fölkiáltott:

- Igen, a munka, kétségkivül! De ha azt akarjuk, hogy a munka dus aratást hozzon, egy erős akaratnak kell megtermékenyítenie. Van valami, ami a munkánál is fenségesebb.

Tamás és Ferencz közelebb huzódtak. És Ferencz az ő nevükben, valamint a saját magáéban azt kérdezte:

A három fiu egy pillanatig elhallgatott; az alkonyodás ünnepies fönsége némította el őket és egész valójukat megborzongatták a nagy, sötét árnyhullámok, melyek a város elmosódott és határozatlan körvonalu oczeánjából fölszálltak.

Aztán egy ifju, üde hang, amelyről nem lehetett megismerni, hogy kinek a hangja, azt válaszolta:

Péter érezte, mint növekszik lelkének gyötrő aggodalma, mert benne nem lakott még a három felnőtt fiu tiszteletteljes lelki békéje és néma bizalma. Az iszonyu, óriási létprobléma titokzatos rejtélye ismét kisértett a lelkében. És a nagy dolgozószobában lelketborzongató hűs áramlat rezdült végig a végleg rájaborult éjsötétségben, ezzel a gyászfekete Párissal szemben, ahol fölgyultak a lámpák, hogy egy szenvedélyes munkával töltendő éjszakát világítsanak meg.

Aznap a Sacré-Coeur bazilikában valami nagy ünnepi szertartás volt előkészülőben. Tizezer zarándok jelenlétében ünnepiesen készültek ott az oltári szentség áldására. És addig is, mig elérkezik majd a szertartásra kitüzött délutáni négy óra, a Montmartret óriási néptömeg fogja ellepni; a lejtős utakon hemzsegni fog a hivők serege; a szent ereklyéket áruló boltokat ostrom alá veszik; a korcsmák zsufolásig megtelnek; szóval egész népünneppé fejlődik ez az egyházi szertartás, mialatt a bazilika nagy harangja ünnepies, érczes csengéssel kondul meg az örömünnepre gyült tömeg feje fölött.

Midőn Péter reggel beköszöntött a dolgozószobába, azt látta, hogy Vilmos és a nagymama egyedül vannak, és egy szó, amely a fülét megcsapta, megakasztotta lépteit és arra birta őt, hogy egy magas, forgatható könyv-állvány mögé rejtőzködve lelkifurdalás nélkül hallgatódzzék. A nagymama a maga szokott helyén ült az ablak mellett és dolgozott. Vilmos pedig előtte állott és halkan mondotta:

A nagymama kezéből kihullott a munka és halovány arczczal vetette föl a szemét.

- Igen, visszavonhatatlanul. Négy órakor ott leszek és akkor vége lesz mindennek.

Rémes csend állott be. Vilmos hangja olyan furcsán csengett, mintha valahonnan messze távolból, már e világon kivülről hangzanak fel. Érezni lehetett rajta, hogy elhatározása meg nem ingatható, hogy ő egészen az ő tragikus álmának: a vértanuság rögeszméjének a rabja, mely végleg bele jegeczedett és belefészkelte magát makacs agyába. A nagymama rászegezte szemeit. A hősszivü asszony, aki mások szenvedéseiben, egy elszánt és bátor sziv önmegtagadásában és odaadásában vénült meg, akit csak a kötelesség eszméje lelkesített, segédkezett neki a terv legkisebb részleteinek megállapításában és szabályozásában és tudomása volt Vilmos borzalmas szándékáról. Ámbár a lelke mélyén szunnyadó, büntető igazságszolgáltatást áhítozó megtorlási vágy a tapasztalt és átélt sok igazságtalanság után elfogadta is a véres visszatorlás eszméjét, amely a vulkán lángjaival akarja megtisztítani a világot, sokkal ingathatlanabbul hitt annak a szükségében, hogy hősiesen kell végig élnünk az életet, semhogy ő a halált valamikor is jónak és termékenyítőnek tarthatta volna.

- Édes fiam, - szólalt meg halkan, - én láttam, mint nőtt és erősödött meg terved, és engem se meg nem lepett, se fel nem lázitott; jogosultnak találtam, úgy mint a villámot, mint az égből lecsapó mennykövet, melynek fönséges égi ereje és tisztasága imponál. Mindig, az élet minden órájában támaszod voltam; azt akartam, hogy én legyek a lelkiismereted és az akaratod... De még egyszer és utoljára kell, hogy figyelmeztesselek rá, hogy az embernek nem szabad megszöknie az élet elől.

- Anyám, hasztalan minden szavad; én feláldoztam az életemet, vissza nem vehetem többé. Nem akarsz hát többé az én akaratom lenni, mint ahogy magad mondtad? Nem akarsz az a hősnő lenni, aki ittmarad és cselekszik?

- Tehát, eszerint fölösleges, hogy a gyermekekről, magamról, meg a házunkról szóljak... Jól meggondoltad-e a dolgot és eltökélt szándékod ez?

Mivel Vilmos egyszerüen igennel válaszolt, az öreg asszony nyugodtan folytatta:

- Jól van, legyen, te ura vagy tetteidnek... Én maradok és cselekszem. Ne aggódj semmit, végrendeleted jó kezekben van. Minden úgy fog történni, ahogy azt együtt megállapítottuk.

Az öreg asszony szintelen szeme még mindig Vilmos arczához tapadt. Emberfölötti magasztosság és egyszerüség glóriája sugározta körül vézna, feketeruhás alakját. És a végtelen hősiesség, de egyszersmind mély szomoruságnak arczában tükröződő kifejezése hirtelen könyes meghatottságot keltett Vilmos lelkében. Keze reszketett, amidőn kérdezte:

- Óh, teljes szivemből, fiam. Ámbár a te feladatod nem egyezik meg az én felfogásommal, látod, hogy tisztelem a meggyőződésedet és szeretlek.

Összecsókolództak és midőn Péter jéggé dermedt szivvel közibük lépett, a nagymama nyugodtan hajolt ujra a munkája fölé, mialatt Vilmos a szokott tevékeny sürgés-forgással forgolódott ide-oda, hogy a laboratórium egyik polczát rendbehozza.

Délben, midőn villásreggelihez akartak ülni, néhány perczig Tamásra kellett várniok, aki szokása ellenére késett; a másik két fiu, aki már rég otthon volt, kaczagva méltatlankodott ezen a késedelmen és panaszkodtak, hogy ők majd meghalnak éhen, Mária pedig egy crémet készitett éppen, melyre nagyon büszke volt és kijelentette, hogy ők bizony megebédelnek és megesznek mindent; aki későn jön, az nem kap belőle. Mikor Tamás végre megjött, általános szemrehányó pisszegéssel fogadták.

- De kérlek, nem rajtam mult - magyarázta Tamás. - Azt a bolondot tettem, hogy a Barre-utczán jöttem hazafelé és fogalmatok sincs róla, hogy micsoda tolongás van ott. Valószinüleg ott táborozik mind a tizezer zarándok. Azt mondták, hogy a Szent József-azilumba szállásoltak, ahányat csak lehetett. A többi mind a szabad ég alatt töltötte az éjjelt. És most mindenütt ott táboroznak és a bazilika körüli üres telkeken meg a járdákon ebédelnek; az ember alig mer egyet lépni, nehogy valamelyiket közülük agyontaposson.

A villásreggeli nagyon vidáman folyt le, zajos derültséggel, melyet Péter erőltetettnek és tulzottnak talált. Pedig a gyermekek látszólag tényleg mitse tudtak a láthatatlanul fölöttük borongó rémes borzalomról, mely a gyönyörü juniusi reggel verőfényében folyton fenyegetőleg lebegett a fejük fölött.

Vagy amikor néha perczekre a vidámság pajkos kitörése közepett rövid, hallgatag szünet állott be, tán a valónak gyászszal fenyegető, fagyasztó tudata suhant át a termen? Vilmos ajkain szokott jóságos mosolya lebegett; a rendesnél kissé halványabb volt talán és hangja oly lágyan csengett, mint valami beczézgető ölelés. De a nagymama soha még ilyen némának és ilyen komornak nem mutatkozott e testvéri szeretetben összeforrt asztaltársaság közepett, melynél mint hódolva tisztelt és engedelmesen követett anyakirályné elnökölt. Mária crémeje nagy sikert aratott; mindenki dicsérte és a fiatal leány elpirult örömében. Hirtelen ujra nyomasztó csend állott be; halálos, fagyasztó hideg lehelet rezdült át a szobán és minden arcz belesápadt, mialatt a kis kanálkákkal csörömpölve ürítették ki a tányérokat.

- Jaj, ez a dongó! - kiáltott föl Ferencz, - kinszenvedés ezt hallgatni, az ember majd megsiketül tőle. Majd szétpattan a fejem.

A bazilika nagy harangja ugyanis búgó érczes hangján megcsendült, melynek zengő hanghullámai egész Párison szertehangzottak.

- Oh nem, - szólt Tamás, - a szertartás pillanatában egészen más hangon fog szólani. Akkor csengve-bongva zendül majd fel érczes bugása és harangjátéka az öröm és vigalom ujjongása, a diadal éneke lesz.

- Az ám, aki nem akarja, hogy a dobhártyája megrepedjen a zúgástól, az jól teszi, ha becsukja az ablakát. De az a baj, hogy ha Páris nem is akarja hallani ezt a harangszót, mégis hallja; még pedig úgy mondják, egész a Pantheonig elhallatszik.

A nagymama némán és közömbösen hallgatta. Antalt legjobban a vallásos szentképeknek silány volta bántotta, amelyeken a zarándokok kapva-kaptak, azok a skatulyafödelekre festett Jézusok, melyek felhasított keblükön vérző szivet ábrázoltak. Ennél visszataszítóbb materializmust, ennél aljasabb, durvább és otrombább művészfantáziát képzelni se lehetett. Végre asztalt bontottak és nagyon hangosan beszélgettek, hogy a nagyharang kongása közepett a saját hangjukat meghallhassák.

Aztán mindnyájan ujra munkához fogtak. A nagymama örökös varrása fölé hajolt, mig Mária mellette ülve, nagy buzgalommal himzett körülbelül fél háromig. Vilmos is látszólag nagyon figyelmesen dolgozott. Csak Péter járt-kelt föl és alá, dult szivvel, roskadozó térddel; valami sürü ködön keresztül látott mindent, mintha kinos álom lidércznyomásában látná csak a jelenlevőket; a legártatlanabb szavak is tőrként hatottak a lelkébe és iszonyu értelmet nyertek előtte. Reggeli közben kénytelen volt azt hazudni, hogy kissé rosszul érzi magát; ezzel magyarázta meg azt a gyötrő, kinos érzést, mely őt e mosolyderüs asztaltársaság láttára elfogta. Most pedig növekvő rettegéssel várt, hallgatott és figyelt.

Röviddel három óra előtt Vilmos az órára nézett és a kalapja után nyult.

De azért még mindig nem ment. Péter érezte, mint küzd magával. Iszonyu lelki vihar dulta bensejét és egész erejének megfeszítésével uralkodott önmagán, hogy arcza el ne sápadjon és hogy testének reszketése el ne árulja titkos terveit.

Oh, mennyit szenvedhet, hogy nem ölelheti még egyszer, utoljára, a keblére mind a három nagy fiát, ha csak azt nem akarja, hogy bennük valami sejtelmes gyanut keltsen, mely halálának utját állaná. Fenséges hősiességgel legyőzte önnönmagát.

A nagymama le nem vette róla merev tekintetét, de magasztosan hallgatott. Őt már megcsókolta. És Vilmos ránézett, tekintetük összevillant egy perczig és megismételték mindazt, amit a férfi akart, amit az asszony igért, az igazság és jog közösen szőtt álmait.

- Ugyan kérlek, Vilmos - szólt Mária, - ha a Martyr-utcza felé mégy, adnék neked egy megbizást.

- Szólj be a szabónémhoz és mondd meg neki, hogy a ruhámat holnap reggel fogom csak próbálni.

A menyasszonyi ruhájáról beszéltek, egy egyszerü, szürke selyemruháról, amely szokatlan fényüzésen Mária gyakran élczelődött. Ha szó volt róla, ő maga is meg a többiek is mind jóizüt nevettek.

- Meglesz, - szólt Vilmos elmosolyodva, - az udvari bálba készülő Hamupipőke báli ruhája, a tündérek szőtte csipke és brokátruha, hogy a kis Hamupipőke nagyon szép és nagyon boldog legyen.

De a nevetés ujra elakadt és ismét úgy rémlett a hirtelen beállt csendben, mintha a halál suhanna át a szobán, csattogó nehéz szárnycsapással, melynek hideg szele megfagyasztotta azoknak a szivét, kik otthon maradtak.

Vilmos távozott és meg se fordult. Szilárd lépteinek nesze elhangzott a kis kert kavicsos utain.

Péter valami ürügy alatt szintén bucsúzott és kis távolságból követte őt. Nem volt szükséges, hogy sarkon kövesse, mert tudta, hova megy; abszolut benső meggyőződése azt sugta neki, hogy a bazilika földalatti boltozatára nyiló ajtónál rá fog akadni, ahonnan őt tegnap kijönni látta. Nem is fáradozott azon, hogy a templomba özönlő zarándokok tömegében szem elől ne veszítse. Meggyorsította lépteit és Jahan műterméhez sietett. Midőn odaért, tényleg Vilmost vette észre, amint óvatosan beoson a nyitott ajtón és eltünik. Az óriási tolongás okozta zürzavar és rendetlenség neki is kedvezett és lehetővé tette, hogy ő is követhesse fivérét és észrevétlenül utána lopódzkodhassék. Egy pillanatig meg kellett állnia, hogy lélekzetet vehessen, mert szivének hangos dobogása majd megfullasztotta.

A szük lépcsőházból egy igen meredek, sötét lépcső vezetett lefelé. Péter a mind sürübb sötétségben nagy óvatossággal ereszkedett le és nesztelenül lépdelt előre, hogy zajt ne üssön. Kezével tapogatódzva szállt le; a lépcső kanyarulatait követve, jobbra-balra fordult, mintha valami kutba ereszkednék. A leszállás különben nem tartott sokáig. Mihelyt biztos sima földet érzett a lábai alatt, megállt és nem mert mozdulni, nehogy elárulja a jelenlétét. Sürü sötétség vette körül. Nyomasztó csend, egy lehellet se hallatszott. Merre vegye az utját? Merre forduljon? Kétkedve habozott, midőn egyszerre körülbelül husz lépésnyi távolságban látta, hogy egy szikra gyult fel, egy gyufa hirtelen támadt világossága. Vilmos gyertyát gyujtott; ráismert bátyja széles vállaira; most már csupán a vezető fény nyomában kellett haladnia egy bolthajtásos, kőfalas földalatti folyosó mentén. Az ut végtelennek tetszett és úgy rémlett előtte, hogy északnak, a bazilika főhajójának tartanak.

