ASZLÁNYI KÁROLY: DRÁMA A HÁZTETŐN

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-59-0 (online)
MEK-15507

Amióta Roosevelt elnök kiadta a jelszót: halál a banditákra! - azóta a banditák ugyan épolyan vígan élnek, de tagadhatatlan, hogy valamit vesztettek a népszerűségükből.

Newyorknak, a Hudson-River felőli oldalán, nem messze a Green-parktól, szemben a Haway-Lives-Dockkal, sötétlik a Shetland-sarok. Itt - legalább is legtöbbnyire itt - találják meg azokat, akiket Perryman, a tisztességes társadalom előtt gyűlöletes gangster-fejedelem, «autózni vitt». Ez a kifejezés maga is borzalmat ébreszt a beavatottakban. Az amerikai gangek így hajtják végre a halálos ítéleteiket: fontos tárgyalás címén autózni viszik a halálraítéltet, a taxiban agyonlövik s a koromsötét Shetland-sarkon kidobják az úttestre.

Van ugyan lámpa itt is, de egy szerencsétlen emelődarú elfogja a világosságot, amit a ködben áraszt. Csak onnan tudjuk, hogy nagyvárosban vagyunk, mert a Hudson felől örökösen bömbölnek a ködszirénák.

Ezen a sarkon taxiállomás is van. Igen ritkán állnak itt kocsik és ha állnak, azok se tisztességes szándékkal. Hatalmas adag önbizalom kellene ahhoz, hogy egy taxisofőr utast reméljen kapni ezen a vidéken.

Talán ilyen önbizalom lehetett Joe Slimmben, aki ezen a nyálkás-ködös éjszakán beállt kocsijával a Shetland-sarokra. Mivel sötét volt, felgyujtotta a zseblámpáját és regényt olvasott.

Egy másik taxi érkezett oda. Megállt. Kiugrott belőle Dan Giuber, egy rosszképű, durva fickó s szélvetett lábakkal állt meg a lányosarcú Joe Slimm előtt.

- Ide nem jöhetsz, érted?! - bömbölt Dan. - Ez egy fenntartott hely, ide csak az tolhatja a pofáját, akit hívtunk!

Az erei kidagadtak rezes arcán, de csak egy pillanatig. A következő pillanatban hatalmas ütést kapott az állára és elterült a sikos járdán.

- Vagy úgy?! - mondta s beült a kocsijába. Joe elővette a könyvét és tovább olvasott.

A Park Avenue felől könnyű, siető léptek közeledtek. Csakhamar fiatal leány tünt fel. Joe ráemelte a lámpáját.

Hallatlanul, földöntúlian szép volt. Látszott rajta, hogy finoman és előkelően nevelkedett. De most zilált haja és tépett ruhája mellé halálra rémült arckifejezés is járult. Habozva nézett a két taxira, mintha a soffőrökben se bízna.

Dan felkiáltott, amikor meglátta a lányt. De magához tért és kinyitotta a kocsiajtót.

Ugyanekkor azonban Joe megfogta a leány kezét és beemelte a kocsijába. Dan fenyegetően közeledett felé, de a fiatalember egy mozdulatára eszébe jutott az iménti jelenet. Visszahőkölt.

Joe beugrott a volán mellé és rákapcsolt. Csakhamar őrületes tempóban rohant az ötödik avenue irányában.

Valahol a Manhattan közepén gyenge kopogtatást hallott Joe. A járda mellé állította a kocsit. Kiugrott.

- Innen már hazatalálok, - mondta - de nyilván nem fog hinni nekem: én Listman fényképezőgép-király leánya vagyok és nincs nálam pénz. Adja meg a számát és én...

- 4949, - mondta Joe halkan és szemlesütve - de még egyszerűbb, ha Joe Slimm detektívfelügyelőt keresi a központban. Illetve...

Elharapta a szót. A lány nagy szemeit ráfüggesztette és várta a folytatást.

- De hát... hiszen akkor tudnia kell, hogy engem Perrymanék elhurcoltak... és maga mentet meg, öntudatlanul, - hát hogyan képzeli, hogy elárulom...?!

- Mégis szamárság volt! De két hónapja nem beszéltem tisztességes emberrel. Kiszaladt a számon.

Beugrott a kocsiba, otthagyta a lányt és elrobogott. Meg sem állt a Shetland-sarokig.

- Aztán miért akartad mindenáron te vinni ezt a lányt?! - kérdezte csöndesebben. - Talán megtetszett neked?

- Lehet! - felelte Joe dühösen, mert nem hagyták olvasni - de inkább a keresetért, azt hiszem. Ma még egy centet se kerestem, most pedig hagyj békén, olvasni akarok.

Az az összejövetel, amelyet Perryman egyik lakásán tartottak az alvezérek, egyáltalában nem hasonlított Rouletabille vagy Rinaldo Rinaldini bandagyűléséhez. Inkább olyan volt, mint egy többmillió dollár alaptőkével rendelkező nagybank igazgatósági tanácsülése. Csak a modor volt kissé elütő...

Perryman, akinek nevét Európában is túlontúl ismerték, rossz kedvében volt ma. Emberei nyakbahúzott fejjel hallgatták, amint az asztalt csapkodta.

- Nekem kilencvenötezer dollár költségem van egy ilyen emberrablásra! - kiáltott - és ti egyszerűen futni engeditek őnagyságát. Hogy a fenébe lehetséges ez?! Hol van az a két fickó, akit a lány leitatott?!

- Mit érek vele?! El kell kezdeni előlről. Ha egy drinkstoreban a pincér eltöri a tányért, a tulajdonos megfizetteti vele. Hát mit gondoltok, én százezret kidobok a kedvetekért?!

- Az úgy volt, főnök... - akadozott Dan - hogy nem voltam egyedül. Megjelent a standon az a vöröshajú fickó, akit már jelentettem... és az vitte el a lányt... mielőtt tehettem volna valamit. Azt hittem, hogy talán... a mi emberünk.

Amikor egyedül maradt, elővett egy kulcscsomót, kinyitotta a páncélszekrényt és kiemelt egy hatalmas, disznóbőrbe kötött albumot. Rövid keresés után fellapozta az egyik oldalt.

Ez az album a Newyorki Detektívtestület Kézikönyve felírást viselte. Mint ahogy a rendőrség a bűnözőkről, úgy vezetett Perryman a detektívekről nyilvántartást. Itt volt mindegyiknek a fényképe, ujjlenyomata, amelyet néha nagy nehézségek árán tudtak megszerezni.

Megtalálta Joe Slimm arcképét is. De meg kellett állapítania, hogy az ujjlenyomat hiányzik.

Most nem tudta biztosan, Slimm ügyességén múlt ez, vagy olyan rövid ideje működik még csak? A fénykép alatt azonban talált egy bejegyzést, amely nagy mértékben megkönnyebbítette.

Becsapta az albumot, felöltözött és elment a Ziegfield-revűt megnézni. Utána vacsorázni vitte legújabb barátnőjét s vacsora után úgy intézte a dolgot, hogy a Shetland-sarkon keressen taxit.

Ezen az éjszakán mégegyszer elővette az albumot. Mert Perryman figyelme minden részletkérdésre kiterjedt.

Amikor Miss Bomby Listman kissé magához tért és rendbehozta az idegeit, beállított hozzá Graves rendőrparancsnok és egy gyorsíró jelenlétében megkezdte kihallgatását. De akármilyen érdekes volt is a megkerült leány előadása, nem sokkal vitte közelebb a rendőrséget Perryman nyomához.

- Garden Party volt nálunk, - kezdte a milliomos lánya - tizenegy fiú és hét lány részvételével. Ettünk, ittunk, táncoltunk és fürödtünk. Meg kell mondanom, hogy a park csak részben volt kivilágítva. Voltak benne sötét helyek - a barátnőim számára, akik vőlegényükkel együtt jöttek. Nekem még nincs vőlegényem. Eddig csak egy férfivel találkoztam, aki átmenetileg erősebbnek bizonyult nálam, de azt sem ismerem személyesen. Perrymanra gondolok.

Szóval, az estély vége felé elindultam, hogy megkeressem azt az üveg pálinkát, amit egy bokorban rejtettem el, amikor egyszerre hátulról átöleltek, pillanatok alatt gúzsbakötötték a kezemet-lábamat és elcipeltek. Bedobtak egy taxiba, bekötötték a szememet. Olyan hőség volt a kocsi fenekén, hogy elájultam. Amikor magamhoz tértem, elég tiszta szobában találtam magamat, amelynek nem volt ablaka. Lámpa égett benne. Velem szemben vasajtó volt a falban. Az ajtó mellett két fegyveres őr ült, székeken. Nevetnem kellett, olyan idegesítően komikus volt a helyzet.

