ATHENAEUM OLVASÓTÁRA




RÖGHÖZ KÖTÖTTEK



IRTA
IFJ. LÓNYAY SÁNDORNÉ







BUDAPEST
ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5531-17-0 (online)
MEK-14583



TARTALOM

Levél.
A szent.
Otthon.
Az utolsó Fáraó.
Áldozat.
Éva.
Tiszavirág.
Cserkészeten.
Orchideák.
A zenélő óra.
Tiszaparton.
Örökség.
A király bosszuja.
A courtisane.
Szalontragédia.
Falun.
Hajón.
Az atelierben.






Levél.

Édes!

Az álomország csendes nemlétének a hatalma alól felszabadult a lelkem végre s most, hogy visszazökkentem a való élet viszonyaiba, egyszerre tisztán áll előttem minden...

A nagy ablakokon beverődik hozzám a kert világossága s szomorusággal teli atmoszféra vesz körül, amelynek semmi közössége nincs a külső világ derült kék egével. Valami lankadtságot okozó, elbágyasztó atmoszféra ez - amely talán a kihalt fákból és a sárga levelekkel fedett sáros földből párolog ki és okkerszinü gőzökbe burkol mindent. Amott látszik az a szőlőlugas is, amelynek nyáron annyi csábbal felruházott menhelye alatt együtt ittunk az illuzió hazug borából... Akkor, - azokban a távoli szép napokban - csakugy duzzadt a nedvektől és megértékelhetetlenül festői redőzetekkel ékesitette fel ezt az álomazilumot. Olyan volt az, mint egy aranyos rácsu gyóntatószék... Most, az elszáradt venyigék fonnyadtan lógnak le a merev faléczekről, s néhány száraz levelet szomoruan ráz az őszi szél... Tout passe, tout casse, tout lasse!!! Te mondtad egyszer - és azóta lángbetükkel áll itt beirva a szivemben,... mint ahogy összegyüjtve hordozom minden szeretetteljes vagy keserü szavadat a lelkemben, s ha ugy egymagamban vagyok, azokkal játszik - mint megannyi szines, ragyogó drágakővel - a képzeletem... Tout passe, tout casse, tout lasse... ezt ketyegi még az a kis óra is itt mellettem, amit nekem a névnapomra adtál. Siet... mintha lázba hozta volna az idő gyors tünése, mintha ketyegésével utól akarná azt érni, amit pedig beérni úgy is lehetetlen - az egyre távolodó multat... Gyorsan, gyorsan! - hiszen az életnek ideje oly rövid s ez a kicsi kis masina, amely parányi kerekeit itt mozgatja, egyre azt ismétli: Tout passe, tout casse, tout lasse...

Elmulik minden!... El a másodperczek, a perczek, az órák, a napok, - elmulik a barátság, a szeretet és a vágyak üdvössége, - csak egy nem mulik el soha - - az én szerelmem. A természet rendje szerint én fogok meghalni előbb és ha majd kiteritve fekszem a ravatalon, meglátod még a szemfedőm alatt is arczomon azt a vonást, amit a rajongás irt oda, s ha már régen ott porladok családod többi asszonyai között, szerelmem kivétel lesz a természet örök törvényei alól s még akkor is egyre őrködni fog feletted...

Ez a gyöngédség, ami fel van halmozódva a szivemben, mind a tiéd, - bár most, hogy teljesen józanul gondolkodom - nézd, megtapintom a homlokomat kezemmel - ébren vagyok! - most, hogy nem vesztegethet meg a közelséged, - érzem, hogy mindent, ami reád vonatkozik, elkápráztatott szemekkel néztem s hogy annak a sok jónak, amivel képzeletem felruházott, nagy részét tulajdonképen a saját magam érzésgarmadájából szedtem - mert valahányszor téged közeledni láttalak, mindannyiszor eltünt előlem az életvalóság, hogy egy másik, hazugságokból egybeverődött, csodásan ragyogó képnek adjon helyet, amelynek háttere az álom szürke köde volt. Tudtam én ezt jól, de nem tehettem és nem is akartam tenni ellene. Jó volt nekem, hogy a Minden lehettél abban az álomországban is, amelyhez annyiszor oda szakad a lelkem. Az az én világom, egyedül az enyém, ott senkivel sem kell megosztani téged, ott el nem vonnak tőlem az élet más kötelességei, amelyekre én mind-mind féltékeny vagyok, amiért hallgatagon szenvedek, amiért panaszszal illetni téged nem lehet... Azt az álomvilágot én épitettem meg neked, hogy ott még jobban megimádhassalak! Egy-egy pillanatra feltártam előtted is azt a titkos ajtót, amelyen belül a legszebb valóságnál is szebb életet élek... Tudod hát, hogy mindenütt csak te vagy ott, Édes! Mindenfelől csak a te hangod cseng felém, a lelkem, szivem, az egész valóságom a te lelkeddel van szaturálva. Ott neked is én vagyok a minden, senki más nem vesz el tőlem egy perczre se... És én ott beszélek veled legigazabban... de hangosan soha... Most is, hogy távol vagy tőlem, a lelkemmel ide kényszeritelek magamhoz, hogy hallgass meg. Élőszóval olyan szegényesen hangzik az, amit mondani tudok. Csupa banalitás, pedig én azt szeretném, hogy amit mondok neked, éppen ugy csillogjon, ragyogjon, mint a te szellemed, melylyel annyiszor elkápráztattál. De ha esténkint lehajtom a fejemet a párnámra és lehunyom a szemem, hogy jobban lássalak, akkor megszépülnek a gondolataim, akkor ugy szólok hozzád, mint senki más, akkor tudom, hogy ha hallanál, nem kellene rettegnem attól, hogy valaha elveszitelek...

Mert azt hiszem, hogy nem csupán a szivem erejében van a hatalmam fölötted, hanem az kötött le eddig, hogy én a szerelmem titkos varázsával mindig rád gondolok, hogy nem engedtelek egy perczre sem elszakadni sem a lelkemtől, sem a fantáziámtól, hogy belevettem magamat ezzel a telhetetlenséggel a lelked falába, csak ugy, mint azokba az édes szálakba, amelyek érzékeidet agyaddal összekötik.

Mert szeretlek, szeretlek tégedet s ez a szertelen nagy érzés betölti egész valómat s kizökkenti lelkemnek egyensulyát. Most is, - egy évi házasság után - mikor először hagytál magamra egy egész hétre, megvonaglik a szivem tőle...

Valami édes-bus melódia rezeg végig rajta, amiben sok-sok van az örömből, de talán még sokkal több van benne a fájdalomból... A végzetem vagy, éreztem, tudtam ezt, mikor mint özvegyasszony először láttalak, mikor titkon, lopva néztem utánad az utczán és megszoritottam a leánynővérem kezét: »Margit, ez az ember szerepet fog játszani az életemben.«

A végzetem vagy, ez megmásithatatlan. Mikor ezt egyszer meg is mondtam neked, te azzal a szelid nyugalommal, ami egyik legértékesebb tulajdona a lelkednek, azt felelted: »És te is a végzetem vagy, a végzetem...« Emlékszel-e, édes, hogy én semmit se szóltam rá, mert attól a titkos, elfojtott zokogástól, ami megrázott akkor, megcsuklott volna a szavam! Pedig a kezed simogatása közben, abban a félhomályban, elmondhattam volna mindent neked. Elmondhattam volna, amit most leirok: hogy amig a boldogságot érzem melletted, a jóban hinni nem tudok már... Tisztán láttam, hogyan fogom megszenvedni ezt az én nagy szerelmemet, egyszerre odajöttek hozzám hivatlanul az árnyak, az életem rémei. Láttam, hogyan fog elválasztani tőled az élet, vagy az életben az, ami mindig bosszut áll azért, ha megdöntik a korlátokat, amit a kor, az idő, számitás az emberek közé emel. Mert azt én jobban tudom nálad, hogy valaminek mindig áldozatul kell esni, ha megbontják a válaszfalakat...

De tudtam azt is, hogy sok boldogság jut általad nekem. Tudtam, hogy azért a boldogságért érdemes lesz szenvedni is. És most már jöhet akármi! Én csak áldani foglak téged azért a nagy fényességért, amivel az életemet beragyogtad, amit egyszerre gyujtottál meg benne.

Nem voltam lobbanékony természetü, de ez a mondhatatlanul nagy, mélységes érzelem emésztő tüzzel, vakitó fénynyel szakadt reám; meg is ijedtem a hevességétől egy-egy pillanatra, szinte elállott a lélegzetem a szivem erős dobogásától, - de aztán megszakadt az öntudatom, s hagytam magam uraltatni általa - mint valami gép.

Igen, becsületesen küzdöttem ellene eleinte - a kettőnk között lévő nagy korkülönbség miatt - de ma már mosolygok rajt', hogy volt hozzá merészségem, megkezdeni ellened a harczot! Oh, nagyon hamar megadtam magamat. Boldogan hajlott meg előtted a fejem. Bevallhatom már, hiszen egy lázas, önfeledt perczben azt is bevallottam, hogy minden szavam, minden gondolatom a lelkem térdhajlása előtted. Ne bizd el magadat ezért. Én emeltelek fel az én álomvilágbeli tündérországomba, ahol a magam lelkének fölöslegével épitettem meg a Te templomodat, hogy ott oltárra állithassam a képed, hogy ott reád pazarolhassak mindent, s most, mikor odaadtam már a lelkemből mindent, tudod, mi fáj? Az, hogy még többet nem kivánsz...

Mint a tengerfenék kis rákja, amely a vak chama kagylójába bujik, hogy rajta élősködjék: ugy élősködik rajtam ez a szerelem, elrabolja nyugalmamat, s éjeimet és nappalaimat örökös rettegéssé változtatja. Beleástad magadat a szivembe, a lelkembe, az idegeimbe, benne vagy a levegőben, amit beszívok, amit kilehelek, benne vagy az álmaimban és az imáimban is, de leginkább benne vagy a könnyeimben.

Ha reád gondolok, minden másnak a tudata kivész a lelkemből; ha lefekszem s csókod még ott ég ajkamon, erővel visszatartom az alvást, hogy reád gondolhassak; velem jösz mindenfelé s ha néha Istenemnél akarok könnyiteni lelkemen, megzavarod gyónásomat is, mert ott érezlek, magam mellett... Ha szüleimnek levelet kell irni, eldobom a tollat, mert minden szóm egy-egy vallomás volna hozzád, akit mindennap látok, egyetlen gyöngéd kifejezés sem maradt a számukra, akik életet adtak, felneveltek, dédelgettek s akikről három hónap óta nem tudok semmit. Az én egyetlen nagy vágyam, szent epedésem a te szerelmed volt.

Ismeretségünk elején egyszer elragadt a lovam, s midőn te felemeltél a földről, ahová leugrottam - elájultam az izgatottságtól. A karjaid között tartottál akkor, de én sokkal előbb magamhoz tértem, mint ahogy te gondoltad, csak ugy lehunyva tartottam a szemeimet, nehogy elmuljék a varázs... Bevallom most. Bár féltem, hogy elárul a szivdobogásom, mégis hozzáédeskedtem a meleg testedhez és ha azóta rád gondolok, mindig itt érzem a karod szoritását a baloldalomon. Ha tudnád, hányszor visszaálmodom ezt az első ölelésedet... Sokszor csak ugy meglep a varázsa szinte váratlanul. A távoli édes idők emlékei visszajárnak hozzám, s velük mintha egy kifogyhatatlan világ szökkenne asztalom mellé. Tout passe, tout casse, tout lasse! Te mondtad. Miért mondtad ezt, szólj - hát az örökkévalóság vágya nem a szerelemben gyökerezik?...

Te fiatalabb vagy nálam négy évvel, s ez a kiméletlen, lesujtó való most rám támadt egész erejével. Oh, miért hagytál olyan hosszu időre magamra? - Eddig ugy éreztem, ha veled voltam, hogy nincs egy szemernyi akarat sem bennem, de hiján voltam az ösztönnek is, amely megóvhatott volna a tévedéstől. S most, most egész világosan érzem azt az egyet, csak azt az egyet, hogy nagy szerencsétlenség történt, hogy mindennek vége van s hogy attól, ami most kezdődik, rettegni kell, és szaladni...

Egy piczike felhőfoszlányon keresztül néz be szobámba a nap, fényes köröket mázol papirosomra, mintha megszólalásra akarná birni a fekete betüket; fölszürmölődik az ablakredőkig és átfestve azokat, lopott szint ad nekik. És a mint el-elnézem a mozgó fényt, a reczés mellékszárnyidomokat, a fényes ákom-bákomokat, hálásan gondolok rá, hogy milyen könyörületes hozzám, hogy árnyékban hagyja arczomat s a velem szemben lévő tükröt, hogy legalább most, a mig neked irok, ne lássam azt, - ami miatt az aggodalom egészen elhatalmasodott a szivemen, ami kegyetlen, kiábránditó józansággal mondja nekem: hogy a szerelem örökkévalóságában hinni botorság - - az első ránczot itt a szemem alatt...

Most, hogy ezt leirtam, megvonaglott alattam a föld. Belső reszketés járja át egész valómat, mintha szivem, idegeim, agyam mind, mind egy-egy villamos batteria volnának.

- Az első ráncz! - Hangosan ejtettem ki e szavakat a nagy csendben s megijedtem tőlük, mintha valaki más mondta volna el a hátam mögött. Valami óriási nagy csüggedés szállott a lelkemre, sirni szeretnék, mint egy kicsi gyermek, akit oltalmazó nélkül hagytak a sötét szobában...

...Tudod, hogy ekzaltált természetü vagyok, - hiszen százszor mondtad magad is - tudod, hogy sokszor a legforróbb órákban is egyszerre minden látszólagos ok nélkül sirva fakadtam a karjaid között... Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy el fog jönni az idő, - mert el kell jönnie a köztünk levő nagy korkülönbségnél fogva, de meg azért is, mert férfi vagy - amikor megszünsz engem szeretni, amikor másnak mondod el azokat a gyöngéd, beczézgető szavakat, amelyekkel eddig engem vittél föl magaddal a menyországba... És mindenkor eltitkolhatatlan fájdalommal nyilalt végig a szivemen az a féltudat, hogy talán már most is van a hajadnak egy szála, a szemednek egy sugara, a szivednek egy dobbanása, ami a másé, amit én nem álmodhatok bele az álmaimba... És ez a gondolat át meg átjárja agyvelőmet, beteggé tesz és elsorvaszt... Tegnap el akartam menni innen, hogy érezd hiányomat, ha hazatérsz, hogy kénytelen légy eljönni értem, hogy megleshessem arczodon - téged is oly boldoggá tesz-e a viszontlátás, mint engem? Ma már nem merem - mert félek, hogy nem fogsz visszahivni. - Pedig nem történt semmi tegnap óta - csak az, hogy egy kis czédulát találtam, amely téged rendez-vousra hijt... Talán nem is mégy el reá, mit tudom én? De mégis mintha megállott volna körülöttem, fölöttem minden, azután meg mintha egy egész futóhomokra épitett világ omlott volna össze, amely a romjai alá temette összes boldogságomat... És nekem nincs föltámadásom, - mert veled élnem nem lehet többé - és nélküled élni nem tudok.

Nem, ne hidd - nem azért halok meg, - önmagamban, saját összeférhetetlen természetemben hordom a hibát... El vagyok tökélve a halálra, mert nem tudok megalkudni a körülményekkel, mert határtalan önzésem nem engedi meg, hogy lemondjak arról, ami az enyém. Abból a hitből pedig, hogy én örökké az maradhassak neked, ami te vagy nekem, - kigyógyitott ez a néhány fehér hajszál itt a halántékomon...

Igen, meg fogok halni, de még mindig félelemmel gondolok erre az ismeretlen eseményre, amely itt a földön örökre el fog szakitani tőled.

És most besötétedik a világ. Valami szörnyü dulakodás folyik az agyamban és én tehetetlenül nézem, hogyan válik meg tőlem a napfény. Az idő, ez az éhes, tehetetlen moloch, egyre ujabb és ujabb áldozatokat követel tőlem, és én, akitől elvitte már az ifjuságot, most már csak az életemmel adózhatom neki... Az erősöké, a fiataloké az élet, én pedig gyenge és - öreg vagyok...

Isten veled hát! Egyetlen sóhajom sem volt, amely ne feléd szállt volna, te voltál a religióm, az Istenem, - a te neved itatott át költészettel mindent ezen a nagy, kerek világon... Isten veled! Még egyszer, egyszer utoljára hozzád tapadok a lelkemmel... megérzed-é?

Éva.



A szent.

- Jó estét, grand' mère, - szólott Jeanne de Lisle, négyéves kis fiát kezénél fogva maga után vonszolva.

Az öreg báróné gyöngéd, fehér arczán örömteljes mosoly futott végig.

- C'est gentil d'avoir pensé à moi, - mondta, kissé felemelkedve a kopott, brokát karosszékből, amelyen ült. - De elszoktattál attól, édes Jeanne, hogy ezeket a kellemes meglepetéseket magamnak tulajdonitsam. Valami bajod van talán, amelyben segitségedre lehetek?

A szép, elegáns asszony kissé lehajtotta szőke fejét.

- Most az egyszer csak a szivem hajtott hozzád, grand' mère. Gyónni jöttem, - szólott s hirtelen, szenvedélyes mozdulattal vetve magát térdre a karosszék mellett, az öreg delnő keskeny, kékeres kezét a homlokára szoritotta.

Az öreg asszony szabadon maradt balkezével az asztalon álló ezüst csengetyü után nyult.

- Max, - szólt a belépő inashoz, - vezesse le kis unokámat a kertbe és mutassa meg neki az apró foxterriereket...

Azután ismét Jeannehoz fordult s aggodalomteljes hangon kérdezte:

- Mi az, édes leányom?...

A fiatal asszony kétségbeesetten tekintett reá. Fehér haja, jóságos kék szemei, gondosan ápolt hosszu sovány kezei, - melyek mindig mintha áldásra emelkednének, - minden mozdulata, tiszteletet parancsolt. És Jeannera egyszerre dermesztőleg hatott az a tudat, hogy ez az öreg asszony, ez a martir, a kit már ifju korában is szentnek tartott mindenki, sohasem fogja megérteni az ő nagy bánatát... És szinte már látni vélte azoknak a viaszszerüen fehér kezeknek az elutasitó mozdulatát...

Igy, ahogy hátradőlt a karosszéken, ezzel a jóságos mosolyával olyan volt, mint a Lucca della Robbia szentjei... De a fiatal asszony szivében felébredt a dacz. Eh! Hát mit bánja ő! Valakinek csak mégis meg kell mondania, mert különben elpusztul belé... Felemelte a fejét. A tekintetük találkozott. Az öreg asszony kiváncsi jóakarattal nézett reá.

- Szeretőm van, grand' mère! - vetette oda kurtán, összeszoritott ajkakkal. És csodálatos! Az öreg delnő arcza nem árult el sem haragot, sem megütközést. Sőt ellenkezőleg: vonásain végtelen szánalom tükröződött, mint olyan valakinek, aki ismeri az emberiség tévelygéseit, szenvedéseit és elnéző jósággal igyekszik enyhiteni azokat...

Egy darabig hallgatagon tekintettek egymás szemeibe, azután az öreg delnő csendesen megszólalt:

- Tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz a vége. Ez a sors, és ez az igazság. Neked el kellett veszned, édes gyermekem, hogy még itt a földön szenvedd át a lelkifurdalásnak minden kinját, hogy még itt e földön levezekelhesd azt a bünödet, hogy szüleid ellenére, csupán hiuságodra hallgatva, hozzákötötted sorsodat egy - eretnekéhez...

Fölállott helyéről, hogy egy darab fát dobjon a tüzre. Egybeszabott, hosszu uszályos fehér gyapot ruha volt rajta, egészen egyszerü, ahhoz a poziczióhoz mérten, amelyet a világban elfoglalt, talán tulságosan is az, - de ha jövés-menés közben megakadt a szoknyája alja a tulzsufolt szalon valamelyik utban álló butor darabjában, látni lehetett, hogy a balayeuse-e egy vagyont érő Mechlin-csipkéből van.

- Igen, - szólalt meg most halkan unokája, - a bünhödésem teljes lesz, ugy érzem. De nem azért, amit te vétkesnek nevezel, nem azért, mert egy más felekezet tagjának esküdtem hűséget az oltár előtt, hanem mert megcsaltam azt a jó, nemeslelkü férfit, aki sohasem vétett ellenem egy gondolattal sem... Senki sem oka semminek se, csak én magam. Oh, hiszen ti, te és anyám, grand' mère, ti megtettetek mindent arra, hogy olyan szent legyen belőlem, mint amilyenek ti magatok voltatok...

Itthon és a zárdában is, ahol növekedtem, hűségesen betartottátok a felsőbb leánynevelés szabályait: a külön észnevelést és a külön szivnevelést, ezt a rendszeresitett abszurdumot... és mindig vigyáztatok reá, hogy az életnek második, fontosabb, szentebb korszakát erős, magas fal zárja el előlem...

És mosolyogva engedtétek meg, hogy beleálmodjam magamat egy olyan csodavilágba, amelynek a szineit az elrontott képzeletemmel festettem meg s amelynek düledező volt az egyensulya, mert nem állitották a tudás biztos, széles alapjára... Óh ti, ti nem vagytok okai semminek, csak én, én magam. Arról sem tehettek, ha egyszerre mindaz, amit a szentség glóriájával övezettnek véltem, amit tiszteltem és csodáltam, amiről ébren és behunyt szemekkel egyre ugy álmodtam, mint egy leány álmodhat róla, a szerelem egyszerre uj, idegen, félelmes alakban jelentkezett előttem és sámsoni erővel rázkódtatta meg azt a büvös-bájos mesés világot, amelyben addig éltem. Csak az idegzetem, ez a gyenge, érzékeny, finom szervezet, ez volt oka mindennek. Ennek is, meg annak is, ami később bekövetkezett... Oh ha itt lehettem volna mindig melletted, ebben a józan, tiszta légkörben, talán akkor meggyógyult volna beteg lelkem...

Hiszen itt nálad minden olyan békés és megnyugtató: kis kápolnád fehér márvány-szentjei, Cimabuë mandorlás fejü szent szüze, czifra misekönyveid, az a kis csengetyü, melynek ezüst szavára áhitattal hajlik meg glóriás fejed... Minden, minden arról az Istenről beszél, akitől én oly messzire elpártoltam... Pedig látod, azért daczára annak, hogy tudom, mily nagyot vétkeztem, mégis azt mondom, hogy nem vagyok olyan hibás, mint amilyennek látszom... Hiszen a szenvedély sohasem akarat, hanem - érzés. Az érzés pedig mindig isteni. És nem lehet védekezni ellene. Egy asszony megszeret valakit a lelkével, a mi pedig fölötte áll az anyagnak - de megszereti a szivével is, és egy perczben, amely ugy lepi meg, mint a villámcsapás, megtudja, meg kell éreznie, hogy benne van az az ember a - vérében is. Hogy az is meggyult. S az a szenvedély mégis csak okozat, senki se kérte, kivánta, bün, előjáték meg nem előzte, váratlanul foglalta el helyét a szivben...

- A bölcsészek azt mondják, leányom, hogy a léleknek ellent kell állnia minden kisértésnek - szólt közbe szeliden az öreg delnő és állva maradt unokája előtt.

- Oh, épp oly joggal mondhatnák, hogy a házak ellenálljanak a földrengésnek, - válaszolt az keserüen. - Hiszen az akarat sem tőlünk függ. Tetteink épp ugy, mint érzelmeink, kényszerüek. A szivet, az igaz, hogy a vér mozgatja, de mi lenne az életnek lüktető, piros patakjából, ha a tér végtelenségében kialudnék a melegség lelke, - a nap? Minden tettünknek rajtunk kivül álló oka van, s az okot viszont erő határozza meg, és ennek az erőnek épp ugy rabszolgái vagyunk mi, az emberek, akik gőgösen a teremtés urainak nevezzük magunkat, mint ahogy rabszolgája a nehézkedésnek a mozdulatlan ür mélységeiben ragyogó legnagyobb csillag, vagy az a lehulló virágszirom, melyet a gyenge lebbenés a szárnyaira vesz... És mindez semmi másban, csak a természeti erők összeségében lelheti magyarázatát...

- Elég, Jeanne - szakitotta őt most ujra félbe az öreg asszony. - Ha ezen a hangon folytatod, könnyen koczkáztathatod lelkednek örök életét...

- Óh grand' mère! - kiáltott fel szenvedélyesen a fiatal nő. - Hiszen ezzel az élettel sem tudunk mit csinálni, s te még egy olyanra vágyol, amely sohase érjen véget!...

Az öreg delnő végigsimitotta ruhája bő ránczait betegesen sovány, fehér kezével.

- Hallgass reám, Jeanne, - mondta, erősen a szeme közé nézve unokájának. - Még fiatal vagy, van időd a megbánásra, a vezeklésre... Ugy-e, ugy-e azért jöttél hozzám, hogy tanácsot adjak neked, miként védekezzél e szerelem ellen, amely a kárhozatba visz?...

De Jeanne, aki az utolsó szavakra felállott helyéről s nyugtalanul le s feljárkált a szobában, most ismét leült a kandalló előtti puha karosszékre, s térdére támasztva könyökeit, szótlanul a tüzbe bámult.

Majd fölemelte a fejét s mintegy önmagához beszélve, szólott:

- Ez a szerelem, amely az én lelkemben tüzet fogott, ugy, oly rejtélyesen szállt át az ő lelkére is, mint ahogy átszáll az egyik csillagról a másikra a fény és a meleg, daczára minden gátnak, akadálynak, a tér végtelenségeiben... Oh, az ő mosolya boldogitóbb a virágokat fakasztó indiai isten mosolyánál, s szemének minden tekintete a forró láz erejével ráz meg... Az iránta való szerelmemet nem irthatom ki a szivemből, mert az vére a véremnek, mert az élete az életemnek... Kárhozatról beszélsz, grand' mère? Oh hát igazán sohasem voltál asszony, hogy nem tudod: a pokol lángja közvetlenül a paradicsom virágos mezői mellett van, s a kárhozathoz az ut a - mennyországon vezet keresztül...

Szinte megittasodott a saját hangjától s szikrázó szemekkel egyenesedett ki. De az öreg delnő ijedt mozdulattal intett neki csendet. Ilyen szavak e tiszta, józan falak között! Megőrült ez az asszony, hogy ilyen hangosan kikiáltja szégyenét? Milyen nagyon szeretheti azt az embert, hogy a puszta reá való emlékezés is ilyen eksztázisba hozza.

Odament hozzá és simogatni kezdte a kezét, mint egy elkényeztetett, beteg gyermekét.

- Jeanne, édes gyermekem - szólott hozzá szeretetteljesen - mire való ez a szenvedélyesség? Ha igy áll a dolog, ha nincs megbánás a szivedben, ha vágyat sem érzesz erre, ha nem birsz uralkodni magadon, akkor - hallgatnod kellett volna. Ha ugysem segithetek rajtad, miért keserited meg utolsó éveimet azzal, hogy bünöd, hogy boldogtalanságod részesévé teszel? - Oh Jeanne, Jeanne, édes leányom, valóban megkimélhettél volna ettől!...

Elfedte kezeivel szemeit s a kanapéra roskadt.

Unokája odakuszott hozzá.

- Oh, grand' mère, hát nem érted? A hallgatás megöl. Azért jöttem hozzád, mert te vagy a világon az egyedüli, akivel- róla beszélhetek. Pedig hiába mondom neked, te ugy sem értesz meg engemet; te, te kőszent, te glóriás asszony, mit tudnál te szerelemről, bánatról, fájdalomról, szivszakadásról? Semmit. Annyit sem, mint ezek a márványszobrok, akik itt bámulnak reánk a félhomályban...

Csönd volt a szobában. A nagy ablakok vasrácsain bekandikált a hold, halvány sugarai belevegyültek a lámpa világába, s különös, misztikus fénybe burkolták a kopott, Bourbon-liliomos kárpitokat, a józan, merev butorokat, a vén gobelinek marczona harczosait.

- Azt hiszed, Jeanne? - kérdezte egyszerre az öreg delnő sajátságosan halk, remegő hangon... Azt hiszed, hogy én sohasem mentem át azon az édes őrültségen, amely arra tanit, hogy a szeretett lény egyetlen pillantásáért oda kell adnunk az örök üdvösséget is?... Azt gondolod, hogy én sohasem éreztem a boldogság reszketését, a féltés kinját, a magány édes gyötrelmét, amikor odajön, odaszakad a másik lelke is, félni, rettegni, sirni, megőrülni?... Mondd, Jeanne, igazan, igazán azt hiszed?...

Jeanne figyelmesen tekintett reá.

Hogy fénylettek az öreg asszony szemei!...

Hogy remegett a keze, amelylyel egy nagy, halovány kinyilt rózsának a szirmait tépte széjjel!

- Eddig azt hittem, grand' mère, - szólott a fiatal asszony épp oly halkan, mint ahogy az öreg delnő beszélt. - De most, amióta ezt a hangodat hallottam, kételkedni kezdek benned is... Oh Istenem, - tette hozzá czinikus mosolylyal - hiszen az a harmatcsepp is, amely ezt a széttépett rózsát tegnap még felfrissitette, sárból párolgott el... Miért lennél te különb a többinél?...

- Igazad van, Jeanne, - nem vagyok különb. Hiszen tudod: tizenhat éves koromban férjhez adtak s husz éves koromban már özvegyen maradtam. - Ezután már csak a gyermekeimnek éltem - hárman voltatok - és kifogástalan viselkedésem megszerezte számomra a »szent« melléknevét. Oh milyen irónia ez! Amióta férjemet eltemettem, soha férfitekintet nem fonódott szerelmesen össze az enyémmel - ez volt vezeklésem... - Elfedte szemeit zsebkendőjével. - De azelőtt, Jeanne...

Unokája szótalanul szoritotta magához a karját.

- ...Bimbókat fakasztó, bünre csábitó májusban láttam meg először... Amikor a moh alatt szerelemre ébred az aranyszárnyu bogár, amikor a langyos vizü patakokhoz sietnek a kék szitakötők... És képe örökre mozdulatlanul reászegeződött lelkemnek látóhatárára...

Együtt voltunk mind a hárman Sorrentoban, Nagyatyádnak a feje fájt, és előbb elment aludni a szokottnál. Mi még ketten künn maradtunk a terraszon, melynek lábait kéjesen csókolták a habok... És ezek a habok nem azzal a szokásos lármás lélekzetvétellel törtek meg a kősziklákon, hanem lágyan, hizelkedve simultak hozzájuk, mintha édes, szerelmi szavakat suttognának!.. Ez a sorrentoi tenger volt a bünszerző közöttünk...

A hold még nem jött fel a hegy mögül, de már látni lehetett azt a bizonytalan sárgás világitást, amely előhirnökeül jelentkezik a keleti égen.

És amint igy egymás mellett álltunk, ruháink egymáshoz értek s önkéntelen mozdulattal huzódtunk közelebb egymáshoz. És ebben a pillanatban egész preczizitással tudtuk, hogy mit érez a másik, hogy ugyanaz a fájdalmas gyönyör, ugyanaz az édes, édes kin járja át minden idegszálunkat... És ez a tudat, ez a bizonyosság lassankint megőrjitett bennünket egészen... És egy perczben, Jeanne, amely elfeledtette velünk az egész világot...

E pillanatban éles, fülsértő zaj hallatszott valahonnan, s az öreg delnő ijedten rezzent össze. Egy pillanat alatt ismét az a szelid arczu, korrekt, kissé merev öreg uriasszony lett, a kinek a környezete ismerte. Felállott helyéről s az egyik ajtó felé ment.

Jeanne, akit ez a félbeszakitás bosszantott, kissé türelmetlenül szólt:

- Mi lehet az?

- A csengetés a kápolna felől hangzott, - mondta az öreg asszony, - de ilyenkor nem szokott itt lenni az abbé, cselédségem pedig tudja, hogy nem türöm, hogy a kápolnába bemenjenek. Igazán magam is kiváncsi vagyok a dologra...

