KARINTHY FRIGYES: PANORÁMA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-28-2 (online)
MEK-13877

Egy borus kedvetlen vasárnap délután magamra maradva, idegenek között, magamhoz is idegenül és hitetlenül, a panoptikum előtt ácsorogtam és a rikitó, durva plakátokat bámultam csüggedten: - milyen durvák és bántóak - és az a vonakodó bus kiváncsiság fogott el, ami néha, kétségbeesett percekben kivánatossá teszi, hogy megfeledkezzünk arról, amit szeretünk: gondolatainkról és érzésünkről s menjünk lefelé, piszkos és rossz szagu lépcsőkön, nyissuk külvárosi söntések ajtaját, - üljünk le részeg, danoló bakák közé; zsebünkben operai szabadjeggyel Siegfriedhez, menjünk be a bolhaszinházba és nézzük végig az előadást; zsebünkben D'Annunzió legujabb regényével, vegyünk ötér planétát és olvassuk el figyelmesen, - álldogáljunk hosszan, ahol elgázoltak valami munkást - és félig ájult, szorongó öntudattal, bámészan hallgassunk hosszan és figyelmesen holmi kikiáltót egy látványos bódé előtt.

Igy voltam és megváltottam a jegyet a panoptikumba és mentem föl a cifra lépcsőn és álldogáltam a királyok viaszszobra előtt és csodálkoztam, mily mozdulatlanok, igazi ruhájukban, igazi szakállal és hajjal. Hét óra volt, már akkor féltem - pedig az első emelet csupa idillt és boldogságot ábrázol: tündérek táncolnak az üveg mögött és bölcsők fölé mosolygó anyák hajolnak. Legföljebb holmi tréfás helyzet. Egy leányka kiöntötte a levest a háziasszony kötényére és a leves most végigfolyik a padlón... igazi tányérból... Végig megyek a termen és azon töprengek, miféle titkos emlék, micsoda régi, ismeretlen félelem az, ami mindig elkomorit és elcsüggeszt, ha viaszfigurákat látok. A terem végén szük kis ajtó felfelé kanyargó csigalépcsőre nyilik - fölirás: Borzalomkamara - csak erős idegzetüeknek. Ezt éppen zárni akarják, odafönt senki sincs már.

Összeborzongok, aztán magamhoz térve, nevetni kezdek. Mi ez? Ez az otromba, paraszti ijesztgetés hatni tud rám, a kulturemberre, aki figyelmesen s fegyelmezetten néztem végig hires sebészek legképtelenebb műtéteit - elegáns köpenyben hullák tüdejét metélgettem s keztyümet huzogatva vizsgáltam a cédulát, amit meztelen öngyilkosok lábára kötöznek, lent, a Szvetenay-utcai tetemnéző pincéjében. Ostobaság. Várjon, mondom a szolgának és pénzt adok át - én még fölmegyek, majd jöjjön vissza - és fölmegyek a homályos csigalépcsőn és derengő, félig égő lámpafényben végigjárom a kongó, elhagyott szobákat és benézek a zugokba és egyedül nézelődöm, habozok. A lépcsőn már meghökkenve riadtam össze - fejem felett akasztott ember lógott, sötét boltozatból. Micsoda bornirt ötlet - mondom idegesen és tovább megyek - de milyen pállott, nehéz szag van itt. Egy pinceablak rácsa félig lecsukva, a rács hegyes vasléce keresztülment a tüdején egy tolvajnak, aki éppen mászik kifelé a pincéből. Jó, nagyon naturalisztikus - hát aztán? Na, a levágott fejü ember. Egy szétdarabolt munkás, ugy, amint a villamos keresztülment rajta. Lépcső, sötétebb alagut. Ugyan, gyerünk csak. Egy halálsárga anya, amint a gyermekét vagdalja. Két gyilkos fojtogat sötét szobában egy embert, a másik hálóingben lóg ki az ágyból, kettévert feje a földre lóg, lába a vasba akadt. Az inkvizició kinjai... Egy meggyilkolt, tizennégy éves fiu, a fél feje hiányzik... Hát az ott mi? Valami homályos lyuk... habozok... fölebb hajolok és belenézek... Korhadt földbe ásott koporsó, egyes deszkája csikorogva emelkedik... hamuszürke, halálratorzult hullaarc furakodik a vizbe és tátott szája, véres üvegszemei hápognak a levegő felé... egy álhalott, akit eltemettek és most véres körmeit beleássa a deszkába...

Mi az, csak nem zárták be az ajtót odalent? Hová ment az az ostoba ember?... Végre itt hálni, azt mégse akarok... Fázom is, a kezem hideg... kicsit sebesebben sietek a kijárat felé. És miért nincs itt rendes világitás... Megriadok: Egy tükörben saját arcomat pillantom meg... viasz a viaszok között... milyen riadt, fakó és gyülöletes most az az arc... Egy hosszu véres vágást képzelek rá, a sürü, lucskos folyadék kettészelt homlokomból fehér ingemre szivárog. És most egyszerre kényelmetlenül, borzongva érzem, hogy ez lehetséges.

Miért fájnak ugy ezek a komisz, durva viaszok és mit jelent az egész lidércnyomás? Igen, láttam hullákat és sebeket a valóságban s emberi testem törékeny nyomoruságát azokon keresztül éreztem százszor és megsirattam. De itt viaszból, ravasz mesterkedéssel és kegyetlen mügonddal rekonstruálták vissza mindazt, amit gyorsan el szoktunk rejteni, betakarni földdel, mert nem alkalmas arra, hogy kellemes képzeteket reveláljon. Megcsinálták viaszból és festékből a nyilt, tátongó sebeket, amelyek nem gyógyulhatnak be s nem is porladhatnak el - maradnak, állnak egy helyben s hirdetik szájasan, durván, mint a mosogatólészagu cseléd a maga igazán: ime, ilyenek vagyunk. És ki meri mondani, hogy az nem müvészet? Minden müvészet legfőbb jellegét: megfogni a percet, a mozdulatot, mely különben elmulna: - ez a "műfaj" is szépen kifejezi. Aki csinálta a viaszkot, becsületes és ambiciózus megfigyelőmunkát végzett és hiven akarta visszaadni a valóságot.

De kinek szól ez a rettenetes, lelketlen művészet? - azaz, ami visszariaszt. Kinek gyönyörüsége, kiben kelt jó étvágyat és megelégedést, kinek érdeke és vigasztalása és létjogáról kit győz meg az a "műfaj", mely bebizonyitja, hogy lucskos huscafatokból vagyunk összerakva, s az ember egy büzös és szennyes folyadékkal telt, fájdalmas zsák, mely undoritó halommá bomlik össze, ha valahol fölmetéljük... Kinek okoz örömet, kiforditani ezt a zsákot s mulatni azon, hogy ő ilyen s ezzel elismerni, hogy semmi több?

Megfordulok. A lécen, sorba rakva, durva, sárga fejek, agyonvert emberek feje, mindegyik alatt név. Jó ismerőseim, egyenkint és összesen, - ezek a Borzalom-kamra szinészei és egyben közönsége is. A napihirek és rendőri hirek hősei ezek és az Életuntak rovat állandó, napi munkatársai: - ezek a kispolgárok, akiket elgázol a villamos, akik forró lugba esnek, akiket harminc forintért késsel és baltával lerablógyilkolnak - mindennap, ujra és ujra, pontosan jelentkeznek, a maguk véres orcáival, ezek azok, akik hétköznappá teszik a tragikumot és sablonná a borzalmat, - igen, ezek az Apa rémtette-emberek és a Rémes rablógyilkosság a Tőr-utcában-emberek és a Cseléd rémtette és a Fölakasztott csecsemő-emberek, akik ugy hozzátartoznak napi olvasmányaimhoz, mint az Időjárás és a Jelenvoltak Névsora. Ők feküsznek itt összevagdalva és rémes arcokkal és ők járnak ide, hogy kiváncsian és borzongva nézzék, mi lesz belőlük, mennyire vihetik, ha egy kis szerencséjük van. Impresszionisták, futuristák, naturalisták s ti mind, uj irodalmi irányok hivei, jertek ide, hiszen ő a ti emberetek, a kispolgár, hát nem ölelitek meg? Hiszen ő vallja és hirdeti, amit ti harsogtok, hogy egyedül a testkultusz az, ami érdekelhet, s hogy csak az élet, a nagy Élet lehet anyaga a müvészi becsvágynak, ugy, amint van, minden szamár, öreg filozófus nélkül, a maga nagyszerüségében és rondaságában. Miért nem látlak itt, Wilde Oszkár? Hiszen a te Dorian Grey-ed hirdeti, hogy csak a testtel érdemes foglalkozni, a lélek nyomorékok agyréme csak, s a Gondolat-tól és Eszmé-től sárga lesz az emberek orra.

Itt fekszik Dorian Grey, akit sikerült sterilizálni minden gondolattól, hát elég jól nézett ki, mig aztán egy kocsirud véletlenül föl nem öklelte, mely alkalomból kiderült, hogy beleit mégsem szépitette meg eléggé ez a káros gondolatoktól és érzelmektől való tartózkodás. Most ő a kispolgár kedveltje és a kispolgár, akit ugy megvetettél, az áll melléd, megveregeti a vállad és bizonykodik: bizony, csak test van, látjátok, - a többi, - könyvek, drámák, gondolatok, - a többi mind ostobaság. Visszaadni az életet ugy, amint van, s nem tenni hozzá semmit, nos ifju esztétikusok, ugy tele volt a szájatok, hogy nem lehetett szóhoz jutni miattatok, hát nesztek most, itt van, a nyers, valódi Élet és fegyvertársatok, a kispolgár, ő neki beszéltek. Látjátok ott a sarokban egy jól sikerült hálószoba, - Zola Emil hullája, azon naturalisztikusan, ahogy a gáz megölte. Sárga viaszarca kifelé fordul, harisnyája lecsuszott, kibukott az ágyból. Csak erős idegzetüeknek és reálista iróknak.

Most pedig levegőt, mert megfulladok! Levegőt s egy szép sort, valami szép versből és egy hosszu, hosszu kortyot valami lázadó és nagyszerü zenéből, melynek nincsenek szavai, mint a testnek, csak lendülete van, mint a léleknek és egy hasonlatot az életről, cserébe az életért, - levegőt!

Szerkesztő,
Bezerédi,
Unglücklich,
Szerkesztőségi szolga,
Gépirókisasszony.

Szin: szerkesztőség, a főszerkesztő szobája.
(Iróasztal, szék, telefón.)

Szolga (az ajtóban visszanyomva Unglücklichet, akit nem látni, csak a hangját hallani): Kérem, ne tessék erőszakoskodni, nem lehet bejönni a főszerkesztő urhoz!

Unglücklich hangja (siralmasan): De csak egy percre... a kézirat miatt... Csak egy percre...

Szolga: Tessék várni kérem, mig kiizen... (Benéz) Különben nincs is itt.

Szolga: Tessék kint várni, nem lehet bejönni. (Kituszkolja, rányomja az ajtót. Az iróasztalhoz jön, kefelenyomatokat tesz le.)

Szerkesztő (nézi a keféket, az asztalra csap): Hallatlan, a vezércikket még mindig nem szedték ki! Egy óra mulva zárni kell a lapot.

Szerkesztő (fejéhez kap): Tyü! a teremtését! Ujra elfelejtettem!... Na, még szerencse, hogy azt éjszaka is kiszedhetik... Küldje be Bezerédit.

Szerkesztő (az egyik fiókot kinyitja, kéziratokat szed elő, nézegeti őket, egymásután dobálva az asztalra. Az egyiket valamivel tovább nézi, közelviszi a szeméhez. Felháborodva): Hallatlan! (Fejét csóválva, a kéziratot undorral belevágja a papirkosárba, tovább lapoz a többi közt.)

Bezerédi (jön jobbról, szintén kéziratokkal): Parancsoljon, főszerkesztő ur.

Bezerédi: Azt mindig az utolsó percben szoktuk leadni, főszerkesztő ur, ugyis éjszaka szedik ki.

Szerkesztő: De nem ugy van fiam, nekem holnapra valami különlegesen jó tárca kell - parádés szám lesz, azt akarom, hogy a tárca is valami különlegesen eredeti és jó legyen.

Szerkesztő (legyint): Á, nem... (Az asztalra mutat) Hiszen volna itt bőven, a legjobb nevek... De nekem holnapra valami egészen uj dolog kellene... valami friss, érdekes, bátor irás... a tárcarovat nagyon el van hanyagolva, a régi nagyságokat nem olvassa senki. Bár egy uj zsenit tudnék felfedezni, egy uj nevet, aki még nem járatta le magát. Az se baj, ha még nem is ismerik.

Bezerédi (mosolyogva): Kérem, főszerkesztő ur, ha csak az kell - odakint a folyosón láttam Unglücklich urat.

Szerkesztő (dühbejön, összecsapja a kezét): Hát mit szól ehhez a csirkefogóhoz, - ehhez a szerkesztőségi sakálhoz! Azt tudja, hogy már megint benyomta Oliviát - más cimmel, más névvel.

Szerkesztő: Azt, azt - rögtön ráismertem! Ez az ember valóságos járvány! Idenézzen, ha nem hiszi! (Keresgél a papirkosárban, kihuzza a beledobott kéziratot.) Tessék! (Olvassa:) "Olivia két lelke". Ugyanaz a novella, amit három éven belül már tizenhetedszer adunk vissza. Mindig más cimet ad neki a gazember, hogy félrevezessen bennünket. Volt már "Asszonysors", volt "A diadalmas férfi", volt már "A karrier", volt már igy, röviden, "Asszony", volt már érzelmesen "Emlék" - és még nem tudom mi, Oliviát néha Ernának hivják benne, néha Piroskának, néha röviden Mancinak. De mindig szóról-szóra ugyanez a novella. Olvassa csak... (Nyujtja.)

Bezerédi (nem néz a kéziratba, legyint): Kivülről tudom "A haja bronzvörös volt, mint a lebukó trópusi nap egy gangeszi táj alkonyatában..."

Szerkesztő (belenéz a kéziratba, az asztalra csap): Ugy van, szórul-szóra! Példátlan!

Szerkesztő (visszadobja a kéziratot a papirkosárba): De többször nem fogja ideadni! Az volt a hiba, hogy mindig visszaadtuk neki, mindig ujra leirhatta. De most rájöttem, mit kell csinálni. Egyszerüen nem adjuk vissza neki, azon a cimen, hogy kéziratokat nem őrzünk meg.

Szerkesztő: Á, ilyen ostoba embernek nincs annyi esze, hogy fejből megjegyezzen magának egy egész novellát.

Szolga: Fent van a társalgóban és kéreti a főszerkesztő urat, hogy fáradjon fel.

Szerkesztő: Micsoda?!... Hogy én fáradjak fel hozzá?!... Én, mint főszer... nem értem...

Szerkesztő (gyorsan, látható zavarban): Bezerédikém, rögtön jövök... Családi izé... ügy... Addig legyen szives, nézze át ezeket a novellákat, talán talál valami jót... de őszintén szólva, jobb szerettem volna valami eredetit... Mindjárt jövök... (Gyorsan el, hallani ahogy kiabál: "János! János! várjon csak... majd én...")

Bezerédi (leül az asztál elé, nézegeti a kéziratokat, piros plajbásszal jegyzeteket csinál).

Unglücklich (sápadt, hosszuhaju, elkeseredett alak. Óvatosan körülnézve, felhasználva János távollétét, besurran az ajtón, halkan beteszi, lábujjhegyen az iróasztalhoz jön. Torkát köszörüli, mert Bezerédi nem veszi észre, végre bátortalanul): Kérem, Bezerédi mester...

Bezerédi (felnéz, aztán nyugodtan visszamerül megint a kéziratokba): Na, mi az, Unglücklich apám. Mi van?

Unglücklich: Az van, Bezerédi szerkesztő ur, hogy a novella miatt jöttem, amit két nappal ezelőtt nyujtottam be a főszerkesztőséghez.

Bezerédi (m. f.) "Akinek haja bronzvörös volt, mint a lebukó trópusi nap, egy gangeszi táj alkonyulatában".

Bezerédi (m. f.): Igen. Mintahogy a rendőrségen kivülről tudják a rovottmultuak személyleirását.

Bezerédi (m. f.): Ugy, hogy Oliviával könnyü dolgunk van. Mikor nekünk Oliviát behozzák a detektivek, ki se kérdezzük, meg se hallgatjuk, hanem egyenesen illetőségi helyére toloncoljuk: a papirkosárba.

Bezerédi (m. f.): Ugy. Olivia két lelke nem közölhető. Egyik lelke se közölhető. Olivia nem üti meg a mértéket. Egymásfölé állitva mindakét lelke se üti meg. Olivia azt kérdezi egy helyen, maga elé meredve, az ön novellájában: "Hová jutok?!" Ön mint szerző, nem tud felelni Oliviának. Mi meg tudjuk mondani Oliviának, hogy hová jut. A papirkosárba.

Bezerédi (m. f.): Á, dehogy. Abból nem eszik, fiam. Nem adjuk vissza. Hogyne, hogy most más szerkesztőségbe vigye és két hét mulva megint ide hozza vissza. Nem lehet, fiam. Nem őriztük meg a kéziratot. És értesitettük a vidéki rendőrséget és az összes szerkesztőségeket, hogy Oliviát tartóztassák le, ahol meglátják.

Unglücklich: Nem adja vissza?!... Akkor hogy lehessen végrehajtani a végrendeletemet?

Unglücklich: Hogy az Olivia kéziratát együtt égessék el velem a Crematóriumban holnapután Csepelnél, ahol a holttestemet kifogják a Dunából. (Zsebére üt) Itt van a zsebemben.

Bezerédi: Először is: Csepelen nincs krematórium. Másodszor: miért kell a maga holttestét rögtön elégetni, miután kihuzták a vizből? Tudja, milyen nehezen ég el egy ilyen vizes holttest? Harmadszor: miért kell magának ehhez előbb vizbeugrani? Ugorjon egyenesen a krematóriumba. Negyedszer: miért kell egyáltalán ugrani?

Unglücklich (az iróasztal melletti székbe roskad): Mert én ezt nem birom tovább. Nekem elég volt. Egyébként, ha a novellámat ma se tudom eladni, nincs is más választásom. A lakásomból kidobtak - az önérzetem... az ellenállóképességem össze van törve... nem megy tovább... (elcsuklik a hangja, eltakarja az arcát.)

Bezerédi (felnéz a kéziratokból, nézi, részvéttel, csóválja a fejét): Mondja fiam, - hogy lehet valaki ilyen hülye?

Bezerédi: Hát miért ragaszkodik maga ehhez a rögeszméhez, hogy magának el kell helyeznie a novelláját, - hogy magának egyáltalán meg kellett irni ezt a novellát? Hiszen annyi mindenféle pálya van. Az ember még püspök is lehet. És ha már irói becsvágyai vannak, - hát miért ragaszkodik ehhez az Oliviához?

Bezerédi: Ugyan kérem. Oliviának van két lelke, magának egy, az összesen három. És a háromból együttvéve nem jön ki egy elfogadható tárca.

Unglücklich: Hát mit csináljak? Nem tudok mást irni, csak ami a lelkemben van.

Bezerédi: Ez az. Ezt nem akarja megérteni. Hiába van benne a maga lelke, a közönség nem erre kiváncsi. A közönségnek, fiam, mese kell, mese, történet, cselekmény. Izgalmas, érdekfeszitő cselekmény.

Bezerédi (türelmetlenül): Menjen már! Mi van a maga novellájában? Hogy egy fiu szeret egy asszonyt, az asszony nem tud választani a fiu és a férje közt és végre elkergeti a fiut. A fiu elmegy és szenved, de a végén valami nagy üzletet csinál vagy mit...

Unglücklich (elragadtatva figyelt, most méltatlankodva): Dehogy üzletet... hires ember lesz belőle... ünnepelt iró...

Bezerédi: Vagy ünnepelt iró, bánom is én, szóval jól keres. Na és erre az asszony visszajön hozzá és felkinálja magát...

Unglücklich (feláll, megjátssza a jelenetet): Szomoruan és szeretettel végignézi és csak ennyit mond: "Asszonyom, - én valamikor sokat sirtam - ha vissza tudja adni nekem ezeket a könnyeket - akkor gondoljon rám megint. De most - isten vele!" És otthagyja őt... (sóhajt).

Bezerédi: Hát igen. Hát mi ez? Ez egy történet? Ez egy hülyeség, egy lapos, romantikus, érzelgős szamárság, amilyent még a vidéki lapok is csak a nyolcvanas években közöltek.

Unglücklich (kétségbeesetten): De szerkesztő úr!... Ez megtörtént - ez a valóságban megtörtént - és nem a nyolcvanas években... hanem ezekben az években...

Bezerédi: Szóval, ha elfogadnák a tárcáját, akkor valóra válna az, amiről a tárca szól, hogy maga gőgösen elrugná őnagyságát, aki a lábai előtt vinnyogna. Szóval, ez a hülye és unalmas novella attól jó lenne, hogy megjelenne.

Bezerédi: Az élet, fiam, általában elég csodálatos, - de nem a maga élete, amiről azt hiszi, még senki ilyet át nem élt, - holott a legbanálisabb valami a világon. Maga azt hiszi, ha maga megirja azt, ami magával történt, az valami különös dolog, egyszerüen azért, mert magával történt. Holott mindenkivel megesik, csak maga nem tud róla.

Unglücklich (felfigyel): Hm. Tehát azt hiszi - azt kell megirni, ami mással történik, nem velünk? (Gondolkodik.)

Bezerédi: Mit tudom én! Nem vagyok kritikus. Csak azt akarom mondani, hogy ez nem ajánlólevél, hogy valami megtörtént. Érdekesnek kell lenni a dolognak, akár megtörtént, akár nem. Tudja mit, - érdekesnek se kell lenni. Tudja milyennek kell lenni egy tárcának ahhoz, hogy nálunk megjelenjen?

Bezerédi: Olyannak, hogy a főszerkesztő urnak tessék. Nem az a fontos, hogy nekem tetszik-e vagy nem, mert én ugyse adhatom le. Az se fontos, hogy a közönségnek tetszik-e, mert nem a közönség közli. A főszerkesztő urnak kellene, hogy tessen. De annak nem tetszik, az a baj, fiam. Pedig tudja, mennyire kellene a főszerkesztő urnak most egy tárca? Éppen most mondta nekem, hogy holnapra kellene egy jó tárca - és szivesen hozna valami ujat, egy uj nevet, ha találna valakit. De annak olyasminek kellene lenni, ami neki tetszik.

Unglücklich (felugrik, rugonyosan, lázasan): Most, lapzárta előtt egy órával. A novellámnak meg kell jelenni, mert különben nem hajthatom le ma este a fejemet. És meg fog jelenni! (Bezerédi elé áll): Kedves szerkesztő ur, - holnap az ünnepi számban az én novellám fog megjelenni!!!

Bezerédi (gunyosan): Akkor megeszem az egész ünnepi számot. Mondom, hogy neki nem tetszik a téma.

Unglücklich: Annyit kérek - hagyjanak engem beszélni a szerkesztő urral, a többit bizza rám. Egy órai időm van még - ez a cselekvés órája! Csak még egyet - hol van Olivia?

Szerkesztő (sietve jön balról. Láthatóan fel van villanyozva, szórakozott és élénk, de jóindulatu hangulatban van): Na hát kérem - most pedig vissza a munkához!... Sietni, sietni, egy óra mulva lapzárta!... Kérem, Bezerédi, az izét, (meglátja Unglücklichet, gyanakodva nézi.) Pardon - velem parancsol?

Bezerédi: A szerkesztő urral akar beszélni - mondtam neki, hogy most nagyon el van foglalva...

Szerkesztő (jóindulattal): Hát kérem, egy-két percet szakithatok... Ugyis beszélni akartam magával... meg akarom magyarázni... Bezerédikém, a törvényszék... ja igen, talált valamit?

Szerkesztő: Jó, hagyja, majd én elintézem. Hát siessen, Bezerédikém, zárunk.

Szerkesztő (szórakozottan a kéziratok közt kotorász): Ja igen... szóval a maga izéje... a Bezerédi ur bizonyára már megmondta magának...

Unglücklich (lecsüggesztett fejjel, tettetett megadással): Igen, megmondta. Hogy a novellám nem közölhető, sajnos.

Szerkesztő: Nem, fiam. A történet jelentéktelen, sablonos, nem érdekelheti a közönséget.

Szerkesztő: Igyekezett, persze, hogy igyekezett. Nem is a megirással van baj. Avval én nem sokat szoktam törődni. Mondom, a meséje nem érdekes...

Szerkesztő: No igen, - dehát ha az, amit átélt, semmi különöset nem jelent más számára.

Szerkesztő: Látja, pedig kár. Mert magában van becsvágy, lelkesedés. És én nagyon szeretem a lelkes fiatalembereket. De addig, amig maga ragaszkodik ehhez az egyetlen élményéhez, csak azért, mert maga átélte, nem fog zöldágra vergődni. Jobb, ha abbahagyja. Másfelé kellene keresgélni témáért - hiszen az élet olyan gazdag.

Unglücklich (merengve): Igen, - sokszor gondoltam rá... hogy mások életét kellene figyelnem... valami különöset, eredetit meglátni! Az én szürke életem - éppen az előbb, mikor megláttam a szerkesztő urat, künt a folyosón.

Szerkesztő (zavartan): Kérem, ez egy kivételes eset volt - különben csak itt szoktam fogadni a szobámban...

Unglücklich (lelkesen): Tudom, tudom, hiszen éppen ez az... Mindjárt tudtam, hogy valami kivételes eset lehet... és arra gondoltam, hogy ez az én bajom... hogy velem semmi rendkivüli, kivételes dolog nem történik, nem történhetik... Hogy vannak, akiknek az élete csupa izgalmas, rendkivüli kaland... hogy nekem azokat kellene figyelni, akik élnek, akik valakik, akik benne vannak a nagy, izgalmas életben... akik dolgoznak, harcolnak, akiknek pályafutásuk van... akkor talán tudnék olyat irni, amilyent szeretnék.

Szerkesztő (szerényen): No, istenem, - amennyiben rám céloz... én éppen nem...

Unglücklich (rajongva): Ó, ön nem is tudhatja, persze, - kérem, az ön pályafutása olyan iramban alakult ki, hogy nem is volt ideje eltünődni, áttekinteni mindazt, ami az életében történt... De én sokszor gondoltam rá: istenem, milyen érdekes lehetett! milyen változatos! milyen rendkivüli! egy nagy pályafutás!

Szerkesztő (kenetteljesen, rezgő hangon): Higyje el, fiatal barátom, nem volt az más, mint munka és harc. És ha volt némi szerény sikerem, - azt csak annak köszönhetem, hogy nem tértem le az utamról.

Unglücklich: Igen, - ez az, amit a nyilvánosság tud. De az ilyen nagyszerü élet mögött, mint a főszerkesztő uré, mindig van, amit csak a müvész érthet meg - a kulisszák közt, az indulásban... valami, ami a müvész számára mindent megmagyaráz...

Szerkesztő: Istenem, hát mi van ebben? Szegény, ismeretlen fiatalember voltam, mint a többi - valamikor.

Unglücklich: Szegény és ismeretlen, eddig elhiszem - de nem olyan, mint a többi. Mert a többi megmaradt szegénynek és ismeretlennek, mig ön... A többivel tudniillik nem történt semmi. Önnel történt már valami akkor.

Szerkesztő (elgondolkozva): Lehet, - de milyen különös ez, hogy éppen most... (Feláll, hátratett kezekkel járkálni kezd) No igen, igen... (Hirtelen megáll Unglücklich előtt, vállára csap, mosolyogva) Ugy látom, fiatalember, magának téma kellene, mi? Valami különös - valami érdekes... az életből ellesve, mi? Hogy ne mindig a maga kis világa - egyszer már az igazi élet? Hát tudja mit, - mondok én magának egy mesét. Egy mesét valakiről - akárkiről. Mondjuk, egy régi ismerősömről. Nevezzük Akárkinek. Ez az Akárki egy szegény, ismeretlen valaki volt valamikor.

Unglücklich (áhitattal): Igenis... értem. A főszerkesztő ur nem akarja, hogy tudjam, hogy a főszerkesztő ur volt az.

Szerkesztő: Ugyan kérem, kérem az mindegy. És tegyük fel, hogy ez a fiatalember olyanféle volt, mint én -

Unglücklich (rajongva): Tessék továbbmondani... tessék mondani... olyan érdekes...

Unglücklich: És ő is szerette a szerk... az illetőt, mondjuk. És - ugy-e, nem tudott választani a férje és a szerkesz... az illető közt?

Unglücklich (mohón): Ó, nem is hiszi főszerkesztő ur... ez más valami, igen... Elképzelem azt az asszonyt, ahogy a főszerkesztő ur leirta az imént... vörös hajjal... olyan plasztikusan áll előttem, ahogy leirta, pár szóval... ugy-e azt tetszett mondani, hogy vörös haja volt?

Unglücklich: És - tessék csak mondani tovább - miért maradt mégis a férje mellett? Mert ezt nem jól értettem.

Unglücklich (közbevág, fejéhez kap): Hát persze! Milyen buta vagyok! Hiszen abból, amit elmondott a főszerkesztő ur, világos! Mert azt hitte, hogy a fiatalember nem szereti eléggé... ha szeretné, akkor harcolna érte...

Unglücklich: Igen, vannak ilyen nők - most érzem, hogy vannak... künt az életben... (mohón) És aztán, aztán? Mi történt?

Unglücklich: Harcolt az élettel - és győzött! Valaki lett belőle - beérkezett, hires ember! Egy nagy napilap főszerkesztője!

Szerkesztő (hizelegve, de zavartan): Ne mondjuk, hogy főszerkesztő, - az nagyon is világos volna...

Unglücklich: Vagy egy ünnepelt iró, - hiszen az mindegy. És aztán - és tessék folytatni... olyan érdekes...

Szerkesztő (összehuzott szemmel): Igen, - ha ennyire érdekli, folytatom, - hol is hagytam abba?

Unglücklich (mohón): Hogy egy napon eljött a szerkesztőségbe, megmondani neki, hogy nem birja tovább...

Unglücklich: Igen - természetesen! De mit felelt rá, mikor a főszerk... az illető azokat a szavakat a szemébevágta?

Unglücklich: Hát amit tetszett mondani az előbb, hogy "Asszonyom... ha vissza tudja adni a könnyeimet... akkor gondoljon rám megint, Addig - Isten vele!"

Unglücklich (rajongva): Igy - szóról-szóra megjegyeztem. Ez olyan szép és különös és meleg, ezt nem lehet elfelejteni - és most veszem észre, ezután már nem is fontos, hogy mit felelt az asszony. A történet igy, ezekkel a szavakkal kész és kerek és befejezett. (Feláll, nagyot sóhajt) Istenem! ez már igen! Ez téma volna!

Unglücklich: De ráismernének! Hiszen olyan egyéni! - és csak nem lopom el a főszerkesztő ur témáját!

Szerkesztő: Ugyan kérem! A jó iró onnan veszi a témát, ahol találja - az életből!

Szerkesztő: Ne irjon szerkesztőséget, irja, hogy az iró lakása! És a nőt nevezze akárkinek - mondjuk Mancinak!

Unglücklich: Manci! Nagyszerü név! (Habozva) Hát - megengedné a főszerkesztő ur, hogy megirjam...?

Szerkesztő (szerényen): Én is azt hiszem... (gondolkodik) Mondja csak, fiam, - mennyi idő alatt tudná azt megirni?

Unglücklich: Ezt? (legyint) Egy félóra alatt! Ez kész történet, ezen nem kell gondolkodni, - csak megirni!

Szerkesztő (kezeit dörzsöli): Rendben van! Figyeljen ide! Én most beküldöm magának a gépirókisasszonyt - maga lediktálja neki a novellát és rögtön küldi a nyomdába, a holnapi ünnepi számban ez fog megjelenni!

Szerkesztő (utalványt ir): Tessék - a legmagasabb honorárium! Ezt mindjárt beváltatjuk a szolgával. (Csönget.)

Szerkesztő: Ezt az utalványt váltsa be és a pénzt hozza el Unglücklich urnak. És kéretem Bezerédi urat és egy gépirókisasszonyt.

Szerkesztő (fölénnyel): Bizza rám... Ennek lesz sikere, - a közönség szereti a különös történeteket. Nyugodt lehet most már, maga el van intézve. Majd össze fogunk tanulni - (szerényen) az én utmutatásom mellett minden héten fog irni nekem egy novellát.

