Nógrádi Gábor
Itt éltünk és haltunk
Állatsírversek
Budapest, 2015
© Nógrádi Gábor 2015
Eredeti
mű: Borítórajz: CAKÓ FERENC Nógrádi
Gábor |
Először 1990-ben, Anna Moll, az elképzelt életrajzú, magyar származású amerikai költőnő nevén, azaz álnéven jelent meg az állatsírverseket tartalmazó, Itt éltünk köztetek című kötet. A versgyűjtemény azóta négy kiadásban, a költő saját nevén is megjelent Cakó Ferenc homokrajzaival, illetve magyar‒angol kétnyelvű kötetként is. (A kétnyelvű kiadás 2001. január 1-én 00 órakor került fel az internetre, mint megrendelhető kötet, tehát a 21. század, illetve a 3. évezred első könyvének számíthat.) Az Itt éltünk és haltunk című kötet néhány verse, vagy versek részlete megtörtént eseményeken alapul. Ez is magyarázza a magyar környezetre átírt versváltozatokat. Az igaz történetek alakjai is kitalált neveken szerepelnek. |
TARTALOM
A talált eb, Bodri
A teknős Béreséknél
Béresék tehene
Mari kakasa
Nellike galambja
Margaret, a kanca
Dodó, a herélt
A hátasló, Róbert
Páva a kertben
Cirmi, a házimacska
Bob, a farkaskutya
Marilyn, a korcs
Oszkár, az arapapagáj
A Búza téri patkány
A veréb
Dolfi, a rendőrkutya
Ráczné pintye
A légy
Soós bíró hattyúja
Katinka sünije
Kántor György postagalambja
Húsvéti bárány
* * * * * * * * *
Cirkusz Nyárhalódon
A fóka
Marci, a foxterrier
A medve
A majom
Darling, a bulldog
Az elefánt
Az oroszlán
* * * * * * * * *
A zsidó farkasa
Gál Gyurka madara
Senki, a kölyökmacska
Ritter Zsolt nagy hala
Klára, az aranyhörcsög
Ujj Zsanett fácánkakasa
A doktor vadászsólyma
Paál Zita kiscicája
Lili, a kóbor eb
Sarkadi Sarolta lepkéje
Alíz kígyója
Az utolsó bivaly
Marci, a mókus
A homoki vipera
Orsós Krisztián libája
Barnabás, az eb
Teréz kóbor kutyája
Dog, a vakvezető
Végünk
Ajánlás
A végső
szakadék szélén reszkettem egykor,
éhség, kór, bűn
prédájaként
Nógrádiék udvara végiben: kivert kutya.
S akkor két
gyermek jött az ételmaradékkal:
Gabi és Pannika.
Azóta évek
teltek.
Hűségem törhetetlen,
védem életük, házuk, álmukat,
s
égethet fagy, verhet eső, bot, bánat,
vagy kölykeim tűnhetnek el
örökre,
csak azt mondom megbölcsült nyugalommal:
sose feledd a
tegnap horizontját!
És ne feledd Gabit és Pannikát!
Kilencven év
alatt
a Béres család telkén
láttam megereszkedni
diónyi
melleket,
s bénultan sírni vad férfiakat,
kiknek egy élten át
e
melleken kívül
nem volt egyéb gyönyör.
És úgy birkóztak
mégis
földdel, állattal, sorssal,
mintha isteni létet
szántak
volna maguknak,
örök időt, erőt
bizonnyal birtokolva.
Gyermek
mászott a porban,
s újra ott szélütötten,
hogy eltelt az idő.
Öcsi, Jani,
Pityu, Juli és Manyika,
hol vagytok játszótársak?
S hol vagyok
én, ki páncélt
növesztettem a végzet
gyilkos dárdái ellen?
Ne féljetek,
szomorú kisdiákok,
kik a Rákóczi úton láttatok
imbolyogni a
vágóhíd felé:
az életünkből csak egy perc a vég.
Ti ihattatok
Béresék tejéből,
finom túrójukból ehettetek.
Én voltam az!
Hogy
taglózhatna le
az ezer volttal áramló halál?
S mit ettem
én?
Nem füvet ott, Muhi mezeje mellett,
hol megütközött Béla s
Batu kán
hada ezerkétszáznegyvenegy tavaszán?
Ők lettek én,
s ti rajtam át megint ők,
és így tovább...
(Ez nincs a
tananyagban!)
Istenre
hivatkoztok?
Szót se róla!
Halálomat neki köszönhetem!
Kinek
van itt ítélni több joga?
Hatalommal, s
hódolattal betelve
élünk a földön,
járunk peckesen
Béres
Marika hátsó udvarában.
Tesszük a dolgunk hittel,
fegyelemmel,
csak azt várva, mi tegnap volt, ma van,
s mi
holnapig elég.
