HARSÁNYI ZSOLT
ÉDES FIAM
REGÉNY
BUDAPEST
SINGER ÉS
WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-615-5531-73-6 (online)
MEK-13861
TARTALOM
ÉDES FIAM A vendég tulajdonképpen már mehetett
volna is. A teáját megitta, s a szokásos beszédtárgyakon
túlestek. De az arcára volt írva, hogy valami még van a begyében. S
az valami kényes dolog lehet, mert sehogysem tud belekezdeni. A
háziasszony várta, várta, hogy a vendég végre mégis csak megemberelje
magát. De hiába várt. Igy hát elkezdte ő. - Maga nekem
mondani akar valamit, Jánoskám. Az öreg kuriai bíró elmosolyodott. - Rossz színész lett volna belőlem, úgy
látszik. Csakugyan mondani akarok valamit. De félek, hogy nagyon
felizgatom. - Szent Isten, János. Jó hír, vagy
rossz hír, amit hozott? - Nem tudom. Igérje meg, hogy nem
izgatja fel magát nagyon. Amihez most nyúlnom kell, az a maga
életének legkényesebb pontja. A fiáról van szó. Özvegy Petky Mártonné arcát egyszeriben
elhagyta a szín. Holtravált ábrázattal meredt vendégére, egyik
tenyerét önkénytelenül a szívéhez kapta. Nem is tudott szólni, csak
bámult a szólóra sápadt riadalommal. Az folytatta. - Hogy hívták a maga első férjét? - Morvay Mario. - Akkor jól emlékeztem, - bólintott az
öreg bíró, - Morvay Mario. Hallgasson ide. Ma délelőtt folytattam a
régi írásaim rendezését, amivel már egy hete foglalkozom. Megtaláltam
azokat a leveleket, amelyeket a fiam írt nekem Bécsből, mikor ott
töltött egy esztendőt, hogy németül tanuljon. Az egyik levélben
megtaláltam a Morvay Mario nevet. Tessék, itt a levél, olvassa el. A
dátum rajta van, huszonkét esztendővel ezelőtt kelt. Petkyné remegő kézzel nyúlt a levélért.
Abban kék ceruzával alá volt húzva egy passzus. Dobogó szívvel
olvasta. "Megismerkedtem egy furcsa magyarral, bizonyos Morvay
Mario nevezetűvel. Fekete szakálla van, különös külseje és modora;
olyan, mint valami kókler, vagy bűvész. Azt mondja, hogy feltaláló és
rövidesen milliomos lesz, mert valami új eljárást talált fel, amivel
házibútorokat amalgámozni lehet. Én úgy jöttem össze vele, hogy
eljött hozzánk az egyetemre a kémiai adjunktushoz, akitől valami
szakvéleményt kért. Együtt mentünk el az egyetemről. Lent kocsi várta
a feltalálót, a kocsiban nő ült egy másfél éves kis fiúgyerekkel. A
feltaláló minden útjára magával viszi a gyereket. Nagyon helyes
kisfiú, egy darabig beszélgettem is vele." Az özvegy sírva fakadt. Könnyben úszó
szemmel folytatta a levél olvasását a kékceruzás részen túl is, de
ott már másról szólt a levél. Ölébe ejtette és maga elé nézett. - A fiam... milyen csodálatos, hogy
most előjön a multból... Akkor én már nem láttam. És azóta sem... Pillantásába, arckifejezésébe egyszerre
új árnyalat vegyült. A hirtelen töprengésé. Elámult saját maga
gondolatain. Egyszerre csak felugrott. - János, - mondta izgatottan, - hiszen
ez nyom, amelyen el lehet indulni! - Úgy van, - bólintott a bíró, - azért
hoztam el a levelet. Üljön le szépen nyugodtan, beszéljük meg ezt a
dolgot. Megfogta az asszony kezét, gyöngéden
visszakésztette a székre. - Figyeljen ide, Klára. Én azt
gondoltam, hogy ennek a levélnek az alapján el lehet indítani valami
tudakozódást. A dátum pontos. Ha szegény fiam élne, ő megmondhatná,
ki volt akkor adjunktus a bécsi egyetemen. De a kérdést el lehet
indítani így is. Ha sikerült azt a vegyészt megtalálni, nem
lehetetlen, hogy az emlékezni fog többre is. Valószínű, hogy magára
az emberre emlékezni fog; a leírásból látom, hogy feltűnő és különös
ember volt. De, ismétlem, talán többet is tud mondani. A többi
szerencse dolga. Lehet, hogy a nyom elakad, és maga nem mehet tovább.
De nem tehet magának, mint anyának, szemrehányást, hogy valami
lehetőséget elmulasztott. Viszont lehet az is, hogy szorgalmas
kutatással további nyomokra akad. És akkor... - Istenem, ne is mondja ezt... ne is
mondja... egyszerre az egész múlt felszakadt bennem... Ha
meggondolom, hogy ebben az életben még magamhoz ölelhetem a fiamat,
akit huszonkét esztendeje csókoltam meg utoljára... Ha él, elmult
huszonhárom éves. - Sokat szokott rá gondolni? - Nincs nap most sem, hogy eszembe ne
jutna. Csodálatos dolog ez, más meg sem érti. Mióta olyan hihetetlen
körülmények között elvesztettem, az a gyerek a lelkemben növekedett
tovább. Mindig számítgattam magamban, hogy mekkora. S ha olyan korú
fiúgyermeket láttam utcán, vagy ismerős házban, kimondhatatlanul
elszorult a szívem. A születése napját, a nevenapját mindig
megtartottam magamban. Az évek múltak s az én elveszett fiacskám tíz
éves lett, tizenöt éves lett, húsz éves lett. Csak magamban
dédelgettem, beszélni nem igen beszéltem róla senkivel. A
kislányom tudja, hogy van egy eltünt bátyja, de nem sokat gondol rá,
hiszen sohasem ismerte. Szegény boldogult második urammal sem igen
beszéltünk róla. Én nem hoztam szóba, mert féltettem a témától a
közös életünk harmóniáját. Ő pedig nem emlegette, mert a maga
végtelen gyöngédségében nem akart fájdalmas dolgokat érinteni bennem.
Így telt el az egész életem, az egyik gyerekemmel, aki mellettem élt,
akit ápolhattam, nevelhettem, közvetlen közelemben szerethettem és a
másik gyerekemmel, aki csak gondolataimban volt az enyém. És
most jön ez a levél... én fel sem tudom fogni hamarjában, mi megy
végbe bennem. Az érzéseim olyan kavargóak, olyan vakok... az ösztönöm
az volna, hogy ne is várjak semmit, rohanjak csomagolni, menjek az
első vonattal Bécsbe és keressem meg azt az embert... Itt megállt Petkyné és ránézett
vendégére. Meglepetve attól, amit ő maga mondott. - Miért is ne mennék? Nem győzném én
idegekkel a levelek fordulását várni. És mégis csak személyesen kell
ennek utána nézni. Nem szabad másra bíznom, mint magamra. Senkinek
sem lehet ez olyan fontos, mint nekem. Csak akkor vagyok biztos
benne, hogy a kutatás, utánajárás, kérdezősködés lelkiismeretes, ha
magam végzem. Megyek Bécsbe. Összeszedem Évát és megyek Bécsbe. - Mikor akar menni? - Legjobban szeretnék az első vonattal
menni. Majd megkérdem Évát, úgyis várom haza minden pillanatban, hogy
mi a programmja, mikorra tud felkészülni. És megyünk. Nem
teketóriázom sokat, megyünk. - Ne siesse el a dolgot, Klára. Értem a
maga izgalmát, de azért egyetmást jó lesz átgondolni. Példának
okáért: nem merész dolog-e férfi nélkül nekivágni egy ilyen
vállalkozásnak? Sok mindenféle helyzet adódhatik idegen helyen,
amelyhez mégis csak férfiember szükséges. - Minek nekünk férfi? Ezt nem látom be.
Magam ugyan nem vagyok valami nagyon energikus fellépésű valaki, de
Éva annál inkább az. Felér ő három fiatalemberrel is, ha valaminek
erélyesen a végére kell járni. Engem pedig fűteni fog
belülről a legerősebb érzés, ami van a világon: az anyáé, aki a fiát
keresi. - Ez mind nagyon szép, de mégis csak jó
az a férfi-segítség, ha részeg hordárral kell veszekedni, ha a
szállodaszámlát kell ellenőrizni, ha útlevéldolgokban kell futkosni.
Én azt tanácslom, ne induljon útnak férfisegítség nélkül.
Vállalkoznám szívesen magam is, hogy segítségére leszek, de én már
öreg vagyok és törékeny. Minduntalan meghűlök. Több baja volna
belőlem, mint haszna. - Nem, ezt el sem fogadnám, kedves
János, erről ne is beszéljünk. Szóval mit tanácsol? - Azt tanácsolom, hogy vegyen maga
mellé egy fiatal titkárt. - Őszintén szólva egy kicsit vonakodom
ettől. Félek, hogy késleltet. Míg alkalmas embert keresek, míg
megalkuszom vele, míg az is felkészül, múlnak a napok. Pedig ahogy
itt állok, ég a lábam alatt a föld... - Ne féljen, nem tart az soká. Mikor
először eszembe jutott, hogy erre a célra titkárt ajánlok magának,
azonnal eszembe jutott a megfelelő jelölt is. - Kicsoda? - Nem ismeri. Állástalan fiatalember.
Végzett technikus, most fogja megszerezni a doktorátust. Én úgy
ismertem meg, hogy egy barátom ajánlotta hozzám bizonyos angol
fordítási munkák elvégzésére. Rendkívül tisztességes, rokonszenves,
jóeszű gyerek. Maga is nagy hasznát fogja venni és rajta is segítek.
Otthon fel van nekem írva annak a dohánytőzsdének a telefonszáma,
amelyen keresztül izenetet lehet neki küldeni. Ha akarja, megizenem
neki, hogy azonnal keresse fel magát. Még ma este. Hány óráig jöhet? - Mondjuk, tíz óráig. - Helyes. Akkor én megyek is. Holnap
megint eljövök. Vagy mondjuk, már korán reggel felhívom magát.
Szeretném tudni, mit határozott és mikor indulnak. Bayer János nyugalmazott kúriai bíró
kezet csókolt. A kéz, amelyet megcsókolt, remegett az özvegy belső
izgalmától. - Próbáljon megnyugodni, ha tud. - Megnyugodni? Most el vagyok rá
készülve, hogy hosszú ideig nem fogok aludni. - Egyszóval azt a fiatalembert
igyekezni fogok még ma ideküldeni, holnap korán reggel pedig
ideszólok. A levelet itt hagyom. A jóbarát elment, a levél ott maradt.
Az özvegy a kezébe vette és elolvasta még egyszer, még kétszer, még
tízszer. "Nagyon helyes kisfiú, egy darabig beszélgettem is
vele." Olyan fáradtságot érzett hirtelen, hogy
le kellett dőlnie. Lélegzete lihegett, mintha nagyot futott volna.
Arcán nyomot hagytak a könnyek, de ezzel most nem törődött. Behúnyta
szemét és végigpillantott multján, amelyet most ennek a levélnek
váratlan és csodálatos hiradása úgy felkavart benne. Ha gyermekkorára nézett, az mindig
ugyanazt a képet mutatta: Mohoson a tisztilakot. Ott lakott a Burger
báróék gazdatisztje, az öreg Gyarmathy. Öreg Gyarmathynak hívta
mindenki, mert részint későn is házasodott, részint torzomborz
szakállat hordott, ami koránál is öregebbnek mutatta. Klára
kései gyermek volt és egyetlen. Nem is engedték el a szülők a háztól,
a falusi elemi után nem ment városi intézetbe, hanem ott tanult
tovább a tisztilakban és magánvizsgákkal végezte el a felsőbb
leányiskolát. Zongorázni az a kisasszony tanította, akit a báró
hozatott a saját gyerekei mellé. Játszópajtása nem volt soha, egészen
egyedül nőtt fel, mindig önmagába néző töprengéseire és olvasmányaira
hagyatva. Egyik nap úgy telt el, mint a másik, egyik esztendő úgy,
mint a másik. Klára húsz éves lett és még mindig gyermek. Társaságban
még nem forgott és szerelmes eleven fiatalemberbe még nem volt. De
regények által elkápráztatott lelke tomboló álmokat élt át: hol a
walesi hercegért, hol valamelyik híres színészért rajongott, még
pedig minden józan mérték nélkül. Annak az ideáljának, aki éppen
soron volt, kivágta arcképeit a képeslapból, nyolc oldalas leveleket
intézett hozzá, hogy a leveleket összegyűjtve dugdossa szülei elől, a
zongoránál a sírva-fakadásig elérzékenyedett fantasztikus
szerelmeiben és járt-kelt a csendes tisztilakban, elátkozott,
hóbortos királykisasszony módján, éretten arra, hogy ez a
túlfűtött, gyerekes rajongás egy perc alatt való tárgyat kapjon az
első felbukkanó férfiemberben. Anyja olykor sóhajtva gondolta, ha
lányára pillantott, hogy vajjon hogyan fogja itt a jó Isten háta
mögött férjhezadni. Ő csak ült a zongoránál, rajongva húnyta be a
szemét és várta sorsát. A sors megérkezett, mikor Klára
betöltötte huszadik esztendejét. Egy nyári délután a rózsával
befuttatott verandán üldögélt. Tétlenül, mint rendesen. Előtte
kézimunka, amelyen nem dolgozott. Csak bámult bele a semmibe
azzal a névtelen vágyakozással, amely a túlérzelmesen felnőtt leányok
lelkét néha betegesen megrészegíti. Szökésre, őrült nagy szerelemre,
öngyilkosságra gondolnak ilyenkor minden ok nélkül, nem is
fontos, hogy mire, csak valami nagy dolog legyen, regényes és
hallatlan, amelyben a csodákig megdicsőül az ábrándozó
tündérkisasszony. Vágyott, vágyott, maga sem tudta, mi után, és
a fülledt álmok egyedüllétéből való menekvés sóvárgásában szinte
kitárta két karját valami felé, ami jön. Ekkor lépett be a verandára az az
ember. Mintha egy banális regényből lépett volna ki: úgynevezett
érdekes ember volt. Hegyes és fényes fekete szakáll nőtt az állán, s
arcát részint nőiessé, részint olcsón démonivá tette a szokatlanul
nagy fekete szempár. Haja hátul hosszabb volt a kelleténél, akár a
zenészeké; széles karimájú fekete puha kalapot hordott a fején. Nem
mutatkozott be, nem is köszönt, csak megállott és nézte a riadt
leányt merően. - Ne mondja meg, kicsoda, - mondta
aztán színésziesen a lánynak. Hangja rendkívül kellemes volt. Klára
rámeredt és zavarában nem tudott egy szót sem szólni. - Ne mondja meg, kicsoda, - ismételte
az idegen, - hadd higyjem, hogy nem is igazi élőlény, csak álom. És nézték tovább egymást a betoppant
férfi s a verandán ülő leány. Percek teltek el így, egyik sem
moccant. Ekkor lépett ki a verandára az anya. Az idegen ekkor tartást
változtatott, rejtelmes földöntúli jelenségből szertartásos udvari
gavallér lett. Mély ívben meglendítette kalapját. - Mély tisztelettel csókolom a kezeit,
nagyságos asszonyom. Méltóztassék megengedni, hogy hódolattal
bemutatkozzam. Morvay Mario vagyok, feltaláló. S miután
bemutatkoztam, most már vagyok bátor aziránt esedezni, hogy
méltóztassék bemutatni engem a jelenlévő fiatal hölgynek, akiben
kedves leányát sejtem. Az ijedt és szelíd kis gazdatisztné nem
volt gyakorlott szalondáma. Zavartan topogott egy helyben; a
bámulatos jövevény szóáradata meghökkentette. Az azonban nem
zavartatta magát, odalépett Klárához, megfogta a kezét roppant
óvatos, szinte lehelletnyi érintéssel és úgy csókolt kezet neki,
mintha a pehely érintésétől is féltette volna. - Bocsánatot kérek, hölgyeim, először
járok itt. Kegyeskedjék nekem megmondani, melyik a legrövidebb út a
kastély felé. Burger báró őméltóságát kell felkeresnem. Gyarmathyné kimutatott a kavicsos
ösvényre. - Errefelé kell menni. Itt van a
kastély egészen közel, csak a sűrű fáktól nem látszik. - Igenis, roppant hálásan köszönöm.
Tudniillik egy találmányom dolgában kell tanácskozást folytatnom a
báró úrral. Engedjék remélnem a hölgyek, hogy a nap folyamán még
visszatérhetek ide, ahol a véletlen két ilyen elragadó lény
ismeretségéhez juttatott. Azzal mélyen, szertartásosan meghajlott
és elindult. De mialatt megfordult, hogy kilépjen a verandáról, egy
forrón sütő, izgatóan felvillanó pillantást küldött Klára felé. S ez
a pillantás nem állt meg a Klára gyermekesen hiszékeny és rajongó
szívének kellős közepéig. - Miféle csodabogár volt ez? - kérdezte
csodálkozva az anya. - Nem tudom - válaszolta alig
hallhatóan a leány. - Feltaláló. Azt mondta, feltaláló. Még
ilyet se láttam életemben. Aztán kitipegett a verandáról Gyarmathy
mama is, kulcsai éppen úgy csörögtek a derekán, mint mindig, mióta
csak Klára az eszét tudta. Az anya elment, a leány ott maradt és
máris halálosan szerelmes volt. Egész délután járt-kelt nyugtalanul,
eleinte csak a ház körül, később már a parkba is kiment, azzal a
titkos gondolattal, hogy valamelyik kanyarodónál egyszerre csak
eléje bukkan a csodálatos ember. De az nem bukkant eléje. Dobogó szívű bolyongása alatt olykor
megállott Klára, hogy immár tizedszer, vagy huszadszor végigélje
képzeletében a verandán lefolyt jelenetet. Apró részletességgel
igyekezett maga elé rajzolni az idegent, akit regényesnek,
rejtelmesnek és kábítóan izgalmasnak talált. Szavait próbálta
visszaidézni, hangját, mozdulatait s legvégül azt a forró pillantást,
amely bűvös láng gyanánt röppent bele a szívébe, hogy onnan a
vérkeringés útján édes méreg gyanánt szívódjon fel egész
testébe-lelkébe tetőtől-talpig. Vacsoraidő előtt aztán hazament. Apja
már otthon volt, nagy élvezettel dolgozott azoknak a
lombfűrész-tárgyaknak egyikén, amelyekkel már tele volt az egész
lakás. Most egy tükörkeret készült az öreg Gyarmathy keze alatt. Klára leült szokott helyére a sarokba
és regényt vett a kezébe. A lámpát már meggyujtották. A konyha felől
behallatszott a serpenyőbe vetett hússzeletek sistergése. Készült a
vacsora. Ez volt a ház vacsora előtti hangulata már akkor is, mikor
Klára ötéves volt és változatlanul ez maradt most is. De ő ezúttal
nem tudott olvasni. Csak nézte, de nem látta a betűket. Benseje vadul
háborgott, minden gondolatát az idegen foglalta le. S az jött megint. Betoppant ugyanúgy,
mint délután. Mialatt a vendégeket nem igen kedvelő öreg Gyarmathy
bosszúsan hagyta abba a lombfűrészt, Klára azt hitte, hogy a szíve
kiugrik a melléből. - Ha meg méltóztatna engedni, néhány
dologban volnék bátor kérni szíves felvilágosításait... Már ott ültek az ebédlőasztal mellett.
A két férfi, Klára ott maradt a sarokban. A feltaláló szemközt ült
neki, apja háttal. Megindult a beszélgetés, amely hamarosan elég
egyoldalúvá fejlődött ki, mert az idegen valami káprázatos
lendülettel hömpölygette a mondatokat. Már a harmadik percben
elmagyarázta legújabb találmányát, amely az egész földkerekség
bútoriparát forradalmasítani fogja. Ő ugyanis feltalált egy
eljárást, amellyel a rendes használati fabútorokra amalgám-burkot
lehet futtatni. Ezzel a romlandó fabútor tízszer olyan tartós
fémbútorrá válik. Lázasan magyarázta találmánya hallatlan
voltát Morvay Mario, csak úgy dobálódzott a milliókkal, a
vagóntételekkel, a kisázsiai piaccal, az angol nehézipar helyzetével. A gazdatiszt mogorván hallgatta, a
különös idegen sehogysem tetszett neki. De háta mögött ott ült a
lánya, aki lelke mélyéig meg volt babonázva. Szeretett volna azonnal
felállani, hogy az idegennel együtt elmenjen innen akárhová, örökre. Közben megjelent az ajtóban az anya.
Félénken intett az urának, hogy mondani szeretne valamit. Gyarmathy
bocsánatot kért egy percre és odalépett az ajtónyílásba. A házaspár
egy darabig suttogott valamit, a férj kedvetlenül vállat vont, aztán
visszajött az asztalhoz. - Ha meg nem veti szerény asztalunkat,
legyen szerencsénk vacsorára. Klára fiam, lehet teríteni. Mi addig
átülünk oda az ablakhoz. A feltaláló elmondta, hogy
értesüléseket kapott "nagyipari körökben" Burger báró
közgazdasági érdeklődése felől. Köztudomású a báróról, hogy több
gyárvállalatban van érdekeltsége, s a vállalatok munkája iránt szeret
szakszerűen érdeklődni. Ő tehát rá akarja bírni a bárót a találmány
kiaknázására. A délután folyamán már érintkezett is a báróval, de
magát a találmányt nem mutathatta be neki, mert csomagjait kint
hagyta az állomáson. Nem kapott fuvart, amellyel a csomagokat
kihozhatta volna Mohosra. A helyzetet még bonyolultabbá teszi, hogy a
báró holnap elutazik Nyiradonyba s onnan csak csütörtökön tér vissza.
Addig már nem érdemes felmenni a fővárosba és újra visszajönni. Ő
szeretné itt megvárni a bárót. A faluban azonban vendégfogadó nincs.
Ezért szíves tanácsot kérne arra nézve, hol húzhatná meg magát
egy-két napra, míg a báróval a dolgot nyélbe üti. Az asztalon rakosgató Klára kezében
reszkettek a kanalak és villák. Ó csak itt tartaná apja szálláson
ezt a csodálatos embert. Itt, a házban, hogy mindig láthassa, hogy
szemébe nézhessen, hogy beszélhessen vele. - Szívesen látnám én magam is, -
válaszolta a gazdatiszt - de mi itt bizony magunk is nagyon szűken
vagyunk. Hanem meg lehetne csinálni a dolgot a tanítóval. Annak van
egy használható szobája, mióta özvegy. Kosztot is tud adni, mert
gazdasszonya van. Nem lesz drága. Majd vacsora után átnézhetünk
hozzá. A lompos kis parasztcseléd behozta a
vacsorát. Leültek enni. Morvay Mario folyton beszélt. A
találmány dolgát már befejezte. Elkezdett ugrándozni egyik témáról a
másikra. Elmondta, hogyan jutott idegen hangzású keresztnevéhez:
nagyatyja a Garibaldi seregének volt egyik hőse, s legkedvesebb
bajtársa, egy Mario nevű olasz, egy rettenetesen véres
ütközetben megmentette a magyar hős életét. Részletesen elmondta az
ütközet lefolyását a feltaláló, ámulva hallgatták, még a mogorva
családfő sem tagadhatta érdeklődését. A Garibaldi-ütközetről
egyszerre átugrott Velencébe a vendég és részletesen elmondta a
csodálatos város álomszerű szépségeit. A pesti színházakról beszélt,
híres művészekről, akiket személyesen ismert. A hipnózisról, a
telepátia csodáiról, repülőgépekről, mindenről,
feltartóztathatatlanul ömlött belőle a sok csillogó, furcsa
érdekesség. - Hanem a tanító lefekszik, - szólt
egyszer az öreg Gyarmathy - mennünk kell, ha még ébren akarjuk
találni. - Végtelen kedves, - válaszolta azonnal
felpattanva az idegen - ámbár fájó szívvel sajnálom, hogy most itt
kell hagynom ezt az elbűvölő családi otthont. - Kegyednek nincs családja? - kérdezte
Gyarmathyné. Az idegen arca tragikusan sötétté
változott. - Nincs nekem senkim ezen a kerek
világon. Szüleim rég elhaltak, testvérem nincs. De még csak rokonom
se. Teljesen, teljesen egyedül vagyok. Klára szívét heves részvét öntötte el.
Magában már megesküdött, hogy vagy ennek az embernek a felesége lesz,
vagy megöli magát. Mikor búcsúzásnál az idegen megint olyan
lehelletszerűen csókolt kezet neki, szeretett volna eléje borulni az
önfeláldozás, az odaadás, az asszonyi alázat valóságos részegségében. Egész éjjel nem aludt semmit. És Morvay
Mario délelőtt nem jelentkezett. Klára majd megbolondult az
izgalomtól. Ötször is elsétált az iskola felé. Tudta, melyik ablak
mögött kapott szállást az idegen. De bemenni az épületbe, hogy
megtudjon valamilyen ürüggyel valamit, restellt. Mi lehet vele?
Elment valahová? De függönye még le van eresztve. Hogy ilyen soká
aludjék, az lehetetlen. Jaj istenem, talán beteg? Tétován lézengett a
faluban, a patak mellett, a kis erdőben, míg végre eszébe jutott,
hogy hátha az meg éppen őt keresi? Sietett haza. Csakugyan ott
találta. Morvay Mario a verandán ült egyedül.
Gyarmathyné nyilván hellyel kínálta és kimentette magát, hogy neki a
konyhán van dolga az ebéddel. Kezet fogtak. Egymás szemébe néztek. Az
idegen megszólalt. - Halálosan szerelmes vagyok magába. És
tudom, hogy maga is szeret engem. - Halálosan, - felelte a leány lehúnyt
szemmel. A következő pillanatban azt érezte,
hogy elvarázsolva zuhan valami véghetetlen nagy boldogság
mélyébe. Száján az idegen száját érezte. Ez volt élete első csókja.
Mintha egy örökkévalóságon át tartott volna. - Mit csinált velem? - rebegte
boldogan, panaszosan, mikor végre megint kinyitotta a szemét. - Imádlak, - suttogta forrón a
feltaláló - egész életemben téged kerestelek, most végre
megtaláltalak. Velem jössz, elviszlek innen a hírbe, a
fénybe, a dicsőségbe, az életbe... Pár lépésre tőlük egy kapargáló tyúk
kotyogott, valahonnan kútnyikorgás hallatszott ide, a konyhában húst
potyolt a gazdatisztné. Ez volt az örök hétköznap, a kicsinyesség, az
unalom, a börtön. S most a szerelem ragyogó révületében valaki hírt,
fényt, dicsőséget, nagyvilágot kínál neki. Sírni szeretett volna a
hála meghatottságától. Elmentek a fák alatt fehérlő lócához,
ott leültek. - Mikor beszél a szüleimmel? - Még ma. Édesapja mikor jön haza? - Nem ebédel itthon. De vacsora előtt
már itthon lesz. Ki kellett mennie a földekre. - Akkor majd beszélek mindkettőjükkel.
Ó istenem, milyen kimondhatatlan boldogok leszünk. Olyan boldogságot
fogunk megérni, amilyen csak az isteneknek jutott. Végre lesz
valakim, aki miatt érdemes lesz még magasabbra törni. Aki ihletni
fog. Aki szárnyakat fog adni a lelkemnek. Klára rajongva nézte azt az embert,
akit tegnapelőtt még nem ismert, akit tegnap látott először, akivel
ma már csókolódzott és eljegyezte magát. Egész napja így telt, lebegő és
valószerűtlen boldogságban. Morvay délben elszaladt a tanítóhoz
ebédelni és ebéd után már jött is vissza. Sétálni mentek, együtt
voltak egész délután, fuldokló örömmel csókolództak. Vacsora előtt
aztán visszatértek a tisztilakba. Klára kint maradt a verandán,
Morvay pedig bekérte a mamát is a belső szobába, hogy a két szülő
előtt egyszerre adhassa elő szándékát. A szerelmes leány kint várta a
beszélgetés eredményét és úgy érezte, hogy csak álmodja ezt a tündéri
boldogságot. Egy jó félóra mulva kijött Morvay. - Menjen be, egyetlen szerelmem, most
magával akarnak beszélni... - Mi történt? - Istenkém, - felelt a férfi vállat
vonva, és a megbocsátó gúny árnyalatával, - kispolgári
gondolkozás... honnan is tudnák ők követni a mi hallatlan
szárnyalásunkat... Viszontlátásra holnap. Kezet csókolt, elment. Klára benyitott
szüleihez. Két megrendült, riadt öreg embert
talált ott az asztalnál. Panaszosan, vádolóan estek neki egyszerre
mind a ketten. - Az én életem az enyém, - felelte
azonnal ellenségesen azt a mondatot, amelyet már előre elkészített
magának. - De nekünk kötelességünk rád vigyázni,
- mondta haragosan az apa. És a kérdések özöne zúdult a leányra.
Ki ez, mi ez a sehonnai, akinek a szeme sem jól áll, hiszen olyan,
mint valami vásári csodadoktor. Van biztos jövedelme? Ki tud róla
biztosat? Talán még rendes lakása sincsen. Beszélni, azt tud. De
hátha ült is már? Az sincsen kizárva. - Nekem minden mindegy, - felelte
csökönyösen Klára, - én az övé leszek, vagy meghalok. Alig vacsoráztak s utána még órákig
folytatták a vitat. Úgy mentek végül aludni, hogy nem maradtak
semmiben. De a kis lakás levegőjében ott úszott a fájdalom lámpaoltás
után, hogy akik húsz esztendeig éldegéltek csendesen és nyugalmasan
egymás mellett, azokkal egyszerre felrobbant az élet. Erre az estére három pokoli hónap
következett. A feltaláló csakugyan kivárta a báró
érkezését, de semmire sem jutott vele. Azt mondta a báró, hogy majd
gondolkodik, s a feltaláló ismét kérte, hogy a döntésről majd
értesítse. Ő azt felelte, hogy itt marad a faluban. Ott is maradt. A
tanítónál éldegélt, mindennap délben kelt fel és miután evett, ment a
gazdatiszti házhoz. A tanítónak nem fizetett, s az kezdte kérni a
kialkudott pénzt. Morvay nagyúri válaszokat adott:
fővárosi bankszámláról beszélt és késedelmes átutalásról,
mindenesetre olyan előkelőséget tanusított, hogy a tanító nem merte
hangosabban követelni a pénzét. A báróval nem sikerült semmire menni.
Az kijelentette kereken, hogy esze ágában sincs foglalkozni a
találmánnyal, de Morvay ebbe nem nyugodott bele. Maradt. Minden héten
egyszer megpróbált bejutni a kastélyba, hátha sikerül mégis
megtéríteni a földesurat, de ez a dolog aztán odáig fajult, hogy
egyszerűen kitiltották a park területéről. A falu kocsmárosának már csinos
summával tartozott, most hitelbe vásárolta a cigarettát. A
gazdatiszti házaspár sem akarta szemtől szembe látni. Mindennapos
viharok és sírások után az apa azt mondta a leányának, hogy
csináljon, amit akar, de az a sehonnai ne merészeljen a ház tájára
jönni. Egy este Klára nem kérdezett senkit és
semmit, hanem kiosont a házból és vacsora után elment Morvayval
sétálni egy órára. Szülei, mikor hazajött, néma fájdalommal
válaszoltak erre; soha nem történt eddig, hogy Klára vacsora után
egyedül elment volna a háztól. Másnap már két óra lett az egyórányi
sétából, lassanként aztán rendszerré alakult ki, hogy minden este
éjfél utánig üldögéltek a szerelmesek valamelyik kerti padon. A
szülők hallgatagon tűrték ezt is, csak egyetlenegyszer jegyezte meg
az apa: - Én már azon sem csodálkoznék, ha egy
szép napon egyáltalában nem is jönnél haza. Klára vakon bízott szerelmesében.
Nagyritkán felébredt benne egy-egy józan pillanat, amelyben
érezte, hogy tudni kellene Morvay Mario életét, otthonát, helyzetét,
anyagi viszonyait. De ilyenkor szándékosan behúnyta a szemét saját
kérdései előtt. Elhessegette magától a józanság napfényét, mert ő a
vak szerelem édes puha sötétjébe akart burkolódzni boldogan és
felelőtlenül. Szeretni és rajongani akart. És ez sikerült is
neki. Morvay Mario volt a számára a legszebb, legjobb,
legokosabb, legérdekesebb, legnagyszerűbb ember a föld kerekségén.
Mivel pedig otthon a két hallgatagon szenvedő, ellenséges szülő
mellett tűrhetetlennek érezte életét, még nagyobb hévvel vetette
magát ebbe az érzésbe, amely mindenért megvígasztalta. Egy napon Morvay bejelentette neki,
hogy elutazik. Anyagi ügyeiben kell rendet csinálnia, a
házasságkötésükhöz szükséges formaságoknak kell utána néznie, lakását
kell előkészítenie. Aztán jön vissza, hogy felvigye Klárát a
fővárosba és megesküdjenek. Hosszú és forró csókokkal búcsúztak el. Másnap Klára véletlenül kihallgatta
szülei beszélgetését. Apja mesélte anyjának, hogy Morvay harmadik
osztályú útiköltségét a kocsmáros, meg a tanító adták össze. Morvay
addig beszélt beléjük, amíg belátták, hogy pénzükhöz semmiképpen nem
juthatnak, ha Morvay itt marad, de akkor talán hozzájutnak, ha
Morvayt elutazni segítik. - Rettenetes, micsoda piszok fráter
kezébe került Klára, - sirdogált az anya. - Ne sírj, - mordult rá az apa, - én
már szoktatom magam a gondolathoz, hogy nincsen leányunk. A vége
úgyis az lesz, hogy felszökik ahhoz a gazemberhez Pestre. Lakat alatt
nem tarthatjuk. - Én már mindenbe beleegyeznék, csak
tudnám, hogy elveszi. Legfeljebb hazajön, ha boldogtalan lesz.
De hátha tönkreteszi és kiteszi a szűrét? Azt a szégyent én nem élném
túl. - Én sem, - szólt az apa komoran, - én
elpusztítanám magam. Klára vállat vont. Mit tud ez a két
öreg a szent, nagy érzésről, amely véghetetlen? Mit tudják ők, milyen
vakon lehet bízni abban, hogy szerelmese őt feleségül fogja venni
Isten és ember előtt? És az a dolog azzal az útiköltséggel? Édes
istenem, mindenki kerülhet pénzzavarba. Mario majd megjön, pénzt hoz,
mindenkinek megadja a magáét, aztán hátat fordít Mohosnak, hogy soha
ne is lássa többet. Várt rendületlenül. Mindennap írt
levelet, hosszút, regényeset. Amilyet valaha álombeli hőseinek
írt. Kapni ugyan nem kapott mindennap választ, de a viharosan
szerelmes hangú levelek mindig elfogadható okot hoztak fel, ha a
válasz egy-két napot késett. Mikor aztán egy álló hétig nem jött
válasz, és Klára már aggódni és titokban sírdogálni kezdett, egyszer
csak távirat jött: "Holnap délutáni vonattal érkezem, gyere
állomásra, Mario." Másnap délután Klára öltözködni
kezdett. Anyja sírva jött-ment a szobán keresztül. Ez a néma sírás
feldöntötte Klára idegeit. - Miért sírsz, mama, a jó Isten áldjon
meg, nem lehet ezt kibírni! Az anya odaállott leánya elébe könnyben
úszó arccal. - Miért sírok? Mert a faluban már azt
beszélik, hogy az a gazember tönkretett és itthagyott. - Itt hagyott? Hiszen most jön, éppen
most készülök elébe az állomásra, nevetséges. Tovább öltözött. De ekkor jutott
eszébe, hogy anyja még mást is mondott. "Az a gazember
tönkretett." Ettől lelke mélyéig megdöbbent. Sötét pirosság
futotta el nemcsak arcát, hanem még vállát is. - És tönkretett? Ilyet mondasz nekem,
mama? - Én, fiam, - fakadt újra sírva az
anya, - már nem is tudom, mit gondoljak rólad. - Jól van. Ezt még megbánod, mama. Mivel tisztának tudta magát, a vád
elkeserítette. És mivel anyja iránt való gyermeki lelkiismerete
mégsem volt egészen rendben, kapva kapott azon, hogy most
megsértődhetik. Úgy ment el hazulról, hogy nem is köszönt
édesanyjának. A zsábráki kis állomáson lelkendező
szívvel várta a pesti vonatot. Az be is futott, egy második
osztályú kocsiból leszállott Morvay Mario. Vad sietséggel rohantak
egymás karjaiba. Hosszú, nagy csókban olvadtak össze, Klára azzal sem
törődött, hogy a főnök, meg az ismerős parasztok mind látják a
csókot. Ő magát menyasszonynak tekintette, aki most viszontlátja
vőlegényét. - Hogy vagy, drága szívem? Mi ujság
Mohoson? - Ó csakhogy már itt vagy. Pokol az
életem. Vigyél már innen magaddal, mert ezt nem bírom már sokáig. - Hiszen azért jöttem, hogy vigyelek.
Mi van az öregekkel? - Most már ott tartunk, hogy
sértegetnek. A becsületemben gázolnak. - Szegénykém. Nem baj. Most már én
leszek apád, anyád, családod, mindened. Megálltak a kicsiny állomás kijáratánál
a borus őszi délutánon. Parasztszekér várakozott ottan rájuk, azt
Klára fogadta meg, hogy ne kelljen gyalogolniok Mohosra. A leány már
indult volna a szekér felé, de a férfi megfogta a kezét és
visszatartotta. - Mi az? - kérdezte Klára csodálkozva. - Nézd, most hirtelen eszembe jutott
valami. Húsz perc mulva megy itt keresztül az ellenvonat.
Amelyik Pestre tart. Mit várunk még! Gyere most azonnal velem. - Hogy gondolod ezt, - habozott
meghökkenve a leány, - így, búcsú nélkül. - Az semmi. Elbúcsúzol levélben. A
szekeret úgyis megfogadtad, azt kifizetem. Elviszi Mohosra a levelet.
Legalább megtakarítjuk a személyes búcsúzást, amely úgyis nagyon
kínos volna. Nekik is jobb így, nekünk is. Ha már beleegyeztek, hogy
csinálj, amit akarsz, akkor ura vagy elhatározásodnak. Gyere. Minden
napért kár, amivel a boldogságunkat megrövidítjük. - Igen, de fizetned is kell Mohoson a
tartozásaidat. - Eh, majd elküldöm nekik postán, mit
törődöm én most kocsmárossal, tanítóval. Könyörgöm neked, ne habozz,
gyere velem. - De kettesben, amíg nem esküdtünk
össze... - Úgy lesz minden, ahogy megbeszéltük.
Külön fogsz lakni az esküvőig. Egy-két nap az egész. Az iratokat már
mind beszereztem és elintéztem. - De a ruháim, a fehérneműm... - Nem kell semmi. Úgy veszlek el, ahogy
vagy. A holmidat majd felküldik az öregek. Ha nem küldik fel, majd
nevetünk egy nagyot és veszünk pesti holmit, elegánsat. Ne
gondolkozzál, mondd, hogy igen. Ma szerda van. Ha akarod, szombaton
már a feleségem lehetsz. Klára maga elé nézett a földre. Nem
tudott dönteni. Morvay annál tüzesebben unszolta. - Nézd, bízzad rám, hogy helyetted
gondolkozzam. Vállalok minden felelősséget. Átveszem magamba a te
lelkiismeretedet. Húnyd be a szemed, hagyd vakon azt történni
magaddal, amit én akarok. - Megyek, - suttogta Klára alig
hallhatóan. - Hát akkor írd meg azt a pár búcsúzó
szót. Az állomás irodájában, ahol a
távírókészülék sárgaréz szerkezete ketyegett, szereztek papirost és
írószerszámot. Klára csak néhány szót írt. "Kedves apa és mama!
Ne nyugtalankodjatok miattam, követtem a vőlegényemet, azt az embert,
aki nekem az életemnél is fontosabb. Szombaton már a felesége
leszek. Köszönöm jóságotokat. Pestről majd bővebben írok. Szerető
leányotok, Klára." A levelet átadták a kocsisnak. Morvay
megváltotta a jegyeket. Klára jóformán csak akkor eszmélt fel, mikor
már a vonatban ült és robogott Pest felé. - A kezedbe adtam a sorsomat, - mondta
a fülkében, ahol csak ketten ültek és fogták egymás kezét, - most már
teljesen kiszolgáltattam magam. Ha rossz leszel hozzám, az lesz a
legnagyobb gonoszság a világon. - Bízhatsz bennem, - felelte a férfi, -
boldoggá foglak tenni. A fővárosban minden úgy folyt le, ahogy
előre megbeszélték. Klára egy olcsó kis szállóban vett szobát három
napra. Ott aludt, de a teljes napot együtt töltötték. A leány csak egyszer volt még
Budapesten: István-napkor kisleánykorában. Ámult a csörömpölő,
csilingelő, lármás forgalmon és mindenen ujjongott, mint egy gyerek.
Voltak múzeumban, állatkertben, együtt mentek az anyakönyvi
hivatalba, ahol még elintézni való volt, és együtt vásároltak egy pár
napra való női fehérneműt, hogy Klára meg ne akadjon, amíg holmija
Mohosról megérkezik. Morvay gavallérosan tukmálta rá menyasszonyára a
harisnyát, meg fehérneműt, szemmelláthatólag bőven volt nála pénz. Gondtalanok voltak és boldogok,
mindenen kacagtak. Leendő lakását már az első napon
megtekintette a leendő asszony. Egyszerű két szobácskából állott a
Morvay legénylakása, egy Akácfa-utcai bérház harmadik emeletén, hátul
az udvarban. Látszott a két szobában, hogy itt gondosan rendet
próbáltak csinálni, de látszott az is, hogy itt egy furcsa,
rapszódikus ember lakik. Különös tárgyak állottak asztalokon és
sarkokban, vegyi nedvekkel telt üvegek, festékek, hengerekké göngyölt
óriási rajzpapirok, földgömb, kitömött kígyó, gitár, csupa romantikus
tárgy, amelyek felgyujtották Klára képzeletét. A maga leendő életét
is rejtelmesnek, érdekesnek, titokzatosnak látta ebben a lakásban, és
kimondhatatlanul boldog volt. Második este elmentek színházba: a
Magyar Színházban "A kis lord" című színdarabot
játszották Fényes Annuskával a címszerepben. Klára az egészet
elbűvölőnek találta, lelke a boldogság egében repdesett. Utána
elmentek a Gambrinusba vacsorázni, ahol Morvay megmutatta neki
egy asztalnál Ujházi Edét, a nagy művészt. Közben harsogott a zene,
egy olyan számot játszott, amelyet Klára még sohasem hallott. De
Morvay ismerte a számot és a zenével együtt dúdolta neki a szöveget. Bűbájos tündérálom volt ez, amelynek
nem ígérkezett ébredése. Szombaton megesküdtek. Két anyakönyvi
tisztviselő volt a két tanu. És Klára a kis szállóból átköltözött az
Akácfa-utcába. Asszony volt. Morvay Marionénak hívták. Szeretett
volna nyilt utca során letérdelni és hálaadó imádságot mondani azért
a boldogságért, amelyet a gondviseléstől kapott. Házassága első hetében már megkapta
hazulról a holmiját. Levelet is írtak a szülők, hideget ugyan, de
tapintatosat. "Nem akarjuk boldogságodat zavarni, - írták az
öreg betűk, - imádkozunk mind a ketten, hogy ez a boldogság
állandó maradjon." A levélhez utóirat gyanánt még egy mondatot
írt az apa. "Kedves férjedet kérd fel, hogy a tanítónál és
jegyzőnél fennálló tartozását szíveskedjék kielégíteni, mert nekünk
ez a faluban kicsit kellemetlen, bizonyára csak feledékenység volt az
egész." Morvay nevetett és legyintett. - Ördög vigye, csakugyan mindig
elfelejtem. Holnap majd figyelmeztess. Lassanként rendes kerékvágást kapott az
új élet. Furcsa élet volt ez, a mohosi gazdatiszt leányának számára
nem mindennapi. Morvay este képtelen volt lefeküdni, reggel pedig
képtelen volt felkelni. Éjszakai embernek született, napja csak
délben kezdődött. Mivel a lakás kicsi volt, Klára nem kezdhette a
gazdasszonykodást reggel, meg kellett várnia a delet, hogy férje
alvását ne zavarja. Akkor pedig lementek együtt ebédelni. A férj
ragaszkodott a vendéglői koszthoz. Vendéglő után pedig a
kávéházhoz ragaszkodott, hogy a lapokat elolvashassa. Klára délután
fogott neki a rendcsinálásnak. Cselédet nem tartott, csak bejárónét;
a kis lakásban cseléd számára nem igen akadt hely, mert a konyha teli
volt furcsa gépalkatrészekkel, téglamintákkal, régi műszaki
rajzokkal és egyéb bámulatos tárgyakkal. Míg Klára ezt a délutáni
rendcsinálást végezte a bejárónéval, a férj "dolgai után járt".