Két napig éltem így. Mindakét őröm bent lakott velem a vasajtós szobában. Az egyik időnkint kiment és ennivalót hozott. De úgyszólván semmit nem ettem. A harmadik napon a sarokban, mindenféle lom között, megtaláltam a retikülömet és benne az üveg pálinkát, amit azon a szerencsétlen estén, az utolsó pillanatban tettem belé. Hallatlanul erős pálinka volt és mind a két őröm tökéletesen berugott tőle. Kimenekültem a házból, megnéztem a számát: Devon-Street 197, végigrohantam egy uccán és beugrottam egy taxiba. A soffőr behozott a városba és miután pénzt nem tudtam neki adni, megmondtam, ki vagyok. Erre ő is levetette inkognitóját és elmondta, hogy ő Joe Slimm detektívfelügyelő és...

A parancsnok ránézett a gyorsíróra, aki zavartan hunyorgott. Azután Bombyhoz fordult:

- Akkor, úgylátszik, hazudott nekem a fiatalember. Bár nem tudom megérteni, mi oka volt erre.

Graves természetesen azonnal megszállta a Devon Street 197-es számú házat. De még természetesebb, hogy senkit sem talált benne. Viszont megtalálta a vasajtós, vasablakos szobát, amelyről Miss Listman beszélt.

Bomby másnap délelőtt bevásárolni ment, még pedig három detektívvel a háttérben, amit egyáltalán nem talált kellemesnek.

A Southwark-árúházban sikerült is megszabadulnia tőlük s a másik oldalon az uccára lépve, intett egy arrahaladó taxinak. Nem csoda, hogy ez éppen Joe Slimm kocsija volt, a vöröshajú fiatalember reggel óta ott cirkált a környéken.

Részben azért tette ezt, mert kiváncsi volt a lányra. De nyugtalanította az is, amit a lány tudott róla. Könnyelműség volt beavatni a titokba. Csak az nyugtatta meg, hogy Bomby végeredményben Amerika egyik legesleggazdagabb emberének a lánya, akiről nehéz volt feltételezni, hogy elárulja Joet. Mégis, a lelkiismeret furdalta Joet, ha Laffit Anderson aggódó arcára gondolt.

- Nos, legalább megfizethetem a tartozásomat, - mondta. - Hanem maga lódított nekem, amikor azt mondta, hogy detektívfelügyelő.

- Már megbántam - mosolygott Joe szeliden, - hogy kiböktem ezt, de ha már megtörtént, akkor tudjon meg mindent. Szeretnék beszélgetni magával.

- Vigyen ki a Long Islandra - mondta a lány - és én majd maga mellé ülök, aztán elmondhatja.

Csakhogy Joenak az volt a rettentő nagy hibája, hogy hölgyekkel és előkelő emberekkel szemben nem volt fellépése. Kénytelen, kelletlen, akadozva beszélt és bár a valóság az volt, hogy Joe inkább a nyelvét harapta volna le, mint hogy hazudjék valakinek azért, hogy önmagát valamikép előtérbe tolja, mégis mindenkinek úgy tűnt, hogy Joe beszéd közben találja ki, hogy mit hazudjék.

S Bomby, aki nem ismerte Joe belső erényeit, eleinte nagy csodálkozással hallgatta a történetét, később azonban egészen bizonyosra vette, hogy a fiatalember hazudik. Hazudik azért, hogy behálózza őt. És ez nagyon rosszul esett neki, maga sem értette, miért.

Elég különös történet is volt. Joe Slimm korán vesztette el a szüleit. Ifjúkora nagy szegénységben telt el s rengeteg kisértésnek volt kitéve.

Csakhogy Joe fogait összeszorítva, dolgozott és tanult, mert minden vágya az volt, hogy detektív legyen. Amikor bekerült a testületbe, olyan időket éltek, hogy senki se bízott a társaiban és a főnökök nagyon megbecsülték az olyan lelkes, fiatal embereket, akikről sugárzott a becsületesség. És Anderson Laffit megszerette Joet.

Innen kezdve Joe folyton azon törte a fejét, mivel szolgálhatná meg a főnök becsülését.

Egy évvel ezelőtt, 1933-ban, tetőpontra ért a rendőrség elkeseredése Perryman ellen. Ez az ember addig csak racketek szervezésével foglalkozott. A Racket tulajdonképpen biztosító-intézet. Biztosítja az üzlettulajdonost az ellen, hogy agyonlőjjék vagy beverjék a kirakatát. Nagyon szolid üzletág, ha a tulajdonos fizeti a biztosítási dijat. Ha nem fizeti, akkor maga a biztosítási intézet löveti agyon. Perryman később áttért a jövedelmezőbb emberrablásra. Egy év alatt kétmillió dollárt szedett össze és rettegésben tartotta egész Amerika minden jómódú emberét.

A rendőrfőnök, Laffit Anderson, igazán kétségbe volt esve. Az utolsó pillanatban jelentkezett ez a fiatal detektív és gyönyörű tervvel állt elő.

- Uram, - mondta - én mától kezdve megszünök élni, mint detektív. Taxisoffőr leszek és igyekszem bejutni a bandába. Ha sikerül, előléptetnek, ha nem, hát megpróbáltam. Tegnap lezuhant egy rendőrségi aeroplán. Három halott. Ön ki fog adni egy jelentést négy halottról. A negyedik én leszek. Holnaptól kezdve vörös hajam van és a bal alsókaromba egy koponyát tetováltatok, a gunmanek jelvényét.

- A mi testületünk, sajnos, ön is tudja, tele van megvesztegetett vagy megvesztegethető emberekkel. A tervem csak akkor sikerülhet, ha ön és az én kivételemmel senki se tud róla. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy meghaltam. Engem most Joe Waxnak hívnak.

- Rendben van, fiam, - mondta Laffit Anderson - én mindenesetre máris kinevezem felügyelőnek, hogy ha terve nem sikerülne úgy, ahogy szeretném, akkor az özvegye nagyobb nyugdíjat kapjon.

- Tehát - fejezte be elbeszélését a soffőr, - ha maga, Miss Listman, bárkinek az égen és földön elmondja, amit rólam tud, akkor én egy órán belül eltűnök az élők sorából. Mert én már ismerem Perryman rejtekhelyét.

- Ne haragudjék, - mondta végül - hogy én már igazán nem tudom megitélni, ki mond igazat és ki nem, de...

- Értem, - mondta a fiú csöndesen - maga azt hiszi, hogy hazudom. Visszaviszem magát a városba, menjen el Laffit Andersonhoz, mondja meg neki, hogy üdvözlöm, jól vagyok és hogy maga mindent tud.

- Nagyon szeretném, - mondta reménykedve a lány - ha így volna, mert akkor tudnék egy férfit a világon, akiért érdemes aggódni.

Bomby azonban csak délután jutott a Központba és ott az a hír érte, hogy Newyork rendőrfőnökét egy bandita négy golyóval megölte, amikor a háza előtt autóba szállt, hogy a Központba menjen.

Őrületes felfordulás támadt a rendőrségen. Bomby felment a rendőrfőnök helyetteséhez, Scott őrnagyhoz és közölte vele gyanuját, ami szerint a magát Joe Slimmnek nevező taxisoffőr a tettes.

Miss Listman ugyanis, abban a meggyőződésben, hogy Joe okvetlenül Perryman egyik alvezére, viszont ezt mindenáron el akarta titkolni Bomby előtt, - a következő helyzetbe került:

Ha tétlenül megvárja, amig Bomby elmegy Andersen Laffithez és megtudja tőle, hogy Joe hazudott, akkor elveszti Bombyt. Andersonnak tehát meg kellett halnia.

Képtelen, hisztérikus, szörnyű vád volt! De Bomby felzaklatott lelkével nem tudott másra gondolni.

Scott nagy meglepetéssel hallgatta végig a történetet. Kizártnak, vagy legalább is valószínűtlennek tartotta, hogy Anderson Laffit ne szólt volna neki Joe Slimm tervéről. Mindenesetre Anderson Laffit meghalt és Joe Slimm is meghalt, ez kétségtelen. Igaz, hogy a gépben ülők szénné égtek, de a rendőrfőnöknek tudnia kellett, hogy ki ült a gépben és ki nem.

Bomby elkezdte komolyan gyülölni ezt a fickót. Az a tény, hogy esetleg miatta ölte meg a rendőrfőnököt, önváddal töltötte el. Undorodott attól, hogy ilyen fickók beleszeressenek.

- Mégis csak vérlázító, - mondta - hogy valahányszor kiszivárog, és mindig kiszivárog valahogyan, hogy ütközetre készülünk Perrymanék ellen, a vezért egyszerűen elteszik láb alól. Ez már a harmadik rendőrfőnök, aki erőszakos halállal hal meg. Csak a testület kitűnőségét dicséri, hogy egyáltalán akad még, aki vállalja ezt a veszedelmes állást.

