CILIKE VISZONTAGSÁGAI
CILIKE RÖVID RUHÁBAN
IRTA
TUTSEK ANNA
WOLFF KÁROLY RAJZAIVAL
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA BUDAPESTEN
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-615-5531-55-2 (online)
MEK-14030
TARTALOM
I.
Kárbaveszett fáradság.
II.
Kiránduláson.
III.
Egy csibecomb és két fiatal ember.
IV.
Az egér.
V.
Rózsaszinű levelek.
VI.
A fekete szemöldök.
VII.
A nagy L.
VIII.
Vendégszereplés.
IX.
Egy kis felsülés.
X.
Jó vásár.
XI.
Baleset
XII.
A majális.
XIII.
Cilike a rendőrségen.
XIV.
Cilike Somkuton.
XV.
Párnaharc.
XVI.
A vasuti betörő.
XVII.
Cilike mint kisértet.
XVIII.
Egy el nem táncolt négyes.
XIX.
Cilike vőlegénye.
XX.
Leánygyülés.
XXI.
Az ideál.
XXII.
A prológ.
XXIII.
Az első házi bál.
XXIV.
Nagymosás napján.
XXV.
Csalódások.
XXVI.
Cilike búcsuzik.
Ismertem egyszer egy kis leányt...
Talán te is ismerted, te is, meg te is, de nem úgy mint én.
Ha behúnyom a szememet, most is látom.
Ime...
Szép? Nem, azt nem lehet mondani. De nem is csunya. A szeme fekete, a haja szőke, az arca piros, az orrocskája - az bizony fitos.
Néha olyan vidám és jókedvű, hogy nem fér a bőrébe. Néha bánatos és szomorú, tele világfájdalommal, mint egy macska, akinek az orrára koppintottak. Szokott duzzogni és heveskedni, de tud jó és nagylelkű lenni. Szeret tanúlni, tele van ambicióval és lelkesedéssel, buzgalommal, aztán néha, csupa buzgóságból olyan ügyetlenségeket és csacsiságokat követ el, hogy még ő maga is megbámúlja.
Szóval egy olyan kis leány, akivel mindig történik valami.
Igaz, azt elfelejtettem megmondani, hogy egy kicsit hiú is volt.
Már amennyire kis lányok hiúk tudnak lenni.
Cilikének hívták.
Istenem, milyen szerencsétlen volt a neve miatt!
Az igaz, hogy a két öccse, Gyuri és Palkó - jaj, milyen két haszontalan, vásott fickó volt - elhitették véle, hogy csak a macskákat hívják Cilinek.
Nem is szólították a nevén, csak egyszerüen úgy hívták: Miau.
Ezért néha verekedésre is kerűlt a sor, de persze mindig Cilike húzta a rövidebbet.
Viszont azonban, ha egy gomb leszakadt a Gyuri ruhájáról, vagy a Palkó kabátján tátongott egy olyan minőségű szakadás, amelyről célszerűbbnek gondolta, ha a mama nem tud semmit róla, akkor Ceciliának szólítgatták Cilikét, kérlelték, simogatták s szent fogadalmat tettek, hogy soha többet nem mondják neki: Miau!
És Cilike, aki olyan nagylelkű volt, mint egy középkori lovag, mindent elhitt, mindent megbocsátott és készséggel varrta fel a leszakadt gombokat és foltozta meg a hatalmas szakadásokat.
Persze a fogadalom is csak addig tartott, ameddig a gombfölvarrás.
- Cecilia, milyen furcsa arcod van neked ma! - rikoltott Gyuri, fürkészőleg tekintve a Cilike arcába.
- Olyan vagy éppen, mint egy csi - mint egy csikó, - akarta mondani Palkó, de tekintettel arra, hogy Cilike éppen most fűzte be a cérnát a tűbe, azt mondta: - mint egy csinos veréb!
Ez a hasonlat ugyan szörnyű ostoba volt, de Palkó azzal nem törődött, Cilike meg kedvesen mosolygott.
Haja, az ő szőke, sima, selymes puha haja, amely annyi bánatot okozott neki, most úgy illeszkedett fejére, homloka körűl, ahogy mindig szerette volna, amiről mindig ábrándozott.
A többi leánynak az iskolában, - igaz hogy csak a nagyobbaknak - szép apró fürtökben göndörödött a hajuk a homlokukba.
És ezek a fürtöcskék olyan szépen, engedelmesen illeszkedtek oda; némelyiknek még könnyű kis hajhálóval is le volt szorítva.
Az ő haja pedig, oh Istenem, az oly csunyán lapult oda a homlokához! Anyuska soha sem engedte, hogy fölsüsse. Meg aztán az utcán mikor ment, a legcsekélyebb szellő lengésére rendetlenül libegett-lobogott... Oh, szegény Cilike úgy búsúlt mindezért!
De most végre segíteni tudott ezen a kellemetlen dolgon, anélkűl, hogy anyuska tilalma ellenére, forró vassal sütötte volna föl a haját.
Egyik osztálytársnője és legjobb barátnője, Kende Iluska tanította meg reá.
Egy kis cukros vízzel megnedvesítette a homlokába csüngő rövid hajfürtöket, dróthajtűre csavarta s úgy hagyta, míg megszáradt.
Mikor kihúzta a hajtűt belőle, szép göndör volt a haja, mint a bárány szőre.
Neki legalább szörnyen tetszett.
Azt persze nem látta meg, hogy olyan kócos lett a haja, mint a szösz.
De a két fiú észrevette a furcsa változást Cilike arcán s amint a gomb föl volt varrva, vad hahotával kezdtek ugrálni körülötte s Palkó még egy pár bukfencet is vetett annak örömére, hogy: Cecilia nagysám éppen olyan most, mint egy mopszli!
- Mit tudtok ti ehez! - jelentette ki Cilike büszkén, - ehez a fiúk nem értenek!
Szobájába vonúlt s megelégedetten szemlélte művét a tükörben. De egy gondolat mégis elszomorította. Mikor az iskolába megy, a szél össze fogja kuszálni ezeket a remek fürtöket.
Egyszerre egy pompás eszméje támadt.
Hamar beosont a fiúk szobájába - azok szerencsére már elszáguldottak valamerre - hirtelen felkapta az enyves üveget, amelyben mindig készen állott a ragasztó szer a fiúk különféle működése számára s azzal visszaszaladt szobájába.
A tükör előtt aztán, egy vékony ecset segítségével szépen oda ragasztotta homlokához a hajtincseket. Ugy oda lapult minden tincs, mint a parancsolat!
Elégedetten, mint aki dolgát jól végezte, ment aztán Cilike az iskolába. Egész délután viszketett ugyan egy kissé a homloka, de vitézűl tűrte s meg nem vakarta volna egyszer sem, hogy el ne rontsa remekművét.
Egyik-másik leány néha egy-egy csodálkozó pillantást vetett Cilikére, de nem tudták, hogy tulajdonképen miféle változás történt vele. A francia tanítónő meg éppen ma délután roppant szigorú volt, hát nem is értek rá vele tovább törődni.
Hazamenve anyuskánál látogatót talált Cilike. Katolnay Irma volt ott, a bájos, gyönyörű Katolnay Irma, akit az egész osztály egyszerűen imádott és akiért mindenki irigyelte Cilikét, hogy olyan jó barátságban van vele. Meg Kővári Laci is ott volt, apának egy fiatal barátja és Teréz néni, a Cilike keresztanyja.
- Mi történt veled, Cilike! - kiáltott anyja ijedten, amint a kis lány, mindegyiknek köszönve, előtte megállott.
Cilike fülig pirúlt és a homlokához kapott, amely már szinte tűrhetetlenűl viszketett.
- Semmi, semmi, - hebegte zavartan.
De anyja nem elégedett meg ezzel, fölkelt és közelről megnézte Cilikét.
- Szent Isten, ez a gyermek valami kiütést kapott a homlokán, - kiáltott ijedten.
Erre Teréz néni is odament, jól megnézte és ujjával megtapogatta Cilike homlokát, aztán elnevette magát.
- Dehogy kiütés! Ne ijedj meg! A kisasszonyka oda ragasztotta a haját a homlokához!
Azt a hahotát, azt a nevetést, ami erre keletkezett, Cilike nem fogja elfeledni soha életében.
Csak azon csodálkozott, hogy a föld nem nyílt meg, hogy őt elnyelje!
Nem, a föld nem volt olyan könyörületes!
Meg kellett érnie, hogy a szép, a bájos Katolnay Irma odalépett hozzá s finom fehér keztyűs kezével, melyből csak úgy áradt ki a pompás, finom illat, végig tapogatta enyvtől fényes homlokát s egyre-másra nevetve kérdezte: -
- De hogy jutott ilyesmi eszedbe, Cilike!...
És meg kellett érnie, hogy Kővári Laci, akitől pedig megvárta volna, hogy nagy leánynak tekintse, összecsapta a kezét s úgy kiáltott:
- Miféle ideái vannak egy ilyen gyermeknek!...
Anyja pedig szigorúan szólt:
- Eredj a szobádba és mosakodj meg!
El is kotródott Cilike olyan pirosan, mint egy bazsarózsa - és senki sem vette tőle rossz néven, hogy aznap délután nem mutatta magát többé a vendégek előtt.
De a haját soha többé nem enyvezte oda a homlokához; nem bánta, ha akárhogy is összekuszálta a szél.
Vasárnap délután volt.
Hej, leányok, ugy-e nincs jobb, édesebb dolog a vasárnapnál!
Valahogy olyan ünnepi illata van akkor még a levegőnek is. Nekem a legkedvesebb napom; nem azért, mert akkor nem kell dolgozni semmit, hanem azért a sajátságos, nyugalmas hangulatért, melyet az ember lelkében ébreszt és a gyermekkori édes emlékekért, amelyek a vasárnaphoz fűződnek.
Mi minden jó is éri ezen a napon az embert!
Először is nem kell iskolába menni, aztán reggel szabad kissé tovább heverészni az ágyban, délelőtt édes apával sétálni megyünk vagy a templomba, ebédre legkedvesebb tésztánk kerűl az asztalra és aztán ebéd után édes apa nem siet oly gyorsan el a hivatalba, hanem beszélget velünk mindenféle okos és érdekes dologról, miközben anyuska jóságos mosollyal tesz még egy kis gyümölcsöt vagy befőttet a tányérunkra...
És aztán délután!
Kirándulást teszünk, vagy nagyapáékhoz megyünk, hol a nagy kertben játszunk, vagy vendégek jönnek hozzánk és uzsonnára habos kávét meg süteményt eszünk, sőt ha nagy meleg van, még fagylaltot is!
Oh gyermekkor édes érzései!... Oh ti boldog, kedves, soha vissza nem térő vasárnapok!...
*
Tehát vasárnap délután volt.
Cilike a tükör előtt állott s az új rózsaszín battiszt ruháját nézegette, amelyet ma először vett magára.
Nagyon csinosnak találta a ruhát, csak tulságosan rövidnek.
Igaz, hogy ha térdét egy kissé behajlította, vagy ha egészen a széknek a szélére ült, hát az alsó fodor érintette a földet. De végre is, kissé természetellenes helyzet volna mindig guggolva járni, meg a fiúk képesek volnának a széket kitaszítani alóla, ha észrevennék, hogy annyira a szélére ült.
Bizony anyuska csináltathatna már kissé hosszabb ruhát is. De oly kérlelhetetlen ebben a tekintetben. Pedig Ella, aki csak három évvel és öt hónappal idősebb, mint ő, majdnem földig érő ruhát kapott, mikor az idén visszament az intézetbe.
Cilike nagyot sóhajtott, aztán levetette a ruhát s még egyszer alaposan megnézegette.
Nem volt biz' azon egy ujjnyi hajtás sem.
Cilike ugyanis titokban le szokta bontani ruháján a hajtásokat s boldogan és büszkén járt-kelt az így meghosszabbított ruhában mindaddig, amíg anyuska észrevette s ismét fölvarrta.
Ezúttal azonban nem lehetett segíteni.
Cilike szörnyen elkeseredett.
És méltán! Kirándulásra készűltek a monostori erdőbe, egy egész nagy társaság, muzsika is lesz, táncolni is fognak, fiatal emberek is lesznek, Kővári Laci is ott lesz - és ő menjen ilyen rövid ruhában! Éppen egy arasz látszik ki a harisnyából! Mindenki kis lánynak fogja tekinteni!
Pedig ő már tizennégy éves.
Még nem egészen ugyan, no de az a rongyos hét-nyolc hónap bizony nem határoz!
Egyszerre egy pompás eszméje támadt.
Magára kapta ruháját, aztán egy csomó gombostűt szedett össze s a csipője körül letűzte a ruhát gombostűkkel, olyan hosszúra, amennyire csak lehetett.
Derékon a fodor és a széles öv eltakarta a turpisságot s csakugyan, Cilike legalább egy arasszal hosszabb ruhában sétálgatott végig a szobában.
Anyuska nagyon el volt foglalva az elemózsiás kosarak becsomagolásával s így nem vett észre semmit.
A fiúk ott settenkedtek körülötte s vágyó pillantásokkal kisérték a rózsapirosra sült csirkék, kappanok és a cukros, habos sütemények eltűnését a kosarak mélyébe s így ügyet sem vetettek Cilikére.
A kocsi előállott, mindnyájan fölültek s Cilike dobogó szívvel, büszkén és boldogan rendezte el ruhájának redőit. Éppen a földig ért, mikor leült!
Odakünn azonban a virágos, pázsítos réten, a madárdalos erdőben tökéletesen megfeledkezett Cilike mindenről. Eszébe sem jutott többet, hogy hosszú-e a ruhája vagy rövid. Nyakába ugrott barátnőinek, akik már ott voltak s aztán hajrá, neki az erdőnek, mezőnek.
Bizony, aki most látta ott Cilikét futkosni és cicázni, senki sem mondta volna, hogy ezelőtt egy órával mindenáron hosszú ruhát szeretett volna.
Hogy kergetőztek Kende Ilussal egy fa körül, mint két kis iskolás leány; arcuk kipirult, kalapjuk félrecsúszott, a hajuk összekuszálódott s olyan vígan nevetgéltek és sikongattak, hogy észre sem vették azt a két fiatal embert, aki pár lépéssel távolabb mosolyogva nézte őket. Most megszólalt a zene a bokrok között s erre a két fiatal ember azonnal előre lépett. Kővári Laci volt az egyik persze, egyenesen Cilikéhez ment és meghajtotta magát.
- Szabad kérnem? - szólt s udvariasan nyujtotta a karját. - Éppen csárdás következik. Ugy tudom, azt maga nagyon szereti?
- Oh nagyon, - felelt Cilike mélyen elpirulva s hirtelen megigazította a kalapját s végig simította a ruháját.
- Jaj! - kiáltott egyszerre s gyorsan szájába kapta az ujját.
Egy kiálló gombostűbe jól megszurta, úgy hogy még vérzett is.
- Mi az? - tudakolta Kővári Laci részvéttel.
- Nem, semmi... semmi, - hebegett Cilike s hősiesen lenyelte fájdalmát.
De alig kezdtek táncolni, egyszerre a kosarak mellől, a pázsitról felugrott a Cilike édes anyja, hol a többi mamák társaságában üldögélt s nézte a táncolókat, ott termett Cilike mellett s hirtelen megfogta a kezét.
- Kérem, - szólt Kővári Lacihoz, - hagyják abba kissé a táncot. Jőjj velem Cilike, gyorsan!
Cilike ijedten követte édes anyját. El nem tudta képzelni, mi történt, mert édes anyja arca nagyon boszús volt.
- Fogd föl jól a ruhádat, - szólt édes anyja s gyorsan vonta magával, jó messzire a táncolók közül, be a legsűrűbb bokrok közé.
- Cilike, - kiáltott itt szigorúan, - hogyan öltözködtél te fel? Mi történt a ruháddal? Hiszen mindjárt elveszíted!
Cilike réműlten kapott ruhájához.
Egyik feléből a gombostűk mind kihullottak s féloldalt hosszan csüngött alá, majdnem a földet seperte és oh jaj... még a fehér alsó-szoknyácskából is kilátszott fent egy jó darab...
Bizony, bizony, csak egy hajszálon, - azaz egy gombostűn múlt, hogy el nem veszítette Cilike az egész szép rózsaszín battiszt ruhácskát!
És a föld nem nyílt meg és Cilike megint nem tudott elsülyedni, pedig most már igazán, de igazán csak az volt az egyetlen vágya.
Édes anyja boszús korholás közt szedegette ki egyenként a még megmaradt gombostűket. Nagyon haragudott, még azt is mondta Cilikének: - te csacsi!...
Neki, a majdnem tizennégy éves nagy leánynak: csacsi!...
Cilike leült a legsűrűbb bokrok közé és szégyenkezve sírdogált, míg az orra és a szeme egészen vörös lett.
Ott a bokrokon túl pedig, a szép kis erdei tisztáson, vígan huzta a cigány tovább a csárdást, Kővári Laci pedig megúnván a várakozást, Katolnay Irmával kezdett táncolni.
Cilike csak körűlbelűl egy óra múlva kerűlt elő, mikor már nagyon megéhezett.
Az orra még akkor is vörös volt, a ruhája ellenben egy arasszal rövidebb, mint mikor elindúltak.
III.
Egy
csibecomb és két fiatal ember.
Cilike bejött a konyhából, ahol mazsolát tisztogatni segített és sietve mosta meg a kezét, hogy aztán öltözködni kezdjen.
Végtelenűl boldog volt.
Lám, őt már kezdik nagy leány számba venni!
Ma, mikor annyi vendég van ebédre híva, édes anya maga küldte ki a konyhába, segíteni.
- Már elég nagy vagy, édes lányom, segíthetsz valamit!
Igaz, hogy a szakácsné nagyon gyanus szemmel nézte a megfogyatkozott mazsolát, no de hát ez a Kati mindig is olyan kiállhatatlan volt.
Cilike sietve öltözködött fel, mert mindjárt jönnek a vendégek s büszkén gondolt reá, hogy milyen előkelően nyugodt hangon fogja majd mondani Kővári Lacinak:
- Nagyon fáradt vagyok, sokat dolgoztam a konyhában!...
- Minyau! - hangzott az ajtó előtt.
Persze a fiuk voltak, akik így üdvözölték Cilikét. Palkó még az ajtót is kinyitotta, bedugta az orrát s úgy nyávogott:
- Minyau!
Cilike megfenyegette Palkót s mivel női méltóságában megsértve érezte magát, utána futott, hogy meghuzza a fülét.
Palkó elrohant, keresztül bukfencezett Gyurin, aki sivalkodva terült el a földön, Palkó ráesett, Cilike megbotlott benne s amilyen hosszú volt, ő is szépen végig nyúlt a szőnyegen.
Mindez egy pillanat alatt történt, mielőtt akár a két fiu, akár Cilike egy szót is szólhattak volna.
- Kezét csókolom, Cilike kisasszony, - hangzott ebben a percben egy kellemes csengésű férfihang.
Kővári Laci állt ott előttük levett kalappal s olyan komoly arccal köszönt Cilikének, mintha a világon a legtermészetesebb helyzetben találta volna.
Cilike felült, lélekzet nélkül bámult Kővári Lacira s valamit hebegett:
- A fiuk... azt mondták megint... minyau...
Aztán észrevett egy áruló mosolyt a Kővári Laci szemében, egyszerre fülig pirúlt, felugrott a földről s ugy kirohant a szobából, mintha ott se lett volna, a fiukra bízva a további magyarázatot.
Hát ezzel bizony egyelőre vége volt az előkelő nyugalomnak, amellyel Kővári Laci előtt akart hencegni az ő gazdasszonykodásával.
Tisztában volt vele, hogy Laci, akármilyen komoly képet fog hozzá csinálni, egy szót sem hisz majd el belőle.
Csak bár ne ülne mellette az ebédnél!
Ez a vágya különben nagyon hamar teljesült is, mert Cilike, mint házileány, a két fiu közé került az asztal végére s Laci meg Halmi Sándor, a hírneves fiatal festő, csak a második szomszédjai voltak.
Cilike nem volt bizonyos benne, hogy vajjon most örüljön-e, hogy Kővári Laci nincs a közelében, vagy sértve érezze magát, hogy őt ismét csak kis leány számba veszik, akit az asztal végére ültetnek!
Hogy ezt a sértést némileg ellensulyozza, elhatározta, hogy a lehető legkevesebbet fog enni, úgy mint a nagy leányok szokták, akik erősen be vannak fűzve.
Oh, ő már hallotta, hogy vannak leányok, akik krétaport esznek és ecetet isznak és attól olyan érdekesen halványok lesznek!...
Ő, sajnos, nem érdekesen halvány, hanem közönséges módon piros-pozsgás, ez nem tetszhetik senkinek, legkevésbé Kővári Lacinak és a fiatal festőnek, aki vele szemben ült.
Hanem hát majd mindjárt ellensulyozni fogja ő ezt!
- Köszönöm, nem kérek, - fuvolázta a legszendébb hangján, mikor Laci átnyujtotta a sültes tálat.
Laci megütődve nézett rá és Halmi Sándor is részvéttel kérdezte:
- Miért nem eszik, Cilike kisasszony? Talán rosszul van?
- Oh, dehogy! - tiltakozott Cilike. - Én egyáltalán nagyon keveset szoktam enni. Majdnem semmit!
Palkó elvakkantotta magát, Gyuri pedig egy halk «minyau»-t hallatott. Szerencsére azonban éppen akkor került hozzájuk a sültes tál s ez annyira elfoglalta őket, hogy nem maradt idejük elárulni Cilikét.
És Cilike állhatatos maradt.
Egymásután jöttek sorra a jobbnál jobb sültek, pecsenyék, tészták és torták és Cilike, bár a szíve fájt és a gyomrocskája korgott, csak annyit csipegetett mindenből, mint egy kis madár.
Nagyon, nagyon érdekes lehetett az, de semmiesetre sem kellemes és alig várta Cilike, hogy vége legyen az ebédnek.
Mikor aztán végre, végre fekete kávéra bementek mind a dohányzó-szobába, Cilike fölhasználta a legelső kedvező alkalmat és kisurrant megint az ebédlőbe.
Még ott volt a pohárszéken minden maradék étel, a sültek, a saláták, torták és gyümölcs.
Cilike nem sokat gondolkozott, nem is sokáig kinálgatta magát, megragadott egy csibecombot, még csak tányérra se tette, az illem szabályai szerint késsel, villával föl se szeldelte, hanem úgy, ahogy az Isten jó erős fogait adta, beleharapott. Persze az egész arca egy pillanat alatt fülig zsíros lett tőle, oh, de törődött is most azzal Cilike!
Igy még csibecomb nem ízlett senkinek a világon. Még a csontot is megropogtatta és - illik, nem illik, - még az ujjait is megszopogatta!
Jaj, ha valaki meglátta volna!...
Pedig hát meglátta!
Amint Cilike zsíros arccal s elégedetten, boldogan ragyogó szemmel fordúlt meg s akart éppen egy szelet torta után nyúlni, szembe találta magát Kővári Lacival és Halmi Sándorral, akik szintén kijöttek a dohányzó-szobából.
- Kedves Cilike kisasszony, - szólt Laci a legtermészetesebb hangon, - hol találhatnék egy csomag kártyát? Az öreg urak oda bent kártyázni szeretnének.
- Az... az... édes apa íróasztalán... - tördelte Cilike olyan pirosan, mint a bazsarózsa és görcsösen szorongatva kezében a csibecomb csontját, szeretett volna eltünni a föld színéről.
A fiatal emberek megőrizték komolyságukat, de Halmi Sándor nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:
- Hála Istennek, hogy nincs rosszúl, Cilike kisasszony! - És a szeme úgy csillogott, mint mikor valaki a nevetését fojtja vissza.
Laci ellenben teljes komolysággal ment az íróasztalhoz, hogy megkeresse a kártyát s Cilike azalatt kirohant az ebédlőből, el, el, messze, be az ő kis szobájába, levetette magát a divánra s fénylő, zsíros arcát elrejtette a diván párnájába.
Oh Istenem, milyen szégyen! Milyen szégyen!
Ugyan ki fogja most már valaha elhinni neki, hogy annyit eszik, mint egy kis madár!
Ugyan ki fogja őt ezek után nagy leány számba venni, őt, akit rajtakaptak a torkoskodáson!...
Nem, nem mehet többet soha emberek közé!
Mit fog gondolni felőle az a két fiatal ember?
Egyszerre azonban eszébe jutott, hogy hiszen csak Halmi Sándor tett megjegyzést és nevetett magában, Laci ellenben egészen komoly maradt, nem is szólt semmit; ő bizonyára nem vett észre semmit.
És erre a Cilike szíve egyszerre megkönnyebbült.
Lacinak ünnepélyesen megbocsátott, Halmi Sándort ellenben, elhatározta, hogy örök életében gyűlölni fogja!
A karácsonyi szünidőre hazajött Budapestről, az intézetből Ella, Cilike legidősebb testvére. Ella már tizenhét éves volt, kész nagy leány, majdnem egészen hosszú ruhát viselt és roppant sok érdekes dolgot tudott mesélni az intézeti életről.
Cilike valóságos áhítattal hallgatta.
Mulattak ők is az iskolában, igaz - de ez egészen más volt, mint a bennlakók élete.
- Mennyivel is jobb nektek! - sóhajtott Cilike, mikor egy este Ella megint mindenféle kedves, vidám dolgot mesélt el neki. - Ti rendeztek házibált is, hangversenyt, élőképeket, még színdarabot is adtok elő, nekünk meg az egyetlen mulatságunk, ha az öreg francia kisasszonyt megboszanthatjuk. Egyszer Kende Ilus elcsente a szemüvegét s a mademoiselle nem tudott előadást tartani, mert egész óra alatt a szemüvegét kereste. Legalább tizenötször kirakta és berakta a kis kézitáskája tartalmát, mi pedig majd megpukkadtunk a nevetéstől, mert Ilus a hátulsó padban föltette a mademoiselle szemüvegét s folyton fintorgatta az orrát!
- Mi ilyen gyerekes csinyekkel már nem foglalkozunk többet, - mondta Ella fensőbbséggel. - Különben is, mikor egyszer résztvettem egy ehez hasonló csinyben és az balul ütött ki, megfogadtam, hogy soha többé nem pajkoskodom.
- Mi volt az? - kérdezte kiváncsian Cilike.
- Hagyd el, - felelt Ella elkomolyodva, - nem szeretek róla beszélni. Még most is rosszúl esik, ha rágondolok.
De hát Cilike nem azért volt Cilike, hogy ebbe oly könnyen bele nyugodjék. A kiváncsiság furta az oldalát, annál is inkább, mert arra is rájött, hogy Ella naplót vezet, amelyet gondosan elzár mindig a fiókjába.
Azt a naplót szörnyen szerette volna Cilike olvasni.
Illik, nem illik, ő bizony kutatni kezdett az Ella fiókjában.
Csipke, szalag, virág, könyv, levél, minden volt a fiókban, de a naplót nem találta.
Ella azonban észrevette, hogy valaki turkált az ő fiókjában és sejtette is, hogy az nem lehet más, mint Cilike.
- No megállj, kis kiváncsi, - gondolta magában, - ezért kikapsz!
Egy délután, mikor Kende Ilus is ott volt Cilikénél, elment hazulról s azt mondta a kis lányoknak, hogy csak estefelé jön haza, sok bevásárolni valója van.
Nosza Cilikének sem kellett több.
Ilus már régen be volt avatva mindenbe s ha lehet, ő még kiváncsibb volt, mint Cilike.
Alig ment el Ella - legalább ők azt hitték, hogy elment - a két leányka odasompolygott az Ella asztalához s a takarót fölhajtották.
Hopp! a kulcs benne volt a zárban, bizonyosan ott felejtette Ella.
Ilus gyorsan kinyitotta a fiókot.
Egy csomag rózsaszínű levél volt benne, szalaggal átkötve.
Egy pillanatig haboztak, mert tudták, hogy nem illik, amit most tesznek, de azután a kiváncsiság mégis győzött bennök.
Kihuzták a legfelső levelet s aztán szorosan egymáshoz simulva, olvasni kezdték.
De már az első sornál csalódva néztek össze.
A levél franciául volt írva s ők bizony, - az öreg mademoiselle fáradozásai ellenére - nem tudtak annyit franciául, hogy szótár nélkűl végig olvashatták volna.
Megnézték a többi levelet is - három vagy négy volt összesen - valamennyi franciául volt írva.
- Pedig ez férfi írás! - suttogta Ilus, - nézzük csak meg az aláírást. Csakugyan, látod! J. R. Bonmartin! Ez csakis férfi lehet; Ella egy francia fiatal emberrel levelezik!
A két kis lány egészen oda volt a kiváncsiságtól, de mégsem merték elvenni a levelet, hogy szótár segítségével végig betűzzék.
Sóhajtva tették hát vissza a helyére.
- Nézzük tovább! - suttogta Cilike, - hátha megtaláljuk a naplót is. Tudom, hogy egy rózsaszínű selyemdobozban tartja Ella, egyszer láttam!
Még jobban kihuzták a fiókot s kutattak tovább.
Egyszerre Ilus örömmel kiáltott föl:
- Itt van! Itt van!
Egy kis rózsaszín selyemdobozt huzott elő, amelyen szintén rajta volt a pici kis aranyozott kulcs.
- Ez az, ez az! - kiáltott Cilike s a két leány izgatottan, kiváncsian bujt össze. A gyertyát is közelebb huzták. Ilus kizárta a dobozt, felnyitotta fedelét s abban a percben mind a két lány nagyot sikoltva ugrott fel.
Cilike hirtelen a székre szökött föl, Ilus meg ijedtében az ágyra vetette magát s mind a ketten kiáltoztak, ahogy csak a torkukon kifért.
- Jaj, jaj, egér! Egér! Egér!
A nagy sikoltozásra beszaladt a két fiu, Palkó és Gyuri s az ajtóban megjelent Ella is, aki úgy nevetett, hogy az oldalát fogta.
- No, két kiváncsi kisasszony, - nevetett, - hát ugyan mitől ijedtetek úgy meg?
Megfogta a dobozt, de Cilike nagyot sikoltva kiáltott rá.
- Jaj, Ella, ne nyúlj hozzá! Egér van benne!
- Hát persze, hogy egér, - szólt Ella s az asztalra fordította a doboz tartalmát.
Csakugyan egy szürke, hosszú farku, fényes fekete szemű kis egér gurult ki belőle, - olyan, amilyent játékkereskedésben árulnak negyven fillérért.
Egészen élethíven volt utánozva, még szaladni is tudott, ha fölhuzták a gépezetét.
Cilike és Iluska megszégyenülve másztak le a székről meg az ágyról, a két fiu meg hangos hahotával ugrándozta őket körül.
- Nem csoda, ha úgy megijedtünk, - szólt Cilike siránkozva, - hiszen éppen olyan, mint az igazi egér!
- Rossz volt a lelkiismeretetek, Cilike, - nevetett Ella, - azért ijedtetek meg! Hát illik-e másnak a fiókjában kutatni?
- Oh, soha többet nem tesszük, - fogadkozott a két leányka. - Ne haragudj, édes Ella, igazán illetlen dolog volt, amit cselekedtünk.
- Na jól van, most az egyszer nem haragszom, annál is inkább, mert megvolt érte a büntetéstek. De aztán máskor ne legyetek kiváncsiak.
- Soha többet! - igérte Cilike - csak azt az egyet mondd meg, édes Ella, ki írta neked azokat a francia leveleket?
- Na lám! - nevetett Ella, - hiszen éppen most fogadtad fel, hogy soha többet nem leszel kiváncsi! Hanem hát jól van, elmondom nektek ezeknek a leveleknek a történetét - de nem most, hanem majd máskor.
Együtt ültek a kis leányszobában a téli alkonyórában Ella, Cilike és Kende Ilus.
Egész délután szorgalmasan dolgoztak a karácsonyi munkákon, mert még csak alig pár nap választotta el őket az ünnepektől. És most, lámpagyujtás előtt jól esett kissé a félhomályban üldögélni és csevegni mindenféléről.
- Te Ella, - szólalt meg egyszerre Cilike, - tudod-e, hogy még adósunk vagy valamivel?
- Ugyan mivel? - kérdezte Ella.
- Egy vallomással! Egyszer megigérted, hogy elmondod nekünk azoknak a rózsaszínű leveleknek a történetét, amelyeket... hiszen tudod már?...
- Tudom, tudom! - nevetett Ella - az a bizonyos egérhistória?...
- Ugyan kérlek, - szólt Ilus fülig pirúlva, - lovagias ember ilyesmire nem emlékezteti embertársait!
- Hát ki mondta, hogy én lovagias vagyok? - ingerkedett tovább Ella, - no de jól van, hagyjuk ezt a sötét pontot. Borítsuk rá a feledés fátyolát! Hát mit is igértem nektek?
- Hogy elmondod a rózsaszínű leveleknek a történetét. Fiatal ember is van a dologban, ugy-e - sugta Cilike titokzatosan és hizelkedve simult oda Ellához.
- Van hát, - nevetett Ella. - Egy kissé már kopasz ugyan s a fogai is hiányoznak, de harminc évvel ezelőtt fiatal ember számba mehetett!
- Ugyan menj, - duzzogott Ilus, - te megint bolondot űzöl belőlünk. Hiszen nem vagyunk mi már gyerekek, beszélhetsz nekünk valódi, igazi, élő, hamisítatlan, gavallér fiatal emberekről is!
- Bonmartin úr valódi, igazi gavallér, - mondta Ella hirtelen elkomolyodva, - hogy már nem fiatal ember, arról ő nem tehet... És nem volna szép tőlem, ha nem beszélnék róla a legnagyobb tisztelettel...
Cilike és Iluska kiváncsian húzódtak közelebb Ellához.
- Bizony mi tagadás benne, - kezdte Ella, - nagyon vásott lány voltam, mikor az intézetbe kerűltem, most már magam is átlátom. Minden pajkosságban én voltam a vezető s legfőbb dicsőségnek tekintettem minél válogatottabb csinyeket kieszelni és megtréfálni vele tanítóinkat. Követőim mindig akadtak s egy időben valósággal elrontottam az egész osztályt. Különösen a francia tanárunkat szemeltem ki céltáblául. A jó öreg olyan szelíd és türelmes volt és amellett olyan kopasz, jaj, olyan kopasz, egyetlen szál haj sem volt a fején. Minden francia órán legnagyobb mulatságom volt, hogy különféle torzképeket rajzoltam róla, kopasz fejebubjára egész verseket és hirdetéseket írva s osztálytársaim majd megpukkadtak nevettökben, mikor odacsempésztem nekik a képeket. Tanúlni persze nem tanúltunk semmit. Egyszer rajta is kapott az öreg, amint éppen egy torzképet rajzoltam, azt hittem, be fog panaszolni az igazgatónőnél, de nem tette, csak nagyon elpirúlt, soha sem láttam öreg embert még úgy elpirúlni; látszott rajta, hogy rosszúl esik neki a gúnyolódás, de csak annyit mondott: - Ella kisasszony, maga is meg fog még öregedni, magának sem fog majd jól esni, ha a fiatalok kigunyolják!... Ekkor nagyon megszégyeltem magam és megfogadtam, hogy többé nem teszem. De ugyan sokáig tartottam meg szavam!
Egy délelőtt, az öt perc szünet közben künn havazódtunk az udvaron. Jaj, tudjátok, nincs nagyobb mulatság annál! Valóságos csatákat rögtönöztünk. De hiszen tudjátok, ti is úgy szoktátok, úgy-e? Egyszer jön a francia tanárunk, monsieur Bonmartin. Éppen az ő órája következett. De ő mindig jóval hamarább jött s bement a tanári terembe. Nekem egy pompás eszmém támadt - én legalább azt hittem, hogy pompás.
- Leányok, - kiáltottam, - tudjátok mit fogunk csinálni?
- Mit? Mit? - kiabáltak a lányok és már körülöttem állottak valamennyien.
