A TENGER RÉME

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
A TÁVOLI VILÁGRÉSZEKBŐL



AZ IFJUSÁG SZÁMÁRA



IRTÁK: CAMPE és COOPER



FORDITOTTA: GYŐRI ILONA



ÖT EGÉSZ OLDALAS KÉPPEL





BUDAPEST
A MAGYAR KERESK. KÖZLÖNY HIRLAP
ÉS KÖNYVKIADÓVÁLLALAT KIADÁSA

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5572-69-2 (online)
MEK-15063



TARTALOM

A tenger réme

Mexico meghóditója.

ELSŐ FEJEZET.
Cortez küldetése.


MÁSODIK FEJEZET.
Cortez találkozása Mexico császárával.


HARMADIK FEJEZET.
El Mexicoba!


NEGYEDIK FEJEZET.
Montezuma elfogatása.


ÖTÖDIK FEJEZET.
Cortez diadala Narvaez fölött. Váratlan segély.


HATODIK FEJEZET.
Montezuma életét veszti. Gyászos éj.


HETEDIK FEJEZET.
Mexico meghóditása. Cortez utolsó évei és halála.


Az amerikai Robinson.

ELSŐ FEJEZET.
Szerencsétlen utazás.


MÁSODIK FEJEZET.
Menedékhely az Óceánon.


HARMADIK FEJEZET.
Öröm és gyász.


NEGYEDIK FEJEZET.
Egyedül és elhagyatva.


ÖTÖDIK FEJEZET.
A földrengés következménye.


HATODIK FEJEZET.
Váratlan viszontlátás.


HETEDIK FEJEZET.
Harc és győzelem.


Peru meghóditója.

ELSŐ FEJEZET.
A Nagy Oceán felfedezése.


MÁSODIK FEJEZET.
A felfedezett aranyország.


HARMADIK FEJEZET.
Az Inka elfogatása. - Pizarro igérete.


NEGYEDIK FEJEZET.
A nemezis.


A feledékeny cica.






A tenger réme

- Cooper elbeszélése. -

Elbeszélésünk egy nevezetes északamerikai kikötőbe, Newportba vezet bennünket. Az 1759. év október havában nagy élénkség uralkodott az utcákon. A városban éppen győzelmi ünnepet tartottak. Az északamerikaiak ugyanis ez időben foglalták el a franciáktól az utolsó amerikai birtokokat is. A győzelemittas nép nagy csoportokban hullámzott az utcákon.

Volt azonban a tömeg között három férfi, akik, ugy látszott, nem sokat törődtek az egész ünnepéllyel.

Az, aki legelőkelőbbnek látszék közülök, mintegy 26 éves csinos ifju volt s egyszerü, de izléses öltözéke azonnal elárulta, hogy ez az ifju tengerész.

Két társa közül az egyik fehér ember volt, a másik azonban néger s mindkettőn meglátszott, hogy legalább 50 év van már vállukon s hogy életükben gyakran voltak hőségnek és viharnak kitéve. Ruházatuk olyan volt, mint a közmatrózoké, de alakjuk sokban különbözött. Az európai zömök, szélesvállu alak volt, a néger azonban karcsubb növésü. Nemcsak alakra nézve ütöttek el egymástól, hanem arcuk kifejezésére nézve is, mert a néger arca sokkal több jóindulatot fejezett ki, mint társáé.

Az ifju haladt elől, a másik kettő követte.

- Nem foghatom fel, - kezdé a fehér ember hosszabb szünet után, - miért marad oly messze a kikötőtől az a szép nagy hajó, melyet reggel ugy megbámultunk. Mondd csak, Sip, - fordult most a négerhez - nem sejted, mi lehet az oka e feltünő tartózkodásnak?

- Én azt hiszem, hogy ezek rabszolgakereskedők s hogy nemsokára megint tovább mennek - felelt a néger, kinek igazi nevét, Scipiot, társai röviden Sipnek mondták.

- Nem gondolnám - felelt Fid Richard, a másik tengerész s aztán az ifjuhoz fordulva kérdé: - Hát ön mit gondol, Mister Harry?

- Scipionak igaza lesz, - felelt az ifju - a feketékkel megrakott hajó csak egy kis szélre vár s aztán tudom, sietni fog innen.

- Ugy látszik, önök jól tudnak ily dolgok felől itélni - szólalt meg most egy hang hátuk mögött.

A jövevény 30-40 év körüli férfi lehetett s a megszólitottak meglepetve nézték szabályos szép vonásait s szelid tekintetü szemét, mely egész megjelenését majdnem nőiessé tette. Ruházata arra vallott, hogy nemes ember, mert magas kalapot, zöld kabátot, bőrnadrágot s hosszuszáru csizmát viselt.

- Ön talán csodálkozik azon, hogy nem vagyok egészen járatlan az oly dolgokban, melyekkel gyermekkorom óta foglalkoztam? - viszonzá a megszólitott.

A zöldruhás minden további beszéd nélkül csatlakozott a három tengerészhez s a kis társaság nemsokára egy hegyhez érkezett, melynek tetején omladozó torony állott.

E magaslatról az egész kikötőt pompásan be lehetett látni s a tengerészek szeme azonnal az előbb emlegetett ritka szép hajót kereste fel.

- Nemde gyönyörü hajó? - kérdé a zöldruhás a három férfi tekintetét figyelmesen követve.

- Rendkivül szép, - felelt az ifju. - Oh, ha azt megérhetném, hogy ily szép hajón szolgáljak, boldog volnék!

- De hiszen esztelen volna az a kapitány, ki önt mellőzné. Ön nem arra látszik teremtve lenni, hogy valami alacsony állást töltsön be.

Az ifju e szókra merően szemébe nézett az idegennek, de nem szólt, hanem megindult fölfelé a hágcsón, mely a romra vezetett. A zöldruhás azonnal követte, mig a két tengerész azonnal más irányban indult meg.

- Nevem Burton, - szólalt meg most az idegen, mire az ifju is bemutatta magát, de mig elmondá, hogy Wildernek hivják, azalatt is figyelmesen nézte a különös idegent.

A két férfi ezután beszédbe eredt s még épen a torony céljáról s porladozó voltáról beszéltek, midőn fülüket egyszerre női hangok ütötték meg.

- Semmiesetre sem szeretném a hölgyeket kedélyes beszélgetésükben zavarni, - szólalt meg most az idegen, mialatt egy fal mögé rejtőzve intett társának, hogy az is ugy cselekedjék.

Néhány pillanat mulva három urhölgy s egy fekete rabnő közeledett a torony felé, honnan a két férfi egészen jól meghallhatta, amit a társaság beszélt. A legidősebb hölgy szólalt meg legelőbb.

- Tehát nemde annál maradunk, kedves Gertrudom, hogy te átadod atyádnak szives üdvözletemet s megkéred nevemben, adjon tul karolinai birtokán minél előbb s aztán költözzék északra, közelebb hozzám, hogy többet lehessünk együtt.

- Mindenesetre megteszem, édes néni, - felelt a megszólitott, egy szép fiatal leány - és reménylem, hogy atyám követni is fogja nővére tanácsát. Csak a hosszu tengeri ut ne volna előtte. De az borzasztó, mikor egy álló hónapig ugyszólván fogoly az ember.

- Alig hiszem, - szólalt meg a harmadik nő, hogy az ut oly sokáig tartana, ha a »Karolinán« utaztok, melyet utrakészen látsz itt a kikötőben.

- Én bizonyosan tudom kedvesem, hogy nem tart addig, - felelt ismét a legidősebb urnő, a középsőhöz fordulva. - Boldogult jó férjem, Lakey tengernagy is megtette ez utat és nem tartott neki tovább három hétnél. Az igaz, hogy gyorsan haladtak, mert a király ellenségeit üldözték.

- Hiszen ha a viharok és az áramlatok nem volnának, - felelt Gertrud, - akkor most már egészen átadnám magamat annak az örömnek, hogy jó atyámat viszontláthatom!

Wyllysné, ki a fiatal hölgynek nevelőnője volt, igy szólt hozzá vigasztaló hangon:

- Nem szabad ily gyengének lenni, kedves Gertrud. Ha ezek a veszélyek mind bekövetkeznének, ugy nem tennék meg ez utat naponta oly sokan. Neked pedig, mint a hirneves Grayson tábornok leányának, már épen bátrabbnak kellene lenned.

- Wyllysnének igaza van, - felelt a harmadik hölgy, ki maga még soha sem tett nagyobb tengeri utat. - Szebb látványt képzelni sem lehet, mint midőn egy hatalmas hajó orra átszeli a tengert s fényes kigyózó vonalat hagy maga után.

Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket az elrejtőzöttek még kivehettek, de ez is elég volt nekik. Mindketten más és más gondolatokkal eltelve néztek a távozók után s ugy látszott, hogy a hölgyek különösen az ifjura nagy benyomást tettek.

Midőn az urhölgyek már elég messze voltak, a zöldruhás idegen igy szólitá meg az ifjut:

- Nincsenek önöknél, tengerészeknél, oly jelszavak, melyekről egymást felismerik? Nekem ugy tetszik, mintha egyszer azt hallottam volna, hogy ilyen jelszó az is: »a hajóval a hullámokat szelni.«

Wilder e szókra merően nézett az idegen szemébe s e közben igy gondolkozott:

- Ugy látszik, ez nem olyan járatlan a mi dolgainkban, mint amilyennek mutatja magát. Aztán társához fordulva, kissé ingerült hangon kérdé:

- Miért kérdi ön ezt?

- Hidegvér, fiatal barátom! Ön alkalmazást keres. Ne feledje, hogy e szók: »Átszelni a tenger hullámait.« kulcs gyanánt szolgálhat önnek s e kulcs megnyitja ön előtt a newporti kikötő legszebb hajóját. Isten önnel! - A zöldruhás idegen különös nyomatékkal mondá e szavakat, azután pedig gyorsan lemászott a hágcsón s azt ellökve, gyors léptekkel sietett tova.

- Mit jelentsen ez? - kiáltott Wilder. Mielőtt azonban magához térhetett volna, az idegen már eltünt. Szolgái ekkorra már odasiettek s igy Wilder ezek segélyével lejutott a földre.

Az egész idő alatt az a gondolat foglalkoztatta, hogy e rejtélyes idegen valószinüleg nem más, mint az ugynevezett «tenger réme». Az a hires tengeri rablófőnök, ki társaival együtt az egész oceán réme. Három hónappal ezelőtt épen azon megbizást nyerte Wilder, hogy Fid és Scipio segélyével kutassa fel s fogja el a veszélyes kalózkapitányt. Minthogy a városban egész nap hiába keresték a tengeri rablót, Wilder estefelé kisérőivel együtt a kikötőbe ment s ott csakhamar bebocsáttatást nyert a hajóra. A fedélzeten aztán szemtől-szembe állt a zöldruhás idegennel s ez most már nem is titkolta kilétét tovább, hanem felismertette magát az ifjuval, elmondva, hogy ő csakugyan a kalózcsapat rettegett főnöke, az ugynevezett «tenger réme».

Wildernek csakhamar sikerült a rablóval ugy egyezni meg, hogy ez első tisztjévé nevezte ki, Richardot és Scipiot pedig szintén szolgálatába fogadta. Első feladata az volt, hogy vegye át a »Karolina« nevü hajó parancsnokságát, mert ennek kapitánya megbetegedett, azután pedig játszsza az egész hajót a rablófőnök kezére. A hajó, melyen Gertrud is utazott, Wyllysnével és a néger rabnővel, néhány nap mulva csakugyan elindult Newportból. A nyilt tengeren azonban borzasztó vihar keletkezett, mely két álló napig dühöngött s nemcsak a hajóban okozott nagy károkat, hanem az első tisztnek s több matróznak életébe is került. A harmadik éjjel csillapodni kezdett a szél s ekkor Wilder is le akart nyugodni kissé a nagy fáradalmak után. Hogy ezt tehesse, a második tisztre bizta a parancsnokolást, csakhogy ez megbizhatatlan s ezenfelül rossz indulatu ember volt.

Wilder szobájába térve, csakhamar mély álomba merült s anyjáról álmodott, kit nem is ismert soha, de kiről maga sem tudta, hogy miért, azt hitte, hogy olyan lehetett, mint Wyllysné asszony.

De a Wildert helyettesitő tiszt ezalatt ugyancsak rosszul teljesité kötelességét. Midőn észrevette, hogy a hajó léket kapott s viz szivárog be rajta, akkor az lett volna kötelessége, hogy kellő számu tengerészt azonnal a szivattyukhoz állitson.

De a gonosz lelkü ember e helyett összehivatta a legénységet s ezek előtt az ismeretlen kapitányról a legnagyobb megvetéssel nyilatkozott, azután pedig azt tette hozzá, hogy a hajó legfeljebb néhány óráig maradhat csak a viz felett. Ezért azt mondta, hogy legjobb lenne, ha a mentőcsónakokon mindnyájan elhagynák a hajót s elmenekülnének a szárazföldre, mely mindössze néhány mértföldnyire lehet innen.

A legénység elég aljas volt e gaz tervre vállalkozni s ezért azonnal leeresztették a csónakokat, és ellátva azokat a szükséges élelmi szerekkel, azonnal utnak is inditották. Holmiját mindenki magával vitte s a hölgyeket is felszólitották a hajó elhagyására.

Wyllysné azonban önkénytelenül arra gondolt, hogy Wildert föl kellene kelteni s értesiteni a történtekről.

Csakugyan igy is történt s midőn Wilder ezt hallotta, rémülten rohant fel a fedélzetre.

- Mi történik itt? - kiáltott a tengerészekre mennydörgő hangon.

- El akarjuk hagyni a hajót, mielőtt menthetetlenül elvesznénk - volt az egyhangu felelet.

- Tehát lázadás, aljas, gyáva lázadás? - kiáltá Wilder.

- Meneküljünk! Kötözzétek meg a gonosztevőt! - kiáltá a kormányos durva hangon.

Erre azonnal odaugrott néhány tengerész Wilderhez, hogy megkötözzék.

- Vissza! - kiáltott ez tőrét kirántva. - Menjetek, amerre akartok, de senki se merészelje kezét reám emelni!

Most számot vetett a körülményekkel s látta, hogy ha a békét ujból kockáztatni nem akarja, ugy kénytelen lesz nyugodtan nézni, hogyan hagyják el a tengerészek a hajót egyenként.

A hölgyek azonban nem követték a tengerészeket, hanem a kapitányra bizták magukat. Csakhogy nemsokára ez is kénytelen volt a hajót elhagyni, s ekkor a hölgyekkel együtt egy dereglyébe szállott be, melyet még a hajó fedélzetén sikerült volt fölfedezniük.

Itt két napot s két éjet töltöttek, midőn végre a harmadik nap reggelén vitorla tünt fel a láthatáron. Csakhamar egy ágyu dördülése üté meg füleiket s mikor a hajón lévők a csónakot észrevették, azonnal irányt változtattak s feléjük közeledtek. Most már természetesen a csónaknak is arra felé kellett tartania, s amint közelebb értek, Wilder sejtelme valónak bizonyult, mert a hajó csakugyan a «tenger réme» hajója volt. A fedélzeten egy könnyü járásu, fürge alakot lehetett látni s ez gyorsan osztogatta a parancsait a tengerészek között. Az olvasó könnyen eltalálhatja, ki volt a parancsnok.

A hajótörötteket most átszállitották a dereglyéből s ezt azután, mint használhatatlan eszközt, odadobták martalékul a hullámoknak.

A »Nyil« hajón az uj jövevények megérkezése azonnal nevezetes változásokat idézett elő. A kapitány a hölgyeknek saját, fényes berendezésü szobáját adta át. Wildert, akinek a hölgyek megmentéséért köszönettel tartozott, első tisztjévé nevezte ki. Képzelhetni azonban, mennyire meg voltak lepetve a hölgyek, mikor kedvencüket parancsnokolni látták, körülvéve az ujból feltalált két hü szolgától, Richard és Scipiótól. De meglepetésük még jobban fokozódott, mikor néhány nap mulva azt is megtudták, hogy a hajó, melyre menekültek, tulajdonképen kalózhajó.

Igy arra is rájöttek, hogy Wilder szintén a rablócsapathoz tartozik, de azért rokonszenvüket ez sem csökkentette. Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy Heidegger a kapitány szintén mindig a legudvariasabb bánásmódot tanusitotta a hölgyekkel szemben s tiszteletükre még álarcosbált is rendeztetett a fedélzeten.

A kalózhajó heteken át mindig kikerülte a közeledő hajókat, mert ez időben leginkább hadihajók vitorláztak arrafelé, egyszer azonban ismét felhangzott az őrt álló tengerész kiáltása:

- Vitorla!

A kalózhajón lévők tudták, hogy mostanában egy dusan megrakott kalmárhajót várnak errefelé s azért azonnal hozzáláttak készületeikhez, hogy az ostrom annál nagyobb eredménnyel mehessen végbe.

Mennyire elbámultak azonban, midőn közelebb érve, azt látták, hogy ami velük szembe jő, az egy erős, hatalmas angol hadihajó. E váratlan dolog Wildert, a fiatal tengerésztisztet döbbentette meg leginkább, mert a közelgő hadihajó épen a »Delphin« volt, s Wilder előbb ezen volt tiszt.

Más esetben mindenesetre örömmel látta volna a hajó közeledését, de most arra gondolt, hogy mi lesz a hölgyekkel, ha az összeütközés véres kimenetelüvé válik. Azért rávette a kapitányt, kit nemes gondolkozásmódjáért időközben nagyon megszeretett volt, hogy kisértsék meg a békés uton való menekülést e veszedelmes helyzetből. Itt a tiszt azon hadicsellel élt, hogy a «Nyil»-nak a hadihajók jellegét kölcsönözte s igy közeledtek aztán a «Delphin» felé. Ez nemsokára oly közel jött, hogy a kölcsönös jeladás is megtörténhetett s akkor aztán a »Nyil« kapitánya azt mondta, hogy hajója angol hadihajó s a »Nimpha« nevet viseli; saját magát pedig Burton kapitány gyanánt mutatta be. Mikor ezt Bignall, a »Delphin« kapitánya hallotta, arra kérette Burtont, kit egy ifjukori barátja fiának tartott, hogy jőjjön át az ő hajójára. Ott aztán megtudta a »vörös rabló«, hogy az, aki most az ő hajóján szolgál tiszt gyanánt, előbb a »Delphin« tisztje volt, hogy Arche Henriknek hivják s hogy mind ez, mind a Delphin kapitánya a »vörös rabló« elfogását tervezik. Midőn ez a látogatás végeztével ismét visszatért hajójára, azonnal maga elé hivatta a tisztet, leálcázta, szemére lobbantotta, hogy kém s kijelentette, hogy fel fogja akasztatni.

Wyllysné azonban annyira kérte a hajó kapitányát, hogy ez végre mégis megkegyelmezett a tisztnek s megengedte nekik, hogy a hölgyekkel együtt visszatérjen a «Delphin«-re. Mikor a tiszt a Delphin fedélzetére érkezett, azonnal elmondta a bámuló Bignall kapitánynak, hogy aki most nála tisztelgett, az senki más, mint a »vörös rabló.« Egyszersmind azonban igyekezett a kapitányt megnyugtatni s arra kérte, engedné meg neki, hogy maga mehessen át a másik hajóra a kapitánnyal a kiegyezés feltételeit tudatni.

A parancsnokkal egyedül maradva aztán a tiszt a következőket mondá: - «Azon hajó kapitányától, mely felséges urunk és királyunk, II. György engedelmével vitorlázik itt, parancsom van önnek a következőket elmondani s a választást az ön érett megfontolására bizni. Azon feltétel alatt, ha ön e jármüvet egész felszerelésével együtt neki hiány nélkül átadja, ugy kapitányom megelégszik csupán önnel s még tiz emberével, a legénység többi részének pedig megengedi, hogy szétoszoljanak s aztán becsületesebb pályát válasszanak maguknak. Ami pedig önt illeti, erre nézve szavát adja, hogy ön kegyelmet kap, ha ön viszont arra kötelezi magát, hogy a tengert elhagyja s örökre lemond arról, hogy magát angolnak nevezze.

- Az utóbbit már régen megtettem, - válaszolt erre Heidegger - mert nekem meggyőződésem az, hogy Anglia jogtalanul uralkodik hazám fölött. Én szabad amerikai vagyok s örömmel üdvözlöm azt a napot, midőn Amerikában mindenki igy fog szólni. Mi más okot tud még nekem mondani, melynél fogva engem rábirjon, hogy életpályámat megváltoztassam?

- Ha tudná, fiatal barátom, - mondta a békekövetnek a kalóz-kapitány - milyen szivesen elfogadnám az ön feltételeit! De lássa, ha nem akarom, hogy becsületemen csorba essék, vagy hogy embereim feldühödve összetépjenek, ugy mégis kénytelen vagyok az ön ajánlatát visszautasitani. Higyje el, hogy magam is megelégeltem már a rablóéletet, de vissza még sem léphetek. Győzni fogok vagy meghalok a harcban s nem tudom, nem ezt óhajtanám-e leginkább.