A végzethez, s effajta cirkuszokhoz
nekünk semmi
közünk.
Miképp történhet meg hát
az a botrány,
hogy Illés
tiszteletes egy napon
nálunk ebédel, s tálba
kerülök?
Kukurikú!
Hol volt akkor az Isten!
Hogy lélek
voltam jó anyád szerint,
és égbe szálltam,
hidd azt, Szép
Nellike!
S míg élsz, leszek legszebb történeted:
erkélyre ülő,
kézhez szelídült,
emberi szóra hallgató galamb.
Mesélj!
Mesélj!
Így marad fenn az eszme:
jóság és hit, barátság,
szeretet!
Mit tudja azt a mítoszt dédelgető jövő,
hogy
betegségtől rettegő anyád
megmérgezett!
Ki tudta már
azt rólam Nyárhalódon,
hogy Katz Árminnak megnyertem a
versenyt,
én, az abszolút esélytelen?
Ó, Budapest! Hogy zúgott a lelátó!
Tizennégy
éven át húztam a sört
félig vakon,
mert a verseny után,
egy
félbolond, ki kétezret veszített,
megszúrt a bicskájával.
Katz
Ármin persze rögtön perre ment,
s egy valag pénzt kapott.
Engem
pedig, kinek köszönheti,
hogy Hidegkúton panziója volt,
s a
templomban az első helyen ül,
bagóért eladott!
Tizennégy
év,
tizennégyezer ostor-suhintás
csíkozta a bőrömet.
De egy
se fájt,
ha eszembe jutott a Kerepesi út...
Hogy zúgott a lelátó!
Jellemző!
Rólam nem szól Margaret,
kivel egy hámban
hosszú évekig egy
sorsa volt.
S ki annyiszor húztam helyette is
szakadásig
feszülve.
Vagy ha rácsaptak, leálltam pisálni,
hogy engem üssön
a vén Tyukodi.
Tudják, mi
az, leélni úgy egy életet,
hogy mást sem hallunk társunktól, csak
azt,
„Ó, Budapest! Ó, Budapest!”?
Tehetek róla tán,
hogy engemet
nem indítottak el soha a derbin,
s azt sem tudom,
hol az a kurva város?!
„Gyilkos!
Gyilkos!” – üvöltötték fülembe,
s a vágóhídra
vonszoltak azonnal,
mert agyonrúgtam Kálnay Jenőt,
a
Lótenyésztő Egylet elnökét.
Rá miért nem
kiáltották, hogy gyilkos?
Vagy nem tudták, hogy kocsmázás
után
bejött az istállóba részegen
egy zsákvászonba csavart
görbe bottal?
„Liza, te dög! – kiáltotta. –
Liza!”
És ütlegelt elvakult gyűlölettel.
Hamisság az,
amit napfénynél láttok.
Mások előtt simogatott,
becézett:
„Hobbyból tartom, szinte már családtag.
Nem
vagyok Tyukodi!”
S törvény elé idézte a kocsist,
ki
városszerte verte lovait,
ha a sörösládákkal elakadtak.
Ó,
boldog párák, Margaret, Dodó!
Ti sejtettétek talán életem...
Megöltek. Ez
nem bántott. Sorsom az.
De hogy megüssön, s gyilkosnak nevezzen
a
ház úrnője, Kálnay Liza...?!
Több volt a soknál!
Lettem volna
bár csúnya,
idomtalan, szelíd!
Akit azért szeretnek,
mert
gyönge, védtelen,
kegyetlenek kegyeltje,
már szinte emberi...
Kálnayék
kertjében
pöffeszkedtem egész nap.
S míg futkoshatott a
baromfinép,
bénán csodáltak,
gőgre köteleztek.
Hogy untam a
hatalmat!
Hogy utáltam
léleknyomorító szépségemet!
De
kiáltásom nem értette senki.
Figyeljetek
rám, szürkék, szomorúak!
Ne irigyeljétek azok bámulatát,
kik
néhány tollért egy éjjel megöltek!
Imádtak
Tóthék,
bárki bármit állít Nyárhalódon!
Csak nyaralás
miatt
adtak oda Gáléknak kis időre!
Nem tudták:
pénzért nem lehet szeretni.
Ha törleszkedtem, a nő arrébb
rúgott,
s mert bánatomban ríttam egész éjjel,
a kertbe
kidobott.
„Te rusnya dög! Egész éjjel nyivákolsz?
Holnap
dolgoznom kell!” – így szitkozódott.
A kertben
Bobi, a farkaskutya
felkergetett a fára.
S itt ért a
végzet,
mert reggel esett,
s én, ki a kis Jucus meleg karjai
közt aludtam mindig,
csúnyán megfáztam, s elpusztultam hamar.
„Megdöglött
szegény, nem tudom, mitől ‒
mondta a nő gazdáimnak,
mikor
megjöttek a napfényes Konstancából.