Én szörnyen büszke voltam a vezető szerepemre s ámbár valami súgta nekem, hogy most nem cselekszem helyesen, mégis elmondtam:
- Egy kis hideg zuhanyt fogunk rögtönözni a monsieur Bonmartin kopasz feje bubjára!
- De hogyan? - kiabálták nevetve és hitetlenkedve a leányok.
- Bizzátok csak reám! Te Klárika, hozd le hamarosan a hálószobából az egyik szivacstartó-hálót, ti pedig csináljatok hamar egy jó nagy hógolyót s te pedig Rózsika, keríts nekem egy szeget és egy kalapácsot.
Pillanat alatt megvolt minden, azzal futottunk be az osztályba, a katedrára föltettünk két széket, én feltornásztam, a szöget bevertem éppen a katedra fölé, felakasztottam rá a szivacstartót, amelyben benne volt a hógolyó s mire a tanár úr bejött, már a helyünkön ültünk valamennyien és feszűlt kiváncsisággal lestük a történendőket.
A tanár úr éppen a francia irodalomtörténetből magyarázott; tulajdonképen nagyon érdekes volt, de mi most alig figyeltünk rá.
Egyszerre csak egy vízcsepp hull a fejére. A hó odafent a melegben olvadni kezdett. Bonmartin úr kissé megrázkódott s szinte gépiesen törülte le a fényes homlokát. De akkor egy második, harmadik csepp hullott alá. Mi majd megpukkantunk nevettünkben. Bonmartin úr csodálkozva néz körűl, majd feltekint s azonnal észreveszi a turpisságot. Nagy haragra lobbant, soha sem láttam még így haragudni, felugrott, öklével az asztalra ütött s hangosan kiáltotta:
- Ki tette ezt? Követelem, hogy azonnal jelentkezzék a bünös, különben az egész osztályt meg fogom büntetni.
Jaj, hogy elment a kedvünk a nevetéstől, egyszerre olyan csend lett, hogy még a gombostű esését is meg lehetett volna hallani. Bonmartin úr sápadt volt és remegett az izgatottságtól. Én sem birtam tovább. Felállottam és jelentkeztem, hogy én vagyok a bűnös.
A tanár úr közben lecsillapodott, áldott jó lelke legyőzte haragját s nem szólt semmit, csak végignézett, de olyan szomorúan, olyan szemrehányó tekintettel, hogy nekem majd kicsordúlt a könnyem. Ebben a percben belépett az igazgatónő. Nem lehetett tagadni vagy elrejteni semmit. Megbüntették az egész osztályt, engem meg külön megintettek a tanári kar előtt. Azután tudtam meg, hogy többen azt is indítványozták, hogy zárjanak ki az iskolából és maga Bonmartin úr volt, aki ez ellen felszólalt és védelmébe vett.
- Te, Ella, - szólt közbe nevetve Cilike, - attól az időtől kezdve javúltál aztán annyira meg, hogy az iskola dísze-virága lettél?
- Igen, a lecke használt. Felhagytam mindenféle ostobasággal és megkomolyodtam kissé. De a lelkiismeretem nem nyugodott addig, míg egy vasárnapi kimenőnk alkalmával szerét nem ejtettem, hogy elmenjek Bonmartin úr lakására és tőle szivem szerint bocsánatot kértem.
Gyermekek, soha sem fogom elfelejteni azt a kicsiny, sötét udvari lakást és Bonmartin úr szomorú és mégis olyan nyájas arcát, mikor megölelt és azt mondta nekem: Ma chére fille! És megtudtam azt is, miért olyan szomorú mindig a jó öreg. A felesége, madame Bonmartin tizennégy év óta volt ágyban fekvő beteg!... És ő ápolta, ő gondozta, annyi szeretettel, annyi türelemmel... És volt négy gyermekök, három leány és egy fiú és mind a három leány meghalt, felnőtt korában. Az egyik menyasszony volt éppen... És ezt a sokat szenvedett, szegény, öreg embert gúnyoltam és boszantottam én éretlen, kegyetlen, ostoba csinyekkel! Óh, szerettem volna magam fölpofozni, mikor madame Bonmartin elmesélte az. életök történetét. Nem panaszkodott, csak úgy elmondta, mert látszott az öreg asszonyon, hogy jól esik valakivel elbeszélgetnie. Bonmartin úr szelíd jósággal vigasztalta:
- De az Isten nem hagyott el mégse, Amélie, hiszen megmaradt a fiúnk! A mi édes jó Jeanunk.
- Igaz, igaz, - hagyta helybe Bonmartinné asszony és ragyogott a szeme, - Jean a legjobb fiú a világon! Csakhogy most oly távol van tőlünk és... és... miért változtatta meg a nevét?...
- Jean most külföldön van, - magyarázta meg nekem Bonmartin úr, - az idén végezte a technikát, mérnök lesz és előbb még sokat akar tanúlni. A nevét megmagyarosította, mert azt mondja, aki magyar földön lakik, magyar kenyeret eszik, az legyen szívben-lélekben, névben is magyar. Boronkai Jánosnak hívják...
Ella elhallgatott és sokáig elmerengve nézett ki a hóval borított utcára, hol az esti árnyak mind lejebb-lejebb szálltak.
- De a levelek, Ella, a rózsaszínű levelek, - törte meg végre a csendet Cilike, - talán bizony Boronkai János úr írta őket?
- Oh, dehogy, - tiltakozott fülig pirúlva Ella, - Bonmartin úrral olyan jó barátok lettünk, hogy minden szünidőn, mikor hazajövök, levelezünk egymással. Ma is kaptam tőle levelet. A feleségéről ír, aki napról-napra gyöngébb lesz szegény és a fiáról, aki most Londonban van...
- Ez a rózsaszínű levelek története, gyerekek!
Egy délután nagy társaság volt együtt Cilikééknél. Édes anyja megengedte, hogy összes barátnőit meghivja s azonkivül - farsang első vasárnapja lévén - azt is megengedte, hogy majd táncoljanak.
Kővári Laci, aki azelőtt való este nálok volt vacsorán, kikérte anyuskától az engedelmet, hogy ő is részt vegyen a kis lányok táncmulatságán, sőt azt is, hogy elhozhassa magával festő barátját, Halmi Sándort is.
Erre Palkó és Gyuri is leereszkedőleg jelentették ki, hogy majd ők is részt vesznek a táncban, de társasjátékot nem fognak játszani, mert az nagyon unalmas. Azt csak kis lányok szoktak játszani.
Cilike annyira boldog volt, hogy nem is vette észre a súlyos sértést Pali és Gyuri kijelentésében. Pedig máskor ugyancsak igyekezett volna megtorolni.
De most egyébbel volt elfoglalva. Először is ki kellett kunyorálni anyukától, hogy engedje fölvenni a rózsaszin blúzt, amelyet karácsonyra kapott.
Aztán be kellett kukkantani a konyhába, hogy megnézze: milyen tortát készit a szakácsné délutánra s meg kellett kóstolgatni a befőttet, a krémet és az apró mandulás süteményeket, hogy elég édesek-e?
Aztán bement szobájába öltözködni.
De amint magára vette a szép rózsaszin blúzt s felkötötte a kis csipkés, himzett kötényt, melyet Ella készitett neki karácsonyra, egyszerre elkomorult.
Eszébe jutott, hogy Halmi Sándor is itt lesz ma délután, akivel nem találkozott ama bizonyos csibecomb-esete óta és akit annyira gyűlöl!
Fogadni mert volna, hogy Halmi Sándor titokban ki fogja nevetni, ha meglátja rövid ruhájában s kis lányos frizurájával és bizonyára csak azokkal a lányokkal fog táncolni, akiknek legalább öt centiméterrel hosszabb a ruhájuk, mint neki. Legtöbbet a fekete haju Dórával, aki a legmagasabb közöttük s akinek olyan érdekesen sűrű, összenőtt szemöldöke van...
Hopp, megvan! Majd érdekes lesz mindjárt ő is!
Hirtelen előkapta a festékes dobozát s egy kis fekete tussal épen olyan szép fekete összenőtt szemöldököt festett magának, mint Dórának volt.
Művével rendkivül meg volt elégedve s vidáman szaladt a leányok elé, akik nagy zajongással éppen jöttek.
- Táncolni fogunk, lányok, táncolni, - ujjongott Cilike, - anyuka zongorázik majd!
Egy pillanat alatt már félre volt taszitva az asztal, fölszedve a nagy szőnyeg s hat rózsás arcu, kacagó szemű kis lány fogta körül a Cilike édes anyját.
- Kedves, aranyos nénike, kérem zongorázzon!
- Keringőt!
- Polkát!
- Csárdást!
- Majd mindent rendre! - védekezett a nénike s leült a zongora mellé.
- Mi van veled, Cilike? - kérdezte egyszerre nevetve Kende Ilus, aki Cilike előtt kecsesen meghajolva, éppen táncra kérte föl.
Cilike kerekre nyitotta fel a szemét.
- Miért?
- Nézz csak a tükörbe!
Rosszat sejtve ugrott Cilike a tükör elé és - nem tehetett máskép - ő is elnevette magát.
Mikor a szőnyeget felszedték volt, néhány felszálló pihe oda tapadt a szemöldökéhez, a friss tusshoz és most úgy állott ott, mint valami sajátságos diszítés.
Nevetve kapott oda Cilike, hogy leszedje, de közben elmázolta a festéket s a szépen ívezett, összenőtt szemöldök nagy fekete folt gyanánt terjedt végig egész homlokán, sőt - oh borzalom - még az orrára is került belőle.
Kacagó nevetés hangzott fel mögötte.
Ott állottak a lányok mind és szemtanúi voltak, hogyan változott át Cilike egy pillanat alatt kéményseprővé!
Még anyuska is félbehagyta a zongorajátékot és odanézett és igazán nem tudta: nevessen-e, vagy boszankodjék a hiú kis lány fölött.
Cilike fülig pirulva szaladt ki a szobából, hogy lemossa a tussfoltokat homlokáról és orráról. Az ebédlőben azonban majd nekiszaladt Kővári Lacinak és Halmi Sándornak, akik éppen akkor érkeztek.
- Kezét csókolom, - köszöntek udvariasan a fiatal emberek, de Cilike se látott, se hallott, elrohant mellettök, mint a szélvész, ki a konyhába, ott nekiesett a vizvezetéknek és addig surolta, dörzsölte, mosta az arcát, amíg szerencsésen eltüntette a fekete foltokat.
Persze a szép rózsaszinű blúz s a csipkés kötény is vizes lett s addig nem mehetett be, amíg meg nem száritotta és rendbe nem hozta magát.
Azalatt odabenn vígan táncoltak a többiek s Cilike elkeseredve látta, hogy Halmi Sándor csakugyan a magas, fekete haju Dórával táncol legtöbbet.
- Vajjon észrevett-e valamit? - tünődött magában, de nem tudott rájönni, mert a fiatal emberek nem árultak el semmit, csak Kővári Laci szólt udvariasan, mikor bejött:
- Fogadni mernék, hogy megint a konyhában szorgoskodott a kis gazdasszony!
Cilike vérző szívének végtelenűl jól esett ez a megtisztelő föltevés, amelyet sietett egy sokat mondó mosollyal megerősíteni.
- Igen, a konyhában volt dolgom, - felelt fontoskodó hangon s ezzel igazat is mondott. Csak azt felejtette el megmondani, hogy nem annyira gazdasszonykodott, mint inkább a vízvezetéknél mosakodott.
És Kővári Laci oly komolyan bólintott a fejével, mintha csakugyan elhinné és semmit sem vett volna észre.
Cilike azonban gyanakvólag nézett rá, mert egy áruló mosolyt látott a szemében. De nem mert kérdezősködni senkitől, csak elhatározta magában, hogy a legközelebbi alkalomnál helyrehozza ezt a kis balesetet.
Hull, hull a hó, apró, sűrű pelyhekben. Belepi az utcát, a házfödeleket, a vasrácsot a kert előtt, mindent hófehér lepellel borít be. A járó-kelő emberek mintha be volnának cukrozva.
A lámpák nagy, fehér hósipkát öltenek s a kifeszitett esernyők óriási mozgó fehér gombáknak látszanak.
- Pompás idő! Pompás idő! - kiáltottak Gyuri és Palkó kezüket dörzsölve s egy hólapdával éppen orron találták Cilikét, aki az iskolából hazajövet a kapuban összetalálkozott velök.
Cilike nagyot prüszkölt. Egy percre eszébe jutott, hogy nagy lányok nem szoktak fiukkal az utcán havazódni, de ez csak egy percre villant meg a fejében. A másik percben ledobta könyveit, karmantyuját a kapubejárat alá s amily gyorsan csak birta, úgy röpitette a hólapdákat a két fiu arcába, nyakába, hátára.
Persze, azok ketten voltak, ő meg egyedül; nagyon egyenlőtlen volt a csata.
Szegény Cilikének félrecsuszott a kalapja, kibomlott a haja, orra, szája tele volt hóval, csak úgy prüszkölt, köhögött s már-már csúfos vereséggel és megfutamodással végződött a hócsata.
- Majd én segítek, Cilike! Ne féljen! - hallatszott egyszerre mellette s két nagy, prémes keztyübe bujtatott kéz nyúlt le a földre Cilike mellett a hórakásra s most már azután úgy repűltek a bombák a fiuk felé, hogy azok nemsokára föladták a harcot és jobbnak látták gyorsan beiramodni a jó meleg, fütött szobába. Most az egyszer nem jutott eszébe Cilikének azt gondolni: - Ez a Kővári Laci is mindig a legrosszabb időben jön!
Sőt ellenkezőleg, úgy találta, hogy nagyon is kedves dolog volt Lacitól segíteni neki a csatát megnyerni s nagylelküen megbocsátotta minden eddigi hibáját és elhatározta, hogy többet nem fogja gyülölni.
- Hol vannak a könyvei, Cilike? - kérdezte Laci, mikor együtt fölmentek a lépcsőn.
- Jaj Istenkém, azokat a kapu közt felejtettem! - kiáltotta Cilike ijedten s hanyatthomlok rohant vissza a könyveiért és a karmantyujáért.
Hát bizony azokat siralmas állapotban találta! Tele voltak hóval, vízzel s a harc hevében még rájok is tapostak!
- Ezért majd kikapok anyuskától! - gondolta magában Cilike sóhajtva s igyekezett úgy besurranni a szobájába, hogy anyuska észre se vegye.
Odabenn már folyt a vitatkozás a két fiu és Kővári Laci között.
Palkó és Gyuri azt állitották, hogy a leányok egyáltalában nem tudnak semmit s még egy kis hócsatát sem volnának képesek megnyerni férfi segítség nélkül.
Kővári Laci ezt ugyan éppenséggel nem vonta kétségbe; de - mondta éppen, mikor Cilike belépett - azért lehetnek kivételek is. Vannak nők, akik versenyeznek a férfiakkal nemcsak szellemi téren, hanem testi ügyesség és bátorság tekintetében is. Mert hát - tette hozzá mosolyogva - nem mindenki olyan gyönge kis virágszál, mint Cilike.
Cilike előbb nem tudta, hogy ezt bóknak vegye-e, vagy kötődésnek? A két fiu természetesen azonnal az utóbbira magyarázta és tapsolni kezdett.
- Minyau, te kis virágszál! - nevetett Gyuri, Cilike meg elvörösödve jelentette ki:
- Na hát, én is vagyok olyan bátor és olyan ügyes, mint akármelyik közületek! Én hamarább megtanúltam úszni mint Palkó és jobban tudok táncolni mint Gyuri!
- Persze, táncolni tudsz, - szólt megvetőleg Gyuri - az lányoknak való. Mi férfiak nem is szeretjük azt az ugrálást! De hát tudsz-e vívni, lovagolni, korcsolyázni? Hiszen úgy félsz a jégen, mint a nyúl!
- Igenis hogy tudok korcsolyázni, - kiáltotta Cilike nekihevűlve, - én nem vagyok nyúl! Már körözni is tudok! Még nyolcasokat és betüket is tudok karcolni a jégre!
- Hiszen akkor maga egész kis művésznő, Cilike - szólt közbe Laci, - ejnye, de szeretném látni! Jövő vasárnap én is kimegyek a jégre. Én ugyan nem vagyok olyan nagy művész, gyermekkorom óta nem korcsolyáztam, de most újra meg fogom próbálni.
Egy kis szívdobogással indúlt ki vasárnap Cilike a jégre.
Ő ugyanis hencegett, mikor azt állította, hogy már körözni is tud; ami pedig a nyolcasokat és a betüket illeti, eddig mindig csak az iskola udvarán levő kis jégpályán próbálta s a vége rendesen az volt, hogy az orrával öt perccel hamarább tette a pontot az I betüre, mint a korcsolyával.
Azóta egy másik betűt kezdett gyakorolni, Kende Ilussal együtt: a nagy L betűt és a kettőjük titka volt, hogy ki az a nagy L. Meg is esküdtek egymásnak, hogy soha el nem árulják.
Cilike csak abban bizakodott, hogy Kővári Laci nem fog kijönni a jégre s hogy rég elfeledte az ő hencegését. Mert ha most kisülne, hogy ő bizony nem tud oly művésziesen korcsolyázni, mint ahogy állította, hát akkor - akkor...
Még nem tudta, hogy mit fog tenni - akkor - de remélte, hogy legalább is beszakad a jég s ő menten el fog sülyedni.
Tükörsima és olyan fényes volt a jégpálya, mint a ragyogó acél.
A zene vigan szólt, gyermekek, asszonyok, leányok, férfiak, kipirult arccal, vidáman siklottak, iringáltak s Cilike, amint felcsatolta korcsolyáját, papot-csapot elfelejtett s boldogan iramodott neki a ragyogó, csillogó jégtükörnek.
- Szervusz Ilus, - kiáltott már messziről barátnője felé, vigyázatlanul nekiment valakinek s hosszában végig terülve a jégen, ugy érkezett meg Ilus elé, előbb a kalapja, azután a karmantyúja, végre ő maga.
- Kezét csókolom, Cilike kisasszony, - hangzott mellette s Kővári Laci mosolyogva segített neki fölállani, míg Ilus a kalapját és a karmantyúját szedte föl. - Valóban ez a nyolcas kitünően sikerült! - kötődött tovább Laci s Cilike nem tudta, hogy most duzzogjon-e, vagy nevessen.
Inkább nevetett, annál is inkább, mert nevetett Laci és Ilus is.
- Most pedig próbáljunk együtt körözni, - inditványozta Laci s a két leányka nagy örömmel fogta közre, azt remélvén, hogy most egy ügyes fiatal ember fog velök végig repülni a jégen - a többi kis lány bámulatára és irigykedésére.
Hát bizony a körözés nagyon siralmasan ment. Nemhogy repültek volna, de bukdácsolni is alig tudtak. Kiderült, hogy hármok közül egy se tud körözni.
- Cilike, Cilike! - évelődött Laci, - hát ez az a nagy művészet? Hol maradnak a nyolcasok és a betük?
- Magával nem lehet semmire sem haladni! Én egyedül sokkal jobban tudok, - hencegett Cilike s kiszabaditva kezét, megindult egyedül.
Óvatosan, vigyázva került, fordult s rajzolgatta korcsolyája hegyével azt a bizonyos betüt.
Azért is meg fogja mutatni annak a kiállhatatlan Lacinak, hogy ő mit tud!
Csakugyan a nagy L betü kissé girbe-görbén ugyan és alig kivehetően, de ott diszelgett a jégen; de az utolsó fordulónál - oh balszerencse - ott diszelgett Cilike is, ha ugyan diszelgésnek lehet nevezni, amint siralmas ábrázattal ott ült a nagy L közepén.
- Oh Cilike, - nevetett Laci, - milyen kedves az magától igazán, hogy éppen az én nevemnek a kezdőbetüjén foglal helyet!
- Ez nem a maga neve! - heveskedett Cilike, - ez... ez...
De ebben a percben megpillantotta Ilust, ki a Laci háta mögött integetett neki.
Igaz, hiszen ők megesküdtek egymásnak, hogy senkinek sem árulják el, ki az a nagy L. Maradjon hát örök titok! Inkább eltűri még azt is, hogy az az önhitt Laci azt higyje, hogy ez az ő neve.
- Cilike, nem szenvedtél-e agyrázkódást, mikor az imént elestél? - kötődött Palkó, aki éppen arra korcsolyázott.
Nem, ez több volt, mint amennyit egy mélyen érző leánysziv elviselhetett. Cilike utána iramodott Palkónak, utól is érte s jól meghúzta a fülét.
Ennyi elégtétellel tartozott magának. De többet soha sem dicsekedett vele, hogy ő milyen nagy művésznő a jégen.
Cilikének múlt vasárnap volt a tizenötödik születésnapja.
- Most már igazán nagy leány vagyok! - mondogatta büszkén.
A ruháját is öt centiméterrel készittette hosszabbra édes anyja, sőt azt is megengedte, hogy egy házi bálban részt vegyen. Ki volt boldogabb Cilikénél? Most már azt se bánta, ha Teruska, Jankó és Duci minden reggel öt órakor fölkiabálták s a tintát végig öntik a kész feladatán.
Teruska, Jankó és Duci a Teréz néni kis gyerekei, körülbelül nyolc-tiz nap óta a Cilikéék vendégei voltak. Teréz néninek - édes anya testvérének - ugyanis a Lukács-fürdőt kellett használni és azért jött fel Somkutról Cilikéékhez, mind a három gyerekkel együtt.
Cilike nagyon szerette a három kis gazembert s azok kellőleg vissza is éltek a szeretetével. Meghuzigálták a haját, összetörték a gyermekkori játékait, főzőcskét játszott az emlékkönyvén, ollóval kivágták az albumból az összes nénik és bácsik arcképeit és rácsirizelték a Cilike rajztömbjére.
De ma nagylelkűen megbocsátott Cilike nekik mindent! Hogyne, hiszen ma bálba megy. A Kende Ilusék házibáljába. Már el is igérte a második négyest Kővári Lacinak - persze egyelőre csak gondolatban. Vagy inkább Halmi Sándornak adja? Vagy mind a kettőnek? De akkor össze fognak veszni - még párbaj is lehet belőle...
- Kedves Cilikém, - szakitotta félbe a kis lány ábrándozását Teréz néni, - ugy-e leszel olyan szives és ügyelsz ma délután kissé a gyerekekre? Nekem anyuskával együtt el kell mennem, bevásárolni.
- Csak menjenek egész nyugodtan, édes nénikém, - felelt Cilike nagylelkűen - én majd ügyelni fogok rájuk.
- Ne ijedj meg, jutalmúl valami szép meglepetést fogsz kapni, - mondta még a néni búcsúzóul.
Cilike bement a gyermekszobába, azzal az elhatározással, hogy meg fogja tanúlni előre a hétfői leckéjét, legalább vasárnap a bál után, zavartalanúl alhatik majd. Előbb azonban körülnézett, hogy mit csinálnak a gyermekek?
Teruska és Jankó egy képeskönyv romjai fölött veszekedtek. Duci azonban vésztjósló csöndben ült a mosdószekrény előtt.
Onnan kiszedte Cilike reggeli papucsát, abba bele öntött egy üveg sósborszeszt, kinyitott egy doboz vazelint, azzal bekente az arcát és a haját, aztán magára öntött egy skatulya hajport, utoljára pedig kézhez keritette a glicerines üveget s belemártogatva az ujjait, nyalogatta. Jó édes volt.
Duci különben arról volt nevezetes, hogy mindent megkóstolt és a leghihetetlenebb dolgokat találta ehetőnek.
Belekerűlt egy félórába, amíg Cilike tisztára tudta mosdatni.
Éppen javába mosdatta, mikor csengettek künn az előszoba ajtaján. Erre valamennyien - Duci még egészen vizesen - kirohantak.
Egy hordár jött s egy gyönyörű virágbokrétát hozott: Ilosvay Cecilia kisasszony számára a mai táncestélyre.
- Ki küldi? - rebegte Cilike boldog meglepetéstől remegő hangon.
A hordár vállat vont. Ő nem tudja. Elment és Cilike, a gyermekektől követve, mint egy szentséget vitte be a bokrétát. Gyöngyvirág, ibolya, rózsa... az ő legkedvesebb virágai. Ezt nem küldhette más, mint... mint... igen, mint Kővári Laci!
Cilike gyorsan vizbe tette a virágot s ujjongva polkázta körül az asztalt, aztán a tükörhöz rohant és megnézte magát benne.
- Szervusz, Cilike! - integetett büszkén saját magának. - Virágot kaptál az első bálodra, egy fiatal embertől, akinek bajusza is van! A többi leány bizonyára egyik sem kapott. Te már igazán nagy lány vagy, Cilike.
Aztán eszébe jutott, hogy erről a fontos eseményről illene valamit a naplójába is irni. Hamar beszaladt szobájába s még az ajtót is bezárta, hogy a gyerekek ne zavarják. Elővette drága piros bársony kötésű naplóját és boldog meghatottságtól remegő kézzel írt, írt, írt... Hogy mit? Ugyanazt, amit tizenöt éves kis lányok szoktak írni, akik azt hiszik, hogy ott kezdődik a világ, a bálnál, virágnál, bajuszos táncosoknál.
*
Ezalatt a három gyermek odakünt az ebédlőben néma áhitattal állta körűl az asztalt, amelyen Cilike - ott felejtette a virágot.
Egy darabig nem szóltak semmit, csak nyujtogatták az orrocskáikat.
- Vijág, - szólalt meg végre Jankó, a bokrétára mutatva.
- Jószagú, - szimatolt Teruska, lábujjhegyre ágaskodva.
Duci nem szólt semmit. Ő a tettek embere volt. Odahúzott az asztalhoz egy széket, fölmászott és megfogta a virágtartót.
Erre a másik kettő is felbuzdult s ők is felmásztak az asztalra...
*
Mikor egy félóra mulva Cilike ragyogó arccal és tintás ujjakkal előkerült a szobájából, sóbálvánnyá meredve állt meg az ajtóban.
Jankó az asztalon ült s egy nagy víztócsában rózsalevelekből készített hajócskákat usztatott. Teruska a tükör előtt állott s szegfűroncsokat dugdosott a hajába és a füle mellé. Duci az asztal alatt ült s egy marék gyöngyvirágot gyömöszölt a szájába. Ugy találta, hogy nagyon jóízű.
Cilikét ájulás környékezte. Jóságos Isten! Egy fiatal ember neki virágot küld s a gyermekek azt széttépik és megeszik! Nem, ezt nem lehet túlélni!...
Mielőtt azonban elájult vagy bánatában meghalt volna, hazajöttek édes anyja és Teréz néni.
- Megkaptad-e a virágot, amelyet küldtem neked? - kérdezte Teréz néni már az előszobában.
- Hát... hát... Teréz néni küldte? - dadogta Cilike kissé lefőzve.
- Persze, hogy én. Jutalmul, mert ma egész délután vigyáztál a gyermekekre. Jól viselték magukat?
- Nagyon jól, - felelte Cilike nagylelküen s magához ölelte a három szepegő kis bünöst.
*
A házi bálban Cilike természetesen pompásan mulatott. A nagy szalonban táncoltak, honnan a butorokat mind kihordták s a zongora hangjai mellett a kis lányok oly vígan ugráltak, mint talán soha később, még akkor sem, mikor az első hosszu ruhában az első nagy bálba mentek.
Csodálatosképen ezen az estén nem is történt Cilikével semmi baleset, kivéve hogy a vacsoránál leöntötte a ruháját kompóttal, éppen akkor, mikor Kővári Lacinak elbeszélte:
- Képzelje csak, a mai táncestélyre egy gyönyörű virágbokrétát kaptam és a gyermekek összetépték!
- Kitől kapta? - kérdezte Laci érdeklődve.
Cilike kissé érdekes akart lenni és roppant titokzatosan mondta:
- Nem tudom! Sejtelmem sincs róla!
Szerencsére ebben a pillanatban történt az a baleset a kompóttal s igy Cilike soha se látta meg azt az áruló mosolyt a Laci szemében. Laci ugyanis éppen egy félórával azelőtt értesült Teréz nénitől egészen körülményesen a bokréta történetéről.
*
A husvéti szünidőre Teréz néni magával vitte Cilikét haza Somkutra.
- Nem fogsz ott unatkozni, ne ijedj meg! - biztatta a kis lányt.
Teréz néninek szavajárása volt az, hogy: ne ijedj meg! Miután azonban nagyon katonás asszony volt, olyan erőteljes hangon jelentette ki mindig: ne ijedj meg, hogy akit ilyen formán biztatott, ugyancsak összerezzent mindig.
Teruska, Jankó és Duci, mikor hallották ezt a biztatást: - Ejnye ti rossz gyerekek, majd megtanitlak én, ne ijedjetek meg! - hát olyankor rendesen gyors iramodással bujtak el, ki ágy alá, ki szekrény mögé, ki ahova tudott.
Cilike azonban, ha a Teréz néni jóságos, fényes fekete szemébe nézett, tulajdonképen igazán nem ijedt meg. Hiszen annyi szeretet, annyi jóság sugárzott onnan feléje.
Teréz néni mindenüvé elvitte Cilikét látogatóba, ahol hozzá hasonló korú lányok voltak s csakhamar úgy ünnepelték mindenfelé, hogy a kis lány egészen elkapatott lett.
- Mi nagyvárosiak mindennap megyünk a korzóra sétálni, - dicsekedett a leányok előtt, pedig életében összesen csak kétszer volt. - Én már voltam bálban is. Oh, nálunk nagyon hamar viszik a leányokat bálba. És zsúrra is járunk. Ti nem is tudjátok ugy-e, hogy mi a zsúr?
Nem, a somkuti leányok nem tudták s néma áhítattal hallgatták a Cilike szindús leirásait és dicsekedéseit. Jó, hogy Teréz néni nem hallotta, különben közbe dördült volna:
- Ne ijedjetek meg! Dehogy jár ő zsúrra!
A somkuti dalosegylet jótékonycélu hangversenyt rendezett a szünidei gyermektelep javára. És akkor történt a következő nagyjelentőségü eset.
Teréz néni éppen a szokásos husvét előtti nagytakaritást rendezte. Teruska, Jankó és Duci ádáz örömmel csetlettek-botlottak a vizes dézsák és cirokseprők között, Cilike fejét tulipiros kendővel bekötve, buzgón segédkezett Teréz néninek, s egy létrán állva éppen a nagy tükröt mosogatta, midőn kopogtatás hallatszott az ajtón.
- Ne ijedj meg Cilike, most bizonyos, hogy vendégek jönnek! - vigasztalta Teréz néni a kis lányt, aki majd leesett a létráról, mikor két ünnepélyes arcu, fekete frakkos, fehér nyakkendős fiatal embert látott belépni a szobába.
- Ne ijedjenek meg, kedves öcséim, - fogadta őket nyájasan Teréz néni, - hát bizony nálunk most éppen nagytakaritás van, de azért csak tessenek beljebb kerülni.
Benógatta a két fiatal embert a másik szobába s közben gyöngéden nyakon legyintette Jankót, ki éppen eléjök boritott ki egy vizes dézsát.
Mire Cilike, tiszta köténnyel és simára fésült hajjal, fején a piros kendő nélkül megjelent a szalonban, a két fiatal ember már elő is adta Teréz néninek jövetelük célját.
A hangversenyre akarták fölkérni Cilikét, hogy valamivel közreműködjön. Talán zongorázna, vagy énekelne valamit. A somkutiak nagyon meg lennének tisztelve; az lenne a hangverseny fénypontja...
Cilike majd leszédült örömében a székről. Úgy érezte, mintha székestől együtt kezdene növekedni mind nagyobbra és nagyobbra. És csak azt az egyet sajnálta, hogy iskolatársai nem látják őt ebben a fontos és ünnepélyes pillanatban.
Teréz néni csak mosolygott a kis lány elpalástolhatlan büszke örömén és igy szólt:
- Én szivesen beleegyezem, ámbár még kis lánynak tartom őt a nyilvános szereplésre. De ha neki kedve van, legyen.
- Óh, köszönöm, édes Teréz néni, - rebegte Cilike boldogan és azonnal eszébe jutott, hogy ebből az alkalomból bizonyára fog kapni egy szép virágbokrétát - de azt ugyan nem eszik meg a gyermekek!
- Tehát el van intézve, köszönjük szépen, - hálálkodtak a rendezők, - Cecilia ő nagysága oly kegyes lesz és zongorázik majd valamit, nemde?
Cecilia ő nagysága!... Cilike szivét valami édes melegség járta át. Ő nagysága?.. Ez ő!.. De egyszerre eszébe jutott valami, mely mint egy hideg zuhany hűtötte le a lelkesedését. Rettenetesen megnyúlt az arca.
- Én... én... - hebegte zavartan - nagyon szivesen... de... nem tudok zongorázni.
- Oh, dehogy nem, - tiltakozott egyhanguan a két fiatal úr, - nagysád bizonyára kész művésznő. Csak a szerénység...
- Nem, nem... - rebegte Cilike megsemmisülten. - Én nem is tanultam zongorázni. Anyuska mindig akarta, de nekem nem volt kedvem hozzá.
A két rendező úr tanácstalanul nézett egymásra.
- Talán énekelne, - inditványozta az egyik.
- Nem tudok énekelni, - jelentette ki Cilike szomoruan és már szeretett volna a föld alá sülyedni.
- Megvan! - kiáltott most a másik diadalmasan. - Cecilia nagysád szavalni fog!
Ebbe azután Cilike készséggel beleegyezett. No hiszen az csak könnyű dolog! Megtanul könyv nélkül egy szép verset s azt elmondja. Ehez csak nem kell tudomány!
- Ne ijedj meg, Cili, bele fogsz sülni! - biztatta Teréz néni jólélekkel, de Cilike teljes önbizalommal mosolygott. Nem sült ő bele az iskolában sem, soha, pedig elégszer szavalt minden vizsgálaton és önképzőköri gyüléseken.
Teréz néni nem akarta hát tovább rontani a kedvét s Cilike lázas buzgalommal kezdett el keresgélni egy alkalmas költemény után. Végre megállapodott egyben. A madár fiaihoz. Irta: Tompa Mihály.
Most azután egész nap úgy lehetett látni Cilikét Tompa Mihály vörös kötésű verseskönyvével a kezében, amint alá s fel járva a szobákban, tanulta és szavalta a verset:
Száraz ágon, hallgató ajakkal,
Meddig ültök csüggedt madarak...
Már a gyermekek is megtanulták az első sorokat s ők is egész nap szavalósdit játszottak s Duci az asztal tetejére állva kiáltotta:
Szájaz ádon, halldató ajakkal,
Meddid ültök csüddedt madajak...
*
Elérkezett a nagy nap, Cilike úgy tudta már a verset mint a «folyó viz». Kapott az udvarias rendezőktől egy gyönyörü szép bokrétát is, melyet ezuttal óvatosan elrejtett a gyermekek elől. Este kocsival jöttek érette s úgy kisérték föl a terembe, mint egy kis királynőt.
Mikor azonban az ajtón át meglátta a ragyogóan kivilágitott nagy termet, hol tömött sorokban ült a fényes díszbe öltözött hallgatóság - egyszerre valami sajátságos, soha nem tapasztalt, rettenetes érzés fogta el Cilikét. Kiütött homlokán a verejték, s elkezdett a foga vacogni, mintha a hideg rázta volna.
Hogyan? Ő most kimenjen oda az emelvényre, megálljon annyi száz ember előtt, aki mind reá néz s tőle vár valamit... Szent Isten, soha! Soha! Hiszen még a száját sem tudná kinyitni. Egyszerre kitört rajta a lámpaláz.
Csak mintegy félálomban látta, hogy egy fekete frakkos alak lépett eléje, meghajolt s karját nyujtva szólt:
- Most a kegyed száma következik, Cecil nagysád!
Cilike görcsösen kapaszkodott meg a Teréz néni karjába.
- Nem megyek... Teréz néni, ne engedjen... kérem ne engedjen...
