IVAN SZERGEJEVICS TURGENYEV: ZUG

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5531-21-7 (online)
MEK-14522

T. kormányzóság n-i kerületének Szaszovo nevü falujában, az urasági kastély egyik frissen meszelt szobájában, ócska rozoga asztal mellett, keskeny faszéken, felsőkabátban ült egy fiatal ember és a számadásaival bibelődött. Ezüst gyertyatartóban két szál stearin-gyertya égett előtte; az egyik szögletben nyitott utitáska állt egy padon, a másikban az inas a szerény vaságyat vetegette. Egy alacsony spanyolfal mögött szamovár duruzsolt, az imént behordott friss alomszénán egy kutya fészkelődött. Az ajtóban vadonat uj ujjasban egy okos ábrázatu, hosszu szakállu paraszt álldogált - alkalmasint a falu véne volt - és figyelmesen nézte az asztalra könyökölő fiatal embert. A fal mellett ócska kis zongora, valamivel odább rozoga szekrény állott, melyen a záraknak már csak a helye látszott; az ablak közt homályos tükör, a spanyolfalon egy berizsporozott nő szinehagyott arczképe függött. A padmaly szembetünő girbe-görbesége, meg az össze-vissza repedezett padló után itélve, a kastély, melybe olvasóinkat vezettük, jó régi jószág volt; állandóan senki se lakott benne, csak ugy éjjeli szállásul szolgált az uraságnak. A fiatal ember, a ki az asztalnál ült, Szaszovo tulajdonosa volt. Csak előttevaló este érkezett meg a nagyobbik birtokáról, mely vagy száz versztnyire volt ettől és másnap már ujra el akart utazni, miután megnézte a gazdaságot, meghallgatta a parasztok kivánságait és átfutotta a számadásokat.

- No de mára elég lesz, - szólt felpillantva - kifáradtam. Te is elmehetsz, - folytatta a falu vénéhez fordulva - de holnap azután korán itt légy és hozd magaddal a parasztokat, hogy mind itt legyetek! Értetted?

- A jegyzőnek meg mondd meg, hogy hozza el a mult hónapi jelentést... Hanem azt jól tetted ám - folytatta körülnézve, - hogy a falakat kimeszelted. Valahogyan tisztább lett itt minden.

Az inas befordult a spanyolfal mögé, de csakhamar visszatért s ezüst tálczán letett eléje egy kis kannát s egy tejes-ibriket. A fiatal ember elkezdte szürcsölni a teát, de alig nyelt egyet-kettőt, mikor a szomszéd szobából zaj hallatszott s megszólalt egy rikácsoló hang:

Szergejics Vladimir (igy hivták a felöltős fiatal embert) csudálkozva nézett az inasára és gyorsan suttogva igy szólt:

- Jelentsd Szergejics Vladimirnak, - hallatszott ugyanaz a rikácsoló hang - hogy a szomszédja, Ipatov kivánja őt látni, ha csak nincs terhére; velem van a másik szomszéd, Bodrjakov Ilyics Iván is, a ki szintén tiszteletét óhajtja tenni.

Szergejics Vladimir önkéntelenül boszus mozdulatot tett. De mikor az inas a szobába lépett, igy szólt hozzá:

Az ajtó kinyilt és megjelentek a vendégek. Az egyikök, egy szikár, őszbevegyülő öreg, feje gömbölyü és élénk, szemei aprók, elül ment; a másik, egy magas, sovány, körülbelül harminczöt éves férfi, hosszukás arcza napbarnitott és haja kuszált, imbolyogva jött utána. Az öregen csinos szürke kabát volt, nagy, igazgyöngyből készült gombokkal; rózsaszinü nyakkendője, melyet félig eltakart fehér ingének gallérja, szabadon ölelte körül a nyakát; a lábain szép czipellők kényeskedtek, skót nadrágja négyszögecskéi kellemesen tarkállottak és egész alakja nagyon megnyerő benyomást tett.

A társa ellenkezőleg, kevésbbé volt vonzó: ócska fekete frakk volt rajta, nyakig begombolva; vastag téli trikóból készült nadrágja hozzáillett a frakkja szinéhez; sem a nyakán, sem a keze fejénél nyoma sem volt semmi fehérnemünek. Az öreg elsőnek közeledett Szergejics Vladimirhoz és szeretetreméltóan meghajtva magát, vékonyka hangján igy szólt:

- Van szerencsém magamat bemutatni, - Ipatov Nikolajevics Mihály vagyok, az ön legközelebbi szomszédja és rokona. Már régóta vágytam önnel megismerkedni. Remélem, nem zavarom.

Szergejics Vladimir azt felelte, hogy nagyon örül, maga is már óhajtotta... és hogy nem zavarja... nem parancsol-e helyet foglalni... meg egy kis teát.

- Ez a nemes ember pedig - folytatta az öreg, miután előzékeny mosolylyal végighallgatta Szergejics Vladimir szavait és a kezével a frakkos ur felé mutatott: - szintén az ön szomszédja, nekem pedig jó ismerősöm, Ilyics Iván, a ki szintén nagyon kivánt önnel megismerkedni.

A frakkos ur, a kinek az arczáról ugyan senki sem olvasta volna le, hogy bármit is képes volna nagyon kivánni, - annyira szórakozott és egyuttal álmos volt ennek az arcznak a kifejezése, - a frakkos ur ügyetlenül és kelletlenül meghajtotta magát. Szergejics Vladimir viszonzásul szintén meghajtotta magát és másodszor is megkinálta helylyel a vendégeit.

- Nagyon örülök, - kezdte el az öreg a kezével hadonászva, miközben a társa tátott szájjal a padmalyt bámulta, - nagyon örülök, hogy végre szerencsém van önnel személyesen találkozhatni. Ámbár ön állandóan meglehetősen távol lakik innét, azért mi önt mégis, hogy ugy fejezzem ki magamat, a mi földesurunknak tartjuk.

- Már akár hizelgő, akár nem, de igy van. Bocsásson meg Szergejics Vladimir, de mi itt az ...i kerületben egyenes emberek vagyunk, egyszerüen élünk és minden teketória nélkül kimondjuk azt, a mit gondolunk. Nálunk az emberek még névnapon sem járnak másként, mint egyszerü kabátban. Bizony isten! Ez már nálunk ősrégi szokás. Azért a szomszéd kerületbeliek nem is hivnak bennünket másként, mint kabátosoknak, sőt még most ostobasággal is vádolnak, de mi bizony rájuk sem hederitünk! Már bocsásson meg, falun élni és piperészkedni!

- No persze, hiszen... falun ez ér legtöbbet, ez a fesztelenség az érintkezésben - jegyezte meg Szergejics Vladimir.

- De azért - folytatta az öreg - a mi kerületünkben is vannak okos, európai müveltségü emberek, habár nem is viselnek frakkot. Itt van mindjárt például a mi történészünk, Evszjukov Sztepanics Sztepan, a ki az orosz történelmet a legrégibb időktől kezdve tudja, Péterváron is elismert hires tudós ember! A mi városunkban van egy régi svéd ágyu, tudja, ott a téren van fölállitva... lám, ezt is ő fedezte föl. Ugy ám! Centeleo Karlycs Anton... ez meg a természetrajzban kitünő, azt mondják egyébiránt, hogy a tudományoknak ez az ága veleszületik minden némettel. Mikor nálunk ezelőtt vagy tiz évvel egy kiszabadult hiénát agyonvertek, lám éppen Karlycs Antal volt az, a ki az állat farkának sajátszerü alakulásából megállapitotta, hogy csakugyan hiéna volt. Azután van itt egy Kaburdi nevü földbirtokos: ez leginkább könyvet, czikkecskéket ir, nagyon ügyes tolla van, a Galatéoban jelennek meg a czikkei, Bodrjakov... nem Ilyics Iván, nem, egy másik Bodrjakov, Szergej... hogy is hivják Ilyics Iván, hogy hivják?

- Igen, igen, ...Szergejics Szergej, - ez meg versekkel foglalkozik. Persze nem Puskin, de néha bizony ugy kitett magáért, hogy akár a fővárosban is számot tenne. Ismeri az epigrammját Fomics Agejról?

- Jaj, bocsásson meg, mindig megfeledkezem róla, hogy ön még nem itteni lakos. A mi kisbirónkról. Nagyon furcsa egy epigrammot irt. Ilyics Iván, te tán emlékszel rá?

- Megjegyzendő, - vágott közbe Ipatov - hogy csaknem egyhangulag választották meg, annyira érdemes ember.

- He, he, he, he! No, ugye, hogy nem rossz? Ettől az időtől fogva, akár hiszi, akár nem, mindenki csak igy szól Fomics Agej-hoz: Adjon isten - és tüstént hozzá teszi a gunyverset. És azt hiszi, hogy Fomics Agej ezért haragszik? Csöppet sem. Nem, nálunk ez nem szokás. Itt van, kérdezze csak meg Ilyics Ivánt.

- Tréfáért megharagudni, már hogy lehetne az! Itt van akár Ilyics Iván: őt minálunk ártatlan lélek-nek hivják, azért, mert nagyon is hamar rááll mindenre. Nos és Ilyics Iván talán haragszik ezért? Esze ágában sincs!

Ilyics Iván lomhán pislogott először az öregre, azután Szergejics Vladimirra bámult.

Ez az elnevezés, hogy ártatlan lélek, csakugyan nagyon illett Ilyics Ivánra. Benne még árnyéka sem volt meg annak, a mit akaratnak vagy jellemszilárdságnak hivnak. A ki csak akarta, elcsábithatta őt oda, a hova akarta; csak azt kellett mondani neki: Ilyics Iván, gyerünk! Fogta a sipkáját és ment; s ha más valaki igy szólt hozzá: Ilyics Iván, maradjon! - letette a sapkát és maradt. Csöndes és békességszerető volt egész életében, agglegényeskedett, nem kártyázott, de szeretett kártyázók közt ülni és az arczukat tanulmányozni. Társaság nélkül nem tudott élni és a magányt sem szivelhette; tüstént buskomorságba esett; ez egyébiránt nagyon ritkán esett meg vele. Még egy különös tulajdonsága volt: korán reggel, a mint kikelt az ágyból, halkan elkezdett dudolni egy régi románczot.

Ipatov és Szergejics Vladimir közt meglehetős sokáig folyt a társalgás, habár nem is mindvégig ebben a, mondhatnók, bölcselkedő irányban. Az öreg kikérdezte Szergejics Vladimirt a birtokairól, lakó- és vadászkastélyainak az állapotáról, a birtokain már végrehajtott és a jövőben tervezett javitásokról; elmondott neki egyet-mást a maga tapasztalataiból, egyebek közt azt a tanácsot adta neki, hogy ha ki akarja irtani a vakondturásokat, hintse körül őket zabbal, hogy igy odacsábitsa a disznókat, melyek majd felturják a kis dombocskákat stb. Végre azonban, mikor észrevette, hogy Szergejics Vladimir szemei le-lecsukódtak és a beszédjén is valami lankadtság és összefüggéstelenség volt észlelhető, az öreg fölkelt és udvariasan ajánlva magát, kijelentette, hogy nem akar tovább alkalmatlankodni, de reméli, hogy még a holnapi nap folyamán lesz szerencséje őt magánál ebédre üdvözölhetni.

- Az én falumban - tette hozzá - mondhatom, a legelső vénasszony is megmutatja hozzám az utat, csak nevemet kell emliteni. A lovak maguktól is odatalálnak.

Szergejics Vladimir kissé akadozva felelt, hogy iparkodni fog... és ha valami akadály nem jön közbe...

- Nem, mi már egész bizonyossággal számitunk rá, - szakitotta félbe az öreg, hatalmasan megszoritotta a kezét és még az ajtóból is visszafordult: - csak minden teketória nélkül.

Bodrjakov, az ártatlan lélek, némán meghajtotta magát és kiment a barátja után, miután a küszöbön kissé megbotlott.

Szergejics Vladimir, a mint nem várt vendégeit kikisérte, tüstént levetkezett, lefeküdt és elaludt.

Asztachov Szergejics Vladimir azok közé az emberek közé tartozott, a kik, miután erejüket két-három külömböző irányban kipróbálták, végre arra határozzák magukat, hogy praktikus oldaláról fogják fel az életet és teljesen a jövedelmük szaporitásának szentelik magukat. Nem volt ostoba, eléggé fösvény és nagyon megfontolt, szerette az olvasást, a társaságot, a zenét, de mindent csak módjával... és egyáltalában tisztességesen viselte magát. Mindössze huszonhét éves volt. Az utóbbi időben igen sok hozzá hasonló fiatal ember cseperedett fel. Középtermetü, de szépnövésü volt, kellemes és finom arczvonásai voltak, melyeknek kifejezése csaknem soha sem változott, szemeinek mindig ugyanaz a száraz és derült tekintetük volt, melyet csak nagy ritkán lágyitott meg az unalomnak és a bánatnak valami könnyed kifejezése; ajkait jóformán el nem hagyta a leereszkedő mosoly. A haja gyönyörü volt, szőke, bársonyos, hosszu fürtös. A birtokán vagy hatszáz lelket számlált és most a házasságra gondolt, valami szerelmi, de a mellett előnyös házasságra. Különösen szeretett volna olyan feleséget, a kinek összeköttetései vannak. Ugy találta, hogy még mindig nincs elég összeköttetése. Szóval, határozottan rászolgált a gentleman elnevezésre, mely csak nemrég jött divatba.

Másnap, mikor szokásához hiven kora reggel fölkelt, a mi gentlemanünk a dolgaihoz látott és meg kell adni neki, hogy elég buzgón, a mit nem mindig lehet nálunk, Oroszországban a praktikus gondolkozásu fiatal emberekről elmondani. Türelmesen végighallgatta a parasztok zürzavaros kérelmeit és panaszait, eleget tett nekik, a mennyire lehetett, eligazitott a rokonok közt néhány pörpatvart, egyiküket ellátta jó tanácscsal, a másikra rárivalt, aláirta a jegyző jelentését, szóval ugy elrendezett mindent, hogy maga is meg lehetett magával elégedve, a parasztok pedig hazamenet ki nem fogytak a dicséretéből. Szergejics Vladimir Ipatovnak adott szava ellenére is otthon akart ebédelni s már meg is rendelte kedvencz rizslevesét; de egyszerre, lehet, hogy az elégedettség következtében, mely reggel óta a lelkét eltöltötte, megállt a szoba közepén, a homlokára csapott és elszántan felkiáltott: »Eh, elmegyek ahhoz az öreg aranyszájuhoz«. Az elhatározást a tett követte; félóra mulva már ott ült ujdonatuj tarantaszában, mely elé négy pompás parasztlovacska volt befogva és ment Ipatovka felé, mely pompás uton alig tizenkét versztnyire volt az ő birtokától.

Ipatov Nikolajevics Mihály portája két különálló uriházból állott, a melyek egy hatalmas, füszinü tó két partján egymással szemben épültek. Ezüstös nyárfákkal beültetett hosszu töltés fogta körül ezt a tavat; csaknem egyszint vele egy malom piros teteje látszott. Ezek az egyformán épült és egyszerüen lilaszinre festett házak, ugy látszott, mintha a széles viz tükre felett farkasszemet néztek volna egymással, kicsiny, tiszta ablakaik csillogó üvegtábláival. Mindeniküknek a közepén kerek erkély volt látható és négy, szorosan egymás mellé állitott fehér oszlopon támaszkodva, éles párkány meredt az égnek. A régi park az egész tó körül elhuzódott. Másfelől egész fasorok és sürü csoportok voltak benne, vén fenyőfák halvány-sárga törzseikkel, sötét tölgyek és pompás bükkfák magasra emelték itt-ott lombos koronáikat; az orgona- és akáczcserjék sürü zöldje felnyult egész a házak faláig és csak a homlokzatot engedték látni, a honnét meredeken kigyóztak lefelé a kavicscsal behintett utak. Tarka kacsák, fehér és szürke libák uszkáltak külön-külön csapatokban a tó tiszta vizén, melyet a köves és sziklás környék bőséges forrásai állandóan frissen tartottak. A porta fekvése pompás volt: vonzó, elhagyott és szép.

A két kis ház közül az egyikben maga Nikolajevics Mihály lakott, a másikban pedig az anyja, egy beteges, hetvenesztendős öregasszony élt. Feljutva a töltésre, Szergejics Vladimir nem tudta, melyik ház felé forduljon. Körülnézett - előtte egy kis parasztfiu horgászott, valami korhadt fatörzsön állva. Szergejics Vladimir hozzá fordult.

- De hát aztán kihez akar menni, az öreg ténsasszonyhoz, avagy az urhoz? - felelt a fiu, le nem véve a szemét a peczekről.

- Miféle ténsasszonyhoz? - kérdezte Szergejics Vladimir, - én Nikolajevics Mihályhoz akarok menni.

Erre a fiu megrántotta a madzagot s egy ezüstösen csillogó kis kárászt huzott ki a mozdulatlan vizből. Szergejics Vladimir pedig elindult jobbfelé.

Nikolajevics Mihály éppen malmozott az ártatlan lélekkel, mikor jelentették neki Szergejics Vladimir megérkezését. Nagyon megörült neki, felugrott a karosszékéből, kifutott az előszobába s ott vagy háromszor összecsókolta vendégét.

- Szergejics Vladimir, együtt talál engem az én rendületlenül hűséges jó barátommal, Ilyics Ivánnal - szólalt meg a bőbeszédü öreg ur, - a ki, mellékesen megjegyezve, teljesen el van ragadtatva az ön modora által. (Ilyics Iván szótlanul bámult a szögletbe.) Olyan jó volt és itt maradt velem malmozni, az enyimek pedig a kertbe mentek sétálni; de tüstént elküldök értük...

- Már hogy zavarnám, az istenért! Hé Vanka... siess szaporán a kisasszonyokért... mondd meg, hogy megjött a vendég. És... hogy tetszik önnek ez a vidék, ugye nem csunya? Kaburtin már verset is irt róla »Ipatovka, te kedves kis fészek«, - igy kezdődik, a folytatása is szép, de már nem emlékszem rá. A kert egy kicsit nagy, tulságosan nagy. Ezt a két házat, a mely, mint alkalmasint méltóztatott észrevenni, annyira hasonlit egymáshoz, két testvér épittette, Nikolaj, az apám és Szergej, a nagybátyám; a kertet is ők csinálták: példás jó viszonyban éltek... Dämon és... no, nesze neked! most elfelejtettem a másikat...

- Csakugyan? No, mindegy. (Otthon az öreg sokkal fesztelenebbül társalgott, mint idegen házban.) Szergejics Vladimir, ön bizonyára tudja, hogy én özvegy vagyok, elvesztettem a feleségemet; az idősebb gyermekeim mind állami intézetekben vannak, csak a két legkisebb és a sógornőm... a feleségem nővére... lakik velem; mindjárt meglátja őket. De nézze csak, meg sem kinálom semmivel? Ilyics Iván, menjen barátom, intézkedjék csak, hogy egy kis harapnivalót kapjunk... milyen pálinkát szeret?

- Ugyan, hogy lehet az! Egyébiránt, a hogy tetszik. A vendég akarata szent. Lássa, itt minálunk az egyszerüség uralkodik. Ez, hogy ugy fejezzem ki magamat, egy csöndes zug, a szó szoros értelmében egy magányos kis zug! Nem parancsol helyet foglalni?

- Tegye magát kényelembe, - szólalt meg Ipatov és udvariasan elvevén tőle a kalapját, letette egyik szögletbe, majd visszatért, szeretetteljes mosolylyal a vendége szeme közé nézett és nem tudván egyéb kellemes dolgot mondani neki, megkérdezte tőle, vajjon szeret-e malmozni?

- Ez nagyon szép öntől, - felelt Ipatov - de a malmozás nem játék, az inkább csak szórakozás, üres időtöltés, nemde Ilyics Iván?

Ilyics Iván egykedvü pillantást vetett Ipatovra, mintha csak azt gondolta volna: tudja a manó, játék-e vagy szórakozás? De kevés vártatva igy szólt:

- Lám, azt mondják, a sakk, az egészen más, - folytatta Ipatov, azt mondják, hogy az nagyon nehéz játék. De szerintem... nini, ott jönnek az enyémek! - kiáltott fel, kipillantva a kertbe nyiló félig nyitott üvegajtón.

Szergejics Vladimir fölkelt, megfordult és mindenekelőtt két, körülbelül tiz-tiz éves leányt látott rózsaszinü perkál-ruhában és nagy szalmakalapban, a mint sebesen siettek fel az erkély lépcsőin; kevéssel utánuk megjelent egy magas termetü, karcsu, de telt husz éves leány, sötét ruhában. Mind bejöttek a szobába s a kis lányok szépen leültek a vendéggel szemben.

- Itt vannak - szólalt meg a házigazda - a leányaim. Ezt Katának, azt Nasztyának hivják, ez pedig a sógornőm, Pavlovna Mária, a kiről már volt szerencsém beszélni. Szives figyelmébe ajánlom őt.

Szergejics Vladimir üdvözölte Pavlovna Máriát, a ki alig észrevehető fejbólintással válaszolt.

Pavlovna Mária nagy nyitott kést tartott kezében; sürü, vörösesszőke haja kissé össze volt kuszálva, egy kis zöld levél tévedt el benne, mely üdén kandikált ki a fésü alól, barnás arczát elfutotta a pir és piros ajkai szétnyiltak; a ruhája össze volt gyürve. Gyorsan zihált és a szemei fénylettek, világos volt, hogy a kertben dolgozott. Csakhamar kiment a szobából; a kis lányok utána lopóztak.

- Kissé rendbe szedik magukat, - jegyezte meg az öreg, Szergejics Vladimir felé fordulva - hiszen tudja, hogy a nélkül nem tudnak meglenni.

Szergejics Vladimir válaszul elmosolyodott és elgondolkodott. Pavlovna Mária szinte megdöbbentette. Még nem látott ilyen tősgyökeres orosz pusztai szépséget. A leány csakhamar visszatért, leült a pamlagra és meg sem mozdult. A haját rendbe szedte, de ruhát nem változtatott, sőt még kézelőket se váltott. Arczvonásai nem annyira büszkeséget, mint inkább szigoruságot, szinte durvaságot árultak el, a homloka széles és alacsony, az orra rövid és egyenes volt; olykor hanyag és lomha mosoly vonult végig az ajkán; egyenes szemöldökeit néha megvetéssel huzta össze. Nagy, sötét szemeit csaknem állandóan lesütötte. Éppenséggel nem vonzó, fiatal arcz, mintha csak azt mondta volna: tudom, hogy most engem bámultok; csak bámuljatok, majd beteltek vele! Mikor pedig a szemeit fölemelte, valami vadság és szépség volt bennük, a mi a szarvas tekintetére emlékeztetett. Pompás növése volt. Klasszikus költők Cereshez vagy Junóhoz hasonlitották volna.

- Mit csináltak a kertben? - kérdezte Ipatov, el akarván kezdeni a beszélgetést.

- Száraz ágakat vagdostunk le és a virágágyakat kapáltuk, - felelt kissé mély, de kellemes és csengő hangon.

- Tudom, - felelt mosolyogva az öreg, - te valóságos Bobelina vagy! Hát a nagymamánál voltatok?

- Miért nem veszel kalapot, ha kimégy, - jegyezte meg Ipatov, - nézd csak, hogy kipirultál és lesültél.

Pavlovna Mária szótlanul végigsimitotta az arczát. A kezei nem voltak nagyok, de kissé szélesek és eléggé vörösek. Sohase viselt keztyüt.

Szergejics Vladimir elkezdte mesélni, hogy az ő szomszédságában milyen gyönyörü parkja van N. gazdag földbirtokosnak. - A főkertésze, egy német, csak fizetésképpen kétezer rubelt kap aranyban, - mondta egyebek közt.

Szergejics Vladimir folytatta az elbeszélést. A kis lányok, Nikolajevics leányai bejöttek, csendben leültek és szép csöndesen figyeltek.

Az ajtóban megjelent egy szolga és jelentette, hogy Kapitovics Jegor megérkezett.

Belépett egy alacsony, köpczös öreg ur, olyan kis csipiszforma, gömbölyü és ránczos ábrázattal, mint a sült alma. Szürke ködmön volt rajta fekete zsinórzattal és felálló gallérral; kávészinü, széles és ránczos nadrágja jóval a bokái felett végződött.

- Isten hozta, kedves Kapitovics Jegor, - kiáltott fel Ipatov, miközben elébe sietett, - de rég nem láttuk egymást.

- Bizony, - felelt Kapitovics Jegor rekedt, siránkozó hangon és üdvözölte a jelenlevőket - de hiszen ön tudja, Nikolajevics Mihály, hogy én nem vagyok szabad ember?

- Persze hogy nem, Nikolajevics Mihály, a családom, a dolgaim, no meg a tetejébe még Markovna Matrena.

Ipatov titkon odapislantott Szergejics Vladimir felé, mintha jó előre fel akarta volna kelteni a figyelmét.

- Hiszen mindenki tudja, - felelt Kapitovics Jegor leülve, - hogy soha sincs megelégedve velem. Ugyan, mintha nem tudná! Akármit mondok, az mind rosszul van, az mind illetlen, tapintatlan. De hogy miért illetlen, azt csak az Uristen tudja. És a kisasszonyok, már mint az én leányaim, persze az anyjuk példája után indulnak. No, nem mondom... Markovna Matrena pompás egy asszony, de nagyon is szigoruak az erkölcsei.

- Hiszen magam is ugy gondolom, de hát bajos őt kielégiteni. Tegnap például azt mondom ebédnél: Markovna Matrena (s itt Kapitovics Jegor a legbehizelgőbb hangon kezdett beszélni) mondom - mi dolog az, hogy Aldorka nem vigyáz a lovakra, hajtani nem tud - mondom - azt a fekete csikót agyonhajszolta. Tyüh, Markovna Matrena hogy felpattant és hogy rámpiritott: no, te igazán nem tudsz még női társaságban sem tisztességesen beszélni; a kisasszonyok tüstént felugráltak az asztaltól és másnap a Birgulevszky kisasszonyok, a feleségem unokahugai, már mindent tudtak. Pedig, hát mi rosszat mondtam? Itéljen ön. És bármit mondjak is, néha meggondolatlanul, az igaz, - de hát, kivel nem esik meg az, különösen otthon, - a Birgulevszky kisasszonyok másnap már mindent tudnak. Az ember igazán nem tudja, mit csináljon. Némelykor ugy ülök és elmélkedem az erkölcseimről meg a szokásaimról; én - mint alkalmasint tudja - nehéz lélekzetü ember vagyok, - Markovna Matrena tüstént rámpirit; ugyan ne szipákolj, hol tanultad ezt! Ugyan mit patvarkodol, Markovna Matrena - mondom neki, - sajnálkoznod kellene rajtam, te meg itt pirongatsz. Most már otthon gondolkodnom sem lehet. Csak ugy ülök és bámészkodom. Bizony isten! A napokban egyszer éppen lefeküdtünk: Markovna Matrena - mondom - ugyan miért kényeztetted igy el a kozákunkat, lásd az a malacz legalább vasárnap megmosakodhatnék. Azt hiszem, elég gyöngéden fejeztem ki magamat, de ez sem volt jó; Markovna Matrena megint csak elkezdett pirongatni: női társaságban - azt mondja - nem tudod magadat tisztességesen viselni; másnap meg a Birgulevszky kisasszonyok megint mindent tudnak. Ilyen körülmények közt Nikolajics Mihály, hogy is gondolhatnék látogatásokra?

- No, az meglep engem, a mit itt mesél, - felelt Ipatov, - azt nem vártam volna Markovna Matrenától; én azt hittem, hogy ő...

- Pompás egy asszony - egészitette ki Kapitovics Jegor, - mondhatom, példás feleség és anya, csak az erkölcsei kissé szigoruak. Azt mondja, hogy mindenben szükséges az anszambl, s éppen ez nincs meg bennem. Én, mint ön is tudja, nem beszélek francziául, de azért értek. De miféle anszambl az, a mi én bennem nincsen meg?

Ipatov, a ki szintén nem volt valami jártas a franczia nyelvben, csak a vállát vonogatta.

- És mit csinálnak a gyermekei, illetve a fiai? - kérdezte kevés vártatva Kapitovics Jegortól.