Midőn Wilder a kapitány válaszát hallotta, ismét visszatért a hajóra. De alig érkezett vissza kapitányához, midőn a »Nyil« fedélzetén a fehér zászlót egy vérpirossal cserélték fel s erre aztán azonnal megindult a puskaropogás, pusztulást és halált terjesztve mindenfelé. A hajók ezalatt már oly közel jutottak egymáshoz, hogy alig történt csak egy lövés is hiába, végre pedig annyira egymás mellett álltak, hogy ekkor már ember ember ellen küzdött. Bignall kapitány sokáig előnyben volt s már-már méltán hihette azt, hogy ellenfele le van győzve, midőn egyszerre mintegy 50 mord tekintetü ember, kardokkal s csatabárdokkal felfegyverkezve rohant a fedélzetre, gyors támadást intézve az öreg kapitány s ennek tisztjei ellen. Bignall ugy küzdött, mint egy valódi hős, de végre is egyedül volt s igy rövid küzdelem után holtan rogyott a fedélzetre. A másik pillanatban már tisztán lehetett hallani a rabló mély, érces hangját. Wilder, ki a kapitány halála után a parancsnokságot azonnal átvette volt, ugy küzdött kis csapata élén, mint egy sebzett oroszlán, Richard és a fekete Scipio pedig méltók voltak parancsnokukhoz. A Delphin fedélzetén óriási volt a pusztulás, mig a rablók csapata egyre nagyobbodott, mintha csak a föld alól nőttek volna ki. Wilder maga ugyszólván csak csoda által menekült meg a halál elől. Mikor ugyanis egy rabló már éppen halántékon akarta sujtani baltájával, akkor egyszerre felhangzott a parancsnok szava:

- Megálljatok! Aki egyet mozdul, az nekem is ellenségem. Munkánk be van végezve!

Wilder körülnézett s mindenfelé iszonyu pusztulást látott maga körül.

- Heidegger kapitány, - szólalt meg ekkor a fiatal tiszt - a szerencse a mai napon az ön részén volt; igy nekem nem marad más hátra, mint kegyelmet kérni öntől az életben maradottak számára.

- A kegyelmet megadni vagy megtagadni törvényeink szerint a legénységen áll - válaszolá Heidegger. - Mit határoztok? - kérdé hosszabb szünet után, a legénységhez fordulva.

- Halál az árulókra! - volt most a felzudult tömeg felelete.

Most már hiába volt Willysnének, Gertrud kisasszonynak s az öreg lelkésznek minden könyörgése.

- Először ezt a feketét! - kiáltá a »Nyil« durvalelkü kormányosa s e pillanatban már meg is ragadták a szegény megsebesült Scipiót s nyakába vetették a hurkot.

- Mister Fid... levenni a kötelet - hörgé a szegény néger.

- Jó, jó! - felelt Fid, de Scipio a másik pillanatban már kilehelte lelkét.

- A tengerbe a holttesttel! - kiáltá egy durva hang.

De e pillanatban Fid is közbe mennydörgött:

- Félre! - s ezzel holt barátja holttestéhez lépve, leoldott annak herkulesi erejü karjáról egy fényes karikát. - Elhatároztuk, hogy ezt az arany ékszert a templomnak hagyjuk, hogy halálunk esetére lelkünk üdvéért imádkozzanak! - mondá most Fid s ezzel a lelkészhez lépve, alázatosan nyujtott át neki egy kutyaörvöt, mely azonban nem volt igazán aranyból.

- Rajta! - hangzék a kormányos szava ujból s már Fidnek is majdnem a nyakán volt a kötél, midőn a lelkész ezt olvasta le a nyakörvről: «Neptun. Wyllys Pál tengernagy tulajdona«.

Midőn Wyllysné e szavakat hallá, hangosan felsikoltott:

- Hogy jutott ez a néger az örvhöz? - kiáltá majdnem magánkivül. - Hisz ezt a mi hü kutyánk, Neptun viselte, melyet ugyanakkor hoztak a hajóra, midőn egyetlen gyermekemet utánam hozták Newportba!

- Engedjék Fidet beszélni, - fordult az urnő a nyugodtan ott álló rablóvezérhez. - Mert lássák, - mondá lázas gyorsasággal - annak idején Newportban jártam, hogy meglátogassam atyámat, ki akkor halálos betegen feküdt. Ekkor azonban háboru ütött ki s férjem, a hirneves Wyllys Pál tengernagy volt megbizva azzal, hogy a parancsnokságot átvegye. Gyermekemet azonban egy dajka kiséretében kutyánkkal együtt utánam küldte. Rövid idő mulva aztán két borzasztó hirt hallottam egyszerre, ugyanis azt, hogy férjem a csatában esett el, gyermekem pedig szintén meghalt, mert a hajó, melyen utánam kellett volna jönnie, elsülyedt. S most itt van szegény kutyánk nyakörve, melyet ugy látszik ez a néger talált meg. Óh kérem, uram, hagyja ön Fidet beszélni, hadd mondjon el ez esetről mindent, amit tud.

Fid ezalatt már kiszabaditotta magát a hurokból s aztán igy kezdé:

- Az örvöt csakugyan az a kutya viselte, mely a néger asszony és a kis gyermek kiséretében volt a hajón. Mindhármat egy elhagyott, sőt egészen megrongált hajón találtuk s azért csolnakunkba vettük. A dajka még aznap meghalt, a kutya pedig a legnagyobb éhinségben eleségül szolgált a gyermeknek. S nézzétek, az a gyermek most ott áll s nem más, mint a bátor Arche Henrik.

Wyllysné e szavakat hallva, hangos kiáltással futott a derék tengerésztiszthez s zokogva borult annak nyakába. Azután pedig a rablóvezérhez fordult s térdre esve igy szólt hozzá és embereihez:

- Uraim, egy anya könyörög önök előtt a porban s kegyelmet kér feltalált gyermeke számára!

Midőn e szavak elhangzottak, mély csend volt az egész hajón. A vad rablók határozatlanul néztek egymásra s még az ő szilaj arcukon is tükröződött némi részvét. Mindazáltal talán mégis a boszu győzött volna, ha nem lép a rablók elé valaki, kinek szava sohasem maradt teljesitetlenül.

Midőn a kapitány előlépett, büszke kézmozdulattal intett embereinek s aztán igy szólalt meg:

- Oszoljatok szét! Tudjátok, mennyire szeretem az igazságot. Határozatomat holnap tudjátok meg!

Az éj folyamán mindkét hajón szorgalmasan folyt a munka s mire hajnalodott, addigra a lefolyt küzdelemnek minden nyoma el volt már távolitva a hajóról s reggel a »Nyil« és a »Delphin« békésen eveztek a part felé.

Reggeli kilenc óra lehetett, mikor Heidegger kapitány a legénységet összegyüjtve, igy szólt hozzájuk:

- A közös sors évek óta füz már össze bennünket. Régóta engedelmeskedünk már ugyanazon törvényeknek. Azt hiszem, igazságtalansággal soha sem vádolhattatok s örömben, bánatban mindig hiven osztoztam veletek. De együttlétünk egészen önkéntes volt, ma azonban már véget ért az eddigi viszony. Hüségi fogadalmatokat ezennel visszaadom! Haragusztok? Zugolódtok? Nyugodjatok meg! Nem akarom, hogy okotok legyen szemrehányást tenni s azért minden kincsemet szétosztom közöttetek. Lássátok, - folytatá, mialatt gyorsan levonta a vérszinü zászlót, a tenger rémét s egyszersmind az eddig elrejtett arannyal telt zsákokra mutatott - mindez az enyém volt, most pedig a tietek, osztozhattok rajta. S mindezért nem kivánok mást, minthogy e foglyokat szabadon bocsássátok, a hajó ugyis az enyém! Éljetek boldogul!

E váratlan szavakat néma csend követte. A rablók már hajlandók voltak a zsákmányolásra, de a kapitány nagyon jól tudta, mit akar. A »Nyil« közelében ott horgonyzott a »Delphin«, melynek fedélzetén ott állott az egész legénység harcra készen. A segélyül hivott hajó gyorsan közeledett s igy nem volt választás. A rablók mind siettek, hogy amijük volt, azt megmenthessék. Midőn mind odaát voltak, akkor az aranyat is utánuk küldték. Most Heidegger odafordult Wilderhez, ennek anyjához s a többiekhez.

- Most pedig nekünk is válnunk kell. Ápoljátok szegény sebesültjeimet! Ha ön asszonyom - folytatá a tengernagy özvegyéhez fordulva - fiáért imádkozik, ugy arra kérem, ne feledkezzék meg egy emberről, ki szintén az ön imájáért könyörög. Most pedig menjenek önök át a Delphinre s evezzenek békén tovább.

Wilder, vagyis jobban mondva Wyllys kapitány, mivel Bignall halála által a parancsnokság is reá szállott, azonnal hazája legközelebbi kikötője felé evezett. Tekintete azonban folyton a mozdulatlanul álló »Nyil«-ra volt szögezve. A «Delphin» már a part felé közeledett, midőn a szabad tengeren egy tüzsugár villant fel s ezt néhány pillanat mulva az a megdöbbentően szép látvány követte, melyet egy lángban álló hajó nyujt. Egyszerre egy robbanás, egy sötét füstfelhő s aztán a «tenger réme» hajója mindörökre eltünt a föld szinéről.



Mexico meghóditója.

- Campe J. H. történeti elbeszélése. -

ELSŐ FEJEZET.
Cortez küldetése.

A tizenötödik század végén az európaiak Amerikából csak a nagy Antillák vidékét s Florida félszigetét ismerték. A tulajdonképeni amerikai szárazföldről pedig egyáltalán semmi tudomásuk nem volt.

De mégis sejtették, hogy azon irányban nagy kiterjedésü szárazföldnek kell léteznie s ezért Cubából és Jamaicából [...]* lovagok és tengerészek azon célból, hogy ez ismeretlen világot kikutassák.

Ez időben Velasquez (mondd Velaszkéz) volt Cuba helytartója. Azok közé tartozott, kik oly babérok után vágyódtak, minőket Columbus Kristóf, a nagy felfedező szerzett magának, de a helytartó azért mégis jobbnak látta e babért mások által szereztetni meg.

Egy merész lovag, Grijalva, szintén utra kelt négy hajóval nagybátyjának, Velasqueznek megbizása folytán s Mexico partján kötött ki. Megismerve az országot, nem győzte dicsérni ennek szépségét, gazdagságát, lakosainak müveltségét s egész életmódját. Az önző Velasqueznek sem kellett több; amint e hireket hallotta, első gondolata is az volt, hogyan kerithetné hatalmába az annyira magasztalt országot. De minthogy öccsében nem bizott eléggé, mást keresett céljai eszközéül; még pedig olyant, kit elég ügyesnek, elővigyázónak s bátornak ismert ugyan, de kiről egyszersmind azt hitte, hogy nem nagyravágyó s igy nem is törekszik majd hóditó gyanánt lépni fel. E férfiu Cortez Ferdinand volt.

Cortez Ferdinand 1485-ben született, Spanyolországnak Medellin nevü városában. Atyja, ki előkelő nemes ember volt, azt kivánta, hogy fia a salamancai egyetemen a jogot tanulja; csakhogy e pálya a heves, kalandvágyó ifjura semmi vonzóerőt sem gyakorolt és sokkal több kedvet mutatott ahhoz, hogy a kardot forgassa, mint a könyveket. E vágy végre annyira erőt vett rajta, hogy husz éves korában elhagyta hazáját s Haitiba vándorolt ki, azt remélve, hogy ott megtalálja a teret müködéséhez.

S csakugyan, rövid idő alatt oly nélkülözhetetlenné tudta magát tenni, hogy a kormányzó az egyik gyarmat birájává nevezte ki. De Cortez nagy hatáskör után vágyódott. Velasquezzel Cuba szigetére ment s itt oly szerencsével harcolt, hogy a seregben »a vitéz« néven vált ismeretessé. A harc végeztével Cortez letelepedett s meg is házasodott San Jagoban, hol nemsokára a város birájává nevezték ki.

De a nyugalmas élet nem tartott soká. Velasquez rövid idő mulva ismét egy hajóhadat szerelt fel, hogy egy uj aranyország meghóditására kiküldje s figyelme most Cortezre irányult, kit alkalmasnak talált arra, hogy a hajóhad parancsnokává tegye. Cortez természetesen örömmel fogadta el a megbizást, de ami a legénység kiválogatását s a hajók felszerelését illeti, ebben annyi tapasztaltságot és egyszersmind annyi függetlenséget árult el, hogy Velasquezt ugyszólván aggodalomba ejtette.

- Ha Cortez már most is ily keveset törődik szavammal - gondolá a helytartó - s ha már most is alig tekint urának, ugyan mit fog tenni akkor, ha majd valami hatalmas birodalmat fedez fel s azt el is foglalja? Jobb lesz, ha visszaveszem tőle a parancsnokságot s e hatalommal oly valakit ruházok fel, ki jobban fog reám hallgatni!

Cortez figyelmét nem kerülte ki a kormányzó szándéka, de tervei minden eshetőségre készen voltak.

Egy reggel az a hir terjedt el, hogy Cortez már felszedette a horgonyt s utra is kelt hajóhadával, de ugy, hogy Velasqueztől bucsut sem vett. A szigetnek egy távolabbi pontján azonban Cortez ujra kikötött, hogy folytassa a hajóknak félbenmaradt felszerelését s hogy minden szükségessel ellássa magát. Cortezt ez alkalommal csak katonáinak odaadó hüsége, és ragaszkodása mentette meg Velasqueztől, kinek dühe nem ismert határt.

1519. február 12-én Cortez ujra megindult s a mexicoi öböl hullámain át most már egyenesen az ismeretlen ország felé tartott. Időközben hajói számát már tizenegyre emelte, de ezek között voltak természetesen oly kicsinyek is, melyeket csupán az élelmi szerek szállitására lehetett használni.

S a vakmerő Cortez el mert indulni ily csekély haderővel, hogy meghóditson egy oly birodalmat, melynek milliók kelhettek védelmére! Ezért a bátorságáért és vakmerőségéért nevezték el: az indiánok rémének.

Tabaskoban nagy városokra leltek, jó rendben tartott utakra s termékeny földre, mely kitünően volt müvelve s leghasznosabb növényeket termette. De amily kellemesen lepték meg a fölfedezőket az ily látványok, ép oly borzalmat keltett bennük az országban folytatott bálványimádás. - Fekete gránit oszlopokon visszataszitó rutságu alakok állottak s e félig állati, félig emberi alaku szörnyeknek mesés számu emberáldozatot hoztak a pompás templomokban.

A tabaskoi benszülöttek harcias törzs voltak s eleinte elkeseredetten küzdöttek a betolakodók ellen, ugy hogy csakhamar heves összeütközésre került a dolog, melyben 80 indián s néhány spanyol el is vesztette életét. De Cortez itt meglepő jelét adta ügyességének s a legegyszerübb módon meg tudta nyerni azon sziveket, melyek kevéssel azelőtt a leglángolóbb gyülölettel voltak eltelve iránta.

Két elfogott törzsfőnököt ugyanis maga elé hozatott. Képzelhetni, mily félelem tölté el a foglyok lelkét, kik időközben ugy is megtanulták a spanyolok hatalmát rettegni. De mily nagy volt bámulatuk, midőn Cortez nemcsak szabadságukat adta vissza, hanem meg is ajándékozta őket európai csecsebecsékkel. E nap ugyszólván fordulópontot képezett Cortez pályáján, mert ez egy tettével egészen megszerezte a benszülöttek bizalmát s a törzsfők egymásután siettek hódolatukat Corteznek bemutatni. Az előbbi ellenségek most kölcsönösen biztositották egymást a békéről s igéreteiket ajándékokkal erősitették meg, miáltal mindkét fél sokat nyert. Többek között az egyik kacika (törzsfő) husz indián leányt küldött Cortezhez, kik igen jóizü kenyeret tudtak sütni kukoricalisztből s ez természetesen nagy jótétemény volt Cortez egész táborára nézve. A leányok egyike, Marina, egy indián főember leánya volt, kit gyermekkorában raboltak volt el szülőitől s később eladták a kacikának, Tabaskoban. Marinát a természet nemcsak kiváló szépséggel, de rendkivüli szellemi tehetséggel is megáldotta s minthogy a leány rövid idő alatt megtanult spanyolul, igen jó segitségére volt a vezérnek a mexicoiakkal való érintkezésben.

Az indiánokat semmi sem lepte meg annyira, mint mikor a lovakat látták. Mikor a kacika népének legelőkelőbbjeivel Corteznél volt, meghallotta a lovak nyeritését. A szokatlan hang oly rettegéssel töltötte el őket, hogy aggódva kérdék, mi bajuk ezeknek a félelmes teremtményeknek, melyeket nem is mertek az állatok közé számitani. A spanyolok erre azt felelték, hogy a lovak azért haragusznak, mert a spanyolok nem elég keményen büntették a törzsfőnököt és népét a spanyolokkal való dacolásáért. Midőn az indiánok ezt hallották, mindent megtettek, hogy a félelmes lényeket kiengeszteljék. Szőnyegeket hoztak a lovaknak nyugvóhelyül, eleség gyanánt pedig nagymennyiségü szárnyast. Azután alázatosan bocsánatot kértek a lovaktól s ünnepélyes igéretet tettek, hogy sohasem fogják őket többé hasonló hibával megharagitani.



MÁSODIK FEJEZET.
Cortez találkozása Mexico császárával.

Az indiánok szavaiból nemsokára azt is megtudta Cortez, hogy mind e törzsek egy hatalmas uralkodónak vannak alárendelve, kit Montezumának neveznek. Elmondták továbbá, hogy ez Tabaskotól mintegy husz napi járó földre egy pompás, népes városban él, alattvalói azonban nem igen szeretik. Cortezt a bennszülöttek mindenütt »a nap fia« gyanánt üdvözölték, mint ki keletről jött s egyenesen azért, hogy helyzetükön javitson. A spanyolok természetesen a legrövidebb idő alatt kikérdezték a benszülötteket afelől, hogy van-e arany e tartományban. Azt a választ nyerték, hogy Mexico, Montezuma legfőbb birodalma dusgazdagon termi a fényes érceket.

A kincsvágyó, kapzsi spanyoloknak sem kellett több. Amint ezt hallották, késedelem nélkül folytatták utjokat, előbb hajón hatolva előre egészen addig, hol most Vera-Cruz fekszik, majd ideérve, ismét szárazföldön folytatják utjokat.

Ezalatt azonban Montezuma - ki futárjai révén mindent tudott, ami csak birodalmában történt - szintén értesült az idegenek megérkezése felől. Nem késett tehát s követeket küldött Cortezhez, kik a Montezuma által neki szánt gazdag ajándékokat átadva, kérdést intéztek a hóditóhoz, hogy mily szándékkal lépett e birodalom földjére? Cortez azt válaszolta, hogy őt egy hatalmas, nagy uralkodó küldte, ki az Oceánon tul lakik s ki egy fontos ügyet szeretne elintézni Montezumával.

Mialatt a követek a hóditóval beszéltek, a spanyolok azt vették észre, hogy a mexicoiak közül többen az idegenek fegyvereit, lovait s hajóit igyekeznek egy darab kartonra lerajzolni. Nem állhatták meg, hogy meg ne kérdezzék, mi célból teszik ezt, mire ezek azt felelték, hogy hazatérve mindezt megmutatják s megmagyarázzák a császárnak. Corteznek most az jutott eszébe, hogy jó volna az indiánoknak az európaiak hatalmáról s ügyességéről némi fogalmat nyujtani s ezért parancsot adott egész csapatának, hogy fegyverkezzenek fel s rendezzenek hadgyakorlatot a bennszülöttek előtt.

A dolog nem téveszté el hatását s az indiánok megdöbbenve nézték végig az ütközet borzalmasan szép látványát, s hazatérve oly hireket vittek Montezumának, melyek ezt komoly aggodalomba ejtették. Sokáig tünődött, mily álláspontot foglaljon el az idegenekkel szemben, de végre is arra határozta magát, hogy jobb lesz, ha nem keveredik velük harcba, hanem ajándékokkal igyekszik őket fővárosától távoltartani.

Mintegy tiz nap mulva ujból megjelentek Montezuma követei Corteznál, még pedig ezuttal száz rabszolga élén, kik mindannyian müvészi becsü drágaságokkal voltak megrakva.

A kincsvágyó spanyolok megdöbbenve, de egyszersmind a legnagyobb gyönyörüséggel legeltették szemeiket e kincsek halmazán, mely oly gazdagságról tanuskodott, mi legmerészebb vágyaikat is felülmulta. Voltak ott gyapotszövetek, melyek finomságra és fényre a selyemmel versenyeztek, voltak továbbá állatok és növények tarka tollakból készitve, de oly müvészettel, hogy mindenki festménynek nézte; az ékszerek pedig mind tömör aranyból voltak s szinte elvakitották csillogásukkal a szemlélőt. De mindezt felülmulta fényben két kocsikerék nagyságu korong, szintén szinaranyból, melyek a napot és a holdat ábrázolták. Ugy látszott, mintha a mexicoiaknak nem is lett volna más szándékuk, mint a spanyolok kincsszomját még jobban fokozni, mert a fentebb felsorolt drágaságokon kivül több ládát hoztak tele drágakővel, gyöngygyel és aranyporral, amit mind hazájuk aranybányáiból s folyamaiból nyertek.