Felesége érdeklődésére csak annyit felelt, hogy találmányai dolgában
tárgyal és nemsokára olyan szerződést fog nyélbe ütni, amely egy
csapásra gazdagokká teszi őket. Elhatározta, hogy villát fognak
vásárolni, tavasszal már elkezdenek kertészkedni, sőt fogatot is
fognak tartani, hogy kikocsikázhassanak. Hosszú eszmecseréket
folytattak, mi jobb: automobilt tartani, vagy hintót és két szép
lovat. Este rendesen találkájuk volt. Morvay
minden áldott este szórakozást akart. Vagy színházat nézett ki a
lapok műsorából, vagy mozgófényképet. Utána vendéglőbe mentek
vacsorázni. S néha még azután is valahova. Házasságuk egyhetes
fordulóját úgy ünnepelték meg, hogy elmentek a Fővárosi Orfeumba,
ahol a férj egy üveg pezsgőt rendelt. - Még sohasem ittam pezsgőt, - mondta
Klára izgatottan. Megkóstolta. Izlett neki. A fejébe is
szállt egy kicsit a szokatlan ital. Szólt a zene, kacagó és mulató
leányok ültek a télikert asztalainál, a mámor rózsaszín boldogsága
tette ragyogóvá az egész világot. Az ifjú férj közben folyton
beszélt. Találmányairól, óriási terveiről, telhetetlen vágyairól. S
ha Klára már ment volna haza a kis otthonba, ő még akart maradni.
Mindent, csak hazamenni nem. Inkább még egy helyre, ahol meg lehetne
inni egy feketét. Így éltek két hónapig. Két hónap mulva
azt mondta Morvay, mikor ebédelni indultak: - Roppant kellemetlen dolog történt
velem. Mára pénzt vártam valakitől, aki nekem igen nagy összegekkel
tartozik. Okvetlen meg kellett volna, hogy küldje. Nem küldte. Ez
csak valami félreértés lehet. Most igazán a legnagyobb zavarban
vagyok. Klára megcsókolta az urát és kacagott.
Benyúlt szekrényébe és kivette belőle a hosszú láncon lógó régidivatú
női aranyórát. - Vidd el a zálogházba, - mondta
jókedvűen, - holnapra biztosan megkapod a pénzedet, akkor majd
kiváltod. Nevetett a férj is a fura helyzeten. A
pénzből este színházba mentek és nagy vacsorát csaptak. Már nem
ketten. Klára kezdett megismerkedni férje barátaival. Ezek is egészen
különös emberek voltak, mint ő maga. Egyetlen normális, hétköznapi
polgár nem akadt közöttük. - Gyűlölöm a nyárspolgárokat, - mondta
Morvay, - képtelen vagyok együtt lenni tehetségtelen emberekkel. Volt egy Radó nevű barátja, akiről csak
annyit lehetett tudni, hogy a lóversennyel van valami dolga.
Borotvált arcú, monoklis ember volt ez, egész arcát sebhely metszette
keresztül. Ez minden arisztokratát ismert és mindegyikről bizalmas
családi történeteket tudott elmondani. Aztán megismerkedett a fiatal
Morvayné Hecht úrral és nejével, Hecht gépügynök volt, felesége pedig
szerződés nélküli színésznő. Ezekkel mindig együtt járt egy Lengyel
nevű félszemű ember, aki krupié volt egy kaszinóban. Ezek és
ilyenek voltak Morvay jóismerősei. Klára kíváncsian figyelte őket,
pesties kifejezéseiket nem mindig értette, tréfáik értelmét nem tudta
felfogni. És szívesebben is lett volna az urával kettesben. De az meg
az első mámoros hetek multával mindinkább ragaszkodott a társasághoz. Az a pénz, amelynek meg kellett volna
jönnie, másnap sem jött meg, harmadnap sem. Az aranyórára kapott
zálogházi összeg elfogyott. Klára gyémántfüggői is bevándoroltak a
zálogházba. Klára maga vitte el, s mikor átadta férjének a
pénzt, így szólt: - Drágám, ebből most el kellene küldeni
Mohosra az adósságot. Apa megint írt. - Eh, mit Mohos. Várjanak. Én lángelme
vagyok, az ilyen izék engem nem érdekelnek. Ha egy találmányom
beválik, megvehetem egész Mohost. Nevetséges. Add ide azt a pénzt. Klára szó nélkül átadta az egész
összeget. Rövidesen elment az is. Mikor négyhónapos házasok voltak,
Morvay bejelentette feleségének, hogy el kell utaznia vidékre.
Szabadkára megy, ahol van egy abbahagyott tárgyalása. Azt most két
nap alatt lefolytatja és annyi pénzt hoz haza, hogy
hónapokig gond nélkül élhetnek. Két napra való sovány pénzecskét
otthon hagyott az asszonynak és elutazott. Odamaradt nyolc napig s
közben csak egyszer írt egy levelezőlapot, hogy a tárgyalás húzódik,
Klára várjon türelemmel. Nyolc nap multán megjött pénz nélkül.
Rosszkedvű volt és ideges. Hogy Klára hogyan húzta ki nyolc napig a
két napra való pénzzel, azt nem kérdezte. - Mit csináljak, nem sikerült. Megesik.
Mindig akadnak marhák, akik nem hisznek bennem. Most csak maradj
szépen itthon, majd én szétnézek a városban. Este itthon leszek és
elmegyünk valahova. Vette a kalapját és elment. Másnap
reggel nyolc órakor jött haza, holtrészegen. Klára a lelke mélyéig megdöbbent.
Sohasem látott még ennyire részeg embert, csak a falubeli parasztok
között. Férje teljesen tehetetlen volt. Ő vetkőztette le, ő tette
ágyba, aztán borzadva kezdte tisztogatni a részeg ember sáros,
mocskos ruháit. Morvay aludt estig. Akkor felkelt és aggódó felesége
kérdéseire kedélyesen nevetve válaszolt. - Bizony egy kicsit becsíptem az éjjel.
Nem nagy dolog, férfiemberrel megesik. Nincs valami pénz itthon?
Semmi? Hát jó, most gyere vacsorázni, majd csinálok valamit. Elmentek egy ismerős vendéglőbe. Morvay
nyugodtan rendelt, közben fürkészve nézegetett körül. Egyszer csak
felpattant és odaült egy három asztalnyival messzibb ülő magányos
úrhoz. Az egyedül maradt Klára bíborvörös lett a szégyentől. Tudta,
hogy mi ez. Férje nemsokára visszajött, derüsen, nyugodtan. A
vacsorát papírpénzzel fizette. Klára lassanként kezdett szívesebben
otthon maradni. Sajnálta a költséget is, amit okoz, otthon néhány
fillérből el tudta intézni a vacsoráját. Aztán meg nem szerette a
férje rendes társaságát. De volt még egy fontos oka, hogy mennél
csendesebben és nyugalmasabban éljen. Tudta, hogy nemsokára hárman
lesznek a kis lakásban. Férje azonban képtelen volt otthon maradni.
Ha kigyúltak a lámpák, már izgatottan feszengett. A pesti éjszaka úgy
vonzotta, mint a delej. Került-fordult, elment. És reggel járt haza,
többször becsípve, mint nem. Olykor nem volt annyi pénzük sem, hogy
ebédeljenek. Máskor meg a férj odavetett egy százkoronás bankót
azzal, hogy ez most jó darabig elég lesz. De másnap már visszakérte,
és Klára örült, hogy közben legalább cipőt vett magának, mert a többi
már mind olyan volt, hogy restellt bennük kimenni az utcára. Egy napon Morvay odaszólt a
feleségének: - Okvetlen szükségem van háromszáz
koronára. Apádnak biztosan van megtakarított pénze. Irj neki még ma,
hogy küldjön. Ennyi hozományt igazán adhat a lányával. Az asszony elsápadt. Pénzkéréssel
forduljon apjához? Ő a történtek után? Ellenkezni próbált, majd
könyörgésre fogta a dolgot. De a férj nem tágított. Nyersen
rákiáltott: - Erre én nem vagyok kiváncsi. Nekem a
pénz kell. A levelet még ma felteszed expressz, a pénzt táviratilag
kérjed, holnap estére már itt is lehet. A többi nem érdekel. Azzal elment hazulról és bosszúsága
jeléül bevágta az ajtót. Klára zokogva borult az ágyra. Mikor
kisírta magát, leült és megírta a levelet. Élete legszomorúbb,
legnehezebb levelét eddig. A pénz csakugyan megérkezett
táviratilag. Minden megjegyzés nélkül. Másnap sem jött levél a
szülőktől, később sem. És két hét mulva megint azzal állott
elő a férj, hogy újabb kétszáz korona kell. Ebből már viharos jelenet
fejlődött. Morvay torkaszakadtából ordított a kis lakásban, dühében
egy poharat földhöz is vágott. A szomszéd lakásból átkopogtak a
falon, az udvarról felkiabált a házmester. - Hát ha te nem írsz, - kiáltotta
Morvay - majd írok nekik én, de nem teszik az ablakba. Hogy csakugyan írt nekik, azt a szülők
két nap mulva megérkezett válasza mutatta. Az öreg Gyarmathy nem
vejének felelt, hanem a leányának. A pénzt megtagadta. Az öregasszony
nagyon beteg, okvetlen fürdőre kell küldeni. Ami megtakarított pénzük
még megmaradt, erre kell. "De gondokkal küzdened nem kell, -
mondta a levél - szüleidnél mindig megkapod a magad régi otthonát,
gond nélkül." Klára ezt a levelet nem mutatta meg
férjének. Az tüntetően mutatta haragját, alig járt haza, csak az
alvási időt töltötte otthon és napokon át nem beszélt a feleségével.
Azt sem kérdezte, mit eszik. Ő nyilván vendéglőben étkezett. Hat héttel a gyermek születése előtt az
történt, hogy Morvay déli felkelése után, szokatlanul szelid arccal
fordult a feleségéhez. - Ráérsz egy kicsit? Beszélni szeretnék
veled. - Hogyne, tessék. Nincs nekem semmi
dolgom. - Hát kérlek, köztünk a harmónia az
utóbbi időben egy kissé elromlott. Belátom, hogy én vagyok a hibás,
de mentségem is van. Nagyon elkeserített, hogy a dolgaim ilyen
rosszul mennek. Ingerlékeny voltam és ideges, keserűségemben sokszor
az italhoz folyamodtam. De most be akarom jelenteni neked, hogy most
már minden másképpen lesz. - Miért lesz másképpen? - kérdezte
Klára szomorúan és bizalmatlanul. - Néhány napja igen komoly
tárgyalásokat folytatok. De most ez igazán komoly. Sikerült
összejönnöm egy fiatal arisztokratával, bizonyos Szentgróthy gróffal.
Radó hozott össze vele. Egyetemi hallgató, mindenáron mérnök akar
lenni. Nagyon gazdag. Ebben a grófban sikerült érdeklődést keltenem
az amalgámozási találmányom iránt. Szívesen ad pénzt, de mivel nem
nagykorú, én kell, hogy segítsek neki hitelt szerezni. Ebben a
pillanatban úgy áll a dolog, hogy egy héten belül igen komoly
összegeket kapok. Akkor megint megszabadulunk a gondoktól és
megint élhetjük a mi régi kedves, boldog életünket. Jön a kisbaba is,
meglátod, milyen gyönyörű lesz minden. Ezeket a rossz időket
egyszerűen el fogjuk felejteni. Akarod? - Megpróbálom, - felelte földresütött
szemmel Klára. A férje lassan magához vonta, hogy
megcsókolja. Ő engedett az ölelésnek. Kibékültek. Klára kétség és
remény közt élt egy hétig. Nem mert remélni, pedig nagyon szeretett
volna. Egy hét mulva Morvay boldogan rontott be a lakásba. Leszámolt
az asztalra kétezer koronát. - Ez még semmi, - kiáltotta boldogan, -
lesz még több is. A kisbabát úgy fogjuk fölszerelni, mint egy
főherceget. Letérdelt karosszékében ülő felesége
elé. Az ölébe tette a fejét és átkarolta az asszony derekát. - Látod, nem beszélek én a levegőbe. Jó
ember vagyok én, csak egy kis türelem kell hozzám. Most megint minden
jóra fordult. Kimondhatatlan boldog vagyok. Úgy szeretlek, hogy így
még soha, soha nem szerettelek, még akkor sem, mikor
összeházasodtunk. Mondd, hogy megbocsátasz. Mondd, hogy te is úgy
szeretsz... Klára megbocsátott. Leendő gyermeke
apjára nézett. Megsimogatta a különös ember hosszú haját. Magában azt
gondolta, hogy a kisbaba, ha megjön, mindent jóra fog fordítani. Ez
az ember alapjában véve jó ember, s ha gyereke lesz, erőt fog venni
könnyelműségén. Morvay csupa gyengédség volt és
figyelem. Mire a kisfiú szerencsésen megérkezett, már új helyen
laktak. Budán a Fő-utcán vettek egy tágasabb, világosabb lakást. Nem
volt hiány semmiben. A fiatal anya egészséges volt, a kisfiú is. A
nagy ujságot megtáviratozták Mohosra, az ujdonsült
nagyszülőknek. Azok igen meleg levélben válaszoltak. Klára most már
biztosan hitte, hogy a múló felhők után végre jön az állandó és
végleges derű, a kis család szerény és nyugalmas boldogsága. Ha a
szívbeli jóviszonyt a szülőkkel is helyreállítják, semmisem hiányzik
ahhoz, hogy az élet szép legyen és kedves. A boldogság szenzációját jelentették a
kis Ádám életének első hónapjai. Táplálkozása, súlya, fürdetése,
kicsiny életének minden részlete véget nem érő megbeszélések tárgya
lett. Morvay Mario olyan szenvedélyes apának mutatkozott, hogy senki
túl nem tehetett rajta. Ha megállt a gyermekkocsi mellett, könnybe
lábadt a szeme. Mint valami természetbúvár, úgy tanulmányozta
a kisgyerek haját, rugdalódzó és befelé fordult rózsaszínű lábait,
gargarizáló és érthetetlen gőgicsélését. Odatette hüvelykujja
körmét a kis csecsemő egyik kisujjának körme mellé és a komikus
különbséget olyan ragyogó arccal élvezte, hogy aki látta, annak ebben
az apai boldogságban külön öröme lehetett. A kis család úszott az örömben. A
gondok elmúltak fejök felől, pénzben nem volt hiba. Morvay minden
szükségletnél helyt állott. Szentgróthy gróf bőven eresztette a pénzt
a találmányra. Klára aggodalmai megint elaludtak. Mert
a rossz hónapok alatt felébredt benne a gondolat, hogy micsoda ember
ez az ő ura mesterség dolgában? Miféle állás, vagy foglalkozás, vagy
hivatás az, hogy valaki feltaláló! Sem a hivatalos órát, sem a
hivatali helyiséget ebben a légüres térben úszó életben
feltalálni nem lehetett, telefonjuk nem volt, fizetést, díjazást,
vagy ilyesmit Morvay Mario sehonnan nem kapott. Miből él egy
"feltaláló"? Mi az egzisztenciája egy feltaláló
feleségének? Ezekre a kérdésekre, amelyek természetes módon
felötlöttek benne, önmagától nem kaphatott választ. Most azonban
minden kétségét elhallgattatta az, hogy ha pénz kellett, akkor volt
pénz. A feltalálói pálya valami titokzatos jövedelmi forrás maradt
előtte, amelyet ilyen vidékről jött fiatal asszony sohasem érthet
meg. A pénz megvan, a gyerek semmiben sem szenved hiányt, a többi nem
fontos. Mikor a kis Ádám félesztendős volt, új
ismerős bukkant fel a fő-utcai lakás látogatói között. A fiatal apa
már tett egy párszor említést egy Matild nevű fiatal hölgyről, teljes
nevén Réthy Matildról, akivel rendes kávéházi társaságában
ismerkedett meg. Emlegette olykor. Matild ma elment a
színészakadémiára, hogy beiratkozzék. Matild ma egy igen mulatságos
új viccet mondott el a kávéházban. Matild nagyon érdekes és
megszívlelendő dolgot hallott egy gyermekorvos ismerősétől,
csecsemők fogzása dolgában. Klára nem sok ügyet vetett erre a
bizonyos Matildra. Életét teljesen lefoglalta az a kis ember, akinek
minden rugdalódzása soha nem ismert örömmel és minden gyanus
köhintése soha nem ismert aggodalommal töltötte el. Úgy érezte, hogy
az ő élete a gyerek születésének pillanatában befejeződött: az ő
létezése már csak annyiban fontos, amennyiben a gyereknek fontos. A
szó bizonyos értelmében ő már megszünt élni és életét csak a kisfiú
életében folytatja tovább. A külvilág megszünt az ő számára világ
lenni és ha férje Matildot emlegette, az nem jelentett neki többet,
mint közömbös híradás arról, hogy odakint esik az eső, vagy elég
szépen süt a nap. Egy napon aztán megjelent a lakásban
maga Matild. Magas, nyúlánk, szőke nő volt, remek bokák villantak elé
szoknyája alól, fülében zöld kövekből és bonyolódott arany ötvözésből
való csillárok pompáztak. Mikor először megjelent náluk és hosszúkás,
gondosan ápolt kezét odanyújtotta Klárának, a fiatal anya azonnal
heves ellenszenvet érzett iránta. Maga sem tudott volna arra a
kérdésre felelni, hogy miért gyűlöli annyira. De gyűlölte. Matild
azért jött, hogy megnézze a kis babát és megismerkedjék az anyával.
Morvay össze akarta barátkoztatni őket. A kísérlet balul végződött. Klára nem
tudott eléggé erőt venni a rögtön jelentkező ösztönös gyűlöleten. A
szertartásosan nyájas kérdésekre alig felelt, az édeskedő
megjegyzéseket viszonzás nélkül hagyta. A családfő kikísérte a
rosszul sikerült látogatás után a vendéget s mikor az előszobából
visszatért, pirosan és izgatottan jött neki feleségének. - Bocsáss meg, igazán nem értelek.
Miért kell egy vendéggel ilyen sértő módon viselkedni? - Én nem sértettem meg. - De nagyon is megsértetted. Ez a nő
neked nem vétett semmit, sőt mivel annyit beszéltem neki rólad,
határozott érdeklődéssel jött fel ide, ismeretlen létére. Mi értelme
volt vele gorombának lenni, azt nem értem. - Én nem voltam vele goromba. - Dehogy nem voltál. Nekem jött az
előszobában, mikor kikísértem, hogy miért hozom ilyen helyzetbe? Majd
hogy sírva nem fakadt. Most már többet nem akar idejönni. - Sajnálom, ha megbántottam, de viszont
nem lesz olyan nagy szerencsétlenség, ha többet nem jön ide.
Megvagyunk mi magunknak őnélküle is. - Az nem úgy van, - szólt feltűnő
ingerültséggel a férj, - az én jóismerőseimmel te tartozol
tapintatosan viselkedni. Ez a ház elvégre az én házam. Ok nélkül
megbántottál valakit, akivel én nagyon jó viszonyban vagyok. Leszel
szíves ezt a legközelebbi alkalomkor helyrehozni. Most nekem el kell
mennem. A feltaláló vette a kalapját és miután
szokása szerint megcsókolta a csecsemő két kezét és két lábát,
viszont új szokása ellenére nem csókolt kezet a feleségének, sietve
elrobogott hazulról. Klárának az jutott eszébe, - maga sem tudta
miért, - hogy lenéz utána az utcára. Nagy meglepetésére azt látta, hogy
férjét a Jégverem-utca sarkán ott várja Matild. Nyilvánvaló
volt, hogy ezt megbeszélték. Élénk társalgásba merülve együtt mentek
tovább a Lánchíd felé. Klára természettől fogva nem volt
féltékeny. Lelke bizalomra volt teremtve. S most sem a szerelmi
féltékenység érzése döbbentette meg ekkora fájdalommal, hanem a
megalázottságé. Hogy férjének ehhez a nőhöz valami szerelmi köze
lehet, az csak mellékesen fájt neki. De valami árulást érzett, valami
szerződésszegést, valami nem úrit és nem tisztességeset. Visszament
az ablaktól a csecsemőhöz. Sokáig nézte és a szeme könnybe lábadt. Ez az epizód volt a bajok kezdete. Alig
pár napra rá megjelent az első, hosszú hetek után az első anyagi
gond. Morvay nem tudta kifizetni a házbért. Lejáratkor könnyed
mosolygásra fogta a dolgot. Majd holnap. Nem lesz késő holnap sem. De
a holnap jött, és ő megszökött a házbérért jelentkező házmester elől.
És másnap megint nem volt pénz. Nem telt belé néhány nap s megint ott
tartottak: a szegénység gondjai pokollá tették nappalaikat és
éjjeleiket. Morvay, gondoktól sötét arccal kelt fel délben, nem szólt
feleségéhez, egy kicsit eljátszogatott a csecsemővel, aztán köszönés
nélkül ment el. Egész nap nem jött haza, hajnalban érkezett meg,
többnyire részegen. Klára leginkább arra ébredt, hogy a sötétben
botorkáló részeg tapogatva keresi az utat a szomszéd ágyhoz,
nagy robajjal tárgyakat ver le és bútorokat dönt fel s ruháit a
részegek lihegő szuszogása közben a földre dobálva, eszméletlenül
omlik az ágyba. Történt egy délelőtt, hogy egy idegen
fiatalember csöngetett be a lakásba. Petky Márton mérnöknek
mutatkozott be. Morvay úrral szeretett volna beszélni. - Nem jól érzi magát - felelte Klára -
most alszik és nem költhetem fel. - Pedig fontos volna, - mondta a
szerény külsejű, szemüveges fiatalember, - nem is nekem fontos,
hanem neki. Szentgróthy gróf megbízásából jöttem, hogy talán valami
módon rendezni lehetne a dolgot. Klára rosszat sejtett. Leültette a
látogatót és félhangon suttogva, hogy a másik szobában mámorát kialvó
férjét fel ne ébresszék, belement a beszélgetésbe. Úgy tett, mintha
mindenről pontosan értesülve volna és így próbálta megtudni, mi a baj
férje és Szentgróthy gróf közt. Hamarosan megtudta, hogy Szentgróthy
gróf csalás és zsarolás címén feljelentette férjét. A gróf azonban
hajlandó békésen megegyezni, ha Morvay rendezi az eddig csalárd módon
felvett pénzek dolgát. - Mennyi az összesen? - kérdezte Klára,
száradó torokkal, uralkodva reszkető megdöbbenésén. - Kilencezer korona. - Kilencezer? - Annyi körülbelül. Kilencezerháromszáz
és még valami. Klára önuralma feldőlt az összeg
hallatára. Sírva fakadt. Próbálta ugyan palástolni, rágta szája
szélét, erősen beharapta felső ajkát, de nem segített semmi: szeméből
bőven patakzottak már lefelé két arcán a könnyek. A követségben járó
mérnökön meglátszott, hogy a jelenet megdöbbenti. - Nagyságos asszonyom, - mondta
zavartan, - én nem is tudom, mit mondjak... Sajnos, nem az én
ügyemről van szó, én a gróf úrnak csak szakértője és ezúttal
speciális megbizottja vagyok. Nincs felhatalmazásom, hogy egyebet is
mondjak, mint amivel megbíztak... Ha a magam ügyéről volna szó, azt
mondanám, hogy hagyjuk az egészet, nem ismertük egymást Morvay
úrral... Látom itt ezt a kisgyereket, látom nagyságos asszonyomat
sírni és... A fiatalembernek torkán akadt a szó.
Látszott rajta, hogy legszívesebben sírva fakadna ő is, így volna jó
elfogódottságán könnyítenie. Felállott és elfordult. Felállt Klára
is. - Majd ezt mind elmondom az uramnak.
Biztos vagyok benne, hogy ő mindennek eleget fog tenni. - Kérem szépen. Tessék neki azt is
megmondani, hogy holnap délig várunk. A gróf úr nem akar tovább
várni. - Megmondom. - Akkor én tovább nem is zavarom
nagyságos asszonyt. Kezeit csókolom. Klára kikísérte a látogatót. A
lakásajtónál kezet nyujtott neki. Ekkor egymás szemébe néztek. A
Petky Márton nevű fiatal mérnöknek kék szeme volt s kék szemében
jóság, érdeklődés, mély emberi melegség. Elment. Morvay fogcsikorgatóan ideges
hangulatban kelt fel délután három órakor. Végighallgatta felesége
előadását, aztán csak legyintett rá. - Szamarak. Hülyék. Jár a szájuk. Nem
lesz az olyan veszélyes. Van itt egyéb, ami ennél fontosabb. El
akarok tőled válni. Az asszony rámeredt. Nem tudott szólni.
A férfi nyersen és hangosan folytatta, mint aki örül, hogy az első
nehéz mondaton túlesett, a többit már folyékonyan tudja mondani. - A mi házasságunk, - folytatta a
férfi, - tulajdonképpen végzetes tévedés volt. Nekünk nem lett volna
szabad összeházasodni. Én is hibás voltam, te is hibás voltál. És ha
kiderült, hogy ez nem mehet tovább, akkor kár sokat okoskodni, essünk
túl rajta mennél hamarább. Ez nekem elhatározott és megmásíthatatlan
szándékom. Rajtad áll, hogy símán fog-e menni a dolog, vagy pedig
elkezdünk egy ízetlen és botrányos harcot. Választhatsz. Én
mindenesetre elköltözöm innen. Csak a gyereket akarom mindennap
látni, ez természetes. Hosszú csend következett. Klára állt,
mint aki megnémult. Zsibbadt megdöbbenésében nem tudott szavakat
találni: - Szóval? - kérdezte nyersen a férj,
mialatt cigarettára gyújtott. Az asszony hebegve próbált válaszolni. - Nem tudom... mi lesz most már
velem... a gyerek... semmi pénz a háznál... - Pénz, persze, tudtam, hogy ez lesz az
első szavad. Önzetlen szerelem. Nagyon szép. Hát jó, beszéljünk
pénzről. Ha semmi akadályt nem gördítesz az utamba, hajlandó vagyok
magamat közjegyző előtt tartásdíjra kötelezni. Majd feljön az
ügyvédem, akivel már mindent letárgyaltam. A válópert az én
hibámból kell megindítani, még pedig nem hűtlen elhagyás címén, mert
ahhoz hat hónapi különélést kell igazolni, hanem házasságtörési
alapon. A tartásdíjról szóló írást természetesen a kereseted
benyujtásakor átadom. Hova tűnt el megint a hajkefém? Igazán rémes,
micsoda rendetlenség van itt. De hiszen most már mindegy... Morvay felkészült, odament a gyerekhez,
megcsókolgatta, mókázott vele egy darabig, aztán köszönés nélkül
elment. Az asszony még mindig nem ocsudott fel megdöbbenéséből.
Némán, szinte érzéketlenül nézett férje után, akit ekkor látott
utoljára. Odabotorkált a gyerekhez és nézte. Sírni sem tudott.
Egyszerűen megállt az esze. Még aznap délután eljött hozzá egy
ügyvéd, Pauringer nevezetű. Akkorára már magához tért valahogyan az
asszony. Valami apatikus, halálos nyugodtság vett erőt rajta.
Mindenbe belement, amit az ügyvéd, férje nevében óhajtott. Alku
nélkül fogadta el az igen szerény tartásdíjat, beleegyezett a
válókereset formaságaiba, mindenre bólintott. De végül az ügyvéd még
egy utolsó ponttal állott elő. - Ami pedig a kiskorút illeti, ügyfelem
őt mindennap látni akarja. Vagy úgy, hogy ő maga idejön, s ez esetben
nagyságos asszony tetszése szerint elmehet hazulról a kellemetlen
találkozást kikerülni, vagy pedig úgy, hogy nagyságos asszony az apa
által megjelölendő időben elküldi hozzá a kiskorút a dada
kíséretében. - Hova hozzá? - Koszorú-utca tizenkilenc. Telefonozni
is lehet. A telefonszám Csókás Matild néven benne van a
telefonkönyvben. Klára bólintott. Értett mindent. - De ez csak a válás kimondásáig
terjedő időre szólna, mint megállapodás. Válás után az apa a kiskorút
a saját gondozásába óhajtja venni. Klára nem értette. - Tessék! - Az apa magának akarja a gyereket. - Tőlem elvenni? - Igen. Klára nem tudott hinni a fülének. - Tőlem elvenni a gyerekemet? Meg
vannak maguk őrülve? Azonnal menjen el innen, ügyvéd úr, mert én nem
állok jót magamról. Nem, nem, egy szót se szóljon, menjen. Nem érti
hogy menjen? Takarodjék, értette? Maga csodálkozott legjobban, hogy így
tud kiabálni. Nem is kiabálni, ordítani. Ez volt az első eset
életében, hogy így kiabált. Szikrázott a szeme, a térde reszketett. S
mikor az ügyvéd vállvonogatva elment, ő kénytelen volt lefeküdni a
pamlagra, annyira kimerítette a felindulás. Másnap megint jött az ügyvéd.
Kijelentette, hogy ő magánlakáson nem óhajt tárgyalni, menjenek le a
sarki kávéházba. Klára lement. Jó két óra hosszat tárgyaltak.
Eredménytelenül. A hazatérő asszony otthon megtudta, hogy mialatt ő a
kávéházban tárgyalt, férje és Matild fent jártak a lakásban és a
kisgyereket dédelgették. Ezek a tárgyalások heteken át folytak.
Végre a férj ügyvédje lemondott a gyerekre vonatkozó kikötésről.
Beadták a válókeresetet. A pert nyolc hét alatt letárgyalták. Klára
nem ment el a főtárgyalásra. Otthon vette a hírt, hogy a válást
délelőtt tizenegykor kimondották, ő tehát elvált asszony. Ekkor már sűrű levélváltás útján
tisztázta szüleivel a jövőre való terveit. Bár a tartásdíjat a
közjegyzői okmányban a férj ügyvédje ravaszul ahhoz a feltételhez
kötötte, hogy anya és gyermeke a fővárosban lakjanak, ő úgy
határozott, hogy leköltözik a kisfiúval Mohosra. Meglesz ott a
szülőkkel csendben, békésen, szerényen. Ha Morvay megszünteti a
tartásdíjat, csak szüntesse meg. Még aznap elkezdett csomagolni. Úgy
volt, hogy két nap mulva utazik Mohosra. Hogy ott eltöltse életét és
nevelje a kisfiút. Másnap el kellett küldenie a gyereket a
dadával a Koszorú-utcába. Déli tizenkettőkor mentek el, háromra várta
őket vissza. Fél négykor még nem jött haza dada és gyerek. Négy
órakor Klára lement, hogy felhívja a Csókás Matild telefonszámát. A
szám nem jelentkezett. Felhívta háromszor egymásután, eredmény
nélkül. Most már riadt nyugtalansággal sietett vissza a lakásba,
hátha azóta hazajött a gyerek. De nem talált otthon sem dadát, sem
gyereket. Növekvő aggodalommal járt-kelt, topogott, kapu elé
ment: nem tudta, mit csináljon. Ha elrohan a Koszorú-utcába, elkerüli
a közben hazatérő dadát. Itthon maradni pedig képtelen, mert az órák
múlnak, s az aggodalomtól szinte megbolondul tehetetlenségében. Háromnegyed ötkor megint megpróbált
telefonálni. Hiába. Akkor felhívta Pauringer ügyvédet. Az nem
tudott semmiről semmit és hangján hallani lehetett, hogy nem színleli
a csodálkozást. Klára izgatottan vett egy konflist és
meghagyta neki, hogy mennél gyorsabban menjen a Koszorú-utcába. A Koszorú-utcai ház előtt ott látta a
dadát. Ült a ház kapujának küszöbén és sírt. Klára megérintette a
vállát. A dada felnézett rá és azonnal kétségbeesve, hangosan
bömbölni kezdett. Csak nagynehezen lehetett belőle kivenni, mi
történt. Morvay és Csókás Matild leültették a dadát a fürdőszobában,
a gyereket bevitték az ebédlőbe. A dada ült és várt. Egy félóra mulva
megúnta a várakozást és kiment. A lakásban nem talált egy lelket sem.
Akkor kiment a folyosóra és tanácstalanul ődöngött, nem tudta, mitevő
legyen. Végre lement a házmesterhez, azt kérdezte meg, nem
látta-e Morvay urat és a gyereket. - Morvay úr elutazott, - felelte a
házmester, - már rég elment. Konflissal ment, koffereket is vitt.
Csókás nagyságával, meg a gyerekkel együtt. A dada ismerte az elvált házaspár
helyzetét. Tudta rögtön, hogy itt mi történt: az apa elrabolta a
gyereket és valahova elszökött vele. Ezzel a hírrel nem mert
hazamenni. Leült a küszöbre és sírdogált. Igy lett közben öt óra. Klára azonnal rohant a főkapitányságra.
Ott fuldokló zokogás közepette elmondta az egészet annak a
rendőrtisztviselőnek, akihez utasították. A rendőri eljárás megindult. Klára
hazament a lakására, a kis Ádám gazdátlan holmijai közé. Azt hitte,
hogy megbolondul a fájdalomtól. Táviratot küldött Mohosra, hogy apja
azonnal jőjjön fel. Az öreg Gyarmathy másnap este meg is érkezett. A gyereknek apjával együtt örökre nyoma
veszett. A rendőri nyomozás nem tudta megállapítani, hogy Morvay
hova utazott. Legvalószínűbbnek látszott, hogy valahová a Balkán felé
vette útját. Néhány kihallgatott tanu előadásából kitűnt, hogy az
utóbbi hetekben sokat beszélt egy bizonyos belgrádi tőkésről, aki
finanszirozni fogja találmányát. De a belgrádi rendőrség átirata
semmiféle odaérkezett Morvayról nem tudott felvilágosítást adni. A gyerek eltűnése után két héttel Klára
megmérgezte magát. Szublimátot vett be. Három hétig élet és halál
között kínlódott a Rókusban. Mikor lábra tudott állni, lement
Mohosra. Mindenáron a fővárosban szeretett volna maradni, hogy a
rendőrséggel való érintkezést közvetlenül fenntartsa. De ezt az öreg
Gyarmathy nem győzhette pénzzel. Levitte a lányát szelid erőszakkal
Mohosra. Onnan írta Klára az esdeklő és hírekért rimánkodó leveleket
annak a Kérészy nevű rendőrtanácsosnak, aki az elrabolt kisfiú
ügyében vezette a nyomozást. A levelekre gyérülő válaszok jöttek. A
nyomozás tehetetlen maradt és elaludt. Klára ott élt Mohoson. Hónapokig
tartott, míg eszelős némasága megenyhült. Eleinte elmebajosnak
tarthatta, aki látta. Gyászt hordott, mintha halottat gyászolt volna.
Órákig ült a verandán, vagy valamelyik kerti lócán és csendesen sírt,
vagy mereven nézett maga elé. Ha messziről embert látott közeledni,
felkelt és sietve bemenekült a tisztilakba. Nem akart senkit látni,
nem akart senkivel beszélni. Még szüleivel is alig beszélgetett. Ahonnan mint rajongó szerelmes ment el
valaha, hogy belerepüljön a regényes fénybe, világba, ragyogásba, ott
vánszorgott most mint élőhalott, mint önmagának árnya. Eltelt egy jó esztendő. S egy kora őszi
napon Klára a kerti gyalogösvény egyik fordulójánál egy idegen
fiatalemberbe ütközött. Mindaketten rögtön megismerték egymást. A
fiatalember Petky Márton volt, az a fiatal mérnök, aki valaha
Szentgróthy gróf megbizottjaként járt fent a régi Fő-utcai lakásban.
Nem változott semmit, ugyanaz a kissé félszeg, szemüveges, derék
fiatalember volt, mint akkor. Most a Burger báró vendégeként érkezett
Mohosra. Egy gyáralapítási kérdésben kellett a báró számára
valami szakvéleményt kidolgoznia. - Maga az? - kérdezték egyszerre
meglepetve mindaketten. És elkezdtek beszélgetni. Klára a
lefolyt év alatt összesen alig beszélt annyit, mint most egy óra
alatt. Elmondta élete összeomlásának tragikus történetét. A mérnök
fejcsóváló, emberi részvéttel hallgatta. És a maga szelid, félszeg
módján vígasztalni próbálta. Míg Mohoson tartózkodott, a mérnök
minden szabad óráját a tisztilakban töltötte. Aztán elutazott, de
minden másodnap írt. Szép rendesen és símán melegedtek össze. Egy
félesztendő múlva összeházasodtak. Petkynek szerény kis állása volt egy
gyárban, melynek jelentős részvény-részét Burger báró tartotta a
kezében. Klárának egy év múlva kislánya született. Boldog és csendes
évei következtek életének. Férje gyengéd ember volt, odaadó,
otthonülő, áldott jó lélek. A mesterségében lassan, de
erőteljesen haladt előre. A gyárnak, amely spódium-áruval
foglalkozott, legfontosabb munkaereje lett. Mikor a világháború
kitört, bevonult. Megsebesülten került orosz fogságba, onnan
félkarral ugyan, de sikerült hazaszöknie. Állását megint elfoglalta.
Lassanként vezérigazgatója lett a gyárnak, a részvénytöbbséget
magához váltotta, az üzemet pompásan tovább fejlesztette. Másfél
évvel ezelőtt pedig eladta az egészet, mert egy más irányú sokkal
nagyobb vállalat alapításán törte a fejét. Egy margitszigeti
kiránduláson meghült, tüdőgyulladást kapott, meghalt. Klára itt maradt, mint negyvenöt
esztendő táján járó igen gazdag özvegy. Lánya felnövekedett. Az
elveszett fiú okozta seb élt még a lelkében, de fájni már alig fájt.
Első házassága szörnyű idejére úgy emlékezett vissza, mintha csak
álmodta volna. Megvolt a maga meghitt baráti köre, elköltözött
férjének jóbarátai közül a legtöbben fenntartották vele a nyájas
érintkezést. Egyébként elég visszavonultan élt, csak lánya kedvéért
ment el színházba, vagy társaságba. Ezek közül a régi barátok közül
való volt az az öreg bíró, aki most ezzel az elsárgult levéllel
ilyen hihetetlen izgalmat keltett benne. * - Mi bajod van, anyuskám? Csak nem
érzed rosszul magad? Petky Éva hazaérkezett. Tenniszezni
volt a szigeten, az egészséges mozgás meglátszott arca frisseségén és
hangja elevenségén. Az anya, aki múltjának emlékei felett töprengett,
felült: - Dehogy, nincs semmi bajom. De viszont
valami hallatlan ujságot kell mondanom neked. - De remélem, jót. - Jót. Adja Isten, hogy jó is maradjon.
Ülj le. A lány meghallotta édesanyja hangján,
hogy nagyon nagy dolog lehet, amiről szó van. Meglepetve ült le
hozzá. S az anya elmondta pontosan a bíró látogatását és a bámulatos
véletlen folytán megtalált levelet. Leánya növekvő érdeklődéssel és
izgalommal hallgatta. Arról, hogy valahol a világon talán életben van
egy féltestvére, alig hallott, csak éppen tudta. Erről a témáról a
családban nem igen szoktak beszélni. Egyrészt kényes, másrészt
fájdalmas beszédtéma lett volna. A megboldogult családfő is
mindig kerülte, a lány pedig sohasem kérdezősködött erről anyjánál.
De most beszélni kezdett róla. Az anya a leány szemébe nézett és
mosolygott. - Nem vagy rá féltékeny? Mondd meg
őszintén. Fogták egymás kezét. Éva a másik
kezével anyja arcához nyúlt, hogy megsimogassa. - Jaj de csacsi vagy, anyuskám. Hiszen
testvérem. Adná a jó Isten, hogy megtaláljuk. Milyen kedves volna
ezentúl hármasban élni. Milyen büszke lennék a szép, nagy, kedves
bátyámra! Biztosan nagyszerű fiú, ha él, hiszen a te fiad... Mikor
utazunk? - Nem tudom. Meg kell várunk azt a
titkárt, akit János bácsi fog ideküldeni. Éppen végiggondoltam
magamban, hogy milyen igaza van. Tulajdonképpen meg sem tudnék
moccanni, ha magam kezdenék bele. - Ugyan, dehogy nem. Majd megmoccannék
én! Mi van ebben olyan nagy boszorkányság? Az ember becsomagol és
elutazik. Minek ehhez titkár! - Mégis... férfi nélkül... - Lárifári. Azt csak úgy hiszik a
férfiak, hogy nélkülük nem megy semmi. Én bizony jól tudom nélkülözni
őket. Részemről ellene vagyok a titkárnak. Miért utazzunk egy idegen
harmadikkal, mikor olyan kedvesen utazhatunk kettesben, te meg én.
Nem kell titkár. Ne vegyünk titkárt. - Nem mondom, kettesben én is jobban
szeretném. De látod, már ahogy kezdődik: útlevelek, pénzkérdés... - Ugyan kérlek, nem olyan nagy
mesterség. Az útleveleket elintézem én. A Nemzeti Bankba is elmegyek
én. Mi van még? Akármi van, majd elintézem én. - Én nem bánom. De most már fogadnunk
kell ezt a fiatalembert, ha jelentkezik. Talán éppen ő csengetett. Odakint csakugyan éppen csengettek. S
kisvártatva bejött a fehér bóbitás szobalány, hogy az az úr kér
bebocsátást, akit a méltóságos úr a titkári állás miatt ajánlott. - Kéretem. Belépett a fiatalember. Szépen
meghajtotta magát. - Kezeiket csókolom. Szombati Tamás
vagyok. Mind a két hölgy kezet nyujtott neki.
