EGYETEMES REGÉNYTÁR




Andrásfalvy de Andrásfalva


Regény




Irta
Werner Gyula





Budapest 1894
Singer és Wolfner kiadása

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-19-0 (online)
MEK-13681





TARTALOM


ELSŐ KÖTET

ELSŐ FEJEZET.
Az ősi házban.

MÁSODIK FEJEZET.
Az internátus.

HARMADIK FEJEZET.
Első szereplésem.

NEGYEDIK FEJEZET.
Eliz naplója.

ÖTÖDIK FEJEZET.
Jégzajlás.

HATODIK FEJEZET.
Csalóka napfény.

HETEDIK FEJEZET.
Anyám.


MÁSODIK KÖTET

NYOLCZADIK FEJEZET.
Régi ismerősök.

KILENCZEDIK FEJEZET.
A megkisértés.

TIZEDIK FEJEZET.
Eliz naplója.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.
Katinka.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.
Levelek.

TIZENHARMADIK FEJEZET.
Eliz naplója.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
Hazatérés.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
Az aratás.






ELSŐ KÖTET



ELSŐ FEJEZET.
Az ősi házban.

Világosan előttem áll ma is az ősi ház, vakitó fehér falával és hosszu sor ablakával.

Szelid hajlásu dombon épült, lába alatt ama meredek szirtnek, melyen valamikor az Andrásfalvyak sasfészke függött a vidék felett.

Az andrásfalvi vár, omladék volt már gyermekkoromban is. Néhány faldarab, egy épen maradt, csucsban összefutó keskeny ablak, s egy két kőlépcső volt minden, a mi belőle ránk maradt. Igaz, egy földalatti helyiség is jókarban volt még, három nagy rozsdás vaskarika volt beedzve nyirkos falába. Ez volt a vár tömlöcze, ezekhez a vaskarikákhoz lánczolták a boldogtalanokat, a kik őseim idejében fogságba estek.

Anyám nagyon büszke volt az andrásfalvi vár romjaira. Mindenkinek megmutogatta az omladékot. Kijelölte, hol volt az ebédlő, hol voltak a hálószobák, holt volt a várőrség tanyája, meg az őrtorony. Oly elevenen tudott beszélni a rég letünt időkről, hogy képzeletemben könnyü volt felépiteni az egész várat. Szinte hallottam a kőlépcsőn dédőseim nehéz, sarkantyus lépése zaját, s az ives ablakon fiatal, halvány szép női arczot láttam lemélázni a völgybe, selyem keszkenő libegett a kezében...

Anyám szobája nyugotnak feküdt s ablakáról éppen a várromra láthatott. Sokszor megleptem őt, mikor a romokra függesztett tekintettel állt az ablakban, mozdulatlanul, sötéten, szinte mogorván.

Ilyenkor észrevétlenül akartam kiosonni a szobából, de ő meglátott és magához intett. Mikor még iczi-piczi legényke voltam, felemelt, s megparancsolta, hogy a hajdani várra nézzek.

- Nézd meg jól, Attila és életed minden pillanatában emlékezzél meg róla, hogy őseidnek váruk volt.

- De most nincs, - mondám én a gyermekkor nyiltságával.

Anyám végighuzta feketekeztyüs kezét homlokán (egész nap keztyüben volt s abban is feküdt le), aztán sóhajtott.

- Ugy vedd, mintha most is volna várad, Attila. Mit tesz az, hogy nehány fal leomlott, s nehány szoba összedőlt? Kastélyunk a várnak árnyékában épült és egyenes ágon leszármazó vérutóda annak. Téged is Andrásfalvynak hivnak, mint őseidet, a kik a várat épitették. Ugyanazon mező táplál, a mely őket. Annak a földnek termését aratja le apád, melyen a várurak vadásztak, mikor még százados erdő boritotta itt a talajt s e kastély helyén bölények legeltek.

- Be jó volt akkor, anyám, - szakitám félbe hosszu beszédét.

- Jó volt, válaszolta mélázva, s kemény arczkifejezése megenyhült. Szép világ volt az, Attila... Azután erélyesen megrázta fejét, mintha alkalmatlan gondolatokat akarna elüzni s arczomat két kezébe fogva, igy beszélt hozzám.

- Ugy legyen, fiam, hogy őseid várának emléke átvetődjék minden szavadon és minden tetteden. Ennek a büszke omladéknak árnyéka kisérjen mindenhová. Nagyon megszomoritanál, ha valamikor el tudnád feledni, hogy Andrásfalvy vagy s várad van.

- Csak egy várablakom, mondám vidám nevetéssel.

- Várad van, Attila, válaszolá anyám szemrehányó, komoly pillantást vetve rám. S ha csak egy várablakod van is, te onnét nézzed a világot. Ugy járj-kelj az emberek között, mintha tizenhárom lovagvár volna hátad mögött s mindig huszonnégy csatlós lovagolna mögötted. Most menj, folytasd játékaidat, Andrásfalvy Attila, várurak unokája.

Attól tartok, hogy akkor még nem sokat értettem anyám furcsa beszédjéből, de maguk a szavak mélyen bevésődtek emlékezetembe.

Én boldogan futottam játszótársaim közé, magára hagyva anyámat, a mint sötéten és méltóságosan nézte tovább a várromot, magába szíva a régi idők minden hagyományát, s visszaidézve büszke emlékeit...

A mily sokat beszélt anyám őseimről, várunkról s a régi jó időkről, oly keveset szólott mindezekről apám, Andrásfalvy Bendeguz. Apám egész ellentéte volt anyámnak. Amaz kövér, gömbölyü, jókedvü; ez magas, sovány, komoly. Apám harsány nevetésétől az egész ház zengett, anyámat sohasem láttam szivéből kaczagni.

Hanem atyám nagy tisztelője volt anyámnak. Szavára sokat adott s tanácsát minden fontosabb dolognál kikérte. A kedvéért igyekezett mérsékelni rossz szokásait, s jelenlétében erőt vett indulatán. A külső gazdálkodásba nem szólott bele anyám, de a belső háztartás az ő akarata szerint volt berendezve.

Innen volt, hogy mig az apám ispánja aféle parasztispán volt, a ki egész életében bagariacsizmában járt, örökké pipázott és káromkodott, addig a háznál két fehérkeztyüs inas szolgált ki bennünket, nevelő és franczia kisasszony állt rendelkezésünkre, s a puha bolyhos szőnyegeken zajtalanul jártunk-keltünk, rosszul érezve magunkat az ünnepies csendben, a nyomasztó, előkelő félhomályban.

Anyám csillagkeresztes hölgy volt, a mi valami nagy kitüntetés lehetett, mert életét ahhoz mérve rendezte be. Nem anya, feleség, háziasszony volt első sorban, hanem csillagkeresztes dáma, a kinek az udvarhoz szabad bejárása van.

Jól volt tájékozva az udvari körök minden dolgáról, s minden évben rendesen meghozatta a gótai almanachot. Megjött házunkhoz minden udvari gyászjelentés, sima, vastag, fehér papirra nyomva, kétfejü sassal diszitve. Hüségesen viselte a megrendelt két vagy háromheti gyászt, teljesen ismeretlen herczegek és herczegnőkért, mindig tudta, ha ennek vagy annak a magas urnak, vagy dámának meghülni méltóztatott.

Az udvartartáshoz tartozó urak és hölgyek nevének élő krónikája volt anyám. El tudta sorolni az élő s már elhunyt cs. és kir. kamarások és belső titkos tanácsosok nejeinek teljes névsorát. S hogy ezt a magas kitüntetést ki, melyik évben kapta.

Figyelemmel olvasta a napi lapokat s mindig tudta, hol van az udvar; hány tagja utazik inkognitóban; hány lovat és hány szolgát vittek magukkal; velük van-e a cs. és kir. konyhaedény-készlet; s honnét szállitják utána hadgyakorlatok alkalmával a jég közé tett hust s a bécsi burg kutjának kitünő vizét.

Az udvari bálokról sokat beszélt nekünk anyám. Apróra leirta a herczegnők ragyogó öltözékét s szórul-szóra tudta mindazt, a mit cercleközben magas udvari méltóságoknak s államférfiaknak mondott ő felsége.

Később tudtam meg, hogy atyám nem nagyon jó szemmel nézte anyámnak az udvari dolgokkal való eme tulságos törődését, de hallgatott, mert ő sem türt beleszólást a külső gazdaság vitelébe s politikai barátainak megválasztásába.

Igy hát házunkban tulajdonképpen kettős, egymástól teljesen elkülönitett élet folyt. Atyám a kerti lakban kénye-kedve szerint fogadta barátait, ivott, kártyázott és politizált velük; de, ha anyám csendes lakosztályába belépett, levetette sarkantyus csizmáját, német nadrágot huzott s keztyüt erőszakolt kövér, gömbölyü ujjaira.

Az apám szókimondó, pipázó, magyar viseletben járó barátai közül egy sem került anyám szeme elé. Csendes, nyugodt, előkelő élet folyt itt a sötétszinü függönyök árnyékában, az aranyozott, fehér ajtófélfák mögött. Franczia, német szó hangzott itt, nesztelenül lépkedtek az emberek, nyugalmazott katonatisztek, kamarások és kir. tanácsosok jelentek itt meg a csillagkeresztes urnő tiszteletére, halkan beszélve, finoman hajlongva és hang nélkül nevetgélve.

Ketten voltunk testvérek, én és Eliz. A mily pogány nevet választott atyám az én számomra, épp oly gyöngéd, poétikus névre kereszteltette anyám hugomat.

Eliz! még most is előttem van, átható kék szemével és hosszu, világos-szőke hajával. Az anyám vérét örökölte: finom, komoly, illemtudó volt kisleány-kora óta. Fogott rajta az anyám nevelése.

Én szivesebben elidőztem atyámmal, a hol szabadon éreztem magamat, mint a madár. Kilovagoltam vele a tanyára, elkisértem, ha szalonkavadászatra indult és sokáig elültem köztük, mikor a szomszédbirtokosokkal mulatott.

Nekem terhemre volt minden mozdulatomra ügyelni, minden legkisebb szavamat latba vetni, halkan társalogni s mozdulatlanul ülni székemen, hallgatva udvari történeteket, a melyek egy cseppet sem érdekelnek.

Anyámat szerettem, de szobáiban rabnak éreztem magamat: az illem, a mesterkélt finomság, az előkelő szokások rabjának.

Szegény jó anyám, ugy látszik észrevette ezt, mert megtagadva elveit, sokszor ő maga buzditott ilyformán:

- Ne légy oly csendes, ha rosszul esik. Üss lármát, légy te csak itt is az én kis vad fiam. Te vagy az egyedüli, a kiért kivételt teszek. Te felforgathatod az egész házat, ha ugy tetszik, ámbár ez nem egészen illik.

Sohasem tett szemrehányást, hogy inkább vonzódom apámhoz, mint hozzá, de láttam, hogy roszúl esik neki.

Őszintén szólva, gyermekkoromban paraszt voltam kissé. Konyhában, ólakban, a cselédek közt örömest időztem. Mindenféle nótát eltanultam tőlük, édesdeden ettem fekete kenyerükből s a béresgyerekek voltak legkedvesebb játszótársaim. Sokszor mentem haza tépett ruhával és megkarmolt arczczal.

Nekem minden szabad volt, de szigoruan volt tartva szegény kis Eliz. Egyszer szóba is hozta anyám előtt a dolgot.

- Mama, mért szabad Attilának minden? Te sohasem szólitod meg őt, akármit csinál.

- Ő fiu, a ház örököse - válaszolá anyám minden zavar nélkül, kifejtve sajátságos nevelési elméletét... Ősei is szilajok voltak, a daliás várurak. Erősek és vadak voltak, máskülönben hogy vadásztak volna bölényre és medvére, s hogy ülhettek volna lóra, ha ellenség jött? Attilának még elég ideje lesz megszokni az illedelmes, nyugodt magaviseletet és méltóságos magatartást, de magának (hugomat anyám magázta) gyöngédnek, hajlékonynak kell lenni, mint egy virágos ágnak. Mit akar? csak nem irigyli a bátyja kedvteléseit?

A jónevelésü, szőke kis leány odajött hozzám s gyöngéden megsimogatta arczomat, aztán mély bókkal köszönt, mint a hogy udvari hölgyek üdvözlik a királyt.

- Te vagy az andrásfalvi vár ura. Ugy-e, fölépited ujra a várunkat? Nagyon szeretném, ha a felépült vár ablakaiból nézhetnék le a völgybe.

Mélázó kék szemével az omladék várra nézett. A nap már lenyugodott, szürke homály fogta körül a romokat, denevérek röpködtek elő éjjeli utjokra s a nyitott ablakon behallatszott az erdő zugása és a nyájukat hazaterelő bojtárok éles füttyentése.

Homályosan éreztem, hogy anyám tanitása hálás talajra talált Eliz lelkében s hogy ez a szép kis szőke leány egész életében abból az egyetlen várablakból nézi majd a világ folyását, mely az Andrásfalvyak sasfészkéből épen maradt.

Mily sok csalódás s keserü bánat kimélte volna meg családunkat, ha azt a nehány mohos falat nehány évtizeddel ezelőtt elhordta volna valami jótékony északi szél, hogy ne állt volna anyám ablaka alatt, elsülyedt világokra, elmult dicsőségre, füst gyanánt elszállt hatalomra emlékeztetve őt s benne, általa Elizt...

Sokat jártam az ispánunkkal. Nagy csizmája, báránybőr kabátja, nyers fellépése és erős dohányszaga örökre számüzte őt anyám lakosztályából. Soha sem volt neki szabad megjelenni a nyugalmazott őrnagyok s cs. és kir. kamarások becses társaságában.

Ennek ő tulajdonképpen örült s nem adta volna ezt a megtiszteltetést egy félországért.

- Azért mi a mamával megbecsüljük egymást, szokta mondani, ha gyermekies nyiltsággal faggattam őt: Miért nem szabad neki megjelenni anyám szine előtt?

És ebben - mint sok egyébben is - igaza volt. Anyám nem érintkezett vele, mert - mint mondá - Szekrényes nagyon elhagyja magát. De becsületességében, hüségében és tiszta, nyilt eszében szerfölött bizott.

Viszont Szekrényes legőszintébb bámulója volt anyámnak és sokszor mondogatá nekem:

- A nagyasszony többet ér tizenhárom férfinál.

- Apámnál is? - kérdém egész ártatlanul.

A derék Szekrényes nagy zavarba jött, izgatottan tolta homlokán előre-hátra fekete asztragán sapkáját, aztán kitérőleg válaszolt:

- Hm... hiszen a gazduram is ember a talpán; bizvást elmondhatom, hogy ő is legény a gáton, hanem hát többet érnek a nagyasszonynyal... ketten.

Az előkelő hidegségtől eltekintve, mely anyám lakosztályát eltöltötte, elég jó élet folyt az andrásfalvi ősi házban.

Nyáron kocsikáztunk, lovagoltunk, átrándultunk a szomszédba s mindenféle bogarakat szedtünk össze a váromladék nyirkos aljában.

Télen csengős szánban vágtattunk a napfényben szikrázó havon; én madarakra lövöldöztem a fenyvesben, atyámék nagy hajtóvadászatot rendeztek s Szilveszter estéjén fényes estély volt a mamánál. Farsangban pedig a fehérnéppel elszöktem a fonóba, a hol itattak-etettek a jó emberek s a hol a cselédeinket derekasan megforgattam; ugy seregtek, mint az orsó.

Teltek-multak a napok, mikor egyszer oly esemény történt, mely komoly viszályt támasztott atyám és anyám között.

Az 18..-ik évben voltunk. Nyár derekán anyám a szokottnál is jobban volt tájékozva az udvar dolgairól, apám pedig a szokottnál is gyakrabban jött össze azon barátaival, a kiknek sarkantyuja sohasem pendült meg anyám elfogadótermében.

Két hét óta anyám szokatlanul nyugtalan volt. Elegáns selyemruhák, divatos kalapkák, szmirnai szőnyegek érkeztek nap-nap mellett a postán.

Anyám, nagy csodálkozásomra, az udvaron, tehát semleges területen szóba állt Szekrényessel. Hajnalban aztán az öreg ispán elutazott s másnap gyönyörü négy hollófekete, fiatal lóval jött meg. Nemsokára a legközelebbi városból uj hintót hoztak, olyan szépet, a milyent én még sohasem láttam. Sötétkékre volt festve, aranyos volt a kerékküllője, czifra kékselyem szövettel volt bevonva a bakja s hátul két nehéz ezüst bojt lógott, hogy a két nyalka huszárnak legyen mibe kapaszkodni.

A házat kimeszelték, az ablakokat ujra festették, a tetőt ujra zsindelyezték.

A kertész tizedmagával dolgozott, hogy a virágágyakat rendbehozza. A kapu elé két roppant árboczot vertek le a földbe, ugy gondolom, zászlókat akartak aggatni rája.

Atyám mindebbe nem szólt bele. Nem avatkozott semmibe, mintha tudomása sem volna az országos nagy készülődésről, mely az egész kastélyt felforgatta.

Egyszer délben mégis szóba került a dolog. Beszédükből ugy vettem ki, hogy anyám valami nagy urat vár, azért akar kitenni magáért.

Atyám lépésről-lépésre engedett anyámnak, hanem egyszer csak valami zászlóról beszéltek.

Atyám kifakadt.

- Nem bánom, - mondá gunyosan - fogadd őt illendően. Tudom, mivel tartozunk magas állásodnak. Te csillagkeresztes hölgy vagy s a Hófstáthoz tartozol. Csak kötelességedet teljesited, ha lábaihoz szórod kertünk minden virágát s a diszes alkalomhoz illő fényes fogatban mégy elébe a gyermekekkel. De egybe nem egyezem bele soha: a kapum előtt csak nemzetiszin zászlókat engedek kitüzni, másfélét, idegenszinüt, sárga-feketét soha.

Felállt s indulatosan járt fel s alá a szobában.

Anyám nyugodt, halvány arczán egy vonás se mozdult.

- A magas kiséret egy pillanatra meg fog állni kastélyunk udvarán. Az illem ugy hozza magával, hogy a legmagasabb vendég a házon, mely előtt megáll, ott lássa a maga szineit.

Máig sem tudom felfogni, mi ütött apámhoz s mit talált e nyugodt, halkan kiejtett szavakban, a mi őt oly éktelen dühbe hozta.

Sem azelőtt, sem azután nem láttam őt magáról igy megfeledkezve. Rekedten kiabált s öklével az asztalra ütött. Emlegette, hogy a házánál ő az ur s ő akar itt parancsolni.

Anyám felállott, hidegen végignézte a haragos embert, aztán Elizt kézenfogva, lassu léptekkel ment be legbelsőbb szobájába.

Délután fogatott, bucsut vett tőlem s Elizzel nővéréhez, gróf Selmenékhez hajtatott, a kik Andrásfalvától csak a harmadik faluban laktak. Anyám eltávozása után sem csillapodott atyám indulata. Délután kőmiveseket hozatott s az egész kastélyon végig berakatta téglával az utczára néző ablakokat. A két árboczfát kivágatta, s kidoboltatta a faluban, hogy mindenki két forint napszámot kap, a ki másnap dél felé az udvarházban munkára jelentkezik.

Másnap délben tele volt a nagy udvar emberekkel. Fát vágtak, fürészeltek, kopácsoltak, kerepeltek, furtak, faragtak, szóval pokoli lármát csaptak.

Igy történt, hogy mikor délután ragyogó kiséret bontakozott ki az országut szürke porából, az egész falu ki volt halva, a hol a fényes társaság elvonult. Egyetlen ember sem volt az utczán s ablakokban; zászlók, éljenek, virágfüzérek, a lelkesedés és szeretet nyilvánulásai nem voltak sehol.

Az udvarház berakott ablakain még meglátszott a friss vakolás, s az udvaron százféle müszerszámnak siketitő zaja olvadt össze pokoli harmóniába.

Tábornokok, államférfiak s herczegek megbotránkozva nézték ezt az illojális tüntetést; ezalatt a kisérethez csatlakozva, aranyküllőjü nagyszerü diszhintójában a szokottnál is halványabban s megközelithetetlenebbül ült az ünneprontónak neje, a csillagkeresztes hölgy - anyám.

Én s a béresgyerekek felmásztunk egy boglyára, onnan néztük a menet elvonulását.

Mikor lejöttünk, apám kézen fogott s az ispánnal az érő vetéseket nézegette.

- Két hét mulva aratunk, - mondá látszólag közönyös hangon. - Jó termésünk lesz az idén, ugy-e, öreg?

Az ispán a szokottnál is nyersebb volt. Nem is válaszolt mindjárt, csak nagysokára dörmögött érthetetlen szavakat.

Én néhány égőpiros pipacsot szakitottam a buzában, aztán a vékony gyalogösvényen tovább mentünk a vetések beláthatatlan szőke táblái között.

Leértünk a hajlásba, nesztelenül lépkedtünk a ruganyos, magas füben. A napfénytől kiszáritott nádasból egész oszlopokban szállt elő a muslicza, s a távoli vizekből tisztán hallatszott, a mint a békák hangversenyt csaptak.

Kijutottunk a dülőuthoz, mely mellett kőkereszt állott. Szekrényes lekapta fejéről hüséges asztrakán süvegét és keresztet vetett magára.

Ránczos, időviselt arczán mély felindulás jele látszott, szeméből két öreg könycsepp pergett alá.

Hirtelen elhatározással megragadta atyám kezét és ajkához vitte.

Atyám megzavarodva védekezett.

- Ugyan mi lelte, vén ficzkó? Nem resteli férfi létére kezet csókolni?

- Eszembe jutott a fiam. Ártatlanul kellett neki meghalni... Tudom, azért falaztatta be a tekintetes ur az ablakokat. Én értem tette, a ki senki-semmi, a ki ágtulszakadt szegény öreg ember vagyok. Én értem s a fiamért tette, áldja meg az Isten.

Csak később, évek mulva, érettebb észszel tudtam meg, hogy Szekrényesnek egyetlen fiát Schlick osztrák tábornok agyonlövette, mert besorozott osztrák hadnagy lévén, levélben elárulta atyámnak, hogy az ő elfogatására van kiküldve, fusson külföldre, mig e bolond idők járnak.

Atyám velünk együtt menekült, de a levélkét elfelejtette elégetni. Egy zsandár megtalálta az elhagyott kastélyban, a fiatal Szekrényest annak révén haditörvényszék elébe állitották s kioltották fiatal, reményteljes életét...

Este, mikor magunk voltunk, atyám izgatottan kérdezé:

- Ott volt anyád a kiséretben?

- Ott.

- Hát... hm... láttad-e a császárt?

- Láttam. Egészen fiatal ember, olyan jó képe van...

- Jó képe van?... Adja Isten, dörmögé atyám, tüskés állát simogatva, a mi nála nagy zavar jele volt emberemlékezet óta.

- Mit gondolsz, fiam, megharagszik-e anyád nagyon?

- A bevakolt ablakokért, édes apám?

- Meg a pokoli lármáért, édes fiam... De nem tehettem másképp. Eszembe jutott a Szekrényes fia, a ki értünk halt meg s a kit az "ő" nevében végeztek ki hóhérai... Nem tudtam a szivemre venni, hogy feldiszitsem a házamat, mig a leghivebb szolgám a fedelem alatt gyászol és siratja egyetlen fiát...

Anyám haragudott néhány hétig, sőt be akarta nyujtani lemondását, mint csillagkeresztes hölgy, de apránkint ujra rendbe jött minden s a béke helyreállott.

Még egy fontos eseményt kell itt megemlitenem.

Eliz és én a nevelő felügyelete alatt a Vágban fürödtünk. Kis deszkaházikó volt épitve a jéghideg hullámok fölé, de mi kiusztunk annak alsó fala alatt s belevetettük magunkat a ragadó hullámokba.

Egy ily fürdés Eliznek majdnem életébe került. Vigyázatlan volt s csaknem egy deszkával megrakott tutaj alá jutott. Sikoltozására utána vetettem magamat és sikerült őt kimenteni, de az ijedtség s a megerőltetés miatt hosszu betegségbe estem.

E betegségem alatt ismertem meg anyám nemes, önfeláldozó szivét. A hideg, tartózkodó, méltóságteljes külső, szenvedélyes anyai szivet rejtett.

Hetekig ült ágyamnál, nyugodt, vonzó tekintetével s hüvös, sima kezével csillapitva lázamat, beadogatva az orvosságot s ezernyi gyöngéd figyelemmel enyhitve bajomat.

Ha édes kezével megigazitotta párnámat, ha halkan járt-kelt körülöttem, ha szeretetteljes, kedves hangját hallottam: éreztem, hogy nem az orvosok tudománya, sem atyám kétségbeesése s az én természetem nagy ellenállási ereje fognak megmenteni az életnek, hanem egyedül csak anyám s az ő tiszta, végtelen szeretete.

A mennyire tartózkodó és félénk voltam eddig vele szemben, épp annyira egész lelkemből vonzódtam most hozzá.

Mikor fellábadtam, nem kivánkoztam el mellőle, teljesen jól éreztem magamat a bolyhos szőnyegekkel, függönyökkel zajtalanná tett szobákban. Apám sokszor kisérelte meg feléleszteni hajdani szilaj életkedvemet, lovagolni, vadászni hivott, de én bágyadtan és halványan ültem anyám fekete selyem szoknyája mellett s nem kivánkoztam ki az Isten szabad ege alá.

Természetesen a gyakori együttlét lelkemre is hatással volt. Anyám elvei és gondolatai lassankint áthatották az egész valómat.

Holdvilágos éjszakákon sokáig elhallgattam anyám elbeszélését őseim fényes, vitézi pályájáról, a dicsőséges harczokról, melyek az andrásfalvi vár bástyái alatt folytak.

Mint anyám, én is ellenszenvvel kezdtem viseltetni az öreg Szekrényes báránybőr ködmöne és nagy csizmája iránt, sohasem mentem már ki a cselédek közé, nem álltam szóba a béresgyerekekkel, egyszóval, abból a bizonyos egyetlen várablakból kezdtem nézni a világot s az embereket, a melyikből valaha az andrásfalvi ősök villámló szeme parancsolt az egész völgynek, háromnapi járó földön.

Atyám csendesen figyelte bennem a hirtelen változást s abbahagyta kisérleteit arra nézve, hogy ujra magához csatolja fiatal, hajlékony szivemet.

Néha összevonta sürü szemöldökét, mikor ezüstcsattos czipőt s selyembugyogót kértem kis sarkantyus csizmám és czifra szüröm helyett.

Máskor rámmordult, hogy okosabbat is tanulhatnék, mikor a gótai almanachbeli jártasságomat árultam el neki.

De - világosan láttam rajta - mégis az esett neki legrosszabbul, mikor egyszer csak azzal álltam elő neki:

- Papa, én nem falaztatom be az ablakaimat, ha a császár jön.

- Hát mit csinálsz, fiam? kérdé szeliden.

- Elébe megyek, fehér lovon, s Eliz virágokat szór a paripája elé...

Nem szólt semmit, hanem viharos indulót kezdett dobolni az ablaküvegen.

Egy hét mulva, ebéd után, atyám kijelenté, hogy a kollégiumba fog küldeni.

- A gyerek megnőtt már, jó lesz neki emberek közé menni. Hadd érezze a szabad élet csipős levegőjét, nagyon el talál puhulni itthon.

Éjjel arra ébredtem fel, hogy anyám csendesen sir s nyugtalanul forgolódik ágyán.

Fényes, holdvilágos őszi éjszaka volt, a szoba tele volt büvös, fehér világossággal.

Az ablakon át oda láttam az andrásfalvi vár sötét falaira.

Ugy tetszett nekem, mintha föl volna épülve teljesen. Minden ablak tele volt daliás lovagok és szép asszonyok fejével. A kanyargós uton megrakott társzekerek vitték fel a győzelmes csatákban szerzett kincseket.

Lent, mélyen lent a nyirkos völgy ködében atyám jól ismert alakja állott. Hátat forditott az egész fényes társaságnak, s egy cseppet sem látszott törődni velük.



MÁSODIK FEJEZET.
Az internátus.

Kis vidéki városba vitt atyám, jó messze az ősi háztól. Bizonyára azzal az utógondolattal tette, hogy anyámnak s Eliznek ne legyen módjukban engem gyakran meglátogatni.

Postakocsival utaztunk, erdőboritott vidékeken. Naponkint kétszer lovakat váltott a postakocsis az állomásokon, s utszéli vendéglők előtt állott meg etetni.

Vidéki urakkal utaztunk, a kikkel apám élénk beszélgetést kezdett. Mindnyájan tudták, hogy apám befalaztatta a kastélynak utczára néző ablakait. Csodálták, szerették, ünnepelték érte.

Mindnyájan elégedetlenek voltak; hogy mivel, nem tudom. Emlegették, hogy ez nem tarthat igy soká, mert tönkreteszik az országot. Hogy kik teszik tönkre? azt nem mondták világosan.

Egy kövér, fekete ur, a kinek himlőhelyes arcza és hajlott, keselyü-orra volt, mérgelődött a legjobban.

- Eb ura a fakó - mondá dühösen - pipáját a kocsi oldalán kiverve. - Eszkimó is inkább leszek, mint német.

Egy utszéli korcsmánál megálltunk délfelé. Egyszerü, fehérre meszelt ház volt az, gerendás szobákkal, nagy, tágas állással lovak és szekereknek.

A tiszta belső szobában két tornyosra vetett nyoszolya, pohárszék, néhány festett faláda s egy asztal meg néhány szék volt a berendezés.

Az asztalt beteritették rojtos, fehér teritővel, poharakat s egy-két palaczk bort meg tányérokat raktak rá. Szép fiatal paraszt menyecske szolgált ki bennünket, csak ugy suhogott rajta a százránczu selyem viganója.

Jóizüen megebédeltünk, nemsokára beállitottak a czigányok is, apámék vigan voltak. A himlőhelyes ur apámat köszöntötte föl.

- Kastélyod befalazott ablakaira, - mondá a többek között - rásüt a magyar nemzet szeretetének fényes napvilága. Megvirrad még valaha!

Apámat most hallottam először szónokolni. Nem értettem meg mindent, a mit mondott, de az urak lángba borultak tőle. (No meg a korcsmáros jó borától.)

Azután összeölelkeztek, összecsókolóztak, némelyikük sirt, mások a czigányprimás fekete arczát csókolták meg, a miért kedvükre való, szivhezszóló nótát huzott a fülükbe.

Végre előállott az uj postakocsi, mely Eperjes felé közlekedett.

Hatalmas bárka volt, négy nehéz meklenburgi ló volt elébe fogva. A bakon, a kocsis mellett, kalauz ült, belül kényelmes ülések vadonatuj bőrrel voltak bevonva.

A kocsis megfujta kürtjét, mely végig zengett a völgyben. Valahonnét visszhang felelgetett rá.

A holminkat behordták s az urak is jöttek kifelé.

Egyszer csak a himlőhelyes ur megállitotta az egész társaságot s a bárka ajtajára mutatott.

Apám s barátai a fejüket rázták, élénken gesztikuláltak s egy pillanatig tanakodtak valamin. Ugy látszik, megállapodtak a követendő eljárásban, mert félkörben megálltak a kocsi előtt. A himlőhelyes ur ugy tett, mintha be akarna szállni. Féllábával már a felhágón volt.

Ezalatt sokan nézték az elindulásunkat. Vásáros idő volt, az állás tele volt parasztszekerekkel. Ezeknek a gazdái mind körülöttünk bámészkodtak. A himlőhelyes ur tekintetével körülfutott az embercsoporton s azután kiszámitott méltatlankodással ugrott vissza a delizsánczról.

- Nem ülünk fel, hé, - mondá a kalauznak.

- Mért, kérem alásan?

- Mert csúf madár van pingálva a kocsi ajtajára.

- Kétfejü sas őkelme - mondá a kalauz nagy hidegvérrel. - Ha nem ülnek fel az urak, hát... annyi.

Megfujta kürtjét, a kocsis megcsörditette ostorát s a nagy, nehéz szekér robogva tünt el az országut porfelhői között.

A nézők között a tetszés zaja hallatszott, nehány éljent is kapott a himlőhelyes ur. Aztán kitört a nevetés mindenfelé, mint valami egészséges, üditő záporeső.

Apámék beküldtek egy legényt a faluba, hogy hozzon nekik kocsikat.

Nemsokára saroglyás parasztszekerekre ültünk s megindultunk fölfelé a kanyargós hegyi uton.

Minél magasabbra mentünk, annál szebben bontakozott ki alattunk a vidék. Néhol erdőégés nyomait láttuk, üszkös, elégett, csonka fatörzseket s feketére perzselt pázsitot.

- A muszkák gyujtották fel, - mondá valaki a társaságból, öklével megfenyegetve a fénylő láthatárt, mely mögött, valahol nagyon messze, a mindenható czár végtelen birodalma terül el.

- Ott álltak a vörössapkások, - szólt atyám, kinyujtott kezével egy kerek hegycsucsra mutatva. - Ugy hullt rájok a puskagolyó, mint a jégeső s ők mozdulatlanul álltak, mint a fal.

Szemünk felragyogott az emlékekre s rákezdték a Szózatot.

A sebesen lefelé gördülő szekerekről szerteszállt az ének buskomoly hangja. Minden hegyszakadék s minden völgy visszhangozta, megszázszorozta a férfiak dalát.

A himlőhelyes ur hozzám fordúlt.

- Jó iskola ez neked, fiu, - szólt komolyan. - Olyan derék ember váljék belőled, kis öcsém, mint az apád...

Késő este volt, mikor beértünk a városkába. Az utczák sötétek voltak, egy-két petróleumlámpa égett az utczaszögleteken. Az utczákon nem járt senki; a kivilágitott ablakokból kisugárzó enyhe világosság átvetődött az országuton.

Megálltunk a "Két bárány" fogadó előtt. Engemet kifárasztott az ut, hamar lefeküdtem, de nem tudtam elaludni.

Apámék sokáig fent voltak s én félálomban hallgattam beszédjük zsongását s a muzsikaszót.

Lent az udvaron, szőllőlugasban voltak. Eloltottam gyertyámat, a sötét ablakból néztem őket.

Nehány szál gyertya mellett ültek, tisztán hallottam összeütődő poharuk csengését.

Az udvar többi része csendes volt. Láttam a fák sötét körvonalát, a szél felém hozta a hársfavirág illatát. Az ég be volt borulva, csak nehány csillag fénylett ki a felhők szakadásain.

Bennem a benyomások összezavarodtak s az ablakban elálmosodtam. Fejemet az ablakfélfára hajtottam, s a csillagok felé forditott arczczal anyámra gondolék.

Vajjon mit csinál ő most? Gondol-e reám? S gondol-e reám Eliz?

Nem tudom, meddig aludhattam igy. Arra ébredtem fel, hogy fázom. Becsuktam az ablakot s dideregve bujtam az idegen ágyba, idegen fedél alatt.

Keserves könyeimmel áztattam párnámat, mely nekem keménynek s hidegnek tetszett, mintha kövön aludnám.

A nap már magasan járt, mikor felébredtem. Utitársaink még hajnalban tovább mentek s atyám egyedül maradt velem.

Pompás reggelit rendelt számunkra. Ő maga kereste ki a legjobb falatokat s szokatlanul gyöngéd volt hozzám. Kárpótolni akart azért, hogy az utitársak kedvéért kissé elhanyagolt. Kezemet fogta s arczomat simogatta. Jó tanácsokkal látott el s megkért, hogy irjak haza gyakran.

- Hanem, tette hozzá némileg zavart arczczal, arról a madár-históriáról ne irj anyádnak semmit. Rosszul esnék neki, mert ő, fiacskám, nagy tisztelője annak a furcsa madárnak.

- Melyik madárnak? - kérdezém csodálkozva.

- Hát... hm... annak, fiam, a melyik a delezsáncz ajtajára volt festve...

Nem értettem ugyan a dolgot, de szentül megigértem, hogy hallgatni fogok róla. S jól emlékszem, hogy büszke voltam rá, hogy atyámmal valami közös titkunk van, a mit sem anyámnak, sem Eliznek nem szabad tudni. Szinte embernyi embernek képzeltem magamat.

Ujonan szerzett férfiméltóságom azonban nem gátolt meg abban, hogy keservesen ne zokogjak, mikor atyám egy nagy, tiszta, komor házban magamra hagyott.

Egyedül voltam oly sok fiu közt, egészen egyedül.

Az internátus kétemeletes, patkóalaku épület volt, tömör, vastag falakkal, régi módi ablakokkal, homályos folyosókkal, melyekben téli időben már négy órakor meggyujtották a függőlámpákat.

A szerzetes tanárok velünk laktak, kettő közülök mindig velünk étkezett s velünk aludt.

Az épületet tágas udvar és kert vette körül. Az udvaron labdáztunk, szaladoztunk, ugráltunk órák közt és szabad napokon. A kertbe csak felügyelet mellett jártunk be. Zöld folyóka s borostyán lepte el a falakat, felkuszva egész az első emeletig. Maga az épület éjszaknak feküdt, azért örökös borongás, hidegség és didergés volt benne. A kert tele volt napfénynyel, enyhe levegő, szemviditó zölddel, azért mindig nagy örömmel mentünk oda.

Én még az iskola-ablakból is folyton kedves kertemet néztem; a halkan mozgó lombokat, a derült árnyékot, a mindent elözönlő szőke napfényt, mely egyedül emlékeztetett az elhagyott ősi házra, a fájdalmasan nélkülözött szabad falusi életre.

Három évi tartózkodásom alatt semmi sem volt oly kedves nekem, mint e kert. Kora tavaszkor már lestem bokrai zsendülését, a pázsit zöldbeborulását, a fák megtelését, szóval a természet életrekelését. Zöldje, illata, frissesége, szele, mozgása drága volt előttem, s vonzó volt még akkor is, ha a fák kopaszon meredtek az égnek, ha hó lepte el bokrait és ösvényeit, s fekete varjak telepedtek le a kerti ház tetejére.

Mégis legjobban szerettem tavaszkor, mikor örökös növésben, örökös változásban volt. Szemlátomást nőtt, szépült, erősödött. Világos szine napról-napra sötétedett, teljesebbek lettek bokrai, eső és verőfény váltakozva érte; fiatal, szilaj, áprilisi szelek keresték fel, üde karjuk ölelésében szinte felfrissült s feléledt az én kertem, s a gyönyörtől összerázkódott minden legvékonyabb galyacskája.

Szigoru katonás rend volt az internátusban, nehezemre esett megszokni.

Reggel hatkor keltünk télen-nyáron. Dideregve, fázva, álmatlanul mentünk le a kápolnába, hol reggeli imát végeztünk s csendes misét hallgattunk.

A folyosókon s a kápolnában még sötét volt, mély árnyékban nyujtózkodtak a hosszu padok, a szentatya halk hangon mormolta a misét, még a csengetyünek is álmosabb volt a hangja, mint egyébkor. Nem egyszer megtörtént, hogy ugy aludtunk, a mise alatt, mint a tej.

Mise után felmentünk az iskolába s következett a legkellemetlenebb napi foglalkozásunk, az elmélkedés. Mindnyájunknak naplót kellett vezetni arról, micsoda gondolatok támadtak bennünk, mily bünre volt előtte való nap hajlandóságunk s micsoda erős fogadást tettünk a mai napra?

Eleinte tetszett ez a dolog. Jól esett magamba szállni, megvizsgálni szivem minden redőjét, lelkem minden gondolatát. De néhány hét mulva alaposan meguntam. A hosszu elmélkedések elmaradtak s igen sürün irtam naplómba ezt a kényelmes egy sort: "mint tegnap". A mi azt tette, hogy ma nincs semmi uj gondolatom, semmi uj bünöm és semmi uj fogadásom.

Később, mikor kinyilt a szemem, sok derült perczem telt el társaim naplójának olvasásában.

Volt köztünk egy-két nagy kópé, a ki a naplóirást rossz tréfákra használta föl.

A "fogadás" rovatba ilyeneket irtak: ma lemondok a lencseevésről. (Ez volt az az étel, mely részünkről "közgyülölet"-nek örvendett.) Vagy: ma nem tanulom meg a görög leczkémet, bár ez a legkedvesebb studiumom. Vékony Laczi egyszer ezt irta: fogadom, hogy ma nem iszom le magamat. Máskor meg ezt: szentül fogadom, hogy ma nem mászok át a falon, hogy a szép lányokhoz menjek.

Persze szörnyü vizsgálat kerekedett a dologból. Az igazgató meg volt rémülve, hogy az ő növendékei leiszszák magukat s a falon keresztül éjszakának idején leányokhoz járnak. Elővették a kapust, a szolgákat, a szakácsot, s egyenkint vallattak mindnyájunkat. Végre is kitünt, hogy az intézet jó hire nem szenvedett csorbát s Vékony Laczi oly ártatlan a korhelykedésben, mint a ma született gyermek. Az intézet hófehér ártatlansága napfényre derült, de szegény Vékony Laczi három napig volt bezárva a sötét szobába kenyéren és vizen, a miért - igy hangzott az igazgató itélete - ok nélkül való félelmet és nyugtalanságot keltett előljáróiban s gunyt üzött a naponkint való elmélkedés tiszteletreméltó kötelességéből.

Csecse Jóska, az intézet szakácsa nagy tekintélynek örvendett köztünk. Kövér, pirospozsgás, nagy bajuszu ember volt, korlátlan zsarnoka csaknem száz fiatal gyomornak. Daczára a tanárok ellenőrzésének, teljesen hatalmában voltunk mindannyian. Boldog ember volt az, a kire bőven árasztá jóindulatának verőfényét jókora darab borjusültek, piruló farsangi fánkok és kappanhájas levesek képében. Ő volt az intézet megtestesült bőségszaruja s egyszersmind pandoraszelenczéje. Tőle eredt minden jó, de minden rossz is. A kire ránehezedett hirtelen haragja, jaj volt annak, oly szükre szabta főzelék-adagjait s ugy elégette sültjét. De a kit kegyeibe fogadott, boldog istenteremtése volt az. Arra csak ugy ontotta konyhamüvészetének inycsiklandozó áldását.

Elgondolhatja a szives olvasó, micsoda ádáz versengés folyt köztünk a Csecse Jóska magas kegyeinek elnyeréséért. Nincs az a miniszterelnök, a kinek hüségesebb, odaadóbb gárdája van, mint mi voltunk a mi zsarnokunknak. Kövér, piros arczán meteorologiai tanulmányokat tettünk. Benső megelégedéssel, sőt mondhatnám, ujongó örömmel üdvözöltük ajkán a mosolyt; gonosz sejtelmekkel telve láttuk összevont, bozontos szemöldökéből a közelgő vihart.

Kegyeibe jutni nem volt nehéz feladat. Mindenekelőtt mindnyájan neki adtuk a borunkat, a mit hetenkint kétszer ebédünkhöz kaptunk.

Hódolatunknak és alattvalói hüségünknek ezt a jelét sohasem engedte el. Borral áldoztunk neki, mint a régiek Bachusnak. Hanem hát Bachus is volt ő, gömbölyü potrohával, borvirágos arczával, s hullámokon ringó hajó mozgásához hasonló dőlöngöző járásával.

Csütörtökön és vasárnap, mikor a boradót alázatosan lábaihoz tettük, ragyogó jó kedve támadt. Egymásután hajtogatta fel a félitczés üvegeknek a zamatos tartalmát, miközben komolyan állitá, hogy ő nem ivott többet félitcze bornál.

Arczán ilyenkor kigyult az égő pirosság, mely az égbolton tudvalevőleg szelet és vihart jelent, de Csecse Jóska arczán csak azt tette, hogy hü adófizetői hüségesen lerótták, a mivel tartoztak neki. Az ő arczának fénylő pirossága kitüzött zászló volt, királyi jókedvének kitüzött jelvénye. Ki ne látott volna kisvárosokban piros zászlócskát kitüzve ily felirással: "jég", a mi a korcsolyapálya megnyitását jelenti? Nos, a Csecse Jóska jókedvének piros zászlócskája azt jelentette, hogy tárva-nyitva áll számunkra szive és konyhája, kedvünkre duskálhatunk pompás sültjében és tepertős pogácsájában.

Engem Csecse Jóska különösen kedvelt. Nem a szép szememért, hanem az anyám borküldeményeiért, a ki - betegeskedésemre való tekintettel - tokaji meg sashegyi bort küldött karcsu, zöldes üvegekben.

Ezek a vignettás üvegek a szakácsunk agglegényes szobáját diszitették. Ott sorakoztak a polczon, dugó nélkül, s valószinüleg üresen. Szomoru jelvényei a mulandóságnak s kedves emlékei azon bizalmas óráknak, melyeket Csecse Jóska, szobájába bezárkózva, velük töltött, - azokban a jó időkben, mikor még tokaji és sashegyi villogott belőlük a derék szakácsra kaczéran és hivogatólag, mint szép leányok szeme.

Ezekre az ingatag, törékeny üveglábakra volt felépitve Csecse Jóska irántam érzett szeretetének sziklavára. Teljes erővel sütött rám mindig jóindulatának napvilága, sohasem éreztem kegyeinek napfogyatkozását.

Ennek köszönhettem, hogy a betegségnek minden nyoma eltünt arczomról, s piros, erős, jókedvü, ruganyos urfivá lettem.

Egy-egy ujabb borküldemény átadásakor nem is mulasztotta el az én derék pártfogóm ujra meg ujra ismételni e sokat hallott szavakat:

- Csak nincs is az urfinak nálam önfeláldozóbb barátja. Egyrészt jól tartom, a tenyeremből édes mézzel etetem; másrészt megiszom a borát, a mi a fiatal uraknak méreg. Nekem már nem árt, ha meg is mérgezem magamat egy kis tokajival. Isten neki!

Sohasem mulasztotta el különben az én pártfogóm, élénk szinekkel ecsetelni a veszedelmeket, melyek a borivásból származhatnak.

Roppant leleményességgel és tiszteletreméltó állhatatossággal sorolta el nekem a bornak (különösen a tokaji és sashegyinek) gonosz tulajdonságait, s egész megrázó tragédiákat beszélt el nekem oly gyermekekről, a kik az orvosok tanácsára erős aszuborokat ittak.

Leirta a lassu vérmérgezést, mely belőle ered; a fájdalmas fejszaggatásokat, a gyomorégést, álmatlanságot, szóval az egész szervezet biztos felbomlását.

Az orvosokat szidta, mint a bokrot. Gyilkosok, mondá dühösen, ha előhoztam neki, hogy ők a tokaji bor hatására nézve tőle eltérően gondolkoznak.

- Sohase igyék tokajit! mindig ezzel végezte be e tárgyban folytatott eszmecserénket. - Sohase igyék, a mig engem lát.

Engem a negyedik osztályba vett fel az igazgató, de a tanulás nem volt erős oldalam. A latin nyelvet s a számtant kinnal tanultam mindig. A vegytannal is nehezemre esett foglalkozni, a történelmet szerettem legjobban, mert az leginkább érdekelt. Meg azután a történelem tanára volt a legrokonszenvesebb professzorunk.

Halvány, középmagas pap volt, nagyon világos s nagyon fénylő kék szemmel, halk, kedves hanggal, melylyel szivünkhöz tudott szólni.

Komoly s előzékeny volt mindig, sohasem hallottuk egy kemény vagy indulatos szavát.

A történelemre kézikönyv volt előirva, melyet maga az igazgató irt és adott ki.

Száraz, lélek nélkül való könyv volt ez, az események rövid elősorolásával, s mint később érettebb észszel átláttam, olyan felfogással és szinezéssel, mely a magyar nemzet legbensőbb érzésével ellenkezett.

Szabó tisztelendő ur (igy hivták a történelem tanárát) nem ragaszkodott e könyvhöz előadásaiban. Lelkesedéssel s ékesszólással rajzolta meg azokat az időket, mikor még nemzeti királyság volt Magyarország az Árpádok, s a vegyes házból származott királyok alatt. Szeretettel domboritotta ki nemzetünk hivatását és dicsőségét és könyes szemmel, elfogódott hanggal beszélt háromszázéves szenvedéseiről.

Mindnyájan éreztük, hogy fiatal szivünk lángja fellobog s hogy magyarnak lenni büszkeség. Hosszu sorban vonultak el lelki szemeink előtt a hősök fényes árnyai. A diadalmas csaták; Mátyás király érczalakja, a mint Bécs megremeg lova patkója alatt; a dicső erdélyi fejedelmek, Bocskay, Bethlen Gábor, a Rákóczyak; a szélben uszó zászlók, rohanó kuruczhadak élén; a "Rákóczy haj! Bercsényi haj!" megkapó szivrázó dallama...

Kimondhatatlanul fellelkesedtünk ez előadásokon. Legkedvesebb tanárunk halványan, köhécselve, halk hangon mondta el nekünk mindezt, mi csendesen hallgattuk, a mély csendben meglehetett hallani a légy döngését és szivünk dobogását.

Csodálatosan objektiv előadása volt a német világról. Csak a puszta tényeket sorolta elő, valami erős megjegyzést vagy maró birálatot sohasem hallottunk tőle az osztrák politikáról vagy ellenségeinkről, sohasem mondta el mi az ő meggyőződése, felfogása, nézete; de objektiv előadásában annyi erő volt, mint a tökéletes márványszobrok nyugalmában: örökre és változatlanul megmaradt emlékezetünkben, minden vonala és kifejezése.

Az igazgató hajlott, magas öreg ur volt, sovány, ránczos arczu, hideg modoru, szükszavu. Valami érdemrendje volt, a mit mindig feltüzött, valahányszor közénk jött. Hires volt szigoráról s nagy aulikus hirében állott.

Egyszer egy novemberi délután toppant be, mikor történelmi óra volt.

Szabó a szokottnál is többet köhécselt s halványsága mindnyájunkat megdöbbentett.

Széchenyi koráról beszélt s Kossuth első föllépéséről.

Az igazgató megnézte az osztálykönyvet s ugy tett, mintha az előadásra nem is ügyelne.

Szabón meglátszott, hogy zavarban van. Válogatta, latolgatta a szavakat, nem beszélt oly folyékonyan, mint máskor.

A 47-ik évi országgyülést emlitette még, aztán hirtelen elhallgatott.

Az igazgató ránézett, aztán fehér, vértelen, kezével intett neki, hogy folytassa. Szabó állhatatosan hallgatott.

- Mondja kérem tovább, fordult felé az igazgató, mig szemében guny villant fel. Negyvenhét után negyvennyolcz következik s e fiatal emberek kiváncsiak arra, hogy ez évben mi történt.

Szabó lehajtotta fejét s csöndesen, de szilárdan mondá:

- Ha negyvennyolczról beszélek, negyvenkilenczről sem hallgathatok.

- Hát ne hallgasson, szólt az igazgató, jéghideg tekintetét hosszasan nyugtatva a fiatal professzoron. Sőt kérem önt, hogy beszéljen róla. Hisz az én kézikönyvemben pontosan megvan minden: a boldogtalan izgatás, a felzaklatott szenvedélyek, a forradalom, a néhány hónapig tartó tragikomédia s végre a szégyenletes bukás: Világos! Mindezt elmondhatja ön a fiatal uraknak, hadd tanulják meg belőle, hogy semmiért a világon nem szabad koczkára tenni a hazát.

Mindezt komolyan, megfontolva mondta, s gunyos, fürkésző szemét végighordozta rajtunk.

Sohasem fogom elfelejteni Szabó fölmagasztosult tekintetét, a mit az igazgató szavai alatt reánk vetett. Arczát még mélyebb sápadtság boritotta el, de hangja nyugodt és elszánt volt, mikor végre megszólalt.

- Én igazgató urnak ezen felfogását nem osztom. Lelkiismeretem nem engedi meg, hogy tanitványaim fogékony lelkébe ilyen tanokat oltsak.

- Milyen tanokat?

- Oly tanokat, melyek forradalomnak hivják a nemzet szabadságharczát. Oly tanokat, melyek a jogainkról való lemondást hirdetik. Oly tanokat...

Még tovább is beszélt volna, de az igazgatónak egy parancsoló kézmozdulata hallgatásra inté. Latinul mondott valamit neki, a mit nem értettünk meg teljesen.

Kedves tanárunk mélyen meghajtotta magát engedelmessége jeléül, de mi zugtunk s félhangosan tiltakoztunk, ezzel mintegy pártját fogva és tüntetve mellette felebbvalójával szemben.

De az egykedvü, hideg, gunyos öreg embernek egy arczizma sem rándult meg. Gyorsan felkelt s tanárunktól nyomon követve, elhagyta a termet.

Eltávozásuk után olyan volt az iskola, mintha felforditották volna. Csoportokba összeverődve, izgatottan beszéltük meg a történteket. Abban mindnyájan megegyeztünk, hogy igazgatónk nem jó magyar ember, hogy a történetkönyve a leghitványabb minden könyvek között és hogy egy emberként állunk kedves professzorunk háta mögött.

Valami tüntetésfélében állapodtunk meg, macskazenében vagy ilyesmiben. Még javában tervezgettünk, mikor Szabó visszajött. Egy pillantással tisztában volt a helyzettel. Közénk lépett s az ő szivigható, halk hangján azt mondá:

- Ti nem tudjátok még fiaim felfogni, mért kellett ugy beszélni az igazgatótoknak a hogyan beszélt. Én nem magyarázhatom most azt meg nektek. Elégedjetek meg azon nyilatkozatommal, hogy ő is épp oly jó hazafi, mint ti vagy én. Tanuljátok meg korán tisztelni mások véleményét és sohase vonjátok kétségbe azok tiszta szándékát, a kik a közdolgokról máskép gondolkoznak mint ti.

Igy végződött e feledhetetlen jelenet, mely oly mélyen belevésődött emlékezetembe, hogy még ma sem tudok rágondolni megindulás nélkül.

Az iskolaév lassan eltelt. Sok levelet kaptam anyámtól és Eliztől, nehányszor meg is látogattak. Bármily jól éreztem magamat az intézetben, türelmetlenül vártam mégis a szünidőt, mikor két hónapra hazamehetek. Ám e közben még egy szomoru eseményt kellett átélni.

Márcziusban Szabó tanár betegeskedni kezdett. Erősen köhögött, arcza megsoványodott és ólomszinüvé vált, égő piros foltokkal - az örökös láz rózsáival - tarkitva. Hangja meggyöngült, rekedten beszélt s a beszédben hamar kifáradt.

Nézése, mosolya oly szomoru volt, hogy megesett a szivünk rajta. A szokottnál is nagyobb szeretettel bánt velünk, szelleme szokatlan fényben ragyogott, mint a nap, mielőtt lenyugszik s mélységes sötétség marad utána.

Márczius közepén egy hétig elmaradt. Azt mondták, hogy ágyban fekvő beteg. Szerettük volna meglátogatni, de nem engedték meg. Azt beszélték, hogy föltétlen nyugalom kell neki.

Volt is nagy csend. Szobája előtt lábujjhegyen jártunk s suttogva beszéltünk. Szomoruak voltunk mindannyian, nem esett jól a játék s a szórakozás.

Nyolcz nap mulva felkelt s eljött közénk. Megijedtünk, mikor megláttuk, alig ismertük meg, ugy össze volt esve, csak romja volt maga-magának. Köhögéssel küzdve, kinosan beszélt, nagy szüneteket tartott és zsebkendőjét ajkaihoz szoritotta.

Verőfényes tavaszi nap volt, a kertben a fiatal vadgesztenyefákat már ellepték a rügyek és szinte hallatszott a rohamosan szikkadó földnek halk pattogása.

Megkért, hogy nyissam ki az ablakot. A szoba tele lett szőke világossággal, friss levegővel, tavaszi szél fuvásával. A házak felett, a kissé szintelen, tavaszi égbolton könnyü felhők usztak.

Vágyó, hosszu tekintetet vetett le a kertbe s világosan láttam, hogy erősen összerázkódott, mintha valami szörnyü gondolat gyötörné.

Azután folytatta előadását. Mikor bevégezte megéljeneztük. Láthatólag jól esett neki, szemében s ajkán bágyadt, futó mosoly villant meg.

Az utolsó mosoly, melyet arczán láttunk.

- Nagyon szeretném, fiuk, ha nem utolszor látnánk egymást, mondá egészen hozzánk lépve. Ha Isten másképp rendelkeznék velem, emlékezzetek vissza tanitásimra. Boldog volnék, ha lelkesedésem tovább élne és munkálna bennetek. Szerettem volna megérni, mig férfiakká váltok s ti veszitek kezetekbe a haza sorsát... Oh, a haza! Nem szolgálhattam őt másképp, minthogy tüzcsóvákat dobtam lelketekbe. Csak lángbaborulna lelketek...

A köhögés elfojtotta szavát, zsebkendőjét szájához vitte, piczi vérfolt támadt rajta.

Kiment, s kedves szeretett alakja csakhamar eltünt az intézet folyosójának borongó homályában.

Nem jött többé fel hozzánk. Néhányszor még láttuk őt a kertben, a napsütött utakon, aztán ujra ágyba került. Nem kelt fel többé soha.

Egy ködös, esős májusi reggelen megkondult az intézet lélekharangja. Tudtuk, hogy ezt csak akkor huzzák meg, ha a rendnek halottja van.

Egyszerü, szegényes szerzetesi szobájában feküdt kiteritve a nekünk oly drága halott. Összekulcsolt kezében feszületet tartott, szerzetének komor, fekete ruhája volt rajta.

Zokogva, sokáig álltam ravatala mellett, aztán lementem a kertbe s egy marék ibolyát szakitottam, hogy telehintsem vele koporsóját.

Nyugodtan, mozdulatlanul feküdt ott, nemes, halvány arczczal, örökre lezárt szemekkel, utolsó lehelletéig bizva nemzete sorsának jobbrafordulásában...

A történelem tanitását maga az igazgató vette át, az iskolaévből még hátralévő néhány hónapra.

Első előadása nagy meglepetésszámba ment.

Korán elhunyt tanárunkról emlékezett meg, oly bensőségteljes s oly gyöngéden, hogy szivünket egy csapásra meghóditotta vele.

Végül e szavakkal rekesztette be előadását:

- Elégtétellel tartozom az ifju halottnak kedveseim. Habozás nélkül s örömmel megadom neki ime az elégtételt, én, az öreg ember, a ki, a természet rendje ellenére, tuléltem őt. Neki volt igaza, nem nekem, tudjátok akkor... mikor a közelmult évek eseményeiről beszélgeténk. Könyvemből hagyjátok ki azokat a helyeket, melyeket ő kifogásolt. Mint igazgató, igyekeztem mérsékelni őt és titeket; mint utódja, mint tanárotok, én sem mondhatok mást, mint a mire ő tanitott benneteket.

Gyermekek voltunk és mégis megértettük őt. Nagy lelkesedéssel fogadtuk szavát. Nem tartottuk többé se aulikusnak, se rossz hazafinak.

Eljött lassankint a nagy, nyári szünidő. Apám, anyám, Eliz, mindnyájan eljöttek értem, hogy diadallal hazavigyenek.

Már fel akartam ülni a kocsiba, mikor Csecse Jóska gurult le felém a lépcsőkön, hogy fülembe sugja bucsuját, s hogy teletömje zsebeimet pompás cseresnyés-lepénynyel.

- Csak tokajit ne igyék, suttogá a világon a legkomolyabb arczczal. Csak tokajit ne, a mig engem lát, mert az halálos méreg.

- A mig magát látom! De hisz nem fogom most látni teljes két hónapig?

Egy kicsit zavarba jött, mint a ki féllábával az ügyesen vetett hurokba lépett, aztán furfangos mosolylyal válaszolta:

- Ha csak az a baj, urficska, azon könnyü szerrel segithetünk. Tudja mit, elküldöm Andrásfalvára a - fotográfiámat.



HARMADIK FEJEZET.
Első szereplésem.

Még két évet töltöttem az intézetben, ennek eltelte után kint laktam a városban a tornatanárunknál, a ki jómodu fiuknak jó pénzért teljes ellátást adott.

Csecse Jóska oly érzékeny bucsut vett tőlem, mintha az északi jeges-tenger feküdnék ezentul közöttünk. Rá harmadnap már ott járt nálam s jól érezte magát csinosan butorzott, világos kis szobámban, nagy érdeklődéssel tudakozódva, mikor kaptam utoljára levelet s mikor irtam haza - borért.

Fehér, a tornatanár, karcsu, fekete szemü, délczeg ur volt. Senkisem nézte volna ki belőle a vasgyurót, pedig hires erős ember volt s félelmes kardvivó. Erejének hirét egy szerencsétlenül végződő birkozás állapitotta meg.

Valami bikanyaku, izmos mészárost, a ki fogadott, hogy őt földhöz vágja, ugy megölelt aczélkarjával, hogy belső sérülést kapott s néhány nap mulva belehalt a boldogtalan.

Mi, fiatalok, vívni tanultunk tőle. Hirtelen indulatu ember lévén, ha valamelyikünk véletlenségből megvágta, oly vad haraggal vágott vissza, hogy hetekig viseltük testünkön diadalának jelvényeit, a vérrel aláfutott kék foltokat.

Feleségével nem jól éltek, sokat czivódtak, minden kis dolog miatt összekaptak.

Azt hiszem, ezeket az apró házi viharokat a férfi szándékosan idézte fel, mert minden pörlekedés után három napig maradt el a háztól. Ugy hallottuk, hogy ezalatt a három nap alatt mulatásnak adta a fejét nagy keservében. Valamikor őrmester volt a dragonyosoknál, ott szokta meg az örökös korhelyéletet s most sem tudott végleg lemondani róla, mikor az Isten fölvitte a dolgát.

Bár sok jövedelme volt, gyakran jutott pénzzavarba. Feleségének szüken mérte ki a konyhapénzt, a minek mi kosztosai adtuk meg az árát.

Nem igen feküdtünk bizony mi az ő uriházánál rózsákon, mégis szerettünk nála lenni, s ha küldött volna, sem tudtunk volna elválni tőle.

Csillag volt a háza felett, mint a nóta mondja; nem is egy, de négy. Ezt a négy csillagot Kata, Sárika, Rózsika és Pannikának hivták.

Négy leánya volt a házigazdánknak, meg négy kosztosa.

Hiába volt hig kotyvalék a reggeli kávénk, hiába kaptunk kis adag sülteket, hiába éheztünk, fáztunk és türtünk pénzünkért, erről mi akkor nem tudtunk semmit. A négy kisleány aranyfelhő volt, mely megszépitette mindazt a nyomoruságot, a mit a házuknál elszenvedtünk. Azt hittük, hogy királyok módjára élünk, mert egy asztalnál ültünk velük, s abban a hitben éltünk, hogy az ebédhez feladott hitvány lőre ütött a fejünkbe, mikor mi az ő fiatalságuk és szépségük édes borától lettünk holtrészegek.

A leányokat az angolkisasszonyok nevelték, s csak minden második vasárnapra jöttek haza.

Két hétig folyton ezeket a kedves vasárnapokat vártuk s ha másnap az intézetbe ujra bementek, ezen egyetlen napnak emlékein élősködtünk a következő tizennégy napig.

Ezeket a feledhetetlen napokat egyszerüen a "mi vasárnapunk"-nak hivtuk s már korra reggel ott leskelődtünk a jól őrzött ajtó körül, várva kicsi hölgyeinket.

Végre jöttek; elragadóan kedvesek voltak fekete bársony capuchonukban s egyszerü, egyforma, lilacsíkos intézeti ruhájukban.

Tekintettel arra a lehetőségre, hogy a fehérfüggönyös ablakok mögül gondos apácza-szemek kisérik éber figyelemmel őket, lesütött szemmel, szerényen, aprókat lépve tipegtek mellettünk hölgyeink.

Alig fordultunk be azonban a megyeház szögletén, a hol teljes biztosságban érezték magukat a "nővérek" erényőrző tekintete elől, egész valójuk hirtelen megváltozott. Egyszerre olyanok lettek, mint a tüz, mely belekap a járókelőkbe s gunyos megjegyzésekkel megégeti őket. Boldog égés támadt bennünk is, ránk villanó szemük fényétől s egész bimbóvoltuk üde bübájától.

Nem voltunk szerelmesek, - oh! ez a hatalmas szenvedély sokkal később szállott le szivünkre megváltó fényével -; ez ártatlan érintkezésben gyermeklányokkal nem volt még meg ama teljes, vérpiros virágnak kábitó illata, mely a nemi különbség talajából nő fel. Mégis, micsoda kellemes, jó érzés volt az, istenem, mely szinültig megtöltötte szivünket megelégedéssel s verőfényes örömmel, a hogy napsütött, tavaszi hullámokkal vannak tele hóolvadáskor a patakok.

Eljön az idő, mikor az élet minden hulláma átfolyván szivünkön, olyanokká válunk, mint a kiszáradt folyamágy, mely hasztalan várja uj hullámok jövetelét.

Azt meg kell adni, hogy ezek a velünk egykorásu kisleányok sokkal józanabbak és okosabbak voltak, mint mi. Ők már tudatával voltak annak, hogy joguk van a férfiak hódolatára és hogy korlátlanul uralkodnak felettünk szépségük királyi hatalmával.

Ha most, érett észszel vizsgálom életem e szakát, el kell ismernem, hogy még mi komolyan vettük ezen érzelmeket, a kisleányok kinevettek bennünket egymás között s nagyon jól mulattak a mi rovásunkra.

Még mi meghatározott czél nélkül, boldog tudatlansággal imádtuk őket, ők már tisztában voltak vele, hogy mindez csak játék, melynek komoly értelme nincs, mert nem végződhetik - házasságon.

Akármily kicsinyek és fiatalok voltak is, őket már ugy át meg átjárta a férjhezmenés gondolata, mint a hogy egy érőfélben levő baraczkot átjár (az érés főfeltétele) a napsugár.

Gyermekes viszonyunkat nem tekintették másnak hadi gyakorlatnál, melyen el kell sajátitani a komoly hadviselésnek minden fogását és minden módját. Annak a komoly hadviselésnek, mely nőkre nézve egyedül a házasság békekötésében végződhetik.

Bizony, ifju barátaim, a kik tizenhatéves korotokban tizennégyéves leányokra vetitek ki szerelmi hálóitokat, bele kell nyugodnotok a gondolatba, hogy ti csak ama fabábuk szerepét játszottátok, melyre felpróbálják azokat a ruhákat, melyeket aztán mások - élő emberek - fognak viselni.

Mig ti becses személyeteket tartván a világrend központjának, a Rózsikák és Katiczák kedves mosolyát és ragyogó nézését magatokra vonatkoztatjátok, azalatt ők el vannak ragadtatva, hogy alkalmat adtatok nekik magukat a mosolygásba és a szép szemek észvesztő hatalmának használatába - jól begyakorolni.

Akkor azonban ki gondolt volna közülünk ilyesmire? Tökéletesen boldogok voltunk, ha lánykánkkal fénylő tekintetet válthattunk; ha a nyitott ablakon megpillanthattuk ágyacskája fehér függönyét, a mint a légvonat halkan megmozgatta. Czipője kicsiny angolsarka, divatosan felfésült haja, nyulánk alakjának árnyéka a falon, a legközönyösebb szó, mely ajkáról ellebbent, s mely menyei zenének tetszett nekünk... szóval, minden kicsiség, mely hozzátartozott, mely az övé volt: önkivületbe, bámulatba ejtett bennünket.

Ha sétaközben, futólag találkoztunk vele; ha a lefüggönyözött zárdaablak mögött fejecskéjét véltük rejleni, pedig valami szobalánynak vagy idős apáczának a közönyös feje volt; ha a kolostorkert kőfalán tul kis lába lépteire ügyeltünk, holott a kertész nagy, nehéz csizmája alatt ropogott a porond; ha a nyitott kapun át egy pillanatra benézhettünk a komor, szük, hideg udvarra, melyre szobája ablaka nyilik, mialatt a nyitott kapun a kolostor vizhordó szamarai ügettek ki méltóságosan s mi még e szamarakat is nagyon kedveseknek tartottuk: akkor egész napunk derült és boldog volt, rózsaszinben láttuk az életet s az egész világot szerettük volna szivünkre ölelni. Miért? Mily nehéz volna arra ma megfelelni, a mi akkor oly természetes és oly igaz volt!

Márcziusi hóolvadáshoz hasonlitott legjobban ez időben szivünk állapota. A nap sütött, könnyü bárányfelhők usztak az égen, a hó alatt ibolya nyilott, a levegő oly édes volt s oly bágyasztó s a hirtelen olvadástól támadt árviz (szüzies, szertelen érzések árvize) elboritotta egész valónkat s elöntötte a mi kis száraz hely még eszünkben megmaradt.

Még mi csak álmodoztunk, nem tudva számot adni az édes felindulásokról s homályos, ködben tévelygő érzelmekről, melyek bennünket elfogtak, addig a kis leányok nagyon is jól tudták, mit csinálnak - s Isten bocsássa meg a bünömet - azt hiszem eléggé gyakorlatias czélokat követtek.