Igy szólva, gyorsan az ajtóhoz lépett s kinyitotta azt, de ijedt sikolylyal tántorodott ismét hátra.

- Max! - kiáltott arczából kikelve, a zajra elősiető inashoz. - Hamar az abbé urat, a szentelt vizet... siess...

Jeanne kiváncsian jött közelebb. Ő is benézett az ajtón. A kis kápolna csaknem egészen homályos volt, csak az oltárra világitott reá a hold. Halvány fénybe burkolta a giallo-antico czifraságokat, a trecento-oltárteritőt, a szőnyeggel beboritott lépcsőt, és azt a négyéves kis fiut, aki valami leirhatatlan hetykeséggel ült az oltár tetején, és rázta teljes erejéből a megszentelt csengetyüt.

Jeanne hangos nevetésre fakadt. Azután lekapta gyermekét a helyéről, s mintegy védőleg szoritva szivéhez fejecskéjét, vidáman igy szólt:

- Belátom, hogy kissé kellemetlen, ami történt, grand' mère, de a fiucska kedves, jó kis gyermek, dédunokád, és ami fő, csak négy esztendős. És ártatlanabb, mint valamennyi magasrangu pap, - tehát kérlek, vigasztalódjál...

Mióta Max elszaladt az abbé ur után, az öreg asszony kissé megnyugodott. Szomoru, fölényes mosolylyal nézett unokájára és hidegen igy szólt:

- Az előbb - milyen régen volt az! - azt mondtad, hogy mi ketten sohasem fogjuk egymást megérteni.

Azt hittem, hogy csalódtál, de most belátom, - igazad volt. Én más világból való vagyok, mint ti; olyan világból, amikor még inkább kerékbe hagyta volna magát törni bármelyik is közülünk, semhogy olyan könyvet elolvasson, amelyet az egyház átokkal sujtott....

Az meg, hogy valaki egy eretnekhez menjen nőül, éppen a lehetetlenségek közé tartozott! Ti másképpen éreztek.

Nyugodtan, megindultság nélkül vitatkoztok Renan és Strauss felett, és ha a szeszélyetek ugy hozza magával, összekeltek áldás nélkül is...

Az a kis fiucska, aki megszentségtelenitette kápolnámat, az én dédunokám. Kedves, jó kis gyermek, csak négy esztendős, és ártatlanabb valamennyi papnál. De egyről elfelejtkeztél, Jeanne, - református.

És mint aki el van tökélve, hogy több szót nem veszteget e tárgyban, nyugodtan leült az egyik üres zsöllyébe s a kezébe vette olvasóját.

De Jeanne nem hagyott neki békét. Ugy, ahogy volt, fiával az ölében, ismét letérdelt mellé s kényszeritve, hogy ránézzen, halkan, hizelkedő hangon kérdezte:

- Grand' mère, és az, akivel a sorrentoi tengerparton elfeledkeztetek az egész világról, az, akivel ugyanazt a fájdalmas gyönyört, ugyanazt az édes, édes kint éreztétek ugyanegy pillanatban, mondd, grand' mère, édes, - az, az nem volt - református?

Az öreg asszony egy pillanatig habozott a felelettel. Azután lecsuklott a feje a mellére s halkan, szégyenkezve, szinte fiatalos zavarral csak ennyit válaszolt:

- Ah, - az egészen más...



Otthon.

...Csend van; csak a kert életének egyöntetü harmonikus zsibongása izmosodott muzsikává. A fénysugarak rezgése meglomhul a fáknak ragyogó levélfüggönye mögött, s létrejön a csuda: a fényesség hanggá lesz s melódiává a csillogás, mert fölöslegét zenévé süriti az önmagát imádó, emberek boldogságára ügyet nem vető természet.

Ott, a szomorufüzek alatt, ritmikus esésben, hull le a kis patak vize, a folyását nehezitő, szándékosan felhalmozott kőrakásokon, s olyan panaszosan hangzik, mint egy kis leány zokogása. A falevelek szerelmesen össze-vissza borzonganak, amikor a csapodár szellő dévajkodik velük, azután mozdulatlanul türik, hogy egy-egy madár - ki tudja, mily messzi utjában? - pihenőt tartson az árnyékukban.

Néha egy parvenu veréb vészkiáltást hallat, amely éles disszonancziaként reszket a levegőben egy szempillantásig, de a mint a léghullámok tovább adják, lágyan olvad belé az általános, dallamos akkordba.

A kicsi füszálak egyenesen állanak, mint a katonák s csak olyankor hajtják meg a nyakukat, ha egy-egy aranyszárnyu bogár halk, szerelmes zümmögéssel könyörög, hogy simuljanak közelebb hozzá, mert igy nem tudja őket átölelni.

A nagy allée fái finoman, egyenesen sorakoznak egymás mellé, mintha valamire figyelnének. Többnyire mind gőgösen, fölemelt fővel, feszesen tekintenek a távolba, csak egy van közöttük, amely lekötelezőleg görbiti meg derekát, hogy ágait tovább terjeszthesse, egész ama kis kőpad fölé, amelyen most egy fiatal asszony ül.

Egy pillanatra szinte azt gondolhatná az ember, hogy ő sem más, mint egy gondosan nevelt gyenge virág, - annyira beleilleszkedik ennek az egész képnek a keretébe: még a hajának szőkeségében is van valami őszies, mintha felvette volna ennek a beteges évszaknak a karakterét, s kék karikáktól övezett, halványfényü szemei olyanok, mint két árvácska.

Mozdulatlanul ül a helyén, s egyre csak ezt a kertet, ezeket a fákat nézi, azzal a fájdalmas melankóliával szivében, amelyet csak a régen nélkülözött dolgoknak viszontlátása okoz...

Oh, jól ismeri ő ezt az egész csodás világot, ezt az egész, néma és mégis oly ékesen szóló környezetet... Bizalmasai itt a fák, mind egyenkint: az a mogorva, feketeszoknyás fenyő, amelyet akkor ültetett az édes anyja, mikor ő született, és ott messzebb a ruták csoportjai, melyek örökös önkivületben tördelik karjaikat; a ránczoskérgü vén szilfák, melyektől annyiszor koldult buvóhelyet, ha nem tudta a franczia leczkéjét, - a gyertyánok, amelyek valami ismeretlen, nehéz búnak miatta esdekelve nyujtják ég felé meggémberedett ágaikat.

Meghitt ismerősei a kertnek ezüstruháju szépei is, a vidám, bolondos, kaczér nyárfák, melyeknek egész élete csupa tánczolásból áll, és a szenvedélyes orgona, mely soha sem győzi bevárni a melegebb évszakot, s a nap első csókjára bóditó illattal árasztja el a levegőt, hogy magához csalogassa a remegő szárnyu, megbizhatatlan lepkéket.

Hányszor kisérte figyelemmel, mily hamar hervadnak el virágai, mert nem védi őket semmi a nap perzselő sugarai ellen, s miként lesznek levelei - talán büntetésből, a miért ugy sietett élni - olyanokká, mint egy-egy fekete, gyászoló sziv...

Legjobban csodálta az erdőnek idehozott főnemeseit, a tragikus komor tölgyeket, melyek - mint a tündérmesékben - százéves álomra látszottak kárhoztatva lenni, s tétlenül türték, hogy villaszerü ágaik kettéválásánál a stréber, parazita fagyöngy üssön tanyát, s szivja belőlük az életet.

De legtöbbet mégis annak az óriási, mozdulatlan czédrusnak panaszkodott, amelynek nyers, töretlen, szinte brutális zöldje most olyan jól esik fáradt tekintetének... Oh, ezt az öreg garde de dameot, aki óriási zöld napernyőjét olyan védő gondossággal emeli az alacsonyabb, fiatalabb fák fölé - különösen szerette! Hányszor elnézte, mily türelmesen engedi át lombkoronáját menhelyül egy-egy tolakodó varjunak, mikor ez egy nagyobb madárral való stenkerkedés után gyáván megfutott...

Ha bánata volt is, mindig ideszaladt hozzá és ilyenkor ugy érezte, hogy ez a jó öreg fa megérti őt, s ha nem is válaszol a panaszkodására, az csak azért történik, mert el van átkozva és nem tud szólani...

Az átszegő világosság fénybe burkolta a vén czédrus ormát, de a törzsét árnyékba hagyta; másutt ismét egész csoportok fürödtek a napsugárban, mig kissé távolabb néhány bokornak zöldje vigasztalan feketeségbe olvadt.

Imitt-amott a fák között, kék sávként látszott az égnek egy-egy foltja, mint halavány zászló, melynek nyelét egy-egy zöld levelekkel boritott göbös faág képezi...

A fiatal asszony olyan csendesen ült a helyén, mintha az őt körülvevő természetnek titkos, rejtve megszólaló életét figyelné. Az őszi verőfény dédelgetőleg simul az arczához, mikor megleli az utat hozzá a levél-labirintusok között, s ez az édes, bizonytalan melegség olyan melankólikusan és meginditóan hat reá, mint egy régen elfelejtett, távoli igéret emléke...

Szomoruan tekint széjjel maga körül. Itt, ahol élt, itt, ahol szivében először támadt fel a szerelemnek szent őrültsége, egy talpalatnyi föld sem az övé már... Vége van a gyermekkori álmoknak örökre - utoljára látja most ezeket a fákat, a nagy szőnyegnövényekkel ékes földcsillagok tarka pompáját, azt a tavacskát, amelyben uszni tanult - ah, még most is érzi a vizililiomok érintését karjain, vállain! - utoljára látja a vén kastély czifra tetejét, ezeket az aranyporral behintett ösvényeket, melyeken lábainak nyomát már régen elmosta az eső és a hóvihar...

Igen utoljára... Mert érzi, tudja, hogy nem lesz ereje idejönni többé s ha - mint most - az utja mégis erre a vonalra vezetné, csak messziről, a szaladó vasuti kocsi ablakából fogja nézni, mint a többi, közömbös idegenek...

Tizennyolcz esztendőt töltött el itt, ebben a kertben, e fák alatt, melyeknek fejlődésével örökre össze van fonódva ifjusága... És ugy tetszik neki, hogy ez alatt a tizennyolcz év alatt soha, egyetlen egyszer sem látott olyan tisztán, olyan igazán, mint most.

Ennek az egész környezetnek a szépségeit csak ma veszi észre először, eddig csak elfogadta, mint kiegészitő részét, magától értetődő hozzátartozóját a saját életének. S most, most, hogy két éve nem látta már, most, mikor tudja, hogy örökre elveszítette, egyszerre olyan fájdalommal nyilal a szivébe a válás, az a gondolat, hogy ennyi időt öntudatlanul közömbösen töltött itt el, s most, mikor látni kezd, késő már - hogy a könnye is kicsordul belé...

Egyszerre ezer, soha meg nem figyelt bájos részlet tolakodik a szemei elé... A bársonyos, buja fütáblák, melyeken annyit szaladgált meztelen gyermeklábaival, a mesterségesen nevelt, álmodó, tropikus növények, - anyjának kedvenczei, - a fehér- és vörösbogyós cserjék, a bignoniák, melyeknek hosszu, szivaralaku gyümölcseivel annyit játszott rövidszoknyás kisleánykorában...

És amott távolabb, jó mélyen elrejtve a bokrok között, ott áll még a hederával befuttatott kuglizó is, első, szüzies csókjának titoktartó szemtanuja... Oh, mennyire is szerette azt az embert! Ha csak rágondol is, könnyes lesz a szeme a gyöngédségtől! Talán mert olyan boldog volt, hogy vele mehetett, azért nem érezte akkor olyan mértékben, mint ma, azt a keserüséget, hogy ettől a helytől válnia kellett...

De most, most érzi! Ujra átéli az esküvőjét megelőző napok lázas, fájdalmas tevékenységét, ujra látja édesanyjának könnyáztatott arczát, szép, szomoru kék szemeit, s atyjának komoly, határozott vonásait, melyeken nem birt nyomot hagyni a szenvedés, csak éppen hogy az alakját meghajlitotta egy keveset. Képzeletben ujra látja az egykedvü napszámosokat, amint egy-egy köteg szalmát czipelve hátukon, félretaposott, esetlen csizmáikban felhaladnak a lépcsőn, mig mások kiméletlenül ragadják meg az ő rózsafából készült kis iróasztalát, hogy gyékénynyel csavarják körül.

Előtte van ujra az a szöglet is, ahol egymásra halmozva hevernek a drága selyempaplanok, a cziframonogrammos ágyhuzatok, mig körülöttük a föld tele van kihuzgált, rozsdás görbe szögekkel, gyaluforgácscsal, fürészporral - éppen mint valami temetéskor - - -

A székeken mindenütt egy-egy kalapács, srófhuzó vagy harapófogó hever, s a falhoz szép sorjában, frissen gyalult deszkaládák támaszkodnak, pöffeszkedve tárva az arramenők elé a szembeötlő, nagy fekete betükkel rájuk rajzolt komoly intelmeket: Törékeny! Vigyázat! Nem hajitani...

És azután a többi... Az alispán lányának kárörvendő mosolya, a barátok, az ellenségek, a közömbös résztvevők látogatásai, melyeket mind kénytelenek voltak türni és végül az utolsó percz, mikor a már eladott kocsira kellett ülniök, hogy kivitessék magukat az állomásra, hogy onnan aztán tovább utazzanak az idegenbe, a bizonytalanságba...

És az a szép komoly fiu, aki egyszerre mint hős jelent meg közöttük s kézenfogva őt, igy szólt az egybegyült sokaságnak: ő az én menyasszonyom...

Mindez ujra visszatér most hozzá, s ahogy itt van ebben a kertben, e fák alatt, ugy összeszoritja a szivét ez a visszaemlékezés, hogy egy perczre elfelejtkezik a verőfényes otthonról, ahol kicsi gyermekek hizelkedő ölelése, szerető férj szerelmes szava, s öreg szülőknek áldást hozó mosolygása vár reá... egy perczig csak itt él, itt e bokrok árnyékában, ujra az övé itt minden és ujra át kell szenvednie a bucsuzásnak minden keserves kinszenvedését...

...És most tisztán hallja a szavakat, melyeket vőlegénye, meg az a kis mumia-arczu szikár ember váltanak ott a patakparton... Nem tudják, hogy ő idejött utánuk s most egyszerre ismeri meg az emberi lélek két nagy szélsőségét: a nemes, magasztos érzésből fakadó szivjóságot, s a fukar, kapzsi kétszinüséget...

Emlékezik... Emlékezik arra is még, mikor vőlegénye visszajött hozzá, s megsimogatva szőke fejét, csüggedten igy szólt: nem birok vele... Emlékszik arra is, hogy ezután nemsokára el kellett utazniok, mert az öreg uzsorás, aki finom, de elszakithatatlan szálakból szőtte körülöttük a hálót, nem ismer könyörületet...

...A kertnek zsibongása az egyre közeledő alkonynyal egyhangu, sohasem emelkedő, sohasem mélyedő, zugó dallammá verődik össze, s ez, amit annyiszor hallott figyelés nélkül, most egyszerre életre kelti benne az akkori sulyos, le nem téphető gondot, hogy belé kell menni elkerülhetetlenül a rettenetesen integető, hivogató bizonytalanságba. - Akkori tehetetlenségének felismerése csak most ejti kétségbe. Mi lett volna vele, ha a szabaditó nem jelentkezik a kellő pillanatban? Olyan volt, mint a gyáva katona, akit ütközetbe kényszeritenek: nyitott szemmel nem mer neki menni az összecsapásnak, a kardvillogás megrémiti, a veszedelem látása megbénitja. Csak egy módot látott akkor: behunyni a szemét, a sötétséggel hipnotizálni magát és önmagára szuggerálni a véletlennek könyörületességében való bizalmat...

Mikor ma délután idejött, eleinte teljesen elmerült az őt körülvevő dolgok derült, magnetikus békéjének a szemlélésében, de lassan-lassan erőt vett rajta az a szomoruság, az a keserü csüggedtség, amely a reflexiók nyomán támad az emberekben, s amit a természetnek kifürkészhetetlen egoizmusa okoz.

Most már ugy tetszett neki, hogy a fák, a bokrok, duzzadó egészségüket szinte daczosan tárják a szemei elé, s hogy látszólagos nyugalmuk nem egyéb titkolt ellenségeskedésnél. Szerette volna fájdalmával meginditani ezt az egész kertet, amely egyaránt tanuja volt első gügyögő szavainak s szerelmi esküinek; szerette volna a lüktető karjaiba szoritani egy nagy, óriási ölelésben, hogy a szive dobogásával kényszeritse arra, hogy vele érezze mindazt, amit ő szenved e pillanatban...

De nem lehet, nem lehet!

És a kert nyugodt marad, olyan nyugodt és mozdulatlan, mint egy szép szinházi diszlet, idegen a fájdalma iránt, amint volt örömével szemben is, nem törődő az árnyékában lejátszódó drámákkal, tragédiákkal...

S amint a fiatal asszony megértette az egész természetnek érzéketlenségét, egyszerre nagy pozitivitással nyilalt belé a tudat, hogy sohasem számitunk kevesebbet reá nézve, mint az őrületnek vagy fájdalomnak azokban az óráiban, mikor elzarándokolunk hozzá, hogy azzal a varázsával, melyet parasztjainak és állatjainak oly bőkezüen osztogat, a mi fájó szivünket is meggyógyitsa...

*

- Bocsánat, asszonyom, hogy zavarom - szólalt meg egy hang a háta mögött, - de idegen vagyok itt és szeretném tudni, kié volt ez a birtok, mielőtt mostani gazdájához került? Igazán kétségbeejtő dolog, mennyire nem ragaszkodnak mostani uraink őseik kastélyához. A kertész, akivel odafönt beszéltem, csak tegnapelőtt jött ide a fővárosból és nem tudta megmondani.

Egy ismeretlen állott előtte födetlen fővel s tiszteletteljesen várta feleletét.

A fiatal asszony egy perczig habozott.

Megigazitotta a hajtüket fejében, azután leejtette és ismét fölemelte az ernyőjét, hogy ezzel is időt nyerjen.

Végül lehajolt a földre s egy maroknyit véve tenyerébe aranyosan csillogó porából, mintha bocsánatot akarna kérni tőle, a miért megtagadja, halk, szintelen, vontatott hangon igy szólt:

- Én sem tudom uram, nem vagyok idevaló...



Az utolsó Fáraó.

Az este nyugodt, csöndes és világos volt.

A százados szikomorák, a pálmák csöndesen ingatták leveleiket, mintha a napközben reájuk szállott port akarnák magukról lerázni...

A néma, melancholikus tájon szinte garádicsosan emelkedtek egymás fölé a libiai hegyek, melyekkel párhuzamosan nagy ezüstkigyóként siklott tova a Nilus...

Harmakhis, az óriási kő-szfinksz szomoruan tekintett szét egykor oly hatalmas birodalmán... Büszke fővárosa, Memphis, megnyitotta kapuit a betolakodó idegen, Kyros sötét arczu fia előtt s az utolsó Fáraó mint rabszolga volt kénytelen elhagyni elődeinek trónját...

Kyrosnak komor fia a királyi palota egyik termében cziprusfából készült fejedelmi széken pihent. A tetőről lefüggő bronztálban olaj égett, melynek fénye megvilágitotta Kambyzesnek kegyetlen arczát s a visszafojtott indulattól csillogó baziliszk szemeit.

Előtte a perzsa küzdők csoportjai között, daczosan összefont karokkal állott Egyiptom királya, a büszke Psammetich.

- Vakmerő! - kiáltott rá Kambyzes vad haraggal. - Hatalmamban vagy hát végre, te, aki a leigázott birodalomban az összeesküvés tüzét szitottad... Miért árultál el engem éppen te, akit fogságodban is elhalmoztalak ajándékokkal...

A király sötéten tekintett rá:

- Meg hagyja-e magát szeliditeni az Atlasz szabad oroszlánja? - kérdezte keserüen. - Le hagyja-e szárnyait vágatni a magasban keringő fönix? Én a Nap fia vagyok és a Fáraók trónjáról osztottam rendeleteimet egykor, - s most gyáván fejet hajtsak előtted? Nem, soha! - Te meg akartál vesztegetni fénynyel, gazdagsággal, de Susának összes kincseiért sem adom el szabadságomat. Byssus-szövethez szokott testemet most rabszolgarongyok takarják, a kiket szerettem, mind fogságban vannak, - mit ér az élet nekem? Perzsák! Fejezzétek be műveteket - küldjetek le engem Oziris honába...

Kambyzes vad gunynyal nevetett fel: Legyen tehát! - szólott. - Rabszolgák, állitsátok e javithatatlan álmodozó elé a halotti serleget, - hadd igyék belőle teli torokkal szabadságot magának, hogy minél előbb megoszthassa Oziris birodalmát az állatfejü istenekkel!...

Az egyiptomi harag nélkül, de szomoru, megrovó pillantással nézett reá:

- Oh Kyros fia, te kihivod magad ellen a Sors haragját. Büntess engem, ha akarsz - ugynevezett őrültségemért, de ne tedd gúny tárgyává hazám isteneit... Egész Memphisben borzasztó mészárlást vitettél végbe, ne hallja legalább ez utolsó gyalázó szódat Menes szent városa! Nem érzed-e ez ország isteneinek haragját? - Nézz ki - látod, sötét felhő takarja a holdat, isteneim bosszuja az, mely oly vésztjóslóan közeledik feléd... Én, a halálraitélt, látnoki szemmel pillantok a távol jövendőbe: soha többé nem fogod üdvözölhetni Susádnak pánczélpántjait s fejedről letépik majd a győzelmi babért... A halál reád veti már árnyékát, oh Kambyzes, és ott, ott a távoli Syriában ér utól majd téged, mert szentségtörő kezeddel megölted Ptahnak felszentelt bikáját... Átok reád Kyros fia, Egyptom istene közel van!

Kambyzes vad dühvel ugrott fel helyéről:

- Hah! Szennyes rabszolga, hogy mersz velem ily hangon beszélni? Hogy mered nevemet fenyegetéssel illetni, hitvány ajakaddal? Fejedet - azt a büszkét - a porig alázva akarom látni, csusznod kell előttem, mint eltaposott féregnek... Perzsák! - folytatta orditva - hozzátok elő e kutyának gyermekeit - hadd lássa szégyenben égni arczukat!...

Psammetich olyan mozdulatlan volt mint egy kőszobor s csak a pislogó olajláng festette rá vonásaira - a fény és árny változásaival - a fáradtság és bánat jeleit.

Valahonnan most hat rabszolga lépett a terembe, mindegyik egy-egy égő zsarátnokkal telt réz-serpenyőt tartott a kezében. Lassan, nesztelen léptekkel közeledtek a perzsa Kambyzeshez s a serpenyőket ülőhelye körül rakták le: egyet a lábához, egyet a háta mögé, kettőt-kettőt jobb- és baloldalt. Illatos fümagvat szórtak a zsarátnokra s hangtalanul, amint jöttek, tüntek el aztán, mintha szellemek lettek volna.

A hat serpenyő ugy világitott a félhomályban, mint hat csillag... Kékes füst szállt föl belőlük s a terem levegőjét különös, átható, izgató illat töltötte el...

Kambyzesnek sápadt, vértelen arcza még fakóbbnak tetszett e világitásnál. Kezének egy intésére óriás termetü rabszolga vált ki a harczosok közül és féltérdre ereszkedett előtte. Kambyzes néhány szót sugott neki, mire a szolga távozott.

Egyszerre csönd lett; - hosszantartó, félelemgerjesztő, vészthozó csönd...

Azután visszatért a szolga, fiatal karcsu leányalakot s egy magas sötéthaju ifjut vonszolva maga után. A leánynak harmatgyönge teste durva rongyokba volt burkolva, csak arczát fedte drága, sürü fátyol, melyen keresztül mint kigyuladt csillagok ragyogtak sötét szemei...

- Tépjétek le róla rongyait! - kiáltott Kambyzes.

A leány büszkén emelte fel fejét, olyan volt, mint egy fiatal pálma. Hátravetette fátyolát s most egész testében reszketve állott a büszke egyptomi királyleány a néma, komor arczu harczosok között... Szemeit makacsul a padló márványköveire szegezte és keblén keresztbe tett kezei görcsösen szoritották a durva szövetet.

Azután egyszerre atyjára emelte nedves pilláktól árnyalt, halálos gyötrelemmel telt, büntelen gyermekszemeit.

Egy másodperczre összekapcsolódott, egymásba furódott, szinte egygyé vált a tekintetük... Halovány, csodálatosan hasonló arczuk mozdulatlan maradt, csak a szemeik éltek és beszéltek csodálatos, senki mástól nem értett dolgokat...

A leány rezzent föl először. Végigsimitotta sötét haját, a melyben a szétszórt aranypor ugy ragyogott, mintha fényes csillagok pattantak volna szét a fekete éjszakában...

- Miért késel parancsomnak engedelmeskedni, czudar rabszolga? - kiáltott Kambyzes dörgő hangon, s most ismét a királyleányhoz lépett az óriás s durván letépte a rongyokat testéről. A tetőről lefüggő bronztálban égő olaj fellobbant, - halk kiáltás hangzott s egy pillanatig egész bübájos szépségében állott a leány meztelenül, a terem közepén. Teste olyan szinü volt, mint az érett kukoricza, melyet sötétre csókolt a nap heve; arczát a szégyen pirja gránátalmához tette hasonlóvá, mesésgazdagságu szétbontott fényes haja, sötét palástként ömlött alá nyakára, karjaira, keblére.

A termen a suttogva bevallott csodálatnak reszketése futott végig...

Egyptom királya egy mozdulatot tett. Egy perczig, ugy látszott, mintha rá akarna rohanni az óriásra, de azután lehajtotta fejét s körmeit belevájta a saját husába. A harczosok soraiból egy perzsa megszánta a leányt s nagy, szines rongyot dobott oda neki, hogy azzal boritsa be magát.

Psammetich elsőszülött fia ezalatt megkötözve állott a terem közepén. Nemes kis fejét hullámos fekete haj fedte, arcza égett a megaláztatástól, Kambyzes ocsmány gunyszavakkal illette őt. Az ifju egy pillanatra felnézett reá és ettől a tekintettől megfagyott a szó a győző ajkain.

- Halál mindkettőre! - orditotta aztán, erőt véve magán. - Vigyétek szemeim elől e kutyát, kövesse nővérét Anubis kiséretében mielőbb az alvilágba.

A rabszolgák most megragadták őket s megkötözve kezeiket és lábaikat, halálos utjukra vitték.

- Nos, miért nem sirsz, kutya? Nem elég még a bánatból most sem? - kérdezte gunykaczajjal Kambyzes, Psammetich felé fordulva.

- Az én szerencsétlenségem sokkal nagyobb semhogy sirni lehetne rajta - válaszolt a Fáraó nyugodtan.

- Jöjj ide Psammetich - folytatta Kambyzes, kissé megszeliditve a válasz által. - Lépjünk szövetségre: ha térdet hajtasz előttem, megkegyelmezek életednek...

Egyptomnak kolduskirálya büszkén kiegyenesedett s éjsötét szemeit végigjáratva a gyülekezeten, beszélni kezdett.

Hangja tiszta volt és csengő. Felsimitotta fekete fürteit a homlokát övező karikáról s az Anubis-fejjel ékes, rubinnal berakott ezüstserleget magasra emelte.

- Köszönöm neked, perzsák fejedelme ezt az édes italt, a mely az utolsó megaláztatástól kimél meg engemet! Mit ér nekem az élet, mit a világ összes gazdagsága, mióta boldogságom napja leáldozott?... A mit egykor szerettem, azt szégyen takarja, vagy a halál nagy némasága borult reá... És hazám, Egyptomom, mely Tuthmosis kora óta mindenek felett uralkodott, most meggyalázva hever lábaidnál... Hiába hirdetik a büszke obeliszkek a Nap fiainak ténykedéseit, - te, dicsekvő, győztes perzsa csak nevetsz felettük, mert szolgaságba verted népemet s mert azt hiszed, hogy a világnak összes hatalmát kezeidben tartod! Most győzelmi mámorban usztok, barbárok, s kigunyoljátok népemet! De én a jövendőbe látok és ismétlem nektek: reszkessetek! Egyptom istene közel van... Kekrops városának népe megboszulja Pelusiumot...

Igy szól a fogoly király s ajkához emeli a halotti serleget.

...Künn a pálmák csoportja fölött kibontakozik a felhők közül a hold, - szelid sugarai megvilágitják a Fáraó arczát s ezüst szálaikból glória szövődik feketefürtös feje körül...

Psammetich szomoru mosolylyal néz a ragyogó égitestre.

- Gyermeked, az utolsó Fáraó köszöni neked azt a bucsuüdvözletet, s panasz nélkül lép rá a sötét utra. Itt van az óra, melyben Oziris magához hivja a haldoklókat... az itélkezők hangjai már fülemben csengenek. - Isten veled Egyptomom s te szent folyó... A langyos hullámaidon ringó kék lótuszvirágaidat emberi szemeim sohasem látják többé. Isten veletek, ti őseim sirja fölött büszkén magasba törő pyramisok... Isten veletek, ti néma szobrokkal telt csarnokok, ti szfinkszek által őrzött, tágas templomudvarok...

Elhallgatott.

Azután ismét ajkához emelte a serleget és egy hajtásra kiitta annak tartalmát.

Még egyszer felemelte fejét s rajongó, átszellemült arczát a hold felé forditotta... Azután teste összeroskadt, arczra bukott - éppen Kambyzes lábai elé...

Kyrosnak sötét arczu fia elérte, a mit akart - az utolsó Fáraó büszke feje meghajolt előtte a porig...

De a perzsa harczosok csoportja közt vésztjósló moraj kelt, mely magában hordozta a lelkiismeretlen győzőnek végzetét:

- Megöltnek vélt testvéred, Bardija él!... Bardija él!...



Áldozat.

Estefelé az urak felcserélték nehéz halináikat könnyü lakkczipőkkel, a breechesektől is megszabadultak s frakkosan, frissen borotválva ültek le a játékasztalok mellé.

A tágas teremnek homályba vesző balsarkában egy zöld ernyős lámpa diszkrét világa mellett baccaráztak: Maleczky Pál, a háziur, sógornője özvegy Szentgyörgyiné, Bélaváry Imre és Miklós Árpád.

A fiatal asszony előtt egész halom arany és ezüstpénz hevert. Egyszer-egyszer ideges mozdulattal markolt belé, hogy megkétszerezze a tétet.

- Ki nyer? - kérdezte a háziasszony, s nővére háta mögé állott egy pillanatra.

- A bankár, mindig a bankár, - mondta Szentgyörgyiné és a sógorára nézett.

- Megmondtam előre, hogy ma este nyerni fogok - válaszolt amaz csendesen. - Bár mindenki rossz jelnek tartja...

Szentgyörgyiné nevetett.

- Oh, a babona felől nyugodt lehetsz. Irma annyira szeret, hogy az már szinte butaság.

- A szerelem - vetette közbe Bélaváry komolyan - lehet kin, átok, gyötrelem vagy szédületes boldogság. Az igen. De butaság soha.

- Ejh, ne vitatkozzunk - mondta Szentgyörgyiné s egy marok ezüst koronát szórt az asztalra. - Mindenki tudja, hogy a gyermekszobából adtak férjhez, hogy az életem pokol volt s hogy nem hiszek már semmi jóban.

Megnézte a kártyáját. A többiek követték példáját. Egy pillanatig csöndben folyt a játék.

- Nyolcz! - mondta a fiatal asszony s feszülten a sógorára nézett.

- Kilencz - jelentette Maleczky s kivette a szivart a szájából, hogy besöpörje a téteket.

A tekintetük találkozott s a fiatal asszony arcza kisértetiesen halavány volt a zöld lámpaernyő reflexében.