Cortez nagy hálával vette át e kincseket a követektől, kiket fejedelmi uruk kedvéért kitüntető szivességgel fogadott. De ekkor a követek is elmondták küldetésük valódi célját s e szókat intézték a hóditókhoz:

- Urunk és királyunk örömmel hallotta, hogy benneteket egy hatalmas uralkodó küldött ide az Oceán másik partjáról. Barátsága jeléül itt küld neki néhány csekélységet. De azt izeni, hogy a fővárosba vezető ut hosszu és veszélyes, miért is arra kér, álljatok el azon tervtől, hogy meglátogassátok s inkább hagyjátok el Mexicot.

- Uram pedig azért küldött ide, - válaszolt udvariasan Cortez - hogy nagy és fenséges császárotoknak személyesen adjam át az ő szives üdvözletét s jó kivánatait; s biztositlak, hogy soha sem lenne bátorságom dicső uralkodónk szine elé kerülni, ha el nem érném azt a nagy célt, melynek kedvéért kétezer mértföld hosszu tengeri utat tettem.

Képzelhetni, mennyire meglepte e válasz a mexicoiakat, kik valóságos felségsértésnek tekintettek minden szót, mely uruk parancsának ellentmondott. De viszont az európaiakat is annyira tisztelték, hogy nem merték uruk parancsát ismételni; s igy inkább néhány napi határidőt kértek, mig ujabb határozat hirét hozhatják Montezumától.

Ebbe Cortez is beleegyezett azon feltétel mellett, hogy a választ a legrövidebb idő alatt tudtára adják.

Tizednapra harmadszor jelentek meg a követek Cortez táborában és most is gazdag ajándékokat hoztak a hóditóknak, de egyszersmind azt követelték uruk nevében, hogy a betörők azonnal hagyják el a tartományt, különben 100.000 indus fegyverkezik fel nyillal, dárdával, hogy kiüzze őket Mexicoból.

E merész szavak magát Cortezt is meglepték, embereire pedig éppen leverő hatással voltak. Az elégedetlenek azonnal meg is kezdték alattomos munkájukat s igyekeztek a jövőt a legsötétebb szinben tüntetni föl, hogy ezáltal társaikat is futásra birják.

- Mi lesz belőlünk, ha Montezuma hadai reánk törnek? Ha Cubába visszatérünk s Velasqueznak hirül visszük, hogy mit cselekszik Cortez, még jutalomban is részesülünk, mig itt a halál várhat csak reánk. - E meggyőződés mind erősebb gyökeret vert az emberek lelkében és néhányan titkon egy hajót keritettek hatalmukba s elhatározták, hogy ennek segélyével visszaszöknek Cubába. Már az élelmiszereket is a partra hordták, midőn Cortez felfedezte az összeesküvést. Méltó haragjában azonnal elfogatta a cinkosokat s szigoru büntetést szabott reájuk. De azért csakhamar belátta, hogy a lázongás ezzel még nincs kiirtva s hogy uj összeesküvéstől lehet tartani. Sokáig gondolkozott, mi módon vegye elejét az ehhez hasonló eseményeknek s végre oly eszme fogamzott meg agyában, melyhez hasonlót az egész világtörténelem fel nem mutat. Az eszköz, melynek segélyével minden szökési kisérletet meg akart hiusitani, igen egyszerü volt, de oly veszélyes, hogy a tettnek már csak puszta gondolata is visszadöbbentette volna a kevésbé nagy lelkeket. Cortez ugyanis arra határozta magát, hogy minden hajóját elégeti s ez által lehetetlenné teszi a szökést.

Természetes, hogy e szándékáról senki előtt sem beszélt nyiltan, de bátorsággal és csellel mégis célhoz jutott.

Felszólitotta ugyanis a hajóácsokat - kiket a szökési kisérletnél a cinkosok bizonyosan megvesztegettek volt - hogy vizsgálják meg a hajókat s aztán adjanak neki pontos tudósitást azok állapotáról.

A hajóácsok véleménye az volt, hogy a jármüveket a vihar annyira megrongálta s a furóférgek ugy összerágták, hogy e hajókkal a legrövidebb tengeri utra sem lehet vállalkozni. Cortez e szókra nagy megdöbbenést szinlelt s látszólag igen nehéz szivvel adott parancsot arra nézve, hogy bontsák szét a hajókat, s aztán az árbocfákat, a vasrészeket, a vitorlákat s a kötélzetet hordják a partra, a puszta hajóroncsokat pedig sülyesszék a tengerbe, vagy égessék el.

Csupán egy hajót hagytak épségben, mert Corteznek ezzel nagy céljai voltak. Elhatározta ugyanis, hogy e hajót levelekkel s ajándékokkal a királyhoz küldi Spanyolországba, megirva neki mindazt, mit eddig tett s felszólitva azt, hogy tegye őt Velasqueztől egészen függetlenné.

Cortez tudta a módját, miként nyerje meg ezt a királytól. Elhatározta, hogy a Montezumától kapott kincseket elküldi neki, hadd lássa a király, mily gazdag ország birtokába helyezi őt Cortez, ha a király hajlandó lesz a hatalmat kezébe adni. De hogy az ország gazdagságáról eléggé vonzó képet adhasson a királynak, arra nézve szükségesnek látta, hogy mindent elküldjön, amit csak kapott. Természetesen igy a tiszteknek, a katonáknak s a tengerészeknek le kellett mondaniok az őket megillető részről.

Készségesen le is mondtak róla, hogy ezáltal megvásárolják az engedélyt arra, hogy életüket és vérüket kockára tehessék.

Cortez nagy rábeszélő tehetségének megint sikerült e hatszáz emberbe uj lelket, uj bátorságot önteni s rövid idő mulva mindnyájan azon egy gondolattól voltak áthatva, hogy itt csak két dolog között van választás: vagy meghóditanak egy büszke birodalmat, vagy elvesznek az ellenség kezétől.



HARMADIK FEJEZET.
El Mexicoba!

Cortez most már végleg el volt határozva arra nézve, hogy Mexico fővárosát felkeresi s e célból nem is késett a szükséges intézkedéseket megtenni. Most már egész serege 500 gyalogosból, 15 lovasból s 6 matrózból állott, mert mintegy ötven harcosát az ujonnan megalapitott gyarmatban, Vera-Cruzban hagyta volt hátra. Néhány kacika ugyan rendelkezésére bocsátotta egész haderejét Corteznak, de ez megelégedett mintegy 1300 emberből álló csapattal s 1000 tehervivővel.

Amint megindultak a főváros felé vivő uton mindenütt népes helységekre találtak. A nagy fegyelem, melyet tartott, a méltóság, mely a spanyolok minden tettét jellemezte s végre a lovasok, kikről azt hitték, hogy a lovakkal össze vannak nőve, de mindenekfelett néhány jól alkalmazott ágyulövés, - mindez annyira megfélemlitette a különben épen nem gyáva indiántörzseket, hogy tanácsosnak tartották azonnal alávetni magukat a csodálatos idegeneknek, mert azt hitték, hogy ily módon még megmenekülhetnek a veszélytől, ha talán e jövevények az egész mexicoi birodalmat romba döntik.

Tlaskala gyarmat volt az, hol Cortez különösen kivivta magának a bennszülöttek rokonszenvét s ezek az által is igyekeztek ragaszkodásukat kimutatni, hogy a spanyolokat bőségesen ellátták élelmiszerekkel; midőn pedig Cortez ismét tovább indult, a bennszülöttek ezrenként csatlakoztak hozzájuk, mivel maguk is ellenséges indulattal viseltettek Montezuma iránt, ki nemrég haddal támadta meg s le is igázta országukat. Mily nagy előny volt ez a spanyolokra nézve! Midőn Tlaskalából megindultak, seregük már sok ezer ember számlált.

Hosszu, fárasztó ut után, 1519. november 8-án végre elérkeztek a mexicoi fensik legmagasabb pontjára. Itt terült el előttük az a gyönyörü tágas völgy, mely ma is méltán bámulattal s elragadtatással tölti el az utazó lelkét.

A tájnak központját egy nagy kiterjedésü tó képezi, melynek partjain hatalmas tölgy-, fenyő- és cédrus-erdők sötétlenek, közbe-közbe apró falvakkal. Az óriási tó közepén pedig egy sziget terült el, s ez nem volt más, mint maga a pompás, dusgazdag, gyönyörü főváros huszezer házával! A házak lapos tetői megannyi virágos kertet képeztek s a hatalmas paloták, óriási templomok, hófehér sugár tornyaikkal messziről fénylettek a nap sugaraiban. - A szokatlan, megkapó szépségü városhoz csak hosszu gátakon és töltéseken lehetett eljutni.

E fény s e gazdagság láttán a spanyolok az első percben zavarodottan álltak meg, azt sem tudva, álom-e amit látnak avagy valóság. Azt hitték, a tündérek birodalmába jutottak, oly szép, oly ragyogó, oly csodás volt itt minden. Megjutalmazva látták magukat minden fáradalomért, minden szenvedésért, mit eddig kiálltak s már azt hitték, hogy e mérhetetlen kincs mind az övék s mint a köd a nap előtt, ugy oszlott szét e pompa láttára minden aggodalmuk, minden rettegésük.

Kétnapi folytonos ut után végre a tó partjára értek a spanyolok. Épen meg akartak már indulni a gátak felé, midőn egy hatalmas menet közeledését vették észre. Az indus törzsfőnököknek egész hosszu sora indult meg feléjük, kik tiszteletteljes némasággal közeledtek majd s Cortez előtt mélyen meghajolva tovább vonultak. Ruházatuk finom gyapjuszövetből állott, fejékül pedig tollbokrétákat viseltek.

Nemsokára maga Montezuma közeledett. Előtte azonban mintegy kétszáz szolga haladt, fényes, kápráztató öltözékben, tollbokrétákkal diszitve. Pompás ruházatukkal azonban különös ellentétet képezett az, hogy megannyian mezitláb voltak. Páronként közeledtek a legnagyobb csendben s amint a spanyol sereghez értek, azonnal megállapodtak s a nagy töltés két oldalán foglaltak helyet hosszu sorban, hogy helyet adjanak a második, még sokkal pompásabb menetnek, mely mögöttük közeledett. E csoport már csupa előkelő mexicoiból állott. A négy legfőbb a középen haladt, egy arannyal, drágakővel és értékes tollakkal diszitett trónt hozva. Ez emelvényen ült Montezuma. A menet élén pedig három főpap lépdelt, ezek a kezükben tartott aranybotokat koronként ünnepélyesen fölemelték, mely jelre a nép azonnal a földre borult, arcát elfedve, mintegy mutatni akarva ezáltal, mennyire nem méltók arra, hogy a hatalmas uralkodó arcára tekintsenek.

Midőn már meglehetős közel értek a spanyolokhoz, akkor a menet megállapodék s néhány mexicoi drága szőnyegeket teritett le, nehogy felséges uruk kénytelen legyen a durva port érinteni. Ekkor az uralkodó is leszállt az emelvényről, két kacika vállára támaszkodva s aztán lassan, méltóságos léptekkel haladt a félelmes idegenek felé.

Most Cortez is leszállt lováról s szokott nemes, fesztelen magatartásával odasietve Montezuma elé, mély meghajlással üdvözlé Mexico urát. Ez pedig megcsókolta a saját kezét, miután azt előbb a földhöz érintette volna s igy üdvözölte a jövevényt. Hazájában e köszöntés fejezte ki a legnagyobb tiszteletet. E dolog nem is kerülte el a mexicoiak figyelmét, kik ahhoz voltak szokva, hogy gőgös uralkodójuk még isteneit is csak egy leereszkedő fejbólintással szokta üdvözölni.

Montezuma negyven év körüli férfi lehetett, középmagas, inkább szikár alak. Arcszine valamivel világosabb volt, mint rézbőrü alattvalóié. Alakját szük, testhez álló gyapotköntös fedte, karjait szabadon hagyva, mig válláról nagy, szintén gyapotszövetből készült köpeny omlott alá s ez egészen el volt boritva arannyal, igazgyönggyel és ékkővel. Nyakán értékes lánc függött, fejét tarka tollakból s aranyból készült korona fedte, mig lábán sima talpat viselt aranyból.

Midőn Cortez átadta ura üdvözletét Montezumának s átnyujtott neki egy tarka, üveggyöngyből készült nyakláncot, melyet eddig páncélján viselt; - akkor megindult a menet a város felé.

Montezuma egy nagy, kőből épült házat jelölt ki vendégeinek lakóhely gyanánt. Az épület fallal körülkeritett udvar közepén terült el. Cortez ugy találta, hogy e hely egészen megfelel céljainak s azonnal hozzálátott a munkához. A kapukhoz őröket rendelt, az ágyukat elhelyeztette, szóval az egész épületet várszerüen rendezte be. Ezek voltak Cortez első intézkedései, amint csapatjával Montezuma fővárosába érkezett.



NEGYEDIK FEJEZET.
Montezuma elfogatása.

Cortez és Montezuma egy ideig a legjobb egyetértésben éltek együtt. A fejedelem ugyanis emlékezett népének egy régi mondására, mely szerint őseik valaha keletről jöttek e honba, de vezérök később eltávozott azon igérettel, hogy ismét vissza fog térni, még pedig azon céllal, hogy az ország törvényeit megjavitsa.

Igy érthetjük meg, mikép történhetett az, hogy Montezuma a legjobb szándékkal volt eltelve az idegenek iránt.

Főemberei között azonban többen voltak, kik sehogy sem tudták jó szemmel nézni az idegenek letelepedését s az is megtörtént, hogy egy kacika lefejeztetett egy spanyolt, s fejét aztán elküldte Montezumának, mert meg akarta mutatni, hogy e jövevények is halandók, mint bárki más.

E rémhir Cortezt vakmerő elhatározásra birta. Tervét mindjárt közölte is tisztjeivel s e terv abban állott, hogy Montezumát akár szép szerivel, akár erőszakkal, de rá kell birni, hogy Cortez várába jőjjön, honnan aztán ki nem bocsátandják mindaddig, mig csak a spanyoloknak minden kivánságát nem teljesitette. Midőn a tisztek e tervet meghallották, minden bátorságuk mellett is megrettentek s bevallották, hogy ha e merész tettet egyáltalán végre lehet hajtani, ugy arra egyedül Cortez higgadt meggondoltsága lesz képes.

Másnap reggel a vezér egész legénységét a várudvarra gyüjtötte, meghagyva nekik, hogy ha szükség lenne reájuk, ugy jőjjenek segitségére. Néhány kisebb csapatot pedig azzal bizott meg, hogy azon az uton foglaljanak állást, mely Montezuma palotájához vezet.

Azon órában, melyben meg szokta volt látogatni Montezumát, Cortez e napon is utnak indult, maga mellé véve ötöt legbátrabb tisztjei közül s felszólitva Marinát, a tolmácsot is, hogy kövesse őket.

Cortezt és kisérőit a legnagyobb tisztelettel fogadták s azonnal bevezették Montezuma termeibe. Néhány udvarias bevezető szó után Cortez azonnal rátért arra, ami a mexikóiak és spanyolok között történt s nagy felháborodással emlékezett meg az egyik kacika hitszegő eljárásáról, ki embereivel a spanyolokat és szövetségeseiket béke idején megtámadta, továbbá egy foglyot embereivel vérszomjuk kielégitésére lefejeztetett s most ennek fejét dicsekedve hordoztatja körül az országban. Cortez mindezek után még azt is hozzátette, hogy a hir magát Montezumát is belevonja ez aljas tettbe, azzal vádolva őt, hogy embereit saját maga biztatta e hitszegésre. Cortez azzal végezte, hogy a történtekért elégtételt akar, mert e tettben nagy sérelmet lát urának, a spanyol királynak személye ellen.

Montezuma e vádra egészen elsápadt s hevesen bizonyitotta, hogy mindenben ártatlan. Azonnal parancsot adott néhány kengyelfutónak, hogy siessenek a lázadó kacikához s haladéktalanul hozzák Mexikóba.

Cortez kijelenté, hogy Montezuma szavainak tökéletesen hitelt ád, de hogy elkeseredett katonáit kiengesztelje, arra kéri az uralkodót, teljesitse kérésüket s töltsön néhány napot a spanyolok számára kirendelt várban, mig a lázadó kacikát elfogják.

E szavakra Montezuma annyira magánkivül volt meglepetésében és haragjában, hogy egy szót sem tudott felelni. Cortez előadta neki, hogy hiszen ott is saját várában fog lakni s igy e kérésben semmi sértő, semmi méltatlan nincs.

Végre a megdöbbent uralkodó is magához tért kissé s akkor e szókra fakadt:

- Mexikónak még soha sem volt olyan uralkodója, ki más ember akarata előtt meghajolt volna. Népem pedig soha sem türné el azt, hogy királya önmaga adja magát foglyul.

Cortez, ki nem szándékozott erőszakhoz nyulni, minden rábeszélő képességét elővette, hogy Montezumát megnyerje szándékának. Az uralkodó azonban hajthatatlan maradt. A szóvita már majdnem három óra folyásáig tartott, anélkül, hogy valami eredményre jutottak volna. Ekkor egy heves fiatal tiszt igy kiáltott fel:

- Mire való e sok szóbeszéd? Ragadjuk meg s ha ellenállásra gondol, döfjük le!

Montezumának észre kellett vennie, hogy e szavak értelme nem lehet valami kedvező, miért is megkérdé Marinától, hogy mit mond a lovag. Marina elmondta előtte e szavak értelmét, mire Montezuma ellentállása is megtörött s remegve mondá, hogy tökéletesen megbizik Cortez szavaiban s hajlandó a spanyolokkal menni.

Erre előhozták a hordszéket s a menet megindult, Montezumát vive.

Az egész országban futó tüz gyanánt terjedt el az a hir, hogy Montezumát elfogták, mire a nép nagy csoportokban gyült a menet köré. Néhányan jajgattak, mások sirva vetették magukat a földre, a többiek pedig fejüket csóválva néztek a távozók után. Montezuma nem akarta, hogy fogolynak tartsák s azért mosolyogva biztositotta alattvalóit, hogy egészen szabadakaratból követi a spanyolokat, mert néhány napot társaságukban akar tölteni. E szavak némileg megnyugtatták Montezuma alattvalóit s a spanyolok minden baj nélkül érkeztek foglyukkal lakóhelyükre.

Montezumának szabadságában állott a legszebb szobákat választani ki lakóhelyül a várban, hol mindenki a legnagyobb tisztelettel közeledett feléje s az is meg volt engedve, hogy előbbi tanácsosai minden akadály nélkül meglátogathassák. Cortez azonban mégis fokonként több és több megaláztatásban részesité az uralkodót.

Néhány nap mulva a vérszomjas kacika, ki Cortez egy emberét lefejeztette volt, megérkezett a fővárosba néhány főemberével. Cortez törvényszéket hivott össze, mely a szerencsétleneket máglyára itélte, mire az indusok azon reményben, hogy igy talán megmenekülnek, azt vallották, hogy a gyilkosságot Montezuma parancsára követték el.

E kijelentés, - lett légyen igaz, vagy koholt - Corteznek nagyon is kapóra jött. Azonnal a fogoly fejedelemhez sietett, kijelentve, hogy e tettért neki is bünhődnie kell. Azután jelt adott, mire néhány katona lépett be, hogy Montezuma kezére rátegyék a megalázó bilincseket. Midőn ez megtörtént, Cortez is elhagyta az uralkodó szobáját s csak akkor tért vissza, midőn a kacikán s emberein az itélet már végre is volt hajtva. Látszólag mély hódolattal közeledett Cortez a boldogtalan uralkodó felé, kijelentve előtte, hogy az igazságnak elég van téve s igy az ő bünhödésének vége. E szavak után sajátkezüleg oldotta le a fejedelem kezéről a bilincseket.

Montezuma mélyen megindult a vezér jószivüségén! Megölelte azt, aki leigázta, s meghatva biztositotta Cortezt örök hálájáról.

Igy keritette hatalmába Cortez lassanként az egész országot. Néhány tisztjét azzal bizta meg, hogy járják be az országot, részint az ország nagyságát s állapotát megtudandó, részint pedig hogy fölkeressék azon helyeket, hol aranyat és ezüstöt lehet találni. Montezumát pedig ezalatt majd egy, majd másféle ürügy alatt rá tudta venni arra, hogy legbátrabb s legderekasabb főembereit megfosztva hivataluktól, ezek helyébe oly gyáva és esztelen embereket helyezzen, kiktől a spanyoloknak semmi okuk sem volt többé félni.