Mi őket mulattattuk, apró lovagi szolgálatokat teljesitettünk körülöttük, tudatlan czéltábláik voltunk, arra teremtve, hogy rajtunk tanulják meg biztos kézzel lőni be a szerelem nyilait férjnek alkalmas férfiak szivébe.

Mi kényeztettük őket, ellestük apró óhajtásaikat; divatba hoztuk őket, kikiáltva szépségüket az egész világnak s lángoló betükkel irva fel az égboltjára: "Rózsika, szeretlek".

Egy emlékezetes vasárnapon a leánykák kint voltak ismét.

Atyjuk szives volt megengedni, hogy megtakaritott zsebpénzünkből himzett selyemkendőt, arany melltüt s párisi illatszereket vegyünk nekik.

Én Rózsikának - az én csillagom ő volt - nagyon csinos holmikat vettem, s piruló arczczal, elfogódva, remegő hangon ajánlottam fel neki.

- Elfogadom, kedves Attila, mondá olyan magatartással, mintha szokva volna rá, hogy India gyémántjait rakják le naponkint lábaihoz, s megjutalmazlak érte. Megengeded mama?

Ezzel minden teketória nélkül a nyakamba ugrott s friss kis szája megérinté homlokomat. Forogni kezdett velem a világ, de ő, mintha semmi különös nem történt volna, könnyü tánczlépéssel a nagy álló tükör elé lebbent s magára rakta ajándékomat.

- Szép vagyok? kérdezte a legcsábitóbb mosolyával.

- Nekem szép.

- Neked? mondá vállait vonogatva, másnak nem?

- Legalább nem volna szabad, hogy másnak is tessél, sugtam halkan, hogy anyja meg ne hallja.

- Kis tacskó, - mondá nekem, a tizenhatéves fiunak, a tizennégyéves leány s megveregette arczomat rózsás ujjaival.

Elhülve bámultam rá. Merészsége, felsőbbségének érzete elkábitott. Homályosan derengett bennem egy halk sejtelem, sejtelme annak, hogy a tizennégyéves leányok, teljesen kifejlett nőiségük tudatában magasan usznak fejünk felett, mint a felhők, melyeket kezünkkel el nem érhetünk. De a kiválasztott férfi kedvéért lejönnek a magasból, keblére hullnak csendes nyári eső alakjában, hogy zöldbe boruljon tőlük a határ s kipattanjanak a boldogság teljes virágai.

Ezen elmélet helyességét meg kellett élnem még aznap délután.

Nagy uzsonna volt a lányok kedvéért, melyhez én hozattam a fagylaltot s az édességeket, meg a tokaji aszut. Fiatal urak is voltak meghiva, jogászok, gazdászok, valamennyien jó ismerőseim. Volt egy, a kit nem ismertem azelőtt s a kit vesztemre ismertem meg ma, egy tüzérhadnagy. Nem tudom, honnan cseppent közénk piros hajtókás barna kabátjában, a kecsegeorru sarkantyus csizmáival, denique itt ült köztünk, önhitten pödörgetve vöröses bajuszát s veszedelmesen sokat foglalkozva Rózsikával.

És Rózsika, - óh, egek! - önmegadással türte udvarlását. Mit mondok, önmegadással? nem, ez nem helyes kifejezés: örömmel, büszkén, boldogan fogadta.

Teljesen előtünt viseletében a nagyleány, mely eddig csak itt-ott csillant rajta keresztül, mint fitos orrocskája s csillogó fekete szeme az arczát boritó fátyolon.

Most egy csapással megváltozott minden. Ez a vörhenyesszőke tüzérhadnagy napsugár volt, melytől kinyilt az én kis kemény, bordószinü rózsabimbóm, Rózsika.

Egészen ugy viselte magát mint a nagyleányok szokták. Megfeledkezett kurta szoknyájáról s a holnapi leczkéről. Bátran koczczintott a gyülöletes kamaszszal, háromszor is tele rakta tányérját az én fagylaltommal, sőt - világosan láttam - egy pillanatra oda engedte neki az ujja hegyét az asztal alatt.

Engem figyelmére sem méltatott, mintha a világon sem volnék.

- Rózsika, mondám neki, erőt véve fájdalmamon, velem nem koczczintasz?

Mesterien szinlelt bámulattal nézett rám.

- Nem, kis tacskó.

- Mért nem? - kérdezém kitörő haraggal.

- Mert nem akarom, hogy becsipj s holnap elővegyenek a tanáraid.

Mosolyogva fordult a hadnagyhoz s szemével felém intve, mondá:

- Szeretem a kis Attilát, nagyon kedves fiu. Ügyes udvarló lesz belőle, ha megnő.

A tüzérhadnagy hangosan nevetett, de a mama pártomat fogta.

- Micsoda beszéd ez, Rózsika? Andrásfalvy ur már tizenhatéves és két év mulva érettségit tesz.

- De mama, - felelt Rózsika vállait vonogatva - csak nem akarod elhitetni velünk, hogy a férfikor tizenhat évnél kezdődik?

Türelmem elfogyott, kihivó, ellenséges pillantást vetettem a tüzérhadnagy felé s kitámolyogtam az ebédlőből.

Szobámba mentem s magamra zártam az ajtót. Már sötétedett, a tárgyak s butorok összefolytak a márcziusi alkonyatban.

Levetettem magamat a karszékbe, melyre a hütelen a maga szép kis kezeivel himzett takarót. Nem restellem bevallani, hogy keservesen sirtam a szenvedett méltatlanság miatt. Nem tudom meddig ülhettem igy, azon bizonytalan reményt táplálva, hogy Rózsika megbánja illetlen magaviseletét s utánam jő, hogy megvigasztaljon. Fiatal, szép arcza megjelenik a sötét ablaknál s megkoczogatja azt, mint valami széltől hajlitott virágzó almafaág.

Feltettem magamban, hogy megbocsátok neki, de szobámból ki nem eresztem, mig azt az arczátlan tüzérhadnagyot el nem hordja innen a forgószél.

Égő fejemet lehajtva hallgatóztam, egyik félóra a másik után telt el, és ő nem jött.

Jól érzi magát nélkülem, egészen megfeledkezett rólam, gondolám sötét nehezteléssel. Azóta hány ragyogó pillantást válthattak s mennyi kedves dolgot mondhattak el egymásnak. Világos, hogy szeretik egymást, de mi van azon a szőke kamaszon szeretni való? A kardja, a sarkantyuja, az olcsó arany sujtásai? Olyan a leány szive, mint a tengerszem, senki sem ismerheti ki veszélyes mélységét, örvényét, meglepetését.

Most bizonyára nevetnek rajtam, s kigunyolják fájdalmamat. No hát jól van, bemegyek közéjük s belekötök abba a hórihorgas katonába. Az apától eltanult kardvágásokkal hadd szabdaljam meg a leány imádóját.

Kinyitottam az ajtót, s kinéztem a sötétségbe. Enyhe, csillagos tavaszi éjszaka volt az olvadó hónak halk csepegése hallatszott mindenfelől.

Az ebédlő s a szalon kivilágitott ablakai az udvarra szolgáltak, a bentlevőknek árnyai végigvetődtek a tüzfalon. Még az árnyékok zürzavarában is megismertem az ő kedves árnyékát, s mellette egy hosszu, gyülöletes test árnyékát, mely a leggyülöltebb s leghitványabb volt szememben a világ minden árnyékai között.

Néhány lépést tettem előre, mikor beleütköztem valakibe, a ki szobám felé futott.

- Maga az, Attila urfi, dörmögé egy mély, vastag hang a sötétben, a Csecse Jóska hangja.

Ritkán örültem ugy meg a látogatónak. Gyertyát gyujtottam s föltettem az asztalra néhány üveg jó bort, a mit otthonról a házigazdám asztalára küldtek.

Csecse Jóska, mióta az intézetből elkerültem, odamódositotta a borivásról hangoztatott aranytanácsát:

- Csak akkor igyék tokajit, ha engem lát.

Ez méltányos elismerése volt annak a megváltozott helyzetnek, mely az intézetből való távozásommal támadt. Most már nem tarthatott kizárólagos igényt atyám borküldeményeire, azon egyszerü okból, mert nem az ő sültjeit ettem többé.

Feldult, szomoru arczomat látva, okát fürkészte.

- Ugy látom, épen jókor jöttem, fordult felém, mialatt nagy ügyességgel huzgálta ki a boros palaczkokból a dugót. Mi lelte az én kedves urfimat, hogy olyan fehér szine van, mint a napra kitett vászonnak?...

Valami ugy késztetett, hogy hatalmas keblére boruljak s elzokogjam neki bánatomat, de erőt vettem magamon és sietve irt néhány sorral meghivtam egy-két osztálytársamat egy kis barátságos vacsorára.

A fiuk hamar megjöttek, a legközelebbi vendéglőből jó magyaros vacsorát hozattam s asztalhoz ültünk.

Csecse Jóska ült az asztalfőn, körülbástyázva magát boros üvegekkel, melyekből mintegy varázsütésre fogyott a bor.

Én szomoruan ültem köztük s nagyon komikus lehettem fitogtatott bánatommal, mely - azt hittem - jól áll nekem.

Fiatal korunkban még szeretjük mutogatni bánatunkat, mint fiatal, szőke asszonyok a gyászruhát.

Érdekességem tudatában komoran és sötéten ültem barátaim között, mohón ittam az erős ó-bort, s egyszer minden ok nélkül a falhoz dobtam poharamat, a társaság előtt érthetetlen eme fenyegetés kiséretében:

- Igy töröm össze emlékét, mint e karcsu poharat, mely az ő nyulánk termetére emlékeztet.

Mikor meg Csecse Jóska piros sashegyit bontott, vérfagyasztó mosolylyal suttogám:

- Hah, ha kionthatnám vérét a kamasznak, mely bizonyára nehézkes és fekete, mint a bajor sör!

Ezekből a jelekből eltalálva bajomat, hosszu tünődés után, Csecse Jóska elhatározta, hogy megvigasztal.

Szinültig megtöltötte poharát, a világosság felé tartva, sokáig gyönyörködött villogó, gránátpiros szinében, aztán husos ajkát csókra csucsoritva, lassanként kihörpenté borát.

- Egy pohár bor mindig többet ér, tisztelt urfiak, két leányszemnél. S leányok szivéből könnyebben kifogy a hüség, mint poharomból a bor. Szerelmük törékenyebb az üvegnél. Azért azt tanácsolom az én kedves fiatal barátomnak, hogy sohase csipjen be szép leányok szemétől, addig, a mig jó boroktól csiphet be. Életemben mindig többre becsültem a jót a szépnél.

Öblös, mély hangján bolondos nótába kezdett, mely ezen két sornak végtelen változata.

"Sógor, ugy-e jó bor?
Jó bor ugy-e, sógor?"

A fiuk jókedvvel vágtak bele a nótába s csakhamar dalolásuktól zengett az egész ház.

Én ott ültem, az orrom hegyéig beburkolózva méltóságos szomoruságom fekete köpenyegébe, mignem a bor nekem is a fejembe szállt, forgott velem az egész világ s gondolataim annyira összezavarodtak, hogy azt sem tudtam mit beszélek.

Egymás szavába belevágva kiabáltunk, nem uralkodva többé a kifejezések és szavak felett, mig felzaklatott fiatal vérünk meggondolatlan tettek elkövetésére ösztönzött bennünket.

Borunk tizenegy óra felé elfogyott s vendégeim már távozni akartak, mikor a hatalmasan elázott szakács ujra szót kért. Két kezével az asztalba kapaszkodva, összefüggés nélkül, zavarosan beszélt.

- Urak, urfiak, válogatott czigány legények! kezdé dadogva, mert a nyelve már nehezen forgott.

- Le vele, kiálták feléje tréfásan.

- Igenis le vele... kapaszkodék meg a szóban. Ma márczius tizenötödike van. Le vele. Nem a márczius tizenötödikével, hanem a némettel!

- Éljen Csecse Jóska! Éljen a szakácsok királya! kiálták lelkesen.

- Igenis, a szakácsok királya vagyok, folytatá, ujolag megragadva az utolsó szót, a mit hallott. Bár volnék a királyok szakácsa, tudom Istenem...

Hirtelen elhallgatott s üveges, bamba szemeivel bizalmatlanul nézett rajtunk végig.

- Nos, mi volna akkor? - sürgeti egy türelmetlen hallgató.

- Mi lenne akkor? Azt nem mondom meg. Csecse Jóskának van esze, Jóska vén róka, Jóskának nem jár senki tul az eszén. Minek árulnám el, hogy vérengző vadállat vagyok? republikánus... üres óráimban.

Általános, élénk derültség fogadta a vallomását.

- Vérengző, mert csirkéket és kacsákat öl, - adá ki a jelszót valamelyikünk.

A mi barátunk sértődve nézett körül.

- Negyvennyolczban is szenvedtem én a hazáért. A vörössapkásoknak főztem.

- Olyan kemény gombóczokat főzött nekik, rikoltá az előbbi kötekedő hang, hogy ostromágyuba téve Budavárát bátran meglövöldözhették volna vele.

- Csendesen, fiuk szóltam, még mindig bánatommal küzdve, s kigyult arczczal egy székre álltam.

Rózsika engem kis tacskónak nevezett s kigunyolta tizenhatévemet. Férfitettet kell véghezvinnem még az éjjel, hogy megszégyenitsem s nemes bosszut álljak rajta; olyant, a minő Andrásfalvy Attilához illik, a kinek ősei oly sok vitézi tettet követtek el, mint a hány csillag van az égen.

Ezek a gondolatok villantak át lelkemen s beszélni kezdtem.

- Ne bántsátok Csecse Jóskát, fiuk, ő tiszteletreméltó hazafi. Márczius tizenötödike van s mi meg se koszoruztuk a temetőben a honvédsirt.

- Meg van tiltva. Tele van a város zsandárokkal, a katonaság konszignálva van, mondá egyik óvatosabb fiu.

- Nem tesz semmit. Ha mi fiatalok nem járunk elül jó példával, ki menti meg a hazát?

Még sok mindent beszéltem összevissza, a mire nem emlékszem s beszédemet Petőfi "Talpra magyar"-jának elszavalásával végeztem.

A hatás leirhatatlan volt s szavaimra vad jelenetek következtek.

Engem vállukra kaptak és az ifjuság vezérének kiáltottak ki. Csecse Jóska két tele palaczkot dugott a zsebébe, mint mondá, egyéb fegyver hiányában, a mivel a németben kárt tehetne.

A fiuk leszedték a falról az életlen vivókardokat s a szakács fejébe egy fejvédő vaskosarat nyomtak.

Ekként felfegyverkezve, kiléptünk az udvarra. Az ablakokban még világosság volt, de a társaság elszéledt.

A szobaleány az asztalt szedte le. A mindenes, a ki a kapunál világitott, azt mondta, hogy az egész család szinházba ment a tiszti kaszinóba.

- Szépen ünneplik meg márczius tizenötödikét, - suttogám s éreztem, hogy szivem eltelik keserüséggel s elfojtott haraggal.

Az utczák sötétek és csendesek voltak. Az őrjáratok elől meghuzódtunk egy-egy kapuba, mignem mellékutakon kiértünk a temetőbe. Az ajtó zárva volt s oly erős tölgyfa-ajtó volt, hogy semmi áron sem lehetett betörni vagy felfesziteni. A kőfalon kellett bemásznunk s a szakácsot csak nagy erőfeszitéssel tudtuk átsegiteni a másfél öl magas falon. Végre bent voltunk. Meggyujtottuk a magunkkal hozott négy szál viaszgyertyát s azoknak fogyatékos fényénél kerestük a honvédsirt.

Csak lassan mehettünk előre, meg-megbotolva egy-egy fejfába, vagy valamelyik kripta vasrácsába. A föld sikos és nedves volt a hóolvadástól, egy-két megriadt bőregér röpkedett közel az arczunkhoz. Egyszer egyikünk hónaljig besüppedt egy beomlott sirba, ugy huztuk ki közös erővel. Mélységes sötétség borult a temetőre s a városból tisztán áthallatszott a vörös barátok templom tornyának óraütése. Éppen éjfélt ütött, itt volt a lelkek órája. Minden elszántságunk mellett megborzadtunk egy kicsit.

Elértük a honvédsirt, hol negyvenöt, csatában elhullt honvéd aludta a halál örök álmát.

Körül álltuk a sirt, letérdepeltünk a hideg sáros földre, aztán elénekeltük a szózatot. A márcziusi szél messze széthordta a komoly, fenséges hangokat.

Ebben a pillanatban csikorogva nyilt meg a temető kapuja és fáklyafény hatolt be hozzánk. Tisztán hallottuk a rohamlépésben közeledő katonaság robaját, s a közeledő, imbolygó világosságból szuronyok fénye villogott elő.

Érthetetlen, vad félelem szállt meg bennünket. Egy pillanat alatt nekiiramodtunk a nagy éjszakának, elfujva a gyertyákat, nehogy a fény árulónk legyen.

Csak valahol a kőfalon tul szedtük össze magunkat. Hiába ügyeltünk a legkisebb zajra, nem üldözött bennünket senki.

Apránkint összeverődtünk, csak a szakács hiányzott. Hiába szólongattuk, hiába kerestük a mezőn, hiába mászott egy közülünk ujra be a temetőbe, hogy minden áron visszahozza nekünk. Hire-hamva sem volt, ugy eltünt, mintha valami gazdátlan sir nyelte volna el.

A legmerészebb közülünk vállalkozott, hogy bemegy a temetőőrhöz, hirt hoz szegény közös barátunkról.

Mig oda járt, mély csüggedés vett erőt rajtunk. Ott álltunk a márcziusi hideg éjszakában, mardosó önváddal és szégyenérzettel, lehajtott fejjel, szótlanul. Egyikünk sem vigasztalta a másikát s nem vádoltuk egymást. Hova tünt bátorságunk s hires elszántságunk? Ugy megszalasztottak bennünket a hősök sirjától, mint egy csomó megrémült nyulat, melynek a kopók sarkában vannak.

Gyáván viseltük magunkat, holnap az egész város tele lesz futásunk hirével, gyászmagyarkáknak hivnak majd s szüleink, testvéreink, fajrokonaink szégyenleni fogják miattunk magukat.

De hát mi ütött hozzánk, hogy oly egyszerre szétszaladtunk? Ki kezdte a szégyenletes futást? Micsoda pokoli rémület keritett hatalmába bennünket?

Küldöttünk szomoru hirrel jött vissza. Csecse Jóskát a katonák elfogták. Bizonyára vitézül védte magát, elszántan forgatva két boros palaczkját. Most a kaszárnyában van, a hová szuronyok között vitték.

Egyikünk sem szólt semmit. Mindenki érezte, hogy a becsületünkön esett csorbát minden áron ki kell köszörülni.

- Kiszabaditjuk szegény barátunkat, adám ki a jelszót.

A csipős hidegben a nagy futástól egészen kijózanodtunk; mindenki tisztában volt azzal, hogy ezt a második vállalkozást dicsőséggel kell bevégeznünk, ha vérbe, ha börtönbe, ha fiatal életünkbe kerül is.

Senki sem beszélt sokat, nem jelentkezett zajosan komoly elhatározásunk, némán szoritotta meg mindenikünk életlen kardját s csendesen megindultunk a város felé, egyenesen a kaszárnyának tartva.

Én fölnéztem a csillagos égboltra s a nyugodtan fénylő csillagokhoz fohászkodtam, hogy sikerüljön vállalkozásunk. Most már nem a Rózsika kedvéért akartam férfitettet véghezvinni, hanem az Andrásfalvy-név kedvéért, melyet oly tisztán kell viselnem nekem is, a mily tisztán őseim viselték.

A kaszárnya felső emelete ki volt világitva, ott ma, márczius tizenötödikén komédiát játszanak. A katonabanda harsogó zenéje lehallatszott az utczára. Odabenn vigan vannak. A kapu nyitva volt s a kongó márványkoczkákon járt fel s alá az őr töltött fegyverrel.

Egy pillantást váltottunk, aztán zárt tömegben léptünk be a kapun. A hogy az őr meglátta fölemelt kardjainkat, fegyver alá kiáltá az őrséget. Egy félszázad katona állt velünk szemben, feltüzött szuronynyal. Az őrmester ránk kiáltott:

- Mit akarnak?

- Elfogott barátunkat, a kit a temetőben fogtak el.

- Jobb lesz, ha aludni mennek.

Mi csak közeledtünk, fölemelt kardunk meg-megvillant a kapubejárat két lámpájának fényében.

- Vér fog folyni, ha ki nem adják, - kiáltám az őrmester felé s barátaimnak élére álltam.

Az őrmester habozott aztán töltést vezényelt.

Egy pillanat alatt rávetettük magunkat a katonaságra, ugy, hogy kénytelenek voltak szuronyukat használni. Ezalatt dörögve csapódott be hátunk mögött az ajtó. Az őrmester attól tartott, hogy a fegyverek csörgése s a küzdelem zaja felébreszti a város polgárait, a kik a kaszárnyát aztán istenigazában megostromolják.

A visszavonulás utja el volt vágva, de közülünk senki sem gondolt visszavonulásra. Végre a mindenfelől lesiető katonák elnyomtak és lefegyvereztek. Néhányan sebtől véreztünk, nekem a balkaromat szurta keresztül egy altiszt, a kit aztán ugy ütöttem főbe kettétört kardom sulyos markolatával, hogy menten összeesett.

Néhány pillanat mulva koromsötét katonatömlöczökben feküdtünk a földön, bilincsbe verve s teljesen kimerülve.

Nem tudom, meddig lehettem igy magányos zárkámban, melylyel mint ifjak vezérét megtiszteltek, mikor a vassal kivert ajtó kinyilott s belépett hozzám vadonatuj tüzérhadnagyi egyenruhájának egész pompájában az én vetélytársam. Kis sipkája hetykén a szemébe volt vágva, kard nélkül volt, még azon fehérkeztyüsen, a hogy a tánczteremből lehivták. Felsütött, göndör haja erős pacsuliszagot terjesztett, egyszerre tele lett vele a tömlöcz nyirkos levegője.

Czigarettázva, mosolyogva lépett hozzám s az egyik őrtől elvett lámpával arczomba világitott.

Azután megparancsolta, hogy vegyék le rólam a vasakat.

- Legyen oly jó, kövessen, mondá hibátlan magyar kiejtéssel s egy, még fülébe csengő vidám keringőt fütyörészve, megindult előttem.

Nehéz volna leirni, micsoda érzéssel követtem.

A tiszti őrszobába vezetett, a hol a katonaorvos várt. Ez megnézte sebesült karomat s gondosan bekötözte.

A tüzérhadnagy ezalatt nagy léptekkel járt fel s alá a szobában, telefüstölve a szobát a félig kiszitt, gyorsan eldobott s gyorsan másikkal helyettesitett czigarettákkal.

- Nos, kérdé, az orvoshoz fordulva.

Egy hét mulva begyógyul, válaszolá az orvos s nyugalmat ajánlva, köszönt és magunkra hagyott bennünket.

A tüzérhadnagy hirtelen hozzám fordult, mihelyt az orvos az ajtót maga után betette.

- Mi az ördögöt csináltak önök? Megtámadni életlen vivókardokkal egy kaszárnyát, melyben három zászlóalj katonaság van elhelyezve s mindezt azért, mert egy tizennégy éves kis leány önt még igen fiatal embernek tartja; pardon uram, ez őrültség.

- De hadnagy ur...

- Semmi de. Elismerem, hogy ön férfihoz illően viselte magát s ugy verekedett, mint egy igazi Andrásfalvy de Andrásfalva, - ám azontul nem ismerek el semmit. Szerencséjük, hogy én voltam az inspekcziós tiszt és hogy a legénység tüzbe menne értem. Az ezredes bécsi ember, az nem hallott semmit. S van neki jó kifogása rá: az önök harczi zaját (itt kissé mosolygott) tulharsogta a katonazene. Az őrmester hallgatni fog, mint a sir, az ön által leütött altiszt (dicséretére legyen mondva, pompás ütés volt, uram,) csak elszédült, semmi komoly baja nem lesz. Ily körülmények között legjobb, ha agyonhallgatjuk a dolgot.

- Nincs mit agyonhallgatnom, hadnagy ur. Ha hibáztam, szivesen elviselem következményeit.

- Ja, persze, válaszolá a hadnagy, kezének türelmetlen mozdulatával. Az önök esete fegyveres lázadás. Legjobb esetben besorozzák önöket közlegényeknek s vagy tiz évre elküldik Olaszországba. Hanem még mást is tehetnek önökkel, kedves, fiatal hőseim: egyszerüen bezárják Kufsteinba 5-6 esztendőre.

Apámra, anyámra és Elizre gondoltam és sápadt lettem, mint a fal. A hadnagy kissé derültebben tette hozzá:

- Hanem ebből nem lesz semmi. Szép dolog a vértanuság, de én nem engedem, hogy önből nemzeti vértanu váljék, fiatal barátom. Hogy tudna majd ellenállni Rózsika ennyi veszedelmes varázsnak? Pedig nekem érdekemben áll, hogy önnel szemben jókora ellenállást fejtsen ki ez a fess kis leány.

Oly arczczal mondta ezt, annyi őszinteség volt nyilt, kék szemében, hogy minden ellene táplált gyülöletem és féltékenységem hirtelen elpárolgott. Az élet ama komoly jeleneteiben, melyeket nehány óra óta átéltem, nincs mit keresni a Rózsika kedves, bohókás, kissé nagyzó alakjának.

Megszégyenülve éreztem, hogy a fiatal hadnagy a maga exisztencziájának veszélyeztetésével ugy viselte magát egy csomó közönyös fiatal ember sorsával szemben, a hogy csak nagyon nemes s kiváló jellemü emberek viselkedhetnek.

Éreztem, hogy oly szolgálatot tett nekünk, melyet nem lesz könnyü dolog meghálálni. S ha a magam szempontjától ajánlatát vissza is utasithatnám, nem tehetem azt fiatal, meggondolatlan barátaim miatt, a kiket én sodortam bajba s a kiknek jövője komolyan veszélyeztetve volt.

Némi habozás után meghajtottam magamat a hadnagy előtt, annak jeléül, hogy elfogadjuk kezéből a szabadságot.

Nem tudom, mit mondtam neki, de igaz szivből eredő hálánkról s örökös lekötelezettségünkről szóltam.

A hadnagy kezét nyujtá s nem engedte befejezni hálálkodásomat.

- Ön is megtette volna az én helyzetemben. Én külömben bécsi vagyok s bátyám a halálfejes légióban szolgált negyvennyolczban. A nagysarlói csatában esett el s reám hagyta örökségül a magyarok iránt érzett mélységes szeretetét... Hanem reggeledik s önöknek ily kellemetlenül töltött éjszaka után jól esnék a pihenés. Ime, itt jönnek társai is. Menjenek és feküdjenek le otthon, az lesz a legokosabb. A tegnapi kis kalandjukat pedig vegyék ugy, mintha egy rossz álom volna, melyből szerencsésen felébredtek.

Kezet fogott mindnyájunkkal s elhagyta az őrszobát, kitörülhetetlen emléket állitván magának szivünkben.

Nagy örömünkre előhozták a szakácsot is. Egyéb baja nem történt, mint hogy jól kialudta mámorát a jó hüvös "dunkli"-ban, a hová lezárták. Ezt pedig Csecse Jóska nem szerette, mert a mámort az emberi élet oly boldog állapotának tartá, melynek csak az az egy nagy hibája van: hogy nem tarthat örökké.

Később egész legendákat beszélt nekünk vig poharazás közben arról, mily hősiesen harczolt egymaga egy félszázad katonával a honvéd sir körül.

Nekünk azonban alapos okunk volt hinni, hogy azon szomoru emlékü futás alkalmával ő csak azért nem futott velünk, mert az élvezett bor mennyisége és testének tiszteletreméltó sulya meggátolták menekülő szándékában. - - -

Rózsikát már egy hónapja nem láttam, pedig szerettem volna szemére lobbantani hütlenségét.

Egy szép áprilisi vasárnapon aztán ujra ott leskelődtünk az angolkisasszonyok kapubejárata előtt, várva a szerencsét.

A szerencse ezuttal negyedmagával jött, nem teltidomu, fenséges megjelenésü, komoly, szép arczu istenasszony alakjában, mint a hogy a költők képzeletében megjelenik, s nem is bőségszaruval kezében, hanem négy mozgékony, kaczagó, üde kis leány képében, a kik a földi javak, kitüntetések, dicsőség és megelégedés szerencséje helyett a fiatalság, ártatlanság és a jókedv szerencséjét jelentették. Tehát oly szerencsét, melyet mi akkor határozottan többre becsültünk annál a másik fajta szerencsénél, mely után lihegve fut az emberiség, egymást tiporja, s csalódottan, tört szivvel hanyatlik a sirba, ha a sebesen tovahaladó istenasszonynak legalább az aranyos ruhája szegélyét kezével meg nem érintette.

Azt inditványoztam, hogy egy kis kerülővel a nyári kerten keresztül menjünk haza.

Rózsika rám nézett, s mint a ki megértette, mit akarok, mosolyogva fordult testvéreihez.

- Menjetek előre, hogy Attila háboritatlanul megleczkéztethessen.

- Eszem ágában sincs ilyesmi, válaszolám zavartan.

- Ne tagadd, a szemedből látom.

A leányok nevetve siettek előre, de az én kedvemet alaposan elvette ez a kis szóváltás. Ugy éreztem magamat, mintha üvegből volnék s Rózsika ez üvegburok alatt tisztán látná minden gondolatomat s érzelmemet. Nem mertem a szemébe nézni, szótlanul és bátortalanul lépkedtem mellette.

Az alacsony, vertvasból készült kapun a kertbe léptünk. Az utakat már elegyengették s behintették fövénynyel. A százados vadgesztenyefák tele voltak világos zöld, gyönge levelekkel, a mi olyan hatást tett rám, mint az olyan idős nők, a kik fiatalon öltözködnek.

Végigmentünk a fal mellett, mely tele volt irva leány- s férfinevekkel, a kik itt, a fal mellett elhuzódó cserjés hallgatag árnyékában, szerelmi találkozóra jöttek össze.

Mélázva olvasgattam e neveket s az alájuk irt évszámot. Némelyik már öreg anyóka s nagyapa azok közül, kik itt fiatalon szerettek s boldogok voltak. Hány nevet választott szét az élet, mely itt egy szivalaku keretben összeölelkezik. Erzsike nem lett a Péter felesége és Péter más leányt vett el, pedig e falak hallották, mikor örök hüséget esküdtek egymásnak.

Leültünk, közel a cserjéhez, mely tele volt szerelmi emlékkel. Éreztem, hogy szivem mélyéig meg vagyok hatva s szokatlan bátorság fogott el, mely nyiltságra csábitott.

- Rózsika, mondám remegő hangon, de határozottan, a mi nevünk sohasem kerül ide e falra, a boldog szerelmesek neve közé?

- Nem, Attila. Az a kisasszony még most tanul járni, a kit te szeretni fogsz. Vagy most jönnek az első fogai s keservesen sir emiatt, nem sejtve, hogy még nagyon boldog s nagyon kedves napok várnak rá Andrásfalvy Attila oldala mellett. Szerencse, hogy a fogaival bibelődik s nem ér rá féltékenykedni rám, a kivel szerelemről akarsz beszélni itt e félreeső helyen.

Derülten, minden guny nélkül beszélt, szavai mégis nagyon felizgattak. Nyersen feleltem neki:

- Megint tizenhat évemmel bibelődöl, mintha te már nagy lány volnál. Nem elég, hogy a multkor egy teljesen idegen ember előtt tettél nevetségessé?

Kezét kezemre tette, hogy lecsillapitsa haragomat.

- Nagyon fáj, hogy kis tacskónak mondtalak? No, nem mondom többet, hisz fényesen bebizonyitottad, hogy férfi vagy.

Bámulva néztem rá.

- Azt hiszed, nem tudom, hogy egy egész kaszárnyát akartatok megostromolni, s te voltál a vezér?

- De honnan tudhatod? Mi hallgatást fogadtunk, mert veszedelmes titok ez, Rózsika.

- Jaj, nekünk is vannak hirhordóink.

- Hisz teljesen el vagytok zárva a külvilágtól. Még avatatlan tekintet se juthat be hozzátok, nemhogy hirvivők.

- Mindennek megvan a maga módja, - válaszolá Rózsika s az elfojtott nevetéstől fénylő szemmel nézett rám. - A mama által beküldött sütemény között be lehet csempészni egy-két sort. Mi meg a mosásra kiküldött kötény zsebébe rejthetjük válaszunkat. A magunkforma fiatal leányok rábizhatják üzenetüket a legelső szellőre, mely a kolostorkerten átsuhan; rábizhatjuk a felhőkre, a rózsalevélre, a kék égen repdeső hófehér galambra. Mindezek szivesen tesznek nekünk kedves szolgálatot s kész örömmel beállanak szerelmi postánknak.

Engem nem ejtett csalódásba a beszéd enyelgő, könnyed hangja, s valami hirtelen, józan világosság derengett fel bennem.

- Te egyetlen embertől hallhattad esetemet, a tüzérhadnagy mondta el neked, kiáltám s szemem kitágult az ijedtségtől. Egy hónap óta nem jöttél ki, tehát nem is találkozhattatok. Honnét tudod mégis? Te titkos levelezésben állsz vele.

Nagyon elpirult s kis kezét számra tette.

- Csitt, ne beszélj oly hangosan, meghallja valaki.

Ragyogó szeme sebesen körülfutott a szomszéd padokon, aztán hangját meghalkitva mondá:

- Őszinte leszek hozzád, mert szeretlek, mintha bátyám volnál. Lerchenfeld irta meg nekem, mi történt.

- Hát csakugyan? kiáltám hangosan.

- Csendesen... bátyám... Én vele teljesen tisztába jöttem.

- Az Istenért, Rózsika, hisz még bakfis vagy, alig tizennégy éves kis leány. Hogy történhetett ez?

- Senkit sem tudnék szeretni kivüle.

- Hisz egyetlenegyszer beszéltetek.

Derülten mosolygott.

- Hát nem elég az arra, hogy egymásba szeressünk?

- Rózsika, azt lehetetlen! te nem mondhatod ezt komolyan.

- Lehetetlen? Hát az nem volna lehetetlen, hogy beléd szeressek? Ha kis leány vagyok, akkor mért beszéltél szerelemről velem?

- Az egészen más...

- Mért volna más? Talán azért, mert te még tiz év mulva sem vehetnél el, holott ő...

- Nos?

- Hallgass ide, Attila, beavatlak titkunkba. Ő két év mulva elvesz engem. A kaucziót egyikünk sem tehetné le, tehát ki fog lépni a hadseregből. Két év alatt valami jó hivatalt kap - gondolom vasuti mérnök akar lenni - és oltárhoz vezet.

- Rózsika, te mindezt elhiszed neki?

- Mindent elhiszek, a mit ő mond. Ha azt mondja, hogy lehozza a napot az égről: megteszi. Ő mindenre képes, mert szeret engem.

Most láttam csak rajta a nagy változást, a mi fel se tünt eddig.

Kurta szoknyácskájában is nagy leány volt már Rózsika. Alakja megtelt, magatartása délczeg lett, s a kaczagása hasonlitott a vad gerle bugásához. A szeme álmodozó s fátyolozott, mint a felhőkön átragyogó holdsugár. Rászállott már szivére az első szerelem bübájos, csillagos éjszakája, mely után sokára következik még az élet nappalának gondja, terhe és száraz, józan világossága, melyben a maguk szinében látjuk az embereket s a dolgokat.

Végignéztem a nagy fasoron. A nyitott ajtón túl zöldbeborult szántóföldeket láttam, a vasuti indóház vörös tetejét és vadszőlővel befuttatott oszlopait.

A nagy, hangtalan kertben (a mozdonyok sivitása s a vonatok dübörgése, szóval a vasuti állomás közelléte elijeszt a kertből minden madarat) nyugodtan fénylett az áprilisi verőfény. Fejünk fölött a vadgesztenyefáknak még nem volt árnyéka, a napfény akadálytalanul arczunkra tüzhetett s arra kényszeritett, hogy egy pillanatra behunyjam szememet.

Mikor ujra kinyitottam, elmosódva, bizonytalanul jelent meg előttem a Rózsika kedves arcza.

Mi ment végbe bennem? Az a tudat, hogy mást szeret, mért nem fáj már ugy, mint egy pillanattal előbb? Mi csendesitett le, mi nyugtatott meg oly hirtelen?

- Rózsika - mondám, kezemet nyujtva felé, - nincs más mondandóm annál, hogy jó barátod vagyok s az maradok mindig. Mindent megteszek, hogy megfeleljek belém helyezett bizalmadnak. Igazán, Lerchenfeld az egyetlen ember a világon, a kitől legkevésbbé irigylem azt a nagy boldogságot, hogy megnyerte szivedet. Hanem az emberismeretemre ugyancsak büszke lehetek! Tudod-e, Rózsika, hogy egy pillanatig szentül meg voltam győződve róla, hogy Lerchenfeld, ez a boldog halandó, nem vesz komolyan téged, a kiért - a mint kisült - nagy örömmel válik meg piros hajtókás, barna kabátjától és ezüst sarkantyuitól, mely olyan jól illik neki.

Rózsika nem felelt, csak mosolygott s a levegő egy pontjára nézett. De mily mosoly volt ez! Nem is mosoly, szivéből előtörő belső világosság, mely ugy megvilágitotta egész kicsi alakját, mint a felhőt a mögötte rejlő napvilág.

A leánykák nemsokára visszajöttek s mi megindultunk hazafelé. Én sokat beszéltem, Rózsika meg állhatatosan hallgatott az egész uton. Csak akkor pirult el s változtatta meg szinét, mikor közel a házukhoz egy tüzértiszt magas alakja tünt föl.

Lerchenfeld volt, a ki egyenesen felénk tartott s kaczéran félrecsapott sapkája alól ragyogó pillantásokat váltott az én kedves nővéremmel. Mert most már bátyjának éreztem magamat s ezt Lerchenfeldnek meg is mondtam.

- Meg akarsz nyugtatni? le akarod csillapitani féltékenységemet? - válaszolá derülten s megszoritotta kezemet.

Éreztem, hogy jó barátokká váltunk s e perczben minden gát leomlott szivünk között.



NEGYEDIK FEJEZET.
Eliz naplója.

Itthon vagyunk, Gmunden sem különb a többi fürdőnél, az élet ott sem igen mulatságos.

Elmosódott bennem az egész nyári utazás képe. Kisebb-nagyobb városokon mentünk át, egyik olyan mint a másik. Az utczák, terek, házak, boltkirakatok s az emberek, mind egyformák.

A szabályos kövezet, az egyemeletes lakóházak, a város közepén levő közkertek, mind régi ismerőseim. Szakasztott ilyen volt a város, a melyet tegnap elhagytunk, s a megszólalásig fog hozzá hasonlitani az a másik város, melyet holnap, holnapután... vagy mit tudom én, mikor, látni fogunk.

Sivár, szürke egyformaság az emberekben s az emberek müveiben: ez a jelenkor. Semmi változatosság, semmi különös, megkapó dolgok! Az egész három heti ut nyom nélkül mult el felettem.

Mióta hazajöttem a "szent sziv" apáczáktól, nyugtalan, feszült várakozásban élek. Azelőtt ha utra készültünk, ha kedves vendégeket vártunk, ha verset kellett szavalnom atyám névnapjára, egyszóval: ha olyasmire készültünk, a mi megszokott életmódunk rendes folyamától elütött: szivem összeszorult nyugtalan, izgatott voltam.

Egy idő óta ez a nyugtalanság állandóan gyötör. Szivszorulást érzek, nem tudok nyugodtan foglalkozni semmivel, minden csekélység felizgat, mindent hamar megunok s szemem gyakran tele lesz könynyel minden igaz ok nélkül.

Mit várok? mit remélek? mi lesz velem?

A napok mulnak, a nélkül, hogy várakozásom megenyhülne. Egyik sem hoz változást, legalább egyik nap sem hozza azt a nagy változást, melyet két év óta ugy várok, mint a fák a virágbaborulást.

Négy hét telt el az utazással s a gmundeni fürdőzéssel és életem még mindig egyhangu, mint azok a kissé ködös áprilisi reggelek, mikor a harmatos, hüvös mezők felett fénytelen, szürke világosság lebeg, tavaszi párák fátyola fekszik az erdőn s a folyamon. A nap még nem kelt fel, de az egész táj várja, hogy felkeljen és megfüröszsze őt fénylő sugárözönében.

Elég jó lakást kaptunk Gmundenben egy kerttel körülfogott villa első emeletén.

Anyám jól érzi magát, mert sok felvidéki uri családdal jő össze, a kik az Andrásfalvyakkal valamennyien rokonságban vannak.

Nem sokat adok erre a széles rokonságra, mely, mint egy terebélyes tölgyfa gyökere, hét felvidéki megye földjében ágazik szerte.

Harmincznál több unokafivérem s unokanővérem van, valamennyien szépek, francziául gagyogók, büszkék és eleven képzelődésüek.

Szegények, mint a templom egere, de ügyesen játszák a gazdag felvidéki kiskirályok szerepét. Mindnyájuknak van egy várromja, mint nekünk, a melynek ők karcsu tornyokat, felvonó hidat, negyven ablakos nyilt frontot épitgetnek - képzeletben. Gondolatban falkájuk, versenyistállójuk, vadászkastélyuk és pompás háztájuk van. Addig beszélik ezt másoknak, mig végre maguk is elhiszik.

A telet düledező, nedves bagolyfészkeikben töltik, mégis egész nyáron Olaszországról beszélnek, a nápolyi öbölről, a Vezuvról, Velenczéről, ezüstszinü olajfaerdőkről, melyeknek árnyékában hires "kuzinjok", a Himfy-dalok csodálatos irója andalgott és álmodozott egykoron.

Mert tudnivaló, hogy "kuzinjok", "nagybátyjok" vagy legalább valami "rokonjuk" nekik a mult s a jelenkor valamennyi hires minisztere, képviselője, irója, festője és - főispánja, feltéve hogy mindezeknek az uraknak olyan elfogadható ősi nevük van, melynek viselőjével nem derogál atyafiságba keveredni.

"Testi lelki barátom", vagy "kedves barátnőm" a leglazább kötelék, mely az ország valamennyi nevezetes s kiváló emberét harmiczhárom unokafivéremhez s ugyanannyi unokanővéremhez füzi.

Innen van, hogy minden uriembert keresztnevén szólitanak, ha egymásközt róla beszélnek. És innen van, hogy valamennyien kedves és leereszkedő emberek lévén, letegeznek minden alacsony származásu embert, a kinek ebben a czudar demokrata világban az esze meg a szorgalma után felvitte az Isten a dolgát.

Engem nem szeretnek, pedig anyám csillagkeresztes hölgy, a kivel rokonságban lenni dicsőség. Érzik, tudják, hogy ki nem állhatom az ő világukat, képzeletben élő kastélyuk s holdbeli uradalmuk világát; az ő gazdagságuk, előkelőségük, fontosságuk agyrémével benépesitett, szeretetreméltó hazudozásokkal át meg átszőtt földfeletti világukat.

Nem is tudnám megmondani, hogy támadt ez az ellenszenv bennem. Sőt azt sem tudom, nem vagyok-e én is az ő vérükből való vér, a ki - mint ők - csak képzeletben élő gyülölettel üldözöm az ő vidám képzeletük légvárait?

Nem tulságos kegyelettel nézem-e én is az andrásfalvi szentelt romokat, hol hajdan őseim lovagvára állott? Nem ittam-e be mohón én is anyámnak - a csillagkeresztes hölgynek - tanitásait? Büszkeségét, kevély zárkózottságát, előkelőségének tudatát nem örököltem-e én is? Nem származott-e át mindez rám, a hogy a nemes faju rózsából vadrózsába oltott galynak minden tulajdonsága átszármazik a belőle nőtt rózsába: szine, szaga, ereje?

Atyám volt a vadrózsa, kissé csipős, szurós modorával, szivének s gondolkozásának szintelen, egyszerü, utszéli virágaival. Tőle is örököltem valamit: szerettem a szabad levegőt, a szelek járásának kitett nyilt domboldalt, az erdők rejtett, hallgatag tisztásait. S kissé huzódoztam a kerti virágok fényes rabságától, a szabad növést gátoló formáktól, meg a kertész ollójától.

Hogy harminczhárom unokanővéremre visszatérjek, azt hiszem, hogy kedves volt nekem az ő előkelő különviláguk, a mit maguknak alkottak; csak az keltette fel az ellenszenvemet, hogy rózsás arczukon, bátor, fénylő szemükön, fitos orrocskájukon kivül semmijük sem volt e világból való, hanem a képzeletnek, az álomnak, a finom s kedves hazudásoknak tartománya vette őket körül, a melyből se nem tudtak, se nem akartak kiszabadulni haláluk órájáig.

Harminczhárom unokanővérem társaságában anyám jól érezte magát. Királynő volt, a ki előtt harminczhárom felsővidéki szép leány hajtotta meg hódolattal gömbölyü, rózsás térdecskéjét. Körülvéve attól a fényes ködtől, a mely harminczhárom felsővidéki kis lány kissé tulzott tiszteletnyilvánitásából feléje áradt: semmit sem látott meg a gmundeni fürdőéletből olyant, a mi rá nézve kellemetlen volt.

S az ő harminczhárom hüséges udvarhölgye, viruló, üde szépségük tudatában oly méltósággal hordozta meg a sétányokon egyszerü batisztruháját s lőcsei, meg késmárki vásárokon összeszedett kalapjait, mintha chikket, jó izlést, divatot kizárólag tőlük lehetne csak tanulni kerek e világon.

Ugy viselték magukat, mintha a világfürdő s annak minden berendezése, kényelme és szórakozása egyedül őket illetné. Diadalmasan jártak-keltek, mintha a sétányokon, a fényesen kivilágitott étteremben, a játékszobában egy lélek sem volna kivülük. Mintha itt s mindenütt az egész világon az övék volna minden: a napfény, a csillagok, az illatos hársfaerdők, a férfiak mosolya s fénylő pillantásaik és a föld minden országából ide hordott aranynak fénye, (mely nagyon hasonlit a zsákmányára leső tigris, sárga, mozdulatlan megigéző szeméhez).

Oh, én nem voltam elvakulva, tisztán láttam sok olyan dolgot, melyre nem voltam elkészülve s mely nagyon fájt, a mig meg nem szoktam.

A fürdő tele volt angolokkal és amerikaiakkal. Különösen az amerikaiak keltettek nagy feltünést; csak ugy szórták a könnyen szerzett pénzt. Sokszor elnéztem e hórihorgas, vörös pofaszakállu, fénytelen halszemü férfiakat. Kényelmes koczkás ruhájuk csakugy lógott rajtuk, illetlenül nyujtózkodtak ki két-három széken, képviselve Albion terjeszkedő természetét; keveset beszéltek, rendesen a Times-t olvasták s mindannyian hires nagyevők voltak, még a kenderszőke, sovány ladyk is.

Véres beafsteknek, hideg halaknak, tengeri rákoknak, mindenféle szárnyas sülteknek rengeteg mennyiségét fogyasztották el egy-egy ebéd alkalmával. Ebédjük hatvan, hetven frankba került naponta.

Volt ott egy amerikai divatkereskedőné, a ki háromszor változtatta napjában kalapját s öltözetét. Mindent összevásárolt, a mi a kirakatokban megtetszett neki. Azt beszélték, hogy négy hétre negyvenezer frankot hozott magával s becsületbeli kötelességének tartá azt az utolsó krajczárig elkölteni.

Ők voltak itt a legnagyobb urak, a szatócsok és gyárosok szürke, lenézett népe, a diadalmas harmadikrend, mig a szemtelen pinczérnép bennünket fel sem vett, hiába nyult vissza családfánk a honfoglalás idejéig.

A hosszu, rozsdás angolok mellett mint afféle testes lomha felhők uszkáltak az amerikai farmerek és szatócsok a fürdőélet egén. Az egész szolgálattevő személyzetnek rajtuk függött a szeme, mindenki az ő mozdulatukat leste, mert ezek a nehéz, sötét borulatok a jelenkor egyetlen hatalmával rendelkeztek: az aranyesővel, a pénzzáporral.

Az apró sértegetések minden tüszurását el kellett szenvednem. A hogy hozzánk hozta az étlapot, a hogy a levest kitöltötte, a hogy kihuzta a borospalaczk dugóját, a hogy fizetéskor visszaadott s a hogy a borravalót megköszönte: mindez szemmelláthatólag különbözött ama mohó előzékenységtől s alázatos udvariasságtól, a mivel az az angol és amerikai pénzeszsákokat kiszolgálta. Más volt a mozdulata, a hangja, a szeme kifejezése, az egész valója.

Anyám s harminczhárom unokanővérem mindebből nem vett észre semmit. Vagy talán ugy hozta magával a jónevelés, hogy ne vegyék észre a jelentéktelen árnyékot, melyet megelégedésük s ragyogó jókedvük egére egy fogadóbeli rabszolgának a feketefrakkos alakja vetett?

Szivemből örültem, hogy nagy lassan elérkezett a szezon utolsó hete.

Ennek a hétnek egyik kora reggelén egyedül mentem a fürdőkuthoz, csak Plutó kisért, egy rózsás orru, szép fejü, okos nézésü, finom alkatu rattler, az én kedvenczem.

A kutnál nem járt más az öreg bárón s fiatal feleségén kivül.

Mindenki az öreg ur leányának nézte a szép fiatal asszonyt, a ki az egész szezon alatt leányos, hófehér ruhát viselt, minden nap más-más szinü szalaggal diszitve.

A gyönyörü, kedves teremtés karjára támaszkodva, feléledni látszott a báró magas, megtört alakja, s fehér hajjal körülvett vonzó arczából fiatalos elevenséggel fénylett ki nyugodt, okos szeme.

Plutó egész bizalmasan futott hozzájuk s a báróné ruhájához dörzsölte fénylő, zsemlyeszinü hátát.

Elpirultam kutyám e neveletlensége miatt s zavartan fogadtam a báró köszönését. Plutót visszahivtam, de ő nem engedelmeskedett, nagy volt a kisértés, hogy maradjon, mert a bárónő megsimogatta őt puha kis kezével és czukrot adott neki s a czukorevés Plutónak mindig nagy gyöngéje volt.

Nehány közönyös szót váltottunk a szép őszi reggelről, Plutóról meg a báró egészségi állapotáról.

A báró nevetve beszélte el, hogy feleségét leányának nézik, a miből sok furcsa félreértés támad. Egy fiatal ügyvéd például három napig kisérte őket lépten-nyomon, mintha árnyékuk volna. Epedő pillantásokat vetett Katinkára, sőt megvesztegette a portást, hogy egy levelet csusztasson a "kisasszony" kezébe, mikor az "öreg ur", az apja, nem lesz otthon.

A levélen jót nevettünk s én azt irtam a boritékára: "az öreg ur nem apja annak a szép nőnek, kit ön, uram levelével kitüntetni szives volt, hanem a férje. Különben hizeleg neki, hogy a bárónőt, a ki hat éves asszony, még sokan fiatal leánynak nézik."

Azóta a fiatal ur mindig gondosan elkerül bennünket, mindenütt kitér az utunkból, pedig én nem veszem rossz néven teljesen jó szándéku tévedését.

Leirhatatlanul gyöngéd pillantást vetett nejére, köszönt s botjára, meg a bárónő karjára támaszkodva, lassu, vontatott lépéssel ment odább. A hütelen Plutó nagy zavarban állt az ut közepén, nem tudta magát hirtelen elhatározni, hogy velem maradjon-e vagy utánuk fusson?

Én is utána néztem az aggastyánnak s azon gondolkoztam, mi birhatja rá az olyan szép, fiatal nőt, mint a bárónő, arra, hogy hozzá menjen egy öreg emberhez? Mit érez iránta? Hálát, tiszteletet, szánalmat? Mert szerelmet nem érezhet. S lehet szerelem nélkül férjhez menni?

Gondolatokba merülve mentem fölfelé a hegyen. Czipőm átázott a harmatos füben, két tehén jött rám szemközt, nagy, gömbölyü, jámbor szemükkel merően nézve rám. Falusi leány létemre is megijedtem s halk sikoltással ugrottam egy galagonya bokor mögé. Hajlós ágába jól megkapaszkodva, kissé megszédülve néztem le a völgybe, várva, hogy valahonnan felbukkanjon ő... A völgy nyugodtan s derülten terült el alattam. Napfény szikrázott a harmatos gyepen, szelid, hófehér tehenek egykedvüen ropogtatták a friss füvet, ha egyikük megrázkódott, megszólalt mélán a kolompja. "Ő" nem jött, hogy megmentsen két pár állati szemnek bamba nézésétől. Nem is illenék különben egy regényhőshöz ily rosszul választani meg első fellépésének idejét. Hova lenne akkor a hatás?

A hegyről lesiettem s az erdőhöz vivő utra tértem.

Csenddel, hüvösséggel s az árny meg a napfény váltakozó játékával fogadott a fiatal erdő, valamelyik osztrák gróf tulajdona. Ahogy a szél megmozditotta a lombokat, mindenfelől beözönlött a napfény a pillanatra támadt nyilásokon.

Az ut mentén levágott fatörzsek hevertek mozdulatlanul, leültem egyre s az összeboruló tölgyfák zöld szövedékén át az apró, fehér bárányfellegekkel beszegett égboltra néztem.

A mint igy hátra vetett fejjel sokáig felfelé néztem, ugy tünt fel nekem az égbolt, mint valami nagy, mély, kék viznek csendes tükrözése.

Felálltam és tovább mentem. Az öreg erdészszel találkoztam, a mint vállra vetett fegyverrel járt-kelt a favágók között.

Az erdőt egy helyen irtották, két-három favágó fejszéje érte a halálra szánt fák sudarát, féllábnyi magasságban a gyökér felett.

Kiméletlen fejszecsapások csattogásától visszhangzott az erdő. A levágott fák lassan, kemény eséssel, mereven a földhöz vágták magukat, mint az olyan emberek, a kik szivszélhüdésben hirtelen halnak meg.

Ez a látvány elszomoritott s az erdész köszönését kedvetlenül fogadtam.

- Szegény, szép fák, - mondám feléje fordulva - mily kár meghalniok ily fiatalon.

Akaratlanul használtam a "meghalás" kifejezést, mintha élő emberek s nem fák elmulásáról szólanék.

Az erdész busan rázta fejét s hozzámszegődött, hogy házához kisérjen.

- Mindenből hasznot akarnak ma már huzni az emberek. Csak azért ültetik a fákat, hogy legyen mit levágniok. A favágás engem is mindig a meghalásra emlékeztet. Higyje meg, Eliz kisasszony, hogy a fáknak is nehezükre esik meghalni, mert ők is örülnek az életnek: a tavasznak, melytől minden legkisebb galyjuk kizöldül; a napfénynek, mely át meg átjárja testüket; s a szélnek, mely megrázza és felfrissiti őket.

Husz perczig tartó sebes járás után elértük az erdészlakot. Ide már nem hallatszott el a fejszék csattogása.

Egyszerü, fehérre meszelt ház volt az erdészlak, három tiszta szobája s egy konyhája volt. Százados tölgyfák terjesztették föléje árnyékukat, kint, az ágas tele volt tisztán tartott csuprokkal, tej, vaj, fekete szeder és frissen szedett, illatos erdei szamóczának.

Az anyóka, az erdészné, fürgén megteritette a szabadba kihozott asztalt s én egy csupor édes, jéghideg tejet ittam meg jóizüen és néhány szem szamóczát ettem utána.

Közel hozzánk, de már az erdőszélen, régi, mohhal benőtt kut volt, legkedvesebb ülőhelyem, valahányszor az erdészlakhoz kijöttem.

Leültem most is a mohos kő szélére s az ágasba kapaszkodva néztem bele a kutba. Négy ölnyi mélységből, félhomályba borulva csillogott felém mozdulatlan, sötétszürke tükre, melyben tisztán megláttam egész alakomat. Senki sem hordott vizet innen, maguk a favágók is inkább a félórányira levő csurgóban töltötték meg cserépkorsójukat. Az a hire volt a kutnak, hogy egy szép parasztleány beleölte magát szerelmi bánatában. Azóta nem ivott belőle senki, vize még sem romlott meg, üdén, hidegen, változatlanul fénylett lenn a négy öles mélységben, mintha a kutba ejtett nagy, kerek, kissé domboru aczéltükör volna. A tündérek tükre, melyben aranyhajukat fésülik.

Álmodozó természetü lévén, sokszor fürkésztem e kut titkát. Merően, sokáig néztem bele, mignem azt hittem, hogy felszinre jött az öngyilkos leány teste s halvány arcza, lezárt szeme, elomló fekete haja képzeletben megjelent nekem.

Mikor az ágasba fogódzva jól belehajoltam a kutba, azon gondolkoztam: vajjon mikor ő utoljára fölébe hajolt s feldult, kétségbeesett arcza ott tükröződött vissza, a hol most az én arczom látszik: mit gondolt? megborzadt-e a halál gondolatától? s a más világtól, mely reá a mélységen tul várakozik.

Már régóta néztem a kutba. Oly tisztán visszaadta arczomat, hogy megijedtem tőle. Egyszer csak néhány röpdöső Katiczabogár eshetett bele, mert a nagy, kerek aczéltükör ezer meg ezer darabra tört s csak nagysokára nyugodott meg az ingó-bingó viz annyira, hogy szorosan a magam alakja mellett egy fiatal, szép férfi arczát pillantottam meg.

Azt hittem álmodom, vagy képzeletem üz játékot velem. A puha, nyári kalap alatt nemesszabásu, vonzó arcz látszott. Jól megnéztem. Minden kislánykori babona eszembe jutott, s nem kételkedtem benne, hogy képzeletem valami csodálatos ereje folytán azt a férfit látom a kutban, a kit a sors nekem rendelt.

Ebben a perczben erős kar fogott át s kellemes férfihang szólalt meg a hátam mögött.

- Kisasszony, mindjárt a kutba szédül.

Csakugyan megszédültem. Kezem lehanyatlott a kutágasról, fülem zugott, szemem lecsukódott.

Az egész változás nehány másodperczig tartott. Mikor szememet ujra felnyitottam a gyepen ültem, közel a kuthoz, s az anyóka erős gyöngyvirág eczettel dörzsölte homlokomat, meg halántékomat.

Valami titkos erőtől kényszeritve felemeltem fejemet és körülnéztem.

Ott állt, cognacot töltve nagy vigyázattal egy darab fehér czukorra.

Középmagas növésü, arányos, elegáns férfi volt. Különösen a szemei ragadták meg figyelmemet; sohasem láttam szebb, lelkesebb, fénylőbb szemeket az ő szemeinél.

Ugy látszik, megmondták neki az öregek, hogy ki vagyok, mert nem használta többé a közönséges "kisasszony" megszólitást.

Egy ezüstkanálon elém tartá a cognakkal beitatott czukorkát.

- Ez, kérem, használni fog.

Félrevontam számat, mikor az erős szesz nyelvemet érinté.

- Éget, mondám, szememet erősen s hirtelen bezárva, mintha vakitó fénysugár érte volna.

- Nem tesz semmit, - válaszolá, s kedves, kissé fátyolozott hangja csodálatosan lecsillapitá felindulásomat.

- Miért lettem rosszul? - kérdém az öreg anyótól, de azon titkos reményben, hogy az ismeretlen férfi felel kérdésemre.

- Sokáig nézett a kútba. Mit látott ott a maga szép arczán kivül? - felelé, mialatt az anyóka egy pohár friss vizért tipegett el.

- Nem a magam arczát néztem, - mondám nehezen titkolható kedvetlenséggel. - Annak a szegény leánynak a képét akartam képzeletben elővarázsolni, a ki néhány évvel ezelőtt a kutba ölte magát.

Elkomolyodott s felhagyott a könnyed, enyelgő hanggal - ugy hát e kut egy fiatal leány sirja?

Körülnézett. A kut körül sötét szinü, buja fü nőtt s égő szinü mezei virágok nyiladoztak mindenütt. Bizonyára érezte a letaposott ezerjófü szagát. A tiszta, átlátszó szeptemberi levegőben fehér vonalakban szállongott a "vén asszonyok nyara" s a legényhüség virágának szétfuvott bolyhai. Egy-kettő rászállott divatos, világos kabátjára, gondosan s vigyázattal verte le.

- Igy már értem, mondá s szeméből eltünt a mosoly. - Fiatal leányokat meg szokta hatni a fiatal lányok tragédiája. Hogy sohasem javulnak meg a férfiak, s hogy sohasem lesznek már egyszer okosabbak a nők!

Szünet állt be, mely után bemutatta magát. Valami szürke polgári neve volt, nem tudtam megjegyezni. De a keresztneve, Ottó, megmaradt emlékezetemben.

Különben álnevet is mondhatott. Egész valója, minden mozdulata s kifogástalan öltözete nagyurias volt. Valami álöltözetü uri ember, gondolám s makacsul ragaszkodtam e gondolathoz. Ő a mi körünkből való. Harmiczhárom unokanővérem fog tanuságot tenni a mellett, hogy polgárembernek nincs módjában eltanulni ennyi eleganciát.

Hazakisért, délben a közös ebédnél hozzánk jött s anyámnak s harminczhárom bájos unokanővéremnek bemutatta magát. Ezek először kereszttüzbe fogták. Ez kellemes mulatság annak, a ki csak távolról nézi. Ha a kiszemelt férfi elveszti hidegvérét, ha finom csaláncsipésektől megkinzott homlokát alázatosan lehajtja, ha legyőzöttnek vallja magát, akkor olyanná válik, mint az erkölcsi halott, a kit másodszor kereszttüzbe fogni, szép leányokhoz méltatlan foglalkozás.

De ha diadalmasan kiállja az ostromot, ha nem veszti el fejét az édes háboruban, ha röptiben elfogja s gyorsan visszaröpiti az elmésség aranyozott hegyü nyilait, akkor ő lesz a nap hőse, s harminczhárom eszes, ügyes felvidéki leány bálványa, szemefénye.

Ő nagyszerüen kiállta az ostromot, meglátszott, hogy nagy gyakorlata van az ily ostromok sikeres visszaverésében. Harminczhárom bájos unokahugom egymásután hagyott fel a reménytelen harczczal, s egymásután vonult vissza a mama méltóságának és csillagkeresztes hölgy voltának védősánczai mögé.

Én alig válthattam vele pár közönyös szót, s most homályosan kezdtem sejteni, hogy a mama az én érdekemben rosszul teszi, hogy ily vig, szép és elragadó testőrséget tart maga körül, a minő az én harminczhárom unokanővérem. Égetve, dulva, rabokat ejtve vonul át ez a gyönyörü martalóczcsapat az utjába akadó férfisziveken. Mi marad hát nekem (a ki komolyan s álmodozva, nyomukban ballagok), leégetni s meghóditani való tartomány?

Délután rossz kedvem volt, de unokanővéreim mind róla beszéltek. Nagy kár, hogy ügyvéd, - ebben megegyeztek mindnyájan. Aztán, a mint előre láttam, nem fogytak ki szépségének s uras modorának magasztalásából. Nem lateiner, egy szivvel, egy szájjal ezt hirdették. Majd meglátjátok, mondá egyikök, hogy ez az ur valamelyik unokatestvérünk. Kisül róla, hogy szép arcza, kedves beszéde, hamisitatlan előkelősége csak a mi szétágazó családunkból kerül ki.

Sőt anyám is komolyan állitá, gyöngyháznyelü lorgnetját kifogástalan elegáncziával az orrának támasztva, hogy az ügyvéd arczának határozottan Andrásfalvy jellege van.

Este feltettem magamban, hogy nem megyek le vacsorázni a fürdő éttermébe. Főfájást adtam ürügyül, tulajdonképpen pedig magányosság után vágyódtam, hogy kissé összeszedjem gondolataimat.

Lámpát gyujtottam s valami érzékeny angol regény olvasásába fogtam. Nem ment sehogysem. Nem könyvekben, az életben kerestem immár a regényt. S az a lord, a ki Miss Ella lenszőke fejét elforgatja, aztán gyalázatosan megcsalja, s szerelmes szivét megtöri: veszedelmesen kezdett hasonlitani ahhoz az urhoz, a kinek szép arcza az én fejem mellett jelent ma meg az erdei kut tiszta tükörében...

Felkeltem, hogy kimenjek az erkélyre. Ekkor a szomszéd szobában, a hol anyám ezüst-szekrénye s ékszerdoboza állott, halk nesz vonta magára figyelmemet. A szőnyegen óvatosan lépkedő czipőnek a nesze.

Minden vérem a szivemre tolult, bekiáltottam, hogy ki jár ott? A nesz hirtelen megszünt, s a kiabálásomra valahonnan elősiető szobaleány futólag átkutatta a szobát. Sehol senki. A nehéz, sárga brokát-függöny megmozdult ugyan kissé, de hát azt bizonyára a szél mozgatta meg. A szobalány kivülről rám zárta az ajtót, hogy a lépcsőkön ne lopózhassék be se tolvaj, se szivtolvaj.

Mert a halk lépésnek zaja mindenféle bolondos gondolatot ébresztett bennem. Például olyant, hogy Rómeó titokban bejő hozzám s a félhomályban térdre ereszkedik előttem, Juliája előtt.

Kissé megnyugodva, hogy a lépcsők felől magamat biztosságban tudtam, az erkélyre léptem.

Uj hold volt, a hold vékony, ezüst sarlója nem adott semmi fényt. Lent, az épületet körülfogó kertben oly méla csend volt, hogy meghallottam az elülő madarak csiripelését s valahol messze, a kert mélyében, a fülemüle őszi csicsergését.

Egy-egy érett őszi baraczk hullott le fájáról a fübe, annyi zajjal, mintha csupa merész s érett Rómeók potyogtak volna le a kőfalról, melyen át akartak mászni, hogy lássák Juliát.

Julia ott állt az erkélyen s álmodozva nézte a csillagok nyugodt rezgését, a megmérhetetlen égbolton.

S hol van Rómeó? A közös étterem nagy üvegajtói s ablakai nyitva voltak s átvilágitottak a szeptemberi éjszakán. Rómeó ott van, körülfogva harminczhárom bájos farkasveremtől, melyek közül egybe könnyen belehull!

Egyszerre felrántotta valaki az erkélyre vezető üvegajtót s az erkélyen leereszkedve, tovább futott a kert gyepén. Az ijedtségtől csaknem kővé meredve néztem a homályban mozgó alakot. Még időm sem volt kiabálni, máris felkuszott a két öles kőfalon s a másik oldalon egyetlen szökéssel vetette le magát.

- Segitség, tolvaj, gyilkos, - kiáltám hangomat visszanyerve, mikor a falon tul keletkező zajra lettem figyelmessé.

Ott két küzdő férfi ütött lármát. A tolvajt bizonyára nyakon fogta valami magányos járókelő. Erős aczélmarka lehetett, mert nemsokára két férfi alak jelent meg a főúton, elől a tolvaj, utána, kezeit hátracsavarva egy nyulánk, középmagas alak; uriembernek kellett lenni, mert az egyik kertilámpa világánál szemembe tünt laktopánja fénye s világos, divatos nyári öltözete.

A kiabálásomra összefutott cselédség csakhamar istenigazában megkötözte a tolvaj urat; a ki elfogta, könnyü, ruganyos léptekkel sietett fel a lépcsőn. Bizonyára arról akart meggyőződni, nem történt-e nekem valami komoly bajom?

A szobalány kivülről kinyitotta az ajtót s a szalon-lámpa rózsaszin, enyhe világitásban megjelent az Ottó nemes, halvány arcza, melyen nem látszott meg a lefolyt, kétségbeesett küzdelem nyoma.

Eléje akartam sietni, de a szoba közepén mozdulatlanul állva maradtam, mintha márványszoborrá változtam volna.

Mosolyogva szólitott meg, mintha misem történt volna.

- Aztán még kételkedjék valaki az előérzetekben.

Jókedvüen vacsorázom szeretetreméltó unokanővérei társaságában, mikor hirtelen ugy éreztem, mintha kegyednek rám szüksége volna. A kártyajáték udvariatlan ürügye alatt távozom s egyenesen a villa kapuja felé tartok. Egyszerre az égből vagy a fellegekből egy sötét alak simult alá a kertjük kőfaláról. Czipőit kezében hozza, esés közben két ezüst karos gyertyatartót ejt ki a hóna alól. Ezt az urat gondolám, okos dolog lesz nyakon csipni. A többit tudja. Azért bátorkodtam feljönni, hogy személyesen meggyőződjem róla, hogy szép fejének egy hajszála sem görbült meg.

