NAGY KÁROLY: ARANYBILINCS

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-55-2 (online)
MEK-15350

A rulettgép megindult. A kis golyó kattogva szaladt körbe és minduntalan kiugrott a gép rovátkáiból. A kerék forgása végre lassúbb lett. A nagy asztal körül ülő frakkos és szmókingos urak és kivágottruhájú hölgyek előremeredt fejjel figyelték a fehér golyót. Aztán szinte egyszerre szisszentek fel.

Hosszúnyelű gereblyéjével, néhány kivételével minden tétet maga elé húzott. Az ott maradtakhoz bankjegyeket tolt. Egyikhez egész csomót.

Jeffry Hopkins kinyújtotta kezét a bankjegyek után. A keze nem reszketett. A pénzt különböző zsebeibe gyűrte, felállt és cigarettára gyujtott. Aztán lassan kifelé indult.

A játékosok csodálattal vegyes irigységgel néztek utána. Még Monte-Carlóban is tisztelettel bámulnak az olyan emberre, akinek egy este, nyolcszor egymásután jön ki a huszonegyes.

Helyét azonnal elfoglalta valaki. Amikor behajtotta maga mögött az ajtót, félfüllel és elmosódottan hallotta még a krupier szintelen hangját.

Kiért a kaszinót körülvevő parkba. Mély lélegzettel szívta cigarettáját és jóleső érzéssel fürdette fejét az éjszakai szellőben.

- Ötszáznyolcvanezer frankot nyertem - gondolta magában, de az est e jelentős története nem izgatta fel és még csak különösebb örömet sem szerzett neki.

Jeffry Hopkins kalandor volt. Olyan becsületes kalandorféle. - Világcsavargó - szokta mondani önmagáról.

- Valaminek történni kell! - ez volt az elve és amint most, harminchárom éves korában, fejét egy pálmafának támasztva megállapította, eddig még sosem halt éhen. Élt, sőt jól élt. Bejárta már úgyszólván az egész világot, volt bálnavadász a Spitzbergák táján, volt cow-boy Délamerikában, torreádor Buenos-Ayres-ben és versenylótréner Magyarországon. Közben világháború is volt és Jeffry Hopkins mint repülőfőhadnagy szolgált az angol hadseregben, de mikor vége lett a háborúnak, sietett ki Kinába, mert már nagyon kíváncsi volt a Min tartományra, a Min folyó mentén, ahol állítólag a legszebb kínai nők élnek.

Monte-Carlóban három napja tartózkodott és az első két napon elvesztette azt a húszezer frankot, amit magával hozott. Ma azonban különös dolog történt vele. Üldözőbe vette a huszonegyes szám..

Mikor délelőtt lement reggelizni, megjegyezte, hogy a huszonegyes számú pincér szolgálta ki. A fizetésnél négy frank és huszonegy centimes-ot számítottak. Mikor a ruhatárhoz lépett, hogy porköpenyét és kalapját elkérje, meglepődve állapította meg, hogy a ruhatári száma huszonegy.

Meglepetése csodálkozássá nőtt, amikor ebéd után taxin visszaérkezett a szállójába. A taxaméter 21 frankot mutatott és mikor az autó elindult és Jeffry utána nézett, látta, hogy a kocsiszám is huszonegy.

- Na, ez már igazán különös véletlen, - mondta és elhatározta, hogy ezt a véletlent megpróbálja kihasználni.

Megállt a rulett-terem ajtajában és egy furcsa ötlettől megkapva, megszámolta, hányan ülnek az asztal körül.

- A véletlen folytatódik - mondta. - Huszan vannak. Én vagyok a huszonegyedik.

Gondolkozás nélkül tette fel összes pénzét a huszonegyes számra. A pénzt amit nyert, állandóan ott hagyta. A krupier minden menet után egykedvűen mondta.

Nyolcszor egymásután jött ki a vörös huszonegy. Jeffry végül ötszáznyolcvanezer frankot nyert.

- Úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna - szűrte le egész életének alapvető motívumát. Elhajította cigarettáját és megindult a park pálmafái között hazafelé.

Már majdnem kiért a parkból, mikor észrevette, hogy az egyik padon egy nő ül. Állát tenyerébe támasztva, lehunyt szemmel ült és Jeffry közeledő lépteire sem emelte fel a fejét.

- Valami kis kaszinótündér lehet - gondolta Jeffry - aki idejött Monte-Carlóba, hogy meghódítsa a világot és elvesztette az utolsó souját is.

Vállat vont és tovább akart menni, de a nő szoborszerű mozdulatlansága visszatartotta. Megállapította, hogy a leány fiatal, kifogástalan estélyi ruhája fölött kis pelerin van, a haja szőke és a lába szép. Ennélfogva odalépett a padhoz és minden bevezetés nélkül megkérdezte:

- Csinos, igazán nagyon csinos - állapította meg Jeffry és most már ellentmondást nem tűrő hangon ismételte a kérdést.

A leány kicsit elmosolyodott az erélyes hangra, de aztán engedelmesen válaszolt.

- Most azt hiszi, hogy valami félvilági nő, grand kokott vagyok, aki elé a férfiak szórják a pénzt, hogy legyen mit elveszítenem.

- Nem, - felelte Jeffry barátságos hangon - inkább azt hiszem, hogy egy jóképű, csinos pénztárosnő, aki sikkasztott.

- Akkor hát valami ifjú milliomoshölgy, akit amerikai papája szórakozni hozott vagy küldött Chikágóból.

- Rendben van. A dolog felett napirendre térünk. Én azonban megmondom a nevem, ha nincs ellene kifogása. Jeffry Hopkins vagyok, az angol hadsereg leszerelt főhadnagya. Foglalkozásom világcsavargó, harminchárom éves vagyok, fogaim épek, újraoltottak nyolc esztendős koromban.

- Köszönöm. Maga nagyon kedves fiatalember. Ha kedve tartja, szólítson Nórának.

- A legnagyobb örömmel, - felelte Jeffry - de mondja csak, az a pénze, amit elvesztett... hm...

- Nem, dehogy, csak azt szeretném tudni, hogy maradt-e valami pénze?... mit fog most csinálni?

- Na, egy kevés még maradt, bár bevallom, kellemetlen ez a veszteség. De három nap mulva megyek Nizzába és ott... hm... ott találkozom a hozzátartozóimmal. Nagyobb baj nincs.

- Nézze, Nóra - mondta aztán hirtelen - nekem volna egy indítványom. Menjünk vissza a kaszinóba.

- Játszani. Úgy látszik, ma nyerőszériában vagyok. Ez a huszonegyes szám, amelybe reggel óta minduntalan beleütközöm... azt hiszem visszanyerhetnénk, amit elvesztett.

- Nem baj, hozzátesszük az én pénzemet is. Közösen fogunk játszani. Én az előbb sokat nyertem.

- Nézze, ha nyerünk, közös lesz a nyereség. Nekem megéri a kockázatot, mert a játékban természetesen én is babonás vagyok. Nem érti? Huszonegyedikén jött, huszonegy éves és...

- Várjon és csodálkozzék. Látja ezt a gyöngysort a nyakamban? Ugy-e szép.

- Nem túlságosan lelkiismeretes dolog tőlem, hogy elfogadom az ajánlatát, de ha olyan nagy kedve van hozzá, menjünk.

Felállt és összevonta vállán a pelerint. Aztán elindultak a kaszinó kivilágított épülete felé.

- Nem értem magát, - mondta Nóra - miért játszik állandóan a huszonegyre, ha látja, hogy nem megy?