Szerkesztő (veregeti Unglücklich vállát, aki közben, mig a szerk. Bezerédi felé van fordulva, kilopja a papirkosárból a kéziratot és gyorsan zsebreteszi): Unglücklich ur olyan témát mondott el nekem... az életből ellesve... (megértően összehunyorit Unglücklichhel) amit csak le kell diktálni és kész - elsőrangu téma, mondhatom! (Unglücklichhez) Hát fiam csak szaporán! (Bezerédihez) Ha Unglücklich ur elkészült, azonnal küldje nyomdába a kéziratot...

Szerkesztő: Elolvasás nélkül. Nekem szóról-szóra elmondta - ez kész dolog, ezen nincs mit olvasni. Ismétlem, kitünő. Óriási sikere lesz, tudja, hogy nem szoktam tévedni. Nnna! Csakhogy ez is megvan. Szaladok át a kiadóba. (Unglücklichhez) Maga meg zárkózzék itt be és ne hagyja magát zavarni.

Szerkesztő: Ide fiam... A mester diktálni fog... (Gépirónő leül) Nna, isten velük... (el).

Bezerédi (hitetlenkedve nézi): Mondja - mivel főzte igy meg? Mit adott be neki?

Unglücklich (fölénnyel): Azt majd olvasni fogja holnap, kedves Bezerédi ur. Most azonban (udvariasan, de határozottan) megbocsát ugye, de nem tudok diktálni, ha zavarnak.

Unglücklich: Ne haragudjék - de hallotta, mit mondott a főszerkesztő ur. Nincs idő, félóra mulva zárjuk a lapot.

Unglücklich (utánaszól): Inkább a törvényszéki rovatot tessék sürgetni - megint lekésünk!... Az irodalmat tessék rám bizni, az nem az ön dolga!

Unglücklich (beteszi utána az ajtót): Nnna. Ezek a riporterek... nem lehet birni velük... azt hiszik, az irodalom is sajtóiroda! - Hát kérem, kisasszony, kezdhetjük.

Unglücklich: Tessék. Felül cimnek Olivia... azaz hogy várjunk csak, a cimet majd aztán irjuk oda. Tessék kihagyni egy sort.

Unglücklich (cigarettára gyujt, a karszékbe veti magát, átvetett lábakkal, diktálva): "A haja bronzvörös volt, mint a lebukó trópusi nap egy gangeszi táj alkonyatában..."

Sokat hallottam az arab irodalom keleties szépségeiről és hogy milyen gyönyörü az "Ezeregyéj" mesevilága. Csupa keleties bübáj és csudálatos regélő gazdagság - elővettem hát az "Ezeregyéj"-t és a következő, igazán gyönyörüszép regét olvastam benne:

Ezt a regét Seherezáde, a szépséges szultána regéli Sahirar szultánnak, hogy meghosszabbitsa a halálos itéletét, melyet férjére kimondtak.

Élt Bagdadban egy bübájos kalifa, akinek igen sok pénze volt. Ez a kalifa nagyon szeretett ismeretlenül sétálni Bagdad utcáin. Egy este, amint igy bagdadott hazafelé egy uccasarkon vén piláf-árust pillantott meg, aki hangos siránkozással köveket és drágaságokat kinált a járókelőknek. A kalifa megállt és megszánta ezt az embert, válogatni kezdett kövei között. Különösen egy smaragd tetszett meg neki nagyon. Ama kérdésére, hogy honnan szerezte ezeket a köveket, a piláf-árus a következő regét mondotta el:

Az Eufrát partján élt egy hires Baba, akit Ali Babá-nak hivtak. Egy napon igen megbetegedvén, magához hivatta egyikét azoknak a derviseknek, akik Arábiában a betegek gyógyitásával foglalkoznak. A dervis csakhamar megjelent és megvizsgálva Ali Babát, igy szólt:

- Ó, jó uram, ugyanaz a bajod van, mint Hasszánnak volt, akinek történetét, ha megengeded, elmondom neked.

A haldokló Ali Baba megengedte, mire a dervis a következő történetet mondta el:

Hasszán jómódu tevehajcsár volt Arábiában és egy napon karavánjával megindult a sivatagban. Már három napja mentek, mikor egyszer csak elfogyott a vizük. A muzulmánok földre vetették a müezzin-t és elkezdtek hangosan imádkozni. Ekkor egy ifju fikai jelent meg és igy szólt Hasszánhoz:

- Azonnal hozok nektek vizet, tevéim egy óra mulva itt lesznek. Addig, hogy ne unatkozz, egy mesét mondok neked Sindbádról és a griffmadárról.

Sindbád dusgazdag kereskedő volt Bagdadban. Egy napon elhatározta, hogy utra kel és meglátogatja rokonát, aki a tengeren tul lakik. Hajókat vett, amiket megrakott násfával és kókuszdióval és utra kelt. Harmadnap azonban nagy vihar tört ki és a hajó megfeneklett. Mindenki belefulladt a vizbe, csak Sindbád menekült meg. Egy lakatlan szigetre került, ahol a parton kétfejü emberek ültek. Sindbád üdvözölte őket s leült közéjük. Hogy muljon az idő, az egyik kétfejü egy fejével egy történetet kezdett mondani. A másik fejével is mondott egy történetet. Az első a halászról és a szellemről szólt és nagyon lekötötte Sindbád figyelmét:

Élt egyszer a tengerparton egy szegény halász, aki nagy nyomorban tengődött. Egy napon nagyon nehéz volt a hálója s amint kihuzta, egy palackot talált benne. Kinyitva a palackot, abból hatalmas füstfelhő tört elő. A halász nagyon megijedt s Allah nevét kiáltva, a földre vetette magát. A füstből ekkor egy szellem lépett ki s igy kiáltott a halászra:

- Ne még! - mondta a halász - várd meg, amig mesélek egyet a zöld disznóról.

- Azt még meghallgatom - mondta a szellem és leült a halász mellé. - Meséld.

- Én nem azt mondtam, hogy "meséld", hanem azt mondtam, hogy mesélek a zöld disznóról - kezdte a halász.

- Én nem azt mondtam, hogy "halljuk", hanem azt mondtam, hagy mesélek a zöld disznóról - mondta a halász.

- Egyen meg a fene - mondta fáradtan és dühösen a szellem és otthagyta a halászt, aki ekként megmenekült.

Igy végezte be történetét a kétfejü, ami igen tetszett Sindbádnak. Megáldotta a szigetet és miután egyik hajója meg volt még, visszatette rá megmaradt rakományát és visszatért hazájába, ahol azóta a legnagyobb nyugalomban és bölcseségben élt halála napjáig.

Az ifju fikai elhallgatott és Hasszán egészen elfelejtette közben szomjuságát. Közben megérkezett a viz és mindnyájan boldogan ittak belőle. Hasszán utja igy sikerült és boldogan és gazdagon tért meg Bagdadba.

Mikor a dervis kész volt történetével, a haldokló Ali Baba felült ágyában s igy szólt:

- Ez az én történetem, ó kalifa! - mondotta a piláf-árus és mélyen meghajolt. A kalifa gazdagon megjutalmazta őt és visszatért kastélyába.

- Holnap azonban, ó szultán, el fogom mondani neked Harun el Rasid kalifa csodálatos történetét, mely ennél kevésbé lesz érdekes és csudálatos.

Sahirar megigérte, hogy akkor még élni hagyja egy napig és mindnyájan elaludtak.

Igy szól a gyönyörü arab rege az ezeregy éjszakából. Tisztelt olvasóimnak azért mondtam el, hogyha találkoznak valakivel, meséljék el neki és mondják meg, hogy tőlem hallották. Tegyék hozzá, hogy én egy szerény fikai vagyok a Newyork-mecsetben, hajóim nincsenek, Aladárnak hivnak és a fiaim otthon halászszellemesen Ali papának és néha elmegyek a Modern-Sinbadra. Illa, ella, élilla, Allah. És mondják meg az illetőnek, hogy mesélje el ő is valakinek, de vigyázzon a számokra, mert nekem elég volt az egész redves arab irodalomból, üsse meg a ménkü.

Itt az akropoliszi Utópista Akadémia Elnökségének Központja üdvözli a Föld Lakosságát!

Bocsánat, hogy megzavartunk Benneteket! Reméljük, a készülékek mindenütt rendben vannak!... Halló, 242-es áramkör... Ausztráliát nem látjuk tisztán... kérünk áramot New-Yorkból... ugy, rendben van... Atlantisz jelentkezett ötezer méter mélységből, köszönjük, váltás!... Üdvözlet Grönland kormányzójának!...

Tisztán láttok Bennünket?!... Ha nem, állitsátok be a 463-as rádium-pótlót! Most láttok?!... Helyes... Halló, pardon - Tasmániában valaki jelentkezik, hogy nem hallja tisztán a szavamat... ki az?... Aha, látom már!... egy ültetvényes, a harmadik emeleten... tessék kettőt csavarni... Csöndet kérek!... Csöndet kérek ott hátul, Bukarestben!... ne zavarják az előadást!... Halló!... mit csinálnak önök ott Stockholmban?!... ott, ott... az a két egyetemi hallgatónő!... nem önök, följebb, Norvégiában... igen, igen!... kérem tessék figyelni, fontos közlések!...

Van szerencsém jelenteni a földlakóknak, hogy mához egy hétre, 2400 december 20-án okvetlenül megtartjuk a Nagy Emlékmű-ünnepélyt, az Élő Tükör felfedezésének ötszázadik évfordulójára.

Maga az ünnepély pontban nyolckor kezdődik, teljes áramerőben, százas kapcsolásban és eltart este nyolcig, az összes vetitéseket beleszámitva. Kérjük a Föld valamennyi Inkarnátor-tulajdonosát, hogy készülékét addig hozza rendbe, nehogy fennakadás álljon be. Figyelmeztetjük az inkarnátorosokat, hogy a térbevetitő szelénszekrények a teljes áramkörben lesznek, a szétvetitett képeken kivül az előadó személye vetités közben is külön látható a Tükörben.

Sikerült megszerezni a Nagy Ünnepély müsorának hozzávetőleges vázlatát. A muzeumőrök és mulatók ugylátszik óriási anyagot dolgoztak fel, hogy a szenzációs eseményhez méltó pompában és változatosságban részesithessük inkarnátorosainkat. Öt éve dolgoznak a szaktudósok, a világ minden részén, hogy az Élő Tükör történetének minden hozzáférhető forrását és adatgyüjteményét, elméletben és gyakorlatban felderitsék 1900-tól napjainkig, a mozi őskorától kezdve. Ennek megfelelően tehát igen változatos előadássorozatra van kilátás.

Az ünnepély három főrészből fog állani - először az üdvözlő beszédekből és a küldöttségek tisztelgése - azután a szemléltető rész, a mozi-történettudósok magyarázatával, végre az ünnepi alkalomra készült nagy művek bemutatása, mint az Élő Tükörkultura mai állásának panorámája.

Hiteles adatok alapján az ünnepség főbb pontjain kivül a következőkre lehet bizonyossággal számitani.

1. Megnyitó beszéd, tartja Bone Voluntas, az Európai Egyesült Államok elnöke. Személyesen.

2. Az Atlantisz Mozi-Akadémiájának küldöttsége tiszteleg a Nagy Tükörben; Neptun, Atlantisz főpolgármestere beszédet mond. Utána néhány történelmi felvétel 2200-ból, az Emberkopoltyu felfedezésének napjaiból, mely lehetővé tette, hogy a kivándorlók várost épitsenek ötezer méter mélységben a tenger alatt s ott magas kulturában éljenek azóta. Felvételek a Tengeralatt lakók életéből, - néhány uccai jelenet Atlantiszból, hatezer voltos fényben, Cápavadászat, Tom Bill mesterlövése, amivel leteritette a két kilométernyire feje fölött elcsapó tengeri kigyót. Polip-viadal az atlantiszi arénában, Matája, polip-torreró hősi küzdelme 2242-ből.

3. A Holdlakók tisztelgése a Nagy Tükörben. Élet a buza alatt. Történelmi kép: a Hold felfedezése és elfoglalása. Képek a Holdban nyaraló királyi család életéből. A Kálmán Jenő-féle óriási Hold-birtokok major-domusza munka közben, kráter tetején.

5. Fizika log. 5 egyetemi tanár kinematolog-archeologus kétórás előadása a mozgókép keletkezéséről és őskoráról. Mozgóképelőtti idők. Az irott beszéd óriási jelentősége az őskorban, amit ma már nem is tudunk elképzelni. Hogy váltotta fel a lerögzitett mozgás kulturája a lerögzitett szó kulturáját? Edison. Ősfilmek. A British-Muzeumban őrzött egyetlen hiteles film-kövület 1925-ből, ami megmaradt. A film Szokrátesze, Charlie Chaplin és a nagy kérdés, hogy élt-e valóban, vagy csak Max Linder eszelte ki a figurát? Az ősfilm-töredéken látható figura Asta Nielsen-e, vagy Pola Negri? Mossjukin szerepe. Buster Keaton és a kitónisták. Két ember volt-e Zoro és Huru, vagy egy? A zorohurnikusok elterjedése és tanitása a huszonkettedik században. Miért pusztultak el az ősfilmek? H. G. Wells, a naivisták őse, a konzervativ-szekta megalapitója. A filmponyva. A régi filmhegedősök és filmigricek csacska fecsegése a vásznon. Az első filméposz 1935-ben. Töredékek az első filmregényből 1940-ből. Vitatható-e, hogy mikor a filmet még vászonra vetitették egy szinben és nem tükörtérbe, szinesen, mint most, a figurákat fel lehetett ismerni? Az őstekercs. Az első film, ami már megmaradt. Az átlátszó platina felfedezése. Watern és iskolája. Összefoglalás.

6. ... egyetemi tanár, geológus, kutatásainak eredményét mutatja be. Mi is volt tulajdonképpen az a szinház, az őskor mozgóművészete? Lehetséges-e, hogy valódi figurájukban játszottak a szinészek, egyszer csak és haláluk után nem látta őket senki játszani? A párisi Comédie National romjai. A budapesti Vigszinház romjai, premier plan. Ki volt Jób Dániel? Egy eredeti papirusz a Renaissance összeomlott oszlopai körül, melyben Bárdos Arthur előleget igér előadó ősapjának, ha leszállitja a darabot. Magyarázata annak a furcsaságnak, hogy a szinház-korszakban az iró fontosabb volt, mint a szinész. A szinjátszás halhatatlansága. Az első szinész, akinek alkotása még megmaradt: Ycopardy. A platinatekercs jelentősége a filmművészetben. Molnár Ferenc Üvegcipője. Lehetséges-e, hogy darabnak is meg van irva? Összefoglalás.

7. Klakk 42, akadémiai tanár előadása a mozgókép első száz esztendejéből. Az uj korszak kezdete, a platinatekercs és a szinszürő. A kettős látás. Hogy fedezi fel a történelemtanitás a filmet? Az Élő Tükör. Tudomány az Élő Tükör világában. Az Időmikroszkóp, vagy a lassitott mozgás. Az Időgép, vagy a visszafelé forgatott film problémája. Az első történelmi kép az Élő Tükörben. A történelem, mint élő tudomány. A mai történelem-oktatás, eredeti felvételekben. Néhány kép: Tizedik Napoleon harcaiból 2320-ból az Élő Tükörben.

8. Emlékbeszédek a film őskorából. Ki volt Norma Talmadge? Összefoglalás.

9. A mai Élő Tükör keletkezése, szemléltető előadásban. A rádió felfedezése 1920-ban. 1950 a nagy dátum, az Élő Tükör végleges egyesülése a rádióval. Hogyan vált lehetségessé az Inkarnator? Mi az Inkarnator lényege? Az első meghatározás: készülék, amellyel a Tér bármely pontján, a Tér bármelyik más pontján történő és lezajló eseményt egy magamnál hordott tükörben tökéletesen látom és hallom. Az első inkarnator-tulajdonosok. Nemzetközi Élő Tükörforgalom. A mai Inkarnator.

10. Élet és halál... Alkalmi költemény, elképzelte Bleythrust, az Élő Tükörben eljátssza King Danison.

11. Menichelli rózsája... Történelmi novella, elképzelte Plusquam D'Annunzio, az Élő Tükörben eljátssza X.

12. Utópia. Az anyagvetitőgép, melynek segitségével eleven valóságban el lehet vetiteni az élő embert, percek alatt, oda, ahová akarjuk, anyagszétbontás és összerakás utján.

13. Álom 1925-ből... Előadó ősapjainak álma 1925 karácsonyán, amit a felkutatott mumia agyvelejéből reagensekkel kivonatolt és az Élő Tükörbe rekonstruált egy uj találmány segitségével Rosov Edison VIII. - közvetlenül látható, eredeti szineiben és változataiban kerül bemutatásra!

Ó, hányszor próbáltam rá felelni, könnyedén és elfogulatlanul, behatóan, meghatva, gunyosan, közönyösen, élesen, fenyegetően, hüvösen, zavartan, eredetien, tréfásan - és hányszor szellemesen is, mert hát az embernek egyebe sincs, mint az a kis világhirneve, hogy ő egy eredeti ember, egy slagfertig, egy társalgó. Tetszik látni, nagyságos asszonyom, mondta a barátom, engedje meg, hogy bemutassam barátomat: a legszellemesebb ember Pesten: na, most beszélj a nagyságos asszonnyal. És a nagyságos asszony várakozó mosollyal nevet rám és igy szól:

Tizennyolcéves koromban Descartes-ot olvastam, a lét és nemlét kérdése volt a legkisebb bajom. És ha kérdezték, hogy hogy vagyok, elmélyülve mondottam:

- Hogy vagyok? Vagyok-e egyáltalában? Gondolkodom, hogy vagyok-e, - tehát vagyok.

Később, mikor megnősültem, rájöttem, hogy abból, hogy az ember gondolkodik, legfeljebb az következtethető, hogy felesége és családja van - mert mitől lenne, ha ő nem gondolkodna valamin, amin keresni lehet. Descartes nagy mondását azóta igy látom helyesnek: "A férjem gondolkodik, tehát vagyok." Magam használatára egyéb csalásokról kellett gondoskodnom. És kipróbáltam mindent: voltam elmés, voltam gunyos, voltam röpke, voltam fellengző.

- Ezer forinttal lehetne segiteni rajtam - mondtam epésen, valamikor régen: azóta az összeg emelkedett, de rajtam az se segített.

- Ó - ha ön kérdezi, művésznő - ez tiszta pleonazmus, - mondtam rajongóan, - lehetek-e rosszul, ha kegyed kérdezi?

- Hogylétem csak halvány visszfénye annak az örömnek, hogy önnel beszélhetek - mondtam kinai udvariassággal.

Semmi sem segitett. Mert volt, aki ha ennyit mondtam "köszönöm" megelégedett vele és nem faggatott tovább; de volt olyan is, aki biztositott róla, hogy kérdése őszinte érdeklődésből fakadt s igy nem elégszik meg azzal, hogy megköszönjem ezt az érdeklődést: elvárja, hogy ki is elégitsem. Egy nap aztán groteszk ötletem támadt. Elhatároztam, hogy magára a kérdésre fogok felelni, ez még senkinek se jutott eszébe. Mikor tehát a legelső "hogy van" eldördült, megragadtam ellenfelem kabátját és ekként nyilatkoztam:

- Hogylétem összetevője több eredőre bontható, melyeknek némelyike még gyermekkoromra vezethető vissza. Kedélyállapotom nyilván nemcsak a körülmények hatása alatt alakult ilyenre, hanem bizonyos diszpoziciók folytak be e hatások tompitására, illetve élénkitésére. Valószinüen ennek tudható be, hogy ma oly rendkivüli hatást gyakorolt rám annak az embernek vasuti összeütközés következtében történt elhunyta, akitől egész jövendő pályafutásom függött - s igy az a körülmény, hogy bőven értesültem róla, miszerint egész vagyonomat elvesztettem, némiképpen sulyosbitotta kellemetlen közérzetemet, mely orvosom állitása szerint összefüggésben áll azon állapot részben ösztönszerü, részben tudatos felismerése, mely lelki következménye az ő megállapitásának, mely szerint agyrákom kifejlődése arra enged következtetni, hogy már csak néhány napom van hátra.

Hogy hogy vagyok? Különben köszönöm, nagyon jól vagyok. Azt ajánlanám szeretettel, hogy állítsanak fel egy Hogylétellenőrző Hivatalt, ahová azt, akit lajstromba vettek, állandóan ellenőrzik, megtudják róla mindazt a rosszat, amiről nem tud ő maga se és naponta mérleget csinálnak róla, ugy, hogyha valaki megkérdezi az illetőt, nyugodtan utasithassa a hivatalhoz, mely telefonon válaszolva, pontos kimutatást ad róla, hogy hogy lehet az illető egyáltalán, ha lehet. Ez a hivatal mindent tud és mindent tekintetbe vesz - ez a hivatal tudja, hogy hová ment az az ember, akinél az az összeg van, amivel még lehetne segiteni rajtam - mivelhogy nem olyan jól, mint maga, köszönöm szépen, lassan, lassan, ezerér megmondom, mint szegény ember gazdag városban.

Feleség: Ugyan, mit akarsz ezzel a három millióval... Nevetséges! Mit lehet azzal kezdeni?

Férj: Ez a te beszéded, tudom... Ez a te elved, ez a legyintés, ez az "ugyan mit lehet azzal csinálni?" - ez a te házi politikád, amivel engem tönkretettél, amivel lezüllesztettél, engem, akiből lehetett volna valami... ez a lebeszélés, ez az elkedvetlenités, ez a leforrázása minden tervnek és kedvnek és reménynek, ami néha még kicsirázik bennem, hogy segitek magamon, kitépem magam ebből a nyomoruságból... hogy nekem is lehet szerencsém, mint annyi másnak... Mit lehet kezdeni, mit lehet kezdeni!!... Szóval, ha nem lehet kezdeni vele semmit, dobjam a kályhába, vagy szórjam ki a nép közé... Más asszonynak vannak ötletei, más asszony biztatja a férjét, spórol, hisz a jövőben, akar valamit... te meg csak: "ugyan, mit lehet kezdeni?". Minden szavad sértő és megalázó!... mindent keveselsz... minden semmi, amit én csinálok...

Feleség: Velem ne veszekedj, én már nem is beszélek. Már nem is semmi, óriási vagyon, három millió! Vedd meg a Ganz-gyárat rajta és csinálj belőle operettszinházat és szerződtesd le a Jeritzát hat évre, az egy jó befektetés, három millióval.

Férj (dühösen): Nem vagyok kiváncsi a savanyu humorodra! Igenis, lehet valamit kezdeni három millióval, igenis... ha ez a három millió véletlenül megvan és fölösleg... fölösleges három millió több, mint harminc millió, amire szükség van... mert a harminc milliót ki kell adni, de a hármat kamatoztatni lehet, be lehet fektetni valamibe... kisérletezni lehet vele, növeszteni lehet, el lehet vetni magnak...

Feleség (szárazon): Az egy nagyon régi vivmány, hogy a férjnek, akire egy család rábizza a szemefényét, valaminek vagy valakinek kell lenni mindenesetre - gazdagnak, vagy tehetségesnek, vagy jó családból valónak, vagy kiváló embernek, vagy legalább szépnek.

Férj: Hát akkor én csak ugy általánosságban, csak ugy közmondásszerüen, csak ugy aforizmából, csak ugy minden személyeskedés nélkül, anélkül, hogy rólad beszélnék, igazán, távol legyen tőlem, megjegyzem, hogy... hogy... te se gazdag nem voltál, se szép nem voltál, se müvelt nem voltál.

Feleség (szárazon): Érdekes. Akkor hogy van az, hogy mégis megevett a fene értem. Akkor miért kellett a kilencedik kosár után, amit kaptál tőlem, engedni mégis az édesanyád könyörgésének, hogy mentsem meg az életedet, hogy énekeljek neked egy boldogitó igent, amitől kiesik a revolver a szádból, amivel minden pillanatban főbe akartad lőni magad miattam.

Férj: Dehogynem. Abban tévedett, amiért nekem ajánlotta, hogy tegyek ugy, mintha főbe akarnám lőni magam. A nagybácsiban tévedett.

Férj: A te nagybácsidban, a Géza bácsiban, a nábobban, a milliárdosban, akiről azt hitte, hogy te a kedvence vagy neki és hogy nagy hozományt fog adni neked, ha férjhezmégysz.

Feleség (szünet után): Szóval te csak azért vettél el engem, mert azt hitted, hogy a Géza bácsi áll mögöttem.

Feleség (hevesen): Szóval, hogy én nem vagyok a kedvence a Géza bácsinak, csak ugy tettem, mintha az volnék.

Feleség (egyre dühösebben): Hát tudd meg, hogy igenis az vagyok... tudd meg, hogy tegnap is azt mondta... még tegnap is... hogy képes volna rámiratni a köruti négyemeletes házát, csak azért nem teszi, mert neked volna hasznod belőle és ő téged utál.

Feleség: Hazugság?!... Hát akkor idehallgass!!... Kijelentette és hajlandó irásban adni, hogyha gyermekem születne, abban a minutumban rám iratná a házat. Mert akkor, ugy érzi, nekem adná és annak, aki az enyém, és aki hozzám tartozik!!... Nem akartam megmondani neked!...

Férj (lágy hangon): Ugyan kérlek... azt nézem, hogy ma nincs is kedvem elmenni...

Férj: Dehogy... Inkább azért kérdem... Nagyon jól áll... Nagyon csinos vagy benne.

Férj (mosolyog): Nem tehetek róla, ha nem vetted ki a szavaimból... (szünet után) Szóval rossz néven veszed, hogy itthonmaradtam?!...

Férj (viharosan megöleli): Utálatos... hát legyek utálatos... csak te legyél jó és aranyos... (halkan)... hát... maradhatok?

Férj (élénken, felvillanyozva): Tegyél fel teát... van még abból a barackpálinkából?... Görbe estét csapunk... kettesben...

Férj: Kibe!... Kibe!... (viccesen) A Géza bácsiba... (csók. - Szünet. - Szórakozottan.)... Apropo, a ruhacsinálás... mondd csak... kapni hárommillióért csecsemőkelengyét?!... (átöleli, enyelegve) Nem rossz befektetés volna... azt mondják, az őszre nagyon felmegy az ára...

Misikét igen komoly elfoglaltságában zavarja meg anyuka. Cseresznyemagból hosszu sort rakott ki a padlóra, kacskaringós vonalban: most éppen azon fáradozik, hogy a két utolsó magot, amire még szükség volt, a fogával próbálja kiszedni a lábujjai közül. Nehéz feladat: érthető, hogy szeretne hamar tullenni a zavaró incidensen.

Délután anyuka éppen panaszkodik Ede bácsinak. Nem lehet ezt kitartani, a cselédekkel, meg a Lotti néni is mindig, igy meg ugy. Mit bánja ő, verekedjenek, de őt hagyják ki a játékból. Ő nem vállalja ezt az ellenszenves szerepet.

- Az egyetlen, aki miatt érdemes élni!... Csak mi ketten!... Csak mi szeretjük egymást ezzel az édes macajkával!... Honnan veszi a szavakat, csak tudnám! Mindennap uj szóval lep meg! Most is, hallotta, megérezte a finom kis szivével, hogy haragszom, - meg akart vigasztalni!

Este Lotti néni átjön, hogy ő nem birja azzal az emberrel. Ne jöjjön haza, annyi baj legyen, de intézze el a feleket, ne sózza az ő nyakába.

Általános megrökönyödés. Hallottad ezt a kölyköt? Hát igen, erről van szó, hogy Lotti néni folyton veszekszik, nem lehet kibirni, igaza van Ede bácsinak. No de ilyet... mit szóltok ehhez a gyerekhez? Gyerekek és bolondok... Megmondta a véleményét!... Példátlan, milyen megfigyelő!... Na, ezt elmesélem az uramnak!... Micsoda eredeti gyerek!... Szervusz, Károly, éppen odavagyunk, mit szólsz ehhez a gyerekhez?... Kérlek, itt beszélgetünk a Lotti nénivel az Edéről... hogy mi az oka a bajnak, meg igy... egyszerre ez a tökmag föláll, odajön, ránéz a Lottira és azt mondja: "Igen, mert a Lotti néni folyton veszekszik vele!" Majd leestünk a székről!... Képzelheted, a Lotti hül-fül, aztán mérgesen el is ment. Hogy mondtad, Misike?! De honnan veszi ezeket a szavakat!... A kis fejében ő megfigyelte és gondolkodott...

- Hát igaz, nagyszerüek ezek a gyerekek... A Stetteréknél is hallottam egy jó gyerektörténetet... de már elfelejtettem.

- Az, hogy a Stetter csődbemegy, hogy igy folytatják. Különben meghivtak bennünket vasárnapra, hogy hozzuk el a Misikét is.

- Ne komiszkodj, Misike... menj oda szépen a bácsihoz. Mondd csak el, hogy is volt a Lotti nénivel? Tudod, hallatlan... Ülünk együtt, nagy családi tanácskozás... Nem tudtunk zöld ágra vergődni... Egyszerre csak odaáll ez a tökmagjankó és elintézi a dolgot... Hogy aszongya, az Ede bácsinak van igaza... Mint egy felnőtt!... Misike, rögtön fogadj szót...

Óriási ribillió! Nahát!... Tyü, a kirelejszumát te gyerek, hát ezt honnan veszed?!... Micsoda esze van!...

Szindarabot szeretne irni, fiatal barátom? A dolog nagyon egyszerü, mihelyt nem töri a fejét valami eredeti, különös tárgyon, ami senkinek nem jutott még eszébe (magának se, persze, hiszen akkor már nem is törné a fejét!), hanem szembenéz a problémával, gondolkodás nélkül, magától és természetesen rá fog jönni, mit kell irnia, mint a rejtvénymegfejtő, aki nem kombinál, erőlködik, hanem egyszerüen elolvassa, amit a kép ábrázol.

- Hogy nem érti, mire célzok? Persze, az elmélethez nem sok érzéketek van, fiatalok. Hát majd megmutatom gyakorlatilag, itt, a szemei előtt, öt perc alatt. De ne szóljon közbe, mig beszélek, mert akkor rákényszerit engem is, hogy gondolkozzam - és ha gondolkozom, megette a fene az egészet, kezdődik a kombinálás, töprengés, ami csak arra jó, hogy a helyes látásomat megzavarja. Ha azonban folyton beszélek, nem érek rá gondolkodni, csak figyelek arra, amit beszélek és igy okvetlenül rájövök a helyes megoldásra. Tehát: tegyük fel, hogy én egy jó szindarabot akarok irni és most öt perc alatt meg kell tudnom, miről szól az a szindarab. E percben még sejtelmem sincs róla, de várjon csak, ha nem szól közbe és nem kényszerit rá, hogy hallgassak, tehát gondolkozzam, vagyis másszóval habozzak - (mert a gondolkodás nem egyéb!), akkor nyugodt lehet, hogy öt percen belül megvan a téma. Nem hiszi? Hát idehallgasson, be fogom bizonyitani: kövessen a logika utján. Arról van szó, ugye, hogy szindarabot irjak. Mi az a szindarab? Az egy olyan valami, amit párbeszédben irunk, oly célból, hogy férfiak és nők elmondják a szinpadon és ugy tegyünk, mintha rólunk volna szó. Mivel férfiak és nők fogják játszani, nyilvánvaló, hogy szerelemről kell beszéltetni őket, mert ha férfiak és nők összekerülnek, mindjárt szerelemre gondolnak. Csöndet kérek, ne szóljon közbe! A szindarabok szerelemről szólnak, mint ahogy a kémiai tankönyvek elemekről és vegyületekről szólnak, vagy a szakácskönyvek ételekről. Tehát kell egy férfi, A, mondjuk Andor, aki szerelmes B nőbe, mondjuk Bellába. Igy kezdődik a darab. No de már most, ha Bella is szereti Andort, akkor nem lehet folytatni, mert elveszik egymást, összeolvadnak, semlegessé válnak, kiegyenlitődnek, mint kiürülés után a leydeni palack, megáll az egész dolog, nincs mozgás, nincs cselekmény, mert elfelejtettem mondani, hogy cselekmény is kell. Tehát nyilvánvaló, hogy Bella nem szereti Andort. De miért ne szeretné Bella Andort? Semmi oka rá, hogy ne szeresse, hiszen Andor nagyon kedves, szimpatikus, sőt értékes fiu, hiszen ha jelentéktelen, szürke és kellemetlen ember volna, nem volna érdemes szindarabot irni róla, mint egy érdekes szerelmesről. Bellának tehát oka kell, hogy legyen arra, hogy Andort ne szeresse. Ez az ok nyilvánvalóan az lehet csak, hogy mást szeret, egy C férfit, mondjuk Cirillt. Most itt a baj. Andor rettenetesen szenved, miután Bella nem szereti őt, Bella röhög Andoron, már hogyne röhögne, Andort ez még jobban kétségbeejti és főbe akarja lőni magát, aminek nyilván Bella lesz az oka, mert röhögött. Cirill azonban, - közbe ne szóljon az istenért! - jó barátja Andornak - miért ne lenne? - és nagyon felháborodik, amiért Bella ilyen bajba hozta: - könnyü neki, hiszen ő nem szereti Bellát, annál kevésbé, miután ő egy D nőt, mondjuk Dórát szereti. Cirill tehát fel van háborodva, elhatározza, hogy megbosszulja Andort. Erre alkalom is kinálkozik, tudniillik Cirill megtudja, hogy Bella őtet szereti, - tehát egész egyszerüen ő is ugyanazt teszi Bellával, amit Bella tett Andorral, vagyis kiröhögi. Ettől Bella rettenetesen szenved, kinlódik és főbe akarja lőni magát. Na már most. Andor tehát meg van bosszulva, miután most már Bella is szenved, - most Cirill röhögne, ha... ha röhöghetne. Csakhogy Cirill is férfi és Cirill Dórát szereti... viszont Dóra nem szeretheti Cirillt, mert akkor megint megállana az egész, pedig nem szabad megállni, mert be kell fejezni valahogy. Tehát?!... ne szóljon közbe... mert ha Dóra most szintén mást szeretne, egy E férfit, mondjuk Ernőt, akkor nem lehetne befejezni a darabot, egy végtelen sor jönne ki, parabolikus pálya, jól néznénk ki. De ne féljen semmit, megvan már, csinálunk egy kört belőle, mert négy főszereplő éppen elég. Tehát: Dóra azért nem szereti Cirillt, mert Dóra Andort szereti, aki azért akart meghalni, mert Bella nem őt szereti, hanem Cirillt, aki Dórát szerette. Igy aztán mindenkinek megvan az elégtétele, mindenkit szeretnek és mindenki szeret, mindenki meg van bosszulva és mindenki megkapta a magáét és senki se boldog, csak a közönség, hogy sirhat örömében, amiért a szerelem egy rejtély. Tessék, kész az ideális szindarab, ennél jobbat ugyse talál, hiába erőlködik. De eszébe ne jusson megirni, annál kevésbé, mert én már meg is irtam, már játsszák is, álnéven, mit gondol, magára vártam? Törje a fejét maga is, ha valami okosat akar kitalálni, fiam.