Az utolsó szavakat szokatlanul gyöngéden ejté ki s szép, lelkes szemei szememet keresték.

Megköszöntem neki váratlan közbelépését, de egész valómon meglátszott, (én legalább meg voltam győződve róla) hogy az egész tolvajhistória kellemetlenül hatott rám, s boldog álmodozásomból riasztott fel kiméletlenül.

Egy pillanattal sem időzött tovább, mint a hogy illett és mély meghajlással vett bucsut tőlem.

Én meg ujra az erkélyre léptem, de nem néztem utána, hanem a kert azon árnyékbaborult, sötét része felé néztem állhatatosan, a honnét a bokrok közül a csalogány édes-bus szava szólott.

Az egész tolvajhistóriából egyedül az maradt meg lelkemben, hogy Rómeó mégis csak ott járt-kelt a csillagfényes őszi éjszakában a Julia erkélye alatt!



ÖTÖDIK FEJEZET.
Jégzajlás.

Két év eltelt, külsőleg kezdtem megférfiasodni, megvállasodtam, hangom mélyebb lett s csinos barna cotlettem nőtt, a mire megvolt az a határozott véleményem, hogy nagyon imponál.

A tornatanárékat rég otthagytam és elegáns legényszállást béreltem, istállóval, mert anyám ugy kivánta, hogy fogatot és hátaslovat tartsak.

Fogatom teljesen magyar stilü volt. A lovak szerszáma, a jukkerkocsim formája, a kocsisom viselete, mind tősgyökeres magyar.

Ha napfényes délelőttökön kilovagoltam, vagy délután lovaimat hajtottam, szép női fejek néztek utánam a nyitott ablakokból. Nyitott ablak: kinyilt sziv, gondolám, s egyszerü főbolintással, bizalmasan köszöngettem nekik.

A márczius tizenötödiki kaland e két év alatt kiszivárgott s hire elterjedt a környéken.

Fel is kaptak érte az uri családok körében és sok felköszöntőt kellett végigszenvednem fiatalos fővel elkövetett tettemért.

Nem is kellene talán felemlitenem, hogy jól megtanultam a ferblit, kalábert, tarokkot és sok egyéb kártyajátékot, mely abban az időben éppugy hozzátartozott a magyar ember neveléséhez, mint manapság a zongorázás és a francziául beszélés.

Sok pénzébe került apámnak, ez a kártyázási tanfolyam, de soha sem vált szenvedélyemmé, az engem fel nem izgatott.

Barátaim közt különösen egy volt ez időben, a kivel elválhatatlanok voltunk, mint a test és az árnyéka. Péter Ottónak hivták s egy szegény özvegy szatócsné fia volt. Az anyja füszert, sót, lisztet, szappant, ostornyelet s szivart árult a kishid-utczában. Szegényesen, összehuzva élt s nehezére esett felnevelni egyetlen fiát. Nélkülözés, olykor nyomor közt nőtt fel Ottó, sötét, homályos szobában élt, soha uri körökben nem forgott, mégis olyan, minden izében, uri fiu vált belőle, a minővel kevéssel találkoztam életemben.

Ki tudná megmondani honnét vette telivér uri hajlamait, s hol sajátitotta el mindazt, a miben társai közül oly magasan kivált?

Már a természet is pazar kézzel halmozta rá áldásait.

Olyan szép fiu volt, a minőt keveset láttam. Szép, nemes szabásu arcza, lelkes, barna szeme, nyulánk, elegáns növése, kellemes, kissé raccsoló beszéde volt. Azok közé a vonzó férfi szépségek közé tartozott, a kik iránt senki sem maradhat közönyös. Jó izlése volt s mindig jól öltözködött. Nem olyan vidéki divathős volt ő, a ki nem képes elkerülni a közhahotát; hanem fejlett izlésü uri ember, a ki a divatot nem majmolta minden tulzásában, hanem ellentállni is tudott neki, sőt olykor hadat is üzent hóbortos kinövéseinek, a jó izlés nevében.

Gyorseszü, szellemes, bátor lévén, a ki lélekjelenlétét soha, semmi körülmények között sem vesztette el, nagy sikereket aratott a nők társaságában.

De mi férfiak talán még inkább szerettük. Kitünően kártyázott, s elegánsan nyert vagy veszitett. Pompásan vivott, félelmetes lövő volt, szóval a sportnak minden nemében helyén volt. Soha sem láttam kecsesebben tánczolni csárdást, mint ő; minden bálban sok nézője és bámulója akadt, a czigány maga, nagyobb animóval huzta neki a tüzes csárdást, s az andalgó lassut, mint más ember fiának.

Sokszor faggattam, hol fejlődött ily tökéletes világfivá?

- Ugy születtem, barátom, mindez rám ragadt, azt sem tudom, hogyan, azt sem tudom, hol. Talán a véremben van.

Valóban, a vérében volt, holott se apja, se nagyapja, se dédapja nem értett egyébhez az üzletnél és sült nyárspolgár volt valamennyi.

Olykor öreg, özvegy anyjában véltem feltalálni ennyi szépség s ennyi kellem forrását. De a jóságos, ránczos arczban nyoma sem volt a fiu előkelő szépségének s urias hajlamának.

Egyszer megmutatta Ottó atyja arczképét. Egy ügyes, az élet nehézségeivel, sok szivóssággal küzdő szatócsnak arcza nézett a vászonról reám. Alacsony homloka, makacs, keményen zárt szája, vastag, husos orra s nagy, lelógó bajusza egyáltalán nem magyarázhatta meg fia szépségét s egész urias valóját.

Harmadéves jogász volt, öt évvel volt idősebb nálam és lassanként oktatómmá, mesteremmé nőtte ki magát. Modora megnyerő és nagyon természetes volt, egyaránt távol a tolakodástól s a hideg tartózkodástól.

Egy kis város szögletes és sok fonáksággal átitatott társadalmában élvén, mindig szerencsésen kikerülte az olyan összeütközéseket, melyeket aztán csak fegyverrel lehet megoldani. Félelmes vivóhire nem tette kihivóvá s türelmetlenné, az összeütközést nem kereste, de ki sem tért neki.

A politizálást nem szerette, a népszerüségre nem sokat adott, minden törekvése az volt, hogy ügyvéddé legyen s irodát nyithasson minél előbb.

Csodálatos emberismerete és élettapasztalata volt, a mit szükség esetén jól fel tudott használni a maga és barátai érdekében.

A kártyán sokat nyervén, bőven volt pénze mindig. Azonkivül oly hitele volt, hogy csak a kezét kellett kinyujtania az uzsorások pénze után s azok habozás és meggondolás nélkül lábaihoz rakták.

A pinczér, a ki nagyon visszaélt a mi fiatalságunkkal, soha sem merte megcsalni őt, pedig mindenki tudta, hogy előtte a pénznek becse nincs s könnyen tulad rajta.

Kereskedők soha sem varrták az ő nyakára rossz portékájukat, még az uzsorások is kimélték s ugy a kedvébe jártak, mintha valami fejedelmi nagy vagyon várna rá, szegény, özvegy anyjának halála után.

A szépség, kellem és szeretetreméltóság hatalmával birva, igy uralkodott ő az emberek szivén, de sohasem élt vissza vele s volt elég egészséges önzése hozzá, hogy csak vigyázva nyuljon a rokonszenvnek azon nagy tőkéjéhez, mely a kis város társadalmában korlátlanul rendelkezésére állott.

Mindig szivesen állt barátai szolgálatára, de ő semmit sem fogadott el tőlük: ez volt az ő ereje s rám gyakorolt nagy befolyásának titka.

Barátsága jótékony befolyással volt rám. Fiatalságom és vagyonosságom hire czéltáblájává tett az emberek kapzsiságának és önzésének. Szabók, divatárusok, ékszerészek egytől-egyik azon voltak, hogy én legyek az ő aranytermő fájuk s ugyancsak rázták, czibálták türelmes gallyaimat.

Nem egyszer adtam kisebb kölcsönöket barátaimnak s váltókat irtam alá értük, melyeket rendszerint nekem kellett megfizetni.

Mióta Ottó elválhatatlan barátommá lett, mindez megváltozott. Apránkint elriasztá mellőlem az élősdieket s mindenféle udvari szállitóim ijedelmére, kezébe vette számláim rendezését.

- Kedves Attila, mondá gyakran, te kész zsákmánya vagy embertársaid önzésének. Olyan vagy, mint az utszéli fa, mely önként kinálja gyümölcsét minden járókelőnek. Ennek véget kell vetni, barátom, már csak a magad tekintélye érdekében is. Az embereknek nem imponál az olyan, a ki kihagyja fosztani magát. A naivság csak tizenhat éves kis lányoknak áll jól, férfinak nem válik diszére.

... Lerchenfeld ott hagyta a katonaságot s vámhivatalnokká lett. Az eljegyzés megvolt, Rózsikáéknak a rózsás fülük sem látszott ki a sok varrásból, himzésből, patyolat fehérnemü készitéséből. Az összegyült munka csak ugy égett az ügyes kezükben. Kedves napok voltak azok. Együtt járták sorba a boltokat, kiválasztották a butorokat, csipkét, függönyt, ruhának való selymet.

Én is leereszkedtem néha hozzájuk csinos jukker-fogatom magas bakjáról, honnét büszkén néztem le a világot, melyben hütelen szép nők járnak-kelnek, kárhozatosan mosolyognak s mély nyomokat hagynak szivünkön, mint angol czipőjük sarka a felázott talajon.

A tél nagy részét otthon töltöttem. Atyám szónélkül kifizette adósságaimat, tetszett neki, hogy ezt a tömérdek pénzt barátaimra és nőkre költöttem el.

- Jó vérü a fiu - mondá szelid megelégedéssel. - Én is sok pénzébe kerültem az apámnak tizennyolcz éves koromban. Fiatalság: bolondság.

Ezzel el volt intézve az a kellemetlen ügy, mely nekem oly sok nyugtalanságot és álmatlan éjszakát szerzett.

Anyám nem tudott az egész dologról semmit. Apám egyenesen figyelmeztetett, hogy neki ne szóljak.

- Nagy búba merülne anyád, ha megtudná. Azt hinné, hogy fenékig meg vagy romolva, fiam és siratna keservesen. Nők nem értenek az ilyesmihez; nincsenek tisztában a fiatal vér törvényével. A fától nem veszik rossz néven, hogy kivirágzik, de a fiuktól rossz néven veszik, ha enged ugyanazon nagy természeti erő parancsának, melytől virágba borult a fa.

Ez az intés igazán fölösleges volt. Nem lett volna hatalom, mely reá tudott volna venni, hogy anyámat beavassam titkomba. Sokkal jobban ismertem zárkózott, előkelő, ilynemü bizalmaskodást kizáró természetét és szigoru, vallásos elveit a fiatal emberek erkölcsét illetőleg.

Otthon különben semmi sem változott. Az ispán még mindig megtartotta bagaria-csizmáját s a fehér keztyüs, kifogástalan inas még mindig ott állt anyám háta mögött, ha ebédhez ültünk.

Apám most is a kertiházban érezte jól magát barátaival, a kik előtt még mindig zárva maradtak anyám lakosztályának fehérre festett, aranyozott ajtói. Lángpallossal, láthatatlan alakban állott őrt az előkelőség és jóizlés e paradicsomának bejáratánál a megtestesült illem szigoru alakja.

Eliz már nagy leány volt. Szép, kissé hideg leány lett; méla, epedő szeme, finom, karcsu növése, halk beszéde nagyon elütött unokanővéreinek vidor, lobogó lánggal égő természetétől. Négyen vagy öten nálunk töltötték a telet s mintha eleven ördögök volnának, fenekestül felforgatták az egész ősi házat. Hangos lett tőlük a nagy, néma uri ház.

Anyám megöregedett kissé. Arcza halványabb lett és megsoványodott, hajában ezüstszálak csillogtak.

Engem, mint a ház örökösét, szokatlan fénynyel fogadtak és egyik ünnepélyt a másik után rendezték a tiszteletemre.

A faluban két század dragonyos feküdt, tisztikara állandó vendége volt házunknak, apám nagy bosszuságára. Unokahugaim szivesen látták a nyalka hadfiakat, németül beszéltek velük, vidáman keringőztek, elfogadták virág- és bonbon-küldeményüket, de Eliz hideg, közönyös, zárkózott maradt.

Ha unokahugai faggatták érte, vállat vont és kitérően felelt.

- Unom őket, - mondá, de szavából kiérzett, hogy mélyen lenézi hófehér kabátjukat s gondosan fésült, üres fejüket.

Néha, ha nagyon rossz kedve volt, hozzátette:

- Mindenféle jött-ment népség. Csupa "Soldatenkind"; manipuláns őrmesterek s közlegényből lett kapitányok fiai. Aztán egy-két német koldusbáró, atyjuk a bárói koronát valami katonai érdemrenddel kapta. Egyetlen igazi uri fiu sincs köztük. Hagyjatok békét nekem, nem elég, ha az Andrásfalvy-kastélyban ti, meg anyám jól bántok velük?

Bájos unokahugaim nem is nagyon erőltették a dolgot és a tisztek is könnyü szerrel kárpótolták magukat a házikisasszony gőgös közönyéért az unokahugok szeretetreméltóságával és kedves előzékenységével.

Tánczoltak, korcsolyáztak, szánkáztak, bolondos farsangi meneteket és álarczos mulatságokat rendeztek. Néha pisztolyból czélba lőttek; unokahugaim nem minden szemhunyoritás nélkül, halk sikolyokat eregetve lövöldöztek a czéltáblára, mely egy papirból készitett, embernagyságu dragonyoshadnagy volt, kifogástalan fehér kabátja közepén egy nagy piros szivvel, mely - Eliz erős megjegyzése szerint, - valami ökörvérből támadt vörös foltnak látszott.

Atyám kényes helyzetben volt a tisztikarral szemben. Lehetőleg elszigetelte magát tőlük, sokszor - sok sürü dolgát hozva fel ürügyül - be se jött, mikor nálunk voltak. Barátait nem igen hivta meg házához ebben a kritikus időben, mert félt az összeütközéstől. Inkább maga kereste a jó hazafiakat, nagyokat busulván velük a haza sorsán és gyöngéd formában, de annál határozottabban birálta anyámnak, a csillagkeresztes hölgynek azon eljárását, hogy házából dragonyos-kaszárnyát csinált.

De ezekben a körökben is oly nagy tisztelettel viseltettek anyám iránt, hogy még ezt a dolgát is elnézték neki, bár sértette legbensőbb nemzeti érzésüket. Fátyolt vetettek rá és annál nagyobb örömmel ittak Eliz egészségére, a ki - a mint apám ezt nekik ragyogó arczczal beszélte - jó magyar honleányhoz illően viseli magát a fehérkabátos tengeri nyulakkal szemben. Fehér tengerinyulnak hivták a dragonyosokat, visszaemlékezve arra a boldog, dicsőséges időre, mikor félénk nyul gyanánt, bokorról-bokorra futottak üldöző huszárszázadaink elől Szolnoknál és másutt.

Hazajöttöm változtatott a helyzeten. Nehány hét az én dédelgetésemnek volt szentelve, szük, bizalmas családi körben, csak nekem éltek az én drága kedveseim.

Unokahugaim hallottak valamit harangozni az én rebellis szándékomról, mikor fiatal fővel egy kaszárnyát akartunk megostromolni. Hirtelen fordult a szél, a német szót s a német tiszteket feltünően elhanyagolták, nemzetiszin szalaggal kötötték meg hajukat, ingvállban jártak és piczi piros csizmát huztak formás lábacskájukra.

Anyám, az ő nyugodt, hideg fensőbbségével meg akarta forditani az ellene fordult hangulatot, de látva, hogy én vagyok az oka és középpontja unokahugaim hazafias felbuzdulásának, fokonkint alább hagyott ellenállásával, és a szeme előtt végbemenő házi forradalomnak tétlen nézője lett.

Én siettem a kedvező pillanatot lehetőleg kizsákmányolni. Irtam barátaimnak és néhány nap mulva hét-nyolcz fiatal jogász jött hozzánk néhány heti tartózkodásra. Kossuth-kalapot, szük magyar ruhát, hangos, zengő sarkantyut viseltünk mindannyian. Apám elemében volt, helyünket se lelte, meghordozott bennünket az egész vidéken. Etettek, itattak, ünnepeltek bennünket mindenfelé. Elneveztek a haza reményeinek.

Unokahugaim felhagytak a lovagvárak és nagyuri kastélyoknak képzeletben való épitésével, elfeledték a gótai almanachot, nem beszéltek raccsolva, német szavak pamutszálait szőve a magyar beszéd fénylő, szines selyemszövetébe. Mondom, mindezt oly könnyen és oly természetesen hagyták el, mintha kalapot vagy kendőt változtatnának.

Demokraták és hazafiak lettek néhány lelkes, csinos jogászgyerek kedvéért, a kik tüzesen és kitartóan tánczolták a csárdást, délczegen megülték a legszilajabb lovat s a kik ezer, kétezer holdas jó magyar föld jövendő urai voltak atyjuk után.

A német világ mintegy varázsütésre eltünt a kuriánkról. Anyámnak ez nehezére esett, de látva, hogy mily örömet okoz ez az uj élet nekem, szabad menetére hagyta a dolgokat.

Hanem Eliz nem változott. Továbbra is megmaradt megközelithetetlenségének hideg, hóboritott csucsán. Semmivel sem volt barátságosabb és nyájasabb barátaimhoz, mint néhány hét előtt a dragonyos tisztekhez. Nem vétett a társadalmi formák ellen, nem mutatott gőgöt, de részvétlenül és közönyösen járt-kelt a lelkes, csinos fiatalság között, hasonlóan egy befagyott patakhoz, melynek mélyébe nem láthat emberi szem.

Én egyszer szóba hoztam ezt anyámnak, a ki nem talált semmi feltünőt nővérem viseletében.

- Ilyen volt mindig, mondá és hangjából kiérzett a benső megelégedés. - Eliz büszke leány, tudja, mivel tartozik őseinek és családja fényes multjának. Abból a várablakból nézi a világot, a melynek előtted - fájdalommal mondom ezt - ugy látszik, nem sok becse van már. Te már elfeledted gyermekkorod benyomásait és gyökeresen megváltoztál, mióta kikerültél anyai kezem alól. Nem hibáztatlak érte, ez már a levegőben van. A régi jó Magyarország társadalmát csak mi néhányan képviseljük. Ti - te és apád, meg fiatal barátaid, meg az egész birtokosság - más uton jártok... Eliz hü maradt ahhoz a neveléshez, a mit én neki adtam. Ő az én kedves leányom, a ki meg tudja becsülni a maga értékét. Sokra tartja magát, jól teszi. Ő Andrásfalvy-leány, de Andrásfalva...

Befejeztem a beszélgetést, mely reám nézve rossz fordulatot kezdett venni. Szeretettel és tisztelettel megcsókoltam anyám kezét, gyöngéd szavakat suttogva neki.

Anyám komoly szemében megvillant az öröm. Megsimogatta fejemet, mint gyermekkoromban. Szeme tele lett könnyel, elhomályositva lorgnettje üvegét, melyet mindig orrához támasztott, valahányszor a család multjáról s az Andrásfalvyak családi kötelességeiről beszélt.

- Azt teszed, a mit akarsz - mondá sóhajtva. Te vagy a ház örököse, az én egyetlen fiam. Jól tudom, akármily uton jársz, csak becsületet szerzesz családodnak, habár nem is mindig örömet nekem.

Ez világos czélzás volt legutóbbi viselkedésemre. Csacska unokahugaim bizonyára elárulták a kaszárnyaostrom afférjét. Mentegetni kezdtem a magam és barátaim akkori fellépését, leirtam a mardosó szégyent, mikor a temetőből a szuronyok láttára szétrebbentünk a szélrózsa minden irányában; a felbuzdult becsületérzést, mely aztán neki vitt a katonaság puskacsövének.

Anyám figyelemmel hallgatott végig.

- Ismerem ezt a dolgot s eltekintve az anya kétségbeesésétől, a ki félti egyetlen fia életét, nem tett rossz hatást reám a meggondolatlan - ha nem a család örökösének tettéről volna szó, ugyis mondhatnám: eszeveszett - vállalkozás. Csak őseid vitéz lovagias szelleme nyilatkozott meg benned. Ezen a napon bebizonyitottad, hogy az Andrásfalvyak bátorságát örökölted. Vitézségedet rossz helyen alkalmaztad ugyan, mert a császár politikája ellen tüntettél vele, de végre is nem tulajdonitok nagy jelentőséget neki. Egy nemesebb fajtáju diákcsiny volt az egész. De most már jogász vagy fiam, néhány év mulva nagykoru leszesz. Apád áldott jó ember, de nem ért hozzá, miként öregbitse a család dicsőségét. A te fiatal vállaidra vár ez a feladat. A te fényes neved s az én összeköttetéseim az udvarral: megnyitják előtted a hirnév, dicsőség s a magas állások pályáját. Hanem rossz uton indulsz fiam. Kezdesz az apád nyomdokán járni: kezded semmibe venni a tekintélyeket s nem az Istentől jövő hatalom hüséges támaszának készülsz, hanem csendes lázadónak, mint atyád. Nem szokásom panaszkodni, türelemmel elviselem, a mit a sors rám mért, de az már még sem járja, hogy atyád semmi tekintettel nincs az udvarhoz való viszonyomra. Végre is azt fogják mondani Bécsben, hogy a történtek után mért nem küldöm vissza a csillagkeresztet? Vissza is küldtem volna már rég, pedig büszkeségem az nekem, de még mindig reménylem, hogy a vele járó befolyásommal még hasznodra leszek édes, jó, egyetlen fiam...

Nem tudtam rá felelni, szótlanul csókoltam meg kezét. Miért szomoritsam meg azzal, hogy leplezetlenül feltárjam gondolkodásomat? Az iskolában belémoltott hazafias szellemet; hüséget a leigázott nemzet iránt; a reményt, hogy a leszámolás órája nemsokára ütni fog; a gyülöletet minden iránt, a mi az idegen hatalomhoz tartozik!

Nem volt sem kedvem, sem bátorságom feltárni a tátongó örvényt, mely engem anyám gondolkozásától elválasztott. Nem mennék már én fehér lovon az elé, a ki nemzetemet leigázva tartja. Nem szórnék virágot paripája lábai elé, a hogy a gyermekkor ártatlanságában anyám kedvéért elgondoltam...

Ezalatt levelet kaptam Ottótól. Azt irta, eleget tesz meghivásomnak és egy hétre eljő. Vadászni fog velünk, kifárasztja egy kissé magát, mert az örökös ülőfoglalkozás árt az egészségének és tökéletesen elpusztul mellette.

Ennek a levélnek nagyon megörültem. Sokat beszéltem Ottóról Eliznek és unokanővéreimnek: milyen testi-lelki jóbarátom ő nekem, milyen ügyes, milyen kedves, milyen bátor, milyen szép!

- Szóval: egy tökéletes ember, - mondá Eliz, gunyosan vonogatva vállát.

- Igen, egy tökéletes gavallér, - válaszoltam komolyan - és előre megjósolom, hogy ti mindnyájan szerelmesek lesztek belé. Te is Eliz, bár hármas jégpánczél veszi körül szivecskédet. Attól tartok, hogy ő lesz a te tavaszod.

Mindezt enyelegve mondtam, s unokahugaim kiváncsian várták a veszedelmes embert, csak Eliz mosolygott hidegen és büszkén, mint a ki teljes biztosságban érzi magát minden férfiak részéről jöhető veszedelem ellen.

Ottó beváltotta szavát és egy derült, hideg februáriusi napon behajtatott hozzánk.

Mig ő kibontakozott fekete asztrakán bundájából, én lovait néztem s ujdonatuj, divatos kocsiját. Az elfogadó szoba ablakából nyolcz kiváncsi, ragyogó leányszem kisérte figyelemmel a "veszedelmes" hős bevonulását, a kit én összevissza öleltem és csókoltam a viszontlátás örömének első rohamában.

Egyenesen szobájába vezettem, a hol sietett öltözni. Azalatt én utána néztem, hogy lovai jól legyenek elhelyezve. A kocsis már jártatta őket az udvaron. Gyönyörü két aranypej kancza volt, nem több hat évesnél.

Mikorra visszamentem, Ottó készen volt öltözködésével. A csipős téli hideg kipiritá halvány, nemes arczát, friss, üde szine volt, mintha nem is városi ember volna.

Az egész család összegyült anyám elfogadó termében.

Ottó mélyen s oly nagy tisztelettel hajolt meg anyám előtt, mintha királyné előtt állana, aztán azzal a leirhatatlan, könnyed, nagyuri elegancziával üdvözölte a lányokat, a mi neki oly jól illett.

Csodálkozva hallottam, hogy Gmundenből az egész társaság ismeri Ottót. Nekem egyike se mondta, sejtelmem se volt róla. Nem tudtam felfogni, mi vihette rá őket, hogy e fürdőbeli ismeretséget előttem eltitkolják.

Ottó is észrevehetőleg zavarban volt, nemcsak a lányok.

- Egyitek sem mondta, hogy ismeritek egymást, mondám, hol egyikre, hol másikra pillantva.

- Valószinü, hogy nemcsak egy Péter Ottó van Magyarországon, válaszolt Eliz. - Nem tudhattuk, hogy a mi fürdőbeli ismerősünk és a te kedves barátod ugyanegy személy.

- De Ottó se szólt nekem semmit, - folytattam, makacsan a tárgynál maradva.

- Talán megfeledkezett róla, - vette át a szót Eliz - hidegen elnézve Ottó feje fölött. - Az eféle fürdőbeli találkozás nem igen marad az emberek emlékezetében. Előttem egészen uj ember Ottó ur: (ugy-e nem veszi rossz néven, ha Péter ur helyett csak Ottó urnak fogom ezután szólitani?) Csak annyiban régi ismerősöm, mert Attila sokat beszélt nekünk önről. Attila szemében ön a férfiak ideálja.

Valami szokatlan csipősség volt Eliz beszédében. Egy kedves barátom és vendégemmel szemben mindenesetre feltünő hang volt: több volt benne a tövis, mint a rózsa.

Meglepetve néztem Elizre, ő kissé összeszoritott ajakkal, daczosan nézett vissza rám.

Ottó nem az az ember, a ki nehéz helyzetben elvesztené lélekjelenlétét. Szemében alig észrevehető mosoly jelent meg, mint egy nyugodt, mozdulatlan hullámban csillagsugár tükrözése.

- Nem feledékenységből hallgattam el futó ismeretségünket. Egyszerüen nem tudtam, hogy testvérek s igy nem voltam benne biztos, érdekelni fogja-e Attilát annak fölemlitése?

- Ottó ur, ön nagyon szerény ember, - kötődék Eliz. - Oly megszokott dolog önnél egy-egy hősi tettet véghez vinni, hogy még legjobb barátjait sem tartja érdemesnek beavatni, ha egy-egy ujabb babért füz e téren homlokára.

Nekem rosszul esett Eliz gunyos hangja s azért felbuzditva négy unokahugom ragyogó pillantásától, teljes elégtételt akartam szolgáltatni szeszélyesen fogadott kedves vendégemnek.

- Jól mondod, Eliz, Ottó oly szerény, mint az ibolya, pedig sok dolog van, a miről méltán eldicsekedhetnék. Mit tett Gmundenben olyant, a mi lovagiasságának és bátorságának hirét még növelhetné?

Ottó sietett megelőzni Elizt a bizonyára csipős magyarázatban.

- Rendőri szolgálatot teljesitettem. Nyakoncsiptem egy tolvajt. Beláthatod kedves Attila, hogy a legjobb akarat mellett sem volt mivel eldicsekednem.

Hála unokahugaim vidámságának s aranyos jókedvének, a társalgás jobb fordulatot vett, s a nap kellemesen eltelt.

Este a verandán egy czigarettát szivtam el. Ottó a leányok közt volt, oly ügyesen mulattatta őket, hogy virágos jókedvükben felforgatták az egész házat.

Hideg volt, még a csillagok is fázósan, reszketve fénylettek a sötét égbolton. Járókelők lépte alatt ropogott a frissen megfagyott hó, a béresek lámpája mint egy-egy lidércztüz, ugy mozgott a nagy gazdasági udvaron ide-oda.

Egyszerre csak Eliz állt mellettem. Könnyen volt öltözve, ugy, a hogy a társaságot ott hagyta. Reáadtam köpenyemet, hogy meg ne fázzék.

- Valamit akarok kérdezni tőled, Tilla.

- Mit, édes?

- Ez a - hogy is hivják... ez a Péter igazán ügyvéd?

- Az.

- Polgári családból való?

- Az özvegy anyja ma is szatócsné; rövidáru-kereskedése van. Nem nagyobb, mint egy jókora fecskefészek.

- Kár.

Ugy tetszett nekem, hogy e halkan kiejtett egyetlen szón ugy átüt a csalódásnak és szomoruságnak hangja, mint valami nedves folt a falon.

- Mért volna kár? kérdeztem, leplezetlen csodálkozással fürkészve az Eliz arczát.

- Mert olyan uras, előkelő fellépése van. Kár az egy szatócsné fiának.

Hirtelen megfordult, hagyta, hogy köpenyem lehulljon válláról és eltünt a sötét, hideg téli éjszakában. Egy gyorsan kinyitott ajtón kisugárzó enyhe világosság tudatta velem, hogy bement a házba.

Ottó és Eliz közt történt valami. Mint az előbb gyorsan kinyitott ajtónak a havon végigcsillámló fénye, oly hirtelen világosság támadt fejemben e gondolatra.

Bár soha sem volt természetem élesen megfigyelni s hiven kibetüzni azt, a mi embertársaim lelkében végbe ment, most mégis feltettem magamban, hogy résen leszek. Megfigyelem Elizt és Ottót és a mellett oly buta arczot vágok, mintha ötig se tudnék számolni.

Ily gonoszat forralva dobtam el a hóba kiégett czigarettámat és gondolatokba merülve mentem a társalgóba, a hol a család egy szálig össze volt gyülve. Csak Eliz hiányzott. Azt üzente, fáj a feje és korán lefeküdt.

Egy rövid hét alatt Ottó az egész ház kedvencze lett.

Gyönyörüen játszotta a "csendes"-t, kalábert, tarrokkot, mi által atyámnak és a szomszéd földbirtokosoknak szemük fénye, kedves partnere lett.

Az udvari dolgokat, kamarások és belső titkos tanácsosok özvegyeinek, vagy nejeinek névsorát könyv nélkül tudta. Tudta, mi a külömbség a "Hofbal" és "Bal bei Hof" között, a mi finom megkülönböztetés; oly hajszálvékony vonal választja el a két dolgot egymástól, hogy csak beavatottak hatolhattak be annak titkos, mély értelmébe.

Anyámat még sohasem láttam igy felmelegedni egyszerü, szürke polgárember iránt. Magához teljesen hasonló szakértőnek tartotta őt udvari dolgokban és nekem többször mondá bizalmasan: - Valami főherczegnek lehet természetes fia.

Alig csodálkoztam valami felett oly nagyon, mint anyám e nyilatkozatán. A főherczegek az emberi társadalom legmagasabb és legverőfényesebb hegycsucsán éltek anyám szemében, a hajdani olimpusi görög istenek tőszomszédságában. És most e földfeletti lények egyikét anyám leszállitotta a siralom völgyének ködös mélységébe, hogy közönséges emberi szenvedélyeknek rabul essék, hogy szeressen és szenvedjen, mint más egyszerü halandó; hogy aranyos felhő alakjában leszálljon valami szegény, szép polgárleány nyitott ablakára és itt hagyja köztünk emberi gyöngeségének bizonyságát, véréből való vért: egy szép kis természetes fiut...

Igazán nagy kegyében állhatott Ottó anyámnak, hogy a kedvéért ilyen, ő felsége, a császárné udvarhölgyéhez legalább is szokatlan irányban engedjen szabad röptöt képzeletének.

A leányokról nem is szólok. Azok egymással versenyeztek az Ottó kényeztetésében és elragadó kedvességének magasztalásában.

Még az öreg Szekrényesi is hüséges kisérője volt Ottónak apró vadászkirándulásaiban és nagy bagaria csizmájában mellettem lépdelve, sokszor sóhajtá:

- Szakasztott olyan, mint a boldogult fiam. Soha sem láttam, hogy két ember igy ráüssön egymásra.

Pedig, a hogy a régi cselédektől hallottam, az öregnek vitéz, derék fia kissé vöröshaju, szeplős, hórihorgas, csunya legényember volt, a kit csak a szeretetében elfogult apaszem hasonlithatott az andrásfalvi "kerekasztal" szépséges hőséhez, az én gyanutlanul előttünk lépdelő Ottó barátomhoz.

Csak Eliz volt hideg, gunyos, kötekedő hozzá. Mélázó kék szemében néha szinte a gyülölet sötét tüze szikrázott.

Ottó derülten viselte el a szeszélyes leány szemmel látható ellenszenvének jéghideg sulyát.

Csak egyetlenegyszer fakadt ki előttem:

- Nővéred ugyan kedves leány, de gyülöli a mi szürke polgárosztályunkat. Nincs egyéb hibám, csak az, hogy nem lovagvárban születtem. Pedig hát nem rajtam mult. Elhiheted, hogy szivesen születtem volna például a terebesi kastélyban.

Én mentegetni igyekeztem Eliz viseletét, Ottó hallgatott, azután élénken mondá:

- Nővéred nem szorul védelemre, galambocskám. Akármilyen is ő: tökéletes leány. Az semmit sem von le az ő értékéből, hogy nem tetszem neki. Azért ő mégis szép, jó leány marad, a milyent egyet sem láttam világéletemben.

E beszélgetés hatása alatt komolyan szólottam Elizzel.

- Nekem Ottó vendégem és barátom, - mondám. - Ő kifogástalanul és udvariasan viseli magát az egész háznéppel szemben. Jogosan elvárhatná tehát, hogy legalább a köteles udvariasságot vele szemben is megtartsátok. Ha neked nem tetszik Ottó, arról senki sem tehet. Módodban áll hidegen és közönyösen viselkedni vele szemben, de arra nincs jogod - és legalább is furcsa magyarázatokra adhat alkalmat - hogy folytonosan hadi lábon állj vele, a mig, mint kedves vendégem, nálunk tartózkodik.

- Oh, hát panaszkodott? - kiáltá Eliz, türelmetlen mozdulattal. - Bevádolt nálad?

- Se nem panaszkodott, se be nem vádolt, - felelém szigoruan, - de utóvégre is az nem illik.

- Eleget elkényeztetik, válaszolt Eliz daczosan, az egész háznép az ő diadalszekerét huzza, elég megtiszteltetés ő magassága, Péter... de kérem, Pé...ter Ottó urra nézve, ha ő felsége udvarhölgye őt valamelyik főherczeg... sarjának tartja. Ha akarod, nagynénémhez utazom arra az időre, mig ő magassága magát szerény házunkban jól érezni méltoztatik, de én nem fogom őt szines pávatollakkal legyezgetni és csiklandozni, mint kitünő unokanővéreim, a kik ugy forognak körülötte, mint a csillagok a nap körül.

Gyorsan otthagyott, hanem e percztől kezdve alábbhagyott gunyolódásaival és hidegen, részvétlenül, szótlanul ült négy unokahugom és Ottó vidám társaságában.

Ez alatt nálunk különös dolog történt.

Magyarország polgárai kezdték megtagadni az adófizetést, ezzel is tüntetve, hogy a nemzet nem adja fel azon jogát, hogy adókat csak a magyar országgyülés szavazhat meg.

És ebben az általános nemzeti tüntetésben a tehetősek, a földbirtokosok, papok, az uri osztály járt elül jó példával.

Mint gyujtószikra szállt szét a hir az egész országban, hogy egy katolikus érsek is megtagadta az adófizetést, s mikor a hatóság végrehajtókat küldött rá, leakasztotta nyakából a gyémántos arany főpásztori keresztet, megcsókolta és a végrehajtó lábai elé dobta:

- Nesztek, ez, foglaljátok le a törvénytelen adó fejében.

Az eset roppant feltünést keltett, mélyen felkavarta a honfiak szenvedélyét és makacs ellenállásra buzditotta még a félénkebbeket is.

Hanem a hatalom se tréfált. Katonaságot küldött a nemfizetéssel tüntető hazafiak nyakára, azok felették éléskamráját, felprédálták drága borát, ezerféle válogatott alkalmatlansággal bosszantották a háziakat, és nem mentek el addig, mig a keménynyaku honfi meg nem puhult és szépen le nem fizette adóját.

A magyar ember házát kaszárnyákká változtatta át a feldühödt hatalom, mintha csak valami idegen, megszálló hadsereg garázdálkodnék az Istentől megáldott Tiszamentén, a Dunántul és a felsővidéki megyékben.

Egy este - február végén - atyám igen nyugtalan és komor volt az egész vacsora ideje alatt. Vacsora után a lányok zongoráztak és tánczoltak, Ottó Elizzel beszélgetett egy ablakmélyedésben. Nem tudom, mi közlendőjük volt egymással, de feltünt, hogy Eliz kedves arczáról és szeméből eltünt a hidegségnek s a fel sem vevő közönynek kifejezése. Figyelmesen hallgatta Ottót, a ki halkan, csaknem suttogva beszélt.

- Micsoda titkotok van? mondám, hozzájuk lépve s ujjammal Ottót tréfásan megfenyegetve.

Csaknem elrontottam mindent, Eliz büszkén emelte fel fejét és arczán ujra megjelent a régi, fagyos, csaknem ellenséges kifejezés.

- Nem titok, a mit beszélünk, szólt és készült, hogy magunkra hagyjon. Barátod komoly dolgokat közölt velem, melyek családunkat érdeklik. De nem zavarom önöket tovább, tette hozzá megbiczczentve szép, kevély fejét Ottó felé. Köszönöm uram, hogy bizalommal volt hozzám, bár ez a dolog tulajdonképpen fivéremet illette volna első sorban, nem engem, a ki ebben a kellemetlen ügyben ugy sem lehetek szolgálatára.

Elment, Ottó komolyan, talán nagyon is komolyan nézett utána, a mint nyulánk szép alakja eltünt a szalon nehéz, aranysárga függönyének árnyékában.

- Sehogy sem tud kibékülni a jelenlétemmel - kezdé, - már látom, hogy meg kell röviditeni az itt mulatásomat... Különben is a munka nagyon összegyült otthon.

Marasztottam, kérleltem, de ő nem felelt.

- Hagyjuk ezt, Tilla, komoly dologról akarok veled beszélni. Holnap egy félszázad dragonyos jön hozzátok a megye székhelyéről. Apád is megtagadta az adófizetést, ezek a fehér tengeri nyulak most exekuczióba jönnek.

- Ez nagy baj - anyám miatt.

- Azért beszéltem nővéreddel. Hátha ő szép szerével rávenné atyádat, hogy hagyjon fel tüntető szándékával? Ilyesmivel ugy sem lehet megmenteni a hazát. És végre is mélyen fogja sérteni anyád legbensőbb érzelmeit. Egy udvari dáma férjének udvarában katonai exekuczió: ez még se járja!

Ottó közlése igazán nagy zavarba ejtett. Tudtam apámról, hogy ebben a kérdésben - mely akkor a jó hazafiság aranytartalmának próbaköve volt - semmi szin alatt sem enged. Mi lesz akkor, ha anyám haragra lobban e politikai tüntetés miatt? Valamelyikök kell, hogy meghajoljon a másiknak akarata előtt! De melyikök legyen az? Apám semmi esetre sem, mert honfitársai előtt hamis világitásban tünnék fel lovagias meghódolása a felesége érzelmei, politikai iránya (a nép nyelvén szólva) aulikus és császári hajlama előtt.

Nem volt más hátra, mint latba vetni minden fiui befolyásomat, hogy a fenyegető családi viszályt még csirájában elfojtsam. A habozásra, latolgatásra nem volt idő, azért én egyenesen anyámhoz indultam, szorongó szivvel és nem kis félelemmel.

Apám és anyám közt heves jelenet játszódott le a katonaexekuczió miatt. Anyám szokatlanul indulatos volt. Kijelenté, hogy a szenvedett lealáztatások keserü pohara immár csordultig megtelt. Ő nem hajlandó tovább türni legbensőbb érzelmeinek, dinasztikus hüségének folytonos sértegetését. Ő tiszteli férje politikai meggyőződését; panasz nélkül türte azt a nagy csapást, hogy egyetlen fia felforgató elvek szerint neveltessék; de azt már nem képes elviselni, hogy egy udvarhölgy ékszereit azért foglalják le, mert férje nem akarja megadni a császárnak, a mi a császáré, tudniillik az adót. Ha gyermekeinek atyja feltétlenül ragaszkodik tüntetési szándékához, ő az erőszaknak engedni fog. Erre nehány hétre elmegy rokonaihoz, ott vonja meg magát. Hanem aztán ne is várja senki, hogy a rossz uton járó család dolgaival sokat törődjék. Ha majd minden épitményük a fejükre omlik, ha a családi tekintélye, vagyoni állása komolyan megrendül; ha, egy szóval, a férje politikája a családi szekeret örvény szélére viszi: majd akkor előáll ő és megmenti a család becsületét és exisztencziáját. Csak a végső veszedelem idején ajánlja fel befolyását és az udvarnál elfoglalt diszes állását, hogy megmentse, a mi még megmenthető...

E beszéd után, melyben minden keserüségét kiöntötte, szegény jó anyám minden kérésünk daczára kocsira ült s elhajtatott, mint évekkel azelőtt, a "császár" körutja alkalmával.

Másnap bevonult az udvarra egy félszázad dragonyos, szép, barna, magyar eredetü hadnagy vezette őket.

A hadnagy ügyes, tapintatos fiu volt. Tisztában volt a rábizott feladat gyülöletes voltával. Szigoru rendet tartott a legénység között, ő maga ritkán alkalmatlankodott, vasszigorral fenyitette katonáinak legkisebb rendetlenségét.

A legénység segitett a cselédségnek, főleg az istálló körül. Fát vágott, vizet hordott; apám lovai oly tiszták voltak ügyes kezük alatt, mintha kisasszonyok volnának.

Atyám és mi belenyugodtunk, hogy miután a becsületnek elég van téve, ki kell fizetni mielőbb az adót, mert először: a nemfizetés elve már igy is fényesen meg van óva; másodszor: anyám mielőbb visszajő közénk; harmadszor: mert világos, hogy ilyen udvarias, humánus hadnagy, a ki rendben tudja tartani legénységét, ott maradhat az andrásfalvi portán a világ végezetéig, még se válik ottartózkodása kellemetlen, elviselhetetlen büntetéssé. Okos, meleg szivü magyar ez a dragonyos hadnagy, a ki nem hajlandó megszerezni házunknak a mártirium dicsőségét.

Nem is fogadott el semmi szivességet. Nem ebédelt velünk, nem fogadta el a részére felajánlott fogatot, egyáltalán nem mutatkozott szobáinkban. A kerti házban rendeztetett be magának egy szobát, ott az időt olvasgatással, szivarozással vagy alvással töltötte. Délutánonkint kilovagolt lovásza kiséretében, ha családtaggal találkozott, udvariasan köszönt, de soha sem állt szóba egyikünkkel se.

Még az öreg ispán is azt mondta, a ki pedig fia halála óta gyülölt minden németet, hogy "ez az ember olyan, mintha nem is német volna".

Mihelyt az adó ki volt fizetve, a hadnagy magaviselete megváltozott. Küldetésének gyülöletes része be lévén fejezve, az elutazás előtti napon nővérem és négy unokahugom udvarlására sietett.

Unokahugaim olyanok lévén, mint a gyertyaláng, mely a legkisebb légvonatnak meghajol s érzékeny a levegőnek minden ujabb mozgása iránt, most a rendelkezésükre álló huszonnégy óra alatt Kökörcsényi gróf dragonyos hadnagy urat árasztották el kedveskedésükkel.

A gróf ellentéte volt Ottónak. Barna, erős vonásu, kissé nyers modoru, sötét szemü. Ottóval éreztette, hogy mily mély társadalmi örvény tátong a szürke polgár és a magyar mágnás között. Csakhamar azonban észrevehetővé vált Ottó fölénye. Szellemes, csipős beszéde, vonzó társalgása, vidám merészsége, (mely néha olyan volt, mintha pezsgőtől rugott volna be), föléje kerekedtek a gróf kissé komor, sötét, merev magatartásának.

Valami érthetetlen, titkos versengés folyt e két különböző természetü fiatal ember között, a kik pedig most találkoztak először életükben.

Szellemi téren leszorulva, a gróf a sport terén akart fényes diadalt aratni Ottó fölött. Hanem ebben csalódott csak keservesen. Vivásban mindig öt-hat tust kapott tőle, a mig ő egyszer megvágta. S mily könnyedén, mennyi elegáncziával kezelte a kis ügyvéd a kardot! Hozzá képest a gróf kezében oly nehézkesen és oly dühösen forgott a fegyver, mint egy megbomlott szélmalom szárnyai.

A gróf jobban tudott lőni, mint vivni, de Ottó pisztolylyal husz lépésről egyenkint kilőtte a piros hetes szemeit.

- Az ördögbe, hol tanulta ön mindezt? veté oda a gróf bosszus kevélységgel.

- Jaj gróf, a fegyverforgatás megszünt az ön osztályának kiváltsága lenni.

Mindezen erő- és ügyesség-versenyen ott volt Eliz és valamennyi unokahugom.

Unokahugaim Ottó mindezen ügyességének hatása alatt ujra hozzá szegődtek, de Eliz halványan, bosszusan, kedvetlenül látta, mily magasan áll ez a férfi valamennyi többi férfi felett. E miatt szokatlanul kitünteté a grófot, a ki ezt kedves kárpótlásul vette a szenvedett vereségekért.

- Péter urnak semmije sem hiányzik arra, hogy tökéletes lovag legyen, mondá ingerülten, - csak egy - vára.

- Meg a kaczagányos ősök - tette hozzá Ottó szeliden, karját karomba öltve. - De hát erről - beláthatja kedves nagysád - nem tehetek. Elhiheti, hogy hibámon kivül történt.

Szükségesnek láttam, hogy erős tréfával üssem el a dolgot, és hogy végigöntsem egy kis hidegvizzel Eliz kevélységének minduntalan felcsillanó égő zsarátnokát.

- Ne busulj, kedves Ottó - mondám az omladék családi várra mutatva. - Olyan várad neked is lehet még, a minő Eliz hugomnak van. Egyetlen épen maradt ablakával olyan, mint a félszemü ember, és bagoly-uraságok laknak benne magas házbér mellett.

Eliz hajatövéig elpirult, de Ottó gyöngéd udvariassággal sietett kimenteni mélységes zavarából.

Eliz azonban daczosan harapott ajkába és a gróf karját kérve, megindult a fedett tornacsarnokból, a honnét tisztán látszott a várrom, a mint merően és régi dicsőségről álmodozva néz alá a völgybe, épségben maradt egyetlen ablaküregével...

Kökörcsényi gróf visszatért állomására, de minden másod-harmadnap átlovagolt hozzánk.

Általában közte és Eliz közt bizalmas, meleg barátság keletkezett. Eliz sokszor - szinte tüntetőleg - éreztette vele rokonszenvét.

Anyám, a ki időközben a katonai exekuczió eltávozásáról értesült, hazajött és nagyon kitüntette a grófot, a kinek anyját jól ismerte és a kivel együtt nevelkedett a "Szentsziv" apáczák előkelő intézetében.

Ő hát jó szemmel nézte a grófnak naponkint jobban növekedő vonzalmát Eliz iránt, azon titkos reményben, hogy megszeretik egymást a fiatalok és az Andrásfalvy-leány méltó férjet kap: egy eleven grófot.

Eliz és a gróf rohamos közeledése egymáshoz Ottót szomoruvá és szórakozottá tette. Ingerült, rosszkedvü volt, elvesztette azt a hatalmas, egyforma, nyugodt derültséget, mely leginkább a nyári égbolt derültségével volt összehasonlitható. Lelke olyan lett, mint a folyó, melyet felzavar, háborgásba hoz minden beléhullott kis kövecs; és felszinére sötét árnyékot vet a futó felhő, meg a szálló madár egyaránt.

Eddig halasztgatta hazautazását, de egy jelentéktelen dolog arra birta, hogy nyakrafőre elhagyja házunkat.

Eliz a gróffal kilovagolt, egy lovász kisérte őket és én. Ottó, bár jó lovas volt, nem akart lóra ülni.

- Nem polgári foglalkozás az, - mondá keserü hangnyomattal, mialatt Eliz keztyüjét gombolta és ügyesen felfogta lovaglóruhája hosszu uszályát.

- Hát jőjjön utánunk a kocsiján, - mondá rámosolyogva, - ha olyan kényelmes ember.

Ottó szó nélkül meghajtotta fejét engedelmessége jeléül és fogatott. Mikor a két szép aranyszinü pej lovat Kökörcsényi meglátta, oda szólt Elizhez:

- Péter ur, ugy látszik, a lovakhoz is ért.

- A lovakhoz és nőkhöz, - mondám, gyöngéden megsimogatva Ottó szép kis barkóját. - Több hóditása volt szép nők körében, mint akármelyikünknek.

- Egy szóval csodaember, - vágta közbe Eliz, még mindig rámosolyogva Ottóra.

Egyáltalában e kiránduláson Eliz feltünően viselkedett. Néha előre nyargalt a gróffal, a ki ügyes lovas volt, aztán visszatért az Ottó kocsijához és mellette lovagolva, nyájasan beszélgetett vele. Szép szeméből eltünt a hidegség, oly hirtelen, mint a márcziusi hó.

Sugárzó tekintetét le nem vette Ottóról, kinek anyjáról és családi körülményeiről kérdezősködött. Oly kedves, oly bájoló, oly bünbánó volt, hogy Ottó nem tudott betelni vele.

Azt hiszem, Eliz tervszerüen járt el barátommal szemben és rosszban törte fejét.

Hazafelé menve, világossá lett, hogy jól sejtettem.

Eliz azt adta ürügyül, hogy elfáradt, nem akar lóháton hazamenni, helyet kért az Ottó kocsiján.

Ottó vigyázatlan volt: egy lángoló, delejes sugár csapott ki szeméből. Eliz felfogta barátom szemének e pillanatnyi fényét, mely hasonló volt ahhoz, mikor a sötét éjszakában egy ablak hirtelen kivilágosodik.

- Legyen oly jó, adjon helyet nekem és a hadnagy urnak.

Ottó ugy járt, mint a kit az ellenség fegyverszünet ürügye alatt meglep valami erdőszélen. Még védekezni sem lehetett ez ügyesen kiforralt kelepcze ellen.

- Kárpótlás fejében üljön lovamra, tette hozzá Eliz, nehogy azt higyjem, hogy számtalan jelességei között nem tanult meg lovagolni.

A világos guny ujra visszaadta Ottó nyugalmát és éberségét, bár nagyon halvány volt és rosszkedvüen lovagolt a gróf és nővérem után, a kik édesdeden beszélgettek, egymás mellett ülve.

Este, vacsora után, mikor jóéjszakát akartam kivánni Ottónak, nagy munkában találtam: sietve csomagolta össze a holmiját. Meg sem kiséreltem, hogy maradásra birjam. Én is segitettem neki és nagyon megfájdult a szivem, hogy minden, Elizre és Ottóra vonatkozó szép tervem összeomlott.

A szoba, a hol ő az én kedves vendégem volt, most fenekestül fel volt forgatva.

Sokáig nála maradtam, bizalmasan beszélgettünk.

- Nem tudom megérteni Eliz viseletét, mondám, megindulással szorongatva kezét. - Még soha senkivel szemben sem viselte magát ily rosszul. Pedig egy kedves álmom volt, Ottó egyetlen barátom és most nehéz lemondani róla.

- Hagyjuk az álmokat, fiacskám. Nem ez lesz életed egyetlen csalódása. Engem ne sajnálj, én korán megtanultam lemondani.

Az órák teltek és mi még mindig ágyán ülve, felöltözve beszélgettünk. Már reggeledett, világos foltok támadtak kelet felől az égbolton, az udvarról már behallatszott a cselédség mozgolódása.

Ottó az ablakhoz lépett és kinyitotta. Nehány pillanatig kidugta fejét, a reggeli csipős hideg jólesett lázas fejének, égő homlokának. Azután visszahuzódott s az ablakot halkan betette.

- Olyan a nők szive, mint az ablak. Egyik embernek kinyilik, a másiknak zárva marad. Nem tehetek róla Attila, sokkal büszkébb vagyok, hogysem bezárt ablak alatt ácsorogjak és töltsem az időt. Mindenkinek jogában áll kizárni szobájából a hideget, a ködöt, a sötétséget; de a tavaszi verőfénynek, a világosságnak megnyilik a legmakacsabb ablak is. Az a végzetem, édes Tilla, hogy Eliz hidegségnek, ködnek, sötétségnek tart engem és - kizár. A gróf! Oh, igen, ez a fekete, kicsit durva, kicsit gőgös ur... ő a tavaszi verőfény... őt be kell bocsátani...

Hangja remegett, sietve, idegesen vette magára fekete asztrakán bundáját és utazósapkáját.

Kimentünk az udvarra, és mig a kocsis befogott, fel s alá jártunk az udvaron.

- Nem üzensz Eliznek semmit kérdezém?

Ottó megállt s Eliz ablakára nézett. A leeresztett, hófehér redőnyök mögött ő, a kiről szó volt, a ki egész éjjeli beszélgetésünkön ugy áthuzódott, mint egy vadrózsákkal beszegett mezei ut az erdőszélen; ő, a ki egy becsületes, derék, jó embernek fájdalmat okozott, és szeszélyes viseletével elüzte házunkból legjobb barátomat: ő az igazak álmát aluszsza bizonyosan.

- Nem üzenek semmit, mondá Ottó mélabusan s kezét a vállamra téve, sokáig a szemembe nézett. - Egészen olyan vagy, mint ő. A szájad, a homlokod, a szemed és a büszke, elragadó, édes mosolygásod. De ne érzelegjünk. Nem illik az szerény polgár emberekhez. Isten megáldjon, fiu...

Néhány pillanat mulva kocsira ült és elhajtatott. Nekem ugy rémlett, mintha Eliz ablakán a függöny megmozdult volna. Vagy talán csak káprázat volt...

Eltelt néhány hét. Kökörcsényi megkérte Eliz kezét, anyámnak nem volt ellenvetése, de Eliz egy heti meggondolási időt kért.

Ez alatt a hét alatt sok időt töltött szobámban. Ottó elmenetele óta hideg, tartózkodó, szeszélyes volt a gróffal szemben. Ha anyám, vagy valamelyik unokahugom megütköztek magaviseletén, vállat vont és merően, sokáig az omladékvárra nézett, mintha onnan akarna erőt meriteni nagy lelki küzdelméhez. Szobámban ülve, a régi, kedves, naiv, álmodozó Eliz volt ujra.

Ottót sohasem emlegette, de nem haragudott, ha róla beszéltem. Egyszer mégis azt kérdezte tőlem, mi oka lehetett Ottónak eltitkolni előttem, hogy ők Gmundenben már találkoztak?...

A gondolkodási idő utolsó napja elérkezett. Kökörcsényi átüzent, hogy este eljön a kedvező válaszért. Kedvező válasz.

A reggel és este közt azonban egy meleg márcziusi nap telt el. A hóolvadás országszerte megkezdődött; minden pillanatban vártuk, hogy a folyamok jege megindul. Nehány nap óta igazi tavaszi idő jár, a kiállitott őr jelenté, hogy a Vágon korán reggel megindul a jég.

Eliz kért, hogy kisérjem el a Vághoz, szeretne ott lenni a rianásnál. Befogattam és kettecskén megindultunk. Gyönyörü utunk volt.

A hó már elment, csak távoli hegyek ormán fehérlett nagy, vakitó foltokban.

Reggel nyolcz óra volt, a nap már magasan járt, nem volt sehol árnyék. Messzebb fényes reggeli ködbe vesztek el a fák, házak, falvak. A még ősz óta sárgás mezőkön vastagon feküdt a dér.

Egy-egy ökrös szekér haladt el mellettünk az országuton, szinte zaj nélkül gördült végig a meglágyult talajon.

Előttünk varjak lépkedtek, méltóságosan, félelem nélkül: aztán nehézkesen repültek fel, világosan meghallatszik szárnyuk suhogása.

A fák oly mozdulatlanok a ködös levegőben; a keletre fekvő falvak és völgyek mind ködben usznak. Nyugat felé minden tiszta, élesen rajzolódnak a szemhatárra a hegycsucsok. A köd nem gomolyog, egyenes, mozdulatlan rétegekben fedi a völgyet, mint rég eloltott égés után az elhuzódó kihült füst.

Az égen nincs felhő, csak fehér fátyoldarabok.

Erdő mellett visz el utunk A fák sima héja és a levélnélküli ágak gyöngén fénylenek. A füzfáknak oly rút szine van, mint a veres ember haja.

Eliz nyugodtan ült mellettem, szeme álmodozva nézett a távoli ködre, melyből csak a magasabban épült házak fala fehérlett ki, a mint rásütött a nap.

Emberek jártak-keltek, lovasok vágtattak, ökrös szekerek ballagtak mellettünk; a szomszéd falukból áthallatszott a kutyaugatás és a gyöngytyuk éles kiabálása, de csodálatos módon minden hang tompán, lágyan hangzott a tavaszi párákkal telt márcziusi levegőben.

Félórai sebes hajtás után elértük a Vágot. A jég bizony már eltakarodott. Félóra elég volt neki rá. Azért hallottuk hát távolról az egymásra torlódó jégtáblák zaját, mely olyan volt, mintha ágyukból lövöldöznének.

A jégpánczéljától megszabadult folyó szélesen és hatalmasan folyt alá, de még itt-ott meglátszott a szerencsésen elmult nagy forradalom nyoma. A jégtörőknél és a partok hosszában félméter vastag jégtáblák voltak fennakadva; de a szabaddá lett vizen két halászcsónak uszkált már; a gazdag fogás reményében sokat koczkáztattak e szegény emberek, mert néhol veszedelmesen közeljártak egy-egy uszó jégtáblához, mely egy szeszélyes mozdulatával mindenestül vizbe fordithatta volna őket.

A folyó napfénytől elöntve folyt tovább. Már annyira lecsendesedett, hogy alig látszott nyugodt, halk hullámzása. A parti fák és a két halászcsónak árnyéka visszatükröződött a napsütött vizen.

Eliz felállt a kocsiban, karjával könnyedén vállamra támaszkodva, mozdulatlanul állott karcsu, urias alakja; ragyogó szemmel, kipirult arczczal, szájacskáját szinte nyitva feledve nézte a hatalmas, szabaddá lett folyót, mely lerázta jégterhét és most a jégburok alól hirtelen felszinre került összes életerejével követi utját: - siet nagyobb, hatalmasabb vizekbe ömleni.

- Mily szép a felszabadulás; mondá, a Vág napfényes medrét nézte folyton, mig bele nem szédült és szemei előtt lila és sárga foltok nem tánczoltak.

- Szép a felszabadulás; mondá ujra, aztán hirtelen más tárgyra tért át.

Alig tudott megválni a Vágtól, és mikor hazafelé mentünk, ábrándos, enyhe, álmodozó kifejezés volt arczán és szemében.

- Attila, - szólt hosszu hallgatás után, - nem találod, hogy én is olyan voltam, mint a befagyott folyó? És tudod-e, hogy ezen a szép tavaszi napon én is fölengedtem?

Óh, mily szép volt igy gőg nélkül, fagy nélkül! Szőke haja ugy fénylett fehér nyakán, mintha minden szála sodrott arany volna.

Már csaknem otthon voltunk, mikor erősen a szemembe nézett és szakadozottan, összefüggés nélkül, remegő hangon kezdett szólani.

- Mily jó nektek, Attila, szabadon bevallhatjátok, ha szerettek. Nekünk lányoknak, titkolni kell, ha megégeti szivünket az édes szenvedély. Óh, pedig hogy megégeti! Van eset, hogy nem vallhatjuk be senkinek, hogy mi bánt és mi forr belül. Jégburokkal veszszük magunkat körül, pedig az nem tud megmenteni. Megmentett-e engem a közöny, a guny, a hideg részvétlenség látszata? Mert csak látszat volt és szivem sokat szenvedett...

Boldog sejtelemmel eltelve hallgattam szavait. Válaszolni nem volt időm, a kocsi megállt a lépcsőfeljárat előtt.

Az elősiető inas jelentette, hogy a gróf ur megérkezett.

Eliz szórakozottan suttogá.

- Hiszen csak estére izente, hogy megjő.

Karját karomba ölté és hizelkedve hajolt hozzám.

- Hozzád megyek, Attilácska: veled akarok lenni.

- De a gróf...

Lábával toppantott és diadalmas arczczal, határozott hangon mondá:

- Nem akarom látni. Most nem tudnék beszélni vele.

- Eliz!

- Nem, én hozzád megyek be. A gróf elég korán megtudja.

- Mit tud meg elég korán?

- Hogy nem megyek hozzá, mert sohasem szerettem.

- De az Istenért, mért játszottál hát vele és - a másikkal?

Derülten nevetett, aztán elkomolyodott, mint az áprilisi égbolt.

- Nem értesz te ahhoz, kis Attila. Ma jégzajlás volt a Vágon és - szivemben. Oly szabad lett a szivem, mint a folyó. A gróf könnyen megvigasztalódik, mert nem volt még elég ideje belém szeretni. A másik! Óh! azzal méltatlanul bántam, annak kárpótlással tartozom. Mit tegyek, Attila, hogy megengeszteljem?

- Kit akarsz megengesztelni?

- Ej, no azt a... másikat.

- Ottót?

Nem felelt, csak szemével, mosolyával, felindult egész édes valójával mondott igent.

Ujongtam örömömben, aztán a kételkedés felülkerekedett bennem.

- De, kedves kis Elizem, hogy történhetett ez? Gunyoltad Ottót, kicsinyelted polgári állását, közönyöddel gyötörted és elüzted innét. Pedig nincs az a vérbeli herczeg, a ki szépségre, lelki nemességre, bátorságra és ügyességre megmérkőzhetnék vele. Neki nem az őse volt nemes és előkelő, de ő maga az. Hanem egy nap alatt igy megváltozni, mégis furcsa dolog, kis leány!

- Bohó - felelé Eliz, vállamra hajtva szép fejét, bizonyára a távollevő Ottó válla helyett - hát hogy szabadult meg a Vág a jégtől, fagytól egyetlen éjszakán?...



HATODIK FEJEZET.
Csalóka napfény.

A tavasz ebben az évben nemcsak a természet ébredését jelentette, hanem a magyar nemzet ébredését is.

Ápril 19-én kissé engedett a vaskéz, melylyel eddig Magyarországot Bécsből kormányozták és az a kir. herczeg, a ki egy küldöttség előtt büszkén kardjára csapva mondá: "ez az én alkotmányom", megszünt Magyarország kormányzója lenni.

A megyék tanácskozó-termének ajtói megnyiltak. Magyar diszruhás, kalpagos, kardos, sarkantyus, délczeg alakok jelentek meg ujra e termekben, nemzetiszin zászlók röpkedtek diadalmasan a vármegyeház ablakából.

Apámnál nagy összejövetel volt, megjött a vármegye szine-java.

Az emberek mámorosak voltak az örömtől; négyes fogataikról leugrálva, egymást ölelték, csókolták, volt, a ki sirt örömében.

A tanácskozások tárgya a politikai helyzet volt. Az urak sokáig és zajosan vitatkoztak és a vélemények százfelé ágaztak.

Egyik rész cselfogást látott az egész dologban. Meggyült a németnek a baja valamelyik külső hatalmassággal - mondák - és most attól tart, hogy nem uszhat ki a partra, mig a leigázott, alkotmányától megfosztott Magyarország egy holttest irtózatos sulyával huzza őt lefelé. Ez a része a hazafiaknak arról is tudott, hogy olasz-osztrák háboru van keletkezőben, a keleti kérdéssel komplikálva. A háboru czélja: felszabaditani Velenczét és Magyarországot.

A másik rész azt mondta: Mindegy, akármit főz a német. Csak egyszer kezünkben legyen a vármegye, ott aztán ugy megveti lábát a nemzet, hogy a hatalom nem állhat meg a féluton és kénytelen visszaadni az alkotmányt. Legrosszabb esetben a vármegyeházakból kitartásra és türelemre buzditjuk a nemzetet, föllelkesitjük, uj életet öntünk bele, vagy szervezzük fegyveres fölkelését.

Apám is a mellett szólalt fel, hogy el kell fogadni a kinálkozó alkalmat és minden körülmények között meg kell alakitani a megyegyüléseket. Lesz legalább egy darab szilárd fal, a hová a kétségbeesetten küzdő nemzet nekitámaszthatja a hátát.

Ebben aztán valamennyien megegyeztek és alispánnak egyhangulag, nagy lelkesedéssel apámat kiáltották ki.

Nagy megtiszteltetés volt ez akkor, a legnagyobb, a mit magyar ember, a nemzet vállán emelkedve, elérhetett.

A ki ennél magasabbra vágyott, az már a hatalom kegyéből jutott oda, nem a saját népe bizalmából.

Kiváncsi voltam anyámra, mit mond hozzá? Nem örült neki, de kifogást sem tett.

Ő felsége nyitotta meg a megyeház ajtaját előttetek - mondá - és ha ti bementek oda, a törvények utjára léptek. Jobban szerettem volna ugyan, ha főispánságot vállalsz, mert az zászlós ur, mint őseid valamennyien voltak, de már javithatatlan vagy ebben a tekintetben, hát nem bánom, légy alispán. Csak szakadjon már egyszer vége ennek a felfordult világnak, a melyben egyik részről nincs hüség, szeretet, alattvalói ragaszkodás; a másik részről nincs bizalom a magyarok ősi erényében. Legyen csak béke, majd csinálok én főispánt a fiamból, a kit már félig-meddig elrontottatok.

Atyám kezet csókolt anyámnak, jókedvüen fogadva azon "fenyegetését", hogy belőlem főispánt csinál. Abból ugyan már nem, gondolta magában és nagy ravaszan mosolygott.

- Akármicsoda mennykő nagy ur lesz is a fiadból, te azért csak alispánné leszesz, - mondá kötekedve anyámnak.

- Jó, de meg fogod hozzá szerezni a cs. kir. kamarási czimet. Igérd meg ezt nekem.

Apám tréfára fogta a dolgot.

- Még az aranygyapjas rendet is, csak adják. Vagy nem jobb lesz az aranykulcsot? Ez előtt minden ajtó felnyilik a bécsi burgban és másutt; mig az alispán előtt legfölebb az olmützi - börtönajtó.

A választást két hét mulva fogja megtartani a nemes vármegye közönsége, de azt még körutazás előzte meg az egész megyében. Pompás, ragyogó diadalmenet lett belőle, eszem-iszom, nagy dáridó, szónoklatok, fáklyásmenet, melyben én is résztvettem fiatal barátaimmal. Abban is megállapodtak, hogy a dolgok kedvező fejlődése esetén, ha az alkotmány visszaállitására országgyülést hivnak össze, engem is megválasztanak képviselőnek a megye egyik kerületében, pedig még gyerekifju voltam.

Nem hiába hogy tavasz volt: tele volt virággal a honfiak szive. Még most is csodálattal emlékszem vissza a nemzeti ébredés eme virágkorára, midőn csalóka korai napfény kicsalta a rügyeket, aztán jött a hirtelen fagy, a csalódásnak, a kijózanodásnak hideg szele és elpusztitott mindent...

De mindig csak a napfénynek örültünk a választási körut ideje alatt. Négy bogárfekete, magyar szerszámu ló volt fogva a kocsink e lé; tarsolyos, nyalka huszár ült kardosan, tollbokrétás csákóval a bakon; két másik huszár lovagolt kivont karddal előttünk. A vármegye urai, valamennyien diszmagyarba öltözve, fényes fogatokon kisértek bennünket faluról falura. Minden házon nemzetiszin zászló, minden ajkon lelkes éljen, minden szivben remény és öröm.

Még az asszonyok és leányok is magyar viseletben jártak. Gyöngyös pártában, aranyos főkötőben, sujtásos mente vállukon, felpuffadt, hófehér ingváll, zsinórral körülszegett, suhogó selyemszoknya, meg rámás piczi piros csizma, magas sarokkal, vagy rojtos topánka.

Mi, fiatalok, lóháton kisértük a menetet, leemelt kalpaggal feleltünk az uri nők kendőlobogtatására, gyujtó szavakat intéztünk a föld népéhez, mely mindenütt elénkbe tódult, Kossuthot, meg az alispánjelöltjüket, meg bennünket éljenezve.

Ebédre Nyéri Gergelyékhez voltunk hiva. Ott találtuk a többi vendégek között Ládházi pozsonyi bankárt, Katinka leányával.

