Rusztaveli
Tariel
a párducbőrös
lovag
Fordította
Vikár
Béla
Zichy Mihály
huszonhat
képével
Budapest, 1917.
Athenaeum irodalmi és
nyomdai r. t. kiadása.
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-963-417-094-5 (online)
MEK-15756
TARTALOM
A költemény grúz eredetije Zichy
Mihály
illusztrációival díszkiadásban 1888-ban
jelent meg
Szentpétervárott.
SZÁSZ
KÁROLY
EMLÉKÉNEK
HÁLÁS KEGYELETTEL
A FORDITÓ
Első finnországi utam alkalmával, 1889 nyarán, meglátogattam Zichy Mihály hírneves művészünket. Szentpétervár közelében, egy kis finn faluban, Lachtán fogadott, azzal a páratlan szeretetreméltósággal és magyaros vendéglátással, melyben minden honfitársát részeltette, aki nála megfordult.
Zichy egy díszmunkát mutatott nekem, amely akkoriban jelent meg. Az előttem ismeretlen nyelven és betűkkel nyomtatott mű a georgiai - vagy a mint ők saját nyelvükön mondják: khartvel, oroszosan: grúz - nép legnagyobb költőjének, a XII. században élt Rusztaveli Sotának regényes eposza volt, Zichy Mihály illusztrációival. Zichy felhíván figyelmemet erre a költeményre, elmondta: mikép esett meg, hogy az addig előtte is merőben ismeretlen remekmű illusztrálása épen őneki jutott feladatául.
A dolognak volt valami előzménye. Zichy Mihály, még mint III. Sándor cárnak udvari festője, a 70-es évek utóján megjelent egy katonai ünnepélyen Tifliszben. Ottlétéről értesült a georgiai nemesség és megkérte őt, rendezzen a katonai ünneppel kapcsolatosan jótékony célra élőképeket a georgiai költészet régi remekéből, a Párducbőrös lovagból. Zichy örömest hajolt a Baratoff hercegnőtől és a világszép georgiai nőktől támogatott kérelemre s 10 élőképet állított össze a Párducbőrből. A képekben csupa hercegek és hercegnők szerepeltek. A színház telistele volt s a közönség lelkesedése határtalan. »Magam sem tudom, - írja[1] hányszor hívtak ki az egyes képek között.«
Úgy látszik, ez a nagysikerű első vállalkozás érlelte meg a Párducbőrös lovagnak Zichy által való illusztrálása eszméjét a georgiai művészet- és irodalombarátok között. Mikor néhány évvel később Zichy Mihály, III. Sándor cárral együtt utazva, ismét Tifliszbe került, egy küldöttség járult a cár elé s a következő kérelmet terjesztette elő:
- Felség, neked van egy híres művészed, nekünk van egy híres költeményünk: engedd meg, hogy ezt a kettőt összehozzuk. A te nagy művészed maradjon itt köztünk egypár hónapig s illusztrálja a mi nagy költőnk művét egy nemzeti díszkiadás számára.
A cár megkérdezte Zichyt: - Akarod? Nekem nincs ellene kifogásom.
A művész kijelentette, hogy a legnagyobb örömmel tesz eleget a nemes georgiai nép óhajának. Hónapokat töltött a cár engedelmével Georgiában. Oroszra fordították neki az éposz tartalmát s buzgón támogatták őt tanulmányaiban, melyeket véghetetlen szorgalommal a helyszínén folytatott.
Igy születtek meg a Párducbőrös lovag gyönyörű képei, Zichynek azon illusztrációi, melyeket szinte legtöbbre tartott. Ezek eredetijeit a díszkiadás megjelente után különböző külföldi kiállításokon a Zichytől hozzájuk írt magyarázatokkal sokan látták és csodálták. Zichy előttem is élénk örömmel emlékezett vissza arra, mily szeretettel ünnepelték, mennyire elhalmozták ottani tartózkodása során elismerésük minden jelével a georgiai előkelőségek. Neve époly népszerű lett Georgia-szerte, mint Thamara királynőé vagy Rusztavelié. »Ezt fordítsa le!« mondta nekem.