Hellyel kínálták. Az anya már nekikezdett, hogy megindítsa a
beszélgetést, de Éva észrevétlen pillantással intett neki, hogy
hagyja csak. Majd ő. - Attól tartok, kérem, hogy ez a
beszélgetés még kissé korai. Mi még nem döntöttük el édesanyámmal,
hogy viszünk-e titkárt magunkkal. Mivel azonban az utazás sürgős,
nekünk is gyorsan el kell dönteni a kérdést. Talán lesz szíves itt
hagyni a lakáscímét, majd értesíteni fogjuk, hogy mit határoztunk. A fiatalember hallgatott. Majd
elmosolyodott. Elővett egy névjegyet, átadta. És már meg is hajtotta
magát. - Akkor kezeiket csókolom. Pedig már
azt hittem, hogy őszre doktorálhatok. - Hogyan függ ez össze a
doktorálásával? - Doktorátust tenni pénzbe kerül,
kérem. Az anyaggal már rég elkészültem, akár holnap reggel leülhetnék
az utolsó szigorlatnak. De a pénzt nem tudom összehozni. Nagyon
sajnálom, mert a bíró úr őméltósága úgyszólván biztosra mondta az
állást. Idejövet egészen beleéltem már magamat. Nem baj, majd valahol
másutt valami egyéb fog valamikor sikerülni. Éva figyelmesen nézte a fiatalembert. - És ezt ilyen jókedvűen tudja mondani? - Nekem, keziccsókolom, mindig jó
kedvem van. A helyzetem különben sem valami tragikus. Van száz, meg
száz magamfajta fiatalember, akinek még másokról is kell gondoskodni.
Nekem csak magammal van gondom, mert a szüleimet korán elvesztettem,
testvéreim pedig nincsenek. Egyetlen gondom ez a doktorátus. De majd
csak menni fog valahogy. Ha őszre nem, akkor tavaszra. Ha tavaszra
sem, akkor jövő őszre. Ha akkor sem, majd valamikor. Szerényen mosolygott, de a szemében
csillogott a fiatal jókedv. Kellemes fiatalembernek látszott, olyan
volt, mint egy nagy kölyökkutya. - Kívánom, hogy mennél hamarább
sikerüljön. Hát majd értesítjük. - Igenis. Csókolom a kezeiket. Szombati Tamás szigorló mérnök
eltávozott. De még kint lehetett az előszobában, mikor az anya
megszólalt: - Nem csodálom, hogy János bácsi
ajánlotta. Igen szimpatikus fiatalember. - Én is nagyon szimpatikusnak találtam. Hallgattak. Kint csapódott az ajtó, jeléül annak,
hogy az állás-reményekben csalódott fiatalember az előszobán is
kívül került. Az anya lopva rápillantott leányára. - Tulajdonképpen sajnálom szegényt.
Most hozzásegíthettük volna, hogy letegye a doktorátust. Éva még mindig hallgatott. Tünődve,
habozva ringatta egymásra rakott lábát. - Nem gondolnád meg mégis? - folytatta
újabb szünet után Klára asszony. - Olyan rendes, megbízható
fiatalembernek látszik... És egy férfi azért mégis csak jó, ha az
ember utazik. A leány felelet helyett odasietett az
ablakhoz, kinyitotta és jó mélyen kihajolt. - Te lány, az Istenért, először is
meghülsz, másodszor leesel a második emeletről. De Éva nem hallgatott rá. Figyelt
lefelé a ház kapujára. S mikor azon kilépett a fiatalember, tölcsért
csinált kezéből a szája elé és lekiáltott neki: - Szombati! Az odalent megállott és csodálkozva
nézegetett maga körül minden irányba. Csak éppen felfelé nem nézett.
De Éva tovább kiáltozott neki. Végre felpillantott a legény. S látván
a hívó integetést, mindjárt indult is visszafelé, be a kapun. Nem
telt bele két perc, már megint ott állott előttük a szobában. - Elég hamar megkapta az értesítést,
remélem, - mondta nevetve Éva, - míg maga lement a lépcsőn, mi
anyámmal elhatároztuk, hogy titkárt fogunk vinni. Már most csak az a
kérdés, hogy maga lesz-e az a titkár. Foglaljon helyet. Beszél maga
nyelveket? - Igen, ez a fő erősségem. Jól beszélek
angolul, németül és franciául. Meg tudom magam értetni olaszul. - Tudja, hogy miért utazunk és mi lesz
a maga dolga? - Azt a bíró úr őméltósága nem közölte
velem. Csak annyit mondott, hogy egy egészen különleges, családi
természetű dolgot kell felderíteni. A többit majd megtudom itt. - Igen. Rögtön meg fogja tudni. Nekem
volt egy testvérbátyám, aki az édesanyám első házasságából született.
Én nem is ismertem. Egy éves korában elrabolta az apja, aki akkor
édesanyámtól már elvált. Teljesen nyomuk veszett. Most azonban
felmerült egy régi levélben egy nyom. Ezelőtt huszonkét esztendővel
Bécsben látták. A bécsi műegyetem akkori egyik adjunktusa tudhat
róla, ha még él és feltalálható. És ha emlékszik. Ezért kell
elutaznunk teljesen bizonytalan időre, mert hiszen lehet, hogy a
kutatás ott helyben befejeződik, de az is lehet, hogy ezt az
adjunktust városról városra kell keresnünk. Ennélfogva a maga titkári
állása teljesen bizonytalan időtartamra szólana. Tudná így vállalni? - Hogyne. Semmiféle megkötöttségem
nincs. Utazhatom egy óra mulva. - Ez az egyik. A másik, hogy mik az
igényei? - Ó kérem, nekem nincsenek igényeim. Le
szeretném tenni a doktorátust, ezen felül napi tíz cigarettára volna
szükségem. - Az nem úgy van. Lehet, hogy három
napig leszünk úton, lehet, hogy egy félévig. Egy félévre nem lehet
annyi a honoráriuma, mint három napra. - Nem is. Hiszen a hölgyek az utazás
egész tartama alatt el fognak engem tartani a munkám fejében. Az egy
félév alatt valamivel több, mint három nap alatt. - Rendben van. Tehát fedezzük minden
költségét az úton, a tíz cigaretta is meglesz, némi zsebpénzre is
lesz szüksége, ha például képeslapot akar írni valakinek. A
doktorátusának költségeit pedig megadjuk, akármilyen rövid ideig,
vagy akármilyen sokáig fog tartani az út. Rendben van így? - Hálásan köszönöm, tökéletesen rendben
van. Mi a legelső dolgom? - Az útlevelet elintézni. Jó volna
mindenféle vizumot előre megszerezni, mert ki tudja, hova fognak
vezetni a szálak. Ha ugyan egyáltalában kapunk szálakat. Aztán el
kell látni magunkat pénzzel. Bizonyosan lesznek valutanehézségeink. - Nincs külföldön senkijük, akitől ott
pénzt kaphatnának? Mindakét nő egyszerre élénken
felkiáltott: - Dehogy nincs, dehogy nincs... Klára asszony örömmel sietett
ujságolni: - A boldogult uramnak volt egy
spódium-gyára, azt kevéssel halála előtt jól eladta a Kereskedelmi
Banknak. De számos külföldi követelését kivette a státusból és
megtartotta magának. Nekünk számos európai fővárosban
valuta-követeléseink vannak, ezeket az ügyvédünk kezeli, doktor
Sátory Tibor. A Nemzeti Banknak mind be van jelentve. - Ez kitűnő, - felelte az újdonsült
titkár, - oda holnap el kell mennünk: nekem és a hölgyek
valamelyikének. Akár a nagyságos asszony lesz szíves eljönni, akár
pedig... A leányra nézett, megakadt és könnyedén
elpirult. Éva elnevette magát. - Nem tudja a nevemet, mi? Éva vagyok. - Köszönöm. Szóval ha a vizumokat s a
pénzkérdést rendbehoztuk, mindjárt mehetünk is. Szabad látnom azt a
régi levelet, amelyet az imént említettek a hölgyek? Kezébe adták a levelet. Szombati
elolvasta, aztán a levegőbe nézett. Jó darabig tűnődött. - Azt hiszem, - mondta végül, - hogy
egy-két utat már az elején megtakaríthatunk. Az egyetlen forrás, ahol
adatokat szerezhetünk, az az ember, aki ennek a levélnek keltekor,
tehát huszonkét esztendővel ezelőtt kémiai adjunktus volt Bécsben.
Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy ki volt az, vagy kik voltak
azok? Aztán meg kell állapítani, hogy azok, akik szóbajöhetnek, most
hol tartózkodnak. Ezt pedig innen Budapestről is meg lehet
állapítani. Csak arra kérek felhatalmazást, hogy a szükséghez képest
felhívhassam interurbán a bécsi egyetemet. - Hogyne, - szólt gyorsan Éva, - ez
természetes. Ügyes ember maga, Szombati. Mégis csak jó az öreg a
háznál. Nevettek mindahárman, mintha már évek
óta jóban volnának. Még latolgattak egy jó darabig a kutatás
lehetőségeit, apróra megbeszélték az előkészületek részleteit. Aztán
Szombati elment azzal, hogy holnap délután Évával elmennek az
ügyvédhez. És másnap délután az ügyvéd
előszobájában, ahol találkoztak, Szombati már ujsággal szolgált. - Képzelje, milyen szerencsém volt: úgy
ment minden, mint a karikacsapás. Megállapítottam, hogy az az
adjunktus, akiről a levélben szó van, nem lehetett más, mint egy
bizonyos Hellriegel, aki most egyetemi tanár Bonnban. Most tehát vagy
írnunk kell Bonnba, vagy odautazni. - Utazni, okvetlenül utazni! Miért
várjunk a válaszra itt, mikor ott azonnal megkaphatjuk? - Én is ezt ajánlom. Tehát utazunk
Bonnba. Négy nap múlva mindahárman elutaztak Bonnba. A fiát kereső
anya, a bátyját kereső leány és az egyetemi költségeit kereső titkár. Egy kis hiba mégis történt: úgy
indultak, hogy Bonn városába vasárnap érkeztek meg. Tudták ugyan,
hogy ez esetleg egy nap időveszteséget jelent, de olyan türelmetlenek
voltak már mindahárman, hogy mindegynek találták: itthon veszítik-e
el ezt az egy napot, vagy Bonnban. A csendes német egyetemi városka mintha
aludt volna a tavaszi vasárnapon. Hellriegel professzor lakását
könnyűszerrel megtalálták, de őt magát nem. Egy házvezetőnőforma
asszonyság nyitott ajtót a messzi földről érkező látogatók
csengetésére és közölte, hogy a professzor a vasárnapot Kölnben
tölti, de holnap már itthon lesz. Itt álltak tehát Bonnban egy üres
vasárnappal. Nekivágtak a városnak világot látni. Két órával
megérkezésük után már ott sétáltak a bonni temető kavicsos útjain és
betűzgették a kövek feliratait. Egy szerény sírkőnél, amely
engedelmesen sorakozott a többiek glédájába, Szombati megállott.
A kő azt hirdette, hogy itt nyugszik Schiller özvegye, s vele egy
sírban a fia. - Ez a fiú az anyjához ragaszkodott,
nem világhírű apjához. A végrendeletében meghagyta, hogy anyja mellé
temessék. - Mi volt a foglalkozása a Schiller
fiának? - kérdezte Éva. - Feljebbviteli tanácsos volt itt
Bonnban. Ernst von Schiller. Titokban összenéztek a leány és a
fiatalember, mert észrevették, hogy az anya elfordul és könnyet töröl
ki a szeméből. Mióta útrakeltek, általában idegesnek és izgatottnak
látszott. Szeme gyakran fátyolos lett a könnyektől. Éva intett
Szombatinak, hogy beszéljen, társalogjon, foglalja le a tépelődő
anya gondolatait. - Ebben a temetőben van a Schumann
sírja is, keressük meg. Kivette zsebéből a pirosfedelű utazási
könyvet, abban megkereste a temető leírását. Mialatt elindultak a
sírt megkeresni, Szombati beszélt. - Sok érdekes ember élt itt Bonnban.
Itt járt az egyetemre Heine Henrik is. És itt született Beethoven. - Látható a szülőháza? - Hogyne. Abból múzeumot csináltak. De
vasárnap, sajnos, nincs nyitva. Közben odaértek a Schumann-sírhoz.
Megálltak a díszes márványemlék előtt, amelynek lapjára a levegőben
úszó hattyút vésett a szobrász. - Szereti Schumannt? - kérdezte
Szombati. - Szeretem. A Karnevált leginkább. De
általában nehezek a zongoradarabjai az én számomra, olyan magasra már
nem terjed a tudományom. Tünődve nézték a sírt. - Szép így kettesben pihenni, - mondta
Szombati, - folytatni a bensőséges kettest a halál után is. Ezek
nagyon jól éltek és szerették egymást. Klára asszony megint elfordult, megint
zsebkendőjét vette elé. Ha az imént elveszett fia jutott eszébe, most
nyilván második férjére gondolt, a jóra, gyöngédre és
felejthetetlenre. - Menjünk tovább, - mondta Éva, aki
maga is elkomolyodott, - jó volna azt a Beethoven-szülőházat legalább
kívülről megnézni. Holnap aztán megnézzük belülről. Elindultak megkeresni a házat. Az
idegenvezető-könyv odaigazította őket. Kis utcában emeletes házacskát
találtak, egy lélek sem járt erre a vasárnap délutáni csendben. S a
kapun is ott állott a felírás, hogy "vasárnap délután zárva."
De Szombati gondolt egyet és megrántotta a régimódi csengő nyelét. Sántikáló, irnokszerű bácsi jött kaput
nyitni, nyakában a vasárnapi nyárspolgárok dísze gyanánt a
keményített fehér nyakkendő, szemében pedig az ennek megfelelő
bosszúság, hogy az idegenek még vasárnap délután sem hagyják békében
az embert. De ami rosszkedvűt mondani szándékozott, azt el sem
kezdhette. Szombati a markába nyomott egy pénzdarabot. A sántikáló
öreg egyszerre nyájas lett tőle. Beengedte és vezetni kezdte őket. Szűk, alig emberszélességű csigalépcső
deszkáin bandukoltak felfelé. Szombati megfogta a karfát. - Ezt a karfát valaha Beethoven fogta
meg. Az emeleten befordultak a gyüjteményes
termek egyikébe. Ott volt a Remig-templomból való kis orgona, amelyen
a tizenegyéves kisfiú már kenyeret keresett, mint templomi orgonista.
S ott volt a brácsája. - Tizenhatéves korában, - mondta a
sánta öreg, - már brácsás volt az udvari zenekarban a kis Beethoven. Éva és Szombati aggódva pillantottak
Klára asszonyra. Kisfiúkról szóló minden megjegyzéstől
féltették. De ezúttal a megjegyzés elment Klára
asszony füle mellett. A bécsi zongorát nézte, az öreg Beethoven bécsi
zongoráját. - Milyen furcsa klaviatura, - mondta
meglepetve. - Igen, - felelte a házmester, - az
egész hangok jóval rövidebbek, a félhangok sokkal hosszabbak, mint
más zongorán. Ezt külön az ő kezéhez építették. És a füléhez is.
Akkor már nagyot hallott. Ennek a zongorának a hangja szokatlanul
erős. Minden hangnak négy húrja van. Tessék csak idehallgatni. A sántikáló öreg felemelte a
billentyűkről a védőüveglapot és leütött egy hangot. - Ne, ne, - mondta hirtelen idegesen
Szombati. - Mi az? - kérdezte Éva. - Idegessé tesz, - felelte a
fiatalember magyarul, - hogy valaki hozzányúl ehhez a zongorához.
Ezen Beethoven komponált. Valahogy... tiszteletlenségnek érezném,
hogy hozzányúljak... - Maga muzsikál? - Zongorázom. - Nem is mondta. Mit szeret
Beethovenben legjobban? - A hetedik szimfónia
allegretto-tételét. Klára asszony meglepetve szólt közbe: - Ó, igazán? Én is azt szeretem
legjobban, milyen furcsa... Ránézett a titkárra. Mintha most nézte
volna meg először. Aztán a hallócsövek gyüjteményéhez
fordultak valamennyien. Egész gyüjtemény a süket zeneszerző
hallócsöveiből. Mellettük nagy nyaláb azokból a cédulákból, amelyeken
ceruzával beszélgetett, ha vendég jött hozzá, mert a vége felé már
hallócsővel sem hallott semmit. - Nézzék ezt, milyen borzasztó! Odanézett a berámázott írásra. A sánta
öreg mindjárt elkezdte magyarázni. - A végrendelete. Három nappal a halála
előtt írta. Már nem tudott jól írni, Grillparzer vezette a kezét. A három utas borzadozva olvasta a
dadogó, kusza írást, amelyben négy betűt hordott a Neffffe szó s a
"Nachlass" szót a haldokló agy már "Nachlalass"-nak
hebegte. - Ez annyira hat rám, - mondta
idegesen, ingerlékenyen Szombati, - hogy nem tudom kimondani.
Menjünk innen, ezt az írást rettenetes nézni. Mentek visszafelé a már megtekintett
termeken. S egyszer csak odaértek a csigalépcső tetejéhez, ahol
feljöttek. Ott egy kötéllel elválasztott nyomoruságos padlásszoba
tűnt eléjük. Érkezéskor nem vették észre. - Mi ez? - kérdezték a házmestert. - Itt született Beethoven, ebben a
szobában. Megrendítően nyomorúságos padlásszoba
volt ez. Alig tudták elhinni. Hossza nem volt több négy lépésnél,
szélessége nem volt több háromnál. Egyik falát a rézsútos háztető
adta, attól még nyomottabb volt. Szombati elhárította a kötélakadályt és
a tilalom ellenére belépett. A vézna, durván meszelt mestergerendák
azonban olyan alacsonyak voltak, hogy nem tudott egészen
felegyenesedni. Akik valaha itt laktak, mindig lehajtott fejjel
jártak-keltek ebben a szobában, amely homorúra taposott, bütykös
deszkapallóival, egész siralmas képével olyan fájdalmasan nyomorult
volt, olyan megindítóan földhözragadt, olyan mosóné-nyomorról
panaszkodott, hogy a fiatalember megdöbbenve nézett körül. Aztán
furcsa módon elmosolyodott. - Mit nevet? - kérdezte Klára asszony
megütődve. - Nevetnem kell magamon, - felelt az és
jött ki a padlásszoba közepén. - Én jól ismerem Beethoven életrajzát.
Apja muzsikus volt, anyja tüdőbajban halt meg. Nézzenek ide, itt
laktak, itt született a gyerek. Ebből a levegőből szívta élete első
lélegzetét az, aki a Kilencediket írta. Mikor az előbb erre
gondoltam, hirtelen az az érzésem volt... de ne nevessenek ki... az
az érzésem volt, hogy itt azonnal intézkedni kellene, hamar pénzt
adni a részeges muzsikusnak és a tuberkulótikus asszonyt azonnal
szanatóriumba kell vitetni a kis csecsemővel. Már a zsebembe akartam
nyúlni a pénzért. Ezen nevettem. Kinevettem magamat. Elpirult és zavarba jött. Indult
tovább. A két nő azonban nem nevetett. Egymásra néztek. És
pillantásukban az volt benne, hogy ezt a fiatalembert napról-napra
jobban szeretik. Másnap megtalálták Hellriegel
professzort. Amolyan német, Fliegende-beli tanártípust vártak,
ehelyett egy fiatalos külsejű, borotvált arcú, síma modorú urat
találtak. A professzor hellyel kínálta őket.
Szombati elmondta, hogy mi járatban vannak. - Hogyne, emlékszem, - felelte ő
rögtön, - az a Morvay olyan jelenség volt, hogy aki látta, nem igen
felejtette el. A külseje is benne maradt az ember emlékezetében. Rám
olyan benyomást tett, mintha egy rossz színész Svengali szerepét
akarta volna eljátszani. Még ma is magam előtt látom. Mindahárman feszülten figyeltek. - Mindent mondjon el, professzor úr,
nekünk minden legkisebb részlet is fontos lehet. - Kérem, nagyon szívesen, amire vissza
tudok emlékezni, azt igyekszem önöknek elmondani mennél pontosabban.
Engem nem is ő keresett fel először, hanem egy belga úr, akinek a
neve hirtelen nem jut eszembe. Ez a belga úr szabadalmi ügynök volt
és találmányok értékesítésével foglalkozott. Már azelőtt is járt
nálam néhányszor, mert első ízben a professzorom ajánlott neki, akkor
nagyon meg volt elégedve, s azóta, ha szabadalmi dolgokban vegyi
szakvéleményre volt szüksége, mindig hozzám jött. Igy keresett fel
ebben a Morvay-ügyben is. Emlékszem, hogy valami amalgámozási
találmányról volt szó... - Bútor-amalgámozás, - szólt közbe
Klára asszony. - Az, az, most már tisztán emlékszem.
Bútor-amalgámozás, úgy van. Én megvizsgáltam a találmány vegyi
vonatkozásait és úgy találtam, hogy vegyi szempontból a gondolatot
kitűnően és tehetségesen hajtotta végre a feltaláló. Ezt a
jelentésemben meg is írtam. Ugyanakkor azonban azt találtam, hogy
praktikus kiaknázási szempontból a találmány értéke a nullával
egyenlő. Ezt nem írtam meg, mert nem kérdezték tőlem. Gondoltam: ez a
feltaláló és a szabadalmi ügynök magánügye; én felelek arra, amit
kérdeznek tőlem, viszont amit nem kérdeznek tőlem, arra nem felelek.
Az üggyel a magam vegyi szempontjából elég részletesen foglalkoztam,
jó hosszúra nyúlt a szakvélemény, amit írtam róla. Még ma is
emlékszem: kilenc kéziratos ívoldal volt az egész. Abban az időben az
írógép még nem volt olyan általános, mint manapság. Az összegre
is emlékszem, amit kaptam érte: a belga úr ötven koronát fizetett.
Akkor még korona járta a régi Ausztriában. Erre azért emlékszem olyan
pontosan, mert éppen ötven koronába került az a ruha, amelyet egy
hölgyismerősöm... de ez nem fontos. Hellriegel professzor mélabúsan
elmosolyodott. Bécsi egyetemi ifjúkorának emlékei nyilvánvalóan
ellágyították. S ezek az emlékek erősebben foglalkoztatták, mint a
messzi földről jött három idegen utas nyomozási szándéka. De Szombati
nem tisztelte a professzor mélázó visszaemlékezéseit. - Professzor úr azt mondta, - szólott,
- hogy találkozott magával a feltalálóval. Nekünk éppen ez volna a
fontos. - Ja igen, hogyne. Egyszóval én a
szakvéleményt leszállítottam a belgának és azt hittem, hogy ezzel az
én számomra a dolog végérvényesen be van fejezve. De ekkor
felkeresett a belga és afelől óhajtott véleményt, hogy praktikus
gyártási szempontból mit gondolok az egész ügyben. Én húzódoztam.
Elméleti ember voltam, mint ahogy most is az vagyok; nem akartam
magamat gyakorlati szempontokba beleártani. A belga azonban nagyon
bízott már bennem. Mindenáron a véleményemet kérte. Azt is közölte,
hogy még két más embertől kért hasonló szakvéleményt, én tehát nem
hordok túlságos felelősséget. Azonkívül még újabb ötven koronát
ígért. Ennek, mint gyenge jövedelmű fiatalember, nem tudtam
ellenállni. Azt mondtam, hogy jól van, majd legjobb tudásom szerint
véleményt adok. Ekkor ismerkedtem meg magával a feltalálóval. A
feltaláló eljött a lakásomra. Nem az egyetemre, hanem a lakásomra. Három reccsenés jelezte, hogy
mindahárom hallgató izgatottan közelebb húzza a széket az
elbeszélőhöz. A professzor összeráncolta homlokát, hogy erősebben
emlékezzék vissza és lassan, szakadozottan folytatta: - Nem tett rám jó benyomást. Öt percnyi
beszélgetés után már kitűnt, hogy meg akar vesztegetni:
kifaggatott, hogy mit ígért a belga. Mikor megmondtam, akkor hosszú
technikai előadásba kezdett, hogy meggyőzzön a gyártás hallatlan
üzleti lehetőségeiről. Végül egy kéziratot vett elő, amely
fejtegetéseinek velejét tartalmazta. Átadta és megjegyezte, hogy ha
jelentésem számára ennek a fejtegetésnek érveit hajlandó vagyok
áttanulmányozni, a belga ember igenlő válasza esetén fáradságomért
ötszáz koronát fog fizetni. Én természetesen csak azt feleltem, amit
felelhettem: a kéziratot áttanulmányozom honorárium nélkül s érvei
közül felhasználom, amit magam is helyesnek fogok találni. Külön
pénzt nem fogadok el. Magamban mindenesetre már ellene
fordultam. Általában az a tapasztalatom, hogy az a jóhiszemű ügy,
amelyet valaki elég vigyázatlanul rosszhiszemű érvekkel támogat, már
eleve megbukott. A hallgatókon némi türelmetlenség
látszott. Szombati a kezével dobolt a szék támláján. - Ön tehát összejött a feltalálóval, -
mondotta udvarias, de félreérthetetlen sürgetéssel. - Úgy van. Nemcsak ez egy alkalomkor.
Morvay ettől kezdve minden lehető alkalmat megragadott, hogy
együtt legyünk. Meghívott ebédre a Goldenes Lamm című szállóba, ahol
feleségével és kisfiával lakott... - Nem, nem, - vágott közbe Klára
asszony izgatottan, - az a hölgy nem volt a felesége. - De mama, - szólt bele rögtön Éva, -
azt nem tudhatod. Hátha rögtön elvette, mikor tőled elvált. Az anya meghökkent és elhallgatott.
Leánya ellenvetésére nem tudott mit felelni. Ez eddig nem is jutott
eszébe. Csakugyan: férje Csókás Matildot valóban elvehette feleségül.
Ugyanolyan légből kapott és rapszódikus módon, mint előbb őt. Hellriegel professzor szerény mosollyal
széttárta két kezét. - Én a családi körülményekkel akkor nem
foglalkozhattam. Nem is esküszöm meg rá, hogy az illető hölgy a
feltalálónak kifejezetten felesége gyanánt szerepelt-e, vagy sem. Én
mindenesetre ezt a benyomást nyertem. A Goldenes Lammba nem
mentem ugyan el, mert nem értem rá, de másnap a családdal mégis
összejöttem az Imperial-szálló kávéházában. Hárman vártak ott: férfi,
asszony és kisgyerek... - A kisgyerek, - hördült fel Klára
asszony izgatottan, - igen, az, arról meséljen professzor úr... - Megmondhatom, miért emlékszem ilyen
jól huszonkét év múltán arra a kisgyerekre. Mert nagyon feltűnő volt
a dolog. A kisbaba akkor kezdett még csak járni, az ilyen apróságot
nemigen viszik kávéházba. Sok baj volt vele. Mialatt beszélgettünk,
hol a férfi vette ölébe, hol az asszony. Mindenhez hozzányúlt a
kicsi, folytonosan gügyögött, valamiért elkezdett sírni, zavarta
azokat, akik a közelben ujságot olvastak. Engem, őszintén megmondom,
rendkívül idegessé tett. Agyon is voltam dolgozva abban az időben,
ingerlékeny voltam. Ennek lehet tulajdonítani, hogy összevesztem
a feltalálóval. Nem a gyerek miatt, hanem mert ideges lettem. A
szakvéleményen vesztünk össze. Köszönés nélkül otthagytam az
asztalnál. Még távozás előtt megmondtam neki, hogy soha többé nem
óhajtok vele találkozni. Másnap aztán felkeresett a hölgy. Lehet,
hogy nem másnap, hanem harmadnap, erre már nem emlékszem.
Mindenesetre felkeresett. A feltaláló küldte követségbe. Meg akartak
gyúrni mindenáron. De én nem tágítottam. A második szakvéleményt
megcsináltam legjobb lelkiismeretem szerint, úgy adtam át a
belgának... ejnye, hogy nem jut eszembe annak a belgának a neve...
pedig itt van a nyelvem hegyén... Ezek hárman voltak. Ugy lestek a
professzor szájából minden szót, ahogy a horgász figyeli a vízre
vetett parafát. Az folytatta: - Nem baj, később egészen biztosan
eszembe jut. Szóval a belgától megkaptam a pénzemet s az ügyet
lezártuk. Annál jobban csodálkoztam, hogy nemsokára megint
felkeresett a belga és azt kérte, hogy a második véleményemben
kifejtett nézetekről folytassunk eszmecserét. Szerette volna, ha
nem tartok ki szilárdan elítélő álláspontom mellett: ez meglátszott
rajta. Ingadozott, ennélfogva tőlem várta a segítséget,
hogy elhatározását jobbra, vagy balra billentse. Sőt, inkább jobbra,
mert nyilvánvaló volt, hogy... Leclerc! Megvan! Ebben a pillanatban
jutott végre eszembe a belga neve, Leclercnek hívták. Szombati már jegyezte a nevet a
noteszába. - Köszönöm. Tessék folytatni. - Most már több lényegeset nem tudok,
mindössze annyit, hogy a feltaláló Leclerc úrral együtt elutazott
Belgiumba. Ezt onnan tudom, mert Leclerc telefonozott nekem elutazása
előtt. Még valami kicsiny részletkérdésben akart valami
szakfelvilágosítást kérni. Ekkor említette, hogy azokkal együtt
utazik. - Hova? - kérdezték egyszerre hárman. - Azt nem tudom. Nyilván oda, ahol a
belga lakott. Én Leclercet csak Bécsből ismertem, levelet nem
váltottam vele és ez után többet nem is volt dolgunk együtt.
Nemsokára elkerültem Bécsből a prágai egyetemre. Leclerc, ha
Bécsbe jött egyáltalán, bizonyára talált valami más kémikust magának.
Felteszem, hogy Brüsszelben lakott állandóan. Szabadalmi ügynökről,
akinek nemzetközi üzleti vonatkozásai vannak, feltehető, hogy a
fővárosban lakik. - Ennyi, ugyebár, amire emlékezni
méltóztatik? - kérdezte Szombati. - Ugy van. Megpróbáltam részletes
lenni. De tessék csak kérdéseket intézni hozzám, talán azokról
eszembe jut még valami, ami önöknek fontos lehet. Szombati tünődött. Kérdéseket keresett
magában. De Klára asszony kérdése készen volt. - Kérem, professzor úr, az a kisgyerek,
akit ön látott, az én kisfiam volt. Elrabolták tőlem és nyoma
veszett. Már ezért is kimondhatatlanul hálás vagyok önnek, amit
elmondott. Ha az a nyomozás, amelyet most megindítottunk, sikertelen
lesz, az már nekem, az én anyai szívemnek, nagy nyereség, hogy
az életét egy lépéssel tovább tudtam követni. Oda, az
Imperial-kávéházba... Elővette zsebkendőjét, amelynek az
utóbbi időben igen sok dolga volt. Könnyezve folytatta: - Próbáljon visszaemlékezni professzor
úr arra a kisfiúra. Hogyan öltöztették, miket gőgicsélt, mit
csinált... Minden apró részlet kincs nekem, amit úgy fogok
dédelgetni, mint elhalt kedveseink tárgyait szoktuk. Nem emlékszik a
ruhácskájára? A tanár a fejét csóválta. - Nem. Szívből sajnálom, de nem. Nekem
gyerekek iránt sohasem volt nagy érzékem. Általában kedvelem a
gyerekeket, de különösebben nem érdekelnek. Ezért nem is szoktam
megfigyelni őket. Hiába próbálok visszaemlékezni, nem megy. Látja,
nagyságos asszonyom, az én szakvéleményeim ügye olyan részletességgel
maradt a fejemben, hogy magamat is meglep. Mert azt erősen átéltem,
mert az érdekelt. A kisgyermek helyén csak egy homályos foltot látok
a memóriámban. Sem arcára, sem ruhájára, sem nevére nem emlékszem... - Ádámnak hívták, - mondta az anya. - Miért hívták? - vágott közbe Éva. -
Mondhatjuk úgy is, hogy hívják. Remélnünk kell, hogy él. Remélnünk
kell, hogy meg fogjuk találni. Az édesanyjáról természetesen nem tud
semmit, hiszen azóta már kereste volna. De mi most megkeressük őt és
anyát is fogunk neki adni, testvért is. - Szívből kívánom, - mondta a
professzor és felállott. Rápillantott az íróasztalon álló órára is,
nyilván az idő sürgette már. Búcsúzás közben még udvariasan
felajánlotta, hogy ha utólag új kérdeznivaló jut eszükbe, csak
keressék fel még egyszer, nagyon szívesen rendelkezésre fog állani. Lent a ház előtt Klára asszony ránézett
a titkárra: - Most haza megyünk? - Most nagyságos asszonyék szépen
hazamennek és pihennek egy kicsit. Én elmegyek a főpostára
telefonozni. - Hova? - Természetesen Bécsbe. Ez nem jutott
eszükbe? - Nem hiszem, - szólt Éva, - hogy
érdemes lenne. Abban az Imperialban aligha lesz olyan pincér, aki
huszonkét éve is ott szolgált már. S ha lesz is, kizártnak tartom,
hogy emlékezzék huszonkét év előtti idegen vendégekre. - Ezt ugyanígy én is végiggondoltam.
Nem is az Imperialba akarok én telefonálni. Hanem a Goldenes Lamm
nevű szállóba. Hellriegel professzor említette, hogy Morvay oda hívta
őt meg ebédre, mert ott laktak. Hátha be van jegyezve a huszonkét év
előtti könyvekbe, hogy hova utaztak el. A két nő hálásan nézett a
fiatalemberre. Klára asszony nem is hagyta megjegyzés nélkül. - Kitűnő ember maga, Szombati. Nagyon
köszönöm. Hát akkor csak járjon szerencsével. Hazatalálunk, Éva? - Bízd csak rám, anyuskám. Ahol én
egyszer megfordultam, ott bármikor eligazodom. Nem hiába voltam
cserkészlány. Gyerünk erre egyenesen, a legközelebbi saroknál
befordulunk balra, mindig amerre a villamos megy. Még aznap este elutaztak Brüsszelbe. A brüsszeli szabadalmi hivatal
igazgatója már az első kérdésre bólintott. - Hogyne ismertem volna, távolról
rokonom is volt. Leclercet itt mindenki ismerte. Csakhogy már
meghalt. A választ megdöbbenés fogadta.
Egyszerre vált az arca színtelenebbé a két idegen hölgynek s az
idegen úrnak. - Családja maradt? - kérdezte Szombati. - Felesége is meghalt, de maradt két
fia. A fiatalabbik Brüggében lapkiadó. Az idősebbik itt ügyvédkedik
Brüsszelben. - Szeretném ezt az ügyvédet felkeresni. - Annál nincs egyszerűbb. Tessék
felhívni telefonon, benne van a száma a könyvben. Henri Leclerc. - Még egy kérdést. Hány éves ez a Henri
Leclerc? - Nem tudom pontosan,
harminc-harmincegy. - Köszönöm szépen, ez minden, amit
tudni óhajtottunk. Elbúcsúztak. Lent az utcán gyorsan
kerestek egy kávéházat, hogy megbeszélhessék a helyzetet és
összegezhessék az eredményeket. Rendeltek három frissítőt és Szombati
azonnal rávetette magát a Laurens-cigarettákra, amelyeket otthon
Budapesten csak messziről nézegethetett, de itt potomáron kapta
őket. - Ezt a csatát már a második fordulónál
elvesztettük - mondta szomorúan az anya. - Nem, anyuskám, nem szabad mindenbe
ilyen hamar belenyugodni. - Nem bizony, - bólintott Szombati is -
még mindig remélhetünk valamit a fiútól. Ez a fiú a kérdéses időben
nyolc-kilenc éves volt. Száz eset közül egy a valószínűség, hogy
emlékszik valamire, ami nekünk fontos. De ebbe az egy százalékba is
kapaszkodnunk kell. Aztán meg nemcsak ez az egyetlen út. Leclerc
szabadalmi ügynöknek kétségtelenül voltak jóbarátai. Azokat
kikutatjuk és egyenként kifaggatjuk. Aztán meg fogjuk tudni, hogy
abban az időben hol lakott. Kikérdezzük akkori szomszédait. És még
húsz módot fogunk kitalálni, de ezt a nyomot, amelyet Bonnban
kaptunk, olyan egyszerűen nem adjuk fel. Most megyek telefonálni. Anya és leánya egyedül maradtak.
Kavargatták a hűtött narancslevet. - Kitűnő fiatalember ez a Szombati, -
mondta Klára asszony - akármi lesz az útunk vége, a kialkudott pénzén
felül még valami szép ajándékban fogjuk részesíteni. - Érdekes, - mondta mosolyogva Éva -
ugyanebben a pillanatban én is erre gondoltam. Igazán kár lett volna,
ha nem hozzuk magunkkal. - Kedves, derék, jó fiú. Az én szegény,
drága fiam, ha él, ugyanakkora lehet. Szombati említette, hogy
huszonhárom éves. Ádám is annyi, ha él. Milyen örömtől fosztott meg a
sors. Ha nekem ilyen kedves, csinos, okos fiam volna. Éva elgondolkozva nézett maga elé. - Drága anyuskám, akarok én neked
valamit mondani. Amit mi most csinálunk, az nagyon kétélű dolog ám.
Ha az én bátyám él, akkor még nem biztos, hogy a te tulajdonságaidat
örökölte. Az apja a te jellemzésed szerint lelkiismeretlen volt,
megbízhatatlan; jellemtelen és könnyelmű. - Éva, az Istenért, hogy beszélhetsz
ilyen kegyetlenül? - Én nem kegyetlenül beszélek, csak
józanul. Te sem tagadhatod, hogy úgy van, ahogy mondom. Lehet, hogy
Ádám él és teljesen az apjára ütött. Ehhez még vedd hozzá, hogy
milyen nevelésben részesülhetett. Most huszonhárom éves. Neveléssel
már nem fogsz tudni segíteni rajta. És ha így van, akkor nagy feladat
előtt állunk. Sok türelemre, szeretetre, jóindulatra lesz
szükségünk, erre elő akarlak készíteni. - De miért tételezed fel róla, hogy
nincs benne az anyjából? Ha olyan, mint én, akkor nem
lelkiismeretlen, nem jellemtelen. Csak hiszékeny és naiv... - De anyuskám... - Hagyd csak, drágám, ismerem én jól a
hibáimat. A sors megtanított rájuk. Te, hála Istennek, nem örökölted
ezeket. Az eszed, a józanságod szegény, drága édesapádé. Éppen így
lehet, hogy Ádámban, ha megtaláljuk, csak örömünk fog telni, bánatunk
semmi. De ha megtaláljuk, vajjon hogyan találjuk meg? Mely pontján a
világnak? Milyen társadalmi osztályban? Talán már házas. Talán most
akar házasodni. Talán beteg. És vajjon milyen ember lett belőle?
Magas, vagy alacsony? Milyenek az arcvonásai? Hát nem bámulatos az
élet? Még az is meglehet, hogy mikor robogunk a vasúton és lenézünk
egy kis német állomáson, ott megy egy fiatalember, és ő sem tudja,
hogy én vagyok az anyja, én sem tudom, hogy ő a fiam. Tudod, mióta
elkezdtük keresni, és az én régi sebem ilyen erősen kiújult a
lelkemen, néha már úgy szenvedek a bizonytalanságtól, hogy borzasztó
érzések vesznek erőt rajtam: szinte kevésbbé kínzó volna holtnak
tudni, mint ennyire nem tudni róla semmit... - Ne félj, drágám, amit egyáltalában
emberi módon lehetséges megtudni róla, azt meg fogjuk tudni. De miért
telefonál ez a Szombati olyan sokáig? - Talán folyton mással beszél az az
ügyvédi iroda. Majd jön mindjárt. De nem jött mindjárt. Beletelt még tíz
perc, míg végre megjelent az asztalnál. Még pedig sugárzó arccal. - Nagyszerű híreim vannak. Ugy-e
mondtam, hogy abban az egy százalékban is kell néha reménykedni? - Üljön le hamar, mesélje, mit végzett. - Felhívtam ezt a Leclerc ügyvédet.
Légyottot kértem tőle, hogy az apja multjának egyes részleteiről
felvilágosítást kérjek. Ez, úgy látszik, nagyon kíváncsi ember, mert
mindjárt telefonon tudni akarta, miről van szó. Az is lehet, hogy így
akarta a személyes találkozást megtakarítani. Egyszóval amilyen
röviden tudtam, elmondtam, hogy boldogult atyja egy ügyfeléről van
szó, egy magyar feltalálóról. Erre azt felelte, hogy ő maga nem
emlékszik rá, de atyja harminc éven keresztül mindennap pontos naplót
vezetett, s azok a naplók megvannak. Több, mint negyven kötet,
valóságos lexikon-szerű gyüjtemény. Ő majd kikeresi a kellő kötetet.
A dátumot megadtam. Délután hatkor szabad lesz. Ő minden délután
hatkor a Groote Markton szokott sörözni. Azt kérte, hogy menjünk mi
is oda, beszélgethetünk egész vacsoráig. Nem lesz nehéz őt
megismernünk, mert a Brabant-palota tövében ül mindig és fekete
kötést hord a félszemén. - Odahozza a naplót is? - Oda. - Hihetetlen dolog, ezzel a naplóval, -
álmélkodott Klára asszony - mintha csak minden útunkat a jó Isten
vezetné. Most mit csinálunk este hatig? Én megbolondulok az
izgatottságtól. - Majd egy kicsit megnézegetjük a
várost, az talán úgy-ahogy, lefoglalja nagyságos asszony gondolatait. De hiába nézegették a várost, Klára
asszony gondolatait nem tudta lefoglalni semmi. Szórakozott
volt, étvágytalan, s a keze láthatóan remegett. Alig várták a
hatórát. Nem is várták meg, félhatkor már ott ültek
türelmetlenségükben egy bádogasztal mellett. És mikor
széttekintettek, olyan látvány tárult eléjük, amely kivételesen
még a gondolataival tépelődő anyát is lekötötte. Kővé vált és aranyozott Mozart-strófák
tere tárult itt ki a Groote Markton, vagyis nagypiacon. Szemközt ott
állott a Hotel de Ville, a városháza, a gótika kecses és elbűvölő
pompájában, ezernyi szobrainak ékességével, tömjénes gregorián ima
gyanánt a kék égbe szökkenő finom tornyával. Oldalt pompázott a másik
gótikus palota, a Broodhuys, vagyis kenyérház, álmodó galériával,
mintha csontból faragták volna. A harmadik oldalon, hátuk megett, a
Brabant hercegek palotája, renaissance-ablakainak végtelen
sokaságával. És a három palota mellett és között a régi céhek
tündöklő házai. Tarka rendben sorakozó karcsú homlokzataik valami
kővévált barokk bált nyujtottak így egymás mellett, faragásaik
csipkéje és gazdag aranyozásuk ékszere mintha egy hajdani
jelmezünnep pompázó hölgyeit mutatta volna. - Tapsolni szeretnék, - mondta
Szombati, - vagy csókot inteni ezeknek a házaknak. - Mennyi arany! - álmélkodott Éva. Az egész tér sziporkázó nehéz
aranydíszt öltött. Az egyik ház ormán egy szent nagy szobra állott
aranyruhában, pásztorbottal, arany püspöksüveggel. A szomszéd házon
két arany oroszlán tartott egy pompázó címert, a homlokzaton arany
félhold ékeskedett. Következő szomszédján aranyrovátkás oszlopok
díszlettek. Mellette arany földgömb állott a ház fokán, arany
körzővel. Aztán csavart barokk oszlopok következtek aranyozva. A
szomszéd házon aranyhírnök lengette aranyleplét. Egyik kapu
felett arany virágkosár a cégér, a másikon aranyfüzérbe foglalt
söröskupa. Arany csillag, arany nemtőszobor, arany zászló, arany
lovasszobor, arany rózsa, folyton az arany nehéz és dús dísze. A nap
éppen akkor tűnt el a házak teteje mögé, az egész tér arany
sziporkákkal ragyogott, mint valami mesebeli király álomvárosa. - Sohasem tudok elég hálás lenni, -
mondta Szombati, - hogy ezt megláthattam. - Gyönyörű, - mondták a nők is
mindaketten. Amott a tér oldalán most
szedelődzködött haza az aranypaloták tövéből a virágpiac. Piros,
sárga, lila, kék virágok boldog foltjait vitték a szekerek. - Térzene lesz, - mondta Éva. Csakugyan, a térzene közönségének
csinált helyet a virágpiac. Már rakták ki oda is sűrű sorokban a kis
bádogasztalokat. Egy ló elesett a kövezeten virágszállítás közben,
már sietett is oda a belga rendőr, fején fehérre mázolt rohamsisak. S
a túlsó oldalon jött a zenekar. - Valami ifjúsági egyesület zenekara
lehet, - mondta Szombati, - csupa gimnazistának látszanak. De ekkor Klára asszony izgatottan
felkiáltott: - Ott jön a mi emberünk. Csakugyan egy köpcös, kövér, harminc
táján járó férfi közeledett arra, félszemén fekete kötés. Szombati
felpattant és odasietett hozzá. Váltottak egy pár szót, kezet
szorítottak és jöttek az asztalhoz. A belga ügyvéd bemutatkozott a
hölgyeknek. Helyet foglalt. A tér közepén is helyet foglaltak a
zenészek egy kis kioszkban. A nap lement, az aranyozott téren
kigyulladtak az ívlámpák méla fényfoltjai, a gazdag aranyozású
házak a naplemente rőt bársonya helyett feltöltötték az ívlámpafény
halavány selymét. De a tündérszép látvány most már nem
jelentett semmit ennek a társaságnak. Mikor Leclerc ügyvéd elővett
egy bekötött, kéziratos könyvet, Klára asszony keze akaratlanul
megrándult, hogy máris nyúljon érte, elkapja és belemerüljön. - Már lapozgattam a naplóban, - kezdte
az ügyvéd, néhány udvarias megismerkedési frázis kicserélése után, -
és arról a magyar feltalálóról, aki önöket érdekli, elég bő
feljegyzéseket találtam. A feljegyzések már Bécsben kezdődnek, ahol
atyám a feltalálóval összejött. Hat különböző ügyben tárgyalt ott
atyám, s mind a hat ügyének naponkénti tárgyalásairól
emlékeztető-jegyzeteket írt ebbe a naplóba. Mindenben igen pedáns
ember volt, ebben is. Majd olvasom azokat a részleteket, amelyek az
önök emberére vonatkoznak. Kezdte olvasni. A két nő és a titkár
feszülten figyeltek. De feszültségük lassanként alábbhagyott. A
feljegyzések semmi személyes részletet nem tartalmaztak. A két nő
oldalról nézett az asztalra fektetett könyvbe, Szombati szemközt ült,
onnan nézte a kézírást. Igy is szemmel tudta kísérni az ügyvéd
felolvasását, mert a néhai Leclerc kalligrafikus szépírással írta
bele a naplóba feljegyzéseit. "...Hosszabb tárgyalás Morvayval.