Jeffry megrántotta a vállát és nem felelt. Az arca nyugodt volt, csak homlokán duzzadtak meg az erek.

- Minek van értelme az életben, kislány? Na, de ez a filozofáló hang nem ebbe a terembe való. A szerencsejátékos egyébként is csak akkor szokott filozofálni, ha minden pénzét elvesztette. Nekünk pedig van még.

Jeffry egy csomó bankjegyet csúsztatott a hetesre. A rulettgép megindult. A fehér golyócska egy darabig kattogott, aztán megállt.

Jeffry és Nóra egymásra néztek és nem tudták, nevessenek-e, vagy bosszankodjanak. Végül is elnevették magukat.

Jeffry kissé sápadtan, lassan felemelkedett. Gépies mozdulattal a zsebébe nyult és cigarettát vett elő. Megindultak a kijárat felé.

A parkban szótlanul mentek egymás mellett. A kavics ropogott a lábuk alatt. Az éjszaka csendes volt, tele illattal és titkokkal, amilyen csak egy monte-carlói éjszaka lehet.

- Velem ne törődjön. Én három nap mulva Nizzában vagyok és ott már nincs semmi gondom, de maga mit fog most csinálni?

- Én?... Mondok magának valamit, Nóra. Úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna. Engem ne féltsen.

- Nem hinném. Talán csak a szituáció érdekes, ahogy összekerültünk. Engem nagyon szigorúan neveltek. Mindig beleütköztem a nagy "Nem szabad"-ba. Most aztán megszöktem egy hétre, hogy egy kicsit éljek, mint a többi korombeli nő. Itt a társadalmi formák megkerülésével megismerkedtem egy fiatalemberrel, kölcsönösen elvesztettük egymás pénzét...

- Nem sajnálom. Gyönyörűek ezek a pálmák, az éjszaka csodálatos és én boldog vagyok.

Hátradőlt a padon és mélyen beszívta az illatokkal terhes levegőt. Jeffry kicsit meghatva nézte. Karja, szinte öntudatlanul fonódott a leány karcsú dereka köré. Ráhajolt a finomvonalú szájra és megcsókolta.

Jeffry Hopkins frissen, simára beretvált arccal, hosszú házikabátban kijött a fürdőszobából, felhajtott egy csésze teát és az ágyhoz húzott egy karosszéket. Leült és rágyújtott. Elgondolkozva nézte az ágyban derült nyugalommal alvó leányt.

Nóra most megmozdult, kinyitotta a szemét és rámosolygott Jeffryre. Aztán az órájára pillantott.

- Jeff - mondta - mit jelent az, hogy már egy fél perce ébren vagyok és még nem csókoltál meg.

Az ágy szélére ült. Nóra átölelte a nyakát és megcsókolta a férfit, aztán kiugrott az ágyból, összefogta mellén a pizsamakabátot és kiszaladt a fürdőszobába.

Tíz perc mulva együtt ültek a reggelizőasztalnál. Nóra farkasétvággyal evett és állandóan beszélt. Egyszerre hirtelen elhallgatott.

- Jeffry - mondta halkan, egy kis gondolkozás után - tudod te, hogy ma milyen nap van?

- Nem, nem. Hallgass ide Jeffry! Én tudom, hogy te, a kalandokkal teli életed folyamán sok nőt szerettél, de érzem, hogy ez a három gyönyörű nap nyomokat hagyott benned. Megkedveltél. Nekem egy új fejezetet jelent az életemben és mondhatom, hogy nem bántam meg semmit. Egy dolog aggaszt. Eljátszottad a pénzedet és most esetleg nélkülözni fogsz.

- Ugyan kicsi lány, hát még nem ismersz engem? Én nem szoktam nélkülözni. Megvan az adottságom hozzá, hogyha lehet, tudok nagyon szépen élni és ha kell, tudok nagyon keményen dolgozni.

- Itt van egy levél egyik barátomtól. Tegnap kaptam. Azt írja az öreg Fred, hogy bálnavadászexpedíciót tervez a Déli sark felé. Hív, hogy jöjjek én is. Elmegyek.

Jeffry áthajolt az asztalon és megcsókolta a leány keskeny kezét. Kicsit zavartan mondta.

- Nézd, Nóri, én tulajdonképpen azt sem tudom, hogy ki vagy. A sors, amely engem mindig szeretett, három napra megajándékozott veled. Összehozott minket a monte-carlói éjszaka. Nem is hittem, hogy ilyen meleg érzések élnek még bennem. Sajnálom, hogy el kell szakadnunk, de beláthatod, hogy nem tehetek mást.

Nóra hátradőlt a széken. Nagy barna szemei gondolkozva révedeztek a szállodai szoba bútorain. Aztán hirtelen kinyújtotta a kezét az asztalon fekvő ujságok után. Pár pillanatig lapozgatott az egyikben, aztán átnyújtotta Jeffrynek.

- Nézd, Jeffry... én véletlenül megláttam ezt a cikket... arra gondoltam, hogy te pilótatiszt voltál... ha belépnél a hadseregbe, nem kellene elmenned a déli sarkra... talán még találkozhatnánk is, ha a közelben maradsz.

Nóra csókra nyujtotta a száját. Jeffry megcsókolta és könnyedén visszatette a székre.

A lányt a váratlan siker beszédessé tette. Szorgalmasan magyarázta, hogyan fog majd időnkint megszökni, hogy Jeffryvel találkozzék. Hosszú idő telt el, mikor ijedten nézte meg az óráját.

Gyorsan öltözni kezdett. Jeffry felvette a nyakkendőjét és házikabátját zakkóval cserélte fel. Mire készen lettek, indulni kellett. Legnagyobb meglepetésére Nóra azt mondta, hogy ne kisérje a vasúthoz.

- Ne félj semmit és ne féltékenykedj. Egy öregúr és két idősebb hölgy jön értem...

Jeffry csak a szálló bejáratáig kísérte a leányt. Nóra beült egy taxiba, Jeffry pedig magához intette a portást.

A két lakáj némán és nesztelenül nyitotta ki a szárnyas ajtókat. Mozdulatlanul álltak, míg Katalin hercegnő, most már III. Katalin, Arragónia uralkodónője belépett a dolgozószobájába.

A hercegnő leült az íróasztal elé a magas támlájú karosszékbe és egyideig érdeklődve olvasta a magával hozott írást.

Orton gróf, az új miniszterelnök, pár pillanat mulva belépett és mosolyogva csókolt kezet az uralkodónőnek.

- Kedves gróf, úgy szeretnék önnel beszélni, mint régi jóakarómmal és barátommal.

- Nézze, kedves Orton, három hete, hogy felültettek arra a trónra, amelyről húsz évvel ezelőtt szegény apámat letaszították. Én ezt a trónt meg akarom becsülni és meg akarom védeni. Olyan kis nemzet vagyunk, hogyha nem gondoskodunk idejekorán minden használható eszközről, nagyon könnyen elbánnak velünk. Épp azért, bár elvben ellensége vagyok a háborúnak, mégis jónak látom, hogy egy erős mintahadsereget képeztessek ki.

- Számíthat rám, fenséged. Én egyébként is minden lehetőt elkövettem, hogy legmagasabb utasításaihoz híven járjak el.

- Száztíz hadirepülőnk van. A pilóták és mechanikusok száma a tisztekkel együtt kétszáznyolcvan főre rúg.

- A legkiválóbb pilótatiszteket gyüjtöttük össze. Ideiglenes parancsnokuk Jefferson Hopkins, angol pilótatiszt, akit kapitányi ranggal vettünk fel a hadseregbe. Elsőrangú szakember.

