A régi könyvtár
A száz évvel ezelőtti közkönyvtár és a mai közkönyvtár működése lényegében hasonló: a félbehajtott kartonlapból álló kölcsönzőkönyvecskét felváltotta az elektronikus olvasójegy, a pecsétet a kártyabeolvasó...
Hurrá. De ma is ugyanazt kell mondanunk a bergengócfalváról bevonatozóknak, hogy: kölcsön, van, olvassák, kötészeten van stb. akár száz éve.
Nem modernizálódott a könyvtár?
Dehogynem.
Új trendek alakultak ki, másod-, harmadvonalbeli szociológusok (vagy szerencsés, olvasóktól-szabadult könyvtáros-tudorok) minden alkalmat megragadnak a könyvtár fontosságának hangsúlyozására. Neveljünk olvasót, tartsunk vetélkedőket (főleg pályázati pénzből), konferenciázzunk.
Ihletett kollégák, ha tehetik, ma is szakmányban abuzálják az általános iskolás korú kisdedeket melyek szöszke elődeit egy 1919-es tanácsköztársasági propagandaplakáton is megtaláljuk: Könyvek a házmesternél.
Pláza-könyvtár meg hasonlók csak sajnos, mintha a gőzmozdonyt modernizálnák áramszedővel, környezetkímélő, modern, mert áram fűti a kazánt, de szépen csühög...
Közben a mindennapi élet totálisan átalakult, annyira, hogy korábbi kérdőíves felvételek műveltségtesztje is értelmezhetetlenné vált: mit jelent, hogy hány könyvünk van otthon?
A könyvtáros alkalmazkodó, az atomcsapás esetén jobb túlélő lenne a csótánynál. A legutóbbi időkig sikeresen olvasztott magába minden új információhordozót: bakelit, CD, VHS, DVD: ugyan már, mire valók a nem hagyományos dokumentumok?
Ez egészen a legutóbbi időkig működött mígnem megjelent az írás a falakon s eljött/eljön a
Digitális könyvtár.