---

Tartalom

Bevezetés
Wittner Mária: "Lelkiismeret-furdalásom van, hogy életben maradtam"
Hrozova Erzsébet: "Akire lőnek, az visszalő"
Kabelács Pál: "Volt értelme"
Szigetvári István: "Maga lőtt, mi visszalőttünk, tehát kvittek vagyunk"
Vizi Imre: "Fölnyitjuk az ágyút, hát nincs benne ütőszög"
Nagyidai József: "Nekem a Corvinban maradt az egész életem"
Kajtár Imre: "Nekünk vörös holocaust volt ez a negyven esztendő"
Sebestyén Mária: "Aki vérzik, azt el kell látni"
Márton Erzsébet: "...mindennap át kellett élnem, hogy elvisznek valakit akasztani"
Takács Béla: "Biztosítottuk a rádió-összeköttetést a világgal"
Csongovai Per Olaf "...azt ajánlottam Kádárnak, a párt lépjen be a forradalomba"
Mátéffy Csaba: "...itt valaminek történnie kell!"
Rövidítések jegyzéke
Az eredeti interjúk adatai
Névmutató

---

Bevezetés

Ezzel az interjúkötettel az '56-os forradalom fegyveres harcosainak sorsát, élettörténetét kívánjuk közkinccsé tenni. Az interjúk segítségével a felkelők életébe és forradalom alatti cselekedeteibe pillanthatunk be. Megismerhetjük a "pesti utca" néhány harcosának sorsát és választ kaphatunk arra a kérdésre is, hogy az utcai harcosok hogyan jutottak el odáig, hogy fegyvert fogjanak a szovjet intervenciós csapatok ellen. Az egykori harcosok beszélnek arról is, hogy milyen elképzelésekkel, mely célokért vállalták az életveszélyt, hogyan alakult életük a forradalom alatt és után, s milyen megtorlást, gyakran az 1989-90-es rendszerváltozásig tartó büntetéseket, hátrányokat kellett elszenvedniük. Évtizedekig őrzött titkokat tárnak fel, titkokat, amelyekért egykor akasztófa járt, titkokat, amelyek - éppen, mert megszűntek titkok lenni - ma már szinte hétköznapivá egyszerűsödött történeteknek hangzanak.

Az eddig megjelent emlékezések és tanulmányok csak a felkelők egy kis hányadát mutatják be. Bármennyire szorgalmasan kutatjuk is a harcosok sorsát, sohasem fogjuk tudni mindazoknak a nevét, életútját, harcait és szenvedéseit, akik a pesti utcán életüket tették kockára - vagy vesztették el - 1956 októberében-novemberében. Pedig ők voltak azok a mindenre elszánt, jórészt fiatal férfiak és nők, akik szembeszegültek a szovjet hadsereggel, akik korszerűtlen kézifegyverekkel és Molotov-koktélokkal támadtak a tankokra, s leleményességükkel, elszántságukkal - ha csak napokra is, de - megtorpanásra késztették a támadókat. Ez alatt a két hét alatt az egész világ Magyarországra figyelt, és döbbenten állt szemben a rövid életű csodával. A lapok címoldalon közölték a harcosok fényképét (gyakran vesztükre, hiszen e fotók alapján lehetett a bírósági eljárások során azonosítani őket), s lelkesen számoltak be elért harci sikereikről. 1956 végén az amerikai TIME hetilap a "Budapesti harcos"-nak ítélte oda az "Év embere" címet.

Sok vita volt már arról, hogy az értelmiség vagy a munkásság volt-e a főszereplője 1956-nak. A szerzők többnyire csak a forradalom gondolati előkészítőit, a Petőfi körös vagy a Nagy Imre köréhez kapcsolódó értelmiségieket vetik össze a forradalom napjaiban megszerveződő különböző bizottmányokkal és a végsőkig kitartó munkástanácsokkal, de nem adnak kellő súlyt a budapesti utcákon harcoló fiataloknak - s nem az ő szerepük kellő értékelésével lehet megítélni a munkásság és az értelmiségiek - egymást kiegészítő - szerepét.

...

Az itt közölt élettörténetek - a szó tudományos, statisztikai értelmében - nem reprezentatívok, de reprezentatívoknak tekinthetjük köznapi értelemben, vagyis úgy, hogy ezek a sorsok lényegüket tekintve nem különböznek a többi, sok száz vagy ezer harcos sorsától. A kötet egyik szerkesztője fájdalmasan igaz szavakkal így jellemzi a pesti utca harcosait: "Tetteiket, cselekedeteiket a forradalmak logikája határozta meg, esetenként durván és kegyetlenül viselkedtek. A forradalom azonban nem ünnepi beszéd egy napfényes délelőttön, nem zászlólobogás a tavaszi szélben, s főként nem patyolattiszta kezek barátságos integetése, hanem gyakran véres és szörnyű események sorozata. Olyan eseményeké, amelyek, lehet, nem felemelőek és távol állnak a forradalom elvont ideájának tisztaságától, de amelyek éppen a forradalom gyakorlatának sajátos természetéből következnek... Az interjúkból kibontakozó hétköznapok eltávolítják az olvasót a forradalom mítoszától és közelebb hozzák a forradalom hétköznapjaihoz. Ezek a hétköznapok sokkal egyszerűbbek, mondhatni sokkal unalmasabbak, mint romantikus ihletésű film- és olvasmányélményeink. ... Semmi olyan nem történt, ami lenyűgöző lett volna... Ezért tarthatjuk fontosnak, hogy az érdeklődők a forradalom hétköznapjait is megismerjék." S tegyük hozzá: a megtorlás nem hétköznapi borzalmait is.