– Én igazán
mindent megtettem érte!”
S a síró, kis Jucusnak, meg a többi
Tóthnak
nem tudtam már odanyávogni, hogy:
nézzétek meg máskor,
kire bízzátok,
akit szerettek!
Az én gazdám
Piroska Péter volt,
a börtöntöltelék.
Január
hidegében egy szemétrakás mellett
találtunk egymásra a
Petivel.
Részegen alva, ott fagyott volna meg,
ha érdes
nyelvemmel nem nyalom az arcát,
míg felneszel.
Lopásból élt,
lopásból éltem én is,
de együtt, s boldogan.
Ó, szép idők
tündér világa hol vagy?
Egy éjszaka, Tóthékhoz indulva egy kis
zabáért
Gálékhoz ugrott be,
s valami dög kutya
– ó,
fajtám átkozottja! –
elkapta őt.
Sírva keringtem a házak
körül,
míg gazdám el nem vitte Rácz, a rendőr.
Kóborrá
lettem újra,
legyöngített a bánat,
s a sintér elkapott.
Így
végeztem egy orvosi laborban,
mint kísérleti állat.
Az
emberiségért pusztultam el tehát,
pedig én csak Petikéért akartam.
Egy karóhoz
volt kimérve a sorsom
a Gál család aprócska udvarában.
De nem
bántam. A lánc megszokható,
s így kis örömnek is lehet örülni.
Ha
focizni jöttek a Gál fiúk,
én boldog voltam, csak hogy látom
őket.
S már nyolc előtt a tálkáimhoz ültem,
mert Ica asszony
jött az ételemmel.
Ó, szép és szent létezés, köszönöm!
Örültem,
éltem, őriztem a házat,
s mikor egy nap Piroska, a csavargó,
ki
Tóthékhoz akart éppen betörni,
eltévesztve a lépést,
mellém
ugrott le a kőkerítésről,
tudtam a dolgom, elkaptam a lábát,
s
nem engedtem, bár oldalamba szúrt.
„Hálás vagyok Bobinak –
mondta Tóth úr –,
Cirmikénk mellé szeretném temetni.”
Így fekszünk
egymás mellett, békességben.
Ő, ki Ica miatt pusztult el
nyomorultul,
s én, ki gazdáiért adtam az életem.
Ki van immár
egyenlítve a számla.
Mindent
tudtam, ami Gáléknál történt.
A Deutsch bácsi trafikjában, hol
éltem,
reggeltől estig jöttek a vevők,
s mondták, mondták, mi
zajlik a világban.
Vagyis, hogy Gáléknál, Tóthéknál,
Ritteréknél;
meg másoknál, a Búza tér körül.
Ez így mondta, az
úgy, amaz meg másképp,
tudásuk és szájuk íze szerint.
Egyedül
én tudtam, mi a való,
mert kihámoztam a sok
szóbeszédből.
Elmondhatnám, ki miatt halt meg Cirmi,
s miért
vérzett el, Bobi, láncra kötve,
de nekik nem mondom, nem
értenék.
Csak ismételgetem, ha pletykáznak,
mire a Deutsch
bácsi örökké tanított:
„Bolond beszéd, bolond beszéd,
bolond!”
Nehéz úgy
élni, hogy mindenki gyűlöl.
Bujkálsz a fény elől sötét zugokban
holtig.
Mocsokban élsz, mert oda nem követnek;
ha fázol, csak
fajtád melege gyógyít.
S mert a világ utál, utálod a
világot,
benne magad, testvéred, minden ősöd.
Így élsz.
S ha egyszer
fellázadsz az ellen,
amit a rettegők sorsnak neveznek,
s egy
nyári napnak reggelén kifekszel
a sugarak alá – ó,
lázadásnak szent pillanata!
– biztos’ arra jön Rácz a
szolgálatból,
s egy csapással szétfreccsent a kövön.
Ember, s ember között én tudom a határt.
Hogy Gál Öcsi
csúzlival eltalált,
törött lábamat Jan Drozska, a lengyel,
hetekig
gyógyítgatta türelemmel,
s beszélt, beszélt
a messzi
madarakról
Lengyelország felett.
Mit tudtok
róla, nyárhalódiak?
Hogy lázadó, gyanús és idegen?
Én
ismerem.
Csak én,
ki láttam sírni, s gyertyát
gyújtani
augusztus elsején.
Meghaltunk,
Varsó, jó anyánk –
de élünk, amíg él a láng!
A Törvény
voltam én: hű és fegyelmezett.
Rácz rendőr törvénye: igaz,
könyörtelen.
Étkem s fekhelyemet mindig kiérdemeltem.
Jan Drozskát,
a lengyelt, ki sztrájkot szervezett,
és nem fért a bőrébe
semmiképpen,
a lap szerint, hogy gombászott az
erdőn,
széjjeltépték a kóborló kutyák.