- Na, ebből baj lesz, - gondolta magában Teréz néni. - Ne ijedj meg kis lányom, - biztatta vidáman. - Hiszen nem esznek meg! Eredj már no!
Gyöngéden lóditott rajta egyet s Cilike kitámolygott. És mikor ott szemtől-szembe állt a nagy közönséggel, amely néma csendben, várakozással teljesen nézett szembe vele, egyszerre úgy összeszorult a torka, hogy egyetlen-egy szót sem tudott kinyögni. Valami halvány sejtelme volt ugyan, hogy neki most kellene egy verset elmondani, de igazán nem emlékezett rá, hogy mit.
- Ne ijedj meg, Cilikém, - dördült most meg a Teréz néni mély hangja, s erre egyszerre vége lett a feszült, kinos csöndnek. A jó nénik és bácsik, kiknek majdnem mindegyiknek volt gyermekök, talán éppen akkora leányok, mint Cilike, úgy megsajnálták a szepegő kis lányt, hogy egyszerre olyan viharos taps támadt, mintha Cilike a legragyogóbb ékesszólással szavalta volna el a verset.
Teréz néni pedig fölment az emelvényre, átölelte Cilikét és vitte magával, be a kis terembe, annak is egyik legsötétebb zugába, ahol kedvére kisirhatta magát a kis lány.
- Ne ijedj meg - vigasztalta Teréz néni, s egy csomó cukros gesztenyét dugott a kezébe, - hiszen nem olyan nagy baj ez. Igen nagy fába vágtad a fejszédet, annyi az egész. Majd helyrehozod egy pár esztendő múlva.
- Soha, soha! - zokogta Cilike búsan. De azért mind megette a cukros gesztenyét.
Mert hát bizony nem volt ő még Cecilia nagysám, hanem csak egy kis Cilike, minden képzelt bátorsága és önbizalma ellenére egy ijedős, sírni és nevetni egyszerre tudó, tizenöt esztendős kis pipiske leány.
- Kop-kop, kop-kop-kop!
Cilike már egy félóra óta ül az ablak mellett és türelmesen hallgatja ezt a szabálytalan és tompa kopogást.
A fiúk, Palkó és Gyuri labdáznak, éppen ott az ablak alatt és sok nevetés és még több vitatkozás között ütik a falhoz és egymás hátához a labdát.
Néha odakiáltanak Cilikének is, hogy jőjjön közéjük. Igaz ugyan, hogy ők alapjában véve nagyon lenézik a leányokat és nem ismernek rettenetesebb dolgot, mintha egy-egy vasárnap délután végig kell köszöngetni a Cilike barátnőinek, akik uzsonnára jönnek hozzá.
De Cilike - azt elismerik - mégsem olyan ostoba, mint a többi leány. Jól tud labdázni, nem kényeskedik, ha az ember kicsit hátba találja érinteni a labdával és főleg nagyon ügyesen tudja fölvarrni a leszakadt gombokat.
Ami igaz, az igaz s a két fiu is készséggel elismeri Cilike érdemeit. Éppen ezért most is szivesen látták volna maguk között.
De Cilike csak a fejét rázta. Neki most fontosabb dolga volt. Harisnyát foltozott. Anyuska ugyanis ma reggel erősen megkorholta, amiért nagy leány létére lyukas harisnyával ment az iskolába.
Cilike megszégyelte magát s most, hogy hibáját helyrehozza, elővette összes harisnyáit és buzgón foltozgatott.
Éppen elkészült mindennel és roppant büszke volt reá; tökéletes nagyleánynak érezte magát, s azt gondolta, hogy most már akár férjhez is mehetne, mert lám, olyan komoly és gondos leány, aki már tudna háztartást is vezetni, mikor egyszerre csak a fiuk vészes csatakiáltását hallotta:
- Meneküljünk! Vendégek jönnek!...
És mint a szélvész rohantak el a kert irányába, ahol a kis hátsó ajtón kivágtattak a gyümölcsösbe.
Cilike örvendezve csapta le a harisnyákat.
- Bizonyosan a leányok jönnek! - kiáltotta vigan, mert tudta, hogy a fiuk olyankor szoktak méltósággal elvonulni, mikor az ő barátnői föltüntek a szemhatáron, s Iluska meg Olga meg is igérték volt, hogy ma délután eljönnek hozzá.
Csakugyan, már hallotta is a lépéseket és a hangokat az udvaron s hamar, hamar, hogy minél gyorsabban ott legyen a leányok között, nem akart még az ajtó felé kerülni, hanem - kiugrott az ablakon.
Ezt máskor is meg szokta cselekedni, ha nagyon sietett, ámbár anyuska mindig haragudott ezért a nyaktörő műveletért, mert az ablak, amely az udvarra nyilt, meglehetős magas volt.
Cilike azonban, hála a sok gyakorlatnak, olyan ügyesen talpraugrott mindig, mint egy macska.
Most is úgy történt s még ugrásközben, a levegőben kalimpálva, már kiáltotta:
- Szervusz Iluska! Szervusz Olga - s azzal egyenesen a nyakába ugrott egy szerfölött előkelő külsejü, libegő tollaskalappal diszelgő, hegyesorru asszonyságnak, aki nagyot sikitva, félájultan esett a mellette álló szép leány karjai közé.
- Aber um Gotteswillen!... Was ist das? - kiáltozta egyre-másra és a diszes tollaskalap gyászosan konyult féloldalt a fülére, mig a tollak az orrát árnyékolták be.
Cilike se élt, se halt. Csak mintegy fátyolon keresztül látta, hogy a gyönyörü szép leány Katolnay Irma, s azonkivül még egy kövér, pufókképü ifjut is látott, ki az ájuldozó nénit hirtelen a zsebkendőjével kezdte legyezgetni.
- Nincs semmi baj, liebe Tante, - nyugtatta meg Katolnay Irma nevetve a nénit, aki lassanként magához tért, - ez csak Cilike, aki jó napot kivánt nekünk.
- Na, aber so was! - nevetett most már a néni is, s a hosszunyelü lorgnettjén keresztül nézegette végig Cilikét, aki talán soha életében nem volt olyan zavarban mint most és legjobban szeretett volna rendes kivánsága szerint, azonnal a föld alá sülyedni. De hát persze nem sülyedt el, hanem ahelyett végig kellett szenvedni, amig Katolnay Irma bemutatta a nagynénjének, aki tegnap érkezett Bécsből s az unokaöccsének, a pufókképü, kövér ifjunak, akiről csak annyit hallott Cilike, hogy Pepinek hivják.
A pufókképü Pepi nehézkesen meghajtotta magát, motyogott valamit németül és kezet akart csókolni Cilikének.
Hát éppen még csak ez kellett, hogy Cilike zavara tökéletes legyen. Hirtelen elrántotta a kezét s ugy elrohant, mintha ott se lett volna. Még hallotta a nevetést, amely mögötte fölcsendült, hallotta a Katolnay Irma kedves, hivó szavát is, de ő csak szaladt be a kertbe, onnan ki a gyümölcsösbe, oda, ahova a fiuk már jóelőre elmenekültek.
Csak ott, nehány koránérő, pirosarcu alma társaságában tudott kissé megnyugodni és lecsillapodni.
Nagy búsan szakitott le egy almát és éppen bele akart harapni, de amint reánéz az almára, egyszerre eszébe jut:
- Juj, ennek az almának éppen olyan kerek, pufók képe van, mint annak a kövér Pepinek!
Hamar el akarta dobni az almát, de aztán mégis meggondolta a dolgot. Kár volna érte. Végre is, az alma arról nem tehet. Hát inkább megette.
*
Csak este tudta meg Cilike, hogy a bécsi vendégek tiszteletére vasárnapra nagy kirándulást tervezett Katolnay Irma s azért jött, hogy őket is meghivja. A peleskei hegyre akartak fölmenni, a romokhoz, honnan gyönyörü kilátás nyilt az egész vidékre. Kocsival mentek, de Cilike apja azt inditványozta, hogy a férfiak menjenek ki korábban gyalog, mert az ut az erdőn keresztül gyönyörü szép, s mig a hölgyek feljönnek, addig ők el is készitenek mindent az ebédhez. Csak meg kell majd enni.
Cilike arra kérte apját, hadd mehessen ő is gyalog. Nagyon szeretett az erdőn keresztül sétálni, meg az igazat megvallva, egy kissé restelte is a német vendégek előtt azt a multkori viharos találkozást.
Természetesen Pepi urfi is kocsival ment a hölgyekkel, mert igen kövér és igen lusta volt a gyalogláshoz, s igy tehát Cilike vidáman, jó kedvvel indult el édes apjával, a fiukkal, s édes apjának még egy pár fiatalabb és öregebb barátjával.
Az ut az erdőn át gyönyörü szép volt. A ragyogó, meleg napsugár átszürődött a lombokon és aranyzöld fénybe boritott mindent. A madarak daloltak a fákon, mintha csak hangversenyt rendeztek volna, s a vadvirágok illata betöltötte az egész levegőt.
Cilike vigan szedegette a virágokat, és hogy megmutassa az ő gazdasszonyi buzgalmát, gombát is szedett, amelyből termett bőségesen az erdőben.
Teletömte az apa zsebeit vele és a Kővári Laci kalapját, aki ugyan váltig boszantotta, hogy ez csupa bolondgomba. De Cilike önérzetesen bizonyitgatta:
- Én azt jobban tudom. Ilyent szoktunk mindig vásárolni. Ez a legfinomabb vargány-gomba. Ezt minden jó gazdasszony tudja!
Mikor felérkeztek a hegyre, letelepedtek egy szép kis tisztáson s aztán édes apa inditványára rőzsét hordtak össze, tüzet gyujtottak és kikeresték az elemózsiás kosárból, amelyet két szolga hozott fel, a pörköltnek való húst.
A két fiu a legjobban igyekezett a rőzsehordásnál s hirtelenében olyan tüzet raktak, hogy egy egész ökröt is meg lehetett volna nyárson sütni mellette.
- Olyan pörköltet főzünk a németeknek, hogy megemlegetik, - mondotta édes apa vidáman s az urak valamennyien egész lelkesedéssel és nagy buzgalommal akartak hozzálátni a főzéshez, hogy mire a kocsik megérkeznek, az ebéd kész is legyen.
Igen ám, de hogy kell elkésziteni a pörköltet? Mindegyik tudta, hogy jön hozzá hagyma, sok, paprika is, még több és a húst fel kell darabolni. De már most mit kell előbb a bográcsba tenni: a hagymát-e, vagy a zsirt, vagy a paprikát, vagy a húst? Vagy mindent egyszerre?
Tanakodtak jobbra-balra, egyik igy tudta, a másik ugy tudta. Vitatkozott a sok szakács hangos szóval, de még sem mertek hozzáfogni, nehogy elrontsák.
- Hopp, hiszen itt van Cilike, - kiáltott föl egyszerre Kővári Laci, - ő az egyedüli hölgy közöttünk. Ő bizonyosan tudni fogja!
De hol volt már akkor a kis hölgy!
Az első tanakodás hallatára elsomfordált a bogrács mellől, mert érezte, tudta, hogy mindjárt őt fogják felszólitani, hogy kellő szakértelemmel készitse el a pörköltet, neki pedig a leghalványabb sejtelme sem volt róla, hogyan készül?...
Fölmászott a legmagasabb sziklára, elrejtőzött egy bokor mögé s onnan nézett le, hogyan lobog a tüz, hogyan ülnek a férfiak a tűz körül, néznek bele a bográcsba és tanakodnak meg vitatkoznak: előbb a hagymát vagy előbb a húst?...
Kővári Laci és Halmi Sándor fölkerekedtek, hogy megkeressék Cilikét, aki egyedül illetékes dönteni ebben a fontos kérdésben. Cilike azonban nem felelt semmiféle hivó szózatra s ugy meglapult ott a bokor mögött, mint egy kis nyul. És magában mind csak azon imádkozott, vajha hamarább megérkeznék anyuska a kocsival, mielőtt még fölfedezik őt rejtekhelyén.
A kis lányok védőszentje meg is hallgatta fohászkodását.
A kocsik megérkeztek, s mikor Cilike meggyőződött róla, hogy anyuka már hozzá is látott a pörkölt készitéséhez, olyan vidám és ártatlan arccal került elő, mintha semmiről sem tudott volna.
- Nini, Cilike kisasszony, itt van? - kiáltott feléje Kővári Laci, - mennyit kerestük az előbb!
- Miért? - kérdezte Cilike teljes bátorsággal és olyan szende arccal, mint egy bárány.
Kővári Laci hamisan mosolygott. Amilyen ravasz egy ifju volt, kitelt tőle, hogy mindent kitalált, mert Cilike felé nyujtotta a kalapját, amely még mindig tele volt gombával.
- Csak azt akartam kérdezni, hogy gombát is kell-e tenni a pörköltbe?
- Ugyan hova gondol? - rebegte Cilike s igyekezett nagyon elfogulatlannak látszani, - de olyan piros lett, mint a pipacs.
Hetek óta nem beszéltek egyébről az osztályban, mint a szinielőadásról, melyet az igazgatónő nevenapjára akartak rendezni a leányok. Az egyik tanitónő, Zsófi néni, irt egy szép szindarabot erre az alkalomra; «Virágok álma» volt a cime s Cilikének jutott a főszerep. Ő játszotta volna a rózsatündért.
A szerepét már egészen jól tudta és Zsófi néni, aki az egészet rendezte, a próbákon igen meg volt elégedve játékával is.
Csak egy nagy gondja volt Cilikének. A jelmez!
Zsófi néni kijelentette, hogy nem szabad sok pénzt költeni, hanem mindegyik szereplő sajátkezüleg készitett virággal s egy kis aranycsillámmal diszitse föl a táncpróbára készült fehér ruháját.
Ebbe azonban Cilike nem tudott belenyugodni. Ő, a főszereplő, a rózsatündér, csak nem jelenhetik meg a rendes intézeti ruhában, ha még olyan szép virággal volna is felékesitve.
Régi divatlapokból kikeresett egy nagyon csinos rózsajelmezt, apuskától kikönyörgött husz koronát s anyuska megigérte, hogy segiteni fog majd a jelmez elkészitésénél. Néhány méter aranycsillámos rózsaszin gázzal beboritják majd a fehér ruhát, rózsaszin atlaszból lesz a derék, hosszan lecsüngő, a válltól nyitott ujjakkal, amelyek mint valami szárnyak fognak utána lebbenni; az alj tele lesz hintve apró rózsákkal s a kibontott haját egy gyönyörü rózsakoszoru szoritja le a homloka körül. Azonkivül kis aranykorona is lesz a fején, amely alól sarkig érő, habos rózsaszin kreppfátyol hullámzik alá, mint egy lehelletszerü rózsaszin felhő.
Cilike valóságos lázban volt, valahányszor erre a jelmezre gondolt.
Csak az volt a baj, hogy édes anya pár hét óta annyira meg volt hülve, hogy nem volt szabad kijárnia, s igy nem tudta megvenni a szükséges hozzávalókat, s a varráshoz sem kezdhettek hozzá.
Pedig az előadás napja veszedelmesen közeledett
Vasárnapra volt kitüzve és ma már szerda volt.
- Anyuskám, - siránkozott Cilike, - nem lesz kész a ruhám! A többieké már mindegyiké megvan, s éppen az enyém nincsen!
- Mit csináljunk? - töprengett édes anyja, aki valóban már maga is aggódott a ruha miatt. - Az orvos azt mondta, hogy nekem legalább egy hétig nem szabad kijárni ebben a szeles, csunya időben! Tudod mit, menj el a Kende Ilus mamájához és kérd meg, hogy vásároljon ő meg mindent ami kell.
- De anyuskám, - szólt Cilike, - hát miért kell nekünk máshoz fordulni ilyesmiért? Hát nem tudnék én megvenni mindent?
- Őszintén megvallva, nem bizom az én szeleburdi kis leányomban, - felelt anyuska. - A vásárláshoz érteni kell. Te csak elköltenéd a pénzt - ha ugyan el nem veszitenéd utközben - s utoljára is nem vennél semmit, ami kell.
- Oh anyuskám, - duzzogott Cilike megsértődve, - hogyan gondolhatsz ilyesmit felőlem! Hiszen nem vagyok már sem gyermek, sem ügyetlen, mint képzeled! Engedd, hogy én vásároljak meg mindent. Meglásd, hogy meg leszel elégedve. Ma éppen szerda van, délután nincs előadásunk az iskolában, szépen megvennék mindent s este mindjárt hozzá is kezdhetnénk!
Addig kunyorált, mig végre édes anyja beleegyezett, s délután Cilike büszkén és boldogan indult utjára, zsebében husz koronával és egy cédulával, amelyre gondosan föl volt jegyezve minden, amit vásárolni akart.
Siettében elfelejtette megkérdezni édes anyjától, hogy melyik boltba menjen s igy mikor a belvárosba ért, ahol üzlet üzlet mellett állott, kissé tanácstalanul nézegette a kirakatokat, ahol csak ugy csillogott, ragyogott a sok szebbnél-szebb holmi.
Végre az egyik üzletbe csak ugy találomra bement.
- Kezét csókolom, kezét csókolom, - hangzott kórusban feléje s egyszerre három segéd is sietett elejébe, hogy kiszolgálják. - Mit méltóztatik parancsolni? Mivel lehetünk szolgálatára? Méltóztassék helyet foglalni.
Ennyi udvariasság s ily tömeges előzékenység láttára büszkén egyenesedett ki Cilike s igen önérzetesen és öntudatosan jelentette ki, hogy virágot akar vásárolni, egy szép rózsakoszorut.
- Végtelen sajnálom, hogy éppen azzal nem szolgálhatunk, - fuvolázta az egyik udvarias, fürtös fejü ifju. - Mi nem tartunk virágot, csak selymet és csipkét... Méltóztassék megnézni, milyen gyönyörü csipkéink vannak! Igazi remekművek! Talán ebből méltóztatik parancsolni? Igen? Ez valódi brüsszeli csipke. Egy báli ruhára kell ugyebár? Remekül fog illeni! Felséges lesz! Hány métert méltóztatik?...
Cilike egészen meg volt zavarodva s hirtelenében azt hitte, hogy csakugyan szüksége van csipkére. Igazán, gyönyörü is lenne a rózsaszin ruhához ez a szép lenge csipke!
- Hány métert méltóztatik parancsolni? - kérdezte ismét a segéd, kiteregetve a csipkét Cilike előtt.
- Azt hiszem... azt hiszem... két méter elég lesz - rebegte Cilike.
- Igenis, két méter - sürgölődött a segéd s már le is nyisszantotta a csipkét. - És mit méltóztatik még parancsolni? Talán valami szép selymet báli ruhára, estélyi toilettre?...
- Igen, rózsaszin selymet kérek, azaz inkább atlaszt, - szólt Cilike, egészen elszédülve attól a tudattól, hogy őt olyan nagy leánynak nézik, akinek báli ruhára van szüksége. - Rózsaszin atlaszt kérek, nagyon szépet és finomat!
- Oh kérem, - mosolygott fölényesen a fürtös fejü ifju, - az atlasz már nem divatos! Ki vesz ma rózsaszin atlaszt?... Méltóztassék megnézni ezt a galambvérszin selymet, mily mesés szép fénye van ennek, vagy ezt a narancssárga selymet, ez a legutolsó divat, csodás hatásu este villanyfénynél, nagyságod arcszinéhez gyönyörüen illenék... Ebből méltóztatik parancsolni? hány métert vágjak le? Egy egész ruhára? Tizenöt méter elég lesz?
- Jaj, nem! - kiáltott Cilike ijedten. - Nekem csak három méter kell, egy derékre!
- Egy blúzra, szinházi blúzra, persze - fontoskodott a segéd. - Valóban, nem is választhatott volna jobbat nagyságod, mint ezt a gyönyörü narancssárga selymet. Látszik, hogy kitünő izlése van nagyságodnak! Tehát három méter...
Mialatt szapora szóval beszélt a segéd, épp oly gyors kézzel már le is vágta a selymet, be is csomagolta s aztán szolgálatkészen fordult ismét Cilikéhez.
- Volnának még egyéb parancsai is nagyságodnak?
Cilike egészen el volt kábulva és megilletődve, s jóformán nem is emlékezett már, hogy mire van még szüksége. Szerencsére eszébe jutott a kis cédula, amelyre otthon feljegyzett mindent, s hamar kivette zsebéből és megnézte.
- Még rózsaszin gázra volna szükségem, meg széles rózsaszin kreppre, fátyolnak, - mondta büszkén arra, hogy annyi szép holmit vásárolhat még.
- Végtelenül sajnálom, hogy ezzel nem szolgálhatok, - fuvolázta a segéd, - ezeket a cikkeket nem tartjuk. Méltóztassék itt átellenben az üzletben megnézni; ugyanott szép virágot is méltóztatik kapni, báliruha disznek valót.
- Köszönöm, majd megnézem, - intett előkelően Cilike s felállt a székről, mialatt a segéd becsomagolta a selymet és a csipkét, összeállitotta a számlát s hajlongva nyujtotta át Cilikének.
- Méltóztassék a pénztárnál fizetni. Kezét csókolom!
Cilike mialatt a pénztárcáját elővette, egy pillantást vetett a jegyzékre s majd hanyatt esett ijedtében. Tizenhét korona és hetven fillért kellett fizetnie s most ébredt csak annak tudatára, hogy tulajdonképen semmit sem vásárolt még, amit kellett volna, a pénzéből ellenben nem maradt több, mint két korona és harminc fillér.
Legszivesebben visszaadott volna mindent a fürtös fejü segédnek és kiszaladt volna a boltból, de azt mégis restelte. Itt, ahol őt oly nagyúri, előkelő hölgynek nézik, csak nem viselkedhetik olyan gyermekesen! Fájó szivvel tette le tehát a pénztár márványasztalára a szép, fényes huszkoronás aranyat s csak az enyhitette némileg keservét, hogy amint az ajtó felé ment, ismét kórusban hangzott utána: «kezét csókolom!»
A fürtös fejü ifju meg egészen az ajtóig kisérte, udvariasan kinyitotta előtte s mélyen meghajolva köszönt:
- Kezét csókolom! Legyen máskor is szerencsénk!
A szemben levő üzletbe már kevésbé önérzetesen nyitott be Cilike, s nagyon szerény hangon kérte a fölszolgáló kisasszonyt, hogy mutasson neki virágokat.
Egy egész doboz szebbnél-szebb virágot tettek eléje, oly gyönyörüeket, hogy Cilike azt hitte, valódi virágok. Kiválasztott egy nagyon szép rózsakoszorut, de most már volt annyi esze, hogy előbb megkérdezte: mibe kerül?
- Tizenkét korona, - felelt a kisasszony röviden. Cilike gyorsan visszatette a koszorut s aztán még szerényebben és még halkabban szólt:
- Valami olcsóbbat kérnék. Olyant, ami nem kerül többe két koronánál.
A kisasszony szó nélkül visszatette a dobozt s egy másikat vett elő, amelyben azonban korántsem voltak olyan szép virágok.
- Ezek közül bármelyik két koronába kerül, - mondta szárazon, s aztán ott hagyta Cilikét, hogy válogasson tetszése szerint. A dobozban csak egyes szál virágok voltak, nagy napraforgók, lilaszin violák és halvány sárga meg meggyszin piros rózsák. Cilike búsan választott ki egy piros rózsát, kifizette a két koronát s aztán nagyon csüggedten indult hazafelé.
A husz koronából maradt még harminc fillérje. Azon vett magának utközben egy csemegeüzletből cukros mandulát, vigasztalásul.
Otthon egy kissé remegve és zavartan teritette ki édes anyja elé a megvásárolt holmikat.
Édes anyja összecsapta a kezét.
- De hát hol van az atlasz, meg a krepp, meg a rózsaszin gáz, Cilike, és a rózsakoszoru, amit vásárolni akartál? - kérdezte csodálkozva.
- Arra... arra nem jutott már a pénzemből, - hebegte Cilike röstelkedve.
- De hát miért vásároltál olyasmit össze, amire egyáltalán nincs szükséged?
- Édes anyuskám, a segéd ur ott az üzletben azt mondta, hogy ez az utolsó divat és aztán azt is mondta...
- Ugyan mit mondott?
- Azt mondta, hogy: kezét csókolom! - vágta ki büszkén Cilike.
Édes anyja minden boszúsága ellenére is elnevette magát.
- Nagy csacsi vagy még te, édes lányom, - mondta fejét csóválva. - Büntetésül most már nem lesz külön jelmezed, hanem azt a rózsát varrjuk rá a fehér ruhádra - s mindenkinek elmondom majd: milyen ügyesen tud bevásárolni az én leányom!
Cilike búsan csüggesztette le a fejét s csak a cukros mandula adott némi vigaszt bánatos szivének.
Két szines gombolyag gurult végig a nagy ebédlőben a földön. Két szines, nagy gombolyag, az egyik kék, a másik piros - és sajátságos, a két gombolyagnak négy kalimpáló lába és négy hadonászó karja volt.
Aztán nagy sikongatás, visitozás és nevetés hallatszott, a két szines gombolyag fölpattant a földről, s Cilike és Iluska - mert természetesen ők voltak - esze nélkül futott be a legbelső szobába, a Cilike kis leányszobájába.
Lihegve, kipirulva vetették le magukat a divánra, s a nevetéstől csak szakgatottan kiáltoztak egymásnak egy-egy szót.
- Hallottad?
- Hallottam!
- Kétszer kopogtattak!..
- Az ebédlő ajtaján!
- Vajjon ki volt?
- Be is nyitott...
- Volt bajusza?
- Volt... Volt... Nagy szőke bajusza!...
- Jaj, ha meglátott...
- Nem hiszem, hiszen elszaladtunk...
- Te, hátha fiatalember volt!
- Talán a meghivót hozta el?
- A majálisra!
- Bizonyosan!
- Talán Balázs Pista volt!
- Vagy Kővári Laci?
- Vagy mindaketten?
- Menjünk ki, nézzük meg!
- Jól van. De előbb hozzuk rendbe magunkat. Milyen borzas vagy te, Iluska!
- Hát még te, Cilike! A fésüd is kiesett a hajadból, s a kötényed szalagja leszakadt!
- Gyorsan, gyorsan! Siessünk, mielőtt elmegy.
Lázasan kapkodva kezdett a két leányka öltözködni, fésülködni. Egymás kezéből ráncigálták ki a fésüt, a kis kézitükröt s Cilike az egész szekrénye tartalmát kiboritotta a földre, amint nagy sietve keresett egy csinos csipkés, szalagos kötényt.
Öt perc alatt készen voltak, s aztán szendén mosolygó ábrázattal lejtettek ki az ebédlőbe.
A kérdéses fiatalember csakugyan ott állott még a szoba közepén, az asztal mellett. Csakugyan nagy szőke bajusza is volt. És a nyakába egy nagy táska volt akasztva, a kezében meg egy terjedelmes postacsomagot tartott.
A levélhordó volt.
Anyuska az asztal mellett állott és a postakönyv fölé hajolva irta alá a vevényt a csomag átvételéről. Aztán kifizette a levélhordót, aki a csomagot az asztalra tette és tisztességtudóan köszönve eltávozott.
Cilike és Iluska egy pillanatig lefőzve néztek utána. Az orrocskájuk mintha valamicskét megnyult volna. Hát azért öltözködtek és fésülködtek ők olyan nagy sebbel-lobbal?
- Miféle lárma, hancurozás volt itt az előbb? - kérdezte anyuska mosolyogva a két leánykát.
- Oh, semmi, semmi, - hebegte Cilike elpirulva - csak a bosztont próbálgattuk Iluskával... aztán egy kicsit megbotlottunk a szőnyegben és azon nevettünk...
Azt már feleslegesnek találta Cilike hozzátenni, hogy bizony ugy megbotlottak, hogy a földön is hemperegtek, s hogy akkor ugrottak föl nagy sikitozva és nevetve, mikor az a bizonyos szőke bajuszos fiatalember bekopogtatott az ajtón.
- Azt hittem, hogy ti a leckét tanuljátok, - nevetett anyuska, - s a fiuk lármáznak idebenn.
- A leckénket már tudjuk, - sietett Cilike kijelenteni, - de a bosztont meg kell hogy tanuljuk a diák-majálisra, mert most mindenki azt táncolja.
- Hát olyan bizonyos az, hogy te mégy arra a majálisra? - kérdezte anyuska Cilikét.
- Egészen bizonyos, - ujjongott Cilike, anyja nyakába ugorva, - van nekem egy édes, aranyos, drága kicsi anyuskám, aki megigérte, hogy ha jól viselem magam, hát elvisz. És én azóta olyan jó vagyok, mint egy angyal És, ugy-e, édes, drága anyuskám, kapok majd egy éppen olyan szép, fehér csipkés ruhát is, mint az Iluskáé?
- Azt már nem, - mondta anyuska egészen komolyan. - A rózsaszin battiszt ruhád még egészen jó. Kimossuk, kivasaljuk, friss szalagot teszünk reá s éppen jó lesz.
Nem is vesztegetett több szót anyuska, hanem kiment a szobából, Cilike pedig búbánatosan sóhajtozva borult Iluska vállára.
- Istenem, milyen szerencsétlen is vagyok én! Semmi örömöm sincs az életben!... Egyetlen vágyam volt, hogy veled egyformán legyek öltözve a majálison és még az se sikerül!
Iluska baráti részvéttel szorongatta a Cilike kezét. Ő teljesen tudta méltányolni ezt a nagy-nagy szerencsétlenséget és szive egész szeretetével óhajtott volna segiteni legjobb barátnője szomoru sorsán.
- Tudod, Cilikém, én mit szoktam csinálni, ha anyuska valamit megtagad tőlem, amire nagyon vágyom?
- Mit?
- Borzasztó szomoru, bánatos arcot öltök, de azt nemcsak mutatom, hanem olyankor igazán nagyon szomoru is vagyok és sokat sirok s az asztalnál nem eszem semmit. Apuskának ez feltünik s megkérdezi: «Mi az! Beteg ez a leány?» «Dehogy, - mondja olyankor anyuska boszusan, - csak ez vagy az kell neki, azért sir!» Apuskának nagyon lágy, jó szive van, megsajnál és azt mondja: «No hát lássuk, hát igazán nem lehetne megtenni a kedvét?» És a vége rendesen az, hogy megkapom, amit kivánok!
- Na tudod, ez tulajdonképen csunya dolog tőled, igy visszaélni a szülőid jóságával, meg aztán ma este paradicsomos csirke van vacsorára és én azt borzasztóan szeretem. És nálunk az különben se használna semmit, ha én nem enném, mert apuska legfeljebb azt mondaná: - ha nem izlik édes leányom, ne egyél! És a fiuk is, Pali meg Gyuri rögtön átlátnának a szitán s aztán nem volna nyugtom tőlük, mindig szekiroznának. Hanem azért mégis meg fogom próbálni.
Ebben ugyan nem nagy következetesség volt, amit Cilike most mondott, de hát annyira vágyott egy olyan fehér csipkés ruhára, kék szalagokkal, hogy azért szivesen koplalt volna is egy-két napig.
Hogy és miként történt a dolog, vajjon csakugyan sirással és koplalással érte-e el Cilike szive vágyát, vagy pedig, amit inkább hiszek, édesanya, kimosatván a rózsaszin battiszt ruhát, látta, hogy az bizony mégis kissé igen fakó és viseltes az ő nagy lányának a diákmajálisra, elég az hozzá, hogy Cilike megkapta a fehér csipkés ruhát, kék szalagokkal. Éppen olyan volt, mint az Iluskáé. Akárcsak édes testvérek lettek volna!
De hajh! Meg volt irva a csillagokban, hogy Cilike mégsem táncolhatta el ebben a szép, fehér csipkés ruhában a bosztont meg a négyeseket, amelyeket már két héttel azelőtt eligért az ismerős fiatalembereknek.
Csunya, esős, sáros idő volt a majális napján. Ez ugyan nem sokat határozott, mert ugyis teremben tartották meg a mulatságot, de mégis kellemetlen volt.
Cilike már délután hat órakor teljesen készen, felöltözve polkázott a szobában és sürgette az édesanyját, aki még hozzá sem kezdett az öltözéshez.
Ez volt a Cilike első nagyobb mulatsága, nem csoda, ha egy kis lámpaláza volt s gyakrabban szaladt a tükör elé, hogy megnézze, igazán jól illik-e a ruhája.
Szerette volna magát egészen is látni; fölállt tehát egy székre s ugy forgolódott jobbra-balra a tükör előtt. Meg volt elégedve. A ruha igazán csinos volt.
De amint leugrott, oh borzalom, a ruha fodra beleakadt egy a szék támláján álnok módon kiálló szögbe s végig szakadt.
Cilike majd elájult; anyuska azonban gyorsan tűt és cérnát vett elé s olyan ügyesen felvarrta a fodrot, hogy nem látszott semmi.
- Jaj, csak már a kocsiban ülnénk! - szepegett Cilike, - ugy félek, hogy még valami baleset ér!
- Csak ne szeleskedj, akkor nem történik semmi, - figyelmeztette anyuska.
Cilike megfogadta a jó tanácsot s még moccanni is alig mert nyolc óráig, amikor végre, végre a kocsi előállott, hogy odavigye őket a nagy terem elé, ahol a majálist tartották.
De akkor, ott a sáros udvaron, amint fel akart lépni a kocsiba Cilike, örömében előbb egyet ugrott. Nem nagyot, csak egészen kicsit, de mégis elég nagyot arra, hogy megcsusszon s szépen beleüljön egy sáros kis tócsába, mely éppen ott volt a kocsi előtt.
Arról, hogy milyen volt a csipkés fehér ruha, mikor Cilike felállott, jobb nem is beszélni. Cilike pedig... nos hát Cilike azt hitte, hogy most már betelt az ő szenvedéseinek mértéke s hogy ő a legeslegszerencsétlenebb teremtés ezen a földön...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egy óra mulva azonban megvigasztalódott.
Anyuska ugyanis elővette a rózsaszin battiszt ruhát, - este nem is látszott, hogy egy kissé fakó már, - megmosta a kis leány kisirt szemét hideg vizzel s egy óra mulva, kissé megkésve bár, de mégis elindultak.
Hogy most nagyon óvatosan, nagyon csendesen ült be Cilike a kocsiba, azt mondani is fölösleges.
Mindeddig Cilike hűségesen és őszintén beszámolt az ő kisebb-nagyobb baleseteivel s bármi viszontagságon ment is keresztül, azt el nem hallgatta soha.
Volt azonban az életében egy emlék, amire nem igen szeretett gondolni s amit nem is emlegetett soha. Miután azonban most már évek multak el azóta, hát mégis csak inkább lehet beszélni róla, annál is inkább, mert Cilike azóta teljesen megváltozott és egészen elhagyta azt a rossz szokását, amelyről itt most szó lesz.
Régen volt nagyon. Cilike akkor még csak tizenkét éves volt s a második polgáriba járt.
Aki ma ismeri, alig hinné el, hogy ez ugyanaz a Cilike, mert akkoriban egy kócos, hanyag, lompos kis lány volt, akinek legnagyobb hibája volt a rendetlenség.
Oh, hány leányka ismer vajjon magára, ha elmondom, hogy Cilike, mikor reggel az iskolába akart menni, soha se találta meg a keztyüjét vagy a cipőjét, vagy a kézimunkáját, vagy a könyveit. És milyenek voltak ezek a könyvek, Istenem, milyen rongyosak, milyen piszkosak! Hát még a kottái! Egyiknek se volt táblája, ellenben nagyon sok zsirfolt diszlett rajtok s a széle mindegyiknek szakadozott volt! A kötényét többnyire gombostűvel tüzte föl Cilike, mert a szalag leszakadt róla és soha sem ért rá fölvarrni és zsebkendőt, tollat, ceruzát, gummit, hajtűt, festéket, papirt rendesen kölcsön kért az osztálytársnőitől, mert hát az övét soha se találta meg!