A kritikus ezt meghallotta. Leült és kifejtette, hogy ennél tökéletesebben, egyszerübben, eredetibben és mélyebben Homeros óta nem fejezték ki ugy formai, mint tartalmi szempontból az érzés transcendens viszonyát a Lét-tudat megmivelőjével. Egészen csodás, ahogy a zseni alkotóereje felfedezte az "ajnye" szó egyetlen elképzelhető alkalmazását a "de szép"-pel kapcsolatban. Igaz, hogy a mult század elején egy francia költő használt már efféle fordulatot, - de nála "ajnye, de szép" helyett "de szép, ajnye" a megoldás, ami messze mögötte marad az Uj költő mélységének, még ha fel is tesszük, hogy ismerte a francia költőt, ami azonban valószinütlen, - sokkal valószinübb, hogy az ihletnek, előttünk, közönséges emberek előtt ismeretlen állapotában ő maga alkotta ezeket a halhatatlan márványszavakat.

A lélekbuvár elolvasta a tanulmányt és egy kitünő értekezésben kimutatta, hogy miért tetszett a kritikusnak szükségképpen ez a költő és ez a vers: milyen külső, de főként lelki feltételek voltak azok, melyek az ő érzelmét és hajlandóságát oly módon alakitották, hogy éppen az ilyen formák ragadták meg a figyelmét. Felsorolta mindazon összetevőjét az általánosan emberi és különlegesen faji sajátságoknak, melyek vágyainkat, erkölcseinket, izlésünket, egyszóval egész lelkiségünket meghatározták, meghatározzák és meghatározandják. Nyilvánvalóan kiderült mindebből, hogyha a kritikus másféle ember lett volna, egészen másképpen vélekedik vala a költőről, akiről azért vélekedett igy, mert olyan volt, amilyen.

Később a társadalombölcselő, aki ismerte a lélekbuvárnak ezt az értekezését, a közvetlen átalakulásokról szóló kétkötetes nagy müvében jellemző példának használta fel annak igazolására, hogy a most letünőben lévő korszak milyen sajátságos módon nyilatkozik meg a tudományos elméletekben, igy jelesül a lélekemelő tudományok fejlődésében is. Feltevése szerint nagyon jellemző korunkra az esztétikai elementumok szigoruan anyagszerü birálata, a lélek fejlődésének boncolása elemzés utján és igy tovább. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a lélekbuvár azért feltételezte a kritikusról, hogy ezért és ezért vélekedett igy és igy a költőről, mert mint ennek és annak a kornak gyermeke a megitélésnek ezt és azt a módszerét alkalmazta szükségképpen.

Jöttek az összeomlások, háboruk, forradalmak, magukkal ragadtak mindent és a nemzetgazdász megirta összefoglaló nagy müvét, mely hivatva volt levonni a történelem tanulságait az események logikájából. Kiemelte, hogy az abszolutisztika-kapitál-imperialisztikus állam-ideál következtében anyagilag tulsulyra vergődő középosztálynak miért és hogyan volt ideje és módja a maga érdekeit védő és konzerváló költői munka kifejtésére. Megemlitette a társadalombölcselőt is, kétkötetes munkájával együtt - és az idézetek, amiket felhasznált belőle, fényesen igazolták feltevését, melyek szerint a társadalombölcselő azért állitotta a lélekbuvárról, miszerint ő ebből és abból a sajátságos szempontból kellett, hogy szükségképpen ilyen és olyan véleményt feltételezzen a kritikusnak erről és arról a nézőpontjáról, amivel a költőt megitélte, - mert a társadalombölcselő a maga osztályának emilyen és amolyan szükségképpeni nézetét képviselte, amikor nagy müvét megirta.

A lepke pedig közben elrepült és soha nem fogom megtudni, csakugyan tarka volt-e a kedves.

- No, no, Olgica!... Látom, látom, hát megérkeztek a barátnői, - azért nem muszáj rögtön átrohanni a másik asztalhoz, itthagyni engem a faképnél... Csak maradjon szépen ülve, ráérnek azok a barátnők - most már szeretném egyszer befejezni a mondókámat, ha már belefogtam. Igen bizony, ha meg is haragszik... én már elszántam magam, hogy egyszer megmondom magának... De maga nem is fog megharagudni, ugy-e, az öreg Béla bácsira, akiből, tudja, hogy csak a jóakarat és szeretet beszél, még akkor is, ha kénytelen őszinte lenni és olyasmit emlegetni, ami mástól nem esne jól, talán. - Igen, elszántam magam, hogy megmondom magának... megmondom, azzal a becsületes szándékkal, hogy talán jót tehetek vele... megmondom, hogy nem vagyunk megelégedve magával az utóbbi időben, Olgica... Ki más mondja el, ha nem én, aki magának is, meg az egész családjának jóbarátja vagyok? Hagyja azokat a barátnőket, ráérnek azok - nagyon is sokat foglalkozik barátnőivel. Hiszen nem mondom, szép dolog a barátság, különösen, ha az ember megválogatja, hogy kire pazarolja... De látja, anélkül, hogy rosszat akarnék mondani róluk - ezek talán nem is valók magához. Külön-külön nagyon derék asszonykák lehetnek, együttvéve mégis csak léha társaság ez. Csak fecsegnek, locsognak, nevetgélnek, pirositják a szájukat, szapulják a világot; egyszóval, haszontalankodnak. Tudja, ugy-e, hogy nem vagyok savanyu moralista - csak nem képzeli, hogy ellensége vagyok a vidámságnak, derünek, gondtalan beszélgetésnek? No de mindennek megvan a határa - nem is hangban és tárgyban, csak időben sokallom azt, amit rájuk fecsérel. Mert egy kicsit legyünk őszinték, elvonják egyebektől, elvonják önmagától - elvonják attól, ami talán önmagánál is jobban szokta érdekelni a... a derék embert... a családjától, meg a környezetétől... Látja, most már elmondom, ha belefogtam - nagyon elszomorit engem, velem együtt a maguk jóbarátait, akik szeretik magukat, hogy nem ugy megy minden maguknál, ahogy mennie kellene... ahogy képzeltük... Nekem Sándor, a maga uracskája, igazán jó barátom... és nekem, bevallom, fáj, hogy nem látom őt olyan boldognak és elégedettnek, mint ahogy megérdemelné, ha a munkás életére, meg az aranyos jó természetére, meg a tehetségére gondolok... Nincs ugy ellátva, mint ahogy kellene... és ezzel nemcsak testi dolgokra, ruhákra, ételekre célzok... az talán még kisebb baj volna, bár nagyon fontosak ezek a külső dolgok is, ezek adják meg a belső egyensulyt. De ennél is nagyobb baj, hogy nem kapja meg magától azt a lelki ellátást, azt a kedély-gondozást, ami a lélek egészségtanához tartozik - nem is kaphatja meg, hiszen maga minden életkedvét, vidámságát elpazarolja önző kis szórakozásokra, amikkel magának keveset használ, őneki pedig egyenesen árt... Ne haragudjék, hogy ez részemről nem képzelődés, onnan gondolom, hogy ugyanez - ugyanezt a bajt... észrevenni... a gyerekeken is... ugy ám, kereken megmondom. El vannak hanyagolva a gyerekek, Olgica... mert az nem elég, ha a nevelőnő felöltözteti és megmosdatja őket - azokon észre kellene venni az anya kezét, az anya szemét, az anya hangját... Sajnos, ahogy most látom magát, Olgica, azt kell mondanom, szinte jobb, hogy nem venni észre... legalább az utóbbit... Mert bizony a maga hangja, modora nagyon eldurvult az utóbbi időben - de hogyisne! hiszen mindent abbahagyott, amit lánykorában csinált!... nem zongorázik, nem olvas, nem tanul... nem érdeklődik semmi iránt... Hát nem kár magáért, mondja csak?!... Higyje el, az ember elszomorodik - a maga korában már okosabbnak kellene lenni!... higyje el, összeszorul az ember szive, ha látja, hogy egy ilyen kedves, csinos asszony, mint maga, aki önmagának és másoknak öröme lehetne, ahelyett...

- Na végre! Szervusz Olga! Ugyan mit hagysz annyit dumálni magadba attól a Bélától? Mit dumált beléd?

- Mit szólsz, ki hinné - ilyen vén kecske! Hogy aszongya, már régen beszélni akart velem, - hogy meg akarta mondani - hogy én milyen csinos és kedves vagyok - pfuj, vén kecske, nem szégyeli magát!

Amint azt már tegnap rövidesen izé, jellemeztük, vagyis jeleztük, - az izével, na azzal a főizével, akinek a politikai nézetétől függ most Európa szeme, - hogy sülne ki mind a kettő - sőt némely beavatottak szerint a nyelve is kilóg, mivel a kitünő etnológus szerint állitólag meleg van, amit különben többektől hallottam, sőt mondhatnám, az egész városban suttogják. Vannak, akik ezt egyszerüen a hőemelkedésnek tulajdonitják, mondotta tudósitónknak a kitünő államférfi. Emelkedés! Emelkedik a nap már a hegyek fölé - ezt a nagyszerü, ezt a forró, napbarnitotta verset, ezt a fü de meleg van verset bizonyos Pókainé-Gyulai Pál irta, mint ahogy azt lapunk szerdai számában meg is jósoltuk. Természetesen, azonnal meglátogattam és beszélgetést folytattam vele. Fü, egy kicsit hogyishijják van.

- Mit szól a numerus klauzuszhoz? - kérdeztük tőle és kikapcsoltuk a gallérunkat.

- Ó, nagyon, minden felséges, Budapest a legszebb város Európában, el voltam ragadtatva! - mondotta a tábornok. Aztán megkért, tegyem közzé, hogy holnap mérsékelt helyárak mellett lép fel.

- Bizonyára, müvésznő! - kiáltottam lelkesen és megcsiptem az állát. A kegyelmes ur kegyesen bocsátott el, miután titkárjához fordulva megkérdezte, igaz-e, hogy sokak szerint meg lehet pukkadni a hőségtől.

De a mandragóra-fák azért mégis virulnak a parkban és mindenki Róla beszél, a halálos sugarak felfedezőjéről, kit sikerült felkeresnem.

- Mit szól a német szinészekhez, Párisban? - szólitottuk meg egyszerre mindannyian, mivel egy kissé magasabb volt a hőmérséklet.

- Azt hiszem, - vallja végre - Gyulai Pálnak az ön által emlitett müvében nem volt szó a Werbőczy-uccáról. Különben is a kormány aligha engedné meg, hogy most foglalkozzunk ezzel a társadalmi rákfenével, uraim.

Ami igaz, az igaz, az unokanővérek egymásközti házasságát már régen tervbevették, de minden megtörött a fajvédők ellenállásán. Ez azonban csak fokozta az elviselhetetlen hőséget, mire Chikágóban negyven ember és hat ló össze-vissza esett az uccán, de Rassayéknak ehhez persze nincs szavuk! Na, köszönöm szépen akkor ezt a dolgot.

De az azaliák tovább pompáznak a parkban és Mussolini ingujjban sétál a Fórumon és mindenkit megszólit: Fü, adjon egy zsebkendőt, de meleg van, a mindenit! Alkalmunk volt néhány szót váltani vele, abban a percben, mikor kijött, ügyelve a lélek tisztaságára és lelkiismeretét rendbehozva.

- Hogy kibirom-e? - mondotta mosolyogva a felség. - Hát persze, hogy kibirom, nem vagyok bolond elolvadni. Egyébként azt a Gyulai-féle szabadalmat a mesterséges hőemelkedésről nem tartom megfelelőnek a müvésznő számára. Kétoldali fülhallásban szenved, amint hallom.

Mindnyájunkkal barátságosan kezet fogott és a müvésznő kivezetett bennünket a fogház udvarára.

Ennyi, egészen röviden és mindenféle fölösleges kommentár nélkül az, amit ebben az ügyben megtudtunk. Annyi bizonyos, hogy ez a különös nő két fejjel jött a világra. A tudósok megállapitották, hogy mind a két fej egészen külön van, két nyak tartozik hozzá, két váll, mindegyikhez külön két törzs és kétszer két kéz és kétszer két láb. És a két rész sehol nincs összenőve. Ilyen esetet az összenőtt ikrek történetében nem is ismer a tudomány, annál is inkább, mert a két nő még hozzá nem is iker, sőt nem is testvér. Egészen külön vannak. Nem is ismerik egymást. Az egyik Londonban él, a másik Budakeszin. És ez születésük óta igy van! Rettenetes.

... És nem mulaszthatom el, hogy ezuton hálás köszönetet mondjak mindazoknak, akik nehéz munkámban, hogy anyagot gyüjtsek élettörténetemhez, vagyis, hogy történjen velem valami, jó tanácsaikkal elláttak.

Elsősorban Gárdos Andor, kitünő barátomnak és volt osztálytársamnak, aki a szóbeli érettségin, ahol a hátam mögött ült, miután véd- és dacszövetséget kötöttünk egymással, életre-halálra, hogy tüzben, vizben és levegőben, golyózáporban és ágyudörgésben is sugni fogunk egymásnak; és aki, mikor végre megkaptam a tételemet, amiről felelni kell és sikerült megsugni neki, hogy miről sugjon, haláltmegvető bátorsággal hajolt előre a hátam mögött és félpercenként ezt sugta nekem: "gondolkozzál!!" "gondolkozzál!!"

Továbbá annak a kitünő barátomnak, aki, mikor a Margithid leszakadt alattam és én a Dunában lubickoltam, azt tanácsolta, hogy várjak türelemmel, mig a Margithidat megint felépitik.

Továbbá ugyanennek, aki ugyanakkor azt is tanácsolta, hogy a vizben uszkáló szalmaszálakból szorgalommal és kitartással épitsek egy hajót, amivel akár a Fekete-tengerig leuszhatok.

Továbbá annak, aki, mikor éhes voltam, azt a tanácsot adta, hogy nyissak egy vendéglőt, akkor ilyesmi nem történhetik majd meg velem.

Továbbá annak, aki, mikor megtudta, hogy nincs pénzem, azonnal kocsiba ült, eljött hozzám és azt a tanácsot adta, hogy kezdjek bele egy nagyobbszabásu vállalkozásba.

Továbbá annak, aki, mikor ki akartam ugorni a bőrömből, azt a tanácsot adta, hogy ugorjak ki belőle.

Továbbá annak, aki, mikor a meleg fürdőben ültem, azt a tanácsot adta, hogy eresszem meg a zuhanyt és mikor a hidegben ültem, ajánlotta, hogy meg ne hüljek.

Továbbá, hogy kézmosásnál lefelé tartsam a kezemet és ne fölfelé, mert belefolyik a viz a kabátujjamba.

Továbbá annak a kitünő urihölgynek, aki, mikor észrevette, hogy szándékaim vannak vele, azt tanácsolta, hogy ha célomat el akarom érni, tegyek ugy, mintha semmi célom nem volna vele, mert ő olyan nő, hogy vele erőszakkal nem megyek semmire.

Továbbá annak a másik urihölgynek, aki, mikor észrevette, hogy semmi célom nincsen vele, azt a tanácsot adta, hogy tegyek ugy, mintha célom volna vele, mert ő olyan nő, hogy különben soha nem mond le rólam.

Mindenkinek, aki tanácsolta, hogy legyek férfi, hogy ne legyek férfi, hogy gondoljam meg a dolgot, hogy szedjem össze magam, hogy saját jólfelfogott érdekemben kövessek el mindent, ami alkalmas arra, hogy tervemet végrehajthassam, hogy ne legyek olyan rosszkedvü, hogy ne legyen olyan jókedvem, majd nem lenne, ha tudnám az igazat, hogy jó lesz, ha vigyázok, hogy csak ugorjam bátran, hogy ne igen ugorjak, mert kitöröm a nyakam, hogy csak bizzam rá és neki ne adjak tanácsot, hogy ne hallgassak senkire, csak magamra és őrá, aki azt tanácsolja, hogy ne fogadjam el a tanácsát.

Jaj, doktor ur, én nem tudom, mi ez... mit gondol? Attól félek, kezdődő csucshurut... nem, nem, a pulzusomat hiába nézi, ez valami olyan belső láz lehet, tudja, hőmérővel nem lehet lemérni az ilyesmit, mert a fejem meleg, a lábam pedig hideg és a melegség szaladgál bennem, ahol mérni akarja, ott egyszerre elmulik és átszalad máshová.

Mondja, ez mi lehet, itten, az oldalamba, nem, lejebb, egy olyan szoritó érzés, nem fájás, hanem olyan, mintha huzódnék valami, vagy, mintha az izmokat spulnira akarnák rácsavarni... dehogy kérem, tessék csak engedni, precizen akarom kifejezni magam: olyan igen, mintha az idegeket egy spulnira akarnák rácsavarni, de nem egy gömbölyü spulnira, hanem egy szögletesre, amire nem megy föl, tetszik érteni? és mondjuk, mintha mégis erőltetnék ezt a spulnit, tetszik érteni? tessék elképzelni, itt van a spulni, na már most igy elkezdem huzni az izmokat...

Na jó, ha a doktor ur nem hagyja elmondani, hogy mit érzek és hogyan, akkor miből állapitja meg, hogy mi bajom van? Én igyekszem magamat precizen kifejezni, nem ugy, mint valami paraszt, aki azt mondja magának, fáj a hasam, akár agyhártyalobja van, akár vakbélgyulladása... Jó, hát a spulnit hagyom, de ez mi lehet, ez a furcsa reszelés a torkomban, nem is reszelés pontosan, hanem olyan viszkető bizsergésféle, tetszik látni, innen idáig - csak nincsen tüdővészem? Mondja, doktor ur, csak azt mondja meg, érez az ember tüdőrák esetében egy olyanféle nyomást a gégében, ami egészen a fülig terjed, de tulajdonképpen nem is nyomás, hanem olyanféle érzés, mintha egy kéz kinyulna a tüdőből a bárzsingon keresztül és megfogná a gégét, de nem szoritaná nagyon, csak ugy, mintha el akarná engedni egy pillanatra, de megint megfogná... nézze doktor ur, ne áltassuk egymást, felnőtt ember vagyok és családapa, nincs szükségem rá, hogy kegyes csalással vigasztaljanak és szépitsék az állapotomat - hadd tudjak meg mindent, beszéljen hozzám őszintén és becsületesen, mint férfi férfihez és mondja ki nyiltan: hátgerincsorvadás-e vagy nem, mikor az ember egyszerre csak azt érzi, mintha két csigolya a tüdejében - ugyan kérem, ne tessék zavarni, hát nem a tüdejében, végre nem vagyok egyetemi tanár - szóval két csigolya, mintha összenőtt volna és az egyiknek a széle karcolni kezdi a másikat és ennek következtében minden lélegzetvételnél a gerinc belenyomódik a vesébe? Jó, jó, elhiszem, de tessék már egy kicsit várni, még nem mondtam el mindent és ha a doktor ur nem hallgatja meg az embernek a szubjektiv panaszait, akkor miből akar diagnózist csinálni? én nem kérdezek semmit, én nem akarom befolyásolni, én nem mondom, hogy nekem mire van gyanum, én tárgyilagosan és elfogulatlanul azt állitom csak, hogy itt balra egy kicsit, a sziv fölött, közvetlenül a két tüdőszárny alatt valami bugyborékolást érzek, igy tesz kérem: pitty, pitty, de mintha a szivből indulna ki és nem mindig tesz ugy, csak ha az államat igy leszoritom a mellemre és a karjaimat hátracsavarom és behunyt szemmel egy percig visszatartom a lélegzetemet - akkor rögtön ugy érzem, mintha fuldokolnék és a gyomromban elpattanna valami - nem lehetséges, hogy a szivemnek van valami...? nem ugy gondolom, kérem, de hallottam, hogy a gutaütés első tünete szokott ugy kezdődni, hogy a lélegzet egy percre kimarad... és azonkivül a fülemben valami rémes zugás is van... és ami a legborzasztóbb, doktor ur... amin talán gyors mütéttel lehetne még segiteni... hogy nincs elég levegőm... igy, ha nyugodtan fekszem, nem... de mihelyt kinyitom a számat és egy szót próbálok mondani... mindjárt fuldokolni kezdek - ugyan, ne tessék már közbeszólni, azt akarom mondani, de nem jutok hozzá, hogy nem tudok beszélni... nem tudok beszélni...

Rendkivüli érdeklődés mellett zuhogott le tegnap reggel, záróra után, a Viz-Szinház bemutatója. Hideg Ede és Forró Pál, a Gőz von Berlichingen szerzőinek legujabb műve, az "Özönviz". A darab elgondolásban és kivitelben méltó a szinház eddigi tradicióihoz; bizonyosak vagyunk benne, hogy kellő dörzsölés után a közönséget nem hagyhatja hidegen az a feledhetetlen kép, ami főként az utolsó felvonásban tárult elénk. Történelemelőtti időkbe viszik a darab cselekményét: főhőse, Noé, aki meghasonlik a bünös társadalommal, bárkát épit és összegyüjti benne azokat az állatokat, melyeket meg akar menteni az enyészettől: zebrákat, lovakat, tevéket, uszómestereket és kritikusokat. A történet hőfoka egyre fokozódik - egyre melegebben lüktetnek a dialogusok s mikor végre az utolsó felvonásban megereszkednek a csapok s az egész bazin-t elönti a viz, a nézőt forró zuhanyként kell, hogy megrázza a lelkesedés.

Vizváry Mariska játszotta a darab női főszerepét. Alakitása minden tekintetben tökéletes: szabályos tempókra osztja a mondanivalóját, látni, hogy mélyen elmerült a szerep tanulmányozásába. Mellette Marosi Adél tünt fel néhány pillanat mulva: a bukott, sőt lebukott, de ismét felemelkedő Lea szerepében. Művészete magasabb vizekben lebeg: valósággal uszott a sikerben - egész berendezett csövekből folyt az előadás, meg tudta tartani azt a szinvonalat, amit a nézőtér kétoldalán elhelyezett táblák jeleznek. Noé kiskoru fiának szerepében feltünést keltett a kis Lubiczky Tibor - frissen, elevenen uszta meg a nehéz feladatot, amitől az egész ensemble gőzben volt. Különösen szivhezszóló hangocskája masszirozta a hallgatóság szivét - sziporkázó humorát még azok is szivesen vették, akik azon az alapon állanak, hogy ilyen komoly törekvésü szinházban tulajdonképpen tilos a fröcskölés.

Zerkoviz Emil melegen csörgedező muzsikája kellemesen festi alá a darabot. Különösen a "Gyere te hólyag" kezdetü kuplé keltett feltünést: a közönség percekig csapkodta a vizet és megujráztatta az egészet. Különben a darab iránti érdeklődés már a bemutatón is éreztette hatását: az egész medence megtelt, a legszebb trikók és sapkák tarkasága ünnepelte a szinészeket és szerzőket, akiknek minden felvonás után számtalanszor meg kellett jelenniök a trambolinon. Bizonyos, hogy a biztató kezdet után egyéb, nagyobb sikerek fognak következni - meg vagyunk győződve róla, hogy a szerzőket komoly, irodalmi ambiciók hevitik a központi kazánból - hogy nem kapatják el magukat az olcsó siker reményében ezután se, nem ugornak fejest a helyzetbe és nem usznak az árral - bátran, szabadon, de bölcs mérséklettel igyekeznek a mélyviz felé, mint olyanokhoz illik, akiket művészet és irodalom már régen szabaduszóknak tekint.

A rendezés Jób Dániel szakavatott kezét dicséri. Gyönyörüek a háttér diszleteit alkotó vizfestmények - a szinészeken is meg lehet érezni a szigoru mester kezét, aki nem engedi egy pillanatig se, hogy a felszin alá kerüljenek. Örömmel halljuk, hogy a kiváló rendező most már végképpen megmarad ebben a legujabb vizállásban és legközelebb ő rendezi Shakespeare "Vizkereszt"-jét, a szinház készülő ujdonságát is. Különös elismerés illeti a finálé mesteri rendezéséért: amikor a zsilipek megereszkednek s zuhogva önti el a szint a büntetés patakzó árja, mig a bárka tetején Noé és az uszómesterek fohásza fönségesen emelkedik fel a kádfürdők felé. Ez a jelenet végleg leszerelte és magával ragadta a közönséget: láb nem maradt szárazon, minden kéz megnedvesedett, törülközőt lengetve percekig ünnepelt az egész medence.

SZIN: a nagy drámairó lakásán, otthon, ebéd után. A nagy drámairó és a felesége ülnek az asztal mellett.

Feleség: Én békén hagylak fiacskám, csak az igazgató is békén hagyjon. Már tizedszer küldött ide, hogy legalább az első felvonást szállitsd már. E hó végére igérted az egész darabot. Mennyi volt a legutóbbi előleg?

Felesége: Én fiacskám békén hagylak, de engem nem hagynak békén a banktól! Mikor fogsz hozzáfogni?

Felesége: Ó nem értem, hogy még hozzá se fogtál. Hiszen nincs semmi dolgod, csak ez a szerencsétlen darab, amire már huszonkétezret felvettél és amire kapnál még tizet, ha legalább az első felvonást szállitanád!... (szeliden): Miért nem fogsz már hozzá?

Férj (megáll előtte elkeseredetten): Hogy miért nem fogok hozzá? Hát ha mindenáron tudni akarod, azért nem fogok hozzá, mert dunsztom sincs róla, hogy mihez fogjak hozzá - érted? Tudod mi az a halvány dunszt? Hát ha tudni akarod én megmondom neked, a halványt dunszt, ami nekem még hiányzik, hogy ehhez a darabhoz hozzáfoghassak és ha tudni akarod, hogy miért nem fogtam hozzá, hát azért nem, mert ahhoz, hogy hozzáfogjak, csak az a csekélység hiányzik még, hogy halvány dunsztom legyen, hogy miről szóljon ez a darab. Nohát. Ha tudni akarod. (Tovább járkál.)

Férj: Mi az, hogy akarom mondani? Nem akarom, csak mondom. Különben már kész volna a darab, már minden meg van, csak még a téma kellene meg, hogy megirjam. Mit szólsz hozzá?

Férj (idegesen): Mondtam, mondtam, persze, hogy mondtam. Avval nem mehetek fel a direktorhoz, hogy kedves direktor ur, kérek hatezer korona előleget abból az alkalomból, hogy nincs egyetlen témám se és már nem tudok darabot irni.

Felesége: De hiszen már a cimét is bemondtad. Az összes lapok hozták. Az élet kapuja... ezt mondtad be.

Férj: Mondtam, mondtam, persze, hogy mondtam. Hát te mit mondtál volna? Miután megnyugtattam, hogy nagyszerü témám van, ide adta a nyugtát, de előbb még tudni akarta, hogy mi lesz a cime... én éppen arra gondoltam kinomban, hogy de jó volna már kivül lenni a kapun, hát gyorsan rámondtam, hogy kapu... Élet kapuja... talán nem jó cim?

Felesége (kétségbeesve): No de, hát mi lesz most? Hogy irod majd téma nélkül?

Férj (dühösen): Gondolkozzam! Jól adod! Egyebet se teszek három hete. Hát nem jut eszembe semmi! (siránkozva): Én nem tudom, mi van velem, az utóbbi időben, mikor gondolkozni kezdek, itt hátul ezen a ponton, mindjárt fájni kezd a fejem (mutatja). De, pont ezen a ponton. (Aggódóan:) Van nálad aszpirin?

Férj (tünődve): Semmi... én nem tudom, némely ember honnan veszi azt a sok témát?

Férj (dühösen odaugrik az asztalhoz, nyujtja a fejét, mint egy tárgyat): Tessék, itt a fejem, törd te most már egy kicsit... én már eleget törtem, parancsolsz egy diótörőt? Vagy inkább egy baltát? Tessék, törd meg, hámozd le, facsard ki, passzirozd meg, főzd be, ha találsz benne valamit, ami csak hasonlit is egy drámatémához, hát én megeszem neked az egész fejet forrázva (lehajtja a fejét az asztalra, siránkozva). Te-het-ség-te-len vagyok!

Felesége (simogatja a fejét, elcsukló hangon): Szegény, szegény, kis tehetségtelenem! Mi lesz most velünk?

Felesége (m. f.): Szegény apuskám, én mindig sejtettem valamit... már a multkori darabodnál...

Férj (nyugtalanul): Az ügynök? Várjon. (Méltóságteljes pózt vesz fel, feleségéhez:) Mondja neki fiam, hogy mindjárt jövök... dolgozom... Ajaj, ajaj (megtörten és siránkozva átmegy a másik szobába).

Ifju ujságiró (roppant fiatal, igen félszeg modoru ember, egészen odavan attól, hogy a nagy drámairó lakásán van és hogy beszélhet a nagy emberrel. Nem tudja, hova üljön, hogy álljon, mit beszéljen. Hajlong jobbra-balra): Alászol... gájapotnok...

Ifju ujságiró: Bánatos Zöld Amadé vagyok, a Szinház és Lósport kiküldött munkatársa. (Nem mer felnézni.) A nagy Barom Bódog mesterhez van szerencsém?

Ifju ujságiró (ijedten vigyorog): Ja... bocsánatot, mindjárt gondoltam (torkát köszörüli).

Ifju ujságiró (hajlongva): Hogyne tudnám... Az élet kapuja... hiszen éppen amiatt...

Ifju ujságiró (félszegen leül a szék szélére): Ó istenem, ha sikerülne... nagyságos asszonyom... könyörgök... járjon közbe érdekemben.

Ifju ujságiró: Arról van szó, hogy a szerkesztő, a Szinház és Lósport szerkesztője, akinél jelentkeztem, hogy szeretnék dolgozni a lapjába... a nagy Pince Sándor... nagyon barátságosan fogadott... megveregette a vállam és azt mondta, hogy ha egy jó szinházi riportot csinálnék, ha például meg tudnám interjuvolni a nagy Barom Bódogot... a mestert, akkor lehetne beszélni a dologról... és én már ki is gondoltam az egész riportot... ó, nagyságos asszonyom... (összeteszi kezeit) ha lehetséges volna... az egzisztenciám függ tőle... Pince Sándor harminc korona előleget igért, ha meg tudom csinálni.

Feleség (mosolyogva): Kérem, kérem, meg fogom próbálni, bár tudja, hogy az uram milyen tartózkodó és most éppen dolgozik.

Feleség: Igen. (Feláll) De megpróbálom! (Beszól a másik szobába:) Bódog!

Férj (megjelenik az ajtóban. Kihuzva, pózosan jön, kezében tollal, mintha munkában lenne): Ki az? Ügynök? Most nem tárgyalhatok!

