A MI SZIVÜNK


REGÉNY



IRTA
GUY DE MAUPASSANT



FORDITOTTA
ZEMPLÉNI P. GYULA



ELSŐ RÉSZ.
I. II. III.

MÁSODIK RÉSZ.
I. II. III. IV. V. VI. VII.

HARMADIK RÉSZ.
I. II. III.




BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-91-6 (online)
MEK-14127






ELSŐ RÉSZ.

I.

Massival, a zenész és a Rebeka hirneves szerzője, ugyanaz a Massival, a kit tizenöt év óta az »ifju, fenkölt gondolkozásu mester«-nek neveztek, így szólt egy napon Mariolle André nevü barátjához:

- Miért nem igyekeztél, hogy már eddig is bevezessenek Burne asszonyhoz? Biztosítalak, hogy ő a mai Páris legérdekesebb nőinek egyike.

- Nem igyekeztem, mert az a kör, a melyben ő él, engem éppenséggel nem vonz.

- Ebben nincs igazad, kedvesem! Az ő szalonja igazán eredeti, uj, élénk és művészi érdekekkel telitett. Kitünő zenészek játszanak nála és oly szellemes fecsegés folyik a társaságában, mint a mult századbeli legelőkelőbb irodalmi körökben. Téged különös nagy örömmel fogadnak majd. Első sorban kitünő hegedüs vagy, aztán minden hangnemben már eleve dicsérnek, végül pedig olyan embernek tartanak, a ki látogatásait sehogy sem pazarolja.

Mariollenak hizelgett ez a nyilatkozat. Sejtette, hogy a fiatal asszony aligha ártatlan ebben a nagyon is sürgős fölszólitásban. Mégis habozott és részben odavetőleg, részben már meghajolva, így felelt:

- Törődöm is én vele!

- Legközelebb bevezethetlek tehát? - szólt Massival tovább. - Előtted úgy sem idegen ő már. Mi mindannyian, a kik az ő meghittjei közé tartozunk, épp eleget beszélünk róla. Igen csinos asszony, huszonnyolcz esztendős és rendkivül okos. Az ő házában csak kellemes emberek találkoznak. Klubtagok, szereplő egyéniségek csak igen szerény számban, csak épp annyian, a mi a díszlethez kell. El lesz ragadtatva, ha magammal viszlek.

És a legyőzött Mariolle így felelt:

- Nem bánom hát... legközelebb!

A következő hét elején a zenész ujra eljött.

- Szabad vagy holnap?

- Holnap... persze... igen.

- Jól van! Holnap ugyanis velem együtt ebédelsz Burne asszonynál. Megbizott, hogy meghivjalak. Ime, fogd, itt az irásbeli meghivása is.

Mariolle André közel harminczhét éves volt. Gazdag is volt és mint ilyen, bátran áldozhatott kedvteléseinek. Sokat utazott, igen szép kép- és műgyüjteménye volt. Mondották róla, hogy szellemes ember, de egy kicsit túlcsapongó, fesztelen, szeszélyes és gunyolódó is. Ha szegény embernek születik, kiváló, talán hires emberré válhatott volna. Szerencsés vagyoni helyzetével érdemelte ki azt a szemrehányást, hogy semmi sem lett belőle. A művészetek terén tett ugyan néhány, bár gyönge kisérletet. Utleirásokat adott ki, a melyeket igen csinos, élénk, izléses modorban irt meg. A hangszerek közül a hegedüt művelte és még a szakemberek előtt is rendkivüli műkedvelő hirében állott. Még a szobrászat terén is ért el némi eredményt, a hol veleszületett ügyessége és merész utánzóképessége pótolta a tudást. Egyik szobra, a »Tuniszi kenyérdagasztó« még az utolsó szalonban is föltünt. Kitünő lovas volt és elsőrendü vivó hirében állott. Az a határozatlanság, a mely a nagyvilág zajától és a komolyabb versenytől visszatartotta, ebben is gátolta őt.

Barátait tehát igen kevéssé szoritotta háttérbe és talán épp ezért dicsérték és becsülték őt ezek.

Mariolle inkább nagy volt mint kicsiny; szakállát rövidre nyirva viselte, finoman meghegyezve. Haja már szürkült, de érdekesen göndör volt és barna, tiszta, élénk, kissé hideg szemeivel mindenkinek egyenesen szokott az arczába nézni. Közelebbi ismerősei közt a művészek voltak a legtöbben. Lamarthe iró, Massival zenész, Jobin, Rivollet és Mandol festők... mindezek nagyrabecsülték az ő eszét, barátságát, szellemét, sőt itéletét is.

Csak oly házakban ohajtott megfordulni, a hol az ő rendkivüli, de kissé elrejtett tulajdonságait meg tudták becsülni. És hogy ily gyorsan rászánta magát arra, hogy Burne asszonyhoz ellátogasson, csak azért történt, mert legtöbb barátai, titkos érdemeinek magasztalói, annak a hölgynek is barátai voltak.

Az ifju hölgy a Rue du General Foyban, Saint Augustin mögött, igen csinos kis palotában lakott.

A butorok kiváló izlésről tanuskodtak. Egyszerüek, de nem mindennapiak és igen értékesek voltak. E női lakás egész berendezésének alakja, eredete és elegáncziája egyaránt lekötötte a szemlélő figyelmét. Oly lakás volt ez, melyet Burne asszony büszkén nézhetett. Büszke lehetett rá, akár csak a saját személyére. Burne asszony gazdag volt és nem fukarkodott. Szerezhetett tehát oly tárgyakat, melyek eredetisége a közönséges gyüjtő előtt föl sem tünik és egybegyüjtötte ezeket oly szalonban, mely nem sokak számára állott nyitva.

A kissé homályos szoba közepét zongora foglalta el. Attól jobbra és balra két virágtartó állott és ezek virágjai közt olyan volt az a hangszer, mint valami ur és parancsoló.

Valamivel odább egy szárnyajtó nyilt. A hálószobába vezetett, melyhez az öltözőszoba járult. Ez a helyiség is nagy és előkelő volt. Persze kárpit borította falait, mint valami kerti szobáét. Burne asszony itt tartózkodott, a mikor egyedül volt.

Házasságában eleinte igen boldogtalan volt. Férje azokhoz a jó modoru, de semmirekellő emberekhez tartozott, a kik előtt a házban mindenkinek hajlongnia és meghajolnia kell. Öt éven át ez összeférhetetlen zsarnok akarata, féltékenysége, szigora alatt állott és védtelenül, a bámulattól megmerevedve, észlelte azt a sok leleplezést, a mit a házas élet hozott számára.

Egyszerre csak megrepedt benne egy véredény és meghalt, a mikor egy utjából tért haza. Pokróczba burkolva tették le eléje férje holttestét. És ő mereven nézte azt. Képtelen volt elhinni, hogy most szabaddá lett, szivében azonban végtelen öröm támadt, elvegyülve a rettentő aggodalommal, hogy mások is észrevehetnék ezt.

Természete független, derült, sőt tulcsapongó, behizelgő és elbájoló volt. Megvolt benne azonban a párisi nőknek az a szabadabb gondolkodása is, a melyet mintegy a boulevardok füszeres levegőjével szivnak be. Rabszolgaságának öt éve alatt e merészségéhez bizonyos félénkség járult. Félve ügyelt arra, hogy se szóval, se tettel át ne lépje a megszabott határokat és mégis forró vágy égett benne, hogy önmaga intézhesse sorsát, feltámadt benne az a szilárd elhatározás is, hogy szabadságát másodszor nem koczkáztatja.

Mikor a gyász ideje letelt, a müvészek közül néhányat ebédre hítt meg. Ketten kimentették magukat, hárman eljöttek és meglepte őket, hogy egy nyilt lelkületü, bájos modoru hölgyet találtak, a ki hálálkodva biztosította őket, hogy megjelenésük már azelőtt is sok élvezetet szerzett neki.

Igy aztán lassankint választott a régi ismerősök közt, a kik eddig észre sem vették és helytelenül itélték meg őt. Lassankint Páris legismertebb férfiait és nőit kezdte maga köré gyüjteni.

Az első vendégek képezték az alapot, a mely aztán másokat is vonzott. Háza ilyképp egy kis udvarrá lett. A ki azt óhajtotta, hogy bemutassák, annak legalább is jóhangzásu czimmel kellett birnia; mert idővel a szellemi élet képviselőihez előkelő nevek is csatlakoztak.

Pradon ur, a fiatal özvegy atyja, a második emeleten lakott. Kisérője is becsületére vált neki. Mint szellemes és elegáns, régi udvarló, Burne asszonyban nem annyira a leányát, mint a hölgyet látta, buzgón fáradozott körülte és ő ült az asztalfőn a csütörtöki ebédeknél, melyek Párisban már egy kis hirnévre tettek szert. Az emberek valósággal versengtek ezért, folyamodások érkeztek meghivásokért, ezeket gondosan megvizsgálták és a bizalmasak véleménye alapján a kérvényeket vissza is utasították.

Lamarthe Gaston hosszuhaju művésznövendékeket vezetett be, a kik a zongoránál váltották fel a magyar hegedüsöket, kiket Massival hozott. Exotikus tánczosnők mutatták be változatos alakításaikat, mielőtt a szinházak közönsége előtt megjelentek.

Arra semmi szükség nem lett volna, hogy a jó barátok oly féltékenyen őrizzék Burne asszonyt. A nagy világban történt első föllépésének kellemetlen emléke nagyon is friss volt benne és elég okos volt arra, hogy ismeretsége körét valami tulságosan ne tágítsa. Az a mit róla beszéltek, boldoggá tette, de egyuttal nyugtalanította is. Arra vigyázott, hogy senki se vádolhassa, hogy viszonya van, vagy hogy egyik udvarlóját a többiek elé helyezi.

Ugynevezett barátainak mindegyike megkisérlette meghódítását, de - ugy beszélték legalább - ez egyiknek sem sikerült. Meggyónták ezt egymásnak és bámulattal eltelve vallották meg.

Burne asszonyról egy történet keringett. A hihetetlen durvaság, a megbotránkoztató követelések, a melyekkel férje lépett fel vele szemben, házasságuknak már első idejében is örökre kigyógyították őt a férfiak szerelméből. A bizalmasabbak gyakran vitatkoztak ezen és az volt a végeredmény, hogy az oly fiatal leány, a ki a jövendő gyöngédségekről álmodozik, sohasem térhet magához rémületéből, ha valami parasztember volt az, a ki a házasság fátyolát föllebbentette előtte.

Maltry György, a korszerü bölcsész, ilyen alkalommal mindig gúnyosan mosolygott.

- Majd elérkezik az ő órája is! Az efféle nőknél okvetlenül elérkezik! Minél tovább késik, annál hevesebben jelentkezik majd. A müvészet iránti érdeklődése elvégre egy énekes, vagy zongoramester karjaiba dobja majd.

Lamarthe Gaston más nézeten volt. Mint regényiró, éles megfigyelő és lélekbuvár, embertársai tanulmányozásával foglalkozván, ugy vélte, hogy alapjában ismeri a nőket és csalhatatlan biztonsággal elemezheti őket. Burne asszony, az ő nézete szerint, korunk elfogultjaihoz tartozott, a mint őt »Egyike azoknak« czimü regényében jellemezte. Ő volt az első, a ki ezt a női fajt megállapította, betegesen izgatott idegéletüket, hideg okoskodásukat, ezerféle ellentmondó vágyaikat. Ők, a kik tapasztalatok hiján semmit sem élveztek, a kor, a jelen, a modern regény által mégis kijózanodtak. Tüz és lelkesedés nem él bennük; lényük a rossz gyermekek szeszélyeiből és a vén szkeptikusok kedélytelenségéből van egybealkotva.

Lamarthe Gaston Burne asszony körül való fáradozásánál épp oly hajótörötté lett, mint a többiek mind.

A hivek csoportjából tehát mindenki a fiatal asszonynak szentelte szenvedélyes érzelmeit. Folytonosan gyanusították és őrizték egymást és zárt sorokban vették körül azt az asszonyt, hogy elüzzék a veszélyes vetélytársat, a ki közeledhetett volna hozzá.

Különösen heten tüntek ki e kitartásukkal; Massival, Lamarthe Gaston, a vastag Fresnel, Maltry György, a fiatal divat-bölcsész és elsőrangu világfi. Ezekhez még a társaság néhány neves embere járult, a kik abban a hirben állottak, hogy szellemesek: Marantin gróf, Gravot báró és még más kettő, vagy három.

Időnkint egyikük megtréfálta a másikat és bevezette egy barátját. Miután azonban ez a barát sem valami kiváló, sem valami nagyon érdekes ember nem volt, az ellene szövetkezett ligának, minden nagyobb fáradság nélkül, csakhamar sikerült őt kizárnia.

E módszer szerint járt el Massival, a mikor Mariolle Andrét hozta el magával.

A fekete libériás inas bekiáltotta a neveket a szalonba:

- Massival ur! - Mariolle ur!

Magas bronztalpon álló lámpa, melynek vakitó lángját a redőzött, piros selyemernyő bágyasztotta, fényét antikmárvány, négyszögletes asztalra vetette. Fénykörében három férfifej és egy nő feje hajolt az album fölé, a melyet Lamarthe hozott magával. Az iró állt köztük, a lapokat forgatta és a szükséges magyarázatokat mondta el hozzá.

A fejek egyike odafordult Mariolle felé, ez pedig egy finom arczba nézett, mely a vörösesszőkék tejszinében fehérlett és a melynek fürtös haja a halántékokon égő fűszálak gyanánt lángolni látszott. A rövid, finom orr valami derült jelleget kölcsönzött ez arcznak. Az élesmetszésü száj, a mély arczgödröcskék és a hasitott áll gunyos kifejezést adott neki. És minde tulajdonságokkal a buskomor tekintetü szemek álltak ellentétben. Kékek voltak e szemek, olyan elmosódott, elhalványodott kékek, a melyekben a nagy és gömbölyü szemlencsék ragyogtak. Ez a különös és ragyogó tekintet talán már a morfiumtól eredő álmodozást árulta el, talán nehány belladonna-csepp használatától eredt.

Burne asszony felállt, szivesen üdvözölte vendégét és megköszönte neki, hogy eljött.

- Barátaimat már több izben kértem, hogy vezessék be önt hozzám, sajnos azonban, kivánságaimat mindig többször kell ismételnem, a mig azok teljesednek.

Nagy, elegáns, lassu mozgásu volt. Ruhájának csekély kivágásából vállainak legfelső része is alig látszott ki. Ezeknek szinét a lámpa fénye még vakítóbbá tette. Haja azonban éppenséggel nem volt vörös, inkább a falevelek meghatározhatatlan szinéhez hasonlított, a mikor az ősz lehelete festi meg azokat.

Burne asszony az atyjának mutatta be Mariollet. Az urak üdvözölték egymást és kezet fogtak. A jelenlevők most három csoportban állottak. Fesztelenül csevegtek, akár csak otthon, jó ismerősök körében, a kiket egy nő jelenléte bizonyos udvarias kiméletre késztet.

A vastag Fresnel Merantin gróffal beszélgetett. Fresnel elkerülhetetlen jelenléte és az előszeretet, melyet a fiatal asszony tanusított iránta, boszantotta és gyakran bántotta a többieket. Még fiatal volt, de olyan kihizott, mint egy mészáros. A milyen közönséges és unalmas volt, a hölgy szemeiben csak egy előnye lehetett, hogy szerette az özvegyet, forróbban, mélyebben szerette, mint bárki más. »Fóka« gúnynévvel illették. Nős ember is volt. Feleségéről beszélték, hogy a távolban elemészti magát a nagy féltékenység miatt, mert az, hogy őt e házba bevezesse, ugy látszik, még eszébe sem jutott. Massival és Lamarthe különösen azon a látszólagos rokonszenven boszankodott, a melyet barátnőjük e fujtató iránt érzett. Még szemrehányásokkal is illették hihetetlen izlése miatt és ő mosolyogva felelt:

- Ugy szeretem őt, mint egy jó, hű kutyát!

Maltry György és Lamarthe Gaston a mikrobiologia terén tett legujabb, még nem egészen bizonyos fölfedezést tárgyalták.

Maltry fölállította a tételt és épp oly finoman, mint sokoldalulag okolta meg. Lamarthe lelkesen fogadta, mert, mint minden iró, ő is igen hiszékeny volt az uj és eredeti dolgok tekintetében.

A high-life bölcsésze szőke, kenderszőke, vékony és magas volt. Olyan kabátba volt beszorítva, a mely csipőin valósággal megfeszült. Finom alkotásu feje kifehérlett a fehér gallérból és ritka, szőke haja olyan volt, mintha szálankint ragasztották volna fejére.

A mi Lamarthe-ot, Gaston de Lamarthe-ot illeti, őt a családneve elé biggyesztett szócska gavallérrá és világfivá avatta. Mindenekelőtt azonban iró volt, könyörtelen és rettenetes iró. Szemeiben megvolt a tehetség, hogy az állásokat és mozdulatokat gyorsan és biztosan fogták fel, és ez éles tekintete segélyével, ez érzékével, a mely a regényiróval veleszületik, mint a kutyával a szimatolási képesség, reggeltől napestig anyagot gyüjtött hivatása számára. E két egyszerü adományával, melyekhez még igen finom műérzék járult, oly műveket teremtett, melyek semmiben sem hasonlítottak más szerzők müveihez, hanem olyanok voltak, mint a való életből kiragadt lapok, az élet szineivel és elevenségével festve.

A mint egy uj regénye megjelent, az uri társaság izgatott lett. Gyanakodott, nevetett, boszankodott, mert minden sor egy jól ismert személyiség álarczát engedte sejteni. Lamarthe egy alkalommal olyan kötetet is irt, a melyben sok ismerős nőt és férfit festett. Nem rosszakarattal, hanem igen élesen rajzolta őket. Az illetők sértve érezték magukat és valaki igy nevezte el a könyvet: »Óvakodjatok barátaitoktól!«

Az iró szive és lelke elzárkózottnak látszott. Ugy hirlett, hogy egy asszony egyszer mélyen megbántotta őt és hogy azóta minden más nőn boszut áll.

Ő és Massival igen jól értették egymást. A zenész persze teljesen más ember volt. Nyilt, közlékeny és meleg érzelmei daczára talán egy kicsit felületes.

Két müvével annak idején nagy sikert aratott. Az egyiket Brüsszelben adták elő, a másikat a Nagy Opera szerezte meg nyomban és mint egy nagy tehetség megnyilatkozását üdvözölte.

Azóta azonban elakadt teremtő ereje. Időnek előtte megbénult a szelleme, mint az a korunkbeli legtöbb müvészszel megesik. Lamarthe igy szokott róluk nyilatkozni: »Francziaországban ma már csak elkorcsosodott nagy emberek léteznek.«

Massival ma csak Burne asszonyt hallotta és látta. A szalonban már mulattak is rajta.

- Mi vagyunk az utolsók? - kérdezte.

- Nem. Még Gravil bárót és Bratiane márkinőt várom.

- Ah! Pompás... a márkiné! Ugy ma este zenélünk is egy keveset!

- Remélem!

A várva-vártak beléptek.

A márkiné olasz családból származott, kis termetéhez képest igen kövér volt, élénk vérmérsékletü, fekete szemü, fekete szempillákkal, fekete szemöldökkel és oly sürü, fekete hajjal, mely a homlokán a szeméig lógott le. A nagyvilági hölgyek közt állítólag neki volt a legszebb hangja.

A báró szenvedélyes barátja volt a zenének és csak olyan házakba járt el, a hol ezt a művészetet megbecsülték.

Az ebéd elkészült. Burne asszony Mariolle André karját fogadta el és a többieket előrebocsájtotta. Egy pillanatig egyedül voltak a szalonban és a mikor indulni akartak, André egy gyors, titkos pillantást fogott el az ő ábrándos, feketelencséjü szemeiből. És ugy tetszett neki, mintha e pillantásból más szándék, más érdek szólana, mint a milyent egy szép asszony tanusít, oly férfiuval szemben, a ki őt először vezeti asztalhoz.

Az ebéd gyorsan, egyhangulag folyt. Az ideges Lamarthe ellenséges indulatunak látszott az egész világ iránt. Rossz kedve jeges lehelletként hatott, a mely megfagyasztotta a társalgást, a mulatságot. Massival magába tért és gondolkozott. Keveset evett és időnkint éles pillantást vetett a ház urnőjére, a kinek gondolatai valószinüleg szintén más világokban kalandoztak. Figyelmetlennek látszott és az ajkai körül játszó mosoly nem volt hosszabb tartamu, mint a válasz, melyet adott. Mariolle és a márkiné iránt mégis kifogástalanul teljesítette háziasszonyi tisztét, ám ez kényszerüségből, szokásból történt; ő maga távol látszott bolyongani, mintha nem is volna itt, saját asztalánál, saját lakásában.

Ebédközben Mariolle még többször találkozott a fiatal asszony fürkésző tekintetével. Csakhogy az rövidebb, futólagosabb volt és kevésbé figyelmes. Az egész társaságban tulajdonkép csak Bratiane márkiné, Marantin gróf és Gravil báró beszélt, a kiknek igen sok elmondani valójuk volt - egymás számára.

Az est előrehaladt és Massival buslakodása még inkább fokozódott. Odament a zongorához és megütött néhány hangot. Ezek fölriasztották a ház asszonyát bódultságából, csakhamar összeszerezte a kis hangversenyt, a melynek müsorába kedvencz darabjait vette föl.

A márkiné ma hangjánál volt; Massival jelenléte lelkesítette. Ugy énekelt, mint egy igazi müvésznő.

A zenész épp oly bus arczczal kisérte, mint a milyen az az előbb volt.

Burne asszony a zongora közelében ült és figyelmesen hallgatott. Mintha nézné a zenélőt, a nélkül, hogy látná... és Mariolle olyan féltékenység-félét érzett. Pedig igazában csak férfiui hiuságában volt megsértve.

Tiz óra után gyors egymásutánban jött Fremines báróné és két, igen gazdag zsidóasszony. Valami eljegyzésről beszéltek, a mely megtörtént és egy válópörről, mely iránt általánosan érdeklődnek.

Mariolle odanézett Burne asszony felé. Oda ült egy oszlopnál, egy nagy lámpa fényében. Finom, kissé fitos orra, arczának gödröcskéi, állának vékony hasadéka, gyermekes, pajzán kifejezést kölcsönzött az arczának. Pedig közel harminczéves volt már és tekintetében, a mely az elhervadt virághoz hasonlított, valami nyugtalanító titokzatosság rejlett. A teljes fényben, a mely körülvette, bőre ugy ragyogott, mint a rózsás bársony. Burne asszony érezte a tekintetet, a mely a szalon másik sarkából szegeződött rá. Fölállt, közelebb ment Mariollehoz, és mintegy válaszul a hivásra, így szólt:

- Ön unatkozik! Sajnos, ez mindig ugy van, a mikor valaki először látogat el valahová!

Mariolle szeme ellene szólt és a fiatal asszony most széket vett és leült melléje. Csevegtek. Oly hirtelen jött, mint a tüz, melyet egy gyufaszál lobbant lángra. Az egyik már előre látszott sejteni és tudni a másiknak a gondolatait és érzelmeit. Egyforma volt a modoruk, a nevelésük, hajlamuk, de még az izlésük is. Épp ezért meg kellett egymást érteniök és kétségtelenül a sors rendelte ugy, hogy utaik keresztezzék egymást.

Meglehet, hogy a fiatal asszony e tekintetben nem volt teljesen őszinte. Az az öröm azonban, a melylyel mindig uj ötletekre birta, Mariolleban a legjobb hangulatot idézte fel.

- Igazán, nagyon kellemes az önnel való társalgás, uram! szólt Burnené. Én egyébként már rég tudtam ezt.

Mariolle érezte, hogy a vér az arczába szökik, azért merészen felelt:

- És nekem, asszonyom, nekem azt beszélték, hogy ön...

- ... egy kaczér nő! Mondja csak ki bátran, szakította félbe; mert igazán az vagyok mindenkivel szemben, a ki nekem tetszik. Tudja is ezt mindenki, nem titkolom. De a mint látni fogja, kaczérságom igen pártatlan. Csak abban van segitségemre, hogy megtartsam, visszahódítsam és mindig magam köré gyüjtsem barátaimat.

Olyan odavetőleg mondta ezt, pedig igazi értelme ez volt:

»Légy nyugodt! Ne képzelődjél! Igen tévedsz, ha azt hiszed, hogy többre mégy, mint a többiek!«

Mariolle pedig igy felelt:

- Ön igen ügyesen védi meg ismerőseit minden veszedelemtől, a mi itt érhetné. Köszönöm, asszonyom. Eljárása feltétlenül tetszik nekem.

Burne asszony szavai megadták neki az engedélyt e beszédre. És beszélt. Eleinte néhány bókot mondott neki és megállapította, hogy éppenséggel nem érzéketlen az effélék iránt. Aztán női kiváncsiságát keltette fel, elmondván neki, hogy mit beszélnek róla a különféle körökben, a hol megfordul. Persze közönyösnek igyekezett látszani, mintha nem törődnék senki véleményével. Mégis nyugtalan lett és a vágy, hogy megtudhasson valamit, tisztán kilátszott. Mariolle erre lefestette a képét, a független, szellemes, csábítóan szép asszony képét, a kit a leghiresebb emberek rajonganak körül és a ki mégis mindig tökéletes, nagyvilági hölgy marad, ki még a művészetet is szereti.

A fiatal asszony arcza erre hirtelen gúnyos kifejezést öltött, olyan határozottan francziás gúnyosat, a mely a mi fajunknak ismertető jele. Mariolle ur tulozta a hizelgést és Burne asszony megmutatta neki, hogy nem ostoba.

- Én Istenem, - szólt aztán - nyiltan bevallva, igazán nem tudom, mit szeretek inkább, a művészetet-e, vagy a művészeket.

- De hiszen a művészeket nem lehet a művészet nélkül szeretni.

- Miért nem? A művészek kedvesebbek, mint mások.

- De hibáik is kellemetlenebbek.

- Az igaz.

- A zenét tehát nem szereti?

Burne asszony erre elkomolyodott.

- Bocsánat! A zenét imádom. Jobban szeretem, azt hiszem, mint bárki más. Massival persze meg van róla győződve, hogy semmit sem értek belőle.

- Mondta önnek?

- Nem, de gondolja.

- Honnan tudja ezt?

- Ó, mi asszonyok legtöbbnyire eltaláljuk azt, a mit nem tudunk.

- Massival tehát azt hiszi, hogy ön nem ért a zenéhez?

- Ugy van! Már azon is észrevettem ezt, hogy miképp szokott nékem egy zenedarabot megmagyarázni. Azt gondolja ilyenkor magában: »Ugyis hiába. Csak azért teszem, mert olyan csinos asszony.«

- Mégis azt mondta ő nekem, hogy önnél lehet a legjobb zenét élvezni egész Párisban.

- Ez az ő érdeme.

- És az irodalmat nem szereti?

- Nagyon szeretem! Azt hiszem, hogy értek is hozzá, bár Lamarthenak más a nézete.

- Ő is azt hiszi tehát, hogy ön nem érti az ő művészetét?

- Természetesen.

- De csak nem mondta ezt önnek?

- Bocsánat! Megtette. Az ő nézete az, hogy a nőkben helyes felfogás lehet az érzelmek visszaadásában, helyes érzék a lélektani dolgok iránt, a művészet magaslatára azonban sohasem képesek emelkedni.

Mariolle mosolygott és így szólt:

- És ön, asszonyom, mint vélekedik e pontban?

Burne asszony gondolkozott néhány pillanatig, aztán fürkészőleg nézett Mariolle arczába. Tudni akarta, komolyan óhajtja-e őt meghallgatni és megérteni?

- Nekem mindenesetre megvannak a magam nézeteim! Azt hiszem ugyanis, hogy az érzelem az az ut, a melyen minden behatolhat a nő lelkébe. Csak az a baj, hogy ritkán marad ott sokáig. Érti, hogy én ezt hogy gondolom?

- Nem, asszonyom, még nem értem teljesen.

- Nos hát, én azt hiszem, hogy mi nők épp oly fogékonyak vagyunk, mint önök férfiak, ha ugyanis az eszünkre való hivatkozást mindig a női természetünkre való hivatkozás előzi meg. Mindazt, a mi arra volna hivatva, hogy érdeklődésünket lekösse, a férfiaknak elébb rokonszenvessé kell tenniök, mert mi mindent első sorban az érzelem szemével látunk meg. Határozottan érzelmet mondok és nem szerelmet és az érzelemnek ezerféle alakja, megnyilatkozása és árnyalata van. Egyedül nekünk adatott az, a férfiak keveset értenek belőle, mert a mi bennünket felvilágosít, az náluk elhomályosítja a szemhatárt. Ó, nagyon jól tudom, hogy mily keveset törődnek ők ezzel! Ha tehát egy férfi, a ki bennünket szeret, nekünk tetszik - mert szeretnie kell bennünket, miután csak ennek világossága képesít minket a magasabb lendületre - ha tehát az a férfi egy magasabb képességü lény, ugy csak egy kicsit kell fáradnia és mi mindent átérzünk, felismerünk, áthatolunk mindenen, mert - hacsak ideiglenesen is, az ő legsajátságosabb lényét visszük át magunkra. Ez persze gyakran elég gyorsan tünik el ismét és megsemmisül. Mert mi gyorsan feledünk, oly gyorsan, mint a mily gyorsan felejti a levegő a szót, mely rajta keresztülrezgett. Fogékonyak vagyunk, de változók is. Nem is sejtheti ön, hogy hányféle lelki állapotot élek én át. Vannak napok, a mikor olyan vagyok, mint egy kitünő családanya - gyermekek nélkül; máskor ismét kaczér nő vagyok - kedvesek nélkül.

Mariolle el volt ragadtatva. Azt kérdezte most:

- Hát a legtöbb értelmes nő csakugyan ilyen szellemi izgalomra képes?

- Igen! felelt Burne asszony. Ők csak gyakran elhanyagolják azt! Vagy pedig határozottan megjelölt uton kell haladniok, a mely őket vagy egy, vagy másfelé eltereli!

Mariolle ujra kérdezte:

- De alapjában véve ön a zenét fölébe helyezi minden másnak?

- Igen! De erre is vonatkozik, a mit ép elmondtam. Aligha élvezném, a mint most élvezem, aligha szeretném, ugy mint most szeretem, ha nem volna Massival, az a jó angyal. Mily kár, hogy házas ember!

Az utóbbi szókat derült nevetés kiséretében mondotta, de egyuttal oly mély sajnálkozással, hogy ez volt a koronája minden eddigi beszédének, a nőkről és a művészetekről kifejtett elméletének.

Massival csakugyan házas volt. Mint ismeretlen zenész, olyan művész-házasságfélét kötött, a melynek bilincseit az ember, minden dicsőségén keresztül, mindhalálig czipeli magával! Nem is beszélt soha a feleségéről, nem vitte soha társaságokba, a hol pedig oly szivesen mozgott. Hogy három gyermeke is van, azt csak igen kevesen tudták.

Mariolle mosolygott. Igazán elragadó volt ez az asszony! Oly szokatlan, oly különös és oly csinos! Az a komolyan derült arcz, az a makacs vonás benne, az az észbódító szeme és hajának az a mély, bársonyos szőkesége!

Nehéz léptek hallatszottak mögöttük, a szőnyegen. Kissé összerezzentek és megfordultak. Két szolga egy teás-asztalt czipelt. A kicsiny, kék láng fellobbant és a viz zümmögött a különös alaku tea-főzőben, a mely valami aranykereső szerszámaira emlékeztetett.

- Remélem, teázik? kérdezte Burne asszony.

Mariolle igennel felelt és ő felállt. Közelebb ment a teásasztalhoz, a melyen a zümmögő kis katlan a friss sütemények és czukrozott gyümölcsök halmazából emelkedett ki.

Arczélének árnyéka odavetődött a szalon falaira. Mariolle most látta csak, hogy mily finom a termete, mily karcsu a dereka. Világos ruhájának uszálya ugy simult utána, mint valami végtelen kigyó. És hidegen gondolta magában: »Vigyázzunk! Ez szirén! Tökéletesen olyan!«

Burne asszony ezalatt egyik vendégtől a másikhoz ment és sorra kinálta őket frissitőkkel. Mozdulatainak bája igazán rendkivüli volt. Mariolle épp tekintetével követte ismét, a mikor Lamarthe, a teáscsészével kezében, odaállt eléje.

- Együtt megyünk?

- Természetesen.

- De hát akkor máris menjünk! Fáradt vagyok!

- Azonnal! Jőjjön!

