RADNÓTI MIKLÓS
JÁRKÁLJ CSAK,
HALÁLRAITÉLT!
VERSEK
A NYUGAT KIADÁSA
BUDAPEST
1936
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-615-5531-42-2 (online)
MEK-13666
TARTALOM
ISTENHEGYI KERT
ALKONYI ELÉGIA
IRÁS KÖZBEN
HIMNUSZ
BIZALMAS ÉNEK ÉS VARÁZS
DICSÉRET
HAJNAL
ÁPRILIS I.
ÁPRILIS II.
VÁLTOZÓ TÁJ
JÚLIUS
DÉLTŐL ESTIG
EGY ESZKIMÓ A HALÁLRA GONDOL
TEMETŐBEN
HÁBORÚS NAPLÓ
ALVÁS ELŐTT
LOMB ALATT
PARTON
BALLADA
TÖRVÉNY
DECEMBERI REGGEL
HAZAFELÉ
SZILVESZTER ÉS UJÉV KÖZÖTT
ELÉGIA
JÁRKÁLJ CSAK, HALÁLRAITÉLT
A nyár zümmögve alszik és a fényes
ég
magára vonta szürke fátyolát,
kutyám borzol, fölmordul s
elrohan,
megugró árnyat lát a bokron át.
Öreg virág vetkőzi sorra szirmait,
pucéran
áll és félig halottan,
gyönge barackág ropog fölöttem
s
terhével lassan a földre roggyan.
Ó, ez a kert is aludni s halni
készül,
gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé.
Sötétedik. Halálos
kört röpül
köröttem egy elkésett, szőke méh.
S fiatal férfi te! rád milyen halál
vár?
bogárnyi zajjal száll golyó feléd,
vagy hangos bomba túr a
földbe és
megtépett hússal hullsz majd szerteszét?
Álmában lélekzik már a kert,
hiába
kérdezem, de kérdem ujra mégis.
Gyümölcsökben a déli nap
kering
s hűvösen az esti öntözés is.
Ó, alkonyoknak könnyü vétkei:
semmittevés
és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este
ringató folyókat önt.
A nap zaja elúszik messzire,
lépek s
mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány
árnyat szűl a vastag árnyék.
Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág
s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly
megszokott immár a félelem.
Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató
sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott
ujjamon a lomha hold.
Esti béke, téged köszöntelek,
az úton
nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szenderg
a folyton készülő halál.
Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset
így,
ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ
és az ordas emberek.
Virágszülőként kezdtem én el, de
fegyverek
között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
rég a
harcot itt és gyáván sosem futottam.
Igaz, jó szerteütni néha, de békében
élni
is szép lenne már s írni példaképen.
Bíztatnom kell magam, hogy el
ne bujdokoljak,
mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.
Ó,
véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
s egyre jobban értelek,
Kazinczy, régi mester.
Gyökér vagy és törzs,
teli lomb s
gyümölcs,
hűs fuvallat vagy
s meleg nap érlelő,
kötöző gyökér,
iramodó vér,
vékonyszárú
törzs,
széllel barátkozó,
karom lombja vagy,
karomba
szaladj,
mellem virága,
szívemen takaró,
ébresztő napom
s napos hajnalon
lombom
gyümölcse,
mellettem ébredő,
mellettem alvó,
szívemre hajló
jó
nyugalom vagy,
csöndesen dobogó,
szépszavú forrás,
kezdő
sikoltás,
szárnyas lehellet,
lélekkel szálldosó,
árnyékban éles
fény vagy és ékes
árnyék
a fényben,
s felhő is, füstölő,
csukódó pillán
utolsó villám,
nyíló
testeddel
karolón ringató.
Te harcon áldás,
búvó mosolygás,
aki
a földön
régen fehérlő
csontjaimban is majd
ott bujkálsz
mindörökkön.
(Éjjel)
Nem alszik még a fa,
benéz az
ablakunkon;
most is, mint minden éjjel
pislog s vigyázza
vélem
Fanni könnyű álmát.
Alvó arca körül
csillog és ring a
párna,
haja két kósza szála
csiklándja orromat.