Nemsokára egy ujabb furfangos tervet eszelt ki Cortez. Elbeszélései folytán ugyanis Montezuma rendkivül kiváncsi volt arra, hogyan épitik az európaiak azokat a hatalmas hajókat. Cortez most elhozatta a hajóroncsokat, melyeket még Vera-Cruzban hátra hagytak volt s azonnal parancsot adott a hajóácsoknak, hogy két kisebb hadihajót, ugynevezett brigantint épitsenek. Időközben pontos tudomást szerzett a város körül lévő vizekről, Montezumával azonban el tudta hitetni, hogy az egész hajóépitést egyedül az ő mulattatására gondolta ki.

Néhány nap mulva pedig azt kezdte Cortez a már ugy is eléggé lealázott uralkodó előtt hangoztatni, hogy mind reá, mind birodalmára nagy haszonnal járna, ha magát a spanyol király hübéresének nyilvánitaná, s évi adó fizetésére kötelezné. A boldogtalan Montezuma lelkiereje ekkor már annyira meg volt törve, hogy némi ingadozás után ebbe is beleegyezett.

Erre azután összehivták az előkelő mexikóiakat s Montezuma ünnepélyesen kijelentette, hogy az istenek akarata szerint egész birodalmával együtt aláveti magát a tengeren tul lakó uralkodónak, mivel közös törzsatyjuk révén ugy is ezt illeti a főhatalom.

Egyszersmind az alkirályokat is felszólitotta, hogy hódoljanak meg a legfőbb ur előtt s ezentul neki fizessenek adót, ugy, mint azelőtt Montezumának.

Az egybegyültek minden további ellenállás nélkül hüséget esküdtek a spanyol királynak s hódolatuk jeléül roppant kincseket adtak át a jövevényeknek. Az ajándékok értéke 15 millióra rugott, s ez összegből egy ötödrészt a spanyol király, egy ötödrészt a vezér kapott, a többit pedig a katonák között osztották szét.



ÖTÖDIK FEJEZET.
Cortez diadala Narvaez fölött. Váratlan segély.

Montezuma titokban azon reményt táplálta, hogy rettegett vendégei most már, miután e tenger kincset megkapták, ismét tovább mennek. Cortez meg is hagyta őt e hitben s azt mondta, hogy utazásuk csak azért késik, mert még néhány hajó épitése van hátra. Valójában pedig ugy állt a dolog, hogy Cortez segédcsapatok érkezését várta Spanyolországból, hova már kilenc hónappal azelőtt elküldött volt egy hajót levelekkel, fontos tudósitásokkal és értékes ajándékokkal.

Egyszer a futárok, kiknek kötelességük volt a császárt mindenről értesiteni, ami az országban történik, egy darab gyapotszövetet hoztak, melyre tizennyolc hajó s egész csapat fegyveres volt festve. Cortez magán kivül volt örömében, midőn ezt látta, mert meg volt róla győződve, hogy ez csak a Spanyolországból érkező segélycsapat lehet.

Nemsokára azonban be kellett látnia, hogy nagyon csalódott. Azon hajót ugyanis, melyet a királyhoz küldött, Velasquez feltartóztatta s Cortez szándékát megtudva, azonnal utnak inditott egy hajóhadat. Ez 18 hajóból, 900 gyalog- és 80 lovaskatonából állott. Volt továbbá 80 embere puskával s 150 nyillal fölfegyverkezve. E haderőhöz még 12 ágyu járult s az egész sereget egy Narvaez nevü tiszt vezette, kinek parancsa volt Velasqueztől arra nézve, hogy Cortezt bilincsbe verve küldjék haza Cuba szigetére, s helyette maga folytassa a hóditást Velasquez nevében.

Cortez először megkisérlette Narvaezt nagy ajándékok árán a maga részére nyerni, csakhogy a fiatal hős sokkal többet álmodozott a Mexikóban szerzendő babérokról, nemhogy hajlandó lett volna a dicsőséget pénzen eladni. Cortez követét fogsággal fenyegette s kijelenté, hogy Cortezt lázadónak s árulónak tartja, ki ellen minden erejéből küzdeni fog. Dijat is tüzött ki annak számára, ki Cortezt élve kezeibe adja; igy aztán megtörtént a jeladás a háborura, s most már csak két ut volt, győzni vagy meghalni.

Cortez tehát hozzálátott az intézkedésekhez. Egyik legügyesebb tisztjét, Alvaradot, 150 emberrel s az összes ágyukkal a várban hagyta őrség gyanánt, maga pedig megindult egy maroknyi csapattal az érkezők elé, Montezumának azt mondva, hogy barátai fogadására siet. Tlaskalában megkapta a kért segélycsapatot s ekkor aztán megindultak testvéreik ellen, kik most megannyi ellenség gyanánt közeledtek.

Szerencsére Narvaez nem volt elég eszélyes és sem katonái, sem a benszülöttek körében nem tudott bizalmat kelteni s az előbbiek közvetlenül követték, az utóbbiak pedig mindenféle akadályokat támasztottak. S igy midőn Cortez emberei titokban Narvaez táborát bejárva, bőkezüen osztogatták a pénzt a katonák között, ezeknek fele már akkor átpártolt Cortezhez, mielőtt még ütközetre kerülhetett volna a dolog.

De nem csupán a fortélyosság volt az, ami itt győzött. Cortez emberei megfeszitett erővel haladtak s egyszer csak ott voltak az ellenség mellett, sokkal előbb, semmint ezek csak sejthették volna is.

Egy koromsötét éjjel aztán átgázoltak a folyón, mely még elválasztotta őket az ellenségtől s aztán egy iszonyu, heves ostrommal annyira megzavarták az álmukból felriadt katonákat, hogy ezek azt sem tudhatták, honnan jön az ellenség s voltakép mekkora csapat az, mely igy rajtuk ütött? Néhány pillanat mulva majdnem minden fegyver Cortez hatalmában volt, ki most e fegyvereket Narvaez serege ellen irányozta.

Maga a vezér elvakult bátorsággal, eszeveszetten rohant az ütközetbe, de rövid idő mulva halálosan megsebesitve foglyul esett.

Cortez bocsánatot igért mindazoknak, kik hozzá csatlakoztak s igy még mielőtt a hajnal föltetszett volna, Cortez fényes győzelmet vivott ki Velasquez serege fölött. A fogoly spanyolokkal a lehető legjobban bánt. Választásukra bizta, hogy mit kivánnak inkább, az ő zászlóalja alatt harcolni, vagy hazatérni Cubába?

A legnagyobb rész az előbbire határozta magát s igy Cortez előbbi kis seregéhez egy éjjelen át nyolcszáz és jól fölfegyverzett katonát nyert, ami óriásilag megnövelte hatalmát, bár ez az országhoz képest már ugy is nagy volt.

Narvaez, ki időközben magához tért, a kétségbeeséshez volt közel haragjában és szégyenében. Cortez őt is meglátogatta s igyekezett megnyugtatni és kibékiteni, mire a fogoly vezér igy felelt:

- Önnek, sennor Cortez, elég oka van hálát adni a szerencséért jó csillagzatának.

- Igaza van, - viszonzá Cortez büszkén, - de biztosithatom, hogy e multkori győzelmet a legkisebbek közé számitom, azok között, melyeket e világrészben véghez vittem.

Cortez távoztakor parancsot adott, hogy a vezért a legjobb ápolásban részesitsék, felépülése után pedig tartsák Vera-Cruzban.

Ezen intézkedéseket megtéve, Cortez ismét utban volt a főváros felé, de utközben azt a megdöbbentő hirt hozták kengyelfutói, hogy a bennszülöttek fellázadtak a spanyolok ellen. A hóditó e hirre fokozott gyorsasággal sietett a lázadás szinhelyére, mert az a rémitő gondolat ötlött eszébe, hogy a bennszülöttek ezalatt a fővárosba vezető hidakat is lerombolhatták s igy az ut egészen el van zárva. De ehhez a mexikóiak vagy esztelenek, vagy gyávák voltak, s Cortez a hidakat egészen ugy találta, amint távoztakor hagyta volt; még csak katonákat sem talált rajtuk s igy minden ellentállás nélkül vonulhatott be a várba.

De milyen más volt a mostani bevonulás, mint Cortez első megjelenése e városban! Most nem jött eléje senki, hogy fogadja; senki, hogy megbámulja vagy örömmel üdvözölje az érkezőket. Az utcák csendesek s kihaltak voltak s a spanyolok lakóhelyéül rendelt vár kapui pedig zárvák.

Az örömujjongás csak akkor hangzék fel, midőn a várbeli őr a vezér jöttét jelezte. E hir ujra lelket öntött a katonákba, s midőn Cortez csakugyan levonult a várudvarra, alig akart vége szakadni a kölcsönös üdvözléseknek és ölelkezésnek. Alvarado és vitézei magukon kivül voltak örömükben a fölött, hogy oly váratlanul megszabadultak nehéz helyzetükből, mig Cortez és csapata szinte szédült a kettős örömtől, melyet a diadal s most a viszontlátás szerzett nekik s még Montezuma is - ki szavának ura volt s ott maradt a várban, - őszinte örömet mutatott legázolói sikere fölött.



HATODIK FEJEZET.
Montezuma életét veszti. Gyászos éj.

Cortez most tudta csak meg a lázadás okát. Alvarado ugyanis egy nagy ünnep alkalmával puszta gyanura több előkelő mexicoit megtámadott s legyilkoltatott. Ezt már az eddig annyira türelmes mexikóiak is megsokalták s ahány fegyverfogható ember csak volt, - számszerint mintegy 60.000, - az mind felkészült s egy esős éjen, körülbelül egy hétre Cortez megérkezése után, megtámadták a várat. Az ostrom eredménye igen fenyegetőnek mutatkozott, mert a támadókban nagy bátorság, sőt vakmerőség párosult a meggondoltság és ravaszsággal. Néhány ostromot ugyan visszavertek a spanyolok, de közülük is igen sokan vesztették életüket, sőt maga Cortez is megsebesült. Mindenütt dult a harc és a halál s ehhez járult még az is, hogy az ostromlóknak sikerült egy éléskamrát felgyujtani, minél fogva Cortez kénytelen volt ennek oltására rendelni ki csapatának egy részét.

Ez általános romlás és pusztulás közepette Corteznak azon eszméje támadt, hogy Montezuma segitségét is felhasználja megmentésükre. S csakugyan sikerült is rábeszélnie a fejedelmet, hogy a palota tetején megjelenve, beszédet intézzen népéhez, mert Cortez meg volt győződve, hogy a nép vakon fog reá hallgatni, s ismét helyreáll a béke.

Montezuma erre felöltötte diszruháját, vállára vette kék és fehér sávos köpenyét, melyet mellén csillogó zöld drágakövekből készült értékes lánc tartott össze. Midőn már aranyos saruit is felkötötte s koronáját is homlokára tette volt, akkor kilépett a ház sik, lapos tetejére. Amint a tömeg az uralkodót megpillantotta, a tomboló lárma egy pillanat alatt néma csendnek adott helyet, mire Montezuma igy szólalt meg nyugodt hangon:

- Szeretett és hüséges alattvalóim, mi az oka annak, hogy fegyvert fogtok vendégeink ellen? Azt hiszitek, ugy látom, hogy fogoly vagyok s most meg akartok szabaditani. Ámde én nem vagyok rab! Saját akaratomból tartózkodom itt a spanyolok között, kik barátaim. Meg akarom ismerni szokásaikat s erkölcseiket, hogy ezáltal is megmutassam tiszteletemet azon hatalmas uralkodó iránt, ki őket ide küldte volt. De a spanyolok rövid idő mulva már ugy is elhagyják a várost, ne zárjátok el azért az utat, hanem tegyétek le a fegyvert s maradjatok nyugodtan!

E jó szándékkal elmondott szavak azonban tökéletesen eltévesztették hatásukat. A nép között először tompa zugás keletkezett, mely csakhamar lázongó, irtózatos hangzavarrá fokozódott s az elkeseredett nép dühe ily szókban tört ki:

- Gyáva! Rabszolga! Asszony!

Montezuma ujra megkisérlé szavát fölemelni s kezével is intett. Hiába! A nyilaknak s köveknek egész zápora omlott a fejedelemre. A spanyolok ugyan azonnal oda siettek, hogy pajzsaikkal megvédelmezzék, de már késő volt minden. Néhány jól irányzott nyil megsebezte, s egy nagy kő, mely a boldogtalan fejedelmet épen halántékon találta, eszméletétől is megfosztá s Montezuma ájultan rogyott a tetőzetre.

Midőn a mexikóiak fejedelmüket leesni látták, egyszerre erőt vett rajtuk a megdöbbenés, a rémület és a bünbánat. Ijedve futottak szerte, mintha attól féltek volna, hogy a villám sujtja le őket e gyilkolás miatt.

Montezuma néhány óra mulva magához tért, de az a gondolat, hogy saját alattvalói követték el e merényletet, csaknem az őrjöngésbe vitte. Dühe annyira ment, hogy végre is le kellett kezét fogni, nehogy elvegye saját életét. Hiába igyekezett őt Cortez megnyugtatni, a fejedelem minden vigasztaló szót visszautasitott s haraggal tépte le sebeiről a kötelékeket, hogy ezáltal halálát siettesse. E heves kedélyizgalom s ezenkivül azon makacsság, mellyel minden táplálékot visszautasitott, csakugyan siettették a halált, mely harmadnapra be is következett.



HETEDIK FEJEZET.
Mexico meghóditása. Cortez utolsó évei és halála.

A mexicoiak néhány nap mulva uj uralkodót választottak, Guatemozint. Ez óriási sereggel várta a hóditókat s igy képzelhető, hogy hosszas és véres ütközetek folytak, miközben a spanyolok egy alkalommal ismét kénytelenek voltak meghátrálni. De a harc végre mégis a spanyolok javára dőlt el, mert mit használt a mexicoiak minden halálmegvetése, ha a spanyolok folyton hadicseleikkel álltak ellenük, melyekhez a bennszülöttek egyáltalán nem voltak szokva. Alig néhány rövid óra után meghóditották a várost a spanyolok.

A város meghóditását nyomon követte a körülfekvő vidék leigázása s rövid időn az egész tartománynak azon kemény bánásmód jutott osztályrészeül, amelyet már mintegy husz év óta a legelőbb meghóditott szigetek lakói voltak kénytelenek elszenvedni.

Cortez most már hatalma tetőpontján állott s uj müködését azzal kezdte, hogy Mexicot ujra felemelje romjaiból. Elhatározta, hogy e város lesz az első Amerika összes városai között s ez csakugyan igy is volt egy hosszu ideig. A körülötte fekvő földeket tisztjei és katonái között osztotta fel, de a szegény mexicoiak sorsán nem hogy javitottak volna a spanyolok, hanem oly nehéz bányamunkával terhelték őket, hogy ezek száma szemlátomást fogyott.

Az elgyötört nép több izben megkisérte a szolgaságot lerázni, de az ily törekvések lázadásnak lőnek bélyegezve s iszonyu büntetéseket vontak maguk után.

Cortez kezében most már óriási hatalom volt, ámde azért a meghóditott birodalom szervezését még sem bizták reá. Odaküldtek ugyanis néhány spanyol tisztviselőt, hogy a koronát megillető jövedelmeket beszedjék, de ezek a kezükbe adott hatalmat jogtalanul terjeszteni kezdték, s még a helytartó fölött is ugyszólván birói fölényt akartak gyakorolni. Cortez viszont nem volt hajlandó ezt türni, mi sok surlódásra adott alkalmat. A tisztviselők ezért bevádolták a királynál s annyit panaszkodtak, hogy Mexicoba egymásután érkeztek a követek, hogy Cortezt itélőszékük elé vonják s felette parancsoljanak. Cortez azonban nagyon büszke volt ahhoz, hogy azon országokban, mely nagy tetteinek szinhelye volt, vétkes gyanánt engedjen maga felett itélni s azért is elhatározta, hogy Spanyolországba utazik s személyesen kéri fel a királyt, tenne ez ügyben igazságot.

Meg is jelent s mindenki szeme tisztelettel s bámulattal irányult azon rendkivüli férfiura, kinek tettei és dicsősége elhomályositották mintegy a legnagyobb hősökét is. Királya is kitünő szivességgel fogadta, grófi rangra emelte s nagy kiterjedésü földet adományozott neki Mexicoban. De mindemellett Corteznek még sem teljesült minden kivánsága. Minden, amit elérhetett, csak az volt, hogy vezéri méltóságában megerősitették s felhatalmazták arra, hogy uj felfedezési utakat tegyen. Az ország kormányzására és a legfőbb hatalom gyakorlására azonban külön törvényhozó testületet rendeltek, melyet királyi törvényszéknek neveztek.

Cortez kedvetlenül tért vissza Mexicoba s ettől kezdve egymást érték életében a kellemetlenségek. Hogy szórakozzék, uj viszontagságokba s veszélyekbe rohant bele s leirhatatlan fáradalmak után sikerült is neki 1536-ban felfedezni azon nagy félszigetet, mely Északamerikával összefüggésben van s melyet Californiának neveznek.

Midőn visszatérte után ismét csak annyit keseritették, elhatározta, hogy királya kegyében s igazságszeretetében bizva, még egyszer elmegy Spanyolországba, hogy sérelmeit előadja. Midőn erre magát eltökélte, akkor nem is gyanitotta a boldogtalan, hogy uj, még keserübb sérelmeknek megy elébe.

Ezuttal hidegen fogadták, figyelmetlenül hallgatták meg s kicsinylőleg utasitották el. Ugy látszik, most már el volt feledve mindaz, mit hazája érdekében tett a nagy férfiu; vagy pedig azt hitték, hogy mindazért már eddig is bőven meg van jutalmazva.

Hét éven át hitegették udvarias szavakkal, mig végre a hálátlanság feletti méltó elkeseredés véget vetett életének. Cortez 1547. december hó másodikán halt meg Sevilla mellett fekvő falusi birtokán. Holttestét, végakarata szerint Mexicoba szállitották át, mert talán maga is méltatlannak tartá szülőföldjét arra, hogy ez fogadja magába azon jóltevőjét, kit életében annyi hálátlansággal jutalmazott.



Az amerikai Robinson.

Irta: Cooper.

ELSŐ FEJEZET.
Szerencsétlen utazás.

Történetünk a mult század végén játszik, midőn még egy-egy tengeri ut a Nagy- vagy Csendes-Oceánon ezer meg ezer veszélylyel volt összekötve. S az 1796. év október havában mégis egy óriási és gyönyörü hajó indult meg Philadelphiából, hogy esetleg mind e veszélyekkel szembeszálljon. A szép, nagy hajót »Rancocus«-nak nevezték s kapitánya azon megbizást vette a hajó tulajdonosaitól, hogy néhány szigeten kikötve, ott santálfát szerezzen be s ezt aztán Chinában theáért cserélje be.

A hajó kapitányát Crutchely-nak nevezték s ez a derék tengerész tökéletesen meg is felelt volna hivatásának, ha egy nagy hibája nem lett volna. De mi tagadás benne, a kapitány bizony nagyon szerette a grogot s néha ugy hozzá is látott, hogy ilyenkor azután jó ideig képtelen volt a szolgálatot teljesiteni.

Szerencsére első tisztje, Woolston Mark, fiatal kora mellett is csak olyan derék tengerész volt, mint akár maga a kapitány s olyankor ha ez nem volt alkalmas dolgai elvégzésére, akkor Mark mindent a lehető legpontosabban elvégzett helyette.

Woolston Mark egy tekintélyes bristoli orvos fia volt, s atyja eredetileg a tudományos pályára szánta, de midőn a fiu egyszer egy tengeri hajót pillantott meg, ez oly mély benyomást gyakorolt lelkére, hogy ezentul hallani sem akart más pályáról, mint a tengerészetről s hiába voltak atyja fenyegetései, anyja könyjei, az ifjut semmi sem tántoritotta el föltett szándékától.

S a választott életpálya csakugyan tökéletesen meg is felelt Mark képességeinek, amit legjobban bizonyit az, hogy 25 éves korában már tiszt volt s ez idő alatt több tengeri utazás alatt kitüntette magát.

Crutchely kapitány már mintegy két hónapja vitorlázott a hatalmas tengeren, keresve azon szigeteket, ahol santálfát kellett volna beszereznie, de szárazföldnek mindeddig nyomát sem látták.

Egy este, mintegy félórával a nap lemente előtt igy kiáltott le az őr az árbockosárból:

- Fehér vizet látok!

E kiáltásra általános mozgás keletkezett a hajón s Mark azonnal a kapitányhoz sietett, hogy jelentést tegyen, ez azonban, fájdalom, ismét ittas volt, s e hirre csak hitetlenül rázta fejét. Csak akkor kezdte hinni, hogy valóban nagy veszély előtt állanak, midőn az őr igy kiáltott:

- Hullámtorlódás!

Erre azonnal parancsot adott, hogy vessék ki a mérőónt, a vitorlákat pedig vonják be. Már-már ugy látszott, mintha minden veszélyen tul lennének, mert sem a hullámverés zaja nem hallatszott, sem a fehér viz fenyegető látványa nem ijesztette őket, midőn egyszerre csak az egész láthatárt különös fény világitotta be; nemsokára az egész tenger fehér szinben csillogott s a torlódó hullámok tompa moraja töltötte be a levegőt. A hajó zátonyra került s néhány pillanat mulva mozdulatlanul állva maradt.