- Hallatlan! Ez a szerencse! - Felállott a helyéről és megsimitotta fényes, gesztenyeszin haját. - Imre - szólt Bélaváryhoz, aki cousin-je volt - kérlek játsz helyettem. Itt van a pénzem, számold meg s ha nyersz, vagy vesztesz, osztozunk. Akarod?

- Szivesen. Tehát »Limited Company?« - kérdezte Imre tréfásan.

- Nem; »illimited«. - Mindent amim van koczkára teszek ma este.

*

Vacsora után, hogy a szivarfüst kimenjen, kinyitották a nagy terem ajtaját s bevonultak a szalonokba.

Szentgyörgyiné igy, amint volt, könnyü selyemruhában, megszökött a társaságtól s kiment a terrassera.

A hold éppen akkor jött fel a havas hegycsucsok mögött s olyan volt, mintha vérbe lenne mártva. Komor fellegek jöttek-mentek előtte, melyek hol összekuszálódtak, hol vonagló sötét kigyóként övezték mint egy Meduza-főt.

Valaki az ajtó fénysávjához lépett. Az asszony megfordult.

- Már megint! - mondta, halkan, ingerülten.

- Erővel beteggé akarod tenni magadat, Ada? - kérdezte a sógora. - Jőjj be, kérlek.

- Csak ne törődnél velem! - tört ki az asszony türelmetlenül. - Ha beteg leszek és belepusztulok, kinek mi kára lesz belőle?

- Ada... - kérlelte a férfi lágyan. - Miért nem akarsz soha meghallgatni?... Hiszen tudod...

- Igen; tudom. Kész volnál elhagyni a feleségedet, akit meguntál, értem, aki egy ideig ujság lennék előtted. De én is megmondtam neked akkor, hogy inkább meghalok, semhogy Irma csak sejtse is, ami lelkedben véghez megy...

- Ő kiheverné...

- Nem; rossz tettel nem lehet egy hibát helyrehozni.

A férfi türelmetlen mozdulattal simitotta végig homlokát.

- Más mód is volna reá. Ada, - szólt halkan és ahogy meghajtotta a fejét, a szobának nagy függőlámpája belevilágitott a szemébe az ablakon át.

Az asszony szinte fázósan huzódott el tőle.

- Miért hallgatsz el? - kérdezte fáradtan. - Nincs bátorságod ugy-e kimondani az egész gondolatodat s arra kérni, hogy én, a feleséged nővére a - szeretőd legyek?

A férfi tiltakozó mozdulatot tett.

- Ily brutálisan soha se tudnék hozzád szólani - mondta alig hallhatólag.

- Tudom. De a forma mellékes. Az értelem ugyanaz marad.

Elhallgatott és a kezére támasztotta a fejét.

A férfi szomjasan itta be minden mozdulatát, pedig csak inkább érezte, mint látta, hogyan hajlik meg nehéz, hajkoronás feje. Majd elment az ablakhoz és benézett rajta. S minthogy látta, hogy még senki sincs a szobában, ismét visszajött.

- Ada, - mondta halkan, gyöngéden s kivonta az asszonyt a nagy ajtó fényövéből, odébb, maga felé a setétbe, hogy a válluk egészen összeszorult. - Ada, - ismételte szenvedélyesen - ma este éreztem előre ennek az órának az eljövetelét, hogy mi egymás mellett fogunk állni, szorosan, olyan közel, hogy sem egy rózsa, sem egy tövis nem férne el közöttünk. Ada, - én magam sem tudok nevet adni annak ami a lelkemben forrong. Valami eddig nem ismert, uj, idegen, félelmes érzés vett erőt rajtam, valami ami elnémitja a kötelesség, a tisztesség szavát; valami aminek egész nevelt, faragott, nyesett öntudatomban nincsen atyafia. S az a nagy forradalom, ami bennem végbe megy, tudom, érzem, nem jóra vezet.

- Hallgass, - suttogta az asszony, - kárhozat amit beszélsz.

- Nem hallgatok. Ki kell, hogy mondjam egyszer végre szemtől-szembe, igy mikor ketten vagyunk csak, s nem ugy mint eddig, lopva, titkon, félszavakkal. Mondtam, hogy ma este nyerni fogok! Szeretlek, Ada, szeretlek és éjjel-nappal az a megbolonditó gondolat kisért, hogy az enyém leszel, bünben, esztelen boldogságban... Éjjel-nappal az az őrületbe kergető vágy üz előre: tégy valamit, hogy magadhoz váltsd a lelkét... Nem, Ada, - hazudom. Nem csak a lelkedet akarom, tégedet magadat, ugy ahogy vagy, egész szépségedet, a hajadat, hogy elfedjem vele a szemeimet, ha rémképek gyötörnek, a kezeidet, hogy az ujjaid remegésén érezzem meg, hogy szeretsz, az ajakadat,... az ajakadat, hogy rám szakadjon a menyország... Azért, hogy az enyém lehess, szivesen követnék el bármily gaztettet s ha évekig börtönnel kellene is megbünhödnöm érte: boldogan mennék a szük, nyirkos czellába, ha tudnám, hogy te várod szabadulásomat...

Az asszony bőrén forróság futott keresztül; lángfoltok ültek ki az arczára, s az ajaka kiszáradt egészen. De mikor a férfi elhallgatott felocsudott ő is.

- Nem, nem, soha! - mondta szenvedélyesen, inkább a saját gondolataira, semmint a férfinek felelve.

- Persze, - szólt a férfi keserüen s eleresztette a karját - a te polgári józanságod, a te nyugodt psychologiád csak »eset«-et lát az én vergődésemben...

- Pál! - kiáltott fel az asszony elnyomott, fájdalmas hangon, önfeledten.

- Nem bánom, ha ki is gunyolsz érte - kezdte a férfi ujra, daczosan. - Te vagy a rögeszmém, az álmom, a büszkeségem s ennél is több, te vagy az örökre elveszettnek hitt s ujra visszatért ifjuságom. Téli napsugár vagy, Ada, s a téli nap hazug verőfényének vagyok az áldozata. A ragyogása után jártam s nem gondoltam rá, hogy nincsen melegsége. Szivtelen vagy, Ada, szivtelen.

Az ajka elnémult s az asszony mégsem szólt egy szót sem. Pedig őt is megrázta ez a halk, szenvedélyes hang, hiszen szerette ő is, égőn, titkon, lopva, nem a modern nő, a fürészporvérü bábu langyos érzelmével, hanem az érzéki asszony nagy, mély, perzselő szenvedélyével. De hogy az, mozdulatlanul leste sohaját, keblének emelkedését, selyem ruhájának áruló suhogását, egy lépést tett előre, hogy meneküljön.

A férfi nem tartotta vissza, csak beszélni kezdett ujra, szakgatottan:

- Ugy szeretlek, miként a lángnyelv a fát; simogatja, átöleli s az ő életéből él. Nélküle szintelen semmi; gáz, lég, csupán, vele egyesülve tüz, meleg, ragyogás. Mit bánjuk aztán, ha el is égünk e szerelemben?...

Az asszony összetette a kezét és imádkozott összeverődő fogakkal, halkan:

- Ne vigy Uram a kisértetbe... a kisértetbe... Uram... Uram...

De már csak az ajka ismételte, öntudatlanul, gépiesen. Azután elhallgattak mind a ketten. A tekintetük nem kereste, nem hivta egymást. És egyszerre mind a kettő lehunyta a szemét. S a sötétben, anélkül, hogy tervezték, vagy akarták volna, a kezeik egymást keresték, mint keresi egymást két virág, titokzatos, langyos, nyári éjszakákon, hogy édes szerelemben egyesüljenek. Az ujjaik egymásra találtak, összefonódtak s egy pillanatig - egy rövid, futó perczig talán - igy maradtak ujjongó, önfeledt boldogságban...

*

- Imre, - szólt csendesen az asszony, mikor félénk kopogására kinyilt az ajtó - ne csodálkozz semmin, és ne kérdezz tőlem semmit. Told oda azt a karosszéket a tüz elé, aztán ülj le ide a lábaimhoz, - mint gyermekkorunkban - s én elmondok neked mindent magamtól.

- Ada, - dadogta a férfi, amint gépiesen engedelmeskedett neki. - Az Istenért, nem gondoltad meg, éjnek idején...

- De igen. Mindent - mondta amaz nyugodtan. - És hidd el, ha nem lenne ez elkerülhetetlenül szükséges, nem tettem volna koczkára hirnevemet. Nekem még hajnalban el kell utaznom innen s az, amit rád akarok bizni, nem várhat holnapig. Ne bántsd, - szólt ismét felhuzva vállára a sötét hosszu köpenyt, melyet Bélaváry gyöngéden le akart venni róla - fázom... Nem látod, reszketek...

Kinyujtotta a kezét. Bélaváry megfogta. Csakugyan hideg volt, jéghideg.

- Beszélj, - kérte csendesen.

- Ha az olyan könnyü volna, - sóhajtott az asszony, s a tüzbe bámult. Azután mintha rég elfelejtett álomképek vonulnának el előtte, halk, fátyolozott hangon kezdett beszélni:

- Emlékszel-e Imre, mikor gyermekek voltunk együtt s te mindig arra vágytál, hogy valami rettenetes nagy dolgot követeljek tőled, amivel bebizonyithatnád szeretetedet?

- Emlékszem - mondta a férfi halkan, elérzékenyülve.

- Emlékszel a régi boldog napokra, mikor ott vártál reám a napsugaras kertben egy kapával és esernyővel a rózsasövény mellett? A fü szürkés volt, zöld moirée csikokkal, a méhek zümmögtek s időnkint az öreg szilvafák egy-egy érett gyümölcsöt ejtettek le, mely a földhöz érve ketté repedt s lilaszin husában aranysárga seb képződött. Emlékszel-e, mily méz és vanilia szaga volt e szilváknak? A levélzetek a láthatárig értek s ugy zugtak, mint a hullámok, ha szélvész kergeti őket. A finom füvel szegélyezett utak kigyózva haladtak az összeszorult fák között, melyeknek karjai összefogóztak s smaragd boltozatot képeztek fent a magasban. Mikor pedig kigyultak a csillagok az égen, mi még mindig egymás mellett haladtunk, könnyü léptekkel, a selymes, illatos mohán. És nem az este szállott le reánk, hanem valami diszkrét édesség, fátyolozott gyöngédség, valami rejtélynek a csücske, amely elbájolt bennünket. Te az álmaidról beszéltél, azokról a titokzatos földalatti folyosókról, melyekben idegenszerü páfrányok és óriási kék virágok nőttek, amelyek ugy forrongtak a dolgok mozdulatlanságában, mintha emberi életet élnének... Emlékszel reá? Egy este vad jáczintból koszorut fontam a fejedre s te oly halkan beszéltél hozzám, mintha kápolna homályában lennénk. Én a fejemet a térdeidre tettem...

Az ég lassan sápadt meg és te azt mondtad, hogy odafent énekelnek a csillagok, hogy te hallod őket s hogy a hangjuk édesebb az orgonaszónál. Az élet, a mult, a jövő, minden amiért érdemes volt küzdeni, ott maradt abban a bogárnótás, virágillatos kertben, Imre...

A férfi szótalanul hajtotta le a fejét. Szegény Ada, az ő életében csakugyan alig volt napfény...

- És most - mondta az asszony erőt véve magán, - azért jöttem hozzád, a gyermekkori baráthoz, hogy egy szivességre kérjelek: Itt akarom megvárni a reggelt a szobádban. -

- Ada, - szörnyüködött a férfi - őrület, amit beszélsz... Nem engedhetem, hogy erővel a vesztedbe rohanj...

- Ennek igy kell lenni, Imre, - szeliden beszélt, komoly, nyugodt hangon.

- S mi lesz veled, aztán?

- Semmi. Elmegyek. Nem akarom, hogy az első vihar közvetlenül érjen. Tudod, hogy soha se voltam valami nagyon bátor s hogy nem kerestem soha a veszedelmet...

S hogy a férfi értelmetlenül bámult reá, lehajolt hozzá s a kezébe fogta a fejét, mint régen, gyermekkorukban.

- Imre, édes, érts meg engemet. Oly nehezemre esik a beszéd! - suttogta mintegy önkivületben. - Ma reggel még el kell utaznom innen, hogy miért, azt nem mondhatom meg. Keresni fogják - - - távozásom - okát. S kell hogy a nővérem benned találja fel azt...

Kiegyenesedett; a két kezét görcsösen összekulcsolta s fájdalmasan felkiáltott:

- Oh, miért hogy nem fult belé Krisztusnak kiömlő szent vérébe, az emberek gyötrelme, kinszenvedése?...

*

Mikor reggel a társaság diszkrét mosolylyal tárgyalta a fiatal asszony gyors elutazását, Bélaváry félrehivta Maleczkyt s egy levelet adott át neki.

Csak néhány szó állt benne:

- Ne busulj miattam, ott a hová én megyek nem fáj többé semmi. Rövid, czéltalan életem alatt megtanultam, hogy az egyetlen, igaz törvény: a szánalom, az egyetlen kötelesség: az önfeláldozás, s hogy a boldogság csalóka délibáb csupán, amely után hiába futnak az elátkozottak...



Éva.

A délutánnak nesztelen forrósága rányomta bélyegét az alkonyra is: az egész levegő tele volt elbágyasztó, álomrontó lázzal.

A vadrózsa olyan szenvedélyesen ölelte át a keritést, mintha soha többé nem akarná azt elereszteni, s élenk-vörös gyümölcsei ugy néztek ki, mintha valaki apró koral-függelékeket aggatott volna rájuk. Amott a nagy vadkörtefa tövében szerényen huzódott meg az örökzöld kék csillagvirágaival; friss hajtásai aranynyal szegélyezetten, sápadtan, betegesen bujtak ki a földből. És a kuszónövényeknek egész serege futott fel a fákra, közelebb hozva azokat egymáshoz, egybevegyitve leveleiket, összebogozva ágaikat...

Az a fiatal leány, aki itt ült az álmodó kertben, a sárgára festett falóczán, olyan vegetativ életet élt, amióta haza került a Sacré-Coeurből, mint egy hatalmas, duzzadó levelü, tropikus virág a melegágyban. S bár a büszke palotasorok, az ezerszemü házak emléke még most is lidércznyomásként feküdte meg szivét: az itthon levegője egészen mámorossá tette és nem birt betelni vele.

Uj, szokatlan, eddig soha nem tapasztalt dolog volt előtte a természet ébredése.

Nem tudta, hogy mi baja van, a fejébe szállt a tavasz s a nyár forrósága elbóditotta: agyában zürzavaros dolgok keringtek. Képzelete csudás sejtésekkel telt meg és ifju szivében bizonytalan vágyak sarjadoztak, valami ismeretlen, de véghetetlenül édes, mondhatatlanul nagy boldogság után, amit ez az egész természet hallgatagon mintegy megigérni látszott neki....

Legelőször a fák rügyezése ejtette gondolkodóba. Később, mikor a nyári nap erős fényessége meghóditotta az egész világot s urrá lett mindenek felett, látta, hogyan sárgulnak meg a nagy buzatáblák, hogy szinte visszatükrözik az égnek intenziv ragyogását, hogyan válnak olyanokká, mint egy tenger, amely a legkisebb légáramlatra is hullámokat vet... Mikor pedig ebben a nagy forróságban egyszerre csend állott be, s a földből termékenyitő párák szálldostak és emelkedtek ég felé, mint a tömjénfüst, amikor szinte érezni lehetett az élet nedvét folyni a langyos és megpuffadt magszemekben, amikor ezek csirázni kezdtek, majd a földet emelgették s végül ellenállhatatlan erőnek engedve, szárba törtek, mikor a természetnek eme szent misztériumait titkon, lopva megfigyelte: egy uj öröm és egy uj félelem kettős hatása alatt nyilalt át szivén a szerelemnek előérzete.

A hozzá ütődő, repdeső rovarok izgatott nyugtalansága visszhangra lelt lelkében, amelyben ezer meg ezer idegenszerü kisértés vert már gyökeret láthatatlanul, - ugy tetszett neki, mintha a szive egyre nőne, és olyan eszmékkel volna tele, amelyeknek egymáshoz semmi közük sincsen, amelyek azonban az őt körülvevő dolgokkal harmóniában állanak.

Bizonyos közösséget vélt felfedezni önmaga és a természet között, s az estének lágy szürkeségében boldogitó lüktetést érzett még az ajakában is. Alaktalan és névtelen vágyódás uralta s különös remények támadtak szivében, mintegy a földi üdvösségnek sejtéseként...

Fiatal, érintetlen testében az animális életnek gazdag forrása buzogott, s egészségtől duzzadó ifjuságának fölhabzó ereje érthetetlen, de mély és szenvedélyes sovárgást támasztott benne.

Bőrének minden pórusán át ugy érezte a benyomásokat olyan élesen, mintha egy végtelenül finom hatodik érzékkel birna, amely magában egyesiti a többit mind. A bőrfelületnek ez a különös izgathatósága, s a többi érzékeknek tulfinomodása, amely a legkisebb fizikai hatást is emóczióvá hatványozta, különösen veszedelmes és ritka tulajdonság volt, s az időjárás szerint a nappalnak komorsága vagy fényessége által örömöt vagy szomoruságot okozott neki.

Négy hónapja volt már itthon, gyámatyja házánál s egyik napról a másikra élt, nyugodtan, öntudatlan boldogságban. De tegnap valami történt. Valami, ami egyszerre megzavarta lelkének egyensulyát. Ugy, mint a vizbe dobott kődarab nyomán egyre szélesebb gyürüket vet a viz: az ő, eddig oly csendes belső világában is egyre nőtt a nyugtalanság.

A szomszéd birtokos jogász-fia tegnap megkérette a kezét és gyámatyja, az a negyven éves szép férfi, - aki ugy hasonlitott korán elhunyt édes atyja arczképéhez, azt tanácsolta neki, hogy fogadja el az ajánlatot.

De ő haragosan, lángbaborult arczczal toppantott lábával: Nem, nem akarom! Maga sem volt tisztában azzal, miért és kire haragudott tulajdonképpen. A fiatal emberre-e, amiért fölemelte szemeit hozzá, gyámatyjára-e, amiért kérését támogatta, avagy önmagára, amiért olyan megnevezhetetlen fájdalom rezgett végig a szivén az ő szavainak nyomán?

És ez a hirtelen támadt fájdalom nem is szünt meg azóta: hiszen most is, alig fél órája hallotta a mellékszobából, hogy a fiatal embernek azt felelte a gyámatyja: Határozott választ csak holnap délelőtt adhatok, ne adja fel a reményt. Éva még nagyon fiatal, s talán maga sem ismeri a szivét...

Milyen kegyetlenül hideg, csengés nélküli hangon mondta ki e szókat, mintha halálitéletet pecsételne meg velük... S most egyszerre tőrszurásként járta át a gondolat: meg akar szabadulni tőlem...

Persze, hiszen ő csak ugy váratlanul pottyant bele az életébe, s hogy olyan aggódó gondoskodással veszi körül, hogy annyi türelemmel viseltetik iránta, azt csak atyja emlékének köszöni, aki gyámatyjának fivére volt...

De ha el kell mennie innen, ha el akarják üldözni, abban nagy része van a nénjének is, ennek a szép, szivtelen asszonynak. Óh, ő tudja, hogy gyámatyja sokkal könyörületesebb, semhogy önszántából a bizonytalan, szeretet nélküli jövőbe akarná küldeni az anyátlan, apátlan árvát...

Szemeiből könyek törtek elő. Forró, legyőzhetetlen szánalmat érzett önmaga iránt. Azt hitte, igazságtalanság történik vele, melyért az egész természetnek föl kellene lázadni. Valóságos láz gyötörte. Fejében bódult összevisszaságban keringett az, amit egyik-másik társnőjétől - két kaczagás közt - suttogott szóként hallott a házasság felől; az, amit e szó felől: szerelem, korán érett barátnőitől ellesett; amit tanult: a történeti alakok, akik fölött siető rövidséggel siklottak tova nevelőnői... Fájó agyában egész kavarodása volt a fonák eszméknek, a félig érett gondolatoknak, a kiváncsiságnak és a lázadó, öntudatlan érzékiségnek.

Valami másra akart gondolni, erősen, erőszakosan, bármire is, de érezte, hogy a gondolkodását valami fix ponthoz kell kötni, amelyhez talán majd más képek sorakoznak: s az alkonyati félhomályban sorra vette és rendszerezte a virágokat. Legelsőbben is a rózsák ötlöttek szemébe. Beteges izgatottság uralkodott rajta s egyszerre csak ugy képzelte, mintha e virágok szertelen nagyra nőnének meg, s mintha valamennyi egy-egy érzelmet fejezne ki előtte: amaz pajkos és vidám, ez itt komoly, szomoru vagy mámoros... Ez a fehér itt a közvetlen közelben szemérmesen rejtőzik el halvány mohafőkötője alá, az a topázszinü tearózsa - mennyire hasonlit a nénjéhez! éppen olyan fenséges és hideg, mint ő! - gunyosan nézi azt a fiatal, fesledező bimbót, melynek átlátszóan fehér szirmai misztikus álmodozások fölött borulnak össze... Ott, nem messze a keritéstől, az a teljesen kinyilt rózsaszinü pedig olyan arczátlan, mint egy kurtizán nevetése! Igen! Ő tudja, mit jelent ez a szó: egy barátnője, akinek felnőtt fivérei vannak, beszélt neki e felől - s ahhoz a sötét, tragikus, csaknem fekete rózsához bizonyára valamely büntény vére tapad.

Amott, távolabb, a mesterséges dombon, egy egész csomó különböző növény látszik: egész gyüjteménye a különös alaku, fantasztikus virágoknak.

Némelyeknek porzói olyanok, mintha anatomiai ábrácskák lennének - ezekre nem néz sokáig, eleget vesződött velük az intézetben, - másokéi fényesek és bojtosak, hosszuak, mint óriási csápok; selymesek, mint valami csudás asszonyi haj, vagy könnyüek és fehérek, mint a pehely... Ugy tetszik neki, mintha e virágok magas száraikon pöffeszkedve tekintgetnének maguk körül - s mintha alattuk az alacsonyabb chrysanthémeok őrült körtánczba fognának, - melyben csak ugy vibrálnak a szinek.

Közvetlen szomszédságukban halványan, vértelenül, meglepetve néz reájuk egy bokor szeplőtelen fehérségü azálea, - melynek havas keble sohasem érzett melegebben - s a kamélia rizsporos, mesterkélt, szenvedélytelen arczát kicsinylőleg forditja feléjük.

Mily ellentétek vannak még a virágok között is! - gondolja a fiatal leány. - A büszke királynő mellett egy őrülten lángoló bacchansnő, a rövidszoknyás fukszia integet hivogatólag jobbra-balra - s az orchideák - mind idegenszerü állatok: fényes, rubin és ametiszt-pókok ringatóznak vékony, erős száraikon. Némelyek közülök csodásak, mint a szigettenger madarai, vagy mint ezüstszinü bőregerek, és egy fantasztikus polip mellett, mely mintegy zsákmányra lesve, tolja előre vérszomjas csápjait, ott van a Hamupipőke papucsa is...

Olyan ez az egész kert, ez az őt körülvevő egész természet, mint egy tündériesen átváltoztatott álarczos bál.

Ő mind ismeri ezeket a virágokat, ezeket a növényeket; mindnek tudja a nevét, a történetét, mindegyikről meg tudja mondani: Linné rendszerének melyik seregéhez, melyik rendjéhez tartozik. Hiszen ott, az intézetben a botanika volt az egyetlen tantárgy, amit kedvvel tanult... Persze a nemesitésnél más-más neveket is kapnak a növények, de ő nagyrészt azokat is megjegyezte magának.

Itt például a grupp szélén vidáman és gondtalanul áll a trianoni istennő: Maria-Antoinette. Mintha csak az a point d'Angleterre-el fedett fehér atlaszruha volna rajta, amelyet akkor viselt, mikor a versaillesi paskvill a fülébe jutott... A fiatal leánynak ugy tetszik, mintha mosolyogna is azon a rejtett fenyegetésen, amely a kicsiny versben megnyilatkozik:

- »Petite reine de vingt ans,
Vous qui traitez si mal les gens,
Vous repasserez la barriére...«

Mellette, csodálatos, szint-váltó brocart szoknyában Maintenonné hajlong, közelebb hozva egymáshoz az időket, s nem messzire tőlük busan, lecsüggesztett fővel a szelid Lavallière...

Amott, egy folyondárkötélen pedig kihivó arczu, vörös kontyu grimászoló clowness csinál erőmutatványokat a langyos esti szélben... Lenn az aljban keskeny, arisztokratikus zöld levelek között, büszkén emelkednek ki a gőgös iriszek, a lilabársonyruhás dogaresszák...

A szeme elkáprázik nézésükben, s most, hogy egy erősebb fuvallat megmozgatja őket, a chrysanthémeok egyszerre forogni kezdenek rövid, redőzött vagy rakott ránczokba szedett ballerinaszoknyáikban. - A fiatal lánynak ugy tetszik, mintha a pirouetteknél le-lehajlanának meg fölemelkednének ujra, s szinte hallani véli a trillákat s pizzicatókat, amint az éles ötödhangokon tréfálkoznak.

Az esthomály folyton növekszik s összezavarja körvonalaikat, de ez az őrületes sarabande még egyre tart az illatterhes, pajzán nyári szélben...

Csak egyetlen egy bokor chrysanthéme - Bajor Izabella - nem vesz részt az általános vidámságban. Egy törpe cserje alatt áll magánosan, és büszke feje csak akkor hajlik meg egy-egy pillanatra, ha a játszi szellő rést lel a falevelek között s meg-megsimogatja. Ki tudja? Talán csakugyan az elköltözött királyné lelke él e virágban, s mikor az idetévedt szellő csókot koldul tőle, föltámad régi szerelmeinek emléke... Talán azt képzeli, hű Jánosa érinti az arczát oly gyöngéden... De nem, nem! Hiszen annak az ölelésére csak bosszuvágy vezette - azt mondták neki a zárdában - s ez a szertelenül szép, bünös asszony igazán csak azt az egyet szerette, akit egyszer, egy féltékenységi rohamában megöletett.... Igen, csak azt az egyet, rokonát, az orleánsi herczeget, akiért olyan nagyon rajongott, hogy inkább halva akarta látni, megviaszosodott arczczal a koporsóban, semmint élve - más asszony karjai között...

De vajjon igy volt-e hát igazán? Vagy talán az a tizenhétéves szkeptikus német leány mondotta meg a valót, mikor a történelmi óra után - fejét rázva - igy szólt:

- Féltékenységből ölette meg? Ah, gyerekek, a tanárnő már megint hazudott. Megölette, mert - megunta. Punktum.

- Megunta!... Vajjon lehetséges-e, hogy két, egymást szerető lény valaha megunja egymás közelségét?... - kérdezte önmagától. Hiszen ez borzasztó lenne! - Hiszen akkor a házasság intézménye komédia, amelyhez a vallás büntársul szegődik... Hiszen akkor az ő gyámatyja is megunhatja a nénjét, és...

Ijedten rázkódott össze és lehunyta a szemét. Ugy tetszett neki, mintha egyszerre meglelte volna a nyitját annak a sok egymásra rohanó érzelemnek, amely az utolsó időkben keresztül száguldott a szivén.

Egyszerre eltünik előle az egész kert összes növényeivel, virágaival. És leszoritja szemhéjait erővel is a kezével, hogy ne lássa, hogy elüzze magától annak a férfinek az alakját, aki egyszerre olyan erőszakosan tolakodik elébe... Nem szabad, nem szabad rá gondolnia...

- Hol vagy? - hallja egyszerre a hangját és összerezzen rá.

Mint egy ujjongás akar feltörni lelkéből: itt, itt vagyok, te édes, te egyetlen egy... és ugy érzi, hogy most szaladni, rohanni, repülni kell hozzá, hogy többé soha, soha se távozzék mellőle...

Hanem azért nem teszi meg. Csendesen, nagyon csendesen kel föl helyéről, és nincsen örömteljes reszketés a hangjában, amikor válaszol:

- Parancsolsz velem, bátyám? Itt vagyok...

Mert két összeboruló fa alatt állott, a szemeit a sötétben nem, csak égő szivarját láthatta, s hogy önkéntelenül kinyujtotta a kezét utána, a férfi megérezte róla, hogy láza van, s aggódva kérdezte:

- Beteg vagy?

- Nem, nem! - felelte ő, hősiesen visszaszoritva könyeit. - Csak fáj, hogy el kell válnom tőletek. Hiszen már oly régen terhetekre vagyok.

- Gyermek! - szólott a másik szemrehányóan. - Hogy mondhatsz ilyet? Honnan jönnek ilyen gondolataid?

Csüggedten hajtotta le fejét.

- Beláttam, hogy nincs jogom tovább is visszaélni jóságtokkal. Ma délután véletlenül tanuja voltam a közted és a... a... szomszédunk fia közötti párbeszédnek... Igazad van... nem ismertem a szivemet... De most már ismerni kezdem...

- Ne hamarkodd el a dolgot, Éva - szólott a férfi hiszen azt mondtad eddig, hogy nem szereted őt... Vagy megváltoztál volna?...

Hangjában titkos ingerültség rejlett.

- Nem, nem, erről szó sincs - válaszolt a leány fáradtan. - De szükségem van reá - szükségem van bárkire - folytatta szenvedélyesen - aki segitségemre legyen abban, hogy leküzdjem a - saját gyöngeségemet.

- Nem értelek - mondta a férfi komolyan, szomoruan.

- Nem is akarom, hogy megérts. Hiszen én is alig értem önmagamat! Én is csak sejtek valamit, de ez a sejtelem ma este óta határozott körvonalakat kezd ölteni. És ennek nem szabad megtörténni, ez olyan borzasztó, olyan rettenetes szerencsétlenség volna reám nézve, hogy elpusztulnék belé...

Megfordult és menni készült. De a férfi visszatartotta:

- Csak egyet mondj meg nekem, Éva, - kérte és megfogta a kezét. - Miért utasitottad el tegnap és miért van szándékod elfogadni ma azt az ajánlatot? Nézz a szemembe, Éva, és felelj őszintén: mást szeretsz? Hiszen én vagyok a legközelebbi rokonod s annak a szeretetnek a nevében - melylyel elhunyt atyád viseltetett irántam - jogom van megkérdezni tőled, mi megy véghez lelkedben...

Csend volt körülöttük. A kastély háta mögül éppen most bukkant ki a hold s ezüstös fényt szórt a nagy fütáblákra, az aludni készülő virágokra, az örök gyászt viselő fenyőkre, a busuló füzfákra - csak ott, ahol ők ketten szemben állottak egymással, a fekete fák alatt - volt sötét...

Egy perczig szótlanul, ijedten nézett reá a leány, majd hirtelen ideges, fel-felcsukló zokogásban tört ki. A férfi szeliden simitotta meg haját, lejött könyes szemeihez is az ujjaival és megérintette az ajakát is.

Mintha ez az érintés elvette volna az eszét, a leány behunyta mind a két szemét s lángoló ajkaival egy pillanatra visszatartotta a férfi ujjait...

Annak vad ujjongás támadt a lelkében:

- Édes, édes, régen megálmodott boldogságom, - tört ki belőle dadogva...

Görcsösen összekulcsolta a két kezét és egy lépést hátrált, mert érezte, hogy ha most, ebben a pillanatban a karjai közé ragadja ezt a szegény, hontalan gyermeket, akiről immár halálos bizonyossággal tudta, hogy ő benne találta föl üdvösségét, kárhozatát, nem lesz ereje többé hozzá, hogy elbocsássa...

A leány a szenvedéstől eltorzult arczczal tekintett föl reá. Tudta, érezte ő is, miként a másik: ez a percz dönt életük fölött...

- Akarsz-e, akarsz-e velem jönni?- szólalt meg a férfi, hosszu szünet után halk, szenvedélyes hangon. - A térdeimen foglak imádni. Elmegyünk innen, messze, messze... ahol senki sem ismer, ahol mindig együtt leszünk... mi ketten... együtt...