- A fiaim - csak megvannak. Velük meg vagyok elégedve. A kisasszonyok azok kisiklottak a kezeim közül, de a fiaimmal meg vagyok elégedve. Lyolya jól viseli magát s a főnöke dicséri, határozottan ügyes fiu. No, Micherz, ez már nem olyan, valami filantróp lett belőle.

- Tudja az isten, nem érintkezik senkivel, valósággal elvadult. Markovna Matrena még jobban összezavarja. Micsoda, - azt mondja - az apádról veszel példát? Tiszteld őt, de erkölcsöket és jó modort az anyádtól tanulj.

Szergejics Vladimir megkérte Ipatovot, hogy ismertesse meg Kapitovics Jegorral. Elkezdtek beszélgetni. Pavlovna Mária nem vett részt a társalgásban; Ilyics Iván odaült mellé, de ő is alig szólt pár szót; a kis leányok odamentek hozzá és halkan elkezdtek mesélni valamit... Bejött a kulcsárné, egy fekete fejkendős öreg asszony és jelentette, hogy tálalva van. Mind bementek az ebédlőbe.

Az ebéd eléggé elhuzódott. Ipatov jó szakácsot tartott s a lovai sem voltak rosszak, habár nem is Moszkvából, de a kormányzósági városból valók. Ipatov, mint mondani szokás, jól élt. Nem volt több, mint harmincz jobbágya, de senkinek sem volt adósa és rendben tartotta a birtokát. Ebédnél legtöbbet beszélt maga a házigazda; Kapitovics Jegor segitett neki, de a mellett magáról sem feledkezett meg, pompásan evett és ivott. Pavlovna Mária folyton hallgatott s csak olykor válaszolt mosolyogva a mellette ülő kis lányok gyorsan odavetett szavaira; ezek, ugy látszik, nagyon szerették őt; Szergejics Vladimir is több izben megpróbált beszédbe elegyedni vele, de minden különös eredmény nélkül, Bodrjakov, az Ártatlan lélek, szintén szorgalmasan evett. Ebéd után mind kimentek az erkélyre fekete kávéra. Pompás idő volt; a kertből hársfák édes illata szállt fel, melyek éppen akkor teljes virágzásban voltak; a nyári levegőből, melyet alig hüsitett le a fák sürü árnya és a közeli tó párolgása, valami kellemes melegség áradt szét. Egyszerre a töltés nyárfái mögül lódobogás hallatszott és a következő pillanatban, hosszu amazonkában, kerek szürke kalapban, pej lovon egy lovasnő bukkant elő; vágtatva jött; a kozák mögötte lovagolt kis, fehér paripán.

- Ah! - kiáltott fel Ipatov - Alexejevna Nagyezsda jön - no, ez igazán kellemes meglepetés.

- Egyedül? - kérdezte Pavlovna Mária, a ki egész addig mozdulatlanul állt az ajtóban.

Pavlovna Mária lopva egy pillantást vetett rá, arczát elöntötte a pir és elfordult.

E közben a kocsis a kapun át bejött a kertbe, odavágtatott az erkély elé és be sem várta a kozákot, sem Ipatovot, a ki elébe sietett, könnyedén leugrott a földre. Gyorsan rendbeszedte lovagló ruháját, felszaladt a lépcsőn és az erkély közepére ugorva vidáman felkiáltott:

- Isten hozta! - szólt Ipatov. - No, ez igazán váratlan szerencse, ez kedves magától! Engedje, hogy megcsókoljam a kezét...

- Tessék, - felelt a vendég, - csak huzza le maga a keztyüimet. Én nem birok velök. - S odanyujtotta a kezét, a fejével intett Pavlovna Máriának. - Mara, képzeld csak, a bátyám ma nem jöhet, - szólt halkan felsóhajtva.

- Megkért, mondjam meg neked, hogy el van foglalva. Ne haragudjál. Jó napot, Kapitovics Jegor. Jó napot, Ilyics Iván. Szervusztok, gyermekek... Vaszja, - tette hozzá a kozákjához fordulva - gondosan vezesd körül Kraszavinkát, hallod? Mara, adj kérlek egy gombostűt, hadd tüzöm fel a ruhámat... Nikolajics Mihály, jöjjön csak ide.

- Ez a szomszédom, Antachov Szergejics Vladimir, tudja az, a kié Szaszovo. Ha akarja... bemutatom.

- Jól van... de majd később. Jaj, de pompás az idő, - folytatta. - Mondja csak Kapitovics Jegor, Markovna Matrena még ilyen időben is zsémbel?

- Asszonyom, Markovna Matrena semmikor sem zsémbel... csak az erkölcsei kissé szigoruak..

- Mit csinálnak a Birgulevszky kisasszonyok? Ugy-e, másnap már mindent tudnak...

- Kegyed mindig csak gunyolódik, - felelt Kapitovics Jegor. - Egyébiránt, mikor is gunyolódnék az ember, ha nem az ön korában?

- Jaj, lelkem, Kapitovics Jegor, ne haragudjék! Nagyon elfáradtam, engedjék meg, hogy leüljek...

Alexejevna Nagyezsda leült egy karosszékbe és kaczéran a szemére huzta kalapját.

- Alexejevna Nagyezsda, engedje meg, hogy bemutassam a mi szomszédunkat, Asztachov urat, a kiről alkalmasint már sokat hallott.

Szergejics Vladimir meghajtotta magát, Alexejevna Nagyezsda azonban csak ugy a kalapja karimája alól pislantott rá.

- Veretyova Alexejevna Nagyezsda, a mi szomszédnőnk, - folytatta Ipatov, Szergejics Vladimirhez fordulva. - Itt lakik a bátyjával, Alexejevics Péterrel, a ki volt testőrhadnagy. Nagyon jó barátnője az én sógornőmnek és egyáltaljában a házunknak.

- Valóságos ajánlólevél - szólt Alexejevna Nagyezsda, mint elébb rápislogva.

Szergejics Vladimir ezalatt azt gondolta magában: lám, ez is pompás egy teremtés. És csakugyan, Alexejevna Nagyezsda nagyon kedves leány volt. Vékonyka és karcsu, miért is koránál sokkal fiatalabbnak látszott. Már pedig huszonkét éves elmult. Az arcza kerek, a feje picziny, szőke haja dus, az orra éles, mondhatni kihivóan hajlott, szemei vidámak és kissé ravaszok voltak. A gunyolódás kedve csak ugy ragyogott és szikrázott ki belőlük. Rendkivül élénk és mozgékony arczvonásai néha szinte mulatságos kifejezést öltöttek, olykor átvillogott rajtuk a humor. Néha, nagy ritkán, legtöbbször egészen váratlanul, a mélázás árnya vonult át az arczán, - ilyenkor jóságos lett, de sohasem tudott sokáig elmélázni. Könnyedén fölfogta az emberek fonák vonásait és pompásan rajzolt torzképeket. A születése óta mindenki kényeztette, s ez tüstént észrevehető volt is rajta. Azok, a kiket gyermekkorukban kényeztettek, életök végéig magukon viselik ennek a bélyegét. A testvére szerette őt, bár váltig erősitgette, hogy a huga nem ugy szur, mint a méh, hanem, mint a darázs, mert ha a méh szur, akkor belehal, a darázs szurásának pedig semmi ilyesféle következményei nincsenek. Ez a hasonlat boszantotta őt.

- Hosszabb ideig marad itt? - kérdezte Szergejics Vladimirtól, miközben lesütötte a szemeit s idestova forgatta kezei közt a lovaglóostorát.

- Iparkodom pontosnak lenni, - felelt Szergejics Vladimir. - A mi praktikus korszakunkban minden tisztességes embernek praktikusnak és pontosnak kell lennie.

- Sajnálom, - mondá Alexejevna Nagyezsda, - nekünk épen egy jeune premier-re volna szükségünk. Ön ugy e ért a szinjátszáshoz?

- Meg vagyok róla győződve, hogy jól játszanék. A külseje valahogy olyan... előkelő, ez a mostani jeune premier-k elengedhetetlen kelléke. Mi a bátyámmal szinházat készülünk alapitani. Egyébiránt nemcsak vigjátékot, de drámát, balletet, sőt tragédiát is fogunk adni. Vajjon Mara miért ne lehetne Kleopátra vagy Fedra? Nézze meg csak jól!

Szergejics Vladimir megfordult... Pavlovna Mária fejét az ajtóhoz támasztva, keresztbefont karokkal mélázva bámult a távolba... Szabályos arczvonásai ebben a pillanatban valósággal a klasszikus kor szobraira emlékeztettek. Alexejevna Nagyezsda utolsó szavait nem hallotta; de észrevéve, hogy a jelenvoltak pillantásai egyszerre mind rászegeződtek, azonnal kitalálta, miben áll a dolog, elpirult és ki akart menni a szobából... Alexejevna Nagyezsda hirtelen megfogta a kezét, és a hizelgő macska kaczérságával odahuzta őt magához és megcsókolta azt a szinte férfias kezet, Pavlovna Mária erre még jobban megneheztelt.

- Talán bizony nem mondtam rólad igazat? Kész vagyok valamennyiükre hivatkozni... No, jól van, jól, nem teszem többet. De azért ismétlem, - folytatta Alexejevna Nagyezsda, Szergejics Vladimirhez fordulva, - sajnálom, hogy elmegy. Az igaz, hogy van egy jeune premierünk.

- Bodrjakov, a költő! De hát hogy is volna költőember jó jeune premier! Először is ugy öltözködik, hogy rettenetes, másodszor epigrammokat ir, ezenkivül minden lánytól, képzelje csak, még tőlem is fél. Suttogva beszél, egyik keze állandóan a feje fölött van, s több eféle. Mondja csak kérem, moszjő Asztachov, a költők mind ilyenek?

- Egyet sem ismertem soha személyesen; sőt bevallom, nem is igen kerestem az ismeretségüket.

- Hjah persze, hiszen ön praktikus ember. Kénytelenek leszünk beérni Bodrjakovval, mit csináljunk! Más jeune premier-k tán még rosszabbak. Ez legalább jól betanulja a szerepét. Mara, a tragikus szerepeken kivül, még primadonánk is lesz... Moszjő Asztachov, ön nem hallotta őt még énekelni?

- Az istenért Mara, kérlek, énekelj nekünk valamit... Addig nem tágitok mellőled, mig nem énekelsz valamit, szivecském. Lásd, akár magam is énekelnék, hogy szórakoztassam a vendégeket, de hiszen tudod, hogy milyen csunya hangom van. E helyett majd meglásd, milyen pompásan foglak kisérni.

- Tőled csakugyan nincs békessége az embernek, - mondta végre. - Te olyan vagy, mint az elkényeztetett gyerek, a ki megszokta, hogy minden szeszélyét kielégitsék. Nos hát, énekelek.

- Bravo, bravo, - kiáltott fel Alexejevna Nagyezsda, s örömében elkezdett tapsolni. - Uraim, menjünk a szalonba. A mi a szeszélyeket illeti, - tette hozzá mosolyogva - ezt még megemlegeted. Hát szabad az én gyöngeségeimet idegenek előtt elárulni? Kapitovics Jegor, mondja csak, Markovna Matrena idegenek előtt is igy szokta magát pirongatni.

- Markovna Matrena, - mormogta Kapitovics Jegor: - igen tiszteletreméltó hölgy; csak erkölcsök dolgában...

- No jerünk, jerünk, - szakitotta félbe Alexejevna Nagyezsda, és bement a szalonba.

Mindannyian követték őt. Ledobta a kalapját és leült a zongorához. Pavlovna Mária ott állt a fal mellett, meglehetős messze Alexejevna Nagyezsdától.

- Mara, - szólalt meg némi gondolkozás után, - énekeld el nekünk a Hlopec szeje zsito-t.

Pavlovna Mária elkezdett énekelni. A hangja erőteljes és tiszta volt, és szépen énekelt, egyszerüen, minden czifrázás nélkül. Mindnyájan nagy figyelemmel hallgatták, Szergejics Vladimir pedig nem tudta leplezni álmélkodását. Mikor Pavlovna Mária befejezte, odalépett hozzá és elkezdte erősitgetni, hogy nem is képzelte, hogy...

- Várjon csak, most jön a java! - vágott közbe Alexejevna Nagyezsda. - Mara, eszem a lelkedet, énekeld el nekünk most a Gomin-gomin po dubrovi-t...

- Én kisoroszországi születésű vagyok, - felelte és elkezdte énekelni a Gomin-gomin-t...

Eleinte egykedvüen ejtette ki a szavakat, de e bánatosan szenvedélyes dal kissé felrázta a lényét, az arcza kipirult, a tekintete ragyogni kezdett és öblös lett a hangja. Elvégezte.

- Istenem! Beh szépen énekelted ezt, - szólt Alexejevna Nagyezsda, a billentyükre hajolva. - Milyen kár, hogy a bátyám nem hallotta. - Pavlovna Mária tüstént lesütötte a szemeit, és szokása szerint keserüen elmosolyodott.

- Bocsásson meg, de ma nem énekelek többet, - mondotta Pavlovna Mária és kiment a szobából.

Alexejevna Nagyezsda eleinte mélázva, majd mosolyogva nézett utána, s egy ujjal elkezdte játszani a Hlopec szeje zsito-t, majd egyszerre rákezdett egy pompás polkát, de a nélkül, hogy befejezte volna, végigütött egy hatalmas akkordot, becsukta a zongorát és fölkelt.

- Milyen csodaszép hangja van Pavlovna Máriának, - jegyezte meg - és milyen érzéssel énekel!

- Oh, persze; bocsásson meg, mindig megfeledkezem róla, hogy ön praktikus ember. Ugyan hova mehetett az a Mara? Várjon csak itt, elmegyek érte.

- A mint láthatja, - szólt Ipatov, Szergejics Vladimirhez lépve, - pompás szivü teremtés. És milyen a nevelése, nincs fogalma róla: minden nyelven beszél. Hja, természetes, gazdag emberek.

- Persze, - szólt Szergejics Vladimir szórakozottan - nagyon szeretetreméltó leány. De engedjen meg egy kérdést: az ön felesége is kisorosz eredetü volt?

- Az. Megboldogult feleségem kisorosz nő volt, éppen ugy, mint a leánya, Pavlovna Mária. A feleségemnek, az igazat megvallva, még a kiejtése sem volt egészen tiszta, bár tökéletesen beszélt oroszul, még sem voltak teljesen szabályosak a kifejezései; tudja í-t mondott ü helyett, cho-t zsc helyett; de Pavlovna Mária még kis korában került el a hazájától. De azért a kisorosz vér kitör belőle, nemde?

- Csakugyan nem rosszul énekel. No, de mi az, nem kapunk teát? Meg azután hova lettek azok a kisasszonyok? Ideje teázni.

A kisasszonyok nem egyhamar tértek vissza. Időközben behozták a szamovárt és megteritettek a teához. Ipatov elküldött értök.

Egyszerre jöttek mindaketten. Pavlovna Mária leült az asztalhoz teát töltögetni, Alexejevna Nagyezsda pedig kiült az erkély ajtajába és kinézett a kertbe. A verőfényes nyári napot tiszta és csöndes este követte: az alkony pirja égett az égen; a biborsugaraktól félig elárasztott széles tó, mint valami mozdulatlan tündér terült el előtte, mely mélységes ölének ezüstös tükörében fölségesen verte vissza ugy a levegős ég végtelenségét, mint a megforditott házat és a szinte fekete fákat. Mély csend volt köröskörül, sehol a legcsekélyebb zaj.

- Nézze csak milyen szép, - mondotta Alexejevna Nagyezsda Szergejics Vladimirnak, a ki odalépett hozzá. - Ott lenn a tóban kigyult egy csillag, a házbeli tüz felett; a tüz piros, a csillag aranyos. De ni, a nagymama is közeledik, - tette hozzá hangosan.

Az orgonacserjék közt felbukkant egy kis kocsi. Két ember tolta. Egy jól beburkolt, törődött öregasszony ült benne, a mellére horgasztott fejjel. Fehér főkötőjének fodra csaknem teljesen eltakarta száraz, összeaszott arczát. A kocsi megállt az erkély előtt. Ipatov kijött a szalonból, utána futottak a kis lányok is. Egész este, mint a kis egerek, egyik szobából a másikba futkostak.

- Jó estét kivánok, mamácskám - szólt Ipatov kissé hangosan, odalépve az öreghez. - Hogy érzi magát?

- Eljöttem, hogy megnézzelek - felelt az öreg tompán és nagy megerőltetéssel. - Látjátok, milyen pompás este. Napközben aludtam, most meg szakgatás van a lábaimban. Oh, ezek az én lábaim. A helyett, hogy szolgálnának, fájnak.

- Engedje meg anyuskám, hogy bemutassam a mi szomszédunkat, Asztachov Szergejics Vladimirt.

- Nagyon örülök, - felelt az öregasszony, rápislogva nagy és fekete, de kissé már homályos szemével. - Kérem, szeresse az én fiamat. Jóravaló ember; olyan jól neveltem, a milyen jól csak tudtam. Kislelküség, az ugyan még van benne, de ha isten ugy akarja, majd elmulik az is. - Maga az, Nadja? - tette hozzá az öreg asszony, rápillantva Alexejevna Nagyezsdára.

- No, jól van. Igaz ni, Misa, sehogy sem tudok a falu vénjével beszélni, parancsold meg neki, hogy jöjjön el hozzám holnap korán reggel, sok dolgom lesz vele. Látom már, hogy nélkülem semmi sem megy nálatok. No, de elég volt, kifáradtam, vigyetek el innen... Isten vele batyuska, a nevére már nem emlékezem, - tette hozzá Szergejics Vladimir felé fordulva, - bocsássa meg az öregségemnek. Ti pedig, kis unokáim, ne kisérjetek el engem. Nem szükséges. Ugyis mindig csak jártok, keltek. Üljetek inkább, üljetek és tanuljátok a leczkéiteket. Mara elkényeztet benneteket. No, gyerünk.

Feje, melyet csak nagy nehezen tartott fenn eddig, megint lehanyatlott a mellére...

- Mindössze hetvenhárom éves mult, de már huszonhat esztendeje, hogy rosszak a lábai, kevéssel boldogult édesapám halála után esett meg vele ez a baj. Pedig valósággal szép asszony volt.

- Ugyan hová siet? - szólt Ipatov. - Háljon itt nálunk. Alexejevna Nagyezsdának mindössze három versztnyi utja van, de önnek teljes tizenkettő. De maga is, Alexejevna Nagyezsda, hova siet? Várja meg a holdat, mostanában hamar feljön. Még világosabb lesz az ut.

- Ám legyen, - mondta Alexejevna Nagyezsda, - ugyis rég nem mentem holdvilágnál.

- Nos hát ön itt marad éjszakára? - kérdezte Ipatov Szergejics Vladimirtól.

- Csakugyan, roppant kellemes holdvilágnál lovagolni, - szólalt meg Alexejevna Nagyezsda, a mint felszolgálták a teát és Ipatov Kapitovics Jegorral elkezdett preferance-ot játszani, az Ártatlan lélek pedig szó nélkül leült melléjük, - különösen erdőben, a mogyoró-cserjék közt. Félelmes is meg kellemes is a fénynek és árnynak az a különös játéka... mindig ugy tetszik, mintha az ember mögött vagy előtt lopva járna valaki.

- Azután még valami, - folytatta Alexejevna Nagyezsda - ült-e már ön valaha langyos, sötét és csendes éjszakán erdő mellett?... Nekem olyankor mindig ugy rémlik, mintha mögöttem a közelben, mindjárt a fülem mellett ketten alig hallható suttogással hevesen pörlekednének.

- Kegyednek a leirásai rendkivül költőiek, - jegyezte meg Szergejics Vladimir.

- Nem, ugy találja, hogy az mind olyan csinált és hazug; innen van, hogy nem szereti.

- No ez furcsa kifogás! - kiáltott fel Szergejics Vladimir. - Csinált! Hát persze, hogy az! Mire valók volnának máskülönben a szerzők, az alkotók?

- Ellenkezőleg, én szeretem a szép verseket, mikor igazán szépek és jóhangzásuak, és mikor... hogy is mondjam csak... van bennök eszme, gondolat...

- Ma rossz kedve van, - jegyezte meg Alexejevna Nagyezsda, - tudom is, hogy miért, - tette hozzá halkan. - No de majd elmulik.

- Ha szabad kérdeznem, - szólalt meg Szergejics Vladimir, - a telet hol szándékozik tölteni?

- Lehet, hogy itt, lehet, hogy Péterváron. De azt hiszem, hogy Péterváron agyonunnám magamat.

Szergejics Vladimir elkezdte leirni a fővárosi élet minden kényelmét, előnyeit és élvezeteit. Alexejevna Nagyezsda figyelemmel hallgatta és le sem vette róla a szemeit. Valósággal tanulmányozta a vonásait és olykor-olykor lopva elmosolyodott.

- Ugy látom, hogy ön ékesen szóló - mondotta végre - nem lehetetlen, hogy Péterváron fogom tölteni a telet.

- Én sohasem szoktam megbánni semmit, nem érdemes. Ha az ember valami ostobaságot követett el, legyen rajta, hogy minél előbb elfeledje - ez a legokosabb.

- Ha szabad kérdenem, - szólalt meg rövid hallgatás után Szergejics Vladimir francziául - régen ismeri már Pavlovna Máriát?

- Ha szabad kérdenem, felelt Alexejevna Nagyezsda mosolyogva - miért kérdezte ezt tőlem francziául?

- Már most ez, az ön szájában, egy praktikus ember szájában... dicséret? Nem hiszem. Lehet, hogy én is eredetinek látszom ön előtt? No de, - tette hozzá, fölkelve és a nyitott ablakon kipillantva - a hold már feljött, ott süt a nyárfák fölött. Ideje, hogy menjek... Kimegyek és fölnyergeltetem Kraszavinkát.

- Már fölnyergelték, - szólt Alexejevna Nagyezsda kozákja, előlépve a kert homályából abba a világos sávba, mely a szobából az erkélyre esett.

Pavlovna Mária előkerült a szomszéd szobából. A férfiak fölkeltek a kártyaasztaltól.

- Milyen éjszaka! - kiáltott - jertek ide, s nézzétek; nem érzitek? Mintha csak lélekzenék. És milyen illat! A virágok mind most ébredtek fel. Ők fölébredtek, mi pedig aludni készülünk... Igaz, Mara, - tette hozzá - megmondtam Szergejics Vladimirnek, hogy nem szereted a költészetet. Most pedig, isten veled... lám, már hozzák is a lovamat.

Sietve lement az erkély lépcsőjén, könnyedén nyeregbe kapott, ezt mondta: a viszontlátásra, holnap! És lovagló ostorával a lova nyakát megsuhintva, felvágtatott a töltésre... a kozák ügetve ment utána.

A lódobogás még sokáig hallatszott a nyári éjszaka csöndjében. Végre Ipatov szavára visszamentek a házba.

Mindnyájan engedelmeskedtek neki. Szergejics Vladimir elkezdte kérdezgetni Pavlovna Máriát, hogy miért nem szereti a költészetet.

Pavlovna Mária nem felelt, de Ipatov a szék hátán megfordulva, jólelkü mosolylyal megjegyezte, hogy a sógornője nemcsak a verseket, de a czukrot sem szereti és egyáltalában semmiféle édességet se szenvedhet.

Szergejics Vladimir megvakarta a füle tövét... Nem valami sok verset tudott kivülről, különösen olyanokat nem, a melyek nem édesek.

- Megvan, - kiáltott fel végre - ismeri Puskin Ancsor-ját?^[1] Nem? Ezt a verset már semmiképpen sem lehet édesnek mondani.

Szergejics Vladimir először fölnézett a mennyezetre, összehuzta a szemöldökét, kissé maga elé bámészkodott és végre elmondta az Ancsor-t.

Az első négy sor után Pavlovna Mária fölemelte a szemeit és mikor Szergejics Vladimir befejezte, hirtelen igy szólt:

- Ilyenformán ezek a versek tetszenek kegyednek? - kérdezte Szergejics Vladimir.

Szergejics Vladimir megismételte az Ancsor-t. Pavlovna Mária fölkelt, kiment a másik szobába s egy darab papirral, tollal és tentával tért vissza.

- A legnagyobb örömmel, - felelte Szergejics és elkezdett irni, - de bevallom, csudálkozom rajta, hogy ezek a versek annyira megtetszettek kegyednek. Én ezt főképpen csak azért mondtam el, hogy megmutassam, hogy nem minden vers édes.

- No, azt elismerem! - kiáltott fel Ipatov. - Mit tartasz ezekről a versekről, Ilyics Iván?

- Ime, megvan, -, szólt Szergejics Vladimir, felkiáltó jelet téve az utolsó sor végére.

Félóra mulva felszolgálták a vacsorát, egy óra mulva pedig mindenki visszavonult a szobájába. Szergejics Vladimir még egyszer odafordult Pavlovna Máriához, de beszédbe ereszkedni vele nagyon nehéz volt, az ő szavai pedig, ugy látszott, mintha nem nagyon érdekelték volna őt; tehát lefeküdt és alkalmasint hamarosan elaludt volna, ha nem zavarja a szomszédja, Kapitovics Jegor, Markovna Matrena férje, a ki már teljesen levetkőzve, az ágyban feküdt és még nagyon hosszu ideig beszélgetett az inasával, valóságos leczkét tartva neki. Minden szava tisztán áthallatszott Szergejics Vladimirhoz, mert csak egy vékonyka fal választotta el őket.

- Tartsd a gyertyát magad előtt, - szólt Kapitovics Jegor siránkozó hangon - ugy tartsd, hogy láthassam az arczodat. Megvénitettél te engem, megvénitettél, te lelkiismeretlen fráter, teljesen megvénitettél!

- Ugyan az istenért, mivel vénitettem volna meg, Kapitovics Jegor? - hallatszott az inas tompa, álmos hangja.

- Mivel? No majd megmondom, mivel. Hányszor mondottam már neked Mityka - mondom - ha valahová vendégségbe mégy velem, mindig minden ruhadarabból kettőt végy magaddal, de különösen... tartsd magad elé a gyertyát!... különösen alsóruhából. S te meg mit csináltál velem!?

- Megvénitettél te engem, te semmirekellő. Már ma sem tudtam, hogy hová legyek a forróságtól. Tartsd már magad elé a gyertyát, ha egyszer mondom; s ne aludjál, mikor a gazdád beszél veled.

- Markovna Matrena is azt mondta, instálom, hogy elég és hogy minek visz magával mindig annyi fölösleges lomot. Csak hiába kopik.

- Markovna Matrena... Hát ez tán az asszony dolga?... Megvénitettél te engem! Megvénitettetek.

- Jachim! Jachim! - ismételgette Kapitovics Jegor szemrehányólag, - eh, megvénitettetek, nyomorultak... még oroszul sem tudtok beszélni becsületesen. Jachim! miféle Jachim? Efim, no ezt még, isten neki, mondhatni, de az igazi görög név, az Evthimii, érted?... tartsd a gyertyát magad elé... szükség okáért hát lehet Efimet mondani, de Jachimot semmiesetre. Jachim! - tette hozzá Kapitovics Jegor, jól elnyujtva a ját. - Megvénitettetek semmirekellők. Tartsd magad elé a gyertyát.

És Kapitovics Jegor még jó darabig leczkéztette ilyeténképpen az inasát, ügyet sem vetve a sóhajtásokra, köhécselésekre és Szergejics Vladimir türelmetlenségének egyéb jeleire.

Végre elnémitotta Mitykáját és elaludt, de Szergejics Vladimirnek ez sem volt könnyebbségére. Kapitovics Jegor olyan kellemetlenül és olyan hatalmasan hortyogott, oly müvészi átmeneteket csinált a legmagasabb hangoktól a legalacsonyabbakig, s közbe olyanokat sipolt és nyögött, hogy szinte visszhangzott tőle a vékonyka fal, mely kettőjüket elválasztotta. Szegény Szergejics Vladimir csaknem sirva fakadt. A szobájában rendkivül nyomasztó volt a levegő és a tollas ágy, a melyben feküdt, valami türhetetlen melegséggel árasztotta el a testét.