Tudjátok meg:
én
voltam az a kóbor,
kit Rácz a szőke polákra uszított!
Láthatjátok, mi egyek voltunk ketten.
S mégis,
mikor Öcsi után rohantam,
ki megint pénzt lopott a Deutsch
papától,
s egy átkozott kocsi lábamra hajtott,
Rácz hátravitt
az udvar szegletébe,
s fejembe lőtt.
Ki mondja meg: miért?
miért? miért?
Próbálj egy
meggyötört,
égőszemű asszonynak
vígan dalolni!
S tudod
sorsomat.
Mit asszonynak?
Egy nőroncsnak csupán,
kit szíjjal
vernek
a belső szobában,
s míg ütik,
vinnyognia sem szabad.
Mit tudtatok,
jó nyárhalódiak
a szelíden mosolygó Irmuskáról?
„Hogy
van? Hogy van?”
Ablaktáblák
mögött a félhomályban
pintyegésem volt az emberi hang.
Lebeg a sötét ház a puszta űrben.
Véletlen volt
vagy végzet? Döntsd el, élő!
Betévedtem a rendőr Rácz perére,
kit
Soós bíró asszonykínzással vádolt,
és hévvel védett Kántor úr, a
védő.
„Tisztelt
urak! Azt feszítjük keresztre,
ki megóvta a bűntől városunkat?
Ki
életét – éjt s nappalt összemosva –
életünk védelmébe
állította?
A foltocskák Rácz Irma tetemén
nem ütések! Csak
elesett szegény.”
Bólogattak a
nyárhalódiak,
s hiába zümmögtem dühösen körbe-körbe
(ki tudtam
Soós, Kántor és Rácz történetét),
hogy megvakul, hamisságból ki
vak.
Egy kéz villant, testemet összetörte.
Csak én bűnhődtem
meg.
De én miért?
Mi irányítja
dicső sorsodat, emberiség?
Harcok, szükségletek?
Csak régi
hattyúk a víz tükörén.
Tapsot kapott
Soós Szilveszter, a bíró,
ki a tanácsülés egyik vitáján
azt
mondta, hogy a városi tavon
tartsanak hattyút a köz
érdekében.
„Helyi polgárt és turistát bizonnyal
vonz és
megejt a földöntúli szépség!”
Úgy lett. S a
helyi újság megdicsérte
a komor bíró kedves ötletét.
Bezzeg azt
már csak én tartottam számon,
hogy a vénember, ki sztentori
hangján
sok ezer évet, s harminc halált osztott ki, mint a
Törvény,
a tó partjáról minden délután nedvedző szemmel
nézett,
s azt motyogta:
„Ó, hol vagy Júliám?
Én hattyúm, édesem!”
Ím a bölcs férfiú!
Éltem, mint
más, a magam uraként:
egyszer hopp, másszor kopp
kint, a Sóstó
körül,
mígnem Kántor Kató
megpillantott egy reggel
lüktető
napsütésben,
(ki tudja, mely sugár leszen utolsó?)
s azt
zokogta apjának, hogy szejet.
Isten védelmül adott
fegyvere,
tüském hiába szúrt.
Egy ronggyal
könnyedén
elhelyeztek kocsijuk belsejében,
hogy nekem jó
legyen!
Ó, bárgyú emberek!
Veszélyekkel teli szabadság
helyett
csak bolond választ békés szolgaságot!
Elmásztam,
bújtam két lemez közé,
a karosszéria egy titkos rejtekében,
s
ott megszorultam. Nem leltek soha.
Azt hitték, tán kiestem, Katóka
sírhatott.
És azóta velük
egy sorsba összezárva
utazom,
utazom.
Fagyot,
napot, horgas csőrű halált semmibe véve
repülnétek-e
Magyarországon át, hogy hazatérjetek?
S bárhová visznek el,
tudnátok-e, hogy hol van a haza,
s ott a férfi, ki üzenetre vár?
Hússzor
tettem meg a hosszú utat
Nagykanizsa és Nyárhalód között,
majd
‒ élő áru ‒ a vasúton vissza,
mielőtt Gál Öcsi
lecsúzlizott.
Húszszor
vittem Ilonka s gyermeke
üzenetét a kis Kató apjának,
mit nem
bíztak levélre, telefonra,
vittem a hírt, de mindig
ugyanazt:
„Cordélia hallgat, s szeret.”
Nem értem.
A békétekhez
mindig áldozat kell?
Kanizsáról jött Kántor úr haza,
s egy
ládikában – bégető csomag –
hozott magával, épp Húsvét
előtt,
bőrében még Ilonka illatával.
Kató ölelt,
Kántorné hallgatott.
Az asztalon sorakoztak a kések.
Én is
feltámadok?
- - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
Élők, a konzervdobozoktól tartsatok!