Én akkoriban, amikor mindezeket Zichytól megtudtam, a Kalevalával foglalkozva, nem is gondolhattam Rusztaveli munkájának lefordítására. De a nagy művész buzdító szavait nem feledtem el. Hozzáfogtam a georgiai nyelv tanulmányozásához. Hanem hát csakhamar sajnosan kellett tapasztalnom, hogy magánúton a georgiai nyelvet, a legnehezebbek egyikét a világon, sohasem fogom oly mértékben elsajátítani, hogy e nyelv legnagyobb művészének költői tolmácsául szegődhessek.
A nehézségek leküzdhetése végett arra határoztam el magamat, hogy Rusztaveli szülőföldjéről rendelek magam mellé segítőt. Ez sikerült is. Az illető (Ciklari György) egy fiatal író volt, aki maga is több európai nyelvben jártas, s így mindenkép rátermett volt arra a feladatra, amelyet neki szántam. Előbb a grúz újtestamentumot, majd népköltési hagyományokat, később pedig magát Rusztavelit olvastuk együtt, és most már minden nyelvi nehézség el volt hárítva előhaladásom útjából. Ily módon elkészítettem az eposznak, amely összesen 47 kisebb-nagyobb énekre terjed, teljes szóhű fordítását. Már e munka alatt örömmel győződtem meg arról, hogy Zichy Mihálynak teljesen igaza volt: A párducos lovag csakugyan megérdemli, hogy minden európai irodalomnak sajátja legyen.
Rusztaveli igazi nagy költő. Élete maga is époly regényes, mint egyetlen megmaradt munkája, a Párducbőrös lovag.
Mint teljesen árva gyermeket, akinek genialitása korán feltűnt, Bizancba küldték, ahol felsőbb tanulmányai végeztéig maradt. Mikor a régi Kelet e műveltségi központjának kincseivel megrakodva hazájába visszaérkezett, Georgia trónján a szépséges Thamara királyné ült, aki alatt a régiektől Iberia néven ismert ország a virágzásnak és hatalomnak magas fokára emelkedett. Rusztaveli a nagy királynőnek ajánlta regényes eposzát, amely névleg Arábiában játszik ugyan, de nyilvánvaló, hogy hősnőjében voltakép magáról Thamara királynőről van szó, mert épen ő volt az, aki fiútestvér nem létében úgy foglalta el atyja trónját, mint az eposz hősnője, Thinathin királykisasszony. Zichynek egyik illusztrációján, amelyet a Párducbőrhöz készített, meg van örökítve az a jelenet, amidőn Rusztaveli térden állva átnyújtja kész művét a nagy királynőnek. E mű a hagyomány szerint a különben is költészetkedvelő királynőre szokatlanul mély hatást tett. Ebben azonban kétségkívül része volt a költő rendkívül vonzó egyéniségének is. Tény, hogy a királynő nagy polcra emelte a nagy költőt: főkincstárnokává nevezte ki; sőt, noha férje volt, állítólag ennek mellőzésével a költőt első helyen tüntette ki kegyeivel.
Nem csoda, hogy Rusztaveli lángeszének ez a diadala fölkeltette az irígyek gonosz indulatát. Ehhez járult, hogy műveiben a kor szellemét meghazudtoló szabadelvű eszméknek hódolt. Kimondta, hogy a rabszolga époly ember, mint a nemes; hogy a főrendű születés mit sem ér, ha nem párosul egyéni kiválósággal. E tanai s egész varázslatos egyénisége oly nagyra nevelték befolyását a nép közt, hogy a papság is kezdett rá féltékenykedni. Bepanaszolták a királynő előtt, mint a vallás ellenségét. Azt mondták, hogy a nép elfordul a szentírástól és csak Rusztaveli munkáit olvassa. E vádak, habár a királynő nem adott nekik hitelt, az érzékeny lelkű nagy költőt végkép elkeserítették. Maga is kételkedővé vált, nincs-e ártalmára népe erkölcseinek költészete világias hangjával s elrendelte, hogy képzeletének minden termékét egy szálig megsemmisítsék. Sajnos, a magas rendeletet pontosan végrehajtották. Egyes-egyedül a költő főműve, a Párducbőrös lovag menekült meg a pusztulástól. Ez már annyi másolatban el volt terjedve, hogy nem tudták valamennyit előkeríteni. Maga Rusztaveli abban a tudatban, hogy minden művét enyészetnek adta át, búcsút mondott a maga nemében hasonlíthatatlan pályafutása színhelyének és Jeruzsálembe költözve, kolostorba vonult, ott is halt meg. A ma már nem létező »A kereszt egyháza« nevű templomnak egyik belső falán márvány-képmása jelölte a helyet, hol a legnagyobb költők egyike álmodja tovább költői álmait.