(Hajnal)
Halk hangot ád a fény,
a párkány éle
pendül
s Fanni már a földre lép,
száján hosszúszárú,
szép
mosolygás hajladoz.
Úgy jár-kel és fütyöl,
mint ünneplő
boldogok,
haja és inge lobog
s kezdi vad nappalát!
(Varázs)
Paskold hajnali víz
és szárogasd
gyermeki nap!
Úgy illesd ajakát kóbor
szellő, mint az aranyló
bor
rég szomjuhozókét!
Mert vad, vad a nappal,
útjain fázik a
lélek,
védd meg és símogasd ének,
szálas gondjai közt.
Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a
mosolyod; szelíden süt rám és meleg.
Hangodra kölyökként
sikoltanak
a záporoktól megdagadt kis csermelyek.
Pillantásodtól nő a fű, kihajt
a száraz
ág és tőled piroslik a vér.
Ha meghalsz, meghalok;
porainkból
egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.
Lassan száll a szürke és a kék
még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s
minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.
A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden
égi füstöt magába fal
s a dúdoló hajnal elé szalad
két fiatal
fa, sötét lábaival.
Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok
ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte
vidám és egyszerre lenge lesz,
nedves fején a nappal táncba kezd
s a
réten nem jöhet most senki át;
ezüst halakat virágzik a tó
és
az éleshangú reggel így kiált:
halihó ha-hó ha-hó halihó!
Ragyogó rügyre ült le most a nap
s nevetve szamárfület mutogat.
Madárfi erre eltátja csőrét,
hunyorg feléje a nevető rét
s a bárány is csodálkozik. Csoda,
hogy nem billen ki száján fogsora.
*
Ragyogó rügyön álldogál a nap,
indulni kész, arany fején kalap.
Fiatal felhő bontja fönt övét
s langyos kis esőt csorgat szerteszét,
a rügy kibomlik tőle és a nap
pörögve hull le és továbbszalad.
Április aranyként
hull a fán át,
a
bujdosó
levélke szopja ágát,
sikongó hangot ád
s lihegve nő
körül
a fű
és peng a sziklakő,
fáról szirom hull,
csippenti szél,
sok
katona
vígan mendegél,
por száll, bombás gép száll
a por
felett,
gáz pólyálja
a gyönge gyermeket,
föld emészti el majd
s ha jő a
nyár,
virágot hajt
szivéből a halál.
Tócsába lép a szél,
füttyent és
tovafut,
hirtelen megfordul
s becsapja a kaput.
A tócsa laposan
pislant s a lusta
fák
madaras szájukat
hirtelen kinyitják.
Összevissza zaj lesz,
még a lomb is
mormog,
épülnek a porban
porból kicsi tornyok.
Megáll az úton a
mókusbarna barát
és
fölötte barnán
egy mókus pattan át.
Aztán figyelmesen
mi mozdult:
megmered,
a táj nagy kalapként
hordozza az eget.
Mire újra mozdul,
csaknem minden
nyugodt,
bokorba bútt a szél
s aludni készül ott.
Nevetni kész a rét,
mosolygós és
kövér,
gyöngén ring ahonnan
asszonyom jődögél.
Meglát, szalad felém
a fű közt és a
nap
szétfutó hajába
arany csíkot harap.
Körben egyre tisztul
és folyton
csöndesül,
az elkergetett fény
mindenre visszaül
és mi nagy kalapként
hordozta az
eget:
fedetlen áll a táj
s felhővel integet.
Ilyen hőség sem volt itt már
régen,
mesélik, még a vaj is elalélt
és olvadni készült lenn a
jégen
ma délelőtt még s most beborult. Már
aprót
söpör a ház előtt a szél
s körül minden figyelmesen föláll
a tolongó porban s záport remél.
A
nyugágy háta is hassá dagad
és elszakad a szárító kötél.
Két ing repül el róla, két madár,
utána
kap a szolga kerités
és csúnya szájjal szitkot kiabál.