Éveken át a
száraz és poros porondon
hajszolt egy borszagú Isten,
hallal s
éhséggel kínálva elégszer,
hogy óriás testem körbetekerve
égő
fáklyát hordozzak orromon,
s uszonyaimon ugráljak a lépcsőn.
„Szenzációs
mutatvány!” – ennyi voltam.
De legalább kifizetett a
taps:
a dicsőség, hogy nem élek hiába.
Mint
ujjongott Nyárhalód kandi népe,
hogy lánggal bukdácsoltam
felfelé!
„Hogy volt! Hogy volt!”
S éjjel valaki
játékból bedobta
azt a dobozt a kocsi rácsain...
Bádogból van és éles a halál.
Ne nézz
boldogtalannak,
ha szaltózok a fényben,
vagy kinyitom az ajtót
két lábon, mint egy úr!
Vagy VELE ugrándozom pörgő
ugrókötélen.
Szomorú állat, ki jutalomért tanul.
Mennyi
kilencből öt?
Vittem a négyes kockát.
Mennyi háromból
egy?
Lábánál kettese.
Ha szeretsz valakit,
nem kell szó, sem
ajándék,
megérzed, mely’ kockánál
hunyorít a szeme.
Azt mondják:
táncolok
– ó, bamba nép! –,
ha billegek lábaimon,
s
fejemet ingatom jobbra-balra.
A duda szól,
Liuból száll az
ének,
ingok le-föl,
ők művészetnek vélik,
pedig csak enni
kérek.
Csak még
egyszer azt a pusztító napfényt!
Csak még egyszer éhséget,
szomjúságot,
olyan kegyetlent, olyan otthonit!
Csak még egyszer
félni sunyi haláltól,
mely ott rejtőzik minden ág mögött!
Csak
egyszer látni a baobabfát!
Csak egyszer látni a baobabfát!
Azután újra
szólhat a zene,
ugrálni fogsz a vékony bőrszíjon
tetszés
szerint e hideg s tompa tájon.
Én hajtottam
a pónit, ültem a kis kocsin,
fogaim
közt a gyeplő, volt taps és nevetés.
Fogaim
közt a gyeplő, én hajtottam a
pónit,
volt
taps és nevetés, ültem a kis kocsin.
Volt
taps és nevetés, fogaim közt a
gyeplő,
ültem
a kis kocsin, én hajtottam a pónit.
Azután három
évig az istálló sarkában
feküdtem, míg a dallam nem csendült a
fülembe.
Akkor
felvonszolódtam saját kis páholyomba,
mit az igazgató úr kegyelme
megadott.
Néztem,
néztem a műsort,
a Sétakocsikázást.
S úgy felugattam volna!
Úgy
felugattam volna:
„Ez a
szám az enyém volt!
Az én nagy mutatványom!...”
Hitvány
életedért
asztalra ülsz,
egy lábra állsz,
s ormányoddal
ecsetet markolászol,
mit jószántadból nem tennél soha.
Száz év után
mért hazudnék magamnak?
Szénát, répát, zabot azért kapok,
hogy
estről estre a rivaldafényben
ne legyek önmagam.
Azt mondják,
a legnagyobb, legerősebb emlős
e földi tájon én vagyok.
Na és?!
Mit vártok bamba bámulók?
Hisz enni: kell!
És amikor már
nem tudsz átugorni
a tüzes karikákon,
sem felmászni a gúla
tetejére,
vagy körbefutni, s vicsorogni frissen,
ha Istened
ostorával lecsap.
Mikor már
köszvény kínoz,
kihullik fogad, szőröd,
s vége szakad örökre
a
jutalomfalatnak,
Nyárhalódon
az állatkertnek adnak.
Fekszel a
porban, várod élők sorsát,
s bámul a sok oroszlánszívű ember,
kik
ugrálnak még tüzes karikákon.
- - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
Balgák, kik
hisztek minden változásban,
s egyenlőségről, békéről papoltok,
meg
arról, hogy a szív s a türelem
megszelídíti az
erőszakot,
fejtsétek meg Lévi Dávid halálát.
Ifjan tanár
volt Szeged városában,
Arany és Móricz nyelvén oktatott,
s
kiket szeretett, mind megölték azok,
akiket szeretett.
Évekig élt a
magány templomában,
s megzavarhatta az emlékezés,
mert életét
tette rá, hogy egy farkast
felnevel, és békében él vele.
Magához vett
a rácsok árnyékából,
cumival táplált és dédelgetett,
s pórázon
vont a Búza tér körül,
hogy Nyárhalódnak leessen az álla.
–
Nézd a zsidót! – bámult a kandi nép.
– Kezes bárány
vele az a vadállat.
S mi szép e gyöngéd kapcsolat közöttük!
Múlt az idő,
nőttem, s egy reggelen,
hogy Dávid hajlongva imádkozott,
egy
mozdulat felforralta a vérem:
a Természetnek órája ütött.