Feleség: Egy fiatal, kezdő ujságiró, azt mondja, hogy az egzisztenciája függ tőle, hogy magával beszélhessen. Megigértem.

Ifju ujságiró (helyet foglal, tremolázik, odavan az áhitattól): Egész életemre... ha... lehetne; egy nagy, nagy kérés...

Férj (leereszkedően): Bátorság, bátorság, csak beszéljen... én is csak ember vagyok, miről van szó?

Ifju ujságiró: Ó mester... alig tudok magamhoz térni, hogy szemtől-szembe láthatom a nagy Barom Bódogot... a Más felesége szerzőjét.

Ifju ujságiró (alázatosan): Igenis. És most a Szinház és Lósport küldött ki a mesterhez, már két napja, hogy keresem, végre rászántam magam, hogy ide bátorkodom. A szerkesztőm azt mondta, hogy fizetést kapok, ha interjut tudok csinálni a mesterrel.

Ifju ujságiró: A szerkesztő ur azt mondta, hogy dupla honoráriumot kapok, ha ki tudom venni a mestertől a legközelebbi darabjának, az Élet kapujának a témáját.

Férj (idegesen járkál): Erről tegyen le fiatalember, ismeri az elveimet, egy szót se a bemutató előtt... Erről tegyen le, egy szót se árulhatok el...

Ifju ujságiró (leverten, majdnem sirva): Ó istenem, pedig már hetek óta próbálom kitalálni és már ugy örültem, hogy nekem sikerülni fog.

Férj (dühösen járkál): Kérem, ezt hagyjuk. A darabom témájáról egy szót se.

Ifju ujságiró (bánatosan): Hát nem... fuccs... a szenzációs szinházi riportnak? Pedig mennyit ábrándoztam már erről a készülő darabról... évek óta tanulmányozom a mester stilusát... az ötleteit, a zsenijét és a cim után, hogy aszongya Élet kapuja, már mindenfélét össze is gondoltam, hogy mi lehet a témája.

Férj (hirtelen megáll, ránéz): Ugyan! Szóval megpróbálta kitalálni a cim után? (Titkos öniróniával) Na hallja, ez érdekes, én erre nem volnék képes.

Férj (gyorsan): Már ugy értem, én nem tudnám más iró témáját kitalálni a cime után. Magának nagy fantáziája lehet.

Ifju ujságiró (felbátorodva): Igen, tegnap egész éjjel azon törtem a fejem, mit jelenthet az Élet titokzatos kapuja?

Ifju ujságiró: Na és mindenféle jutott az eszembe... elgondoltam, hogy milyen hallatlanul érdekes jelkép lehet az a kapu... ahogy mi a mester óriási eszméit ismerjük...

Férj (erőltetett könnyedséggel cigarettára gyujt. A cigaretta mögül mohón figyeli az ujságirót, könnyedén): Na - és, hát mit gondolt ki fiatalember?

Férj (kegyesen): Dehogy nem! Amilyen derék, lelkes fiatalember... talán még el is tudja találni a témát... kitalálja a cim után (szorongva nézi).

Férj (folytonosan másfelé nézve): Ha el tudja találni, nem fogom letagadni, hogy eltalálta.

Férj (kegyesen bólint): Miért ne? Hiszen ha eltalálta, ugyis rá fog jönni a bemutatón, hogy jól találta el...

Ifju ujságiró (tapogatódzva): Hát azt gondoltam, hogy a hős nem lehet más... csak egy világhirü...

Férj (egyre izgatottabb lesz, de türtőzteti magát): Orvos, aha... aha... közel jár...

Ifju ujságiró (boldogan): Tudtam! tudtam! és ennek az orvosnak van egy... egy (kutatva nézi).

Férj: Na? Na? Várjon csak... parancsol egy kis pálinkát? (gyorsan likőrös palackot hoz, tölt, itatja a fiatalembert): Csak bátran! Még egyet! Hiszen maga nagyon derék, tisztességes fiatalember.

Ifju ujságiró (iszik, gyorsabban): Hát azt gondoltam, hogy ennek az orvosnak van egy felesége...

Férj: Aha, aha, maga nagyon ügyes detektiv lenne, fiatalember... (tölt) tessék még egy pohárral (ujból tölt).

Ifju ujságiró (boldogan): Ugy-e eltaláltam? Nem szereti az orvost és meg akarja csalni valakivel.

Ifju ujságiró (tapogatózva): Mire az orvosnak egy különös, groteszk ötlete támad... amilyen csak a mesternek juthat eszébe! Egy olyan igazi Barom Bódog ötlet...

Ifju ujságiró (iszik, gondolkodik): Hogy, hogy próbára teszi a feleségét...

Férj (drukkolva): Na? Na? (most, hogy az ifju ujságiró fel akar kelni, visszanyomja).

Ifju ujságiró (boldogan): Közel jár?... Óriási! Tudtam. Sejtettem, még pedig ugy teszi próbára, hogy, hogy...

Ifju ujságiró (tapogatódzva): Hát mondjuk, hogy például azt állitja, hogy megvakult, pedig nem is igaz...

Férj (hidegen): Fiatalember! Maga nagyon ügyes... biztos, hogy magától jött rá, mert még senkinek nem beszéltem erről a témáról.

Ifju ujságiró (rajongva): Óriási! Gyönyörü téma! Hallatlan nagyszerü téma! Ilyen igazán csak mesternek juthat eszébe - senki másnak! A témáról rá lehet ismerni a mester zsenijére. Az orvos vaknak teteti magát... de mindent tud és az asszony nem tudja megcsalni... mert... óriási! Ilyen téma csak a mester agyában születhetik!

Ifju ujságiró (kitörve): Mester! Hogy köszönjem meg? Óriási! Szenzáció lesz! Rohanok a szerkesztőhöz, azonnal felveszek még husz korona előleget.

Férj (összerázkódik, aztán megnézi az óráját, könnyedén): El. Én is elmegyek fiacskám.

Férj (fölényesen): Hová? Hát hová mehetnék? Az igazgatóhoz megyek hatezer korona előleget felvenni.

Férj (mulatva): Ugyan, te gyerek, hát beugrottál? Hát elhitted, hogy én nekem nincs témám?

Férj (fölényesen): Na, te finom egy nő vagy... és még tehetségtelennek nevez. Tudod, hogy ilyen jó témám még sohasem volt, mint amilyen most van? Hiszen már nyiltan beszéltem róla egy ujságirónak, e héten már riport is jön róla.

Felesége (boldogan): Ó, te gonosz ember! Igy megijesztettél! (Simogatja) Te drága, te nagy, nagy tehetség! Na és mi a témád? Nem mondod el a kis feleségednek?

Férj (leül, felesége ölébe ül): Hát tudod, csak vázlatokban mondhatom el... Ide hallgass: egy orvosról van szó, aki vaknak teteti magát... de mindent tud és a felesége nem meri megcsalni, mert...

Irta... hát igen, mondom, nem tudom leirni, mióta az a furcsaság eszembe jutott. Mint egy rögeszme, ugy kisért, mint valami kényszerképzet - mint azt a bizonyos szakállas bácsit, aki nagyon büszke volt a szakállára, mig egyszer valamelyik kislány megkérdezte tőle, hogy este, ha lefekszik, a paplan alatt, vagy a paplan fölött szokta-e hordani a szakállát? Ő maga se tudta, de este az ágyban olyan idegessé tette a probléma, hogy nem tudott elaludni és másnap levágatta a szakállát.

Igy vagyok ezzel a dologgal, ami, fogadok, egyik cikkirótársamnak se jutott még eszébe, pedig a dolog nyilvánvaló. Engem idegessé tesz, mióta eszembe jutott.

Arról van szó, arról a kis mühelytitokról, arról az egyszerü, tipográfiai okokból kifejlődött szokásról, hogy mikor az iró cikket, vagy novellát ir, miután a cimet leirta, rendesen odairja a cim alá: "irta... izé, X. Y.", szóval, a saját nevét, arra való tekintettel, hogy ezt rendesen igy szokták leközölni, cim után a névvel és ezzel a szóval, hogy "irta".

Nekem mindig kényelmetlen volt leirni ezt a három szót, hogy "irta...", meg a nevem, magam se tudom, hogy miért, - annyi bizonyos, hogy a szerkesztők mindig haragudtak emiatt. "Már megint elfelejtetted szignálni a cikket!" mondták bosszusan és gyorsan odakanyaritották ceruzával, a novella cime, meg a novella közé, hogy "irta". Ilyenkor megnyugodtam, - valahogy ugy éreztem, hogy ez a természetes, hogy ezt neki kell odairni, nem nekem - de soha nem adtam magamnak három másodpercnyi időt annak a végiggondolására, hogy miért.

Most hát adok. És már kész is vagyok vele - hát persze, nagyon természetes. Ez az "irta..." mint a cim alatt, két okból nonszensz. Először azért, mert az iró saját tollából származó tulajdon megjegyzése minden, amit az iró ir, akár első személyben önmagáról vall be valamit, akár másokról, mások életéről nyilatkozik, mindig személyes érintkezés az olvasóval, - valaki előad, elmond, elbeszél valamit és többen hallgatják. Tehát önmagáról soha és semmiképpen harmadik személyben nem mondhatja, nem irhatja le azt, hogy "irta..." valakiről, aki ő saját maga. Ez olyan, mintha előadnál valamit és utána hozzátennéd "előadta: X. Y.". Az ilyen önmagáról harmadik személyben való beszélés csak két-hároméves korunkig van megengedve - és azért az ilyen "irta X. Y." a novellacim alatt ugy hat rám, mintha az illető egyszerre csecsemővé válna, kétéves kisfiuvá, aki, ha akar valamit, igy közli: "a Pistike éhes", vagy "a Pistike játszik". Ez az "irta X. Y." cim és szöveg között harmadik személynek, szerkesztőnek, vagy kiadónak közbeszurt megjegyzése, felvilágositó közvetitése lehet csak, melyben az olvasót értesiti, hogy a szóbanforgó irást az illető iró bocsátotta rendelkezésére. Viszont éppen ezért nincs is helyén cim és szöveg között, mert az mégse illendő dolog, hogy mikor az iró már elkezdte a mondókáját, bemondta a cimet, akkor egyszerre félrelökje őt a szerkesztő egy percre és bekonferálja a nevét, mielőtt a szót ujra átadná neki. Tessék a nevet a cim elé, vagy a cikk alá irni - és ne tessék követelni, hogy én irjam oda.

A másik nonszensz pedig az, hogy az "irta" igének nemcsak személyes, hanem időjelző ragja is humbug. Mert ha én mindjárt a cim után azt irom le, hogy "irta...": nyilvánvaló hazugságot követek el, egyenesen a pofájába hazudok az olvasónak. Mi az, hogy "irta"? Legfeljebb "most fogja majd irni", vagy "szeretné irni", vagy "irná, ha tudná".

A cikkek aláirását másképpen kell elintézni, annyi bizonyos. Boldogult Hazaffy Veray János közelebb járt a helyes uthoz az ő "irtam örömömben", "irtam bánatomban" jelölésével, - de még az ő finomabb izlése se volt elég szemérmes ahhoz, hogy visszatartsa nevének aláirásától. Mert, hogy jobban utánagondolok, ugy veszem észre, általában van abban valami izléstelen és szemérmetlen, ha az ember saját maga leirja a saját nevét (ezt mindig éreztem öntudatlanul és most, hogy tudatossá vált bennem, restellem azt a sok - nyugtát, amit aláirtam: szeretném őket visszakapni), - a saját nevét, ahogy nem ő, hanem mások hivják, amit nem ő, mások találnak ki számára, megkülönböztetésül a többiektől - ama egyetlen, legszemérmesebb és egyben leggőgösebb szó helyett, amivel azt az egész világon egyetlen embert jelöljük meg, amelyen senki nem merészelhet megszólitani bennünket, amivel csak önmagunkat tisztelhetjük, ami a "felség" megszólitásnál megkülönböztetőbb és magasabb rangjelzés, amit az angol nyelv, mely isten nevét is kis betüvel irja, egyetlen nagy "I"-vel jelez s amelynek magyar forditása:

(ami alá, ha kedve tartja, Szerkesztő ur,
odairhatja azt az álnevet, amin mások
ismernek)

Hajnalban, négy órakor mégis abbahagytam az olvasást: a lap Ünnepi száma kiesett a kezemből és leragadt a szemem. De nem volt nyugtom: betük szaladgáltak a paplanomon és megint összeálltak: egy hosszu novellacim a nyakam köré csavarodott és fojtogatni kezdett. Szerencsémre segitségemre sietett egy gondolatjel és elvágta a novellacimet. A gondolatjel meghajtotta magát és azt mondta, hogy sietnie kell, egy Erdős Renée-novellából jött és vissza kell mennie. Sürgetve és követelődzve szaladgáltak a betük, a lapban levő cikkek beszélgettek.

Egy novella (siránkozva): Hallatlan, micsoda indolencia! Elkezd olvasni, aztán abbahagy! A közepemen hagyott abba! Talán nem vagyok neki elég érdekes?

Másik novella (finoman, kicsit gunyosan): Ne busuljon, kisasszony. Megtörtént ez jobb novellákkal is, például velem. De én nem bánom: én ugy vagyok megirva, hogy engem akárhol abba lehet hagyni és a hangulat mégis teljes. Én egy ugynevezett hangulat-novella vagyok, afféle finom, modern müfaj. Nincs se elejém, se végem.

Egy Móricz Zsigmond-novella: No no, majd adja még alább is a kisasszony, mert amondó vagyok, hogy kezd már a hasam összefancsarogni attól a sok kákabélü finomságtól. Hogy minek tördelnek engem ide egy ilyen parfümös frájla mellé!

Egy könyvkritika (higgadtan): Nem tartom helyesnek ezt a veszekedést. Önök, bár mindketten más irányt képviselnek, magasabb esztétikai szempontból közös mértékkel mérhetők.

Másik novella (mérgesen): Ugyan, ne beszéljen bele mindenbe! Ezek a kritikák olyan nagyképüek!

A kritika (sértődötten): Maga meg jobb, ha befogja a száját. Maguknak igazán könnyü dolguk van: mindent elviccelnek, aztán fölényesnek képzelik magukat. Pláne maga: már sikerültebb gyerekét is láttam a papájának!

Kroki (felfortyan): Kikérem magamnak. Olvasott maga engem? Olvasta maga a közepem felé, a negyedik soromban, azt a viccet!

Harmadik novella (sugva a negyediknek): Nézze, ott a kétszázadik oldalon azt a csinos, szőke verset.

Negyedik: Tudom. Szép vers, de nagyon henceg, amiért tetszik. Nem áll szóba senkivel. Hallottam, hogy ki fogják adni könyvben is.

Harmadik (sugva): Hát ki tudja ki az? Az egy törvénytelen gyerek. Az apja bemutatta mint eredetit, pedig nem is az övé. Közönséges forditás!

A vers (nyöszörögve): Nem birom ki itten. Ezek a hirdetések ugy orditanak és szorongatnak: nem hallja meg senki a hangom.

Egy másik vers (rezignáltan): Hát azt hiszi, ha itt volna, itt olvasnák? Nézzen meg engem: száznegyvenezer példányban jelentem meg és eddig még csak egy öreg varrókisasszony olvasott el, de az se értett meg. (Tompán.) Engem a saját szülőanyám se ért meg.

Egy humoreszk (felébredt és csodálkozva körülnéz): Jé! Hisz én már egyszer megjelentem ebben a lapban!

A humoreszk (felcsapja a monokliját és fixirozza a novellát): Milyen csinos fruska maga! Szép eleje van. (Novella röhög.) Mit nevet, csinos, szerelmes kis novella?

Novella (röhögve): Hogyne nevetnék, hisz én nem is vagyok novella! Én egy közönséges hirdetés vagyok. Az elejem olyan, mint egy érdekes novella, erre elolvasnak az emberek és a végemen az van, hogy tehát mégis legjobb a Gyomorkakeserü.

Menj tehát, ugy szólt atyai barátom - menj és láss, itt fekszik előtted az utcán, nézz a szembejövők szemébe, ott van elrejtve, kérdezd meg szivök dobogását, felelni fog. Az Élet, a drámairó - hallgasd meg hiven és másold le, amit mondott, a százmillió tragédiák egyikét beszéld el és elbeszélted a tragédiát.

Elmentem tragédiát keresni. S mivel jó mesterember rendszeresen és gazdaságosan dolgozik, a tragédiavásár tőzsdei jelentését néztem át előbb, azt a rovatot, ami "Rendőri hirek" cimen szerepel az ujságokban. S találtam jelentős cimeket. "Féltékenységi dráma a Retek-utcában". "Szerelmi dráma a Hüvösvölgyben", "Egy leány tragédiája".

Hadd látom hát: hogy volt az a Retek-uccai eset. Kikérdezem a házmestert, a családtagokat, a merénylőt, az asszonyt, az áldozatot. Kialakul a kép. Őnagysága délután ötkor megjelent az áldozat lakásán - félhatkor a férj arra jár, meglátja az ablakban, revolvert ránt, beront. Nagy verekedés, válás, megtört szivek, tönkretett becsület, bün és bünhődés, vagy amit akartok. Mindez nagyon szép, a dráma rendben volna, de hol a féltékenység? Hol van abban féltékenység, hogy a férj méregbe jön, mert a feleségét, annak tudtával és beleegyezésével, egy idegen férfiu ölelgeti? Ez lehet méregbejövési dráma, vagy felháborodási dráma, vagy pech-dráma (hiszen, ha őnagysága nem teszi ki magát az ablakon, vagy a férj egy órával később jár arra, már nincs dráma), - csak nem féltékenységi dráma. Féltékenységi dráma, ahol a katasztrófát a féltékenység idézi elő, az például a izé... na, hirtelenében nem jut eszembe egy jó példa. Aha, megvan, az Othelló drámája, az igen, ott tudniillik Desdemona hü volt, tehát halála a féltékenység miatt következett be és nem azért, mert elsikkasztotta az ura vagyonát. Ez igen, ez féltékenységi tragédia - csakhogy sajnos, nem az életből van meritve.

Lássuk hát a másik példát. Szerelmi dráma a Hüvösvölgyben. Az ifju a szép asszonyba volt szerelmes, - a szép asszony leánya meg az ifjuba. A szép asszony viszont a bankárba, a bankár viszont a balett-táncosnőbe. A balett-táncosnő megunta a bankárt, a szép asszony elfelejtette nagynehezen ugyanazt, az ifju lelőtte a szép asszonyt, a leányzó marólugot ivott. A sorozat elég gazdag és bőven van benne dráma - de hol a szerelem? Ha jól emlékszem, harminc évvel ezelőtt, mikor a Lexikon Sz köteténél tartottam, ott ugy volt meghatározva: szerelem, két másnemü lénynek e másnemüség következtében beállott egymás iránt érzett vonzalma. Szerelmi dráma: e vonzalom által keltett vágynak teljesülése elé gördült elhárithatatlan akadály s annak katasztrofális következménye a szerelmes pár sorsában. De hol vannak itt a szerelmes párok? Hogy a kislány marólugot iszik, mert a fiu nem szereti, viszont - ez veszteség-dráma, vagy hiuság-dráma, vagy gyermektragédia. - Hogy az ifju lelőtte a szép asszonyt, mert az mást szeretett - ez erőszakoskodási dráma, vagy kétségbeesési-dráma, vagy irigység-dráma. Szerelmi dráma!... barátom, arra tudok egy példát - ahol két ifju szerelmes nem birja elviselni, hogy el akarják választani őket egymástól - hogy is hivják őket? Romeo és Julia... ez igen, ez szerelmi dráma, csakhogy, sajnos, Shakespeare irta meg és nem az élet.

Nem, ezek nagyon durva példák mind. Valami mélyebb, valami lelkibb, elvonatkozottabb történés kellene... belső tragédia, ami csendben zajlik le. Talán a harmadik...? Ahá, az lesz az. Ehhez már nehezebb hozzáférni. A leány, N. N. gépirókisasszony volt - megismerkedem vele, összebarátkozunk. Lassankint megtudom történetét. X. a dusgazdag gyáros belészeretett. Csaknem elvette már, mikor, a házasság előtt, a vőlegény bevallotta neki, hogy meghasonlott önmagával és jobb, ha elválnak. A meghasonlás alapja: a férfi nem tud hinni menyasszonya szerelmének, mert nagyon gazdag: mindig azt fogja gondolni róla, hogy nem az embert szereti benne, hanem a pénzt. És zokogva hagyja ott a nőt.

Gyönyörü téma! belső és mély - valódi lelki tragédia. Hazamegyek, hogy megirjam. Mikor az első felvonással kész vagyok, meglátogat modellem. Összeismerkedett egy másik férfival - az illető hirneves müvész. Darabig boldogak voltak - de a müvész végre elment, mert rájött, hogy a nő nem a férfit szereti benne, hanem az embert, a zsenit.

Nekiültem mégegyszer a drámának. Ezuttal nem jutottam el a második felvonásig. Modellem meglátogatott - összeismerkedett egy moziszinésszel. Éppen most hagyta el, mert a férfi rájött, hogy ő csak a férfit, a szép embert szereti benne - nem őt magát.

Már most, hogy irjam meg a tragédiát? Mi legyen az alapgondolata - mit tanultam az Élettől, a nagy drámairótól? Tudom már: egy szép mondatot. "Nincs Jó és Rossz - gondolkodás teszi azzá!" Ezt kihirdetem - azaz, pardon. Most jut eszembe - hisz ezt se őtőle hallottam, hanem a Hamletben olvastam.

ne haragudj kérlek, csak azt akarom bejelenteni, hogy az e heti cikket nem küldhetem el, pedig nagy szükség... izé, nagy szükséged volna rá. Nem irom, mert nem tudok irni, nem akarok, nem birom már, unom, egy kis luft kell, átmenet, pihenő - vagy pedig engedd meg, hogy másról irjak, akkor igen, nagyon szivesen, privátim, levélformában. Te, most jut eszembe, hogy mi soha nem irunk levelet egymásnak, csak ugy, szerelemből... multkor elkezdtem egyet és szórakozottságból ráirtam, felül, hogy borgis durch szedjék. Egyszóval nem akarok szinházról irni, el akarom felejteni, hogy van, másról akarok beszélni. Értsd meg, kérlek alássan, te, akinek tele van a fejed szinházzal és azt hiszed, másra nem is lehet gondolni, hogy mennyi minden rengeteg dolog van a világon... sok dolgok, földön és égen, semhogy képzelnétek... pfuj, elég, hiszen ez Hamlet.

Nézd, Inczém, értsd meg, egyéb is van. Ma megjött nekem például a Természettudományi Közlöny legujabb száma - egy nagyszerü cikk az atomokról - tudod, milyen érdekes? No de komolyan, nem viccelek, figyelj ide, a legujabb kutatások eredménye is, dehogy nem érdekel, majd meglátod. Nézd, kis üzlet: mennyiért engeded meg, hogy erről irjak valamit, vagy legalább elmondjam neked szóval? Kérlek szépen, az atomokat, ma már, mint tudod, tulajdonképpen elektromoknak hivják - te, igaz, hogy a jövő szezonban Elektrá-t előveszik a Nemzetibe, Ivánfival? Pardon - pfuj. Látod, fene egyen, már megint kezded.

De mit is beszélek én az atomokról, amikor annyi minden van még itten. Tegnap este Fabre-nak a nagyszerü bogarászati müvét olvastam ("Souvenirs Entomologique") a hangyákról, a termeszekről, a pókokról... csodálatos világ, te! Sohase hittem volna, hogy ilyen izgalmas olvasmány az, amit általában tudománynak neveznek. Soha még regény igy le nem kötött, mint a valóságnak, a létező világnak az az óriási regénye, amiben benne élünk, aminek részei vagyunk és amit a képzelt világ után, harmincéves korunkban kezdünk felfedezni ujra, nagy álmélkodással, hogy miért untuk ugy az iskolában... Mondd csak, például, tudtad te azt, hogy a hangyák háziállatokat tenyésztenek maguknak? Teheneket, amiket megfejnek... és hogy ott is királynő-rendszer van, egyetlen nő, aki... én azt hiszem, innen vette Pierre Benoit az Atlantis cimü regény témáját, amiből azt a nagy filmet csinálták, persze, rosszul szerintem, mert a film-dramaturgia első feltétele, szerintem, hogy a hősnek, éppen ugy, mintha szinpadon történne, szerintem, a mellékalakokkal... no de, ugyan, már megint kezded?! Hát nem tudsz egy pillanatig megfeledkezni a szinházról, a kedvemért?

Vagy mit mondjak a pókokról? Van egy pókfajta, amelyik buvárharangot csinál magának levegőből és oda rejtőzik el. Ennek a himje borzasztóan fél a nősténytől, nem mer közeledni hozzá, fél, hogy megeszi. Tehát ás magának egy utat, kibéleli levelekkel és mikor találkozniok kell, ugy a második felvonás közepe felé, beküldi az öreg orvost, aki rá akarja beszélni Annát, hogy mondjon le a gyerekről, de ekkor Anna, csakhogy neki legyen igaza, inkább azt állitja, hogy a gyerek nem is a férjétől van, hanem négy évvel ezelőtt, mikor Hamburgban voltak nyaralni - ejnye, mi ez? Hiszen én itten a Strindberg "Apá"-ját mesélem el neked, na látod, már megint, ez hallatlan.

Hagyjuk a tudományt. Hová mész nyaralni az idén? Talán Lontóra, Beöthyhez? Te, kérlek, ha találkozol Beöthyvel, szólj neki, hogy az a francia darab, amiről szó volt - nem, nem, ne szólj semmit!

Beszéljünk szerelemről. Mostanában sokat gondolkodom rajta, hogy mi az értelme az életnek. És hogy minek csináljuk az egészet, kinek tartozunk vele, - magunk akartuk-e, mielőtt lettünk, mert ha igen, kell, hogy megvoltunk már valahol, valamilyen formában, ahhoz, hogy akarhassunk valamit... ha pedig nem, miért erőltetjük? Igaz? Lehet, hogy valódi énünk nem is bennünk van, hanem valahol másutt... Mit szólsz ehhez a gondolathoz? Nagy marhaság, mi? Egy komikus figura szájába lehetne adni, epizódalaknak - másképpen nem igen használhatnám fel.

Nem, nem irok szinházról, ne haragudj. Inkább ne legyen cikkem ezen a héten. Te - apropó, nem lehetne egy alak, aki nem akar szinházról tudni - vagy talán háromfelvonásosnak is jó lenne? Szervusz!

A budai kávéházban, ahova járok, patriarkális erkölcsök uralkodnak - évtizedes törzsközönség, foltozott billiárd, frakkos pincér. A pesti kultura és civilizáció ugy szivárog ide, mint valami vidéki városba a lapok, melyek másfélórás késéssel érkeznek és nagy szerepe van a szájhagyomány utján terjedő pletykának és malomközi megbeszéléseknek.

Hippolit Taine, a milieu-elmélet alkotója, ezt a környezetet ecsetelné előbb, négy árkuson keresztül, mielőtt Paraj ur sötétből való felbukkanásának, a dicsőség fénykörében való szereplésének és tragikus bukásának, illetve elsülyedésének történetébe belefogna. Nekem nincs annyi időm, mint Hippolit Taine urnak. És mindjárt Paraj úron kezdem, szivem egész részvétével, ahogy ott ül, a kávéház tulsó végében, a legszélső széken, a billiárdok mellett. Évek óta ül ott Paraj ur és nézi a billiárdozókat - azt hiszem, ha Paraj ur egyszer könyvet irna a billiárdozás elméletéről, a legvitézebb Sztanoj-utód is haszonnal forgathatná ezt a könyvet. Paraj ur világszemléletét ugy képzelem, hogy benne a tárgyak és ideák egymáshoz viszonyitott helyzetét nem a tömegvonzás és taszitás, a jó és rossz, a helyes és helytelen, a szép és csunya ellentéte szabná meg, hanem tisztára és kizáróan az a szempont, hogy az egyik tárgy, vagy eszme, ugy áll-e a másik kettőhöz, hogyha meglököm, mindkettőt eltalálja. Ha Paraj ur kinéz az utcára és ott lát egy embert, akkor arra gondol, hogyha az illetőt a két lépésre álló rendőr meglökné, kontrafalssal, esetleg keresztduplát lehetne csinálni vele a husz lépésnyire játszadozó gyerekre célozva és ha Paraj ur felnéz, hazamenet záróra után a csillagos égre, akkor némán megállapitja magában, hogy a Nagy Göncöl utolsó csillagával vékonyan kell találni a Fiastyuk fejét, ha azt akarjuk, hogy mantinel nélkül visszakerüljön a Vénuszra.

Pedig Paraj ur sohase billiárdozik, csak nézi a billiárdozókat, délután háromtól hajnali kettőig - és talán arra gondol, hogy milyen haszontalan naplopók lehetnek azok, akik ilyesmivel töltik az időt. Az emberek nem igen törődnek vele, a billiárdozók néha bosszankodva néznek rá, mint egy utbanálló tárgyra, mikor a dákót nem lehet eléggé hátrahuzni miatta - ilyenkor Paraj ur udvariasan mosolyog és félrerántja magát, székestül, a dákó elől, mintegy elismerve, hogyha már két test nem lehet ugyanakkor egy helyen, a dákót mindenesetre elsőbbség illeti meg. Néha megesik, hogy Paraj urra rászólnak: "kérem, hozzon egy pohár vizet" és az a gyanus, hogy Paraj ur nem is haragszik, inkább büszke rá, hogy pincérnek nézték, - de azért nagylelküen elháritja magáról a megtiszteltetést és az illető zavartan hebeg "pardon, azt hittem..."

Paraj urnak a neve is csak azon a bizonyos csütörtök estén derült ki, amikor rövid időre az érdeklődés középpontjába került - addig senki se tudta a nevét.

Paraj ur csütörtökön este, nem tudni honnan, későbben bukkant elő, leült a rendes helyére, de izgatottnak látszott. Felugrált, izgett-mozgott, többször ugy tett, mintha beszélni akarna. A tulsó oldalon, a nagy ablaktábla mellett elment valaki, ebben ugy látszik ismerősét vélte felismerni, mert váratlanul és olyan hangosan, hogy a billiárdozók is odanéztek, átkiáltott rá:

Fuksz ur odafordult, habozva és felhuzott szemmel, mintha nem nagyon tudná, milyen jogcimen, vagy milyen ismeretség alapján aposztrofálja őt Paraj ur.

- Most beszéltem a rendőrtiszttel, akit betelefonáltak. Egy óra mulva rendkivüli kiadás lesz.

Fuksz ur azt mondta az egyik billiárdozónak, aki utjában állt: "Pardon!" - átfurakodott két asztal közt és leült Paraj ur mellé. De a két billiárdozó is abbahagyta a játékot, - az egyik ugy tett, mintha lökni akarna, de szándékosan kihagyott egy ziccert, hogy odafigyelhessen. A másik fölemelt dákóval megmerevedett. Mindketten füleltek, de nem lehetett hallani semmit a suttogásból. Mikor pár perc mulva Fuksz ur izgatottan felugrott, hogy átszaladjon a kávéház másik végébe, az egyik billiárdozó bátorságot vett magának és megszólitotta:

- Pardon... hogy ismeretlenül... mit mondott az az ur? Hogy elfogták a gyilkost? Nevem Plach.

- Örvendek. Fuksz. Hát, kérem, elfogták. A házmester fia. Álkulcsa volt, féléve. Ollóval szurta le.

Hárman odasomfordáltak a billiárdozó mögé, hogy ők is hallják. A hátvéd fedezetében a billiárdozó már hangosabban érdeklődött.

- Rögtön. Megtalálták a véres olló darabját. Daktiloszkópiát vettek a fejéről. Le akarta szurni a rendőrtanácsost is. Pardon, sietnem kell.

És Fuksz ur a nagyon elfoglalt emberek könnyed fejbiccentésével ruganyosan tovább nyargal. A faképnél hagyott csoport tanácstalanul mered egymásra. Egyik ujonnan jött a billiárdozóhoz fordult:

- Mérgezett ollóval. A gyógyszerész árulta el, akinél a kópiát készittette.

Egyszerre nyolcan merednek Paraj ur felé. De Paraj ur elnéz a fejek fölött. Nem merik megszólitani. Az egyik odahivja a főpincért, sug neki valamit, borravalót ad. A pincér biccent, odamegy Paraj urhoz, suttog. Aztán visszajön.

- Hát, kérem, a főkapitányhelyettes ur mondta neki. Azért volt olyan fekete a holttest, mert előbb megmérgezte. Felhasználta az alkalmat, hogy nem volt cseléd a házban.