Egyszer s mindenkorra szóló vételárat kíván. Elutasítottam, de a
tárgyalást fenntartom." "...Hellriegel szakvéleménye a
kémiai processzus tekintetében kitűnő. Ujabb tárgyalás Morvayval.
Nem enged. Opciót ajánlottam fel. Nem fogadja el, teljes vételárat
követel." Sehol a gyerekről semmi. A
feljegyzésekből kiderült, hogy Morvay végül mégis pénzt csikart ki az
ügynökből anélkül, hogy még opciót is adott volna. Elhatározták, hogy
egy nagy brüsszeli bútorvállalkozót megpróbálnak érdekeltetni a
találmány kiaknázásában. Egy napon ez a bejegyzés állott a
naplóban, ahol a kiadásokat mindig aprólékos számadás tüntette fel: "...Három és fél darab vasúti
jegy Brüsszelbe. Három darab hálókocsi-jegy." - Ez tiszta dolog, - kiáltott fel
Szombati, - együtt utaztak ide Brüsszelbe. Monsieur Leclerc, Morvay
és a vele utazó hölgy kaptak összesen három jegyet, a gyermek számára
féljegyet váltottak. Az három és fél. A hálókocsiban elég volt három
ágy, a gyermek nyilván ott aludt vagy Morvay mellett, vagy az illető
hölgy mellett. Azt hiszem, kétségtelennek lehet tekinteni, hogy a
gyermeket is elhozták Bécsből Brüsszelbe. - Talán itt is járt a fiacskám, -
sóhajtotta az anya - ahol most ülünk... Éva megbocsátó arccal nézett anyjára.
Mintha csak nem leány az anyát, hanem anya a leányát illette volna
ezzel a pillantással. A lírai, a regényes, az érzelmes az anya volt a
két nő között, s a leány volt a józan, a reális, a céltudatos.
Csakugyan fel lehetett tenni, hogy a kis Morvay Ádám itt is
megfordult, ezen a gyönyörű téren, mint mit sem sejtő, gagyogó kis
kölyök, mialatt kétségbeesett anyja lent Mohoson szenvedte a
gyötrelmek vak gyötrelmét, s most mikor itt ül az anya ugyanezen a
téren, a fiú mint felnőtt ember ki tudja, merre jár? Ezt meggondolni
szép volt és regényes, de a szép és regényes kérdés felett való
mélázás az Éva lelki alkata szerint semmivel sem vitt közelebb a
célhoz. - Ráérünk ezen merengeni, - mondotta,
megjegyzése enyhítéséül megfogván anyja kezét, - ha majd a dolgunknak
végére jártunk. Most kérjük tovább a feljegyzéseket. Leclerc olvasta tovább a napló adatait.
Lassan ment a dolog, s az olvasást hosszabb szünetek szakították
félbe. Az ügyvéd csak magának olvasta azokat a részeket, amelyek a
hazaérkezett apa brüsszeli életének más vonatkozásairól szóltak, csak
akkor olvasott hangosan, mikor a naplóban felbukkant a magyar
feltaláló személye. "...Telefon Creuziernek.
Találmány iránt érdeklődik. Holnap találkozunk. Morvayt
értesítettem." Igy olvasott az ügyvéd. S magyarázólag
hozzátette: - Creuzier abban az időben a legnagyobb
bútorgyáros volt Belgiumban. Később bevonult és elesett. Gyára most
is megvan; rokonai vezetik, akik akkor még Franciaországban éltek.
Nézzük csak tovább. "Első találkozás Creuziervel.
Azonnal elutasítja a gondolatot. Szerinte a gyártás megindítása
katasztrofális bukással járna. Morvay igyekszik meggyőzni, hiába.
Creuzier hajthatatlan, hallani sem akar a dologról." Megint jó darabig hallgatott Leclerc.
Olvasta a naplót. Még pedig olyan arccal olvasta, amelyen látni
lehetett, hogy nem az idegen érdeklődők, hanem a maga számára
olvassa. Nagy figyelemmel merült el atyja multjába. Ezek hárman három
oldalról idegesen, izgatottan, türelmetlenül néztek bele a szövegbe,
ő pedig nyugodt élvezettel olvasta, mintha regényt olvasott volna.
Fordítani akart, mikor Éva gyorsan közbetette a kezét, mert a napló
szövegében meglátta az "inventeur hongrois"
szavakat, amelyek Leclerc figyelmét kikerülték. - Itt van valami, - mondta Éva -
menjünk csak vissza. - Hol? Ja igen. Nem vettem észre.
Lássuk csak, mi van itt. "A magyar feltaláló pénzköveteléssel
lépett fel, pörrel fenyegetődzik. Beszéltem Fromentin ügyvéddel.
Szerinte a pertől nem kell félnem." Leclerc elhallgatott és tovább
olvasott. Csak magának. Mintha az idegenek nem is ültek volna az
asztalánál. Ekkor aztán Szombati megunta a dicsőséget. - Bocsánat, ügyvéd úr, hogy
félbeszakítom. Ez így nem lesz célravezető. - Miért nem? Hiszen minden részletet
felolvasok, ami önöket érdekelheti. - Szó sincs róla. Ha Éva kisasszony
most nem szól, ön esetleg kihagyta volna a Fromentin ügyvéd nevét.
Hátha éppen Fromentin úrnál rejlik az egyetlen nyoma annak, hogy e
pillanatban hol tartózkodik az, akit keresünk? Ez így nem jó lesz.
Ezt a naplót alaposan és részletesen át kell tanulmányozni. Az én
kérésem az, hogy felmehessek az ön irodájába, - hiszen a naplót
kézből nem adja ki, ezt megértem, - adjon ott nekem egy íróasztalt,
én majd a naplót lemásolom, esetleg a további naplóköteteket is.
Nekünk itt minden apró részlet fontos, még pedig nemcsak ebben az egy
kötetben. Hátha az, akit keresünk, most is itt van Brüsszelben? A
napló összes köteteit át kell néznem, míg csak hiteles adatot nem
találok arra vonatkozólag, hogy a magyar feltaláló innen örökre és
végérvényesen elutazott. A gyerekkel együtt. Sőt még ezzel sem
elégszem meg. Mert hátha aztán visszajött? Egyszóval engedje meg,
hogy én boldogult édesatyja összes feljegyzéseit átnézhessem, sőt
úgyszólván a mi szempontunkból feldolgozhassam. Leclerc savanyú arcot vágott. - Kérem, - mondotta, - ezek a
feljegyzések sok intim üzleti dolgot is tartalmaznak; ön megértheti,
ha nem szívesen nyitom ki ezeket egy idegen előtt. Aztán meg az
irodámban én nem mindig vagyok ott, gyakran elutazom vidékre, már
pedig ebből a naplóból én nem adhatok ki kötetet senkinek, csak a
magam személyes jelenlétében. Ön ezt meg fogja érteni... A térzene játszott a brüsszeli Groote
Markton, s ők az asztalnál hosszasan elkezdtek tárgyalni. A
tárgyalások húzódtak, húzódtak és Szombati csak nehezen tudta elérni,
hogy végre mégis csak kihúzott valami igéretet az ügyvédből. Abban
maradtak, hogy másnap délelőtt találkoznak. A két nő tehát ezt a
találkozást még feszültebb várakozással fejezte be, mint ahogy
elkezdte. Klára asszonyon különösen meglátszott, hogy ma éjszaka
keveset fog aludni. Éva igyekezett valamivel lekötni a figyelmét. - Nézd csak, mama - mondta, még pedig
az idegen asztaltárs iránt való udvariasságból továbbra is franciául,
- ezek a fiatal muzsikusok kotta nélkül játszanak. Mind odanéztek a zenészekre. Az
ívlámpák fényében játszó ifjakon csakugyan volt valami különös. Nem
volt előttük kotta, kívülről játszottak. De viszont arra a papiruhás
karmesterre sem pillantottak soha, aki vezényelte őket. Viszont ez az
abbé sem úgy dirigált, mint más karmester. Nem a szemnek, hanem a
fülnek vezényelt: pálcájával az állványon hangosan ütötte a taktust. - Különös, - felelte Éva asszony, -
miért így játszanak ezek? Leclerc ügyvéd becsukta és hóna alá
vette a naplót. Aztán válaszolt: - Azért, madame, mert nekem legalább
fél szemem, van, de ezeknek egy sincs. Ez a vakok intézetének
zenekara. Szombati egy délelőttön át dolgozhatott
csak a naplón. Leclerc bejelentette neki, hogy délután két napra
Ostendébe kell utaznia, mivel pedig a naplót saját irodájából elvinni
nem engedheti, csak a két nap elteltével állhat megint rendelkezésre. A titkár biztonság okáért elkezdte a
napló teljes szövegét másolni. Azt gondolta magában ugyanis, hogy az
állhatatlan természetű, fantasztikus Morvay, akinek Brüsszelig szóló
történetét és kivált házasságát már jól ismerte, aligha maradt
nyugton Brüsszelben. Igen valószínűnek látszott, hogy innen is
tovább állott, csak a naplóban kellett a nyomát megkeresni, hogy
mikor. Ha ezt a pontot megtalálta, talán nem is lesz szükséges tovább
törődni a naplóval. Amivel egy délelőtt elkészült, abból
sok mindent megtudott. Morvay nem hagyott békét a szabadalmi
ügynöknek, minduntalan zsarolta pénzért és a legkülönbözőbb perekkel
fenyegette meg. Közben új találmányok értékesítésére is rá
akarta venni. Feltalált a napló tanúsága szerint egy gyermekággyá
átalakítható magas gyermekszéket. Feltalált egy villamos kefét,
amelyet csak bele kellett kapcsolni a kontaktusba, aztán lassan
végighúzni a kefélendő tárgyon, a kefe magától kefélt. Még más eféle
találmánya is volt a nyughatatlan elméjű Morvaynak, de a szabadalmi
ügynök naplójegyzeteiből az tünt ki, hogy egyiket sem tudta
értékesíteni. De ha Leclerc sem adott neki már, akkor miből fedezte a
brüsszeli tartózkodás napi költségeit? Erre a kérdésre látszott
felelni egy érdekes bejegyzés a kiadások között. Ott ez a tétel
szerepelt: "Mme Morvay első fellépése, páholy". A Morvayhoz tartozó hölgy tehát
fellépett. Színházban bizonyára nem, hiszen Csókás Matild aligha
tudhatott olyan jól franciául, hogy Brüsszelben fellépjen, mikor
Budapesten nem volt szerződése magyarul sem. Minden valószínűség
szerint felhasználta tánctudományát, valahol fellépett valami
táncszámmal és így próbálkozott pénzt keresni. Szombati ebéd után már egy brüsszeli
szerkesztőségben ült és forgatta a huszonkét év előtti
lappéldányokat. Mivel a napló szóbanforgó dátumát feljegyezte, nem
volt nehéz dolga. Öt perc alatt megtalálta, amit keresett. A
"Gioconda" című mulatóhely aznap hirdetett új műsorában a
következő számot találta: "La belle Mathilde, Danse Hongroise".
Ez más nem is lehetett, mint Csókás Matild. Szaladt a Gioconda nevű mulatót
megkeresni. Estig futkosott. Estére kiderítette, hogy a Gioconda nevű
mulatót a világháború alatt a megszálló németek megszüntették és
tulajdonosát, egy Rachot nevű embert, internálták. Rachot aztán
hazatért, Brüggébe költözött s alighanem ott él most is, valami
csemegeborbehozatali irodája van. Másnap Éva és Szombati elutaztak
Brüggébe. Klára asszony rendkívüli fáradtságról panaszkodott, az
utazás és a nyomozás izgalmai nagyon megviselték, inkább otthon
maradt a brüsszeli szállóban és elhatározta, hogy egész nap feküdni
fog. A fiatalok igen könnyen megtalálták
Rachot urat. Töpörödött öreg emberke volt, fogatlan, reszketőskezű.
Kis fekete házisapka a fején. Amilyen könnyen megtalálták, ugyanolyan
gyorsan végeztek vele. Az öreg egyáltalán semmire nem emlékezett. - Kérem, én azt a helyiséget tizennégy
éven át vezettem, míg a boche-ok el nem hurcoltak. Minden hónapban
húsz új számot szerződtettem. Az évenként több mint kétszáz,
tizennégy év alatt több, mint háromezer. Hogyan emlékezhetném rájuk?
A memóriám nagyon gyöngül különben is: már a leghíresebb artisták
neveit is összekeverem, akik valaha felléptek nálam. Nem való már
semmire az ilyen öregember. - Homályosan sem emlékszik, hogy egy
magyar nő, akinek különös, feketeszakállas férje volt, fellépett
önnél? Az öreg csak a fejét csóválta. - Rengeteg magyar szám dolgozott nálam.
Szerettem őket: szerények voltak, jók és tehetségesek. De nem
emlékszem különösebben egyikre sem. - Feljegyzései nincsenek, igazgató
korából? - Voltak, de megszálláskor ott veszett
minden. Mire a németek hazaengedtek, már rég lebontották azt a házat,
melyben a Gioconda játszott és új ház állott a helyében. Ott most egy
nagy áruház van tudtommal. Nem volt mit tenni, elbúcsúztak Rachot
úrtól. S ha már itt voltak, megnézték a flamand városkát. Kószáltak cél nélkül, kedvükre s
érdeklődve böngészték a felírásokat. Igen sokat meg is értettek a
flamand szavakból. Wyngaard: szőlő, Hemelryck: mennyország, Groot
Plaats: nagytér. - Olvastam arról a palotáról, - mondta
Szombati, - ahol IV. Edvárd király volt vendége egy brüggei
mágnásnak, mikor alattvalói elkergették hazulról. Ott most múzeum
van, meg kellene nézni. - Nézzük meg, - helyeselt Éva. Megkeresték, megnézték. Szombatit
főként a csipkeosztály érdekelte, de Éva, mikor meghallotta,
hogy itt egy régi felszerelésével megőrzött középkori konyha látható,
semmi más iránt nem érdeklődött többé. Ő a konyhát akarta látni. Volt is mit látni ezen a hatalmas
konyhán, amely akkora teret tárt eléjük, mint egy lovagterem. A
falakat legalább ötvenféle rostély fedte, ezek mind különféle húsok
sütésére szolgáltak hajdan. Most valami falra aggatott
fegyvertárnak látszottak. A kovács minden darabnál kitett magáért.
Cirádás vasvirágok, kovácsolt indák remekbe készült vonalai tették
látványossá a rostélyokat. - Ez halnak való, - mondta izgatottan
Éva. Szétnyitható, csukaalakú forma volt ez,
látszott rajta, hogyan használták. Aztán sorakoztak a
libasütőnyársak, díszesen kovácsolt fogóval. Aztán a süteményminták,
finoman rajzolt negatív ábráikkal, melyeknek kámea-szerű
homorúsága vitorláshajót, páncélos vitézt, szárnyacsapkodó
kakast, éjjeli őrt ábrázolt. Aztán jött a hasonlóan vésett ostyasütők
végtelen sora. Ijesztő nagyságú mozsarak következtek, amelyekben
hetedhét országra szóló lakodalom népének lehetett volna diót törni.
A mennyezetről irdatlan húsmázsa lógott, félméteres kampóval. - Ezen ökröt lehetne mérni, - mondta
Éva. - Azt is mértek rajta, - bólintott
Szombati. Ormótlan nagy kulcsok is lógtak a
falon, bizonyára a különböző pincék, éléskamrák, padlások kulcsai.
Aztán pohárszékek tüntek fel az óriás konyhán, alattuk végnélküli
sora az üstöknek, vasfazekaknak, kondéroknak, a polcokon hasas
borospalackok katonás glédája, mindegyiken beleégetett címeres
pecsét. Végül elérkeztek a nézők magához a tűzhelyhez, amelynek
irdatlan nagyságán már szinte el lehetett mosolyodni. A falnak
támasztva megszámlálhatatlan nyárs, zsírlocsoló, piszkálóvas, rúd,
minden. És mindezeknek koronájául egy kondér, akkora, mint egy
kisebbfajta falusi ház. - Teremtő Isten, - mosolygott Szombati,
- ebben a kondérban talán elefántot főztek levesnek. Éva nem felelt. Csillogott a szeme,
mint a frontharcosnak a győzelmi zászlók múzeumában. - Ez magát annyira érdekli? - kérdezte
Szombati elcsodálkozva. - Kimondhatatlanul, - felelte Éva
lelkesen, - ennél nincs semmi érdekesebb. - Furcsa, - csúszott ki a fiatalember
száján. - Mi furcsa? Hogy egy lány, aki valaha
férjhez fog menni és háztartást fog vezetni, érdeklődik a mestersége
iránt? Mit talál ezen furcsának? - Azt találom furcsának, hogy maga
egészen más benyomást tesz az emberre, mint ezt. Az ember azt hinné,
hogy csak amerikai irodalom, operazene és pszihoanalizis iránt
érdeklődik. - Az iránt is érdeklődöm. De miért
volna ez összeférhetetlen! Nem én vagyok a furcsa, hanem maga a
furcsa. Akinek egy kis kultúrája van, annak még lehet józan esze is.
Ha énnekem majd háztartásom lesz, abban nemcsak művészettörténelmi
csevegést fog kapni a vendég, hanem olyan vacsorát is, hogy a füle
kétfelé áll tőle. Most hová megyünk? Szombati nem felelt mindjárt. Oldalról
lopva ránézett Évára. Csak kisvártatva rezzent fel a kérdésre. - Hova megyünk? Sétáljunk el ahhoz a
csatornához, amely a Longfellow kedvenc helye volt. Az utat kinéztem
magamnak, könnyen megtaláljuk. Menjünk gyalog, ha nem nagyon fáradt,
közben érdemes lesz nézegetni a házakat. Kedves, hogy itt minden
háznak külön neve van. Három tulipán, Cica, Varrótű, Tornyocska,
Öregudvar, Fafarkas, Prépostház... nem kedves háznevek? - Honnan tudja maga ezeket? - Az éjjel megtanultam. Vettem egy
Brüggéről szóló könyvet, kész brüggei tudós vagyok. Nézze ezt a
házat, milyen elragadó... Ámulva gyönyörködtek a házakban,
azokban a műemlékekben, amelyekről művészettörténeti kurzusokon
egyenként tanul az ember s amelyeket itt szemtől-szembe lehet látni.
Mialatt pompás nagy albumok apróra méricskélik és bírálják őket,
képeiket közlik, megdícsérik ablakíveik fínom hajlását, vagy
tiltakoznak egy stílusrontó oromdísz ellen, azalatt ők itthon nagyon
békésen és polgáriasan viselkednek, mint mindmegannyi híres
moziszínész, családja meghitt körében. Egyiknek hentesüzlet van a
földszintjén, a másiknak homlokáról hatalmas aranycsizma jelzi a
benne lakó vargát, a harmadikra meg éppen ki van írva, hogy eladó. A
fiatalember és a leány hol itt, hol ott kiáltott fel
elragadtatásában, ha valamelyik flamand ház háromszögű homlokzatának
lépcsős élét különösen bájosnak találta. Igy jutottak el a Minnewater-csatorna
hídjához. Szombati idegenvezetőként magyarázta, hogy ezen a hídon
állott valaha Longfellow és megérezte a brüggei harangjátékról szóló
versét. - Nézze csak, - szólt Éva, - milyen
furcsa kis öreg. Tiszta kis ember volt, kopott ruháján
nem látszott egyetlen pecsét, egyetlen pehely. Rendkívüli
odaadással nézett le a víz lencsés, zöld irhájára, amelyen
hattyúfamilia lebegett: papa, mama és két kis hattyúgyerek. A
hattyúgyerekek nem fehérek voltak, hanem barnák. Az öreg feszülten
figyelte a hattyúk minden mozdulatát. Ha a hattyúk a híd alá úsztak,
csoszogva átment a híd másik oldalára és áthajolva a kőkorláton
leste, mikor bukkannak ki megint a kőboltozat alól. Azután
megcsóválta a fejét. Közben hátrapillantott a két idegenre. Megint
csóválta a fejét. Torkát köszörülte. A hattyúk megfordultak és
kibujtak a híd innenső oldalán. A kis öreg visszacsoszogott. Látszott
rajta, hogy valami nagyon izgatja s ami izgatja, azt okvetlenül
közölnie kell valakivel. Éváék felé pillantott. Kétszer is elindult
feléjük, habozva megállt, de aztán végre is határozottan
odacsoszogott hozzájuk. - Bocsánatot kérek, - kezdte a
mondókáját franciául. - Tessék, - mondták ők nyájasan. - Én minden délelőtt itt sétálok,
kérem. Látják ezeket a kis hattyúkat, kérem? - Látjuk. - Hát kérem, ezek ma három hetesek. Diadalmasan rájuk nézett. Ők
szolgálatkészen álmélkodtak. A kis öreg brüggei polgár boldogan
csoszogott vissza a híd kőkorlátjához. Szombati olyan tekintettel
nézett utána, hogy Éva figyelmes lett erre a tekintetre. - Miért nézi így ezt a kis öreget? - Ha öregeket látok, gyakran jutnak
eszembe a szüleim, akiket sohasem ismertem. - Olyan korán meghaltak? - Nem tudom. - Hogy-hogy nem tudja? - Én lelenc-gyerek voltam. Kitettek,
rendőr talált meg. Gyermekmenhelyen nevelkedtem. Éva meghökkenve bámult a fiatalemberre.
De nem szólt semmit. Némán indultak odébb s otthagyták a
hattyúk látványával az öreget. Némán mendegéltek egymás mellett. A
nagy térre értek. Már alkonyodott. Előttük emelkedett az égnek karcsú
vakmerőséggel a Beffroi, a brüggei csodatorony. Nyolcszögletű
tetőtornyát villamos füzérekkel díszítették. A füzérek valami
reszketeg, finom, halvány fényt adtak, mint valami mesebeli
nyakláncok. Csak most szólalt meg Szombati: - Látja, milyen finom vékony torony ez,
az ember el sem hinné, hogy egyik harangja száz mázsa. Ha nagyritkán
megkongatják, nyolc embernél kevesebb nem tudja meghúzni a kötelet. De Éva most nem oda figyelt. Egy
képeslap-árus előtt állottak éppen a nyílt téren. Két kutya húzta a
képeslapokkal telt kocsit. Ezek a kutyák most izgatottan felugráltak,
farkukat csóválták, valósággal harcolni kezdtek a hámban. - Mi lelte ezeket a kutyákat? -
kérdezte Éva az árustól. - Az idegenek rendszerint süteményt
adnak a kutyáimnak a szemközti cukrászdából. A dögök azt hiszik, hogy
mademoiselle is süteményt hozott. - Legyen igazuk, - szólt nevetve Éva. Elment a cukrászdába és süteményt
hozott a kutyáknak. Azok imádva ugatták érte és majd megették a
kezét. Közben újabb kutya-epizód merült fel a
közvetlen közelben. Két angol terrier kezdett ott ismerkedni, akik
egy-egy kiránduló luxus-autóhoz tartottak. Pokoli hancurozásba
kezdtek. Vidáman marták egymást, hemperegtek vakkantottak és röhögtek
hozzá. A képeslap-kutyák süteménye elfogyott.
Izgatottan nézték a két terrier játékát és a hám rabságában szomorú
vágyódással szűkölni kezdtek. És csak nézték a boldogan hempergő két
terriert, kimondhatatlan szomorúsággal. Szombati tünődve figyelte a jelenetet.
Majd Évához fordult. - Gimnazista koromban órákat adtam.
Játszani sohasem értem rá. És mikor a többiek mentek futballozni,
nekem pedig mennem kellett tanítani, így néztem én is a boldogokat,
mint ezek a dolgozó, befogott kutyák. Anya és leánya a szálló halljában
üldögéltek. Szombatit várták, mert az volt a megállapodásuk,
hogy elmennek hármasban moziba. A titkár Leclerchez ment dolgozni a
naplófeljegyzéseken, Leclerc pedig ilyenkor ment
mindig sörözni a Groote Marktra s a munka az ő távozásával megszünt
mindennap. - Nem furcsa, - mondta Éva, - hogy te a
fiadat keresed, Szombati pedig az anyjáról nem tud semmit? Klára asszony meglepetve fordult
leányához: - Mit akarsz ezzel mondani? - Semmit. Csak éppen mondom. - Mert ez már nekem is eszembe jutott.
És a kora éppen megfelel. De ez olyan fantasztikus véletlen volna,
hogy komolyan gondolni sem lehet rá. - Vállalnád fiadnak, ha egy ilyen
fantasztikus véletlen bekövetkeznék? - Mindenkit vállalnék, hiszen a fiam,
az a fiam. Inkább úgy lehetne feltenni a kérdést, hogy vajjon
szeretném-e, ha őróla derülne ki, hogy ő az. - Nos? Szeretnéd? - Nem lehet erről komolyan beszélni, de
ha már beszélünk róla, hát örülnék neki. Ez a fiú nekem napról-napra
jobban tetszik. Kedves, derék, megbízható, jó fiú. És te mit szólnál
hozzá? - Nekem is napról-napra
rokonszenvesebb. Milyen furcsa elképzelni, hogy éppen ő lehetne az... - Nem, nem. Mondom, hogy ilyen
véletlenek nincsenek. - Gondolod, hogy ki van zárva? - Kizárva elvégre nincsen, de
valószínűtlen. Kizárva senki nincsen, aki most huszonhárom éves. A
szívem összeszorul néha, ha ilyen korú fiatalembert látok, mert még a
felszolgáló pincér láttára is az jut az eszembe, hogy az én fiam
éppen ilyen idős lehet most, ha él és valami különös csoda folytán
talán már elmentem mellette az életben. És egyikünk sem tudott a
másikról... - Itt jön Szombati. Csakugyan jött a titkár. Arcára volt
írva, hogy ujságokat hoz. Kurtákat lélegzett, nyilván sietett ide,
hogy híreit mennél gyorsabban elhozhassa. - Van valami ujság? - kérdezte az anya. - Van, - felelte Szombati, - mindjárt
el is mondok mindent, csak előbb iszom valamit, mert siettemben
nagyon megszomjaztam. - Leclerctől jön? - Nem. Már kora délután egy nyomot
kaptam, azonnal vettem a kalapom, lenyomoztam és igen fontos
ujságokat hozok. Jött a limonádé, Szombati egy hajtásra
kiitta, aztán elkezdett beszámolni. - Hát kérem, tessék idehallgatni. Ma
egy bejegyzést találtam, amely új nevet vetett fel a munkámban: egy
bizonyos Braillet úr nevét. Ez a Braillet is szabadalmi ügynök és
úgylátszik, hogy Morvay ezt akarta kijátszani az öreg Leclerc ellen.
Utána néztem és kiderítettem, hogy Braillet még él, sőt itt lakik
Brüsszelben. Sőt mi több: egy negyedórán belül már rá is akadtam
személyesen és beszéltem vele. - Látta a fiamat? - kérdezte azonnal
Klára asszony. - Nem látta, de tudott róla. Igen jól
emlékszik a huszonkét év előtt történtekre. Meg is magyarázta
mindjárt, hogy miért emlékszik ilyen jól. Mert megismerkedett Csókás
Matilddal is és elkezdett neki udvarolni. Már akkor javakorabeli
ember volt Braillet, de legénysorban, és a magyar táncosnő, aki
fellépett a Giocondában, módfelett megtetszett neki. Morvay a
találmány ügyében kereste fel és már első este együtt mentek el a
Giocondába, ahol Morvay minden estéjét töltötte. "La belle
Mathilde" a száma végeztével odaült hozzájuk. Másnap Braillet
már megint ott volt a Giocondában és ahogy ő elmondja: fülig
beleszeretett a magyar nőbe. Már azon gondolkozott, hogy megkéri
feleségül, mikor egy új férfi bukkant fel a látóhatáron: egy
Muntureanu nevezetű román nagykereskedő. Ez kiütötte a nyeregből
Braillet uramat. Muntureanu az ő előadása szerint rettentő gazdag
ember volt és a mulatóhelyek nemzetközi világában nagy
összeköttetésekkel rendelkezett. Ő kicsinálta, hogy Belle Mathilde a
brüsszeli szerződés után Nizzában kapjon új szerződést. El is mentek
Nizzába. Morvay is itthagyott csapot-papot, ment együtt Matildjával.
Következésképen a gyereket is kétségtelenül magukkal vitték Nizzába.
Most tehát mehetünk mindjárt Nizzába, ott nem lesz nehéz kikutatni,
hogy a nő hol lépett fel annakidején, s talán találunk valakit, aki
tudni fog róla, a társaságban szerepelt Morvayról és a gyerekről is. - Mikor utazunk? - kérdezte Éva. - Nekem még egy napra volna szükségem,
- mondta Szombati, - mert azért a napló többi részét is át szeretném
futni. Esetleg akad még más adat is ott, és mennél több adatra tudunk
támaszkodni, annál jobb. Esetleg később, valami más városban tudunk
meg valami olyat, ami összefügg az ő brüsszeli tartózkodásukkal,
akkor aztán megint vissza kellene jönnünk ide. Jobb, ha mindennek még
itt utána járunk. A holnapi nap nekem valószínűleg elég lesz,
ennélfogva holnapután indulhatunk Nizzába. El ne felejtsem: még pénz
dolgában is intézkednem kell. Majd írok Párisba, hogy
küldjenek nekünk Nizzába francia frankot. Most mehetünk moziba. De Klára asszonynak egyszerre nem volt
kedve moziba menni, még egyszer és még részletesebben hallani
akarta Szombati legújabb eredményeit. A titkárnak el kellett mondani
töviről-hegyire, hogyan találta meg Braillet urat és lehetőleg
szóról-szóra el kellett ismételnie az egész beszélgetést, amelyet
folytatott vele. Szombati szívesen eleget tett a felszólításnak, s az
anya sóvárgón lesett minden szót, amely a régi-régi történetről
elhangzott előtte. A hézagos adatokból elég világosan ki
lehetett most már hámozni Morvay brüsszeli tartózkodásának
történetét. Idejött Csókás Matilddal és a kisfiúval, együtt a Leclerc
által rendelkezésre bocsátott anyagi segítséggel. A szabadalmi
ügynök remélte, hogy a találmányt majd értékesíteni tudja, s akkor az
aránylag csekély befektetés bőségesen megtérül. De a bútorgyárossal
folytatott első tárgyalás már csütörtököt mondott, ennélfogva Leclerc
megszüntette a további előlegeket. Morvay perrel fenyegetődzött,
s hogy valami módon mégis fenn tudják magukat tartani az idegen
városban, Matild beállott táncosnőnek. Morvay ekkor Leclerc
konkurrenséhez fordult és azon keresztül akart hatni rá, esetleg
Braillet figyelmét akarta a találmány iránt felkölteni. Valószínű,
hogy Braillet, akinek Matild olyan nagyon megtetszett, nem is
utasította el véglegesen a Morvay ajánlatait, hanem bizonyára
tárgyalni kezdett vele. Ekkor azonban felbukkant a román
nagykereskedő, aki Matildnak szerződést csinált a Rivierán. Morvay
természetesen azonnal követte, hiszen Muntureanutól pénzt
remélhetett. Ők harmadnap elutaztak Nizzába.
Szombati még egyszer beszélgetett Braillet úrral, nem jutott-e még
eszébe újabban valami részlet, ami nekik fontos lehet. Azonkívül
meghagyta Brailletnál a Negresco-szálló címét, hogy ha valami
időközben pótlólag eszébe jutna, értesíthesse őket. Szombati már az első napon ott ült egy
nizzai szerkesztőségben. A varieté-műsorokat böngészte a hirdetések
között, hogy ráakadjon "La Belle Mathilde" táncszámára.
De ezúttal nem volt olyan szerencséje, mint Brüsszelben. A
táncszámnak sehol semmi nyoma sem volt. Dolgavégezetlen,
tanácstalanul tért vissza a szállóba ebédelni. A gyönyörű város üde pálmáival,
csodálatos öblének áldott panorámájával nem tett rá semmi hatást. A
kutatás most már valóságos vadászlázzá vált nála. Alig nyelte le az
ebédet, már előszedett egy nizzai telefonkönyvet, kikereste belőle
egy artista-ügynök címét és sietett oda. A két hölgyre rábízta, hogy
csináljanak programot maguknak, amilyet akarnak, ő futkosni fog egész
délután, vacsoránál majd találkoznak. Elment az artista-ügynökhöz, de csak
délután négykor tudott vele beszélni, annak nem kezdődött
hamarabb a hivatalos órája. Mikor végre bejutott az ütött-kopott,
orfeumi plakátokkal teleaggatott kis irodába, egy harminc év felé
járó fiatalembert talált az íróasztalnál. - Uram, - mondta neki, -
felvilágosításért jöttem önhöz. Nekem találnom kell valakit, aki
pontosan tudja, milyen produkciók voltak itt az artistavilágban
huszonkét évvel ezelőtt. - Kilenc éves voltam. - Ugye. Aligha volt tehát az
artista-világról tüzetesebben informálva. Legyen szíves, mondjon
nekem valakit, aki felvilágosításokat adhat nekem. Az artista-ügynök gondolkozott. - Egyetlen jó tanácsot tudok adni.
Keresse meg az öreg Cabotin apót. Ő is artista-ügynök, de már
visszavonult az üzlettől. Van valami vagyonkája. Bámulatosan ismerte
mindig a terepet és hihetetlen részletességgel emlékszik vissza az
egyes attrakciókra. Talán ő hasznára lehet önnek. Megtalálhatja a
Casino Jetée Promenadeban, ott szokott mindig kávézni. Ámbár oda
rengeteg ember jár, de nem lesz nehéz megtalálnia, mert Cabotin apót
minden pincér jól ismeri. Szombati futott vissza a szállóba. Azt
gondolta magában, hogy erre a találkozásra mégis elviszi a nőket is.
Bizonyosan nagyon izgatottak a tétlen sétálásban és nézelődésben.
Éppen a szálló kapujában találta meg őket, indultak el hazúlról. - Hova készülnek? - Fel akarunk menni a hegyre, megnézzük
egy kicsit a kilátást. Van valami ujság talán? - Meg kell keresnem egy Cabotin nevű
öreg artista-ügynököt. Reményem van, hogy egyet-mást megtudhatok
tőle. Nem akarnak a séta helyett inkább velem jönni? Hármasban jobban
esik nekem is. Egy negyedóra mulva már ott ültek a
Jetéeben. Ha fognák az egész budapesti
Klauzál-teret, rátennék cölöpökre, és ál-bizánci pavillonok színes,
tarka kupoláit borítanák rá: kijönne belőle a nizzai Casino Jetée
Promenade, amely a tenger felett épült s a tengerpartról vezet hozzá
a bejárás. Ivelt fatetői alatt minden elfér: vendéglő, kávéház,
tánclokál, játékbank és színház, amelyek a Riviera-délután zagyva
mámorában keresztül-kasul egymásba folynak. Szombati már a bejárati portást
megkérdezte, ismeri-e Cabotin apót. Hogyne ismerte volna. Már húsz
éve ismeri. Idejön minden délután, de ma még nem jött. Tessék csak a
színházi nézőtér közelében helyet foglalni, ott majd megmondják a
pincérek, melyik az. A színházi nézőtér közelében? Ezt az
útmutatást egyelőre nem értették. De azért beljebb mentek. Bent aztán
értették. A színház olyan volt, mint akármelyik
más színház: színpada, zenekara és nézőtere volt, csak éppen oldalt
és hátul hiányoztak a falai. Széksorait a hatalmas csarnok közepén
zsinórkordon kerítette el. Aki a zsöllyesor legszélén ült, az
fizetett a jegyért, de aki közvetlen mellette ült a zsinóron túl, az
már nem a színház vendége volt, hanem a tánclokálé és nem váltott
jegyet, de azért nem kevésbbé hallotta és látta az előadást. A
zsinórkordon mentén két oldalt ingyen publikum szegélyezte a fizető
színházi publikumot. Klára asszony, leánya és titkára is itt
helyezkedtek el, a zsinóron kívül. Megkérdezték a biztonság okáért a
pincért, hogy itt van-e már Cabotin apó, de az azt felelte, hogy még
korán van, Cabotin apó később szokott jönni. Addig tehát várakozásul
figyelni kezdték a szemük előtt zajló előadást. A színpadon Planquette operáját
játszották, a Mahomet paradicsomát. Gyenge társulat volt, gyenge
zenekar, gyenge előadás. Éppen az első finálénál tartottak. A hős
altatóport kevert az eljegyzési társaság italába, a kar szépei
aranyra festett színpadi fapoharakkal a kezükben únottan zengték a
kórust. A szereplők lomposan énekelték bevágásaikat, a kompozíció
lendületes tételei cammogva vonszolódtak át a zenekaron. Mikor a
robotos zenészek az előírt helyen és időben kedvetlenül halkitották a
muzsikát, mint éles fordulónál az omnibuszló, akkor a magyar
hallgatók fülébe élesen belecsattogott egy éttermi számológép. - Mi ez? - néztek csodálkozva egymásra. És felfedezték közvetlen közelükben a
Cash Registert. Pincérek rohantak a Register-masinához és
rohantak el tőle, bekiáltva az oranzsádokat és feketéket. A kávéházi
nagyüzem lármája, amelyet a Planquette-muzsika eddig elnyomott,
hirtelen előlépett a piánó mögül, mint a vasuti állomás zenebonája,
mikor a gyorsvonat megáll és elhallgat. A Planquette-piánót
kanálcsörgés, tömegmorajlás, nyikorgó széktologatás kísérte
jobbról, balról, hátulról és a csattogva berregő számológép. A három magyar vendég riadtan tekintett
szét. Irdatlan távolságú széktömegeket láttak jobbról-balról,
kávéházat, vendéglőt, tömeget, ablakokat, s az ablakon túl
messze-messze kint, az Avenue des Anglais lámpáinak lassanként már
kigyulladó alkonyi gyöngysorát a nizzai parton. - Bámulatos színház, - mondta Szombati,
- ilyenben még sohasem voltam. - Engem nagyon idegessé tesz, -
panaszolta Klára asszony, - csak jönne már az a Cabotin vagy hogy
hívják. A finálé erősebb lett, a színház megint
elnyomta a vendéglői és kávéházi lármát, a Planquette-muzsika utolsó
sorai elharsogták a finálé végét. Gyenge taps próbált felbátorodni,
de rögtön elhallgatott, mert a tőszomszédságban abban a pillanatban
új zene harsant fel, egész más és idegen: egy erőteljes jazz, amely
olyan idegesítően váratlan volt, mint a svéd tusban a forróra a
jéghideg. A színház nézőterén felálltak az
emberek és kimentek tíz lépéssel odébb a parketten táncolni. A jazz
egy pillanat alatt elmosott minden Planquette-emléket. Egyszerre száz
és száz pár kezdett táncolni. Szombati egyet gondolt és Évára nézett.
Éva ugyanakkor egyet gondolt és Szombatira nézett. Elmosolyodtak és
felálltak. - Anyuskám, megyünk táncolni. - Jól van, fiam, csak menjetek. Belevegyültek a táncoló tömegbe. Volt
itt a világ minden tájáról, mindenféle ember. Frakkos angol, aki már
estére öltözött, kopott nizzai nevelőnő, gyémántos rivierai nyaraló
hölgy, részeg amerikai, lószőrhajú japán. A jazz zúgott és harsogott,
terrorizáló ritmusa elnyomta, elöntötte az egész monstre-csarnokot.
Amott messziről egy másik sarokból harsány kiabálás hallatszott: a
krupié kiabált a lovacska-asztalnál, körülötte sűrű tömeg, az igen
hosszú asztal felett transzparens lámpa jelezte a nyerő számot. A
jazz lármája fülsiketítő volt. Szombati próbált valami megjegyzést
tenni, de a saját hangját nem hallotta. Táncoltak tovább. Hirtelen vége lett a tánczene utolsó
sorának. Ekkor ismét váratlanul és idegenül felcsengett Planquette a
színház zenekarában, amely közben orvul megnépesedett. Szombati és Éva jöttek vissza az
egyedül hagyott anyához. - Meg kell adni, - mondta Éva, - hogy
maga kitűnően táncol. - Vissza kell adnom a bókot, - felelt
Szombati, - még senkivel sem táncoltam, akivel a mozdulataim azonnal
ennyire értették volna egymást. Mintha született partnerek volnánk. Mosolyogva néztek egymásra és nem
vették észre, hogy Klára asszony ebben a pillanatban egy egészen
kicsit elsápadt. Az a kifejezés, hogy "született partnerek",
a szívébe nyilallott. Lehet-e valósággá egy ilyen fantasztikus
véletlen gondolata? Lehet-e csakugyan, hogy ebben a véletlen
titkárban fogja megtalálni a maga elveszett fiát? Nem, nem, az
lehetetlen, a gondolatot azonnal elvetette magától. De ugyanakkor
ránézett a két fiatalra. Mosolyukban volt valami, ami nem volt
testvéri. És most még jobban megriadt az anya. Mi lesz, ha nagyon
egymás szemébe találnak nézni? Hiába tűnik fel olyan badar
gondolatnak, hogy Szombati, a lelencből lett fiatal mérnök,
véletlenül éppen az eltűnt gyermekkel azonos, biztosat nem lehet
tudni. És mi lesz, ha a nyomozás eredménytelenül végződik, ami
valószínűbb, ezek pedig közben egymásba szerettek? Ki ad itt meg
valami bizonyosságot? És Klára asszony szíve elfacsarodott a
rettegéstől, valami sötétnek és zavarosan tragikusnak az
előérzetétől. Megkezdődött a második felvonás édes és
halk előjátéka a színházi zenekarban. Gorombán csattogott bele a
számológép fémzaja. A beláthatatlan széktenger közönsége
jobbról-balról egyhangúan morajlott, mint a tenger. Messziről a
krupié kiabált. Hangja, mint a segítségért kiabáló hajótörötté,
elveszett a csörgés, széktologatás, embermorajlás óceáni zsivajában.