- Köszönöm, kedves Orton. Intézkedjen, hogy holnapután délben szemlét tarthassak. Viszontlátásra.

A miniszterelnök eltávozott, a hercegnő pedig új cigarettára gyújtott és egy vaskos aktaköteg olvasásába mélyedt.

Az óriási repülőtér fölé lassan leereszkedett a sötétség. A tágas hangárokkal szemben vöröstéglás épület emelkedett. A pilótakaszárnya. Az épület földszinti ablakain fény szűrődött ki. A tiszti étkező visszhangzott a jókedvű kurjongatástól. Pezsgősüvegek dugói durrogtak, csörögtek az evőeszközök, hangos, egészséges nevetések harsantak fel.

Az étkezőben huszonhárom pilótatiszt volt. Angolok, németek, franciák, olaszok, volt egy magyar, egy spanyol és egy orosz is. Körülülték a hatalmas asztalt és olyan étvággyal vacsoráztak, amilyen csak erős idegzetű embereknek van.

Az asztalon Hopkins kapitány ült. Mellette Georg Hilton, régi barátja, akivel hosszú évek után itt hozta össze a véletlen.

- Érdekes társaság ez, - mondta Jeffry Georgnak. - Még véletlenül sem akad köztünk egy bennszülött.

- Úgy látszik, nincs tehetségük a pilótaságra. De hagyjuk ezt, Jeffry, megigérted nekem, hogy elmeséled az utolsó évek történetét. Ezzel az elbeszéléssel még adósom vagy.

- Csak üljetek le fiúk és mulassatok nyugodtan. Nekem van egy kis beszédem Hilton főhadnaggyal.

Elvonultak a terem sarkába. Egy pincér utánuk vitte a pezsgőjüket. Jeffry beszélni kezdett. Elmondta különös és színes életét és elbeszélte a montecarlói kalandot.

- Igy kerültem ide és mondhatom, nagy örömömre szolgált, hogy itt találtalak. Ez a három hét kellemesen telt el. Remek gépek, jó katonák, jó munka és jó pezsgő. Én mondom neked, öreg légifiákeres, hogy szép az élet.

- Szép, szép, csak érteni kell hozzá. Te érted és én irigyellek. Illetve, nem is irigyellek, csak ezentúl nem megyek le a nyakadról. Én is akkor élek csak, ha az életem nem egyhangú. Ezentúl együtt járunk a kalandok után.

Ebben a pillanatban egy altiszt lépett be. Körülnézett a teremben és Hopkins kapitányhoz lépett. Feszesen tisztelgett és egy levelet nyújtott át.

A nagy asztalnál a mulatság már elérte a tetőpontját. A pilóták, akiknek olyan ritkán szabad szeszes italt élvezni, most alaposan kihasználták parancsnokuk engedékenységét. Olyan nagy volt a lárma, hogy nem hallották Jeffry kiáltását.

Jeffry rápillantott a szintén vigyázzbamerevedett Georgra és gyors, pattogó hangon beszélni kezdett.

- Uraim, a mulatságot befejeztük! Félórán belül mindenki ágyban van! Holnap féltízkor az összes gépeket felülvizsgálni. Féltizenkettőkor felszállásra készen várakozni! Most kaptam értesítést, hogy az uralkodóhercegnő, III. Katalin őfensége szemlét tart fölöttünk. Aki valami hibát csinál, letöröm a derekát. Oszolj!

- Tudod, Georg - mondta Hopkins, mikor félóra mulva elindultak a szobáik felé, - hogy a parancsnokoskodás egy kicsit gyerekes dolog?

- Azt mondtam az előbb a fiúknak, hogyha valaki valami hibát csinál, letöröm a derekát. Nem gondolod, hogy a pilótáknál nincs szükség az én közreműködésemre? Ha ott egy hiba történik, akkor az a fickó maga töri le a derekát.

- Igazad van. Magam is észrevettem, hogy néha filozofálok. Úgy látszik, öregszem.

- Nem. Nem értem a dolgot. Legalább írt volna... Ha viszont nem vagyok neki fontos, miért nem engedett el a Déli sarkra?

- Na, majd meglátjuk! Egyelőre kíváncsi vagyok erre a holnapi szemlére. A hercegnő várhatott volna még egy kicsit. Három hét nagyon kevés idő egy légiflotta összeszoktatására, akármilyen gyakorlott hadipilótákat szedtek is össze. Jóéjszakát, Georg!

- Mordaunt főhadnagy vagyok, őfensége szárnysegéde. A hercegnő kéri önt, hogy a szemle előtt jelentkezzék nála kihallgatásra, a város szélén lévő vadászpavillonban.

Jeffry megrántotta zubbonyát és megigazította sapkáját. Lementek és beültek az adjutáns lent várakozó autójába. Negyedóra mulva a vadászpavillon előtt voltak.

Keskeny folyosón siettek végig, a főhadnagy megállt egy ajtónál, amely előtt szintén rohamsisakos katona állt. Kinyitotta az ajtót és betessékelte Hopkins-t a szobába. Aztán bekopogott a másik szobába és benyitott.

Jeffry belépett és megállt az ajtóban. A kissé sötét szoba sarkában, az asztal előtt női alakot pillantott meg, aki a térkép fölé hajolt.

A nő lassan felemelte a fejét. Jeffry kinyitotta a száját, hogy bemutatkozzék, aztán becsukta, aztán újra kinyitotta és úgy is hagyta. Hang nem jött ki rajta.

Pár pillanat mulva az ünnepélyes csendet jókedvű női nevetés verte fel. Az ismert hangra a folyosón álló testőr haptákba vágta magát, Mordaunt főhadnagy szárnysegéd pedig értelmetlenül csóválta a fejét.

Félóra mulva megállt az udvari autó a pilótakaszárnya előtt. Jeffry kiugrott a kocsiból és felrohant a lépcsőkön. Nagy robajjal nyitott be a szobájába, úgy, hogy az ablaknál álló Georg Hilton ijedten fordult vissza.

Jeffry ledobta magát a díványra, nagyot fújt és megtörülte izzadó homlokát.

- Főhadnagy úr, adjon egy pohár whiskyt! - kiáltotta Jeffry recsegő hangon.

Georg ijedten szaladt a szekrényhez és pár pillanat mulva visszatért a whiskyvel.

Jeffry egy hajtásra ürítette ki az italt. Georg egy darabig nézte a lihegő embert, végül megszólalt.

Jeffry úgy nézett a barátjára, mint a tengeri nyulra néz az óriáskígyó, mielőtt lenyelné, aztán rekedten megszólalt.

- Azért, mert a feljebbvalóm vagy, azt még nem írhatod elő, hogy kinek udvaroljak.

- Azt nem, de azt előírhatom, hogy kinek ne udvaroljál. Például, a hercegnőnek nem fogsz udvarolni.

- Nem tetszel meg neki. Idehallgass! III. Katalin, Arragónia uralkodóhercegnője és a montecarlói Nóra egy és ugyanaz a személy.

- Boldog ember, te legalább leülhetsz, ha meglepődöl, de én még csak le sem ülhettem. Elvégre ami nem illik, nem illik.

- Kérlek, bejelent az adjutáns, bemegyek egy meglehetősen homályos szobába. Az asztalnál térkép fölé hajolva ül egy nő. Összeütöttem a bokámat és éppen be akartam mutatkozni, mikor rámnézett.

- Hát ez micsoda buta kérdés? Persze hogy rámnézett. Hova nézzen, mikor én vagyok a szobában. Csak rámnézhet.

- Ugyan fogd már be a szád! Hát mondom rámnézett, mire egyszerűen elfelejtettem a nevem.