Az éj sötétsége csak növelte a pillanat borzalmait, de ezeknek hatása alatt a kapitány meg ugyszólván egyszerre kijózanodott; nyugalommal s érthetően osztá parancsait s mindenütt ott lehetett látni, ahol tanácsra vagy segélyre volt szükség.

A hajó orrán, hol a második tiszt izgalmában azt sem tudta, mit csináljon, nagyon rosszul ment a dolog. Midőn a kapitány ezt látta, odasietett s maga kezdte a parancsokat adni. Már épen minden jó rendben lett volna ismét, midőn egyszerre egy toronymagasságu hullám csapódott a hajóhoz s egészen elboritotta azt. A hullám rövid idő mulva ugyan elsimult ismét, de akkor rémülve látták, hogy a kapitány nincs sehol. Bizonyosra lehetett venni, hogy a hullám söpörte le a fedélzetről.

Mark azonnal kötelessége után látott s kisérletet tőn a kapitány megmentésére. A mentőcsónakokat tüstént lebocsátották s Mark hat erős, ügyes legénynek adott parancsot a kapitány fölkeresésére. Maga ott állt az előárboc mellett s feszült figyelemmel nézett a csónak után, de alig néhány percre a csónak is eltünt szeme elől, emberestül, evezőstül együtt; nem is látta őket többé soha. Egy ismeretlen, közös végzet egy pillanatban ragadta el a kapitányt és nyolc emberét a legderekabbak közül.

A nagy veszteség mellett azonban nem volt szabad megfeledkezni arról, hogy a munkát folytatni kell, fennakadás nélkül. Mark örömmel vette észre, hogy e közben mélyebb vizre tértek, s már épen parancsot akart adni, hogy horgonyt vessenek, midőn egyszerre ismét óriási hullám emelkedett, mely az egész hajót elnyeléssel fenyegette.

Midőn a láthatár ismét tisztulni kezdett, Mark egyszerre csak egy csónakot vett észre, mely nagy gyorsasággal haladt a hajótól egyre távolabb. Mark alig hitt szemeinek. Még jobban szemügyre vette tehát, s ime mit látott? A második tiszt, ki ugyszólván az egész szerencsétlenségnek okozója volt, s ki Markkal is nem egyszer összetüzött, most nem akarva alatta szolgálni, az élelemkészletet titokban egy dereglyére rakatta s azután nyolc tengerész kiséretében megszökött a hajóról. Ez eset nagyon megdöbbentette Markot, pedig még nem is volt tudomása azon helyzet szörnyü voltáról.

Csak midőn hiába kiáltozta az előbb még közelében volt négy tengerész nevét, akkor tudta meg, hogy rajta és Betts Bobon, a hajó felügyelőn kivül egy lélek sincs a hajón.

Helyzete nem engedte, hogy a történtek felett sokat töprenkedjék s most legfőbb gondja volt a hajót megmenteni. Szerencsére a horgony szilárd talajra lelt s a szél észrevehetőig csendesedni kezdett. Alapos vizsgálat után végre kiderült, hogy a hajó minden nagyobb sérülés nélkül menekült meg.

Woolston már ennek is nagyon megörült, s remélve, hogy legalább néhány embert mégis talál a hajón, azonnal fölkeresésükre indult, miután hálát adott volt a gondviselésnek, mely oly csodálatosan segitette ki a roppant veszélyből.



MÁSODIK FEJEZET.
Menedékhely az Óceánon.

Képzelhetni, mily türelmetlenül várta a két hajós a hajnal érkezését. A napfölkelte még nagyon messze volt, midőn már odaültek az árbockosárba, hogy mihelyt szürkül, azonnal körülnézhessenek. Midőn végre némi fény kezdett derengeni, akkor látták, hogy szárazföldnek még csak nyoma sincs, ehelyett azonban tizenkét szirtorom meredt fel a tengerből, még pedig közvetlen közelükben. A hullámok tajtékozva csapódtak a szirtekhez, hogy ismét dörögve omoljanak vissza.

Mikor más irányban is körültekintettek, azt látták, hogy a láthatár egy részét még köd takarja el s igy ezt nem is vehették pontosabb vizsgálat alá. De a kelő nap lassanként eloszlatta a sürü ködöt s ekkor tőlük körülbelül egy tengeri mértföldre jelentékeny nagyságu szirtzátony emelkedett, mely számtalan tengeri madárnak szolgált tanyául. A hajón maradt két tengerész ugyancsak megörült ennek a látványnak, mert az jutott eszükbe, hogy hátha valami sziget lesz az, ahol talán még társaikat is feltalálhatják.

- Hiszed-e, Bob, hogy mi ketten ki tudjuk vinni a hajót e zátonyok közül? - kérdé Mark.

- Mindketten erős, egészséges emberek vagyunk - felelt Bob - s bátorságunk sem hiányzik. Itt a nyilt tengeren nem maradhatunk s ha partot nem érünk, ugy napjaink meg vannak számlálva. Mindenesetre megvizsgáljuk az előttünk fekvő földet, hátha van lehetőség, hogy megéljünk rajta legalább ugy, mint Robinson Cruzoe. Igen, uram, vegyük le a kis csolnakot s aztán keljünk utra a szikla felé! Az idő állandónak mutatkozik s minél előbb odaérünk, annál jobb!

E tervet Mark is egészen helyesnek és elfogadhatónak találta s azért azonnal munkához láttak. Mikor minden rendben volt, beleültek a csolnakba s teljes erejükből evezni kezdtek. Eleinte ugyancsak fenyegetőleg csapkodtak a hullámok, melyek a kis lélekvesztőt labda gyanánt dobálták, de szerencsére a szirtek közt egy hosszu sávban nyugodt volt a viz, mintha valami csatorna lett volna. Mikor erre rátaláltak, sokkal könnyebben ment a munka s igy gyorsan közeledtek a sziget felé. Azonban minél közelebb jutottak, a sziget annál szomorubb képet nyujtott s a tengerészek mindjobban belátták, hogy itt lehetetlen lesz megtelepedniök. A sziget puszta, kopár sziklazátony volt csak, melyet hosszában egy félóra, széltében egy negyedóra alatt lehetett bejárni, de melyen sem bokor, sőt még csak fü sem termett. Közepén egy halom emelkedék, mely majdnem egész szélességét elfoglalta s ennek oldalain ezrével tanyáztak a vizi madarak.

Midőn Mark és Bob a szigetre értek, azt egészen pusztának és kopárnak találták. A magányt csak a madarak zavarták, melyek a jövevényeket vakmerően röpködték körül s lármájuk által is mutatták, hogy nincsenek az emberek látásához szokva.

A két tengerész azonban megállás nélkül folytatta utját s elhatározták, hogy megmásszák a dombot, mert remélték, hogy annak tetejéről messzebbre elláthatnak. Csakhogy a felmenetel nehezebb volt, mint gondolták, mert a domb oldala csuszós, éles kövekkel volt boritva s igy kezet fogva kellett egymást támogatniok. De ott fenn várt reájuk még csak az igazi meglepetés. Ahelyett ugyanis, hogy mint hitték, egy lapos sziklatetőt találtak volna, egy kerek nyilás tátongott előttük, melyben Mark azonnal felismerte a kialudt tüzhányó kráterét.

Midőn az első meglepetésen tul voltak, elhatározták, hogy közelebbről is megvizsgálják a helyet. A kövezet, mely a domb oldalát boritotta, láva volt, de e között egy helyen tágas nyilást fedeztek fel a hegyoldalban. Eltökélték, hogy megkisértik a leszállást a kráterbe s midőn ezt csakugyan meg is tették, látták, hogy az üreg belül meglehetősen sik s egészen hamuval van fedve, mely az idő behatása alatt már meglehetős kemény kéreggé változott.

Mikor ismét feljöttek s a hegytetőről körülnézve mindössze néhány kisebb sziklaszigetet láttak, elhatározták, hogy jobb lesz azonnal itthagyni a »Mark zátonyt«, amint azt Bob azonnal elnevezte.

- Biz ez sokkal rosszabb hely, mint a Robinson szigete, - mondá Bob - mert azon legalább volt gyümölcs és friss viz, mig ez csak kopár sziklazátony. Csak legalább a hajót idehozhatnók ebbe az öbölbe, akkor remélhetnők, hogy elélünk egy évig.

- Kisértsük meg életre-halálra - felelt Mark s erre a csolnakba szállva az evezéshez láttak, még pedig oly erővel, hogy három óra körül ismét a hajón voltak, hol mindent ugy találtak, amint távozáskor hagyták volt.

Egy ideig tanácskoztak, hogy mit tegyenek. Odavigyék-e a hajót még ma, midőn az ut még élénken emlékükben van, vagy pedig egy éjen át sorsára bizzák azt, e helyen maradva. Nemsokára az előbbire határozták el magukat s ekkor azonnal munkához fogtak. Néhány fejszecsapás eloldozta a horgonytól a hajót s egészen szabaddá tette. Ekkor azután a legnagyobb vigyázattal haladtak tovább s ez óvatosság célhoz is vezetett, mert a »Rancocus« néhány óra mulva biztos helyen volt, honnan a csolnak segélyével már könnyen el lehetett érni a szigetet.

Midőn megállapodtak, Bob levette tengerészsapkáját s háromszoros: »Hurrah!« kiáltásban tört ki, mig Mark visszavonult s csendesen imádkozva adott hálát az égnek a szabadulásért.

Marknak és Bobnak ugyancsak nagy oka volt örülni, mert az éj ismét oly viharos lett, hogy ha a hajót ott hagyják vala, nincs rá eset, hogy azt a horgony megtarthassa, akkor pedig bizonyosan elveszett volna. Éjfélig ébren maradtak, de akkor mégis erőt vett rajtuk az álom s lenyugodva, reggelig csendesen aludtak.

Reggelre mindkettőjük szivébe egészen visszatért az életkedv s ekkor jóizüen láttak a reggelihez.

- Minden dolgunkat jól végeztük - mondá Bob - s reménylem, hogy itt néhány évig is ellehetünk. Vagy nincs-e elég ivóvizünk, azután marha- és sertéshusunk, meg lisztünk, kenyerünk a hajón?

- A Rancocus jól el van látva, - felelt Mark - de azért mégsem vagyunk minden gondtól mentek. Most már ötvened napja, hogy folyton besózott hust eszünk; ha ezt még ötven napig igy folytatjuk, akkor bizonyosan megkapjuk a skorbutot.

- Isten őrizzen! - kiáltá Bob megrémülve. - Egyszer már megpróbáltam, de mondhatom, hogy még ellenségemnek sem kivánnám. Azt hiszem, ugy megmenekülhetnénk a betegségek elől, ha minden másodnap halat ennénk.

- A hal mindenesetre jó lesz - felelt Mark. - De ha az ember egészen egészséges akar maradni, akkor kevert táplálékra van szüksége, vagyis husra és növényi táplálékra. De hogy jutunk az utóbbihoz, mikor földünk sincs, amelyben valami növény megteremne!

- Hátha azt tennők, uram - mondá most Bob - hogy a kráterban levő hamut négy sertésünk trágyájával összekevernők? A hajón sok veteménymagunk van, sőt ugorka- és dinnyemag is. Ha csak egy talpalatnyi földet szerezhetnénk, akkor hónapokig ugy élnénk, mint a kiskirályok.

- Jó eszme! - kiáltá Mark vidáman. - A trágya miatt nem sokat kell fáradnunk, mert a sziklák ormai guanoval vannak boritva s ami szintén nagy szerencse, az évszak is kedvez a veteményezésnek.

Erre azonnal munkához láttak, hogy minél előbb nevelhető földet teremtsenek. Bob a disznókat azonnal a vizbe dobta s ezek röfögve usztak a sziget felé, hol azonnal megtalálták a kráterbe vezető nyilást. Mark örömmel nézte, hogy hogy turták a disznók a kemény kérget, megkönnyitve ez által az ő munkájukat is. Most Bob hamut, trágyát, rothadt szalmát és tengeri füvet kevert össze s az igy elkészitett talajba azután dinnyemagot vetett. Minthogy a hajón minden szükséges kerti eszköz megvolt, azonnal tovább is dolgoztak s az igy nyert földet aztán szépen beültették burgonyával, babbal, ugorkával, hagymával s más zöldségfélével.

Mikor az ültetés el volt végezve, Marknak először is az adott gondot, hogy mikép gondoskodjék azoknak megőrzéséről is. A disznókat kapu hiján egy vitorlával zárta ki a veteményes kertből, a kráter oldalnyilásához erősitve a vastag vásznat.

Eközben egy vihar a hajóra visszaüzte őket, hol azon jó gondolatra jöttek, hogy jó volna a kráter oldalnyilása mellé egy sátort is épiteni, akkor aztán nem riasztaná meg őket minden kis eső. Az is eszükbe jutott, hogy jobb lesz, ha a hajón bezárva tartott háziszárnyasokat, a hat tyukot, egy kakast és hat kacsát, a szigeten szabadon bocsátják, hogy ott szaporodjanak.

De alig tették ki az állatokat a szigetre, ezek azonnal csipegetni kezdtek valamit a földről, mintha csak a legjobban ellátott baromfiudvarban lennének. Mark bámulva nézte ezt s aztán figyelmesen kutatni kezdte, hogy ugyan mit találhattak. Nemsokára azt vette észre, hogy a föld teritve van apró, nyálkás fogásu valamivel, ami kétségkivül az utolsó esővel együtt hullott le s valami manna-féle lehet, mely legalább néhány órára elég lesz az állatoknak.

Most már semmi élő lény sem volt a hajón, csak a kecske, de Mark azt gondolta, hogy jobb lesz, ha ezt majd csak akkor viszi ki a szigetre, ha már friss táplálékot tud neki nyujtani.



HARMADIK FEJEZET.
Öröm és gyász.

A legközelebbi napokat azzal töltötték, hogy a »Rancocus« és a száraz föld között hidat készitsenek, a megmaradt idő alatt pedig az üres hordókat mind megtöltötték a sziklahasadékokban összegyülemlett esővizzel.

Eközben elérkezett a vasárnap. A két férfi közösen abban egyezett meg, hogy e napon szünetelnek kissé a napi munkával s a saját kedvteléseiknek fognak élni. Mark tehát puskáját vette s ugy járta be szük kis birodalmukat, mialatt Bob - ki jobban szeretett halászni - csolnakra ült s odaevezett az egyik kopár sziklaszirt felé.

Mark nem nagy eredménnyel járt a vadászaton. Nem mintha nem ejtett volna elég zsákmányt, hanem azt volt a baj, hogy ezen ezer meg ezer madár közt alig volt olyan, melynek husa ehető lett volna. Bob azonban annál nagyobb szerencsével járt, mert hazatérve mintegy tizenkét halat hozott, még pedig mind nagyokat. Ezek közül aztán a két legszebbiket saját használatukra tették el a tengerészek, mig a többit a disznóknak és a baromfiaknak adták s ezek sokkal jobb izüen fogyasztották a szokatlan táplálékot, mint Bob eleinte hitte volna.

De a legértékesebb zsákmányt azért mégsem a halak képezték, hanem egy különös fajta iszap. Ezt Bob a sziklahasadékok között találta s mindjárt nagyon alkalmasnak gondolta a termőföld vegyitésére.

Ez szintén hamuból s elrothadt, nedves tengeri füből állt s a sziklahasadékok közt oly mennyiségben fordult elő, hogy Mark és Bob néhány napig kizárólag az iszap szállitásával foglalkoztak. Ahol csak lehetett, mindenütt állitottak fel veteményes kertet s munkájukat nemsokára siker koronázta.

Rövid idő mulva ugyanis a hegyoldal mindenütt üde zöld szinbe borult, a veteményes kertben pedig apró növények mutatkoztak, ugy hogy a két szirtlakónak ugyancsak nagy bajába került az állatokat a veteményektől távol tartani s nemsokára már keritést kellett vonniok termőföldjük körül.

Eközben a hőség mind nagyobb lett, ugy hogy a szirtlakók végre kénytelenek voltak a kráter belsejében is egy sátort ütni fel, hol különösen Mark szivesen töltött órákat is irás és olvasással.

De a hőséget koronként ismét eső váltá fel s egy ily esős napon a hajó legalsóbb helyiségeit kutatták át. Amint ott keresgéltek, Bobnak egyszer csak egy nagy darab hajlitott fa akadt a kezébe. Mark meglepetve pillantott reá, de a másik percben örömujjongva ismerte fel benne egy nagy dereglye alkotórészét.

- Ahol egy darab van, ott többnek is kell lennie! - kiáltá izgatottan, mire mindketten serényen folytatták a kutatást. Néhány órai munka után csakugyan egy egész szép vizi jármü farészei feküdtek előttük. Hogy megragadta e felfedezés a fiatal Marknak minden érzését, minden gondolatát! Képzeletében már a tengeren, sőt otthon, fiatal feleségénél képzelte magát. Bob nem mert mindjárt ily vérmes reményeket táplálni, mert tudta, hogy egy vizijármü összeállitásához ügyes hajóács kell, hogy sikerülne az tehát neki és főhadnagyának?

Mark azonban nem sokat hederitett Bob aggodalmaira, mert minden szava, tette, érzése, gondolata csak a körül forgott, hogyan térhetne vissza mielőbb az emberek közé. A nagy hőség dacára azonnal kihordták a deszkákat a szárazföldre s ott azonnal munkához láttak. Amint az összeillő darabokat keresgélték, örömmel vették észre, hogy a hajóácsok annak idején minden egyes deszkát számokkal jelöltek meg, minek folytán az összeállitás csakugyan nem ment valami nehezen. Mindamellett mégis majdnem beletelt egy félév, mig a hajó elkészült, melyet ekkor »George«-nak kereszteltek el.

Csakhogy a legnehezebb munka még hátra volt ekkor! Mert a hajó összeállitása még a könnyebb része volt a dolognak, de az sok gondot okozott nekik, hogy miként bocsátják majd vizre? Elhatározták, hogy mielőtt ehhez hozzáfognának, előbb a szükséges élelmiszereket s kézi eszközöket is a partra hozzák s ugy felszerelik a »George«-ot, hogy midőn ez a vizen lesz, akkor már csak a vitorlákat kelljen felhuzni reá!

Ugy határozták, hogy e nagy munkához másnap reggel fognak hozzá, ha pedig készen lesznek, akkor néhány napi próbautat tesznek hajójukkal. Mark titokban azt is remélte, hátha ez ut alatt valami hajóval is találkozhatnak, mely azután visszavihetné az emberlakta világba.

A sziklaszigeten az idő ezalatt csodát müvelt. Egész felülete mosolygó zöld szőnyeggel volt boritva, borsó, ugorka, bab és burgonya dusan termett s a dinnye is érőfélben volt már. Az állatok mind egészségesek voltak, a tyukok ezalatt egész sereg kis csirkét költöttek már ki s Mark a sziget láttára minden öröme mellett is mélyen elszomorodott, midőn arra gondolt, hogy e helyet most örökre el kell hagyniok.

Ez éjet a hajóban töltötték, mert azt gondolták, hátha ugyis utoljára történik. Amint elszunnyadtak, édes álmok játszottak velük, a szép jövő ragyogó ábrándképei. Reggel azonban arra ébredtek, hogy a szél oly erővel zug és üvölt, hogy ehhez hasonlót még sohasem hallottak. Az oceán pedig szilajon hullámzott s szemmelláthatólag emelkedék, elannyira, hogy Mark és Bob általános áradástól féltek. Felkelve, azonnal a szigetre mentek, hogy uj hajójukat megerősitsék, melyre most sokkal nagyobb gondjuk volt, mint az egész óriási Rancocusra. Bob előre szaladt s éppen azon volt, hogy a hajót egy erős kötéllel az ott álló nagy cövekhez kötözze, midőn a hajó egyszerre megmozdult. Egy hatalmas hullám felkapta s magasra emelve ragadta tovább. A másik pillanatban a hajó Bobbal együtt ott táncolt, ott lengett a tomboló oceánon.

Mark a rémülettől megbénulva rogyott le a sziklára s kétségbeesve tördelte kezeit. A viz, melyen a hajó ingott, olyan volt, mint valami mérhetetlen nagyságu katlan, mely a földalatti tüz melegétől forr.

Még mintegy negyedóráig látta Mark a hajót, amint a hullámokkal küzdött, de ekkor esni kezdett s a zápor végkép eltakarta a hajót, hogy Mark ne is lássa viszont többé soha!



NEGYEDIK FEJEZET.
Egyedül és elhagyatva.