- Megmondom, - felelte végül. - Perrymannak kétségtelenül van Newyorkban vagy két tucat búvóhelye, egynéhány valószínűleg várszerűen kiépítve, Ha egyet-kettőt véletlenül fel is fedezünk, marad a többi húsz. A fő nehézséget abban látom, hogy nem tudjuk ezekre a gócokra egyszerre rátenni a kezünket. És nincs semmi támpontunk, amelyből kiindulhatnánk. Utóvégre ki tudunk söpörni egy uccát, de egész Newyorkot...?

- Egyelőre, - fejezte be a kormányzó a megbeszélést - egyelőre vigyázzunk, hogy azt a Listman-lányt el ne vigyék mégegyszer. Utóvégre valami felelősséggel tartozunk a milliomosainknak.

Pedig elvitték. S még hozzá hamarosan: nem sokkal az előbbi beszélgetés után. És ez volt az a pont, amikor a lakosság türelme kezdett komolyan elfogyni.

Ilyen riadalom az özönvíz óta nem volt! - írták a lapok. - Listmannak, Amerika első adófizetőjének lányát másodszor is elrabolta ugyanaz a gang! És pedig fényes nappal, a Wall-Street közepén, a detektívek szemeláttára!

Így írt a többi lap is. Szörnyű elkeseredés vett erőt a lakosságon. Azt mondták, hogy Newyork egyharmad népessége Perryman zsoldjában áll! A gangstervezér egymillió dollárra emelte fel a váltságdíjat! S a rendőrség már nem is beszélte le a szerencsétlen apát a fizetés teljesítéséről, - nem volt remény rá, hogy megtalálják a banda fészkét. Ezúttal már nyilván jobban vigyáznak a lányra, mint az első esetben, mondta mindenki. Úgy fog járni, mint a Lindbergh baby - ez volt az általános vélemény. A legügyesebb detektívek járták falkaszámra a várost. A középületekről esténkint kiáltó fényreklámok szórták a figyelmeztetést:

- Tartsd nyitva a szemed! Hátha a szomszédod Perryman! Segíts a rendőrségnek a nyomozásban!

Ennek azonban csak még nagyobb felfordulás lett a vége. Az új rendőrfőnök, Scott, mindent megkísérelt, hogy lecsillapítsa az embereket. De az ilyen eszközök - s a fokozott rendőri készültség - csak növelték a rémületet.

A Shetland-sarkon sötétebb volt a szokottnál is. Ott állt a kocsijával Dan és ott állt Joe Wax, ahogy itt hívták. Joe egy füzetes regényt olvasott nagy figyelemmel. Csak akkor nézett fel, amikor Dan visszautasított egy fuvart.

Részeg hajóskapitány volt az illető. Dan nem akarta felvenni a kocsijára, mire a hajós olyan dühbe gurult, hogy elment gyalog.

Ebből Joe arra következtetett, hogy Dan valami utasításnak engedelmeskedve vár. S csakugyan, éjféltájban két keménykalapos, erőszakos mozgású fickó érkezett a folyó felől és egy különös, gyors kézmozdulattal üdvözölték Dant, amit Joe nem tudott jól megfigyelni.

- Fickó - mondta az egyik keménykalapos, Joe elé lépve - akarsz velünk jönni?

Joe sejtette, miről van szó. Perryman tisztába akart jönni vele. Elhatározta tehát, hogy résen lesz és nyitva tartja a szemét.

Megálltak egy piszkos kis speak-easy előtt. Rengeteg kétes külsejű fickó ült bent, olyan füstben, amelyhez képest a londoni köd aranyfátyol. Joe is kénytelen volt bemenni velük. Egyre kíváncsibb lett, hogy mi lesz? Megittak egy csésze rumot s Joenak az volt a benyomása, hogy ezek hárman most akarnak kitalálni valamit, amivel nyilatkozatra bírnák Joet.

Végre az egyik felállt, letette fejéről a keménykalapot és bement egy telefonfülkébe. Joe ismerte ezeknek az embereknek határtalan tiszteletét Perryman iránt s feltételezte, hogy a fickó azért vette le a kalapját, mert vele beszél. Az üvegfalon keresztül látta, hogy élénken magyaráz és többször felé bök a hüvelykujjával.

Végre kijött a fülkéből, fizetett és jelt adott az indulásra. Most az egyik szorosan Joe mellé ült és Joe kezdte magát rosszul érezni. De látszólag higgadtan vezette a kocsit, Dan nyomában.

Newarkba mentek. Másfél óráig tartott az út. Egy sötét kis sikátorban álltak meg. A két bandita kiszállt, lépéseik elhaltak az éjszakában.

Már világosodott Ellis Island felett, amikor visszatértek. Joe épp a végére ért a regénynek, amely egy hercegnő és a soffőrje közti szerencsés kimenetelű szerelemről szólt, amikor visszajöttek, két hatalmas zsákot cipelve. Ezeket berakták a kocsiba és maguk is beültek.

Ugyanott szálltak ki, ahonnan elindultak. Valahol itt van a fészkük, gondolta Joe.

- Erről a fickóról jelentést fogunk tenni a főnöknek - mondta. És Joe tudta, hogy most már el kell dőlni a dolognak jobbra vagy balra. Vállat vont.

- Minek az a komédia, fiúk! - mondta és erre mind a ketten megálltak. Dan a háta mögött állt. Joe kedélyesen folytatta:

- Én tudom, hogy ti nem foglalkoztok zsáklopással. Ezt a két zsákot Perryman egyik tanyájáról átviszitek a másikra. Felteszitek, hogy én azt hiszem, csórtátok valahol. És látni szeretnétek, mit szólok hozzá.

- Minek ez a marhaság, lehet velem egyenesen is beszélni. Meg lehet engem kérdezni, hogy akarok-e és én felelek. Ezt mondjátok meg a főnöknek, én üzenem.

A két ember letette a zsákot és közelebb jött. A revolvercső szorítása nem engedett.

- Na és?! - mondta az egyik - tegyük fel, hogy valaki tényleg megkérdezne téged... mi lenne a felelet?

- Ez! - mondta Joe és felemelte a kezét. A bal csuklóján alul, ott volt a halálfej, letörölhetetlenül. Az emberei figyelmesen nézték. Végül az egyik azt mondta:

- Ez a feleletem - mondta Joe szemtelenül - és hogy elég-e vagy sem, azt majd nálad nagyobb fiúk döntik el. Lehet, hogy neked különb dolgok vannak a bőrödre rajzolva, viszont én különbül dolgozom, mint te.

- Na, na! - morgott a gangster -, csak ne olyan nagy pofával. Nem tudom, mitől nőtt meg így a melled. Csináltál már valamit életedben?!

- Nagyon ravasz vagy, koma, - felelte - de én nem kötöm az orrodra, hogy mit csináltam és mit nem. Ha Perryman kiváncsi rá, majd megkérdezi személyesen.

- Nekem olyan a hírem, hogy énrám kiváncsi lesz. Mit gondolsz, miért kellett nektek zsákot cipelni éjszaka? Mert Perryman nem törődik velem, azért?!

Hirtelen elhallgatott, mert a társa oldalbabökte. Joe dühösen hadonászott az orruk alatt:

- Nekem egészen mindegy, hogy mit hisz rólam! Vagy szüksége van rám, vagy nincs és kész! És ne küldjön nekem ilyen zsákos "detektíveket" a nyakamra, hanem bökje ki, mit akar!

A feszültség enyhült. A két pasas intett Dannak, aki eltette a revolverét. Aztán elmentek. Joe beült a kocsijába s elővett egy másik füzetes regényt. Később elaludt és csak arra ébredt fel, hogy világos van és didereg.

Dan már nem volt sehol. Joe felhúzta a tetőt és elindult haza. Visszaidézte emlékezetébe az éjszaka történteket és úgy látta, hogy sikerült az első ütközetet megnyernie, - ha felkeltette Perryman érdeklődését. Hogy ez az érdeklődés sikert vagy halált jelent a számára, azt csak a jövő dönti el.

Amikor belépett a kis szobába, amelyet soffőr korában bérelt, mindjárt meglátta, hogy az asztalon levél fekszik, amelyet nem postás hozott. Ugyanakkor látta, hogy a szobáját átkutatták, de nem vittek el semmit.

- Hacsak az ujjlenyomataimat el nem vitték - gondolta elégedetten, miközben feltörte a levelet.

Amióta Joe a Perryman-banda tagja lett, minden percben az életéért harcolt. Az eseményeket nem lehetett megállítani. Joe tudta, hogy bár neki azt mondták, hogy bevették a bandába, állandóan figyelik és különböző próbáknak vetik alá. Így például két napig vele őriztették Bomby Listmant.