- Ő nem felejtette el. Azt mondja: "Na Hopkins kapitány, várom a jelentést." Erre összeszedtem magam.

- Királyi fenség, - mondtam - Jefferson Hopkins repülőkapitány alázatosan bemutatkozik.

Erre felállt az asztaltól, az ajtóhoz ment és halkan becsukta. Aztán hozzámlépett, felágaskodott és megcsókolt.

- Jeffry - mondta -, olyan mulatságos vagy, ha ünnepélyes akarsz lenni! Mi van veled? Tíz perce itt vagy és még nem kaptál fel a két karodra, ahogy szoktál. És nem csókoltál meg. Már nem szeretsz? - Most mondd, mit tettél volna az én helyemben, Georg?

- Erre persze felkaptam és megcsókoltam és közben iszonyú marhaságokat beszéltem összevissza. Egyik pillanatban fenségnek szólítottam, másikban kis szélhámosnak neveztem, szóval izgalmas pillanatok voltak...

- Aztán leültetett, cigarettát adott és nagyon komolyan beszélni kezdett. Elmondta, hogy mióta az eszét tudja, őt arra nevelték, hogy valamikor elfoglalja jogosan megillető helyét, az arragóniai trónt. Igy telt el az élete huszonegyéves koráig. De ez az élet nem tetszett neki. Izig-vérig modern lány volt, szeretett sportolni és flörtölni. Emberi életet akart élni és mikor már biztos volt, hogy felültetik a trónra, valami nagy elkeseredés vett rajta erőt. Kiverekedte, hogy egy hétre elutazhasson egy kicsit szórakozni. Igy került a felismerés veszélye nélkül Monte-Carlóba, így veszthette el minden pénzét, igy ismerkedett meg velem és így vett rajta erőt a montecarlói éjszaka csodálatos varázsa. Szegény kicsi hercegnő. Egyszer életében olyan boldog akart lenni, mint a többi közönséges ember, akiket nem vesz körül szeges drótsövénnyel az etikett, az államérdek és a többi unalmas dolog.

- Szép, szép - mondta aztán, kifújva a füstöt, - de úgy látom, a dolog komolyabb lett, mint a kis hercegnő képzelte. Ez nem egy egyszerű csíny, ez több mint kaland. Mi lesz belőle?

- Nézd Georg, én öreg fickó vagyok, aki már sok mindenen keresztülmentem. Az élet kisebb-nagyobb meglepetései nem zökkentenek ki egykönnyen az egyensúlyomból, de ami azt illeti, meglehetősen tanácstalan vagyok. Romantikus filmeken lát az ember ilyen helyzeteket és nem hittem volna, hogy velem is előforduljon.

- A baj az, hogy nagyon megszerettem. Pedig nem vagyok valami gyenge ember. Az életmódom nagy adag cinizmust is fejlesztett ki bennem... És amint látod, ő is ragaszkodik hozzám, különben nem volnék itt...

- Kapitány úr, alázatosan jelentem, most kaptam az értesítést, hogy Őfensége elindult a repülőtér felé.

Két hónap telt el a jólsikerült szemle óta. Jeffry, aki az ilyen nyugalmas, majdnem egyhangú életet a legkevésbé sem szokta meg, jól érezte magát. Mikor a hercegnő értesítésére időnkint beutazott a fővárosba, valósággal ujjáéledt. A mámoros, lüktető sodrú éjszakák új embert csináltak belőle.

- Úgy érzem magam Nóri, mintha megint húszéves lennék. Ha nem vagy velem, akkor is téged látlak - mondta szinte átszellemült mosollyal a csodálatos hajnalokon -, nem is hittem volna, hogy valaha még ilyen fontos lehet nekem egy nő. Szeretlek.

Katalin ilyenkor átfonta a nyakát és úgy magához szorította, mintha meg akarná fojtani.

- Jeffry, nekem most azt kellene mondanom, hogy meghalnék, ha el kellene válnunk. De nekem nem szabad ilyet mondanom. Én nem a magam embere vagyok. Engem felsőbb érdekek vezetnek, elszakíthatatlan láncokon. Hidd el, már gondoltam arra is, hogy itthagyok mindent és elszököm veled valahová. Valami egészen különös szép helyre, Honoluluba, vagy Braziliába. Esetleg valami elhagyatott kis szigetparadicsomba. De nem lehet. Nekem itt kell maradni, mert az életemet odaadtam ennek a kis országnak, amelyért valamikor meghalt az apám.

Az utóbbi időben sokszor volt ideges. Jeffry hiába kérdezősködött. Ha nagyon erőszakolta a választ, politikai okokat hozott fel.

- Tudod, az itteni köztársasági párt nagyon erős. Mozgolódnak. Kémekkel vagyok körülvéve. Talán még a leveleimet is elolvassák.

- Az nem olyan egyszerű. Még nem jött el az ideje. A pozicióm még nem elég biztos. Várnom kell.

Egy éjjel különösen nyugtalan volt Katalin. Jeffry hiába kérdezte az okát, az asszony összeszorította a fogát és hallgatott. Csak akkor oldódott fel egy kicsit, mikor hajnaltájban Jeffry vissza akart menni a kaszárnyába.

- Nem, nem. Én sem úgy gondoltam. Menj át a Vár-szállóba és aludj néhány órát. Kilencre azonban légy itt. Te leszel az inspekciós szárnysegédem. Azt akarom, hogy holnap délelőtt a közelemben légy.

- Nem. Most nem tudok erről beszélni. Érd be azzal, hogy holnap nehéz napom lesz. Olyan dolgok fognak történni, amik egyáltalán nem nekem valók. Érted, drágám?

Hopkins másnap reggel kilenc órakor jelentkezett a testőrség parancsnokánál, aztán bement Katalinhoz. A hercegnő egyszerű, fekete ruhában ült íróasztalánál, előtte nagy csomó akta hevert. Szeme alatt fekete karikák mélyedtek, arca sápadt volt és tollat tartó keze remegett.

Hopkins a jelenlévő titkárra való tekintettel keményen lejelentkezett, amit a hercegnő komoly fejbólintással vett tudomásul, de látszott rajta, hogy gondolatai máshol járnak. Aztán egy intéssel elbocsátotta a titkárt.

- Nóri - mondta Hopkins, mikor egyedül maradtak - mi van veled? Nagyon rossz színben vagy.

A hercegnő letette a tollat, eltolta maga elől az aktákat és fáradtan dőlt hátra a magastámlájú karosszékben, melynek tetején díszesen faragott, aranyozott korona ékeskedett.

- Valószínűleg tudod, hogy a kedvezőtlen politikai viszonyokra való tekintettel, Orton gróf statáriumot rendelt el.

- Én nem. Én rettenetes dolognak tartom, Illetve... én is helyénvalónak találtam, de csak addig, amíg az elvről volt szó. Mihelyt azonban a gyakorlati része következik a dolognak, megszólal bennem a humanista. És most...

Elhallgatott és fáradtan simította végig sápadt, magas homlokát, aztán rekedten folytatta.

- Nem szivárgott ki a dolog, mert Orton tanácsára a legnagyobb titokban kezeljük az ügyet... neked nem szóltam róla... én ellenem tegnap délután merényletet követtek el.

- Igen. Ebéd után rendszerint lefekszem egy órára pihenni. Tegnap is így történt. Ledobtam a cipőmet és lefeküdtem a diványra. Mielőtt elaludtam volna, eszembejutott, hogy egy fontos iratot elfelejtettem aláírni. Felkeltem és felhúztam az egyik cipőmet, de a másik valahogy a divány alá került. Nem akartam a komornát becsengetni emiatt, hát leguggoltam és benyúltam a dívány alá...