Elbucsuztak.

Mikor az utczára kiértek, az iró azt kérdezte:

- Haza megy, vagy pedig a körbe?

- Még vagy egy órára a körbe mennék.

- Tambourinhoz?

- Igen.

- Ugy elkisérem az ajtóig. Én magam unatkozom az ilyen helyeken. Sohasem megyek oda.

Egymást karonfogva haladtak Saint Augustin irányában. Nemsokára azonban Mariolle szólalt meg:

- Mily különös asszony! Mint vélekedik felőle?

Lamarthe hangosan felkaczagott.

- Tehát már kezdődik a betegség? Ön is át fog rajta esni, mint a többi mind. Én már kigyógyultam belőle. A betegség pedig abból áll, hogy annak a nőnek barátai, bármikor és bárhol találkozzanak is, egyébről sem tudnak beszélni, csak róla.

- Én most először teszem és senkisem csodálkozhatik rajta. Hiszen alig ismerem.

- Nos hát! Beszéljünk róla! Ön a legjobb uton van, hogy beleszeressen! Ez végzetes dolog, de mindenki így jár vele.

- Hát csakugyan olyan csábító?

- Igen is, meg nem is. A ki a régi jó időkbeli nőket szereti, a szivvel, lélekkel helyes érzékkel biró nőket, a milyenek a már félig elfelejtett regényekben szoktak előfordulni, az természetesen elfogult iránta. Az elfogultság gyülöletté fajul és az illető elvégre minden rosszat ráfog. Mi többiek azonban, a kik a modernt szeretjük, mind kénytelenek vagyunk bevallani, hogy elragadó egy asszony; csak arra kell ügyelni, hogy le ne bilincseljen. Pedig éppen ez az, a mi mindenkivel megesik! Ön épp ugy fog járni, mint a többiek.

- Ó, én! - kiáltotta Mariolle és gondolatainak visszhangja az, a mit mondott. Mi vagyok én reá nézve? Közönséges jött-ment, hogy ugy fejezzem ki magamat, egyéb semmi. Nagyon tévednék, ha azt hinném, hogy nem első sorban a rangot és nevet keresi minden embernél.

- Bizonyára keresi. De egyidejüleg mulat rajta. Az illető férfiunak első sorban tetszést kell aratnia az ő szemében, mert máskülönben a leghiresebb, a legkedvesebb, a legelőkelőbb sem lépheti át tizszer a küszöbét! Miért szereti annyira Fresnelt, azt a hülyét, vagy azt a kifent Maltryt? Kétségkivül mulatságosabbnak találja őket, mint bennünket. Az is lehetséges, hogy azok jobban is szeretik őt.

- Nem az egyetlen ő a maga nemében, szólt tovább. Manapság legalább ötvenen, talán még többen vannak, a kik hozzá hasonlítanak.

A beszélgetők szinte észrevétlenül mentek végig a Malesherbes-boulevardon, a rue Royale-on és az Avenue des Champs Elysées-n. Épp az Arc de Triomphehoz értek, mikor Lamarthe hirtelen az órájára nézett.

- Kedvesem, - szólt aztán, tudja-e, hogy már egy óra és tiz percz óta beszélünk róla? Mára elég! Majd más alkalommal kisérem el a körig. Most menjen aludni! Én is lefekszem.



II.

A szoba nagy, világos volt és remek szőnyeggel kárpitozva, melyet egy idegen diplomata hozott Perzsiából. Az alapja sárga volt, mintha aranyhabba mártották volna; a mintázatában képviselve volt minden szin, a perzsa zöld azonban leginkább föltünt.

Butor nem volt sok. Három hosszu, zöldszinű márványlappal fedett asztalon volt egy nőnek minden öltözékkelléke felhalmozva. A középsőn állott a vastag kristályból készült nagy mosdótál. A másikon rengeteg mennyiségü palaczk, doboz, melyek egytől-egyig ezüstbe foglalva és a tulajdonosának névbetüivel ékítve voltak. A harmadik asztalon voltak azok a csinos, titokzatos szerszámok és segédeszközök, a melyekre a modern kaczérságnak van szüksége és a melyeknek rendeltetését csak a beavatottak értik. Volt még az öltözőszobában két diván és két alacsony párnázott szék. Egy óriási tükör foglalta el az egész falat, mintegy kilátást nyujtva a távol messzeségbe. Három részből állt és mozgó szárnyai közt a fiatal asszony minden oldalról nézhette és láthatta magát.

A jobboldali fülkét rendszerint függöny takarta el. Ott állt a fürdő-kád, azaz inkább a zöldmárvány mély medencze, a melybe két lépcsőn kellett lemenni. A medencze szélén bronz Amor guggolt. A kagylókból, melyeket kezében tartott, forró és hideg víz folyt. A háttérből egy velenczei tükör ezerszeresen vetette vissza a medencze és a benne fürdőző képét.

Iróasztal is volt a szobában. Igen szép, egyszerü, angol darab. Tetejét levélpapirok, apró, föltépett borítékok födték.

Most itt feküdt egy kereveten, kinai selyem pongyolában, a melynek hosszu redőiből szép, kecses, kerek karjai kandikáltak ki. Szőke haját magasra fölfésülte és homloka fölött csomóba kötötte. Burne asszony a fürdés után álmodozott.

A komorna kopogtatott, belépett és egy levelet nyujtott át.

Burne asszony átvette, egy pillantást vetett a czimzés kézirására, föltépte a borítékot és elolvasta az első sorokat. Aztán nyugodtan igy szólt: »Egy óra mulva csöngetek.«

Csak akkor mosolygott, a mikor egyedül maradt. A diadalmas öröm mosolygása volt. Az első sorok, a melyeken átfutott, eleget árultak el. Itt volt, - itt volt végre... Mariolle szerelmi vallomása.

Elég sokáig állt ellen! Mert már három hónapja igyekszik őt elbódítani. Soha még férfival szemben annyi bájt, figyelmet és szeretetreméltóságot nem tanusított. Ő azonban bizalmatlan, elfogult volt és ellentállt minden csábításnak. Hányszor beszélgettek már a legbizalmasabban, a mikor a fiatal asszony lényének minden varázsát feltárta. Hányszor zenéltek együtt. Lelkükben ugyanaz a lelkesedés lángolt. Most végre az ő szemeiből ragyog eléje: a legyőzött férfi vallomása, az önmagát ragadó szenvedély könyörgő kérése.

Nagyon jól ismerte ezt ő, a ki már oly sokat tapasztalt! Elég gyakran igyekezett azon, hogy áldozata tekintetébe csalja azt a fájdalmas, kinzó vallomást. Jól esett neki annak észlelése, hogy a nő tulsulyával mint hódította meg a tért lépésről lépésre, mint lett lassankint az »egyetlenné«, a szeszélyes bálványnyá, a kihez esdekeltek. Ennek gyökere talán még a házasságából eredett, valami homályos vágyból, hogy boszut állhasson egyért valamennyin. Most ő akart az erősebb lenni, a ki megtöri az ellentállást és fájdalmat okoz annyit, a mennyit maga akar.

Első sorban azonban kaczérnak született. A mióta önmaga fölött uralkodni tudott, mindig vágyott az után, hogy tisztelőit üldözze, elejtse, épp ugy, mint a hogy a vadász üldözi a vadat, hogy azt elesni lássa. A ki az ő házába ki-bejárt, annak az ő szépsége rabjává is kellett lennie és nem létezett elég erős szellemi kapocs, a mely állandóan füzte volna őt oly férfiuhoz, a ki az ő kaczérságának ellentállt, akár azért, mert a szerelem iránt egyáltalán érzéketlen volt, akár azért, mert szivét másutt kötötte le. A ki az ő barátja akart maradni, annak szeretnie kellett őt. A ki azonban rabjává lett, azt fogva is tartotta leirhatatlan szivessége, gyöngéd figyelme, csodálatos szeretetreméltósága. A hódító joga volt az, a melyet azokra gyakorolt, a kiket egyszer imádói sorába fogadott. És kormányozta őket ügyesen, bölcsen, épp ugy, a hogy az hibáinak, erényeinek és féltékenysége módjának megfelelt. Ha valaki tullépett a határon, a kellő pillanatban visszautasította és ujra fölfogadta, komoly föltételeket szabott neki, a mint eszére tért.

De a férfias tulajdonságok iránt nem volt érzéketlen. Ha voltak is pillanatok, a mikor őt is elfogta a gyengeség, e pillanatokat egyedül csak ő ismerte. Ahhoz mindig értett, hogy a veszély pillanatában megállást parancsoljon magának.

Meg volt áldva a modern nők skeptikus éleslátásával is. Néhány hét alatt a leghiresebbnek fejéről is leszedte a fénykoszorút. Iránta támadt szenvedélyükben elfelejtették negélyezett modorukat, társadalmi állásukat és a többiekhez hasonlóan, szegény halandókká váltak, a kiket a szép asszony csábításai vezettek és vezéreltek.

Burne asszony önmagában látta nemének koronáját. Hol volt azonban az a megbecsülhetetlen férfi, a ki őt megérdemelte volna?

Mindezek daczára az unalom sem volt előtte ismeretlen. Alapjában véve nem sokat törődött a körökkel, a hová ellátogatott. Eljárogatott, mert a társadalmi illem igy kivánta és hosszu estéken át küzdött az ásítás ellen, a mely torkában rejtőzött, az álmosság ellen, a mely szempilláira nehezedett. Mulattatták ellenben ama körök mesterkélt viszonyai és saját szeszélyei, valamint örökké változó érdeklődése környezetének emberei és tárgyai iránt. Idegei kinozták őt és nem vágyai. És igy mult élete vig uralomban, a közönséges emberi boldogság után való vágy nélkül, a szórakozás örökös hajhászásában.

Megelégedett volt, mert a világ legcsábítóbb, legtehetségesebb asszonyának tartotta magát. Az a vonzóerő, a melylyel birt és a melyet annyiszor kipróbált, büszkévé tette őt. Szabálytalan, különös, lebilincselő szépsége elragadtatta. Finom érzésére támaszkodott, a melylyel annyit sejthetett és előreláthatott, - abban a szellemben bizott, a melyet a legkiválóbb férfiak is elismertek.

Az a gondolata sohasem támadt, hogy benne magában és nem másokban rejlik az unalom forrása, a mely folytonosan kinozta őt.

»Az egész világ kiállhatatlan«, szokta mosolyogva mondani. »Kedvesek csak azok az emberek, a kik nekem tetszenek és azok is csak azért, mert nekem tetszenek.« Neki azonban csak az tetszett, a ki mindenek felett állónak tartotta őt.

Mennyire csodálkozott tehát, a mikor Mariolle meghódításán oly sokat kellett fáradoznia! Mert hogy tetszett neki, azt már az első napon felismerte. Aztán lassankint feltünt előtte az ő sajátossága, gyanakodása, rejtegetett becsvágya, érzékeny természete. És értett hozzá, hogy e gyönge oldalát támadja meg, a mikor őt kitüntetéseivel, gyöngéd figyelmével valósággal elárasztotta. Végre meg kellett magát adnia.

Már egy hónap óta elárulta a lénye, hogy hányadán van vele. De hiányzott még valami... a vallomás!

Oh, azok a vallomások! Alapjában véve nem sokat törődött velük. Gyakran nagyon is közvetlenek, sőt nyomatékosak voltak. A mi őt elragadtatta, egészen más volt: a gyöngéd bizonyítékok, a félig kiejtett szók, a halk suttogások, az erkölcsi térdhajtás. És mennyi tapintat és ügyesség kellett, hogy a szerelmet a kifejezés tartózkodó határai közt lehessen tartani.

Egy hónap óta várta és leste tehát Mariolletól azt a nyilt, vagy leplezett szót, a melylyel a férfiak, természetükhöz képest, szivük terhén könnyítenek.

És ime, most semmit sem szólt, hanem irt! Egy hosszu levelet,... négy oldalból állót! Az elégtétel érzetétől reszketve tartotta kezében azt a levelet. Hogy azt egész kényelmesen élvezhesse, végig nyujtózott a kereveten. Aztán olvasott. Bámulattal eltelve olvasott.

Az, a mit Mariolle elmondott, igen komolyan mondott, nem volt egyéb, mint az, hogy az ő kedvéért nem hajlandó több fájdalmat is eltürni és sokkal jobban kiismerte őt, mintsem önként akarna az áldozatává lenni. Igen udvarias kifejezésekkel, a melyeken az elfojtott szenvedély átcsillámlott, kifejtette, hogy a férfiak iránt tanusított eljárását kiismerte, hogy ő is rabnak érzi magát, a fenyegető szolgaságból azonban szabadulni akar és elszökik. Régi vándoréletét kezdi meg ujra. Elutazik.

Bucsuzása kifejező és határozott volt. Burne asszony persze bámult, a mikor e szenvedélylyel és gyöngéd haraggal telt négy oldalt elolvasta, ujra elolvasta, aztán ismét előlről kezdte. Felkelt és fel-alá járt a szobában. Meztelen karjait hátratéve, kezeit félig pongyolája zsebeibe rejtette. Az egyik kezében az összegyürt levelet tartotta.

És még elbódultan a váratlan fordulattól, így szólt magában: »Nagyon csinosan ir a jó fiu, becsületes őszinteséggel és megható módon! Jobban ir, mint Lamarthe. Semmi regényes ize nincs.«

Dohányzásra támadt kedve és egy szivarkát vett ki a meiszeni porczellántartóból, a mely az illatszeres asztalkán állt. A szivarkára rágyujtott, aztán közelebb ment a tükörhöz, a melynek szétfeszített három szárnyából három fiatal asszony lépett elébe. A mint közvetlenül a tükör előtt állt, köszönt, mosolyogva, könnyed fejbólintással, így szólva magában: »Igen csinos! Nagyon csinos!«

Igy állt egy ideig. Elragadtatva az őt környező három képmásától. Elragadtatónak találta magát, örült, hogy láthatja magát és az az önös, mámoros érzet, a melylyel szépsége látásában gyönyörködött, aligha volt kevésbbé érzéki, mint a férfiak szenvedélye.

Ám épp személyének e szeretetében rejlett bájának titka és a férfiszivek fölött gyakorolt hatalma. Bámulta magát, szerette arczát, megjelenésének előkelőségét. Ha közömbösebb lett volna külseje iránt, sokkal szebb lehetett volna, a nélkül, hogy azokat a szerelmi érzéseket idézte volna fel, a melyeknek áldozatául esett mindenki, a kit természete nem védett meg ellenük.

A tükör előtt való állás végre is kifárasztotta egy kicsit. És még folyton mosolyogva képmására, így szólt: »Majd meglátjuk uram!« Aztán végigment a szobán és leült iróasztalához. Levele így szólt:

    »Kedves Mariolle ur!

Holnap négy órakor jőjjön el hozzám! Egyedül leszek és remélem, hogy megnyugtathatom a képzelt veszedelem dolgában, a mely elrémíti.

Barátnéjának tartom magam és be fogom önnek bizonyítani, hogy az is vagyok.

Burne Michéle.«    

Mily egyszerüen volt öltözve, mikor másnap Mariolle Andrét fogadta! Világos szürkeszinü volt a ruhája, kissé lilaszinbe játszó. Búskomor jellegü volt, mint az esti alkonyat. Semmi disz rajta. A szövet megfeszült nyaka és karjai, dereka, termete és csipői körül.

Mikor Mariolle nagy komolyan belépett, eléje ment és mind a két kezét nyujtotta feléje. Ő megcsókolta mind a két kezét és aztán leültek. Burne asszony nem szólt semmit. Mariolle pedig nem tudott szólani és az ő szavait várta.

Végre is az asszony szánta el magát.

- Nos hát, térjünk egyenesen a dolog érdemére! Mi történt? Tudja-e, hogy nagyon udvariatlan levelet irt nekem?

- Tudom és ezer bocsánatot kérek. A tulságos, mondhatnám durva őszinteség mindig hibám volt. Utamra indulhattam volna, a nélkül, hogy illetlen és sértő nyilatkozataimmal terheljem. És számitottam az ön helyes érzékére is.

- No, no! - felelt Burne asszony a kielégített részvét hangján. - Hát miféle bolondság ez?

Mariolle félbeszakította:

- Kiméljen meg attól, hogy beszélnem kelljen róla.

Most a fiatal asszony vágott közbe élénken:

- Megkértem, hogy jőjjön el hozzám, hogy megbeszéljük a dolgot. És addig fogunk róla beszélni, a mig meggyőződik, hogy nincs semmi veszély.

És ugy nevetett most, mint egy kis leány.

- Az igazat irtam meg önnek, az őszinte, aggasztó igazat, a mitől félek.

Akadozva beszélt és Burne asszony ismét elkomolyodott.

- Nos hát, én ismerem ezt. Minden barátom átesett rajta. Ön azonban azt irta nekem, hogy borzasztó kaczér nő vagyok. Az is vagyok, nem is tagadom. De senkisem hal bele; még csak nem is fáj nagyon, azt hiszem. Olyan válságos percz ez, mint Lamarthe mondja. Ön most van benne. De majd elmulik és aztán következik a - hogy is mondjam - krónikus szerelem, a mely már nem is fáj és a melyet én egy kis tüzzel tartok fenn, hogy nagyon előzékeny, igen ragaszkodó és szerfelett hű barátokra tegyek szert. Nos? Nem vagyok becsületes, szabad és merész? Ösmer-e sok nőt, a kik a férfiaknak elmondanák azt, a mit én most elmondtam önnek?

Oly derült, oly elszánt, oly kihivó volt, mialatt igy beszélt. Mariolle nem tehetett másképp, neki is mosolyognia kellett.

- Az ön barátai, kivétel nélkül, oly emberek, a kiket nem először perzselt meg az efféle láng - szólt azután. Kiégett, kiszáradt emberek lévén, már alig érzik azt a tüzet, a mely őket éri. Én azonban, asszonyom, ilyesfélét még soha nem tapasztaltam és biztosan tudom, hogy borzasztó napjaim lennének, ha nem fojtanám el az érzelmeket, a melyek szivemben támadóban vannak.

Burne asszony előrehajolt, kezeit térdeire tette. Hirtelen igen bizalmas lett:

- Hallgasson meg. Igen komoly vagyok. Semmi kedvem, hogy elveszítsek egy barátot oly félelem miatt, a mely, az én hitem szerint, csak képzelt. Ön szeretni fog engem... jól van! A mai férfiak azonban nem ugy szeretik a mai nőket, hogy miattuk valami kárt tennének magukban. Higyje ezt nekem. Ismerem a nőket is, a férfiakat is!

Egy pillanatra elhallgatott, aztán oly nő mosolygásával, a ki hazudni vél, mialatt igazat mond, így szólt:

- Menjen! Ugyan mi van rajtam, a mit bolondulásig lehetne szeretni? Nagyon is modern vagyok! Barátnője, kedves barátnője leszek, a ki iránt ön igazi jóindulattal viseltetik. Egyéb semmi! Arról majd gondoskodom!

És komolyan tette hozzá:

- Mindenesetre jegyezze meg magának azonban, hogy képtelen vagyok arra, hogy valaki iránt bizonyos mértéken tul hevüljek. Ugy fogok önnel bánni, mint a többiekkel, igen jól, de soha sem jobban. A kényurakat és féltékeny embereket utálom. A férjtől mindent el kellett türnöm. A barátomtól azonban egyikét sem türném el azoknak a zsarnokságoknak. Látja, nyilt vagyok, mint mindig. Mint jó pajtása beszélek önhöz és nem rejtek el semmit. Megkisérti-e tehát azt, a mit ajánlottam? Ha nem sikerül, még mindig ráér, hogy kereket oldjon.

Mariolle ránézett. Ez ez asszony már is legyőzte. Hangjával, mozdulatainak bájával, azzal az egész varázsával, mely bódítólag áradt ki lényéből. Mariolle lemondott és mégis reszketett, hogy oly közel volt hozzá.

- Megkisérlem, nagyságos asszonyom! Ha nem sikerül... annál rosszabb rám nézve! Ön megérdemli, hogy egy kicsit szenvedjek érte.

Burne asszony nem engedte, hogy tovább beszéljen.

- Most elég! - szólt. - Sohse térjünk többé erre vissza.

És más tárgyra terelte a beszélgetést: Mariolle egy óra multán elment. Boldogtalannak érezte magát, mert szerette azt a nőt és örült, a miért megigérte neki, hogy itthon marad.



III.

Boldogtalan volt, mert szerette. De nem olyan szerelmes volt ő, mint mások. Azt a nőt, a kiért szive vert, nem az erények dicskoszorujával övezte, hanem gyanakvó, bizalmatlan szemekkel nézte, mint oly férfi, a ki teljesen még sohasem adta meg magát.

Néhány titkos szerelmi ügy, néhány bensőbb viszony, melyeknek a közömbösség vetett véget, fizetett élvezetek, a melyeket megunt... szive lapjára egyéb nem volt irva.

A mikor Burne asszony házába került, elfogult volt irányában. Az, a mit barátai közöltek vele, kiváncsivá tette, érdekelte és mulattatta őt, de egyuttal visszataszító hatással is volt rá. Az első találkozás után persze elismerte, hogy igen élénk és kellemes asszony, a kinek varázsa valósággal ellenállhatatlan.

Aztán elérkezett az idő, a mikor a vele való együttlét élvezetet szerzett neki, olyan élvezetet, a milyent az egyszerü társas érintkezésben elképzelni sem tudott volna. Lényében volt valami fenséges, valami meglepő és gúnyos sajátság, és épp ez volt az, a mi őt bódítóvá tette.

Elragadó volt a modora Mariolleval szemben, mert meg akarta hódítani, mint a többieket. És ő elment hozzá, ahányszor csak elmehetett. A vágy hogy lássa és ujra láthassa, nőttön nőtt benne.

A nők meghatározhatatlan fluiduma volt az, a mely átjárta és megfékezte őt. De minél inkább érezte, hogy hatalma alá került, annál tisztábban sejtette és látta sajátosságát is. Mennyi bánatot szerzett neki az az asszony és mily másnak óhajtotta volna ő!

És mégis nem az ő jobb tulajdonságai, nem épp a hiányai, melyeket szemére vetett, voltak azok, a melyek őt elcsábították, legyőzték, önmagának, józan eszének ellenére!

Az, hogy ugy játszott kaczérságával, mint egy legyezővel, melyet felnyitott és bezárt, a szerint a mint tetszettek, vagy nem tetszettek neki azok az emberek, a kikkel összekerült. Hogy semmit sem vett komolyan, az eleinte mulattatta, most aggasztotta őt. Elbágyadt szivét az ujdonság és szórakozás olthatatlan szomja töltötte be.

És mindez akárhányszor ugy elkeserítette, hogy elhatározta, hogy látogatásait megszorítja és végül egészen megszünteti.

De már másnap keresett valami ürügyet, hogy ujra láthassa őt. Ellentállási ereje mindinkább fogyott és csak azt az egyet látta és érezte mind világosabban: hogy e szerelem teljesen czéltalan, szenvedése pedig bizonyos.

Ismerte azt a nőt ugy, a mint ismerni lehetett. A szenvedély éleslátássá fejlesztette látó érzékét és gondolatai ellenállhatatlanul feléje törtek. Fáradhatatlanul törekedett, hogy lényét elemezze, hogy e női lelket megvilágítsa.

Mégis igen jól tudta, hogy lejtőre jutott és hogy annak aljában örvény tátong. Borzadálylyal gondolt a veszélyekre, a miket e szenvedélynek mulhatlanul fel kell idéznie.

De hát csakugyan mindig és mindenkivel ugyanezt a játékot üzte ez a nő? Nem szeretett talán mégis egyet, igazán, ha csak egy napig, vagy egy óráig? Soha sem érezte azt a fellángolást, a mikor a megtelt sziv könnyíteni igyekszik magán.

Mint hires ember, talán vállalkozott volna arra a szerepre, melyet ő barátainak szán. Neve megóvta volna a megaláztatástól. Igy azonban nem kell neki. Megirta bucsuzó levelét.

Mikor rövid válaszát megkapta, ugy érezte, mintha valami nagy szerencse érte volna. És a mikor megigérte neki, hogy itthon marad, ugy örült neki, mintha szabadságát szerezte volna vissza. Pár nap mult el és nem történt köztük semmi. Az a bágyadtság azonban, a mely az ilyen válságot követni szokta, ujra elmult és kivánságai ismét megujultak. Megfogadta, hogy a kényes kérdést szóval sohasem érinti többé. Az azonban nem gátolta abban, hogy ne irjon! Egy este nem tudott aludni. Az ő képe ismét előtte állt és szinte akaratlanul ült le az iróasztalához, hogy érzelmeit a papirra bizza. Nem levelet irt, csak mondatokat, gondolatokat. Szavakba öltöztetett lázas mámor volt ez. Nyugodtabb lett. Aggasztó izgatottsága lecsillapult, és a mikor lefeküdt, el is aludt.

Reggel többször elolvasta, a mit irt. Mindaz, a mit érzett, megrázó erővel visszhangzott abban. Boritékba tette a levelet, megczimezte és csak jóval később adta postára. Hadd kapja meg reggel, a mikor felkel.

Hogy e papirlapok nem fogják megharagítani, azt biztosan tudta. Hiszen a leggyöngébb lelkiismeretü nők is végtelenül türelmesek a megirt szerelmi vallomás iránt, a melyet az igaz érzelem mondott tollba.

Estefelé felkereste őt. Látni akarta, hogy mint fogadja és hogy mi mondani valója lesz. Ám nem volt egyedül, Pradon ur volt nála. Néha órákig maradt ott; leányával szemben inkább a gavallér szerepét játszotta, mint az apát. Viselkedése is gyöngéd hódolattal volt eltelve.

Mikor Mariolle belépett, a nő arcza fölragyogott. Élénken nyujtotta feléje kezét és mosolygása azt látszott mondani: »Nagyon szeretlek!«

Mariolle remélte, hogy Pradon ur nemsokára elmegy. De nem ment. Ismerte leányát, oly hidegnek tartotta őt, hogy a legtávolabbról sem gyanusította és mégis folytonosan vigyázott rá, ügyelt, mint egy katona.

Igy hát maradt és Mariolle tudta, hogy lehetetlen lesz tőle szabadulni. És miután a jóakarat, de még a közömbösség is jobb az ellenségeskedésnél, Pradon ur kegyét is megnyerni igyekezett. Ugyszólván folyton beszélt, jókedvü és mulatságos volt. Semmi sem árulta el, hogy mi dul benne.

Burne asszony pedig teljes megelégedéssel gondolta magában: »Nem ostoba és kitünő komédiás!«

Pradon ur pedig azt gondolta: »Kellemes ember! És a leányom bajosan fogja őt egyensulyából kiforgatni, mint a többi tökfilkókat!«

Mikor aztán Mariolle a kellő időben elment, két oly embert hagyott el, a kik valósággal lelkesedtek érte.

Ő maga persze elég keserves hangulatban távozott.

A mikor a közelében tartózkodott, már fájt neki a bilincs, a melyben az a nő fogva tartotta. És sejtette, hogy a szive ajtaján hiába kopogtat, akárcsak a fogoly, a ki öklével zörgeti börtönének vasajtaját.

Elhatározta, hogy ő is meghódítja őt csellel, türelemmel, és makacs módon és titokban. Meg akarta nyerni azzal a hódolással, a mit ő kivánt, azzal az imádással, mely elbódította őt, azzal az önkéntes szolgasággal, a melybe visszakerült.

Levele tetszett. Ujra irhatott tehát. És irt.

Éjnek idején, a mikor a lélek még egyszer összefoglalja, a mi rendkivülit a nap hozott, a mikor mindaz, a mi éltet és izgat bennünket, óriási, emberfeletti arányokat ölt, leült az iróasztala mellé és nem állta utját lelkesedése megnyilatkozásának.

A költészet magva, a mely sok lusta emberben elcsenevészedik, uj erővel kelt benne életre.

Saját ajkaival szitotta szive tüzét, a mig a lángok magasan felcsaptak. Mert a valódi igazi szerelmes levelek nem ritkán veszedelmesebbek arra nézve, a ki irja azokat, mint arra, a ki elolvassa.

Régi ellentállását azonban leginkább az törte meg, hogy Burne asszony kétségbevonhatatlan előszeretetet tanusított iránta. Ez idő szerint kétségkivül ő volt neki a legkedveltebb embere és nem is habozott, hogy ezt nyiltan kimutassa. A reménynek egy sajátságos, az őrültséggel határos neme fogta el. Talán mégis elérkezik az a nap, a mikor az a nő szeretni fogja őt.

Levelei tényleg gyermekes és nagy örömmel töltötték be. Ily csöndes tartózkodással még sohasem szerették és imádták őt. És senkinek sem jutott még eszébe, hogy reggelenként az érzelmek árjával kedveskedjék neki, mint ő tette, borítékba zártan, a mit a komornája a reggelivel egyszerre hozott be ezüst tálczán. És még inkább fokozta ezt az élvezetet, hogy ő sohasem említette, hogy ugy tett, mintha nem is tudna róla. Hogy szalonjában ő maradt a leghidegebb valamennyiük közt, és hogy semmivel sem árulta el azt a sok gyöngédséget, a mivel naponta és titkon elárasztotta.

Életében elég szerelmes levelet kapott. Azok hangja azonban egészen más volt, merészebb, tolakodóbb, terhesebb.

Az az ember a megtestesült gyöngédség volt.

Beszélt vele, senkisem sejthette azonban, hogy valaha imádatáról biztosította volna a szép asszonyt. Aztán a helyzet is uj volt, regényre méltó! Burne asszony is igaz örömet érzett, a mikor közelében tudta azt a lényt, a ki ugy szereti őt. A másiknak rokonszenve hatott az övére és mint valami erjedő anyag, befolyásolta az itéletét!

Sok szivet fellázított már életében. Minden hiusága mellett azonban meg volt az a homályos sejtése, hogy azokban a szivekben sohasem ő volt az egyedüli uralkodó. Képe mellett oly érdekek éltek, a melyeknek vele semmi közösségük nem volt. Mindig féltékeny volt valamire: Massivalnál a zenére, Lamarthenál az irodalomra. És e félsikerek, a képtelenség, hogy a becsvágyó férfiak lelkéből minden egyebet kiirthasson, bántotta őt. Azoknak a hirességeknek, azoknak a művészeknek mégis volt egy törvényes urnőjük, a kitől senki és semmi el nem választhatta őket - ez az ő hivatásuk volt. Most került eléje az első férfi, a ki előtt ő kivüle semmi más nem létezett. Egy benső hang sugta neki, hogy soha még egy embert sem birt oly teljesen, mint most Mariollet. És óriási hálaérzet támadt benne a jó fiu iránt, a ki neki ezt a diadalt szerezte, a hála pedig lassankint gyöngédséggé érlelődött. Vágyott utána, jelenléte, tekintete után, óhajtotta megalázkodását és rabszolgaságának bizonyítékait.

Mint a hogy egy országot hódít meg valaki, lépésről-lépésre, napról-napra, ugy hódította meg ő Mariollet. Csak az ő kedvéért rendezett ebédeket, csak miatta járt el a szinházakba és ünnepélyekre. Kielégített hódítási vágyában maga után vonszolta őt.

És Mariolle követte őt. Boldog volt, hogy ily figyelemre méltatják. Boldog volt tekintetének láttára, hangjának hallatára. Szeszélyeit ugy élvezte, mint mindmegannyi kedveskedést. A szerelem és vágy felhőjébe került, ez égette őt, elbódította érzékeit, mint valami heves láz.



MÁSODIK RÉSZ.

I.

Már korán reggel érkezett a távirat, a mely Mariollet Burne asszonyhoz hivta. A mikor azonban elment hozzá, nem találta őt otthon és bement a második szalonba, hogy megvárja.

Ez a hely olyan volt, a mint ő szerette. Mégis, a mikor egyedül volt ott, elszorult a szive és olyan aggasztó érzése támadt, a mely csak akkor szünt meg, a mikor a ház urnője belépett.

Gyorsan, jókedvüen, szokása ellenére fején a kalappal, lépett be.

- Ujságot mondok.

- Mi az, nagyságos asszonyom?

Burne asszony nevetett és ránézett.

- Kis időre falura megyek.

Mariolleban hirtelen a mély csalódás érzete támadt. Arczán is meglátszott ez.

- Ah! És ezt oly nagy örömmel mondja nekem?