A leány hallgatta a tündérmesét. Mosolygott: ugy hitte, az angyalok kara énekel odafönn kiséretet hozzá... És amig tekintete szinte fáradtan a boldogságtól - megpihent a holdsütötte tájon, a távoli kastély kivilágitott ablakain: a sötét terraszon egyszerre egy fehér ruhás alak jelent meg.

Szent Isten!... a nénje!...

A varázs eloszlott. És egyszerre csak, ugyanazt érezte, amit gyermekkorában érzett, mikor álmában a mese barlangjának szája egyre jobban-jobban kitárult és feléje közeledett, hogy feneketlen, sötét ürességébe elnyelje. És csodálkozott rajta, hogy ez a hirtelen támadt félelem annyira szorongatja a szivét, a mellét, kiszáradt torkát...

- Hagyd meg a bálványomat! - nyögött fel kinosan és egy lépést tett előre, hogy meneküljön a kisértéstől. De hogy az daczosan utját állta, megfogta a kezét, s a magáéban tartva azt, erősen, szorosan, azzal mutatott oda arra a világos pontra, ott, a terraszon.

- A kenyerét ettem... - jajdult fel keserüen.

De a férfin már erőt vett az őrület.

- Nem az övét, Éva, édes. Nem. Az enyémet - szólott halkan s mert az előbbi mozdulattal egészen közel jutottak egymáshoz, átölelte a derekát.

De a leány szivében már ujra élt a kötelesség. Mint a kigyó siklott ki karjai közül s futva indult el a terrasz felé. A férfi nem merte követni. Egy másik uton jött föl a kastélyhoz, utközben, hogy contenancet adjon magának, még szivarra is gyujtott s éppen akkor ért a terrasz alá, mikor Éva azt mondta a feleségének:

- Meggondoltam a dolgot, néném. Igazad van: az ilyen szegény leánynak, mint én, nem lehet válogatni. Ha az az ember eljön holnap a válaszért, vidd meg neki, kérlek, igen szavamat...



Tiszavirág.

Számtalanszor találkoztak már. De az Isten tudja, miért, ma este, hogy a véletlen, vagy talán a felsőbb erőknek előre maghatározott akarata hosszu idő mulva most ismét összehozta őket ebben a kis faluban, szinte csodálkozva néztek egymásra.

Véletlenül jöttek össze az állomásnál, mind a kettő látogatóba ment egy közös ismerőshöz, s most, hogy a kijáratnál meglátták egymást, egy pillanatra megállottak.

Az asszony ugy találta, hogy ennek a férfinek a szemei még sohasem voltak ilyen csudásan, mélységesen kékek s arczkifejezésében, ajkának apró vonalaiban, egész alakjában egyre ujabb és ujabb szépségeket fedezett fel.

S talán a férfin is erőt vett valami tünékeny hangulat muló varázsa, mert daczára annak, hogy elismert charmant causeurje volt a szalonoknak, ezen az estén nem tudott neki mit mondani.

A kastély - utazásuk czélja - csak félórányira volt az állomástól, s miután a találkozásuk fölött érzett örömnek néhány banális szóval kifejezést adtak, elhatározták, hogy az eléjük küldött kocsit haza engedik s gyalog teszik meg az utat odáig.

Az alkony homályos és csöndes volt. A vad tömjén édes illattal töltötte meg a levegőt; a megelőző nap eső esett s még minden üde és nedves maradt. A mezőn itt-ott vörösruhás parasztlányok egy-egy csapat libát őriztek, vidám tónust adva a különben fenségesen komor tájnak, s fehér-sárga-tarka szarvasmarha legelészett nyugalmasan a domb tövében. Egy fiatal üsző egész közel jött hozzájuk s kiváncsian bámult reájuk nagy, hosszupillás fekete szemével...

S hogy az ut egyszerre lejtőssé vált, a férfi karját nyujtotta a nőnek. Az asszonynak megremegett a keze, és abban a pillanatban világosság támadt a szivében, szerette, régen szerette már, s nem kellett, csak ez a percznyi futó érintés, hogy tudja, szive, lelke, testének láza, egész valója az övé, reményei, sovárgása tőle várják a teljesülést... És most bünös, esztelen vágy fogta el, átölelhetni őt, hozzásimulhatni egyszer, egyetlen egyszer egészen s reáhajthatni fáradt fejét erős, széles vállára, hogy a saját szivén keresztül érezhesse, számlálhassa meg az ő szivének a dobbanásait...

Mintha minden hajlásában karjának, vállának, egész testének egy-egy sziv lenne elrejtve: olyan lázasan lüktetett a vér minden erében, midőn a könyökeik egy-egy pillanatra összeértek. És egyik sem beszélt. Az asszony, mert érezte, hogy ennek az órának muló üdvösségét nem hozza vissza többé semmi, - a férfi, mert talán sejtett valamit abból, ami az asszonyt csaknem mámorossá tette a boldogságtól.

Minden olyan szép volt körülöttük; csupa béke, csupa mozdulatlan, csendes nyugalom, de vérükben a Szahara forrósága lángolt, mert az estének varázsa a férfire sem maradt hatástalanul. De nem bánta és nem is védekezett ellene. Sokat élt már s skepticzizmusa ritkán engedte meg neki azt az élvezetet, hogy valami sebesebb dobogásra késztesse a szivét; hálás volt minden perczért, amely őt ujra ifjuvá tette, s teljesen átengedte magát ennek a hangulatnak, amelyről tudta, hogy olyan, mint a Tiszavirág, - egy napig él csak s meghal a reggelnek kijózanitó világosságában. És mert ezt tudta, halálos bizonyossággal tudta önmagáról, azért adta át magát minden utógondolat nélkül ennek a futó elérzékenyülésnek, amely lenyügözte akaratát, s az asszony akaratának járma alá hajtotta, s mély meghatottság vett erőt rajta, mikor ennek a már hervadni kezdő asszonynak a könytől fátyolos tekintetét magán érezte.

Az asszony szenzibilis beteges teremtés volt, akinek az intuiczióját az életmódjából kifolyó, gyorsan egymásra rohanó benyomások finomra köszörülték. Sokat látott már egyszer-máskor a világban, de mindannyiszor behunyta a szemét, valahányszor azt hitte, hogy ez az ujabb fölfedezése egy-egy illuziót ölhetne meg benne. Nem akart józan lenni, mert józansága megszüntetné azt a reszkető megilletődést, azt a fájdalmas elfogódást, azt a szivdobogással járó édes üdvösséget s az égből lelopott álmokat, melyeket nem kért Istentől senki sem, s amelyek arra valók voltak, hogy folytonos, bizonytalan lebegésben tartsák a lelkét a mennyország gyönyörüsége és a pokol kárhozata között...

Szerette ezt az embert; de hogy mennyire, annak a tudatára csak ma este ébredt. És elsápadt belé. Egy perczre lehajtotta fejét, mintha nem birná el a reászakadt tudat üdvösséges sulyát, de azután beszélni kezdett, gyorsan, szinte lélegzetvesztve, hogy annak a másiknak ne legyen ideje közbeszólani; ugy érezte, mintha ezzel egy, a fejük fölött lebegő nagy veszedelmet lenne képes elháritani, azután meg félt, hogy ha egyszer mégis szóhoz jut a másik, nem azt mondja majd, amitől ugy rettegett, s amire mégis ugy vágyódott...

Sietve, csaknem összefüggés nélkül adta neki elő a tél történetét. Beszámolt mulatságairól, leirta báli ruháinak szinét és olyan asszony jóakaratával dicsérte barátnőit, akinek nincs mit irigyelnie tőlük. A szépségére nem sokat tartott, de - bár erről nem beszélt - a férfi kiérezhette szavaiból, hogy sok kisértésnek volt már kitéve és hogy szédülést soha, még pillanatra sem érzett.

S ha néha-néha társához fordult az asszony és szeme találkozott az övével, megremegett egész testében, mert ugy érintette minden tekintete, mint egy-egy simogatás.

Végre elhallgatott s most kéretlenül a férfi vette föl a szót, - szinte öntudatlanul a védelmére kelt az asszonynak, a gyöngébbnek, - annak, akinek jobban lángolt a lelke - önmaga ellen. Miatta félt a csönd megrontó igézetétől.

És mintha meg értette volna a reá függesztett szemek néma tudakolódását, megfelelt azoknak minden kérdésére.

- Honnan jösz? Ki vagy? Hiszen alig ismerlek még. Amit rólad tudok, abban az intimitásnak még csak árnyalata sincsen. Csak azt tudom rólad, amit mindenki: hogy elkényeztetett kedvencze vagy a sorsnak, hires ember és tetőtől-talpig gentleman. De én arra kivánok választ, hogy ki vagy otthon, mikor senki sem lát? Van-e édesanyád? Hiszel-e Istenben? Azonos-e az az enyémmel? Van-e egy közös gondolat a lelkünkben, vagy egy érzés a szivedben, amely az enyémmel rokon?...

Igy kérdezett az asszony szeme, s a férfi válaszában elmondta, hogy egyetlen fiu volt, hogy bár otthon a legnagyobb szeretettel s gondoskodással vették körül, mégis önmaga alkotta meg sorsát. Beszélt küzdelmeiről, vágyairól, ambicziójáról, reményeiről melegen, őszintén, mintegy gyónásképpen, megalázkodva. Szinte levetkőztette a lelkét előtte. És ezt olyan jól esett az asszonynak tudni, hogy ez a mindenkitől csodált, irigyelt ember csak neki, egyedül neki mondja el mindazt, ami fáj, lesujt és keserü, szinte azt az illuziót keltette benne, hogy kiegészitő részét képezi az életének. És hallgatott reá a szivével, lelkével s feszülten leste meg hangjának minden moduláczióját, nem akarta annak egyetlen ellágyulását sem elveszteni, hiszen tudta, hogy nemsokára emberek közé jutnak, hogy boldogsága rövid

»...et ne vit, que ce que vivent les roses,
L'espace d'un matin...«

A lelkük teljesen megértette egymást ezen az estén, de ezer gyökér kötötte őket a földhöz, mert husból és vérből való bábjai voltak a sorsnak.

A kezük reszketett, midőn egyszerre nyultak egy-egy utjukba hajló faág után. Hátha egymáshoz érnek ujjaik, s akkor megérzi a másik azt a lázt, amely most külön-külön égeti őket? És mi lesz akkor? Lesz-e erejük az ellentállásra? Testüknek minden atómja, minden apró vércsöppjük olthatatlan lángolással vágyott tökéletesen birni párját, - és nem a kötelesség vagy a tisztességérzet tartotta vissza őket attól, hogy egymás karjaiba boruljanak, csak a holnaptól való félelem. A férfi önmagát féltette a kiábrándulástól, rettegett, hogy elveszti ezt az ifju boldogságot, amely csak azért az, mert be nem telt még, s megszünik azzá lenni, mihelyt valósággá válik. Az asszony pedig remegett a gondolattól, hogy a társa szemeiből olvassa ki majd az illuziónak a haldoklását... Tudta, érezte, hogy örvény szélén áll; hogy egy lépés csak - és menthetetlenül elveszett. És még egy kisérletet tett a védekezésre: otthon maradt kicsiny gyermekéről mondott el néhány bájos apróságot és lelkének egész energiájával remélte, hogy ez a tiszta visszaemlékezés megmenti őt.

De eljött egy percz, hogy a férfi erős, biztos hangon félbeszakitotta:

- Ne beszéljen. Ne szóljon egy szót se. Mit mondhatna még? Ez mind hiábavalóság. És mindazt, amit ma este érez, csak az én szivemen keresztül érzi: azon szürődött át először az egész skálája annak az isteni melódiának, amely valójának legrejtettebb idegeit is rezgésbe hozza... Minden szava csak őrli, fogyasztja a lelkét, anélkül, hogy nyugalmát visszaadná. Hasztalan minden. Maga az enyém, mint ahogy én a magáé vagyok e percztől fogva visszavonhatlanul. Nem látja-e Isten kezét? Hiszen régen szeret engem, s habár erre a megismerésre talán csak ma este jutott, már régen meg kellett éreznie - talán még előbb, mint nekem - hogy én vagyok az ikerlelke, hogy nélkülem sohasem lesz boldog. És tudja, mint ahogy én is tudom, hogy hiába fut előlem a világ végére is, mert a föld gömbölyü és minden ut az én karjaimba vezeti vissza...

De mintha egy pillanatra mégis kétség fészkelte volna be magát a szivébe, lehajolt az asszonyhoz és kissé lágyabban tette hozzá:

- De azért, ha tudom is mindazt, amit itt itt elmondtam - oda adnám a lelkiüdvösségemet is érte, hogy a maga ajakáról is hallhassam a szót, ha csak egyszer, egyetlen egyszer is: szeretlek... Hogy tudjam egészen bizonyosan, hogy magát is megrészegitette az a levegő, amely az én forró vágyódásommal van tele...

...Az asszony felé forditotta halvány, átszellemült arczát:

- Igen - szeretlek, - mondta egyszerüen. - De látod, miért szóltál igy hozzám? Most már vége mindennek. Sziveink isteni harmóniájába egy hamis hang vegyült. Félek tőled. Mert amikor igy látlak téged, erősen, elfogulatlanul, uralkodva még a hangod remegésén is, - tudom, hogy nem szeretsz, - s muló szeszély az csak, aminek engem feláldoznál. Éhezlek, szomjuhozlak téged, szenvedek érted, utánad, s valahányszor ujra látlak, szebb, drágább, édesebb vagy, mint a legvétkesebb álmaimban voltál. S az én őrületben megromlott lelkem erőszakosan is magához öleli azt a te biztos, hatalmas lelkedet, amely félelmet, rettegést nem ismer, amely kiküzdött magának mindent, amit elérni vágyott, s csak az én szivem felett nem akart olyan sokáig diadalmaskodni...

Ugy szeretlek ahogy még asszony soha nem szeretett férfit, - mint ahogy te nem fogsz soha engemet szeretni. Szeretlek a szemeimmel, a karjaimmal, az ajkammal, és csak akkor lehetnék teljesen boldog, ha bizonyosan tudnám, hogy egyszer együtt, egy sirban leszünk majd eltemetve, hogy az enyészet is csak az én testemen keresztül érjen el hozzád, amikor egymásba olvasztja, összezavarja porainkat... De ti nem tudtok igy szeretni - nektek elég, na kis ideig birjátok a nőt, aztán ráuntok. - A férfi szive a saját tengelye körül forog; mint a földnek, annak is megvannak a maga változó időszakai: a nyár, a tél. Ma nyár van a szivedben - érzem a hőségét, - de holnap talán ismét elkövetkezik a tél. És én félek a fagytól. De azért megmondom neked azt az egyet, hogy tudjad; ez a szerelem volt életemnek a legnagyobb gyengesége, és a lemondás lesz a legnagyobb - erényem...

Megállottak. A fák között már látható lett a kastély czifra tornyaival, szélkakasaival. És egy pillanatra, a sötétség daczára oly forrón, oly bensőségteljesen kapcsolódott össze a tekintetük, hogy az asszony halálos fáradtságot érzett miatta és szinte aléltan zárta le a szemhéjait: meg kellett fogóznia, hogy el ne essék. Azután bucsuzásul kezet fogtak - mert tudták, hogy ezen az estén alig szólhatnak többet egymáshoz. Forró, száraz tenyerük szorosan forrt össze, mint két delejvas ellentétes sarkai, s azután mintha nem lett volna elég a tenyerek ölelkezése, ujjaik is egybe fonódtak, oly erővel, szinte görcsösen, hogy alig birták azokat ismét szétválasztani. És ebben a kézfogásban teljesen birták egymást; e pár pillanat alatt átélték a mámornak, a szenvedélynek, a boldogságnak minden fokozatát...

*

Mikor másnap reggel ujra látták egymást a szalonban, az asszony nagyon halavány volt, s arczának minden vonása elárulta, hogy az álom messzire elkerülte őt az egész hosszu, Istenadta éjen át. Finom bőrén keresztül látni lehetett a kis kék ereket, melyek különösen a szemei alatt és mellettük, egész határozott szint öltöttek, akczentuálódtak. És az a keserü vonás, amelyet az este talán nem is vett rajta észre a férfi - ma mélyebbé vált az ajaka körül.

És ahogy egy perczre egyedül maradtak, a férfi odament hozzá, és egészen közelről az arczába nézett:

- Maga valóságos kaméleon - szólott. Mindig változik. Ma például egészen más, mint tegnap este volt.

Az asszony szomoru mosolylyal tekintett reá. Háttal állott az ablak és a világosság felé és a férfi nem vette észre állának fájdalmas remegését, amely biztos jele az elnyomott sirásnak.

- Tegnap holdfényes este volt, ma pedig szürke az egész világ. Nézze, az a sötét felleg kiöl minden ragyogást... Talán ennek az előre vetett árnyéka okozza, hogy maga másnak látja arczomat e pillanatban...

- Igen, - a világitás lesz az oka, - hagyta rá a férfi kissé türelmetlenül. Azután a zsebébe nyult, kivette tárczáját és gyorsan, közömbösen megkérdezte:

- Nem gyujt rá egy czigarettára?



Cserkészeten.

Az erdő fölött nehéz borulat függött s a völgyet sürü köd feküdte meg, mely minden fűszálra, falevélre nagy briliánsokat rakott le.

Azok ott ketten egy perczre megállottak. A völgyből egy szarvas hangját hozták ide a hanghullámok a kiásott part mentén. A hegylejtőről felelgetett rá egy másik, s az első még dühösebben válaszolt. Delejes erővel vonták e hangok őket maguk után.

Csak ketten voltak. Az öreg Vaszily, a vadőr, egy alkalmas helyet keresett a letelepedésre. Hajnali négy óra óta jártak már a nagy tizenhatos után, melyet Vaszily látott s amelyért nyomban fel is költötte őket a kis deszkaházikóban. De még eddig semmi eredményt sem értek el, hol itt, hol amott hangzott fel a szarvas rigyetése és mikor már azt hitték, hogy a közelébe férkőztek, akkor egyszerre teljesen elvesztették.

A férfi - ugy harminczkét-harminczhárom éves lehetett - néha-néha aggodalmasan nézett társára, hogy nem fáradt-e még, de az mindenütt lépést tartott vele. Férfias szabásu zöldesbarna vadászruha volt rajta, alig ért lejebb a térdénél, nem csavarodott kényeztetőleg a bokája körül, s igy nem zavarta a lépéseit.

Teste gracziózusan nyult meg, mikor óvatosan tette le egyik lábát a másik után a talajra, nehogy a haraszt zörgése megjelentse a szarvasnak ittlétüket.

Már nehány pillanat óta hallgatott a szarvas, mert a szél az ő oldalukról fujt. A világosság hiánya s a homály belterjes mélysége titokszerü benyomást gyakorolt reájuk. A megtöretlen csend - mely egyszerre reájuk szakadt - oly elszomoritó, aggasztó érzést keltett az asszony szivében, hogy önkéntelenül közelebb huzódott az urához s azzal a gyöngéd szóval: édes... vélte elüzni a varázslatot, amely reá szállott. A sajátszerü tompa viszhang sokszorozva verte vissza, mint az üveg-poliéder a fényt.

Itt, ahol állottak, a vizjárás mentében, kidőlt, rothatag bükk-óriások feküdtek a földön; a fergeteg leirhatatlan vad rendetlenségben hányta azokat egymásra, de a természet enyhiteni akarta a pusztulásnak e szomoru képét és a kihalt évszázados fák hulláit a legváltozatosabb alaku mohval, gombával és zuzmóval vonta be. Némelyek az elhalt erdőrésznek csontvázai közül csodás fényben ragyogtak; máskülönben sötét, komor, mondhatni: fenyegető kinézésü hely volt. A bükk gyökere, mint óriási kigyó huzódott tova lábaiknál, s a remegő, csipkéslevelü páfrányok, a borókacserje s a növényszövetek oly szorosan, szinte hatalmaskodva fogóztak össze, mintha utjukat akarnák állani, hogy az erdő titkos, szent rejtekeit megóvják egész érintetlenségükben a legrombolóbb állat, az ember elől...

A szürkület ólmos félhomályában jóformán látni is alig lehetett a rakonczátlan hegyi patakot, mely vidáman csörgedezett alattuk. A sötét, tömött anyagu talajban nem vésett valami nagyon mély medret magának, a partokat sem szaggatta meg, hanem szép csendesen megfért ágyában és mozaikszerüen rakta ki a fenekét szines kavicsokkal.

Csak suttogva beszélgettek. A férfi már sokszor járt itt és teljesen tájékozta magát. Tudta, hogy erre van az a ritkás erdőrész, amelyről Vaszily azt mondta, hogy napfölkeltével a szarvas oda vonul. Itt már a ledőlt bükk-óriások gyökerén uj sarjadék kelt ki s friss zöldjével élénk ellentétet képezett az okkerszinü falombokkal. Imitt-amott egy-egy gigászi maglófa emelte föl vihartépte fejét és végre az öreg Vaszilyt is meglátták a ritkitott pagonyban, amint egycsövü puskájára támaszkodva várta őket.

A vadászkosár és egy csomó plaid ott voltak a földön egymásra dobva, csak a brandys-üveg állott szembeötlő helyen, egy levágott fatuskón, de hiányzott belőle nehány ujjnyi.

A férfi és az asszony mosolyogva néztek össze és csendesen letelepedtek a plaideken. Ez alatt az öreg vadőr eltávozott. Az asszony egy maglófa alá ült és nekitámasztotta a hátát, a férje meg egész hosszában vetette magát végig a lábainál és a könyökeire támaszkodva, az arczába bámult. Azután megindult a terefere. Az asszony kezdte suttogva:

- Édes vagy?

- Én nem. Te.

- Szeretsz?

- Végtelenül.

- Mióta?

- Mindig. Amióta élek.

- Ez nem igaz. Mit csináltál még tavaly ilyenkor?

- Vártalak.

- Hiszen nem is ismertél.

- De igen, az álmaimból...

Pár napos házasok voltak csak s a férfi, ki bár keveset, de mégis adott valamit a világ itéletére, nem akarta őt magára hagyni a mézeshetek alatt; ámde ezek most beleestek a szarvasbőgés idejébe, s ezt elmulasztani nem volt ereje, tehát magával vitte az asszonyát is. Persze, ugy mellesleg annak is örült, hogy mindig maga körül látja, bár ezt az örömét néha-néha megzavarta az a félelem, hogy egy vigyázatlan lépésével, vagy egy suttogott szavával veszélyezteti a cserkészet eredményét. Egész lelkével szerette a feleséget, de szerelme nem volt nyugtalan zsarnok, hanem csöndes, öntudatos érzelem, olyan férfié, aki már szeretett a lelkével, az érzékeivel, a szellemével, s most mindezeket egyesiti. Ez a szerelem a sok könnyü kaland után, éppen tisztaságánál fogva - mint ismeretlen - valami pikáns füszert kölcsönzött az életének, az asszonynak pedig ez volt az - élet maga.

Ahogy igy az arczába bámult, elszoruló szivvel gondolt rá, hogy milyen nagyon fiatal is ez az asszony, aki neki adta egész szépségét. Indolens, finom izlésü szkeptikus volt, s azt mondta önmagának, hogy ez az asszony, mert egyszer egy őrizetlen pillanatban ketten együtt elmentek egy nagy monumentális tornyos épületbe, amelyben egy oltár, egy czifrán öltözött, borotváltképü uriember és sok-sok népség, katonaság volt, most már Isten és emberek előtt, elvitázhatatlanul, örökre az övé. S amint igy nézte ezeket a szép, kékescsillogásu szemeket, amelyek olyanok voltak, mint valami mélységes tó közepében viritó hiaczintok, valami áhitatszerü érzés lopózott a szivébe.

Odacsuszott a felesége lábához és megcsókolta azt, ott, ahol a nehéz, hegymászó czipő véget ér.

- Te édes, te drága, te szent... suttogta lágyan.

Szüksége volt erre a megalázkodásra.

Az asszony hagyta. Boldogan, tisztán, végtelen gyöngédséggel nézett az urára; a nagy, megengedett szerelemnek jóságos harmóniája ragyogott ki minden arczvonásából.

Most, egyszerre, ingerkedő hangon, - mintegy önmagát gúnyolva ellágyulásáért - szólalt meg a férfi:

- Tudja-é, Csepp, hogy miért nincs szerencsém?

- Miért?

- Mert maga velem van, vén asszony!

- Kiállhatatlan!

Ráütött az ura vállára. Még igy, husz éves tavaszának verőfényes diadalában sem szerette ezt a jelzőt. Hiszen nő volt, a szó legédesebb értelmében.

A férje elkapta a kezét - és nem eresztette el. Előbb csak ránczigálta azt az asszony, de aztán lassan, elerőtlenedve, szinte restül csusztatta végig a férje tenyerén le egész a csuklójáig, ahol aztán finom ujjaival körülkapcsolta azt.

A tekintetük delejes erővel kereste, s hogy megtalálta, hosszasan fogva tartotta egymást. Körülöttük olyan szép volt minden, de ők ketten őrizkedtek attól, hogy azt a misztikus fluidumot, mely szivüket olyan ellenállhatatlanul vonta egymáshoz, valami vigyázatlan szóval megszakitsák.

Eközben lassan feljött a nap, lomha árnyat vonszolva maga után, mely meg-megszakadt, aztán megint sürübben összeszüremlett. A ködfelhők oszladozni kezdtek; az éggel összeforrt hegyeken késlekedtek kissé, aztán méltóságos lassusággal vonultak le a »Veliki Pohar« erdőlepett szakadékai fölé. A napsugarak át-átverődtek rajtuk s a sárga lombokról lesikolva, indigócsillogással simitották végig a növényszöveteket.

Az asszonynyal szemközt, ott, ahol két hatalmas fa lombja összeborul, a sürü levélzet egy nyilásán át, két felhő között egy kis darab kék égbolt látszott. A szigoru határoltság közepette, egy kis hirmondója a végtelennek. Az asszony tekintete keresztül botorkált a nyiláson s kitartással bámult reá, mintha azt keresné: vajjon nem tükrözi-e az vissza azt a nagy boldogságot, ami az egész lelkét betölti és amit mégis külön-külön érez minden kicsinyke vérerében. Fin de race asszony volt, aki nem elégedett meg az érzésekkel, de azoknak miért-jét is tudni akarta. Szinte mohó kiváncsisággal figyelte meg önmagát: mennyivel ver gyorsabban az ütere, azért, mert a szerelmesének az ujjai hozzáérnek, mennyivel több vért kell szivének az atriumból kihajtani egy másodpercz alatt, hogy az egyszerre hozhassa rezgésbe minden idegszálát... Bonczolóasztalra tette az érzelmeit, és kinos, kutató türelmetlenséggel leste meg, hogy mennyit haladt előre az a betegség, amelynek létezését eddig nyiltan tagadta, amitől titokban félt és amely most mégis leverte lábairól: a szerelme...

Egy száraz levél csendes lebbenéssel hullott le a fáról az ölébe. Összerezzent reá. Ez a kis sárga, összezsugorodott jószág, egyszerre eszébe hozta az elmulást: az őszt, a természetnek ezt a nagy memento mori-ját. Szinte ijedten tekintett az ura szemeibe, vajjon nem látja-e bennük is alig született szerelmének a haldoklását...

De e perczben átrezdült a völgyön a szarvas hangja. A férje mint egy eszeveszett ugrott fel helyéről s szinte gyöngédtelenül rántotta őt is fel magához. Elfogta a vadászláz s ez elragadt az asszonyára is. A letört, száraz galyak megvérezték gyönge lábait, de ő észre sem vette. Sietve, de azért óvatos léptekkel csuszott odább. Nemsokára aztán a tisztás hegylejtőn, mint egy nyolczvan lépésnyire tőlük, ott állott az erős tizenhatos.

Már messziről csillogtak aggancsai, amint nekiállt a fának és ágait szaggatta, vagy a száraz galyakat feszegette szarvával, közbe-közbe csöndes morgást hallatva. A férfi szinte remegett az izgatottságtól, de azért biztos kézzel czélzott. Hiszen most már kétségtelenül az övé. Nincs rá eset, hogy innen elhibázza. Hogy fognak rá irigykedni a többiek, akik bizonyára nem lőttek még semmit! Legalább eddig még egyetlen lövést sem hallott a szomszédos pagonyokból. Az elejtett vad értékének pedig legjobb meghatározója a mások irigysége. Aztán meg, egy fejjel fog magasabbra nőni az asszonya előtt...

Mindez hirtelen végigszáguldott az agyán az alatt a másodpercz alatt, amig czélzott.

A szarvas felségesen szép volt; éppen feléjük forditotta finomalkatu fejét, de tiszta, élénk, nagy szemei, túlnéztek rajtuk valami arra sejtett vetélytárs felé... Szépvonalu hajlós nyaka, karcsu lábszárai az elegáncziának, könnyüségnek, a megtestesült bájnak a benyomását keltették, - s az asszony egyszerre, váratlanul a puskacsőre tette a kezét.

A fegyver elsült. A szarvas nagyot szökött s lőjel nélkül szaladt fel a lankás hegyoldalba. Ott megállott és boszantó nyugodtsággal még egyszer visszanézett rájuk.

A férfi mérgesen dobbantott a lábával, de dicséretére legyen mondva, hősiesen elnyomta az ajkaira toluló szitkot. Hanem azért mérges kiváncsisággal hajolt le, hogy az arczába nézzen annak a csepp kis teremtésnek, aki az idegességével elrontotta életének egyik legnagyobb élvezetét. Indulatosan szólott hozzá:

- Hát mért nem mondta, hogy olyan gyönge szivü?

Az asszony alázatosan tekintett a szemeibe:

- Oh dehogy! Nem az az oka. Hiszen magam is vadász vagyok. Éppen ugy örültem ennek a pompás példánynak, mint maga. De egyszerre átvillant az agyamon az a gondolat, hogy ha igazán szeret, hát elhibázza. Átsiklott, mondom, de aztán csökönyösen megkapaszkodott benne. Maga meg nagyon biztos kézzel czélzott, és akkor világosan éreztem, hogy küzdenem kell a szerelméért... Ezért tettem. Azt hiszem, minden asszony van ugy azzal, hogy az akaratán kivül, nagy dolgokat köt ilyen semmiségekhez, legalább egyszer életében - ha nagyon szeret...



Orchideák.

Édes, bóditó illatu virágok, buja szinpompátok nem fáj a szememnek. Tropikus hazátokban soha nem jártam, de szépségeit lelkem régen megsejtette... Előttem vannak azok az eső nélküli, nyár utáni novemberi napok, mikor a baobabok utolsó leveleiket hullatják a forró talajra, mig kopáran maradt ágaik között különböző gyik és denevér-családok huzzák meg magukat... Elképzelem azokat a valószinütlenül kékes homokbuczkákat, amint lassan-lassan rózsaszinüekké válnak, amikor a nap egyszerre kialszik a vérszinü gőzök között, s a fekete nép hirtelen arczra bukik a forró homokon, hogy imádkozzék... Látom a vén Yolof-papokat, lebegő ruháikban, hallom az üveggyöngyökkel és amulettekkel ékes ébenfatestü asszonyok különös idegenszerü elnyujtott kiáltását s a szemem megakad a tamariszfák alatt ott felejtett tevéknek hústalan csontvázain, amint felettük, kiterjesztett szárnyakkal lassu, nesztelen röpüléssel keringenek a keselyük, a sötétkék, mozdulatlan ür mélységeiben...