- Látod, ha ez a véletlen nem jön... na hagyjuk! Azonnal hivattam Orton grófot, aki a legnagyobb titokban nyomoztatni kezdett és három órán belül el is fogták a merénylőt.

- A francia tanárnőm. Huszonhatéves gyönyörű lány és most... ma délelőtt ítélkeznek fölötte... és az ítélet... statárium van.

- Nóri, nem szabad gyengének lenni. A hely, melyet betöltesz, kemény akaratot, elszántságot követel. Semmi megalkuvás, semmi félelem.

- Igen, tudom, de nagyon nehéz. Jeff, a dolgot, mint mondtam, nagyon titkolják, ezért a statáriális bíróság itt ült össze a palotában, a tanácsteremben. Nekem természetesen nem lehet jelen lennem, de te bemehetsz. Mihelyt végeztek, gyere és mondd meg nekem... és ha esetleg valami enyhítő körülmény...

Hopkins kiment. Egy palotaőr bevezette a tanácskozó terembe, ahol már együtt ült a bíróság. Jeffry közölte a tárgyalást vezető bíróval, hogy a hercegnő küldte és leült.

A vádlottat bevezették. Magas, feltünően szép, vöröshajú nő volt. Meglepő nyugalommal viselkedett. Az elnök kérdéseire szilárd hangon válaszolt.

- A magam elhatározásából tettem. Személyes gyűlöletem vezetett az uralkodónő ellen.

- Nem igaz! Személyes gyűlölet miatt nem szoktak pokolgépes merényleteket elkövetni. Politikai oka volt.

- Ha politikai oka is volt tettemnek, akkor is egyéni akció volt. Nekem nem tetszett a hercegnő politikája.

- Szóval nem ismeri be, hogy a köztársasági párt megbízásából dolgozott?

- Az uralkodónő apja ólombányákba küldte az apámat. Ott pusztult el. Még négyéves sem voltam. Négyéves koromban láttam utoljára, mikor elvitték. Még a holttestét sem adták ki nekünk. Ott van eltemetve a fegyenctelepen. Ezért tettem.

- Ez igaz, de az ön apja veszedelmes anarchista volt. Három izben konspirált az uralkodóház ellen. Ezért került az ólombányákba.

A vád- és védőbeszédre került a sor. Az ügyész és az ügyvéd röviden beszélt. Látszott rajtuk, hogy ugyis befejezettnek tekintik a dolgot. A biróság aztán visszavonult itélethozatalra.

- Kegyeskedjék, fenséged, aláírni, - mondta. - Egyben bátor vagyok átnyujtani az elitélt kegyelmi kérvényét is.

- Mit gondol, őrnagy, - kérdezte Katalin sápadtan, - meg lehet neki kegyelmezni?

- Bocsánat a kifejezésért, fenség, de ez naivitás, - szólt közbe az őrnagy. - Ha nem mutatunk példát, a legközelebbi alkalommal majd sikerül. Kegyeskedjék megerősíteni az ítéletet.

Katalin kinyujtotta kezét a toll után. Aláírta a nevét. Az őrnagy összeütötte sarkantyúját és távozott. A hercegnő pedig leborult az íróasztalra és halkan, vonagló testtel sirni kezdett.

Egy este megint kapott egy levelet a kapitány, amelyen azonnal megismerte Katalin erősvonalú, majdnem férfias írását. Ez a levél azonban nem szólította a palotába. A hercegnő azt írta, hogy szeretne egy nagy légi sétát tenni. Állítson be útrakészen másnap estére egy gépet és várja be nyolc órakor, az első indítóvonalnál.

Másnap Jeffry nagy gonddal készített elő egy gépet és mikor megkapta a jelentést, hogy a hercegnő Orton miniszterelnök kiséretében elindult, felvette a már előkészített bőrkabátját és sisakját.

Kicsit mérgelődött ugyan, hogy egy felesleges harmadik is lesz velük, de aztán belenyugodott a dologba. Begombolta kabátját, hóna alá csapta vastag, bélelt kesztyűit és kilépett a kapun.

Ebben a pillanatban irtózatos ütés érte az állkapcsát. Jeffry előtt fekete lett a világ, kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Egy pillanatra szemébe tünt a közeledő udvari autó zöld jelzőlámpája, aztán elvesztette eszméletét.

A hercegnő kiszállt az autóból és körülnézett. Csakhamar meglátta az útrakész gépet, amelynek pilótája éppen a légcsavart rántotta meg.

A gép körül foglalatoskodó férfi tisztelgett és kezét nyújtotta a hercegnőnek, hogy besegítse.

A bőrkabátos férfi, kin szélvédő-szemüveg volt, gallérját pedig felhajtotta az orráig, bólintott és mondott valamit, szavát azonban elnyomta a légcsavar zúgása.

Megvárta, amíg a hercegnő leszíjjazza magát, intett a miniszterelnöknek, hogy foglalja el a harmadik helyet, aztán beült a pilótaülésre.

Orton gróf ugyan bosszankodott ezen a modortalanságon, de aztán mégis elindult a helyére. Kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon, mikor a gép elindult.

A gróf megtántorodott és nagyot kiáltott. A repülőgép akkor már messze volt tőle. Nagy szökellésekkel futott a gyepen, aztán hirtelen lendülettel elvált a földtől.

A gróf értelmetlenül bámult a gépmadár után, de aztán vállat vont és még titokban örült is egy kicsit, mert sokkal jobban érezte magát biztos talajon, mint a levegőben. Az uralkodóhercegnő meghívását nem utasította vissza, de ez a véletlen fordulat helyrehozta a dolgot.

Nyugodtan sétált vissza az udvari autóhoz, amikor egy rohanó emberbe ütközött.

De ekkor már Jeffry úgy vágtatott, mint egy mozdony, amelynek vezetője szívszélhűdést kapott.

- Valószínüleg a köztársaságiak. Ne kérdezősködj most, hanem vedd a kabátod és gyere.

- Halló, inspekciós őrmester? Itt Hopkins kapitány. A nagy F. P. 3-as gépet állítsák indulóra készen, az egyes indítóvonatra!

Pár pillanat mulva az indítóvonalnál voltak, ahová néhány katona most tolta ki a nagy hadirepülőgépet. Jeffry utasítást adott egy katonának, hogy üljön be a gépfegyver mellé.

A katonák elrántották a légcsavart és félreugrottak. A repülőgép futni kezdett és hatalmas szökéssel a levegőbe emelkedett.

Jeffry mindig magasabbra és magasabbra kormányozta a hatalmas ezüstszínű gépmadarat, amely iszonyú sebességgel hasította a levegőt.

Már egy félórája repültek. Jeffry távcsövével állandóan a levegőt vizsgálta. Időnkint beleordított a beszélőcsőbe.

Hopkinsnak közben eszébe jutott, hogy ezzel a hatalmas erejű géppel talán már el is hagyta a kis repülőt. Egyszerűen elzúgott fölötte és észre sem vette. Lejjebb ereszkedett és óriási körökben keringett. Semmi eredmény.

Jeffry már kezdett kétségbeesni, mikor a háta mögött Georg nagyot ordított a beszélőcsőbe.

Jeffry lejjebb ereszkedett és csakhamar ő is felfedezte a gépet, amely mélyen alattuk éppen leszállásra készült. Belekapaszkodott a kormányba és bravúros siklórepüléssel zuhanni kezdett lefelé.