Perc mulva egy csinos, bricsesszes ur áll Paraj ur előtt. Raccsolva beszél hányaveti bizalmaskodással:

- Szervusz, Paraj! Nem ismersz? Nem emlékszel vám? Pedig együtt gyevekeskedtünk. Mindig igévted hogy egyszev lejössz a pusztáva.

További két perc mulva négyen ülnek mellette. Paraj ur piros, jobbra-balra fordul. De nem maradhat, Fuksz ur sietve jön vissza.

- Pardon, Parajkám, hogy zavarlak... A méltóságos ur nagyon kéret, ha volnál szives egy percre megtisztelni őt az asztalánál... Az urak megbocsátanak...

Paraj ur felugrik, a négyek irigyen néznek utána. Az egész kávéház az elkülönitett asztal felé mered, a méltóságos ur törzsasztala felé, ahová rajta és szük társaságán kivül halandónak még nem adatott leülnie - és ahol most Paraj ur helyet foglal, szemben a méltóságos urral, a diszhelyen.

Nem részletezem tovább ennek az órának izgalmas történetét. Politikusok, forradalmi kalandorok, hadvezérek és történetirók szoktak beszélni arról a bizonyos moment pszichologique-ról, lélektani pillanatról, amelyben egy nagy karrier megszületik, ha a karrier hőse ezt a pillanatot észreveszi. Nem tudom, Paraj ur észrevette-e, de hogy közel volt hozzá, az bizonyos. A budai kávéház egy órára hasonlitott ahhoz a mareillesihez, ahonnan Napoleont Párisba hivták. Akadtak ebben az órában jóállásu emberek, akik azt állitották, hogy közeli rokonságban állanak Paraj urral, "aki az egész dolgot hozta, részletesen" - egy ezredes bemutatkozott neki. A pincérek elállták az ajtókat, elküldözgetve a kiváncsiakat, akik Paraj urat látni akarták. A szomszédos kávéház kiürült, mindenki átjött, a gazda óriási konzumot csinált, sztentori hangon adva ki utasitásait Paraj ur asztala mellől, ahová befészkelte magát, mint a történelmi ember impresszáriója.

Annak a kis ujságirónak, aki véletlenül vetődött be a kávéházba és akinek Paraj ur leereszkedően veregette meg a vállát, mikor interjut akart vele csinálni, sejtelme se volt róla, hogy a pünkösdi királyság összeomlásának ő volt közvetlen oka - őneki arról se volt sejtelme, hogy kicsoda Paraj ur és miért ünneplik. Ő csak annyit tett, hogy betelefonált a rendőrségi sajtóirodába, ahonnan azt telefonálták vissza, hogy a nyomozás holtpontra jutott. És bizonyosan nagyon csodálkozott, mikor egy óra mulva, miután a riportját megirta, kifelé menet ott látta ülni Paraj urat a legszélső billiárd legszélén, egy széken, elhagyatva, egyedül - egy magányos, kopott ember, akire bosszankodva néznek, mint egy utbanálló tárgyra, mikor a dákót nem lehet eléggé visszahuzni miatta.

És Paraj ur megint udvariasan mosolygott és félrerántotta magát, székestől, a dákó elől, mintegy elismerve, hogyha már két test nem lehet ugyanakkor egy helyen, a dákót mindenesetre elsőbbség illeti meg. És keserüen gondolt a letünt dicsőség órájára és ha volt valaha ember, akit gyülölni tudott, akkor az a Teréz-körut 6-os számu ház házmester fia volt, az az ostoba és ügyetlen és tehetetlen szamár, aki nem ölte meg Leirer Amáliát, mint ahogy ő azt elképzelte, mikor pedig olyan fényes alkalma lett volna hozzá, hiszen nem volt cseléd a házban.

- Ugy látszik, szegénynek vége. Kérem, ne tolakodjék és ne tessék a hátamra tehénkedni.

- Nem szabad, mig rendőr jön. Különben mindegy. Agygutát kapott. Ismerem az esetet. Egyszer a Klauzál-uccában láttam ilyent, akkor még egyetemi hallgató voltam.

- Hogyne! Hiszen akkor együtt kollokváltunk kolléga uram. Hát hogy van az, hogy nem ismertem meg?

- Nem, majd ezentul átugrom az egyik járdáról a másikra. Stanczi néni is mindig ilyen okosakat beszél. Muszáj a kocsiuton átmenni.

- Pistike, du bist wider grob. Mert, kérem, a kalauz az oka. Mert, kérem, a kalauz fékezzen rendesen. A fékkel kell bánni tudni. Jobbra kellett volna rántani a féket, - igy - aztán balra - igy - aztán oldalt kitérni - igy... mert, ugy-e, kérem, tessék elképzelni, ugy-e, itt jön az a szegény öregasszony és itt jön a kocsi... már most ha ideér, hirtelen fordul egyet - igy... ugy-e, és erre visszaránt... igy...

- Kérem, én itt voltam az elején, ugy történt, hogy szegény, öreg ur ment, hát egyszerre meglöki a kocsi, mire egy részeg asszony hátbaszurta.

- Igy, ahogy most az urat látom. Nekiment, hátbaszurta és mindjárt elment a rendőrségre. Le kell vágni a lábát, még lélegzik. Amputálni kell.

(A megfigyelő, aki éles és fölényes tekintettel mindezt figyelte): Jaj! Jaj! Hé! Rendőr! Konstabler!

- Na, ha maga volt egy bátor Ságos, ha ön egy Ságos, az a bátrabbik fajtából való, hát akkor én adok magának egy sakkot, kedves Ságos.

- Mit vesz magának az illető sakkon, ha én idelépek... vagy mondjuk, nem is idelépek, hanem mondjuk, ide lépek...

- Maga nem lépegethet, kedves Ságos, kedves bátor Ságos, mert maga nem van egy ballerina, aki idelépeget, odelépeget és ezzel megkeresi a kenyerét, hanem igenis maga egy sakkozó, aki csak egyet lépegethet, mert piéce touchée történt piész tusé, egy piész tusa, egy kicsike finom tusa, érintett figura mozdul, érintetlen figura marad, de hát van-e érintetlen figura? Sakk!

- Sakk! Ön azt mondja, sakk! Ön bizonyos előszeretettel mondja, hogy sakk. Ön egy sakter.

- Sakter? Groszartig. Hogy magának ilyenek az eszébe jutnak; mondja, hol jutnak bele az eszébe, az eszecskéjébe, a kis esze-meszejébe, kis mesze-eszejébe az ilyen dolgok, hogy sakter, - alul jutnak bele, vagy felül jutnak bele a kis mesze-esze-veszejébe?

- Mesze, esze, vesze, mondja ön, nahát ha mesze, esze, vesze, hát akkor én megfogom a bástyámat és leteszem ide, leteszem a ház asztalára a bástyát, az asztal házára leteszem ezt a kis magyar bástyát, ezt a kis pörge fiut, de kizárólag arra való tekintettel, mivel ön szerint esze-mesze-vesze.

- Na, jó, jó... tyotyotyo... tyetyetye... hiszen nem mondtam semmit, azt is egy hangárnyalattal csupán... és ha maga ezt ide teszi, akkor mi történhetik, Istenke, hát akkor én lépem eztet, maga lépi eztet, ütöm eztet, ja persze, ez ütésbe marad, - na, gyerünk. Tessék. Sakk.

- Sakk? Talán azt akarta mondani: sakk? Miért mondja a helyett, hogy: sakk, azt, hogy: sakk? De ha sakk, csak legyen sakk. Ami sakk az sakk.

- Hát most mi lesz a huszárral? Mi lesz a huszárral, mi lesz a Husz Áronnal, avval a kis Husz Áronnal, akiről szó volt a napokban?

- Napokban? napokban, jelzi ön? Hát tudja mit: fog még maga bagóér táncolni. Vagy mondjuk: fog még uraságod dohánymaradékért koreográfiai mutatványokat adni cserébe. Majd meglátjuk, mi lesz azzal a futóval a sarkon.

- A futóval? Önnek láza van. Mi lenne a futóval? Ha Önnek láza van, tegyen borogatást a fejére, jeges borogatást, jeges barátom, mit szól hozzá?

- Mit szólok hozzá, hát maga mit szól ahhoz a pofonhoz, amit multkor váratlanul kapott, mikor a futóját leütötte annak a Kellernek, mit szólt, mondja?

- Feltünt nekem, nem tagadom, feltünt nekem az a pofon... pofo... pofon... fopopofon... propoon... balefon... fonofon...

- Hopp! Hopp! Mit is mondott az imént: esze-mesze, vesze... mondta ön... nahát, ha esze-mesze-vesze... hát akkor idenézzen... itt van egy plem... egy futó, leütve.

- Plem, plem, mondja ön, bizonyos méltóságérzéssel kapcsolatban. Nahát, a plem, plem... akkor megint egy sakk...

Képzelhető, milyen izgalommal olvastam a "Hajduböszörmény" husvéti mellékletének "Innen-Onnan" rovatában, hogy az a német tudós már megint mit talált ki. Kitalálta, hogy a bátorság és gyávaság nem lelki diszpozició dolga, hanem van egy idegszál hátul a nyakban, ha azt átvágják, akkor minden ember olyan bátor lesz, mint egy másik ember, akinek szintén átvágták, mert olyan bátor lesz, hogy ahhoz senkit nem lehet hasonlitani.

Nem mertem hinni szemeimnek, hogy ez igaz. De aztán ugy okoskodtam: Én csak azért nem merek hinni a szemeimnek, mert még gyáva vagyok, mert még nem vágták át; mihelyt átvágják, mindjárt bátor leszek elhinni, hogy nem vagyok gyáva.

A német professzort nem kerestem fel, ő se keresett fel engem, ugy találkoztunk, egy neutralis területen. Ijedten szólitottam meg:

- Ön még nem lehet bátor, - vágott közbe szigoruan a negynevü Hogyishijjákcsak - önnek még nincs átvágva.

- Az más. Üljön le, felvágom hátul a nyakát, kiveszem az idegszálat és ön oroszlán.

- Ejnye, - vakartam a fejem - furcsa ez. Ahhoz, hogy felhagyjam vágni a nyakam, bátorság kell; ahhoz pedig, hogy bátorság legyen, fel kell vágni a nyakam. Nem lehet előbb kivenni az idegszálat és aztán felvágni a nyakat?

A következő percben négy félmeztelen vérengző asszisztens rohant rám fogcsattogtatva, kivont bonckéssel, letepertek egy asztalra és a német tanár hangos "tam-tam" kiáltásaira felvágták a nyakamat.

A következő pillanatban felugrottam és ugy vágtam pofon az asszisztenset, hogy az rögtön megállapitotta önmagán a műtéti változásokat.

- Gratulálok - mondta szivélyesen. - Mint látja, az operáció fényesen sikerült. A csekély háromszáz korona dijat azonnal kifizetheti.

- Szépen fizetek - mondtam hangosan és bátran. - Nem fizetek - mondtam bátran.

Ujjonganom kellett az eredményen. Az operáció nélkül ugyanezt félénken mondtam volna.

Feszült mellel és megvető gőggel lépkedtem ki az uccára. Hangosan fütyültem és körülnéztem, kibe kössek bele. Egy szép asszony ment előttem a férjével. Nyugodtan félretoltam a férjet, megcsiptem az asszonyka állát és igy szóltam hozzá:

A következő pillanatban rémes pofont kaptam. De én egy cseppet sem ijedtem meg. Hangosan felkacagtam és bátran igy szóltam:

Kaptam még egy pofont, mire én bátran nekimentem a férjnek és bátran meg akartam verni, de, sajnos, erősebb volt nálam, és védekezés közben gyáván és halotthalványan remegve ugyan, de pofonvágott, mert ő erősebb volt. Kaptam még néhány pofont, bátran mondhatom, hogy lehetett öt is, mire a férj remegve és fogvacogva nézett rám, mert olyan bátran viselkedtem és remegve védekezett megint és védekezés közben, mivel sajnos, erősebb volt nálam, kiütötte három fogamat, mire bátran megint nekimentem, mire ő sirva félelmében és ijedtében ismét védekezett és beverte a fejemet és belelépett a gyomromba, mire gyáván elszaladt, én pedig bátran ottmaradtam.

Felépülésem után elmentem megint a német tanárhoz és bátran felszólitottam, hogy varrja össze megint az elvágott idegszálat, mert különben nagyon megverem. Bátran kijelentettem, amit azelőtt sohase mertem megtenni, hogy én gyáva akarok lenni, az sokkal jobb.

A tanár megijedt és összevarrta az idegszálat. Kezet csókoltam neki, félénken megkértem, várjon a fizetéssel és azóta elég jól érzem magam. Csak egyet sajnálok. Hogy abban az időben, mikor még át volt vágva az idegszál, elfelejtettem megmondani a véleményemet Lajos barátom legujabb verseiről.

U. i. Ezt a humoreszket még akkor irtam, mikor még nem varrták össze az idegszálat.

... azután, kedves Málcsi néni, miután a Nikaraguai Frászkunyhót és az Amerikai Tüdővasutat is kiélveztük, bementünk a cirkuszba, mivel férjem igen szereti a müvészetet.

Megnéztük először is a Járó Elefántokat, amik két hátulsó lábukon járkáltak körül, de a Pistikének nem nagyon tetszett, azt kérdezte, hát mit tudnak ezek az elefántok, hisz ez semmi; olyan elefántokat szeretne látni, amik mind a négy lábukon tudnak járni; abba igaza van neki, hogy én még nem is láttam elefántokat másképpen, csak a két lábukon járni, igaz hogy elefántokat még csak cirkuszban láttam eddig, azt mondják, Afrikában olyanok is vannak, akik mind a négyen tudnak.

Azután jött a Számoló Kenguru, ami számokat összeadott és szorzott, ez nem volt érdekes, mert a Pistike mondta is, hogy nagyon hasonlit a számtantanárjához, a Piczege tanár urhoz.

Azután jöttek a Dzsiggelő Heringek, amik az uszonyaikon igen szépen táncoltak, továbbá gépen is igen jól tudtak irni, egész levelet diktálás után leirtak gépirással.

Azután jött a viz alatt élő gépirónő, aki egy viztartály fenekén uszkált és egészen jól tudott kopoltyuval lélegzeni. Már egészen ugy néz ez ki, mint egy hal, pikkelyei is vannak.

Azután jött a Harisnyakötő Saskeselyü, ami leült a földre és elég gyorsan bestoppolt tiz harisnyát, keresztöltéssel. Egy másik hosszu harisnyát is kötött, kötőtükkel, ez elég érdekes volt, csak lehet látni, hogy már nem sokáig birja szegény, rövidlátó lett attól a folytonos kötéstől, egész a szeme elé kell tartani a tüt, amikor befüz.

Azután jött a Repülő Vénasszony, az egy szikla tetején ült és rikácsolva felrepült a magasba, majd lecsapott és egy darab véres hust elragadott.

Azután jött a Léggömb-Ember, aki egészen felfujta magát, mint egy léggömb, aztán felszökött a ponyva tetejére.

Azután jött a Szivós Léggömb, amibe három pumpával fujták a levegőt, de nem akart tágulni, mig végre megpukkadt.

Azután jött a Szénevő Ember, aki négy kiló szenet megevett, azután ráült egy kályhára és kezdett gőzölögni, sivitott és kitüzesedett.

Azután jött az Ebédelő Lokomotiv, aminek a kazánjába betettek egy tányér levest és két rostélyost és turós csuszát és a Lokomotiv jóizüen megette az ebédet és utána megtörülte a kéményét és elindult sétálni és ujságot olvasni.

Azután jött a Tüdő-Akrobata, aki három fogán tud járni és közben a lábával eszik.

Azután jött a japán hegedümüvész, aki egyik fülével megfogja a hegedüt, mig a másik fülével megfogja a vonót és ugy hegedül egy létra tetején, mit egy másik zongora-virtuóz tartott a kiforditott tüdőcsucsán, mialatt Chopint játszott.

Azután jött Ibsen Henrik svéd akrobata, aki egy bot tetején állt, három malomkövet forgatott és közben kigondolt egy drámát.

Elég érdekes volt az egész, de mikor kijöttünk az uccára, a Pistike nagyon csodálkozott, mert látott egy embert, aki a lábán járva, az orrán keresztül lélegzett. Egész este erről beszélt aztán.

Nagyon untam magam. Az ablaknál álltam és figyeltem az uccát, de nem volt rajta mit figyelni. Szemben, a szük ucca tulsó oldalán, háromemeletes ház, - nézzük, mi van rajta látnivaló. A második emelet ablaka leeresztett vasrolókkal szomorkodik: innen már nyaralni mentek. De ni csak, ott a másik szárnyon élnek még, - nyitott ablak elől elhuzták a függönyt - mi van odabent? Egy bőrkarosszék az ablak előtt, távolabb könyvszekrény. Nagy iróasztal előtt korpulens, középkoru ember, ugy látszik, irt valamit, most álmatagon hátradől és az orrát piszkálja. Ejnye, ki lehet ez az ember? Mit irhat és mit gondol magában és miért piszkálja az orrát? Igaz, hogy nem muszájna odanézni, de viszont mi joga van ennek az embernek ahhoz, hogy a térnek pont azt a helyét tegye számomra sérelmessé, ahol van és én oda ne nézhessek. Milyen borzasztó, hogy nem adhatom tudtára, hogy társaságban van, nem egyedül, és hogy figyelik. Persze átkiabálni nem lehet, ahhoz messze is van, meg még megsértődik. Messze van, azaz hogy!... Ejnye, ejnye. Ez egy furcsa ötlet.

Ki ez az ember? Milyen buta vagyok. Ez Kucor Béla ügyvéd, hisz odalent a táblája a kapun... Második emelet. Öt szám, balra. Stimt.

Kikeresem a telefonkönyvemből a telefonszámát. Kucor Béla, ennyi és ennyi. Felhivom. Közben lesem.

- Nem arról van szó, hogy ki beszél. Arról van szó, hogy ne piszkálja az orrát. Mert majd a kezedre ütök, te kis komisz.

Az ügyvéd torkán akad a szó. Hebeg valamit, hogy mit, azt nem hallom, csak a száján látom, mert közben folyton figyelem.

- Ne dadogj, fiacskám. És ne kapkodj a fejedhez, ne gesztikulálj, ne ugrálj. Nem tudod magad tisztességesen viselni?

Az ügyvéd rémülten forog a tengelye körül, hátranéz, kapkodja a fejét. Nyugodtan leteszem a kagylót. A többit csak figyelem, mint egy mozivásznon. Még egy ideig kiabál a telefonba, nem kap választ. Erre a szemeit kezdi dörgölni, meg a füleit. Megcsipi a karját. Végre megkönnyebbülten mosolyog, felsóhajt, - végre meggyőzte magát, hogy csak álmodott ezen a forró délutánon. Iszik egy pohár vizet. Megnyugszik. Leül. Odakünt, az előszobájában csengetnek. Az ajtóhoz fut. Egy hölgy jelenik meg. Ejnye, ejnye. Nagyon bizalmas üdvözlések. Néhány perc mulva mind a ketten pamlagon ülnek. A beszélgetés egyre bizalmasabb. Az ügyvéd kezet csókol a nőnek, - mi ez? a másik karja ravaszul átfut a pamlag peremén. Ejnye, ejnye. Ideje lesz közbelépni.

- Hallja, barátom, nem hagy békét annak a nőnek? nem szégyenli magát? Szegény felesége Siófokon, hát az mit szóljon?

Az ügyvéd térdei megrogynak. Leomlik a telefon előtt, kezeit imára emeli. Ugy rebegi a telefonba sirva:

- Ó, Uram! Jehova!... Most végre megismertem sujtó szavadat... Én csak egy szegény bünös halandó vagyok a te fenséged árnyékában... Emelj, vagy sujts, kitárom keblemet... parancsolj a te szolgádnak...

- Hát ne félj semmit, édes fiam. Bocsásd el békével azt a nőt, akkor minden jó lesz... Ita missa est. Dominus in excelsis Deo... Nec sutor ultra crepidam... Time is money...

Az ügyvéd keresztet vetett a telefonra és békével elküldte a nőt. Azután leült az asztal elé és buzgón imába merült.

Kezdett untatni a dolog. Nagyon mulatságos volt eddig, de végre semmi anyagi hasznát nem láttam. Ejnye csak... nem lehetne valamit...

- Köszönöm, édes fiam, jól vagyok... eee... izé... mondd csak, nem küldenél száz koronát kölcsön... egy percre megszorultam... tudod, ezek a bolygók, meg a naprendszer... ide, a másik házba küldjed, harmadik emelet négy...

- Tudod, édes fiam, nekem mindegy, hová küldöd... igaz ugyan, hogy én mindenütt jelen vagyok... de mégis, ami biztos...

Az ügyvéd lecsapja a kagylót. Most jött a világosság... átpillant hirtelen... Puff. Meglátott.

(Tavaszi hangulat. A liget szélén két konflisló áll, Böske és Paczal. Fiatalok még és tavasz van.)

Paczal (oldalt sandit az ellenző mögül. Hirtelen lopva átveti fejét és veres hajával meglegyinti Böske nyakát, enyelegve).

Paczal (keserüen): Ugy, rosszkedvü vagy... (Szünet után, haraggal dobbant) Jó, jó. Azt hiszed, nem tudom, mi bajod? (Keserüen felnevet.) Haha! Azt hiszed, mert nem szólok, nem látom!... Ó, megkeserülöd még ezt!

Paczal (hevesen): Nem értesz? Jól tudod te, miről beszélek. Haha! Tudom, mire gondol a kisasszony! Azt hiszed, nem láttam, mikor a hirdetőoszlop mellett trappoltunk, hogy fordultál meg... hogy nézted mohón a versenyhirdetést...

Paczal (egyre hevesebben): Hazudok? Hát azt a "Turf"-ot ki szedte fel multkor a földről a szájával és a negyedik oldalon ki hajtotta be a patájával, azon az oldalon, ahol...

Paczal (kérlelhetetlenül): Azon az oldalon, ahol a Király-dij favoritja! Hja! A nyalka Mokan! Hát attól olyan ideges a kisasszony, hogy nem türi, ha a szügyéhez érnek... Hahaha! Nyihaha!

Paczal: Hát Mokan jár az eszében őnagyságának... a favorit... a nőcsábász... az ünnepelt Mokan... Hja babám, attól elkéstél. Lesz annak szeretője, mire a ménesbe kerül, nem egy, de száz... hercegi sarjak várnak rá, angol lovak... Haha!

Paczal (a megcsufolt szerelmes dühével): Egy Mokanra mersz gondolni!... Te buta liba, te!... Akit rizskásán és cukron neveltek és az istállója tizenkét szobából áll... Haha! Te szegény konflisló... Egy Mokanra, akinek a családja csupa huszezerkoronás mén volt... te, te, szegény! Hogy röhögne, ha hallaná... Mokan, a favorit, ha hallaná, hogy a liget sarkán egy rongyos konflisló ábrándozik róla... haha, egy konflisló...

Paczal (kegyetlenül): Egy konflisló... akinek apja-anyja mint gebe pusztult el valami gödörben...

Böske (zokogva, lángoló szemekkel kitör): Hazudsz! Hazudsz!... Te!... Te gebe!... Te aljas!... Hogy értenél te meg engem?... a te zabszalma eszeddel!...

Böske (extázisban): Igen!... Ő meg fog érteni!... Ő el fog jönni értem... igen... el fog jönni...

Böske (lehunyt szemmel, mintha álomban beszélne): Igen... el fog jönni... mint ahogy álmomban láttam... egy tiszta, holdvilágos estén... meg fog jelenni itt az uton... és szép, karcsu nyakát idenyujtja... és eloldja a gyeplőt... és szeliden nyerit rám... és akkor megindulunk a holdvilágos uton... és megyünk egymás mellett... és a ragyogó versenytéren át... és be az öltözőjébe... és felemel magához... és egy napon együtt futunk majd a zöld gyepen... az orditozó, tapsoló tömeg mámoros tengerében... és együtt hajlongunk a célnál... és együtt fogadjuk a tömeg részeg hódolatát... a Király-dij... Mokan... Mokan... (Rajongva) Ó, hallom már a hangot... Mokan!... Mokan... Böske!... (Extázisban) Első dij!... Sieg!... Sieg!... Fuss, vagy fizess!... (Elful.)

Paczal (röhögve): Haha! Siegre, mi? Ezekkel a görbe bordáiddal? Ezzel a savó-fejeddel?... Ezzel a horpadt tüdőddel... Meg a vaksi szemeddel, mi?... Ó, te szegény gebe!... Pfuj!... (Undorral otthagyja, tekintve, hogy valaki beült a kocsiba.)

Böske (lassan magához tér. Bután néz az elrobogó Paczal után, aki szorgalmas, egyenletes trappban egyre távolodik. Aztán végignézi a saját lábait. Csönd. Egyszerre csendesen megerednek a könnyei, lassan folydogálnak végig az orrán. Lopva néz oldalt, hogy a gazdája észrevette-e... aztán beletöröli szemeit a zabzsákba. A hold tovább süt).

Harmincezer év mulva pedig leküldé az Ur Riporter arkangyalt a Földre, hogy hozzon hirt, mi történt azóta és röviden foglalja össze a legfontosabb változásokat, hogy hisznek-e még az emberek és nincsenek-e fából csinált bálványaik?

- Az emberiség - ugymond - fejlődött valamicskét, szellemileg és anyagilag is, de, én Uram Istenem, ne haragudj, nagyon kinos jelenteni valóm van: uj istent választottak maguknak.

- Egészen bizonyosan. Inkognitóban bejártam a társadalom legkülönbözőbb rétegeit és behatóan tanulmányoztam a megváltozott viszonyokat.

- Már pedig ez igy van, bocsánatot kérek. Eleinte magam sem hittem, de meg kellett győződnöm róla, hogy az emberiség egyetlen mozgató eszméje, legmagasabb ideálja és lelkének legmagasztosabb szükséglete, melyért mindenét feláldozni hajlandó: a "Világegyetem" kaucsuksarok.

- Beszélj, ó Riporter arkangyal, mert ennek semmi érteménye nincs. Mi az a kaucsuksarok?

- Ó, Uram, nem értem én ezt magam se, hadd el. Képzelheted, hogy meglepett engem, hogy ilyen értelmetlen apróság ekkora jelentőséget kapott, de kénytelen voltam meggyőződni róla, hogy ennél fontosabb dolog jelenleg nincs a földön.

- Először már az uccán találkoztam az uj istenséggel, mihelyt megérkeztem. Háboru, szórakozás és szerelem, mindez uralkodik még az emberi nem képzetei közt, amit a falragaszokból és hirdetményekből kivettem, de a leghatalmasabb és legfélelmesebb falragaszok azok voltak, amelyek a "Világegyetem" kaucsuksarok hasonlithatatlan dicsőségét zengették. E hirdetményekből értesültem arról, hogy nincs ember, nincs asszony és nincs csecsemő a földön, ó Uram, ki el ne ismerné, hogy a "Világegyetem" kaucsuksarok legyőzött mindent, ami őt megelőzte, hogy meghóditotta a világot és agyonverte Napoleont, hogy már Mózes is "Világegyetem" kaucsuksarkot használ és hogy "Világegyetem" kaucsuksarok nélkül az élet sivár tengődés és kinos halál.

Azután megnéztem a lapokat, ó Uram. Voltak hirek, melyek a háboruról, és voltak, melyek a repülőgépről, és voltak, melyek az emberiség boldogságáról beszéltek; de a legnagyobb betükkel, a legszembetünőbb helyen arról értesitették a tömeget, hogy hol kapható a "Világegyetem" kaucsuksarok.

Aztán megnéztem az épületeket, ó Uram. Én láttam Párisban és Newyorkban olyanokat, melyeknek csucsa a fellegekbe nyult, de a legmagasabb csucsokon zászlók lengtek és a zászlókra e szók voltak irva: "Világegyetem" kaucsuksarok. És megnéztem a templomokat, ó Uram, és a templomok tetején is ez volt: "Világegyetem" kaucsuksarok.

Aztán megnéztem a temetőket és a temetők kapujára ez volt irva: "Világegyetem" kaucsuksarok és megnéztem a zászlókat, melyekkel harcba indultak a hősök, és a zászlókon is ez uj istenség neve tündökölt; és leszálltam a folyók fenekére, és ott is ezt olvastam; és egyszer feljött egy szivárvány az égre, ó Uram, és arra is az volt irva: "Világegyetem" kaucsuksarok.

- Ó Riporter arkangyal, elvetemedett a gonosz emberiség. Menjünk innen és ne szállj le többé közéjük soha.

- Nem lehet, ó Uram! Uj isten, az uj isten. Én bizony átpártoltam már, ne haragudj. És leszerződtem az uj istenséghez ügynöknek (igy hivják az uj hitvallás papjait), mától kezdve vásárlókat gyüjtök a "Világegyetem" kaucsuksarok londoni fiókjának szolgálatában.

Az apja talán Edison volt, anyja Puch, Daimler, Benz, ragyogó palotában született, a Pénz biborbölcsőjében, a palota udvarában ujongó tömeg nyüzsgött, amikor hirül hozták, hogy megszületett.

Széditő karrierjét gyermekkorában kezdte már: emberfölötti páratlan jövőt jósoltak neki, - ő lesz az, mondták, aki repülni fog.

Pompa és fény és ingerlő ragyogás, mámoros sikerek reménye vette körül, mig felnevekedett. Gazdag selymekben és ruhákban káprázott és kápráztatott, a költők verseket irtak hozzá a vágy és bánat könnyeiből, mert szép volt, a beavatottak rapszódiákban rebesgették, hogy mit tud és mi lesz belőle, ha megjelenik, hogy győzelmes ünnepe legyen az emberiségnek.

És fellépett végre és a siker nagyszerübb volt, mint minden remény és képzelet. Bódult tapsra verődtek a tenyerek, a nézők szeme kigyult, mint megannyi lámpa, mely sikerének széditő utvonalán kétoldalt sorakozik.

Jöttek a himnuszok. "Repül!" - kiáltott mámorosan a költők serege, és a kritikusok halkabban, de mámoros zavarban sugták utána: "Repül!" "Az ember repül!"

Páris legdusabb utain, fejedelmek és milliomosok fürdőhelyein, a tengerparton látták őt suhanni, fejedelmek voltak a szeretői és a pénz, szellem és rang arisztokráciája dédelgette a költők bálványképét.

Ó, drágán adta magát, - magát és müvészetét, amelyhez nem volt fogható. Automobilia!... - rebegték sápadtan és lihegve a parvenük - Automobilia!... Néhány év kellett, hogy nevét együtt emlegessék az arisztokrácia másik favoritjával, a pompás fehér Yachttal, - s néhány év, hogy hirtelen föléje emelkedjék. Mert ő repül! - rajongtak a költők. Abban az időben a lapok, melyek a nagy primadonna kulisszatitkaival állandó rovatban foglalkoztak, holmi fényes házasságról is beszéltek, melyben Automobilia a Yachttal egyesülne...

Eleinte mosolyogtak rajta a vén habitüék: no, a kis ujságirók megint felfedeztek valakit, mondták hizelegve a primadonnának, mikor az könnyedén, fölényes közönnyel, de el nem rejthető remegéssel szavában, felhozta, hogy valami uj csillagról beszélnek. Igen, igen, beszélnek valamit... valami nagy tehetség legyen... azt mondják, nagyobb tehetség, mint... A primadonna erőltetve nevetett. Ugyan! És hogy hivják? Valami Aeroplán, vagy micsoda.

De a hir egyre nőtt és egyre különösebb hangon tárgyalta a régi és az uj primadonna közti különbségeket. Ez az uj csillag repül. Ó, ezt már hallottuk, mondta a régi primadonna gunyosan, rólam is igy beszéltek a költők. Igen, a költők, felelt szárazon az impresszárió, akik képletes szavakkal fejezik ki magukat. Erről az ujról nem a költők mondják, ez igazán repül, drága Nagysád, a levegőben, nem a földön, azért hát bocsásson meg nekem, ha ebben az évben nem ujitom meg a szerződést, annál kevésbbé, mert Aeroplan kisasszonyt szerződtettem le, aki az ifjuság és a közönség kedvence, már ilyen fiatalon.

Automobilia szédelegve tántorgott ki a szabadba, és néhány hónap mulva látva, hogy senki sem segit rajta, leszerződött a Párisi és Amerikai Fuvar-Vállalathoz, ahol még szivesen látták.

Azóta csak nagy időközökben hallottam felőle. Mindig mélyebbre sülyedt. Állitólag összeállt valami bérkocsitulajdonossal, aztán a kaszárnyába került...