Ekkor egy pincér lépett oda hozzájuk: - Monsieur az imént Cabotin apó iránt
érdeklődött. Most érkezett. Az a kis kopasz, fehérszakállú
ember, tetszik látni? Szombati azonnal felkelt és odament
hozzá. Bemutatkozott, váltott vele egynéhány szót és két perc mulva
Cabotin apó már ott ült az ő asztaluknál. - Kedves Cabotin úr, - kezdte Szombati,
- mi most az ön nagyszerű szaktudásához fordulunk. Nekem azt mondták,
hogy az egész Rivierán senki sem ismeri úgy évtizedek óta az
artistavilágot, mint ön. - Elég jól ismerem, - felelte büszke
szerénységgel a kis öreg. - Hát kérem. Mi egy hölgyet nyomozunk,
aki huszonkét évvel ezelőtt fellépett Nizzában valamelyik lokál
márciusi műsorán. Brüsszelből, a Giocondából szerződött ide. Magyar
táncokat adott elő. Brüsszelben "La belle Mathilde" volt
a művészneve. Egy eléggé feltűnő külsejű férfival utazgatott, akinek
fekete szakálla volt és feltűnően széles karimájú puha, fekete
kalapja. Azonkívül egy kis gyermeknek is velük kellett lenni. Végül
úgy tudom, hogy egy Muntureanu nevű gazdag román ember is kísérte
őket. Nem emlékszik erre a társaságra? - A társaságra nem, de a Muntureanu
nevére igen. Várjunk csak. Ha az a Muntureanu, akit én gondolok,
akkor arról tudok mesélni. Nagy termetű kövér ember volt ez, sok
ékszert hordott, minden ujja tele volt gyűrűkkel, dupla aranyláncot
viselt a hasán, még a szája is tele volt aranyfoggal. Jól emlékszem
rá, elég gyakran megfordult Nizzában, jól ismertem is, mert mindig
volt valakije, akit protezsált. - Alighanem az lesz. De nekünk
fontosabb volna arról a bizonyos Matildról, vagy még inkább fekete
szakállas kísérőjéről tudni valamit. - Azokra nem emlékszem. Lehet, hogy
jártak itt, nem emlékszem rájuk. - És mi van azzal a Muntureanuval? - Tudtommal meghalt. Rémlik nekem, hogy
megházasodott, de hogy kit vett el, azt már nem tudom. Arról
hallottam, hogy meghalt. Ott ültek tehát eredmény nélkül.
Egymásra néztek: céltalan volt itt ülni tovább ebben a pokoli
lármában. - Akkor bocsánatot kérve, hogy
zavartuk, még egyre szeretném megkérni, kedves Cabotin úr. Ha utólag
eszébe jutna mégis valami azokról, akiket leírtam ön előtt, legyen
olyan kegyes telefonáljon értem a Negrescoba, azonnal fel fogom
keresni. Itt van a névjegyem. Cabotin apó igen előzékenyen mindent
megigért. Fizettek, mentek. Mikor kiértek a szabadba és
megkönnyebbülve lélegzetet vettek az este hűs tengeri levegőjéből,
Klára asszony felsóhajtott. - Szóval itt Nizzában nyomuk veszett. - Szó sincs róla, - tiltakozott azonnal
a titkár, - azt hiszi nagyságos asszony, hogy én ebbe azonnal
belenyugszom? Dehogy. Holnap folytatom a nyomozást. Végig fogom járni
valamennyi szállodát és kikutatom, hol lehetne még megállapítani
a huszonkét évvel ezelőtti szállóvendégek névsorát. Hopp, a
lapokban is megnézem az akkori példányokat. Lehet, hogy kiírták az
ujonnan érkezett fürdővendégek nevét. Ez ilyen idegenforgalmi
városokban szokásos. Ha például megtalálom Muntureanu nevét, már
előbb vagyok egy nyommal, mert valószínű, hogy egy szállóban vettek
lakást. Klára asszony nem szólt. Bizott is a
fiatalember ügyességében és buzgalmában, de kételkedett is a nyomozás
sikerében. Szótlan maradt és aggodalmas öt napon keresztül. Mert
Szombati öt napig nyomozott mindenféle régi lapokban, szállodai
irodákban, minden elképzelhető helyen, mígnem levele jött
Brüsszelből. Braillet úr írta. Braillet úr a levélben bocsánatot kért,
hogy félrevezette. Rosszul emlékezett, mikor Nizzát mondott. La belle
Mathilde annak idején nem Nizzába kapott szerződést a Muntureanu
pártfogásával, hanem Beaulieube. Visszagondolva a régi időkre, ez
most egész világosan eszébe jutott, kötelességének tartja tehát ezt
még pótlólag közölni. Anya, lány és titkár aznap este már
Beaulieuben voltak. Szombati azonnal elkezdte a kutatást. Kutatásának
számos ága volt. Először is embereket keresett, lehetőleg a szállodai
szakmához tartozókat, akik huszonkét évvel ezelőtt is itt dolgoztak
Beaulieuben. Aztán ezektől részint a magyar táncosnőt és
hozzátartozóit kérdezte, részint külön Muntureanu után érdeklődött.
De semmi eredménnyel. Ez így folyt három napig. Klára asszony
és leánya tétlenül nyaraltak egész nap, csak az étkezéseknél
találkoztak Szombatival. A titkár ilyenkor beszámolt nekik arról,
hogy nincs miről beszámolnia, ők viszont annál több ujságot tudtak
mondani mindenféle hírességekről. A Bristol-szálló vörös-színű
tenniszporondján például egy szemüveges öregurat és egy kis fekete
fiatalemberkét láttak tenniszezni. Feltűnt nekik, hogy mind a ketten
milyen mesterien játszanak és megkérdezték, vajjon ki lehet ez a két
kitűnő tenniszező. Kitűnt, hogy a szemüveges öregúr a svéd
király, a kis fekete fiatalember pedig a japáni trónörökös. Aztán
láttak két urat sétálni két hölggyel. Az egyik úr Manuel volt, a
portugál exkirály, a másik Miksa főherceg. Egy üzletbe bementek
valamit vásárolni s ott egy fiatal hölgyet láttak. Mikor az kiment, a
tulajdonos dicsekedve fordult hozzájuk: maga a híres Raquel Meller
volt az, aki most kiment a boltból. Megtudták, hogy azok az öreg
dámák, akik kék apácaruhát hordanak és fejükön olyan bonyolult
formájú keményített fejdíszt, azok nem apácák, hanem arisztokrata
hölgyek. Ez a viselet az előkelő burgundi hölgyek viselete. Aztán
előző este egy olyan frakkos urat láttak a Réservé éttermében, aki
arany vállrózsát és aranygombokat hordott a frakkján. Erről mára
megtudták, hogy egy angol hadihajó kötött ki a Rivierán, annak a
tisztje és így tovább. Szombati hallgatta, hallgatta az
érdekességeket, de csak félfüllel. Őt a nyomozás izgatta csak.
Nagyobb hévvel vetette bele magát, mint valaha, de kevesebb nyomra
akadt, mint valaha. Negyedik nap a Bristol-szálló halljában
állottak mind a hárman és búcsúzkodtak, mint minden reggel: Szombati
ment kutatni, ők mentek különböző programmjaik után, s most
megbeszélték, hogy ebéd céljából hol fognak találkozni. Ekkor
odalépett a szálló-igazgató. - Kérem, uram, ön több ízben
kérdezősködött nálam egy Muntureanu nevű úr után, hogy az valaha itt
lakott-e vajjon. Arról akarom értesíteni, hogy ma reggel óta egy
özvegy Muntureanuné nevű vendégünk van. - Hol beszélhetek vele! - szólt gyorsan
Szombati. - Itt van. S a szálló igazgatója rámutatott egy
idősebb hölgyre, aki ott állott tőlük öt lépés távolságban. Mind a
hárman odafordultak. Szombati azonnal indult és odalépett hozzá. De ő
maga is meghökkenve állott meg, mert ebben a pillanatban Klára
asszony felsikoltott és elkiáltotta magát: - Matild! Muntureanu özvegye felkapta a fejét és
a kiáltás irányába pillantott. Nézett, nézett, aztán elsápadt. - Klára... ez lehetetlen... A kis jelenet bizonyos feltűnést
keltett azok között, akik ebben a reggeli órában ott tartózkodtak.
Egyesek megállottak és figyelni kezdtek. A szálló igazgatója közelebb
lépett és erősen figyelt, hogy nem kell-e valamiért közbelépnie.
Klára asszony odasietett Matildhoz. - A fiam... Mondd meg, hol a fiam... - Nem tudom, - felelte az, - én
Morvaytól elszakadtam és azóta nem hallottam hírt felőle. Klára asszonyból heves sírási rohamban
tört ki az izgalom. Szombati gyengéden karonfogta és vitte a csendes
és ilyenkor néptelen írószoba felé. Ugyanakkor Muntureanunének is
intett, hogy jőjjön velük. - Ez nem jó lesz, - szólt közbe Éva, -
valamennyien gyerünk fel hozzánk, ott jobban lehet beszélgetni. Felmentek valamennyien a Kláráék
szobájába. A három magyar utas minden idegen városban úgy
helyezkedett el, hogy Klára asszony és leánya két egymásba nyíló
egyágyas szobát vettek, Szombati pedig ugyanazon az emeleten egy
külön szobát. Most, mikor pamlagon és székeken elhelyezkedtek, a két
asszony egymásra meredt. Mint valaha, huszonkét esztendővel ezelőtt,
mikor egy férfiért harcoltak. Meglepetésükben, amely még mindig úr
volt felettük, nem is tudtak összefüggő mondatokat mondani, csak
bámultak egymásra és egyes szavakat rebegtek: - Még ilyet... ez hihetetlen... - Te vagy az... soha nem hittem volna,
hogy valaha még... De aztán közbelépett Szombati, mikor a
meglepetés első percei elcsendesedtek. Gyengéden rátette a kezét a
Klára asszony kezére, mintegy némán biztatva, hogy szedje össze magát
és uralkodjék izgalmán. Aztán így szólt: - Talán jó volna egy kis rendet tartani
a beszélgetésben, akkor gyorsabban megértjük egymást. Muntureanunéhoz fordult: - Kérem, mi azért utaztunk el
Budapestről, hogy a kis Ádámot huszonkét esztendő múltán, ha lehet,
felkutassuk. Az első nyom Bécsbe vitt bennünket, onnan Brüsszelbe
tudtuk az önök nyomát követni, most pedig, mint méltóztatik látni,
itt tartunk Beaulieuben. Talán leghelyesebb volna, ha nagyságos
asszony részletesen és pontosan elmondaná, mi történt önökkel
Budapestről való elutazásuk óta, egészen addig, míg Morvaytól el nem
tetszett szakadni. Nekünk minden apró részlet fontos lehet. Matild nem tudott megszólalni.
Gondolatait próbálta rendezni. Ilyen hirtelen felszólításra nem
számított. Lassan indult csak neki az elbeszélésnek és nem könnyen
beszélt, mert kiejtése teljesen idegenszerű lett és a magyar szavakon
gondolkoznia kellett. Meglátszott rajta, hogy majdnem egészen
átvedlett külföldi asszonnyá. Mindenekelőtt heves mentegetődzéssel
kezdte. Hosszasan magyarázta, hogy neki semmi része nem volt a
gyermek elrablásában. Morvay ezt vele nem közölte előre. Csak annyit
mondott, hogy el fognak utazni Bécsbe és hogy elvált feleségével
megállapodott a gyerekre vonatkozólag. A gyerek is velük fog
jönni. - És te ezt elhitted neki? - kérdezte
Klára gyötrött hangon. - Én nem gondolkoztam rajta... Olyan
rabja voltam annak az embernek, hogy bármire rá tudott volna venni.
De énvelem nem is közölt semmit, mindent azzal a Pauringer ügyvéddel
beszélt meg. Hogy a gyereket el akarja vinni Bécsbe, azt még
Pauringernek sem mondta meg. Mikor a dada odajött, akkor ő intézte az
egészet, leszöktünk a lépcsőn, lent már várt a fiákker, azzal
hajtottunk a kelenföldi állomásra, hogy a keletin ne lássanak
bennünket felszállani és már utaztunk is Bécsbe. De légy meggyőződve,
Klára, hogy a fiaddal én úgy bántam, mintha igazi anyja lettem volna.
Gondoztam, ápoltam, mikor Bécsben tüdőgyuladást kapott, négy éjszaka
nem is vetkőztem le, úgy virrasztottam mellette. - Tüdőgyuladása volt? - kérdezte Klára
rémülten. - Igen, a Goldenes Lammban, ahol
laktunk, valahogy rányitották az ajtót fürdés közben. - Igy vigyáztál rá? Éva és Szombati csitítani kezdték az
anyát. Matild folytatta elbeszélését, szaggatottan, akadozva,
többnyire lesütött szemmel, mint egy vádlott. - Meggyógyult a kicsi, nem lett semmi
baja. Nagyon meg is szerettem, olyan édes, helyes kis jószág volt. Ő
lett az én egyetlen vígasztalásom. Mert az Isten nagyon megbüntetett
engem azzal az emberrel. Már Bécsben rossz kezdett lenni hozzám. Ha
ivott, akkor olyan goromba volt, hogy éjszakákat sírtam keresztül.
Még rosszabb lett Brüsszelben, mert ott az üzletei nem sikerültek,
folyton tele volt pénzgondokkal. Az a Leclerc már nem akart több
pénzt adni neki, akkor elkezdett egy hajszát ellene. És megint
elkezdett inni. Egyre gorombább lett és jött egy nap, mikor megvert.
Téged legalább nem vert meg soha. De engem úgy megvert, hogy az egész
szálloda összeszaladt és az arcom csupa vér volt. Követelte, hogy
próbáljak valahonnan pénzt szerezni. De honnan tudtam volna? Hiszen
ez lehetetlen kívánság volt, nem ismertem senkit, akitől kérhettem
volna kölcsön. Akkor jutott eszembe, hogy megpróbálok fellépni és úgy
igyekszem valamit keresni. Próbát táncoltam egy igazgató előtt és az
rögtön szerződtetett. Elég jól kerestem, bár igen sokat kellett
éjszakáznom abban a lokálban... - Hol volt addig a fiam? - kérdezte
kínzottan Klára. - Vettem egy kisasszonyt és az mindig
vele volt az öltözőben. A színházhoz is magammal vittem a gyereket,
nem hagytam egyedül egy pillanatra sem, vagy én voltam mellette, vagy
a kisasszony. Nagyon egészséges volt, hízott és már kezdett beszélni. - Miket? - kérdezte Klára hirtelen
feltörő zokogással. - Istenem, amiket ilyen kisgyerekek
először mondani szoktak. Azt, hogy "apa". Meg, hogy
"dádá". Meg, hogy "papi". Engem úgy hívott,
hogy "Mati". - És azt, hogy "Mama"? - Nem, arra nem tanítottuk. Nem
beszéltünk rólad soha. Klára hangosan sírt. Szombati intett
Matildnak, hogy térjen más irányba az elbeszéléssel. Éva odaült anyja
mellé, átkarolta és vígasztalni igyekezett. - Ott a lokálban, - folytatta Matild, -
megismerkedtem egy Braillet nevű emberrel, akit Morvay hozott oda.
Nagyon kedves ember volt, belém is szeretett és el akart venni. Ezt
nemcsak úgy a levegőből veszem, csakugyan el akart venni. - Nem szükséges bizonygatnia, nagyságos
asszony, - szólt Szombati, - beszéltem Braillet úrral, aki ma is azt
mondja, hogy el akarta venni. - Beszéltek vele? Él még? - Hogyne. Él és nagyon jól van. - Szegény. Annyira sajnáltam. Nekem is
nagyon tetszett. Azt hazudtam neki, hogy nem lehetünk egymáséi, mert
Mario nem akar elválni. Azt szégyeltem volna neki megmondani, hogy
Mario engem sohasem vett el. Eleinte mindig igérte, aztán ha
említettem, már csak legyintett, hogy ráérünk. A végén, ha fel mertem
hozni ezt a kérdést, dühösen szitkozódni kezdett. Így aztán elmaradt
az egész. És a fellépésem alatt jött Muntureanu. Mikor Morvay
megszagolta nála a sok pénzt, rögtön abbahagyta a brüsszelieket és
csak azon törte a fejét, hogyan hálózza be a románt, hogyan szedjen
ki belőle mennél több pénzt a találmányra. Együtt jöttünk ide
Beaulieube. De már a vonaton összeveszett a két férfi. Mario pénzt
követelt, Muntureanu pedig nem akart adni. Én is belekeveredtem a
vitatkozásba. Mario olyan botrányt csapott, hogy a szomszéd
szakaszokból bejöttek az utasok. Rettenetes volt... A kisfiú persze
nem tudta, hogy mi az, de megijedt a kiabálástól és elkezdett sírni. - Az Isten áldja meg, nagyságos
asszony, mondja meg már, hol lépett fel itt Beaulieuben, mert én
napok óta kínlódom azon, hogy ezt megállapítsam, de nem tudtam
megállapítani. - Nem léptem fel sehol. Úgy volt, hogy
megérkezésem után két héttel lépek fel a félhavi műsorban itt a
Bristolban. De két hét mulva én már nem voltam Beaulieuben. - Most tessék részletesen elmondani
mindent, mert ami most jön, az a mi számunkra igazán fontos. - Kérem. Mikor megérkeztünk, Mario és
Muntureanu haragban váltak el. Nem is szálltunk egy hotelbe.
Muntureanu ideszállott, mi pedig a gyerekkel a Beau Rivageba, amely
azóta megszünt. - Kereshettem volna, - morogta
Szombati. - Mario nekem megtiltotta, hogy
Muntureanuval szóba álljak. De én titokban mindennap beszéltem vele
mégis. Ő folyton unszolt, hogy hagyjam ott azt az embert, utazzam el
vele Párizsba. Az embert én boldogan ott is hagytam volna, de a kis
gyereket borzasztóan sajnáltam, mert már úgy megszerettem,
mintha saját édes gyermekem lett volna. Ezért Muntureanunak
mindig nemet mondtam. De egy szép napon Mario tudtom nélkül
felkereste őt és pénzt kért tőle. Kapott is. De a feltétel az volt,
hogy tünjön el. Egy délelőtt elmentem hazulról, mert megbeszéltem
Muntureanuval, hogy titokban kirándulunk együtt Villafrancába. Mire
visszajöttem, Morvay a gyerekkel együtt eltűnt. Magával vitte a
kisasszonyt is. Egyszerre kérdezték hárman, anya,
leánya és Szombati: - Hova? - Azt nem tudom. Csak gondolom, hogy
elment Montecarlóba. Mert itt Beaulieu-ben megismerkedett egy
Szpiropulosz nevű göröggel, akinek valami játékszisztémája volt.
Mario szentül hitt ebben a szisztémában és éppen arra követelte a
pénzt, hogy tőkéje legyen Montecarlóban a Szpiropulosz
rendszerét megjátszani és a bankot kifosztani. Szóval valószínűnek
tartom, hogy azzal a pénzzel, amit Muntureanutól kapott, csakugyan
elment Montecarlóba. De az is lehet, hogy utolsó pillanatban mást
gondolt. Őnála ezt sohasem lehetett tudni. Azóta soha semmit sem
hallottam felőle. Sem felőle, sem a gyerek felől. Ha eszembe jutott,
arra gondoltam, hogy a gyerek előbb-utóbb terhes lesz neki és
majd visszaadja neked, hogy vesződjél vele. Ez a gondolat aztán meg
is nyugtatott. Engem Muntureanu még abban az esztendőben elvett
feleségül. Igen boldogan éltem vele. Öt évvel ezelőtt halt meg
szegény, Párisban van eltemetve. Én is állandóan Párisban lakom,
tisztességes vagyont örököltem tőle, visszavonultan éldegélek és
úgyszólván egészen francia lettem. Magyarokkal nem érintkezem soha,
ezért nem is hallok híreket Pestről. Igaz, hogy nincs is ott senkim,
aki érdekelne. Rólad sem hallottam semmit. Évek óta nem is jutottál
már eszembe. És most hirtelen... én még mindig el vagyok ámulva... Ez
a leányod? Klára némán bólintott. - Férjhez mentél még egyszer? Klára megint némán bólintott. - Látod, mindakettőnket megsegített az
Isten az után a borzasztó ember után. Csak legalább most a kis Ádámot
megtalálnád. Azaz, hogy most már nem is olyan kicsi. Hiszen most
huszonhárom évesnek kell lennie... Istenem, úgy szeretnék segíteni
neked, ha tudnék... - Gondolkozzék erősen, nagyságos
asszony, hátha eszébe jut valami olyan részlet, akármilyen
jelentéktelennek látszik is, ami nekünk fontos lehet. Most itt marad
Beaulieuben? - Három hétig. - Akkor itt megtaláljuk a szállóban.
Nekünk nyilván el kell mennünk most Montecarlóba és megkísérlenünk,
hátha eljutunk valahova ezen a nyomon. Ámbár ez elég sovány
nyomocska. Egyelőre nem is igen tudom, hogyan fogunk majd hozzá. De
majd csak lesz valahogy. Eddig akár a munkánk, akár a szerencsénk
megsegített bennünket. Reméljük, hogy ezután is így lesz. Szombati kezet nyújtott, sőt kezet
csókolt Muntureanu feleségének. Kézcsókjában bizonyos hála rejtezett.
Láttunk már olyat, hogy a tenniszverseny győztese a mérkőzés után
megcsókolja a rakettet. S az ő búcsújából az következett volna,
hogy miután a család hivatalos képviselője búcsúzási kézcsókkal
adózott az egyetlen nem itt lakónak, Muntureanuné szépen szedje a
sátorfáját és távozzék. Ment is Matild, indult azonnal, készült
gyorsan kezet adni a két hölgynek, hogy hamar kívül legyen az ajtón,
de mégsem mehetett ki. Klára asszony megállította.
Belékapaszkodott, mint estélyen a vadidegen az egyetlenbe, akit
ismer. - Ne menj el, Matild. Ők csak menjenek,
én még szeretnék tőled egy pár dolgot kérdezni a gyerekről. Szombati csodálkozva nézett rá. - Hiszen a nagyságos asszony már
mindent elmondott. Klára asszony világító arccal nézett
rá. - Nincs igaza magának, Tamás. Semmit se
mondott el. Én őszinte vagyok most és nyílt. Elmondom nemcsak azt,
amit maga meg a lányom mondani akarnak, hanem azt is, amit gondolnak.
Maguk részletesen és pontosan ismerik az én elmondásomból az életem
történetét. Azt gondolják tehát magukban, hogy hogyan tudok én együtt
lenni ezzel az asszonnyal, aki barátnőm volt, de elvette a férjemet,
segített a gyermekemet elrabolni, aztán ugyanazt a gyereket
egyszerűen ott hagyta, mikor az ő sorsának kedvező változása
kínálkozott. Igaz, így kellene gondolkoznom és nem volna szabad
egyetlen jó szót szólnom Matildhoz. De... Matild felütötte a fejét. Nyomorult
helyzetében reménykedve várt valami olyan mentőkörülményt, amit
eddig maga sem ismert, vagy amire eddig maga sem gondolt. - De én anya vagyok, - folytatta Klára
asszony, - aki a fiát keresi. Matild az utolsó percet képviseli,
ameddig követni tudom a gyerekemet. Valami van benne a fiamból, ami
bennem nincs. Ha most kezet szorítanék vele és elbúcsúznék tőle, a
fiamtól válnék el, úgy érzem. Elhallgatott. A többiek némán és
kiváncsian néztek rá. Egyik sem volt apa vagy anya azok közül, akik
szótlanul várták, hogy folytassa, amit mond. - Maguk most menjenek el. Menj el,
Évám, Tamás majd veled megy, menjetek el akárhova. Én itt akarok
maradni kettesben Matilddal. Majd faggatom a fiam itteni napjairól.
Hogy mit beszélt ért hetetlen gyerekes szavaival, hogy mennyit
nevetett, mennyit sírt, hogy milyen ruha volt rajta, hogy hogyan jött
a foga, hogy éjszakánként jó volt-e, vagy rossz, hogy mit kapott
ebédre, hogy hogyan esett el, amikor járni tanult, hogyan ütötte meg
magát, sírt-e nagyon. Én tudom, hogy Matildot gyűlölnöm kellene és
ezt előtte sem titkolom. De ő az egyetlen eddig, aki a fiamról hírt
tud adni nekem. Arról a fiamról, akit nem láttam többé viszont. Ez a
Matild nekem nem Matild, ez az utolsó tudomás a gyermekemről. Mondd,
Matild, érted ezt? - Értem, - felelt bizonytalanul Matild.
Látszott rajta, hogy nem érti. - Akkor velem maradsz, míg ők elmennek
és felelni fogsz nekem arra, amiről majd faggatlak. Legelőször felelj
nekem arra, mit kapott reggelire a kicsi. Éva közbeszólt: - Várjon egy kicsit, nagyságos asszony.
Mi előbb elbúcsúzunk. A leány és a titkár kettesben hagyták
azt a két asszonyt, akik ezelőtt több mint húsz esztendővel fiatal
nők gyanánt kerültek szembe egy férfi miatt, most pedig mint hervadó
asszonyok idézték fel közös múltjukat. Kint a szálló folyosóján Éva
így szólt a titkárhoz: - Mondja, Tamás, maga fülig piros. Mi
lelte magát? - Szeretném, ha nem kellene felelnem. - Most már annál inkább felelnie kell.
Miért pirult el? - Megmondom. Most történt először, hogy
édesanyja is, maga is nem a vezetéknevemet említették, hanem
önkéntelenül Tamásnak szólítottak. Éva megállt a szálló-folyosó szőnyegén.
Ránézett a fiatalemberre. - Magának ez ilyen fontos? - Igen, - felelte a fiatalember, -
nekem ez ilyen fontos. Kis szünet következett. - Miért ilyen fontos? - Mert minden osztálytársamnak és
barátomnak volt édesanyja és nővére. Nekem egyik sem volt soha. Éva ránézett és kisvártatva
felkacagott. Kacagása nem volt őszinte. Próbált természetes hangot
adni a könnyed megjegyzésnek: - Milyen bolond maga, Tamás. De hangján érezni lehetett, hogy ezt a
könnyedséget csak zavarának palástolása végett próbálja
belevinni a párbeszédbe. Nem szóltak többet, némán értek le a
szálló halljába. A két asszony fent maradt. Montecarlóban megakadt a nyomozás.
Semmiféle módon semmiféle nyomot nem sikerült találni. Szombati
lótott-futott, szaglászott, kutatott: mindent hiába. Mind a hárman
egyre levertebben jöttek össze esténként, hogy megtárgyalják a
lefolyt nap sikertelenségét. Huszonkét esztendővel ezelőtt itt
kellett tartózkodnia Morvay Matildnak egy Szpiropulosz nevű göröggel
és a kisfiával. De hol lakott, mit csinált itt, meddig tartózkodott a
játékbank városában és mikor elment, hova ment el? Egyáltalában
idejött-e Beaulieuből, mint állítólag tervezte? S ha nem idejött,
akkor hova tűnt Európa, sőt esetleg más világrész térképén? Száz
kérdést, száz eshetőséget vetettek fel egymásnak a nyomozók, de csak
tanácstalanul tapogatódzó kérdések, meddő eshetőségek voltak
ezek. Hiába halogatták a végső szót, egy napon mégis csak ki kellett
mondani, hogy tovább itt maradni Montecarlóban nincsen sok értelme. - Egyszóval le kell mondanom arról, -
mondta Klára asszony, - hogy a fiam további sorsát megtudjam. - Én még mindig remélek valami csodát,
- mondta Éva, de hangján érezni lehetett, hogy csak anyját igyekszik
vígasztalni. - Én már nem, - sóhajtott az anya, - de
üres kézzel mégsem térünk haza, az vígasztal. Jóval többet tudok
szegény fiacskámról, mint mielőtt elindultunk erre az útra. Ha végleg
megakadtunk, akkor nincs más hátra, mint szépen felszedni a
sátorfánkat és hazamenni. - Én egyebet tanácsolnék, - vetette
ellen Szombati, - még pedig azt, hogy maradjanak még itt. Majd csak
én megyek haza, miután a munkám, sajnos, csődöt mondott. De a
nagyságos asszonyt annyira összetörték ennek az útnak izgalmai,
kivált ez a beaulieui találkozás, hogy egy kis üdülés nagyon is
ráfér. - Nem, nem, semmiesetre, - felelt
Klára, - csak idegesítő volna itt ülnöm azzal a tudattal, hogy
valahol itt van a földön a megtalálhatatlan megoldás és én nem tudok
róla semmit. Menjünk csak haza. Igy aztán elhatározták, hogy hazamennek
és a további hiábavaló küzdelmet feladják. Szombati már minden
lehetőt elkövetett: már a lapokban is hirdetést tett közzé, hogy aki
a Morvay és Szpiropulosz nevekkel kapcsolatban huszonkét évvel
ezelőttről mondani tud valamit, jelentkezzék. Nem jelentkezett senki. Egy esős reggelen elindultak az
állomásra. Kedvetlenül ültek a taxiban, amely a vasuthoz vitte őket.
A két hölgy a nagy ülésen, Szombati velük szemközt a kicsin. Nem
szóltak semmit. A montecarlói reggeli utcán vígasztalanul szemezett
az eső. Egyszer csak Szombati kiáltozni kezdett
a soffőrnek: - Álljon meg! Álljon meg rögtön! A két nő ijedten pillantott rá. Nem
tudták hirtelenében, mi lelte. A soffőr csodálkozva fékezte le a
kocsit. Szombati azonnal leugrott és futva sietett vissza egy házhoz.
Onnan integetett nekik, hogy jőjjenek ők is vissza. A soffőr
odafordult. Klára és leánya is kiszálltak. Szombati izgatottan
mutatott egy kicsiny üzlet cégtáblájára. Azon ezt lehetett olvasni:
"Spiropoulos." Az üzlet egyetlen kicsiny kirakatában
férfikalapok voltak láthatók. Kopottak, fakók és porosak. A fiatalember intett a soffőrnek, hogy
várjon, és már be is nyitott az üzletbe. A nők utána. - Szpiropulosz urat keresem. - Én vagyok, - felelte egy idősebb,
horgasorrú ember a pult mögött. - Kérem, ne csodálkozzék a kérdésen:
nem tud ön egy Szpiropuloszról, aki huszonkét évvel ezelőtt itt volt
Montecarlóban bizonyos Morvay nevű feltalálóval együtt? - Dehogy nem tudok - felelte a kalapos,
- az a testvérbátyám volt. Vevő nem volt a kis boltban. Szombati
nyugodtan elmondhatta, hogy miért érdekli őt a hajdani Szpiropulosz.
A kalapos érdeklődve hallgatta. És minden mondatnál bólogatott. - Úgy van. Nagyon jól ismertem azt a
magyar feltalálót is és a fiát is többször láttam. - Csak azt mondja meg, - szólt közbe
sürgetően Klára asszony, - hogy hova mentek innen. - Tripoliszba, - felelt a görög. - És nem tud róluk semmit? - Semmit. Együtt mentek el a
fivéremmel. Én azonban a fivéremmel rossz viszonyban vagyok. Nem
levelezünk egymással. Éppen abból a huszonkét év előtti dologból
kifolyólag. Róla tudom, hogy él és Tripoliszban lakik. De hogy azzal
a magyarral mi történt, azt nem tudom. Ő bizonyára fog tudni
felvilágosítást adni. Még egy jó félórát beszélgettek a
göröggel a boltban, akkor azonban abbahagyták a faggatást, mert a
boltocskának vevői kezdtek jönni. De meghívták Szpiropulosz urat
ebédre, este pedig már üzletzáráskor érte mentek, elvitték kávéházba,
s utána elvitték vacsorázni. És elég részletesen megtudták tőle
Morvay montecarlói idejének történetét. A két Szpiropulosz testvérnek
ingatlanforgalmi irodája volt Montecarlóban. De csak a fiatalabbik
foglalkozott komolyan az üzlettel. Az idősebbik elkönnyelműsödött és
minden idejét egy játékszisztéma kidolgozásába fektette. Mikor a
szisztémát késznek tartotta, nekiült a játéknak, hogy kifossza a
bankot, azonban a vége az lett, hogy a bank fosztotta ki őt. Annyi
adósságot csinált, hogy az ingatlanforgalmi irodát is alaposan meg
kellett terhelni, amiért persze a fivérrel heves jelenetei voltak. A
játékos azonban nem nyugodott. Nekifogott, hogy szisztémáját
tökéletesítse. Jó darabig dolgozott rajta s akkor tőkét keresett,
hogy most már egészen teljes bizonyossággal kifoszthassa a bankot.
Ekkor ismerkedett meg Beaulieuben Morvayval, akinek Muntureanu
jóvoltából igen csinos summa dagasztotta a belső zsebét. A görög
elszédítette. Morvay beleszállott a kalandos üzletbe s a bank
kifosztásához rendelkezésre bocsátotta az alaptőkét. Beaulieuből
elköltözött, nem ugyan Montecarlóba, hanem Mentoneba. Azért
Mentoneba, mert a két görögnek itt volt saját villája, innen jártak
be irodába. Egy macskaugrás az egész. Igy aztán érthető volt,
hogy Szombati legszorgosabb kutatása sem tudta nyomát lelni annak,
hogy egy Morvay Mario nevű ember valaha Montecarlóban lakott volna. Morvay tehát Mentoneba költözött a
kisfiúval. Nevelőnőt tartott mellette, de egyébként nem sokat
törődött vele. Kora délután kelt, átment Montecarlóba és ott
tartózkodott hajnalig. A javított szisztéma csakugyan
kitünőnek mutatkozott. A két játékoshoz dőlt a pénz. De végül
elvérzett a szisztéma megint. Egy szép napon itt állottak egyetlen
centime nélkül. Egy hét elég volt hozzá, hogy az addig összenyert
pénzt, amely már valóságos kis vagyont tett ki, ott hagyták az
asztalon, a Morvay eredeti pénzével együtt. A játékos görög a fivéréhez fordult. De
most már hiába. Csúnyán összevesztek. Az ingatlanforgalmi iroda
körül is súlyos nézeteltérések támadtak közöttük. Végre nagynehezen
úgy alkudtak meg, hogy a józan fivér bizonyos összeget bocsát
rendelkezésére a játékosnak, hogy az el tudjon utazni Tripoliszba, új
életet kezdeni. Volt ugyanis Tripoliszban egy rokonuk, aki munkaerőt
keresett hajófuvarozási vállalatához. Az öccsétől kapott pénz arra is
futotta, hogy Morvay viszontlássa elveszett tőkéjét. Ezen a pénzen ő
is elment Tripoliszba új cimborájával. És vitte a gyereket is. Szpiropulosz elég jól emlékezett a
kisfiúra. Leírása szerint a gyerek nem látszott valami egészségesnek.
Folyton köhécselt. De különben kedves kis fiú volt, akkor kezdte
mondogatni első selypítő szavait és akkor kezdett járni tanulni. Igen
derék kisasszony volt mellette, aki sokat foglalkozott vele. - És mi lett önnel, - kérdezte
Szombati, - ha nem vagyok indiszkrét? Miért dolgozik most a kalapos
szakmában, miért nem az ingatlan-szakmában? A görög vállat vont. - Az is tönkre tud menni, aki nem
kártyázik. Olyan telekspekulációkba bocsátkoztam, amelyek meghaladták
erőmet. Rosszul számítottam, az irodám megbukott. Maradék pénzemen
vettem ezt a kis üzletet, amely éppen eladó volt. Pedig azt sem
tudtam, miből csinálják a kalapot. Most már megint jómódú embernek
mondhatom magamat. Már kezdek is azon gondolkozni, hogy nyugalomba
vonulok. Eladom az üzletet és egy jó kis életjáradékot veszek
magamnak. - A jó Isten őrzött minket, - mondta
Szombati, - hogy idejében jöttünk ebbe a városba, mert ha ön eladja
az üzletet és a neve lekerül a cégtábláról, soha nem bukkanok rá
önre. De mondja, kérem: én újságban is hirdettem az ön nevét. Mért
nem jelentkezett? Elkerülte volna a figyelmét a hirdetés? - Dehogy kerülte el. Nagyon is szemet
szúrt nekem. De jobbnak láttam hallgatni. Azt hittem, hogy a bátyám
egy régi hitelezője jelentkezik. Már nagyon sok kellemetlenségem volt
miatta, mert sok adósságot hagyott itt. Az utóbbi években ugyan nem
merült fel már semmi, de az ember sohasem lehet eléggé óvatos... Anya, leánya és titkárjuk még két napig
maradtak Montecarlóban. Elő kellett készíteniök az afrikai útat.
Mert, hogy azonnal elutaznak Tripoliszba, afelett egy percig sem
haboztak. Az útirány magától adódott: Génuáig vonaton, onnan olasz
hajóval le Tripoliszba. A montecarlói állomáson induláskor az
történt, hogy a hordár, mialatt Éva és Szombati elmentek újságot
vásárolni, odalépett Klára asszonyhoz. - Bocsánat, madame, - mondta neki, - a
kedves fia keveset adott nekem. - Kicsoda? - A kedves fia. Vagy nem fia? Klára meghökkenve nézett a hordárra. - Miért gondolja, hogy fiam? - Nem volt semmi különösebb okom. Azt
hittem. Egyszóval nekem még jár. Állott és tartotta a markát. Klára
arrafelé nézett, amerről a fiatalokat várta. Éppen jöttek
nevetgélve, beszélgetve. Éva a Szombati karjába kapaszkodott.
Aki rájuk nézett, azt mondhatta volna: milyen kedves, szép pár. Klára nagyot sóhajtott. Szíve elszorult
valami névtelen aggodalomtól. Génuában bőven volt ráérő idejük a hajó
indulásáig. S mivel váratlanul feltűnően meleg nap köszöntött rájuk,
Szombati azt találta ki, hogy fürödjenek meg a tengerben. Már
kinyarasodott az idő. Klára asszony egy kicsit aggodalmaskodott, de
aztán belátta, hogy ilyen melegben már veszedelem nélkül
megfürödhetnek a fiatalok. Elmentek fürdőtrikót venni, mert azt az
útra nem hoztak. Csomagoláskor nem jutott eszükbe. S miután azt
megvették, megálltak a Piazza de Ferrari kellős közepén, mert azt az
útbaigazítást kapták, hogy onnan indul a negyvenhármas villamos,
amely a strandfürdőhöz viszi az embert. Megálltak ott és tíz kocsit
láttak zsúfoltan elrobogni az orruk előtt. Másnak is eszébe jutott a
strandfürdő, nemcsak nekik. Végre is beültek egy taxiba. - Per Lido d'Albaro. Jó messzire ment velük az autó, míg
végre kint a város végén megállott. Vadonatújonnan épített telepre léptek
be. Az öböl egy kis beszögellését építették be a génuaiak
strandfürdőnek, de igen gusztusosan. Világos színek tárultak az
érkezők elé, rádió muzsikája döngicsélt, és Éva gyönyörködő arccal
nézett ki a határtalan liguri tengerre, amely játszi módon váltogatta
színes sávjait: egészen közel sárgás-zöldnek látszott fehér
habtarajokkal, valamivel messzebb élesen elhatárolt smaragdzöld
sávot mutatott, azontúl pedig valószínűtlenül ultramarinkéket,
egészen az égbe vesző semmiségig. A nap hevesen, fiatalos nyári
erővel ragyogott le. - Jaj de jó volna már a vízben lenni, -
szólt Szombati, - jőjjön, keressünk két kabint magunknak. Ott volt egy "bagnina",
vagyis fürdősné, a közelben. Szombati átadta a két jegyet és kabint
kért. - Előbb tessék jegyet váltani, - szólt
a bagnina, - ez a jegy csak belépésre jogosít, fürdésre nem. És odamutatott egy újabb kasszához,
amely már a strandfürdő belterületén működött. Szombati odament és
váltott két újabb jegyet. Egy vékonyka fiatalember ült ott benn. Az
idegen vendég kiejtésén azonnal látta, hogy külföldi. Egy kis habozás
után így szólt: - Tizenegy líra. Szombati fizetett. A pénztáros pedig
elévett két nagy árkust, azoknak különböző rovataiba különböző
pecséteket ütött, aztán mind a két nagy árkusjegyet a perforált
vonalon kettészakította. Az egyik részt odaadta a jegyváltás
mellett álldogáló bagninának, a másik felét odaadta Szombatinak. - Most már lássuk azt a két kabint. A bagnina a fejét rázta. - Még nem. Még tessék váltani az
értéktárgyaknak egy zacskót. Ezt egy harmadik kasszánál kellett
váltani egy líráért. Belerakták órájukat, gyűrűiket, holmi egy s
mást, aztán végre mentek a kabinokba. A százhuszasba és
százhuszonkettesbe. Évának széles jó kedve volt. Alig bírt
magával. Mindenen nevetett. - Lássuk, - kiáltott át a szomszéd
kabinba, - ki lesz készen hamarább? Sebtiben vetkőztek és kapták magukra a
fürdőruhát. Pontosan egyszerre lettek készen. Együtt mentek ki a
strandra. Ott megálltak és körülnéztek. De lopva mindegyik gyorsan
szemügyre vette a másikat. És mind a kettőnek a pillantásában
megvillant az elismerés kis szikrája. A lány is csinosnak találta a
fiút, a fiú is csinosnak találta a lányt. És mindegyik tudta a
másikról, hogy az őt lopva megfigyelte. - Gyerünk be a vízbe, remek hullámok
vannak, - sürgette Éva. A kis beszögellést ügyesen használták
ki az építők: hatalmas hullámverést kaptak a fürdőzők. Még csak
bokáig mentek be a vízbe, hirtelen akkora hullám rontott nekik a
nyilt tenger felől, hogy átcsapott a fejükön. - Isteni! Isteni! - kiabált Éva
boldogan és kacagva. - Jőjjön beljebb, Éva, - szólt
Szombati, - ússzunk egyet. Beljebb gázoltak a mélyebb vízbe és
nekiláttak az úszásnak. Szabályos, lassú tempókkal szelték a vizet.
Az oldalt fektetett két fej egymást nézte a víztükör felett, s ha egy
hullám elborító árja után megint elétűntek, egymásra mosolyogtak,
meghitten, bizalmasan. - Fog járni otthon a Hullámba? -
kérdezte egyszerre Éva. - Nem igen hiszem, - felelte Szombati,
- míg a doktorátust le nem tettem, addig nem igen fogok ráérni
ilyesmire. Meg aztán a Hullám nekem drága mulatság. Megmondom
őszintén, nekem arra nincsen pénzem. - Majd csak elhelyezkedik valahogy,
aztán majd keres. Nem féltem én magát. De addig is, ha nem a
Hullámban, hát akkor másutt fogjuk látni egymást. Szombati arca közben elkomolyodott. Az
imént úgy ragyogott még, mint akár maga a nap, most egyszerre borus
lett és kedvetlen. - Én nem járok társaságba. - Ugyan ne okoskodjék, hát csak eljön
hozzánk látogatóba, ha majd hazakerültünk? Vagy ha hazaérkezünk, maga
befejezettnek fogja tekinteni összeköttetésünket? - Ne kínozzon, Éva. Maga nagyon jól
tudja, hogy én nem tartozom a maga társadalmi köréhez, nekem ott
nincs keresnivalóm. Odakerülhetek még, nem mondom, de azért előbb még
alaposan meg kell dolgoznom. - Ez butaság. Mi az, hogy társadalmi
kör? Úriember maga is, mint más, nem? - Nem. Éva ránézett a mellette úszó
fiatalember kínzott arcára. Egy darabig hallgatott. Majd így szólt: - Most nem felelek. Majd kint a parton
beszélünk erről. Ideje is volna visszafordulni. Szombati némán visszafordult. Szó
nélkül úsztak vissza, egyenletes, lassú tempókkal, ahogy jöttek.
Mikor a víz olyan sekély lett, hogy felegyenesedhettek, Éva
körülnézett. - Gyerünk oda a sziklás részihez, ott
le lehet ülni a parton. Leültek egy síma sziklára. Körülöttük
mindenféle rendű és rangú férfiak és nők napoztak, cigarettáztak,
nevetgéltek, süttették magukat a nappal. - Hát most térjünk vissza arra a
szamárságra, amit a vízben mondott. Hogy maga nem úriember. Hogyan
ereszthet ki ilyet a száján? - Hagyja, Éva, nem olyan egyszerű ez a
kérdés. Hogy valaki talált gyerek, mint én, az egy egész életen örök
nyomot hagy. Nem tudom, ki lehetett az apám és nem tudom, ki lehetett
az anyám. Megtaláltak és bevittek a gyermekmenhelyre. Mivel szombati
napon találtak rám, elneveztek Szombatinak. És mivel Tamás-napkor
történt a dolog, Tamásnak kereszteltek. Ez a származásom, családfám,
nevem, őseim, rangom teljes története. Gyakran megesik, hogy az
embert megkérdik: "Élnek még a szülei?" Vagy azt
kérdezik: "Atyjának mi az állása?" Meg tudja érteni,
milyen kínzó kérdések ezek? Az ilyenektől bizonyos zavartság
keletkezik az ember lelki alkatában, az önbizalomnak bizonyos
megrendülése, valami levetkőzhetetlen félszegség. Mindig az a
homályos érzésem van, hogy nincs jogom egyenrangúnak viselkedni a
többi emberekkel. Nem, én nem vagyok úriember. Parasztember sem
vagyok. Semmisem vagyok. Ember vagyok. - Kell ennél több? Nem ez a legszebb?
Ha valaki elmondhatja magáról, hogy ember? Én el merem mondani és
nagyon büszke vagyok rá. - Magának igaza lehet, de az enyémhez
hasonló lelki bajokat érvekkel nem lehet meggyógyítani,
bármilyen kitünőek legyenek is azok az érvek. - Szóval elhatározta, hogy a maga baja
gyógyíthatatlan? - Azt nem mondom. - Szóval gyógyítható. És mivel
gyógyítható? - Én már rájöttem. De nem szeretnék
most erről beszélni. - Én pedig éppen erről szeretnék
beszélni. Nos? - Nem, Éva, erről nem beszélhetek. Nem
pózolok most, higyje el, hiszen magához olyan jól esik őszintének és
bizalmasnak lenni. Titokzatosnak és rejtelmesnek sem szeretném
feltüntetni magamat. Annyira már talán megismert, hogy az ilyen
pózokat nem teszi fel rólam. Egyszerűen nem beszélhetek most erről a
témáról, amely különben nem is olyan nagyon fontos. Ne menjünk be
megint a vízbe? Mialatt bementek megint a vízbe a
hullámverést élvezni, Éva tünődve figyelte a fiatalembert és
gondolkozott rajta. Mit érthet ez azalatt, hogy lelki zavarait meg
lehetne valamilyen módon gyógyítani? Mi lehet ez a mód? És ha tudja,
miért nem akar róla semmi áron beszélni? Furcsa. Kiváncsi volt
nagyon, de erőszakolni a beszélgetést nem akarta. Elkezdett közömbös
dolgokról beszélni. Jó két óráig elszórakoztak a vízben,
meg a napsütötte parton, aztán indultak öltözködni. Mikor jöttek
batyuikkal kifelé, Éva egyszer csak megállott egy tábla előtt és
felkiáltott: - Hohó! - Mi az? - kérdezte Szombati. - Nézzen ide. "Fürdési árak."
"Egy fürdés három lira." Magával pedig két fürdésért
tizenegy lirát fizettettek, tehát fejenként öt ötvenet. Ezt nem
fogjuk bennük hagyni. Hogyisne. Becsapni nem engedem magam. Nem is
annyira a pénzért fogok most fellépni, hanem inkább a hiúságomat
bántja, hogy túljárnak az eszemen. Gyerünk csak a kasszához. Odamentek a kasszához. Szombatit nem is
hagyta beszélni. Franciául fordult a vékonyka pénztároshoz, mert
olaszul nem tudott. - Beszél ön franciául? - Egy kicsit. - Hát akkor adjon csak ide öt lírát. A
jegyváltásnál tévedett. Hat lira helyett tizenegyet vett el tőlünk
két fürdőjegyért. A pénztáros arcán látszott, hogy
rajtakapottnak érzi magát. De az is látszott, hogy méltóságát
valahogyan meg fogja őrizni. - Kérem a szelvényt, - mondotta
hidegen. - Miféle szelvényt? Nem adott ön nekünk
semmiféle szelvényt. Szombati beleelegyedett a vitába. - Adott szelvényt, de odanyomta a
bagnina markába. Ott lesz. Egy-kettőre ott termett a bagnina.
Kelletlen pillantást vetett a pénztárosra. Pillantása ezt mondotta:
"Ezeknél nem sikerült." Aztán eléhalászott a köténye
zsebéből két szelvényt. Odatette a pénztáros elé. - Igy már más, - mondta a pénztáros
gőgösen, - így vissza fogjuk adni a fürdőruháért lefizetett betétet. - De minekünk nem kellett betétet
fizetni, hiszen elhoztuk a saját fürdőruhánkat. - Akkor tévedtem, - felelt gőgösen a
kis pénztáros, letett öt lirát elébük és elnézett a messzeségbe,
jelzendő, hogy őt az egész ügy, sőt az egész, emberiség e pillanatban
többé nem érdekli. Ők ketten mentek kifelé. Évának nagyon
jó kedve volt. - Látja, Tamás, ezt így kell. S mivel magán érezte a fiatalember
pillantását, oldalt nézett. Szeme találkozott amazéval. A fiatalember
tekintetében néma imádat tündöklött. A Conte Rosso nevű hajó tükörsíma
tengeren úszott dél felé. Éjszaka volt a tirréni tengeren, közeledtek
Nápoly felé. Ők hárman álldogáltak a hajófedélzetén, a korlátnak
dőltek és nézegettek az olasz szárazföld közeli partja felé,
amely mellett haladtak. Nappal is nézték a partot s a tűnő kis
szigeteket, amelyek oly kicsinyek voltak, hogy nem lelhetett őket
megtalálni a térképen. Falvak és városkák maradtak el ezeken a kis
szigeteken. És most éjszaka ugyanígy maradoztak el a sötétben
sejtelemszerűen kirajzolódó parton az egyes fénypont-csoportok: falu
vagy város. - Miért van az, - szólalt meg Éva a
sötétben, - hogy az ilyen messzi fényekről mindig azt hisszük: ott
boldog emberek laknak. Ha a vonat egy falu mellett fut el éjszaka,
vagy ha idegen uccában felpillantok egy bérházra és családi
világítású piros ablakot látok, mindig az az illuzió fog el, hogy ott
az ablak mögött lakik a boldogság. Én elsuhanok mellette, s az a
boldog ablak örökre ott marad. Miért van ez? - Ezen már én is gondolkoztam, -
hallatszott a sötétben Szombati hangja - s én azt gondolom, hogy
nincs nagyobb vágy az emberben, mint a boldogság után való vágy.
Mindenütt igyekszik megtalálni, vagy ha nem megtalálni, legalább
feltételezni. Nézzenek csak arra előre, ott valami nagyobb város
következik. Csakugyan a messzi parton a többinél
jóval erősebb fénycsoport jelentkezett. Szabályos szép gyöngysor az
éjszaka sötétjére kivert gyémántfejű szögekből. Fénypontok távoli
füzére. - Mi lehet ez? - kérdezte az anya. - Csak Ostia lehet, - mondta Szombati,
- az imént megnéztem a térképet a társalgóban. Ostia következik, Róma
kikötővárosa. Lassan közeledett a fénysor felé a
hajó. És a gyémántos girland mögött nagyon messze és nagyon lassan
sejtelmes tündöklés tűnt fel az égen. Egy láthatatlan nagyváros
tündöklése, amely maga fölött jó darabon tejútszerű, halovány,
mesebeli sziporkázással ragyogta be az eget. - Az Róma fénye, - mondta Szombati, -
mert Róma bent fekszik a szárazföldön Ostia mögött és ide a nyílt
tengerre csak a fölötte úszó éjszakai fényáradat látszik. - Ó Istenem... - rebegte Éva, meghatva
a látvány szépségétől. Balra nézett: mély és ismeretlen
sötétség. Ahonnan jöttek. Jobbra nézett: mély és ismeretlen sötétség,
amerre mentek. Előre nézett: a távoli, csodálatos tündöklés, amely
mellett elhaladtak s amely a maga fényének titkaival elmarad
nemsokára, mint a vágyak, álmok, illuziók távoli fénye. És ugyanekkor megszólalt halkan a
Szombati hangja. - Olyan furcsa dolog jutott eszembe. Ez
nem is hajó, amin most megyünk, hanem maga az élet. Jövünk a
sötétből, közben elhaladunk egy elbüvölő fényáradat mellett, amelyből
sohasem lesz valóság, aztán megyünk megint a sötétbe. Sem az anya, sem Éva nem szólt erre
semmit. Hallgattak. De a csendben ott volt a meghittség melege. Éva
keze ott pihent a korláton s most egy véletlen mozdulat folytán
hozzáért a Szombati kezéhez. Szombati azonnal elkapta a kezét.
Nemcsak a férfi természetes udvariasságával. Valami ijedelemmel.
Valami riadt meneküléssel. Mi lelte ezt? - gondolta magában Éva. -
Mit rejteget magában, amit semmi áron nem akar megmondani? Mit
takargat, mitől fél, mi baja? Némán néztek még jó darabig a tovaúszó
messzi fény után. Aztán Klára asszony szólalt meg: - Ideje volna aludni menni. Egy óra
elmúlt. Mindjárt indultak is mind a hárman.
Alig volt már valaki a fedélzeten. Csak a bárban konyakozott két
fiatalember. És a társalgó sarkában a nászutas fiatal pár suttogott,
egymás kezét szorongatva. Jó éjszakát kívántak Szombatinak és
lefeküdtek. Anya és leánya egy nagy kétágyas kabinban utaztak. A
lámpát már rég leoltották, de mindketten hallották egymás
lélegzetéről, hogy még egyik sem aludt el. Akkor Éva megszólalt. - Anyuskám... - Mi az, szívem? - Nem alszol? - Nem. - Valamit akarok mondani. - Csak mondd, hallgatom. - Én beleszerettem ebbe a Tamásba. Inkább vidáman mondta, mint érzelmesen.
Mintha valami kis mulatságos balesetet közölt volna édesanyjával. De
a könnyedhangú közlésre riadt csend felelt. Klára asszony hallgatott. - Mit szólsz hozzá? Csak újabb szünet után érkezett a
sötétből a válasz. - Meg tudlak érteni, mert nagyon kedves
fiú. Én is nagyon megszerettem. De nagyon vigyázz, drágám, ne add át
magad ennek az érzésnek. Még nem tudni, mi lesz köztetek. Hátha neki
már van valakije, akibe szerelmes? - Nincs. - Honnan tudod ilyen biztosan? - Az ilyesmit az ember érzi. Nincs
neki. Senkije sincs, csak mi vagyunk. Talált gyerek szegény. Megint hosszabb szünet következett. - Hát majd beszélünk erről, fiacskám.
Most aludjunk, nagyon álmos vagyok. Pedig Klára asszony egyáltalában nem
volt álmos. És aznap éjjel nem tudott aludni egyetlen szemhúnyást
sem. A hajó megállott Szirakuzában. Volt egy
pár órai idő: kimentek megnézni a várost. Kis vaporino vitte őket. A
jókedvű fiatal leány kacagó szemmel nézett mindenfelé, ahol látni
lehetett valamit. S a két másik: komolyan, tünődve, benső érzéseiket
leplezgetve. - Nézd, anyuskám, - szólt Éva, - én nem
tudok kiigazodni a tenger színéből. Itt milyen zöld és áttetsző,
nézd, mintha folyékony smaragdból volna. És amott, a kis szigeten
túl, ami nincs több száz lépésnél, olyan kék és olyan áttetsző, nézd,
mintha folyékony zafirból volna. Pedig ugyanaz a tenger, és ugyanaz a
nap süt rá. Nem érdekes? Nem lehet betelni vele. És ha majd Pesten
megkérdezik tőlem, milyen színű a tenger, nem fogok tudni felelni. A tündérkék és a tündérzöld tenger
felett fehér város mosolygott rájuk: Szirakuza. S a fehérben piciny,
vakmerő színpettyek gyanánt piros, rózsaszín és másféle virágok
rengeteg tarkája. Mikor partra értek, kocsiba szálltak. Amerre ez a
kocsi befordult, véget nem érő leándersétány következett. - Ezek aztán leánderek! - mondta
Szombati. Ezek bizony nem olyan leánderfák
voltak, amilyenek nálunk nyári vendéglők udvarán a feketekávé
aljával bővelkedő zöld hordókban teremnek, hanem erős, magas, szálas
fák, amelyek lombját szinte nem lehetett látni a virágáldás diadalmas
gazdagságától. Fehér, piros, rózsaszín leánderek. Az életerő valami
duzzadó és burkába nem férő ösztöne rengett a színekben. Kocsijukat
valóságos lakodalmi táltos húzta, homlokán hosszú rózsaszínű
madártoll lengedezett, füle mellett égőpiros és hófehér
fátyolszalagocskákat lengetett a tenger felől odalehellő szellőcske. A görög színház felé baktattak. Az
országutat szegélyező kőfal peremén buja kaktuszok zöldeltek
végestelen-végig, mint muskátli a Csap-utcán. A kaktuszoknak olyan
húsos, vastag volt a levelük, hogy majd kicsattantak az egészségtől.
Mintha nem is növénylevelek, hanem izmok lettek volna. - Kíváncsi vagyok a latomiákra, -
mondta Éva. - Mi az a latomia? - kérdezte anyja. - A Baedecker azt mondja, hogy olyan
szakadék, amelyet mesterségesen vájtak a kőfejtők a fehér sziklába,
ezer meg ezer évvel ezelőtt, s a növényzet igen buja benne. Megérkeztek a Paradicsom-latomiához.
Csakugyan szemük-szájuk elállott a csodálatos vegetációtól. Fügefák,
gesztenyefák, kaktuszok, leánderek, olajfák, virágzó cserjék valami
ősi zsúfoltsága csakugyan az Édenkertet juttatta eszükbe. Ámulva
mendegéltek a szagos lombok egymásba nőtt, hihetetlen gazdagsága
közepette. Soha nem látott bokrok különös virágai ragadták meg
figyelmüket, majd meg csodálkozva állottak meg egy különös pálma
előtt, amely kaktusztőből sarjadt és semmi eddig látott növényhez nem
hasonlított. Aztán átkocsiztak a másikhoz, a
kapucinus-barátokéhoz. Ugyanilyen pazarsága a fügefának,
gesztenyefának, virágnak, lombnak, magas, buja fűnek, mindennek. - Hallgassuk csak a vezetőt, - mondta
Éva. Egy turista-csoport mendegélt a
latomiában, rossz franciasággal szavaló vezető oktatta őket. Bementek
egy folyosóba, amelyet a szikla méhében kőbe vájt cellák
szegélyeztek. - Hölgyeim és uraim, - szavalta a
vezető, - ahol most állunk, ez a híres "Dioniziosz füle"
nevű építészeti csoda. Dioniziosz, az ókori zsarnok építtette. Nagyon
szeretett itt tartózkodni, mert a folyosónak olyan titokzatos
akusztikája volt, hogy ő a folyosó végében mindent hallott, amit
foglyai az egyes cellákban suttogtak. Sziveskedjék megfigyelni a
következő kísérletet. Én most elmegyek a folyosó tulsó végébe és ott
három pisztolylövést fogok leadni. A vezető elment. Valóban nemsokára
három pisztolylövés hallatszott a folyosó tulsó vége felől. Éva
hangosan elkezdett kacagni. - Na hát, ez remek! - Mit nevetsz annyira, te lány? - Hogyne nevetnék, hát nem isteni ez?
Hát Dioniziosz foglyai olyan hangosan suttogtak, mint a
pisztolylövés? És egyáltalában kell ahhoz valami csodálatos
akusztika, hogy az ember meghalljon három közeli pisztolylövést? Jaj
de édesek! Ugy kacagott, hogy nem tudta
abbahagyni. Aztán ránézett anyjára és a titkárra. - Az Istenért, mért vágtok ilyen
fancsali ábrázatot mindaketten, mért nincsen egy kis jókedvetek?
Olyan szép itt minden, olyan fiatal, olyan derűs, itt igazán csak
örülni lehet és jókedvűnek lenni. Ez a sok virág, ez a növényzet, ez
a hallatlan napsütés, ez mind maga az élet, a fiatalság, mind az, ami
én vagyok. Tamás, a jó Isten áldja meg, nevessen már egyet. Szombati halaványan elmosolyodott, de
csak udvariasságból, meggyőződés nélkül. Éva megcsóválta a fejét,
mintha azt mondaná, hogy gyógyíthatatlan betegekkel kár is vesződni.
S a következő pillanatban dúdolva futott egy bokorhoz. Idegenszerű,
piros virágai voltak annak, de olyan pirosak, hogy színük valósággal
zengett a napon. Ott álldogált egy szirakuzai polgár.
Éva tört olaszsággal megszólította és megkérdezte, hogyan hívják ezt
a virágot. A szirakuzai polgár lenéző
csodálkozással meredt a kérdező fiatal hölgyre. Hát olyan is van, aki
ezt nem tudja? Hogy lehet ezt nem tudni? Szinte sértődötten felelte: - Pisco. És elfordult. Évából kitört a derültség
megint. Odakacsintott anyjára. Torz arcot vágott a szirakuzai
polgár háta mögött. Klára asszony enyhén, szomorúan elmosolyodott. A katakombák előtt az anya megállott. - Én ide nem megyek be. Nekem ez
nyomasztó és szomorú. És félek, hogy meghülök, mert hallom, hogy ezek
nagyon hűvösek, most meg nagyon melegem van. - Én bemegyek, - mondta mohón Éva - én
akarom látni. Tamás, maga mit csinál? Velem jön, vagy marad a mama
mellett? - Nem szeretném a nagyságos asszonyt
egyedül hagyni. - Helyes. Hol találkozunk? Tanácskoztak a kocsissal. Az azt
ajánlotta, hogy menjenek előre a Fonte Aretusa nevű forráshoz, a
kisasszony aztán jőjjön oda utánuk egy másik kocsin. Igy is történt.
Éva bement a katakombákba, miután tréfásan búcsút intett nekik. Ők
pedig felszálltak a kocsiba. És egyszerre komor lett mind a
kettőnek az arca. Ahogy a kocsi elkezdett baktatni a fehérporos
országúton a város felé, arcukról egyszerre lehullott az az
ál-nyájasság, amelyet az Éva jelenlétében erőltettek magukra és
mindakét arcon megjelent a gyötrelem árnyéka. - Kérem, nagyságos asszonyom, nekem
komoly mondanivalóm van. - Tessék. - Már hosszú idő egy gondolat kínoz.
Bizonyos körülmények furcsa összejátszásából az a lehetőség merült
fel, bármilyen fantasztikusan hangzik, hogy az a hajdani fiúgyermek,
akit keresni tetszik, éppen én vagyok. - Erre én is gondoltam. Nagyon furcsa
véletlen volna. És én örülnék neki. - Alig hihető, hogy így legyen, de a
lehetőségről mégis beszélni kell. Kizárva tulajdonképpen nincsen. Én
nem hiszem, de nincs kizárva. Azt nem is kell mondanom, milyen
kimondhatatlan boldog volnék, ha egy anyát kapnék ajándékba a sorstól
és éppen ilyet, mint a nagyságos asszony, akit teljes szívemből
megszerettem... - Édes Tamás, én is boldogan vállalnám
magát fiamnak. - Csakhogy van valami, amit nem
hallgathatok el. Én közben halálosan beleszerettem Évába. Ha
kiderülne, hogy testvérek vagyunk, énnekem végem van. Én nem tudnék
tovább élni. Életemben először vagyok szerelmes és azt hiszem, úgy,
ahogy az életben csak egyszer lehet szerelmesnek lenni. Ha ezt el
kell temetnem, akkor ezzel az érzéssel el kell temetnem magamat is. Klára asszony hallgatott. És Szombati
sem tudott mit mondani többet. Hallgatagon ültek egymás mellett a
robogó kocsiban. A Fonte Aretusa mellett várták Évát.
Nézegették a város forgalmát. A kapukban teljesen meztelenül
hancuroztak a cigányosra sült sziciliai purdék, az ügyes-bajos
emberek szamárfogatú konflisokon mentek dolguk után. Utcai árus
egy fél líráért a vásárló szeme előtt csinált limonádét, különös
alakú rézpréselőjével azokból a zöld citromokból, amelyeknek friss
törésű szárán még rajta volt a levél. Egy ház falára Mussolini
arcképét festette egy lelkes szirakuzai, más falról fasiszta plakát
kiáltott a déli típusokkal népes közönségre. Kisvártatva megjött Éva. Már messziről
nevetett. Mikor kiugrott a kocsiból, egy követ mutatott. - Mi ez? - kérdezték tőle. - Loptam. - Hol? - A katakombákban. Embercsontokat is
lophattam volna, de azt restelltem. Inkább síremlékdarabot
loptam. Valami görög betű is van rajta. Elteszem emlékbe. Ez a Fonte
Aretusa? Nézzük meg. A forrás kőövezte tavában nagy halak
uszkáltak, kacsák lubickoltak, s a parton piroslábú hófehér galambok
verekedtek. A vízből furcsa fajta, igen magas nád nőtt ki. Nagy,
pompázó bugája volt. - Miféle nád ez? - kérdezte Éva
Szombatit. - Nem tudom, én sem láttam még soha
ilyet. Majd megkérdezzük. Odalépett egy járókelőhöz és
megszólította. Aztán jött vissza a válasszal. - Ez a nád nem más, mint papirusz.
Eddig azt hittem, hogy csak Afrikában terem meg. De úgy látszik, itt
már szintén megterem. - Persze, hiszen már nagyon közel
vagyunk Afrikához. Klára asszony maga elé nézett. - Vajjon mi vár ránk Afrikában? - Ne légy olyan levert, anyuskám, -
mondta Éva, - nekem valami előérzetem van, hogy Afrikában csupa
kellemes és jó dolog fog velünk történni. De most gyerünk vissza
gyorsan a hajóra, mert olyan éhes vagyok, mint egy farkas. Az első, ami felderengett hajnaltájt a
látóhatár szélén, egy alig látható vízszintes sáv volt. Csak egy
vonalnyi szélességben választotta el az égboltot a tengertől. Ez a
vékony vonal volt Afrika. S ahogy a hajó orra egyenletes sebességgel
kergette előre magát a sötét vízen, kétoldalt két fehér hullámsörényt
fúrva a nagy kékség színére, a távoli vonal lassan vastagodni
kezdett. A föld sárgáját s a növényzet fakó színét már ki lehetett
venni rajta, később már fehér pontok csoportja kezdett mutatkozni
itt-ott a sávon. És reggel kilenc órára kitárult előttük a tripoliszi
öböl. A vizen nagy hajók himbálóztak, a levegőben heves berregéssel
keringett egy olasz hidroplán s a parton előttük állott a város.
Mintha hófehér kockák nagy csoportjára fehér félgömböket fektetett
volna valaki. S a vakító geometriai csoportból itt-ott egy-két
hegyezett végű, igen vékony, hófehér henger emelkedett ki. Hármukat egy kis vaporettó szállította
a hajóról a mólóra. Itt látták az idegen világ első ábrázatát: egy
arab hajómunkásét. Olajbarna arcán fekete bajusz és fényes-fekete
kurta szakáll, fején piszkos pamutfez. - Afrika, - mondta Éva, mikor
rápillantott. Mindenütt fezeket láttak a fejeken,
amint az autó vitte őket a szálloda felé. Útjokat vadonatúj európai
paloták szegélyezték. A szálló is európai kényelemmel és pompával
fogadta őket. De afrikai hőséggel. Éppen hogy elfoglalták szobáikat,
kicsomagoltak, megfürödtek, átöltöztek és máris nekifogtak a
munkának. Meg kellett keresni Szpiropuloszt, a görögöt. A fuvarozóvállalatot könnyen
megtalálták, annak a montecarlói görög megadta a címét. - Szpiropulosz úr már nincs nálunk, -
mondta egy tisztviselő. - Hanem hol van? - Sehol. Nyugalomba vonult. Már nagyon
öreg. De itt lakik Tripoliszban. - Megkaphatom a címet? - Hogyne. Mindjárt megnézem. Utána nézett a tisztviselő valami
jegyzékben és már fel is írta egy cédulára: "Sára el Harrára
17." Megköszönték, távoztak. Azonnal kocsiba ültek és az arab
kocsisnak bemondták az imént kapott címet. Pár perc mulva a kocsi megállott egy
szűk utcatorkolatnál. A kocsis hátraszólt: - El Harrára. És jelekkel mutogatta, hogy ebbe a szűk
utcába nem tud behatolni. Kifizették és leszálltak. A kocsis
tanácstalanul nézett körül, hogy most hogyan forduljon meg.
Egyedülhagyták problémájával és beléptek a szűk utcába. Egy-egy alacsony, ajtótlan, földszinti
helyiség az utcára: egy-egy bolt. És egy-egy ember üldögélt,
vagy álldogált benne, maga előtt a deszkapulton és háta mögött a
falon teljes raktárával. A bazársor elején mészárosok
következtek. A pultokon kirakva, vasfogakra felakasztva mindenféle
véres húsok terjesztették áporodott szagukat a hőségben, a legyek
ezre rajzott a mészáros körül. Belepték arcát, késsel bánó kezét, ő
ügyet sem vetett rájok. Igaz, hogy a vevő sem. Egy roppant kövér arab
öregasszony vásárolt éppen néhány fillér ára pacalt. Csomagolás
nélkül, csak úgy a félmarkában vitte tovább s útközben tanakodva
piszkált bele másik kezének fekete ujjaival, vajjon jót adott-e
neki a mészáros. Ahogy haladt, a legyek raja felhőként követte. - Mindjárt meg is süttethetné magának,
- mondta Éva. Mert a mészárosüzletek után az utcai
sütők következtek a bazárban. Nagy serpenyőben faszenet élesztettek s
a parázs fölé rostot tettek. Azon sütögették az egyetlen harapásra
való, nyomorúságos és nem nagyon biztató húsdarabokat: májat,
miegymást. Egyik ház aljából lobogó tűzű kemence
nyilt az utcára. Szája a küszöbbel volt egyvonalban, a föld ki volt
vájva a ház alatt. A szudáni néger pék övig meztelen teste ott
hajlongott az izzó kemence előtt. Éppen kihúzta frissen sült fonatos
kalácsait, lesöpörte őket a lapátról, s rátette a sütni készített
puha, fehér pereceket. Aztán rövidárusok következtek olcsó,
festett kartonjaikkal. Mélán ültek boltjaikban a burnuszos,
kaftános kereskedők, egyik a serpenyő parazsára tett roston a
rézedényben olyan vastag kávét főzött, mintha főzeléket akart volna
csinálni belőle. Két másik rövidárus társasjátékkal kergette unalmát.
Dominót játszottak, de nem fehér-fekete kövekkel, hanem egészen kicsi
sárgarézlapokkal, amelyek bennszülött, eredeti számjegyek vésését
hordták magukon. Hirtelen nagy zsivaj ömlött ki előttük
egy kapun. A kapu fölött Dávid pajzsa volt a cégér. Bekukkantottak.
Zsidó iskola volt ott. Négyszögletes udvaron kis zsidógyerekek
ugrándoztak, verekedtek, sikítottak. Az egyik földszinti ablakból
rájuk kiáltott egy férfihang. Szakállas zsidóember üldögélt ottan,
nyilván a tanító, aki sokallta a gyerekek hancurozását az óraközi
szünet alatt. A kiáltás nem sokat használt, a gyerekek tovább
zsivajlottak. - Itt vagyunk, - mondta egy házzal
odébb Szombati. Bementek és rozzant falépcsőn
feljutottak egy emeleti ajtóhoz. Az be volt zárva. Keresték a
csengőt, csengő nem volt. Kopogni kezdtek. Hiába. Kopogtak megint és
erősebben. Semmi válasz. Lementek megint a földszintre, hogy
elétaláljanak valakit. Egy szőnyegkereskedő boltja szolgált az
utcára, ahhoz beléptek. Szombati megszólalt olaszul. De a kereskedő a
fejét rázta. Szombati megpróbálta franciául. A kereskedő, aki bölcs
nyugalommal, lábait maga alá huzva, üldögélt egyik szőnyegén, megint
csak a fejét rázta. Szombati megpróbálta angolul. Ez már ment. A
szőnyegkereskedő angolul válaszolt. - Ebben a házban lakik egy bizonyos
Szpiropulosz úr, akivel szeretnék beszélni, de nem tudok bejutni
hozzá. - Elutazott, - felelte a kereskedő. - Hova utazott? - Athénbe. - Vajjon mennyi időre? - Azt nem mondta. De a szolgája talán
meg tudná mondani. - És hol az a szolga? - Míg a gazdája elutazott, arra az
időre hazament a falujába. Abu Kérimnek hívják, Szuk el Dzsumában
lakik. Ott mindenki ismeri, mert a jobbkezén hat ujja van. Kérdezzék
csak a hatujjú embert, könnyen meg fogják találni. Most aztán elkezdte szőnyegeit kínálni.
Nekik azonban nem a szőnyegen járt az eszük. A bazár zegzúgos
sikátorain keresztül elindultak vissza a szálló felé. El is tévedtek,
a "Zenghet er Rász" nevű utcából bekanyarodtak az "Arbár
Arszát"-utcába, akkor aztán nem ment se előre, se hátra a
dolog. Zsákutcában találták magukat. Nagynehezen vergődtek ki a
bazárnegyedből, kocsit szereztek és hazamentek. De csak
azért, hogy azonnal induljanak abba a bizonyos faluba, akármilyen
messze van. - Autóval Szuk el Dzsuma igen könnyen
megközelíthető, - mondta a szállodai portás, - két óra alatt ott
vannak. Mikor óhajtanak indulni? - Most már délre jár az idő, -
gondolkozott hangosan Szombati, - talán előbb ebédeljünk meg és ebéd
után mindjárt vágjunk neki. Én egy csöppet sem vagyok fáradt.
Helyeslik ezt a tervet? A hölgyek helyeselték a tervet. Miután
ebédre a nagy hőség miatt alig tudtak egyebet enni, mint "minestrone
fredo" nevű hideg főzeléklevest, s utána jeges feketét ittak,
beszálltak a megrendelt kocsiba. És egy arab legényt is odaültettek a
soffőr mellé. Ezt tolmácsnak bérelte számukra a szállodai portás,
hogy legyen velük valaki, aki beszélni tud a falubeliek nyelvén. Az autóút állandó oázisok között vitt
előre. Bő kutak állottak az erdőfoltok mélyén, különös alakú kutak,
amelyekből szarvasmarha, vagy ló húzta a vizet az öntözővályukba s az
öntözés nyomán bő zöldségek ágyai és termékeny gyümölcsfélék
sarjadtak a földből. A datolyapálmák között néhol dúsan rakott
almafák tünedeztek fel, most érő terhükkel. Később nagy szőlőtelepek
között futott a kocsi. Az országút mentén minduntalan olasz stílusú
épületek bukkantak fel. Homlokukon más-más név, de aztán mindig ez a
két betű: S. A. - Mi lehet ez a két betű? - kérdezte
Éva. - Olaszul annyi, mint nálunk az R. T.
Részvénytársaság. Ezek mind gyarmatosító részvénytársaságok
telepei. Olvasom, hogy főként a sivóhomok megkötésével foglalkoznak.
A Szahara csücske egészen ide felnyúlik a libiai partig, azt akarják
termékennyé változtatni. Lassú, türelmes járással bandukoltak a
tevék, amerre az autó elrobogott. Fakósárga testük imbolyogva haladt
előre, hosszú nyakukat bólogatva ingatták, igen csúnya, de
szimpatikus fejük béketürően tekintett maga elé. Az arab ember
féloldalt ült a hátukon és sarka érintésével kormányozta őket. A
tevék között feltünően sok fehéret láttak. S a fehér tevén ülő arab,
aki a nap ellen úgy bebugyolálta magát fehér burnuszába, hogy csak a
szeme látszott ki, egyetlen fantasztikus, imbolygó, fehér valamivé
olvadt össze állatával, amint elsuhantak mellettük. A másik oldalon
teherhordó szamarak maradtak el. A teher meg sem kottyant a
vékonylábú, barna kis állatoknak, az arab bennszülött alatt olyan
fürgén ügettek, mint a parancsolat. - Szuk el Dzsuma! - fordult hátra a
tolmács. Megérkeztek a fehér házakból álló, pálmaerdő mélyén tanyázó
faluba. Az első házak táján a soffőr
megállította a kocsit, a tolmács leszállott és szóba ereszkedett az
ott álldogáló falusiakkal. Aztán visszajött. - A piacon fogjuk találni a hatujjút, -
mondotta, - ma Szafár hónap huszonhetedike van, s ezen a napon ebben
a faluban mindig ünnep szokott lenni. Önök nagyon érdekes dolgokat
fognak most látni, előre mondhatom. A gépkocsi megint megindult és
kisvártatva bekanyarodott a falu főterére. Ott éktelen sipolás és az
összegyülekezett sokaság különös zsivaja fogadta őket. A főtér
közepén egy mór stílusú kápolna-féle állott, annak tövében gyült
össze a tömeg. Arabokból és négerekből kevert vegyes falusi lakosság.
Mind mohammedánok. A tömeg közepén kis tisztás képződött.
Ott egymással szemközt két hosszú sorban zenészek állottak fel. Nem
is egy banda, hanem több. Volt például hat öreg ember fehér
burnuszban és fehér fezzel. Ezek közül négynek üstdobja volt, egynek
fájdalmasan sikító pikulája, a hatodiknak cintányérja. Közvetlen
mellettük tizenkét fiatalember állott, akik lila selyemkaftánt
öltöttek és lila fezt. Ezek csak kézidobon játszottak. Szemközt tíz
siheder sorakozott, akik ugyancsak dobon játszottak, de még
ritmikusan hajladoztak is hozzá, mind pontosan egyformán és
szünet nélkül. Mindezek egyszerre játszottak és énekeltek. A pikula
jajongva sikoltozta, üstdobbal és cintányérral a maga nótáját,
közvetlen közelben egy egészen más ritmusú nótát énekeltek a
legények, szemközt amazok doboltak, énekeltek és táncoltak egy
harmadikat. Valami fülsiketítő rettenetes hangzavar származott ebből.
Ők máris zsibbadni érezték idegeiket a tomboló, zagyván lüktető
zsivajban, ahogy a tömegben a tolmácsot követve előre furakodtak. A tolmács arabul kérdezősködött ettől
is, attól is. A kérdezettek mind azt felelték, hogy Abu Kérim itt
van, az imént látták éppen, itt lesz valahol a tömegben. A zenészek között a középen papok
álldogáltak. Komoly arccal, kaftánosan, piros fezzel. Szakálluk
fényes volt és fekete. És körülöttük öt-hat hívő őrjöngött. Éva és
Klára két oldalról rémülten kapaszkodtak bele a Szombati karjába.
Megdermedtek a látványtól. Az egyik hívő leguggolt és kezének csak
hüvelyk és mutató ujjára támaszkodva úgy ugrált a földön előre-hátra,
mint a béka. Csorgott róla a verejték, melle hangosan zihált, de ő
ezt a furcsa ugrándozást nem hagyta abba. A szemét behúnyta, arcán
valami merev, hipnotikus mosoly rángatódzott. Egy másik hívő a fájdalmasan nyávogó
síp zenéjéhez mérte mozdulatait. A sípot kísérő dobok négynegyedes
ritmusa ez a folyton ismétlődő két ütem volt:
tamtamtamtam-tamtamtamm. Az arab férfi a kezével rángatódzó
mozdulatot tett minden tamütésre, közben pedig felsőtestével egyik
ütemnél balra hajlott és leejtette a fejét, majd a másik ütemnél
jobbra hajlott és ott is leejtette a fejét. A szeme le volt hunyva
ennek is, arcán görcsök rángatództak. Ezt csinálta szakadatlanul, a
monotonság megbolondító folytonosságával a lüktető, sikító, képtelen
zenebonában. Ekkor egy néger suhanc belépett a körbe
és átadott a papnak egy teli marékra való szöget. Hosszú, ujjnyi
szögek voltak, újonnan vásárolt, fényes szögek, amilyenekkel ládát
szokás szegezni. A pap magasra emelt egy szöget, a szájába eresztette
és átszellemült arckifejezéssel lenyelte. Ekkor már négyen-öten is
tolongtak körülötte. Egy vak ember, aki guggoltában ritmikusan
dőlöngött előre-hátra, most meghallotta, hogy itt vannak a szögek.
Esengve tárta ki vézna fekete karjait, amelyekről visszahullottak a
vászonrongyok, és a száját kitátva sóvárgóan tartotta felfelé a
fejét, mint a táplálkozni akaró világtalan macskakölyök. A pap fogott
egy szöget és a vak ember szájába nyomta. Ez lenyelte a szöget,
átölelte a pap lábait és hálásan sírt. Ekkor a tolmács megrántotta Szombati
kabátját. Ő hátrafordult. - Az a mi emberünk, - mondta az
önkínzók felé intve, - aki most megy oda a paphoz. Abu Kérim, a
hatujjú. Egy fehér lepelbe öltözött arab ember
lépett a paphoz. Leborult előtte és átkarolta a pap térdét, mint
előbb a vak. És kitátotta a száját. A pap szöget adott neki is. Ő
lenyelte, elkezdett táncolni valami merev, dűlöngő táncot egy helyben
és olyan arcot vágott, mint áldozáskor a hívő keresztény. Mindezek alatt a pap maga is lenyelt
egy-egy szöget. Hátrább másféle színjáték zajlott le: egy ember övig
meztelenre vetkezve az odakészített kaktuszokra hempergett, hogy az
ujjnyi tüskék hátába, mellébe furódjanak. Rögtön követte példáját egy
másik is, egy harmadik is. - Szent Isten! - sikoltott fel Klára
asszony. Éva és Szombati odanéztek, ahova ő
nézett. Egy őrjöngő lépett a paphoz, hogy szögért nyúljon, de
nem tudta elvenni, mert mindkét kezén - nyilván egy előbbi önkínzás
eredményeként - vastag kötés volt gézből és vattából,
amelyen átütött a vér. A pap a szájába dugta a szöget. Aki szöget nyelt, folytatta őrjöngő
mozdulatait állva, táncolva, vagy guggolva az egyszerre hallatszó
ritmusok valamelyikére. Arcuk teljesen átszellemült, nyilvánvaló
"trance" hatalmasodott el rajtuk. Koronként új
emberek léptek a tömegből a középre és elkezdték beleringatni magukat
a révületbe. A pap néha szeliden kivonta magát a lábát átkaroló
ölelésekből, odament valamelyik őrjöngőhöz és gyengéden megigazította
fején a félrecsúszott fezt. Olyan is volt, aki fölébredt
deliriumából. Ez körülnézett, holtfáradtan felsóhajtott, odament a
paphoz, hálásan megcsókolta az arcát, aztán elvegyült a tömegben. Biztos volt, hogy Abu Kérim is
előbb-utóbb így fog tenni. Ők tehát addig furakodtak a tömegben, amíg
közel jutottak hozzá, hogy a kellő pillanatban elcsípjék. Egy jó
félórát kellett várakozniok, míg az arab szolga megelégelte a
vallásos őrületet. Megcsókolta a papot és hátravonult a sokaságba.
Ebben a pillanatban már mellette termett a tolmács. Ott voltak ők is. - Kérdezd meg, mikor érkezik haza a
gazdája. Azok arabul beszélgettek, majd a
tolmács visszafordult és olaszra fordította a szót: - Azt mondja, hogy jövő péntekre várja. Abu Kérim még mondott valamit
sajnálkozó, alázatos arccal, aztán eltűnt. - Mit mondott? - Bocsánatot kért, hogy nem tud többet
beszélgetni, de nagyon fáradt. Utána néztek. Holtfáradtan, lassan
bandukolt el onnan. Öt nap volt még hátra a mondott
péntekig. Azt el kellett valahogy tölteniök Tripoliszban, amíg
Szpiropulosz megérkezik. Programmjukon nem kellett gondolkozniok,
látnivaló volt elég. Megnéztek egy mecsetet belülről. A
Dzsáma el Bása nevű templom belsejébe is sikerült bejutniok. Huszonöt
kupola koronázta a szép épület fehér falait és fehér minarétje
kecsesen szökkent fel a kék mennybolt szeplőtlen hátterére. Bent
megbámulták a tizenhat márványoszlopot, a falak százmintájú
arabeszkjeit, a "mitráb" nevű majolika-díszmű
imafülkéket, a "szedda" nevű szószéket. Aztán autóval kirándultak Leptis
Magnába, az afrikai Pompéji városába. Ott bolyongtak a sivó homokból
kiásott fehér márványváros csodái között. Jövet és menet átfutott
autójuk a Szahara csücskén. Sárga tenger volt ez a kék tenger
mellett. Beláthatatlan ez is, mint a víz tengere s a homoknak is
hullámai voltak, mint a víznek. A szellő lehelletétől finom sárga
fátyol kavargott a homokóceán felett, a lehellet nyomán új hullám
képződött s a rengeteg terület így változtatta a tekintet elé táruló
millió hajlását. A szellő bedobott egy skarabeust az
autóba. Éva ölébe esett. Ő alányúlt legyezőjével és közelről
szemügyre vette a szent bogarat. Olyannak találta, mint amilyennek
régi kövesgyűrűkről ismerte. Aztán szélnek eresztette. - Eredj, - mondta neki vidáman, -
éldegéljünk még egy darabig békében mind a ketten, te itt a
Szaharában, én majd otthon Budapesten. Mindennap kimentek a tripoliszi
strandfürdőbe. "Spiaggia dei dirigibili", - ez a neve a
tripoliszi strandfürdőnek, ahol igazi szaharai fövényre fekhetne le
az ember, ha erre az áttüzesedett forró homokra egyáltalán rá lehetne
feküdni. Még a tenger vize sem üdítette őket,
mert egészen meleg volt. A sekély vizet még a langyosnál is
melegebbre sütötte a nap. Általában sokat szenvedtek a melegtől.
Kitapasztalták, hogy csak két óra hosszat van tűrhető idő naponta,
még pedig reggel öttől hétig. Gyakran elsétáltak a kikötő mólójához,
a rakodó munkásokat nézni. Berber, beduin, szudáni, zsidó, mindenféle
akadt ezek között a félmeztelen testek között. Volt olyan arab, aki
sokkal fehérebb volt az olasz munkafelvigyázónál, viszont volt ethiop
óriás, aki tökéletesen fekete volt, mint a szurok. Munka közben
szünetlenül énekeltek és mindig ugyanazt az egy mélabús sort, amely
számukra aféle "hórukk"-szerű könnyítést jelentett a
munkához, mert ennek az egy sornak a ritmusára emelgették ütemesen a
nehéz búzás zsákokat. Szombati megkérdezte és feljegyezte magának az
egysornyi arab nóta szövegét. - Epta ui e lessza! "Reménykedjünk erőnkben!"
Ezt jelenti a nótás mondóka. Végre elérkezett a várvavárt péntek. Reggel már ott jártak az El
Harrára-utcában. De Szpiropulosz még nem volt otthon. Akkor
számbavették a hajóérkezéseket és kiszámítottak, hogy Szpiropulosz,
aki Görögországból érkezik, minden valószínűség szerint délután
hatkor fog megjönni. Kimentek a hajó elé. Szombati még
délben elment a fuvarozási irodába, ott összebarátkozott egy
tisztviselővel, aki személyesen ismerte Szpiropuloszt és megkérte,
hogy jőjjön ki velük a hajó elé, nehogy az érkező embert valahogyan
elmulasszák. A hajó megérkezett és megérkezett rajta
Szpiropulosz is. Egy görnyedt hátú, lassan csoszogó emberkére
mutatott a tisztviselő. - Ez az. Szombati azonnal odalépett és
megszólította franciául. - Bocsánat, uram, szíveskedjék egy
időpontot megjelölni, mikor egy órányi beszélgetést adhatna nekem és
ennek a két hölgynek. Önnek volt valaha egy magyar feltaláló
ismerőse, bizonyos Morvay Mario. Az öreg görög felcsillant. - Hogyne, hogyne. Önök tudnak róla
valamit? Mi van vele? - Sőt ellenkezőleg, mi szeretnők éppen
öntől megtudni, hogy mi van vele. Nem is vele, inkább a fiával.
Emlékszik a fiára? - Hogyne emlékezném, nagyon jóban
voltam a kis fickóval. Itt, ahol most állunk, számtalanszor
sétáltattam. Szombati rámutatott Klárára, akinek a
görög megjegyzésétől azonnal könnybe lábbadt a szeme. - Ez a hölgy annak a kisfiúnak az
édesanyja. Szpiropulosz elbámult. Udvariasan,
finoman meghajtotta magát. - Bármikor szívesen állok
rendelkezésükre. Akár most rögtön is. Csak a szolgámat kell
megvárnom, aki megint elkésett. Ezeknek az araboknak semmi időérzékük
nincsen. Vagy egy félórával korábban jönnek, vagy egy órával
későbben, mint kellene. No, éppen itt jön a haszontalan. Lihegve sietett a csoporthoz Abu Kérim.
Keletiesen üdvözölte urát és azonnal arab társalgásba merült
vele. Majd az idegenekhez fordult Szpiropulosz. - A csomagjaimat majd elintézi a
szolgám. Nekem otthon semmi dolgom nincsen, ha parancsolják,
akár most mindjárt leülhetünk diskurálni a régi dolgokról. Akarnak
helyet foglalni egy kávéházban? - Legyen szerencsénk egy csésze teára
nálunk a szállóban, - mondta Klára. - Köszönöm, örömmel. - Uram, mielőtt bármibe belekezdünk,
csak azt mondja meg nekem, mit tud a fiamról. Él? Hol van? - Semmit sem tudok róla, asszonyom,
bármilyen boldogan szolgálnék felvilágosítással. Mióta elváltam
tőlük, semmiféle hírt nem kaptam egyikről sem. A szálló halljában aztán leültek
részletesen diskurálni. Mindenekelőtt Szombati magyarázta el az öreg
görögnek, hogy jutottak el különböző nyomokon egészen ide
Tripoliszba, hozzá, Szpiropuloszhoz, aki e pillanatban egyetlen
reményük arra, hogy valamilyen módon tovább kutathatnak. - Csináljuk úgy, - mondta az öreg,
mialatt egy gyilkosan fekete színű szivarra gyujtott rá, - hogy
elmondok mindent attól a ponttól kezdve, ameddig az önök értesülései
tartanak. Önök tudják majd megítélni, hogy minek vehetik hasznát,
minek nem. Önök tehát eljutottak addig, hogy én összevesztem a
fivéremmel és kilépvén az ingatlan-irodából, idejöttem Tripoliszba,
mert itt egy rokonunknak hajófuvarozási vállalata volt s én annál
állást kaphattam. Igy is történt. Én az állást meg is kaptam, de
Morvay nem tudott álláshoz jutni, találmányait sem tudta
értékesíteni. Tripolisz abban az időben még igen kezdetleges, kicsiny
hely volt. Amit önök most itt látnak kultúrában, palotákban,
mezőgazdaságban, kereskedelemben, az mind a világháború után
kezdődött csak, mióta az olaszok nekiláttak a gyarmatosításnak. Itt
bizony semmi alkalom nem akadt arra, hogy egy feltaláló pénzt
csinálhasson. Morvay pedig állandó munkát végezni képtelen lett volna
akkor is, ha kapott volna valami állást. De nem is kapott. Itt élt
összesen hat hétig. Közben meg is betegedett. - Mi baja volt? - kérdezte a hajdani
feleség. - Nem tudom, orvossal nem volt hajlandó
megnézetni magát. De én azt hiszem, tuberkulotikus volt. Klára megdöbbenve bámult rá az öreg
görögre. - Nem... az nem lehet... hiszen valami
jelét láttam volna, míg együtt éltem vele... soha nem vettem észre. - Lehet, hogy lappangott benne és itt
tört ki. Ez a tripoliszi klíma nem mindenkinek jó. Az ember azt
hinné, hogy tengeri levegő, erős nap, miegymás, ez mind áldás lehet
egy tüdőbetegnek. Hiszen számos beteget Egyiptomba küldenek. De
valójában úgy van a dolog, hogy ami az egyiknek jó, az a másiknak
rossz. Morvaynak nyilván rossz volt. Folyton köhécselt, az arcán
látni lehetett azokat az áruló piros foltokat, és mikor egy ízben
erőszakkal megmértem a lázát, az harminchét kettő volt. Típikus láz.
Meg vagyok győződve, hogy tuberkulotikus volt. Sőt ami még szomorúbb,
ugyanúgy kezdett köhécselni a kisfiú is... Klára ijedten kiáltott fel: - Szent Isten, most mit csináljak? Aztán körülnézett, észbe kapott és
szégyenkezve folytatta: - Milyen bolond is vagyok... az
ösztönömre hallgattam... azonnal menni akartam valahova, akárhova,
hogy segítsek a beteg fiamon... de huszonkét esztendővel visszamenni
akkor sem tudnék, ha tudnám, hova menjek... Ne vegye rossz néven,
hogy félbeszakítottam. Az öreg Szpiropulosz folytatta: - Egy szóval nekem semmiféle anyagi
eszköz nem állott rendelkezésemre, hogy segítsek rajta. Szívesen
segítettem volna pedig, mert én ezt a furcsa embert határozottan
megszerettem. Rengeteg hibája volt, de alapjában nem volt rossz, csak
nagyon könnyelmű. Az meg egyenesen megható volt, hogy azt a kisfiút
hogyan imádta. Önző természet volt és a saját kényelméért és öröméért
mindent fel tudott áldozni, de ha a gyerekről volt szó, akkor önzése
azonnal megszűnt. Lehozta volna annak a gyereknek a csillagot az
égről. Önt bizonyára érdekelné, asszonyom, az a ház, ahol a fiacskája
lakott, amíg itt voltak. Tudom, hogy egy anyának jóleső érzés volna
oda elzarándokolni. De az a kis ház már rég nincsen meg. A helyére
bérpalota került a Corso legvégén. Egyszóval egy este, mikor a
kisfiút sétáltattuk a tengerparton és beszélgettünk, a lelkére
igyekeztem Morvaynak beszélni, hogy menjen el Tripoliszból, mert itt
tönkre fog menni az egészsége. Kinevetett. De mikor figyelmeztettem,
hogy a kisfiúnak sem igen használhat ez a klíma, ha neki nem tesz
jót, meghökkent és gondolkozóba esett. Én közben anélkül, hogy
szóltam volna neki, írtam Rodosz szigetére egy barátomnak, akiről
tudtam, hogy ott szállodát építtet. Megkértem, hogy az én kedvemért
alkalmazzon egy mérnökembert a munkánál. Visszaírt, hogy teljesíti a
kérésemet. Szereztem valami pénzt és útra tettem. Elutazott az állást
elfoglalni Rodosz szigetére. Soha többet nem hallottam róla. A két
jegy áráról, amit kölcsön adtam, azt hiszem végleg lemondhatok. - Miért csak két jegy, - kérdezte
Szombati, - miért nem három? Kisasszony nem volt velük? A görög elmosolyodott. - A kisasszony még Montecarlóban
lemaradt. Megcsinálta a szerencséjét. Egy orosz mágnás beleszeretett
és elvette. Ámbár nem tudom, hogy ez most szerencsének nevezhető-e.
Ki tudja, hol hányódik most a férjével együtt. Róluk sem tudok
semmit. De hogy a jegyekre visszatérjek, nem akarnék többet
követelni, mint amennyit adtam: csak másfél jegy volt az, hiszen a
kisfiúnak nem kellett teljes jegyet váltani. Ha tehát önöknek sikerül
valaha valahol Morvayt kinyomozni és életben találják, kegyeskedjenek
ezt az igényemet vele szemben fenntartani. Mosolygott az öreg görög és nagy
gonddal meggyujtotta a fekete szivart, amely előadása alatt kialudt. - Mondja, uram, - kérdezte Szombati, -
él még Rodosz szigetén az ön szállodaépíttető barátja? - Nem él, de volt egy nővére, az még
él. Ott van Rodoszban most is. Ezt onnan tudom, hogy pár hét előtt
jött onnan valaki, aki említette, hogy beszélt vele. Bizonyára meg
fogják találni. A barátom albán ember volt, úgy hívták, hogy Eftimiu.
Igy hívják a nővérét is, leány maradt. A keresztnevére már nem
emlékszem. Önök tehát elmennek Rodosz szigetére? - Természetesen, - felelték mind a
hárman egyszerre. Mint Bern városának a medve, Rómának a
nőstény farkas és Velencének a szárnyas oroszlán, úgy Rodosznak is
van szimbolikus állata, a szarvas. Az ódon erődítés egy sáncárkában
meg is találták ezt a szarvast. Éva vette észre. - Ott lent, nézzen oda, Tamás... milyen
szép állat. - Látom. Ez hivatalos szarvas. Rodosz
előljárósága hivatalosan tartja itt. Olvastam az utikönyvemben. A szarvasmarha kíváncsian emelgette
agancsos fejét a letekintők felé. - Értem én a te kíváncsiságodat, -
mondta Éva. Odasietett a kőhíd tövében üldögélő
utcai árushoz és vett tőle három perecet. Azzal visszaszaladt a
sáncárok könyöklőjéhez. Megvillogtatta a csemegét a levegőben. A
szarvas rendkívül izgatott lett. Karcsú mellső lábaival
felkapaszkodott az árok kőfalára. Úgy kérte az ennivalót, mint a
kutya. Éva darabonként ledobálta neki a három perecet. Mikor az
utolsó darab is elfogyott, az állat szelíden belenyugodott, hogy
nincs több. Elfordult és sétálni ment a sáncárok zöldelő cserjéi
közé. - Mi is menjünk tovább, - mondta Éva. Előttük volt az egész nap. Az történt
ugyanis, hogy mikor előző nap megérkezvén mindjárt nyakukba vették a
kisvárost, Eftimiu kisasszonynak azonnal nyomára akadtak. Elég volt
kinyitniok a telefonkönyvet: benne állott Theodora Eftimiu kisasszony
neve. Azonnal felhívták. Tört franciasággal ment a beszélgetés.
Megállapodtak abban, hogy a Georgiadész-cukrászdában találkoznak
másnap délután hat órakor. Próbálták a találkát előre tenni,
próbáltak példázni, hogy most azonnal szívesen tisztelegnének
nála, de Eftimiu kisasszony kurtán-furcsán megismételte a cukrászdát
és a másnap délutáni hat órát, aztán letette a kagylót. Ma reggel
Klára asszony tűrhetetlen fáradtságról panaszkodott és kijelentette,
hogy ágyban marad, majd csak akkor kel fel, mikor a cukrászdába kell
menni. Igy aztán Szombati és Éva nekivágtak Rodosznak, vagy új nevén
Rodinak, hogy kedvükre bolyongjanak benne. Ott hagyták a szarvast és tovább
sétáltak a várkertben. Dúsan virágzó bokrok között olyan szűk
gyalogutakat találtak, hogy egymás mellett nem fértek el az illatos
ösvényeken. És kőlócákat találtak, amelyek fölé egyetlen ember
számára való sűrű kis lugast futtatott a kertész. Megpróbálták,
egyenként leültek. A leülőnek csak a lába látszott. Válla, feje
elbujhatott a csöpp lugas árnyas, jószagú zöldjében. Tovább aztán vastag, hatalmas bástyákat
találtak. Mintha valami varázslat elfujt volna előlük ötszáz
esztendőt, ott sétáltak a keresztes vitézek középkori lovagvárában.
Illuziójukat semmi sem zavarta. Ha ember jött szemközt, az török
ember volt, színes turbánt és buggyos nadrágot viselt. Nemesen
boltozott várkapuk nyíltak, egyik a másik után, fölöttük vésett
kőcímerek. Zegzúgos bástyaközök jöttek a három öl vastag falak
vonalai szerint, itt-ott egy kőből való ágyúgolyó, amelyet a
várbeliek benne hagytak a falban. Várudvar, megint várkapu, megint
bástyák megvívhatatlan tömege. Igy értek ki egy kis lejtős utcára,
ahol mindaketten ámulva állottak meg. Remekbe faragott kis kőpaloták
sikátora volt ez, itt laktak valaha a különböző nemzetiségű lovagok,
akik eljöttek a keresztes háborúba. Egyik palota falában a szavojai
címer, itt laktak az olaszok. A másikban laktak a provánsziak. A
harmadik bűbájos kis gótikus házban laktak a franciák. És így tovább. - Ó be szép ez, - sóhajtott fel Éva
elragadtatva, - de miért ilyen szűk az utca? - Másra kellett a hely. Háromszoros
bástyaövet építettek a vár köré a keresztes lovagok. Több, mint
kétszáz esztendeig laktak itt, mint lovagrend. Aztán Szulejmán
legyőzte őket és szabad elvonulást adott nekik Málta szigetére. Azóta
hívják őket máltai lovagrendnek. - Gyönyörű... milyen jó volna itt
lakni... Sétáltak tovább. S ahogy egy utcát
kereszteztek, egyszerre benne voltak a török negyedben. Egyik ajtóban
turbános vén törököt láttak, aki mozdulatlanul álldogálva nézett maga
elé, mintha nem is élne, a közeledő idegenekre sem tekintett fel. A
szomszédban fekete kutya fektette lihegő fejét a küszöbre, az
idegenekre ő sem pillantott fel, ő is bölcsen hagyta múlni a világot.
Két török asszony jött velük szemközt, tetőtől talpig fekete
fátyolban, fejüket külön fekete fátyol fedte nyakig. - Szabad még ezeknek feredzsét hordani?
Azt hallottam, hogy Kemál pasa megtiltotta. - Itt nem parancsol Kemál pasa. Rodosz
szigete az olaszoké. Elragadó kis térre értek. A közepén
fehér kupolás török kút állott, egy kisgyerek éppen vizet merített
rajta. Szemközt egy mecset bejárata tárult ki, a nyitott kapun
kitarkállott a belső színek keleti pazarsága. Oldalt valami nagy
fürdőépület látszott. Szombati rögtön elévette útikönyvét, hogy utána
nézzen, mi ez. - A híres Szulejmán-fürdő, - magyarázta
a könyvből, - fürdő, amelyben nincs víz. Csak különböző hőfokú
izzasztókamrák vannak benne. Medence nincs egy sem, csapokon jön a
víz a falból, ott le lehet mosdani. - Ha van kedve, menjen be, megvárom. - Szó sincs róla. Majd holnap. Most
elmegyünk a zsidónegyedbe. Azt mondja a könyv, hogy ez a világ
legelegánsabb gettója. A szűk kis utcákon elsétáltak a zsidó
negyedbe. Finom ódon házak sorakoztak itt egymás mellé. A házak előtt
tisztes öregasszonyok üldögéltek, fejükön különös alakú fekete
bársony-kaska, amelynek valami fémdísze volt a homlokán. - Milyen furcsa, - mondta Éva, - nézze,
ezek a fiatal leányok mind európai ruhát hordanak. A legutolsó divat
szerint öltözködnek. Sok fiatal lány sétált az utcán,
csevegtek, hátrakacagtak, korzóéletet éltek. Szombati érdeklődve
nézte őket. - Én mást figyelek meg, - mondta, - még
pedig azt, hogy mindegyiket egy-egy pesti ismerőshöz lehet
hasonlítani. Nem furcsa? Jehova választott, de elszóródott népe az
egész világon elterjesztette ezeket a fekete vagy vörös hajjal
keretezett szépségeket. Nézze ezt a kis vékony vörös lányt, ez
pontosan olyan, mint egy pesti lány a Dunapalotában a délutáni teán.
Az a másik magas vékony fekete pontosan odaképzelhető a Váci-utcára. A magas, vékony, fekete
visszakacsintott és merészen villámlott egyet a szemével. Tetszett
neki az idegen fiatalember. És mivel az idegen fiatalember egy fiatal
hölgy társaságában sétált, neki különös ambiciója volt erre a
pillantásra választ kapni. De nem kapott. Szombati egy kis rokokó-ház küszöbére
figyelt, amelyen egy anyóka nagy figyelemmel szemelgetett egy tál
lencsét. Túl volt már olyan hívságokon, mint idegen fiatalemberekre
kacsintani. - Ha nem tudnám, hogy volt
háziasszonyom, Steinerné, most Budapesten tartózkodik, meg mernék
esküdni, hogy ő ül ott a küszöbön. Közben dél lett, Éva. Akar valahol
enni valamit? Gyorsan megebédelünk, aztán veszünk egy autót és
körülnézünk a határban. Tudnia kell, hogy Rodosz szigete a rózsaolaj
hazája. Maga Rodosz is azt jelenti görögül, hogy rózsa. - Szóval, mi most a rózsák szigetén
vagyunk. - Nemcsak. A bölcseség szigetén is. A
klasszikus görög világban itt virágzott egy híres filozófiai iskola.
Olyan híres volt, hogy Ciceró ideutazott Rómából megtapasztalni.
Talán éppen innen nézett körül, ahol most mi állunk. - Meg van ettől a gondolattól hatva? - Nem. Ciceró politikus volt és ügyvéd.
Az ügyvéd-politikus nekem mindjárt gyanus. Az ilyen embernek nem
lehet jó vége. Ez a Ciceró is rosszul végezte. Megölték. Addig
mondott gyönyörű politikai beszédeket, míg rajta nem vesztett. - Maga nem szeretne képviselő lenni? - Isten őrizz. A dolgomat akarom
végezni. Mérnök vagyok, mi közöm nekem a politikához? - Mondja, Tamás, milyennek képzeli maga
a jövő életét, ha úgy színezheti ki, ahogy szeretné? Szombati Tamás nagy lélegzetet vett.
Látszott rajta, hogy most nagy ékesszólással és hosszasan fog
értekezni egy gondolatról, amelyet részletesen és szeretettel
kiszínezett magában. De még mielőtt belekezdett volna, meggondolta
magát. Tartózkodóan felelt: - Majd csak lesz valahogy. Most menjünk
ebédelni. Éva nem szólt semmit. Egészen más várt
erre a nyílt kérdésre. Csak egy kicsit elcsodálkozott magában, hogy
mi lelte ezt a fiatalembert, akinek látnia kell, hogy tetszik. Mégsem
jön ki a száján az az egy szó. Mi lelheti vajjon? Kis olasz kocsmában ebédeltek a
tengerparton, rántott scampit kaptak és olasz bort hozzá. Aztán
szereztek egy autót és elmentek a környékre, megnézni Rodosz
szigetének híres virágait. Kifutottak a lankás kertek közé. Csupa
ragyogó lomb fogadta őket, csupa édes, enyhületes csendesség. Az ég
tökéletesen felhőtlen volt, az Égei tenger színe elmondhatatlan. Az
élet megsímogatta itt a lelket és minden gondot eltagadott volna, ha
a fiatalember lelkén nem ült volna egy olyan gondolat, amely minden
egyéb gondolatát megmérgezte. Pedig a környezet színeiből maga a
sziget klasszikus vőlegénye, Apolló, mosolygott feléjük. - Ez olyan környezet, - mondta az
autóban Éva, - hogy itt nagy művészeknek kellett születni. - Eltalálta, - felelte Szombati, - fel
van jegyezve, hogy a Laokoon-csoportot itt faragta az a szobrász, aki
faragta. Éva oldalt pillantott egy kicsit, a
mellette ülő fiatalemberre. Aztán ezt mondta: - Itt olyan gyönyörű minden, hogy én,
ha férjhezmegyek, ide fogok jönni nászútra. Magának nem ez az érzése? Szombati hosszú ideig nem felelt. Aztán
így szólt: - Mondja, Éva. Nem gondolt maga arra,
hogy én magának testvére lehetek? - Hogy-hogy? - Ugy, hogy adódhatik egy csodálatos
véletlen; éppen én vagyok az a huszonhárom éves fiatalember, akit
keresünk. Talált gyerek vagyok, a korom pontosan egyezik. Ha itt
Rodosz szigetén azt fogjuk meg tudni, hogy Morvay Mario innen
visszament Budapestre és a fia valahogyan a gyermekmenhelyre
került, akkor a fantasztikus feltevés egyszerre nagyon reálissá fog
válni. Akkor én a maga édesanyjának a fia vagyok. És magának a
testvérbátyja vagyok. Mit szólna hozzá? Most Éva nem felelt egy jó darabig.
Arckifejezése teljesen megváltozott. - Ez a gondolat már felmerült, mióta
együtt utazunk. De én soha sem vettem egészen komolyan. Nem is
valószínű. - De mit érezne maga, ha kiderülne,
hogy így van? - Nagyon örülnék. Hiszen maga a
testvéremmé válna. De... - De? Éva nem felelt. Az autó ülésén azonban
a Szombati kezére váratlanul ráfonódott egy női kéz görcsös fogása. - Én szerelmes vagyok magába, Tamás. Hosszú szünet után hangzott el ez a
halk megjegyzés. A két kéz görcsösen és forrón fogta egymást. Az
egész úton visszafelé nem is szóltak többet. Éva ránézett a
fiatalemberre és megdöbbenve látta, hogy a szeme könnyes, arca pedig
elfojtott gyötrelmektől vonaglik. Pontosan hat órakor ott ültek mind a
hárman a Georgiadész-féle cukrászdában. A fehérkabátos pincér
talpas poharakat tett eléjük és a pohár fenekére készített porcukor
és jégtörmelék keverékére szorgalmasan töltötte a hideg feketét.
Hat óra egy perckor egy rendkívül magas, rendkívül sovány öreg hölgy
érkezett a cukrászdába. Szombati felállott és hozzálépett. - Bocsánat, nem Eftimiu kisasszony? - Én vagyok, - felelt az öreg dáma
kimérten és szertartásosan. - Itt ülünk a sarokban, legyen kegyes
hozzánk fáradni. - Nem, - felelt hidegen Eftimiu
kisasszony, - ne vegyék rossz néven, de nekem évek óta megvan itt a
magam rendes asztala. Talán volnának önök olyan kegyesek és
megtisztelnének engem a magam asztalánál. Kisvártatva lezajlottak a
bemutatkozások. Együtt ültek mind a négyen a cukrászda egy árnyékosan
védett sarkában. Mindenki előtt jeges fekete, mindenkinek a kezében
legyező. - Mit óhajtanak tudni tőlem? - kérdezte
mereven Theodora kisasszony. - A fiamról szeretném tudni, - felelt
gyorsan Klára, - hogy hol keressem. - Keresse Budapesten. - Miért? Hazamentek? - Hazamentek. Az ön férje két hónapig
dolgozott a szálloda-építésnél. De közben súlyosan megbetegedett.
Bárki megláthatta rajta, hogy súlyosan tüdővészes. A kisfiú helyzete
a beteg apa mellett végzetesnek látszott. Ezért rábeszéltem a
fivéremet, hogy adjon utiköltséget Morvay Mariónak, hadd mehessen
haza a hazájába. Haza is ment. Tulajdonképpen nem akart hazamenni, de
én voltam az, aki nem hagytam neki békét, míg erre az útra el nem
szánta magát. - Miért nem akart ő innen elutazni? -
kérdezte Klára. - Mert félt, hogy otthon baja származik
a hatóságokkal. A találmányaival kapcsolatban sok emberrel voltak
különböző differenciái, mert ezt a lángelmét a környezete sohasem
tudta megérteni. Klára asszony megdöbbenve nézett
először Szombatira, aztán lányára. Ott ült velük egy asztalnál
egy albán vénkisasszony, akiből vulkáni kitörés gyanánt buggyant ki
egy hajdan érzett és félreismerhetetlen szerelem. A különös magyar
ezt a lányt annakidején teljesen és tökéletesen megbabonázta, ez
látnivaló volt. Szombati intett a két nőnek, hogy ne szóljanak, majd
ő veszi át a szót. - Hogyan mert mégis hazamenni Morvay,
ha félt a magyar hatóságoktól? - Hamis írásokat adtam neki. - Miféle hamis írásokat? - Aznap, mikor elbúcsúzott tőlem,
meghalt a fivérem épülő szállodájának egyik előre szerződtetett
alkalmazottja, egy gondnok. Bizonyos Mancinelli nevű ember. Ennek
írásait én elvettem és odaadtam Morvaynak. A szakállát óvatosságból
leborotváltatta, úgy utazott el a gyermekkel. Gyászruhát
öltöttem, úgy kísértem ki a hajóhoz, és azóta gyászt hordok mindig. Arca merev volt és kifejezéstelen.
Hidegen beszélt, sőt ellenséges hangon. Azoknak feje felett, akikkel
együtt ült, elnézett a semmibe, a múltba, vénlány-életének tragikus
nagy reményébe. - Kérem, - szólt Szombati, - mi őt
igyekszünk megkeresni Budapesten a fiával együtt. Lehet, hogy
ráakadunk, de valószínűbb, hogy nem akadunk rá. Hiszen húsz esztendő
alatt, ha életben maradt, bizonyára valami életjelt adott volna
magáról. Semmi oka nem volt arra, hogy a gyermeket egy egész életre
eltitkolja az anyja előtt. Sőt, megtudván, hogy az anyja igen jó
vagyoni körülmények közé került, feltehető, hogy a fiút igyekezett
volna ebben a jólétben részesíteni. Valószínű, hogy nem jutott haza
Budapestre soha, hanem valahol útközben elkallódott. Mégis:
tegyük fel, hogy nyomára akadunk. Óhajtja, hogy ebben az esetben
értesítést küldjünk önnek? - Nem, - felelte keményen a
vénkisasszony, - nem óhajtom. Én őt örökre eltemettem. Én nem akarok
róla tudni semmit. Most pedig el fogok távozni innen, mert az időm ki
van számítva. Eftimiu Theodora felállott. Ők is
felálltak szertartásosan mind a hárman. - Hálásan köszönöm magának, - mondta
Klára, - hogy útbaigazított bennünket. Egy anya hálájával búcsúzom
magától, kisasszony. Ha megtalálom a fiamat, magának fogom
köszönhetni. Ez olyan kapocs két élőlény között, amely több a
szeretetnél. A vén leány nem nézett Klárára, mikor
felelt. Fagyos arccal a semmibe tekintett. - Én önt nem szeretem, asszonyom. Én
önt gyűlölöm. Ön szerethette őt. Ön a gyermekének anyja volt. Én nem
szerethettem. És hogy életem egyetlen érzése volt, azt ő nem tudhatta
meg soha. Isten önökkel. Magas termetének délceg tartásával
elvonult. Ámulva néztek utána. Azt a nevet, hogy "Mancinelli",
igen jól megjegyezték. Ezzel a névvel utaztak el másnap Rodosz
szigetéről. Szombatinak még eszébe jutott egy-két kérdés és
telefonált is Eftimiu kisasszonynak, de az idős hölgy nem jött a
telefonhoz. Azt izente személyzetével a felhívónak, hogy ő a
maga részéről mindent elmondott, amit tud s az üggyel tovább nem
kíván foglalkozni. Anya, leánya és titkár így érkeztek
haza Budapestre, miután az első nyomot kergetve megjárták Bonnt,
Brüsszelt, a Rivierát, Tripoliszt és Rodosz szigetét. Feladatuk
nehezebb volt, mint valaha. A Mancinelli álnéven utazó Morvay
huszonkét év előtti nyomát kellett felkutatniok a régi
Budapesten. Ez teljességgel lehetetlennek látszott. Az autóban, amely hazavitte a két
hölgyet az állomásról, Klára asszony így szólt: - A mi összeköttetésünk nem szűnt meg,
kedves Tamás. Ha belekezdett ebbe a dologba, most már maradjon is
benne mindaddig, amíg a leghalványabb reményünk is el nem oszlik.
Holnapig gondolkozzék, hogyan lehetne ezen a Mancinelli-nyomon
elindulni. Jőjjön el és ebédeljen nálunk félkettőkor, mondja el, mit
eszelt ki, a többit majd megbeszéljük együtt. Másnap nem déli félkettőkor, hanem már
féltizenegykor megjelent a titkár anya és leánya lakásán. Halálos
sápadtsággal, felindult arccal. - Mi lelte magát, az Isten szerelmére! Szombati válasz helyett letett egy
cédulát elébük. A következő szöveg állott rajta: "Pesti
Hirlap, 1912. július 3. Napihír. A Zóna-szállodában ma reggel holtan
találtak egy külföldről érkezett utast, aki egy körülbelül másféléves
kisfiú társaságában tegnap érkezett Budapestre. Halálát a személyzet
vette észre. Értesítették a mentőket, de azoknak már nem akadt
dolguk. A rendőrség is kiszállott a helyszínére és a halottnál talált
írásokból megállapította, hogy az illető Mancinelli Mario görög
állampolgár. A gyermeket beszállították az állami gyermekmenhelyre,
de mivel ott megállapították, hogy a kisfiú tüdőbeteg, mindjárt
továbbszállították a belgyógyászati klinikára. A boncolás
megállapította, hogy a férfi halálát tüdővész okozta. A gyermek
állapota válságos." Klára asszony megrendülve nézett
Szombatira. Kezében reszketett a papírlap. - Volt a belgyógyászati klinikán? - Nem mertem odamenni, - felelte a
fiatalember rekedten. - Nem mert? Miért nem mert? - Ma reggel elmentem a Nemzeti Múzeumba
és kikértem a dátumnak megfelelő régi lapokat. Erre a hírre azonnal
ráakadtam. És mikor a klinikáról olvastam benne, hirtelen mintha
villámcsapás ért volna. Eszembe jutott, amire húsz éve nem gondoltam,
egy egészen régi gyermek-emlékem. Engem kicsikoromban klinikán
ápoltak. Emlékszem a teremre, a nagy ablakokra, amelyeken át besütött
a nyári nap, emlékszem egy nővérre, aki az ágyam fölé hajlik és
valami orvosságot csöpögtet egy pohárba... Nézett maga elé merev és hülye
tekintettel, mint egy eszelős. Aztán megragadta a Klára asszony
kezét. - Most mit csináljak? Szeretnék
meghalni. Ha a sorstól anyát kapok, elvesztem, akit szeretek. Éva eddig ott ült mellettük egy
karosszékben. Most egyszerre felpattant. Halálosan sápadt volt ő is.
Elvette anyja kezéből a papírlapot. - Maradjatok itt mindaketten. Tamás
dőljön le, pihenjen egy kicsit. Anyuskám, maradj mellette. Én
elmegyek a belgyógyászati klinikára. Felelni sem tudtak neki. Már ment. Az
előszoba ajtaja erős csattanással csapódott be utána. Egy óra múlva, vagy két óra múlva, - a
rettentő feszültségben várakozók időérzéke elveszett, - Éva betoppant
hozzájuk. Mint előbb Szombatinak, most neki is cédula volt a kezében.
Klára asszony és Szombati egyszerre kaptak utána. Ezt olvasták a
gépírásos szövegben: Mancinelli N. Meghalt 1912 július
27. Halál oka: tüdőcsúcshurut. Szombati Tamás. Állami
gyermekmenhely. Gyógyultan visszautaltatott 1912 szeptember 9.
Torokgyík. Szombati a boldogságtól rekedt hangon
hördült fel: - Nem én vagyok az! Nem én vagyok az! Ugyanekkor Klára asszony a cédulát
nézve halkan rebegte: - Szegény kisfiam... meghalt... De aztán felpillantott. Ránézett
Szombatira. Kitárta két karját. - Fiam! Szombati is kitárta két karját. Meg
akarta ölelni az anyát. De valahogyan az anya helyett Éva felé
fordult. A fiatalok egymásra borultak. És Klára asszony ott állt
egyedül, meddő ölelésre kitárt karokkal. VÉGE I. A leány összerezzent és gyorsan
visszahúzódott a csalitba. A szíve eszeveszetten dobogott.
Mozdulatlanul, némán várt egy darabig. Még a szemét is behúnyta.
Várta a döfést meztelen hátába. Vajjon milyen lehet meghalni? A
kővégű dárda hegye recsegve beleszalad a testbe, nyomán elkezd ömleni
a vér. Bizonyosan nagyon fáj. A medve rettenetesen ordít és hörög
ilyenkor. Mikor összeomlik és eldől, görcsösen rúg még a lábával,
aztán elcsöndesedik. Nagysokára kinyitotta a szemét. Aztán
felemelte a fejét és óvatosan megmozdította. A halál nem jött. Úgy
látszik, a zaj nem üldözőket jelentett volt. Talán valami bujkáló
vadállat csörtetett keresztül a bokrokon, az ijesztette meg.
Lassanként felegyenesedett. Mély csend hallgatott a rengetegben. Csak
egy harkály kopogott a fán. Semmi nesz. Megdörzsölte sötétbarna lábszárait,
amelyeket égetett a csalán. A szíve dobogása csendesedett. Él,
szökhetik tovább. Ha a törzsbeliek nem vették észre, hogy otthon
hiányzik, nem is üldözik. És mehet tovább a völgy széléig, ott fel
kell kapaszkodnia a kopasztetejű hegyoldalba, aztán a sziklás
részen túl kinyílik az erdő sűrűje s messzire ellátni a túlsó
völgybe. Ott, az éren túl, szokott üldögélni az idegen törzsbeli
legény. Ahogy felmerült gondolatában az idegen
törzsbeli legény, megremegett a válla. Mióta is nézik egymást?
Egyszer volt hó azóta. A rengetegben találkoztak először, mind a
kettő eltévedt. Ahogy a kúszónövényektől zöldelő fatörzsek közt
megpillantották egymást, megdöbbenve földbegyökerezve állt meg
mindakettő. Szájuk nyitva maradt. Csodálatos dolog volt. Azóta sokszor lesték egymást. A legény
egészen a patakig merészkedett s onnan kémlelt fel a barlangok felé,
s ha a lány kijött a száradó hálókhoz tenni-venni, úgy füttyentett
neki, mint a marmota. A lány felkapta a fejét és nézett a füttyszó
irányába, amíg fel nem fedezte a lombok közül kandikáló orcát. Máskor
pedig a lány vakmerően elosont hazulról, átcsörtetett a bozóton a
tulsó völgyig, ahol az ér partjára láthatott. Füttyentett ő is, a
legény feleszmélt. És megint csak nézték egymást kimondhatatlan
szomjúsággal. Jól tudták mindaketten, hogy az
életükkel játszanak. A két törzs közt a folyó keleti partja
jelentette az életet és a halált. II. A leány a tisztás széléig ért.
Önkéntelen mozdulattal a nyakához nyúlt, ott van-e dús ékszere, a
kagylókból való nyaklánc. Mert ahogy a sűrűn áttört a csapódó ágak
között, az összefonódó iszalagok akadályain át, valami kósza gally
bekakadhatott és letéphette. De nem: tapintó ujjai megérezték helyén
az ékszert. Akkor hasonfekve előre kúszott a magas
fűben a legszélső tölgyig. Ott felkuporodott és lenézett az érhez.
Szeretett volna felsikoltani. Ott ült a legény a parton. Látni
lehetett mit csinál: lyukat fúrt a kőbaltába a nyél számára. A
nádszálat odaillesztette a kődarabra, amelyre egy kis nedves homokot
szórt és két tenyere között ügyes gyorsasággal sodorta a nádat, hogy
annak köralakú éle tovább mélyessze az eddig fúrt vályút. Nem, még nem kell füttyenteni. A lány
még gyönyörködni akart benne, így, hír nélkül. Az arcában, a
vállában, a boglyas hajában, a két izmos karjában. Nézte, nézte, a
fűben guggolva. Boldogan nézte és szemét a boldogságtól könny futotta
el. Aztán mégis csak füttyentett. A legény
egyszeriben összerezzent és felnézett. Kezében megállott a
nádszál. Újabb fütty. A legény letette a nádat, felállott és
izgatottan körülnézett. Törzse emberei közül senki sem volt a
közelben. A leány felemelte barna karját. A legény gyorsan átgázolt
az éren és jött az erdő felé. A bokrok között vadul átölelték
egymást. Azzal sem törődtek, hogy így álltukban valaki megláthatja
ölelésüket. Nem szóltak semmit, csak egymás szemébe néztek és egymás
arcát tenyérrel simogatták. Majd a legény kézenfogta a leányt és
húzta maga után. Vitte, vitte, amíg a hegyoldalban egy barlang
nyílásához értek. Csak négykézláb lehetett ott bekúszni. Előbb
bekúszott a legény, utána a leány. Bent kitágult az üresség, a leány
tapintó keze medvebőrt érzett maga alatt. Rézsútosan lefelé mélyült a
barlang. Tudta, hogy innen soha többé nem fog
elmenni. Tudta, hogy ez a halálát jelenti. Mert őt már megvette egy
törzsbelije két vetőhálón, öt dárdahegyen és öt baltán. Napszállatra
észre fogják venni hiányát, keresni fogják és előbb-utóbb rájönnek
boldog búvóhelyére, s akkor megölik. A legény éppen úgy tudta ezt. Megfogták egymás kezét a sötétben.
Örökre. III. Az éjszakai erdőben két láthatatlan
test mászott előre. Két meztelen férfi. Mind a kettőnek kőből való,
élesre és hegyesre köszörült kés a szájában. Lassan, nesztelenül,
biztos irányban kúsztak előre. Tudták, hogy merre kell menniök. A
sötétben is láttak, mint a hiúz. Kúsztak a barlang felé. A barlang mélyén, a medvebőrön,
holtfáradttan aludt a pár. Hat nappal előbb a kutyájukat vérbe fagyva
találtak, mikor hazajöttek. Ott hevert a kutya, nem messze a
barlangtól, ott volt a nagy kő is, amellyel valaki szétverte a fejét.
A holt kutya körül vérnyomok voltak, megmart ember vérének nyomai. A
nyomok messzire vezettek be az erdőbe, aztán eltűntek. A megharapott
ember bizonyára bekötözte a sebet lapu-levéllel és kúszónövények
fonalával. De jó munkát végzett. A barlang szája a széljárás ellen
nyílt, a közeledők szimatát a kutya megérezte volna. Azóta tudták, hogy halál vár rájuk.
Menekülni nem tudtak sehova. Kutyát, amely őrizze őket, nem
szerezhettek újat. A férfi törzséhez sem fordulhattak, az asszony
törzséhez sem. Néhány napig fölváltva őrízték egymás álmát, de most
már kimerültek. Mély álomban ott feküdtek egymás mellett a
medvebőrön. Álmukban olykor felnyögtek az álmukat is nyomasztó
félelemtől. Kezük görcsösen fogta egymást. Mikor a két ember megölte őket, nem is
ébredtek fel. A testük úgy maradt, ahogy feküdtek. A gyilkosok óvatosan másztak hazafelé a
sűrűben, szájukban a véres kőkés. A barlang mélyén a két halott
görcsösen szorította egymás kezét. IV. A folyó mentén is, az ér mentén is
sokszor, elképzelhetetlen sokszor leesett a hó és megint nyár lett.
Az unokák aggokká nőttek, ezeknek unokái és ezeknek unokái is,
elképzelhetetlen sok nemzedéken át. És egyszer írtózatos áradás szakadt a
vidékre. Nemcsak erre, igen távoli vidékekre is. Rettenetes tömegű,
rohanó tenger csapott át a hegyek fölött. A nagy ítélet iszapos rohanása egy
szempillantás alatt megtöltötte a barlangot. Vastag sár tolult be a
nyíláson. De a csontokat nem bolygatta fel. Olyan volt itt a
széljárás, hogy számtalan esztendőn át hordta a barlangba a
port. A két halott felett már vastag réteg feküdt. Az áradás erre
sodorta rá az iszapot, s ők a két csontváz, békén fogták egymás kezét
a földben. V. Az őrgróf bányászai ércet kerestek.
Szaporán dolgozott a csákány. A gödörből, amit ástak, már nem
látszott ki a fejük. Két bányász dolgozott itt, egy öreg, meg egy
fiatal. Nem sziklás hegyek és patakos völgyek
voltak itt már ekkor. Lankás, szelíd dombok vonalai hullámzottak a
messze, messze látható tájon. A távolban ott látszott a gótikus
kastély, ormán lengő lobogóval. Ezt nézte az alkimista, aki a gödör
szélén állott és várta a bányászok dolgát. Babonás kristályüveget
tartott a kezében. Ha abban a halványkék folyadék tejesedni kezd,
megvan az arany. De únta folyton nézni, lassan ment a munka. A fiatal bányász egy csákányvágás után
megállt és kiváncsian lehajlott. Mozdulatára az öreg bányász is
abbahagyta a munkát. És hogy mindaketten abbahagyták, az alkimista is
lenézett hozzájuk. - Mi az? - Csontok, - felelte a fiatal bányász. És lenyúlt, hogy felvegyen egy csontot.
Az öreg bányász azonban megkapta a kezét. Az arcára rémület volt
írva. - Ne nyúlj hozzá, embercsont! Ha
hozzányúlsz, a hetedik teliholdon innen meghalsz, velem együtt. A fiatal bányász elsápadt és keresztet
vetett. Az öreg is. Az öregnek valósággal vacogott a foga. Fényes
napvilágnál úgy rettegett, mintha éjfélkor látta volna a környéken
kísértő, híres, fejetlen asszonyt. Mind a két bányász felnézett a
gödör szélén álló alkimistára. Az öreg közben földet rúgott vissza a
kifehérlő csontokra, hogy ne is láthassa senki. Az alkimista lenézett rájuk, majd a
kristályüvegre pillantott. Aztán vállat vont. - Nem bánom, hagyjátok abba. Holnapra
majd új horoszkópot csinálok. A bányászok kimásztak a gödörből.
Vállukra vetett csákánnyal indultak a távoli kastély felé. Mögöttük
ballagott az alkimista, mély gondolatokba merülve. A két holttest nyugodtan és
örökkévalóan fogta egymás kezét a földben. VI. A főhadnagy izgatottan állott az
ezredparancsnok előtt. - Ezredes úr, én archaeológus vagyok.
Háború előtt itt, éppen ezen a ponton, ásatásokat kezdett a
washingtoni múzeum egy bizottsága. A tudomány nevébe kérem, ne itt
ássuk be magunkat. - Megbolondult maga, főhadnagy? Hiszen
most háború van! A főhadnagy szeme könnyes lett az
izgalomtól. Összetette a két kezét, úgy rimánkodott: - Ezredes úr, ezen a parton a tavalyi
ásatás egy kutyacsontvázat talált. Hallatlan érdekes lelet, otthon
van Washingtonban. Nem tarthatok itt régészeti szakelőadást, de az
amerikai tudománynak hallatlan fontos érdeke, hogy itt ne
ássunk. Kérve kérem, ezredes úr, tegyük a vonalat a majoron túl. - De lássa be, hogy gyerekség, amit
beszél. Ez a vidék pár nap mulva tűz alatt lesz. Akár mi ásunk
futóárkot, akár a gránátok ásnak tölcsért, az mindegy. Mi az, bolond
maga? Sír? Egy főhadnagy sír? - A tudomány, kérem... Ezredes úr ezt
nem értheti. Ez olyan fontos lehet, mint a neandervölgyi ember. Az ezredes vállat vont. - Az ördög vigye el magát a pokolba a
tudományával együtt. Majd telefonálok a tábornoknak, addig nem bánom,
várjanak az emberek. Az ezredes elment. Egy félóra múlva új
parancs jött. Elmentek a majoron túlra. De jóformán el sem kezdték az
állásokat, másnap megint új parancs jött. Előrenyomulás. A vidék
elcsendesedett. A messzi ágyútűz nem is hallatszott ide. Csak
néha berregett el az ódon gótikus romok felett egy repülőgép. A föld méhében két csontkéz
háborítatlanul fogta egymást. VII. Az ujságíró ásított. Hanyagul a szája
elé tartotta a kezét, de azt is lustán. - Az hiszem professzor úr, itt már nem
lesz semmi érdekes ma éjjel. A tanár vállat vont, nem felelt. Nem is
nagyon figyelt ide, az ásatási napszámosok munkatempója izgatta.
Október vége volt már és egy előre kijelölt nagy területtel el akart
készülni még a hidegek beállta előtt. Ezért éjjel-nappal
dolgoztatott. Ívlámpákat szereltetett a terület fölé, semmi pénzt nem
kimélt. Tehette, mert nagyon gazdag ember volt és makacs kutató. Egy asszisztens futva szaladt feléjük.
Közben lihegve kiáltotta: - Két kőbalta! És csontok! A professzor futva megindult az
ívlámpák tejszerű fényében. A lelet körül már csoport alakult. A
professzor és az ujságíró átfurakodtak a nézőkön. Kiáltások
hallatszottak: "Lámpákat ide! Bekapcsolni a négyes vezetékbe!" A munkások félreállottak, a professzor
két fiatal asszisztense kis, kézi ásójával letérdelt a lelet mellé. A
professzor izgatottan, gyorsan megnézte a két kőbaltát, aztán
letérdelt az asszisztensek mellé. Azok szívdobogva dolgoztak.
Egy férfi-csontváz részei kezdtek előtűnni. A csontdarabok mellől
óvatosan szedték el a földet. - Nem temető, - mondta a professzor
meglepetten, - a szokott tárgyak hiányoznak, a csontváz fekvése is
szokatlan. Az egyik asszisztens már
felegyenesedett, de a másik, amint a csontváz keze mellől még egy kis
földet elvett, csodálkozva jobban odanézett: a férfikéznek sokkal
több ujjperce volt, mint kellett volna. Tovább kapart és ásott,
kimondhatatlan óvatossággal. És ahogy a többiek lélegzetvisszafojtva
lesték, lassan előtűntek egy kisebb kéz csontjai, majd egy alsókar,
egy felsőkar, egy váll, egy női medence. Végül egy női csontváz. - Semmi tárgy? - kérdezte a professzor. - Eddig semmi. - Hát akkor most hagyjuk abba. Fél
három van. A lelet fölé vitorlavásznat kérek, mert lehet, hogy eső
lesz. Két őr itt marad. A munkások tovább dolgozhatnak a nyolcas
parcellánál. Reggel hatkor váltás. Holnap a két csontvázat kiemeljük
"in situ". Most menjünk, szerkesztő úr, útközben
megmagyarázom a lelet fontosságát. - Mi az, hogy "in situ",
professzor úr? - Ez régészeti műszó és azt jelenti,
hogy a csontvázakat a földréteggel együtt eredeti lelőhelyzetükben
emeljük ki. Igen érdekes probléma, hogy ez az emberpár, alighanem
házaspár, hogyan került ilyen helyzetben a földbe. Holnap többet
fogunk tudni. Beszélgetve elhaladtak. A két
asszisztens vízhatlan ponyvát feszített ki a két csontváz fölé. Azok
fogták egymás kezét. VIII. A British Múzeum anyagot kért, illő
csere ellenében Washingtonból. Hosszú és elkeseredett alkut jelentő
levélváltás után az "in situ" kiásott emberpár Londonba
került, két kínai váza pedig, amelyek hatalmas vagyont képviseltek,
külön megbízottal átment Londonból Washingtonba. Az üveg alatt ott fekszenek egymás
mellett a férfi és a nő. Katalogizálva vannak. A katalógus megjegyzi,
hogy mind a kettőnek bal mellkasán kőfegyvertől eredő sérülés nyomai
láthatók. A nézők érdeklődve hajolnak az üveg fölé. Aztán véget ér a
nap, a termek kiürülnek. Besötétedik. Éjszaka mély csönd van a
múzeumban. Csak az inspekciós éjjeli őr lépései hangzanak olykor
végig a kőkorszak-folyosón. A két kéz fogja egymást a sötétben.
Örökké és elmulhatatlanul. I. Volt egy történet, amelyet Edit nagyon
szeretett elmondani. Aki megismerkedett Edittel, el lehetett rá
készülve, hogy ezt a történetet meg fogja hallani. Arról, hogy hogyan
került a házihoz Sürgöny, a kutya. Sürgöny egy fokszi és egy borzeb
frigyéből született. A kitenyésztés minden tételét szemlélni lehetett
rajta. Mert ha való az, hogy az egyes fajok egyenes kitenyésztésénél
a párválasztás rendkívüli gondosságára van szükség, akkor Sürgöny
külseje kiabálva hirdette, hogy az ő szülei ezt a gondosságot
elmulasztották. Sürgöny igen csunya kutya volt bizony, fokszi
papájától a színét, dakszli mamájától termetét örökölte. Ebből az
jött ki, hogy valami formátlan, tömpe hüllőhöz hasonlított
inkább, mint kutyához. De viszont, ha való az, hogy az idegen fajok
keverése életrevaló egyedeket formál, abban is Sürgönyre lehetett
hivatkozni példa gyanánt, mert roppant tanulékony, mulatságos, eszes
kis állat volt, remek egérfogó, nagyon éber és kiválóan humoros. Néha
olyan dolgokat csinált, hogy gazdái megdöbbentek ennyi intelligencián
és nem mondták el az esetet senkinek, mert úgysem hitte volna el
senki és kényelmetlen dolog a hazugság látszatába keveredni. Nagyon regényes történet volt Sürgöny
élettörténete. Gyermekkora egy vicilakásban folyt le, kint a
Thököly-út egyik bérházában. Nem volt itt éppen rossz dolga, csak a
vici két gyereke volt kényelmetlen, akik puszta szeretetből és
játékból reggeltől estig rángatták, nyomkodták, gyötörték. Azonban a
vici egy szép napon kertes házat örökölt Cegléden és odaköltözött.
Ott már odatartozott volt egy kutya a házhoz, szép nagy falusi
komondor s a vici úgy döntött, hogy elég lesz az az egy kutya, s
Sürgönyt odaadta ajándékba a sarki korcsmárosnak, aki immel-ámmal
elfogadta, de nem sokra becsülte. Egy csaposlegény, egy komisz és
brutális fickó, első pillanattól gyűlölte a kutyát. Soha úgy el nem
ment mellette, hogy bele ne rúgott volna. Ha rossz kedve volt, minden
ok nélkül csúnyán elverte. Sokat veszekedett a korcsmárossal s a házi
jelenetek magába fojtott vad dühét a kutyán tombolta ki. Sürgöny gyakran vérzett. Olykor napokig
az udvaron hevert a fal tövében, ahová odasütött a nap, némán
szenvedett a verőfényben, fájó sebeivel s ha hatalmas ellensége, a
csaposlegény, arra ment, nem volt jártányi ereje, hogy a biztos rúgás
elől meneküljön. Máskor sántítva vánszorgott ide-oda napokig, mert a
csaposlegény szándékosan rácsapta a söntés ajtaját és odacsukta egyik
hátsó lábát. De a korcsma egy szép napon megbukott,
a korcsmáros a családjával együtt elköltözött, a helyiséget lezárták
s a kutyával nem törődött senki. Sürgöny látta a jövés-menést, látta,
mikor a stráfkocsira felrakták azokat a holmikat, amelyeknek szagát
egytől egyig olyan jól ismerte. Sejtette is, hogy itt készül valami,
de mikor bátortalan farkcsóválással csatlakozni próbált ehhez vagy
ahhoz, mindenki elkergette. Így maradt végül magára a lakatlan
korcsmaudvaron, fagyos őszi időben. Napokig éhezett, míg végre a kapu alatt
akkora lyukat ásott magának, hogy ki tudott férkőzni az utcára.
Céltalanul csatangolt élelmet keresni, de nem igen talált és
kóborlásai közben hiába igyekezett gyáva alázatossággal csatlakozni
egy-egy járókelőhöz, senki sem vett róla tudomást. Visszament az
elhagyott udvarba és ott az éhségtől, hidegtől, árvaságtól panaszosan
vonítani kezdett. A szomszéd házban lakó rendőrírnok
mindenesleánya lett rá figyelmes a kerítésen keresztül. Megsajnálta,
létrát hozott és átvitte a kutyát. De a rendőrírnok nem nagyon örült
az új szerzeménynek, mert kisgyerek volt a háznál. És mikor egy
napon hazajött a hivatalból, megpillantott valamit a kapualjban
didergő kutyán. Lehajolt hozzá és figyelmesebben megnézte az
önkéntelenül elhúzódó állatot. Bizony az már a féltestén tele volt
valami ronda bőrbetegség kiütéseivel. Az írnok sokáig gondolkozott,
hogy mit csináljon és úgy döntött, hogy leghumánosabb lesz
agyonlőni a szegény beteg dögöt, így szenved legkevesebbet. Fogta
tehát revolverét és becsengetett a szomszéd lakásban lakó nyugdíjas
táblabírónéhoz, hogy ne ijedjen meg, ha lövést hall, csak a beteg
kutyát kell kivégezni az udvaron. Ezt a beszélgetést hallotta a
táblabíróné albérlője, egy orvostanhallgató. Kiment és megnézte
Sürgönyt, aki a havas udvaron dideregve mitsem tudott a közelgő
halálról. A kutya bőrbaja fölkeltette a medikus érdeklődését,
megkérte tehát az írnokot, hogy a kutyát lelövés helyett inkább adja
neki, amibe az írnok azonnal beleegyezett és a revolvert visszatette
a tokba. A medikus mindenekelőtt régi ládákat
szerzett össze és kutyaólat csinált belőlük, aztán elhívta egy
állatorvosjelölt barátját. Ketten studiumképpen elkezdték a kutyát
gyógyítani. Mindenféle kenőcsökkel kenegették naponta és latin
szavakkal vitatkoztak fölötte. Sürgöny négy hét alatt meggyógyult,
közben a két fiatalember még élelmezte is. De mire meggyógyult, meg
is únták. A medikus fogta egy napon és elvitte a klinika pincéjébe,
oda, ahol a kísérleti állatokat tartják. Az altiszt borravalót kapott
és elnézte, hogy Sürgöny ott tartózkodik. Itt, a sötét pincében
elzárva élt öt hónapig. A medikus már szinte el is felejtette. De volt ennek a medikusnak egy távoli
rokona, Nyirő pénzügyigazgatósági tisztviselő felesége, született
Dobner Edit. Ezzel véletlenül találkozott az utcán és mivel
valahogyan kutyákra terelődött a szó, a medikus elmondta Sürgöny
történetét. Az asszonyt roppantul meghatotta a kutya sorsa. - Nem hozná el hozzánk a kutyát? Nekünk
úgy sincsen állatunk és Géza biztosan nem haragudna. A fiatalember szívesen vállalkozott rá.
Két nap mulva ott volt a kutya Editéknél. És Edit azóta roppant
szenzációsan mesélte minden új ismerősnek, milyen regényes és
csodálatos módon menekült meg a haláltól a feketefoltos, fehér kis
állat, amely most a jólét és gondtalanság hangosan csaholó
boldogságával verte fel a háromszobás kispolgári lakást. II. Ez a Nyirő Géza áldott jó ember volt,
csak igen komikus figura. A fejétől a lábáig minden komikus volt
rajta. Egészen kopasz volt a koponyája és szeplős. Ilyesféle golyót
csak madártojás-gyüjteményekben lát az ember. Az orra olyan
volt, mint valami dugó, egyáltalában nem rendelkezett normális
orrformával. Széles, szeplős képében apró, zöldes szemek hunyorogtak.
Aztán furcsa kis pókhasa volt neki és két igen vékony lábaszára. A
két lábfeje pedig nem jobbfelé és balfelé nézett, mint rendesen
termett embereknél, hanem mind a kettő jobbfelé. És mindehhez
negyvenéves volt, a felesége pedig huszonnégy. Négy éve voltak
házasok. Úgy történt a dolog, hogy Nyirő megúnta
Boráros-téri lakását és átköltözött Budára, a Csalogány-utcába.
Csendes, takarékos, szelíd ember volt és valahogy Buda jobban
vonzotta, mint a lármás pesti oldal, amely tele van mozikkal,
kávéházakkal, forgalommal és éjjeli élettel. Négy házzal odébb volt egy fűszerüzlet.
Dobner János fűszerkereskedése. Pár nappal az átköltözés után
Nyirő belépett ide egy alkonyatkor, hogy vacsorára vásároljon magának
valamit. Mielőtt benyitott, még tépelődött magában, hogy egy kis
túrót vegyen-e inkább, vagy heringet, de ahogy a boltba belépett,
azonnal minden probléma elszállt a fejéből. Mert a pult mögött ott
ült újságot olvasva egy fekete leány. Ahogy felnézett és azt mondta,
hogy "jó estét, mivel szolgálhatok", Nyirő úgy érezte,
hogy a két térdéből kimegy a vér és jó volna leülni. A leány arca
egyszeriben megbabonázta. Nagy fekete szempár sugárzott ebből az
arcból és pompás pirosságú száj dicsekedett rajta. Mikor pedig a lány
kiszolgálás céljából felállt, mert Nyirő valahogy mégis kihebegte a
heringet, kitűnt, hogy feltűnően karcsú a dereka és észvesztően
hajlékony. Kint az utcán Nyirő megállt, kezében a
barna papirosba csomagolt heringgel. Meg kellett állnia, rendbe
kellett szednie kusza agyát, mert akkora benyomás sujtotta fejbe,
amekkorával még nem volt dolga. Látott már életében szép nőket, de
úgy szemlélte őket, mint a múzeumlátogató a mesés pompájú
ékszereket: tudta magáról, hogy komikus külsejű, szegénysorsú ember,
akinek nem jár ilyesmi az élettől. De most minden szerénységet,
minden meggondolást elsöpört a fejéből az a fekete szempár, az a
harsogóan piros ajak. - Igen, igen, - motyogta magában - semmi
kétség, ez az, amit úgy hívnak, hogy szerelem az első pillantásra. Másnap reggel hivatalba menet,
benyitott a fűszerüzletbe. De most nem a lány állt a pult mögött,
hanem egy göthös, náthás öreg ember, akiről az arcvonások folytán
azonnal látni lehetett, hogy a lány atyja. Nyirőnek vásárolnia
kellett volna valamit, de annyira vérében volt a takarékosság, hogy
így vágta ki magát: - Kérem, tegnap este itt vásároltam.
Valahol elhagytam a kesztyűmet, gondoltam, hátha éppen itt hagytam
el. Az öreg fűszeres a fejét csóválta, itt
nem maradt semmiféle kesztyű. Nyirő zavartan eltakarodott. De
hazajövet figyelmes nézéssel állt meg a kirakat előtt, hátha
megláthatja odabent a lányt. Nem látta. Estefelé kétszer is arra
ment, míg végre a lány fejét fedezte fel a bolti lámpa világában.
Bement, vett valamit. Mikor kijött, már tudta, hogy kicsit későn
ugyan, harminchatéves korában, de megérkezett lelkébe a
nagy érzés, az élet egyetlen, igazi nagy szerelme. Attól fogva sűrűn járt a boltba a nap
bizonyos szakaiban, mert kitapasztalta, hogy mely időben van az
apa a boltban és mely időben a leány. De odáig sohasem jutott el,
hogy a leánnyal beszédbe ereszkedett volna. Nőkhöz sohasem értett
életében, nők társaságában azonnal félszeg lett és zavart. Vagy
feldöntött valamit, vagy megbotlott, vagy valami olyan butaságot
mondott, amin aztán maga csodálkozott leginkább: hogy lehetett ilyen
képtelen szamárságot mondani. Most, mióta szerelmes volt, még gyávább
lett és még félszegebb. Megcsinálta, hogy nem tudván elaludni a
szerelemtől, felöltözött éjjel féltizenkettőkor, kiment a házból,
megállt a fűszeresbolt lezárt ajtaja előtt és bámulta a csillagos
eget minden értelem nélkül. De ha szemtől-szembe állott a leánnyal,
megkukult, egy szót sem tudott szólni azon a mondaton felül, hogy
"kérek egy skatulya gyujtót". Gondolt arra is, hogy
lángoló levélben névtelenül megírja a lánynak határtalan szerelmét,
de ez kivihetetlen terv volt, hiszen a lány keresztnevét nem tudta. Egy félesztendeig tartott ez a némán
viharzó szerelem, mikor egy este úgy találta a boltban a leányt, hogy
az a pultra borulva zokogott. Megrendülve kezdte faggatni. A leány
görcsös sírás közben, de halkított zokogással, hogy a lakásba hátra
ne hallassék, elmondta, hogy nem régen ment el az orvos, aki közölte
vele, hogy apjának már csak egy-két napja van hátra. Nyirő kis pohos hasával kiegyenesedett.
Eljött az ő órája, az önfeláldozásé, a segítségé, a támogatásé.
Azonnal levelet írt a hivatalba, hogy beteg, maga rohant bedobni a
postaládába és futott vissza a boltba. Ott maradt, miután a vasajtót
bezárták, zárás után is jó sokáig ott maradt és vigasztalta a leányt.
A nagybeteg fűszeres lázasan, mélyen aludt odabent. Nyirő pedig itt
az üzletben beszélt, mint a hömpölygő áradat, amely elől végre
felszakadt a zsilip. Elmondta egész élete történetét. Az apja
nyergesmester volt Brassóban, aki nagy küszködéssel igyekezett a
fiát taníttatni. A nagyenyedi kollégiumot végezte, érettségi után
azonnal beállt katonának, már vitték is kiképzés után a frontra,
orosz fogságba került, Szibéria, Vladivosztok, mondhatatlan
szenvedések, hajón haza, itthon a szülőknek már csak fejfája,
menekülés Erdélyből, vagonlakás, végre az állás, íme egy élet. A lány
hallgatta, közben sírt egyet, aztán megint hallgatta. Mikor
éjféltájban Nyirő elbúcsúzott és kezet csókolt a leánynak, egész
teste hatalmasan megrázkódott az érintés boldogságától. Ez a kézcsók
olyan tündéri valami volt, hogy amíg álmatlanul várta az álmot,
százszor is visszaidézte magába minden részletét és nem tudott
betelni vele. Másnap reggel hétkor pedig már ott volt a boltban
segíteni, vígasztalni. Harmadnapra meghalt az öreg Dobner.
Mindent Nyirő intézett, a temetést, a bolt leltárát, az értékesítést,
mindent. Kitűnt, hogy a fűszeres a legjobbkor halt meg, mert ha még
egy hónapig él, elárverezik az üzletet. Nyirő futkosott, tárgyalt,
lihegett, mint egy megbolondult gőzgép. Pénzt nem tudott a leány
számára megmenteni semmit, de minden adósságból kitisztázta. A lakás
megmaradt a szerény bútorokkal együtt. Hogy összeházasodnak, arról nem is
beszéltek, egészen magától értetődően kialakult valahogy a
dolog. Editnek nem volt udvarlója, egész lányságát apja mellett
töltötte, társaságba nem jártak. Senkije sem volt a világon különben
sem, mindössze egy távoli rokona, egy medikus, de arról azt sem
tudta, hol lakik. Jövőjének semmiféle egyéb útja nem volt, mint
elfogadni ennek a rajongóan ragaszkodó furcsa kis embernek a
sóvár imádatát. Mihez kezdett volna? A bolt megszűnt, semmiféle
álláshoz semmiféle képesítése nem volt, kenyérkereset után nem is
nézhetett volna, mert már a másnapi ebéd ára sem volt sehol. Ez a
lángoló, pókhasú kis gnóm pedig térden állva, tálcán nyujtotta az
otthont és a szerény, de nyugalmas ellátottságot. A fűszeresbolt ajtaját befalazták,
abból lett a harmadik szoba. A gyászévet nem lehetett megvárni,
Edit nem lakhatott teljesen egyedül a bolti lakásban. Az apa halála
után három hónappal már megesküdtek. Lakodalmat nem tartottak,
az apa emléke iránt való kegyeletből mind a ketten gyászban mentek az
anyakönyvvezetőhöz is, a templomba is. Házaséletük első idejét néha
tűrhetetlenné tette mindkettőjük zavara és elfogódottsága. Mind a
ketten ügyefogyottan és félszegen érezték, hogy egy világnál is
messzibb távolság választja el őket egymástól. Valami átok mintha
lezárta volna szájukat, - beszélni kellett volna, kiönteni
belsejüket, meztelen lélekkel egymás felé fordulni. Ehelyett kerülték
egymás tekintetét, kerülték köznapi beszélgetésük közben az olyan
témákat, mint szerelem, boldogság, hűség, ezeket a szavakat
úgyszólván ki sem merték mondani, mert valami megmagyarázhatatlan és
kínos szemérem folytán mindketten egyaránt féltek tőlük. De a férfi
odaadó önfeláldozása és imádata lassan meghatotta az asszonyt. Egy
napon, mikor tétlenül ültek egymás mellett a szobában, véletlenül
egymásra néztek. A férfi is vakmerően állta a véletlen pillantást, az
asszony is most először nem kapta el a tekintetét. A két szempár
remegő és félénk nézéssel kapcsolódott egymásba, az asszony mélyen
elpirult, a férfi pedig, ki tudja, milyen bátorság hirtelen viharától
felizgulva, átkapta az asszonyt és ajkon csókolta. Komoly, hosszú,
odaadó csók volt s ahogy utána kinyitották a szemüket és egymásra
néztek, két év multán először voltak igazán élettársak. Az asszony e
pillanatban meglepetten érezte, hogy eddigi élete után, amely valami
közömbös és érthetetlen álomhoz hasonlított, egyszerre szerelmes az
urába. Ettől a naptól új élet kezdődött
köztük. Szakadatlanul volt beszélni valójuk és szakadatlanul jókedvű
volt mind a kettő. Megszokták, hogy este, ha a lámpát eloltották, még
sokáig beszélgessenek a sötétben. Minden titkos gondolatukat és
érzésüket közölték ilyenkor egymással. Nappal pedig az asszony
gyakran kiment a villamos-megállóhoz, hogy a hivatalból érkező urát
ott várja meg. Vidámak, nyugodtak és boldogok voltak, csak egy
hiányzott a teljes boldogságukhoz: nem volt gyerekük. Pedig nagyon
szerették volna mind a ketten. Sokat beszélgettek erről. Nagy
szomjúság ébredt bennük egy kis lény iránt, akit mind a ketten
gyönyörködve becézzenek. Gyötrődtek ettől a vágyódástól, édes kín
volt számukra, ha hosszasan megvitatták, milyen volna a kisbaba, ha
volna, hogyan játszanának vele, hogyan rendeznék át a lakást, mi
volna a neve, ha fiú volna és mi, ha lány volna. De a jó Isten nem
adott kisbabát. Ekkor került Sürgöny a házhoz. III. Nyirő nagyon örült a kutyának. Mindig
szerette az állatot és most magában elcsodálkozott: hogyan is nem
jutott eszébe eddig, hogy kutyát vegyen a házhoz. A kutya rövidesen egész életüket
átalakította. Reggeltől estig minden a kutya körül forgott. Az
asszony most már a kutyával ment a villamos megállóhoz, várni az
urát. A kutya minden érkező villamosnál türelmetlenül toporzékolt és
ficánkolt a pórázon, a leszállókat hangos szuszogással szimatolta
végig és a várakozás izgalmában majd hogy ki nem bújt a bőréből.
Mikor pedig végre megjött a gazda, nekiesett, mint a bolond, egészen
a fejéig ugrándozott fel, hogy megnyalhassa az arcát s a viszontlátás
első boldog zivatara után boldogan fúrta oda homlokát az imádott
ember lóbáló tenyere alá, ahogy gyalogszerrel igyekeztek hármasban
hazafelé. Mert Sürgöny jelleme gyorsan
megváltozott. Mikor a házhoz került, gyáva, bizalmatlan állat volt. A
sok szenvedés lapúló természetűvé, meghunyászkodóvá, tartózkodóvá
tette. De a házaspár szeretete olyan dédelgetéssel áradt feléje, hogy
egy-kettőre hinni kezdett az emberiségben megint. Valósággal
érzelgő kutya lett belőle; ha simogatták és dícsérték, láthatóan
meghatódott. Rövid idő alatt úgy megszerették,
mintha valóságos gyerekük lett volna. Reggel arra ébredtek, hogy a
kutya kaparta a paplant, mert már türelmetlenül várta a minden
reggeli játékot. A játék abból állott, hogy mind a ketten futtatták a
kezüket a paplan alatt és kaparták a lepedőt, közben pedig biztatták
a kutyát, hogy fogja meg az egeret. Sürgöny olyan vad egérüldözést
mívelt ilyenkor, hogy a szemük is könnyes lett a kacagástól. A
bejárónő behozta a reggeli kávét és akkor új programmszám
következett: Sürgöny hátsó lábára felülve sóváran pitizett a kávéba
mártott zsemlyedarabokért, amelyeket mód nélkül szeretett. Később a
gazda elment a hivatalba, Edit pedig egész délelőtt, míg a háztartás
százféle munkáját végezte, állandóan társalgott a kutyával, olykor
egy-egy negyedórát kergetődzött is vele. Mikor Nyirő hazajött,
vége-hossza nem volt Sürgöny délelőtti viselt dolgainak. Ebéd alatt
ott izgult a kutya az asztal körül, leste a falatokat. És délután is
minduntalan a kutyával foglalkoztak. Néha még bújócskát is játszottak
vele. Elbújtak a függöny mögé, ajtó mellé, a kutya végigszimatolta a
szobát és amikor valamelyikükre ráakadt, harsogó ugatással hirdette
diadalát. Alig mult el nap, hogy a kutyával
kapcsolatban ne történt volna valami esemény. Egyik nap Edit leejtett
egy fél citromot a földre. Sürgöny azonnal ráugrott és játékos
kedvvel megharapta. De a savanyú íz megdöbbentette. Kiejtette
szájából a citromot és valami eddig nem hallott, furcsa csaholással
elkezdte a citromot éktelenül szidni. Megint nekiesett, hogy
megharapja, felkapta, a szájával eldobta, utánafutott, ráugrott,
megnyalta, megint összeszidta. Nyirő és az asszony oldalukat
fájlalták a kacagástól. Más ízben a bejáróné valahonnan sündisznót
hozott. Órákig tartó cirkusz származott ebből: Sürgöny lefeküdt
tisztes távolban a tövises gomolyag mellé, vadul ugatta és mellső
lábaival lázasan kaparta a földet. Megint máskor estefelé egy denevér
szabadult be a nyitott ablakon át az utcai szobába. Sürgöny majd
megőrült, minden áron a mennyezetig akart ugrani, hogy a denevért
megharapja. Gyerekük volt ez a kutya, szórakozásuk,
élettársuk, családjuk. Az életet nem is tudták volna elképzelni
nélküle. Szépen, csendesen, jól meg voltak így hárman. De egyszer az
asszony olvasott egy kutyakiállításról az ujságban. Szabaddá tette
magát egy délelőtt és elment. Ebédnél csillogó szemmel mesélte a
férjének, mi mindent látott. Még műkotorékversenyt is. És mindenféle
gyönyörű fajkutyákat. Csodaszép farkaskutyákat, drótszőrű fokszikat,
nagyszerű dobermanokat, bámulatosan eszes farkaskutyákat, tömött
bundájú érdekes pulikat, elragadó komondorokat. Nyirő kissé kedvetlenül hallgatta az
eleven előadást. Valahogyan rosszul esett neki minden magasztalás,
amely Sürgöny rovására más kutyáknak szólt. Olyasféle határozatlan
érzése volt, mintha Edit új pártot alakítana vele és a szegény
Sürgönnyel szemben. De ezt csak homályosan érezte, voltaképpen
maga sem tudott volna magának számot adni pontos érzéseiről. Mégis
egész délután rossz kedve volt. Edit ezt észre is vette, de nem tudta
mire vélni. Vacsora után, mialatt Nyirő ujságot olvasott, rátette a
kezét az ura kezére. Az ura felnézett, s ő megkérdezte: - Mondd, szívem, nem bánt téged valami? Nyirő a meleg hangra azonnal odalett.
Megölelte és megcsókolta a feleségét, aztán szeretettel simogatta a
haját. Sürgöny odafurakodott a családi jelenethez és két lábát
feltette az asszony ölébe. Erre mind a ketten egyszerre nyúltak
feléje, hogy megcirógassák. Nevettek. Boldogok voltak. De másnap Edit, mikor ránézett az
ugrándozó kutyára, csodálkozva érezte, hogy valami olyan új indulat
él benne a kutya iránt, amit eddig nem tapasztalt. Észrevette, hogy a
kutya nagyon csúnya. Részvétet érzett iránta. IV. Egy nap Nyirő nagy ujsággal jött haza a
hivatalból. Vidéki kiküldetést kapott. A főnöke őt választotta ki,
mint legszorgalmasabb és legmegbízhatóbb hivatalnokot. Nagy dolog
volt ez, mert napidíjat jelentett. Ki lehetett előre számítani,
milyen csinos összeget lehet abból betenni a takarékkönyvre, amelynek
összege különben is havonta szépen emelkedett. Nyaralni eddig egyszer sem voltak, a
szabadságidőt úgy töltötték, hogy kijártak egész napra egy külvárosi
strandfürdőre, ahová a kutyát is be lehetett csempészni. Házasságuk
óta még nem voltak külön egy napot sem. Egészen szokatlannak és
furcsának tetszett, hogy most hetekig egymás nélkül lesznek. Nem is
minden meghatottság nélkül búcsúztak. Mikor az asszony hazament és
egyedül ebédelt, a kutya izgatottan kereste a ház urát. És nem volt
hajlandó enni. És mikor eljött az este és a gazda még mindig nem
volt sehol, a kutya semmiáron sem volt hajlandó rendes helyére, a
sarokba rakott pokrócra, lefeküdni, hanem a küszöb elé telepedett és
komor némasággal várta haza gazdáját. Edit nem volt komor. Különös érzés volt
a hirtelen, teljes szabadság érzése. Jött-ment, ahogy akart, nem
kötötte semmiféle órabeosztás. Maga csodálkozott legjobban, hogy ez
milyen jól esik. Néha felébredt a lelkiismerete, hogy nem illenék így
örülni a férje távollétének, de a szabadság varázsa erősebb volt a
lelkiismereténél. Az ura elutazása után harmadnap az
utcán véletlenül találkozott Szabó Aladárral. Ez egy hivatalban
dolgozott az urával. Egy rangban is, bár jóval fiatalabb volt
Nyirőnél. Edit futólag ismerte. Kétszer a strandfürdőn találkoztak,
egyszer pedig egy kiránduláson. Szabó Aladár köszönt és megállt.
Beszélgetni kezdtek. Megindultak. Ebből séta lett. Egy óra hosszat
sétáltak együtt. Nagyon tréfás ember volt ez a Szabó,
megszámlálhatatlan sok viccet tudott, különösen színészekről és
színésznőkről szólót, mert volt egy rokona a Nemzeti Színházban. Edit
remekül mulatott, szívből kacagott a vicceken és Szabó Aladárt
elragadó embernek találta. Egészen a lakás kapujáig együtt mentek.
Ott Szabó kezet csókolt és megkérdezte, mikor láthatják megint
egymást. Edit mohón akart felelni, hogy akármikor, de még időjében
elharapta a választ, mert eszébe jutott, hogy randevút
mégsem szabad adni egy idegen fiatalembernek. Kitérően és
határozatlanul válaszolt. Szabó nem erőszakolta a dolgot. Elbúcsúzott
még egyszer, még a kutyát is megsímogatta. És mikor az asszony már
nyitotta a kaput, nevetve így szólt: - Milyen furcsa, hogy ennek a kutyának
az arca mennyire hasonlít Gézáéhoz. Edit udvariasan nevetett a tréfára és
becsukta maga után a kaput. De ahogy a kapu becsapódott,
megállott az udvaron, mintha főbe ütötték volna. Ez a megjegyzés
ütötte főbe. Rájött, hogy ezt ő már réges-régen észrevette: a kutya
arca csakugyan tisztára az a kómikus, torz, formátlan arc volt, mint
az uráé. És ugyanabban a pillanatban a Szabó Aladár arca is
megjelent előtte: csinos, barna ember volt Szabó Aladár, ápolt
bajuszú, gondosan borotvált. Ha mosolygott, villogó fehér fogai
tűntek elő bajusza alatt. Bent a szobában Edit leült és mereven
maga elé nézve eltűnődött. Mi ez? Miért izgatja fel annyira, hogy egy
megjegyzés úgy beledöfött a lelkébe, mintha egy szégyenletes titkát
célozta volna ki? Ahogy ott ült a széken és a keze is reszketett az
izgatottságtól, egyszer csak megrendülve ébredt rá, hogy azon a
kutyakiállításon volt egy férfi, akinek a képe bevallatlanul azóta is
üldözi. Magas, elegáns férfi volt, amilyennek az angolokat szokás
elképzelni. Izgalmasan érdekes ember volt. Éppen annyival különb
férfi volt a pókhasú, nevetséges, szegény Gézánál, mint amennyivel
azok a pompás fajállatok különbek voltak ennél a csúnya, korcs
Sürgönynél. A kutya odajött a tűnődő asszonyhoz, és
ahogy szokta, odarakta az állát az asszony térdére. Edit idegesen
ellökte a kutyát, maga sem tudta, miért. A kutya ijedten és sértve
somfordált az ágy alá. Ez még sohasem történt ennél a háznál, hogy
ellökték volna. Aznap éjjel Edit alig aludt valamit. És
délután, miután egész nap álomkórós gyanánt járt-kelt a lakásban,
fogta magát és ugyanabban az órában, mint tegnap, elment ugyanarra a
helyre, ahol tegnap Szabó Aladárral találkozott. A szíve már a
saroknál vadul megdobbant, ahol megfordult. Szabó Aladár ott sétált a
tegnapi helyen. Ezúttal két és félórát sétáltak együtt.
Szabó nem volt olyan tréfás, mint tegnap. Most már más hangon
beszélt. Sejteni engedte, hogy valami titkos bánata van. Olyasfélét
mondott, hogy régóta szerelmes valakibe, de nem szólhat, mert az a
valaki egy korrekt úriasszony, aki erről az érzésről nem is tud.
Mikor a kapuban elbúcsúztak, Szabó forrón csókolt kezet. Már tudták,
hogy holnap megint találkozni fognak. Találkoztak is. Beszélgettek. Másnap
megint. Aztán már mindennap az egész délutánt ebédutántól
vacsoráig együtt töltötték mindennap. Szabó a negyedik napon
szerelmet vallott és ettől kezdve lázasan, sürgetően ostromolta
Editet. Az asszony pedig sóvár szomjúsággal hallgatta a bókok özönét.
Ez a Szabó folyton a szépségéről beszélt. Aprólékosan és a műértő
hangján tudta az Edit szépségét magyarázni. Hosszasan magyarázta,
milyen tökéletes a termete, milyen gyönyörű lába van, milyen
halálosan kár, hogy nem lehet moziszínésznő, milyen csodálatos szeme
van és így tovább. Nyirő soha nem beszélt a felesége szépségéről. És
esténként, ha végnélküli sétákról hazaérkezett, az asszony
türelmetlenül söpörte el magától az üdvözölve ugrándozó kutyát. Ment
a tükörhöz s hosszasan, kíváncsian, komolyan tanulmányozta
magát. Aztán leült írni az urának, akitől mindennap több oldalra
terjedő, naplószerű levelet kapott. Szenvedve kínlódta bele magát a
levélírásba, amelynek minden sorát hazudnia kellett. Valahogyan az
volt a legnehezebb, hogy a kutyáról részletes tudósítást küldjön.
Erről gyűlölt írni, bár nem tudta volna megmondani, miért. De
kényszerítette magát mégis és keservesen telekínlódta a négy oldalt.
Szabó Aladárról nem írt egy szót sem. Több, mint két hét telt el így, és a
férje már azt írta, hogy a kiküldetése a vége felé jár, de a
visszatérés napját nem tudja még pontosan, az a feldolgozandó
vizsgálati anyagtól függ. Bármely percben jöhet a távirat, hogy a
férje érkezik. És ekkor megígérte Szabó Aladárnak, hogy elmegy a
lakására. Csak azért igérte meg, hogy a férfi lázas, sürgető
követeléseit lerázza magáról, az igéret pillanatában nem akart
komolyan elmenni. De aztán ez a komolytalan ígéret kezdett el
dolgozni benne. A képtelen gondolat egyre lehetségesebbnek tűnt fel
előtte. Egy teljesen álmatlan éjszaka után azzal kelt fel, hogy
menthetetlenül el fog menni. A férje levelét, amelyet a postás rendes
időben hozott, mint mindennap, idegesen félretette. Nem bontotta fel.
Minden idegessé tette, mert belső izgalmához külső kellemetlenség is
járult: a bejáróné azzal az üzenettel küldte el siheder fiát, hogy
magas lázzal, betegen fekszik, nem jöhet. Hogyan fog most elmenni
Szabóhoz? A kutyát nem lehet egyedül hagyni. Sürgöny nem tűrte az
egyedüllétet. Ha magára hagyták olyan vonítást művelt, hogy minden
szomszéd összeszaladt. Gyűlölettel nézte a kutyát és zsebkendőjét
szaggatta idegességében. Ebédre alig tudott valamit enni. És
mikor eljött a két óra, felkészült. A kutyát kieresztette az udvarra.
A kapuban Sürgöny elkezdett vonítani, hogy itthagyják. Gorombán,
rekedten rárivallt, becsapta a kaput, ráfordította a kulcsot és
szinte futva sietett el, hogy a gyűlöletes vonítást ne hallja. Így
rohant a villamos megállóig. A Margit-hídon elhülve vette észre, hogy
táskáját otthon feledte, pedig minden kulcsa és pénze benne volt.
Hogy is nem vette észre, hogy kapukulcsot a kezében szorongatja és
nem tette a táskába? Majd szétpattant az idegességtől, leszállt
a híd közepén és felült a visszafelé haladó kocsira. Elhatározta,
hogy ha otthon magához vette a táskát, takszit fog venni, úgy megy el
Szabó lakására, a Katona József-utcába. Most már mindegy. Ahogy lihegve sietett fel a
Csalogány-utcán, két iparosasszony beszélgetett a sarkon. - Jaj, nagyságos asszony, nagy baj van,
- mondta az egyik, - a kiskutyát elgázolta a teherautó. Edit nekidőlt a falnak. A másik asszony
hozzátette: - Más kutya nem lehetett, mint a
nagyságos asszonyé. Mondták, akik látták, hogy olyan feketefoltos,
fehéres kis kutya volt. Ott ment rajta keresztül a teherautó a sárga
ház előtt. A vérfolt még látszik is. A dögöt elvitte az utcaseprő. Edit nem felelt. Szaladni kezdett. Még
ki sem nyitotta a kaput, már fütyülni akart Sürgönynek, de úgy
remegett a szája, hogy nem tudott fütyülni. Belépett az udvarra, a
kutya sehol. Kiabált neki, a kutya nem jött. Bement a lakásba,
Sürgöny nem mutatkozott. Kétségbeesve rohant ki az utcára. A két
asszony már nem volt ott. Sírva kiabálta Sürgönyt, nekidőlt a falnak
és elfogta a zokogás. Akkor összeszedte magát, megint hazarohant,
megint kereste a kutyát. Nem lehetett most már kétség: a teherautó
csakugyan Sürgönyt ölte meg. Szegény állat valahogy kimászott a kapu
alatt. Most ott van valami szemetesládában, összetörve, véresen.
Az arca benne a szemétben. Az arca, amely a Géza arca... Edit fuldokolva zokogott. Ököllel
ütötte a fejét. Görcsös zokogással mondogatta a kutya nevét. Így
kínlódott és szenvedett és zokogott már másfélórája, mikor egyszerre
csak betoppant az ura. Kezében az olcsó bőrönd. Meg akarta lepni
a feleségét, de az ő meglepetése nagyobb volt. A bőröndöt egyszerűen
a földre ejtette és rohant a díványon vergődő asszonyhoz
rémülten, teljes valójában megrendülve. - Sürgöny... - zokogta az asszony, -
drága, édes Sürgöny... És térdével a földre csúszva, fejét az
ura ölébe fektetve, rázkódó zokogással mondta el, hogy mi történt.
Mindent. Egész őszintén, elejétől végig. Nyirő halálsápadtan
hallgatta. Reggel félnégyig beszélgettek. A férfi
egyetlenegy rossz szót sem szólt. Vigasztalta az asszonyt, aki nem
tudott a zokogástól magához térni. Félnégykor elnyomta őket az álom. V. Reggel Nyirő éles sikoltásra és
kacagásra ébredt. Edit ott állt az ágy mellett, ölében az őrülten
örvendező és rángatódzó Sürgöny. Mikor az asszony felriadt az
ébresztőórára és kiment a konyhára kávét csinálni, kaparást hallott.
Kinyitotta a konyhaajtót, hát Sürgöny ugrik be rajta. Nem volt annak
kutyabaja sem. Az autó más kutyát gázolt el. Sürgöny elkódorgott
valamerre és most hazakerült. Már ott is volt a gazdája ágyán és
eszeveszetten igyekezett a rég nem látott gazda arcához férni, hogy
megnyaldossa. Edit letérdelt az ágy mellé és egy öleléssel szorította
arcához a két csúnya fejet, az uráét is, a kutyáét is.
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
XIII.
XIV.
XV.
XVI.
XVII.
XVIII.
XIX.
XX.
KÉT ELBESZÉLÉS
Örökre
Edit és a hűség