Kitalálom az éjszakák varázsát a komor, zöldessárga, villamossággal telitett ég alatt; a villódzó légpárában nagyon alacsonyan függő nagy, tüzes gömbhöz hasonló, sugárnélküli holdat... El tudom képzelni azokat a rizophorával átszőtt nyugalmas ingoványokat, melyeken itt-ott, óriási nymphea albak, fehér és rózsaszin lótuszok himbálóznak... azokat a lápokat, melyeknek hinárján komoly méltósággal lépeget a fehér gém, el-elsülyesztve néha egy-egy fényes szemü, szürke ollótlan rákot... Gondolatom megpihen a ragyogó homokból kiemelkedő kövér és húsos euphorbiákon és spurgeseken, melyeknek rövid, durva körvonalai az elmosódott világosságban, látományszerü, szinte bizonytalan lágyságuak... a zürzavaros cserjecsoportokon, amint sötét foltot képeznek a fényes homokon... a poshadó vizeken, melyek fölött miazmákkal telt halálthozó páragomolyok lebegnek... s a sötét, gyászkendőkhöz hasonló denevérek gyors és zajtalan röpülésén...

Magam előtt látom azt a meglepően buja, életerőtől duzzadó, smaragdzöld, örökifju növényzetet, azoknak az egyenletesen magas erdőknek végtelen sorozatait, melyeknek egészségtelen, nedves talaján csak ugy hemzsegnek a csuszó-mászók... A vizek folyása fölött függő mindenféle alaku fákat, melyek egybevegyülnek, összenőnek egymással, szemfárasztó magasságig nyulnak fel a levegőbe, mig a lábaiknál egybefonódó vad szőllőtők, holokintiák, bársonysima liánok felkapaszkodnak ágaikra, fölkúsznak a galyak hegyéig, átcsavarodnak az egyikről a másikra, sorvasztó ölelésükkel hozzájuk tapadnak, szeretkezésükkel megölik őket, hogy ezután nemsokára maguk is belepusztuljanak kiolthatatlan szomjuságukba, örökké kielégitetlen vágyakozásukba... s körülöttük, fölöttük, az abszolut csendet, melyet csak egy-egy majom vészkiáltása, vagy a fákon himbálózó élő folyondárok, a kigyók sziszegése szakit meg... imitt-amott a magnoliának felemelt, hideg, mozdulatlan kupját, a könnyedén remegő legyező-pálmát, melynek suhogó levelei között csudás ragyogással tündökölnek át a nagy, tropikus csillagok; az atmoszférában egy egész álmodó világnak a csodálatos mozdulatlanságát, a természetnek azt a várakozásteljes nyugalmát, amely olyan, mint akkor volt, mikor időtlen idők előtt teremtésközben megpihent az Ur, mikor az egész halhatatlan anyag életre ébredt ugyan már az isteni lehelettől, de még mindig a kezdetleges chaosok tikkasztó hőségétől izzott...

*

...Egyszer, valamikor régesrégen, abban az időben, mikor még az istenek leszállottak a földre az emberekhez, Jupiter, Afrikának forró sivatagjaira számüzött egyet a görög héroszok közül, mert meglátta, hogy a karjai között tartogat egy bűbájosan szép földi leányt, akit ő maga is szeretett.

Haragjában borzasztó átkot mondott a héroszra: hogy minden asszony, akit ezentul ölelni fog, pusztuljon bele ebbe a szerelembe.

Hazátlanul, árván bolyongott az ifju hérosz sok ideig a Saharában, lelkén annak a nagy, nehéz átoknak terhével, az örökös egyedüllétnek a kárhozatával. Torka kiszáradt a szomjuságtól, ajkai cserepesek lettek a belső hőségtől, szemei égtek, s a forró homok aranyos porrétegekben rakódott le arczára, hajára, tüdejére...

Egyszer aztán nem birta tovább. Lerogyott egy baobab tövében, mely épp olyan szomoru, épp oly elhagyott volt itt, a nagy, beláthatatlan sivatagban, mint ő maga...

Azután álmodni kezdett... álmodni az asszony felől, akinek ölelése neki immár örökre el van tiltva.

...Igy érezhette magát Ádám, mikor a paradicsom kapui bezáródtak mögötte... Álmodott bársonyfinom arczu, aranyhaju, mosolygó szép lányokról, kiknek karjai között annyiszor borult reá a mennyország... álmodott nyitott szemekkel és tudta, hogy az álom a boldogság, a való a halál... Egyszerre reszketni kezdett: ugy érezte, hogy minden csepp vére megalszik és nagy, monstruózus masszában nehezedik agyára, szivére. Szemei zavarosak lettek, sajátszerü, soha nem hallott hangok zugtak a fülében... aztán elvesztette eszméletét.

Meddig feküdt igy, nem tudta...

Mintha diadalszekéren vinnék, olyan lágy ringással, mint azt otthonában megszokta volt, aztán meg mintha drága selyem-ágyra fektették volna le... Mikor kinyitotta a szemét, éjszaka volt... Valaki inni adott neki és ismeretlen nyelven, kezdetleges, sajátságosan gyöngéd szavakat suttogott a füleibe...

A hérosz csodálkozva könyökölt fel. Mellette a smaragdzöld, buja pázsiton egy néger leány ült. Teste szinte görögösen szép volt és olyan finom és sima, mint a csiszolt onyx, vakitó fehérségü fogai csillogtak és sötét szemeinek kárhozatos mélységeiben a pokol tüze lángolt.

- Ki vagy te? - kérdezte a hérosz.

De a leány nem felelt, mert nem értette nyelvét. Ekkor a hérosz átfogta térdeit a karjaival és a szemébe nézett... Körülöttük a növényekből, a talajból, az ismeretlen, izgató virágillatoktól terhes levegőből, szerelmi himnusz szállt fel az ég felé... A füszálakon efemer fénybogárkák tánczoltak, foszforeszkáltak, mint megannyi itt felejtett csillag... És a leány, a tropikus tavasznak buja, lázt okozó vad virága, rátapasztotta duzzadt, üde ajkait a fehér ember halavány ajakára... S ennek a csóknak ördögi forrósága, megörjitő heve elvette az eszét a hérosznak; elfelejttetett vele minden nyomoruságot és bánatot, felgyujtotta vérét és futó tüzként harapózott el egész testében, összes elernyedt idegszálában... A leány egy tigrisnek gracziózus simulékonyságával, nagy, halálos ölelésben tapadt hozzá. Ölelkezésük vad, szertelen, szinte kegyetlen volt. Titkos menyegzőjök deliriumát nem látta más, mint egy kiterjesztett szárnyu óriás keselyü, amely türelmesen várta felébredésüket.

...Mikor magához tért a hérosz, a néger leány dermedten feküdt a karjai között. Szép szemének megtört feketeségében még benne volt annak az emésztő gyönyörnek a viszfénye, amelyért éltét adta oda.

A hérosz egy olyan kiáltással, melyhez hasonlót e forró világban még nem hallottak soha, a fehér ember szivettépő följajdulásával, vetette magát az élettelen testre. És igy maradt ott három egész éjjel, és három egész nap.

Később pedig eljöttek a keselyük, meg a sakálok, eljöttek a hyénák, és megosztoztak rajtok. A hová csak egy csöpp hullott is a vérükből, a smaragdzöld füszálak közé, ott addig soha nem látott, csudálatos alaku, illatos, égő vörös virágok keltek ki: az első Orchideák...

Édes, bóditó, illatos virágok, buja szinpompátok jól esik a szememnek. Bimbóitoknak minden kicsinyke erében ott lüktet első születésetek története, és szeszélyes formáitoknak pazar szépsége örökre rávall származásotokra. A néger leány és a fehér ember szerelme minden hajtásotokban ujra él és a hervadásig arról susogtok, hogy ti vagytok a föld legszebb virágai...

Milyen csodás erő rejlik hazátok talajában, hogy ide számüzötten sem halványodtok meg, oly távol az édes otthontól? És micsoda veszedelmes bűbáj rontott meg engemet, hogy úgy vágyódom napsütötte forró világotok után, melynek életre ébresztett képe, mintha korábbi ekzisztencziámnak visszajáró kisértete volna?...



A zenélő óra.

Oda vitette magát az ablakhoz, a mely szemben volt a nagy alléeval. Szőke hajában csak alig-alig akadt még egy szürke szál, de fáradt tekintete sok szenvedésről beszélt.

Két gyermeke ott térdelt előtte a bolyhos, vörös pokróczon, melyet lábai alá tettek, s egy-egy kezét fogta mindenik. Valóságos rajongással szerették ezt a hirtelen megvénült asszonyt, akit alattomos kór minden nappal közelebb vitt a sirhoz, s akit nem régen még, szépsége miatt irigyelt az egész asszonyvilág.

A leány, a kisebbik a két gyermek közül, az arczát is odafektette az anyja térdére, úgy kérte:

- Beszéljen hát tovább...

A vénülő asszony fáradtan simogatta meg fürtös fejét:

- Hol is hagytam el? Ah igen... az óra! Valahányszor megszólalt, mindig változást jelentett az életemben... Már gyermekkoromban is oly pietással voltunk iránta mindannyian, hogy hozzá se mertünk nyulni, nehogy profán kezeink nyomán megszakadjon az a misztikus varázs, amely a multhoz füződött, s amely örökre eltünt idők homályából szállt el hozzánk is csendes estéken, midőn reá bámulva szinte szent borzalommal töprenkedtünk el rejtelmei fölött...

Igen, ugy volt; nem huztuk fel soha és mégis megszólalt néha, csendes, lágy hanghullámokkal töltve meg a léget; megszólalt, mikor szükség volt rá, mint egy szabaditó, mint egy gondolkodó értelmes, öntudatos erő, amely biztos benne, hogy a hangja enyhülést hoz és megvigasztal...

Már kisgyermekkoromban is babonásan vonzódtam hozzá. Én, aki élénk természetem miatt máskülömben egy perczig se tudtam nyugton maradni - le-leültem a szőnyegre s térdeimet átölelve két kezemmel, áhitattal bámultam reá. A szürke, homályos képből csak itt-ott bontakozott ki egy-egy alak, és sok időbe került, mig ki tudtam venni a halárusok fehér ingujját, vörös fövegét...

A háttérben elmosódottan látszottak Velencze csipkés házai, a doge-palota ezer tompa szögletben végződő boltivével, a magas, ködös torony s a koporsóalaku gondolák a piszkos, egyszinü, fénytelen vizen...

Mindez olyan idegenszerüen, oly különösen hatott reám, hogy sokszor fél óráig is csendesen maradtam helyemen s kis agyamban ezer furcsábbnál-furcsább gondolat vert gyökeret. A tündérmesékből belém lopózkodott képzetek uj tápot nyertek itt, a szobának homályos szögletében, e sajátságos óra előtt.

A toronyban bizonyosan elátkozott királyasszonyt tartanak fogva, - gondoltam - s az, aki ott lenn a befüggönyözött csónakban ül, az tőle elválasztott, bánatos gyermeke... A halárusok pedig mindmegannyi álruhás kémek, akik azt lesik, vajjon nem váltanak-e egy tekintetet egymással.

Oh, be sokszor kértem, reméltem és vártam, hogy megszólaljon ez az óra! De hasztalan volt. Anyámnak hü komornája beszélte, hogy azelőtt régen mindennap el-eljátszattak vele egy-két dalt, de mióta édes atyám meghalt, nem volt szabad többé hozzányulni senkinek sem...

Tehát én sem mertem érinteni, pedig hányszor fölmásztam egy-egy nehezen odavonszolt székre, hogy közelebbről nézhessem meg! De mindannyiszor legyőztem a kisértést, s csak titokban reméltem, hogy talán mégis meghallom a hangját valamikor.

Egyszer anyám nagy beteg lett, s az orvos kijelentette, hogy sokáig nem fog fölkelhetni az ágyból. Eleinte borzasztóan szenvedtem e miatt, de miután eltelt néhány hét, és állapotában nem állott be javulás: kezdtem beletörődni a gondolatba, hogy nem fog fölkelni többé, de biztosra vettem azt, hogy ha ágyhoz szegezetten is, de még sokáig közöttünk marad.

Anyám betegsége miatt gyakran voltam egyedül, s naponkint az obligát három tanóra után be-belopóztam a szalonba, s régi szokásomhoz hiven leültem a földre, az óra elé, s felbámultam rá... Én is, én is szerettem volna elmenni egyszer abba az ismeretlen országba, ahol büszke dogaressák a lét és nemlét urnői, ahol olyan olcsó az emberélet s olyan borzalmas kinszenvedés a halál... Gondolataim áthidalták az örvényt a mult és jelen között s képzeletben én is ott siklottam tova a piszkos, szürke vizen, a kopott gondolában, a csacsogó halászok és halárusnők között... És hallottam azt is, amit beszéltek:

- A signora a toronyban nagyon beteg... Talán meg sem éri a reggelt. És hiába sóvárog gyermeke után, nem fogja őt látni soha... soha...

És ugy beleéltem magam e gondolatba, hogy egyszerre csak sirva fakadtam s fölugorva helyemről, berohantam beteg édesanyámhoz és letérdeltem az ágya elé.

- Anyám!... Anyám...

De mi volt ez? Beteg anyám, aki jóformán mozdulni se birt máskor, egyszerre fölült ágyában s lesoványodott kezével hátrasimitva fürteit a szeméből, szinte ujongó boldogsággal kiáltott föl:

- Az óra!... Nem halljátok? Ő hiv.

A másik szobából halk, egymásbafolyó, melodikus dal felelt szavára... Egy dal, amelyet, biztosan tudom, sohasem hallottam azelőtt, de amit ennek daczára mégis jól ismertem. Egy dal, amelynek hangjai benne voltak az agyamban, a lelkemben, a szivemben, benne minden vércsöppemben s talán minden külön kis idegszálamban is... Az óra szólalt meg, az óra!...

Behunytam a szememet, hogy jobban követhessem a lelkemben keletkező képeket... Gondolatban egy kötélhágcsót láttam leereszkedni a toronyból, de csodálatomra nem az a fiatal serdülő leány kuszott föl rajta, akiről annyiszor álmodtam, hanem egy daliás férfialak...

Most még jobban leszoritottam a szemeimet, s ekkor tudtam, hogy ez a férfialak hozzám tartozik, hogy olyan valaki ez, aki egy velem, akit soha se láttam s mégis az enyém... s egyszerre fölismertem atyámat...

Szinte reszkető szivvel kisértem ezt az álomalakot. Jaj, ha leszakad a kötélhágcsó, s ő a vizbe esik!

...Valóságos rettegés vett erőt rajtam... Most eléri az ablakot és megkapaszkodik benne a két kezével... Most a párkányra lép... és most, most egy örömkiáltással egymás karjai közt vannak...

- Anyám!...

Én is felkiáltottam. A másik szobából egy kis száraz zörej hallatszott, mint mikor valami gép hirtelen megreked, s a dal hangjai befejezetlenül, csonkán repdestek szerteszéjjel a szobában... Anyám pedig, az én édes, drága, jó anyám mosolyogva dőlt vissza párnájára, csak a sóvárgó tekintete kutatott különös, ijedt merevséggel idegen régiók, álomszerü, ködös alakjai között, ismerős arcz után...

A szomoru asszony megindultan hallgatott el. Odakünnt már jól lehaladt a nap, s a fák koronája fölött egy-egy sugára a térdeplő gyermekek fejére esett...

- És tovább? - kérdezték érdeklődő türelmetlenséggel.

- Másodszor akkor hallottam azt a dalt, mikor esküvőre mentem atyátokkal.

Mikor már odakünn türelmetlenül toporzékoltak a lovak a terrasse előtt, ő megfogta a kezemet s bevezetett leánykori szobámba s szinte megütközve a nálam tapasztalt kegyelet hiányán, szemrehányóan mutatott rá:

- Hát el sem bucsuzik tőle?

- Nem, nem! Magammal viszem! - kiáltottam föl megbánással s sirva borultam a karjai közé. Egyszerre előttem volt mindaz, ami ehhez az órához füzött...

És e perczben megszólalt az ismerős dal, halkan, mélabusan... A hangok ott reszkettek, zsongtak, búgtak körülöttünk a légben és mintha régen elhunyt édes anyám áldását hozták volna felénk, a tulvilágról...

És a szürke, ossziáni képnek kopott tónusai mintha megélénkültek volna... A gondola talán gyorsabban siklott tova a szivárványszinü viz tükrén s a magányos királyasszony arcza ott a toronyablakban sem volt olyan szomoru. A halárusok pedig nem voltak többé börtönőrök, hanem kedveseikkel évődő, jókedvü fiuk, s patyolat ingük meg-megcsillant a napsugárban.

De odakünn már zugolódni kezdett a násznép s hallottam, amint nagybátyám utánam kérdezősködött. Mintegy álomból ébredtünk föl mind a ketten. De a vén órának dallamos szava eltéphetetlen lánczokkal kötötte össze lelkünket.

Sok-sok évi házasság után, midőn már ti is a világon voltatok mind a ketten, egyszer összeszólalkoztunk egymással valami csekélységen. Egyikünk sem akart engedni. Mind a ketten a magunk igazát védtük s nagyon keserü szavak estek közöttünk. Én kezdtem. Az atyátok olyan, mint egy darab kenyér, de ha érzi, hogy igazsága van, nincs az a hatalom, ami attól eltéritené. Most is azt akarta, hogy ismerjem be tévedésemet - gyöngéden ily enyhe jelzővel illette hibáimat - én meg, nem tudom micsoda démon szállt meg akkor este, összeszoritott ajkakkal, fölemelt fejjel egyre azt hajtottam: Nem!

A szobában esthomály volt... Október végéhez közeledtünk már s a nagy cserépkályhában szomoruan pislogott néhány tüzes üszök. A kályha mellett alacsony kereveten játszottatok ti ketten, egy fiu és egy leány... Atyátok pedig az asztal mellől kissé kihuzott egy karosszéket s arra ült le, s fáradt fejét csüggedten hajtotta le karjára...

Oh, hogy szerettem őt akkor!... Oda akartam menni hozzá, s megcsókolni szép, mélységes szemeit, gondterhes homlokát és ugy vallani be neki:

- Én, én, én vagyok a bünös!... De ha százszor lennél te az, s én ezerszer ártatlan, mégis megbocsátanék neked mindent, csakhogy szeress! Hiszen a mindenem vagy, akinek szerelme nélkül puszta és sivár lenne az élet...

De a büszkeségem nem engedte ezt. S e helyett halkan - hogy gyermekeink meg ne hallják - de ingerülten azt mondtam neki:

- Inkább kész vagyok örökre elmenni innen.

Ő nem szólott egy szót sem, de, Istenem, hogy nézett reám!... Ma sem értem, hogyan volt bátorságom ez után a tekintet után még felugrani helyemről, lehuzni a gyürüt az ujjamról, és letenni elébe a kis török asztalra, az indus gyufatartók és bronzpoharak közé, a czigarettás tálcza kellős közepére...

E perczben föllángolt valami ottfelejtett tuskódarab a cserépkályhában s fénye a karikagyürüre esett. Egy pillanatra izzani látszott az, s szinte beleégett a tálczának matt, barna fájába. A légben pedig halk, zümmögő dal kelt - a csodálatos óra szólalt meg ujra...

Hosszan, kitartóan muzsikált most, mintha rég magába fojtott keserveket akarna elpanaszolni, mintha ki akarná tombolni magát, a mi egymással meghasonlott szivünk bánata fölött is... És addig-addig zengett, zúgott, mig lemuzsikálta az utolsó könypárás felhőt is a lelkemről s ehelyett békés derüt árasztott reá...

És akkor egyszerre vidám tánczdalba kezdett: Te pedig, kis leányom, fölugrottál a helyedről s karonfogva fivéredet, körben-körben tipegni kezdtetek apró lábaitokkal. És ha az óra mintegy kifáradva egy-egy pillanatra elhallgatott, két ujjad közé fogtad himzett szoknyácskádat s lábujjhegyre állva meghajtottad magad feléje és szóltál:

- És tovább?...

Az öreg óra meg engedelmeskedett a szeszélyednek. Addig muzsikált, mig egyszer fáradtan roskadtál vissza az alacsony kanapéra ott a kályha mellett. Akkor aztán elhallgatott ő is. Én pedig lassan odaléptem az asztalhoz s csendesen ismét fölhuztam az ujjamra a karikagyürüt. Azután szó nélkül odatérdeltem apátok mellé a szőnyegre és az ölébe hajtottam a fejemet...

- - - Azóta soha többé nem hallottam hangját az órának. Vége van, elromlott, elkopott az is; tegnap délután is levált egy jókora darab a keretéből. Megöregedett mint én és ha majd meghalok, nem lesz képes többé megmozditani berozsdásodott kerekeit, hogy elsirasson, hogy utóljára eljátszsza nekem azt a mélabus édes melódiát - hattyudalképpen...

A korán megvénült asszony elhallgatott - ideges, száraz köhögés vett erőt rajta, mely meghajlitotta, megrázta mint az erős szélvihar a gyenge füszálat.

Odakünn leszállni készült a nap s vérpiros arczával mégegyszer visszanézett a szobába. A szalonból rövid, száraz nesz hallatszott át, mint mikor egy gép hirtelen megakad járás közben, s utána három, czammogó, lassu, melodikus akkord következett... A két gyermek szomoruan összenézett. Ismét az óra! Babonás félelem vett erőt rajtuk s közelébb szorultak egymáshoz.

A tölgyek levelei között most haldoklott az utolsó sugár; eltünése összeesett az órának utolsó, elhaló akkordjával.

A szobában hirtelen, szinte átmenet nélkül sötét lett. A két gyermek reszketve emelte anyjára szemeit.

Az arcza nyugodt volt és mosolygó, amint hátradőlt a széken, csak a sóvárgó tekintete kutatott különös, ijedt merevséggel, idegen régiók álomszerü, ködös alakjai között, ismerős arcz után...



Tiszaparton.

...Imádom a Tiszát. Nem tehetek róla, ugy a lelkemhez forrt, mint az a föld, melynek szivét hasitják ketté hatalmas árjai.

Ott nőttem fel a partján, a hajlós águ füzek alatt, s megmaradt valami a lelkemben ennek a tájnak a szomoruságából.

Beteges kis leány voltam. A vig, hanczurozó gyermeksereget nekem csak a partról volt szabad néznem. Én nem vethettem magam a Tisza ölébe, én csak kis könyökeimre támaszkodva bámulhattam nálam boldogabb társaimat.

Ekkor támadt az első vágy a szivemben, az első öntudatlan irigység...

- Milyen boldogok! - gondoltam. - Az övék a legszentebb függetlenség, az egészség, az életnek ez a nagy, korlátlan szabadsága.

A Tisza dédelgetve ölelte át kicsi testüket. Lágyan hintázta őket, majd felkapta szenvedélyesen és sodorta magával, ismeretlen veszélyek felé...

És ez a viz olyan szép, olyan csábitóan szép volt. Szinjátszó darabosságok, fekete szakadások látszottak benne. Hatalmas, egyenletes esésben folyt lefelé s olyan illatot hömpölygetett magával, mely mintegy a lelkét képviselte ennek a vidéknek. Oh, még most is, annyi év multán is, megmámorosodom tőle, ha a fejembe száll!...

A partján kinyujtózkodtak a levelek és megduzzadtak a virágok kelyhei. A föld langyos volt, megittasult a növényi nedvektől. A tulpartról a jegenyének egész sorai látszottak: a kora nyár zöld gázzal vonta be őket s igy a távolból olyanok voltak, mint könnyü, ballerinaruhába öltöztetett fekete csontvázak.

Lejebb, a fák alól kijőve, odakinálta magát a viz a napnak. Hizelegve simogatta a friss partokat, majd gyors eséssel zokogott a sima köveken, vagy dühösen befurakodott a sziklák közé. S ha elérte czélját, vidáman került ismét elő és szép volt, gyönyörüséges és mélységesen kék, mint egy pár rejtelmes férfiszem...

Oh, mennyit álmodtam felőle, ott, a tóparti virágok között!... És máskor is, sokszor... Mikor felébredt bennem az asszony s idejöttem panaszkodni a soha vissza nem térő haboknak.

Már akkor is extázisba ejtett a virágnyilás és órákig el tudtam nézni a katiczabogarat. Megfeledkeztem az időről, hogy a madarak repülését figyeljem a vizek felett, hogy reszketni lássam a faleveleket a szélben, megfoltosodni a nap fényében. És nem éreztem vágyat a nagy kiterjedésü látóhatárok, a kék távolságok után, melyekből nem tudom, miféle rejtelmes varázs kél. Az én világom itt volt a suttogó füzesek alatt s ugy örültem ennek az életnek mint egy csigabiga, mely egy sziklahasadékra lelt, amit moha kárpitoz ki s oda beleveszi magát és ott él.

Mert engemet akkor sem értett meg senki. Kutató szem, fürkésző tekintet hiába próbálta profanizálni titkomat. Elrejtettem azt mélyen a szivem fenekére. Nem tudta meg senki, hogy vártam, mindegyre csak vártam, a habokból, a sáskoronás viziistent, aki eljön majd értem, rám néz gyönyörüséges két szemével - amely se nem zöld, se nem ibolyaszin, hanem kék, mint a hinár, melyet csak a mélységekben lát az ember, ha egy perczre megcsendesül a vizek árja - és igy szól majd hozzám:

»...E se tu m'ami dell'amor, ch'io voglio'
Baciami sulla bocca, in faccia al sole...«

(S ha ugy szeretsz engem, amint én kivánom,
Csókold meg az ajkam künn a napvilágon...)

Egy este sokáig maradtam künn a füzesek alatt. Már feljött a hold. Valami csodás aranyfénynyel késedelmeskedett még a Feketehegy ormán s a Tiszára rádőlt a Solyomkőnek sötét árnyéka. Én ott feküdtem a parton, két karomat párnának tettem a fejem alá. Az eget néztem, meg a rámhajló faágakat és a tekeházi hidnak oldalvást látszó hatalmas iveit. Ha megzörrent mellettem a tavalyi avar, a zörejt melódiának hallottam.

Lassankint mintha megnőttek volna a hegyek, mesebeli körvonalakat kaptak s formátlan kaosszá olvadtak össze, mely szinte elszéditett. Mintha mélységből néztem volna a viznek sötét felületét, valami rejtelmes, félelmetes varázs szállt fel belőle és az az egész tájék olyan volt, mint a láz rémlátományai között megjelent vidékek.

Szinte megijesztett a csend, s ha néha-néha végig nem rezeg a vizen a tulpartról egy-egy éles füttynek elhaló viszhangja, talán meg is futamodtam volna.

Lassankint eljöttek a régi mesealakok és belémlopózkodtak azok a képek, amelyeket a regényekből ismertem: a fehérruhás, szerelmes leányok s a férfiak, akik ölni tudnak az asszonyokért.

...Gyöngéd kéz érintése téritett magamhoz.

Hirtelen felültem helyemen.

Egy leány állt előttem. Halavány volt, mint a haldokló évad virágai s két szeméből mély szomoruság szólt.

- Azért jöttem, - mondta panaszos hangon - hogy óvjalak. Ne járj álmok után, Isten mentsen meg hasonló sorstól, mint az enyém...

Csodálkozva néztem reá.

- Mit értesz ez alatt? - kérdeztem oly halkan, hogy azt hittem, nem is fogja meghallani.

- Elmondom neked történetemet. Másképp ugy sem értenél meg. Talán okulni fogsz rajta s nem várod majd olyan szivszakadva, sáskoronás viziistenedet... Nézd!

S ezzel a Feketehegyre mutatott.

Oda néztem. A borostyánnal ellepett sziklaorom, a Solyomkő, eltünt s a helyén fényes tündérpalota ékeskedett. Az ablakai ugy ragyogtak az éjszakában, mint a csillagok, s az egyik márványerkélyen egy összeölelkezett emberpár jelent meg: egy férfi és egy asszony.

- Nézd, - ismételte a fiatal leány, - mennyire szeretik egymást!

Olyan mélységes fájdalom volt a hangjában, hogy könny szökött a szemembe.

- Kik azok? - kérdeztem fojtott hangon.

- Nem ismernéd őket? Árgyélus királyfi az és Tündérszép Ilona.

S mialatt beszélt, eltorzult az arcza a kintól.

- Mi lelt? - kérdeztem ijedten.

- Én is Árgyélus királyfit szeretem - válaszolt egyszerüen.

Most már megértettem: a más karjai közt tudni azt, akit a természeti és isteni törvények nekünk rendeltek, olyan kin az, amiért meg lehetne halni!

A leány észrevette, hogy fájdalma nem idegen előttem.

- Rokonlélek vagy, - mondta és megfogta a kezemet. - Hallgass reám hát:

- Valamikor régen, ott találkoztunk, künn, a nagy sikságon. És amikor először megéreztem a jöttét, abban a pillanatban tudtam azt is, hogy nem egész a lelkem az ő lelkének a hozzáforrása nélkül s a bennem élő örök asszonyi ösztön megsejttette velem, hogy az ő öleléseért vagyok ide leküldve a földre...

Ahogy ugy álltunk szemközt egymással, egy pillanatra megakadt rajtam a szeme. Egy másodpercz volt ez csupán és én mégis évekig hordoztam a lelkemben ennek az egy futó tekintetnek a megbolonditó emlékét...

Később ismét összehozott a sors bennünket. És amikor kezet fogtunk egymással, ebben az egy érintésben magáévá tette lelkemet, megsemmisitette az akaraterőmet, megfojtotta lelkiismeretemet és megbánásomat.

Nem tudtam szólani. Ő valami közömbös kérdést intézett hozzám, de a hangom megtagadta a szolgálatot, csak a szemeim mondták el titkomat.

- Te vagy a legnemesebb álmom, lelkiismeretem egyenessége, erőm, reményem, életem. Lényemnek minden szála, minden idege érted él és neked van szentelve. Szeretlek alázatosan, odaadással, gyöngéden, fenségesen. Ez a szerelem kezdet és vég nélkül való és azt szeretném, hogy megbélyegezne, hogy mindenki lássa: a tied vagyok. És csak egy szót szólj, hát elhagyok érted mindent és követlek mindenfelé, a tengerre, a vészbe mint az árnyékod, mint a lelked...

De az ő szemében egyre csak ott maradt a mély vizeknek kék rejtelme. El lehetett veszni benne, belefulni, mint a kitapasztalhatatlan mélységekbe, de felcsillanni nem láttam soha...

Harmadszor itt találkoztunk az erdőaljban. Ő kimerült volt és fáradt.

Nekem ugy megdobbant a szivem, hogy fizikai fájdalomként éreztem azt. De ő nem vette észre. Némán haladt tovább, fel, a tündérpalota felé. Mikor az erkélyre ért, visszafordult. De akkor se engemet látott, csak az eget szegélyező fellegeket, a csillogó vizet, az erdőlepett szakadékokat. A számomra nem volt egy pillantása sem.

Ekkor már nem birtam tovább. Esdekelve nyujtottam ki utána karjaimat:

- Szép tündérkirályom, amig vidámnak, boldognak láttalak, tudtam hallgatni is. De most, hogy olyan halvány az arczod, hogy a gond felhői barázdát vontak homlokodra, nincs erőm visszafojtani az ajkamra toluló szavakat. Tudom, hogy nem szeretsz, tudom, hogy van, akit kényeztess, hizelkedő szóval, s az ő kezének biztos, erős szoritásában nem nélkülözöd az én ujjaim remegését... Te nagy vagy és erős vagy, de mit ér az, ha én meg gyenge vagyok? Ha rablánczokat erőszakolok is a gondolataimra, mégis meg fogod hallani az érzéseim tehetetlen vergődését. És hiába tagadom meg az álmaimat, nem leszek erősebb, csak legfeljebb a panaszhangom lesz gyengébb...

Egy darabig ugy állt ott a tündérkirály a fehérmárvány erkély korlátjára támaszkodva, mozdulatlanul. Tünődve nézett maga elé a csendes tájra, majd lassan felém forditotta az arczát.

- Tekints magad körül, - mondta csendesen, - és be fogod látni, hogy szenvedéseid gyermekesek és kicsinyesek az egész emberiség fájdalmához viszonyitva. Zugolódol? Mindig voltak és mindig lesznek lázadók, de nézd az alattunk kanyargó folyót! Évszázadok óta igyekszik elseperni maga elől az akadályokat, áthágni a gátakat, lerombolni a töltéseket. De örökké uj határok támadnak! S a lázadó viz kielégittetlenül, meg nem nyugtatva huzódik vissza. Tanulj tőle! Lásd be, hogy a földön minden egyéni igyekezet hiábavaló, s hogy az a dal, amit neked a Tisza susog, mikor esténkint ott fekszel a füzesek alatt, csak azokról az esztelen vágyakról számol be, amelyek sohasem fognak teljesülni...