- Igen. Üljön le. Elmondok mindent. Ön tudja vagy talán nem is tudja, hogy van nekem egy nagybátyám, jó anyám fivére, a ki utépítő főmérnök. Ennek a nagybácsinak falusi birtoka van Avranchesban és életének java részét ott tölti el a feleségével és gyermekeivel, mert hivatása is ahhoz a vidékhez köti. Mostanáig minden nyáron elmentünk hozzájuk. Csak ez évben nem éreztem semmi kedvet. A bácsi ezt rossz néven vette és a papával valósággal veszekedett. Ez alkalommal mindjárt megsugom magának azt is, hogy a papa féltékeny magára. Azt mondja, hogy kompromittálom magamat önnel. Legyen teljesen nyugodt. Majd elrendezek én mindent. A papa tehát szemrehányásokkal illetett és kénytelen voltam megigérni, hogy tiz-tizenkét napot eltöltök vele Avranchesban. Kedden utazunk. Nos, mit szól hozzá?

- A szivemet tépi.

- Egyéb semmi?

- Mit akar még? Hát visszatarthatom én?

- Magának hát semmi sem jut eszébe?

- Nem... de mégis... semmi. És magának?

- Nekem persze volna egy tervem. Hallgasson meg. Avranches egész közel van a Szent-Mihály hegyhez. Ismeri a Szent-Mihály hegyet?

- Nem ismerem, asszonyom.

- Nos hát, a jövő pénteken egyszerre az jut az eszébe, hogy azt a csudát szeretné megbámulni. Avranchesban megáll és szombaton este, ugy alkonyat felé például, az öböl közvetlen közelében levő városi parkban sétál. Egész véletlenül találkozunk. A papa arczokat vág ugyan, a mivel én nem törődöm és másnap reggelre nagy kirándulást tervezünk az apátságba. Mutasson nagy lelkesedést és legyen kedves. Hiszen maga igen kedves tud lenni, ha akar. Hódítsa meg a nénimet és hivjon meg valamennyiünket ebédre a fogadóba, a hol megszállunk. Ott aztán meg is hálunk és csak másnap kell elválnunk. Ön Saint-Malon át visszautazik és egy hét mulva már én is Párisban leszek. Nos, jól kieszeltem? Kedves vagyok?

- Maga a legdrágább nekem a világon! - rebegett Mariolle hálásan.

- Csitt! - intette a szép asszony.

És pár másodperczig egymásra néztek, Burne asszony mosolygott. És e mosolyában meg volt mindaz, a mi hálát, elismerést, igazi meleg, sőt gyöngéd vonzalmat érzett iránta. Mariolle pedig a lábaihoz tudott volna borulni, ott fetrengett volna előtte a porban és hangos ordításban törhetett volna ki. Csakhogy lássa, a mit hallani nem akart, a mi őt egész lényében betöltötte, a mi testét és lelkét végtelen fájdalommal kinozta, mert nem mutathatta neki: szerelmét, iszonyú, de üdvözítő szerelmét.

És az az asszony mégis megértette őt teljesen, a nélkül, hogy azt szóval, vagy tettel elárulta volna.

Jókedvüen kérdezte tehát:

- Nos, megállapodtunk? Megteszszük a kirándulást?

És Mariolle az izgatottságtól fuldokolva rebegte:

- Megállapodtunk, asszonyom.

Ujabb csend következett most. Burne asszony aztán, minden további bevezetés nélkül, így szólt:

- Ma nem tarthatom itt tovább. Csak azért jöttem haza, hogy megmagyarázzak magának mindent, miután, mint mondtam, holnapután elutazom. Holnap reggeltől estig el vagyok foglalva és ma is, ebéd előtt, igen sok végezni valóm van.

Mariolle azonnal felállt. Fájdalmasan érintette, hogy el kell őt hagynia.

Kezeit megcsókolta, aztán elment. Szivét fájdalom és remény töltötte be.

Pénteken reggel a nyolcz órai futárvonattal elutazik majd. A vasuti láztól elragadtatva, egy pillanatig sem aludt. Egész éjjel ugy érezte magát, mint egy fogoly.

A mint a reggeli szürkület első sugara becsillant a függönyökön, kiugrott az ágyból, felnyitotta az ablakot és az eget nézte. Talán csak nem lesz rossz idő? Nem. Verőfényes nap igérkezett. Gyorsan felöltözött, olyan gyorsan, hogy a kelleténél két órával elébb készült el. Inasát mégis azonnal bérkocsiért küldte. Később esetleg nem találhatna, őt pedig őrült türelmetlenség üzte, hogy a házból kikerüljön és végre uton legyen már.

A kocsi rázása megnyugtatta. De a mint a montparnassei pályaházba lépett, ismét elcsüggedt. A vonat indulásáig még ötven percz hiányzott.

Egy kocsiosztály üres volt. Teljesen lefoglalta. Egyedül akart lenni, hogy zavartalanul ábrándozhassék. Végre aztán ott volt, feléje közeledett, a futárvonat vitte ringatva. Türelmetlensége ezért nem csökkent, inkább nőtt és a gyermek balga vágya támadt fel benne, hogy mind a két kezét a kocsi falának feszitse és teljes erejével tolja azt.

Az utolsó negyven percz alatt legalább husszor nézte az óráját. Ujra és ujra kihajolt az ablakból és végre, egy meglehetősen meredek dombon megpillantotta a várost, a hol »Ő« várta őt.

Egy fogadó omnibusza vitte be a városba. Ő volt az egyetlen utas és a lovak lassan haladtak fel az avranchesi meredek uton, melynek végében a házak valóságos csodákat képeztek.

Mariolle csak a böröndjét helyezte el a fogadó egy szobájában. Aztán megkérdezte, merre van a parkhoz vezető ut. Hosszu lépésekkel haladt előre. Jól tudta, hogy nagyon korán érkezik czéljához. De hátha a szép asszony is előreigazította óráját nagy türelmetlenségében?

Mikor a rácsozathoz ért, egy pillantásra meglátta, hogy a kert jóformán egészen üres volt. Csak három öreg városi polgár sétálgatott, a kik naponta itt szokták üres óráikat eltölteni. Egy ábrándos szemü angol nevelőnő körül vékony lábu kis fiuk és leánykák játszottak.

Mariolle dobogó szivvel haladt el. Átkutatta az utakat, mignem egy nyárfasorba ért tekintete, a hol valami zöld lombozat két részre látszott a kertet osztani. Végig ment azon az uton és egy terraszra jutott, ahonnan remek kilátás nyilt a messze távolba. És hirtelen ott nyult fel előtte magasba a hegy, a melynek kedvéért kellett neki tulajdonképp ide jönnie.

Végtelen homoksivataghoz hasonlóan, a melynek végében a tenger és az égboltozat összeforrt, ugy terjedt el itt a tengerpart, a melyből a hegy kiemelkedett. Folyó viz kigyódzott rajta és a ragyogó kék ég alatt apró viztócsák csillogtak, mint valami nagy szemek, a melyek mélyéből egy másik égboltozat nézett fel.

E végtelen partvilágban nem volt más szomszédja, mint egy száraz szikla, a melynek gömbölyü háta a sikos iszapban megülepedni látszott.

Mariolle mélyen megindulva állt. E pillanatban minden másról megfeledkezett, még megkinzott szivéről is. Egy harang hangja azonban felriasztotta és a viszontlátás reménye uj életre ébredt benne.

A szép asszonynak jönnie kell, nemsokára, azonnal. Már ott is látja őt hátterében az utak egyikének, a melyek a pompás terraszra torkollottak. Megismerné alakját, járását. Látni fogja arczát, mosolygását, hallani fogja a hangját. Oh az a boldogság... az a végtelen boldogság! Érezte, hogy ő közel van, habár még láthatatlan... gondolataiban máris vele van.

Önkénytelenül is halk kiáltást hallatott. Egy kék napernyő tünt föl a bokrok közt, semmi más, csak egy kék napernyő. Ő az, kétségtelenül ő az. Egy kis fiu jött előre. Karikát hajtott maga előtt. Aztán két hölgy jött - fölismerte őket. Aztán két férfi: Burne asszony apja és egy másik ur. A szép asszony tiszta kékbe öltözött, mint a tavaszi ég. Óh igen! Tisztán fölismerte, bár vonásait még nem különböztethette meg. De nem mert eléje menni. Tudta, hogy hebegni fog, hogy el fog pirulni, hogy képtelen lesz ezt a véletlent Pradon ur gyanakvó szemeiben igazolni.

És az asszony volt az, a ki végre is rászólt, és még csak meglepetést sem igyekezett szinlelni:

- Jó napot, Mariolle ur! kiáltott. Ugy-e, gyönyörü itt a világ?

Ez a fogadtatás teljesen kizökkentette őt a szerepéből. Nem tudta, hogy mily hangon feleljen, hanem hebegve szólt:

- Oh, asszonyom, ön az? Mily szerencse, hogy itt találom! Meg akartam ismerni ezt a pompás tájat.

Burne asszony mosolyogva felelt:

- És épp azt az időt választotta arra, a mikor én is itt vagyok. Ez szép öntől.

Aztán a bemutatás következett:

- Mariolle ur, legjobb barátaim egyike. - Valsaciné asszony, nagynéném. - Nagybátyám, a ki utakat és hidakat épít.

Aztán odaállt közéje és a nénje közé és miután gyors, intő pillantást vetett rá, így kezdett szólani:

- Nos, hogy tetszik ez a táj?

- Azt hiszem, nincs szebb az egész világon.

- Ugy csak maradjon itt pár napig, mint én és majd meglátja, hogy ez a táj mily hatással lesz önre. Feledhetetlen lesz a hatása. A tenger hullámainak örökös locsogása, az az örökös, nagy mozgása, a mely naponta kétszer eláraszt mindent, oly gyorsan, hogy a leggyorsabb ló sem tud előle menekülni? Az egyetlen szinjáték, a melyet az ég valósággal ingyen ad nekünk - esküszöm, a nagy gyönyörüségtől valósággal el vagyok ragadtatva. Valósággal magamra sem ismerek többet, ugy-e, kedves néni?

Valsaciné asszony már öreges hölgy volt, ősz hajjal; előkelő vidéki hölgy, általánosan tisztelt felesége a főmérnöknek, egy roppant öntudatos, elbizakodott hivatalnoknak. Bevallotta, hogy ilyen lelkesedést még sohasem észlelt az unokatestvérénél.

- Egyébként ezen nem is csodálkozom, - szólt aztán rövid gondolkodás után. - Hiszen eddig alig látott mást, mint szinpadi diszleteket.

- Pedig minden esztendőben eljárok Dieppebe vagy Trouvilleba.

Az öreg hölgy mosolygott.

- Dieppebe, vagy Trouvilleba az ember csak azért megy, hogy a barátaival találkozzék. A tenger ott csak arra való, hogy szerelmi találkozásokat mosson el.

Egyszerüen, minden czélzás nélkül mondta ezt.

A társaság visszafordult a terrasz felé, a mely ellenállhatatlanul vonzott mindenkit.

A leszálló nap finom, könnyü, átlátszó arany fátyolt vont mindenre és az apátságnak mind sötétebbé váló körvonalai kidomborodtak alóla. Ragyogó alapon elhelyezett óriási ereklyeládához hasonlított.

Mariolle azonban nem látta ezt, ő csak a szeretett, imádott asszonynak szőke fejét látta. Ilyen elbüvölően szép még sohasem volt. Sohasem bámulta, sohasem szerette inkább.

A szép asszony mindezen tisztán átlátott. Tudta, hogy a győzelme teljes, fényes és a tenger leheletétől, az ózondus levegőtől uj életre ébresztve, rá sem nézett, hanem így szólt:

- Olyannyira örülök, hogy láthatom.

Majd gyorsan hozzátette:

- Meddig marad itt?

- Két napig, a mait is beleszámítva.

Aztán odafordult a nagynénjéhez:

- Vajjon Valsaciné ő nagysága és férje megtisztelnének-e azzal, hogy a holnapi napot velem együtt töltsék el a Szent-Mihály-hegyen?

Burne asszony megelőzte rokonait:

- Meg sem engedhetem, hogy nemet mondjanak, ha arra lehet kilátásunk, hogy önnel együtt legyünk.

És a mérnök felesége hozzátette:

- Igen, uram, szivesen beleegyezem, de csak azon feltétel alatt, hogy ön ma este velünk ebédel.

Mariolle meghajtotta magát és megköszönte a meghivást. És hirtelen ugy érezte, hogy nagy öröm tölti be, oly öröm, a milyent csak akkor érezünk, ha legédesebb reményeink teljesülnek. Mit ért el? Miféle uj varázsa támadt az ő életének? - Semmi!

És a boldogságnak megmagyarázhatatlan sejtelme mégis mámorként hatott rá.

Rendes, mindennapi dolgokról beszéltek most, mint a hogy az idegenek jelenlétében szokás. Csak pillantásaik voltak annál beszédesebbek.

Végre elindultak a Valsaci-villa felé. Ott állott az Avranches közvetlen közelében, egy szép kert közepén, a honnan az öbölre nyilt kilátás.

Mariolle, a ki nem akart alkalmatlankodni és a kit Pradon hideg, majdnem ellenséges modora kellemetlenül érintett, idejekorán elbucsuzott. A mikor Burne asszony kis kezét ajkaihoz emelte, kétszer egymásután is feltünő jelentőséggel ismételte:

- Holnap! Holnap a viszontlátásra!

Alig ment el, Valsaciék, a kik már elfalusiasodtak, a lefekvést kezdték emlegetni.

- Ugyan menjenek! - szólt Burne asszony. Én még sétálok egyet a kertben.

- Én is, mondotta az atyja.

Gyapotkendőt dobott a vállaira és most egymás mellett lépkedtek a fehér, homokos uton, a melyet a hold fénye ragyogott be.

Pradon jó ideig hallgatott, aztán halkan igy kezdett szólani:

- Kedves gyermekem, ha igaz és őszinte akarsz lenni, be kell ösmerned, hogy soha sem adtam neked tanácsokat.

Most itt volt tehát az a támadás, a melynek közeledését már régen érezte és a melyre el is készült.

- Bocsánat, papa, egyet mégis adtál.

- Én?

- Igen, igen!

- Oly tanácsot, mely a... te életedre vonatkozott?

- Igen, még pedig igen rossz tanácsot. A legkomolyabban elhatároztam tehát, hogy a mennyiben további tanácsokat is adnál, azokat nem fogom követni.

- Hát miféle tanácsot adtam én neked?

- Hogy Burne felesége legyek! Ezzel bebizonyítottad, hogy sem itélő képességed, sem itéleted, sem emberismereted nincs, de sőt, mi több, még saját leányodat sem tudtad helyesen megitélni.

Pradon erre nem felelt mindjárt. Leányának szavai meglepték, zavarba hozták. Végre nagy vontatottan így felelt:

- Bevallom, hogy akkor tévedtem. De a mennyiben ma intelek meg, határozottan mondhatom, hogy nem tévedek.

- Ugy hát beszélj! A mit jónak tartok, fel fogom használni.

- Azon az uton vagy, hogy kompromittáld magad.

Burne asszony nevetett. Talán kissé tulhangosan. Aztán pedig mintha elmerengett volna valamin, igy szólt:

- Mariollet gondolod, ugy-e?

- Igen, őt!

- Ez esetben elfelejted, hogy már Maltryval, Massivallal és Lamarthe urral, de talán még más tizzel is kompromittáltam magamat. Te féltékeny voltál valamennyire. Hiszen az én sorsom különben is az, hogy egy férfi sem tetszhetik nekem, mert nyomban fellázad az egész csapatom. Első sorban pedig te, a kit az ég mint méltóságteljes apát és főrendezőt adott nekem.

- Nem, nem! - felelt Pradon gyorsan. - Még soha, senkivel sem kompromittáltad magadat. Sőt ellenkezőleg, a barátaiddal való érintkezésben mindig a legtapintatosabb voltál.

Burne asszony erre a legnagyobb hidegvérrel felelt:

- Kedves papa, nem vagyok én már gyermek. És biztosítalak, hogy Mariolle urral sem többé sem kevésbé nem fogom magam kompromittálni, mint a többiekkel. Teljesen nyugodt lehetsz. Őszintén bevallom azt is, hogy csak az én hivásomat követte, a mikor idejött. Kedves, okos embernek találom és sokkal szerényebbnek, mint a többi ismerősömet. Ez volt a te nézeted is, mignem egy napon azt vélted észrevenni, hogy egy kicsit kitüntetem őt. Ezt pedig nem szenvedheted. Nagyon jól ismerlek e tekintetben, és többet tudok, mint a mennyit el akarok mondani. Mariolle tehát tetszik nekem, és a legkellemesebbnek tartom, ha társaságában egy kis kirándulást tehetek. Miért lennék tehát oly ostoba, és miért fosztanám meg magamat oly élvezettől, a mely reám nézve nem jár semmiféle koczkázattal? Mert biztos, hogy nem kompromittálom magam, miután te is itt vagy.

Pradon hallgatott. Elfogult, elégedetlen volt. A dolog kinosan érintette.

- Ne félj! Szólt Burne asszony tovább. Nincs abban semmi, ha a nagybátyám, a nagynéném, az apám és egy barátom társaságában kirándulok a Szent Mihály-hegyre. Nem is tudja meg senki és ha meg is tudja, senki sem vetheti a szememre. Ha ismét visszatérünk Párisba, ez a barátom is csak a többiek sorában kap helyet.

- Nem bánom! felelt Pradon. Vegyük tehát a dolgot ugy, mintha semmit sem mondtam volna.

Még pár lépést tettek. Aztán igy szólt Pradon:

- Bemegyünk? Fáradt vagyok és lefeküdném.

- Én nem. Én még kint maradnék egy kicsit. Az éj oly szép.

- Messzire azért el ne menj. Az ember sohasem tudhatja, mi baj érheti.

Bizonyos czélzással mondta ezt és Burne asszony így felelt rá:

- Itt maradok az ablakok alatt.

- Ugy hát jó éjt, gyermekem.

Homlokon csókolta leányát és bement a házba.

Kis távolban, egy tölgyfa alatt, kis fehér pad állt. Burne asszony odament és leült. Meleg volt az éj, a mezők illata és a tenger lehellete töltötte be.

A fiatal asszony ölében pihentette kezeit és szemeit maga elé meresztette. A ködben, mely fehér volt, mint a homokpart, saját lelkébe igyekezett tekinteni.

Igy ült már gyakran párisi öltözőszobájának tüköre előtt, azon tünődve: »Mit szeretek? Mit óhajtok? Mit remélek? Mit akarok? Mi vagyok?«

Szerette önmagát; a bámulat, melyet mindenfelé keltett, a legnagyobb megelégedéssel töltötte őt be. Ezentul azonban már soha semmi sem indította meg a szivét, legfölebb a puszta kiváncsiság. Nagyon jól tudta ő ezt. A mint arczát nézte és figyelte, ugy tanulmányozta belvilágát is. A mi másoknak szive mélyét érintette, benne csak fölületes érdeklődést keltett. Mulattatta őt, érzelmeit azonban nem hevitette. És mostanáig beérte ezzel is.

Néha azonban már gyorsabban is keringett a vér az ereiben: a mikor valaki különösen vonzotta, a mikor egy vetélytársnője vonta el tőle azt a férfiut, a ki neki tetszett. Olyankor a nő természetes érzelmei támadtak föl benne és a szerelemnek ez a csalfa látszata sokkal inkább boldogította őt, mint a sikernek puszta diadala. Az efféle föllángolás azonban nem volt hosszu tartamu. Vajjon miért? A bágyadtság, az unalom azért ébredt benne oly gyorsan, mert talán nagyon is élesen látott. Az, a mi őt a férfiakban eleinte érdekelte, meghatotta, elbájolta, az csakhamar közönségessé vált előtte. Nagyon is hasonlitottak egymáshoz a férfiak, ha sohasem voltak is azonosak. És még soha egy sem volt köztük, a kit a természet ugy megáldott volna, hogy őt állandóan foglalkoztatta és szivét szerelemre lobbanthatta volna.

Honnan eredt ez? Azok a férfiak voltak az okai? Avagy az ő saját hibája volt? Hiányzott a többiekben, a mit kért, vagy a sors tőle is megtagadta a tehetséget, hogy szerethessen? Egyáltalán csak azt az egyetlen lényt szokás szeretni, a kit az ég egyetlen ember számára látszott teremteni? Vagy egyszerüen csak azért szeret az ember, mert szerelemre született?

A szerelem maga is nem legendája-e a szivnek? Némelyek ösztönből hisznek benne és mások addig foglalkoznak vele, a mig végül szintén elhiszik. Hátha ő is ezekhez tartozik?

Különös, gyöngéd vágy támadt fel az elébb benne. Fejét odahajtotta volna Mariolle vállaira, odasimult volna hozzá, hogy azt a teljes, benső közelséget keresse, a melyet sohasem ér el az ember.

Igen, lelkesedés volt az, a mit iránta érzett és még most is érez. Talán csak ennek kellene engednie és a szenvedély magától gyul lángra. Nem volna-e a legnagyobb gyönyörüség, ha oly este, mint a mai, ott járhatna vele a patak mentén, a füzek alatt és ha szerelme jutalmát ajkaival nyujtaná neki, melyekhez az ő ajkai tapadnának?

A villában egy ablak nyilt meg. Megfordult. Az atyja volt, a ki utána nézett.

Burne asszony odaszólt neki:

- Még nem alszol?

És Pradon ur így felelt:

- Ha sokáig kint maradsz, meghülsz.

Erre visszament a házba. A mikor egyedül volt szobájában, félrelebbentette a függönyöket és kitekintett az öbölre, a mely felett mind fehérebb ködfelhők szálltak a hold fényében. És ugy érezte, hogy az ő szivében is felszállnak a ködök, melyeket a szerelem szellője üz el.

Mégis jól érezte magát és jól aludt. Komornájának kellett őt felkeltenie. Korai órára volt az indulás kitüzve, hogy már a hegyen reggelizzenek.

Egy nagy kocsiban akartak valamennyien menni. A mikor annak robogása felhallatszott a homokos utról, Burne asszony az ablakhoz sietett és Mariolle tekintetével találkozott, a ki az ő tekintetét kereste. Szive dobogni kezdett egy kicsit. És meglepetve észlelte ezt a működést, a mely gyorsabban hajtja a vért az erekben, a mint a szemek valakit megpillantanak.

Mint tegnap, az elalvás előtt, ma is azt mondta magában: »közel vagyok hozzá, hogy megszeressem őt!«

De a mikor szemtől-szembe állt vele, a mikor látta, hogy mennyit szenved, hogy a szerelem valósággal beteggé teszi, legszivesebben kitárta volna karjait és odanyujtotta volna neki ajkait. De csak egy pillantást váltottak, és Mariolle elhalványult a nagy boldogságtól.

A kocsi elindult. Verőfényes reggel volt, üde és madárdalos. A part felé haladtak, a folyón át és sok falun keresztül. A kavicsos uton sokat zökkent a kocsi, az utasok valósággal ugráltak benne.

Burne asszony és Mariolle André az előttük föltáruló képet nézték, majd egymás tekintetét keresték. Szivüknek mindinkább fokozódó, vagy már tuláradó érzésébe belevegyült valami tündérszerü tünemény, a melyet a juliusi reggel rózsás fénye árasztott el.

Barátságos beszélgetés folyt.

Valsaciné asszony tragikus dolgokat beszélt a futó-homok veszedelméről, az éjjeli drámákról, a melyek a puha, embereket elnyeldeső talajon játszódtak le.

A kocsi hirtelen megállt. A tenger elárasztotta az utat. Egyelőre itt csak a kövek voltak ellepve, odább azonban veszedelmes gödrök is lehetnek. Várni kell tehát.

A társaság leszállt a kocsiról, hogy a közelből nézzék a tengernek azt a különös, gyors és néma visszavonulását.

A kissé kiemelkedőbb rétek zöld szine ujra föltünt már. A sziklakiszögellések, a homokos területek már csak a száradó vizcsöppektől csillogtak.

Ismét felszálltak a kocsira, de még nem indultak tovább. Egyenesen megálltak benne, hogy jobban élvezhessék a remek látványt. Aztán kiszáradt előttük az ut is, a lovak elindultak és lépésben haladtak tovább.

Majd le kellett ülniök, mert a lovak most ügetni kezdtek. És Mariolle hirtelen valami ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Pradonnal megbarátkozzék és hogy szeretetreméltó figyelmességgel áraszsza el. Az apa a hizelgések iránt csak oly fogékony volt, mint a leánya és arczára ujra visszatért a mosolygás.

Már egy óra volt, a mikor a fogadóba értek, a hol a reggelit rendelték meg. Az óvatos vendéglősné azonban még nem készült el vele. Várni kellett és igen későn ültek asztalhoz. A pezsgő csakhamar fölélesztette a kedélyeket.

Mindenki megelégedést érzett, és két sziv közelállónak vélte a boldogságot. Csemegézés közben, a mikor a bor és a társalgás azt a kellemes hangulatot idézte elő, a mely a legjobb lakomáknak is koronája szokott lenni, Mariolle hirtelen azt kérdezte:

- Hátha itt maradnánk holnapig? Holdvilágnál minden remekszép lehet, és ma este még együtt is ebédelhetnénk.

Burne asszony minden gondolkozás nélkül elfogadta az ajánlatot, az urak is hozzájárultak, csak Valsaciné asszony habozott, mert a kis fiát otthon hagyta. Férje azonban megnyugtatta. Hát máskor nem volt már távol a háztól? Reggeli után ő maga táviratozott a nevelőnőnek. Mariolle Andrét igen kedves embernek találta, mert megdicsérte a zsilipeket.

Reggeli után az apátság megtekintése került sorra. Meredek uton kellett haladniok és akárhányszor elállt egy kicsit a lélekzetük.

Burne asszony és Mariolle, a kik a többiek előtt jártak, egy pillanatra megálltak és körülnéztek. A szép asszony kisérője karjára támaszkodott, valami boldogító érzés töltötte be, a milyent eddig nem ismert még. Bár sohase volna vége a meredek utnak, mert életében most először volt igazán és teljesen megelégedve.

- Oh istenem, mily szép! - rebegett.

Mariolle ránézett és igy felelt:

- Másra gondolni sem tudok, csak önre!

És a szép asszony mosolyogva szólt erre:

- Valami nagyon költői ugyan nem vagyok, de ez mégis elragadtat; nagyon is szép!

- Őrülésig szeretem!

Reszketve mondta ezt és a karját érintő gyönge nyomás volt erre a válasz.

Tovább mentek. Az apátság kapujában vezető várta őket és felmentek a pompás lépcsőn, mely két óriási torony közt az őrszobába vezetett. Onnan aztán teremről teremre mentek, udvarból udvarba, egyik börtönből a másikba. Láttak, hallottak, bámultak és el voltak ragadtatva mindentől.

Végre a kolostorhoz értek, a hol meglepetésük oly nagy volt, hogy akaratlanul is megálltak. Majd lassan, egymást karon fogva, haladtak az oszlopos tornáczon, jó messzire kisérőiktől, a kik fáradtan megálltak a bejárásnál.

- Ó istenem, mennyire szeretem ezt! szólt Burne asszony és ismét megállt.

Mariolle pedig így szólt:

- És én, én nem tudom, hogy hol vagyok, hogy mit látunk és hogy egyáltalán élek-e? Csak azt tudom, hogy ön mellettem van, egyebet nem tudok.

A szép asszony mosolyogva nézett szerelmese arczába.

- André! rebegett aztán és Mariolle tudta, hogy ez asszony az övé!

Szótlanul folytatták utjukat. Szemügyre vették az épület többi részét, de már alig láttak valamit. Egyedül az ugynevezett »bolondút« volt még az, a mely bámulatot keltett bennük.

- Szabad-e itt felmenni? - kérdezte Burne asszony.

- Nem szabad; felelt a vezető.

Erre husz frankot mutatott neki és az ember megingott.

Az egész család persze ellene volt az esztelen vállalkozásnak. A szakadék mélysége és a végtelen kilátás megrémítette a többieket.

Burne asszony odafordult Mariollehez.

- Tud-e majd ott menni?

- Már merészebb uton is jártam, felelt Mariolle mosolyogva.

És nem törődve a többiekkel, a szerelmes pár útnak indult.

A keskeny peremén, a mélység szélén, André ment előre. És Burne asszony követte őt, a falhoz lapulva, szemeit a földnek szegezve. Szinte elalélt a félelemtől, belekapaszkodott a kezébe, és a szép asszony, aggódása közepette, bámulattal eltelve gondolta magában: Ez valódi férfi!

Mariolle érezte, hogy a fiatal asszony reszket.

- Szédül? - kérdezte tőle.

- Egy kicsit! - felelt halkan. De ön mellett nem félek.

Mariolle erre karját fonta dereka köré és ez a segítség oly biztonsággal töltötte el, hogy hirtelen föltekintett és ugy nézett a messzeségbe.

Most már nem vezette, hanem valósággal vitte a szép asszonyt, a ki szivesen átengedte magát az erős karoknak és hálás volt, hogy ezt a kedvtelését nem rontotta meg csókjaival.

Lent aggódva várták visszatérésüket és Pradon bosszusan szólt:

- Hogy lehet már ily ostobaságot elkövetni!

- De hiszen sikerült. A mi pedig sikerül, papa, az sohasem esztelenség.

Meggyőződéssel felelt igy és Pradon vállat vont rá.

Vissza indultak. Csak a kapusnál pihentek egy kicsit, hogy fényképeket vegyenek és röviddel az ebéd előtt megérkeztek a fogadóba. A vendéglősné ajánlotta, hogy a rövid várakozási időt a parton való sétával töltsék el. Szerinte a tenger felől kell a hegyet nézni, onnan a legszebb.

És a társaság, bár fáradt volt, ujra útnak indult.

A kolostor innen nézve, lovagvárnak látszott. Óriási falaival szinte parancsolólag állt ott.

Burne asszonynak és Mariollenek azonban mindez iránt nem volt érzéke. Ők csak egymásra gondoltak. Belekerültek a hálókba, a miket egymásnak vetettek ki és ott éltek, a börtönfalak mögött, a hol az emberek megfeledkeznek a világról és csak egyetlen szeretett lényt látnak.

Csak a teritett asztalnál, a lámpák derült világában, ébredtek fel varázsukból és szinte meglepetve észlelték, hogy mindezek daczára mégis éhesek. Sokáig ebédeltek.

Közel tiz órára járt az idő, a mikor Valsaciné asszony már nem birta tovább a fáradtságot. Indítványát, hogy aludni menjenek, elfogadták és igen szivélyes bucsu után, mindenki a szobájába ment.

Mariolle André előre tudta, hogy ő nem fog aludni. Meggyujtotta tehát a kandallón álló mindkét gyertyát, kinyitotta az ablakot és kitekintett az éjbe.

Testileg közel járt ahhoz, hogy a czéltalan reménykedés kinjainak áldozatául essék. Itt volt ő, közvetlenül mellette, csak két ajtó által választva el tőle és mégsem érhette el.

Idegeit oly csillapíthatatlan izgatottság fogta el, hogy nem tudta, mibe fogjon, hogy e boldog és mégis boldogtalan est magányából menekülhessen.

Érezte, mint mult az idő, kint az ár ezüst vizét látta terjedni, de a lefekvésre még most sem gondolt. Valami nagy isteni boldogság sejtelme tartotta ébren.

E pillanatban kint valami kéz a kilincset látszott keresni. Mariolle gyorsan megfordult. Az ajtó lassan kinyilt és egy nő lépett a szobába. Fehér csipkefátyol fedte fejét, testét bő, puha szövet takarta, mely olyan volt, mintha selyemből, pehelyből és hóból szőtték volna. És mintha észre sem vette volna a férfit, a ki az örömtől majdnem megbénulva állt az ablak holdvilágos keretében, egyenesen odament a kandallóhoz és eloltotta mind a két gyertyát.



II.

Másnap reggel a társaság tagjai a fogadó kapujában akartak egymástól elbucsuzni. Elsőnek Mariolle André jött le. Most Burne asszonyt várta, a boldogság és aggódás érzelmeivel eltelve. Mit fog ő tenni? Milyen lesz? Mi lesz mindkettőjükkel? Mily boldogító, nagy, borzasztó kalandnak néz elibe? A hatalmában volt annak az asszonynak, tetszése szerint cselekedhetett vele.

Mikor fogja őt viszontlátni? Megrövidíti-e látogatását a rokonoknál, avagy elodázza hazatérését? Szinte félt az első tekintetétől és első szavaitól. Hiszen a mult éj mámorában nem látta őt és alig beszélt vele néhány szót. Szivesen, de gyöngéd szeméremmel kinálkozott neki; habozás, ellenkezés nélkül türte szerelmét. Aztán könnyed lépésekkel ujra elment és ajkai halkan rebegték: »Holnap barátom!«

Mariolleban e röpke, különös együttlétből vegyes érzés maradt. A férfi csalódása, a ki a szerelem termését még nem aratta le teljesen... és a biztos remény örömmámora, hogy rövidesen legyőzheti az utolsó ellentállást is.

