SZEGEDI
FIATALOK
MŰVÉSZETI KOLLÉGIUMA
XV. KIADVÁNY
RADNÓTI MIKLÓS
ÚJHOLD
VERSEK
SZEGEDI
FIATALOK
MŰVÉSZETI KOLLÉGIUMA
SZEGED, 1935
Elektronikus
változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület,
2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa
támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár
E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5531-36-1
(online)
MEK-13712
TARTALOM
MINT A BIKA
ÉS KEGYETLEN
MONTENEGRÓI ELÉGIA
VIHAR ELŐTT
TÖRT ELÉGIA
EMLÉKEZŐ VERS
FÉRFIVERS
SZÁMADÁS
TÁJ, VÁLTOZÁSSAL
TŰZHIMNUSZ
NYÁRI VASÁRNAP
TÉLI VASÁRNAP
PONTOS VERS AZ ALKONYATRÓL
HŐSÉG
ZÁPOR UTÁN
VÉNASSZONYOK NYARA
PIPACS
ESTE A KERTBEN
OKTÓBER, DÉLUTÁN
SZERELMES VERS AZ ISTENHEGYEN
SZERELMES VERS AZ ERDŐN
KORTÁRS ÚTLEVELÉRE
Úgy éltem
életem mostanig, mint fiatal bika,
aki esett tehenek közt unja
magát a déli
melegben és erejét hirdetni körberohangat
s játéka
mellé nyálából ereszt habos lobogót.
És rázza fejét s fordul,
szarván a sűrű,
repedő levegővel és dobbantása nyomán
gyötrött
fű s föld fröccsen a rémült legelőn szét.
S úgy élek
mostan is, mint a bika, de mint
bika, aki megtorpan a tücskös rét
közepén
és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön
az
őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,
mely farkascsorda
szagát hozza sziszegve, -
fölszagol s nem menekül, mint
menekülnek
az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, kűzd
és
elesik s csontjait széthordja a tájon a horda -
és lassan,
szomorun bőg a kövér levegőben.
Így küzdök én
is és így esem el majd,
s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a
táj.
Az anyám
meghalt, az apám és ikeröcsém is,
asszonyom kicsi huga, nénje és
annak a férje.
Sokan haltak
meg és hirtelenül
s álmainkban, ha sokat vacsorázunk,
halljuk,
hogy sírjuk alatt harsogva
nő a köröm még és szisszenve a szőr.
Tisztán élünk
különben és könnyű mosollyal;
asszonyom járkál a szobán szoknyája
kis neszével
és fényes szemmel rendezi tárgyainkat.
Tudja már,
hogy harapósak a gazdagok kutyái
s hogy aki meghal, azt végleg
elkaparják.
Oly félelem
nélküli így az életünk és egyszerű,
mint a papír, vagy a tej itt
az asztalunkon
és kegyetlen is,
mint mellettük a lassútekintetü
kés.
Kapetanovics
Pero, montenegrói férfit dícsérje a vers ma,
ki itt él a magosban
és harcol a kővel és harcol a széllel,
míg el nem temetik; de
zászlóként csapdos majd emléke
jövendő férfiak útján s késő
koroknak hirdeti tiszta életét.
Mögötte
asszonya áll és álldigál apró fia is, öszvére
szagolja a sziklát
és néha nagyot fuj. Így áll itt a család
és körben állnak a
sziklák, sürü szakáll rajtuk az esteli
árny; kenyér a gondjuk,
vajra sose telt s a szomszéd
falu számukra a messzi világ.
Így élnek ők
itt s földjüket fallal védik a széltől, gyökerenként
óva nehéz
hozadékát, mely mint a férfi sírása, oly akadós.
És kevés! minden
falatja hétszer fordul a szájban és
nyelés előtt óvatosan dagadoz.
Élnek, ahogy
élek más tájakon én és élnek a többiek is,
nem könnyít sorsunkon
az esti beszéd; sziklák között
ritka a jókedv és sok a tennivaló:
lopós férfi élhet csak
pihenősen!