Bomby valóságos börtönben élt és Joe nem segíthetett rajta. Voltaképpen azt sem tudta, hol vannak, de ha tudta volna, se tehet semmit, mert állandóan figyelték.

Annyit tudott, hogy valahol Swinburn over the Sea környékén vannak, nem messze a tengertől, egy magányos ház pincéjében. Bomby csuklói véresek voltak és Joe szíve összeszorult, ahányszor rájuk nézett.

- Szóval mégis jól sejtettem: maga ölte meg a rendőrfőnököt, nehogy elárulja magát. Talán maga Perryman?

- Persze. Istenem, más is hazudik. Dehát mi oka volt arra, hogy nekem hazudjék?

- Rámjött, muszáj volt. Imponálni akartam magának, - magyarázta a fiú. - Nem gondoltam arra, hogy komolyan veszi és utánajár...

- És ezért kellett, - kérdezte Bomby felvont szemöldökkel - ezért kellett meghalni a rendőrfőnöknek? Hiszen ez borzalmas.

Felugrott, fel-alá járt a szobában. Megállt Joe előtt, mintha mondani akarna valamit, de végül mégis tovább ment.

- Beszéljen végre! - fakadt ki a lány - a legszörnyűbb váddal terhelve áll itt és hallgat?

- Dehát ember! - Bomby idegei a megpattanásig feszültek - maga ölte meg, vagy sem?!

- Az egész mesét akkor találta ki. Mindenesetre nem tagadja, hogy ennek a bandának tagja maga is?

- Nem - bólintott Joe, arra gondolva, hogy, esetleg kihallgatják a beszélgetést - ezt nem tagadom.

Gyötrelmes és Joe számára mégis szép órák voltak. El kellett viselnie a lány igaztalan megvetését, de annak örült, hogy legalább amig ő itt van, nagyobb baja nem történhetik a lánynak.

- Megfizeti az apja a váltságdíjat? - kérdezte később. Bomby úgy felelt, hogy oda se nézett.

- Megírtam neki, hogy inkább haljak meg, de ne fizessen ezeknek a... patkányoknak.

Másnap este egy Tomas nevű főkolompos jött be, hogy leváltsa Joet. Joe nehéz szívvel indult. Tomas kitartóan nézett rá.

- Na majd én megmutatom! - felelte az és Joenak még volt ereje röhögni ezen.

A második próba már komolyabb volt. Joet bevitték Newyorkba. Itt, egy szeszgyár csillag-szerű helyiségébe dugták és bejelentették neki, hogy Perryman délután meg fogja látogatni.

Joe keserű perceket töltött el. Amíg a kocsiján ült és bizonyos mértékig szabad volt, a cselekvés izgalmában nem érezte annyira, hogy milyen tehetetlen, mint így. Folyton Bomby megvető pillantásaira, szomorú, édes arcocskájára kellett gondolnia. Úgy járt fel és alá, mint egy párduc, egész délután.

De amikor kívülről lépteket és hangot hallott, egyszerre leült a sarokba és kifejezéstelen arccal meredt maga elé.

És belépett Perryman. Senki sem kísérte és nyitva hagyta az ajtót maga mögött. De Joe tudta, hogy kint állnak az emberei.

Perryman elegáns fiatalember volt. Joenak azonnal feltűnt rajta, hogy ez a leghidegebb ember, akit el lehet képzelni. Hidegsége nem volt agresszív vagy bántó, csak a nyugalomnak egy végletekig felfokozott és végtelenül imponáló fajtája. Ezzel uralkodott azokon, akik közvetlenül érintkezhettek vele.

Leült Joeval szemben és mozdulatlanul figyelte egy jó darabig. Joe állta a tekintetét, de nagyon kellemetlenül érezte magát. Perryman szemei olyan merevek voltak, mint egy gyíké!

- Azt tudja, hogy én ki vagyok, - szólalt meg végre fásult hangon, amely valahogy a xilofón hangjára emlékeztetett - hát mi is tudni akarjuk, hogy maga kicsoda.

- A maga érdeke, hogy igaz legyen, - felelte Perryman szenvtelenül. Levélpapírt húzott elő a zsebéből és aranytokos töltőtollat.

- Az a gyanúnk ugyanis - emelte fel a fejét Perryman, - hogy maga az a Joe Slimm nevű detektív, akinek tavaly halálhírét költötték.

Feszülten figyelte Joe arcát. Joe buta képet vágott, igazán olyan volt, mint aki semmit sem ért az egészből.

- Azonban - folytatta a gangszter - mi sem végzünk ki senkit bizonyíték nélkül. Vegye ezt a tollat és írja, amit diktálok.

- Ha a rendőrségen úgy tudják, hogy Joe Slimm él még, akkor megszállják a XVII. utcát. Ebben az esetben magát lelőjük, mint egy folyami patkányt. Ha azonban a rendőrség bizonyos benne, hogy Joe Slimm nem él már, akkor ezt a levelet kelepcének fogja gondolni és rá se hederít.

Joe mélyet sóhajtott. Most igazán Isten kezében van az élete. Csak a rendőrfőnök el ne olvassa a levelet! Azzal, hogy a segítségére indul, megölné Joet! És Joe ekkor észrevette, hogy Perryman már a címzést írja:

- Ezt a levelet azonnal eljuttatod a rendőrfőnökhöz. Azonkívül intézkedj, hogy Sparrett állandóan figyelje a XVII. utca 92. számú házat és azonnal jelentést tegyen, ha a rendőrség kiszáll.

Jelentőségteli pillantást vetett Joe felé és kiment. Az ajtó bezárult mögötte. Joe agyában kínzó kétség tombolt. Életének minden napja közt az volt a leghosszabb, ami most következett. Nem akart véget érni.

- Közel van a halál, - gondolta Joe - de az is jobb, mint ez a bizonytalanság!

Másnap reggel bejött a banda egyik híres gunmanje, revolveres embere, Daskie Millmow. Barátságosan üdvözölte Joet és leült vele szemben, az asztal mellé. Revolverét a jobb tenyerébe fektette s azzal játszadozott, úgy, hogy fel-feldobta a levegőbe s mindig lövésre kész helyzetben fogta el.

Az asztalon kopott telefónkészülék hevert. Joe tudta, hogy mikor az a készülék megszólal, akkor dől el a számára az élet és halál problémája. Megkínzott agyán átvonult az élete. Joe szülei szegény emberek voltak. Joe korán a rendőrséghez került és felettesei gyorsan megszerették. Sok ambíció lappangott benne, de az életében semmi szép nem volt, amíg Bomby Listmannel meg nem ismerkedett. Milyen különös az élet: csak azért nyujt valamit, hogy rögtön elvehesse. Joe sokkal egyszerűbben, egyenesebben gondolkodott, semmint hogy a lány dáriuszi gazdagsága bántotta volna. Mert Joe rengeteg bűnt és aljasságot látott és tapasztalt, de mindig olyan ártatlan és jóhiszemű maradt, mint egy vidéki kislány.

- Halló! - mondta, aztán elkomoruló pofával, feszülten hallgatózott. Joe túlfeszített idegeivel hallotta, amint a kagylóban dörög egy idegen, távoli hang, de Daskie arcáról nem sokat lehetett leolvasni.

A bandita végül is letette a kagylót. Joera nézett, felemelte a revolverét és... elvigyorodott.

- Azt üzeni a főnök, hogy a Shetland-sarkon átveheted a taxidat. Eztán ott fogsz állni és várod az utasításokat. Ez a jeladás, - keresztbefektette a két hüvelykujját egymáson - és ha valami disznóságra gondolnál, akkor búcsúzz el az élettől.

Dehogy gondolt Joe most másra, mint hogy él! Semmi sem volt most fontosabb ennél. Egy óra múlva a mindenható Perryman jóvoltából ott találta üres kocsiját a Shetland-sarkon. Beleült és gondolkodni kezdett.

Minél tovább gondolkodott, annál biztosabban látta, hogy nincs többé ember, aki Joe Slimmet tudna belőle csinálni újra.

Káprázatos fogadóterem volt ez. Egyetlen hatalmas asztalon óriási, bőrkötésű napló: Listman pályájának állomásai.

Ott volt benne az első, Dakotában készült, rongyos kis fényképező-masina. Ott volt a Listman-gyár első kimutatása 1891-ből, tizenhétezer dollár nyereségről. A látogatók leolvashatták a lapokról, hogyan nőtt ez a tizenhétezer évi másfél millióra.

A mai viszonyok közt azonban egymillió dollárt készpénzben folyósítani: csaknem lehetetlennek mondható. Ha valaki képes volt erre egyáltalán, akkor Listman volt az. Csakhogy hátra volt az a kérdés, hogy mi módon biztosítható a lány épségben való megérkezése, miután Perryman már megkapta a pénzt?!