Mark helyzete igy hirtelen és váratlan rosszabbra fordult. Nemcsak azon eszközt veszté el, melynek segélyével a szigetről eltávozhatott volna, hanem hü barátját s hőslelkü társát is. Vigasztalanul bolyongott fel s alá, miközben a hullámok zugása s a vihar tomboló zaja egyre hangzott. Csak estefelé csendesült kissé a zivatar, mire Mark átázva s borzongva sietett a hajóra, hogy néhány órára lepihenjen. Nemsokára el is aludt, de reggel, midőn felébredt, ugy érezte, mintha fejére roppant sulylyal nehezednék valami. Azonkivül kinzó szomjuságot érzett s heves láz tört ki rajta. A boldogtalan most érezte csak igazán, mily nagy az a szerencsétlenség, mely érte. Érezte, hogy sulyos betegség előtt áll s azért elhatározta, hogy hátralévő idejét a lehető legjobban fogja felhasználni. A kézigyógyszertár mindég ott állt a hajó zárkájában s mivel Mark ismerte a gyógyszereket, készitett magának olyant, mi állapotának leginkább megfelelt. Azután vizet és kétszersültet tett oda ágya mellé, hogy legalább a legszükségesebbekkel el legyen látva, ha a felkelés netalán nehezére esnék. Egy óra mulva már alig tudott lábán állani, miért is ágyára vetette magát, hol mintegy negyvennyolc óráig feküdt álmatlanul, de félig kábultan. Végre megtört a láz hatalma, de a betegség a néhány nappal ezelőtt még olyan erős, fiatal férfit tökéletesen elgyengitette. Mark érezte ezt s azért azon gondolkozott, mikép segithetne magán. Szerencsére volt a hajón jó erős vörös bor, melyből egy üveg ott állt Mark ágya közelében a párkányon. Nagy fáradsággal levette onnan az üveget s félig kiitta, mire mély álomba merült.

Hogy ez álom meddig tarthatott, azt nem tudta. Valószinü, hogy eltartott néhány napig. Midőn felébredt, érezte, hogy baja már egészen elmult, de azt nem mindjárt vehette észre, mennyire elgyengült e néhány nap alatt. Eleinte azt hitte, hogy csak fel kell kelnie s némi táplálékot vennie magához s ereje akkor megint visszatér és ismét hozzáláthat eddigi munkájához, de csakhamar meggyőződött róla, hogy bizony nagy idő fog abba beletelni, mikor ismét a régi erős Mark lesz. Ezért egy személyben orvosa és ápolója is lett magának. Ujra elővette a boros üveget s jót ivott belőle, minek az lett a következménye, hogy kissé megizzadt s aztán egészséges, erősitő álomba merült. Ez használt neki talán a legtöbbet. Midőn felébredt, annyi erőt már érzett magában, hogy a szobácskában néhány lépést tehessen. Lassanként étvágya is kezdett visszatérni s ezt borba mártogatott kétszersülttel csillapitotta le.

Napok mulva mind nagyobb és nagyobb utakat tehetett s igy végre ismét eljutott a kráterhez. De mily látvány tárult itt szemei elé! A kert fel volt dulva, el volt pusztitva. A sertések felturták, a baromfiak pedig mindent kikapartak s még a gyökerek is legnagyobbrészt el voltak pusztitva. Mark már attól kezdett félni, hogy megint a besózott husra lesz utalva, midőn egyszerre csak meglepetve látta, hogy a disznók körül tiz kis malac szaladgált. Ezek közül még aznap leölt egyet s ebből aztán izletes tápláló ételeket készitett, melyek nagyban hozzájárultak teljes gyógyulásához. Nemsokára ugyanily sors ért még három kis malacot, majd több csirkét és kácsát. S mégis, a jó táplálkozás mellett is két egész hónapra volt Marknak szüksége, mig erejét annyira visszanyerte, hogy ismét dolgaihoz láthatott.

Hogy ezentul az állatokat egészen kizárhassa a veteményes kertből, első dolga volt kaput késziteni. Igy legalább mégis megmentette a termés egy részét, mely főkép narancsból, citromból és fügéből állott. Midőn ereje visszatért, ujra készitett termőföldet, majd ágyakat. Az ültetésnél azt tartotta szem előtt, hogy leginkább oly növények számára foglalja le a földet, melyek az első termés alkalmával is legjobban fizetnek.

Mark számitása szerint tél közepe felé járhatott az idő, midőn olyan dologba fogott, mely számára nagyobb kényelmet biztosit, sőt tán egész jövőjére is befolyást gyakorolni volt hivatva. Azt határozta ugyanis, hogy ismét megkisérli egy dereglye épitését, még pedig oly nagyot fog késziteni, hogy ennek segélyével az egész szigetet körüljárhassa. És a véletlen nagyon kezére játszott szándéka kivitelében. Midőn ugyanis ismét átkutatta a hajónak egy kamráját, örömmel látta, hogy van ott anyag nem egy, de tiz hajó épitésére is.

A következő két hónapot ugyszólván kizárólag a hajó épitése vette igénybe. Szegény Mark kimondhatatlan sokat fáradott e munkával, először mert édes keveset értett a hajóácsok mesterségéhez, másodszor pedig most már nem volt mellette segitő kéz. De a jókedv, amellyel munkáját végezte, most is könnyebbségére volt s két hónap mulva mégis készen állott a kis hajó. Mark, az amerikai Robinson azt sem tudta, hova legyen örömében, midőn kis hajója ott uszott a tengeren, mint valami hattyu. Akkora ugyan nem volt mint a »George«, de elég derék kis hajó volt. Most már Mark sem türtőztetheté magát tovább s elhatározta, hogy még az nap tesz rajta egy próbautat. Meg is rakta vizes hordókkal s eleséget is téve bele, tengerre szállt az uj hajón.

Mikor a csónak megindult, akkor Marknak igazán ugy tetszék, mintha egy hü barátja lett volna, ki minden szavát megérti. Először az öblöt járta be, majd a »Rancocust« kerülte meg, s mikor e kisérletek egészen jól sikerültek, akkor nagyobb utra indult, még pedig a természetes csatornán át egyenesen oda, hol a »Rancocus« a hullámtorlódástól annyit szenvedett. Csakhogy a kis hajóval sokkal könnyebb volt itt járni, mert ennek a sekélyebb viz is elég mély volt még.

Mark mindjobban meggyőződött hajója alkalmas voltáról s igy mind nagyobb és nagyobb utakra mert már vállalkozni. Végre nyolc tengeri mértföldnyi távolságra is elment s itt már csak a »Rancocus« árbocai szolgáltak neki jelül, mert az alacsony krátert innen nem is lehetett látni. S ez utak korántsem voltak minden jelentőség nélkül, mert ezek segélyével két dolog felől lett Mark egészen bizonyos. Az első az volt, hogy alkalmilag mégis csak járnak hajók a Csendes Oceánok e részén is, amiért is elhatározta, hogy naponta tesz nagyobb vizi utat, hátha hajót pillanthatna meg; a másik pedig ami felől meggyőződött, az volt, hogy a vizalatti szirtek csakugyan összefüggésben vannak az ő sziklaszigetével s hogy ez nem más, mint egy - talán évezredekkel ezelőtt tengerbe sülyedt hegylánc csucsa. Hogy ez utóbbi csakugyan igaz volt, arról Mark nemsokára meggyőződött.



ÖTÖDIK FEJEZET.
A földrengés következménye.

Midőn Mark visszatért, már akkor ugyancsak esteledett. Mialatt odajárt, azalatt az ég egészen beborult s Marknak ugy tetszék, mintha ideérkezése óta sohasem látott volna fenyegetőbb fellegeket. A légkör izzó vörös szint öltött, amely látvány Markot egészen megrémitette ugy, hogy megfeszitett erővel sietett a sziget felé. Eközben gyenge szél is kerekedett, a sirályok pedig vijjogva röpködték körül Mark csolnakát.

Mire kikötött, már megvolt kilenc óra s ezért sietve látott munkához. Hajóját kikötve, megtekintette a kertet, az állatokat ellátta eleséggel, azután pedig, midőn minden rendben volt, lement a hajószobába, ágyára vetette magát, nem azért, hogy aludjék, hanem csak hogy némileg kipihenje magát. Csakhogy az elfáradt test megkövetelte a maga jogait s Mark nemsokára hajót, vihart és mindent feledve, mély álomba merült s csak néhány órai alvás után ébredt fel. De ébredése első percében egészen megrémült, mert ugy érezte, mintha meg kellene fulladnia.

Első rémületében azt hitte, hogy talán az egész hajó lángban áll, mert a szoba ablakán különös vöröses fény hatolt be. Ijedten ugrott fel s kisietett a födélzetre, de alig ért ide, midőn érezte, hogy a hajó, csucsától le egészen a legalsó deszkáig megrendül. S eközben egyre hangzott valami csodálatos moraj, mint aminőt az ár alkalmával hallani a tengeren. Ez a sárgás szürke ég vakitó villámtüzben égett. A látvány oly irtózatos volt, hogy Mark azt hitte, a végitélet napja érkezett el.

Most még egyszer megrendült a hajó minden porcikája s e pillanatban dél felé tüzvörös fény gyult ki, a másik percben pedig sürün hullott a hamu a hajóra, mialatt az egész levegőt füst töltötte el.

Mark e pillanatban egyszerre mindent megértett. Az a rendülés, amit a hajón tapasztalt, a földrengés hatása volt s Mark most hamarjában azt hitte, hogy a szigeten lévő tört ki, de amint odapillantott, azonnal belátta, hogy csalódott, mert a tüzhányó körül most sem látszott semmi változás.

Képzelhetni, hogy a szegény szigetlakó mily szorongva várta a reggelt s mikor ez végre csakugyan megérkezett s a szellő eloszlatta a kénes füstöt, akkor Mark aggodalmasan tekintett körül.

S a látvány, mely szemébe tünt, csakugyan adott is okot az aggodalomra.

Oly helyeken, hol néhány órával ezelőtt még bő viz volt, most kopár szirtek emelkedtek. A sziklafal pedig, mely előbb nem volt magasabb két lábnál, most helyenként 10-15 lábnyira is kiállt a tengerből. A tüzhányó krátere egy óra járásnyi területen felemelkedett, anélkül, hogy azért külseje megváltozott volna.

Mihelyt a nap feljött, Mark azonnal a partra sietett, hogy a sziklaszigeten végbement változásokat megvizsgálhassa, de ott mindent ugy talált, amint előtte való este látta volt. A sertések és a baromfiak most is csak ugy jártak eleség után, mint máskor, s csupán az volt ujság, hogy néhány hüvelyknyire az egész szigetet hamu boritotta, melyben minden lépés ugy meglátszott, mint a frissen esett hóban. A kráter belsejében ugyanigy volt.

A szikla csucsára menve, tisztán láthatta, hogy az egész sziget tetemesen emelkedett s most a kráter mintegy központját foglalta el az egésznek. A tenger jó darab területen szárazföldnek adott helyet, s Mark látta, hogy most órákig, sőt napokig járhat száraz lábbal a megnagyobbodott sziget halmain, mélyedésein és földnyelvein.

Néhány nap mulva eszébe jutott, hogy be kellene már uj birodalmát járnia, miért is puskáját vállára vetve a sziget belseje felé indult. Néhány órai járás után megállapodott, mert valami nagyon meglepte. A homokból ugyanis viz szivárgott elő. Mark letérdelt s tenyerét a vizbe meritve megizlelte a vizet, de mily nagy volt meglepetése és öröme, midőn érezte, hogy az nem tengerviz, hanem forrás, még pedig édes, tiszta és hideg.

Markot e felfedezés egészen boldoggá tette s ami szintén nagy meglepetés volt számára, hogy nemcsak ezt az egy forrást lelte a szigeten, hanem többet is.

Ezután folytatta utját s midőn a sziget csucsához ért, felment egy szirtre, hogy onnan körülnézzen. S fáradsága nem veszett kárba. Itt eddig még soha nem látott látvány tárult szemei elé. Ugyanis a szirtzátonytól mintegy husz tengeri mértföldnyire magas, szaggatott szélü hegy emelkedett, honnan időnként füstfelleg szállt a magasba. Mark ezt látva, azonnal elhatározta, hogy a Bridgetre szállva felkeresi e hegyet s ezt eltökélve, jó kedvvel sietett haza.

Negyednap csakugyan meg is indult s néhány kisebb-nagyobb csatornán áthaladva végre kiért a nyilt tengerre, honnan azt látta, hogy a távoli vulkán ismét kialvó félben van, mert csak néha-néha lövelt fel belőle egy füstoszlop. Végre talált egy kis öblöt, melyet két szikla határolt s melyben a viz csendesnek látszék. A homokos parthoz érve, azonnal kiugrott s aztán hajóját megerősitve, letérdelt a partra, hogy mint Columbus, ő is az első percben mindjárt hálaimával forduljon az egek urához. Ez öböltől fel a hegynek egy mély meder kanyargott, melyben bővizü patak tiszta hullámai hömpölyögtek. Mivel puskája is vele volt, vadásztarisznyája pedig jól meg volt töltve élelmiszerekkel, Mark minden gondolkozás nélkül arra határozta magát, hogy követni fogja a patak medrét s felmegy a hegyre. Félórai ut után azt látta, hogy itt a patak balra tér le s midőn még tovább ment, egy negyedóra mulva gyönyörü völgy terült el előtte, melyben dusan megrakott kókusz-, füge- és kenyérfák álltak a bársonyos zöld pázsiton.

Mark azonnal levett egy hatalmas kókuszdiót s ennek édes tejétől egészen felüdült. Majd leheveredett egy fa árnyékába s elragadtatva szemlélte a természet e pompáját, melyhez hasonlót soha életében nem látott. A növényzet dus, gazdag és pompás volt. A madarak tollazata is oly csodás szinekben ragyogott, hogy ez a legmerészebb képzeletet is felülmulta. S nemcsak szépségükkel gyönyörködtették Markot, hanem máskép is hasznára váltak. Mark ugyanis egy fajta amerikai fenyvesmadarat fedezett fel köztük, melyet gyenge husánál fogva a legfinomabb csemegék egyikének tartanak. Ezekből azonnal le is lőtt néhányat s pompás ebédet készitett magának. Már e néhány óra alatt is annyi gazdagságot, annyi szépséget fedezett fel, hogy szivesen itt maradt volna e paradicsomban akár egész életén át, csak szeretett feleségét ott látta volna oldalánál.



HATODIK FEJEZET.
Váratlan viszontlátás.

A pompás lakomától egészen felüdülve ismét utrakelt Mark, hogy a meglehetős meredek csucsról körültekintsen. A kilátás valóban meglepő szép volt. A sziget, mint egy nagy térkép, ugy terült el előtte. Mark most elővette távcsövét, melyet egy pillanatra sem szokott volt elhagyni soha s azzal figyelmesen átvizsgálta a sziget minden részletét, azt remélve, hátha mégis felfedez rajta valami kunyhót. Igaz ugyan, hogy az is eszébe jutott, hátha emberevők azok, kik e szigetet lakják, de azért nem távozott el, hanem figyelmesen nézett szét minden irányban. A sziget azonban mindenütt lakatlannak látszott. Már épen abba akarta hagyni a vizsgálódást, midőn egyszerre egy oly tárgyat pillantott meg, mely annyira megörvendezteté, hogy hangos kiáltással szökött fel. Vitorlát látott!

Igaz, hogy az első percben az egész hajó csak mint valami pont uszott a kék oceánon. A hosszabb szemlélés azonban meggyőzte Markot arról, hogy csalódásról szó sem lehet. Eközben a hajó mindegyre közeledett a sziget felé.

E látványra Mark minden izében remegni kezdett az izgalomtól. Majd meg azon gondolat rémitette, nem fog-e a hajó más irányt venni s ismét eltünni. Eközben le kellett ülnie egy sziklára, mert a felindulás annyira elvette minden erejét. Néhány pillanat mulva ismét felállt s ujból a hajó felé irányozta távcsövét. De e percben hangos örömsikoly reppent el ajkáról:

- A »George«! - kiáltá. - Bob közeledik!

Tizennégy hónap telt már el azóta, hogy Bob a csónakkal együtt eltünt s most egyszerre viszontlátta mindkettőt. Hogy a közeledőnek figyelmét magára vonja, azonnal két lövést tett, mire a hajóból szintén puskalövés volt a felelet.

Most az ifju szélsebességgel rohant le a patak mentén s nem telt bele egy negyedóra, már csolnakjában ült s gyorsan evezett a közeledő hajó felé. E percben hangos kiáltás hangzott eléje. Mark most már tisztán látta, hogy Bob ott állt a csolnakban s kalapját magasra feldobva, háromszoros hurráh! kiáltással fogadta Markot, ki a megindulástól erőtlenül hanyatlott a csolnak ülésére. Még néhány perc s Bob és Mark egymás karjában pihentek.

Midőn mindakét hajó kikötött, Mark és Bob azonnal elmondták egymásnak élményeiket s az előbbi igy tudta meg a következőket:

Bob hosszas bolyongás után végre egy szigetre vetődött, hol vademberek laktak ugyan, de ahol a kereskedőhajók mégis kikötöttek. Bob Rancocus-szigetnek nevezte el s több mint egy hónapig maradt ott a törzsfőnöknél, kinek barátságát csakhamar meg tudta nyerni. Azután egy hajón Amerikába ment, hol Mark feleségét és rokonait haladéktalanul felkereste. A derék tengerész szavai az egész családot roppant izgalomba hozták s Bridget azonnal elhatározta, hogy Bob társaságában minden késedelem nélkül utnak indul férje felkeresésére. Mikor Bridget nővére, Anna és ennek férje doktor Heaton ezt hallották, szintén csatlakoztak hozzájuk s ekkor a társaság egy Sokrates nevü rabszolga s két rabnő - Dido és Juno - társaságában csakugyan megindult Mark Woolstont felkeresni.

Mivel azonban Bob ezalatt megházasodott, nejét, Márthát s ennek hugát Waters Johannát is magával vitte; Panamában pedig egy Bigelon nevü fiatal hajó-ács csatlakozott hozzájuk nejével és gyermekével, ugy hogy a társaság tagjainak száma most már tizenháromra szaporodott.

Az utazás sokáig tartott, de minden baj nélkül ment végbe. A Rancocus-szigeten, hol kikötöttek, a vademberek igen szivesen fogadták az amerikaiakat, annál is inkább, mert Bob csakugyan elhozta a törzsfőnöknek, Oroninak, az igért puskát. Most főcéljuk az volt, hogy a zátonyt mielőbb feltalálják. Ugy végezték el, hogy az utat a »George«-on teszik meg, melyet Bob ez idő alatt a törzsfőnöknél helyezett volt el. Elhatározták azt is, még pedig igen okosan, hogy először csak Bob megy el, Sokrates kiséretében s csak ha már feltalálták Markot, akkor szállitják át az egész társaságot. Hogy a két férfi azután hogy találta fel egymást, azt már elmondtuk.

Olvasóink elképzelhetik Mark örömét, midőn arra gondolt, hogy fiatal neje, kiről hazulról való távozása óta egy óráig sem feledkezett meg, most itt van nem messze, egy szigeten, hová néhány órai ut után minden akadály nélkül el lehet jutni. A nap már majdnem leáldozóban volt, midőn a »George« a három utassal a kis öblöt elhagyva, a Rancocus-sziget felé vette utját.

Tiz órai ut után végre megpillantották a szigetet. A parton néhány sátor volt felütve s itt laktak az amerikaiak. Midőn a csónak már csak egy tengeri mértföldnyi távolságra lehetett a szigettől, akkor Bob egy kis lobogót huzott fel a főárbocra, mert ugy beszélték meg, hogy ez lesz a jel, ha csakugyan sikerül Markot feltalálnia. E látványra nagy lett a szigeten az élénkség s egy szép fiatal nőalak egészen a part szélére sietett s kiterjesztett karokkal nézett a közelgő csolnak elé, de a felindulás annyira erőt vett rajta, hogy egy pillanat mulva ájultan esett össze a szikla mellett, mely előbb ülőhelyül szolgált neki. De ájulása nem tartott sokáig, csak addig, mig Mark partra ugrott s néhány pillanat mulva már karjaiban tartá feleségét.

E reggel valóban a legtisztább örömnek s az Isten iránt érzett legbensőbb hálának reggele volt. Az egész nap ugyszólván csupa kérdezősködéssel telt el. Az utasok még egy hétig maradtak a Rancocus szigeten, s ekkor aztán elhatározták, hogy átmennek Mark eddigi lakóhelyére. De a George természetesen az egész társaságot egyszerre nem szállithatta át s ezért ugy osztották el, hogy először a nőket vigye oda, azután a férfiakat, végre pedig a háziállatokat.

Doktor Heaton annyira el volt a sziget szépségétől s termékenységétől ragadtatva, hogy azonnal arra gondolt, nem volna-e jó, ha itt uj hazát alapitanának. Bridget azonban inkább a sziklaszigetre gondolt, s nagyon vágyott már meglátni azt a helyet, hol férje oly hosszu időt töltött, bus elhagyatottságban.

Egy szép reggel aztán Mark csakugyan elvitte vendégeit a sziklaszigetre. Amint odaértek, hősünk csakhamar meggyőződött arról, hogy távollétük alatt emberi láb nem tapodta a szigetet. Most aztán nagy lakomát rendezett vendégeinek mindabból, amit csak a sziget nyujtott. Volt csirke-, malac- és kacsapecsenye; különböző főzelék és saláta, sőt pompás dinnye és narancs is.

Most bizony senki sem gondolt az Amerikába való visszatérésre s inkább azon voltak, miként lehetne a két szigetet az állandó itt tartózkodásra alkalmassá tenni.