Művét halála után ismét fölfedezték s újra meg újra sokszorosították. Majd a könyvnyomtatás behozatala után, amely ott az akkoriban világhírű magyar betűöntőnek, Tótfalusi Kiss Istvánnak betűivel indult meg, újra meg újra kinyomatták, illusztrálva is; míg végre a Zichy-féle nemzeti díszkiadásban hozzá igazán méltó módon bocsátották közre.
A költő tehát hétszáz év mulva ebben a fényes köntösben támadt fel. Jó, hogy csak így és nem személy szerint. Hazájának, Georgiának, amely huszonegy évszázadon keresztül dicsőséges harcokban védelmezte önállóságát reátörő szomszédjai ellen, dicső multjából már csak emlékei élnek, köztük mint legragyogóbb: Thamara királynő- s nagy költőjének, Rusztavelinek neve. Maga Georgia, mint ország, száz évnél régebb idő óta nincs többé. A világ legszebb nőinek és férfiainak hazája ma teljesen leigázott orosz tartomány. Az ősi georgiai nép és nyelv is, amelynek eredete ködös évezredek homályába vész el, ma már csak vendég saját hazájában, s a khartvel iskolás gyermekek dalának végső sorában foglalt intés:
Fiam ne feledd
Ősi nyelvedet!
maholnap fölöslegessé válik.
Ezt a nyelvet és népet Müller Miksa »turáni« jellegűnek tartotta. A kérdés nincs eldöntve ma sem. Ez a bizonytalanság indította annak idején gróf Zichy Jenőt is arra, hogy kaukázusi útja során Georgiában magyar nyomokat keressen. Igaz, hogy csak egyetlen magyar embernek, a művész Zichynek nyomait találta ott, de ez is nagy hasznára volt neki. Őt épúgy, mint előtte ott járt hírneves művészünket lépten-nyomon rokonszenves figyelemmel vették körül és segítették lelkes munkájában Georgia népe és előkelői.[2]
Most hát végre magyarul is meg fogjuk hallhatni a XII. századbeli nagy költő szavait. Fordításom az eredeti versalak megtartásával a tartalmat is szoros hűséggel igyekszik visszaadni.
A tartalomra nézve csupán annyit, hogy Rusztaveli, mint az akkori Kelet műveltségének tetőpontján álló, a bizanci főiskolát is végigjárt költő természetesen jól ismerte mind a klasszikus görög-római hagyományt, mind a korabeli nagy perzsa, arab és más keleti költőket, s így nem fog senkit meglepni, hogy velük rokonságot tart. Ez leginkább képeiben nyilvánul, hasonlataiban, amelyek némelyikének sűrű ismétlődése - úgy látszik - a költői szépséghez tartozott. Rusztaveli, mint nyelvművész, legkevésbé sem áll kiváló kortársai mögött, még Firduszit sem véve ki; a lélektani megfigyelésben pedig felülmúlja őket. A szerelemnek, barátságnak, hűségnek, lovagiasságnak oly meleg, színes képei, minők nála egymást követik, csak a legnagyobb költőknél fordulnak elő.
V. B.
I.
Első
történet. Roszteván arab királyról.
Roszteván arab király volt, Isten
kegyelméből való,
Délceg, nagylelkű a néphez, kit hatalmas
hadával ó,
Igazságos, szelíd, dús, a kormányt bölcsen
birtokoló,
Hős a harcban, győzhetetlen, barátjáért élő-haló.
Fia nem volt a királynak, csak egy lánya,
napsugára,
Világ fénylő fényessége, ütött volt a Nap
hugára;
Csupa ész és csupa lélek, aki látja: szíve kára;
Sokat
tudjon a dalművész, ki őt veszi ajakára.