*
Égen a sas
kerengve űzi üzletét s a mélyben az Ádria
öblén esti helyet
keresve forognak a bárkák; - emez se,
az se könnyü kenyér.
Nikiták
árnyai jönnek át a sötét levegőn és könnyü
cipókon lovagolnak; ó
más se könnyü! még csak
a megholtak szemehéjja, mely fönnakad és
elsárgul
idővel a kékje!
Így jó, a
sorsunk így lesz nehezebb. És nehezebb már is,
mint a só, vagy a
bánat.
Az ormon
üldögélsz s térdeden néked ért
ifjú asszony alszik, mögötted
szakállas
haditettek, vigyázz! kár lenne éltedért
s kár
világodért, mit enmagad kapartál
tíz kemény körömmel életed köré,
míg
körötted körbe-körbe lengett a halál
és íme újra
leng! s lepotyognak a kert
fészkei rémülten a fák tetejéről
s
minden összetörik! figyeld az eget, mert
villámlás
rengeti már s cibálja a szép
kisdedek ágyát s mint ők oly vékonyan
és
sírva sírdogál most az alvó férfinép;
hogy álmára
fú a szél, forog; dörmög és
fölriad! s bámul rád, ki ébren
üldögélsz
míg szálldos körötted körbe röpke dörgés,
mert takaros
csata készül itt, a cifra
szél beszél felőle fennen és a
felleg;
jó lesz szerelmed terítni asszonyodra.
SÍK SÁNDORNAK
1.
Életem írtam
kis bottal a porba
ott estefelé, hol két út összefutott.
Szörnyü
ábra volt; füstölt, mint záptojás
szegények ritkás asztalán
és
halálig mutatta magam:
államat
fölkötő kendő takarta
kiserkedt szőrözetem végül
és oszlottam
ott a selyem levegőben.
S az útontúli
lejtőn gyenge bokorra
szállt a madár; csapdosva tartotta
a
buktató ágon a súlyát
és elsiratott vékony fütyöléssel.
2.
Most estébe
fordult e sánta vasárnap
és itthon ülök. Békés és harcos könyveim
fölött
a polcokon s fiókjaim lukán
lidércként imbolyg a
házkutatás riadalma
s apró fényekkel tétovázik:
villanjon-é,
vagy várjon-e még?
Hát
villanjon! riadalom legyen itt
körülöttem! életem emlékei közt
két
férfi lóg két durva bitón
és apró hajakkal sodrott kötél
foszlik
a súlyuk alatt.
S mint hegyi
fák ágaiból
hajnalra kicsúszik az új ág,
úgy belőlem is
vadgalambhangu
versekben csúszik ki érettük a sírás.
3.
És mindennap
újszülött borzalommal élek
s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához
is
gond íze járul s egyre vadabb bennem
a szomorúság.
De néha azért
ő, ha azt hiszi
nem veszem észre, titkon hisz egy istent
és
ahhoz imádkozik értem.
Ősz férfi
fogta a kezemet ma s mondta, hogy
téged is ösmert és közben, ahogy
nézett, - esteledett.
Tizenkét éve a temetőben fekszel apám
s
hogy emlékeztünk, mondta, már ő is arrafelé tart
a fél tüdejével.
Ha élnél,
néked is már a halál zászlaja, ősz haj
lengene a fejed ormán
és
a világ is reszketne körülötted!
de szőkén kerültél a lepedőbe te
akkor
s férfifiad rád úgy emlékezik immár,
mint társára a
harcos, ki
egyedül tért vissza a hosszú csatából falujába
s
kettőjük tetteit meséli pipaszónál.
Nagy csata
volt bizony az!
hogy haldokoltál, a kisgyerek én,
nagy
diófaággal hajtottam rólad a halált s a
legyeket! s meghaltál
mégis és én
egyedül tértem vissza, hírül hozni elested.
