Georg Birkle
A
szenvedés kilencede
Gertraud von
Bullionnal
Családakadémia, 2015
A mű eredeti címe: "Georg Birkle: Novene um Fürbitte und Seligsprechung von Gertraud von Bullion"
Sekretariat Gertraud von Bullion, Haus Mariengart, Am Marienberg 3, D-56179 Vallendar. 1993.
Fordította: Dr. Csermák Kálmán
ISBN 978-615-5149-84-9
Kiadja
a Családakadémia-Óbudavár Egyesület
8272 Óbudavár, Kistelek u.
2.
www.csaladakademia.hu
kiado@csaladakademia.hu
Felelős
kiadó: az Egyesület elnöke
Nyomdai előkészítés: Palásthy Imre •
www.PalasthyBt.hu
Nyomás: Vareg Kft., Budapest •
www.vareg.hu
Felelős vezető: Bernwallner Viktor
TARTALOM
Előszó 1. nap Szenvedés 2. nap Csüggedt napok 3. nap Bizalom 4. nap Az anya 5. nap Az isteni szeretet hírnökei 6. nap Kegyelmi napok 7. nap Jóság 8. nap A példa 9. nap Áldozatkészség |
"Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt." (ApCsel 1,14)
Az
első pünkösdi kilenced óta; Jézus mennybemenetele és Pünkösd közötti
első, kilenc napos imádkozás óta, melyről a Szentírás tudósít, a hívő
keresztények mindig újra tartottak kilenced-imádságokat. Szerette ezt
az imaformát Gertraud von Bullion is, akinek boldoggá avatása 1991.
szeptember 6-án kezdődött. Különleges alkalmakra egy előkészítő
kilenced imádkozása által akart "szentebb komolysággal"
(172)[1]
vagy "ünnepélyesebben" (170) felkészülni. Ilyen
különleges alkalmak voltak az ünnepek, életének fordulópontjai,
fontos döntések, rászakadó személyes gondok, betegség, lelki
szenvedés, a hit elmélyítésén való fáradozás, és gyakran mások
gondjai és szívügyei is.
Ebben a kilencedben kérjük, hogy Gertraud legyen a szószólónk.
"Most pedig szeretnélek kérni, hogy a kilencedünket végezd velünk, és pedig azt akarjuk kérni, hogy..." (271)
"Segíts, hogy kicsit gyakorolhassuk az összeszedettséget." (271) "A Szűzanya fogja a kéréseinket Isten trónja elé vinni." (271)
George
Birkle
plébános, schönstatti papok szövetsége
"A minden kegyelem Istene pedig... rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni." (1Pt 5, 10)
Gertraud
von Bullion a természeténél fogva élénk, tevékeny volt. Belső
sürgetést érzett, hogy mindig és mindenütt segítsen. Missziós nővér
akart lenni. De az I. világháború más utakra vezette. Gertraud
önkéntes ápolónőnek jelentkezett a Vöröskeresztnél, és különböző
hadi-kórházakban szolgált. E közben tbc fertőzést kapott, mely tízévi
szenvedés után korai halálát okozta. A jövőre vonatkozó terveit
mindig újra áthúzták. Egyik életveszélyes tüdőgyulladása után így ír
egy levelében:
"Gyakran
keservesen nehéz örömmel elfogadnom, hogy most már betegség és
munkaképtelenség lett a sorsom. Segíts imádkozni, hogy egyre jobban
ezt akarjam, oly mértékben és annyi ideig, ameddig csak Istennek
tetszik, mert csak így érhetem el a célom. Oly nevetséges a gondolat,
hogy szüksége lenne Istennek az én kifelé irányuló ténykedésemre,
munkámra, segítségemre, hogy céljait megvalósítsa. Igen, Ő jóságosan
nem akarja nélkülözni a mi együttműködésünket, de ne akarjuk előírni
Neki, hogy miben álljon ez, hanem figyelnünk kell, milyen kis helyet
jelöl ki nekünk... Azt hiszem, kettőnk számára ezt a kis helyet úgy
hívják: szenvedés...