Thinathin neve a lánynak, híre messzi hat
s nem ingyen:
Alig zsendült, serdült, már a Nap is nézte őt
irígyen...
Most vezértanácsba csendes fölséggel a király
mégyen,
Ott körülülik vezéri, s ő beszélni kezd im ígyen:
»Egy dolgot adok elétek, méltót,
venni fontolóra:
Virág, hogyha száradóba, elviszi őt némely óra,
-
Más következik a sorba, s kertünk dísze nem lesz csorba;
Napunk
ha leáldoz: éj jön, hold nélkül való, mogorva.
Én elaggottam: a nagy kor keményebb sor
minden kórnál,
Ma nem, - holnap meghalok, a végzet nem a halandón
áll;
Milyen fény az, melyen győzni a homály sikerrel
próbál?
Tegyük lányomat királlyá, s új nap lesz, különb az ónál.«
Szóltak a vezérek: »Fölség, mit
beszélsz Te korrul, vénrül!
Elszáradt-e a virág, ha bimbó fakad
még tövérül,
Melynek színe, szaga szépül s csak gyarapszik, sose
gyérül?
Csillag felülmúl-e holdat, bár ez haldokolni térül?
Ne mondj hát, oh Fölség, ilyent, hisz
virágod dehogy szárad!
De tanácsod, még ha rossz is, jobb a
jónál, melyet más ad,
Megszívleljük kész-örömest a szívednek
tetsző tárgyat:
Jól van; tegyük őt királlyá, kiből Napnál több
fény árad.
Ha leány lesz is királyunk, annak Isten
rendelé ki;
Trónra termett ő, s kivüled hódolni fogunk mi
néki;
Hisz a sugár, mit a Nap küld, mint ő maga, époly
égi,
Oroszlánnak sarja is az, hím-e vagy nő, egyre mén ki.«
Avthandil, a hadnak feje, főhadvezér apa
fia,
Művelt, Nap- és Holddal rokon, ciprustermetű dalia,
Még
szakálla sincs, - tudása, értelme az eget víja;
Thinathinért kell
neki, a had gyöngyének, hervadnia.
Mély titoknak van pecsétje szívébe irott
szerelmén;
Sápadoz, ha rózsájától, hogy ne lássa, messzi
elmén;
Ha meg látja, tűz önti el, sebét sajgóbbá nevelvén.
Igy
szenved szerelme által, kelyhe csordultig betelvén.
Mihelyt a király kimondta, hogy király
legyen leánya,
Egy könnyár lett Avthandilnak vonzó szeme. Kétség
hányja, -
Szól: »Most mindig látni foglak, szívem fagyos
kőmárványa,
Igy tán írt lelek szivemre: ki elvette,
visszaszánja!«
Elrendelte a nagy császár
mindenfelé Arabhonba:
»Lányomat teszem, Thinathint, én,
nemzője, hatalomba;
Ő lesz tündöklő napotok, süt lapályra,
völgyre, dombra!
Föl, zenészek, költők, látni, s látván,
dicsőítni nyomba!«
Gyűl Arábiának népe,
hadereje gyűl tömérdek.
Avthandil ragyogó napként, feje sok ezer
vitéznek,
Vezér-szográt, főtanácsban a királytól ül
jobbkéznek...
Trónust, ára-mondhatatlant, a királylány alá
tésznek.
Thinathint vezeti atyja:
jön, igézet arculatja,
Leülteti a király, a koronát kezébe adja
S
a jogart, királyi mezbe öltöztetik. Ő csak hagyja
S néz
emberfölötti ésszel, mint a Nap, kicsinyre-nagyra.
Mögötte, kiséretükkel, a királyok,
üdvözölve.
Megáldják, királlyá kenve, mártják
dícséretözönbe,
Zene zeng, daloknak édes szava szól. Az ünnep
gyöngye
Sír, fejét lehajtva s könyjét hollótoll hajára öntve.
Atyja trónusára ülni, úgy gondolja,
méltatlan ő.
E miatt sír, - könygyűrűvel kerítve a szép
rózsatő.