A bankár atyámmal üzleti összeköttetésben állott, s mert nem volt zsidó, apám barátságot is tartott vele. Zömök, erős ember volt, simára borotvált állal, eleven, ravasz dióbarna szemekkel és oly éles, átható hanggal, mely nagyon emlékeztette az embert azon mesterségre, melylyel pályáját kezdte: a katonaira. A szavak ugyanis oly erősen, hirtelen és mindig biztos czél felé tartva jöttek ki szájából, mint megannyi lövés a katonapuskából. Rövid mondatokban és határozottan beszélt, minden kerülgetés, szépités, minden himezés-hámozás nélkül. Apámnak épen ez a tulajdonsága tetszett meg, mert abban a hitben élt, hogy kevés szóval és nyersen csak becsületes ember tud beszélni, a kinek nincs semmi titkos czélja, a mit megnyerő, nyájas szavak alá kell rejteni.

Katinka fiatal, alig tizenöt éves kislány volt, a kit a bankár nem rég vett ki a nevelőintézetből.

- Képzelje, öcsém, - mondá hozzám fordulva - hogy jártam én a lányommal...

- Majd elmondom én apa, bizd csak rám.

Ezzel karját karomba akasztva, kivitt a teraszra és egész nagylányos elfogulatlansággal beszélte el rövid történetét.

- Apa sokáig nem akart intézetbe adni. Tizenhárom éves koromban a tisztek sürün lovagoltak az ablakom alatt, virágbokrétákat küldtek, szóval ugy bántak velem, mintha nagy lány volnék. Apa megijedt és intézetbe küldött. Ott voltam két évig. Elhiheti, hogy untam magam nagyon. Az apáczák szigoruak és ridegek voltak hozzánk. Képzelje, nem akarták megengedni, hogy az ablakhoz fussunk, ha ott lovagolt el valamelyik ulanustiszt ismerősünk. Pedig csak a köszönését akartuk fogadni.

- Igazán nagy kegyetlenség volt, mondám mosolyogva. - Nincs érzékük a szegény apáczáknak a szerelmi idillekhez.

- Oh! hagyja el, csupa irigységből tiltották el. Máskor meg reczés üveget tettek a kápolna utczára néző ablakaira, mert a nyolczadosztályosok bekandikáltak rajtuk, ha misére mentünk, és mi láttuk, a hogy csókot hánytak felénk az ujjuk hegyével a - szemtelenek.

- No lássa, még maga is szemteleneknek nevezi őket.

- A nő szájában a "szemtelen" annyit tesz, hogy "kedves".

- Érdekes virágnyelv.

- Nos igen. Végre is meguntuk a nénik szigorát és fellázadtunk.

- Fellázadtak?

- Mondom. Hiszen elhatároztuk, hogy levelet irunk az ezredeshez és felhivjuk vegyék be ostrommal a kolostort és tartsunk közösen egy tánczestélyt benne.

- Ez árulás. Czimborálás a külső ellenséggel.

- Meglehet, de képzelje magát a mi helyzetünkben. Egy öreg tánczmester tanitott bennünket tánczolni, egyik néni zongorázott és mi leányok együtt tánczoltunk. A melyik közülünk a férfit adta, az piros szalagot kötött a balkarjára.

- Biz ez száraz mulatság; de legalább nagyon bájos gavalléraik voltak.

- Megelégedtünk volna mi nehány kevésbbé bájos ulánussal is. Ez a levél a fejedelemasszony kezébe került és szüleink értesittettek. Apa ujra megijedt és sietve kivett az intézetből. Pedig nagyobb volt ennek az egész dolognak a füstje, mint a lángja. Ma, mikor már szabadon tehetném, ennyibe sem veszem az ulánusokat.

(Itt fittyet hányt, kis, kövér, rózsás ujjaival.)

Olyan zöldek, mint valami tavaszi legelő és én nem vagyok bárány...

Oly jóizüen és hangosan nevetett, hogy a társaságból többen kijöttek rá. Legelül a bankár, a ki apámmal komoly beszédbe elegyedett. Valami ujabb kölcsönről tárgyaltak vele négyen-öten a földbirtokosok közül.

A nap többi része kellemesen telt el. Engem mulattatott Katinka nyiltsága, üde, rózsaarcza, szép fekete szeme.

Estére még vendégeket vártak. Fáklyafény mellett néhány kocsi állott meg a feljárat előtt és én a homályban egy ismerős, kedves hangot hallottam megcsendülni: a Nyériné hangját. Ártatlan természetü kalandom volt vele, melyről nem érdemes sokat beszélni. Egész röviden annyit, hogy hóditó hadjáratom komikus felsüléssel végződött.

Menekülni akartam, nem mertem találkozni vele, de mellettem Katinka állott, kérve, hogy vacsora alatt melléje üljek.

- A szép asszonyról akarok beszélni önnel, - tette hozzá és hangjában kötekedő szándék volt.

- Melyik szép asszonyról? Mert itt ma, hála Istennek, sok szép asszony van.

- Ne tetesse magát. Én Nyérinét értem. Azt hiszi, Pozsonyba nem hatolt el hire?

- Minek a hire? - kérdeztem ijedten.

A kis lány bizalmasan megveregette karomat (a vállamat nem érte fel) és csendesen mosolygott.

- A maga hóditó hadjáratának, mely oly operetteszerüen végződött.

- Ope...rette...szerüen? De kérem.

- Sohse szégyelje. Nem teremhetnek minden bokorban tragédiák.

Komolyan megharagudtam.

- Nem hittem volna Nyérinéről, hogy kislányokra bizza titkait.

Katinka föl sem vette, hogy kislánynak neveztem.

- Nem ő bizta rám, hanem Anikó, a ki azóta az én szobalányom. Aztán én nem fecsegem ki senkinek, nem vagyok én a Midás királyi nádja. Magának is csak azért hoztam fel, mert az ön szerelmi hadjáratára volna egy biráló megjegyzésem.

- Kiváncsi vagyok rá, mily gondolatai vannak a komoly háboruról az ujoncznak, a ki még csak a zöld ulánusokat ismeri és nem magát a háborut, válaszoltam - csipősen.

- A hadjárat azért végződött vigjátéki balesettel, mert ön hirtelen befejezte, - mondá, nem is válaszolva megjegyzésemre.

- Hát maga mit tett volna Katinka az én helyemben, mikor már... hogy is mondta, beállott az a bizonyos operetteszerü fordulat?

A kis lány rám nézett, aztán kis, kövér kezét összeszoritva, erélyes mozdulattal mutatott a lépcsőn feljövő Nyériné nyulánk, kedves alakjára.

- Ujból nekimentem volna.

- Fejjel a falnak? - kérdém erőltetett vidámsággal.

- Igenis. Fejjel a spanyolfalnak, - mondá - és egy ugrással a szép asszony előtt termett, zajosan üdvözölve őt, miközben atyja hozzám jött és fénylő tekintettel kisérte leánya minden mozdulatát.

- Vad leány. Olyan őszinte, becsületes és bátor, mint egy huszárkadét.

- Csakhogy a kardot szemében hordja, - válaszoltam elgondolkozva azon, - a mit a kisleány nekem mondott.

- Ugyan miért nevezte Nyérinét spanyolfalnak?

A vacsoránál találkoztam ujra a szép asszonynyal; egy cseppet sem volt meglepetve váratlan találkozásunktól. Elfogulatlanul beszélgetett velem, mintha soha sem kellett volna védeni tőlem édes szépségét és hitvesi erényét.

Másnap Nyériék tovább utaltak és Katinka makacsul boszantott a szép asszony emlékének árnyékával.

A Ládházival kötendő üzlet ugy kivánta, hogy atyám is Pozsonyba utazzék. Együtt utaztunk hát el, én szemközt ültem Katinkával, az egész uton vidáman évődött velem, közbe-közbe Ládházi rövid, erélyes mondásai csaptak be párbeszédünk közé, mint szétpattanó gránátnak szilánkjai. Bár a lövés nekünk volt szánva, a hajunk szála sem görbült meg tőle, nem vágott sebet a Katinka sima, rózsás bőrén, nem hagyott nyomott merészen hordott, fekete fején, legfölebb a rejtett jókedv aknácskáit robbantotta fel bennünk, a melyek mindenike zajos nevetés között explodált. Ez aztán a gránátszóró bankárt arra birta, hogy lövegeivel másfelé forduljon és apámmal veszszen össze ama fontos kérdés fölött, vajjon a gyapju ára följebb megy-e a jövő héten, vagy lejebb száll?

Este ugyanazon vendéglőben szálltunk meg, a hol az internátusba menetelemkor atyámmal az éjszakát töltöttem.

Abban a szobában aludt Katinka, a hol én egykor apámra várva, sokáig fentvirrasztottam. A hol, az ablakban ülve, láttam a fák sötét körvonalát és éreztem a hársfavirág illatát, a mit a szél felém hozott; mikor a beborult égen csak néhány csillag fénylett és én fejemet az ablak félfára hajtva, a csillagok felé forditott arczczal anyámra gondolék.

Vajjon a kis lány kire gondol?

Reggel felé felébredtem. A lebocsátott redőny szélein már beszürődött a halvány, fénytelen reggeli világosság. A szoba tetején árnyékok szaladoztak össze-vissza, éppen azon törtem a fejemet, mi lehet az? mikor az utczán lárma támadt, emberek futkostak a fogadó ablaka alatt, asszonyok és gyermekek sikoltoztak.

Felugrottam, hirtelen katonásan felöltöztem és az udvarra mentem.

A fogadós egész lelkinyugalommal állott az udvar közepén, néhány kövér kappan legyilkolására adva ki a szigoru rendeletet, melyek nem sejtve, hogy napjaik meg vannak számlálva, és szerelmi indulatoktól nem zaklatva, nagy egykedvüséggel sétálgattak a szérü környékén.

- Micsoda nagy lárma ez? Talán ég a város? kérdeztem a piros képü, köpczös, jól táplált férfiutól.

- Nem ég az, instálom. Erdélyi Jankó járt itt másodmagával a városon és tévedésből beleült a jenői gróf kocsijába és bizony elhajtatott vele ő kelme.

Erdélyi Jankó hires zsivány volt akkortájban. Kezdtem érteni a riadalom okát.

- Nem üldözi senki?

- Nem merik. Mert két hete agyonlőtt fényes nappal, a város kellő közepén egy istenadta finánczot, a ki nyomára vezette a minapába a zsandárokkat.

- Hát a zsandárok?

- Azok a szomszéd faluba mentek bucsura. Ott ma nagy verekedés lesz; szükség lesz rájuk.

Már éppen vissza akartam indulni szobámba, hogy ha lehet, még alszom egy jót, mikor kinyilt egy ablak és Katinka hajolt ki, borzasan, pelyhesen, szétomló hajjal, egy kicsit dideregve a reggeli hidegtől. Selyemkendő volt hanyagul a vállára vetve, de az bizony lecsuszott róla. Egy pillanatra szemembe villant fiatal, édes, rózsaszin vállacskája. A hangja még fátyolozott volt az alvástól.

- Baj van?

- Egy kis betyár-romantika. Erdélyi Jankó elvitte a jenői gróf szekerét és lovait.

- Ah, az érdekes. Egy kis jótékony változás ennek az unalmas fészeknek az életében. Ugyan megfogják-e?

- Aligha. A ficzkó elszánt és drágán adja a bőrét.

- Ugy hát nem lesz érdekes folytatása az érdekes kezdetnek? mondá Katinka, a csalódás hangján és készült bezárni az ablakot.

Nehezemre esett volna megválni alvástól kipirult arczától, ragyogó szemétől, tréfára fogtam hát a dolgot, hogy tartóztassam.

- Szeretné, ha élve megfognák a betyárt?

- Nagyon szeretnék vele megismerkedni, ha valaki bemutatná őt nekem.

- Én el fogom, ide hozom, mint egy erdei medvét.

- Maga?

- Egy csókért - a kezére.

- Itt a kezem.

Kinyujtotta kövérke, fehér kezét s én gondolkodás nélkül belecsaptam.

A fogadós azt hitte: gyermekek tréfája az egész, nem komoly dolog, azért nagyot bámult, mikor egyik lovunkat az istállóból kivezetve és nyakamba akasztva apám vadászpuskáját, felültem rá és Katinka felé köszönve, kinyargaltam az utczára.

A bámészkodók hamar utbaigazitottak és én egy negyedórái késedelemmel vágtattam a betyár nyomába, nyereg és takaró nélkül, szőrén ülve meg a lovat.

Egy negyedórai veszett vágtatás után megláttuk egymást. A betyárok ketten voltak. Egyikük a lovakat hajtotta, a másik egyenesen, mozdulatlanul állott a kocsi közepén, mint egy erdei szálfa; szemét kezével elárnyalva, nyugodtan nézett felém.

Ugy látszik, kicsinyelte az ellenséget, mert félig háttal fordult felém és még a fegyverét sem kapta le válláról.

- Álljatok meg! - kiáltám utánuk, meglassitva lovam futását, mert már egy puskalövésnyire jutottunk egymáshoz.

Nagy zavarba hoztak, mert csakugyan megálltak, kedélyesen integetve felém árvalányhajas pörge kalapjukkal. A puskát lekaptam vállamról, mire egyikük szintén fegyverhez nyult. Lőttünk. A betyár golyója a lovam feje körül járt, de ugylátszik, észrevették lövésemből, hogy jó lövő vagyok, mert mókázásukkal felhagyva, közévágtak a lovaknak s az országutról letérve, szélsebesen nekikaptak az erdőhöz vezető mellékutnak. Ha egyszer elérik az erdőt, fittyet hánynak minden üldözésnek. De nekem, lóháton ülve, nagy előnyöm volt fölöttük a hepehupás legelőn, melynek végében az erdő sötétlett. Szekérrel nehezebben haladhattak, mint én lovon.

Az erdő még messze volt, azért a betyárok ujra megálltak és egyikük erős tüzelést kezdett reám. Leugrottam a lóról, mely vadászatokon megszokta a lövöldözést és igy nem futott el; én magam néhányszor visszalőttem.

Azalatt a másik betyár elvágta a lovak istrángját, a szekeret isten nevében otthagyták, ők maguk lóra ülve, továbbálltak; egymástól elválva, két különböző irányban igyekeztek az erdő felé.

Én egy pillanatra zavarba jöttem, nem tudtam hirtelen elhatározni, melyiket üldözzem tovább a kettő közül? Melyik Erdélyi Jankó? mert nekem őt kell megfognom élve vagy halva.

A betyárok jól számitottak. Tünődésem csak néhány másodperczig tartott, de tökéletesen elegendő volt oly kitünő lovasoknak, mint ők, hogy jókora egérutat nyerjenek.

Végre határoztam és lélekszakadva vágtattam az után a betyár után, a ki a szekéren állva, először lőtt reám.

A véletlen is segitségemre jött.

A mezőség jobb oldalán két fénylő pont látszott: bizonyára lovas zsandárok sisakjai. Én legalább azt gondoltam s a betyárok is azt hitték, mert a legkétségbeesettebb vágtatásra ösztökélték lovaikat.

Beláttam, hogy közel lévén az erdőhöz, nehány percz mulva tul lesznek a veszélyen. Czélba vettem a betyár lovát és lőttem. Ugylátszik, megsebesült a szegény állat, mert futása rohamosan lassudott, egyszer aztán megállt. Gazdája leugrott róla és nagy káromkodás és fenyegetés közt egy fa mellé vette magát; lova ledőlt és fájdalmasan nyeritett.

A helyzet válságos volt. Az a magányos fa, mely mögé a betyár huzódott, alig volt háromszáz lépésnyire az erdőtől. Gondolata világos volt. Én sik mezőn álltam, ő fedve volt; itt volt a kedvező pillanat leszámolni velem. Ha meglő, ott az erdő a háta mögött, ha abba beleveheti magát, bottal üthetik lába nyomát a zsandárok.

Már két lövést tett, az egyik veszedelmesen közel járt hozzám. Én hiába vesztegettem a puskaport, mert ugy a fa mögé huzódott, hogy csak a könyöke vége, meg a czélozó félszeme látszott ki, meg a negyedrész arcza.

Nem volt mit tenni, büszkeségéhez kellett szólni ellenfelemnek.

- Fa mellett bujkálsz, hires Erdélyi Jankó? - kiabáltam át hozzá. Hát a szeretőd szoknyája mögé nem bujnál el, ha lehetne? Ha legény vagy, állj ki szabadon, mint én; a hogy a lovadat ellőttem, most meg az árvalányhajas kalapodat lövöm le. Kell is neked kalap, kendő kell a fejedre; attól a nehány szem cseresnyemagtól, a mi a puskámban van, ugy remegsz, mintha asszony volnál. Állj ki no, hires!

A betyár nagyot káromkodott és kiugrott a fa mellől, rám fogva fegyverét. Egyszerre lőttünk, én az Erdélyi Jankó lábszárába lőttem, hanyatt vágta magát, mint a kivágott fa az erdőn. Az ő golyója a vállamat surolta, néhány csepp vér szivárgott át a kabátomon.

Odarohantam hozzá, mozdulatlanul, összeszoritott szájjal, fájdalmát elnyomva feküdt a füvön; nagyon megesett a szivem rajta.

Azalatt a két zsandárformáju lovas is hozzánk ért. Két városi tüzoltó volt, nem volt azoknál a kurta csákányon kivül semmi fegyver. Az egyik bevágtatott a legközelebbi faluba, egy parasztszekérrel tért vissza. Arra ráfektettük a sebesült betyárt és meg sem álltunk vele a fogadó udvaráig.

Itt már nagy riadalom támadt, vasvillás, puskás emberek verődtek össze és apám már fogatott, hogy őket szekérre rakva, utánunk siessen.

A bankár leányával perlekedett. Szidta meggondolatlanságát. Hátha meglövik a betyárok Attilát? Ha hazahozzák halva, mit csinálsz? rémitgeté a szegény kis lányt, a ki fogyni érezte bátorságát és keservesen sirni kezdett.

Maga a fogadós, a ki azt gondolta, hogy csak a látszat kedvéért indultam a betyárok után és szentül meg volt győződve róla, hogy a város végén tul nem merem üldözni őket, hanem szépen visszafordulok, most leakasztotta a falról somnyelü baltáját és egy istentelen nagy mordályt vett magához, a miből valamikor a napoleoni háboruk idejében lövöldöztek.

Igy felkészülve jöttek volna már lóhalálában a segélycsapatok, mikor az udvarra hajtottunk.

A sebesült betyár látása nagy bámulatot keltett. A bankár kezénél fogva vezette hozzám az örömében és büszkeségében iruló-piruló Katinkát.

- Lánczoslobogós, te ugyan jól kezded, leány. Még sokra viszed, ha igy folytatod. Ha Attilának lennék, most ugy tennék veled, mint a lovag Schiller balladájában, a ki az oroszlánok közül hozta ki a hóbortos kisasszony keztyüjét: visszadobnám a csókodat. Nem fogadnám el.

- Azt már nem teszem, siettem kijelenteni, a mi Katinkát még nagyobb zavarba hozta. Követelem a tiszteletdijamat, a kikötött csókot.

A körülállók hangosan kaczagtak, Katinka arcza pedig életpiros szinéből holthalványra változott. Lesütötte máskor nyilt, bátornézésü szemeit és halkan esdekelt, ugy, hogy csak én hallottam.

- Engedje el a csókot, uram. Sohasem feledem el, milyen nagy hős ön. Ne kivánja, hogy ennyi ember szemeláttára megcsókoljam; kérem, ne szégyenitsen meg nyilvánosan. Meg fogja bánni, ha erőszakkal veszi azt, a mi ugy jó, ha magától jön, mint a nyári permeteg.

Én is halkan válaszoltam neki.

- Édes kis Katinka, jogomról nem mondhatok le. Inkább kérje a félkaromat, de ezt a csókot ne kivánja vissza. De egy könnyitésbe beleegyezem: tetszésére bizom a csók megadásának idejét. Akkor adja meg, a mikor magának tetszik.

A kis lány komoly arcza földerült, jó kedve ismét felülkerekedett.

- Azt hiszem, ezzel ön igen hosszu terminust tüzött magának. A mikor nekem tetszik! Ez annyi, mintha a csókot véglegesen elengedte volna.

- Én nem esem kétségbe a csók sorsa felett. Megkapom én még azt.

- Uracskám, maga nagyon önhitt ember. Hogy szegény Erdélyi Jankót meglőtte, most már valami ellenállhatatlan lovagnak képzeli magát, a ki csodapánczélt visel. Na, de én nem vagyok Erdélyi Jankó. Velem nem lesz olyan könnyü dolga.

Igy hát a csókadásnak feje fölött függő veszélyét elháritván, figyelmesen hallgatta a szerencsés üldözés részleteit.

Aztán a meglőtt betyárhoz lépett, a kit négy erős legény nagy óvatosan emelt le a kocsiról, hogy ágyba fektesse a szegényt.

Atyám sietett most felém és megölelt, sokáig nem akart karjai közül kibocsátani.

- Aggódtam érted, fiam. Még sohasem ijedtem igy meg. Azt hittem, hogy a fübe harapsz a betyár fegyverétől. Te és Katinka igazi gyerekek vagytok. A szivem körül szokatlan, fájdalmas, tompa szurást éreztem, még most is nehezen veszek lélekzetet.

Aggódva néztem rá. Apám csakugyan nagyon sápadt volt, még ajkai is fehérek voltak, és hangja gyönge, szinte rekedt.

Észrevette aggódásomat, meg akart nyugtatni mindenáron.

- Most már elmult, fiam. Teljesen jobban vagyok. Hanem a betyárért kár, német kezébe jut; még nem alakult meg a vármegye; várhattatok volna ezzel a hajszával még vagy hat hétig: akkorra már megyei törvényszék lesz, meg pandur. Szegény Erdélyi Jankó nem restelhetné ugy, hogy hurokra került.

Bement a sebesülthöz, a kinek az orvos megnézte, kimosta és bekötötte a sebét. A golyó nem tört csontot, nem sértett nemesebb részt, de a nagy vérveszteség nagyon elgyöngitette Jankót.

Apám ágyához lépett és vallatni kezdte.

- Gyilkoltál, fiam Jankó?

- Nem gyilkoltam én soha, tekintetes uram.

- De lovat loptál?

- Akármennyit, nagy jó uram.

- Mért adtad a fejedet ilyen életre?

- Kötéllel fogtak meg katonának. Megszöktem Mantuából, oda vittek lógerba; rosszul bántak velem, mint a kutyával.

- Ez nagy baj, fiam, mondá apám részvéttel. Igy nem adhatlak át a zsandároknak, mert hat hétig még német világ van és neked az a legnagyobb bünöd, hogy a katonaságtól megszöktél. Ezért keményen megbüntetnek.

- Kiállom azt is. Engem se a gólya költött, - mondá a sebesült betyár hetykén, - bár tehetetlenül, vérevesztetten feküdt az ágyon.

Apám gondolatokba merülve járt fel s alá a szobában. Azután behivta a fogadóst és betette az ajtót utána.

- Ezt a fiut el kellene vinnünk.

- Hová parancsolja?

- Hozzám. Ott fellábad valamelyik tanyán és ha megszokik nálam, szolgálatba fogadom. Megtermett, szép szál legény ő kelme, beszegődtetem alispáni hajdunak. Hanem a zsandárok a vérszagra ide jönnek, sietnünk kell a megmentésével.

- Értem, - válaszolt a fogadós. A németet kell...

- Megcsalni, igenis, - vágott közbe kurtán a megye alispánjelöltje. - Fogasson be kelmed, aztán mellékutakon vitesse Andrásfalvára. Kibirod-e az utat, Jankó? - fordult a betyárhoz, a ki hosszu, hálás pillantást vetett atyámra, mig ő felőle tanakodtak.

- Rossz pénz nem vész el - felelé csendesen. Isten fizesse meg a tekintetes urnak, holtig hű leszek hozzá, hogy nem hagyott elpusztulni az olmüczi kazamátákban.

- Hiszen te is csak magyar vagy, fiam; hát szép volna elhagyni egymást a közös veszedelemben?

Mikorra két gyalogzsandár beállitott a fogadóba, a meglőtt betyárnak hült helyét találták. Azt már akkor ott szállitották valahol szekéren az andrásfalvi füzesek árnyékában...

Délután folytattuk utunkat Pozsony felé és este hat órára beértünk szerencsésen.

Egyenesen Katinkáékhoz szálltunk. A vaskereskedésből meggazdagodott bankárnak uras háztája volt.

Hét órakor rögtönzött fáklyásmenet jött fölfelé az utczán, apám tiszteletére, a ki a szomszédvármegyének alispánjelöltje.

Az erkélyről oda láttunk Katinkával a piaczra, a hol a polgárok a menetre gyülekeztek. A fáklyák egyenkint gyultak ki, gyönge északi szél élesztette lángjukat, egész szikraesőt támasztva köröskörül.

Nagynehezen rendbe jöttek, a tüzoltózenekar réztrombitái megharsantak s a Rákóczy-induló hangja mellett jött felfelé a menet, megvilágitva az árnyékban nyugodtan szendergő házakat.

Előállott egy hazafi és hosszu beszéddel üdvözölte atyámat. Beszéde tele volt politikai czélzásokkal. E fáklyák - a régi kormányzati rendszer temetésére gyultak ki, mondá a többek között. Riadó, hosszan huzódó éljenzés követte szavait.

Apám meghatottan válaszolt. A beszéd nehezére esett, mert némelyik ügyetlen fáklyavivő egyenesen az erkély alá állott s a sürü, fojtó füst atyám mellére szállt. Mégis kibontakozott olykor egy-egy mondata és ugy megtöltötte az egész utczát, mint az ünnepi harangszó.

Még most is emlékszem minden szavára. Nem volt abban semmi izgató; a törvények szilárd, nyugodt talaján állt, arra buzditotta honfitársait, hogy azon maradjanak meg rendületlenül...

Még akkor is ott álltam az erkélyen, mikor már a fáklyákat kezdték eloltani a piaczon és lassankint nagy, csendes sötétség borult az utczákra.

Szorongó, bus gondolatok vettek rajtam erőt. A fény kialvása, az emberi hang elcsendesülése, az egész fényes látvány eltünése, az elmulás érzelmét költötte fel szivemben.

Minden mulandó! Az emberek szeretete és gyülölete; a dicsőség és a népszerüség; minden eltünik, a mi életünk utját bevilágitja, a hogy a fáklyák fénye eltünt; csak fojtó, nehéz füst marad utána: az emlékezet. Aztán elalszik az is és mi magunk maradunk a félelmetes, csillagtalan, néma éjszakában...

Katinka kijött hozzám s a hogy rámnyitotta az ajtót, a szobák belső, enyhe világossága fogta körül kedves, nyulánk alakját.

- Huh, de sötét van itt, nyitva hagyom az ajtót. Nem fél itt magában?

Mellém könyökölt az erkélyre; a szobából ráeső fény megvilágitotta fekete szemét és rózsás, gyermekes vállát, a mint kivillant az estély-ruha csipkefelhőjéből.

És... nem tudom... mi történt, de nem éreztem már magam oly elhagyottnak a kietlen, nagy éjszakában. A kislány arcza, szeme, fehér ruhája, egész alakja biztatóan fénylett felém, és ugy tetszett nekem, hogy nem a szoba világossága esik rá, hanem a fény - mintha nagyobbacska fénybogár volna az egész kislány - ő belőle magából ered...

Az urak a vacsora előtt a kaszinóba akartak egy félórára ellátogatni, hova sok vidéki földbirtokos gyült be ez alkalomra.

Atyám hivott, hogy kisérjem el. A többieket előre bocsátva, mi ketten hátramaradtunk. Karomba kapaszkodva, bizalmas beszélgetést kezdett velem.

A rosszul világitott utczákon járva, mig fejünk fölé csillagtalan, sötét égbolt borult, csodálatosan megnyilt szive előttem.

Örül, hogy a magyar ujra visszanyeri alkotmányát. A makacs, földalatti titkos harcz - mondá - melylyel bennünket anyagi és szellemi téren megtámadtak, nagyon megviselte a nemzet erejét. A népnek vezetőre van szüksége, a nélkül olyan, mint a kis gyermek: nem tud megállni a maga lábán. E vezetője az értelmiség, melyet azonban a nehéz idők és sulyos adók, az adófizetés megtagadása, mely igen költséges tüntetés volt; a rossz közigazgatás, rossz törvénykezés és egy minden izében ellenséges érzelmü gazdasági politika anyagilag csaknem tönkrejuttatott.

A középosztály el van adósodva, a füle is alig látszik ki belőle. Hivatalt nem vállalhat, pályája nincs, egész keresetforrása az anyaföld, mely tul van terhelve s mely nehány évtized mulva kiszalad a lábai alól.

Az alkotmányos élet előre veti árnyékát. Bécsben belátták, hogy a nyilt sebnek hagyott magyarkérdés csatornáján az egész monarchia vére kifoly. Ti már boldogabb időket értek meg. Nyitva lesz előttetek az ut: magas hivatalokban szolgálni hazátokat. A nemzet rendelkezvén majd a maga sorsa felett, megindul a nemzeti élet hatalmas vérforgása. A föld értéke rohamosan emelkedik; jólét, gazdagság, nemzeti boldogulás drága gyümölcse nő ama fán, melyet nemzeti politikának hivnak.

Vagyoni helyzetünket is meg kell ismerned, - folytatá halkan - mert az Andrásfalvyak szemefénye, reménye te vagy. A birtok nagyértékü, de nagy teher van rajta. Háztartásunk sokba került, sokban van neveltetésed, de ez mind csekély ahhoz képest, a mibe nekünk a politika került. Ládházitól most vettem fel uj kölcsönt: az alispánság temérdek kiadással fog járni. De ha még tiz évig élhetek, az ősi vagyont szüzen, minden tehertől mentem adom át neked.

Nem tudom mért - tette hozzá mélabusan - ma, mint régen elsülyedt hajók felszinre kerülő romjai, multam sok emléke merül fel csodálatos tisztán emlékezetemben. De ha ujra kellene kezdenem az életet, akkor se tennék másképp, mint a hogy eddig tettem. Kész volnék mindenemet feláldozni és koczkáztatni a hazáért.

Neked, fiacskám, korán kell megházasodnod, hogy rendbe hozzad őseid vagyonát, ha Isten kegyelme nem engedné meg, hogy még én rendbe hozzam.

A hirtelen haláltól félek; nem szeretnélek egyhamar itthagyni benneteket. De a mai eset (ugy éreztem, mintha vaskéz szoritotta volna meg kétszer egymásután szivemet) intés nekem, hogy erre is készen, legyek. Oh! pedig szeretnék élni, mert hazám szabad lesz nemsokára s mert van, a kikben örömem teljék: egy jó fiam és egy szép leányom.

Szavai ugy meghatottak, hogy nem tudtam rájuk hirtelen válaszolni. Némán, megindulva, tele szivvel lépkedtem mellette, miközben közönyös emberek jártak-keltek körülöttünk s a sötét, középkorias polgárházak kapuboltozatai alatt szerelmes párok váltottak szerelmes, semmitmondó, boldog szavakat, örülve az életnek, mikor közelükben egy embertársuk szivét már megérintette a sötét halál hideg szárnyütése...

Végre szóhoz jutottam, szeretetteljesen vigasztaltam atyámat, igyekezvén kiverni fejéből a bus előérzetet, mely mélységes árnyékot vetett verőfényes lelkére.

- Jól van hát, kedves fiam, nem halok meg, mig nem tánczolok a lakodalmadon - válaszolá vigasztaló szavaimra. - A kis lány tetszik nekem. Erős keze van, mint anyádnak, és sok esze meg szive van hozzá.

- Katinka?

- Ő. Két-három év mulva elveheted, mert ezek a kislányok egyetlen nap megnőnek, mint a fü a mezőn, esős, tavaszi időben. Anyád is olyan volt. Észre se vettem, mikor a nyakamra nőtt. Több esze volt mindig, mint egy minisztertanácsnak és hetedhétországon nem volt szebb szőke leány nála. Becsüljétek meg, fiam, ha engem tulélne szegény. Nagy jellem! Egyszer meg fogtok győződni róla.

Ekként beszélgetve, elértük a kaszinót. Az urak nagy örömrivalgással fogadták atyámat. Hittek, reméltek, biztak s nagy politikai változásokat vártak a közel jövőben. Megbeszélték, hogy a megnyitandó megyegyüléseken mily eljárást követnek. Az 1848. évi törvények alapjára állanak; követelni fogják az önálló, felelős magyar kir. minisztériumot; Erdély unióját az anyaországgal; a képviselőválasztások elrendelését stb.

Hazamenet az urak valamennyien elkisérték atyámat s Ládházi mind meghivta őket vacsorára.

Ködös, hüvös, sötét tavaszi éjszaka volt. Atyám fázott, felhajtotta magas kabátgallérját és keveset beszélt.

Mindig engem keresett, egy perczre sem engedte, hogy eltávozzam mellőle.

- Ma nagy veszélyben forgott a fiam, azért szeretem jobban, mint máskor, - mondá magyarázatképpen a társasághoz. Elevenen elfogta Erdélyi Jankót, mert a betyár sehogy sem akarta bemutatni magát Ládházi Katinkának...

Aztán, kedves szokása szerint, megveregette kissé arczomat és tréfásan megfenyegetett ujjával.

- Mindig elmaradozol mellőlem, édes fiam. A magányt és a sötétséget kedveled, mint Romeó. De hát az ember soha sincs magában, ha szerelmes; a sötétség pedig tele van világossággal, ha egy szép leányról gondolkozunk.

Ládháziéknál harmincz emberre volt teritve az ebédlőben. A bankár nagy fényt fejtett ki, az asztal csakugy görnyedt az ezüst tálak, nehéz ezüst kupák, velenczei kristálypoharak s a három nagy, tömör, szinezüst asztaldisz sulya alatt.

Az ebédlő egyik szögletében, leánderek és rododendronok mögött czigánybanda muzsikált; a nyitott erkélyajtón hüvös, friss levegő jött a Duna felől, a mi enyhitette a nyomasztó hőséget.

Asztalhoz ültünk. Engem Katinka maga mellé ültetett, szemközt atyámmal, a ki föl volt hevülve s egy pohár hideg vizet mohón ivott meg. Gyöngéden, szeretettel nézett ránk, a mint a kis lánynyal a nap eseményeiről beszélgettünk. Katinka csókot hányt felé rózsás ujjai hegyével.

- No, megtörtént.

- Mi történt meg?

- A csókot, a mivel magának tartozom, atyjánál deponáltam. Átveheti tőle, a mikor tetszik, kamatok kamatjával.

Igy enyelegtünk, szivünkben az ifjuság boldogságával, mikor valami csodálatos erőtől kényszeritve, apámra néztem.

Bibicztojást evett; éppen szájához vitte a kanalat, mikor az kiesett a kezéből. Két keze lesiklott, keményen megütötte az asztalt, ő maga erősen összerázkódott, mintha villámcsapás érte volna. A ki legközelebb állott hozzá, megragadta vállait, aztán ketten óvatosan lefektették az ebédlő divánjára.

Mindez egy percz müve volt.

Odarohantam, orvosért kiáltozva. Egy ur kivált a vendégek ijedt csoportjából, a megyei főorvos volt. Nyugodtan, egykedvü arczczal nyult apám üteréhez, a ki e perczben egyet hörgött, azután elcsendesedett.

- Meg van halva. Agyszélhüdés érte.

Pedig a keze még meleg volt. A vendégek sietve elbucsuztak s a drága halott ott feküdt a száz gyertya fényétől ragyogó ebédlőben.

Kint a sötét éjszakában még ugyszólván a levegőben függtek a lelkes éljenek, a fáklyát hordó tömeg riadó szava, mely alig két óra előtt hosszu életet kivánt a nagy hazafinak... a szegény, mozdulatlan halottnak.



HETEDIK FEJEZET.
Anyám.

Nyáron nagy szárazság volt, nagyon megsinylette a vetés; a gabonát megütötte a hő, megverte a jégeső, pusztitotta a rozsda és az üszög; siralmas aratás lett belőle. A legöregebb gazdák sem emlékeztek ily rossz esztendőre. Nem volt se buza, se bor, se gyümölcs, se takarmány, semmi. Őszkor aztán három hétig folyton esett, a burgonya ott rothadt a földjében, a tengeri nem tudott jól megérni, a szegény ember kétségbeesve várta a telet. Ugy felszökött az ára mindennek, hogy éhinségre lehettünk elkészülve.

Szegény apám rosszkor halt meg. A birtok nagyon meg volt terhelve, a hitelezők megrohanták anyámat, a ki a nehéz napokban nagy hidegvért és lelki erőt tanusitott.

Ládházi ajánlkozott rá, hogy kiegyezik a hitelezőkkel; megkinálja őket a követelés felével. Ő aztán fentartja az atyámmal legutóbb kötött kölcsönt, azon anyám kielégiti a régi hitelezőket és jobb, szigorubb gazdálkodási rendet hoz be a birtokra, mely a patriarkális kezelés alatt félannyit se jövedelmezett, mint a mennyit jövedelmezhetne.

Anyám, sötét gyászruhába öltözve, feketekeztyüs kezével elutasitó mozdulatot tett a bankár ajánlatára. Hidegen, kimérten, bár udvariasan köszönte meg szives készségét, de - igy szólt - nincs abban a helyzetben, hogy idegen embertől ily nagy anyagi áldozattal járó szolgálatot elfogadhatna.

Ládházi igyekezett megmagyarázni, hogy az nem jár részéről nagy anyagi áldozattal. Egyszerüen üzletdolga: ő jól helyezné el pénzét e vállalatban. Még nyerne is rajta valamit.

De anyám hajthatatlan maradt.

Az ügyvédünk kiszámitotta, hogyha a birtok kétharmadát eladjuk, teljesen kielégithetjük atyám minden hitelezőjét.

Ládházi mélabusan rázta fejét, mikor anyám e tervvel állt elő, mint olyannal, mely alkalmas arra, hogy vele megőrizzük atyám becsületét és nevének tisztaságát.

- Kár az ősi birtokért, nagyságos asszonyom, kár, kár! A kié a föld, azé az ország. A föld biztosabb az aranynál, a kincseknél, a palotáknál. Minden elmulhat, megfogyhat, megsemmisülhet, csak a föld nem. Az Andrásfalvy-birtok kétezer hold egyetlen tagban. Teremtő Isten, micsoda könnyen kiheverhetné ez azt a kis adósságot, a mi rajta van!

Anyám az időről s Katinkáról kezdett beszélni, a mi világos jele volt annak, hogy Ládházi ajánlata véglegesen el van ejtve.

Mikor Ládházi elment, anyám orrához támasztotta hosszunyelü lorgnetjét s figyelmesen nézte, mily hatással volt rám az előttem lefolyt jelenet.

- Ez az ember a birtokot szeretné. Az Andrásfalvyak utóda akarna lenni. Ide ülne a meleg helyünkre, ha át nem látnék a szitán. Azért adna kölcsönt, hogy ő legyen az egyedüli hitelező. Ki volnánk szolgálva neki; övé lenne a vár s minden, köröskörül. Az ő vasmarkából nehéz lenne visszaváltani jobb időben a birtok azon részét, melyet ma fel kell adnunk.

Védelmére akartam kelni Ládházinak, a ki több jeles tulajdonsága mellett szerencsés volt Katinka atyjául hivatni, de hallgattam. Egy dolog tisztán állott előttem: anyám nem mondott le végleg birtokunk kétharmadáról. Azt remélte, hogy ujra megszerzi azt.

Az eladás nem volt könnyü dolog abban az időben. Az egész "birtokrendezés"-t tavaszra halasztotta anyám, addig majd csak jelentkezik vásárló.

Addig is tekintettel a rossz termésre s a szük esztendőre, azt akarta, hogy nagyon összehuzódva éljünk.

Elbocsátott egy csomó léhütőt: inast, vadászt, lovászgyereket, szobalányt. Feloszlatta az istállót. Csak két kocsilovat tartott meg, a legszükségesebbet, meg nekem egy hátaslovat, ámbár tiltakoztam ellene.

Oly egyszerüen éltünk, mint akármelyik polgárcsalád. Nem jártunk sehová, nem vendégeskedtünk, csendes és néma volt a nagy udvarház, mely csak néhány hónappal előbb annyi embert fogadott vendégszerető falai között.

Hogy beletalálta magát szegény öregasszony vadonatuj helyzetébe!

Ő, a ki azelőtt sohasem törődött a cselédek dolgaival; a kinek olyan ismeretlen világ volt ez, akár Dél-Ausztrália valamelyik névtelen szigete: most leszállt méltóságának magas felhőjéből és nagyon is nagy figyelemmel kisérte minden lépésüket. Még azért is zsörtölődött, ha a lámpát este a konyhában egy félórával tovább égették.

Micsoda nagy pazarlás volt most az az ő szemében.

Ez évben nem hozatta meg a "góthait", nem fizetett elő nehány, az udvari körökhöz közelálló ujságra; megvont magától sok apró kényelmet, melyhez már hozzá volt szokva, s melyet bizonyára nehezére esett nélkülözni.

Én felszólaltam ez ellen. Nem kell a takarékosságot tulzásba vinni, mintha közel állnánk a koldusbothoz. Én férfi vagyok, fiatal, erőteljes, könnyen kezdhetek uj életet. De anyám nem. A mig én élek, nem engedhetem meg, hogy anyám és nővérem bármiben is szükséget lássanak.

Anyám türelmesen végighallgatott, aztán homlokomat megcsókolva, félresimitotta hajamat.

- Te az én jó fiam vagy, tudom, hogy mindent megtennél értem és nővéredért. Nem is azért vonok meg magamtól egyet-mást, egy ujságot, egy könyvet, egy rossz szokást, egy semmiséget: mintha okvetetlenül le kellene róla mondanom, de lásd, fiam, szokatlan időket élünk. A falvakban, a hol emberemlékezet óta őseid voltak az urak, az embereknek nincs mit enni. Mily rosszul esnék azoknak a szegény embereknek, ha vig, lármás élet folynék itt az udvarházban, mig nekik nincs meg a betevő falatjok.

Hadd érezzék, hogy szivünk velük van, s készek vagyunk megosztani velük minden anyagi javunkat.

A mit a háztartásban megtakaritok, a mivel eddig a cselédeim megloptak, a mit gondtalanul elpazaroltak, most mindaz a szegényeké. Eddig még egy se halt meg közülök éhen, s ez a kemény tél majd csak elmegy minden nagyobb baj nélkül a fejünk felett.

Hogy járathatnám én kedvencz lapomat, mig a volt jobbágyaink éheznek és fáznak? Hogy ne mondanék le egy kedves ételemről, valamelyik kedvtelésemről, szórakozásomról, hogy ne mondanék le kényelmemről, ha néhány becsületes magyar családot mentek meg az árával az éhhaláltól?

És Eliz? Kérdezd csak meg. Neki nemes szive van. A multkor eladott titokban három sor igaz gyöngyöt, hogy a pénzt kioszsza a zsellérasszonyok között; és égetné a testét a legpuhább selyem, ha most ajándékoznád meg vele, mikor az árán kétszáz kenyeret lehet süttetni a szegények számára.

Nem, édes fiam, én egészen beleszoktam uj helyzetünkbe. A szegénység nem fog levonni semmit az Andrásfalvyak fényéből és előkelőségéből. Aztán te még fiatal vagy! Széditő emelkedés alkalma nyilhatik előtted. Most az a fő, hogy a névre, melyet szegény jó atyád örökségképpen reád hagyott, ne boruljon még annyi homály se, a mennyi Eliz kéztükrének lapján, ajkának üde lehelletétől.

Ez a magyarázat bizony megszégyenitett. Elővettem az öreg Szekrényest, a ki apróra bevallott mindent: az anyám által felállitott népkonyhát, a nagy kenyér- és borszállitmányokat, fehérnemüek és gyógyszerek osztogatását, a látogatásokat a nyomortól mélyen sujtott kunyhók lakói között.

Mert olcsó bor nem volt kéznél, apám féltve tartogatott hegyaljai borai kerültek csapra, a betegesek, öregek és a nők számára. Egy egész csapraütött vagyon.

A granáriumok félig üresek voltak már: szétosztották a gabonát a nép között.

De van is látszatja! Mig más faluban ugy hull a nép, mint őszszel a légy, az éhségtől és járványos betegségektől; addig a mi faluink népe egészséges, mint a makk s az éhséget hiréből ismeri.

Anyám és Eliz meglátogatják a betegeket; vigasztalják a föld népét, hogy ne essék kétségbe, majd jóra fordul minden.

Anyám még politizál is. Inti a népet, ne hallgasson azokra, a kik veszélybe döntik az országot. A legsoványabb béke is többet ér a legkövérebb háborunál. Ne várja Garibaldi veresingeseit, ugyse mer az ide jönni. Ha beteszi a lábát, ő lesz az első, a ki öreg asszony létére hozzányul a guzsalynyélhez és segit kiverni ebből a szép országból az istentagadó, országháboritó taliánját!

Kiváncsi voltam, mit szól a nép anyám politikai leczkéztetéseihez, faggattam is erősen az öreg kasznárt. Zavartan tipegett-topogott nagy bagaria-csizmájában, az asztrakán-sapkáját lehuzta az orráig, azután feltolta a tarkójáig.

- Őszintén beszéljen, öreg. Jól tudja, hogy én nem vallom anyám politikáját és szegény boldogult atyám se tartotta. Vagy talán maga igen?

Kézzel-lábbal tiltakozott, hogy ő nem, de szólni nem szólt egy hangot sem. Sok tusakodás, még több biztatás után végre kibökkentette az öreg:

- A nagyságos asszony nagyon okos és nagyon jó, a föld népe tüzbe menne érte. Szivesen meghalna érte akármelyik zsellérember de...

- De?...

- Már instálom, ugy vagyon a dolog.

- Hogy vagyon hát? Szóljon.

- Hogy hát Kossuthért is meghalna... Garibaldi meg az ő embere. A hátukat tartanák oda a nagyasszony guzsalynyelének, csakhogy Garibaldinak baja ne essék. Pedig, mondom, élnek-halnak a nagyasszonyért mindnyájan.

Elmosolyodtam az öreg egyszerü beszédén. És büszke voltam a népre, melynek egészséges, romlatlan politikai érzését a hála szava sem tudja megtéveszteni. Szemeit a szabadság tisztafényü álló csillagára függeszti mozdulatlanul, és utána indul...

Még egy nagy dolog volt hátra: beavatni anyámat Eliz szerelme titkába. Eliz megkért, hogy mindaddig hallgassak, mig anyámat e hir befogadására elő nem késziti. Atyám halála s az utána bekövetkezett szomoru napok, aztán a sulyos anyagi helyzet, meg a föld népe közt kitört éhinség: hátráltatták Eliz vallomását.

Ismerte anyám reményeit, melyet házasságunkhoz füzött. Még nekem nagynehezen csak elnézte volna, hogy elvegyek valami szegény lányt, vagy hogy valami pénzeszsák legyen az apósom, mert az én nevem fénye - igy mondá - el tudja fedni az ilyen kellemetlen rozsdafoltokat. De hogy Elizt valami szürke polgári név viselője vegye el; ez alatt az egyszerü név alatt szerepeljen a nagyvilágban; s egy Andrásfalvyné unokái olyan nevet viseljenek, mely nincs benne a góthaiban: ezt a gondolatot már nem birná ki szegény büszke öreg asszony szive.

Ottónak bizalmasan megirtam a dolgot. Azt felelte rá, hogy senkit sem tudna szeretni Elizen kivül; végtelenül boldog, hogy remélhet és türelemmel várja be az időt, mig megérik a várakozás édes gyümölcse és anyám megbocsátja nagy merészségét: hogy szemét leányáig emelte. Addig is megfogadja tanácsomat és nem jő Andrásfalvára, bármily nehezére esik is neki veszteg maradni, mikor a szerelem sólyomszárnyát érzi vállain.

Hát vártunk és hallgattunk. De Eliz fogyott és sápadtabb lett, nem volt kedve semmihez. Órák hosszáig ült, ölbe tett kezekkel, tétlenül, mély gondokba: a szerelem rózsaszinü gondjaiba merülve. Fiatal szive, mely először szeretett, nehezen tudta elviselni szerelmese távollétét. Hozzá még neki sok sebet kellett begyógyitani, sok apró füstfelhőt eltávolitani, sok méltatlanságot és gunyt jóvátenni. Érzékeny szive volt s türhetetlen volt neki az a gondolat, hogy Ottóval hidegen, kegyetlenül, szeszélyesen bánt, a mig itt volt. S most, mikor a szerelem folyamának sodra elragadta s ő nyakig benne volt az édes hullámokban: nincs alkalma helyrehozni, a mit Ottó ellen vétett. Szüzies szemérme visszatartotta attól, hogy levelet irjon neki; igy teltek a napok, Eliz mindjobban magába zárkózott, mint a selyembogár, körülszőve magát a bájos szerelmi titok fénylő selyemszálaival.

A falu népének nagy nyomorusága jótékonyan foglalkoztatta lelkét. Meglátogatta betegeit, pénzt, ruhát, orvosszereket osztott ki köztük és személyesen ügyelt fel a népkonyhára, hol jó meleg levest készitettek az éhezőknek. Fejét kendővel bekötve, fehér kötőben sürgött-forgott a roppant rézüstök között, kezében nagy főzőkanállal, miközben a gyermekek és törődött öregasszonyok ruhája szegélyét csókolgatták, áldást mondva még a lábanyomára is.

Egy reggel láttam, hogy Eliz valami elhatározó lépésre készül. A szokottnál is halványabb volt, összevont szemöldében, komoly nézésében határozottság és erő látszott. Gondolatait rendezve nézett ki az ablakon és szeme a hóval boritott váromladékon akadt meg, melynek egyetlen épen maradt ablakürege sötéten és fenyegetően nézett vissza rá.

Világosan láttam, hogy Eliz megrázkódott. Tudta, hogy ez az egyszemü omladék nagy szerencsétlensége családunknak. Utjába áll két fiatal sziv boldog szerelmének, mint azon büszke Andrásfalvy-ősök halvány kisértete, a kik benne éltek, dőzsöltek, szerelmeskedtek s nagy hatalommal uralkodtak az egész vidék fölött.

Nem akartam utjokban lenni, kimentem s puskámat magamhoz véve, varjukat lőttem le a hóval födött nyárfák koronájáról. Kedvem telt most pusztitani ezeket a sötét, károgó, nehéz röptü madarakat, melyeket a nép képzelete a szerencsétlenség s a balsors hirnökeinek tart.

Egy óra mulva visszatértem a házba.

Anyám az ablaknál ült, könyökig érő fekete keztyüben, a biblia olvasásába merülve. Beteges, sovány arcza nyugodtnak látszott, de valami sötét, bronzszinü pirosság ütött át rajta: a lefolyt nagy harczok egyetlen jele.

Kérdeztem, hol van Eliz?

- Szobájában van - mondá, a világért sem szakitva félbe olvasmányát. Hangja szokatlanul élesnek és hidegnek tünt fel nekem. Rosszat sejtve, nővérem szobája felé indultam.

Eliz kisirt szemmel feküdt a pamlagon. Az ablaktáblát bezárta, hogy a vakitó hófény ne sértse szemét. Félhomály volt a kedves, leányos szobában, mely ugy tele volt az ő szüzies álmaival, mint annak a kamélia-bokrétának üde szinével, a mit a jó öreg Szekrényes küldött az üvegházból s mely egy tejszinü virágtartóban várta végzetét: az elkerülhetetlen hervadást.

Kezemet homlokára tettem, forró volt mint a tüz, a keze meg jéghideg.

- Mi történt, édes Eliz?

Felült, sokáig merően nézett reám, aztán gunyosan felkaczagott, könyein keresztül.

- Semmi. Egy álommal kevesebb van a világon s egy boldogtalan leánynyal több.

- Szóltál anyámmal?

- Kötelességem volt. Anyám aztán felvilágositott, hogy én várurak unokája vagyok, s már csak családunk mostani anyagi helyzete sem engedi, hogy messzaliánszra lépjen egy szatócsné fiával az egyetlen Andrásfalvy-leány, de genere Andrásfalva.

- De végre ő is, engedni fog. Ottó nem mindennapi ember, és anyám kedvelte őt. Azt mondta róla, hogy álruhás herczeg, olyan a fellépése. A szerelem tüzvésze ellen pedig - ugy tudom, - mind ez ideig a várurak unokáinak szive sincs kellőleg biztositva.

Elizből kitört a fájdalom.

- Mindennek vége. Én sohasem megyek Ottóhoz anyám határozott akarata ellen. Ő pedig nem fog beleegyezni soha. Hanem azt kereken megmondtam neki, hogy nem megyek férjhez senkihez, ha hozzá nem adnak. Zárdába vonulok mélyen sebzett szivem bánatával. Mi nekem a család érdeke? Én nem adom el magam senki kedvéért.

Mintha bizony nem elkövettem volna mindent, a mit emberileg lehetséges, hogy elnyomjam szivemben ezt a szenvedélyt? Öntözgettem a józan ész hideg vizével a feltörő lángokat; ráboritottam a közönyösség és guny nehéz köveit; irgalmatlanul rátapostam a csillámló üszökre... hasztalan.

Utóvégre én is sokat tartok születésemre, a fényes névre, melyet viselek, az Andrásfalvy-várra, melynek csak egyetlen szeme van; engem is büszkének s előkelőnek neveltek, s volt idő, mikor azt hittem, hogy az első ember is nemesi levéllel jött a világra.

Nem elég, ha minden előitéletemet lerombolta az a hatalmas, nagy érzés, mely ugy tört reám, mint az árviz egy alvó házra éjszakának idején?

Nem elég az én bánatom, sok álmatlan éjszakám, kisirt szemem? A megalázott büszkeség pokolbeli kinja? A megtört dacz, mely szelid odaadássá változott?

- Elég, édes Eliz, elég. Te sokat szenvedtél, átmentél a fájdalom tisztitó tüzén. Nemes, nagy lélekre mutat, hogy az irtózatos harczból szerelmed került ki diadalmasan. Beszélni fogok anyámmal. Reménylem, hogy fellépésem eloszlatja köztetek a félreértés ködét. A sziv és a lélek nemessége több az öröklött név nemességénél. Ottónak a kisujja többet ér, mint Kökörcsényi egész maga. Aztán Ottó legjobb barátom, és szivetek szép frigye kedves óhajom nekem. Hanem a sirásból elég. Én felelősséggel tartozom Ottónak, szép szemed ragyogásáért, melynek a sok sirás megárthat. Bizzál bennem szép, szelid galambom, majd minden jóra fordul...

El voltam határozva, hogy közbelépek, de meg akartam várni az alkalmas időpontot. Sokkal jobban ismertem anyámat, hogysem a dolgot azon melegiben előhoztam volna.

Anyám még mindig az ablaknál ült, mikor Eliz szobájából visszajöttem.

- Mit csinál Eliz? kérdezte tőlem, becsapva bibliáját.

- Sir.

Anyám lehuzta hosszu fekete keztyüjét, annak minden gyürődött ujját kiegyengette, szép lassan, tempósan összehajtogatta, aztán letette maga mellé az ablak párkányára, s bizalmatlanul nézett reám.

- Mért sir?

Zavarba jöttem, elkezdtem hebegni, a fürkésző, lelkemre látó anyaszem nyugodt tekintetétől.

- Mért sir?... Mért is sir csak szegényke? Tulajdonképpen nincs is rá oka... mondám, hosszu szüneteket tartva, hogy gondolataimat rendezhessem. - Érzékeny szive van a lelkemnek, s anyácska talán tulszigoru volt hozzá.

Anyám fejét rázta, s még bizalmatlanabbul nézett rám.

- Magad sem hiszed, a mit mondasz, Attila. Hogy volnék én szigoru hozzá, mikor a véremet is odaadnám érte? Hanem - tette hozzá, s fenyegetőleg felkelt székéből, egészen közel lépve hozzám, - képzeld, mit forgat nővéred a tapasztalatlan, fiatal fejében? Rangján alul akar férjhez menni. Rangján alul! fel tudod fogni ennek a jelentőségét? Most, mikor a család fényét, tekintélyét, vagyoni helyzetét kellene neki szolgálni szépségével! Nekem elhallgasson megvalósithatatlan, badar álmaival! Ugy dobom őt el magamtól, mint ezt a keztyüt, ha terveimnek makacsan utjában áll...

Összegyürte a keztyüt, aztán idegesen dobta le a földre.

Hirtelen átláttam, hogy ma hasztalanul kisérelném meg anyám megpuhitását. Kemény volna még ma, mint azok a divatos érczvázák, melyekbe naponkint friss virágot tesznek gyöngéd leánykezek.

Hetek multak, a szigoru tél, a csikorgó hideg még folyton tartott. Eliz a szokottnál is inkább magába zárkózott, keveset evett, folyton soványodott és titokban sokat sirhatott, mert mindig fejfájása volt, a mi a sirás-rivás biztos jele.

A ház körül pontosan és szorgalmasan teljesité kötelességét, de minden kedv és érdek nélkül, mintha valami részvétlen gép volna, valami óramű, melyet felhuznak, mely mutatja az órát, üt és - lejár.

Néma, elkeseredett harcz folyt a két nő közt, melyben egyik sem akart legyőzött lenni, de melyben előreláthatólag mégis csak az anya fog vereséget szenvedni.

Eliz szemelláthatólag fogyott és összement, mint a napnak kitett márcziusi hó. Át meg át járta őt a szerelem aranyos napfénye s szegény hideg, szüzies, tiszta márcziusi hó napról-napra olvadt, fogyott, soványodott.

Anyám még makacsul tartotta magát. Elhivatta az orvost, a ki vasas fürdőt, vascseppeket s mindenféle erősitő szereket rendelt Eliz számára. Aztán négyszem közt, nagy fejcsóválás és torokköszörülés után igy szólt:

- Minél előbb férjhez kell adni a leányt. Virágbetegsége van; az, a mi a melegházak elkényeztetett rózsatőinek. Gyökere a napsütött, szabad, erőteljes föld után vágyik. El kell ültetni valami derék fiatal ur portájára; hadd viruljon ott, boldogan, kinyujtogatva virágos, gyönge ágacskáit.

Végre egy komor, beborult januáriusi reggelen azt jelentették, hogy Eliz nem kelt fel, ágyában maradt, nagyon rosszul érzi magát.

Hozzásiettem. Láza volt, olyasvalami kinozta, a mi a hidegleléshez hasonlitott.

- Mi bajod, édes kicsi Elizem? Mid fáj?

- A szivem. Óh Attila, nem tudom elviselni ezt a helyzetet, fölülmulja erőmet. Nem mondhatok le Ottóról, ő drágább nekem, mint az egész világ. Senkit sem szerettem még ugy: se apámat, se anyámat, se téged, se harminczhárom unokanővéremet. Ha akarjátok, meghalok apránként a szemetek láttára, panasz nélkül, csendesen; halottja leszek a szerelemnek, melyet anyám méltatlannak tart egy várur unokájához, de lemondani nem tudok róla.

Könyekben tört ki, sirása a szivemet facsarta össze. Sovány, szinte áttetsző arczával, lázasan fénylő szemével, igazán hervadó virágnak látszott.

A habozás és várakozás ideje lejárt, itt gyorsan és erélyesen kell cselekedni. Elhatároztam, hogy szólok anyámnak.

Szándékomat megkönnyitette egy levél, mely aznap Ottótól jött.

Abban megirta, hogy Kökörcsényi szándékosan belekötött, párbaj lett belőle, ő nagyon összevagdalta a grófot, ez most élet-halál közt lebeg. Ő nem akar megszökni, az elfogatási parancsot már kiadták ellene, bizonyosan elitélik és elzárják másfél esztendőre. Mert nagy bün az, agyonszabdalni a "megszálló" sereg egyik "kitünő" tisztjét. Forradalmi tünet, s most ezt (miután a nemzet nem ment lépre az oktrojált alkotmánynak, s Bécsben e miatt dühösek) még a szokottnál is szigoruabban fogják büntetni. A tisztek vérbenforgó szemmel járnak azóta, az ezredes boszut liheg, csak Kökörcsényi viseli magát lovagiasan, a ki legényével megüzente, hogy idejekorán szökjék meg külföldre, mert rosszat forralnak ellene.

Nem tagadom - irá - hogy másfél évi fogház nagy csapás reám. Ügyvédi irodám ezalatt tönkremegy s én ujból kezdhetem az életet. Pedig már csinos ügyforgalmam volt, az emberek érdememen felül felkaroltak. Itélethozataláig bizonyára szabadlábon hagynak, nagy összeg biztositék mellett. Szeretnék ezalatt Elizzel találkozni; eszközöld ki anyádnál e találkozást, melytől üdvösségem függ. Esetemet kiméletesen tudasd Elizzel, s mondd meg neki, hogy régi számadásom volt a fekete gróffal, a ki kikosaraztatását nekem tulajdonitotta és azóta nem hagyott békét. Hogy mennyire szeretem, hogy mily hajnali fényt deritett ő életem elhagyatott utjára, hogy ő a legédesebb, legjobb és legszebb leány a világon, a kinek nem vagyok méltó a lábaporát csókolni: mindezt és sok mást, a mi oly fojtóan nehezedik szivemre, mint a pincze levegőjére a forrásban levő borok párolgása, - majd élőszóval mondom el, ha az odautazásra az engedélyt megkapom.

E levéllel kezemben siettem anyámhoz.

Szokott helyén ült, az ablaknál, valami régi góthaiban lapozgatott.

Kint teljes erővel dühöngött a hóvihar. Az éjszaki szélben sürün és szilajan kavarogtak a hópelyhek; a szél olyan nagy zajt csapott időnkint, mintha a levegőben aczélsineken vágtató gyorsvonatok dübörögnének. A kéményekben ugy jajongott a szél, mintha fojtogatott emberek sikoltoznának. Néha kicsapódott egy-egy rosszul záródó ablak, vagy ajtó, de anyám nyugodtan ült helyén, még csak ki se nézett, hogy gyönyörködjék a felszabadult elemek boszorkánytánczában.

Kezet csókoltam és leültem mellé.

- Egy levelet szeretnék közölni veled. Ottó irta. Megengeded, hogy felolvassam?

Kezével elutasitólag intett.

- Nem érdekel a levele, édes fiam. Mit irhatna még, a mit nem tudnék jól? Hogy elforgatta annak a szegény lánynak az álmodozó fejét? Az, fájdalom, nem ujság előttem. Talán bizony formálisan megkéri a kezét? Kitelik tőle.

- Ottónak párbaja volt.

- Nem kaphatott valami életveszélyes sebet, ha irt neked.

- Nem, ő sértetlen maradt. Ellenfele Kökörcsényi gróf lett a párbaj áldozata.

- Ah! egy gróf, egy jó családból való ember. Minek is mérik össze mindenféle emberrel a kardjukat? Ez az eredmény: egy szatócsné fia levág egy született grófot. Felfordult világ.

Nem akartam eltérni a czéltól, melyet magam elé tüztem, azért hát nem feleltem anyám megjegyzéseire, melyek alkalmasak voltak mellékösvényekre terelni a beszélgetést.

- Ottó nem kereste az összeütközést. Ő csak védte magát s erre kétségtelenül joga volt. Bizonyára a gróf kötött bele, a ki boszuját akarta rajta tölteni.

- Ezt tudom méltányolni. Azt hiszem, a világ minden grófjának rosszul esnék, ha kikosaraznák egy... hogy is hivják... Péter vagy Pál, vagy nem tudom, miféle nevü ur miatt. Megáll az ember esze, ha a kisasszonyok maguk kivánják kiválasztani a vőlegényüket, s minden válogatás nélkül a társadalom oly mélyen fekvő rétegeibe nyulkálnak férfiakért, a hol tintás lesz az ujjuk hegye. Hiszen mindig volt ügyvéd az Andrásfalvy-familiában, a hogy voltak inas, lovász, vadász és tiszttartó urak. Az őseid is megbecsülték az ügyvédjüket, a ki az uradalom nagy pereit vitte, leültették asztalukhoz, jól megfizették a fáradtságát, de, fidonc, egyik Andrásfalvy-leánynak sem jutott eszébe férjeül választani egy ügyvédet, kulcsárt, lovászt, vadászt, vagy effélét. Péter, vagy Pál ur - nem is tudom, minek mondjam - ügyes, kedves ember. Az egész emberben van valami nagyurias, - a nevén kivül. Már pedig a név sokat tesz, mert azt adja gyermekeinek - az én unokáimnak. Megvallom, hogy nem nagyon vágyódom a kis Péter-Páloknak nagyanyjává lenni. Ebből a nagy megtiszteltetésből nem kérek. Nem tudnék mit csinálni a csillagkeresztemmel.

Hagytam, hogy kibeszélje magát, hadd csillapitsa ezzel is belső ingerültségét.

- Ottó az én legjobb barátom, anyám. Ő több, mint nemes emberek utódja: ő maga nemes ember a szó legszigorubb értelmében. Tisztességes társadalmi állása, jó modora, sok esze van - sokra viheti még. S ha nem is viszi sokra, Eliz szereti, ő az én egyetlen nővéremnek szive választottja.

Hangom komolyan, ünnepélyesen csengett, anyám láthatta, hogy mély meggyőződésből beszélek.

- Jól teszed, ha védelmezed: ő végre is barátod. Én is ugy tennék a te helyzetedben.

- De, anyám, az istenért, értsen meg, Eliz napról-napra betegebb. Bele fog halni ebbe az emberfölötti küzdelembe. Hisz ő egyetlen leánya, fel tudná őt áldozni előitéletek kedvéért? Engedné meghalni a titkolt szerelmi bánat miatt?

Anyám láthatólag meghökkent, aztán vontatottan, hangjában kevesebb biztossággal folytatá.

- Az élet és a halál Isten kezében van. Nem olyan könnyen hal meg az ember, mint képzelgő fiatal leányok hiszik. A bánat poharában nincs gyorsan ölő méreg; a ki kiissza, egy kicsit megfogy, egy kicsit halványabb lesz, egy kicsit sir, - azután feled és megvigasztalódik.

- De hisz anyám, ő a te leányod; ugy van nevelve, hogy egész valója fellázadt azon gondolat ellen, hogy ő Ottóba szeressen. Nem is rajta mult, hogy a szerelem erősebbnek bizonyult akaratánál. Én tanuja voltam néma küzdelmének. Erőszakosan elfojtotta szivében a szerelem szavát és gunyolta, kicsinyelte, gyülölte azt az embert, épp ugy, a hogy te most gunyolod, kicsinyled és gyülölöd.

Anyám összevonta szemöldjét és keze idegesen megmozdult.

- Erős szót használsz, fiam. Csak azt gyülölhetjük, a kit valamikor nagyrabecsültünk.

- Jó, majd megbecsülöd még te Ottót. De most másról van szó. Eliz szivét egy emlékezetes tavaszi napon elboritották a szerelem édes, ellenállhatatlan hullámai. Hozzád fordult teljes bizalommal s te őt ridegen elutasitottad. Sokkal engedelmesebb leánynak van nevelve, hogysem Ottóhoz férjhez menjen határozott akaratod ellenére, de fogy, sápad, haldoklik. Virághullás lesz a házban, jó anyám, ha nem engedsz. Menj, nézd meg magad. Addig ne mondj se igent, se nemet.

Látszott, hogy meg van ingatva határozatában, bár nem akarta elárulni a nagy felindulást, melyet beszédem benne keltett. Felállott és szó nélkül kiment, hogy megnézze Elizt.

Nemsokára visszajött, arcza a szokottnál is halványabb volt, szemei mélyen beestek, hangja remegett.

- Fogass be, hozasd el az orvost. Siess, egy pillanatot se késs! Nagyon rosszul van szegény.

Eliz igazán nagy beteg volt. Anyám nem mozdult az ágya mellől; éjjel-nappal ápolta, elleste minden gondolatát, kivánságát; gyöngéd, kényeztető neveken szólitgatta, hüvös kezével hüsitgetve a beteg lány forró homlokát.

A betegnek lázálmai voltak, hangosan kiabált segitségért; azt képzelte, hogy Ottót üldözik, ezüstpalástos, középkori lovagok fogják kivont kardokkal körül; sötét kőtömlöczbe hurczolják, odakötik két vaskarikához az andrásfalvi vár komor boltivei alatt; tüzes vasakkal égetik ki szemeit - a miért elég merész volt fölemelni azokat a várur csodaszép leányáig.

Sikoltása velőkig hatott a lánynak, a mint kedvesét nevén szólitotta. Anyám megrendülve ült ágya mellett, szeretetteljes, kedves szavakat suttogott fülébe, hogy felizgatott, beteg képzelődését lecsendesitse.

Aztán elmult a roham s a beteg órákig feküdt mozdulatlanul, mint egy kivágott rózsabokor az erdőszélen, közel azon erdei kuthoz, a hol Ottóval először találkoztak.