Igazad van, Isten annyira jó! Ha Őt mindig értenénk, szakadatlanul örülnünk kellene." (375)
Az
emberi életet olykor beárnyékolja a szenvedés, mely áthúzza
terveinket. Keservesen nehéz elfogadni a szenvedést, és még nehezebb
mögötte felismerni Isten akaratát és jóságát. Odanyújtom ma Istennek
szenvedésemet: betegséget, határ-élményeket, külső és belső
bajainkat, csalódásokat és értetlenséget, veszteséget és
szomorúságot. A "miért"-re Isten tudja a választ.
Gertrauddal együtt kérek segítséget és erőt, amire szükségem van
ahhoz, hogy elfogadjam és hordozzam terheimet.
"Tudom,
hogy Te az Atyám vagy,
Akinek a karjában biztonságban vagyok,
Nem
kérdezősködöm, hogyan s merre vezetsz,
Követni akarlak
gondtalanul.
És ha a kezembe adnád az életemet,
Hogy én
kormányozzam önmagam,
Akkor gyermeki bizalommal tenném
Vissza
csak a Te kezeidbe magamat."[2]
"A világban szorongatottságban vagytok, de bízzatok, mert legyőztem a világot." (Jn 16,33)
A
sok eredménytelen szanatóriumi kúra után Gertraud felismerte
betegsége komolyságát. Hívőn ő maga kéri a betegek kenetét, a
megerősítés és kegyelem szentségét. Így ír erről egy levelében:
"Jó
félórája megkaphattam a betegek kenetét. Néhány akadályt le kellett
győznöm ehhez, először önmagamnál majd a nővéreknél...
Az utóbbi időben nagyon csüggedt napokat éltem át. Teljesen eltűnt belőlem a javulás és gyógyulás reménye. Ekkor éreztem meg először, hogy teljesen más dolog, egészséges vagy mégis jó és jobb napokon mondani: 'Legyen meg a Te akaratod, rendelkezz az életem felett is.' - mint amikor komolyra fordul és eltűnik az egész kívánság, hogy még éljek, még munkálkodjak; és nem fér a fejembe, hogy bizony mégis mindennek vége már. Akkor a "fiat" (legyen meg a Te akaratod) szörnyen nehéz, és csak az Olajfák hegyi kérés formájában megy: 'Engedd, hogy elmúljon, de ne az én akaratom legyen.' A betegségem súlyos, tudom..." (404f)
Ki
ne ismerné a csüggedt napokat? Csalódások, teljesületlen remények és
várakozások - csüggedtté tesznek. Akkor egy kis jótett, egy ember
közelsége - az ég ajándéka lehet. Gyakran csak a panaszkodó ima
marad, mely beletapogatózik Isten megfoghatatlan akaratába.
Kérlek, Gertraud, imádkozz velem:
"Atyám,
nehéz kimondanom:
legyen meg a Te akaratod.
De ha el is
csüggedtem, Uram,
Megpróbálok igent
mondani
Gyengeségemre,
Gyámoltalanságomra.
Mindent hordozni
akarok,
amennyire csak megy.
Fiad a kereszten megmutatta,
Hogy
a szenvedés nem hiábavaló.
Áldj meg engem, Atyám,
Áldd meg
mindazokat,
Akik jók hozzám és segítenek.
Áldj meg
mindenkit,
Akiknek - mint nekem - szenvedniük kell.
És ha
akarod, segíts nekem
És azoknak, akik szenvednek."[3]
"Aki a Fölséges védelmében lakik, aki a Mindenható árnyékában él, az így beszél az Úrhoz: Te vagy a váram és a menedékem, Istenem, benned bízom!" (Zsolt 91,1-2)
Gertraud
sokféle tehetséggel volt megáldva. De a tanulmányi- és
hivatás-terveit nem tudta megvalósítani. A világháború után
megrendült a család gazdasági helyzete. Szükség volt Gertraudra.
Először halálosan megsebesült bátyját ápolta, majd később édesapját,
akinek halála után egy bizonytalan jövő állt előtte. Saját betegsége
lassanként mindent kivett a kezéből, ami bensőleg betöltötte:
feladatok, munkák, másokhoz fűződő kapcsolatok. Több bizalom-próbát
kellett kiállnia, míg így tudott írni:
"Csak
a Jóistent hagyom működni, Ő a legjobban intézi az én dolgomat!
Látod, átrágtam magamat ezen a legutóbbi levelem óta. Amint feltűnnek
a gondolatok, gondok és tépelődések, egy Jézus Szíve ének sorait
mondom: 'Valamennyi gondomat Beléd fektetem, Te kedves szív,
mert ott minden jól el van rejtve és gondtalan lehetek.' Vagy
egy másik énekből: 'Krisztusom, segíts, hogy csak Isten
uralkodjon.' Nyolc nappal ezelőtt, szombaton szentmisén
vehettem részt a marienheimi kápolnában. A Miatyánk után énekeltünk
és éppen a szentáldozás előtt e szavak következtek: 'Isten
atya, szeret minket, akkor is, ha ad, akkor is, ha elvesz.' Ez
nekem szólt, szíven ütött. Ez az én előkészületem és hálaadásom útja.
Azóta nem volt több 'záporeső'. És a nehéz 'fiat'
(legyen meg a Te akaratod) helyett most azt mondom: Rád bízom
magamat. Te atya vagy, szeretsz engem, akkor is, ha adsz, akkor is,
elveszel." (391)
Az
életünket gondok kísérik, a saját ínségünk, a közelálló emberek
problémái. Ma azon dolgozom, hogy Gertraud példájára kialakítsam
magamban a bizalom magatartását. Vele együtt én is növekedni akarok a
bizalomban, és a Szűzanya segítségére és közbenjárására építek.
"Hatalmadra,
jóságodra építek
Gyermekszívvel, bizalommal mély hitet.
Benned,
Anyám és Szent Fiadban hiszek vakon,
Bizalmamat mindörökre Nektek
adom."[4]
"Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: »Asszony, nézd, a fiad!« Aztán a tanítványhoz fordult: »Nézd, az anyád!«" (Jn 19,25-27)
"Mária
eszközeként a világ megújításáért és a lelkek megmentéséért" -
ez életének egy kulcs-szava (jelmondata). Isten hívta meg erre.
Gertraud szeretetszövetséget kötött Schönstatt Háromszor Csodálatos
Anyjával. E szövetségben Istennek szentelte magát mint Krisztus
menyasszonya és lelki anyaságot élt meg a világban. Mária kezét fogva
haladt az útján, miközben a hétköznapokban és a munkában, másokkal
közösségben, betegségben és szenvedésben is kiérlelődött benne az
Isten- és ember-szeretete. Így ír:
"Minél
jobban elmélyülök Isten elgondolásaiban, annál fenségesebbnek, annál
dicséretre és elismerésre méltóbbnak mutatkozik előttem Mária,
Istenünknek anyja. Nem tudok mást, mint helyeselni azoknak a
szenteknek, akik azt mondták, hogy nem lehet Máriát eléggé tisztelni.
Leírhatatlan méltóságának és nagyságának bizonyosságával és
meggyőződésével kéz a kézben együtt jár a közbenjárónknak és
anyánknak hatalmába vetett bizalom." (154)
"Szegényes kis templomunkban van egy Mária-oltár. Az oltárképen Mária mindkét karját felénk tárja. Tizenkét éven át ezt meg se láttam. Embereket kerestem fel koldulva, de most végre odaborultam az anyai szívre és nyugalmat találtam Nála." (155)
"Ami pedig engem a leggyorsabban az anya kitárt karjába vezetett, a szenvedés volt, amit két éve hordoznom kellett. Gyámoltalanul kerestem az anyát, és ő hagyta, hogy megtaláljam. Most nála maradok, ő annyira jóságos." (423)
Sokan
mások is hasonlót tapasztaltak mint Gertraud, amikor a Szűzanya
vezető gondoskodására bízták magukat. A nap nehéz pillanataiban
fiának a keresztről adott felhatalmazására akarok támaszkodni:
"Nézd, az anyád!"
Benne bízva és az ő kezét fogva akarom végigjárni ezt a napot. Gertrauddal együtt imádkozom azt az imát, mellyel naponta a Szűzanyának szentelte magát:
"Úrnőm
és Anyám,
Egészen fölajánlom magamat Neked.
Odaadásom
tanúsítására ma Neked szentelem
Szememet, fülemet,
számat,
Szívemet és egész lényemet.
Mivel tehát a Tiéd vagyok,
jó Anyám,
Őrizz meg engem és oltalmazz,
Mint birtokodat és
tulajdonodat. Ámen."[5]
5.
nap
Az isteni szeretet hírnökei
Gertraud a hétköznapokban Isten gyakorlati gondviselésébe vetett hittel élt, mely arra tanította őt, hogy "az élet eseményeiben és helyzeteiben Isten jeleit és szeretetének bizonyságait lássa." (440) A saját tapasztalatából és ínségéből és sötét jövőjéből kiindulva vigasztalni tudott másokat és utat mutatott, hogy kedves hozzátartozóink halála vagy lelki sebei mögött is Isten működését keressük és felfedezzük. Egy jó ismerősének írja:
"Át
tudom érezni, hogy mekkora fájdalmat okozott ez neked minden
percben... Annyira nehéz, épp a lelki sebesülés idején tudatában
maradnunk annak, hogy valamennyi fájdalmunk az isteni szeretet
hírnöke. Bárcsak e mélyen boldogító igazság melegen bevilágítana a
lelkedbe és megdicsőítené valamennyi fájdalmadat!...
Ma reggel a szentáldozáskor szívből kértem a kedves Üdvözítőt, hogy vezessen Téged Isten egyre bensőségesebb szeretetére és irányítsa további életútadat." (282f)
"Csak ez az egyetlen vigasz van. Ragadd meg teljes, nagy és erős vággyal! Akkor nem fogsz üres kézzel távozni. A szenvedés naggyá teszi a lelket. Ha nem is akarom ezt senkinek se kívánni és legkevésbé azoknak, akiket szeretek, mégis köszönetet kell mondanom a Jóistennek minden intézkedéséért, mert mindig a nagy szeretete áll mögötte, mellyel keres bennünket, mellyel minket teljesen meg akar ragadni és átjárni." (359)
Istennek,
akinek mindegyikünk a létét köszönheti, van az életünk számára egy
szeretet-terve. Az Ő teremtő kezében biztonságban vagyunk. Isten tud
minden gondolatról, érzésről és akaratról. Mi nem tudjuk magunkat
annyira szeretni, ahogy Ő szeret bennünket. Minden, ami körülvesz,
napjaink minden eseménye, minden szó, mely a lelkünkbe hull, isteni
szeretetének hírnöke akar lenni. A viharok erőssé és gyümölcsözővé
akarnak tenni bennünket, azáltal, hogy lelkünk gyökereit mélyebben
Istenbe eresztjük. Kérem a Szentlelket, hogy Gertraudhoz hasonlóan
nyisson meg engem is az isteni szeretet halk hírnökei számára:
"Szentlélek,
Te
vagy a lelkem lelke.
Alázattal imádlak.
Világosíts meg,
erősíts meg,
Vezess és vigasztalj meg engem.
Leplezd le
nekem,
amennyiben ez megfelel az örök Atya terveinek,
leplezd
le nekem kívánságaidat.
Add, hogy felismerjem,
hogy mit kíván
tőlem az örök szeretet.
Add, hogy felismerjem,
hogy mit kell
tennem.
Add,
hogy felismerjem,
hogy mit kell elszenvednem.
Add, hogy
felismerjem,
hogy mit kell csendes szerényen,
elmélyülten
befogadnom, hordoznom és elviselnem.
Igen,
Szentlélek, add, hogy felismerjem
az akaratodat és az Atya
akaratát.
Mert az egész életem semmi más sem akar lenni,
mint
egy állandó, folyamatos "Igen"
az örök Atya
kívánságára és akaratára."[6]
"Ha ellenben jót tesztek, és mégis türelmesen szenvedtek, az kedves Isten előtt. Mert erre vagytok hivatva, hiszen Krisztus is szenvedett értünk, példát adva nektek, hogy kövessétek nyomdokait." (1Pt 2,20-21)
Gertraud
nagy feladatokat és célokat látott maga előtt. Előretörekvő,
kezdeményező szellemének semmi fáradság sem volt túl nagy, hogy
másokat "az Ő szeretete számára megnyerjen." (267)
Az ember csak sejtheti, harcos természetének mennyire nehéz volt a
betegség által rákényszerített tétlenség.
De megtapasztalhatta, hogy ez nem volt elvesztegetett idő. Gyámoltalannak élete meg magát ugyan és rászorult másokra, mégis ezek üdvös napok voltak. Magába szállt, Istent kereste ebben a helyzetben is és megtalálta. Levelei értékes bepillantást adnak, hogyan váltak a számára épp a szenvedés sötét, nehéz napjai a kegyelem napjaivá. Ezt írta:
"Igaza
van, amikor azt mondja, hogy a testi rosszullétek és a külső kudarcok
erősen gátolnak bennünket. De saját tapasztalatból arról is
biztosíthatom Önt, hogy ha a kereszt súlya alatt teljesen
összeroskadunk, éppen akkor mégis a legnagyobb kegyelem napjait
élhetjük meg.
Nem szeretném pl. betegségem egyetlen napját sem odaadni, jóllehet oly sok mindentől megfosztottak, ami életem tartalmának tűnt: mert többet kaptam - Isten közelségét. Nem mindig, de gyakran. Ezért most is csendben maradok, ahol a lelkemet sötétség veszi körül; egyszer majd kézzelfogható lesz, hogy ezek kegyelmi napok voltak! (464)
Isten
a szeretet, aki udvarol a szeretetünkért az élet minden helyzetében.
Nem akarja, hogy csak a jó adományaiért szeressük. Ahogy minden
szeretetkapcsolatban épp a megterhelésekkor mutatkozik meg a szeretet
terhelhetősége, ugyanúgy az Isten-szeretetet is a kereszt-követés
hitelesíti. Ha életem kihívásai mögött Gertrauddal együtt Istent
keresem, akkor az én napom is az Isten-közelség kegyelmi napjává
válhat.
"Én
Uram, én Istenem,
vedd el tőlem mindenem,
ami gátol Feléd!
Én
Uram, én Istenem,
add meg nekem mindenem,
ami segít Feléd!
Én
Uram, én Istenem,
fogadd el az életem,
hadd legyek egészen a
Tiéd!"[7]
"Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet." (Kol 3,12)
Gertraud
vallomása: "Már fiatal lánykoromban mindig ez volt az
eszményem, hogy a szívem mélyéig jóságos legyek." (421)
Ezt az eszményét fejezi ki választott jelmondata: "Serviam" - Szolgálni akarok.
Szenvedést okozott neki, hogy a jóságra és szolgálatkészségre irányuló törekvését a főnemesi származása miatt leereszkedésként félreértették. Másoknak is ajánlotta a jóság útját:
"Jóságos-szeműnek
kell lennünk, mely bearanyozza a legszegényebb szobát; mely felfedezi
a láthatatlan kis virágokat; és az e feletti örömében észre sem vesz,
igen elfelejt minden mást, az embertársaink hibáit. Művészet kell
hozzá, hogy miután az emberekben egy jó tulajdonságot felfedeztünk,
éreztessük is velük az e feletti örömünket. Semmi sem serkenti az
embert jobban a jóra, mint annak az elismerése, hogy ő is képes
valami jóra... Ha tudatosan keressük embertársaink fény-oldalát,
mindegy hogy a jellemének árny-oldala sokkal feltűnőbb és az
ítélkezésre ingerlőbb, akkor az alázatot gyakoroljuk, mert nem
tesszük meg magunkat bírónak, mert az ítéletünknek nem tulajdonítunk
abszolút biztosságot. Egy jóságos ítélet hátterében mindig ott van a
kísérő gondolat: nem látok bele az emberbe, nem ismerek minden
körülményt, és azt sem hogy egyáltalán vétkezett-e az illető. Tehát
elismerem önmagam előtt, hogy nem tökéletes a tudásom... És mivel a
jóság belsőleg boldoggá tesz, ezért sokkal jobban vonzódunk e felé,
hogy ezt gyakoroljuk és természetfelettivé alakítsuk." (435)
Számító
korunkban a jóság megtapasztalása egy meglepő ajándék. Örömmel tölt
el, és bátorságot ad újabb lépésekhez a hibáink ill. csődjeink
ellenére. Ne akadályozzon az öntudatlan félelem. Ki lehetne használni
a jóságomat. Gertrauddal együtt fáradozni akarok a jóságért. Vele
együtt imádkozom, hogy Máriához hasonlókká legyünk:
"Add,
hogy Hozzád hasonlóvá váljunk,
a világban példád szerint
járjunk,
jósággal, erősen, szelíden, szerényen,
örömmel,
szeretettel, békével.
Általunk élj világunkban, szívekben,
hogy
az Krisztust befogadni kész legyen."[8]
"Ezért állandóan imádkozom értetek, hogy Istenünk méltóvá tegyen benneteket a meghívásra és tökéletessé a jóra való törekvésben s a hitből fakadó tettekben." (2Tesz 1,11)
Gertraud
fáradhatatlan lelkesedéssel törekedett arra, hogy az embereket élő
hitre vezesse. A környezete hamar megérezte, hogy mily mélyen
megragadta őt az egyház legbensőbb élet-titka. Szerette az egyházat
az emberi hibák és korlátok ellenére, melyeket világosan látott, és
mégis azonosult vele. Csüggedés nélkül próbált másokat megnyerni vagy
megerősíteni, hogy az egyház élő tagjai legyenek. Eközben Gertraud
nem félt beismerni, hogy a beszédnél mégis lényegesebb volt létének
tanúságtétele, saját életének példája. Egyik levelében írja:
"Jézus
nevében hajoljon meg minden térd a földön. Ebben szabad és kell
nekünk is segíteni. Azonban nem nagy térítő utakkal, mint Szent Pál,
hanem hűséges aprómunkával a hivatásunk hatókörzetében... Miközben
nagy dolgokat keresünk, gyakran figyelmetlenül elmegyünk az aprók
mellett... Nemde elmaradnak a jótettek, egy barátságos szó, egy kis
szívesség, mert olyan alkalomra várunk, ahol valami feltűnőt vihetünk
végbe?... Éppen az ún. jó kedélyünk olyasvalami, amire a környezetünk
árgus szemmel figyel. A legtöbb ember ugyanis egy hasonló derűs
természetet képtelen a vallással összhangba hozni, mert valóban
ritkán látni ilyet. A mi feladatunk pedig, hogy Isten szolgálatát
mások számára vonzóvá, nem pedig taszítóvá tegyük... Ne felejtsük el
a (saját) példa fontosságát. Ne féljünk a katolikus meggyőződésünk
nyílt megvallásától sem. Némelyeknek tartást ad a mi szilárdságunk."
(157f)
A
példa, az élet megmutatása meggyőzőbb minden szónál. Ezt mindannyian
megtapasztaltuk már pozitív és negatív értelemben. Gertrauddal együtt
arra törekszem ma, hogy felemelő példa legyek és figyeljek azokra a
kis dolgokra, melyek segítenek a jó légkör kialakításában. Hiszek a
megváltásunkban, és Gertraud segítségével szeretnék megváltottabban
élni.
"Uram,
légy velem,
és elkezdek világítani,
ahogy Te világítasz, úgy
világítani,
hogy mások számára fény legyek.
A fény egészen
Tőled jön...
Hadd dicsőítselek -
világítva mindenkinek
körülöttem.
Adj nekik fényt, ahogy nekem,
fényt velem,
fényt
általam.
Taníts meg a Te dicsőségedet sugározni,
hadd
prédikáljak Rólad szavak nélkül -
nem a szavaimmal,
hanem a
példámmal,
a szentjeidhez való hasonlóságommal
és a
szeretettel, mely a szívemet Hozzád viszi. Ámen."[9]
"Ragaszkodjatok az életet tápláló tanításhoz, hogy Krisztus Jézus napján dicsőségemre váljatok. Akkor nem futottam hiába, és nem fáradtam fölöslegesen. Sőt, ha hitetek szent szolgálatáért áldozatként véremet ontják is, örülök... Örüljetek hát ti is, örüljetek velem!" (Fil 2,16-18)
Gertraudot
nem törte össze a sorsa. Életének keresztjét hívás ill. hivatásként
fogadta el, és beleküzdötte magát a szeretet válaszába. A hosszú
szenvedés, mely alatt hónapokon keresztül szanatóriumról
szanatóriumra vándorolt, nem tette megkeseredetté. Az áldozata
erejéből Gertraud belső életteljességre jutott. Odaadásának
mélységéről tanúskodik halálos ágyán mondott szava: "Nem
vonok vissza egy szót sem a szentelésemből, mondja meg ezt Anyánknak
a kápolnában." (414) Jobb napjaiban írt sorai mutatják
belső beállítottságát és fáradozását:
"Ha
tavasszal egy virágzó fát látok, mindig egy olyan lélekre kell
gondolnom, aki a kegyelem menyasszonyi díszében áll. A szívemből
ilyenkor mindig feltör a kérés: Uram, add, hogy az én lelkemet is
elborítsák a szeretet termő virágai... Ha egy lélek szeret, akkor
Isten szemében pompásabban virágzik, mint a hófehér virágoktól
teljesen beborított körtefa. De mennyi sok virágot kell egy fának
hoznia ahhoz, hogy legalább néhány gyümölcs megérjen? Milyen sokszor
fel kell a szívünknek esküdnie a szeretetre, amíg ereje lesz
áldozat-gyümölcsöt hozni? Sok virágot kell a fának hoznia ahhoz, hogy
legalább egy gyümölcs megérjen; sok szeretetnek kell égnie egy
lélekben ahhoz, amíg áldozatkésszé válik." (451)
"Az első keresztények mondták: A mártírok vére új keresztények vetőmagja lett... Nekünk is el kell a magot vetnünk, ahogy az első keresztények tették... Nem testünknek a vérét..., hanem az áldozat vérét; a saját énünk feláldozását". (373)
"A szeretetemnek a tökéletesség felé kell érlelődnie, igen az életáldozat tökéletességére." (466)
Minden
ember vágyik arra, hogy szerető és szeretetreméltó legyen. Aki
szeret, az már nem saját személye körül kering. Ő az én-től a te-hez
fordul. Ezért fáj a szeretet, mert csak az áldozat kis halálai által
növekszik. Gertraud segíteni akar ma nekem, hogy Isten szeretetének
hírnökeit ismerjem fel minden jóban és szépben; a nehéz dolgokban
pedig szeretetének udvarlását, és eszerint válaszoljak Neki. Nem
akarok vonakodni, hogy áldozatot hozzak Érte és az embertársaimért.
Gertraud szavaival imádkozom:
"A
Te irántunk való nagy szereteteddel
segíts nekem a végsőkig
kitartani.
Add, hogy ne fáradjak el
az út felénél."
(293)
"Üdvözítőm,
taníts
meg, hogy az áldozatban soha ne hallgassak,
add, hogy soha ne
mondjam,
most már elég!" (463)
JEGYZETEK
1 A Gertraud von Bulliontól származó idézetek végén egy szám jelzi, hogy az idézet hányadik oldalon található meg a "Gertraud von Bullion: Aus ihren Briefen und Schriften", Neuwied, 1981 (Schönstatt-Frauenbund kiadása) c. könyvben
2 Idézet: "Leben im Heiligtum", Schönstatt, 81. old. (a szerző ismeretlen)
3 Lásd: Gotteslob 10,1.
4 Kentenich atya imája Dachauból, lásd: "Leben im Heiligtum" 215. old.
5 P. Zucchi: Kis szentelési ima, lásd: "Leben im Heiligtum" 171. old.
6 J. Kentenich (1965): Pünkösdi prédikáció, 6.6.; Milwaukee/USA
7 Flüei Szent Miklós imája; Katolikus karizmatikus dalok, 54
8 J. Kentenich: "Ég felé" c. imakönyv, Eszközdal, 166. old.
9 Henry Newman bíboros imája; lásd in "Leben im Heiligtum" 120. old.