Ebben a kötetben a pesti utca tizenkét egykori szereplője mondja el életét, s azon belül ötvenhatos szereplését. Valamennyien részt vettek a fegyveres ellenállásban, van, aki harcosként, van, aki rádiósként, s olyan is van, aki "csak" segédkezett, sebesülteket és élelmet szállított, kisegítő tevékenységet végzett. Az élettörténeteket az 1956-os Intézet Oral History Archívuma gyűjtötte össze. Egy tucat egykori harcos visszaemlékezése természetesen nem tükrözi a fegyveres ellenállás egészét, s távolról sem elegendő ahhoz, hogy rekonstruáljuk mindazt, ami Budapesten történt. De ezt amúgy sem lehetne a történészi hitelesség igényével megtenni. Éppen a felkelés spontaneitása, a körülmények állandó változása miatt a fegyveres harcokról alighanem mindörökre csak töredékes és hiányos, illetve elkerülhetetlenül szubjektív elemekkel átszőtt képünk lesz.

A történész kutatómunkája során kétféle forrásra támaszkodhat: a szóbeli emlékekre és a hivatalos iratokra. Mindkettőnek vannak értékei és hiányosságai. Az egykori szereplők emlékezete a közvetlen élmény hitelességével tudja felidézni a történteket. A fegyveres harcosok esetében csak ők tudják, hogyan is működtek a csoportok, milyen fegyverzetük volt, mit éreztek és gondoltak, mialatt életüket folyamatosan kockára téve, gyakran lázas önkívületben harcoltak, menekültek, sebesülteket mentettek, fegyvert és élelmiszert rekviráltak. Csak a visszaemlékezésekből ismerhetjük meg a csoportok szervezeti felépítését, a harcosok és a csoportok közötti kommunikáció módozatait, az alkalmazott taktikát és stratégiát - ha ilyenről egyáltalán lehet beszélni. S amit a leginkább megismerhetünk: a fegyveres harcok mindennapjai. Ugyanakkor az emlékezet csalóka és az emberi elme gyarló, feledékeny, és könnyen keverednek benne valós élmények későbbi információkkal, személyes tapasztalatokkal és csak hírből ismert eseményekkel.

Ezért csak szigorú kritikával szabad elfogadnunk forrásként a szóbeli visszaemlékezéseket. Ugyanilyen vagy talán még szigorúbb forráskritikával kell azonban azokat az írásos dokumentumokat is értékelnünk, amelyek a bíróságok irattárából kerülnek elő. Az ezekben szereplő "vallomások" értelemszerűen nem a kihallgatott fegyveres felkelő valódi cselekedeteiről szólnak, hanem vagy arról, hogy a kihallgató tiszt mit akart a vádlott szájába adni, mit akart a vádlottól hallani, vagy éppen arról, hogy a vádlott hogyan igyekszik elkerülni az akasztófát, s ennek érdekében milyen mesével tudja elterelni saját magáról a kihallgató figyelmét. Ezért az egykori harcosok szóbeli visszaemlékezései, hiába az eltelt közel negyven esztendő, sokkal közvetlenebb képet adnak a forradalom napjairól, mint a belügyi kihallgatási jegyzőkönyvek, pedig azoknak minden oldalán ott a vádlott egykorú hitelesítő aláírása.

Mindezt előrebocsátva e kötetet nem történeti forráskiadványként adjuk az olvasó kezébe, hanem sokkal inkább mint történeti szociográfiai olvasókönyvet, amelyből az utókor, benne a ma élők többsége képet alkothat magának arról, hogy mi is történt a pesti utcán 1956-ban, a megtorlás milyen kegyetlen volt, s azt hogyan viselték el. S képet kaphatunk arról is, hogy a fegyveres harcosok honnan jöttek, milyen szenvedélyek, indulatok, esetleg véletlenek hatására váltak hőssé és áldozattá, s milyen sors várt rájuk a forradalom leverése után.

Bizonyos esetekben a jobb megértést elősegítendő jegyzetekkel igazítjuk el az olvasót. Ezek egy-egy fogalom vagy személy, intézmény stb. első említésénél adnak tájékoztatást, és csak különösen fontos esetekben helyesbítik az emlékezők tárgyi tévedéseit. Ahol részletekbe menő kutatásra lett volna szükség a jegyzet elkészítéséhez, ott attól eltekintettünk. Az interjúkban előforduló rövidítéseket, utalásokat és a börtönzsargon néhány gyakoribb szavát külön jegyzék tartalmazza. Ez az interjúgyűjtemény a Magyar Tudományos Akadémia Jelenkorkutatási Bizottsága és az '56-os Intézet együttműködésének keretében megjelenő sorozat második kötete. A bizottság anyagi támogatásáért ezúton mondunk köszönetet.

Budapest, 1994. március
Kozák Gyula

---