Végső kétségbeesésében Szergejics Vladimir fölkelt, kinyitotta az ablakot és mohón szivta be az illatos éjszakai levegőt. Ablaka a kertre nyílott; az ég tiszta volt, a teli hold kerek korongja majd tisztán tükröződött vissza a tó vizében, majd hosszu aranyos kalászszá nyulva, fürdött a csendes fényben. A kert egyik ösvényén Szergejics Vladimir női ruhában egy alakot pillantott meg; jól szemügyre vette. Pavlovna Mária volt, a holdfénynél arcza halaványnak látszott. Mozdulatlanul állt ott, mignem egyszerre megszólalt... Szergejics Vladimir óvatosan kidugta a fejét... s az Ancsor szakadozott sorait hallotta ajkairól...

Kettőzött figyelemmel kezdett hallgatózni... De Pavlovna Mária csakhamar elnémult és arczát még teljesebben feléje forditotta, ugy hogy tisztán megkülönböztethette nagy, sötét szemeit, szigoru szemöldökeit és ajkait...

Egyszerre összerezzent, megfordult, meghuzódott az akáczfák sürü árnyékában és eltünt. Szergejics Vladimir még sokáig állt az ablakban, azután mégis lefeküdt, de nem tudott egyhamar elaludni.

- Csodálatos egy teremtés - gondolta magában, ide-oda hánykolódva, - s még azt mondják, hogy e vidéken nincs semmi érdekes... Már hogyne volna. Különös egy teremtés! Holnap majd megkérdezem tőle, mit keresett a kertben?

Másnap reggel Szergejics Vladimir elég későn ébredt fel és bármennyire tartóztatta is az öreg Ipatov, tüstént az ebédlőben elköltött közös reggeli után hazament, hogy elvégezze teendőit a gazdaságban.

A reggelinél Pavlovna Mária is jelen volt, de Szergejics Vladimir nem látta szükségét annak, hogy tegnapi késő sétája felől kikérdezze; ő is azok közé az emberek közé tartozott, a kik csak nagy nehezen tudják magukat két nap egymásután ugyanazoknak a szokatlan gondolatoknak vagy hangulatoknak átengedni. Versekről is kellett volna beszélnie és az ugynevezett poétikus hangulat nagyon hamar kimeritette. Az egész délelőttöt künn töltötte a földeken, pompás étvágygyal ebédelt, kissé szundikált és mikor felébredt, megint a számadások megvizsgálásához akart hozzálátni, de alig ért az első oldal végére, befogatott a tarantaszába és átment Ipatovkába. Ebből kitetszik, hogy a praktikus embereknek sincs a szivük kőből, és éppoly kevéssé szeretnek unatkozni, mint más közönséges emberek.

Felérve a töltésre, emberi hangok és zeneszó ütötték meg füleit. Ipatov házában, karban orosz dalokat énekeltek. Az egész társaságot, melyet reggel otthagyott, az erkélyen találta, köztük Alexejevna Nagyezsdát is. Körben ültek egy feketehaju és feketeszemü, napbarnitott arczu, vagy harminczkét éves férfi körül, a ki bársonykabátban, a nyakán hanyagul megkötött piros kendővel s a kezében gitárral ült ott közöttük. Ez Veretyev Alexejevics Péter volt, Alexejevna Nagyezsda bátyja. Az öreg Ipatov, a mint Szergejics Vladimirt megpillantotta, örömteljes felkiáltással sietett elébe, odavezette őt Veretyevhez és kölcsönösen bemutatta őket egymásnak. Miután néhány banális szólásformát mondtak egymásnak, Asztachov tiszteletteljesen üdvözölte Alexejevna Nagyezsdát.

- Lássa, Szergejics Vladimir, - szólt Ipatov - mi ugy falusiasan nótákat dalolunk, - majd Veretyevre mutatva, hozzátette - Alexejevics Péter a mi karmesterünk, még pedig milyen! No, de majd meghallja.

- Baj is az! Lássa, Kapitovics Jegor is énekel, no meg én is. Hiszen itt csak ugy dudolni kell. No, foglaljon helyet; te pedig rajta, kezdd el!

- Milyen nótát énekeljünk most? - szólalt meg Veretyev, próbálgatva a gitár hurjait, majd egyszerre abbahagyta és ránézett Pavlovna Máriára, a ki ott ült mellette. - Azt hiszem, most magán a sor, - mondotta neki.

- Nos hát, itt ez a dal: Lefelé a Volgán, jó öreg anyuskám, - szólt Szergejics Vladimir méltóságteljesen.

- Oh nem, ezt a végére tartogatjuk, - felelt Veretyev és a húrokba markolva, elkezdte: Felkeltén a napnak...

Szépen, derekasan és vidáman énekelt. Különben is kifejezésteljes, férfias arcza énekközben még élénkebbé lett, néha-néha a vállát vonogatta, tenyerét hirtelen rászoritotta a hurokra, felemelte a kezét, végigsimitotta a fürteit s sastekintettel nézett körül.

Moszkvában nem egyszer látta a hirneves Ilját s most őt utánozta. A kar jókedvvel segédkezett neki. Pavlovna Mária hangja édes csengéssel vált ki a többi hangok közül, valósággal vezette a többit maga után; de egyedül nem akart énekelni s igy Veretyev maradt meg mindvégig előénekesnek.

E közben az esttel együtt vihar is közeledett. Már dél óta erősen tüzött a nap s a távolban minduntalan dörgött az ég; egyszerre az a nagy viharfelhő, mely már régóta, mint valami ólomtető nehezedett a szemhatárra, elkezdett nőni és mindjobban közeledett, a fák csucsai felett a nyomasztó levegő, melyet mind erősebben és erősebben megrázkódtatott a közeledő dörgés, elkezdett morogni, szél támadt és szakgatottan zugott át a lombok közt, majd elhallgatott, ujra rákezdte erősebben, vadabbul; félelmes sötétség borult a földre, gyorsan elüzte az alkony utolsó viszfényét; a sürü felhők, mintha szerteszét szakadoztak volna, elkezdték vándorutjokat az égen, megeredt az eső, piros tüzben villogott a villám s mélyen és boszusan dörgött az ég.

kezdte rá erőteljes hangon, teljes kézzel belemarkolva a gitár hurjaiba. Uj kastélyom, jávorfakastélyom... folytatta a kar szinte önkéntelenül fellelkesülve. Csaknem ebben a pillanatban elkezdett szakadni az eső, de Veretyev elénekelte a dalt végig. Az elszánt dalocska, melyet csak olykor némitott el az ég dörgése, még elszántabbul hangzott a zuhogó eső és a zugó ég zajában. Végre elhangzott a kar utolsó akkordja, - s az egész társaság kaczagva sietett be a szalonba. Különösen hangosan kaczagtak a leányok, Ipatov leánykái, törülgetve ruhájukról az esőcseppeket. Ipatov óvatosságból becsukta az ajtót és az ablakot, a miért Kapitovics Jegor meg is dicsérte, megjegyezvén, hogy Markovna Matrena zivatar idején szintén mindig becsukatja az ablakokat, mert a villamosság sokkal könnyebben hat a puszta térben. Bodrjakov ránézett, félrelépett és feldöntött egy széket. Ilyen apró szerencsétlenségek azonban szüntelenül történtek vele.

A zivatar nagyon hamar elhuzódott. Az ajtót s az ablakokat ujra kinyitották s a szobák megteltek üde, friss illattal. Felszolgálták a teát. Tea után az öregek megint kártyához ültek. Ilyics Iván szokása szerint hozzájuk csatlakozott. Szergejics Vladimir oda akart menni Pavlovna Máriához, a ki ott ült az ablakban Veretyevvel, de Alexejevna Nagyezsda odahivta magához és tüstént élénk társalgást kezdett vele Pétervárról és a pétervári életről. Ő támadta, Szergejics Vladimir meg védelmére kelt. Ugy látszott, mintha Alexejevna Nagyezsda mindenáron ott akarta volna őt tartani maga mellett.

- Ugyan miről vitatkoztok? - kérdezte Veretyev, fölkelve és feléjük közeledve.

Járásközben lomhán imbolygott, minden mozdulatáról leritt egyrészt a fesztelenség és hanyagság, másrészt a kimerültség.

- Mindig csak Pétervárról, - felelt Alexejevna Nagyezsda. - Szergejics Vladimir nem tud betelni a magasztalásával.

- Szép város, - jegyezte meg Veretyev, - de szerintem mindenütt szép. Isten bizony! Csak legyen ott két-három asszony, meg - bocsásson meg őszinteségemért, - egy kis jó bor... és csakugyan az ember nem kivánhat többet.

- Ez meglep engem, - felelt Szergejics Vladimir - hát lehetséges az, hogy ön csakugyan abban a nézetben van, hogy müvelt ember számára nincsen...

- Hiszen lehet... csakugyan... egyetértek önnel, - szakitotta félbe Veretyev, a kinek minden udvariassága mellett is megvolt az a szokása, hogy nem hallgatta meg senkinek az ellenvetéseit, - de részemről igy van; én nem vagyok filozófus.

- Hiszen én sem vagyok filozófus, - felelt Szergejics Vladimir - és nem is akarok az lenni, de itt egészen másról van szó.

Veretyev szórakozottan nézett a hugára, ez pedig könnyedén elmosolyodva odahajolt hozzá és halkan a fülébe sugta:

Veretyev arcza egy pillanat alatt elváltozott és isten tudja, miféle csoda utján, rendkivül hasonlitott Kapitovics Jegor arczához, bár kettőjük arczvonásai egy cseppet sem ütöttek egymásra, Veretyev meg mindössze csak az orrát huzta fel s az ajkai sarkát eresztette le kissé.

- Annyi bizonyos, - szólalt meg teljesen a Kapitovics Jegor hangján - Markovna Matrena szigoru erkölcsü asszony, de viszont példás feleség. Az igaz, hogy bármint mondják is, én...

- A Birjulevszky kisasszonyok mindent megtudnak, - egészitette ki Alexejevna Nagyezsda alig birva elfojtani a kaczagást.

- Másnap már mindent tudnak, - felelt Veretyev, olyan furcsa arczczal és olyan zavart és kandzsi tekintettel, hogy még Szergejics Vladimir is elnevette magát.

Veretyev végigsimitotta az arczát és vonásai egyszerre a régiekké lettek, Alexejevna Nagyezsda pedig felkiáltott:

- Ugyan, tegye meg nekem ezt a szivességet, - szólt Asztachov Veretyevhez fordulva. - Lássa, minden teketória nélkül kérem.

- És ön hisz neki? - felelt Veretyev, alig-alig összehuzva az egyik szemét és Asztachov hangját utánozva, de oly óvatosan és finoman, hogy egyedül Alexejevna Nagyezsda vette észre, és az ajkába harapott; - az Istenért kérem, ne higyjen neki, mert ki tudja, még miket fog beszélni rólam.

- És milyen szinész, hogyha tudná? - folytatá Alexejevna Nagyezsda; - minden képzelhető szerepet eljátszik. Valóságos csoda! Ő a mi rendezőnk és sugónk. Kár, hogy ön olyan hamar távozik.

- Hugom, téged elvakit a szenvedély, - szólt Veretyev komolyan, de még mindig az előbbi modorban. - Mit fog rólad gondolni Asztachov ur? Vidéki libának fog tartani.

- Petrova, tudod mit, - szólt Alexejevna Nagyezsda - mutasd be kérlek, a mint a részeg ember sehogy sem tudja a zsebéből kivenni a kendőjét, vagy nem, inkább azt, a mint egy gyerek legyet üldöz az ablakon s a légy ott zümmög a tenyere alatt.

De azért fölkelt és odalépve az ablakhoz, a melynél Pavlovna Mária ült, elkezdett a kezével az ablakon babrálni és bemutatta, hogy üldözi a gyerek a legyet. Az a hüség, a melylyel a légy kétségbeesett könyörgését utánozta, meglepő volt. Mintha csak valódi, eleven légy vergődött volna a tenyere alatt. Alexejevna Nagyezsda elmosolyodott, s csakhamar valamennyien elkezdtek kaczagni, csak Pavlovna Mária arcza nem változott s még az ajkai sem mozdultak meg. Lesütött szemekkel ült ott, majd komolyan ránézett Veretyevre és a fogai közt mormogta:

Veretyev tüstént elfordult az ablaktól s pár perczig a szoba közepén állva, csakhamar kiment az erkélyre, onnan pedig az immár teljesen sötét kertbe.

- Mulatságos egy ember ez az Alexejevics Péter! - kiáltott fel Kapitovics Jegor, lelkesen leütve ágyu hetesével az ágyu ászt. Igazán mulatságos ember.

Alexejevna Nagyezsda fölkelt és sietve odalépve Pavlovna Máriához, halkan megkérdezte tőle:

Majd kevés vártatva igy szólt: »gyerünk«! - Kézen fogta Pavlovna Máriát és kényszeritette, hogy fölkeljen és vele együtt lemenjen a kertbe.

Szergejics Vladimir nem minden meglepetés nélkül nézett a két leány után. Egyébiránt a távollétük nem soká tartott; egy negyedóra mulva visszatértek, s velük jött Alexejevics Péter is.

- Milyen gyönyörü éjszaka! - kiáltott fel Alexejevna Nagyezsda, a mint belépett. - Milyen pompás künn a kertben.

- Oh... igaz, - szólt Szergejics Vladimir: - mondja csak Pavlovna Mária, kegyed volt az, a kit én tegnap éjjel a kertben láttam?

- Csakugyan én voltam, - szólt Pavlovna Mária - azzal a különbséggel, hogy semmit sem szavaltam; én sohasem szoktam szavalni.

- Hát kegyed nem ismeri? - felelt Asztachov - Puskin verse: Gyarló és sovány talajban... lehetséges volna, hogy nem emlékezik rá?

- Olyan mint a datura... Emlékszel Mara, holdvilágnál milyen szépek voltak a mi erkélyünkön a daturák, hosszu fehér virágaikkal. Emlékszel, milyen édes, kábitó és megvesztegető illat áradt szét belőlük.

- Igen, megvesztegető. Miért csodálkozik? Azt mondják, hogy veszedelmes, de megvesztegeti az embert. De mivel vesztegeti meg az embert a rossz? Hiszen a mi rossz, annak nem kellene hogy szép legyen.

- Ohó! Milyen okoskodás! - jegyezte meg Alexejevics Péter; - hova jutottunk a versektől.

- Ezt a verset én tegnap elmondtam Pavlovna Máriának, - szólt Szergejics Vladimir - és rendkivül tetszett neki.

- Nagyon dagályos, - szólalt meg Veretyev immel-ámmal, a mint Szergejics Vladimir befejezte.

- Nem, nem a vers... Bocsásson meg, de nekem ugy tetszik, hogy ön nem adta elő elég egyszerüen. Itt a vers maga beszél, egyébiránt lehet, hogy tévedek.

- No persze, tudtam! Én a te szemedben a legtehetségesebb ember, valóságos lángész vagyok, a ki mindent tud, a ki mindenre képes, de a kit a lustasága lekötve tart: nemde?

- Én önnel nem vitatkozom, önnek ezt jobban kell tudnia - jegyezte meg Szergejics Vladimir és kissé felfujta magát. - Ez nem az én mesterségem.

- A propos, - szólt Ipatov, felállva, - Szergejics Vladimir, egy itteni barátom - pompás és tiszteletre méltó ember, - Akilin Sztepanyov Gavrila megbizott, kérdezzem meg öntől, nem tisztelné-e meg őt azzal, hogy eljön a báljára, azaz, hát csak ugy mondom, hogy bál: egyszerü vacsora, tánczczal? Ő maga ment volna el önt meghivni, de attól tartott, hogy terhére lesz...

- Nagyon hálás vagyok a szives meghivásért, - felelt Szergejics Vladimir, - de okvetlenül haza kell mennem.

- Hát mit gondol, mikor van az a bál? Csak holnap. Holnap van Sztepanyov Gavrila nevenapja. Egy nap ide vagy oda... és nagy örömet okozna neki. Mindössze tiz versztnyire van ide. Ha parancsolja, majd elviszszük magunkkal.

- Ha tetszik, már most fölkérhet engem az ötödik négyesre, - jegyezte meg Alexejevna Nagyezsda. - Az első négyet már lefoglalták.

- Kegyed nagyon szeretetre méltó; hát a mazurkára már szintén foglalkozva van?

- Bravo! - kiáltott fel Ipatov. - No Szergejics Vladimir, ezzel csakugyan lekötelezett. Sztepanyov Gavrila egyszerüen el lesz ragadtatva. Ugy-e Ilyics Iván...

Ilyics Iván, megrögzött szokásához hiven, szeretett volna hallgatni, de ezuttal jónak látta helyeslőleg mormogni.

- Ugyan hogy volt kedved - szólt vagy egy óra mulva Alexejics Péter a hugához, a mint mellette ült a könnyű tarantászban, melyet maga hajtott: - hogy volt kedved ezzel a savanykás emberrel tánczolni a mazurkát?

Könnyedén meglegyintette ostorával a lovat, mely elkezdte a füleit hegyezni, horkolni és ágaskodni. Megijedt egy bozót árnyékától, melyet homályosan vetett az utra a holdvilág.

- Igen! Igen! - ismételte Alexejevna Nagyezsda szemrehányólag. - Ti férfiak, - tette hozzá rövid szünet után, - határozottan nem érdemlitek meg, hogy tisztességes nők szeressenek benneteket.

- Oh, értem!... De hát mit tegyek, Alexejevna Nagyezsda, szeretek jó barátokkal kissé eliddogálni,... isten bünül ne vegye, szeretek.

- Hlopecz szjeje zsito, zsinka kazse mak,^[2] - dudolta Alexejics Péter, rávágva a lóra, mely gyorsan tova ügetett.

Hazaérkezve, Veretyev nem vetkezett le és két óra mulva, alig hogy pitymallani kezdett, már nem volt otthon.

Feleutján az ő birtoka és Ipatovka közt, egy széles szakadék lejtőjén volt egy kis nyirfaiskola. A fiatal fák sürün nőttek egymás mellett, senki szekerczéje nem érintette még karcsu törzseiket; nem sürü, de csaknem teljes árnyék vetődött az apró levelekről a puha, fiatal füre, mely egészen tarka volt a sárga virágok fejecskéitől, a fehér harangvirágoktól s a vadszegfü sötétpiros keresztecskéitől. A nemrég fölkelt nap, erőteljes, habár nem is ragyogó fénynyel árasztotta el az egész erdőt, mindenfelé harmatcseppek csillogtak, s néhol piros fényben izzottak a hatalmas cseppek; minden üdeséget, életet és a hajnal első perczének azt az ártatlan mámorát lehelte, amikor még minden olyan derült és néma. Csak olykor hallatszott a távoli földekről a pacsirta szakgatott hangja, magában az erdőben pedig két-három madárka csicsergett, szinte maga is csodálkozva a saját hangján. A nyirkos földből erős, egészséges illat s a tiszta, könnyü levegő hüvös hullámokban hömpölygött idestova. A reggel, a pompás nyári reggel áradt szét mindenhol, minden csak a reggelre mosolygott, mely épp oly piros volt, mint az imént felébredt gyermek frissen megmosdott arcza.

Nem messze a szakadéktól egy tisztáson kiteritett köpenyen hevert Veretyev. Pavlovna Mária egy nyírfához támaszkodott s a kezeit hátratéve ott ált mellette.

Pavlovna Mária mozdulatlanul nézett a távolba; fehér kendője a fejéről lecsuszott a vállaira, a libegő szellő felkapta és gyöngéden megtépte hamarosan összetüzött fürtjeit. Veretyev a térdére támaszkodott s egy ágacskával piszkálta a füvet.

Pavlovna Mária egy futó pillantást vetett rá, könnyedén elfordult és igy szólt:

- Egyébiránt hiszen joggal haragszik reám, - kezdte Veretyev rövid hallgatás után. - Mara kell, hogy engem ne csak könnyelmü embernek, de...

- Maga nem ért engem, - szakitotta félbe Pavlovna Mária. - Én éppenséggel nem magamért haragszom magára.

- Ah! Értem már - szólalt meg. - Hát már megint! Már megint elkezdi gyötörni az a gondolat, hogy én nem faragok magamból semmit? Tudja mit, Mara: maga bizony isten csodálatos egy teremtés. Maga annyit törődik mással, magával semmit. No már az igaz, hogy önzés nincs magában egy csepp sem. Nincs a világon még egy olyan leány, mint maga. Csak egy esik rosszul nekem, hogy én határozottan nem vagyok érdemes a maga ragaszkodására; ezt nem tréfából mondom.

- Mara, ne forduljon el tőlem, nyujtsa ide a kezét, - szólt gyöngéd, behizelgő hangon.

- Adja ide azt a szép, becsületes kezét, ugy szeretném gyöngéden és tiszteletteljesen megcsókolni. Igy csókolgatja a könnyelmű diák annak a kezét, aki őt leereszkedőleg megpirongatja.

- Elég! - szólt a leány. - Maga mindig csak nevet és tréfál, és ilyenformán eltréfálja az egész életét.

- Hm! Eltréfálni az életet! Uj kifejezés! Lássa, Pavlovna Mária, maga, remélem, a tréfálni igét cselekvő alakban alkalmazta?

- Eltréfálni az életet... folytatta Veretyev és fölkelt - maga pedig még rosszabbat cselekszik, maga elkomolykodja az egész életét. Lássa Mara, maga Puskin »Don Juan«-jából juttat eszembe egy jelenetet. Nem olvasta Puskin »Don Juan«-ját?

- Igaz, el is felejtettem, hogy maga nem olvas verseket. Ott valami Laurához vendégek jönnek, de ő valamennyiüket kikergeti és egyedül marad valami Karlosz-szal. Mindketten kilépnek az erkélyre, a csodálatos éjszakába. Laura szerelmeskedik, Karlosz pedig egyszerre elkezdi neki bizonyitgatni, hogy idővel majd ő is megvénül. - Nos és - felel Laura, - lehet, hogy Párisban most hideg van és esik az eső, itt minálunk pedig a »czitromtól és babértól illatos az éj«. Mit találgassuk a jövőt? Nézzen körül Mara, hát nem gyönyörüség-e itten lenni? Nézze, hogy örül minden az életnek, milyen üde és fiatal minden. És mi magunk,... nem vagyunk-e mi is fiatalok?

Veretyev közelebb huzódott Pavlovna Máriához; a leány nem távolodott el tőle, de nem forditotta felé a fejét.

- Mosolyogjon egy kicsit, Mara - folytatta Veretyev, - de kedvesen és ne olyan gunyosan, mint rendesen szokott. Én ugy szeretem a maga kedves mosolyát. Emelje fel büszke és sugárzó szemeit... Mi az, elfordul tőlem? Nyujtsa ide legalább a kezét.

- Oh, Veretyev, - kezdte Mara, - hiszen tudja, hogy én nem tudok beszélni. Maga mesélt itt nekem arról a Lauráról. De lássa, az asszony volt... Az asszonynak megbocsátható, ha nem gondol a jövőre.

- Mikor maga beszél, Mara, - felelt Veretyev - mindig ugy elpirul, s a vér szinte elárasztja az orczáját... ezt én rettenetesen szeretem magában.

- Isten vele, - szólott, és a kendőjét ráhuzta a fejére. Veretyev tartóztatta.

- Elég, elég... várjon még! - kiáltott fel. Mondja hát, mit akar? Parancsoljon. Akarja, hogy hivatalt vállaljak, vagy gazdálkodjam? Akarja, hogy románczokat adjak ki gitárkisérettel, vagy verseket, rajzokat csináljak, fessek, legyek szobrász vagy kötéltánczos? Mindent, mindent megteszek, a mit csak kiván, csak hogy meg legyen elégedve velem. Igazán mondom Mara, higyjen nekem.

- Ezt mind csak ugy mondja. Váltig azt erősitgeti, hogy engedelmeskedik nekem...

- Hejh, Mara, Mara! Hát maga is! A hugom is folyton ezt hajtja. De lássa, először is én éppenséggel nem vagyok iszákos ember, azután meg, tudja-e, hogy miért iszom én. Nézze csak ott azt a fecskét... Lássa, milyen biztosan uralkodik kis teste felett, oda repül, a hova akar! Ni, most felrepült... most meg lecsapott, még meg is szólalt az örömtől, hallotta? Ime, azért iszom én, hogy ugyanazt a gyönyörüséget élvezzem, a mit ez a kis fecske... Menj a hova akarsz, repülj a hova kedved tartja.

- Nem, mert mindnyájan meg vagyunk rontva, ki vagyunk facsarva. Lám a szenvedélynek... ilyen a hatása. Azért szeretem is én magát.

- Nem, Mara, én magát nem ugy szeretem, mint a bort. Várjon csak, majd bebizonyitom én azt valamikor, majd ha férj és feleség leszünk és együtt elmegyünk külföldre. Tudja, már előre, ugy gondolom, hogy fogom magát odavezetni a milói Vénusz elé. Akkor majd igazán elmondhatjuk:

Mi az, hogy én ma folyton versekben beszélek? Alkalmasint a szép reggel hatása. Micsoda levegő!... mintha csak bort innék az ember.

- Nos, és? Ilyen reggel és maga velem, s az ember ne érezze magát mámorosnak! Ámuló szemekkel... Igen, - folytatta Veretyev, merően nézve Pavlovna Máriára: - igy van ez... És lássa, én emlékszem,... bár ritkán, de láttam ezeket a sötét, kerek szemeket,... láttam őket gyöngédeknek! És milyen bübájosak olyankor. No, ne forduljon el Mara... Legalább mosolyogjon, ha már nem akar gyöngéd tekintetével boldogitani.

- Hagyja el, Veretyev - szólt Pavlovna Mária. - Bocsásson, ideje hogy hazamenjek.

- Várjon, mindjárt megnevettetem én magát, - vágott közbe Veretyev - istenemre, megnevettetem. Nézze csak, egy nyul fut ott...

- Ott az árok mögött, a zabföldön. Alkalmasint felzavarta valaki, mert reggel nem igen szoktak szaladgálni. Akarja, tüstént megállitom.

És Veretyev hangosan fütyölt. A nyul tüstént leült, hegyezte a fülét, kiegyenesedett, elkezdett rágcsálni, körülszimatolta a levegőt, majd ujra rágcsált. Veretyev óvatosan leguggolt, a mint a nyul szokott és szintén elkezdett rágcsálni és szimatolni. A nyul még kétszer végigsimitotta a pofáját első lábával, melyek alkalmasint nedvesek voltak a harmattól... lehorgasztotta a füleit s ujra futásnak eredt. Veretyev azt is utána csinálta... Pavlovna Mária nem tudta tovább visszatartani a kaczagást.

- Brávó! - kiáltott fel Veretyev és felugrott - brávó! No, azt látom, hogy magában nincsen kaczérság. Tudja-e, hogyha valami nagyvilági kisasszonynak olyan fogai volnának, mint magának, örökké kaczagna. De hisz' éppen azért szeretem én annyira, Mara, hogy maga nem nagyvilági kisasszony, nem kaczag ok nélkül, nem visel keztyüt a kezein, melyeket éppen azért érdemes megcsókolni, mert ugy le vannak sülve, és olyan erő érzik ki belőlük... Én szeretem magát azért, mert nem okoskodik, mert büszke és szótlan, mert nem olvas könyveket és nem szereti a verseket...

- Akarja, hogy verset olvassak fel magának? - szakitotta félbe Pavlovna Mária valami különös kifejezéssel az arczán.

- Már megint az Ancsor-t?... Igy hát csakugyan szavalta ezt a verset akkor éjjel ott a kertben? Kitelik magától... De hát csakugyan annyira szépnek találja?

Pavlovna Mária elkezdte olvasni. Veretyev ott állt előtte keresztbefont karokkal és figyelt. Az első versszak után Pavlovna Mária lassan fölemelte szemeit az égre; nem akart találkozni Veretyev tekintetével. Olvasta tovább az ő egyenletes, lágy hangján, mely a gordonka hangjára emlékeztetett; de mikor ezekhez a sorokhoz ért:

a hangja elkezdett reszketni, mozdulatlan szemöldökei vadul felhuzódtak, mint valami kis lánynál és szemei önkéntelen megadással tapadtak Veretyevre...

- A te rabod vagyok, - kiáltott fel - itt vagyok a lábaidnál, te vagy az én asszonyom, az én istennőm, az én Hérám, az én Medeám...

Pavlovna Mária el akarta őt tolni magától, de a kezei bennakadtak bozontos hajában, mire zavarodott mosolylyal a keblére vonta fejét...