Péter lábujjhegyen közeledett és az árnyékba huzódva nézte, mi történik ott. Vilmos a kripta alatti alacsony kupolaforma bolthajtás alatt odatapasztotta a viaszgyertyát a pallóhoz és térdre ereszkedve, kiemelte a helyéről az egyik lapos kőtáblát, mely valami nyilást zárt el. Ez volt a bazilika alapzata és itt emelkedett ama pillérek egyike, melyet betonnal töltöttek meg, hogy az épületnek támaszául szolgáljon. Az említett nyilás a pillér tövén tátongott; lehet, hogy természetes hasadás volt, mely a talajon végigvonult; lehet, hogy csak földsüppedés okozta repedés.

Köröskörül még más pillérek körvonalai is sötétlettek, melyeknek környékén szintén meglátszott a minden irányba szerte ágazó talajrepedés.

És midőn Péter látta, mint hajol a bátyja a földben lévő hasadás fölé, miként az aknakészítő, aki utoljára vizsgálja meg az aknát, mielőtt meggyujtaná a robbantó kanóczot, hirtelen divináczióval kitalálta, hogy minő rettenetes, vérfagyasztó dolog van itt készülőben.

Vilmos az iszonyu robbantószert nagymennyiségekben hordta volt ide, gondosan megválasztott órákban, vagy huszszori menet-jövetben; és azt az egész óriási erejü robbantószert beletöltötte a pillér tövénél kanyargó hasadékba, ahonnan ez beleszivárgott a legszükebb repedésekbe és jó mélyen szaturálva a talajt, kiszámíthatatlan erejü, természetes lőporaknát alkotott. Most már a talajjal egymagassággá halmozódott a robbanóanyag a kő alatt, melyet Vilmos elmozdított. Csak egy gyufát kell abba belevetni és az egész felrobban.

Dermesztő rémületében gyökeret vert a lába egy pillanatig. Egy tapodtat se birt tenni, egy hang se tört fel ajkairól. Maga előtt látta a fejük fölött zsibongó tömeget, a tizezer zarándokot, akik a bazilika magas hajóiban összeverődtek, hogy a szent szertartás tanui lehessenek. A kongó harangok érczes csendülése rezgett át a légen; a tömjén füstje felszállt és tizezer ujjongó hang zenditett rá a hála és öröm feltörő dalára. És egyszerre im lecsap a villám, megreng a föld, megnyilik a vulkán, melynek láng- és füsttengere elnyeli az egész templomot a hívők seregével együtt.

És a robbanás óriási ereje, amidőn szétrobbantja az épület pilléreit és felveti a nem igen szilárdnak látszó talajt, egyuttal kettéhasitja az egész épületet is; rázudítja a romok záporát a Páris felé lejtősen leereszkedő utczákra, le egészen a halom tövén megvonuló vásártérre; mig a másik része, amelyen a főoltár kupolája emelkedett, amott a maga helyén fog romba dőlni. Minő rettenetes lavina lesz e szilánkokra szétforgácsolt gerendázatnak egész fatörzsös erdeje, az óriási épülettömbök leszakadó zápora, mely széjjelszóródva, iszonyu porfellegeket felkavarva szakad le recsegve és ropogva a lenn elterülő házakra és az óriási rázkódtatás folytán egész Montmartret azzal fenyegeti, hogy óriási romhalmazzá dől össze?

Vilmos felemelkedett. A földhöz tapasztott viaszgyertya, melynek lángja egyenesen csúcsosodott magasra, félelmetes árnyékot vetett, mely úgy látszott, mintha megtöltené az egész földalatti boltozatot. Ez a piczi fénypont a nagy feketeség közben egy mozdulatlan szomoru kis csillag volt csupán. Vilmos a gyertyához közeledett, hogy megnézze, hány óra van. Három óra mult tiz perczczel. Még egy óráig kell hát várnia. Nem sietett, pontosan akarta végrehajtani a tervet. Leült egy kőre és nyugodt türelemmel várakozva, meg se moczczant. A gyertya megvilágította halvány arczát, bástyafalra emlékeztető, hófehér hajjal koszoruzott magas homlokát, egész erélyes kifejezésü arczát, melynek ragyogó szeme és még mindig barna bajusza fiatalos szépséget kölcsönöztek. Egy izma se rándult meg, belebámult az ürbe. Vajjon minő gondolatok czikáznak át agyán ebben az utolsó órában? Köröskörül semmi nesz, csupán nyomasztó éj, a föld gyomrának örök mély csendessége honol.

Péter ekkor, visszafojtva szivének hangos dobogását, közelebb került. A léptek neszére Vilmos fenyegető állást foglalt el. De azonnal ráismert az öcscsére és a legkisebb meglepetést se tanusította.

- Ah, te követtél? Éreztem, hogy rájöttél a titkomra. Nagyon rosszul esik, hogy visszaélsz vele és hozzám szegődöl. Ettől az utolsó fájdalomtól megkimélhettél volna.

- Csitt, még ne szólj. Ha okvetetlen akarod, úgy később meghallgatlak. Van még vagy egy órai időnk, beszélgethetünk... De szeretném, ha belátnád, milyen hiábavaló és haszontalan mindaz, ami mondanivalód van. Az én elhatározásom szilárd és megingathatlan; sokáig vitattam meg magamban és én csupán a saját eszem és a saját lelkiismeretem sugallatát fogom követni.

Aztán nyugodt arczkifejezéssel beszélte el, hogy valami nagy tettre volt eltökélve s hosszu ideig habozott, vajjon melyik monumentális építményt válaszsza ki a lerombolásra. Eleintén az opera vitte őt kisértésbe; de aztán úgy érezte, hogy nem valami nagyjelentőségü a harag és a visszatorló igazság vihara, midőn a gyönyörbe sülyedők kicsiny töredékét söpri el, sőt mintha ezáltal az aljas irigység szennyfoltja tapadna hozzá. Aztán eszébe jutott a tőzsde; ott az erkölcsrontó pénzt sujtaná, a tőkepénzes társadalmat, melynek nyüge alatt a bérmunkások zöme hörög; csakhogy nem nagyon szükkörü, nagyon specziális boszuállás ez is? Azonkivül még az igazságügyi palota, különösen az esküdtszéki terem eszméje villant meg agyában... Minő csábitó kisértés az, igazságot szolgáltatni a mi emberi igazságszolgáltatásunknak; elsodorni a bűnöst a tanukkal egyetemben és vele együtt a közvádlót, aki vádolja az ügyvédet, aki védi a birákat, akik elitélik; a bámészkodó közönséget, mely ép oly érdeklődéssel viseltetik e jelenet iránt, mint ha valami rémregényt olvasna.

Minő kegyetlen iróniája volna a sorsnak e tüzet hányó vulkán legfelsőbb hatalmu sommás itélete, mely a részleteknél mitse időzve, mindent elnyelne magába!

De a legkedvesebb eszméje, melylyel leghosszasabban foglalkozott, az volt, hogy a diadalivet röpíti levegőbe. Az ő szemében szálka volt az az utálatos emlékkő, mely a háborut örökíti meg, a népek közt való gyülöletet, a nagy hódítók oly drágán megfizetett és oly véres, hamis dicsőségét. Le kell dönteni azt a hatalmas kolosszust, égbenyuló emlékét ama rettenetes mészárlásoknak, melyekben annyi emberélet esett hiába áldozatul.

Ha ezt sülyesztette volna a föld alá, még azt a hősies nagyságot tanusította volna vele, hogy nem okozná senki másnak a halálát, csak a magáét, hogy meghalhatna egyedül a lezuhanó kőóriás alatt. Minő egy fönséges siri ágy volna ez és minő emléket hagyna örökbe a világnak!

- De lehetetlen volt közelébe férkőzni, - folytatta. - Ott sehol sincs se pincze, se földalatti üreg... De mennyivel irtóztatóbb és magasztosabb leczke az emberiségre nézve egy ártatlan tömegnek igazságtalan halála, ezer meg ezer ismeretlen embernek, egy tovahömpölygő emberárnak az elpusztítása! Valamint a mi emberi társadalmunk az igazságtalanság, a nyomor, a társadalmi gépezet mozgó kerekeinek engesztelhetetlen kőkeménysége folytán annyi ártatlan áldozatot kiván; ép úgy föltétlen szükséges az is, hogy egy nagy merénylet dörgő mennyköve zúgjon le szörnyü förgetegként fölötte, közönyös világotelnyelő pusztítással. Ártatlan emberéleteket olt ki rémes utjában, mint mikor az ember hatalmas lépte tiporva és éltekben gázolva sulyosodik rá egy hangyabolyra.

Péter egész lelke fellázadt és lángoló tiltakozás sikoltása tört fel ajkairól.

- Azért választottam végre a Sacré Coeur bazilikát, mert ez kezem ügyébe esik és könnyen lerombolható. Meg aztán azért is, mert engem ez a templom már régóta bánt és kétségbeejt, mert már régóta pálczát törtem felette... Hisz mondtam azt neked gyakran, hogy nem tudok ennél bárgyubb hiábavalóságot elképzelni, mint azt, hogy Párist, a mi nagy Párisunkat koronázza ez a templom, mely az abszurdum dicsőitésére épült. A tudományos fejlődés hosszu évszázadai után nem türhetetlen-e a józan észnek ez arczátlan diadalmaskodása, mely a nap teljes verőfényében, fönn a magasban akar tündökölni? Ők azt akarják, hogy Páris bánja meg büneit, hogy vezekeljen magáért, mert ő a jog és az igazság megváltó városa. Nem, nem, nincs más menekvés, mint hogy kérlelhetetlenül elsöpörjünk mindent, ami gátolja; mindent, ami meggyalázza világszabadító utján. Hadd dőljön romba a templom a hazugság és rabszolgaság Istenével együtt; hadd zúzza össze romjai alatt hiveinek seregét, hogy ez a katasztrófa, hasonlóan a hajdankor geológiai földrengéseihez, velőkig rázza meg az emberiséget, megujítsa és megváltoztassa.

- Bátyám, bátyám, - rebegte Péter magánkivül. - Te mondod ezt, te jutottál ennyire, te, a nagy tudós, te, a nagy sziv? Minő őrület vihara zúgott végig rajtad, minő lelki megrázkódtatás rendített meg, hogy te ilyen rettenetes dolgokat mondasz és gondolsz? Amaz emlékezetes estén, midőn szivünk lángolón felfakadt testvéri szeretettől tuláradt és midőn egymásnak vallomást tettünk, elmondtad nekem az eszményi anarkiáról álmodott álmodat; a legmagasztosabb, a legfenköltebb álmot az élet szabad harmóniájáról, melyet ha természetes erőinek korlátlan fejlődésére bizunk, önmaga fogja megteremteni a boldogságot.

- Te akkor már fellázadtál a rablás, a gyilkolás puszta gondolatára is, irtóztál a ténytől magától és csupán csak érthetőnek találtad és mentegetted. Mondd, mi történt hát, hogy te, a gondolkodó agy, azzá a förtelmes kézzé váltál, amely cselekedni akar?

- Salvatot fejezték le, - felelte Vilmos egyszerüen. - Utolsó tekintetében az ő végrendeletét véltem olvasni... Én csak az ő végrendeletének végrehajtója vagyok - - - Hogy mi történt itt? Édes Istenem, hát minden, ami nekem fáj, amit négy hónap óta folyton hajtok; az az egész türhetetlen állapot, melyet magunk között tapasztaltunk és amelynek meg kell szünnie.

Csend állott be. Az árnyas homályban szembenézett a két testvér. Péter most mindent megértett; látta, hogy Vilmos mennyire megváltozott; látta őt olyannak, amivé a forradalom rettenetes fertőző lehelete változtatta, mely Párison vegigzúg. Ez részben arra a lelki dualitásra volt visszavezethető, mely benne két ellentétes ént olvasztott egybe, melyek közül az egyik a tudós, aki a megfigyelések és a tapasztalások hive és a természettel szemben bölcs logikával következtet; a másik a társadalmi, ideális rajongó, akit a testvériség, egyenlőség és igazság álma kisért, aki emberszeretetében azt követeli, hogy az egész világ boldog legyen. Így született előbb az anarkista elmélete, a tudomány és chiméra vegyüléke, mely azt akarta, hogy az emberi társadalomban, a világegyetem harmóniájának törvényei uralkodjanak, hogy minden ember szabad legyen a szabad társadalomban, melyet egyedül csak a szeretet kormányozzon.

Théophile Morin az ő Proudhommejával és Comtejával, Bache az ő Saint Simonjával és Fourierjával nem elégítették ki az ő abszolut tökély utáni vágyát; mindnyájuknak a szisztémái zürzavarosaknak és tökéletleneknek tetszettek, amennyiben egymást tették tönkre és valamennyien egy és ugyanarra a nyomoruságos életmizériára lyukadtak ki. Egyedül Jansen lelkesítette őt néha odavetett rövid szavaival, melyek a szűk látóhatáron messze tulcsapongtak, mint megannyi éles messze kiröppenő nyilvesszők, amelyek az egész világot meghódítják az emberiség nagy családja részére. Ebbe a nagy szivbe, melyet az emberi nyomor gondolata földult, melyet a szegények és elnyomottak szenvedései kétségbeejtettek, Salvat tragikus esete csapott bele, mint a végső lázítás erjesztő szikrája. Hosszu heteken át lázban égő kezekkel, növekvő gyötrelemtől fojtogatott torokkal járt-kelt. Salvat felrobbant bombája, melynek még most is érezte a rázkódtatását, a könyörtelen pénzhajhászást tanusító ujságok, melyek úgy üldözték a nyomorultat, mint valami veszett vadállatot, az agyonhajszolt ember, aki az ó-boulognei erdőn őrült futásban vágtatott át üldözői elől, mig végre éhen gebedve és sárral borítva a rendőrség karmaiba került, végkép kétségbeejtettek. Ehhez járultak aztán még az esküdtszék, a birák, a zsandárok, a tanuk s az egész Francziaország, amint mindnyájan egy ember ellen harczoltak, benne akarva megbüntetni a világ egyetemes nagy bünét. Végre aztán a nyaktiló, ez a szörnyüséges, ez az ocsmány halálgép, mely az emberi igazság nevében hajtja végre a soha jóvá nem tehető igaztalanságot!

Vilmos lelkében egyetlen egy rögeszme gyökeredzett meg: az igazság eszméje, mely őt annyira megőrjitette, hogy gondolkodó agyában minden más józan felfogást megsemmisített és nem hagyott meg benne semmi mást, csupán a fönséges igazságszolgáltatás nagy tervét, melylyel jóvá akarta tenni a rosszat és meg akarta alapítani az örök jólétet.

Salvat tekintete rátapadt és a fertőzés megtörtént; most már csupán az az őrjöngő vágy égett a lelkében, hogy ő is meghaljon, hogy ő is elontsa a vérét; patak módra ontsa mások vérével együtt, hogy az emberiség rémülettől és borzalomtól eltelve, megalapítsa végre az uj aranykort.