Isten megóvta
őt.
A táleszát dobta fejemre,
és átmenekült a másik szobába.
Én én vagyok, jegyezd meg mindörökre!
Napok
múlva,
vonításom miatt
a szomszédok szóltak a rendőrségen.
Így
találtak meg engem éhségtől elvadultan,
s Dávidot a kötélen.
A szíved
összetört, Gál Gyurika,
mert egy napig sem éltem ketrecedben?
Te
nem sírtál, hogy anyád ott hagyott
az iskolában első
alkalommal?
Nem káromoltad tanítód, s az Istent?
Nem rettegtél,
hogy nem látod viszont
a vén Bobit és testvéreidet,
az aklot, a
hazát,
ami TE VAGY?
Majd
meghaltál, fiú, kis gyilkosom!
S mi vagyok hozzád képest
én?
Emberszívnél kisebb:
toll, dallam, fájdalom.
Két napig
élni!...
No, de élet az?
Vaksin vergődni a meleg után,
mely
eleresztett,
s a világból nem tudni mást, csak azt,
hogy puha
és kemény,
meg langyos és hideg...
Testvéreket taposni, míg
taposnak,
s nem érteni: miért e szenvedés?
Mi cél hajt és
hova,
ha egyetlen öröm
kínban keresni a lét kapuját,
a
nyílást, mely némi nyugalmat ad,
és szívni, szívni, szívni,
szívni, szívni?!...
Ám
legszörnyűbb percek között a perc,
mikor gazdád, Öcsi,
bedob
egy vödör vízbe,
s rádöbbensz hirtelen,
hogy élni gyönyörű!
Ha nem
vagyok, holtan halsz meg, fiú!
Hisz nem élet megalázottan
élni,
lelencként, kit bolti polcon találtak
cukrok
között.
(Kaptál is érte a jó Ritteréktől,
kik magukhoz vettek
Isten nevében.)
De
kifogtál!
Nyolcvan kilós halat egy őszi nap.
S a sikerhajhász
nyárhalódiak
leborultak eléd egy pillanatra.
Húsz éves
voltál.
Éltél hatvannyolcat,
s többé a sors,
Ritter Zsolt,
nem kegyelt.
De az évek alatt
másról sem szóltál,
csak hogy
a halat
miképp fogtad ki egykor
ifjúságod tavából.
Király, elnök
és van sok Isten is,
kik nem tettek boldoggá senki embert.
Én, a nagy
hal,
én nem éltem hiába.
Boldogtalan mikor vagy, nem tudod.
Kölyöktelen,
akváriumban élsz,
üvegfalat kaparsz két éven át,
és jó, ha élni
három adatott...
Boldogtalan mikor vagy, nem tudod.
Aztán kis Ben
összeereszt egy hímmel,
marjába marsz, mert élelmedre tör,
s
visítsz, visítsz.
Nem tudod a gyönyört.
Végül engedsz a
vágynak,
és vemhed boldogít.
Forgács közé szülöd
nyolc kis
jószágodat,
mind meztelen, ártatlan, vak világ.
Sürögsz,
forogsz,
rettegve rejted őket,
s alig múlik hét nap,
ledöf
egy semmi kór,
elvisz a gyors halál.
Boldogtalan mikor
vagy,
nem tudod.
Epilógus
Sír
a kis Ben,
mikor a
kölykökre
az
állatkórházban
ecetet
öntenek.
S most vagy
boldog,
hogy meg nem
érted ezt.
Levágta
szárnyaim:
csak az övé legyek!
Inkább célt ért volna,
hogyha
megsüt s megesz!
Hogy
csodálkoztál mindig Soós Aliz,
mert visszaszállok gazdám
kesztyűjére.
„A szabadság
madara?”
Buta
némber!
Te mért maradtál holtig Nyárhalódon
a függetlenség
hirdetőjeként?
A szabadság
megszeretett szokás.
A függetlenség: önként vállalt függés.
Én
elszállok,
mert
visszatérhetek,
és visszatérek,
mert
elszállhatok.
Mindezt
persze ésszel fel nem veszem.
Ez így
természetes.
De
hogy te sem...?!
Nem
ismertétek fel a húscsomót,
mely pajkos kölykök csínytevése
végén
Sarkadi ügyvéd lándzsás kerítésén
egy nyári
reggel
zöldfejű legyekkel
volt tele?
És Paál Zitára
emlékeztek-e?
Az ezüsthajú, kedves nénire,
ki néhány éve elment
Angliába,
a nővéréhez.
És a kiscicára,
kit vékony pórázon
vezetgetett,
és úgy hívott, Cili Cecília...?
Most
bölcsességet kéne mondanom,
amint a többiek?
Minek?
Élők
közül ki érti meg?