S bár mostani
férfifiadnak már
asszony a gondja, sok gondja mögött
s göndör
könnyekkel nem koszorúzza helyed;
tudja, hogy egyszer elveszti ő
is a harcot és elesik
majd! ezért hát férfiként idéz, ha
ritkán
rólad esik szó és összeszorítja utána a száját.
1.
Férfifene ez
a magos egyedülség;
asszony se, kutya se értheti ezt.
Jár
benned, mint nehéz, őszi gyümölcsben
járkál a nap melege,
s
szinte hallani benned áradását,
tolakodó víz neszez így a száraz
partokon
és a hófodru szél járása is hasonló.
2.
Süvölts csak
bátran, hisz férfi vagy
s boldog dolgaid között orvul szurokkal
önt nyakon
a csókoddal ojtott asszony is,
s e hajlongó tréfája
mögött
még kést is dugdos előled.
Tudd, egyedül vagy, mint az
első farkas volt
az éjszaki rideg erdőn, mikor félfarra dőlt
és
fürészelő nyögéssel tépte
a húsbapólyált bordát oldalából,
hogy
nőstényt teremtsen magának,
kivel együtt futhat a fák közt
s ki
elpotyogtatja majd fajtáját maradéknak!
és szedte, marta egyre
kíjebb a bordát
szörnyü türelemmel s nem segített néki
senkisem.
És mégis mindennap ujrakezdte!
Te is naponta kezded
és egyedül vagy,
csak szavaid szálas indái karolnak.
És nőttön
nő süvöltő kedved körül
a borostás magány.
IGNOTUSNAK
Bőven lesz
szilva nékik az idén, -
pöttyenti asszonyom s meleg
gyerekszáján
fürge gonddal az idegen fára fölnéz;
nékik bőven
lesz szilva az idén, - igen,
s bőven nekünk is, évenkénti
termés:
jaj, baj és ügyész! most igaz, csak
egy hasas kutyánk
van s így lesznek kutyakölykek,
de egyre kölykező harci kedvünket
ápolgathatod,
ha kerítésünket átléped és megkóstolod
igaz
szándékkal fényes és puszta kenyerünket;
nehéz és ékes az, mint
egy áldomás!
Zápor marsolt
át a gyönge erdőn,
tükrösre lépte a fák levelét,
négyet
villantott még és égi,
enyhe csúcsokon gurult tovább a dörgés.
Csöppekkel
motozott még a táj ott,
szuszogva ivott a papfejü domb;
búvásából
röpült föl madár
és fújatta az édes széllel a tollát.
*
De fák mellén
ráncolt lassan a bú,
gólyás vidék vizét ráncolja így
kotyogva
zöldes békabánat
és savanyodott szélben a madár lehull.
Kutyák
lábnyoma gyászos paszomány
a vékonyka sáron köröskörül
és lánc,
mely csöngve köti össze
fa, madár és szél szipogó ijedelmét;
*
két csendőr,
kiket árnyékuk kisért,
jött a szántáson tollasan által.
(Változat egy áfrikai néger versre)
Járkálsz és
lábad nyoma perzsel
S ha ujra elindúlsz: lábad nyoma áld!
Fölégnek
a friss fák és hamu csak maradékuk,
S ha ujra elindulsz: virúlva
nőnek a fák!
Járkálsz és győzöl, náladnál nincs erősebb;
mélység
és magosság mezején legelésző
nagy fénycsöcsü állat,
pattogószavu
tűz te!
Mélység tüze
és magosság tüze te,
holdban ragyogó fény és napban
ragyogó!
Csillag, te szikra éjszaka; hullócsillag, ki fényt
hasít!
Égzengés szelleme, viharnak csillanó szeme,
nap tüze te,
akiből surran a fény!
Mélység és magosság mezején legelésző
nagy
fénycsöcsü állat,
pattogószavu tűz te,
néked áldozok én!
(NAPHIMNUSZ)
Tüzes koszorú
te!
szőke hajak gyujtogatója,
fényes esőket ivó
égi virág!
Fényesség
bokra te!
folyóknak déli sziszegése,
kisded állatokat
nevelő
sugaras anyaemlő!