A király vigasztalja, mint apa, lányát dédelgető:
»Hadd
el, fiam, búsít engem, ha szemedből hull az eső.«
Kijelenti: »Ne sírj, lányom,
hallgass meg egy szót atyádtól:
Ma király vagy Arabhonban,
felségünk akaratából;
E királyság népe mától téged óhajt, érted
lángol,
Legyen bölcs ura Te benned, országlásod enyhe, jámbor.
Fényét ím a nap virágra, hinti épúgy
szerény fűre:
Te se fogd kegyelmed szűkre, se dicső-, se
alrendűre;
Csak nagy lélek vonz dacost, s a vonzott válik vonzó
hűre.
Ossz nagylelkűn, mint a tenger: hol beszáll, hol lép
kívülre.
Nagylelkűség a királyban:
éden ciprusfája, szent az.
Nagy lélekkel mindenkit, még álnokot
is hozzád hajtasz;
Tarts jól egy világot; dús vagy, dús lenni ha
nem óhajtasz.
Tied, amit széjjelosztasz; amit nem, mind kárba
ment az!«
Igy oktatja őtet atyja, s a
lány, okossággal teli,
Csak hallgatja, szót se szól, de minden
szavát megszívleli.
A király lakomát rendel s dalt, amiben kedvit
leli;
Thinathin a Napon túltesz, a Napot is megbűvöli.
Nevelője felé fordul,
boldogan, hizelkedőleg:
»Hozzák ide mindenemet«,
mondja most a kincstárőrnek,
»Ami eddig drágaságul zár
alatt volt!« Hozzák, jőnek.
Osztja olvasatlan, módot s
mértéket kirekesztőleg.
E nap szétoszt mindent, mit
csak gyűjte bátorság, szerencse,
Úgy ám, hogy kicsinyre-nagyra
egyképen a jót elöntse.
Majd rendeli: »Hadd teljék be atyám
terve s hadd jelentse:
Nem hagyunk itt heverőben kincsesládát
egyetlent se!«
Parancsolja: »Mindenről, mi érték,
hulljon le a lakat!
Főkincstáros, menj, fogasd be hintók elé a
lovakat!«
Hozzák, és ő féktelenül, végtelenül mindig csak
ad.
Gyűjt a nép ezüst-aranyat, mint tengeren kalózcsapat.
Mint az égi vadra, olyan vadászat a
kincsre vagyon,
Szállítják be mint rakományt, nagy erős arab
lovakon,
Égből áradó esővel ez a bőkezűség rokon;
Jut fiúnak,
jut leánynak, bizony egy se vette zokon.
Egy nap eltel ital-étel,
vígasság közt, ünnepelve,
Bajnok roppant számmal együtt, keifjük[3]
telides-telve;
A király lehajtott fővel, szíve, arca
búlepelbe.
Kérdik egymástól: »A fölség mit kesereg, mi baj
lelte?«
Asztalfőn ül Avthandil, az egész kört
besugározván,
A vitézek feje, bátor, mikép tigris s vad
oroszlán;
Alvezére, öreg-szográt, a fiatal hősnek jobbján,
Szól:
»Ugyan mi történhetett a királlyal, mért oly halvány?«
Megegyeznek: »Valami rossz
gondolatba merülhetett,
Tán a Hold, itt elmenőben, egyet-mást nem
kedvire tett.«
Szól Avthandil: »Gyerünk, szográt,
tudjuk ki a balesetet,
Vigasszuk meg, hogyha lehet, tán kegyes
lesz a felelet!«
Itt a szográt, Avthandillal,
a deli sugár alakkal,
Fölkelnek s a fölség felé közelednek vala
halkkal,
Oda állnak, térdet hajtva, mosolygóra nyilt ajakkal,
S
nekibátorodva szól most a vezér, szives szavakkal:
»Király, király, hol a kedved,
mosolygásod, nevetésed? -
Igazad van; minden kincsed, drága
marhád elhagy téged.
Lányod széjjelszórja őket, jósága nem ösmer
féket,
S Te nem féltél átaladni az imént királyi széked!«
A király e szókat hallva,
rájuk tekint és mosolyog:
»Nem illendő így beszélni, ez nem
megengedett dolog.