Most a hangját hallotta és összerezzent. Hangosan beszélt és bosszusan. Atyjának valami kivánsága kedvetlenithette el. Ez még akkor is meglátszott rajta, a mikor már lejött a lépcsőkön. Mariolle két lépéssel eléje ment; a szép asszony meglátta és mosolygott. Gyorsan és szivesen nyujtotta neki kezét. Kijelentése volt ez annak, hogy azt a mivel boldogította, nem veszi vissza és nem bánta meg.

- Tehát csakugyan el kell válnunk? kérdezte Mariolle. Oh, nagyságos asszonyom, sokkal nehezebb ez nekem, mint gondolni mertem volna.

- Nem tart sokáig, felelt Burne asszony halkan. És a mint Pradont közeledni látta, sugva tette hozzá: »Mondja, hogy a Bretagneban nyolcz-tiz napi utat akar tenni, de ne tegye!«

E pillanatban Valsaciné jött nagy izgatottan.

- Mit hallottam az apádtól? Holnapután el akarsz már utazni? Pedig megigérted, hogy legalább a jövő csütörtökig maradsz itt.

- A papa igen ügyetlen, felelt Burne asszony kissé duzzogva. Egyáltalán nem tud hallgatni. De én tényleg el akarok utazni, a tenger ezuttal is idegbeteggé tesz. Legalább egy havi idő kell, míg megszabadulok tőle.

A kocsi sürgette Mariollet. A legfőbb ideje, hogy elinduljanak, ha a pontorsoni vonatot el akarják érni.

És Burne asszony azt kérdezte:

- Mikor jön vissza Párisba?

Mariolle ugy tett, mintha gondolkoznék, mintha számolna és a vége az lett, hogy túlsokat mondott:

- ... Két-három hét mulva.

- No, ez jó hosszu idő! - szólt a szép asszony mosolyogva. - Ha idegeim még egyszer ugy megkinoznak, mint a mult éjjel, már két nap mulva utazom.

Az izgatottság föléje kerekedett Mariollenek. Majdnem azt orditotta: »Köszönöm! köszönöm!« De mégis uralkodott magán és csak egy csókot nyomott a kézre, mely itt most utolszor nyult feléje.

Sok udvarias szóváltás, kölcsönös bókolás után kocsijába ült. Elindult, azonban még mindig visszafordult Burne asszony felé.

Meg nem pihenve sehol, egyetlen pillantást sem vetve ki a kocsi ablakából, egyenesen visszament Párisba. Egész éjjel ébren álmodott. Egyedül az emlékeknek élt.

De alig ért otthonába, ujra elfogta a soha ki nem elégíthető sziv lázas türelmetlensége.

Felöltőjét, kalapját véve, eltávozott lakásából. A lépcsőn vetette fel a kérdést: »Hová is megyek?« Egy gondolata támadt, a melylyel még eddig nem foglalkozott. Találkozásaikra csinos, rejtett, néma lakásra van szükségük. Ezt tervezte most, a merre járt. Este elcsüggedve tért haza. Másnap kilencz órakor ujra utnak indult és Auteuilban, egy kis utczában, talált egy három kijárással biró kertet és egy pavillont, melynek gyors rendbehozatalát a kárpitos megigérte.

Mariolle maga választotta ki a kárpitokat, egyszerü butorokat rendelt és vastag szőnyegeket. Egy pék ügyelt a kertre és a felesége kész volt a pavillon rendben tartására. Végre kertészt is talált, a ki az ágyakat virágokkal ültetné be.

Mariollet esti nyolcz óráig foglalkoztatták e dolgok. És a mikor elég fáradtan hazaért, iróasztalán táviratot pillantott meg. Szive hangosan dobogott, mialatt felbontotta.

»Holnap jövök. Várjon további értesítést.

Miche.«

Ő maga még nem irt neki, de most csak pár perczig evett, aztán rögtön leült iróasztalához, hogy a papirra bizza azt, a mi lelkét betöltötte.

Másnap reggel, a mint fölébredt, levelet kapott, mely estére jelezte Burne asszony megérkezését. E levélben arra kérte őt, hogy utazásának meséjét továbbra is fenntartsa és ne mutatkozzék sehol. Arra is felszólította, hogy másnap délelőtt a Tuileriák kertjében, a szajnaparti terraszon sétáljon.

Már egy órával előbb volt ott. Egyedül bolyongott a nagy kertben, a hol ezidőszerint csak az errefelé siető hivatalnokok jártak. Röviddel tiz óra előtt felment a terraszra, hogy Burne asszonyt lesse. »Bizonyára elkésik«, gondolta magában. De a közeli toronyóra alig ütötte a tizet, már is megpillantani vélte őt a távolban. Gyorsan közeledett, mint valami divatárus leány, a ki a mühelybe siet. Ez egy kissé megingatta hitében. Hátha mégsem ő az! A járása az övé, de az a szerény tartás, az egyszerü, sötét ruha?

Egyenesen a terraszra vezető lépcső felé ment, ezzel azt a véleményt keltve, mintha naponta itt sétálgatna.

És ő volt. Lassan jött eléje, míg Mariolle valósággal rohant feléje. A mikor egymáshoz értek, Burne asszony könnyed mosolygással üdvözölte, melyből némi nyugtalanság látszott.

- Maga könnyelmü! Ki mutatkozhatik ily nyilvánosan! Már a Rue Rivoliból láttam. De jőjjön. Itt a narancsliget mögött van egy pad, ott leülünk. Máskor is ott fog várni.

- Hát gyakrabban jár el ide?

- Persze. Jól érzem magam. És miután minden reggel sétálni szoktam, néha a szép kilátásban is gyönyörködöm. Itt egyedül lehet az ember, mig a Boisban valósággal hemzsegnek a sétálók. De el ne árulja titkomat.

- A világért sem!

- Oly igen szeretem! Beteg vagyok a várástól. Megkapta a levelemet?

- Igen. Köszönöm! igazán nagyon meghatott.

- És nem haragszik érte?

- Nem! Miért is? Maga nagyon kedves.

Mariolle szavakat keresett, hogy kifejezze háláját és izgatott állapotát. De mert nem találta meg a kellő kifejezést, folytonosan csak azt ismételgette:

- Oly nagyon szeretem!

- Tudja-e, hogy miért rendeltem épp ide? kérdezte Burne asszony, más irányba akarván a beszélgetést terelni. - A viz és a csolnakok miatt! Itt nem ugy vagyunk ezekkel, mint Normandiában, de azért itt sem csunyák.

Leültek egy padra, a kőpárkány közvetlen közelében. A terraszon ekkor csak két kertész és egy cselédlány volt. Ugyszólván egyedül voltak tehát és senkisem figyelhette meg őket.

- Emlékszik még a »bolond utra«, nagyságos asszonyom?

- Igen. De a mikor eszembe jut, egy kicsit félek. Másodszor nem tenném meg. Okvetlenül elszédülnék. A levegő, a nap, a tenger akkor úgyszólván megmámorosított. De nézzen csak oda, barátom! Nem pompás?! Oh, mennyire szeretem ezt a Párisomat.

E szavak oly különösek voltak. Mariolle azt kezdte sejteni, hogy az a valami, a mi a szép asszony szivében már virulni kezdett, ismét elhervadt.

- Törődöm is én mással, ha ön van mellettem! - szólt suttogva.

Burne asszony némán szoritotta meg André kezét. Ez pedig hirtelen beszélni kezdett. Ez a kézszorítás nagyon is sokat mondott és szive megszabadult az aggasztó érzéstől. Lassan, ünnepélyesen mondta el, hogy életét ezentul csak neki szenteli, hogy kizárólag az övé lesz ezentul és hogy tetszése szerint bánhat el vele.

Burne asszony azonban minderre azt mondta mosolyogva:

- Túlsokat ne igérjen!

Mariolle most egészen oda fordult hozzá és mélyen belenézett a szemeibe, oly tekintettel, mely fölér a legbensőbb érintkezéssel. A mit lángoló leveleiben megirt, azt ujra elmondta most és az asszony ugy hallgatta, mintha tömjénfüstbe volna burkolva. A nőnek minden izét sohasem rázta meg benne ugy senki sem, mint ez az ember. A mikor végre elhallgatott, egyszerüen igy szólt:

- Én is oly nagyon szeretem! Holnap ujra találkozunk itt?

Mariolle gondolkozott. Szivét nyomta valami, a mit tulajdonképp nem mert kimondani.

- Igen... igen... okvetlenül! De hát csak itt láthatjuk egymást? A hely elhagyatott, az igaz, de azért akárki elmehet erre.

Az asszony habozott.

- Ez igaz! De hogy az emberek előtt hazugnak ne maradjon, két hét előtt semmi esetre sem szabad mutatkoznia. Igen kedves és titokzatos volna, ha azalatt találkozhatnánk, hogy az emberek önt Páristól távol hiszik. De miután ez idő szerint házamban nem fogadhatom, ugy... igazán nem tudok megoldási módot...

Mariolle érezte, hogy most elpirult.

- Nem kérhetem, hogy hozzám jőjjön. De van más mód is, vannak helyek...

Burne asszony sem meglepetést nem mutatott, sem sértve nem érezte magát. Asszony volt, álszemérem nélkül, gyakorlati észjárással és helyes gondolkodással.

- Ugy van, mondotta aztán, de ez mégis megfontolandó.

- Én már megfontoltam.

- Már?

- Nos, és?

- Ismeri a Vieux-Champs-utczát Auteuilben? - Ez utczában, illetőleg utczácskában van egy kis ház, a kis ház körül kert, a melynek ugyancsak erre az utczára vannak kijárásai. Az a kis ház várja önt!

A szép asszony gondolkozott. Aztán óvatos asszonyi észjárással néhány kérdést intézett. Egy csöpp zavart sem mutatott. Mariolle válaszai kielégíthették, mert távozófélben igy rebegett:

- Holnap odajövök.

- Mikor?

- Három órakor.

- Az ajtó mögött várom. Hetes szám, el ne felejtse. Odaérkezvén, kopogtasson.

- Holnap tehát, barátom, holnap!

- Holnap. Isten önnel. Köszönöm. Imádom.

Mind a ketten fölálltak.

- Ne kisérjen el, - szólt Burne asszony. - Tiz perczig maradjon még itt, aztán a rakpart hosszában menjen el.

A szép asszony igen gyorsan távozott. Járása oly elfogulatlan, oly szerény, oly sietős volt, hogy igazán valami csinos, szorgalmas leánykának lehetett volna tartani, a ki reggelenkint végiggyalogol Páris utczáin, hogy a műhelybe jusson.

Mariolle kocsira ült és kihajtatott Auteuilbe. Hátha a lakás el nem készül még holnapra?

A munkások azonban serényen dolgoztak. A kertész is jóformán elkészült feladatával. Sokféle virág nyilt az utak szélein és az ágyakban.

Mariolle örült. Ugy fogadta ezt, mint valami ujabb sikert annál a nőnél, a kit szeretett. És a mikor a kárpitos arról is biztosította, hogy holnapra minden butordarab a helyén lesz, még néhány disztárgyat ment vásárolni.

Másnap reggel, már a korai órákban, ismét ott volt a pavillonban. Minden pillanatban óráját nézte és a perczeket számlálta, a melyek a találkozás idejétől elválasztották. Sürgette a munkásokat és maga is fáradozott, hogy még szebb legyen minden.

Egy óra felé az utolsó munkás is elmehetett már. A mutatók befutották utjokat a körlapon és mély csend volt a házban, a hol életének legfőbb boldogsága várta. Egyik szobából a másikba ment, hangosan beszélt, ábrándozott és rajongott. Ehhez hasonló érzése még sohasem volt.

Végre odaállt az ajtó mögé és időnkint fölnyitotta. Hisz megtörténhetik, hogy a szép asszony eltéveszti.

Hármat ütött az óra. Legalább is tiz torony és kolostor órája igazolta ezt a tényt. Mariolle most már kezében tartotta az órát és ugy várt, a mikor meghallotta a rácsozaton a halk kopogást.

Kinyitotta az ajtót. Ő volt az! Csodálkozva nézett körül. Aztán szintén nyugodtan jegyezte meg, hogy itt alig ismeri őt valaki. Kielégített kiváncsisággal nézte a kertet, két kezét, melyekről lehuzta keztyüit, odaszorította szerelmese ajkaihoz és aztán karjába kapaszkodott.

Közben folyton ismételgette:

- Oh, mi szép itt minden! Mily elbájoló!

A rózsabokorról letépett egy szálat, megcsókolta és övébe erősítette. Aztán mind a ketten beléptek a pavillonba és itt is úgy örült mindennek, hogy Mariolle a lábaihoz szeretett volna borulni. Talán csak lelke mélyében támadt fel a gondolat, hogy inkább az ő személyével foglalkozzék többet, mint a berendezéssel.

Burne asszony pedig olyan volt, mint egy kis leány, a kinek uj játékszert ajándékoztak. Női erényének e sirjában elfogulatlanul bámult meg mindent.

Odafordult hozzá. A felhivás bódító mozdulatával tárta feléje karjait. És egymás karjaiba borultak. Ajkaik egybeforrtak oly csókban, melynek érzésében az ember elveszni vél.

Három órát töltöttek el menhelyök zavartalan magányában, szemtől-szembe, ajkat ajkra tapasztva és Mariolle Andréban a lélek mámorához az érzékek mámora is járult.

Mariolle érzelmeinek tuláradása mellett ugy beszélt hozzá, mint egy bálványhoz, a mely az ő kedvéért leszállt talapzatáról. Az asszony pedig hallgatta, hirtelen támadt bágyadtságtól legyőzve és szemeiben az az unalom mutatkozott, a mely elfogta őt szalonjában is, ha egy vendége tulsokáig maradt nála.

Már szinte ugy tetszett, hogy nem is figyelt eléggé, mert Mariollet a mondat közepén szakította félbe:

- Most már okvetlenül mennem kell. Hat órára Bratiane márkinénál kellett volna lennem, most persze elkéstem.

Mariolle elkisérte az ajtóig, a melyen az előbb belépett. Még egyszer megölelték egymást. Aztán kitekintett az utczára és erősen a falnak lapulva, eltávozott.

Mariolle egyedül maradt. A kerti utakon járkálva, azon az örökös ellentmondáson gondolkozott, a mely a remény és a teljesedés közt van.

Csak késő este ment haza. Evett valamit, aztán leült, hogy neki irjon.

A következő nap hosszú volt, az est végtelen. Még egyszer irt neki. Miért nem felelt, miért nem közölt vele semmit?

A második nap reggelén végre érkezett egy rövid távirat. A következő napra, ugyancsak három órára, ujabb találkozást jelzett. És a kis kék papirlap egyszerre megszüntette minden kinját.

Mint az első alkalommal, most is pontosan jelent meg. Mosolygott, kedves volt. A találkozás a kis házban épp ugy mult el, mint három nap előtt. Mariolle lelkében egy kis kijózanodás, muló idegenkedés támadt. Hol maradt az a tuláradó szenvedély, a melynek közeledését érezte? Az érzékek kielégítése azonban kárpótolta és a boldogságban, a melyet élvezett, elfelejtette - legalább egyelőre - azt, a mi után vágyott.

Husz nap mult el így, édesen és kellemesen. Ő úgy érezte, mintha ennek mindig igy kellene maradnia, mintha örökre elrejtőzhetnék az emberek elől és egyedül csak neki élhetne.

Burne asszony háromnapos időközökben jött el és minden ellenkezés nélkül. E találkozások mulattatták őt, a kis ház tetszett neki és ez a titokzatos, veszély nélkül való szerelmi élet izgatta, épp úgy, mint kedvesének mindinkább növekvő, imádattal határos gyöngédsége.

Egy napon mégis így szólt hozzá:

- Most, barátom, ismét elő kell kerülnünk. Holnap délután nálam várlak. A többieknek már megmondtam, hogy megérkeztél.

Mariolle nagy csalódást érzett.

- Már most? Miért?

- Mert végre is megláthatna valaki Párisban. És mert megmagyarázhatatlan távolléted szóbeszédre adhatna alkalmat.

Mariolle belátta, hogy neki igaza van. Megigérte, hogy eljön, csak még azt kérdezte:

- Holnap tehát fogadónapod van?

- Még annál is több... egy kis ünnepség.

- Miféle ünnepség?

Burne asszony jókedvüen mosolygott.

- Massivalt, hosszas ellenkezése után, végre rábirtam, hogy még teljesen ismeretlen Didóját nékem játssza el először. Dicsőitése ez a régi szerelemnek és Bratiane asszony, a ki Massivalt kizárólagos tulajdonának tartotta, magánkivül van. Mégis ott lesz, mert hiszen énekel. Nos látod, hogy elérem, a mit akarok?

- Sokan lesznek?

- Nem. Csak közeli ismerősök. Majdnem valamennyit ismered.

- A legszivesebben elmaradnék. Oly boldog vagyok magányomban.

- Okvetlenül el kell jönnöd, barátom. Hát nem érted, hogy veled törődöm leginkább?

Mariolle szive dobogni kezdett.

- Köszönöm, köszönöm, szólt aztán. Ott leszek.



III.

- Jó napot, kedves Mariolle ur!

Nem volt többé az auteuili »drága barát«, a kit rövid, gyors kézszorítással üdvözölt. Nagyvilági hölgy volt ma, nagyon is elfoglalt háziasszony, a kinek társadalmi kötelezettségei voltak.

Belépett a szalonba és Burne asszony már a szép Le Prieurné elé sietett, a kit mélyen kivágott ruhájáért és klasszikus idomaiért »istennőnek« gunyoltak. A férje a szépmüvészetek akadémiájának tagja volt.

- Ah, Mariolle! - kiáltott feléje Lamarthe. - Honnan került elő, kedvesem? Már azt hittük, hogy meghalt.

- Finistéreben utaztam.

- Ismeri Fremines bárónét?

- Nem. Csak látásból. De már sokat hallottam felőle. Kissé furcsa nőnek mondják.

- Királyné a romlott asszonyok közt, az illata azonban hamisítatlan. Jőjjön, bemutatom.

Karon fogta és odavezette egy fiatal asszonyhoz, a kit mindig babához hasonlítottak, sápadt, de szép babához, a kit az ördög eszelt ki a szakállas gyermekek megrontására. Tekintete csak arra látszott hivatva lenni, hogy szokatlan lényének titkát elrejtse.

Igazában senkisem tudta, hogy tulajdonképp mi volt ez a nő, hogy mit gondol és mit cselekszik. Ellenállhatatlan hatalmat gyakorolt azonban a férfiak szive fölött és a férje épp oly talány volt, mint ő. Igen kedves, igen előkelő volt és semmit sem látszott észrevenni. Vagy talán megszokta már felesége különczködéseit, a melyek őt is mulattatták?

Közte és Burne asszony közt nagyon is érthető rokonszenv uralkodott, a legádázabb féltékenység mellett. E pillanatban a báróné diadalmaskodott. Igazi, nagy győzelmet aratott. Meghódította Lamarthe-ot, elvette őt vetélytársnőjétől és magához ragadta, hogy mindenki láttára uralkodjék felette.

Épp a mikor Mariollet bemutatta, a szalon másik végéből Burne asszony egy pillantását fogta el. És mosolyogva sugta barátjának:

- Nézze csak, a ház urnője elégedetlen.

Mariolle föltekintett. Burne asszony azonban épp Massival felé fordult, a ki az ajtóban megjelent.

Mindjárt utána Bratiane márkiné jött és Lamarthe-ot e megjegyzésre birta:

- Mi alighanem csak a második Didó előadását fogjuk élvezni. Az első bizonyára már a márkiné kocsijában játszódott le.

Harag, gyülölet támadt Mariolle lelkében ez asszony, ez egész társaság ellen. Miután Lamarthe épp odahajolt a fiatal asszonyhoz, hogy a fülébe sugjon valamit, Mariolle meghajtotta magát és hátrább lépett.

Pár lépéssel odább a szép Le Prieurné állt egyedül. Hozzásietett, hogy üdvözölje.

Most az utolsó vendégek érkeztek. A vastag Fresnel, - aztán Marly, a divatbölcsész, Gravil báró és Marantin gróf.

Leánya mellett Pradon ur fogadta a vendégeket és Mariolle iránt rendkivül előzékeny volt. Burne asszony pedig járt-kelt és mindenkivel többet látszott törődni, mint vele. Szive fájdalmasan sajgott.

Később még azt is észrevette Mariolle, hogy Lamarthe és Fremines báróné fokozódó bizalmaskodása igen kellemetlenül érinti őt.

- Nincs semmi jelentősége! - mondotta magában. - A kaczér nő boszankodik, a szalonhölgy féltékeny, mert egy ritka diszletet elraboltak tőle!

És ez észleletnél mégis szenvedett.

Pradon ur csendet kért. Massival felnyitotta a zongorát, a márkiné levetette keztyüit és előlépett, mert Didó szerelmi ömlengéseit kellett ma énekelnie.

Még egyszer megnyilt az ajtó és belépett egy fiatal ember, a ki azonnal magára vonta mindenki figyelmét. Nagy és karcsu volt, jól ápolt szakállal, rövid, göndör szőke hajjal... igazi arisztokrata megjelenés.

Maga Le Prieurné is teljesen elragadtatva látszott lenni.

- Ki az? - kérdezte Mariolle.

- Ön nem ismeri?

- Nem.

- Bernhaus Rudolf gróf.

- Ah! Bernhaus, a kinek Fabre Zsigmonddal párbaja volt?

- Igen.

Ez a párbaj oly esettel állt összefüggésben, a mely annak idején óriási föltünést keltett. Bernhaus gróf követségi tanácsosa volt az osztrák és magyar nagykövetségnek, nagyjövőjü ember-számba ment tehát, az »elegáns Bismarck«-nak nevezték általában. Ez a Bernhaus valami nyilvános diszlakoma alkalmával sértő kifejezést hallott, a melylyel az ő uralkodónéját illették és a sértőt, a ki hires vivó volt, párbajra hivta és megölte. A párbaj, mely az egész világ figyelmét és érdeklődését felkeltette, a grófot nagyon hiressé tette. Egyebekben csakugyan igen kedves ember volt, igen kellemes modoru és kifogástalanul előkelő. Lamarthe szokta róla mondani: »No, ez az ember megszelidíti vad szépeinket.«

Bernhaus Burne asszony mellett foglalt helyet. Arcza különös hódolatot fejezett ki. Massival leült a zongorához és ujjai végigfutottak a billentyükön. A hallgatók mind fölálltak, hogy az énekesnőt jobban láthassák és hogy a zenére jobban figyelhessenek.

Mariolle és Lamarthe véletlenül egymás mellé kerültek.

Mély, figyelmes, tiszteletteljes csend állott be. A mester azután megkezdte zenei elbeszélését, melyben sok volt a szünet, az ismétlés, a mely hol epedő, hol ismét ideges és nyugtalan volt, de mindig meglepően eredeti.

Bratiane márkiné sápadtan, mozdulatlanul állt helyén. Fekete, éjsötét haja beesett a homlokába, szemeit maga elé meresztette. Arczában az erős akarat kifejezése látszott és pillantásai gyujtottak, mint a villámok.

Massival pedig tovább játszotta fájdalmasan megható történetét.

Az énekesnő teste e pillanatban megremegett. Ajkairól aggódó, sziveket tépő panasz szállt el. Nem volt ez olyan régi divatu, tragikus kétségbeesés, a milyent a szinpadi énekesek szoktak bemutatni, nem is olyan szerelmi dal volt az, a melynek hallatára tapsvihar kél a hangversenytermekben, hanem a megkinzott test felkiáltása, jajszava volt és hasonlított a halálra sebzett állat, az elárult női teremtés ujongásához.

Most ismét elhallgatott és Massival élénkebben, tüzesebben folytatta a boldogtalan királynő történetét.

És ujra az énekesnő hangja zendült fel.

Forró, rezgő dala visszhangzott a hallgatók szivében. Ő maga is átszenvedni látszott, a mit énekelt. Ez az ő szerelme volt, vagy legalább is az a szerelem, a melyre képes volt ez a fekete szemü, éjsötéthaju olasz nő. Mikor bevégezte énekét, szemei könyektől csillogtak és lassan szárította le azokat.

Lamarthe odahajolt Massivalhoz. Valósággal remegett a művészi lelkesedéstől.

- Oh Istenem! Mily szép ő e pillanatban! Igazi nő, az egyetlen nő körünkben!

Egy pillanatig gondolkozott, majd igy szólt tovább:

- Végre is... ki tudhatja?! Talán csak a zene visszfénye, látszat, melynek semmi valóságos alapja nincs! De mily művészet kell e látszat, a teljes valóság látszatának előidézésére!

A lirai drámaköltemény első és második része közt szünet következett. A szerzőt és az énekesnőt elárasztották dicséretekkel. Lamarthe különös szenvedélyt tanusitott az elismerésben és ez őszinte is volt.

Mikor vissza akart térni a helyére, Bernhaus grófot ott látta Fremines asszony mellett. Buzgón beszélgettek, igen bizalmasan és lelkesen mosolyogtak egymásra. Mariolle, a ki mind csendesebb lett, ott állt egyedül, az ajtónak támaszkodva és Lamarthe melléje állt. Burne asszony körül, a ki mindenfelé teát kinálgatott, a vastag Fresnel, Maltry György, Gravil báró és Marantin gróf kört képeztek. És Lamarthe gunyosan szólt barátaihoz:

- És mindezek daczára drágakövek nélkül való korona! Mily szivesen odaadná mindezt az ékességet a brilliánsért, a mely neki hiányzik!

- Melyik brilliánsért? - kérdezte Mariolle.

- Bernhausért... az ellenállhatatlan, páratlan Bernhausért. Hiszen egyedül neki szól ez a mai ünnepség, csak az ő kedvéért lehetett azt a csodát nyélbe ütni, hogy Massival itt énekeltette el flórenczi Didóját.

André egy szót sem hitt. Mégis szivében érezte a tőrdöfést.

- Hát már régóta ismeri?

- Ments isten! Mintegy tiz napja. E rövid idő alatt azonban ugyancsak fáradozott és valóságos hadvezér módjára működött. Ön ugyancsak nevetett volna, ha látta volna!

- Mit?

- Hát legelőször Fremines asszonynál találkoztak. Akkor este én is ott ebédeltem és Bernhaus ott mindennapos vendég. Ezt ön bizvást elhiheti, ha kettőjük érintkezését megfigyeli. A gróf és a szép Burne asszony alig üdvözölték egymást, az asszony már is alkalmazásba vett minden eszközt, hogy a páratlanul előkelő osztrákot megnyerje magának. És a szép asszony győzött és tovább is fog győzni, bár a kis Freminesné ugy lelkiismeretlenség, mint szivtelenség és léhaság dolgában jóval tultesz rajta.

Massival néhány akkordot ütött meg a zongorán, hogy a beszélgetőket elhallgattassa. Bratiane asszony a költemény második részét énekelte. Igazi, elragadó Didó volt, fizikai szenvedélyével és érzéki kétségbeesésével. Lamarthe azonban le sem vette többé szemeit Fremines asszonyról és Bernhaus grófról, a kik még mindig egymás mellett ültek.

Mikor a zongora utolsó hangja a tetszészajban elrezgett, megint visszatért az előbbi tárgyra. Oly izgatott volt, mintha egy ellenfelével vitatkoznék:

- Nem, azok nem nők. A legtisztességesebbek köztük öntudatlanul, szemérmetlen teremtések. Minél jobban ismerem őket, annál tisztábban átértem, hogy egyikükből sem indul ki az az édes mámor, melyet az igazi nőnek kell bennünk ébresztenie. Ők is bódítanak, de egyidejüleg elpusztítják az érzelmeket, mert minden izükben hamisak. Kétségkivül ez is izlik, de nem ez a régi bor. Látja, kedvesem, a nő csak két dolog számára van teremtve: a szerelemre képtelenek és gyermekeket nem akarnak. Ha aztán mégis születik gyermekük, az eleinte szerencsétlenség, később teher nekik. Szörnyetegek azok a nők!

A heves hang, a melyen az iró beszélt és a dühös pillantások, miket szemei löveltek, különös hatással voltak Mariollera és így szólt:

- És élete felét mégis miért füzi szoknyáikhoz?

- Hogy miért? - vágott vissza Lamarthe élénken. - Egyszerüen azért, mert érdekelnek! És aztán... aztán... Meg akarja talán tiltani az orvosoknak, hogy eljárjanak a kórházakba és hogy a betegségeket tanulmányozzák? Azok a nők az én betegeim!

Mariolle figyelmesen hallgatta a beszélőt. Szomoruság borult a lelkére, olyan volt az, mint a fátyol, melyet a szünni nem akaró eső borit a földre.

Az efféle párbeszédekben Lamarthenek nagy élvezete tellett. Épp egy ujabb mondatba akart kezdeni, a mikor Burne asszony hozzájuk lépett.

- Igy szeretem én! - kiáltott és leült az urak mellé. - Két férfit lepek meg oly beszélgetésben, melyet nem az én javamra folytatnak. De meg aztán önök ketten az egyedüliek az egész szalonban, a kiket meghallgatni érdemes. Miről van szó?

Lamarthe egy csöppet sem volt zavarban. Gúnyos udvariassággal felelt a fölvetett kérdésre. Aztán megkezdte a bizonyítást, ujra, még élesebben, még döntőbb érvekkel. A vita tárgya nyomban fölkeltette a szép asszony érdeklődését. Pártállást foglalt és szellemesen, finoman és ügyesen védte a modern nőket. Megemlítette a hűséget és ragaszkodást, a melyre a női faj leghirhedtebb képviselői is képesek és egyes kifejezései, melyeknek titkos értelmét Lamarthe föl nem foghatta, lázasan dobogtatták Mariolle szivét.

Mikor Burne asszony ismét eltávozott, hogy Fremines asszony mellé üljön, a ki Bernhaus grófot még mindig fogva tartotta, Lamarthe és Mariolle ujra meghajolt női okossága és kedvessége előtt, beismervén egymás előtt kölcsönösen, hogy ez az asszony egyetlen a maga nemében.

- És most nézzen oda! - szólt a regényiró hirtelen.

Odaát épp egy szóbeli párbajt vivtak. Miről beszéltek azonban a pillanatban? Miről beszélt az az osztrák és a két hölgy? Burne asszony épp akkor jött oda, a mikor a nagyon is elnyujtott együttlétben, ha az érdekeltek mégannyira tetszenek is egymásnak, az unalom szokott föltámadni. Szivesen fogadott esemény volt tehát az ő odajövetele, hogy duzzogva ismételje, a mit épp Lamarthetól hallott.

Jókedvü, szenvedélyes vitatkozás támadt. Mindenki megmondta véleményét és Burne asszony a legügyesebbnek és legmulatságosabbnak bizonyult a hölgyek között. Ha érzelmeinek hangja talán nem is volt őszinte, mégis meglepett mindenkit.



IV.

Mariolle elhagyta Burne asszonyt. Jelenlétének csiklandozó bája és varázsa elrepült és az ő lelkéből az, a mi heteken át betöltötte, eltünt.

És miért? Mi történt? Semmi, vagy legalább jóformán semmi. A matiné vége felé még nagyon is kedves volt hozzá és tekintete ismételten látszott erősíteni: »Az én szememben egyedül csak te vagy itt!« És mégis feltámadt benne valami tudat, a mely ellen eddig mindig tudott védekezni. Husz napon át a magáénak tartotta őt, föltételezte benne a kizárólagos odaadást. Pedig ő e napok alatt csak ugy élt, mint mindig, látogatásokat tett, a tetszésvágynak soha nem pihenő harczaiban legyőzte ellenfeleit és üldözte a férfiakat. Örömmel hallgatta a hizelgéseket, a melyekkel elárasztották és kedvességével jutalmazott másokat, ő mellette.

Már most! Már most tette ezt! Később nem is csodálkozott volna rajta... hiszen ismerte a világot, a nőket, az érzelmeket! Mint okos ember, megértett sok mindent és tulzott követeléseivel, gyanakvó kételyeivel sohasem bántotta volna. Hiszen ő szép volt, előkelő, arra teremtve, hogy tessék és hogy eláraszszák hizelgéssel, hódolattal. Azt azonban meg nem gátolhatta, hogy ne szenvedjen benne valami, a mi lelke mélyében rejtőzött, ott, a hol a leggyöngédebb érzések vannak. Mind a mellett Burne asszonyt nem illette szemrehányásokkal.