Buzát nevelő
te!
futosó gyerekek piritója,
fiatal testekkel tegeződő
ravasz
szerető!
Égnek arany
szöge te!
ébredező, táj viditója,
pörkölve símogató
tűzkezü
szentség!
Érted
térdepel és
jámboran vallja a titkát
hajbókolva
a büszke
vidék!
(MODERN
IDILL)
Ó, fiuk és
lányok vad serege
járkálgat itt és boldogan izzad
s hüsölni
időnként a vízre lejár!
Ragyogó
vállaikon apró napokat
hoznak ki magukkal
és guruló, arany
gyöngyszemeket,
hogy nyomuk maradjon a fű közt,
ahol letakarva,
búcsúimákat
mormol az enni - s pusmog az innivaló!
Ó, fiuk és
lányok ragyogó vállán
csuszkál rikoltva az ünnepi nyár
s
futtuktól táncosan fordul a hő levegő
és horzsol ahogy dől.
S pattog a
fény a parti csónakok
fenekén és köztük barna hajónk:
Mütyürke
is ott ül!
Ül és nézi
magát a víz síkos tükörében,
hol vakkan ijedten a fény és
borzolva
ér ide hozzánk
s elnyugvó szuszogással
pihenni a fűre
lefekszik.
Ó, csipkés
inggé lett a távoli telken
a deszkapalánk és benne aludni
készül
az este futó fiatal szél
s csak a hőség duruzsol
itt az arany
levegőben.
(ESTI
BÚCSÚZKODÓ)
Fölébredt a
fiatal szél s füttyent
s markolászva végigfut a parton,
hírét
hozza, hogy keleten már
feketülő vízben mosakodnak fák;
hosszú
lábakkal a hold jön fölfele lassan,
csomót köt a tájra, s - este
van.
Arany késként
villan a napnak fénye a fák közt
és füstölve siklik az úton a
friss nyomokon
s távol nagyokat hasogat a kemény levegőből,
síkos
arany domb őrzi ott örömét!
Ó, most síkos
a lomha gond is, füttyentve kicsúszik
melegéből és csönd s a havon
vékony repedés
jelzi tünése nyomát, míg nyugodt
dobogással
takarítgat utána a szív.
Nézd!
asszonyod arany kontya s két síje
külön megcsillan a lejtőn s
eltünik lobogón;
lenn hó pora bujtatja s egy enyhe kanyar.
Ó, fend hóhoz
a léced! csisszen az s kinyitja előtted
az erdőt és mögötted ujra
kezetfog a szél
s az utat szegő fák sora tanakodva nézi tünésed!
(ESTE)
Jó fáradtság
pirul és szerelem az asszonyok arcán
s a ház falánál odakinn,
csöpögőn sorakoznak
a ködben a lécek. Ezüst esti világ ez!
fölötte
az égen sötét koszorúba gyülik a holnapi hó.
Kilenc
perccel nyolc óra múlt,
kigyúlt a víz alatt a tűz
és sűrübb
lett a parti fűz,
hogy az árnyék közészorúlt.
Az este jő s
a Tisza csak
locsog a nagy tutajjal itt,
mert úszni véle rest s
akit
figyelget: a bujdosó nap.
búvik magas
füvek között,
pihen a lejtős földeken,
majd szerteszáll és
hirtelen
sötétebb lesz az út fölött.
Híven tüntet
két pipacs, nem
bánja, hogy őket látni még,
de büntet is rögtön
az ég:
szuronyos szellővel üzen;
s mosolyg a
szálldosó sötét,
hogy nem törik, csak hajlik a
virág s
könnyedén aligha
hagyhatja el piros hitét.
(Így öregszik
az alkonyat,
estének is mondhatni már,
feketén pillant a
Tiszán
s beleheli a partokat.)
Tapsolva
szétfutott a zápor s itt köröskörül
üresen világít a környék és
szuszog,
de dong és csomókban hull már a napfény
s
aranymedveként nyalja a tüzes pocsolyákat.