Ez igy tartott három nap és három éjszakán. Végre a betegség jobb fordulatot vett, az orvos kijelentette, hogy a drága beteg tul van minden veszélyen.

- Nagyon érzékeny szive van, - mondá az orvos, - óvni kell a nagy felindulásoktól és a bánattól. Mert, ha nem tudnám, hogy tenyerükön hordozzák és az egész háznép kedvét keresi, azt kellene hinnem, hogy titkos bánata van.

Ezen a szerencsés napon, mely visszaadta nekünk Elizt, anyám feltünően gondolkozó és mélázó volt. Látszott rajta, hogy valami nagy dolgot forral, de még nem tudja magát elhatározni, mily módon adja azt értésünkre.

Egész délelőtt Eliz gyermekkorából elevenitett fel apró történeteket. Hogy mily szelid, engedelmes, okos, jó kis leány volt világéletében. Elmondta a gyermekkor apró baleseteit. Az első fogakat; az első gyügyögést, az első lépést s azt a fontos pillanatot, mikor a sarokba állitott baba először állt meg a maga lábán s midőn megennivaló ingadozás között felbillent "az európai egyensuly". Azután áttért a későbbi évekre, a franczia bonnok, angol nyelvmesterek és zongora-sánczmunkák korára. Mily szorgalmas volt ezekben az időkben a kis Eliz, hogy zavarba hozta okos, bátor kérdéseivel a tanitóit! Csupa gyönyörüség volt hallgatni a lelkemadtát. Majd érdekesebb kor jött: a serdülő szüz tiszta álmai, mikor a leányka szive egyszerre tele lesz az ideális, vágynélküli érzelmek fehér virágaival. Mikor még nem a férfiszem nyugtalanitja, hanem a csillagok fénye, egy virágos ág árnyéka, a tavaszi szél üde fuvása, a vadgalamb bugása ablaka alatt.

Mindez emlékek, mint könnyü nyári felhők, vidáman és kedvesen vonultak el szemünk előtt mindenkit megaranyozott a mögöttük rejtőző napfény: az Eliz fiatal és vonzó alakja.

A mint anyám igy beszélt, szeliden és békülékenyen, ugy tünt fel előttem, mint egy sötét, komor, boltives, hideg épület, melynek tetejét letépte a szél és most a külső világosság, a verőfény akadálytalanul járja át minden kis zugát.

Végre, miután jól előkészitett bennünket arra, hogy valami meglepőt fogunk tőle hallani, mintegy odavetve kérdezé tőlem.

- Hogy van a gróf?

- Melyik gróf?

- A kit a te barátod megvagdalt.

- Ah! Kökörcsényi? felgyógyult.

- S a te barátodat mégis becsukják?

Eliz halvány lett, feje erőtlenül hátrahanyatlott. Szememmel, kezemmel, fejemmel intettem anyámnak, hogy vigyázatlanul beszél. Ő ugy tett, mintha észre se venné integetésemet.

- Ne félj Attila, nem lesz baja barátodnak.

(Én nem is féltem, de Eliz!)

- Másfél esztendő nem a világ, - folytatá, - bár ujra intettem, hogy veszélyes beszédtárgyat választott, de neked hosszu idő volna mindaddig nem látni őt. Nehéz megpróbáltatás volna ez baráti szivednek. Másfél évig fogynál, buslakodnál, csak árnyéka volnál magadnak. Epednél, mint a beteg virág! Már hiába, ilyenek a lányok... akarom mondani: a férfiak, ha barátjukért remegnek... Igaz, sokáig nem volt inyemre, hogy barátodat nem a hozzád illő magas körökből választottad. Vőmnek... akarom mondani: fiam barátjának olyant szerettem volna, a ki grófi, vagy bárói koronát visel. De hát a lányok szive... férfiak szivét akartam mondani... szeszélyes, nem hajlik meg az öregek parancsának... Szerelem... azaz barátság dolgában nem hallgatják meg a fiatalok az öregeket. A magamforma rozsdás vén asszony már kiment a divatból, nem sokat adnak rá, akármit beszél. Hanem a bánatból, sirásból elég volt leá... fiam. Ne mondja senki, hogy kemény szivem van; ne legyen, mint Attila mondá, a házamban virághullás. Ha valakinek meg kell hajolni, ha egyikünknek engedni kell: hadd legyek én az. Legalább annyi hasznomat vegyétek, hogy nem állok utjába boldogságotoknak. A császárné egyszer azt mondta nekem: ha valami kérésem lesz, feltétlenül teljesiti. Tartogattam ezt az igéretet, mint valami talizmánt. Rangot, kitüntetést, kincseket szerezhettem volna családomnak, de azt mind megszerezheti magának Attila; fiatal, tettvágyó akarata előtt nyitva áll az egész világ. Én felmegyek a jövő héten Bécsbe, meglátogatom régi barátaimat, a császárné szine elébe járulok és emlékeztetem őt igéretére és - kinyitom vele egy szegény fogoly ajtaját. Fiam, megszerezzem barátod szabadságát? Két hét mulva kezet foghatsz vele, karjaid közé zárhatod... akár el se válasz tőle többé egész életedben...

Megértettem anyámat, ő hozzám beszélt, de Elizhez szólott. Nem az én jó barátomat akarta kiszabaditani másfél éves fogságából, hanem az Eliz - vőlegényét. Mert most már semmi kétségem sem volt, hogy anyám büszkeségét és ellenállását megtörte az Eliz betegsége és szenvedése, hugom és Ottó boldogságának immár semmi sem állott utjában.

Meghatva csókoltam meg kezét s Elizhez fordultam, a ki fénylő, könybelábadt szemmel hallgatta mindezt.

- Hát te nem örülsz, Eliz, hogy visszakapom... barátomat?

Nagyon elpirult s zavartan mosolygott. Aztán örömkönyeket sirva, fehér arczocskáját anyám kezére nyugtatta.

- Mily jó vagy te, anyám.

- Ohó, mondám tréfásan, micsoda sirás ez az én barátomért? Tulajdonképpen nekem kellene örömkönyeket hullatni, nem neked. Vagy Ottó neked is barátod? Ezt ugyan kétszer se mondd anyám előtt, mert kész lesz Bécsben azt kérelmezni, hogy zárják el az istentelen szivtolvajt tizenöt esztendőre. Pedig szegény Ottó jobban szeretne holtig raboskodni, bezárva lenni a hugom szerelmes kis szivébe; meglánczolva, mint a világ legboldogabb gályarabja, az Eliz hófehér fiatal két karjával; nem látva egyéb világosságot és napfényt, mint a mi a hugom kék szeméből ragyog reá.

- Jól van, jó fiamuram, csak rágalmazd anyádat, szólt anyám és kinézett az ablakon. Kint szép, derült téli idő volt, a hófelhők elvonultak; a megfagyott hófuvásokon csengőbongó szánok repültek tova.

- Megváltoztatom határozatomat. (Eliz arczán az aggódás árnya futott végig.) Nem a jövő héten megyek fel Bécsbe, hanem holnap. Attila majd elkisér... ámbár ő nagy hazafi.

- Szivesen elkisérlek Bécsbe, mama. Ámbár talán Pesten is el lehetne intézni ezt a dolgot.

Anyám nem tudta megállani nevetés nélkül.

- Nem mondtam? Ezek a kuruczok csak egyetlen esetben szeretnének a császári városba bemenni: lóháton, hadizászlók alatt, mint győzelmes ellenség; ugy, a hogy Hollós Mátyás király. De most meg kell adnod magadat, Attila. Bécsbe kell jönnöd, nagy urak előszobájában ácsorognod, ha hamarosan vissza akarod kapni a... barátodat.

Soha sem készültem még nagyobb örömmel utra s Eliznek sem volt egy év óta nyugodtabb napja ennél.

*

Másfél hét mulva szük családi körben tartottuk meg Eliz eljegyzését Ottóval.

Anyám elnézve Ottó szép arczát, elegáns, karcsu növését, előkelő, könnyed járását-kelését és hallgatva a szerelem pezsgőjétől megittasult fiatal embernek eszes, finom, szikrázó ötleteit, halkan mondá nekem:

- Jól fog illeni neki a nemesi czim. Mert reménylem, hogy ki fogja érdemelni. Ennyit legalább elvárhatok a leendő vőmtől. Még sokra fogja vinni, ha az Andrásfalvy-család áll a háta mögött.

Szegény jó öreg asszony, ha te akkor, mikor ezt mondtad, fölemelhetted volna a végzet fekete leplét s beláthattál volna a jövendőnek gyászos szövedékeibe! Ha beláthattál volna!...


(Vége az első kötetnek.)



MÁSODIK KÖTET



NYOLCZADIK FEJEZET.
Régi ismerősök.

Vagyoni viszonyainkat rendeztük a tavaszon. Az ősi birtok kétharmadát s az ősi házat eladtuk, a vételárból kifizettük a család minden adósságát. Az andrásfalvi omladék vár aljába csinos gazdatiszti lakást épittetett apám, utolsó évében; ez a tiszta, hófehér, derült, kényelmes kis ház most anyám és Eliz menedéke lett. A megmaradt birtokrész körülötte terült el, igy hát a jó öreg Szekrényes, a kit bottal se lehetett volna elverni házunktól, oly hü maradt anyámhoz a megpróbáltatás napjaiban, könnyü szerrel gazdálkodhatott, a keze ügyébe eső földeken.

Én kijelentettem anyámnak, hogy a birtok jövedelmét az ő fentartására és Eliz hozományára kivánom teljesen forditani. Néhány ezer forinttal zsebemben megyek a fővárosba, szerencsét próbálni, pályát nyitni magamnak. Vegye ugy a dolgot, mintha valamelyik ősöm menne hadi kalandokra idegen országba, lóháton, talpig fegyverben, egy szál csatlós kiséretében. A hasonlat szerencsésen volt megválasztva arra nézve, hogy anyám ellenállása legyőzessék. A régi lovagvilág szinében tünt fel előtte a dolog, hogy a család fiatal sarja dicsőséget, hirnevet, magas állást megy keresni az ország szivébe, honnan talán porlepetten, kifáradva, de a diadal koszorujával fején tér majd meg az ősi vár aljába épitett uj családi lakba.

Érzékeny bucsut vévén enyéimtől s erős fogadást téve, hogy hetenkint legalább egyszer hosszu levelet irok haza, vidáman és merész reményekkel eltelve hagytam oda Andrásfalvát. Négy nap mulva már a főváros egyik jóhirü vendéglőjében ebédeltem, azon határozott szándékkal, hogy a falusi élet unalmáért s az elmult tél kellemetlenségeiért nehány heti uras, vidám szórakozásokkal telt élettel kárpótolom magamat.

A mi kedves fővárosunk ekkor már az a hely volt, a hol az ilyen dicséretes szándéknak semmi sem állott utjában.

Csinos, két szobából álló legényszállást béreltem ki a váczi-utczában; a nappalt elegáns klubokban és kávéházakban töltöttem el; hat óra felé pompásan megebédeltem az Angol királynéban; azután szinházba, orfeumba, szengerájokba jártam; szinház után egy kis csendes ferbli következett, ugy, hogy gyakran reggeli szürkületkor vetődtem haza, végigkopogva a kemény kövezeten, valami felkapott operett fülbemászó dallamát dudolva, abban a szent meggyőződésben hajtva álomra kábult fejemet, hogy jól töltöttem el a napot. Másnap fényes délben ébredtem fel, a fejem kegyetlenül fájt a hitvány franczia pezsgőtől, de egy jó hideg fürdő helyreállitott s én bátran kimehettem a májusi lóversenyekre, hol az előkelő világ szokott összetalálkozni.

Ugy látszik, még nem tudták az emberek, mily nagy változás állott be anyagi helyzetünkben, mert szivesen fogadtak, avval a figyelemmel, a minővel nagy fekvő birtokok szerencsés örökösét szokta fogadni a világ.

A lóversenyeken jelentékeny összegekben fogadtam, de csak elvétve nyertem.

Igy mult el két hónap, mint egy fényes, zajos tánczvigalom. Eleinte kedves volt nekem az élénk szinek összhangja, a selymek, ékszerek, ragyogó szemek fénye, a zene hangja, a langyos, illatos légkör, a fiatal vállak, mint hajnalpirban égő havasok. Aztán az az érzés kezdett erőt venni rajtam, a mi a tánczoló fiatalok szivét reggel felé elfogja, mikor a gyertyák tövig leégtek, a virágok meghervadtak, a jókedv felszökellő hulláma bágyadtan visszahull, a csipkék meggyürődnek, az arczokon unalom köde látszik... s a lebocsátott függönyök résein betör a reggeli szürkület hideg, józan, fakó világossága...

Ebben a lelki állapotban barangoltam egy délután az utczákon.

Késő tavaszi délután volt, kezdték meggyujtogatni az utczalámpákat. Hideg szél fujt, a lámpák üvegburkaik alatt is nyugtalanul lobogtak.

Kevés ember járkált, csak a kinek dolga volt; az ég be volt borulva, a szürke esőfelhők alacsonyan függtek a háromemeletes házak felett.

Mindenféle szük utczákon át, kiértem a Dunához.

Előttem jól ismert alak tünt fel hirtelen, a ki egykedvüen támasztotta meg hátát a kőpart vasrácsához.

- Csecse Jóska! kiáltám, megölelve őt nagy örömömben.

Nem sok idő mulva legényszállásom legkényelmesebb karosszékébe ültettem, szivart dugtam szájába, frissitőket, hideg hust hozattam s unszoltam, beszélje el történetét, attól az időtől fogva, mikor a kisváros nagy megbotránykozására elszöktetett egy csinos szinésznőt, tőkepénzesnek adván ki magát.

A hozzá hasonló embereknek vannak néha, ily lélektanilag megfejthetetlen tettei.

Még jól emlékeztem ez esetre: a szöktetést megelőző napokon minden este a szinházban láttuk Csecse Jóskát. Rendkivül ki volt csipve; kifogástalan fehérnemüje, fekete szalonkabátja, frissen borotvált, ragyogó tokája valami tőkepénzeshez tette hasonlóvá. Kabátja gomblyukában egy szál piros szegfüt viselt, gyöngyházfoglalatu, elegáns gukkerén erős sortüzeket irányzott a szinésznők felé, kik lenge, könnyü ruhájukban ugyancsak ki voltak téve annak a kedves veszélynek, hogy tüzet fognak a szakács égő parázshoz hasonló szemétől.

A hajdani jól táplált, pirospozsgás, gömbölyü szakácsnak csak árnyéka volt az a Csecse Jóska, a ki most szemközt ült velem. Megsoványodott, megöregedett, a haja megszürkült, félénk alázatos, elhanyagolt külsejü szerencsétlen flótás vált belőle.

A felhozott sashegyi megoldotta nyelvét s ő éjjeli tizenkét óráig folyton beszélt. A csinos szinésznő nehány napi szerelmi boldogságot okozott neki, de a mulékony gyönyört méregdrágán kellett megfizetnie. Megtakaritott pénzecskéje csakhamar felment a szinésznő öltözékeire. Költségesen, jól éltek, a mig a pénzben tartott. Mikor elfogyott, a szakács hazakivánkozott sültjei mellé, de hölgye nem engedte, hozzá tapadt, mint a piócza, erőszakolta, hogy - legalább balkézre - esküdjenek meg. Pénzért zaklatta folyton. Tőkepénzesnek hitte, a ki fösvénységből rejtegeti aranyait. A szinigazgató a szakács vagyonából akarta kitartani egész szintársulatát. Éktelen dühbe jött, mikor ez azzal állt elő, hogy a templom egerénél is szegényebb, mióta rájok költötte megtakaritott pénzecskéjét. Nem hitték el neki, gyötörték, kinozták, az ürömpoharat fenékig kiitatták vele, a mért nehány napig ajka a szerelem örömpoharát érinté.

Nehányszor megszökött tőlük, de mindig ráakadtak. A mellett hölgye szeretőket tartott, botrányosan élt, szemérmetlenül áruba bocsátotta hervadó szépségeit. A szenvedések egész zápora ömlött a szakács fejére a szerelem azon könnyü, rózsaszin felhőjéből, mely a szöktetés után nehány napig kedvesen uszkált szegény Csecse Jóska akkor még derült életegén.

Könybe lábadt szemmel beszélt a válogatott szenvedések azon egész kinzó-kamrájáról, melylyel vallomásra akarták birni, hogy hova rejtette tömérdek kincseit.

Én részvéttel hallgattam végig mondókáját, szorgalmasan töltögettem a bort gyorsan kiürülő poharába. Megigértem, hogy valahol tisztességes állást szerzek neki.

Barátságos beszélgetés közt csakugy repült az idő s éjfél után két óra volt, mikor a divánra pompás ágyat vetett magának az elázott férfiu, a hol is végignyujtózván, csakhamar megelégedetten hallgattam medvedörmögéshez hasonló egészséges horkolását.

Én még sokáig nem tudtam aludni, Csecse Jóska alvó alakja körül a kedves emlékek lepéi röpködtek. Aranyos lepécskék, szinte félálomban hallgattam himporos, finom szárnyacskájuk összeütődését s repülésük halk neszét. Nagy erővel feltámadtak lelkemben a kis városban töltött napok gyermekemlékei. A konviktus kertje, nyugodt, magas kőfaltól körülzárva, melyen verőfényes napokon derült árnyékok szaladoztak... A Rózsikáéknál töltött boldog idő, mikor az angolkisasszonyoktól hazakisértük a kis leányokat; czipőcskéjük nyomát elragadtatással kerestük a homokon; mikor ő - a tizennégyéves leány - arczomat rózsás ujjaival megveregetve "kis tacskónak" nevezett s szemmel látható örömmel türte a gyülölt tüzérhadnagy udvarlását... Aztán a temetői jelenet, mikor éjszakának idején a "Szózat"-ot énekeltük a honvédsirok körül, mig a márcziusi szélben lobogó fáklya fényében a ránk küldött katonaság szuronyai csillogtak... Mindezen emlékek hatása alatt némi megindulással gondoltam Csecse Jóskára, a ki ma is a világ legmegelégedettebb és legjobban táplált szakácsa volna, örökké kitüzve arczán a jó boroktól eredő jókedv piros zászlócskáját, ha el nem szöktet egy csinos arczu szinésznőt: balsorsát, veszedelmét, megrontóját.

Hogy a konviktus ifjusága nem teszi immár a boradót hetenkint kétszer az ő kegyteljes lábaihoz; hogy nem föltétlen ura többé nehány száz kiéhezett, fiatal gyomornak; hogy nem áraszthatja többé reájuk jóindulatának áldásait jókora darab borjusültek, piruló farsangi fánkok és egyéb nyalánkságok alakjában; egy szóval, hogy nem lehet többé az intézet megtestesült bőségszaruja - mindennek egy nő az oka.

Az otthonról elhozott pénzből még megvolt háromezer forintom, ezt reá szánom. Én meg végét szakitom annak a czélnélküli, könnyelmü életnek, mely családunk mostani anyagi helyzetéhez ugy sem illik; bátran nekivágok az életnek, hogy a magam erejéből legyek valamivé.

Ezzel a dicséretes, komoly elhatározással hunytam le álomra szememet s reggel kilencz óra felé ébredtem fel.

Szándékomat közöltem a szakácscsal s az egész hetet barangolásra forditottuk, alkalmas kis fogadót keresve, melyet számára megvehetnék vagy kibérelhetnék.

Három napi járkálás után találtunk végre egyet, mely teljesen megfelelt kivánságunknak. A budai hegyek között, az erdőszélen állott, utjában a kirándulóknak, a kik akarva, nem akarva betértek e kedves, tiszta helyre, hol jó bort mértek s a hol kipihenhették magukat. Télen meg a kőhajitásra fekvő sváb falu fiatalsága járt ide mulatni, meg a fővárosba igyekező fuvarosok.

Az alkut hamarosan megkötöttük s én vagyonom végső maradványával boldoggá tettem egy szegény, jó embert, a ki az élet viharos tengerére sodortatott a kisvárosi élet csendes, nyugodt kikötőjéből.

Egy hétig folyt aztán az uj rendezkedés. A tüzhelyet jelentékenyen megnagyitották, jeléül, hogy az uj tulajdonos főbüszkesége: a jó konyha lesz. Egész sereg ragyogó rézedényt vásárolt össze Csecse Jóska, üstöket, nyársakat, lábasokat. Magának egy fehér szakácssapkát vett, melyet hetykén félrecsapva viselt. Fogadójának hangzatos czimet adott: "A hableányhoz". Különös gonddal volt, hogy az udvarban levő nagy diófa alatt csinos lugast készitsen, vadszőlővel befuttatott léczekből összeróva. Tekepályát is állitott, mesterséges golyófogóval és két fekete táblával, a hol vasárnap azoknak a sváblegényeknek nevei lesznek megörökitve, a kik kilencz bábut dobnak egy dobásra.

Mielőtt kis fogadóját végképp megnyitná, felkért az én barátom, hogy hadd rendezzen barátságos kis vacsorát tiszteletemre. Két vendéget fog csak meghivni, összesen négyen leszünk. Hogy ki lesz a két vendég, azt semmi szin alatt nem akarta elárulni. Az meglepetés.

Egy szombat délután értem jött s magával vitt. A kedves, tiszta kis fogadó hivogatólag intett felénk a lombok közül s nemsokára ott ültem a vadszőlővel befutott lugas alatt, mig a barátom zajtalanul járt-kelt körülöttem, kivánatos fehér asztalteritővel boritva be a kis kerekasztalt, melyen négy személyre teritett. A hütőben karcsu nyaku boros üvegek hüseltek; egy mellékasztalkán rózsaszinü sonkaszelet s mindenféle hideg felvágott volt felhalmozva és a frissen sült kenyér illata érzett mindenfelé.

A vadszőlő levelei mozdulatlanul függtek, aztán jött egy gyenge nyári fuvalom és száz meg száz rést nyitott a könnyü, zöld lombfalban; az igy támadt réseken aranyos végü sugárnyilacskákat lövöldözött be az ingerkedő napisten.

Csodálatos nyugalom volt körülöttem és szivemben is, a hogy itt ültem, azon gondolkozván, kik lesznek a kedves vendégek, a kiknek társaságában egy kellemes estét fogok tölteni?

Az udvaron könnyü női léptek hallatszottak, egy férfi kisérte, egyenesen a lugas felé jöttek mind a ketten.

Villámgyorsan átfutottam jóismerőseim névsorán. Kik azok, a kiknek most lépteit hallom? Kinek a fényes szeme fog bekandikálni mindjárt a szőlőlevelek között? Micsoda jól ismert, halk, dallamos női kaczagás zendül meg odakint, mintha ezüstcsengetyük csilingelnének?

Ha Katinka volna, nem tudnék ily nyugodtan, álmodozva ülni itt, valami titkos erő a szivembe nyilalna, megérezném, ha ő közelednék felém. Ez nem ő, nem ő!

Nyugodtan, minden izgatottság nélkül vártam tovább. Kellemes bágyadtságot éreztem, mint meleg fürdő után; de nem azt a vad, fájdalmas, szivszoritó érzést, mely kedvesünk közeledtére vesz erőt rajtunk.

A lugas bejáratánál Rózsika állott, mögötte Lerchenfeld mosolygott reám.

Igazán kedves meglepetés.

Rózsikát régen nem láttam, nagyon szép fiatal asszony vált belőle. Férje maga volt a megtestesült boldogság és megelégedés. Első pillantásra látszott, hogy házasságuk szerencsés, hogy szeretik, becsülik, imádják egymást.

A barátságos és szives üdvözlések után ezer meg ezer kérdéssel árasztottuk el egymást.

Lerchenfeld elmondta, hogy vámhivatalnál kapott igen jó alkalmazást; ők fővárosi lakosok s nagyon megszokták Pestet, nem kivánkoznak el innen sehova. Házasságuk boldog, másféléves kis leányuk van, a kinél nem ismernek sem szebb, sem okosabb, sem kedvesebb gyermeket kerek e világon.

Természetesen elhittem nekik. A beszélgetés aztán a kis Rózsika körül forgott jó ideig. Elmondták - gyakran egymás szavába vágva - egész másféléves élettörténetét. Az első sirást, melyet Lerchenfeld, Rózsika erélyes tiltakozása daczára, hajlandó volt egy háromnapos macska nyávogásához hasonlitani. Az első keserves csalódást, mikor kilenczhónapos korában elválasztották, de melyet az életben valószinüleg még sokkal keservesebb és nehezebben elviselhető csalódások egész fekete gyöngysora fog követni. Töviről-hegyire elbeszélték a kis lélek első eszmélését; előszeretetét az apja bajusza s az édesanyja fényes fekete haja iránt, mely azoknak örökös czibálásában nyilatkozott. Senki sem hinné (ezt a megjegyzést az apa tette), micsoda nagy erő van az ő kislánya kezecskéjében; mily elszántan megy neki a dadája pisze orrának s mily nehéz lefogni két kis lábát addig, mig este alváskor szorosan bepólyázzák. Fiu veszett el benne, tevé hozzá a fiatal asszony szelid melankóliával.

Apróra megismertettek a másféléves honpolgárnő minden csodálatraméltó tudományával. Mennyire szereti a lámpafényt; hogy fekszik hanyatt, gyöngyszemhez hasonló lábujjacskáival játszadozva; hogy áll meg a sarokban; hogy tesz nagy, bár még nem elég határozott lépéseket; hogy gügyög az istenadta fáradhatatlanul; micsoda tigrisugrással veti magát a kiszemelt tárgyakra, földhöz vágva mindent, a mi a keze ügyébe esik.

A gyermek, mint a vadszőlő levelei közt betörő napfény, át meg átjárta minden gondolatukat s beszédük, gondoskodásuk, aggodalmuk örökös tárgya volt.

Mikor jól kibeszélték magukat, nekem kellett elmondani, a mi velem azóta történt, mióta utaink elváltak.

Bizony, a mit én mondtam, nem volt oly vidám, kedves, napfényes beszédtárgy, mint a gyermek. S mikor apám haláláról s halála után beállott anyagi zavarokról szólottam, mintegy sötét, mélységes, komor árnyékok estek társalgásunk derült, csillogó szinei közé.

Ez a délután életem egyik legkellemesebb délutánja volt.

Jóizü falatozás, iddogálás, beszélgetés közt sebesen mult az idő. Csecse Jóskát is leültettük közénk, a ki tragikomikus jeleneteket beszélt el nekünk rövid ideig tartó házassága idejéből. Rózsika többször elpirult, mikor a mi nekihevült barátunk kényes részleteket hozott elő.

Hanem ezen is szerencsésen átestünk. Közös unszolásunkra, Rózsika énekelni kezdett. Nagyon kedves, üde hangja volt, szivesen elhallgattam volna reggelig; de ő kijelentette, hogy a kis Rózsika százszorta szebben fog énekelni nála, mert valami csudálatos iczi-piczi alt hangja van.

Erre Lerchenfeld bizonyozott, hogy alt hangja nem is lehet másféléves gyermeknek, legfölebb mezzószoprán.

Az éneklésbe aztán mi is beleegyedtünk, de a mi kedves barátunk bortól megedzett hangja ugy tulzugta valamennyiünk énekét, mintha a közel sváb faluban félrevert öreg harangot kongatnának.

Csecse Jóska pohárköszöntőt is mondott, melynek homályos értelmével máig sem vagyok tisztában.

Én pedig elnéztem Rózsikát és férjét, a hogy ragyogó szemük egymáson pihent, a hogy boldogan egymásra mosolyogtak, a hogy egymás szavába vágva, versenyezve magasztalták annak a kis verébfióknak emberfölötti, csodás tulajdonságait, a ki szerelmes, tiszta hü szivüknek élő záloga volt.

Késő este hagytuk el a "Hableányt". Végig mentünk az alvó erdő mellett. Megriadt madarak röpdöstek ágról-ágra, aztán ujra minden elcsendesedett.

Én elül mentem Rózsikával, Lerchenfeld és Csecse Jóska utánunk ballagtak.

Ujhold volt, alig látszott az égbolton vékony, ezüstös sarlója. A fü harmatos volt lábunk alatt, a fiatal asszony kecsesen felfogta szoknyáját.

Jó darabig szótlanul mentünk egymás mellett, mig végre én törtem meg a hallgatást.

- Mit csinál most a kis Rózsika?

- Alszik. Ha látná, mily bájosan fekszik kis vaságyában, kék szalagos takarója alatt, karocskáját feje fölé hajtva. Megenni való kurta kis karja van, egy parányi fekete folt van rajta. Szép leány lesz, ha felnő. Magának szántam.

- Nekem? Nagyon köszönöm belém helyezett bizalmát.

A kis lányokról a nagy lányokra fordult a beszéd. Rózsika faggatott, van e már, a ki a többinél jobban tetszik nekem?

Kitérőleg feleltem.

- No csak vallja meg. Maga nagy türelemmel s érdeklődéssel hallgatta végig, a mit kis lányunkról össze-vissza beszéltünk ma este. Ezt csak akkor teszik a nőtelen férfiak, ha fülig szerelmesek egy leányba s komoly szándékkal járnak utána.

Addig vallatott az ő nyilt, szeretetreméltó modorával, mig végre elszóltam magam és a Katinka nevét emlitettem.

A fiatal asszony kezével tapsolt és visszafordult férje felé.

- Tudom már... tudom már, Katinkának hivják.

- Kit hivnak Katinkának?

Lerchenfeld oly hangosan kiabált vissza, hogy Rózsika csititani kezdte.

Egészen hozzá ment, ujját a szájacskájára tette és egész halkan sugta férjeurának:

- Attila Katinkába szerelmes. Katinka, mily szép név!

Azután ujra visszafutott hozzám és a fiatal nők kiváncsiságával faggatott tovább:

- Mondja csak, nagyon szép leány az a Katinka? Szőke? Barna? Gesztenyeszin a haja? Milyen hát? - beszéljen.

Nem sok volt, a mit elmondhattam s azt se mondtam el mind. De ez a beszélgetés felizgatott s én a ragyogó szemü, szép fiatal asszonykához ezekkel a szavakkal fordultam:

- Tudja Rózsika, a maguk boldogsága nagyon felzavarta a szivemet. Én is ilyen boldog szeretnék lenni.

- Az lesz, barátom, csak jőjjön hamar tisztába Katinkájával. Tegyen ugy, mint én. Emlékszik mily egyenesen nekimentem annak a csinos tüzérhadnagynak, a ki csakugyan a horgomra került, mert ime, férjemmé lett?! Látja, minden ugy van jó, a hogy van. Ha akkor - tudja... mikor kis tacskónak hivtam magát s maga a templomból hazakisérgetett engem, - viszonozni találom hirtelen fellobbant érzelmeit, hol volna most Katinka? Nem nagy baj lett volna-e, ha mint az én férjem utólag szeretett volna bele? Mily jó, hogy most oly szabad, mint a madár, odaszállhat a Katinkája nyitott ablakára...

Mikor barátaimtól elváltam, édes gondolatokba merülve ballagtam hazafelé. Az elcsendesedett utczákon járva, a jövőről, az életről gondolkoztam. Szegényen, teljesen ráutalva a magam erejére, elhatároztam bátran szembeszállni az élettel s mint távoli felhőkből a csillagok fénye, oly kedvesen ragyogott felém képzeletben küzdésem végső czéla, harczaim édes jutalma: a Katinka képe...

A következő napon Rózsikának és férjének feltártam helyzetemet. Tanakodtunk, mit tegyek? Végre abban állapodtunk meg, hogy irok Ottónak, aztán, ha eljön, kisütünk valami okos dolgot.

Ottó harmadnap megérkezett és helyeselte szándékomat, hogy a magam erejével akarok magamnak pályát nyitni.

Azt hamar beláttuk, hogy a politikai viszonyok miatt gondolni sem lehet arra, hogy közpályára lépjek, bár nevem, családi összeköttetéseim és boldogult apám érdemei miatt ezen a téren sokra vihetném. A csalóka napfényt, melynek izgalmai atyám halálát elősegitették, a nemzet kora reményeinek elfagyása követte. A megyék kapui ujra bezáródtak, az országgyülés, óvást jelentve az erőszak ellen, eloszlott; ismét német világ nehézkedett fojtó köd gyanánt az országra, csak a templomok tornyai nyultak ki a hideg, szürke ködtengerből, bár az egyházak szószékei sem voltak mentek üldözéstől, a hatalom kopói ide is követték a nemes vad nyomát s felverték ezen menhelyéből is a szabad szót, ha tehették.

A politikai pálya fényes utja tehát el volt zárva előttem. Jogot végeztem, legokosabbnak látszott ügyvédi irodát nyitni; de az csak néhány évi gyakorlat után lehetett. Addig is hirdetést tettünk közzé a lapokban, csakhamar jelentkezett is egy jónevü ügyvéd, a kinek ügyvédbojtárra volt szüksége. Hamar megalkudtunk vele, nagy örömömre tisztességes havidijat fizetett, egyelőre elég jól megélhettem belőle.

Ottónak lelkére kötöttem, hogy anyámmal óvatosan szóljon e dologról. Nem tudná elviselni a gondolatot, hogy Andrásfalvy Attila de Andrásfalva egy szürke ügyvédnek néhány forintért legyen még szürkébb segédje. Ugy kellett feltüntetni előtte a dolgot, mintha ez a szórakozásnak csak egyik komolyabb neme volna; előkészület az ő egyetlen fia fényes pályájához; egy fajtája az uri passziónak.

Én hamar beletaláltam magamat uj helyzetembe.

Kedvem telt a vastag percsomók átolvasásában; érdekes válóperek, hamis bukás, csőd, véres büntettek, mindenféle bonyolult örökségperek tanulmányozásában telt el időm nagy része. Mindez a peres ügy az emberi szenvedélyek és emberi bünök egész kloakája volt. Megannyi bizonyitéka annak az állatnak, mely az emberben lakik.

Az ügyvéd az, a mi a pap: az emberek gyóntatója. Micsoda titkokat sugnak fülébe a megszorult adósok; egymás vagyonára áhitozó atyafiak; megátalkodott gonosztevők, a kik az akasztófa alatt állanak; kaczkiás szép asszonyok, a kiknek nagyon nehéz viselni a szerelem rózsalánczát - egy embertől; a kiknek nehezükre esik a házasélet üvegházának langyos, egyforma levegőjében élni, a szabad élet egészséges viharai s a könnyü szerelem forgószele helyett.

Egy délelőtt az ügyvéd azzal bizott meg, hogy bizonyos okmányokat vigyek Ládházihoz aláirás végett.

- Ládháziék itt laknak? kiáltám és éreztem, hogy nagyon elpirulok.

- Néhány hónap óta. Ismeri a bankárt? Eredeti ember. A felesége született bárónő, az öreg X. bárónak fiatal, szépséges özvegye, egy fél év óta vette el. Az asszony alig tiz évvel idősebb a mostohaleányánál, mert Ládházinak első házasságából eladó leánykája van: Katinka. Őt is ismeri talán? Az ugyan okos dolog, a leány jó parthie, valóságos aranyhalacska, amellett eszes, mint az ördög, vidám, jószivü, egészséges. Ha magának volnék, amicze, kivetném utána a hálómat. Kerek háromszázezer forintot kapna vele hozományképpen, nem megvetendő summácska az a mai világban. Visszavásárolhatná rajta az andrásfalvi birtokot, Ládházi meg szerencséjének tartaná, hogy leányát egy Andrásfalvy veszi el, de genere Andrásfalva.

Röviden és hidegen válaszoltam.

- Nem vagyok hozományvadász, ezt a mesterséget megbecstelenitőnek tartom. Az ügyvéd ur nem jó helyen lépett föl tanácsaival.

- Nono, puskaporos hordó, szólt az ügyvéd nevetve, ne lobbanjon fel oly hamar. Eszemágában sem volt önt, fiatal ember, megsérteni. Mért is tettem volna? Azért nem itél meg nekem semmiféle biróság munkadijat, sem perköltséget, de még egy garast se. A magamforma öreg ügyvéd ember meg van szokva praktikus oldaláról fogni fel a dolgokat. Ládházi Katinkát pompás tavaszi esőnek nézem (aranyesőnek), mely az andrásfalvi földekre hullva, kicsalja abból a gazdaság vetéseit. Hanem azért, édes öcsémuram, nincs mért haragudni. Akad majd elég ember, a ki a kisleány háromszázezer forintját nem nézi oly szemüvegen, mint maga, s nem fél, hogy megégeti a kezét, ha hozzányul. Bizony öcsém, Istennek ez a szép világa ugy van berendezve, hogy ideálizmussal nem sokra megyünk benne. Olyan az, mint szép női arczon a fátyol: nem véd meg sem a széltől, sem a hidegtől, sem az elfullasztó nagy hőségtől. Legfölebb arra jó, hogy gátolja a tisztánlátásunkat.

Utközben volt miről gondolkoznom. Egy városban lakom Katinkával és nem éreztem meg, hogy itt van ő is.

Nem sugta meg semmi az ő közellétét, mintha épp oly közönyös volna rám nézve, mint az a többi háromszázezer emberi lény, a ki még rajta kivül Pesten lakik.

Megnőtt-e vajjon, mióta nem láttam és megváltozott-e? Emlékszik-e még reám? Arra a szomoru végső vacsorára, melyen ő csókot hányt apám felé s melyen meghalni látta az életerős, hatalmas embert, élete delén, oly hirtelen, mint a hogy egy villámsujtott tölgyfa lángra gyul és elég?

Ládházi a kecskeméti-utczában lakott, a maga házában.

Egész sor egymásbanyiló szobán mentem át, mig Ládházi szobájáig jutottam. Nagy fényüzéssel volt butorozva valamennyi szoba s oly kifogástalan előkelőséggel, mint akármilyen főuri palota.

A bárónő szelleme és izlése látszott itt mindenütt.

Ládházi felugrott ültéből és egész az ajtóig elém sietett. Az ő ismeretes rövid mondataival fogadott.

- Micsoda jó szél hozta hozzám? Na, ugyan örülök. Katinkát nem látta? Nagyon megnőtt a kis tolvaj. Mindjárt behivatom s kiadom neki a napiparancsot, hogy öcsém velünk ebédel. A bárónő rokonaival Bécsbe ment. Nem is tudja? Valóságos eleven bárónőt vettem el. Hajhaj! nagy dolog az az előkelőség, öcsém. Mióta belejutottam, ugy érzem magam, mintha üvegből volna a világ, üvegből az emberek, üvegből a házam... alig merek megmozdulni, nehogy összetörjek benne valamit. Hála Istennek, a lányom nincs üvegből, azt legalább meg lehet fogni, ha kedvem tartja. Maga sincs üvegből. Vasból van. Az a szegény betyár a megmondhatója, a kit elevenen elcsipett, mert nem mutatta be magát annak az aranyos ördögmotolla lányomnak, a kinek eleven eszében egy légió fióksátán lakik. Ni, éppen itt jön, ugy rohan be, mint egy haragos szélroham, csak ugy csapkodja maga után az ajtót.

Csakugyan Katinka jött, de biz az nem csapkodta az ajtókat, nem is rohant ugy, a hogy az apja mondta, hanem szép csendesen jött felénk, délczegen, felemelt fővel, ragyogó szemmel... egész nagy leány. Bizony sokat szépült, sokat fejlődött, mióta nem láttam. Kedves mosoly villant fel a szemében, mikor megpillantott, ez a mosoly aztán bevilágitotta egész arczát, sokáig ott rezgett parányi kis száján, mint félig kinyilt rózsabimbón a napfény.

- Ah, Andrásfalvy ur! milyen kellemes meglepetés.

Ebben a megszólitásban benne volt a nagy leány szüzies tartózkodása. A kis leány, a ki bizalmasan "Attilá"-nak hivott; a ki beavatott gyermekéveinek ártatlan titkaiba; a ki csókba fogadott velem s egy feledhetetlen tavaszi éjszakán mellém könyökölt pozsonyi házuk vaserkélyén, - az a vidám, bátor, bohó gyermek nem volt sehol.

Kezet szoritott velem, anyámról és nővéremről kérdezősködött; mikor megtudta, hogy jó ideje Pesten lakom, szemrehányást tett, hogy olyan sokáig nem jutott eszembe fölkeresni őket. Különben hogy érzem magam ebben a nagy kőtömlöczben? Ő jobban szerette Pozsonyt, de itt is megszokta már az életet. Még mindig sokat kell tanulni. A mama sok hiányt vett észre nevelésén; nem volt még eléggé kicsiszolva. Ja, a mama a megtestesült illem és előkelőség, ő pedig igazi hamupipőke. Nem veszem észre a papáján, hogy a szokottnál hosszabb mondatokban beszél? Ez is a bárónő müve, a ki dicséretreméltó buzgalommal és kitartással neveli őket...

Mindezt komoly arczczal mondta, sőt a guny is átérzett néhol beszédén, mint a jó vörös boron a carbenet-szőlő gyönge fanyarsága.

Beszélgetés közben mégis felmelegedett lassankint. Ládházi az általam hozott iratokat nézegette, zavartalanul szólhattunk egymással.

Kérdezte, mivel foglalkozom? Azt hitte, bálok, lóversenyek és szinházak miatt vagyok itt. Elcsodálkozott, mikor elmondtam, hogy az urfiéletnek vége, az élet komoly feladatai várnak rám, mert atyám hirtelen halálával családunk vagyoni helyzete rosszra fordult.

- Akkor ön boldog ember, - mondá, gyors, ragyogó pillantásokat vetve rám. - Mit ér az élet küzdelem nélkül? Mit ér az, ha a jólét keményhéju gyöngykagylójába születésünktől fogva bezárva, mint a tengeri csigák: nem érezzük a hullámok erejét, a szél zugását, a szabad élet, a szabad mozgás örömét és megpróbáltatásait?

- Ugy szereti a szabadságot?

Katinka hévvel felelt:

- Hogyne szeretném, mikor a rabság iszonyu! Alig szabadultam ki az intézetből, máris rab vagyok ujra, az illemnek, az előkelő tartásnak, a mesterkélt müveltségnek rabja.

Meg kell tanulnom, hogy kell enni, inni, járni, ülni s az ásitást elfojtani, mely ebben az unalmas házban önkéntelen elfogja az embert. A bárónővel uj, feszes világ költözött be ide. Én és apám igen nyárspolgárias lények vagyunk az ő szemében, most hát át akar bennünket idomitani. Nem veszi észre rajtunk az előkelőség csalhatatlan jeleit? Nem veszi észre - ön, a kinek anyja csillagkeresztes hölgy, a ki ilyenekben tehát szakértő, - hogy mily finomak, légiesek, mily nagyurasan törékenyek vagyunk?

- A bárónő szereti a társadalmi formákat?

- Szereti? Ez szintelen kifejezés. Vér helyett előkelő nagyuri modor foly ereiben, és illemet lehel ki magából. Óh, engem halálra gyötör örökös leczkéztetéseivel! Mindig résen van, mindent észrevesz, egyetlen mozdulatom se kerüli ki figyelmét. Ha nem volna udvariatlan olyan szép asszonyt, mint a bárónő, goromba hasonlattal tisztelni meg, azt mondanám, hogy mint a boszorkánynyomás, ugy elszoritja lélekzetemet. Hanem az nem chic, idegen férfi előtt panaszkodni. Mert maga - előkelő fogalmak szerint - teljesen idegen férfi reám nézve, hisz még a bárónő mama nem vette szigoru vegyelemzés alá. Nevet? Ha többször eljön hozzánk, majd meggyőződik róla, mily igazat mondtam. Maga is belekerül a mama lombikjába. Mindenféle erős tüzek fölé tartja, hogy tisztába jőjjön az ön alkatrészeivel: hány százalék hamisitatlan kék vér van benne? nincs-e alkatrészei közt egy kis fölösleges elem - egy kis polgári hajlandóság? Jaj önnek, ha a lombikban kiderül, hogy a kétségtelen uri származás aranyerei mellett jó adag vastartalom van magában - alávaló, szürke demokratikus vastartalom: - a munka szeretete, melynél fogva ügyvéd mellett dolgozik...

- E szerint a bárónő nagy vegyész, - mondám - csodálkozással hallgatva a fiatal leány egyenes, igaz, lángoló lelkének ez őszinte megnyilatkozását.

- Csitt, a papa ide hallgat... Most magukra hagyom, én meg utánanézek a szakácsnénak, mert arról ne is álmodjék, hogy ebédről eleresztjük. Az első vidám ebéd, melyre hosszu idő óta papával együtt kilátásunk van. Ne féljen, mig odaleszek, a papa nem fog panaszkodni. - Ő teljesen jól érzi magát, hogy oly szép, fiatal asszony rablánczát viseli, mint a bárónő mama. Ő boldog. Na, tudja, ugy, a maga módja szerint.

Kilebbent a szobából, a szépség, fiatalság és a bájosság kedves benyomását hagyva maga után.

Mig Katinka künt járt, mi elvégeztük hivatalos dolgunkat apjával. Az okmányokat aláirta, olvashatatlan, kövér, szarkaláb betükkel.

Oly szivesen marasztalt, hogy - főleg Katinka miatt - örömmel elfogadtam ebédre hivását.

Faggatott, mit mondott Katinka a bárónőről.

- Nem nagyon szeretik egymást, tette hozzá magyarázólag. Katinka olyan, mint a vadrózsabokor, a bárónő meg olyan, mint valami drága melegházi virág. Az a szelet, szabad levegőt, záporesőt kivánja, s azt akarja, hogy minden ágacskája ugy nőjön, a hogy neki tetszik; ez mindig egyforma langyos levegőhöz, az üvegház falától mérsékelt napfényhez s rendes öntözgetéshez van szokva. Az én leányom nehezen türi meg a feszes, élettelen, nevetséges magaviseletnek és eljárásnak azt az egész rendszerét, a mit a bárónő "bon ton"-nak nevez.

Az ebéd vidáman folyt le. Ládházi sürüen koczczintott velem, lármás jókedve volt és ebéd után csibukra gyujtott.

Katinka tréfásan megfenyegette apját, a bárónő mama, - az illemes és előkelő szerencsétlenség e valóságos pandoraszelenczéjének haragjával ijesztgetve az öreget.

Örökösen figyelmeztette a bankárt, a bárónő leczkéztető modorában.

- Ládházi, ne igyék oly mohón s oly sokat, mint egy szomjas kőfejtő. Ne koczczintson mindig, mint valami mulató diák. Ládházi, ön hangosan nevet, mint egy megcsiklandott szobaleány... igazán, idegessé válik az ember maguk között. Kérem Ládházi, hisz maga ugy füstöl, mint valami gyárkémény. Fidonc, ön pipát vesz a szájába; mért nem áll ki mindjárt a kapuba vele? De Ládházi, ennek az adomának, a mit maga elmond, nagyon nyárspolgári szaga van...

Igy ment ez a végtelenig. Katinka vontatott hangon, gyöngén selypitve beszélt, lenézést kifejező, hanyag kézmozdulatokkal, rá sem nézve arra, a kit leczkéztetett: tökéletesen jól adta a bárónőt.

Ládházi nagyokat nevetett neki, sőt a maga dörmögő, mély hangján és esetlen mozdulataival még utánozta is méltóságos nejét.

- Katinka, kitől tanulta maga azt az illetlen, friss járást? Mintha sietős dolga volna s ki volna szabva az ideje, mint egy varróleánynak... Káviários kifli-szeleteket ne egyék, az nem való fiatal leányoknak... Ni, hogy elpirul, olyan lett, mint a pipacs; hallja, az nem előkelő. Előkelő asszonyok arcza olyan, mint a márvány: hideg, érzéketlen, fehér s nem szabad, hogy meglepetéseknek legyen kitéve az ily márványarcz, a vér játéka miatt...

Az apa és leánya igy foglalkoztak kölcsönösen a bárónéval, mig aztán Ládházi elszunyókált ujságlapja mellett, és mi ketten jobb foglalkozást találtunk annak a tisztelt hölgynek az örökös emlegetésénél, a ki az igazi előkelőség s a szigoru illem élő mintaképe gyanánt jár-kel a világban; a ki (mert a legelőkelőbb hölgy is bevégzi egyszer e földi pályát) bizonyára élesen meg fogja róni a halál neveletlenségét, a ki hirtelen, bejelentés, névjegybeküldés stb. nélkül toppan be hozzá és keblére öleli őt hideg, sorvasztó, csontkarjaival... holott ő nagyságának azelőtt sohasem volt bemutatva, s akkor látták először egymást...

Csendben voltunk s hogy apját föl ne költsük, halkan beszélgettünk. Eliz és Ottó eljegyzése került szóba. Elmondtam, mennyire ellentállott anyám e boldog szövetségnek; mily kemény harczot vivott szivében az anyai szeretet s az udvarhölgy elfogult büszkesége. Leirtam Eliz lassu hervadását; mint egy nyár elején száradni kezdő fiatal fa, olyan volt szerelmi bánatában. Végre elbeszéltem a beteg fácska gyógyulását, attól a pillanattól kezdve, mikor anyám beleegyezett, hogy ráessék az Ottó szerelmének tiszta, teljes napvilága.

Katinka megindulással hallgatta a kedves szerelmi történetet. Fényes szeme tele lett könynyel, szájacskája gyöngén megrándult az elfojtott sirástól.

Aztán, mintha harmatos virág volna, szeme hirtelen megszikkadt s a régi daczos, erősakaratu Katinka erélyességével mondá:

- Eliz helyében bizony én nem hervadoztam volna olyan sokáig.

- Hát mit tett volna, édes kis Katinka?

- Elhagytam volna anyám házát, odamentem volna Ottóhoz és igy szóltam volna hozzá: barátom, maga férfi, szeret engem, én is szeretem magát, védelmezzen meg az egész világ ellen.

- Mindez szép dolog, - szóltam mosolyogva a kis leány lelkesedésén, - de igazán megtenné-e, ha arra kerülne a dolog?

- Megtenném. Lássa, Attila, velem is megtörténhetik ilyesmi.

- Hogyan, önnel is?

- Apám jó ember, azelőtt nem volt velem szemben akarata, de most erősebb akarat uralkodik mindkettőnk sorsa fölött.

- A bárónő, az ön szép mostohája!

- Igen, a mostohák mostohája. Mit csodálkozik ezen? Hisz ő jó hozzám, előzékeny, nyájas, tudja, mint a macska, mikor még behuzza körmeit. De jaj volna nekem, ha nyiltan ellentállanék vasakaratának. Ő szeretné kiválasztani a férfit, a kihez hozzákössem életemet, de abból semmi sem lesz. Sohasem megyek ahhoz, a kihez ő akarja.

Meghökkenve fürkésztem arczát s ijedten mérlegeltem szavainak értelmét.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy... kerestem az alkalmas kifejezést, de hirtelen nem találtam meg...

Egyenesen, merően rám nézett.

- Igenis, azt akartam mondani. Csak mondja ki nyiltan, a mit gondol.

Zavarba jöttem átható, fénylő pillantásának hatása alatt. Hirtelen megfordult az eszemben, hogy társalgásunk veszedelmes ponthoz ért s nekem egyáltalában nincs jogom hozzá, hogy közönyös érdeklődés helyett oly kinos érdeklődéssel s mohó kiváncsisággal várjam szavait. Mit mondhat nekem, a mi felett szabad volna bánatot mutatnom? Hogy a bárónő férjhez akarja adni ehhez, vagy ahhoz az urhoz?

Mi van ebben meglepő? Hisz egészen nagy leány, a kinél a férjhezmenetel oly emberileg előrelátható s küszöbön álló esemény, mint az érett cseresznyénél, vagy a kinyilt virágnál az, hogy leszakitja valaki. Mit állok hát itt sóbálványnyá változva, szivemben valami nagy szomoruság előérzetével?...

Erőt vettem izgatottságomon és lehetőleg nyugodtan, bár kissé elhalványodva, válaszoltam:

- Nincs okom, hogy gondolataimat elrejtsem. Rám azt a hatást tette beszéde, hogy a bárónő, mint gondos, jó anyához illik, gondoskodni kiván a maga jövőjéről s ez önt nyugtalanitja, bár azt hiszem, egészen ok nélkül. A bárónő választása mindenesetre oly férfiura fog esni, a ki teljesen méltó lesz ilyen kedves, szép, okos és elragadó kis leányhoz, mint a minőnek én magát ismerem.

Abban a szent meggyőződésben éltem, hogy sikerült udvarias, hideg szavak alá rejteni izgatottságomat és hirtelen támadt rossz kedvemet.

Katinka, székében hátradőlve, fejét kissé lehajtva, egy pillanatra sem vette le rólam szemeit, a mig beszéltem s e nyilt, ragyogó szemekben valami olyan különös vegyüléke volt a gunynak, dévajságnak, vidám jókedvnek és bátor elhatározásnak, hogy attól aztán igazán elvesztettem a fejemet s nem tudtam befejezni mondókámat.

- Folytassa kérem, - mondá, mikor a hosszu hallgatást már megsokalta. - Oh, maga Attila, nagyon okos ember s szépen el tudja rejteni szavak alá gondolatait. Hanem azt rossz néven veszem magától, hogy olyan könnyü szerrel tuladna rajtam, ha tudnillik a mostohaanyám volna. Maga talán jobban ki tudná választani számomra a férfit, a kihez hozzámenjek, mint a méltóságos bárónő, a mostohám. Maga legalább ismeri az izlésemet. Hanem tudja mit, egész tisztelettel kijelentem, hogy nem megyek egyhamar férjhez, bárhogy szeretné is maga meg a bárónő mama. Tudom, hogy nagyon szeretnének tőlem megszabadulni. Aztán nem is olyan könnyü dolog - a hogy magát kifejezte - méltó férjet találni, válogatós vagyok nagyon és követelő. Meg aztán makacs; de milyen makacs! Mint valami kis havasi szamár. A hasonlatom nem tetszik? Mondjon jobbat. Hadd halljam, mihez hasonlitaná maga az én makacsságomat? Mondja, barátom!

Ezt a "mondja barátom"-at olyan gyöngéden ejtette ki s oly kedves pillantással kisérte, hogy valami mondhatatlanul édes borzongás futott át rajtam, az ébredő szerelem borzongása; az a muló didergés, melyet tavaszi és nyári napokon hajnalhasadáskor érez az ember.

- Hogy mihez hasonlitsam a maga makacsságát, Katinka? Valóban nem tudom. Legfeljebb ellentállás van benne, mint a fiatal ágacskában, mely, a mennyire erőszakosan elhuzzák, az ellenkező irányban még egyszer annyira hajlik vissza. Egyáltalán a hasonlatokra nézve egyszer és mindenkorra kijelentem, hogy azokhoz nem értek. Nem is hasonlitgatom én magát se virághoz, se csillaghoz, se más valamihez, mert maga kedvesebb és szebb nekem a föld valamennyi virágánál s az ég minden csillagánál.

- Ohó, barátom, hisz maga bókol. Akár csak Kökörcsényi volna.

- Melyik Kökörcsényi? A gróf, a dragonyostiszt? Hát ismeri?

- Melyik? - s Katinka oly hangosan kaczagott, hogy Ládházi megmozdult s egy alkalmatlan legyet elhajtott az orráról. - Pszt... fel ne ébreszszük apát... Hát még több is van az unalmas és elbizott emberek eme fajtájából? Két Kökörcsényit már nem tudom, hogy tudna elviselni a földgolyó, mikor ez az egy is sok, a ki a bárónő mamánál nagy kegyben áll s a kit...

- Férjül szántak önnek? - kiáltám, elfeledkezve az okosságról s azon feltett szándékomról, hogy nem árulom el magamat Katinka előtt.

- Eltalálta, kedves Attila.

- A nővérem kikosarazta, mondám kárörömmel s oly mohón, hogy a kis lány, a ki mozdulatlanul rám nézett fényes fekete szemével, elnevette magát.

- Én bizony nem kosaraztam ki.

- Elég baj. Azon az emberen igazán nincs semmi; mi tetszik magának rajta?

- Mondtam már, hogy nem tetszik.

- Hát akkor?

- Hogy miért nem kosarazom ki? Mert még nem volt alkalmam reá. Nagyon egyszerü dolog ez, kedves Attila. Majd megteszem, ne busuljon.

Éreztem, hogy kegyetlenül elszóltam magamat, s minthogy Katinka kinyilvánitá, hogy Kökörcsényi nem sorozható a veszedelmes vetélytársak sorába, kedvem ujra feléledt. Most már magasztaltam Kökörcsényit nyakra-főre. Elsoroltam minden valódi és minden képzelt jó tulajdonságait: hogy nagyon csinos ember, hogy férfias, hogy sok esze van, hogy müvelt, hogy daliás, disze virága a tisztikarnak, hogy, egyszóval, tökéletes, emberfölötti erényekkel felruházott, angyali lény. S mindez azért, mert - nem tetszik Katinkának.

Világos, hogy ezzel még jobban elrontottam a dolgokat s még nagyobb zavarba estem.

Katinka azonban nem mosolygott többé, csak nézett reám mély, rejtelmes, sötét szemével, mintha a lelkemben akarna olvasni.

A szobában csend volt, a lebocsátott függönyökön átszürődött a napfény; nem hatott be ide e nyugodt szobába semmi a hőségből, porból, forró szélből, nélkülözésből, gyülöletből és bánatból, a mi künt, az élet széles országutján a többi embereket gyötri és kinozza. Csak a nagy fali óra járt méltóságosan, hogy harsány ütésével fölébreszsze délutáni álmából Ládházit, a ki oly bambán nézett körül először, mintha valamelyik elegáns teásbolt kirakatában a fából készitett kinai ember volna; aztán apránkint eszmélni kezdett s különféle kérdéseket intézett hozzám, melyekre én roppant szórakozottan feleltem.



KILENCZEDIK FEJEZET.
A megkisértés.

Néhány hét mulva megjött Ládháziné s minthogy ezen időben gyakran jártam a házhoz, alkalmam volt megismerkedni vele.

Szép nő volt, de hidegnek, tartózkodónak, sőt gőgösnek találtam. Éles szeme hamar észrevette, mily érdeklődéssel viseltettem Katinka iránt s meglátta azt is, hogy hozzám sokkal barátságosabb, nyájasabb a leány, mint Kökörcsényihez. Ez őt boszantotta és ingerelte. Ugy látszik, kedves terve volt előmozditani a Kökörcsényi és Katinka házasságát s most veszélyeztetve látta szándékát az én fellépésem által. Nem is titkolta, hogy ellenséges érzéssel viseltetik irányomban. Minden alkalmat megragadott, hogy kedvenczét kedvező szinben tüntesse fel a leány előtt; engem pedig elboritott gunyos észrevételeinek, kicsinylő megjegyzéseinek, csipős, égető társalgási módjának szikraesőjével. Elhanyagolt, sértegetett, kellemetlen vitákba bonyolitott s igy nagyon megnehezitette közeledésemet Katinkához, a ki láthatólag sokat szenvedett az engem ért apró, tervszerü megaláztatások miatt, melyeket módjában állott ugyan enyhiteni, de melyeket megakadályozni nem tudott.

Katinka belátott mostohája kártyájába, de utóvégre leány volt, a kinek óvakodni kellett, nehogy feltünően a pártomra álljon e kicsinyes küzdelemben.

Büszkeségem végre fellázadt s én kerülni kezdtem Ládháziékat. Forrt bennem az elfojtott indulat és lestem az alkalmat, hogy Kökörcsényin álljak boszut mindazon apró megaláztatásokért, melyeket érte kellett szenvednem a bárónőtől, kinek ő kedvencze volt, s a ki, mint nő megfosztott engem a lehetőségnek még árnyékától is, hogy a szenvedett sérelmekért megtorlást vehessek.

Hanem azt meg kell vallani, Kökörcsényi ügyesen és kifogástalanul viselte magát velem szemben: nem lehetett belekötni sehogy. Ugy tett, mintha tudomása sem volna a köztem s a bárónő közt folyó furcsa háboruról, s mintha sejtelme sem volna, hogy annak tárgya ő.

Aztán ő sem feküdt rózsákon, sőt neki kényesebb volt a helyzete, mint az enyém, mert Katinka azzal boszulta meg a bárónő beavatkozását, hogy kegyetlenül elbánt a szegény Kökörcsényivel, nyiltan kimutatta lépten-nyomon, hogy ki nem állhatja a rákényszeritett udvarlót.

Már kezdtem reményleni, mikor egy szép napon uj fordulat állott be, a bárónő ördögi ügyességének jóvoltából, a ki végkép elriasztott engem a szerelmi csatatérről, hol már diadalról kezdtem álmodozni...

Egy forró, nyári délután az ügyvéd szobájába hivott s gondosan betett ajtó mögött bizalmasan felkért, menjek Ládházihoz igen fontos ügyben.

Vonakodtam és kértem, ha lehetséges, muljék el tőlem e pohár. Nem szivesen megyek most oda.

- Mi baja van? Hisz magának ott nyert ügye van.

- Van ám, de nem nekem.

- Hát kinek?

- Kökörcsényi grófnak.

- Annak a...

- Igen, annak a... csinos, ügyes embernek, - mondám ridegen, utját vágva ezzel minden bizalmaskodásnak az ügyvéd részéről.

A princzipálisom nem az az ember volt, a ki az ilyen dolgokat erőszakolná. Száraz, üzleties hangon mondá:

- Az iroda érdeke kivánja, hogy ön menjen Ládházihoz. Hogy milyen lábon áll a kisasszonynyal, ehhez nincs közöm, az az ön dolga.

Ezzel az ügy el volt döntve.

Az ügyvédnek joga volt engem odaküldeni, a hová neki tetszett. Ez ellen nem lehetett kifogásom, a mig irodájában szolgáltam. Rosszkedvüen fogtam kalapomat s megindultam Katinkáékhoz. Szerencsémre - vagy talán szerencsétlenségemre - senki sem volt otthon. Megkönnyebbülve mentem vissza az irodába, de estig nem tudtam dolgozni semmit.

Másnap furcsán éreztem magamat. Reggel, mikor kinyitottam a szememet, fájt a fejem. Gyorsan fölkeltem hát s fürödni mentem. Sokáig elidőztem a hüvös habokban. A fürdőszoba szines ablakán csillogva szürődött át a napfény s a viz zöldes, tiszta felületét majdnem fenékig megvilágitotta. A habok oly gyöngéden emelgettek, hogy szememet behunyva, gyermekkorom jutott eszembe, az édes anya ringató karjai.

Fürdés után hazamentem mesterségesen meghüvösitett szobámba, kényelmesen leheveredtem s olvasni kezdtem. Apró, érzéki történetkéket olvastam, könnyüvérü nők történetét, a kik hamar gyuladnak szerelemre s a kiknek hitvallása a gyönyör. Láttam őket - képzeletben - csábitóan fogyatékos ruháikban, éreztem hajuk illatát, hallottam égő suttogásukat s azt a halk, elhaló nevetést, melytől szive mélyéig megborzong a szerelmes férfi.

Kint növekedett a forróság s a szoba levegőjét mindjobban áthevitette. Nehány aczélkék, bátor legyecske, rést talált valahol a jól elzárt redőnyökön s jól érezve magukat a hüvös homályban, gyönge zajt ütve szállongtak a kerevet körül. Az asztalon bronzvirágtartók fénylettek, a már nehány napos tearózsák illatában volt valami halotti szag.

Fogtam őket s a felemelt redőny nyilásán az udvarra dobtam; semmi sem volt most kedvemre, a mi a hervadásra és elmulásra emlékeztetett.

Minthogy az ügyvéd e napra a Ládházival való személyes értekezést tüzte ki feladatomul, elhatároztam, hogy a délelőttből szentheverdel napot csinálok s estefelé megyek el a bankárhoz.

Délben kevesebb étvágygyal ettem, de annál többet ittam. Ugy éreztem, mintha torkom kiszáradna és mohó szomjuságomat nem tudnám csillapitani.

Ebéd után mély, erős álomba merültem. Érzéki látományok gyötörtek. Harsányan nevető, napsütött bőrü, egészséges parasztlányokat kergettem a mezőn. A magasan nőtt, buja fü megcsiklandozta talpamat és térdemet. A fü közül csodálatos szinpompáju virágok tekintgettek elő s a rétség szélén hegyi patak iramlott tova; oly sok mozgás, frisseség, zaj volt sebes folyásában. A nap szemembe sütött s a hosszu futástól nehezen vettem lélekzetet. Egy megállt a lányok közül, gyorsan ölembe fogtam s szájacskájára nyomtam vágyó ajkamat.

Elmult öt óra, mire felébredtem. Nem tudtam volna négy fal közt maradni tovább. Legkönnyebb kabátomat vettem fel s csakhamar hátam mögött volt a városnegyed, melyben laktam.

Kijutottam a Dunapartra. A vizvezetékre alkalmazott csövekből erős sugarakban jött a viz, az utakat öntözték, meg is frissült a levegő köröskörül. Elegáns fogatok rohantak a főuton, a szerszámok, kocsisok gombja, lovak szőre fénylett.

A forrongó élet e forgatagába elmerülve, lassan haladtam előre.

Ez a zaj, tolongás, a fény s a szinek örökké változó játéka, a tömeg testének kisugárzó hősége, a szemembe sütő napfény, a felhangzó rövid kaczajok: csak fokozták véremnek szokatlan nyugtalanságát. Csaknem bódultan mentem, a merre az áradat vitt. Átengedtem magamat, mint reggel, fürdés alkalmával, a zöldes haboknak.

Végre Ládházi palotája előtt álltam.

Az inas azt mondta: Ládházi és leánya kikocsiztak, csak a bárónő van itthon. Vissza akartam fordulni, de a bárónő, megjelent az üvegháznak berendezett széles, fedett folyosó ajtajában és kezével intett, hogy kövessem.

Lenge, áttetsző szövetből volt a ruhája, hasitott, bő ujjából vállig kilátszott fehér, gömbölyü karja. Haja lazán volt feltüzve, divatos, teknősbéka héjából készült hajtüvel, szeme, kifejezése álmodozó, járása lassu, mint a napsütött hullámnak ringása.

Két roppant rododendron között két kerti szék volt, ide vezetett. Hanyag kézmozdulattal mutatott helyet maga mellett; ő leült, kecses mozdulattal huzva magához ruhájának hosszu uszályát. Mozdulatlanul álltam egy helyen, semmi kedvem sem volt leülni mellé.

- Haragszik? kérdé, legigézőbb mosolyával. Nincs inyére ugy-e, hogy Katinka és ön közé álltam? Már pedig ez ugy van, kedves barátom. Én nem akarom, hogy olyan nagyon boldog arczokat lássak magam körül, mint az önöké volna, ha férj és feleség válnék belőlük.

- Csodálatos, mondám keserüen, hogy a boldogság látása a bárónőnek fájdalmat okoz.

- Igen, én Mefisztofelesz vagyok, női alakban. A földet ugy szeretem, ha a szó teljes értelmében siralomvölgye. A nevető embereknél jobban szeretem a siró embereket; mások öröme hidegen hagy, de gyönyörüséggel tölti el szivemet a mások szenvedése.

- Különös vallomás, bárónő, hanem nincs rám valami nagy hatása az ilyen szavalási próbáknak.

- Ön szavalási próbának nevezi. Legyen. Szavak fölött nem vitatkozom önnel. Hanem mondja, Andrásfalvy ur, mit tart maga felőlem? Mit gondol; jó vagyok én, vagy rossz?

- Férfi sohasem mondhat nőről rosszat, válaszoltam ridegen és ellenséges pillantással fürkésztem a bárónő arczát, mintegy leolvasni törekedve azt, a mi e szép arcz mögött rejlik.

- Goromba. Azt akarja mondani, hogy csak rosszat mondhatni rólam?

- Én azt nem mondtam. Lehetne jót is.

- Ah, igazán kiváncsivá tesz. Mi az az ismeretlen jó, a mi bennem rejlik? Szeretném szinről-szinre megismerni.

- Ne szerénykedjék, bárónő, önnek egy egész sereg jó tulajdonsága van. Megszámlálhatatlan, mint az ég csillaga.

- Azért nem tud hát számot adni róluk.

- De tudok.

- Lekötelez vele, ha elősorolja.

Éreztem, hogy most mindjárt fölülkerekedem.

- Először is nagyon járatos az előkelő világ illemszabályaiban s fáradhatatlanul oktat rá másokat. Másodszor...

A bárónő ajkába harapott. Érzékeny pontot érintettem.

- Fölmentem attól, hogy a többi jó tulajdonságomat elősorolja: maradjunk az illemszabályoknál. Bizonyosan Katinka panaszkodott, a mi érthető dolog. Melyik vadrózsa szereti, ha korlátok közé szoritják növését? A finom sodronyhálóval körülfogott cserjés nem rabságról és elnyomatásról panaszkodik-e, holott a vaskerités az ő védelmére és javára készült! Hanem Katinkát az illem legsürübb sodronykeritése sem akadályozta meg, hogy egészen az ön ablakáig ne nyujtsa néhány virágos, fiatal ágacskáját.