Perryman naponta felhívta vidékről - minden nap más városból - Listmant és a milliomos hosszasan tárgyalt vele. De nem tudtak zöldágra vergődni egymással.

Perryman aranyrudakban akarta a pénzt, Listman viszont előbb a lányát akarta, csak azután volt hajlandó a pénzről tárgyalni. Így vitatkoztak, minden nap, egy hétig.

Kedden végre felkereste Scott rendőrfőnök az öreg milliomost, aki így fogadta:

Scott okos ember volt, de nem értette a dolgot. Eredetileg az alkoholrendőrség csoportvezetője volt, de Anderson Laffit hátrahagyott jegyzeteiből sok mindent megtudott, amit a rendőrség és Perrymanék régi párbajharcáról tudnia kellett.

- Becsületszavunkat adjuk, én és maga, - mondta kurtán - hogy az emberük bántatlanul távozik a pénzzel.

- Perryman azt mondta, - felelt a rendőrfőnök ki nem mondott gondolatára Listman - hogy ha az emberének mégis bántódása esnék, akkor a lányom huszonnégy órán belül halott. Ellenkező esetben soha többé nem hallunk róla.

- Semmi sem nevetséges. Nem szándékszom sem egy millióért, sem a maga szemeiért kockáztatni a lányom életét. Itt van a nyilatkozatom, amiben mindent megígérek annak a fickónak és maga is alá fogja írni.

- Rendben van, - mondta Scott - de ezt az aláírást egyszer nagyon felül fogja fizetni Perryman.

A Long Islandon levő villa olyan volt, mint egy siralomház. Listman darabos, szinte goromba modora nem jól érvényesült ebben a helyzetben. A felesége csaknem meggyűlölte őt, amiért Perrymannel tárgyal, ahelyett, hogy egyszerűen elküldené a pénzt. Leengedett zsalugáterek mögött, hűvös és sötét szobában járt fel és alá a két öreg ember, vitatkozva és önmagát vádolva. De Listman konokul kitartott az álláspontja mellett. Igaz, hogy más dollármilliomosok páncélszobákban őrizték fiaikat és leányaikat, de Bombyval ezt nem lehetett megcsinálni. Bomby épp olyan akaratos volt, mint az apja. Imádta a szabadságot és nyilván a halál se lett volna rosszabb számára, mint bezárva élni.

- Nem megyünk semmire a sápítozással, - szögezte le végül is Listman - én be fogom tartani a megállapodást, várjuk meg, mit csinál Perryman.

Perryman megszervezte a kampányt. Volt a sajtónak egy része, amely a kezében volt s amely a maga részéről fokozta a pánikhangulatot. Jellemző erre, hogy amikor William Steason, a kefekirály felnőtt fia úgy berúgott, hogy reggelig nem tudott hazamenni, az egész rendőrség talpon volt és fellármázta a várost. Valóságos megkönnyebbülés volt, amikor megtalálták egy árokban a fiatal Steasont és kiderült, hogy az ijedelem alaptalannak bizonyult.

Megírták a lapok azt is, hogy Perryman hogyan akarta a rendőrséget tőrbecsalni. Azt a hírt terjesztette, hogy egy nemrég elhúnyt fiatal detektív, Joe Slimm, a kezei között van. De bár a rendőrség egyáltalán nem dőlt be ennek, a nép között legendák kezdtek keringeni a fiatal detektív sorsáról. A nép szívesen hozza működésbe a fantáziáját és Perryman kezdte elveszíteni a régi népszerűségét. De mindezek a mendemondák és ujságcikkek most már nem zavarták meg a Joe és főnöke közti harmóniát. Perryman nehezen bízott meg valakiben, de aztán kitartott a választottak mellett.

Joe most utasításaihoz híven a taxisofőrök életét élte. Egy napon, amikor szokott regényét olvasva, a kocsiban ült, odalépett hozzá egy detektív és beszélgetni kezdett vele.

Joe tudta, hogy ez mit jelent, de minden elfogódottság nélkül felelgetett és igyekezett a külvárosok slangjén beszélni vele.

A detektív végül is felszólította, hogy igazolja magát és Joe azt meg is tette, Joe Wax névre szóló igazolványával. A detektív a lakáscímét is feljegyezte. Joe este jelentést tett az esetről Perrymannek és kérte, hogy máshová költözhessék. Perryman elégedetten bólintott és lehet, hogy Joenak éppen ez az őszintesége szülte benne azt a gondolatot, amely Joet a céljai eléréséhez épp olyan közel vitte, mint ahhoz, hogy elveszítse az életét.

Péntek volt a nagy nap. Mindkét oldalon készültek az átadásra. Perryman utólag megváltoztatta a tervét: platinát kért, hogy egy ember el tudja hozni.

Perrymanről azt mondták, hogy zseniális az emberei megválasztásában. Most is, lehet, hogy sok töprengés után, de látszólag csak úgy ötletszerűen maga elé hivatta Joet.

Joe a régi szeszgyárban találkozott jelenlegi főnökével. Perryman hosszasan magyarázta neki a tervet. Egy szóval sem érintette azt a lehetőséget, hogy Joe elárulja őt. Joe megértette, hogy mit kell tennie. Perryman teljesen be akarta hálózni ezt az embert, akit nagyon használhatónak vélt.

A megbeszélésen azonban jelen volt Daskie Millmow is és annak végén Perryman hozzáfordult.

- A hetedik emelet bal hármas és négyes ablakában fog megtörténni az átadás. Te a szembenlevő ablakból fogod figyelni a dolgot és ha valami nem tetszik neked, akkor áthajítasz egy kézigránátot.

És Joe megtudta, hogy Perryman szerint szép dolog a bizalom, de még szebb a biztonság.

Péntek reggel lefüggönyözött autó ért nyugat felől Newarkba. A sofőr Dan Giuber volt. A függönyök mögött mereven ült Bomby Listman, mellette pedig Joe.

Dan fülén rádióhallgató-kagyló volt, de Joe tudta, hogy nem rádiót hallgat, hanem azt, amit a kocsi belsejében beszélnek.

Éppen ezért semmit sem mondhatott a lánynak, aki mély megvetéssel húzódott el tőle. Pedig lehet, hogy ez az utolsó alkalom arra, hogy beszéljenek egymással. De Joe tisztában volt vele, hogy amíg Perryman él, addig a foglya marad, bárhol is legyen. És Bomby sohase fogja elhinni neki, hogy ő tulajdonképpen...

Összeszorult a szíve, amint oldalról a lányra nézett. Erre a sápadt, édes kis arcra, amely az utóbbi időben annyira megváltozott.

Mert Bomby elkényeztetett, léha kis macska volt, amíg meg nem ismerte az élet másik oldalát. Ebben a változásban a legkomolyabb az volt, hogy már majdnem beleszeretett egy fiúba, aki különbnek látszott a többinél, - akit pedig azelőtt, a régi barátai mellett észre sem vett volna. De aztán megtudta az igazat.

Bomby megborzongott. Milyen szerencse, hogy idejekorán tudta meg! Ez olyan csalódás volt, amit talán sosem fog kiheverni.

Fázósan kuporgott a sarokban, nagyon vágyott már haza, egy igazi kis pihenésre. Az egyheti kemény fekvőhelytől minden csontja fájt. Nem nézett volna egy világért se Joe felé.

Az autó hirtelen zökkenővel megállt. A Listman-épület előtt senki sem állt, se polgári, sem egyenruhás rendőr. Még a portást is bevonták. Joe hóna alá kapott egy üres bőröndöt és kiugrott a kocsiból. Segíteni akart Bombynak a kiszállásnál, de a lány undorodva kapta el a kezét.

Joe egy pillantást vetett a szembenlevő ház hetedik emeletére. A nap egy látcső lencséjén csillant meg. Daskie a helyén volt és a kézigránátok is. Joe tudta, hogy két tűz között van. Perryman azért választotta őt, mert nem volt biztos benne, hogy a rendőrfőnök betartja-e a szavát. Joe úgyszólván állandó életveszedelemben volt. Ha megpróbálja bizonyítani, hogy ő Joe Slimm, akkor Perrymanék ölik meg. Ellenkező esetben lehet, hogy a rendőrök.

Beszálltak a liftbe, amely a hetedik emeleten állt meg. Joe előreengedte Bombyt, aki berontott a fogadóterembe és apja nyakába borult. Mögötte, elszorult szívvel, Joe is bement. A soffőrök egyenruhája volt rajta, de a számot levették.

A teremben Listmanon kívül ott volt Scott, a rendőrfőnök is. Csak egy futó pillantást vetett Joera, aztán elfordította a fejét. Nyilván nehezére esett tétlenül nézni a banditát, amint egy vagyont visz el Listmantól, bűntetlenül.