Mindent elhord a szél s a kert
haját
hosszú ujjakkal, hosszan húzza ki
és a hasaló kerten úgy
fut át,
hogy villámlik sarkának friss nyomán
s
a vastaglábu dörgés léptitől
kék foltokat mutogat a homály.
Sűrü szagok csúszkálnak szét elébb,
a
felhő később érkezik, köszön
s a száját nagyratátó kertbe lép.
Körültekint ott, pislant komolyan,
villogó
zápor zuhan belőle
és mint hulló szög, a csöppje olyan.
(Elállt az eső s a szűk csatornán
víz
zúg. Visszatér és hajladozva
jár a gyönge fény a fa ormán.)
(Költői gyakorlat)
Mosoly
A vastag déli nap a fán addig tolong,
amíg
a lombon át kis piszokba nem lép.
A kis piszok fölött hét kis
legyecske dong.
Hőség
A rozsdás tyúkok gödrükben
elpihennek,
kakas kapar csupán.
A tyúkok hunyt szemén a hártya
oly fehér,
mint most e délután.
Pislogás
Itt alszik kedvesed
és vele alszik lába
nagyujján a légy is.
Vigyázz! fölneveted.
Olyan símogató a
világ néha mégis.
Riadalom
A héja fekete kört ír az égre fel,
fölriad
az udvar és sápadt port emel.
Minden fölfelé néz, kinyílnak a
szemek,
a dúc két léce közt a könnyű toll remeg.
Alkonyodik
A délután szakálla nagyranőtt
s motyog
belé, úgy mint a gyönge vén.
Aludna már, hát kérdi az időt.
S a
kút felel: esti itatáshoz
pántos vödör csattan a fenekén.
Búcsúzó
Fölébred most a táj,
megered a
szava,
madarakkal fején
meghajlik könnyedén
s csörögni kezd
a fa.
Sötétedik
Torony költi még hitét fehéren,
de
langyos este mossa már tövét.
Figyelj. Semmi sem mozdul az
égen,
mégis szirmokban hull a vaksötét.
Olyankor vagyok csak boldog én,
mikor
fölszáll a hajnali köd
és ringatózom benne félig ébren,
míg a
nagy nap szenderegve még,
fölfele lépked az égen.
Mert éjjel fúró férgek árja rémit,
miattuk
fekszem ébren én itt,
hideg húsuk érzem húsomban
s csiklándós
lábam szára csontján
az összeforrt szilánk is újra roppan.
Ébren fekszem én itt és kérdezem:
lehet
nehezebben élni életet?
a tél hideg s kevés a
rongya,
medvényi gond áll most mögöttem,
meleg bőrök és csizmák
lomha gondja.
És álltam soká a tenger sík
jegén,
kunyhómban nem volt étel, se prém,
kövér halak kerülték
horgom,
hálóm a szél könnyen lengeté;
minden új gond túltett a
régi gondon
s túltesz ma is! és ha olvad nyáron
át,
mikor űzöm, ízes vad nyomát
követve illó kis ételem,
akkor
is gond olvad alattam
s gondokkal alszik a fáradt értelem.
Olyankor vagyok csak boldog én,
mikor
fölszáll a hajnali köd
és ringatózom benne félig ébren,
míg a
nagy nap szenderegve még
fölfele lépked az égen.
Illendőn gyászol e föld:
nem mutogatja
gyászát,
nem száll bánat a rögre;
csak fényes héja
ropog
szomorúbban az esti
kenyérnek s a tengerek
lassúdad
reggeli tánca
lett nehezebb, de jól tudod,
ez sem örökre.
Halottaival úgy bánik e föld,
ahogyan
kimenős matrózok
a kocsmák poharával,
ha fölforr bennük a nyelt
rum:
hosszan nézegetik,
aztán odacsapják!
Igy bánik a
testtel e föld is.
De elnyugszik a zajgás;
te tudod és
tudom én,
mint van az!
Csöndes beszédben évek
és évszázak után
is
élőkről szólnak először,
holtakról azután csak,
de róluk
hosszasabban,
s a szavakon lassan
csörög az örök koszorúk
levele
s ebből tenéked is jut,
ki földbeszállsz és
néma
emlékedet óvja
majd az időtlen idő!