Boldogsága első napjaiban távol tartotta őt szalonjától, azt kivánta, hogy elrejtőzzék, de csak azért, hogy a figyelmet elterelje, hogy a gyanut eloszlassa és hogy annál biztosabban az övé lehessen. Miért tehát e fájdalom a szivében? Miért?

Ő azt képzelte, hogy az az asszony teljesen az övé és most feltámadt benne a sejtés, a meggyőződés, hogy teljesen soha sem fogja birni, mert egy-egy része az egész világé.

Elvégre is mi volt ő arra a nőre nézve? Első kedvese, vagy a tizedik? A férj utódja, vagy Lamartheé, Massivalé. Vagy talán Bernhaus gróf elődje?

Valósággal lázas volt, a mint ezekre gondolt és a pavillonban eltöltött édes perczekre. Ugy érezte magát, mintha egy lejtőn gurulna le. Mi volt az tulajdonképp, a mit annak az asszonynak a szemére vethetett? Semmi. Csak az, hogy ő máskép fogta föl az életet, hogy az ő szivében más szavuk volt az érzelmeknek.

Másnap reggel pedig csak az az egy vágya volt, hogy újra láthassa. Hogy látása által erősbödjék bizalma. Türelmetlenül várta első hivatalos látogatásának perczét.

A bizalmas barátok szalonjába vezették be. Burne asszony egyedül volt és leveleket irt. Mikor megpillantotta Mariollet, fölállt és kezeit előrenyujtva, sietett feléje.

- Oh, jó napot, barátom!

Oly örömmel, oly élénken és szivesen mondta ezeket, hogy a legrutabb gondolatai is árnyék gyanánt tüntek el.

Mikor ott ült mellette, mindjárt a szerelméről kezdett beszélni, a mely egészen mássá lett, mint a milyen azelőtt volt. Gyöngéden fejtegette előtte, hogy a világon a szerelmeseknek kétféle fajtája létezik. Az egyiket őrült szenvedély tölti be, tüzük azonban a győzelem percze után kialszik, - a másikat megköti, lebilincseli a birás, az érzéki szerelem egyesül a lelkivel és ez szüli azokat a mély viszonyokat, a melyek oly gyakran kötik össze a férfiak szivét a nőkével! ez a szerelemnek nagy, tökéletes, kinos rabszolgasága.

Burne asszony elragadtatással és hálásan hallgatta a beszélőt. Szavai elbódították őt, mint a hogy elbódít bennünket a szinész, a ki szerepét a legtökéletesebben játssza el.

Hiszen ő is csüngött rajta, mindinkább érezte szükségét, nem érzékei, hanem női jelleméből kifolyólag, a mely inkább a gyöngédségre, hódolatra, önmegalázásra szomjazott. Hálából szivesen nyujtotta volna neki ajkait, karjaiba zárta volna, teljesen odaadta volna magát neki, csak azért, hogy tovább is bálványozza őt.

A véletlen ugy hozta magával, hogy ma más látogatás nem jött. Mig az est leszállt, egyedül maradtak, folytonosan egy dologgal foglalkozva, oly szavakat váltva egymással, melyeknek másra nézve egészen más volt az értelmük.

Épp a lámpákat hozták be, mikor Bratiane asszony jelent meg. Mariolle ajánlotta magát és Burne asszony az első szalonig kisérte.

- Mikor látlak ujra?

- Pénteken, mint rendesen, három órakor!

- Pénteken tehát! Isten veled! Imádlak!

A két nap alatt, mely e találkozástól elválasztotta, élete oly üresnek tünt fel, mint még eddig soha.

Pénteken, a kitüzött óra előtt három órával indult el Auteuilbe.

Már jóval azelőtt, hogy a várva várt kopogtatás elhangzott, ott volt az ajtónál és mert várnia kellett, reszketett a türelmetlenségtől. Már negyed négyet ütött. Óvatosan kidugta fejét a nyitott ajtószárnyon. Az utcza, egész hosszában, üres volt. Kinosan teltek a perczek. Az óráját folytonosan a kezében tartotta és mikor a mutató már fél négyre ért, ugy vélte, hogy egy örökkévalóság óta vár. Most könnyed lépések hallatszottak, a keztyüs kéz három kopogása is elhangzott, szive hálával telt meg és minden aggodalmát egyszerre elfelejtette.

- Nagyon elkéstem? - kérdezte Burne asszony lélektelenül. - A legjobb akaratom mellett sem jöhettem hamarább. A házam látogatókkal volt tele és nem tudtam ürügyet találni, hogy elküldjem őket. Mondd csak, igazi neved alatt lakol itt?

- Nem! De miért kérdezed?

- Mert táviratilag szeretnélek értesíteni, ha egyszer igazán nem jöhetnék.

- Nicolle a nevem itt.

- Jól van. Nem fogom elfelejteni. Mily szép kert! De üljünk le egy pillanatra! Különös történetet akarok neked elmondani.

És elmondta neki a legujabb botránytörténetet, melylyel még egészen el volt telve. Massivalné, a művész régi kedvese, a kit végre feleségül vett, őrült féltékenységtől elragadtatva, egyszerre ott termett Bratiane asszony egy estélyén, mialatt a hölgy énekelt és a művész kisérte őt. Borzasztó jelenetet okozott.

A bolond Massival ki akarta vezetni a feleségét, ez azonban arczul ütötte őt, haját, szakállát tépte és harapta, tépte a ruháit. Lamarthe, két szolga segítségével, nagynehezen kiszabadította a furia körmeiből. Az asszony ugy belekapaszkodott a férjébe, hogy mozdulni sem birt. A nyugalom csak akkor állt helyre, a mikor az egész társaság elment. A mester azóta nem mutatkozott, az iró pedig, a ki a jelenet tanuja volt, most mindenütt elbeszéli és magyarázgatja.

Burne asszonyt is teljesen elfoglalta. Másra nem is gondolt. Folytonosan Massivalt és Lamarthe-ot emlegette és ezzel Mariolle érzékenységét ingerelte.

- Mindezt csak most hallottad?

- Persze! Nincs egy órája.

Azért késett el tehát, gondolta magában elkeseredve. Majd hangosan hozzátette:

- Menjünk be. Igen?

És Burne asszony engedékenyen bár, de szórakozottan felelt:

- Miért ne?

Egy órával később már elment. Nagyon sietett és Mariolle egyedül tért vissza a magános házacskájába. A szobában egy alacsony székre ült. Lelkében, egész emberi mivoltában olyan fekete ürféle maradt, a melynek fenekére elláthatott. De nem látott, nem értett, nem fogott fel semmit. Csókjait nem kerülte, öleléseiből azonban kivonta magát. Nem vonakodott, nem tagadott meg semmit, csak a szivét nem hozta magával, szivét, mely valahol másutt, idegen helyen bolyongott.



V.

A tél kezdetéig hiven fölkereste a kis házat. Hiven, de nem pontosan.

Az első három hónapban késése háromnegyed és két teljes óra közt váltakozott. Mikor az őszi eső megeredt, Mariolle a kertajtó mellett födött kioszkot állíttatott föl. A hideg nedvességtől reszketve, nem várhatott órákig, ha minden egyes találkozás árát jókora náthával nem akarta megfizetni.

Most már nem volt szokatlan a hosszu várakozás. Elkeseredett, kimerítő lelki harczot vívott valami érthetetlen dologgal, a mi talán nem is létezett: annak a nőnek szive melegével. Találkozásaik mind ritkábbakká váltak.

Néha nevetve jött és csak fecsegésre volt kedve. Keztyűjét, kalapját le sem tette, fátyolát fel sem emelte, meg sem csókolta Mariollet és ugy ült le.

Voltak aztán napok, a mikor gyöngédebbnek, bensőbbnek látszott. Mariolle, a ki élesen, gyanus szemekkel figyelt, a ki szerelmes szemeivel nézett, a kinek hóditása még soha sem volt teljes, eltalálta és megértette mindezt.

Örökös késései mutatták, hogy igen gyönge a vágy, a mely hozzá vezette. Rövid idő óta különben halogatni is szerette a találkozásokat. Gyakran az utolsó pillanatban jöttek táviratok, kieszelt mentegetődzéssel, a miben elég ügyes volt.

Ha érzelmei elhülését, szenvedélye megunását látta volna, ez talán izgatta, sértette volna, elvégre azonban talán helyreállította volna benne az egyensulyt. Igy azonban azt mutatta, hogy Mariolle drága neki, hogy szerelme hizelgő reá nézve, hogy egyáltalán nem kivánja őt elveszíteni.

A házában nem győzte eleget látni. Ugyanaz a távirat, a melylyel a találkozásról lemondott, ebédre, vagy esti beszélgetésre hivta meg őt. Eleinte megaláztatásként fogadta ezt; aztán megértette, hogy csakugyan szivesen látja, mert jelenléte nélkülözhetetlenné vált reá nézve.

Mariolle iránt való előszeretetét nem is rejtegette. Nem törődött azzal, hogy mások mint vélekednek felőle; titkos vágya talán inkább az volt, hogy a harcz és féltékenység tüzét szítsa. A hányszor valaki Burne asszonyhoz jött, biztosra vehette, hogy ott találja Mariollet, a nagy székben, melyet törzshelyéül választott. A »vikárius karszékében«, mint Lamarthe nevezte el. És a legszivesebben, egész estéken vele maradt, csevegve, vagy az ő szavait lesve.

De hát akkor miért panaszkodott Mariolle? Nem panaszkodott, csak félt. Félt attól, a mi hirtelen bekövetkezhetik, holnap vagy holnapután. Félt attól a valakitől, a ki hirtelen előtérbe léphet. Valamely művész, katonatiszt, komédiás, valaki, a ki tetszik a nőknek, a kik előtt föltárják karjaikat.

Eddig csak a multra volt féltékeny, most már a jövőre is az volt. Pedig a többiek meg ugy vélekedtek, hogy csak ő rá lehetnek féltékenyek. Már gyanakodtak rá és Burne asszonynyal szemben is czélozgattak. Néhányan a kedvesének mondták, a többiek Lamarthe nézetéhez csatlakoztak és azt hitték, hogy a szép asszony csak mulat, mint mindig. Az apja boszankodott, szemrehányásokat is tett neki, ő azonban mindezt büszkén türte. De Mariollet kellemetlenül érintették a gyanakodó hirek és meg is mondta Burne asszonynak.

- Baj is az! - felelt a szép asszony.

- Csak legalább igazán szeretnél!

- Hát talán nem szeretlek, barátom?

- Igen is, nem is! Itt nálad igen, másutt alig. Én inkább az ellenkezőt szeretném, miattam és miattad is. Az asszony mosolygott és halkan szólt:

- Az ember ugy tesz, a mint lehet.

- Oh, ha sejtenéd, mennyit szenvedek azalatt, hogy téged fölmelegíteni igyekszem! - szólt Mariolle ujból.

Az asszony nem felelt. Ezt a tárgyat nem kedvelte.

Igy hát nem is mert reá tovább hatni. Csak a tekintete pihent rajta, mint valamely gyüjtemény legdrágább kincsén. Az övé volt ez az asszony és mégsem az övé, - szabad volt és lekötött, - megnyerte és mégsem érhette el. Közel, egész közel állt hozzá és egészen mégsem érte el sohasem azt a nőt, a kit lelkének és testének teljes, csillapíthatatlan szenvedélyével szeretett.

Mint viszonyuk kezdetén, ujra irt neki. A tinta győzte le erényének első ellentállását, a tintával vivhatja ki talán felette az utolsó, legnagyobb diadalt. Látogatásai ritkábbak voltak most, leveleiben azonban naponta panaszkodott. Néha, a mikor levelei igen beszédesek és igen fájdalmasak voltak az asszony is felelt neki. Igen okosan, szellemesen, sőt képletesen fejezte ki magát. Férfi hiuságának hizelegtek e levelek. A szép asszony szive azonban épp oly kevéssé volt meg bennük, mint az auteuili kis házban elcsattant csókokban.

Mariolle az okát kereste ennek. És miután Burne asszony leveleit könyvnélkül tudta, az okot végre meg is találta. Az ember inkább mutatkozik abban, a mit ir, mint abban, a mit elmond.

A férfi talán irásközben is eltagadhatja igazi természetét. Hivatása és a gyakorlat megtanítja, miképp bánjék a tollal. A nő azonban csak önmagáról ir és minden szavában lényéből is van valami. Burne asszony csak gondolkozott, de nem érzett. Kedvesen irt és finomul. Hozzá intézett leveleiben azonban más hangot kellett volna találnia. Olyan hangot, a mely a szivből ered és parázs módjára éget.

A mikor inasa reggelenkint behozta a postát, szemeivel végigrepült a leveleken, a mig megtalálta a szeretett kézirást. És ha megtalálta, lázas izgatottság vett rajta erőt és szive hevesen kezdett dobogni. Kinyujtotta kezét, megragadta a levélkét, ujra megnézte a czimzését, mielőtt fölbontotta. Mi mondani valója lehet? Benne lesz-e a »szerelem« szó? Azt, hogy szereti őt, még sohasem irta le, a »nagyon« vagy ehhez hasonló kifejezés hozzáfüzése nélkül. »Nagyon szeretlek«. - »Igazán szeretlek«! - »Nem szeretlek talán?« - Ismerte ő mindezeket a fordulatokat, a melyek semmit sem jelentenek, mert tulsokat mondanak. Van-e fokozás a szerelemben? Megitélhető-e, hogy valaki keveset, vagy nagyon szeret-e? A ki szeret, az szeret és ez elég. Rövid szó, a mely mindent tartalmaz, a mely a testet, a lelket, az életet, az egész létet kitölti. Érezni lehet, mint a vér melegét, mint a levegőt, melyet belélegzünk, mint a gondolatot, mely bennünk él, mert egyetlen gondolattá lesz. Kivüle nincs semmi.

Mariolle ennek a kis szónak esett áldozatául. Átfutotta a levélke sorait és megnyilatkozását kereste az érzésnek, mely hasonló volna az övéhez. De csak azt találta: »Nagyon szeretlek!« és sohasem azt, hogy »Szeretlek!« Leveleiben a szt.-mihály-hegyi szép kis regényt folytatta. Ám ez csak szerelmi regény volt és nem szerelem.

Kis idő multán válaszai mind ritkábban kezdtek érkezni. A frázisok és ismétlések kifárasztották. Különben is benne élt most a nagyvilág zajában. A téli ünnepek egymást érték. Páris mulatott. Egész éjjel robogtak a fogatok az utczákon és a kocsik ablakaiból a diszes hölgyek fehér, tüneményszerü képét lehetett látni.

Az emberek mulattak és a ragály behatolt a társaság minden rétegébe, Burne asszonyt sem kimélve meg.

Nagy sikerével kezdődött, melyet az osztrák nagykövetség estélyén bemutatott balletben aratott. Bernhaus gróf hozta őt össze a nagykövetnével és Burne asszony egyszeriben meghóditotta Malten herczegnőt. Rövid idő alatt benső barátnőjévé lett és ismeretsége lassankint elterjedt az egész diplomácziai karban és a legelőkelőbb arisztokrácziában. Miután kecses, okos, elegáns hölgy volt, könnyen diadalmaskodott mindenütt, divatossá vált és oly kiváló állást foglalt el, hogy a franczia nemesség legekszkluzivabb tagjai is keresték társaságát.

A czimeres fogatok hosszu sora állt minden csütörtökön a Rue de General Foyban és a megzavart cselédség a herczegnőket a márkinékkal, a komteszeket a baroneszekkel cserélte el, a mikor a jóhangzásu neveket bekiáltozták a szalonba.

Burne asszony valósággal bódult volt. Egyszerre odakerült ama kiváló teremtések sorába, a kiket Páris ünnepel, bámul, imád, a mig divatosak. Ezzel azonban az előkelőség vágya támadt fel benne.

Környezetének művészeti klikkje védekezett ellene. Lázadók módjára, zárt sorokba gyültek régi barátai és ebben a körben még a vastag Fresnel is sokrabecsült erő volt. A feje a csoportnak Mariolle volt. Hiszen tudták, hogy mily nagy a befolyása arra az asszonyra és hogy mily nagy a barátság, a melyet az asszony ő iránta minden alkalommal tanusitott.

Ő pedig utána nézett, mint a hogy a gyermek néz a piros léggömb után, a melynek fonala elszakadt. Az ő szemei láttára lebegett tova a társasélet bóditó, derült légkörében. Tarka, tánczoló, elegáns tömegbe látszott előle menekülni, messzire attól a titkos nagy boldogságtól, a melyet ő remélt. Féltékeny volt mindenkire és mindenre. Nemcsak a férfiakra, hanem a nőkre és a tárgyakra is. Oly nagyon szenvedett érzelmeinek e vad árja alatt, hogy szinte belebetegedett. És kétségbeesett arczának végre is föl kellett előtte tünnie.

- Mi bajod? Ugy megváltoztál, lesoványodtál.

- Nagyon szeretlek.

A szép asszony egy pillantással köszönte ezt meg neki.

- Tulságosan sohasem lehet szeretni, barátom.

- És nekem mondod ezt?

- Persze.

- Nem érted tehát, hogy viszonzatlan szerelmemben meg kell halnom.

- Elsősorban nem viszonzatlan. Másodsorban az effélétől nem hal meg az ember. Harmadszor pedig összes barátaink féltékenyek rád, a mi azt bizonyitja, hogy nem bánok veled oly igen rosszul.

Megragadta a szép asszony kezét.

- Nem értesz.

- Nagyon is jól értelek.

- Nem hallod azt az esdést, a melylyel folytonosan a szivedhez fordulok?

- Hallom.

- És...?

- És... bánatot okoz nekem, mert igazán mindenekfölött szeretlek.

- Nos tehát?

- Te azt mondod nekem: ugy érezz és cselekedjél, mint én. Ugy beszélj, mint a hogy én beszélek. Csak tehetném, szegény barátom! Olyan vagyok, a milyen vagyok. A mint isten megteremtett, ugy adtam magamat neked oda. Nem bántam meg, nem kérek vissza semmit, mert minden emberi lény közt te vagy nekem a legkedvesebb.

- De nem szeretsz!

- Szeretlek azzal az egész akaraterővel, mely bennem lakozik! Az én hibám, ha nem erősebb és nem más?

- Ha teljesen biztos volnék benne, talán megnyugodnám.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt akarom mondani, hogy föltételezem benned a képességet, hogy másképp szeress és hogy csak nem én vagyok az a férfiu, a ki benned ezt a szerelmet fölkelthetné.

- Tévedsz, barátom! Több vagy te nekem, mint a mennyi valaha ember volt és lesz. Legalább igy hiszem én. Nem hazudom neked, nem szinlelek, mint azt oly sok más nő teszi. Légy azért hálás, ne kinozd magad és ne busulj. Bizzál vonzalmamban, a mely hű és egyedül csak a tied.

- Különös módon fogod föl a szerelmet, és oly különös módon beszélsz róla, felelt Mariolle alig hallhatólag. - Te beéred azzal, hogy egy széken ott ülök melletted. Reám nézve azonban üres a világ nélküled. Nem tudok semmit, nem érzek semmit, nem akarok kivüled semmit.

A szép asszony barátságos mosolygással felelt:

- Tudom és értem én mindezt. El vagyok tőle ragadtatva és csak arra kérlek, szeress mindig igy, ha lehetséges, mert ez igazán boldoggá tesz. Csak arra ne késztess, hogy komédiát játsszam neked. Nekem igen nehezemre esnék és egyikünkhöz sem volna méltó. Régóta éreztem, hogy e kölcsönös magyarázatnak meg kell köztünk történnie. Igen fáj nekem, mert őszintén szeretlek. Természetemet azonban nem változtathatom meg, a tiedhez hasonló sohasem lesz. Végy tehát ugy, a milyen vagyok.

- Sohasem gondoltál tehát arra, sohasem tartottad lehetségesnek, hogy másképp is szerethetnél? Egy napig, egy óráig legalább? - kérdezte hirtelen.

A szép asszony zavarba jött és egy pillanatig gondolkozott.

- Mielőtt ugy szerettelek, mint a hogy most szeretlek, azt hittem, talán, hogy... hogy jobban el fog ragadni, ez esetben azonban kevésbbé egyszerü, kevésbbé odaadó és végre valószinüleg kevésbbé őszinte is lettem volna.

- Végre kevésbbé őszinte?

- Miután te a szerelmet abban foglalod össze, hogy »Vagy minden, vagy semmi«. Nálam pedig ez azt jelentette volna, hogy: »Előbb mindent, aztán semmit!« A mikor ez a semmi kezdődik, minden asszony hazudni kezd.

- Kinos elgondolnom, hogy máskép is szerethetnél - szólt Mariolle bágyadtan. - Te is érzed ezt, egy napon tehát majd csak eléd kerül az, a kit igazán fogsz szeretni.

- Nem hiszem - felelt Burne asszony habozás nélkül.

- De miért nem? Miért nem? Hiszen már érezted a szerelem sejtelmét, azt a le nem csillapított, kinzó reményt, hogy életed, lelked, tested összeforrhatna egy másik lénynyel és beleolvadhatna. Miután e hatalmas érzést sejthetted, elérkezik az a nap is, a mikor föléd kerekedik.

- Nem. Csak képzeletem ámított el. A mit neked adok, az minden, a mit adhatok. A mióta a kedvesed vagyok, gyakran gondolkoztam mindezen. Figyelj jól. Én nem félek semmitől, még a szavaktól sem. Nos tehát, meg vagyok róla győződve, hogy forróbban, mélyebben nem szerethetek, mint a hogy e pillanatban szeretek. Lásd, ugy beszélek hozzád, mint a hogy csak magamban szoktam beszélni. És azért teszem, mert okos, értelmes, éles eszü vagy és mert én a teljes becsületességben a legjobb és az egyetlen eszközt látom, a mely bennünket hosszu időre egyesíthet. Ezt óhajtom és ezt remélem, barátom!

Mint a szomjazó a hüs cseppet, ugy szivta ő magába a szép asszony szavait. Aztán térdre borult és ruhája redőibe rejtette homlokát. És mialatt két kis kezet árasztott el csókjaival, folytonosan ismételte: »Köszönöm, köszönöm!«

Mikor aztán fölegyenesedett, hogy ránézzen, az ő szemeiben is két könycseppet látott csillogni. Karjai a nyaka köré fonódtak, gyöngéden fölemelte magához, lehajolt hozzá és szempilláit csókolta.

- Ülj le, - szólt aztán. - Nagyon oktalan dolog, hogy itt térdelsz előttem.

Mariolle leült. Némán nézték egymást egy ideig. Aztán azt kérdezte tőle az asszony, hogy elvezeti-e valamelyik nap Predolé szobrászhoz, a kiről most egész Páris beszél.

Megállapitották a határnapot és Mariolle fölállt, távozni készült.

- Eljösz holnap Auteuilbe? - kérdezte suttogva.

- Hogyne jönnék!

Mariolle magánkivül volt örömében; e »talán« reménye elbódította. Remény volt az is, mely a szerelmesek szivéből sohasem hal ki.


VI.

Burne asszony kétlovas hintója gyors vágtatással robogott végig a Rue de Grenellen. Április eleje volt.

A fiatal asszony lábai melegítő kövön pihentek, testét bunda takarta, mely szerelmesként simult hozzá. Kellemetlen érzéssel eltelve gondolt arra, hogy legkésőbb egy óra multán bérkocsiba kell szállnia, hogy Mariolleval Auteuilban találkozzék.

Mily szivesen küldött volna neki lemondó táviratot! Az az elhatározása azonban, hogy minél ritkábban szedi rá, már kéthónapos volt és ez idő alatt igazán őszintén igyekezett, hogy ugy szeresse Mariollet, mint a hogy ez őt szerette.

Burne asszony ezt legalább meg akarta kisérleni. Sikerült neki az, hogy a legnagyobb gyöngédséggel emlékezett meg róla és a találkozások napjain bizonyos érzelmi lázban volt. Hiszen, a ki éjnek idején rablókkal és kisértetekkel foglalkozik, elvégre maga is megtanul félni.

Bundájába burkolva, lábait a melegítő kövön pihentetve, Burne asszony bizonyos kedvteléssel nézte, mint verődnek a jégdarabkák a hintó ablakához. És ezt a kellemes meleget elhagyva, jéghideg bérkocsiba szálljon és odasiessen ahhoz a szegény emberhez? Igazán, nem volt ehhez való elég bátorsága.

Távol állott tőle a szándék, hogy visszavonuljon, hogy szakítson vele és hogy gyöngédségének határt szabjon. Továbbra is bizonyítékait akarta nyujtani szerelmének, - most is, a jövőben is, csak nem oly gyakran. Hiszen ez a gyakori találkozás talán meg is rontaná a csodás, ritka boldogság legszebb varázsát és soha nem szünő vonzóerejét. Ezt tehát nem szabad parancsolni.

Már azt is számítgatta, hogy mennyivel inkább biztosíthatná Mariolle állhatatosságát, ha néha megtagadná magát tőle. A bőjtölés fokozza az éhséget és az érzéki vágy nem egyéb étvágynál.

Idáig jutva, elhatározta, hogy ezuttal elmegy még Auteuilbe és csak rosszullétet fog szinlelni. Kevéssel ezelőtt még a lehető legkellemetlenebb volt neki a zimankós időben való kocsikázás; most már nem félt tőle. A mit még pár percz előtt nem akart, azt most szivesen tette. És nagyon jól tudta, hogy miért teszi. Mosolyogva mondta magában, hogy mégis különös, ha valaki egy oly természetes dolgot oly természetellenesnek tart.

Az előbb még félt Auteuiltől, mert ismerte a találkozások apróbb kellemetlenségeit. A gombostükkel, melyekkel nem tudott elbánni, mindig véresre szurta kezeit, és ruháit, miket a vetkőzés sietségében szerteszét dobált, csak nagynehezen tudta megint összeszedni. A gondolat, hogy ismét magának kell öltözködnie, már eleve lehangolta.

Burne asszony sokáig időzött e gondolatnál és megforgatta minden oldalról. Elvégre mégis csak valami közönséges, kissé megszégyenítő ez a meghatározott időben való szerelem... az az óra, melyet már napokkal azelőtt megállapítottak, mint valami üzleti utat, vagy orvosi látogatást! Ha egy hosszu, zavartalan, bódító együttlét befejezéseül valami érzés elragadja az embereket, - ha az ajkak forró csókokban tapadnak egymáshoz és mámorban száll tova a lélek... ez igen természetes dolog. Mily egészen más valami azonban az, ha az ilyen csókokat előre bejelentik, ha hetenkint egyszer visszatérnek és ha az ember azokat, kezében az órát tartva, várja.

Óh, az az auteuili óra! Minden barátnéjánál kiszámította, és szinte félve érezte közeledni. Mert e kinos napokon nem maradt otthon, a hol valami látogatás, valami váratlan akadály fogva tarthatta volna, hanem bejárta Párist minden irányban. És most hirtelen igy szólt magában:

»Ma ünnep van, igen későn fogok odamenni, hogy ne kinozzam tulságosan!«

A kocsi első részében egy kis faliszekrény volt, a mely e szük, kárpitozott női-szoba fekete selymében rejtőzött. Fölnyitotta, kis ajtó tolult félre és egy tükör került elő, mely az ő arczának magasságáig ereszkedett le. A tükör mögött sok apró ezüstszinű tárgy volt: arczpordoboz, ajkfestő ón, néhány illatszeres üvegecske, tintatartó, tollszár, olló, papirvágó kés az uj regény felvágására, melyet utközben olvas. Egy pompás óra is volt ott. Négyet mutatott.

- Még legalább egy óra! - gondolta magában Burne asszony.

Megnyomott egy gombot és az inas, a ki a kocsis mellett ült, kezébe fogta a hallócsövet. Burne asszony megragadta a másik végét, a mely a kocsiban volt és ajkaihoz emelte a metszett kristályból készült beszélőkagylót.

- Az osztrák nagykövetséghez! - parancsolta.

Aztán a tükörhöz fordult. Ugy nézte benne képét, mint mindig, vagyis azzal a megelégedéssel, melyet az emberek legkedvesebbjének láttára lehet érezni.

Burne asszony még javában nézte magát, mikor a kocsi nagy robajjal gördült be a nagykövetség kapujába. Begombolta bundáját, visszatette a tükröt és becsapta a faliszekrényt. A kocsi megállt és ő a kocsishoz fordult:

- Menjen haza! Ne várjon.

Inas jelent meg a lépcsőn és ettől azt kérdezte:

- A herczegnő itthon van?

- Igenis, asszonyom.

Belépett, fölment egy emeleten és bement a kis szalonba, a hol Malten herczegnő az iróasztalnál ült.

Barátnéját megpillantva, a hölgy örvendve, ragyogó szemekkel, gyorsan felállt. Megölelték és ajkon, arczon többször megcsókolták egymást.

Aztán két alacsony székre leültek a kandalló mellé. Nagyon szerették egymást, őszintén tetszettek egymásnak és megértették egymást minden tekintetben. Titokzatos és különös módon vonzották egymást, a jólét ugyanaz az érzése töltötte be őket. Félnapokon keresztül, szüntelenül tudtak fecsegni. Beszélgetésükben nem volt semmi mélység, de azért érdekes volt mindkettőjükre nézve, mert a mi őket egymáshoz füzte, az az izlésüknek teljes egyformasága volt.

- Látja, mennyire szeretem! - szólt Burne asszony. - Ma nálam ebédel, de még előbb is látni akartam; ez már valóságos szenvedély, kedvesem!

- Olyan szenvedély azonban, melyet én is viszonzok! - felelt a svéd nő mosolyogva.

És szokásukhoz hiven, kaczérkodni kezdtek egymással, akárcsak férfiakkal ültek volna szemben. Csakhogy ez a tetszésvágy a vetélytársnő ellen fordult.

Beszélgetés közben Burne asszony időnkint az órára nézett. Pár másodpercz mulva ötöt üt. Mariolle már egy órája várja.

»Most elég!« gondolta magában és fölállt.

- Már? kérdezte a herczegnő.

- Sietek, mert várnak. Pedig szivesebben maradnék itt.

Ujra összecsókolództak és Burne asszony, a ki bérkocsit hozatott, elment.

A sántító gebe csak nagynehezen czipelte tova az ócska csézát. És ezt a sántítást, ezt a fáradtságot érezte Burne asszony magában is. Ő is hosszunak, nehéznek találta az utat. Andrét látni fogja, de csalódást szerez neki. Az előbbinek örvendett, az utóbbi elszomorította.

Ott találta az ajtó mögött, a hol reá várt. A hidegtől félig megdermedett. A fákat rázta a téli vihar, a jégdarabok tánczot jártak a kifeszített esernyőn, mely alatt a ház felé igyekeztek. Lábaik besüppedtek a sárba.

Puszta, kietlen volt a kert. És André sápadt volt. Igen szenvedett.

Mikor beléptek a szobába, Burne asszony igy szólt:

- Oh istenem, milyen hideg van itt!

Pedig mindkét szobában vigan égett a tüz.

- A bundámat magamon tartanám egy kicsit.

Csak néhány gombot szabadított fel és ruhájának tolldisze kikandikált. Fázott, ugy ült, mint egy kis vándormadár, a melynek sehol sincs maradása.

Mariolle odaült melléje.

- Pompás ebéd lesz ez a mai! Már előre örülök neki.

- Kik lesznek ott?

- Hát első sorban te! És aztán Predole, a kinek az ismeretsége után olyannyira vágytam.

- Igazán? Predole?

- Igen! Lamarthe hozza magával.

- Sehogy sem fog neked tetszeni az a Predole. A szobrászok egyáltalán nem igen szoktak a szép asszonyoknak tetszeni. Hát még Predole?

- Lehetetlen, kedvesem! Nagyon is bámulom őt.

Predole legyőzte, meghódította Párist. Ismerték ugyan és tisztelték már legutóbbi kiállítása előtt is. Azt beszélték róla, hogy pompás szobrocskákat készít. De a mikor műveit együtt látták a kiállításon, a lelkesedés valósággal kitört.

Különlegességét az apró szobrok képezték, a melyeken kevés, igen kevés volt a lepel: finom, fátyolozott meztelenség, a melyet művészi tökélylyel tudott megalkotni. Különösen tánczosnői mutattak ritka, simulékony szépséget.

- És még ki lesz ott? - kérdezte Mariolle.

- Malten herczegnő.

Ez a név kellemetlenül érintette őt. Volt valami kifogása ez asszony ellen.

- Hát még?

- Massival, Bernhaus, Maltry... egy szóval az én válogatott társaságom. Ismered különben Predolét?

- Egy kicsit.

- Milyennek találod?

- Pompás ember. Egyike azoknak, a kik igazán szeretik művészetüket. És ha beszél, nagyon érdekes ember.