A másik repülőgép ezalatt észrevette üldözőjét és hirtelen feljebb emelkedett. Az F. P. 3 közvetlen közelében zuhant alá és jóval nagyobb súlyánál fogva időbe került, amíg újra fel tudott emelkedni.

Az üldözés tulajdonképpen csak most kezdődött. A kis gép villámgyors akciójával nagy előnyre tett szert és ezt az előnyt ki is használta.

- Milyen szerencse, hogy fehérre festették azt a tragacsot - gondolta Jeffry, mikor a másik gép fehér testét figyelte a sötétben.

Közben elégedetten állapította meg, hogy a távolság egyre fogy közte és az üldözött között. Beleszólt a szócsőbe.

Georg továbbította a parancsot a géppuskás katonának, aki behelyezte a szalagot a veszedelmes fegyver fogaskerekei közé.

A gépfegyver kattogni kezdett. A hatás azonnal jelentkezett is, mert a kis repülőgép mindig lejjebb és lejjebb szállt.

- «Ha az üldözést három percen belül nem hagyják abba, ejtőernyővel kiugrom a gépből és az üléséhez szíjazott hercegnő pilótanélküli repülőgépen folytatja tovább az útját.»

«A köztársasági párt megbizottja vagyok. Hogy hová viszem a volt uralkodónőt, ahhoz semmi közük. Hagyják abba az üldözést, mert egy percen belül kiugrom.»

- Pokoli ötlet! - ordított elkeseredve Jeffry. - Az üldözést abba kell hagyni.

Lassította a gép futását. A távolság mindig nagyobb lett. Aztán a kis fehér gépmadár eltűnt nyugati irányban a szemük elől.

- A legnagyobb valószínűség szerint Pereoba vitték. Pereo a köztársaságiak főfészke, melyet már régen ki kellett volna füstölnünk, de persze a fenség nem hallgatott rám.

- Kis város a hegyek között, de nagyszerű erősség. Valóságos vár volt a középkorban, amelyből itt felejtették. A köztársaságiak megszállták és az omladozó falakat kijavítva megerősítették.

- Lehetetlen. Akkor megölik a hercegnőt. Ezek az emberek fanatikusak és a végsőkig kitartanak elveik mellett.

- Ez igazán szép öntől, kapitány úr. Ha elgondolom, hogy ön itt idegen, zsoldos katonatiszt, aki...

- Ez most nem fontos, gróf úr. Tudom, mi a kötelességem. Adasson nekem egy pereoi térképet és még ma este indulok.

- Még nem tudom, hogy fogom csinálni a dolgot, de az biztos, hogy jól fel kell készülni rá. Én előremegyek, hogy kikémleljem a terepet, még pedig autón. Azt hiszem, repülőgéppel nehéz lenne boldogulni a hegyek közt. Te azonban mindenesetre repülőgépen gyere utánam holnap, itt van a térkép, látod, eddig a faluig. Itt bevársz engem és majd meglátjuk...

III. Katalin, Arragonia uralkodóhercegnője kigombolta bőrkabátját és nagy lépésekkel sétált fel-alá a szűk szobában, ahová elhelyezték. Az események olyan villámgyorsasággal követték egymást, hogy jóformán csak most ért rá először gondolkozni a helyzeten, amibe került.

Az ablakhoz lépett és rezignáltan vette tudomásul, hogy rács van rajta. Tehetetlen dühvel folytatta ideges sétáját, aztán hirtelen mozdulattal végigvetette magát a széles recamiere-n, összekulcsolt kezét a tarkója alá tette és megpróbálta összefüggően leszűrni kiszolgáltatottsága lehetőségeit.

Arra lett figyelmes, hogy a kulcs megfordult a nehéz tölgyfaajtó zárjában. Elegáns, őszülő hajú férfi lépett be.

- Elnézését kell kérnem, hercegnő, hogy betörök a magányába - mondta, - ha megengedi, először bemutatkozom. A nevem dr. Nortius. Örülök, hogy látogatásával megtisztelt bennünket.

Katalin felült a heverőn, rendbehozta összegyűrt ruháját és átható pillantással nézett a férfire. Dr. Nortius széket tett a recamiere mellé és leült.

- Az én jelenlétemben - mondta gőgösen a hercegnő - csak akkor szoktak leülni, ha erre engedélyt adok.

- Már öregszem - mondta - és a hosszas álldogálás megerőltető. Egyébként a szabály csak addig volt érvényes, amíg ön uralkodott Arragoniában.

- Valósággal kétségbeejt, hogy ellent kell mondanom fenségednek, de a tárgyi tévedés kézenfekvő. Önt a köztársasági párt foglyul ejtette és attól a pillanattól kezdve megszűnt uralkodni. Megengedi, hogy rágyujtsak egy cigarettára?

Dr. Nortius egy pillantást vetett az eldobált cigarettavégekre és mosolygott. De nem gyujtott rá.

- Nekem önnel nincs megbeszélni valóm. Követelem, hogy haladéktalanul bocsássanak szabadon és akkor esetleg enyhébben fogom elbírálni ezt a hallatlan sérelmet, amit elkövettek rajtam. Ellenkező esetben könyörtelenül kifüstöltetem a fészküket.

- Ön bámulatos asszony, hercegnő, nem akarja megérteni, hogy jogtalan hatalma megszűnt és sem ellenünk, sem más ellen nem fog többé könyörtelenül eljárni.

Katalin a határozott kijelentéstől egész testében megrándult, de aztán nyugalmat erőszakolt magára és halkan kérdezte:

- Úgyszólván semmit. Az egész egy kis formalitás. Csak egy okmányt kell aláírnia és bár boldogok vagyunk, hogy önt körünkben tudhatjuk, azonnal elszállítjuk, ahová óhajtja.

- Parancsoljon. Az ebben foglaltak szerint fenséged kijelenti, hogy lemond az arragoniai trónról és kijelenti, hogy arra semmiféle jogutódja nem támaszthat igényt. Az uralmat pedig abban a pillanatban a köztársaság dezignált elnöke veszi át.

- Természetesen, hercegnő. Önnek ezt alá kell írni. Ellenkező esetben....

A hercegnő arcán egy vonás sem mozdult, csak körmei mélyedtek a tenyerébe.

- Szó sincs róla. Teljesen birtokában vagyok szellemi képességeimnek. Mi mindent az állam érdekében teszünk és azt tartjuk, hogy a cél szentesíti az eszközt.

- Nem kell azonnal válaszolnia. Holnap este nyolc óráig gondolkozhat a dolog felett. A lemondási okmányt itthagyom. Ha nyolc óráig nem irja alá, negyed kilenckor megszünt élni.

A reggeli nap fénye bearanyozta a pereoi erődítmény felé vezető út fáit. Jeffry Hopkins kiszállt autójából és körülnézett. Az ódon várkastély teljesen kihaltnak látszott. Jeffry óvatosan közeledett és a rácskapún keresztül benézett az udvarra.

A belső bejárat előtt két egyenruhás őr állt. Ruhájuk hasonlított az arragon hadsereg egyenruhájához, de a karjukon piros-sárga szalag volt és lapos tányérsapkát hordtak.

Jeffry megkerülte az épületet és alkalmas helyet keresett, ahol bemászhat. A síma, magas falon meglehetősen reménytelennek látszott a dolog. Végre megpillantott egy zászlótartó vasrudat. A kötelet, melyet minden eshetőségre számítva magával hozott, leoldotta derekáról és hurkot dobott a rúdra.

Pár pillanat mulva fent volt a fal tetején. Óvatosan körülnézett, behúzta a kötelet és lemászott. A belső udvarban találta magát, amely teljesen kihaltnak látszott.