Minden előre meg van határozva. Titkos összejátszások, anélkül, hogy mi arra csak figyelnénk is, megérlelik az élet eseményeit, olyformán, hogy mi ugyszólván csak egy sakktábla figurái vagyunk, melyeket valamely törhetetlen parancs hajt a végleges együttállás irányába. Nem tudjuk hová megyünk s nem tehetünk egyetlen lépést sem, amely előre fel ne lett volna jegyezve, az örökkévalóság óta.

Neked az a sorsod, hogy engemet szeress. Előre meg volt irva ez a csillagokban. És szenvedni is fogsz értem időtlen időkön át, valamennyi rajongó asszony szivén keresztül...

Elvégezte. És amikor látta, mint roskadok össze a fájdalomtól, egy futó pillanatig jóságosan pihent meg rajtam a tekintete. És nekem be kellett hunyni a szememet, mert olyan fényesség támadt körülöttem, hogy ugy éreztem, meg kell vakulnom ettől a nagy ragyogástól.

Mikor ujra felnéztem, eltünt a királyfi. Egyedül álltam ott a sziklaaljban.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Elhallgatott.

- Ki vagy te? - kérdeztem lélekzetvesztett rettegéssel.

- Hát nem találtad ki még? Én vagyok a minden idők Hamupipőkéje...

- Hamupipőke! De hiszen ő boldog... Én ugy olvastam...

- Igen, a mesékben. De ott elferditik a valóságot. Azért, hogy legalább a gyermekkorban ne tudjatok semmit az élet legnagyobb keservéről: szeretni viszontszerelem nélkül...

Megdörzsöltem a szemeimet. Mi ez? Káprázat volt csupán?

A hold már jó magasan járt s a Sólyomkő sziklás orma merészen tört az ég felé. Hatalmas körvonalai éles feketeséggel rajzolódtak belé az ürbe. Olyan volt, mint egy mesebeli, alvó szörnyeteg.

Lenn a füzesek suttogva dugták össze a fejüket, - ki tudja, miről beszéltek? S a viz csendesen folyt tovább. Szép volt és gyönyörüséges, és mélységesen kék, mint egy pár rejtelmes férfiszem...

Megértettem az álmot és a lelkemben gyökeret vert a Hamupipőke mélységes fájdalma.

Hanem azért vártam, azután is mindig, mégis, egyre vártam, az én sáskoronás vizi istenemet...



Örökség.

- Amit az asszonyok akarnak - Isten is akarja, - szólt az orvos s megrázta a fejét. - Nos, asszonyom, ha megmarad szándéka mellett, ugy nekem nincs egyéb hátra, mint engedelmeskedni.

Kopogott az ajtón s hozzátette:

- Ez a legérdekesebb esetünk.

Egy vitorlavászon-köpenyeges ápoló belülről kinyitotta az ajtót s bebocsátott bennünket.

Jöttünkre egy fiatal ember állott föl ez egyik kanapéról, ahol ujságot olvasott, s kifogástalanul meghajolva előttem, szólott:

- Asszonyom, kegyed a harmadik, aki történetem iránt érdeklődik. Mert, ugy-e bár, annak köszönhetem e látogatást? - Igazán neveletlen lennék, ha ezt nem igyekezném meghálálni, - teljes őszinteséggel. Kegyed talán meg is fog érteni. - A férfiakban nincs annyi szenzibilitás, hogy felfogják azt, hogy egy belső, erőszakos kényszer hatása alatt szükségképp ugy kellett cselekednem, ahogy cselekedtem s hogy az én helyzetemben ugyanez a sors érte volna utól őket is. Kegyed meg fogja érteni ezt s ezzel megadja morális felmentésemet. Mert tudja meg asszonyom, - ha még eddig magától rá nem jött volna erre - hogy a világon semmi olyannak, amit emberek alkottak, nincsen abszolut értéke, hogy minden egyén egy gép, melyet ismeretlen erők mozgatnak, hogy egyik véleménynek éppen annyi a jogosultsága, mint a másiknak s hogy az ugynevezett bölcsesség a többségnek hóbortja, és az őrültség talán nem egyéb, mint csak néhány ember által ismert valódi bölcsesség.

Mindezt a legnagyobb nyugalommal, mosolyogva mondta el nekem. Azután helyet mutatott a karosszékben s mig maga egy nádszékre ült, mintegy mentegetőzve hozzátette: A kanapénak igen mély az ülése s nem lehet benne megtámaszkodni.

Megkérdezte, ha nem akarok-e rágyujtani s miután a doktor, én és ő is kényelmesen elhelyezkedtünk, egyenesen rátért a dologra:

- Mint nyolczhónapos gyermeket nagynéném vett magához. Ő atyámnak volt nővére. Sohasem éreztem az édesanya hiányát. Mamának neveztem őt s ha néha atyám felől kérdezősködtem, kinek képe fekete fátyollal lefedve iróasztala fölött állott, mindannyiszor ezt a választ nyertem tőle:

- Fiatalon halt meg egy nagy szerencsétlenség következtében. A többit majd megtudod, ha nagy leszel.

Sokáig, egész tizennyolczéves koromig azt hittem, hogy nagynéném igazi anyám. Ő, mint később megtudtam, családunk tragédiája után elköltözött abból a városkából, ahol azelőtt laktunk s engem megboldogult férje nevén nevezett - azaz tudtom és beleegyezésem nélkül - hiszen csak nyolczhónapos voltam - megváltoztatta nevemet. Igy esett meg aztán, hogy szülőim történetéről csak tizennyolczéves koromban értesültem egyik tanárom által, aki akkor, midőn még szüleim éltek, ugyanabban a városkában maturált, ahol ők laktak s jól ismerte az akkor nagy port felvert eseménynek minden részletét.

Nem szándékom atyám történetének minden intim mozzanatára kiterjeszkedni, - hiszen kegyed nem az ő, de az én történetemet kivánja hallani, - csak a száraz tényekre fogok szoritkozni, azokra, amelyek mintegy hátterét képezik a később elbeszélendő eseményeknek.

Hátra vetette a fejét, egy kissé megpihent, majd ujra kezdte:

- Tanárom szenvedélyes pszichologus volt s nem tudta magától megtagadni azt az izgató élvezetet, hogy lássa, miként hat reám születésem s az ezzel kapcsolatos események leirása. Tőle tudtam meg tehát a következőket:

Atyám pénzvágyból vette el anyámat s midőn már néhány hónap óta felesége volt, belészeretett egy fiatal leányba s annyira rabjává lett ennek az átkos szenvedélynek, hogy - mivel másképp nem szabadulhatott tőle, mert anyám a válásról hallani sem akart, - elhatározta, hogy elteszi őt láb alól.

Ezt a tervét teljes másfél éven át érlelte agyában s hogy ezt könnyebben kivihesse, megváltoztatta anyám iránti bánásmódját, szeretetteljes és gyöngéd volt hozzá s ezalatt mindig leste az alkalmas pillanatot, mikor örökre megszabadulhat tőle.

E körülmények között adtam én az első életjelt magamról.

Anyámat boldoggá tette e tudat, atyámat kétségbeejtette. Most már el kellett halasztania tervét. Mert ha lelkiismeretével meg is tudta egyeztetni azt, hogy elpusztitsa azt az asszonyt, aki őt megvette, aki elállja előtte a boldogság utját, aki mintegy zsarnokoskodott felette ama puszta tény által, hogy annak szülői jobban gondoskodtak felőle, mint az övéi - de gyermekgyilkosságra mégsem akart vetemedni.

Tanárom nem kimélt meg egyetlen részlettől sem s hiven leirta atyám akkori lelkiállapotát, ugy, hogy a szomoru tényeket ha nem is érthetővé, de legalább elképzelhetővé tette.

Anyám nagyon fenhéjázó volt s különösen vetélytársnője előtt igyekezett mutatni, hogy atyám mily alárendelt szerepet vitt mellette. Elég az hozzá, hogy egy szép napon, nemsokára az én születésem után, atyám nem birt többé uralkodni magán s mert anyám ellentmondásai és sértegetései a végletekig felizgatták, minden elővigyázatról megfeledkezve - tettlegességre vetemedett.

Dulakodni kezdtek: atyám volt az erősebb és megfojtotta anyámat.

A mozdulatlan hulla láttára azután visszatért egész józansága. Késő este történt mindez, szemtanuk nélkül. De védekezés közben anyám megszaggatta atyámnak öltözetét s körmeivel egészen összemarczangolta az arczát. Azonkivül a hullának görcsösen összeszoritott öklében is ott volt egy csomó az atyám hajából. És az az ember, aki hónapokon át hordta lelkében a bün eszméjét, most gyáva volt arra, hogy a hullának még meleg kezét szétfeszitse s kitépje belőle vétkének bizonyitékát.

A büntény tehát világos volt, mint a napfény s atyám maga is belátta, hogy nincs menekülés. A hullával nem akart egyedül maradni, kiment tehát a hálószobából s bezárta az ajtót maga után. Majd leült iróasztalához s kusza betükben megirta az utolsó két év lelkigyötrelmekben gazdag történetét. Azután kihuzta a fiókot s egy hatlövetü revolverrel kioltotta a saját életét is.

Mikor fölbonczolták, agyvelejében pathologikus elváltozásokat találtak.

- Méltányos tehát, - végezte tanárom - hogy tudjad, minő terhelt családból származol, hogy kerülhessed mindazon alkalmakat, melyek téged hasonló körülmények közé sodorhatnának. S nénéd valóságos bünt követett el ellened, hogy ily sokáig elhallgatta előtted e szomoru történetet.

Képzelheti, - azaz nem, nem képzelheti, asszonyom - hogyan hatott reám ez az elbeszélés. Hazatérve néném lábaihoz borultam s arra kértem, tetézze be azzal jóságát, melylyel kora gyermekségem óta elhalmozott, hogy hagyja itt velem együtt ezt az országot, ezt a levegőt, mely tele van kóros miazmákkal.

Annyira szeretett, hogy ellenvetés nélkül tett eleget óhajomnak s a lehető legrövidebb idő alatt átköltözött velem Németországba.

Ezután hét év mult el zavartalan nyugalomban. A hetedik év végén aztán megismerkedtem egy szép ifju leánynyal, ki szintén magyar szülők gyermeke volt. S mert ugy társadalmi állása, mint müveltsége megegyezett az enyémmel - csakhamar feleségül vettem.

Megelőzőleg már azon tépelődtem, kötelességem-e megmondani jövendőbelimnek, hogy milyen családból származom. Nagynéném tanácsára elhallgattam a tényt.

Ifju feleségemmel nagyon szerettük egymást. Sohasem volt közöttünk czivakodás, ámbár felfogásaink sok dologban különböztek egymástól s ebből hosszantartó, de mindig barátságos viták származtak. Minden óhajtásom parancs volt előtte, s csak olyankor érezte magát boldognak, ha velem lehetett.

Nem is váltunk el egymástól soha. Én mindenüvé magammal vittem. De egyszer mégis, egy törvényszéki vizsgálat miatt egy napra egyedül hagytam őt, s midőn este visszatértem, láttam, hogy szemei ki vannak sirva.

Sokáig faggattam. Eleinte nem akart vallani. De végre hosszas unszolásra a karjaim közé bujt, mint egy ijedt cziczuska, s zokogva vallotta be, hogy távollétemben elolvasta az asztalomon felejtett naplómat s ebből megtudta szerencsétlen történetemet.

E percztől fogva minden megváltozott közöttünk. Hiába volt jó és szeretetteljes hozzám, én mindig éreztem, hogy a lelke mélyén mégis retteg a gyilkos fiától.

Egyszerre vége szakadt a kedves vitatkozásoknak, az élénk eszmecseréknek is. Soha többé nem mert nekem ellentmondani. S minden beszélgetésünk e szavakkal végződött:

- Ugy lesz, ahogy te akarod, ugy van jól, ahogy te mondod.

A világnak legjámborabb embere voltam - de ez végre is ingerelni kezdett - és ez igy ment nap-nap után. Hosszu, unalmas szürke órák következtek, melyekben kedvem szerint figyelhettem meg, mint válok előtte lassan-lassan közönyössé, mig végre éreztem, hogy már csak a félelem tartja őt mellettem. Egy este már nem birtam tovább. Még egy próbát akartam tenni. Olyan tételeket állitottam fel, melyeket egy elemista is játszva megczáfolhatott volna. Ő a lámpa alatt ült és himezett. Én látszólag a legnagyobb nyugalommal beszéltem össze badarságokat, de a szivem őrülten dobogott, s feljött egészen a torkomig.

Ő nem szólt egy szót sem, csak egyetlen egyszer nézett fel munkájáról, aggodalmasan.

Ez dühbe hozott. Éreztem, hogy fél tőlem - tőlem, aki ugy szerettem, hogy bármelyik perczben szivesen áldoztam volna fel érette életemet!

Felugrottam helyemről s odaálltam a lámpa alá én is, egészen közel hozzá.

- Hallottad fejtegetéseimet? - kérdeztem tőle az indulattól remegő hangon.

Összerezzent.

- Igen, - válaszolt halkan, de tekintetét nem emelte fel az enyémhez - s az én szivem elszorult a fájdalomtól, midőn láttam, miként sápad el az arcza.

- És osztod nézetemet? - folytattam oly aggodalommal, mintha élet vagy halál függne válaszától.

A himzés reszketett kezében, de azért habozás nélkül válaszolt:

- Tökéletesen.

Elvesztettem a fejemet.

- Hazudsz! - kiáltottam fel magamon kivül s öklömmel az asztalra ütöttem.

Ő felsikoltott s felugorva helyéről, összetett kezekkel menekült a szoba háttere felé.

- Ne bánts!... ne bánts... Hiszen nem vétettem neked semmit... - tört ki belőle szaggatottan.

...Mély keserüség járta át a szivemet. Ha ő, akit egész lelkemmel szeretek, ő akinek odaadtam szivemnek legtisztább érzelmeit, hogy oltárt épitsek belőlük a számára, - igy gondolkodik felőlem, minő bánásmódra tarthatnék akkor számot a többi idegen emberektől, ha azok is tudnák?... Az én ittlétem, egész életem tehát nem egyéb egy óriási hazugságnál, mely az emberek vakságára épült, - s ha egyszer a hályog leesnék szemükről, bizonyára mindannyian elfordulnának tőlem.

Mint akit üldöznek, ugy rántottam fel a szobának kertre nyiló ajtaját, s gonosztevő módjára, bujkálva hagytam el a kertet is, hogy felkeressem az egyetlent, aki megértett, aki megvigasztalhat - nagynénémet.

Ekkor különös dolog történt velem.

Hirtelen, eszembe jutott, hogy vasárnap lévén, a cselédség közül senki más nincs otthon, mint az öreg kertész, aki azonban földsüket, hogy házunk teljesen el van szigetelve a többitől, s hogy ha - Isten őrizzen - valami rendkivüli dolog adná elő magát, nőm segélykiáltását nem hallaná meg senki. Egyuttal iszonyattal töltött el az a gondolat, hogyha valaki távollétemben behatolt volna a lakásba s nőmet megöli, ugy engem tartanának gyilkosának.

Hideg veriték ütött ki homlokomon, kezeimen. Gyors, de nesztelen léptekkel vágtam át a kis utczán, mely kertünket a néném kertjétől elválasztotta. Meg-megálltam hallgatózni, majd meg ugy éreztem, mintha egy láthatatlan lény leselkednék rám, akitől félni kell és menekülni. Hajamszálai az égnek álltak s a szivdobogás majd megfojtott.

Minden zaj nélkül értem az ajtóhoz, de nem mertem benyitni; féltem, hogy már későn jövök, hogy azalatt a gonosztevő, kinek jelenlétét éreztem, már bevégezte munkáját. Megkerültem tehát a házat s igy lassan feljutottam az udvar felöli teraszra. Józan eszem eközben ismét uralomra vergődött egy pillanatra s igyekezett velem elhitetni, hogy ily rövid idő alatt nem történhetett semmi. De a másik perczben már ismét azt hittem, hogy a gyilkosnak itt kellett járnia, hogy már a szobában kell lennie s talán épp e perczben hajtja végre gyülöletes bünét.

Eddig oly nesztelen volt minden mozdulatom, mint a denevér röpülése az esti légben, de most egyszerre nyilvánvalóvá lett előttem egy dolog: az utolsó félórában ugy viselkedtem, mintha én magam lennék a gonosztevő. Önkénytelenül is olyan óvatossági rendszabályokat léptettem életbe, mintha csakugyan nekem lett volna szándékom valakit meggyilkolni s ha valaki meglát itt bujkálni a ház tájékán s egybeveti ezt a körülményt, a bent történtekkel, egész nyugodt lelkiismerettel kimondhatja rám a szót: gyilkos!

Mintha csak arra lett volna szükség, hogy ez az eddig alaktalan fogalom formát öltsön agyamban, egyszerre ugy éreztem, mintha ezer démon szabadult volna fel körülöttem s orditaná ezt a szót a fülembe. Agyam zúgott és a szivem őrülten dobogott. És egyszerre végtelen gyöngédséggel gondoltam arra az asszonyra, akivel sorsomat összekötöttem s akit e perczben is épp ugy szerettem, mint akkor, ott, az oltár előtt.

Az aggodalom majd megölt miatta. Ha bejutott hozzá a gyilkos, azóta már fojtogatja! (Különös lélektani motivum folytán más halálnem eszembe sem jutott.)

Lélekzetemet is visszafojtva közeledtem az ő szobájának ablakához.

Vérem oly hevesen lüktetett ereimben, hogy csaknem elvesztettem eszméletemet.

Az ablak nyitva volt s én egyszerre megszabadulva egy óriási lidércznyomástól, benézhettem rajta.

Feleségem a nagy elefántcsont Krisztus előtt térdelt, nem messze az ágytól. Még teljesen fel volt öltözve: ugy látszik, várt reám. Arczczal azon ajtó felé fordult, mely az egyetlen kijárás e szobából - s igy én, az érzelmeknek ama hatalmas és változó egymásra rohanásában, mely az utolsó perczekben csaknem megfosztott eszemtől - abban a végtelen örömömben, hogy őt élve látom viszont - elfelejtettem az előbbi kinos jelenetet, s nem türtőztethetvén tovább magamat, átvetettem magam az ablakon.

A zajra, melyet ezzel okoztam, visszafordult s felugrott helyéről.

Amint engem meglátott, rémülten felsikoltott s a fal felé menekült.

A szemei kitágultak s torkából iszonyatos, tagolatlan hangok törtek elő.

Egy lépést tettem felé, hogy megnyugtassam, hogy átöleljem a térdeit s ugy kérjek tőle bocsánatot, amiért ugy megijesztettem. Könyörögni akartam neki, hogy adja vissza lelkemnek elvesztett nyugalmát, felejtse el azt, amit abban az átkozott naplóban olvasott, és legyen minden ugy közöttünk, amint volt azelőtt, abban a verőfénynyel teljes, édes multban...

De nem birtam szólani. Mellemből görcsös zokogás tört föl és ő egyre csak hátrált, előretartott, kifeszitett karokkal, mintha védekezni akarna.

De mitől?... Jó Isten, mitől? Tőlem talán, aki ugy imádom? Most már határozottabb léptekkel közeledtem hozzá. Végre is a feleségem volt, akitől jogom van egy csókot, egy ölelést kérni. S amikor karjait megragadtam, hogy a nyakam köré helyezzem azokat, ő iszonyuan eltorzult arczczal szökött fel.

- Ne... ne!... Az Isten szent nevére kérlek, könyörülj!...

De én erősebb voltam. Átöleltem a nyakát szorosan, s lehajoltam hozzá, hogy engedelmességre kényszeritsem lázadó ajkait...

A tekintetünk találkozott. Halálos gyötrelem beszélt az övéből - és undorral vegyes gyülölet. Ez, ez volt hát jutalmam! És ajakáról, melyet ugy vágytam megcsókolni, szörnyü, őrületes szók keltek, s ott reszkettek, zsongtak, zúgtak körülöttem a levegőben:

- Gyilkos!... Gyilkos!...

Vérvörös fátyol ereszkedett szemeimre: nem láttam, nem hallottan mást, csak e szót, fel volt az irva a falra, a tetőre, a levegőbe - tánczoló vörös betükben forgott, kavargott körülöttem, vigyorgott reám...

...És akkor, azért, hogy ezt a szót többé ne tudja mondani, azért, hogy ezt a szót ne halljam - megfojtottam őt.



A király bosszuja.

Mme de Hauteville vörösre sirta a szemeit, mert férje, a király kedvencz testőre, harminczezer livrest vesztett l'hombre-on s már csak tizenhét órája volt hátra kártyaadósságának megfizetésére.

Már régebb idő óta nehéz anyagi viszonyok között éltek, s nem volt reményük arra, hogy a hiányzó összeget valaki kölcsön adja nekik. Az asszony tudta, hogy férjét - ha idejében nem tud magán segiteni - lefokozzák, s tudta azt is, hogy az a becsületére oly kényes ember miként fogja lemosni a foltot nevéről.

Gondolatban már özvegynek látta magát. Látta a hosszu gyászmenetet, a bajtársakat, kik szomoru arczczal kisérik ki a férjét végső utjára...

Pedig már előre örült a mai estének: egyszer, mikor a király Mazarinnel az aranyos udvari hintón elvágtatott mellette, a kocsiablakon kihajolt az uralkodó, utána nézett, és rámosolygott. És hogy ő kiváncsian visszafordult feléje, a király nem várta be az ő köszöntését, hanem barátságosan intett a kezével. És most az első versaillesi ünnepségre ő is kapott meghivót!...

Eddig még sohasem volt az udvarnál s a királyi kegynek e megnyilatkozása büszke örömmel töltötte el szivét. Ezer kalandos terv suhant át az agyán. A roi Soleil oly jó, oly nemeslelkü, és annyin sütkéreznek fényében! Hátha neki is jut egy piczinyke sugár! Hátha módját ejti az est folyamán, hogy beszélhet királyával? Akkor elmond neki mindent...

Tovább már nem is mert gondolni. Maga sem tudta mit kiván, mit remél: csak annyi volt előtte bizonyos, hogy erre a bálra okvetetlen el kell mennie, ha törik, ha szakad is.

Az ablakhoz lépett és kinézett arra felé, ahol a tündérpalota állott.

Az óriási épület már magára öltötte hajporozott fehér parókáját: minden szögletét, egész tetejét ellepte a hó. Minden kis kiugrásnak fehér capuchon volt a fején s a terraszokat puha fehér szőnyeg boritotta. A najádok és tritónok czukorból valóknak látszottak s a Lajos király dicsőségét hirdető szoborcsoportok, az őt ábrázoló Herkules, mind-mind fagyosan huzódtak meg a száraz gesztenyeágak alatt, melyekről, mintha illatos virágszirmok hullanának, ugy sodorta le a szél a hópihéket s még »a három rózsaszin márvány lépcsőfok« is olyan volt, mint az alabástrom.

A Place d'Armes felől egy hordszék közeledett; áthaladt az aranyozott rácsozat mögött s hogy egy léghullám egy csomó havat szórt annak ablaka felé, a benne ülő arcza egy pillanatra látható lett. És ahogy Hautevillené az ablakon kihajolva bámult feléje, egy másodperczig egymáson nyugodott a tekintetük.

A fiatal asszony halkan felkiáltott:

- A király!

*

Bent, a tündéri fényben ragyogó teremben, a sok szép leány, a czifra dámák, az uj és régi kegyencznők között is észrevette őt Mazarin.

- Tudtam, hogy el fog jönni, madame, - szólott hozzá halkan, a csipkelegyezője mögött, ugy hogy más ne hallhassa. - Sajátkezüleg czimeztem meg a meghivóját.

- Ah, ön volt az? - kérdezte az asszony kissé csalódottan.

- Talán más valakit vélt a küldőjének?

- Nem tudom. Én... én azt hittem, a gondviselés...

- Melyik? Az isteni vagy a - királyi?

- Oh, az Isten nem ér reá oly parányokkal törődni, mint a minő én vagyok...

- És a király?

- A király azt szeretné, ha minden alattvalója boldog lenne. A véletlenre bizom sorsomat. Eddig a véletlenben ön volt segitségemre, monsignore, - köszönöm.

- Ne köszönje, felsőbb parancsra történt.

A fiatal asszony mélyen elpirult és lesütötte a szemeit.

- Hogyan? - kérdezte halkan - tudomást vett volna létezésemről a király?

- Mit vetnek már ismét szemére a szegénynek? - szólt egy hang mögöttük s XIII. Lajos és IV. Henrik utóda, ki hű maradt elődeihez s nagy tisztelője volt a női nemnek, gyönyörködve nézett a fiatal, viruló arczba.

- Oh, sire...

Mazarin közbeszólt:

- Madame de Hauteville ma először kereste föl termeinket.

- Miért? - kérdezte a király...

A fiatal asszony mély lélegzetet vett. Ah, itt az alkalom, a véletlen könyörületes iránta...

Kissé szégyenkezve válaszolt:

- Mert anyagi körülményeim nincsenek arányban...

- A szépségével?

- Nem, sire. Származásommal.

- De hiszen férje...

- Oh, sire, ő birja felséged kegyét s ezért mindennap hálát adunk Istenünknek. De azért van egy nagy bánatom: ő egy átkos szenvedély rabja.

- Hogyan, ily feleség mellett?...

- Vetélytársam hatalmasabb nálam, - szólt a fiatal asszony szomoru megadással. - Ő kártyás. Tegnap este is játszott és - vesztett. Bocsásson meg nekem, sire, hogy e helyen, e vidámság közepette zavarom, s hogy disszonancziát vegyitek a mai est isteni harmoniájába, de kérem, könyörgöm, segitsen most az egyszer rajtam, és azután - tiltsa el tisztjeinek a kártyázást...

Elhallgatott. Két szép, fehér kezét összekulcsolta a legyezője nyelén, s ugy nyujtotta ki a király felé.

A király minden habozás nélkül válaszolt:

- Nem fog csalatkozni Bennünk. Ha egyik lovagunk hibát követ el, azt a legelsőnek kell helyrehozni...

Pár pillanatig kissé meghajtott fejjel állt szemközt a fiatal asszonynyal, s mélyen az övébe furta a tekintetét. Lassankint kigyult az arcza, de egyszerre türelmetlen mozdulattal forditotta el a fejét, s pir ült ki a homlokára is. A tiszta gyermekszemek remegés nélkül állták ki a tekintetét, a hatalmas roi Soleil most az egyszer mint vesztes fél került ki a harczból...

Idegesen dobbantott a lábával s arra nézett, ahol Mazarin állt, de az már nem volt a helyén. Ekkor, mint egy gondolattól megkapatva, elmosolyodott a király.

- Vannak gyermekei, asszonyom? - kérdezte.

- Igen, sire, - rebegte Hautevillené - van egy fiam.

- Hány éve ment férjhez? - tudakolta tovább a felséges inkvizitor.

- Három éve.

- S hány éves volt akkor?

A fiatal asszony ijedten tekintett rá. Nem értette mit akar a király a kérdezősködéssel. Tréfára forditotta a dolgot.

- Felséged kegyetlen hozzám - szólt halkan. - Ily nyilvánosan...

- Mit tesz ez? A szépség annál nagyobb érdem, mennél nehezebb annak fenntartása. Azonkivül kegyem oly arányban fog nyilvánulni, amily arányban szüksége van reá. Mentől idősebb valaki, annál inkább tarthat igényt a - kényelemre. Nos madame, kegyed még mindig hallgat? Vagy megismételjem kérdésemet, hogy hány esztendős?

Mosolygó gunynyal beszélt, de a fiatal asszony kiérezte szavaiból rejtett neheztelését; nem a jólelkü, a hatalmas XIV. Lajos állt vele szemben e pillanatban, de a kudarczot vallott don Juan.

Végig jártatta a szemeit a fényes, tükrökkel ékes termen, a kegyencznők gyülölettől eltorzult, kihivó arczán, a jelentéktelenségük tudatában irigyen reá tekintő asszonyokon és leányokon és rosszakaratu mosolyuk mélyen a szivébe nyilalt. Kiegyenesedett. El volt tökélve, hogy daczol, daczolni fog mindenikkel, hogy kárörvendő vigyorgásukat haragos meglepetéssé változtatja, hogy szemükbe vágja e hervadó szépségeknek, csaknem gyermeki ifjuságát, husz életévének diadalmas tavaszát. De ekkor eszébe jutott fiacskája, aki anyjának hiusága miatt talán apa nélkül fog felnőni, eszébe jutott az az ember is, akit könnyelmüsége daczára is olyan nagyon szeretett... S mindezt elgondolva, mély udvari bókkal szólt:

- Harmincz esztendős vagyok, sire...

Hanem a könnye kicsordult utána.



A courtisane.

Mimi Fleuron kényelmesen hátradőlt a székén és félig behunyta a szemét. Sárga selyem, point d'Argentonnal fedett ruha volt rajta, melynek csipkézete megfeszült a nyak és vállnak bársonyos fehérségén.

Jancsi gróf majd elnyelte a szemével. Egy hét óta folyton a nyomában volt, mert valahányszor ennek az asszonynak a chloráltól fényes szemeibe nézett, mindannyiszor valami fájdalommal vegyes elérzékenyülés vett erőt rajta. Valami, ebben a szabálytalan, nyugtalanitóan szép arczban, - a mely ismeretlen szenvedélyek bélyegét viselte magán - visszavarázsolta elébe tünedező ifjuságának egy poézissal telt korszakát, s a festett ajkak kaczér mosolya is csodálatosképen eszébe juttatta, az egyre hátrább vonuló mult igézetén át, azt a tündérmesét, melynek két hőse volt csak: ő és egy fiatal varróleány...

Ah! Pedig oly régen nem gondolt már reá! Ifjuságának lázas rohanásában, férfikorának nyugodt szerelmeskedéseiben ezer asszony arcza váltotta fel egymást érzelmeinek tág szemhatárán és most egyszerre, ennek az idegen nőnek egy macskaszerüen bájos mozdulata, egy véletlenül kiejtett szava, egy futó hasonlat, egy definiálhatatlan semmi, visszaviszi abba az intim, meleg világba, a hol egy ártatlan fiatal leány a keblére borulva sirva vallotta be neki, hogy nem tud élni nélküle...

Haragudott önmagára: ez a halvány kisértete a visszajáró régi időknek, a vizespohárból ivott pezsgő s a szép nagy leány közelsége annyira mámorossá tette, hogy egész este egyetlen okos megjegyzést sem tudott tenni, ő, a máskor oly szellemes boulevardier. Testében egyre fokozódó emésztő, perzselő melegséget érzett s a keze reszketett, a mikor a courtisanenak feléje nyujtott poharába töltött a kosárban levő burgundiból, melyet - hogy a pinczér ne alkalmatlankodjék minduntalan - maga mellé helyezett egy kis asztalra, a különböző szivar- és czigaretta-skatulyák közé.

A courtisane most balfelőli szomszédjához - egy fiatal festőhöz - fordult s halk hangon néhány szót váltott vele.

Jancsi gróf nem érthette, mit beszélnek, s valóságos gyülölettel nézett erre a terzo incommodo-ra.

- Magamról meséljek önnek? - kérdezte a leány, kissé fátyolozott, de még mindig igen melodikus hangon. - Nem tudom, Jancsi gróf mit szól hozzá? Végre is, az ő vendégei vagyunk mind a ketten s a legkevesebb, a mit érte tehetünk, hogy - ne untassuk. - Allons, un bon mouvement! - szólott most a grófhoz és megrázta szép fejét, hogy vörös hajfürtjei vállára omlottak. - Megengedi-é, hogy nagy vonásokban elmondjam élettörténetemet?