1. HÉTFŐ ESTE
Immár a félelem sokszor sziven érint
és
néha messzi hír csak néked a világ;
egyre régibb emlékként őrzik
gyermeki
korod a régi fák.
Gyanakvó reggelek s vészes esték
között,
háborúk közt élted le életed felét
s most is ellened
hajló szuronyok csúcsán
villog a rend feléd.
Még álmaidban néha fölötlik a táj,
verseid
hona, hol szabadság illan át
a réteken és reggel, ha ébredsz,
hozod
magaddal illatát.
Ritkán, ha dolgozol, félig és félve
űlsz
asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban,
tollal ékes
kezed súlyosan mozdul és
mindig komorabban.
A világ új háborúba fordul, éhes
felhő
falja föl egén az enyhe kéket,
s ahogy borul, úgy féltve átkarol s
zokog
fiatal feleséged.
2. KEDD ESTE
Nyugodtan alszom immár
és munkám után
lassan megyek:
gáz, gép, bomba készül ellenem,
félni nem tudok
és sírni sem,
hát keményen élek, mint a hideg hegyek
között
útépitők,
akik, ha könnyü házuk
fölöttük összedől
elaggva,
újat raknak és közben szagos
forgácson alusznak
mélyeket
s reggelente fényes és hideg patakba
mártják be
arcukat.
*
Magosban élek s kémlelek:
körül
borul.
Mint hajónak ormán viharban,
villám fényinél
kiált az
őr, ha partot látni vél,
úgy vélek én is, mégis partokat és
l é
l e k!
kiáltok fehér hangon én is.
És hangomra fölragyog
és hangom
messzehordja
hűvös csillag és hűvös esti szél.
3. FÁRADT DÉLUTÁN
Az ablakon haldokló darázs repül be,
alvó
asszonyom álmában beszél,
a barnuló felhők széleire fehér
fodrokat
fú a gyönge szél.
Miről beszélhetek? tél jön s háború
jön;
törten heverek majd, senkise lát;
férges föld fekszik
szájamban és szememben
s testem gyökerek verik át.
*
Ó, ringó délután, adj nyugalmat,
lefekszem
én is, később dolgozom.
Napod fénye már a bokrokon lóg,
s amott
az este jő a dombokon.
Felhőt öltek, vére hull az égen,
lenn,
parázsló levelek tövében
ülnek a borszagú, sárga bogyók.
4. ESTELEDIK.
A síkos égen ereszkedik a nap,
korán
jön végig az úton az este.
Jöttét az éles hold hiába
leste:
ködöcskék hullanak.
Ébred a sövény, fáradt vándorba kap,
az
este a fák ága között forog
és egyre dong, míg épülnek e sorok
s
egymásra hajlanak.
Csöndes szobámba rémült mókus
pattan
és itt két hatodfeles jambust szalad.
Faltól ablakig,
egy barna pillanat
s eltűnik nyomtalan.
A röpke béke véle tünt; hallgatag
férgek
másznak szét a messzi réteken
és lassan szerterágják a
végtelen
sort fekvő holtakat.
A dinnye húsát már belehelte az ősz,
nem
harsan késem jó éle nyomán, csak bölcs
szavakat ejteget s szeliden
reped el,
de a szilvák arany ölén még feszesen
ül a mag! ó,
ének dicsérjen két gyümölcs,
olcsó vacsorák dísze, kilós eledel!
És ének dicsérjen szegényt etető
nyár,
asztalomon maradékod: száraz magok,
kis halom gyümölcs,
már kukaccal ékesen,
de új gyümölccsel jő a hűvösujju ősz,
ázott
hajában hét halott bogár ragyog
és lopva osztogat, nem hallik
lépte sem.
(Míg én gyümölccsel és verssel
bíbelődöm,
addig asszonyom elaludt heverőjén,
szertehagyva esti
tettei dús sorát:
angol nyelvkönyv, hajának csattja, hűs tea.