Joe berakta a csomagokat a bőröndbe, miután meggyőződött arról, hogy tartalmuk megfelel az utasításnak. Most háttal állt az ablaknak és menni készült. De elvesztette a fejét és úgy nézett Scottra, mintha ordítani szeretne, de nem jött hang a száján. Scott feszülten figyelte.

- Uram, - mondta végül halkan Joe - nekem el kell vinnem a pénzt, mindnyájunk épsége érdekében. De gondolkozzék, kérem azon, hogy volt a központnak egy Joe Slimm nevű...

- Takarodjék! Ezzel a mesével már megpróbálkoztak! Ettől az esettől eltekintve, amikor szavamat kellett adnom, bárki jön nekem azzal, hogy ő Joe Slimm, abban a pillanatban agyonlövetem és kitüntetést adok a rendőrnek, aki agyonlőtte! Most pedig mehet és jegyezze meg, hogy Joe Slimm meghalt.

- Igenis! - mondta Joe és lehajtott fejjel, szó nélkül kibotorkált. Nagyon, nagyon fájt a szíve. Bomby elfordult, amikor elment mellette. Az egész világ elfordult tőle.

- Ez a fiú, aki most kiment, New York egyik legjobb detektívje. Ha életben marad, nagy karriert fog befutni.

- Az elődöm följegyzései között megtaláltam az egész történetet. De addig nem hittem, hogy tényleg ő az, amíg ide be nem lépett. Csakhogy az élete úgyis egy hajszálon lóg. És ha bármilyen formában eláruljuk, hogy ráismertünk, akkor a fonál elszakad.

- Hanem ezt a fonalat elszakítja abban a pillanatban, amikor rajtunk kívül bárki megtudja ezt!

Hát ennél különösebb körülmények között még nem virágzott ki szerelem soha, az biztos. Bomby itt áll most, megszabadult a banditáktól, de otthagyta a kezeik között azt az embert, akit a világon legjobban szeretett - talán éppen azért, mert eddig olyan nagyon gyűlölte.

Óriási felfedezés volt Bomby számára, hogy a fiú igazat mondott! Mégis igazat mondott! Sőt, az életét kockáztatta, amikor neki, egy idegen lánynak, elmondotta az igazat.

A lányban rengeteg szunnyadó energia ébredt fel, de nem tudott mit kezdeni vele.

Eleinte híres magándetektívekhez szaladt. Hatalmas összegeket ajánlott fel, ha kiszabadítják Joet Perryman karmai közül. De senki se vállalta. Senki se mert szembeszállni Perrymannel.

És időközben Scott megtiltotta a lánynak a további veszélyes kísérleteket. Attól tartott ugyanis, hogy ilyenformán kiszivárog az, hogy felismerték Joet. Bomby most tehát magára hagyatva és tehetetlenül átkozta magát, hogy miért nem mondott egy jó szót, egy bíztatást a fiúnak, akkor, amikor módjában lett volna.

- Az a legborzasztóbb, anyus, - mondta egy nap az ebédnél - hogy Joe talán sose tudja meg, hogy én rájöttem az igazságra. Ha csak egy kicsit szeret, akkor ez borzasztó lehet neki.

- Nem valószínű - mondta Mrs. Listman - hogy ilyen körülmények között belédszeretett volna. Mindenesetre nagyon örülnék, ha sikerülne neki...

- Óh, anyus! - kiáltott Bomby - hogyan is sikerülhetne! Ezer és ezer emberrel áll szemközt és neki senki sem segít! Ha csak tudnám, mit tegyek, mit kellene tennem, mit tehetnék! Ha tudtam volna, kicsoda, amikor hazakísért, nem engedtem volna el!

- Nem tehettél volna semmit - mondta most Listman - bizonyosan figyelték. Ha nem így lenne, akkor ő magától is megkísérelt volna megszökni, veled együtt. Örülj neki, hogy túl vagy rajta. A legokosabb lenne, ha egy hónapra Európába mennél. Igaz, hogy Európa unalmas és tele van múzeumokkal, de a múzeumokat nem muszáj megnézni és az embert nem rabolják el.

- Legfeljebb a pénzét - mondta Mrs. Listman és régi hotelszámlák jutottak az eszébe. De Bomby hallani se akart utazásról.

- Itt fogok maradni, ahol ő van - jelentette ki és Listmanék kezdték látni, hogy most már kénytelen-kelletlen, komolyan kell aggódniuk Joe Slimm életéért.

Már pedig erre sosem volt nagyobb szükség, mint ma délután, amikor Dan Giuber hátulról lelőtte Joet.

Általában többet képzeltek el Perrymanről, mint amennyire emberileg képes lehetett. Az ő rengeteg búvóhelyre, municióraktárra és megfigyelő- és gyűjtőközpontra tagozódó szervezete is bizonyosan valami igen egyszerű módon volt egy helyről irányítható. Ezt kellett Joenak elsősorban megtudnia! Hiszen az egész banda tehetetlenné válnék, ha a szokott búvó- és elosztóhelyeket zárva találná veszély idején!

Joe már látta, hogy a rendőrségtől nem várhat segítséget. Ezek nem akarják tudomásul venni, hogy ő él és dolgozik. De azért belátta, jobb is, hogy így van. A rendőrség merev elzárkózásának - ezt még meggondolatlan keserűségében is belátta - köszönheti, hogy megnyerte Perryman bizalmát.

A pénzt Newgraveshamben vették el tőle, ott, ahol a Graves Peak a Hudsonba csorog. De két órával később Perryman elé idézték, ahol el kellett mondania, hogyan folyt le a dolog. Nehéz perceket élt át, mert úgy érezte, hogy a gondolatait is leplezni kell Perryman előtt.

- Hogy viselkedett Scott?! - kérdezte Perryman. De ami azt illeti, Joeban is mesterére talált.

- Óh, az nagyon dühös volt, háttal állt nekem és amikor átvettem a platinát, majd hogy nekem rohant.

- Mondhatom, meg vagyok magával elégedve. Kap egy kis önálló irodát és új kocsit. Csak telefónrendelésre fogad el fuvart. Az iroda előtt áll majd a kocsija. Ismeri Dumby ügyvédet? Ő lakik az első emeleten. Dumby a Horcan-árvák gyámja. Évente ötszázezer dollárral szaporítja a vagyonukat. Telekkel spekulál.

Kezet fogott Joeval és a következő pillanatban már egy telefonbeszélgetésbe merült.

Joe új irodája az utcára nyilt és vadonatúj magántaxi állt előtte. Az irodában pamlag is volt, tehát lakni is lehetett benne.

A felső emelet kilenc ablakából irógépek ütemes kopogása hallatszott. Ez volt Stan Dumby irodája.

Joe elővette a Who is Whot és tanulmányozni kezdte Dumby élettörténetét. Azután a Horcan-örökösöket nézte meg. Ugylátszott, hogy a Horcan-acélművek Dumby keze alatt csaknem teljesen megszüntek acélt produkálni és tisztán telekspekulációra váltottak át.

Joe most egyszerre kíváncsi lett, hogyan lehet telekeladással évi ötszázezer dollárt keresni? Hogy erről képet alkothasson magának, elment egy telekkönyvi hivatalba. Ez csak elég ártalmatlan szórakozás ahhoz, hogy ne keltsen gyanút!

Nem is volt olyan ártalmatlan. Ebben a telekkönyvi nyilvántartásban nem szerepelt hét év óta Mr. Dumby neve!

A napnál világosabban meggyőződött róla Joe! Dumby hét év óta nem vett és nem adott el telket.

Hét év előtt, amikor átvette a vagyon kezelését, New York huszonegy különböző pontján telkeket, bérházakat, gyárakat vett. Ezek nagyobbrészt üresen állnak.

Viszont, hogyan lehet az, hogy minden vétel és eladás nélkül valakinek 500.000 dollárt hozzanak ezek a telkek?!

Joe lázas izgalomban kérte el a Dumby birtokában levő ingatlanok részletes listáját. Egy hivatalnok tíz perc alatt leírta, Joe zsebrevágta a papirost és hazaszaladt.

Elővette a listát. Talált benne két házat a Shetland Corner környékén!

Tehát minden külső segítség nélkül megtalálta Perryman hatalmának a kulcsát. Perryman bérli Dumbytól ezeket az ingatlanokat évi félmillióért. És ez a huszonegy ház, telek vagy gyár Perryman birodalma! És soha senki nem jöhet rá, mert a Dumby vagy Horcan nevet senki se hozza összefüggésbe vele!

Tehát Dumby ügyvéd és szenátor: a Perryman bűntársa! Ilyen ellenfelekkel állunk szemben! - gondolta Joe, majdnem elégedetten, amikor a háta mögött valaki rászólt:

Joe megfordult. Daskie Millmow állt mögötte, ahogy az utcáról bejött. Gondolkodás nélkül elsütötte a revolverét. Joe a melléhez kapva, összerogyott.