Ugy határozták, hogy doktor Heaton nejével és a cselédséggel a vulkánszigeten fog lakni, Mark pedig a régi szigeten. Itt a Rancocuson kényelmes lakás kinálkozott, Heatonék azonban egyideig sátrak alatt laktak, mig a szilárdabb lakóhely elkészült. Doktor Heaton nagy tudományu ember volt s e tudomány érvényesitésére nyilt is itt elég nagy tér. Először is alapos vizsgálat alá vette a szigetet s midőn a patak torkolatának vidékével jobban megismerkedett, ugy találta, hogy az éppen alkalmas volna egy fürészmalom felállitására. Az ehhez való müszereket még Amerikából hozta volt magával, mert sejtette, hogy ennek itt nagy hasznát fogják venni. Csakugyan hozzá is láttak. Néhány hónap mulva a malom már javában dolgozott, ugy hogy rövid idő alatt annyi gerenda meg palánknak és padlónak való deszka volt felhalmozva, hogy bátran hozzá lehetett az épitkezéshez fogni.

Heaton tágas, kényelmes és izléses lakóházat épitett magának. Igaz, hogy nem volt emeletes, de megvolt 100 láb hosszu s ötven láb széles. A többi lakóházak szintén elég kényelmesek voltak s csinos berendezésükkel kellemes látványt nyujtottak a szemlélőnek.



HETEDIK FEJEZET.
Harc és győzelem.

Egy este a gyarmatosok éppen mind együtt voltak a kisebbik szigeten, mikor az őr azon meglepő hirt hozta, hogy a déli oldalról három-négy naszád közeledik a sziget felé. Távcsöveik segélyével csakhamar rájöttek, hogy itt valószinüleg harcra fog kerülni a dolog a vadakkal. Bob azt állitotta, hogy a közelgő harcosok között fehér emberek is vannak. Egyik óra a másik után telt el, anélkül azonban, hogy a naszádok kikötöttek volna. Bob azt tanácsolta, hogy mielőtt a harcra nézve intézkedéseket tennének, előbb igyekezzenek az ellenség mivoltával tisztába jönni s ezért azonnal odasietett, ahonnan a naszádokat jól szemmel tarthatta, hol azonban maga, mint hitte, mégis rejtve maradhatott. Már majdnem egy órája bolyongott a bozótban, nem is sejtve, hogy a csónakban ülők folyton szemmel tartják. Egyszerre azonban egy kéz nehezedett vállára s e pillanatban igy szólitá meg valaki tiszta angol kiejtéssel: - Hova, hova, pajtás?

Bob meglepetve fordult vissza s meglepetve látta, hogy két tengerész áll előtte.

- Semmit se félj! - kezdé most az egyik gyorsan. - A vad emberek lenn táboroznak a partnál s most éppen mind alusznak. A gyöngyszigetekről valók, hol a félelmes törzsfő, Waly uralkodik. Ez a rettenetes zsarnok bennünket, szegény hajótörötteket is rabszolgáivá tett, mikor a vihar az ő szigeteire vetett bennünket, most pedig az a szándéka, hogy reátok törjön s benneteket is elfogjon. Mi azonban inkább arra vállalkozunk, hogy a harcban essünk el, semhogy mégegyszer visszamenjünk a vadak közé. Vigyj bennünket is magaddal s majd meglátod, hogy nem bánod meg.

Mikor Bob ezt hallotta, egy pillanatig sem habozott, mert belátta, hogy nagy nyereség lesz, ha csapatjukat ily jelentékenyen megnagyobbithatják. Belátva továbbá, hogy menekülésüket is esetleg az angol tengerészeknek köszönhetik, elhatározta, hogy kérésüket mindenesetre teljesiteni fogja.

Mikor a szigetlakók másnap reggel ismét felmentek a szirtre, örömmel látták, hogy a naszádok felszedték a horgonyt és tovább eveznek. Mikor ennek okát találgatták, végre abban állapodtak meg, hogy a vadak valószinüleg megijedtek, midőn a velük jött fehér emberek elpártoltak tőlük s most ezért látták jobbnak, ha visszafordulnak.

A tengerészektől azonban nem sok jó hirt hallottak a szigetlakók. Jones és Peters arról értesitették őket, hogy Waly a legkegyetlenebb és kapzsibb törzsfők egyike. Több ezer főnyi sereg felett rendelkezik s éppen nem az az ember, ki egykönnyen abbahagyna egy oly hadjáratot, mely kétségkivül nagy eredménnyel kecsegtet. A két tengerész azon nézeten volt, hogy Waly a legrövidebb idő alatt egész haderejével fog a sziget ellen fordulni.

A szigetlakók most Markot választották helytartónak s megesküdtek, hogy feltétlenül engedelmeskedni fognak neki, helyettesének pedig doktor Heatont nevezték ki. Minthogy a »Rancocus«-on nyolc ágyu is volt, hatot közülük azonnal átvittek a sziklaszigetre s mikor már a kellő mennyiségü puskapor is együtt volt, akkor elhelyezték az ágyukat, hogy a sziget lehetőleg minden oldalról védve legyen. Puskában s egyéb vadászfegyverben nem volt hiány s ezeket aztán egy, e célra ásott sziklabarlangban helyezték el, hogy ott mind az ellenségtől, mind a viztől meg legyen védve. A szirt kopár csucsára pedig nagy mennyiségü száraz ágot hordtak össze, hogy ha esetleg Marknak vagy más valakinek távollétében a naszádok csakugyan ismét megjelennének, a szigetlakóknak a jeladásra is legyen módjuk.

Hónapok multak s Sokrates, Bigelon és még néhányan ismét visszatértek a másik szigetre s már-már azt hitték, hogy a vadak egészen megfeledkeztek róluk, midőn egészen váratlanul azt látták, hogy a hónapokkal ezelőtt itt járt naszádok ismét közelednek a sziget felé. Amint látszott, a bennszülöttek azon igyekeztek, hogy lehetőleg jó helyet szemeljenek ki a kiszállásra. Ezt látva a szigetlakók, felfegyverkeztek mind, még a nők is, azután pedig a többi fegyvereket s az ágyukat is rendbehozták. S ez intézkedések csakugyan nem is történtek hiába, mert másnap reggel hatalmas hajóhad közeledett s ennek minden egyes csónaka harcedzett bennszülöttekkel volt megrakva, ugy hogy ezek számát bátran lehetett ezerkétszázra tenni.

- Csapatunk aránytalanul kisebb az ellenségénél, uram - mondá Bob készülődés közben. - Mennyivel jobb idők voltak azok, mikor még csak ketten voltunk az egész szigeten. Akkor mindenesetre nyugodtan hajthattuk le fejünket, mig most lépten-nyomon veszélytől kell rettegnünk.

- Igazad van, - felett a helytartó - de a harcot már most sehogysem kerülhetjük ki, hacsak azt nem akarod, hogy feleséged a vad törzsfőnök rabságába kerüljön. Ha helyt állunk, ugy bizonyára most sem hagy el a gondviselés, mely annak idején oly csodálatosan szabaditott meg kettőnket azon veszedelemből, mely a többieknek mind halálát okozta.

- Most, hogy társainkról beszélsz, uram, eszembe jut, amit Jonestól a minap hallottam. Azt mondja, hogy Waly a gyöngyszigeteken még hét embert tart fogva s hogy ezek annak idején egy nagy dereglyén mentek oda. Hajójukra disz gyanánt egy nagy madár volt festve, az egyik tengerésznek pedig barna lencse van az arcán. Bizonyára emlékezel, uram, hogy a mi nagy dereglyénk is egy sast viseli cimer gyanánt; s egyik emberünk, Bill, az ács csakugyan arról volt nevezetes, hogy balarcán egy nagy barna folt volt. Vajjon nem a mi embereink közül valók-e Waly foglyai, akikről Jones beszélt?

Marknak már ideje sem volt e szavakra válaszolni, mert a parton mintegy százfőnyi rézbőrü csapat lőn láthatóvá, kik épp e pillanatban kötöttek ki. A helytartó jeladására a szigeten azonnal kilőtték az egyik ágyut s a másik percben husz rézbőrü rogyott a földre részint halva, részint megsebesitve; a többiek pedig futásnak eredtek. Most azonban uj csapat jelent meg s ez a futni akarókat ismét támadásra kényszerité. Csakhogy a szigetlakók a második csapatot is hatalmas üdvlövéssel fogadták s igy ezeknek hadsorai is azonnal meg voltak tizedelve. Midőn ezek is jobbnak látták a megfutamodást, akkor egyszerre Waly maga jelent meg haderejének zömével s erre az indiánok mind egetverő orditásba törtek ki. Most a szigetlakók sortüzet adtak, az ágyudörgés és puskaropogás rettenetes volt s ime! - e pillanatban a Bridget nevü hajón Bigelon és Sokrates az alig partra szállott ellenség háta mögött tünnek fel az oceánon. A nyolc ágyuból kettőt ezen helyeztek el s igy sikerült a csekély számu csapatnak a félelmes ellenséget két tüz közé szoritani.

A vadak ezt látva, nagyon megrémültek. Most már hiába volt vezérüknek minden igyekezete. Parancsszavára senki sem hallgatott. Az egész sereg hanyatt-homlok futásnak eredt. De menekülés közben szinte sok veszteség érte őket, mert a Bridget legénysége csakhamar elfogta a három legnagyobb naszádot, mig többet a belé rakott tulságos suly forditott fel, ugy hogy mindössze hatvan csónak tudott elmenekülni.

A bennszülöttek közül kilencen estek foglyul. Ezek között Jones egy ifjuban a törzsfőnök legkedveltebb fiát ismerte fel. Ez természetesen fontos felfedezés volt s Mark tudta, hogy kell a dolgot hasznára forditani. Azonnal elküldte az egyik foglyot Walyhoz pálmaággal, hogy a királyfi kiváltására nézve megkezdjék az alkudozásokat. Nemsokára Waly követe jelent meg s ura nevében naszádokat, továbbá tollból készült ruhákat s végre cetfogakat ajánlott fel váltságdij gyanánt. Csakhogy erre a helytartó természetesen nem akart ráállani. Ezt azonnal ki is jelenté rövid, de határozott szavakban. A királyfit csak azon esetben bocsátja szabadon, ha Waly viszont a fogságban levő hét tengerésznek adja vissza szabadságát.

Waly természetesen nagyon sajnálta fiát, de azért a fehér foglyokat is szerette volna megtartani s igy e két érzés hatalmas tusát vivott szivében. Végre mégis az atyai szeretet győzedelmeskedett. Waly maga hozta el a szigetre a foglyokat. Ezekben Mark csakugyan a »Rancocus« volt tengerészeire ismert. Midőn igy a foglyok kölcsönös kiváltása csakugyan megtörtént, Mark és Heaton fényesen megvendégelték a törzsfőnököt, bucsuzáskor pedig gazdag ajándékokkal bocsátották haza. E látogatás a szigetlakókra nézve igen előnyös következményeket vont maga után. A vad, harcias Walyt a fehér emberek hősiessége már első pillanatban megdöbbentette s tisztelettel töltötte el irántuk, most pedig, mikor barátságos modorukat látta, annyira megszerette őket, hogy örök barátságot fogadott nekik s szavát nem is szegte meg, sőt barátságának később sok szép jelét adta.

Igy minden jól végződött s a szigetlakók most már bizton remélték, hogy nyugalmukat ezután semmi sem fogja zavarni. És valóban a szigetlakók ez az óhaja teljesült is.

Néhány év mulván a tüzhányó lábánál, a lassanként oda szállitott emberek segitségével, mintegy kétszáz házból álló város emelkedett, a kikötőben pedig több mint husz hajó horgonyzott. A lakosság leginkább a sziget terményeiből táplálkozott. Mark, Bob és Bigelon pedig cethalászattal is kisérletet tettek, még pedig fényes eredménynyel s minthogy a halzsir és halcsont Amerikában csakugy mint Európában keresett cikk, a cethalászok egytől egyig jelentékeny vagyonra tettek szert.



Peru meghóditója.

Campe J. H. történeti elbeszélése.

ELSŐ FEJEZET.
A Nagy Oceán felfedezése.

Ha most egy gyermek tanitója kezében a földgömböt látja s beszélni hall az öt világrészről és öt oceánról, még csak nem is képzeli, mily óriási nehézségek és fáradalmak árán sikerült az egész föld felületéről biztos tudomást szerezni.

Amerika például 419 évvel ezelőtt még egészen ismeretlen volt s felfedezését a sors a bátor genuainak, Columbus Kristófnak tartotta fenn.

Columbus 1492-ben fedezte fel az uj világrészt s ekkor a Bahama szigeteken kötött ki, bejárva egyszersmind az Antillákat is. Negyedik utja alkalmával pedig, - mi 1502-ben történt - Délamerikának északkeleti és északi részeit kereste fel, anélkül azonban, hogy huzamosabb ideig tartózkodott volna a szárazföldön, amit nem kell csodálnunk, ha arra gondolunk, hogy Columbus tulajdonképeni célja az Indiába vezető ut felfedezése volt.

Ha Columbus társai tanácsára hajlott volna, s átkutatja a szárazföldet, ugy Mexico felfedezésének dicsősége is őt illetné, de előtte mindég csak utjának végcélja lebegett s tervétől eltérni nem is volt hajlandó bármily nyereség kedvéért.

Még Columbus életében történt, hogy a portugál Alvarez Cabral Braziliát az 1500. évben felfedezte s ettől kezdve ugyszólván évenként történtek kisebb-nagyobb felfedezések.

Azon kalandorok között, kik a felfedezőkhöz csatlakoztak, volt egy Pizarro nevü spanyol, kinek neve az aranyország (Peru) fölfedezésével maradandóan össze van kötve.

Pizarro Ferencz származását nem ismerjük. Gondatlan szülői már gyermekkorában sem törődtek vele, ugy hogy sem olvasni, sem irni nem tanult.

Gyermekkorában disznókat őrzött, hogy némi keresetre tegyen szert. Midőn ifjuvá serdült, valami különös sugallata támadt s ezt követve Olaszországba ment, hol katonának soroztatta be magát; majd Amerikába ment Ojedával, s ez Cortezzal, Balboával s másokkal is megismertette. Balboát azután többször elkisérte utjaiban s már mint alvezér is sokszor adta eszének s bátorságának tanujelét.

Bajtársa, Diego del Almagro lett a második szövetségben. Ez lelenc volt, vagyis anyja mint gyermeket vagy szivtelenségből, vagy a szegénység által kényszeritve, egy templom lépcsőjére tette, idegen emberek jószivüségére bizva.

A véletlen Amerikába vezette az ifjut, ki itt meglehetős vagyonra tett szert. Bátorságban s kitartásban hasonlitott ugyan Pizarrohoz, de nemeslelkénél s becsületességénél fogva ennek mindenesetre felette állott.

A harmadik egy pap volt, Ferdinánd de Luque (mondd Lükk), ki tekintélyes vagyonnal rendelkezett s ki azt kérte ki magának, hogy az ut tartama alatt az élelmezésről ő gondoskodhassék, bármibe kerüljön is az.

Almagro szintén megigérte, hogy egész vagyonát e vállalatnak szenteli, mig Pizarro, kinek erején s szellemi tehetségén kivül semmije sem volt, arra vállalkozott, hogy elvállalja a legnehezebbet, a vezérséget. Almagro kötelessége volt a csapatokról gondoskodni, hogy a hóditást megkezdhessék. Abban is megegyeztek, hogy az elfoglalt területeket hármuk között fogják felosztani. Midőn minden pontra nézve megegyeztek, akkor elkészitették s alá is irták a szerződést.

1525. november 14-én Pizarro egy hajóval s 113 emberrel dél felé vitorlázott. Épen a legkedvezőtlenebb időben kelt utra s 70 nap alatt alig jutott oly messzire, mint mostanában egy jó hajó 70 óra alatt.

Pizarro emberei közül ezalatt sokakat megtámadott a láz, majd élelmi szerei is fogyni kezdtek s ehez járult még az is, hogy mindenütt harcias törzsek kezdtek mutatkozni, kik a spanyolokat mindenkép meggátolták a partra szállásban. Pizarro csakhamar belátta, hogy ily módon folytatni a küzdelmet egészen céltalan volna, azért semhogy nagyobb haderő nélkül sikra szálljon e seregestől eléjük özönlő, jól fegyverzett bennszülöttekkel, inkább azt választotta, hogy a Gallo nevü szigetre vonul s ott várja meg Almagro jövetelét, ki élelmiszerekkel s katonákkal indult utána.

Azonban a várt segitség elmaradt s helyette szükség s nélkülözés köszöntött be. A vezérnek minden rábeszélő képessége hiába volt, mert majdnem egész legénysége elhagyta.

- Barátaim és bajtársaim, - mondá Pizarro egy válságos pillanatban, - itt fekszik Peru minden kincsével, amott pedig Panama egész szegénységével. Válasszátok mindnyájan azt, ami egy spanyol hőshöz illik. Ami engem illet, én dél felé megyek.

Emberei közül csupán tizenhárman maradtak vele, ezeken kivül pedig egy mulatt, ki vakmerőségben méltó társa volt a másik tizenháromnak. Pizarro elhatározta, hogy tizennégy társával sem hagyja abba a dolgot, remélve, hogy szerencséje s társainak buzgalma nem hagyják cserben.

Mivel a szigeten az édes viznek hiányában voltak, azért Pizarro néhány hét mulva szállásukat egy másik szigetre tette át, melyet már előbb fedezett volt fel s Gorgonának nevezett el. Fatörzsekből készitett csónakokon csakugyan át is mentek, nem is sejtve, hogy egy hónapokig tartó fogságot kezdenek most meg. Szerencsére legalább ehető madarak s iható források mégis voltak a szigeten.

Most első dolguk volt egy csónakot épiteni, melynek segélyével halászni járhassanak a tengerre. A csónak szerencsésen el is készült s Pizarro maga volt a legszorgalmasabb halász, kit a munkában sem a tikkasztó hőség, sem a naponkénti zápor, sem a levegőt elsötétitő rovarok fájdalmas csipése nem tudott hátráltatni. Mindennap bejárta a sürü rengeteget s a java mindannak, amit talált, társainak jutott osztályrészül. Mivel néhányan megérkezésük után azonnal megbetegedtek, ezeknek nagyon javára vált a vezér gondoskodása, kinek minden izma vasból és acélból látszott lenni.

Hét hosszu, gondterhes hónap telt el igy s még mindég nem érkezett segitség. Ez végre azon elhatározásra birta őket, hogy életüket néhány összekötözött fatörzsre bizva, kimennek a tengerre, s megkisértik, nem tudnák-e a szárazföldet elérni.

Épen munkában voltak, azon aggódva, vajjon alkalmas lesz-e e silány jármü valamely hosszabb utra, midőn egyszer csak kimondhatatlan örömükre egy közeledő hajó fehér vitorláját pillantották meg. S örömük akkor még nagyobb lett, midőn a hajó csakugyan a sziget előtt vetett horgonyt s midőn megtudták, hogy e hajót csakugyan Almagro küldi Panamából, mert végre módot talált engedélyt eszközölni ki a helytartótól.

Szabadulásuk pillanatában egyszerre elfeledték mindazt a nélkülözést, aggodalmat és nyomort, mit eddig szenvedtek s most szilárdabbul el voltak tökélve, mint valaha, hogy az aranyországot fölfedezik.



MÁSODIK FEJEZET.
A felfedezett aranyország.

Pizarro az 1526. év végén, husz napi ut után érkezett meg a perui tengerpartra. Mily nagy volt azonban a spanyolok csodálkozása, midőn szemük előtt egy nagy kiterjedésü város terült el, sürün népesitve. Igy ellenséges módon való partraszállásról természetesen szó sem lehetett, arra meg már épen nem is gondolhattak, hogy itt megtelepedjenek.

Tumbes városának lakói kiváncsian tódultak a partra, hogy a fehér emberek nagy uszó házait jobban szemügyre vehessék. Eleséget is hoztak nekik bőven s barátságosan hivták meg házaikba az idegen vendégeket.

A spanyolok már alig türtőztethették magukat s szerettek volna e meghivásnak azonnal engedni, azt remélve, hogy igy leggyorsabban kielégithetik kincsvágyukat. De Pizarro belátta, hogy meggondoltsággal sokkal többre mehetnek s azért csak egyik spanyol emberét s a mulattot küldte ki tájékozódást szerezni. A peruiak azt sem tudták, melyiken bámuljanak jobban, a fehér európain-e, vagy a fekete afrikain, de végre mégis az utóbbit találták különösebbnek s el is határozták, hogy megmosdatják, s ugyancsak csodálkoztak, mikor ez minden igyekezetük mellett sem sikerült.

Pizarro eleinte nem igen tett egyebet, minthogy holmi értéktelen csecsebecséért nagy mennyiségü arany, ezüst tálat és serleget cserélt be a peruiaknál s azután magával vitt néhány peruit, hogy ezeket spanyolul tanittassa, mert később tolmácsul akarta őket használni.