De
motozásomra úgy ébred és ragyog
s úgy vetkezi álmát, mint gyermeki
tündér,
vagy alvó virágunk, ha az ablakon át
rásüt a betolongó,
déli verőfény.)
Kora reggel óta csöndben heverek
én,
balról a diófa, jobbról kiterítve
háborút ujságol a
vérszagú ujság.
Keresztülsüt a nap a dió levelén,
erős ere
látszik. Öreg fa ez itt, de
kemény hóna alatt meglebben egy új ág.
Nézek rá, visszanéz; kissé reszket a
fa,
gyönge csúcsán gyermek szellőcske üldögél.
Fülemre fordulok
és hallom, alattam
fészkében megmozdul, nőni akar s puha
földet
kaparász az ezerujju gyökér
és a tücsökugrás kicsi zaja pattan.
*
Nézd, fut a rigó, fujd fel a tollát,
gyere
le szellő,
már hajlik az ág,
fut a béke is, zizzen az
ujság
gyere le szellő,
dagadj viharrá,
lépj rá a lombra,
szakadj le alá.
Gyere le szellő,
már hajlik az
ág,
elfut a béke s kigyúl a világ.
Felhőbe alkonyult, sebes sötétség
szállott
a parton hullongva végig,
lencsés a víz és alatta sík
halak
készülnek lassan elpihenni s máris
sűrü és sötét vizekbe
siklanak.
S felhőiből kilép a nap, tört lábát
a
hűvös vízbe mártja, szinte loccsan,
fölébred minden újra és az
álmos
part fái kormos ingüket ledobják
s pucér szárukra lenge
pára szálldos.
Hideg már a víz a napnak, elvonul
és
szipogva alszik minden újra el,
tücskök lélekzetén alszik a
vidék
s álmában szól: kezük szivükre téve,
szavára fölriadnak
az estikék.
Ősz van, - gurul az álomi szó s
telek
igérete száll távol hegyek ormán.
Ülök, a nedves szél
arcon simogat,
a rendre gondolok s szemem mögött
igáslovak
űznek vad kocsisokat.
(A parton hosszú testtel macska
izgul,
púpoz, majd eltűnik: a fűben apró
zizzenés emlékszik kis
testére még,
álom szökell át most a réten és
alsó karomra s
onnan szememre lép.)
Nyitott szájjal szalad a gyilkos,
szájából
röpköd a lihegés.
A hóba mélyet ír és felfüstöl a vér
s a
csiklandós kés szivéig ér a holtnak.
És fölötte összehajolnak
a hallgatag hó
s a pletyka szél.
Darvak írkálnak változó
betűket az égre
s hangjuk
úgy potyog, kopogva, mint a jég,
utánuk pillant most az ég
s megáll a
támolygó idő.
Az ősz emlékké válik és
szikrázva
élesül a szó
mit lomb közt pirosan ejt a szél,
szinte fütty már, mi ide ér,
olyan
sikoltva ejti el.
Mert fagy készül itt, utána
hull a hó
majd s alákerül
kegyetlen a földi mozgalom,
de bujdos ott s egy hajnalon
az új fű
kidugja tőrét.
Törvény ez, eddig ér; erős
a tél, de
sűrü lázadás
tör majd belőle föl tömötten.
Velünk tartasz-é? - mögöttem
súgva
kérdez így a tájék.
Bólintok s érzem arcomon
elégedett
szelét, piros
láng a lomb és int, hogy nem felejt.
Figyelj te is. Levelet ejt
eléd is.
Várja válaszod.
A vastag ég szobánkba lép
és puhán
feldőlnek tőle mind
aprócska tárgyaink.
Ó, vasárnap reggel, te édes!
hat érdes
reggel gondja ring
s kiúszik ablakunkon.
Mert hó ragyog kint és pehely
szöszös
pehelyre szálldos ujra,
fehérre hófehér.
Az utcai csenden át gyerek
piroska
orráról beszél
sok gyöngyös szippanás.
Ó, lassú ébredés, óra
csengése nélkül,
jó piszmogás
és hűvös, tiszta ing.