Mariolle megragadta a szép asszony kezét, a ki bundájában összehuzódott. Előbb gyöngéden ölelte, aztán megcsókolta. Burne asszonynak pedig eszébe jutott, hogy teljesen elfelejtette a beteget játszani és most hirtelen más ürügyet keresve, így szólt:

- Óh istenem, mily hideg van!

- Igazán?

- Roppantul fázom.

Mariolle felállt, megnézte a hőmérőt. A szobákban csakugyan nem volt meleg.

Aztán ujra leült melléje és ujra hallotta panaszát:

- Ó istenem, mily hideg van!

Most végre megértette. Három hét óta figyeli már erőltetett gyöngédsége megcsappanását. Most már értette, hogy ez az asszony megunta a szinlelést.

És mintha csak az asszony gondolataiban akart volna tovább fürkészni, azt kérdezte:

- Ma tehát még a bundádat sem akarod levetni?

- Nem, mert reggel óta köhögök egy kicsit. Ebben az utálatos időben meghütöttem a torkomat és nem szeretnék ágyba kerülni.

Erre szünet következett, majd Burne asszony szólalt meg:

- Mindenkép látni akartalak, máskülönben el sem jöttem volna.

Mariolle azonban nem felelt. Megint az asszony szólalt meg:

- Heteken át a legszebb idő volt és most ilyen hideg van; igazán veszedelmes ez a hirtelen változás!

Mariolle pedig csak nézte az asszonyt és azt gondolta magában:

- Ez hát az ő szerelme!

Most először érzett iránta bizonyos gyülöletet.

- Azt mondja, hogy fázik, - gondolta magában. - De csak azért fázik, mert nálam van. Igen, ha valami mulatságról van szó, valami szeszélyről, a milyennel az efféle felületes teremtések töltik el idejüket, mily bátran daczolna mindennel, még élete árán is! A legkeményebb hidegben nyitott kocsin jár, csak azért, hogy ruháit mutogassa! De hát ilyenek a mai asszonyok!

Burne asszony pedig a legnagyobb lelki nyugalommal ült vele szemben és ő pontosan tudta, hogy e pillanatban, abban az édes, szeretett fejecskében nincs más gondolat, mint az, hogy ennek a kinos együttlétnek vége szakadjon.

Van-e még, volt-e valaha nő, a kit a szenvedély és hév teljesen betöltött volna? Volt-e valaha nő, a ki szenved, sir, elragadtatással adja oda magát, a ki szerelmet rebegve ölel, kapaszkodik? Van-e nő, a ki testtel, lélekkel szeret - ajkaival, a melyek beszélnek, szemeivel, melyek mindent látnak, szivével, mely fennen dobog és kezével, mely simogat, kedveskedik? Van-e nő, a ki daczol mindennel, a ki éjjel és nappal, az őrzés és fenyegetés daczára, merészen és reszketve siet a férfi elé és ellentállás nélkül, a boldogságtól félőrülten veti magát karjaiba, pusztán azért, mert szereti?

Elragadóan szép volt az az asszony, a mint ott ült, szorosan beleburkolódzva tolldiszes ruhájába. Igen, azok a ruhák, azok a féltékeny őrök, azok a kaczér, drága akadályok, - azok védőleg övezték körül az ő kedvesét és megvédték vele szemben. Ezek voltak a tulajdonképeni ellenségek, a melyek ellen harczolni kell, s melyeket le kell győzni.

- Remekszép az öltözéked! - szólt Mariolle, nehogy arról kelljen beszélnie, a mi kinozta.

- Mit szólsz majd ma este, ha meglátsz?

Erre köhécselt néhányszor és aztán tovább szólt:

- Mindinkább meghülök. Engedj most elmennem, barátom! A nap nemsokára ujból visszatér és én is!

Mariolle nem kérte, hogy maradjon. Minden bátorsága elhagyta. Igen jól tudta, hogy nincs hatalma, a melylyel ezt a teremtést fölrázhatná nyugalmából, azt a teremtést, mely lelkesedést egyáltalán nem ismert. Vége... vége örökre! Hiábavaló volt minden remény.

És lelkében hirtelen föltámadt a szilárd elhatározás, hogy e kinos rabságból kiszabadítja magát.

- Isten veled hát!

Mariolle hangjának bánatos volta meglepte az asszonyt.

- Ma estig, barátom.

- Ma estig. Isten veled!

Kikisérte a kert ajtajáig. Aztán visszajött és egyedül ült a kandalló mellé. Egyedül! Még csak most ébredt tudatára annak, hogy mily hideg van. Szive nagyon szomoru volt. Vége! Mily borzasztó gondolat... oh! Sohasem fogja többé remélni, várni, sohasem fog róla ábrándozni azzal a szivből fakadó melegséggel, mely időnkint bevilágítja sötét életünket, mint az örömtüz a sötét tájat. Elment, mert fázott! Maga előtt látja, a mint épp az imént ránézett... elbüvölte, hogy szivét annál biztosabban érhesse. És mily jól érte, egyetlen, utolsó ütésével! Érezte, hogy a régi seb, mely fölszakadt, tovább terjed és gyógyíthatatlanná válik, mert a gyilkos közömbösséget kétélü tőr gyanánt forgatta meg benne. Sujtott szivéből pedig a fájdalom átözönlött egész testébe, fölszállt a torkáig és fojtogatta.

Ő elment, mert fázott! Ő hóhegyeken menne keresztül, hogy hozzá juthasson. A ház tetejéről vetette volna le magát, hogy lábainál heverhessen.

Kedvese, viszonyuk elején, mondott neki valamit, a mit nem felejthetett el. Azt mondta: »A mai férfiak nem szeretik a mai nőket ugy, hogy értük kárt tennének magukban. Higyje nekem, ismerem én mind a két fajtát.« Mariolle tekintetében csalódott, önmagát illetőleg nem, mert még hozzátette: »Azt már eleve megmondom önnek, hogy én nem tudok valakit igazán szeretni, legyen az bárki is.«

Legyen az bárki is? Biztos dolog ez! Nos... őt legalább nem szerette, de hát más valakit... Nem, őt nem! Őt nem szerethette! De hát miért nem?

Mariolleban az az érzés támadt, hogy egész élete egyetlen, nagy tévedés volt. Sokáig védekezett ez érzés ellen, most kitört belőle és lesujtotta. Nem tett semmit, nem ért el, nem nyert, nem vivott ki semmit. A művészetek izgatták, de egyikhez sem mert hozzáfogni. Hiányzott belőle az a kitartó munkakedv, a mely győzelemre vezet. Siker nem boldogította, lelkesedés nem élt benne valami nagy feladat iránt. Egyetlen, erőteljes igyekezete... az a törekvése, hogy egy nő szivét legyőzze, hajótörést szenvedett.

Sokáig tartott, mig végre lecsillapodott egy kicsit, akkorra már az éj is leszállt. Még épp annyi ideje volt, hogy visszatérhetett lakásába, hogy az ebédre átöltözködjék.



VII.

Mariolle első vendégnek érkezett Burne asszonyhoz. Leült és figyelmesen nézte a falakat, butorokat, függönyöket, csecsebecséket, melyeket szeretett, mert azé az asszonyé voltak. A szalon bizalmas helye volt neki. Itt ismerkedett meg vele és itt látta ujra, oly számtalanszor. Itt keletkezett szerelme és napról-napra fejlődött benne, mignem elérkezett a vereség órája.

Megnyilt a mellékszoba ajtaja. Burne asszony lépett be és kezeit Mariolle felé nyujtva, sietett hozzá. Ő pedig uralkodni igyekezett magán és a szép asszony nem vett észre semmit.

Az, a ki előtte állt, nem is ő volt, hanem élő, páratlanul remek virágbokréta. Dereka körül szegfüöv simult. Meztelen karjait és vállait nefelejts- és gyöngyvirág-girlandok csókolták. Mellén pedig három orchidea pompázott. Szőke hajában ibolyák voltak, melyek kelyhében brilliáns cseppek csillogtak.

- Fejgörcsöm van, így szólt, de majd jobban leszek.

Lehellete olyan volt, mint a tavaszé s Mariolle bámulva nézte. Vajjon ki számára készült e pompás öltözék? Kedveseinek akart tetszeni, vagy Malten herczegnőt akarja elhomályosítani?

Megnyilt az ajtó, a herczegnőt jelentették be. Burne asszony eléje sietett és orchideáit gondosan kimélve, könnyed, gyöngéd mosolygással nyujtotta neki ajkait. Mily csinos, irigylésre méltó csók, melyet e két nő - teljes szivből - váltott!

Mariolle megrezzent a halálos fájdalomtól. Ő eléje sohasem sietett igy, igy sohasem csókolta meg őt, mint ezt az idegent. Megint az előbbi következtetés ébredt fel benne: »Ezek a nők nem a mi számunkra vannak teremtve!«

Massival érkezett, utána Pradon, Bernhaus gróf és Maltry, a ki valósággal ragyogott az angol chictől. Még Lamarthe-ot és Predolet várták. A szobrászról beszéltek és az egész társaság egyhangulag őt magasztalta.

Végre megjelent. Bámulva nézték. Bizonytalan koru, köpczös ember, széles parasztvállakkal és fekete haju, nagy fejjel. Vonásai éles metszésüek voltak, az orra hatalmas, ajkai vastagok, szakálla szürkülő. Arczából félénkség és kellemetlen érzés látszott. Ügyetlenül lógatta karjait. Talán óriási kezei okozták ezt. E kezek szélesek, vastagok voltak, izmos ujjuak, mint egy Herkulesé, vagy mészárosé. Arcza annál élénkebb kifejezésü volt. Szemei szürkék voltak és tekintetük átható. Gyorsan, fürkészve nézett körül. E szemekből nagy lélek szólt.

Burne asszony egy kis csalódást érzett. Udvariasan székkel kinálta meg a művészt és ő leült. De elfogultan ült, valószinűleg bosszankodott, hogy egyáltalán eljött e házba.

Lamarthe azonban, a kiben megvolt a nagyvilágias jártasság, magára vállalta, hogy megtöri a jeget és odafordult barátjához.

- Már csak meg kell önnek mutatnom, kedvesem, hogy hol van. Fenséges urnőnket már ismeri, most a környezete kerül sorra.

És egy kézmozdulattal a kandalló felé mutatott, a melyen Houdon egy eredeti mellszobra állt, aztán egy iróasztal felé, a melyen Clodian hires tánczoló női diszelegtek. Végül egy állványra, melyen a legszebb négy Tanagra-alak állt.

Predole arcza hirtelen felvidult. A pusztában ujra megtalálta gyermekeit. Felállt és odasietett a négy, antik agyagalakhoz. Kettőt közülük megragadott hatalmas kezeivel, melyekkel egy ökröt is lesujthatott volna. Burne asszony félt. Ő pedig ügyesen, óvatosan, gyöngéden forgatta az alakokat; ugy tett, mintha beczézné.

- Ugy-e, csinos? - kérdezte Lamarthe.

És most a szobrász kezdte dicsérni. Kifejezései oly találóak voltak, mint a milyen tiszták voltak gondolatai. Egy sarokban félig elrejtve, bronzszobor állt, mely oly nehéz volt mint egy ágyugolyó. Ő pedig megragadta, odavitte a lámpa elé, sokáig nézte, aztán visszavitte a helyére. Aligha erőltette meg.

- Óriás, a ki szinte hivatva van arra, hogy márványnyal, érczczel birkózzék, ugy-e?

Lamarthe mondta ezt és a többiek rokonszenvesen nézték Predolet.

Inas jelentette, hogy tálalva van.

A ház urnője a szobrász karjába kapaszkodott. Az asztalnál az ő jobbján ült és oly udvariasan, mint a hogy egy előkelő ház örökösénél neve eredete felől tudakozódott volna, azt kérdezte:

- Az ön művészetének az a nagy előnye is megvan, hogy a legrégibb, ugy-e bár?

- Én istenem, nagyságos asszonyom, felelt a szobrász nyugodtan, a bibliai pásztorok már a sipon játszottak, a zenének tehát kétségkivül még régibbnek kell lennie. Története persze csak aránylag rövid idő óta van, mig a szobrászat története igen messze időkbe nyulik vissza.

- Szereti ön a zenét?

- Én minden művészetet szeretek.

- Tulajdonképp ki találta fel az önét?

A szobrász gondolkozott. Aztán, oly gyöngéden, mintha valami megható történetről volna szó, így kezdett beszélni:

- A hellén hagyományok az athéni Dedalosnak tulajdonítják. Nekem azonban jobban tetszik az a hit, mely a sicyoni Dibutadest tartja megteremtőjének. Kore nevü leánya kedvesének árnyékát szénnel kivonalozta. Apja pedig a körvonalakat kitöltötte agyaggal és megmintázta. Ezzel az én művészetem megszületett.

- Pompás! - szólt Lamarthe és rövid szünet után igy folytatta:

- Igen, igen, csak akarnia kell, Predole! Nem is hiszi, nagyságos asszonyom, hogy mily érdekes ez az ember, ha kedvencz tárgyára térhet, ha azt kellő világitásban mutathatja be.

A szobrász pedig aligha czélozta azt. Hogy mellényét megvédje, az asztalkendőt odaerősítette nyaka és gallérja közé és oly nyugodtan ette levesét, mint egy paraszt. Később egy pohár bort ivott, mely jobb és kellemesebb hangulatot keltett benne.

Időnkint meg-megfordult. Egy szoborcsoportozat, mely mögötte, a kandallón állt és a melynek képét a tükörből látta, felkeltette figyelmét. Végül már nem birta megállani és azt kérdezte:

- Falguières csoportja, ugy-e?

Burne asszony mosolygott.

- Igen, Falguièresé. Hogy ismerte meg a tükörből?

Most a szobrászon volt a sor, hogy mosolyogjon.

- Hogy mint, nagyságos asszonyom, azt nem tudom, de egy pillantásra megkülönböztetem a művészeket, a kik csak szobrászok, azoktól, a kik festeni is tudnak és viszont. A ki csak egy szakmát ért, az máskép teremt.

Lamarthe csillogtatni akarta barátját. Közelebbi felvilágositást kért és Predole rátért.

Lassan, találó szavakkal és teljesen uj, eredeti módon irta le és jellemezte a szobrászok festészetét és a festők szobrászatát.

Beszédközben nagy kezei ugy mozogtak, mintha javában mintáznának. Elragadóan könnyü, simulékony mozdulataikkal alkották azokat a műveket, a melyekről beszélt. Feszülten nézte mindenki az ujjait, melyek a tányérok és a poharak fölött szinte kézzelfoghatókká tették azt, a miről szája beszélt.

Ha azonban oly étellel kinálták, a mit szeretett, elhallgatott és minden figyelmét az evésre fordította.

Az ebéd befejezéséig már csak keveset beszélt - alig ügyelt a többiekre, kik a szinházakról a politikára, a bálokról a házasságokra és az ujságczikkekről a lóversenyekre tértek át. Ő étvágygyal evett és szorgalmasan ivott a borból, a mely ellen alig lehetett kifogása.

Visszamentek a szalonba. Lamarthe most is megmutatta a művésznek a remek csecsebecséket. Predole elragadtatással bámulta az üvegszekrényben álló kétségtelenül hiteles, megbecsülhetetlenül értékes ezüst tintatartót, Benvenuto Cellini művét. Kivette a kincscsel fölérő remeket, leült egy székbe és most azt beszélte el, hogy mily hatással voltak rá a művészet eme csodái, miket saját szemeivel láthatott.

Lamarthe el volt tőle ragadtatva.

- Szeretném megcsókolni, mondta neki lelkesen. Ön az egyetlen igazi művész, korunk egyetlen embere, a kiben ihlettség van. Egy pohárka likőrt üritek egészségére.

A társalgás most ismét általánossá vált. De csak vontatottan haladt, mert azok a nagy gondolatok, a melyek az elébb járták be a szalont, elfojtották ezt.

Predole korán távozott. Azzal mentegetődzött, hogy mindig hajnalban szokott dolgozni.

A mint elment, Lamarthe lelkesen fordult Burne asszonyhoz:

- Nos? Milyennek találja?

A szép asszony habozott. Arczán egy kis kedvetlenség látszott és távolról sem elragadtatás.

- Elég érdekes, de nem valami tulfinom.

A regényiró mosolygott.

- Aha, gondolta magában. Öltözékedet nem bámulta meg, pedig tulajdonképp te vagy itt az egyetlen drágaság, a mely megnézésre érdemes. Még néhány udvariasságot mondott neki és aztán Malten herczegnőhöz ment, hogy neki hódoljon. Bernhaus gróf odalépett a ház asszonyához és leült egy alacsony taburetre. Ugy látszott, mintha a lábainál ülne. Mariolle, Massival, Maltry és Pradon pedig tovább beszélt a szobrászról. Rájuk nagy és mély benyomást gyakorolt.

Massival azonban csakhamar megunta a dolgot. Ő nem szeretett sokáig oly művészetről beszélni, a mely nem volt az övé és szintén odafordult Malten herczegnőhöz. Lamarthe átengedte neki a maga helyét és az urak társaságát kereste föl.

- Nem mennénk? kérdezte Mariolletól.

- De igen, szivesen.

Az iró szivesen kisérgette haza éjjelenkint egyik-másik ismerősét, hogy az utczán elbeszélgessen vele. Az ő tüdeje, az ő lábai sohasem fáradtak el. A járás is kellemes éjjeli nyugalmat biztositott neki.

Mariolle ellenben végkép elfogyni érezte erejét. A mint a szeretett asszony ajtója bezárult mögötte, ujból érezte a csalódásnak, az őt ért végtelen keserüségnek egész terhét.

Nem birta tovább; nem is akart már semmit. Ugy akart eltávozni, hogy soha többé vissza ne térjen.

Burne asszony szivrehatóan bucsuzott el tőle.

A két férfi egyedül volt az utczán. Az idő megváltozott, a hideg megszünt. Enyhe, meleg volt a levegő, pedig mindössze két óra mult el a tavaszi jégeső óta. Az égen csillagok ragyogtak. A járdák kövei megszáradtak, szürkék voltak, csak a kocsiuton csillogott a gázlámpák fénye a tócsákban.

Lamarthe igy kezdett szólani:

- Az a szerencsés Predole! Az egész világon egyebet sem szeretett, mint művészetét. Csak ez töltötte be életét és minden gondolatát. Csak ez engesztelte és viditotta föl őt, széppé és boldoggá tette életét. Igazi művész! És a mi nőinkkel, a sok czifra, cziczomás jószággal egyáltalán nem törődik. Látta-e, hogy mily kevésre méltatta a két szép hölgyet, a kik különben igazán bájosak voltak. Ezért hangzott a háziasszony itélete ugy, hogy »ostoba és kiállhatatlan!« Reá nézve csak ő maga és önbecse létezik... mert a ruhája egy része önmagának, az a bizonyitvány, melyet szépsége számára állit ki naponta! Mily fölületes és önös egy ilyen nő!

Itt megállt és botját odaütötte a járda kövéhez. Majd igy szólt tovább:

- A nők ismerik, értik és teljes ügyességgel használják föl azt, a mi nekik a legnagyobb értéket kölcsönzi. Magasztosabb, tartósabb czélokról, nagy és tiszta szellemi élvezetekről, érzékeik esztétikai használatáról fogalmuk sincs. Éleslátásuk épp olyan, mint a vadaké, mint az indiánusoké, a kik mindig csak arra gondolnak, hogy másnak hálót vessenek.

Lamarthe itt megint odaverte botját a járdához, mintha utolsó mondata után pontot akart volna tenni.

Aztán megint tovább beszélt:

- Sokat ugysem lehet tőlük kivánni! De az izlésnek és fölfogásnak ugyanaz a hiánya, a mely az ő szellemi tekintetüket elhomályosítja, a mikor magasabb rendű dolgokról van szó, velünk férfiakkal szemben is vakokká teszi őket. A férfiak elcsábításához sem szellem, sem sziv, sem okosság, sem érdem nem kell. A férfiak értékébe és bátorságába ma már egyetlen nő sem szeret bele. A mi nőink komédiásnők... komédiásnők a szerelemben is! Chikkel tanulják be azt a szerepet, a melyet a hagyomány juttatott nekik és a melyet nem hisznek többé. Azért komédiások kellenek nekik partnerekül is, - hazugok, a milyenek ők maguk. Komédiások alatt én pedig a világfiakat értem.

Hallgatag mentek aztán jó ideig egymás mellett. Mariolle figyelmesen hallgatta az irót. Fájdalmának teljes erejével helyeselte minden szavát. Tudta ezenkivül azt is, hogy ez idő szerint egy, kissé kalandos, Epilató nevü olasz herczeg vivási művészetével ragadtatja el egész Párist. Mindenütt róla beszéltek. Dicsérték elegancziáját, erőteljes simulékonyságát. És az az ember a kis Fremines bárónő teljes figyelmét igénybe vette most.

Miután Lamarthe még mindig hallgatott, Mariolle ujra kezdte:

- A hiba bennünk van. Mi rosszul választunk. Vannak más nők is!

És a regényiró igy felelt:

- Igen. Divatárus leányok és kedves, szentimentális polgárasszonyok. Itt a szegényes viszonyok, ott a boldogtalan házasságok! nem tagadom, hogy ezek a nők bizonyos ragaszkodásra képesek. Az efféle szomorú lelkeknek már magam is gyakran nyujtottam vigasztalást. De a mint mondtam, a mi gazdag köreinkben, a hol a nők semmit sem akarnak, a hol semmire sincs szükségük, csak egy kis szórakozásra, a hol a férfiak is bizonyos általuk megállapított szabályok szerint dolgoznak és mulatnak, - e körökben szó sincs többé arról az ősrégi, természetes vonzó erőről, a melyet a nemek gyakorolnak egymásra.

- Igaza van! - dörmögött Mariolle.

Mind nagyobbra nőtt benne a vágy, hogy megszökjék, messzire ez emberektől, e báboktól, a kik időtöltésből majmolják a multak szép, forró szerelmi életét, élvezett édességéből azonban semmit sem éreznek.

- Jó éjt! - mondá. - Lefekszem!

Lakására ment, leült iróasztalához és így irt:

»Isten önnel, nagyságos asszonyom! Emlékszik még első levelemre? Abban is bucsuztam, de megmaradtam. Nem kellett volna tennem. Mikor e sorokat olvassa, már nem vagyok Párisban. Szorul-e magyarázatra, hogy miért? Az én fajtámbeli férfiaknak sohasem kellene oly nőkkel megismerkedniök, a kik önhöz hasonlítanak! Ha művész volnék és szivemen könnyíthetnék, a mikor érzelmeimet kifejezem, ön talán tettre buzdította volna tehetségemet. Én azonban csak szegény bolond vagyok, a ki ön iránt érzett szerelmét sulyos, vigasztalan bánattal fizeti meg. Mikor először láttam önt, nem sejtettem abbeli képességemet, hogy igy fogok szeretni és szenvedni. Más nő a szivemet diadallal töltötte volna be, életre ébresztette volna. Ön csak kinozni tudta e szivet. Hogy nem bünös benne, jól tudom. Nincs jogom ön irányában, még arra sem, hogy irjak önnek és kérjem: bocsásson meg! Az ön természetében rejlik, hogy másképp kell éreznie, mint a hogy én érzek, hogy nem is sejti, a mi bennem dul, a mikor küszöbét átlépem, ha hozzám szól, ha rám néz. Igaz, ön vonzalommal viseltetik irántam, zavartalan, nagy boldogságot is nyujt, ugy, hogy egész életemen át térdeimen állva kellene azért hálálkodnom. Csakhogy én ezt a boldogságot nem kivánom. Miféle szerelem, mily rettenetes, kinos szerelem az, mely folytonosan eseng a meleg szó alamizsnájáért, a gyengéd kedveskedésért és a mely mindig hiába kér! Szivem üres, oly üres, mint a koldus gyomra, a ki kezét esdve nyujtja ki és az utczán ön után fut, sokáig, messzire! Ön odadobott neki sok szépet, csak kenyeret nem. Nekem pedig a kenyér kellett: szerelem! Most utnak indulok, nyomorultan, szegényen, nélkülözve azt a gyöngédséget, melylyel nem ajándékozott meg és a melynek néhány morzsája megmentett volna! Nem maradt meg e földön egyebem, mint a kinzó gondolat, a mely hozzám füződik és melyet meg kell ölnöm. Megkisértem!

Isten önnel, nagyságos asszonyom. Bocsánat! Köszönöm! Bocsánat! Még e perczben is lelkem egész hevével szeretem. Isten önnel!

Mariolle André.«    



HARMADIK RÉSZ.

I.

Verőfényes reggel napsugara ömlött el a városon. Mariolle háza előtt kocsi állt. A bakján két bőrönd és egy utazó-táska. Inasa az éj folyamán mindent összecsomagolt, a mire esetleges, hosszabb távolléte alatt szüksége lehetne. Most kijött Mariolle és cziméül egyelőre Fontainebleaut hagyta, poste restante. Nem vitt magával senkit, sem látni, sem hallani nem akart olyasmit, a mi őt Párisra és bizonyos dolgokra emlékeztetné.

- A lyoni pályaudvarhoz! kiáltotta a kocsisnak és a kocsi elindult.

Mariollenek most egy másik bucsuzás jutott eszébe. Három hónap multán egy éve lesz, hogy a Szent-Mihály hegyre elutazott és akkor is így mosolygott a tavasz, mint ma. Tudni sem akart azonban erről az emlékről és kinézett az ablakon.

A kocsis egyet fordult és a Champs Elysées utja tünt föl, napfényben uszva. Az utóbbi napok hidege nem sokat gátolta fejlődésében a sarjadzó lombot.

Hosszunak látszott az ut. A sok szenvedés után kimerültnek érezte magát, mintha tiz éjjel virrasztott volna egy haldokló ágyánál. A mint Fontainebleauba ért, közjegyzőhöz ment, a hol az erdőcske szélén álló valami alkalmas butorozott lakás után tudakozódott.

A közjegyző, a ki máskülönben komoly uri ember volt, mosolygott. Szerelmi kalandra gondolt és azt kérdezte:

- Egyedül van, uram?

- Egyedül.

- Szolgaszemélyzete sincs?

- Az sincs! Embereim Párisban maradtak; itt majd másokat szerződtetek. Dolgoznom kell és szükségem van a legnagyobb magányra.

- No, a mostani évszakban ezt megszerezheti.

Pár perczczel később nyitott kocsi vitte Mariollet és bőröndjeit Montigny felé.

Az erdő épp ébredezni kezdett. Az óriási tölgyek koronáiban zöld foltok rezegtek. Az uton buja, zöld gyep sarjadzott. A levegőben az a bódító illat terjengett, melyet az első napsugár fakaszt mindenütt.

Mint a fogoly, a ki börtönéből szökött meg, Mariolle ugy lélegzett. Oly ember érzésével, a kiről leoldották a bilincseket, mind a két karját odatámasztotta a kocsi oldalára, kezei pedig lelógtak a kerekek felé.

Jól esett neki a szabad, tiszta levegő. És élvezni akarta, élvezni, a mig fájdalma lecsillapodik talán egy kicsit, a mig tüdőin át a szivéig hatol a szabadság érzete.

Marlotte falun tul az ut egy szük völgybe ereszkedett le, melyen keskeny patak kigyódzott keresztül. Mariolle elragadtatva nézte ezt. A lakást, melyet a közjegyző választott ki számára, pompásnak találta. Régi ház volt, melyet egy festő rendbehozott és öt évig lakott benne. Aztán megunta és nem akarta továbbra is bérelni. Ott állt közvetlenül a viz partján, csak egy kis kert által választva el tőle, a mely jegenyefás terraszra nyilott.

- Itt meggyógyulok! - gondolta magában Mariolle. A közjegyzővel eleve megegyezett az esetre, ha a ház tetszenék neki. A kocsissal megküldte az üzenetet és most csak a berendezkedést kellett még elvégezni, a mi nem volt nehéz dolog. A községi irnok szerzett neki két cselédet. Az egyik főzött, a másik takarított és mosott.

A ház földszintjén volt egy szalon, az ebédlő, a konyha és még két kisebb szoba. Fent is volt egy nagy szoba és egy nagyobb fülke, melyet a másik előbbi bérlő műteremül használt.

A nap gyorsan telt el. Leszállt az est. Mariolle odaült a nyitott ablakhoz és élvezettel szivta magába a harmatos kert nedves, édes frisseségét. A nap leszállt és mély árnyék borult a rétekre.

A vacsora készítése közben lent beszélgetett a két cseléd. Egyebekben igazi csend és nyugalom volt itt. Mariolle reggel óta már ezerszer vetette föl magában a kérdést: »Mit gondolhatott, a mikor a levelemet megkapta? Mit fog tenni?«

És végre azt is kérdezte magában: »Mit csinál most?«

Órájára nézett - fél hét volt.

- Épp most jött haza; vendégeit fogadja.

A szép asszonyt és szalonját tisztán látta maga előtt. Ott csevegett ő Malten herczegnővel, Freimines asszonynyal, Massivallal és Bernhaus gróffal.

És Mariolle lelkében hirtelen harag támadt. Párisban szeretne lenni. Ily időtájt mindig nála szokott lenni. Nem bánat volt az, a mit érzett, hanem a testi szenvedés egy neme. Akarata törhetetlen maradt. Ugy volt ő most, mint a morfiumélvező, a kitől a rendes időben elvonják a megszokott adagot.

Nem látott már semmit a rétekből, a napból, a mely a dombok mögött eltünt. Csak őt látta, barátai körében, a mint teljesen elfoglalták a társadalmi gondok, melyek elrabolták tőle. »Elég volt!« mondotta magában.

Fölállt, végigsétált a kerten. A vízből köd szállt fel és a hideg rétegként nehezedett a szivére. Megfordult. Az ebédlőben terítve volt az asztal. Az étkezés után, a mit gyorsan elvégzett, - azt érezte, hogy testét és lelkét ujra elfogta az a kellemetlen érzés, mely röviddel ezelőtt is megszállta. Lefeküdt. Behunyta szemeit, de nem tudott elaludni. Lelki szemeivel látta őt, lelke szenvedett miatta, gondolatait nem birta attól az asszonytól elterelni.

Kié lehet most? Kétségkivül Bernhaus grófé! Az a legalkalmasabb ember annak a tetszeni vágyó nőnek, elegáns, általánosan ismert, közkedvelt ember. Tetszett neki is, meghódítására minden fegyvert alkalmazásba vett, bár másnak volt a kedvese.

Lelke elmerült e kinos képzeletek örvényébe. Félálmában mindig ugyanazok a képek tüntek föl előtte: az a férfi és az az asszony. De az igazi álom kerülte és a képek ott lengtek körülte egész éjjel, daczolva vele, izgatva őt, majd végül eltünve, hogy a szunynyadásnak engedjék át a tért. De alig merültek a feledésbe, ismét visszatértek és a féltékenység kinos fájdalmával riasztották fel ujra.

Alig hajnalodott, már fölkelt. Kezében a nehéz bottal, melyet elődje ott felejtett, kiment az erdőbe. A felkelő nap sugarai a még félig száraz ágakon keresztül odaözönlöttek az elsárgult lomboktól és friss gyeptől tarka földre. Egész valóján érthetetlen levertség vett erőt.

Nem a fáradtság volt annak oka, nagyon jól tudta ő azt. Az ok egyedül abban az asszonyban rejlett.

- Óh, mily nyomor! - rebegett magában. - Miért tartott engem ily bilincsekben, engem, a ki az élettől sohasem kivántam egyebet, mint a mit bánat nélkül lehetett élvezni.

E szenvedéstől való félelme, melyet talán gyógyítani sem lehet, élesebbé tette és túlizgatta figyelmét. Magába szállt és lelkét kezdte átkutatni. Hogy a leirhatatlan válság okait megtalálja, önmagát pontosabban kellett ismernie.

- Máskülönben sohasem ragadtattam el magam, - így tünődött. - Nem vagyok sem tulzó, sem szenvedélyes ember. Az itélet legyőzi bennem az érzést, a gondolkodás a vágyat, a képzelet a kitartást. Helyesen tekintve tehát, igényes, gondolkodó és nehezen kielégíthető ember vagyok. Életemben sok mindenfélét szerettem ugyan, de igazában nem ragaszkodtam semmihez. Mint szakértő élveztem, de nem bódultam el. Sokkal élesebben láttam mindig, mintsem a fejemet vesztettem volna el. Hajlamaimat sohasem követtem vakon, mert hidegen szemléltem és pontosan tudtam megkülönböztetni. És ez nagy hibám. Gyengeségemnek egyedüli oka.