Igy töltött el Pizarro majdnem három évet nagy fáradalmak között, de kevés eredménnyel s ekkor aztán 1527-ben visszatért Panamába.

Ezalatt azonban belátták már mind Pizarro, mind társai, hogy az aranyország meghóditása sokkal hatalmasabb eszközöket igényel, mint a milyenek felett ők hárman rendelkeznek. Hozzájárult a dologhoz még az is, hogy a helytartó nemcsak a segitséget tagadta meg tőlük, hanem még beleegyezését adni is vonakodott, a minek folytán Luque, a pap azon gondolatra jutott, hogy legjobb lenne ügyüket a király elé terjeszteni. Pizarro lévén köztük a legügyesebb és legbátrabb, ezt látták el a szükséges eszközökkel azon célból, hogy Spanyolországba utazhassék. Megérkezve, oly méltósággal jelent meg az udvarnál, hogy méltán bámulatba ejtette mindazokat, kik ismerték alacsony származását s tudták, mennyire hiányos nevelésben részesült. Pizarro most előadta idejövetelének célját s kiállott szenvedéseiket oly meghatóan, Peru gazdagságát pedig oly elragadólag tudta ecsetelni, hogy mind Károlyt, mint környezetét egészen felvillanyozta. S midőn aztán Peru gazdagságának bizonyitékául a magával hozott kincseket is lerakta a trón zsámolyára, akkor Károly nemcsak hogy teljhatalommal ruházta fel Pizarrot a hóditásra nézve, hanem egyszersmind a helytartói cimet is neki adta.

Spanyolországban mintegy 100 ember csatlakozott Pizarrohoz, ezek között voltak mostohatestvérei, Juan, Ferdinánd és Gonzola, továbbá féltestvére, Alkantara Ferenc, kik később oly jelentékeny szolgálatokat tettek neki.

Pizarro haderejét három hajó s 190 ember képezte, kik között 29 lovas volt. Csekély erő ily nagy vállalathoz; - de a számot a rendkivüli vitézség pótolta e kis csapatnál s igy Pizarro egészen bátran indult meg 1531. január havában Peru felé, hova két hét mulva csakugyan meg is érkezett. Ágyuiban s puskáiban, továbbá lovaiban bizva, mely utóbbiak a benszülöttek előtt valóságos csodának tüntek fel, Pizarro mint egy kiéhezett oroszlán a félénk nyájra, ugy rohant rá a szegény benszülöttekre. Ezek megrémülve menekültek mind beljebb, mire a hóditók kirabolták az üresen maradt kunyhókat, hol nemcsak élelmiszereket találtak mennyiségben, hanem durván készitett arany és ezüst tárgyakat is épen ugy mint nagy értékü drágaköveket. Mikor ennek hire azután elterjedt, akkor Almagronak nem volt nehéz Pizarro számára Panamában ujoncokat toborzani.

Pizarro páratlan vakmerőséggel folytatta utját, mialatt a rémület mind messzebbre üzte a szegény peruiakat. Midőn végre a Piura folyóhoz érkeztek a spanyolok, akkor megállapodtak s itt alapitották az első gyarmatot, melyet Szent-Mihály nevéről neveztek el.

A heves és gyors eljárás nem vezetett volna célhoz, ha valami véletlen körülmény segitségére nem jő a spanyoloknak. Ily kis csapattal nem lehetett volna hóditási kisérletet tenni egy ily sürü népességü országban, melynek kiterjedése is jelentékeny volt, mivel 300 mértföldnyi hosszuságban terjedt el a tengerpart mentén; - ámde szerencséjére a spanyoloknak, az országot ez időtájt épen belviszályok szakitották két pártra.

E belviszálynak köszönhette Pizarro azt, hogy ily messzire hatolhatott minden ellenállás nélkül.

Alig telepedtek meg a spanyolok a részükre kijelölt épületekben, midőn Pizarro nagy kődarabokból erős sáncokat épittetett, ez elé pedig árkot vonatott s végül két ágyut helyeztetett az épület bejáratához, mely most már valóságos erősséggé volt átalakitva.



HARMADIK FEJEZET.
Az Inka elfogatása. - Pizarro igérete.

Atahualpa, a perui inka t. i. a király, akit a nap fiának neveztek, másnap megjelent Pizarro előtt, még pedig valóban királyi fénynyel. A menetet az apródok sora nyitotta meg. Ezek kettesével haladtak a pompás trónemelvény előtt, melyen az inka ült mesés drágaságu köpenyében. Mikor a spanyolok e köntöst jobban szemügyre vették, azt látták, hogy az nem egyébből van összeállitva, mint ritka madarak pelyhéből. Az inka trónja mögött ott haladtak az ország főemberei szintén drága ruhákban, végül pedig egész sereg énekes és táncos zárta be a menetet.

Most beszélni kezdett az inka s mindaz, amit mondott, oly helyes, olyan értelmes volt, hogy bárki örömmel hallgatta volna e bár félvad, de derék embert, azonban Pizarro most sem látott mást, egyedül az aranyat s az egész idő alatt azon gondolkozott, hogyan tehetné az inkát mielőbb foglyává?

Majd Pizarro tolmácsa kezdé a hóditó szavait az inka előtt ismételni, de a dolog nagyon nehezen ment s a tolmács nem tudott mindent visszaadni a perui nyelven. Annyit azonban mégis megértett az inka, hogy neki most egy másik inka kedvéért le kell mondania az uralkodásról. Midőn ezt megérté, ismét szót emelt s méltósággal viszonzá:

- Nagy megtisztelésnek tekintem, ha a tengerentuli nagy királynak barátja lehetek, arra azonban semmi kedvet nem érzek, hogy alattvalója legyek.

Alig végzé be e szókat, midőn Pizarro egyszerre jelt adott fehér kendőjével. E jelre megállapodásuk szerint a katonák egy ágyut sütöttek el, a lovasok pedig elősiettek s kivont karddal rohantak az ellenségre. A szegény peruiakon leirhatatlan rémület vett erőt; mindnyájan futni, menekülni igyekeztek s néhány pillanat alatt a 30,000 főnyi sereg tökéletesen szét volt verve. Az inka egyideig nyugodtan ült a hordszéken, nem is sejtve, mily sors várakozik reá, de midőn néhány perc mulva a spanyolok őt is elhurcolták, akkor egy ideig tompa kábulás lepte meg, majd sirt, reszketett s egy szónak nem volt ura többé.

A spanyolok pedig ezalatt a királyi palotába siettek, hol óriás mennyiségü arany, ezüst tárgyat szedtek össze s ezeket aztán kegyetlen örömmel hordták át táborukba.

Midőn Atahualpa látta, mily kapzsisággal szedik össze ellenségei az aranyat, akkor azon gondolatra jött, hogy e kapzsiság kielégitése által talán visszaszerezhetné a szabadságot. Azt ajánlotta tehát, hogy azt a szobát, ahol fogva van, oly magasságig teletölteti e sárga érccel, amily magasra fel tud kezével érni, ha Pizarro ezért cserébe megigéri, hogy szabadságát visszaadja. Egyszersmind azt is ajánlotta az inka, hogy a két kisebb szomszéd szobát pedig ezüsttel tölteti meg.

A spanyolok ugyancsak elámultak ez igéretre, melyről azt hitték, hogy az be nem váltható üres dicsekedés, mert a szoba nem kevesebb, mint hét méter hosszu és hat méter széles volt. Pizarro azonban természetesen ráállott az alkura s miután az inka által kijelölt magasságot egy vörös vonallal megjelölte volt, irásban adta az inkának azt, hogy azonnal visszaadja neki a szabadságát, mihelyt ő is teljesitette saját igéretét.

Az inka erre azonnal utnak inditotta futárjait, hogy az országot bejárva, minden alattvalót felszólitsanak arra, hogy két hónap leforgása alatt összes arany és ezüst készletüket odaküldjék, ahol az inka fogva van. A peruiak ugyan könnyen szembeszállhattak volna a kis spanyol csapattal, hogy ezt kiüzzék, de az inka iránti hü ragaszkodás mégis arra birta őket, hogy engedjenek a felhivásnak s igy néhány hét mulva naponta jöttek Pizarro táborába, kik néha 50, sőt 75 font ezüstöt és aranyat hoztak. A két hónap mindazonáltal mégis eltelt s a vörös vonal még nem volt elérve. Pizarro ezért haragot szinlelt s szemrehányásokat tett az inkának, azt mondva, hogy készakarva halogatja a dolgot, mert ezáltal időt akar adni a népnek arra, hogy összegyüljön. Az inkát ez igazságtalan szemrehányás nagyon meglepte s azért azt ajánlotta Pizarronak, hogy küldje el néhány emberét Kuzko fővárosba, hadd lássák, mennyire igyekeznek a peruiak az inka parancsát teljesiteni. Midőn pedig Pizarro azzal vádolta a lakosságot, hogy támadásra készülnek a spanyolok ellen, akkor a jólelkü inka elcsodálkozva mondá:

- Hogyan? Hát mitől féltek? Nem vagyunk-e hatalmatokban mind magam, mind feleségem és gyermekeim? Hát ez sem elég kezesség nektek arra nézve, hogy népem közül senki se merjen ellenetek támadni?

Pizarronak már rég terhére volt a fogoly inka s csak alkalomra várt még, hogy az igazság szine alatt eltehesse láb alól, annyival is inkább, mert nézete szerint az inka őt személyesen is megsértette. Atahualpa ugyanis a spanyolok minden ügyessége közül semmit sem bámult annyira, mint az irni és olvasni tudást. Nem győzött eleget csodálkozni azon, mily könnyüséggel közölheti az ember gondolatait e módon másokkal. Nem tudta, velük született ügyesség-e ez a spanyoloknál, vagy olyan, mit tanulás utján sajátithatni el? Hogy e felől bizonyossá lehessen, megkérte őrei közül az egyik katonát, hogy irná fel neki a körmére istenének nevét. A katona teljesité az inka kivánságát, ki most a körmére irt nevet minden belépőnek megmutatta, felszólitva azokat arra, hogy olvassák el. Bámulva tapasztalta, hogy mindenki egy és ugyanazon szót olvassa le arról s midőn Pizarro épp az inka látogatására jött, ezt is megkérte, hogy olvasná el a körmére irt szót. De tudjuk, hogy Pizarro sem irni, sem olvasni nem tanult, miért is az inka kérése roppant zavarba hozta.

E pillanattól kezdve Atahualpa is belátta, hogy az olvasás és irás bizony csak tanulás eredménye lehet, aki ehhez nem ért, az müveletlen ember. Mióta erre rájött, egészen megvetette Pizarrot, ez azonban nem tudta türni egy félvad ember lenézését s csak alkalmat keresett, hogy e szégyent az inka vérével moshassa le.

Hozzá is látott a dologhoz s néhány nap mulva haditanácsot tartottak, vádakat emeltek, tanukat hallgattak ki s szóval valóságos törvényszéki eljárást követtek. Az ellenséges birák, Pizarro és Almagro bünösnek találták az inkát s máglyára itélték.

Midőn az inka előtt az itéletet kihirdették, egészen elsápadt a rémülettől s zokogva borult térdre Pizarro előtt, hogy kegyelmet kérjen. Még a birák közül is nem egy volt olyan, aki hangosan is kifejezte megütközését az itélet fölött, ámde Pizarro mindezzel mitsem törődött s elrendelte, hogy az itélet még aznap (1533. augusztus 29-én) naplemente előtt végrehajtassék.

Valverde Vince, a tábori lelkész kisérte a boldogtalant a vesztőhelyre s ez azt igérte neki, hogy némi könnyebbitést fog kieszközölni számára, ha felveszi a keresztény vallást. Az inka ebbe is beleegyezett s ekkor megkeresztelték s azután, kevéssel az elégetés előtt - megfojtották.



NEGYEDIK FEJEZET.
A nemezis.

Most már Pizarro egészen vetélytárs nélkül volt s ettől fogva valódi zsarnok gyanánt uralkodott. Ámde Pizarro csak 4 évig állt szerencséjének e szédületes magasságán, mert ez idő leteltével az ő feje fölött is vésztjósló fellegek kezdtek tornyosulni.

Pizarro Ferdinandot, aki nagy szándékokkal Spanyolországba utazott, letartóztatták s valószinü, hogy a börtönben halt meg. Pizarro Gonzalát pedig, ki az Andokon tul tett fölfedezési kisérletet, egyik szerencsétlenség a másik után érte. 400 indián embere mind odaveszett, 350 spanyol katonája közül pedig csak 80 tért vissza s ezek minden szerencsétlenségük okozóinak a Pizarrokat tartották. Ehez járult még az is, hogy az elégedetlenek a szép és bátor Almagro körül csoportosultak, kinek lakásán majdnem naponként összegyültek, terveket kovácsolva arra nézve, hogy tehetnék el utból a zsarnokot.

A »chileiek« gyakori összejövetelei (chileieknek Pizarro ellenségeit nevezték) nem kerülhették ki a kormányzó embereinek figyelmét sem. De Pizarro minden barátságos figyelmeztetést elbizakodva utasitott vissza e szókkal: »Az a hatalom, hogy mások fejét leüttethetem, kezeskedik az enyémnek a biztonságáért.«

Ezalatt pedig már készen is volt a terv a zsarnok meggyilkoltatására, mely az 1541. év junius 26-ára, vasárnapra volt kitüzve.

Néhány nappal ezelőtt Pizarro épen kertjében tartózkodott, midőn Almagro udvarmesterét, Herredát jelentették be nála. Mivel az udvarmestert mindenki ugy ismerte, mint igen eszes és becsületes lovagot, Pizarro minden habozás nélkül elfogadta s barátságosan eléje menve megkérdé, mit kiván. Herreda erre aggódó arccal mondá, hogy azt hallotta, mintha Pizarronak szándékában volna Almagrot s párthiveit eltenni az utból. A helytartó azonban erre biztositotta az udvarmestert, hogy soha még csak nem is gondolt erre, bár őt magát is többen óvták már a chileiektől, kik életére törnek. Erre Herreda biztositotta a helytartót, hogy e hir is puszta koholmány s azután elbucsuzott, s megköszönte a megnyugtató választ.

Pizarronak még csak sejtelme sem volt arról, hogy Herreda azt jött kikémlelni, vajjon nem gyanit-e a helytartó valamit azon veszélyről, mely ellenségei részéről fenyegeti.

Igy érkezett el a vasárnap. Épen dél volt. Spanyol szokás szerint a napnak e szakában az utcákon minden csendes és a nagyuri házaknál még a szolgák is mind alusznak a szobában.

Ekkor 18 összeesküvő, Herredával élükön, az utcára rohant s e kiáltással:

- Sokáig éljen a király! Halál a zsarnokra! betörtek a helytartó palotájába.

Ez épen az asztaltól kelt volt fel s néhány barátjával társalgott. Egyszerre egy apród rohant a terembe halálsápadtan és tudatta a veszélyt urával.

- Zárd be az ajtót! - kiáltott Pizarro egyik lovagra, de ez annyira elvesztette fejét, hogy a lépcsőn akarta az összeesküvőket feltartóztatni, de fegyvertelen lévén, csakhamar leszurták.

Midőn az összeesküvők az ebédlőbe törtek, az ottlévő lovagok közül néhányan az ablakon menekültek ki, mások ismét a mellékszobába vonultak Pizarroval. Most rövid, de kétségbeesett küzdelem következett, melyben az öreg Pizarro egy oroszlán bátorságával védte magát.

- Bátorság, barátaim! - kiáltá - még mindig elegen vagyunk arra, hogy ez árulókat megfékezzük! - De e percben tiz kivont kard villant meg feje fölött, nyakán csakhamar sulyosan megsebesitették, mire a földre rogyott s végre Herredától kapta meg a halálos döfést.

Ily nyomorult véget ért tehát Peru meghóditója, ki néhány órával azelőtt még oly korlátlan hatalommal uralkodott az egész birodalmon, mint előtte annak örökös inkái. Halála méltó volt életéhez; senki sem ejtett könnyet annak elestén, ki a részvétet maga sem ismerte soha.



A feledékeny cica.

Volt egyszer egy kis lány, Mancinak hivták, akinek volt egy szép kis cicája. Volt ennek a kis lánynak két testvére és két unokatestvére, akik mind fiuk voltak és mindegyiknek volt egy-egy kis kutyája.

A kutyusok eleinte nem jó szemmel nézték a kis cicát, de csakhamar megbarátkoztak és együtt játszottak naphosszat az udvaron. Egyre hallani lehetett, amint vigan kiáltoztak, hogy "vau-vau" és "miau-miau". De a sok vau-vau ugy elnyomta a kis cica miákolását, hogy alig mert már megszólalni.

Végre, hogy hogy nem, egy szép napon képzeljétek csak mi történt! Szegény kis cica miákolni akart - és nem tudott. Százszor is megpróbálta, de hiába, egészen elfelejtette a módját. M-m-m-vau, m-m-m-vau, hangzott egyre, ha kiabálni próbált, ugy hogy jobban hasonlitott a hangja a kutyusok ugatásához, mint a miákoláshoz.

Nagyon szomoru lett emiatt a kis cica, ide-odafutkosott az udvarban és keservesen kiáltozott. Arra ment a nagy fehér kakas és megkérdezte tőle, hogy mi baja van.

- Jaj, jaj, te kedves nagy fehér kakas, - panaszkodott a kis cica - elfelejtettem a cicanyelvet. Hiába próbálom, sehogyse tudok egy szót se kiejteni, csak ezt tudom, hogy: m-m-m-vau!

- Sebaj, cica pajtás - szólt a kakas. - Majd megtanitalak én. Mondd utánam: m-m-m-kukuriku!

- Dehogy, dehogy, - szólt a kis cica - nem igy beszélnek cicanyelven! - És kiabálva továbbszaladt.

Arra ment a bárány, az is megkérdezte mi baja.

- Jaj, jaj, te kedves bárány, - szólt siránkozva a cica - elfelejtettem a cicanyelvet. Hiába próbálom, sehogyse tudok egy szót se kiejteni, csak ezt tudom, hogy m-m-m-vau!

- Sebaj, cica pajtás, - szólt a bárány - majd megtanitalak én. Mondd utánam: m-m-m-bee!

- Dehogy, dehogy, - szólt a kis cica - nem igy beszélnek cicanyelven! - És tovább kiabált.

Arra jött a ló, az is megkérdezte, mi baja.

- Jaj, jaj, te kedves lovacska, - jajgatott a kis cica - elfelejtettem a cicanyelvet. Hiába próbálom, sehogyse tudok egy szót se kiejteni, csak ezt tudom, hogy m-m-m-vau!

- Sebaj, cica pajtás - szólt a ló. - Majd megtanitalak én. Mondd utánam: m-m-m-nye-he-he-he!

- Dehogy, dehogy, - mondta a kis cica - nem igy beszélnek cicanyelven! - És tovább jajgatott szegény.

Arra ment az ökör, az is megkérdezte, mi baja van.

- Jaj, jaj, te kedves boci, - siránkozott a kis cica - elfelejtettem a cicanyelvet. Hiába próbálom, sehogyse tudok egy szót se kiejteni, csak ezt tudom, hogy: m-m-m-vau!

- Sebaj, cica pajtás, - vigasztalta a boci - majd megtanitalak én! Mondd utánam: m-m-m-buuu!

- Dehogy, dehogy, - mondta a kis cica - nem igy beszélnek cicanyelven! - És tovább siránkozott szegény.

Egyszer csak meglátta, hogy ott ül a kis baba egy nagy széken a konyhaajtóban. Odament hozzá és megszólitotta:

- Édes-kedves kis baba. Nagyon nagy zavarban vagyok. Elfelejtettem a cicanyelvet. Hiába próbálom, sehogyse tudok egy szót se kiejteni, csak ezt tudom, hogy: m-m-m-vau! Nem tudnál megtanitani engem?

A kis baba lehajolt hozzá és rákezdte: m-m-m-brühühü!

- Dehogy, dehogy, - mondta a kis cica - nem igy beszélnek cicanyelven! - És tovább jajveszékelt ott a konyhában.

- Mi bajod van? - kérdezte egyszerre egy szelid hang a háta mögött.

- Jaj, jaj, - siránkozott a kis cica anélkül, hogy hátranézett volna - elfelejtettem a cicanyelvet. Hiába próbálom, sehogyse tudok egy szót se kiejteni, csak ezt tudom, hogy: m-m-m-vau!

- Fordulj csak meg! - szólt a szelid hang.

A kis cica megfordult. Gyönyörü nagy szürke macska állt ott mellette.

- Én megtanitalak beszélni - szólt a macska. - Állj csak ide mellém és mondd utánam, amit beszélek!

Igy szólt a szürke macska és elkezdett teljes erejéből kiabálni: miau! miau!

- Ez az, ez az! - kiáltott a kis cica és rákezdte ő is tele torokból cicanyelven, hogy: miau! miau!

Nagyon boldog volt a kis cica és olyan jól megtanulta a miákolást, hogy akármennyit is játszott azontul a kutyusokkal a finom, zöld füben, soha többé el nem felejtette.





JEGYZET


* Szöveghiány! (az elektronikus változat szerk.)