Jól tetted leányom, mondja; én csak egyet
undokolok:
A
fukar és hazug elmét, amely hozzád felsompolyog.
Hát nem ez búsít, vezérem, más szomorít,
nyugtalanít:
Bánt a vénség! Ittam én az ifjúságnak szép
napjait,
És most nincsen országomban egy emberem, egy sincs ma
itt,
Tőlem átalvenni méltó, amit hősi pályám tanít.
Nincs egyebem leányomnál, ez
úgy nőtt fel, mint kisasszony;
Kértem istent, ő nem adott fiút,
aki megvigasszon,
Aki hozzám hasonlítson labdázó, lövő
porondon;
Avthandilt bár én neveltem, ő sem távoztatja gondom.«
Igy a király. De az ifjú csöndes, némán
hallgat oda,
Fejet hajt s mosolyog, annál gyönyörűbb a képe,
maga,
Kifehérlik fényes foga, úgy tündököl: szinte csoda.
Szól
a király: »Mit nevetsz? Tán én vagyok a vígság oka?«
Rendeli: »Hát,
istenemre, mit nevetsz? Vagy gúnyolódol?«
- »»Megjelentem,
csak parancsolj; de ígérd meg, hogy a szótól,
Melyet mondok, nem
bántódol, szíved haragnak se hódol,
El nem űzöl és kegyeddel
tőlem el sem is huzódol!««
»Beszélj bátran, -
mond a fölség; ért-e gáncs valaha érte!«
Megesküdt a Napnál
többre: Thinathinja életére.
- »»Jól van, felel
Avthandil; én szólok, de szavam elébe
Ne húzd fel ijadnak húrját,
csendes szóm ha félrelépne.
Nem hiszed, hogy Avthandilod
bírja úgy, mint Te, az íjat;
Mérkőzzünk,
fogadjunk, hozzá szolgáid' tanukul híjad;
Ki vetekszik
velem tornán?! - Nehogy szavad visszaszíjad,
Szabjuk ki a
versenypályát, határozzunk helyet, díjat.
Nem maradok tovább nálad tudatlanban,
fejedelem;
Tégy, parancsolj, lövöldözzünk, rajtad áll az
engedelem.
Embereid java légyen versenybíróságul jelen,
Jöjjenek
a térre s lássák: több dicsőség kinek terem!««
Végzett Avthandil.
Kimondják: áll az alku, mint a cövek.
Mind kacagnak, mint a
gyerek, oly szeretőn, jókedvüleg.
A jutalmat is kitűzik, a király
így jelöli meg:
»Aki veszít, három napig nem kerül fejébe
süveg.«
Szólal a király: »Tizenkét rabbal
méltóztatik mennünk;
Más tizenkettővel, aki nyilat felnyújt;
segít bennünk;
- Mellé a Te Sermadinod, vele ő rájok ügyelnünk,
-
Ki hogy mit lő: csalafinta s hiba nélkül számba vennünk.«
Rendeli a nyilasoknak:
»Tüstént mind fölkerekedni,
Mezőt, vaddal bővet, lelni;
látatlan ne legyen semmi.
Az egész had utra indul, mielőtt a nap
fog kelni!«
Ételt vigyenek, s italt is, mennyi kell, a
torkot kenni.
Másnap a viráglevente, alig hogy hasadt a
hajnal, -
Bíbor köntösét felöltve, márványból faragott
arccal,
Fejében arany sisakkal, oldalán ragyogó karddal,
Fehér
lovon, indulóra hívni, a királyhoz nyargal.
A király is kész, lovára ül, vadászni
kirepülnek;
Elugratnak egy mezőre, szélein letelepülnek;
Dalba
fognak, keifbe ülnek, a mezőt belepve gyűlnek
A vitézek és a
díjért lőni, ölni mind hevülnek.
A király szól: »Két rabszolga itt
maradjon, kezem alatt,
Adja fel nekem ijamat, szolgáljon fel
frissen nyilat,
Hozza be a zsákmányt, végyen számba minden
meglőtt vadat.«
S kezd a térre mindenfelől omlani a
vad-áradat.
Jön az élő zsákmány sorba,
megszámlálhatatlan csorda,
Szarvas, zerge, vadszamár és dámvad,
nagyokat ugorva,
Indul a vadászat: ilyen látvány nincs minden
bokorba'!