Akilin Sztepanyov Gavrila, a kinél a bál volt, azok közé a földbirtokosok közé tartozott, a kik magukra vonták szomszédaik bámulatát azzal, hogy aránylag csekély eszközökkel nyilt házat vittek és pompásan éltek. Ámbár nem volt több, mint négyszáz jobbágya, mégis az egész kormányzóságot asztalánál látta kőből épült oszlopos, bástyás kastélyában, melyet ő maga épitett s melynek bástyáin folyton zászló lengett. Ez a birtok apjáról maradt rá és bizony sohasem volt valami nagyon jól berendezve; Sztepanyov Gavrila sokáig távol volt, Péterváron szolgált; végre vagy tizenöt évvel azelőtt visszatért hazájába, mint kollégiumi aszesszor a feleségével és három leányával s tüstént hozzálátott az átalakitásokhoz és az épitkezésekhez; később zenekart szervezett és elkezdett ebédeket adni. Kezdetben mindenki gyors és elkerülhetetlen tönkrejutást jósolt neki; nem egyszer beszéltek arról is, hogy Sztepanyov Gavrila birtoka legközelebb dobra kerül; de az évek multak, az ebédek, bálok, lakomák és hangversenyek egymást érték, uj épületek gombamódra nőttek ki a földből és Sztepanyov Gavrila birtoka mégsem került dobra, ő maga pedig ugy élt, mint az előtt, sőt az utóbbi időben meg is poczakosodott. Akkor azután a szomszédok pletykái más irányt vettek; kezdtek czélozgatni holmi tekintélyes elsikkasztott összegekre, kincsekről beszéltek... »És bár pompás házigazda volt« - mondogatták az emberek egymás közt - »mégis... szinte hihetetlen! Igazán csodálatos és érthetetlen«. Bármint állt is a dolog, Sztepanyov Gavrilához szivesen járt el mindenki: rendkivül szivesen fogadta a vendégeket és kártyázott velük, a mily nagy összegekben csak akarták. Ő maga alacsony, őszbevegyült emberke volt, éles arczéllel, sárga arczczal és szemekkel, mindig gondosan meg volt borotválva és behintve kölni vizzel; hétköznap ugy mint ünnepkor nyakig begombolt bő kék frakkot és hatalmas nyakkendőt viselt, melybe az állát szokta elrejtegetni és különösen sokat tartott a fehérnemüjére; összehunyoritotta a szemeit és felbigyesztette ajkait, mikor burnótozott s nagyon udvariasan és lágyan beszélt, sürün használta az indulatszókat. Ugy kivülről Sztepanyov Gavrila nem mutatott valami sokat és egyáltalában a külsejével sem hóditott s nem tette valami nagyon okos ember benyomását, bár a szemében időnkint felcsillant a körültekintő furfang szikrája. Az idősebb két lányát szerencsésen férjhez adta, a legfiatalabb még otthon volt. Sztepanyov Gavrila felesége jelentéktelen és korlátolt volt.

Szergejics Vladimir este hét órakor jelent meg Ipatovéknál frakkban és fehér keztyüvel: Már az egész családot teljesen felöltözve találta; a leánykák negédesen ültek a pamlagon, attól tartva, hogy összegyürik keményitett fehér ruhácskájokat; az öreg Ipatov, mikor megpillantotta Szergejics Vladimirt frakkban, szelid szemrehányással nézett rá és rámutatott a saját kabátjára; Pavlovna Márián sötét rózsaszinü muszlinruha volt, mely pompásan állt neki. Szergejics Vladimir néhány bókot mondott neki. Pavlovna Mária szépsége nagy hatással volt reá, bár jól tudta, hogy a leány nem rokonszenvezett vele; Alexejevna Nagyezsda is tetszett neki, bár viselkedésének fesztelensége kissé bántotta. Ezenfelül szavaiban, pillantásaiban, sőt mosolyaiban is gyakran kifejezésre jutott a gúny s ez nyugtalanitotta az ő fővárosi és jól nevelt lelkét. Ő ugyan szivesen elcsufolódott volna vele mások rovására, de kellemetlen volt neki a gondolat, hogy a lánytól kitelhetnék az is, hogy ő rajta gúnyolódjék.

A bál már elkezdődött; elég sok vendég verődött össze és a házi-zenekar pazarul harsogott, zengett és czinczogott, mikor az Ipatov-család Szergejics Vladimirral a kastély termébe lépett. A házigazda mindjárt az ajtóban fogadta őket, Szergejics Vladimirnak megköszönte, hogy oly szives volt őt ebben a kedves meglepetésben részesiteni, - igy fejezte ki magát, - és Ipatovot a karjára füzve, bevezette a mellékterembe a kártyaasztalokhoz. Sztepanyov Gavrila nem részesült valami finom nevelésben, s igy a házában minden: a zene, a butorzat, az étel és a bor, nemcsak hogy nem volt elsőrangu, de bizony még másodrangunak is alig-alig vált be.

Viszont azonban nagy bőségben volt minden, és ő maga nem volt kérkedő, képzelődő, - a vendégei pedig nem is kivántak többet és teljesen meg voltak elégedve az ő vendéglátásával. Vacsora előtt például apró darabokban rettenetesen elsózott halikrát szolgáltak fel; de azért mindenki derekasan hozzálátott, mert volt mivel leöblögetni: az igaz, hogy olcsó, de azért mégis legalább tiszta borral, nem pedig valami egyéb kotyvalékkal. Sztepanyov Gavrila butoraiban a rugók, az igaz, kissé kényelmetlenek, merevek és kemények voltak, de nem is szólva arról, hogy több pamlagban és karosszékben rugóknak egyáltalában nyoma sem volt, bárki is maga alá rakhatott egy-egy teveszőr párnát, a melyekből Sztepanyov Gavrila feleségének a jóvoltából nagy készlet hevert szanaszét mindenfelé, - s akkor azután nem lehetett többé panasza senkinek.

Szóval Sztepanyov Gavrila háza, az ...i kerület lakosainak fesztelen társadalmi felfogása mellett a lehető legderekasabban megállta a helyét és egyedül csak Akilin szokásos szerénysége volt az oka annak, hogy nemesi összejövetelek alkalmával rendszerint nem őt, hanem Podpekin nyugalmazott őrnagyot választották meg elnöknek, a ki daczára annak, hogy a haját a bal fülétől a jobb halántékára fésülte, a bajuszát lilaszinüre festette és asztmában szenvedvén, ebédután rendesen buskomorságba esett, nagyon érdemes és tiszteletreméltó ember volt.

Igy hát a bál már elkezdődött volt. Vagy tiz pár tánczolta a franczia négyest. A gavallérok a közelben állomásozó ezred tisztjeiből, fiatal és már nem egészen fiatal földbirtokosokból és néhány városi tisztviselőből teltek ki. Minden pompásan és a maga rendén ment. A kerületi előljáró egy valóságos államtanácsossal és egy gazdag urral kártyázott, a kinek vagy háromezer jobbágya volt. A zuborugi államtanácsos gyémántgyürüt viselt a mutatóujján, nagyon halkan beszélt, a világért szét nem vette volna összeszoritott sarkait, melyek a hajdani tánczosok első figurája szerint voltak elhelyezve és nem mozditotta meg a fejét, mely félig pompás bársonygallérjába volt betemetve; a gazdag ur ellenkezőleg folyton mosolygott valamin, felhuzta a szemöldökeit és csillogtatta a szeme fehérét. Bodrjakov, a költő egy ügyetlen és vad kinézésü ember, valamelyik szegletben Evszjukovval, a tudós történészszel beszélgetett; kölcsönösen egymás gombjaiba kapaszkodtak. Mellettük állt egy szokatlanul karcsu uriember, a ki valami merész dolgot magyarázgatott egy másiknak, elszántan a szeme közé nézve. A fal mellett tarka főkötőkben ültek a mamák, az ajtóban alsóbb rendü és rangu emberek tolongtak, fiatalok kissé zavart, idősebbek pedig békességes ábrázattal. De hiszen mindezt leirni lehetetlen! Ismételjük, minden a maga rendén ment.

Alexejevna Nagyezsda még Ipatovék előtt érkezett meg. Szergejics Vladimir éppen akkor pillantotta meg, a mikor egy szépkülsejü, divatos frakkba öltözött fiatal emberrel tánczolt, a kinek kifejező szemei, finom fekete bajusza és csillogó fogai voltak; a mellén, félkör alakban, aranyláncz függött. Alexejevna Nagyezsdán fehér virágos kék ruha volt; fürtös fejét hasonló virágokból készült koronácska övezte; mosolygott, a legyezőjével játszott és vidáman nézett körül; érezte, hogy ő a bál királynéja. Szergejics Vladimir odalépett hozzá, meghajtotta magát és szeretetre méltóan a szeme közé nézve, megkérdezte tőle, emlékszik-e még tegnapi igéretére?

Erre egy fiatal ember, a ki ott állt Alexejevna Nagyezsda mellett, hirtelen elpirult.

- Kegyed, mademoiselle, alkalmasint elfelejtette, - szólalt meg, - hogy már elébb nekem igérte oda a mai mazurkát.

- Jaj istenem, mit csináljak most? - szólott - bocsásson meg moszjö Sztelycsinszky, olyan szórakozott vagyok... igazán nagyon röstellem...

Moszjö Sztelycsinszky nem felelt semmit, csak lesütötte a szemeit, Szergejics Vladimir kissé kihuzta magát.

- Legyen olyan jó, moszjö Sztelycsinszky, folytatta Alexejevna Nagyezsda - lássa, mi már régi ismerősök vagyunk, moszjö Asztachov pedig idegenebb hozzánk: mentsen ki ebből a kényes helyzetből s engedje meg, hogy vele tánczoljak.

- Nagyon köszönöm, - mondotta Alexejevna Nagyezsda, és könnyedén libegett a vis-a-vis-ja felé.

Szergejics Vladimir a maga részéről szintén ránézett s azután tovább ment.

A négyes csakhamar véget ért. Szergejics Vladimir kissé le s fel járt a teremben, azután bement az ebédlőbe és megállt az egyik kártyaasztal mellett. Egyszerre érezte, hogy hátulról valaki megérintette a vállát, megfordult - Sztelycsinszky állt előtte.

- Szabadna kérnem pár szóra a szomszédszobába - szólt franczia nyelven nagyon udvariasan és nem oroszos kiejtéssel.

- A hölgyek jelenlétében - szólalt meg ugyanazon a nyelven - mást nem mondhattam, mint a mit mondottam, de remélem, hogy ön nem gondolja, hogy csakugyan hajlandó vagyok Veretyev kisasszonynyal szemben a mazurkáról lemondani.

- Hát csak ugy - felelte Sztelycsinszky, nyugodtan a mellényzsebébe dugva a kezeit és felbigyesztette az ajkát. - Nem mondok le, és vége.

Szergejics Vladimir is a mellénye zsebébe dugta a kezét, de nem bigyesztette fel az ajkát.

- Engedje megjegyeznem, kedves uram, - szólalt meg, - ezáltal ön esetleg kellemetlenséget okozhatna Veretyev kisasszonynak, és fölteszem, hogy...

- Nekem magamnak is rendkivül kellemetlen volna, de hiszen senki sem akadályozza önt, hogy lemondjon,... ha másként nem, mondja magát betegnek és távozzék el...

Sztelycsinszky iparkodott ezeket a szavakat a lehető legnagyobb egykedvüséggel kimondani. Szergejics Vladimirnak összeszorult a szive. Merően a szeme közé nézett váratlan ellenfelének. »Tyüh, terringettét, micsoda ostobaság!« - gondolta magában.

- Nem szokásom tréfálni, - felelt Sztelycsinszky méltóságteljesen - különösen ismeretlen emberekkel. Tehát nem mond le a mazurkáról? - tette hozzá rövid hallgatás után.

»Nesze neked! - gondolta magában - tessék uj ismeretség! Érdemes volt eljönni! Pompás! Nagyszerü!«

A teremben már a polkát tánczolták. Szergejics Vladimir szemei előtt egy pillanatra feltünt Pavlovna Mária Alexejics Péterrel, a kit eddig nem is vett észre; Pavlovna Mária sápadtnak és szomorunak látszott; azután Alexejevna Nagyezsda suhant el előtte vidáman és ragyogó arczczal, valami kis görbelábu, de tüzes tiszttel: a második tour-t Sztelycsinszkyvel tánczolta. Sztelycsinszky tour közben folyton rázta a fejét.

- No batyuska, - hangzott fel egyszerre Szergejics Vladimir háta mögött Ipatov hangja, - csak néz és maga nem tánczol? De vallja be, hogy a mi kis zugunkban nem rossz élet folyik, ugy-e?

- No hiszen az ördögbe is, pompás egy zug! - gondolta magában Szergejics Vladimir, és valamit mormogva válaszul Ipatovnak, átment a terem másik sarkába.

- Segédet kell keresnem, - füzte tovább gondolatait, - de hol az ördögbe találok? Veretyevet csak nem kérhetem fel; mást meg senkit sem ismerek, az ördög tudja, mittévő legyek?

Ebben a pillanatban Szergejics Vladimir tekintete ráesett az ártatlan lélekre, Ilyics Ivánra, a ki tétlenül állt ott az ablakban.

- Ne kérjem fel őt? - gondolta magában, és vállat vonva csaknem hangosan hozzátette: kénytelen leszek.

- Éppen most egy nagyon furcsa dolog történt velem, szólalt meg hősünk elkényszeredett mosolylyal; - képzelje csak, valami ismeretlen fiatal ember párbajra hivott, nincs mód benne, hogy visszautasitsam; okvetlenül segédre van szükségem, nem volna-e hajlandó?

Ámbátor Ilyics Iván, mint tudjuk, mesés közönyösségéről volt ismeretes, mégis egy ilyen szokatlan ajánlat még őt is kihozta a sodrából. Mély megdöbbenéssel bámult Szergejics Vladimirra.

- Igen - ismételte Szergejics Vladimir - nagyon lekötelezne, - én itt senkit sem ismerek. Ön az egyetlen...

- Nem lehet, - szólt Ilyics Iván, mintha csak most ébredt volna fel - teljesen lehetetlen.

Szergejics Vladimir, mikor ezeket a szavakat kimondta, maga is érezte, hogy elpirult és zavarba jött.

- Milyen ostobaság! Milyen rettenetes ostobaság? - ismételgette magában eltünődve.

- Bocsásson meg, de nem tehetem, - ismételte Ilyics Iván, megrázta a fejét és hátrálás közben megint felforditott egy széket.

Világéletében először esett meg vele, hogy meg kellett tagadnia valami kérést; de hát micsoda kérés is volt ez!

- Legalább hát, - folytatta Szergejics Vladimir izgatott hangon, kézen fogta őt - tegye meg azt a szivességet és ne szóljon senkinek arról, a mit itt mondtam, a legalázatosabban kérem erre.

- Ezt már megtehetem, ezt megtehetem, - felelt Ilyics Iván sietve. - De azt, beláthatja, határozottan képtelen vagyok.

- No jól van, jól, - szólt Szergejics Vladimir - de ne feledje, bizom a diskrécziójában... Holnap kijelentem annak az urnak, - mormogta boszusan maga elé, - hogy képtelen voltam segédet találni, azután hadd intézkedjék ő, a hogy tud, én itt idegen ember vagyok. Az ördög is vitt rá, hogy éppen ehhez az urhoz fordultam! De hát mit volt mit tennem?

E közben a bál tovább folyt. Szergejics Vladimir nagyon szeretett volna tüstént elutazni, de a mazurka végéig gondolnia sem lehetett a távozásra. Csak nem engedhette diadalmaskodni az ellenfelét? Szergejics Vladimir szerencsétlenségére a tánczosokat egy hosszu haju és beesett mellü, de fürge fiatal ember rendezte, a kinek a nyakából, mint valami kis vizesés, omlott alá egy fekete atlasz nyakkendő, a közepén hatalmas aranytüvel átdöfve.

Ez a fiatal ember az egész kormányzóságban hires volt arról, hogy betéve tudta az előkelő világ minden szokását és szabályát, bár mindössze csak hat hónapig élt Péterváron és Szandovszki kollégiumi tanácsos meg a sógora, Kosztandavaki kormánytanácsos házánál tovább nem jutott el. Minden bálon ő rendezte a tánczokat, tapsszóval ő adta a jelt a zenészeknek, a trombiták harsogása s a hegedük czinczogása közt ő kiáltotta: En avant deux! vagy Grande chaine! vagy: A vous, mademoiselle! s minduntalan sápadtan és izzadtan suhant tova csuszva és csoszogva a párok előtt. A mazurkát soha sem rendezte éjfél előtt. Ezt a kegyet is - mondogatta mindig - Péterváron, két óra előtt nem igen tenném meg! Rettenetes hosszunak tetszett ez a bál Szergejics Vladimir előtt. Mint valami szellem járt-kelt a teremből az ebédlőbe meg vissza, időnkint hideg pillantásokat váltott ellenfelével, a ki egy tánczot sem mulasztott el, fölkérte Pavlovna Máriát franczianégyesre, de már le volt foglalva - és vagy kétszer kemény szóharczot vivott a gondos házigazdával, a kit szemmel láthatólag bántott az az unalom, mely uj vendégének arczáról leritt. Végre felhangzott a várva-várt mazurka. Szergejics Vladimir előkereste hölgyét, hozott két széket és leült az utolsó párok közé csaknem szemben Sztelycsinszkyvel.

Első párnak, a mint előrelátható volt, a rendező állt. Hogy milyen arczczal kezdte meg a mazurkát, hogy vonszolta maga után tánczosnőjét, hogy dobogott a lábával és bólingatott a fejével, ezt gyarló emberi tollal leirni szinte lehetetlen.

- De ön moszjö Asztachov, ugy látszik, unatkozik? - szólalt meg Alexejevna Nagyezsda, hirtelen Szergejics Vladimirhez fordulva.

- Csak ugy az arczkifejezése után... Azóta, hogy itt van, egyetlen egyszer sem mosolygott. Ezt nem vártam öntől. Önökhöz, praktikus emberekhez nem illik a vadóczkodás és az à la Byron világfájdalmaskodás. Engedjék át azt az alkotó embereknek.

- Én ugy veszem észre, Alexejevna Nagyezsda, hogy kegyed csupa merő gúnyból, nagyon gyakran praktikus embernek nevez. Valószinüleg kegyed engem a világ legridegebb és legszámitóbb emberének képzel, a ki minden egyébre képtelen... De tudja-e, mit mondok én kegyednek? A praktikus embernek is gyakran nehéz a szive, de nem tartja szükségesnek mások előtt is elárulni, hogy mi megy végbe belsejében, inkább hallgat.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Alexejevna Nagyezsda, futó pillantást vetve rá.

- Semmit, - felelte Szergejics Vladimir tettetett egykedvüséggel, s titokzatos arczot csinált.

Alexejevna Nagyezsda szerette volna a vallatást folytatni, de ebben a perczben egy kis leány, a házikisasszony, odavezette elé Sztelycsinszkyt és egy kék szemüveges másik gavallért.

A kékszemüveges gavallér, a kit Bhalálnak hivtak, a házikisasszonyt vitte tánczra. Mindkét elnevezést Sztelycsinszky eszelte ki.

- Mondja csak kérem, ki ez a Sztelycsinszky ur? - kérdezte Szergejics Vladimir, Alexejevna Nagyezsdától, alighogy ez visszatért a helyére.

- A kormányzóságnál tisztviselő, nagyon kedves fiatal ember. Nem idevaló. Kissé üres, de ez már valamennyiöknek a vérében van. Remélem, nem volt vele semmiféle kellemetlensége a mazurka miatt?

- Én csak örülhetek a feledékenységének: ez szerezte nekem azt az örömet, hogy ma kegyeddel tánczolhassak.

Szergejics Vladimir bókokkal felelt neki. Lassankint megeredt a nyelve. Alexejevna Nagyezsda mindig, de különösen akkor este nagyon kedves volt; Szergejics Vladimir elragadónak találta. A holnapi párviadal gondolata kissé felrázta az idegeit és csillogást, élénkséget kölcsönzött a szavainak, ennek a hatása alatt érzelmeinek nyilvánitásában gyöngéd tulzásokra ragadtatta magát... Manó vigye! - gondolta magában. Minden szavában, elfojtott sóhajtásában, hirtelen elkomolyodó pillantásában volt valami titokzatosság, valami önkénytelen bánat, valami reménytelenség. Végre annyira belejött a fecsegésbe, hogy elkezdett beszélni a szerelemről, az asszonyokról, a jövőjéről és arról, hogy fogja ő fel a boldogságot és mit vár a sorstól... Más szóval, czélzásokban valóságos vallomást tett. Az esetleges halál előestéjén Szergejics Vladimir kaczérkodott Alexejevna Nagyezsdával.

A leány figyelmesen hallgatta, olykor elmosolyodott, a fejét csóválta, majd évődött vele, majd ismét hitetlenséget szinlelt... A beszélgetés, melyet minduntalan félbeszakitottak a sürün forgó hölgyek és gavallérok, végre furcsa irányt vett. Szergejics Vladimir már annyira ment, hogy elkezdte vallatni Alexejevna Nagyezsdát maga magáról, a jelleme és hajlamai felől... Alexejevna Nagyezsda eleinte tréfával ütötte el a dolgot, azután egyszerre, Szergejics Vladimirre nézve, teljesen váratlanul, megkérdezte tőle, mikor utazik el?

- Szeretnék mielőbb, - mondotta gondteljes arczczal. - Azt hiszem holnap, ha ugyan még élek. Sok dolgom van! De hogy jutott eszébe egyszerre ez a kérdés?

- Csak ugy! - ismételte. - Bámulatba ejt egy embernek a kiváncsisága, a ki holnap elutazik, és ma meg akarja ismerni az én jellememet.

- Ah igaz,... olvassa csak, - szakitotta félbe Alexejevna Nagyezsda, mosolyogva s egy papirba burkolt csokrocskát nyujtott felé, melyet az imént vett el a szomszédasztalról, s maga pedig Pavlovna Mária felé sietett, a ki ott állott nem messze tőle egy másik hölgygyel.

Pavlovna Mária Alexejics Péterrel tánczolt. Az arcza piros lett, kigyult, de nem vidult fel.

Szergejics Vladimir megnézte a csokrocskát - gyarló franczia betűkkel ez volt rányomtatva:

Felpillantott és tekintete találkozott a Sztelycsinszkyével, mely egyenesen rá volt szegezve. Szergejics Vladimir kelletlenül elmosolyodott, rákönyökölt egy szék hátára és egymásra rakta a lábait.

A tüzesvérü tüzértiszt odalibbent Alexejevna Nagyezsdához a székhez, könnyedén megfordult vele, meghajtotta magát, összeverte a sarkantyuit és elment. A leány leült.

- Mondja csak, kérem, - kezdte rövid szünet után Szergejics Vladimir, - hogy értsem ezt a felírást...

- Mi is van rajta? - szólt Alexejevna Nagyezsda. - Ah igen! Qui me neglige, me perd. Nos! Ez pompás életszabály, melyet lépten-nyomon igazolva látunk. Ha bármiben is sikert akarunk elérni, nem szabad azt elhanyagolnunk... Mindenért küzdeni kell: ha csak valamihez is hozzá akarunk jutni. No de ez eredeti: én... én magyarázok önnek, a gyakorlati embernek életszabályokat...

Alexejevna Nagyezsda elmosolyodott és Szergejics Vladimir most már a mazurka végéig hasztalan próbálta meg az előbbi beszélgetést felujitani. Alexejevna Nagyezsda a szeszélyes gyermek durczásságával fordult el tőle. Szergejics Vladimir beszélt neki az evésről-ivásról, de ő meg egyáltaljában nem felelt neki, vagy az asszonyok ruháira, egyik-másik férfi finom ábrázatára, a bátyja ügyes tánczára, meg Pavlovna Mária szépségére terelte a figyelmét, beszélt a zenéről, a tegnapi napról, Kapitovics Jegorról és a feleségéről, Markovna Matrénáról... s csak a mazurka végén, mikor Szergejics Vladimir elkezdett hajlongani előtte, ironikus mosolylyal az ajkán és a szemében megjegyezte:

- Igen, még pedig lehet, hogy nagyon messzire, - felelt Szergejics Vladimir jelentőségteljesen.

És Alexejevna Nagyezsda hirtelen odalépett a bátyjához, naivan a fülébe sugott valamit, azután hangosan megkérdezte:

- No, hálás vagy irántam, ugy-e? Nemde? Máskülönben őt kérte volna fel a mazurkára.

- Kaczér teremtés! - gondolta magában Szergejics Vladimir, fogta a kalapját, észrevétlenül kisurrant a teremből, fölkereste az inasát, a kinek már előbb megparancsolta volt, hogy legyen készen, s már a felsőkabátját is felhuzta volt, mikor egyszerre az inasa, legnagyobb meglepetésére jelentette neki, hogy nem indulhatnak, mert a kocsis nem tudni hogyan, de a sárgaföldig leitta magát, ugy, hogy teljes lehetetlenség felkölteni.

Miután szokatlan rövidséggel, de rendkivül alaposan leszidta a kocsist (a dolog az előszobában történt s tanui is voltak) és kijelentette az inasának, hogyha másnap hajnalban a kocsis nem lesz utrakészen, senkinek fogalma nincs róla, hogy mi fog történni, Szergejics Vladimir visszatért a terembe, be sem várva az ebédlőben már feltálalt vacsorát, egy inastól szobát kért a maga számára. Egyszerre a házigazda, mintha csak a földből nőtt volna ki, ott termett Szergejics Vladimir mellett (Sztepanics Gavrila sarok nélkül való czipőket viselt és azért járhatott minden zaj nélkül) és elkezdte őt tartóztatni, biztosítván róla, hogy elsőrangu halikrát fognak felszolgálni, de Szergejics Vladimir főfájással mentette ki magát. Félóra mulva már ott feküdt az ágyban valami rövid kis takaró alatt, és próbált aludni.

De nem birt elaludni. Bárhogy fészkelődött is egyik oldalról a másikra, bármennyire iparkodott is valami másra gondolni, Sztelycsinszky alakja elhárithatatlanul és folyton ott lebegett előtte... ime, most czéloz... most lőtt... Asztachov találva! - szól valaki; Szergejics Vladimir nem volt bátor ember, de gyáva sem; hanem maga a párbaj gondolata, bárkivel is a világon, sehogyan sem ment a fejébe soha... Verekedni! az ő józanságával, békés hajlamaival, tisztességszeretetével, a jövő jólétről és előnyös házasságról szőtt ábrándjaival! Ha nem ő róla magáról volna szó, hangosan felkaczagott volna, olyan ostobának és szamárnak látszott előtte az egész história! Verekedni! Kivel és miért?

- Tyüh! Az ördögbe is, micsoda ostobaság! - kiáltott fel szinte önkéntelenül. - De ha csakugyan agyon lő engem, - füzte tovább tépelődéseit - mégis csak elő kell készülni, el kell rendezkedni... Valaki csak szánakozik majd rajtam?

Bosszusan lehunyta szemeit, a fejére huzta a takarót, de aludni azért még sem tudott.

Az égen már pirkadt a hajnal és a lázas álmatlanságtól kimerült Szergejics Vladimir elkezdett szenderegni, a mikor egyszerre valami sulyt érzett a lábain... Ott ült az ágyán Veretyev.

Szergejics Vladimir rendkivül meg volt lepve, különösen mikor észrevette, hogy Veretyeven nem volt nadrág, s hogy kigombolt ingén át látszott a meztelen melle, haja a homlokába csüngött, s mintha még az arcza is elváltozott volna. Szergejics Vladimir felült az ágyában...

- Én azért jöttem önhöz, - szólalt meg Veretyev nyafogó hangon - bocsásson meg, hogy igy jöttem... Egy kicsit iddogáltunk... Meg akartam önt nyugtatni. Azt mondtam magamban: ott fekszik egy gavallér, a ki aligha tud most aludni. Segitsünk rajta. Vegye hát tudomásul: ön nem fog holnap verekedni; nyugodtan alhatik...

- Igen, minden el van intézve, - folytatta Veretyev, - ez az ur a Visztula partjáról... Sztelycsinszky... bocsánatot fog kérni öntől... holnapra megkapja a levelét. Ismétlem: be van fejezve az egész... Aludjék.