- Vétek az, bárónő? Régen meg akartam kérdezni, mi kifogása van ellenem? s mért volna kedvesebb önnek, ha az a szépséges vadrózsabokor a Kökörcsényi gróf kastélya kapujáig nyujtaná ki virágos galyacskáját?

Még egyszer megkinált üléssel, mielőtt válaszolna, azután gondolkodás és habozás nélkül felelt az egyenes kérdésre.

- Őszinte leszek: maga jobban tetszik nekem, mint a gróf.

Gyors, alattomos pillantást vetett rám, aztán meghalkitott hangon folytatta.

- Maga, barátom, tetszik nekem. Bár tiltja az illem, a józan ész, a kötelesség és hüség parancsa kimondani, ime kimondom: maga igen érdekes férfi. Nagyon rosszul itélne meg, ha azt hinné: gőgös, hideg mágnás asszony vagyok, a ki fejem tetejétől a sarkamig az illem hideg fagyát sugározom ki magamból, mint valami jéghegy. Ne gondolja, hogy mellettem csak megfagyni lehet, - el lehet égni is, mon cher ami... Próbálja meg.

Kissé összehuzódva, mint az ugrani készülő fiatal párducz, villámló szemekkel, de mozdulatlanul leste rajtam szavai hatását.

- Próbálja meg, bibliabeli József, mert Potifárné veszedelmes asszony, tette hozzá, mikor látta, hogy csodálat, irtózat és gyanakodás érzelmei tükröztek arczomon, szememben és mozdulatomban.

- De bárónő, ... ez... ez tulmegy a megengedhető tréfa határán.

- Biz az meglehetősen tulmegy rajta, mon cher ami, mondá sötét gunynyal, aztán hirtelen felegyenesedve, karjait mellén összevonva, egyenesen szemben állt velem.

- Az volt a szerencsétlenségem (hallgasson ide, gyermek), hogy csupa közönséges férfiakkal hozott össze sorsom. Férfiakkal, a kik olyanok, mint az utszéli akáczfák: minden járókelőtől le hagyják szórni szivük virágait. Hogy más férfit keressek, olyant, a ki nemes, kiváló s az életben csak egyszer szeret, arra nem volt sem időm, sem alkalmam... Egyszer aztán éreztem, hogy irtóztató üresség van bennem és körülöttem. Az unalom minden kinja gyötört. Ekkor ismertem meg magát, barátom. Nem mondhatnám, hogy szép férfi, nem is nagyon eszes; hanem üde, romlatlan, mint egy rohanó hegyi forrás. Azt a gondolatot, azt az erős vágyat ébresztette fel bennem: ha ez a fiatal ember felüditene, mint egy ital hideg, jó viz! De mit kell látnom, mon cher ami? Az én csillogó, friss, rohanó hegyipatakom eszeveszetten siet, hogy az én kis mostohaleányom lábainál haljon meg. Feltettem magamban, hogy mindenáron utját állom.

Hanyagul, hangsuly nélkül mondta mindezt, de az erőszakosan elfojtott szenvedély hangján. Ugylátszik, félt, hogy szenvedélyes beszédét gunyosan ujra "szavalási próbá"-nak nevezem s ezt kivánta elkerülni.

Válaszolni akartam, de nem engedett szóhoz jutni.

- Várjon, még nem mondtam el mindent. Ön hideg és tartózkodó volt velem szemben mindjárt az első pillanatban. Jól látom, hogy az ön nyugodtsága és hidegvére szivéből ered, mint azok a jéghideg, dermesztő forrásvizek, melyek a föld mélyéből fakadnak. Ez a hideg viselet ugyanolyan hatással volt rám, mint ama jeges vizekben tett fürdés: utána égő tüz boritotta el testemet. Tudja, mon cher ami, én a hideg fürdőt nem szeretem. Abban a véleményben vagyok, hogy ugyanazon talajban gyakran csak néhány réteg választja el a hideg vizet a meleg ásványvizektől: a közönyt az égő szerelemtől.

Fürkészve soká rám nézett, mintha lelkemben akarna olvasni.

A halvány arcz, fekete szemek tüze, a szépmetszésü ajkak, a vékony orrnak tág czimpája, mely minden lélekzetvételre megrezdült: mindez racera mutatott. Még ma is emlékszem minden, akkor tett mozdulatára. Ma is latom ruganyos járását, lélekig ható beszédmódját, hangos, tiszta nevetését. Eszembe jut minden jelentéktelen apróság, melyben érzéki természete világosan látszott: mennyire felvillanyozta a zene; mily türelmetlenül hámozta a gyümölcsöt, hogy duzzadó, vérpiros husához mielőbb hozzájusson; s hogy lehunyta szemeit az élvezettől, mikor kedves fagylaltját ette...

Végre szóhoz juthattam.

- Bárónő, igy csak lázbetegek beszélnek. Egyáltalán nem értem...

Türelmetlen mozdulatot tett.

- Persze, hogy nem érti... maga... halvérü...

Csak becsületes ember vagyok, bárónő s ha csakugyan elég szerencsétlen volnék önben vétkes szerelmet ébreszteni, azt - mind a kettőnk érdekében - csak sajnálni tudnám.

A bárónő hangja szinte elrekedt viharos indulatában. Még mindig szemközt állt velem, gunyosan, keserüen fenyegetőleg.

- Sajnál! mon cher ami, micsoda limonádébeszéd ez? Mért sajnál engem és - magát? Mert Katinkát szereti s én Katinkának anyja vagyok? Mit használ az nekem, hogy az a kis lány, az az árnyék, az a semmi - a ki szivünk között áll, a - mostohaleányom? Enyém lesz-e azért az ön édes arcza, kevély szeme, becsületes együgyü egész valója? Ön azt mondja, becsületes ember, Katinkát szereti és tőlem szivéből undorodik. De hát lecsillapul-e ezáltal a vágy, melylyel önt szomjazom, mely felforgatta egész lényemet? Az élethez nem köt semmi, csak ön. Nem tudom, tudnám-e magát, ábrándos, becsületes lovagom, egész életemen át szeretni, magához hü lenni, vagy elhagynám hamar? Megvallom, erről sohasem gondolkoztam. De azt az egyet tudom, hogy szerelmét - üde, fiatal szerelmét - birnom kell. Érti: kell!

Aztán kissé megenyhült hangon folytatá:

- A maga nyugodt, hüvös modora, a hamar arczába szökkenő vér, szinte leányos mozdulatai elárulják, barátom, hogy a szerelmet nem ismerte soha. Sohase érezhette még szive azt a halálos sóvárgást egy nő után, mely arra készti, hogy elragadja őt. De ha szeretne! (itt egy mozdulattal szétbontá haját, mely elomlott vállain) gondolja el! ha ez a csillámló, fekete zuhatag boritaná el; ez az édes árviz, melybe belefulna esze, akarata és és ugynevezett becsülete!

Éreztem, hogy valahára gátat kell vetnem e szenvedélyes jelenetnek, melynek váratlan tanui is lehetnek. Ugy tetszett, mintha a belső szobákhoz közel álló czitromfák mögött gyönge zajt hallanék. Lehet, hogy képzelődés volt, de ez a kényes és feszült helyzet nem tarthatott már sokáig. El kellett dőlni a koczkának: jobbra vagy balra. A lehető legnyugodtabb hangon feleltem s óvatosan mérlegeltem minden legkisebb szavamat.

- Meghallgattam asszonyom és őszintén, minden szépités nélkül, válaszolok önnek. A mit mondani fogok, annak minden szavát megfontoltam. Ön birni akarja szivemet, mert önnek - ugy mondja - tetszem. Azt hiszi joga van erre azon egyszerü oknál fogva, mert ön erősebb, szenvedélyesebb, szebb Katinkánál. Nem vagyok erényhős. Ha szeretném, azon volnék, hogy elváljék férjétől és követném önt minden poklokon keresztül; de nem szeretem és nem is fogom szeretni soha; szépséges arczán nincs egy vonás, lelkében nincs oly indulat, mely rokonszenvemet fel tudná kelteni. Ha más megoldást nem tud, mint a meghalást, azt én meg nem akadályozhatom. Az életéért nem tartozom felelősséggel, bárónő.

Nyugodtan, önérzettel mondtam ezt, a bárónő haragosan, gyülölettől szikrázó szemekkel hallgatá szavaimat.

Kárba veszett minden nyiltsága és tisztátlan, szenvedélyes vallomása. Szótlanul, mozdulatlanul állt helyén, keze görcsösen tépdelte a támlány selyem rojtját, szemét merően, sokáig a földre szegezte.

- Ez az utolsó szava? kérdé s mint a ki elfáradt, ledobta magát a spanyol öszvér módjára selyem bojtokkal teleaggatott kerti székre.

- A legeslegutolsó, bárónő. Meg vagyok győződve, hogy mindez egy rossz álom, melyből ha felébred, áldani és nem átkozni fogja becsületes fellépésemet.

- Tudja, mon cher ami, hogy maga halálosan megsértett, s hogy oly titoknak van birtokában, mely kivánatossá teszi, hogy ön sohase legyen tagja az én családomnak? Nem is lesz. Ha egy légió ördöggel állna is ön szövetségben, mégsem lesz a Katinka férje. Mindenre kész vagyok, jól értse meg, mindenre, hogy szivük lángja ne egyesülhessen. Ha minden más eszközből kifogyok, ha minden fegyver kicsorbul a maga jégpánczélján: akkor attól sem riadok vissza, hogy a halál árnyékát állitsam kettőjök közé. Ah, két naiv gyermek, tudják micsoda bajt hoztak a nyakunkra, mikor engem ellenségökké tettek s a végsőre kényszeritenek. Békét kináltam, a szenvedélyes, titkos szerelem zaklatott, de édes békéjét és maga nem fogadta el. Ám lássa, hogyan boldogul nélkülem. Nem sajnálom, hogy egy óvatlan pillanatban a lelkem mélységes mélyébe hagytam magát pillantani. Legalább tudja, mit várhat tőlem, attól a nőtől, a kinek szerelmét kevélyen és meggondolatlanul visszautasitotta... Ah! Ládházi.

A nélkül hogy megmozdulna, vagy helyzetét változtatná, a bankárra mosolygott, a ki jókedvüen, fénylő arczczal lépett be az üvegfolyosónak azon ajtaján, mely a lépcsők felé nyilott. Kalapja hetykén a fülére volt vágva, keztyüs kezében aranyfejü pálczácskát forgatott ügyesen.

- Erős vitánk volt Andrásfalvy urral, kedves Ládházi.

- Reménylem, a fiatal ur elég udvarias volt a győzelmet önnek engedni át, bárónő.

- Csalódik. Az én kedves barátom egy talpalatnyi tért sem engedett. Makacs ember. Kökörcsényi engedelmesebb vőm lesz bizonyára. Sohasem egyezném bele, hogy Katinka ily makacs emberhez menjen nőül.

Mindezt mosolyogva mondta, csak halvány arcza és kissé remegő szája mutatta az erőszakosan leküzdött indulatvihart.

A bankár is enyelegve válaszolt.

- Sajnálom, Andrásfalvy ur, hogy nem lehet vőm. Mért is nem engedett a bárónőnek?

A bárónő gonoszul nevetett.

- Hallja, barátom, Ládházi is megütközik rajta, hogy ön nem engedett sürgetéseimnek. Mulatságos dolog ugy-e? Hanem magukra hagyom az urakat. Látom, hogy hivatalos ügyekben akarnak értekezni, nem háborgatom. Adieu!

Felállott, még mindig gunyos derültséggel meghajtotta fejét s ruhájának hosszu uszályát két ujjával felfogva, eltávozott.

Alig egy negyedóra mulva gondolatokba merülve mentem el a czitromfák mellett, miután Ládházival az ügyeket rendbe hoztam. Egy fordulónál Katinka állott előttem, oly hirtelen, mintha a földből nőtt volna elő. Egészen ki volt kelve arczából, sápadt volt, mint a halál, fogai vaczogtak, mintha a hideg rázná. Megfogta kezemet, keze hideg volt, mint a fagyott föld. Szemei tágra voltak nyitva a rémülettől és irtózattól.

Mint a villámlás, egy gondolat czikázott át fejemen: Katinka mindent, vagy legalább sokat hallott a bárónővel folytatott beszélgetésből.

- Köszönöm barátom, mondá kezemet erősen megszoritva, hogy igy elbánt azzal az irtóztató asszonynyal. Szegény apám!... De ugy-e, nem ijed meg a fenyegetésétől? Igaz, ő mindenre képes... még ölni is tudna; de maga azért nem hagy el engem. Annál kevésbbé, mert veszélyben forgok.

- Nem hagyom el, Katinka, minden körülmények közt számithat reám.

- Számitok is, barátom. Nem félek semmitől, ha maga mellettem áll. De ez az asszony, az illemtannak ez a nagy mestere, ez a kiégett vulkánnak látszó bárónő... mit akar ő velünk? Hát még ilyen nők is vannak a világon?

Alkonyodott. Az aranyos nyári verőfény beáradt az üvegfolyosó minden pontján, megvilágitott minden szögletet.

Katinka felindult, bájos arcza, diadalmas szeme, gazdag selyem haja ebben a mindent elözönlő ragyogó szőkeségben a tiszta szerelem s az erény győzelmének boldog hitét ébresztette fel szivemben.

Gyöngéden kezére hajoltam és megcsókoltam.

- Ne, barátom, még ne, mondá szeliden védekezve és hajatövéig elpirulva szüzies tartózkodásában. - Most még nem szabad.

- A kezét se?

- Éppen azt nem, a mig nem az - öné.

Hangjában, szemében, mosolyában annyi igéret rejlett, hogy szerettem volna felkiáltani kitörő örömemben.

- Isten önnel, - szólt hirtelen körülnézve hogy nem látja-e valahol mostohája szép, gonosz arczát, aztán kezemet még egyszer megszoritva, eltünt a napfénytől megvilágitott lombok között.

De én, a mint mozdulatlanul állva utána néztem, még sokáig láttam arczocskáját, haját, tiszta, nyilt tekintetét a napsugárban, a levegőben és mindenütt...



TIZEDIK FEJEZET.
Eliz naplója.

Nem vagyok boldog menyasszony, pedig lelkem lelkéből szeretem Ottót.

Más leány szivét könnyen és hirtelen lepi el a szerelem, mint a nyári égboltot a bárányfelhők; az én szivemre fájdalmasan és erőszakosan jött, mint valami vészteljes zivatar.

Ottó polgári származása sok szenvedésnek forrása lett reám nézve.

Anyám ugy nevelt, a hogy egy csillagkeresztes hölgytől várható, a ki az udvarral összeköttetésben áll. Volt idő, mikor azt hittem, nevelése nem sikerült; de bizony látom, hogy egész lényem át meg át van járva attól a finom, erős méregtől, a melyet osztálygőgnek hivnak.

Oly szép, oly jó, oly nemes férfi Ottó! Arra van teremtve, hogy lángba boritsa maga körül a leányszivek virágerdejét. S mily nehezen szerettem bele mégis! Némi restelkedéssel vallom be, hogy sokkal könnyebben ment volna a dolog, ha kilenczágu korona van családi czimerében, a szépség és szellem koronája helyett.

Nem is mertem feltenni magamról, hogy egy szürke polgári család ivadékába fogok beleszeretni, én, Andrásfalvy Eliz de Andrásfalva! Ideám se volt róla, hogy ez megtörténhetik. Hogy én elhagyom a magas várablakot, a honnét kedvemre elnézhetek a világ feje felett s leszállok egy földszintes polgári házikó virágcserepes ablakába, a hol minden járókelő farkasszemet nézhet velem: ezt még álmodni se álmodtam soha.

Fellázadt minden csepp ősi vérem, mikor egy szép napon arra ébredtem, hogy Ottó nem álruhában bujkáló mesebeli herczeg, a hogy magammal elhitettem, hanem fiatal ügyvéd; de megbotránykozásom akkor tört ki elemi erővel, mikor kezdtem sejteni, hogy én a tisztelt ügyvéd urat jobban szeretem a föld valamennyi királyfiánál és kifogástalan nemesénél.

Hány álmatlan éjszakámba, mily sok sirásba, bánatba, gyötrő önvádba került ez a végzetes fölfedezés!

Elhatároztam, hogy kiméletlenül kitépem szivemből a keletkező szenvedélyt. A viperamarást nem kerültem ugy, mint az ő szép, fénylő szemeit; de a szerelem erősebb volt mint én s az erőszakos, büvös-bájos tavaszi hullámok összecsaptak a fejem felett.

Fogytam, hervadtam, nagybeteg lettem. Anyám megsajnált és beleegyezett, hogy inkább Ottó menyasszonya legyek, mint a halálé, mely már eljegyezni látszott magának, hogy levigyen őseim kriptájába, aludni az örökkévalóságnak álmait.

Nehéz idők járnak fölöttünk. Az ősi birtoknak csak romjait menthette meg anyám az eladástól. Még azt sem mondhatja irigykedve a világ, hogy Ottó rengeteg vagyont kap velem. Folytatni kell az ügyvédséget és én ügyvédné leszek; a hozományom legfölebb arra jó, hogy három-négyezer forint évdijat biztositson számunkra.

Szegény, jó bátyám felment Pestre; ügyvédnek állt be ő is, hogy pályát nyisson magának. Azt hittem, ez a dolog rosszul fog esni anyámnak, de csalódtam. Egy fényes házassággal mindent helyre üt Attila, szokta mondani - s én néma szemrehányást olvasok ki szavából.

Az unokanővéreim gunyos levélkékben gratulálnak eljegyzésemhez és Schillert idézik czélzatosan; "a legkisebb kunyhóban is elférnek a boldog szerelmesek". A kunyhó: Ottó irodája. Képzelem, micsoda megjegyzéseket tesznek ránk maguk között, pedig mindnyájan bele voltak bolondulva Ottóba a gmundeni fürdőben. Nagyra vannak ők holdbeli uradalmaikkal és képzelt előkelőségükkel és fényes házasságról álmodoznak mindannyian és mégis hozzámennek akárkihez, a ki megkéri kezüket. Nem válogatósak, csak akkora férfi legyen, mint az ujjam. Hanem hát ők boldogok, mert erős, vidám képzeletük van, mely megaranyozza életük legsötétebb foltját is. Ez a szerencsés képzelő erő mindent megszépit, mindent megnagyit, mindennek megnöveli az értékét, a mi az - övék. Mily rut, mily kicsiny lett Ottó az ő szemükben, mióta az én vőlegényem; rohamosan alászállott harminczhárom unokanővérem becsülésében. Gyári áron alul kapható - hogy üzleti nyelven fejezzem ki magamat.

Csak Attila boldog. Sohasem láttam ugy szeretni férfit, a hogy ő Ottót szereti; a szó teljes értelmében bálványozza, pedig irva van, faragott képet ne csinálj magadnak, hogy azt imádjad. Az ő szemében Ottó a legtökéletesebb lény s én a világ legirigylésreméltóbb menyasszonya vagyok. Hisz az vagyok; fejem tele van hintve a boldogság teljes rózsáival, de a rózsáknak nemcsak illatuk, tövisük is van. S a rózsák égőpiros szine alatt ki látná a piros vércseppeket?

*

Igy telt el egy... két... három hónap... egy félév; végre megjött az esküvő napja. Szük családi körben tartottuk meg.

Az esküt én halkan és remegő hangon, Ottó szilárdan és hangosan mondta el.

Elutazás előtt, mig a násznép reggelizett, én elbucsuztam leánykori kis szobámtól. A tiszta, kedves kis hely, hófehér ablakfüggönyével s néhány cserép szegfüjével, nagyon egyszerü volt. A zongora fel volt nyitva, a hogy tegnap hagytam. Hangjegy, keztyü, szalag hevert kedves összevisszaságban; félig bevégzett himzéseken égőpiros szin erejét halvány, elmosódó szin mérsékelte. Az ablakban, sárgaréz kalitkában, kicsi, fehér egér osont ide-oda.

Megindulva, hosszasan néztem mindezt, mikor Ottó utánam jött. Gomblyukában fehér szegfü pompázott s hófehér, nyitott inge még inkább kitüntette okos, szép arczának szinte beteges sápadtságát.

- Nem háborgatom? kérdé és belépett.

Körülnézett a szobában s szeme lángolóan tapadt az ágy mellett feledett sárga reggeli czipőre.

Az, a ki e kis szobában lakott, virágait ápolva, fehér egerét etetve, a félhomályban ábrándos szonátákat zongorázva, himzése közé fiatal lelke álmait beszőve: az a szeszélyes kis teremtés egészen az övé.

Ottó szép szemében szikrázva gyult ki e gondolatra a vágy, keze reszketett.

Én oly fehér lettem, mint a fal, mikor megláttam őt; mintha idegen férfi jött volna szobámba, oly különösen éreztem magamat.

Meg kellett hát történni: ifjuságom e szentélye sem maradt megvédve annak a diadalmas férfinak bántó jelenlététől, a ki - férjem.

A reggeli vidáman folyt le. Válogatott ételek, nemes tüzü borok felvillanyozták a násznépet. Szellemes felköszöntőket mondtak s a poharakat gyorsan üritették.

Ottó sokkal tapasztaltabb világfi volt, hogysem boldogságát feltünően fitogtatná; derült hangon társalgott velem, azon a bizalmas hangon, melyen senki sem ütközhetik meg - az esküvő után.

Én elfogultan s komolyan ültem mellette egyszerü, szürke utiruhámban.

A vonathoz mindnyájan kikisértek bennünket. A bucsuzás érzékeny volt s én nászbokrétámnak fehér kaméliái mögé rejtettem könyes arczomat. A fővároson utaztunk át, néhány napot ott kivántam tölteni.

Szivem elszorult, mikor egy elsőrangu pesti vendéglő fényesen kivilágitott oszlopcsarnoka alatt végigmentem. Vastag szőnyeg boritá a hideg márványlépcsőket, mégis ugy éreztem, mintha átfázott volna kisugárzó fagyától egész testem.

Az a jótékony mozgás, a kerekek ugrándozó zaja, a vonatfelügyelők kiabálása és az a vidám nevetés, mely a szomszéd kocsiosztályból áthangzott; az emberek közelsége egyszóval, mely az utazás alatt oly nyugodt biztosságba ringatott: eltünt.

Az épület vastag falán alig hallatszott át a főváros zaja. A szobában kettőnkre volt teritve, az ablaktáblák bezárva, a fogadó cselédség halkan szolgált fel, finom borokat töltögetett karcsu poharakba és válogatott ételeket kinált.

Férjem közel ült hozzám, de alig evett valamit. Arczán piros foltok égtek, tekintetéből eltünt minden tartózkodás.

Mily régóta gondoltam arra a pillanatra, mikor esküvőnk után magunk maradunk; s most, mikor a sokszor álmodott percz elérkezett, szótlanul, halványan ültem helyemen, bátorságom eltünt, nem nyultam sem ételhez, sem italhoz s Ottó suttogó kérdésére zavartan, elforditott fejjel válaszoltam.

Hisz én itt teljesen az ő hatalmában vagyok; ez idegen nagyvárosban, ez idegen házban nincs egy lélek, a kihez bizalommal fordulhatnék. Ez a várvavárt, de most kétségbeejtő együttlét, a vacsorának ez a bizalmas jellege, az Ottó elviselhetetlen, mohó szemei, melyek oly makacssággal keresik tekintetemet, s azok a kissé zajos, illetlen csókok, melyekkel kezemet és nyakamat elhalmozza; mindez bántott.

Ellenállhatatlan vágyat éreztem menekülni innen. Bátorságom ugy elpárolgott ebben a forró, bizalmas együttlétben, mint izzó vasra hulló hideg vizcseppek.

Megnéztem órámat, félnyolcz volt. A szinház jutott eszembe, szinlapot kértem s idegesen forgattam azt kezemben.

Azt inditványoztam, hogy menjünk szinházba. Ottó nem nagy örömmel egyezett bele.

Egy negyed óra alatt átöltöztünk s nemsokára ott ültünk egyik elsőemeleti páholy homályos hátterében.

Eleinte nem igen ügyeltem a darabra, de a második felvonás egy jelenete felkeltette figyelmemet s ettől kezdve kinos érdekkel követtem a szinpadi cselekmény bonyolódását.

Boldogtalan fiatal asszonyról volt szó, a kit férje megcsal.

A müvésznő lázas hangja szivem mélyéig megrázott, előre hajolva hallgattam a küzdő lélek háborgását.

Engem kellemetlenül érintett a darab iránya. A homályban nem kellett ügyelni arczomra, gyanakodó, fürkésző pillantást vetettem Ottó szép, nemes arczára; azt vigyáztam, hogy szivja be szive az édes mérget; tompa harag fogott el a szinésznők ellen, a kik oly meggyőzően szavalnak vétkes szerelemről. Megbántam, hogy ide jöttem.

De ez pillanatig tartott. Hiszen Ottó nem tudhatta, milyen darabot jöttünk megnézni; ha a szereplők erkölcse és világnézete nem is kifogástalan, az én Ottóm hü uram lesz nekem, a kit módomban lesz odaadó szeretettel minden veszedelmes csábitás ellen megvédeni. Ez a halvány, szinte gyöngyházfényű arcz, ezek a szenvedélyes fekete szemek, ez az egész elegáns, karcsu, fiatal férfi az enyém: az én erőm, az én támaszom, az én menedékem. Micsoda oktalanság volt félni tőle az előbb?

A darab véget ért, a függöny legördült. A selyemruháknak s a fekete férfikabátoknak egész tömege tolongott a kijáratok felé.

Odakint hirtelen vihar lepte meg a fővárost. A szél zugva rohant végig a házak között, megremegtetve az utczalámpákat és vadul lobogtatva a lovak sörényét.

Én, mig a bérkocsi sebesen vitt bennünket, közel huzódtam Ottóhoz a hintó homályos belsejében. Szemem előtt összefolyt a világ, a lámpák összefüggő fényvonala elkápráztatott, örömet okozott a tavaszi szél dühöngése.

Oktalan félelmem, mely egész nap gyötört és megkeseritette a nász boldog napját, nyomtalanul eltünt. Megfogtam férjem kezét, tekintetem tekintetét kereste, fejemet (bolondos, ijedező, makacs fejemet) szeliden vállára hajtottam s tartózkodás nélkül, boldogan, szivem mélyéig meghatva suttogtam neki:

- Én uram, én mindenem, én védelmezőm!

... Szerencsésen megérkeztünk a kis városba, a hol Ottó lakik. Csinos városka, derült, fehér házakkal, rendezett utczákkal. A főtéren egy Mária-szobor áll, mely tavasztól késő őszig soha sincs frissen szakitott virágbokréta nélkül. Én is rátettem hervadó nászbokrétámat, mig szivemből halk fohász tört elő, földből az üditő vizsugár.

Boldogságunk tartósságáért imádkoztam, mert nagyon boldog vagyok. A gyümölcs nem alakul nehezebben s a fa erőinek nagyobb vajudása között, mint szivemben ez a boldogság. Mennyi töprenkedés, mily sok félelem előzte meg; de végre diadalmasan legyőzött minden akadályt s most mosolyogva pihen szivemben a boldog szerelem.

Zöld lombtengerben fekszik a város, ablakomból nem látok mást, csak nehány piros bádog házfedelet, egy-két karcsu, fehér templomtornyot s mandula-, barack-, akácz- és fenyőfák eleven, zöld hullámait; valami kimondhatatlan kedves, halk mozgás fut át rajtuk a legkisebb szélfuvásra.

Az Ottó irodája a tisztán tartott udvar tulsó részén van. Látom, hogy járnak be hozzá a felek; a nyitott ablakon kihallatszik nyájas beszéde, biztató szava. Hogy tud az emberekkel bánni! Mindnyájan megnyugtatva, megvigasztalva mennek el tőle; bizalommal teszik le kezébe perük sorsát s egy perczre sem kételkednek azok jó kimenetelében.

Napközben sokszor átjön hozzám, leül a lábamhoz egy kis piros zsámolyra s olyan beszédeket tart az ügyvéd ur (örök szerelemről, örök fiatalságról s ilyesmiről), a miért semmiféle törvényszék nem szavaz meg neki munkadijat és perköltséget; ha megcsókolom érte, vagy megsimogatom gondterhes, szép fejét teljesen meg van elégedve - ugy mondja - a tiszteletdijaival.

Reggelenként én hozom rendbe az irodát.

Belenézegetek vastag, nagy könyveibe, ebbe vannak beirva a tárgyalási napok. Egy másik könyvbe a követelések voltak bevezetve. Vastag percsomók voltak szépen sorba rakva a diófaszekrényekben; törvénykönyvekkel, rendeletekkel és tudományos értekezésekkel voltak boritva az asztalok.

Ott az ajtóban állva, mosolyogva nézett rám, a mint kiváncsian nézegettem mindezt és semmit se értettem meg a periratok körmönfont, homályos, kétértelmü mondataiból.

Elfogadó-szobáján vastag, béllelt ajtó volt, hogy a felekkel folytatott bizalmas beszélgetésből egy szót se lehessen kihallani.

Egyszerü, barna bőrrel bevont fotelek álltak a kurta, kényelmetlen, magashátu divány körül. A tüzmentes vasszekrény nehéz hátát a falnak támasztva, ugy állott a szoba szögletében, mint valami amerikai nagybácsi, a kinek a zsebe tele van pénzzel.

Leültem az egyik fotelbe, Ottó utánam jött.

Itt minden kis tárgy rá emlékeztetett: a finom, illatos szivarok, az ezüst dohányszelencze, az aranyozott hamutartók, a fekete selyem hálósapka, a félig felvágott uj könyvek, az asztalon heverő, elefántcsont-agyu buldog-revolver, mely mellett babszem-nagyságu golyók hevertek; a falra szegezett szmirnai szőnyegen élesre köszörült vivókardok, török handzsárok, hosszu csövü montenegrói puskák s két könnyü vadászfegyver.

A falakon jockey-képek, hires paripák képmása, a mi nem mutatott komolyságra, de annál több figyelemre irányomban, a ki Andrásfalván és más uri kastélyokban ilyen képekhez voltam szokva gyermekkorom óta.

A válópereket gondosan rejtegette előlem. Oly dolgok vannak benne, mondá, melyeknek már csak olvasása is rosszabbá teszi fiatal asszonyok ártatlan szivét. Nincs az a gonoszság, a mit válni óhajtó házasfelek egymásról el ne mondanának. A meghalt szerelem és kölcsönös becsülés helyét égő gyülölet foglalja el, s ez, mint az éhes farkas, kölcsönösen véres sebeket harap azoknak testén a kik nehány év előtt egymást nagyon szerették s egymás boldogitására léptek holtig tartó szövetségbe.

- Meg fog-e engem maga unni, Ottó - kérdeztem tőle halkan a beszélgetés hatása alatt.

- Soha! - kiáltá s a kiáltás szive mélyéből jött. - Hogy lehetne magát megunni, édes? Megunja-e a föld, hogy örökké rásüt a napsugár? Megunjuk-e valaha az egészséget, a fiatalságot, a boldogságot, az életet!

Lábamhoz ült, ölembe hajtá fejét, kedves arczát rám emelte, mint a nap felé. Elmondta mennyit szenvedett, mig titkolta szerelmét. Folyóhoz hasonlitotta magát, mely minden napfényben csillogó hullámát, fiatal erejét és üdeségét a tengerszemnek adja, melybe belehal. (A tengerszem az én szivem.)

Suttogva és hosszasan beszélt, elhallgattam volna őt az egész életen át.

Elmondta, mily nehezen várta összekelésünk napját. Az utolsó néhány napot, mely bennünket az esküvőtől elválasztott, nem is élte át, csak átvirrasztotta. Abban a sejtelmes, várakozásteljes félhomályban élt, melynek sötétségét nemsokára a kelő hajnal rózsaszin világossága deriti fel. Sorsát az én kezembe tette le. Tőlem függ, hogy hires, jó, boldog legyen; vagy ismeretlen, rossz és nyomorult... Távol tőlem ugy gondolt rám, mint a hogy viruló, illatos rózsáira gondol vissza az ember hideg őszszel. Mert neki, mig tőlem távol van, ősz van tavaszkor is. Zöldelhetnek a fák, énekelhetnek a madarak, nyilhatnak a virágok: az lesz az ő tavasza, ha összekel velem.

Oly gyöngéden és kedvesen beszélt, nem tudtam megállni, hogy meg ne csókoljam homlokát.

- Mily gazdag vagy te! mondá a csók után. - A jutalmazás jobban hatalmadban áll, mint a királyoknak, mert kincseket pazarolsz rám egyetlen pillantásodban. Édes jutalmazóm, csak áldani tudlak.

Kezemmel lezártam ajkait.

- Hizelkedő, ne mondjon ilyen nagyokat.

- Sohasem éltem vissza a szavakkal, válaszolá, kezemet csókolva, - de maga, édes mindenem, költővé tett, a hogy a májusi napfény dalra készteti a hallgatag madarat. Szivem ugy tele van veled, Eliz, mint tavaszkor rügyekkel az orgonabokor... Ha nem nevetnél ki, szeretném azt mondani, hogy mióta a föld tüzgömbje kihült és emberek lakják: egy sem tudott ugy szeretni, mint én téged...

Ekkor - óh, sohasem fogom elfeledni e pillanatot - a szerelmi boldogság közepett egészen más irányba fordultak gondolatai és minden átmenet nélkül sötét, baljóslatu szavak jöttek ki ajkán.

- Egyszer egyik pesti könyvtárban voltam - kezdé s arcza elsötétült - közel hozzám egyik jó barátom ült, szorgalmasan lapozgatva könyveiben. Annyira elmerültem az olvasásba, hogy csak ugy egy jó negyedóra mulva jutott eszembe ujra rátekinteni. Nem volt ott, csak könyvei és jegyzetei maradtak az asztalon. Én oly furcsán éreztem magamat; szomoru gondolataim támadtak. A halál jutott eszembe. Ime, az én jó barátomnak arcza, a mint pár pillanat előtt a könyvei fölé hajolt, még élénk emlékezetemben volt s most helye üres. Ilyen az élet is. Bizonyos helyet tölt be az ember s ha meghal - egy hely üres marad utána...

Kezével végigsimitotta homlokát; és elhallgatott, mikor látta, mint halványodom el különös beszédére.

- Beszéljünk másról, édes Ottó, mondám neki, mosoly alá rejtve remegő félelmemet. -Gondol-e néha rám itt az irodában? vagy a sok dolog közt nem jutok eszébe?

Szép szeme megvillant s álmadozva mondá:

- Ugy dolgozom én itt, mint az arató kint a napvilágon, Isten szabad ege alatt. Napvilágom a maga szelleme s mint végtelen égbolt, ugy terül el fölöttem szivének szerelme és hüsége. A lángnak az a rendeltetése, hogy égjen, a szélnek, hogy fujjon s nekem az, hogy magára gondoljak örökké...

Mozdulatlanul, szinte megkövülve áll előttem e kedves nagy emléke, csak be kell a szememet hunyni, hogy magam előtt lássam az én szerelmes uramat, a hogy a lábamnál ülve ugy világitott be a ránk következő sötét napok titkába, mint az éjszakába az égő ház fénye.

Ottónak a torka fáj. Eleinte muló bajnak vettük, selyemkendőmmel kötöttük be, majd meggyógyitja az; de bizony nem gyógyitotta meg az én csodakendőm. Az orvos azt mondta, makacs katharrus s egy sereg jó tanácscsal látta el Ottót. Nem szabad sokat és hangosan beszélni; nem szabad este kint járni; nem szabad hideg italokat inni; nem szabad szivarozni. Hát még mit nem szabad? Ottó védelmezte jogait és aranyszabadságát s nem sokat hederitett az orvos szigoru tilalomfáira; de engedetlensége megboszulta magát, hangja mindjobban fátyolozottá, szinte rekedtté vált, sokat köhögött és forróság gyötörte, éjjelenkint láza volt.

Nagyon megijedtem, sürgettem, hogy pesti orvost keressünk fel.

Együtt voltunk az orvosnál. Komoly férfi volt, éles tekintettel, nyájas, bizalmat ébresztő modorral.

Leültetett bennünket és kérdéseket intézett Ottóhoz.

Hány évig élt atyja, nagyatyja, testvérei? Micsoda betegségben haltak meg? Nem volt-e gyermekkorában tüdőgyuladása? Régóta érzi-e, hogy torka gyorsan kiszárad s a por erős köhögésre ingerli? Mindig gyönge, fátyolozott volt-e a hangja, vagy csak az utóbbi időben vált azzá? Mint ügyvéd, tud-e fél óránál tovább tartó védőbeszédet egyfolytában mondani?

Az adott feleleteket láthatólag mérlegelte, miközben átható szemét egy perczre sem vette le Ottó arczáról s mind ujabb és ujabb kérdéseket intézett hozzá.

Aztán fülét Ottó mellkasához szoritva, sokáig hallgatta lélekzését, megolvasta érverését, kis aczéltükör segitségével megvizsgálta torkát.

Mikor mindezt nagy gonddal véghezvitte, megtudakolta, ki gyógyitotta eddig férjemet, micsoda életmódot ajánlott, mily ásványvizeket rendelt s melyik fürdőbe küldte üdülni.

A bajt ő is igy állapitotta meg: idült katharrus. Jó, egészséges, de nem izgató táplálkozást ajánlott, sok tejivást, kevés, de erős, jó bort, nyugodt, gondtalan életet s nehány havi levegőváltozást.

- Jó lesz Gmunden? - kérdezte Ottó bizonyára azon kedves emlékek hatása alatt, hogy ott ismerkedtünk meg.

- Nagyon jó lesz. Erdős vidék és enyhe levegője van.

- Hogy hagyjam az irodámat oly hosszu időre?

- Ügyvéd ur, - mondá komoly hangon az orvos, - az egészségéről van szó. Ezzel a betegséggel nem lehet tréfálni, máris nagyon előrehaladt. Adjon kezet rá, hogy rendelkezésemet egytől-egyig pontosan teljesiti.

- Teljesitem. De mondja, kedves orvos ur, lehet reményem, hogy meggyógyulok?

- Meggyógyul, de egész életén át vigyázni kell magára. Széltől, léghuzamtól, meghüléstől óvakodjék. Aztán - tette hozzá mosolyogva - lehetőleg rövid perbeszédeket tartson s mindenekfelett ne legyen népszónok soha.

Ottó rám nézett, világosan látta, mily rémülettel hallgatom e beszédet, azért hát ő is derült hangon válaszolt.

- A népszónoklás éles hangu kolomp a vezérürü nyakán, sohasem vágytam erre a dicsőségre. Szerencse, hogy a fiatal feleségemmel nagyon halkan szoktunk társalogni s igy ezt az orvos ur nem tilthatja el. De Gmundenbe aztán elkisérhet-e a feleségem? Mert inkább a hangomat veszitem el örökre, mint az életemet néhány hónapra; ő az én életem! Valami hires tenorista ugy se válik már belőlem s a megmaradt hangom suttogása elég lesz arra, hogy Eliz megértse, mit mondok neki.

- A mit ő nagyságának akar mondani, azt a szemével is mindig elmondhatja uram - mondá az orvos udvariasan. - Ő nagysága jelenléte önre nézve fél gyógyulás, nincs tehát az ellen kifogásom hogy együtt utazzanak.

Két hét mulva utban voltunk Gmunden felé. Nagyon regényes utazásunk volt. Hegyek közt mentünk mindenütt, mellettünk zugva, tajtékozva rohant alá a sziklákon egy kisebb fajta hegyi folyó.

Mikor a vizválasztó hegység legtetejére értünk, oly magasan voltunk, hogy a felhő majdnem reánk csüngött. Lassan-lassan kiderült. Ragyogó csillagok gyultak ki s kedvesen néztek reánk. De a csillagok mindössze véve sem néztek rám oly szépen, mint Ottó szeme.

Holdvilág volt, messziről a havasok tetejét láttuk, fehéren csillogott a legfelsőbb ormokon a hó; oly tiszta, érintetlen, szüzi hó, mint a mi szerelmünk.

- Ily magasan voltál te felettem mondá Ottó, meghatva a vidék s a holdvilágos éjszaka szépségétől - s mégis feljutottam hozzád az alattad fekvő, ködboritott völgy mélységéből!

- Én emelkedtem hozzád, édes uram, - válaszoltam, fejemet vállára hajtva. - Én sziklán fakadt forrás habja voltam, te a nap; égő sugaraid felszivtak s most közel jutottam hozzád, mint harmat, mint felhő.

Jó lakást kaptunk. Ottónak eleinte jót tett a levegőváltozás, az enyhe erdős vidék, szemmel láthatólag erősödött.

Kirándulást tettünk távoli vad vidékekre, a hová csak apró havasi lovak hátán juthat az ember. Korán reggel nekiindultunk két vezetővel.

Átgázoltunk nehány hegyi patakon s nekimentünk a hegyeknek. Oly ösvényeken mentünk, hogy gyalog embernek is nehéz megmászni, de a havasi lovacskák biztosan jártak rajta. Hegyi patak zuhogott mellettünk, hófehér birkák és tehenek legeltek a hegyoldalban.

Egy órai ut után a kis község, honnét kiindultunk, mélyen a lábunk alatt feküdt, zöld fenyő- és tölgyfa-erdő között. Két kutya jött velünk, csaholva kergették bokorról-bokorra a madarat.

Az ut mind nehezebbé vált. Sok helyen le kellett szállni és kantárszáron vezetni lovunkat. Az ut sikos volt az éjjeli esőzéstől. A tetőn a felhők oly alacsonyan függtek fejünk felett, hogy kezünkkel elérhettük volna. Jobbra-balra oly magas hegyek környékeztek, hogy a felhő oldalukon huzódott végig, mint valami nagy égés lehült füstje.

Aztán lefelé mentünk. Ottó lova megcsuszott és leült, de bátor, ügyes lovasa nem esett le róla. A levegő hüvös, szinte hideg és végtelenül üditő és illatos a fenyőfák szaga, megkönnyebbiti a lélekzetet.

Három órai ut után elhagytunk egy rongyos falut, kiválasztottunk egy vadregényes tisztást s ott megállottunk pihenni.

Ottó leteritette köpenyegét, leheveredtünk rá és jóizüen falatozni kezdtünk. Hideg sültek, veronai szalámi, havasi juhturó és lépesméz kerültek ki a vezető nyakába akasztott iszákból s egy palack finom, erős burgundi bor.

Vidám beszélgetés közt telt az idő; alig indultunk meg hazafelé, elért az eső, bőrig áztunk tőle.

Sebesebb menésre ösztönöztük apró lovainkat s tiz percznyi poroszkálás után elértük egy erdőkerülő házikóját.

A gazda otthon volt, szivesen fogadott bennünket, nagy tüzet rakott a nyitott tüzhelyen, hogy átázott ruhánkat megszárithassuk lángja mellett.

Az egyetlen szobában együtt élt soktagu családja és néhány kecskéje.

Az ablakot kinyitva, kihajoltunk Ottóval s a vidéket néztük. Az eső még mindig esett, de a felhők már világosodni kezdtek, üdén, megifjodva, felfrissülve terült el az erdő, a meddig szemünkkel elláttunk. Millió meg millió esőcsepp rengett a leveleken; mintha a fák ágaiban megakadt szürke szövet volna: apró, könnyü felhőfoszlányokra szakadozott egy-egy esőfelhő az erdő fái között.

A diadalmasan kisütő nap finom párafátyolt vont a vidék fölé, mely alatt oly kedves, oly vonzó volt az egész völgy, mint egy szép, bájos, nevető nőnek arcza, a selyemfátyol áttetsző szövetének ingerlő árnyékában.

- Mily jó volna itt élni, sóhajtám önkéntelenül. - Itt kettecskén ellakhatnánk, Ottó! Az örökös verőfény és szabad levegő oly szivósakká és keményekké nevelhetne bennünket, mint köröskörül a fiatal tölgyfákat! Nem fog azokon sem fergeteg, sem betegség.

- Szép volna veled elrejtve élni, drágám, válaszolá Ottó mélabusan, - hogy a világ ne tolakodhatnék közéd és közém. De ez álom. A világnak nagy jussa van rád s ki tudja, nem azért rejtőznél-e el velem ide, mert a nagy világ arra emlékeztetne, hogy az egyszerü polgár fiu nem méltó a te nevedhez, családodhoz, társadalmi állásodhoz... hozzád?

Először hallottam tőle ily szavakat. Hirtelen világosság támadt bennem. Ottónak tudomása van anyám ellenállásáról s arról a lelki küzdelemről, mely bennem végbement, mielőtt szerelmem győzedelmeskedett nagyuri előitéleteim fölött.

Hevesen tiltakoztam a halk gyanu ellen, mely szerelmesemnek szivébe lopódzott.

- Azok az idők rég elmultak, Ottó, mikor kötelességemnek tartottam elfojtani irántad érzett szerelmemet. Ha százszor kellene férjhez mennem, mind a százszor ujra téged választanálak. Napról-napra jobban beléd bolondulok, édes uram, mert nemes és jó vagy s férfias szépségeddel csak hüséged és becsületességed vetekedik.

- Ha jó vagyok, ugy az nem az én érdemem, Eliz, hanem a tied.

Aztán mosolygott s csendesen hozzátette:

- Csak hadd legyek jobban, szivecském, nagy dolgokat müvelek érted. Azt akarom, hogy büszke légy rám és tetteimre. De ha meghalnék idő előtt!... ha, mint egy kiszáradt forrásból, hirtelen eltünnék szivemből az üde, fiatal, hullámzó élet!... Nem is merek rágondolni. Lehetetlen az, hogy törékeny testem felmondja a szolgálatot, mikor a lelkem veled akar maradni, drágám mindig veled! Mi czélja lett volna életemnek, ha nem az, hogy téged boldogitsalak s az élet harczában támaszod legyek? Miért épült volna fel lassankint, évről-évre életem hatalmas épülete, ha arra van hivatva, hogy most, mint a rosszul épült ház, egyszerre összeomoljon s romja alá temesse a te boldogságodat? Csak egy pillanat volna az emberi élet, mint eme millió, meg millió esőcseppé itt a lombokon, melyeket felszárit a nap, leráz a szél fuvása, magába sziv a levegő?...

- Ne beszélj a halálról, Ottó, mikor mindenfelől az élet mosolyog reád. Add ide a kezedet: egy cseppet sem forró... Hanem ideje hazaindulnunk. Hüvösödik s ha a nap leszállt, hideg lesz nagyon, ujra meghülhetnéd magadat. Vegyünk bucsut ettől a derék erdőpásztortól s hagyjuk el még napnyugta előtt az erdőt.

- Baj az, ha ránk sötétedik? - kérdé erőt véve komor gondolatain. - Majd utunkra világitanak a csillagok meg a szemeid.

Nemsokára messze jártunk az erdő mélyében, oly biztosan ülve apró hegyi lovaink nyergében, mintha otthon székünkben ültünk volna.

Az első két hétben Ottó jól érezte magát. Láza nem volt, jó étvágygyal evett, pompásan aludt, arczszine megjött s arcza megtelt kissé. Hosszu sétákat tettünk, rekedtsége szünni kezdett a tiszta, balzsamos hegyi levegőben.

A negyedik héten azonban állapota rosszabbra fordult; az orvos annak tulajdonitotta, hogy nem vigyázott eléggé magára s ujra meghült valahol.

Szánalmasan összeesett a szép, daliás férfi néhány nap alatt.

Nagyon megijedtem s most először villant szemembe annak lehetősége, hogy Ottó baja életveszélyes.

Sokat sirtam, mikor ő nem látta; irtam az anyjának, levelem tele volt szemrehányással az orvosok tudománya ellen, mely egy egyszerü torokbajt sem tud igazában meggyógyitani. Reményemet fejeztem ki, hogy erős természete végre is legyőzi a gyilkos kórt, de ez a remény nagyon félénken és bizonytalanul volt kifejezve, nem volt alkalmas rá, hogy megnyugtassa a szegény öreg asszonyt.

Visszairt, hogy eljön ő is, de én ellene voltam. Nem akartam megosztani senkivel az ápolás gondját s a szegény beteg hálás pillantásait.

Öt-hat nap mulva ujra javulás állott be betegségében, aztán megint rosszabbul érezte magát. Szivem remény és aggodalom közt ingadozott folyton; egyik nap életét féltettem, másik nap meg voltam győződve, hogy félelmem képzelődés s hogy Ottó a határozott javulás utján van.

Minél jobban elbetegesedett Ottó, annál jobban bizott felgyógyulásában. Rózsaszinben látta a világot, nagyszerü terveken törte a fejét, hosszu életre számitott, mikor napról-napra fogyott, mint az égő gyertya, vagy mint az oly fiatal fa, melynek az alattomos betegség a gyökerét támadta meg.

Ez a nagy optimizmus, mely kiáltó ellentétben állott előbbi sötétenlátásával, megdöbbentett. Valahol olvastam, hogy ez a gyógyithatatlan mellbetegség biztos jele.

Az orvost faggatni kezdtem. Biztositottam róla, hogy erős lélekkel fogadom balhireit, csak nyilatkozzék őszintén férjem betegségéről.

Azt mondta, ne ijedjek meg, Ottó erős, finom szervezete kiállja a bajt. Mit is mondhatott volna egyebet? Hiszen ördögi kegyetlenség lett volna bevallani, hogy férjem torokbaja a sorvadásnak igen előrehaladt állapotát jelenti; hogy e betegséget átörökölte, mert az atyja is abban halt meg élete virágkorában. Hogy tudtam elviselni e szörnyü nyiltságot, én szegény gyönge nő, a ki imádtam a drága beteget?

Most már testi ereje is rohamosan hanyatlott. Karomra támaszkodva sétálgattunk a fürdő fasorai között, mig az őszi napfény mindenfelől áttört a lombokon s egy-egy sárga levél hullt le lábunk elé, jelképe a mulandóságnak és a meghalásnak.

Szokatlanul szép és meleg őszi napok jártak; a levegőben a "vénasszonyok nyará"-nak fehér szálai uszkáltak; költöző darvak éles kiabálása hallatszott és este a harmattól meglepett mezők felett sokkal több csillagot látott az égen kigyulni a szem s a meghidegült levegő ugy felüditette az embert, mint egy ital friss viz a szomjazót.

Az esti kintmaradás szigoruan tiltva volt Ottónak, de nem tudott betelni a szép holdvilágos őszi esték álmodozásba ringató bübájával s azért nem tudtuk becsalni a verandáról, a hol tekintete belemerült a csillagos ég csodálatos mélységébe, ebbe a nagy földfeletti kék tengerbe, mely az ő élete hajóját nemsokára tulvilági partok kikötőjébe viszi...

- Sohasem voltam álmodozó ezelőtt - mondá egyizben, mikor egymást átkarolva néztük a kékes fényben rezgő csillagokat, - csak mióta beteg vagyok. Ugy huz most valami a csillagok hazája felé; abba a titokteljes világba, a hova lelkünk költözik a meghalás után.

Aztán, mintegy hirtelen gondolattól megkapatva, erősen megszoritá kezemet s gyöngéden simogatva hajamat és arczomat, igy szólt:

- Édes szivem, mégis csak nehéz dolog csillagnak lenni. Ezer meg ezer év óta nézik mozdulatlan aranyszemeikkel az emberek örömét, bánatát, erényeit és büneit. Hány szerelmes sohaját hallották már s hány sirboltnak szük ablakán tekintettek be mint kiváncsi leányszemek!

Nini, ott fut le egy csillag, fényesebb a többinél! Azt mondják, a csillaghullás emberhalált jelent. De ugyan ki halna meg közülünk itt a fürdőn? Én nem, azt jól tudom. Eszem ágában sincs. Nehány nap óta rendkivül könnyünek érzem magam, szinte repülni tudnék. Gondolataim csodálatosan tiszták, könnyebben lélekzem, érzem, hogy minden csepp vérem nyugodt, oly nyugodt, mint egy lecsendesedett folyó.

Azután terveiről kezdett szólani; ügyvédi irodáját megnagyitja; több segédet tart; világosabb, kedvesebb lakást fogad a piacz kellő közepén; megszázszorozza erőit az az édes kötelesség, hogy rólam, kényelmemről gondoskodjék.

"Az egész hosszu élet előttünk van még", kiáltá s nekem csak rá kellett nézni sovány arczára, beesett, lázas szemére, kinos fulladozására hogy napnál világosabban lássam az ellenkezőt.

Kezdtem komolyan foglalkozni a válás gondolatával. Irtoztató gondolat!

Behunyt szemekkel kezdtem képzelődni, mi lesz akkor, ha szivem szerelmese nem lesz többé? Hallgattam hangját; - teljes lehetetlen, hogy ez a halk, szivhez szóló, kedves hang örökre elenyészszék! Sokáig elnéztem betegségében, hervadásában is szép, vonzó arczát; - lehetetlen, hogy én ezt a drága arczot ne lássam többé! A szobában minden legkisebb tárgy reá emlékeztetett; - lehetetlen hogy mindezt a kedves holmit s engem itthagyjon valaha!

De mért is hagyna itt? Micsoda oka volna rá? Hisz fiatal, hisz boldog, hisz engemet nagyon szeret: mért hagyná itt ezt a szép világot?

Tulajdonképpen neki nem is szabad engem itt hagyni ebben a siralom völgyében. Elszakadtam érte családomtól, követtem elszántan, daczolva harminczhárom unokahugom megbotránykozásával (hogy tudniillik magamnak tartottam meg Ottót s nem engedtem át nekik).

Felégettem magam mögött minden hidat, hogy az ő oldalánál szivem szerint, boldogan éljek: mit csináljak hát nála nélkül?

Derék dolog volna, ha a fa arról gondolkoznék, hogy elhagyja a leveleket, melyek rajta nőttek; vagy a tüz arról, hogy elalszik, tekintet nélkül a szobára, melyet melegitenie kell; vagy a nyár arról, hogy didergő őszszé válik, mielőtt az általa kicsalt természet igazában virágzásba borulhatna s a boldogság érett gyümölcseivel lehetnének ellepve a fiatal galyak.

Minél többször buslakodtam, töprenkedtem helyzetemről, mely a szeretett férj kora halála után következnék be, annál makacsabbul fészkelte meg magát lelkemben a föltevés, hogy Ottónak nem szabad meghalni. Nem szabad! nem lehet!

Mig mások élvezték a szokatlan hosszu ősz szépségeit, engem egyetlen sötét, komor kérdés foglalkoztatott, melyet emberi ész még eddig soha ki nem fürkészhetett s meg nem fejthetett teljesen.

Ez a kérdés igy hangzik:

- Mi hát tulajdonképpen a halál?

Ottó lélekzik, örül, busul, szeret: mindezt életnek hivják. Ottó meghal, nincs többé, por és semmi: ez a halál. A halál az élet természetes következménye, folytatása: mért hát oly iszonyu? A virágzás következménye a virághullás. Mikor a bimbó a napsugártól felpattan, már előre tudja, hogy azért nyilott ki, mert el kell hervadnia. Mi egy szép női test folytatása, mely minden szemet gyönyörködtetett? Megmondjam? egy hulla...

Mint a tőrbe esett madár, ugy vergődik lelkem e szomoru gondolatok körében.

Ahogy az ezüstlevelü nyárfa lombjait az ablakom alatt, ugy látom napról-napra pusztulni az én drágámat. Amarról egy-egy levél válik le halkan, észreveszi az ember, csak egyszer teljesen, kopaszon, lombjafosztottan áll majd egy csipős októberi reggelen.

Ottó életfájáról is minden nap leválik egy-egy levél. Ugy lesoványodott apránkint, hogy karjai levéltelen, száraz faághoz hasonlitanak már is. Pedig mily fiatal volt, hogy tele volt lombbal és virággal, mily kedvesen énekelt verőfénytől elárasztott galyain a boldogság s az öröm madara!...

Ottó meg fog halni, már csak hetei vannak hátra: ez a félelmetes bizonyosság mered rám tüzszemével a jövő eseményeinek nagy éjszakájából.

Sötét előttem a jövő, nem látok egy lépést se előre benne, csak az ő siri lámpájának rettenetes piros fényét; a néma, baljóslatu csendben nem hallok kedves dalt csak a temetési ének lélekrázó siralmát, melyet koporsója körül fognak énekelni.

Ottó arra készül, hogy itthagyjon. Ez nem szép tőle. Megizleltette velem az üdvösséget, elárasztott a boldog szerelem világosságával s most hirtelen itt akar hagyni örök sötétségben. Ugy tesz, mint azok az irók, a kik egy erőszakolt jelenettel váratlanul fejezik be regényüket, sőt teljesen befejezetlenül hagyják.

De mit csináljak én Ottó nélkül? Az én drágám nem gondolja meg, ha ő meghal, én sem élhetek.

Én szép és költői dolognak tartom, hogy fiatal indus özvegyek a maguk jószántából megégettetik magukat férjük holttestének máglyáján.

Életünk minden gyökérszála együvé van nőve elválhatatlanul. Ha egy erőszakos kéz az Ottó életfáját kitépi földjéből, az én életem gyökereit is halálosan megsérti.

Mint az emberi arczban a két szem: ugy össze van kötve finom, láthatatlan idegszálakkal az én életem az Ottóéval. Ha veszedelmes sérülés éri az egyik szemet, elpusztul vele a másik is... Ottó anyja megjött, gondosan ápolta egyetlen fiát, de neki ellenére van; azt hiszi, hogy nincs szüksége ápolásra, mert határozottan a gyógyulás utján van.

Egy éjszaka mégis, a tisztánlátás egy csodálatos pillanatában, felköltött álmomból; nagy félelem szállotta meg, ugy vergődött párnáin, mint a meglőtt vad, ha érzi, hogy sebe életveszélyes.

- Meghalok, Eliz.

- Dehogy halsz, egyetlenem.

Szemei tágra voltak nyitva a rémülettől, keze forró volt, mint a tüz, az izzadtság, mint valami belülről hirtelen felfakadt talajviz, elboritotta sápadt homlokát s beesett, sovány arczát.

- Szegény öreg anyámnak ne mond meg a rettenetes titkot; egyetlen fia vagyok, nem tudná elviselni...

Észrevette, hogy rosszul esett nekem, hogy csak anyjára gondol; megsimogatta fejemet és suttogva tette hozzá:

- Te fiatal vagy, édes mindenem, még kiállja szived a mély sebet, de ő belehal, szegény. Mily iszonyu a halál, mikor olyan szép, hü, drága nőt kell itthagyni a földön, mint a minő te vagy!

Férjhez kell menned valami nemeslelkü, jó emberhez, a ki elfelejteti majd, hogy szived első lakója, az a szegény halott volt, a ki a föld alatt fekszik mozdulatlanul.

Nem birtam erőt venni magamon, sirásba törtem ki.

- Csendesen, szivecském, mondá aggodalmasan, - fel ne költsük ezt az áldott öreg asszonyt, a ki engem a szive alatt hordott. Csendesen, drágám, hisz te erős vagy, veled lehet komolyan beszélni a válás pillanatában...

Átkaroltam, erősen magamhoz szoritottam, ugy, hogy nem tudott vad ölelésemből kibontakozni.

- Nem engedlek meghalni, Ottó! Jobban kell lenned, édes uram, hisz mi még csak most léptük át a boldog házasélet küszöbét. Nekünk még beljebb kell hatolnunk e szép épületben. Mit szólna a világ, ha oly hamar itthagynál? Ha, mint a ki megmérgezett kutból ivott, holtan rogynál össze az én szerelmes csókjaimtól?

Szomoruan rázta fejét s arczán az a mélabus, megható, szemrehányó kifejezés látszott, mely az oly emberek szemében és mosolyában van meg, a kik fiatalon halnak meg.

- Oh, ha tőlem függne, drágám! De egy erőszakos, sötét hatalom keze visz... visz... hiába minden ellenszegülés, hiába a kérés, az átkozódás, a kétségbeesés, a könyek... Meg kell halni...

Az öreg asszony felébredt, mi mindketten elhallgattunk, egyikünk sem tudott elaludni többé, ugy virradt ránk a reggel.

Másnap Ottó jól érezte magát, a min az éjjel történt dolgok után nagyon csodálkoztam.

A tisztánlátás pillanata ujra elmult, reménykedett ujólag. Derült kedve ránk is elragadt és én készséggel s megnyugodva egyeztem bele azon kivánságba, hogy menjek ki a szabad levegőre, menjek az erdőbe sétálni, a mozgás s az erdei levegő jót fog tenni nekem.

Valami kimagyarázhatatlan érzelem hatása alatt arra vettem utamat, a hol Ottóval az életben legelőször találkoztunk.

Ugyanazon árnyékos, kedves erdő volt ez, de a fák már erősen hullatták levelüket s a mi levél még fenmaradt a fán, az sárga és piros volt, mint az én egyetlenem lázas pirban égő, halvány arcza, mióta nagy beteg.

Az erdőben most is fát vágtak, mint akkor. Szivemben visszhangzott a fejszék csapása s a hogy a hanyattvágódó fiatal fákra néztem, eszembe jutott az én lelkem uram, a ki meg fog halni.

Nyomról-nyomra menve, elértem az erdei lakot. Az öreg erdész nem volt sehol, a ház ablaka, ajtaja zárva, a küszöb begyepesedve, a tető bemohosodva, tele nőve késő őszkor nyiló moharózsával. A keskeny gyalogutakat, melyek a házhoz vezettek, benőtte a fü. Nem járt itt senki régi időtől fogva nehány őzön és szarvason, meg vaddisznón kivül, melyeknek nyoma világosan meglátszott a kut körül. A kut, a kedves kut, melynek tükörében először pillantottam meg szorosan az enyém mellett az én lelkem uram szép, nemes arczát, meg volt még most is.

A zöld mohával fedett kut-gádorra ülve, sokáig belenéztem; a viz ugy csillogott benne, mint egy nagy, gömbölyü üvegszemgolyó.

Hosszasan időztem itt, visszagondolva az eltünt boldogságra. Az első találkozás emléke ujult erővel támadt fel szivemben. Ezek a fák itt köröskörül, ezek a csipkerózsabokrok, ez a most néma kihalt ház, ez a bemohosodott kut, melybe egy fiatal, szép szerelmes leány ölte be magát: valamennyien tanui voltak első találkozásunknak.

Számon kértem a kuttól az ő belenéző kedves arczának visszatükröző rajzát; de biz ő nem őrizte meg, nem tudta visszaadni nekem.

A felhőtlen kék égboltról melegen sütött le a nap, a tiszta, áttetsző őszi levegő felmelegedett tőle, ugy látszik, a munkások pihentek, mert az erdőben mély csend volt mindenütt, nem hallatszott a fejszék csattogása.

A természet haldoklása olyan volt, mint az Ottó sorvadása. Halkan, zaj nélkül vált el egy-egy levél a fákról, madarak énekeltek a bokrok között, derült, verőfényes kék ég mosolygott le a lassu enyészet munkájára; mintha a természet nem is haldokolna, hanem java életerőben volna még; pedig csak nehány hideg, esős, ködös nap kell, hogy az erdő nyári pompájának elmulása teljes legyen.

Ebben a környezetben nem tünt fel többé oly irtóztatónak a halál; ez az észrevétlenül pusztuló természet szépnek és könnyünek tüntette fel előttem az elmulást.

Hát meghalunk, ha meg kell lenni. Ha Ottót nem birom megtartani az életnek, ha árván, özvegyen itt hagy ezen a világon: ide járok ki megbarátkozni az elmulás gondolatával.

És meghalok én is. Addig üldögélek itt a kut szélén, arra a fiatal, szerencsétlen leánykára gondolva, a ki itt vetett véget bánatos életének: mig egyszer magam is kedvet kapok itthagyni az életet, melynek fényét s minden örömét az én egyetlenem sirba viszi magával.

Poétikus halál lesz; holttestemet megőrzi kiváncsi szemek elől az erdei kut titokzatos mélysége; körülöttem vad virágok nyiladoznak; minden tavaszkor kizöldül felettem a fiatal erdő; madarak énekelnek reggeltől estélig a hársfa virágos ágain; a ki erre jár, sajnálkozva mondja el az én bus regémet: szabad elhatározásból választott halálomat vigasztalan özvegységemben. "Utána halt az urának, a kit nagyon szeretett", fogják mondani a kiváncsi utasnak s szerelmünk emléke és gyászos végzetünk hire nemzedékről-nemzedékre száll tovább az emberek között...

Ily elhatározásra jutva, leszakitottam egy-két elkésett őszi rózsát; az én drágám nem is fogja sejteni, hogy e virágokat ugy adom neki, mint azon szilárd elhatározásom jelképét, hogy nem kivánok élni az ő halála után.

Nyugodtan, szinte vidáman indultam vissza az erdőn keresztül. Lehullott leveleken lépegettem, a fák megritkult lombjain át szeliden, szivet nyugtatólag fénylett rám a felhőtlen égbolt méla kéksége.

Valahol egy tisztáson bizonyára kaszáltak, mert a száradó széna kedves szagát éreztem mindenfelé.

És ime, a levágott, száradó fü is eszembe hozta a halált, mely hetek óta ott leskelődik házunk körül s hideg csontujjával már megkoczogtatta az ablakunkat...



TIZENEGYEDIK FEJEZET.
Katinka.

Egy idő óta legfőbb gondom Katinka sorsa volt. Aggódtam, hogy azután, a mi ott történt, nyiltan ki fog törni az eddig lappangó harcz közte és mostohája, a bárónő között. Tekintve Ládházi elvakult szeretetét második neje iránt, ez a harcz csak a Katinka érzékeny vereségével végződhetett.

A bárónőt veszedelmes ellenfélnek tartottam s még mindig fülemben csengett fenyegetése: "attól sem riadok vissza, hogy a halál árnyékát állitsam kettejük közé". Kitelik tőle minden, hogy diadalmaskodhatnék ily gonosz szivü, mindenre képes, hajhatatlan jellemü nő felett egy tapasztalatlan fiatal leány?

Éppen most, mikor arra szükség lett volna, ritkábban mehettem el hozzájuk, mert tisztában voltam vele, hogy ottlétem még inkább hevessé teszi a titkos, alattomos harczot két nő között, a kik közül az egyiket szeretem, a másik meg engem szeret.

Ládházi nem volt emberismerő s igy sejtelme sem volt az élet-halál-harczról, mely neje és leánya között folyt.

E harczban az előny a bárónő részén volt.

Nyugodtan, mindig egyformán, nyájasan viselkedett Katinkával szemben, mig Katinka leplezetlen megvetéssel bánt vele, mióta véletlenül tanuja volt a beszélgetésnek köztem és a bárónő között.

Lehetetlen volt kivánni a szüzies érzésü, ártatlan, fiatal leánytól, hogy tiszteletet és vonzalmat mutasson azon nő iránt, a ki bünös szenvedélye czinikus bevallása után nem tarthatott többé igényt a becsületes emberek rokonszenvére.

Határozott jellemü, erős akaratu nő lévén az én angyalom, bizony nem kimélte szép mostoha anyját. Röviden és éles hangon beszélt vele, nem fogadta el nyujtott kezét, nem akart vele egy hintóba ülni, nem ment el vele sehová, az asztalnál lesütött szemekkel, haragosan ült vele szemben és csak atyjával váltott szót, mintha a szép bárónő világon sem lett volna.

A dolog végre feltünt Ládházinak, a ki az ő szokott katonás módjával lépett közbe.

- Micsoda neveletlenség ez, Katinka? Ki az ördög látta, hogy a leány igy bánjék anyjával.

- Nekem nem anyám, tört ki a leányból a régen elfojtott indulat.

- Nem anyád? Ezer millióm ágyu, ne halljam ezt többet tőled. A bárónő a te apádnak a felesége, tehát anyád. S még micsoda jó anyád! s a mellett született bárónő, a ki nincs ahhoz hozzászokva, hogy a magadforma neveletlen vadrózsabokor beleakaszkodjék a ruhájába s megkarczolja kezét szurós beszédek töviseivel.

Ez egyszer azonban abban maradt a dolog a bárónő ügyes fellépése folytán. Sikerült neki lecsillapitani a bankár mesterséges haragját, a ki szivében nagyon örült, hogy néhány erős, nagyhangu szónál nem kellett tovább mennie ez alkalommal egyetlen gyermekével szemben.

Katinka - a hogy később elbeszélte - összeharapta szájacskáját s szó nélkül kiment a szobából. Odakint, szobája rejtekében keserves sirásra fakadt atyja szokatlan nyers fellépése miatt.

Helyzete mind türhetetlenebbé vált. A bárónő nagyvilági nő volt, találékony és vakmerő, ha megtámadják. Katinka feltünő viselete, hát nem sok fejtörést okozott neki. Mit tudhat ez a leány, hogy nem tudja leleplezni megvetését és gyülöletét? A hogy felvetette magában e kérdést, rögtön meg is felelt rá. Katinka bizonyára kihallgatta emlékezetes beszédét velem. Hát aztán? A bárónő gunyosan vonogatta gömbölyü fehér vállát s nevetett.