Mennyi szidásban, korholásban volt ezért része Cilikének, mennyit búsult ezért az édesanyja, mennyit intette, de hiába, nem használt semmit.
Cilike sirt, zokogott, eget-földet megigért s aztán a másik percben, miután nem találta meg a ruhája övjét, hamarosan letépte a szalagot az uj nyári kalapjáról s azt kötötte a derekára öv helyett!
Édesanyja végre is azzal próbálta megjavitani, hogy kijelentette, hogy ezentúl, ha valamit elszakit vagy bepiszkol, saját maga kell, hogy kitisztitsa és megvarrja, ha pedig elveszit valamit, azt az uzsonnapénzéből kell, hogy megvegye. Sajnos azonban, még ennek a szigoru rendeletnek se lett meg a kivánt eredménye!
Történt azonban egyszer valami.
Az intézet, ahol Cilike tanult, minden tavasszal egy nagyszabásu kirándulást, tavaszi majálist rendezett a közeli erdőbe. Meg voltak híva a majálisra a szülők és jó ismerősök is, volt cigányzene, tánc, szinielőadás, s az igazgatónő rendesen verseny-szavalást is rendezett, amelyre három gyönyörü dijat szokott kitüzni.
Cilike, aki igen szépen szavalt, az idén szintén részt akart venni a versenyben, s még pedig az első dijra fájt a foga, amely egy gyönyörü szép majolika virágtartó volt!
Kiválasztott egy nagyon hatásos, szép költeményt, azt jól betanulta, s miután akkor még nagyon hiu kis lány volt Cilike, órákig próbálgatta a tükör előtt, hogyan fogja majd minél szebben és jobban elszavalni.
Hogy a hatás annál nagyobb legyen, elhatározta, hogy az utolsó versszaknál égfelé emeli majd mind a két karját s aztán egy kecses mozdulattal hirtelen előrenyujtja, ugy mint egyszer a szinpadon látta Medea személyesitőjétől. Szépen be is tanulta ezt a tükör előtt, még a lábával is dobbantott hozzá, ahol szükségesnek találta - és szerfölött meg volt elégedve magával.
Elérkezett a majális napja.
Cilikének az édes anyja még reggel megmondta, hogy vegye elő a világoskék battiszt ruháját, melyet még a mult nyáron kapott volt, s nézze meg, hogy rendben van-e?
- Oh, rendben van teljesen, anyuskám, - mondta Cilike vigan, - én már tegnap elővettem és megnéztem!
Korán ebédután már öltözködni kezdett Cilike, hogy el ne késsen, mert két órakor volt a gyülekezés az iskolában. De amint a harisnyáját föl akarja huzni, ijedten veszi észre, hogy a sarkánál ki van szakadva. Gyorsan vesz elő egy másikat - az is lyukas. A harmadik, negyedik pár szintén! A magas száru cipőnél nem látszott ki eddig, de a kivágott cipő most bizony elárulta a szomoru tényt. Végre talált egy párt, amelyiken valamivel kisebb lyuk diszlett, mint a többin, s azt sietve felhuzta.
A kis battiszt ruha igazán csinos volt, fehér csipkével diszitve, bő, dudoros ujjakkal s szép, széles kék selyem övvel. Egy kis vasalás ugyan nem ártott volna, de hát Cilike azzal vigasztalta magát, hogy ugyis összegyürődik és sietve kezdett öltözködni.
De tavaly óta ugy látszik, meglehetősen megnőtt és megerősödött Cilike, mert bizony kissé szük volt a derék, különösen a vállánál nagyon megfeszült.
Mikor már egészen készen volt, akkor vette észre, hogy a ruhaujjának a varrása, éppen a hónalj alatt, kifeslett.
- Oh, ez ugysem látszik, - nyugtatta meg magát Cilike, s aztán még egyszer utóljára elszavalta a verset a tükör előtt.
Hogy minél jobban lássa magát, egy székre állt, de a szavalás hevében egyszer csak elvesztette az egyensulyt, s majdnem fölbukott székestől együtt. Még idejekorán meg birt valahogy kapaszkodni, ugy hogy nem esett valami nagyot, meg sem ütötte magát, de oh, borzalom, a heves, hirtelen mozdulatok közben a kifeslett varrás még tovább repedt, a ruhának majdnem az egész ujja leszakadt! S mintha ez nem lett volna elég, még a harisnyája is tovább szakadt, s már nemcsak a sarka, hanem még a lábszára is kilátszott!
Búsan nézte Cilike a pusztulást és törte a fejét, hogy mit csináljon. Más leányka persze gyorsan megvarrta és megfoltozta volna az elszakadt helyeket, de ez Cilikének eszébe sem jutott. Előszedett egy nagy csomó gombostűt s jobb ügyhöz méltó buzgalommal kezdte hozzátüzködni a derékhoz az ujjat. Valahogy sikerült is - Cilike meg volt győződve róla, hogy remekül!
De hátra volt még a nehezebb rész, a harisnya összetüzködése! Akárhogyan helyezte is el a gombostűket, azok mindenképen kilátszottak. Már-már arra a kétségbeesett gondolatra jött, hogy meg fogja foltozni, mikor egyszerre egy remek ötlete támadt. Hamarosan lehuzta a harisnyát, kiforditotta és belülről tüzte össze a lyukat, négy vagy öt gombostűvel.
Persze mikor fölhuzta, rettenetesen megszurták és megkarcolták a gombostűk, de mit törődött most ezzel Cilike. Inkább eltürt mindent, csakhogy ne kelljen megfoltoznia!
Hogy milyen volt azonban az utja ki az erdőbe, arról jobb nem beszélni!
- Fáj a lábad? - kérdezték mindegyre részvéttel a társnői, de Cilike csak intett a fejével, hogy nem.
Azonban amint kiértek az erdőbe, majdnem sirva roskadt le a fübe. A többiek futkostak, ugráltak, játszottak, de ő nem tudott részt venni semmibe. Az esti táncra meg gondolni sem mert. De azért csak vigasztalta magát. - Majd eljön az én időm is! - mondogatta magában a verseny-szavalásra gondolva, egészen biztos volt felőle, hogy ő fogja az első dijat elnyerni.
Végre ugy öt óra felé, mikor már a vendégek valamennyien együtt voltak, szülők, rokonok, jó ismerősök, táncos fiatal emberek, kezdetét vette az előadás. A versenyzők egymásután állottak föl a kis szinpadra, melyet külön erre a célra állitottak föl, s virágokkal, zöld lombbal csinosan földiszitettek. Cilike utolsónak akart maradni. Valamennyien nagyon csinosan, értelmesen, jó hangsúlyozással szavaltak, de meg kellett adni, hogy Cilike volt közöttük a legjobb.
Azonban, mikor az utolsó versszakhoz ért, s a jól betanult, hatásos mozdulattal égfelé emelte két karját, hirtelen egy halk reccsenés és roppanás hallatszott. Cilike a szó közepén ijedten fölszisszent, s szinte önkénytelenül leeresztette a karját.
Ugyanabban a pillanatban szépen lesiklott karjáról a ruha ujja, le a földre, az ott heverő gombostűk mellé, Cilike pedig ott állt, megsemmisülve, a félkarja csupaszon, s ijedten bámult a földön heverő ruhaujjára!
Oly komikus volt ez a látvány, hogy a közönség egyszerre falrengető hahotába tört ki. Mindenki nevetett, a bácsik és nénik, a tanitók és tanitónők, az osztálytársak és - igen, a fiatal emberek is. Azok talán a legjobban!
Cilike pedig hirtelen föleszmélve, fölkapta a ruhaujját, leugrott a szinpadról és rohant, szaladt be, be az erdő legsürübb rejtekébe. És ott leroskadt a fübe és sirt, zokogott keservesen.
Ott találtak rá a leányok, akik vigasztalólag siettek utána és az édes anyja, aki egyedül nem nevetett, hanem inkább kedve lett volna sirni az ő rendetlen, hanyag, felületes kis lánya megszégyenülésén.
De nem szólt semmit, hanem ott a leányok előtt egyenként huzta ki a gombostűket a Cilike harisnyájából és aztán ugy ahogy lehetett, rendbe hozta a ruháját, kocsira ült vele s hazamentek.
Ilyen szomoruan végződött ez a majális a Cilike részére.
Hanem a lecke használt.
Fölébresztette a Cilike akaraterejét, s habár eleinte nehezére esett, mégis megtanulta a rendet és a pontosságot mindenben. Nem volt többé hanyag és rendetlen soha életében, mert a legcsekélyebb mulasztásnál elég volt csak annyit mondani az édes anyjának:
- Cilike, emlékszel a majálisra? - és Cilike azonnal fülig pirulva igyekezett helyrehozni mulasztását.
Mikor Cilike még iskolába járt, utja mindennap a vármegyeház előtt vezette el. Kisebb vidéki városokban még ma is a vármegyeházánál vannak a börtönök a verekedésért, lopásért vagy más kisebb vétségért elitélt rabok számára. A sürü vasrácsos piciny ablakok egy része az utca felé néz s be lehet látni a sötét kis cellákba, ahol a rabok üldögélnek, mikor nem söprik az utcát vagy nem vágnak fát a vármegyeház udvarán.
Cilike mély részvétet érzett mindig e szegény emberek iránt.
Mindig ugy képzelte, hogy valami igazságtalanság történt velök s hogy ártatlanul senyvednek és sinylődnek a dohos, nyirkos, sötét pincebörtönökben.
Akkoriban olvasta éppen Pellico Silvio hires könyvét, «Rabságom órái» s egészen ennek a hatása alatt élt. Ugy képzelte, hogy csak a zsarnok, kegyetlen önkény juttat börtönre szegény embereket, akik mind ártatlanok s a gonosz porkolábok kegyetlenkedésétől agyonsanyargatva pusztulnak el...
Valahányszor ott elment, mindig résztvevő pillantásokat vetett a sötét kis cellákba, még ha üresek is voltak és regényes terveket szőtt, miként lehetne e szerencsétlen áldozatokat kiszabaditani.
Egyelőre azonban beérte annyival, hogy a reggelinél nem ette meg a kiflijét, hanem a zsebébe dugta s mikor a vármegyeháznál elhaladt, becsusztatta a börtönablakok vasrácsa között, mindennap más-más ablaknál.
Boldogan nézte, amint a - szerinte - halvány arcu, szenvedő rabok meglepetve kaptak utána az alápottyanó kiflinek s vigyorogva majszolták meg, mig Cilike éhesen, de önérzettől dagadó kebellel ment az iskolába.
Egy nap azonban, amint éppen egy bozontos, züllött arcu csavargónak dobta be a friss, ropogós vajas kiflit - a vállára tette a kezét valaki.
Ijedten fordult vissza Cilike s egy rendőrrel találta magát szemközt.
- Mit tetszik itt csinálni, kisasszonyka? - kérdezte a rendőr szigoruan.
- Mi köze hozzá, - felelt vissza Cilike önérzetesen s szive mélyén felháborodva a zsarnok hatalom eme kegyetlenségén, amely a szegény ártatlanul szenvedő raboktól még egy kiflit is irigyel.
- Kérem, ezeknél az ablakoknál tilos megállni, - mondta a rendőr szigoruan - s aki a rabokkal közlekedik, az kihágást követ el.
- Maga egy vad, kegyetlen porkoláb! - szólt Cilike felháborodva, - még azt a kis kiflit is sajnálja azoktól a szegény szerencsétlenektől!
- Ejnye, - szólt a rendőr most már haragosan, mert személyes sértést látott a «vad, kegyetlen porkoláb» kifejezésben - tessék a kapitány urhoz jönni, ő majd megmagyarázza a kisasszonynak, hogy mi szabad és mi nem szabad!
De már erre eltünt Cilikének minden bátorsága és önérzete. Már látta önmagát is a börtön dohos falai között sinylődni... Nem, mártir nem kivánt lenni. Hirtelen összefogta könyveit s amilyen sebesen csak tudott, ugy futott el. Csak a másik saroknál mert visszanézni, hogy nem üldözi-e a porkoláb? Nem, nem üldözte. Csak a jegyzőkönyvét vette elő s följegyzett benne valamit.
Cilike szivdobogva mesélte el a kalandját Kende Ilusnak s bár mind a ketten rettenetesen fel voltak háborodva a kegyetlen zsarnokság ellen, mégsem merte többet Cilike a kiflijét a raboknak becsempészni, sőt azóta egészen más uton ment az iskolába s a vármegyeháznak még a környékét is elkerülte.
*
Pár nap mulva, szép nyári alkonyatkor, a kertben sétálgatott Cilike Kende Ilussal. A közeledő vizsgáról beszélgettek, főleg a tornavizsgáról, mert az érdekelte őket a legjobban, miután mind a ketten kitünő tornászok voltak.
Beszélgetés közben kimentek a hátsó kis kertajtón, mely az országutra vezetett s ott sétálgattak alá s fel. Azon vitatkoztak, hogy melyik tud nagyobbat ugrani.
- Hát próbáljuk meg, - mondta Cilike - nézd, itt van nálam az ugrókötelem, egyik végét ide kötjük ehez a fához, a másik végét tartom én a kezemben s először te ugrasz, azután te tartod a kezedben s én fogok ugrani.
- Helyes, - mondta Iluska, - ez az országut ugyis olyan elhagyatott, senki nem jár erre, nem fognak meglátni.
- Az igaz, hogy én is restelném, ha nagy leány létünkre rajtakapnának, hogy az utcán ugrálunk, mint valami kis utcagyerekek, - mondta Cilike, miközben a kötelet odakötötte a fához, - de most már szerencsére alkonyodik, meg azután ugysem jár soha senki erre a kertek alatt. Tehát kezdjük!
Meg is kezdték a versenyugrást, de még jóformán bele se melegedtek, mikor egyszerre csak egy bicikli kanyarodott be az uton. Oly hirtelen jött, s olyan zajtalan surranással, hogy a két leányka észre sem vette.
A fiatal ember, aki a biciklin ült, szintén nem vette észre az uton keresztbe kifeszitett kötelet, sem Cilikét nem látta, aki messziről nekiszaladva, éppen abban a pillanatban ugrotta keresztül a kötelet, mikor a fiatal ember a biciklivel együtt keresztül bukott rajta.
Egy pillanat alatt csodás kavarodásban fordultak egyet a porban: Cilike, Iluska, a bicikli, a fiatal ember és az ugrókötél. Leghamarább a fiatal ember ugrott fel, még pedig - mi tagadás - nem éppen a legillendőbb módon emlegetve a szenteket s akkor is nemhogy udvariasan Cilikét és Iluskát segitette volna föl a földről, hanem egyenesen a biciklijéhez rohant, fölállitotta s gyöngéden körülnézegette, vizsgálta, hogy nem esett-e valami baja?
Közben pedig agyarkodó pillantásokat vetve a két leánykára, olyasmit mormogott a fogai között, hogy majd jelentést tesz a rendőrségnél az olyan vásott gyermekek ellen, akik avval mulatnak, hogy kötelet feszitenek keresztbe az országuton, a gyanutlan járó-kelők életét veszélyeztetve.
Azzal fölkapott a biciklijére s a két hüledező leányra ügyet se vetve tovább, elszáguldott.
*
Pár nap mulva csakugyan egy idézés érkezett a főkapitánytól az Ilosvay Cecilia nevére.
A Cilike szive nagyot dobbant, édes anya szörnyen megijedt, apa meg boszus lett s vallatni kezdte Cilikét, hogy ugyan mi rossz fát tehetett a tüzre, hogy a rendőrségre beidézik?
Cilike sirva mesélte el a biciklis fiatal emberrel való kalandot; édes apa fejét csóválta s azután elment a főkapitányhoz, aki különben jó barátja volt, Cilike meg szaladt Kende Iluskához, elujságolni neki a rettenetes hirt, hogy őt megidézték a rendőrséghez.
- Tudod mi lesz a boszúm? - jelentette ki lángoló arccal. - Én azt a fiatal embert, aki elég lovagiatlan, védtelen fiatal hölgyeket feljelenteni a rendőrségnél - meg fogom hóditani! Igen! Felveszem holnap a legszebb bluzomat, kisütöm a hajamat s mikor szembe állunk majd a főkapitány előtt, ő reám néz és azonnal belém szeret s mikor aztán megkéri a kezemet édes apától, gúnyosan kinevetem s a szeme közé vágom: - Uram, ön egy lovagiatlan férfi! Én önt megvetem!...
- Oh Cilike, tedd ezt, tedd ezt! - biztatta Ilus, - ez lesz a leghelyesebb! Istenem, milyenek is a mai fiatal emberek! Igazán nem érdemelnek egyebet, minthogy egy nemesen érző női sziv kikosarazza és megvesse őket!...
Sirva borult a két jó barátnő egymás nyakába s másnap reggel Cilike, édes anya tiltakozása ellenére csakugyan felvette a rózsaszin bluzát s a virágos csipkés kalapját s ugy indult el édes apa kiséretében a főkapitány ur elé.
Édes apa nem szólt semmit tegnap óta, csak csendesen mosolygott néha a bajusza alatt, de Cilike kissé halvány volt és reszketett s a hóditó pillantásokról, amelyekkel a biciklis fiatal embert tönkre akarta tenni, végkép megfeledkezett, mikor édes apjával belépett a főkapitány ur hivatalos helyiségébe.
A biciklis fiatal ember különben nem is volt ott, csak egy rendőr, meg a főkapitány ur, aki igyekezett nevetését visszafojtva hivatalos komolysággal kijelenteni, hogy: a 85-ös számu rendőr jelentése folytán ezennel meginti Ilosvay Cecilia kisasszonyt, hogy tartózkodjék a jövőben mindenféle érintkezéstől a vármegyeházán becsukott rabokkal, akik egyébiránt közönséges csirkefogók és részeges verekedők és semmiféle levelet meg mi egy s mást ne csempésszen be hozzzájok.
- Kérem, én csak a kiflimet adtam oda szegényeknek... - rebegte Cilike.
- Tessék azt inkább megenni, - nevetett most már hangosan a főkapitány ur és édes apa is nevetett és mit tehetett egyebet - Cilike is nevetett. Ámbár az igazat megvallva tulajdonképen szörnyen restelte ezt az egész dolgot, részben azért, hogy igy fölsült a rózsaszin bluzával s a hóditó hadjáratával, részben mivel igy kinevették, mint egy igazi kis lányt!
Nagy változáson ment keresztül Cilike, amióta utoljára találkoztunk vele. Lelkileg is, de külsőleg is.
Erősen megnőtt és megsoványodott. Palkó és Gyuri állitása szerint tisztán lehetett hallani, mint zörögnek a csontjai, mikor a szobán végigment. Sápadt is volt és olyan lusta lett, szent Isten, olyan lusta, legjobban szeretett volna egész nap a divánon feküdni és aludni.
Ha azonban édes anyja megszidta ezért, vagy a fiúk gúnyolódtak vele, mindjárt felhuzta az orrát. Mert olyan érzékeny nebántsvirág lett Cilike, hogy képes volt minden csekélység miatt mindjárt sirva fakadni.
Azonkivül összeveszett az iskolában Kende Ilussal is, a legjobb barátnőjével.
Most csak Násfay Olgával és Bánhidy Elzával barátkozott, aki baronesz volt és akire azelőtt rá sem nézett, mert nagyon gőgös és hiu volt. Ez idő szerint azonban úgy találta Cilike, hogy Bánhidy Elza nagyon finom, előkelő leány s roppantul szeretett volna ő is éppen olyan finom és előkelő lenni.
A ruháival sem igen volt megelégedve. Mig azelőtt minden jó volt s minden tetszett, amit az édes anyja készitett neki s igazán nem volt semmi igénye, most semmi sem volt kedvére való és egy egész patak kitelt volna azokból a könyekből, amelyeket elsirt egy selyembluz miatt.
Hiába mondogatta édes anyja:
- De Cilikém, selyembluz nem való még tizenöt éves leánynak!
- Oh, dehogy nem! - felelt vissza Cilike könytelt szemekkel és olyan fájdalmas arccal, mintha a világ minden bánatát neki kellett volna elviselni, - Bánhidy Elzának is van, pedig ő két és fél hónappal fiatalabb, mint én és Násfay Olga is kap most egyet, kék selymet fehér csipkével!
- Semmi közöm másokhoz, - felelt anyja kissé szigorubban, - én úgy teszek, ahogy én látom a leghelyesebbnek. És neked kötelességed az én akaratomhoz alkalmazkodni.
Cilike könyárban fuldokolva borúlt a divánra, édes anyja meg fejcsóválva ment ki a szobából.
- Nem, ez így nem maradhat tovább, - mondta aztán este édes apának, - a mi jó kis Cilikénk olyan egészségtelenül kezd fejlődni, hogy legfőbb ideje valamint tennünk.
- Sápkóros a kis lány, - mondta édes apa aggódva, - én is észrevettem már.
- Beszéltem az orvossal is, - folytatta édes anya - azt mondta, falura kellene küldeni. Teréz irta is, hogy nagyon szivesen látja magánál egész nyárára, csak nem jöhet el érte, mert nem tud elszabadulni sem ő, sem az ura.
- Baj, baj! - csóválta fejét édes apa. - És mi lesz a mi svájci utazásunkból, amelyre Cilike biztosan számit. Hisz őt is magunkkal akartuk vinni.
- Cilikének ez idő szerint nem való egy nagyobb, fárasztó utazás. Költség tekintetében is éppen elég, ha Ellát elvisszük. Mindenesetre leküldöm őt Somkutra, Teréz nénihez, az lesz a legjobb.
Szegény Cilike, nem is álmodta, hogy mi készül ellene. A hangversenyen történt felsülése óta nem igen szeretett Somkutról beszélni. Különben is, az iskolában már az egész osztály tudta, hogy az idén nyáron Cilike Svájcba fog utazni.
Oh, ez olyan előkelő volt!
Mikor Násfay Olga arról beszélt, hogy ők Balaton-Füreden nyaralnak, Bánhidy Elza meg azzal dicsekedett, hogy ők tengeri fürdőre mennek, Ostendébe vagy Syltbe, akkor Cilike olyan boldog volt, hogy ő meg azt mondhatta:
- Mi Svájcba teszünk egy nagyobb utazást!
Hát ez bizony volt olyan előkelő, mint Balaton-Füred vagy Ostende meg Sylt. Titokban le is nézte Kende Ilust, aki egész nyugodtan jelentette ki, hogy ő az idén is falura megy a nagymamához.
Igaz, hogy eddig Cilike sem képzelt szebbet és jobbat, mint egy egész nyarat falun tölteni, s életének legboldogabb ideje az volt, mikor egyszer három hétre meglátogatta Ilust a nagymamájánál.
Milyen vidám kirándulásokat tettek akkor az erdőre és a mezőre, hogy meghemperegtek a szénakazalban, ellátogattak még a tehénistállóba és a tyúkólba is, s nem volt olyan gyümölcsfa a kertben, amelyre föl ne kapaszkodtak volna. És mikor egy szép holdvilágos estén a szénásszekér tetején ülve kerültek haza a mezőről, egymás kezét szorongatva mondogatták, hogy ennél szebb nem lehet semmi a világon!...
Na igen, hát az akkor volt. Akkor Cilike még gyermek volt, megjárták az ilyen közönséges, falusi mulatozások, de ma, mikor az ember már a tizenhatodik éve felé közeledik és baronesz barátnője van, csak nem beszélhet a tehénistállóról és szénásszekérről, mikor a nyári élményeit emlegeti?
Azonban a vihar föltartózhatlanúl közeledett s már másnap este kitört Cilike feje fölött.
Bizony, édes apa és édes anya maguk is majdnem elérzékenyedtek, látván a kis leány mérhetetlen szomoruságát, mikor tudtára adták neki, hogy nem viszik magukkal Svájcba, hanem Teréz nénihez fog menni Somkutra.
- Ejh, üsse a kő, vigyük hát inkább el, - akarta volna már mondani apuska, - hátha még jót fog neki tenni egy kis fáradtság és törődés?
De anyuska erős maradt.
- Nem, nem lelkem. Nem kisérletezem, mikor az orvos határozottan megmondta, hogy kerülni kell minden túlságos megerőltetést. Maradjunk meg csak annál, hogy Teréz nénihez megy. Ezt a kis szomoruságot majd csak legyőzi; átlátja majd, hogy csak az ő javáért tesszük, s egészen jól fogja magát érezni, hiszen tulajdonképen nagyon szereti Teréz nénit, és mindig boldog volt, mikor Somkutra mehetett.
És anyuskának ezuttal is igaza volt.
Ha Cilike belenézett úgy a lelke mélyébe, hát tulajdonképen igazán örűlt, hogy Teréz nénihez mehetett. Csakhogy a hiuság! A hiuság! Azt kellett legyőzni!
Hogyan fogja majd tudtára adni Násfay Olgának és Bánhidy Elzának, hogy nem lesz semmi a svájci utazásból, hanem a szénakazlak tetején fog hemperegni, három vásott gyerekkel és óh, borzalom! Teréz néni talán még azt is fogja kivánni tőle, hogy a disznóölésnél és zsírolvasztásnál segédkezzen.
Szerencsére eziránt még elég hamar megnyugtatta magát, mert eszébe jutott, hogy nyáron nincs disznóölés. Persze, mikor még Kende Ilussal jó barátságban volt, mindez nem tünt fel neki ilyen világitásban. Oh hiszen Ilus egészen más fából volt faragva. Na igen, ő olyan közönséges volt. De Olga és Elza, ők milyen finomak, előkelők, hogy fogják majd az orrukat fintorgatni és gúnyosan mosolyogni, ha majd be kell hogy vallja nekik az igazat.
No de hát ezen is túl esett Cilike, sőt könnyebben, mint gondolta.
A közeli vizsga miatt valamennyien nagy félelemben voltak. Elza egész bizonyosra vett három négyest s ezért nem igen volt kedve a gúnyolódásra, Olgának pedig nagyon tetszett az a gondolat, hogy Cilike egyedűl fog leutazni Somkutra.
Ez az egy tetszett Cilikének is, s egy fejjel nagyobbnak érezte magát, mióta édes anyja tudtára adta, hogy egyedűl kell majd utaznia, mert senkinek sincs éppen akkor ideje, hogy őt elkisérje.
- Te, - sugta Olga a fülébe, - aztán ha valami érdekes kalandod lesz, hát írd meg nekem!
Cilike büszkén bólintott a fejével.
Oh bizonyára lesz nemcsak egy, de több érdekes kalandja is, - és erre gondolva, kezdett már kibékűlni Somkuttal.
*
A vizsgákon szerencsésen túlestek; Cilike ezúttal valamivel gyengébb bizonyitványt vitt haza, mint más esztendőben, pedig ezt az utolsóelőtti évet igazán szerette volna éppen olyan kitünő eredménnyel végezni, mint az eddigi éveket. De mivel az utóbbi időben sokat gyöngélkedett, hát azért maradt hátra.
Bánhidy Elza azonban csalatkozott várakozásában, mert nem három darab négyest kapott, hanem négyet, Násfay Olgának pedig egy ötös is diszitette a bizonyitványát.
Szerencsére a vizsga után nem találkoztak többet Cilikével, s így Cilike soha sem tudta meg, hogy Elzának büntetésűl egy egész hétig nem volt szabad szülőivel egy asztalnál ebédelni, hanem a macskaasztalnál teritettek neki - bizony, egy baronesznek a macskaasztalnál!
Olga pedig, na hát Olgának a mamája egy kissé hirtelenkezű volt, s két hatalmas nyaklevest adott kedves leányának az ötösért; - abból a bizonyos kék selyem bluzból meg, fehér csipkével - na hát abból nem lett semmi.
Mindezt persze Cilike nem tudta, s szivében nagyon vegyes érzelmekkel eltelve készülődött az utra.
Édes anyja kissé aggódó szivvel kisérte ki az állomásra.
Először bocsátotta utnak egyedül a kis leányt, de teljes lehetetlen volt, hogy akár ő, akár apa vele mehettek volna. Aztán csak hat órai út volt az egész, s Cilike olyan bátran és önérzetesen viselkedett, hogy édes anyja némileg megnyugodott, mikor beültette a női szakaszba s a konduktor gondjaira bizta.
Még egy kedves, vidám arcu fiatal asszony ült a kocsiban, három kis gyermekkel, azzal is hamarjában megismerkedett édes anyja, s megkérte, vegye pártfogásába Cilikét.
- Beszállni, beszállni! - kiáltott a konduktor. Anyuska sietve csókolta meg mégegyszer a leánykát, lelkére kötötte, hogy vigyázzon magára. Palkó és Gyuri még egy búcsú «minyau»-t kiáltottak utána, s a vonat megindúlt.
Cilike amig csak lehetett, kinézett az ablakon és zsebkendőjével integetett.
Mikor aztán nem láthatta többet sem anyuskát, sem a fiukat, visszaült helyére, s mi tagadás, számos könycseppet morzsolt szét szemében.
- No de hát ne sirjon, kedves kisasszony - mondta nyájasan a fiatal asszony, mikor Cilike már harmadszor is kifujta az orrát, - hiszen nem örökre búcsúzott most el!
- Oh, én olyan szerencsétlen vagyok! - zokogott Cilike, mélységes részvéttel eltelve saját maga iránt.
- Ej no, - mosolygott a fiatal asszony, - talán csak mégsem olyan nagyon? Tessék ebből a jó meggyrétesből!
Kibontotta számos kosarai közűl az egyiket s megkinálta Cilikét. Amint a meggyrétes napvilágra kerűlt, egyszerre hat apró kis kacsó nyúlt feléje s három egészséges, hatalmas hangu kis torok kezdett sivalkodni:
- Nekem is kérek! Nekem is kérek!
Cilike nagy szomorúsága ellenére igazán nem tehetett máskép, minthogy elnevesse magát, oly édes volt az a három kis fiú, akik eddig illedelmesen ültek a helyükön s nagyranyilt szemmel bámulták őt, most pedig vidám indián táncot kezdtek lejteni a meggyrétes körűl.
- Az én kis kurucaim, - mondta az anyjuk nevetve s mindegyiknek egy-egy darab tésztát nyomott a kezébe. - Mutasd be magad szépen a kis néninek, - fordult aztán a legnagyobbikhoz, egy villogó fekete szemü, göndör hajú, hat éves fiucskához.
A kis fiú ügyesen meghajtotta magát Cilike előtt és mondta:
- Herendy Álmos vagyok.
Erre a másik is odalépett és mondta:
- Én Herendy Szabolcs vagyok.
A harmadiknak, a szőke, pufók arcú, két esztendős kis csöppségnek úgy tele volt a szája süteménynyel, hogy nem tudott szólni semmit, azt az édes anyja mutatta be:
- Herendy Lehel. Nagyon illik rá ez a név, mert olyan egészséges tüdeje van, hogy a harmadik szomszédba is elhallatszik, mikor kiabál!
Cilike el volt ragadtatva a három kis kuruc legénytől. Nagyon szerette a kis gyerekeket, hát még az ilyen gyönyörü szép, piros pozsgás, aranyos csöppségeket! Nem telt bele egy fél óra s már olyan szoros barátságot kötött velök, hogy mind a három gyermek egyszerre akart az ölébe ülni s a kis Lehel erővel neki akarta ajándékozni legdrágább kincsét, az orr és fülek nélkül ékeskedő Paprika Jancsiját.
Nemsokára megtudta Cilike, hogy Herendyné az anyósához utazik látogatóba, Hársfalvára, amelyik csak két állomással van Somkuton innen, hogy ismeri jól Teréz nénit, hogy az öreg Herendyné gyakran át szokott rándulni hozzá Somkutra s hogy az idén bizonyára ő is meg fogja látogatni Cilikét, mind a három kuruc vitézzel együtt.
Észre se vette Cilike, hogy mennyire megfeledkezett minden világfájdalomról és szerencsétlenségről, úgy elröpült az idő a vidám beszélgetés és játszadozás közben. Csak mikor már Herendyné kezdett csomagolni és összeszedelőzködni, akkor ébredeztek ismét vegyes érzelmek Cilike szivében.
Egyrészt roppantul sajnálta, hogy most már egyedül fog maradni, másrészt meg kissé restelte, hogy semmi, de semmi kalandja nem akadt. Úgy utazott éppen, mintha gyermekszobában lett volna.
Herendyné már búcsúzódott.
- Mi most itt leszállunk. Mindjárt megáll a vonat. Aztán vigyázzon édesem, nehogy valami baja történjék! Álmos, Szabolcs, Lehel, maradjatok mellettem! Kérem, adja át üdvözletemet Teréz néninek. Főleg a zsebtolvajoktól őrizkedjék édesem. Néha egész úri külsejű férfiak kirabolják a gyanutlan utast. Az uramnak egyszer ellopták az aranyóráját a vasúton. Isten áldja meg, kedvesem! Vigyázzon magára!
A következő pillanatban Herendyné már eltünt a kocsiból, a csomagokkal, kosarakkal és gyerekekkel együtt, Cilike pedig búsongva nézett a folyosó ablakából utánok.
Egyszerre azonban kényelmetlenül kezdte magát érezni.
Ugy érezte, mintha valaki erősen nézné.
Megfordult és hátratekintett.
Csakugyan, a másik fülke ajtajában egy úr állott, aki figyelmesen nézte őt.
Cilike ugy megijedt tőle, hogy azt se tudta megitélni: fiatal-e, öreg-e? Csak azt látta, hogy fekete utazósapka van a fején, s barna utazókabát rajta. Még szemüveg is volt a szemén.
- Ez alighanem egy olyan úri külsejű zsebtolvaj! - jutott egyszerre Cilikének az eszébe s olyan melege lett, hogy homloka egészen megizzadt.
Le akarta törülni, de amint a zsebébe nyult, zsebkendőjével együtt kihúzta a pénztárcáját is, mely leesett, kinyilt és egy csomó ezüstpénz szertegurult belőle. Cilike egészen megdermedve állt ott, de az ismeretlen úr egyszerre odaugrott, fölszedegette a guruló hatosokat és a pénztárcát s udvarias mosollyal nyujtotta át Cilikének.
- Ej, de sok pénze van a kisasszonynak, - jegyezte meg nyájasan, - jó lesz megszámlálni, hogy megvan-e mind?
- Igen... nem... köszönöm... - rebegte Cilike és most már biztosra vette, hogy ez az úr ki akarja rabolni, azért kérdezősködik a pénze felől.
Gyorsan be akart menni a fülkébe s magára zárni az ajtót, de az idegen úr barátságosan visszatartotta.
- Kérem szépen, - szólt, - ugy-e, az a hölgy, aki az előbb leszállt a három kis gyerekkel, Herendy Gáborné volt?
- Igen, - nyögte Cilike alig hallhatóan.
- Ugy-e, az öreg Herendy Ábrisnéhoz ment látogatóba, Hársfalvára.
- Igen...
- Kegyed is rokon velök?
- Nem...
- Hát hova utazik kegyed, igy egyedül?
- Én... én... Teréz nénihez utazom, Somkutra... és... Azt akarta még hozzátenni: semmi köze hozzá! De nem merte. Csak az ajtót nézte, hogy juthatna be hamarább a fülkébe.
De az idegen úr barátságosan folytatta:
- Aha, tudom már! A katonás Teréz néni, Balázs Miklósné őnagysága! Ott lakik a Bodza-utcában, abban a szép nagy házban, ugy-e? Én már többször készültem is...
Puff! Cilike erőt vett magán és hirtelen beugrott a fülkébe, az ajtót bereteszelte maga után, a függönyt előhúzta s aztán reszketve roskadt le a pamlagra,
Na hát ez szép história! Ilyen kalandot még sem kivánt magának! Együtt utazik egy betörő úrral, aki saját bevallása szerint többször készült már Teréz nénihez is betörni! Nem, soha többet nem kiván egyedül utazni. Hiszen tulajdonképen nem is kellemes, csak félelmes és unalmas. Erről ugyan nincs mit mesélni majd Olgának és Elzának.
