AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA
SZOMAHÁZY ISTVÁN
BIARRITZ
ÉS TÁRSA
ÉS
EGYÉB
ELBESZÉLÉSEK
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IROD. ÉS
NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-963-417-078-5 (online)
MEK-14558
TARTALOM
Biarritz és Tsa.
A bolygó Bacchus.
Lankadt vitorlák.
Gál Lajos emlékszobra.
Bravó, fiam!
Az arczkép.
A botrány.
Szamosi Ferencz öcscse.
A fiatal Lithván.
A kegyelmes ur halála.
Goethe, a pénzváltó.
A léhák.
A zongoramester.
A sondersbergi csata.
A karaván.
Kérek egy kis tüzet!
A kék szoba.
A bokréta.
Apuléjus.
Szenzácziók a fürdőn.
Liliom Bandi a bodegában.
A hold.
Az ozsonna.
Sarolta esküvője.
Aline.
A keresztelő.
Waldemár őrgróf halála.
A rab.
Koller ur iskolatársa.
A két Tamás.
A nagyapa.
Biarritz ur, a Biarritz és Tsa czég főnöke, pár barátságos sorban, értesitett, hogy szerdán, a déli órákban szivesen rendelkezésemre áll, s ha kivánom, készséggel megismertet az egész üzleti szervezettel.
A Biarritz és Tsa a legmodernebb czég egyike; ők a legnagyobb házasság-közvetitők az osztrák-magyar monarkhia területén.
Szerdán, az esti órákban, fölkerestem a főnököt. Biarritz ur, ki az Andrássy-ut egy első emeletét lakja, a magán irodájában fogadott.
Egy inas cognacot hozott. Biarritz ur elém rakott egy doboz sötét bockot. Mig a szivar végét levágta, barátságosan igy szólott:
- Önt, mint ujságirót, aki szintén hivatásból pszichologus, valószinüleg érdekelni fogja ez az üzlet. Örömömre szolgál, ha mindennel megismertethetem, mert mi - itt önbizalommal mosolygott - nem félünk a konkurrencziától.
Pár udvarias frázis után Biarritz ur rátért a dolog általános részére.
- Csak a felületes emberek mondhatják, szólt komolyan, hogy üzletünk frivol és szükségtelen. Tegyük föl, hogy a házasság csakugyan a sziv dolga s a szerelem (amivel boldogult kollégám, Amor, vezette az üzletét) elengedhetetlen kellék a két nem örökös frigykötésében. Vajjon hogy tudja ön, hogy két sziv, melyben az egymással való harmonizálás minden kelléke megvan, okvetetlen megtalálja egymást? Nem is beszélve két távoleső országról, vegyük csak azt az esetet, hogy egy szegedi kisasszonyban minden szükséges tulajdonság meg volna ahhoz, hogy egy kaposvári fiatal urat tökéletesen elbájoljon. Ugyan hogyan találnak ezek egymásra, ha a dunántuli urat sohasem veti el a jó sors a Tisza partjaira? Okvetetlenül szükséges, hogy a szerelemnek véletlen legyen az alapja?
Engedjen meg egy prózai hasonlatot - mindenesetre számolok az ön idealisztikus érzelmeivel - még egy jó lakást is inkább talál ön, ha az Oiketerion ezer ajánlata közül válogathat, mintha maga indul el vaktában az utczák ismeretlen labirinthusai közé. Mit tudja ön, nem lenne-e az önök theoriája szerint is egész a füle csucsáig szerelmes, ha egy bizonyos kolozsvári, deési, debreczeni kisasszonynyal idejekorán megismerkednék? De ön, mint annyi sok (hála isten, folyton kevesbedik a számuk) ebben az egy dologban a puszta véletlenre bizza magát, holott minden másban, aminek csekélyebb fontossága van, meghallgatja az észszerü ajánlatokat. És annyira bizonyos, hogy ez a vak és logikátlan rendszer mindig jó házasságokat teremt? Nézze meg a statisztikát és el fog borzadni, milyen rettentő arányban növekedik a rossz házasságok száma. Vajjon egészen valószinütlen-e, hogy X. ur, aki most kuriai biráknál antichambriroz, hogy a válópörét szorgalmazza, esetleg nem volna a legboldogabb férj, ha egy ismeretlen tartózkodásu kisasszony létezése felől annak idején fogalma lett volna? Tegyük föl, hogy csakugyan van egy szemernyi igazság abban a költői mesében, hogy minden szivnek megvan valahol a maga hozzáillő párja, honnan tudja, hogy nem én vezetem a harmonizáló fél nyomára? Vajjon az a rossz renomméju ur, akivel önök dolgoztatnak (hiszen tudja, hogy a véletlenről van szó) okvetlenül ügyesebb nálunknál?
- Eszemben sincs, szóltam udvariasan, hogy az ön igazságainak ellen mondjak.
Biarritz ur meghajolt kissé és tovább folytatta a magyarázgatást.
Valószinüleg azt sem tagadja, hogy czégünknek legalább is annyi pszikhologiai ismeretre van szüksége, mint egy jóra való drámairónak. Prokuristánk, Hartmann ur, akinek a talmudikus iskola szőröstül-bőröstül a kisujjában van, a pszikhologia elméleti részében is teljesen otthonos; én és névtelen üzlettársam csak a praktikus emberismeretben vagyunk jártasak. Ne vegye dicsekedésnek, de én üzletbarátaink beszédjéből, viselkedéséből majdnem biztosra merem venni, micsoda feleség lesz a legalkalmasabb számukra? Mutathatnám halomszámra a köszönő leveleket, de az asszony végre is nem malátaczukor vagy magyar cognac. Legyen elég annyi, hogy nehány üzletfelünk állandóan nálunk fedezi a szükségletét, vagyis, tekintetbe véve, hogy ön az üzleti nyelvet e téren talán frivolnak véli kissé, vannak korrekt gentlemanok, akik négyszer is megházasodtak (természetesen szegény feleségük halála után) czégünk ajánlatára és közbenjárására. Nem tagadom, hogy akadnak rossz partiek is a sok között, de ne méltóztassék elfelejteni, hogy az árunak, helyesebben a házassági anyagnak, mi csak terjesztői, exporteurjei vagyunk, s a minőség tekintetében nem lehetünk kizárólagosan felelősek. Egyébként bizom a szememben, s száz közül kilenczvenszer eltalálom, micsoda tulajdonságok tehetik egyik-másik üzletbarátunkat boldoggá? Annyit elárulhatok önnek, hogy két egészen egykaliberü lélek okvetetlenül szerencsétlenné teszi egymást. A házasságban a két frigykötő félnek nem hasonló, hanem kiegészitő tulajdonságokra van szüksége. A fukar félnek kell, hogy gavallér felesége legyen, a gavallérnak pedig olyan, aki nagyon is megnézi a pénzt, mielőtt tovább adná. A könnyelmü férjet a komoly feleség, a komolyat egy naiv kis madár teszi boldoggá. Talán különösen fog tetszeni ön előtt, de egy festő feleségének nem szabad nagyon rajongnia a képekért s az iró felesége inkább érdeklődjék a rózsa-krumpli, mint a Frithiof-monda vagy a Niebelung-ének iránt; amiből viszont önként következik, hogy egy olajpogácsa-gyáros házassága csak akkor lesz igazán boldog, ha a nő inkább az idealisztikus dolgokat, semmint az usence-üzletet tünteti ki hajlandóságával. Az egészhez nem kell egyéb, mint egy kis éleslátás, és czégünknek ez a tulajdonsága legkiválóbb oldala. Higyje meg, nem igen csalódnék, ha egy nap azzal az ajánlattal lépne be üzleti irodánkba: Nősülni akarok, s mivel az önök izlésében teljesen megbizom, jelöljék ki számomra azt a hajadont, akit az oltár elé vezessek.
- Igen, bátorkodtam közbevágni, de hát a külső, hiszen az is számit tán valamit?
Biarritz ur akként mosolygott, mint egy orvostanár, ha a kajászó-szent-péteri falusi sebész ódon diagnózisát meghallgatta. A kezével fitymálva ütötte meg a levegőt és igy szólt:
- A külső, ugyan hagyja ezt! A szépség jórészben képzelt dolog, s a szem teljességgel nem abszolut mérték. A szépség impresszióját valamely rejtelmes lelki proczesszus idézi elő, s a szem csupán tehetetlen szolga, aki - hogy filozófus nyelven beszéljek - a különböző individuumok izlése szerint fogja föl az előtte levő személyek vonásait. Én csodaszépnek tarthatom azt a nőt, akit ön egészen közönségesnek talál, s viszont unottan nézhetek egy másikat, akinek ön szivdobogással kiván jó estét. Valamely üresfejü férj mogorván lesi a sarokból, hogy a felesége egy más férfival jókedvüen beszélget s lehetetlennek tartja, hogy e bájos teremtést más ne oly szerelmes szivvel nézze, mint ő; a csacsi nem képzelheti el, hogy amaz idegen ember előtt a szép nő nem több, mint akármelyik más asszony, s az udvarias máz alatt talán az a gondolat lappang, mint szökhetne még illendően a buffetbe? A két szempár, anatómiai értelemben, teljesen normális - és mégis, mennyire másként lát mindakettő!
De ezen az alapon még tovább megyek egy lépéssel: én magam is szépnek tarthatok valakit márczius végén, aki január elején még annyi érdeklődést sem támasztott bennem, mint a legujabb krétai események. Vannak nők, akik az embert teljességgel hidegen hagyják az első héten - három hónap alatt ugy lovagolunk az ablakuk alatt a legnagyobb szélben, akár egy ambicziózus kengyelfutó. Csak az ostoba könyvek mesélnek holmi szikrák felől, melyek a lélekből a lélekbe pattannak, - ez üres beszéd, mint nagyrészben minden, amit a szerelem felől összeirtak. Tizet teszek egy ellen, hogy akár ön is komolyan beleszerethet másfél esztendő alatt valami kisasszonyba, aki némileg csinos, nem ostoba, egy kissé foglalkozik önnel, s egy szemernyit kaczér - föltéve, hogy egy mezei birtokon együtt lesz vele tizenhat vagy tizennyolcz hónapig. A szerelemben jó adag van az auto-szuggesztióból; sokkal több, mint ahogy a könyvcsinálók hiszik. Gyakorlatunkból csak egyetlen példát hozok föl, - teljesen hiteles. Egy vidéki földbirtokos az ajánlott hölgy arczképét kérte tőlünk, mielőtt háztüznézőbe menne: de fájdalom, éppen nem volt raktáron az illető fotográfia. Küldtünk hát egy másikat, a mi épen a kezünkbe akadt, s vidéki üzletbarátunk már az első látásra a füle csucsáig szerelmessé lett. Megvallom, magam is aggódtam kissé, hogy a csalás kiderül - ennyire vakoknak még az idealistákat sem hittem, - de csodálatos, a kérő nem vette észre, hogy egészen más leány van előtte, s az élő arcz nem lohasztotta le benne a lángot, mely a festett láttára életre kelt. A házasság boldog - biztositom, hogy prima kvalitás - legjobb házasságaim egyike. Nos, veheti ezt egyébnek, mint auto-szuggesztiónak? Kemény ur a minap megfordult nálunk (az öcscse részére adott némi megrendelést) s hálásan konstatálta, hogy feleségébe már az arczkép első megpillantásakor szerelmessé lett. »Ha őt nem kaphattam volna meg, szólt érzékenyen, olyan agglegénynyé lettem volna, mint a parancsolat.«
Biarritz ur öntött még egy pohár cognacot és aztán jókedvüen veregette meg a vállamat.
Igy van az, tisztelt barátom, a mi üzleti tőkénk a filozófia és az emberismeret. Ha tehát elszánja magát valami szörnyüségre, csak jőjjön bizalommal, magam veszem kezembe az ügyét. Remélem, nem sértem meg, ha lemondok a szokásos perczentekről, önt, mint ujságirót, a feleségből is tiszteletpéldány illeti meg.
Becsengette Hartmann urat, a prokuristát, aki az üzlet technikai berendezését mutatta be a legszivesebb készséggel. Végig jártuk az irodákat - huszonkét kanczellista körmölt a világos lámpák alatt - a levelező-osztályban hét különböző nyelven irták az üzleti leveleket. Egy szőke fiatal ember épen a regiszterbe vezette be a hátralékos neveket, egy kopasz ur igyekezettel babrált a széles főkönyv koczkái közt. Hartmann ur a levelező-osztályban megállt egynéhány asztal előtt; kérdésekkel, utasitásokkal halmozva el a szorgoskodó irnokokat:
- Neumann contra Greyvald kézfogó 26, hozomány 25 mille, vagy 1500 forint apanage. Torbágyi kevésbbé szőkét kiván, a hamvasból ajánlhatnának még egyet, 75 ezerrel. Tépje el ezt a levelet, irja, hogy e pillanatban van egy háziasan nevelt kisasszonyunk. Az angol kisasszonyoknál volt 18 éves koráig s most anyai részről árva. Majer, 6000 forintos hozomány; dobja el. Nem foglalkozunk ily csekélységgel, irja meg, sajnáljuk. Hé, Német, hány táviratunk lesz ma?
Egy fiatal ember felállt az iróasztala mellől.
- Ma kevés, Hartmann ur, mindössze három.
- Micsoda táviratok? kérdeztem kiváncsian.
- Oh, semmi, egyszerü gratuláczió... A százezer forinton felül való hozományoknál táviratot szoktunk küldeni az esküvőre...
Hartmann ur bevezetett az arczképes terembe. A fal körülfutó szekrényeiben a hajszinek szerint volt osztályozva az osztrák-magyar monarkhia százezer kisasszonyának arczképe. Az egyes szekrények fölött nagy aranybetüs fölirások állottak: Fekete, gesztenyeszin, hamvas, aranyszőke, Tizián, vörös, fehér. Találomra kikaptam néhányat a számozott fotográfiák közül, az első száz között mindjárt találtam öt ismerős leányarczot. Az önök arczképe tisztelt kisasszonyok, akik ezt a hiányos tárczát elolvassák, okvetlenül meg van a Biarritz ur gyüjteményében, bár maguk mitsem tudnak felőle. Oh, mennyi szép leány, hogy dobogott a szivem. Nem egy, de száz feleséget tudtam volna azonnal kiválasztani. Hartmann ur érzéketlenül turkált a fotografiák e bájos oczeánjában, közben ujabb fölvilágositásokat adva az üzlet berendezésére vonatkozólag:
- A jutalékokkal sok bajunk van, a törvény e tekintetben hiányos. Üzleti szokásaink értelmében a hozomány 1%-a képezné a czég provizióját, de ez tisztára üzletbarátaink hajlandóságától függ, mert a törvény e czimen egyetlen batkát sem itél meg. A jogszolgáltatás erkölcstelennek deklarálja ezt az üzletágat, holott, mint ön bizonyára belátja, üzletünk inkább humánus, mint sok egyéb vállalat. Egyébként a dolog aligha marad annyiban, mert egy képviselő-barátunk (a feleségét irodánk utján szerezte) közelébb interpellálni szándékozik az igazságügyi minisztert.
Megnéztük a nagy fénynyel berendezett várakozó-termeket, a telefon-szobát (bécsi és budapesti telefonnal), a százakra menő levelek expediáló helyiségét. A nagy előszobában egy livrées inas előzékenyen segitette föl a téli kabátomat. Megköszöntem Hartmann ur szivességét, s távozóban még intéztem hozzá egy szórakozott kérdést.
- És önök, természetesen mindannyian az iroda utján házasodtak?
A prokurista valami porszemet szedett le a kabátom gallérjáról.
- Én, válaszolt kissé mosolyogva, a magam részéről nem vagyok házas ember.
- És Biarritz ur?
- Ő sem.
- És a névtelen üzlettárs?
- Az sem.
- És az irodai személyzet?
- Mindannyi nőtlen.
Csodálkozó pillantásomra Hartmann ur tréfásan szólott:
- Nem tudja, a szabók ősidők óta a legrosszabb ruhában járnak...
Hatalmasan megrázta a kezemet. Biarritz ur még egyszer utánam kiáltott az üvegajtón át:
- Ha tehát elszánja magát, csak jőjjön bátran. Ne feledkezzék meg, önnek tiszteletpéldány jár.
Valami kis szőlőhegyi faluban bolyongtam a mult napok egyikén, egy ősziesen verőfényes délután. A Balatonon csillogó aranysávok huzódtak végig és sötét felhőfoszlányok tükröződtek a kékesszürke tó vizében. Végigjártam az egész határt. Ahol régente áldott venyigék mosolyogtak a fehér utak mentén, most kopár kukoriczaföldek huzódtak le a Balatonig.
Oly szomoru volt ez a csönd; a vinczellérházak hallgatva fehérlettek ki a zöld mezőből és a kolnák nehéz vasajtaja szinte fénylett a rőtbarna rozsdától. Sehol egy kurjongatás, egy puskalövés; oly melankólikus, elhagyott volt minden, akárcsak meghalt volna valaki.
De egyszerre ugy rémlett, hogy fenn, a domboldalon, a Tamási Sándorék kis tanyájában, nyitva áll a szalmafödeles présház, s valami furcsa alak mozog ide-oda a hordók között.
Már alkonyodott, de azért nekivágtam a hegyi ösvénynek, s pár percz alatt szerencsésen feljutottam a présházig.
Csakugyan volt ott valaki: egy czilinderes, ismeretlen ur, aki tenyerét a szeme elé tartva kiváncsian nézett rám a lenyugvó nap világosságában.
Bemutattam magam, ő is megemelte a czilinderét. Azután, legnagyobb bámulatomra, igy szólott:
- Én Bacchus vagyok, talán méltóztatott hallani felőlem. Valaha isten voltam, s az arczképem minden mitológiában megjelent. Bizonyára önt is megkinozták a családfámmal, mert az iskolák még mindig elegendő jóindulattal vannak irántam. Pedig az egész poziczió alig ér többet, mint a párisi grófé vagy az orleansi herczegé...
- De kérem, szóltam kissé zavartan, egy Bacchus, a ki czilindert visel, s a lovasi présházban kószál...
A trónvesztett isten előgörditett valahonnan két korhadt hordót, s bágyadt mosolylyal, melyben ugyanannyi melankólia volt, mint a körülöttünk haldokló alkonyatban, igy folytatta a beszédet:
- Persze, ez különösen hangzik önnek, de majd megért. Nem én vagyok az egyetlen isten, akit detronizáltak. Magát Jupitert is kompromittálták, hiszen akármelyik villamos gép csakugy mennydörög, mint ő. De őt legalább a tudomány ölte meg, valamint a többit is, aki valaha az örökzöld Olympuson trónolt. De engem egy gyatra bogár pusztitott el, egy szemmel alig látható féreg...
Ön megütődik, hogy czilindert hordok, s a borostyánleveles thyrsost keresi nálam, meg a szőlőgerezdet és a gránát-almát... Ha thyrsossal járnék, utánam futnának az utczagyerekek, s a mint láthatja, a sétabotom egy csontsipkás jockeyfejet ábrázol... Szőlőgerezdet és granátalmát pedig legfeljebb a csemegés boltokban vásárolhatnék...
Valaha nem igy volt, - hiszen tudja. Mikor még Görögország nem került az operette-szinpadokra, dal, zene és táncz jártak a nyomomban. Poseidon hónapjában virágos proczessziók vonultak a sárguló szőlőgerezdek közé és megüresedtek a házak a zajos, lobogós sokaságtól. Harsonák zengése kisérte képmásomat a kerameikos-templomba, a költők daloltak, álarczos menetek dobálták a virágokat, mint egy modern nizzai virág-korzón. De a Riviera fölé már nem borul a régi Görögország égboltja, - ah, ezt az égboltot nem látja meg többé halandó emberek pillantása. Virágos trónomat nevető szőlőgerezdek koszoruzták, lobogó fürtjeimet kaczér szőlőgerezd övezte. A siró letörölte könnyeit, ha illatos thyrsosomat fölemeltem, evoe-t kiáltottak a legkomorabb stoikusok. Hol vannak ezek a szinek, oh uram, hol? Jókedvü, tréfás, kurjogató ifjuságom - megszakad a szivem, ha rágondolok. Czilindert hordok és botomat csontsipkás jockey ékesiti. A Dionysius ünnepeit ostoba batyubálok váltották fel, a harsonát pedig kizárólag a katonabandák kezelik. És a költők hivatalt vállalnak a bankokban és főkönyvi kivonatokat irnak a lelkes dithirambusok helyett.
A középkorban sem voltam már valami kamasz legény, de a középkor még megjárta, mert a zárdákban még tölthettem néhány vig napot. A pinczemesterek, a gvardiánok, a jámbor életü páterek néha lebotorkáztak a boltozatos gádorokon, ahol isteni zöld penész boritotta a hatalmas hordókat. Én is csak itt huzódtam meg akkor, mert az Olympusról elköltöztek az istenek. Mint honfitársam, Diogenes, én is egy korhadt hordóban laktam néhány hosszu századon keresztül és a nedves pincze nyirkos zöld penészt lopott őszülő szakállamba. Nem volt éppen rossz világ, a páterek mindig pártoltak egy kevéssé. Megkopogtatták a hordók sötét dongáit, s a magas pinczeablak fénysugara megcsillogtatta olykor a nehéz ezüstserlegek tartalmát.
Micsoda borok voltak és micsoda délutánok! A gvárdián koczczintott velem, a kövér pinczemester megölelt és néha barátságosan felvittek a refektóriumba. Egy fiatal barát odaült a harmónium mellé, Borgias atya előhozta a füvekből készült pálinkát, amelyet a kolostorban készitettek.
De mindennek vége, ah uram, sohasem leszek többé fiatal. Itt, ameddig az ön szeme végiglát, ősz elején megdördültek a taraczkok és jókedvü legények vitték tánczba a virágos hajadonokat. Minden élt a kis bogárhátu kunyhókban, az ég sötét égboltját tarka szikrák világitották meg éjszakánként, vigan czinczogtak a hegedűk. Olykor azt hittem, hogy a régi dionysiák tértek vissza egy idegen égbolt alá, minden élt, lélekzett, kaczagott. Ah, ez a bogár, ez az istentelen féreg! Nézzen körül, a kolnák ajtaját befutotta a gaz, rozsda vöröslik mindenütt a kis présházak lakatján. Nem lát egy eleven lelket, mintha csak meghalt volna valaki. Pedig nem halt, csak én haldoklom, a szegény trónvesztett Bacchus...
Czilinderét levette a szegény isten és fáradtan törölte végig verejtékes homlokát. Szánakozva kérdeztem tőle:
- És mivel foglalkozik mostanában?
Bacchus szomoruan válaszolt:
- Borügynök vagyok egy stájerországi import czégnél... Végig házalom az egész országot, napi hat forint utazási átalányért és évi kilenczszáz forint fizetésért. Talán hallotta is a czégem nevét: Ed. Haselman & Comp.
Titkolózva hajolt közelébb a fülemhez:
- De a bor nem igazi, nagyobbára műborral utazom. Ah, uram, sokszor ugy rémlik, hogy magam is aféle műisten vagyok már...
Kezét nyujtotta és ment. Egy darabig láttam, ahogy a vöröses hegyi ösvényen lefelé baktat, de csakhamar eltünt fáradt alakja a tó sötét partja mentén. A szivem elszorult; minden oly szomoru és kietlen volt. A tulsó parton feltámadt a balatoni szellő és gyöngén zörgette meg a bezárt présházakon a rozsdás, sötétbarna lakatokat.
Most, hogy pár nap óta az Equator mellékén érezzük magunkat a budapesti aszfaltot róván, megint eszembe jut a szines balatoni kaland, mely mindenkor édes emlékeket fog fölkelteni a mi kicsiny társaságunk szivében.
A társaság nincs többé együtt; ki itt, ki ott ül valami eldugott villában, összehajló diófák lombjai közt. A kis leányok függő hálóban olvassák a franczia regényeket; a fiatal urak nyilt életkedvvel udvarolnak a parton vagy a gyógyterem oszlopsora közt. De ah, mindig a lelkükben marad ama rekkenő nyári nap hangulata, melyben a »Mariska« csüggedten bocsátotta le meglankadt vitorláit, s mi lustán, álmodva szemléltük a mozdulatlan yachtról, a hogy egy ponty, egy ezüstös csuka hirtelen fölbukkan a tó kékesszürke vizéből.
Nevessenek hát bennünket, kik prózai költeményeket zengünk a Balaton szépséges vizéről, nevessék rajongásunkat, álmainkat, naiv, de becsületes frázisainkat, mi örökké hűségesek maradunk a tó zöld hullámaihoz, s kardhegyre állunk ki mindazokkal, akik a Balatonnál szebb vizet ismernek a kopár föld területén. Mennyivel szegényebbek önök, kik nem születtek itt a parti nádasok zónájában s idegenekül, hideg szemmel tekintenek a tó mosolygó vizére. Az önök lelkéhez ugyszólván mitsem szólanak e hullámok, e kékbejátszó hegylánczok, az elpusztult szőllők kopott, düledező pinczeházai! Drága villáik terrászai alól önök szomjasan keresik a kilátást, bosszankodnak az esőre, mely egy költséges napjukat megrontja, fürödnek orvosi előirás szerint az uszóház szükre szabott deszkái között. De előttünk, kik a reménydus, ifju pontyokkal ugyszólván együtt növekedtünk föl, érthető nyelven beszél az egész vidék, s rejtett szépségeket tár föl a csöndesen pihenő viztükör. Mikor a nosztori erdő magas dombján hirtelen kicsillan a Balaton kék vize, a gőzhajó gyönge füstje kóvályog a napsugaras levegőben, egyszerre poétákká leszünk mindannyian, bár pörös akták, orvosi reczeptek, utjelző póznák közt töltjük is el az életünk javát.
Önök előtt mindez érdekes látvány, bennünket beteggé tenne, ha csak egy nyáron is távol kellene maradnunk tőle.
A vitorlák, a nádasok, az uszodai hid, a savanyukut körül gyülekező falusiak, a kis kék ruhás összetöpörődött anyókák, a csöndes vasárnapi misék, a villák forró környéke, ahol óriási legyek zümmögnek a nyári ebéd-utánok csöndjében, az esti eszplanade fényes toilettejei, a hajó csillogó zöld lámpája, a rejtelmes éjjeli locscsanások. Kétszáz kilométernyire a Balaton vizétől, a szivem meleg emlékezésekkel telik meg, s a körut egy ódon házában is ugy érzem, mintha ugyanaz a szellő áramlanék be a nyitott ablakon, amely a yachtok vitorláit megdagasztja...
*
A yachtok! Sohasem láttam a tengert és a családomban ősidőktől fogva nem találkozott admirális, mégis gyermekkori vágyakodások vonzanak a hófehér vitorlákhoz, melyek egy gyorsvonat sebességével siklanak tova a haragos hullámok fölött. Derék Jules Verne, akinek könyveit lelkem egész szomjuságával habzsoltam, egyedül te lehetnél tanubizonyságom arra nézve, micsoda rengeteg tengerész-hajlandóságok gyülekeztek föl bennem a veszprémi vár sziklái közt, s minő rejtelmes tervek fogamzottak meg agyvelőmben: mint lehetne megnyitni a mi Séd nevü csermelyünket a világhajózás czéljaira? Képzelődésemben már szinte magam előtt láttam a hatalmas veszprémi kikötőt, gőzhajójaival, dockjaival, a vasoszlopok rozsdás lánczával, a liverpooli vagy brindisii part hangos, internáczionális lármájával. A Buhim-utcza félreeső kurtakorcsmáiból csaknem kihallottam a mulató matrózok dalolását s a kis vizi malmok idillikus magányában fantáziám a világitó-torony villamos tüzében gyönyörködött.
De Veszprém, fájdalom, még manapság sem vetekszik a havrei, nápolyi kikötőkkel. A jóságos kanonok bácsik magas ablakai alatt szeliden kanyarog a Séd folyó, a jegenyék, parti füzek árnyékában. A hajóhadat egyetlen jármü képviseli: a városi nyilvántartó csónakja. De ez is csak a tavaszi áradások idejében közlekedhetik a távoli világrészek partjaival.
*
Egy délelőtt, a füredi uszóház foyerjában egy szép asszonynak kitünő ideája támadt.
- Hajózzunk át vitorlás hajón Almádiba!
Az eszmét lelkesült hurrázással fogadtuk. A doktor hajót bérelt, magam kiszaladtam a villába, hogy a kis lányokat az utazás felől értesitsem, Margit és Beatrice kisasszonyok tánczolva szedték össze az utiöltözetüket, a cognacot, egy plaidet, a tábori messzelátót. Én besózott hust és kétszersültet kerestem - hajóutat alig képzelhettem ilyesmi nélkül, - de a balatonfüredi boltokban, fájdalom, nem árulnak tengeri kellékeket. Csakhamar összegyült a parton az egész izgatott társaság: egy szép és vidámlelkü asszony, két ugrándozó leány, két hallgatag angol matróz s velem együtt három elszánt tengeri fóka. A doktor megfeledkezvén arról, hogy a vitorlásokat nem gőz hajtja, harsányan felkiáltott:
- Beszállni, beszállni, a hajó fütve van!
A csónak, akár csak a hamburgi kikötőben, fürgén siklott ki a vitorlások közül a »szabad Balatonra«, ahol a Mariska, egy gyönyörüséges schooner, dagadó vitorlákkal várt reánk. A társaság bizalmából megnyervén a főstewarti tisztet, szorgosan munkálkodtam a különféle proviant elhelyezésen s szerencsésen fölfedeztem egy rejtelmes odut, ahova a kosaraimat elrakhattam. Tom ur, az egyik matróz gondoskodott néhány jégdarabról s a vitorláshajó csakhamar megindult a világoszöld zalai partok mentén, ahol tornyos, erkélyes villák, sárguló szőlővenyigék, bogárhátu vinczellérházak sürüsitették be a meredek hegyoldalt. Az ut pompás volt eleintén. A kis leányok kaczagtak, mi egy-egy hősszinész nemes buzgalmával deklamáltunk, a matrózok suttogtak egymással a vitorlák alján. Csopak, Arács, Alsó-Eörs, Paloznak csakhamar kibukkantak a gyümölcsfák közül, a vörös bádog-templomtornyok csillogtak a napfényben, a parti uszóbódék mellékén élénken lubiczkolt egy-egy fürdőző polgártárs. Forró sugarak égették a main-topsail csucsát, két vagy három óra lehetett délután. A viz kék volt és átlátszó. A tihanyi kolostor szürke épületfalai szinte libegtek a rekkenő melegben, valahol, az eltünő partok belsejében megdördült egy ismeretlen puskalövés. Lassankint mindnyájan elhallgattunk, a leányok belemártogatták ujjaikat a tó langyos habjaiba, az asszonyok elmerülve bámulták a tükörsima vizet. Szellő nem libegett, álmositó zugásba folytak össze a nyári délután sajátságos hangjai. A matrózok aggodalmasan tekintettek a felhőtlen égboltozat felé. Tom ur le-lekapta kis sipkáját s kimerülve törölgette vörös, izzadó homlokát.
- Ugy tetszik, állunk, mondotta a doktor szomoruan.
Papirszeleteket dobáltuk a vizbe; mindannyi ott maradt a yacht mellett. Abszolut szélcsend volt, majdnem példátlan a Balatonon. Egy paloznaki benszülött a tengeren át bámult bennünket, nagy messzeségből idáig látszott a gőzhajó füstje. A kis leányok már a legyezőjükkel próbálkoztak, csakhogy egy kis szellő támadjon a hajó környékén. De Aeolus ur, a szeszélyes isten, délutáni álmát aludta a Tamáshegy valamelyik mészbarlangjában.
- Stewart, szólt az egyik szép asszony, lássuk, mit adhatna ozsonnára!
Bemásztam az éléskamarába, izzadva hoztam ki egy nagy, füles kosarat. Hamarosan tányérokat raktunk a yacht sima párkányára, az aranysárga csopaki borban nagy jégdarabok usztak. A rejtelmes kosár bőven ontotta a hideg sülteket, a hamvas epret, a málna illatos gyümölcsét. Tom és John, akiket megkináltunk, tisztesség-tudással emelték föl a poharat s nagyot ittak Margit és Beatrice kisasszonyok egészségére.
Véget ért a kitünő ozsonna, a tányérok ismét visszakerültek az éléstárba, de a várt szellő még sem borzongatta meg a tó vizét. Tom ur az alkonyi hüvösségben bizott; de istenem, hol volt még az alkony? Fülledt melegség borult a tóra, melyből a viz különös illata áramlott ki.
A doktor rémületes matróz-történeteket mesélt a Csendes-óczeán végtelenségéről, hol egy törékeny csónak hosszu heteken át bolyongott a háborgó hullámok hátán s a Bounty lázadói végre is az egyik társukat sorsolták ki ebédre. Igen, a szerencsétlen Dawlins mint hideg pecsenye végezte be a pályafutását, még pedig saláta és aspik nélkül.
A kis leányok félénken kapaszkodtak a kötelekbe s a kegyetlen doktor valahol fölfedezett egy gyuródott papirlapot, melyből a sorsolási czédulákat elkészitse. A neveinket egymásután irta föl és mindannyit elrejtette a kalapjába...
Az idő már öt vagy hat óra felé járhatott. Milyen élet van ilyenkor a füredi partokon! Az ozsonnázó terrász zsufolásig tele emberekkel, a parton czigány-muzsika játszik, az asszonyok kaczagnak, csörömpölnek az ozsonnázók csészéi, kanalai. És mi, számkivetettek, elhagyatva veszteglünk itt a rémséges óczeán közepén, egy meglankadt vitorla árnyékában...
De micsoda árnyék, milyen nevetséges, czingár kis árnyék volt ez, jó isten! A hölgyek már ahhoz sem éreztek erőt, hogy a legyezőiket mozgassák s a szép asszony halványan, kissé mosolyogva dőlt hátra a schooner viaszkos párnájára. A doktor gyanakodva szemlélte.
- Nincs rosszul? kérdezte aggódva.
- De igen, azt hiszem, kissé...
Bemásztam a cognacos üveg után, de a rossz sors még sulyosabbá tette a helyzetet. A cognacos üveg feldőlt, a pompás, sárga Martell végigfolyt a yacht alján. Nem volt egy csöpp borunk sem többé, a doktor kétségbeesett.
- Nagysád, suttogta elszántan, nincs egyéb hátra, mint hogy a füzőjét kikapcsolja.
- Mit gondol? szólt a szép asszony ijedten.
De a helyzet tarthatatlan volt. Egy darabig tanácstalanul tekintett széjjel, ugy rémlett, mintha közel volna az ájuláshoz, de most hirtelen eszébe jutott valami.
- Hallják, forduljanak hátra, önök is, meg Tom és John. És adják becsületszavukat, hogy nem néznek erre, mig az engedélyt meg nem kapják.
Komoran megesküdtünk, mint valaha a svájczi szabadsághősök s elfordultunk a hajó orra felé. A szép asszony fehér vállai lázas sietséggel bontakoztak ki a kellemetlen békóból.
Megkönnyebbülve sóhajtott föl, a veszedelem elmult. Pár percz mulva frissen csendült meg a hangja:
- Lehet már!
A somogyi partok lassankint homályba vesztek. A bokrok, a fák szürke tömeggé olvadtak össze, a vizre fátyolt teritett a leszálló alkony. Odaát egy gyorsvonat szaladt végig Fiume felé, messziről megjelent valami halászbárka. A nádasból ismeretlen fütyszó, sikongás hallatszott ki, a Balaton csillogott egy tenyérnyi helyen a kenesi partok irányában. A yacht fölött elrepült néhány madár, a viz lágyan, szinte észrevétlenül mozdulni kezdett.
Tom egyszerre fölugrott;
- Quickly, quickly, brise!
Mi még nem éreztük a szellőt, de a két matróz egyszerre munkához látott. Leszedték a main-topsailt s hamarosan felhuzták az óriási spinackert. Majdnem belehánytak bennünket a Balatonba, de törődtünk is mi most ezzel a csekélységgel! A felső medenczéből utra kelt az esti szellő s a vitorlák erős vászna duzzadtan dagadt meg, mint az Aeolus-apó zsákjai.
- Hurrá!
A yacht szélsebesen megindult. Mint a szegény gebe, mely egyszerre tündértáltossá változik, a nyugodt, ellomhult yacht most egészen a féloldalára billent s hatalmas suhanással szelte ketté a fodrozódó hullámokat. A sötétben alig sejtve tüntek el szemünk elől a régi alsó-eörsi templom, a szőllők piros karói, a bámészkodó gyarmatosok, kik partmenti házaik kapujából szemlélték a teljes széllel haladó Mariskát. Az égen kigyulladt néhány csillag, az idő hüvössé vált. Milyen pompás volt most az ut, oh, milyen pompás!..
Távolról ide fénylett a kis almádii kikötő-hid lámpája, egypár sötét alak éljenzett az uszodában. A satin cloth öltönyös, fürge kis jegyző kilőtte a puskáját, a czigányok tust huztak. S mi olyan önérzettel, büszkén sétáltunk végig a várakozók sorfala közt, mint a nagy Odysszeus valaha, mikor az ithakai partokra visszatért.
Az a theoria, hogy a nép csalhatatlanul megérzi, kik érdemesek a szeretetére, s hogy a népszerüség mindig megérdemelt jutalom: nem egészen igaz. Hogy Szabó György a volt főispán, mikép lett népszerü a megyéjében, arról, a titoktartás kikötése mellett, a következő történetet mondhatom el.
A főispán Schubert-dalokat énekelt és Miss Ellen, az angol-kisasszony, meghatva kisérte a harmoniumon. A főispán barátságos kis szalonjában mindennaposak voltak az ilyen müvészi előadások és a kegyelmes ur szép baritonját gyönyörüséggel hallgatták a kisvárosiak a kivilágitott ablakok alatt.
Amig az öreg ur a szentföldre induló keresztes lovagokkal és az álmodozó szerzetessel foglalkozott, Sarolta titokzatosan csevegett a rajztanárral, az egyik félreeső sarokban. Sarolta két év előtt jött haza a Sacré coeur-ből és azóta kedvenczévé lett az egész városnak. Mikor atyjával a nyitott landaueren végigkocsizott, a hivatalnoknék, a boltosnék, a kisvárosi kisasszonyok mosolyogva hajtották meg feléje a fejüket. Sarolta, ha volt benne valamelyes pszikhologia, ezt olvashatta ki a barátságos üdvözlésekből:
- Szép vagy és kedves vagy, mint egy májusi gyöngyvirág.
Ha néha megjelentek a kaszinó bálján vagy egy-egy harmatos erdei majálison, az aranyifjuság tisztelettel forgatta meg és óvatosan tette keztyüs kezét a főispán kisasszony hófehér csipkeruhájára. És Sarolta mosolyogva pukkerlizott a járásbiróné előtt és nyájasan állt szóba a szép patikárusleányokkal. A leányok pedig kivétel nélkül szerelmesek voltak bele és térzene közben, ha néha a Sarolta fehér napernyőjét meglátták, gyönyörködve figyelmeztették rá a gavallérjukat:
- Nézze csak, milyen édes... Mintha czukorból volna, és egy torta tetejéről ugrott volna le...
Sarolta tehát a rajztanárral beszélgetett és mig a theájukat kavargatták, körülbelül ezt mondta neki:
- Nincs más mód, én este eltávozom hazulról és többé nem térek vissza. Arra hiába várnék, hogy papa beleegyezését adja a házassághoz, nem tehetek hát mást, mint hogy kompromittálom magam vele.
Varga ur elhülve tartotta kezében az angol kétszersültet, - igazán nem tudta, mit feleljen erre a bizalmas vallomásra?
Régóta ismerte a Sarolta titkát, hiszen a leány mindig nyilt és őszinte volt hozzá. Sarolta mintegy három hónap előtt egy este titokzatosan azt ujságolta neki, hogy a Horvát doktor felesége lesz. Alig látták egymást nehányszor az Arany Tigris szinházzá átalakitott nagytermében, alig tánczoltak egymással nehány tourt a kaszinóbálon, alig váltottak egy-két barátságos pillantást a csütörtöki térzene alkalmával - és Sarolta már arról álmodozott, hogy Horvát doktorral nézi meg először a velenczei galambokat és a nápolyi tengeröblöt. Fájdalom, Horvát doktor ez idő szerint ötszáz forint évi fizetésért végezte a törvényszéknél az aljegyzői teendőket és az öreg kegyelmes ur ezt a csinos összeget nem igen tartotta elégnek ahhoz, hogy az ember a családját fentarthassa vele.
A rajztanár megdöbbenve hallgatta Sarolta kisasszony romantikus szökési terveit, de mennyire elámult, mikor a leány egy összegyürt levelet szedett elő valamelyik zsebéből:
- Olvassa csak, Horváttal már mindent apróra megbeszéltünk. Jövő hétfőn kilopózom este a házból és magával meg Imrével együtt Szentgyörgyre hajtatunk, az ő nagynénijéhez. Itt nyugodtan bevárom, amig a vihar elvonul kissé - és azután a jó Isten kezében lesz a jövendő.
A rajztanár fülét csak egyetlen szó ütötte meg ebben a programmban:
- Én fogom elkisérni Szentgyörgyre?
Sarolta ártatlanul nézett a szeme közé:
- Csak nem utazhatom egyedül vele, amig meg nem esküdtünk?
És zöldes szemét még melegebben forditotta rá:
- Valaha azt mondta, hogy mindent megtenne értem. Nos, hát a boldogságom semmi?... Csak nem fog magamra hagyni a legelső alkalommal?...
Varga ur elpirult, mint egy siheder.
- Istenem, dadogta, csak nem kivánhat tőlem komolyan ilyesmit?
Sarolta csüggedten hajtotta le a fejét és a szemei megteltek könyekkel.
- Hát nem teszi meg, sohajtotta, hát maga is azt akarja, hogy meghaljak?
Varga ur majdnem sirva fakadt erre a kegyetlen inszinuáczióra.
- Már hogy halna meg... ugyan hogy gondolhat ilyesmire?
- Meg fogok halni, ha nem leszek az övé...
Oly komolyan, oly szomoruan nézett a rajztanárra, hogy Varga el is hitte, amit mond. Kétségbeesve babrált a theás kanállal és tehetetlenül mormogta:
- Mit cselekedjünk hát, jó Isten?
- Nincs más mód, ha ez az egy nem sikerül, meghalok...
A rajztanár érezte, hogy bolondot fog cselekedni, mert ugyan hallgathat-e arra egy okos férfi, amit egy szerelmes kis leány az ő romantikus fejecskéjével kieszel? Sarolta aggodalmasan nézett a szemébe.
- Ugy-e megteszi, ugy-e nem akarja, hogy megmérgezzem magam?
A rajztanár lemondólag intett:
- Bünös vagyok és csacsi vagyok, de nem bánom, parancsoljon hát, mit tegyek?
*
A haditerv ez volt: Háromnegyed tiz óra után, mikor Miss Ellen papirosba göngyölgeti a hajfürtjeit, Sarolta ügyesen kisurran a szobájából. A portás ez időben rendes körutját végezi az udvar hátulsó részében és igy a kapukulcscsal, mely mindig benne van a zárban, baj nélkül ki lehet nyitni a kaput. Odakünn Varga ur várja Saroltát a ház előtt s együtt mennek el a Rader-térig, ahol ilyenkor egy teremtett lélek sem jár. A Rader-téren Horvát doktor már várni fogja a szökevényeket egy gyorsjáratu fiakkeren.
A terv első része jól sikerült. Sarolta kilopódzott az utczára és ijedten állt meg egy pillanatra, mert a kapuban egy idegen férfiu ácsorgott. De rögtön kiderült, hogy ez az idegen nem más, mint Varga ur, aki teljes fegyverzetben várta az expediczio megkezdését. A rajztanár földig érő köpenyeget és pofoncsapott velour-kalapot viselt, kezében pedig revolvereket szorongatott. Oly ijesztő volt a városnak ez a békés Tartarinja, hogy Sarolta szivdobogva hátrált, amikor a homályban megpillantotta.
A rajztanár rekedten sugta a fülébe:
- Ne féljen, fogózzék a karomba és induljunk...
Szó nélkül mentek kifelé a csendes utczákon, ahol még botorkált egy-két járókelő s világos foltok játszadoztak a gyalogjárón a korcsmák és a kávéházak ajtaja előtt. Sarolta remegett, a fogai összeverődtek az izgalomtól és néhányszor tehetetlenül hagyott abba egy-egy megkezdett szót. A Zöld koszoru előtt kiváncsian tekintett a leány fátyolos arczába egy hazafelé igyekvő városi polgár.
- Ohó, mondta ravaszul, tisztelet a kivételeknek kisasszony...
- Megismert? kérdezte Sarolta aggodalmasan, amikor tovamentek.
- Dehogy, ez a járásbirósági tollnok, aki este minden asszonyt inzultál... Ha egy deczivel több bort ivott, mindenkit ezzel szólit meg: Tisztelet a kivételnek...
Sötéten terpeszkedett széjjel előttük az óriási Rader-tér. Messziről homályosan látszottak ide a kampirozó boroskocsik, a zöldségük közt szunyókáló falusi kofák, egy panorámás sátor fehéres ponyvaoldala. Egyetlen ablakban sem volt már világosság, álmos éjszaka borult a kisvárosi házak háromszögletes tetejére. Távolról, a temető felől, valami nehéz szekeret ugattak a külvárosi kutyák...
Végigjárták a nagy teret, majd megálltak a Sterp-féle gabnásmagazin előtt, a hol a Horvát doktor fiakkerjének várakoznia kellett. De a ház előtti térség üres volt és a közelben sehol sem lehetett hallani a lovak bizalomgerjesztő ficzánkolását. A rajztanár bosszankodva dörmögött:
- Már hogy lehet elkésni ilyenkor?
Leültek a lépcsőre, a Stern-féle magazin zöld vasajtaja mellé és izgatottan, a hidegtől borzongva, kutatták végig szemükkel a homályos Rader-teret. A csöndes éjszakában a vám tulsó végéről idehallatszott a kutyák hangos feleselése s a kocsik zaja, melyek a távol országuton gördültek tova Szent-György vagy Alsó-Mikola felé... Tiz, féltizenegy, tizenegy óra is elmult már, de a Horvát doktor fiakkerje még mindig nem jött. Sarolta szeméből kicsordultak a könyek.
- Nem fog eljönni, mondta majdnem aléltan, most már bizonyos, hogy nem jön...
- Kell, hogy ide jőjjön, ha csak meg nem halt az éjjel.
- Akkor meghalt, mert érzem, hogy nem jön már...
A tüztorony órája a tizenkettőt ütötte, fájdalom, Saroltának volt igaza. Mi történhetett Horvát doktorral, hogy nem jött el? Ezt lehetetlen volt kitalálni. A rajztanár hátán végigfutott a hideg, mikor arra gondolt, hogy éjfélkor egyedül kóborol az utczán a főispán-kisasszonnyal. Mi lesz most, mi lesz e borzasztó történet vége? Varga ur nem mert a további fejleményekre gondolni és egy darabig némán ült a kétségbeesett leány oldalán.
Hideg szél fujt, mind a ketten fáztak. A rajztanár összekuporodott mencsikoffjában, majd közelébb hajolt a hallgató Saroltához:
- Türje föl a gallérját, mert még baja esik...
Később jutott valami az eszébe:
- Legjobb volna szépen becsöngetni a kapun és nyugodtan lefeküdni, mintha misem történt volna.
- Nem, az lehetetlen, papa késő éjszakáig ébren van... Ha a villamos csöngetyüt meghallja, maga néz utána, ki jár odakünn a kapunál?... Napok óta minden éjjel sürgős telegrammokat vár a kormánytól.
- Hát mit tegyünk?
- Legjobb volna meghalni...
Varga ur szivéből egyszerre kicsordult a keserüség.
- Mindennek én vagyok az oka, egyedül csak én... Maga semmiről sem tehet, egy fiatal leány nem tudja, mit cselekszik... De én, vén csacsi, jobban meggondolhattam volna, hogy mibe fogok?
Sarolta szótlanul függesztette szemét a távolba, ahol a fák, a telegráfdrótok, a háztetők félig-meddig beleolvadtak a homályba. Ki tudja, mi járhatott daczos fejében, kis czipőjével türelmetlenül lépegetett ide-oda. Varga ur arra ijedt föl, amikor igy szólt hozzá:
- Ha valahonnan lehetne szerezni egy koszorut, még mindent jóra tudnék forditani...
- Micsoda koszorut?
- Mindegy, - lehetne virág vagy akár babér. Egy koszoru okvetetlen megmentene bennünket.
- És mire kellene az a koszoru?
- Majd megtudja, de előbb keritse meg a föld alul is...
Varga ur a homlokára ütött:
- Volt egy babérkoszorum, de az bizony jóformán elpusztult már... Novemberben kaptam a tanitványaimtól, a születésem napjára... Szalagján ez a fölirás áll: Babért a szabadkézi rajznak...
Sarolta fölugrott a magazin lépcsőjéről:
- Hozza el, ez a koszoru mind a kettőnket megment...
- Miképpen?
- Ne kérdezzen semmit, csak hozza el.
- Hát jőjjön velem.
A főispán-kisasszony Varga karjára füződött, aki alig lakott innen két-háromszáz lépésnyire. Varga a zsebében hordta a kapukulcsát, s igy zaj nélkül fölmehetett a lakóházba. Hat percz mulva elfogyott lélekzettel szaladt le megint a lépcsőkön.
- Itt van, mondta lihegve, itt hozom a köpenyegem alatt.
- Akkor menjünk...
- De hová?
Sarolta megállt egy perczig, és egy diplomata ravaszságával fordult a rajztanár felé:
- Jőjjön, meg fogjuk koszoruzni a Gál Lajos emlékszobrát...
*
Gál Lajos, aki honvédőrnagy volt negyvenkilenczben, vitézül harczolt az ellenség ellen, de legnagyobb bravúrját állitólag akkor követte el, mikor hetven osztrák katonát egy meszes gödörbe kergetett. A katonák mind ott vesztek, Gál Lajost pedig a forradalom végén in effigie fölakasztották. De az őrnagy Törökországba, majd Amerikába emigrált s mint békés farmer végezte be életét az ötvenes évek utolja felé. Szülővárosa, amelynek temetőjében még a Bach-korszak alatt allegorikus szobrot emeltek a hetven pórul járt osztráknak, hálásan emlékezett meg később az ő nagy fiáról, s az idén gyönyörü emléket állittatott fel neki a Kazinczy-tér közepén.
Az emléket nagy ünnepiességgel leplezték le, egy fővárosi költő ódát irt, a helybeli lapok nemzeti szinü keretben jelentek meg az ünnep reggelén. A falukról beözönlöttek a vidékiek, a negyvenkilenczes agg honvédek pedig magukra öltötték megkopott uniformisukat. A napsugár megtörött a Gál Lajos kezében lévő bronczlobogón, a város házain szines zászlókat lobogtatott a szél - és mégis keserü hangulat keveredett a hazafias tüntetés mámorába.
A leleplezéstől ugyanis a hivatalos körök teljesen távolmaradtak. A törvényszéki elnöknek sürgős dolga akadt az alája rendelt járásbiróságoknál, az adófőnök betegen feküdt a lakásán, a főispán pedig hirtelen Budapestre utazott. A beavatottak tudták, hogy a főispánt a kormány tiltotta el attól, hogy az emlék fölavatásán megjelenjék. A méltóságos urat később megabczugolták, mikor a vasutról befelé hajtatott, a vidéki ujságok pedig ilyenformán irtak a dologról:
»A szoldateszka százfejü hidrája ismét fölütötte a fejét és a kamarilla megkezdte munkáját a titokzatos sötétben. Ausztria akarata megint érvényesült a magyar nemzet hazafias ünnepén és a gyáva szolgahad alázatosan hajtott térdet az idegen bálványképek előtt.«
Egy asztaltársaság a következő napokban megégette a Nemzet esti lapját, Vas Feri pedig, egy vastag nyaku környékbeli földesur, igy szólt a főispánhoz a kaszinóban:
- Jó lesz, ha elutazol néhány napra kegyelmes uram, mert nincs kizárva, hogy te is az estilap sorsára fogsz jutni...
Igy álltak a dolgok a Sarolta szökésének éjszakáján. Mikor a rajztanár a leány tervét meghallotta, értelmetlenül nézett rá egy pillanatig.
- Mit akar a szoborral?
- Bizza rám, tudom én, mit cselekszem...
Elmentek a Kazinczy-térre, ahol aranyos vasbotocskák vették körül a Gál Lajos emlékszobrát. Senki sem járt itt, körülbelül egy óra lehetett éjfélután, a városban alig volt más ébren, mint a czirkáló hajduk. Sarolta intett most Varga urnak:
- Adja csak ide a koszorut.
Kigombolta bolyhos kabátját és figyelmesen nézegette ruhájának hófehér szalagját.
- Van egy zsebkése?
- Igen.
- Adja ide gyorsan.
Levágta az egész szalagot és ügyesen feltüzte a koszorura.
- Czeruzája is van?
- Parancsoljon.
- Akkor minden jól fog végződni...
Meggyujtottak egy viaszgyujtót és Sarolta ezt irta a szalagra a szegény világitásnál:
»A hős emlékének - Sz. S.«
Nagyot sóhajtott, a kést és a czeruzát visszaadta, majd igy szólott a rajztanárhoz:
- Most pedig kisérjen el a Leona tánt lakására.
- Hát nem megy haza? kérdezte Varga ur csodálkozva.
- Nem, a néninél fogok aludni az éjjel...
Leona tánt egy honvédezredes özvegye volt, a Sarolta meghalt édes anyjának testvére. Az öreg asszonyság egyedül élt kis házában és az eperfák terebélyes lombjai alatt nyugodtan szapulta az egész várost husz esztendő óta. A rajztanár meghökkenve nézett Saroltára.
- De hiszen holnap az egész város tudni fogja, hogy másutt töltötte az éjszakát...
- Éppen azt akarom...
Az angol-kisasszonyok kolostora mellett, egy terjedelmes udvarházban lakott az özvegy ezredesné. Mikor Sarolta megkopogtatta az ablakot, egy ijedt hang szólt ki a szobából:
- Ki van itt?
- Én vagyok néni, én, Sarolta...
Mikor a szobaleány később kinyitotta a kaput, Sarolta fáradtan dőlt le az egyik karosszékbe és mig a néni remegve szegezte rá vörös szemét, igy szólott halkan:
- Megszöktem hazulról, hogy megkoszoruzzam a Gál Lajos emlékszobrát... Minden magyar nő kötelessége, hogy a hősök emlékét tisztelje...
*
Másnap százan és százan nézték az elszáradt babérkoszorut és az agg honvédek könyezve betüzgették az elmosódó betüket. Egy öreg ember megcsókolta a fehéres selyemszalagot, a helybeli lap pedig ezt irta a vezérczikkében:
»Ime, a kamarilla fondorlatai nem tilthatják el az igaz emberek hazafias szivverését. A rideg főispáni méltóság viselője távol marad a nemzet ünnepétől, de a magyar ember egész lelkével ott van és szép, viruló leányát éjszakának idején a szoborhoz küldi, hogy a hős emlékét megkoszoruzza. Mert azzal mindenki tisztában van, hogy a derék gyermek atyja tudtával cselekedett, bár a nyilvánosságnak nem szabad tudomásul vennie a főispán hazafias tüntetését. Daczára tehát magas méltóságának, az isten az emberi kor legvégső határáig éltesse vármegyénk vezérét!«
A nyilvánosság azonban, a finom és diplomatikus figyelmeztetés daczára, mégis tudomásul vette a hazafias tüntetést és vasárnap hatszáztagu fáklyásmenet vonult a Rákóczy-induló hangjai mellett a főispán lakása elé. A megye vezére, aki odabenn káromkodott, mint a jégeső, a zajos éljenzésre végül mégis megjelent az erkélyen és mig a zenét hirtelen abbahagyták és a fáklyák füstje mint egy diadalmi oszlop szállt föl a sötétülő ég felé, szuggerálva az éljenektől, az ég szikrázó csillagaitól, nem gondolva azzal, mi fog következni ezután, érczes hangon szónokolt a nép mámorban uszó ezreinek:
- A hazafias kötelesség... a hősök emléke... aki vérét ontotta a hazáért... nevét egymástól veszik át a jövendő ezredévek... tisztelt barátaim... nem szabad elfelednünk, mivel tartozunk a multnak... éljen imádott hazánk...
*
Sarolta másnap kapott valami levelet, de csak ennyit olvasott el belőle:
- Valami őrületes, ki nem mondható migrain volt édes...
Megvetőleg gyürte össze az illatos papirt és kis kezét ökölbe szoritotta.
- Ostoba, mondta megvetéssel és tüzbe dobta a levelet.
Igy, augusztus vége felé, mikor a rengeteg szénaboglyákat már hosszú létrás szekerek kezdték elhordogatni a szérükről s a piaczi lámpa körül beláthatatlan dinnye-garmadák árasztották magukból Turkesztán füszeres illatát: mi, vakácziózó diákok, lassan-lassan megint hozzászoktunk a városi élethez, s a mezőknek, erdei sürüknek - hol a boldog két hónapon át vérengző hadjáratokat folytattunk egymás ellen - megindultan mondottunk bucsut egy hosszu esztendő tartamára. A vörös zúgó mellett, még egyszer vidáman lubiczkoltunk a kis hegyi patak friss, metsző vizében, még egyszer meghempergettük magunkat a szénakazlak illatos tetején, aztán mint a fecskék, akik a zordon tél elől más melegebb hazába szállanak, mi is visszatértünk könyveink, rajzoló füzeteink és apró festékes tégelyeink közé, a hátulsó, udvari szobába, ahol ezideig hatalmas porréteg borult a Mocnik és Szepessy müveire.
Napjában huszonötször is felszaladtunk a várbeli piarista-épület kapuja elé, lesni, vajjon az osztályfőnökök nevét kiszögezték-e már a puha fenyőfa deszkára, s megtudni, ki ment el, ki jött ujonnan a jó kegyesrendi atyák közül, hogy bennünket a tudományok fenséges csarnokaiba bevezessen. Sematizmusok sárgult lapjaiból görnyedve böngésztük ki, hogy az uj mathematikai professzor hol pillantotta meg a napvilágot, inkvizicziókat inditottunk meg az uj főnök kora, egyéni jelleme iránt, s csodálatos legendákat terjesztettünk egyik-másik morczabb külsejü tanár szigorusága felől, aki halomra gyilkolta az ártatlanokat valahol a Vág folyó mellékén, vagy az erdélyi havasok egy-egy elrejtett gimnáziumában. A nagy ünnepies Szentháromság-tere, ahol máskülönben csak elvétve járt egy-egy püspöki komornyik, s csak déltájt kopogott végig egy istenfélő éneklő kanonok vagy egy szőrköteles ferenczrendi barát, most egyszerre benépesült; piros képü, potrohos papák kézen fogva vezették föl a fiaikat, a kik most mint megannyi szelid bárány ballagtak az öregek mellett, szállást szerző ügynökök élénken sürögtek a vidékiek között, s a direktor hófehér márványlépcsője, amelyen máskor egy szemnyi port sem türtek volna el, már sárral, piszokkal volt tele, mert naphosszat sem akadt meg a bucsujárás a főtisztelendő úr muzeumillatu szobája felé.
Pufók, falusi gyerekek kalaplevéve haladtak végig a hosszu tanári folyosókon, megilletődve olvasván le a professzor nevét az ajtóra kiszögezett névjegyekről. Itt-ott aggodalmas, pótvizsgás csoportok bujtak össze, Ignácz, a szolga, nehéz nyomtatványokat czipelt, s egy hórihorgas, szakállas diák, a kurátor, hajlongva jött ki az öreg viczerektor szobájából. A kis kertben, amely szakasztott olyan volt, mint valami spanyol zárdaudvar, mindannyian kiváncsian bámultunk meg egy legelgető őzikét, a refektórium előtt, amelynek faragott diófaajtaján finom pecsenye-illat áradt ki, érdeklődve állottunk meg egy pillanatra, s odakünn, a fényes napsugárban, mely a boltives folyosók alá nem juthatott be, hosszan lélekzettünk föl, s szivdobogva tekintettünk az öreg Secundus-csöngető felé, mely most még békén, nesztelenül huzódott meg a limbushoz levezető lépcső mellett. A főutczán, a várbeli följárat körül, nagy élénkség volt már ilyenkor; élelmes, kalmárlelkü diákok a szó legvalódibb értelmében igazi könyvpiaczot rögtönöztek, s a tavalyról megmaradt könyveket a hónuk alá csapva, naphosszát kinálgatták az áruikat; jámborul becsapva egy-egy gyanutlan vidéki fiut, ki a különböző kiadások sorrendje felől nem birt még a kellő jártassággal. Ez volt az igazi könyvbörze; a logaritmusoknak, a Teubner-féle latin klasszikusoknak, a Somhegyi-történelmek kipirosczeruzázott példányainak mind megvolt a maguk rendes árfolyama s a megszamárfülezett, piszkos iskolai könyvek mivel sem keltek rosszabbul akár a pompás vaj körte, amit Kosaras néni, a veszprémi kofadinasztia anyakirálynője, árult a vékáiban. Ezek a műkedvelő bouquinisták, akik a rábeszélő tehetség csodálatos mértékével voltak megáldva, a beiratások ideje alatt jelentékeny összeget spekuláltak össze, a mit aztán, a hosszu iskola év alatt, a kellő eredménynyel gyümölcsöztettek azoknál, kik a puskaporos dombon tanyázó ferbli-kompániában szerepeltek. Egy hétig mitsem tettünk egyebet, mint könyveket köttettünk, mondhatatlan számu gyakorlat-füzeteket varrtunk össze, programmokat, tanrendet szögeztünk ki a falra, iróasztal fiókjaink Augias-istállóit tisztogattuk, - szóval olyan lelkesedéssel eveztünk az iskolai küzdelmek elébe, hogy még odahaza a szüleink is megsokalták.
Persze két hét mulva, mikor a fizikai professzor az első szekundát betelekkönyvezte a noteszébe, s a teherlap többé nem volt tiszta: ismét sötét összeesküvéseket szőttünk e vérengző zsarnokok ellen, akik a mi boldogtalanná tételünkre rendeltettek a világra.
Ez a szalmaláng mindig, minden évben föllobbant bennünk ilyenkor, csak egyszer, egy zordon esztendőben, nem éreztem ezt a mulandó melegséget sem; akkor tudniillik, amikor a negyedik iskolát elvégeztem s a bizonyitványomba három darab kövér szekundát adtak utravalóul. Ugy esett meg a tragédia, hogy ebben az esztendőben teljesen a kémiai kisérleteknek szenteltem az időmet, hétszám sem tettem egyebet, mint retorták, üvegcsövek közt forgolódtam, hidrogént, Drumont-sipokat csinálva a homályos pincze-gádor mélyén, ahol a vegyészeti laboratóriumot fölütöttem. A házat csaknem levegőbe röpitettem nehányszor, a bengáli tüzeim veszedelmesen fenyegették a háztetőket, de mindez nékem édes gyönyörüség volt, sokszorta nagyobb, mint a Livius száraz krónikázása meg a geometriai ábrák kiállhatatlan vonalai. De a professzorok, fájdalom, nem vették tréfára a dolgot, iskolai megrovások, panaszló levelek dulták föl a szülői ház csöndességét, s a vége az lett a tragédiának, hogy három tárgyból kimélet nélkül elbuktattak, kimondván szigoru itéletben, hogy a negyedik osztályt a következő évben még egyszer meg kelletik ismételnem.
Oh, mily szomoru nap volt, mikor egy csendes derüjü szeptemberi reggelen először léptem be megint a mi öreg, boltozatos tantermünkbe, ahol minden butordarab, a megroppant fenyőpadok, a hamuszinbejátszó falitábla, sőt a nagy, zöld cserépkályha is régi ismerőseim voltak: egy keserves esztendő néma szemrehányást tevő tanui. A természetrajzi képes ábrák sörényes oroszlánjai mintha üdvözöltek volna: »Ahan, itt van megint ez a betyár!« Régi, ismerős tintafoltok tüntek szemembe a hosszukás padokon; itt-ott két otromba kezdőbetü, amit valamelyik unatkozó iskolatárs faragott ide az unalmas, téli délutánok homályában.
A magas, vasrácsos ablakon át belátszottak a Szent Benedek-hegy komor sziklái, melyek alatt hosszadalmas fegyvergyakorlatokat tartottak a kékzubbonyos honvédbakák, a szomszédos kaszárnya udvarán. Most is trombitaszó hallatszott föl; kedvesebb mulatság tavaly, mint a monoton mennyiségtani-prelekcziók.
Odakünn, a kőkoczkás folyosón, lárma, futkosás volt; a szomszédos ötödik, hatodik osztály tanulói harczi kiáltások közt foglalták el a helyüket; én szomoruan huzódtam meg a legutolsó padban. A pajtásaim, akikkel tavaly minden bajunk, minden örömünk közös volt, most hidegen haladtak el mellettem odakünn, kegyesen, szinte leereszkedőleg kiáltva felém egy »szervusz«-t, mintha csak alamizsnaképp adták volna. Ők véghetetlen magasságban érezték magukat fölöttem; ők már görögül is fognak tanulni s a professzorok kivétel nélkül ön-özik őket, mint ahogy az ötödik osztályos diákokkal szemben dukál. A sanda konviktusbeli Kärnter-fiu, aki már tavalyról, vigyázó korából, folytonos ellenségeskedésben állt velem, megvetéssel végignézett rajtam s aztán szó nélkül tovament, mintha nem is tudta volna, hogy ki vagyok.
S a többiek, az én jelenlegi pajtásaim! Visitással, ugrándozással foglalták el a padjaikat, egy pillanatra megbámultak engem, mint valami őskorszakbeli mammuth-csontot, amely véletlenül itt maradt, néhányan szóltak is hozzám, de én zordul, sötéten néztem végig ezeket a tolakodó gyerekeket, s volt bennem valami az öreg haramia önérzetéből, aki a börtönből szó nélkül dobálta le a szegre akasztott tarisznyákat: »Félre az utból! Már az apám meg az öregapám tarisznyái is itt lógtak!« Méltatlannak tartottam volna magamhoz, hogy e fiukkal, akik tavaly még a felső emeleten, a harmadik osztályban térdeltek a tanárok katedrái mellett, most meleg, pajtási viszonyba bocsátkozzam.
Igy mult el három hét egy feledhetetlen napig; addig, mig egy szelidarczu, halvány pap, az uj magyar professzor, az első házi gyakorlatot föl nem adta. Magam sem tudom, hogyan történt; de a beteges külsejü, jóságos fiatal ember szavai valami különös ambicziót keltettek föl bennem egyszerre, hogy most, ez egyetlen alkalommal legalább, megmutassam: mennyivel több, hatalmasabb erő lakik én bennem, mint ezekben a bámészkodó gyerekekben, s hogy ha a fáradságot érdemesnek tartom, az egész osztályon könnyü szerrel tultehetek.
Egyszerre valami betyáros virtuskodás vágya fogott el, szomjaztam arra, hogy ez a csillogó szemü, rokonszenves piarista megdicsérjen s mondhatatlan erőt, lelkesedést éreztem magamban arra, hogy ezt a nagy diadalt kivivjam. Egy egész hétig dolgoztam ezen a föladaton - egy parkbeli hajnalt kellett leirni, - s hogy ujságirói nyelven fejezzem ki magamat: annyira szineknél voltam, mint még soha. Tizennyolcz teljes oldal volt ez a gyakorlat. A nagy munka, az én legelső tárczám, szerencsésen elkészült; s a czitromsárga füzet szerényen vegyült el a többi közé, mikor a tanár, az ő illatos kis sarokszobájába magával vitte, hogy megbirálja.
Október elején volt, egy csütörtöki nap - mintha ma volna, ugy emlékszem rá! - mikor a rendes magyar órán ismét megjelentek a mi füzeteink a professzor hóna alatt, s pár percz mulva, miközben engem heves szivdobogás fogott el, az osztály minden tája felé szétröppentek. Az én fényes, sárga füzetemet csakhamar felém nyujtotta valaki s egy pillanatig, mielőtt fölnyitottam, káprázott a szemem, mintha valami csillogást láttam volna. De aztán sietve nyitottam föl a kis tékát, néhány lapot hirtelen átforditottam s ime ott, ahol máskor ⅔-ok, ¾-ek és egyéb törtszámok fejezték ki a stilgyakorlataim numerusbeli értékét, most szép, pirosténtás irással csak két szó állott, ez az édes, meleg két szó:
»Bravó fiam!«
Egy pillanatig hang nélkül meredtem erre a két szóra, azután egyszerre valami különös hidegség futott át a hátamon, megrázkódtam és a vér a fejembe tódult. Oh, régen, nagyon régen nem beszélt velem igy senki, s most, hogy e pirosténtás sorból ilyen szokatlan melegség áradt felém, egyszerre kicsordult a szivem és heves zokogásba törtem ki. Soha, azóta soha sem volt olyan édes a sirás, mint ekkor, éreztem, hogy a jég megtört, hogy belőlem ismét jó ember lett, s hogy eddig sokat, nagyon sokat vétkeztem.
Előadás után, mikor a hosszu folyosón végig mentem, a mi professzorunk szeliden intett magához, s miközben a kitóduló diákok bámulva nézték ezt a szokatlan jelenetet, hosszukás beteges kezével végigsimitotta a hajamat. Nyájasan, melegen nézett a szemem közé s biztatólag mondta még egyszer: »Jól volt, nagyon jól volt, édes fiam!«
Odahaza nem tudták, mi történt velem; a madártojások szedése egyszerre abba maradt, a nagy Kaffer kutyával való ingerkedések megszüntek, sőt a görögtüzekkel való veszedelmektől sem kellett tartani többé; naphosszat egyebet se tettem, mint tanultam, s az eredménye az lett a dolognak, hogy az osztályt tiszta kitünővel végeztem. Nemcsak ezt, de a következőket is.
Ez a jóságos, áldott két szó idézte elő, hogy a derekabb, a jobb ember ébredt föl bennem, s a másik örökre elaludt.
Most, hogy az utczákon mindenütt az én kis pajtásaimmal találkozom, akik könyvekkel, irásokkal ballagnak egy-egy nagybajuszu papa oldalán, megint teljes közvetetlenségben villan át a lelkemen ez a gyerekkori történet, s a régi korszak melege, boldogsága ujra felém lebben egy pillanatra. De e történettel egyidejüleg egy másik, szomoru emlékezés is a szivembe surran: egy napsugaras, tavaszi délutáné, amikor a templom aranyos hajójában, virágos ravatalon láttam viszont az én kedves tanáromat, sárgán, hidegen, öntudatlanul.
A két asszony összebujt a hajósátor alatt s miközben a kis gőzös lassan siklott lefelé a zöld nagymarosi villák irányába, Nagy Ernőné, a ki még mindig nem tért egészen magához, végre elbeszélhette barátnőjének az egész történetet.
I.
Mikor reggel a pályaudvarnál elváltunk, én egyenesen a szabónőhöz hajtattam, a hol félóráig pörlekedtünk az uj toilette ügyében. Innen bevásárolni mentem egyetmást, s dél felé tértem csak be a férjem Zrinyi-utczai irodájába, a hol most, hogy Ernő Karlsbadban tölti a vakáczióját, a sógorom szaporitja a milliókat. Megbeszéltük, hogy kettő után együtt fogunk ebédelni valamelyik vendéglőben, mert, amint tudod, budapesti lakásunk egészen üres. A szakácsné, a szobaleány Nagy-Maroson vannak velem együtt, otthon, a Nádor-utczában, majdnem kihalt az egész háromemeletes palota. Az irodából fölszaladtam a fotográfushoz, azután Claudyék részére megrendeltem a franczia gyermeklapot. Ekkor delet harangoztak a Bazilikában, s én holtra fáradva, kipirultan a melegségtől, bágyadtan huzódtam meg a napernyőm csekélyke árnyékában. Eszembe jutott, hogy két óráig éppen eléggé kipihenhetem magam a lakásunkon, melyben junius elseje óta nem volt egy teremtett lélek sem. A tejárus-kisasszonyok örvendve köszöntöttek kis boltjukból, a házmester kezet csókolt. A házban egyébként alig van valaki rajtuk kivül. Az első-emeleti nagykereskedőék pörtschachi villájukban nyaralnak, a másodikról velünk együtt költözködtek ki a képviselőék, csak a harmadikon van még egypár életunt gyerek s egy sovány, unatkozó börzeügynökné. Az előszoba padlóján meglátszik czipőim nyoma, az ebédlő oly sötét, hogy tapogatózva tudok csak eljutni az ablakig. Milyen hideg, kellemetlen lett a mi barátságos ebédlőnk! A vörös jutta-pamlagon kávészinü áthuzat, ezen egy nagy, füles mosókosár. A pohárszék üres, az étkező-service helyén egy megcsorbult dugóhuzó. Az én kis szalonom kék plüsseit teljesen elborította az áthuzatok oczeánja. Az iróasztalomról egy apró levél tekinget rám. Kezembe veszem, fölbontom, - Vilma ir, a férjem huga. A levél több mint öt hete várakozik már a feleletre. Vilmát férjhez akarják adni, Vilma azonban szerelmes egy szegény hadnagyba, akinek talán sohasem volt még több pénze ötszáz forintnál. Kis sógorném előttem önti ki a szivét, mert atyja el van ragadtatva attól az ajánlattól, melylyel a hajduszoboszlói doktor a családját megtisztelte. Vilma gyáva és tőlem vár támogatást. Kijelentse, hogy csupán a hadnagy felesége lesz, vagy föláldozza szerelmét az atyja akaratának? A kis leány borzalmas dilemmában van. »Édes Gittám, irja, jövőm és boldogságom a te kicsiny kezedbe van letéve...«
Kalapom ledobtam és hátradőltem az egyik fauteuilbe. Mit tanácsoljak neked, kis leányom? Hogy szerelmes katonádat cserbehagyva, gondolkodás nélkül dobd magad az anyagi boldogság örvényébe? Ha tudnád, szegény Vilmácskám, oh, ha tudnád!... Boldog vagyok-e én? Boldog leszek-e valaha? Nagy, ugy gondolom, mindent megtenne értem, azon az egyen kivül, hogy krónikus katarrhusa daczára egy csemegésbolt összes nyalánkságait fölfalja, - de elégedetté, boldoggá tesz-e ez engem? Néha, különösen most, hogy egyedül vagyok, egész éjjeleken át Szalayra gondolok, a kit férjhezmenetelem óta nem láttam. Szegény, habozó kis Vilmám, lehetek-e oly gonosz, hogy a magam sorsát akarnám rázuditani a te bájos, gesztenyeszinü fejedre?
A levelet bágyadtan bocsátottam le az ölembe, a fehér függönyökön megtört a nap fénye és forrósága, - oly álmos, fáradt, kimerült voltam! Fejemet lehajtottam a nagy karosszék támlájára, ugy éreztem, mintha rögtön el kellene aludnom. Alulról elmosódva hallatszott föl egy verkli keringője s a földszintes szállitóüzlet munkásainak kiáltása. Már nem voltam egészen ébren, mikor félálmomban ugy tetszett, mintha az előszoba ajtaját kinyitná valaki s a kulcsot ráforditaná belülről. Az ebédlőben lépéseket hallottam, a kis szalon üvegajtaja felnyilt. Öntudatlanul nyitottam föl szememet, de a látványra egészen magamhoz tértem. Egy lesült, szürkeruhás fiatal ember állt előttem, - Szalay volt!
Ijedten ugrottam föl, a szivem dobogott.
- Hogy kerül ide? kérdeztem sápadtan.
- Legyen nyugodt, szólt, erre a találkozásra szükségünk van. Láttam befordulni a Nádor-utcza felé s biztosra vettem, hogy egyedül lesz az egész lakásban. Beszélni valóm van önnel, hallgasson meg...
II.
Mitsem feleltem, de ő leült velem szemközt s rágyujtott egy czigarettre. Aztán, térdeit átvetve egymáson, igy szólott:
- Két éve nem látott, az esküvője napja óta. Emlékszik a menyasszonysága idejére? Egy nap megjelent az ujságokban az ön eljegyzésének hire, - ellenvetés nélkül odadobta magát egy Wertheim-féle szekrénynek, mert a vőlegényét annyira sem szerette, mint a kis mosogatóleányukat. Gyáva volt ahhoz, hogy nem-et mondjon, mert a szülői ugy akarták. Pedig tagadhatja-e, hogy engem szeretett? Soha sem mondta, de nem volnék-e vak, ha ennyit ki nem találok? Persze én, a magam tizennyolcz száz forintnyi évi jövedelmemmel és ötödéves pótlékommal nem lettem volna méltó arra, hogy egy Callmann-kisasszonyt az oltár elé vezessek. A papa váltott önnel néhány okos szót, a mama megsimogatta a haját - s Nagy ur mint vőlegény jelent meg a lipótvárosi kaszinóban. Nem pirult ön, mikor a karján végigment az utczákon? Nem lázadt föl leányos büszkesége arra a gondolatra, hogy hazudik? S mikor a pap megkérdezte, hogy szereti-e, miért nem volt bátorsága, hogy azt felelje:
- Nem ezt a tisztes, kopasz, gyomorbajos férfiut szeretem, hanem az ő rőtbarna Wertheim-szekrényét... És nem is az öreg Nagy lesz az én jövendőbeli apósom, hanem az öreg, tiszteletreméltó Wertheim...
Tudja, mi volt a legelső tervem? Valószinüleg nem nézi ki egy filológiai professzorból (mikor önnek órákat adtam, aligha voltam ily vérengző), de az első napokban szentül el voltam határozva, hogy önt le fogom lőni a legelső perczben, mikor a férjével kijő az oltár elől. Oly hihetetlen volt elgondolni, hogy ön a más felesége legyen, hogy én örökké idegen maradjak önre nézve!... Talán az lett volna a legokosabb, ha megmaradok a szándékom mellett. De a gyilkossághoz is bátorság kell - lássa, én gyáva vagyok, akár a kedves férje irodai személyzete. Nem lett volna erőm, hogy a revolvert elsüssem, nincs meg a tehetségem ahhoz, hogy - akár szerelemből is - gyilkos legyek. Ön háboritatlanul, mosolyogva szállt föl az oroszos fogatra, melyet ezüstzablás lovak huztak el a templom elől, s még az este nászutra indult Nagy urral, aki idejében gondoskodott körutazási jegyekről. Igaz, hogy Sorrento-ban czitromos becsináltat kellett rendelni, nehogy kedves férje a gyomrát megterhelje, de az ember czitromos becsinált mellett is élvezheti a házasélet gyönyöreit. Önök bejárták Dél-Itáliát, engem kineveztek Erdélybe, hogy rakonczátlan oláh kamaszokat oktassak a konjugácziókra és a deklinácziókra. De ne gondolja, hogy elfeledtem önt! Oh, a magamfajta emberek csöndesen és türelemmel várják, mig a bosszuállás pillanata elérkezik. Meg voltam győződve, hogy ez a pillanat csakugyan megjön egyszer. És hamarabb jött meg, mint gondoltam volna. Lássa, a filológusok vándorgyülésének is van valamelyes haszna, - igy láthattam meg önt ma délben egyedül, s igy juthattam arra a gondolatra, hogy négyszemközt felkeressem. Most itt vagyok, s két évi haladék után, végre le fogunk számolni egymással...
Vállat vontam és hidegen kérdeztem:
- És hogy akar leszámolni?
Szalay eldobta a czigarettát és felállt. Csunyán, gúnyosan nevetett.
- Oh, nagyon egyszerüen... Most itt van, egy teremtett lélek nincs közel... Kiáltását meg nem hallja senki, látogató nem jöhet...
- És igy?...
- És igy, folytatta Szalay visszafojtott szenvedéllyel, az enyém fog lenni, mert én ugy akarom... Életét amahhoz kötötte, jó, de az enyém fog lenni egy órára... Az enyém fog lenni, habár nem szeretne többé, habár gyülölne, habár meg is vetne... Egyetlen órát akarok az ön tiszta, folt nélkül való életéből... el fog bukni és velem együtt hordozza bukásának titkát... ezért az egy óráért cserébe adom az egész élet boldogságát... A többi azé legyen, én mitsem kivánok többé... Nem fog látni soha, elfeledhet vagy emlékében tarthat, tetszése szerint... De most az enyém lesz... az enyém fogsz lenni...
Ugy éreztem, hogy a föld sülyed alattam és az iróasztalom fölött függő képen egyszerre bólogatni kezdenek fejükkel a normann lovasok. Mintha nem is itt lettem volna, mindez oly különösnek, ismeretlennek tetszett, szivemben egyszerre félelmes szorongást éreztem, mintha meg kellett volna fulnom. Alig tudtam ennyit mondani:
- Megőrült?
Még hallottam, amint ezt felelte:
- Több, mint két éve őrült vagyok...
Átölelt, arczát arczomhoz szoritotta, lehellete fojtogatott. A fehér ablakfüggönyt a nap aranyos sugarakkal öntötte végig, a normann-képről egy hadi ornatusban álló harczi paripa kiváncsian, megütődve nézett rám. Egyszerre forgott körülöttem minden és villámként suhant át rajtam a gondolat, hogy veszve vagyok. A vér agyamnak tódult, nem láttam mást, mint két nagy, szenvedélyben égő szemet, mely mámorral nézett az enyémbe.
Ez a mámor mintha reám is átragadt volna, hirtelen ugy éreztem, hogy a halál nem volna tulságos ár... hogy az élet ostobaság... hogy egy pillanat sokszor fölér az egész élettel... De akkor végső erőmmel még egyszer kiragadtam magam karjából, s mialatt szivem kiszakadni készült, mondhatatlan izgatottságomban igy szóltam hozzá:
- Várjon...
Odaroskadtam iróasztalom elé, s felrántottam a fiókot...
III.
Az apróságokat, csecsebecséket félrehányva, végre ráakadtam a borítékra... Leánykorom, álmaim édes idejének emléke volt ez... A boritékban Szalay arczképe volt, tüzérhadnagyi egyenruhában, az arczkép mellett egy tréfás vers, melyet a nevemnapjára irt hozzám, s egy levél, melylyel valami franczia regényt küldött valamikor... Mig ő szemét értelmetlenül meresztette rám, kirántottam a boritékból az arczképet, melylyel a két irás is a földre hullt... A képet eléje tartottam.
- Két év óta őrzöm ezt, sugtam magamon kivül, mint sivár életem egyetlen boldogságát... Ez ad erőt ahhoz, hogy e rettenetes napokat elviseljem... Életem sulyos szenvedés, de azt hittem, ön is némán és nemesen szenved... Csalódtam, mert ime, mivé lett ön!... Utczai kalóz, sőt még annál is hitványabb...
Az arczképet kétfelé szakitottam és a földre dobtam. Megdöbbenve nézett rám, aztán lehajolt az irásokért.
- Az én versem, mormogta és az én levelem...
Alig hallhatólag kérdezte:
- Hát csakugyan szeretett?...
Mitsem szóltam, de a könyek végig folytak arczomon. Egy darabig némán állt előttem, aztán igy szólt:
- Lássa, tisztességes emberré tehetett volna, mert mire nem lettem volna képes ezért a szerelemért?... Gazember lettem és maga tett azzá...
Néhány perczig várt valami feleletre, de hiába...
Oly lassan ment, hogy csak az ajtó nyilására tértem ujólag magamhoz.
IV.
Mikor később a hajamat lesimitottam, a Vilma szegény kis levele tünt először a szemembe. Körülbelül ezt irtam egy levélpapirra:
»Édes kis bogaram, ha csakugyan adsz a szavamra valamit, ne légy másnak a felesége, mint a kit egész szivedből szeretsz. Ha máshoz fogsz menni és becsületes asszony maradsz - és lehetnél-e te más, mint becsületes? - nagyon-nagyon boldogtalan léssz... Ugy-e szeretsz annyira, kicsikém, hogy hiszel nekem... Inkább most sirj, mint később...«
Az arczképet, az irásokat ismét visszatettem a boritékba; két órakor a sógorom értem jött. Együtt ebédeltünk és, amint láttad, ő kisért el a hajóig...
Ha valaha föláldoznád az életedet azért, hogy egy szeretett férfi vállára borulhass, ha egy csókért föltétlenül meghalnál, és mégis lemondasz erről a csókról: csak akkor fogsz engem teljesen megérteni...
Olga menyasszony, - ez hamarabb jött, semmint hitte volna.
Gyermekkori szerelem volt, mely még a Madame Clauffart világos táncziskolájában kezdődött. És bár Kardos urat a legczinikusabb legénynek ismerték, ez a gunyolódó piktor sokszor röstelkedve kapta rajt magát, hogy ábrándozik, mint egy szerelmes gimnazista.
Kardos ur a világ legkönnyelmübb bohémje volt, aki a kamarási kulcsról éppen oly kevéssé volt tulságos véleménnyel, akár a tejutbeli csillagokról. A földkerekségén egyetlen igazi tekintélyt ismert: Buxbaum urat, aki a tájképeit - szerinte a lábfürdőt vevő jegenyéket - megvásárolta néha napján.
És mégis, végigbaktatva az Andrássy-ut külső részén, éjfélkor, vagy akár hajnaltájt, mikor a liget fölött már rózsás égbolt derengett, Kardos ur álmadozva forgatott meg a fantáziájában egy hattyuprémes köpenykét, melyet egy bájos, diszkrét kis leány viselt valami vidéki majálison, egy édes soubrette-orrot, egy pár nevető, kék szemet. Érezte, hogy ezekért az okos szemekért mindent föl tudna áldozni és nyárs-polgár lenne, akár egy nagyothalló asztalos. És a műterem hidegnek, elhagyatottnak tetszett neki ilyenkor, mint egy havas kápolna a hegytetőn.
Jól tudta, hogy Olga sem közönyös iránta; ennek a csendes, bájos kis leánynak valósággal fölragyogtak a szemei, ha néha, egy-egy ünnepnapon, hazalátogatott a szülővárosába. E kamásnis, becsületesen gondolkodó ifjusághoz szokva, Olga szivdobogva várta azt a napot, mikor az az eleven eszü, szellemes fiu néha itt terem, mint egy hirtelen nyári eső.
Teszéry ur, a papa, azonban, fájdalom, nem volt poéta és nem konvertálta a reménybeli nagyságokat. A Kardos ur kerülő utakon meginditott tudakozódásaira kitérő sajnálkozás volt a válasz. Szép dolog a müvészet - mondotta Teszéry ur okosan - de ha az embernek véletlenül daganat támad a jobb kezén, kenyérhajon élhet a familia.
Kardos ur le volt verve - egy kellemetlen impresszió három hétre megfosztotta a munkaerejétől - de erre a váratlan hirre még sem számitott mostanában. Bár tudta, hogy Olga egészen a szülői akaratához alkalmazkodik, mégis bizott benne, hogy a pártján van. Annyira a magáénak tekintette ezt a distingvált leányt, hogy most tehetetlen düh fogta el. Csalódott volna abban, hogy Olga egészen megérti őt?
És ki volt a vőlegénye, szentséges isten! Egy vidéki orvos, dr. Eyfried Antal, a gáborbányai aranyifjuság fáklyavivője. Egy szépen öltözködő ur, aki május végén éppen oly szabályosan felölti a mellényt, mint novemberben a teveszőrből horgolt téli keztyüt. Aki nagy aczélpatkót visel a nyakkendőjében, a vendéglőben borjuvesést rendel és vörös czéklát s télen-nyáron megiszik hét deczit. Egy ur, akinek középen kétfelé vannak választva a hajfürtjei, aki havonként egyszer éjjeli zenét ad s van is bizonyos rustikus svádája és gondolkodása, melylyel élénk hatást ér el a kisebb rendezett tanácsu város kisasszonyai körében. Szeretett volna törni és zuzni, ahogy magát ezzel a parlagi gavallérral összehasonlitotta, szellemét, lelkét, gondolkodási körét, reményeit. És Olga nem látná a külömbséget s méltónak tartaná önmagához ezt a szabályosan megkonstruált és szépen megmosdott urat? A piktort sötét keserüség fogta el, ahogy mindezeket végiggondolta.
Érezte, hogy tennie kell valamit, de ebben az állapotban lehetetlen volt, hogy egy jóravaló tervet kieszeljen. Világosnak látszott, hogy valami módon ki kell tünnie hamarosan. Ha a neve váratlanul hiressé válnék, ha az emberek beszélnének felőle, még minden jóra fordulhatna esetleg. Az eljegyzés, végre is, nem fölbonthatatlan kötelék. De van-e hát valami lehetőség arra, hogy ez rövid idő alatt teljesüljön? Kardos érezte, hogy semmi. Buxbaum urat, aki sóskamártásos kabátjában délfelé dudorászva tudakozódott a jegenyék valami ujabb lábfürdője után, egyszerüen kikergette a müteremből.
Odakünn szép idő volt, az atelier megszinesedett üvegtábláin át jókedvü napsugarak ingerkedtek a hófehér függönyökkel. Ünnepnap, szép idő, délutáni kirándulók, - Kardos idegesen csapkodta a szerteheverő palletákat. Egy bursikóz külsejü kollegája, ki ebéd után benézett hozzá, hogy a Sváb-hegyre hivja, ugyancsak nagyot bámult, mikor Kardos dühösen ráförmedt:
- Ugyan, hallgass el már a bádogos-manierjaiddal. Nem tartozom az iparos ifjak önképző-egyletébe, hogy minden vasárnap nekilóduljak a zöldnek.
Mit tegyen, hogy hirtelenében a tömeg fölé emelkedjék? Egy perczig arra gondolt, hogy Caulmann őrnagyot, a rettegett párbajhőst, nyilt utczán arczulüti. Ez okvetetlenül hiressé tenné, de fájdalom, nem olyan módon, ahogy a kedvére volna. Avagy tán a vőlegényt, ezt a nevetséges ficzkót, kényszeritse a pisztolya csöve elé? Kardos átkozott vágyat érzett valami ilyesmire, de az öreg Teszéry előtt valószinüleg alig emelkedett volna e vérengzés révén. Kardos arra gondolt, hogy egy világraszóló kompoziczióba fog, de sajnos, örökbecsü képek nem igen készülhetnek el két hét alatt. És mert ilyen módon nem lehetett hiressé, sötét elkeseredéssel guillotinozott le egy nubiai négert, ki bronczszinü piedestálon állt a müterem sarkában.
Négy vagy öt óra lehetett délután, Kardosnak türhetetlenné lett a műterembeli levegő. Nagyszerü kedvet érzett arra, hogy valakivel összetüzzön, s egy hirtelen gondolat által inspirálva, gyorsan lesietett a Dunapartra, hogy a szigetre kihajózzon.
A fabódé tele volt emberekkel, fenn, a gyalogut aszfaltján, senkisem járt. Türhetetlen forróság volt, de a csavargőzös apró faházában egész népgyülés várta a kis hajót, mely az ujpesti partokig közlekedik. Egy csapat fehérruhás leány kipirulva legyezte magát, udvarló fiatal emberek pihegve libegtették a kalapjukat, egy-két gyerek sirt. Nehány köpczös ur botrányos szójátékokat gyártott, egy könyvelő frappáns hatásra számitva, hangosan szólott egy leányos mamához:
- Mindjárt beugrom a Dunába, de csak odébb, az uszoda deszkájáról!
Kardos csak bizonyos erőmegfeszitéssel tudta megfékezni magát, hogy ezt a jellemtelen sárgamellényest - a mellényt guggoló nyulak ékesitették - meg ne fenyitse. De egyszerre elzsibbadt mind a két karja, benn a bódé egyik padján egy ismerős szatinruha tünt a szemébe, egy pár édes kék szem pillantott feléje hirtelen a tömegen át. A festő majd elszédült az első pillanatban, a vér szinte hallhatóan szökött föl az agyvelejébe. Ők voltak, Teszéryék, az apa, az anya, Olga és Eyfried dr., ki a nyakát törülgette egy kékpatkós zsebkendővel. Megismerték, Olga fehér lett, de egyszeriben elpirult.
Kardos izgatottan köszönt, Teszéryné nyájasan biczczentette meg a fejét, mig Eyfried dr. feszesen hajolt meg, mint egy követségi tanácsos. Csak Teszéry-papa hagyta abba a gőzhajótársaság szidását s félhangosan szólott:
- Az ám, nini, Röck Bertalan... Szervusz fiu, szervusz!...
Előtte ismeretlen volt a Kardos név, melyet a képirás igazi gourmandjai biztató reménységekkel emlegettek, mert Teszéry papa ép ugy érdeklődött a képzőmüvészet-, mint a hollandi liliomok iránt. Előtte ma is csak Röck Bertalan volt a zseniális piktor, ép, mint az édes atyja, aki ötvenkét évig szolgálta ki a vevőket Gáborbányán, az Arany Elefánthoz czimzett füszerkereskedés polczai közt.
Kardos nem kapott kosarat hivatalosan - a tagadó válasz csak privatim jutott a tudomására - nem volt tehát ok, hogy a találkozást kikerülje. Áttörte magát a tömegen s barátságosan köszöntötte földijeit.
- Micsoda meglepetés!... Alig hittem a szememnek... Hogyan kerülnek ide igy egyszeriben?
- Az asszonyok czipeltek, szólt Teszéry ur jókedvüen. Lakodalmi bevásárlások, reggel óta sorba vizitelünk minden boltot. Egy hónapig inség lesz Budapesten, mert mindent elviszünk, amit pénzért adnak.
A mama bizonyos tartózkodó jóakarattal fordult a piktor felé.
- Hogy van kedves Kardos? Nem is láttatja magát többet, hűtlenné lett. Ez nem szép a régi barátokkal szemben...
Eyfried dr. ráült a sétapálczájára.
- Hjah, a fővárosi élet... Csupa mulatság, szórakozás... Persze kényeztetik idefenn a szép asszonyok.
Olga mitsem szólt; mellette, a fabódé kis padján, egy kékszalagos dajka egy csinos bébét tartott a karjai közt. Ugy látszott, mintha a leány minden érdeklődése ehhez az idegen babához szegődnék.
A folyam felől hirtelen csöngetés hallatszott, a kis propeller hangosan közelitett az eskütér felől. Mindenki a kijárás felé tódult; az asszonyok kifeszitették a napernyőjüket, mert a Duna úgy csillogott, mint a felolvadt ezüst. Az egymáshoz tartozók, a tolongásban elveszitvén egy-egy családtagot, izgatottan kiáltoztak, a matrózok egyhanguan dönögtek:
- Kérem a jegyet, a jegyet kérem...
Fejébe csapván a szalmakalapját, Kardos odacsatlakozott a Teszéry családhoz, s hatalmas ökleivel helyet csinált a tömeg közt. Sőt nehány összehajtható hajószéket is keritett valahonnan a gépház mellől.
A szigeten hüvös, zöldszinü homály fogadta őket, a katonabanda valami operette indulóját játszotta. A felső vendéglő asztalai körül söröző familiák élvezték a harsogó muzsikát, egy csapat gyerek tánczolt a zenekar emelvénye körül.
A kiszállásnál Olga elszakadt egy perczre a vőlegényétől, s Kardos sietve használta föl az alkalmat, hogy a fülébe sugja:
- Tehát ezt tette, ezt tudta tenni...
Olga mitsem felelt, aggódva nézett körül az anyja után. A kis váróterem előtt szerencsésen utól is érte s idegesen kapaszkodott a karjába. Kardos egyedül maradt megint, az öreg Teszéry társaságában, aki rettenetes közhelyekkel mulattatta.
- Sokba kerülhet ez a sziget a főherczegnek... Teringettét, micsoda szép darab birtok!... Hány ember fordulhat meg itt egy saison alatt?
- Kétszáz-háromszáz is néha, válaszolt a festő szórakozottan. S mig Teszéry ur bámulva nézett a szeme közé, az ő szive csordulásig tele volt azzal a vágygyal, hogy Olgával magányosan válthasson nehány szót. De nem lehetett, ugyszólván ki volt zárva az az eset, hogy csak egy pillanatra is egyedül maradjanak, s Kardost csak a jó isten óvta meg attól, hogy valami hallatlan ostobaságot kövessen el.
Bolyongtak, sétáltak, a piktor bevásárolt nehány rózsát. A tiszta, illatos kis gyaloguton számos ismerőssel találkozott, néhány szép asszony barátságosan intett feléje, csinos fiatal emberek jókedvüen köszöntötték. Egy kissé jól esett neki, hogy Teszéryék előtt ennyi tiszteletben van része, s Teszéry-papa csakugyan meg is kérdezte lépten-nyomon:
- Ki volt ez a fehérczilinderes ember? Hát ez az asszony ezzel a köpczös kis urral? Nézze csak, nem ismeri azt a kékhajtókás katonatisztet?...
Az alsó-vendéglőben ozsonnához ültek, a czigányok véletlenül valami régi keringőt huztak, melyet Olga is zongorázott annak idején, mikor a piktort még szivesen látták a házukban. Kardos szivét átfutotta a régi hangulat, szinte maga előtt látta a Teszéryék világoskék szalonját, az ismerős képeket, a kis üvegszekrényt. Ugy érezte magát, mintha megint ott ülne az ozsonnázó asztal mellett, körülötte egy csapat jókedvü leánynyal, akik hangosan kaczagnak az ő bolondos ötletein. És Olga, aki himzett kötényében bájosan adja a kis házikisasszonyt, bókolva tartja eléje a gyümölcsös tálat.
Ugy rémlett neki, hogy Olga is titokban feléje néz az asztal fölött s lehetetlennek tartotta, hogy e ragyogó napok emléke egészen elmosódott volna a szivéből. A zöld bokrok szövedékén át csillogó napsugarak villogtak a fehér abroszon, a sziget széléről olykor ide szürkéllett a folyam mozdulatlan viztükre. Illatos hüvösség volt itt, a szomszéd asztaloknál battisztruhás leányok ültek, meztelen térdü fiucskák szeliden türték, hogy a nevelőnő szalvétát kössön az álluk alá. A pinczérek sürgősen hozták az aranyszinü vajat, finom kis csészék, vizespoharak csörögtek vidáman az asztal fölött. A nap nyugodni készült a Jánoshegy zöld hegyormán tul, édes szellő lobogtatta meg a terrász kis ponyváját. Nagyszerü alkonyat volt, a piktor lelkét poétikus áramlatok járták át, s bár Eyfried dr. tüntetőleg udvarolt, ugy érezte, nincs még elveszve minden. Olga nem lehet a másé, ez gondolatnak is nevetséges...
A terrász megtellett lassanként, a sétálók odatelepedtek az asztalhoz. A népszerü főherczeg maga is helyet foglalt a vendégek közt, a főherczegasszony egy rengeteg angol ujságot olvasott. A pinczérek nyakig voltak a munkával, a Teszéryné kis tejszines ibrikjét, melyet a fiu magával vitt, sehogysem akarták visszahozni. Kardos a kezébe kapott egy szalvétát s komolyan megindult a konyha felé. Egy kicsiny éhes asszonyság utána kiáltott valamelyik asztaltól:
- Hé, pinczér, hallja-e!... Stefánia-kiflit kértem, hozzák-e már egyszer?...
- Rögtön Nagysád, válaszolt a piktor s visszafelé egy drótkosarat is magával hozott a tejszines ibrikkel együtt. A szomszédok mosolyogtak, de Teszéry-mama vidékies érzékenységgel fogta föl az apró tréfát.
- Miért nem hozatott a férjével, szólt, minek szolgálta ki?
Kardost egyszerre ragyogó jókedv fogta el, valahogy az a biztos impressziója támadt, hogy minden jóra fordulhat még. Hirtelen ugy tetszett neki, hogy ez a savanyu vőlegény egy betolakodott bitorló, akinek nemsokára ajtót mutatnak.
Vad lelkesedés szállta meg egyszerre, - e czinikus fiunak voltak órái, amikor valósággal fényes ötletek pattogtak ki az agyvelejéből. Csupa szellem, csupa gondolat volt minden szava, az idegei szinte szikrát hánytak. Olgának megcsillogott a szeme, mint a régi napokban valaha. Kardos világosan megérezte, hogy a leány még mostan sem idegen hozzá s csak a szülői akaratának enged. Érezte, hogy szeretik s ez boldoggá és sziporkázóvá tette. Mennyire eltörpült e fényes elme előtt ez a sablonos, fekete zsákettes gavallér, aki egy favágó közömbös némaságával nézett rá. Egy fővárosi társaság csodálkozva hallgatta volna e fényes rögtönzéseket, de Teszéryék értelmetlenül néztek össze s csak néha mosolyogtak udvariasan. Teszéry-papa, ki a legjobb ötletet is széthányta az ő kiméletlen analizálásaival, néha bizonyos parasztos önérzettel ütött a vőlegény jól megtermett vállára.
- Ugy ám, szólt, mert mi egy kissé ostobák vagyunk a maguk intim történetkéihez... Vidékiek vagyunk,- érczből való vidékiek, ugyebár doktor?...
- Bizony, mondta Eyfried dr. meggyőződéssel, nekünk a megélhetés a gondunk... Önök boldog emberek, önök kedvük szerint mulathatnak...
Lassanként besötétedett, Teszéry-papa kedvet kapott a vacsorázáshoz. Valahogyan tudomására került, hogy a felső vendéglőben friss halpaprikás van s jókedvüen kelt föl az ozsonnázó-asztal mellől.
- Hagyjuk a bolondságokat, szólt, nézzünk az után, amiből élünk!... Föl a vacsorához ifjuság!
Mindnyájan megindultak, Olga a vőlegénye karján ment, Teszéry-mama a piktorral udvariaskodott. De a szegény festő, akin, az ideges lelkek szokásaként, most hirtelen lehangoltság vett erőt, szótalanul ballagott mellette. Olga kaczagott a vőlegénye valami megjegyzése fölött, ez véglegesen dühbe hozta. Most már igazán kikerülhetetlennek látta, hogy valami nagy cselekedetet kövessen el.
A halászlét csakhamar meghozták. Teszéry-papa gourmand-módra találgatta, micsoda halakat főzhettek össze ebben a csodálatos paprikásban. Ide is, oda is kinálgatta a tányérját, szives megjegyzések kiséretében.
- Kóstolja meg doktor, ezt az apró zsiros falatot, nézze csak. Ez harcsa, még pedig hamisitatlan dunai harcsa... Pompásan értik ezek az emberek, hogyan készül az igazi halászlé... Vesz az ember egy csomó apró halat, vizet forral, finom szegedi paprikát három evőkanállal...
Egészen belemerült az igazi halászlé reczeptjébe, a többiek szó nélkül hallgatták. Odafönn csillagok ragyogtak az égen, itt pohárcsengés vegyült az Ördög Róbert muzsikájába. Pár lépésnyire onnan fekete alakok sétáltak a bokrok közt, a hajóhidnál gomolyodtak az emberek. Messziről, átellenben szelid fénynyel ragyogtak a fürdő villamos lámpái...
A vendéglőben sokan voltak, egy szomszéd asztalnál két-károm ünnepi ruhás fiatal ember hangosan garázdálkodott a poharakkal. Kereskedők voltak, vagy apróbb hivatalnokok, akiknek nehány korty bor egészen megzavarta az eszük járását. Vidáman éltették Kossuthot, Garibaldit és Dickmann urat, a főnöküket. Olga egy pillanatra odatekintett, amire egy kivágott mellényü, fiatal gentleman fenhangon tósztot mondott a mindenható női szépség egészségére s czélzatosan hunyorgatott a Teszéry szomszédos asztala felé.
A vőlegény ünnepiesen megbotránkozott.
- Mégsem járja, szólt kipirulva, ez valóban nem járja.
Kardos hevesen dobolt az asztalon, s apró darabokra tépte szét a kenyérhajat.
Másra forditották a beszélgetést, Teszéry-papa visszatért a halpaprikásra.
- Ezek után kidobják az apró halakat, s most jönnek sorjára a nagyok: a fogas, a süllő s harcsa, a különböző kecsegék... És csak aztán a burgonya, melyről egy szegedi halász mesélte nekem...
Teszéry ur körülményesen belement a szegedi halász utasitásaiba, de Kardosnak most hirtelen feltünt, hogy a kivágott mellényü ur hosszasabban suttog a pinczérrel, s szemével ravaszul int az ő szomszédos asztaluk felé. A fiu pedig, nyalábra kapván egy halom illusztrált ujságot, mindannyit odaczipeli Olga mellé, az üresen maradt székre.
A kávéházi kalózoknak ezt a közönséges támadását ismervén, a piktor kezébe vette a legfelső lapot. Valami angol képes ujság volt, de a margóján egy pár czeruzával odavetett sor állott:
»Meglátni Önt és megszeretni pillanat műve volt. Szerelmes lettem Önbe, kisasszony, irja meg, hova czimezhetem soraimat. Becses válaszát a Hirlap kishirdetéseiben kérem holnapután.«
Mindannyian odahajoltak, Teszéry-papa félbenhagyta a burgonya felszelésének módozatait. Eyfried dr. haragosan dörmögött:
- Ez már igazán szemtelenség!...
De a piktor érezte, hogy itt az idő. Amit áhitott, amire várt, megjött végre. Ime a mód, hogy végre kitünhessen valamiben. Mit sem hallgatva a többiekre, hirtelen fölkelt Teszéry-papa mellől és a szomszéd asztalhoz közelitett. Dickmann ur alkalmazottjai összébb huzták a székeiket.
Kardos hidegen szólott.
- Melyikük küldte oda az ujságot?
- Én la, felelt a kivágott mellényü ur, ha Uraságodnak kifogása van ellenem, mindenben helyt állok.
Kotorázott a zsebében egy névjegy után, de a piktor nem várta be a személyes ismeretséget.
- Te voltál, szólott, nesze hitvány kölyök!
A kivágott mellényü ur hátratántorodott az arczulütés után, a másik kettő kisérletet tett, hogy Kardosnak menjen. De a piktor nehány legyintéssel odébb lökte a Dickmann-féle személyzetet s csillogó szemekkel, elégülten tért vissza az asztalához...
A vendéglőben lárma támadt, a katonabanda abbahagyta egy pillanatra a muzsikát, a vendégek közül többen fölkeltek. Kardos édes diadalt érzett, hogy ezt a parlagi támadást ő torolta meg s a legitim vőlegényt alább szorithatta valamivel a familia becsülésében.
Teszéry-papa azonban savanyuan, hosszu orral fogadta.
- Kár volt ez a heveskedés, tisztelt ur, szólott, kár volt egy békességes familiát kompromittálni. Ha a verekedést kedvelni méltóztatik, nem volt éppen szükséges, hogy ezt az alkalmat válaszsza.
A mama sietve öltözködött:
- Micsoda botrány, istenem, milyen botrány!
Eyfried dr. bizonyos jóakarattal vágott közbe:
- Heves a vére tisztelt Röck ur, egy kissé tulságosan heves...
Csöngettek a pinczérnek, fizettek. Teszéry-papa hidegen nyujtotta a kezét.
- Isten Önnel, ezt megtakarithattuk volna.
Olga fázóan huzódott össze és előre sietett az anyja után. Keze alig érintette a Kardosét.
Teszéry melegen kapaszkodott az Eyfried ur karjába és szeretettel szólott:
- Jőjjön, kedves fiam-uram, siessünk...
Mindnyájan megindultak a hajó felé, melynek lámpái csillogtak már a bokrok közt. A piktor egyedül maradt az asztalnál.
Szamosi hazament boltcsukás után, hogy fekete kabátot öltsön, s ingujjban babrált egy darabig a nagy kredencz fiókjában. Valahogy kezébe került a takarékpénztári könyvecske, melyben az öcscse számára - ha Gyuri egyszer kezébe kapja a diplomát - gyüjtögetett néhány száz forintot, de hirtelen bámulva kiáltott föl. A könyv legutolsó tétele ötven forintnyi kivett pénzről szólott, holott Szamosi még álmában sem gondolt volna arra, hogy az összetakargatott összegecskét megcsonkitsa.
Világos volt, hogy valaki álkulcscsal járt a szobában, de Szamosi még gyanakodni sem mert volna senkire.
Az öreg asszony, akinél öcscsével lakott, maga volt a becsületesség. A cseléd hét éve szolgál a házban, egyetlen gombostű sem veszett soha el a kezei alatt. Talán valami idegen? De hiszen mindenki, aki őt netalán kereshetné, kénytelen elmenni a konyha előtt. Szamosi aggodalmasan bámult maga elé, mert az a borzasztó gyanu fogamzott meg benne, hogy talán Gyuri nyult távollétében a könyvecskéhez...
Szamosi tizennyolcz vagy husz éve lakott már Budapesten. Mint inas kezdte meg pályáját egy nagy erzsébettéri posztóraktárban. Atyja, a tönkrement aranymüves, a fiut nem tanittathatta tovább. Ferencz fáradhatatlan volt, mint egy igavonó ló, reggeltől késő estig ugrált a kereskedés állványain, vidéki vevőket czipelt az üzletbe, néha commis voyageurként utazta be az Alföldet és az erdélyi hegyeket. A jövedelme nem volt valami tulságos, de ennek is félretette a felét s szegényes kifőzőkben evett néhány nyomorgó tanárjelölt társaságában. Nyolczvanháromban szerencsésen önállóvá lett s szerény posztóüzletet nyitott egy sas-utczai ház belső udvarán, hol gázláng mellett rakosgatta napestig a Palmerston-, a peruvien-szöveteket s versenyt dolgozott Jánossal, a háziszolgával. Később kiköltözködött az utczára és ma már - hála szorgalmának - a Szamosi Ferencz neve valóban nem tartozik a rossz czégek sorába.
Az öreg aranymíves meghalt időközben, anyja, két kicsiny hugával, valami kanonok bátyjához költözött, akinek gazdaságát vitte. Itt volt még Gyuri, aki akkor még gimnáziumba járt. Ferencz habozás nélkül felhozta a fiut, hogy oldala mellett végezze be tanulmányait s derék ember váljék belőle.
Gyuri huszonegy évvel volt fiatalabb, mint a bátyja, a korára nézve tehát bátran a fia lehetett volna. Az idősb Szamosi csakugyan ugy szerette ezt a növekedő gyereket, mint az édes fiát. Gyuri nyulánk fiu volt, s hosszu haja a válláig ért. Ferencz szépen járatta, nem vont meg tőle semmit, ő is hazajárt a kedvéért ebédre, vacsorára, csakhogy mindég a szeme előtt lehessen. Ha a lámpát felgyujtották este és Gyuri egész csomó füzetet, könyvet, tintát halmozott maga köré, Ferencz boldogan rendezgette fakturáit s szivében apai örömökkel hajolt a strazza piros vonalai fölé. Büszke volt erre a csinos, tehetséges fiura s hasonlithatatlanul fényesebb tehetségnek tartotta, mint önmagát.
Ha néha, vasárnap este, vagy ha valami idegen rokon idekerült, öcscsével vendéglőbe, kávéházba ment, látni kellett volna Ferenczet, amint az ő darabos jószivüségével a Gyuri számára megrendelt egyet-mást s diadalmas pillantásokat vetett a szomszédjaira, amint öcscse a száját fölnyitotta. Napoleon történetében, melyet hét vagy nyolcz év óta olvasott naponként az ágyban, a nagy korzikai minden kiváló vonását frappansul hasonlatosnak találta az öcscse szellemi tulajdonaihoz, s ilyenkor lassan szállt le néha az ágyról, hogy a köztársaság jövendőbeli konzuljának lecsuszott paplanát megigazitsa.
Gyuri nem tartozott a legjobb diákok közé, de fürge, okos fiu volt, a vállalkozási szellem nem közönséges mértékével. Ha bátyját nem tiszteli annyira, alkalmasint változatosabb lett volna a conduit-listája, de igy az életben is csak oly szabályszerüen viselte magát, mint - a bizonyitványai kifejezése szerint - az iskola padjai közt. Néha szüksége lévén pénzre, beszólt könyveivel a bátyja sós-utczai üzletébe s ilyenkor Ferencz egy pedáns apa zsörtölődésével nyult a nadrágja zsebébe:
- Már megint pénz, mindég pénz... Neked az orosz czár vagyona sem volna, ugy látszik, elegendő...
De ha Gyuri kiment az üzletből, Szamosi kedvteléssel nézett utána s derülten szólt egy-egy vidéki vevőhöz, aki éppen a manchesteri posztók közt válogatott:
- Csinos gyerek, ugy-e?... Az öcsém... Ebből nagyobb ur lesz ám, Zipser bácsi, mint a magunk fajta emberekből...
Lehetséges-e ezek után, hogy Gyuri a könyvhöz nyult volna? Álkulcscsal, tolvajmódra, mint valami fiatal gonosztevő? Ferencz kétségbeesve hánytorgatta magában a valószinüségeket és szivesen föláldozott volna további száz forintot, csakhogy a gyanujától megszabaduljon.
Gondolataiból a Gyuri hangja verte föl, a ki könyveivel forgószél módjára rontott be a szobába.
- Szervusz... majdnem megfagyni odakünn...
Ferencz az öcscse szeme közé nézett.
- Mondd, szólt hirtelen, te vetted ki a takarékpénztárból ezt az ötven forintot?
Gyuri vörös lett, mint a rák.
- Én, dadogta, mit gondolsz? Nem is láttam a könyvet, esküszöm, hogy nem tudok felőle...
Merészen tagadott, de bátyja éles szeme egyszerre meggyőződött a valóságról. Gyuri halálos zavarral keresgélt a könyvei közt, s pillantása halálos félelemmel kerülte el a Ferencz szigoru szemeit.
- Miért tetted? szólt a jó Ferencz halkan, mondj el nekem mindent, mert különben azt kell hinnem, hogy megrögzött bünös vagy.
Gyuri még dadogott néhány szót:
- Esküszöm neked...
De a bátya szigoruan kelt fel a helyéről.
- Ne tagadj, ne ejts egészen kétségbe. Ha tetted, valld be bátran, legyen meg legalább ehhez a bátorságod. Csak nem fogsz ugy viselkedni, mint egy közönséges tolvaj...
Ez a kemény szó hatott, Gyuri egyszerre zokogva dőlt le a pamlagra. Könyei végigfolytak forró, kipirult arczán. Ferencz maga is mondhatatlan fájdalmat érzett, valami ingerlő, édes fájdalmat, mely az apai érzés egész melegségét fölkeltette az ő becsületes szivében. De keményen tartotta magát, mint egy háboruba induló katona.
- Vallj be mindent, szólt szigoruan, ez az egyedüli mód, amivel nagy bűnödet enyhitheted.
Gyurit csuklási roham fogta el, finom gesztenyeszin haja kuszáltan lógott a homlokába, kezei nedvesek voltak könyeitől. Ferencz erős ingert érzett, hogy a szegény gyereket megcsókolja, de azért keményen ismételte:
- Egy-kettő, halljuk hát!
- Bocsáss meg, zokogott Gyuri, mindig becsületes leszek, esküszöm...
És ekkor hosszu vallatás után kiderült, hogy az ötven forintból tizenöt egy bizonyos Katicza nevezetü pisze orru kisasszony névnapi ajándékára fordittatott, mig a többi harminczöt a totalizateur fiókjában uszott el a legutolsó vasárnap.
- Hát ezért nyultál te a más pénzéhez? szólt a derék Ferencz megborzadva.
És kényszeritve, hogy a szeme közé nézzen, ijesztő komolysággal tette kezét az öcscse vállára és elkeseredve folytatta:
- Szegény mamának, ki öreg korára annyit vesződik, az legyen most az öröme, hogy a fiából közönséges tolvaj lett? Menj, nem tudok reád nézni többé!
Gyuri zokogva kérlelte:
- Bocsáss meg, csak ez egyszer bocsáss meg!
De Ferencz hidegen nyult a felöltője után.
- Nem akarok hallani felőled, ne szólj többé hozzám...
Becsapta az ajtót, s Gyurit magára hagyva a szobában, szomoruan sietett le a lépcsőkön, a hüvös beborult alkonyatba. A kapunál megállt egy perczig, hogy visszaforduljon, de erős elhatározással tovább ment a Ferencz-város homályos utczáin át. A szegény Ferencz még a legjobb barátját sem ismerte volna meg ebben a pillanatban. Ha egy kissé biztatják, talán maga is sirva fakad, annyira nyomta a szivét ez a váratlan esemény. Hogy sirt, hogy fuldoklott a szerencsétlen kis Bonaparte! Milyen megalázva könyörgött hozzá, hogy bocsásson meg. Ferencz egyszerre erős lelkifurdalást érzett s halkan dörmögte magában:
- Talán sok volt, nagyon is szigoru voltam hozzá... Nem kellett volna ennyire, tulságosan kemény voltam...
Kiment a józsefvárosi templomig, ahol alig járt már ember, az eső permetezni kezdett. Milyen jó lett volna most ott ülni a kis asztali lámpa alatt! Ferencz megindultan nézett be az alacsony házak ablakain, melyeken belül kicsiny iskolás leányok aggodalmas szemekkel hajoltak a vonalzott irkák fölé.
- Vajjon mit csinál most odahaza?
Önkéntelen megfordult fejében ez a kérdés, s félelemmel gondolt rá, hogy Gyurinak baja történhetik odafönn. Hogy sirt a szegény gyerek, puha, édes haja is nedves volt szinte a könyektől. Ferencz egyszerre nagy melegséget érzett a szivében és valahogy, maga sem tudta hogy, a kis Katicza pisze orrára gondolt. És szégyenkezve szólt önmagához:
- Bün-e az, ha ez a szegény fiu egy kicsiny leányba szerelmes?... Oh milyen otrombán, milyen részvétlenül fogtam föl az egész dolgot...
És egyszerre eszébe jutott az a régi szombat reggel, mikor őt sietve küldötték el hazulról és délben, visszatértekor, már a kis Gyuri erős sirása hallatszott ki az édes anyja szobájából. Eszébe jutott mindaz a sok töméntelen kényeztetés, melylyel ezt a későn érkezett gyermeket, ezt az illatos őszirózsát az egész ház elhalmozta, szinte hallotta az édes anyja hangját:
- Gyere, Gyuszi, gyere, nyulacskám!... Bujjatok el, tapsifülesek, mert Gyuszi jobban tud szaladni, mint ti...
És a jó Ferencz keserüen sóhajtott föl:
- Barbár vagyok, nincs szivem, hogy igy tudtam bánni a gyerekkel...
Öntudatlanul fordult meg és visszafelé indult a városba. Az üllői-ut elején lóvasuti kocsiba ugrott, holott a lakásuk alig volt kétszáz lépésnyire a tramvay legközelebbi állomásától.
A szobában nem égett a gyertya, sötét volt. Ferencz aggódva kérdezte:
- Itt vagy?
- Igen, szólt Gyuri remegő hangja a kanapé sarkából...
Ferencz meggyujtotta a lámpát és egy darabig elmerülve tett-vett a kredencz irásai között. Gyuri busan támaszkodott a könyökére és nagy vörös szemeit mozdulatlanul szegezte az ablak átlátszó tábláira...
És ekkor, becsukván a fiókot, Ferenc szárazon szólott az öcscséhez:
- Vedd a kabátod, szinházba megyünk...
Kismarjay Dénes, a kinek egyik őséről már az Anonymus krónikája is megemlékezett, a minap ezt a történetet mesélte el a kaszinóban, a gentryre fordulván a beszéd sorja.
*
Együgyü és fölületes az a beszéd, amelylyel a pusztuló gentryt kisebbitik. Innen-onnan formális divattá válik, hogy a VII. kerületi demokraták a gentry léhaságáról prédikálnak, s a nagy négy emeletes bérházakból harczias kirohanásokat intéznek az omladozó nemesi kuriák ellen. Borzas filozófusok, kik ugyszólván alig ismernek más gentryt, mint a mit Náday játszik valamelyik vigjátékban, megvető mosolylyal emlegetik a katasztert. Pedig a gentry fejlődik, simul a korhoz, mint az én multheti kalandom bizonyitja.
A vigadó egy fehér asztala mellett a minap az egész rendezőség összeverődött hajnali hat óra felé. Az utolsó baraczkszin uszály is eltünt már a nagy terem parkettjéről, a feltárt ablakon át parfümös, fülledt levegő áramlott ki a folyam felé. Már világosodott a Gellért mögött, de az étteremben még mindig lobogtak a gázlángok s a kis Viktor, a ki ezuttal nem bortól csipett be, harmadfél óra óta huzatta a fülébe ugyanazt a souper-csárdást.
Az asztalnál egy zömök, kurtanyaku fiatal ember volt a szomszédom, olyan szinü ábrázattal, mintha két évig harczolt volna a kabilok ellen a legégetőbb napsugárban.
- Lithván, mutatkozott be röviden.
- Talán az öreg Lithván Boldizsárnak valami rokona?
- A fia.
- Bravó, szólt közbe valaki, ezzel már lehet dicsekedni egy kevéssé.
Csakugyan lehetett; az öreg Lithván volt, ki oly fényes hóditásokat tett egy nemzetiségi vidéken, a hol mint alispán működött nyolcz vagy tiz éven át. Később képviselőül választották meg s mint a kultuszminisztérium egyik legelőkelőbb hivatalnoka hunyt el nehány esztendővel ezelőtt.
Kezet ráztunk, csakhamar tegeztük egymást, sőt randevut adtunk a legközelebbi bálra. Csak nyolczkor mentünk el együtt egy közös fiakeren.
Az athlétáknál, a tlie dansanton megint összetalálkoztunk; a januári pikniken vis-á-vis ült hozzám, egy szőke épitőmester-kisasszony mellett. A széles vállu, mosolygó leánynak, ki sürüen koczintgatott a pezsgős poharával, közel félmilliónyi hozománya volt.
- Nézd Lithvánt, szólt Balajthy, pompásan illik ehhez a világosszőke millióhoz.
Barna, férfias nyaka csakugyan kedves ellentét volt a Gabriella kisasszony odalehelt hajfürtjeihez. Komoly és mégis jókedvü pillantásával szakasztotton olyan volt ez az izmos fiu, mint valami nagy fölfedező, ki messze világrészekből, életveszélyes utazásokból tért vissza nemrégiben.
Hajnalban, mielőtt az épitőmesteréket kocsijukhoz kisérte, a ruhatárban szemrehányólag felém fordult.
- Rossz ember, szólt, még csak arra sem méltattál eddig, hogy meglátogass!
- Őszintén megvallva, fiam, bizony még azt sem tudom, hogy hol lakol?
- Ugyan, mondotta, már hogyne tudnád...
- De nem, biztositalak.
Kihalászott valahonnan egy névjegyet s mosolyogva nyujtotta felém...
- Hát, ne legyen kifogásod. De biztosan várlak valamelyik közelebbi napon.
Mig karján a szőke Gabriellel a hotel lépcsőin eltünt, szórakozottan néztem a névjegyre.
Lemondtam ugyan már évek előtt a csodálkozásról, de most mégis bámulva szögeztem a szememet a litografált kartonra.
Ime:
Uri divat- és fehérnemü-raktár Budapest. Bécsi-utca. |
- Boltos! dadogtam magamban, a hadverő Lithván András unokája fehérnemü kalmár!
A fényes garçon lakás, rejtelmes függönyeivel, metszeteivel, apró cognacos asztalkáival, ime egy józan fehémemüs bolttá vált a valóságban, hol egy selyemsipkás kereskedő ugrál egyik polczról a másikra. Rettenetes dolog ez, fiaim, rettenetes...
Otthon kiszineztem magamban a történetet. A Lithvánok pusztulóban vannak, az ősi vagyon eluszott. Az öreg Lithván Boldizsárra még az egész vármegye jelenlétében csapták rá a nehéz kriptaajtót, de a nemesi birtok utolsó maradványát elárverelték a halála után. A leányokért tán valami gazdag rokon fizeti a kolostori tartásdijat, az öreg Lithvánné szerényen él a székváros egy elhagyott utczájában. A fia az egyetlen, valami külföldi egyetemen magába szivott egy csomó demokrata gondolatot, csontos svájczi mérnökökkel kóborolt az épülő viaduktok mentén, lelkes vágyódás fogta el, hogy maga keresse meg a kenyerét. Tudván, hogy minden ismerőse megbotránkozva csapja össze a kezeit, valami fiatalos dacz annál inkább hajtani fogja:
- Csak azért is!
Az üzlet okvetetlen megy nehány hónapig, vállalkozó jó barátok szivesen vásárolnak egyet-más. Ha épen nincs náluk elegendő apró pénz, természetesen csak a legközelebbi elsején fogják letörleszteni ezt a csekélységet. A gentry gavallér vére sohasem tagadhatja meg magát, sohasem...
A fajok átalakulásának ez a különös története rendkivüli érdeklődést költött bennem s egy nap, hogy a bécsi utczán az aranyos czégtáblát megpillantottam, hirtelen eszembe jutott a dolog s befordultam az üzletbe.
A terjedelmes helyiségben husz vagy huszonkét ember sürgött-forgott, egynehány előkelő asszony ülve szemlélte a kiteritett szöveteket, a segédek hangosan csevegtek. Nagy, fehér, üveges skatulyák töltötték meg az emeletes polczokat, az emeleti korridoron egy komoly ur topogott. Hátul, az üzlet belső részében, egy fiatal gyerek hangosan diktált valami tételeket egy jegyezgető segédnek. Álmosan, vontatva hallatszott:
- Dessin numero 37, dessin numero 37...
Egy segéd hajlongva közelitett felém:
- Parancsol uraságod?
- Lithván ur?
- Benn van az irodában, méltóztassék...
Végig kellett mennem az üzleten, egész az udvari ablakokig, hol egy kicsiny, üveges kalitkában szorgalmasan hajolt a könyvek fölé a törökverő Lithván András unokája.
Az ajtó felnyiltára kinézett a főkönyvből.
- Te vagy? szólt csodálkozva, igazán szép tőled.
Füle mögé dugta a tollat, a kis sapkát följebb tolta a homlokán.
- Friss ember, már ilyen korán fölébredtél?
Több volt már tizenegy óránál, de Lithván a munkás emberek lenéző jóakaratával méltányolta a frisseségemet. Az ő irodai kabátján már a második reggeli zsemlemorzsái is meglátszottak.
- Hol tánczoltál az este?
Nyájasan, de kissé hidegebben beszélt, mint egyébkor, közben ki-kiszólt az irodaajtón valamelyik jelentkező segédnek. Látszott, hogy most is az üzleten jár az esze, hogy velem csak fölületesen, szórakozottan beszél s hogy az én bohém, könnyed tónusomhoz alkalmazkodik, bár ez nehezére esik e pillanatban. Látszott, hogy őt is a dessin numero misztériumai érdeklik, de azért barátságosan ütött a vállamra:
- Fényes lesz az evezős bál, ugy hallom...
Kihivták valami előkelő vevőhöz, de csakhamar visszajött megint. De a szó közepén is hirtelen kiszaladt ismét, hogy a korridoron topogó urnak felkiáltson valamit.
Mentegetőzve szólott:
- Megbocsáss, annyi itt a dolog... A propos, hát te nem vásárolsz valamit az üzletünkben?
Rágyujtottam egy czigarettára s egy herczeg könnyedségével válaszoltam...
- Igen, kellene egy és más. A ruhatáram kiegészitésre szorul. Kell mindenféle apróság. Körülbelül négy-ötszáz forint volna az egész. De e perczben nem fizethetem ki, hanem csak egy-két hónap mulva, ha megengeded...
Lithván egyszerre zavartan lapozott a főkönyvben, s elpirult, mint egy vizsgázó iskolás fiu.
- Igen... szólt, persze, persze...
- Vagy talán kellemetlen ez reád?
Hallgatott egy pillanatig, de aztán nagyot lélekzett.
- Megbocsátasz ugy-e, kedves barátom, de üzletünk elvei nem engedik meg a hitelezést... Nem vagyunk berendezkedve hozzá... Ne haragudj, de egyáltalában nem teszszük...
- Hogyan, megtagadnád...
- Nem, de lehetetlen. Princzipiumaink... egyszerüen üzleti elvek.
E jelenet alatt miben sem különbözött a Heyman & Gruenewald czég főnökétől, ki egy dubiosus vidéki kereskedőt ráz le a nyakáról.
Jókedvüen öleltem meg és nevetve szóltam:
- Ne félj, nem sértettél meg... Éppen ez tetszik benned, ez az üzleties nehézkesség. Ne aggódj, van nekem arra való pénzem.
És ezóta hiszek, lássátok, a gentry haladásában. Mert az, hogy kalmárrá lett egyik-másik nagy ember unokája, nem bizonyit előttem sokat; de hogy a hitelt, a portékáját nem varrja az első báli ismeretség nyakába, ez a merev, szinte ügyetlen hidegség költ bennem igazi reménységet.
A kegyelmes ur haldoklik. Ő exczellencziája, az arany gyapjas rend vitéze, a család szeniora, a volt nagykövet és miniszter, még is csak megteszi, a mire egész hosszu életében senki sem vehette rá: a kegyetlen halál előtt földre hajtja a maga gőgös és simára tarolt fejét...
Benn, az öreg gróf hálószobájában, talán miben sem különbözik a sötét metamorfozis a más, közönséges emberek halálától; de idekünn, a külső szobában, a nagy, fényes lakás termeiben ki sem veheti észre, hogy e perczben egy élet megható tragédiája záródik be... Micsoda előkelő, hideg csönd van itt mindenütt!... A harisnyás inasok, mintha régi rokoko képekből szálltak volna ki, most is büszke méltósággal járnak ki és be a tapadó szőnyegeken; a sötét kabátos titkár most is angol ujságokat olvas a dolgozószoba iróasztala előtt; mindenben a régi, változatlan nagyuriasság, a mit a kegyelmes ur kinos haldoklása a legkevésbbé sem zavar meg...
De odakünn, a nagy muzeum-utczai lakás előtermében, mégis van némi mozgolódás; a borotvált arczu urak, a társaság egy-egy ismeretes tagja, benéznek egy perczre, mielőtt fogataikon tova robognának s álmosan - mert ma már a délelőtti órákban fölkeltek - hagynak a tálczán egy hét- vagy kilenczágu koronát... A nagy asztal előtt pedig, a melyre az orvosok reggeli bulletinje van kitéve, egy csapat fiatal ujságriporter üldögél, mig egy zordon, kuszált szakállu kőnyomatos a résztvevő kapaczitásokat rójja együvé...
Az eset határozottan aggasztó. A tanár, ki a grófi háznak huszonhat év óta rendelő orvosa, az egyetem doktori fakultásának e hirneves tagja, a maga háromsoros kis jelentésében még megcsillogtatja a remény egy vékonyka aranyszálát, bár habozva, föltételesen »ha az erők nem fogynak rohamosan;« de ő méltósága, a főtörzsorvos, kit a gróf egyetlen fivére hivatott a betegágyhoz, határozottan ellene mond minden csalékony hitegetésnek s kemény, katonás vonásaival kimélet nélkül kijelenti, hogy a nagy betegnek immár csak órái, tán perczei vannak az örök feloszlás előtt...
Egy szőke, fiatal ember, egy nagyobb ujság hirhordója, czinikusan jegyzi meg:
- Csak az esti lap részére ne haljon meg!
Mire a többiek suttogva folytatják:
- Vagy reggel négykor, mikor a lap már a sajtóba került!
De minden zaj elhallgat, hideg és imponáló csönd keletkezik, mikor a kegyelmes asszony, a haldokló gróf felesége, egy pillanatra átsuhan a szobán. A még mindig bájos, harminczkilencz éves asszony - Ő Felsége a királyné udvarhölgye - még az ajkait sem huzza félre s méltóságosan biczczent a fejével, midőn a jelenlevők fölugrálnak helyeikről. Köny vagy a sirás kellemetlen nyoma nem látszik meg szép, szigoru arczán s délczegen, meg nem törve tünik el a nehéz függönyök mögött, melyek a haldokló szobáját elzárják a külvilágtól.
Minden a régi, etikettes, előkelő. A pap, ki a haldokló kivánságára naponként misét mond a legbelső szobában, mosolyogva jő ki s czilindere megcsillog a ragyogó, májusi nap sugarában. A kis György, a család egyetlen fia, a kit sietve hozattak meg a katonai nevelőintézet konviktusából, halkan jár ki és be s szinte kiváncsian nézi a másolgató ujságirók munkáját. Jajveszéklés, sikoltás, a kétségbeesés visszafojthatatlan kitörései nem hallatszanak idáig; mintha a gróf teljesen tudatában volna annak, hogy még a kiméletlen halál előtt sem szabad megalázkodnia.
A magas, pofaszakállas Albert, a gróf személye körüli komornyik, a ki a lóversenyek alkalmából a czitromsárga ekvipázs bakján szokott ülni, lábujjhegyen jő ki a gróf eldugott ágyasházából:
- Pár percz mulva vége!
Amire Flatt; a főrendiházi teremszolga, ki fensőbb meghagyásból jött ide, részvevően suttogja:
- Oh, a szegény kegyelmes ur!
S e pillanatban a csontos halál kalaplevéve surran be a nyitott ajtón s kaszáját tisztességtudóan a sarokba támasztja. Mert nekem ugy rémlik, hogy ez a kegyetlen, rideg legény is tudja, mivel tartozik e büszke nagy urnak s nem rohan be kérdezés nélkül, a hogy a szegény emberek házába. Valószinüleg előbb ő is átadja a névjegyét, mint a többi látogató s Albert, a ki az etikettről egy pillanatra sem feledkezik meg, a szokott módon bejelenti:
- A halál!
A mire a gróf még egyszer elhelyezkedik a selymes függönyök mögött s aztán bágyadtan int a kezével:
- Jöhet!
A Goethe-házat néztük meg Velenczében s nehány berlini tanár, aki velünk együtt szemlélgette a megszentelt falakat, hangos szóval kezdett vitatkozni a Faust nehány homályosabb részlete felől. Mindegyik más intencziókat olvasott ki az inkriminált mondatokból, a bizonyitékok sulyos köveit kiméletlenül egymásra dobálták s a saját, félszeg gondolataikat csempészték a nagy költő lelkébe. Megunva az együgyü szószátyárságot, észrevétlenül otthagytam a dühöngő filológusokat, akikben unalmas, nyelvtudományi hangulatokat költött a halhatatlan poéta lakóháza. Tele voltam azzal az érzéssel, hogy az eleven Goethe ebből az ablakból nézte egykor a dózsék városának nyüzsgését s meghatva jöttem le a lépcsőkön, melyeket az ő lába tapodott valaha. Egy darabig gondolkodva jártam a homályos sikátorokban, majd fáradtan mentem el a Malibránba, ahol egy lármás olasz operettet fütyölt ki a jókedvü nézőközönség. Tizenkettő felé megvacsoráztam a Capello Neróban, majd ismét bolyongani kezdtem a homályba boruló utczákon. Éjfél jóval elmult, mikor a Rialto-hid lépcsőin fölfelé haladtam, s álmosan, különös hangulatoktól körülvéve, néztem végig a bezárt kofasátorokon, a canale grande szines lámpáin, az öreg Goldoni mosolygós márványszobrán. Azt hittem, egyedül vagyok, de egyszer csak meglepve vettem észre, hogy egy magas, kövér ur, akinek nyaka egészen elveszett a gallérja bástyáiban, tiz lépésnyire tőlem szintén mozdulatlanul nézi a csatorna méltóságos vizét.
Magam sem tudom, miképp történt, hogy közelebb lépve a szemlélődő idegenhez, valami érthetetlen udvariassággal bemutatkoztam neki. Az idegen, aki egy kampós botra támaszkodott, mosolyogva biczczentett, majd legnagyobb bámulatomra igy szólott:
- Örülök, hogy megismertem, s ha megengedi, én is megmondom a nevemet...
- Kihez van szerencsém?
- Én Johann Wolfgang Goethe vagyok...
A Rialto hidja tánczolni kezdett alattam.
- Hogyan, a halhatatlan Goethe?...
- Ugy van, a weimari Goethe, a Faust és a Torquato Tasso szerzője...
- De hiszen...
- Tudom, hogy mit akar mondani... Az irodalomtörténetek bizonyitásai szerint én 1832-ben örökre lehunytam a szememet. Az irodalomtörténeteknek igazuk van, de nekem is igazam van...
- Nem értem...
- Nem is oly könnyü ezt megérteni, mint Faustom második részét... Ismerni kell az ujjászületés elméletét, ami az egész földi élet alapja...
- Micsoda elmélet ez?
Goethe jóakaró pillantással nézett végig rajtam.
- Minden ember ujjászületik és Solon, Hannibal vagy Nagy Sándor ma is itt járnak a földtekén... Ez nem valami uj elmélet és sok transczendentális munkában olvashat felőle. Az ön kis fia talán Kolumbus Kristóf lelkét hordja gyengécske testében és a Markus-tér rongyos faccinója a XIV. Lajos lelkével álldogál az orologgia lábánál. A közhit szerint azonban senkisem tudja visszaidézni régibb földi alakjának emlékeit. Ime tehát a pont, amely lényegesen elüt az én elméletemtől... Én azt mondom, hogy mindenki visszaemlékezhetik létezésének korábbi fázisaira.
- És miképp lehetne ez? szóltam elképedve.
- A nagy Teophrastus Paracelsus Philippus Aureolus egy kéziratban megmaradt műve tanitott meg a csodálatos titokra. A kéziratot Nürnbergben találtam egy öreg antikvárius lim-lomjai között. A titkot senkisem tudja kivülem, de önt, mivel az arcza tetszik nekem, szivesen megtanitom rá. Tehát hallgasson ide. Ha valaha megtörténik önnel, hogy egy világosszőke, romlatlan leány, akinek lelkét még nem érte bünös gondolat, ugyanabban a pillanatban ugyanazt a szót mondja ki, amit ön, suttogja háromszor egymásután: »Abrakadabra látni akarok, abrakadabra látni akarok, abrakadabra látni akarok!« És e perczben meg fogja tudni, micsoda alakban bolygott a földtekén a rég letünt évezredekben...
- Hihetetlen, szólottam fogvaczogva...
- Igy van és igy marad. Én ezidőszerint pénzváltó vagyok Jénában, de egy szerencsés pillanat elárulta, hogy az én lelkem járt száz esztendővel ezelőtt a Goethe halandó porhüvelyében...
- És emlékszik akkori létezésére?...
- Mindenre ugy emlékszem, mintha most történt volna...
Káprázat volt-e, ami velem játszott: a Guidecca felől kibukkanó holdvilágban csakugyan a Johann Wolfgang Goethe sötét szilhouetje állt előttem a Rialto karfájára támaszkodva... A német klasszikus kiadások aczélmetszete egyszerre testet öltött a világos nyári éjszakában és a Wilhelm Meister hatalmas poétája valami különös, érthetetlen gúnynyal tekintett a szemembe... A boldog, fenséges Goethe volt ez, a délczeg weimári félisten, az asszonyok, a hirnév, a földi hatalmasok kegyeltje... És a holdvilág oly ismerősen mosolygott rá, mintha igy szólott volna:
- Ez ő, én láttam, mikor a szép Friederike von Sesenheim a nyakába omlott...
Goethe álmodozva nézett szét a pihenő mesevároson, melynek kupolái csillogva emelkedtek ki a lagunák sötét vizéből, a hidakon, az oszlopokon, a kihalt paloták aranyos façadeján... Elborulva, mintegy önmagának suttogta:
- Bella Venezia, - édes, feledhetetlen álomország!... Akkor, - oh akkor szerelmes olasz lányok simultak fiatal szivemre, most márkákat és dollárokat váltok be a jénai idegeneknek...
Egyszerre eszembe jutottak a lármázó filológusok, akik a Goethe lakóházában a Faust doktor második része felől vitatkoztak... Hangosan elszavaltam a vitás passzust, majd alázatosan megemeltem a kalapomat:
- Emlékezik-e Mester ezekre a halhatatlan sorokra?
Goethe tünődve nézett a levegőbe.
- Mondja csak el még egyszer...
Figyelmesen végighallgatott, majd igy szólott bizonytalanul:
- Ugy vélem, hogy Egmont-ból való vagy a Torquato Tasso-ból...
- Dehogy, rebegtem bámulva, a Faust második részéből. Nehány berlini tanár ma összeveszett e mondat belső értelmén, s én most magát a Faust iróját kérem meg a vita eldöntésére...
Fitymálva, különös mosolylyal intett most a weimari Jupiter:
- Édes barátom, maga sem tudja, milyen lehetetlenséget kiván... Én mondjam meg, hogy mit gondoltam akkor?... Talán egy szép asszonyra gondoltam, talán semmire, - a kezem leirta, amit egy rejtelmes kényszerüség diktált, egy ismeretlen, leküzdhetetlen Erő, mely az örök igazságokból rajtam keresztül árult el egyetmást az emberiségnek... Én csak tehetetlen szócső voltam, mint a föld minden nagy poétája és lángelméje, mint Mózes, Cicero, Dante, Shakespeare és a többiek: a világ titokzatos logikájának szócsöve... Ha Goethe meg nem születik, talán egy Wolf vagy egy Mayer mondta volna el a Goethe igazságait, mert ama titokzatos Erő ugy akarta, hogy ez igazságok a XVIII. század végén legyenek az emberiség közkincsévé...
Még egyszer végignézett a holdfényes vizen, amelynek hátán egy velenczei patriczius fekete bárkája uszott, a paloták reszkető ablakain, a vizből kiálló aranyos lépcsőkön. A hangja eltompult, de nagy szemei égni kezdtek.
- Semmire sem emlékszem, mert az igazságokat csak egy rejtelmes hatalom oltotta belém... Mindebből semmisem volt az enyém, mert ezzel az emberiségnek, a haladásnak, a világ fejlődésének tartoztam... Csak ők voltak az enyémek, ők: az asszonyok, akik vétkes éjszakákon a szivemre borultak, a lányok, akik könyeket hullattak szőke fürteimre, akik szerettek, dédelgettek, nekem szentelték ifjuságuk egy sugarát... A világból csak az a mienk, amit a két karunk átfoghat; a többi kényszerü adó, amelylyel az emberek összességének tartozunk. Dal, szerelem, könnyelmüség, éjszakák édes bünei, titkos csókok: ennyi az élet igazi tartalma... És az én életem nem volt haszontalan, mert hetven évig szerettem az asszonyokat...
Kezet nyujtott és lesietett a lépcsőkön. Még láttam, amint elhalad a Goldoni szobra előtt s a kőből faragott, barátságos olasz respektussal meghajol előtte. Még egy percz - és a Faust költője mindörökre elveszett az éjszakában.
I.
Török Mariska levele Német
Imrénéhez.
Nem tudom, hogyan kezdjem, mert azt hiszem, illetlen és meggondolatlan vagyok, de ön is nő Asszonyom, és igy lehetetlen, hogy meg ne értsen egy kevéssé. Tudom, hogy nem cselekszem helyesen, amikor szülőim háta mögött levelet irok Önnek; Önnek, akit sohasem láttam, aki talán egy vakmerő és vállalkozó leány képét fogja maga elé rajzolni ezekből a sorokból. Ha valami megrémit, ha valami rávehet arra, hogy e levelet soha se küldjem el, ugy csak a félelem lehet az, hogy Ön ilyennek képzel. Édes, jó Asszonyom, esküszöm, hogy sohasem tettem olyasmit, ami a lelkiismeretemet megbolygatná - bár nem vagyok szent és nem sütöm le a szememet - de most érzem, hogy rosszul cselekszem, hogy hálátlan vagyok anyám iránt, hogy Ön egy rosszul nevelt, különczködő, hebehurgya leánynak fog tartani, akit a léha könyvek megrontottak. Higyje el, hogy nem vagyok az, hogy minden távolabb áll tőlem, mint a regényesség, hogy nem képzelődöm és nem bibelődöm fölösleges gondolatokkal. De nagyon-nagyon szerencsétlen volnék, ha most nem irhatnék Önnek, ha a szivemet nem önthetném ki egy asszony előtt, aki megért, aki lelkével velem van, aki egy kicsit a pártomat fogja. Hiszen Önt oly jónak, oly okosnak mondják, - ugy-e, nem gondol felőlem semmi rosszat és minden elfogultság nélkül olvassa végig egy egyszerü leány sorait, aki egy kicsit boldogtalannak érzi magát és most igazán nem tudja, mihez fogjon?
Talán Ön is emlékszik az én nevemre, - Fejér ur annyit beszélt nekem Kegyed felől. Bármiről is volt szó, sétáink, vitatkozásaink, szóváltásaink közben oly tisztelettel mondta mindig: »Paulin igy gondolkozik... Paulin nem hiszi ezt... Paulinnak egészen más a véleménye...« hogy már én sem képzelhetem az ő nővérét másképp, mint jónak és okosnak... Ő azt mondja, hogy semmiben sincs titka kegyed előtt, hogy minden tervébe beavatta, hogy kegyeden kivül nincsen is más, aki egészen ismerje őt, hogy bajában, fájdalmában, kétségeiben mindig csak Paulinnál találta a vigasztalást... Ha mindez igaz, Asszonyom, ugy talán nem is kell megmondanom, ki vagyok, ugy talán emlékszik rám, talán ismer... Ő bizonyára minden részletében megismertette Önnel vitatkozásainkat, magányos beszélgetéseink foglalatját, talán érdememen fölül is sokat beszélt rólam, s kegyed e szubjektiv képből mégis hiu, fölületes, kaczér teremtésnek fog tartani... Édes jó Asszonyom, értsem meg, hiszen Ön előtt, ugy-e, én is elmondhatok mindent?... Higyje el, semmi sincs bennem mindebből; boldogtalan vagyok, ennyi az egész.
Fejér azt mondja, szeret, - hat hosszu év óta mutatja ezt. Gyerek voltam, mikor a táncziskolában megismert, és azóta annyi sok történt. Lehetetlen volna azt hinnem, hogy közönyös vagyok előtte. Négy évig sohasem beszélt nekem szerelemről, azt hiszem, el is futottam volna, ha ilyesmit szóba hoz. De nem tudja-e meg száz jelből egy fiatal leány, ha valaki érdeklődik iránta? Más hangon beszélt velem, sohasem gúnyolt, bár csodálatos képessége van ahhoz, hogy jókedvüen kicsúfoljon mindent, néha melegen beszélt az olvasmányai felől, megismertetett az izlésével, néha oly bizalommal szólt hozzám, mintha az anyja, vagy a barátja volnék - száz jelből láttam, hogy többre becsül, mint a többit, hogy magához méltónak tart, a szavaimat komolyan veszi, hogy magának is jól esik, ha együtt lehet velem. Ha csak egyszer is pose-ba vágja magát s deklamálni kezd előttem a szerelemről, alkalmasint vége szakad ennek a kis regénynek a táncziskola küszöbén. De sohasem volt több egy okos, jókedvü, jóakaró barátnál, akinek közelléte bizalommal és melegséggel töltött el. Elég volt tudtom, hogy egy társaságban ő is ott van, elmésebbnek és biztosabbnak éreztem magam, bár ő másokkal csevegett a szoba tulsó sarkában. Ha elment, ugy szólván nem is tartottam érdemesnek, hogy valami fölött komolyan beszéljek, mert önkéntelenül is azt gondoltam: Nem érdemes, ő nincsen itt... A többi oly együgyünek és szegényesnek tünt föl utána! Ő oly vig, oly egyszerü, oly intelligens; mindent tud, mindennel tisztában van, és annyira gyülöli a frázisokat... Azt hiszem, ezzel hóditott meg legelsőbben is, mert sohasem tudnék komolyan venni valakit, aki valaha egyetlen frázist is kimondott... Talán nem illik mindez egy fiatal leányhoz, sokszor azt hiszem, mindeniknek szüksége van arra, hogy valaha bolondságokat kövessen el, hogy szeresse a fiatalos lelkesedést, hogy a józanság szinte természetellenes bün, ha az ember még nincsen tul egy bizonyos megállapodott életkoron; - de én, Asszonyom, sohasem lelkesedtem ugy, mint a fiatal jogászok és a hajfürtjeim sohasem lobogtak csárdás közben... Ha ez hidegség és bün, - akkor itéljen el, mert még csak védekezni sem tudnék... Véralkatom, nevelésem, környezetem - mindez egyenesen képtelenné tesz arra, hogy valaha megfeledkezzem magamról. Barátnőim néha beavatnak apró titkaikba, egyik-másik fölfedezi előttem levelezését, szerelmi viszonyát, beavat a titkos cselszövésekbe, elárulja, hogy meghalna, semmint a másé legyen, - én talán akkor halnék meg, ha ilyesmiről beszélnék másokkal. Sohasem kaptam szerelmes levelet és azt hiszem, mélyen megsértene, ha kapnék. Még ha volna is mibe, akkor sem avatnám be a szobaleányunkat az én elrejtett érzéseimbe, mert nem tudnék többé emberek közé kerülni, ha ezt tenném. Azt hiszem, csak a közönséges és banális lelkek tárják ki mások előtt a titkukat. Ezeknek mitsem ér a puszta érzés; csak akkor boldogok, ha másokkal is beszélhetnek róla. A beszéd adja meg érzéseik becsét, - oh milyen felületesség!
Önnek, Asszonyom, aki szintén volt fiatal leány, kell-e azt mondanom, hogy sokat gondolkodom a jövőm felől? Néha, mikor este elválunk és lanyhán, szinte hidegen elbucsuzom tőle, lefekvés után, az ágyban, elmélkedni kezdek a történendők felől. Olykor bánt a lelkiismeret, hogy ő most elkeseredve sétál odalent, és sirni szeretnék, mint kicsiny leánykoromban... Ilyenkor reá gondolok, aki oly okos, egyszerü, annyira ért engem s akit én is annyira értek... Ilyenkor néha - nevessen ki Asszonyom - mirtus-koszoruval látom magam az ő oldalán, hallom az orgonát és ugy képzelem, lehetetlen volna, hogy egy más férfiuhoz kössem magam egy egész életen keresztül... Oly természetesnek tetszik, hogy az övé legyek és olyan különös volna, ha nem lennék az övé... Sokszor nem tudok elaludni és lelkesedve gondolok rá... Ilyenkor visszagondolva hideg, közönyös viselkedésemre, igy szólok magamban: Rossz vagy, vétkes vagy és nem érdemled meg a boldogságot...
Ha mindig éjjel volna és én mindig ekként gondolkodnám, alkalmasint nem haboznék azzal, hogy a felesége legyek... De nappal, mikor a hidegségem és józanságom visszatér, mikor szülőimet, ismerőseimet hallom, mikor nem egy csacska gyerekleány érzelmességével tekintek a távol jövőbe, - ilyenkor komolyan azt kell hinnem, hogy az én sorsomban nincsen megirva az, hogy boldog is legyek valaha.
Oh, Asszonyom, hiszen Ön igazán ismeri őt, hiszen együtt nőtt fel vele és Ön előtt sohasem volt titka - kérem, nagyon kérem Önt, legyen segitségemre ebben a kétségbeejtő állapotban... Csakugyan oly könnyelmü, fölületes, léha-e ő, amilyennek mások mondják, s amilyennek magam is látom többnyire? Mily boldogok a vakok, az együgyüek, a romantikusok, akik mitsem kivánnak, miről sem gondolkodnak, akik becsukott szemekkel követik azt, akihez az érzéseik vonzzák őket... Milyen rossz hidegnek és okosnak lenni, - mennyire érzem én ezt!
Fejér nem férjnek való, ezt mondja róla minden igazi barátom... Ő egy elmés, kedves, mulatságos fiu, de annyi komolyság sem lakik benne, mint egy harlekinben. Ő máról holnapra él, nem tud magától megtagadni semmit, ébren tölti az éjjeleket és valószinüleg könnyü szerrel ott hagyna harminczezer forint jövedelmet, ha egyszer kedve kerekednék ahhoz, hogy Délamerika hegyei közé gyalogoljon... Ő egy szellemes bohém, aki semmit sem vesz komolyan, az életet ép oly kevéssé, mint a csillagokat vagy önmagát... Azt hiszem, egy alkalmas perczben koczkára tudna tenni egy több milliós örökséget, s másnap nyugodtan kérne kölcsön pár forintot, hogy valahol megebédelhessen... Ő egyáltalában nem idegenkedik attól, hogy másoknak adósa legyen, de a fizetés nem okoz neki fejfájást... Szülőim azt mondják, hogy nem komoly karakter - és nem kell-e magamnak is ugyanazt hinnem? Ha Önnek, Asszonyom, egy kedves leánya volna, hozzá adná-e nyugodt lélekkel mindezek után? Ugy-e nem, vallja meg őszintén, hogy nem!...
Tegyük föl, hogy szeret, hogy ez a szerelem igaz vonás benne - de vajjon nem tudna-e akkor az én kedvemért jóvá lenni? - vajjon mi áll előttem, ha feleségül megyek hozzá? Megvallom őszintén, kissé tulságos regényességet találok a népmesék tündérszép királykisasszonyaiban, akik egy csermelyparti kunyhóba mennek a szerelmes pásztorukkal, s a cserépkorsóból boldogan isszák a forrás vizét, ha ő meritette meg a cserépkorsót. Mindez csak a mesékben szép, de én még talán egy csermely partján is boldog tudnék lenni. Esküszöm Önnek, Asszonyom, hogy az ébenfa-zongorát s a halványkék plüss-butorokat nem tartom okvetetlen szükségeseknek ahhoz, hogy az ember nyugodtan töltse el az életét, s bár nem akként neveltek, még egy kétszobás, másodemeleti lakás sem tenne boldogtalanná... De higyje el, meghalnék szégyenemben, ha mama egyszer látogatóba jönne hozzám, s valahogy azt találná hinni, hogy szükséget szenvedek valamibe...
Mi lenne velem, ha férjhez mennék hozzá?... Nem hiszek abban, hogy ő komoly is tudna lenni, hiszen oly kevésre becsül minden formát és konvencziót... Csupa bohémségből koczkára tenne mindent, s egy nap csak oda jutnék, hogy lehajtott fővel kellene visszatérnem a szülői házba... Inkább a halált, semminthogy ez megtörténjék!... Mit tegyek, mire határozzam magam? Husz éves elmultam már és a kérők nap nap után jelentkeznek... Komoly, számbavehető emberek, mindannyi megbecsülne, de ha egyiket sem szeretem!... Tudom, hogy szerencsétlen lennék, mert én - erről biztos vagyok Asszonyom - vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan leszek férjhezmenetelem után... Középut nincs, ezt érzem... Sohasem elégedném meg az alamizsnával; vagy mindent, vagy semmit!
Ön, Asszonyom, ha jó szive van, nem hagyja válasz nélkül ezt a levelet. Kihez forduljak, ha Ön elfordul tőlem... Szülőim imádnak, de a nagy szeretet, azt hiszem, elvakitja őket. Ön okos, Ön is volt leány és Fejér annyira őszinte Önhöz!... Legyen nyilt, ne hallgasson el semmit, - hiszen akarhatja-e, hogy szerencsétlen legyek?... Az isten meg fogja áldani soraiért, én már előre, ismeretlenül is áldom...
Ugy-e megengedi, hogy a távolból megcsókoljam?... Isten Önnel, édes Asszonyom, ne haragudjék reám... szeretettel és tisztelettel
Török Mariska.
II.
Német Imréné levele Török
Mariskához.
Sirtam, mikor a maga levelét végigolvastam édes kis Mariskám! Oly okos, oly tiszta, oly leányos ez a levél, hogy boldog volnék, ha magát a keblemre szorithatnám, ha a haját, a rózsás arczát összecsókolhatnám. Milyen boldogtalan és elhagyatott lehet maga, szegény kis leányom, ha már arra is elszánta magát, hogy nekem irjon. Ha most közelemben lenne az a léha ember, igazán nem tudnék a szeme közé nézni, amiért magának ilyen nagy bánatot okozott.
Szereti, ugy-e nagyon szereti, vallja be! Jőjjön Mariska, hajtsa a fejét a vállamra és gondolja, hogy egy jó mama oldalán ül, aki nem akarhat egyebet, csupán a maga boldogságát. Beszéljünk hát okosan egymással néhány szót, lássuk csak!
Mindenekelőtt igaza van abban, hogy ő egy léha és könnyelmü fiu, aki alkalmasint igen szerencsétlennek érezte volna magát, ha véletlenül a XIII. században születik, s mint jámbor zárdai barát egész életen át kénytelen másolni a Szent-Katalin élettörténetét a kolostor egy hideg czellájában. Nem azok közül való, akik reggeltől-estig türelemmel jegyezgetnek a főkönyvek lapjaiba, a vére nyugtalan, az idegei nem a hajókötél-gyárban készültek, s még eddig a takarékpénztári tisztviselőknek sem adott tulságos dolgot a tőkésitett összegekkel. Mindez természetesen aggódóvá tehet egy gondos apát, mert a világ, hiába, jobban megbizik a higgadt középszerüségekben, mint a nyugtalan lángeszekben. A maga szüleinek, édes Mariskám, igazuk van; ha leányom volna, alkalmasint én sem gondolkodnám máskép. És mégis, ha egy férfit annyira ismernék, mint amennyire a fivéremet ismerem, nyugodtan rá biznám a kis lányomat, föltéve, hogy biztos volnék a kölcsönös szerelemről.
Mert lássa, édes Mariskám, egy dologról egészen bizonyos vagyok: hogy Károly mindenekelőtt jó fiu és a szive igazán helyén van. Talán most, amig csak magáról van szó, könnyü szerrel koczkára tenné mindenét; de sohasem tudna rosszat tenni másokkal. Oly lágy és szentimentális, hogy szinte botrány. És ne lásson erőtlenséget és gyönge karaktert a férfiak szentimentálisságában; mert majd, ha egyszer jól ismeri az életet, maga is rá fog jönni, hogy csak a szentimentális emberek jók és részvevők a mások bajaival szemben.
Ugy-e, maga vidámnak, elmésnek, könnyüvérünek látta őt mindig? Pedig milyen mélyen, mennyire igazán szereti magát! Ha a bucsuzásnál hidegen nyujtotta a kezét, ha egy közömbös szavából azt olvasta ki, hogy érzéseit nem viszonozza, mennyi időmbe, meggyőződésembe került, amig valahogy helyreállitottam az egyensulyt. Ilyenkor kétségbeesve ült le a zongora mellé:
- Minden hiába, Ő nem szeret, Paulin...
Elmondta minden szavát, összeszedett egy csomó gyerekes jelet, hogy én higgadtan itéletet mondjak, vajjon szereti-e, - egyáltalában oly nevetségesen gyerekes volt. Ha ilyenkor látja, nem ismer rá. Higyje el, kis leányom, nem lehet az romlott ember, aki ennyire naiv.
Léha, könnyelmü, nem komoly - oh, édes, kis bogaram, mennyire nem ismeri Ön még a férfiakat! Mivé nem lehet tenni egy férjet, aki ennyire szereti a feleségét! Én, tapasztalt asszony létemre, arra is vállalkoznám, hogy rablógyilkosból libapásztort faragok, ha komolyan szerelmes belém; de annyi kétségtelen, hogy bármelyik elmegy a szentföldre, olvasót morzsolva a kezében, ha egy szeretett asszony ugy akarja. Hogyan, hát lehet egy férfi könnyelmü, léha, korhely, ha odahaza egy kedves feleség várja, akit mindennél többre becsül? Nézzük csak, édes gyermekem, egy kis filozófiával a dolgokat, - miért korhelykednek a férfiak? Ugy-e bár azért, mivel a kávéház világossága, melege s lármája mégis csak sokkal barátságosabbak, mint egy rideg legényszoba négy fala. Nos hát, azt hiszi maga, naiv kis leányom, hogy egy pinczér, egy éjjelező jóbarát, egy korhelykompánia kedvesebbek lehetnek ő előtte, mint maga, akit szeret, akiért bármi sem volna nehéz neki, akiről sohasem tudna lemondani? És azt hiszi, olyan nehéz volna mindezt elhagyni a maga édes kék szemeiért, a maga finom, leányos bájosságáért?
Ezt maga sem hiheti, ha csak azt is kétségbe nem vonja, hogy igazán szerelmes magába. De kétségbe vonhatja-e ezt? Nem látja-e, hogy éveken át mint csügg ezen a gondolaton, s hogy talán az életről is lemondana, ha erről a házasságról le kellene mondania. Ha látná, mint önti ki előttem a szivét néha, alig lehetne oly percze, melyben az ő érzései fölött kételkednék.
Léha, nem zárja el magát négy fal közé, talán hitelezői is vannak, - istenem, hát igazán olyan nagy baj volna mindez? Ne menjen a nagyon komoly emberekhez, mert egy nap kővé válik unalmában. Egy férj, aki az életben nem lát egyebet, mint módot arra, hogy pénzt szerezzen - brrr, ez igazán rettenetes lehet, ugy képzelem.
A könnyüvérü ember, akinek egyébként nincsenek sulyos szenvedélyei - és neki nincsenek azon az egyen kivül, hogy magát imádja, gyermekem, - aki elmés, jó szivü és szerelmes, - hát kivánhatja-e, hogy az isten jobb férjjel áldja meg? Ha magát az oltár elé vezeti valaha és egy nap megosztja vele az életét, képzelheti-e, hogy egyébre is gondolhat, mint hogy magát boldoggá tegye? Ha nem, ugy azt hiszem, nagyon szerencsétlen lesz és a könnyelmüsége csak akkor válik veszedelmessé, - de maga, édes leánykám, szintén nem lesz majd tulságosan boldog... Ne adja az isten, hogy valaha sirva gondoljon erre a jövendölésre!...
Mit mondjak, mit tanácsoljak még?... Szegény, boldogtalan Mariskám, kérdezze meg a saját szivét. Ha azt hiszi, el tudná viselni az életet, mint egy más, idegen ember felesége, ha képesnek érzi magát arra, hogy egy fürdői vagy egy báli ismeretség után egy szépen öltözött ur karjaiba dobja magát, csupán azért, mert ez türelmesen görnyed a főkönyvek mellett és sohasem követett el bolondságot, - ugy ne habozzék, ne tekintsen semmire, menjen hozzá... Sem én, sem más nem tudjuk erre megadni az igazi feleletet; csak a saját szive képes erre, - azt kérdezze meg.
Bármi lesz, a jó isten ne adja, drága kis leányom, hogy maga a boldogtalan asszonyok számát szaporitsa. Hiszen annyian vannak, annyi titkolt fájdalom rejtőzik el félénken a világ elől... A maga tiszta, okos, leányos lelke nem érdemelné meg, hogy valaha bánata legyen. Megérzi-e, hogy most milyen nagy szeretettel ölelem a szivemre?... Csókolja a maga rózsás arczát - ismeretlenül is őszinte barátnője.
Német Imréné.
III.
Török Mariska levele Német
Imrénéhez.
Oh, édes Asszonyom, milyen könnyü belenyugodnom abba, amit Ön mond!...
Török Mariska.
A három kékbóbitás szobaleány élénken sürgött-forgott a terrászon, hogy az ozsonnázó asztalt megteritse. Vigan csörömpölt a porczellán és az ezüstnemü, a kristályos, ezüstfödelü poharakban jéghideg tejszin fehérlett, nagy, barázdás ananászdinnyék hültek a vörösréz jégtartókban. Ahlbergné kijött egy perczre, hogy itt is körülnézzen, de csakhamar befordult a konyhába, ahol a szakácsné még mindig fényes segédlettel dolgozott a pompás kerti mulatság menüjén. Estére tiz-tizenöt család volt hivatalos a villába s a kertész verejtékes homlokkal igazgatta a lampionokat, a rakétákat s a tarka görögtüzes csomagokat.
Ahlberg Leó junius közepén rendesen letette kezéből az estilap árfolyamos táblázatát, s minden ügyében teljhatalmu intézkedési jogot biztositván Müller urnak, a prokuristájának, meg sem állt a felsenbachi fenyvesekig, amelyeknek egyik legfestőibb pontján egy csinos svájczi stilben épült villa a messze idegenben is ezt a magyar fölirást viselte homlokzatán:
Karolina-lak.
Ezzel a fölirással Ahlberg ur a neje iránt érzett szeretetnek és tiszteletnek akart poétikus emléket emelni, mert a Karolina asszony férje ezt a csinos és értékes meglepetést eszelte ki ama feledhetetlen nap fordulójára, melyen fiatal nejét hófehér csipke-ruhában vezette el egykoron az oltár elől..
E napnak innen-onnan huszonöt esztendeje volt és Ahlberg, mikor néha farsang idején váratlanul hazatért az Andrássy-uti lakásba, meglepetve állt meg az ajtóban, s csodálkozó pillantásokkal nézte végig azt a csipkeruhás, fiatal leányt, akit egész sereg szobaleány öltöztetett, csinositott egy-egy előkelő piknik vagy bál előtt. Olykor ugy tetszett neki, hogy a szégyenlős kis Felsenburg Karolint látja, - pedig ez a viruló, tizennyolcz éves teremtés már Ahlberg Mártha kisasszony volt, a saját egyetlen leánya. A kis Felsenburg Karolin pedig, aki időközben molett, negyvenötéves asszonynyá fejlődött, erőlködve kapcsolta össze a szomszéd szobában a garde des dames-okhoz illendőbb nehéz, fekete surah-derekat.
Mártha elmult már tizennyolcz esztendős és Ahlbergné a télen gyönyörködő, de álmos szemekkel nézte, amikor szőke leánykori hasonmását frakkos leventék forgatták meg a Hungáriában és a Lipótvárosi szalonok parkettjén, A frakkos leventék közt nem egy akadt, aki a kis Mártha kezét egy egész életen át is magánál tartotta volna, de ugyancsak elfogadható legénynek kellett volna lennie annak, aki előtt Ahlberg papa a szalonján kivül a nehéz Wertheim-szekrényeit is megnyissa.
Mikor junius elején a ládákat, az utikosarakat, a gazdag necessaire-okat csomagolni kezdették s a felsenbachi kertész nehány irgalmatlan ákombákommal jelentette, hogy a villa készen várja urnőit, Ahlberg ur, lefekvés előtt, olykor igy szólt bizalmasan a feleségéhez:
- Szeretném tudni, miért vásároljak én a szoboszlói vásáron, amikor a bécsi Mariahilfen is megvehetem, amire szükségem van.
A misztikus kijelentés nem volt tulságosan hizelgő azokra az ambicziózus fiukra, akik a Mártha kisasszony kezéért versenyeztek. Ahlberg ur a budapesti jourokat és bálokat találta némiképpen hasonlatosaknak a szoboszlói vásárhoz. A felsenbachi fenyvesek ellenben, ahova Bavária, Prussia, sőt olykor Páris is liferált elfogadható házassági anyagot, a bécsi Máriahilf szerepét játszották az ő finom és elmés kis hasonlatában.
Mig a szobalányok az ozsonnáló-asztal körül szorgoskodtak, Ahlberg ur messzelátóval kémlelte a magas felsenbachi Kogel-t és a felhőkbe vesző Traungipfel-t. A Kogel csupasz orma mintha hálósipkát viselt volna és a Traungipfel egészen beleolvadt a kelet felé elhuzódó hegylánczokba. Világos volt, hogy zivatar készül és Ahlberg ur bizonyos kárörömmel dörmögte magában:
- Csunya élet lesz odakünn a hegyoldalakban... Nyomorult kis ostériások, ma megint önmaguk ehetik meg a rántott csirkéjüket és a fejes salátájukat.
A Traungipfel fölött hirtelen végigfutott egy lángoló tüzvonal, messziről alattomos dörgés hallatszott, mintha egyenesen a föld gyomrából jött volna. A körülfekvő villákban sietve csukták be az ablakokat és Mártha ijedten dugta ki nyilas frizuráját az egyik emeleti ablakon.
- Milyen idő, szólott borzongva, tönkre van téve a mulatságunk...
Rupprecht, a kertész, aki megint gyorsan szedte le a bokrokról a már feltüzött lampionokat, mosolyogva köszönt föl az emeletre.
- Ne féljen, kisasszony, félóra mulva gyönyörü időnk lesz...
A jóslat nem látszott nagyon reálisnak, mert egyszerre megeredt az eső és a tűlevelü fák kinlódva hajladoztak az erős szélben. Ijesztő volt föltekinteni a Kogel világos hálósipkájára, a keskeny hegyi utakon piszkos vizfolyások omlottak végig, a telegráfdrótok fölött megriadt madarak kóvályogtak. Az egész kultivált vidék mintha hirtelen arczot cserélt volna, - akár egy kifogástalan gavallér, aki felborzalt hajjal, sáros ruhával jelenne meg a világ előtt. A villák szines faláról szennyes zuhatagok mosták le a festéket és néhány vérvörös lampion szétrongyolva ázott a Karolina-lak ezüstös kerti gömbjei között. Minden élőlélek elmenekült, csak a nagy, ódivatu postaszekér koczogott kifelé a zuhogó záporban és a csuklyás kocsis fujta tele tüdővel a régi dilizsánsz-indulót...
Ahlberg ur, akit mindig boldoggá tett az a tudat, hogy nem ő van bajban, elégedetten szólt a feleségéhez és a leányához:
- Ez a szegény ficzkó is jobban tette volna, ha salzburgi érseknek születik. Nem valami nagy mulatság ebben az időben végig trombitálni a traunkircheni erdőséget...
Szomoruan üldögéltek mind hárman a terrászon és Ahlbergné kétségbeesve nézte a tengerben uszó vidéket. Mikor a szakácsné feje egy pillanatra látható lett az előszoba ajtaján át, Ahlbergné bizonyos lemondással sóhajtott föl:
- Elmehetünk már a parfait-nkkal és a krémjeinkkel. Ugy szétesik valamennyi, mint az árpakása...
Ahlberg ur fitymálva intett a kezével:
- Jeget akarsz föladatni ma este? Az ám, puncsot és forró theát, meg aztán jól be kell füttetni a nagy szalont...
Ahlbergné bánatosan horgasztatta le a fejét, Mártha a kanalakkal csörömpölt a kis dessert-tányérokon, - mikor egyszerre egy czilinderes ur tünt a szemükbe a kerten tul, a Traunkircken felé vezető országuton. Az idegen ur gyöngyszürke redingot-kabátot viselt, de milyen szánalmas állapotban volt a szürke czilinder és a szép kabát! A szegény ember futva ment végig a villák sodronykeritése mellett, néha egy bosszantó mozdulattal rázván le a kalapja peremében meggyülemlett esővizet. A Karolina-lak aranygombos kapujánál hirtelen gondolt egyet magában és elszántan fordult be a kert virágágyai közé.
Átugort egy-két nagyobb pocsolyát s szerencsésen elvergődött a terrászig, ahol kifogástalan udvariassággal hajolt meg a bámuló hölgyek előtt. Mikor Ahlberg ur kissé ostobán végignézte, az idegen mosolyogva igy szólott:
- Bocsánat a tolakodásért, de a pogány időjárás talán kiment, hogy kissé szemtelen vagyok. Utközben ért utol a zápor, sehol egy födél, amely alatt megvonulhattam volna. Nem maradt hát egyéb hátra, mint hogy a legelső emberi hajléknál oltalmat kérjek. Ha Madame oly kegyes lesz és illetlen jelenlétemet eltüri, itt fogom bevárni, amig az eső eláll.
Ahlbergné hidegen biczczentett, Ahlberg ur pedig, föltévén a szemüvegét, még jobban szemügyre vette a Karolina-lak ismeretlen vendégét.
- És kicsoda ön? kérdezte később lesujtó gúnynyal, mert az idegen bizony elfeledkezett arról, hogy annak rendje és módja szerint bemutatkozzék.
A redingotos ur gyöngén elpirult, majd tisztelettel igy szólott:
- Santi Cézár, zongoratanitó.
- És ugyan hol tanit?
- A grófnál.
- Talán Payerbach grófnál, odabenn a fürdőben?
- Ugy van, uram.
- Üljön hát oda a sarokba.
Ahlberg ur rágyujtott egy szivarra, mert a kis dialógnak természetesen rögtön végét szakitotta az a tudat, hogy egy közönséges zongoratanitó az elegáns Ahlberg-nyaraló vendége. Végre is nem küldhették ki a szakadó esőbe, de annyit megtehettek, hogy semmibe se vegyék. Ahlberg ur, akárha egy cseléd jelenlétében szólana, hirtelen francziára forditotta a társalgást, mert a zongoratanitó, habár kissé töredezve is, a német nyelvet használta.
Mártha azonban, akit a csinos fiatal ember alárendelt származása daczára is érdekelni látszott, lassanként közelebb fordult a Santi Cézár karosszékéhez:
- Merre járt ebben az esőben?
- Fenn voltam, kisasszony, a Waldemarshőhén.
- Egyedül?
- Mindig egyedül járok.
- Annyira poétikus kedély?
- A hegyeket mindig szeretem kisasszony, de az embereket nem mindig.
Ahlbergné most szigoruan nézte végig a leányt, Ahlberg ur pedig igy szólott hozzá.
- Mais, mon enfant, il ne faut pas, qu'on cause toujours.
Időközben alábbhagyott kissé a zápor és valóban ugy látszott, hogy Rupprecht kitünő időjós. A Traungipfel fölött tisztulni kezdett az égbolt és a fenyvesekről már csak szórványosan hullott le egy-egy szikrázó esőcsepp. Csodálatos, édes illat lebegett a terrász felé, a fák zöldje fölött világoskék foltok hasadtak ki a fehéres mennyégből, az országut ismét megnépesült járókelőkkel, fogatokkal, megázott, hazafelé siető kirándulókkal. A Kogel fölött pedig kisütött a nap és aranyos sávok szaladtak végig a sötétzöld erdőkön, a villákon, az erkélyek csikos vászonernyőjén.
Mikor Santi Cézár fölállott, hogy a szives vendéglátást megköszönje, Ahlberg ur barátságosan ütött a vállára.
- Hallja, mondta neki leereszkedőleg, ha az estéje szabad volna, ajánlanék magának valamit.
- Nos?
- Később vendégeink lesznek és előrelátható, hogy a fiatalok tánczolni is szeretnének egy-egy keringőt vagy polonnaise-t. Ha elszánná magát arra, hogy egy-két órára a zongorához üljön, szivesen megfizetném a fáradságát.
A vendégnek fölcsillogtak a szemei.
- Itt a kezem, válaszolta, jó szóért és egy kis pénzért szivesen beállok orkeszternek...
Lelkesen nyujtotta a kezét, de Ahlberg ur józanul elkapta a magáét.
- Nem szükséges, mondta, ez a jelentékeny szerződés kézfogás nélkül is hatályba léphet. A fődolog az, hogy tisztességesen zongorázzék...
Majd aggódva folytatta:
- De vajjon nem fog-e érte haragudni a méltóságos ur?
- Dehogy, hiszen kimenőm van.
- Akkor hát menjen be és próbálja ki a pianót...
Cézár csinos bókot vágott Ahlbergné felé, aki lorgnonján át a fehérsipkás Kogellel kaczérkodott. Mártha kisasszony pedig udvariasan kelt föl a helyéből és az üvegajtó felé mutatva, igy szólott:
- Jőjjön Santi ur, majd megmutatom a zongorát...
*
Mikor a bokrok közt kigyulladtak a lampionok s a terrászon világos-ruhás kisasszonyok, flanell-öltözetes urak sürögtek-forogtak a csillagsugár éjszakában, mig Rupprecht koronákat, exotikus virágokat, szikrázó monogrammokat csalt ki a maga szürke kis rakétáiból, Ahlberg ur fitymálva hallgatta a zongoratanitó polkáit és négyeseit.
- Hallja, szólt hozzá konfidensül, a gróf dolgaiba nekem nincs beleszólásom, de ha én hozzám valaki ezzel a tudománynyal állana szolgálatba, bizony Isten hamar kitenném a szürét.
A leányok később cotillont akartak tánczolni, de a villában hirük-hamvuk sem volt a szükséges jelvényeknek. Cézár szolgálatkészen ugrott föl a zongora mellől.
- Ha szereznek két kerti lámpást, mondta, és adnak mellém két jószemü inast, olyan kotillont rendezek, akár a pétervári téli palotában.
Hamarosan keritettek nehány lámpát és Cézár egy negyedóra alatt egész kosár mezei virágot szedett össze a szomszédos hegyoldalban. Mikor pedig a kertben a szentjánosbogarak apró tüzszikráit meglátta, óvatosan fölékesitette velük a kökörcsineket és a százszorszépeket. Éjféltájban a leányok piros kerti lámpák mellett tánczoltak kotillont a harmatos parkban és a hajukban villamos mezei virágok csillogtak.
Éjfélután kiéhezett fiatal teremtések rohanták meg a teritett asztalokat és mig Ahlberg ur aranyos szivarrudakat dugdosott a vendégei szájába, a leányok csacsogva habzsolták a jégbehütött szamóczát, a hideg sülteket és a felolvadt parfait-dómok maradványait. Az egyik facsoportban Ahlbergné teát és feketekávét csapolt az ezüstös kis forraló-gépből, mig odább sürgölődő inasok tépdesték le a champagneis palaczkok violaszinü és égővörös stanniolját.
A nagy parkban sokszinü lángok csillogtak, a harmatos pázsit mögött aludtak a szegfük és a pelargóniák, odabenn a zongorát verték a kissé becsipett kisasszonyok. Fölséges éjjel volt, a Traungipfel fölött szikráztak a csillagok. És ekkor Wreden, a drezdai kormánytanácsos, magasra emelte kezében a pezsgős poharat és a maga lágy, német-szász kiejtésével messze csengő hangon kiáltotta bele a poétikus éjszakába:
- Éljen a házikisasszony, a fenyvesek aranyszőke tündére!...
Mindenünnen megkocczantak a poharak, de Ahlberg most aggódva nézett körül.
- Hova tünt Mártha?
Végigjárta a terrászt, a szalonokat, ahol kaczagtak, csevegtek a vendégek, de a kis Mártha nem volt sehol. A platán-csoportnál titkolózva sugta az Ahlbergné fülébe:
- Nem láttad Márthát?
- A kotillon után a zongoramesterrel beszélgetett.
Ahlberg maga mellé intett néhány bóbiskoló inast.
- Nézzenek körül a parkban, vajjon nem látják-e valahol a kisasszonyt?
Tűvé tették a sötét kertet és Rupprecht egy negyedóra mulva lihegve sugta a gazdája fülébe:
- Odafenn ülnek a lugasban, a hátulsó erkély fölött...
- Kik?
- Mártha kisasszony és az az idegen ur, akit délután az első idehajtott.
Ahlberg ur toporzékolva szaladt föl a kissé lankás hegyoldalnak, - a lugas sürü vadszőlője közt csillogó szemmel könyökölt Mártha kisasszony a durva kerti asztalra, fehér illuzion-ruháján zöld pókok, gránitszinü bogarak kergetőztek, Cézár pedig, a zongoramester, a Musset és Sully Prudhomme verseit olvasta föl hangosan egy piroskötéses könyvecskéből.
- Mi történik itt? kérdezte Ahlberg ur kipirulva.
- Semmi papa, válaszolt ártatlanul Mártha kisasszony, Santi ur elég kegyes engem megismertetni néhány csinos franczia költeménynyel.
Ahlberg ur ökölbe szoritotta a kezét.
- Hogy merészelted?...
- De hiszen ugy sem tánczolom a polonnaise-t.
Cézár nyugodtan tette le a zsebkönyvecskét, de a Mártha atyja dühösen ütött az asztalra.
- Hálátlan parvenu, mondta, ez a köszönet, hogy egy előkelő házban oltalmat kapott...
A zongoratanitó válaszolni próbált, de Ahlberg ur nem engedte szóhoz jutni:
- Arra szerződtettem, hogy zongorázzék s nem arra, hogy ostoba verseket deklamáljon. Mártha, kotródj, ez nem hozzád illő társaság. Ha éppen reczitátort akarsz, elhozatom neked Strakoscht vagy Levinszkyt.
És karonfogva a leányát, foghegyről szólt Santi Cézárhoz:
- Egy-kettő, siessen, az uraságok négyest akarnak tánczolni odabenn...
*
Négy óra tájban a drezdai Wreden-nek életre való ideája támadt.
- Menjünk le mindannyian a Kurhofba és vitessünk pezsgőt a kefires-kuthoz. A kisasszonyok Pommeryt fognak tölteni kefir gyanánt és a langyos Alexandraqueile helyett is jégbehütött Pommeryt iszunk a hajnali sétánál...
Éljenzéssel fogadták a zseniális inditványt, az inasok kosarakba rakták a megmaradt pezsgős palaczkokat. A hölgyek magukra vették a fehér és halványsárga kalapokat, az urak feltürték a gallérjukat. Mindannyian megindultak a kigyózó uton, amely a Kurhofba vezetett, csak Ahlberg ur maradt hátra a zongoramesterrel, aki még fölhajtott egy pohárka cognacot.
A házigazda kivett a tárczájából egy tizforintost s jóakarattal nyujtotta át a hálálkodó Santinek.
- Fogja, szólt, ezt tegye el a fáradságáért. Én szivesen adom, de maga nem sokat ért a muzsikához, azt elhiheti. No, itt van még egy jó szivar is, gyujtson rá...
Mig Cézár udvariasan hajlongott, Ahlberg leereszkedőleg ütött a vállára.
- De most aztán siessen, mert nem akarnám, hogy én miattam elcsapják...
Csakhamar utolérték a többieket, akik már a klubház előtt jártak. Wreden mindenáron szerenádot akart adni a klub erkélye előtt, de a józanabbak szerencsésen eltéritették a kalandos szándéktól.
Mikor Ahlberg a zongoramesterrel az igazgatósági épület elé ért, a gőgös fürdőigazgató földig emelte előtte a kalapját. Később Clerk gróffal, a tartomány helytartójával találkoztak, aki oly alázatosan hajolt meg előttük a Kurhof táján, hogy Ahlbergnek a szeme-szája is elállt belé.
- Mi ütött ezekbe, dörmögte, hogy egyszerre ennyire megtisztelnek?
A zenepavillon előtt egy czilinderes, pofaszakállos ur vágta magát poseba a zongoramester előtt.
- Van valami ujság? kérdezte tőle Santi Cézár.
A selyemkeztüs ur földig emelte a czilinderét.
- Rien, Altesse, rebegte félénk tisztelettel.
Ahlberg urnak zúgni kezdtek a fülei, a szeme káprázott. Csakugyan jól hallotta-e, hogy az ő zongoramesterét fenségnek szólitották? De egyszerre visszanyerte a hidegvérét és a lipótvárosi emberek isteni bizalmasságával kérdezte:
- Bocsánat... ön talán egy inkognitóban utazó fejedelem?
Santi Cézár kivette a tárczáját és egy litografált, egyszerü névjegyet adott át Ahlberg urnak. A névjegyen ez a két sor állott:
Aziz II.
Vice-roi du Taskand.
Ahlberg fuldokolva szólott:
- Hogyan, ön a taskandi alkirály?
Egyszerre eszébe jutott mindaz, amit erről a kalandos ázsiai fejedelemről olvasott, aki fölszabadulván a párisi konviktus nyüge alul, egy napon élére állott a taskandi ügyeknek, s rövid negyedfél év alatt majdnem csődbe juttatta a gazdag keleti országot. Európa összes napilapjai ő róla irtak negyedfél héten át, amikor a taskandi kormány végre jónak látta szabadságra küldeni a fenséges urat, kárpótlásul másfél milliónyi évi budgetet szavazván meg neki szomoru bujdosása idejére.
II. Aziz kedves mosolylyal bókolt most az elhalványult Ahlberg előtt, s igy szólott hozzá bizalmasan:
- A tiz forintot köszönettel megtartom, hiszen, mint bizonyára tudja, amugy sem állanak a legjobban a taskandi állam pénzügyei...
*
És Ahlberg, ha az esti lapban ujabb hireket olvas a taskandi forradalom felől, osztás közben igy szól néha a skeptikus kalabriás-partnereknek:
- Az alkirály, ugyan nagy valami... Ha éppen akarnám, vőm is lehetne a fenséges ur... Nyaranként, a traunbergi villám parkjában, ő szokta rendezni a kotillonokat és a négyeseket...
Sauters Willyt, a világhirü hegedüművészt, két kellemetlenség érte a sondersbergi rezidencziában. Mikor moszkvai utját megszakitva, egy napra megszállt a kis német székváros fogadójában, VII. Albert Henrik, az uralkodó nagyherczeg, hizelgő levélben kérte föl, játszana valamit a fejedelmi palotában a hajadon hugai számára. Sauters, néhány tüneményes hegedüvonással, egyszerre elragadta az egész sondersbergi udvart, az ebéden pedig, a melyre a hangverseny után meghivták, szerelmi vallomásokat csempészett a szőke Adél nagyherczegnő tányérjára. Ekkor történt, hogy Crailsthal gróf, a főudvarmester, karonfogva kivezette a nagy hegedüst a III. Albert Henrik lovasszobrához, a mely a márványmedenczés szökőkut előtt áll a rezidenczia főterén, s megemelvén a kalapját, egyszerüen ott hagyta a faképnél, a szabad ég alatt. Willy Sauters, a ki csuful be volt csipve, csak ekkor ébredt annak a tudatára, hogy kidobták, még pedig annyi finomsággal és elegancziával, hogy egyenesen unikumszámba mehet a század összes kidobásainak történetében.
Ez az első sondersbergi kaland hasonlithatatlanul kellemesebb volt a másodiknál, a melynek rövid két hét előtt volt szinhelye a szép kis sondersbergi székváros. Ha a jelek nem csalnak, Willy Sauterst aligha fogják látni többé a nagyherczegség területén.
Két év előtti csufos kudarcza után, Sauters egyenesen Moszkvába utazott, a hol ekkor került szinre először a Wagner nagy tetralógiája. Mikor az ujdonság hullámai elsimultak, a müvész egy nagy pétervári hangversenynyel fejezte be ezidei tournéját. Az orosz zenekedvelő hölgyek mámorosan tértek haza a konczertről és a pétervári arisztokráczia ugy szólván egymás kezéből kapkodta ki a szerencsés Sauterst, a ki isteni közönynyel küldte el bécsi takarékpénztárának az összehegedült ezreseket. E télen annyira divatban volt, hogy a pétervári lapok óriási mellékletekben osztották szét arczképeit a közönség között, egy előkelő havi folyóirat pedig ötezer rubelt ajánlott föl neki, ha tiz nyomtatott ivet ir a hangverseny-körut részletei felől. Sauters csakugyan papirra vetett valami emlékiratfélét, s az orosz főváros hires revueje nagy garral közölte következő számaiban az érdekes feljegyzéseket. A czikkek élénk tetszést keltettek, mert Sauters, a ki a Mont-Blancnak vagy a Davalagirinek is megveregette volna a vállát, impertinens gúnynyal beszélt minden városról, a hol utazásaiban megfordult. Annyi önteltség, de egyuttal annyi mulatságos maliczia volt ebben a dilettáns munkában, hogy Európa összes lapjai bő kivonatokban ismertették. Igy került bele egy részlet a százhuszéves Sondersberg Tageschronik tárczarovatába, de bár széttörött volna az a gyorssajtó, a mely ezt az ominózus számot kinyomtatta!
Ha Sauters csunyán bánt el a többi európai fővárossal, egyenesen galádság volt, a mit a szegény Sondersberggel elkövetett. Pedig a nagyherczeg és az egész rezidenczia századok óta istápolói minden müvészetnek, s a Goethe halhatatlan kötetei nem egy helyütt beszélnek lángoló lelkesedéssel a kis Sondersberg nemes fejedelmeiről, a kik már az elmosódott multakban is háziuri jogokat formáltak az üldözött muzsákkal szemben. Sauters ugy beszélt a sondersbergiekről, mint a parvenü szatócsokról szokás. Malicziájának és haragjának egész fekete folyamát a nagyherczegi rezidencziára zuditotta s mikor a fejedelmi város szőke fürtü, hosszuhaju műpártolói a Chronik reprodukczióját végig olvasták, mérgesen fenyegették meg a levegőt, s igy szóltak baljóslatu hangon:
- Csak az a himpellér kerüljön még egyszer a kezünk közé!
Az élet tudvalevőleg rossz és kegyetlen humorista, - és ennek tulajdonitható, hogy a Willy Sauters imprezariója a sondersbergi székvárost is belefoglalta az idén abba a hosszu földrajzi vonalba, a melyen a hirneves művész a farsang heteiben akart végigvonulni a hegedüjével. Mikor a sondersbergi templomi karnagy egy reggel a vérvörös plakátot elolvasta, hitetlenül dörzsölte meg a félszemét.
- Álmodom-e, suttogta, avagy csakugyan idemerészkedik ez az alávaló Mefisztó?
Félóra mulva az egész Sondersberg a reménybeli vendégszereplésről beszélt, s a nagyherczegi könyvkereskedés góthbetüs kalendáriumai és gyönyörü rézkarczai között alattomosan üdvözölték egymást, a kis bolt szemüveges habituéi:
- Hallotta?
- Igen, de pszt, egy szót se többet!
Január huszonkilenczedikére volt kitüzve a Willy Sauters vendégszereplése, s huszonnyolczadikán este két prémbundás idegen ugrott le a szánról az Arany Oroszlán üveges csarnokaiban. Sauters volt, meg az imprezáriója, a kik Berlinből jöttek egyenesen a délutáni gyorsvonattal. Mikor egy kissé lemosták magukról az express füstjét, Sauters végigvezette Mühlhausen urat a sondersbergi főutczákon, s hamarosan megismertette vele III. Albert Henrik lovas-szobrát, a Goethe-házat és a nagyherczegi palotát. A hires szökőkut előtt egyszerre eszébe jutott a két év előtti jelenet és nevetve fordult vissza a hotel felé.
- Jőjjön, mondta, kellemetlen emlékeim vannak kötve ezekhez a pikkelhaubés majmokhoz.
Megvacsoráltak és lefeküdtek. Mikor másnap a könyvesboltban jelentkeztek, Hueppe ur vigan kotorászott a pénztári fiókjában.
- Minden jegy elkelt, ujságolta, a legutolsó zártszékig.
Sauters elégedetten szivta a czigarettjét.
- Igen, szólott, a sondersbergiek szeretik a jóravaló muzsikát.
...Mélyen tisztelt olvasók, reánk, irókra, néha nehéz kötelességeket ró különös és kegyetlen hivatásunk. Ilyen kötelesség előtt állok most, mikor a Willy Sauters sondersbergi hangversenyéről referálnom kell, - de bár inkább sohase tanultam volna meg az irás mesterségét, semhogy ártatlan tollamat ez est krónikájának kelljen könyörtelenül a szolgálatába adnom.
A szinház világoskék páholyai zsufolásig tele voltak emberekkel és Sauters szivén egy rövid pillanatra melankolikus érzés suhant keresztül. A mig rozettás frakkját a szinházi társalgóban magára öltötte, igy szólott kissé ellágyulva:
- Ha jól emlékszem, valaha kegyetlen czikket irtam erről a tisztességes városkáról. De ezek a jó emberek alkalmasint mitsem tudnak az én irodalmi műveimről. Mindegy, szépen fogok hegedülni, hátha igy kiengesztelem az égieket!
Megstimmelte a hegedüjét, de a szinpadról most lágy zongorahangok röpültek be a kivilágitott társalgóba. Gruintz ur játszott, a sondersbergi filharmonikusok karmestere és a Sauters zenei érzékének örökre becsületére fog válni, hogy már a legelső tételnél szimatolva tekingetett a levegőbe.
- Mi ez, suttogta borzongva - hiszen igy nem játszik nagykoru ember! Talán tüz ütött ki vagy valaki rosszul lett a szinházban?
Egy szinházi szolgától gyanakodva megkérdezte:
- Nincs odakinn valami baj?
- Dehogy, Gruintz ur játsza a bevezető számot.
Mikor a zongora utolsó futamai elhaltak, az igazgató meghajolt Sauters előtt. E pillanatban ugy rémlett a művésznek, hogy Luczifer áll előtte, aki frakkján a sondersbergi fejedelmi ház kék hollórend-jét viseli, - de a habozásra nem volt többé idő. Sauters kilépett a szinpadi emelvényre, a melynek lábánál, a csillárok hófehér világosságában, sok száz ember forgatta a hangverseny programmját. Sauters fölemelte a jobb kezét, a melyen káprázatos szineket játszott gyürüjének hires gyémántja és Gruintz ur megütött egy hangot a fekete zongorán... E pillanatban, mint egy adott jelre, pokoli lárma töltötte meg a csillogó terem ellipszisét, s a karzat szédületes feketeségéből egy merész kar nyult ki. És mintha egy eldugott ágyuból lőtték volna ki, egyszerre végigsüvitett a levegőn az első rothadt narancs...
Sauters sápadtan bocsátotta le a hegedüjét, de rögtön tisztába jött a helyzettel, mikor a földszinti közönség vérbenforgó szemeit meglátta. Egy frakkos, ezüsthaju ur dühösen rikácsolt az első sorban:
- Hinaus mit den Kerl!
Száz és száz rothadt narancs röpült föl a szinpadi pódiumra és a müvész fehér mellcsokráról piszkos sárga lé csurgott le a himzett ing virágaira. Mindenki felugrott a helyéről, a páholyokból gúnyosan kiabáltak:
- Itt a sondersbergi czikk honoráriuma!
Sauters szédülve állt a helyén, - de egyszerre eszeveszett düh nyargalt végig az erein. A hegedüjét letette a girandole mellé, majd zsebredugott kézzel jött előre a szinpadi lámpákig. Ez a váratlan pose egy pillanatra rendet csinált a khaoszban és hangtalan, nyomasztó csönd támadt, mikor Sauters szemtelenül végignézett az izgatott, nyolczszázfőnyi közönségen...
Egy perczig farkasszemet néztek egymással - a közönség és a művész - majd Sauters igy szólott hangosan:
- Canaille!
És nem várva meg, hogy mi következik erre a kijelentésre, fölkapott egyet a földön heverő narancsokból és teljes erejével behajitotta a jobboldali proscénium-páholyba. A proscénium-páholyban Crailsthal gróf ült, VIII-dik Albert Henrik főudvarmestere, a ki egyszerre megvakulva kapkodott ide-oda a kezével. Sauters pedig fölkapott egy másik narancsot, majd egy harmadikat, egy negyediket, egy ötödiket és merészen fölvette a harczot a nyolczszázfőnyi ellenséggel. Volt valami megragadó ebben az impertinencziában és a történelem muzsája bizonynyal megilletődve gondolt a hősökre, a kik egy nevetséges csapattal akarták leverni az ellenség beláthatatlan hordáit. Egy szempillantásig ugy látszott, hogy az ostoba csetepaté czélhoz vezet és Sauters rekedten kiáltotta:
- Ki fogom őket hajigálni az utolsó szál emberig!
De csak egy szempillantásig gondolhatta ezt, mert a jobboldali és a baloldali kulisszánál két exotikus férfiu jelent meg. Nehéz aczélsisakjukat fényes réztaraj ékesitette, testükön daliásan feszült meg a sondersbergi tengernagyok uniformisa. A szinházi tüzoltók voltak, a kik két hosszu, vékony gummikigyót szorongattak a kezükben...
A tüzoltók fölemelték borzalmas fegyverüket és ekkor... Oh tisztelt olvasók, mivé lett a szegény Willy Sauters! Mikor az első vizsugár érte, a szerencsétlen művész ijedten forditott hátat, de a baloldalon egy második, még keményebb vizsugárba ütközött. Gyámoltalanul kapkodott ide-oda, de a könyörtelen vizsugarak nyomon követték a szinpad minden részére...
A szivtelen sondersbergiek, a kik e jelenetet mulatságosnak találták, olyan tapsviharba törtek ki, mintha egy megható szerelmi jelenet játszódott volna le előttük a szinpadon... Miért folytassam az egyenlőtlen küzdelem leirását? Willy Sauters egy szál csuronvizes, megtépett frakkban érkezett meg a pályaudvar várótermébe, s ódon, kincseket érő hegedüjét az önfeláldozó imprezárió hozta el nagy fáradsággal a csatatérről.