Bomby Listman szerencsés megkerülésének örömére hatalmas kerti ünnepséget rendeztek Long Islandon, ezuttal sűrű rendőrkordont vonva a kőkerítés körül. De erre már nem volt szükség: Perryman megkapta, amit akart és egyébként még szokta tartani a szavát. Ami ezekben a napokban a legtöbb embert nyugtalanította, az Perryman terveinek kiismerhetetlensége volt. Vajjon ki lesz a következő áldozat?! Szegény milliomosok! egy időre szívesen cseréltek volna akármelyik vékonypénzű alkalmazottjukkal, akinek nem volt oka Perrymantől félni.

A gardenpartyn résztvett minden elegáns léhűtő és elkényeztetett kislány, a newyorki felső tízezerből. Bomby nem is tagadta előttük, hogy unja őket. Részvétlenül sétált el a táncoló, csókolózó, iddogáló és fürdő csoportok mellett és nem törődött vele, hogy összesúgnak a háta mögött.

- Erre a lányra nem lehet ráismerni - állapította meg Kenneth, a kekszgyáros fia.

- Ez beleszeretett a fogságban valakibe - magyarázta egy vörös leány. - Feltünt nekem, hogy állandóan a "komoly férfiak" típusáról beszél.

- Utálom a komoly férfiakat - jelentette ki Georgia Hill, a tőzsdekirály lánya - utálom a szigorú nyafogásukat. Látni sem akarok komoly férfit.

Ebben mind megegyeztek s beugrottak a vízbe, ahol a legkevésbbé fenyegette őket az a veszély, hogy komoly férfivel találkoznak.

Bomby pedig az ő "komoly férfiáról" gondolkozott. Most már megértette a viselkedését és le tudta volna harapni a saját nyelvét, hogy mért nem szólt egy jó szót hozzá.

Hirtelen ellenállhatatlanul szükségét érezte, hogy cselekedjék. Hogy ne üljön itt tétlenül, amíg Joe halálos veszedelemben forog.

Még ráérek szórakozni, korholta önmagát, pedig igazán nem szórakozott. Most felment a szobájába, hogy telefónon beszéljen Scottal.

A lapok háborogtak s a rendőrség látszólag folytatta eddigi tehetetlen pepecselését, de valami volt a levegőben. Scott és vezérkara titokban készült valamire.

Zárt ajtók mögött folytak a tárgyalások, amikor behozták egy közrendőr írásbeli jelentését és egy cédulát.

Scott elolvasta a levelet. Néhány szóval megmagyarázta alantasainak Joe Slimm önfeláldozását. Mindenki felállt: némán tisztelegtek a hős bajtársnak.

További öt perc alatt megélénkültek a folyosók. Parancsokat továbbítottak, valóságos kis mozgósítás volt ez! Háborús előkészületek!

És öt rendőrtisztet letartóztattak a déli órákban, mert megpróbálták elárulni az előkészületeket, nyilván Perrymannak.

Egy órakor Bomby rohant be Scotthoz. A rendőrfőnök bevezette a dolgozószobájába, ahol három magasrangú rendőrtiszt ült egy hatalmas térkép előtt.

- Azt mondta, hogy telefonozni fog, ha lesz valami - mondta elfulladva a lány - és én várok, várok...

- Üljön le - mondta Scott komolyan, - a helyzet megváltozott. A csata száz és száz ember életébe fog kerülni, amíg megszületik a végső győzelem, vagy vereség. Képtelenség ebben szerepet adni magának.

- Ne nézze azt, hogy nő vagyok, - kiáltotta Bomby szenvedélyesen, - én küzdeni akarok azért a férfiért, aki az életét kockára tette miattam és a többiekért! Én...

- Itt fog maradni velünk. Minden jelentés ide fut be és minden parancs innen megy ki. Itt a leghamarabb tudja meg majd az igazat.

Két óra öt perckor futott be az első jelentés. A Newark Summers felőli oldalon levő szeszgyár ostromáról. A jelentés így szólt:

Félháromkor a XVII. utcai bérház elfoglalásáról érkezett jelentés. Itt sem volt idejük Perrymanéknak kiüríteni a házat és amíg a rendőrség az utcáról ostromolta, addig egy utász-szakasz tűzoltólétrákon a felső emeletekbe hatolt. Itt is heves ellenállásra akadtak, de a rendőrség nagy fölényben volt és teherautókon szállították el a foglyokat.

Ugyanilyen értelmű jelentések futottak be öt másik környékbeli bérkaszárnya ostromáról. Ezekben páncélszekrényeket, aranyat és nagymennyiségű ékszert is találtak. Detektívcsoportok szállták meg a kimutatásokban felsorolt kilenc üres telket. Ezek közül azonban csak egyik bizonyult jelentősnek. Ezen egy durván összeácsolt őrkunyhó állt és ennek a padozatában egy detektív csapóajtót fedezett fel. Földalatti sikátorba jutottak, de itt olyan erős tűzbe jutottak, hogy örülniök kellett, ha a bőrüket menthették.

Mialatt pedig erősebb készültséget kértek a központtól, a banditák egyszerűen felrobbantották a bejáratot, úgy hogy meg se lehetett találni többé. Természetesen a közelben levő házakat is végigrazziázták, de a lakók között nem akadt senki, akit komolyan gyanúba foghattak volna.

Scott szobájában egyre izgalmasabb és forróbb lett a levegő. Már a lapok is közölték nagyjából az ütközet állását, bár ez nem volt inyére Scottnak. "Scott generális a vezérkari dombon" - írta egy délutáni lap, a Standard, amely állítólag Perryman tulajdona volt. Newyork olyan volt, mint egy csatatér. Szirénabúgás verte fel percenkint a várost, - nem is tudtuk, - mondták az emberek, - hogy ennyi rendőr van Newyorkban! Csakugyan, tele voltak az utcák rendőrökkel. Bombyt nem lehetett észretéríteni. Összeszorított fogakkal, halálsápadtan ült a székén. Körmei beléfúródtak a tenyerébe. A hozzáintézett kérdésekre nem felelt.

A minden ponton egyszerre indított támadások negyed négykor tizenhét helyen már be is fejeződtek. Perryman huszonegy vára közül tizenhét a rendőrség kezében volt. Százkilencvenegy foglyot ejtettek, rengeteg lőszert és rablott holmit zsákmányoltak. A többi négy helyen a jelentések szerint állt a harc: döntő összecsapásokat vártak estére.

Aki ismeri az amerikai szellemet, megérti, hogy a harc kitörése pillanatában megszünt a pánik. Nyugaton szeretik a nyilt harcot és sokkal nagyobb volt az érdeklődés, mint a félelem.

A newarki zugkocsmákból, mint az árvíz a patkányokat, úgy öntötte ki a villámrazzia a csirkefogók, késelők, tolvajok, revolveres bérencek tömegét. A rendőrség ezúttal könyörtelen volt. Életre és halálra ment a játék, mindkét oldalon minden ember az életét vitte vásárra. Kiméletnek tehát helye nem volt. Akit gyanúsnak találtak, azt falhoz állították és megkérdezték, mit tud Perrymanről. Ha azt felelte: semmit, akkor szitává lőtték a falat körülötte. Ez elég volt ahhoz, hogy mindenki elmondja azt a keveset, amit tudott. Igy haladtak előre, nyomról-nyomra. Amíg a rohamcsapatok a banda "erődítményeit" ostromolták, addig detektívek serege végigseperte a várost újabb és újabb adatot kért. Igy aztán szűkült a hurok Perryman és társai körül.

Ugyanekkor kilenc civilruhás, ártatlan külsejű, de felfegyverzett detektív jelent meg Dumby ügyvéd irodájában. A neves kriminalista kiüzent, hogy most nem ér rá fogadni az urakat, amit azonban az urak biztatásnak vettek és behatoltak Dumby dolgozószobájába.

Az ügyvéd felháborodva tiltakozott, mire az "urak" egyike szelíden így szólt:

- Határozza el magát, szenátor úr: hajlandó velünk jönni és mindenben segítségére lenni a nyomozásnak, - vagy pedig.. .

- Csak átöltözöm - mondta, - szíveskedjenek megvárni. Amint látják, ebből a szobából nem vezet ajtó sehová.

Ugylátszik azonban mégis csak vezetett, mert Dumby úr öltözködés helyett nyomtalanul eltünt. A detektívek percekig keresték a kijáratot, de eredménytelenül. Végre úgy rendelkeztek, hogy le kell bontani a falakat. Ezzel azonban Dumby egérutat nyerhetett. Viszont az egész környék meg volt szállva. A hurok egyre szorosabbra fonódott a VII. Avenue, a Listman-palota és a Horcan Steel Works Company épülete körül.