- Ez tehát a híres pereoi erődítmény - gondolta -, az egyetlen hely, melynek lakói nem hajlandók behódolni a dinasztiának. Energiájuk és merészségük mindenesetre impozáns. Most pedig hol lehet a hercegnő?

Vizsgálódva járta körül az udvart. Az emeleti ablakokat figyelte. Egyszerre elfüttyentette magát.

- Az én ösztönöm nem szokott csalni. Ez igazán egyszerű dolog. Itt minden ablak szabadon van, csak éppen egyen van vasrács. Világos, hogy ott van Katalin.

Apró kavicsokat vett fel a földről és egy oszlop mögé húzódva dobálni kezdett az ablak felé.

Pár pillanat mulva megjelent az ablaknál a hercegnő szőke feje. Jeffry éppen elő akart lépni az oszlop mögül, hogy megmutassa magát, mikor kinyílt egy ajtó és egy öt emberből álló őrjárat lépett ki.

A kapitány egy pillanatig tétovázott, de most - talán először életében - nem akart semmit kockáztatni. A falhoz ugrott és felkapaszkodott a kötélen.

Pár perc mulva az autóján ült. Amíg a kocsi hangtalanul, de villámgyorsan suhant, a Georg-zsal megbeszélt falu felé, azon gondolkozott, hogy meglátták-e, vagy nem?

Georg betessékelte Jeffryt valami düledező fabódéba, ahol ideiglenes lakóhelyet talált. A bódé egyetlen üvegnélküli ablakán a rétre lehetett látni, amelyen mintegy száz lépésnyi távolságban ott csillogott a repülőgép ezüstszínű szárnya.

- A köztársaságiak főhadiszállásán. Tudod, ez az egész dolog érthetetlen előttem. Csak egy ilyen kis vacak országban lehetséges, hogy a fejedelmi államforma mellett még egy köztársasági párt is exisztálhasson és államot alkosson az államban. Nna, hagyjuk ezt.

- Megebédelünk és visszamegyek. Valahogy majd csak bejutok és... elvégre nem hagyhatom ott. Még valami baja történik.

- Mi az? Mi van veled? Olyan furcsán nézel rám. Kedvetlen vagy. Történt valami?

- Nézd Jeffry, ez az egész dolog reménytelen volt úgyis. Ennek olyan vége semmiképpen nem lehetett, hogy mindketten meg legyetek elégedve. Elvégre egy uralkodóhercegnő még ha ilyen kis ország uralkodója is... nem teheti... meg aztán kötelezettségei vannak...

- Nem kertelek. Férfi vagy, méghozzá nagyszerű férfi, pompás fickó és jóbarátom. Szeretlek. Erőt fogsz venni magadon. Melletted leszek...

- Már ott tartok. Tudod, hogy hová akarta magát vitetni veled a hercegnő, mikor elrabolták?

- Hanem az arragon határra, a montedóri herceg elé, aki a világháború befejezése óta Párisban élt. Mint kis gyerek került oda, ott nevelkedett, mint hallottam nagyon értelmes és kellemes fiatalember. Diszkrét és szerény, legnagyobb öröme a vadászat és a francia pezsgő, egyszóval keresve sem találhatnak jobb anyagot arra a kissé hálátlan szerepre, ami az úgynevezett «királynő férjé»-nek jut.

- Mit beszélsz itt összevissza? - kiáltotta. - A királynő férje... - mit akarsz ezzel mondani?

- Ne törd össze a vállam. Őfenségének férjhez kell menni. Államérdek... meg aztán trónörökösről is kell gondoskodni...

- Azt akarod mondani, hogy velem... velem akarta elhozatni a vőlegényét? Engem választott ki erre a szerepre?

- Igen. Én az egész dolgot a miniszterelnöktől tudom. Ő természetesen sejti, mi van köztetek, de az a baj, hogy mások is kezdtek suttogni a dologról az udvarnál. A hercegnő aztán azzal a gesztussal akarta elnémítani a suttogókat, hogy téged választott ki erre a szerepre és sétarepülés ürügye alatt...

- Elég! - ordította Jeffry és újból felugrott. - Szóval engem választott ki!... Hogy elhallgattassa a suttogókat! Hát mi vagyok én? Taxipilóta? Ezt tette velem... ezt merte volna velem tenni...

Hatalmas öklével akkorát vágott az asztalra, hogy a rozoga alkotmány megrepedt és csendesen összeroskadt. A két whiskyspohár nagy csörömpöléssel tört darabokra.

- Még mindig hajlandó vagy belefogni abba az őrült tervbe, hogy egyedül próbáld kiszabadítani?

- Te eljösz a repülőgéppel egészen a hegység aljáig. Ott vársz egy negyedórát, aztán elindulsz, elvégzed azt, amit már megbeszéltünk, és visszatérve vársz rám.

- Persze hogy nem. Neked a gépnél kell lenned, indulásra készen. Biztos, hogy üldözni fognak bennünket.

Ettek egy pár falatot, aztán kezetszorítottak és Jeffry beült az autóba, Georg pedig elindult a repülőgép felé...

Katalin az asztalnál ült és tenyerébe hajtotta a fejét. Ajkai közt cigaretta füstölgött és tudta, hogy meg fog halni. Mikor reggel néhány kavics koppant az ablakán, egy pillanatig azt hitte, hogy itt a szabadulás órája, de aztán, mikor az ablakhoz sietett, csak egy őrjáratot látott az udvaron.

Hogyan is szabadíthatnák meg? Ha fegyveres erővel jönnek, csak a halálát siettethetik, egyéni vállalkozásra pedig ki lenne képes... ha csak Jeffry nem, de ő...

Nem gondolhatta végig a mondatot, mert a kulcs megfordult a zárban és doktor Nortius lépett be.

- Bocsásson meg hercegnő, hogy zavarom, de bizonyos körülmények kényszerítenek.

- Én ma este nyolc óráig adtam önnek gondolkozási időt, de, sajnos, ezt a terminust nem várhatjuk be.

- Igen, ma reggel az egyik katona egy embert látott keresztülmászni a falon, de mire az őrséget szólította, az illető már eltűnt. Ebből arra következtetünk, hogy valaki önt ki akarja szabadítani.

- Ennélfogva kénytelenek voltunk a végső eszközökhöz nyulni. A rögtönítélő bizottság összeült. Az ön kihallgatása felesleges és csak az ítéletkihirdetéshez fogjuk bevezetni. Erre természetesen csak akkor kerül sor, ha ön nem írja alá a lemondási okmányt.

Súlyos lépések ropogtak a folyosón és két szuronyos katona lépett a szobába.

Katalin és a két katona követték. Felmentek a második emeletre. Katalint betuszkolták egy tágas terembe, ahol egy hosszú asztalnál néhány férfi ült.

A hercegnő a két szuronyos őr között megállt az asztal előtt. Az egyik őszhajú borotváltarcú férfi néhány papírlapot tett maga elé, aztán valamennyien felálltak.

- Az állam nevében! - kezdte az őszhajú - Xenia Eleonora Katalin, ön összeesküvés, illetve államcsiny útján elfoglalta azt a trónt, amelyről elődje húsz évvel ezelőtt végérvényesen lemondott. Ön az állammal szemben árulást követett el és ezért a köztársasági párt vezérei, mint rögtönítélő bíróság, az enyhítő és súlyosbító körülmények figyelembe vételével, önt golyóáltali halálra ítéli.

Katalin halálsápadtan hallgatta az ítéletet, de csak az ajka rándult meg egy pillanatra. Szilárdan állt és mikor Nortius intett a katonáknak, szó nélkül megfordult és kisietett a teremből.