Az uccasarkon állt, fásult közönnyel dőlt neki a járdának és üres, kiégett lámpákkal nézett maga elé... Pompás ülésén ráncok huzódtak... egyszerü, szürke fedél volt rajta, motorja, ez a valaha dobogó és mámoros sziv, pöfékelve zakatolt. Gyáván szólitottam meg, mert költő vagyok és emlékeztem széditő multjára és az én huszéves, forró epedésemre, amivel néha utánanéztem, mikor a boulevardon milliomos szeretőjével elsuhogott előttem... de kiderült, hogy nincs okom félni. Nyugodtan kitárta előttem karjait... és amikor rémülten és szivdobogva rebegtem, hogy nem lehet, mert csak két koronám van... nyugodtan és a züllött nők közönyével bólintott, hogy az is elég neki.

Ölébe ültem hát én is, életemben először, szegény, epedő költő. Lopva megsimogattam kopott bársonyölét... És az autótaxi, a nagy Automobilia egykor, lomhán és döcögve megindult...

Az Akadémia e hó végén tüzte ki a mult évben meddő maradt Mamu (az átkos modernek szerint: Hamu) dijat, következő feltételekkel:

Kivántatik középfajta dráma, mely a társadalom büneit ostromolja és kielégitő elégtételt szolgáltat befejezésében a lelki nemességnek. Egységes cselekmény, biztos vezetése a vonalnak előnyös. Tulságos komplikációk és bonyodalmak nem kivántatnak (tekintettel a pályabirókra). Jeligés levéllel ellátott pályamüvek lapszámozva és idegen kézzel lemásolva a titkári hivatalhoz küldendők.

Van szerencsém ez uton juttatni a tekintetes titkári hivatal kezeihez háromfelvonásos drámámat. A lapok meg vannak számozva, de csak tizig, onnan megint elülről kezdve (tekintettel a pályabirókra) és direkt egy idegen szedő kezeivel lemásolva: hiteles okmányokkal igazolhatom, hogy a szedőt nem ismerem. Tekintettel voltam az összes feltételekre s remélem, sikerült egységes s szerintem legmegfelelőbb befejezést találni. Jelige: Száz korona fejenként a szegény elmebeteg pályabiróknak.

Hátgerinc: Pénz kell, sok pénz. (Pénzt gyüjt különböző tisztességes vállalatokkal).

Hátgerinc: Még több pénz kell. (Még több pénzt gyüjt, nagyon helyes és okos módon, minden megengedett eszközt felhasználva.)

Hátgerinc: Még több pénz kell. (Még többet gyüjt, majd hirtelen megáll. Kopognak.)

Hátgerinc: Jó napot. Tessék. (Az összegyüjtött pénzt mind nekem adja.)

Nem tudom, de nekem a feleségem gyanus. Ma este, mikor hazajöttem, egy kardot találtam otthon a szobában, de a feleségem megmagyarázta, hogy hogyan esett be véletlen az uccáról a kard, mikor lent elmentek a katonák, hát ami igaz, az igaz, nagy szél volt ma.

De nekem mégis csak gyanus a feleségem. Ma gyereket szült nekem, hát nézem a gyereket, vörös haja van és három füle, nézem a szobaurat, annak is vörös haja van és három füle, de furcsa találkozás, mondok, de a feleségem megmagyarázta, hogy asszongya, biztosan ikrek akartak születni, aztán meggondolták és összementek mégis, de siettükben az egyiknek a másik füle kimaradt, hát ebben lehet valami.

Nem tudom, de nekem roppant gyanus a feleségem, mégis. Ma megyek az uccán, hát véletlenül fölnézek egy ablakba, ott látom a feleségem kibontott hajjal csókolózik egy alacsony fiatalemberrel. Mindjárt különös volt nekem, direkt megvártam lent a lépcsőházban és kérdeztem tőle, mit keres ebben a házban, erre pofonvágott, mondta, hát egy uj unokafivérem született, marha, azt jöttem üdvözölni. Kérdeztem, hogy akkor mér bontotta le a haját, mondta, mert meleg volt, hát abba igaza van, kezd már nagyon meleg lenni.

Mégis csak gyanus nekem a feleségem, tudja isten. Hazajövök a hivatalból, hát amint megyek keresztül a szobán, a feleségem, látom, fekszik a diványon, és a házmester is feküdt a diványon, de aztán, mikor a házmester elment, mégis csak szeget ütött a fejembe a dolog, meg is kérdeztem egyenesen a feleségemet, nem sokat teketóriáztam, hogy mi az, de ő mondta, hál' istennek, hogy csak valami lakbérről volt szó, aztán közbe elfáradtak, hát azért feküdtek le, szegény házmester fáradt volt, az igaz, egész éjjel kell neki szaladgálni ajtót nyitogatni.

Valami jót kitaláltam ma, mert nekem nagyon gyanus volt a feleségem, éjjel, mikor azt hitte, hogy alszom, lassan felöltözködött mindig és elment hazulról. Hát erre kötöttem egy spárgát a lábára, egy hosszu gombolyagról, mer az ember vigyázzon a feleségére, ha az elmegy hazulról, ezer szeme legyen az embernek a feleségére, mondok, nehogy magcsaljon. Igy most jó lesz, gondoltam, a feleségem járkálhat, de nem csalhat meg, mer' én abban a percben, amikor akarom, visszagombolyitom a spárgát és visszahuzom a feleségem.

De mégis csak gyanus nekem a feleségem. Ma éjjel megint felkel, én lassan, hogy ne vegye észre, ráteszem a spárgát a lábára, ő meg huzta maga után a spárgát és elment. Most legalább nyugodt lehetek felőle, gondoltam, mert az utóbbi időben, mondom, igazán szinte gyanus nekem a feleségem. Egy óra mulva kezdem gombolyitani visszafelé a spárgát, huztam vissza a feleségem, egész szépen jött, de egyszerre csak, furcsa, kétszer olyan nehéz lett huzni, ez tartott egy darabig, aztán egyszerre megint könnyü lett huzni, később pár percre megint sokkal nehezebb lett huzni, aztán megint olyan könnyü lett, mint eleinte és végre behuztam a szobába. Nem értem, mért lett közbe nehezebb, roppant gyanus nekem a feleségem, meg fogom kérdezni.

Már régebben meg akartam irni a naplómba, hogy nekem gyanus a feleségem. Ma este hazajövök és le akarok feküdni, hát nem lehet lefeküdni, próbálom igy, próbálom ugy: egyszerre rájövök, hogy azért nem lehet lefeküdni, mert már fekszik valaki az ágyamba. Mondok csodálkozva, nini, hát akkor én már előbb lefeküdtem? de ez nem lehet, mert hiszen még fent vagyok. Megkérdeztem a feleségemet, hogy lehet az, ez a helyzet nekem nem elég világos. Mondja a feleségem, gyujtsak gyertyát és tartsam egy ideig a fejem előtt, akkor majd világos lesz. Meg is gyujtottam a gyertyát és tartottam egy ideig a fejem előtt, arra aztán mondta a feleségem, hogy oltsam el hirtelen. Hirtelen eloltottam, de mondom, nekem roppant gyanus a feleségem, csak nem szeret ez a nő valaki mást?

Egy hónapja nem láttam a feleségem, egy hónap előtt azt akarta ugyanis, hogy menjünk a kaszárnyába lakni, de nem akartam, azóta nem láttam a feleségem. Este mindig rágondolok és nagyon fáj a szivem, mert valami egészen különös, egészen érthetetlen gyanu lappang a lelkem fenekén, alig merem leirni: én azt hiszem, ez az asszony nem szeret már engem annyira. Norvég regényekben olvastam én már valamikor, hogy lehetséges, hogy az asszony lassan elhidegül a férje iránt és belső átalakulások lelki távolodást idéznek elő hovatovább. Lehetséges volna, hogy az én feleségem is egy ilyen átalakulás felé közeledik?

Nem, nem: a feleségem mégis szeret. Két hónapi aggodalmak és lelki harcok után végre mégis megértettük egymást: ma este ismét enyém lett. Az Ó-utcán jöttem éppen haza tizenegy után, hát egy kapu alól egyszerre elém toppan a feleségem, biztosan azonnal megismert, bár sötét volt, mert rögtön mondta, hogy jöjjek be hozzá és még szép embernek is nevezett. Bementem és feleségem rögtön karjaimba omlott, - mégse volt hát igaz azzal a norvég regénnyel. Boldog vagyok, hogy gyanum alaptalannak bizonyult; soha nem gyötröm magam többé ilyen elvont dolgokkal, amelyek csak lelkünk nyugalmát zavarják.

- Ez orrba megy. Nagyon jóóó. Most kapott megint egy brusztflekket a tanár ur.

- Pofába. Csak pofába. Pofába! Mért nem üt pofába? Hu, láttad ezt? De ezt láttad? Ezt a poficseket? Odanézz!

- Most figyeld ezt, fiacskám, látod mindig hasat védenek és orrot védenek, tempó az egész ügy. Tempóra megy ki az egész.

- Hideg vér az egész, fiacskám. És persze egy kis bátorságra megy ki az egész. Nem nagy dolog.

- Naaaa... Fogás az egész... Egy kis bátorság... Az ember roppant gyorsan mozgatja az öklét, igy csavarva, látod... egyik ujjal hirtelen be... aztán ki... látod? aztán hirtelen előre... látod?... nézd a kezemet... most fölülről megint, csak bátorság az egész... látod?

- Csak nem csinálok skandalumot itt a moziba. Különben direkt sértés nem történt, azt mondta: couche, ez egy francia szó, olyan, mint: touche vagy mouche.

- Nevetség. Ezt akarod nekem beadni? Hiszen akkor én is kiállok ezzel a Johnsonnal. Annyira én is tudok boxolni, hogy legyőzzenek.

- Szépen kapok. Felhuzom a keztyüt, bemegyek a pályára, rámosolygok a Johnsonra, erre fültövön vág, mondom neki: "engem vág maga fültövön, maga utolsó? Tudja mit, ilyen emberrel, mint maga, szóba se állok, adja ide azt a huszonötezret, vigye el a többit, fusson ki a szép szeme!" Erre leülök a földre és mit mondjak neked, le vagyok győzve. Hadd legyen a hetvenötezer a Johnsoné, én nem irigylem tőle.

- Mert ezután a flekk után itélve, nem ajánlanám magamnak az ábrándozást.

- Mit beszél, mit beszél! Vicceket mond. Előadást tart a boxolás káros behatásáról a zsigerekre. Füst Milán szimbolikus verseit szavalja a Nyugatból. Mit beszél? Elhunyt nagybátyjáról emlékezik meg néhány kegyeletes szóban. Az idealizmusról beszél. Arról beszél, hogy a középkor piedesztálra állitotta a felmagasztalt női ideált.

- De mért nem üti kupán, most lehetne. Hisz ez csak ábrándozik, ez a sóhivatalnok. Itt ne ábrándozzék, - hallja, menjen a sárga holdvilágba! Nyavalyás.

- Ó, ó, ó, szegény Jeffries! Nem birja. Már alig áll a lábán. Végleg letört. Nézd, most milyen szomoruan néz azzal a szelid kiütött szemével. Mintha azt mondaná: én csak egy szegény szomoru világbajnok vagyok, miért bántanak engem itten? Már csak ugy legyint a kezével.

Nagyrabecsült engedelméhez hiven abfürolás után első kötelességemnek érzem, néhány sorban ezt a rövid meldungot leisztolni cugszfürer urnak, bejelentvén, hogy minden rendben van, Gebür und lőnung richtig erhalten, menázsi vár gut. A rüsztung levetése után jelenvolt hozzátartozóimtól azonnal kifaszoltam, rendesen volt minden reinigolva, cugszfürer ur, se a nyakkendőn, se a kamáslimon, se a mellényen nem volt semmi anstand, a cvikkeremből is kipucolták a homokot, tessék kérem megnézni, alul is ledörgöltem. Azután elmentem menázsizni a Pannónia nevü kantinba, ez egy nagyobb kantin, cugszfürer ur, ahol porcelán-csajkákban faszolnak ebédet, volt sör is, nem hozhattam cugszfürer urnak, nem volt abtreten. Utána még bementem a Newyork korcsmába, amiről már beszéltem cugszfürer urnak, itt szoktunk mi összejönni, akiknek civilben doktori meg ügyvédi, meg zeitungsreiberi mesterségünk van, itt piálunk, meg kajolunk, ha van mit, de nem muriztunk, csak ittam egy féllangyosat, csajkában, meg egy feldflasni fagylaltot. Nem hozhattam sört, kérem cugszfürer ur, mert aztán mindjárt hazamentem, durmoltam egy kicsit, aztán meglátogattam a puccpasztaszemü szeretőmet (ahogy cugszfürer urnak parancsolni tetszett), akinek szinésznői mestersége van a Vigszinház nevü barakba, már kétszázhuszonkét kicsi napja. Igen jó egészségben találtam, éppen durmolt, amikor jöttem, egy magasabb, ugynevezett Louis XV. (luikenz) priccsen, a hintaszék, meg a taburettek, meg a medveszőnyegek, minden szépen ki volt reinigolva, cugszfürer ur kérem, nem hozhattam sört. Én is leültem a réz-priccs szélére, semmi anstandot nem találtam, igenis, cugszfürer ur, háromszor megölelgettem és a puccpasztaszemü szinésznő tisztelteti cugszfürer urat, nem hozhattunk sört, de majd lesz minden. Aztán berukkoltam ide a szerkesztőségbe, ahova be vagyok zupálva, egy pár ilyen sreiber-mesterségü komámmal együtt, többnyire intelligens emberek, tiszteltetik cugszfürer urat. Mi itten sreibolunk, nem liegenstüccöt csinálunk, azért mondom, mert multkor, mikor cugszfürer urnak tetszett megrugni és cugszfürer urnak ugy tetszett csudálkozni, hogy egy zeitungsreiber ne tudjon tisztességesen megcsinálni egy liegenstüccöt, mikor az olyan egyszerü, az ember félkarral az orral elvágva előrekap, aztán egyszerre a hasára esik, hátul két lábbal gyorsan kirug, aztán két kezéről és két lábáról két méternyire felugrik a levegőbe, ugy, hogy egy vonalba maradjon a földdel, übt, gyors tempóban tizszer; - mondom, cugszfürer urnak tetszett mondani, hogy nem érti, valakinek legyen pofája ezt mondani, hogy ő ujságiró és még egy liegenstüccöt se tudjon csinálni, cugszfürer urnak ugy meg tetszik rugni hátulról, hogy a levegőben halok meg éhen, mert addig esek fölfelé. Tehát a szerkesztőségi barakkban mi nem mindig liegenstüccöt szoktunk csinálni, azért nem lehet azon annyira csodálkozni.

Most már minden strammul megy, sokat gondolok katonai eskümre, melyről a főhadnagy ur is megmondta, hogy azt megszegni nem szabad, "mert isten és ember előtt bünösök leszünk és isten és ember előtt kellemetlenségeknek tesszük ki magunkat". Esténkint el szoktam járni a Kaszinó nevü pálinkamérésbe, ahol néha blattozunk is, ma megint elvesztettem az egész lőnungomat. Aztán van itt a Dunaparton egy gyakorlótér, amit Korzónak hivnak (a korsó sört majd elhozom cugszfürer urnak), ide is lerukkolok néha, nagyon jópofáju tyukok vannak lent, csak aztán soká tart a fegyverpucolás.

Bocsánatot kérek cugszfürer urtól, hogy abfürolás előtt a nadrágját elfelejtettem kipucolni. Cugszfürer ur abbeli parancsának, hogy mihelyt Pestbe érek, menjek el Darab Mari urhölgy lakására a Külső Lókupec-utca 39. számu ház alá és vigyek neki két kiló szalonnát és mondjam meg neki, hogy cugszfürer urnak csókoltatni tetszik nekije a szive csücskét, agyonveri, ha valami anstand lesz: - még nem tehettem eleget, - a Nemzeti Szinházban egy darabomat adták aznap este és bárhogy magyaráztam az igazgató urnak, mit parancsolt cugszfürer ur: nem akart elengedni. Ne tessék kérem azért rapportra stimmölni az igazgató urat: - ha cugszfürer ur egy hónap mulva leszerel és visszamegy a standjára, a Rókus-kórház elé, a 238-as számu kocsinak a bakjára, - akkor gyorsabban kijuthatunk mindketten a külső Lókupec-utcába - én oda fogok jönni a bádogszemü szinésznő szeretőmmel és felülök a kocsiba és megmondom a cugszfürer urnak: "na te büdös paraszt, most aztán hajts, ahogy birsz, kifelé, amerre nem jár sok ember - értetted? És hátra ne forgasd a pofád, mert oda vágok".

Ezek után pedig megpihent Heraklesz Eurisztheüsz király előtt és beszolgáltatta a naemeai oroszlán fejét, mellyel Augiusz istállóját kisöpörte.

Eurisztheüsz kivette zsebéből a "Rafina" cimü szépirodalmi lap legutóbb megjelent számát és felhajtotta azon az oldalon, ahol Pök Lajos "Tiszta nyál egy régi lemezen" cimü költeménye volt kinyomtatva, kék betükkel, keresztbe és visszafelé.

- Na - mondta Eurisztheüsz - menj el Pök Lajoshoz és bizonyitsd be neki, hogy ennek itten nincs értelme. Tizenöt éve nem meri ezt neki senki megmondani.

Heraklesz felcsatolta buzogányát. Két kőből dörzsölt magának nehéz baltákat, egy hosszu kötelet csavart dereka köré, három könyvet dugott tarsolyába, négy vad kritikust szájkosárral szijra füzött, véres hussal etette őket két napig, aztán vizben áztatta a "Nyugat" négy évfolyamát s megindult.

A szörnyeteg lakhelyét a körut felől kisérelték megközeliteni. Körülárkolta a kávébarlangot, melyet a bentlakó fenevadak után, akik "Nyu-nyu" hangot adnak, "Nyujork"-nak neveztek ezidőben. A barlangot körülvevő csalit egy zugában találkozott Heraklesz a Vasorru Boszorkánnyal.

- Szerencséd, hogy magyar irónőnek szólitottál, - felelt az - most megmondom neked, hogy erre a szóra: "merkantil-rendszer", milyen rimet lehet csinálni.

De Heraklesz nem ült fel a ravasz cselnek és egyetlen csapással levágta a boszorkány verslábait.

Heraklesz nem rohant rá azonnal. Hátrament, öt római pénzt adott Ágnesnek. A vad kritikusokat kétoldalt, a lejárat mellett helyezte el és megkötötte szijjal, majd egy nyers, még véres verskötetet dobott eléjük, hogy azokat felfalják, mig majd szükség lesz rájuk.

Azután hátulról, óvatosan közeledett a szörnyeteg felé. Hirtelen csapott le rá: a szörnyetegnek megfordulni sem volt ideje. Heraklesz szeme elé csapta a verset, mielőtt még a szörnyeteg egy mozdulatot tehetett volna, megszólalt:

- Ennek nincs értelme! - mondta Heraklesz elszántan és minden izma megfeszült.

A szörnyeteg borzasztót horkantott. Szemei vérbeborultak. Ujjait szétmeresztette és szembefordult támadójával.

- Ennek nincs értelme! - mondta Heraklesz ujból s megragadta a szörnyeteg veséjét.

Rettentő harc kezdődött. A fenevad csapkodott maga körül, tollát Heraklesz torkába furta és egy nyilatkozatot tett közzé a "Világ" irodalom politikai rovatába, Hatvany Lajost idézve, aki azonban nem jelent meg. Majd széditő gyorsasággal forogni kezdett és harmincöt verset döfött tavaly megjelent kötetéből.

A szörnyeteg más tizenkét verset harapott Heraklesz hasába. Mellébe is furt egy verset és két lapockája közé.

- Nincs értelme! - lihegte Heraklesz és nem engedte el a vesét. - Nincs értelme! Hol van az értelme? Kérdem, hol van az értelme?

A fenevad ujabb verseket karmolt Heraklesz hóna alá. Heraklesz érezte, hogy már nem birja sokáig. Elmetszette a szijakat, mire a vad kritikusok csaholva rohantak neki a fenevadnak, de megszagolva a verseket, hurrogva sompolyogtak vissza.

- Nincs értelme! - orditott Heraklesz; kiforditotta a verset és a szörnyeteg fejére dobta. Amaz habzsolva nyelte be a verset, összerágta és kihányta. Nem lehetett birni vele.

Egyetlen buzogánycsapással odairta a vers alá egy másik költő nevét és a szörnyeteg fejéhez vágta. A szörnyeteg odanézett.

Nem csinálta senki, magától született meg a szó, valami fonetiko-biogenetikus alapon, mint ahogy az ős-szó születik, közvetlenül a fogalomból, annak valami érzékelhető tulajdonságát utánozva, hangra, szájmozgásra forditva le a különleges mozdulatot, amit ez az érzéklet jelent. Az ős-szó, aminek gyökerét nem elemezheti tovább az összehasonlitó nyelvészet, tulajdonképpen mindig halandsa, - ideges emberek közül ki ne ismerné azt a különös játékot, mikor egy egyszerü szót, akármit, mondjuk "kenyér" vagy "halál" vagy "gép" sokszor, gépiesen elismételünk magunkban, mig a mögéjerejtett fogalom-érzéklet ki nem esik alóla és marad a puszta hangzósor - egyszerre milyen kómikusan zörögni kezd a szó: nem értjük, pedig emlékszünk az értelmére - őrülten nevetséges, groteszk valamivé válik, hogy komoly és értelmes emberek ilyen furcsa zörejt csinálnak a szájukkal, hogy aszongya, "kenyér, kenyér" meg "halál" meg "gép, gép, gép"... és nem nevetik el magukat ugyanakkor, mikor a libák jajveszékelő gágogását, vagy a verebek hencegő fercselését, vagy a páva nagyképü rikoltását, vagy a kis malac naiv, csodálkozó visitását nevetségesnek találjuk - holott ezek is szavak tulajdonképpen, bár nem tudjuk mit jelentenek, csak sejtjük, hogy a "jaj"-nak, vagy más indulatszónak különféle állatfajok nyelvén kifejezett különféle dialektusai.

Hetyegés. Ha jól értem, különféle, hasonló körből vett fogalmak összegezését jelenti. Hetyegés az a furcsa járás-féle, ahogy a modern bubifrizurás és rövidszoknyás delnő libeg el bámuló férfi-szemek sorfala közt, élet-halál harcának döntő szinterén, a korzón, vagy a délutáni tea parkettjén, vagy a strandfürdőn, vagy a báli estélyen, vagy a Váci-uccában. Van benne valami a derékriszálásból, valami a tipegésből, a váll kacér táncoltatásából. A szó, talán öntudatlan utalással, emlékeztet a "hetykeségre" - s a hetyegés, egyébként leszármazottja a kor vitus-táncának, a simmi-nek, ennek az elmés változatnak, mely a keresztrejtvény tanulságai szerint függőlegesen oldotta meg ugyanazt a ritmust, amit a mult század párocskái még vizszintesen tudtak csak táncolni (akkor se nyilvánosság előtt) - mint egyértékü kifejezése annak a lelkiállapotnak, amiből fakad, valóban magán hordja a minden bajnak, bánatnak, szorongásnak, erkölcsi skrupulusnak fittyet hányó női önérzet bélyegét. És ha tovább elemzem, abban a kuruc hetykeségben, abban a csaknem militarista agresszivitásban, ahogy a hetyegő nő vállát ránditja, kihivóan s egyben lerázó gőggel, a "fütyülök, sőt hetyegek mindenre" mozdulatával - ebben a dacban és önállóságban megtalálom a kor férfiasságát is, amit a kor férfiembere, egyéb elfoglaltsága és bokros teendői között, nem ér rá hangsulyozni s igy egyszerüen ezt is rábizza a nőre, akit ezzel kétnemü lénnyé, tökéletes emberré avat, a szerelem valódi papjává.

A ma nője, a Nagy Hetyegő, versenyenkivüli letéteményese valóban mindannak, ami az emberben nemiség - férfias is meg nőies is egyszerre, persze, csak addig a pontig, amig a férfiasság és a nőiesség szigoruan vett testi nemisége (ugynevezett elsődleges nemi vonások) terjed. De mit vártok tőle még egyebet? A másodlagos nemi vonások (jóság, megértés, önfeláldozás, önzetlenség, gyengédség, odaadás egyrészt, szellem, okosság, erő, bátorság másrészt) kultuszát majd vállaljuk, ugyahogy, mi férfiak. Hogy nem jó az elosztás, nem igazságos - hogy legyen a nő másodlagosan is nő, inkább s az elsődleges férfiasságot bizza ránk!

Ne jajveszékeljetek, ostobák. Ezt jámbor sóhajtozással nem lehet elintézni. Az a kérdés: tetszik-e nektek a Nagy Hetyegő, vagy nem tetszik?

Fölösleges felelni: ahogy tátott szájjal, bambán bámultok utána, a szemetekben benne a válasz, izlésetek hüséges képmása - tetszik bizony, nagyon tetszik. Mit akartok hát? - egyétek meg, amit főztetek. A szerelem hetyeg itt előttetek - a kor szerelmi izlése, vágya, lihegése - s ti azon jajgattok, hogy lelki jótulajdonságok hiján, ezt a nőt, akibe szerelmesek vagytok, nem lehet szeretni - mert önző és kapzsi és ostoba és közönséges?

Ostoba holdkórosok - nyissátok ki végre befelé is a szemetek! Még mindig nem jöttetek rá az egyszerü titokra, a testlelkü ember ősi tragédiájára - hogy a jó tulajdonságokat szeretjük a másik nemben - de szerelmesek a rossz tulajdonságaiba vagyunk.

Nyolckor kivégzés? Persze erről megfeledkeztem... Brr, ilyen korán felkelni, álmosan, ásitozva... és még hozzá minek? Ha valami jó dolog volna, pénz, vagy ilyesmi... De a kivégzésem... Ilyesmi miatt nem hagyják aludni az embert...

Mit vegyek föl? Szmokingot, délelőtt? Mégse... de viszont ünnepélyes aktus... Á, jó lesz egyszerü fekete.

- Szerkesztő ur!... Tessék már jönni, már mindenki itt van, nem lehet váratni az urakat.

Na, csakhogy az uccán volnék. Hü, de álmos vagyok. Mégis kiméletlenség, ilyen korán végezni ki az embert. Reggelizni sincs időm. Ezt kivánni valakitől, hétkor fölkelteni, csak azért, hogy nyolcra kivégezhessék. Tönkreteszik a napomat, az életemről nem is szólván.

- Dehogy nem, a hetvennyolcasra ülj fel, a végállomásnál aztán balra. Mi dolgod ott?

- Ja igaz, persze... Olvastam a reggeli lapokban. Hm... hm... persze, igazán... Fogadd részvétemet.

- Elég disznóság történik mostanában, hadd el... Felmondták a lakásomat, éppen most, mikor meg akarok nősülni... Egészen oda vagyok. Tudod, milyen szerencsétlen, érzékeny természetem van, az ilyesmi napokra elveszi a kedvem.

- Te könnyen beszélsz. Te egy jókedvü ember vagy, egy humorista, azonkivül, ne vedd rossznéven, őszintén megmondom, önző ember is vagy, hamar tulteszed magad másnak a baján, most is, látom, ide se figyelsz, nem tudsz egy percig részvéttel foglalkozni a bajommal...

- Ne haragudj Milánkám... tévedsz... csak kicsit szórakozott vagyok, ez az izé...

- Persze, már megint könnyelmü vagy... Pedig a közönséget érdekli, egypár impresszió, hogy hogy érezted magad előtte... Nincs egy kis lámpalázad?

- Apropó, nincs egy szabadjegyed? Az unokanővérem szeretné megnézni... nagy tisztelőd... tudod, az a magas, szőke...

Na, helyben volnánk, Ugy látszik, ez az... Elég sokan vannak... Még nem felejtettek el az emberek... Igaz, hogy ma ilyesmire van közönség.

Na, a formaságokon tul lennénk. Azt hiszem, elég strammul viselkedtem, báró ur, nem? Szervusz, Desiré, te is itt vagy? Mit szólsz hozzá? Hogy mondod? Hogy nem adtam le az izét, a "Szemlé"-nek... Majd jövő hétre... Hát ez ki? Oh, a főtisztelendő főszerkesztő ur...

- Gyónok. Nem tehettem másképpen. Amit elkövettem, nem tehettem másképpen. Nem és nem, itt a vérpad előtt sem vagyok hajlandó megbánni... nem vagyok hajlandó visszavonni... - itt, a vérpad előtt mégegyszer, ünnepélyesen kijelentem, hogy Wedekind "Föld szelleme" cimü darabját marhaságnak és gyalázatos tákolmánynak tartom, Reinhardt rendezésében is és anélkül is - itt állok, mást nem mondhatok - és most gyerünk.

Mint kiváló humorista, nem is kivánhatok magamnak nagyszerübbet. Akinek elmondtam, mindenki nevetett, vagy ha nem is nevetett, de biztatóan nézett rám: - na hallja, hisz ez egy kész kroki, csak meg kell irni!

Vagyis hát le kell diktálni, mert irni nem tudok az ágyban. Hát akkor irja, fiam, legyen szives, ahogy diktálom. Igy, ahogy mondom, hiszen csak le kell irni. Kész kroki, amivel a kiváló humorista ostorozza a kor fonák kinövéseit. Hogy is kezdődött! Kicsit fáradt a fejem. Aha, igen, tudom már. Van szerencsém teljes tisztelettel ostorozni.

Milyen szép ilyenkor a Váci-ucca! A Dunapart felől kócos kis szellőcskék szemtelenkednek be, a mellékuccákból, mint viháncoló proletárgyerekek, akik...

Tessék? Akik?... Olvassa csak fel, kedves, amit diktáltam... ja igen, ezt hagyja ki a végén, ezzel a hasonlattal, onnan, hogy kócos kis szellőcskék, ezt huzza ki. Ez nem tartozik a kész krokihoz, csak ugy magam elé motyogtam. Kicsit zug a fejem ettől az átkozott aszpirintől, várjon, mindjárt összeszedem magam. Na jó, kész, mehet. Irja:

Tehát sétálok őnagyságával az áprilisi... Csak igy irja, áprilisban. Verőfényt huzza ki.

Én: Hü, ebből felhőszakadás lesz! Üljünk gyorsan ebbe az autóba! Hé, izé...

Őnagysága: Hogyne, autóba! Csak dobálni a pénzt, három lépés miatt! Ez maga! Autóba ülni, azt igen... előkelősködni, azt igen!...

Őnagysága: Persze, mert még egy rendes esernyőm sincs! Előkelősködni, autóba ülni, azt igen - ilyen földhözragadt koldusnak, aki még csak egy esernyőt se tud venni a feleségének, hogy ne ázzon el a vadonatuj kalapja!

Én: Igaza van! Vegyünk gyorsan egy esernyőt! Izé... mennyibe kerül egy esernyő?

Őnagysága (végigmér): Autóba ülni, - azt igen! Arra nem kérdi, hogy mennyibe kerül! De ha a feleségének esernyő kell, akkor első kérdése... Köszönöm már nem is kell!

Én (ijedten): Nanana... Csak ugy szórakozottságból kérdeztem... Nézzen ide, milyen szerencsénk van... Éppen itt van egy esernyős... Fussunk be, mert nagyon izél az eső...

Őnagysága: Itt akar esernyőt venni, - itt, ahol kofáknak meg kocsisoknak való özönvizelőtti sátrakat árulnak? Köszönöm, már nem kell.

Én (szégyenkezve): Hát... azt gondoltam... hogyha nem jó az esernyős... nem baj, akkor talán menjünk be ide a cipőáruházba, talán itt kap megfelelőt.

I. Segéd: De kérem, nagyságos asszony, gyermekeim életére esküszöm, a legujabb... Persze, hogy nem hordják, mert még csak most fogják hordani... holnap kezdik... Ma reggel kaptuk Párisból az első mintát...

Őnagysága (kérlelhetetlen): Rövidebb nyelének kell lenni. Jó két centivel rövidebb. Köszönöm, jöjjön, fiacskám! Majd a Dorottya-uccában. (Kivonulunk.)

Eső (harsogva): Szervusz, öcsém, te vagy az már megint! (Átölel, magához szorit, nagyot cuppant mind a két kezemre, mint egy vidéki nagybácsi.)

XIII. Segéd: De méltóságos asszonyom... nem tetszik hosszabbat kapni az egész városban...

Őnagysága: Ugyan kérem, ne mondjon ilyet... A Muzeum-köruton is kapok... Jöjjön, fiacskám! (Kitottyanunk.)

Eső (dühösen): Mi az, maga még mindig él? Miután negyven perce esem direkt a maga megfullasztására? (rámismer.) Szervusz, Noé, te vagy az? Nem emlékszel rám? (Fülembezuhogva, diszkréten.) Doktor Özönviz... Mutasson be a nagyságos asszonynak...