- Figyelmes hallgatója leszek, - válaszolt ez udvariasan, de titokban az órára nézett.

- Oh, az emberek sohasem ismerik meg, hogy kik az igazi jóbarátaik, ez az ösztön a kutyák számára van föntartva, - kezdte ismét a leány szomoruan. - Én is beleestem az általános tévedésbe: őszintén, igaz szivvel szerettem azt, a kinek nyomában a romlás, a kárhozat járt. Nos, a mikor egy bucsuszó, egy sor irás nélkül ott hagyta az asztalomon a néhány száz forinttal terhelt erszényt, az első impulzusom az volt, hogy tüzbe vessem azt; s hogy azután elpusztitsam önmagamat. Ah, az az érzelem, a mivel én szerettem: nem volt már sem vágy, sem csodálat, sem szerelem, hanem varázslat, végzet. Szerettem abszolut, refleksziónélküli lázas szenvedélylyel s a mikor megtudtam, hogy elhagyott, oly erőszakosan lüktetett a vér ereimben, mintha ki akarna törni testemből, hogy szétfolyjon a földön, nehogy tovább kelljen táplálnia azt a fájdalmat, melyről azt hittem, hogy elviselhetetlen... Ah! Je ne vous fais pas de blagues, allez! De gyáva voltam; és győzött az önfentartási ösztön bennem. És mikor anyám meghalt, azon a pénzen temettettem el, a melylyel a csókjaimat fizették meg... Nemsokára ezután felmondták a lakást s én étlen-szomjan, fázlódva maradtam az utczán, mert ahhoz a pénzhez nyulni: a saját szükségleteim fedezésére, tiltotta az önérzetem. Igy talált meg egy régi ismerősöm, egy fiatal leány, a ki velünk együtt tanult varrni s egy szép napon elmaradt, eltünt közülünk. Mikor reám ismert, megszánt és elvitt magával lakására. Utközben előadta, hogy egy ur magával hivta Párisba, s mikor ez ráunt, egy gazdag öreg emberhez került. Most pedig, hogy ez meghalt s tetemes vagyonának egy részét reá hagyta, ő visszajött Magyarországba. De - tette hozzá - a jövő héten ismét haza megyek Párisba. Cette ville me tient... Ah! - szólott hozzám később czinikus mosolylyal, - a világon minden csak képzelődés, Petite! Nézd, a borainkat sem veszi senki itthon, de ha egyszer külföldre kerültek s ha ott meg is hamisitották, de czifra vignettát ragasztottak az üvegekre, s újra hazaküldték: háromszoros áron vásárolják meg valamennyit... Gyere ki Párisba, Petite! Ott szerencsét csinálhatsz; hiszen szép vagy, és a fiatalságod, ha nem is előnyöd éppen, de nem is hibád...

Tizennyolczéves voltam akkor, éheztem és fáztam, mit tehettem mást? Elmentem vele.

Bizony eleinte keservesen ment a dolog. Modellnek álltam néhány szobrásznál és a midőn atelierről-atelierre hurczoltam egész szépségemet, azzal a gondolattal tettem ezt, hogy testem majd anatómiai demonstrácziókul fog szolgálni valamely ispotály bonczoló-asztalán s azt az isteni harmoniát, a melyet vonalaimban annyira megcsodáltak, az orvos kése torzitja majd el... Ah! Önök nem ismerik a néma, belső agóniát, a vérező önérzetet!...

Fázósan összerázkódott. Majd ismét folytatta:

- Nem ugy történt. A halovány ködfoltból elsőrangu csillag lett a demi-monde egén. Egyike lettem a jelenkor romlottjainak, a kikben tulságosan sok az egyéniség arra, hogy észrevétlenül maradhassanak. Viseletem természetesen ellentétben állott a világi szabályelvekkel; minthogy megölték bennem a szivet, a szenvedélyek oktalanságai, az őrültségek sajátszerü tényei, a fájdalmas lelkibánatok is távol maradtak tőlem. Tulfinomult önzésem megóvott minden tévedéstől s mert érzékeim sem szólaltak meg, az agyvelőm szerint rendeztem be magamnak az életet. Mindent ismertem, de nyugodtan, szenvedély és vágy nélkül s kiszámitott hidegséggel válogattam meg áldozataimat. És nem éreztem szánalmat soha egy perczre sem, mert a szemeim áthatoltak azon a fátyolon, a mely az emberi kegyetlenséget és kétszinüséget takarja. Nekünk, kitagadottaknak olyan értelmi erőre van szükségünk, a mely távoltartsa tőlünk az érzelmeket. A szerelemben atheista vagyok és tudom, hogy szenvedélyeinket nem egy isten szabályozza, hanem az a belső állat, a ki a természet ölén született meg a belső és a kozmikus erők külső hatása alatt... Óh, én mindent kimondok, a mit érzek. A mi világunkban nem is tudnak semmit arról a rideg unalmas világról, a melyben a nők és férfiak egyaránt tartózkodnak a személyes gondolatoktól és eredeti véleményektől. De azért ne higyjék azt, hogy boldog vagyok... Hiszen a mulatságokban nem gyönyörködöm, vidámságomból hiányzik az igazi jókedv s a delirium paroxizmusában sem tudtam soha annyira fölmelegedni, hogy felejteni birjam a multat... Az időben is hiába bizakodtam: a jövő képe nem mutat mást, mint szeretet nélküli vénséget, a mely majd paralizálja mindazt, a mi bájos vagy nőies volt bennem - tüzhely nélküli otthont, magányos haldoklást, négy puszta fal között...

Azt mondják, hogy a ravaszság és kegyetlenség velünk születik, de én őszintén bevallhatom, hogy engemet nem a rossznak hideg ösztöne vezérelt erre az utra, hanem a szükség és az a belső kényszerként megnyilatkozó, fájdalmasan kéjes vágy: a magam sebeit a más vérével mosni meg...

Elhallgatott. Ez a fehéres, szeszélyesen reszkető fény, a gázlángok halvány világitása, a havannák sürü füstje különös élettelenséget kölcsönzött az arczának, melynek nagy sáppadtságán csak erősen kifestett szája képezett élénkebb foltot. A tulfütött levegőben haldokló rózsák illata s a szivarfüst összekeveredett s mindezek fölött élesen, különválva, dominálóan érezni lehetett a courtisane parfumjét: a raffinált korrupczió illatát...

A két férfi még mindig némán bámult reá. Mindakettő önkéntelenül megérezte, hogy rideg felfogása és kegyetlen paradoxonjai daczára is sajnálkozik elhibázott élete felett.

Igy, a mint ott ült, lehajtott fejjel, a térdein átkulcsolt kezekkel, olyan volt mint a de Pradier Sapphója, kifürkészhetetlen, néma és mintegy teljesen elmerülve a sötét meditácziókba.

Egyszerre fölemelte a fejét.

- Elszomoritottam önöket? - kérdezte kissé vidámabb hangon. - Maguk az okai. Bocsássanak meg érte. A festő legalább ezentul leszokik a kiváncsiságról. Eh! - folytatta magasra emelve poharát - à bas les soucis! Igyunk az erősökért, az egészségesekért: övék az élet!

A poharak összecsendültek s a courtisane tekintete találkozott a Jancsi gróf égő, könyörgő tekintetével.

- Adja reám a kabátomat gróf, - mondta a leány hirtelen felállva. - Már nagyon késő van. Olyan közel hajolt hozzá, hogy a férfi lehellete felborzolta az apró hajfürtöket nyakszirtjén, s ez egy pillanatra elsáppadt, mikor karjával a vállait megérintette.

Már nem is küzdött e megszállás ellen. - Egy hét óta minden gondolatát monopolizálta, kaczér mosolya, ragyogó szemeinek tekintete, egész kivánatos szépsége ott kisértett vérének minden lüktetésében, s ő gyáván, remegve adta föl a harczot. Elfelejtkezett azokról a lealázásokról, a melyekben egy hét óta folyton részesülnie kellett ettől a szép, nagy leánytól, a kinek még a kisujját sem érintette eddig s halk, reszkető hangon, mint egy kezdő, félénk szerelmes, megkérdezte:

- Szabad-é a szobájába kisérnem?

A leány hangosan felkaczagot.

- Tiens, tiens, tiens! - kiáltott fel gunyosan. - A hamis borok és a czifra vignetta története ujra! Vajjon mivel vagyok külömb ma, mint ezelőtt tizennégy évvel voltam, - magyarázza azt meg nekem, édes grófom! - Nincs semmi érdemem, biztositom, csak az, hogy vénebb lettem azóta, és hogy most festékkel pótolom azt, a mit akkor a természet bőven megadott - az üdeséget! És mégis, mégis, az, a ki lábbal tiport akkor, a ki a gyalázatba taszitott, tönkretett,... mint engedelmes kis kutya jár nyomomban egy hét óta!... Ah, furcsa világ, furcsa világ ez! Visszaemlékezik-e most arra a leányra, a kinek az életét tönkretette, a kit éhen hagytak volna elpusztulni mindazok, a kik ma a Mimi Fleuron mosolyáért ezereket adnának?

És hogy a gróf tágranyitott szemekkel, szótalanul bámult reá továbbra is, pajkosan a vállára ütött.

- A világgal, grófom, én is megváltoztam. Ön azt hitte, hogy csak a kezét kell majd kinyujtani utánam? Édes grófom, ön nagyon is naiv. Én azt a szép ifjut szerettem, a kinek a szemeiből huszonnégy tavasznak forrósága lángolt, és nincsen semmi közöm ehhez a korrekt, fáradt tekintetü, kopott uriemberhez...

Elfordult tőle s a diszkréten félrevonult festő karjába öltötte a kezét.

- Jöjjön kedvesem, - szólott mélyen a szemeibe nézve, - maga elkisérhet a szobám - ajtajáig.



Szalontragédia.

A fogadónap vége felé közeledett. A háziasszonyon kivül csak néhány férfi és két nő maradt még a szobában.

A kandallóban égett a tüz, de azért valaki kinyitotta az ablakokat. Künt lüktetett az élet; az utcza zaját be lehetett hallani, a levegő tele volt a nagy városok szürke porával, de a szellő már orgonavirágokról álmodott, s az esőáztatott földnek első, jószagu hajtásairól.

Bent a szobában szerelemről beszélgettek. Banális téma. A tavasz ösztönzött rá. Azonkivül a háziasszony szép volt és fiatal: a szeme hosszukás mint az egyptomi nőké, nagy, gondolkodó és éjsötét, s ott ragyogott benne a források vize s a csillagok tüze.

Az asztalon egy Tiffany-vázában angol iriszek és szirmaikat vesztő vizi liliomok álltak, szeplőtlen fehérségükben benne volt a nedvek titka, a tavaknak misztériuma. Tudták a források s az erdőalj történetét, s a tüz, a vörösernyős lámpa, meg a nyitott ablak világosságában, mintha egy-egy szikra égett volna selyem pártáikon.

A délután folyamán sokszor telerakták a kandallót s most egyszerre összeroppant az utolsó tuskó is és sziporkázva szóródtak szét a szikrák a tágas, márvány tüzhelyen.

A fiatal asszony a könyöke alá gyürt néhány selyempárnát s az állát a tenyerére támasztotta. Kicsi lakkczipőjének hegyén vidáman tánczolt a tüz fénye.

Két esztétikus egy szenzácziós szerelmi dráma fölött vitatkozott. Egy harmadik, egy snob, nagy körültekintéssel adta elő véleményét, mely azonos volt annak a lapnak a véleményével, melyet reggelenkint az ágyában szokott elolvasni. Precziz és szabatos kifejezéseket használt, s igyekezett rejtélyesnek és túlfinomultnak látszani. De e közben teletömte a száját pástétomos kenyérkékkel, s végre kijelentette, hogy a szerelem nem egyéb zsarnokságnál, s hogy ő, abban az értelemben, amint a költők irnak róla, határozottan tagadja annak létezését.

Ekörül egy kis polémia fejlődött ki. Az egyik asszony, magas, karcsu, feketehaju szépség, akit az ura elhanyagolt, idegesen hátradőlt a székén s megjegyezte:

- De igenis, létezik a szerelem. Csakhogy nálunk asszonyoknál elnézésből, a megbocsátások hosszu lánczolatából áll az, s tulajdonkép nem egyéb, mint hosszú gyengeség, kimerithetetlen szánalom s lankadatlan türelem...

Egy fiatal szkeptikus közbeszólott:

- Nem. A szerelem betegség, láz, de van egy biztos orvossága - a távolság.

- Én pedig azt mondom, - jegyezte meg az iró - hogy a szerelem a paroxizmusig fokozódott szenvedélyes önzés...

A háziur, aki eddig csendesen ült a helyén, most a feleségéhez fordult.

- Te még nem mondtad el a véleményedet - szólt mosolyogva és tekintetét várakozásteljesen függesztette reá. - Mit tartasz te a szerelemről?

- Hogy megbolonditó, édes, mámoros boszorkányság... és hogy kinzó, fájó, öldöklő gyötrelem.

A hangja vontatott volt, mint a zsoltárének s különös, szuggesztiv igézet rejlett benne.

Egy sápadt, vézna leány, kinek milliói voltak s akiről mindenki tudta, hogy legalább tiz kérőt elutasitott már, hirtelen a háziurra nézett nagy, okos szemeivel, s vidáman közbeszólt:

- Ah, hagyják már békén ezt a témát. Ez a két ember végre is boldog, ha agyonanalizáljuk is azt az érzést, amely őket szökésre birta. A szerelem életünknek legaljasabb és legnevetségesebb érzelme ugyan, de mégis csak az egyetlen halhatatlan szikra, ami bennünk lakozik. A helyükön én is ugy tettem volna.

A háziasszony halkan felnevetett.

- Jól mondod, Paula, - szólott, s szinte ujongás beszélt a hangjából. - Én ismertem őket. Az asszony csaknem barátnőm volt s láttam ennek az egész dolognak a keletkezését. Eleinte csak flirteltek együtt. Rövid, futó találkozások a szalónok előszobájában, mikor jött az egyik s ment a másik, megbolonditó valczerezések - nem a divatos boszton, melyben az embernek arra kell vigyázni, hogy el ne tapossa a másiknak a lábát - de az igazi, édes, lassu valczer; olyan kézszoritások, melyek csaknem csókszámba mehetnek: a legveszedelmesebb, a legraffináltabb valamennyi kaczérkodás között! Később a suttogások következtek egy-egy ablakfülkében vagy sarokban, szavak, melyek égetnek, mint a tüz s a gyöngédséggel és álmokkal teljes tekintetek. Oh, ezek a tekintetek, melyek tudnak csókolni, mintha ajkuk lenne, melyek megnedvesednek a könnytől, melyek az embereken keresztül is keresik és megtalálják egymást, beszélnek, nem tudnak megválni egymástól, mintha meg lennének hipnotizálva s Isten tudja, milyen igéreteket és gyönyörüségeket kérnek egymástól!...

Egy pillanatra elhallgatott s a férjére nézett. Az a kandalló párkányához támasztotta a fejét s félig lehunyt pillák alól figyelte őt. S ahogy a tüz, belesütött a szemébe, volt valami a tekintetében a macskák ravaszságából is.

A háziasszony ujra kezdte:

- Végre eljött a féltékenység időszaka. Az a percz, midőn kisértetekkel küzdünk, ismeretlen ellenséggel megyünk harczba s nem adhatunk táplálékot a bennünket zaklató fájdalmaknak semmit... Keresni, kutatni, önmagunkat kinozni azért, hogy oly felfedezésre jussunk, ami még rosszabb a bizonytalanságnál, kétségbeesni egy arczkifejezésen, nem merni beszélni gyötrelmünkről, érezni szemrehányásaink igazságtalanságát s mégis ujra gyanusitani s fatálisan engedelmeskedni a kétely parancsoló szavának, óh, olyan kín ez, amelybe bele kell őrülni!...

Kissé megigazitotta a párnákat a háta mögött, a karja alatt s folytatta:

- Azután egy napon reájuk jött a nagy forgószél. S mert az asszony belefáradt a titkolózásba, a hazugságokba, a hirtelen, futólagos ölelésekbe, mind e nyomoruságba, - amelyet épp ugy restell az igaz szerelem, mint egy király az olyan győzelmet, melyben, hogy életét megmentse, koldusruhákba kell öltöznie, - s mert a férfi forrón, lángolón szerette s kész volt érte minden áldozatra, egyszerre szakitottak a világgal... Ah! - tette hozzá szinte lelkesedéssel - az, aki nem álmodott legalább egyszer arról, hogy a szeretett lény karjai közt jó lenne meghalni, az nem is szeretett soha igazán!

Elhallgatott s mintha fáradt volna, egy csöppet meghajolt szép feje.

Az ura álmosan szólt:

- Meghalni együtt? Egy kissé lovardás szinezete lenne. Un soupçon de Carrée...

Fölkelt a helyéről s az ablakhoz lépett:

- Hülni kezd a levegő - mondta s becsukta a táblákat. - Én pedig reumás vagyok.

Ásitott s az órájára nézett.

A vendégek távozni készültek. Senki se marasztotta őket.

Mintha közelgő vihar fellegeitől volna nehéz az atmoszféra. A háziasszony szórakozottan fogott kezet a férfiakkal; arczáról eltünt a lelkesedés pirja, szomoru volt az s halavány, mint a Tiffany-vázában haldokló vizililiomok.

Mikor egyedül maradtak, csengetett az inasnak, hogy vigye el a teáscsészéket. A férje az esti lapok felől kérdezősködött, s nemsokára belemélyedt azok olvasásába. Az asszony fázósan huzódott össze ujra a kis divány sarkában s két lábát föltette a szemben levő fauteuilre, hogy az áttört harisnyája jóval kilátszott bokán fölül a sok fehér csipke- és mousseline-fodor közt.

- Oly rest vagyok ma felöltözni, - szólt vontatottan - legjobban szeretnék itthon maradni, de páholyom van az Operába.

- Elkisérlek, - jegyezte meg a férj s felnézett az ujságból.

- Ez a szokatlan galantériád teljesen elbájol, mondta az asszony - de meg kell jegyeznem, hogy ma Wagner van soron, s te nem, igen szereted a...

A férje a szavába vágott:

- Éppen azért. Meg akarok javulni.

Az asszony szemhéjai lassan lecsukódtak, a férfi hátradőlt a fauteuilben, a hová leült, a jobb lábát keresztbe tette a bal térdén s gyengén lóbálta. Biztos jele az idegességnek. Egyszerre megszólalt:

- Tudod, hogy Halmay gróf ujra Pesten van?

Az asszony kinyitja ujra a szemét, de csak egy pillanatra s vállat von.

- Honnan tudnám? Kegyes vagy itthon lenni a fogadó napjaimon, igy láthattad, hogy még nem tett látogatást nálam.

- S vajjon miért? - kérdezi a férfi.

Az asszony nyugodtan válaszol:

- Azt ő tudja.

A férj most megcseréli a lábait, most a bal lábát teszi keresztbe a jobb térdén.

- Ez az ember nagyon sok asszonyt kompromittált már - mondja - s azt a nők nagyon érdekesnek találják.

Az asszony nem válaszol.

- De hóditásainak fele csak kegyes csalás. A kocsija óraszámra ott ácsorog valamely kapu előtt s kész a pletyka.

Az asszony nevet.

- Mily rossz nyelvü lettél - mondja könnyedén.

- Én magam is láttam. Amikor utoljára Pesten volt, akkor a szép Ormaynét igyekezett kompromittálni. Ő maga Isten tudja hol kószált, a kocsija meg a feltünő szerszámmal ott járt le és fel a ház előtt.

- Honnan tudod, hogy tényleg nem volt-e bent Ormayéknál? Vagy talán akkor épen te voltál nála, azért vagy oly biztos a dolog felől? - A férfi megütközve bámul reá. Egy pillanatra kiesik a szerepéből. Nem tud mit felelni s ujra az ujságba temeti az arczát.

- Tiens! - kiált fel egyszerre. - A párbaj tehát csakugyan megvolt, s szegény Halmay sulyosan megsebesült.

Az ujság mellől lopva a feleségére nézett. Az nagyon nyugodtan ült a helyén, csak a keze, a melyben egy czukorkát tartott, hanyatlott le az ölébe.

- Ezek a kuglerek már ehetetlenek - mondja. - Kérlek, ha arra mégy, rendelj nekem egy uj skatulyával. Hol kapott sebet a szegény ember?

- A fejére. A seb hét czentiméter hosszu és meglehetős mély. Be kellett varrni.

- Bizonyosan megint valami politikai dolog miatt volt baja - szólt az asszony.

A férfi gúnyosan mosolygott.

- Oh dehogy - mondta. - Asszony van a dologban.

- Asszony?

Hirtelen előrehajolt s átnyult az ujság után.

- Nem adhatnád ide egy perczre?

- Itt nincs arról szó - felelte a férje. - De én tudom. - Gyorsan a feleségére nézett.

Az nyugodtan viszonozta a tekintetét.

- Vajjon ki lehet? - kérdezte érdeklődve.

Egy pillanatig hidegen, gúnyosan, ellenségesen mélyedt egymásba a szemük, mint két éles kard. Azután a férj lassan átnyujtotta az ujságot.

Kissé össze volt az gyürve s az asszony kisimitotta a tenyerével. Majd lefektette maga elé a kis asztalra, felkönyökölt s ugy kezdte olvasni.

De csakhamar csalódottan jegyezte meg:

- Hiszen itt csak a puszta tény van felemlitve.

S kis szünet mulva hozzátette:

- És a mit te tudsz, azt a kaszinóban hallottad?

- Igen - szólt a férje s hirtelen előre hajolt az asszony felé. - Ő maga mondta el nekem az este.

Az asszony elforditotta a fejét. Ujra megigazitotta a párnákat s kibontott egy czukrocskát a papirosból. Mire a férjére emelte a tekintetét semmi zavarodottság nem volt az arczában.

- Ah, ez érdekes - mondta. - És ki az az asszony?

A karja mellett egy kis rokoko-legyező feküdt az étagère-en, azzal babrált idegesen.

A tüz már egészen lelohadt a nyitott kandallóban s a bezárt táblákon csak ugy hallatszott fel az utcza zaja, mintha a gyors fiakkerek s a nehéz terhesszekerek vattázott utakon gördülnének tova. A csendben szinte hallani lehetett az asszony szivének dobogását.

- Megmondhatom, ha kivánod - szólt a férfi vontatottan - habár bizonyára nem lesz ujság előtted. Hiszen a verebek is azt csiripelik.

- De hát ki az? - kérdezte az asszony türelmetlenül s a férje karjára helyezett kezének gyenge érintése görcsös szoritássá vált. S harmadszor is megkérdezte: Ki az?

A férfi jól elrejtett diadallal, szinte álmosan felelt:

- Loulou, az orfeumi star!

...Valami csattant az asztalon. A kis rokokólegyező darabokra törve hullott a szőnyegre. S a csendben elfojtott, ingerült asszonyi zokogás hallatszott:

- Jaj, a czudar!



Falun.

I.

- Vannak idegek, doktor, - mondta az asszony - melyek oly érzékeny szálak, hogy keresztül szürődik rajtuk a világ összes könnye...

- Bolondság - mormogta az orvos. - A betegsége, amelyet kollégáim mindenféle tudományos nevekkel neveznek - magyarán megmondva nem egyéb csömörnél. Kegyed megunta a franczia konyhát, az éjszakázást, a szellemes aperçuket, talán maga sem tudja még, de ugy van. Ez ellen csak egy orvosságunk van: a magány, valami rusztikusan egyszerü vidéken. Hanem azt megmondom: abszolute nem szabad embert látnia. Már tudniillik kulturembert. Töltse az idejét a falu népe között, figyelje meg egyszerü életmódjukat s igyekezzék elfelejteni, hogy a bérczek mögött is van élet, s hogy arra fekszik valahol a fényes és zajos, veszedelmes izgalmakkal teli Bábel...

Dercsényi Emilné megfogadta az orvos szavát: elment Erdélynek bérczei közé, a régi, lakatlan, ősi kastélyba, ahová egy napi járóföldre volt a legközelebbi vasuti állomás, a czivilizácziónak utolsó őrszeme.

Az első héten szörnyen unta magát. Egész nap ott feküdt a pesti bútorokkal berendezett kényelmes szobájában a kereveten. Körülötte a szőnyeg tele volt felvágott és fel nem vágott sárga Mercure de France és Ollendorff füzetekkel s a Tauchnitzoknak diszkrétebb szinű, halvány köteteivel. A levegőben pedig finom, átható orosz czigarettaillat terjengett és annak a parfumnek a szaga, amelyről, - ha valahol elhaladt - egy félóra mulva is megmondták az ismerősei, hogy erre járt.

Később erőt vett magán s legyőzte a lustaságát. Kinyitotta a nyers, zöldre festett zsalugátereket és bebocsátotta az egészséges, éltető levegőt.

A nyolczadik napon pedig kiment a szérüskertbe, s a kukoricza-kashoz támaszkodva nézte, mint jön haza ritmikus, egyenletes kolompolással a jószág.

Már estére hajlott az idő. A libák, kacsák gágogva, sápitozva menekültek a kis oláh szolgáló unszolására be a ketreczekbe; a magyar kakas büszkén, sietés nélkül haladt éjszakai nyughelye felé, mintha azt mondaná: »Nem azért megyek, mert kergetsz, megfutni nem szokásom, de álmos vagyok s jól fog esni a pihenés....«

A dombtetőről kecskék mekegése hallatszott le, sertésröfögés, egy-egy ostorpattogás, melyet hangos szóval kisért a kondás káromkodása.

Arra, nyugat felé, még lángolt az ég: alig hogy lebukott a nap s az alacsonyabb cserjék teteje már aranyos fényben égett.

A nagy, elhanyagolt, félig elpusztult kastély lomhán terpeszkedett a csendes alkonyatban. Lehuzott zsalui, mint megannyi csukott szem még növelték szomoru elhagyatottságát.

A domboldali cserjék közül beszélgetve jött elő két oláh paraszt: apa és fiu. Amint a ház asszonyát meglátták, állva maradtak s az idősebbik oldalba lökte a fiatalt:

- Te, olyan, mint a Maica pracista* - mondta halkan.

A másik ráhagyta:

- Olyan.

Aztán közelebb jöttek s előbb homlokukkal, majd ajkukkal érintették a tenyerét. Az asszony elnevette magát. Olyan volt a nevetése, mintha gyöngyvirág-kelyhek összeverődése hangot adna.

- Tudtok magyarul? - kérdezte.

A fiatalabbik előlépett.

- Én tudok, Kokonicza.

Szép szál legény volt, erős és barna, daczos, rövid orral, nagy, égő, havannai szemekkel.

- Hát aztán hogy hivnak?

- Albu Costának, Kokonicza.

- Albu Costa! - ismételte az asszony. - Szép név. Itt vagy alkalmazva az uradalomban?

- Igen. Erdőkerülő vagyok.

- Hát aztán szép az az erdő?

A fiu hátravetette a fejét.

- Meghiszem azt, Kokonicza! Nem cserélném el a király palotájáért sem.

Az asszony ujra nevetett.

- De mégis, mi lehet olyan nagyon szép rajta? Hiszen csak fa és fa van benne, és ismét csak fa az unalomig.

A fiu most már csodálkozva tekintett reá. Olyan hihetetlenül hangzott, hogy valaki ne lelkesüljön az erdőért.

- Fa, az igaz, - mondta kedvetlenül, - de milyen fák, Kokonicza! - A nagy, büszke tölgyek, melyek nem hajolnak meg, csak az Ur Isten haragja előtt; a terebélyes, csipkés levelü bükkök, meg a mindig fázó nyárfák... Aztán a gyászoló égerfák és a fehér ruháju nyirek... Oh, Kokonicza, nem tudom én azt ugy elmondani... Azt látni kell...

- Jó, hát megnézem, - mondta az asszony hirtelen elhatározással. Már szörnyen unta magát, s azon gondolkodott, hogy kijátszsza az orvost, összepakkol és hazamegy. Szinte két kézzel kapott rajta, hogy valamivel megröviditse a hátralevő napokat.

- Mikor akarja megnézni, Kokonicza? - kérdezte a fiu.

- Holnap délután.

Ezzel elváltak. Az asszony még kiült a nagy hársfa alá, a kőasztal mellé, a kerités közelébe, a fiu pedig a falu felé tartott. De mikor a kert alatt elhaladt, meglátta az asszony fehér ruháját, amint átcsillámlott a bokrok között s egy pillanatra odakönyökölt a rozoga léczkeritésre.

- Maica pracista! - mormogta maga elé. A szemébe huzta a kalapját, a botjával nagyot ütött egy utszéli katangkóróra, azután eltünt a forduló nagy fái mögött.



II.

Másnap csak déltájban kelt fel az asszony, fáradt volt és ideges s teljesen megfeledkezett az erdőről. Erőt vett rajta ismét a honvágy, az aszfaltos járdák, a ragyogó paloták nosztalgiája.

Lassan, sok pihenőt tartva, öltözött fel, s az a kis köz, toilette-asztalától az álló-tükörig, számot tudott volna adni mindazon különös, ellentmondó gondolatról, amely egy elkényeztetett, unatkozó asszony agyán keresztülrohan.

Mikor már a könnyü batisztbluzt is magára öltötte, kitárta az ablakokat és bebocsátotta a napfényt. Messziről behallatszott hozzá a falu ezerhangu zsibongása, madarak vidám csiripelése. Élet vette körül, lüktető, hullámzó élet: ez kissé felüditette.

- A hársfa alá terits ebédhez - mondta szobalányának s napernyőt és könyvet véve kezébe, kiment a kertbe.

A lóczán, ahol ülni szokott, egy bokrétát talált: egy nagy, remegő páfránylevelet, melyen borostyán kuszott fel, erdei nefelejtseket, kakukfüveket s egy esetlen mályvaszálat. Gyönyörködve vette kezébe, jól esett neki a figyelem. A mályvát ugyan kitépte a virágok közül, mert bántotta a szépérzékét és elhajitotta a csalán közé, mely már az utra is kinyujtotta friss hajtásait, de a többit maga elé tette az asztalra s néha-néha hüsitette vele az arczát, mint egy legyezővel.

- Köszönöm - szolt szobalányához, midőn az a fehér abroszszal és az edényekkel megjelent a fa árnyékában.

- Nem én tőlem való - szabadkozott a lány - Albu Costa hozta, ő járt itt ma reggel.

Az asszony gondolkodva nézett maga elé. Eszébe jutott valaki, aki valamikor, régen igy hordott néki virágokat, nem remélve, nem várva semmit értük, csak azért, hogy tudtára adja: szivének minden dobbanása az övé...

Az a valaki meghalt régen, éppen akkor, mikor ő másnak esküdött hüséget. Nem miatta halt meg, a véletlen hozta ugy és mégis ez az emlék mindig fel-felujult a szivében, ha virágot látott. Most pedig, ebben az egyedüliségben, a melyben nehány nap óta élt, valóságos fizikai fájdalomként jelentkezett.

Felállott a helyéről s a keritéshez lépett. A páfránylevelet rászoritotta az arczára.

- Kokonicza... Kokonicza... - szólott az Albu Costa hangja a kerités másik oldaláról szinte panaszosan.

Felrezzent reá.

- Te vagy az, Albu? - Eszébe jutott az erdő s a délutáni séta. - Értem jöttél? - kérdezte.

- Igen. Ha mindent látni akar, Kokonicza, akkor jókor kell elindulnunk.

- De előbb még ebédelek.

- Hát csak eljöttem, hogy kéznél legyek Kokonicza...

Zavartan hallgatott el.

- Mi az, Albu?

- Talán beteg a domnule?

- Hála Istennek, nem. Mért kérdezed?

- Mert ugy láttam, hogy sirt...

Az asszony megrántotta a vállát gőgösen. Mi köze az ő könnyeihez ennek a parasztnak. De amint ránézett és látta a szomoruságot a napégetett ifju arczon, meglágyult a szive.

- Valami eszembe jutott, Albu. Egy régi történet... Ezek a virágok hozták emlékembe...