A központról most úgy irányították a csapatokat, hogy erre a környékre összpontosítsanak minden erőt. Scott szentül hitte, hogy Perryman ugyanott bujkál valahol, ahol Dumby. Most már kétségtelen volt, hogy Joe Slimm adatai ezen a ponton is helyesek voltak.

A rendőrcsapatok gyűrűje egyre szűkült a Horcan-épület körül. Perrymannek ezen kívül már nem volt felderítetlen búvóhelye, de Joenak még nyomát se látták...

Joe tulajdonképpen nem volt olyan súlyos állapotban, mint eleinte hitte. Később, amikor Perryman emberei rátaláltak, már inkább megjátszotta a haldoklót. Az egyik gangszter mégis fejbevágta, hogy elájult és aztán elcipelték.

Amikor magához tért, magas karosszékben ült egy ablaknál. Addig meregette a szemét, amíg csaknem tisztán látott és megállapította, hogy a Listman-épülettel szembenlevő házban van: ott, ahol Daskie Millmow állt a kézigránátjaival. Megpróbált hátranézni, de a nyaka teljesen merev volt és csaknem elájult az erőlködéstől.

- Eleinte megpróbáltam tiltakozni - mondta az egyik, - de azt mondták, hogy épp elég bizonyíték van a kezükben ahhoz, hogy letartóztassanak. Nem hiszem ugyan, de jobbnak láttam a csatornán idejönni. Ezek most úgy fel vannak piszkálva...

- Légy nyugodt - ez Perryman hangja volt, - hogy még nem végeztem ezzel a Scottal. Egyelőre legjobb, ha nyaralni megyünk egy hónapra, - Kanada gyönyörű ilyenkor, a vadvizeivel. Ez a ház is kibirna ugyan egy heti ostromot, de minek. Mit védjem én a Horcan-örökösök házát?! A tetőterraszon útrakészen áll egy háromszemélyes aeroplán és benne van minden, ami kell.

Joe tántorgott. A másik emberben felismerte Dumby ügyvédet. De lassan minden összefolyt előtte. A vállsebét be se kötötték, sebláza volt s Perryman kétszer egymásután arculütötte. Joe elesett. A hideg rázta. Dumby belerúgott.

- Azt fogják hinni, hogy mi itt vagyunk és halomra lövik a házat. Hagyjuk itt ezt a disznót. A saját emberei fogják elpusztítani.

Mintegy válaszképpen az utca felől dörögni kezdtek a gépfegyverek. Perryman kényelmesen felöltözött, Dumby előrement és otthagyta Joet.

Most már percenként futottak be a jelentések Scotthoz. A "vezérkar" úgy vélte, hogy Dumby ügyvéd csak a Horcan-palotába menekülhetett, amely szemben volt a Listman-Buildinggel s amely dél óta ostromzár alatt volt. Azonban ez az épület dacolt az ostrommal. Miután ez volt az utolsó esély arra, hogy Perrymant megtalálják, Scott, két kapitánnyal és Bombyval egy páncélautóba ült s a Listman-épület elé hajtatott. Felmentek a tetőzetre és látcsővel figyelték az eseményeket.

Az emberek ekkor még nem jutottak sokra. Az alsó emeletekből olyan tűzzáport zúdítottak a rendőrökre, hogy azok megközelíteni sem tudták az épületet. De abból, hogy ezt a házat ilyen elkeseredetten védik, Scott legalább arra következtethetett, hogy vagy Perryman maga van az épületben, vagy a kincsének jórésze.

Telefonparancsokat adott tehát a támadás erősítésére. Újabb és újabb csapatok érkeztek: az egész kerület visszhangzott a golyókopogástól. Perrymannak csak ez az utolsó vára állt még.

Joe összeszorított fogakkal erőlködött, hogy fel tudjon állni. Nem az életét féltette már, amiről annyiszor lemondott. Lázas agyában az az egy cél dolgozott: megakadályozni Perryman szökését!

Nagynehezen talpraállt. A szoba tele volt lőporfüsttel. Az óriási épület rengett, búgott, mintha össze akarna dőlni. Odakint is fojtó füst terjengett. Égett a ház! Joe felrántotta az ajtót. Minden mozdulatnál úgy érezte, hogy ez az utolsó!

És mégis mindig tovább vonszolta magát. Folyosóról-folyosóra! Fel akart jutni a tetőre, de a lift nem működött. Szörnyűséges kínok közt vergődött egyik lépcsőfokról a másikra. Ez az út egy egészséges embernek is sok lett volna. Szinte órák teltek el, amíg a terraszra ért. Ott kimerülten összerogyott. Vér folyt a vállából. Elfelejtette, hogy mit akart itt fönt.

Berregésre ébredt. A repülőgép erősödő búgása belevágott az idegeibe. Nem volt szabad elmenekülniük. Felegyenesedett. Az irdatlan magasban minden olyan gigantikusnak, ködösnek látszott! És messze-messze ott meredezett a gépmadár! Pedig csak pár lépésre volt tőle a valóságban.

Tántorogva indult a gép felé, emberfeletti akarattal, - de megbotlott valamiben. A tető tele volt felállított gépfegyverekkel. A berregés erősödött és a gépmadár futva elindult.

Dumby kihajolt és visszaröhögött a botladozó alakra. Azután előkapta a revolverét és belelőtt.

Lerogyott egy gépfegyvertok mellé. Félkézzel forgatni kezdte. A gépfegyver zakatolva szórta a golyót, de a cső céltalanul meredt a levegőbe. Joe Slimm erejének utolsó tartalékával, összehúzott szemekkel célbavette a ködös foltot a levegőben. A gép megbillent. Átfordult a baloldalára és hegyes ívben zuhanni kezdett.

Nagyon messze lent diadalordítás hallatszott. Joe még látta, hogy a szembenlevő tetőn egy fehérruhás vékony alak ugrál és integet felé. Azután sötét lett előtte minden.

Félóra mulva Scott, Bomby és egy rendőrorvos állták körül a mozdulatlan testet. A rendőrorvos fejét csóválta.

- Kár pedig meghalnia - mondta, - mert sokáig nem lesz nála népszerűbb ember az Egyesült Államokban. De szörnyű, hogy mit kibirt eddig is.

Bomby nem mozdult el mellőle. A mentőkocsiban is fogta a hideg kezet. Szemei előtt újra és újra lejátszódott a szörnyű dráma a túlsó tetőn. Valóságos hősköltemény volt, amit Joe Slimm, a haldokló Joe Slimm csinált! - ezt írták az esti lapok is.

A kormányzót sem engedték be hozzá, a polgármestert sem. Csak Bomby Listman ült az ágya mellett és fogta a kezét, egész éjszaka. Hallgatta a lázas, tört mondatokat. Joe lázálmában folyton esküdözött egy ismeretlen fiatal hölgynek, hogy ő nem gangszter, hanem Joe Slimm detektív. És nem sejtette, hogy az a fiatal hölgy, mennyire elhiszi ezt neki...

Dumby elpusztult a zuhanásban. Perrymant élve húzták ki a Hudson-Tube mellől. A gépet is kivonszolták és rengeteg pénzt, aranyat, platinát és brilliánst találtak benne. Perrymant a rabkórházba vitték, ahol őrültséget szimulált. De még mielőtt alaposabban megvizsgálhatták volna, meghalt. A Hudson eltörte a hátgerincét.

Amikor hosszú hónapok multán, Joe úgy, ahogy felépült. Bombyt már nem találta maga mellett. Nem is tudott róla, hogy a lány ápolta őt.

Sokáig, nagyon sokáig töprengett, hogy elmenjen-e hozzájuk. A melle tele volt kitüntetéssel és a lapok egyébről sem irtak, mint Colonel Slimmről, de ő valahogy úgy képzelte, hogy még mindig be kell bizonyítania Bombynak, hogy ő detektív. És ezért mégis felkereste egy napon.

De maga Listman fogadta. Nem volt éppen túl barátságos, az ember többet várt volna a történtek után. Dehát az öregnek megvolt a maga külön modora.

Leültette Joet, mert látta, hogy gyönge még, de a legrosszabb szivarral kínálta meg, amilyet csak kapni lehet.

- Hát fiatalember, - mondta, sűrű szemöldöke alól éleseket pislantva felé, - magának köszönhetem, hogy visszakaptam egy milliót! Milyen jutalmat kíván ezért?!

Joet hirtelen elöntötte a vér. Nem tudta mit beszél, pillanatnyi őrültség fogta el. Azt mondta:

- A lányomat? - hőkölt hátra a milliomos. Joe most már szerette volna visszavonni. De most nem jött ki hang a torkán. Bár az előbb ne jött volna! - korholta magát.

- Rendben van - mondta hirtelen Listman, - már attól féltem, hogy egy félmilliót követel majd jutalmul! - elnevette magát. Odament és megölelte az ámuló fiatalembert.