- Hercegnő - mondta halkan - az ítéletet másfél óra mulva végrehajtják. Az ön pártján állók, illetve az udvar és a minisztérium, nem tudja önt megmenteni, mert biztosra veszik, hogy az első kísérletre ön már meghal. Teljesen tehetetlenek. Meg sem próbálhatják, hogy segítségére legyenek. Ön hősiesen viselkedett és elment a végletekig. Uralkodóhoz méltóan viselkedett, de a további ellenállásnak már nincs értelme. Irja alá a lemondási okmányt és szabadonbocsátjuk.

Katalin nem is felelt. Elfordult és megvetően vonogatta a vállát. Nortius még várt pár percig, aztán ő is vállat vont és eltávozott.

Katalin leült az asztal mellé, két tenyerébe hajtotta a fejét és nagy kövér könnycseppek gurultak végig az arcán...

Az erődítménytől délkeletre repülőgép tűnt fel és széles körökben mindig lejjebb és lejjebb ereszkedett. A várbeliek csakhamar meghallották a motorbúgást és jelentést tettek a parancsnoknak.

Két légelhárító ágyú bömbölni kezdett. A repülőgép hirtelen lejjebb ereszkedett.

A gépfegyverek kattogni kezdtek. A repülőgép éles kört írt le. Feljebb emelkedett, az erősség külső udvara felé fordult, aztán megingott és zuhanni kezdett.

Ebben a pillanatban a repülőgép feljebb szökkent. Ugyanakkor irtózatos dördülés reszkettette meg a levegőt. Aztán még egy és még egy. A külső épület falai úgy omlottak össze, mint egy homokrakás.

- Bombáznak! - ordította a parancsnok. - Mindenki az első udvarba! Mindenáron le kell lőni!

Újra két bomba robbant. A hatalmas füstben pár pillanatra eltűnt a gépmadár. Kis idő mulva újra ott keringett, majd hirtelen eltávolodott.

A nagy zürzavarban, porban és füstben senki nem vette észre azt a fehér valamit, ami a hátsó udvar felett lebegve egyre lejebb és lejebb ereszkedett.

A hercegnő reszketve állt az ablaknál és nézte, hogy a bombák micsoda pusztítást végeznek, alig száz méternyire az ő ablakától.

- Most már körülbelül vége mindennek - suttogta kicserepesedett ajakkal. Ha itt leesik egy bomba, akkor... ha pedig nem, hát ezek ölnek meg. Hiszen megmondták, hogy támadás esetén... csodálom, hogy még nincsenek itt.

- Mi lenne, ha lemondanék? A trónt talán sikerülne mégegyszer megszereznem, de az életet nem...

Az asztalon heverő írás felé fordult, mikor a kulcs megcsikordult a zárban. Katalin végigsimított a homlokán és sápadt mosollyal mondta:

- Ó, igazán egyszerű. Az első udvart megbombáztuk és mikor az érdeklődés odairányult, erre kanyarodtunk és én ejtőernyővel leereszkedtem a második épületbe.

- Jó tágas udvar ez és szerencsére gyepes is. Egyetlen egy katona látott meg és rám is lőtt. Nem talált el. Én azonban őt igen.

- Hercegnő, - kezdte a doktor - be kell látnia, hogy mi mindent elkövettünk az ön megkímélése érdekében. Ez a támadás azonban... Mi ez?!

- Nem mozdulni! Kezeket fel! Úgy bizony. Most hátra arc! Nem hallja, barátom? Hátra arc, vagy...

Majd kötelet húzott elő zsebéből, összekötözte őket, a szájukat betömte, azután megragadta Katalin karját.

Végigsiettek a néptelen folyosón. Már a földszinten jártak, mikor egy katona meglátta őket. Nagyot kiáltott és a puskáját lövésre kapta.

Jeffry felemelte revolverét és habozás nélkül lőtt. A katona elvágódott.

Most oldalt tűnt fel három tiszt és egyenesen feléjük rohant. A hercegnő összeszorította ajkát, célzott és lőtt. Az egyik tiszt megtorpant, aztán lassan leereszkedett a földre. A másik kettő azonban kilőtte a revolverét.

- Semmi! - nyugtatta meg a rémülten feléjeforduló Jeffryt. - Csak a sapkám...

Jeffry újra lőtt és már csak egy ellenfelük volt. Azt azonban könnyen intézte el Jeffry. A szerencsétlen megbotlott társa testében és elvágódott, ép a kapitány lábai előtt. Jeffry a revolvere agyával fejbevágta és megfogta Katalin karját.

- Gyorsan a falhoz! - kiáltotta. - Nem értem, mi van Georggal. Hol marad az a...

Az első udvarban újra bomba robbant. Ordítás harsant a nyomában. Az ágyúk és gépfegyverek ismét megszólaltak.

A keskeny, könnyű kötéllétrát lecsavarta a derekáról és felhajította a zászlórúdra.

Pár perc mulva lihegve, kipirulva, csapzottan zuhantak bele a várakozó autóba. A kapitány indított és a kocsi nagy szökkenéssel indult lefelé a hegyről.

Félórai veszett vágtatás után meghallották fejük felett a repülőgép búgását. Jeffry bekormányozta a kocsit egy rétre, ahová nemsokára leereszkedett Georg is. Jeffry hozzárohant és összecsókolta az izgalmában remegő embert.

- Parancsoljon beszállni, fenség. Kicsit megkéstünk ugyan, de a sétarepülés nem maradhat el, ha egyszer ön így határozott.

- Szóra sem érdemes, fenség - mondta Jeffry. - Georg egy kicsit megszédítette ott a fiúkat. Tolvajnyelven szólva, falazott nekünk. Magára vont minden figyelmet.

- Jó lesz sietni. Ha a meglepetéstől magukhoz térnek, üldözni fognak bennünket.

Elrántotta a gép propellerét, besegítette Katalint és Jeffryt és maga is beült.

A pálmafák sötétségbe burkolóztak. Jeffry és Georg a Casino lépcsőjén álltak és belebámultak a csodálatos, holdfényes éjszakába, amely illatfelhőket lehelt feléjük.

Jeffry elgondolkozott. Most újra maga előtt látta a kis országot, a királyi palotát, a repülőhadsereget, amely elindult, de most már őnélküle, hogy a köztársaság megrongált fészkét végleg eltüntesse a föld színéről. Látta a hercegnőt, amint összeszorított foggal és könnyes szemmel aláírja az elbocsátólevelet, amelyet a maga és Georg számára kért.

Nem próbálta marasztalni. Nem beszéltek a dologról, de mindketten tudták, miért történik mindez.

- Szegény kicsi hercegnő - gondolta Jeffry. - Boldog akart lenni egyszer. Maradéktalanul boldog, mint a többi ember. Mintha nem volna láthatatlanul, de összetörhetetlenül, két finom csuklóján, a mindent meggátoló aranybilincs. Belekóstolt a nagy és szent élet borzongatóan szép, álomszerű csodáiba. De elkövetett egy hibát. Olyan hibát, amit férfi sosem bocsáthat meg. Most vezekel. És vezekelek én is...

- Gyere, Georgi - mondta és átölelte a fiú vállát. - A repülőgép éjfélkor indul. Az öreg Fred már vár bennünket.

- Igen Georgi. Irány a Déli Sark. Hidd el, kellemesebb, mintha az embert be akarják fogni taxipilótának.

- Nem szomorkodom - felelte a másik és mélyen magábaszívta a pálmafűszeres levegőt. - Mit szomorkodjam. Nem vagyok én kislány. Hidd el nekem öreg pajtás, úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna...