SCHILLER
TELL VILMOS
SZÍNJÁTÉK 5 FELVONÁSBAN
FORDÍTOTTA
HARSÁNYI
ZSOLT
ELSŐ FELVONÁS.
MÁSODIK FELVONÁS.
HARMADIK FELVONÁS.
NEGYEDIK FELVONÁS.
ÖTÖDIK FELVONÁS.
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET
RT.
BUDAPEST
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-963-417-080-8 (online)
MEK-14568
SZEMÉLYEK:
Gessler Hermann, Schwyz és Uri birodalmi helytartója |
|
Báró Attinghausen Werner, zászlós úr |
|
Rudenz Ulrik, unokaöccse |
|
Stauffacher Werner |
| |
Hunn Konrád |
| |
Reding Itel |
| |
Auf der Mauer János |
| Schwyzi polgárok |
Im Hofe Jörg |
| |
Ulrik, a kovács |
| |
Weileri Jost |
| |
Fürst Walter |
| |
Tell Vilmos |
| |
Rösselmann, pap |
| |
Petermann, sekrestyés |
| Urii polgárok |
Kuoni, pásztor |
| |
Werni, vadász |
| |
Ruodi, halász |
| |
Melchthal Arnold |
| |
Baumgarten Konrád |
| |
Sarneni Meier |
| |
Winkelriedi Struth |
| Unterwaldeni polgárok |
Von der Flüe Kolos |
| |
Am Büchel Burkhart |
| |
Sewai Arnold |
| |
Luzerni Pfeifer |
|
Gersami Kunz |
|
Jenni, halászgyerek |
|
Seppi, bojtárgyerek |
|
Gertrud, Stauffacher felesége |
|
Hedwig, Tell felesége, Fürst leánya |
|
Brunnecki Berta, gazdag örökösnő |
|
Armgard |
| |
Mechtild |
| parasztnők |
Elsbeth |
| |
Hildegard |
| |
Vilmos |
| Tell fiai |
Walter |
| |
Friesshardt |
| zsoldosok |
Leuthold |
| |
Harras Rudolf, Gessler istállómestere |
|
Parricida János, Svábország hercege |
|
Stüssi, vadász |
|
Urii Stier |
|
Birodalmi futár |
|
Munkavezető |
|
Kőfaragómester |
|
Kőfaragósegédek, munkások, kikiáltók, irgalmas barátok. |
|
Gessler és Landenberg lovasai, férfiak, asszonyok. |
ELSŐ JELENET.
Meredek sziklapart, a vierwaldstätti tó. Szemközt Schwyz. A víz öbölt vájt a szárazföldbe. Nem messze kunyhó. Halászfiú csónakon megy. A tavon túl ragyogó napsütésben látszanak Schwyz kaszálói, falvai, udvarai. A nézőtől balra a hegycsúcsok látszanak felhőkkel fedetten, jobbra a távoli háttérben a havasok. Mielőtt a függöny felmegy, a tehenek kolompját és a juhnyájak csengőit hallani. Ezek a hangok egy darabig később is folytatódnak.
Halászfiú a csónakban énekel:
A
tó nevetően fürdeni biztat,
Elnyomta az álom a parton az ifjat.
S hall mennyei
zengést,
Angyalmuzsikát,
Mely
édesen lendül
A tájon át.
Megébred az ifju, kit végzete vár,
Mellét
veri már kajánul az ár.
Hang hallszik a
mélyből:
"Ó jöszte
szívem,
Csábítom az alvót
S
a mélybe viszem."
Pásztor a hegyen:
Napos
legelők,
Isten veletek,
Már
vége a nyárnak,
Én messze megyek.
Hegyekbe vonul most innen a pásztor.
Majd
visszajön újra madárdaloláskor,
Ha a föld viruló pompában áll,
S
a májusi csermely csordogál.
Napos
legelők,
Isten veletek,
Már
vége a nyárnak,
Én messze megyek.
Alpesi vadász megjelenik szemközt a
sziklatetőn:
Megdörren a bérc, a bürű belereng,
Nem fél a
vadász, aki fölfele ment.
Csak járja
merészen
A hó mezejét.
Nem
zöldel a fűszál,
Az út csupa jég.
A lába alatt csak a ködgomolyok,
A
lenti világ ide nem mosolyog.
Felhőhasadékon
Pillantani
át:
Távol meredélyben
Zöld
lent a világ.
A táj változik. A bércek tompa dübörgése hallatszik. A tájon fellegek árnya fut keresztül. Ruodi, a halász kilép a kunyhóból. Werni, a vadász lelépked a sziklán, Kuoni, a pásztor, sajtárral közeledik, Seppi, a bojtár, követi.
Ruodi:
Serényen, Jenni!
A szürke
völgymanó jön. Jég dörög.
Fehér ködsapkát öltött fenn a bérc,
A
szél-lyukból hideg huzat mozog.
A fergeteg előbb jön, mintsem
várnók.
Kuoni:
Eső lesz, révész. Juhaim
mohóan
Legelnek s földet kapar a vezérkos.
Werni:
Ugrál a hal, s a szárcsa
le-lebúvik.
Hogy nagy vihar lesz, minden azt mutatja.
Kuoni a bojtárhoz:
Vigyázz, az
állat el ne kóboroljon.
Seppi:
A barna riska itt kolompol,
hallom.
Kuoni:
Ez jár legmesszebb. Így egy sem
hiányzik.
Ruodi:
Szépen szólnak kolompjaid, te
pásztor.
Werni:
És szép a csorda. A tiéd is,
földi?
Kuoni:
Szegény vagyok. Az attinghausi
úré,
Én csak szegődött pásztora vagyok.
Ruodi:
A szalag illik ennek a tehénnek.
Kuoni:
De tudja is, hogy ő a vezető.
Ha
elvenném szalagját, nem legelne.
Ruodi:
Egy ilyen állat? Ne légy
oktalan.
Werni:
Nem oktalan az állat maga
sem.
Mink tudjuk azt, kik a zergét kilessük.
A zerge őrt állít,
mikor legel,
Az őr fülét hegyezve őrködik,
S vadász ha jő,
füttyentve ad jelet.
Ruodi:
Mentek haza?
Kuoni: A rét le van legelve.
Werni:
Hát akkor jó utat.
Kuoni: Neked
kívánom,
Mert ti bizony nem tértek mindíg vissza.
Ruodi:
Nini, egy ember erre fut
rohanva.
Werni:
Baumgart. Altzellenből. Jól
ismerem.
Baumgarten Konrád lihegve
beront:
Révész, az Istenért, a csónakod!
Ruodi:
Nono, mit sietsz úgy?
Baumgarten: Oldozd
hamar!
Haláltól mentesz meg, ha átviszel.
Kuoni:
Mi baj van, földi?
Werni: Üldöz valaki?
Baumgarten a halászhoz:
Siessetek.
Már a sarkamban vannak.
A helytartóság katonái jönnek,
Ha
megfognak, halál fia vagyok.
Ruodi:
S vajjon mért kergetnek a
lovasok?
Baumgarten:
Előbb csak ments meg, aztán
majd beszélek.
Werni:
Vérfoltok vannak rajtad. Mit
csináltál?
Baumgarten:
A császár helytartója, a
rossbergi...
Kuoni:
Úgy, Wolffenschiessen? Ő van a
nyomodban?
Baumgarten:
Ő maga sose többé. Mert
megöltem.
Mind visszahőkölnek:
Mit tettél?
Isten irgalmazzon néked!
Baumgarten:
Amit más szabad ember
megtett volna.
Asszonyomat, nevemet meggyalázta:
Megbüntettem.
A büntetés jogos.
Kuoni:
Mondd el, mi volt? Valóban
elkövette?
Baumgarten:
Akarta csak. De el már nem
követte.
Mert közbelépett Isten. És a baltám.
Kuoni:
Széthasítottad a fejét neki?
Werni:
Mondj el mindent hamar. Még van
idő,
Amíg a révész csónakját eloldja.
Baumgarten:
Az erdőn fát döntöttem. Hát
egyszerre
Halálos rémületben jön az asszony:
A helytartó
házamban hentereg,
Az asszonnyal fürdőt csináltatott,
Aztán
csábítni kezdte; ő kisiklott,
S hozzám szaladt segítséget
keresni.
Nyomban hazafutottam. És a baltám
Pirossá tette
fürdőjét neki.
Werni:
Jól tetted. Ezért nem ítéllek
el.
Kuoni:
A gazember! Megkapta a
magáét!
Rég megszolgálta Unterwaldenért.
Baumgarten:
A véres tettnek gyorsan
híre ment.
Üldöznek. S drága minden pillanat. Mennydörög.
Kuoni:
Révész, siess! Evezz át vele
gyorsan.
Ruodi:
Most nem lehet. Nehéz vihar van
útban.
Várnod muszáj.
Baumgarten:
Irgalmas
Isten!
Nem várhatok. Az életem van kockán!
Kuoni a halászhoz:
Isten
nevében! Hisz felebarátod!
A baj mindnyájunkkal megeshetik.
Dörgés.
Ruodi:
Itt a vihar. A tó vize
dühöng.
Ilyen vízen eveznem lehetetlen.
Baumgarten átfogja térdét:
Légy
jó hozzám, az Isten jó lesz hozzád.
Werni:
Segítsd meg, révész! Életéről
van szó.
Kuoni:
Családapa. Kis gyermekei vannak.
Ismét dörgés.
Ruodi:
S tán nékem több van, mint egy
életem?
Családot tartok magam is. Dühöng
Az áradat. Vad örvény
túrja fel
Fenékig mind a tó vizét. Szeretném
A jó embert
megmenteni, de bárki
Belátja, hogy tisztára képtelenség.
Baumgarten még térdel:
Így
vesszek el az üldözők kezén,
A menekvést, a tulsó partot
látva?
Ott van s elérem könnyen két szememmel,
A hangomat is
által küldhetem,
A sajka itt van, mellyel átmehetnék,
És itt
kell tétlenül kétségbeesnem.
Kuoni:
Nézd csak, ki jő ott.
Werni: Tell, a bürgleni. Tell íjával jön.
Tell:
Segítségért kiáltottak. Ki az?
Kuoni:
Ez az alzelli. A
becsületét
Védelmezte és Wolffenschiesst megölte.
A helytartót,
ki Rossbergben lakott.
És most lovasok vannak a nyomában.
A
tulsó partra át szeretne menni,
De vihar van, s a révész nem
viszi.
Ruodi:
Jól bánik Tell az evezővel
is,
Ha mersze van, hát most mutassa meg.
Tell:
Szükségben mindent mer az ember,
révész.
Heves dörgés, a tó vize dühöng.
Ruodi:
Én menjek néki ennek a
pokolnak?
Nem vállalhatja, aki épeszű.
Tell:
Utolsó gondod legyen
tenmagad.
Bízz Istenben, segítsd a megszorultat.
Ruodi:
Biztos helyen tanácsolgatni
könnyű.
A csónak itt van. S ott a víz. Csináld.
Tell:
A helytartó gonoszabb, mint a
tó.
Próbáld meg, révész!
Mind: Vidd át! Segítsd meg!
Ruodi:
Testvéremnek, vagy édes
gyermekemnek
Se tenném. Simon-Judás napja van:
Gonosz nap ez.
Halottat kér a víz.
Tell:
Üres beszéddel sokra nem
megyünk.
Minden perc drága. Segíteni kell.
Viszed, révész, vagy
nem viszed?
Ruodi: Nem én!
Tell:
Isten nevében. Add a
csónakot!
Csekély erőmmel megkísértem én!
Baumgarten:
Mit mondhatok. Tell?
Mentőangyalom vagy.
Tell:
A helytartótól még megmentelek,
A
viharral fegyvertelen vagyok.
De inkább juss a jó Isten
kezére.
Mint emberébe. A pásztorhoz. Földi,
vígasztaljad
Asszonyomat, ha ezen rajtavesztek:
Megtettem, amit
el nem múlaszthattam. A csónakba ugrik.
Kuoni a halászhoz:
Az evezésben
mester vagy, Rudi.
Tell elvállalja? És te nem mered?
Ruodi:
Különb legény se érné fel
vele.
Hasonló hozzá nincs más a hegyekben.
Werni felment a sziklára:
Most
eltaszítja. Isten megsegítsen!
A csónak táncol a hullámokon.
Kuoni a parton:
Nem látni. A víz
átcsapott fölötte.
De látom újra! Nagyszerű erővel
Dolgozza át
magát a szörnyű vészen.
Seppi:
Nyargalva jönnek már a lovasok.
Kuoni:
A legutolsó percben jött a
mentő. Landenbergi lovasok jönnek.
Első lovas:
Elő a gyilkost, akit
rejtegettek!
Második lovas:
Ne tagadjátok el. Csak
itt lehet!
Kuoni és Ruodi:
Kiről beszéltek?
Első lovas meglátja a
csónakot:
Ott,
az átkozott!
Werni a sziklán:
A csónak kell?
Nyargaljatok utána!
Ha siettek, még utóléritek.
Második:
Megmenekült!
Első pásztorhoz és
halászhoz:
Ti
cinkosai vagytok!
Ezért lakoltok! Nyájatoknak vége!
És földig
égetjük kunyhótokat. Elsietnek.
Seppi utánuk rohan:
Bárányaim!
Kuoni utána:
Szent Isten! Hol a
csorda?
Werni:
Gazemberek!
Rudi:
Nagy Isten fenn az égben,
Ki
menti meg már végre ezt a földet? Követi őket.
MÁSODIK JELENET.
Steinenben vagyunk, Schwyz kantonban. A híd mellett Stauffacher országúti háza. Stauffacher Werner és Luzerni Pfeifer beszélgetve jönnek.
Pfeifer:
Igen, Stauffacher úr, ahogy
megmondtam:
Ne állj az osztrák párthoz, ha lehet.
Szilárdan,
bátran, hű maradj hazádhoz,
Isten megáldja ősi szabadságod.
Nyájasan kezet szorít és menni készül.
Stauffacher:
De várj hát, míg az
asszony jön. Te vagy
A vendég Schwyzben, én Luzernben.
Pfeifer:
Sajnálom, még ma el kell érnem
Gersaut.
Ha helytartótok gőgje és szeszélye
Fejeteken már
elviselhetetlen,
Még tűrjetek. Minden változhatik.
A trónra
egyszer új császár kerülhet.
S ha egyszer osztrák lettél, az
maradsz. El.
Stauffacher lehangoltan lócára ül a hárs alá. Így találja felesége, Gertrud, aki odalép, megáll és kis ideig némán nézi.
Gertrud:
Komor vagy, kedvesem. Nem vagy
a régi.
Már napok óta így figyellek némán,
A homlokodra bú von
ráncokat,
A szíveden teher nehézkedik,
Mondd el, mi bánt. Hű
asszonyod vagyok,
Gondodnak is kijár nekem fele. Stauffacher
kezét nyujtja neki és hallgat.
Mi nyomja szívedet, kérlek,
beszélj.
Munkádon áldás, dolgunk jól megyen,
Megtelt a csűr,
marháid szép kövérek,
A lovakat lehoztad a hegyekből,
Hogy jól
tartottan, símán, fényesen
Jó istállódban átteleljenek.
A házad
gazdag, mint egy úri udvar,
Ácsolt keményfa minden
oszlopa,
Hibátlanul formálta ki a pallér,
Vígan ragyognak rajt
az ablakok.
A festő színes címert írt reá,
Bölcs versikéit
olvasván megáll
S gyönyörködik értelmökön a vándor.
Stauffacher:
A ház csinos, formájában
szilárd.
Alapja, melyre épült, ingatag.
Gertrud:
Hogy gondolod? Nem értlek,
kedvesem.
Stauffacher:
A hárs alatt így ültem a
minap
És házunkat szemléltem boldogan.
S a helytartó jött
lovasaival
Az országúton a küssnachti várból.
Meglepve állt meg
itt a ház előtt.
Én felpattantam rögtön, ahogy illik,
Szerényen
léptem a nagyúr elé,
Kit a császár hatalma tett fölénk.
"Kié
a ház?" - kérdezte ő kajánul,
Hiszen, hogy az enyém, azt
tudta jól.
S én gyorsan meggondoltam, mit feleljek.
"A
ház, uram, a császár úrnak háza,
Tiéd s hűbérem." Ő azt
mondja erre:
"Én itt császári helytartó vagyok,
S ha a
paraszt építkezik nekem
És úgy él itt házában szabadon,
Mintha
a föld önálló ura lenne,
Azt nem tűröm meg és nem is fogom."
Aztán
büszkén nyargalt lován tovább.
S én itt maradtam búsan és
lesujtva
A rosszat jósló és gonosz szavaktól.
Gertrud:
Én jó uram s kedves
parancsolóm,
Akarsz-e nyilt beszédet hallani?
A nemes Iberg
lánya vagyok én.
Apám bölcs ember. Sokszor üldögéltünk
A rokka
mellett hosszú éjszakákon,
Mikor nálunk a vének
összegyűltek,
Sillabizáltak ódon pergamentet,
Öreg császárról
és a nép javáról
Tanácskozván mélyen járó beszéddel.
Én jól
figyeltem s hallottam sok olyat,
Mit ért a jóeszű s kíván a
jó.
Ezt akkor én némán elmémbe véstem.
Most hallgass hát
szavamra s jól figyelj,
Hisz rég tudom, mi nyomja szívedet.
A
helytartó nem kedvel s károdat
Kívánja, mert már rég útjában
állsz,
Hogy tartományunk hűséget fogadjon.
Miattad Schwyz
szilárdan és híven
Kitart az ősi, régi rend szerint,
Mint
tették szépemlékű ősapáink.
Nem így van, Werner? Mondd, ha nem
igaz.
Stauffacher bólint:
Gessler
ezért ellenségem nekem.
Gertrud:
Irígykedik, mert szép házban
lakol,
Mert ősi örökségeden szabad vagy.
Neki nincs háza. Néked
ez a ház
Hűbéred a császártól és hazától.
Portádon magad
fejedelme vagy,
Nem ismersz el fölötted más urat,
Csak mint
keresztyén, a Krisztust magát.
Gessler szegény. Idősebb bátyja
van,
Vagyona nincs, csak lovagi kabátja.
Ki tisztességes és
jómódú ember,
Azt kancsal irígységgel gyűlöli.
Neked rég
megfogadta vesztedet.
S még íme élsz. De várni fogsz-e
vajjon,
Amíg gonoszságában tönkre tesz?
Előzd meg őt!
Stauffacher: Értem. De mit tegyek?
Gertrud közelebb lép:
Hallgasd
meg, mit tanácslok. Jól tudod,
Hogy itt mindenki hogy
panaszkodik
A kapzsi és gonosz Gessler miatt.
Biztos lehetsz,
hogy Unterwaldban is
És Uri földjén éppen úgy megúnták
A
tűrhetetlen szorongattatást.
Mint Gessler itt, a túlsó parton
éppúgy
Kevélykedik az ottani helytartó.
Egy sajka sem jön
hozzánk a tavon,
Mely új kegyetlenségek és garázda
Erőszakok
újabb hírét ne hozná.
Ezért jó lenne, hogyha mindazok,
Kik
együtt éreztek, jönnétek össze,
S megvitatnátok, hogy mit kéne
tenni.
Az Isten el nem hagyna titeket,
S az igazság ügyét
megáldaná.
Mondd, nincsen Uriban olyan barátod,
Kinek nyiltan
kiönthetnéd szived?
Stauffacher:
Sok jó és bátor embert
ismerek,
Van gazdag és tisztelt ember nem egy.
Kiben
kétségtelen megbízhatom. Feláll.
Veszélyes eszmék milyen
viharát
Kavartad bennem, asszony! Szívemet
S minden titkát
mutattad meg nekem;
Amit magam előtt is titkolok,
Azt könnyed
szóval, vakmerőn kimondod.
És jól meggondoltad, amit tanácsolsz?
A
széthúzást és fegyverek zaját
Idézed e békében élő völgybe.
Mi
pásztornép, mi mehetünk vajjon
Fegyverre kelni a világ
urával?
Ürügyre várakoznak, semmi másra,
Hogy ráereszthessék
szegény honunkra
Erős hadaik háborús hatalmát,
A győztesek
jogán ránküljenek
S a jogos büntetésnek látszatával
Megsemmisítsék
ősi szabadságunk.
Gertrud:
De férfiak vagytok ti is. Ha
tudtok
Fejszével bánni, bátraké az Isten.
Stauffacher:
A háború, az borzasztó
dolog.
A nyájat és a pásztort öli meg.
Gertrud:
Mit Isten rendelt, azt el kell
viselni,
De nem mit ember ró ránk jogtalan.
Stauffacher:
Házunk felépült. Úgy-e
szereted?
A háború, látod, lángba borítja.
Gertrud:
Tudd meg: ha földi kincsek
rabja volnék,
Üszköt vetnék rá, hogy felszabaduljak.
Stauffacher:
Az emberségben bízol?
Csecsemőt
Is öldököl a háborúnak átka.
Gertrud:
A tiszta ügynek Isten a
barátja.
Előre nézz, én kedvesem, ne hátra.
Stauffacher:
Jó! Férfiak, mi bátran
elveszünk,
De nektek nőknek, milyen sors marad?
Gertrud:
A gyengének is lesz még
fegyvere: A hídra mutat.
Leugrom innen és szabad vagyok.
Stauffacher magához öleli:
Ki
ily szívet vonhat keblére, kedvvel
Harcolhat békés, kedves
otthonáért,
És semmiféle fegyvertől se retteg.
Nem várok és
indulok Uriba,
Fürst Walter él ott, régi jó barátom,
Ki, mint
mi, szintén úgy gondolkodik.
És Attinghaus nemes zászlós urat
Ott
szintén megtalálom. Bár nagyúr,
De jószívű s erkölcse régimódi.
E
kettővel tanácskozom, hogyan
Védjük földünket elnyomói
ellen.
Isten veled! Amíg távol leszek,
Szép okosan vigyázol
majd a házra.
Ha jő zarándok kegyhelyet keresve
Vagy szerzetes,
ki gyüjt az új klastromra,
Adj néki bőven és jól tartsad őt.
Mi
nem bújunk el ott, hol adni kell.
Az országúton áll e ház, s a
vándor
Az otthonát mindíg meglelje benne.
Ketten hátrafelé elmennek. Ezalatt elől Tell és Baumgarten lépnek a színre.
Tell:
Most már többé nincs szükséged
reám.
E házba menj nyugodtan. Itt lakik
Stauffacher Werner,
elnyomottak atyja.
De íme, ő maga. Jöjj csak velem. Indulnak
feléje. Változás.
HARMADIK JELENET.
Nyilt tér Altorfban. A háttér egy magaslatán erőd épül, már ki lehet venni a formáját. Hátsó része kész elejét most építik. Az állványokon le- és felmásznak a munkások. Magasan már dolgozik a tetőfedő. Nagy mozgás, serény munka.
Munkavezető. Pallér. Segédek. Munkavezető bottal kergeti a dolgozókat.
Munkavezető:
Alusztok, hé? Gyerünk,
gyerünk! Követ,
Meszet, maltert, egy-kettő. Hogyha jön
A
helytartó úr, lásson haladást!
Gyerünk! Lustábbak vagytok a
csigánál. Két cipelő munkáshoz.
Csak ennyit raktok? Kétszer
ennyi kell!
Ez hallatlan, hogy lopják a napot!
Első segéd:
Gonosz dolog, hogy mi a
köveket
Magunk hozzuk leendő börtönünkhöz.
Munkavezető:
Mi az a morgás? Piszkos,
henye népség!
Nem is tud mást, csak fejni tehenét
És kóborolni
hegyei között.
Öreg abbahagyja a munkát:
Tovább
nem bírom.
Munkavezető
rászól:
Gyerünk,
öreg, mit alszol?
Első segéd:
Nincs érző lelked, hogy
dolgoztatod
Ez aggot, aki lábán sem tud állni?
Kőfaragó és mások:
Ez hallatlan!
Égbekiált!
Munkavezető: Csinálja
Kiki
a dolgát. Én is azt csinálom.
Második segéd a munkavezetőhöz:
Mondd,
hogy fogjátok hívni ezt a várat,
Melyet csinálunk?
Munkavezető: "Uri
járma" lesz,
Ez fogja majd megtörni nyakatok.
Segédek:
Mi? Uri járma?
Munkavezető: Az hát. Mit nevettek?
Második segéd:
Nem lesz e járom Urinak
kicsiny?
Első segéd:
És mit gondolsz, ilyen
vakondoktúrás
Egymás hegyébe mennyi kellene,
Hogy legkisebbik
bércünkkel felérjen? Munkavezető hátra megy.
Kőfaragó:
Megátkozott követ véstem
vele:
A vízbe vetem ezt a kalapácsot!
Tell és Stauffacher jönnek.
Stauffacher:
Ilyet kell látnom. Bár ne
éltem volna.
Tell:
Rossz itt nekünk. Menjünk talán
tovább.
Stauffacher:
Nézz szét! Szabadság
földje, Uri ez?
Kőfaragó:
A börtönt látnád, lent a
tornyok alján!
Kit sorsa majd ott lakni kényszerít,
Sohse
hallhatja a kakas szavát.
Stauffacher:
Nagy Isten!
Kőfaragó: Nézd
ez íveket, falat,
Erős ez mind és mindörökre készült.
Tell a hegyekre mutat:
Mit kéz
emelt, lerombolhatja kéz azt.
A szabadság házát Isten teremté!
Dobpergés. Emberek jönnek, kalapot hoznak póznán. Utánuk kikiáltó. Asszonyokból és gyerekekből álló csődület is jön.
Első segéd:
Mi ez a dobszó? Hallgassuk!
Kőfaragó: Miféle
Farsangmenet?
S mi végre a kalap?
Kikiáltó:
A felséges császár nevében!
Segédek: Halljuk!
Kikiáltó:
Közhírré tétetik, hogy e
kalap
Altdorf terének legmagasabb pontján.
S ott is magas
póznán fog díszelegni.
A helytartó tehát azt adja tudtul,
A
kalapot úgy kell tisztelni, mint őt:
Mélyen meghajtott térddel és
levett
Süveggel. Úgy mutatkozik meg,
Ki lesz közűletek hű s
engedelmes,
Ki megszegi parancsát, életével
S minden javával
fog lakolni érte! A nép nevet. Dobpergés. Mennek.
Első segéd:
Bámulatos, hogy ismét mit
talált ki?
A kalapot köszöntsük? Volt-e ilyen
Bolondság a
világon máskor is?
Kőfaragó:
Kalapnak kell hát térdet
hajtanunk?
Komoly felnőtteknek parancsol ilyet?
Első segéd:
Ha még a császár koronája
volna!
De csak kalap, osztrák kalap, amilyet
A hűbértrón felett
már lógni láttam.
Kőfaragó:
Osztrák kalap! Nagyon
vigyázzatok!
Elárulnak bennünket Ausztriának!
Segédek:
Hát ezt a szégyent el nem tűri
senki.
Kőfaragó:
Gyertek, beszéljünk mind a
többiekkel. Hátra mennek.
Tell Stauffacherhez:
Most
mindent tudsz, Isten veled, barátom.
Stauffacher:
Hová sietsz? Ne hagyj el,
kérlek, engem.
Tell:
Családom vár. Mennem kell. Isten
áldjon.
Stauffacher:
Maradj, beszéljünk. Szívem
oly tele.
Tell:
Még nem lett könnyű szótól a
nehéz szív.
Stauffacher:
Viszont a tetthez épp a
szó vezet.
Tell:
Most egy a tett: tűrés és
hallgatás.
Stauffacher:
Azt tűrjük el hát, ami
tűrhetetlen?
Tell:
A gyors uralkodás ideje kurta.
Ha
felmordul az orkán rejtekéből,
Az emberek kioltják a tüzet,
A
rév felé sietnek a hajók,
S a vész kár nélkül söpri át a
tájat.
Bújjék tehát mindenki otthonába.
A békéset mindenki
békén hagyja.
Stauffacher:
Hiszed?
Tell: Ha
bántják, akkor mar a kígyó.
Ha látják, hogy minden békén marad,
Az
egészet elúnják majd maguktól.
Stauffacher:
Kik összefognak, sokra
képesek.
Tell:
Hajótöréskor jobb magunkba lenni.
Stauffacher:
Hát ily közömbös néked a
közügy?
Tell:
Mindenki csak magában bízhatik.
Stauffacher:
A gyengék erősek, ha
összefognak.
Tell:
A legerősebb mindég a magányos.
Stauffacher:
Hazád tehát ne számítson
reád,
Ha fegyverhez nyúl, kétségbeesetten?
Tell kezet nyujt neki:
A
szakadékból a bárányt kimentem,
Barátaimhoz sem leszek
közömbös.
De hagyjatok ki a tanácskozásból.
Nem kenyerem a
töprengő beszéd.
De hogyha tett kell, akkor szóljatok.
Ahol
szükség van rám, én ott leszek.
Két különböző irányban távoznak. Az építkezés körül csődület támad.
Kőfaragó:
Mi az? Oda siet.
Első segéd előre jön, kiált:
Ah,
lezuhant szegény tetőfedő!
Berta berohan, utána
mások:
Megsebesült? Hamar! Segítsetek!
Arany! Nesztek! Csak
mentsétek meg őt. Eldobálja ékszereit.
Kőfaragó:
Persze. Arany! Mert minden
kapható.
Ha eltéptétek atyját gyermekétől,
Ha a világot búba
döntöttétek,
Arannyal fogtok jóvátenni mindent?
Menj! Boldogok
voltunk míg jöttetek.
S veletek jött a végromlás közénk!
Berta a munkavezetőhöz, aki jön:
Él
még? Munkavezető fejét rázza.
Boldogtalan vár, téged
átok
Épített, s átok fog tanyázni benned! El.
NEGYEDIK JELENET.
Fürst Walter lakása. Fürst Walter és Melchthal Arnold különböző irányból jönnek.
Melchthal:
Fürst Walter úr!
Fürst: Vigyázz,
mert észrevesznek.
Maradj, ahol vagy. Kém van mindenütt.
Melchthal:
Nincs híred Unterwaldenból
nekem?
Mit tudsz apámról? Elviselhetetlen
Így senyvednem
semmittevő fogolyként.
Mit tettem én, hogy így gyilkos
gyanánt
Kell engem itten dugni, rejtegetni?
Mindössze azt a
szemtelen legényt,
Ki helytartó-parancsra ökrömet
És szekeremet
el akarta vinni,
Megcsaptam és egy ujja eltörött.
Fürst:
Bővérű vagy. A helytartó
legénye
Volt az s fölöttesed küldötte hozzád.
Tehát bűnös
lettél és lázadó,
A büntetésben meg kellett nyugodnod.
Melchthal:
Hát elviseljem szemtelen
beszédét?
"Ha a paraszt - mondta pökhendi módon -
Lisztet
szeretne, húzza az ekét."
Az ökröket kezdte kifogni
máris,
Bőgtek szegények s ökleltek. Talán
Átérezték, hogy mily
erőszak ez.
A szívem megsajdult, és elfogott
A kárvallott ember
jogos haragja:
Nem tudtam, mit csinálok. Nekimentem.
Fürst Walter:
Mi is szívünket bajjal
tartjuk féken:
Az ifjú szív hogy bírhasson tüzével?
Melchthal:
Apámért aggódom csak. Gyenge
már,
Ápolni kell és messze van fia.
A helytartó haragszik rá,
mert mindíg
Kiállt a szabadságért és jogért.
Most gyötrik majd
az aggot, s nincs, aki
A bántalmaktól megvédhesse. Mindegy,
Mi
lesz velem. Én hozzá visszatérek.
Fürst Walter:
Csak várj! Szedd össze
még türelmedet,
Amíg az erdőn át jó híreket kapsz.
Kopognak.
Menj! A helytartó talán
Parancsot küld. Menj be. Uriban vagy,
S
a landenbergi kéz elér ide:
A zsarnokok mind összetartanak.
Melchthal:
S így megmutatják, hogy mit
kéne tennünk.
Fürst Walter:
Menj, hogyha nincs baj,
majd szólítalak. Melchthal távozik.
Nem mondhatom meg a
boldogtalannak,
Hogy veszedelmet sejtek. Ki kopog?
Ha zörren a
kilincs, már rettegek,
Minden sarokban árulás, gyanú.
Az
otthonok legbelső belsejébe
Nyomúl a hatalom. Ide s tova
Zárnak
s kilincsnek már értelme sincsen.
Ajtót nyit, visszahökken.
Stauffacher lép be.
Kit látok? Werner úr! szavamra
mondom,
Hogy kedves, drága vendég. Derekabb
A küszöbömet még
nem lépte át.
Szerény házamban szívből üdvözöllek.
De mondd,
mért jöttél? Mi hozott ide?
Stauffacher kezet nyujt:
A mult
idők. Az elmult, régi Svájc.
Fürst Walter:
Magaddal hoztad. Nézd,
hogy felvidultam!
Ha látlak, szívem forróbban dobog.
De ülj le,
Werner úr. Hát Gertrud asszonyt,
A bölcs Iberg derék eszű
leányát,
Hogy hagytad otthon? Minden utas ember,
Ki Zell felől
jön s dél felé igyekszik,
Magasztalja baráti házadat.
De mondd,
éppen most jöttél Flüelenből,
És nem is néztél még körül
felénk,
Amielőtt házamba bekopogtál?
Stauffacher leült:
De láttam már
hatalmas, meglepő
Építkezést, amely bizony lehangolt.
Fürst Walter:
Látod: meglátsz egy
pillantással mindent.
Stauffacher:
Uriban eddig soha nem volt
ilyen.
A hatalom nem tartott itt erődöt.
Csak egy börtönt
ismertetek: a sírt.
Fürst Walter:
Nevén nevezted.
Szabadságunk sírja.
Stauffacher:
Megmondom nyiltan, Walter
úr neked:
Nem jöttem én hiú kíváncsiságból.
Mély gondot érzek.
Otthon csak szorongást
Hagytam, s nem látok itt sem, csak
szorongást.
Amit mi tűrünk, az már tűrhetetlen.
Szorongásunknak
semmi célja nincs.
A svájci ember mindíg csak szabad volt,
És
ősidőktől becsüléshez szoktunk.
Mióta pásztor járt itt a
hegyekben.
Még sohasem volt itt ilyen világ.
Fürst Walter:
Úgy van! Példátlan már,
hogy mit csinálnak.
Bizony, szegény, jó Attinghausen úr,
Ismervén
még a régi, szép időket,
Ezt képtelennek látja maga is.
Stauffacher:
Az erdőn túl is rossz
világ van ám,
Sok vér folyik. Helytartónk, Wolffenschiessen,
Ki
fent lakott a Rossbergen, nem átallt
Rárontani a Baumgarten
nejére,
Hogy gonosz vágyainak megszerezze.
Baumgarten erre
fejszével megölte.
Fürst Walter:
Még él az igazságos
Isten! Úgy-e,
Baumgartent mondtad? Csendes, rendes ember.
Remélem
elszökött és nincs veszélyben.
Stauffacher:
A vőd szöktette át a tó
vizén,
És Steinenben magam rejtettem el.
Épp tőle hallottam még
rémesebbet.
Ez Sarnenben történt, és mondhatom,
Az ember szíve
vérzik, hogyha hallja.
Fürst Walter figyelmesen:
Mondd
el.
Stauffacher:
Melchthalban,
ott, ahol az út
Kernsnél a völgybe lép, békén lakik
Egy ember.
Tisztességes és szavának
Van súlya. Halden Henrik a neve.
Fürst Walter:
Mind ismerjük. Beszélj.
Mi van vele?
Stauffacher:
A landenbergi holmi kis
hibáért
Ennek fiára ment. Szép ökreit
Erővel kifogatta az
ekéből.
A zsoldos meghalt. És bujkál a tettes.
Fürst Walter nagy izgalomban:
És
az apa? Mondd, mi van az apával?
Stauffacher:
A helytartó az aggot
elfogatta
S a szökött tettest követelte tőle.
Az agg
megesküdött: fogalma sincs,
Hol a fiú. Valóban nem is tudta.
És
erre jöttek a hóhérlegények...
Fürst Walter felugrik, a másik oldalra
akarja vezetni:
Hallgass, ne folytasd!
Stauffacher fokozott
hangon.
"Nincs
meg a fiad?
Nem baj, te itt vagy". Intett. Rárohantak.
Az
izzó vas befúródott szemébe.
Fürst Walter:
Irgalmas Isten!
Melchthal kirohan:
A
szemét kiszúrták?
Stauffacher megdöbbenve:
Ki ez
az ifjú?
Melchthal görcsösen
megragadja:
A
szemét? Beszélj!
Fürst Walter:
Szegény, szegény barátom.
Stauffacher: De
ki ez? Fürst Walter jelet ad.
Halden fia? Szent Isten!
Melchthal: És
nekem
Bujdosnom kell. Mindkét szemét kiszúrták?
Fürst Walter:
Légy férfi, kérlek. Szedd
össze magad.
Melchthal:
Ártatlanul? Az én tettem
miatt?
Megvakították? Nem lát? Teljesen vak?
Stauffacher:
Mondom. Kiégett két szeme
világa.
A nap fényét már meg nem látja többé.
Fürst Walter:
Kíméld fájdalmát.
Melchthal: Soha! Soha többé! Eltakarja
szemét és pár pillanatig hallgat. Akkor egyiktől a másikhoz fordulva
csendes könnyfojtotta hangon beszél
A szemünk fénye
gyönyörű ajándék.
Istentől kaptuk. Minden ami él,
A fény felé
fordul tekintetével,
A növény is mohón a napra néz.
S ő tapogat
az örökös sötétben,
A vakság éjszakáján. Nincs a pázsit
Szép
zöldje és virág pompája többé.
Az alkony pírját már nem
nézheti.
Meghalni semmi. Élni és nem látni,
Ez borzasztó! Mit
néztek én reám
Sajnálkozóan? Hisz van két szemem.
De egyiket
sem adhatom apámnak,
Szikráját sem a fény nagy tengerének,
Amely
szemembe árad tündökölve.
Stauffacher:
Ó, még növelnem kell
fájdalmadat,
Vígasz helyett. Bizony még több a baj:
A helytartó
mindent elvett apádtól,
Nem hagyva néki csak koldúsbotot,
Hogy
rongyosan mehessen kéregetni.
Melchthal:
Koldusbotot öreg
világtalannak!
Elvették mindenét, még szegénynek
Ingyen
kincsét, a napot is. De most
Bújkálásról ne szóljon senki
hozzám!
Mit tettem én, ó gyáva nyomorult,
Hogy csak magam
szökése járt eszemben,
S rá nem gondoltam? Szeretett fejét
Hóhér
kezére hagytam zálogul?
Ó gyáva óvatosság! Most elég volt!
Nem
él más bennem, mint a véres bosszú
Odamegyek! Ne tartson vissza
senki!
Követelem szegény apám szemét!
Akárhogy megtalálom azt
az embert.
Az életemmel most már nem törődöm,
És borzasztó,
izzó fájdalmamat
A vérében hűtöm le! Menni akar.
Fürst Walter: Itt
maradsz!
Mit tudnál tenni? Ő Sarnenben ül,
Magas várában és
biztos falak közt
Kineveti az ájult haragot.
Melchthal:
És hogyha bércek jégbástyái
közt,
És még feljebb, a Jungfrau fátyolos,
Örök csúcsán él,
akkor is megyek.
Nem kell, csak húsz magamszerű legény,
És
összetörjük azt a híres várat.
Ha nem jön senki és
mindannyian
Kunyhóért, nyájért aggodalmaskodva
A rabságot
vállaljátok, megyek
A pásztorokhoz a hegyek közé!
Ott fenn a
szabad ég alatt, ahol
Az elme friss és nem romlott a szív,
Ott
mondom el majd ezt a szörnyüséget.
Stauffacher Fürst Walterhez:
Eddig
jutottunk. Várjunk még, amíg
A legszörnyűbb...
Melchthal: Szörnyűbb
mi lenne még,
Ha már a szem sugárzó csillaga
Sem ülhet a
gödrében biztosan?
Nincs fegyverünk? Vajjon miért tudunk
Az
íjjal bánni és a harci bárd
Nyelét forgatni? Élet és halál
Percén
mindenkinek van fegyvere.
Az üldözött szarvasbika megáll
S
dühös agancsát az ebekre szegzi,
A zerge mélybe rántja a
vadászt.
És az ökör, derék és hű barátunk,
Mely ijesztő nyakát
türelmesen
Igába hajtja, hogyha feldühítik,
Felugrik és
hatalmas homlokával
Ellenfelét a felhőkig hajítja.
Fürst Walter:
Ha úgy érezne három
tartomány,
Mint itt mi hárman, erő lenne az!
Stauffacher:
Ha Uri hív, Unterwalden
segít,
Ősök kötését Schwyz nem hagyja cserben.
Melchthal:
Unterwaldenben van sok jó
barátom,
Vért s életet mindegyik szívesen
Kockáztat, hogyha
nincsen egyedül
És támaszt érez. Ó ti öregek,
Én köztetek mint
ifjú állok itt,
A tapasztaltak közt. Az én szavam
A bölcsek
közt csakis szerény lehet.
De bár sokat nem éltem, s nincs
korom,
Amit mondok, nem kell azért lenézni.
Nem ifjú láz, de
szörnyű fájdalom
Kínzó hatalma kerget és a sziklát
Is meg kell
ennek, érzem, hatnia.
Családfők és apák vagytok ti is
S derék
fiút kívántok magatoknak,
Ki fejetek szent fürteit tisztelje
S
őrizze híven szemetek világát.
Ti bántalmat még nem
szenvedtetek
Bőrötökön, és tiszta szemetek
Hálistennek, vígan
forog helyén,
Értsétek meg a más nehéz baját.
A zsarnok kardja
nektek sem közömbös,
Hazánk sorsáért felelősek vagytok,
Szegény
apám bajáért is feleltek.
Stauffacher Fürst Walterhez:
Határozz.
És én készséggel követlek.
Fürst Walter:
Tudnunk kell, hogy mit
szólnak Sillinen
És Attinghausen nemes urai:
Biztatnának minket
a nagy nevek.
Melchthal:
Ha szétnézek a hegyek közt,
van-e
A kettőtök nevénél biztatóbb?
E két névnek nemes márkája
van,
Csengése országszerte hangadó.
Atyátok szép nevet hagyott
reátok,
S azzal ti szépen sáfárkodtatok.
Nem kell nemesség!
Mink elég vagyunk!
Az országot valójában mi tesszük!
Ha kell,
tudunk magunk is védekezni!
Stauffacher:
Bajlódunk, de a nemes baja
más.
A Niederungot vívó áradat
Olyan magasra még nem
áradott.
De hogyha minket fegyverkezni látnak,
El nem maradnak
majd a nemesek.
Fürst Walter:
Ha Ausztriának vón itt
embere,
Az a jogot és törvényt képviselné.
De elnyomónk, az
császárunk maga,
Legfőbb bíránk, Isten dönthet csak itt
Erőnknek
útján. Schwyz a dolgotok,
Én hívekért majd Urit vállalom.
De
Unterwalden így kié marad?
Melchthal:
Bízzátok rám. Hisz jobbat
tudtok-e?
Fürst Walter:
Ellenzem ezt. Vendégem
vagy nekem,
Felelnem kell hát biztonságodért.
Melchthal:
Csak hagyd. A járást itt jól
ismerem,
És jó barátom bőven van, ki majd
Elbújtat és az
ellenfélt kiadja.
Stauffacher:
Isten nevében menjen.
Áruló
Aligha lesz amott. A zsarnokot
Úgy gyűlölik, hogy pártot
nem remélhet.
Az altzelli szerezzen híveket
Az erdőségben,
izgatván a népet.
Melchthal:
De hogy kapunk majd biztos
híreket,
Hogy zsarnokunk figyelmét jól kijátsszuk?
Stauffacher:
Brunnen vagy Treib mellett
majd összegyűlünk,
Ott jönnek össze a kereskedők.
Fürst Walter:
Nem, ilyen nyiltan nem
dolgozhatunk.
Figyeljetek: a tótól balfelé,
Brunnen mellett, a
Mythensteinnel szemközt
Megbújik egy tisztás a fák között,
A
pásztorok közt Rütli a neve,
Ők ezt az irtást mind jól
ismerik.
Ott van, ahol a ti határotok Melchthalhoz:
A
tietekkel összeér Stauffacherhez: s ti Schwyzből
Átértek
egy-kettőre csónakon.
Irdatlan utakon eljuthatunk
Oda s
nyugodtan értekezhetünk.
Tíz biztos embert elhozhat kiki,
Olyat,
kiben szilárdan bízhatunk,
Így megbeszéljük a közérdeket
S
határozunk a jó Isten nevében.
Stauffacher:
Így lesz. Nyujtsátok nékem
jobbotok,
És nyujtsatok egymásnak is kezet,
S mint három férfi
egymással kezel,
Őszintén becsülettel, éppen úgy
Egymáshoz
álljon mindahárom föld is
Rosszban vagy jóban, életig-halálig.
Kezet fognak és sokáig hallgatnak.
Melchthal:
Apám, öreg vak, meg nem
láthatod
A szabadság napját, de majd meghallod.
Hegytől-hegyig
felgyúlnak a tüzek,
Zsarnok váraktól szabad lesz az ország!
A
svájci polgár térjen majd be hozzád,
Az örömhírt kiáltsa fennen,
bátran,
S a fény kigyúljon örök éjszakádban! Elválnak
egymástól.
ELSŐ JELENET.
Attinghausen báró udvarháza
Gótikus terem, amelyet címerpajzsok és sisakok díszítenek. A báró, nyolcvanötéves agg, nemes tartású és magas, zergeszarvval fejelt botra támaszkodik és prémes gúnyát visel. Kuoni és még hat szolgája gereblyékkel, sarlókkal állnak mellette két oldalt. Rudenz Ulrik, mint lovag, belép.
Rudenz:
Bátyám, parancsolj. Mit
rendelkezel?
Attinghausen:
Hadd osszam meg italomat
az ősi
Szokás szerint előbb cselédeimmel. Iszik, aztán a serleg
kézről-kézre jár.
Hajdan mezőn, erdőn saját
szememmel
Kormányoztam derék szorgalmokat,
Ha zászlóm alján a
csatába mentek.
Immár itthon kell ülnöm. Ha a nap
Meleg
tündöklésével nem keres fel,
A bércek közt nem járhatok utána,
S
így folyton szűkebb körben haladok
A végső és legszűkebb hely
felé,
Hol végre minden élet megszűnik,
Árnyékommá leszek, s
majd csak nevemmé.
Kuoni a serleggel Rudenzet
köszönti:
Reád iszom! Rudenz habozik átvenni a
serleget.
Vedd
gyorsan és igyál.
Itt köztünk egy a szív és egy a serleg!
Attinghausen:
Menjetek, fiaim. Majd
szombat este
Az ország dolgáról is szólhatunk. Szolgák
el.
Látom, hogy fegyvert öltöttél. Talán
Altdorfba készülsz
menni, fel a várba?
Rudenz:
Úgy van, bátyám. El is kell már
sietnem.
Attinghausen leül:
Sietsz?
Ifjúságodnak oly kevés
Ideje van, hogy bátyádtól muszáj
Elvonni
minden percedet, fiam?
Rudenz:
Látom, hogy semmi szükséged
reám,
Házadban én csak idegen vagyok már.
Attinghausen miután jó darabig
mustrálta tekintetével:
Sajnos, valóban az vagy. És
hazádban
Is idegen vagy. Ó kedves fiam,
Nem ismerek rád.
Köntösöd selyem,
Sapkádon pompás, büszke pávatoll.
Bíborköpenyt
vetsz át a válladon,
Gőggel pillantasz a szegény parasztra
És
szégyelled, ha nyájasan köszön.
Rudenz:
Meg kell becsülnöm? Jól van,
megteszem,
De jogot kér, s azt el nem ismerem.
Attinghausen:
Királyunk nehéz haragja
alatt
Nyög itt a föld. Roskadnak hű szívek
A zsarnokságtól,
melyet szenvedünk.
Az általános fájdalom csak téged
Nem érint.
Mindnyájunktól messze állsz
Az ellenségnek oldalán s
lenézed
Bajunkat. Futsz könnyű kaland után,
A hatalom kegyét
áhítozod,
Amíg hazád felett vadul suhog
A véres korbács, és mi
szenvedünk.
Rudenz:
Az ország szenved. És vajjon
miért?
A bajt vajjon ki hozta rá? Csak egy
Szót kellene szépen
kimondani,
Hogy megszűnjék a kínlódás, a baj,
S egy jószívű
császár kegyes legyen.
Jaj annak, ki a népet elvakítja,
És
visszatartja bölcs, józan javától!
A vezetők önzően
visszafogják,
Hogy Ausztriára esküdjék a föld,
Mint más földek
köröskörül megtették.
Egy tálból enni cseresznyét
nemessel,
Parasztnak, persze jó. Urat ne tudjon
Feje felett:
hát legyen úr a császár,
Attinghausen:
Ezt halljam én! És éppen
tőled halljam!
Rudenz:
Te hoztad szóba, hát most már
bevégzem.
Milyen szerepet játszol itt magad?
Nagyobb becsvágyad
nincs, mint főbírája
Vagy zászlósura lenni a parasztnak?
A
pásztorok közt kormánykodni fennen?
Nem volna szebb és úribb cél
magasztos
Királyodnak szolgálatát keresni,
Mint itt ragyogni
szolgáid között
S a pásztorokkal törvényt ülni együtt?
Attinghausen:
Ó én fiam! Nagyon
ráismerek
A kísértésre szavaid mögött.
Nagyravágyás fertőzte
meg szived.
Rudenz:
Nem titkolom. Lelkemnek
fenekén
Az idegenek gúnya fáj nekem,
Akik paraszti nemesnek
csúfolnak,
Mert ezalatt a nemes ifjuság
Hírt gyüjt a
Habsburg-lobogó alatt,
Én meg henyélek ősi birtokunkon
És
földmunkával töltöm életem
Szép tavaszát. Másutt tettek
beszélnek,
S a dicsőség csodás világa nyílik
A bérceken túl.
Rozsda marja itt
A kardomat és tétlen pajzsomat.
A harci dob
bátor pergése és
A tornát hívó izgalmas heroldszó
E néma és
holt völgybe el sem ér.
Csak unalmas tehenek és juhok
Kolompszavát
tudom itt hallani.
Attinghausen:
Te áldozat! Hiú fény
elvakultja!
Hazád lenézed? Ó, szégyeld magad!
Nézd őseid derék
erkölcseit.
Forró könnyek közt fogsz vágyódni még
Szülőfölded
vén bércei közé.
S a nyájak mélabús kolompszava,
Amelyet most
leszólasz gőgösen,
Fájón ragadja még meg szívedet,
Ha felbukkan
majd benne messzi földön.
Hatalmas ám a haza ösztöne.
Mit ér az
álnok idegen világ?
A büszke udvarnál csak idegen
Lehet hű
lelked tiszta-önmagához.
A nagyvilág, az más erényt kíván,
Minőt
e völgy nevelt ki jellemedben.
Csak menj és add el szabad
lelkedet,
Fogadj el hűbért és légy úri szolga,
Mikor
maradhatnál magadnak úr
Az ősi földön, független, szabad!
Ó,
Ulrik, kérlek, minket el ne hagyj!
Ne menj Altdorfba! El ne hagyd
hazád
S tiéid szent ügyét. Lásd, én a törzs
Utolsó sarja lettem
és nevem
Velem kihal. Pajzsot és sisakot
A sír mélyére vélem
eltemetnek.
Úgy haljak meg, hogy utolsót leheljek
Míg alig
várod már halálomat,
Mert Ausztriából vársz új adományt
És
itthagyod az ősi birtokot,
Melyet Istentől kaptam szabadon?
Rudenz:
Király ellen hiába
harcolunk.
Övé a nagyvilág. Miért legyünk
Mi konok makacsok ő
ellene,
Miért törjük meg azt a láncot, melyet
Hatalmasan máris
körénk húzott?
Vásár, bíróság, minden az övé!
Övé az országút,
s a málhaló
A Gotthárdon csak ő neki adózik.
Országai
köröttünk, mint a háló,
Olyan zárt egységgé fonódnak
össze.
Megvédhet a birodalom? Magát
Sem tudja már megvédni
Ausztriától.
Ha Isten nem segít, császár se tudhat.
S vajjon
mit adjunk császárok szavára,
Ha pénz- és harci gondjaik
miatt
Elzálogolnak olyan földeket,
Melyek bízón bújtak oda a
sashoz?
Nem, bátyám! Bölcs az és előrelátó,
Ki pártviszályoknak
nehéz korában
Hatalmas kéz alá sorakozik.
Törzsek közt bolyg a
császár koronája,
Szolgálatot, hűséget nem jutalmaz.
De
szolgálni a biztos örököst,
Az biztos magvetés.
Attinghausen: Te
ilyen bölcs vagy?
Bölcsebb nemes apáidnál, akik
A szabadságnak
drága ékszeréért
Áldoztak vért, vitézséget, hevet?
Hajózz
Luzern felé és kérdd meg ott,
Hogy Ausztria uralma mily
teher.
Majd jönnek összeírni nyájainkat,
Fölmérni földjeinket,
a vadat
Riasztani szabad, vén erdeinkben.
Címerüket kapura,
hídra tenni,
Szegénységünkkel új földeket venni,
S vérünkkel
venni háborúikat.
Hát nem! Ha már vérünknek folyni kell,
Folyjon
magunkért! Olcsóbban veszünk
Szabadságot, mint szolgaságot érte!
Rudenz:
Mit tehetünk az Albrecht
katonái
Ellen, mi pásztornép?
Attinghausen: Ismerd
meg ezt
A népet! Én megismertem. Vezettem
Csatákban. Favenznél
harcolni láttam.
Csak jöjjenek, s hozzák a rabigát,
Melyet mi
elviselni nem fogunk!
Próbáld érezni vérét őseidnek
És
értékednek nemes drágagyöngyét
Hiú üvegfényért ne vesd
oda!
Nemességedre méltó légy: feje
Szabad népednek, mely
szívből hived.
Mely híven tart ki harcban és halálban,
Rangodnak
büszkesége ez legyen!
Vannak ős kötelékek. Kösd szorosra!
Légy
teljesen a drága egy hazáé.
Csüggj a hazádon szívből és
egészen!
Erődnek itt van ősi gyökere.
Ott kinn magad vagy és
erőtelen,
Nádszál, melyet minden szél tönkretesz.
Most jöjj
velem! Már rég nem láttál minket.
Próbáld meg egy napig csak. És
ne menj
Ma még Altdorfba. Hallod? Egy napig!
Egyetlen napra add
nekünk magad. Megragadja a kezét.
Rudenz:
Megígértem. Szavam köt. Nem
lehet.
Attinghausen elereszti kezét,
komolyan:
Értem! Szavad köt. Óh, boldogtalan.
Nemcsak adott
szó itt a baj. Tudom.
A szerelem is köt azonkívül. Rudenz
elfordul.
Hiába fordulsz el. Brunecki Berta
Vonz téged
vissza az altdorfi várba,
S a várban a zsarnok
szolgálatába.
Hazádtól elszakadsz és úgy igyekszel
Megnyerni a
kisasszonyt. Ne tagadd.
Rudenz:
Most már elég volt, nem
hallgathatom. El.
Attinghausen:
Maradj, te esztelen!
Hiába, elment.
Nem tarthatom itt, meg nem
menthetem.
Wolffenschiessen is éppen így szakadt el
Hazájától.
S még többen lesznek ifjak,
Kiket megejt az idegen varázs,
Mely
hegyeinken elterjeszkedik
Ó, átkozott az óra, melyben e
Békés
völgyekbe jött az idegen,
Hogy megrontsa erkölcsünk
tisztaságát.
Az új világ erőszakkal beront,
A méltó régi tűnik.
Más időknek,
Más észjárásnak jött reánk kora.
Mit keresek még
itt? Mind eltemettem,
Akik körében éltem s cselekedtem.
Az én
időm ott van a föld alatt.
Boldog, kinek ez új világgal nincsen
dolga. El.
MÁSODIK JELENET.
Magas sziklákkal és erdőségekkel körülvett rét. A sziklákon korlátos fokok és létrák, amelyeken később az emberek lejönnek. A háttérben a tó látszik, fölötte a jelenet elején holdszivárvány. Hátul magas csúcsok, mögöttük még magasabb gleccserek. Teljes éjszaka. Csak a gleccserek és a tó világítanak a holdfényben. Melchthal, Baumgarten, Winkelried, Sarneni Meier, Büheli Burckhart, Sewai Klaus, Flüeli Arnold és még sokan, mind fegyveresen.
Melchthal még a szín mögött:
Az
út kinyílik itt. Frissen utánam.
Megismerem a sziklát s a
keresztet.
A célhoz értünk. Ez a Rütli. Lámpákkal megjelennek.
Winkelried: Várj!
Sewa: Nincs senki.
Meier: Egy
lélek se. Mink vagyunk
Az elsők itt, az unterwaldiak.
Melchthal:
Hány óra most?
Baumgarten: A
selisbergi őr
Épp az imént kiáltotta a kettőt. A távolban
harangszó.
Meier:
Hallgasd!
Am Bühel: Amonnan
Schwyzből hallani:
Az erdei kápolna kis harangja.
Von der Flüe:
Tiszta a lég, a hangot
jól viszi.
Melchthal:
Ti ott néhányan rőzsét
gyujtsatok,
Mire megjönnek, lángoljon nekik. Két ember indul.
Sewa:
Szép holdas éj. Úgy fekszik ott a
tó,
Nyugodtan, mint a legsímább tükör.
Am Bühel:
Könnyű a csónak útja.
Winkelried: Nézzetek
Oda.
Nem látjátok?
Meier: Valóban
Az
éjjel kellős közepén szivárvány!
Melchthal:
A hold is tudja ezt, nem
csak a nap.
Von der Flüe:
A jel szokatlan és
csodálatos,
Nagyon sokan még sohse láttak ilyet.
Sewa:
Kettős szivárvány, kívül
vékonyabb.
Baumgarten:
Egy csónak éppen ott halad
alatta.
Melchthal:
Ez Stauffacher. Megismerem.
Derék
Hű ember, nem várat magára. Baumgartennel a part felé
megy.
Meier:
Az uriak legtöbbet késlekednek.
Am Bühel:
Mert a hegyet meg kell
kerülniök,
Hogy a helytartó kémjeit kijátsszák. A két ember
közben a szín közepén tüzet élesztett.
Melchthal a parton:
Mi az? Mi a
jelszó?
Stauffacher: Hazafiak!
Mind az érkezők elé mennek. A csónakból Stauffacher, Reding Itel, Auf der Mauer Hans, Im Hofe Jörg, Hunn Konrad, Ulrich kovács, weileri Jost és még hárman szállnak ki, mind fegyveresen.
Mind:
Isten hozott! Mind üdvözlik
egymást és csoportokra oszlanak. Melchthal és Stauffacher előre
jönnek.
Melchtahl: Uram,
már láttam őt,
Ki engem látni többé nem tudott,
Kihúnyt szemére
tettem két kezem,
És úgy szívtam belőle a bosszú
Izzó és
dühödött vágyát magamba.
Stauffacher:
Bosszút ne említs. Nem
multat bosszulni,
Jövő bajokkal jöttünk szembenézni.
Mondd el,
mi történt Unterwalden földjén.
Mit tudtatok szervezni az
ügyért,
Hogy gondolkoznak ott az emberek,
Kik, mint te,
elkerülték a bitófát?
Melchthal:
Surenni bércek félelmes
világán,
Sivár és néma jégmezőkön át,
Hol csak a keselyű vijjog
rekedten,
A hegyi legelőkhöz értem el,
Hol uri s engelbergi
pásztorok
A nyájakat együtt legeltetik.
A gleccserek tejéből
ittam ott,
Mely sziklaréseken csorogva habzik,
Lakatlan kis
kunyhókba tértem én,
Ahol magam vendéglátója voltam,
Míg
emberlakta tájra nem jutottam.
E völgyekben már elterjedt a híre
A
borzasztó gaztettnek. És nekem
Szörnyű bajomban becsülés
jutott
Minden ajtó mögött, melyen kopogtam.
E hű szivek az új
kormány miatt
Már széltében fel vannak háborodva.
Miként a
bércek egyazon füvet
Termik, s a kutak egyazon vizet
Adják, a
felhők, szelek egyazon
Utat járják, mióta csak idő van,
Épp úgy
maradt rá ősről unokára
A régesrégi, változatlan lélek.
Az élet
megszokott módjában ők
Nem tűrnek semmi átkozott ujítást.
Felém
nyujtották kérges kezüket,
A falon rozsdás, ősi kardok lógtak,
A
szemekből a bátorság vidám
Érzése villant, hogyha oly
nevet
Említettem, mely szent nekik, például
Tiédet s Walterét.
Megesküdött
Mind, hogy rendelkezésre áll, s követ
Kettőtöket
szilárdan, mindhalálig.
És míg a vendégjog szent pajzsa óvott.
Így
vándoroltam házról-házra, mígnem
Szülőföldemre értem, hol
csupa
Rokonságom tanyázik szerteszórva.
Láttam apámat koldusan,
vakon
Szalmán fetrengve, szánó emberek
Részvétéből tengődve...
Stauffacher: Ó nagy Isten!
Melchthal:
Nem sírtam. Forró kínom
erejét
Nem tékozoltam ájult könnyezésre.
A lelkem mélyén kincs
gyanánt elástam
S nem gondoltam semmit, csak tetteket.
A
hegység minden sarkát átkutattam.
A legkisebb völgyecskét
ismerem.
Egész a gleccser hófehér színéig
Kerestem és találtam
házakat.
S hová csak elvitt lábam, mindenütt
Bősz gyűlölet várt
rám a zsarnok ellen
A végső s már alig lakott határig,
Hol mit
sem ád a meddő, zord talaj,
A helytartó még ott is tud
rabolni.
Szavam tüskéivel sebeztem össze
Ez egyszerű, jó
emberek szivét,
S most szóval, szívvel mind a mieink.
Stauffacher:
Nagyot csináltál és hamar
csináltad.
Melchthal:
Még tettem többet. Főként
két erődtől,
Sarnentől s Rossbergtől rettegnek ők,
Mert jó
falak közt biztonságban él
A zsarnok és könnyű szerrel
rabolhat.
Akartam látni hát saját szememmel.
Sarnenben jártam.
Kémleltem a várat.
Stauffacher:
Mertél a tigris
barlangjába menni?
Melchthal:
Zarándok-gúnyát öltöttem
magamra.
A helytartót láthattam lakomázni.
Mondd meg magad: ura
vagyok szivemnek?
Láttam közelről s nem öltem meg őt.
Stauffacher:
Merészségeddel jó
szerencse járt. A többiek előre jöttek s most közelednek.
De
mondd csak el, kik hát a jóbarátok,
Az igazak, kik hallgattak
szavadra.
Nevezd meg őket, hogy szövetkezhessünk
S egymás előtt
megnyithassuk szivünket.
Meier:
Uram, jól ismer mindhárom
vidék.
Én Meier volnék Sarnenből. Ez itt
A testvérhúgom fia,
Winkelried.
Stauffacher:
Nem ismeretlen e két név
nekem.
Egy Winkelried a weileri mocsárban
Magát a sárkányt ölte
meg saját
Éltét odadva.
Winkelried: Ősöm volt, uram.
Melchthal két emberre mutat:
Az
Engelberg-klastrom jobbágyai
Ezek. Uram, ne nézd le őket,
Hogy
jobbágysorban élnek, míg nekünk
Örök jusson a szabadság jutott.
Jó
honfiak és tisztességesek.
Stauffacher a kettőhöz:
Fogjunk
kezet. Joggal lehet az büszke,
Ki senkinek sem tartozik
magával.
De nem függhet rangtól a becsület.
Hunn Konrád:
Ez Reding úr, a régi
főbíró.
Meier:
Jól ismerem, perbeli
ellenségem.
Perlekedünk egy örökség miatt. Redinghez.
Törvény
előtt talán ellenfelek,
De itt egyek vagyunk. Kezet fog.
Stauffacher: Derék beszéd.
Winkelried:
Halljátok, jönnek! Uri
kürtje szól. Jobbról, balról fáklyás emberek szállnak le a
szikláról.
Auf der Mauer:
Nézzétek Isten szolgáját
velök!
A tiszta lelkész eljött, nem törődve
Az úti fáradsággal
s vaksötéttel.
Ő népének valóban pásztora.
Baumgarten:
A sekrestyés jön és Fürst
Walter úr,
De Tell Vilmost nem látom a tömegben.
Fürst Walter, Rösselmann, a pap, Petermann sekrestyés, Kuoni, a pásztor, Werni vadász, Rudi halász és még öten jönnek. Most mind a harminchárman előre jönnek és körülállják a tüzet.
Fürst Walter:
Saját szülőföldünkön,
őseinknek
Tulajdon talaján lopódzkodunk
És szorongunk, akár a
gyilkosok.
S az éjben, mely sötét leplét csak a
Gonosztevőknek
s összeesküvőknek
Kölcsönzi, így kell ősi jogainkat
Keresnünk,
melyek tiszták, mint a nap
És az igazság fényében ragyognak.
Melchthal:
Ne bánd. Amit a sötét éj
szövött,
Hadd győzzön napsugárözön között!
Rösselmann:
Isten szól most szívemben,
eskütársak!
Itt állunk most a népgyűlés helyett
És mind a
teljes népet képviseljük.
Tanácskozzunk tehát az ősi
formák
Szerint, ahogy tennők nyugodt időkben.
Ha van
szabálytalanság, mentse azt
A szükség. Ámde Isten mindenütt
Jelen
van, hol igazságot keresnek.
S itt állunk mi az ő ege alatt.
Stauffacher:
Helyes, tartsuk meg ős
szabályainkat.
Az éj sötét. De szent jogunk ragyog.
Melchthal:
Számunk nem teljes, ám a nép
szivét
Méltán jelentik itt legjobbjaink.
Hunn Konrád:
S a régi könyvek bár
hiányzanak,
Lelkünkbe írva itt a tartalom.
Rösselmann:
Akkor tehát megalkotván a
kört,
A hatalom kardját a földbe ütjük.
Auf der Mauer:
A főbíró foglalja el
helyét
És két bizalmi álljon oldalánál.
Sekrestyés:
Itt három nép van.
Melyiknek joga
A népgyűlésnek adni elnököt?
Meier:
Döntsék el Schwyz és Uri, hogy
melyik.
Mi Unterwald-beliek visszalépünk.
Melchthal:
Mi is. Mi a segélyt-kérők
vagyunk,
Segélyt kérünk erősebb társainktól.
Stauffacher:
Így Urié a kard.
Megszoktuk úgyis,
Hogy zászlaja mindég elől megyen.
Fürst Walter:
A kard szerintem Schwyzet
illeti,
Hisz mind az ő törzséből származunk.
Rösselmann:
A nemes versengést eldöntöm
én:
Vezessen Schwyz tanácsban, Uri harcban!
Fürst Walter kardokat nyujt
Stauffachernek:
Vedd hát!
Stauffacher:
Az
öregkort tiszteljük inkább.
Im Hofe:
Ulrik kovács a legidősebb
köztünk.
Auf der Mauer:
Derék ember, csakhogy
jobbágyi sorban.
Schwyzben tisztséget jobbágy nem viselhet.
Stauffacher:
De nincs-e itt köztünk
Reding főbíró?
Valóban méltóbbat nem kell keresnünk.
Fürst Walter:
Ő elnököljön, ő legyen
vezérünk.
Ki rászavaz, emelje fel kezét. Mind felemeli
jobbkezét.
Reding a középre lép:
Kezem
könyvekre nem helyezhetem,
Esküszöm hát az örök csillagokra:
Az
igaztól nem térek el soha!
Földbeütik előtte a két kardot. Kör képződik körülötte, középen Schwyz, balról Unterwalden, jobbról Uri. Pallosára támaszkodva áll.
A bércek három népét micsoda
Gyüjtötte
össze itt a tó kietlen
Partján, a szellemóra idejében?
A
csillagos mennybolt alatt minő
Belső céllal kössünk erős kötést?
Stauffacher a körbe lép:
Nem új
kötés ez, csak megújítása
Az ős kötésnek, mely apáink óta
Él
mindig. Tudjátok meg, eskütársak!
Ha elválaszt is tó vagy
sziklacsúcs,
S mindhárom nép önálló joggal él,
De egy törzsből
és egy vérből való,
És egyazon hazából származott.
Winkelried:
Igaz tehát, mit nótáink
regélnek,
Hogy messzi földről származunk ide.
Mit tudtok erről,
óh mondjátok el.
Az új kötés a régin izmosodjék.
Stauffacher:
Halljátok, mit vén
pásztorok mesélnek.
Volt egyszer, hol nem volt egy régi
nép,
Amelyet drágaság kezdett kínozni.
Tanácsuk akkor úgy
határozott,
Hogy sorshúzással minden tizedik
Polgár
kivándoroljon. És valóban
Nők, férfiak népes csoportja
sírva
Megindult délnek és karddal csinált
Utat magának német
földön át,
Amíg e fennsíkhoz nem érkezett,
Meg sem nyugodtak,
míg csak a Muotta
Vad völgyét nem látták. Embernyomot
A
lakatlan mezőkön nem találtak,
A parton egyetlen kunyhót
csupán.
Egy ember ült ott és csónakra várt.
A tó éppen
dühöngött. Csónakon nem
Volt járható. Ők széjjelnéztek ott,
Látták
a gazdag erdőséget és
Találtak tiszta, bő forrásokat.
A tájat
kedves, szép hazának vélték,
És elhatározták, hogy itt
maradnak.
Megalapították az ősi Schwyzet.
Megéltek sok kemény
napot. Nehéz
Volt buja, sűrű erdőt irtani.
Később e föld nem
táplálhatta már
Őket, mert népesedtek. Átvonultak
Fekete bércen
a fehér határig,
Hol más nép él és más nyelvet beszél.
Megbújva
ősi jégfalak között.
Megépítették Stanzot Kernwaldban,
S a
Reuss völgyén Altorf emelkedett,
De nem feledték eredetöket.
Jött
már közéjök sok-sok idegen
Csoport s körükben megtelepedett,
De
szívén s vérén megismerhető
A schwyzi férfiú azóta is.
Jobbra-balra kezet nyujt.
Auf der Mauer:
Úgy van! Mind egy szív
és egy vér vagyunk!
Mind kezet fognak:
Egy nép
vagyunk és egy úton megyünk!
Stauffacher:
Más népek vállán idegen
iga.
A győztes jármát hordják nyakukon.
Még földjeiken is van
bőven olyan,
Ki életével másnak tartozik,
És gyermeke örökli
szolgaságát.
De mink nemes, valódi svájciak
Szabadságunkat
megtartottuk és
Herceg vagy gróf előtt nem hajtva térdet
A
császár mellé álltunk szabadon.
Rösselmann:
Frigyes császár okmányán
ott vagyon,
Hogy önként választottuk s szabadon.
Stauffacher:
Úr nélkül szabad ember sem
lehet.
Szükség van fejre és legfőbb bíróra,
Ki a viszályban
mérje a jogot.
Ezért apáink, hogy védjék a földet,
Melyet magok
foglaltak a vadontól,
A császárt kérték erre, ki magát
A német
föld urának nevezi,
És most az állam más szabadjai
Néki
ajánlották hű kardjukat,
Mert az egyetlen dolga a szabadnak:
Hogy
államát, mely védi őt, megvédje.
Melchthal:
Ha mást is vállal, az már
szolgaság.
Slauffacher:
Fegyvert is fogtak őseink,
ha kellett,
Ott voltak mind a lobogó alatt,
Itáliába is
vonultak ők,
Hogy római császárrá koronázzák.
Itthon viszont
önállóak maradtak
Törvényeik s a hagyomány szerint,
Legfőbb
bírájuk nem volt, csak a császár.
Előkelő gróf képviselte
őt,
Kinek nem volt földünkön székhelye.
De elhívtuk főbenjáró
ügyekben,
S ő bátran, nyiltan, szabad ég alatt
Igazságot
szolgáltatott. Vajjon
Hol itt a szolgaság nyoma?
Ha van, ki
máskép tudja ezt, beszéljen!
Im Hofe:
Ahogy te mondtad, úgy van
pontosan,
A zsarnokságot nem tűrtük soha!
Stauffacher:
A császárnak sem fogadtuk
szavát,
Ha a pápának jobban kedvezett.
Történt, hogy az egyházi
emberek
Földünkön óhajtottak települni,
Tulajdonunkon, ős
területen.
Az apát úr írást húzott elő,
Mely a gazdátlan földet
neki adta,
- Mert alkudtak hátunk mögött reánk, -
S mi ezt
mondottuk: "Semmi ez az írás,
Földünkkel még császár se
rendelkezzék,
És ha az állam minket megtagad,
Mi megtagadjuk
majd az államot!"
Ezt mondották apáink és mi most
Tűrjük
a szolgajárom szégyenét?
És jöttmentektől tűrjük azt, amit
Velünk
még császár sem tudott megtenni?
E földet mink teremtettük
magunknak
Verejtékünkkel. Azt az ősvadont,
Amelyben medvék
lakhattak csupán,
Az embereknek országává tettük!
A sárkány
mérgét irtottuk ki itt.
Melyet gyilkos láp és mocsár lehelt!
A
ködfelhőt, mely szürkén, súlyosan
A tájon ült, mi széttéptük.
Kemény
Sziklákat törtünk, szakadék fölött
A vándornak
csináltunk itt utat,
Egy évezrednek birtoklása tette
Mienkké
ezt a földet. Idegen
Fajzat jöhet most, hogy bilincset üssön
És
szégyenbélyeget süssön reánk?
Hát ily merénylet ellen nincs
segítség?
Nagy mozgás.
A zsarnokságnak is van ám
határa.
Ha nem kap igazat az elnyomott,
Ha terhe tűrhetetlen,
feltekint
Bízván az égre s földi jog helyett
Lehozza onnan égi
jogait,
Amelyek ott fenn halhatatlanok
S élnek szilárdul, mint
a csillagok.
Az ős természet ismét visszatér,
Ha ember
embertárssal szembenéz:
S ha nem maradt többé más
eszköze,
Végsőnek még kezén maradt a kard.
Legfőbb javunkat van
jogunk erőszak
Ellen megvédeni. Ránktekint hazánk
És
ránktekintenek családaink!
Mind kardjukkal dobognak:
Megvédjük
asszonyunkat, gyermekünket!
Rösselmann a körbe lép:
A
kardhoz nyúlni: ez megfontolandó.
A császárnál tán megy békésen
is.
Egy szóra van szükség s a zsarnokok,
Kik most elnyomnak,
hízelegni fognak.
Tegyétek, mit már kértek tőletek:
Császár
helyett álljatok Ausztriához.
Auf der Mauer:
Mit mond a pap? Hogy
mink és Ausztria?
Am Büchel:
Ne hallgassátok!
Winkelried: Ellenség
a pap!
És áruló!
Reding: Nyugodtan, eskütársak.
Sewa:
Mi? Ausztriával? Ily sértés után?
Von der Flüe:
Mit jószóért nem adtunk,
adjuk azt
Erőszakért?
Meier: Jobbágy
lehetne
Akkor nevünk s bizony megérdemelnők!
Auf der Mauer:
Ki Ausztria uralmáról
beszél,
Kivettessék a svájciak közül! Az elnökhöz
Ez
indítványomhoz ragaszkodom.
Az első törvény lesz ez, mit
kimondtunk.
Melchthal:
Helyes. Fosszuk meg jogtól
és becsülettől,
Ki úrnak kívánja itt Ausztriát!
Az ilyet ne
fogadja senki be!
Mind kezöket emelik:
Úgy van,
törvénnyé tesszük!
Reding kis szünet után: Úgy legyen!
Rösselmann:
E törvénnyel mindegyitek
szabad lett!
Mit szép szóval nem nyert el Ausztria,
Erőszakkal
se kapja meg soha!
Weileri Jost:
Következő pont! Halljuk!
Reding: Eskütársak!
Megpróbáltunk
minden békés utat?
Uralkodónk talán semmit se sejt,
Bajunk tán
kívül áll szándékain:
Talán kíséreljük meg még
utolra:
Panaszkodásunkat hallgassa meg
S csak aztán nyuljunk
kardhoz. Mert a vér
Borzasztó akkor is, ha szent az ügy.
Hol
nincs más mód, Isten csak ott segít!
Stauffacher Hunn Konradhoz:
Rajtad
a sor, amit tudsz, azt jelentsd.
Hunn Konrad:
Már megjelentem a császár
előtt,
Mint zsarnokság ellen panaszkodó,
Hogy elhozzam
szabadságlevelünket
Aláiratva új urunk kezével.
Sok városnak
küldöttét leltem ott,
A rajnaiaktól a svábokig.
A pergament
megkapta sorba mind,
Földjük felé indultak, boldogan.
Engem
tanácsosokhoz küldtek el
S ott sem kaptam mást, mint üres
vigaszt.
"A császár úr nem ér rá semmire.
Idővel egyszer
gondol erre is."
Búsan haladtam át a termeken,
S kit
látok ottan: Hansen herceget
Egy erkélyen könnyezni. Véle
voltak
Még Wart és Tegerfeld nemes urak.
Rám szóltak: "Itt
segítséget ne várj,
Csak magatokban bízzál, hisz a császár
Saját
öccsének gyermekét meglopja
S jogos örökségét orozza el.
A
herceg kéri az anyai részt,
Mert nagykorú s át kéne
vennie
Örökrészének vezetését. Erre
Mit szól a császár?
Koszorút helyez
Fejére mondván: ez jár gyermekeknek."
Auf der Mauer:
Hallottátok? Jogot ne
várjatok.
És magatokban bízzatok tehát!
Reding:
Más módunk nem marad. Most
szóljatok:
Ügyünket hogy vezessük győzelemre?
Fürst Walter a körbe lép:
Kiebrudaljuk
az erőszakot!
Az őseinktől ránkmaradt jogot
Kívánjuk. Ennyi
kell csak. Új előnyt
Mi kapzsi módon nem követelünk.
A
császárnak megadjuk az övét.
Ő az urunk, szolgáljuk becsülettel.
Meier:
A birtokom osztrák hűbéri
birtok.
Fürst Walter:
Tovább is osztrák hűbéres
maradsz.
Weileri Jost:
Tovább fizetsz adót és
vámokat.
Rösselmann:
A zürichi klastromnak
tettem esküt.
Fürst Walter:
Az egyházét az egyháznak
fizesd.
Stauffacher:
Én birodalmi hűbéres
vagyok.
Fürst Walter:
A tartozást lerójjuk,
semmi többet!
A helytartókat elkergetjük innen
És megtörjük a
várak erejét!
De vér nélkül, ha megy. Lássa a császár,
Hogy
csak szükségtől kényszerítve vétünk
A tisztelet jámbor formái
ellen,
S ha látja, hogy csak a jogot akarjuk,
Talán bölcsen
legyűri bosszuját;
A népet jól meg kell becsülni akkor,
Ha
kardja van, de mérséklete is.
Reding:
De ezt hogy hajtsuk végre,
társaim?
Az ellenségnek is van fegyvere.
S békén aligha adja
meg magát.
Stauffacher:
Ha kardot lát, nem áll
ellen talán,
Lepjük meg és ne hagyjuk készülődni.
Meier:
A szó nagyon könnyű, a tett
nehéz.
Földünkön két erős vár meredez,
Nagy támasz nékik, s
végzetes lehel,
Ha majd nyilt ütközet következik.
Előbb e két
várnak kell buknia,
S csak aztán nyuljon kardjához kiki.
Stauffacher:
És késlekedni sem szabad
soká!
Titkunknak túlontúl sok a tudója.
Meier:
A mieink közt nem lesz áruló.
Rösselmann:
De elárulhat épp a
buzgalom.
Fürst Walter:
Ha várunk még, a kőbörtön
felépül
Altorfban s a helytartó még erősebb.
Meier:
Önzők vagytok.
Sekrestyés: És te igaztalan.
Meier:
Igaztalan? Ezt Uri mondja ránk?
Reding:
Hallgassatok.
Meier:
Bizony hallgathatunk,
Ha
Schwyz és Uri egyetértenek.
Reding:
Megkorhollak itt mindnyájunk
előtt,
Hogy a békét veszélyeztetitek!
Hát nem mindnyájan egy
ügyért vagyunk itt?
Winkelried:
Ha dolgunkat Úrnapjáig
halasztjuk,
A helytartónak hagyomány szerint
A várba
ajándékokat viszünk.
Így tíz-tizenkét ember észrevétlen
A
várfalon belül találkozik.
Mind hozzon éles és hegyes vasat,
Mely
dorongokra rászerelhető,
Hiszen fegyvert bevinni tiltva van.
Erőnk
zöme az erdőben tanyáz,
Ezek foglalják el a várkaput,
Fújják
meg mindjárt a hívójelet
S ekkor rohanjon tömegünk elő:
És az
erőd kezünk közé kerülhet.
Melchthal:
A Rossberget megmászni
vállalom,
Egy lánynak már régóta tetszem ott.
Légyottot kérek
tőle, biztosan
Hágcsót ereszt le titkosan nekem.
Ha fent
vagyok, bejuttatom a többit.
Redin g:
Akarjátok tehát ezt a
halasztást? A többség felemeli kezét.
Stauffacher megszámlálja a
szavazatokat:
Tizenkét nemmel szemben húsz igen.
Fürst Walter:
Ha aznapon a két vár
elesett,
A bércek füsttel jelet adjanak
Egymásnak és a teljes
felkelést
A három földön azonnal kimondjuk.
A helytartók mikor
fegyverben látnak,
Nem szállnak harcba, ezt higyjétek el,
És
vér helyett inkább örvendenek,
Hogy békén hordhatják irhájukat.
Stauffacher:
Az egy Gesslerrel baj
lesz, azt hiszem.
Mert van teméntelen sok vértese.
És vér
nélkül nem adja meg magát.
Ha elkergetjük, messziről dühöng.
Őt
kímélnünk nehéz és végzetes.
Baumgarten:
Ahol veszély van, engem
küldjetek.
Hogy élek, azt Tellnek köszönhetem.
S ez életet az
országért ajánlom,
Hisz sértetlen becsületem s szivem.
Reding:
Csak
türelem. Majd meglátjuk, mi lesz.
Mindent előre mink se
tudhatunk.
De íme, míg mi itt tanácskozunk,
A bércek csúcsán
már jelentkezik
A pirkadás intelme. Most oszoljunk,
A nappal
fénye meg ne lepjen itt.
Fürst Walter:
Ne
félj, lassan jár itt a szürkület. Mind
levették a kalapot és némán nézik a hajnalt.
Rösselmann:
Nyomasztó
városokban népek élnek,
Alattunk mélyen, és köztük nekünk
Először
int az új nap fénye. Erre
Tegyük le új kötésünk esküjét.
Szilárd,
egységes, testvérnép vagyunk.
Bajban, veszélyben el nem hagyjuk
egymást. Feltartott három ujjal utána
mondják.
Legyünk mind szabadok,
mint őseink
Inkább meghalni, mint a szolgaság!
Esküsznek.
Bizalmunk
Isten odafenn, soha
Földi erőtől meg nem ijedünk. Esküsznek,
megölelik egymást.
Stauffacher:
És
most a maga ösvényén kiki
Ballagjon csendesen szerettei
Közé. A
pásztor nyáját megkeresse
És titkosan keressen híveket.
Amit
még tűrni kell, tűrjétek el!
Nőjön tovább a zsarnokság
javára,
Eljő a nap, mikor majd összesen
És mindenért búsásan
megfizet.
Dühét mindenki tűrtőztesse és
Gyüjtsön bosszút a nagy
leszámolásig.
Ki csak saját ügyét intézi el,
Az a közérdeket
rabolja meg!
Csendesen eloszlanak háromfelé. Pompás lendülettel megszólal a zenekar. Az üres szín még jó darabig látható és a napfelkelte színjátékát mutatja a jéghegyek fölött.
ELSŐ JELENET.
Udvar Tell háza előtt.
Tell szekercével foglalatoskodik. Hedwig házi munkával, Walter és Vilmos hátul játék-íjjal szórakoznak.
Walter énekel:
Íjával,
nyilával
Hajnalfény alatt
Bércen, völgyön által
A vadász
halad.
Mint a légi honban
A sas
szálldogál,
Sziklán és vadonban
Vadász a király.
Meddig nyila röppen,
Földje az
neki,
Ami száll és szökken,
Mind elejtheti. Ugrálva jön.
A húrom elszakadt, apám, csináld meg.
Tell:
Nem én. A jó vadász segít magán.
Fiúk el.
Hedwig:
Korán tanulnak bánni nyíllal,
íjjal.
Tell:
Ki mesternek készül, korán tanul.
Hedwig:
Bár meg ne tanulnák soha.
Tell:
Csak hadd tanulják. Jól
felkészülődjék
Mindenre, aki át akarja vágni
Magát az életen.
Hedwig: De
nem találnak
Majd nyugtot otthon.
Tell: Én
sem, angyalom.
A természet nem pásztornak teremtett,
Mindég új
célok kergetése izgat,
S az életet csak akkor élvezem,
Ha
mindennap külön megküzdök érte.
Hedwig:
S az asszony gondját meg sem
gondolod,
Ki várakozva rád gyötrődik itthon.
Mit vakmerő
kirándulásaidról
Beszélnek, engem rémületbe ejt.
Minden
búcsúnál megreszket szivem,
Hogy már nem foglak újra látni
többé.
Látlak, hogyan téveszted el a zord
Jégtájakon lépésedet,
mikor
Ugrálsz és látom, hogy csábít a vissza
Húzódó zerge
nyaktörő bukásba,
Látlak, hogyan terül rád a lavina,
A jégkéreg
hogy reccsen meg alattad,
S eltűnsz, hogy a borzasztó hótömeg
Mint
elevent örökre eltemessen.
Ó Istenem, a vakmerő vadászt
Még
száz alakban lesi a halál.
Boldogtalan mesterség!
Folytonos
Halálveszéllyel hív a szakadékba.
Tell:
Ki mindíg rajta tartja friss
szemét,
Ki Istenben és erejében bízik,
A bajból jól kivágja az
magát.
Nem fél a hegytől a hegyek szülötte. Befejezte munkáját,
a szerszámot elrakja.
Örökre eltart most már a kapu.
Ahol
szekerce van, nem kell az ács. Kalapját veszi.
Hedwig:
Hová mégy?
Tell: Alfortba megyek, apádhoz.
Hedwig:
Te valamire készülsz, ne tagadd
el.
Tell:
Mi jut eszedbe?
Hedwig: Itt
valami készül
A helytartó ellen. A Rütli réten
Gyűlés volt.
Hallom. Ott voltál közöttük.
Tell:
Nem voltam ott ugyan, de hogyha
hív
Az ügy, bizony nem fog hiába várni.
Hedwig:
Ahol veszély van, téged
küldenek.
Mindig rád rójják a legnehezebbet.
Tell:
Az ember vagyona szerint adózik.
Hedwig:
Az unterwaldi embert is
viharban
Hoztad a tavon át. Isten csodája
Hogy ott nem
vesztetek. A gyerekekre
És rám nem is gondolsz?
Tell: Gondoltam
rátok.
Családos ember. Megmentettem őt.
Hedwig:
Viharban, csolnakon! Nem
bizalom
Az Úrban ez, hanem istenkísértés.
Tell:
Ki sokat fontol, keveset
cselekszik.
Hedwig:
Szolgálatkész vagy. Mindenkit
segítesz.
De hogyha bajba jutsz, magad maradsz.
Tell:
Ne jussak bajba, a jó Isten adja.
Íját, nyilait veszi.
Hedwig:
Minek az íjad? Hagyd idehaza.
Tell:
Ha íjam nincs, mintha karom nem
volna. A fiúk előjönnek.
Walter:
Apám, hová mégy?
Tell: Megyek
nagyapóhoz,
Altorfba. Jössz velem?
Walter: Hát hogyne mennék!
Hedwig:
A helytartó van ott. Ne menj
Altorfba.
Tell:
Ma éjjel elmegy onnan.
Hedwig: Várd
meg azt.
Ne tűnj fel néki. Gyűlöl, jól tudod.
Tell:
Csak gyűlöljön. Mit árthat ő
nekem?
Nincs vaj a fejemen. Nem félek tőle.
Hedwig:
De ép az igazakat gyűlöli.
Tell:
Mert tehetetlen. Hidd el, engem
is
Békén fog hagyni, ezt szentül hiszem.
Hedwig:
Miért hiszed?
Tell: Történt
nemrégiben,
Hogy elmentem vadászni Schächental
Ember nem járta
völgyének vidékén.
Egy sziklaúton mendegéltem ott,
Hol nem volt
más ösvény, mert sziklafal
Meredt jobbról és balkézről
pedig
Félelmes mélyen zúgott a patak. Fiai mellé állnak és
izgatott figyelemmel néznek fel rá.
A helytartó jött szemközt.
Senkisem
Volt rajtunk kívül. Nem kísérte senki.
Csak ember
ember ellen. S lent a mélység.
Mikor meglátott és mindjárt
megismert,
Engem, akit kevéssel azelőtt
Csekély okért keményen
büntetett.
És látta derék fegyveremet is,
Az arca elfehéredett,
a térde
Megingott. És előre láttam,
Hogy rémültében neki dől a
falnak.
Megsajnáltam. Szerényen, csendesen
Hozzája léptem. "Én
vagyok, uram,"
De ő egy hangot nem tudott kiadni.
Úgy
reszketett. Csupán kezével intett,
Hogy menjek. Mentem. Majd
kíséretét
Meglelve, illendőn utána küldtem.
Hedwig:
Reszketni, félni láttad? Jaj
neked,
E szégyent nem bocsátja meg soha.
Tell:
Ezért kerűlöm őt és ő is engem.
Hedwig:
Ne menj Altorfba ma. Eredj
vadászni.
Tell:
Mi jut eszedbe?
Hedwig: Aggódom. Ne menj.
Tell:
De ok nélkül mit kínozod magad?
Hedwig:
Ha nincs okod, maradhatsz.
Tell, ne menj!
Tell:
Megígértem, mennem kell,
angyalom.
Hedwig:
Hagyd itthon legalább a
gyermeket.
Walter:
Nem, nem, mama! Én apámmal
megyek!
Hedwig:
Ó kisfiam, hát itt hagyod
mamádat?
Walter:
Hozok neked valamit nagyapótól.
Apjával megy.
Vilmos:
Én maradok veled.
Hedwig megöleli: Én
kisfiam,
Ők elmentek, csak te maradsz nekem. A kapuhoz megy és
soká néz a távozók után.
MÁSODIK JELENET.
Lezárt vadonrészlet. A szikláról a vízesések porzanak. Berta vadászruhában. Mindjárt utána Rudenz.
Berta:
Utánam jön. Most végre hát
beszélek.
Rudenz sietve belép:
Hölgyem,
most végre csak ketten vagyunk,
Köröttünk mélységek
tátonganak,
Itt nem kell félnem, hogy meghallanak,
Ha valahára
szívemet kiöntöm.
Berta:
Biztos, hogy nem követ a
társaság?
Rudenz:
Elmentek másfelé. Most vagy
soha!
A drága percet most meg kell ragadnom,
Eldöntöttnek kell
látnom sorsomat,
Ha mindjárt el kell is válnunk örökre.
Ne
fegyverezd fel édes, két szemed
Sötét szigorral. Méltó nem
vagyok,
Tudom, hogy vágyamat feléd emeljem,
A hír nem kapta
szárnyra még nevem,
S kik fényesen, dicsőn vesznek körül,
A
lovagok közt még nincsen helyem.
Nincs egyebem szerelmes, hű
szívemnél...
Berta komolyan és hidegen:
Szerelemről,
hűségről mersz beszélni,
Te kötelességedhez hűtelen?
Rudenz
visszahőköl.
Az osztrákok szolgája vagy, s eladtad
A néped
elnyomóinak magad.
Rudenz:
Épp tőled hallom ezt a
szemrehányást?
Hát nem miattad jöttem el közéjük?
Berta:
S az árulásnak pártján hittél
engem?
Inkább lennék magáé Gessleré,
Mint Svájc fiáé, aki
elfeledte
Természetét s akit az elnyomó
Vak eszközzé tud
aljasítani.
Rudenz:
Szent Isten, mit kell hallanom?
Berta: Mi
áll
A jó emberhez közelebb fajánál?
Nemes szívnek lehet
feladata
Szebb, mint az elnyomottat védeni?
A gyengének
szolgálni támaszul?
A népedért szívem vérzik nekem,
Vérzem
vele, mert meg kellett szeretnem,
Hisz oly szelíd és mégis oly
erős,
Magához vonta teljes szívemet
És napról-napra jobban
tisztelem.
Viszont te, kit a faj és kötelesség
Természetes
védelmezővé tettek,
Ki elhagyod, ellenfeléhez pártolsz
És
fajtádnak kovácsolsz rabbilincset,
Te csak fájdalmat okozol
nekem,
S küzködnöm kell, hogy ne gyűlöljelek.
Rudenz:
Hát nem kívánom én hazám
javát?
Békét óhajtok néki Ausztria
Hatalmas keretében.
Berta: Szolgaságot!
A
szabadság utolsó földje volt ez,
És te végvárából kikergeted.
A
nép érzéke jobb és biztosabb,
Azt nem tudták félrevezetni
bezzeg!
De te port hagytál hinteni szemedbe!
Rudenz:
Berta! Te gyűlölsz, megvetsz
engemet!
Berta:
Úgy volna bár! De nem bírom
lenézni
S gyűlölni azt, akit nagyon szeretnék
Szeretni...
Rudenz:
Berta! Berta! A
mennyország
Legszentebb üdvét mutatod nekem,
De ugyanakkor
pokolba taszítasz.
Berta:
Nem! A nemes még nem halt meg
szívedben,
Csak szunnyad. És fel kell ébresztenem.
Hiszen
csupán erőszakkal tudod
A veled született erényt megölni.
De
ösztönöd erősebb. Jó vagy és
Nemes vagy önmagadnak ellenére.
Rudenz:
Hiszel még bennem? Berta,
általad,
Szerelmed által minden lehetek!
Berta:
Légy az, mivé elrendelt
származásod.
Töltsd be a néked rendelt őrhelyet.
Állj néped és
hazád mellé, jogért
És igazságért harcolj.
Rudenz: Jaj
nekem,
Hogy küzdjelek ki, hogy lehetsz enyém,
Ha a hatalom
ellen fordulok?
A császár rokonod, s ő dönti el
Zsarnok szóval,
hogy kinek nyujtsd kezed.
Berta:
E földön fekszik minden
birtokom.
Ha Svájc szabad, én is szabad vagyok.
Rudenz:
Ó, Berta, új világ tárul elém.
Berta:
Nem érsz el engem osztrákok
kegyén át.
A vagyonomra éhes Ausztria,
Hogy ezt is elnyerhesse
nagymohón,
A kapzsiság, amely hazádra tör,
Félelmesen fenyeget
engem is.
Lásd, engem már kinéztek áldozatnak,
Egyik kegyencnek
én leszek jutalma,
A cselszövény és álnokság helyére
Az
udvarhoz próbálnak kötni engem,
Hol gyűlölt férj majd érdekből
ölel meg, -
Nem menthet meg más, csak a te szerelmed.
Rudenz:
És rászánnád magad, hogy itt
maradj?
Hogy itt, hazám földjén légy asszonyom?
Ó hidd el,
hogyha messze vágytam innen,
Csak érted, érted kergetett a
vágy!
És nem dicsvágyam volt, hanem szerelmem!
Ha itt a csendes
völgy ölén velem
Megbújsz s lemondasz fényről, nagyvilágról,
Akkor
megnyertem életcélomat
S akkor csapdossa bérceink falát
A
nagyvilág vad mozgalmának árja!
Nem lesz futó vágy bennem, mely
tova
Kergessen innen bármily életért.
Ha úgy lesz, itt ez
áthatolhatatlan
Bérceknek lánca és e völgy lezárt
Békéje,
csendje lesz mindég nekem
Üdvösségem, mennyboltom, életem!
Berta:
Most végre az vagy, kit szívem
remélt.
Hittem titokban benned s nem csalódtam.
Rudenz:
Hiúság, mely megcsaltál, el
veled!
A boldogság itthon várjon reám.
Hol vidám gyermek voltam
és ahol
Sok kedves emlék bukkan fel köröttem,
Hol értem van a
lomb s forrás vize.
Itt, itt hazámnak földjén légy enyém!
Hiszen
mindég szerettem, érzem ezt,
Minden örömhöz mindég ez hiányzott.
Berta:
A boldogság szigete hol
lehetne
Másutt, mint itt, a tisztaság honában?
Hol otthon érzi
a hűség magát,
Hol nem vert még tanyát a rosszaság,
Boldogságunkat
nem zavarja semmi,
És óráink örökké édesek.
Itt látlak én csak
talpig férfinak,
Elsőnek szabad emberek között:
Tiszta, szabad
hódolat vesz körül
És hazádnak magad vagy nagy királya.
Rudenz:
S te minden asszonyoknak
koronája,
Itt végzed kedves teendőidet,
Éggé varázslod házamat
nekem,
S miként virágot szór a kikelet,
Úgy díszíted bájaddal
sorsomat,
És minden él és boldog lesz körülted!
Berta:
Most már tudom, min bánkódtam,
mikor
Láttam, hogy ezt a boldogságot éppen
Magad rontod meg. Ó
be szörnyű volna,
Ha a kevély lovaghoz kéne mennem
S az elnyomó
sötét várában élnem!
De itt nincs vár. Nem zárnak el falak
A
néptől, mely boldog lesz általam.
Rudenz:
De mit tegyek, hogy oldjam meg
a hurkot,
Amelyet ostobán nyakamba vettem?
Berta:
Tépd el keményen és ne
oldogasd!
Akármi lesz, te légy a népedé.
Erre születtél. Távoli
vadászkürtök. Jön a társaság.
Búcsúzzunk. Hazádért harcolj
tehát,
Mert így harcolhatsz csak szerelmedért.
Közös zsarnoktól
félünk mindaketten,
A szabadságunk is közös legyen. Elmennek.
HARMADIK JELENET.
Mező Altorf mellett. Az előtérben fák, hátul a póznára tett kalap. A hátteret a Bannberg zárja le, mögötte havasok látszanak.
Friesshardt és Leuthold őrséget állanak.
Friesshardt:
Hiába várunk. Senki nem
akar
Eljönni, hogy a kalapot köszöntse.
E hely máskor
zsibongott, mint a vásár,
S mióta itt lóg a süveg a póznán,
Magunk
vagyunk, akár a sivatagban.
Leuthold:
Csavargók jönnek s csak
bosszantanak,
Ha rongyos sapkájokat lengetik.
Jobbfajta ember
nagy vargabetűt
Csinál inkább és messze elkerül,
Semhogy
bókoljon a kalap előtt.
Friesshardt:
Ha délben elhagyják a
városházát,
Az útjok éppen itt vezet keresztül.
Már azt hittem,
hogy jó fogást csinálok.
Mert egyik sem veszi le majd kalapját.
S
mi történt? Épp betegtől jött a pap
Rösselmann. Fogta a
monstranciát
S éppen a pózna alá állt vele.
A sekrestyés, az
persze csengetett.
Mind térdre hulltak. Sőt én is közöttük.
És
szentségnek bókoltak, nem kalapnak.
Leuthold:
Tudod, pajtás, már kezdem
hinni azt,
Hogy itt mi ketten pellengéren állunk.
Nem nagy
tisztesség lovaskatonának,
Hogy egy üres kalapnak álljon
őrt.
Bizony joggal lenézhet bárki is.
Hogy egy kalapot
üdvözölni kelljen,
Valljuk meg négyszemközt, bolond parancs.
Friesshardt:
Miért ne hajbókolj üres
kalapnak?
Elég üres kobaknak tisztelegsz.
Hildegard, Mechtild, Elsbeth gyerekekkel fellépnek s a pózna körül megállnak.
Leuthold:
Ilyen hajlongó fickó vagy te
is,
De bajba döntenéd, kiben gerinc van,
Nem bánom én, csak
jöjjön erre bárki,
Nem látok semmit, behúnyom szemem.
Mechtild:
Ott lóg a helytartó! A
gyerekekhez. Jól viselkedjetek.
Elsbeth:
Bárcsak kalapját hagyná itt
nekünk,
S ő menne. Abból nem származna baj.
Friesshardt elzavarja őket:
Nem
mentek innen? Átkozott fehérnép,
Nem hívott senki. Jöjjön
férjetek,
Ha mersze van a paranccsal dacolni. Asszonyok el.
Belép Tell az íjjal, fiát kézenfogva vezeti. Elhaladnak a pózna előtt és nem ügyelnek rá.
Walter a Bannbergre mutat:
Apám,
igaz, hogy ott fenn vérzenek
A fák, ha szekercével
valaki
Törzsükre rácsap?
Tell: Ki mesélte ezt?
Walter:
A pásztor mondta. Elvarázsolt
fák.
Ha bántja őket valaki, a sírból
Halála után kinő a keze.
Tell:
A fákban van varázserő,
igaz.
Látod-e ott a fehér foltokat,
Amelyek fent belévesznek az
égbe?
Walter:
A gleccserek, tudom. Dörögnek
éjjel.
A lavinákat ők küldik le hozzánk.
Tell:
Úgy van. S hidd meg, hogy Altorf
városát
A lavinák borzasztó tömege
Rég eltemette vón, ha
fenn
Az erdő őrséget nem állana.
Walter kis gondolkodás után:
Van
ország, ahol nincsenek hegyek?
Tell:
Ha lejjebb szállunk innen a
hegyekből
És mindég a folyók mentén megyünk,
Lapályos, nagy
országba érkezünk
Hol nem zúgnak már bérci csermelyek,
Hanem
folyamok lassan ömlenek.
Mindenfelé szabad látás esik,
A messzi
sík virágos rengeteg,
S az ért kalászok sárgán lengenek.
Walter:
Apám, hát akkor mért nem
sietünk
A szép országba, mért kínozzuk itt
A gondokkal és
munkával magunkat?
Tell:
A föld ott szép, és jó is, mint
az ég,
De áldását a magvetők magok
Nem tudják learatni.
Walter: Hát
nem úgy
Élnek, mint te, a szabad földeken?
Tell:
Ott püspöké és királyé a föld.
Walter:
S az erdőn sem szabad nekik
vadászni?
Tell:
Ott a vad is uraságoké.
Walter:
Akkor talán halászniok szabad.
Tell:
Folyó, tenger, só, - minden a
királyé.
Walter:
Mi a király és mért olyan nagy
úr?
Tell:
Mert védi népét s enni ad neki.
Walter:
Hát mért nem védi meg magát a
nép?
Tell:
Mert senki társában nem bízhatik.
Walter:
Apám, én akkor nem megyek
oda.
Én inkább itt, lavinák közt lakom.
Tell:
Úgy van, fiam, jobb a hátunk
megett
Hóförgeteg, mint a rossz emberek. Indulnak tovább.
Walter:
Apám, a póznán nézd a kalapot.
Tell:
Azzal ne gondolj, most menjünk
tovább. Indul, de Friesshardt lándzsaszegezve útját állja.
Friesshardt:
Azonnal állj meg! A
császár nevében!
Tell megfogja a lándzsát:
Ki
vagy te? És miért állítasz meg engem?
Friesshardt:
Megszegted a parancsot.
Jössz velünk.
Leuthold:
Viszünk. Mert nem hódoltál a
kalapnak.
Tell:
Nézd, hagyj engem.
Friesshardt: A börtönbe! Gyerünk!
Walter:
Segítség emberek! Bántják
apámat! Kiabál.
Gyertek hamar, segítsetek! Segítség!
Rösselmann, Pelermann három más emberrel jönnek.
Ne
engedjétek! Börtönbe viszik!
Sekrestyés:
Mi ez?
Rösselmann:
Miért
bántjátok ezt az embert?
Friesshardt:
A császár ellensége!
Áruló!
Tell haragosan megragadja:
Én?
Áruló?
Rösselmann: Ez tévedés, barátom.
Tell
jó polgár és tisztességes ember.
Walter meglátja Fürst Waltert és odafut
hozzá:
Bántják apámat! Segíts, nagyapó!
Friesshardt:
Gyerünk, egy-kettő!
Fürst Walter odasiet: Én jót állok
érte! Tellhez.
Az Istenért, mi történt itt, fiam? Melchthal
és Stauffacher jönnek.
Friesshardt:
Lenézte magas helytartó
urunk
Hatalmát. Most letartóztatjuk őt.
Stauffacher:
Ezt tette volna Tell?
Melchthal: Hazudsz, legény!
Leuthold:
Láttam! A kalapot nem
üdvözölte.
Fürst Walter:
S ezért már elfogjátok?
Nézd, barátom,
Jót állok érte, engedd szabadon.
Friesshardt:
Törődj magaddal és az
életeddel.
Mi végezzük a dolgunkat. Gyerünk!
Melchthal a többiekhez:
Ez
ordító erőszak! Hagyjuk ezt?
Hogy a szemünk láttára elvigyék?
Sekrestyés:
Többen vagyunk, mint ők! Ne
tűrjük ezt!
Azért se hagyjuk egymást, emberek!
Friesshardt:
Ki mer a hatalommal
szembeszállni?
Még hárman jönnek és kiabálnak:
Mi
ez? Ne hagyjuk! Üssétek le őket! Hildegard, Mechtild, Elsbeth
visszajönnek.
Tell:
Nem kell segítség, menjetek
barátom.
Ha használni akarnám az erőmet,
Megijednék két
lándzsástól talán?
Melchthal Friesshardthoz:
Próbáld
elvinni innen, ha mered!
Fürst Walter:
Hallgass!
Stauffacher: Csak hagyd!
Friesshardt kiált: Árulás!
Lázadás!
Vadászkürtöt hallani.
Asszonyok:
A helytartó jön.
Friesshardt felemeli a
hangját:
Botrány!
Lázadók!
Stauffacher:
Repedj meg, nyavalyás!
Rösselmann és Melchthal: Fogd be a szád!
Friesshardt még hangosabban:
A
hatóságot támadják! Segítség!
Fürst Walter:
Itt a helytartó! Szent
Isten, mi lesz itt.
Gessler jön lóháton, öklén sólyom. Vele van Harras Rudolf, Berta és Rudenz, valamint sok fegyverszolga, akik lándzsáikkal bezárják a kört.
Harras Rudolf:
Helyet a helytartónak!
Gessler: Mi
ez itt?
Oszlassátok szét őket! Ki kiáltott? Általános csend.
Ki
szólt? Akarom tudni!
Friesshardthoz. Lépj elő!
Ki vagy
te s miért fogtad meg ezt az embert?
Solymát egy szolgának
adja.
Friesshardt:
Nagyságos úr!
Fegyverszolga vagyok,
S őrnek rendeltek ide a kalaphoz.
És
itten ezt az embert tetten értem,
Mikor a kalapot nem
üdvözölte.
Mindjárt lefogtam a parancs szerint,
De ők erővel
ellenem szegülnek. Szünet.
Gessler:
Hát mondd csak, Tell, ily
semmibe veszed
Császárodat s engem, helyettesét,
Hogy a kalapra
fittyet hánysz, melyet
A fegyelem próbájául kitettem?
Megmutattad
rosszindulatodat.
Tell:
Uram, bocsáss meg. Nem
tiszteletlenség,
Hanem gondatlanság volt, amit lettem.
Ha más
lennék, nem is hívnának Tellnek.
Bocsáss meg. Többször nem fog
megtörténni. Szünet.
Gessler:
A nyílvesszőnek mestere vagy,
hallom.
A legjobb íjazókon túlteszel.
Walter:
Az én apám? Azt meghiszem. Az
almát
Száz lépésnyire lelövi a fáról.
Gessler:
A te fiad ez, Tell?
Tell: Enyém, uram.
Gessler:
Van több is?
Tell: Van még otthon egy fiam.
Gessler:
És vajjon melyik kedvesebb
neked?
Tell:
Én mindkettőt egyformán szeretem.
Gessler:
Hát jó! Ha száz lépésről
eltalálsz
Egy almát, azt én látni akarom.
Mutasd meg, mit
tudsz. Fogd az íjadat,
Látom, nálad van. És készülj neki:
Lőjj
le egy almát a fiad fejéről,
De azt ajánlom, úgy célozz, hogy
első
Lövésre eltaláld. Ha elhibázod,
Akkor tudd meg, hogy vége
életednek. Általános elszörnyedés.
Tell:
Uram, milyen szörnyűséget
kívánsz
Tőlem? Hogy a saját fiam fejéről?...
Nem, jó uram, ezt
nem gondolhatod...
Nem! Isten őrizz! Ilyet egy apától
Nem is
kívánhatsz... nem... ez képtelenség...
Gessler:
Fiad fejéről lelövöd az
almát.
Kívánom és parancsolom!
Tell: Fiam
Kedves
fejére célozzak? Soha.
Ezt nem teszem meg. Inkább meghalok.
Gessler:
Ahogy tetszik. Meghaltok
mindaketten.
Tell:
Saját fiamnak teszel
gyilkosává?
Uram, tenéked nem lehet fiad.
Az apa szívét
ismernéd különben.
Gessler:
Milyen meggondolt lettél
hirtelen!
Álmodozó ember vagy, úgy tudom.
Ki másoktól furcsán
különbözik.
A rendkívülit kedveled: Nos, itt van!
Ez érdekes és
izgalmas kaland.
Meggondolná más, közönséges ember,
De te?
Vállat vonsz, aztán megcsinálod.
Berta:
Uram, ne tréfálj szegény
emberekkel.
Nézd, sápadtan reszketnek itt előtted.
Tőled nem
szokták meg az élceket.
Gessler:
Ki mondja, hogy tréfálok? A
fölé nyúló ágat
lehúzza.
Itt
az alma.
Csináljatok helyet. Ő lépje ki
A távolságot. Mondjuk:
nyolcvan lépést.
Pontosan nyolcvanat. Ha kérkedett,
Hogy
százról eltalálja emberét,
Hát most mutassa meg és ne hibázzon.
Harras Rudolf:
Ez már nem tréfa.
Térdelj csak le, gyermek,
És a nagyúrtól kérjed életed.
Fürst Walter Melchthalhoz halkan, aki
alig tud magán uralkodni:
A jó Istenre kérlek, légy nyugodt.
Berta a helytartóhoz:
Legyen
elég, uram. Embertelen
Így meggyötörni egy szegény apát.
Ha ily
csekély vétségért kínhalál
Jár, akkor hidd el, máris
tízszeres
Halált kínlódott végig. Hagyjad őt
Békével térni
otthonába. Mert
Erődet már eléggé ismeri.
S mindíg megemlegeti
ezt az órát.
Gessler:
Utat neki! Gyerünk, mit
késlekedsz?
Vétkeztél és kivégeztethetnélek,
De sorsodat
kegyelmesen a te
Saját ügyes kezedbe helyezem.
Kegyetlennek nem
mondhatja a bírót,
Ki életéről dönthet önmaga.
Dicsekszel jó
szemeddel? Nos tehát
Lássuk. Most itt a legjobb alkalom.
Méltó
a cél és nagy a jutalom.
A céltáblába lőni semmiség.
Azt más is
tudja. Az nekem a mester,
Ki mindíg biztos dolgában: szive
Szemét
s kezét egyformán nem zavarja.
Fürst Walter a porba veti magát
előtte:
Helytartó úr, elismerjük hatalmad.
De ne jogot,
irgalmat gyakorolj.
Vedd vagyonom felét. Vedd az egészet.
Csak
ezt egy édesapával ne tedd!
Walter:
Ez rossz ember, ne térdelj,
nagyapó!
Hol álljak fel, mutasd meg. Én nem félek.
Apám a
fecskét röptében lövi.
Tudom, hogy engem nem fog eltalálni.
Stauffacher:
Uram, nem hat meg a
gyermek beszéde?
Rösselmann:
Uram, gondold meg: van
Isten az égben,
És tettedért felelni fogsz előtte.
Gessler a gyermekre mutat:
A
hársfához kössétek.
Walter: Minek
az?
Engem ne kössenek. Nyugton leszek,
Mint egy bárány. Nem is
lélegzem én.
Ha megkötnek, már mindjárt nem tudom,
Mert
rángatni fogom a kötelet.
Harras Rudolf:
Engedd a szemedet
bekötni, gyermek.
Walter:
A szememet? Minek? Félek
talán
Apám nyilától? Megvárom nyugodtan.
Még csak nem is
pislantok a szememmel.
Apám, mutasd meg, hogyan célozol.
Ő nem
hiszi: rosszat akar nekünk.
Lőjj és találj. És ő csak hadd
dühöngjön. A hárshoz megy, az almát fejére teszi.
Melchthal az emberekhez:
Hát
hagyjuk ezt az őrültséget mégis?
Nem esküdtünk egymásnak
összetartást?
Stauffacher:
Hiába minden. Nincsen
fegyverünk.
S körülöttünk a lándzsák erdeje.
Melchthal:
Ó Istenem! Miért is
késlekedtünk?
Isten bocsásson meg a habozóknak.
Gessler Tellhez:
Tudd meg, nem
hord fegyvert hiába senki:
Ölőszerszám az, veszedelmes jószág,
A
nyílvessző, az néha visszapattan.
A paraszt vakmerően
megteszi,
Hogy fegyvert hord. S ez sérti az urat.
Csak az
hordjon fegyvert, aki parancsol.
Ha íjat hordtok, jól van,
hordjatok.
De majd a célt, azt én magam szabom ki.
Tell felhúzza az íjat, ráteszi a
nyilat:
Helyet nekem!
Stauffacher:
Mi ez, Tell? Megteszed? Ez
lehetetlen.
A kezed reszket, a térded remeg.
Tell leereszti az íjat:
A szemem
elhomályosul.
Nők: Nagy Isten.
Tell a helytartóhoz:
Uram,
engedd el. Itt van a szívem. Felszakítja mellét.
Tessék!
Ints itt ezeknek. Szúrjatok le.
Gessler:
Nem kell az életed. A
mutatvány kell.
Hiszen kitűnő ember vagy. Mersz mindent.
A
hajóval sem tudsz gyengébben bánni,
A vihartól sem rettegsz, úgy
tudom,
Sajátmagadat mentsd most, életmentő.
Tell borzasztó küzdelmet él át, keze vonaglik, tekintetét hol Gesslerre, hol az ég felé emeli. Egyszerre a tegezhez nyúl, kihúz még egy nyilat és keblébe dugva előkészíti. Gessler nézi mindezt.
Walter:
Apám, célozz. Nem félek.
Tell: Meg
kell tennem.
Összeszedi magát. Céloz.
Rudenz eddig is igen izgatott volt,
alig tudott erőt venni magán, most előlép:
Uram, tovább már
nem folytathatod.
Tudom, hogy nem. Hisz csak próbára tetted.
A
célt elérted. Hogyha még tovább mégy,
A szigorúság elveszti a
célt.
Elpattanhat a húr, ha túlfeszítik.
Gessler:
Akkor beszélj, ha kérdezlek.
Rudenz: Nem
úgy van!
Nekem szent a király becsülete.
Így csak gyűlölséget
szerzünk neki.
Ő ezt nem akarhatja. Meg szabad
Ezt mondanom:
népem nem érdemel
Ily zsarnokságot. Ehhez nincs jogod.
Gessler:
Mit merészelsz?
Rudenz: Én
csak hallgattam eddig,
Láttam bármily kegyetlen
tetteket,
Behúnytam két látó szemem erővel,
Háborgó és
fellázadt szívemet
Szándékosan elnyomtam kebelemben.
De még
tovább hallgatnom árulás
Volna hazám és őfelsége ellen.
Berta közbeveti magát:
Hallgass,
ne izgasd jobban a dühöngőt.
Rudenz:
Elhagytam véreimet,
népemet
Tagadtam meg, s eltéptem a természet
Minden szálát,
hogy hozzád csatlakozzam.
Erősítvén a császárság hatalmát
Azt
hittem: a közjónak jót teszek.
Szememről most lehull a hályog.
Látom
Az örvényt megborzadva. Józan elmém
Hamis utadra tévedt.
Szívemet
Megejtetted, s én balga jót akarván,
Népem romlásán
dolgoztam csupán.
Gessler:
Uraddal így beszélsz, te
vakmerő?
Rudenz:
Az én uram a császár, nem te
vagy.
Szabadnak szült anyám és lovagi
Erényekben kiállhatok
veled.
Csak ne állnál itt a császár nevében,
Kit tisztelek, míg
mások meggyalázzák,
Elédvágnám a keztyűmet, felelj,
Ahogy
felelni lovagok szokása.
Csak ints az embereknek. Nem
vagyok
Fegyvertelen, mint ezek. A népre mutat. Itt a
kardom.
És aki hozzámnyúl...
Stauffacher: Lehullt az alma!
Mialatt mindenki idefigyelt és Berta, Gessler és Rudenz közé vetette magát, Tell kilőtte a nyilat.
Rösselmann:
A gyermek él.
Több hang: A célzás sikerült. Fürst Walter támolyog, Berta felfogja.
Gessler ámulva:
Hát mégis? Lőtt?
Még ilyet. Esztelen!
Berta:
Térj magadhoz, öreg. A gyermek
él.
Walter ugrándozva jön az almával:
Apám,
tessék az alma. Tudtam én,
Hogy engem nem vagy képes megsebezni.
Tell előre hajolva áll, mintha a nyilat követné, az íjat leereszti. Mikor a fiút közeledni látja, kitárt karral elébe siet, felemeli és hevesen magához szorítja. Aztán aléltan összeomlik. Megindultan nézik.
Berta:
Ó Istenem!
Fürst Walter: Kedves gyermekeim...
Stauffacher:
Istennek hála.
Leuthold: Nagyszerű
lövés volt.
Soká, soká fogják ezt emlegetni.
Harras Rudolf:
Tell Vilmosról mindég
beszélni fognak,
Amíg e földön állnak a hegyek. Nyujtja
Gesslernek az almát.
Gessler:
Ez hallatlan. A közepén
találta.
Mesterlövés volt, meg kell vallanom.
Rösselmann:
Az volt. S jaj annak, aki
oka volt,
Hogy Tell Vilmos az Istent megkísértse.
Stauffacher:
Szedd össze magad, Tell.
Te férfi voltál
A talpadon, szabad vagy, menj haza.
Rösselmann:
Menj, vidd haza anyjának a
fiát. El akarják vezetni.
Gessler:
Tell, várj csak.
Tell visszafordul: Mit parancsolsz?
Gessler:
Láttam én,
Hogy kivettél még egy nyilat. Igen,
Jól láttam.
Mondd meg, mit akartál azzal.
Tell zavartan:
Uram, ezt már mi
így szoktuk, vadászok.
Gessler:
Én ezt a választ el nem
fogadom.
A második nyíl egyebet jelentett.
Nyugodtan mondd el
csak az igazat.
Bántódásod most már nem eshetik.
Mi volt a
második nyíl?
Tell: Hogyha
már
Biztossá tettél életem felől,
Megmondhatom a tiszta igazat.
Eléhúzza a nyilat és borzasztó pillantást vet Gesslerre.
Ha
megsebeztem volna fiamat,
Ezt a nyilat beléd céloztam volna,
És
nem hibáztam volna, esküszöm.
Gessler:
Jól van. Megígértem, hogy élni
fogsz,
És szavamat most már meg nem szegem.
De megtudtam gonosz
szándékodat,
És ezért négy oly fal közé vitetlek,
Hová be nem
láthat se nap, se hold,
Hogy íjadtól biztonságban legyek.
Fogjátok
meg! Kössétek meg kezét. Tellt megkötözik.
Stauffacher:
Egy olyan emberrel bánsz
így, uram,
Kin megnyilatkozott Isten keze?
Gessler:
Lássuk: megmenti még egyszer
magát?
Vigyétek a hajómra. Én magam
Viszem Küssnachtba őt.
Mindjárt megyek.
Rösselmann:
A földünkről fogolyként
elviszed?
Többen:
Ehhez még a császárnak sincs
joga!
Erről megvannak az okmányaink!
Gessler:
A császár vajjon aláírta
őket?
Még nem! Majd hogyha rászolgáltatok
E nagy kegyre a kellő
hódolattal.
A császárnak ti árulói vagytok
És lázadást
forraltok ellene.
Ismerlek és átlátok rajtatok!
Ezt az egyet
közületek kihúzom!
De mind cinkosoknak tekintelek.
Aki okos,
hallgat és szótfogad. El. Berta, Rudolf, Rudenz követik. Az őrök
maradnak.
Fürst Walter heves
fájdalommal:
Mindennek vége. Eldöntötte már,
Hogy a
házammal együtt tönkretesz.
Stauffacher Tellhez:
Ó Istenem.
Miért is ingerelted?
Tell:
Más vajjon mit tett volna a
helyemben?
Stauffacher:
Jaj, jaj nekünk, mindennek
vége van.
Nemcsak te vagy megkötve, Tell, mi is.
Emberek mind körülveszik
Tellt:
Eltávozik veled végső reményünk.
Leuthold közeledik:
Tell,
sajnálom, de a parancs, parancs.
Tell az égre emeli karját:
Isten
velünk.
Walter kétségbeesve kapaszkodik
belé:
Apám!
édes apám!
Tell az égre emeli karját:
Ott
van apád, fiam, fordulj oda.
Stauffacher:
Az asszonyodnak mit
mondjunk?
Tell magához emeli és megöleli forrón a
gyermeket:
Fiam
Sértetlen.
Engem majd segít az Isten.
Kiszakítja magát és követi a
szolgákat.
ELSŐ JELENET.
A vierwaldstatti tó keleti partja. A különböző alakú meredek sziklák nyugatról lezárják a látóhatárt. A tó nyugtalan, heves hullámzás van, villámlás és mennydörgés. Gersaui Kunz, halász és halászfiú vannak színen. (Halász: Ruodi, Halászfiú: Jenni.)
Kunz:
Saját szememmel láttam.
Elhihedd.
Úgy történt minden, ahogy elmeséltem.
Halász:
Tellt letartóztatták s
Küssnachtba vitték?
A legkülönb köztünk. A fő reménység,
Hogyha
ki kell a gátra állani.
Kunz:
A helytartó személyesen
viszi.
Épp készültek hajóra szállani,
Indulásomkor. Csakhogy a
vihar
Mely közeleg s engem is idevert,
Hogy sürgősen partot
keressek, őket,
Sem hagyja tán egykönnyen útrakelni.
Halász:
Tell megkötözve Gessler körme
közt!
Meglássátok, Gesslernek gondja lesz rá,
Hogy meg ne lássa
újra a napot.
Hisz tarthat annak jogos bosszújától,
Kit
jogtalanul így megkínozott.
Kunz:
És azt mondják, hogy Attinghausen
úr
Nagyon beteg. Végső óráit éli.
Halász:
Így tűnnek el végső
reményeink.
A nép jogáért már csak ő tudott
Az állásánál fogva
szót emelni.
Kunz:
Nő a vihar. Hát csak
vigyázzatok.
Én szállást keresek a faluban.
Ma már csónakra
szállni lehetetlen. El.
Halász:
Tellt elfogták, és nincs többé
a báró.
Zsarnokság, mit szégyelsz? Mutathatod
Kaján arcod
kedvedre. Néma már
A jog szava s lehunyódott szeme,
Mentő
karját kötéllel megkötözték.
Halászfiú:
Ez jégeső. Apám, menjünk be
inkább.
Nem jó nekünk itt lenni a szabadban.
Halász:
Szél, csak dühöngj! S te
villám, csak cikázz!
Felhők, szakadjatok! Ömölj, te vízár,
És
öntsd el ezt a földet. S fojtsd belé
A nemzedéket, mely még nem
fogant!
Váljatok úrrá, ti vad elemek!
Ti medvék és vadon
farkasai,
Gyertek elő, az ország a tiétek!
Ha nincs szabadság,
itt mért éljen ember!
Halászfiú:
Az örvény tombol, zúg a
fergeteg.
Ilyen vihart itt nem láttam soha.
Halász:
Saját fiának célozott
fejére!
Apának eddig ez még nem jutott.
A természet ne lázadjon
fel ilyen
Gazság miatt? Ó, én nem is csodálnám,
Ha a sziklák a
vízbe omlanának,
Ha jégmezők s hótornyok, amelyek
A teremtésnek
napja óta állnak,
Elolvadnának most a bérceken,
A hegyek
omlanának, szakadékok
Csapnának össze és új vízözön
Magába
nyelne mindent, ami él. Harangszó.
Halászfiú:
A harangot meghúzták
odafenn.
Talán hajó kínlódik a viharban,
És a harang
imádkozásra int. Magaslatra kúszik.
Halász:
Jaj a hajónak, melyet útjain
Az
ilyen szörnyű ár bölcsője renget.
Itt kormány és kormányos
hasztalan.
Orkán az úr. A szélben és az árban
Az ember labda.
Messze és közel
Nincs egy öböl sem, melybe szökhetik.
A
sziklapart kegyetlen símasággal
Mered feléje s
irgalmatlanul
Mutatja síkos kőtestét neki.
Halászfiú balra mutat:
Apám,
hajó! Jön Flüelen felől.
Halász:
Az Isten óvja meg
szegényeket.
Ha szakadékba szorul itt a víz,
A szirtek közt
dúvaddá tébolyul,
Mely ketrecét tombolva rázza meg,
És vad
dühvel kijáratot keres,
Mert közrefogja zordon sziklafal,
Mely
mozdulatlanul az égig ér. A magaslatra lép.
Halászfiú:
Apám, a helytartó hajója
ez.
Vörös tetős. Zászlaját ismerem.
Halász:
Az Isten ítél. Ez valóban ő.
A
helytartó. A vészben imbolyog.
S az orkánban bűnét magával
hordja.
A büntetés korán elérte őt:
Hogy ismerjen meg még
nagyobb erőt.
A hullámok nem hallgatják szavát,
A szirtek meg
nem hódolnak neki
És a kalapnak. Fiú, ne imádkozz,
És le ne
fogd a büntető kezet.
Halászfiú:
A helytartóért nem
imádkozom,
Hanem Tellért, ki ott van a hajón.
Halász:
Ó vak elem, miért vagy
esztelen?
A bűnöst miért bünteted meg úgy,
Hogy ártatlant is
elveszítsz vele?
Halászfiú:
A Buggisgrat mellett már
elhaladtak.
De ott az Ördögtemplom. Visszapattan
A vész annak
faláról, s visszadobja
A végzetes szirtekhez a hajót.
Nem látom
őket.
Halász: A
Hackmesser az,
Mely sok hajót tört össze már. Ha nem
Tartják a
kormányt jól és ügyesen,
Az orkán összezúzza őket és
Haragosan
leküldi a fenékre.
Egy jó kormányos volna a hajón.
Az Tell. Meg
tudná őket menteni.
De keze-lába meg van most kötözve.
Tell Vilmos íjával megjelenik. Gyors léptekkel jön, megdöbbenve néz körül, fel van indulva. Mikor a szín közepére ér, a földre veti magát. Kezét előbb a szárazföld, aztán az ég felé tartja. A halászfiú meglátja.
Halászfiú:
Nézd, nézd, apám, egy ember
térdel ott.
Halász:
Kezével tapogatja a talajt,
S
úgylátszik, mintha magánkívül lenne.
Halászfiú előbbre jön:
Mit
látok! Jöjj, apám, lásd magad is!
Halász közeledik:
Ki ez? Nagy
Isten! Hisz ez maga Tell!
Te hogy kerülsz ide?
Halászfiú: Nem
a hajón
Hurcoltak téged, megkötött rabot?
Halász:
És nem vittek téged Küssnacht
felé?
Tell feláll:
Szabad vagyok.
Halász és halászfiú: Szabad! Jóságos Isten!
Halászfiú:
Honnan jösz?
Tell: A hajóról.
Halász: Mit beszélsz?
Halászfiú:
Hol a helytartó?
Tell: A hajón vergődik.
Halász:
Lehetséges? De hogy kerülsz
ide?
Ki mentett meg vihartól s kötelékből?
Tell:
A jó Isten kegyelme.
Hallgassátok.
Halász és halászfiú:
Beszélj! Beszélj!
Tell: Hogy
Altorfban mi volt
Tudjátok-e?
Halász: Mindent tudok. Beszélj!
Tell:
Hogy a helytartó
megkötöztetett,
És küssnachti várába akart vinni?
Halász:
Hajóra is szállt Flüelen
felé,
Tudjuk. De mondd el, hogy lettél szabad?
Tell:
A hajóban feküdtem
megkötözve,
Halálra szántan, tehetetlenül.
A napvilágot nem
reméltem többé
Meglátnom, sem kedves családomat.
Vigasztalan
bámultam ki a vízre.
Halász:
Ó te szegény!
Tell: Elindult
a hajó,
A helytartóval, Harrassal, sok őrrel.
De zubbonyom s
íjam, az ott hevert
Az orrdeszkán a kormány közelében.
Mentünk
tehát és épp a fokhoz értünk,
Mikor szörnyű vihar csapott reánk.
A
Gotthard-szakadékból jött a vész,
S az Úr rendelte oly erősnek
azt,
Hogy minden evezős halálra ijedt.
A vízbe fúl: ezt hitte
valamennyi.
Hallom, hogy egyik ember így beszél
A helytartóhoz:
"Látod, jó uram,
Hogy milyen rettentő bajban vagyunk,
A
vízbefúlás fenyeget, bizony
A kormánynál mindenki oda van,
Fejét
vesztette, nem tud mit csinálni.
De lásd, Tell Vilmos itt van a
hajón,
Erős ember s a kormányzáshoz ért.
Miért ne vennők
hasznát hát a bajban?"
S ő így szólt hozzám: "Tell, ha
gondolod,
Hogy a hajót meg tudnád menteni,
A kötelékekből
kioldanálak."
Én erre mondom: "Uram, azt hiszem,
Hogy
Isten megsegít s megmentelek."
Így hát kioldtak. Átvettem
legott
A kormányt s dolgoztam serényen. Ám
Félszemmel persze
íjamat figyeltem.
S a partot lestem, hogy találok-e
Alkalmat a
szökésre valahogy.
S megláttam egy kiugró szirtet ott,
Amelyen
némi síma tér akadt...
Halász:
Azt ismerem. Mindjárt a fok
alatt.
De azt már sohse hittem volna, hogy
Ugorva azt még el
lehessen érni...
Tell:
Rájok kiáltok, hogyha
ügyesen
Dolgoznak és a szirthez eljutunk,
A legrosszabbján
akkor túlleszünk.
Kemény munkával oda is jutottunk,
S én a hajó
tatját minden erővel
A sziklafal felé irányítottam.
Gyorsan
felkaptam íjamat s neki!
Nagy lendülettel felszöktem a
szirtre,
Hatalmas rúgást adtam a hajónak,
Hogy a szabad
vízáramlatba lökjem,
Hadd boldoguljon ottan, ahogyan tud.
Így
hagytam ott bősz hatalmát az árnak,
S az embereknek még bőszebb
hatalmát.
Halász:
Tell, rajtad csodát mutatott az
Isten.
Alig lehet hinnem kalandodat.
De mondd, mostan hová
szándékozol?
Ha a helytartó életben marad,
Neked nincs
biztonságban életed.
Tell:
Mielőtt még feloldatott, azt
mondta,
Hogy Brunnen mellett szándékszik kikötni
És Schwyzen át
vitet várába engem.
Halász:
Szóval kiköt s gyalog folytatja
útját?
Tell:
Ezt mondta.
Halász: Akkor
rögtön menekülj.
Az Isten másodszor nem tesz csodát.
Tell:
Mondd meg az útat Arth s
Küssnacht felé.
Halász:
Az országút Steinen felé
megyen,
De van ennél egy kurtább rejtekút.
Fiam kalauzol majd
Lowerzen át.
Tell kezet nyujt:
Isten fizesse
meg jóságodat. Indul, de vissza fordul.
Nem esküdtél te is
a rütli téren?
Mintha neved hallottam volna...
Halász: Úgy
van,
A szövetségre ott esküdtem én is.
Tell:
Akkor siess Bürglenbe, tedd meg
ezt.
Aggódik hitvesem, mondd meg neki,
Hogy szabadon s biztos
helyen vagyok.
Halász:
De mit mondjak, hogy merre
menekültél?
Tell:
Ott lesz apósom s lesznek mások
is,
Akik velünk esküdtek. Mondd nekik,
Hogy tartsanak ki és ne
féljenek.
Szabad vagyok és megvan két karom.
Majd nemsokára
hallanak felőlem.
Halász:
Mit tervezel? Nekem
megmondhatod.
Tell:
Majd meghalljátok, hogyha
végrehajtom. El.
Halász:
Vezesd! Ez megteszi, akármit
tervez.
Az Isten óvja meg, szívből óhajtom. El.
MÁSODIK JELENET.
Az Attinghausen-udvar. A báró karszékben haldoklik. Fürst Walter, Stauffacher, Melchthal, Baumgarten foglalatoskodnak körülötte. Tell Walter a haldokló előtt térdel.
Fürst Walter:
Elköltözött. Mindennek
vége van.
Stauffacher:
Nem. Nem látszik
halottnak. Nézd a pelyhet,
Amit ajkára tettünk. Még mozog.
Álma
nyugodt, derűs, békés az arca. Baumgarten az ajtóhoz megy s beszél
valakivel.
Fürst Walter Baumgartenhez:
Ki
az?
Baumgarten visszajön:
Kedves
leányod, Hedwig asszony.
Jött, hogy veled beszéljen s Waltert
lássa.
Walter felemelkedik.
Fürst Walter:
Hogy vigasztaljam?
Vigaszom nekem sincs.
Már minden baj az én fejemre gyűl?
Hedwig beront:
Hol van fiacskám?
Látni akarom!
Stauffacher:
Légy csendesebb a halál
pitvarában.
Hedwig fiához rohan:
Ó drága
kincsem, élsz!
Walter átöleli: Szegény mamám!
Hedwig:
De igazán nem esett bajod
semmi? Aggódva vizsgálja.
Hogy volt képes célozni rád?
Kegyetlen!
Hogy is tehette. Ó nincsen szíve,
Hisz képes volt
saját fiára lőni!
Fürst Walter:
Rettegve tette,
összetépett szívvel.
Mit tehetett? Az életökről volt szó.
Hedwig:
Ha mellében apai szív
dobogna,
Mielőtt tette, százszor meghalt volna.
Stauffacher:
Hálát adhatsz Istennek
térdenállva,
Hogy így történt.
Hedwig: De
hogy feledjem el,
Mi történhetett volna? Borzalom!
Ha
vénasszony leszek sem láthatok mást,
Mint fiamat, apját, ki céloz
rája,
S a nyílvessző a szívemet találja.
Melchthal:
Csak láttad volna. Gessler
hogy gyötörte!
Hedwig:
Férfi-keménység! Hogyha
büszkeségök
Sérelmet szenved, se Isten, se ember.
Haragjukban
kockára tudják tenni
A gyermekök fejét s az anya szívét.
Baumgarten:
A férjed sorsa nem elég
kemény,
Hogy gáncsolással még te is tetézed?
Az ő bajára nincs
egy jó szavad?
Hedwig odafordul s erősen rápillant:
S
neked csak a barátod gondja számít?
Hol voltatok, mikor szegény
uram
Kötélben vergődött? Segítettétek?
Csak néztetek, meg sem
mozdultatok.
Eltűrtétek, hogy a derék bajtársat
Elhurcolják. De
így tett vajjon ő,
Ily tétlenül állott-e ő, mikor
A
fegyverszolgák nyargaltak mögötted?
S előtted a viharzó tó
dühöngött?
Ő nem pityergett tétlenül. Felejtett
Asszonyt,
családot. A sajkába ugrott
És bátran megmentette életed!
Fürst Walter:
Mit merhettünk mi
védelmére tenni,
Alig néhányan s fegyvertelenül?
Hedwig mellére veti magát:
Apám,
apám, elvesztetted te is,
Az ország s mink: mind elvesztettük
őt!
Ő nincs nekünk, mi nem vagyunk neki!
Isten, ne hagyjad őt
kétségbeesni!
Zord börtönébe el nem érhet a
Vígasztalás! És
hátha megbetegszik?
És beteg lesz a nyirkos, vak sötétben,
Tudom.
Mert mint a hegyi rózsa hervad
És elpusztul mocsári levegőn,
Az
ő számára sincs élet, csak a
Friss levegőn, tündöklő
napsugárban.
Börtönben! Ő! Ki maga a szabadság!
Dohos penészben
élve nem maradhat.
Stauffacher:
Nyugodj meg, asszony.
Mindent megteszünk,
Hogy börtönét kinyissuk.
Hedwig:
De mit tudtok ti tenni
nélküle?
Amíg szabad volt, remélhettetek.
A becsületnek volt
még jó barátja,
Az üldözöttnek volt védelmezője,
Tell
mindnyájatokat védett, s ti mind
Őt egymagát nem teszitek
szabaddá. A báró felébred.
Baumgarten:
Megmozdult, csendesen!
Attinghausen felegyenesedik:
Hol
van?
Stauffacher: Ki?
Attinghausen: Nincs itt?
Halálom
órájában elhagyott?
Stauffacher:
Rudenzet érti. Küldtetek
utána?
Fürst Walter:
Elküldtünk érte. És
örvendj, uram!
Ő a miénk! A szívét megtalálta.
Attinghausen:
A hazájának védelmére
kelt?
Stauffacher:
Bátran, akár egy hős.
Attinghausen: De
hol van?
Mért nem jön el végső áldásomért?
Érzem, hogy jő a
végső pillanat.
Stauffacher:
Nem úgy, uram. Aludtál
valamit,
S ez felüdített. Nézésed nyugodt.
Attinghausen:
A fájdalom is élet, s
elhagyott.
Meghalt a kín, és a remény sem él. Meglátja a
fiút.
Ki ez a gyermek?
Fürst Walter: Áldd
meg őt, uram.
Az unokám. És most apátalan. Hedwig a gyermekkel
letérdel a haldokló előtt.
Attinghausen:
Én elmegyek s ti mind
apátlanok
Maradtok. Jaj nekem, hogy búcsúzó
Pillantásom hazámat
veszni látja.
Miért hagyott a sors ily kort megélnem,
Hogy
minden reményem velem kimúljon?
Stauffacher Fürst Walterhez:
Ilyen
sötét bánatban menjen el?
A végórán inkább adjuk neki
A
reménységnek fényét. Jó uram,
Ne csüggedj el. Mi nem vagyunk
egészen
Árvák s egészen menthetetlenek.
Attinghausen:
Ki ment meg vajjon?
Fürst Walter: Mi
magunk, uram.
A három föld szavára megfogadta,
Hogy zsarnokát
elűzi. Kész van a
Szövetség. S mindünket szent eskü köt.
És még
az újév el sem érkezik,
Mi már cselekszünk. Légy nyugodt,
uram,
Szabad földben fog megpihenni tested.
Attinghausen:
Ó mondd! Szövetséget
kötöttetek?
Melchthal:
Az erdők három tartománya
egy
Azon napon fog talpraállni: kész
Van minden, és a titkot
jól megóvjuk,
Pedig máris sok száz tudója van.
Vermek fölött
járkál a zsarnok itt,
Megszámláltattak itt a napjai,
És
nemsokára híre sem marad.
Attinghausen:
És az erődök? Azokkal mi
lesz?
Melchthal:
A nagy napon mind, mind el
fognak esni.
Attinghausen:
A nemesség? Az is
szövetkezett?
Stauffacher:
Reméljük, hogy velünk fog
tartani.
Eddig csak a parasztok tettek esküt.
Attinghausen lassan felemelkedik, nagy
megdöbbenéssel szól:
A nép meg merte tenni ezt?
Magában
Megbízva? Nem számítva az urakra?
Saját karjában ily
szilárd hite?
Akkor többé nincs is szükség miránk.
Most már
nyugodtan sírba szállhatunk.
Az élet megfordult. És más
erők
Viszik az ember csodaszép jövőjét. Kezét az előtte térdelő
gyermek fejére teszi.
E gyermekfőben, melyen alma
állt,
Megszületik az új, a szebb szabadság,
Új kor jön itt, a
régi összeomlik,
S a romokból ifjú élet virágzik.
Stauffacher Fürst Walterhez:
Nézd,
milyen fény tündöklik fel szemén!
A természetnek ez nem
elmúlása.
Az élet újhodása e sugár.
Attinghausen:
Leszáll az ó várakból a
nemes
S a városnak polgárként esküszik fel.
Üchtland, Thurgau
már megkezdette így,
Bern felveti nemes vezérfejét,
Freiburg
erős jó vára a szabadnak,
Zürich serényen küldi céheit,
Hogy
fegyvert fogjanak. Városfalon
Törik meg az uralkodók hatalma. A
többit látnoki módon mondja, szavai a lelkesedésig emelkednek.
Látom
a büszke fejedelmeket,
Az urakat páncélosan vonulni,
Hogy
pásztoroknak népét leigázzák.
Élet-halál a kérdés. Századokká
Lesz
híres egy-egy vérző hegyszoros.
Mezítelen mellét kitárja a
Paraszt
a lándzsák gyilkos erdejének!
A nemesség virága elesik,
És leng
a zászló, győzött a szabadság!
Megragadja Fürst és Stauffacher
kezét.
Tartsatok össze! Mindég és szilárdan!
Lakóföldetek
szabad és közös!
A bérceken hangos szó zengje azt,
Hogy
szövetkezni, egyesülni kell...
Csak egység... egység... egység...
Visszahanyatlik a párnára és keze még halálában is tartja amazok kezét. Fürst és Stauffacher jó darabig némán nézik. Akkor elmennek és átadják magokat fájdalmoknak. Ezalatt a szolgák csendesen bejöttek, a fájdalom kisebb-nagyobb jeleivel közelednek, néhányan lehajolnak, sírva térdelnek, kezére borulnak. E néma jelenet alatt megszólal a harang. Rudenz gyorsan belép.
Rudenz:
Él még? Mondjátok, hallja még
szavam?
Fürst Walter elfordul s a halott felé
mutat:
Te vagy hűbérurunk s védelmezőnk.
És váradnak neve
megváltozott.
Rudenz meglátja a halottat, heves
fájdalom fogja el, áll:
Szent Isten, későn jött
bűnbánatom?
Egy-két perccel nem élhetett tovább,
Hogy
megláthassa szívem változását?
Derék szavát nem vettem
semmibe,
Mikor még élt a fényben. Odavan,
Elment örökre, itt
hagyván nekem
Leróhatatlan tartozásomat.
Úgy halt meg, hogy
szívéből kivetett?
Stauffacher:
Nem, még megtudta bátor
tettedet,
S megáldotta szavaid hősi voltát.
Rudenz letérdel a halott mellett:
Ó
drága ember néma teteme!
Szent hamvak! Itt megesküszöm
hülő
Kezére, hogy széttépek bárminő
Olyan láncot, mely idegenbe
kötne:
A népem visszakapta sorsomat.
Svájci vagyok s teljes
lelkem szerint
Az is leszek. Feláll. Sirassátok meg
őt,
Mindenki atyját s hűséges barátját.
De bízzatok! Örökségül
veszem
Nemcsak kincsét, de szívét, szellemét is!
Mit öregsége
már nem adhatott,
Megadja nektek lelkes ifjúságom.
Derék öreg,
hadd fogjam meg kezed,
És nektek is. Melchthal, kezet fogunk!
Ne
gondolkozzatok, de bízzatok.
Vegyétek esküm s fogadalmamat.
Fürst Walter:
Csak nyujtsatok kezet.
Megtért szive.
Bizalmat érdemel.
Melchthal: Eddig
lenézted
Fajtánkat. Most már mit higyjünk felőled?
Rudenz:
Feledjétek ifjúságom hibáit.
Stauffacher Melchthalhoz:
Egység
volt a haldokló végszava.
Ezt ne feledd.
Melchthal: Hát
jó! Itt a kezem.
Szavam paraszti szó, de férfi szó!
Paraszt
nélkül nem élhet a nemes.
S az ősibb, régibb rend, az a miénk.
Rudenz:
Én megbecsülöm s megvédelmezem.
Kardjára üt.
Melchthal:
Tudd meg, báró úr, hogy
kérges kezünk,
Mely termővé tesz kőkemény rögöt,
A fegyvert is
nagyon jól bírja ám.
Rudenz:
Én titeket védlek, s ti védtek
engem,
Egymás által csak úgy vagyunk erősek.
De mit beszélünk,
míg hazánk a zsarnok
Kezén kínlódik rablott kincs gyanánt?
Ha
majd zsarnoktól tiszta lesz a föld,
Vetélkednünk még bőven lesz
idő.
Egy pillanatig vár.
Hallgattok? Nincsen
mondanivalótok?
Nem szolgáltam reá bizalmatokra?
Én akkor
betolakszom titkotokba.
Tárgyaltatok s esküdtetek a Rütlin,
Tudom,
hogy ott mi volt. Mindent tudok.
S bár nem ti bíztátok reám a
titkot,
Megőriztem szentelt zálog gyanánt.
Hazámnak ellensége
sohse voltam,
S ellenetek sosem fordultam volna.
Ti késlekedtek
és ez nagy hiba.
Az óra sürget. Gyorsan tenni kell.
A késésnek
már áldozata Tell.
Stauffacher:
Megesküdtünk, hogy várunk
ünnepig.
Rudenz:
De én nem esküdtem. Nem voltam
ott.
Ti várjatok csak. Majd cselekszem én.
Melchthal:
De mit?
Rudenz: Mire
állásom kötelez,
Mint örököst. Titeket védelek.
Fürst Walter:
Első teendőd e szent
hamvakat
A földnek adni. Ez szent kötelesség.
Rudenz:
Ha szabad lesz hazánk, a
győzelem
Babérját tesszük rá ravatalára.
Barátaim, nemcsak ti
értetek
Kell küzdenem. Mert van magamnak is
A zsarnokkal
rovásom. Elrabolták
A szép Bertát körünkből. Nincs sehol.
Az
aljas önkény már ezt is meri.
Stauffacher:
Ezt tette egy szabad
nemessel? Ezt
Merészli már a féktelen erőszak?
Rudenz:
Én ígértem nektek védelmemet,
S
nekem kell kérnem a tiéteket.
Elrabolták tőlem kedvesemet,
Hogy
hol rejtették el, nem is tudom,
És milyen gazságokra vetemednek:
A
zsarnok házasságra kényszeríti:
Ó el ne hagyjatok, mentsük meg
őt!
Nagy hívetek s bőven megérdemelte,
Hogy minden ember
fegyvert fogjon érte.
Fürst Walter:
Milyen tervet csináltál?
Rudenz: Semmilyet.
Ez
éjjelben, mely sorsát eltakarja.
E kétségnek borzasztó gondja
közt,
Hol nincs mihez kapcsolnom terveket.
Lelkemben nincsen
más tudat csak ez:
Csak egy helyen találhatom meg őt.
A
zsarnokságnak romjai alatt.
Meg kell vívnunk az összes
várakat.
Míg harcunk egy börtönben ráakad.
Melchthal:
Indulj, vezess! Mi követünk!
Miért
Holnapra tolni, mit ma kezdhetünk?
A Rütli-eskükor Tell
még szabad volt,
A zsarnok szörnyű tette azután jött,
És ez a
tett új törvényt szab nekünk.
Ki olyan gyáva, hogy most is
haboznék?
Rudenz Stauffacher és Fürst
Walterhez:
Készüljetek és fegyverkezzetek,
S figyeljétek a
bércek tűzjelét.
Mert győzelmünknek híradása gyorsabb
Legyen,
mint sajka jár a tó vizén.
S ha csúcsokon a lángok felragyognak.
A
zsarnokra viharként rontsatok,
S törjétek össze az erőszakot!
Elmennek.
HARMADIK JELENET.
A küssnachti mélyút. Az utasok hátul sziklák közt ereszkednek le, s mielőtt a színre érnének, már fentről láthatók. Az egész helyszínt sziklák zárják körül. Egyik legelülső sziklának cserjékkel benőtt kiugrása van. Tell ijával fellép.
Tell:
Ezen a mélyúton kell
jönnie,
Küssnacht felé más ösvény nem visz. Itt
Véghezviszem.
Az alkalom segít.
Ott ez a bodzafa jól eltakar,
A nyílnak onnan
pontos cél fog esni.
Az út szűk és az üldözést zavarja.
Helytartó,
Istennel számot tehetsz.
Most véged lesz bizony, ütött az
óra.
Békén és csendben éltem, íjamat
Nem lőttem másra, csak
futó vadakra,
A lelkem gyilkosságtól tiszta volt,
Békémből te
riasztottál elé,
Csendes szelídségem jámbor tejét
Vad, mérges
sárkányvérré változtattad.
A borzasztót megszoktattad velem.
Ki
a fejét célozta kisfiának,
Az ellenség szívét is eltalálja.
Az
ártatlan szegény két gyermeket,
A hű asszonyt kell most
megvédenem
Dühödtől, zsarnok. Ott midőn a húrt
Feszítettem s
kezem megreszketett,
Mert hogy megcélozzam fiam fejét,
Ördögi
kedved arra kényszerített,
Mikor kábultan ott vergődtem
én,
Magamban szörnyű esküvel fogadtam,
Oly esküvel, mit Isten
hall csupán,
Hogy a következő nyilamnak egy
Célpontja lesz:
szíved. S most eskümet,
Mit minden poklok kínja közt fogadtam,
Le
kell rónom, mint szent, nagy tartozásom.
Uram vagy és császárom
embere.
De császár azt nem tette volna meg,
Amit te. Ő csak
törvényt tenni küldött,
- Keményen törvényt tenni, mert haragszik,
-
De nem hogy gyilkos kedved ily vigan
Tomboljon minden gyötrő
borzalomban.
Az Isten él s a büntetés uton van.
Kezembe
veszlek, fájdalmak bírája,
Most drága kincsem, legszebb
ékszerem,
Oly céltáblát kapsz, melyen nem tudott
Áthatni semmi
jámbor kérelem.
De majd te mostan átvered. S te íj,
Bizalmas
szerszámom, mely annyiszor
Szolgáltad játékos célzásomat,
Komoly
szörnyűség percén el ne hagyj.
Most légy erős és jól tarts, régi
húr,
Mely annyiszor adtál nyilamnak szárnyat!
Ha most erőtlen
küldenéd kezemből,
Nem volna másik, hogy céljába küldjem.
Vándorok
mennek át a színen.
E kőpadon fogok megülni, itten,
Mely
vándoroknak ad rövid nyugalmat.
Hazátlan föld ez. Gyors és
idegen
Sietséggel kerülik itt el egymást
Az emberek. Egymás
búját-baját
Nem kérdik: Kalmár és jámbor barát,
Vidám zenész
vagy elszánt utonálló,
Teherszállító megrakott lován,
Ki messzi
országokból erre jött,
Mert minden út a végtelenbe visz:
Előttem
elporoszkál. Távozik
Dolga után, - s én ölni fogok itt. Leül.
Kis
fiaim, ha elmegy jó apátok,
Visszatérése mindíg mily öröm!
Üres
kézzel sosem szoktam megjönni.
Hol hoztam szép virágot,
alpesit
Hol ritka madarat, hol meg csigát,
Minőt utasok lelnek
a hegyekben.
Apátok most másban jár, fiaim:
Zord úton vár,
gyilkosság van fejében.
És ellensége életére tör,
De csak
tirátok gondol most is, mégis,
Gyermekeim, hogy megvédjen, s ne
érje
Zsarnoki bosszú kis lényeteket,
Ezért feszíti most íját
ölésre. Feláll.
Nemes vadat lesek. A jó vadász
Naphosszat
nem restel bolyongani
A téli tájnak dermesztő fagyában,
Két
sziklafok közt nyaktörőn ugorni,
Felkúszni kínnal síma
kőfalon,
Kezét önvérével megnedvesítve,
Hogy holmi vézna
állatot elejtsen.
De itt a zsákmány gazdagabb leszen:
Annak
szíve, ki romlásom akarja. Vidám zene közeledik a távolból.
Mióta
élek, mindíg íjjal bántam.
Szabály szerint fejlesztettem
tudásom.
A céltáblát középpontján találtam,
És több csinos
díjat hoztam haza,
Mikor lövészünnep volt. Ám de ma
A nagy
mesterlövés következik.
Az ország legszebb díját elnyerem.
Lakodalmas menet vonul át a színen. Tell íjára támaszkodva nézi. Stüssi, a vadász megszólítja.
Stüssi:
Mörlischachen-klastrom
majorossa
Most esküszik. Jómódú ember ez.
Jó tíz tanyáról
pénzel legalább.
Menyasszonyát, látod, most hozza el.
Ma éjjel
vígan áll a bál Küssnachtban.
Jöjj el. Vendég ott minden tisztes
ember.
Tell:
Komoly vagyok. Víg háznál nincsen
helyem.
Stüssi:
A bánatot felejtsd el. Légy
vidám!
Vedd könnyen életed. Ma rossz világ jár,
Ha mulatságot
kaphatsz, érte nyúlj.
Itt esküvő, másutt meg temetés.
Tell:
Találkoznak ezek valóban olykor.
Stüssi:
Az élet ilyen. Nagy baj
mindenütt
Akad ma bőven. Épp Clarus fölött
Orkán vonult el s
Glänisch egyik részét
A föld elnyelte.
Tell: Már
a bércek is
Mozognak? Nincs szilárd a földön semmi.
Stüssi:
Máshonnan is csodás dolgot
mesélnek.
Badenből jött egy ember, attól hallom,
Hogy úton volt
egy lovag a királyhoz.
Ezt útközben darázsraj lepte meg.
A
darazsak vadul lovának estek,
Az állat tönkreszúrtan földre
omlott,
S gyalog ment a királyhoz a lovag.
Tell:
A gyengéknek tövist adott az
Isten. Armgard gyermekekkel jön s a mélyút bejáratánál megáll.
Stüssi:
A jósok ebből nagy bajt
mondanak,
A természet ellen bősz tetteket.
Tell:
Efféle tett ma minden napra
jut.
Ehhez nincs szükség babonás jelekre.
Stüssi:
Jó annak, aki földjét
műveli,
Nem gondol mással és csak otthon ül.
Tell:
A legbékésebbnek sincsen ma
nyugta,
Ha rossz szomszédja rosszul néz reá. Nyugtalanul
kémleli az utat.
Stüssi:
Hát Isten áldjon. Vársz itt
valakit?
Tell:
Úgy van.
Stüssi: Ég
áldjon! Békés hazatérést.
Te Uriból való vagy? nagyurunk
A
helytartó, onnan jön épp ma erre.
Vándor belép:
A helytartót ne
várjátok. Kiléptek
Medrökből a vizek a sok vihartól.
A hidakat
eltépte mind az árvíz. Tell feláll.
Armgard előre jön:
A helytartó
nem jön.
Stüssi: Rá vársz talán?
Armgard:
Rá hát.
Stüssi: De
mért kívánod
Elállni útját itt e szűk helyen?
Armgard:
Itt meghallgat, mert itt ki
nem kerülhet.
Friesshardt serénykedve jön lefelé a
mély úton és kiált:
Utat csinálni! Helytartó uram
Közvetlenül
mögöttem jön lovon! Tell el.
Armgard élénken:
A helytartó
jön! Gyerekek előbbre. Gessler és Harras fent lóháton megjelennek.
Stüssi Friesshardthoz:
Hogy
jöhettek
A vizen át? Hisz nincsenek hidak.
Friesshardt:
Elbirtunk mi a tóval is,
barátom.
Holmi víztől nem ijedünk mi meg.
Stüssi:
Talán a tó vizén ért a vihar?
Friesshardt:
Ott ám. Míg élek, nem
felejtem el.
Stüssi:
Mondd el, ne menj!
Friesshardt: Mennem
kell, hagyjatok,
A várnépnek a helytartót jelentem. El.
Stüssi:
Csak lettek volna jó emberek
rajta,
Elsüllyedt volna a hajó, tudom.
Az uraknak segít a tűz
is, víz is. Körülnéz.
Hová lett közben az az ember innét?
El.
Gessler és Harras lóháton jönnek.
Gessler:
Én a császárt szolgálom, mondj
akármit,
És dolgom csak az ő kedvét keresni.
Nem hízelegni s
keztyűs kézzel bánni
Küldött a nép közé! Elvárja ő
A
vasfegyelmet. És ez itt a kérdés:
Ki hát az úr? Császár avagy
paraszt?
Armgard félénken közeledik:
Most
itt az alkalom, most megteszem.
Gessler:
Hogy Altorfban a kalapot
kitettem,
Nem móka volt. Nem is a szíveket
Kutattam. Jól tudom,
hogy ki mit érez.
Az volt a cél, hogy nyakokat, melyet
Oly
fennen hordanak, hajlítni tudjam.
A kényelmetlent ott helyeztem
el
Orruk előtt, hol el kell menniök,
Hogy lássák és
megemlékezzenek
Urukról, akit elfelejtenek.
Harras:
A népnek járnak bizonyos
jogok...
Gessler:
Nem érünk rá ilyesmit
mérlegelni.
Nagyfontosságú dolgok érlelődnek,
Az uralkodóház
terjeszkedik.
Mit apa kezdett, folytatja fia.
Ez a kis nép
lábunk alatt van és
Akárhogyan meg kell hódolnia. Haladni
akarnak.
Armgard leborul a helytartó előtt.
Armgard:
Irgalmazz, jó uram! Kegyelmet
kérek!
Gessler:
Az utamon mit
lábatlankodol?
Pusztulj innét!
Armgard: A
férjemet becsukták.
Gyermekeim most sírva kérnek enni.
Kemény
nagyúr, ó szánj meg nagy bajunkban.
Rudolf:
Ki vagy? S a férjed kicsoda?
Armgard: Szegény
Kaszás
a Rigi-csúcson. Olyan
Helyekről gyüjt füvet, hová
A nyaktörő
szirtoldalon az állat
Sem mer legelni menni. Kegyelem!
Rudolf a helytartóhoz:
Súlyos
nyomor részvétet érdemel.
Kérlek, nyisd meg szegénynek
börtönét,
Bármilyen főbenjárót vétkezett,
Már nyomora elég nagy
büntetés. Armgardhoz.
Meghallgatunk. Terjeszd elő a
várban
Kérésedet. Itt ne zavard urunkat.
Armgard:
Nem! Innen egy tapodtat sem
megyek,
Míg vissza nem adjátok férjemet.
Ki sem hallgatják. S
egy féléve már
Ott sínylődik a toronyban szegény.
Gessler:
Pusztulj odébb!
Erőszakoskodol?
Armgard:
Szolgáltass igazat, uram, te
vagy
Császár és Isten helyett a bíró.
Végezd a dolgod! Hogyha
igazat
Vársz Istentől, adj igazat nekünk is!
Gessler:
A szemtelent vigyétek!
Takarodj!
Armgard megragadja a ló zabláját:
Nekem
nincs semmi veszteni valóm.
Innen, helytartó, nem mozdulsz,
amíg
Az igazam meg nem kapom. Csak ráncold
A homlokod s forgasd
szemed! De mi
Oly nyomorultak lettünk már, hogy a
Mérgeddel nem
törődünk.
Gessler: Menj
odébb,
Te némber, mert a lovam eltapos.
Armgard:
Tiporj reám nyugodtan. Itt
vagyok Gyermekeivel a földre veti magát.
Gyermekeimmel.
Hagyjad lovadat,
Hogy patkója szétzúzza fejöket!
Tettél te
ennél már rosszabbat is!
Rudolf:
Bolond vagy, asszony?
Armgard még hevesebben
folytatja:
Eltiportad
régen
A császár földjét, Én csak egy szegény
Asszony vagyok.
Hiszen, ha férfi lennék,
Tudnám a dolgom s nem fetrengenék
Az
út porában... Ismét hallani az előbbi zenét, de halkabban.
Gessler: Szolgák,
merre vagytok?
Vigyétek ezt az asszonyt, mert különben
Olyat
teszek, hogy magam is megbánom.
Rudolf:
Nem juthatnak az emberek
ide,
Egy nászmenet elzárta az utat.
Gessler:
Az ilyen néphez én még túl
szelíd
Vagyok. Nyelvök még túl szabad. Kevéssé
Fegyelmeztük meg
őket. Hát ez így
Nem megy tovább már, erre esküszöm!
Én
megtöröm e konok szellemet,
A szabadság orcátlan szellemét.
Mától
kezdve új törvényt hirdetek.
Ezentúl... Nyíl fúrja át, szivéhez
kap, hanyatlik, elhalóan.
Isten, irgalmazz nekem!
Rudolf:
Uram! Szent Isten! Honnan jött
a nyíl?
Armgard felugrik:
Megölték!
Elhanyatlik! Eltalálták!
A nyílvessző a szívét járta át!
Rudolf leugrik lováról:
Ez
borzasztó dolog, siess, uram,
Imádkozz gyorsan. Kérd Isten
kegyét,
Hiszen meghalsz...
Gessler: Ez Tell lövése volt.
A lóról Harras Rudolf karjába omlott. Rudolf a padra fekteti: Tell megjelenik fenn a szirten.
Tell:
Ha rám ismertél, mást ne is
keress.
A kunyhók szabadok, s a tiszta erkölcs
Nyugodt lehet.
Többet te már nem árthatsz.
Eltűnik. Nép tódul be.
Stüssi a nép élén:
Mi az, mi az?
Mondjátok el mi történt.
Armgard:
A helytartót nyílvesszővel
lelőtték.
Nép berohanva:
Kit öltek meg?
A nászmenet első emberei már lent vannak, a többiek még fent a szirten, a zene tovább szól.
Rudolf: Elvérzik.
Emberek,
Segítsetek! A gyilkost üldözzétek! A haldoklóhoz.
S
így kell végezned. Sorsod menthetetlen.
Stüssi:
Az arca sápadt. Nincs már élet
benne.
Sokan:
Ki volt a tettes?
Rudolf: Megőrültetek?
Muzsika
a halálhoz? Csend legyen!
A zene egyszerre elhallgat, még
többen jönnek.
Beszélj, uram, ha tudsz még! Nincsen-e
Számomra
még parancsod?
Gessler a kezével int, s mivel Rudolf nem érti rögtön a mozdulatot, türelmetlenül megismétli.
Hova
menjek?
Küssnachtba? Ó nem értelek. Ne légy
Türelmetlen. Hagyd
most a földi gondot,
A mennyországgal békélj meg, uram.
A lakodalmas nép érzéketlen borzalommal állja körül a haldoklót.
Stüssi:
Folyton fakóbb... Most, most
érinti meg
Szívét a halál. Szeme megtörik.
Armgard egy gyermeket felemel:
Nézzétek
meg egy rossz ember halálát.
Rudolf:
Ti esztelen nők, nincs bennetek
érzés?
E szörnyűséget így tudjátok nézni?
Inkább segítsetek.
Hát senki sem jön,
Hogy a nyilat kihúzhassam belőle?
Asszonyok elhúzódnak:
Nem
nyúlunk hozzá, Isten átka érte.
Rudolf:
Legyen hát átkozott
mindegyitek! Kardot ránt.
Stüssi elfogja:
Megállj!
Hatalmatoknak vége van.
A zsarnok elment. És most már
felettünk
Erőtök nincsen. Szabadok vagyunk!
Mind összevissza:
Szabad az
ország!
Rudolf: Ennyire
jutottunk?
Félelem, fegyelem ily gyorsan múlik?
A betóduló
fegyverszolgákhoz:
A szörnyű gyilkosság tanúi vagytok.
Itt
már minden segítség hasztalan.
A tettest hajszolnunk nem
érdemes.
A gondunk más, Küssnachtba indulunk.
Hogy megmentsük a
császár várait.
E pillanatban minden kötelesség
És minden rend
kötelme felborult.
És nincs hűség, amely megbízható.
Mialatt a fegyverszolgákkal távozik, hat irgalmas barát jelenik meg.
Armgard:
Helyet, helyet! Az irgalmasok
jönnek.
Stüssi:
Elhullt a vad, leszállanak a
hollók.
Irgalmasok félkört alkotnak a holttest körül és mély hangon énekelnek.
Az emberszív gyanútlan áll
Az élet
teljét ünnepelve,
S egyszerre rátör a halál,
És nem hagy várni,
nincs türelme.
Akár felkészültél, akár nem.
Bírád elé kell
állnod. Ámen.
Mialatt az utolsó két sort ismétlik, lemegy a függöny.
ELSŐ JELENET.
Altorf nyilvános tere. A háttérben jobbról Uri építkezése a még ott lévő állványokkal, mint az első felvonás harmadik jelenetében. Balról sok hegyre nyílik kilátás, ezeken mindenütt jeltüzek égnek. Pirkad. Mindenfelől harangszó. Kuoni, Ruodi, Werni, kőfaragómester, emberek, nők, gyerekek.
Ruodi:
Nézzétek! Jeltüzek a bérceken!
Kőfaragó:
Halljátok! Ott az erdőn túl
harang szól.
Ruodi:
Az ellenség fut!
Kőfaragó: Mieink a várak!
Ruodi:
S mi Uriban saját földünkön
tűrjük
A zsarnok várát? Utolsók vagyunk,
Akik kimondják
szabadságukat?
Kőfaragó:
Álljon tovább is a rabság
jele?
Rontsuk le, emberek.
Mind: Lerontani!
Ruodi:
Stier hol van?
Stier: Itt vagyok. Halljuk, mi kell?
Ruodi:
A kürtöt fújd meg fenn az
őrtoronyban,
Hogy túlharsogja mind a bérceket,
S a szakadékok
riadó visszhangja
A hegyvidéknek minden emberét
Idézze meg.
Stier el, jön Fürst Walter.
Fürst Walter:
Barátok, várjatok!
Még
nincs hírünk, hogy Unterwalden földjén
És Schwyz földjén mi van.
Még híreket
Kell várnunk onnan.
Ruodi: Mit
várjunk? A zsarnok
Meghalt s a szabadság napfénye süt.
Kőfaragó:
Kevesled ott a jelző
tüzeket,
Melyek köröskörül tündöklenek?
Ruodi:
Férfiak, nők, mind jöjjetek!
Neki!
Állványt romboljunk! Törjünk boltivet!
Le a falat! Kövön
kő ne maradjon!
Kőfaragó:
Gyertek! nagy munkával mi
raktuk össze,
Tudjunk rombolni is!
Mind: Essünk neki. Minden oldalról megrohanják az épületet.
Fürst Walter:
Az ár megindult, itt már
nincs megállás.
Melchthal és Baumgarten jönnek.
Melchthal:
Mi ez? Sarnenben elhamvadt a
vár,
Rossberg romhalmaz, s ez még épen áll?
Fürst Walter:
Melchthal, te vagy? A
szabadság hírét
Hozod? Maradt még ellenség hazánkban?
Melchthal megöleli:
Mind
elkotródtak, örvendj, jó öreg!
E percben, mikor itt
beszélgetünk,
Zsarnok már nincs többé a svájci földön.
Fürst Walter:
Hogy vettétek be, mondd,
a várakat?
Melchthal:
A sarneni erődöt Rudenz
báró
Hős férfi-bátorsága vette meg.
Rossberg falára éjjel én
jutottam.
De halljátok, mi történt. Elzavartuk
Az ellenséget és
tüzet csináltunk.
A lángok már a felhőkig lobogtak.
Ekkor
Diethelm jő, a Gessler legénye.
Ordítva, hogy Brunecker Berta
bennég.
Fürst Walter:
Nagy Isten! Az épület
állványai recsegve összedülnek.
Melchthal: Ott
volt. Gessler elrabolta.
S titkon bezárták. Rudenz, mint az
őrült,
Felpattant, mert a szárfák már recsegtek.
Gerendák
leszakadtak és a füstből
Kihallatszott a vergődő
leány
Sikoltozása!
Fürst Walter: És megmenekült?
Melchthal:
Itt gyorsan és elszántan
kellett tenni!
A lángokból magunk hoztuk ki őt,
S mögöttünk
dőltek össze a falak.
A lány, látván, hogy többé nincs veszély.
Az
ég felé emelte két szemét,
A báró boldogan nyakamba omlott,
S
egymásnak némán esküdtünk fel úgy,
Hogy e kötés a tűzpróbát
kiállta,
S el nem ronthatja semmi sorscsapás.
Fürst Walter:
Landenberg hol van?
Melchthal: Túl
a Brünigen.
Nem rajtam múlt, hogy jó apám kegyetlen
Megvakítójának
még van szeme.
Üldöztem őt, elfogtam, és apám
Elé zuhant a
nyomorult. A kardom
Már csapni készült. S a világtalan
Öregnek
megesett a szíve rajta.
A nyavalyás megnyerte életét.
Megesküdött,
hogy soha vissza nem jő.
Tudom, nem is jön. Megkóstolta
már
Erőnket.
Fürst Walter: Szép, hogy
nem szennyezte be
Vérontás ezt a tiszta diadalt. Gyerekek
mennek a színen az állványok roncsaival és a szabadságot
éltetik.
Ó, milyen ünnep! Megszólal Uri hatalmas
kürtje.
Emlegetni
fogják
A gyermekek még vén korukban is. Lányok póznán a kalapot
hozzák. A szín megtelik néppel.
Ruodi:
A kalap, mely előtt hódolni
kellett.
Baumgarten:
Mondjátok meg, mi történjék
vele.
Fürst Walter:
Ó Istenem, unokám állt
alatta...
Több hang:
A zsarnokság jele!
Pusztítsuk el!
Tűzbe vele!
Fürst Walter: Nem,
őrizzük meg inkább.
Ha eddig a zsarnok jelképe volt,
Legyen az
örök szabadság jele!
A nép, férfiak, nők, gyerekek nagy félkört alkotnak festői csoportban üldögélnek az elrombolt állványok darabjain.
Melchthal:
Az eltiport zsarnokság
romjain
Megállunk most. Pompásan véghezvittük
A Rütli
fogadalmat, eskütársak!
Fürst Walter:
Csak elkezdtük, de még be
nem fejeztük.
Most kell a bátorság és egyetértés.
Tudjátok meg:
nem fogjuk elkerülni
A császár bosszúját Gessler miatt,
S kiket
kivertünk, visszaküldi őket.
Melchthal:
Csak jöjjön a teméntelen
sereg!
A belső ellenséget elzavartuk,
A külsőnek szintén
szemébe nézünk.
Ruodi:
Nincs útjuk más, csak néhány
hegyszoros,
Azokat saját testünkkel fedezzük.
Baumgarten:
Örök kötés tart minket
össze, nem
Félünk mi semmilyen császári hadtól.
Rösselmann
és Stauffacher jönnek.
Rösselmann:
Istennek ez szörnyű
ítélete.
Emberek:
Mi az?
Rösselmann: Ó milyen borzasztó kor ez.
Fürst Walter:
Mi az? S te is jössz,
Stauffacher barátom?
Mi történt?
Emberek: Halljuk!
Rösselmann: Döbbenetes újság!
Stauffacher:
Nagy félelmet vett le
rólunk a sors.
Rösselmann:
A császárt megölték.
Fürst Walter: Irgalmas Isten! Az emberek felriadnak, körülállják Stauffachert.
Mind:
Megölték? Kit? A császárt?
Hihetetlen!
Melchthal:
Való ez vajjon? Honnan jött
a hír?
Stauffacher:
A hír való! Albrecht
gyilkos kezétől
Halt meg Brucknál. A hír hozója
Müller,
Megbízható, derék schaffhauseni.
Fürst Walter:
Szörnyű merénylet! Ki
követte el?
Stauffacher:
Az teszi szörnyűbbé, hogy
ki a tettes:
Testvérének fia, tulajdon öccse,
János sváb
herceg, az gyilkolta meg.
Melchthal:
S mi oka volt, hogy
nagybátyját megölje?
Stauffacher:
Az apai vagyonra várt az
öccs,
Azonban a császár nem adta ki,
Mint mondták, hogy
kifossza rokonát
És püspökséggel kárpótolja őt.
Akárhogy volt,
az ifjú hallgatott
Gonosz baráti suttogásra. És
Mert több
nemes, mint Eschenbach teszem,
És Tegerfelden, Wart és Palm
urak
Felbíztatták, úgy döntött, hogyha nem
Nyer igazat, majd
gyilkos bosszut áll.
Fürst Walter:
És véres tettét hogy
hajtotta végre?
Stauffacher:
A császár Steinből ment
Baden felé,
Rheinfeldnek, hogy az udvart ott találja.
Vele
Lipót és János hercegek,
És még egyéb előkelő urak.
A Reuss
partjához ért el a menet,
Hol kompon kelnek át az utasok,
A
kompon mentek rá a gyilkosok,
Kíséretétől elvágván a
császárt
Átmentek. Szántóföld következett,
- Ott azt mondják,
hogy egy pogánykori
Helység a földben eltemetve fekszik, -
Az
ősi Habsburg-vár is látható,
Hol törzsének hatalma megfogant,
A
herceg tőrt húzott s torkába szúrt,
Míg Palm Rudolf lándzsát ütött
belé
És Eschenbach fejét roncsolta ketté.
A császár vérében
zuhant a földre,
A honi földre, honi kéz halottja,
A túlsó
parton mindez látható
Volt, ám a víz közöttük állt, s nem
is
Tehettek mást a rémült jajgatásnál.
Az úton egy szegény nő
üldögélt.
Annak ölében vérzett el a császár.
Melchthal:
Földet sóvárgott, erre
mindent föltett.
És mit szerzett? Csak egy sírdombnyi földet.
Stauffacher:
Az országon úr lett a
rémület.
Lezárták a hegyek szorosait,
Mindenki őrködik
határain.
Még Zürich is becsukta kapuit,
Amire példa harminc
éve nincs.
A gyilkos fél. És fél a bosszuálló,
Mert már írtó
dühének fegyverével
Jő Ágnes, a kemény magyar királyné, -
Ki
sem halott apjának, sem nemének
Gyengeségét nem ismeri, -
Hogy
a gyilkos faján vad bosszut álljon,
Kiírtson szolgát, fiút,
unokát,
Sőt várakat készül lerontani.
Megesküdött, hogy
nemzedékeket
A sírba küld s vérből csinál magának
S bosszújának
forró fürdővizet.
Melchthal:
S hol rejtőznek a tettesek
vajjon?
Stauffacher:
A holttest mellől öt
különböző
Úton futottak el, hogy már ezen túl
Egymást ne is
lássák. És János herceg,
Azt mondják, a hegyekben bújdosik.
Fürst Walter:
A gaztett nem hozott
hasznot nekik.
A bosszú meddő érzés. Csak magának
Félelmes
tápláléka. Vért iszik
Csupán a bosszú s borzalmon tenyészik.
Stauffacher:
A gyilkosok tettének nincs
gyümölcse,
A gyilkosság nekünk terem gyümölcsöt,
S le is
szedjük mocsoktalan kezünkkel.
Megszűnt mellünkön a
lidércnyomás.
A szabadság főellensége meghalt
És hírlik, hogy a
Habsburgok kezéből
Más kézbe fog kerülni a jogar,
A birodalom
választani óhajt.
Fürst Walter és mások:
S mit hallottál?
Stauffacher: Luxemburg
grófja már,
Mint hallom, több helyen jelöltnek számít.
Fürst Walter:
Kitartottunk és mindíg
hívek voltunk.
Igazunkat remélni van jogunk.
Az emberek ölelkeznek. Sekrestyés jön hírnökkel.
Sekrestyés:
Itt vannak ők, az érdemes
vezérek.
Rösselmann és mások:
Mi ujság?
Sekrestyés: Hírnök hozta ezt az írást.
Mind Fürst Walterhez:
Nyissad
ki, olvasd.
Fürst Walter olvas: "Úri,
Unterwalden
És Schwyz szerény népének bő kegyét
Küldi ezennel
Erzsébet királyné."
Többen:
Mit kíván még, hisz uralmának
vége.
Fürst Walter olvas:
"Özvegységének
súlyos bánatában,
Amellyel férjének véres halála
Sujtotta,
fordul mind a svájci földek
Hűségéhez és szerető szívéhez."
Melchthal:
Bezzeg nem tette, míg jól
ment neki.
Rösselmann:
Csend! Halljuk!
Fürst Walter olvas:
"Reméli,
hogy hű népe érdemelt
Utálattal fordul el a gonosz
tett
Elkövetőitől. Elvárja hát,
Hogy senki oltalmat nem ad
nekik,
Sőt mindenki hűségesen segít
A bosszúnak kezére adni
őket,
A felséges kegyet el nem feledvén,
Melyet Rudolf házától
élvezett!" Az emberek a bosszúság jeleit mutatják.
Többen:
A felséges kegyet!
Stauffacher:
Valóban volt részünk
Rudolf kegyében,
De mily kegyet adott nekünk fia?
A hitlevelet
megerősítette,
Amelyet még minden császár aláírt?
Igazságot
szolgáltatott talán,
Az üldözött jognak melléje állott?
Kiket
nagy gondunkban hozzája küldtünk,
Követeinket sem hallgatta
meg!
Mondjuk meg, hogy semmitse kaptunk tőle,
S minden jogunk
elpusztult volna, ha
Erős kézzel magunk ki nem
csikarjuk.
Bajunkkal nem törődött. Ezt köszönjük?
Nem oly magot
vetett, hogy ezt arassa.
Magasban élt fölöttünk. Nem tudott
Minden
népének atyja lenni. Csak
Családja volt a fő, ez az
igazság.
Kikkel törődött, most azok sirassák.
Fürst Walter:
Nem örvendünk mi most
véres bukásán,
Elmult keservet nem hánytorgatunk.
Világért sem.
De hogy mi bosszút álljunk,
Azért, ki nékünk jót nem tett soha,
S
üldözzük azt, ki sohsem üldözött,
Nem illik hozzánk, nem tetsző
nekünk.
A szeretet nem rendeletre megy.
Felszabadultunk, Isten
a tanunk.
És erről többet nincs mit mondanunk.
Stauffacher:
S ha termeiben zokog a
királyné
S kezét tördelve néz az ég felé,
Ugyanez égre, itt egy
nép tekint
S a szabadság boldog hálája sóhajt.
Szeressen az,
aki részvétet óhajt. A hírnök elmegy.
Melchthal a néphez:
De hol van
Tell, éppen csak ő hiányzik,
Szabadságunknak hőse?
Legnagyobbat
Tett értünk és legtöbbet szenvedett.
Most
mindnyájan házához elmegyünk,
Hogy hálánkról tanuságot tegyünk!
Mind el.
MÁSODIK JELENET.
Tell házának pitvara. A tűzhelyen ég a tűz. A nyitott ajtón át a szabadba látni. Hedwig, Walter és Vilmos.
Hedwig:
Megjő apátok, drága
kincseim!
Él és szabad. S mind szabadok vagyunk!
A hazát apátok
mentette meg!
Walter:
Bizony, anyuskám, és ott voltam
én is.
Engemet ebből nem lehet kihagyni.
Apám nyila fejem
fölött süvöltött,
S én nem féltem!
Hedwig megöleli: Nem,
megmaradtál, szentem.
S itt vagy karomban. Kétszer
szültelek.
Fájdalmak közt kétszer vajudtam érted.
De elmult! És
itt vagytok mindaketten.
És még ma megjő édes, jó apátok. Az
ajtóban szerzetes jelenik meg.
Vilmos:
Nézd csak, anyám, egy ájtatos
barát.
Alamizsnát fog kérni biztosan.
Hedwig:
Vezesd csak beljebb, lássuk el
szegényt.
Hadd tudja meg, hogy boldog házba lépett.
Kimegy
és serleggel tér vissza.
Vilmos a szerzeteshez:
Jőjj
beljebb, jó ember, vendég vagy itten.
Walter:
Üdülj fel nálunk s kipihenve
távozz.
Szerzetes félénken tekint körül,
vonásai zavartak:
Hol vagyok itt? Mily országba jutottam?
Walter:
Talán eltévedtél, hogy nem
tudod?
Bürglenben vagy, az Uri-tartományban,
Itt kezdődik a
Schächer-völgyi út.
Szerzetes a visszatérő Hedwighez:
Magad
vagy, asszony? Férjed nincsen itthon?
Hedwig:
Őt várom éppen. És téged mi
lelt?
Hogy jóban járnál, nem látszik meg rajtad.
De bárki vagy,
szomjas vagy. Itt a bor.
Szerzetes:
Bármi mohón sóvárgom is, ne
adj
Mindaddig semmit, míg nem biztosítasz...
Hedwig:
Ne nyúlj ruhámhoz és ne lépj
közel.
Ha szólni kívánsz, távolabb maradj.
Szerzetes:
A tűzhelyed lángjára
esküszöm,
És esküszöm két gyermeked fejére,
Kiket... Magához
vonja a fiúkat.
Hedwig:
Ne nyúlj hozzájuk! Mit
csinálsz?
Ereszd őket! Te nem vagy szerzetes!
A békesség ruhája
ez a kámzsa.
De arcodon nem békesség lakik.
Szerzetes:
Nincs nálam senki
boldogtalanabb.
Hedwig:
A szenvedés mindíg megnyítja
szívem.
Mért érzem tőled elzárkózni mégis?
Walter felugrik:
Megjött apám!
Kifut.
Hedwig: Ó Istenem. Indulna, remeg, de vonakodik menni.
Vilmos szintén kifut: Apám!
Walter kint:
Apám, megjöttél!
Vilmos kint: Édes jó apám!
Tell kint:
Drágáim, itt vagyok!
Hol van anyátok? Bejönnek.
Walter:
A küszöbön van, nem jöhet
tovább.
Félelemtől is, örömtől is reszket.
Tell:
Ó Hedwig, Hedwig! Fiaimnak
anyja!
Ki elválasszon, nincs többé a zsarnok!
Hedwig nyakába borul:
Kimondhatatlanul
aggódtam érted! A szerzetes felfigyel.
Tell:
Felejtsd el és élj most már
boldogan.
Megjöttem, itt van kedves otthonom.
Saját kis
házamban tudom magam.
Vilmos:
Édesapám, az íjat hova
tetted?
Nincs nálad!
Tell: Most
már nem is lesz soha.
Szent helyre tettem. Ottan jól
megőrzik.
Azzal nem fog vadászni senki többé.
Hedwig:
Ó Tell... Elengedi kezét,
visszalép.
Tell: Mi ijesztett meg, kedvesem?
Hedwig:
Hogy jöttél vissza? Mondd... És
a kezed...
A kezed... Istenem... megfoghatom?
Tell bátran szívből:
A
hitvesemet és hazámat védte.
Jogom van hát Isten felé emelni.
A
szerzetes megrezzen, Tell meglátja.
Ki ez a szerzetes?
Hedwig: Ah,
elfeledtem.
Én félek tőle, te beszélj vele.
Szerzetes közelebb lép:
Tell
vagy? Kitől betelt a Gessler sorsa?
Tell:
Valóban az, titkolni nem kívánom.
Szerzetes:
Valóban Tell vagy? Isten
ujja az,
Mely házad ajtajához vezetett.
Tell jól megnézi:
Te nem vagy
szerzetes. Ki vagy?
Szerzetes: Megölted
A
helytartót, ki rossz volt hozzád. Én is
Megöltem azt, ki
megtagadta tőlem
A jogomat. Hozzád se volt kegyes.
Megmentettem
a birodalmat tőle.
Tell visszahőköl:
Te...
Borzasztó! Be innen, gyerekek!
Menj innen, kedvesem.
Boldogtalan...
Te vagy...
Hedwig:
Ki ez?
Tell: Ne
kérdezd, menjetek.
A fiúknak nem jó ezt hallani.
Menj el
hazulról. Messze! Nem szabad
Ezzel maradnod egy fedél alatt!
Hedwig:
Szörnyű... Nem értem...
Gyertek!... El a gyerekekkel.
Tell: Ausztria
Hercege
vagy. Ne is tagadd. Megölted
Édes nagybátyádat, császárodat.
Parricida János:
Örökségem rablóját.
Tell: Rokonod
S
császárod volt. A földnek háta még
Hordoz! S még mindíg süt reád a
nap!
Parricida:
Hallgass meg engem, Tell...
Tell: Véres
kezed
Bátyádnak és császárodnak vérétől!
S nem átallasz tisztes
házamba lépni?
Egy tiszta emberhez fordítni arcod?
És házamnak
vendégjogával élni?
Parricida:
Azt hittem, nálad irgalmat
találok.
Te is bosszút álltál.
Tell: Boldogtalan!
A
gyermekéért aggódó apát
A véres örököshöz hasonlítod?
Védted te
fiaid kedves fejét
S a házi tűzhelyet? Eltávoztattad
A
legszörnyűbbet tieid felől?
Én tiszta két kezem az égnek
tartom.
Megátkozlak tetteddel együtt. Én a
Természetest védtem,
te meggyaláztad.
Semmiben sem vagyok veled közös.
Te
gyilkoltál, családom védtem én.
Parricida:
Ily irgalmatlan módon
eltaszítasz?
Tell:
Menj innen, folytasd rettentő
utad!
És hagyd tisztán az erkölcs otthonát.
Parricida indul, hogy távozzék:
Így
nem tudok és nem akarok élni.
Tell:
Szívem megesik mégis rajtad.
Ilyen
Fiatal vagy s uralkodói vér,
Rudolf, uram s császárom
unokája
S mint gyilkos bujdosó, vagyontalan
Házamnak küszöbén
rimánkodol... Elfedi az arcát.
Parricida:
Ha sírni tudsz, sirasd meg
sorsomat.
Mert az borzasztó. Én herceg vagyok.
Vagyontalan s
boldog lehettem volna,
Ha kapzsiságom mérsékelhetem.
De
szívemet irígység rágta. Láttam
Lipótnak, a rokonnak
ifjúságát
Dicsőségtől, birtoktól környezetten.
Míg én, az
egykorú, csak szolgai
Helyzetben élhettem, nagy szégyenemre.
Tell:
Bátyád alkalmasint ismerte
bensőd.
Hogy nem adott földet s népet neked!
Vad, gyilkos
tetted igazolta most
Félelmesen, mint emberismerőt.
És hol
vannak véres bűntársaid?
Parricida:
Hová a lelkiismeret vezette
őket.
A tett óta nem láttam egyet is.
Tell:
Sorsod tudod, hogy nem lehet
barátod,
S ellenségednek szabad préda vagy?
Parricida:
Ezért bujkálok
rejtekutakon.
Egyetlen ajtón sem merek kopogni.
A pusztaság
felé igyekszem én.
Hegyek közt bújok, önmagamnak szörnye,
És
önmagamtól visszaborzadok,
Ha csermelyben meglátom arcomat.
Ha
emberség és részvét volna benned... Térdre hull előtte.
Tell elfordul:
Kelj fel, kérlek.
Parricida:
Nem. Nyujtsd előbb
segítségül kezed.
Tell:
Halandó ember segíthet neked?
De
kelj fel, kérlek. Bármi volt a vétked,
Ember vagy, és én is ember
vagyok.
Jó szó nélkül el nem bocsátalak.
Amit tudok, azt
megteszem.
Parricida felugrik és hevesen
megragadja Tell kezét.
Te
jó vagy.
És megmentesz a kétségbeeséstől.
Tell:
Ne érints. Menned kell. Itt
rádtalálnak.
S ha rádtalálnak, védelemre már
Nem számíthatsz.
Hová szándékozol?
Nyugalmat hol remélsz?
Parricida: Azt nem tudom.
Tell:
Halljad, hogy Isten mit sugallt
nekem:
Zarándokolj Szent Péter városába.
Borulj a pápa lábához,
bűnöd
Gyónd meg neki és váltsd meg lelkedet.
Parricida:
Nem fog kiadni
ellenségeimnek?
Tell:
Mit ő tesz, azt az Istentől
fogadd el.
Parricida:
S az ismeretlen földre hogy
jutok?
Az utakat nem ismerem, s nagyon
Félnék más vándorokhoz
csatlakozni.
Tell:
Az utat megmondom, de jól
figyelj.
Indulj a Reuss folyónak ellenében,
Amely hegyről omlik
vadul alá...
Parricida megijed:
A
Reuss-folyó? Az látta tettemet.
Tell:
Völgyében megy az út és sok
kereszt
Mutatja, melyeket a hóviharban
Holt vándorok emlékéért
emeltek.
Parricida:
Ha lelkem viharát
csitíthatom,
Az elemektől már nem rettegek.
Tell:
Borulj le majd minden kereszt
előtt
S forró könnyekkel tarts bűnbánatot.
Ha majd e zordon
úton átjutottál,
S a hegy nem küldi jéglehelletét
A jégborított
szorosból reád,
Egy porzó hídhoz érkezel. S ha ezt
Be nem
szakítja bűnöd súlya, ott
Sziklakapu tárul ki majd
előtted,
Melynek sötétjét nap nem érte még.
Ezen túl boldog,
kedves völgybe érsz.
De meg ne állj. Te csak siess tovább.
Ott
nincs helyed, hol nyugalom lakik.
Parricida:
Rudolf, Rudolf, ó én
császári ősöm!
Országod földjén így megy magzatod?
Tell:
Így jutsz haladva folyton
felfelé,
A Gotthard-csúcsra, hol örök tavak
A mennyboltnak
fellegvizéből élnek.
A német földtől ott búcsút vehetsz,
Egy
más folyó fürgén vezet le majd
Itáliába, fogadalmi földre.
Alpesi
kürtök jelzik a csordát.
Hangokat hallok. Menj.
Hedwig besiet: Hol
vagy, uram?
Apám jön. S mind az eskütársak jönnek
Vidám
menetben.
Parricida elfedi az arcát: Százszor
jaj nekem:
A boldogokkal nem szabad maradnom.
Tell:
Menj, kedvesem és lásd el ezt az
embert
Bő útiholmival, mert útja nagy.
És nem lehet közben
megszállnia.
Siess, jönnek.
Hedwig: Ki ez?
Tell: Azt
ne kutasd!
S ne nézz utána, hogyha majd elindul.
Nem kell
látnod, hogy útja merre visz.
Parricida hirtelen Tellhez megy, de ez csak mozdulattal int neki és távozik. Mikor mind a ketten két különböző irányban elmentek, változik a szín és kitárul az utolsó jelenet.
UTOLSÓ JELENET.
Színhelye a Tell háza előtt elterülő egész völgykatlan, amelyet a határoló magaslatokkal együtt ellepnek a csoportokat alkotó emberek. Mások a Schächer feletti bürün vonulnak. Elől jön Fürst Walter a két fiúval, továbbá Melchthal és Stauffacher. Mások utánuk tódulnak. Mikor Tell kilép, mind üdvrivalgással fogadják.
Mind:
Tell, a vadász, megmentőnk,
éljen, éljen!
Mialatt a legelsők Tellt körülfogják és ölelgetik, még Rudenz is megjelenik, aki a férfiakkal és Berta, aki az asszonyokkal ölelkezik. A hegyről zene kíséri a néma jelenetet. Mikor ennek vége van, Berta a nép közé lép.
Berta:
Polgárok, eskütársak, vegyetek
fel
Közétek engem, boldogot, ki első
Védence volt a szabadság
honának.
Bátor kezekre bízom sorsomat.
Megvédtek, mint
polgártársatokat?
Emberek:
Vérünkkel, mindenünkkel!
Berta: Köszönöm!
Akkor
ez ifjúnak nyujtom kezem,
Mint szabad svájci lány szabad
legénynek!
Rudenz:
Szolgáimat szabadokká teszem!
A zene gyorsan belevág és lemegy a kárpit.