Péter tisztában volt azzal, hogy milyen konok makacssággal jár az ilyen őrület; és rémület fogta el arra a gondolatra, hogy nem fogja legyőzhetni.

- Bátyám, te megőrültél, ők megőrjítettek! A szenvedélyes erőszak vihara zúg át Párison; eleintén könyörtelen ügyetlenséget tanusítottak az anarkistákkal szemben, és ime most egyik boszulja meg a másikat és így alig van reá kilátás, hogy vége szakadjon a vérontásnak. Bátyám, térj eszedhez, rázd le ezt a nyomasztó álmot. Lehetetlen, hogy belőled egy gyilkoló Salvat, egy rabló Bergaz váljék! Jusson eszedbe a kirabolt Horn-palota; jusson eszedbe az a szép szőke gyermek, aki felhasított testtel ott fetrengett a kapu aljában... Neked abban nincs részed, bátyám: nem lehet benne részed, az Isten szent szerelmeért!

Vilmos egy kézmozdulattal visszautasította ezeket a hasztalan érveket. A halál hideg öléből, melyben már-már benn érezte magát, mit bánja azt a néhány életet, mely az övével együtt visszatér örökre az élet örök tengerébe? A világ egyetlen egy nagy fázisa se alakult meg anélkül, hogy millió meg millió élő lény áldozatul ne esett volna.

- De neked egy nagy terved volt, - kiáltott fel Péter, hogy Vilmost a kötelesség révén térítse el szándékától. - Neked nem szabad így kimulnod!

Lázas hévvel igyekezett arra, hogy a tudós büszke öntudatát felkeltse. Beszélt arról a fenséges titokról, melyet Vilmos vele közölt; arról a hadigépről, mely hadseregeket pusztíthat és városokat dönthet romba és amelylyel meg akarta ajándékozni Francziaországot, hogy a legközelebbi háboruban diadalmaskodva, a világ megváltója lehessen. És ime ő lemond erről a ritka magasztosságu tervről és rettenetes robbanószerét arra akarja fölhasználni, hogy vele ártatlanokat öljön, templomokat romboljon, amelyeket milliók elfecsérlése árán ujra fel fognak építeni, hogy belőlük a vértanuk szentélye legyen.

- Nem mondtam le tervemről, csupán megváltoztattam. Nem mondtam el neked sem kételyeimet, sem aggódó lelkitusámat. Oh, minő kin az, midőn az ember azt hiszi, hogy a világ sorsát tartja a kezei között és remegve, habozva kérdi: vajjon bizonyos-e abban, hogy elég bölcs, elég okos-e arra, hogy helyes cselekvésre határozza el magát? Egész valóm megrémült a mi nagy Párisunkon rágódó szörnyü rákfene láttára, a közelmult nagy büneinek tapasztalatára, amelyeknek szemtanui voltunk, és azt kérdeztem önmagamtól: vajjon ez a város elég higgadt, elég tisztult-e arra, hogy rábizzuk a mindenhatóságot? Mert, óh minő mérhetetlen szerencsétlenség volna az, ha egy olyan nagyhorderejü találmány, minő az enyém, egy dőre népnek, tán egy diktátornak, egy hódítónak kerülne kezébe, aki arra használná föl, hogy a nemzeteket közös rabság nyüge alá szorítva, terrorizálná! Nem, nem, én nem akarom állandósítani a háborut, én meg akarom ölni azt.

Vilmos világos szavakkal magyarázta meg uj tervét és Péter legnagyobb meglepetésére ugyanazokra az eszmékre ismert, melyeket Bozonnet tábornok egész ellenkező értelemben fejtegetett előtte. A háboru végére jár, ép mert tulzásig vitték. Hajdan fizetett zsoldosaival és verbuvált katonáival, a sorskijelölte kicsinyszámu sereggel, a háboru foglalkozás és passzió volt. De most, mikor mindenkinek harczba kell vonulnia, senkise akar többé háboruról hallani. A dolgok logikus rendjénél fogva, hogyha egyszer majd az összes nemzetek fegyverben állanak, ez a hadseregek közeli megszünését jelenti. Mennyi ideig maradnak meg a hadseregek készenlétben, fegyveres békelábon állva egymással, a növekvő hadi budget alatt nyögve, csak azért, hogy egymást sakkban tartsák?

Minő megváltó esemény lesz az; a megkönnyebbülésnek minő sóhaja száll föl majd a nemzetnek ajkáról aznap, amidőn egy olyan rettenetes pokolgép, amely egy percz alatt megsemmisíti a hadseregeket, és a föld szinéről elsöpri a városokat, ezentúl lehetetlenné teszi majd a háborut és a népeket általános leszerelésre fogja kényszeríteni! A háboru meg lesz ölve; az, ami annyi ember halálát okozta, most maga lesz a halott... Ez volt az ő álma, és ez a biztos tudat, hogy most mindjárt valóvá váltja ez álmát, önkivületbe vitte.

- Minden meg volt állapítva. Azért halok meg, azért tünök le a lét szinpadáról, hogy az eszme győzedelmeskedjék. Láttad az utóbbi napokban, hogy egész délutánokon át bezárkóztam a nagymamával. Rendbeszedtük és osztályoztuk az iratokat és tisztáztuk a dolgot. A nagymamának határozott utasításai vannak és ő azokat követni fogja, még az élete árán is; mert nincs a világon nálánál hősiesb, nemesebb lélek. Mihelyt meghaltam és e kövek alatt siromat leltem; mihelyt a fülébe dörg a rettentő robbanás, mely Párist megingatja és az uj éra kezdetét jelöli: ő a világ minden nagyhatalmának meg fogja küldeni a robbantószer képletét, a bombák rajzait és a specziális ágyu ábráit, szóval a teljes iratcsomót, amely ott van nála. Így az összes nemzeteket megajándékozom a rombolás, a mindenhatóság rettenetes ajándékával, melyet eleinte csupán csak Francziaországnak akartam föntartani. Megajándékozom vele az összes népeket, hogy a pusztító villámmal mindannyian egyformán fölfegyverkezve, általánosan leszereljenek, attól való rettegésükben, hogy egymást hasztalanul semmisítik meg.

Péter rábámult, mintha valami óriási fogaskerekü gépezet ragadná meg őt; mintha ellenállhatatlan erejével zúzná széjjel és morzsolgatná parányokra e hatalmas, irtóztató konczepczióju tervben, melyben a gyerekes képzelem a teremtő lángészszel birkózik meg.

- Ha titkoddal megajándékozod valamennyi népet, minek röpitenéd hát a levegőbe ezt a templomot, minek akkor meghalnod?

- Hogy higyjenek a szavamnak! - Vilmos emberfölötti erővel hangsulyozta e szavakat. Aztán hozzátette:

- Feltétlenül szükséges, hogy ez a hatalmas épület rombadőljön és hogy én el legyek temetve alatta. Mert máskülönben, ha a tapasztalat nem igazolja állitásaimat; ha a rémület nem hirdeti világszerte a robbantószer iszonyatos romboló erejét, engem álomlátónak, eszelős rajongónak gúnyolnak... Sok halottra, sok vérre van szükség, hogy a vérontás örökre megszünjön.

Aztán fenséges mozdulattal visszatért ujra a merénylet feltétlen szükséges voltára:

- Különben Salvat hagyta nekem örökbe a visszatorlás nagy művének folytatását. Hogy én az ő eszméjének magasabb jelentőséget adok és arra használom föl, hogy a háboruskodás teljes megszünését siettessem, az onnan van, mert tudós és gondolkozó elme vagyok. Tán jobb lett volna, ha közönséges, együgyü szellemi lázár volnék és csak úgy működnék, mint a vulkán, mely átalakítja a talajt és az önfentartó életre biznám annak a gondját, hogy uj emberiséget teremtsen.

A gyertyaszál tövig leégett már és Vilmos fölemelkedett a kőről, melyről eddig el nem mozdult. Egy tekintetet vetett az órájára, még tiz percze volt hátra. Lassu kézmozdulata nyomán támadt légáram reszkettette meg a mécset. Ugy rémlett, mintha a sötétség mind feketébbre válnék a tátongó lőporakna folyton előttük rémlő fenyegetésétől, melyet a legkisebb szikra lángba boríthat.

- Nemsokára itt az idő. No, kedves öcsém, ölelj meg és menj. Tudod, mennyire szeretlek, milyen lángoló szeretet ébredt irántad vénülő szivemben. Szeress hát ép oly forrón és meríts ebből a szeretetből erőt arra, hogy engedj meghalni az én kedvem szerint, ahogy azt az én kötelességem parancsolja. Csókolj meg, csókolj meg és aztán menj és ne fordulj hátra.

Hangja, mely testvéri szeretettől reszketett, férfiasan küzdött önnönmagával, hogy visszafojtsa felfakadó zokogását és sikerült is önmagát legyőznie; mert máris tul volt ezen a világon, máris kivül állt az emberiségen.

- Nem, bátyám, te nem győztél meg, - szólt Péter el nem rejtve könyeit - és ép ezért, mert úgy szeretlek, mint ahogy te engem, egész szivemből, egész lelkemből, ép ezért el nem megyek. Az lehetetlen; te nem lehetsz az az őrült, az a gyilkos, amivé lenni akarsz!

- Miért? Nem vagyok-e én szabad ember? Én leráztam az életemről minden terhet, minden feladatot, minden köteléket. Négy fiamnak nevelése be van fejezve, nincs többé szükségük rám. Csak egyetlen egy láncz bilincselte ide a szivemet, az Mária volt és én őt neked adtam.

Péter érezte, hogy lelkében egy észbontó és nyugalmat háborgató érv támad fel és szenvedélyesen sietett azt felhasználni.

- Tehát azért akarsz meghalni, mert nekem adtad Máriát? Valld be, még mindig szereted.

- Nem! - kiáltott föl Vilmos, - nem szeretem már, esküszöm rá. Neked adtam át, nem szeretem már.

- Te csak hitted; de ime, látod, hogy még mindig szereted, miután az ő nevének emléke annyira felizgat; holott még az imént mindazok közül, amikről beszéltünk, semmi se hatotta meg a szivedet. Mert Máriát elvesztetted, azért akarsz meghalni.

Vilmos megrázkódva összerezzent és halk, szakadozott szavakban fürkészte saját bensejét.

- Nem, nem, ez nem lenne méltó nagy tervemhez, hogy szerelmi bánat vitt volna e rettenetes cselekedetre. Nem, nem, szabad akaratomból, józan észszel tökéltem el magamat e tettre és minden személyes érdek nélkül cselekszem az igazság szent nevében és az emberiség üdveért, a háboru és a nyomor ellen harczolva.

- Oh, öcsém, ez kegyetlenség volt tőled, hogy így megmérgezted a halál örömét. Annyi boldogságot teremtettem magam körül, amennyi tőlem kitellett; azzal az elégedett öntudattal váltam el tőletek, hogy boldogok vagytok; ime most elrontod a halálomat... Nem, nem, hiába kérdem én a szivemet; nem vérzik; nem szeretem többé Máriát oly forró szeretettel, mint amilyennel téged szeretlek.

De azért lelki nyugalma megzavarodott, mert attól félt, hogy önmagát ámítja. Lassankint sötét, vad harag kezdett felhullámzani a lelkében.

- Hallgass ide, Péter, most már elég ebből, az óra közeleg. Utoljára mondom, menj. Parancsolom, akarom!

- Vilmos, én nem engedelmeskedem. Itt maradok! A dolog igen egyszerü, miután az én józan eszem nem bir téged az őrültségedből kigyógyítani, gyujtsd meg hát azt az aknát és én veled halok meg.

- Akár szabad, akár nem, esküszöm rá, hogy veled halok meg... És ha csak arról van szó, hogy belevessem ezt az égő mécset ebbe a nyilásba, csak szólnod kell, és én magam gyujtom fel a halálthozó aknát.

Egy kézmozdulattal nyult a gyertya után és a bátyja, abban a hiszemben, hogy valóvá akarja váltani fenyegetését, hevesen ragadta meg a karját.

- Minek halnál meg? Ez dőreség volna. Hadd haljanak meg mások, de te; mire való egy szörnyüséggel több? Te meg akarod lágyítani a szivemet, meg akarsz indítani.

Aztán hirtelen alakoskodásnak és cselfogásnak vélte fivére szavait és dühösen ráförmedt:

- Nem azért akarsz a gyertyához nyulni, hogy oda beledobjad, hanem hogy eloltsad. Azt gondolod, hogy aztán már meglesz kötve a kezem? Rossz ember, rossz testvér!

- Természetes. Minden lehető eszközzel meg foglak akadályozni abban, hogy elkövessed ezt az irtózatos dőre tettet.

- Igen, beléd fogok csimpaszkodni karjaimmal; át fogom fonni a vállaidat és mozdulatlanná fogom tenni a kezeidet.

E szavakkal Vilmos dühtől tajtékozva megragadta Pétert és izmos karjával majd összeroppantotta vézna bordáit. Egymásba fonódva összebirkóztak; lélekzetük együvé olvadt e földalatti börtönben, melyben tánczoló nagy árnyékaik rémes látományokként lebegtek körülöttük. Sürü, sötét éj borult le rájuk; a halovány mécsecske csupán csak egy kis sárgás könycseppnek látszott az éji homály közepett. És ebben a perczben, e földalatti mélység siri csöndjében, mely oly sulyosan nehezedett rájuk, egyszerre megrezdültek a távoli búgó hanghullámok, mintha a halál kongatná valahol láthatatlan harangját.

- Hallod, - hebegte Vilmos, - ez az ő harangjuk odafönn. Itt az óra; én megesküdtem, hogy cselekedni fogok és te meg akarsz akadályozni.

Vilmos hallotta a templom nagy harangjainak ujjongó, csengő örömdalát; maga előtt látta a diadalmas pompában ragyogó bazilikát, tizezer zarándok hullámzó özönétől tuláradva, a tömjéntartók illatos füstjének gomolyai közül tündöklőn föllángoló oltári szentséggel; és frenetikus őrültség, vak düh fogta el, hogy nem tud cselekedni e türhetetlen, közbejött akadály miatt, mely rögeszméjének gátat vetett.

- Amig csak élsz, amig csak élsz, - ismétlé dühöngő önkivületben, - nohát akkor halj meg, nyomorult!

Zavaros szemén átczikázott a testvérgyilkosság fenyegető villáma. Hirtelen lehajolt, felvett a földről egy ott veszett téglát és mindkét öklével a levegőben forgatta, mint egy parittyát.

- Oh azt akarom - szólt Péter meg nem rettenő nyugalommal, - ölj meg hát; öld meg inkább a testvéredet, ahelyett, hogy másokat ölnél meg.

A tégla már is lecsapott. De az ökölbe szorított kezek czélt tévesztettek, mert a kő csupán az egyik vállát horzsolta és Péter a sötétségben térdre rogyott.