Lassanként azonban megnyugodott, mikor látta, hogy senki sem háborgatja, s mire megérkezett Somkutra, a Teréz néni ölelő karjai között majdnem elfelejtette az egész rablóhistóriát.
*
Az állomásnál nemcsak Teréz néni várta Cilikét, hanem egy szép, magas, barna fiatal leány is, aki olyan nagy és erős volt, mint egy fiatal óriás, s akinek majd kicsattant az arca az egészségtől.
- Ez Tóváry Ilona, - mutatta be őket egymásnak Teréz néni, - a Miklós bátyád unokahúga. Szintén nálunk nyaral a kis vasgyúró! Remélem jó barátok lesztek?
- Oh, hogyne! - kiáltott Ilona lelkesen, - én már is borzasztóan szeretem ezt a kis csöppséget!
Azzal hirtelen fölemelte Cilikét mint egy pelyhet s meglóbálta a levegőbe.
- Na, na! - kiáltott Cilike sértődve, - nem vagyok én játékbaba!
- Ilonka! - intette Teréz néni is, - megint megfelejtkezel magadról. Na ne ijedj meg, - biztatta Cilikét - van egy pár ilyen szokása ennek az erőművész kisasszonynak, de majd leszoktatjuk. Tanúl tőled finomságot és jó modort, te meg tőle hamisitatlan vidámságot és jó kedvet.
- No nem haragszol, ugy-e? - nevetett Ilonka s össze-vissza csókolta Cilikét.
Hát nem is lehetett rá haragudni, oly kedves és jó volt s ámbár Cilike, különösen eleinte, gyakran elrémült az Ilonka erőmutatványain és az orrát fintorgatta - szerinte - parasztos modora fölött, alapjában véve mégis nagyon megszerette őt már az első perctől kezdve. Kissé különösnek találta ugyan, hogy egy tizenhat éves leány - mert éppen tizenhat éves volt Ilonka - olyan gyermekesen vidám és bohó tud lenni, mintha csak tizennégy éves volna és éppenséggel nem is látszik avval törődni, hogy már nagy leány sorba megy. Oh, ő, Cilike, tizenhat éves korában bizony nem fog a gyerekekkel ugy hancurozni az udvaron, hanem naplót vezet majd és érzelmes verseket ír és ábrándozni fog szép holdvilágos estéken «Ő» róla, akinek addig bizonyára meg kell jelennie!
De Ilonkának ilyesmi iránt nem volt érzéke. Akkorát nevetett, mikor Cilike megkérdezte tőle, hogy van-e már ideálja, hogy csengett bele a kert.
- Ugyan mi az? - kiáltott vidáman és nagy kedvet mutatott ismét fölkapni Cilikét a levegőbe. - Kell is nekem ideál? Meg lehet azt enni? Mert nekem csak az az ideálom, amit meg lehet enni! Na, ne vágj olyan megbotránkozott arcot, kicsikém, nem ugy értettem. De hát tudod, nekem az aféle vizenyős érzelgősség nem tetszik. Engem az én édes apuskám nagyon katonásan nevelt, nem hiába ezredes, de ugy megregulázott, hogy mindig haptákban kellett állanom előtte. - Fel a fejet, ki a mellet! - vezényelte, - s aztán vidáman előre!
- A te édes apád ezredes? - kérdezte Cilike.
- Az. Tóváry Sándor ezredes, császári és királyi kamarás, jelentem alásan. Most Erdélyben van a nagy gyakorlaton, anyuska meg Buziáson fürdőn. Igy kerültem én ide az édes jó Teréz nénihez. De most gyere cicázni, az fontosabb!
Cilike elgondolkozott. Milyen különös ez az Ilonka! Az apja előkelő nagy úr és ő nem is látszik törődni azzal. Talán még egy bárónál is előkelőbb s vajjon Bánhidy Elza, aki baronesz, megtenné-e, hogy gombostűvel föltűzze a ruháját s a kis Ducit a hátára véve, lovagoljon vele körűl az udvaron?
De ha őszinte akart lenni Cilike, meg kellett vallania magának, hogy az Ilonka keresetlen, vidám modora sokkal kedvesebb, mint az Elza affektált kényeskedése és az Olga gőgös, hiú pöffeszkedése.
Ilonkával minden tekintetben pompásan lehetett kijönni. Jó pajtás volt, mindig vidám, egyszerű és természetes, csak néha rémitette meg Cilikét, mikor jókedvének egy-egy erőteljesebb kitörésénél fölkapta őt a levegőbe s fölültette a szekrény tetejére.
Ilyenkor Cilike haragudott, duzzogott, toporzékolt tehetetlen mérgében, de Ilonka csak nevetett s le nem vette Cilikét a szekrényről, amig csak könyörgésre nem fogta a dolgot s meg nem igérte, hogy résztvesz valamely pajkosságban.
Például, hogy este lefekvéskor párnaharcot fognak vívni, vagy az ágylepedőbe burkolva mint kisértetek sétálnak körűl a házban, vagy hogy lemennek az istállóba s megfejik a tehenet.
Ez volt a legborzasztóbb, amitől Cilike leginkább rettegett és amit Ilonka - talán csak azért is - a legnagyobb kedvteléssel űzött.
- Meglátod, meg fog rugni a Riska - rebegte Cilike. Fogvacogva állt jó messzire a jámbor kis tehénkétől, mig Ilonka ügyes, gyakorlott kézzel fejte a sajtárba a habzó, hófehér tejet.
- Oh te kis gyáva nyulacska, - nevetett Ilonka - gyere csak ide, tanuld te is meg! Nem fog megártani a te patyolat kezecskéidnek sem!
Cilike azonban borzongva és sikoltozva menekült ki az istállóból. Ilonka utána s hangosan nevetve üzte körül az udvaron. Mire elfogta, a Cilike sápadt arca ugyancsak ki volt pirulva a futkosástól és kacagástól. Egymást húzva és taszigálva kerültek vissza az istálló felé, de amint odaértek, sóbálvánnyá dermedve állottak meg az ajtóban.
Duci a sajtár előtt ült s más ivóeszköz hiányában a két kezével habzsolta belőle a tejet, Jankó pedig a Riska mellett guggolt s műértő kézzel addig fejte és rángatta a szegény tehénkét, mig az megunta a dicsőséget s egyet rugott rajta.
Jankó nagyot bődülve gurult tova, Duci pedig ijedtében felborította a sajtárt, a tej kifolyt s a két ifju hős erre hanyatt-homlok menekült ki az istállóból, mert az udvaron már hangzott a Teréz néni vésztjósló hangja:
- Hol vagytok, gyerekek! Mit csináltok? Ne ijedjetek meg!
Jankó és Duci már szerencsésen fenn voltak az eperfa tetején, honnan csak egy óra mulva kerültek le, mikor már elvonult a vihar, Ilonka és Cilike azonban ugyancsak megkapták a részüket.
- Oh, oh, forgószél kisasszonyok! Szép dolog, mondhatom! Na, ne ijedjetek meg, ha majd bálba viszlek, elmesélem a táncosaitoknak, miért nem adott a Riska ma uzsonnára tejet.
Ez volt Teréz néni legnagyobb fenyegetése: elmesélem a táncosaitoknak!
Csakhogy Ilonkára ez nem tett valami mély hatást, mert titokban a vállát vonogatta s azt súgta Cilikének:
- Sokat is törődöm én a táncosokkal!
Cilike ezen módfölött csodálkozott. Bezzeg Elza és Olga mindig csak arról beszélgettek és roppant nagyra voltak vele, hogy a táncvizsgán már első éves jogászokkal is táncoltak.
- Te, - kérdezte hitetlenül - igazán nem törődsz velök, vagy csak ugy mondod? Hát amelyiknek már egy kis bajusza van, azzal sem?
- Oh te kis csöppség! - hahotázott Ilonka - még miket nem kérdez! Hiszen otthon az ezredünkben minden tisztnek akkora bajusza van, mint itt ni a Miska cicának! Még a kadétnak is van. De hát azt hiszed, hogy én azzal törődöm? Táncolok velök minden kaszinó-estélyen, télen korcsolyázom velök a jégen, na de aztán, hogy még tovább is foglalkozzam velök? Van annál okosabb dolgom!
Cilike csak csóválta a fejét.
Milyen különös lány ez az Ilonka! Már tizenhat éves és még eszébe sem jut a nagy leányt adni. Nincs benne egy parányi affektálás, szenvelgés, pipiskedés - olyan friss és egészséges a lelke is, mint amilyen friss és egészséges piros az arca.
Valahogy Cilike önkénytelenül is ugy érezte, hogy Ilonkának van mindenben igaza, s az Olga és az Elza emléke napról-napra mind jobban halványodott el szivéből. Nemsokára Ilonka akármiféle bolondságra is rá tudta venni, s az ő kedvéért még azt is megtette, hogy reggel korábban fölkelt s elmentek a rétre vadvirágot szedni. Pedig jaj, mennyire szeretett aludni Cilike. De hiába, Ilonka nem engedte lustálkodni, s ahogy egy kissé leheveredett napközben a divánra, azonnal ott termett mellette, s megfenyegette, hogy mindjárt fölteszi a szekrény tetejére, ha rögtön nem jön vele a kertbe, a pincébe, a padlásra, a tejeskamrába, vagy ahova Ilonka az ő kirándulásait rendezni szokta.
- Te, - mondta egy este Cilikének, mikor már lefeküdni készültek, - oly gyönyörű holdvilágos este van, kár volna még ágyba bújni. Tudod mit? Menjünk ki az udvarra és játszunk kisértetet!
- Hogyan?
- Magunkra vesszük az ágylepedőt, az arcunkat jó vastagon belisztezzük, hogy egész fehér legyen s aztán az udvaron és a kertben körül sétálunk és kisértetiesen sóhajtozunk. Aztán megkopogtatjuk a konyha ablakát is, a Julis akkorákat fog kiáltani ijedtében, mint egy páva, a Zsófi szakácsné meg, aki nem olyan ijedős, bizonyosan kiszalad, s akkor mi jót nevetünk rajtok!
- Te, - csóválta meg a fejét Cilike, - ez még sem lesz olyan jó tréfa. Teréz néni megharagszik, ha megtudja!
- Ugyan ne légy olyan gyáva! Valld be, hogy csak azért teszel kifogásokat, mert nem mersz kisértet lenni!
- Nem, nem azért, de...
- De bizony csak azért! Te félsz, csöppség!
- Nem igaz, nem félek! - kiáltott büszkén Cilike. - Hát gyerünk! De honnan vesszük a lisztet?
- Oh, én már gondoskodtam róla! Még délelőtt csentem el Zsófitól a konyhában annyit, amennyire szükségünk van.
Ilonka egy kis papirzacskót vett elő az asztalfiókból s pár perc múlva mind a két leányka olyan fehérre volt bemázolva, mint két lisztes molnár. Majd hanyatt estek a kacagástól, amint egymást nézegették.
Aztán beburkolóztak az ágylepedőkbe, s mint két tökéletes kisértet, lábujjhegyen osontak ki a szobából, végig a folyosón s le az udvarra. Gyönyörü holdvilágos, meleg nyári éj volt, de az udvart a nagy akácfák mégis homályba boritották. Csak a lombokon szürődött át az ezüstös holdsugár. Az egész házban már mindenki aludt. Oly tökéletes, mélységes csend volt, hogy hallani lehetett a bolyhos éji lepkék zúgását, amint dongva repültek ki a lomb közül.
Cilikének csak ugy vacogott a foga a félelemtől.
Nem, ő nem született hősnek, sem kisértetnek s legkevésbé sem találta mulatságosnak, hogy égfelé emelt karokkal, nagyokat nyögve és sóhajtva lebegjen végig az udvaron. Olyan rémült arccal nézegetett körül, mintha ő félne talán, hogy most valamelyik sarokból menten kiugrik egy kisértet.
- Te Ilonka! - sugta halkan Ilonkának, aki mint egy született kisértet, bátran és délcegen lépegetett előre - jó volna, ha már visszamennénk a szobánkba. Már elég volt!
- Oh te kis gyáva! Hiszen még csak most jön a java! - nevetett Ilonka s azzal megkopogtatta a konyha ablakát.
- Jaj! Jaj! Szent Isten, végünk van! - sikoltozott Cilike s a kerités felé mutatott, ahol abban a pillanatban vetette magát keresztül valami sötét árny. - Tolvaj! Betörő! A vasuti betörő!...
Ilonka is látta, de az első percben úgy rémlett neki, mintha négy lába volna az árnynak, meg hosszú farka. De a Cilike rémült kiáltozására ő is megijedt s szintén egy nagyot kiáltva, hanyatt-homlok kezdtek futni mindketten.
Ebben a percben kinyilt a konyhaajtó is s megjelentek Julis és Zsófi, borzasan, ijedt arccal; Julis a paplant kapta hirtelenében a hátára, Zsófi a szoknyáját keritette a nyaka köré. A két futó fehér alakot meglátva, ők is ijedt, rémült sikoltozásba törtek ki.
De a Zsófi szakácsné nem volt rest, fölkapott nagy hirtelen egy kezeügyében levő korsót, tele vizzel, utánok szaladt s a nyakuk közé öntötte.
Azt a kiáltozást már nem lehet leirni, ami erre következett.
- Jézus Mária, Szent József!... - nyögte Zsófi, amint fölismerte a két leánykát, s meglepetésében még a korsót is kiejtette a kezéből, mely ezer darabra tört, - kezüket csókolom, azt hittem - engedelmet kérek - hogy a Riska futott ki a jászol mellől! Az is szakasztott ilyen fehér!
- Mi történik itt? - hallatszott már a Teréz néni harsány hangja is, s hevenyében fölkapott öltözetben ott állott a két remegő leány előtt Teréz néni is, Miklós bácsi is.
Cilike nem volt már se élő se holt, reszketve omlott amúgy vizesen, lisztesen a Teréz néni karjába s ijedten rebegte:
- A tolvaj!... A tolvaj!...
- Hol? Hol? - kiáltotta Miklós bácsi, s szaladt hamar a botja után.
- Ott... ott... a kerités mellett... Most ugrott át!...
Miklós bácsi és Teréz néni gyorsan szaladtak a kerités felé. Ilonka egy pálcával, Zsófi a korsó fülével a kezében vitézül utánok, Julis és Cilike reszketve lapultak meg az ajtó mellett.
Egyszerre hangos nevetés hangzott a kerités felől.
- Itt a tolvaj!... Megvan a tolvaj!... - kiáltották valamennyien és jöttek is már vissza.
Cilike kissé nekibátorodva bújt ki az ajtó mögül.
- Hol van? - kérdezte.
- Itt hozom az ölemben! - nevetett Ilonka, s Cilike elé tartotta a nagy fekete macskát, a Miskát, mely éjjeli vadászatából hazatérve éppen akkor ugrott át a keritésen, mikor Cilike arra nézett, s aztán békésen meglapulva éppen szunyadozni készült, mikor tolvaj gyanánt elfogták.
Valamennyien nevetni kezdtek, de Teréz néni egyszerre szigoru hangon szólalt meg:
- Ilonka, Cilike, hogy néztek ti ki?... És hogyan kerültök ti éjjel tizenegy órakor ilyen ruházatban az udvarra?
Hát valóban siralmas és fölöttébb furcsa látványt nyujtott a két leányka.
A csatakos, vizes ágylepedőt ugy huzták maguk után, mint valami uszályt; a viz rácsöpögött lisztes arcukra és apró barna sávokban folyt rajta végig, a hajuk kibomlott, összekuszálódott, s Cilike a nagy futásban az egyik cipőjét is elvesztette...
Oh, ha most a föld jótékonyan megnyilik és ők elsülyedhettek volna, milyen hálásak lettek volna az édes jó anyaföld iránt!...
De a föld nem volt olyan irgalmas és Ilonka összeszedve minden bátorságát, előlépett:
- Mindent elmondunk, édes jó Teréz néni, csak kérlek, engedd meg, hogy előbb bemenjünk a szobánkba és megmosakodjunk és megtörülközzünk... Nagy ostobaságot követtünk el, de természetesen én voltam a vezető...
Nagylelküség dolgában Cilike sem akart hátrább maradni s elszántan mondta:
- Én is éppen olyan hibás vagyok!... Sőt talán még hibásabb, mert még gyáva is voltam!...
- Na csak menjetek be a szobátokba, - szólt Teréz néni, nem tudva hamarjában, hogy nevessen-e vagy boszankodjék. - Aztán majd vallani fogtok, ne ijedjetek meg!
*
Hát hiszen Teréz nénitől nem is ijedtek valami nagyon meg a leányok, csak restelték és szégyelték szörnyü módon azt az egész kisértet és tolvajhistóriát, főleg Miklós bácsi előtt, aki sokszor boszantotta meg őket azzal, hogy:
- Igazán soh'sem hittem volna, hogy úgy össze lehet téveszteni ezt a két leányt - a Riskával!...
Egy délután Cilike az uzsonnai vajaskenyere alá helyezve egy cédulát talált.
Kiváncsian bontotta fel s a következő izenetet olvasta belőle:
- Én, Tóváry Ilona, ezennel kihivlak téged, Ilosvay Ceciliát, ma este lefekvés után, komoly és igazi párnaharcra. Ha nem fogadod el a kihivásomat, kijelentem, hogy gyáva nyulacska vagy - és felültetlek a szekrény tetejére. Tóváry Ilona.
Cilike elnevette magát s ráírta egy másik cédulára:
- Elfogadom a kihivást. Ilosvay Cecilia.
Ezt a cédulát vacsora alatt odacsempészte az Ilonka tányérja alá, aki titokban elolvasta s aztán diadalmas mosollyal dugta zsebébe.
Cilike hat hét óta, hogy együtt volt Ilonkával, majdnem teljesen átváltozott - azaz hogy ismét a régi Cilike lett.
Nem kényeskedett, nem finyáskodott, - no hiszen ki is nevette Ilonka alaposan, ahányszor csak ezt megpróbálta - Olgából és Elzából, akik olyan helytelen utra téritették, tökéletesen kiábrándult, az arca pedig - és ennek örült Teréz néni a legjobban - kezdett pirosodni, szinesedni. Már nem volt többé olyan lusta és mindig olyan fáradt, hatalmas étvággyal evett és mindennap megivott egy liter tejet.
Szóval a sápkórt szerencsésen kiheverte s ismét friss, vidám és egészséges lett.
Hanem - aminek már nem örült olyan nagyon Teréz néni - Ilonkával együtt már kezdték túlságba vinni a pajkosságot. Mindenféle csinyeket eszeltek ki, igaz, hogy Ilonka volt mindig a vezető, de Cilike hűségesen követte mindenben, s akárhányszor ugy viselkedtek, mint valami vásott gyerekek, nem pedig tizenöt és tizenhat éves hölgyekhez illően.
Ez az ugynevezett párnaharc is meglehetős vad mulatság volt.
Mikor már az egész házban mindenki lefeküdt, a lámpákat eloltották, a sötétben egy-egy párnával fölfegyverkezve, megindult a két leány egymást keresni. Ki szekrény mögé, ki ajtó mögé rejtőzött el, s mikor a másikat meglátta, puff, reácsapott a párnával. Kerekedett aztán ebből olyan ádáz puffogatás, nevetés, sikoltozás, hogy rendesen felébredt reá az egész ház. Egyszer azonban, mikor az Ilonka erős kezében kiszakadt a vánkosciha s a sok toll, mint a hópihe repült szerteszét a szobában, Teréz néni egyszer s mindenkorra betiltotta a párnaharcot.
Pár hétig volt is szünet, de most a tilalom ellenére készült a két leány ismét a csatározásra.
Tiz óra után már csend volt az egész házban. Teréz néni szerette, ha korán lefeküdtek.
Ugy egy félóra mulva egy fehérruhás alak osont végig lábujjhegyen a szobákon, s az előszoba ajtaja mögé rejtőzve visszafojtott nevetéssel várakozott. Ilonka volt, aki harcra készen, fölemelt kezében szorongatta a vánkost.
Eltelt öt perc, tiz perc. Már kezdett türelmetlenkedni. Hogyan, Cilike megszegte volna igéretét és gyáván meghátrált?
De nem... Végre nyilik odabent az ajtó s léptek hallatszanak. Ilonkának egy percig ugy rémlik ugyan, mintha a Teréz néni hálószobája felől hangoznának a lépések, de nem sok ideje maradt gondolkozni, mert ebben a percben kinyilik az ajtó s Ilonka... puff... lecsap a párnával a kilépő alakra.
- Ejnye azt az áldóját, hát mi történik itt? - káromkodja el magát valaki, s Ilonka, a vánkost kiejtve kezéből, rémülten ismer rá Miklós bácsira, akit ugy ütött hátba a párnával, hogy az öreg úr nem győzött prüszkölni, köhögni és tapogatni a hátát.
- Bocsánatot kérek édes Miklós bácsi... - rebegte Ilonka megsemmisülten - azt hittem, hogy Cilike...
A zajra megjelent Teréz néni is, gyertyával a kezében, s véletlenül éppen oda világitott be abba a sarokba a szekrény mögé, ahol Cilike eddig a jótékony homályban meghúzódva kuporgott, fehér hálóköntösben, a vánkost karja közt szorongatva...
Oh, hogy szeretett volna Cilike belebujni abba a vánkosba, vagy valamely más uton-módon eltünni, elenyészni.
Azonban a végzetet nem lehet kikerülni...
Miklós bácsi diszkrétül visszavonult szobájába, a két leány meg előbujt a sarokból, s bűnbánóan, lesütött szemmel állottak meg Teréz néni előtt.
- Na gyerekek, holnap majd beszélünk kissé komolyan erről a dologról, ne ijedjetek meg, - mondta Teréz néni fejcsóválva - ez már mégsem nagy lányokhoz illő magaviselet!... Most menjetek be a szobátokba és feküdjetek le.
A két leány szó nélkül, hosszú orral, a vánkost hónuk alá fogva, mint egy megvert hadsereg kullogott be szobájukba.
De amint beértek, Ilonka még sem állotta meg, hogy Cilikének nyaka közé ne dobja a vánkost.
Cilike azonban nem viszonozta a kihivást, hanem búsan vetette be magát az ágyba.
- Ugyan kérlek, hagyj békét! Van még kedved játszani? Hiszen látod, hogy Teréz néni komolyan haragszik! Ki tudja mi vár reánk holnap!
- Na persze! - hencegett Ilonka - hiszen csak nem esz meg Teréz néni!
De azért alapjában véve ő is kissé meg volt szeppenve és szörnyen röstelte a dolgot.
- Gyerekek, - mondta másnap reggel Teréz néni, - ugy látszik, hogy egy kissé komolyan elő kell vegyelek benneteket. Túlságosan sok szabadságot élveztek. Vásottabbak vagytok az én gyermekeimnél, akik pedig, azt hittem eddig, a világ legpajkosabb gyerekei. Hát ezentúl az lesz a rend, hogy - nagy lányokhoz illően - minden délelőtt segiteni fogtok nekem a háztartásban, délután pedig a ruhafoltozásban. Nézzétek, ott abban a kosárban milyen halom harisnya és gyermekruha van, bizony nem árt meg nektek, ha egy-egy órácskát ti is leültök varrogatni, foltozgatni, most pedig, mivel éppen barackfőzés van, hát egy-kettő, gyerünk a konyhába és lássunk dologhoz.
Ilonka olyan szerencsétlen arcot vágott, hogy Teréz néni elnevette magát.
- Na, ne ijedj meg, hiszen nem teszlek bele egy befőttes üvegbe! Nesztek, kössétek fel ezeket a konyhakötényeket, aztán gyerünk, barackot hámozni, szirupot főzni.
Cilike vidámabban vette a dolgot. Ő néhanapján otthon is szokott segiteni a konyhában, igaz, hogy felét mindig elnyalánkodta, de azért szörnyen büszke volt rá, ha nagy leány számba vették s édes anyja valami munkát bizott reá.
Most is készséggel kötötte hát a kötényt maga elé s vigan hámozgatta a barackot, míg Ilonka akkorákat sóhajtott, mint egy cséplőgép s szomorúan tekintgetett a nyitott ajtón át ki a kertbe, hol Terike, Jankó és Duci éppen egy körtefa ellen rendeztek ostromot.
- Oh, mennyivel jobb volna ott fent, - sugta Cilikének, a körtefa felé mutatva, s szórakozottan dugott a szájába egy barackot.
Nem is tisztitott annál az egynél többet, csak mikor az üvegeket kellett bekötözni, örűlt, hogy kimutathatja az erejét és ugy meg találta szoritani a zsineget, hogy az egyik üvegnek menten letört a nyaka.
Délután megengedte Teréz néni, hogy a kertben foltozzanak a leányok.
Ez némileg enyhitette az Ilonka szomoruságát.
Levitték a nagy kosarat a körtefa alá, ahol Ilonka mindenképpen igyekezett elhitetni Cilikével, hogy sokkal jobban és gyorsabban lehet varrni, ha az ember fent ül a körtefa egyik ágán, mint idelenn a fűben.
Cilike azonban ezuttal nem volt hajlandó elfogadni ezt az ajánlatot s elszántan vette kezébe a kis harisnyákat, amelyeken némelyiken akkora lyuk tátongott, mint az ökle. Erre Ilonka is megemberelte magát s nagyokat sóhajtva kezdte befűzni a tűbe a cérnát. Előbb azonban hirtelen ráboritotta Terikének egy kis szoknyácskáját a Cilike fejére, felül bóbitát kötött belőle s ugy ráerősitette, hogy Cilike nem tudta lerázni.
Azonban ő sem volt rest, s hamarjában Ducinak egyik kis hófehér nadrágját aggatta Ilonkának a fejére, két harisnyát meg, mint két hajfürtöt tüzött a füléhez kétfelől.
Ezen ugy nevettek mindaketten, hogy a fűben kezdtek hemperegni, midőn egyszerre hangos beszéd és nevetés hangzott közvetlen közelben mellettök.
Ijedten ugrott fel a fűből a két leány, de még idejük sem volt csodálatos fejdiszük után kapkodni, már sikitozva, vicánkolva ugrándozott körülöttük Terike, Jankó és Duci és még három pirospozsgás arcú, ragyogó fekete szemű kis kuruc legényke - Cilike azonnal megismerte őket: Herendy Szabolcs, Álmos és Lehel.
És ott, alig két lépésnyire tőlük állottak Teréz néni, Herendy Gáborné és... szent Isten... lehetséges-e... az az úr ott ni... a vasuti betörő...
Cilike szörnyü zavarában nagyot sikoltva lépett hátra és azzal puff... beleesett a ruhás kosárba.
Az apró harisnyák, szoknyák, ingecskék csak ugy repültek körülötte s ő ott ült a kosár fenekén, pirosan mint a pipacs, fején a fehér bubos szoknyával s kétségbeesésében nem tudta, hogy sirjon-e, nevessen-e?
Herendyné gyorsan segitségére sietett; hamar kiemelte a kosárból, lekapta a furcsa fejkötőt a fejéről, lesimitotta a haját, s aztán kedves mosollyal mutatta be a kissé távolabb álló fiatal embert:
- Doktor Szörényi István, a mi uj kerületi orvosunk, óhajtotta itt tiszteletét tenni, s miután én megigértem, hogy meglátogatom magát, kedves Cilikém, hát együtt jöttünk el.
Cilike lassanként magához tért s nemsokára annyira összeszedte magát, hogy kezet is tudott nyujtani a doktor úrnak és őszintén örült Herendynének, s a kis utitársainak.
De hol volt Ilonka?
...Ime, ott jött a ház felől, szendén, nyájasan mosolyogva, simára lekefélt hajjal, hófehér tiszta köténnyel, olyan ártatlan képet vágva, mintha soha életében semmi csinyt nem követett volna el.
A nagy zürzavarban senki sem vette észre, mikor mint a nyil elsuhant, s Cilikét, ruháskosarat, vendégeket otthagyva, a keritésen keresztül vetette magát, s most olyan illedelmesen jelent meg, ahogy csak egy tizenhat éves hölgytől várni lehet.
Senki sem vette észre, csak éppen az uj doktor úr, aki magában vidáman nevetett a két kis leány viselt dolgain.
Egy napon Teréz néninek valami pörös ügyben el kellett utaznia a szomszéd városba, hol a járásbiróság volt s a három leány, Ilonka, Cilike és a kis Terike vig táncra perdült.
Igaz, hogy elég szabadságot élveztek eddig is, mint Teréz néni kedves vendégei, de azért mégis roppantul tetszett nekik az a gondolat, hogy most másfél napig, amig Teréz néni ügyes-bajos dolga tart a szomszéd városban, ők lesznek a háziasszonyok.
Különösen Terike volt nagyon elragadtatva, leginkább amiatt, hogy őt, - bár még csak tiz éves volt, - erre a másfél napra a két nagy leány kegyesen a társaságukba fogadta.
- Rendezzünk bált, - inditványozta Ilonka, s mivel Miklós bácsi éppen e pillanatban lépett be a szobába, azonnal a nyakába kapaszkodott, a másik két leány is közrefogta s hirtelenében úgy megtáncoltatták, megforgatták, hogy az öreg úr csak úgy tüszkölt bele. Még a pipáját is kiejtette a kezéből.
- Megálljatok, ti egerek, - kiáltotta nevetve és nagyokat fujva s hirtelen megcsipte a Terike fülét, - hát szabad-e így megforgatni az apuskádat? Szedte-vette kis fruskái! Azt hiszitek, hogy én is egér vagyok, mint ti és táncolok, mikor elment a macska hazulról? Most büntetésül kijelentem nektek, hogy ma vendégeink lesznek ebédre és ti kell, hogy megfőzzétek az ebédet!
Lett erre nagy riadalom, de olyan, hogy Miklós bácsi hamar befogta a fülét.
- Kiket hivott meg, édes Miklós bácsi? Leányokat és fiatal embereket, úgy-e? - ujjongtak a lányok. - Ebéd után táncolni is fogunk, úgy-e?
- Persze, persze, - bólingatott komolyan Miklós bácsi, - az öreg sánta jegyző jön el, meg a tisztelendő úr, aki nagyot hall. Hát csak jó ebédről gondoskodjatok. Ebéd után aztán táncolhattok is!
Szólt és magában mosolyogva kiballagott a szobából. A három leány pedig tanácsra ült össze.
- Azt hiszem, - szólt Ilonka, - hogy miután Cilike meg én vendégek vagyunk ennél a háznál és Terike a házikisasszony, hát ő kell, hogy megfőzze az ebédet.
- Hogyisne, - rémüldözött Terike, - ti vagytok a nagy lányok. Én még csak kis lány vagyok.
- Hát akkor eredj a gyerekszobába a kicsik közé - nevetett Cilike.
- Azt már nem, - alkudozott Terike, - inkább megteritem az asztalt.
- Én meg levelet fogok irni kedves szülőimnek, nagyon sürgős, már régen nem irtam nekik, - jelentette ki Ilonka és készült is elosonni, ki a kertbe, a legmagasabb körtefa tetejére.
- Gyávák vagytok, - szólt Cilike komor méltósággal, - hát én majd megmutatom nektek, milyen vitézek voltak az egri nők. Én fogom megfőzni az ebédet.
Ilonka és Terike erre olyan vidám hahotára fakadtak, hogy Cilike gyorsan hozzátette:
- Természetesen a Zsófi segitségével. Különben a süteményt egyedül is el tudom késziteni. Piskótatekercs lesz barackizzel. Meglássátok, olyan jó lesz, hogy még a király is megeheti.
Ilonka és Terike vig nevetéssel, gond nélkül polkáztak le a kertbe, Cilike pedig nagy önbizalommal, de gondterhelt arccal vonult ki a konyhába, Zsófival tanácskozni. Hogy ott mit végzett, mit határozott, azt örök homály födi. Ilonka és Terike egy párszor bekukkantottak ugyan hozzá, de Cilike olyan vörös és kétségbeejtően komoly arccal kavargatott valamit egy medencében, hogy a két leány sietve kotródott el.
- Csak menjetek, ti gyávák! - kiáltott utánok Cilike megvetéssel. - Lássa Zsófi, ők nemcsak nem mernek, de nem is akarnak főzéssel foglalkozni. Én, lássa Zsófi, én a magam részéről csöppet sem tartom lealacsonyitó foglalkozásnak a főzést. Minden munka nemesit.
Zsófi sanda, gyanakvó pillantásokat vetett a medence felé, amelyben Cilike még mindig buzgón kavart-kevert s csak magában mormogott csendesen a sok bölcseségre, amellyel Cilike vendégszereplését a konyhában füszerezte.
Délben Miklós bácsi büszkélkedve jelentette ki a vendégeknek, az öreg jegyzőnek, meg a tisztelendő úrnak, hogy ezt a mai ebédet a derék, házias kis Cilike főzte.
- Oh kérem, kérem, én csak a piskóta-tésztát készitettem, - szerénykedett Cilike.
Véletlen baleset volt az igaz, hogy éppen ezt a piskóta-tésztát nem lehetett megenni. Pedig igazán nem volt annak egyéb baja, csak egy kissé ragacsos volt, mint a csiriz, egy kissé sületlen is volt, no meg a cukrot felejtette ki belőle Cilike. Igaz, hogy ahelyett sót tett bele, de ez már valóban nem sokat javitott rajta.
Miklós bácsi köszönte szépen, de nem kért belőle, a jegyző bácsi kijelentette, hogy ő tésztát elvből nem szokott enni, csak a tisztelendő úr nyelt le egy falatot belőle keresztyéni önmegadással és türelemmel.
Ilonka titkon nagyot csipett Terikén, Terike viszont Ilonkán s mindaketten egyet-egyet Cilikén, aki fejét lehajtva megadással várta, mikor nyilik meg a föld alatta, hogy elnyelje őt - a tészta romjaival együtt.
A föld azonban nem nyilt meg, hanem ahelyett egész délután végig kellett hallgatnia a leányok élcelődését és gúnyolódását. Különösen Ilonka volt nagy a különféle élcek és szójátékok kitalálásában s végezetül mikor már Cilike majdnem megharagudott, még azzal is megfenyegette, hogy a piskóta-tészta ősanyjának a szelleme meg fog neki jelenni ma éjjel, és kérdőre vonja majd, hogy mit cselekedett?...
Nem, erre a pajkos, haszontalan kis Ilonkára igazán nem lehetett haragudni s így Cilike is jobbnak látta nevetésre fogni a dolgot. De azért elhatározta magában, hogy boszút fog állani!
*
Este vacsora után Cilike kijelentette, hogy neki hirtelen nagyon megfájdult a feje s a szobájába vonult.
Ilonka és Terike még sétálgattak a kertben, egy kissé hancuroztak, futkostak még, aztán tiz óra felé ők is lefeküdtek.
Ilonka és Terike, most, amig Teréz néni nem volt itthon, együtt aludtak egy szobában, Cilike meg a mellettök levő benyilóban. Lefekvés előtt még benéztek hozzá. Ott feküdt az ágyban és a fal felé fordulva aludt csendesen.
Ilonka és Terike is hamar elaludtak.
De nem telt bele egy félóra, egyszerre valami különös zörejre ébredt föl Ilonka. Kinyitotta a szemét s aztán hirtelen fölült az ágyban.
A szobába bevilágitott a hold s valami különös, kisérteties fehér fénybe boritott mindent. Az ágy lábánál pedig ott állott egy valóságos, igazi kisértet, fehér lepelbe burkolva, a hóna alatt tartva gömbölyü nagy fejét, amelyből két kerek sárga szem világitott elő.
A kisértet nem szólt semmit, csak nagyokat nyögött és sóhajtott s egy óriási, hatalmas, nagy piskótatekercset nyujtogatott Ilonka felé.
Ilonka egy nagyot sikoltott és - bátorság ide, bátorság oda, rémülten ugrott ki az ágyból; erre fölébredt Terike is, ő is sikoltozni kezdett s a két leány eszeveszett kiabálással futott ki a szobából, föllármázva az egész házat.
- Kisértet! Jaj, kisértet! - sikoltoztak, egyenesen a Miklós bácsi szobájába rohanva, aki szerencsére nem feküdt még le, de a rettenetes lármára hirtelenében azt sem tudta, hogy tűz van-e, vagy a ház omlott össze?
Cilike, - mert természetesen ő volt a kisértet, - egy kissé megszeppent, mikor a leányok rémült menekülését látta.
- Ebből baj lesz, - gondolta magában. - A gyáva nyúlfiak! Még fölverik az egész házat!
Hirtelen eloltotta a gyertyát a gömbölyü tökfejben, hóna alá kapta az óriási piskótatekercset, amely nem volt egyéb, mint a paplana, összecsavarva és zsineggel lekötve s kiosont a szobából.
A régi, nagy falusi kuria tulsó oldalán volt egy hosszú folyosó, annak a végében egy régimódi nagy almárium, amelyben ócska ruhákat s egyéb holmikat tartott Teréz néni. Cilike hirtelen bebujt oda, becsapta az ajtót s csendesen meghuzódva várta, mig a vihar elvonul.
Csakugyan, Miklós bácsi először lecsendesitette, azután kinevette a leányokat, akik szintén hamarosan kitalálták, hogy a kisértet nem lehetett más, mint Cilike.
- No várj, te haszontalan imposztor, ezért kikapsz - fogadkozott Ilonka, szörnyen restelve, hogy igy megfutamodott, de Miklós bácsi kijelentette, hogy a méltányos boszúállást halasszák holnapra, mert mára rendet és nyugalmat akar.
Benéztek a Cilike szobájába, ahol Cilike - úgy látták - még mindig a fal felé fordulva csendesen aludt.
- Hogy teszi magát! - kiáltott oda Terike s meg akarta huzni a haját, de Ilonka nem engedte.
- Majd holnap! - suttogta - addig kieszelünk valami nagyszerű dolgot, amivel méltó boszút állhatunk rajta!
Azzal mosolyogva hajtogatták meg magukat Cilike felé s kimentek a szobából. Persze, a félhomályban nem vették észre, hogy egy összegöngyölitett fekete kendő pihen az ágyban - Cilike helyett.
Mikor már minden elcsendesedett, Cilike, mint aki dolgát jól végezte, ki akart osonni az almáriumból, hogy észrevétlen visszakerüljön szobájába. De egyszerre rémülten veszi észre, hogy az ajtót nem tudja kinyitni. A tolózár becsapódott. Rángatta, taszigálta, forgatta, csavargatta, de a régimódi szekrény jó erős munka volt, meg volt az alaposan csinálva, ugy hogy nem engedett sehogysem. Cilike fogva volt, be volt zárva.
A hideg verejték kiütött a homlokán. Most mi lesz vele? Restelt lármát ütni, hogy kiszabaditsák, viszont az sem volt éppen kellemes kilátás, egy egész éjszakát itt eltölteni az almáriomban. Mégis az utóbbira határozta magát. Majd a paplanból egy jó kis vackot készit magának valamelyik sarokban, oda lefekszik és elalszik, reggel korán meg kopogtatni fog, valaki csak meghallja s aztán észrevétlen kioson. Talán meg se tudja senki ezt a kis kalandot.
Csak olyan sötétség ne lett volna ebben az almáriumban, meg az a sok ócska ruha, cipő, lim-lom olyan rettenetes dohos szagot árasztott. Cilike alig tudott lélekzeni. Egyszerre eszébe jutott, hogy reggelig kifogyhat a levegő is és ő megfulad!
Erre igazán megrémült s ütögetni kezdte az ajtót. Senki sem hallotta meg. Most mi lesz vele? Tudta, hogy ez a folyosó olyan félreeső helyen van, ahol napokig nem jár senki. Az ijedtségtől reszkető kezekkel húzta félre a feje körül csüngő ócska ruhákat s egyszerre hangosan felkiáltott örömében. Az egyik oldalon egy kis nyilást vett észre, amelyen a hold halvány fénye bevilágitott. Oh hála Istennek, itt legalább egy kis levegő szürődik be, hát nem fog megfuladni! Sietve kapkodta félre a többi ruhát is s még egy pár ilyen kis nyilást fedezett föl. Amelyik a legnagyobb volt, ahoz tartotta oda a száját s nagyokat lélekzett.
Azután ujra kezdte döngetni az ajtót, kézzel, lábbal, de csak nem jelentkezett senki. Halálfáradtan hagyott fel minden kisérlettel s megpróbált belenyugodni sorsába. Hiszen meg nem fuladhat, az bizonyos, holnap pedig már keresni fogják mindenfelé s egyszer csak jön valaki errefelé is. Igen ám, de hátha egy pár nap is eltelik addig s ő ezalatt éhen hal meg! Erre ismét iszonyu rémület fogta el, ugy hogy sirni kezdett s aztán az ijedtségtől, a fáradtságtól és a sirástól kimerülve, elszunnyadt. Meddig aludt, el sem tudta képzelni, de egyszerre felriadt.
Koromsötét volt körülötte, már a holdfény sem látszott a kis repedéseken át.
- Istenem, vajjon mennyi idő telt el, - töprenkedett magában Cilike, - én azt hiszem, egy pár nap is eltelt már!
Megint döngetni kezdte az ajtót, de most is hiába. Egyszerre érezte, hogy szörnyen éhes. Oh bizonyára már három-négy napja is elmult, hogy ide be van zárva s ez már az éhhalál, amely fenyegeti. Istenem, hát senki, senki sem törődik vele?... Itt fog elpusztulni étlen-szomjan és talán csak évek mulva találják meg szegény, kiaszott csontvázát... Oh, hogy gyötörte az éhség... Talán még jobban, mint a félelem! Mit is lehetne enni? Máskor mindig tele van a zsebe cukorral, dióval, süteménnyel és most éppen nincs nála semmi! Egyszerre eszébe jutott, hogy a tökfejben van egy darabka faggyugyertya. Igaz, hogy jóizlésü ember szörnyüködve fordul el az ilyen tápláléktól, de inkább azt, mint az éhhalált! Pedig érezte, hogy már közel van hozzá.
Tapogatózva kereste meg a tökfejet, kivette belőle a gyertyát és szopogatni kezdte. Brr, de rossz volt! A legközönségesebb krumplicukor is jobb ennél. De mindegy! Akármit inkább, mint éhenhalni. Ime, már nem is olyan éhes. Felét el fogja tenni holnapra, szomjuságát pedig ugy fogja csillapitani, hogy a tökfejből kiszivja a nedvességet. Oh, milyen jó, hogy ezt magával hozta. Ez a kisérteties tökfej menti meg őt. Szükség esetén ezt is meg lehet enni; jó nagy darab, néhány napig el fog tartani.
De egyszerre ismét elfogta a félelem és a csüggedés. Nem, ez mégis borzasztó sors, ezt sokáig nem birja ki... Faggyugyertya és nyers tök... Bizonyára egy hete már, hogy itt van bezárva, érzi már, hogy az éhségtől és szomjuságtól tökéletesen ki van merülve. Még egy utolsó kisérletet próbált. Összeszedte minden erejét s ismét elkezdte döngetni az ajtót.
Erős, haragos kutyaugatás felelt a nagy lármára.
- Bodri, Bodri, édes Bodri, - kiáltozott Cilike örvendezve, - ugass csak, ugass még hangosabban, még erősebben.
Csakugyan, az éber, szemfüles Bodri még hangosabban kezdett ugatni, odarohant az almáriumhoz, körülugrálta, körülcsaholta, aztán eszeveszetten rohant végig a folyosón, megint vissza és olyan tombolást és ugatást vitt véghez, hogy még a holtak is feltámadtak volna.
Szerencsésen sikerült is felverni Bodrinak és Cilikének az egész házat. Miklós bácsi hálókabátba s egy nagy bottal felfegyverkezve sietett elő, a cselédek is mind előkerültek, s rémült ábrázattal, dideregve, fogvacogva dugták ki az arcukat Terike és Ilonka is.
Két perc mulva ki volt szabaditva Cilike is a fogságból s elcsigázva, kimerülten roskadt Miklós bácsi karjai közé.
- Oh, Miklós bácsi, - rebegte elhaló hangon, - én... én... mindjárt meghalok éhen... Oh Istenem, hány hétig voltam bezárva?... -
Miklós bácsi megpödörte a bajuszát és megnézte az óráját.
- Éppen egy félóráig, édes hugom, - mondta nevetve.
XVIII.
Egy
el nem táncolt négyes.
Vége felé közeledett már a nyár. Cilike szülői hazaérkeztek utazásukból s Ella már sürgősen irt is neki.
- Alig várom, hogy hazajőjj, hugocskám, - irta többek között - valami nagy-nagy ujságot mondok neked, aminek hiszem, hogy te is nagyon fogsz örülni.
Cilike elgondolkozva tette a levelet a sok képeslevelező-lap közé, amelyet Ellától az utazás alatt kapott.
- Szeretném tudni, mi lehet az a nagy ujság, amiről Ella beszél, - mondta Ilonkának, - igazán kiváncsivá tesz. Ella nem igen szokott így fontoskodni.
- Én megmondom neked, - felelt Ilonka, aki az ablak párkányán ült s egy cső kukoricát majszolt, melyet az ebédről tett el magának.
- Nos? - kérdezte Cilike kiváncsian.
- Ella férjhez megy, - válaszolt Ilonka kurtán.
Cilike majd hanyatt esett meglepetésében.
- Férjhez megy?... - ismételte mindegyre, - kihez?
- Na már éppen mindenttudó nem vagyok! - nevetett Ilonka, - talán az utazás alatt ismerkedett meg valakivel. Talán valami gróf vagy herceg vagy tábornok...
Cilike csak a fejét rázta.
- Nem, nem hiszem, - mondta - apuska utazás közben nem szokott ismeretséget kötni senkivel. Ez valami régebbi ismeretség lehet! De ki?
Hiába törte a fejét, csak nem tudta kitalálni: utoljára is bele kellett nyugodnia abba, hogy majd megtudja, ha hazamegy.
- De hátha nem is ez az a nagy ujság, - jutott egyszerre Cilikének az eszébe. - Honnan gondolod, hogy éppen ez az? - kérdezte Ilonkához fordulva.
Ilonka elnevette magát.
- Na, ahoz nem kell nagy tudomány, hogy az ember ezt kitalálja! - mondta. - Ugyan mi is lehetne egyéb az a nagy-nagy ujság.
Azzal egy szökéssel kiugrott az ablakon s leiramodott a kertbe. Cilike tünődve nézett utána. Most nem volt kedve utána szaladni.
- Ez az Ilonka igazán egy nagy gyermek, - gondolta magában fontoskodva, - mennyivel idősebb, mint én és mégis mennyivel gyermekesebb. Talán soha sem is lesz belőle igazi, komoly nagy leány. Én... én azt hiszem, ha most Ella csakugyan férjhez megy, engem azonnal egészen nagy leánynak fognak otthon is tekinteni. Sőt azt hiszem... máris az vagyok...
Furcsa gondolatok kezdtek motoszkálni Cilike fejében. Azon kezdte, hogy jó volna ám be is bizonyitani mindenkinek, hogy ő csakugyan nagy leány s hogy-hogy nem, egyszerre csak azon tünődött, hogy milyen szép is lenne az, ha ő és Ella egyszerre lennének menyasszonyok s egyszerre tartanák meg az esküvőt...
Igen ám, csakhogy ki volna hajlandó az ő vőlegénye lenni?...
Kővári Laci? Hiszen az mindig csak tréfálkozik és gunyolódik vele.
Vagy Halmi Sándor?... Oh az sem vette őt komolyan soha.
Vagy talán... a doktor úr... Szörényi István?...
Cilikének egyszerre nagyon melege lett.
Nem, nem... A doktor úrral tulajdonképen sehogy sem tudta, hányadán van. Azon nevezetes pillanat óta, midőn fején a szoknya és harisnya bóbitával, a ruháskosárba hanyattesve, kalimpált, mindig rettenetes zavart érzett, valahányszor a doktor urat meglátta.
Igaz, hogy Szörényi gavallérosan ugy tett, mintha semmit sem vett volna észre, és soha, még tréfából sem emlitette, sem ezt az esetet, sem azt, hogy Cilike őt betörőnek nézte. Mindazáltal Cilike legjobban szeretett volna elbujni, valahányszor csak Szörényi meglátogatta őket. Pedig elég gyakran jött, mert a kis Duci annak az örömére, hogy a Herendy gyerekekkel együtt hancurozhatott egy egész délután, annyi éretlen gyümölcsöt evett, hogy hideglelést kapott, s a doktor úr naponta eljött.
- Cilike! Cilike! - szakitotta félbe a kis lány ábrándozását Ilonka, mint a szélvész rontva be hozzá a szobába, - tudod-e, mi az ujság? Teréz néni jövő vasárnap bálba visz minket!
- Na, nem éppen bálba, - nevetett Teréz néni, aki nyomon követte Ilonkát, - csak olyan kis nyári táncmulatság, ne ijedjetek meg! A bükkös erdőben rendezi a somkuti fiatalság, s miután a jövő hét végén ugyis itt hagy engem az én két nagy lányom, hát bucsuzóul elviszem őket, hadd táncoljanak kissé! Jó lesz?
Hogy jó volt-e? A két leány majd megfojtotta Teréz nénit az ölelésével, s különösen Cilike roppant ünnepélyes hangulatba esett.
Magában elhatározta, hogy ezen a táncmulatságon okvetlenül kiszemeli magának a leendő vőlegényét.
És hajh! Mekkorát dobbant a Cilike szive, mikor a táncmulatság előtt való nap dr. Szörényi István elkérte tőle az első négyest. Csak tőle, mert Ilonka már régebben kijelentette, hogy ő elvből nem igér el soha egy táncot sem előre.
Cilike fejecskéjébe azonnal beleköltözött mindenféle bohó gondolat.
Hátha a doktor úr csakugyan nem látta, miként kalimpált ő a ruhás kosárban és komolyan beleszeretett? No persze, hiszen máskülönben miért is kérte volna el a négyest előre? Ez csak elég komoly dolog? Egy négyes!... Mi is lehetne ennél még komolyabb? Világos... A doktor úr szerelmes belé, meg fogja kérni a kezét s ő mikor hazamegy, diadalmasan fogja elbeszélni szülőinek és Ellának, hogy ő is férjhez megy! És hogy fognak a leányok az iskolában csodálkozni, hogy neki már van vőlegénye!
*
Pompás idő kedvezett a nyári táncmulatságnak.
A kis erdő úgy ki volt világitva szines lampionokkal, mint egy igazi tündérkert.
Cilike és Ilonka egyforma fehér battiszt-ruhában rózsaszin szalaggal diszitve, igazán bájosak voltak.
Teréz néni lepte meg őket a szép ruhácskákkal s határtalan volt a Cilike öröme, mikor felpróbálván a ruhát, látta, hogy éppen három centiméterrel hosszabb, mint a többi ruhája!
A cigány húzta a friss, ropogós csárdást s a fiatalság vidám kedvvel járta.
Teréz néni, Miklós bácsi csak úgy gyönyörködtek a két leányban, kiket a fiatal emberek egymás kezéből kapkodtak ki.
Most jelezték az első négyes kezdetét.
- Felállani! Felállani! - kiáltották harsány hangon a rendezők, s a párok sorakozni kezdtek.
Ilonka egy csinos, barna önkéntessel sétált karonfogva, s vidáman intett Cilikének: Látod? Én, egy ezredesnek a leánya, nem is táncolhatnám mással a négyest, mint egy önkéntessel! Jó volt, hogy nem igértem el előre senkinek!
Cilike dobogó szivvel nézett körül.
A doktor úr még nem mutatkozott sehol. Hogyan, lehetséges volna-e, hogy elfelejtkezett róla?
Már majdnem mindenki felállott.
A cigányok hangolni kezdtek. Azonnal elkezdik a négyest és ő szégyenszemre még mindig ott ül Teréz néni mellett.
Abban a biztos tudatban, hogy van táncosa, mindenkit visszautasitott volt, és ime, most itt marad... és petrezselymet árúl... az első négyes alatt...
Teréz néni is kissé nyugtalanul tekintett körül.
- No kis lányom, - mondta aztán - úgy látszik a doktor úr vagy megfeledkezett rólad, vagy valami sürgős dolga akadt. Nincs más hátra, minthogy táncold el Miklós bácsival ezt a négyest, ha csak nem akarsz ülve maradni.
Miklós bácsi készséggel ugrott fel, megpödörte szürkülő bajuszát s kijelentette, hogy bár husz éve nem táncolt már, most még a csárdást is el fogja járni Cilikével. Cilike eleinte vonakodott, de aztán mégis csak meggondolta a dolgot, hogy jobb lesz Miklós bácsival táncolni, mint teljesen hoppon maradni.
De mi tagadás benne, azért kissé savanyu ábrázattal járta el a nagybácsival azt a négyest, amelyikről azt hitte, hogy a vőlegényjelölttel fogja eltáncolni...
Majdnem éjfél volt már, mikor a doktor úr előkerült. Nagyon fáradt volt, s nem is táncolt egy lépést sem.
- Egy öreg parasztemberhez hivtak sürgősen, - mondta, - leesett a létráról és eltörte a lábát. Ott voltam mostanáig. Remélem, Cili kisasszony kellemesen kárpótolva volt miattam?
Nem is igen mentegetőzött tovább, hanem mindjárt Miklós bácsival kezdett értekezni, hogyan lehetne segiteni azon a szegény családon, akinek a kenyérkeresője lett most hetekig munkaképtelen.
Cilike kissé szégyenkezve sompolygott el.
Egyszerre öntudatára ébredt annak, hogy bizony a doktor úrnak kisebb gondja is nagyobb annál, mint komolyan foglalkozni egy ilyen hiu kis pipiske leánnyal s hogy az ő rózsaszinü, nagyoskodó légvárai ugy füstbe mentek, ugy szétpattantak, mint a szappanbuborék.
Hanem azért kitünően mulatott és táncolt reggel három óráig és szünet közben két adag fagylaltot is megevett.
Elmúlt a nyár, vége volt a szünidőnek. Fürdőből, nyaralóból, utazásból, mindenfelől szállingóztak hazafelé az emberek.
A vasúti kocsik megteltek rózsásarcú, pirospozsgás gyermekekkel, friss, mosolygó szemű fiatal leányokkal, diákokkal. Mintha hozták volna magukkal az erdők üde levegőjét, a mezei virágok illatát.
Cilike is hazautazott. Miklós bácsi kisérte haza. Szomorú volt a búcsú nagyon a kedves rokoni háztól, ahol annyi vidám, kellemes időt töltött. Teréz néni katonásan, harsány hangon biztatta: - ne ijedj meg, kis lányom! - de azért az ő szeme is tele volt könnyel...
A gyermekek meg ugy bömböltek, mintha legalább is akasztani vitték volna Cilikét, s ugy belekapaszkodtak a ruhájába, hogy szerencsésen le is szakitottak egy fodrot róla.
Erre Teréz néni statáriumot tartott s mindahárom gyermeket a sarokba állította. Ez használt, mert most már nem azért bömböltek többé olyan szivettépő hangon, mert Cilike elutazik, hanem azért, mert nekik a sarokban kell állani s nem kapaszkodhatnak föl hátul a kocsira.
Furcsa módon búcsúzott el Ilonka, akit nehány nappal később vitt el az édes apja.
Nem volt látható sehol egész délelőtt, csak mikor már a kocsi a kapu előtt állott, rohant elő valahonnan a kert végéből, hirtelen átölelte Cilikét, össze-vissza csókolta, s fölkapta a levegőbe, ugy, mint mikor legelőször találkoztak. Azután szeliden, gyöngéden letette a földre, jól hátbaütötte s megint elrohant, anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna.
Bizony, mert ha csak egy szót is szól, a könnyek menten kicsordulnak a szeméből és ezt Ilonka, az erős, a bátor, a katonás Ilonka, az ezredes úr leánya, szörnyen restelte volna!
Mikor a kocsi végighaladt a kerités mellett, valahonnan a magasból egy halom piros, fehér és sárga rózsa hullott a Cilike ölébe. Cilike fölnézett s még megpillantott egy libbenő kék ruhafodrot s egy hosszú barna hajfonatot.
Aztán a kocsi tovahaladt a virágzó kert alatt, ki a poros országútra, s bár Cilike folyton hátrafordult, nem látott többé senkit. De azért egyre integetett a zsebkendőjével, mert tudta, hogy Ilonka ott ül fönt a keritésen, s ő dobta az ölébe a kert utolsó rózsáit...
Odahaza csakugyan nagy ujság várta Cilikét. Ilonka helyesen sejtette. Ella menyasszony volt.
Cilike örvendezve csókolta össze-vissza, megbámulta a szép fénylő karikagyűrűt az ujján s csak azután jutott eszébe kérdezni, hogy hát voltaképen ki is az ő leendő sógora?
Ella bevitte magával kis szobájába, leült melléje a divánra s aztán boldogan mesélt el mindent.
- Emlékszel-e még, Cilikém, a rózsaszínű levelekre, amelyeket egykor Kende Iluskával együtt kikutattatok a fiókomban?
- Mikor az egér kiugrott belőle? - nevetett Cilike. - Hogyne emlékezném! Nem is voltam többet azóta kiváncsi!
- Nos hát akkor bizonyára arra is emlékszel, hogy Bonmartin úrnak, az én kedves jó francia tanáromnak, van egy fia, mérnök... Jean...
- Aki Boronkai Jánosra magyarositotta a nevét, - szakitotta félbe Cilike. - Tehát ő az? Boronkai János?...
- Ő! - intett Ella boldogan mosolyogva.
- És hogy ismerkedtél meg vele?
- Bonmartin apó minden levelében irt róla. Ugyszólván egyébről sem irt. Nagyon szerette a fiát. Utoljára ugy ismertem Janit, mintha együtt nőttem volna fel vele. Tudtam, milyen csinyeket követett el kis gyerek korában, tudtam, milyen szorgalmas tanuló volt, tudtam, milyen gyöngéd, szerető, jó fiú, tudtam, miként küzdött, fáradt, dolgozott, csakhogy könnyitsen szülőinek a helyzetén. Tudtam, milyen kitüntetéssel tette le az összes vizsgáit és hogyan ment aztán külföldre, hogy tökéletesitse tudományát Láttam az arcképeit is. Mondhatom, csinos fiú volt... Mikor aztán az idén nyáron Svájcban utaztunk, Zürikben véletlenül megismerkedtünk vele. Egy vendéglőben ebédeltünk, mikor belépett egy fiatal ember. Amint az asztalunk mellett elhaladt, azt mondtam anyuskának, meglehetősen hangosan, mert azt hittem, ugysem ért itt senkise magyarul: - Nézd csak anyuskám, ez a fiatal ember a Bonmartin úr fia lehetne, Boronkai János. Éppen olyan! - Erre a fiatal ember azonnal megfordult s odajött az asztalunkhoz és örvendezve szólt: - Csakugyan én vagyok, Boronkai János. Mennyire örülök, hogy itt az idegenben honfitársaimmal találkozom. - Ettől a perctől kezdve aztán velünk is maradt végig. Apuskának is nagyon megtetszett és édes anyának is. Hiszen olyan jó is, olyan derék ember. És aztán megszerettük egymást és megkért apuskától és anyuskától és ők bele is egyeztek... Oh Cilikém és én olyan boldog vagyok és karácsonykor lesz már az esküvőnk!...
Cilike egészen meg volt hatva és már előre is szeretetébe fogadta az uj sógort. Csak azon búsult, hogy Ellát olyan messze elviszik, fel Budapestre, mert ott kapott Boronkai igen szép alkalmazást.
*
A hátralevő pár hónap nagyon gyorsan eltelt a készülődéssel, Ella kelengyéjének a készitésével.
Az egész ház tele volt vászonnal, csipkével, himzéssel és varrónőkkel. Cilikének végtelenűl megnövekedett a tekintélye az iskolában az osztálytársai előtt, mikor megtudták, hogy a nővére menyasszony s áhitatosan csodálták meg azt a gyönyörü asztalközépre valót, melyet Cilike kezdett el számára himezni.
Ez volt az első kézimunka, amellyel Cilike a kellő időre el is készűlt.
A névnapi, karácsonyi, születésnapi meglepetésekkel rendesen el szokott késni, de ezzel már az esküvő előtt egy héttel készen volt. Pedig még a kelengye varrásnál is segitett. A zsebkendőkbe a monogrammot mind ő himezte ki.
Meg is jegyezte anyuska:
- Ugy látszik a mi szeles kis Cilikénk csakugyan komolyodik! Talán érzi már, hogy ezentúl ő lesz a nagy leány?
És ez a dicséret jobban esett Cilikének, mint egy dobos-torta.
Hát még mikor felpróbálta a rózsaszin battiszt ruhát, melyet az esküvőre csináltatott édes anyja és látta, hogy az majdnem - de igazán majdnem egészen hosszú!... Előre elképzelte már, milyen komolyan, méltósággal teljesen fog ő ebben a gyönyörű, hosszú ruhában lépkedni, mint az első nyoszolyó-leány, kezében rózsabokrétával, a Kővári Laci karján, aki a vőfélye lesz!
*
Az esküvő előtt egy héttel már készen volt az Ella menyasszonyi ruhája is.
Mikor Cilike meglátta a hosszú uszályos, hófehér habos selyemruhát, lenge csipkével és narancsvirággal diszitve, egyszerre roppant kedve támadt, hogy bár csak egyetlen-egyszer fölpróbálja ezt a gyönyörü ruhát.
Persze, Ella hallani sem akart róla, s gondosan elzárta a szekrénybe. De Cilike sehogyse tudott belenyugodni, s igazán szerencsétlennek érezte magát, hogy neki nincs vőlegénye, s ő nem kapott olyan hosszú, uszályos selyemruhát.
Nehány nap múlva megérkezett Boronkai János is, aki csakugyan nemcsak nagyon derék és jó, hanem kiválóan kedves ember is volt. Cilike azonnal meleg barátságot kötött vele és szeretetébe fogadta a leendő sógort.
Egy délután valamennyien elmentek hazulról valamit még bevásárolni, csupán Cilike maradt otthon, Kende Ilussal, akivel - természetesen - régen megtörtént már az ünnepélyes kibékülés és ismét a hajdani, legeslegjobb barátságban éltek egymással.
Csöndesen dolgozgattak a szobában; Iluska egy tálcakendőt horgolt az Ella számára, Cilike meg lázas buzgalommal öltögette a monogrammokat a zsebkendőkbe. Közben pedig mulattatták egymást nyári élményeikkel.
Egyszerre csak Cilike, amint felpillant, észreveszi, hogy Ella benn felejtette a szekrény kulcsát a zárban.
- Iluskám, - szólt élénken - te még nem is láttad Ella menyasszonyi ruháját, úgy-e? Jaj, de gyönyörü! Olyan, mint egy költemény. Akarod megnézni?
Hogyne akarta volna Ilus. Egy perc alatt sutba volt dobva a kézimunka, s Cilike óvatosan vette ki a szekrényből a fehér vászonlepedőbe burkolt ruhát. Vigyázva, szépen bontogatták ki, s aztán a divánra leteritve áhitatosan állták körül a fényes fehércsipkés, habos ruhát, amely mint egy hófehér csipkefelhő borította be a divánt.
- Jó volna felpróbálni! - suttogta Cilike elfojtott hangon.
- Hát próbáld fel, - suttogta vissza Ilus biztatólag. - Neked éppen jó lenne! Ella csak alig egy ujjnyival magasabb, mint te vagy!
- De hátha hazajönnek anyuskáék?...
- Dehogy! Hiszen még nincs egy negyedórája se, hogy elmentek. Legalább egy óra még beletelik, amig visszajönnek! Csak próbáld fel. Szeretném látni rajtad.
Cilikének se kellett több biztatás. Egy pillanat alatt ledobta magáról háziruháját s aztán az Ilus segitségével, szépen vigyázva, fölvette az Ella menyasszonyi ruháját.
Csakugyan jól illett neki. Alig volt valamivel bővebb és hosszabb, mint kellett volna.
Ilus elragadtatva táncolta körűl.
- Gyönyörű! Felséges! Isteni! - kiáltozta egyre-másra. - Most éppen olyan vagy, mint egy menyasszony! Csak egy vőlegény kellene!
- De az nincs! - intett Cilike lemondólag, s miután kellőleg megbámulta magát a tükörben, s nehányszor begyesen sétált le s fel a szobában, készült levetni a ruhát.
- Istenem, - sóhajtott Ilus, - hogy nem vagyok én csak valamivel magasabb, most fölvenném az apuskád frakkját és én lennék a vőlegény, és ha itt volna Tóvári Ilonka, ő lenne a pap! Jaj de pompásan játszanánk.
- Megállj csak! - kiáltott Cilike a homlokára ütve, - pompás eszmém van! Hozd csak be hamar a konyhából a kefeseprűt.
Iluska egy perc alatt térűlt-fordult.
Azalatt Cilike gyorsan előszedte az édes apa ócska frakkját és fekete nadrágját, azt ráaggatták a kefeseprűre, s egy fehér kendőből fejet is rögtönöztek, amelyre fölcsapták Boronkai János cilinderét. Iluska egy darab szénnel még hatalmas bajuszt is festett neki, s aztán Cilikéhez fordulva, meghatott hangon rebegte:
- Ime, Ilosvay Cecilia kisasszony, bemutatom önnek a vőlegényét... hogy is hivják csak?...
- Adolár... vagy Elemér... vagy nem... inkább Kárpáthy Zoltán!... - lehelte Cilike szendén lesütve a szemét s kezébe fogta a különös vőlegény lötyögő karját.
- És most össze fogom önöket esketni, - mondta Iluska, aki ezalatt előszedett a szekrényből egy fekete szoknyát s azt mint egy palástot a nyakába kötötte.
Aztán egy székre állva, kenetteljes hangon szólt:
- Ilosvay Cecilia kisasszony és Kárpáthy Zoltán úr, lépjenek közelebb!
A vőlegény ugyan nagy hajlandóságot mutatott minden pillanatban a földhöz vágni magát, a Cilike hathatós támogatásával azonban valahogy mégis csak megállott a szék előtt. Egy kissé oldalvást dült ugyan, de az nem gátolta Cilikét, hogy epedő pillantást vetvén reá, szendén, meghatott hangon rebegje:
- Tisztelendő úr, kérem adjon minket össze, de gyorsan, mert Kárpáthy Zoltán úrnak mindjárt leesik a feje!...
Iluska tisztelendő úr kenetteljesen terjesztette ki a kezét és éppen áldását akarta adni a szép, ifju párra, mikor egyszerre csak kinyilt az ajtó, s ott állottak a mama, Ella, Boronkai János és Kővári Laci.
Iluska egy fél másodperc alatt leugrott a székről s ledobta a szoknya-palástot nyakából. A vőlegény hangos koppanással esett végig a földön, éppen a mama lába elé - talán el is ájult, - a cilindere meg legurult az asztal alá.
Csak Cilike állott ott némán, mozdulatlanul, sóbálvánnyá dermedve és várta, várta, hogy talán most mégis csak meg fog nyilni a föld alatta...
A föld azonban ezúttal se nyilt meg, hanem ahelyett hangos nevetés hallatszott mindenfelől: anyuska boszúsan rázta meg a fejét s a háttérből előugrott a két fiú, Gyuri és Palkó, vad csataorditással vetették rá magukat az elájult vőlegényre, fölemelték s a Cilike karjai közé akarták helyezni.
- Kefeseprű úrfi! - kiáltozták nevetve, - ime a menyasszonya: Minyau kisasszony!...
Majdnem egy év mult el, amióta utoljára találkoztunk Cilikével.
Azóta Cilike megnőtt, megkomolyodott; Ella férjhezmenetele óta ő a nagy leány a háznál s éppen ezért most már nem iparkodik mindenáron nagyobbnak látszani, amely törekvés hajdanában annyi sulyos baleset okozója volt.
De azért hogy, hogy nem, most is mindegyre történik valami Cilikével.
Télen két hónapon át Budapesten volt Ellánál s azóta kezdi adni kissé a nagyvárosi leányt.
Elláék nehányszor elvitték szinházba, társaságba, hangversenyre, felolvasásra, megismerkedett több fiatal leánnyal, akikkel jó barátságot kötött s néhanapján mikor budapesti élményeiről beszél, rájön Cilikére a nagyzolás.
Szeretett volna itthon is meghonositani egyetmást abból, amit ott tapasztalt s ami megtetszett neki.
Persze, egy kis hiuság is játszott ebben közre, mert Cilikének nagyon tetszett volna, ha mindenki elismeri, hogy ő milyen művelt, okos, előkelő leány, akin igazán meglátszik, hogy már Budapesten is járt.
- Te Iluska, - szólt egy napon Kende Iluskához, az ő régi jó barátnőjéhez - egy pompás eszmém van!
- Ugyan mi? - kérdezte Ilus és már előre örült neki, mert ő mindenben vakon követte Cilikét.
- Egyesületet fogunk alakitani! - felelt Cilike.
- Mit? - csodálkozott Ilus, kerekre felnyitva nagy szemét.
- Egyesületet, - ismételte Cilike nyugodt öntudatossággal. - Budapesten ez igy szokás. A leányok is, az asszonyok is egyesületeket alakitanak.
- És mi az? - kérdezte kissé habozva Iluska, mert restelte, hogy neki még erről nincs tudomása.
- Hát tudod, - magyarázta fölényesen Cilike, - három-négy leány összebeszél és aztán valamelyikhez, akinek legnagyobb szobája van, meghívnak még nyolc-tiz ismerős leányt. Lehet uzsonnát is adni, teát meg édességeket és teasüteményt. De ezt nem okvetlenül szükséges. Aztán választanak maguk közül elnököt, titkárt, jegyzőt, megteszik egymást diszelnöknek, disztagnak és aztán gyüléseket tartanak, de tudod, olyan igazi, komoly gyülést, mint a férfiak, a városház disztermében, vagy a vigadóban!
- Te, hiszen ez nagyszerü lehet, - álmélkodott Iluska. - És aztán mit csinálnak ott a gyülésen?
- Hát szónokolnak!
- A lányok?
- Persze!
- És aztán?
- És aztán megint beszélnek, sokat, sokat és ujból választanak disztagokat. Én jelen voltam Budapesten egy ilyen leány-gyülésen, nagyon érdekes volt. Nem értettem ugyan jól meg, hogy mit akartak, de az mellékes, azért nagyon szép és kedves volt, és tudnám itthon is, hogyan kell csinálni!
- Hát csináljuk meg, - lelkesedett Ilus, - azt hiszem, pompásan fogunk mulatni. Kiket hivunk meg?
- Első sorban Mariskát és Tinikét; Jolánt, Sárikát, Ágnest és Lórikát okvetlenül. Meg kell hivnunk Násfay Olgát is, mert különben megharagszik és Bánhidy Elzát is, akit nem nagyon szeretek ugyan, de hát tudod, az anyja báróné és az egyesületeknél mindig grófnét vagy bárónét választanak meg elnöknek.
- Te az nagyon unalmas lenne, Bánhidy Elza, mint elnök! Ki nem állhatom! Örökké affektál!
- Igaz. De hát tudod, ez már igy szokás. Különben azt még meglátjuk. Jövő vasárnapra hivjuk össze az alakuló-gyülést, akkor itt lesz már Tóvári Ilonka is, az én aranyos, édes Ilonkám!...
Ilus felbigyesztette az ajakát, az igazat megvallva kissé féltékeny volt arra az Ilonkára, aki az ő Cilikéje szivében olyan nagy tért foglalt el. De azért kiváncsi is volt rá s alig várta már, hogy megismerje.
*
Legközelebbi vasárnap délután csakugyan összegyültek a leányok mind Cilikénél.