S mint a szabadság szerszámai,
csendben
várnak ránk léceink
mélázó szíjaikkal.
*
Az ég a földig ér!
vonulj a hallgatag
erdők felé
komisz jövőd úgyis kisér
és sorsod úgyis
lankadó,
mint holtrasebzett őzeké.
És holnap már lehet,
hogy utólszor
tétováz ajkadon
elillanó lehelleted
s halott arcodra sávokat
a
hulló bombák árnya von.
Enyhe lejtő és sziszegő hó
visz tova s
pattog a
megrakott fákon az ág.
Két hófaru őz fut a zajtól
s leveri a
teli
fákról a bő takarót
s a hó kezd mindenhol a hóra
zuhanni
és Fanni
kicsit ijedten néz rám.
Hull az alkony, siklik a hóléc,
vonuló
nyoma jó
jeleket hagy az úton
s a táj kemény arcára puha
sötét száll
s körénk áll
az álmos erdő lassan.
Tűnik a nappal, útja villan,
lusta folt
fönt a hold
s tömötten néz a fán át,
ritkul az erdő, a fekete
feketébb és
enyhébb
lilaszín lesz a fehér.
Tündér vasárnap tűnik el most
s a
városnak sáros
útja síró szakadás,
vállakra kerülnek a lécek
s íme már,
mint a sár
a hétfő úgy ragad ránk.
(Este)
Tűnik ez az év is, hűvösen mosdik
meg
utána a lélek és fagyosan kéklik
s már színéről
emlékszik
az évre, csak mint a gyermek úgy
és újat nem köszönt, mert nem vár
semmire,
a piros szabadság tán nem jön el soha,
számára csak
mostoha
év lehet ez és tétova táj.
(Éjtszaka)
Ó, felejt a lélek és örömtelen jön
veled
fiatal év. Fáj csak és nem hős már,
mint régente: erős vár
volt
és kincses város a dombon.
(Hajnal)
Város a dombon és búgó
harsonaszó.
Igyekezz lélek még, légy újra hatalmas,
mert éget,
mint hideg vas
a sorsod és olyan konok is,
igyekezz lélek és
törj föl fiatal év.
(Reggel)
Úgy állok partodon fiatal év,
mint
egyszer hajón az Ádrián,
szigorú hajnal volt és karmos ég,
eső
tapintott a vízre jó
tenyérrel és eltakarta tükrét.
Míg lassan
indult a nagy hajó
s orrán halkan repedt a szürkeség,
halászok
álltak a parton ott,
magányos lelkek, órjás kezekkel.
Úgy állok én is, magányos lélek
itt,
repedj szürkeség, s törj föl fiatal év.
Már arrafelé is őszül, ahol
a szabadság
zászlai hullanak,
lobogó vér fut parázs avarra
s alatta
rémülten fészkel a mag;
fáradt megfoganni! És ha mégis:
földbevert
bitó, hősi test, avagy
harci gép dúlja fel meleg helyét
s
meztelen várja, hogy jöjjön a fagy.
Várak és fűszálak perzselődnek,
vadul
rohanó halál szele kél,
délben a füst és pernye közt vakon
röppen
a fölriadt szárnyasegér.
Világíts, távol égő tartomány!
hideg
van, markos sötét kavarog,
sápadt fák alatt hosszan
vacognak
tegnap még símogató patakok.
Őrizz magány, keríts be lusta ősz,
új
szégyent ró szívembe az idő,
s rágódva régi, díszes
őszökön,
konokon élek, szívós téli tő.
A lélek egyre többet elvisel,
holtak
között hallgatag ballagok,
Újszülött rémek s hitek kisérnek
és
a vándorlófényű csillagok.
Járkálj csak, halálraitélt!
bokrokba
szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted; a
rémülettől
fehér és púpos lett az út.
Zsugorodj őszi levél hát!
zsugorodj,
rettentő világ!
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev
füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.
Ó, költő tisztán élj te most,
mint a
széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi
képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.
S oly keményen is, mint a sok
sebtől
vérző, nagy farkasok.