Az
erdőkerülőt szidjátok, Tóth Ricsit csepülitek,
mert Nyár’
legszebb ebét – úgymond – megölte?
Ha vétke van, nem
ez.
A dolgát tette csak.
Kérdezzétek inkább Simont, a
gazdám!
Mért csatangoltam lucskos egyedül a téli erdőn?
Én, kit
megóvott még a széltől is!
Kit úgy cipelt a
szépségversenyekre,
mint lányait bálba Balogh Verus.
„Eltűntem”?
Igen? „Elloptak bizonnyal”?
Ezt mondta? És hogy
mennyit keresett?
S arról nem szólt, hogy Sarkadi Sarolta mit
rikácsolt
az esküvő után?
„Vagy ő, vagy én!”
Szegény
Simon, szegény!
Nem bírt megölni, és eladni szégyellt.
Föl, a
Pesti út mentén így vitt el messzire.
De
visszatértem tépetten, soványan,
kóbor kutya...
A többi nem titok.
Felszúrva egy
kemény kartonpapírra,
rozsdás edény, gyűrött füzet között
a
lomtár sarkában porosodom.
Én, ki a szépség, s könnyedség
jele
lehettem egykor!
Nem végzed
másképp, Sarkadi Sarolta,
ki hálóba zártad a repülésem,
te
szöszke, nevetős.
Aszott bőrrel
és nedvedző szemekkel
ott reszketsz majd az élet
lomtárában,
mígnem a földbe szúrnak a kereszttel.
Így játszik velünk a Nagy Lepkegyűjtő.
Nem
én kívánkoztam Soós Aliz otthonába;
pénzt
adott értem.
S hogy hetvenkedett Kálnay Lizának!
Milyen
merészen!
„Egy férjnél biztos biztonságosabb!
S nem kell
ápolni úgy, mint egy lovat!”
De éjjel
egyre többet hánykolódott,
verítékben riadt fel reggelente,
és
új pántot rakott a ketrecemre.
„Te
átkozott! – morogta. – Még megölsz!”
Bámult
merőn, s ivott az álma ellen.
Állattestvér!
Ne
bízz az emberedben!
Tesz, vesz, beszél, s nem tudja, mit
cselekszik.
Szétvert
fejjel a föld alatt,
csak azt mondhatom ismét, Soós Aliz:
én
nem akartalak!
Nincs üzenet.
Bámulhattok, hiába.
Milliónyi állattetem felett
semmi titok,
rejtély nem lengedez.
Kis Ben is
elhagyott, ki szeretett,
s azóta gyűlik alattam a trágya.
Hobbiból öltök s haltok emberek.
Ki ne ismerné
Brieger Ceruzát,
a nagydumás papírkereskedőt,
kinek fia
megszökött Anival,
Illés lelkész lányával egy napon?
(Brightonban
élnek, a brit partokon.)
A Bethlen
Gábor utca elején
volt papírboltja,
hol ketrecben én
futkároztam
ezer mérföldön át – pörgő kerékben –
lombos
fák közé,
örökké úton lombos fák közé.
Ismertétek.
De ismertétek-e?
Ki tudta, hogy zárás után a pultnál
egy székbe
rogy nézni futásomat?
Nézi, nézi, és úgy bőg, mint a gyermek:
„Ó,
Mózsi, Mózsi, mért hagytál el engem?”
Élted vackán
ne légy boldogtalan!
Unt perced nem lehet eldobható,
fölös.
Házadon mindig van egy csöppnyi rés.
Besurrantam
Kertészék otthonába
harminckilenc szeptember elsején.
Azóta
nincs Kertész Sárinak lába.
Élted vackán ne légy boldogtalan!
Nem
haragszom, Nyárhalód városa.
Elég bánat viselni múltadat,
kínos
halálaink történetét.
Kacagtatok
rajtunk,
hogy Krisztiánnal végigbattyogtunk a kocsma felé,
a
kis roma, s mögötte a libája, testvére, társa: én,
a kedvetekre
idomított totyogó, hű kutya.
Ó, szeretetre vágyó, könnyű préda!
Csúfoltátok –
törődtetek vele.
„Hibbant cigó!” – Ez volt az
élete.
De jött a
nap, hogy nem talált sehol.
Járta a várost reszkető inakkal,
míg
cimborái nem vitték magukkal:
„Ne búsulj, pajtás!”
Várta már a bor,
szép Margónál, s néhány finom falatka.
A többi
köztudott.
Akkor este megettek,
s aztán kacagva fedték fel a
tréfát.
Ne éld át!
Ó, Krisztián!
Még tudtál mosolyogni a kedvükért!
S csak távozás előtt döfted a
kést
a szíved közepébe: Jó napot!
Nyárhalódiak, most
kacagjatok!
Elhagytak
lányaid, te rideg öregember,
Török Vilmos.
Elsorvadt
asszonyod.