Az a nő, akaratom ellenére, teljesen uralkodott fölöttem, bár félek tőle és átlátok rajta. A tulajdona vagyok és szép sorjában kiölte lelkem minden vágyát és törekvését. Igen, azt tette! Azelőtt a természet izgatott és meghatott. Szerettem a zenét, a gondolkozást. Vágytam mindarra, a mi szép és kellemes a földön.

És életem utjába vetődött egy lény, mely mind e hajlamaimat a maga személyében egyesítette és a szerelmet teremtette belőle. Szivemnek is tetszett ez a lény, a vele való érintkezés és jelenléte boldoggá tett, valami titokzatos, lebilincselő varázs eredt belőle és ugy megbénított, mint bizonyos virágok bódító illata.

Egyedül ő uralkodik még bennem. Kivüle nincs kivánságom, vágyam, gondom!

Ez az ujjászülető erdő máskülönben mennyire elragadott volna! Ha nem látom, nincs hozzávaló érzékem, jóformán nem is létezik reám nézve. Egyesegyedül azé a nőé vagyok, a kit nem akarok többé szeretni.

Előre! Csak egy mód marad még e képzeteim elölésére: a kimerülés. A nélkül sohasem fogok meggyógyulni.

Fölállt, lement a sziklás dombon és nagy lépésekkel kezdte meg vándorlását. A szellemi teher azonban ugy lenyomta, mintha vállain czipelné magával. Mind gyorsabb lett a lépése és a mikor a nap átszürődött az ágakon, a mikor a fenyvesek illatát vitte feléje a szél, megkönnyebbülést érzett, jövendő vigaszt sejtett.

Hirtelen megállt.

- Hiszen én már nem is megyek, valósággal futok! - mondta magában.

Csakugyan futott... önmaga elől szökött, czéltalanul, oly szerelem által üldöztetve, melylyel szakított.

Végre nyugodtabb lett. Az erdő képe megváltozott: zöldebb, sötétebb lett. Itt már az igazi tavasz uralkodott, a mely egy éjen át született meg.

Mariolle behatolt a sürüségbe. Mind magasabbra nyultak a fák és egy-két óra hosszat bolyongott. Óriási zöld lombövezet rejtette az eget. Mariolle bámult. Hol jár ő most? Erdő ez, vagy tenger, a melyben elsülyed. A fény és lombok erdeje, az oczeán zöldes aranytisztasága?

Jobban érezte magát. Ugy vélte, hogy balvégzete messzire maradt el tőle. Itt nyugalom honolt. Leheveredett a barna levelekből álló szőnyegre, mely akkor képződött, mikor az új hajtás kitolta helyéből a régi lombot.

Örült, a mikor a friss földet megérintette. Örült a tiszta levegőnek, a mely körülte lengett. Lelkében pedig, eleinte csak elmosódva, később mind határozottabban ébredezett a vágy, hogy társa is legyen e remek világban. »Oh, ha ő itt volna, itt, velem!« így gondolkozott.

Lelki szemei előtt hirtelen föltünt a Szt.-Mihály-hegy. Ott egészen más volt az az asszony, mint Párisban és akkor, a mikor a tenger szele megnövesztette benne a fakadó érzelmeit és lábai a sárga homokpartot érintették, akkor talán szerette őt egy kicsit, hacsak egy napig is, hacsak egy pár óráig.

Itt pedig, e zöld fasorban, az életnek e soha ki nem apadó tengerében, talán ismét feltámadnának azok a röpke, édes érzések.

Mariolle sokáig feküdt. Álmai kinozták, tekintete belemélyedt a feje fölött susogó lombokba. Végre behunyta szemeit, az erdő csendje elbódította. Elaludt... és a mikor fölébredt, már két óra is elmult.

Mikor fölkelt, már nem volt oly szomorú, nem is volt oly beteg. Igy indult hazafelé. A sürüségből kikerült egy tisztásra.

»Királyliget.« Ezt az elnevezést tüntette föl az ut mentén egy tábla. És a tölgyek királyi országában igazán ez volt a főváros.

Kocsi haladt el arra. Üres volt. Mariolle elfoglalta és Marlotteba hajtatott. Éhes volt és a vendéglőben akart ott megebédelni. Montignyba aztán gyalog is visszatérhet.

Eszébe jutott, hogy tegnap, arra menet, egy ujonnan megnyilt vendéglőt látott, a Corot fogadót, középkorias stilü művésztanyát, mely a párisi fekete macska utánzata volt. Ott állíttatta meg a kocsit és a nyitott ajtón át belépett egy nagy terembe. Ósdias székek és kényelmetlen támlák látszottak ott rég elmult időkbeli vendégeket várni. A háttérben egy fiatal leány állt, bizonyára pinczérnő, a ki létráról erősítgetett meg a falon nehány disztányért. Időnkint fölágaskodott, egyik kezét a falnak támasztotta, a másikkal a tányért emelte magasba. Mozdulatai gyorsak és ügyesek voltak, dereka karcsu és kecses körvonalai mozgásközben valósággal hullámzani látszottak. Miután Mariollehoz háttal fordult, nem vette őt észre. Ő azonban figyelmesen nézte pár perczig és akaratlanul is Predolera gondolt.

- Igen csinos! - szólt magában. Milyen hajlékony ez a leány!

Végre köhintett egyet és a leány ijedtében majd lefordult a létráról. De csakhamar visszakerült az egyensulyba és a kötéltánczosnők könnyedségével ugrott le a földre. Mosolyogva közeledett a vendéghez és azt kérdezte tőle:

- Parancsol uraságod valamit?

- Reggelizni szeretnék, kisasszony.

- Nem inkább ebédelni? Már félnégyre jár az óra!

- Hát ha magának jobban tetszik, megebédelek! Eltévedtem az erdőben!

A leány elmondta most az étlapot és Mariolle választott. A mint leült, a leány eltávozott, hogy megrendelje az ételeket és a teritékkel jött vissza.

Mialatt teritett, Mariolle figyelemmel kisérte. Igazán csinos volt. Kedves és tiszta. Derekára igazán büszke lehetett. Arcza üde volt, mint az imént kinyilt rózsa. Piros ajkai közül pedig a legszebb gyöngyfogak csillogtak.

Retket, vajat tett az asztalra és Mariolle enni kezdett, nem is ügyelve többet a leányra. Bódulni akart, azért rendelt pezsgőt és a mikor ezt megitta, még kávét is ivott és két pohárka édes pálinkát. Ma reggel csak egy falat hideg hust evett, igen éhes volt tehát. A bornak is megvolt a hatása. Mariolle egyszerre szabadnak érezte magát; bánata, aggodalma elhagyta. A tiszta bor elfojtotta, megkinzott szivét egészségessé változtatta. Azt hitte most, hogy feledni is fog tudni. Lassan ballagott vissza Montigny felé. Bágyadt volt és álmos és a mikor este lefeküdt, azonnal elaludt.

Éjfél körül megint fölébredt. Lidércznyomása ismét megjött és elüzte álmát. És vele együtt eljött ő is, a szeretett asszony. Ott járt ágya körül, de nem egyedül, hanem folytonosan Bernhaus gróf társaságában.

- Megálljunk! - gondolta magában. - Ez féltékenység! De hát mire?

Igen, féltékeny volt, és mire? Csakhamar megértette. Kételyei és aggódásai közepette sohasem hitte komolyan, hogy kedvese elárulná őt. Hű volt, de odaadás és gyengédség nélkül, csakis becsületes szándékából kifolyólag. De most ő eltépte a köteléket, az asszony tehát szabad volt és mindennek vége. Nem fog semmiféle más viszonyt kötni? Egyelőre nem, az bizonyos... De aztán? Egyik karból a másikba nem fogja magát dobni, sokkal erősebb az erkölcsi szégyenérzete, ha mindjárt az előitélettől nem is fél. Visszariadnak az érzékei a kedvesek sorozatától, érzékei, melyek oly közömbösek voltak.

De most szabaddá tette őt és most... kétségkivül másé lesz és az a más Bernhaus gróf lesz. Biztosan tudta ezt és ebben a tudatban nagyon szenvedett.

Miért is szakitott vele? Hű, barátságos és szeretetreméltó volt, a mikor elhagyta! Miért szakitott hát vele? Mert érzéki állat volt, a ki eszményi szerelmet képzelni sem tudott.

Ez volt az oka? Igen... de még más valami is vegyült bele. Nem akart fájdalmat türni. Mert az az asszony nem szerette ugy, mint ő őt, mert csókjainak gyöngédsége olyannyira különbözött az ő csókjaitól, mert szive gyógyithatatlan betegségében hitt, azért szökött el. Félt a nagy fájdalmaktól, a miket hónapok és hetek óta sejtett és szenvedett s a miket éveken át nem akart viselni. Pedig hát a szenvedés nélkül való szerelem talán a lehetetlenségek közé tartozik.

Házacskája tornáczán egy függő-ágyat látott, ezt most kihuzta és két hársfa közé függesztette föl. Beléje feküdt és a közelében csörgedező folyócska vizét igyekezett futásában követni.

Édes bódulat vette körül és a testi jólét érzése hatolt be lelkébe. A mikor a reggelizés ideje elérkezett, az étkezést lehetőleg elnyujtotta. Hadd muljék gyorsan a nap. Csak egy dolog izgatta még: a levélhordó érkezése. Párisba és Fontainebleauba azt az utasitást küldte, hogy minden postai szállitmányt ide küldjenek utána. Eddig semmit sem kapott és a végtelen elhagyatottság érzése kezdett rajta erőt venni. Tulajdonképp miért? A kis fekete táska reá nézve semmi kellemeset, vigasztalót, vagy megnyugtatót nem tartalmazhatott. Legföljebb néhány hiábavaló meghivást és czéltalan közlést.

Avagy lelke mélyében az a hiu remény rejtőzött, hogy Burne asszony irni fog neki?

- Mikor érkezik a posta? - kérdezte az egyik cselédtől.

- Délben.

Az épp most volt. Fokozódó nyugtalansággal figyelt minden kivülről jövő neszre. És hirtelen fölriadt, mert a külső ajtón kopogtattak. A levélhordó tényleg csak az ujságokat hozta, és három jelentéktelen levelet. Mariolle átfutotta a lapokat, ujra a kezébe vette, unalmasaknak találta és elment hazulról.

Mihez kezdjen? Ujra elnyujtózkodott a függő ágyon és egy fél óra mulva most már ellenállhatatlanul érezte a változatosság után való vágyat. Az erdőbe menjen? Az erdőben csakugyan gyönyörü minden, csakhogy ott még mélyebb volt a csend, mint itt a házban, a hová legalább néhány hangja jutott el az életnek. A fák és a lombok néma magányában elfogta a búskomorság és a bánat.

Gondolataiba elmerülve kezdte ma ujra a tegnapi sétát és a mint a Corot fogadóba, a kicsi jókedvü pinczérnőhöz ért, gyorsan határozott:

- Odamegyek és ebédelni fogok.

Ez a gondolat tetszett neki. Ezzel legalább néhány órát eltölthet. Mariolle minden habozás nélkül utnak indult.

A hosszú falusi ut a völgyet egyenes vonalban metszette körül. Két fehér házsor szegélyezte és az alacsony tetők fölött a hársfák lombjai értek össze. Az ajtókhoz falépcsők és kiszögellő karzatok vezettek. A falusi emberek kényelmesen dolgozgattak házaik előtt. Egy öreg, törődött asszony haladt el mellette. Haja sárga és szürkés volt, mint a parasztoknál rendesen, a kik ugyszólván soha sem őszülnek meg teljesen. Mereven nézett maga elé, oly szemekkel, melyek az életben sohasem láttak egyebet, mint a szegénység mindennapi szükségleteit.

Aztán egy fiatalabb nő jött, a ki ruhákat rakott ki szárításra. Alaktalan volt a teste, szinte kellemetlen volt ránézni.

- Nők! - gondolta magában Mariolle, - ezek is nők!

Burne asszony körvonalai tüntek föl lelki szemei előtt. Ott állt előtte, teljes szépségében és előkelőségével. Bámulatos egy lény, a férfiak kedvére teremtve. E visszahozhatatlan veszteségen kesergett most.

Gyorsabban ment, hogy érzését és gondolatait lecsillapitsa.

A mikor belépett a marlottei fogadóba, a kis pinczérnő azonnal megismerte. Szinte bizalmasan köszöntötte.

- Jó napot, uram!

- Jó napot, kisasszony!

- Iszik valamit?

- Igen, bevezetésnek. Aztán ebédelni szeretnék.

Megbeszélték, hogy most mit igyék és hogy mit egyék. Tanácsot kért a leánytól, hogy beszélni hallja, mert ügyes kifejezései és párisias kiejtése tetszett neki. Beszédében épp oly ügyes volt, mint mozdulataiban.

- Csinos leány! - gondolta magában, mialatt őt hallgatta.

- Ön párisi? - kérdezte tőle.

- Igen, uram.

- És már régen van itt?

- Két hete.

- Jól érzi itt magát?

- Egyelőre nem igen. Várni kell még. A párisi levegő nem jót tett nekem. Azért is jöttem ide. Behozzam az ürmöst?

- Igen, kisasszony, a szakácsnak pedig a lelkére kösse az ebédemet.

- Teljesen nyugodt lehet.

Azzal elment és magára hagyta Mariollet.

Ő pedig lement a kertbe és leült egy lugasba, a hová az ürmöst is kivitette magának. Estig maradt ott. A rigót hallgatta, mely egy kalitban fütyörészett és a kis pinczérnőt nézte, a ki jött, ment, mert észrevette, hogy tetszik a vendégnek.

Mariolle, mint tegnap, ma is ivott egy üveg pezsgőt, mielőtt elment. A sötét uton és a friss éjben azonban csakhamar elmult a mámora és legyőzhetetlen szomorúsága ismét a lelkére nehezedett. Mit tegyen? Itt maradjon? Meddig kell majd ezt a magányos életet folytatnia?

Igen késő volt, a mikor elaludt.

Másnap reggel Mariolle ismét függő-ágyában himbálta magát. Aztán három óra hosszat horgászott és sikerült négy apró halat fognia.

Étkezés után Marlottebe ment. Miért? Hogy idejét eltöltse.

A kis pinczérnő mosolygott, a mikor meglátta őt. És ő szintén mosolygott. Mulatni kezdett vele és bizalmaskodni. Ledru Erzsébetnek hivták. Anyja, a ki varrónő volt, egy évvel ezelőtt meghalt, a férje pedig, egy örökké részeg, állásnélküli pénzügyi hivatalnok, a felesége és leánya által tartatta ki magát, azóta eltünt; mert a leány, a ki most egyedül varrt a padlásszobácskában, nem gondoskodhatott két embernek a szükségletéről. Végre megunta a magányt és pinczérnőnek ment egy vendéglőbe. Ott volt közel egy évig, aztán a marlottai Corot-fogadó alapítója szerződtette, a kit mint vendéget szolgált ki. Nyárára még két másik leánynak is kell érkeznie. A fogadós olyan ember, a ki igen jól ért az üzlethez.

Mariolle érdeklődéssel hallgatta ezt a történetet. A kicsikével ugy bánt el, mint egy kisasszonynyal, és a szegény, vigasztalan, a korhely apa által földult családi élet egyes részletei után tudakozódott. Az elhagyatott, fiatal teremtés mindezek daczára megőrizte ifju jókedvét. Érezte, hogy az idegen ur részvéte szivből ered; élénk érdeklődése bizalmassá tette őt és oly közlékenynyé tette, hogy nyelve ugy mozgott, mint karjai.

Mariolle végül azt kérdezte:

- Örökre pinczérnő akar maradni?

- Nem tudom, uram. Én máról holnapra élek és a jövőt nem ismerem.

- Pedig gondolni kell rá.

A leány arczán merengő kifejezés vonult el.

- A mi jön, az jó és el kell fogadni; volt a válasza.

Mint jó barátok váltak el egymástól.

Pár nap multán Mariolle ujra eljött, röviddel azután ujra, majd gyakrabban. A kis elhagyatottnak naiv csevegése önkéntelenül vonzotta őt és egy kicsit elüzte bánatát. Csak a mikor esténkint gyalog ment vissza, Montignyba, Burne asszony képe ismét feltünt előtte és ez ismét a régi borzasztó kétségbeesésbe sodorta. Nem tudott semmi biztosat, a sötét uton ballagva, mégis elképzelte, hogy Bernhaus gróf mennyire haladhatott már a szép asszony kegyeiben. Rögeszméje volt ez, mely nap-nap után nagyobb hatalmat nyert felette.

- Az az ember az lesz neki, a mit ő akar, - gondolta magában; előkelő, - buzgó imádó, a kinek nincsenek igényei, hanem a kinek hizeleg ez a viszony és megelégszik azzal, hogy előnyben részesített kedvese lehet e pompás, csábító asszonynak.

Összehasonlította őt önmagával. Arra a meggyőződésre jutott, hogy az a másik sem égi vágyat, sem gyöngéd viszontszerelmet nem képes érezni. Mint simulékony, iskolázott és jól nevelt világfi bizonyára kevéssel fogja beérni. Valami szenvedélyes jellem semmiképp sem lehet.

Mikor Mariolle egy napon Marlottebe jött, a lugosban két fiatal, szakállas férfit látott ülni, kik lapos sapkákat viseltek és pipát szivtak.

A vendéglős, egy széles arczu nagy ember, a ki Mariolle üdvözlésére eléje sietett - az állandó déli vendéget ő is megkedvelte - nyomban jelentette:

- Tegnap óta két uj vendégem van. Festők.

- Azok az urak ott?

- Igen... és hiresek is. A kisebbik a mult évben az aranyérmet nyerte meg.

Elmondott mindent, a mit a két csillagról tudott és végül azt kérdezte:

- Ma mit parancsol, Mariolle ur?

- Ürmöst, mint rendesen.

Erzsi behozta a palaczkot, poharat.

- No, kicsike, haragszik még? - kérdezték a festők a lugasból.

A leány nem felelt. De a mikor közelebb jött Mariollehez, ez nyomban meglátta sirástól piros szemeit.

- Maga sirt?

- Igen, egy kicsit, felelt a leány egyszerüen.

- Mi történt?

- Az a két ur szemtelenkedett velem.

- Mit tettek?

- Ugy bántak velem, mint valami rossz leánynyal.

- A gazdájánál nem panaszolta be őket?

A leány fölvonta vállait.

- A gazda... az én uram! Azt most már jól ismerem!

Mariolle résztvevőleg és felháborodva kérte a leányt:

- Mondjon el nekem mindent!

A leány elmondta. A festékmázolók, kik csak tegnap érkeztek, a legdurvább módon közeledtek hozzá. Az erre való puszta emlékezésnél is megeredtek a könyei. Mit tegyen most itt, idegen emberek között, a hol senki sem védi és segíti?

Mariolle erre ajánlatot tett neki:

- Nem állna az én szolgálatomba? Jó bánásmódban lesz része és ha visszatérek Párisba, a maga ura lesz és azt tehet, a mit akar.

A leány nagy, fürkésző szemekkel nézett rá. Aztán röviden határozott:

- Elfogadom, uram.

- Mennyit kap itt?

- Hatvan frankot egy hónapra. De, szólt kissé félénken, némi borravaló is járul hozzá. Összesen rámegy vagy hetven frankra.

- Én százat adok.

- Száz frankot egy hónapra? - ismételte a leány meglepetve.

- Igen. Elég?

- Már hogyne volna elég!

- Csak a kiszolgálással lesz egy kis dolga; a ruhámat és fehérnemümet fogja rendben tartani és a szobámat fogja tisztogatni.

- Elfogadom, uram.

- Mikor akar belépni?

- Holnap, ha ugy tetszik. A történtek után innen mindenesetre elmegyek és a legrosszabb esetben az előljárósághoz fordulok.

Mariolle két aranyat vett ki a zsebéből.

- Ez a foglaló!

A leány arcza fölragyogott az örömtől és elszánt hangon szólt:

- Holnap délelőtt önnél leszek, uram!



II.

Másnap reggel Erzsi megérkezett Montignybe. Egy paraszt targonczán hozta a ládáját. Mariolle, két öreg cselédjének egyikét, miután busásan kárpótolta őt, elbocsátotta. Az uj leány a második emeleten, a szakácsné mellett, foglalta el az üres szobácskát. A mikor bemutatkozott kenyéradójának, ez alig ismert rá, ugy megváltozott. A marlottei lugasban bizalmasan csevegett vele, mint egy meghitt barátnője. Most mint alázatos cseléd jelentkezett. Mialatt Mariolle megmagyarázta neki, hogy mik lesznek az ő teendői, ő igen figyelmesen hallgatott, elrendezkedett szobájában és megkezdte szolgálatát.

Egy hét mult el. Mariolle kedélyhangulatában nem történt semmi nevezetesebb változás. Csak az volt a különbség, hogy most gyakrabban maradt otthon, mert marlottei utjára nem volt többé ürügye, - aztán pedig otthonát is barátságosabbnak kezdte találni, mint az első napokban. Mint az életben minden, ugy az ő bánatának vad hevessége is csökkent. Helyébe azonban legyőzhetetlen szomoruság lépett, mely mély volt és nehéz, mint egyike azoknak a krónikus betegségeknek, a melyek elég gyakran halállal végződnek. Az akaraterő, tudományszomj, érdeklődése a dolgok iránt, melyek ezelőtt foglalkoztatták és örömet szereztek neki, kihaltak belőle. Undor, közömbösség töltötte be egész valóját. Most már alig ment el hazulról. Egész utja abból állott, hogy a szalonból a függőágyig, onnan ismét a szalonba ment. Némán nézte, mint folyik tova a Loing és hogy a halász mint veti ki a hálóját; ez volt az egyetlen szórakozása.

Az első napokban Erzsi egy kicsit félénk volt, szerényen félrehuzódott, később aztán inkább nekibátorodott. A nő igaz ösztönével észrevette ura lehangoltságát. És a mikor egy alkalommal a másik cseléd távol volt hazulról, azt kérdezte:

- A nagyságos ur igen unatkozik?

- Nagyon! - volt a válasz.

- Sétálni kellene a nagyságos urnak!

- Az sem szórakoztatna valami nagyon.

Erzsi ezentul nagy, gyengéd figyelmet tanusított ura iránt. Reggelenkint, a mikor Mariolle belépett a szalonba, virágokkal volt az tele és ugy illatozott, mint egy üvegház. Alighanem mozgósította a falu összes gyermekeit és valamennyitől összeszedte az erdő minden ibolyáját, májusi gyöngyvirágját. És a kicsiny, falusi kerteknek is oda kellett adniok diszüket.

Az ura pedig, a maga magányában, bánatában és érzéketlenségében hálás volt érte. A leány találékonysága, állandó gondossága, hogy valami kellemeset szerezzen, meghatotta őt.

Mintha csinosabb is volna most az a leány és gondosabban öltözött. Mintha az arcza halványabb és finomabb volna most. Egy reggel, mikor a teát töltötte be, még a kezeit is szebbeknek, formásabbnak, urasabbnak találta. Kifogástalan tiszta nyakkal, jól ápolt körmökkel, előkelő urhölgy kezeihez hasonlítottak. Más alkalommal meg azt vette észre, hogy igen elegáns czipőket visel. Egy délután igen kedves, egyszerü, de pompásan szabott szürke ruhában jelent meg.

- Magából egész kaczér lány lesz, Erzsi! szólt Mariolle, a mikor meglátta őt.

A leány elpirult és így felelt:

- Én? Dehogy! Csak egy kicsit több most a pénzem és jobban öltözködhetem.

- Honnan szerezte ezt a ruhát?

- Magam csináltam!

- Maga? És mikor? Hiszen egész nap dolga van a háznál!

- Csak este, nagyságos ur!

- De hát a szövet honnan való? És ki szabta ki?

A montignyi boltos, mint azt most Erzsi elbeszélte, mintákat hozatott Fontainebleauból. Ő pedig azt a mit kiválasztott, a kapott foglalóból fizette meg. A szabás és a ruhaminta nem sok fejtörésbe került. Hisz anyjával együtt négy álló esztendeig dolgozott egy divatkereskedés számára.

- Igen jól illik magára, nagyon kedves benne! - szólt Mariolle.

És a leány megint elpirult.

Mikor elment, Mariolle igy szólt magában:

- Csak nem szeretett belém?

Ez a gondolat foglalkoztatta őt és miután sokáig kétségbe vonta, végre is odajutott, hogy nem épp lehetetlen. Hiszen barátságos, résztvevő, szives volt iránta! Miért ne szeretne bele egy leány oly urba, a ki oly sokat tett érte? Végre már nem is volt neki nagyon kellemetlen a gondolat. Az a kis jószág egy cseppet sem olyan, mint a cselédek szoktak lenni.

Egy nő az ő férfi hiuságát megbántotta, halálosan megsértette. Egy másik nő most vigasztalja és hizeleg neki. A kárpótlás ugyan nem egészen megfelelő, de mindenesetre kárpótlás. Mert a szerelem, eredjen ez bárhonnan, mégis csak azt bizonyítja, hogy fölkelteni voltunk képesek.

Mariolle öntudatlan önössége is megelégedést érzett. Annak a láttára, hogy az a kis sziv mint melegszik föl iránta és mint dobog érte, időtöltés volt neki és jól esett. Hogy a gyermek az ő jelenlétében veszélynek van kitéve és hogy tulajdonképp kegyetlenség, ha ugyanolyan kinoknak teszi ki, a milyeneket neki magának kellett elszenvednie, az eszébe sem jutott. Nem érzett iránta részvétet, mint a hogy ő iránta sem éreztek, mert a szerelem diadalánál a részvét sohasem érvényesülhet.

Igy hát megfigyelte őt és csakhamar tudta, hogy nem tévedett. Ezerféle apróság bizonyította ezt naponta. A mikor egy napon a leány terített, észrevette, hogy ruhájából valami illat terjeng, a mely meg nem tagadhatta a szatócstól, vagy a gyógyszertárból való eredetét. Megajándékozta tehát egy üvegecske cziprusi vizzel, melyet ő használt a mosakodásnál és a melyből mindig bizonyos készlete volt. Később szappanjára, szájvizére, rizsporára került a sor. Ilyképp gondosan müködött közre oly változáson, mely a leányt napról-napra észrevehetőbben átalakította.

Erzsi pedig vele szemben továbbra is a hű, szerény cselédleány maradt, egyúttal azonban érző, szerető nővé lett. A nélkül, hogy maga is tudta volna, a nőkben közös kaczérság benne is kifejlődött.

Lassankint Mariolleban is bizonyos vonzalom támadt. A leány mulattatta, meghatotta őt, hálás volt neki azért. Mint a hogy a szomorkodó ember mindennel eljátszik, a mi gondolatait bánata tárgyától elterelheti, ugy játszott ő e leány növekedő gyöngédségével. Azon a vonzó erőn kivül, a melyet minden kedves női lény gyakorol, akár csinos cseléd, akár parasztrokolyás Venus legyen is, nem érzett semmit iránta. A fődolog az volt, hogy a nő ébredését figyelte meg benne. Nőre pedig most szüksége volt. Az a másik, a kit szeretett, a természet hatalmas erejét keltette föl benne. Ellenállhatatlan vágya támadt tehát most, hogy a nő érintkezését, szellemi és lelki körét keresse. Mert varázserő van minden női lényben, a nép gyermekében épp ugy, mint a nagyvilági hölgyben. A Kelet feketeszemü gyermeke és az Észak szőke leánya egyaránt vonzza a férfiut, a kiben még él a nő után való ősi vágy.

Erzsi gyöngéd figyelmessége puha kötelék gyanánt hatott az ő sebeire. Rohamainak hevessége megszünt. De azért még visszatértek és ugy röpködtek körülte, mint a legyek egy nyitott seb körül. Csak egy szálljon is le reá, kinjai ujra megkezdődnek.

Miután ugy intézkedett, hogy egyetlen ismerőse se tudja meg a czimét, szökését mindenki kellő tiszteletben tartotta és nem kapott hirt sehonnan. Ez bántotta őt. Az ujságban gyakran olvasta Lamarthe és Massival neveit a személyiségek sorában, a kik valamely nagy ebéden, vagy ünnepélyen vettek részt. És egy napon Burne asszony nevét is olvasta, mint a ki legelegánsabb, legcsinosabb és legszebben öltözött hölgy volt az osztrák nagykövetség bálján.

Valami borzongás futott rajta végig tetőtől talpig. Pár sorral lejjebb Bernhaus gróf neve állott. Mariollet estig ujabb féltékenység kinozta. Kettőjük szerelmi viszonya, a melyet eddig csak sejtett, most már bizonyossá lett.

A mostani állapotot nem birta tovább türni és irt Lamarthenek. Az iró ismerte őt és talán megsejti, hogy miféle lelki állapotban van. Tőle külön kérdés nélkül is kaphat választ.

Egy este, a lámpa fényénél, szomoru, bánatos, de ügyes levelet irt, jól rejtegetett kérdésekkel telve és elvegyitve azt a falusi tavasz magasztalásával.

Mikor négy nappal később megérkezett a posta, első pillantásra észrevette a regényiró egyenes, határozott kézirását.

Lamarthe válasza nem volt ugyan vigasztaló és ujból fölriasztotta Mariolle aggodalmát. Burne asszonyt és Bernhaus grófot nem emelte ki valami nagyon, épp ellenkezőleg; az iró azonban aláhuzta a neveiket és ügyesen jutott el most is ahhoz a ponthoz, a hová Mariolle figyelmét terelni akarta.

A levél eredménye az lett, hogy Mariolle legalább is alaposnak vélte gyanuját.

Hajdani kedvesének élete most is a nagyvilág zajában és fényében telik el. Róla, eltünése után, egy kis ideig még beszéltek némi érdeklődéssel. Ugy vélekedtek, hogy jóllakott Párissal és most szerteszét barangol.

A levél elolvasása után késő estig maradt hintaágyában. Előbb enni nem tudott, később az álom kerülte, egész éjjel lázas volt. Reggel fáradtnak, csüggedtnek érezte magát. Megutálta életét, a mély, csöndes, sötét erdőket és a kis folyót, mely oly kedvesen locsogott ablakai alatt. Nem birt ágyából fölkelni.

Mikor Erzsi az első csengetésre bejött, meglepetve állt meg a nyitott ajtóban és elhalványodva kérdezte:

- Beteg az ur?

- Igen, egy kicsit.

- Elhivjam az orvost?

- Nem. A régi bajom.

- De valamit mégis csak kell tennünk.

Mariolle megrendelte a napi rendes fürdőt, reggelire egy pár tojást, a nap többi részére csak teát. Déli egy óra felé azonban oly nyugtalanság fogta el, hogy föl akart kelni. Erzsi szomorkodva észlelte, hogy ura mily rossz kedvű és ideges. Mily szivesen segített volna rajta. Mily szivesen ápolta és gyógyította volna! A nagy merészségtől egészen kipirulva, kérdezte tőle, ne olvasson-e neki.

- Tud jól olvasni? - kérdezte Mariolle.

- Igen. Az iskolában mindig kaptam jutalmat az olvasásért és az anyámnak oly sok regényt olvastam fel, hogy már a czimöket sem tudom.

Mariolle kiváncsi lett. A leányt beküldte a szobába, a hol könyvei voltak, miket Párisból küldtek neki. Hozza ki kedvencz könyvét, Manon Lescaut-ot.

Erzsi aztán fölegyenesítette őt az ágyban, két párnával alátámasztotta a hátát, magának széket vett és olvasni kezdett. Igen jól, talán nagyon is jól olvasott. Helyesen hangsulyozott, kellőkép ejtett ki minden szót. A történet elejétől fogva érdekelte őt és menetét oly figyelemmel kisérte, hogy Mariolle gyakran félbeszakította őt, kérdéseket intézett hozzá és csevegett vele.

A nyitott ablakon beözönlött a langyos levegő, lombillatával, madárdalával. A fák sürüjében a fülemilék csattogtak; a szerelem korszaka ismét visszatért. André a megindult ifju leányt nézte, ki ragyogó szemekkel leste a cselekmény fejlődését. A hozzá intézett kérdésekre adott válaszai arról tanuskodtak, hogy a szerelem és szenvedély alapja meg van benne. Csak tudatlansága a mi a népből való származásával együtt járt, tette kissé bizonytalanná és ingataggá.

- Mily okos és finom nő lehetne belőle, ha valamivel többet tanulna! - gondolta magában.

A női báj, mely belőle áradt, e nyugodt, forró délután jól esett neki, csodálatosan vegyült ez el azzal a titokzatos és különös bájjal, mely Manonból áradt, abból az igéző nőből, a ki a legtökéletesebb volt az emberi művészet által megalkotottak közt.