Van az íjnak, nyílnak dolga s kar, kitartó a
dologra!
Napsugár füröszti fénybe a paripák poros
szőrét;
Ölnek, lőnek, vérrel födve az egész lövöldöző rét;
Nyíl
ha elfogy, friss rabszolga nyújtja mását, bírja bővét;
Akit ér:
vad nem lép többet, a porondon hagyja bőrét.
Egy mező befutva; más tért foglalnak el
vadűzőnek,
Fel egész az ég istene udvaráig dúlnak, lőnek,
Hull
a vadvér és pirosra festi képét a mezőnek;
Avthandilt a néző
mondja édenkerti cédrustőnek.
Ez a tér is letarolva, már a másikat
borítják,
A mezőt folyóvíz mossa, partjain meredő sziklák;
Itt
a vad bozótba megbú, lóval nem is háborítják,
Leszállnak
lovukról, egymást nem félve, gyalog szorítják.
»Én győztem!« így incselkedik
egymással a két dalia,
Nyájasan, szelíden, s forog: merre van még
zsákmányfia;
Nyomukban, utócsapatúl, rabszolgák; a felség
híja:
»Szóljon kiki, de igazat! nem lesz mitől tartania.«
Szól a szolga: »Megmondjuk az
igazat s nem hízelkedünk;
Mindent elmondani róla, király, tiltja
tiszteletünk.
Megölethetsz mindamellett, mi az ellen mit
tehetünk;
Láttuk, amit ő elejtett - számtalan az, hidd el nekünk.
Kettőtök között elosztva százszor húsz
jut mindkettőre;
De Avthandil ezen túltett, kétszer hússzal több
van tőle.
Egyetlenegy nyíla sem ment, ha ellőtte,
veszendőbe:
Nézz a földre, mennyi zsákmány, melynek ő volt
megszerzője.«
E szó a király szívének szép sakkhúzás,
égi ének:
Örül, mint igazi mester, növendéke hírnevének,
Tetszik
neki a fiú, mint rózsatő fülemilének,
Nevet, szíve fölszabadult:
félelmei megszűnének.
Most a kettő, rostokolva, árnyékos fa
hűsibe űl;
Bajnok is sürűn mint polyva, seregestül sebtibe
gyűl;
Közeletben két rabszolga, leghívebb a hívek közül;
Tor
és játék áll, szemük a parton s a szép tájon üdül.
II.
Az
arab király látomása: a párducbőrös lovag.
Meglátnak egy ifjút: ült a folyó partján
és zokogott,
Fekete lován a szerszám illet oroszlánt s
lovagot,
Csótár csüngött rajta fényes, drágakővel az
kirakott;
Virágra hull könyje, zajló szíve önti e patakot.
Termetére köntös borul, párducbőr van
kívül rajta.
Párducbőrből a süveg is fején, búsan ezt
lehajtja;
Korbács van kezében, karnál valamivel hosszabb
fajta.
Különös idegen! Nézik, látni, ösmerni ohajtva.
Megkérdezni, mért bánkódik, hozzá indul
egy rabszolga:
Csak sír, lehorgasztott fővel, nem lát, mintha
vaksi volna;
Gyöngyeső szakad szeméből, mint agátfolyó ha
folyna;
Közelednek, föl se néz, egy árva ígét dehogy szólna.
Kérdené a szolga, hogyha merné, elmegy
tőle kedve,
Bámulja soká, ijedve; bátorságát összeszedve,
Mondja
végtére: »Hivatnak!« s áll előtte, rámeredve;
Az csak
sír, csak hallgat egyre, amarra ügyet se vetve.
Hasztalan a szolga kérdi: kérdésit,
szavát nem érti;
Harcos nem egy szólongatja, őt fölrázni
megkísérti.
Roppant nagy lehet a bánat, tűzként amely szívét
sérti,
Szeme kútjából könyeit az folyatja, mint a vért ki.
Más tájékon jár elméje, más vidékre
sóhajt gondja!
»Ez királyi rendelet!« a szolga
másodízben mondja.