- De kérem, kérem - kezdte Szergejics Vladimir. - Hogy tudta ön meg... és hogy higyjem én...

- Ah! Ön azt hiszi, hogy én... ott... Mondom önnek, hogy holnap levelet fog kapni... Én ugyan nem valami nagyon rokonszenvezek önnel, de a nagylelküség, - gyenge oldalam. Mit mondjak többet... Hisz ostobaság az egész... De vallja be, - tette hozzá szemeit hunyoritva - kissé meg volt szeppenve, mi?

- Na jól van, jól - szakitotta félbe Veretyev jólelkü mosolylyal. - Ne berzenkedjék. Lássa, önnek tudnia kell, hogy nálunk nem lehet bál ilyesmi nélkül... Ez már nálunk szokás. De azért az ilyeneknek rendszerint semmiféle következésük sem szokott lenni. Ugyan kinek van kedve golyó elé állani? Viszont miért ne adná az ember a bátrat? Például egy-egy idegennel szemben? In vino veritas. Egyébiránt azt hiszem, sem ön, sem én nem tudunk latinul. No de látom az arczán, hogy aludni szeretne. Kivánok önnek nyugodalmas jó éjszakát, tisztelt gyakorlati ember uram, tisztelt jólelkü halandó uram. Fogadja ezt a jó kivánságot egy másik halandótól, a ki egy fagarast sem ér. Adio, mio caro.

- Tudja az ördög' hogy mi ez! - kiáltott fel kevés vártatva Szergejics Vladimir és öklével rácsapott a párnájára - ez egyszerüen hallatlan!... Ezt tisztába kell hozni. Ezt én nem fogom türni.

Mégis alig öt percz mulva erőteljes és édes álomba merült. Megkönnyebbült a szive... Az elháritott veszedelem tudata ellágyitja és édes örömmel tölti meg az ember lelkét.

Veretyev és Szergejics Vladimir váratlan éjszakai találkozása előtt pedig ez történt:

Sztepanyics Gavrila házában élt egy harmadágbeli unokatestvére, a kinek a ház földszintjén volt a legény-lakása. Bálok alkalmával a tánczok közt ő hozzá szoktak betérni a fiatal emberek egy-egy czigaretára, vacsora után pedig nála szoktak összeverődni egy kis barátságos poharazásra. Akkor éjszaka is elég sok vendége akadt. Köztük voltak Sztelycsinszky és Veretyev is: a többiekkel együtt valahogyan Ilyics Iván is betévedt közéjük. Puncsot főztek. Ámbátor Ilyics Iván megigérte Asztachovnak, hogy szót sem emlit a küszöbön álló párbajról, mégis mikor Veretyev ugy véletlenségből megkérdezte tőle, hogy miről tárgyalt azzal a kákabélüvel (Veretyev másként nem is hivta Asztachovot), az ártatlan lélek nem birta tovább, és szóról-szóra ismételte Szergejics Vladimirral folytatott beszélgetését.

Tehát puncsot főztek s elkezdtek iddogálni, Veretyev ült a főhelyen, vidámságban, széles jókedvben ő volt az első, a fiatalok társaságában. Ledobta a kabátját és a nyakkendőjét. Megkérték, hogy énekeljen, fogta a gitárt és elénekelt néhány dalt; a fiatalság elkezdett tósztozni. Egyszer Sztelycsinszky egészen kipirulva felugrott az asztalra s poharát magasan a feje fölé emelve, hangosan felkiáltott:

- Egészségére... hogy kinek azt én tudom, - tette hozzá sietve, kiitta a bort, földhözvágta a poharat és igy szólt: - adja isten, hogy holnap igy darabokra verjen az ellenfelem.

- Sztelycsinszky, - szólott - először is szállj le az asztalról, ez nem illik, de meg a czipőid is nagyon piszkosak; másodszor pedig jöjj ide, mondok neked valamit.

- Hallod-e én tudom, hogy te holnap verekszel azzal a pétervári gavallérral.

- Oh te kis Talleyrand. Nos hát az én hugomért. No no, csak ne add a meglepettet. Ez nagyon ostoba külsőt kölcsönöz neked. Hogyan esett meg a dolog köztetek, azt nem tudom, de a mit mondtam, az ugy van. Elég pajtás, - folytatta Veretyev - mit alakoskodol tovább? Hiszen tudom, hogy már régóta forgolódol körülötte.

- Hadd el kérlek. De hallgasd meg, a mit most mondok. Én azt a párbajt semmi szin alatt sem engedem meg. Értetted? Ez az egész ostobaság csak a hugomra hárul vissza. Bocsáss meg, de a mig én élek, ebből nem lesz semmi. Mi te veled tönkremehetünk... s már azon az uton is vagyunk, de neki még sokáig kell élnie, még pedig boldogan. Igen, esküszöm, - tette hozzá hirtelen felindulással: - mindenkit kiszolgáltatok neked, még azokat is, a kik készek volnának érettem mindenüket feláldozni, de ő neki még a hajszálát sem engedem meggörbiteni senki által.

- És te talán nem? De akár részeg vagyok, akár nem, az tökéletesen mindegy. A fődolog, a mit mondok. Nem fogsz verekedni azzal az urral, jótállok. Mi a manó is vitt rá, hogy beléköss! Féltékenykedtél vagy mi? No már az igaz, hogy a szerelmes emberek vakok! Még hozzá az, hogy ő csak azért tánczolt vele, nehogy eszébe jusson. No de ez nem tartozik rád. De a párbajból nem lesz semmi.

- Hát egyszerüen ugy, hogyha most tüstént szavadat nem adod, hogy a párbajról lemondasz, elébb velem fogsz megverekedni.

- Ebben ne is kételkedjél. Ugy megsértlek itt barátocskám tüstént mindenki jelenlétében a legfantasztikusabb módon,... azután nem bánom akár zsebkendővégről... De én azt hiszem, hogy ez rád nézve különféle okokból kellemetlen lenne, ugy-e?

Sztelycsinszky megharagudott és kijelentette, hogy ez megfélemlités, ő senkinek sem engedi meg, hogy az ő dolgaiba avatkozzék, hogy ő nem néz semmire... s azzal végezte, hogy beadta a derekát és lemondott arról, hogy bármi módon is törjön Szergejics Vladimir életére. Veretyev megölelte s nem telt bele egy félóra, már vagy tizedszer itták meg a baráti poharat, vagyis ittak kart karba fonva... A tánczrendező urfi is baráti poharat ivott velük és eleinte nem tágitott mellőlük, de csakhamar a legnagyobb ártatlansággal elállott és sokáig hevert a hátán teljesen öntudatlanul... Picziny, sáppadt arczocskájának a kifejezése mulatságos is volt, meg szánalmas is... Istenem, mit mondtak volna a nagyvilági hölgyek, az ismerősei, ha igy megsemmisülve látták volna! De szerencséjére egyetlen egy nagyvilági hölgyet sem ismert.

Akkor éjszaka Ilyics Iván is kitüntette magát. Először ejtett bámulatba mindenkit, mikor egyszerre rákezdte: Volt egy báró a faluban!

- A pirók! Megszólalt a pirók! - kiáltott föl mindannyi. - Ki hallott már ilyet, hogy a pirók éjszaka énekeljen!

- Persze, mintha bizony csak egy nótát tudnék, - felelt Ilyics Iván a bortól fölhevülve - tudok én mást is.

Ilyics Iván elhallgatott, majd egyszerre rákezdte mély basszus hangon: Krampampuli, ősök ivadéka... de olyan különösen, hogy az általános hahota tüstént elnyomta a hangját, mire ő elhallgatott.

Mikor szétoszlottak, Veretyev elment Szergejics Vladimirhez s akkor folyt le köztük az a rövid beszélgetés, a melyről már fönnebb emlitést tettünk.

Másnap reggel Szergejics Vladimir már korán hazament Szaszovoba. Nagyon izgatott volt és már-már egy utazó kereskedőt kért fel segédnek, mikor az inas behozta neki Sztelycsinszky levelét. Szergejics Vladimir egymásután többször elolvasta ezt a levelet, melyet Sztelycsinszky nagyon ügyesen igy kezdett: ...la nuit porte conseil, Monsieur - esze ágában sem volt bocsánatot kérni, mert, szerinte, ő semmivel sem sértette meg ellenfelét; egyébiránt beismerte, hogy előtte való este tulságosan heves volt és azzal a kijelentéssel végezte, hogy teljesen rendelkezésére áll Asztachov urnak, de ő a maga részéről nem kiván elégtételt. Szergejics Vladimir, miután megirta és elküldte a választ, s igy egy csapással eleget tett az udvariasság követelményeinek és a kérkedés nélkül való önérzetnek, leült ebédelni s ebéd után tüstént elindult a birtoka felé. Az ut, a melyen ment, vagy négy versztnyire huzódott el Ipatov portájától... Szergejics Vladimir arra nézett.

Egy pillanatra Alexejevna Nagyezsda és Pavlovna Mária megjelentek képzeletében; intett a kezével, elfordult és hosszasan eltünődött.

Elmult vagy három hónap. Már régen beköszöntött az ősz; kopasz lett a sárguló erdő, czinegék repdestek idestova s a közelgő tél csalhatatlan jeléül fütyült, zugott a szél. De nagy esőzések még nem voltak s az utakon még nem volt nagy a sár. Szergejics Vladimir felhasználta ezt az alkalmat s bement a kormányzósági városba, hogy dolgait elintézze. A délelőttöt járás-keléssel töltötte, este pedig elment a klubba. A klub egy tágas, komor termében néhány ismerőssel találkozott, köztük Flics nyugalmazott kapitánynyal, a kit mint nagy kópét, kártyást és pletykázót ismertek. Szergejics Vladimir beszédbe ereszkedett vele.

- Ohó, jó hogy itt van, - kiáltott fel a nyugalmazott kapitány - a napokban átutazott itt önnek egy ismerősnője, s megbizott, hogy adjam át üdvözletét.

- Még mint leányt ismerte... Született Veretyeva... Alexejevna Nagyezsda. Az ura a mi kormányzónknál volt tisztviselő. Ön biztosan ismerte... Olyan kis bajuszos, eleven fiu... Pompás falatot kapott és még hozzá gazdagot.

- No lám - szólalt meg Szergejics Vladimir. - Hát csakugyan hozzáment!... Hm! És ugyan hová utaztak?

- Pétervárra. Az asszonyka még azt is a lelkemre kötötte, hogy emlékeztessem valami czukrocskának a felirására... Ugyan miféle felirás volt az, ha szabad tudnom?

- Igazán nem emlékszem, valami tréfa lehetett, - felelt Szergejics Vladimir. - De hova lett a bátyja?

- Azt senki se tudja. Annyi biztos, hogy valami czigány lány után ment el valahova. Itt a kormányzóságban nincs, arról kezeskedem.

- No persze! Lássa, maga... nem akarná elvenni a sógornőjét? Ez nem is asszony, ez egy valóságos élő szobor. He, he! Itt már kezdték is suttogni, hogy hát...

Ebben a pillanatban játszmát ajánlottak Flicsnek és a beszélgetés félbeszakadt.

Szergejics Vladimir mielőbb szeretett volna hazatérni, de sürgős levelet kapott a sztarosztától, hogy Szaszovoban hat ház leégett, elhatározta tehát, hogy odamegy. Szaszovo vagy hatvan vesztnyire volt a kormányzósági várostól. Szergejics Vladimir estére érkezett meg az olvasó előtt már ismeretes szárnyépületbe, tüstént maga elé idéztette a sztarosztát és a jegyzőt, megdorgálta őket, a mint illik, reggel megnézte a tüz szinhelyét, megtette a szükséges intézkedéseket és miután megebédelt, némi habozás után átment Ipatovékhoz látogatóba. Szergejics Vladimir otthon maradt volna, ha nem hallja Flicstől, hogy Alexejevna Nagyezsda elutazott; nem szeretett volna vele találkozni; de azért nem volt ellenére még egyszer látni Pavlovna Máriát.

Szergejics Vladimir, mint első látogatásakor is, Ipatovot az Ártatlan lélekkel malmozva találta. Az öreg nagyon megörült neki; de Szergejics Vladimirnak ugy tetszett, mintha az arcza gondteljes lett volna, a szó pedig nem ömlött oly szivesen és szabadon az ajkáról, mint annak előtte.

Szergejics Vladimir és Ilyics Iván némán végignéztek egymáson; mindketten kissé kijöttek a sodrukból, de csakhamar megnyugodtak.

- Mind, hála istennek, köszönöm a kérdését, - felelt Ipatov. - Csak Pavlovna Mária nem...

- Pár nap előtt halt meg kolerában. Rá sem ismerne most, annyira megváltozott. Markovna Matrena nélkül - ugymond - terhemre van az élet. Meghalok - azt mondja - és hála istennek, - azt mondja, - mert nem akarok élni. Bizony, oda van a szegény.

- Jaj istenem, de borzasztó! - kiáltott fel Szergejics Vladimir. - Szegény Kapitovics Jegor!

- A maga szomszédja, a mint hallom, férjhez ment, - mondotta Szergejics Vladimir, kissé elpirulva.

- Alexejevna Nagyezsda? Igenis férjhez ment. - Ipatov lopva rátekintett Szergejics Vladimirra.

- Képzelem, hogy unja most magát Pavlovna Mária? Ugy emlékszem, hogy nagyon jó barátságban voltak.

- Bizony, unja magát. De hát mit csináljon. Egyébiránt a mi a barátságot illeti, én azt mondom önnek, hogy nők közt a barátság még rosszabb, mint férfiak közt. A mig egymás közelében vannak, addig jó, de azután még egymás nevét is elfelejtik.

- Azt én, isten bizony! Itt van mindjárt Alexejevna Nagyezsda. A mióta elment, egyetlen egy levelet sem irt, pedig hogy megigérte, szinte esküdözött. Az igaz, hogy most egyéb dolga is van.

- Azt beszélik, hogy a bátyja is eltünt innét - mondotta Szergejics Vladimir kevés vártatva.

- Nem tudni... Nos és ön, Szergejics Vladimir, mi jót müvelt? - tette hozzá, a székén megfordulva.

Szergejics Vladimir elkezdett beszélni magáról, Ipatov hallgatta, csak hallgatta, mig végre felkiáltott:

Ilyics Iván kiment a szobából, de csakhamar visszatért és jelentette, hogy Pavlovna Mária tüstént itt lesz.

Kinyilt az ajtó és belépett Pavlovna Mária. Szergejics Vladimir fölkelt, meghajtotta magát s a bámulattól egy szót sem tudott szólni. Pavlovna Mária nagyon megváltozott, a mióta nem látta! A pirosság eltünt beesett arczáról, széles fekete gyürük övezték a szemeit, ajkai keserüen összeszorultak, egész mozdulatlan és sötét arcza olyan volt, mintha megkövesült volna.

Fölemelte a szemeit, de nyoma sem volt bennük többé a fénynek, ragyogásnak.

- Egészséges vagyok - felelt és leült az asztalhoz, melyen már duruzsolt a szamovár.

Szergejics Vladimir egész este buskomoran üldögélt. Mindannyian rosszkedvüek voltak, s a beszélgetés is folytonosan olyan szomoru irányban folyt.

- Lám, lám - szólt egyebek közt Ipatov, a mint a szél zugását hallgatta - micsoda hangok! A nyár már réges-régen elmult, beköszöntött az ősz, sőt már a tél is a nyakunkon van. Köröskörül tele leszünk majd megint hóbuczkákkal. Csak már leesne az első hó. Igy ha kimegy az ember a kertbe, ugy elfogja a szomoruság... Valóságos pusztulás. Csak ugy zörögnek a fák... Bizony, vége a szép napoknak!

- Emlékszik, milyen szép nótákat énekeltek itt? - mondotta Szergejics Vladimir.

- De kegyed most is megtehetné, - folytatta Szergejics Vladimir Pavlovna Máriához fordulva. - Kegyednek olyan gyönyörü hangja van.

- És az ön édesanyja? - kérdezte Szergejics Vladimir Ipatovtól, már alig tudva, mit beszéljen.

- Hála istennek, csak megvan a sok baja közepett. Még ma is kocsikázott. Olyan a szegény, mint az aláfürészelt fa, recseg, recseg, de ha az ember megnézi, hogy más fiatalok is kidőlnek, ő még mindig ott áll! He, he, he!

- De azért mégis csak nyomoruság az élete, - szólalt meg ismét Ipatov - nem hiába szokták mondani: az öregség kész betegség.

Szergejics Vladimir még akkor éjszaka szeretett volna hazamenni, de olyan sötét volt künn, hogy nem tudta rászánni magát az indulásra. Fölvezették ugyanabba a szobába, a melyben három hónappal azelőtt, Kapitovics Jegor jóvoltából, azt a nyugtalan éjszakát töltötte.

- Vajjon hortyog-e még most is? - tünődött Szergejics Vladimir s eszébe jutott az a leczke, a mit akkor az inasának tartott, és eszébe jutott Pavlovna Mária hirtelen megjelenése a kertben...

Szergejics Vladimir az ablakhoz ment és homlokát a hideg üveghez szoritotta. Kivülről homályosan bámult rá a saját arcza, mintha valami fekete függönyről néztek volna rá a szemei. Csak jó idő mulva tudta a csillagtalan égen megkülönböztetni a homályban szaggatottan recsegő, ropogó fák ágait. Az erős szél tépázta őket.

Egyszerre Szergejics Vladimirnak ugy tetszett, mintha valami fehérség csillant volna fel a földön... Rábámult, elmosolyodva vállat vont és halkan felkiáltott: Lám, mit nem tesz a képzelődés! S azzal lefeküdt.

Nagyon hamar elaludt, de a sors könyvében megirták, hogy nyugodt éjszakája ne legyen. Egyszerre lótás-futás zaja riasztotta fel... Fölemelkedett a párnáról... Elfojtott hangokat, felkiáltásokat, gyors lépteket és ajtócsapdosást hallott; egyszerre asszonyi sirás ütötte meg a fülét, kiáltások hallatszottak a kertben, majd mások feleltek még távolabbról... A házban a zürzavar nőttön nőtt és pillanatról pillanatra zajosabbá váltak... Tüz! - villant meg Szergejics Vladimir fejében. Felugrott az ágyból s az ablakhoz rohant, de tüznek nyoma se volt, csak a kert utain, a fák közt apró piros tüzek csillogtak - emberek siettek lámpákkal. Szergejics Vladimir gyorsan az ajtóhoz futott, kinyitotta és rohant egyenesen Ilyics Ivánhoz. Ez sápadtan, magából kikelve, félig felöltözve jött vele szembe, maga sem tudta, hova.

- Mi az? Mi történt? - kérdezte Szergejics Vladimir, izgatottan megkapva a kezét.

- Pavlovna Mária. Hát ki más, mint Pavlovna Mária? Vesztébe kergette őt az a... Segitség! Gyerünk... siessünk! Édeseim csak gyorsan!

Szergejics Vladimir ugy a hogy felhuzta a czipőit, a vállára vetette a köpenyét és rohant utána.

A házban már nem talált senkit, mindenki künn volt a kertben, egyedül csak a kis lánykákkal, Ipatov leányaival találkozott a folyosón, az előszoba előtt; halálos félelemben álltak ott fehér ingecskéikben, összetett kezekkel és mezitláb a földön álló éjjeli lámpa mellett. Szergejics Vladimir az ebédlőn keresztül, egy felboritott asztalon át kijutott az erkélyre. A bozót közt, a töltés irányában fényes pontok és árnyékok imbolyogtak...

Ott találta Ipatovot a tó partján; egy czölöpre akasztott lámpa fényesen megvilágitotta az öreg szürke fejét. A kezét tördelte és tánczolt, mint a részeg; mellette egy asszony hevert a pázsiton és zokogva hánykolódott; köröskörül emberek sürögtek, forogtak. Ilyics Iván már térdig benn volt a vizben és egy ruddal tapogatózott a fenekén; a kocsis levetkőzött s egész testében remegett; két ember meg a part mentén egy ladikot taszigált előre; a falu utczájáról erős lódobogás hallatszott... A zugó szélvész mindenáron el akarta oltani a lámpákat; a tó pedig félelmesen feketélve habzott és zajongott.

- Lehetséges-e, - kiáltott Szergejics Vladimir odalépve Ipatovhoz - a mit hallottam?

- Kampós rudat, adjatok kampós rudakat - sóhajtott az öreg válasz helyett...

- Nem! Ugyan már hogy tévedhetne! - szólalt meg siró hangon a pázsiton hempergő asszony, Pavlovna Mária komornája - hiszen én, szerencsétlen, magam hallottam, a mint az én drágám a vizbe ugrott, a mint vergődött és a mint segitségért kiáltott... azután még egyetlen egyszer: segitség!

- Hogyan akadályozhattam volna meg batyuskám, édes jó uracskám? Hiszen mire én körülnéztem, már nem volt a szobában... de hiszen én ezt előre éreztem... az utóbbi időben folyton szomorkodott és nem szólt egy szót sem; én már tudtam és egyenesen idefutottam, mintha csak valaki megsugta volna; egyszer egy locscsanást hallok a vizben: segitség - hallom - segitség... Oh, édes galambom! Jaj te édes mindenségem.

- Lám, ez volt hát az a fehérség, a mit ott, a sötétben láttam, - gondolta magában Szergejics Vladimir...

Eközben az emberek kampós rudakat hoztak, előránczigáltak egy hálót, és kiteritették a füre; tömérdek nép verődött össze, s rettenetes lótás-futás és zür-zavar támadt... a kocsis az egyik kampós rudat fogta, a sztaroszta a másikat, mindaketten beleugrottak a ladikba, ellökték magukat a parttól, s elkezdtek tapogatózni a rudakkal; a partról világitottak nekik. Furcsáknak és borzalmasaknak látszottak árnyékaik mozdulatai a homályban, a háborgó tavon, a lámpák gyér és bizonytalan világánál.

Odahuzta magához a rudat és lehajolt... Valami fekete és ágas-bogas jószág bukkant elő a vizből...

- Vissza, vissza - kiáltottak a partról - rudakkal semmire se mentek; hálóval kisértsétek meg.

- Megálljatok - szólt a sztaroszta, én is ráakadtam valamire, valami puhára,... - tette hozzá kevés vártatva.

Nem tévedt... A rud végén fennakadt Pavlovna Mária, a ruhája ujjánál fogva. A kocsis tüstént felnyalábolta, kihuzták a vizből s két erőteljes lökés után a ladik a parthoz ütődött... Ipatov, Ilyics Iván, Szergejics Vladimir, mind odarohantak Pavlovna Máriához, fölemelték, elvitték haza, tüstént levetkőztették s elkezdték őt rázni, dörzsölni, melegiteni... De minden erőlködésük, minden iparkodásuk hasztalan volt...

Szergejics Vladimir másnap már korán reggel elhagyta Ipatovkát és távozása előtt bement elbucsuzni az elhunyttól. Ott feküdt a szalonban az asztalon, fehér ruhában... Dus haja még nem száradt volt ki teljesen, valami bánatos csodálkozás kifejezése ült halvány arczán, mely csak kissé változott el; nyitott ajkai mintha szólani és valamit kérdezni iparkodtak volna... Keresztbefont karjai görcsösen szorultak a keblére... De bármily fájdalmas gondolattal mult is ki a szegény vizbefult, a halál reányomta halvány arczára örök békességének a bélyegét... s vajjon ki érti meg, mit fejez ki a halott arcza abban a pár pillanatban, a mikor utolszor találkozik az élők tekintetével, mielőtt örökre kialszik és leszáll a sirba?

Szergejics Vladimir a szokásos meghatottsággal állott Pavlovna Mária holtteste mellett, háromszor keresztet vetett magára és kiment, észre sem véve Ilyics Ivánt, a ki csendesen sirt egy szögletben... És nemcsak ő sirt azon a napon, hanem keservesen zokogott az egész háznép: Pavlovna Mária jó emléket hagyott maga után.

Egy hét mulva az öreg Ipatov, válaszul Alexejevna Nagyezsda végre megérkezett levelére, ezt irta:

Alexejevna Nagyezsda ezt a levelet már Olaszországban kapta meg, a hova az urával, Sztelycsinszky gróffal utazott, mint a hogy a fogadókban czimezték. Sokszor látták őt játékházakban és fürdőhelyek gyógytermeiben is... Eleinte sok pénzt vesztett, aztán megszünt veszteni és valami különös elszántság ült arczán, mint az olyan emberén, a kivel teljesen váratlanul kezd történni valami... A feleségét csak nagyritkán látta. Egyébiránt Alexejevna Nagyezsda távollétében nem unatkozott. Szenvedélyes hajlandósága támadt müvészetek iránt. Mind többet és többet ismerkedett müvészekkel és nagyon szeretett fiatal emberekkel a szépről vitatkozni. Ipatov levele rendkivül elkeseritette, de azért nem akadályozta meg abban, hogy még aznap elmenjen a peczérhez és végig ne nézze, hogy kinlódnak a szegény állatok a kéngőzben.

Nem egyedül ment. Különféle gavallérok kisérték. Köztük a legszeretetreméltóbbak egyike, valami Popelen, egy pályatévesztett franczia festő volt, rövid szakállal és koczkás zekével. Éles tenorhangján a legujabb románczokat énekelte, nagyon erős élczeket mondott és bár beteges külsejü volt, mégis rettenetesen sokat evett.

Napos, zuzmarás januári nap volt; a Nevszkyn temérdek ember sétált. A bástyán az óra hármat mutatott. A sárga homokkal behintett széles uton mások közt ott ment a mi régi ismerősünk, Asztachov Szergejics Vladimir is. Nagyon megférfiasodott azóta, hogy utolszor láttuk. Szakált eresztett, egész testében meghizott, de azért nem vénült meg. Ment a tömeg után, csöppet sem sietve, nagy ritkán körülnézett; a feleségét várta; az anyjával együtt kellett neki kocsin arra jönnie. Szergejics Vladimir már öt éve, hogy megházasodott, még pedig ugy, a mint mindig óhajtotta: a felesége gazdag volt s a legpompásabb összeköttetései voltak. Szergejics Vladimir udvariasan megemelte gondosan kivasalt kalapját a szembejövő ismerősök előtt, a sorsával elégedett ember fesztelen lépteivel haladt tovább, midőn egyszerre, éppen a Passázs közelében, csaknem beleütközött egy kopott ruháju sipkás ember, kiélt arczczal, festett bajuszszal, s nagy, könnyedén vérrel aláfutott szemekkel. Szergejics Vladimir méltósággal kitért előle, de a sipkás ur ránézett és egyszerre felkiáltott:

Szergejics Vladimir nem felelt és csodálkozva megállt. El nem tudta képzelni, hogy lehet az, hogy valaki, a ki nem átall a Nevszkyn sipkában végigmenni, tudja a nevét.

- Ön, ugy látszik, nem ismer rám, - folytatta a sipkás ur, - nyolcz évvel ezelőtt találkoztam önnel a t...i kormányzóságban egy faluban, Ipatovéknál. Én Veretyev vagyok.

- Oh! Istenem! Bocsásson meg! - kiáltott Szergejics Vladimir - de mennyire megváltozott azóta...

- Bizony, megvénültem, - felelt Alexejevics Péter és keztyütlen kézzel végigsimitotta az arczát, - de ön nem változott.

Veretyev nem annyira megvénült, mint inkább elfonnyadt és kiélte magát. Apró, finom ránczok boritották az arczát és mikor beszélt, az ajkai és az arcza reszkettek. Mindebből az látszott, hogy sokat élt ez az ember.

- Hol élt eddig, hogy sehol sem volt látható? - kérdezte tőle Szergejics Vladimir.

És Szergejics Vladimir kissé szigoru arczot öltött, mintha csak azt akarta volna mondani Veretyevnek: »barátocskám, nehogy eszedbe jusson engem arra kérni, hogy bemutassalak a feleségemnek.«

Veretyev, ugy látszott, elértette a dolgot. Alig érezhető közönyös mosoly vonult végig az ajkán.

- Azt egész bizonyossággal nem mondhatom meg önnek. Alkalmasint Moszkvában. Már rég nem kaptam tőle levelet.

- Hát az az ur,... hogy is hivják... Bodrjakov vagy mi? - Az, a kit segédjének kért fel, emlékszik, mikor ugy szepegett? Tudja a manó!

- Mindig örömmel gondoltam vissza arra az estére, - folytatta - a mikor alkalmam volt (csaknem azt mondta: szerencsém volt) megismerkedni a hugával és önnel. A huga igen kedves teremtés. Hát ön még mindig olyan szépen énekel?

- Én azóta még egyszer voltam Ipatovkában, - tette hozzá Szergejics Vladimir, szomoruan felhuzva a szemöldökét, - azt hiszem, ugy hivták azt a falut?... éppen egy boszantó csapás napján...

- Igen, igen, az boszantó, az boszantó, - szakitotta félbe sebesen Veretyev. - Igen, igen. Emlékszik rá, hogy ön kevés hija, hogy megverekedett az én mostani sógorommal?

- Hm! Emlékszem! - felelt Szergejics Vladimir szaggatottan. - Egyébiránt, őszintén bevallva, azóta oly sok idő mult el, hogy néha ugy tünik fel előttem az egész, mint valami álom...

- Mint valami álom, - ismételte Veretyev és halvány arcza kipirult: - mint valami álom... nem, ez nem volt álom, legalább én reám nézve nem. Ez az ifjuság, a vidámság és a boldogság kora, a határtalan reménységek és győzhetetlen erő időszaka volt és ha álom volt is, gyönyörüséges álom volt. Inkább az, hogy mi most önnel ugy megrémültünk, elborzadtunk, hogy a bajuszunkat festjük és a Nevszkyn kószálunk, hogy semmire sem vagyunk valók, mint a letört ló, megrokkantunk, elhasználódtunk, de azért pöffeszkedünk és nagyzolunk, bolondokat mivelünk és bánatunkat borral öblögetjük le, - inkább ez az álom, még pedig a legrutabb álom. Életünket leéltük és leéltük hiábavalóan, csunyán, aljasul, - ez a keserü! Ha ezt ugy le lehetne rázni, mint az álmot, ha ebből ugy föl lehetne ébredni!... Egyébiránt, - adjon Isten!

Veretyev elsietett, de a mint odaért a Nevszky egyik legelsőrangu czukrosboltjának az ajtajához, megállt, majd bement s miután egy pohárka narancspálinkát lehörpintett, a dohányfüsttől homályos és ködös billiárdtermen át bement a hátsó szobába. Ott találta néhány ismerősét, volt czimboráit: Latniv Petyát, Kovrovszky Kontyát, Szergyukov herczeget és még két urat, a kiket egyszerüen Baszjuknak és Filat-nak hivtak. Mindannyian már nem egészen fiatal, bár legényemberek voltak; némelyiküknek kihullott volt a haja, mások őszülni kezdtek, arczukat ellepték a ránczok, szóval ezek az urak, mint mondani szokás, már régen tul voltak a virágzás korszakán. De azért Veretyevet rendkivüli embernek tartották, a ki arra van hivatva, hogy egyszerre csak meglepje valamivel az egész világot, pedig ő csak annyiban volt okosabb náluknál, hogy ő maga nagyon jól felismerte a maga teljes és javithatatlan semmirevalóságát. Még az ő körén kivül is akadtak olyanok, a kik szentül hitték róla, hogy ha önként nem rohant volna a vesztébe, a manó tudja, mi lehetett volna belőle... De ezek az emberek tévedtek: a Veretyev-féle emberekből soha sem lesz semmi.

Alexejevics Pétert a barátai szokásuk szerint üdvözölték. Ő eleinte megdöbbentette őket sötét tekintetével, epés mondásaival, de csakhamar lecsillapult, felvidult és minden belejutott a rendes kerékvágásba.

Szergejics Vladimir, a mint Veretyev eltávozott mellőle, elkomolyodott és kiegyenesedett. Alexejics Péter váratlan kitörése megdöbbentette, sértette őt.

- Ki a manó az, akivel most beszélt? - hallatszott a háta mögött egy erőteljes és önérzetes hang.

Szergejics Vladimir megfordult és megpillantotta egyik jó ismerősét, valami Pomponszky urat. Ez a Pomponszky ur magas termetü, köpczös ember volt, elég szép állást foglalt el és kora gyermeksége óta egyetlen egyszer sem kételkedett önmagában.

- Bocsásson meg, Szergejics Vladimir, de tisztességes ember csak nem állhat szóba az utczán olyanokkal, a kiknek sapka van a fejükön? Ez illetlenség! Igazán csudálkozom rajta! De hol is ismerkedett meg ezzel a fráterrel?

- Falun... Falusi szomszédait az ember a városban egyszerüen nem ismeri... ce n'est pas comme il faut. A gentlemannek mindig annak kell maradnia, ha azt akarja, hogy...

- Ime, ott a feleségem, - sietett Szergejics Vladimir közbevágni. - Menjünk oda hozzá.

És mind a két gentleman odalépett egy elegáns kis kocsihoz, melynek ablakából egy még fiatal, de már elvirágzott asszony sáppadt, kimerült, de azért öntelt arczocskája nézett ki.

Mögötte egy másik asszony látszott, az édes anyja. Szergejics Vladimir kinyitotta a kocsi ajtaját és karját nyujtotta feleségének. Pomponszky odalépett az anyósához és mindkét pár elindult a Nevszkyre, mögöttük egy alacsony, feketehaju inas sárga czipőben és nagy kokárdával a kalapján.

Péterváron történt, télen, a nagybőjt első napján. Meghivott ebédre egy volt iskolatársam, a ki fiatal korában valóságos szüzlány hirében állott, később azonban éppenséggel nem bizonyult valami nagyon szemérmetesnek. Azóta meghalt, mint iskolatársaim legnagyobb része. Kivülem még megigérték, hogy eljönnek az ebédre: Aszanov Alexandrovics Konstantin és egy akkori irodalmi hiresség. Ez az irodalmi hiresség jó ideig váratott magára, végre megirta, hogy nem jön és helyette megjelent egy kis szőke ur, egyike azoknak az örökös hivatlan vendégeknek, a kikben Pétervár annyira bővelkedik.

Az ebéd sokáig tartott; a házigazda nem kimélte a bort, ugy hogy a fejünk bizony kissé megkótyagosodott. Mindaz, a mit csak a lelkünk fenekén rejtegettünk - s vajjon kinek nincs ilyen titka? - napfényre került. A házigazdánk arczáról egyszerre eltünt az a szégyenlős és tartózkodó kifejezés; a szemei kihivóan fölcsillantak és visszataszitó mosoly torzitotta el az ajkait; a szőke ur buta vinnyogással utálatosan kaczagott; de legjobban meglepett Aszanov. Ez az ember mindig feltünt nagy illemtudásával, most pedig egyszerre elkezdett a fejéhez kapkodni, negédeskedni, szerelmi viszonyaival kérkedni, és szüntelenül valami nagybácsiját emlegette, a ki nagyon tekintélyes ember volt... Valóságosan rá nem ismertem; leplezetlenül paczkázott velünk és szinte leszólta a társaságunkat. Aszanov magaviselete fölboszantott.

- Hallja-e, - mondottam neki - ha mi olyan hitványak vagyunk az ön szemében, akkor menjen el ahoz a sokat emlegetett nagybácsijához. De tán nem is bocsátja önt maga elé?

- És miféle emberek ezek! - szólalt meg ismét, - egyetlen tisztességes társaságban nem fordulnak meg, egyetlen tisztességes asszonyt nem ismernek, nekem pedig (kiáltott föl, hirtelen előszedte az oldalzsebéből a bugyellárisát és rácsapott a kezével) egész csomó levelem van egy olyan leánytól, a kinek nincsen párja az egész világon!

A házigazda és a szőke ur figyelmét elkerülték Aszanovnak ezek a szavai; ők mind a ketten a kabátjuk gombjánál fogva tartották egymást és meséltek egymásnak, de én hegyeztem a füleimet.

- Tisztelt unokaöcscse egy kiváló embernek, ön már megint adja a bankot! - mondottam, odalépve Aszanovhoz - nincsenek önnek semmiféle levelei!

- Azt hiszi? - felelt, ugy félvállról nézve le rám, - hát ez mi? - kinyitotta a bugyellárisát és odamutatott vagy tiz, az ő nevére czimzett levelet...

Érzem, hogy a szégyen pirja futja el arczomat... önérzetemet nagyon sérti a dolog... Ugyan ki ösmeri be szivesen valami csunya cselekedetét?... De nem tehetek róla: mikor belekezdtem az elbeszélésbe, már tudtam, hogy fülig el kell pirulnom. Igy hát minden erőmet összeszedve be kell vallanom, hogy...

A dolog igy áll: felhasználva Aszanov kapatosságát, a ki ott felejtette a leveleit a pezsgővel áztatott abroszon (az én fejem is meglehetősen nehéz volt), gyorsan átfutottam az egyik levelet...

Összeszorult a szivem... Oh jaj! Magam is szerelmes voltam abba a leányba, a ki Aszanovnak a leveleket irta, s most már semmi kétség sem volt az iránt, hogy szereti is őt. A franczia nyelven irt levél teli volt gyöngédséggel és ragaszkodással.

»Mon cher ami Constantin!« - igy kezdődött a levél... s ezekkel a szavakkal végződött: »legyen óvatos továbbra is, én másé, mint az öné, nem leszek«.

Mintha mennykőcsapás ért volna, pár pillanatig mozdulatlanul ültem ott, végre azonban magamhoz tértem, felugrottam és kirohantam a szobából.

A Zlatniczkij család egyike volt az elsőknek, amelyekkel Moszkvából Pétervárra költözésem után megismerkedtem. Apából, anyából, két leányból és egy fiuból állott. Az apa kissé már őszbevegyült, de azért friss kinézésü ember, volt katona, eléggé fontos állást foglalt el, délelőtt a hivatalában volt, ebéd után aludt, este pedig a klubban kártyázott... Nagyon ritkán volt otthon, keveset és kelletlenül beszélt, mogorván és közömbösen nézett mindenre, földrajzon és utleirásokon kivül semmit sem olvasott, s a mikor gyöngélkedett, bezárkózott a szobájába és vagy kártyát vetett, vagy pedig Popkát, a vén szürke papagályt boszantotta. A felesége, egy beesett feketeszemü és nyergesorru, beteges, tüdővészes asszony, egész nap föl nem kelt a pamlagról és állandóan párnákat himezett; amennyire én láttam, félt az urától, mintha csak valamikor valamit vétett volna ellene. Az idősebb leány, Varvara, egy telt és pirosarczu, vöröshaju, vagy tizennyolczéves leány, állandóan az ablaknál ült és nézte a járókelőket. A fiu intézetben nevelkedett, csak vasárnaponként került haza és szintén nem volt valami nagy barátja a szószaporitásnak; még Szofja is, a legfiatalabb lány, a kibe én is szerelmes voltam, tulajdonképpen szótalan természetü volt. Zlatniczkijék házában állandóan csönd uralkodott; egyedül Popka átható hangjai szakitották meg olykor a csöndet, de a vendégek csakhamar ezt is megszokták, s ujra rájuk nehezedett a csöndesség nyomasztó érzése. Egyébiránt vendégek vajmi ritkán fordultak meg Zlatniczkijéknál: unalmas volt náluk. Maguk a butorok, a sárgás mustrával ékesitett piros kárpitok a szalonban, az a tömérdek fonott nádszék az ebédlőben, a leányokkal és kutyákkal diszitett kopott teveszőrpárnák a pamlagokon, a csillárok és arczképek a falakon - mindez valami elsavanyodott hidegséget árasztott ki magából.

Pétervárra érkezve, kötelességemnek tartottam fölkeresni Zlatniczkijékat: rokonságot tartottak az édesanyámmal. Nagy nehezen ott ültem náluk egy órahosszat és hosszu ideig nem mutatkoztam ujra; lassankint azonban mind gyakrabban és gyakrabban kezdtem járni hozzájuk. Szofja vonzott oda, a ki eleinte nem tetszett nekem, de a kibe végül beleszerettem.

Ez egy alacsonytermetü, karcsu, szinte sovány leány volt, arcza sápadt, sürü haja fekete, s nagy és szürke szemei állandóan félig behunyva. Szigoru és éles vonásai, különösen összeszoritott ajkai határozottságra és akaraterőre mutattak. Otthon erős jellemü leánynak ismerték... Az idősebb hugára, Katerinára ütött, - mondotta egy izben Zlatniczkája, mikor egyedül ültünk (az ura előtt nem merte emlegetni ezt a Katerinát). - »Ön nem ismeri őt; a Kaukázusban van férjnél. Képzelje csak, tizenhárom éves volt, mikor a mostani férjébe beleszeretett, s már akkor kijelentette nekünk, hogy máshoz nem megy hozzá soha. Bármit kezdtünk vele - hasztalan volt! Huszonhárom éves koráig várt, megharagitotta az apját és férjhez ment a bálványához. Szonyecskának is közelit az ideje! Csak az Isten óvja meg őt ilyen makacsságtól! Pedig nagyon féltem: hiszen még alig mult tizenhat éves és máris alig lehet vele birni...«

Szofjában nekem tulajdonképpen nem az akaraterő tetszett, nem; az élénkség és a képzelet minden hiánya, minden szárazsága mellett megvolt benne az egyeneslelküség, a becsületes őszinteség és a tisztalelküség bája. Épp annyira becsültem, mint amennyire szerettem őt... Ugy tetszett, hogy ő is jó szivvel volt irántam; s igy nagyon fájt ragaszkodásában csalatkozni és más iránt való szerelméről meggyőződni.

A váratlan fölfedezés annál inkább meglepett, mert Aszanov nem gyakran, nálamnál sokkal ritkábban fordult meg Zlatniczkijék házában és semmi különös előszeretetet nem mutatott Szonyecska iránt. Szép barna fiu volt, kifejezésteljes, bár kissé nehézkes arczvonásokkal, kidülledt, csillogó szemekkel, nagy, fehér homlokkal s finom bajusza alatt lágy és piros ajkakkal. Nagyon szerényen, de szigoruan viselkedett, önérzetesen beszélt és méltóságteljesen hallgatott. Látszott rajta, hogy sokat tart magáról. Aszanov ritkán s akkor is csak a fogain keresztül mosolygott és soha sem tánczolt. A termete elég nehézkes volt. Valamikor a ...i ezredben szolgált és nagyon használható tiszt hirében állott.

»Különös dolog! - tünődtem magamban a pamlagon heverve: - hogy van az, hogy én nem vettem észre semmit?«... »Legyen óvatos ezentul is«, hirtelen eszembe jutottak Szofja levelének ezek a szavai. »Áá! - gondoltam magamban. - No lám! Milyen furfangos kis leány! Én meg nyiltnak és őszintének tartottam őt... No megállj csak, majd megmutatom én neked«...

Itt azonban, amennyire emlékszem, keserüen sirva fakadtam s reggelig nem tudtam elaludni.

Másnap délután két órakor elmentem Zlatniczkijékhoz. Az öreg nem volt otthon, a felesége meg nem ült ott a szokott helyén: a sok fánktól megfájult a feje s igy bement a hálószobájába lefeküdni. Varvara az ablaknál állt és kinézett az utczára; Szofja keresztbefont karokkal járt föl s alá a szobában; Popka rikácsolt.

- Áá! Isten hozta! - szólt Varvara kelletlenül, a mint a szobába léptem és tüstént hozzátette halkan: - ni, ott megy egy paraszt, szakajtó van a fején... (Szokása volt, hogy halkan apró megjegyzéseket tett magának olykor a járókelőkről.)

- Van szerencsém, - feleltem én: - van szerencsém Nikolajevna Szofja. De hol van Vaszilijevna Tatjána?

- Fánkot ettünk ma, - jegyezte meg Varvara anélkül, hogy hátrafordult volna. - Mért nem jött el?... Vajjon hova megy ez az irnok?

- Nem értem rá. - (»Segitség!« - kiáltott fel élesen a papagály.) - Popka hogy rikácsol ma!

- Jöjjön a kapuhoz, - mondotta Varvara, fölállt az ablakpárkányra és kinyitotta a látókát.

- Egy koldus, - felelt Varvara, kihajolt, fölvett az ablakról egy ötkopekes rézdarabot, a melyen még rajta volt a füstölő hamuja, ledobta az utczára, becsukta a látókát és nehézkesen leugrott a padlóra...

- Tegnap nagyon kellemesen töltöttem az időt, - kezdtem el, egy karosszékbe ülve: - egy barátomnál ebédeltem; Alexandrics Konstantin is ott volt... (Szofjára néztem, még csak a szemöldöke sem mozdult meg.) - És be kell ösmernem - folytattam - valóságos kis dorbézolást csaptunk: négyen megittunk vagy nyolcz palaczk bort.

- Igen, - folytattam én, kissé fölháborodva az egykedvüségén, - és tudja-e Nikolajevna Szofja?... nem hiába tartja ám a közmondás, hogy: borban az igazság!

- Alexandrics Konstantin igazán megkaczagtatott bennünket. Képzelje csak: egyszerre elkezdett a fejéhez kapkodni és váltig ismételgette: »milyen derék legény vagyok is én! van egy nagybátyám, nagyon tekintélyes ember!«...

- Ha-ha! - hallatszott Varvara rövid és szaggatott kaczagása... »Popka! Popka! Popka!« felelt neki a papagály.

- Nem emlékszem! Alkalmasint én is jól el voltam látva. A borivás - tettem hozzá jelentőségteljes szünet után - csakugyan veszedelmes dolog: az ember elszólja magát és olyan dolgokat is mond, a melyeket senkinek sem volna szabad tudni. Csak azután bánja meg, a mikor már késő.

Szofja elfordult és megint elkezdett föl és alá járni. Ránéztem és magamban dühöngtem. »No lám, - gondoltam magamban - még ugyszólván gyermek és hogy tud uralkodni magán! Olyan, mint a szikla. De megállj csak!?...«

- Nem zongorázna valamit? Igazság... valamit kell mondanom önnek, - tettem hozzá kissé halkabban.

Szofja egy szót sem szólt és bement a szalonba; én követtem. Megállt a zongora mellett.

Szofja elkezdett játszani. Elég gyöngén, de érzéssel játszott. A nénje csak polkákat és keringőket játszott, azt is ritkán. Rendesen ugy történt, hogy szokott lomha járásával odament a zongorához, leült, lecsusztatta a vállairól a kendőt (kendő nélkül soha sem láttam), nagy erővel elkezdett játszani egy polkát, be sem fejezte, máris ujba kezdett, majd hirtelen fölsóhajtott, fölkelt és megint odament az ablakhoz. Furcsa egy teremtés volt ez a Varvara.

- Nikolajevna Szofja, - kezdtem el, s merően néztem rá: - egy reám nézve kellemetlen ujságot kell, hogy közöljek önnel.

- Azt hittem, hogy ön őszinte; azt hittem, hogy ön nem tud alakoskodni, nem tudja az érzelmeit palástolni, nem tud ravaszkodni...

- S a mi a fő, - folytattam - el sem tudtam volna képzelni, hogy ön az ön korában már oly mesterien tud valami szerepet eljátszani...

- Miért mondja ezt nekem? - szólott, még mindig nem is pillantva reám: - én, szerepet játszom?

- Igen, ön. (Elmosolyodott... Elöntött az epe...) Ön közömbösnek mutatja magát egy ember iránt s a mellett leveleket ir neki, - tettem hozzá szinte sugva.

Szofja orczái elsáppadtak, de azért nem fordult felém, végigjátszotta a nocturne-t, fölkelt és lecsukta a zongorát.

- Nem, ön nagyon jól tudja, hogy miről beszélek, - mondottam szintén fölállva - s ha kivánja, tüstént emlékezetébe idézem egyik levelének néhány kifejezését: »legyen óvatos ezentul is«...

- Én sem vártam ám, - szólottam: - hogy ön, ön, Nikolajevna Szofja, egy olyan embert méltasson a figyelmére, a ki...

Szofja hirtelen odafordult hozzám; önkéntelenül meghátráltam előle: szemei, melyek rendesen félig le voltak zárva, annyira kinyiltak, hogy óriásiaknak látszottak és dühösen szikráztak felém.

- Nos, ha igy vagyunk, - mondotta: - tudja meg, hogy én azt az embert szeretem, s hogy nekem tökéletesen mindegy, vajjon ön mint vélekedik ő róla és iránta való szerelmemről. De vajjon honnan vette ezt?... Minő jogon beszél velem igy? S ha valamire én elszántam magamat...

Egyedül maradtam. Egyszerre olyan kellemetlenül éreztem magamat és annyira bántott a dolog, hogy kezembe temettem az arczomat. Teljesen beláttam viselkedésemnek illetlenségét és hitványságát s a szégyentől és megbánástól lihegve, ugy álltam ott, mint a kit meggyaláztak. »Istenem«, - gondoltam magamban: »mit tettem!«

- Nikitics Anton, - hallatszott a szobaleány hangja az előszobában - hamar egy pohár vizet Nikolajevna Szofjának.

- Miről beszéltek Szonyecskával? - kérdezte Varvara közömbösen, majd halkan hozzátette - már megint jön az az irnok.

Ebben a pillanatban, legnagyobb rémületemre, Szofja szilárd léptekkel bejött a szalonba. Az arcza a szokottnál halványabb volt, csak a szemei voltak kissé pirosak. Rám se pillantott.

- Nézd csak Szonya, - mondotta Varvara - valami irnok kerülgeti itt szüntelenül a házunkat.

Ez már több volt a soknál. Kimentem és igazán nem tudom, hogyan kerültem haza.

Olyan nyomasztó hangulat és olyan keserüség fogott el, hogy ki sem mondhatom. Huszonnégy óra alatt két ilyen kegyetlen csapás! Megtudtam, hogy Szofja mást szeret és örökre elvesztettem becsülését. Annyira megszégyenülve és megsemmisülve éreztem magamat, hogy még boszankodni sem tudtam magamra. A pamlagon fekve és arczczal a fal felé fordulva, valami gyötrelmes gyönyörüséggel engedtem át magamat a kétségbeesett fájdalom első rohamának, a mikor egyszerre lépteket hallottam a szobában. Fölnéztem s ott láttam egyik legbizalmasabb barátomat - Paszinkov Jakovot.

Éppen ezen a napon kész lettem volna mindenkire megharagudni, a ki belép a szobámba, de Paszinkovra soha sem tudtam haragudni, ellenkezőleg, minden emésztő fájdalmam mellett is bensőleg örültem a jövetelének s a fejemmel bólintottam felé. Szokása szerint köhécselve és hosszu lábait kinyujtva vagy kétszer végigment a szobán, megállt előttem, végül szótlanul leült a szögletbe.

Paszinkovot nagyon régen, csaknem gyermekkora óta ismertem. Egy Winterkeller nevü német embernek ugyanabban az intézetében nevelkedett, a melyben magam is három esztendőt töltöttem. Jakov apja, egy szegény nyugalmazott őrnagy, a ki rendkivül becsületes, de kissé zavart elméjü ember volt, hétéves korában hozta be őt az intézetbe, egy évre előre lefizette érte a dijat, elment Moszkvából és azóta teljesen nyoma veszett... Olykor homályos és különös hirek keltek róla szárnyra. Csak nyolcz esztendő mulva derült ki teljes bizonyossággal, hogy az Irtiszen való átkelés közben belefulladt a megáradt folyóba. Hogy került Szibériába, azt az Isten tudja. Jakovnak más rokonai nem voltak; az édesanyja már régesrégen meghalt. Igy maradt azután Winterkellernél. Az igaz, hogy volt Jakovnak egy távoli rokona, egy nénje, ez azonban annyira szegény volt, hogy eleinte nem is merte meglátogatni az unokaöcscsét, nehogy esetleg a nyakába varrják. De félelme nem bizonyult alaposnak. A jólelkü német ott tartotta magánál Jakovot, megengedte, hogy a többi növendékkel együtt hallgassa az előadásokat, adott neki enni, s ruhát is varratott neki az édesanyja - egy öreg, de azért nagyon friss és eleven livlandi asszony - viseltes (rendszerint tubákszinü) köpenyeiből.

Minde körülmények, de különösen amaz alárendelt helyzet következtében, a melyet Jakov az intézetben elfoglalt, a társai ugy félvállról vették őt, lóhátról beszéltek vele és hol vénasszonyok köpönyegének, hol a főkötő unokaöcscsének (a nénje ugyanis állandóan egy rendkivül furcsa, fölfelé álló, sárga szalagokkal diszitett, árticsókához hasonló, ócska főkötőt viselt), hol pedig Jermak fiának (mert az apja az Irtiszbe fulladt bele) nevezték el őt. De e gunynevek s furcsa ruházata és rendkivül nagy szegénysége mellett is valamennyien szerették, a mint hogy nem is lehetett őt nem szeretni; nálánál jobb és nemesebb lélek, azt hiszem, nem lehetett a világon. Emellett kitünő tanuló is volt.

Mikor először találkoztam vele, lehetett ugy tizenhat éves, mig én alig multam tizenhárom. Én nagyon hiu és elkényeztetett fiu voltam, eléggé jómódu házban nevelkedtem s igy az intézetbe kerülve siettem egy kis herczegecskének, - a kire Winterkellernek különösen nagy gondja volt, - és még két-három arisztokrata fiunak a közelébe férkőzni, mig a többiekkel szemben nagyon tartózkodó voltam. Paszinkovra még csak rá sem hederitettem. Ez a hórihorgas és idomtalan fiu az ő formátlan kabátjában, rövid nadrágjában, a mely alól durva kötött harisnyák kandikáltak ki, valami nemesi házból való inasgyereknek, vagy polgári családból való fiunak látszott. Paszinkov mindenkivel igen udvarias és bizalmas volt, bár soha sem kereste senkinek a társaságát; ha valaki elutasitotta, ő nem is duzzogott, hanem mintegy sajnálkozva és várakozó álláspontra helyezkedve félreállott. Igy tett én velem is. Elmult vagy két hónap. Egy izben egy derült nyári napon, zajos lapdázás után az udvarból a kertbe menve, megláttam Paszinkovot, a mint egy magas orgonabokor tövében üldögélt. Valami könyvet olvasott. Mellette elmenve rápillantottam a könyvre és Schiller neve ötlött a szemembe: »Schiller's Werke.« Megálltam.

Még most is bánt, ha visszagondolok rá, hogy mennyi lenézés volt a szavaimnak már a hangjában is... Paszinkov csöndesen rám emelte nem nagy, de kifejezésteljes szemeit és igy felelt:

- Hogyne tudnék! - feleltem szinte sértődötten s tovább akartam menni, de valami ott tartóztatott.

- Most éppen a »Resignation«-t olvasom; gyönyörü egy költemény. Akarja, fölolvasom! Üljön le ide mellém a padra.

Kissé haboztam, de mégis leültem. Paszinkov elkezdett olvasni. Sokkal jobban tudott németül, mint én, ugy, hogy néhány verssort meg kellett magyaráznia nekem; de én nem szégyeltem sem a tudatlanságomat, sem azt, hogy ő többet tud mint én. Ettől a naptól fogva, hogy ott a kertben az orgonabokor árnyékában fölolvasott nekem, egész lelkemmel megszerettem Paszinkovot, bizalmassá lettem vele s teljesen alárendeltem magamat neki.

Élénken emlékezem akkori külsejére. Egyébiránt később is csak kevéssé változott meg. Hórihorgas termetü, sovány és meglehetősen ügyetlen volt. Keskeny vállai és beesett melle beteges külsőt kölcsönöztek neki, bár nem igen volt oka az egészségére panaszkodni. Nagy és felül kerek feje kissé oldalvást hajolt és lágy, barna haja sürü csomókban csüggött le vékony nyakára. Az arcza nem volt szép, sőt kissé tán furcsa, mert hosszu, duzzadt és pirosas orra szinte ráhajolt széles és egyenes ajkaira; de nyilt homloka különösen szép volt és mikor mosolygott, olyan benső és gyöngéd jólelküség áradt szét apró, szürke szemeiből, hogy valami örömteljes melegség járta át az ember szivét, ha ránézett. Még a hangjára is emlékezem, mely halk és egyenletes volt, a rekedségnek valami igen kellemes árnyalatával. Általában keveset és szemmellátható megerőltetéssel beszélt; de mikor elfogta a lelkesedés, szabadon folyt ajkairól a szó, és - különös dolog! - a hangja még halkabbá lett, a tekintete mintha befelé fordult volna, s az arcza is kissé kipirult. Az ő ajkairól ezek a szavak: »jó«, »igazság«, »élet«, »tudomány«, »szerelem« - bármily lelkesedéssel mondta is ki őket, mindig őszintének hangzottak. Minden megerőltetés nélkül járt az ideálok világában; az ő szüzies lelke bármikor kész volt megállani a »szép szentélyében«; csak egy másik rokonlélek visszhangja, érintése volt szükséges hozzá... Paszinkov romantikus volt, egyike az utolsó romantikusoknak, akikkel alkalmam volt találkozni. A romantikusok ma már, tudvalevőleg, csaknem teljesen kivesztek; a mai fiatalság körében nem találhatók föl. Annál rosszabb a mai fiatalságra nézve!