Kihalt házadat a Széchenyi úton
híven őriztem.
Rám
fogtál botot?
Azt hitted,
romlásod tanúja voltam?
Ugyan, Vili! A kutya, az kutya!
Alszik,
eszik, ugat, és nem becsülik holtan.
Csak az
embernek van története.
Abba hal bele.
Féltetek
tőlem, Nyárhalód lakói.
Veszett kutya! – csak így
neveztetek.
Mert felbukkantam éjjel, mint kísértet,
hol itt,
hol ott, ijesztőn és fehéren,
s úgy hittétek, hogy csak rátok
lesek.
Fogakról szóltatok, mint a mesében,
s balták csillantak
a küszöb felett.
Nem tudta
más, csak Sánta Terike,
ki a telepre maga vezetett,
hogy vágyam
hajszol éjjel körbe-körbe,
vágyam: megnyalni egy emberkezet.
Izgatott
futkosókkal ne törődj!
Szolgálj, szeress!
Legyen benned
alázat!
Naponta járd ugyanazon utat,
se csont, se macska ne
mozdítson el
attól, ki hozzád méri lépteit.
Ha egyetlen
lény bizalmát bírod,
felelős vagy a létező világért,
oly óvatos
légy!
Egy
rossz mozdulat
s feltartóztatni nincs mód a halált.
Ötezer napon
át Weisz Titit,
ötezerszer vittem a boltjába, és kísértem
haza.
Sem anyjával, sem nővel, sem baráttal,
s Istennel sem
töltött annyi időt.
Mért csodálkoztok hát,
hogy nem ugrottam
el
(bár ösztöneim súgták!),
mikor Gál Öcsi részegen
elütött
mindkettőnket?
A világban,
hol éltünk,
gyermek apját felejti.
Ki emlékszik ránk?
Senki.
Kő
sincs sírunk felett.
Elporlad majd e könyv is,
a végső
üzenet,
a végső bizonyság, hogy
itt éltünk köztetek.
AJÁNLÁS
NÓGRÁDI
GÁBOR ÁLLATSÍRVERSEINEK
ITT ÉLTÜNK ÉS HALTUNK
CÍMŰ
KÖTETÉHEZ
Karinthy Frigyes csettintene és irigykedne: Állatsírvers? Ráadásul anglo-amerikaiból „visszafordítva” magyarra (már ami elsősorban a tulajdonneveket illeti), visszahelyezve Willistonból Nyárhalódra (a mikrokörnyezetet nézve)! Karinthy nem hagyná annyiban, részt kérne a remek ötletből – de amint létezik humoros sírvers, úgy kelne életre az ő tollán a humoros állatsírvers.
Nógrádi Gábor állatsírversben nem ismer tréfát. Illetve dehogynem – azonban legyen az olvasó az, aki egyszer-egyszer rajtakapja magát olvasás közben: megrendültségében, keservében még nevet is. A költő felépít egy – a gyermekkor óta emlékként, emlékképekként magában hordozott – világot, amelyben az állatok: az elhullott, lelőtt, agyonütött, eltaposott, elgázolt, megmérgezett állatok is emberarcúak. Azzá váltak nemegyszer állatarcú ember-gazdáik, ember-ellenfeleik, ember-társaik mellett, hűségben és szolgálatban, vagy alattomban és kényszerből, netán maguk is eredendően rossznak teremtve vagy hitványnak születve.
Az antropomorf vers-zoo: az e világnak még visszaszóló, üzenő halott állatok kertje a mindenség anti-édene, különös pokla ebben a verssorozatban, mely eredetileg egy kitalált költőnő, az angol animal (állat) szó nyomán elkeresztelt Anna Moll (ál)neve alatt látott napvilágot Itt éltünk köztetek címmel, 1990 óta több és többféle (például kétnyelvű, angol–magyar) kiadásban. Az állatmese és az epitáfium keresztezéséből jött létre a bölcseleti-erkölcsi tanulságok összegzésére kihegyezett briliáns kisműfaj, az állatsírvers. A sötét árnyak és árnyalatok e mégis színes és szórakoztató versuniverzumát a költő a jelenlegi formával abba a közegbe plántálja, ahonnan valójában vétetett: a magyar nyelv, a magyar környezet, a magyar tapasztalat – és a kendőzetlen emlékezés – közegébe. Olyan modell, versciklus költői copyrightjával, amely időtlennek, tanulságaiban öröknek érződik, de mégis beleszövi magát a 20–21. századba, például egy konkrét dátummal: „kilencszázharminckilenc szeptember elsején...”
Pesszimista mű Nógrádi Gábor állatsírverseinek magyar változata, az? Részben igen. Nagy részben. De aminek tanulsága van, már optimista is. Mert a költő látja értelmét a tanulságnak. Szózatos cím alá sorjáztatva: Itt éltünk és haltunk.
Tarján
Tamás