A fölolvasónő hangjától elandalítva, elragadtatva a regénynek jól ismert, de azért még mindig uj meséjétől, Mariolle ábrándos gondolatokba merült. Mint des Grieux, ő is oly kedves után vágyott, a ki csapodár és elragadó, hűtelen és állhatatos volna, oly kedves után, a ki emberi volta mellett csábítani és legnagyobb hibái mellett is arra volna hivatva, hogy életre ébreszszen mindent, a mi a férfiuban a gyengédségből és haragból, a szerelemből és vad gyülölségből szunyad.

E munkátlan nap estéjén Mariolle oly ábrándozásba merült, melyben a különféle női alakok egybeolvadtak és elmosódtak. Fáradt nem volt és így oly szendergésbe merült, a melyből a legkisebb nesz is mulhatatlanul fölriasztja.

Más éjjeleken, a földszintről, már egyszer-kétszer hallott halk lépéseket és hangokat. Nem az alatta levő szobából eredt az, hanem a konyha mellett levő két kis szoba egyikéből. Akkor nem is ügyelt rá tovább.

Ma azonban, a mikor sem feküdni nem tudott, sem egyhamar el nem aludhatott, élesen neszelt és csakhamar valami sistergést, locsogást hallott, melynek eredetét nem birta kimagyarázni. Igy hát elhatározta, hogy felkel. Gyertyát gyujtott és megnézte az órát. Alig mult el tiz. Felöltözött, revolvert rejtett a zsebébe és óvatosan lefelé indult.

A mint belépett a konyhába, meglepetve látta, hogy a takaréktüzhelyben ég a tüz. Eleinte semmit sem hallott, később ugy vélte, hogy a fürdőszobából hallatszik valami. Gyorsan és óvatosan megnyomta a kilincset, benyitotta az ajtót és a vizben elnyulva, karjait és keblét áztatva, a legszebb női testet látta, mely életében valaha szemei elé került.

Sikoltás hangzott fel. A nő nem menekülhetett. Mariolle pedig a következő pillanatban térdein feküdt a fürdőkád előtt; forró tekintetével majd elnyelte az ifju teremtést és ajkai az ő ajkait keresték. Erzsi megértette. Hirtelen föltárta karjait, melyekről ezüst cseppekben hullt le a viz és ura nyaka köré fonta.



III.

Mikor másnap reggel behozta a teát, tekinteteik találkoztak és a leány kezei ugy reszkettek, hogy a csésze és a czukortartó majd lehullt.

Mariolle eléje ment, kezeiből kivette a tálczát és odatette az asztalra. A leány lesütötte szemeit és Mariolle igy szólt:

- Nézz rám, kicsikém!

A leány könytelt szemekkel engedelmeskedett és Mariolle így szólt tovább:

- Nem akarom, hogy sirj.

Magához ölelte őt és érezte, hogy tetőtől talpig összerezzent.

- Ó istenem! - rebegett a leány.

Ez nem a fájdalom, a sajnálkozás, vagy a bánat fölkiáltása volt. Boldogság volt az, igazi boldogság, a mi e két szóban megnyilatkozott. Mariollenek pedig különös, inkább fizikai, mint erkölcsi élvezetet szerzett, a mikor ezt a kis nőcskét, a ki őt végre igazán szerette, szivéhez ölelve tarthatta. E szerelmét köszönte meg neki, mint egy sebesült az utszélen, a kinek egy arrafelé elhaladó nő segítségére jön. És a hála kitört szétszaggatott, elárvúlt szivéből, melyet egy másik nő közönye elapasztott.

Alapjában véve sajnálta Erzsit. És a mint a leány sápadtan, szomorúan állt előtte, oly tekintettel, melyben a szerelem égett, hirtelen föltámadt benne a gondolat:

- Mily szép lett egyszerre! Mily gyorsan megváltozik egy nő. Mily hamar lesz azzá, a mivé lennie kell, ha enged szive vágyainak és élete követelményeinek.

- Ülj le! - mondotta neki.

A leány leült. Mariolle kezébe fogta a leány kezeit, a munkásnő kezeit, a melyek az ő kedveért fehérek, finomak lettek. Ügyesen, gyöngéden beszélt vele arról, hogy mily állása lesz jövőre; csak látszólag lesz szolganő, hogy a falu szájára ne kerüljön. Mint társalkodónő lesz mellette ezentul és a gyakori fölolvasás lesz az ürügy. Később, ha majd e szerepbe teljesen belegyakorolta magát, vele együtt közös asztalnál fog étkezni is.

A mint befejezte beszédét, a leány egyszerüen így felelt:

- Nem, uram! Én cselédje vagyok önnek és az is maradok. Az emberek ne pletykáljanak és ne sejtsék, hogy mi történt.

Egy pillanatig sem ingadozott, bármennyire kérte is Mariolle. Mikor megitta teáját, a leány kivitte a csészét és ő megindultan nézett utána.

»Ez is nő! gondolta magában, a mikor a leány eltávozott. Minden nő egyforma, ha tetszenek nekünk. Cselédemet kedvesemmé tettem. Csinos már ma is, később talán bájos is lesz. Erénye, üdesége mindenesetre több van, mint a nagyvilági hölgyeknek. Nincs is abban semmi. Akárhány házmesterkisasszonyból kiváló szinésznő lett már és fejedelmi személyek ugy érintkeztek velük, mint uralkodó fejedelmi hölgyekkel. Nagyon is kétes értékü tehetségükért talán? Vagy talán szépségükért, a mely szintén vitás lehet? Nem! Egyesegyedül csak azért, mert a nők mindig azt az állást foglalják el, melyet képzeletünkben betöltenek.«

Mariolle e napon nagyobb sétát tett. Szive mélyében ott rágódott még a régi bánat és lábai oly nehezek voltak, mintha a szenvedése megfosztotta volna testi ellentállási képességétől is. De csicsergett benne valami, mint egy kis madár dala. Kevésbé egyedül, kevésbé elhagyatottnak, kevésbé elveszettnek érezte magát. Az erdőt már nem találta oly magányosnak, oly hallgatagnak és üresnek. Ha majd hazaérkezik, Erzsi fogadja mosolyogva, gyengéd pillantásokkal és ő már eleve örült ennek.

Egy hónappal később a kis folyó partján valóságos idill fejlődött. Mariollet korlátlanul, ösztönszerü erővel szerették, mint a gyermeket az anyja, a vadászt a kutyája.

Erzsinek ő volt a mindene, világa és mennyországa, öröme és boldogsága. Mariolleben találta meg azt, a mit mint nő forrón és öntudatlanul óhajtott. Az ő csókja a legnagyobb élvezetet szerezte neki, a mit érezhetett. Szemeiben, lelkében szivében, érzékeiben nem volt más, csak ő. Mámoros volt, mint az ifju, ki először iszik bort. Az ő karjaiban aludt el Mariolle, az ő enyelgése mellett ébredt föl és a leány végtelen bensőséggel ragaszkodott hozzá. És Mariolle bámulva, boldogan élvezte ezt a határtalan odaadást. Ugy érezte, mintha a szerelmet magánál a forrásnál inná, magának a természetnek ajkairól.

Komor, nyomott hangulata azért most sem szünt. Kis kedvese tetszett neki, de egy másiknak a hiányát még mindig érezte. A mikor a mezőkön, a Loing partjain ballagott, azt kérdezte magában: »Miért nem szünik ez a vágy?« És a mint Párisra emlékezett vissza, ugy elcsüggedett, hogy nyomban hazament, nehogy egyedül kelljen lennie.

Akkor aztán függőágyában himbálta magát. Erzsi pedig, könyvvel a kezében, mellette ült egy zsámolyon.

Mialatt őt nézte és hallgatta, eszébe jutottak azok az órák, a miket hosszu estéken át egyedül töltött el barátnéjával. Szemei könyekkel teltek meg ez emlékeknél, alig birta azokat visszatartani. Oly égető fájdalom dulta szivét, hogy legszivesebben fölugrott és Párisba sietett volna, vagy eltévelygett volna a nagy világban.

Erzsi nagyon is észrevette ezt a sötét és buskomor lényét.

- Beteg? Hiszen könyesek a szemei! - szólt a leány.

És Mariolle így felelt:

- Csókolj meg, kicsikém! Ugy sem értenéd meg a bajomat!

És a leány megcsókolta, nyugtalanul, valami drámát sejtve, melyet nem ismert. Mariolle e kedveskedések közt egy kicsit elfelejtette bánatát.

- Oh, ha volna oly nő, a kiben az egyiknek szeretete és a másiknak bája egyesülne! Miért is nem teljesülnek sohasem álmaink? Miért nem találjuk sehol sem a tökéletességet? gondolta magában.

A fölolvasó hang egyenletessége félig elaltatta és gondolatai ismét visszatértek az elhagyott kedveshez, mindahhoz, a mi nála elragadta, legyőzte és meghódította őt. Mint a szellemidéző valamely kisérteties jelenség hatalmában, ugy állt ő emlékeinek és az álmodott jelennek varázsa alatt.

- Elátkozott vagyok, ki sohasem szabadulhatok tőle? kérdezte magában.

Ismét hosszu sétákat tett az erdőben és a sürűben bolyongott. Az a remény vezette lépéseit, hogy a hozzáfüződő gondolatai valahol mégis csak elmaradnak tőle. Olyan volt, mint az az ember, a ki egy hű állattól akar szabadulni és valahol, a távolban, cserben akarná hagyni, mert megölni nem birja.

Egy napon a tölgyligetbe került. Az erdő sötét volt itt is, majdnem fekete. Lombjain át nem hatolt a napsugár. Ez óriási, nedves, mély boltozat alatt járt és szinte visszavágyott a tisztás világossága után. A mint egy keskeny gyalogösvényre tért, meglepetve állt meg két egybefonódott fa előtt.

Szerelmének semmiféle képletes kifejezése nem érhette volna tekintetét és érzékeit nagyobb hatással, mint ez a hatalmas bükk, a mely körülfonta a tölgy karcsu törzsét. Mint valami kétségbeesett szerelmes, a bükk ugy nyujtotta magasba hatalmas megkinzott testét és ágaival, mint két ölelő karral fogta körül a tölgy testét.

Mariolle leült, hogy hosszasabban nézze ezt a csoportot. Lelkében borzasztó, fenséges szimbolummá lett ez a két mozdulatlan harczos, melyek minden arramenőnek szerelmük örök történetét mondták el.

Végre tovább indult, hangulata még szomorúbb lett. Földre szegzett szemei most egy régi, a piszoktól és esőtől elmosódott táviratot pillantottak meg, melyet valamely arramenő vesztett, vagy dobott el. Mariolle megállt. Mily szomorú, vagy örvendetes hirt vihetett az a kék papiros, mely most lábainál feküdt.

Meg nem állhatta, hogy föl ne emelje és aztán kiváncsian bontotta föl.

»Jer... hoz... négy órakor!« Ennyit még ki lehetett betüzni. A neveket elmosta a talaj nedvessége.

Benne pedig hirtelen föltámadtak mindazok a kegyetlen és édes emlékek, melyek Burne asszony távirataihoz füződtek, a táviratokhoz, melyek azért érkeztek, hogy az asszony jövetelének óráját, vagy elmaradását jelezzék. Mennyire izgatták őt e táviratok, mennyit reszketett miattuk! Szegény szive néha elállt, aztán ujra vadul dobogott, a mint azokat a boldogító, vagy csalódást szerző hirsorokat látta. Szinte megbénította a vigasztalan gondolat, hogy ilyen papirdarabka neki soha sem fog többé hirt hozni.

Ujból azon tünődött, hogy mi történhetett azzal az asszonynyal, a mióta elhagyta? Bánkódott-e? sajnálta-e barátját, a kit közönyével elüzött, vagy talán örült a válásnak, mely legfeljebb hiuságát sértette?

Az a kivánság, hogy valamit megtudjon, oly heves és kinzó volt, hogy egy bizonytalan, de igen merész, különös terv kezdett benne megérlelődni. Elindult Fontainebleau felé. A mint odaért, a távíróhivatalba ment. Kétely és lázas türelmetlenség kinozta. Valami idegen hatalom látszott őt előre üzni, valami ellenállhatatlan hatalom, mely az ő szivéből eredt.

Reszkető kézzel vett elő egy ürlapot és Burne asszony neve és lakása alá a következőket irta:

»Tudni szeretném, mit gondol felőlem. Én nem birok feledni semmit.

Montigny.

Mariolle André.«    

Aztán gyorsan elment, kocsiba szállt és visszahajtatott Montignybe. Az, a mit tett, nyugtalanította és kinozta őt. Már meg is bánta. Számítása szerint a válaszlevélnek, ha ugyan egyáltalán válaszolnak reá, két nap multán meg kell érkeznie. De már másnap délelőtt sem távozott a villából; félt is, de remélte is, hogy táviratot kap.

Délutáni három óra volt. Hintaágyában feküdt, mikor Erzsi odajött és egy hölgyet jelentett be.

A meglepetés hirtelen elállította szivverését, inogva ment be a házba. Azt remélni sem merte, hogy Burne asszonyt találja ott.

A mikor benyitott az ajtón, mégis ő állt föl a szofáról a szalonban. Mosolygott, de mosolygása idegen volt, arcza és tartása pedig oly kelletlen érzést fejezett ki. Mialatt kezét nyujtotta Mariollenek, így szólt:

- Eljöttem, hogy lássam, mint érzi magát. A távirat nem volt elég világos.

Mikor látta, hogy Mariolle sápadtan áll előtte, az ő szemeiben öröm villant föl. Mariolle pedig oly elfogult volt, hogy nem birt beszélni, hanem ajkaihoz rántotta a kezét, melyet a szép asszony nyujtott neki.

- Mily jó ön! - szólt aztán végre.

- Nem vagyok az! Csak nem szokásom, hogy barátaimat elfelejtsem és nyugtalankodom is miattuk.

Egyenesen és élesen nézett az arczába. Első pillantásával akarta őt kifürkészni, gondolatainak legmélyébe akart behatolni. A mit talált, az kielégítette, mert mosolygott.

- Az ön remetelaka igen kedves, szólt aztán. Jól is érzi magát benne?

- Nem, nagyságos asszonyom.

- Lehetetlen! E szép vidéken, e gyönyörü erdőben, e remek viz partján? No, de idővel majd jól fogja itt magát érezni és megelégedett lesz.

- Nem, nagyságos asszonyom!

- És miért nem?

- Mert itt nem lehet feledni!

- Hát okvetlenül felednie kell valamit, hogy boldog lehessen?

- Igen, nagyságos asszonyom!

- Szabad kérdeznem, hogy mit?

- Hiszen ön tudja.

- Nos... és?

- Végtelenül boldogtalan vagyok.

- Azt a táviratából is kiolvastam - felelt Burne asszony kissé negélyezett részvéttel. - És azért jöttem is el. Elhatároztam, hogy a mennyiben tévedtem, azonnal visszafordulok.

Egy pillanatra elhallgatott, aztán így szólt tovább:

- Miután nem megyek el azonnal, megnézhetném talán egy kicsit a birtokát? Az a hársfasor ott lent igazán gyönyörü. Ott frissebb is lesz a levegő, mint itt a szalonban.

Kimentek.

Burne asszony sötét-lila ruhát viselt, mely oly teljesen összehangzott a fák zöldjével és az ég kék szinével, hogy Mariolle ugy nézte őt, mint a báj és szépség hallatlan, páratlan egyesülését. Karcsu, finom termete, üde, friss arcza, szőke, göndör hajfürtei, a melyek strucztollas, nagy, lila-kalapja alól kikandikáltak, karcsu karjai, kezei, melyekben napernyőjét tartotta maga előtt, - egyenes, büszke, parancsoló magatartása... mindez ebben a kicsiny parasztkertben oly szokatlan, váratlan, exotikus volt, hogy különös, csodálatos meseszerü jelenségnek, álomképnek, Watteau-féle mestermünek látszott, melyet a festő, vagy költő képzelete ide helyezett a falura, hogy még inkább feltüntesse, hogy milyen szép.

Mariolle csak nézte és reszketett a benne ujra éledt szenvedélytől. Akaratlanul is eszébe jutott a két nő, a kiket akkor az országuton látott.

- Ki az a kicsike, a ki nekem ajtót nyitott? - kérdezte Burne asszony.

- A cselédem.

- Nem annak látszik.

- Pedig az. De igazán csinos.

- Hol szerezte?

- A közelből, egy művésztanyáról, a hol a vendégek az erényét fenyegették.

- Melyet ön megmentett?

Mariolle elpirult és így felelt:

- A melyet én megmentettem!

- Persze a saját hasznára?

- Mindenesetre, miután környezetemben inkább látok szép, mint rut arczokat.

- És egyéb érzelmeket nem kelt önben?

- Igen, fölkeltette bennem az ellenállhatatlan vágyat, hogy önt viszontlássam. Mert minden nő, ha szemeimet egy pillanatra leköti is, gondolataimat csak önhöz tereli vissza.

- Mily szépen mondja ön ezt! Az a leány szereti a megmentőjét?

Mariolle még mélyebben elpirult. Villámgyorsasággal támadt föl benne a gondolat, hogy minden féltékenység föltüzeli a nő szivét. Elhatározta tehát, hogy az igazságot csak félig fogja rejtegetni.

Kissé bizonytalanul felelt:

- Azt nem tudom! De nem lehetetlen. Nagyon figyelmes és gondos ez a leány irántam.

- És ön? kérdezte Burne asszony kissé kedvetlenül.

Mariollenek szerelemtől ragyogó szemei a szép asszonyra szegződtek.

- Engem semmi sem terelhet el öntől.

Ez ismét igen ügyes fordulat volt, de az asszony ezt már nem vette észre. A mit Mariolle mondott, kifejezése volt egy tagadhatatlan ténynek, a melyben oly nő, mint ő, nem kételkedhetett. És ő nem is kételkedett, teljesen megelégedett volt és nem törődött tovább Erzsivel.

A hársak árnyékában, a folyócska partján két tábori székre ültek le.

- Mit gondolt ön felőlem? kérdezte Mariolle.

- Hogy ön igen boldogtalan.

- Önhibámból, vagy az önéből?

- Közös hibánkból.

- És aztán?

- Akkor aztán ugy vélekedtem, hogy ön igen izgatott, ideges lehet, hogy legjobb lesz, ha egy kis ideig magára hagyom, mig lecsillapodik. És vártam.

- Mire?

- Üzenetére. Megkaptam és itt vagyok! Most pedig beszéljünk ugy, mint komoly emberekhez illik. Ön még mindig szeret engem... ezt nem mint kaczér nő kérdezem, hanem mint barátnéja.

- Még mindig szeretem.

- És mit kiván tőlem?

- Hát tudom én? Sorsom a kezében van.

- Nos, az én tervem igen határozott. De nem mondom el, a mig az önét nem ismerem. Beszéljen tehát önmagáról, mindenekelőtt pedig arról, a mi a szivében dult és az agyában járt, menekülése napjától fogva.

- Nem tettem egyebet, csak önre gondoltam.

- De hogyan? Mily értelemben? És miféle eredménynyel?

És most elmondta, mennyire igyekezett belőle kiábrándulni és hogy az erdőben mégis csak vele találkozott. Nappal az emlékek üldözték, éjjel a féltékenység emésztette. Teljes bizalommal leplezett le mindent, csak Erzsi szerelmét nem. Még a nevét sem említette többet.

Burne asszony hallgatta. Hogy nem hazudott, arról meg volt győződve, zavartalan uralmának érzete azonban még boldogabbá tette, mint Mariolle őszintesége. Ő győzött, Mariolle ujból az övé és ő örült annak, mert szerette őt mindennek és mindenkinek daczára.

Ez eredménytelen helyzetben Mariolle kedélye ujra elborult. Szenvedélyesen ismételte előtte ujra szenvedéseit és gondolatait, ám harag nélkül, keserüség nélkül, megkínozva, de egyuttal összezuzva a szép asszony végzetétől, mely őt a szerelemre képtelenné tette.

- Másoknak nem adatott, hogy tessenek, ön pedig nem tud szeretni! - ismételte folytonosan.

Burne asszony nyomban félbeszakította. Ezer okkal és érvvel állott elő.

- De legalább megadatott nekem az, hogy hű legyek. Vagy talán kevésbé boldogtalan volna, ha tiz hónapig imádtam volna és ma másba lennék szerelmes?

- Hát arra a nő nem képes, hogy csak egyetlen férfit szeressen? - kiáltott Mariolle.

És Burne asszony élénken felelt rá:

- Szeretni nem lehet mindig, de hívek lehetünk. Hiszi-e maga is, hogy a tulhevített érzékek lázas állapota évekig eltarthatna? Nem, nem! Minden szenvedélyes nő, a kinek hosszabb-rövidebb ideig tartó szeszélye van, életét egyszerü regénynyé változtatja át. A hősök különfélék, a körülmények a kifejlettel együtt változnak és előre meg nem állapíthatók. Ez mulattatja és szórakoztatja a nőket, bevallom őszintén, mert az izgalom, a regény elején, közepén és végén mindig ujra visszatér. Ha azonban egyszer vége a mesének, hát vége... legalább a férfira nézve! Megértett?

- Igen, sok igazság van ebben. Csak azt nem tudom, hová czéloz ezzel?

- Oda, hogy egyetlen szenvedély sem tart sokáig, - különösen az olyan izzó, kinos szenvedély, a milyent ön még most érez. Fájdalmas, szerfelett fájdalmas krizist szereztem önnek, azt tudom és érzem... megszereztem pedig gyöngédségem hidegségével és közlékenységem gyöngeségével. A válság azonban el fog mulni, nem tarthat örökké.

Burne asszony elhallgatott és Mariolle aggódva kérdezte:

- És aztán?

- Aztán meg ugy gondolom, hogy egy nyugodt, okos asszonynak, a milyen én vagyok, ön igen kellemes kedvese lehet; mert önben igen sok a tapintat. Mint férj persze kiállhatatlan, türhetetlen volna. Jó férjek azonban sehol sincsenek, nem is lehetnek.

Mariolle meglepetve és kissé sértődve kérdezte:

- De hát minek megtartani azt a kedvest, a kit nem, vagy legalább többé nem szeretünk?

- Én a magam módja szerint szeretek, kedves barátom! - felelt Burne asszony élénken. Hidegen, fagyosan szeretek, de szeretek!

- És daczára ennek, érzi a szükségét, hogy szeressék és hogy ezt ki is mutassák önnek; felelt Mariolle lemondással.

- Igaz. Ez nekem örömet okoz. Ámde szivemnek is szüksége van egy titkos barátra. A nyilt hódolatokban való kedvtelés nem gátol meg abban, hogy hű és odaadó legyek. Valamit legalább mégis adhatok egy férfiunak, a mit nem oszt meg senkivel: becsületes vonzalmamat, hű ragaszkodásomat és lelkemnek teljes, titkos vonzalmát. A mit viszonzásul fogadok el érte, az kedvesemnek teljes gyöngédsége mellett az a gyöngéd és nagybecsü érzés, hogy nem vagyok egyedül. Ez persze nem szerelem az ön fölfogása szerint, de valamit mégis ér!

Mariolle a nagy megindulástól reszketve, meghajtotta magát előtte és így hebegett:

- Lehetek én az a férfiu?

- Igen, de csak valamivel később, ha majd jobban fogja magát érezni. Mig erre előkészül, néhányszor persze még szenvedni fog egy kicsit általam. De ez majd elmulik! Ha azonban mindenképp szenvednie kell, mégis csak könnyebb lesz az a közelemben, mint távol tőlem, ugy-e bár?

Mosolygásával látszott feléje kiáltani:

- Bizzál hát egy kicsit!

És mikor látta, hogy Mariolle a nagy szenvedélytől megremeg, a szép asszony egész testében kellemes jólétet érzett, megelégedést, melyben a maga módja szerint boldog volt, mint a milyen boldog a sólyom, a mikor bizton zsákmányra csaphat le.

- Mikor tér vissza? - kérdezte most.

- Mindjárt... holnap! - felelt Mariolle.

- Holnap, jól van! És nálam ebédel?

- Igen nagyságos asszonyom.

- És most már indulnom is kell, szólt Burne asszony, egy pillantást vetve a napernyő nyelén alkalmazott órácskájára.

- Már?

- Az ötórai vonattal megyek. Több vendégem lesz ebédre: Malten herczegnő, Bernhaus, Lamarthe, Massival, Maltry és egy uj nagyság, Charlaine ur, a természetbuvár, a ki Kambodzsából érkezett haza és remek utazást tett. Párisban most kizárólag róla beszélnek.

Mariolle érezte, hogy a szive egy pillanatra elszorul. E nevek ugy fájtak neki, mint a darázscsípések. Méreg volt bennük.

- Ha már csakugyan menni akar, az erdőn át még elkisérem egy darabon.

- Igen örülök. Előbb azonban egy csésze teát és egy darabka piritott kenyeret adjon.

Mikor a teát be kellett volna adni, Erzsit sehol sem lehetett találni.

- Elment valahová, - szólt a szakácsné.

Burne asszony ezen nem csodálkozott. Mily aggodalmat is szerezhetett volna neki most a szobalány?

Aztán fölszálltak a hintóra, mely az ajtó előtt várt és Mariolle meghagyta a kocsisnak, hogy az erdőn keresztül hajtson. Az ut így kisebb volt egy kicsit, de a Farkasvölgy mellett vezetett el.

A magas lombok alatt csöndes árnyék terjengett, a levegő üdítő volt és a csalogányok dalától rezgett. A természetnek mindenható, titokzatos szépsége, a mely a testet is élénkíti, hatással volt Burne asszonyra is, ki mélyen megindulva, így kiáltott föl:

- O istenem, mily jó itt! Mily szép itt minden!

Mélyen lélegzett, átüdvözült és meghatott volt, mint a bünbánó, ki az urvacsorához megy. Elfogta a gyöngédség, kezét odaillesztette André kezére.

Ő pedig igy gondolkozott: »Persze, igen... a természet... ez megint olyan szentmihály-hegyi hangulat!« És lelki szemei előtt föltünt a vasuti vonat, mely Páris felé száguldott tova.

Mariolle elkisérte a pályaházig.

Váláskor az asszony így szólt:

- Holnap tehát, nyolcz órakor!

- Holnap nyolcz órakor, nagyságos asszonyom.

És Burne asszony ragyogó arczczal utazott el, míg Mariolle a hintón tért vissza nyári otthonába. Boldognak, megelégedettnek érezte magát, de azért még mindig kinozta a tudat, hogy a befejezést nem találhatta meg.

Ám minek harczolna tovább? Ereje ugyis kimerült! Az a varázs, melyet Burne asszony gyakorolt reá és a melyet ő nem birt megérteni, hatalmasabb volt mindennél. A szökés nem váltotta meg, nem szabadította meg tőle, csak jelenlétét vonta el. De ha egy kicsit mérsékeli igényeit, ugy legalább elnyeri mindazt, a mit igértek neki, mert az az asszony nem szokott hazudni.

A lovak ott ügettek tovább a fák alatt és Mariollenak eszébe jutott most, hogy Burne asszony, együttlétük egész ideje alatt, ajkait egyetlenegyszer sem nyujtotta neki csókra. Nem tagadta meg magát! Benne nem történt semmi változás és szenvedni fog általa tovább is. Az elmult kellemetlen órák emlékei ujra kezdték kinozni. Az a fájdalmas, de biztos tudat, hogy azt az asszonyt lehetetlen csak egyszer is igazán lángra gyujtani, összeszorította a szivét. Sejtette a harczokat és azt a bánatot, melyet a jövő hoz neki és már eleve félt. Mégis elhatározta, hogy inkább szenvedni fog, mintsem még egyszer elveszítse őt. Az utána való örökös vágy csillapíthatlan éhséggé vált. Ez keringett ereiben, ez emésztette, ez égette a husát. És megadással türte.

A mi Auteuilben oly gyakran haragra lobbantotta, ismét felelevenedett benne és reszketett. Mialatt a hintó a hüvös erdőben robogott tova, hirtelen Erzsi jutott eszébe. Ő is fiatal volt és friss, szive szerelemmel tele, ajkairól folynak a csókok. És ez a gondolat lecsillapította. Nemsokára karjaiban fogja tartani és behunyva szemeit, ámítani fogja önmagát, mint a hogy másokat szokás ámítani. Az érzékek mámorában a szerető leányt a szeretett asszonynyal fogja elcserélni és így birni fogja mindakettőt.

Hiszen még e pillanatban is érezte e leány iránt azt a hálás ragaszkodást, melylyel az emberben rejlő állat a gyöngéd érzelmeket és a szerelem mámorát jutalmazni szokta! Az ő epedő, szomjan haló szerelmének az a gyermekleány, ki őt szerette, az esti pihenés kis forrása volt, a friss viz reménye, a melylyel a sivatagban vándorló erejét tartja fenn.

Mikor Mariolle belépett a házba, a leány még mindig nem tért vissza. Aggódni, bánkódni kezdett érte és megkérdezte a másik leánytól:

- Biztosan tudja, hogy elment?

- Igen, uram!

Igy hát ő is elment, abban a reményben, hogy találkozni fog vele.

Alig haladt néhány lépésre és épp a hosszú völgy-utczába akart térni, az alacsony tornyu, lapos fedelü falusi templom ötlött szemeibe, mely kotlós tyukhoz hasonlóan ült a falusi házikókon.

Valami gyanus sejtés üzte őt előre. Lehet-e tudni, hogy a nők szivében mily elhatározások érlelődnek meg? És hová menekülhetett Erzsi, ha szemei előtt az igazságnak egy futó árnyéka simult is el? Csak oda be!

Homály terjengett bent, mert kint is leszállt már az est. Csak az ingó zsinóron himbázó örök mécses tanusította, hogy az isteni Vigasztalás szelleme jelen van e szent helyen. Mariolle halkan haladt el a padsorok mellett: a mikor az oltár elé ért, egy nőt látott ott térdelni, a ki kezeibe rejtette arczát. Fölismerte és megérintette vállát. Egyedül voltak. Erzsi sirt.

Mikor megfordult, teste megremegett a zokogástól.

- Mi bajod? kérdezte Mariolle.

És ő halkan felelt:

- Mindent tudok! Az a nő bánatot okozott önnek és ön azért van Montignyban. Most pedig eljön, hogy elvigye önt!

Mariollenak fájdalmas volt, hogy most is bánatot kellett okoznia és így felelt:

- Tévedsz, kicsikém! Igaz, hogy visszamegyek Párisba, de téged magammal viszlek!

- Nem igaz, nem igaz! - ismételte a leány hitetlenül.

- Esküszöm!

- Mikor?

- Holnap!

A leány zokogott és ujra fölsóhajtott:

- O istenem, istenem!

Erre körülölelte őt, fölemelte és elhuzta magával. Az éj sürü sötétségben vezette le a dombról. A kis folyó partján letette a fübe és leült melléje. Szive hallhatóan dobogott, keble lihegett és lelkiismerete által ösztönöztetve, karjaiba szorította és fülébe oly édes szókat sugott, mint még eddig soha. A részvéttől meghatva és izzó vágyaktól emésztetve, alig hazudott most és nem ámította a leányt. Érzelmei és kifejezései meglepték őt magát is. Azon tünődött, mint reszkethet valaki az izgatottságtól és vágytól, mialatt e szerelmi fájdalmat vigasztalta és még egészen elfogult volt egy másik nőtől, a kinek örökre rabja lesz.

Megigérte a leánykának, hogy nagyon fogja szeretni - nem csak »szeretni« - hogy közvetlen közelében csinos kis lakást fog számára bérelni, szép butorokkal fogja berendezni és kiszolgálására is rendel melléje valakit.

A leány hallgatta őt és nyugodtabb lett. Mariolle nem ámíthatta őt, hangjából érezte ki, hogy őszinte volt a beszéde. Most hát ő is hölgy lesz; a szegény leány álmai megvalósulnak. A pinczérleányból ily gazdag és jó ur barátnéja lesz. A vágy, hála és büszkeség mámora töltötte be, elvegyülvén André iránt érzett szerelmével.

Körülölelte őt és csókjaival borította arczát.

- Oly nagyon szeretem önt! Másra gondolni sem tudok, csak önre!

Mariolle meghatottan viszonozta az enyelgést és így suttogott:

- Édes, édes kicsikém!

Erzsi már teljesen megfeledkezett az idegen nőről, a ki csak az imént oly mély bánatot okozott neki. Most ujra feltámadt lelkében a kétely és hizelegve kérdezte:

- Igazán ugy fog engem szeretni, mint itt?

És Mariolle határozott hangon felelt:

- Épp ugy foglak szeretni, mint itt!


(Vége.)