Nem tartotta veszedelmes dolognak, hogy titkát ellesték. Meg volt róla győződve, hogy a leány tiszta, ártatlan szive megborzad még gondolatától is annak, hogy felnyissa apja szemét s mindent elmondjon neki, a mit hallott. S ha mégis elmondaná - micsoda nagy baj eredhetne belőle? Semmi. Könnyü volna elhitetni Ládházival, hogy Katinka álmodott s az idegek valami beteges érzékenysége folytán halluczinácziója volt.

Azzal tisztában volt a bárónő, hogy Katinka nincs abban a helyzetben, hogy feltünő ellenszenvének, leplezetlen haragjának, hideg, makacs megvetésének okát feltárhatná apja és a világ előtt. A látszat ellene volt és neki e viselettel szemben könnyü lesz játszani a méltatlanul üldözött ártatlanság, a mélyen sértett nő hálás szerepét.

Játszotta is és mesterien játszotta. Oly angyali türelemmel viselte el Katinkának - mint ő mondá - érthetetlen szeszélyét, hogy Ládházi teljesen neje pártjára állott leányával szemben és napról-napra katonásabban lépett fel, hogy - a mint magát kifejezé - ujólag természetes medrébe szoritsa a rakonczátlan folyót, mely eddigelé nyugodt, boldog családi életüket elöntéssel fenyegeté.

A bárónő nevenapjára fényes társaság gyült össze a bankár termeiben. Én is meg voltam hiva s Kökörcsényi is, a ki a bárónő minden hathatós támogatása daczára már azon a ponton volt, hogy felhagy a sikertelen szerelmi hadjárattal Katinka szivecskéje ellen.

A táncz, a zene, a termek virágillattal telt langyos levegője szerelmes gondolatokat ébresztett bennem. Ellenállhatatlan vágyat éreztem Katinkával beszélni; megkinálni vele, hogy szedje le szerelmes, édes gondolataimat, a hogy a fáról az érett, édes gyümölcsöt leszedik.

Látszólag nyugodtan ültem le Katinka mellé, bár oly elfogódott voltam, hogy idő kellett hozzá, mig az első szavakat reszketés nélkül tudtam kimondani.

- Siettem, hogy nehány perczét lefoglalhassam. Régen nem láttam, Katinka, van már vagy kétszáz éve.

- Rossz kedvem van, Attila. Nagyon bánt, hogy annak az asszonynak a tiszteletére oly sok becsületes, jóravaló férfi s oly sok ártatlan leány megjelenik.

Át- meg átjárva fényes szemének tavaszi verőfényétől, szerelmes gondolatokkal eltelve, nem volt kedvemre a beszélgetés ily fordulata. Azon voltam, hogy az én lelkem mindenemet lecsendesitsem.

- Hagyja őt a maga utján járni, Katinka. Bele kell törődni abba a gondolatba, hogy a világ előtt az anya és a leány szerepét kell önöknek játszani. Ha nehéz is ez a szerep, nyugodjék bele, mig eljön a leszámolás napja.

A többiek tánczoltak, én közel hajolva hozzá, zavartalanul beszélgettem szivem kedvenczével.

- Elviselhetetlen nekem egy fedél alatt aludni vele, a ki - legalább gondolatban és akaratban - megszegte hitvesi hüségét, mondá s komoran a földre nézett. - Nagyon fáj, hogy atyám, szegény elvakult atyám az ő kedvéért napról-napra hidegebb hozzám. Én, a ki az atyai szeretet napfényében nőttem fel és vetélytárs nélkül uralkodtam atyám szivében annyi boldog esztendeig: most kénytelen vagyok a szeretet azon morzsáival beelégedni, melyeket a második hitves, ez az épp oly rossz, mint szép asszony elhullat. Még tisztességes és angyaltiszta nőnek sem könnyen tudnám megbocsátani, hogy elfoglalja anyám helyét, hát még neki, a kinek az erénye olyan, mint az olcsó selyemszövet, melynek a legkisebb eső vagy napsütés kiveszi a szinét.

- Igaza van, édes Katinka, de a társadalom törvényei megkötik a leány kezét az anyával szemben, még akkor is, ha az anyánk mostohánk. S mindentől eltekintve, minden szenvedélyes támadás a maga részéről csak a bárónőnek válik javára. Atyja egészen az ő részén áll s a világ is elitéli magát, mert nem volt tanuja - mint maga, édes - a bárónő szerelmi vallomásának, melyet... nem a férjének tett. S ha tanuja lett volna is...

Katinka szemében hirtelen felcsapott a neheztelés lángja.

- Gratulálok a bárónőnek, hogy önben oly jó védőügyvédre tett szert. S önnek gratulálok, hogy olyan szép védencze van.

- De Katinka! Csak nem hiszi komolyan, hogy a bárónőt védelmezem?

- Szavai után azt kell hinnem. Különben én azon nem ütközöm meg, sőt igen természetes dolognak tartom.

Most már rajtam volt a neheztelés sora.

- Természetesnek tartja? Ezt, megvallom, nem vártam volna magától. Mit vétettem, hogy oly rossz véleménynyel van rólam, a ki az egész világért nem adnám a drága árnyékot, melyet kecses fejecskéje a falra vet.

Azt vártam, hogy erre a fordulatra felvillan szemében a mosoly derült fénye és jókedvüen tiltakozni fog az ellen, hogy fejének árnyéka felől rendelkezzem, de a kislány arcza komoly maradt.

- Nem akartam sérteni magát, Attila. Azért tartom természetes dolognak az ön lovagias védelmét, mert arról a szép asszonyról van szó, a ki magának... a ki magának...

- Mondja ki bátran.

- Olyan dolgokról beszélt, a melyek egyetlen férfira sem tévesztik el hatásukat. Még ha elég becsületesek is azt visszautasitani, mégis jól esik nekik egy szép asszony hódolata.

- Kitől hallotta ezt, Katinka? hisz maga egész kis filozófus.

- Könyvből olvastam, meg magam is tudom.

- Az egyszer rosszul tudja. Aztán nem is annyira a bárónőt védelmezem, mint inkább magát féltem.

- Kitől félt? Tőle? Annak a szép kigyónak nincs hatalma felettem; engem sem megigézni, sem megmarni nem tud. Végre is mitől félt? micsoda kézzelfogható veszedelem fenyegethet az ő részéről?

- Összevesziti önt atyjával.

Katinka szomoruan nézett rám s haragja megenyhült kissé, hogy fájdalmának adjon helyet.

- Ez máris sikerült neki. Oly egyedül állok a világon, Attila, hogy ki sem mondhatom, mióta atyám nem szeret. Ha maga nem volna... barátom!

- Itt vagyok ám, édes kis Katinka, a maga háta mögött s eszem ágában sincs elköltözni ebből az árnyékvilágból, mig magácskának reám szüksége van. Bizzék bennem, majd jóra fordul minden. Szépen elmulik atyja szivének napfogyatkozása, lehetetlen, hogy a bárónő bele ne essék abba a hálóba, melyet nekünk vetett. Elkövetkezik az ő napja is, nem szükséges, hogy mi siettessük bukását, lebukását a szerencsétlenség és balsors ama lejtőjén, mely felé nevelése, véralkata, könnyü erkölcsi szenvedélye ragadják. Most ugy sem árthatunk neki. Szépsége, szelleme, rangja nagy hatást gyakoroltak arra a derék, kedves öregurra, a ki az én és az ön... akarom mondani, a maga édesatyja.

A táncz véget ért; a végzet akarta igy. Nem volt rá időm, hogy teljesen lecsillapitsam Katinka méltó ingerültségét a bárónő ellen, a ki a négyes figurái között figyelmes, éles pillantásokat vetett felénk s bizonyára jól tudta, hogy róla beszélünk oly hosszasan.

Ha a táncz néhány perczczel tovább tart, s mi zavartalanul befejezhetjük bizalmas beszélgetésünket, talán nem történt volna meg az az ünneprontó epizód, mely ezt a napot előttünk örökké emlékezetessé tette, mert válság felé vitte az eseményeket.

A hogy vége volt a táncznak, a bárónő mosolyogva sietett felénk. Csakugy röpkedtek utána fehér selyem ruhájának kecses szalagjai.

- Maguk fogadalmat tettek talán, hogy nem tánczolnak? Ej, nem szeretem a fiatal öregeket. Inkább szeretem az olyan öreg fiatalt, mint Ládházi. Nézzék, hogy kicsipte magát; egy egész virágos kert illatát öntözte zsebkendőjére és ruháira, a mi nem egészen chik ugyan, de hát az ilyesmit nem veszi szigoruan az ember a hozzá hasonló derék pénzembereknél. Bizonyos időn tul nehéz eltanulni az előkelőség mindazon apró, könnyed, lehelletszerü részleteit, hogy ugy mondjam: izét, zamatját, mely a mi körünkben vele születik a férfiakkal és nőkkel.

Katinka elhalványult e merész, egyenes támadásra.

Ezt a nőt szereti oly elvakult szenvedélylyel atyja, a ki ily tiszteletlenül mer beszélni róla a leánya s egy, a családhoz nem tartozó férfi előtt.

A méltó harag felgerjedését még fokozta a bárónőnek az a tette, hogy be nem várva a választ, Ládházihoz ment s a saját méltóságos fehér kezével megveregette az arczát, mint a hogy a vadász megelégedése jeléül megveregeti lova vagy vadászkutyája nyakát.

Az áldott jó ember gyanitlanul, gyermekes örömmel fogadta méltóságos nejének e legmagasabb kitüntetését, melylyel őt az egész tisztelt vendégsereg előtt boldogitani méltóztatott.

Megcsókolta a kis arisztokratikus kezet, melyek oly közönyösen s annyi leereszkedéssel nyujtattak feléje, mintha e kis kéz tulajdonosnője nem az ő neje, hanem az ő urnője volna s ő csak egy hizott, szögletes modoru, alázatos szolga.

Katinka összefogta száját, nehogy a felháborodás kiáltása kitörjön szivéből.

Ládházi karját neje karjába öltve, őt asztalhoz vezette, a hol a hideg buffet körül már sokan gyülekeztek a tánczoló fiatalok s más meghivott vendégek közül.

A bankár diadalmasan mosolygott, elrendelte, hogy pezsgőt hordjanak körül s a maga poharát felragadva, felköszönté vendégeit, a kik megtisztelték házát ("szegény házam"-at, mondá kérkedő szerénységgel), mikor ő az ő mélyen tisztelt nejének, született bárónőnek, a szépség s a családi erények mintaképének ünneplésére óhajtotta összegyüjteni barátait és barátnőit. Meg a fiatalságot. És pedig a fiatalságot azért, hogy irigység nélkül bámulja azt a fényes csillagot, a kit Ládházinénak hivnak...

A vendégek harsány éljent kiáltottak, a poharak összecsendültek, mindenki törte magát, hogy a háziasszonyhoz jusson s magát előtte mélyen meghajtva koczczintson vele.

Én is hozzámentem, mig poharunk összeütődött, szeme találkozott szememmel. Hideg, vérfagyasztó fenyegetés volt tekintetében, mint a kivont kard pengéjének hideg ragyogásában.

Alig értem helyemre, mikor a fejünk fölött függő dráma kezdetét vette.

Mindenkinek feltünt, hogy mig a többiek mindnyájan a bárónőhöz siettek koczczintani vele és megelégedést, boldogságot, hosszu életet kivántak neki: Katinka ülve marad.

A bankár észrevette, hozzá sietett s oly hangosan, hogy a körülállók is hallhatták, igy szólt leányához:

- Katinka, jőjj, igyál egy pohár pezsgőt a bárónő egészségéért.

- Papa jól tudja, hogy soha sem iszom pezsgőt.

- De most az egyszer.

- Nem iszom, papa.

- Na, az ivást elengedem, csak a rózsás csőröcskédet mártsd bele, te kis bolondos vadgalamb.

- Szivesen, - mondá az én drága szerelmesem - de oly halvány volt az arczocskája, mint a leesett hó. Megizlelte a pezsgőt és poharát letette.

A bankár összevonta szemöldökét.

- Ugy illik, kis leányom, hogy koczczints a bárónővel.

De a bárónő megelőzte. Mosolyogva, vidáman jött magasra tartott pohárral Katinka felé, mikor oda ért, könnyedén hozzáértette poharát a leányéhoz.

Katinka arczán két kis piros folt támadt hirtelen, mintha annak a láthatatlan ostornak a hegye vágta volna, a mit a szép bárónő ott suhogtatott az édes, tiszta, ártatlan feje felett, gonosz, gunyos, rosszindulatu gondolatok és titkos tervek alakjában.

Hanem szeme még jókor találkozott kérő, intő, ijedt tekintetemmel, megértett, felemelte poharát s ivott belőle. Nem többet annál, a mennyi viz mint harmatcsepp, éjjel a rózsa szirmára hull.

Ezzel az inczidensnek vége lett volna, bár a vendégek figyelmesekké lettek és sóvárgó kiváncsisággal várták mindannyian a dráma fejlődését, ha a bankár ujra el nem rontja a dolgot.

Ugy látszik, a csinos és gyöngéd szavak egész készletét elpazarolta a felköszöntőben, melyet röviddel azelőtt méltóságos nejére mondott mert az ő szokott "katonás" modorával kezdé magyarázgatni a dolgot vendégei közül azoknak, a kik közelebb voltak hozzá.

- Két nő között sohasem lehet béke a háznál, teringettét. Ez az én kis lányom igazi vadmacska, ha valamit a fejébe vesz. Most azt vette a fejébe, hogy a világ legtökéletesebb asszonyát, a ki azonfölül még igazi, hamisitatlan bárónő is, megkarmolászsza a rózsás körmével.

Ezer milliom sarkantyu, nem azért voltam katona, hogy fel ne tudnám tartani házamban a fegyelmet. Még pedig vaskézzel, ezzel a kezemmel, ni... Nehogy azt higyjék, hogy a bárónő rosszul bánik a lányommal. Csak tanitja. Mire tanitja? Az illemre. Ezer milliom ágyu! derék dolog az az illem, uraim... "Hogyan kell enni, inni, járni, a köszönéseket - bevárni" - mint egyik költőnk irja. Ugy-e csodálkoznak rajta, hogy verset is tudok? Ja, az illem! Az a fene illem!

A vendégek hangos nevetése tudatta vele, hogy az illemről beszélvén, valami nagy illetlenséget követett el.

- De ugyan papa! inté őt Katinka mélyen elpirulva szégyenletében.

- Nono kislányom, válaszolá a bankár, (maga is jókedvre hangoltatván az általános kaczagástól, mely mint szélben az égés, ellenállhatatlanul harapódzott végig az egész tisztelt társaságon) - nem mondtam semmi rosszat rólad, de nem is mondhatnék. Jó kislány vagy, csak egy kicsit makacs. Velem együtt örülsz, ha a bárónőnek, anyádnak örömet okozhatsz. Legyen béke e szép napon. Ime ezt szántam ajándékul a bárónő névnapjára, te add át neki... szeressétek egymást báránykáim.

A kövér, erős ember nagyon el volt érzékenyülve, talán sokat ivott a pezsgőből. Zsebéből ódon ékszertokot huzott elő és Katinkához vitte. Az, az ajándékra rá se nézve felállott, hogy átadja kérlelhetetlen ellenségének, mikor Ládházi ujra megszólalt:

- Meg se nézed? Legkedvesebb ékszerem - anyád viselte néhány nappal halála előtt.

Katinka karcsu, kedves alakja megrázkódott, mintha villanyos ütés érte volna. Megnyomta a piros bőrtok kis rugóját, a teteje felpattant, a halványkék bársonybélésben mint valami napon sütkérező kis kigyó feküdt egy régi módi nyakláncz, huszonkét drága gyémántkővel kirakva. Gyönyörü, régi velenczei munka volt, a vendégek nem tudták láttára elfojtani az elragadtatás és bámulat élénk felkiáltásait. Még a bárónő hideg, gunyos szemében is leplezetlen öröm szikrázott ez igazán fejedelmi ajándék láttára.

Csak az én édes angyalom állt mozdulatlanul, mintha egész valója megdermedt, megfagyott volna atyja azon jéghideg kegyetlenségétől, hogy meghalt édes anyjának legkedvesebb ékszerét, melyet halálos ágyán leányának hagyott, hogy menyegzője boldog napján viselje: a muló felhevülés pillanatában a bárónőnek adja.

Szép szemében a sziven lőtt ember fájdalmas rémülete látszott, nehezen vett lélekzetet, hang nem tudott ajkára jönni, mindenki érezte itt a vendégek közül, hogy itt egy megható és megdöbbentő drámai jelenet fog mindjárt lejátszódni.

Maga Ládházi is észrevette, hogy nagy ügyetlenséget követett el, mentegetődzött.

- Nagyon megtetszett a bárónőnek, régen kérte tőlem. Gondoltam, hogy ma lepem meg vele nevenapján. Veszek neked egy másikat; szakasztott ilyent veszek, Katinka.

Katinka végre szóhoz jutott. Halk, panaszos hangon kezdte.

- Ez az ékszer az enyém. Emlék anyámtól, sőt több az emléknél: talizmán, mert anyám megcsókolta, mikor nehány nappal halála előtt nekem adta. Anyám csókja van rajta; nem volt jogod azt odaadni senkinek, hirem, tudtom nélkül. Hogy hordja azt nyakán egy idegen nő anyám után.

- Nem idegen nő... a bárónő... az én feleségem... a te második anyád - hebegé a bankár s valóban szánalmas alak volt e pillanatban mélységes zavarában. Katinka oda se figyelt, halkan, öntudatlanul tovább beszélt.

- Semmim sincs már, a mi az anyámé volt... mind elszedted tőlem a bárónő kedvéért.

- Veszek helyette ujat. Egész ékszerüzletet megveszek neked kis leányom.

- Ujat... mondá a leány keserüen... nekem az kell, a mit anyám hordott s ez által megszentelt. Nekem nem a hideg arany kell és nem a gyémánt, hanem az emlék. Az a drága, értékes benne, hogy anyám hordta, nem az, hogy Velenczében készitették. A bárónőre nézve csak ékszer ez, százat is kaphat szebbet és ragyogóbbat ennél; de reám nézve ez ereklye, melytől nem válhatok meg. Te sem adhatod oda másnak, apám, ha tiszteletben tartod egy halottnak végső akaratát.

Mindenki meg volt hatva a gyermeki szeretet e nyilatkozatától; mindnyájan az első feleségre gondoltak, a jóra, hüre, kedvesre, a ki fiatalon hagyta el ez árnyékvilágot és a kinek helyét nyomról-nyomra idegen nő foglalta el Ládházi palotájában és szivében. Mindnyájan tapintatlan és meggondolatlan cselekedetnek tartották, hogy olyan ékszert adott oda az "idegennek"-nek, melyet egyetlen leányára hagyott a haldokló anya. De a szép "idegen" kevélyen és hidegen állt annyi részvét és megindulás közepett. A leszámolás órája, melyet gonosz hidegvérrel és csodálatos türelemmel készitett elő, elérkezett. Tudta, hogy a legszentebb érzelmeiben sértett lány nem engedhet neki ebben a pontban; sem neki, sem apjának. Atya és leány közt a szakadás okvetetlen beáll. Éles szeme átlátta, hogy a bankár ingadozik s hogy mindenki ellene van. Éppen azért akarta, hogy fényes diadalt arasson felette, felettük, de főleg a leány felett, a ki megvetéssel, az erény és tisztaság megvetésével mert bánni hosszu, kinos heteken át vele Meg akarta előzni Ládházi pálfordulását, el akarta égetni háta mögött a hidat, nehogy az első feleség, az egyetlen leány anyjának felidézett halvány árnyéka megzavarja és feltartóztassa régtől fogva érlelt terveit.

- A nyakláncz nagyon megtetszett nekem - mondá és merően Katinkára nézett. - Anyja után méltóan viselhetem én, a ki önnek szerető jó anyja vagyok. Ládházi tudja ezt. Sokat türtem öntől kis lányom, mert az utóbbi időben idegesnek és szeszélyesnek méltóztatott lenni, gyermekem. Legyen nyugodt, nyakláncza jó kezekbe jut. Atyja nekem adta azt és én - megtartom.

A végzetes pillanat elérkezett. Az események ezentul már feltarthatatlanul követték egymást.

- Én nem adom, - válaszolá Katinka s a halványság helyett égő pirosság boritotta el arczát.

- De Katinka, kicsi tubuskám; - könyörgött a megrémült bankár és esdő tekintete a bárónőre tévedt vissza, olyan volt az egész ember, mint valami megbomlott nagy órainga, mely folytonosan lengő mozgásban van kelet és nyugat között.

- Mért nem adja? - csattant fel a bárónő hangja.

- Mondtam már: anyám viselte s ön nem méltó rá, hogy feltegye utána.

Olyan volt az egész társaság, mint egy felbolygatott méhkas.

Ládházi a rémülettől tágra nyitott szemmel nézett hol leányára, hol nejére, mig a bárónő arcza baljóslatuan, sötét határozottsággal fordult a kiváncsi, megdöbbent társaság felé.

- Nem vagyok méltó rá, én, egy született bárónő, hogy felvegyek oly ékszert, melyet polgárnő viselt? Megtisztelem vele az ön anyját, ha felveszem utána, jegyezze meg.

- Óh nem! itt nem rangról és születésről van szó.

- Miről van hát szó? Beszéljen, mert nem türöm tovább, hogy atyja házában, a ki férjem, sértésekkel halmozzon el... És ön, Ládházi ur, csináljon végre rendet házában. Önnek a vendégei nem azért jöttek ide, hogy egy tulizgatott kedélyü gyermekleány szavalási próbáiban gyönyörködjenek. Tegye kötelességét, uram, mert különben azt hiszik, hogy nem képes nejét megvédelmezni.

A boldogtalan Ládházi sem holt, sem eleven nem volt rémületében. Micsoda hallatlan sértés az, egy bárónőről azt állitani, hogy méltatlan viselni akár a napot, holdat és csillagokat! hát még egy divatból rég kiment nyaklánczot, melynek értéke legfölebb hatezer forint.

- Katinka, mondá végre, összeszedve minden még megmaradt hires erélyességét, - te bolondokat beszélsz. Kérj bocsánatot a bárónőtől.

- És pedig itt, a hol a sértés történt, vágott közbe a bárónő, az egész társaság szine előtt.

Igyekeztem Katinkához jutni s fülébe sugtam, hogy legjobb lesz, ha gyorsan elhagyja a termet.

Megszoritotta kezemet, tagadólag rázta fejecskéjét és maradt. Kis száját daczosan összefogta, nem akart visszavonulni, ha már ennyire ment. Botrány árán is tisztázni kivánta a helyzetet.

A vendégek nagy része különben ugy is belátta, hogy tovább maradni annyi volna, mint növelni a kinos zavart, mert apránként elszállingóztak, nemsokára hallatszott távozó hintójuk robogása a kapubejárat márvány koczkáin.

Csak azok maradtak, a kik közel álltak a családhoz meg én.

A bankár feldühödve lánya makacsságán hozzálépett és durván megfogta kezét.

- Kérj bocsánatot.

- Nem tehetem.

- Hogyne tehetnéd, lihegé a képéből kikelt kövér ember. Parancsolom.

Katinka lehajtotta fejét és hallgatott.

A bárónő lába egy kecses mozdulatával hátralökte fehér selyemruhája hosszu uszályát, két ujja hegyével felfogta azt s fentartott fővel, büszkén kifelé indult.

Ládházi elbocsátotta leánya kezét s a bárónő után indult.

- Az Istenért, ne menjen... hisz bocsánatot kér... csak zavarban van szegény... nem tudja hol kezdje.

A bárónő megállt, hangja éles és gunyos volt.

- Szegény!... jól teszi, uram, még sajnálkozzék rajta; megérdemli. Hanem annyit mondok: válaszszon köztem és leánya között. Jó hiremet tönkre tette, holnap az egész város a botrányról beszél, a mi az ön házában lefolyt.

Lábával toppantott, aztán folytatá:

- Szerezzen nekem elégtételt, uram, vagy oly bizonyosan elhagyom a házát holnap, mintha itt se lettem volna soha.

- Katinka...

- Apám.

- Jőjj ide rögtön. Csókold meg anyád kezét és kérj bocsánatot tőle.

- Soha.

A bankár magánkivül volt haragjában, tombolt, átkozódott, szitkozódott, a butorok selymét hasogatta szertelen dühében.

Kinyujtott kezével az ajtóra mutatott.

Katinka halotthalványan, de határozott hangon válaszolt.

- Elmegyek és nem jövök vissza addig, mig magad át nem látod azt, a mit én most el nem mondhatok. A pohár csordultig megtelt, ki kellett ömlenie. Hát kiömlött... Semmit sem viszek el innét csak a reményt, hogy beismered egy napon, hogy nem tehettem másképp, mint a hogy tettem.

Meg akarta fogni atyja kezét, hogy megcsókolja, de a bankár nem engedte s durván lerázta magáról leányát, mintha valami kezére szállt szunyog volna.

Az én egyetlenem meghajtotta fejét, köszönt és lassan elhagyta a szobát.

A bárónő diadalmasan nézett utána és könnyedén férje karjára támaszkodva gunyosan kivánt nekem jó éjszakát.

Valahogy leértem a palota márványlépcsőjén s az utcza közepére állva a kivilágitott ablakot néztem. Most hirtelen megvilágosodott az ő szobájának két ablaka is, valaki ott bent meggyujtotta a gyertyákat. Mit csinál az én drágám? Járókelő alakjának árnyéka rávetődött a selyem függönyökre és szivemet kimondhatatlan szomorusággal töltötte el.

Atyjától elüzve, elhagyja-e még ma éjjel az atyai házat, honnét mostohája kiüldözte? Nem szakad-e meg a szive a szenvedett bántalom miatt? Mit fog tenni egyedül állva a világon, mely még erős férfiak számára is gyakran szenvedések és méltatlan megaláztatások helye, hát még gyönge védtelen nőkre nézve?

Alig volt időm ezeket és más ehhez hasonlókat végiggondolni, mikor gyors, könnyü lépteket hallottam a kapubejárat alatt. Ő volt, az én édes szivem. Nem hozott magával semmit csak emléktárgyait s néhány könyvét. A fényes estélyi ruhát levetette s a legegyszerübb batiszt ruháját vette fel. Sötétszürke, hosszu porköpönyeg volt rajta s egy kedves, elragadó kalap.

Elébe siettem, ő szótlanul megszoritotta kezemet.

Egymás mellett menve, sokáig hallgattunk mind a ketten, de én nagyon boldognak éreztem magamat, hogy az én egyetlenem velem van, hogy együtt megyünk az éjszakában, hogy ő nem gazdag örökösnő többé s igy én, a vagyonom nagy részét elvesztett fiatal ember, felajánlhatom neki nevemet és életemet, a nélkül, hogy azt önzésre és a menyasszony vagyona után való vágyódásra magyarázhatná a világ.

- Mit fog tenni? - kérdeztem - átvéve kicsi csomagját s egy fekete selyem nagykendőt, mely karján függött.

- Nevelőnő leszek, édes Attila. Régóta érlelem tervemet s van is már helyem egy jó barátnőm anyjánál, a kinek nyolcz-tiz éves leánykája van. Jó dolgom lesz ott, mert nem kell látnom mostohaanyámat.

- De mit szól mindehhez atyja?

- Ő elüzött házától, - válaszolá az én drágám és két könycsepp folyt alá szép, halavány arczocskáján. Majd visszajövök, ha a bárónő nem lesz többé ott. Biztosan tudom, hogy ő nagyon meg fogja bánni tettét és belátja, hogy szép, de veszedelmes kigyót melengetett keblén a bárónőben.

Az utczákon, hol annyi nép tolong nappal, mélységes csend volt. Gondolatokba merülve mentem mind tovább, tovább a szürke, hideg egyforma kövezeten.

Hány selyem topánba szoritott karcsu láb lépdelt át tegnap ez egykedvü, szürke köveken, a nélkül, hogy látszanék valami nyoma. Az én fejemben is ily nyomtalanul futottak át ifju éveim emlékei bájos, odaadó, szerelmes, csalfa nők alakjai, a kiket szeretni véltem s a kik megcsaltak.

Mily más nő ez a bátor, kedves, fiatal teremtés, a ki oldalam mellett lépked és nem mer rám tekinteni.

Kiértünk a Dunához. Nyugodtan és méltóságosan hömpölygött tova a folyamok királya. Fekete testü, fehér árbóczos teherhajók álldogáltak rajta a félhomályban; a hogy a habok hozzájuk ütődtek, a melléjük csatolt könnyü csolnak nagy igyekezetet fejtett ki, hogy megmenekedjék a kötelektől.

Ekkor már reggeledett, az estély sokáig tartott.

Tervemmel sietnem kellett.

- Katinka, kezdtem, mig mindketten a part vasrácsához támaszkodva néztük a Dunát, - nagyon boldog vagyok, hogy maga most támasz nélkül áll a világon, nem a dusgazdag leányka többé és hogy... és hogy megkérhetem kezét.

- A kezemet akarja Attila? - kérdé egyszerüen, de mély érzelem reszketett hangjában. - És most akarja, mikor szegény, elhagyatott, árva vagyok?

- Ez a férfinak önzése - válaszoltam neki. - Azt akarom, hogy én legyek egész világa, mindene. Régóta szerettem, de csak most kérem meg kezét, mikor magának rám szüksége van.

Mosolygott; mosolya tele volt napfénynyel, mint a derült májusi égbolt.

- Itt a kezem, Attila... soha nem lesz e kéz senkié, ha nem lehet a magáé. De még most nem.

Kissé türelmetlen hangon mondám:

- Hát mikor?

- Ha szabad leszek, Attila, mert csak szabad nő illik szabad férfihoz. Mint elüzött leány, az elhagyott atyai háznak ugyszólván küszöbén nem nyujthatom magának kezemet. Mint nevelőnő, a kinek van állása, hivatása, becsületes kenyere - büszke és boldog leszek, ha menyasszonya lehetek. A maga menyasszonya? hisz erről álmodoztam régóta, nagyon régóta, higyje el...

Megragadtam az én lelkem, mindenem kezét és lángoló csókokkal boritottam el.

- Megértettem minden szavát, nem ellenkezem, tisztelem lelkének nemes elhatározását. Akkor kérem meg kezét, ha uj állását elfoglalja. S mint vőlegénye, én leszek a világon a legboldogabb halandó, és áldom azt a pillanatot, mely magával... mely veled szivecském először összehozott...

Boldog beszélgetésbe merülve észre sem vettük, hogy keleten a felhők szegélye rózsaszinüvé lett. Egyszerre vakitó fény nyilalt át az égbolton, megaranyozta a felhőket, a gyárkémények füstjét, a folyam felületét. A házak ablakai, a falak, az utczák kövezete, az egész város fényleni kezdett. A hullámok játéka elragadó volt. Megmozdult az egész roppant viztömeg, s mintha a szőke, tiszta fény a fenékről jönne: a szemünk belátott a mélység közepéig.

Csak körül kellett nézni, hogy égen, földön és lent a folyó megvilágitott fenekén, mindenütt a világegyetemen annak az életnek szépségét lássuk, mely azoknak legszebb, a kik nagyon szeretik egymást.

Katinka elvakulva nézett a fényözönbe, s lelke tuláradó érzésében, kezét vállamra téve, sokáig, nagyon sokáig a szemembe nézett.

- Szeret? kérdé halkan.

- Szeretlek! suttogám füléhez hajolva... - Férjed, testvéred, mindened leszek.

Lehajtotta fejét, mint koronáját a fiatal fa, ha nagyon tele van virággal, aztán megindultunk a külváros felé, a hol Lerchenfeldék laktak. Náluk akart tölteni két napot az én szivbeli arám, mielőtt barátnője anyjának házánál nevelőnői állását elfoglalná.

E két napot arra kivánta felhasználni, hogy megtakaritott pénzecskéjén egyet s mást, a mi szükséges, bevásároljon.

Mert egy ruhában jött el dusgazdag atyja házától, mint Burns gyönyörü költeményének fiatal hősnője: kedves Dumbar Fáni...



TIZENKETTEDIK FEJEZET.
Levelek.

Attila - Katinkának.

Falusi ügyvéd vagyok, Andrásfalván ütöttem fel sátorfámat. Nemcsak azért, mert üres lett nekem a főváros, mióta maga, drágám, nem lakik benne többé; hanem azért is, mert nekem épp oly hivatásom van otthon, mint őseimnek, a kik az andrásfalvi vár ablakából nézték a világ folyását.

Anyámnak nehezére esik az a gondolat, hogy fia ügyvédmesterséget folytasson ott, a hol nemrég nehány ezer hold földnek ura volt, de szemem előtt magasztos czél lebeg: idegen elnyomás, és idegen törvények alatt szenvedő népem oltalmazása.

Az ügyvédség nekem politika. Nem rendelkezem többé őseim nagy vagyonával; a közpálya zárva van előttünk; idegen hatalom keze nehezül reánk: hogy használjak hát véreimnek, volt jobbágyaimnak, honfitársaimnak?

A hatalom terve egyszerü és világos; fenekére lehet látni, mint egy nyugodt, tisztavizü folyónak. El akarja szegényiteni a magyart, kiforgatni birtokaiból, elüzni vagyonából, hogy kevély, daczos lelke megtörjék a létért való küzdelemben s ne szabadság és alkotmány után vágyódjék, hanem kenyérért, a mindennapi megélhetésért.

A birtokos-osztályt, melyre az istenadta nép támaszkodhatik, romlás szélére viszik az elviselhetetlen adók, a hatalom ellen folytatott passziv ellenállás s az, hogy fia előtt a közpálya zárva van.

Minden birtokos magyar emberre az a hivatás vár: megvédeni a haza egy-egy kis foltját, a hol birtokai terülnek el. A népre gyakorolt befolyásával, az ősi vagyon tekintélyével támogatni, ápolni kell a népben a hazafias erényeket, nehogy elveszitse önbizalmát, s elhanyagolja nyelvét, szokásait, nemzeti jellegét.

Nem lehetvén őseim földjén nagybirtokos, mint ügyvéd élek közöltük.

Bennem megbizik a nép, hisz ismerte atyámat, nagyanyámat, valamennyi ősömet; én azok unokája vagyok, a kiknek oltalmában ők - mint százados tölgyfa árnyékában a talaj növényzete - éltek, gyarapodtak, szétterjedtek.

Irodám reggeltől estig tömve van ügyfelekkel, a kik tanácsomat kérik, perüket bizzák rám, ügyes-bajos dolgaikkal hozakodnak elő.

Hacsak lehet, békét szerzek köztük: ne pusztitsa magyar a magyart. Az idegen törvények utvesztőjében, idegen nyelvü biróságok előtt, vesztett ügye volna a szegény magyar embereknek, ha mi, a nemzet tanultabbjai, nem állanánk szivesörömest a nép szolgálatára.

Ha tehetem, segitek mindig ember baján a ki küszöbömet átlépi. Senki sem megy el tőlem a nélkül, hogy megnyugtatását meg ne kisérleném. Megvigasztalódva, ügyük igazságába vetett rendithetetlen hittel hagynak el sokan, a kik kétségbeesve jöttek el hozzám.

Gyakran mentem meg kis vagyonkájukat; sok áldatlan viszálykodásnak vetek véget testvér és testvér között; hideg vizet öntök kölcsönös gyülölködésük égő zsarátnokára; felnyitom szemüket, hogy lássák az örvényt, melyet a magyar nemzetnek ellenségei ástak s melybe menthetetlenül beléhull, ha együtt nem tart, ha folyton megujul a régi átok: a visszavonás, az irigység s az, hogy magyar pusztitja a magyart.

Sok dolgom van, édes Katinka, de azért ráérek egész nap magáról gondolkozni.

Hogy magához méltó legyek: azt hiszem, ez lelkesit nehéz munkámban és sikereimet ennek köszönöm.

Hátha még oldalamnál állna, ha itt volna mellettem s én szép szeméből meritenék erőt, ha csüggedni kezdek!

Mert néha elcsüggedek. Csak gondolja meg, szivecském, a mily kis erővel rendelkezem, mily nagy a feladat, melyet magam elé tüztem!

A nemzet tetszhalott: mily nehéz mélységes álmából felkelteni!

A népemre ráboruló nagy éjszakában mily parányi mécsvilág az, a mit én gyujtottam! Nem terjesztek több világosságot egy jókora fénybogárnál; vagy legfölebb annyit, mint a hányt-vetett hajó lámpája a vihartól felkorbácsolt végtelen vizeken.

Hanem egy bizonyos: a lámpából a lelkesedés olaja nem fog kifogyni soha; csak akkor szünik meg népének világitani, ha egy hatalmas kéz magát a lámpát összetöri...

De ezek szomoru gondolatok, én egyetlen mindenem. Tavaszi verőfénybe kellene mártani tollamat, hogy vidám, kedves levelet irjak, méltót magához, a ki olyan szép, mint a hajnalhasadás s a kire én mindig szerelemmel gondolok.



Katinka - Attilának.

Az én kedves barátnőm ugy fogadott, mintha mulatni, üdülni jöttem volna falusi kastélyába és nem azért, hogy dolgozzam, mindennapi kenyeremet megkeressem. Azt hiszi, még mindig a gazdag bankár egyetlen lánya vagyok, a kit férjével együtt a tenyerükön kell hordani, tejbe-vajba füröszteni, a hogy az már falun szokás.

Természetesen tiltakoztam mindenféle ünnepeltetés ellen, s mikor az nem használt, otthagytam barátnőm vendégszerető házát, miután férjével együtt határozottan kijentették, hogy ők engem nem vehetnek egyszerü tanitónő számba, s én az ő házuknak legkedvesebb és legdédelgetettebb vendége leszek, bármi történjék is.

Beláthatja, kedves Attila, hogy a legjobb akarattal sem vehettem igénybe ily nyilatkozat után házuk vendégszeretetét. Ők kételkedtek elhatározásom komolyságában s az apámmal való meghasonlást muló perpatvarnak vették, melynek néhány hét mulva vége szakad. Mily rosszul ismernek engem, ha fölteszik, hogy komoly, kényszeritő ok nélkül el tudtam volna hagyni a szülői házat; s mily csekély véleménynyel lehetnek szilárdságomról, ha fölteszik, hogy képes volnék oda visszatérni, a mig a bárónő tartja ott utolérhetetlen leczkéit az illemről, az előzékenységről s a - becsületről.

Most Z. gróf házánál jutottam nevelőnői álláshoz. A gróf s a grófné nem tudják, ki vagyok egy cseppet sem kiváncsiak rá. A nevelőnő s más hasonló polgári foglalkozásu egyének világa mélyen a lábuk alatt van, azzal ők nem törődnek. A hogy a Jupiter-csillag lakóihoz nem hat fel e siralomvölgyéből semmi hang: ép oly kevéssé hat fel ő méltóságaikhoz akármi, a mi a szürke polgári társadalomból való.

A gróf idegen nemzetbeli, mint fiatal dragonyoshadnagy belészeretett a grófnőbe, s bár uradalmai a holdban vannak s kardjánál nincs egyebe, hozzáadták a szép leányt három rendbeli nagy magyarországi birtokával együtt.

Persze ő sietett idegen telepet csinálni a magyar birtokon. Gazdatisztje, vadásza, kocsisa, inasa, kertésze mind idegen, s magyarul csak béresei meg a lovai értenek. Meg én, a kire a kis grófnak s a kis komtesznak a nevelését bizták.

A gróf - mint az olyan ember, a ki hirtelen cseppent bele valami nagy vagyonba - élvezi a gazdagság előnyeit. Vidám vadászczimborákat gyüjt össze, a kik fenekestül felforgatják a házat; hajdani tiszttársai sokszor meglátogatják; nagy ebédeket ad a kedvükért; a fedett lovaglóteremben carusselt tartanak, kisebb lóversenyeket rendeznek, kopókat dressziroznak, néha piros hajnalhasadásig kártyáznak, nagyokat isznak... ezt ők férfias kedvtelésnek hivják.

A kis gróf - mint néző - résztvett ezekben a mulatságokban. Nagy nehezen tudtam meggyőzni róla, hogy ez nem járja. A gyermekeknek ilyen korban inkább az anyjuk mellett van helye, mint mulató férfiak között.

A gyerekek különben vonzódnak hozzám, sőt mondhatnám, szeretnek. A grófnő az első napokban ott volt leczkéinken, figyelmesen hallgatta tanitásaimat, nehogy valami veszedelmes tanokat csepegtessen gyermekei szivébe a teljesen ismeretlen polgárleány.

Pedig eszemágában sincs. Szükségünk van a mi grófjainkra, báróinkra s én nem is várok tőlök polgári gondolkozást, csak legyenek legalább jó magyarok.

Sétáinkon sokat beszélek az ősök viselt dolgáról, a kiknek arczképe a fegyverterem falán függ. Este, lefekvés előtt, a magyar történelemből regélek nekik. A kis gróf szeretne lenni Hunyadi János, Dugovics Titusz és Zrinyi Miklós; a kis leány meg Rozgonyi Cziczelle, a kinek: "lebke szellő lebegteti tengerzöld ruháját".

A grófné hamar észrevette szándékomat s szót emelt érte.

- Több zene, s több franczia beszéd és kevesebb történelem, mondá, hidegen mosolyogva rám.

- Téved, grófnő, mondám határozottan, - mert az ön családjában sok történelmi alak van; egyik ősük Mohácsnál esett el, a másik Zápolya hadvezére volt, a harmadik tanácsur volt a Bocskay udvarában. A gyermekeknek csak ismerni kell családjuk történetét?

Kissé elpirult s kevesebb hidegséggel válaszolt.

- Igaza van, sok hires ember került ki a mi családunkból. Csakhogy most más világ van, tette hozzá sóhajtva s halkan elfordult, hogy egy álló tükörben megigazitsa kissé megbomlott haját.

Ez a nehány szó szeget ütött a fejembe, több figyelemmel kezdtem kisérni a grófnő viseletét s rájöttem, hogy sok szeretet van benne nemzete iránt, csak ügyesen föl kell éleszteni lelkesedését. Föltettem magamban, hogy ezt a dolgot megkisértem, mert szivemen feküdt a két gyermek jövője, a kikre az a sors várt, hogy idegenné váljanak a hazában...

A levele boldoggá tett, kedves Attila. Maga nagy dologra vállalkozott és én büszke vagyok magára.

Azt irja, hogy egy törekvés lelkesiti munkájában, az a törekvés, hogy hozzám méltó legyen.

Hát mi vagyok én tulajdonképpen? Szerelmes kis leány, kicsit makacs, kicsit hirtelen természetü s talán egy kicsit... egy nagyon kicsit... jó. De mindez semmi. Ezért nem szükséges, hogy maga engem a megbecsülésnek valami széditő magaslatára állitson s oly szent félelemmel közeledjék hozzám, mint Mózes az égő csipkebokorhoz. Mert tulajdonképpen nem is égő csipkebokor vagyok, hanem virágzó vadrózsabokor, a ki, kedves Attila, magának nyiladozom. Ugy bizony.

Tehát szó se legyen többé róla, hogy maga igy meg ugy... méltó akar lenni hozzám. Inkább én igyekszem méltóvá lenni magához, erős hatalmas, nagy embernyi-emberhez, a ki oltalmazóm, támaszom, uram akar lenni - ha ugyan akar még. No igazán, mondja, akar?

Nem csábitotta még el magát tőlem az én nagy vetélytársam: az ügyes-bajos dolgában önhöz forduló szegény magyar nép?



Attila - Katinkának.

Azt kérdezi tőlem: akarok-e még ura lenni? Abban a véleményben vagyok, szivecském, hogy ez nem az akarat dolga nálam. Az a boldog sors van nekem rendelve, az a hivatásom, feladatom, életczélom: hogy a maga ura legyek. A mint a patakok feltarthatatlanul a völgybe sietnek, a lejtők hajlása s a viz sulyának törvényénél fogva: épp oly feltarthatatlanul siet az én életem folyója a boldog házasság czélja felé. Ha akarnám, sem fordulhatnék többé vissza, mert életem napfényes, szelid hajlásu lejtői feléd vezetnek, édes mindenem s mert szivem, lelkem egész valóm belső sulyánál fogva hozzád kell jutnom, virágzó csendes, a nagy világtól elzárt völgyem, szerelmetes szép menyasszonyom!...

Ne tartson tőle, hogy a szegény magyar nép veszedelmes vetélytársa lehetne magának, drágám. De hisz nem is komolyan mondja. Sőt maga örül leginkább, hogy a nép ügyében fáradozom.

Éjjel-nappal szolgálatára állok e derék, szegény jó emberének, a kikre idegen uralom átka nehezül.

Most még inkább résen kell lennem, mint azelőtt. A "rendszer" bukófélben van, nem sokára csődöt mond. Magyarország hajóját ők maguk akarták kormányozni, ők, a kik azt árulás utján hatalmukba keritették; a legénység, mely a hajóhoz tartozik, a kormányos, a ki azt meg tudná menteni, a hajóhoz lánczolt gályarab.

Verőfényes, csendes időben sem tudták vezetni az elkobzott hajót; hát hogy tudják majd akkor, mikor haragosan megmozdul a tenger és sötét viharfelhők gyülnek az égre?

Külső bonyodalom, háboruveszély van küszöbön. A "rendszer" hivei fejüket veszitve futkosnak, fel s alá a fedélzeten, fühöz-fához kapkodnak, remegve vizsgálják a beborult eget s alattuk a háborgó tenger iszonyu hullámzását. Ha okosak volnának, feloldoznák bilincseiből a hajó népét és kormányosát, s felhivnák a szabaddá lett népet: mentsétek meg az elsülyedéstől hajótokat. A szabaddá lett hajósnép bizonyára megmentené.

De e helyett mit tesznek? Ingerlik, vérig boszantják a meglánczolt nemzetet, hogy készületlenül kitörésre, lázadásra birják s elbánjanak vele, vérbe fojtsák korai és esztelen zendülését.

Borzadva irom le a szót, édes angyalom: a hatalom korai forradalomba akarja hajtani a magyart. Most még ő az erősebb; készületlenül, szervezetlenül, fegyvertelenül most még elbánhat velünk. Fél, hogy a nemzet, mint valami hatalmas, fiatal élőfa, kiheveri a rajta ejtett sebeket. Fél, hogy az álladalomnak külső bonyodalma esetén a megoldatlan magyarkérdés lesz az a fedetlen Akilles-sark, melybe az ügyes ellenség belelőheti a mérgezett nyilat. Tehát mielőtt háboruja lenne, meg akarja oldani a magyar-kérdést; vérrel és vassal akarja gyökeresen megoldani.

A félelem, hogy a gonosz, véres terv sikerülhet, nem hagy aludni s csaknem elviselhetetlenné fokozza lázas tevékenységemet.

Irtam, üzentem barátaimnak, sok valamennyien kötelezték magukat, hogy a maguk hatáskörében mindent megtesznek a nép felvilágositására és lecsendesitésére.

Képzelje, drágám, hogy akadtak kezem közé a pokoli terv szálai.

Egy reggel jókedvüen ébredtem fel, magáról álmodtam, egyetlenem. Beállit hozzám egyik kliensem, egy jól táplált, poczakos községi biró.

- Csés' jó reggelt kivánok, nagy jó uram.

- Adj' Isten, Márton. Mi jót hozott?

- Semmi jót, tekintetes ur. A falunkban valami gyanus emberek járnak, Kossuth apánktól hoztak - ugy mondják - üzenetet s a nép elhiszi. Pedig, Isten látja lelkemet, pernahajderek azok a jó madarak, a kik soha szinét se látták Kossuth apánknak. Ki tudja, micsoda rossz járatban vannak?

- Eltalálta, Márton, valami gazemberek lesznek. Mért nem fogatta el őket?

- A nép pártjukat fogja, monda Márton gazda, aggodalmasan csóválgatva meg fejét, melyen teknőbéka héjából készitett görbe fésü fogta össze a patriarkális, hosszu ősz fürtöket. - Összeharangozták a jámbor embereket a Kossuth nevével, a kiknek nagyon a szájuk ize szerint beszélnek, hirdetvén, hogy - a mit ugyis mindnyájan tudunk - hunczut a német; hogy ezután nem kell adót fizetni, hogy Türr Pista puskát hoz, meg olasz segitséget; meg hogy követem alássan, az uraknak ne higyjenek, mert meg vannak a némettől vesztegetve. Én egy szót se hittem el nekik s idejöttem nagy jó uramhoz, hogy téritse eszére a népet, mely már arról beszél, hogy fegyvert fog.

Felugrottam ültömből s nyugtalanul jártam fel s alá a szobában, aztán megálltam a derék öreg ember előtt s vállára tettem kezemet.

- Hát csak maga nem hitt el nekik semmit, derék barátom? Ne is higyjenek nekik, mert a kéz ugyan Ézsau keze, de a hang a Jákob hangja, a magyar nép halálos ellenségeinek a hangja... Üljön le barátom, mig én befogatok. Rögtön kocsira ülünk, mert nincs veszteni való időnk, ha meg akarjuk csipni a gonosz gyujtogatót, a ki tüzcsávával jár a házunk körül.

Néhány percz mulva be volt fogva s mi kocsira ülve, sebesen hajtattunk a falu felé, hol a hatalom ágensei szerencsét próbálnak.

Gyönyörü utunk volt. Jóravaló magyar falukon mentünk végig. A nádfedeles, hófehérre meszelt házak, a tiszta udvar, az itatóra hajtott kövér, fehérszőrü tehenek - a jólét megannyi jelei - jólestek szivemnek. Virágzó akáczfák rezgő árnyéka vetődött az országutra, melynek porában nagyon sok tömzsi, egészséges, pirosképü gyermek kiabálása hirdette a magyar faj életrevalóságát, szaporaságát, a magyar faj jövőjét.

Egyik falu felett, fákkal beültetett dombon, régi urasági lak tekintett a völgybe le. Olyan kastély, mint a hol maga teljesiti, drágám, magyar nőhöz méltóan, nemes küldetését.

Magára gondoltam, szerelmesem s nagy erőt éreztem a rám váró nehéz feladattal diadalmasan megküzdeni.

Mikor a faluba beértünk, mindjárt feltünt a felfordulás képe. Mintha ünnep volna, az égető tavaszi munkaidőt henyéléssel töltötték el az emberek; csak az asszonyok dolgoztak otthon, szőttek-fontak, vásznat teritgettek a napra, sütöttek-főztek, s egy-egy fiatal anya, a ház pitvarába ülve, szemérmesen kibontva patyolat ingét, siró csecsemőjét szoptatta meg.

Villámként járta át fejemet egy életrevaló gondolat. Ismerve a magyar asszonynak nagy befolyását a magyar emberre, elhatároztam bizalmasan hozzájuk fordulni, s velük verni meg a furfangos gonosz ellenséget, megtörve a végzetes befolyást, melyet Kossuth hamisitott levelével a falu férfiai ellen pillanatnyira gyakoroltak. Közöltem Mártonnal, a ki nagyon jónak és czélhozvezetőnek találta.

Megállitottuk a kocsit s az egyik esküdt háza előtt leszállva, beléptünk az udvarra. A menyecske elverte a ránk rohanó kuvaszokat s megkinált, hogy kerüljünk beljebb, a hüvösön tartott, tükörtiszta belső szobába, hol a falak mindenféle varrottasokkal voltak beaggatva s a hol a tornyosra vetett nyoszolya a ház gazdájának jólétére vallott.

- Isten hozta nálunk a tekintetes urat, - mondá nagy szivesen az asszony, megszokásból kötényével megtörülve a széket s az asztalt, bár egyetlen porszem sem volt rajta.

- Hol az apjuk? - kérdezém, gyöngéden megveregetve a piruló menyecskének naptól megaranyozott, fiatal képét.

- Valami dolguk van a községházán. Ugy mondják, hogy Türr Pistától kaptak üzenetet.

- Kaptak ám a némettől, - mondám, helyet foglalva s erősen az asszonyka szeme közé nézve.

- Ugyan ugy-e? - szólt álmélkodva s zavarában a piros kötője szélét rángatva.

- Csudálom olyan sok józan, okos embertől, hogy bolonddá hagyták magukat tenni.

- Bolonddá? kérdé restelkedve az asszony.

- Bizony bolonddá, aranyos hugom. Hetedhétországon nevetni fognak más falubeliek a ti luddá tett férfiatokon, ha ugyan nagyobb veszedelem nem lesz belőle s nem folyik vér, nem üt ki a tüz a fedélen s nem lesznek a csendes házatoknak halottjai.

- Jézus Mária Szent József, kiáltá a menyecske, kezét összecsapva s oly fehér, szintelen arczczal, mint a leesett hó. - Már pedig fegyver is van a hijuban s a falu kovácsa minden kaszát kiegyenesitett az éjszaka. Gazdám uraimék Türr Pistát meg Kossuthot várják, a ki kétszázezer taliánnal jön a tenger felől.

- Jön bizony a zsandár meg a vasas német. Azok a jó madarak azért bujtatják fel a népet, hogy készületlenül leverjék. Ha azután csakugyan jön Türr Pista, nem lesz kinek a kibontott zászlója alá menni, hiába hoz puskát. Hanem nem kell félni, aranyos hugom, éppen jókor jöttem a Márton gazda hivására. Szedje össze a falu asszonyát valamennyit, fogjanak guzsalynyelet meg sodrófát, hadd verjük a hátához adta spiónjainak, hadd muljék el a kedvük máskor is idejönni, hogy rossz fát tegyenek a tüzre.

Került-fordult az asszony mint a szikra s egy jó negyedóra mulva a ház előtt gyült össze a falu minden asszonya, a kiknek aztán világosan megmagyaráztam a dolgot, s ugy feltüzesitém őket, hogy mentek volna már még a tatár elibe is, ugy fel voltak paprikázva.

A hogy a községházához megérkeztünk, nagy, éktelen lárma hallatszott ki a nyitott ablakokon. Rossz, rozsdáscsövü, kovás puskák, kiegyenesitett kaszák s jó csátibotok voltak kivül a falhoz támogatva.

Az ivó ugy zsongott a beszorult sok embertől, mint a méhkas. A jól beborozott, lármás emberek közt, egy felforditott hordó tetején beszélt az egyik üzenethozó. Első szempillantásra láttam, hogy felbérelt spión, a ki egész életét e nemes mesterségnek szentelte, s a kinek rut, veres arczára a nemes foglalkozás ugyancsak világosan rányomta bélyegét. Rekedten, összeszoritott ököllel kiabált, a mellét verte s égre-földre esküdözött, hogy minden szava tiszta igazság.

Éppen rólunk, földbirtokosokról és magyar urakról beszélt, a kik megcsaljuk a népet s a hátuk mögött eladjuk a hazát az idegennek.

Egy-egy józanabb gazdaember tiltakozott s beleszólt a véresszáju beszédjébe.

- Hallja az ur, ne bántsa az urakat, mert azt nem engedjük...

- Ágra velük, kiáltá a spion, vadul forgatva szemeit s rémülten meredve rám, a mint szemrevaló menyecskék élén elálltam az ivó kijáratát.

A mi erre következett, egyetlen percz müve volt.

Az asszonyok berohantak a férfiak közé, a kik ellenállás nélkül nyitottak utat a menekülni készülő népszónokig. Csakhamar négy-öt asszony fogta az ipszét, kegyetlenül végigsimogatva a hátát guzsalynyelek parázsütéseivel s elhalmozva őt mindazzal a czimmel, a mit csak haragos asszonyok képzelete a küzdelem hevében kitalálhatott.

A megmotozott ügynököknél kompromittáló leveleket találtam a rendőrbiztostól, ki nagyon is átlátszó tolvajnyelven kérdezősködött: érik-e már a vetés s munkába állhatnak-e már az aratók; aratók alatt bizonyára a készentartott katonaságot és zsandárságot értve.

A lefülelt népszónok helyét elfoglalva, röviden megmagyaráztam a népnek, mily nagy veszélyben forgott. Megérttettem velük, hogy a magyar népet jégre akarják vinni halálos ellenségei. Nyugalomra, csendes, békés munkára hivtam fel őket, mert mi várhatunk. A nélkül, hogy fegyvert fognánk, a nélkül, hogy vér folynék: győzedelmeskedni kell a nemzet igazságos ügyének.

Az asszonynép azalatt szép szerével kapaczitálta édes urát. A kaszákat s használhatatlan kovás puskákat hamarosan elrejtették. Mire nagy trombitaszóval két század vasasnémet nyargalt be a falu főutczáján, a "fenyegetett rend" helyreállitására: akkorra már csendesek voltak az utczák, s az én polgártársaim lebocsátott zsalugáterek hüvös árnyékából nézték a végigvonuló lovasságot, némileg szégyenkezve rajta, hogy ezen a napon fényesen bebizonyosodott az asszonyok okossága, ők ragadván magukhoz a falu kormányát...

Késő este volt, mikor hazafelé mentem.

A holdvilágos éjszakán szerelmes gondolataim voltak, ugy szerettem volna mindazt magának elmondani, drágám.

De maga távol volt, pedig szerettem volna tudni, meg van-e elégedve velem?

Nem azért, a mit tettem - mert hisz nem tettem semmit; - hanem a jó szándékért, a mi a szivemet csordultig megtöltötte.



Katinka - Attilának.

Én is tettem valamit, kedves Attila, nemcsak maga. A könyek végigfolytak az arczomon, oly jóizüen nevettem a maga asszonyszövetségesein, paraszt Dobó Katinczáin. Mert - ha még nem tudná, - nekem még abban is magyar természetem van, hogy sirva vigadok. Igen, igen, a szemem mindjárt tele lesz könynyel, ha nevetek. De nem ezt akarom érteni azalatt, hogy én is tettem valamit.

Tegnapelőtt reggel, a mint nehány perczczel napfelkelte előtt a parkban sétáltam, váratlanul a grófnővel találkoztam.

A fák felső, vékony galya élesen meg volt világitva, de a törzs még árnyékban volt.

A grófnő halvány volt kissé, azt mondta, az éjjel rosszul aludt. Egy jó darabig szótlanul és kedvetlenül lépdelt mellettem. Sürü lombfolyosón áthaladva, a park végéhez jutottunk. Hirtelen, mintha felülről hullna alá, szél futott át az ágakon. A tavalyi száraz levelek hulltak az utra, gyepre, a grófnő ruhájára és fejére. Mintha a gyenge tavaszi szél a napfényt megmozgatná, oly eleven hullámzás támadt az egész kertben.

A napfénynek ez a hullámzása átcsapott a szomszédos mezőkre, rétekre, szántásokra, s mint mosoly az arczon, az egész vidéken átsuhant.

Figyelmesebben nézve a grófnőt, könyeknek nyomait vettem észre szép arczán.

- A grófnő sirt, mondám, megállva s őt is megállásra birva.

Rám nézett s félig elfojtott, halk sóhajjal könnyitett szivén.

- Egész éjjel nem aludtam. Sirtam is egy keveset, s most fáj a fejem az álmatlanságtól. Egy könyvet olvastam az este... irtóztató könyv az. Metsző igazságok vannak benne, megfájdul bele az ember szive, ha olvassa.

Erősen a szemébe néztem.

- Csak egy könyvet ismerek olyant grófnő, melyről felteszem, hogy álmatlan éjszakát szerez minden magyar nőnek. Alföldi röpirat a magyar nők hivatásáról. Én megvettem a minap, elolvastam, asztalomon feledtem, igy kerülhetett - igazán mondom, hogy akaratom ellen - a grófnő kezébe.

- Igen, az Alföldi könyve volt. Ki ez az ember?

- Azt hiszem, álnév. Ugy mondják egyik vezérpolitikusunk.

- Akárki irta, könyve alkalmas felrázni bennünket, magyar nőket, a kik az utóbbi időben szinte belerozsdásodtunk a nagy tétlenségbe. Semmit sem tettünk, hogy védjük nyelvünket. Nézzen meg engem. Őseim kurucz generálisok voltak s az én gyermekeim nem tudnak magyarul. Minden idegen e házban, hol a százados hársfák alatt magyar urak tanácskoztak s döntöttek el országos fontosságu ügyeket. Szégyenlem magamat.

- Nincs mit szégyenelni, grófnő, válaszoltam szeliden, révedező tekintetét keresve. A kor hibája, nem egyedül az öné, hogy összetett kezekkel nézzük nemzetünk romlását. Elég az, hogy már tudatára jutott nemes, nagy hivatásának. Idegen emberhez ment férjhez, grófné - ne ütődjék meg őszinteségem felett, ez már szokásom - neki kell az ön kedvéért megmagyarosodni s nem megforditva. Ezek az ő emberei: inasa, kocsisa, vadásza, kuktája, szobalánya, egytől egyik jó magyar lesz, ha ön akarja, grófnő. Egy szavába kerül, s a gróf maga is készségesen elsajátitja a nyelvet, melyen gyermekei és felesége beszélnek, s mely nyelve azon országnak, hol rengeteg, fejedelmi birtokai vannak.

- Igaza van, kisasszony - mondá a grófnő, - nem is olyan áldozat az, a mit tőlük kiván: csak egy kis hüséget s ragaszkodást kér nyelvünkhöz. Ahhoz az édes, szép nyelvhez, melyet anyánktól tanultunk.

E közben keskeny gyalogutra tért a grófnő, mely a szántóföldekre vezetett. A földből mezei virágok bujtak elő, a fák már virágozni kezdtek. Libák, előre nyujtott nyakkal, kigyósziszegéssel rohantak felénk. Kicsinyeiket féltették tőlünk.

Az aranyos verőfényben méhek döngicséltek és érczszinü musliczák lepték el a grófnő vállait. Kendőjével hajtotta el az apró legyeket, melyek ujra visszajöttek.

Néhány sor barázdán mentünk át. A grófnő elegáns kis czipője elmerült a friss szántásban. A végtelen tábla felszántva feketéllett, az ekevasak, mint erdei forrásvizek, ugy csillámlottak messziről. A béresek kis, mozgó pontoknak látszottak, a mint az eke után ballagtak.

Öreg akáczfa alatt állottunk meg, mely alatt szántó-vető emberek pihentek édesdeden, jól végzett munka után. A grófnő hirtelen felém fordult.

- Nem vagyok kiváncsi és illetlenségnek tartanám az ön titkai után kutatni; de érdeklődöm ön iránt, mert gyermekeim csodálatosan szeretik s mert viseletében van valami, a mi elárulja, hogy azelőtt magas állást foglalt el a társadalomban.

- Jól sejti, grófnő, - válaszolám, - én gazdag ember lánya vagyok. Odahagytam atyámat, odahagytam a fényüzést és kényelmet, melylyel körülvett, odahagytam mindent, a mi kedves volt nekem, mert atyám fiatal nőt hozott a házhoz, a ki nem méltó rá, hogy anyámnak nevezzem.

A grófnő kezét nyujtá és bizalommal nyugtatta rajtam tekintetét.

- Jól sejtettem, gyermek. Ön inkább arra való, hogy barátnőm legyen, mintsem hogy gyermekeimet nevelje. Mondja, mit tenne az én helyzetemben?

- Egyszerü dolog, grófnő. Jó magyarokat nevelnék gyermekeimből s jó magyar embert csinálnék férjemből.

- De hogyan?

- Csak akarni kell, grófné. Nagy dolgokra képesek a nők.

Itt elbeszéltem neki az ön paraszt asszonyainak történetét, a kik férjeiket jó utra téritették s csuffá tették a bujtogatókat, mikor már érni kezdett gonosz tervük vetése.

Mélyen elgondolkozott, aztán a lelkesedés lángja fénylett tekintetében.

- Ők jobban átértették a magyar nő kötelességét e nehéz időkben, mint én. Az egyszerü paraszt menyecskék hazafisága előtt meghajtom fejemet s jó példát veszek róluk.

Ujra elindultunk s felértünk a tetőre. A gróf jött felénk a cserjés felől magasszáru vadászcsizmában, arczán piroslott az élet, szemei ragyogtak.

- Mi jutott eszedbe - mondá németül - nem a te kis lábacskádnak való ut ez...

Mielőtt a grófnő felelhetett volna, a gróf kutyája az ut egyik fája felé rohant. Egy alvó bőregér esett le a fáról s a hogy érezte a kutya forró leheletét, csipogni és menekülni kezdett, Vulkán utolérte, ekkor hátára feküdt s apró fekete szemei kétségbeesetten csillogtak. Feléharapott piczike szájával; elszántságának nagy hatása volt Vulkánra, mert farkát lábai közé huzva, nehányszor megkerülte és elsompolygott.

A grófnő mélyen fellélegzett s az esemény helyéhez óvatosan közeledve, férjéhez fordult.

- Hivd vissza kutyádat. Szegény, szegény bőregérke.

Karonfogva mentek a dombon lefelé. A grófnő az egész uton mély gondolatokba volt merülve s csak egyszer fordult hozzám e szavakkal, melyek elárulták a lelkében végbemenő nagy belső küzdelmet:

- Még a tehetetlen kicsi bőregér se hagyja magát. Hát mi hogy hagynók, ugy-e Katinka? mi magyarok?...

S a grófi kastélyban e naptól kezdve uj világ kezdődött, kedves Attila: magyar világ.

Levelem már is hosszura nyult, pedig még sok, nagyon sok mondani valóm volna. Különösen levelének azon részére, melyben szerelemről ir. Azt mondja, hogy életének napfényes, szelid hajlásu lejtői felém vezetnek. Felém!...

Szivem csordultig van boldogsággal és hálával a sors iránt, hogy minket egymásnak teremtett. Mert igazán egymásnak vagyunk teremtve, kedves Attila.

Irjon valamit atyámról. Sokat gondolok rá s nagyon nehéz tőle távol élni. Miért is oly vak az az aranyos, jó papa? Ha nem volna oly vak, - ha nem vakitaná el a kései szerelem egy őszi rózsa iránt - mily megelégedettek lehetnénk.

Hanem nem panaszkodom. Erőszakosan elfojtom könyeimet s erős hittel várom a napot, mely minden félreértést eloszlat köztünk s nekem szabad lesz kedvem szerint ölelni és csókolni - a papámat. Ugy-e, elbizott hősöm, maga azt hitte, hogy nem a papáról, hanem magáról lesz szó?

Csak hátrább az agarakkal, fiatal ur... édes... édes Attila.



Attila - Katinkának.

Megnyugtathatom: ura-atyja teljesen jól érzi magát. Azaz dehogy teljesen; csak annyira, a mennyire az olyan apa érezheti magát, a kinek egy kedves, jó leánya s egy rossz felesége van s a rossz felesége helyett a jó leányát üzi el magától. Okosan cselekszik az olyan ember?...

A szomszéd megyékben is nagy hire van a Z. grófi család jóutra térésének s a közvélemény a maga nagy érdemét látja benne. Emlegetik is, áldják is magát érte honfitársai.

Egész legenda veszi körül nevét, édes angyalom, mint Dobó Katiczáét.

A mi mozgalmunk pedig a hatalom szemeláttára napról-napra terjed s magával ragadja a környék értelmiségét.

Kiadtuk a jelszót: mi várhatunk és békés társadalmi uton szegülünk ellen az idegen kormány rendelkezéseinek. Nem szitunk mi fegyveres felkelést, nem csinálunk mi forradalmat. Sokkal kevesebb a magyar vér, hogysem könnyelmüen koczkáztatnók kiontását.

Hanem hát élni élünk, akár tetszik Bach urnak, akár nem. Élünk, dolgozunk, takarékoskodunk, összetartunk, nehogy a nemzet mesterséges elszegényitésének rendszere sikerüljön.

Ha nyelvünk ki van zárva az iskolából s a közéletből, megőrizzük szüzies érintetlenségét a családban, baráti körben, magunk között. Az idegen nyelvet nem vesszük be, kilökjük magunkból, mint az egészséges, fiatal test a beléje került méreg-anyagot.

A megye közszelleme teljesen felébredt. Egyesületeket alkotunk, olvasókörökbe vonjuk az értelmesebb nép nagy tömegét, pénzintézetek alapitásán fáradozunk; ha valamelyik magyar birtok eladó, közös erővel vesszük meg, nehogy a föld, idegen kezekbe jusson, mert a kié a föld, azé az ország.

Nyelvét, hazafias érzését, összetartását ápolva, anyagi jólétén fáradozva: nem törülhető el a föld szinéről a magyarok tömege. Az ilyen lelkes, hatalmas nép testén olyan az idegen hatalom, mint az élőfába bevert vasszegek. Ártani tud a fának, de elölni, növésében meggátolni már nem tudja őt.

A nép sohasem hallgatott jobban ránk s mi sohasem éreztünk inkább együtt a néppel, mint most.

Együtt élünk - ez a jelszó, mert együtt meghalni ráérünk még nagyon.

A lelkesedést fokozzák a gyakori összejövetelek.