Kövér
fényesség hintál az ázott deszkáknak
jószagán és fortyog a világ a
hirtelen
melegben; tükröző fák közt száll könnyü szellő
s a
záporeső már a teli gyökérben él.
És bomlik a
hőség s imbolyog! hajlott
füvek közt dudoló fény kisérgeti
utját;
talpát feni és csúszkálva elindul,
pára marad itt csak
és szövött nyugalom.
Héthatáron
túl csillámlik háta fénye már,
elfagyott kőszál aranylik tőle ott
s a kemény
éjszaki sark is, - ha eléri, megszőkül tőle
a kényes
szivárvány alatt, amott a messzeségben.
Két arcán két
pipaccsal
pirúlt, hogy jődögélve jöttünk, - a rét;
s mint
asszony, ki messzi emberét várja:
teli fény ült az enyhe dombon.
Majd ég
dörrent, felhő repedt,
hosszúhaju zápor esett
és csattogva
szerteszállt;
tócsába vert
lepke hevert
s kapálgatva vizet kevert
a fulladó sok bogár.
Most szárító
szél sürög
a zápornak ragyogó maradékán
és az ég arany
hasadékán a nap
kibúvik s végigfut a lombon
és
végigfut a fán
s a bokron is
végig,
gyorsan felejt a táj
és
gyorsan az ég is.
Nyár szusszan
ujra a levegőre
s a gyönge fűre sziszegő fény száll.
Csönd van
s előre hajlik a fűszál
és fodros hő száll szerte odafönt.
Száll
a hő s a fáján
fénytől hajladoz
ág;
ránktekint ravaszdi
mosollyal
a száján
s csucsorít a világ.
(ESTI MOSOLYGÁS)
Farkával
csöndesen mozog
tóban a hal s aludni kész,
orrát iszapba dugja,
és
napjának multán mosolyog;
totyog
vidámka sorban ott
tizenhárom kicsi kacsa,
s arany farán viszi
haza
billegve a mai napot.
Sötétül
lassan a piros
s ami soká maradt fehér,
az is már látod,
feketéll,
mint e verstől a papiros.
(ALTATÓ)
Göndöríti
fodrászó szél
felhőink így estefele
s a kacsanyom vízzel
tele,
csipke a tócsa szélinél.
Minden göndör
lesz és arany,
lomb s a lomb közt a zöld dió,
szundi madárka
tolla; s jó
hogy nemsokára este van.
Az asszonyod
már szendereg,
sötétség üt körül tanyát
s a fán telihold ugrik
át,
mint egy riadt, pufók gyerek.
Az asszonyom
pipacsot lát
és füttyent nekem az úton át
s hogy
visszafüttyentek, lehajol.
Két ujja
végigcsúszik a szár
szőrén s a fű közt megáll. És már
kezében
lángol a lenge virág.
Ujra
füttyentek; füttyömbe boldog
madár füttye vág s ő
mosolyog:
Pipacspirossal zendüljön a világ!
Égen az
újhold oly vékonyka most,
mint apró seb, melyet a fecske
ejt,
villanva víz szinén és utána
rögtön elfelejt.
Már éjszakára
ágyazott a kert,
az álmos sok bogár virágba bútt
s a hetyke
tulipán álldigálva
ágyán, elaludt.
Könnyen lépek
hát s arra gondolok,
hogy asszonyomnak nyakán a konty tán
olyan,
mint szusszanó arany pont egy
boldog vers után.
S mondom a
verset; törekedik már
s úgy hangosodik szájamon, mint hű
lehellet
csók után és mint avar
között az új fű.
S verssel
térek a házba, ahonnan
az asszony fut elém és hordja hó
nyakán
a kontyot, mely ha kibomlik,
arany lobogó.
Mellettem
alszik a tölgy alatt Fanni,
s mióta alszik, annyi makk hullt a
fáról,
hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -
mikor
átkarolt kérte, őrizzem pihenését.
De nap
kacsintgat át fodrán a lombnak,
vad darazsak dudolnak körül
haraggal.