- Az én virágaim!

Keserüség volt a hangjában, mintha vádolná önmagát.

A szobalány az ebédet hozta. Az asszony intett a kezével s a fiatal paraszt lehajtott fővel távozott.

Négy óra felé járt az idő, mikor Dercsényiné el birta határozni magát a nagy utra. Sehogy sem volt képes kellőképpen felöltözni. A fejére nem tett semmit, a lábain magas sarku chevreau czipő volt, s a ruháját fel kellett aggatni, hogy ne huzza a földön.

Albu Costa a fejét rázta:

- Ez nem jól lesz, Kokonicza.

- Hát akkor nem megyek! - tört ki az asszony csaknem indulatosan. De aztán megbánta s igy szólt:

- Mindegy az...

- De a Vale Reoban többször át kell menni a vizen.

- Ejh, hát akkor majd levetem a czipőmet!

A paraszt hirtelen félre forditotta a fejét. Érezte, hogy láng gyul ki a tekintetében, az arczán: ne sértse meg vele a Kokoniczát.

Eleinte szótlanul haladtak egymás mellett. Az asszony kipirult a gyors menéstől, a szoknyája meg-megakadt a szederindában, kiálló kövekben, fagyökerekben. Egy ideig türelmesen bontogatta ki, aztán megharagudott és elszakitotta. Albu Costa nem mert szólani, felajánlani a segitségét: némán leste minden mozdulatát.

A Reo ott kanyargott előttük, mellettük, szeszélyes fordulatokban. Tiszta vizü, meglehetősen sekély patak volt; fenekén meglátszottak a lapos, fehérre mosott kövek. Az ut egyre összébb szorult, s itt-ott át kellett gázolni a patakon is. Ilyenkor Albu előre ment, s nagy, erős kövekből gátat csinált, aztán odanyujtotta a kezét az asszonynak, s az csaknem száraz lábbal jutott át a tulsó partra. Egy helyen azonban olyan sebes volt a viz, hogy akármit csinált Albu, a köveket mindig elvitte. Az asszony megunta a várakozást. Egy fatörzs mögött hirtelen feltürte a szoknyáját, lehuzta a czipőjét, a harisnyáját, bekötötte azokat a zsebkendőjébe s oda hajitotta a parasztfiunak.

- Ne, hozd utánam!

Belegázolt a vizbe, csaknem térdig. Igyekezett egyik kőről a másikra lépni, de meg-megcsuszott; előbb ki kellett tapogatnia, melyik birja meg. Lábszárai olyanok voltak, mint egy-egy szál virág, melynek öt szirma a vizben nyilott ki. Mintha reszkető, ideges életet élnének... Néha meghajoltak, mint egy-egy kar, vagy kiemelkedtek a vizből, mint karcsu márványoszlopok; máskor meg kereszteződtek, mint két ezüst kérgü nyir... Annyira egymáshoz voltak kötve, mint két ikertestvér, s mégis annyira függetlenek egymástól, mint két idegen...

A parasztfiu a partról szomjas szemekkel, észvesztetten nézte.

A nap lángjai égették a tért. A szük völgyben megrekedt a forróság és ráfeküdt az ifju paraszt mellére. Az ajka kiszáradt és zihálva vett lélegzetet.

Az asszony talán megérezte a kinlódását, mert hátrafordult. A tekintete ugy ért hozzá, mint egy szentségtelen kéz. Hirtelen félelem vett rajta erőt. Egyedül itt, vele, ebben az elhagyatott erdőben!...

Átvágott a másik partra, onnan szólt át hozzá, röviden, parancsolóan:

- Albu, dobd át a vizen a czipőmet!

A fiu reszketve engedelmeskedett. Áthajitotta a zsebkendőbe kötött csomagot az asszonyhoz. Csak amikor az már ujra felöltözött, akkor mert átmenni ő is a tulsó partra.

Az asszony azt mondta, hogy fáradt és hogy nem megy tovább. Leült egy mohos szikla aljába és nekitámaszkodott a hátával. A fiu pedig a földre telepedett, egy kissé távolabb tőle.

A kalapját mélyen a szemére huzta. A tekintete még mindig zavarodott volt és nem bizott a hangjában sem.

Az asszony is hallgatott. Most már ismét az otthonára gondolt, a férjére, akit teljes szivéből szeretett, a kényelmes szobájára, a szép ruháira. Eszébe jutottak azok is, akik évek óta jártak utána hiába, s ahogy ide ért gondolataiban, Albu Costára esett a tekintete.

- Ime, a férfi! - mondta keserüen önmagának. - Egyformák valamennyien, ha biborban születtek, ha rongyokban... Mélységes undort érzett, émelygésfélét s egy perczre behunyta a szemét: ugy képzelte, jó volna meghalni most...

Könnyek peregtek le az arczán.

Alázatos hang téritette magához:

- Maica pracista... Maica pracista... Bocsásson meg...

Albu Costa a lábánál térdelt, s ajkaihoz emelte a ruhája szegélyét; ugy, olyan áhitattal, mint a Szent Szüz ruháját, ott, a kis falusi templom oltára fölött...

*

Dercsényiné még sokáig ott maradt a kis faluban. Az urának politikai dolgokban külföldre kellett utaznia s azt kivánta, hogy azt az időt ott töltse el a felesége.

Lassankint megszokta ezt az életet. Csaknem minden postával kapott leveleket barátnőitől meg az urától. Aztán ott voltak a könyvek is, s az erdőt is megszerette, változó szinreflexeivel, hol borongós, hol meg vidám hangulataival...

Albu Costa akkor este óta nagyon vigyázott magára. Tiszteletteljes távolban maradt urnőjétől s mindössze annyit engedett meg magának, hogy jókor reggel megrabolta az erdőt legszebb virágaiért, s azokat odalopta a fiatal asszony megszokott helyére. És boldog volt, ha egy-egy nefelejtset, barátszegfüt vagy borostyánlevelet megpillantott urnője keblén.

Végre elérkezett Dercsényinére a megváltás napja. A férje irt, hogy most már haza várja.

A fiatal asszony bejárta a kertet, az udvart s bucsut akart venni az erdőtől is. Albu Costa, aki utóbbi időben teljesen elhanyagolta az erdőt, s mindig ott ténfergett a kuria körül, most is kéznél volt.

Nemsokára elérték a Vale Reot, az asszony kedvencz helyét.

Dercsényiné leült a mohlepte kő alá s beszélgetni kezdtek. Az Albu Costa édes anyjáról kérdezősködött, meg arról, hogy szabadult ki a katonasor alól. A fiatal paraszt rövid mondatokban válaszolt, sőt néha-néha visszás feleleteket is adott.

- Mi lelt? - kérdezte egyszer az asszony nevetve, - olyan furcsa vagy!

- Kokonicza! - hangzott bátortalanul. - Már régen töröm a fejemet valamin. De félek, hogy megharagszik...

Az asszony rátekintett: az arcza nyugodt volt és komoly, nem volt mitől félnie.

- Nos, ki vele! - mondta bátoritólag.

- Azt szeretném tudni, - kezdte a fiu, - hogy ez, - ujjával az asszony sárga hajára mutatott, - mind a Kokoniczáé? Nálunk a fáták kitoldják a hajukat piros pántlikával, kék zsinórral!

Az asszony hangosan felkaczagott.

- Na, hacsak ez a bajod, Albu, ezen segithetek, - mondta.

Egy kissé bántotta a hiuságát a fiu ostobasága. Gyors mozdulattal kikapta a hajtüket a lazán feltüzött, összesodort hajából s végig engedte omolni a vállán, a hátán, egészen a térdéig.

Albu Costa lélekzetét visszafojtva nézett reá. Összetette a két kezét, mintha imádkoznék...

- És most menj, szedj nekem virágot, - mondta az asszony, mikor megelégelte ezt a néma hódolatot.

A fiu engedelmesen állt föl a helyéről.

- A reggelieket eldobta, Kokonicza? - kérdezte bátortalanul.

- Nem, de frisseket akarok hazavinni az uramnak.

Albu Costa hirtelen megállott, mintha a földbe gyökerezett volna a lába. A szeme ijedten tapadt az asszonyra.

- A Kokonicza elmegy? - dadogta alig érthetően.

- Igen, holnap reggel. Siess; már esteledni kezd s holnap nem érünk rá virágot szedni.

De Albu Costa nem mozdult a helyéről.

- Mi az, Albu? - kérdezte az asszony összeránczolt homlokkal. - Hozod azt a virágot, vagy nem hozod?

- Nem!

Daczosan felelt és a szemében vésztjósló láng gyult ki.

Nem! Az asszony csudálkozva nézett rá. Egy pillanatig szemben állottak egymással s lerombolódtak köztük a társadalmi válaszfalak. Az egyik csak egy kétségbeesett, szerelmes férfi volt, a másik haragos, megsértett asszony.

Albu szólalt meg először.

- Nem, nem hozok virágot az urának. A Kokonicza kedvéért megjárnám a legvadabb sziklatetőket és ha ezer halál lesne is rám, hogy egy szál gyopárt találjak. De azért, hogy egy másik férfinak adja oda azt, amire én az egész lelkemet teszem... nem, nem megyek!...

Napbarnitott arczán el-elömlött a vér, meg visszahuzódott belőle és sápadttá tette egy-egy pillanatra. Szenvedélyének felhabzó ereje pedig megrázta ifju, erős testét, mint a büszke tölgyet a zivatar.

Az asszony megértette.

- Jól van, Albu - mondta csaknem szeliden. - Hagyd el hát...

Lehajtotta a fejét s megindult visszafelé. A másik szótlanul követte. A kapuban megkérdezte tőle, nagyon csendesen, mikor utazik el. Apróra megtudakolta tőle a vonat indulását, az állomás nevét. Aztán megcsókolta a kezét, alázatosan.

- Már nem látom többé a Kokoniczát... Holnap egész nap dolgom van az erdőn... Az Isten áldja meg...

Egyszer még a szemébe nézett, hosszan, égő tekintettel, szomoruan. Aztán megfordult és alakja beleveszett az esti szürkület egyre sürüsödő homályába...

*

Egy héttel később, hogy visszaérkezett a fővárosba, Dercsényiné levelet kapott a szobaleányától, akit lent hagyott, hogy ott rendbe hozza a lakást, mert a vadászati idényre vendégek igérkeztek hozzájuk.

»...Nem is tudja a nagysága, - irta - milyen szomoru véget ért a szegény Albu Costa. Tetszik még emlékezni reá? Az az oláh fiu, aki a nagyságát kisérni szokta az erdei sétákban. Akkor este, hogy a nagysága felült a vonatra, át akart haladni a vonat előtt (bizonyosan a vásár miatt jött be a városba!) s az elütötte. Csak másnap találta meg az őr az árokban az összezuzott testét. A feje össze volt roncsolva, a két kezében pedig egy monogrammos batisztkendőt szorongatott, a nagysága zsebkendőjét... Lám, hogy igazam volt, hogy hiányzott egy a tuczatból! De azt sohasem gondoltam volna, hogy a szegény Albu lopta el...«



Hajón.

190* augusztus, az »Albatroson«.

     Édes, szép asszonyom!

Eltelt az év, melyet feltételül tüzött ki, s én utban vagyok hazafelé.

Tudja-e, mit jelent ez? Emlékszik-e még?

Az életet, az életet jelenti a halál után...

Oh, ha a lelkembe látna most, ha tudná, ha megérthetné, mily lázongó, vad ujongással van az teli! Ha megérezné, igy, a távolból száz és száz mértföldön át az én forró vágyódásomat, akkor megsiratná azt a tilalmat, amely egy hosszu esztendőt elrabolt az életemből, s vele megsiratna engemet is... Földönfutó árva voltam maga nélkül. Az annyi időn át élvezett édes közelsége annyira beleitta magát a lelkembe, hogy sokszor - utazásom alatt - fenhangon szóltam magamhoz, ezt vagy amazt dicsérve. És hogy nem hallottam mindennap a hangját, azt hittem: nem állom ki igy, és szinte csudálkoztam minden nap végeztével, hogy még most is élek.

Amikor még otthon voltam, az édes haza földjén, amikor még jöhettem-mehettem kedves kis szalonjának bájos intimitásában, azt képzeltem magamban, hogy velem nem ugy bánik mint a többi férfiakkal, hogy mosolya melegebb ha rám néz s hogy tekintete a többiek között csak engemet keres. És egyszer, egy este, ott a nagykövet bálján ugy éreztem, hogy mig a keringő alatt magamhoz szoritottam édes, meleg testét, - a szive ép oly őrülten dobog, mint az enyém. Álmodtam-e ezt csupán, mondja? Ha igen, ne büntessen meg nagyon érte, ennek az álomnak köszönheti, hogy még mindig életben van barátja.

Hát a »főfájós« napjaira emlékszik-e még édes asszonyom? Amikor kedvét lelte abban, hogy engem gyötörjön, amikor mindenben hibát keresett, hibát talált, amikor elküldött magától - csak azért ugy-e, - hogy annál alázatosabban térjek vissza? És arra, mikor ujra találkoztunk, itt vagy amott, mily hidegen ment el mellettem, mintha nem is látna, mily röviden s félvállról fogadta köszönésemet, s mily száraz volt üdvözlése: jó napot! S mint bocsátott meg ujra, mikor látta, hogy már nem birom tovább, hogy már csaknem feljajdulok fájdalmamban és mert magára is elragadt valami, - óh ne tagadja! - abból a hatalmas érzésből, amelynek a reflekszének is hatalmasnak kell lennie.

Tudja-e, édes asszonyom, hogy mire jutottam? Ott a külföldön, ahol az idegennek annyi szórakozás kinálkozik, ahol a nők mindegyike megannyi duzzadó, szép, tropikus virág, én minden időmet a főkonzul nejénél töltöttem, ennél a kis vénülni kezdő asszonynál s órák hosszat ott ültem vele a spleennek e fészkében, a nagy indus növények árnyékában, teámat szürcsölve vagy szivarozva, ugy hogy ismerőseim már gunyos szemekkel néztek reám. És tudja-e, miért tettem ezt?

Mert féltem, hogyha belevegyülök az itteni élet hullámaiba, ha részt veszek a mulatságokban, ha szóba állok is egyikével e barnabőrü exotikus szépségeknek, akad valaki környezetemből, aki megjelenti ezt kegyednek. Ne gondolja, hogy oly önhitt vagyok, hogy azt gondolnám: egyetlen rossz percze is lett volna emiatt. Nem! fájdalom, nincs okom e feltevésre. De ismerem magát és tudom, hogy ürügyül használta volna fel ezt, igéretének be nem tartására...

Azután meg volt egy más okom is: mert a konzul felesége magyar asszony, mert szobáját tele rakja fényképekkel s mert egy mór étagère-en egy csomó keleti lim-lom között, az ő felsége szinezett portréja és a miniszterelnök energikus arczának szomszédságában ott diszeleg a maga fotografiája is: az a báliruhás képe, amelyet annyira szeretek s amelyet nem akart nekem adni, mert egyszer, egy őrizetlen pillanatban, midőn egy perczre magunk maradtunk kis szalonjának kedves, bizalmas félhomályában, megcsókoltam - az ujjai hegyét... Meg, amit már csak azért is megtagadott tőlem, mert azt kivánta, hogy az idegenben semmi más ne emlékeztessen reá, mint a saját mélységes nagy szerelmem...

Lássa édes, szép asszonyom, hogy még a sors is ellene szegődik?

Tehát ott ültem órák hosszat vele szemben, s mivel gondolatban ujra átéltem a multat - amiben tulajdonképpen nem történt semmi, de ami azért mégis magában foglal mindent, amiért érdemes élni a világon - a társalgás egyre vontatottabb lett s néha meg is akadt. Egyszer, emlékszem, egyedül maradtam arczképével a szobában. Szerettem volna elvenni helyéről és magammal vinni, hogy örökösen előttem legyen, hogy megmondhassam neki mindazt, amit magának szemtől-szembe megmondani nem merek, mert félek, hogy kinevetne érte, és mert ez a nevetése kétségbe ejtene.

...Ismeretségünk elején, mikor először láttam, - már nagyon, mindenekfölött tetszett nekem. Mert soha életemben senki még nem nézett rám oly mély tekintettel, mert nyakszirtje fehér, mint a hó, mert ifju ajka oly üde, mintha még sohasem érintette volna férficsók.

Már akkor is szivesen kötöttem volna alkut a sorssal: odaadtam volna életemnek hátralévő részét, egész vagyonomat és minden ambicziómat, hogy az enyém lehessen, hogy magammal vihessem messzire, hogy elcsititsam lelkének titkos aggodalmát, nosztalgiáját, hogy elfelejtessem vele csalódásait s azt a régen kitalált fájdalmas titkát, hogy nem boldog.

Később már ugy szerettem, amint asszonyt nem szerettek még s nem fognak szeretni soha. Szerettem égőn, vakon, tisztelettel, kinzó lázzal s nem tudom micsoda hipnotikus ragaszkodással. Magának egyetlen mosolya a boldogság kutforrása lett reám nézve. A fájdalom, amelyet maga okoz nekem, lesujt és megöl. És egyetlen álmom: hogy szivemet, eszemet és lelkemet e bálvány előtt égessem el, ugy miként az áldozati gyertyákat szokás az oltárok előtt.

Azt kérdezte tőlem egyszer, hogy mit szeretek rajta legjobban? Ezt nem tudnám megmondani. Amig együtt voltunk, minden perczben uj és uj bájt fedeztem fel benne, olyan tökéletességet, amelyre ezelőtt nem is gondoltam. Vajjon a hangja babonázott-e meg, mert olyan, mint egy távoli édes zenének harmonikus akkordja, a hangja, amelyben ott van az alkony szomorusága is; vagy a járását szerettem annyira, vagy talán mozdulatainak gracziózitását? A haja, - melyet ugy visel, mint a hajdankor márkinői - is részes a bünben. De azért azt hiszem mégis, hogy szemeinek kék tengerében vesztem el. Jobban szeretem az egész világnál, szeretni fogom örökké, sohasem fogok szeretni mást, csak magát s boldogságom, életem attól az órától kezdődik majd, amikor maga hinni fog bennem.

Minden ember előre megérezheti, - ha megfigyeli önmagát - hogy miért született. Én láttam a prairiek méltóságteljes nagyságát, a folyamok fenséges nyugalmát, az elmélkedő pusztákat... Lelkem gyönyörködött az októberi égnek melanchóliájában, a hajnalpirban égő hegyek örökös álmában, a holdvilágban fürdő völgyek kecses vonalaiban. És láttam letérdelni a fákat a vizek mentén...

A tengereknek imájába belevegyitettem a magam könyörgését, hallottam a fenevadak orditását a sivatagokban és megismertem a nemes és nemtelen emberi szenvedélyeknek egész forgatagát. És e csudák által világossá lett előttem, hogy a természetben csak egy örök törvény van: a szerelemé.

Az egy év eltelt, édes Asszonyom és én nem tudtam felejteni. Reszkető szivvel, áhitatos megindultsággal gondolok - a jutalomra. Mert nem ugy térek vissza, mint ahogy elmentem, koldusszegényen, hanem mint diadalmas Caesar. És most már hiába minden tiltakozása, hiába galamblelkének remegése, édes, megriadt hangja nem tart többé vissza. A magáé szivemnek viharzó nagy szenvedélye, és minden pillanat közelebb hozza felém... Szeretem, szeretlek, és - jövök.

Várj...

Imre.



Az atelierben.

- Pihenni akarok, mester - szólott a fiatal asszony, mialatt fehér vállaira ismét felhuzta a nagykendőt. - Már nagyon kifáradtam. És igazán, miután nem egészen én leszek a képen, nincs értelme, hogy annyira kinozzam magam a pózolással.

- De hiszen az arcz, a vállak, a láb a kegyedé lesz...

- Igen, - válaszolt az türelmetlenül, - ezt már mondta. De nem érti, hogy bosszant engemet az, hogy hajam szinét megváltoztatja, hogy a karokat, a kezeket, a testet más asszony után fogja festeni? Mikor megigértem önnek, hogy ülni fogok, ez nem volt az alkuban.

A festő csodálkozva nézett rá.

- Miért bántaná ez? hiszen én nem portrai-t, de képet akarok: azután meg a leghiresebb szépségek, a római, görög vagy kasztiliai nők sem birtak mind azokkal a bájakkal, melyeket én ezen a képen akarok egyesítve látni. Egyiktől karjának hajlását, másiktól vállának nemes vonalait, ajkait, szemeit, haját, arczát kérték kölcsön a régi mesterek. Muzsájuk addig röpködött szerte-széjjel, mig megtalálta a mit keresett. Én is igy teszek: virágról-virágra szállok, de nem leszek mámoros egyiknek az illatától sem. Nekem az asszonyok nem egyebek, mint képek, s a legszebbnek szerelme sem ér fel egyetlen művemmel sem...

A fiatal asszony sóhajtva állott föl helyéről, hogy elzsibbadt tagjait kinyujtóztassa a lágy tónusu bokharával leteritett alacsony kereveten.

- Ah, - szólott unottan - pedig a művészet nem más, mint egy szép gyümölcs, mely belül hamuval van telve, egy aranyserleg, amely fanyar keserü nedvet rejt magában. Azt hiszi ön, hogy poétáinknak gondolatait a szavak teljes egészükben kifejezik? Vagy hogy a felkelő nap diadalmas ragyogását vissza tudja ön adni palettája szineivel? Elismerem: vannak ritka és áldott órák, mikor a vászon megelevenedik, a szobor megmozdul és a harmónia felébred a művész lelkében, - de a gondolattól a kivitelig mély ür tátong... és ön nem más, mint egy gyermek, aki, mikor az aranyos pillangót a kezei közt tartja, nem veszi észre, hogy szárnya megkopott, mert himporát letörülte róla a durva érintéssel. Igen, igen! Mindazt, amit képzelt konczepczióiban álom közben látott, mindazt, amit lelki szemei előtt élőnek érzett, csak szintelen kópiaként kényszeritheti vásznára. Óh higyjen nekem! Ne akarja megkorrigálni a természetet, mert a legnagyobb mestermű sem ér fel Istennek legprimitivebb teremtményével. Talán egyetlen egy nő sem bir oly formai tökélylyel, mint a milói Vénus, de valamennyi mégis fölötte áll annak, mert rendelkezik a tekintet, a mosoly, a szerelem hatalmával...

- Gyermek! - válaszolt a művész kicsinylő mosolylyal, - mi sohasem fogjuk egymást megérteni. Gondolatainkat óriási távolságok választják el egymástól. Hiszen kegyed még azt sem tudja, mi a művészet és mégis vitatkozni akar felette! A művészet a Szép az Igazban s oly abszolut szabályai vannak, hogy azokat csupán a természetben fölfedezni nem lehet. Ha a természet lemásolása elég volna arra, hogy belőlünk művészt csináljon, akkor hosszabb gyakorlat után bárki azzá lehetne. De az igazi génie abban rejlik, hogy befejezzük azt, amit a természet egy s más okból bevégezetlenül, mintegy vázlatosan hagyott. Itt is, amott is észre kell vennünk, kiaknáznunk pompás, de hiányos ujjmutatásait. És még ez sem elég! harmóniába kell hozni egymással mindazt, amit észleltünk s beléolvasztani egész egyéniségünket, gondolatainkat, érzésünket. Az kell, hogy másokkal is közöljük azokat a benyomásokat, melyeknek varázsa alatt álltunk, mikor képünket először megéreztük s hogy megéreztessük velük azt, amit ki akarunk fejezni. Keljen föl egy perczre asszonyom, s jőjjön ide hozzám a tükör elé. Kegyed nagyon szép, s bizonyára ezerszer meg is mondták ezt már előttem. Nos, anélkül, hogy sérteni kivánnám, be kell vallanom, hogy testének egyes részei nincsenek harmoniában egymással. Nézze például, itt mindjárt, a scapulák jó helyen vannak s nem rajzolódnak ki tulságosan; hátának látható része formás és fehér, nyakvonala azonban tulságosan lágy és ernyedt és teljesen nélkülözi az erő látszatát. Felső karja tökéletes, vonalai nemesen egyszerüek, de nézze, ha az alsóhoz arányítjuk, kissé vékonynak tünik fel, mig keze határozottan nagy, karcsu csuklóihoz...

Ami legszebb kegyeden asszonyom, az a lábacskája. Olyan mint egy halvány, ötszirmu virág. És látja, ez az egyetlen, ami ellentáll az időnek, ami örökké fiatal marad... Ó a Szarmaták, akiket pedig barbároknak neveznek, tudták mit csinálnak, midőn lakomáikon az asszonyaik papucsából itták a gyöngyöző nedvet!

Az asszony vállat vont.

- Ön, aki a nőt másképp mint modelt nem becsüli, csak szimulálja ezt a lelkesedést. Mire való ez? - Én ugy sem hiszek benne, más pedig nincs itt, aki meghallhatná...

Könnyedén, gunyos hangon beszélt, de azért szavából kiérzett a keserüség.

A mióta, - pár hónappal ezelőtt - Vera grófné szalónjában találkoztak, valósággal rabja lett ennek az embernek, s az ő nyilt közönye, hidegsége minden iránt ami nem művészet - vagy ezzel kapcsolatos - csak fokozta szenvedélyét. Minden módot megkisérlett már, hogy meghóditsa, de mindeddig hasztalanul. Most már csak a naponkinti érintkezéstől remélhetett eredményt s azért ajánlkozott modelül a festőnek nagy képéhez. De ugy látszik, hogy a művészt ez sem zavarta meg nyugalmában: csak a modelt látta meg benne, aki szenvedélyes, sötét arczával pompásan megfelel Jeanne d'Arc czimü nagy kompozicziójának főalakjául.

Most már körülbelül ötödször ült neki, s a festő mindennap ujabb és ujabb hibát fedezett föl benne: majd alacsonynak találta termetét, majd a haja szinével nem volt megelégedve, s végül elhatározta, hogy csak az arczát, a vállait, a lábakat másolja le róla. Midőn azt megmondta neki, ingerülten ugrott fel az asszony és távozni akart; de aztán meggondolta.

Eszébe jutott, hogy ezzel egyszerre vége volna a négyszemközti órák édesen fájdalmas varázsának... Maradt tehát, és szomoruan nézte, miként kever amaz uj szineket palettájára...

Miután önálló és szabad volt, szivesen kötötte volna sorsát a szeretett férfiéhez; már több házassági ajánlatot utasitott vissza miatta, de az nem tudta vagy nem akarta őt megérteni. Szerelmes volt a művészetébe s egyre azt hangoztatta:

- Ott, ahol a művészet, azaz a szépnek helyes érzéke valóban létezik, egyaránt kell, hogy uralja a szivet, a képzeletet, az észt, sőt az érzékeket is...

- Tehát a zsenialitás önző, mert minden más érzést abszorbeál - mondta ilyenkor az asszony. - Fél mindentől, ami leköthetné, ami hasonlóvá tehetné más emberekhez.

- Igen, mi művészek többek akarunk lenni, mint csak emberek - válaszolt az. - Mi közelebb állunk az Istenhez, mint más, mert teremtünk. Az, amit a lángész egyedül, segitség nélkül produkál, az saját eszének munkája. Ő belőle, az ő saját külön egyéniségéből emanálódik és magában foglalja a halhatatlanság alapelvét. Örökre hiressé teszi azt, a kinek agyában, lelkében megfogamzott és nevét ismerni fogja a legkésőbbi utókor is... És a gyermek, amelyet szült, egyedül, kizárólag övé. A véletlen, a körülmények semmiképpen sem okai létezésének s ha nem is vér a vérből, de magasztosabb ennél, mert ott nyert életet, ahonnan a léleknek legtisztább érzései fakadnak: az akarat-, a meditáczió-, a kitartás- és a fájdalomból.

A szemei ragyogtak a lelkesedéstől mikor igy beszélt s a fiatal asszony ilyenkor csüggedten hajtotta le fejét: napról-napra távolodott tőle a remény, hogy szivéhez férkőzhessék...

Ma is, mint máskor, fáradtan, reménytvesztetten vette magára felöltőjét, s a festő ügyetlen mentegetőzéssel kisérte az ajtóhoz:

- Ne haragudjék előbbi durvaságomért, - mondta. - Utóvégre is ki tehet róla, hogy a karja nem oly tökéletes, mint a vállai? Talán ön? Avagy én? Nem, egyikünk sem, csak a természet. Amit ön ugy dicsőit. De azért ha a képet igy amint van, el akarnám adni, nem kellene senkinek sem...

*

Végre elkészült a kép s ki is állitották a tárlaton. A kritika nem valami kedvezően fogadta ugyan, de a festő ezzel nem törődött, mert harmadnap, a tárlat megnyitása után levelet kapott attól a mestertől, akit egyedül illetékes birának ismert el maga fölött.

A levél tartalma a következő volt:

Kedves barátom!

»Jeanne d'Arc a máglyán« nevü nagy vásznadat, a rajta kitüntetett árban megvásárolom. Talán a kép másnak nem jelent annyit, mint nekem, de az én szemeimben értéke megfizethetetlen. Azért kérlek a tárlat bezárása után azt azonnal lakásomra juttatni. Cheque mellékelve.

Hived stb.

Néhány hét mulva ezután a festő üzenetet küldött a fiatal asszonyhoz: ha a képet eladás előtt még egyszer látni óhajtja, jőjjön négy órakor délután az atelierbe.

Az természetesen pontosan megjelent, s mély szomorusággal nézte, hogyan méregeti a művész a kép hosszát, szélességét, hogy megfelelő ládát készíttessen hozzá.

- Hát csakugyan eladja? - kérdezte halkan. - Én nem vagyok művész, de ha ennyi időt töltöttem volna bármily prózai munka mellett is, nem tudnék tőle ily könnyen megválni.

- Nem adom idegennek, - szólott az, mintegy mentegetőzve. - Olyan emberhez jut, aki már elérte a Parnasszust, aki teljes ékesszólásában megérti e képben azt, amit én ki akartam fejezni. Oh az ő lánglelke megérzi e képnek azokat a finom szépségeit is, melyek a durva tömeg előtt örökre rejtve maradnak... Látja! - folytatta lelkesedéssel, hátralépve, - ez a láng itt, amint feltör a fahasábok között, él, mozog! Nézze miként reszketnek ott a háttérben Rouennek házai a felszálló füst szürke fátyolán át... És nem-e, szinte hallja az angol katonák brutális diadalorditását? Nézze, nézze csak a Jeanne d'Arc szemeit, mily elszántsággal, mily bizalommal tekintenek körül, mintha azt mondanák: velem az igazság!... Arczának olyannyira nemes vonásai pedig magasztos megnyugvásról beszélnek a Felsőbb Akaratban...

- Ön feledi, hogy Jeanne d'Arcnak én pózoltam - szakitotta őt félbe halkan a fiatal asszony, - s hogy igy szemtől-szembe magasztal. Azonban örülök, hogy egy kissé általam is jutott a dicsőséghez. De igazán kiváncsivá tett: szeretném végre én is tudni, ki vásárolta meg a képet?

- Óh, hát még nem mondtam? Ő, az egyedüli, aki megért engemet... Ő, aki miként én, messze fut a nőtől, mert szentségtörésnek tartaná a művészettől egy rövidke pillanatot is elrabolni!... Ő, Ő, az uj iskola apostola, akiről annyit beszéltem kegyednek - a Mester!!!...

A fiatal asszony lehajtotta a fejét és hallgatott. Meglátszott rajta, hogy küzd önmagával. Majd hirtelen elhatározás támadt a lelkében. A festő karjára tette a kezét s nagyon csendes, szomoru hangon igy szólt:

- Fáj, hogy ki kell ábránditanom. De talán használok vele önnek. A mester, aki miként ön, messze fut a nőtől - ma harmadszor kérte meg kezemet, s ha az ön vásznát megvásárolja, az nem azért történik, mert lelkesülne érte, hanem mert Jeanne d'Arc véletlenül - én vagyok.





JEGYZET


* Szüz Mária.