Én (dühösen): Szaladj utána, bement abba a boltba, én már nem megyek egy tapodtat se, pukkadj meg.

Eső (megsértődve): Finom ember vagy! Fütyülök rád, megyek vidékre! (Elvonul.)

Nap: Ááá... (kisüt, körülnéz, meglát.) Nini, Ádám! Hogy nézel ki, szerencsétlen... Na mi az, mért nem felelsz? Hová tetted Évát?

Őnagysága (jön ki a boltból, ragyogó arccal, esernyőt lobogtatva): Na, megvan... Adjon, fiam, gyorsan ötmilliót... Őrült olcsó!...

Őnagysága: Jónapot, Sonnenstrahl ur, hogy van a Renée, - vagy már otthagyta magát? Mondtam, ugy-e, hogy ne kezdjen ki vele, rémes nő, én ismerem, a legjobb barátnőm volt! Tudja, ki volt az első barátja?... Le fog esni az égről, ha megmondom... hajoljon csak közelebb...

Most adja ide a teát... hát igen, egy kicsit meghültem. Még irja hozzá, hogy jelen utolsó krokimat ép elmével, akaratomnak és itélőképességemnek birtokában mondtam tollba, egyébként mindenkinek megbocsátok és nyugodt lelkiismerettel... izé...

Levelet irtam éppen egy kis ügyben, elég fontos ügy nekem, de maga a dolog nem érdekes, még nem is biztos, hogy lehet-e, és ha lehet, sem érdekelné az olvasót, - tehát csak azt akarom mondani, hogy levelet irtam, amelyben valakit arra kértem, hogyha lehet, esetleg szóljon annak az urnak, aki aztán megkérhetné az illetőt, hogy emlitsen meg engem, ha az a bizonyos dolog szóbajön, hogy ottan az a bizonyos ur, akitől függ, elintézze, - hiszen csak egy szavába kerül, - hogy én jussak arra a bizonyos helyre, ami nekem jó volna, ha lehetne.

Iksz ur, - hiszen a neve nem fontos, - ekkor jött hozzám, és miután igen udvariasan bemutatkozott, egy levelet mutatott fel, amelyben Ipszilon ur hozzám fordul, hogy legyek szives és vegyem pártfogásomba Iksz urat, vagyis irjak annak az urnak, aki Iksz ur érdekében szólhatna a méltóságos ur titkárának, hogy beszéljen neki arról a dologról.

Sietnem kellett volna, de viszont Ipszilon urat nem sérthettem meg azzal, hogy Iksz urral, akit hozzám protezsál, ne legyek előzékeny: igy hát kénytelen voltam foglalkozni a dologgal, ami egy kicsit nehezen ment, mert Iksz ur, érthető okokból, nem beszélhetett magáról a dologról, illetve arról, hogy tulajdonképpen miről is van szó és neki mi kellene: az én közbejárásomra tulajdonképpen csak azért volna szüksége, hogy irjam annak az urnak azt, hogy Iksz megbizható, derék, tehetséges ember és minden pártfogásra érdemes.

Nem egészen értettem az egészet és eleinte szabadkoztam, hogy az én protekcióm ugyan keveset ér, hiszen én kicsi ember vagyok ahhoz, - de Iksz ur biztositott, hogy inkább nagyon sokat ér, és ha én azt irom róla, hogy ő egy igen talentumos és képzett férfi, hát akkor őneki nyert ügye van.

Miután a magam ügye már nagyon sürgős volt, nem vitatkoztam tovább Iksz urral, hanem megirtam Zéta urnak a levelet, hogy a legnagyobb bizalommal fogadja Iksz urat, a kitünő és elsőrangu hgszberbögszöt, (ezt a szót olvashatatlanul irtam le, mert őszintén szólva, sejtelmem se volt róla, hogy Iksz ur kicsoda és micsoda, és miben, olyan kitünő és elsőrangu) és ha örök hálámra számitani akar, tegyen meg mindent Iksz ur érdekében.

Iksz ur hálálkodva elment, én pedig befejeztem és feladtam a levelet abban a bizonyos ügyben.

Néhány nap mulva levelet kaptam az illetőtől, amiben közli, hogy természetesen mindent megtesz az illető és az én érdekemben is szól majd az Izé urnak, aki bizonyosan méltányolni fogja kivánságomat, csak persze várni kell kicsit, mert előbb Izé urnak is el kell intézni egy másik urat, akit szintén hozzá protezsáltak és akinek a protektora szintén olyan ember, hogy a kérését nagyon nehéz mellőzni.

Már akkor sejtettem, hogy nincsen egészen rendben a dolog és igy nem is lepett meg nehány nap mulva a kellemetlen értesités, hogy bizony az a bizonyos dolog, amit szerettem volna, nem sikerült, mert arra a helyre egy másik ur került. Izé ur mentegetőző levelében részletesen kifejtette, hogy a protektor, akihez engem protezsált, hogy protezsáljon a protektorhoz, nem elég hatalmas ember, hogy ne lehessen elutasitani a kérését. Protekció nélkül pedig az ilyesmi nem megy, azt belátom, ugy-e, - nem akar ezzel sérteni, de hiszen én okos fiu vagyok, magam is belátom, - és hogy én ez alól legkevésbé sem lehetek kivétel.

Magam is beláttam és lemondván arról a bizonyos helyről, ahová szerettem volna bejutni, egyebet próbáltam, - ehhez azonban föl kellett mennem oda, ahol az a bizonyos hely van, hogy valakivel beszéljek, aki protezsálna. Legnagyobb meglepetésemre azon a helyen, ahová én szerettem volna kerülni, Iksz urat találtam, - aki legnagyobb sajnálatára kijelentette, hogy kényes és felelősségteljes állására való tekintettel, nem protezsálhat engem. Egyben örömmel közölte, hogy ezt az állást az én levelemnek köszönheti és gratulált, hogy aszongya, ugy-e megmondta, hogy én milyen befolyásos ember vagyok.

Amiről másnap meg is győződtem, kapván egy levelet Zéta urtól, melyben felszólit, hogy miután ő kérésemre protezsálta X urat, akit nem is ismer, legyek szives viszonzásul irni egy levelet Á urnak, hogy B ur érdekében szóljon C urnak, hogy D ur beszéljen E urral.

A költő olyan ember, aki mások gyönyörködtetésére és okulására verseket ir.

Mivel érzékeny lelkének hurjait nagy mértékben megrezegteti az élet és érzelmeinek kénytelen kifejezést adni.

Mivel nincsen része azokban a földi javakban, melyeknek birtokában boldog lehetne.

Mivel a költő nem földi javak gyüjtésére szenteli életét, hanem érzelmeinek versekben való kifejezésére.

A költészet a költő afölött érzett fájdalmának kifejezése, hogy ő miért nem vezérigazgató.

Sajnálná, sajnálná, de hát mit csináljon. Legfeljebb azt ajánlaná, hogy hagyja abba a panaszt és lépjen be hozzá: talán ő is viszi valamire.

Ugy, hogy felfedezi és kimutatja róla, hogy a versek gyönyörüségek és a költő nagy.

A kritikus a vezérigazgatónak azt ajánlja, hogy tisztelje a költőt és a költő fájdalmát.

A vezérigazgató kijelenti, hogy tiszteli és nem tesz neki többé olyan tiszteletlen ajánlatot, hogy lépjen be hozzá és müveljen valamit.

A pódium közepén álló szelén-szekrény tolóajtaja lecsapódott, - Sylvia V₉, aki negyvenöt másodperccel ezelőtt, a Földgolyó tulsó felén, Floridában lépett be a szelén-szekrény kiegészitő másába, a leadóba, s most itt állott előttünk, mosolyogva, - hunyorgó szemekkel nézett körül a V teremben. A higanylámpák kék fénye vakitóan emelte ki körvonalait.

A két ellenőrző Rádiusz hozzálépett, megtapogatták és meggyőződtek róla, hogy eleven, hus és vér valóság.

Két percig halálos csend volt. Azután a kongresszus tagjai felálltak és némán, homlokukra tett mutatóujjal tisztelegtek a mindenütt Jelenvaló Emberisten előtt. Ennyi volt az egész szertartás.

- Ezzel tehát, eszmetársaim megoldottuk és lezártuk az ember közlekedésének problémáját teljes egészében, megállapitom, pontos számitások alapján, hogy ősi természetünkből származó ezirányu vágyaink és akaratunk és azoknak teljesülési lehetősége között az anyagvetitőgép megoldásával, számbavehető különbség nincs többé. A kategórikus parancs teljesitését, melyet tízezer évvel ezelőtt a "hipp, hopp, ott legyek, ahol akarom"-féle tündérmesék fejeztek ki burkoltan, az ember ötezer év munkája után, most vallhatja befejezettnek, szószerint és valóságosan. Azért mondok ötezer évet, mert a papirkorszakbeli repülőgép, telefón, rádió és mozgóképvetités e parancs teljesitésének első fázisául tekinthető, - részletekben, az embert összetevő jelenségek és tünemények közvetlen áttétele tetszésszerinti térbe, az időegység alatt, már akkor megkezdődött. A rádióval, telehorral és telekino-vetitőgéppel hangunkat, külsőnk képét, szándékunkat és mozdulatainkat el tudtuk vetiteni pillanat alatt oda, ahová akarjuk, de egészen a mai napig, ahhoz, hogy valóságban, teljes és mindent összefoglaló testi mivoltunkban, eljussunk egyik helyről a másikra, közlekedési eszközök segitségét kellett igénybevenni, és ezek az eszközök, maguk is anyagból lévén, csak bizonyos időhatárok között győzhették le a távolság ellenállását. Addig, amig csak erőket, illetve erők tüneményeit kellett áttenni más helyre, a megoldás könnyen ment, egyszerüen azt csinálták már őseink is, hogy a hang és fény és mozgás jelenségeit a helyszinen felbontották elemeikre, ezeket az elemeket fénnyel vagy villamossággal elvetitették a kivánt helyre és ott az elemekből rekonstruálták megint megfelelő eszközökkel, az eredeti hang és fény és mozgásjelenségeket. Nagyjában ezen az elven alapul minden jelenségközvetitési találmány: a rádió, mozgókép, telehor és a többi. Felbontás és összerakás - analizis és szintézis - ez egyrészt minden megismerés, másrészt minden alkotás alapja. Ezen az alapon kellett tehát tovább fejlődni és a fejlődés meg is történt.

- Megtörtént akkor, mikor kiderült, a huszadik század elején, hogy az anyag végső elemzésben egyik megnyilvánulási formája csak az erőnek, - annak az eredendő erőnek, mely hol villamosság, hol hő, hol fény tünetei közt jelentkezik, - s melynek bizonyos rezgésszám melletti jelentkezési formáját nevezzük ma anyagnak. Mikor nyilvánvalóvá lett, hogy az anyag összetevő egysége, amit valaha atomnak és molekulának és ionnak és elektronnak neveztek, tulajdonképpen nem anyag, hanem erőközpont, ugyanaz, ami a fény, a hő és a villamosság: végeredményben nem objektum, hanem kvalitás, nem test, hanem tulajdonság. És itt valamit befejezésül meg kell jegyeznem. Hogy e felfedezés gyakorlati jelentőségét már ötezer évvel ezelőtt sejtették, mikor az anyagvetitőgépről senki sem álmodott még, annak bizonyságául szolgál az a megkövesedett papirlap, amit a kozmopoliszi muzeumban őriznek és amelyről kiderült, hogy 1924 decemberében készült, s alkatrésze volt egy akkoriban Közép-Európa környékén divatos, ugynevezett napilapnak: - ezen a maradványon olvashatatlan aláirással naiv, de meglepő képzelődés olvasható, ungár nyelven, az Inkarnátor lehetőségéről. Az együgyü, de tagadhatatlanul zseniális szerző ebben a mesealakban megirt spekulációban, - értekezésnek nem nevezhetjük gyermekes formájánál fogva, - már azt fejtegeti, hogy amennyiben az anyag ép olyan erőforma csak, mint a többi, nincs semmi elvi lehetetlenség benne, hogy éppen ugy vetitsük egyik helyről a másikra, mint a hőt, a fényt vagy a villamosságot. Az eljárás módja lényegben ugyanaz lenne, mint más erőknél: analizis és szintézis, felbontás és összerakás. Megfelelő készülékkel bármely anyagot erőelemeire bonthatok fel, az erőelemeket aztán átvetitem akárhová, ahol megfelelő felfogókészülék összeszedi őket. Ha ez a felfogókészülék ugyanolyan sorrendben és módon süriti ezeket össze anyaggá, mint ahogy a leadókészülék felbontotta erővé - kell, hogy a felvétel helyén ugyanazzá a testté inkarnálódjék az elektromossággá felbontott és továbbitott, akár szerves, akár szervetlen, akár halott, akár eleven ásványi vagy állati vagy emberi test. Gyakorlatban annyit jelent ez, hogy a leadókészülékbe belépve eltünök, elillanok, semmivé válok, de néhány pillanat mulva ott, ahol lenni akarok, Ausztráliában, vagy akár az északi sarkon, megelevenedve, feltámadva, testet öltve, kilépek a felfogókészülék szekrényéből.

- Eszmetársaim - nem azt akarom mondani, hogy a fentemlitett papirkorbeli lelet irójának ködös képzelődése és az előttünk most lezajlott tökéletesen sikerült kisérlet között okozati összefüggés lehet. De ebben a felemelő pillanatban, mikor Sylvia V₉ kisasszony, aki félórával ezelőtt a floridai anyagvetitő állomáson belépett a leadószekrénybe, ott eltünt, elillant, semmivé vált - s néhány pillanat multán, szemeink előtt megelevenedve, feltámadva, testet öltve kilépett a szelén-szekrényből, - ebben a pillanatban ugy érzem, hogy sok ezer év óta porladó ismeretlen ujságiró, ki tudomásunk szerint először álmodta meg azt a lehetőséget, ami ma valóra vált, s akit barbár kortársai bizonyára kinevettek és humoristának csufoltak - ez az ismeretlen ujságiró megérdemli, hogy a kongresszus berekesztése előtt, ujjfeltevéssel áldozzunk emlékének.

A kongresszus tagjai felálltak és mutatóujjukat némán homlokukra illesztették. Sylvia V₉ kisasszony mosolyogva hunyta le a szemét és megpróbálta elképzelni milyen lehettem.

- Ne szakitson félbe, - folytatta emelt hangon a Becsületes Ember, őszinte, nyilt, egyenes tekintetével elfogni igyekezvén az Éhes Ember zavart, kapkodó, lesütött pillantását - ne szakitson félbe, kérem. Én nagyon jól tudom, mit akar mondani nekem, csak nem meri megmondani, mert fél, mert nem mer a szemembe nézni, mert ön nem őszinte, nem tud őszinte lenni, - nekem kell őszintének lennem ön helyett. Megmondom hát ön helyett, amit ön akar: önnek pénzre van szüksége.

- Ne szóljon közbe, - folytatta még emeltebb hangon a Becsületes Ember - nagyon jól tudom, hogy ön mivel kezdte. Azzal kezdte, még mielőtt idejött, hogy engem gondolatban megsértett, hogy becstelen embernek tartott, uzsorás gazembernek, aki kihasználja az ön szorult helyzetét és nyerészkedni akar rajta.

- Ha szó sincsen róla, miért mondta nekem, hogy az a három gyümölcsfa a kertjében, amit el akar adni nekem, tulajdonképpen sokkal többet ér, mint amennyit ön kér érte, mert a terméséből ötszörösen kitelik a kölcsön összege?

- Hogy ezt mért mondtam? Mert igaz, tessék megkérdezni akármilyen szakértőt. Különben maga is megitélheti...

- Szóval, ötször annyit ér, mint amennyiért el akarja adni nekem. Szóval ön felteszi rólam, hogy tolvaj vagyok és uzsorás, - hogy nem vagyok becsületes ember. Ön szóval azért jött hozzám, mert feltette rólam, hogy én uzsorás vagyok, aki mások szorult helyzetét kihasználja.

- Dehogy, kérem, jaj, dehogy... - dadogott elgyengülve és roskadozó lábakkal az Éhes Ember... - nekem ilyesmi eszembe se jutott. Én Mayer ur jellemére, őszintén szólva, nem is gondoltam - én csak azt gondoltam, hogy Mayer ur gyümölcsnagykereskedő... és tekintve, hogy izé... nekem van ez a három gyümölcsfám... és hogy izé, tekintve, hogy csak ősszel lesz rajta termés, mivel nem lehet azt ugyszólván siettetni... ámbár... de azonban mindazonáltal nekem izé, hogyismondjamcsak, mostan kellene... egy kicsit kellene... hát gondoltam, hogy eladom... De isten bizony, nem gondoltam én másra...

- Vagyis: a jellemre nem gondolt. Ezt maga is bevallja. Mindabból, amit előadott nekem, ez a lényeges, hogy ön nem gondolt a jellememre. Ez azért van, mert önnek, kedves barátom, bocsásson meg nyiltságomért, nincs jelleme, - mert ön maga után itél, amikor nem tudja elképzelni, hogy ezek közt a gazember, uzsorás, kiszipolyozó, kizsákmányoló nagykereskedők közt akadhat esetleg egy kivétel, egy becsületes ember, egy tisztességes kereskedő, aki nem kap az alkalmon, még a kinálkozó nagyobb nyereség kilátásában sem, ha valaki a saját érdeke ellen rá akarja venni, hogy uzsoraüzletet csináljon.

- De, kérem, az istenért... én nem mondtam, hogy uzsora... én csak azt mondtam...

- Ne szóljon közbe!... - kiáltott a Becsületes Ember most már kérlelhetetlen szigorral. - Ön, ha gyenge jellem is, de van annyi jószándék önben, hogy megérdemelje tőlem ezt a leckét. Meg fogja tanulni, példát fogok adni önnek róla, hogy igenis, van becsületes nagykereskedő, aki semmi áron nem megy bele becstelenségbe, kizsákmányolásba. Én nem veszem meg öntől azokat a gyümölcsfákat, hanem meghagyom önnek, mert önnek igaza van, - az a termés ötször annyit ér, mint amennyiért én most megvehetném - és én azt akarom, hogy az ön munkájának gyümölcsét ön élvezze egykor... én azt akarom, hogy egykor ön üljön az érett, duzzadó gyümölcsök alatt, vidáman és elégedetten, kedves családja körében, az őszi verőfényben - és hogy akkor, ezekben a boldog napokban eszébe jusson, hogy akadt egy becsületes ember, aki önt ebben a nehéz órában kézenfogta s megmutatta az igazi utat - az önmagunkban és másokban bizó tisztességes, kitartó, becsületes, önmagunk s a társadalom számára, törvényes és jogos keretek közt feltételezett értékes munkát, - mely egy szebb, boldogabb, tökéletesebb jövendő biztos támasza és talpköve!

A Becsületes Ember megtörölte homlokát. Az Éhes Ember felelni akart, de már nem tudott: egy könnyet törölt ki a szeméből, összeesett és éhenhalt, mivel egy kicsit éhes volt.

(Szin: egy autobusz teteje, padokkal, a padokon emberek. Kalauz fel és alá jár. Süt a nap, de egy kis szél fuj.)

Egy ur: Mi az, hogy kár lett volna érte. Tegnap vettem kétezer koronáért.

Egy ur (kipirosodva): Az én kalapomat? Az én uj kalapomat? Na és ha elvitte volna?

Egy ur (mérgesen): Mit? Tegnap vettem és ujat kellett volna venni? Miért kellett volna ujat venni?

A barátja: Csak nem képzeled, hogy egy robogó autobuszt megállitanak, hogy te felvehesd a kalapodat.

Egy ur (kiabál): Micsoda ostoba beszéd az? Nekem jogom van felvenni a kalapomat és miután nem ugorhatok le az autobuszról, az autobusznak kutya kötelessége megállani, vagy pedig megtériteni a kalapom árát, miután az a szél vitte el, amit az autó csinált.

Kövér ur: Szépen kötelessége. Hogy jövök én ahhoz, hogy megállitsák az autobuszt, mikor nekem sietős dolgom van.

Kövér ur: Micsoda? Én lefizettem a jegyemet, engem annak a rendje és módja szerint visznek itten. Nem fog megállani.

Kövér ur (magánkivül): Nem áll meg, tudja!! Nekem ötre ott kell lennem az orvosnál... a feleségem minden percben...

Egy ur: Énnekem meg a minisztériumba kell mennem... Nem állithatok be kalap nélkül... Akkor tessék kifizetni a kalapomat.

Többen: Állitsa meg! Állitsa meg! Jézus Mária! Segitség! Katasztrófa történt! Mentők! Mentők!... Segitség!...

Mások: Kalauz... Vezető ur... Hajtson, ahogy tud... Vágjon bele abba a motorba... Csak neki... Talán még megmenekülhetünk... Most vagy soha!... Csak rajta!... Csak a belibe a disznónak!... Segitség!...

(Kocsivezető őrülten hajtat. Autók jönnek, kocsik egymásba rohannak. A tömeg beveri az ablakokat, a lovasrendőrség kivágtat. A kaszárnyában alármot fujnak, kitör a pánik.)

- Mégis, milyennek kellene lenni annak a férfinak? - sürgettem őnagyságát, magam is csodálkozva kiváncsiságomon, mert hiszen egy csöppet se érdekelt, hogy mit fog felelni.

Hála istennek, gondoltam, ugyse lehet elmondani, akkor hát beszéljünk valami másról, például, hogy mikor hozzák az uzsonnát.

- Persze, hogy azt hiszem, miért ne? Magasnak, szőkének és kékszemünek, mi?

- Milyen ostobák maguk! Igazán azt hiszi, nálunk is az a fontos, mi maguknál - megjelenés, forma - testi szépség?

- Csunya? Azt nem. Azt nem mondom. Arról szó se lehet. Szépnek kell lenni, az természetes. Csakhogy a szépség magában nem elég. Az olyan természetes alapfeltétel, mint a levegő, ami nélkül ugyse lehet szó semmiről. De hol van még a szép férfi a férfi-ideáltól! Csak maguk őrülnek meg mindjárt, ha egy nő szép. Nekünk az kevés! Szépek lenni magunk is tudunk.

Megint behunyta a szemét, nedves, kicsit nyitott szájjal mosolygott, hátradőlt, hosszu szempillái kéjesen remegtek. Rettentően csunya volt.

- Szóval - okosnak is kell lennie? Lángésznek, - zseniálisnak, - nagy gondolkodónak? - suttogtam rekedten. Nagyon szerettem volna uzsonnázni.

- Csacsi! Mi közöm a gondolataihoz, - ha nem énrám vonatkoznak! Mégha akkora lángész is, mint az a Shakespeare, vagy az az Edison! Az a férfi, akiről mi ábrándozunk, elsősorban férfi - nem világbolonditó apostol!

- Hova gondol! Az természetes, hogy mellékesen világboldogitó apostol. Csak nem gondolja, hogy engem például igazán érdekelni tudna egy buta férfi. De az, hogy okos és tehetséges legyen, hozzátartozik a dologhoz, abban semmi különös nincsen, - hiszen különben nincs is mód rá, hogy megismerkedjünk. Egy buta férfival szemben mindig érezzük a szellemi fölényünket és az elviselhetetlen, - mert mi nem szeretünk fölényben lenni, szellemileg.

Kiegyenesedett, gunyos szikra villant meg a szemében, hidegen, nyugodtan végigmért. Kimondhatatlanul ostoba képe volt.

- Értem, - mondottam lesütött szemmel, mert mintha a szobalány lépteit hallottam volna és nem akartam, hogy észrevegye, mennyire örülök az uzsonnának. - Értem. Röviden szólva: olyannak kell lennie, hogy szerelmet keltsen. Az a bizonyos férfi, aki nem tudni miért, tetszik a nőknek: valami rejtett fluidum van benne, sugárzó erő. Az arca szellemet, bátorságot, okosságot, önérzetet tündököl.

- Szellem! - bátorság! - okosság! - önérzet? És hol a legfontosabb: a rajongás?

- A rajongástól és szerelemtől elboruló szemek, ahogy rámnéz? A vak imádat, az alázatos hódolat, amibe felolvad, ha meglát? Az ájult szerelem, amitől egész lénye remeg? A kétségbeesett zokogás, a leugrás a negyedik emeletről, a vad dühroham, amivel tőrt ragad, hogy leszurja azt a másik férfit, akire ránézek.

- Na hallja! Hát azt hiszi, tudnék szeretni olyan férfit, aki terrorizál engem, aki a szabadságomat akarja? Egy rabszolgatartót? Pfuj! Undorodom a féltékeny férfiaktól, - akik megalázzák önmagukat!

- Mit, előbb? Az én férfi-ideálom titokban szenved, nem szól, csak szenved, emészti magát értem, - halálosan tudnék szeretni egy ilyen férfit!

Megállapitottam, hogy őnagysága halálosan tudna szeretni egy olyan gyönyörüszép, zseniális, gazdag és tökéletes férfit, aki reménytelenül szereti őtet és fájó szivvel lemondtam az uzsonnáról, mert már mennem kellett.

Már nem emlékszem arra, hogy hol, csak arra az elragadtatásra, amivel olvastam: hogy Amerikában nagyszerü és grandiózus tervvel foglalkoznak. Meg akarják épiteni az Emberiség Városát, egy óriási, pompás kozmopolist, márványból és terméskőből, melynek közepén háromszáz méter magas torony hirdetné az Emberi Haladás eszméjét. Ebben a városban hatalmas boulevardja lesz minden tudománynak és müvészetnek; ebben a városban nem lesznek bérpaloták, gyárak és rendőrlaktanyák, csak muzeumok, egyetemek és emlékmüvek. A házakat remekbe épiti az épitőművészi ambició, az uccák minden köve, az épületek minden téglája müvészkezek alkotása lesz. Senkié se lesz ez a város és mindenkié; ami az emberi szellem fejlődésében érték és szépség adódik, az mind idekerül, hogy örökkévalóvá avattassék a Szellem és Haladás városában.

Valósággal extázisba hozott ez a nagyszerü gondolat. Ujongtam magamban. Azonnal levelet irtam barátomnak, a Rekonstruált Embernek, aki nekem a jövőből szokott üzeneteket küldeni, lenne szives és értesitene. Meglesz-e az Emberiség Városa és unokáink kaphatnak-e ott szállást és polgárjogot?

Válaszul a Rekonstruált Ember két ujságlapot küldött nekem a jövőből: az egyik 1962-ből való, a másik 1983-ból. Mindkettő lelkes és elragadtatott cikkben foglalkozik az Emberiség Városával, amint az alább következik:

"... Óriási ünnepségek keretében ma végre felavatták Kozmopolist, az Emberiség Városát. A haladás Tornyán harminckét lobogó lengett, harminckét festő világhirü müve. Mikor az üvegharang megkondult és kinyilt a város kapuja: az ünneplő tömeg elárasztotta az uccákat s lelkendezve és kábulattal csodálta végig a nagyszerü sugárutak pompáját: a Képzőmüvészetek Csarnokát, a Tudományok Egyetemét, a Müvészek Ingyen-Otthonát, a kisérletek Akadémiáját, a Fejlődés városát, mindent. Az uccán önkéntes egyetemi hallgatók tartották fenn a rendet; minden nemzetbeli tanárok és szakemberek kalauzolták a bámulókat.

Egy kellemetlen momentum zavarta meg az áhitatos hangulatot: a belga nagykövet, sokak szerint, megneheztelt, mert a kapunál előbb egy cseremisz uralkodó hercegtől vették el a jegyet, - nem is maradt ott végig az Egyetértés palotájában rendezett banketten..."

"... A dicsőségteljes és nagyszerü hadjárat elérkezett végpontjához: dicsőséges seregeink döntő győzelmet arattak ma az áruló, ellenséges angol csapatok felett. Minden hazafi lelkében magasan lobog fel e napon az öröm ujjongó lángja: a hatalmas és haláltmegvető, dicső francia katonák ujra fényesre mosták lobogónkat, vérben és könnyben, de tisztára mosták! Ünnepeljünk; a francia nemzetnek nagy ünnepe van!

M. Intrepide tábornok ma este 6 órakor tönkretette Irksome összevont csapatait s ezzel az angolok egész hadmüvelete meghiusult. Tudjuk, hogy csütörtökön az angolok bevonultak Kozmopolisba, ahol védett poziciót foglaltak el. Könnyen tehették ezt, mert az Emberiség Városának még helyőrsége sincs. Két heti előkészület után végre Intrepide, dicső tábornokunk ma megkezdte a város ostromát, hogy onnan a gaz, komisz angolokat nemzetünk dicsőségére kiverje. A nagy siège hajnalban megkezdődött; az angolok kétségbeesetten védekeztek, de derék tüzéreink halálmegvető hősiességgel nyomultak előre, srapnelekkel és bombákkal ledöntötték a Falakat, majd makacs és szilaj rohammal bevették a Lirai Költők Palotáját, amit erőddé alakitottak át. Ebből az erődből katonáink kényelmesen ágyuzhatták a város közepén meredő nagy tornyot, amibe azok a kutya angolok belebujtak. Két óra alatt sikerült derék katonáinknak rommá lövöldözni az egész tornyot, - nagy veszteségekkel, de fokozódó bátorsággal ezután a Tudomány Egyetemén rejtőző angol ágyukat támadtuk meg, szétlövöldöztük az egész házat és elfoglaltunk harminc kocsi puliszkát, amit derék katonáink annyira szeretnek.

Hat órára az egész város romokban feküdt és az angolok megverve, szégyenkezve hátrálnak Belgium felé... A város uccáit holttestek boritják, - a francia lobogó azonban ott lebeg az egyik betört fedelü házon.

- Ünnepeljünk! a francia nemzet ismét bebizonyitotta, hogy katonáit a legbátrabb anyák szülik halált megvetve, s hogy a dicsőséges hazafiui hősiesség lobogó lángja oly folyó, melynek árnyékában borzongva hajolnak meg e dicső ország ellenei... Tramtadaramtadaram."

A Föld kemény kérgét hetvenezer kilométer magasságu levegőréteg boritja. Ennek a rétegnek a tetején négyen uszkáltunk angyalok, szabályosan tempózva: Henrik, Vilmos, Sándor, meg én. A többi angyal szétszórva uszkált, fürdött a jó, friss levegőben, mások meg lebuktak a levegőréteg alá, egészen a földig és fogadtak, melyik tartja ki tovább a levegőréteg alatt; ezeket embereknek neveztük; voltak, akik ötven évig kibirták, voltak, akik negyven évig, volt egy, aki százig is kibirta. Fölülről aztán mulattunk, hogy lubickolnak odalent, behunyt szemmel, nem ismerve meg egymást; egymást lökdösve.

Nem nagyon szeretek lebukni, - haboztam - az angyal tele lesz mindenféle sárral, meg iszappal, aztán évekig moshatja a levegővel, mig lemegy.

- Hát nem bánom, - mondtam - de viszek magammal valami pálcát, vagy fegyvert, mert hallom, mindenféle undok állatok vannak lent: Betegség, Pénz, Kritika, Butaság, meg egyéb hüllők. Majd ezt a jó, kemény, hegyes kis napsugarat.

Ezzel már buktunk is le mind a ketten. Sándor nagyon megváltozott a levegő alatt: kidagadtak a szemei, mint a halnak. Nem beszéltünk eleinte, mert féltünk, hogy a levegő bemegy a szájunkba.

Hamar földet értünk. Körülöttünk szaladgáltak az angyalok; egyiket se ismertük meg, a levegő nagyon megváltoztatta őket, emberi állatformájuk volt, a vékony, átlátszó szárnyak egészben eltüntek, azt csak odafent látni.

Husz évig könnyedén birtuk mind a ketten. Nagyon kétséges volt, ki nyeri meg a fogadást. A chance-ok egyformák voltak: Sándor jobban birta a föveny iszapját, én meg a hegyes kis pálcámmal lökdöstem magamtól a kellemetlen halakat, polipokat. Sándornak egyre jobban dagadtak a szemei. Nem szóltunk egymáshoz semmit, vártunk. Közben körülöttünk hol sülyedtek le az angyalok, hol meg az emberek nem birták tovább, kinyitották a szájukat, becsukták a szemüket és szálltak fölfelé a levegőréteg felszinére...

További nyolc év mulva Sándor arcán türelmetlen kifejezés jelent meg. Ugy látszik, félt, hogy elveszti a fogadást, én tovább birom ki. Egyszerre csak odajött hozzám és elkezdett csiklandozni.

- Ne, ne bolondozz, Sándor, - mondtam én - nagyon csiklandós vagyok. Akkor persze, hogy nem birom ki.

Sándor mérges arcot vágott és gondolkodott, mit tegyen velem. Közben az emberek körénk álltak és röhögve nézték, kinek sikerül felszekirozni a másikat, hogy elveszitse a fogadást.