És a lomb makkal felel és feleselget,
hulló makk
makkot kerget, nem tud a fán maradni.
Fanni
fölébred és álmos szeme kék,
keze oly szép, mint szentkép keze és
gonddal
békít a lombbal, végigsímit a számon
s ujját ott tartja
három harapós fogamon még,
hogy ne
beszéljek. Így készül az új csend
és a csendből odafent sziszegve
eső
hatnapos esső, mely elmossa a makkot
s mint fekete
szallagot, úgy köti ránk a novembert.
Itt hordta az
anyja, mielőtt született,
köszönd meg a tájnak,
hogy óvta őt és
körül a vastag árnyak
hűsét is köszönd, s hajló lombját a fáknak;
mind néked
tartogatták! napod egére
napnak és harcodhoz
lobogónak, mely
szökkenve véd a gonosz
vermektől s nehéz munkádnak diadalt hoz.
Napod és
lobogód! s itt is mindenben úgy
érzed lélekzetét,
mint mikor
melletted alszik s füledbe két
kicsi hanggal szuszogja szíves
életét.
Szerelme
egyre egyszerübb és szemében
már nincsen félelem
figyeli
munkád, mosolyog és hangja sem
hallik, úgy örül, ha napodon vers
terem.
Szűk holmidat
vidáman összetartja és
széttúr a gondodon
s mint nap, zápor
vizét az ázott lombokon,
ráncaid úgy tünteti el homlokodon.
Karolva óv s
karolva óvod, míg körül
leskel rád a világ
s végül hosszu
késeivel megöl; virág
nem hull majd és furakodva féreg se rág,
ha meghalsz s
tested égetni lebocsátják.
De mint esti harang
hangjára
toronyból a sok fehér galamb,
a hangja száll utánad s csapdos majd
ott alant.
Olyan ez az
erdő, mint szíves kedvesed,
ki kétfelé nyílik fektében előtted
és
mégis körülzár s őrzi életedet
kemény karikában; úgy őrzi, hogyha
nősz,
csak fölfele nőhetsz, mint fölfele nő itt
ez az erdő s
köszönt napos kalappal!
S olyan
kedvesed is, mint itt ez az erdő,
hol árnyékkal foltos csöndben
fagy a gyanta,
de mégis dalolós ragyogás vonul át,
ha fölébred
a szél s megfujja a lombot;
a szerelem téged is így ragyog által
s
vigyázó keze óv sűrü bajoktól!
A
SZEGEDI FIATALOK MŰVÉSZETI
KOLLÉGIUMÁNAK,
A NÖVELŐ
KÖZÖSSÉGNEK,
A BARÁTAIMNAK
Surranva kell
most élned itt, sötét
vadmacskaként, ki néma hittel ugrik
és
karmol is szörnyen, tíz feszes körömmel;
ki hogyha alszik, félig
alszik és
szembehasal a vésszel akkor is
s villanva eltűnik, ha
fáj a küzdelem.
Vagy sárként
kell majd tapadnod orvul,
lábat, ha rádlép, nyalogatni puhán
s
mutatnod a hátad, hogy nyomát viseled
és hogy mily becses néked ez
emlék!
medália hátadon s az asszonyod
ott a piacon, délidőn
róla dicsekszik.
*
Ha ezt
követed, élhetsz valahogy;
bólinthatsz meleg ételek fölött
és
az esti csöndben leköpheted magad!
*
Vagy
föllázadsz, mindezt ha nem tudod
és híredet most itt nem
hirdetheti
semmise akkor és legelső fürdőd is -
hiába volt!
Mert mocskol e kor. De
híred jövő, fiatal korokon
vonul át égi
fényeknél fényesebben!
Gondold el!
hogyha lázadsz, jövendő
fiatal koroknak embere hirdet
s pattogó
hittel számot ad életedről;
számot ad és fiának adja át
emlékedet,
hogy példakép, erős fa
legyen, melyre rákúszhat a gyönge növendék!