Midőn Vilmos tétova szeme látta, hogy az öcscse lerogy, azt hitte, hogy megölte őt. Mi történt itt közöttük? Mit tett? Egy pillanatig gyökeret vert a lába; tátott szájjal, rémült szemmel mereven bámult maga elé... Aztán megnézte mindakét kezét, úgy érezte, mintha csurogna róluk a vér. Egyszerre mind a két öklét homlokához szorította; sajgó, iszonyu fájdalom nyilallott oda, mintha kettéhasitott koponyájából kihasították volna a benne megfészkelt rögeszmét... Hirtelenül összerázkódva, ő is lerogyott a földre és szivettépő zokogás tört fel ajkain.

- Öcsém, édes kis öcsém! Oh mit tettem neked? Oh, én szörnyeteg, én szörnyeteg!

- Bátyám, nincs semmi bajom: esküszöm rá, nem történt semmi bántódásom. Oh, milyen boldog vagyok, hogy végre sirva fakadsz. Oh, milyen jó az, hogy dühbe jöttél, hogy rám zuduló haragod eloszlatta gonosz lázálmodat.

- Nem, nem, irtózom enmagamtól... Téged akartalak megölni, téged!.. Egy vadállat, aki megöli saját fivérét. Meg a többieket, a többieket, odafönn... Péter, fázom, fázom, fázom!

Fogai vaczogva verődtek össze; dermesztő hideg borzongott át egész valóján; úgy érezte magát, mintha szörnyü rémes álomból ocsudnék fel, és ez uj világitás alatt, melyet megkisérlett testvérgyilkossága vetett mindenre, úgy rémlett előtte, hogy az a cselekedet, mely őt mindeddig úgy kisértette, hogy majd beleőrült, nem más, mint egy kriminális dőreségü szándék, melyet más valaki tervelt.

- Téged akartalak megölni, téged - lihegte halkan, - sohse fogom magamnak megbocsátani. Oda az életem, nem lesz többé bátorságom, hogy tovább éljek.

- Mit mondasz? Hát nem füz-e ezentul össze bennünket a szeretetnek egy uj köteléke? Igen, bátyám, most én mentettelek meg, mint ahogy te mentettél volt meg engem és most még szorosabb közöttünk a kapocs. Nem emlékszel arra az estére, melyet neuillyi szülőházunkban együtt töltöttünk, amidőn te szivedre zártál, mint ahogy én téged most magamhoz ölellek és vigasztaltál. Akkor megvallottam neked lelki gyötrelmeimet, istentagadásom okozta teljes lelki megsemmisülésemet és te azt kiáltottad, hogy élnem és szeretnem kell. Azután tettél még ennél többet is, szivedből szakítottad ki szerelmedet és megajándékoztál vele. Saját boldogságod árán meg akartad alapítani az enyémet; megmentettél, mert uj hitet adtál. Oh minő boldogság az, hogy most rajtam a sor, hogy ma én vigasztalhatlak, megmenthetlek, visszaadhatlak az életnek.

- Nem, nem, kezemhez vér tapad, örökre letörölhetetlenül. Nem remélhetek többé!

- De igen, igen. Remélj az életben, mint ahogy azt nekem tanácsoltad. Remélj a szerelemben, remélj a munkában!

És a két fivér egymás keblére borulva, könyben ázó arczczal, halkan beszélgetett. A viaszgyertya hirtelen kilobbant, anélkül, hogy ők észre is vették volna. A koromfekete sötétségben, a hangtalan csend közepett, mely rájuk borult mélyen és fönségesen, a megváltó szeretet könyei mosták arczaikat. Az egyik sirt örömében, hogy megfizette a testvéri szeretet szent tartozását; a másikban, a fenkölt elméjü, az áldott jóságu gyermekszivü férfiban felzokogott az a megindultság, hogy chimerájában az igazság és az emberszeretet szent álmától elvakulva, a bün örvényének szélén állott.

És e könyek mögött, melyek lelkeiket tisztára mosták, a salaktól megtisztították, még más szent érzelmek is rejlettek; lángoló tiltakozás a világ ezer szenvedése ellen, szent fogadalmuk, hogy az emberiség nyomorát enyhitik.

Végre miután Péter visszatolta a nyilásról elmozdított követ, a fal mentén tapogatódzva vezette ki Vilmost, aki engedelmes gyerekként követte.

Otthon, a nagy dolgozószobában, a nagymama még mindig ott ült hidegen és érzéketlenül a nagy üvegablak előtt és egy pillanatra se hagyta abba a varrását. Időről-időre a falon függő ingaórára tekintett; aztán a bazilikára szegezte szemét, melynek befejezetlen tömbje ott sötétlett a gerendázat óriási váza alatt. Ujjai lassu, szabályos mozdulatokkal öltögettek a kezében tartott kézimunkán, holthalaványan, némán, hősies nyugalommal. Mária, aki vele szemben ült és himzett, türelmetlenül izgett-mozgott; vagy huszszor elszakadt már kezében a himzőfonál; egész valóját valami sajátságos idegesség, valami megmagyarázhatatlan kényelmetlenség és oknélküli nyugtalanság fogta el, melynek nyomasztó sulya majd megfulasztotta. Különösen pedig a három fiu nem lelte a helyét, mintha valami ragályos láz lüktetne ereikben. De azért munkához láttak, Tamás a furógépen fürészelgetett, Ferencz és Antal az iróasztaluk fölé hajoltak; az egyik nagy erőmegfeszítéssel valami probléma megfejtésébe igyekezett elmélyedni; a másik egy előtte lévő pipacscsokrot rajzolt; de hiába volt az erőlködésük, hogy lekössék figyelmüket; a legkisebb neszre összerezzentek, felvetették a fejüket és kérdő pillantásokkal néztek össze.

Mi ez? Mi lelte őket? Mitől rettegnek, hogy így megrázkódnak a verőfényes napsugárban átrezgő hideg borzongatásoktól?

Olykor-olykor egyik vagy a másik felkelt, kinyujtózkodott, aztán visszaült a helyére. De azért nem szóltak egy szót se; nem mertek beszélni a tompa, nyomasztó csendben, mely mind rémesebbé vált.

Néhány perczczel négy óra előtt a nagymamán valami szokatlan bágyadtság vagy tán önmagába szálló áhitat vett erőt.

Még egyszer az órára nézett; aztán ölébe esett a munkája és arcza a bazilika felé fordult. E percztől fogva csak annyi erőt érzett magában, hogy nyugodtan várjon; de szemét le nem vette többé a bazilika rengeteg faláról, a fagerendázat óriási ágbogos erdőjéről, mely diadalmas büszkeséggel emelkedett fel a kék égbe. És egyszerre, bármily elszánt és hősies szellemü volt is a lelke, a, bazilika nagy harangjainak felcsendülő, ujjongó kongása, melybe a kisebb harangok zengő karának csengése vegyült, megreszkettette egész testét.

Négy órát harangoznak; a tizezer zarándok zsibongó áradata betölti a templomhajót; itt a templomszentelés pillanata. Nem birt ellentállani a hirtelen rajta átviharzó izgatottságnak, mely őt talpra állította és minden izében remegve, merőn a bazilikára szegzett szemekkel, görcsösen összekulcsolt kezekkel állt ott rémes várakozásában.

- Mi bajod van, nagymama? - kérdé Tamás, aki ezt észrevette. - Nagymama, miért reszketsz?

- Rosszul érzed magadat? Mitől sápadtál úgy el, te, aki mindig oly hősies és bátor vagy?

De a nagymama nem felelt. Oh, bár nyilnék meg a föld a rettenetes robbantószer romboló hatása alatt; bár nyelné el a rémes vulkán lángot okádó krátere a kis házikójukat is. Leglángolóbb óhajtása az volt, bár halhatnának meg mindnyájan az apával együtt; a három nagy fiu, meg ő maga, hogy senki ne ontson keserves könyeket.

És ő csak várt, várt némán, kristálytiszta, bátor tekintetü szemét oda szegezve, ahonnan jő a halál, mialatt egész teste legyőzhetetlen reszketésben rázkódott meg.

- Nagymama, nagymama! - sikoltott fel Mária magánkivül; - miért nem felelsz, miért bámulsz oly merőn a távolba, mintha onnan valami szörnyü szerencsétlenség közeledne vágtatva felénk! Megrémitsz bennünket, nagymama.

Erre Tamás, Ferencz és Antal ajkáról szivüknek hirtelen rettegésokozta összedobbanásában egy és ugyanaz a sikoly tört fel:

Mit tudtak? Semmi határozottat! Tamás ugyan csodálkozott azon, hogy az apjuk minő rengeteg mennyiségben gyártja robbantószerét és úgy Ferencznek mint Antalnak is tudomásuk volt, hogy apjuk tudós elméjét minő forradalmi eszmék, minő lángoló emberszeretet álmai kisértik. De mély, tiszteletteljes meghódolásukban csupán annyit mertek és akartak tudni lelki világáról, amennyit velük közölt; soha nem kérdezősködtek, hanem hódolatteljesen hajoltak meg minden cselekedete előtt. És ime, most valami jóslatszerü előérzet szállta meg őket; az a biztos tudat nyilalt beléjük, hogy az apjuk most a halálba indul; valami iszonyu katasztrófát sejtettek, melyről már reggel óta terhes a levegő köröttük, olyannyira, hogy lázban dideregve munkaképtelenek és testileg-lelkileg betegek.

A három ifju óriás szorosan összeölelkezett, összeforrt egy és ugyanazon szivetfacsaró rettegésben; mindahármukban ugyanazon szenvedélyes vágy lüktetett, hogy tudomást szerezzenek a veszedelemről, hogy odarohanjanak és az apjukkal együtt meghaljanak, ha már nem tudják megmenteni. A nagymama néma, makacs hallgatása láttára ujra átborzongott a szobán a halál hideg lehellete; ugyanaz a fagyasztó lehellet, melynek szárnysuhanását már a reggeli közben érezték.

Négy órát harangoztak. A nagymama égnek emelte összekulcsolt két kezét, egy utolsó imádkozó könyörgés ösztönszerü szükségét érezve. Aztán végre beszélt:

- Apa meghal. Semmi meg nem mentheti; csupán az a kötelesség, hogy élni kell.

Mindahárom fiu eszeveszetten oda akart rohanni hozzá, maguk se tudták hová, hogy legyőzzék az akadályokat és diadalmaskodjanak a sors felett. Tehetetlenségükben oly szánalomraméltóan, oly rettenetesen tépték a hajukat, oly vadul dühöngtek, hogy az agg nő igyekezett őket csillapítani.

A fiuk lázasan reszkettek és hősies nyugalmat akartak tanusítani. De multak a perczek és úgy érezték, mintha a rájuk boruló fagyos hidegség lassu szárnycsapással elvonult volna. Néha alkonyórán egy éji madár röpül be; komor gyászhirnök kerül a szobába, tompa csattogással kering a homályba vesző teremben és azután ujra elszáll és magával viszi baljóslatu gyászát. Így volt ez most is; a bazilika még mindig állt; a föld nem nyilott meg, hogy elnyelje. Lassankint oszladozni kezdett a sziveket összefacsaró rettegés és helyt adott a reménynek és az örök megujhodásnak.

Midőn aztán Vilmos ujra megjelent Péter kiséretében, mindnyájuk ajkáról a feltámadás megváltó sikolya, egyetlenegy metsző sikoly röppent el:

Könyeik, csókjaik végleg megtörték őt. Le kellett ülnie, hogy le ne roskadjon. Azzal a pillantással, melylyel körülnézett, visszatért ujra az életbe, mint a kétségbeesett ember, akit kényszerítenek reá, hogy éljen. A nagymama érezte immár holt energiájának bántó keserüségét; oda ment hozzá és mosolyogva szorította meg mindakét kezét, hogy megértesse vele, milyen boldog, hogy őt ujra viszontlátja azzal a szilárd elhatározással, hogy a rárótt feladatot magára vállalja és kötelességének ismeri el, hogy nem szabad gyáván megszökni az élettől. Vilmos egész lényében még mindig felindulva, nem tudott szóhoz jutni.

Megkimélték minden fölösleges kérdéstől. Nem mondott el semmit; csupán egy kézmozdulattal, egy gyöngéd szóval mutatott Péterre, mint az ő megmentőjére.

- Édes Péterem, még sohasem csókoltalak meg. De az első csókomra valami ünnepies, komoly alkalmat vártam. Szeretlek Péter, szeretlek egész szivemből!

Ugyanez nap estéjén, midőn besötétedett, Péter és Vilmos egy pár perczig egyedül maradtak a tágas teremben és néhány szeretetteljes szót válthattak. A fiuk kimentek; a nagymama és Mária fölmentek, hogy ócska fehérnemüt szedjenek össze és Mathis asszony, aki hazahozta a rábizott munkát, türelmesen várt a szoba egyik sötét zugában, mig a hölgyek lehozzák neki a foltozandó fehérnemüt, mit el kell vinnie. A két fivér teljesen megfeledkezett róla, és az estalkony édes melankóliája megszállta mindkettőjüket, amint halkan suttogva elbeszélgettek.

Egyszerre egy váratlan vendég belépése lepte meg őket, Jansen volt az, a maga sovány, szőke Krisztus-arczával. Nagyon ritkán jött és róla az ember sohse tudta, micsoda homályból bontakozik ki és micsoda sötétségbe fog ujra beleveszni. Néha hónapokra eltünt és egyszerre váratlanul ujra betoppant, mint a rövid perczekre betérő vándor, kinek ismeretlen a multja, homályba vesző az élete.

- Ma este elutazom, - szólt nyugodt hangján, mely oly metsző volt, mint a kés.

- Haza? Én mindenütt otthon vagyok. Először is nem vagyok orosz; meg aztán én csak az egész nagy világ polgára akarok lenni.

Szélesivü fönséges taglejtéssel értésükre adta, hogy ő hazátlan bujdosó, aki a testvériség rajongó álmait hordozza határról-határra. Egyes szavaiból a két fivér azt vélte következtethetni, hogy Jansen visszamegy Spanyolországba, ahol őt czimborái várják. Odalenn sok a teendő. Nyugodtan ült le és fagyos modorával beszélgetett; aztán egyszerre, minden átmenet nélkül, ép oly nyugodtan tette hozzá:

- Tudják önök, hogy a boulevardon lévő Egyetem-kávéházba bombát vetettek? Három polgárember ott lelte a halálát.

Vilmos és Péter megborzadva bővebb részletek után tudakozódtak. Erre Jansen elmesélte, hogy ő történetesen arra járt és hallotta a robbanást meg látta, hogy a kávéház ablakai szilánkokra zuzódtak.

Három vendéget ütött agyon a bomba; kettő közülök ismeretlen uriember, akik véletlenül kerültek oda; a harmadik egy törzsvendég, egy szomszédban lakó magánzó volt, aki naponta oda járt egy parti biliárdra. A kávéházi teremben pedig valóságos felfordulást okozott a bomba: a márványasztalok darabokra repedtek, a csillárok elgörbültek, a tükrök szétpattantak.

És micsoda rémület, micsoda ijedt futkosás hogy lökdöste és taszigálta egymást a halálraijedt tömeg! Különben rögtön el is fogták a merénylőt, abban a pillanatban, amidőn a Caumartin-utczába akart fordulni, hogy megszökjék.

- Gondoltam, hogy eljövök és elmesélem, - végzé Jansen az elbeszélést. - Jó lesz, ha önök is tudják.

És midőn Péter összerezzenve érezte, hogy titkos figyelmeztetés lappang Jansen szavai mögött és azt kérdezte, hogy ki a tettes, Jansen lassan tette hozzá:

Péter szerette volna a torkába fojtani a szót, de már akkor késő volt. Hirtelen eszébe jutott, hogy az anya imént itt ült mögöttük egy sötét sarokban. Vajjon itt van-e még? Ezután maga előtt látta a kis Viktor majdnem szakálltalan arczát, konokságról tanuskodó magas homlokával, kérlelhetetlen gyülölettől és intelligencziától ragyogó szürke szemével, hegyes orrával és keskeny ajkával, mely szilárd akaratot könyörtelen gyülöletet hirdetett.

Ő nem amolyan együgyü, korlátolt eszü szellemi Lázár. Ő polgári sarjadék, akit gondosan neveltek, taníttattak, akinek be kellett volna lépnie a tanárképzőbe. Az ő szörnyü tettének mentségéül nem lehet felhozni sem a politikai szenvedélyt, sem az emberbaráti rajongást, sem a földhöz ragadt szegény kétségbeesését, szenvedését. Ő pusztán maga a megtestesült romboló hatalom, a rombolás elméletének oktatója, az erélyes és hidegvérü gondolkozó, aki pallérozott agyának minden okoskodását arra fordítja, hogy a gyilkosság mellett érveljen és ezt a társadalmi átalakulás eszközévé tegye. Azonkívül még poéta is, látnok; de a legszörnyübbek egyike, egy valóságos szörnyeteg, kinek tettét őrült ambicziója magyarázza csupán, és aki véres halhatatlanság utáni vágyában közeli hajnalhasadásról álmodozva, kitárt karokkal indul a vérpadra. Utána nem jő semmi, semmi; csupán a vak hit, mely a világot tüzzel-vassal pusztítja.

Néhány pillanatig fagyos rémület borongott a hulló árnyaktól fekete sötétségben.

De Péter máris gyöngéden szorította meg a kezét. Érezte, hogy Vilmos, férfi szivének méltatlankodó felgerjedésében, mely az egész emberiséggel való szolidaritást vallja, éppúgy fellázad az ilyen galád mészárlás ellen, mint ő maga. Tán kapóra jött ez az utolsó ocsmány büntett, hogy őt teljesen kigyógyítsa.

Jansen bizonyára bünrészes lehetett és épen elmondta, hogy Mathis megboszulta Salvat halálát, amidőn nehéz, fájdalmas sóhaj hallatszott, melyet egy, a padlóra lezuhanó test tompa esése követett. Mathisné volt az, a szegény anya, aki élettelenül rogyott össze a véletlenül meghallott rettenetes hir mennykövétől lesujtva. A nagymama ép e perczben jött le egy égő lámpával.

Világosság áradt szét a teremben és mindnyájan hüledezve a szegény asszony segítségére siettek, aki kopott fekete ruhájában holthalaványan feküdt a földön.

Péter szive kimondhatlanul elszorult. Oh, a szegény, szánalomraméltó teremtés! Visszaemlékezett rá, hogy Rose abbénál látta volt valamelyik este, mint tartózkodó, szegénységét szégyenkezve leplezgető szegény asszonyt, aki alig tudott megélni abból a sovány évjáradékból, ami a sok sorscsapás után megmaradt szegénynek. Vidéki gazdag családja, szerelmi regénye, szive választottjával való szökése, aztán a balszerencse üldözése, szegénységre jutott családi tüzhelye, a férj halála, ezek sorsának határkövei.

És szegénységének zárdai visszavonultságában, miután még azt a nyomorult néhány forintot is elvesztette volt, amelynek kamataiból fölnevelte volt a fiát, nem maradt neki semmije és senkije, csak az ő Viktor fia, az ő bálványa, az ő hite, kiről mindig azt hitette el önnönmagával, hogy nagyon bokros teendői vannak, hogy komoly munkába van elmerülve, egy érdemeihez méltó fényes állás küszöbén. És ime egyszerre hallja, hogy ez az ő imádott fia a leggaládabb gyilkosok egyike, hogy bombát röpitett egy kávéházba és megölt három embert.

Midőn magához tért a nagymama gondos ápolása folytán, oly szivetszaggató zokogásra fakadt és olyan fuldokló, kétségbeesett panaszos jajszó tört fel ajkain, hogy Péter és Vilmos némán szorították meg egymás kezét és részvétdult lelkük örökre meggyógyult, egymásba olvadt könyes szeretetben.

Tizenöt hónappal a történtek után, egy verőfényes, aranyderütől ragyogó szeptemberi napon, Bache és Morin, Vilmos dolgozószobájában villásreggeliztek, szemben a végtelenségbe vesző Páris szemhatárával.

Az asztalok mellett egy kis bölcső állott, melynek gondosan lezárt redőnyei mögött Mária és Péter négy hónapos tömzsi kis fiacskája szundikált.

Hogy a gyermek társadalmi jogait biztosítsák, polgári házasságot kötöttek a montmartrei anyakönyvi hivatalban; de különben föltették magukban, hogy még ettől is eltekintenek, ha nem akadtak volna egy olyan szabadelvü anyakönyvvezetőre, ki őket összeesketi. Aztán Vilmos iránti szivességből, kinek legfőbb óhaja az volt, hogy nála maradjanak és szaporítsák meg a családi kört, a műterem fölötti kis lakásban vonultak meg és az álomba borult, csöndes békében elmerült kis neuillyi házikót Zsófia, a vén szolgáló, őrizetére bizták. Csöndes boldogságban folyt le így házasságuk első tizennégy hónapja.

A fiatal házaspárt szeretet, béke és munkásság vette körül. Ferencz, aki letette a doktorátust és kitünő oklevelet szerzett, valami keletvidéki liczeumba készült, hogy ott egy ideig professzoroskodjék, mielőtt végkép szegre akasztaná a tanárságot, hogy csupán magával a szigoru értelemben vett tudománynyal foglalkoznék. Antal remekszép fametszetsorozattal aratott zajos sikert, mely különböző párisi jeleneteket ábrázolt és jegyet váltott Jahan Lujzával, kivel a következő tavaszszal lép majd oltár elé, mikor majd a leány betöltötte tizenhetedik életévét.

De a három testvér közül legnagyobb diadalt Tamás aratott, mert végre-valahára, apjának egy zseniális ötlete segítségével, feltalálta a sokat emlegetett kis motor szerkezetének titkát.

Vilmosnak ugyanis, hatalmas fantasztikus terveinek dugába dőlte után, az a hirtelen felvillant inspirácziója támadt, vajjon nem lehetne-e azt a rettenetes robbantószert, melyet ő talált fel és mely immár hasznavehetetlenné vált, mint mozgató erőt alkalmazni és ezzel helyettesíteni a petróleumot ama kis motorban, melynek feltalálásán Tamás oly régóta törte a fejét. Azonnal munkához látott. Tamással együtt egy uj mechanizmust eszeltek ki, számtalan nehézségekkel megküzdve; egy álló esztendőt töltöttek a lankadatlan alkotási munkálatokkal. És im már apa és fiu testté változtatták az igét, megvalósitották a csodát és most a hatalmas gép ott nyugszik hatalmas tölgyfatalapzatán, a nagy ablak előtt indulásra készen, mihelyt az utolsó befejező munkálatokkal elkészültek.

A nyugalmas, mosolyderüs otthonban a nagymama, előrehaladott korával daczolva, tovább is gyakorolta mindenkitől elfogadott anyakirálynői jogait. Mindenről gondoskodott, noha úgy látszott, hogy soha el nem mozdul dolgozóasztala előtti karosszékéről.

A kis János születése óta folyton azt hangoztatta, hogy őt is felneveli, valamint felnevelte volt három ifju unokáját. Az önfeláldozó odaadás ama fenséges hősiessége szította benne az életerőt, amely azt hiszi, hogy addig meg nem halhat, amig az övéit vezérelni, szeretni és támogatni kell.

Mária maga is elbámult ezen a szivós életerőn; annál is inkább, mert egészséges, erős, fiatal asszony létére sokszor maga is bágyadtnak érezte magát, amióta maga szoptatta a fiát. A kis János bölcsője mellett ilyen módon őrködött éber szemmel, mig Péter Tamás segédéül szegődve, a gépészmesterséget tanulta.

E napon Bache és Morin jelenléte felvidította a villásreggeli csendes egyhanguságát és már leszedték az asztalt, hogy feltálalják a fekete kávét, midőn a Cortot-utcza egy házmesterének a fiacskája Pétert kereste. Akadozva mondta el, hogy Rose abbé nagybeteg és meg fog halni; azért küldötte, hogy Péter látogasson el hozzá rögtön.

Péter mélyen megrendülve követte őt. A cortot-utczai nedves, földszintes szobában, mely a jól gondozott, keskeny kertre nyilott, halálos ágyán feküdt Rose abbé, de még eszméletnél volt és halkan, szeliden beszélt. Egy apácza őrködött mellette, kit az előtte ismeretlen látogató jötte meglepett és aggasztott. Péter azonnal elértette, hogy őrt állanak a haldokló ágya mellett, és hogy szegénynek cselhez kellett folyamodnia, amikor a házmesterfiuval magához kérette őt.

De midőn az abbé jóságos komolyságával arra kérte az apáczát, hogy hagyják őket magukra, az irgalmas testvér nem merte megtagadni a haldokló utolsó kivánságát és szótlanul távozott.

- Oh édes fiam, hogy vágyódom maga után! Üljön ide le, közvetlenül az ágyam mellé, hogy megértse, mit mondok; mert közelg a halálom és estére már nem leszek az élők között. Egy nagy szolgálatot akarok magától kérni, kedves barátom.

Péter megrémült; halotthalványnak látta vonagló arczát, melyben csak szeretetteljes ártatlan szemének fénye izzott, de tiltakozott e kijelentés ellen.

- De kedves öreg barátom, ha tudtam volna, hogy szüksége van reám, rég eljöttem volna. Mért nem küldött értem? Felügyelet alatt áll talán?

- Meg kell, hogy tudja a valót, kedves fiam; nagy ostobaságokat követtem el ujra. Igen, olyan embereknek adtam alamizsnát, akik azt, úgy látszik, meg nem érdemelték. Egy szóval, ebből kész botrány keletkezett; az érsekségi hivatalban alaposan lehordtak és azt mondák, hogy kompromittálom a kereszténységet. Mikor aztán megtudták, hogy fekvő beteg vagyok, mellém adták ezt az apáczát; mert azt mondták, hogy még az utolsó párnámat is elajándékozom és szalmazsupon fogok meghalni, ha meg nem akadályoznak benne. Ez a kedves nővér, - egy igen szent, derék asszony, - azért van itt, hogy ápoljon és megakadályozza a további ostobaságok elkövetését. Egy kis csellel kellett hát kijátszani az éber őrködését. Remélem, az Uristen meg fogja bocsátani. A szegényeimről van szó; azért óhajtottam magával beszélni, hogy az ő érdekükben tegyek valamit.

- Szóljon, kedves barátom, szolgálatára állok egész szivemmel, egész lelkemmel.

- Igen, tudom, édes fiam. Azért gondoltam én magára, egyedül csak magára. Bármik is történtek legyen, csak magában bizom; mert csak maga érthet meg engem; csak a maga igéretébe vethetek olyan szilárd hitet, hogy nyugodtan halhatok meg.

Csak e néhány szóval czélzott arra a szivettépő szakításra, mely véget vetett barátságuknak ama naptól fogva, midőn az egyház ellen fellázadt és papi csuháját levetett fiatal pappal találkozott.

Azóta megtudta azt is, hogy megnősült; megtudta, hogy örökre széttépte a vallás utolsó kötelékeit. De élte ez utolsó órájában mindez nem jött többé számba; beérte azzal, hogy ismeri Péter könyörületes szivét; neki csak olyan emberre volt szüksége, kinek lelkében állhatatos emberszeretet lángol.

- Édes Istenem, - suttogta, mosolyt erőltetve ajkaira, - a dolog igen egyszerü; örökösömmé akarom magát tenni. Nem adok valami szép ajándékot; csak a szegényeimet hagyom magának örökbe, mert nincs nekem más semmim, csak a szegényeimet hagyom hátra.

Különösen három szegényének a sorsa nyomta a lelkét, arra a gondolatra, hogy azok most elveszitik utolsó istápolójukat és még azt a falat kenyeret is, amit ő nekik adott és amelyből tengődnek.

Először is a magas vén koldus, akit egy este hiába keresett, hogy bejuttassa a rokkant munkások házába. Később ugyan odakerült szegény; de három nappal később meg is szökött onnan, mert nem akart engedelmeskedni az intézet szabályainak. Összeférhetetlen, heves természetü ember volt; de azért csak nem halhat éhen. Ez ellátogat hozzá minden szombaton és husz soust kap, amiből egész héten megél.

Meg aztán van a Mont-Cenis-utcza egy kis kuczkójában egy gutaütött öreg asszony, akinek a pékjét ő fizeti, amiért neki mindennap egy kenyeret visz a lakására. De a legszánalomraméltóbb közöttük az a szegény fiatal asszonyka, akit a tüdősorvadás tesz munkaképtelenné és akit kétségbeejt az a tudat, hogy halála után a kis lánykáját kiteszik az utczára. Itt tehát kettős örökség vár Péterre; az anyát kell támogatnia, mig beáll a közeli halál és aztán gondoskodnia kell a gyerekről.

- Bocsásson meg nekem, kedves fiam, hogy ilyen kellemetlen dolgokkal terhelem. Megkisérlettem ugyan, hogy felkeltsem a betegápoló jó nővér érdeklődését e kis világ iránt. De amidőn szóba hoztam az öreg embert, szegényke rémületében keresztet vetett. Épp így járok Tavernier abbéval, az én derék jó barátommal is, nincs a világon nálánál derekabb ember és még se bizhatnám meg benne... Ismétlem, kedves fiam, maga az egyetlen, kinél biztosra megyek; el kell fogadnia ezt a terhes örökséget, ha azt akarja, hogy nyugodtan haljak meg.

- Tudtam, hogy elvállalja! - Tehát rendben van; husz soust hetenkint a magas öreg koldusnak, a gutaütött asszony kenyérszámlája; a szánalomra méltó fiatal asszonyt haláláig istápolja és halála után az árva lánykáról gondoskodik. - - Oh, ha tudná, micsoda teher esett le a szivemről! Most jöhet a halál, édes lesz a pihenés!

Hófehér, jóságos, kerek arczán tulvilági öröm derüje ömlött el; két kezével megfogta Péter jobbját és magához szorította szeretetteljes, gyöngéd bucsuképpen. Hangja még halkabbá vált és alig hallhatóan suttogta:

- Igen, örülök a halálnak. - - - Már nem birtam tovább, nem birtam tovább. Hiába adtam, egyre adtam; éreztem, hogy mindig többet kellene adnom. És mélyen megszomorító az a tehetetlen könyörületesség, amelynek még az a reménye sincs, hogy valamikor meggyógyítja a világ nyomorát. Hisz emlékszik, hogy lázadt fel a szivem e gondolat ellen. Mondtam magának, hogy mi ketten a mi szegényeinkben mindig fogjuk egymást szeretni és ime igazam is volt; hisz maga itt van mellettem és oly jóságos, oly könyörületes irántam meg az örökbe adott szegényeim iránt.

- De mindezek daczára nem birom tovább, nem birom tovább! Inkább meghalok, mert az emberiség nyomora és fájdalma annyira kétségbeejt, hogy a legnagyobb szamárságokat követem el; megbotránkoztatom a hivőket, haragra lobbantom a feljebbvalóimat és még sem tudom egyetlen-egy emberrel se kevesbíteni a nyomor folyton növekvő áradatát. Isten önnel, kedves fiam! Szegény vén szivem sajogva törik meg; vén kezeim fáradtak és szándékaim vereséget szenvedtek.

Péter megölelte az öreget és könyes szemmel, dult lélekkel távozott. Soha még fájóbb melankólia feljajdulását nem hallotta, mint e tehetetlen könyörületesség vallomását, mely ez őszinte, ártatlan vén gyermek, e fenséges jóságu nemes aggastyán ajkairól fakadt.

Oh minő rettentő tudat az, hogy az emberek jósága hiábavaló, hogy a világ évszázadok óta ugyanazt a nyomort és szenvedést hömpölyögteti tova, bármennyi részvétkönyet hullajtottak, bármennyi alamizsnát adtak is az emberek. A halál epedve várt megváltás; a nemeslelkü keresztény örül, hogy megmenekülhet e föld irtózataitól.

Midőn Péter visszatért otthonába, már rég leszedték az asztalt. Bache és Morin Vilmossal beszélgettek, mig a három fiu ismét hozzálátott a rendes foglalkozáshoz.

Mária is leült szokott helyére a nagymamával szemben; de időről-időre felkelt és egy pillantást vetett a kicsikére, aki piczi kezecskéit ökölbe szorítva édesen aludt.

Péter magába fojtotta izgatottságát és a gyermek fölé hajolva, megcsókolta a fiatal asszony haját; aztán kötényt kötött maga elé és Tamásnak segitett munkájában.

Amint így munkájában elmerült, a dolgozóterem szertefoszlott körötte; nem látta abban a jelenlevőket, nem hallotta a beszélgetésüket; csak Mária hajának illata tapadt az ajkához; minden egyéb gondolata beleveszett a Rose abbé halálos ágyán szivébe nyilalt könyes fájdalomba.

Lelkében a multak emléke derengett; egy fagyos téli reggel emléke, midőn az öreg pap őt a Sacré Coeur előtt megleste, hogy azzal bizza meg, juttatná el alamizsnáját ahhoz a szegény Laveuvehez, aki az utszélén meggebedő kutya módjára halt éhen.

Oh milyen szomoru egy reggel volt az; mennyi küzdelem és lelki tusa dulta akkor a bensejét és minő boldogító volt a föltámadás! Aznap mondotta volt utolsó miséinek egyikét és összeborzadva emlékezett vissza szivettépő lelki gyötrelmére, kételyeinek, lelki megsemmisülésének kétségbeesésére.

Előzőleg teljesen kudarczot vallott mindakét tapasztalatával Lourdesben, ahol az abszurdum dicsőitése mélyen megutáltatta vele azt a kisérletet, hogy a multakba térjen vissza; a csecsemőkorukat élő fiatal nemzetek kezdetleges hitéhez, amelyek tudatlanságuk réme alatt görnyedeztek. Rómában pedig látta, hogy az nem tud többé megifjodni, mióta romjai közt haldoklik és a multak fönséges ugyan, de teljesen mellőzhető árnyékává válik, mely mint a többi kihalt vallás, porba omlik.

És maga a könyörület is kudarczot vallott; nem hitt többé abban, hogy a régi szenvedő emberiséget alamizsnával lehetne gyógyítani; ezentul csak a rettenetes katasztrófát várta, a tüzvészt, a mészárlást, melynek dörgő összeomlása elsodorja ezt az egész bünös és halálraitélt világot.

Csuhájában majd belefult abba a fenhéjázó hazugságba, amelyre önnönmagát kárhoztatta, csakhogy papi köntösét tovább is viselhesse; majd beleőrült a hitetlen pap szerepébe, aki becsületesen, szüziesen őrködik tovább is az emberek hite fölött.

Az uj vallás, az uj remény problémája, melyre a jövő nemzedék demokrácziája áhitozik, folyton gyötörte; de nem tudta megtalálni a tudomány igazságainak megoldását, még az emberiségbe vetett lángoló hit szomjusága közepett sem.

Ha a könyörületességgel együtt rombadől a kereszténység is, akkor az emberiség számára nem marad hátra más, mint az igazság; ez az a sikoly, mely minden ajakról felfakad; az igazság meg a könyörületesség csatája ez, melyet szive és esze egymással vivott ez ismeretlen rémekkel teli Párisban.

Páris az ő harmadik, döntő kisérlete volt; véle az igazság napnál is fényesebben kiderült és ime ez az igazság az életerőben, az egészségben, a létörömben rejlik.

Péter elmélkedéseiből felriadt, mert valami szerszámot kellett megkeresnie, melyre Tamásnak volt szüksége és e pillanatban hallotta, mint jegyzi meg Bache:

- A minisztérium ma reggel beadta a lemondását. Vignonnak elég volt egy sütetből egy lepény.

Mathis Viktor merénylete után, kit rövid három hét folyamán el is itéltek, ki is végeztek Mondferrand megbukott. Mit ér a vaskezü ember a minisztérium élén, ha egyre robbannak a bombák? Megölő betüje az volt, hogy tehetetlen hatalomszomjával felbőszitette a parlamentet maga ellen; mert mindenkinek a jogait csorbította. Vignon követte őt a miniszterelnöki méltóságban; noha sok olyan ujitást vett tervébe, amelyektől már régen rettegtek. De bármilyen becsületes is volt a szándéka, épen csak a legjelentékenyebb ujitásokat birta nyélbe ütni, mert ezer akadály kötötte meg a kezét. Így hát ő is ráfanyalodott, hogy csak úgy kormányozzon, mint a többi; mire aztán belátták, hogy közte és Montferrand közt csak egy árnyalatnyi a különbség.

Erre aztán Bache kijelentette, hogy Mége, a kollektivista képviselő, egymásután dolgozik az összes klikkeknek kezére de soha maga magának nem fogja biztosíthatni a hatalmat.

- Hadd falják egymást - mondta Vilmos, - mindnyájan csak személyes kérdésben harczolnak; mert az a mohó vágy sarkalja őket, hogy uralkodhassanak s hatalom és pénz fölött rendelkezzenek. Ez nem akadályozza meg a nagy átalakulást, az eszmék terjedését, az események megtörténtét. Az emberiség föltartóztathatlanul halad tova utjában.

Pétert e szavak megdöbbentették és ismét elgondolkodott. Páris az a hatalmas katlan, melyben egy egész világ forr és sistereg: a legjobbak és a legrosszabbak vegyüléke, undok boszorkányok bűvös főztje, drága gyógyanyagokkal vegyült hulladékok keveréke, amiből az örök ifjuság és a szerelem varázsitala fog leszűrődni.

E nagy habzó üstben fönn uszik a politikai világ tajtékozó habja: Montferrand, aki tönkre teszi Barrouxt és megvásárolja a hatalomra és pénzre vágyókat, Fonséguet, Duthilt és Chaigneuxt, hasznára fordítja a középszerü tehetségeket, Taboureaut és Dauvergnet és a saját czéljaira fordítja. Mégenek szenvedélyét és Vignon intelligencziáját. Aztán ott benn kavarog a pénz gyilkoló mérge, amely elkorhasztotta a parlamentet, és Duvillardot, a győzedelmes dusgazdag polgárembert a pénzügyi világnak nyilvános rákfenéjévé teszi.

Ezeknek igazságos következményeképp maga Duvillard otthona is bomlásnak indul. Az anya saját leányával harczol Gérard birásáért és a leány elrabolja az anya szeretőjét.

Ott vannak a kihalófélben lévő régi arisztokraczia halvány alakjai, Quinsacné és Morigny márki; a hajdani katonai szellem gyászmenetét Bozonnet tábornok vezeti. Az államhivatalnokok meghódolnak a hatalomnak; ime itt egy Amadieu, aki nagy port felverő bünperek révén csinál karriert, amott egy Lehmann, aki vádbeszédét annak a miniszternek a szobájában fogalmazza, akinek ő védi a politikáját.

Meg aztán itt van a hazug és pénzszomjas sajtó, mely csupán botrányokból él; erre vall a leleplezések és aljas rágalmak árja, melyet Sagnier ont; erre Massot vigkedélyü arczátlansága, akinek nincs se lelkiismerete, se becsülete, aki hivatalából és parancsszóra mindent lehord és minden mellett kardoskodik. Valamint a rovarok, ha egyik haldokló társukra akadnak utjukban, rátámadnak és fölfalják; úgy e sok ezer meg ezer vágy, érdek és szenvedély mind rávetette magát arra a nyomorult bolondra, arra az összerogyó, szegény Salvatra, akinek a büne mindnyájukat együvé olvasztja abbeli falánk vérszomjas vágyukban, hogy éhenkórász teteméből hasznot huzzanak.

Mindez ott forr Páris óriási üstjében, a fékevesztett akaratok, szenvedélyek és vágyak semmi néven nem nevezhető keverékében, melynek erjesztő, zavaros mustjából hatalmas hullámokban fog felbugyogni a jövendő tiszta bora.

Péter most teljes tudatára ébredt annak, hogy a ronda lével megtelt katlan fenekén minő hatalmas erjedés megy végbe. Mit törődünk a politikával, az emberek fogyatkozásaival, az önzés és élvsóvárgás rugóival, midőn tudjuk, hogy az emberiség lassu makacs léptekkel halad előre utján? Mit bánjuk azt a romlott, korhadt polgárságot, mely immár épúgy végsőt vonaglik, mint az arisztokráczia, melynek helyébe lép, ha tudjuk, hogy mögötte az emberiség kiapadhatatlan tartaléka sarjad fel, mely a városok kebeléből kerül ki.

Mit törődünk a dőzsöléssel, az óriási mérveket öltött vagyon és hatalom dobzódásával, az érzékiségbe és fajtalanságokba sülyedt emberiséggel, miután bebizonyított dolog, hogy mindazok a világvárosok, melyek a világot kormányozták, csak a megfinomult czivilizáczió, a szépség és a gyönyör vallásának árán uralkodtak?

Sőt mit bánjuk még a sajtó elvitázhatatlan és kikerülhetetlen megvesztegethetőségét, hibáit és dőreségeit is; ha az másrészt a közművelődés csodás eszköze, a folyton résen lévő nyilvános lelkiismeret; az a hatalmas folyam, mely bár rémeket hömpölyget hullámaiban, mindamellett feltartózhatatlanul zajlik tova és valamennyi népet viszi, sodorja a jövendő századok testvériességének tengere felé.

Az emberiség söpredéke leülepszik majd az üst fenekén. Nem kivánhatjuk, hogy mindennap szemmelláthatóan győzedelmeskedjék a jó; mert néha évek kivántatnak meg arra, hogy a zavaros erjedésből valósult remény váljék ki a lombikban forrongó örök anyagforrongásban.

És habár a bűzös gyárakban a munkabér még mindig a hajdani rabszolgaság egy neme; habár a Toussaintek még mindig kidőlt igavonó állat módjára mulnak ki nyomorult fekhelyeiken: mégis egy zivataros napon csak ebből a hatalmas üstből száll föl az igazság, hogy végig szárnyaljon a világon.

Miért ne támadhatna föl hát e sok zavaros elemből a jog is, hogy ragyogó kristálytisztaságában ujjáváltoztassa a népeket?

Bache és Morin, kik Vilmossal hangosabban beszélgettek, ujra felverték Pétert álmából. Jansenről beszéltek, aki Barczellonában egy második merényletben kompromittálta magát és azután nyomtalanul eltünt. Valószinüleg Párisba térhetett vissza; legalább Bachenak úgy rémlett, mintha látta volna. Milyen kár, hogy ezt a fényes elmét, ezt a vasakaratot ilyen ocsmány ügyre vesztegeti.

- Ha elgondolom, - sóhajtott föl Morin, - hogy Barthés Brüsszel egy kis szobájában él számkivetésben, mert azt reméli lázasan, hogy egykor majd győz a szabadság; az a szegény Barthés, akinek kezéhez egy vércsöpp se tapad és aki éltének kétharmadrészét a börtönben töltötte, hogy a népek szabadok legyenek!

- Szabadság! Szabadság! Nagyon szép szó. De semmit sem ér, ha nem szervezik.

Erre ujra elkezdődött a régi vita. Az egyik Saint Simonnal meg Fourierral; a másik Proudhomme-mal és Comte-tal állott elő.

Bache elmesélte, hogy miként ünnepelték meg nemrég Fourier emlékét; a hű tanítványok babérkoszorukat tettek le a sirjára, beszédeket tartottak a hivő apostolok megható gyülekezete volt ez, kik makacsul ragaszkodnak meggyőződésükhöz, biznak a jövőben és szent meggyőződéssel hirdetik a megváltó uj igét.

Morin azután kiürítette a zsebeit, melyek mindig tömve voltak pozitivista röpiratokkal, falragaszokkal, és értekezésekkel, melyekben Comte és tana a várva-várt uj vallás egyetlen bázisául voltak föltüntetve.

Péternek eszébe jutottak a hajdani neuillyi esték, amikor ő maga is az igazság kétségbeesett keresésében a század eszméinek mérlegét akarta megcsinálni. De ép e sok ujitó, ellentmondó tan tömkelegében csuszott ki a talaj lábai alól. Hiába került ki Fourier Saint Simon iskolájából, mégis megtagadta részben; és valamint ez utóbbi tantételei végre titokzatos érzékiség mozdulatlanságában merevedtek meg, úgy az előbbinek doktrinája elfogadhatatlan kasztrendszerhez vezetett.

Proudhomme rombol, de nem épít. Comte, aki az elméletét megalkotta és a tudományt trónjára emelte, ezt hirdetve egyedüli uralkodónak, meg sem sejtette azt a társadalmi válságot, melynek hullámai mindent elsodrással fenyegetnek és mint a szerelem bolondja végzé pályafutását, akit az asszony tett tönkre. És e kettő viszont tusára kél a másik kettő ellen és oly általános zürzavar és elvakultság áll be, hogy még azok az igazságok is, amelyeket közösen vallanak, elhomályosodnak, alakot vesztenek és félreismerhetetlenné válnak.

Ma azonban, ama lassu átalakulás után, mely Péterben végbement és őt is megváltoztatta, ezen általános igazságok vakítóknak, elvitázhatatlanoknak tünnek fel előtte. E társadalmi messiások evangéliumában a sok ellenkező állitás káoszában egyes hasonló szavak minduntalan ismétlődnek: a szegények mellett való kardoskodás, a földi javak uj, igazságos, érdem szerint való fölosztásának eszméje és a munka oly törvényének kutatása, mely ezt az uj felosztást jogosan és igazságosan megengedhetővé tenné.

Minthogy valamennyi lángeszü előfutárja a jövendőnek s oly egyhangulag egyetértenek ez általános igazságokban, nem következik-e abból az, hogy ezek az igazságok a holnap vallásának alapkövei, ama szükséges hit főelvei, melyet a mi szándékunk fog örökbe hagyni a jövő századnak, hogy a béke, az összetartás és a szeretet emberi kultuszát megalapítsa?

Ujra a Madeleine-templomban látta magát és hallgatta Martha püspök beszédét az uj szellemről, melyben kijelentette, hogy a keresztény hithez visszatért Páris a Sacré-Coeurnek fogja köszönhetni a világuralmat.

Nem! Nem! Páris csupán a maga korlátlan, szabadon fejlődő intelligencziájával uralkodik; hazugság, hogy a kereszt, a vérző sziv misztikus és visszataszító hóbortja, kerítették hatalmába. Hiába törekszenek arra, hogy a gőg és uralom hatalmas épületeivel porba tiporják; hiába kisértik meg, hogy egy rég elhalt eszmény nevében korlátokba szorítsák a tudományt, abban a reményben, hogy ezáltal markukba kerítik a jövő századot: a tudomány azért mégis polyvaként fogja elsöpörni ódon szuverenitásokat; bazilikájuk porba fog omlani az igazság viharos szélvészének első fuvalmától, anélkül, hogy csak az ujjunkkal is érintenők.

Azt már tapasztaltuk, hogy Jézus evangéliuma rozoga és omladozó társadalmi törvény, melyből az emberi ész legfeljebb néhány erkölcsi alapelvet őrizhet meg. A vén katholiczizmus Rómája ma már csupán egy nagy romhalmaz; a népek elfordulnak tőle és olyan vallást akarnak, amely ne a halál vallása legyen.

Hajdanában a roskadozó rabszolga uj remény tüzében égve, lelki szárnyain elrepült a börtönéből és egy mennyországról álmodott, ahol földi nyomoráért örök gyönyörüség jutalma vár reá. Most, hogy a tudomány lerombolta e hazug mennyországot, a halál után felvirradó hajnal hitegetését; a rabszolga, a munkás, megunva azt a gondolatot, hogy meg kell halnia, hogy boldog lehessen, itt a földön követeli az igazságot, a boldogságot. A tehetetlen könyörületesség tizennyolcz százada után az igazságba és a jogba vetik csak az uj reményt.

Óh majd ezer esztendő mulva, amikor a katholiczizmus nem lesz más, csak egy rég kihalt ódon babona, hogy fognak a népek azon csodálkozni, hogy őseik ily hosszu ideig tudták eltürni az önkinzás és a földöntuli semmi e vallását, melyben az Istent hóhérként szerepeltetik és az ember egy fenyegetett, büntetett, megkinzott teremtés volt; e vallást, melyben a természet az ember ellensége, az élet teher és csupán csak a halál a jóltevő megváltó. Kétezer esztendőn át az emberiség előrehaladásának gátló akadálya és bilincse az a gyülöletes eszme volt, hogy az emberből kiöljék mindazt, ami benne emberi: vágyait, szenvedélyeit, szabad intelligencziáját, az akaratot és a cselekvést, szóval egész emberi erejét.

Ó, minő vidám ébredés lesz az majdan, amikor megvetik a szüziességet és a termékenység erénynyé válik ujra a fölszabadult természeti erők hozsannájában; amikor tisztelni fogják a vágyakat; amikor hasznot hajt majd a szenvedély és szeretni fogják az életet, mely a szerelem örökös teremtőerejét nemzi.

Péternek eszébe jutott az a szenvedélyes sikoly, mely Lourdesban fakadt ajkairól s melyet Rómában ismételt a vén katholiczizmus rombadőltének láttára. De most már nem izzott e sikolyában az a lázas sietség, az a gyarló, beteges makacsság, mely azt akarta, hogy most rögtön egy uj Isten támadjon, hogy összes dogmáival és kultuszával azonnal egy uj eszmény létesüljön. Igaz, úgy látszik, hogy az isteneszme oly életszükséglete az embernek, mint a mindennapi falat kenyér és az ital viz; a titokzatos után sóvárgó ember mindig visszatért rá, mintha nem volna a világon számára más vigasztalás, mint hogy az ismeretlenben megsemmisüljön. De ki tudja, vajjon nem jő e nap, amikor a tudomány a tulvilág utáni szomjunkat is le fogja csillapíthatni? Habár a tudomány maga a meghódított igazság, egyuttal még mindig a meghódítandó igazság is lesz és marad.

Nem maradnak-e a tudás határain tul is örökké kifürkészhetetlen rejtélyek a tudvágy, a hipotézis számára, mely maga sem más, mint eszmény és ábránd? Meg aztán az az isteneszme után való sóvárgás nem egyedül ama vágyódásunk-e, hogy szemtől-szembe lássuk az Istent? És ha a tudomány mindjobban kielégíti ama vágyunkat, hogy mindent tudjunk és mindent megtehessünk; nem tételezhető-e föl az, hogy e sovár epedés idővel lecsillapul és a szomjuhozott és kivivott igazság iránti rajongó szeretettel együvéolvad? A tudományon alapuló vallás, ez a tudás felé haladó emberiség hosszu utjának biztosra jelzett, kikerülhetetlen kifejlése! Mint természetadta kikötőbe, úgy fog eljutni a bizonyosságszerezte lelki békébe, miután előzőleg átvergődött a tudatlanság összes borzalmain.

Nem jelentkezik-e ez a vallás már most is, amennyiben az Istenről meg a világegyetemről eddig alkotott dualisztikus fölfogás mindjobban háttérbe szorul és az egység eszméje mind szembeötlőbben domborodik ki; amaz egység eszméje, az egymásból fejlődő élet ama egyetlen nagy törvénye, mely szerint minden élet természetes átalakulási folyamatok utján abból az első kis levegőparányból fejlődött, mely kezdetben összesürüsödött, hogy a világot megalkossa?

De bárha a tudós előfutárok, a bölcsészek, Darwin, Fourier meg mások el is vetették a holnap vallásának magvát és a tovaszáguldó szélre bizták jósszavaikat, hány évszázadig tarthat az még, mig ez a vetés kikel?

Mi most megfeledkezünk ám arról, hogy a katholikus vallásnak négy évszázadra volt szüksége, hogy hosszas földalatti aknamunkában megalakuljon és csirát hajtson, mielőtt Isten fényes napja alatt felnőtt és uralkodott.

Adjunk csak néhány száz esztendei időt a tudomány vallásának, melynek titkos rügyfakadása mindenütt jelentkezik és majd meglátjuk, hogy Fourier remek eszméi uj evangéliummá fognak alakulni, melyben a vágy lesz az az élesztő erő, mely dagasztja a világot; melyben a mindenkitől készségesen elfogadott munkakötelességet úgy fogják becsülni és szabályozni, mint magát a természetes és társadalmi élet gépezetét és melyben az emberi szenvedélyek erői az emberi boldogság közös czéljára elégíttetnek ki és használtatnak fel.

Az igazságszolgáltatás után való általános feljajdulás, melynek folyton növekvő zúgó moraja feltör a nagy néma nép ajkain, melyet oly soká ámítottak, nem egyéb, mint ama boldogság után való zokogó epedés, mely felé az emberek vágyódva törekednek, amikor majd összes szükségleteiket kielégíthetik és az életet önmaga az élet kedvéért élhetik majd békében, minden emberi erő és minden emberi öröm szabad megnyilatkozásában.

Még jő idő, mikor ez istenország megvalósul a földön; hadd záruljanak be hát a hazug paradicsom kapui, még ha a lelki Lázároknak egy perczig szenvedniük is kell e dőre illuziójuk szertefoszlása miatt; mert feltétlenül szükséges hőstett, hogy kegyetlen kézzel megoperáljuk a vakokat, hogy nyomorukból, tudatlanságuk borzalmas hosszu éjjeléből felszabadítsuk.

Egyszerre kimondhatatlan öröm fogta el Péter lelkét. Álmodozásaiból gyermek-gügyögés, fölébredő fiának hangja verte föl és hirtelen felvillant benne az a tudat, hogy ő meg van mentve, hogy a hazugság és a borzalom éjéből az egészséges és józan életre ébredt.

Milyen borzalmas gondolat, hogy ő elveszettnek, az életből örökre kitöröltnek hitte magát és majdnem beleveszett a hóhérként fenyegető Isten sötét semmiségébe - és ime, a szerelem csodája megmentette őt és ő még mindig életerős; noha attól félt, hogy a tehetetlenség átka megbélyegezte őt; pedig hát ime, itt van ez a gyermek, ez az erős, mosolygó gyermek, amely vér az ő véréből. Az élet életet nemzett és ime az igazság a napnál fényesebben diadalmaskodik.

Ez a harmadik kisérlet czélhoz vezetett; nem mondott gyalázatosan csütörtököt, mint lourdesi és római kisérlete. Nincs többé sötétség, nincs többé fájdalom!

Legelőször a munka törvénye nyilatkozott meg előtte. Péter egy feladatot tüzött ki magának; a legszerényebbek egyikét, ezt a későn megtanult kézműves mesterséget; s ez olyan egy feladat, melyet egy napig se mulaszt el, mely őt a teljesített kötelesség édes nyugalmával tölti el; mert az élet maga nem egyéb, mint munka; a világot is csak az erőkifejtés tartja fönn.

Azután a szeretet és a nő meg a gyermek teremtették meg az üdvösségét. Milyen hosszu kerülőt tett, mig erre a természetes kifejlésre jutott!

Mennyit szenvedett; mennyi tévedés és harag dulta a lelkét, mielőtt egyszerüen azt tette, amit az embernek tennie kell. Ez a rajongó szeretetszomj, mely az eszével folyton hadilábon állott; ez a gyöngédség, mely a lourdesi csodabarlang balgaságainak láttára sajgott és melyet a római vatikán gőgös roskatagsága megsebzett, kielégítést talált végre a férjben, az apában, az emberben, aki az élet helyes és igaz törvényeihez mérten, a munkába veté bizalmát.

Ez az elvitathatatlan igazság, ime az emberi boldogság problémájának megoldása!

Bache és Morin végre távoztak s kezet szorítva a fivérekkel, megigérték, hogy valamelyik este eljönnek ismét, hogy - mint a távoli jövő nyugodt apostolai - elbeszélgessenek eszményeikről. A kis Jánoska pedig hangos sirásra fakadt, mire Mária ölébe vette és kigombolta a ruháját, hogy elcsittítsa az éhes kis rivó jószágot.

- Ez az ő rendes ideje, és a kis hunczut nem feledkezett meg róla. Nézd csak, Péter, hogy gyarapodott tegnap óta!

Mária e szavaknál elnevette magát és Péter szintén elmosolyodva közeledett, hogy megcsókolja kis fiacskáját. Aztán megcsókolta az anyját is; mert leküzdhetetlen meghatottság fogta el e rózsás, az anyatejet mohón magába szivó csecsemő láttára, amint piczi, piros ajkaival odatapadt a duzzadó, szép női kebelhez. A boldog termékenység kábító illata gomolygott fel mindkettőjükből, mely a létöröm mámorába ringatta a fiatal apát.

- Biz' az harap is egy kicsit. De ez így van jól; ez legalább azt bizonyítja, hogy fejlődik.

- Ma reggel megmértem a kicsikét. Száz grammal többet nyom már megint, mint a multkor. És milyen jól viselte magát a kis kincsem! Nagyon okos, nagyon illedelmes urficska lesz belőle, olyan, aminőt én szeretek. Mihelyt öt esztendős lesz, én fogom tanítani az irás-olvasásra és tizenöt éves korában majd megtanítom rá, hogy kell férfivá fejlődni. Ugy-e, Tamás? Ugy-e, Antal? Ugy-e Ferencz?

A fiuk mindhárman felvetették a fejüket és hallgatag fejbólintással helyeselték a nagymama szavait. Hálás köszönettel eltelve ama hősiességre nevelő oktatásért, melyet neki köszönhettek, egy pillanatig se kételkedtek abban, hogy a nagyanyjuk még husz esztendeig is elél, hogy ezt az időt Jánosnak szentelje, mint ahogy nekik szentelte volt az életét.

Péter a szerelem néma elragadtatásával nézte Máriát, midőn egyszerre érezte, hogy Vilmos hátulról a vállára teszi mind a két kezét. Hátrafordult és sugaras arczán látta, hogy ő is örül, boldogságuknak. Az a tudat, hogy a bátya is kigyógyult bajából, hogy e munkás házban csupán csak egészség és remény tanyázik, megkétszerezte örömét.

- Öcsém, édes öcsém, - szólt Vilmos szeliden - emlékszel-e még arra a pillanatra, amikor megmondtam neked, hogy csak a szived és eszed egymással való tusája az oka minden szenvedésednek; hogy azonnal megleled a békés lelki nyugalmat, mihelyt szeretni fogsz és meg fogod érteni az életet? Benned kellett, hogy kibéküljenek apánk és anyánk, kiknek örök czivakodása és szomoru nézeteltérése még a siron túl is tovább folyt: most ez megtörtént; most végre békében nyugosznak a te lecsillapult és megbékélt szivedben.

Vilmos e szavai mélyen meghatották Pétert. Erélyre valló, sugaras arczán magasztos öröm tüze gyult fel. Hatalmas, bástyatoronyra emlékeztető homloka még mindig az ész ama víhatatlan erődje volt, melyet apjától kapott örökbe; valamint az anyjától átöröklött szeretetteljes szeme, jóságos ajka és gyöngédségre valló állának kifejezése sem változott; de arczvonásainak összbenyomása boldog harmóniává, erőteljes szelidséggé olvadt.