Őszintén szólva, már akkor rosszul éreztem magam, nem szeretem a csőcseléket és inkább már itt hagytam volna az egész dolgot, egye fene, de hát fogadás, az fogadás. Aztán, gondoltam, itt a pálcám, Sándornak meg semmije sincs.

Az ám, csakhogy Sándor ekkor a fövenyben kezdett kaparászni és kikaparászott magának egy nagy ménkü dorongot. A dorongnak jó sáros vége volt és hosszu volt. Aggódva néztem, mi lesz ebből, az emberek röhögtek.

Hát egyszerre csak Sándor elkezd döfködni a hosszu sáros doronggal. Most aztán őszintén felháborodtam.

- Hallod, Sándor ez nem gilt, - mondtam. - Nem igy fogadtunk. Igy nem ér a fogadás, ha ilyeneket csinálsz. Tudod, hogy csak ez a pálcám van, napsugárból.

- Micsoda link duma ez? - mondta Sándor. - Micsoda napsugár-pálcáról beszél maga? Én nem is ismerem magát. Én nem értem ezeket a furcsa vicceket. Kérdezzen meg itt akárkit, érti-e ezeket a vicceket? Az enyémet értik.

Az emberek a fejüket bólongatták és röhögtek, hogy azt értik. Sándor döfködött a doronggal, tele voltam iszappal. Kétségbeesetten védekeztem az én hegyes kis pálcámmal, de hiába, a dorong hosszu és vastag volt és sáros.

- Hát ez disznóság, - mondtam Sándornak - igy nem ér az egész. Gyere te is ilyen fegyverrel, mint én.

Egyszerre csak éreztem, hogy nem birom. Tele voltam iszappal, sárral, fájt a mellem, körülöttem rossz szagu lett a levegő. Elkeseredtem, no, mondtam, én megyek fel, ez nekem nem kávéház.

Husvét vasárnap volt, kinyitottam a szájamat, behunytam a szememet és elrugtam magam; nagy ivben szálltam fölfelé, mikor felszint értem, jól megmosakodtam, nagy lélegzetet vettem és vigan lubickolni kezdtem a napsugárban.

Ma délután végre megvettem azt az amerikai lakkcipőt. Szép, formás cipő, klappnival: a napsugár kétszer szégyenkezve tápászkodott fel, miután hanyattesett rajta. Jó erősen befüztem, egy kicsit szoritott eleinte a nagyujjnál, de mindjárt elmult. Husz koronába került az egész.

Reggel, mikor felvettem, megint ugy egy kicsit szoritott, mint tegnap, de majd megint elmulik. A suszter mondta, hogy csak tapossam jól ki.

Nagyon fáj, nanana, nagyon fáj. Tyü, de fáj. Nagyon fáj nekem ez a cipő. Ma délután egy kis lázam is volt. Hü! de belenyilalt!...

Beteg ez a cipő, kérem alássan... most végre rájöttem! Hogy ehhez nekem öt nap kellett! Három napig kint kószáltam a Hüvösvölgyben, gyökereket és erdei sáskákat ettem kinomban és táncoltam hozzá, ahogy a suszter bácsi mondta, a kis hamis. Tangót táncoltam, de most már kicsit ideges vagyok.

Ugyanis rájöttem, hogy ez a cipő beteg. Fáj, tehát beteg. Ha az embernek a foga fáj, ugy-e, akkor a foga beteg, ha a hasa fáj, ugy-e akkor a hasa beteg: ha tehát a cipője fáj, akkor a cipő beteg. Na, nem mondom, hogy nagyon beteg... hm, egy kis náthája volt, abból lett egy kis influenzája, mit tudom én, és most fáj. Fájingál egy pirinkót. Csak éppen annyira, hogy az ember ugy vakkant egyet-kettőt, de legfeljebb minden lépésnél egyszer, ugy bömbinget egyet és a szeme egy pirinkót kidagad az üregéből, de csak egy cseppecskét; az a pár szem szikra, amit az ember lát, meg az a pár csillag, fényes nappal, Istenem, oda se neki, katonadolog! Majd beszólok egy cipő-doktorhoz hazamenet. Addig csak kibirom!

A cipő-doktor, Suszter mester, megnézte a cipőt, szegényt, megtapogatta, hallgatózott, aztán mondta ő is, hogy nincs nagy baj, kicsit meghült, annyi az egész, üljek le addig, bizzam csak rá, mindjárt segit ő rajta. Belgyógyászi szempontból tekintette az esetet, hosszan beszélt rosszul varrt stepliről, bevágott klapniról, feichtolásról, de biz én nem értem ezeket az orvosi dolgokat. Valami csövet dugott bele, - nyilván gyomormosás vált szükségessé - aztán hideg borogatást alkalmazott.

Még mindig itt vagyok a cipő-kórházban, harisnyában ülök, mert a borogatás nem használt, mikor felhuztam, még fájt egy kicsit, na, nem nagyon, csak egy negyed méternyire. De a mester mégis lehuzta, azt mondta, most még megpróbálkozik meleg borogatással, ha az se használ, akkor - de azért ne ijedjek meg! - akkor menjek el doktor Kobrakhoz, az specialista, mert, ugy látszik, valami szervi baj van, amit igy, belgyógyászilag, nem lehet gyógykezelni és konziliumra lesz szükség. Tiz koronát kért.

Tényleg a specialistához kellett fordulni, mert este nyolc órakor hirtelen görcsök álltak be és a jobboldal megdagadt. A specialista sokáig vizsgálta a beteget, hosszan beszélt a diagnózisról, de nem értettem. Most valami ujrendszerü bőrnyomóval próbálkozik, mondta, de ha ez sem használ, akkor mütéti beavatkozásra kerül a sor, mert komoly szervi bajok vannak és a borogatás csak sulyosbitotta a kórt. Már harminc koronámban van a kezelés.

Bulletin: A Cipő az éjszakát nyugodtan töltötte (talán mert nem volt a lábamon). Láz nem volt, az érverés emelkedett. A bélést beragasztották valami nyulós anyaggal. Kivül két evőkanállal sósborszeszt alkalmaztak. A beteget befektették a sámfába és az ágyamba. Én a pamlagon aludtam.

Délben kivettem a sámfát és megpróbáltam a Cipőt. De az első lépésnél kiütött rajta a verejték, le se mehettem az uccára, azonnal telefonáltam a cipősebésznek. Automobilon jött, megvizsgálta és kijelentette, hogy tüstént hozzá kell látni a mütéthez: egy félóra mulva már későn lehet.

Rettenetes volt. Egy görbe késsel először bemetszett a bélésbe: ekkor kiderült, hogy a nyelve a Cipőnek a bélés alatt összehuzódott, daganat képződött, ez volt az oka annak, hogy olyan rettenetesen fájt, szegény. Nem lehetett okoskodni: a sebész kimetszette (extirpálta) az egész nyelvet, bemetszett a klapniba, aztán összevarrta, lazán, a felsőrésszel. Utána ujra sámfába tették a narkotizált Cipőt. Most várni kell.

Fájdalomtól megtört szivvel jelentem, hogy a beteg nem birta ki az operációt. Ma reggel, mikor felvettem, végigrepedt a varrás és levált a talp, a cipő abban a percben felsikoltott és - meghalt! (Exitus.) Nyugodjék békében!

Az a borzasztó a dologban, hogy most tizenötödikéig nem mozdulhatok ki hazulról, mert addig a fizetésemet kivettem és elköltöttem a gyógykezelésre, csak tizenötödikén lesz annyi pénzem, hogy uj cipőt vehessek.

Bocsánatot kérek szerkesztő urtól, amiért ezen kis tanulmányommal olvasóit untatom, - tulajdonképpen orvosi szaklapban volna a helyén, mivel azonban nem vagyok tagja az orvosok egyesületének s igy szaklapokba se dolgozhatok, ujságirói összeköttetéseimet vagyok kénytelen felhasználni, ha tudományos vizsgálódásaim szerény eredményeiről időnként mégis számot óhajtok adni.

Az utóbbi években különös érdeklődéssel tanulmányoztam a modern idegkórtan irodalmát s az összegyüjtött adatokat, szerény megfigyeléseimmel párositva, igyekeztem összhangba hozni a mindennapi élet tapasztalataival. Nem kerülte el figyelmemet az a páratlan fellendülés, mely a rokontudományok kultuszával karöltve az ideges tünetek helyes fogalmazásához vezetett a diagnosztikában - ennek a fellendülésnek köszönhető, hogy ma már alig van ember, akinek idegrendszerében a tökéletesen kifejlődött orvosi gyakorlat fel ne tudná fedezni ama kóros elváltozások ismérveit, melyeknek összesége a különböző neuraszténiák, hisztériák, neurózisok és pszihózisok klasszikus klinikai kórképét nyujtják a lelkiismeretes orvost gyönyörködtető tisztaságban. E téren, a diagnosztikában, a kórképek etiológiájában s a különféle kórokozó lelki sérülések vizsgálatában különösen a nagy fejlődésnek indult lélekemelő módszer ért el szép eredményeket - Freud és követői az ideges tünetek elméletét a gyakorlati megfigyeléseknek, klinikai adatoknak olyan gazdagságával támasztották alá, amire nem volt példa a mult század tudományában.

Alábbiakban éppen az utóbb emlitett megfigyelések tárházát szeretném egy szerény adalékkal gyarapitani, helyesebben felhivni az idegesség és ideges tünetek tanulmányozóinak figyelmét valamire, amiről, az idevágó szakirodalom tüzetes tanulmányozása után, bátran merem állitani, hogy elkerülte a pszihiáterek figyelmét.

Az idegesség különféle megnyilvánulásának számtalan fajtáját és fokozatát ismertetik a nagytudásu és nagytekintélyü szerzők, de sehol nem akadtam nyomára feljegyzésnek, mely az idegesség eme különleges sajátságát rögzitette volna le. Ez a sajátság nemleges természetü ugyan, de annyira általános, tehát nyilván jellemző jelentőségü az idegességre magára, hogy ugy érzem, nem végzek fölösleges munkát, amikor szóvá teszem, éppen általános jellegénél fogva talán alkalmas lesz rá, hogy az idegesség még mindig ismeretlen és rejtelmes lényegét egy lépéssel közelebb hozza a világossághoz.

Tudományos szabatossággal vizsgálódásaim eredményének ismertetését ezzel a cimmel szeretném az orvoskongresszusnak bejelenteni: "Ideges tünetek kihagyása, illetve szünetelése olyan egyedek jelenlétében, akikkel szemben a páciens bizonyos természetü függő viszonylatban áll".

Egy szerencsés véletlen adta az első ötletet, hogy a kérdéssel ebből a szempontból foglalkozzam. Feleségem, akinek idegállapotát számos pompásan körülirt tünetcsoport állandó jelentkezésén volt módomban tanulmányozni, e jelentkezések legkedvezőbb feltételeinek együttmüködése közben éppen a tünetek mennyiség- és minőségbeli optimumát nyujtotta: sirt és nevetett egyszerre, miközben az előzően darabokra tört Vacuum-féle porszivógép (igen ajánlhatom a céget) alkatrészeit dobálta abba az irányba, ahonnan őt megfigyeltem, azzal a határozottan kóros jellegü megokolással, hogy én gyilkos vagyok (mellesleg, nem is igaz). Ezek az ideges tünetek teljes koncertben mutatták éppen a kórképet, mikor váratlanul belépett a kalaposnő, hogy az uj modeleket bemutassa. Feleségem abban a pillanatban megnyugodott, barátságosan és udvariasan tárgyalni kezdett a kalaposnővel, a tünetek per primam megszüntek, amint azt a paciens tudta nélkül ejtett reflex-vizsgálatokkal azonnal konstatáltam.

Gondolkodtam az eseten és arra az eredményre jutottam, hogy az ideges tünetek szünetelése s a kalaposnő megjelenése közt a kauzális összefüggés nem incidentaliter, hanem kategorice alakult ki. Feleségem a kalaposnővel szemben függő viszonyban van, a kalaposnőtől függ, hogy neki lesz-e jó kalapja és nem megforditva. További megfigyeléseim kideritették, miszerint:

a hadnagy sohasem ideges a főhadnaggyal szemben, hanem mindig a zászlóssal szemben,

az osztálytanácsos sohasem ideges az államtitkárral szemben, hanem mindig a referenssel szemben,

az ideges ember a drágaság miatt például rendesen a pincért szidja és nem a kormányt,

és általában nem a gazdát, aki okot adott az ideges tünetek jelentkezésére, hanem az alkalmazottat.

Ez a megállapitás, ha ellenőrizzük, olyan általános tüneménynek fog bizonyulni, hogy komoly lehetőséget nyujthat a terápiának az idegesség gyógykezelésének uj irányban való fejlesztésére. A magam részéről pácienseimnek máris melegen ajánlhatom, hogyha nem birnak az idegeikkel, ne idegorvoshoz menjenek, aki velük szemben van függő viszonyban, tekintve, hogy belőlük él, - hanem mindig inkább egy másik ideges emberhez, aki még náluk is idegesebb, - mondjuk, a főnökükhöz - vagy valakihez, akinek több pénze és hatalma, ennek megfelelően érzékenyebb idegei lévén, okvetlenül le fogja őket csillapitani.

Én (a család feje és a ház ura, ugyis mint nagyságos ur, felháborodva és elképedve): Mi jut eszébe? Este kilenc után kimenő, itthagyni a gyerekeket? Hogy mer még csak beszélni is ilyeneket!

Mari: Én nem tehetek róla, nagyságos ur, én nem akartam, de az a csirkefogó egyre a nyakamra jár, aszongya, sürgősen beszélni akar velem, - nem hagy mán.

Mari: Hogy ü csak most beszélhet velem, mert hónaptól már nem lehessen - oszt felkajabált a lépcsőn, hogy gyüjjek le, oszt ü is igen kéreti a nagyságos urat, hogy tessen leereszteni.

Mari: Mán hiszen én is tudom, hogy ami nem illik, nem illik, mondtam is neki, - de hát nem hagy békén, hogy csak gyüjjek, oszt fenyeget, hogy elhágy.

Én: Na, majd ellátom a baját annak az embernek! Még fenyegetőzik? Hol van az az ember?

Én (harciasan): Dehogy nem! Csak nem hagyom, hogy itt engem is zsaroljanak, meg a cselédemet is, holmi érzelmi revolverrel. Hogy különben elhagyja! Majd adok én neki! Este kilenc után kimenő! Majd megnézem magamnak azt a legényt!

Mari barátja (lent áll a földszinten. Csinos, bajuszos cugszfürer. Három csillag a paroliján, harmincnyolcas paroli, extra bluz, az oliva szépen, forsriftosan áll, a bajonetten sárga bojt, tizenkettes emlékérem, süccerbojt, sárga distancseccer stráf.)

Én (messziről, mikor még nem láttam meg): Hallja, izé, mit gondol maga... (Meglátom, haptákba vágom magam és szalutálok. Ja, igaz, elfelejtettem közölni az olvasóval, hogy közkatona vagyok, egyszerü infanterist.)

Mari barátja (könnyedén sapkájához legyinti a kezét): Szervusz! (Látva, hogy még mindig állok.) Ruht!

Mari barátja: Ugy bizony fiam. Nem azért mondom, de a legénység vigyázzon a fórsriftra. Mert a nélkül öt rossz.

Mari barátja: Nem "tudom, kérem", hanem "jelentem alássan, majd megtanulom". Igy kell beszélni. (Jóakarattal.) Látom én, fiam, hogy abba a fatornyos hazádba nem volt benne módod, hogy az uri beszédet megtanuld, hát akkor leginkább is jobb, ha hallgatsz, mikor urakkal beszélsz. Mert én óriási jó ember vagyok, de tudok óriási rossz is lenni.

Mari barátja: Na ugye. Oszt erlaubnisz nélkül akartál ellógni kilenc után. Hát mi lenne most, ha én holnap rapportra küldenélek.

Mari barátja: Na, nem kell begyulladni, kék a paroli. Tudok én óriási jó is lenni. Most felmégy ide a második emeletre, osztán Darab Mária kisasszonyt keresed, - meg tudod jegyezni a nevét? akkor jó - oszt megmondod, hogy Führer ur izeni, jöjjön már, mert nem várok tovább. Akkor aztán, ha éppen el akarsz lógni - hát ne tudjak róla! Csak vigyázz a patrujra.

Én (Marihoz): Na jó... nem bánom, lemehet egy kicsit, Mari... nem látom sehol a vőlegényét... majd legközelebb megmagyarázom neki, hogy ez nem járja... most lemehet, az egyszer... (Nőmhöz.) Tudod, eszembe jutott... hogy ilyen dolgokban nem szabad mereven ragaszkodni az embernek az álláspontjához... inkább jónak és engedékenynek kell lenni... ha az ember akar, óriási jó tud lenni...

Egy évi hallgatás után csak most jutok hozzá, hogy beszámoljak Neked eddigi eredményeimről, - sietve tehetem csak és vázlatosan, mert a fecske, aki itt ül ketrecem szélén, félóra mulva csatlakozik Egyiptomba induló ezredéhez, hogy Neked elvigye ezt a levelemet.

Én Neked, egyetlen Leónám, hüséges és szelid őrangyala életemnek, annakidején, mikor erre a nehéz expedicióra rászántam magam, csak általánosságban és nagyon szükszavuan jeleztem, hogy tulajdonképpen mi a célja annak a tudományos és lélektani vállalkozásnak, aminek végrehajtása annyira lelkesitett, hogy ott tudtalak hagyni érette, aggódó és féltő marasztalásod ellenére. Most, hogy a nagyfontosságu kisérlet befejezése felé közeledik, büszkén vallhatom, hogy nincs okom megbánni elhatározásomat: megcsináltam, amit akartam, az expedició célját általánosságban megközelitettem és megfigyeléseim, az eredmények, amikről annakidején az Oroszlánerkölcs Ligájának közgyülésén módomban lesz majd beszámolni, azt hiszem, kielégitően bizonyitják feltevésemet, amivel utnak indultam s amit az oroszlán-közfelfogással szemben régen hangoztattam: hogy a szelidités és idomitás lehetősége olyan általános elveken nyugszik, amik a Föld legvérengzőbb és legvadabb állati fajtájára, az emberre is vonatkoznak.

Pályatársaim nagyon óvtak a vállalkozástól, mint olyantól, amibe eddig még minden kisérletezőnek beletörött az agyara. Hagyományaink szerint embert nem lehet szeliditeni és mikor szándékomat a Dsungel-cirkusz igazgatójának, Orang-Utangnak bejelentettem, vállat vont és meg sem próbálta, hogy a kisérlet végrehajtására társakat próbáljon szerezni nekem.

Egyedül indultam tehát utnak, mint tudod, gondosan előkészitve tervemet. Abban az időben előörseink több ember betörését jelezték a székhelyünket körülvevő erdőség északi ritkásai felől: a legveszedelmesebb, ugynevezett puskáshátu emberféleségek fejlett példányainak jelenlétére lehetett következtetni a jelentésekből. Ezek a fenevadak igen nehezen közelithetők meg, - a hátukon lévő mirigyekből halált okozó tüzes folyadékot lövelnek az oroszlán felé - amellett gyávák és rosszindulatuak: a viselkedésük csaknem kiszámithatatlan.

Vállalkozásomat megnehezitette, hogy nekem egy eleven emberpéldány birtokába kellett jutnom, - megsebesiteni, vagy harcképtelenné tenni se igen lehetett a megfelelő embert, akivel kisérletezni akartam. Cselhez folyamodtam hát, éjnek idején kimásztam a cserjék közül és meghuzódtam egy ugynevezett kelepce közelében, amit ezek a fenevadak otthagyogatnak táborhelyük közelében, nem tudni, milyen okból. Galyakkal letakart gödör volt a kelepce, bemásztam a fenekére s nem minden izgalom nélkül vártam a következőket.

Hajnalban régebbi embervadászataimból jól ismert szuszogást és motozást hallottam a fejem fölött, óvatosan kinyujtva fejem, jólfejlett embert pillantottam meg a gödör szélén, fehérbőrü, ugynevezett európai puskáshátu volt, a legveszedelmesebb fajtából, abból, amelyről természetrajzi utazóink azt állitják, hogy egymást sem kimélik mirigyeiknek váladékától.

Helyzetem kritikus volt, mert a fenevad, ugy látszik, észrevette jelenlétemet. Szerencsére a puskáshátu mögött kereken mozgó rejtekhelyet, ugynevezett ketrecet pillantottam meg, erős anyagból készült bozótféle ez, ami Európában, az oroszlánok őshazájában terem, s aminek magvát, ugy látszik, az emberek hurcolták be hozzánk. Egy merész szökéssel átvetettem magam a kelepcét boritó galyakon s a ketrecbe ugrottam, a fenevad azonnal rávetette magát a ketrec oldalára, de nem tudta keresztülharapni, hiába ugrált, nem tudott hozzámférkőzni, a hatalmamba került!

Most már csak az volt hátra, hogy védett helyzetemből megfelelő szuggesztiókkal irányitsam azokra a cselekvésekre, amik céljaimnak megfelelnek. Egyelőre a durvább hatásokat próbáltam ki rajta: orditással és merev, ellenállhatatlan tekintettel igyekeztem szellemi felsőbbségem tudatára hozni; sikerült is annyira megfélemlitenem, hogy néhány órai ellenállás után megértette, mit akarok tőle és engedelmesen tolni kezdte ketrecemet, amit nem tudtam volna megmozditani.

Programmom másik pontjának megvalósitásához fogtam: hogy foglyomat most már átszállitsam Európába, ahol a természetének megfelelő éghajlat és életfeltételek közt tüzetesebben tanulmányozhatom, hogy azután akaratom igájába hajtsam. Nem akarom leirni a hosszadalmas és ravaszul kieszelt módszereket, amivel célomat elértem: röviden csak annyit, hogy nehány hét mulva Párisba vergődtem, ketrecestül, mindenütt nyomomban emberemmel, akit puritán megfélemlitéssel és szigorral láncoltam sarkamhoz s akit egyébként Bumpó-nak neveztem el.

Bumpót megtörte a hosszu ut; szándékosan alkalmaztam a kifárasztásnak ezt a talán oroszlántalan, de ilyen veszedelmes fenevaddal szemben egyedül célravezető módját a letörésnek. Kényelmesen heverészve ketrecemben, rákényszeritettem, hogy emelje, tolja, hurcolja a ketrecet, csakhamar beleroskadt ebbe és mert már alig tudott ellenni nélkülem, nem kellett tartanom tőle, hogy megszökik. Mire Párisba értem vele, ott tartottunk, hogy bátran kinyittattam vele a ketrec ajtaját és beengedtem magamhoz.

A többit most nem akarom részletezni. Röviden csak annyit, hogy fáradozásomat teljes siker koronázta, Bumpó meg van szeliditve! A dolog tudományos jelentőségét, mint emlitettem, megfelelő formában fogom feldolgozni; a Dsungel-cirkusz igazgatójával már most közölheted, hogy jövő évre, ha isten segitségével hazajutok, olyan attrakciót hirdethet közönségének, amire nem volt még példa Szaharában! Ha látnátok ezt a rosszindulatu és fékezhetetlen fenevadat, hogy veti alá minden ösztönét akaratomnak, hogy idomul egész élete az én életem szerint, hogy tölti egész napját környezetemben, hogy töri magát hozzám, hogy kedvembe járjon! Naponta pontosan, meghatározott időben bejön a ketrecbe, ő szolgál ki, ő megy vadászni helyettem, az elejtett vadat nem falja fel, hanem engedelmesen elém teszi és csak a maradékot sepri ki aztán, hogy valahol, egy zugban, ellakmározzon belőle. Meghatóan kómikus látvány, ahogy ugrál, sürög-forog körülöttem, lesi minden mozdulatomat, néha, ha látja, hogy szomoru vagyok, honvágy fog el, sóhajtozom, megretten és egy hosszu, fonott kötélfélével a kezében mókásan csattogtatni kezd, hogy mulattasson és elterelje a figyelmemet. Most már bátran nyitva is hagyhatom a ketrec ajtaját, nem kalandozik el. Ha néha ősállapotban dühöngő fenevadtársai közeledni próbálnak, ő zavarja el őket mellőlem s a világért nem engedne bántalmazni! S mindezt nem erőszakkal és szigorral, hanem okossággal és oroszlánságos bánásmóddal értem el!

Drága Leónám, remélem, csakhamar viszontlátjuk egymást. Csókold meg helyettem drága kis kölykeinket és tanitsd meg őket is, hogy nincs az a bestiális gonoszság és gyilkos természet, amit egy oroszláni tekintet erkölcsi fölénye igába ne hajtson, ha kitartás és türelem párosul a magasabb belátás biztos erejével. Téged és kedves rokonaimat gyöngéden ölel

Először valami szinházalapitással kapcsolatban találkoztam vele: a kulisszák közül rohant elő, izgatottan, sebesen kezet fogott velem.

- Ó!... bocsánatot kérek!... - de csak egy percre van időm... igazán nagyon sajnálom...

- De kérem, kérem, - nyugtattam meg - hiszen nincs is önnel dolgom. Nyilván összetévesztett valakivel.

- Ja, nem engem keresett? Pardon. Tetszik tudni, az embernek ezerfelé áll a feje... Tessék elhinni, nem birom... A felelősség... higyje el, nem nekem való. De hát nem lehet megbizni senkiben.

- A Ligeti urnak? Az bent van az irodában. Várjon, majd kiküldöm. Majd beszélek vele.

- Látja kérem, nem lehet... Nincs időm, nem lehet... Hát majd máskor, ha megengedi... Au revoir, kérem, ne vegye zokon.

Később megkérdeztem valakitől, hogy ki volt az az ur? Nem nagyon ismerték. Aztán kiderült, hogy az irodában alkalmazták valamikor, jegyeket stemplizni.

Másodszor ő keresett fel. A kávéházban ültem, nagyobb társaságban. Odajött, igen komolyan, mondhatnám gyanakodva köszöntötte barátomat és odasugta nekem:

- Megbizom önben... Tehát... arról van szó, hogy itt Pesten egy igen nagy vállalat indul meg... egyelőre még nem beszélhetek róla... szinház... és a felelősség engem terhel... Meg kell tudnom, számithatunk-e önre erkölcsileg, hogy ugy mondjam, számithatok-e az ön erkölcsi beleegyezésére, az ön morális obligójára, hogy ugy mondjam, az ön szellemi szolidaritására.

- Igen vagy nem! - kiáltott lelkesen. - Ez a kérdés! Diszkréció! A felelősség az enyém - én rendezek mindent!... Higyje el, nem bizhatok meg senkiben, magamnak kell vállalni. Isten vele. És ne szóljon senkinek.

Két hónap mulva találkoztunk utoljára. A körut sarkán állt, az Oktogonon, a járda szélén és komolyan, összehuzott szemmel nézte az uttest forgalmát. Egész tömeg áll már körülötte, mert hangosan beszélt.

- Bocsásson meg, - mondta sebesen és félvállról a nagyon elfoglalt emberek nyers udvariasságával - látja, hogy egy pillanatnyi időm sincs. Ez a rendezés tönkretesz. Ezerfelé kell nézni az embernek, hogy minden rendben menjen. Ott... az az automobil... igen... helyes, az mehet...

- Az a két kocsi most befordul... Helyes... Szemben egy villamosnak kell állani... Ejnye, mi ez? Itt most katonáknak kellene jönni... Ahá, már itt vannak. Ott jönnek, szemben. Hé, katonák!... jól van, mehetnek! Hé, rendőr... helyes! Magának, a rendezés szerint, itt kell állani, a lámpa alatt... jól van... most már kezd valahogy menni... Most még szembe, a ház negyedik emeletére, egy fehér főkötős cselédet kérek, aki kinéz az ablakon... jól van, helyes, megvan már... Ketten szembejönnek... egy hölgy meg egy inas... Az egész fölé felhők... délutáni világitás - igy!!... jól van!!... balra, a házak fölött, a Nap... hét méternyire... lemehet!! A nap lemehet!!... Helyes.

- Fü! uram!... ezt nem lehet kitartani... nem bizhatom másra, máskép minden ferdén megy.

- Ugy. Maguk most velem jönnek a Lipótmezőre. Készüljenek. Nincs időnk. Mehetünk.

Engedje meg, hogy - elérkezettnek látván az időt - nyilt levél formájában vessek véget azoknak a határozatlan suttogásoknak, amikre több oldalról figyelmeztettek, illetve konkretizáljam azokat a pénzügyi körökben elterjedt kósza hireket, melyek szerény személyemmel kapcsolatban egy uj gazdasági esemény bekövetkezését jósolgatják.

Nos tehát: ez az esemény meg fog történni és azt óhajtom, hogy a kereslet és kinálat utvesztőjében bukdácsoló közönség ne folyosói és zugpiaci mende-mondákból alkosson képet magának erről az eseményről - hanem lásson tisztán és világosan.

Arról van szó igenis, hogy irói és ujságirói üzemem kibővitése és a modern gazdasági verseny szellemének megfelelő beállitása céljából átalakulok részvénytársasággá.

Ez a részvénytársaság, mely szellemi termékeim hatékonyabb kitermelését és kiaknázását tüzi ki feladatul, később (minél később) meghatározott alaptőkével részvényeket bocsát ki az üzem nagyságának megfelelő névértékkel.

A részvénytársaság igazgatását vállaló szindikátust a részvényesek többsége nevezi ki oly célból, hogy az minél hatásosabb tevékenységgel, az üzemi termelés minél élénkebb fokozásával képviselje a részvényesek érdekeit - értve ezalatt, hogy (később meghatározandó) anyagi és (remélem, már meghatározott) erkölcsi tőkéjét nem kimélve, engem állandóan olyan hangulatban tartson, hogy nekem kedvem legyen minél több és minél jobb szindarabokat, verseket és regényeket és filozófiai műveket irni, kifejteni nézeteimet magamról, az emberekről, nőkről és férfiakról, társadalomról és irodalomról, a szellemi és lelki örömek szépségéről, az anyagiasság és vagyonszerzési mohóság hiuságáról, a tőkeuralom és bankokrácia és részvénytársaságosdi veszedelméről, a nyerészkedési viszketeg utálatosságáról, a munkanélküli meggazdagodás és szellemi javak kizsákmányolásának csunyaságáról stb. stb.

Ennyit magáról a részvénytársaságról. A nagyközönséget azonban talán még jobban fogja érdekelni azon szilárd elhatározásom, hogy a "K. F. Szellemi Értékeit Kiaknázó Részvénytársaság" papirjait a megalakulás után bizonyos idő mulva szándékom van bevezetni a tőzsdén is.

Tisztában vagyok vele, mit jelent ez. A részvénytársaság müködésének eredményét ezzel a lépéssel kiteszem a spekuláció árhullámzásaiból kialakuló bizalom és bizalmatlanság esélyeinek. De az ügyre nézve ebből csak jó jöhet ki. Mert mire jó az nekem, hogy a K.-papirokat jegyzik a tőzsdén? Arra, hogy én állandóan tudhassam és ellenőrizhessem azt, amit semmiféle iró nem tudhatott és nem ellenőrizhetett eddig - hogy müködése mennyiben és milyen vonatkozásban számithat sikerre a közönség körében.

Mint egy szeizmográf, oly érzékenyen fog müködni a K.-papirok árhullámzásától látható bizalom és bizalmatlanság grafikonja. Ha például hire megy, hogy regényt irok - felmennek a papirok. Ha a regény megjelenik és kezdik olvasni: lemennek a papirok. Ha merengőnek látnak az utcán, nekimegyek a villamosnak, megbotlom az ajtóba s ebből látható, hogy verset fogok irni - lemennek. Ha operettémát találok: felmennek. Ha Pintér Jenőnek nem tetszik valami, amit irtam, - őrülten kiugranak a K.-részvények. - Ha Császár Elemér megdicséri egy cikkemet: pánikszerü árhanyatlás, esetleg, ha jó irónak talál nevezni, valódi krach következhetik. Ha kiderül, hogy szerelmes vagyok: árhanyatlás; szinésznővel sétálok szinház előtt: barátságos tendencia. Mindig pontosan látni fogom, mi kell az embereknek. Ha egy cikkemben bizalmatlan vagyok a kormánnyal: papirjaim bizakodó hangulatot fejeznek ki. Ha ellágyulok a naplemente szépségén és ezzel inspirálódom: minél jobban lágyulok el, annál szilárdabb lesz a tőzsde; ha azonban kemény maradok a nővel szemben, akiről darabot irhatnék, akkor az irányzat lanyha.

És el fog jönni az idő, mikor a nevemmel jelzett papirok árfolyamát előbb olvassa el a nyájas olvasó a lap utolsó oldalán, mint a nevemmel jelzett tárcát a lap első oldalán, lévén neki fontosabb az ő tárcája, mint az enyém.