Roppantul tetszett mindegyiknek az az eszme, hogy ők most egyesületet fognak alakitani s főleg Bánhidy Elza már azon is gondolkozott, hogy milyen ruhát csináltasson magának, amikor a városház disztermében a közgyülésen elnökölni fog. Mert hát természetesen ő lesz az elnök, ki is lehetne más?
Csak egy leány volt, akit nagyon hidegen hagyott ez az egész - bolondság - mint ahogy ő nevezte.
Tóvári Ilona, aki látogatóba jött Cilikéhez pár hétre, egyenesen szemébe nevetett, amikor Cilike elmondotta, hogy mit akarnak.
- Ugyan mire jó az? - nevetett Ilonka. - Hiszen a gyülésezés csak férfiaknak való.
De amikor látta, hogy Cilikének milyen rosszul esik, hogy nem akarja komolyan venni, hát abba hagyta a nevetést.
- Na jó, na, nem bánom, hát a te kedvedért belemegyek a dologba. Meg aztán kiváncsi vagyok azokra a kis majmokra is, a barátnőidre. Remélem meg fogom szeretni őket!
Délután négy órára volt kitüzve a gyülés megnyitása, de csak hat órakor kezdhették el, mert a lányok - természetesen - nem voltak pontosak.
Legkésőbb jött Bánhidy Elza, ugy hogy Ilonka már semmikép sem akarta megvárni.
Elza meg is volt sértődve és duzzogott, amiért őt nem várták meg. Vissza is akart mindjárt fordulni, alig tudta Cilike megengesztelni.
Ünnepélyesen ültek a leányok az asztal körül, amelyet Cilike erre az alkalomra zöld posztóval teritett le. Ugyanis az ebédlő-asztal teritőjét a bélésével kifelé forditotta.
- Tisztelt társaság, - kezdte meg Cilike egy kis bevezető torokköszörülés után, - ismeretes önök előtt a cél, amelyért itt most egybegyültünk. Mindenfelé divatos most egyesületet alakitani, tehát inditványozom, hogy jelentsük ki mi is egyhangulag, hogy ezennel egyesületet alakitunk!
- Éljen! Éljen! - kiáltották a leányok, akik egészen meg voltak lepetve a Cilike szónoki képességétől.
Cilike kecsesen mosolyogva meghajtotta magát s aztán tovább folytatta:
- Tehát azt hiszem, hogy ezek után áttérhetünk a legfontosabb dologra: t. i. válasszunk elnököt, aki a diszközgyülésen elnökölni fog.
A leányoknak ugyan leghalványabb sejtelmök sem volt róla, hogy mi és milyen az a diszközgyülés, körülbelül maga Cilike sem volt tisztában a dologgal, de azért mindegyik szörnyen szeretett volna elnök lenni.
- Te, ha nem én leszek az elnök, hát igazán megharagszom, - sugta Bánhidy Elza a Cilike fülébe. - Az én mamám a jótékony nőegyletnek is az elnöke, hát úgy illik, hogy én meg itt legyek az elnök.
Násfay Olga is fölkelt és odament Cilikéhez.
- Te, - sugta neki, - ha Elzát teszed meg elnöknek és nem engem, hát úgy megharagszom, hogy nem is köszönök neked.
Cilikének kezdett melege lenni.
- Én azt hiszem, legjobb volna, ha szavaznánk, - kiáltotta, mert a lányok oly hangosan beszéltek, mindegyik egyszerre, hogy egyik sem értette saját szavát.
- Szavazzunk! Szavazzunk! - kiáltották most még hangosabban, össze-vissza.
- Mindegyik mondja meg, hogy kit akar megválasztani; - igyekezett Cilike túlkiáltani valamennyit.
Most támadt azonban még csak az igazi zürzavar.
- Elza! Olga! Tinike! Sárika! Jolán! Lórika! - hangzott össze-vissza.
Ilonka, aki csak hallgatott és figyelt, azt állitotta később, hogy mindenki a saját nevét kiáltotta.
- Azt hiszem, én vagyok az elnök! Rám szavaztak a legtöbben! - szólalt meg Elza, fölhasználva egy pillanatnyi csöndet.
- Dehogy! Rám többen szavaztak, úgy-e Lórika? - kiáltotta Olga és már-már közel állott hozzá, hogy sirva fakadjon.
- Tudjátok mit, leányok? - csititotta őket Cilike. - Azt hiszem, legjobb lesz, ha nemcsak egy, hanem több elnököt is választunk. Legyenek elnökök Elza is, meg Olga is!
A többi leánynak egyszerre megnyúlt az arca! Cilike már látta, hogy mindjárt kitör a vihar. Sietett hát hamar hozzátenni:
- Jolán meg Tinike lehetnének társelnökök, Sárika és Lórika meg diszelnökök. Aztán választhatunk alelnököket is. Mariska, Ágnes, Zsófika, Vilma és Erzsike legyenek alelnökök, Iluska, Eszti és Róza diszalelnökök és Ilonka legyen a titkár.
- Persze, Ilonkát teszed meg titkárnak, mert őt jobban szereted, mint engem, - sugta Ilus a Cilike fülébe.
- Hát tudod mit, légy te is titkár, - mondta nagylelküen Cilike, aki olyan bőkezü volt ma a különféle cimek és hivatalok osztogatásában, mint egy király.
- És mikor lesz a közgyülés? - kérdezte Elza s a többiek is össze-vissza. Látszott, hogy a legfontosabb nekik csak az. Valószinüleg ők a közgyülés alatt valami nagy mulatságot képzeltek.
- Jövő vasárnap talán megtarthatnánk, - mondta Cilike, - elkérjük majd a te papádtól, Lórika, a polgármester úrtól, a városház disztermét!
- Éljen! Éljen! Nagyszerü lesz! - kiáltották a lányok. - Pompás lesz!
- Tisztelt társaság! - szólalt most meg egyszerre Ilonka, aki mindeddig hallgatott - azt hiszem, mindnyájunk nevében beszélek, amikor hálás köszönetet mondok a diszes és szép kitüntetésért, amely minket a mai napon ért. Egyuttal pedig megjegyzem, hogy nagyon helyesen cselekedett Cilike, amikor saját magáról szerényen megfeledkezett, mert így legalább van az egyesületünknek a sok diszelnökön kivül - egy tagja is!
Cilike elpirult. Ejnye ni, valóban! Valamennyien mind elnökök és diszelnökök és ő maradt meg egyetlen tagnak az egész egyesületben! Ez ugyan kissé furcsa egyesület lesz! Csak úgy lehetne segiteni, ha idegen leányokat is meghivnának, hogy lépjenek be, de akkor már nem volna olyan mulatságos.
- Azt hiszem továbbá, - folytatta Ilonka mosolyogva, - hogy nem veszik tőlem rossz néven, ha őszintén bevallom, hogy én annyira tájékozatlan vagyok a dolog felől, hogy még az egyesület céljával sem vagyok tisztában. Bátorkodom tehát felkérni az igen tisztelt elnököket, fejtsék ki előttem, hogy mi az egyesületnek tulajdonképen a célja és a programmja?
Elza és Olga nagy szemeket meresztettek és vállukat vonogatva mondták:
- Tudom is én!
A diszelnökök is csak a vállukat vonogatták, az összes alelnökök és titkárok is. Kisült, hogy senki sem tudja: tulajdonképen miért is akarnak egyesületet alakitani, sőt még az egyesület egyetlen tagja és inditványozója: Cilike maga sem tudta!
A leányok álmélkodva és tanácstalanul néztek egymásra. Cilike szörnyen röstelkedett és pironkodva sütötte le a szemét. De egyszerre csak hangos nevetés hallatszott. Ilonka nevetett olyan jóizüen, olyan csengő, vidám hangon, hogy a nevetése átragadt az egész társaságra. Egy pillanat mulva valamennyien nevettek és ezzel a jókedvü nevetéssel végképpen elintézték az egész egyesületet. Ilonka fölkapta Cilikét, mint egy kis babát s körültáncolt vele a szobában. Aztán felugrott a székre s onnan kezdett szónokolni:
- Tudjátok mit, elnökök és diszelnökök! Alakitsunk egyesületet úgy, hogy nevezzük el magunkat a «Pipiskék Egyletének» és minden vasárnap jőjjünk össze felváltva valamelyikünknél. Aki nem jön el pontosan öt órakor, az fizet husz fillért s a begyült összeget karácsonykor kiosztjuk a szegények között. Jó lesz igy?
Hát persze, hogy jó volt. Majd lehúzták Ilonkát örömükben a székről, Cilikének pedig volt esze, hogy ne nehezteljen azért, mert nagyralátó terve ilyen kurtán-furcsán füstbe ment!
- Ilonka! - kiáltott Cilike lázas izgalommal, kikukucskálva az ablakfüggöny mögül. - Itt van! Megint itt van!
Ilonka a diván karjára ült és nagy lelki nyugalommal falatozott egy jókora darab turós rétest.
- Ki van itt? - kérdezte minden különösebb izgatottság nélkül.
- Hát ő! Ő! A rejtélyes idegen! Aki minden vasárnap délelőtt megjelenik az ablakunk alatt és itt sétál alá és fel tizenkettőtől fél egyig! Jőjj hamar, hamar! Nézd, milyen gyönyörű piros nyakkendője van!
- Ugyan kérlek, csak nem fogom azért ezt a pompás turós rétest eldobni! Piros lesz az a nyakkendő, ha később is megnézem.
- Jaj te, milyen prózai vagy! - duzzogott Cilike. - Igazán nincs benned semmi romantikus érzés!
Ilonka csak nevetett.
- Hát mit akarsz tőlem?
- Azt, hogy légy egy kissé meghatva ennyi önfeláldozástól. Ki tudja, ez a csinos fiatal ember milyen messzi utat tett meg, mennyi küzdelmen megy keresztül és milyen egetverő harcokat vív, csakhogy pontosan, minden vasárnap délben tizenkét órakor megjelenhessen itt az ablakunk alatt. Hétköznap nem látni sehol, hiába tudakozódtunk utána Kende Ilus is, én is, nem ismeri senki és nem tudja senki, honnan jön és hova megy... Egy rejtélyes idegen, aki csak azóta merült fel a szemhatáron, amióta te itt vagy nálunk. Miattad fárad ide és te...
Ilonka tiltakozva emelte ég felé mind a két karját.
- Ments Isten! - kiáltott tréfás szörnyülködéssel, - miattam ugyan nem jött, azt tudom! Hiszen mindig te rád pislant, Cilike, és még az orra hegye is elvörösödik, mikor meglát téged az ablaknál. Ez a rejtélyes idegen a tied, Cilikém!...
- Hát jól van, legyen úgy, - mondta nagylelküen Cilike, - ez utóvégre is mindegy. Fő az, hogy itt van és úgy illene, hogy te is érdeklődjél eziránt a fontos ügy iránt.
- No nem bánom, hát érdeklődni fogok, - jelentette ki Ilonka ünnepélyesen, felugrott a diván karjáról, odament az ablakhoz, s minden további teketória nélkül félrehúzta a függönyt, amely mögött Cilike félénken meglapulva pislogott kifelé, aztán kitárta az ablaknak mind a két szárnyát és kikönyökölt rajta.
Cilike majd hanyatt esett rémületében.
Hirtelen leült a földre, megfogta az Ilonka szoknyáját s úgy húzta befelé az ablaknál.
- Mit csinálsz, te szerencsétlen! - kiáltotta majdnem sírva.
- Hát érdeklődöm a te rejtélyes idegened iránt! - nevetett Ilonka, - na szép egy ifju, mondhatom! Ni, hogy kotródik el! Ugy látszik, alaposan megszeppent az én bátor fellépésemtől.
- Nem csoda, - duzzogott Cilike, még mindig a földön ülve, - hiszen olyan vagy, mint egy dragonyos kapitány. Az ő gyöngéd, finom, érzékeny lelke visszariad minden ilyen nőietlen tüntetéstől!...
- Te csacsi, - nevetett Ilonka, leülve melléje a földre, - honnan tudod, hogy gyöngéd, finom és érzékeny lelke van a te rejtélyes idegenednek! Hiszen eddig csak annyit tudsz felőle, hogy piros nyakkendője van.
- Oh, én sejtem, - rebegte Cilike elérzékenyülve. - Olyan előkelő külseje van... Nem lehet más, mint gróf vagy báró... És láttad?... Cilindert visel és keztyűt, még most, nyáron is!... Kővári Laci télen sem visel keztyűt. Nagyon előkelőnek látszik.
E percben kinyilt az ajtó és belépett, azaz jobban mondva berohant Kende Ilus.
- Láttad? - kérdezte izgatottan.
- Láttam! - felelt Cilike diadalmasan.
Ilus odatelepedett a két leány mellé a szőnyegre s aztán nagy érdeklődéssel tárgyalták ezt a fontos esetet.
- Csak azt szeretném tudni, hogy hol lehet hétköznap, hogy soha, sehol nem látni, - tünődött Ilus.
- Én azt hiszem, Budapesten látott meg engem szinházban vagy hangversenyen, s onnan utazik most minden vasárnap ide, - szólt szerényen Cilike.
- Oh te kis bagoly! - nevetett Ilonka s meghuzogatta a Cilike fülét, - igazán nem hittem, hogy ennyire önhitt vagy! Miért nem képzeled inkább, hogy egyenesen Párisból jön?
Cilike éppen duzzogni készült, de e pillanatban kopogtattak az ajtón. A három leány megrettenve ugrott föl, de nem volt ok az ijedtségre, mert csak a levélhordó jött s egy képes levelezőlapot adott át, amely igy volt cimezve:
- Ilosvay Cecilia kisasszony őnagyságának, tiszteletteljes hódolattal, Helyben.
Cilike álmélkodva vette át a levelezőlapot, de amint megnézte, örvendező sikoltással ejtette ki a kezéből és fülig pirult.
- No nézzétek csak... nézzétek. Igazán nem értem!
Nagy virágbokréta volt a levelezőlapra festve, s alatta diszes rondirással irva:
- Virágot a virágnak.
- Ezt ő küldte! - jelentette ki ünnepélyesen Ilus és meghatva nézett Cilikére.
- Semmi kétség... ő küldte, - rebegte Cilike épp oly meghatottan.
Csak Ilonka nem volt meghatva.
- Gyerekek, ez tulajdonképen izléstelenség, - szólt ide-oda forgatva a levelezőlapot. – Higyjétek el nekem, jó nevelésü úriember nem küld ilyen névtelen kártyát fiatal hölgyeknek, akiket nem ismer!
- Ugyan eredj, ne prédikálj! - szólt hevesen Ilus. - Ha nem ismernélek annyira, majdnem azt hinném, hogy irigy vagy!
Ilonka odaugrott Ilushoz, egyszerre fölkapta a levegőbe, mint egy pelyhet, kissé megrázta s aztán fölállitotta az asztalra. Ilus kiáltozott, Cilike nevetett, Ilonka pedig, mint aki jól végezte dolgát, kiment a szobából, de az ajtóból még egyszer visszakiáltott:
- Megyek a fiúkhoz labdázni! Azok okosabbak mint ti!
- Te, - mondta Ilus kissé mérgesen, - azért is, erre a levelezőlapra válaszolni fogunk. Mi is irunk egy szép képes levelezőlapot neki!
- Gondolod? - kérdezte Cilike habozva.
- Természetesen, - tüzelt Ilus. - Ugy-e bár minden levélre illik válaszolni? Tehát erre is válaszolni kell. Majd veszünk holnap valami gyönyörű szép képes levelező-lapot, kiválasztjuk a legszebbet, amelyik a boltban van s arra írsz valami nagyon szépet...
- Te, a «fekete kutyánál», ott a sarki vegyeskereskedés kirakatában a multkor gyönyörű képes levelezőlapokat láttam kitéve.
- Helyes, tehát holnap reggel megyünk a «fekete kutyához», és veszünk egy gyönyörű képes levelezőlapot, aztán ráírod: - «Szives üdvözlettel!» - vagy pedig: «Köszönet a kedves figyelemért!» És aztán azonnal elküldjük postán!
- De Iluskám, - kiáltott egyszerre Cilike ijedten, - hiszen nem is tudjuk, hogy kinek küldjük!
- Az igaz, - csappant meg az Ilus vállalkozó kedve is, - azt sem tudjuk, hogy hivják!...
- Oh én bizonyos vagyok benne, hogy valami gyönyörű szép neve van, - suttogta Cilike. - Ugy képzelem, hogy Elemérnek, Adorjánnak vagy Lorándnak hívják!
- Lorándnak, bizonyosan Lorándnak, - kiáltott lelkesülten Ilus. - Tudod mit, azért a képes levelezőlapot mindenesetre megvesszük. Holnap reggel eljövök érted. Valahogy aztán majd csak eljuttatjuk hozzá.
Vigan, ragyogó arccal, titokzatos mosollyal indult el másnap a két kis leány a «fekete kutyához», képes levelező-lapot vásárolni.
Ilonkával kibékültek, de azért ő nem ment el velök, csak az ajtóból kiáltott utánok: csacsik!
Vígan, mosolyogva indultak el, - de nem telt bele egy negyedóra és már otthon voltak, lefőzött arccal, hosszú orral, szomorú tekintettel.
- Mi történt veletek? - kérdezte Ilonka csodálkozva.
Cilike ledobta magát a divánra s a párnába rejtette fejét.
- Samunak hívják! - tört ki, keserves sírásra fakadva.
- A nyomorult! - kiáltott Ilus tragikus arccal járkálva fel s alá a szobában. - Samunak hívják és még merészelt a Cilike ablaka alatt sétálni!... Az uj füszeressegéd a «fekete kutyánál». Azért nem láttuk hétköznap sehol. Mikor bementünk a boltba, a létrán állott és cukrot vett le egy szakácsnénak. A főnök rászólt: - Samu, kérem siessen. Szolgálja ki a kisasszonyokat! - De mi meg sem vártuk, amig Samu lemászott a létráról, hanem kiszaladtunk a boltból. A főnök úr bizonyosan azt hitte, hogy elment az eszünk!
- Samu! - nyöszörögte Cilike elkeseredetten, - Samunak hivják!...
Ilonka pedig, a részvétlen Ilonka úgy nevetett, de úgy, hogy majd legurult a székről.
- Hallottad már? Olvastad már? - kiáltott Cilike lelkendezve, s majdnem az orrával bukott be előre az ajtón, amint benyitott Kende Ilushoz.
- Mi az? Mi az? - kérdezte Iluska kiváncsian és lesegitette Cilikéről a kabátot és kalapot.
- Balajthy Klára verset irt s az megjelent a Fővárosi Hetilapban! Nézd itt van, nyomtatásban. Elhoztam.
- Balajthy Klára! No tudod, ez nagyszerü! Az ember igazán büszke lehet rá, hogy egy ilyen nevezetes leánnyal járt az iskolába. De mindig is látszott Klárán, hogy ő valami nagyra viszi! A legokosabb, a legkomolyabb volt az összes lányok között. És ime, most hires irónő lett belőle! Én mindig nagyon szerettem Klárát.
- Én is! - bólintott helyeslőleg Cilike. - Olvasd csak el, milyen szép vers!
A vers csakugyan nagyon csinos volt, amilyen csak egy fiatal, poetikus leánylélekből fakadhat; látszott, hogy aki irta, abban van igazi tehetség.
- Gratuláljunk Klárának, - inditványozta Cilike, s azonnal megirtak együttesen egy szép levelet, amelyben örömüket fejezték ki a Klára sikere fölött.
- De most aztán lássunk munkához, - sürgette Iluska Cilikét, aki egy kissé szórakozottnak látszott. - Három uj receptet szereztem, két tortát és egy kitünő, finom parfét!
Cilike és Iluska ugyanis szakácskönyvet irtak. Látták egyik barátnőjüknél, aki igen jó kis gazdasszony volt, hogy milyen nagy, vaskos, irott szakácskönyve van, tele csupa kipróbált, jó ételleirásokkal, amiket mind ő gyüjtött össze, s elhatározták, hogy miután ők is már elég nagy leányok, szintén fognak recepteket gyüjteni és leirni. Minden vasárnap délután összejöttek, hol egyiknél, hol másiknál, s ilyenkor köteles volt mindegyik legalább három uj receptet hozni. Aki kevesebbet hozott, fizetett büntetésül négy fillért, s az igy egybegyült pénzből minden hónap elsején vásároltak - cukros mandulát, vagy csokoládébonbont, melyet aztán közösen fogyasztottak el.
De ma sehogysem ment az irás. Azaz, hogy csak Cilikénél nem ment. Nagyon szórakozott volt s ugy látszott, mintha valamin gondolkoznék.
- Tudod-e, - szólalt meg végre hosszu szünet után, - hogy ez tulajdonképen nagyon prózai dolog, amit mi most cselekszünk. Ételrecepteket irni, mint valami szakácsnék, holott sokkal szebb, komolyabb, költőibb dolgokat is végezhetnénk azalatt. Te Ilus, én érzem, hogy én is tudnék olyan verset irni, mint Klára!
- Igazán? - kérdezte Ilus ámulva és tiszteletteljes tekintetet vetett Cilikére. - Próbáltad már?
- Még nem, de meg fogom próbálni. Érzem, hogy bennem is van költői tehetség. Utóvégre nem is olyan nehéz dolog az egész. Az iskolában tanultunk költészettant. Ismerem a szabályokat. S ha az ember ahoz alkalmazkodik és főleg arra ügyel, hogy a rimek jól csendüljenek össze, okvetlenül jó verset ir.
- Ez igaz, - hagyta helybe Ilus. - De hát miről tudnál te verset irni?
- Miről? Mindenről? Még ezt a csokoládé-parfait receptet is le tudnám versben irni!
- Ne mondd! Igazán? - álmélkodott Ilus.
- Nem hiszed? No hát nézz ide!
És csakugyan, némi gondolkozás, tollszárrágás, körmölés és kaparás után Cilike rimekbe szedte a csokoládé-parfait receptjét.
"Tizenöt piskótát vágjunk fel kockára,
Öntsünk nehány kanál finom rumot rája.
Három tojássárgát még hozzá keverjük
Aztán két fehérjét kemény habbá verjük.
Hozzá jön még finom, reszelt csokoládé,
Ebből lesz csak aztán az igazi parfé.
Negyed liter tejszint ha hozzá kavarjuk
S egy diszes formában sós jégen fagyasztjuk."
Az igazat megvallva, Cilike maga is el volt ámulva, hogy kisérlete ilyen fényesen sikerült s bizonyos meghatottsággal olvasta fel Ilusnak, aki valósággal elérzékenyedett.
- Ez nagyon szép, Cilike! Igazán nagyon szép! Hiszen te vagy olyan költőnő, mint Klára!
Erről Cilike is meg volt már győződve s elhatározta, hogy ezentúl mindennap ir egy verset.
Képzeletben már látta magát mint hires irónőt, akit mindenfelé ünnepelnek, arcképe megjelenik a képes lapokban, költeményei meg finom velinpapirra nyomtatva, selyembe, bársonyba bekötve...
Oh, milyen szép is lesz az! Milyen tisztelettel néznek majd rá az öccsei, akik annyit boszantják mindig, - és ami a legfőbb, milyen tisztelettel fog meghajolni előtte Kővári Laci, aki soha, soha sem akarja elhinni, hogy ő már igazán nagy leány!
Csak egy kis bökkenő volt a dologban.
Egyelőre sehogysem tudott tisztába jönni azzal Cilike, hogy tulajdonképen miről irjon. Mindennap törte rajta a fejét, de sohase jutott eszébe semmi. Ugy látszik, mégsem olyan könnyü dolog a versirás! Első és eddigelé egyetlen «költeményét,» a rimbe szedett csokoládé-parfait receptjét legalább hatszor lemásolta már, a legfinomabb miniszter-papirosra, gyönyörü rond-irással; - de ennél többre aztán nem is ment.
Már-már el is ejtette nagyravágyó terveit, mikor egyszerre egy nagyszerü eszméje támadt.
Egy nagyobb társaság állandó műkedvelői előadásokat akart rendezni a tél folyamán, s a rendezőbizottság elnöke Kővári Laci volt.
Cilike szivét mélyen sértette, hogy őt nem szólitották fel a részvételre; Kővári Laci kijelentése szerint csak felnőttek vehetnek részt benne. Ellenben Balajthy Klárát fölkérték, hogy egy prológot irjon az első előadás megnyitására.
Igaz, hogy Klára szerényen visszautasitotta a fölszólitást, kijelentvén, hogy nem érez magában elég tehetséget egy ilyen mű megirásához. Cilike azonban egyszerre ugy érezte, hogy őt megihlette ez az eszme.
Milyen diadal lenne az, ha ő, akit gyermeknek tartottak és nem akartak maguk közé befogadni, egyszerre előállana egy gyönyörü szép, költői prológgal, amelyet fehér vagy rózsaszin selyemruhába öltözve elszavalna a megnyitó előadásnál!
Mennyi taps, mennyi virág, mennyi dicséret - és Laci hogy le volna sujtva!
Borongó arccal járt-kelt pár napig Cilike, ugy hogy anyja meg is kérdezte: a foga fáj-e?
Nem, nem a foga fájt Cilikének, hanem költeményt irt.
Szent Isten, soha sem hitte volna, hogy ilyen nehezen lehet rimeket találni! Milyen könnyen ment az az első, a csokoládé-parfaitról, s milyen nehezen ment ez! Igaz, hogy hosszabbra is tervezte Cilike, hat strófára, s mindegyik strófa hat sorból állt.
Végre, nehány nap mulva elkészült a remekmű. Cilike azonnal sietett Ilushoz, aki be volt avatva a dologba, s felolvasta neki.
Iluska természetesen el volt ragadtatva. Kijelentette, hogy még soha ilyen szép verset nem hallott, nem olvasott s valóságos hódolattal tekintett Cilikére.
Most már csak az volt a kérdés, hogyan juttassák a verset a rendező-bizottsághoz, mert hisz annak okvetlenül kell tudomást szerezni a dologról.
- Bizd csak rám, - mondta Iluska. - Én holnap találkozom Kővári Lacival s majd elmondom neki az egészet. A többi aztán az ő dolga.
És csakugyan, alig telt el pár nap, egy délután egész nagy társaság állitott be Cilikéékhez. Kővári Laci még két ismerős fiatal emberrel, Iluska, az édes anyja és Halmi Sándor, a festő. Véletlenül ugyanaz nap érkezett meg Teréz néni is Somkutról, látogatóba, s magával hozta a két Gyárfás leányt is, Gizit és Erzsikét.
- Kedves Cilike, - szólt Kővári Laci ünnepélyesen, - bocsásson meg, hogy nem is sejtettem, milyen nagy költői talentum lakozik magában. Iluska olyan elragadtatással mesélte, hogy mily gyönyörü prológot irt a mi műkedvelői előadásunk megnyitására, hogy az fénypontja lenne az egész ünnepségnek, ha előadnánk. Igazán, őszintén mondom, hogy én örülnék annak legjobban, ha kiderülne, hogy az én kis barátnőm egy komoly irói tehetség, s ezennel ünnepélyesen felkérem, legyen szives, olvassa föl nekünk a verset, s ha csakugyan alkalmas, a legnagyobb örömmel kérnénk föl, hogy elszavalja az előadás alkalmával.
Cilike az igazat megvallva, ugy megszeppent, hogy felelni sem tudott. Nem is képzelte, hogy ebből csakugyan ilyen komoly dolog legyen.
- Én... én... - hebegte zavarodottan - én igazán nem tudom...
Laci látva a kis lány zavarát, elmosolyodott, s biztatóan szólt hozzá:
- Kérem, adja ide, majd én felolvasom, ha talán maga nem meri.
Cilike megkönnyebbülten sóhajtott fel. Igy csakugyan jobb lesz. Gyorsan a szobájába futott. A «költeményei» ott feküdtek az iróasztalán, több példányban is leirva. Hamar fölkapta és kisietett vele.
Ezalatt oda künt elhelyezkedett a társaság és nagy várakozásban voltak valamennyien. Teréz néni nem győzött csodálkozni.
- No de ilyent, - hajtogatta egyre-másra. - Még verset is ir a kis fruska! Ki hitte volna! Lám, lám, miből lesz a cserebogár!
Iluska, Gizi és Erzsike büszkén mosolyogtak feléje; ők már előre sütkéreztek a Cilike dicsőségének fényében, a két fiatal ember pedig, Halmi Sándor meg Kővári Laci is olyan komolyan, tiszteletteljesen néztek reá, mint egy valóságos nagy leányra.
Cilike egy kissé remegve nyujtotta át Lacinak az összehajtogatott papirlapot, s aztán szerényen félrehuzódva várta a hatást, amelyet a felolvasás kelteni fog.
Laci kibontogatta a papirlapot, megköszörülte a torkát s hangosan kezdte olvasni:
"Tizenöt piskótát vágjunk fel kockára,
Öntsünk nehány kanál finom rumot rája..."
Egyszerre harsogó kacagás töltötte be az egész szobát, Cilike pedig rémülten felsikoltott:
- Jesszusom, elcseréltem a papirost!
Laci is elnevette magát, de aztán rendithetetlen komolysággal olvasta tovább:
Három tojássárgát még hozzá keverjük.
Aztán két fehérjét kemény habbá verjük.
- Éljen! Éljen! Nagyszerü! Pompás! - nevettek és tapsoltak valamennyien, Cilike pedig befogta a fülét, eltakarta az arcát, azt sem tudta sirjon-e, vagy ő is nevessen, de mindenekfölött legjobban szeretett volna azonnal a föld alá sülyedni.
A föld alá ugyan nem sülyedt el, de a költői pályafutásának egyszer s mindenkorra alaposan vége lett. Egész életében soha többet nem irt verset.
Nagy mulatságra készültek Kende Iluséknál. Az Iluska tizenötödik születése napját készültek megünnepelni. Éppen Szilveszter estéjén, az esztendő utolsó napján született Iluska, s ezt az estét mindig megünnepelték, az idén azonban egy nagyobbszabásu táncestét engedélyeztek a szülői.
- Házi bál lesz nálunk, - mondta Iluska egy kissé nagyzolva s Cilike boldogan ugrált örömében, midőn Ilus a nagy ujságot tudatta vele.
Együtt beszéltek meg aztán minden részletet: hogy kiket fognak meghivni, milyen ruhát kapnak, mi lesz vacsorára, hogy a nagy szalonból kihordanak minden butort s ott fognak táncolni és hogy két szobában is teritenek asztalt, mert olyan sokan lesznek, hogy az ebédlőben nem férnek el.
Cilike - ha lehet - még nagyobb lázban volt, mint Iluska. Hogyne, hiszen ez volt az ő első házi bálja! Karácsonyra egy gyönyörű szép, egészen uj rózsaszin ruhát kapott, fehér csipkével diszitve, olyan volt mint egy költemény ez a ruha és anyuska megengedte, hogy a házi bálra fölvegye. Azonkivül pedig - és ez volt a legfontosabb - ott lesz azon az estén Kővári Laci is! Kővári Laci, a Cilike gyermekkori pajtása, szerinte leghűségesebb udvarlója, aki most Budapesten készült az utolsó szigorlatra, de az ünnepekre hazajött.
Hej, hogy meg lesz lepetve Laci, ha meglátja, hogy a csitri kis süldő lányból rövid idő alatt milyen szép nagy leány fejlődött. Igazán nagy leány, mert hiszen az uj rózsaszin ruha éppen öt centiméterrel hosszabb, mint a többi és a haját sem viseli többé lelógó fonatban, mint akkor, mikor még Laci látta, hanem már kontyban, igazi nagyleányos kontyban!
Hanem hát ember tervez, Isten végez!
A karácsonyi ünnepek után szegény Cilikét rettenetes nagy fogfájás kezdte gyötörni. Valószinüleg igen sok cukrot és édességet evett, amit ő ugyan tagadott, de a fiuk, Gyuri és Palkó esküt mertek volna rá tenni, hogy sokkal többet evett, mint ők ketten együtt.
Édes anya biztatta, kérte, sőt korholta is, hogy menjenek a fogorvoshoz, de Cilikének, a gyáva kis Cilikének se biztatás, se kérés, se korholás nem használt. Sürü könyhullatások közt jelentette ki, hogy ő meghal, ha meglátja a fogorvosnál azt a rettenetes széket, amelyikbe bele kell ülni és elájul, ha azokkal a gyilkos furókkal és fogókkal csak közeledik is az orvos. Nem, nem, soha... Inkább meghal...
Meghalni ugyan nem halt meg Cilike, hanem Szilveszter napjának reggelére akkorára földagadt a fél arca, mint egy cipó. A fogfájása azonban szerencsésen elmúlt, de nem lehetett nevetés nélkül ránézni, olyan furcsa volt az ábrázatja.
Hej, szaladt ám most már a fogorvoshoz Cilike tett az arcára hideg vizet, meleg vizet, kente kenőcscsel, borogatta forró hamuval - amit a Zsuzsi szakácsnő ajánlt neki - és minden tiz percben megnézte magát a tükörben.
- Ugy-e anyuskám, már nincs úgy megdagadva, - kérdezte mindegyre reménykedve, de bizony anyuska bármennyire sajnálta, nem mondhatta ugyanazt.
És elmúlt a délelőtt és elmúlt a rövid téli délután, már kezdett alkonyodni és Cilike könyben úszó szemekkel, remegő ajakkal kérdezte, talán már századikszor az édes anyát:
- Anyuskám, hát mi lesz? Hát én ma nem mehetek el a bálba?
És anyuska kimondta a határozatot.
- Bizony, édes kis leányom, nagyon sajnállak, de itthon kell maradnod!
Cilike kétségbeesve, zokogva borult a divánra. Nem, ő ezt nem fogja túlélni!... Ő ebbe bele fog halni!... Istenem, hiszen nem is érdemes élni ezen a világon, ha az ember még egy házibálba sem mehet el, amelyiknek ugy örült már előre!
Majdnem egy óráig sirt igy keservesen, szivszaggatóan. Anyja hagyta sirni, gondolta: hadd sirja ki magát szegényke, aztán majd megvigasztalódik.
Végre belefáradt Cilike a sirásba. A szobaleány behozta a lámpát s letette az asztalra. Cilike felkelt a divánról s nagyot sóhajtott
- Most kellene öltözködni kezdeni! - gondolta magában keserü fájdalommal s a gyönyörű rózsaszin ruhára nézett, mely ki volt teritve az ágyra. Aztán levette a kendőt, amellyel az arca be volt kötve s még egyszer megnézte magát a tükörben.
Egyszerre csak felsikoltott, de milyen örvendetes sikoltás volt ez - és szaladt ki az édes anyjához.
- Anyuskám, anyuskám! Már elmult! Már nincs megdagadva az arcom!
És csakugyan, a daganat már némileg lelohadtnak látszott, vagy mivel a sok sirástól a szeme és az orra is megdagadt és kivörösödött, hát nem látszott annyira.
Behivták édes apát, a fiukat, a Zsuzsi szakácsnét s valamennyien örvendezve konstatálták, hogy: csakugyan, ugylátszik, mintha már nem volna olyan dagadt.
- Most már nem akkora az arcod, mint egy cipó, - jelentette ki Palkó nagylelküen, - csak mint egy kis zsemle!
- Oh anyuskám, most már mehetek! Ugy-e, most már mehetek! - ujjongott Cilike s aztán be sem várva a választ, rohant szobájába öltözködni.
Anyja nem akarta kedvét szegni, gondolta, ugyis csak ismerősök között lesznek s igy alig egy óra mulva Cilike már ott állott az Ilusék kivilágitott szalonjában s lelkendezve mesélte el Iluskának, hogy bizony neki ma majdnem otthon kellett volna maradnia. Iluska megölelte, megcsókolta s kijelentette, hogy akkor ő sem tudott volna mulatni s el lett volna rontva az egész mulatság.
Cilike azonban valahogy mégis olyan különösen érezte magát. Ugy vette észre, mintha mindenki olyan furcsán nézne reá s amint véletlenül egy tükörbe pillantott, ugy rémlett neki, mintha, oh Istenem... mintha most is kövérebb volna a fél arca, mint a másik.