Körülbelül három évet töltöttem Paszinkovval - mint mondani szokták - testi-lelki jó barátságban. Be voltam avatva első szerelmébe is. Milyen hálás figyelemmel és részvéttel hallgattam a vallomását! Szerelme tárgya, Winterkeller unokahuga, egy kedves kis szöszke német leány volt, pufók, szinte gyermekes arczocskával és bizalmat gerjesztő szelid kék szemekkel. Rendkivül jó és értelmes teremtés volt, szerette Mathisont, Uhlandot és Schillert és nagyon kellemesen szavalta verseiket félénk és csengő hangocskájával. Paszinkov szerelme a lehető legplátóibb volt; csak vasárnaponkint látta a szerelmesét (zálogosdit jött játszani Winterkeller gyermekeivel) s akkor is alig beszélgethetett vele; egy izben, mikor a lány igy szólitotta őt: »Mein lieber, lieber Herr Jacob!« egész éjjel nem tudott elaludni a tuláradó boldogságtól. Eszébe sem jutott akkor, hogy a többi társait is csak igy szólitotta. A fájdalmára és szomoruságára is emlékszem akkor, a mikor egyszerre hire terjedt, hogy Fräulein Friderika (igy hivták) férjhez megy Herr Kniphtus-hoz, egy nagyon szép és a mellett müvelt mészároshoz, még pedig nem pusztán a szülei iránt való engedelmességből, hanem szerelemből. Paszinkov akkoriban nagyon le volt sujtva és különösen szenvedett a fiatalok első látogatásakor. A volt Fräulein s most már Frau Friderika, megint »lieber Herr Jacob« megszólitással, bemutatta őt az urának, a kinek mindene ragyogott: a szeme, fürtökben lecsüggő fekete haja, a homloka, a fogai, frakkjának a gombjai, mellényén az aranyláncz, sőt még a czipői is. Paszinkov kezet nyujtott Kniphtus urnak s teljes és tartós boldogságot (még pedig őszintén - erről meg vagyok győződve) kivánt neki. Ez a jelenlétemben történt. Emlékszem, milyen csodálkozással és milyen részvéttel néztem én akkor Jakovra. Valóságos hősnek tetszett előttem!... De utána milyen szomoru beszélgetések folytak közöttünk! - »Keress vigasztalást a művészetben« - mondottam én neki. - »Igen - felelt ő - és a költészetben«. - »S a barátságban« - tettem hozzá. - »És a barátságban« - ismételte ő. Oh, boldog napok!...

Nagyon nehezemre esett megválni Paszinkovtól! Közvetetlenül az elutazásom előtt, hosszu utánjárás és nem egyszer mulatságos levelezések után végre össze tudta szedni az iratait és beiratkozott az egyetemre. Továbbra is Winterkeller költségén élt, de most már ócska zekék és nadrágok helyett, jutalmul azokért az órákért, a melyeket különféle tárgyakból a kisebb növendékeknek adott, rendes ruhát kapott. Paszinkov az intézetben való tartózkodásom utolsó pillanatáig nem változtatta meg irántam való viselkedését, bár a köztünk való korkülömbség most már kezdett érezhetőbbé válni s én, jól emlékszem, kezdtem az intézet néhány ujabb növendékére féltékenykedni. Jakov a lehető legáldásosabb befolyással volt reám és sajnos, hogy ez a befolyás nem állandósulhatott. Csak egyetlen példát hozok föl. Gyermekkoromban én hozzászoktam volt a hazudozáshoz. Különösen nagy örömet okozott nekem az, ha vele kettesben sétálgathattam, vagy le s föl járhattam vele a szobában, hallgatva, a mint halk és egyenletes hangján, rám sem pillantva, verseket szavalt nekem. Ilyenkor csakugyan ugy tetszett, mintha vele együtt lassan-lassan elszakadtunk volna a földről s elszállottunk volna valami azurszinü, rejtelmesen bűbájos világba... Emlékszem egy éjszakára. Ott ültünk ketten ugyanaz alatt az orgonabokor alatt: nagyon megszerettük ezt a helyet. A társaink mind aludtak, de mi csöndesen fölkeltünk, a sötétben felöltöztünk és titkon kiosontunk »ábrándozni«. Elég meleg volt odakünn, de hüvös szellő fujdogált, ugy hogy közelebb huzódtunk egymáshoz. Beszélgettünk, sokat és tüzzel beszélgettünk, ugy, hogy bár nem kaptunk össze, de meglehetősen heveskedtünk egymással. Töménytelen csillag ragyogott az égen. Jakov fölnézett az égre s a kezemet megszoritva halkan fölkiáltott:

Áhitatos érzés fogott el; egészen megdermedtem s a keblére borultam... Csordultig tele volt a szivem.

Vagy nyolcz esztendővel ezután Péterváron találkoztam Jakovval. Éppen akkor léptem volt hivatalba s neki is szerzett valaki valami kis állást. Találkozásunk a lehető legörömteljesebb volt. Soha sem felejtem el azt a pillanatot, mikor egyszer, otthon ülve, meghallottam a hangját az előszobában... Hogy összerezzentem, milyen szivdobogással ugrottam föl és borultam a nyakába s még arra sem adtam időt neki, hogy a kabátját és a kendőjét levesse. A meghatottság önkéntelen és tiszta könyein keresztül milyen mohósággal néztem rá! Az utóbbi hét esztendő alatt kissé megöregedett; itt-ott, mint a tűkarczolás, olyan finom ránczok mutatkoztak a homlokán, az arcza kissé beesett, a haja megritkult, de a szakálla alig lett sürübb s a mosolygása is ugyanaz maradt, ugyszintén kedves, őszinte kaczagása is...

Istenem! Mi mindenről beszéltünk is ezen a napon... Mennyi verset olvastunk föl egymásnak! Rá akartam őt beszélni, hogy jöjjön hozzám lakni, de nem állott rá, viszont azonban megigérte, hogy mindennap eljön hozzám, s az igéretét meg is tartotta.

Paszinkov bensőleg sem változott meg. Éppen olyan romantikus volt, mint a minőnek annakelőtte ismertem. Bármennyire körülfogta az élet hidege, a tapasztalás keserü hidegsége, az a gyöngéd virág, mely oly korán kinyilott barátom szivében, most is ott állott előttem érintetlen szépségében. Még szomoruságot és eltünődést sem vettem észre rajta: csöndes volt, mint azelőtt, de azért mindig derült és vig.

Péterváron ugy élt, mint valami pusztaságon, nem foglalkozott a jövővel s alig érintkezett valakivel. Én vezettem el őt Zlatniczkijékhoz. Elég gyakran járt hozzájuk. Nem lévén hiu, tartózkodó sem volt: náluk is, mint mindenhol, keveset beszélt, de azért meg tudta magát szerettetni. Az a nehézkes öreg, a Vaszilijevna Tatjána ura, még az is szivélyes volt iránta, a két szótalan leány pedig szintén nagyon gyorsan megszokta őt.

Nem egyszer eljött, elhozott magával a kabátja hátsó zsebében valami ujonnan megjelent könyvet, de jó darabig nem tudta rászánni magát az olvasásra, folyton csak oldalvást szegve a fejét, nézett maga körül: vajjon szabad-e? Végre elhelyezkedett a szögletben (általában szeretett a szögletben ülni), elővette a könyvet s elkezdett olvasni, eleinte suttogva, majd hangosabban és hangosabban, olykor rövid megjegyzésekkel, vagy fölkiáltásokkal szakitván félbe magát. Észrevettem, hogy Varvara sokkal szivesebben ült mellé és hallgatta, mint a huga, bár nem sokat értett belőle: nem igen foglalkozott az irodalommal. Néha ott ült Paszinkov mellett, állával a kezeire támaszkodva s belenézett, nem a szemébe, hanem ugy... az egész arczába s egy árva szót sem szólva... hirtelen felsóhajtott. Esténkint, különösen vasárnapokon és ünnepnapokon, zálogosdit játszottunk. Ilyenkor Zlatniczkijéknak két távoli rokona, két alacsony termetü, gömbölyded és nagyon nevetős kisasszony, néhány kadét és junker is volt ott, csupa derék és csöndes fiu. Paszinkov mindig Vaszilijevna Tatjána mellett ült és vele együtt eszelte ki, hogy mit csináljon az, a kinek a zálogát kihuzzák.

Szofja nem szerette az enyelgéseket és csókokat, a melyekkel a zálogokat rendszerint ki szokták váltani, Varvara pedig mindig bosszankodott, ha valamit ki kellett találnia, vagy valamit meg kellett keresnie. A kisasszonyok rettenetesen kaczagtak - ugyan honnan vették ezt az örökös kaczagást! - ugy, hogy néha igazán boszankodtam, ha reájuk néztem, de Paszinkov csak mosolygott és csóválta, a fejét. Az öreg Zlatniczkij nem vett részt a játékban, sőt nem is éppen valami nagy jóakarattal nézett bennünket a nyitott ajtón át a szobájából. Csak egyetlen egyszer történt, teljesen váratlanul, hogy kijött közénk és azt inditványozta, hogy az, a kinek a zálogát kihuzzák, tánczoljon vele egy keringőt; mi természetesen beleegyeztünk. Vaszilijevna Tatjána zálogát huzták ki: egészen elpirult, zavarba jött és elszégyelte magát, mint egy tizenötéves leány - de az ura tüstént ráparancsolt Szofjára, hogy üljön a zongorához, odament a feleségéhez és tánczolt vele vagy két tourt. Jól emlékszem, a mint epés és sötét arcza, mogorva szemei hol fölbukkantak, hol megint eltüntek, a nélkül, hogy szigoru kifejezésüket csak egy pillanatra is megváltoztatták volna. Keringő közben nagyokat lépett és ugrott, a felesége meg gyorsan aprózta a lépéseket és szinte rémülten szoritotta oda az arczát a melléhez. Az öreg visszavezette őt a helyére, meghajtotta magát előtte, azután kiment és bezárkózott a szobájába.

Szofja föl akart kelni. De Varvara megkérte, hogy folytassa a keringőt, azután odament Paszinkovhoz és kezet nyujtva felé, furcsa mosolylyal mondotta: Akar? Paszinkov elcsodálkozott, de azért felugrott - mindig rendkivül előzékeny volt, - átkarolta Varvara derekát, de mindjárt az első lépésnél megcsuszott és gyorsan elbocsátva a tánczosnőjét, odament az alá a kis asztalka alá, a melyen a papagály kalitkája állott... A kalitka leesett, a papagály megijedt és elkezdett rikácsolni: Segitség! - Óriási kaczagás támadt... Zlatniczkij is megjelent a szobája küszöbén, szigoru pillantást vetett a szobába és becsapta az ajtót. Ettől fogva Varvara előtt ha csak egy szóval is emlitették ezt a jelenetet, elkezdett kaczagni és olyan kifejezéssel nézett Paszinkovra, mintha annál okosabbat, mint a mit akkor megcselekedett, el sem lehetne gondolni.

Paszinkov nagyon szerette a zenét. Sokszor megkérte Szofját, hogy játszszék neki valamit, odaült a közelébe és hallgatta, néha-néha utána dudolva egy-egy érzelmesebb kótát. Különösen szerette Schubert egy dalát. Azt állitotta, hogy a mikor ezt a dalt hallja, mindig ugy rémlik neki, mintha a hangokkal együtt hosszu kékes sugarak áradnának a magasból egyenesen a mellére. Nekem még most is, valahányszor a némán ragyogó csillagokkal behintett égboltozatot nézem, eszembe jut Schubert melódiája és Paszinkov...

Eszembe jut még egy kirándulás is, melyet a városon kivül tettünk. Egész társasággal két négyüléses bérkocsin kimentünk Pargalovóba. Emlékszem, a kocsikat a Vladimirszkáján fogadtuk föl; két nagyon ócska, kékre mázolt batár volt, kerek rugókon állott, elül magas bakkal, hátul pedig szénakötegekkel; nehézkes ügetésben elcsigázott és biczegő sötétpej gebék huztak bennünket. Csodaszép volt az idő. Varvara nem szeretett sokat járni, nagyon hamar elfáradt; de ezuttal nem tágitott mellőlünk. Levette a kalapját, a haja összekuszálódott, arczvonásai megélénkültek s az orczái kipirultak. Az erdőben két parasztleánynyal találkoztunk... leült a földre és odaültette őket maga mellé. Szofja a távolból hideg mosolylyal nézte őket, de nem ment oda hozzájuk. Aszanovval ballagott tovább, Zlatniczkij pedig megjegyezte, hogy Varvara olyan, mint a kotlóstyuk. Varvara is fölkelt és tovább ment. Sétaközben több izben odament Paszinkovhoz és igy szólt hozzá: »Ivanics Jakov, valamit akarok mondani magának«, de hogy mit akart neki mondani, - azt nem tudta meg senki.

Nagyon megörültem Paszinkov jövetelének; de mikor eszembe jutott, hogy előtte való napon mit cselekedtem, kimondhatatlanul kezdett bántani a lelkiismeret és sietve megint a fal felé fordultam. Kevés vártatva Jakov megkérdezte, nem vagyok-e beteg.

Jakov semmit sem felelt és fogott egy könyvet. Elmult több mint egy óra; már-már be akartam vallani Jakovnak mindent... egyszerre csöngettek az előszobában.

A lépcsőházra szóló ajtó kinyilott... hallgatóztam... Aszanov kérdezte a cselédemet, vajjon itthon vagyok-e.

Paszinkov fölkelt; nem szerette Aszanovot s miután halkan odasugta nekem, hogy elmegy és ledől az ágyamra, bement a hálószobámba.

Már kipirult arcza, rövid és száraz köszönése elég lett volna ahhoz, hogy rájöjjek, hogy nem pusztán látogatóba jön hozzám. » Vajjon mi lesz ebből?« - gondoltam magamban.

- Tisztelt uram, - kezdette, hamarosan leülve egy karosszékbe - azért jöttem el önhöz, hogy egy kételyemet eloszlassa.

- Majd meglássa, hogy mit jelent... - felelt, minden szót külön hangsulyozva: - tegnap én megmutattam önnek a bugyellárisomat, egy valakinek a hozzám intézett leveleivel... Ma ön czélzatosan - értse meg jól, czélzatosan - elmondott ezekből a levelekből néhány kifejezést annak a valakinek, a nélkül, hogy erre legkevésbbé is fel lett volna jogositva. Tudni akarom, mivel magyarázza ezt meg énnekem?

- Én pedig tudni akarom, vajjon ön mi jogon von engem kérdőre? - feleltem én egész testemben remegve a dühtől és a szégyentől. - Önnek tetszett kérkedni a nagybátyjával és a levelezéseivel... mit tehetek én róla? Talán csak megvannak a levelei?

- A leveleim megvannak; de én tegnap olyan állapotban voltam, hogy ön nagyon könnyen...

- Szó a mi szó, tisztelt uram, - mondottam szándékosan minél hangosabban - most arra kérem, hagyjon nekem békét, hallotta? - Nem akarok tudni semmiről és nem fogok önnek megmagyarázni semmit. Forduljon fölvilágositásért ahhoz a valakihez! (Éreztem, hogy szédülni kezd a fejem.)

Aszanov rám meresztette a tekintetét, a melynek iparkodott minél gunyosabb és szuróbb kifejezést kölcsönözni, megpödörte a bajuszát és lassan fölkelt.

- Most már tudom, mit kelljen gondolnom - mondotta: - az ön arcza - a legnagyobb bizonyiték. De meg kell jegyeznem, hogy tisztességes emberek ilyesmit nem tesznek... Titkon elolvasni egy idegen levelet, azután a nyakára menni egy tisztességes leánynak...

- Menjen a pokolba! - kiáltottam rá, a lábammal dobbantva - és küldje hozzám a segédeit; önnel nincs szándékomban tovább tárgyalni.

- Kikérem magamnak, hogy itt oktasson engem, - felelt Aszanov hidegen: - segédeimet amugy is elküldtem volna önhöz.

Kiment. Én leroskadtam a pamlagra s kezeimbe temettem az arczomat. Valaki megérintette a vállamat; megfogtam a kezét - Paszinkov állt előttem.

- Egyedül a szenvedély szolgálhat némiképpen mentségedül, - szólalt meg végre. - Hát szerelmes vagy tán Zlatniczkájába?

- Igen, igen, igen... - feleltem kétségbeesetten. - Most méltán megvethetsz engem...

- No, ezen segiteni kell, - kezdette, fölemelve a fejét - ezt nem lehet ennyiben hagyni. - Fogta a kalapját.

- Hát szerinted tán helyesebb volna szabad folyást engedni ennek az ostobaságnak, magadat elvesziteni, a leányt megszégyeniteni?

Megpróbálom észretériteni őt, megmondom neki, hogy te bocsánatot kérsz tőle...

Ránéztem Paszinkovra: nyugodt és szigoru, bár bánatos arczkifejezése megdöbbentett; teljesen uj volt előttem. Nem feleltem semmit és leültem a pamlagra.

Milyen gyötrelmes aggodalommal vártam a visszaérkezését! Milyen kegyetlen lassusággal mult az idő! Végre, jó későn - visszaérkezett.

- Nem, azt nem mondhatnám. Többet vártam... Nem... nem olyan aljas ember még sem, mint a minőnek tartottam.

- Á-á!... (Elszorult a szivem. Nem mertem Paszinkov szemébe nézni.) - Mit mondott ő?

- Nikolajevna Szofja - okos és jó leány... Igen... nagyon jó leány. Eleinte kissé kényelmetlenül érezte magát, de később megnyugodott. Egyébiránt egész beszélgetésünk nem tartott tovább öt percznél.

- Ugyan miért? Nem, olykor lehet. Ellenkezőleg kell is, hogy menj, nehogy olyasmit gondoljanak...

- Oh Jakov, te most meg fogsz vetni engem! - kiáltottam föl, alig tudva visszatartani könyeimet.

- Én? Megvetni téged? (Szelid szemeit a szeretet melege járta át.) Téged megvetni... te ostoba, te! Hát neked tán könnyen ment ez a dolog? Te talán nem szenvedsz?

Néhány nap mulva, melyek folyamán lehetetlen volt észre nem vennem, hogy Paszinkov mennyire lehangolt, végre rászántam magamat, hogy elmenjek Zlatniczkijékhoz. Hogy mit éreztem, mikor a szalonjuk küszöbét átléptem, azt szavakkal kifejezni lehetetlen; csak arra emlékszem, hogy alig ismertem meg az embereket és torkomon akadt a szó. Szofja is éppen igy volt: kényszeritette magát, hogy beszélgessen velem, de a tekintetével épp ugy kerülte az enyémet, mint én az övét s minden mozdulatából, egész lényéből kiérzett a mesterkéltség és - mit palástoljam a valót? - a titkos undor. Iparkodtam ugy őt, mint magamat minél előbb megszabaditani ebből a kinos helyzetből. Ez a találkozás szerencsére az utolsó volt az - esküvője előtt. Egy, a sorsomban beállott hirtelen fordulat Oroszország másik szélére sodort engem s hosszu időre el kellett bucsuznom Pétervártól, a Zlatniczkij családtól s a mi mindennél fájdalmasabb: a jó Paszinkov Jakovtól.

Elmult két esztendő. Nem tartom szükségesnek elmondani, hogy mi minden történt velem ezalatt az idő alatt. Annyit hányódtam Oroszországban, annyit bolyongtam, hogy Isten a megmondhatója!

Egyszer őszszel, a mint keleti Oroszország valami távoli kormányzóságának egyik kisebb városán hivatalos ügyekben átutaztam, a tarantasz homályos ablakán át a főtéren egy bolt előtt megpillantottam egy embert, a kinek az arcza rendkivül ismerősnek tünt föl előttem. Jól megnéztem ezt az embert, és nem csekély örömömre felismertem benne Eliszejt, Paszinkov szolgáját.

Tüstént megállittattam a kocsit, kiugrottam belőle és odasiettem Eliszejhez.

- Adjon Isten, barátocskám! - szóltam rá, alig tudva leplezni izgatottságomat: - a gazdáddal vagy itten?

- A gazdámmal - felelt vontatottan, majd hirtelen fölkiáltott: - Oh batyuska, ön az? Alig ismertem meg!

Eliszej keresztülvezetett a téren s folyton ismételgette: »Mennyire fog örülni Ivanics Jakov!« Ez az Eliszej - származására nézve kalmik - külsőleg kissé otromba, sőt vad, de a lehető legjobb lelkü és elég okos ember volt, a ki nagyon szerette Paszinkovot és már vagy tiz éve, hogy a szolgálatában állott.

- Oh, batyuska, rosszul... rosszul, batyuska. Alig fog ráismerni... Azt hiszem, nem sok ideje van már hátra neki. Azért is ragadtunk itt... mert tulajdonképpen Odesszába indultunk gyógyitkozni.

»Milyen furcsa!« - gondoltam magamban. Eközben megérkeztünk a fogadóhoz és Eliszej előresietett, hogy bejelentsen. Elválásunk után az első időben elég sürün leveleztünk Paszinkovval, de legutóbb négy esztendővel azelőtt kaptam tőle levelet s azóta nem tudtam róla semmit.

- Tessék, tessék! - kiáltott rám Eliszej a lépcsőről: - Ivanics Jakov nagyon kivánja önt látni.

Sietve mentem föl a rozoga lépcsőn, beléptem egy sötét kis szobába - s elszorult a szivem... Egy keskeny ágyon, köpenynyel letakarva, sápadtan mint a halott... ott feküdt Paszinkov és felém nyujtotta sovány kezét. Odarohantam hozzá és szenvedélyesen megöleltem őt.

Odaültem egy székre Paszinkov ágya mellé, s egy pillanatra sem bocsátva el a kezét, belenéztem a szemébe. Megismertem a kedves vonásokat: arczkifejezése, mosolya mit sem változott; de mit csinált belőle az a betegség!

- Már vagy három napja nem borotválkoztam, - mondotta: - nem is vagyok megfésülve...

- Mondd csak nékem Jasa, - szóltam: - mit mondott nekem Eliszej... Te meg vagy sebezve?

- Á-á! Igen, az egy furcsa história, - felelt. - Majd azután elmondom. Csakugyan van egy sebem, még pedig képzeld, mitől?... Nyiltól.

- Igen, nyiltól, csakhogy nem Ámor mitológiai nyilától, hanem valóságos, hajlékony fából készült és hegyesvégü nyiltól... Nagyon kellemetlen érzést támaszt az ilyen nyil, különösen, ha tüdőbe furódik.

- Nos... a következőképpen. Jól tudod, hogy az én sorsomban mindig sok volt a furcsaság. Emlékszel arra a komikus levelezésre, a melyet az irataim ügyében folytattam? Nos hát a sebesülésem is ilyen furcsán történt. És igazán, melyik tisztességes ember engedte volna azt meg magának, hogy a mi fölvilágosodott századunkban nyillal sebesitsen meg valakit? És jól jegyezd meg, nem véletlenül, nem valami játék közben, hanem harczban.

- Tüstént, csak várj, - vágott közbe. - Azt tudod, hogy engem csakhamar azután, hogy Pétervárról eltávoztál, Novgorodba vittek. Novgorodban elég sok időt töltöttem, és bevallom, unatkoztam, bár ott is találtam egy lányt... (Fölsóhajtott)... De most nem arról van szó; most két éve pedig elég szép állást kaptam, az igaz, hogy kissé messze, az irkutski kormányzóságban,... de sebaj! Nyilvánvaló, hogy ugy az apám, mint az én sorsom könyvében is meg volt irva, hogy eljussunk Szibériába. Pompás egy ország az a Szibéria! Gazdag és szabad - ezt bárki megmondja neked. Nagyon jól éreztem ott magam. Az idegenek az én vezetésem alá egyesültek; békés nép, de az én szerencsétlenségemre köztük vagy tiz embernek eszébe jutott csempészetet üzni. Engem küldtek ki, hogy csipjem el őket. Elcsipni el is csiptem őket, de egyikük védekezés közben ugy bolondjában ugyancsak ellátott ezzel a nyillal... Már ugy voltam, hogy belepusztulok, de mégis fölgyógyultam. Most pedig megyek, hogy teljesen kigyógyitsam magamat... A fölebbvalóim, áldja meg őket érte az Isten, pénzt is adtak rá...

Paszinkov kimerülten hajtotta le fejét a párnájára és elhallgatott. Gyönge pirosság öntötte el az arczát. Behunyta a szemeit.

- Nem bir sokat beszélni - sugta oda halkan Eliszej, a ki egy pillanatra sem távozott a szobából.

- Most meg - szólalt meg ismét fölnyitván a szemeit - már második hete, hogy itt ülök ebben a fészekben... alkalmasint meghütöttem magamat. Az itteni kerületi orvos gyógyit, majd találkozol vele; ugy látszik, érti a mesterségét. Egyébiránt most nagyon örülök ennek a véletlennek, mert különben hogy találkozhattam volna veled? (Megfogta a kezemet. A keze, mely csak az imént még hideg volt mint a jég, most csak ugy égett.) - Beszélj nekem valamit magadról, - szólalt meg ujra, letolva melléről a köpenyt, - hiszen Isten tudja, hogy mióta nem találkoztunk.

Siettem eleget tenni a kivánságának már csak azért is, hogy ne beszéljen annyit, s elkezdtem neki mesélni. Eleinte nagy figyelemmel hallgatott, azután inni kért, lehunyta a szemeit és megint elkezdett a fejével hánykolódni a párnáján. Azt tanácsoltam neki, hogy aludjék egy keveset, hozzátévén, hogy mindaddig nem megyek tovább, a mig föl nem gyógyul, s beköltözöm a mellette való szobába.

- Itt nagyon utálatos... kezdett megint beszélni Paszinkov, de én elcsititottam és csöndesen kimentem. Utánam kijött Eliszej is.

Miután a kocsisomat elbocsátottam és hamarosan beköltöztem a szomszéd szobába, elmentem megnézni, vajjon nem ébredt-e föl Paszinkov. Az ajtajában egy nagyon kövér és meglehetősen kapatos magas uriemberrel találkoztam. Ragyás és duzzadt arcza lustaságot árult el és semmi egyebet; apró szemei majd leragadtak, ajkai pedig fénylettek, mint alvás után szoktak.

A kövér ember rám nézett, és szemöldökeivel nagy megerőltetések közt emelgette a homloka bőrét.

- Ha szabad kérnem, orvos ur, nem volna olyan szives egy pillanatra befáradni ide hozzám? Azt hiszem, Ivanics Jakov most alszik; én barátja vagyok és szeretnék önnel beszélni a betegségéről, mely engem nagyon nyugtalanit.

- Nagyon szivesen, - felelt az orvos olyasféle arczkifejezéssel, mintha azt akarta volna mondani: »Ugyan mit beszélsz olyan sokat; hiszen amugy is bejöttem volna«, - és lassan jött utánam.

- Mondja csak, kérem, - kezdtem, a mint helyet foglalt, - mit gondol, veszedelmes az én barátom állapota?

- De hát kérem, - szóltam - akkor kell valamit tenni, konziliumot hivni össze, vagy mi... igy csak nem lehet hagyni... azt csak megengedi!

Az orvos nagy megerőltetéssel beszélt és szakadatlanul zihált. A hasa szemmelláthatólag kidülledt, a mint minden szót külön ropogtatva beszélt.

- Ne küldjünk be a kormányzósági városba, mit gondol? Ott bizonyára vannak jó orvosok.

- A legjobb? Volt ott valami Kolibrabusz nevü... de őt aligha át nem helyezték valahová. Egyébiránt bevallom, nem is szükséges érte küldeni.

- Megsebesült... a tüdeje megsérült... ezenkivül meg is hült, lázat kapott és igy tovább. És nincs tartalékja, pedig tartalék nélkül, ezt ön is tudja, nem sokra lehet menni.