Kudarczot vallott két első tapasztalata az édesanya könyes szeretetszomjának szenvedélyes lelki krizisei voltak, aki kétségbeesett afölött, hogy e szeretetszomját nem csillapíthatta.

Ez a harmadik tapasztalata pedig csak azért vezetett boldogságra, mert az asszony, a gyermek, a munkás és tevékeny élet, lecsillapították szeretetvágyát és egyszersmind meghódoltak az ész fenséges fönhatóságának, az apa szavának, amely benne hangosan megszólalt.

Az ész győzött. Ha soha mást nem szenvedett volna, mint csak ama harczokat, melyeket az esze vivott a szivével, akkor is teljes képmása volna ő az embernek, aki folyton küzd az eszével és a szenvedélyével. Minő édes, megnyugtató tudat, hogy e két hatalmas tényezőt kibékítette és mindkettőjüknek eleget tett; hogy magát teljes, normális, hatalmas embernek érzi; olyannak, mint egy óriási tölgy, mely szabadjára nő és fejlődik és melynek végtelenbe terjedő ágai uralkodnak az erdőn.

- Nagyon magasztos és szép cselekedet volt ez tőled, amely úgy rád, mint mindnyájunkra és kedves szüleinkre nézve is üdvös, kiknek megbékélt és örökre egyesült árnyai most nyugodtan pihennek gyermekkorunk drága hajlékában. Gyakran gondolok én a mi kedves kis neuillyi házunkra, mely felett az öreg Zsófi őrködik és úgy érzem, hogy a nagy dolgozószoba csendes homályában szüleink árnyai pihennek és várnak bennünket. Minő édes nyugalom borul rájuk az elhagyott házban! Ámbár rut önzésből itt akarlak benneteket tudni, hogy körülöttem boldogságot lássak; ámde azért egy szép napon a te János fiadnak be kell oda költöznie, hogy visszaadja az ódon háznak az ifjuság derüjét.

Péter megragadta Vilmos mindkét kezét és mélyen a szemébe nézve, kérdé:

- Igen, boldog vagyok, nagyon boldog! Sokkal boldogabb, mint valaha voltam; boldog, mert oly forrón szeretlek: boldog, mert te is oly nagyon szeretsz, amily nagyon senki más nem tudna szeretni!

Szivük együvé olvadt e lángoló testvéri szeretetben, a leghősiesb, legönfeláldozóbb szeretetben, mely a két férfi lelkét együvé forraszthatja.

Egymás karjaiba borultak, mialatt Mária, gyermekével a keblén, könyes szemmel mosolygott rájuk.

Tamás ezalatt az ő motorján az utolsó fölszerelési munkákat végezte és aztán megindította. Valósággal csodás könnyüségü és erejü gép volt ez, melynek a kifejtett óriási hajtóerőhöz mérten alig volt valami sulya. Bámulatos tökélylyel működött; nem terjesztett semmi szagot és zajtalanul mozgott.

Az egész család néma elragadtatással állta körül, midőn ép kapóra jött tudós barátjuk: Bertheroy, kit Vilmos meghivott, hogy tanuja legyen uj találmányuk első funkczionálásának.

A nagy vegyész magánkivül volt bámulatában és miután megvizsgálta a gépezetet, de különösen midőn a robbantószernek erőforrásul való alkalmazását tapasztalta, rajongó lelkesedéssel üdvözölte Vilmost és Tamást.

- Ez valóságos csuda, amit ti itt alkottatok; e robbantószer alkalmazása mérhetetlen társadalmi horderejü találmány. Amig rá nem jut a tudomány a villamos motorra, amelynek problemáját eddig meg nem oldották; ez lesz az eszményi motor, az a mechanikus mozgató erő, mely minden fajta járműnél alkalmazható; ezentul lehetségessé válik a léghajózás; a házilag előállítható hajtóerő kérdése meg van oldva. Minő óriási lépés ez előre, minő hirtelen haladás! A távolságok még inkább elenyésznek; minden ut nyitva áll ezentul az egymással testvérekké összeforró emberek előtt. Barátaim, nagy jótétemény, fényes ajándék ez, amelylyel ti a világot gazdagítjátok!

Aztán tréfára fogta a dolgot és élczelődött azon, hogy ez az uj robbantó anyag, melynek oly iszonyatos a hatalma és melynek mibenlétét mindjárt első izben megsejtette, most milyen jótékony alkalmazást nyer.

- És én, vén csacsi, azt következtettem a maga titkolódzásából, hogy azért rejtegeti úgy előlem uj találmányának vegyi képletét, mert a levegőbe akarja röpíteni Páris városát.

Bertheroy csak tovább nevetett és úgy tett, mintha Vilmos válaszában csak pillanatnyi szeszélyt látna, noha gyér hajszálain hideg borzongás futott át.

- No hát, barátom, sokkal okosabban tette, hogy az emberiséget ajándékozta meg ezzel a csodás robbantószerrel, ami különben nem valami kényelmes és veszélynélküli kisérletekkel járhatott. Ime, itt egy robbantószer, melynek tulajdonképpen az volt a czélja, hogy kiirtsa az emberiséget - pedig csak ahhoz fog járulni, hogy gyarapítsa a jólétet. Mondom én mindig: minden dolog végül csak jóra vezet.

E hosszantűrő, fenkölt lelki jóság mélyen meghatotta Vilmost. Igaz, a rombolásra szánt eszköz a haladást siettette; az emberi hatalom szolgálatába kényszerített, megszelidített vulkán a munka, a béke, a czivilizáczió eszközévé vált. Ő maga lemondott a győzelmet biztosító nagy csatagépről és beérte ez utolsó találmányával, mely az emberek munkáját megkönnyíti és éppen csak a legszükségesebb erőkifejtést kivánja. Ebben több emberi igazságszolgáltatás van; ez az egyetlen igazságszolgáltatás, amely tőle kitelik.

Midőn hátrafordult és szeme a Sacré-Coeur bazilikára esett, maga sem értette meg, hogy az őrület minő ragályos lehellete csapta volt meg józan lelkét; hogy még csak hogyan gondolhatott is ilyen dőre és hasztalan romboló munkára. Valami förgeteg zúgott el fölötte, melyet a nyomor, a harag és bosszuállás erjedése szült.

De óh minő lelki elvakultságra vall az a hit, hogy a rombolás, a mészárlás éltetnemző termékeny cselekedet lehet, mely dus, bő aratásra termékenyíti meg a talajt. Nem, az erőszak csak azt eredményezi, hogy az együvétartozás érzése fokozódik még azoknál is, akiknek érdekében történik a mészárlás. A nép, a nagy tömeg fellázad amaz egyesek ellen, akik igazságot akarnak osztani.

És bármilyen fenkölt is legyen őrületük hősiessége, a vértanuság ragályos, szomjas sovárgása, a gyilkosok mégis csak gyilkosok maradnak mindörökké és cselekedetük a rémek borzalmas megvetése.

Vilmos is elnevette magát és rögeszméjéből való teljes felgyógyulását vallva, így szólt:

- Igaza van; minden jóra fordul, mert végül minden csak igazsághoz vezet... Csakhogy ez néha évezredekig is eltart... Ami engem illet, én az uj robbantóanyagot a kereskedelem és ipar rendelkezésére bocsátom, hogy azok, akik megkapják a szabadalmat, meggazdagodjanak e találmány révén... Találmányom közkincscsé válik... Lemondok arról, hogy fellázítsam vele a világot.

Bertheroy tiltakozott. A hivatalosan elismert nagy tudós, az akadémia tagja, akit az állam elhalmozott minden rendjelével és minden kitüntetésével, oly szenvedélylyel mutatott az uj gépre, amely meghazudtolta hetven éves korát.

- Hisz ez itt az egyetlen, az igazi forradalom! Ez az, amivel forradalmat teremtünk, nem pedig ostoba bombákkal. Nem amikor rombolunk, hanem amikor teremtünk és alkotunk, akkor végezünk forradalmári cselekedetet. Hányszor megmondtam én már magának, hogy egyedül a tudomány a lázító erő, az egyetlen, amely a nyomoruságos politikai események, a szektáriusok, meg a nagyravágyók hiábavaló izgatása fölött állva, a holnapi nagy emberi társadalmat előkészíti és megalkotja számukra az igazságot, a jogot, a békét. Édes fiam, ha maga azzal akarja felforgatni a világot, hogy némi boldogságot igyekszik neki nyujtani, akkor csak maradjon szép csendesen a vegyműhelyében, mert az emberek boldogsága csak a tudós kohójában születhetik meg.

Szavainak kissé tréfás szinezete volt; de megérződött rajta, hogy ez neki szent meggyőződése és hogy ő a tudományon kivül minden más életfeladatot megvet. Nem is csodálkozott azon, hogy Péter levetette a papi csuhát, hogy itt látja őt nejével és gyermekével.

Az önműködő mozdony tompán berregett, mint valami zümmögő dongólégy. És az örömtől sugárzó család boldog mosolylyal állott körötte és gyönyörködött a tudomány győzedelmes diadalában. A kis Jánoska tejhabos ajka is elvált az anya keblétől és szeme ragyogva tapadt a szép nagy játékra, mely önmagától mozog. Orczáira piczi gödröcskét varázsolt gőgicsélő kaczagása és apró kacsóit feléje nyujtva, ujjongva tapsolt.

Mária is elmosolyodott és a géphez közeledett, hogy a piczi jobban láthassa.

Mindnyájan mulattak a gyerek bámészkodó arczán, amint kis kacsóit egyre kinyujtotta, hogy megtapogassa a csoda játékszert.

- Ugy ám - szólalt meg Bertheroy, - ez élő és erős, mint a napfény, mely a végtelen Páris felett ragyog és megérlelt az embereket és az eszméket. Páris maga is egy nagy motor; Páris az a hatalmas üst, melyben a jövendő forr és melynek tüzét mi tudósok folyton szítjuk és tápláljuk. Kedves Vilmos barátom, ma ön a holnap fűtője, mert ez a csodaműve egy nagy vivmánnyal gazdagítja a mi nagy Párisunk szellemi munkáját.

Pétert meglepte e nyilatkozat és ismét agyába villant az a gondolat, hogy ime, itt egy óriási katlan terül el előtte, merre a látóhatár terjed; egy hatalmas katlan, melyben a rossznak és jónak legfurcsább keveréke forr, és amelyből majd a jövendőbeli század szürődik le. A nagyravágyó törekvések, a szenvedélyek, a korrupczió és a züllés fölött ott lebeg a hiábavaló elfecsérelt óriási munka, a hősies erőkifejtés, mely a gyárakban és a munkatelepekben folyik, az ifjuság dicső szellemi munkássága, amely folyton dolgozik dolgozószobája csendjében, és el nem ejtve elődjeik egyetlen egy vivmányát se, csak ama vágytól ég, hogy a kivivott teret kibővítse. Az egész jövő itt alakul a maga hatalmas voltában és hajnalfényü derengésben innen fog felhasadni.

Valamint az antik világnak megvolt a maga Rómája, mely most haldoklik, úgy Páris a modern idők fölött uralkodik fönségesen; ma ő a népek központja ama folytonos mozgalomban, mely a nemzeteket czivilizáczióról czivilizáczióra sodorja, tova a nap pályáján keletről nyugatra. Páris a világ lelke; fenséges, fényes multja arra predesztinálja, hogy a világ városai közül ő legyen a kezdeményező, az uttörő, a megváltó. Tegnap a szabadság szózata hangzott fel innen: holnap majd a tudomány hitvallásával fogja megajándékozni a népeket, a demokráczia várva-várt uj hitvallásával. Páris maga a jóság, a szelídség, a vidámság, a mindenttudás szenvedélye, a pazar kézzel szórt adakozás nagylelküsége. Benne, külvárosainak munkásaiban és mezőinek parasztjaiban, végtelen segédforrások kinálkoznak, óriási embertartalék, melyből a jövő folyton meríthet. A század az ő nevével fog végződni és a jövő század benne és általa fog kezdődni és kibontakozni. És hatalmas csodaművének moraja, az egész világ fölött kimagasló világítótoronyszerü fénye; mindaz, ami méhéből viharos mennydörgés, zugó zivatar és diadalmas napfény alakjában kiárad, csupán ama glória ragyogása lesz, melyből az emberi boldogság megalakul.

Mária elragadtatással kiáltott fel az előttük terülő látóképre utalva:

- Nézzétek csak, nézzétek! Páris aranyban uszik; aranyos vetése elborítja!

Mindegyikük meglepetten kiáltott föl; mert valóban kápráztató látvány volt az estalkony sugárfénye, mely csillogó aranyporgomolyokkal árasztotta el a határtalan várost. De most már a háztetők és szobrok végtelen káosza nem hasonlított többé a fekete szántóföldre, melyen valami óriási eke vonja barázdáit és melyre az isteni nap marokszámra szórja aranymagvakra hasonlító sugarait, melyeknek özöne mindenüvé lecsapódik.

Ez a Páris nem az egymástól elütő városrészek egyvelege volt, melynek keleti részén a szürke füstgomolyoktól ködbe vont munkásnegyedet, nyugati részén a szellemi munka távoli derüs nyugalmát, a gazdagok széles, világos sugaras városrészét és közepén a sötét, szük utczáju kereskedelem negyedét látták.

Az estalkony aranyában olyannak látszott, mintha a felsarjadzó élet egy és ugyazon rügyfakadása, egy és ugyanazon virágba borulása az egész várost egy nagy-nagy, határtalan szántófölddé változtatta volna, melyre ugyanaz a termékeny erő bő áldást árasztott. Mindenütt aranykalászos gabona; mindenütt, amerre a szem csak lát, ragyogó kalásztenger terült el, melynek aranyhullámai a szemhatár széléig hömpölyögtek.

- Nézzétek csak, nézzétek csak! - ujjongott Mária, - sehol sincs egy talpalatnyi hely, mely kalászt ne hajtana: a legszerényebb kis hajlék termővé vált; mindenütt oly gazdagon hullámzanak a vetések, mintha az egész egyetlen egy nagy, testvériségben megbékült világegyetem volna. Nézd csak, édes kis fiam, nézd, milyen szép!

Péter meghatottságában remegve simult hozzája és a nagymama meg Bertheroy is mosolyogva néztek a jövőbe, melyet ők többé meg nem érnek. Vilmos háta mögött pedig a három testvér komoly arczán a jelen buzgó munkája és a jövő reménye tükröződött.

Mária rajongó lelkesedéssel emelte magasra a gyermekét, mintha odakinálná ennek a végtelen Párisnak fönséges ajándokul.

- Lásd, János fiam, lásd, - mindezt te fogod learatni, ezt a vetést te fogod csürbe takarítani.

Páris pedig, az isteni napsugárözön fényétől megtermékenyítve, csak lángolt tovább és ragyogó dicskörében megrengette a jog és igazság jövendőbeli dús aratásának hullámzó kalásztengerét.