Egyik udvarháztól a másikig csengős, négylovas hintókban járnak a birtokosok. Ha összejönnek s valamelyiknek franczia vagy angol ujsága van, mely a külső viszonyok bonyolódásáról, a külpolitika egének sötét elborulásától ad örvendetes hirt: akkor megállitják a fogatokat s állva olvassák fel a vidám hirt oly hangon, hogy az erdő visszhangzik bele. Aztán jókedvüen, reménykedve keresik fel valamelyikük házát s késő éjszakáig poharaznak együtt, mig a czigányok szivszakitó, bánatos nótákat huznak.

Ha előbbi, czélnélkül eltöltött fiatal éveimre visszatekintek, sokkal jobban tetszik ez a nyugodt tevékenység, ez a munkás élet nekem.

A takarékosságnak, előrelátásnak, körültekintésnek és józan fukarságnak kora ez, épp ugy, mint mikor a gazdára rossz, szük esztendők járnak s ő összehuzódva, de a jobb évek reményét fel nem adva, éldegél a kisebbik jószágán; szegényesen, de nagy önbizalommal.

Megvirrad még valaha! Ezt a reményt akarom ébrentartani azokban, a kik hallgatnak reám. Megvirrad még, magyarok. Lesz még szőlő lágy kenyérrel, mint a nóta mondja...

Hanem a politikából elég lesz, szivecském, nem untatom vele többé.

Anyám elutazott Ottóékhoz. Szegény sógorom már két év óta szenved sulyos torokbajában, bejárt már vele minden valamire való fürdőt, s most ujra rosszabbul van. Eliz sietve hivta anyámat. Ha meghalna, ha elvesziteném őt, a kinél sohasem szerettem jobban senkit - a férfiak közül! Rossz előérzetem van, Katinka, hogy elveszitem legjobb barátomat...

Szomoruságomban nagyon vágyódom, drágám, a maga szive után, hadd osztanám meg magával bánatomat.

Katinka, egyetlen szerelmem, egyetlen vigasztalóm a földön te vagy.

Ugy érzem, hogy nem soká állom ki nélküled. Oly erős sóvárgás fogott el utánad! Szeretnék arra a mesebeli repülőköpönyegre ülni, mely egy pillanat alatt oda vitte az embert, a hová akarta.

Nem tudom, mi ez. Hiszen én mindig rólad gondolkozom, egyetlenem, de gondolataim nyugodtak, könnyüek és aranyosak - mint azok a bárányfelhők, melyek a nap közelében vannak.

Hanem most izgatott, nyugtalan, lázas vagyok. Nem tudok - mint máskor szoktam - derülten gondolni a jövőre. Balsejtelmek fognak el, valami közeledő veszély árnyéka ijesztget, vagy még inkább: földre vetődő árnyéka a fejem felett keringő sasnak, mely reám lecsapni készül...

Ne nevess ki, édes Katinkám, hogy megnevezhetetlen és megfoghatatlan aggodalmak gyötrik szegény fejemet. Szokatlan dolog ez nálam. Be kell várnunk a készülő események fejlődését.

Hanem akármi legyen is megirva sorsom csillagában, egyről biztositlak, véghetetlen, igaz, örök szerelmemről.



Katinka - Attilának.

Nem csodálkozom, hogy balsejtelmek gyötrik szerelmesem, mert azt tapasztalatlan asszonyi eszemmel én is sejtem, hogy a hatalom nem nézi el nyugodtan önöknek hazafias müködését, mely minden valószinüség szerint régóta szálka az ő szemében. Vigyázzon hát magára, legyen óvatos.

Azt irja, erős sóvárgás fogta el utánam. Bevallom, nekem is vannak néha oly pillanataim, mikor zugolódom a sors ellen, mely oly messze vetett bennünket egymástól. Hanem aztán lecsendesitem szivemet a viszontlátás verőfényes gondolatával.

Bizonyára szép alkonyi nap lesz, mikor mi ujra találkozunk; én legalább ugy hiszem. Lángoló iv fog átnyulni a Vágon a lemenő naptól. A mesebeli aranyhid, melyen a mesebeli királyfi Tündér Ilonához jut.

Aztán meleg őszi este lesz. A maguk házának kertjét holdfény ragyogja be. Éles, fekete árnyékot vet a legkisebb levél; rózsák utolsó illatjukat lehelik majd szanaszét.

Mi meg bent leszünk a házban, a hol maga a szerelméről beszél nekem.

Aztán kivágyódunk a kertbe, a haldokló rózsák közé. Egymást átkarolva lépünk ki s boldog nevetésünk visszhangzik a holdfényes utakon...

Ime, igy képzelem én el a mi találkozásunkat, mert őszintén bevallom, hogy a viszontlátás gondolatával én igen sokat foglalkozom az utóbbi időben. Azt hiszem, ez is egyik neme annak a sóvárgásnak, a mit maga érez...

Ebben a házban a grófnő fenekestül felforditott mindent. A grófnak nincs ellenvetése a magyar világ ellen, sőt természetesnek tartja azt. Inasok, kocsisok, vadászok, szóval az egész idegen népség magyarul tanul; a világért se nevetnénk ki őket barbár kiejtésükért, mely alkalmas tökéletesen csuffá tenni szép, zengzetes honi nyelvünket.

Maga a gróf is kezd nagy patrióta lenni; nemes elhatározásáért gazdagon megjutalmazza a grófnő szerelme.

Egyszóval, itt nincs mit tenni többé, kedves Attila, de ha valami - a mitől félek - közbe nem jő, itt maradok mindaddig, mig... mig maga haza nem visz Andrásfalvára.

Nagyon szeretnék már édesanyjával találkozni. Ő már nem ismerne rám, mert csak leány koromban látott kétszer. Mi voltam én még akkor? Higyje meg, nem sokkal voltam nagyobb mint az öklöm.

Boldog volnék, ha meg tudnám hóditani édesanyja szivét, ha ismeretlenül is megnyerném tetszését s fiának szánna, méltónak tartana egyetlen fiához.

Ugy-e, bohó terv, édes szerelmesem? Pedig, ki tudja, mit hoz a jövő?

Akármit hoz, én meg nem ijedek, a meddig biztos vagyok szerelméről. Szerelmét birva, biztosnak érzem magam a sors csapásai ellen. A végzet meg fog hajlani a mi erős akaratunk előtt, s bekövetkezik az a holdfényes, szép őszi este, melyről álmodozom, s mely bennünket ujra összehoz.

Jaj, de még hosszu idő van odáig, hisz még csak május elején vagyunk. Még csak most zöldült ki az a rózsabokor, melynek kései őszi rózsáit leszedjük a viszontlátás pillanatában, egy holdvilágos szeptemberi estén.

Kedves Attila! Maga bátor, erőslelkü férfi, a ki tisztában van tettének következményeivel, s a ki a hatalom részéről üldözésre, börtönre, mindenre el van készülve.

Én is el vagyok készülve rá, hogy magát baj érheti. Hanem azért legyen nyugodt. Én minden körülmények közt méltó akarok maradni magához, s a nemzet előtt csak diszkoszorut von feje köré a hatalom üldözése.

E tudatban én nem igen tartok a feje fölött keringő s talán lecsapásra készülő sasnak (a kétfejü sasnak) földre vetődő árnyékától. Mert hisz maga az egész sas is csak árnyék...

Isten vele, drágám!



TIZENHARMADIK FEJEZET.
Eliz naplója.

Ottó hosszas, kinos haláltusa után elhunyt. Az utolsó huszonnégy órában már nem volt eszméleténél, meghalt a nélkül, hogy bennünket, a kik halálos ágyát körülállottuk, megismert volna s elbucsuzott volna tőlem, a ki - korábbi, érett elhatározásomhoz képest - még csak nem is követhetem őt a másvilágra, mert - anyának érzem magam.

Több, mint két évig tartott Ottó lassu elhalása. Napról-napra láttam hervadni, fogyni, összemenni. Megszoktam végre a rettenetes gondolatot, hogy el kell pusztulnia; szivem elfásult, megkövült, az állandó kinban, az örökös aggodalomban.

Hogy ragaszkodott az élethez s hogy remélt a legutolsó pillanatig! Már fel se tudott kelni ágyából, oly gyenge volt s alig várta a nyarat, hogy fürdőbe mehessen; a fürdőtől teljes meggyógyulását várta. Hives fenyves erdők balzsamos levegője után vágyakozott. S később, ha megerősödött, jéghideg tengeri fürdő után, honnét délig csak ablakából nézi, mint száradnak fehérré az utak s derült árnyak mint szaladoznak a ház előtt. A tengeren hófehér vitorlák csillámlanak s maga a roppant viztömeg oly mozdulatlanul fekszik, mint egy óriás darab smaragd-kő...

Nem juthatott többé oda. Hajója más tengerre szállt, a halál sötét, végtelen tengerére, honnét nincs többé visszatérés.

Miért van az, hogy a szeretet és szerelemnél erősebb a halál s hogy az élet mégis erősebb a halálnál!

Az élet, melyet szivem alatt érzek, diadalmasan megküzd a halállal, mely tőlem Ottót elragadta. Még bánkódni sem szabad kedvem szerint, hisz megárthatna Ottó gyermekének, a kiben uj életre fog támadni, (hogy elpusztult szép arczának mása szemem előtt álljon mindig) - az én szerelmes uram.

Mily nehezen várom a kis ismeretlent, a kis árvát, Ottó szerelmének zálogát, a kit ő vigasztalásul hagyott nekem.

Fog-e hasonlitani hozzá? Lesz-e olyan lágy pillantásu szép szeme, mint neki volt? Reá fog-e emlékeztetni a mozdulata, hangja, egész valója? Az a kicsiny harmatcsepp lesz-e ő, melyben visszatükrözik az én örökre leáldozott fényes napomnak végső, legszebb sugara?

Olyan e gyermek, mint egy felbontatlan levél, melyben Ottómtól kedves üzenet foglaltatik számomra; feltöretlen pecsét őrzi drága titkát, mig szegényke meg nem születik s én fel nem találom vonásaiban az én elvesztett üdvösségemet.

Magamba mélyedve gyászolom őt, a kit oly későn tanultam ismerni s a kit oly korán elvesztettem...

Nem sokat törődöm a világ folyásával s az emberekkel és nem lehetek vigasztalására öreg jó anyámnak a balsors csapásai alatt.

Nem elég szegény öregasszonynak, hogy leánya korai özvegységre jutott, tegnapelőtt a kormány elfogatta egyetlen fiát.

Mostani lelkiállapotomban nem vagyok képes részletesen leirni, hogy történt az eset.

Annyit tudok, hogy a kormány tömeges elfogatási rendelt el az utóbbi időben, s a zsandárok átkutatták a magánházakat, titkos levelezések után szimatolva.

Senki sincs már biztosságban tőlük, csak a halottak. Még nők is gyanusakká lettek, még gyermekekben is összeesküvőket sejtenek.

Temetői csend van országszerte. Nem siratja senki elzárt kedveseit, mert oda jutottunk, hogy a könyezés is államellenes cselekedet, s a honfibánat felségárulás.

A mult héten, egyik este, szomoruan bolyongtam a kertben. Sötét, csillagtalan éjszaka volt, az ég be volt borulva.

Egyszerre lárma támadt a kapu előtt, a kutyáink harsányan ugattak, veszekedés zaja hangzott, valaki durván követelte a bebocsátást, iszonyu lármát csapva - a törvény nevében.

Odamentem megnézni, hogy mi az?

A megrémült kapus ezalatt ajtót nyitott, két sisakos, fegyveres zsandár s egy feketébe öltözött ur lépett be.

- Mit akarnak az urak itt ily későn? kérdeztem tőlük. - Ez magánház s nem vendéglő.

- Andrásfalvy Attilát keressük, - mondá a feketébe öltözött ur és sebes léptekkel indultak a ház felé.

Megijedtem nagyon, utánuk mentem.

- Mit akarnak vele? kiáltám a rémülettől egészen elváltozott hangon.

Az egyik zsandár elröhögte magát, ez volt a felelete.

Ugylátszik, Attila a közelben volt valahol, mert még el sem értük a házat, mikor karcsu, magas alakja felbukkant előttünk a homályban.

- Pszt, ne csapjanak lármát, ne költsék fel anyámat. Én vagyok Andrásfalvy Attila, mivel szolgálhatok?

Ekkor a fekete ruhás alak előlépett, kis tolvajlámpát vett ki zsebéből s erősen a bátyám arczába világitott.

- Ő az, mondá röviden a zsandároknak, a kik ezalatt egészen közel férkőztek Attilához és szemmel tartották minden mozdulatát.

- Kövessen bennünket, uram, a törvény nevében letartóztatom.

- Hol az elfogatási parancs? kérdi Attila s oly csodálatos nyugodtság volt hangjában, hogy ez a nyugodt, büszke, jéghideg hang lecsillapitotta nagyfoku izgatottságomat.

A fekete ruhás ur egy papirlapot tartott bátyám szeme elé, a ki a kis kézilámpa fogyatékos, bizonytalan fényénél figyelmesen végigolvasta.

- Jól van, - mondá - aztán észrevéve engem, gyöngéden átkarolt. - Ne félj, Eliz, légy bátor. Nem történhetik semmi bajom, legfölebb hüvösön töltöm a forró nyári hónapokat, szinte jól fog esni.

- Ki tudja, uram? szólt a fekete ruhás rendőrügynök, gunyosan közbevágva - de bátyám egy pillantásra se érdemesitette őt.

- Kész vagyok önöket követni. S mert jól tudom, hogy titkos levelezések után kutatnak, kövessenek szobámba, ott mindent kedvükre felforgathatnak. Talán még találnak is valamit.

- Erre nincs utasitásom, mondá a rendőrügynök, gunyosan meghajtva fejét bátyám felé. - A levelezéseit jól ismerik a kabinet noárban alkalmazott urak s pontos másolataik vannak róluk. Nekünk csak az uraságod becses személyére van szükségünk s jól teszi, ha az asszonyságtól itt röviden bucsut vesz és megengedi, hogy a rendőrségi épületig udvariasan felajánljuk szives kiséretünket.

Az egyik csendőr ujra nevetett, mig a másik mozdulatlanul, hivatalos komolysággal állt bátyám oldala mellett, mig szeméből részvét sugárzott. Bizonyosan magyar ember volt s csak az éhszükség kényszeritette szegényt, hogy ily pályára lépjen.

Bár a szivem majd megszakadt, óvakodtam e hitvány népség előtt elárulni fájdalmamat és kétségbeesésemet. Elbucsuztam bátyámtól, a kit a két zsandár közbefogott s egész a vasrácsos kapuig elkisértem.

Szerencse, hogy az elfogatás éjjel történt s hogy az öreg Szekrényes mélyen aludt, mert a falu népe ugy szerette Attilát, hogy nem hagyta volna elvinni őt s bizonyára vér folyt volna.

Mikor másnap anyám fia elfogatásáról értesült, felöltözött s a szomszéd városkába ment a rendőrfőnökhöz. Ez udvariasan fogadta a csillagkeresztes hölgyet, de határozottan kijelentette, hogy Attila szabadon bocsátásáról szó sem lehet.

Anyám fenyegetőzött, hogy egyenesen Bécsbe ir fel s a császártól kér igazságot, mert az ő fia nem bünös; jaj lesz akkor a szigoru policziának.

Az aranygalléros rendőrfőnök erre mosolyogva jegyezte meg, hogy Attila veszedelmes lázitó, a kit szabadon hagyni roppant felelősség. Ő nem vállalhatja el e nagy felelősséget, s legmagasabb császári ura érdekében cselekszik, mikor hüvösre teszi őt, hogy négy fal között magába szálljon s "gutgezint" polgár váljék belőle.

Anyám erre azt kérdezte, hogy mivel van vádolva a fia, mire a főnök ur udvarias hajlongások közt s ünnepélyes arczczal kinyilatkoztatá, hogy ez hivatalos titok, s hogy ezt nincs módjában bárkinek is elárulni.

Ez már kihozta sodrából anyámat. Hazajött, s miután titokban jól kisirta magát, három napi töprenkedés után igy szólott hozzám:

- Mit tehetnek Attilával? Legfölebb elzárják pár hónapra. Sebaj. Családjából már nem egyet csukatott el a német.

Csodálkozva néztem rá, ilyen beszéd oly szokatlan volt az ő szájából. Észrevette leplezetlen bámulatomat.

- No igen - folytatá - sok kurucz ember volt már az Andrásfalvyak között. S jól tették, hogy kuruczok voltak; ezt én mondom, a ki gyermekkorom óta az udvar érdekeit védelmeztem. Micsoda világ ez? micsoda szörnyü állapotok ezek? mit akarnak odafent ezek a szerencsétlen flótások? Hát már csillagkeresztes hölgyek fiait is elzárják? S mért zárják el? Ha még volna rá elfogadható okuk. De nincs. Hisz ezek nem egy pártot s nem egyes embereket üldöznek, hanem az egész nemzetet. Hallom, hogy még konzervativ mágnásaink körében is nagy az elkeseredés, még csak be sem bocsátják őket a bécsi hatalmasok. Mindenki ellenségük nekik, a ki magyar... Meg vannak őrülve. Elidegenitik az egész nemzetet, kiölik a dinasztikus hüség élő gyökereit a népből.

Elfogják a fiamat éjszakának idején, mint egy csirkefogót s nekem, csillagkeresztes dámának s ő felsége udvarhölgyének még annyit sem akar megmondani az az aranygalléros ficzkó, hogy miért fogták el? Azt mondja a szamár, hogy az titok. Uramisten, hát hol vagyunk? Velenczében, a hol a tizek tanácsa titokban szőtte sötét terveit? Ország ez, dinasztikus ország, a hol az emberek csak eltünnek egy szép napon, mintha földalatti sülyesztő nyelte volna el őket! A hol a polgárokat, nagyurak gyermekeit kiragadják családjuk köréből s még azt sem mondjuk meg az édesanyának, hogy mi az oka vérlázitó eljárásuknak? Attila férfi, kiállja ezt is.

Hanem aztán tőlem ne várjon senki semmit. Én nem leszek többé a fiam lelkesedésének kerékkötője. Bizony nem...

Ily módon könnyitvén szive bánatán, komor hallgatásba merült anyám, melyet csak az az általános nagy részvét tudott némileg megenyhiteni, a melylyel a környék urai s a környék népe az elfogott Attila iránt viseltettek.

Üdvözlő iratok, gyöngéd, vigasztaló levelek érkeztek az ország minden részéből. Házunkban egész bucsujárás volt; a szeretet és a ragaszkodás oly megható jeleivel halmozta el a föld népe a "nagyasszony" házát, hogy csak mély megindulással vehetett róla szives tudomást anyám, a kinek a nélkül is érzékeny szive volt, daczára a mesterséges hidegségnek, melylyel szándékosan körülvette egész valóját.

Tegnap fogadtunk a házunkba egy társalkodónőt anyám részére, Z. grófné ajánlatára, a kinek anyja anyámmal együtt járt az iskolába. A társalkodónő fényüzés mai anyagi helyzetünkben, de Katinka (igy hivják a kedves leányt) igen szerény feltételek mellett állt be hozzánk. Főleg azért van most szükség reá, hogy válaszoljon mindarra a sok üdvözlő iratra és levélre, mely anyámhoz Attila elfogatása miatt az ország minden részéből érkezik.

Ily levelek irására igen alkalmas a kedves leány. Oly meleghangu leveleket ir, mintha szerelmeséről volna szó, s nem egy teljesen idegen ember sorsáról. Pedig talán Attilát sohasem látta életében, azt se tudja, minő fán termett. Vagy talán ismerik egymást? Alig hiszem.

Sohasem ismertem senkit, a ki ugy tudott volna bánni anyámmal, mint Katinka.

Sok őszinteség és erélyesség van természetében s ez anyámnak tetszik. Aztán ég a munka a keze alatt. Lassankint mindenbe beleegyedik, s mindenütt rendet csinál.

Legkorábban kel a háznál és legkésőbb fekszik. Fáradhatatlanul jár-kel, anyámnak még a gondolatát is ismeri és végrehajtja. Még házunk öreg, hüséges, dörmögő medvéje, Szekrényes is nagy tisztelője Katinkának. Beleavatja gazdasági terveibe, s már talán tizedszer beszéli el neki - mig a köny végigpatakzik ránczos arczán, - milyen derék, jó fia volt s hogy lövették agyon a - hazáért.

Attilát kihallgatták, de semmit sem vallott. Mit is valljon, mikor semmit sem követett el olyant, a mi a törvényekbe ütközik? A multkor megengedték neki, hogy levelet irjon haza. Bizonyára azt hitték, hogy valami olyant talál irni, a mi nyomra vezethet. Mert meglátszott a levélen, hogy felbontották s végigfutották a gyorsan irt kedves sorokat gyanakvó rendőri szemek. Szinte nyomot hagytak a papiron.

S mily gyöngéd a kislány hozzám. Sokszor ingerült, igazságtalan vagyok az egész világ iránt; állapotom hozza ugy magával. Nagy fájdalmaim vannak, sokszor van álmatlan éjszakám, néha oly fáradtnak érzem magamat, mintha erős, meleg ásványvizfürdőben órák hosszáig ültem volna.

De ő türelmes s ugy vigyáz minden lépésemre, mintha anyám volna. Ha az esti homályban gyöngyvirág-eczettel dörzsöli homlokomat, vagy fölém hajolva, forró fejemre teszi nyugodt, hüvös kis kezét: szinte azt hiszem, hogy anyám van körülöttem, annyi gyöngéd szeretet sugárzik ki egész valójából.

De ha megcsendül hangja, az a friss, kedves, szivig ható hang, mely hajnali levegőben repülő pacsirta hangjára emlékeztet; s ha a meggyujtott gyertyák fényénél szép üde arczát, gyermeteg fiatalságát látom: akkor jut eszembe, hogy inkább én lehetnék anyja neki, a ki oly öreg vagyok, ha nem is az években, de a fájdalomban.

Anyám különösen hálás az én gondos ápolásomért. Ő is szivesen segit Katinkának, de a kis lány nem engedi.

Ő maga késziti nekem a könnyü, tápláló ételeket és az illatos, erős olasz borból a maga kezeivel önti tele kicsi poharamat.

Szememet behunyom s egy láthatatlan drága szellemalakkal mintegy koczczintva, születendő kis fiunk egészségére iszom.

Valami meleg ragyogás van szemében, ha rám néz. Mintha szerelmes volna belém, vagy abba, a kire talán hasonlitok s a kire őt arczom emlékezteti...

Minden óvatossága mellett rajtakapom néha az - ábrándozáson; vagy legalább oly édes magábavonuláson és szórakozottságon, mely a csalódásig hasonlit az ábrándozáshoz. Hanem meg sem kisérlem ellesni titkát, egy fiatal gyermekleány titkait.

Pedig ráérek ilyenféle megfigyeléseket tenni, mert teljes tétlenségre vagyok kárhoztatva mostani állapotomban.

Elterülve valami kényelmes pamlagon, egy kissé hizott, lusta czicza állhatatosságával lesem meg Katinkát. Ő ugy tesz, mintha észre se venné s lepedő-nagyságu napilapot nyom kezembe, hogy másfelé terelje figyelmemet.

A falu népe s a cselédség a bálványozásig szeretik. Élnek-halnak érte. Engem sohasem szerettek ennyire. Hanem meg is érdemli, hogy bálványozzák. Hetenkint kétszer bejárja a falut, minden házba bekopog, a hol beteg van; mindenki számára van egy nyájas szava, valami adománya; hozzá fordulnak szükségükben s hozzá fordulnak, ha jó tanács kell nekik.

S mily erélyes tud lenni, ha a körülmények erre kényszeritik. A multkor nagy esők jártak, anyám örült, hogy kitünő szénatermésünk lesz. A csőszünk azonban oly panaszszal jött egy este, hogy szomszédfalubeli duhaj legények éjszakának idején ráhajtják a rétre lovaikat s rá se hederitve a csősz rozsdás puskájára s berozsdásodott öreg térdeire, kényük-kedvük szerint legeltetik a ropogós illatos füvet.

Katinka redőkbe vonta homlokát s neki biztatta a csőszt, hogy kimegy vele ma éjszaka.

Én is, anyám is jóizüen nevettünk rá; hogy menne ki a kis lány éjnek idején, harmatos füben, távol fekvő rétekre, a hol sötét, fenyegető árnyékot vetnek a fák s a hol tréfát nem ismerő, szilaj parasztlegények hajtják a tilosba tüzes csikóikat?

Másnap aztán nagyot néztünk, mikor a csősz diadalmasan hirdette fünek-fának, hogy az éjszaka a kisasszonynyal hat lovat hajtottak be. Óvatosan közelitették meg őket s a kisasszony, revolverrel kezébe, elébük került. Erős, csengő hangon szólitotta fel őket, hogy adják át lovaikat. Egyikük elnevette magát, lovára ugrott s vágtatni kezdett; a kisasszony kétszer utána lőtt, mire a többi megjuhászodva engedte, hogy lovaikat az öreg összefogdossa. Most fedél alatt van mind a hat. Tessék meggyőződni róla.

Nem állhattam meg, hogy szeretettel meg ne veregessem arczocskáját s meg ne csókoljam szüzies, tiszta homlokát mikor szemem elé került.

Ugyis valami csodálatos, erős érzés von engem a kislányhoz, mely annál érthetetlenebb, mert hideg, tartózkodó, nehezen barátkozó természetü vagyok.

Mindezen megfigyeléseket lustálkodó, fekvő helyzetben teszem. Észrevétlenül, ártatlan alattomossággal ügyelek Katinkára és - anyámra.

Van mit figyelni rajtuk. A kislány ugy bánik szegény öreg asszonynyal, a kit a sors ugy megviselt, mintha édes lánya volna; mintha valami nagy oka volna rá, hogy magát vele, a mennyire csak lehet, megszerettesse.

És anyám? Azt hiszi, vak vagyok és nem látom, mily erőszakot kell tenni magán, hogy Katinkát ország-világ előtt leányának ne nevezze. Hisz ugy szereti, mintha leánya volna s én - Isten tudja, miért - nem vagyok féltékeny rájuk egy cseppet sem, pedig a hátam mögött szürik össze a levet, mintha az egyik nem akarná fölkelteni féltékenységemet s a másik nem akarna fájdalmat okozni nekem.

S ők azt hiszik, hogy nem látok be a kártyájukba, mert látszólag közönyösen, nyugodtan és hidegen nyujtózkodom kényelmes pamlagomon, mig ők (bizonyára lelkiismereti furdalást érezve a fölött, hogy az én megröviditésemmel egymást nagyon szeretik) mind a ketten a kedvemben járnak, helyemet sem lelik és képmutatóskodnak, - holott az nagyon rosszul illik az ő egyenes, nyilt természetükhöz.

Anyám adja a közönyöst, pedig ugyancsak óvakodni kell, hogy lángoló szavak ne toluljanak ajakára, ha róla beszél, s alig tudja palástolni félelmét, ha a kislánynak a feje fáj vagy kissé meghütötte magát.

Bár Katinka oly igénytelen és egyszerü, mint egy igazi mezei virág, mégis vannak apró kedvtelései, ártatlan örömei s van gondosan titkolt előszeretete egy vagy más gyümölcs vagy sütemény iránt.

Anyám ezeket észrevétlenül elleste s éberen őrködik, hogy ezekben az apró dolgokban Katinka ne szenvedjen hiányt.

Egyszer - frissen szedett szamócza lévén a kislány legkedvesebb gyümölcse - anyám a maga kezével szedte meg a kertben a szamóczabokrot, maga mosta meg hideg vizben és ő maga tette fel az asztalra. S bár határozottan kijelentette, hogy mindez az én kedvemért történt, azért mégis észrevettem, hogy folyton Katinkát kinálgatta vele s alig titkolható örömmel nézte, mily mohón eszi a kislány a szamóczát, szamóczánál is üdébb és pirosabb szájacskájával.

Nagy mester is ám Katinka, nagyon érti, hogy kell anyám kedvében járni. Nehány hét alatt jobban kiismerte természetét, mint én oly sok év alatt. Aztán meg a természetük is sokban egyezik. Anyámnak az élet viharaitól megviselt tetterejét jótékonyan pótolja a kislány erős akarata, mely rendben tartja a házat s kényelmes életet biztosit egy öreg asszonynak s az ő bánatos, beteges leányának.

Ha félig lehunyt szemekkel látom őt járni-kelni, a mint minden mozdulatom fölött gondosan őrködik: ha látom őt az asztalnál, a konyhában, vagy este, a mint anyámnak lapokat olvas: nem is tudom a házat többé elképzelni az ő kedves, rózsás arcza nélkül. Nem idegen ő többé nálunk, a családhoz tartozik s bátyámat azért sajnálom leginkább, hogy fogva lévén, nem ismerheti Katinkát. Igazán, rossz időben zárták el szegény fiut.

Az andrásfalvi ősi birtok eladott része s a kastély urat cserélt. Valami pesti bankár vette meg, bele is költözött másfél hét alatt. A cselédség sokat beszélt az uj birtokosról. Társzekereken szállitották a selyembutort, velenczei tükröket, aranyozott csecsebecséket és nagybecsü festményeket. A bankár nagy szolgaszemélyzetet hozott magával, nemesvérü lovakat, különféle hintókat, szóval - ugy mondja Szekrényes, a ki azonban az ilyenhez nem nagyon ért - hogy elegánsan rendezkedett be.

Hallottam később, hogy az uj birtokosnak szép, fiatal és előkelő felesége van, egy eleven bárónő. Hanem az feltünt, hogy Katinkát kellemetlenül lepte meg az uj szomszédság, a kikről különben egyetlen szóval sem emlékezett meg, sőt azt sem szerette, ha valaki róla beszélt.

Egy este felé kikocsiztam. Katinkának nem nagy kedve volt velem jönni, de mostani állapotomban veszélyesnek tartotta, hogy magam menjek, azért kénytelen-kelletlen velem tartott.

Az uton egy kis nyári eső ért bennünket, a minek örültem, mert pompásan lehült a levegő. Kissé átázva jöttünk haza, mikor egy uri fogattal találkoztunk.

Elegáns fiatal asszony hajtotta a lovat, mellette Kökörcsényi gróf ült, az én kikosarazott kérőm, hátul, összefont karokkal, a fehér keztyüs, czilinderes, mozdulatlan groom. A leirás után az uj szomszéd fiatal nejének tartottam az illetőt. Katinkához fordultam, hogy közöljem vele gyanitásomat; a kislány látása megijesztett. Halotthalványan ült helyén, szájacskája remegett, tekintetét makacsul elforditotta a szemközt jövő fogatról.

A kucsirozó hölgy arczán is meglepetés látszott, bár ügyesebb volt annak elleplezésében. Hevesen megérinté Kökörcsényi karját s fejével, szemével Katinkára mutatott, szólt is valamit neki.

A gróf köszönt.

Megvallom, az a gondolat villant át fejemen, hogy a kis baba nagyon jól ismeri az egykedvü, fekete dragonyos hadnagyot és érdeklődik iránta. Azért változtatta meg szinét s azért forditotta el fejét tőlük, mert talán fáj neki, hogy a férfi oly csábitó szép asszony mellett ül; s mert talán szégyenli is alárendelt helyzetét, melyet házunknál elfoglal.

Mig haza nem értünk, ezek a gondolatok foglalkoztattak. A baba csendesen ült mellettem. Czélzást tettem rá, hogy a gróf és ő már találkoztak valahol s jól ismerik egymást.

Rám nézett aztán jéghidegen mondá:

- Ugy van, ismerem a grófot.

- Hát a mellette ülő szép nőt?

- Azt is. Férjes asszony s mint látja, jól érzi magát fiatal dragonyos-hadnagyok társaságában.

Oly leplezetlen gyülölet volt hangjában, mely megerősitette azon gyanumat, hogy Katinka s a gróf közt valami történt.

Ő azonban mélyen hallgatott s az ut hátralevő részét szótlanul tettük meg.

E nap óta nagy változást vettem észre a baba viseletében.

Szórakozott, nyugtalan volt, nem szivesen ment ki a házból s gyakran kaptam rajta, hogy a kert félreeső részében jól kisirja magát.

Egy forró nyári délután két vadgesztenyefa árnyékában pihentem, mikor az országut felől lódobogás hallatszott. A pad, melyen ültem, ugy körül volt fogva áfonyával és vadszőlővel, hogy a lovas engem nem láthatott. Óvatosan félrehajtottam az ágakat s kitekintettem rejtekemből. A bárónő jött délczeg paripán, sötétzöld lovagló ruhában, mely előnyösen tüntette ki termete karcsuságát.

Egyenesen a kertünk felé tartott, a hol a zöld lyciom kerités mögött Katinka állott, kezében tartott nagy távcsővel nézve az andrásfalvi kastély felé. Ugy el volt merülve a nagy nézegetésbe, hogy csak akkor vette észre az ellenkező irányból jövő lovasnőt, mikor az előtte megállitotta lovát.

Világosan láttam, hogy Katinka menekülni akart, de az idegen nő megállitotta őt egyetlen gunyos szavával.

- Fél tőlem? - kérdé, nyugtalankodó lova nyakát simogatva.

A baba megállott s büszke megvetéssel válaszolt:

- Öntől? Ugyan miért félnék öntől? Árthat ön még nekem?

Mellén összefonta karját s bátor, kedves szemeit nyugodtan a nőre szegezte.

- Árthatok bizony, gyermek. Azt hiszi, nincs részem abban, hogy Andrásfalvy Attilát elfogták s még most is börtönben tartják?

- Hát aztán? - mondá a baba s kicsinylően mosolygott ellenfelére. (Mert most már tisztán látszott, hogy halálos ellenfelek.) - Ha el van csukva - majd kiszabadul.

- Csakhogy én fogom kiszabaditani, nem ön, mert nekem hatalmamban áll kinyittatni börtöne ajtaját. Fölteszem róla, hogy hálás lesz, ha egy szép napon beállitok sötét tömlöczébe, mint szabaditó angyal... S mint udvarias ember csak megteszi, hogy megcsókolja a kezet, mely visszaadja szabadságát.

Katinka oda sem figyelt, mintha nem is hallaná, a mit a másik beszél. Ez kihozta sodrából a bárónőt.

- Ne játsza az egykedvüt, gyermek, mikor szivében pokoli féltékenységet érez, hogy nekem... ellenségének kénytelen átengedni a szeretett férfi kiszabaditásának kötelességét. Különben én nem azért jöttem, hogy fölingereljem, hanem azért, hogy békejobbomat nyujtsam önnek.

- Nos, elfogadja?

A baba még mindig hallgatott, a bárónő tehát folytatta beszédét.

- Mért is ne jönne vissza atyjához? Nincs rá oka. Maga daczos volt, kicsinyem, ellenállott nekem s engem akaratom ellen azon kellemetlen helyzetbe hozott, hogy megmutassam önnek, hogy az erősebb én vagyok, s atyja szivén korlátlan hatalommal uralkodom. Maga erről meggyőződött s én bebizonyitottam önnek erőmet; - nos, mi okunk lehetne még, hogy egymással czivakodjunk? Nyujtsa kezét, gyermek, béküljünk ki. Jó, nem bánom, menjen Attilához, ha annyira bele van bolondulva, hogy képes volt érte elhagyni az atyai házat. Mert higyje meg, sokkal inkább megfelel a társadalom illemformáinak, hogy a leány atyja házától menjen férjhez, mintsem hogy itt éljen vőlegénye anyjának házánál, mint fizetett cseléd.

Katinka arcza lángbaborult ez ujabb sértésre, s egy pillanatig ugy látszott, hogy elveszti türelmét; de aztán erőt vett indulatán s kissé fojtott hangon, bár elég nyugodtan válaszolt.

- Ön üzött el atyám házából, bárónő s én megfogadtam, hogy nem térek vissza mindaddig, mig ön lesz abban az urnő. Erről nincs mit beszélni többet. Azt hiszem, el fogja ismerni, hogy olyan leánynak bizonyultam, a ki az efféle elhatározást meg tudja tartani. A mi azt illeti, hogy e házban élek, azon nincs mit szégyenkeznem. Senki sem tudja itt, ki vagyok; szegény leány, a ki tisztességesen keresi meg kenyerét. Mikorra Attila fogságából kiszabadul, én távol leszek e háztól, de addig teljesitem, a mi máskülönben az ő kötelessége volna: gondozom anyját és angyali nővérét. Felteszem, hogy ön, bárónő, még nincs annyira megromolva, hogy ezt rosszra magyarázza.

- S ha arra magyaráznám? kérdé a bárónő kihivóan, nyergében előrehajolva, mialatt egy pillanatra sem vette le a leányról kevély, parancsoló tekintetét. - Mit szólna ahhoz, ha holnap látogatást tennék itt kedves papájával? Micsoda érdekes és váratlan találkozás volna az, apa és leány között! Ugy is teszek. Mert végre is ingerel, hogy ön még mindig szembeszáll velem; ha visszautasitja a tisztességes békét, melyet szerencsém volt felajánlani önnek. Gyermek! ön hát daczolni akar velem? Jól van. Legyen meg az ön akarata. Ön hát késhegyig menő háborut akar?

- Nem, válaszolá a baba, - szerettem volna őt szivemre ölelni e pillanatban, - én csak egy dologra vagyok elhatározva: arra, hogy egy fedél alatt nem lakom önnel.

Megfordult és sebes léptekkel ment a ház felé, melynek egyik ablakában anyámnak szép ősz feje jelent meg.

A bárónő egyetlen erős rántással megforditotta lovát és sebes vágtatva tünt el az országut akáczfái között.

Alig tudtam magamhoz térni a nagy bámulattól. Ime a megfejtett titok. Katinka a dusgazdag bankár leánya, a ki az Andrásfalvy-birtok ura. Otthagyta atyja házát, mert szerette Attilát s mert a bárónő, az öreg bankár fiatal felesége, égő gyülölettel üldözte őt. S most itt él nálunk, szerény alárendelt állásban, hogy szerelmesének fogsága alatt teljesitse azon gyermeki kötelességeket, melyeket az elzárt fiunak nincs módjában teljesiteni.

Minő jelleme van a kis babának s mily tiszta nemes érzelem az, mely szivét Attila szivével összeköti.

Órákig elgondolkoztam ezen a dolgon s hosszas, érett megfontolás után föltettem, hogy anyámnak nem árulok el a titokból semmit. Katinkának sem szólok, bevárom a vonzó szerelmi történet fejlődését.

Ezen a délután a baba nagyon izgatott és nyugtalan volt A szokottnál is nagyobb buzgalommal végezte dolgát, sokat járt-kelt anyám körül, tett-vett, tipegett, egész nap nem volt megállása.

Valamit tervelt magában: kényelmes hintaszékemben ide-oda ringatózva, figyelemmel kisértem minden mozdulatát és szentül meg voltam győződve, hogy valami történni fog, olyasmi, a mi válság felé viszi a dolgokat.

Az egész házban az a nyomasztó csend volt, mely a nagy viharok kitörését szokta megelőzni.

Este rosszul voltam, ugy, hogy orvosért kellett küldeni. A baba ott ült ágyamnál, kezemet fogta, kibámulva a nyitott ablakon besötétlő nyári éjszakába, mig két könycsepp halkan folyt alá arczán.

Az orvos valami csillapitó szert adott be, azt mondta, hogy bizonyára felizgattam magamat; föltétlen nyugalmat rendelt s tiz óra felé eltávozott.

Ekkor minden valószinüség szerint mély álomba merültem s csak éjfél felé ébredtem fel. Mintegy félálomban láttam a szobát; az asztalon lámpa égett, Katinka levelet fejezett be. Halvány arczocskáján meglátszott a sirás nyoma. Egy széken kis kézi bőröndje állott, egyszerü köpenye a szék karján függött, kalapja már fején volt.

Felállott, felöltötte köpenyét, oly óvatosan, mint valami egér, osont át a szobán s ágyam felé tartott. Lehunytam szememet. A következő pillanatban éreztem, hogy fölém hajol, kibomlott, selymes haja homlokomat érinté, ajka gyöngéden és szeretettel ért ajkamhoz.

Valami kábulat tartott vissza attól, hogy átfogjam nyakát, arczomhoz szoritsam édes, könynyes arczát s szeretetteljes szavakat mondjak neki.

Rá akartam kiáltani s hangom megtagadta a szolgálatot. Még egyszer megcsókolt s lassu léptekkel kifelé indult. Azon az ajtón ment ki, mely a kert felé nyilott s talán már ott jár a sötét fák árnyékában, a csillagos ég alatt és uramistenem, nincs erőm, hogy visszatartóztassam.

Alig hogy kiment, egy másik ajtón anyám lépett be. Éjjeli pongyolában volt, bizonyára aggódott értem, azért jött, hogy megnézzen nincs-e valami bajom?

Kezében gyertyát tartott, a gyertya ráeső fényében idősnek és szenvedőnek tetszett jóságos, nemes arcza.

Pillantása az asztalon hagyott nyitott levélre esett. Valami megkaphatta benne figyelmét, mert kezébe vette és mohón futotta át az egyformán irt sorokat. Szokott nyugodtsága eltünt, arcza fel volt dulva, térdei reszkettek, ugy, hogy székbe kellett fogódzni, nehogy elessék.

Ezalatt sikerült magamra vonni figyelmét.

- Ott... ott... mondom a nyitott ajtóra mutatva.

- Ott ment ki? kérdé anyám, kissé erőt véve felindulásán és ágyamhoz lépett. - Régen ment ki?

- Most... válaszolám és tekintetemmel, kezemmel sürgettem, hogy menjen utána.

Anyám megértette, mit akarok. Keze ismét nyugodt és hüvös volt, mikor megérinté vele arczomat. Aztán körülnézett; fogason egy sötét szinü gyapot kendő függött, magára vette. Aztán kezemet biztatólag megszoritva, kiment az ajtón.

A kinos várakozásnak tiz nehéz percze telt el. A nyitva hagyott ajtón betört a éjszaka sötétsége és behallatszott a szél zugása, a mint végigfutott a fasorok között. Fáztam; ügyeltem minden neszre s a végtelen elhagyatottság érzete vett rajtam erőt.

Egyszer csak lépteket hallottam. Vajjon ők-e azok, a kik visszajönnek? Vagy csak anyám maga jő vissza s a kis babát nem hozza kézenfogva?

Szivem összeszorult a nagy félelemtől. Nagy erőfeszitéssel felültem ágyamban, s tágra nyitott szemmel néztem a világos falba vágott sötét nyilást, a hol ő, köpenykéjébe burkolva kétségbeesetten kiment... Jönnek... kezemet szivemre nyomtam, hogy elszoritsam lázas dobogását...

Végre! Csakugyan jöttek; anyám karonfogva hozta Katinkát, könyektől áztatott arczocskáját simogatva és gyöngéd szavakkal vigasztalva őt.

A kis baba lassan lépdelt mellette, kezeit csókolta, mig szeméből patakzott a boldogság könye.

- Anyám, mondá halkan, s mélyen lehajtotta fejét.

A jó öreg asszony felemelte őt, ágyamhoz vezette s egymásba tette kezünket.

- Ime, Eliz, mondá gyöngéd szemrehányással, a másik leányom itt akart hagyni szó nélkül, mintha nem volnék épp oly jó anyja neki, mint neked.



TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
Hazatérés.

A börtönben ugy bántak velem, mint egy közönséges gonosztevővel. Még elfogatásom éjszakáján kihallgattak, a rendőrtiszt nagyon a lelkemre beszélt, vallanám be, kik voltak bűntársaim, akkor a büntetés kiszabásánál tekintettel lesznek rá, hogy töredelmes vallomásommal nagy szolgálatot tettem az államnak.

Azt kérdeztem, mivel vagyok vádolva?

- Ön levelezésben volt külföldön élő forradalmárokkal.

- Soha sem voltam külföldön élő hazafiakkal összeköttetésben. De minek is? A magyar-kérdést nem forradalom utján kell megoldani. Megérik az szépen magától, mint fáján a gyümölcs s a nemes, drága gyümölcs érését nem lehet elfogatásokkal megakadályozni.

- Ön hát maga bevallja?

- Mit?

- Hogy ön és társai a magyar-kérdést érlelik s hogy az szépen érik.

- Én az ellenkezőt mondtam. Nem mi érleljük, hanem az elnyomatás hüvössége növeszti, az édes anyaföld ereje táplálja, a nemzeti szellem napfénye érleli meg. Csak egy szélfuvás kell, hogy a teljesen érett gyümölcs leessék fájáról. Mért ne várnók be ezt a szélfuvást türelmesen.

A rendőrfőnök mosolygott és ujjait ropogtatta megelégedésében.

- Concipist, irja, Andrásfalvy ur beismeri, hogy külső bonyodalmaktól remélték reményeik teljesülését. Tehát gondolatban és szándékban a monarkia ellenségeivel czimboráltak. Ez világos hazaárulás.

Egy kissé felpattantam ez önkényes magyarázatra.

- Tiltakozom, hogy ilyesmit jegyzőkönyvbe irjanak. Én azt nem mondtam.

- Hát nem szélfuvásról beszélt? Szélfuvás alatt mi mást érthet az ember egy kis háborunál, a miért maguk, rebellisek, jobban imádkoznak, mint az esőért?

Észrevettem, hogy veszedelmes dolog felelni kérdésére, mert minden szavamat ügyesen félremagyarázza s még igazán bajba kerülök. Annál inkább tartottam ettől, mert a rendőrfőnöknek érdekében állott egy nagy összeesküvést felfedezni, habár összeesküvésnek hire-hamva sem volt. Érdemeket akart szerezni a jó ember az előléptetésre. Hagytam, hadd mulassa magát, hanem e naptól fogva egyetlen szót sem feleltem kérdésére.

A várakozásában megcsalatkozott férfiu dühöngött, fenyegetett az ő rengeteg hatalmával, égre-földre esküdözött, hogy majd megtöri ő a magamfajta nyakas magyart és a legsötétebb czellába záratott, nem adott enni, csak éppen annyit, hogy éhen ne haljak s minden éjszaka felvert álmomból, szobájába vezettetett, hogy az álmatlanságtól megtörve vallomásra birjon.

Ez két hétig tartott igy, mely idő alatt nagyon kimerültem, megsoványodtam, a hangom gyöngévé és rekedtté vált; csak árnyéka voltam a hajdani Andrásfalvy Attilának.

Ugylátszik, belátta végre, hogy velem sem éheztetéssel, sem megfélemlitéssel nem megy semmire; talán tartott is anyám befolyásától, melylyel véleménye szerint egy csillagkeresztes hölgynek az udvarnál még ebben a felfordult világban is okvetetlenül birni kell; mert az első napon mondott meggondolatlan hasonlatom alapján befejezte a vizsgálatot és mint odatartozót, ügyemet a császári hadbirósághoz tette át.

Itt is kihallgattak, aztán három hónapig az ördög se gondolt velem. Ezt ők bizonyiték beszerzésének nevezték. Ezen idő alatt a külvilággal nem volt szabad érintkeznem. Családomból, ismerőseim közül senkit sem bocsátottak be hozzám, ujságot nem adtak olvasni, ugy, hogy teljes tudatlanságban és sötétségben éltem s fogalmam se volt róla, mi minden történt odakint a világban ezen idő alatt.

Pedig történt; nagy dolgok történtek, világesemények folytak le kápráztató gyorsasággal e nehány hónap alatt; erős szél tört rá Ausztriára s lefujta a fáról az érett magyarkérdést.

Minderről azonban mit sem tudtam, mikor szeptember vége felé, egy sápadt alkonyatkor megborotváltattak, rám adták ruháimat, aláirattak velem valami irást s azt mondták, hogy most már szabad vagyok, mint a madár, mehetek, a hová nekem tetszik.

Egy perczig sem akartam tovább időzni a városkában, a hol ártatlanul fogva voltam.

Fuvarost fogadtam, jó négy lovas parasztszekeret. Mig megetette, megitatta lovait, én a vendéglő kapujában álldogálva néztem a csinos felföldi városka fehér kővel kirakott, négyszegletes piaczát, a régimódi oszlopsort a házak alatt, a lemenő nap piros fényében barátságosan villogó ablakokat.

A fogadó ugyanaz volt, melyben boldogult atyámmal egy éjszakát töltöttem, mikor mint kis fiut beadott az internátusba; s ugyanaz, melynek egyik ablakából, egy felejthetetlen reggelen, a Katinka alvástól kipirult, kedves arczocskája hajolt fölém.

Szóba álltam a fogadóssal, a ki régi ismerősöm volt. Az idő nagyon megviselte már szegényt; nehezen járt, nehezen lélegzett s olyan bozontos, szürke feje volt, mint egy állatseregletben megvénült medvének. Nem ismert rám. Kikérdeztem a nyári hónapok eseményeiről s bámulva hallottam tőle a nagy háboru hirét Poroszországgal; a véres csatákat; a nagy visszavonulást; a hirtelen megkötött békét; a nagy felfordulást és az uj állami berendezésnek, a magyarok kibékitésének előre vetett árnyékát.

Gyanakodva nézett rám, mikor látta, hogy ezekről a dolgokról semmit sem tudok, bár tiszta magyar kiejtésem elárulja, hogy nem vagyok idegen ember.

- Honnét jött az ur, hogy minderről egy hangot se tud? - kérdé, féloldalt nézve rám.

Kezemmel rámutattam a fogház hatalmas feketesárga kapujára, mely már homályba volt borulva, meg sem látszott rajta az aranyozott kétfejü sas, mely máskor messze ragyog.

- Ott laktam, bátya, mert inkább akartam a Bach kosztosa lenni, mint Bach-huszár.

Az öreg megemelte kalapját s a pipát becsülettudóan kivette szájából.

- Kihez legyen szerencsém? kit tisztelhetek a tekintetes ur személyében, kérdé, figyelmesen nézegetve rám.

- Andrásfalvy vagyok, öreg, be megfeledkezett rólam, pedig gyermekkorom óta ismer. - Sokat jártam itt a maga házánál apámmal.

- Az atyjaura nagy pártfogóm volt, nyugtassa az Isten a halóporában. Be nagy öröme telnék a tekintetes urban, ha élne. Büszke volna rá, hogy, mint jó magyar emberhez illik, ingyen szálláson volt a "sógor"-nál. Tessék, kerüljön beljebb szegény házamba, pihenje ki magát, mig Gyuri befogja a táltosait. Eszemadta, be megemberkedett, szakasztott az édes apja, mintha csak a megboldogult öreg tekintetes urat látnám. Oh, be nagy kár, hogy meghalt a szegény s nem érhette meg az idők fordulását.

Harsányan kiabált, hogy összehivja cselédjeit s hogy jó vacsoráról rendelkezzék, de az én talpam alatt már égett a föld s nem volt többé maradásom.

Szivesen bucsuztam el az öregtől, a jó hirekért, melyeket elmondott, megöleltem, aztán kocsiba vetettem magamat. Gyuri közé vágott a négy tüzes pej csikónak s nehány percz mulva hátunk mögött hagytuk a várost.

Hamar besötétedett. A falvak, a melyeken átmentünk, már kezdtek elcsendesedni. Csak itt-ott hallatszott a leányok éneke, némely kapuban férfiak beszélgettek, máshol elkésett lovakat hajtottak az itatóhoz; a kis ablakokból enyhén, hivogatólag sugárzott ki a gyertyafény; néhol beláttunk a házak megvilágitott belsejébe, a hol anyák gyermeküket szoptatták, fiatal asszonyok ágyat bontottak, egyenes, délczeg magatartásu férfiak meg pipára gyujtva, egykedvüen néztek ki az őszi éjszakába. Némely udvaron szurokfáklya fényénél hordókat öblögettek a szürethez, máshol kaszákat egyengettek, hogy holnap harmadszor kaszálhassák le a magasra nőtt szénát.

A kitörő örömnek, az izgatottságnak, a lármás jókedvnek sehol semmi nyoma. E magyar falvak derék, józan népe oly nyugodtan és egykedvüen fekszik le, hogy holnap ujult erővel foghasson mindennapi munkájához, mintha mi sem történt volna széles Magyarországon s mintha nem volna méltó megünnepelni a kiváló eredményeket, melyeket a magyar politika az utóbbi hetek válságos eseményei folytán elért.

Gondolatokba merülve mentem át e falukon s azon töprenkedtem, vajjon jónak mondhatók-e az oly politikai eredmények, melyek nem hatnak le a nép szivéhez és csak a felszinen, a nemzet élő fájának ugyszólván csak a külső kérge alatt idéznek elő változásokat?

Nemsokára oly messze jártunk, hogy a falvakból semmi sem látszott, még az ablakok világló fénye sem. A hosszu uton elég időm volt kedveseimről gondolkozni.

- Mit csinál szegény Ottó hátrahagyott fiatal özvegye, Eliz hugom? És anyám! Hogy van ő? Nem szakadt-e meg a szive fájdalmában, hogy mint közönséges gonosztevőt, éjszakának idején hurczolták fogságra egyetlen fiát?

Aztán Katinka az én életem öröme, kisirta-e utánam szép szemét? Hol van most? Nem esett-e áldozatul mostohaanyja lángoló gyülöletének? Vagy talán visszatért atyja házához, kibékült sorsával, s lemondott rólam, a kit oly szüzies, tiszta, nagy szerelemmel szeretett!...

Ezek a gondolatok, az iszonyu bizonytalanság csaknem őrültté tettek. Repülni szerettem volna, biztattam kocsisomat, hogy sebesebben hajtson, pedig a harmadfü csikók a nélkül is oly vágtatva mentek, mint a tüzoltó kocsi elé fogott lovak nagy égés veszedelmekor, mikor a félváros lángban áll.

Valóban, én is attól féltem, hogy lángban áll, vagy már le is égett földi boldogságom valamennyi drága épülete.

Szinte szerettem volna belekiabálni a nyugodt, csendes, méla őszi éjszakába!

Pedig a csillagok oly szépen fénylettek, oly kedves, csillapitó hüvössége volt a levegőnek, oly barátságosan bólintottak felém az utszéli fák, mintha soha semmi rossz sem történt volna a világon; mintha senkinek sem volna szivemésztő gondja, s égő bánata; és mintha e siralomvölgyében nem járnának-kelnének rossz emberek, a kik hónapokig lezárják embertársukat, hogy azalatt szerettei, családja elpusztuljon, mint egy széltől lehajitott gyámoltalan madárfészek...

Már reggeledett, mikor aggodalmam alábbhagyott, s én kissé nyugodtabb elmével néztem bele az előttem teljes ismeretlen események fekete szövedékébe. Mi minden történhetett családomban, a mig fogoly voltam? Mit rejteget előttem a fekete fátyol: a bizonytalanság?

Néhány pillanat mulva már megtudok mindent. Világos lesz előttem minden, mint a napfényben elterülő vidék; vagy pedig oly félelmetesen világos, mint az égő ház fénye.

De már látszik az andrásfalvi vár tornya. Őseim közül is hányan jöhettek ezen az uton halálos aggodalmak közt, nem találják-e felgyujtva, lerombolva, ellenségtől bevéve várukat? Nincs-e kincsük elrabolva? Nem lett-e családjuk földönfutó, mig ők odajártak "hirvirágot szedni, gyöngyös koszoruba?"...

A falu végén leszálltam, kifizettem a kocsisomat, köszöntünk egymásnak; akkor aztán gyalog nekiindultam a kerteknek, hogy az utczát elkerülve, jussak el utam végső czéljához.

A megmaradt birtoknak azon részéhez értem, mely a Vág kiöntése folytán régente örökösen viz alatt állott. Atyám befásitotta e helyet, mely azóta jótékony árnyékot nyujt pihenő munkásoknak. A fü közt, tavaszkor érik a szamócza, csörgedezik a vékony vizsugár s tele van a lomb éneklő madárral. Harkályok kopognak a tölgyön; sárgarigó fütytyent és rekedten rikolt egy-egy vércse. A cserjék s füvek áthatolhatatlan zöld fallá szövődtek hosszu évek alatt. Egy-egy hüvös gyik - mint ijedtségnél az érverés - hirtelen megáll sebes osontában.

Széthajtom a szivós ágakat, fejemre hull egy csomó száraz levél, aztán végignézek kis házunk udvarán.

Bár még igen korán van, egy kedves, karcsu alak áll az udvaron, tiszta buzát szór a galamboknak, melyek vállára, fejére szállnak és rózsás csőrükkel minden félelem nélkül szedegetik a magokat édes kis kezéből.

Mozdulatlanul állok, csak nehány lépést kellene tennem, hogy mellette teremjek, erős karomba ragadjam, mint könnyü pelyhet s bevigyem az én drága angyalomat az atyai ház fedele alá, a hol ő mint urnő fog élni boldogan ezentul.

Katinka!

Szerettem volna elkiáltani e mindennél kedvesebb nevet, hirtelen előlépve a bokrok közül, de féltem, hogy nagyonis megijesztem őt.

Óh, mily szép, mint a hajnalhasadás! Arczocskája halavány kissé, bizonyára a kiállott nehéz napok aggodalmától.

Nyugodtan, derülten néz körül az udvaron, mint a ki szive mélyéből meg van róla győződve, hogy sorsa - s a férfi sorsa, a kit szeret - mielőbb jobbra fordul.

Egy bóbitás fehér galamb sokkal merészebb - sőt talán mondhatnám - sokkal szemtelenebb a többinél, csőrével megérintve ajkait.

- Nem szabad, kiáltja, keze egy mozdulatával elhajtva a vakmerőt, aztán vidáman nevet.

A nevetésre egy szép öreg asszony dugja ki az ablakon ősz fejét. Az én édesanyám áldott feje az. Ujjával megfenyegeti az én lelkem mindenemet, s szeliden mosolyogva mondja:

- Felköltöd Elizt és kicsijét. Az éjjel nagyon rosszul aludt a kis jószág.

A "kis jószág" bizonyára az Ottó fia lesz, gondolám, s nem birtam többé türtőztetni magamat, előléptem a lombok közül.

Az ágzörgésre felém néztek, de egyik se sikoltott, hanem mindakettő sápadt lett, mint a fal, aztán egyszerre kiáltották el nevemet, anyám s az én édes kis angyalom.

A másik perczben már nyakamon függött mind a kettő arczomat csókolva, fejemet simogatva, magukhoz ölelve és könyek között kiabálva kitörő örömükben.

Odabent megmozdult valaki s a nyitott ablakon kihallatszott az Ottó árva kisfiának sirása, a kit a váratlan nagy öröm kiáltozásaival legédesebb álmából költöttek fel.

Mert a "kis jószág" ugy aludt, mint a tej, nem törődve az embereknek sem fájdalmával, sem örömével.



TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
Az aratás.

Tavasz kezdetén oly nagy szárazság volt, hogy a kutak kiapadtak s a kisebb folyók kezdtek kiszáradni. Hetekig készült az eső, beborult mindennap, de a megrémült gazdaemberek hiába várták, hogy megeredjenek az ég csatornái. A legtapasztaltabb gazdák is rossz termést, szük esztendőt, éhinséget jósoltak s mindenféle oly betegséget, mely már éhség ő felségének - e sárga és aszott felségnek - a katonai kiséretéhez tartozik.

Hiába imádkozott a templomban esőért a pap, nem akart esni sehogy.

Az általános kétségbeesés közepett csak az öreg Szekrényes járt-kelt megelégedett arczczal, a ki térdét sokkal pontosabb és finomabb szerkezetü barometrumnak tartotta, hogysem egy perczig is kételkedett volna annak csalhatatlanságában. Már pedig Szekrényes bácsinak a térde nagyon fáj, bele-belenyilalt a köszvény.

Végre csakugyan megered az eső és szakadatlanul esett két nap és két éjszaka. Azután négy hétig mindennap esett, de csak annyi, hogy estére felszikkadhatott a föld.

Nem is volt évek óta oly sulyos, oly piros s oly aczélos a buza szeme, mint az idén: Kánaáni esztendő lett ebből az évből, mely oly rosszul indult.

Andrásfalván is aratnak.

Az egész ősi birtokot értem, mert Katinka ezt kapta az apjától nászhozományul.

Az öreg Szekrényes beállitott a beláthatatlan gabonatáblákba nehány száz embert, egy álló hétig tartott az áldott munka, ma befejezik s a koszoru-ünnepet megtarthatjuk még ma este.

Ugy tetszik, hogy jönnek.

Elül jön az öreg, ismeretes bagariacsizmájában és prémes kucsmájában. Más emberfia nem állaná ki ilyen öltözetben, oly pogány meleg van. Az öreg fel se veszi.

Utána jönnek az aratók, férfiak, lányok, asszonyok, szép sorjában. Két három óra előtt fejezhették be a munkát, mert volt idejük felvenni ünneplő ruhájukat, a szép magyar ingvállat, piros pruszlikot, suhogó selyemszoknyát, meg a kis piros csizmát. A férfiak lobogó ingujjban, ezüstgombos kék dolmányban, sarkantyus csizmában jöttek; hátha tánczra kerül köztük a dolog, s mivel verjék majd ki a nótát, ha nem a sarkantyuval?

A buzakalászból font koszorut átadja az "arató gazda", egy-két szives szóval. Örül, hogy olyan sok jutott az idén az Isten áldásából.

Az öreg Szekrényes a szemét törülgeti. Sok jó és rossz esztendőt élt már ő át az Andrásfalvyak szolgálatában. Látta jólétüket és hatalmukat összeroskadni az idegen kormányzat megpróbáltatásai alatt; látta a beláthatatlan kánaáni földtáblákat idegen emberek kezében; látta szegénységben az öreg nagyasszonyt férje hirtelen halála után és látta végre a sors kedvezéséből ujra felemelkedni a családot a régi jólétnek s a régi tekintélynek verőfényes magaslatára.

Mindezt elmondja az öreg és hüséges szeretettel nézi végig az egész családomat, mely ezalatt a verandára kigyült.

Legelül anyám, kézen fogva három éves kis fiamat az ő szemefényét, legkedvesebb unokáját, Gáborkát.

Másik unokája, a kis szőke Ottó, anyja mellett áll. Ez az én kedvenczem; szakasztott az apja. Eliz szeme mindig könybelábbad, ha rátekint, s korán elhalt fiatal férjére gondol, a ki tovább él fiában, nehogy kedves arczát s drága emlékét valaha elfelejtsük, mig e világon élünk.

Apósom nagy szélü rizsszalma kalapjában lement a munkások közé. Kislányomat tartja karján a boldog nagyapa, a ki már rég elfeledte, hogy fiatal neje faképnél hagyta őt egy szép napon s nászutra indult Kökörcsényi gróffal, a ki a kedvéért kilépett a lovasezred kötelékéből, s most Monakóban és divatos külföldi fürdőhelyeken élik világukat, nyakára hágva annak a százezer forintnak, melyet apósom nagylelküségből juttatott nekik. A kis Katinka - a ki nincs több tizennégy hónaposnál - liliputi ujjacskáival az öreg Szekrényesre mutat, "ott-e, ott-e" kiáltja oly kedves gügyögéssel, hogy házunk régi, kipróbált támasza nem tudja megállni s hosszu, galambfehér bajuszát nagy önfeláldozással kiszolgáltatja neki.

Most egy gyöngéd kar ölelését érzem s az udvart megtöltő népség zajos éljenzése közt lép mellém az én egyetlenem, hogy fogadja az érte élő-haló emberek tiszteletteljes, szivből jövő üdvözletét.

Szép asszony vált a szép leányból. Kissé megtelt, a válla szélesebb, több délczegség van a járásban, de a szeme változatlanul az a vidám, bátor, lelkes, ártatlan gyermekszem, melynek legénykoromban örökös rabja lettem, s a mely magába zárja üdvösségemet.

Kezét nyujtja az "arató gazdának", aztán karomra támaszkodva végigmegy a munkások között. Mint a napfény a bokrokat, ugy bevilágitja édes mosolygása ez egyszerü emberek arczát, a kiknek sohasem volt jobb urnőjük nála. Mindenikhez van egy nyájas szava, mindeniknek ismeri buját-baját; tudja közülök mindenik, hogy sem örömükben, sem bánatukban nem hagyja el őket, hogy reá az élet minden változásában feltétlenül számithatnak.

Négy éve már, hogy Katinkának örök hüséget esküdtem az oltár előtt s azzal az ideális hevüléssel, azzal a tiszta, lángoló vágygyal szeretem most is, mint a legelső napon.

Mi még folyton a mézesheteket éljük. Ha egy fél nap nem látom, izgatott és nyugtalan vagyok; utána megyek a konyhába, a kertbe, az udvarra, mert szoknyácskájához vagyok nőve s mert ugy gondolom, hogy én az ő árnyéka vagyok s egy perczre sem maradhatok el tőle.

Ha - nagy himezés-hámozás s mélységes töprenkedés után - két hétre fürdőbe eleresztem, mig engem a gazdaság nem bocsát: naponkint két-három levelet irok neki, oly szenvedélyes leveleket, hogy kénytelen azokat szemérmesen rejtegetni anyám előtt, a ki őt fürdőbe kiséri. Hova gondol, az istenért, - irja ilyenkor - hisz maga még mindig olyan szerelmes leveleket ir nekem, mintha tizenhat éves leány vagy három napos asszony volnék, maga meg valami - éretlen diák. Ha ezek az édes, bolondos levelek a mama kezébe kerülnének! Mit gondolna a mama felőlünk, négy éves házasokról? Ne csináljon botrányt, kedves barátom, mert nem illik az már két ilyen öregedő házashoz, a minők mink vagyunk...

Az aratókat magukra hagytuk, a kik tüzes czigánymuzsika mellett frissen tánczra kerekedtek s ime, azon vettük észre magunkat, hogy kint vagyunk a parknak azon részén, a honnét végigláthattunk az egész istenadta gazdaságon.

Egy tölgyfa alá ültünk. Félkönyökömre támaszkodva, szerelemmel nyugtattam szememet a feleségem tiszta, kedves arczán.

- Mily jó itt, mondám a füben, az ő lábánál végigheveredve, mily jó itt... veled. A meddig szemünk ér, minden a mienk. Földek, gabonaassztagok, barázdák, fák, hegyek... az ég!

A füben hanyatt feküdtem s mintha nem tudnék elválni tőle, néztem... néztem a mély, kristálykék eget.

- A szabad élet lehellete mindenütt. E fa ágán, mely alatt ugy ülsz, drágám, mint a szépség s a jóság királynője, madárfészket szedtem s erről fognak fészket szedni gyermekeim, mondám elmélázva.

Katinka lehajolt, hogy elrejtse boldog pirulását, aztán megfogta kezemet. Én merengve folytattam.

- Nézd, amott az ősi ház, ide fehérlenek karcsu oszlopai. Jólét környezi e lakot és a szabaddá lett nép tisztelete. Ragaszkodásuk és munkabiró kezük oly szilárd és hüséges támasza lesz családunknak, mint házunknak azok az oszlopok. Aztán itt vagy mellettem, édes. Fiatal és szép vagy, mint az erdő, melyet atyám ültetett s van - mint az erdőnek - dalod, frisseséged, virágod.

Az én egyetlen szerelmesem derülten hallgatta mindezt s nem felelt.

A lemenő nap fénye reszketett a lombokon s megvilágitotta kedves arczát, a mint szerelmesen és boldogan fölém hajolt.

Én e drága ifju arczba tekintve, mely küzdelmeimnek jutalma lett, gondolatban végigfutottam az elmult sulyos éveken, melyek oly tanulságosak voltak reánk nézve. Aztán a boldog, vidám aratás képe merült fel előttem.

Le van aratva, kévékben fekszik egy jó esztendőnek gazdag termése a földeken. Csak be kell hordani, okosan értékesiteni s takarékosan kell bánni vele, hogy az egész háznép megéljen belőle.

A magyar politikai földjén is le van aratva, kévékbe van kötve egy nemzedék munkájának eredménye. Vigyük hamar tető alá, okosan takarékosan, a pazarlást kerülve, a nemzet egy emberöltőn át elélhet vele.

Az uj nemzedék aztán szántsa mélyebbre a talajt, ha jónak látja; vesse be jobban, mint mi s legyen szerencsésebb nálunk abban, hogy zsendülő vetésének ne ártson se a szárazság, se a tavaszi fagy, se a ránk jövő háborus felhőknek véres jégverése...

Hanem itt álljunk meg, emberek.

Az élet tarlóját járva, nekem jutott a legszebb, legdrágább asztagocska: az én hüséges szépséges hitvesem.

Az ő szeretetének és jóságos tiszta buzájából én már majd csak eléldegélek holtomig.

Lábánál fekszem a füben, fejemet kezén nyugtatom, szerelmes szavakat suttogok fülébe, mialatt a nap lassan lemegy s a nyári alkonyat rózsaszin világosságában egyenkint jön utánuk a kertbe az egész család és egy pillanat alatt körülállnak bennünket gyermekeink, a magyar földnek jövő munkásai.


V é g e.