- Talán megkisértsük a homeopátiát... - mondotta a kövér orvos, ugy félszemmel pislogva reám.

- Hát baj is az! Ön tán azt hiszi, hogy én nem értek a homeopátiához? Csak annyit, mint mások. Itt nálunk a gyógyszerész a homeopátia szerint gyógyit, pedig semmiféle tudományos kvalifikácziója nincsen.

- Nem, doktor ur, - mondottam - mégis csak jobb lesz, ha a szokott módszere szerint gyógyitja.

Nem mentem utána: meghaladta volna az erőmet, hogy ott lássam őt szegény beteg barátom ágyánál. Beszólitottam az inasomat s megparancsoltam neki, hogy tüstént menjen be a kormányzósági városba, tudja meg, ki ott a legjobb orvos és hozza el őt azonnal magával. Valami kopogást hallottam a folyosóról, gyorsan kinyitottam az ajtót.

- Doktor ur, én mégis beküldtem a kormányzósági városba. Nem kételkedem az ön tudományában, de hiszen ön is tudja: több szem többet lát.

- Nos hát, ez dicséretes dolog! - felelt s kezdett lefelé menni a lépcsőn. Nyilván belém unt már.

- Nekem - ugymond Paszinkov - csak az a csodálatos nyugalom tetszik benne. Az orvosnak flegmatikusnak kell lenni, nemde? Ez nagyon bátoritó a betegre nézve.

Estefelé Paszinkov, várakozásom ellenére, jobban lett. Megkérte Eliszejt, hogy állitsa oda a szamovárt: kijelentette, hogy meg fog vendégelni teával, s maga is megiszik egy pohárkával, - miközben észrevehetően fölvidult. Én azért mégis rajta voltam, hogy ne sokat beszéljen, s látva, hogy sehogy sem akar lecsillapodni, megkérdeztem, nem kivánja-e, hogy valamit fölolvassak neki?

- Mint Winterkellernél - emlékszel? - felelt: - kérlek, a legnagyobb örömmel hallgatom. De mit fogunk olvasni? Nézz csak körül. Ott vannak a könyveim az ablakon...

- Áá, Lermontov! Pompás! Persze Puskin... az magasabban áll... Emlékszel: »Méla csöndben ujra felhők gyülekeznek én fölöttem«... vagy: »Im utolszor simogatom gondolatban kedves arczod.« Oh, csodálatos! Csodálatos! De Lermontov is szép. Tudod mit pajtás: üsd föl ugy találomra és olvass!

Fölkaptam a könyvet és zavarba jöttem: éppen a »Végrendelet«-re bukkantam rá. Szerettem volna egy lapot forditani, de Paszinkov észrevett és gyorsan igy szólt: »Nem, nem, nem, olvasd csak azt, a mire rányitottál«.

- Fölséges dolog! - szólt Paszinkov, a mint az utolsó verset is elolvastam. - Fölséges dolog! De különös, - tette hozzá rövid hallgatás után: - különös, hogy éppen a »Végrendelet«-re nyitottál rá... Különös!

Elkezdtem olvasni egy másik verset, de Paszinkov nem is hallgatott rám, valahova félrenézett és még vagy kétszer ismételte: »különös!«

»Van nekik egy szomszédnőjük«, - suttogta, s hirtelen odafordulva hozzám megkérdezte: - Vajjon emlékszel-e Zlatniczkája Szofjára?

- Igazán nem tudom... azt hiszem, boldogan. Falun laknak a ...i kormányzóságban: én nem találkoztam velük, de többször elmentem mellettük.

- Akkoriban nem akartál felelni a kérdésemre, mondd csak, ugy-e te megmondottad azt neki, hogy én szerettem őt.

- Mindent megmondtam neki, a teljes igazságot... Neki mindig igazat mondtam. Előtte titkolózni - bün lett volna!

- Nem éppen hamarosan, de kiszerettem. Mi értelme lett volna haszontalanul sóhajtozni?

- Én pedig pajtás, - kezdte el s az ajkai reszkettek - én még most sem szerettem ki belőle.

- Hogyan! - kiáltottam föl kimondhatatlan álmélkodással: - hát te is szeretted őt?

- Szerettem, - felelt Paszinkov lassan és mindkét kezével a fejéhez kapott. - Hogy mennyire szerettem, azt egyedül csak az Isten tudja. Nem beszéltem róla senkinek, senkinek a világon és nem is akartam... de ha már igy vagyok! Nem sok van már hátra - Ugy mondják - nekem itt a földön...

Paszinkov váratlan vallomása annyira meglepett, hogy nem is tudtam neki mit felelni s csak magamban gondoltam: »Lehetséges-e?! hogy van az, hogy én ezt még csak nem is gyanitottam?«

- Ugy bizony, - folytatta, mintha magamagával beszélt volna - szerettem őt. Még akkor is szerettem őt, a mikor megtudtam, hogy Aszanovnak adta a szivét. De persze nagyon fájt, mikor ezt megtudtam. Ha téged szeretett volna, ugy legalább örültem volna te érted... de Aszanovot... Ugyan mi tetszhetett neki rajta? Tán a szerencséje?

Arra, hogy az érzelmeit megváltoztassa, hogy kiszeressen belőle... arra már nem volt képes. A becsületes lélek nem változik...

Eszembe jutott Aszanov látogatása azután a végzetes ebéd után, Paszinkov beleavatkozása... és önkéntelenül összecsaptam a kezeimet.

- Hiszen te szerencsétlen, mindezt én tőlem tudtad meg! - kiáltottam föl - s mégis el tudtál akkor menni hozzá!

- Igen, - szólalt meg ujra Paszinkov - ezt a beszélgetést... soha sem felejtem el. Ekkor tudtam meg, ekkor értettem csak igazán meg, hogy mit jelent az az általam már rég kiválasztott szó: Resignation. De azért továbbra is megmaradt az én állandó ábrándomnak, az én ideálomnak... Szánandó az, a kinek nincsen ideálja!

Ránéztem Paszinkovra: a szemei a távolban kalandoztak és lázas fényben csillogtak.

- Szerettem őt, - folytatta - szerettem őt, őt, a ki olyan nyugodt, olyan becsületes, olyan megközelithetetlen és megvesztegethetetlen volt; mikor elutazott, csaknem belezavarodtam a fájdalomba... Azóta... senki mást sem szerettem...

Egyszerre elfordult, s arczát a párnához szoritva, elkezdett csöndesen sirni.

- Semmi az, - mondotta fölemelve és megrázva a fejét - már ez igy van; kissé elfogott a keserüség, a szánalom... magam iránt, azaz... De nem baj. Mindennek a versek az okai. Olvass föl valami mást, vigabbat.

Fogtam Lermontovot s elkezdtem gyorsan forgatni a lapjait; de valami furcsa véletlen folytán csupa olyan versre akadtam, a mely megint fölizgatta volna Paszinkovot. Végre fölolvastam neki a »Terek ajándékai«-t.

- Szónoki frázisok! - mondotta szegény barátom oktató hangon, - de vannak szép részletei is. Pajtás, én a te tudtodon kivül szintén megpróbálkoztam a költészettel és elkezdtem egy verset: »Az élet kupája«, - de semmi sem lett belőle! A mi dolgunk barátom, érezni, nem alkotni... De most kissé elfáradtam; talán aludnám egy keveset - mit gondolsz? Hidd el, pompás egy dolog az alvás! Egész életünk álom, s a legjobb a mi benne van, megint csak az álom.

Ott álltam még kissé az ágya mellett. Nem hittem, hogy olyan hamar elaludjék, de a lélegzése hosszabb és egyenletesebb kezdett lenni. Lábujjhegyen kimentem, behuzódtam a szobámba és ledőltem a pamlagra. Sokáig gondolkoztam azon, a mit Paszinkov mondott, sok minden eszembe jutott... végre magam is elaludtam...

Beléptem Paszinkov szobájába. Nem feküdt, hanem egész felsőtestével előrehajolva és a kezeivel hadonázva ült az ágyán, mosolygott és beszélt, gyönge és hangtalan hangon, mint a nád zizegése. A tekintete ide s tova révedezett. A padlón álló s egy könyvvel eltakart éjjeli lámpa szomoru világossága mint mozdulatlan folt tapadt a padmalyra; Paszinkov arcza a félhomályban még sápadtabbnak látszott.

Odamentem hozzá, a nevén szólitottam - nem felelt. Elkezdtem figyelni a suttogására: Szibériáról és szép erdőiről beszélt. Olykor értelme is volt annak, a mit beszélt.

»Micsoda fák! - suttogta - fölnyulnak az égig. Mennyi zuzmara van rajtuk! Ezüst... hóbuczkák... De ni, apró nyomok... itt nyul futott el, amott hermelin... Nem, az apám járt erre az irataimmal. Ott van... Ott van ni! Mennem kell; a hold világit. Mennem kell, az irataimat fölkutatni... Aá! Virág, piros virág - ott van Szofja... Ni, csöngenek a csengetyük, cseng a zuzmara... Eh, nem; azok a bolondos pirókok ugrándoznak, fütyörésznek a bozótban... Lám, szunyog! Hideg van... Aá! Ott van Aszanov... Igen, igen... olyan mint az ágyu, mint az érczágyu... és zöld lafettája van. Lám, ez az, a miért tetszik. Lefutott egy csillag? Nem,... egy nyil repül... Oh, milyen gyorsan és milyen egyenesen a szivembe talált... Vajjon ki lőtte rám? Te, Szonyecska?«

Lehajtotta a fejét és elkezdett érthetetlen szókat mormogni. Rápillantottam Eliszejre: hátratett kezekkel állt ott és szánalommal nézte az urát.

- Nos pajtás, tán praktikus emberré lettél? - kérdezte egyszerre, olyan világos, olyan öntudatos pillantást vetve reám, hogy önkéntelenül megrezzentem és felelni akartam, de ő gyorsan folytatta: - Én pedig, barátocskám, nem lettem azzá, nem lettem azzá, akármit csinálsz is velem! Ábrándozónak születtem, ábrándozónak! Ábránd, ábránd... Vajjon mi az ábránd? Szobakevics parasztja... ime az ábránd. Oh!...

Csaknem reggelig igy félrebeszélt Paszinkov, végre kissé lecsillapodott, ledőlt a párnáira és elszunnyadt. Bementem a szobámba. A rettenetes éjszakától kimerülve, mély álomba merültem.

- Oh batyuska! - mondotta reszkető hangon: - attól tartok, Ivanics Jakov haldoklik...

Berohantam Paszinkovhoz. Mozdulatlanul feküdt az ágyán. A pirkadó hajnal gyér világosságánál már halottnak látszott. Megismert engem.

- Nem... dehogy is! Meghalok... Ne, fogjad... emlékül... (Kezével a mellére mutatott)...

- Mi ez? - szólalt meg egyszerre, - nézd csak: a tenger... csupa merő arany és rajta kék szigetek, márványtemplomok, tömjén...

Fél óra mulva... nem volt többé. Eliszej zokogva borult a lábaihoz. Én zártam le a szemeit.

A nyakában, fekete zsinóron egy kis bársony amulett lógott. Magamhoz vettem.

Harmadnapra eltemettük... Örökre elnyelte a sir a legnemesebb lelket! Én dobtam rá az első rögöt...

Megint elmult másfél esztendő. Valami ügyben Moszkvába kellett mennem. Egy jobbfajta fogadóban szálltam meg. Egyizben a folyosón végigmenve odapillantottam a fekete táblára, melyen a vendégek nevei voltak fölirva és csaknem fölkiáltottam a meglepetéstől: a tizenkettes szám mellett krétával egészen tisztán ki volt irva Aszanova Nikolajevna Szofja neve. Az utóbbi időben, ugy véletlenül, sok rosszat hallottam az uráról; megtudtam, hogy ráadta magát az ivásra, a kártyára, teljesen tönkrement és egyáltalában rosszul viselte magát. A feleségéről a legnagyobb tisztelettel nyilatkoztak. Nem minden fölindulás nélkül tértem vissza a szobámba. A régesrégen elhamvadt szenvedély mintha ujból megmozdult volna a szivemben, mely erősen kezdett dobogni. Elhatároztam, hogy fölkeresem Nikolajevna Szofját. »Mennyi idő mult el azóta, hogy szétváltunk!« - gondoltam magamban - »alkalmasint megfeledkezett már mindenről, a mi akkor közöttünk történt.«

A névjegyemmel küldöttem hozzá Eliszejt, a kit Paszinkov halála után a szolgálatomba fogadtam s megkérdeztettem, otthon van-e és elfogad-e. Eliszej hamarosan visszatért és közölte velem, hogy Nikolajevna Szofja otthon van és fogad.

Elmentem Nikolajevna Szofjához. Mikor beléptem hozzá, ott állt a szoba közepén és bucsuzott valami magas és csontos urtól. »A mint akarja, - mondotta harsogó mély hangon - éppenséggel nem ártalmatlan és hozzá haszontalan ember, már pedig a rendezett társadalomban minden haszontalan ember ártalmas, ártalmas, ártalmas!«

Ezekkel a szavakkal a magas uriember kiment. Nikolajevna Szofja odafordult hozzám.

Leültünk. Elnéztem... Hosszu távollét után meglátni egy valamikor kedves, sőt lehet, hogy szeretett arcz vonásait, meg is ismerni őket, meg nem is, mintha a régi, még mindig el nem feledett arcz mögül egy más hasonló és mégis idegen arcz lépne előtérbe; hirtelen, szinte önkéntelenül észrevenni az idők nyomait - mindez persze nagyon szomoru. »Alkalmasint én is éppen igy megváltoztam« - gondolja magában mindenki.

Nikolajevna Szofja egyébiránt nem nagyon öregedett meg; de mikor utolszor láttam - alig mult 16 éves, azóta pedig kilencz esztendő mult el. Az arczizmai még szabályosabbakká és szigoruabbakká lettek; de most is, ugy mint azelőtt, őszinte érzést és szilárdságot árultak el; de az egykori nyugalom helyén valami titkos fájdalom és bánat rítt le róluk. A szemei beestek és elsötétültek. Kezdett hasonlitani az anyjára...

- Megváltoztunk bizony mind a ketten, - szólott. - Hol mindenhol járt azóta?

- Az édesanyám meghalt, apa pedig még mindig Péterváron lakik; a bátyám hivatalban van és Varvara vele lakik.

- Az uram? - mondotta kissé gyorsabban: - most déli Oroszországban járja a vásárokat. Ő, a mint tudja, mindig szerette a lovakat, és ménest is alapitott... most is lovakat vásárol... a ménese számára.

Ebben a pillanatban egy körülbelül nyolcz éves, kinai módra fésült, pikáns és eleven arczu, nagy, sötétszürke szemü leányka lépett a szobába. A mint engem megpillantott, tüstént fölemelte az egyik lábát, egy knikszet csinált és odament Nikolajevna Szofjához.

- Ime, bemutatom a kis lányomat, - mondotta Nikolajevna Szofja, s megcsipte a kis buksi állát: - Sehogy sem akart otthon maradni - rávett, hogy hozzam el magammal.

- Derék kis lány ám - mondotta Nikolajevna Szofja, - nem fél semmitől sem. Jól is tanul; ezért kell, hogy megdicsérjem.

- Comment se nomme, monsieur? - kérdezte a kis lány halkan, az anyjához hajolva.

- Hogy ki? Azt hiszem, mindenki, kezdve a szülein. (A leányka szótlanul intett az édesanyjára.) Én azt hiszem, Alexandrics Konstantin, - folytattam...

- Igen, igen, - szólt Nikolajevna Szofja, miközben a kis lány le nem vette róla a szemét: - az uram, az igaz... nagyon szereti a gyermekeket...

Különös kifejezés ült ki Lidia okos arczocskájára. Az ajkait kissé fölbiggyesztette; a szemeit lesütötte.

- Mondja csak, - tette hozzá Nikolajevna Szofja szaporán - ön ugy-e valami dologban van itt?

- Én is... Tudja, a férj távollétében az ember önkéntelenül is a maga dolgaival foglalkozik.

- Non - rien... Je te dirai aprés. Nikolajevna Szofja elmosolyodott és vállat vont. Mind a ketten elhallgattunk és Lidia nagy komolyan keresztbe fonta a karját.

- Mondja csak kérem, - szólalt meg ujra Nikolajevna Szofja - ugy emlékezem, volt önnek egy barátja... hogy is hivták csak?... Olyan jóságos arcza volt... mindig verseket olvasott; olyan lelkesedéssel...

- Nem, Lidia, te nem ismerted. Mennyire sajnálom! - ismételte Nikolajevna Szofja.

- Ön sajnálja... - mondottam - hát még ha ugy ismerte volna, mint én?... De engedjen meg kérem egy kérdést: miért hozta szóba éppen őt?

- Csak ugy, igazán nem tudom, miért... (Nikolajevna Szofja lesütötte a szemeit) - Lidia - tette hozzá - menj csak ki a dadádhoz.

Elkezdtem beszélni, rövid vonásokkal lerajzoltam szegény barátom egész életét, iparkodtam, a mennyire lehet, leirni a lelkét, elmondottam utolsó találkozásunkat és a halálát.

- És ime, ez az ember - kiáltottam fel elbeszélésem végén: - elment tőlünk anélkül, hogy észrevettük, hogy megbecsültük volna! De ez még nem volna baj. Mert hát mit ér az emberi megbecsülés? De engem csak az bánt, nekem csak az fáj, hogy egy ilyen szerető szivü és ragaszkodó ember meghalt, a nélkül, hogy csak egyszer is megizlelte volna a kölcsönös szerelmet, nem tudván visszhangot kelteni egyetlen hozzá méltó női szivben sem... ám legyen, a magunkfajta emberek ne ismerjék meg azt a gyönyörüséget, nem is méltók reá, de Paszinkov!... De meg nem találkoztam-e én az életben ezer meg ezer emberrel, a kik semmi tekintetben sem voltak ő hozzá hasonlithatók, s a kiket mégis szerettek? Talán csak nem ugy áll a dolog, hogy az embernek egyes fogyatkozásai, például önteltség vagy könnyelmüség, föltétlenül szükségesek ahhoz, hogy egy asszony ragaszkodását kivivhassa? Vagy tán a szerelem fél a tökéletességtől, a földön elérhető tökéletességtől, mint a mely rá nézve idegen és félelmetes?

Nikolajevna Szofja végighallgatott a nélkül, hogy csak egy pillanatra is levette volna rólam szigoru és átható tekintetét, vagy az ajkát megmozditotta volna; csak a szemöldökei huzódtak össze olykor.

- Honnan gondolja azt, - mondotta rövid hallgatás után - hogy az ön barátját soha, egyetlen asszony sem szerette?

Nikolajevna Szofja akart valamit mondani, de még sem szólt. Ugy látszott, mintha küzdött volna magával.

- Nagyon téved, - szólalt meg végre - én ismerek egy nőt, a ki forrón szerette az ön elhunyt barátját; még most is szereti őt... és halála hire bizonyára mélyen meg fogja őt renditeni.

- Majd én befejezem a gondolatát - folytatta Nikolajevna Szofja, - ez a hideg, közömbös, és ön szerint lomha leány, szerette az ön barátját: azért is nem ment és nem is megy férjhez soha. A mai napig erről nem tudott más, csak én. Varja készebb lett volna meghalni, mintsem hogy a titkát elárulja. A mi családunkban mi tudunk hallgatni és türni.

Hosszu ideig és merően néztem Nikolajevna Szofjára, önkéntelenül is eltünődve utolsó szavainak keserü jelentőségén.

- Ön engem bámulatba ejtett - mondottam végre. - De tudja-e Nikolajevna Szofja, ha nem félnék attól, hogy kellemetlen emlékeket idézek fel önben, én is bámulatba tudnám ám ejteni önt...

- Ön csakugyan nem ért engem, - mondottam gyorsan fölállva, - s éppen azért engedje meg, hogy szóbeli magyarázatok helyett elküldhessek önnek egy tárgyat...

Meghajtottam magam és visszamentem a szobámba. Előkerestem azt az amulettet, melyet Paszinkov nyakáról vettem le és elküldtem Nikolajevna Szofjának a következő sorok kiséretében:

»Hozzáférhetetlen« - gondoltam magamban, eszembe jutván Paszinkov utolsó szavai. - Jól van, mehetsz - mondottam hangosan.

- Mikor Novgorodban voltunk, - folytatta, kezével a falon kaparászva, - megismerkedett egy leánynyal. És hát ez a leány akarna most beszélni önnel. A napokban az utczán találkoztam vele. Azt mondtam neki: »Jöjj el; ha a gazdám megengedi, beeresztlek«.

- Bizony... szerette. Ő pedig... mikor megtudta, hogy a gazdám meghalt... nagyon össze volt törve. Szép leányka - szó sincs róla.

Eliszej kiment és csakhamar visszatért. Utána jött egy leány, tarka karton-ruhában, a fején sötét kendővel, mely félig eltakarta az arczát. A mint engem megpillantott, elszégyelte magát és elfordult.

Ugy 22-23 évesnek látszott; az arcza egyszerü, kerek, de nagyon kellemes volt, az orczái finomak, szelid, kék szemei aprók, kezei nagyon tiszták és szépek. Csinosan és tisztán volt öltözve.

- Igenis, - ismertem, - felelt a kendője szélén tépdesve, és kicsordultak a könyei.

Tüstént leült a szék szélére, minden teketória és huzódozás nélkül. Eliszej kiment.

- Igenis, Novgorodban, - felelt, mindkét kezét a kendője alá rejtve. - Csak most harmadnapja hallottam Timofejics Eliszejtől, hogy meghalt. Ivanics Jakov, mikor Szibériába ment, megigérte, hogy irni fog, kétszer irt is, de többet nem. Én elmentem volna vele Szibériába is, de nem akarta.

- Az édesanyámmal és a menyecske nénémmel laktam; de később az anyám megharagudott rám, a nénémnek meg szükén volt a pénze: sok gyereke van; igy azután eljöttem tőlük. Mindig Ivanics Jakovban reménykedtem, és nem kivántam semmi egyebet, csak hogy láthassam... és ő mindig nagyon gyöngéd volt irántam - Timofejics Eliszej is megmondhatja.

Elővett a zsebéből nehány levelet és odaadta: - Tessék elolvasni, - tette hozzá.

- Ezt még Novgorodban irta nekem, - mondotta: - a mikor készült engem olvasni megtanitani. Tessék megnézni a többit. Van ott egy Szibériából is. Itt van, tessék elolvasni.

Elolvastam a leveleket. Mind nagy melegséggel, sőt gyöngédséggel voltak irva. Az egyikben, éppen a Szibériából irt elsőben, Paszinkov Masát az ő legjobb barátjának nevezte, megigérte, hogy küld neki pénzt... hogy utána jöhessen Szibériába s a következő szavakkal végezte: »Csókolom a te szép kezeidet; az itteni leányoknak nincsenek olyan kezeik; de meg a fejük se párja a tiednek, a szivük se'... Olvasd azokat a könyveket, a melyeket tőlem kaptál és emlékezzél meg rólam, a ki nem feledkezik meg te rólad. Te vagy az egyetlen, a ki engem szerettél! igy hát én is egyedül csak a tied akarok lenni...«

- Ugy látom, nagyon ragaszkodott magához - mondottam, a mint a leveleket visszaadtam neki.

- Nagyon szeretett engem - felelt Masa, gondosan eldugva a leveleket a zsebébe s a könyek némán peregtek le az arczán. - Én mindig ő benne reménykedtem, ha az Isten meghosszabbitotta volna az életét, nem hagyott volna el engem. Adjon az Isten örök nyugodalmat neki.

- Most itt vagyok Moszkvában; egy asszonysággal jöttem, de most hely nélkül vagyok. Elmentem Ivanics Jakov nagynénjéhez, de ő maga is nagyon szegény. Ivanics Jakov nagyon sokat beszélt nekem önről, - tette hozzá fölállva és meghajtva magát - nagyon szerette és sokat emlegette önt. Most harmadnapja találkoztam Timofejics Eliszejjel és gondoltam magamban: vajjon nem lesz-e hajlandó ön segiteni rajtam... most, hogy hely nélkül vagyok...

- Mindent megteszek magáért, Petrovna Mária, a mit csak tehetek, - folytattam - csak azt sajnálom, hogy itt csak átutazóban vagyok és kevés jó házat tudok.

- Akármilyen helylyel beérem... Szabni ugyan nem tudok, de varrni... mindent megvarrok... gyerekekkel is tudok bánni...

- Hallgasson ide, Petrovna Mária, - szólottam nem minden zavar nélkül, - bocsásson meg, de hiszen Paszinkov szavaiból tudja, hogy én milyen jó barátságban voltam vele... Megengedné-e, hogy az első szükségletre felajánljak önnek egy kis összeget?...

- Minek nekem a pénz? - suttogta - inkább tessék valami helyet szerezni nekem.

- Hiszen rajta leszek, hogy szerezzek; de biztosra nem igérhetem; de kár vonakodnia... igazán mondom... Lássa, én nem vagyok magához idegen... Fogadja el ezt tőlem, emlékül közös barátságunkra...

Elfordultam, gyorsan kivettem a bugyellárisomból néhány bankót és odaadtam neki.

Csöndesen rám emelte a szemeit, szomoru tekintetével belenézett az arczomba, kiszabaditotta fehér kezét a kendő alól és odanyujtotta felém.

Beletettem a bankókat hideg kezébe. Szótlanul megint a kendő alá rejtette kezét s lesütötte szemeit.

- Arra kérem Petrovna Mária, - folytattam - hogy a jövőben is, ha valamire szüksége lesz, forduljon egyenesen hozzám. - Itt hagyom magának a czimemet.

- Ugyszólván csak a halála óráján találkoztam vele, Petrovna Mária. Egyébiránt nem emlékszem... ugy tetszik, beszélt.

Masa végigsimitotta a haját, az ujjával könnyedén föltámasztotta az arczát és igy szólt: »Isten vele« - s ezzel kiment a szobából.

Leültem az asztalom mellé és keserüen elgondolkoztam. Ez a Masa, Paszinkovhoz való viszonya, a levelei, Nikolajevna Varvarának iránta való titkolt szerelme... »Szegény! Szegény!« suttogtam mélyen felsóhajtva. Eszembe jutott Paszinkov egész élete, gyermekkora, ifjusága, Fräulein Friderika... »Szegény, te - gondoltam magamban, - neked ugyan sokat... sok örömet nyujtott a sors!«

Másnap megint elmentem Nikolajevna Szofjához. Kissé megváratott az előszobában, s mikor beléptem, Lidia már ott ült az édesanyja mellett. Megértettem.

Elkezdtünk beszélgetni - igazán nem is tudom miről, városi pletykákról vagy mikről... Lidia is gyakran beleszólt és pajkosan nézett reám. Mozgékony arczocskáján egyszeriben meglátszott az a mulatságos fontoskodás... Az okos kis leányka alkalmasint kitalálta, hogy az anyja czélzatosan ültette őt oda maga mellé.

- Tegnap semmit sem feleltem önnek, - mondotta a küszöbön megállva, - de mit is felelhettem volna? Nem mi tőlünk függ az életünk; de mindenikünknek van egy horgonyunk, a melytől ha nem akarunk, soha sem szakadhatunk el: a kötelességérzet.

Beleegyezésem jeléül szótlanul lehorgasztottam a fejemet és elbucsuztam a kis puritán asszonytól.

Egész este otthon maradtam, de nem is gondoltam rá: folyton csak az én kedves, felejthetetlen Paszinkovomra gondoltam - erre az utolsó romantikusra, és hol szomoru, hol gyöngéd érzések édes fájdalommal nyilallottak bele a szivembe és belemarkoltak még nem teljesen megvénült szivem hurjaiba... Béke legyen véled, te nem praktikus ember, te jólelkü idealista! és adja az Isten mindazoknak a praktikus uraknak, a kik te előtted mindig olyan idegenek voltak, és a kik tán most is kinevetik a te árnyékodat, adja az Isten, hogy akár csak egy századrészét is élvezzék azoknak a gyönyörüségeknek, a melyekben a sors és az emberek ellenére is olyan gazdag volt a te szegényes és békességes életed!

1 Ancsor egy mérgesnedvü fa neve. Ford.

2 Egy orosz dal első sora.