Hirtelen egy mentő gondolata támadt. Kiszaladt az ebédlőbe s egy gyümölcstartóról hamar levett egy picike kis almát, kettévágta s a szájába dugta.
- Mindjárt egyforma kövér lesz az arcom mind a két felén, - gondolta magában diadalmasan s a tükör elé állva igazgatni kezdte a fél almát a szájában.
- Cilike, kedves Cilike, csakhogy megtaláltam, már mindenfelé kerestem, - szólalt meg egyszerre valaki mögötte.
Cilike ijedten fordult hátra. Kővári Laci állt ott s vidáman mosolyogva nyujtotta feléje mind a két kezét.
- Oh Laci, Isten hozta! - akarta mondani Cilike, de nem tudott mondani semmit, mert az alma a szájában volt. Valahogy olyan ijedten, olyan furcsán nézhetett Cilike, hogy Laci egyszerre elnevette magát.
- Mi baja Cilike? És nini - az arca? Fáj a foga ugy-e? Szegény kis lány... De nini... hiszen az a daganat az arcán mozog!...
Több se kellett Cilikének. Hirtelen megfordult, kiszaladt az ebédlőből, odafutott édes anyjához s a fülébe sugta:
- Nagyon fáj a fogam, anyuskám, menjünk haza!
- Jobb is lesz, kis lányom, - felelte anyja - s Cilike a fél almát zsebébe rejtve, búsan távozott az első házi báljából.
Soha emberfiát még annyi baleset nem ért, mint Cilikét azon az emlékezetes napon, midőn édes anyjának valami sürgős dologban reggel korán el kellett mennie hazulról, a szakácsné betegen feküdt és éppen nagymosás napja volt. Ebből a három dologból egy is elég arra, hogy egy kis leány szive megteljék bánattal és félelemmel a nagy felelősség érzetében, amely reá háramlik. Cilike azonban vitézül leküzdötte félelmét s még ő biztatta édes anyját.
- Csak menj nyugodtan anyuskám, majd én elvégzek mindent!
Anyja kissé aggódva nézett reá.
- De Katinak, a szobaleánynak a mosókonyhába kell menni, nem segithet semmit neked...
Cilike büszkén egyenesedett föl.
- Nincs is rá szükségem. Csak ki tudom talán egyedül takaritani ezt a pár szobát! Azután pedig megfőzöm az ebédet!
Ezt már kissé bizonytalanabb hangon mondta Cilike s hamar hozzá is tette:
- Talán készithetnék csokoládé-tortát, azt nagyon jól tudom...
A mama tiltakozólag rázta meg a fejét.
- Nagymosás napján csokoládé-tortát? Nem, édes fiam, azt csak hagyjuk most el. A levest már föltettem, csak ügyelj, hogy ki ne fusson s a tüz ki ne aludjon. Azután, mikor a takaritással kész vagy, főzz meg néhány krumplit, szeleteld föl a húst, készits mindent elő s mikor én hazajövök, majd elkészitek mindent.
- De anyuskám, hiszen én is tudom, - szólt Cilike kissé sértődve.
- Jól van, hiszen ha én megkésem, ugyis neked kell majd elkésziteni az egész ebédet.
Cilike mindenesetre jobban szeretett volna valami finom tortát késziteni, de nem mert ellenkezni s mikor édes anyja eltávozott, vigan kezdett hozzá a lakást rendbehozni.
Édes apa már nem volt otthon, az öccsei, Palkó és Gyuri szintén elmentek már az iskolába s Cilike egészen egyedül volt.
Kinyitogatta az ablakokat, hogy jól szellőzzenek a szobák, mielőtt azonban a söpréshez kezdett volna, sietve keresett elő a fiókjából egy piros babos kendőt s azt a tükör előtt, amugy menyecskésen a fejére kötötte. Persze előbb kissé föl kellett sütni a haját is, hogy csinosan göndörödjenek homlokára a fürtei.
A piros bluz, a piros pipikendő s az alóla kikandikáló szőke hajtincsek, mi tagadás benne, Cilike igazán nagyon csinos volt. Egy darabig nézegette is magát a tükörben, de aztán mélabúsan fordult el.
- Ugyis apáca leszek! - sóhajtott magában bánatosan.
Cilike szivén ugyanis egy nagy csalódás emléke rágódott. Amióta az első ideáljáról, akiről azt hitte, hogy legalább is jogász és Elemér, vagy Aladár a neve, kiderült, hogy Samunak hivják s fűszeres segéd a fekete kutyánál, azóta nem volt nyugta Cilikének az öccseitől. Folyton Samuval boszantották, ugy hogy Cilike elhatározta, hogy zárdába vonul s apáca lesz.
Most egyelőre azonban serényen látott hozzá a takaritáshoz, mert az idő veszedelmesen sietett előre.
Már éppen készen volt mindennel, csak port kellett még törülgetni, midőn csengettek az előszoba ajtaján.
Cilike sietett ajtót nyitni. Kende Iluska jött, a legjobb barátnője.
- Jaj lelkem, - fogadta Cilike örvendezve - de régen nem láttalak! Jőjj hamar be a szobámba!
- Az emlékkönyvedet hoztam vissza, - mondta Ilus, - de nem mehetek be, mert nagyon sietek, boltba kell mennem, a néninek selymet vásárolni.
- Nekem is roppant sok dolgom van, most takaritok, azután meg az ebédet főzöm meg, - mondotta Cilike büszkén kiegyenesedve.
- Igazán! - álmélkodott Iluska. - Te egyedül?
- Ugy van, egyedül. Mi van abban? Nem olyan nagy dolog az! Lássuk csak, mit irtál az emlékkönyvembe?
Azzal a két leány leült az előszobában s lapozgatni kezdték az emlékkönyvet. S mivel olyan nagyon sürgős dolguk volt mindkettőjüknek, hát hamarjában átolvasták együtt az egész emlékkönyvet.
Egy szemrehányó hang zavarta meg időtöltésüket. Kati volt, a szobaleány, aki lejött a mosókonyhából s mint az élő lelkiismeret állott meg Cilike előtt.
- Kisasszony, tiz óra már rég elmúlt és még nem tetszett nekünk villásreggelit adni. A mosóné azt mondta, hogy ő nincs szokva ilyesmihez.
- Jaj, édes Kati lelkem, - ijedezett Cilike - én... én... igazán... én... rögtön, mindjárt. Szervusz, Iluskám, ne haragudj, látod, mennyi dolgom van...
Iluska már kotródott is el, a Kati vésztjósló pillantásától kisérve, Cilike pedig engesztelésül akkora darab szalonnát és kenyeret vágott le, hogy édes anyja bizonyára sietve fogta volna meg a kezét, ha látja.
Kati diadalmasan elvonult, Cilikének pedig eszébe jutott az ebédfőzés és szaladt ki a konyhába. Vajjon nem futott-e ki a leves? Édes anyja mennyire a lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá. Nem, hála Istennek. Olyan csendes volt minden a tüzhelyen, mint a temetőben.
Cilike sóhajtva fogott hozzá a krumplitisztitáshoz. Azt elismerte, hogy ennél nemesebb foglalkozást is űzhetne - például irhatna a naplójába - de hősies önmegtagadással folytatta munkáját és sok tisztelettel és elismeréssel adózott önmagának. Egyszer fölkelt és megnézte magát a tükörben is, hadd lássa, hogy fest, mint kis gazdasszony? Egészen csinos volt, meg kell adni.
Hej, csak az a csalódás ne érte volna szivét! Miért is nem hivták «őt» Elemérnek vagy Adolárnak? Miért éppen Samunak!... Oh, azt a csalódást, érzi, nem fogja kiheverni soha... Igazán nincs más hátra, mint kolostorba vonulni.
Közben meghámozta a krumplit, vizet töltött reá s föltette a tűzhelyre. A leves most sem futott ki. Még csak nem is forrt. Azután hamar előkészitette a hust is s egyet gondolt, kettő lett belőle, még valami könnyü tésztát is elkészitett, hadd legyen öröme a mamának, mikor hazajön.
Amint azonban be akarta tenni a tésztát a sütőbe, rémülve veszi észre, hogy az egészen hideg. Kinyitja a tűzhely ajtaját, koromfekete sötétség mered reá onnan. Nézi a levest, egész hideg; nézi a krumplit, azon mód kemény, mint mikor föltette. A tűz kialudt; valószinüleg mindjárt azután, hogy az édes mama elment, mert Cilike bizony elfelejtett szenet reá tenni.
Egy pillanatig tanácstalanul néz maga elé Cilike, aztán hősies elhatározással megrakja szénnel a kemencét, reá tesz két-három darab fát, előkeresi a gyujtót és meg akarja gyujtani.
Az első gyujtófa egyet lobban s kialszik.
Kialszik a második, harmadik, tizedik is. Cilikének akkor eszébe jut, hogy a szakácsné papirost is szokott reá tenni, mikor tüzet gyujt. Gyorsan berohan a szobába, kihoz egy csomó ujság papirost - észre sem veszi, hogy éppen az édes apja mai ujságait ragadta föl, begyömöszöli a kemencébe s meggyujtja. Vigan lobban föl a papir, egy kissé megpörköli az egyik darab fát is, aztán kialszik.
Cilike kezd kétségbeesni.
Még több papirt gyömöszöl be. Az is elég, de a szén csak nem akar meggyulni. Most mit tegyen? A verejték kezd kiütni homlokán, s kövér könnycseppek potyognak alá szeméből.
Nézi az órát. Mindjárt tizenkét óra. Édes anyja, öccsei minden percben hazajöhetnek. Milyen szégyen, ha itt találják a mindenre vállalkozó gazdasszonyt, a kihült tüzhely mellett. Nincs más hátra, meg kell alázkodni és előhívni Katit, hogy gyujtsa meg a tüzet! Oh, hogy fog Kati majd nevetni - és minden tekintélye oda lesz! Pedig ugy sincs sok!...
A könnyek csakúgy ömlöttek végig Cilike rózsás arcocskáján... Nem, ezt már igazán nem lehet túlélni...
E pillanatban csöngettek az előszoba ajtaján. Valaki jött. Még ez is!... Cilike teljesen megsemmisülve ment ajtót nyitni. Kővári Laci jött, a család régi jó barátja, ezuttal teljes diszben, frakkban, fehér nyakkendővel, vadgalambszin keztyüvel. Ma avatták föl doktorrá, s az ünnepségről egyenesen ide jött, hogy örömét közölje Cilikéékkel.
- Az Istenért, mi történt? - kérdezte aggódva, amint meglátta Cilike kisirt arcát.
- Semmi, semmi - nyögte Cilike nagy búsan. - Éppen semmi...
- De mégis... kedves Cilike, hiszen a szeme ki van sirva... Beteg talán valaki? - kérdezte érdeklődve az uj doktor.
- Köszönöm kérdését, mindnyájan jól vagyunk. Csak...
- Csak?... No hát ki vele, Cilike, hátha segithetünk a dolgon.
- Csak nagymosás van ma és én főzöm az ebédet és a tűz kialudt... És nem tudom meggyujtani, - nyögte ki végre Cilike nagy búsan.
- Oh, hiszen ha csak az a baj, - buzgólkodott Laci, - azon hamar segithetünk.
És látva Cilike szomoru arcát, nem is nevette el magát, hanem sietve húzta le vadgalambszin keztyűjét, levetette hófehér kézelőjét s aztán kiment Cilikével a konyhába. Ott feltürte a kabátja ujját, műértőleg megvizsgálta a tűzhelyet, aztán kiszedte belőle a sok hamut, kormot és szenet, ügyesen fölhalmozta az aprófát s reá tett három-négy darab fát.
Cilike csak nézte, nézte s egészen fölvidult arccal segédkezett neki.
- Igy ni, most kérek egy darabka papirt s egy szál gyujtót.
Cilike futott ide-oda, de kiderült, hogy nincs az egész háznál egy szál gyujtó sem, már mind elégette az előbb.
Szerencsére akadt a doktor ur zsebében egy egész skatulyával. Pár pillanat mulva vigan lobogott a tűz s Cilike megkönnyebbült szivvel sóhajtott föl. E percben nagy zajjal, robajjal rontottak be az öccsei, Palkó és Gyuri és álmélkodva állottak meg a konyhaajtó küszöbén. De csak egy pillanatig állottak, azután mint két indián törzsfőnök, vad táncot kezdtek lejteni Cilike és Laci körül.
- Nini, - kiáltozták nevetve, - hát ti mit csináltok? Kéményseprőknek állottatok be? A doktor ur frakkban, fehér nyakkendővel, könyökig kormosan! Neked meg Cilike olyan szép fekete korombajuszod van, mint egy huszárhadnagynak!
Cilike és Laci egymásra néztek s aztán ők is elnevették magukat. Kormosak voltak, az igaz, hanem a tűz égett. Cilike hálásan szoritotta meg a Laci kezét, amely igaz, hogy attól még kormosabb lett s aztán a fiukhoz fordult.
- Palkó, neked adom a festékes dobozomat, neked meg Gyuri az uj tollkésemet, csak hallgassatok, s el ne mondjátok senkinek, hogy a doktor ur gyujtotta meg a tüzet.
A doktor ur meg - mindennél hathatósabb érv helyett - egy-egy cigarettát nyomott a fiuk kezébe.
Nem is mondták ők el senkinek, igazán, csak édes anya csodálkozott nagyon, mikor haza jött, hogy semmi sem égett oda, meg édes apa töprengett azon, hogy hova lett az ő mai hirlapja.
Fáradtan és álmosan bujt be az ágyába Cilike, éjfél után egy órakor.
De bár ilyen szokatlanul késő volt, nem tudott elaludni.
Folyton fülébe csengett a zene; szeme előtt keringtek, forogtak a párok, s néha sziszegve huzta föl lábát a paplan alatt, mintha még most is sajgott volna, mert cipője is szoritotta s rá is léptek egypárszor.
Az ember azt hihette volna, hogy egy ilyen áttáncolt éjszaka után csupa kellemes emlékei vannak egy kis leánynak. Pedig legtávolabbról sem.
Cilike tulajdonképpen, ha nem restelte volna annyira a dolgot, leginkább sirni szeretett volna, s egypárszor bűnbánóan föl is sóhajtott:
- Oh édes, drága jó anyuskám, bocsáss meg! Soha többet nem fogok veled ellenkezni.
Az eset ugyanis a következő volt:
A Katolnay Irma esküvője volt ma. Egy dsidás kapitányhoz ment férjhez, császári és királyi kamaráshoz. Sült német volt az istenadta, von und zu Wettenstein, valami kis német bárócska, akivel Katolnay Irma Bécsben ismerkedett meg, a nagynénje házánál.
Katolnay Irma már nem volt egészen fiatal leány, de még mindig nagyon szép s a családja roppant nagyra volt vele, hogy egy báróhoz megy férjhez.
Ki akartak tenni magukért s hét országra szóló lakodalmat csaptak. Meghivták a város minden előkelőségét, s a vőlegénynek még az összes oldalági rokonai is lejöttek Bécsből. Soha annyi vén bárónét és fonnyadt komteszt nem látott együtt a Szent-Antal temploma a főtéren, mint ennél az alkalomnál.
Cilikéék is meg voltak híva, de a Cilike mamája nem akart elmenni.
- Nem szeretem az ilyen fényes és egészen ismeretlen társaságot; a sok német grófné meg báróné között nem érezném jól magam. Neked meg éppenséggel nem való, kis lányom. Egyetlen-egy magadkoru kis lány sem lesz ott, ugy éreznéd magad, mint egy árva gólya!
De Cilikével nem lehetett birni.
Kijelentette, hogy ő a világ legszerencsétlenebb teremtése volna, ha nem vehetne részt azon a fényes esküvőn és addig könyezett, addig sóhajtozott, mig édes anyja megszánta s beleegyezett, hogy jól van hát, menjenek el. Ruhája ugyis volt, szép rózsaszin ruhácska, melyet az Ella esküvőjére kapott volt, csak föl kellett frissiteni, s egy pár rózsaszin selyemcipőt kunyorált még ki Cilike az édes anyjától.
Persze a cipőt oly szűkre készittette, hogy szikrázott a szeme, mikor fölhuzta, de magas, francia sarka volt, - természetesen ez is anyuska kivánsága ellenére! És mit el nem tűr és el nem szenved az ember egy pár rózsaszin selyem, magassarku cipőért!
Szenvedett is Cilike egy jobb ügyhöz méltó buzgalommal, csak néha sziszegett és féllábra állott, mint egy gólyamadár.
Cilike nem volt nyoszolyólány s igy hát kétszeres nagy volt a meglepetése és öröme, mikor éppen indulás előtt egy kis bokrétát hoztak a számára a kertésztől. Igaz, hogy amolyan egész olcsófajta kis bokrétát, de Cilike azért mégis szörnyen büszke volt reá.
- Ezt alighanem Pepi urfi küldte, - gondolta magában boldogan. - Igaz, hogy még alig szólt hozzám egy pár szót, de egyszer kezet akart csókolni, mikor legelőször találkoztunk. Csak ne éppen az ablakon ugrottam volna ki akkor...
Anyuska előbb nem akarta megengedni, hogy Cilike magával vigye a virágot, mikor nem is tudja, hogy ki küldte, de a kis leány oly szivrehatóan könyörgött és csodák-csodája, a két fiu is pártját fogta s kijelentették, bár egy kissé sunyi mosollyal, hogy az a bokréta megilleti Cilikét, hát csak vigye magával.
Végre is anyuska ismét engedett és Cilike büszkén és boldogan ült a kocsiba, mely a lakodalmas házhoz vitte őket.
Ott különben egészen ugy történt, ahogy anyuska előre megjósolta. Csupa idegen ember volt jelen, akik között Cilike egyetlen ismerősre sem akadt. A leányok mind felnőtt, nagy leányok voltak, akik diszes selyemruhájokban, gavallérral az oldalukon, ügyet sem vetettek a rövidruhás, ismeretlen kis süldő leányra. A hangulat meg olyan feszes, olyan előkelő volt, mint valami udvari bálon. Az esküvő után azonnal a nagy vendéglőbe hajtattak, ahol a diszteremben volt felteritve s a fényes lakoma után tánc következett.
Cilike az egész idő alatt szörnyen unatkozott. A szomszédja egy öreg bácsi volt, aki nem sokat törődött vele, csak jóizüen evett, ivott és dicsért mindent, hogy milyen kitünő. Néha megkinálta Cilikét is és csodálkozott, hogy a kis leány olyan keveset eszik. De Cilike végezetül annyira elálmosodott, hogy alig birta a szemét nyitva tartani.
Végre asztalbontás után tánc következett s ekkor uj remény költözött Cilike szivébe.
Nagyon szeretett táncolni, s amint a zene megszólalt, vigan kezdte izgetni-mozgatni rózsaszin cipős lábait és alig várta már, hogy valaki táncra fölkérje. Szerényen leült egy sarokba, közel a nyoszolyóleányok vig, nevető, csevegő csoportjához és várt.
Egyik leányt a másik után vitték a fiatal emberek táncolni. Csupa fehér, kék és rózsaszin csillagokat látott Cilike maga előtt forogni, könnyü, habos, illatos, virágos kis fellegeket, melyek ugy röpültek ide-oda a fekete frakkos fiatal emberek karján, mintha egész életökben egyebet sem tettek volna.
A gyönyörü menyasszony hófehér habos selyemruhájában, mirtuskoszoruval fekete hajában, mint egy fehér rózsa ingott-lengett előtte; mindenki táncolt vele és ő kipirult arccal, ragyogó szemekkel, boldog mosollyal keringett mindenkivel. Olyan szép volt ez a kép, hogy Cilike egész elragadtatással gyönyörködött benne s csak mikor az első keringő véget ért, akkor vette észre, hogy hiszen őt meg sem táncoltatta senki.
- Sebaj, - vigasztalta magát, - majd a következő táncnál!
De bizony akkor sem hivta föl senki. Cilikének már-már pityergésre állott a szája, mikor észrevette, hogy a terem másik sarkából a kövér Pepi urfi döcög feléje, olyan elszánt kifejezéssel az arcán, mint aki valami nagy, veszedelmes dologra szánja el magát.
Cilike reménykedve kisérte figyelemmel Pepi urfit, aki néhány pillanatig még habozott s szinte félénken nézett egy-egy keringve tovasuhanó pár után; aztán egy nagyot nyelve, végső elszántsággal megállt Cilike előtt s nehézkesen, ügyetlenül meghajtotta magát.
Cilike örömtől repeső szivvel állott föl.
Pepi urfi egyik karjával átkarolta a derekát, a másikkal pedig megfogta a kezét és mereven kinyujtotta a levegőbe. Aztán megállt és kinos figyelemmel látszott várakozni valamire.
- Istenem, - mormogta mintegy magában, - csak bár legalább egy kályha volna itt a teremben!...
- Kályha? - kérdezte csodálkozva Cilike. - Minek?
- A táncórában mindig a kályha mellett kezdtem el a keringőt, - sóhajtotta Pepi urfi megadással. - És most kissé zavarba hoz, hogy itt nincs kályha... Eleget figyelmeztetett Szlovák ur, a táncmester...
Cilike kissé gyanakodva nézett a táncosára.
- Maga most tanul táncolni?
- Dehogy, - mondta önérzetesen Pepi urfi. - A mamám minden évben tanittatott, de... de... az idén ujra tanultam. Tudok is jól, különösen ha a kályha mellett állhatok fel. Csak azt nem tudom soha, hogy mikor kell elkezdeni. De ha olyan szives lesz Cilike kisasszony és figyelmeztet, hogy mikor kezdjük el, azt hiszem, minden jól fog menni.
Körülöttük a vendégek már kezdtek figyelmesek lenni, hogy miért állanak oly sokáig egy helyben s Cilikét rossz sejtelmek kezdték gyötörni.
- Kérem, már kezdhetjük, - mondta hamar.
Erre Pepi urfi a válla közé huzta a fejét és vad elszántsággal neki indult.
A táncosnéjával vajmi keveset gondolt. Lelki szeme előtt most valószinüleg csak Szlovák ur, a táncmester lebegett, aki szigoru hangon kiáltozott mindig utána: - Ne oly nehézkesen, Pepi urfi! A jobb lábát ne huzza ugy! Lépést tartani kérem! Kissé könnyebben, kissé kecsesebben!
Hát bizony szegény Pepi urfi igyekezett is minél könnyebben, minél kecsesebben lejteni. Nem az ő igyekezetén és erőfeszitésén mult, ha az mégsem sikerült. Talán ha kályha lett volna a teremben, több siker koronázza törekvését, igy azonban az eredmény nagyon balul ütött ki.
Szegény Cilike kétségbeesve látta, miként ragadja Pepi urfi magával, vad, elszánt bátorsággal.
Látta a mosolygó arcokat, melyek itt-ott utánok fordultak. Látta a tükörből, mily szánalmas látványt nyujt az ő rettenetes ugrándozásuk és kapálózásuk, melyet a legjobb akarattal sem lehetett táncnak minősiteni.
És látta egy fordulónál az öreg, hegyes orru bárónét is, akinek egyszer ő a nyakába esett, hogy integet a nagy tollas legyezőjével feléjük és kiáltja:
- Aber Pepi, um Gotteswillen!...
- Kérem, álljunk meg! - esdekelt Cilike is a táncosának, de Pepi urfit lehetetlen volt megállitani.
- Most, most belejöttem már! - kiáltotta ujjongva, - most már jól megy minden!
Abban a percben megbotlott valakinek a ruhájába, vagy a saját lábába és végig terült a parketten, de hirtelen még megfogódzott a Cilike ruhájába, amelyről szerencsésen leszakitott egy fodrot, s lehuzta Cilikét is, aki térdre bukott.
Cilike ijedtében majdnem az orrával érintette a padlót, aztán gyorsan felugrott s szinte sirva szaladt édes anyja mellé, aki alig győzte megvigasztalni.
Pepi urfi egy másodpercig még néma megadással pihent a parketten, aztán lassan feltápászkodott és kidöcögött a teremből. Cilike szerette hinni, hogy azonnal gyorsvonatra ül és szégyenkezve visszautazik Bécsbe s rögtön Szlovák urhoz fog sietni, hogy előlről kezdje hiányos tánctanulmányait.
Pepi urfi azonban csak az étterembe sietett s nehány sonkás zsemlyével, maradék tortával meg fagylalttal enyhitette a kudarc fölött érzett röstelkedését.
Egy haszna azonban mégis volt Cilikének ebből az esetből. Észrevették, meglátták, hogy ő is ott van a fényes vendégkoszoruban.
Katolnay Irma, a bájos menyasszony, azonnal hozzásietett, megcirógatta könyes arcát és szidta azt a tuskó Pepit, aki öt esztendős kora óta mindig tanul táncolni és még sem tud semmit.
A leányok is körülfogták Cilikét s nevetve, mosolyogva biztatgatták:
- Sebaj no! Ilyesmi megtörténik még nagy bálban is!
Az egyik észrevette a bokrétáját is, amely a viharos keringőzéstől bizony egy kissé züllött állapotba jutott.
- Nini, de szép virágaid vannak, kis lány, - mondta, - ej, ej, kitől kaptad?
Cilike mélyen elpirult.
Eszébe jutott Pepi urfi és a világért el nem árulta volna, hogy azt hiszi, ő küldte.
- Talán bizony valamelyik udvarlód? - incselkedtek vele tovább a lányok, akiket mulattatott a Cilike zavara.
- Azt hiszem én is, - felelt Cilike önérzetesen, s egyszerre egy fél fejjel nagyobbnak érezte magát.
- Nini, hiszen levél is van benne! Ez bizonyosan szerelmes levél! - kiáltott az egyik leány s egy kis összehajtogatott cédulát huzott ki két összelapitott rózsa közül.
- Ezt... ezt... én nem is láttam, - hebegte Cilike meglepetve s valami édes öröm és büszkeség remegtette meg a szivét. Ime, ő, akit eddig számba se vettek, akit itt, ebben a társaságban kis lánynak tekintettek s meg sem táncoltatták, ime ő, Cilike, szerelmes levelet talál a virágbokrétában, amelyet egy ismeretlen udvarlója küldött. Most már világért sem gondolt többet Pepi urfira. Ez valaki más, egészen más lehet...
Igyekezett nagyon elfogulatlannak látszani s kissé lebigyesztette az ajkát, ugy amint azt régebben Katolnay Irmától látta, mikor az udvarlóiról beszélt.
- Igen... magam is azt hiszem... Igazán nem tudom, ki irhat nekem.
- Vajjon mi lehet benne? - kiváncsiskodtak a leányok.
- Nincs is lepecsételve!
- Ne titkolózz, Cilike, mutasd meg!
- Én igazán nem titkolózom előttetek, - mondta Cilike jóakaró mosollyal s most már bizonyos leereszkedéssel tegezte vissza őket, - nézzük meg együtt!
Ünnepélyesen kibontotta a cédulát, a leányok kiváncsian dugták össze a fejüket s aztán egyszerre hangosan kezdtek nevetni. A cédulán ez állott:
- Emlékezzél Samura! Gyuri és Palkó.
- Samu! Samu! - nevettek a leányok. - Ki az? Hát Gyuri és Palkó? Három udvarlód is van egyszerre Cilike?
- Gyuri és Palkó az öcséim! - tördelte Cilike megsemmisülve s megint egész kicsire zsugorodott össze. - Oh, ezek a lurkók!... Hát ezért kértek ma tőlem kölcsön egy koronát!...
Hogy Samu kicsoda, azzal már adós maradt Cilike, mert a zene ujból megszólalt s a leányok szétrebbentek. És mikor egy félóra mulva édes anyja szólitotta, hogy menjenek haza, egy szóval sem ellenkezett, hanem szivesen és örömmel távozott első csalódásainak szinhelyéről.
Éppen el akart szunnyadni Cilike azzal az eltökélt szándékkal, hogy a két lurkót, akik őt oly alaposan felültették, holnap kellőképpen megfenyiti, mikor az éj csöndjét éles csöngetés verte föl.
Egyszerre talpon volt az egész ház.
A csöndes, nyugalmas Ilosvay-házban oly szokatlan dolog volt az éjszakai csöngetés az előszoba ajtaján, hogy mindenki fölébredt.
Amint Cilike hirtelen magára kapva valamit, kinyitotta az ajtót, édes anyját látta a küszöbön állani, sápadt arccal; kezében sürgönyt tartott.
- Ella beteg, - tördelte elfehéredett ajakkal, - a férje sürgönyzött, hogy azonnal utazzam hozzájok... Istenem, Istenem...
Édes apa átkarolta édes anyát és csendesitő hangon vigasztalta:
- Ne ijedj meg ugy, édesem! Bizonyára nincs semmi veszedelem. Csak Ella látni kiván. Hiszen tudod milyenek a gyermekek. Amint csak egy kis baj van, mindjárt anyjukat kivánják látni...
- Mikor megy a legközelebbi vonat?
- Reggel hat órakor.
- Most hány óra van?
- Két óra.
- Rögtön csomagolok. Hat órakor indulok.
Cilike fogvacogva, dideregve állott még mindig egy helyen, az ajtóban. Azt hitte, csak álmodik. Oly hirtelen volt az átmenet a kislányos, apró-cseprő kis dolgaiból az élet komoly megnyilatkozásába, hogy egészen elkábult bele. Ugy érezte, mintha egyszerre föllebbent volna előtte egy függöny s ő egy pillantást vetett az életbe, amelyben sok köny, szomoruság, megpróbáltatás van és csak nagyon kevés mosoly és napsugár... A szivét mintha vaskapocs szoritotta volna össze s a fejében csak ez az egy gondolat kavargott:
- Ella beteg... Anyuska reggel utazik...
- Nem engedhetlek egyedül menni, - mondta apus nyugtalanul alá s fel járva a szobában. - Mit tegyünk... Mit tegyünk... Én nem kisérhetlek el. A hivatalból nem maradhatok el holnap...
- Akkor egyedül megyek, - mondta anyus határozottan.
- Én veled megyek, anyám, - szólalt meg most Cilike, kilépve a szobába.
Apa és anya csodálkozva néztek reá.
Nini, hiszen mintha ez egy egészen más Cilike volna, ez a halvány arcu, könyes szemü fiatal leányka, aki annyi komolysággal, annyi kötelességtudással lép eléjök... Hol vannak a rózsaszin selyemcipők, melyek miatt tegnap még könyeket hullatott és hol vannak a gyermekes, bohó álmok, melyek egy órával ezelőtt még oly fontosaknak tüntek fel előtte?
Apa és anya összenéznek és bólintanak fejökkel. Igen, ez Cilike... Benne lehet bizni, reá lehet támaszkodni.
Jőjj hát Cilike és kisérd el édes anyádat erre a nehéz utjára, amelyre annyi gonddal, annyi fájdalommal, annyi aggodalommal indul... Kisérd el beteg testvéredhez és légy ott is segitségére mindenben; ápold a beteget, vigasztald, ha látod, hogy csügged, és tartsd rendben a kis háztájat, hogy züllésnek ne induljon a fiatal háziasszony hosszu, sulyos betegsége alatt...
És Cilike gyorsan, ügyesen lát a csomagoláshoz. Nem felejtkezik meg semmiről, van gondja mindenre, s még az is eszébe jut, hogy emlékeztesse apját, jó volna sürgönyözni Jánosnak, az Ella férjének, hogy várja őket mikor megérkeznek Budapestre a vasutnál.
Hajnal felé felébrednek a fiuk is egészséges, mély álmukból. Mikor értesültek a történtekről, különösen Palkó, amilyen érzékenyszivü, azonnal sirva fakad.
- Oh, szegény Ella, talán halálosan beteg!...
- Csitt - inti őt halkan Cilike, - ne rémitsd és ne izgasd még jobban anyuskát. Az Isten velünk van, meggyógyitja Ellát!...
Annyi bizalom, annyi szeretet és annyi vigasztalás cseng szavában, hogy a fiuk megnyugosznak, lecsendesednek s ők is bizni kezdenek: az Isten velünk van, nem hagy el!...
És e pillanatban eszükbe se jut, hogy az a kis lány vigasztalja őket, akit még tegnap oly fölényes mosollyal néztek le és akit olyan vásott diákcsinnyel tréfáltak meg.
Oh, az a diákcsiny! Milyen elmésnek, s milyen szellemesnek találták azt még tegnap este, s milyen silánynak, milyen izetlennek tünik fel ma a hajnal világitásánál! Hogy is tudták örömüket találni abban, hogy a Cilikétől kölcsönkért pénzzel bokrétát vegyenek számára, s azzal egy sületlen tréfát rendezzenek. Érzik mindaketten, hogy valami elégtétellel tartoznak testvéröknek.
- Cilike, - mondja Gyurka lovagiasan, - mi ketten - már tudniillik Palkó és én - roppant ostobák voltunk tegnap; de mától kezdve egy hétig mindennap félretesszük az uzsonnapénzünket és megadjuk neked a koronát és... és... huzd meg a fülünket... és ne haragudj reánk.
Cilike szeliden mosolyog. Miről is beszél csak Gyurka? Már alig emlékszik az egész gyerekségre.
De valahogy érzi, homályosan sejti, hogy ebben az órában öccsei is átlépték a gyermekkor küszöbét, s hogy a két serdülő ifju többé nem a vásott kis diák, akik éretlen tréfákkal boszantják őt, hanem támasza és oltalmazója, mint igazi férfiak a leánytestvérnek az egész életen át.
A kocsi előállott, indulni kell.
Cilike gondosan körülnéz még egyszer, nem felejtettek-e el valamit? Egyszerre szemébe ötlik a kis asztalon egy piros bársonyba kötött könyvecske. Nini, a Kende Iluska emlékkönyve. Ennek nem szabad itt maradni. Ki tudja, ő mikor jön haza, s Iluska már három hét óta mindennap sürgeti, hogy adja vissza már az emlékkönyvét. Igaz, hogy még nem irt bele most sem... Már nem is fog talán soha...
Hamar papirosba csomagolja a könyvet s odaadja Palkónak.
- Légy szives, vidd el ezt a könyvet Kende Iluskának. De ne nézzétek meg. Tudod, Iluskának nagyon rosszul esne, mert azt hinné, hogy kinevetitek. Annyi gyerekség van az emlékkönyvébe irva.
- Nyugodt lehetsz, nem fogjuk megnézni, - mondja Palkó komolyan, és Cilike tudja, egész bizonyosan tudja, hogy a fiuk meg is fogják tartani szavukat.
Aztán gyorsan felülnek mindnyájan a kocsira és kihajtatnak a vasuthoz.
Anyuska olyan sápadt és ugy reszket, Cilike karjára támaszkodva áll a perronon, várva a jelzést, hogy mikor lehet beszállani. Apuska megöleli Cilikét s a fülébe sugja:
- Vigyázz anyádra, édes lányom!
És Cilike komolyan int fejével.
- Nyugodt lehetsz, apuskám. Vigyázni fogok.
Aztán felülnek, és a vonat lassan, csendesen megindul. Csöngetés, jelzés, sipolás nélkül, szinte észrevétlenül siklik ki az üvegfedelü pályaudvarról, ki a szabad mezőre, az erdők és hegyek közé.
Cilike az ablakon kihajolva, kendőjét lobogtatva int búcsút apjának és testvéreinek. És mintha búcsúzna attól a kis lánytól is, aki ott maradt az üvegfedelü pályaudvaron. Búcsúzik a bohó, gyermekes, szeles kis Cilikétől, akinek az ő apró-cseprő kis viszontagságai, tréfás balesetei, szomoru felsülései és nagyoskodó ábrándjai alkották eddigi életét... Cilike búcsúzik... Viszi a vonat a gondtalan gyermekkorból ki az élet komoly utjaira... az üvegfedelü pályaudvarból ki a szabad mezőre, az erdők és hegyek közé, ahol a vihar is éri, szél is megtépi, s ahol saját erejéből kell szembe állania azzal az erős kérlelhetetlen hatalommal, amelynek neve: - Élet.