Nem figyel rá, nem hagyja el a sirást, könyét
csak ontja,
Nem mozdul a rózsaszál fő, hallgatását meg nem
bontja.
Hogy hiába vár a szolga válaszszóra,
visszatérül;
»Látom, mondja Rosztevánnak, elvan tőlünk
minden nélkül;
Torkom szakadtából híttam, bú vagyon szivemben
ékül,
Nem vehettem rá, hogy értse szóm, hát visszajöttem végül.«
Döbben a király, fölindul, harag lángol
kebelében,
Két rabszolgát int magához, aki ott volt
közelében,
Parancsolja: »Fegyverre! itt szép szó nem kell,
az van épen,
Menjetek s az ott kuporgót ide hozzátok elébem!«
Talpon a két szolga, megyen,
fegyverzajjal ott is terem,
De csak szemlélik az ifjút, s ő
tovább sír mindszüntelen,
Fölveti szemeit, látja: fegyveresek
vannak jelen.
»Jaj nekem!« szól, csupán ennyit, s
ezzel hallgat megintelen.
Leveszi kezét szeméről, forró könyeit
törülve,
Kardját megszorítja, karját jól kihúzza s
pöndörülve
Pattan fel paripájára s szolgák kérdésit kerülve,
Más
utat vesz, nem törődve: más hogy bajba nem kerűl-e.
Itt a szolgák szörnyen fogják,
tartóztatják ezt az ifjat;
Megbünteti őket úgy, hogy ellenségük
is csak ríhat:
Egyiket eléri, vége, ily kar ellen már ki
víhat?
Másiknak hasába vág be hasogató korbácsszíjat.
A király haragszik, dúl-fúl, összegyűjti
rabszolgáit.
Üldözik, le nem foghatják, hasztalan csinálnak
bármit;
Katonák segédül mennek, mind megöli, egy se
számít,
Embert emberre hajigál, - búnak ered Roszteván itt.
A király most Avthandillal lóra, elcsípni
az ifjút;
Ügetésük délceg, bátor, reng alakjuk, fogy az ily
út;
Napsugaras mezők mentin sötét lovuk mint a nyíl fut:
Hallja:
ott jön a király, őt űzi s már-már közel is jut.
Mikor látja, hogy beéri; üt a korbáccsal
lovára,
S eltűnik egy micre, nincs ott helyette, csak köd és
pára,
Föld alatti tartományba csöppent, vagy az eget
járja?
Keresik és nem találnak sem magára, sem nyomára.
Fürkészik futása helyét, senki azt föl
nem lelheti;
Ember így el nem tűnhetik, ezt egy démon eszelte
ki.
Fegyveres sok, kit lesújtott, sebeit sebten kötözgeti.
Szól
imígyen a király: »Ez örömömnek végit veti.
Tőlem - úgymond - a nyugalmat sajnállotta
eddig Isten;
Sohasem volt örömöm, hogy abba keserűt ne
hintsen.
Holtig bánt ez és hogy rajta változtatni módom
nincsen;
Ámde hála, így akarta s így végezte rólam bölcsen.«
Mondja s megfordul, hazatér, viszi a
keserűséget;
Nem maradna semmiképen, sóhaj tölti be a
léget;
Minden össze-vissza van már, a vadászkedv is
kiégett;
»Igaza van!« szól az egyik. »Istenem!«
a másik béget.
Hálótermébe vonul most a király és terhes
búja;
Avthandil mint fia véle, nem szorul egyéb
tanúra.
Szolganép, a zűrzavarban fejét vesztve, egymást
bújja,
Hallgat az öröm, az ének és a hárfa édes húrja.
Thinathin meg, mihelyt hírt hall atyjának
e bánatárul,
Fölkel, mint a Nap, igézőn és az ajtó elé
járul:
»Ébren van-e, vagy aluszik?« kérdezé
kincstartójátul.
- »Ébren ül, de színe nélkül.« Im
ezt hallja újdonságul.
»Egyedül csak Avthandil van nála,
széken ül előtte:
Egy fiatalembert láttak, jó kedvüket az
elölte.«
Rendelé Thinathin: »Én így be nem lépek,
menj elől te,
Kérdezz, mondd föl: itt jártam egy percre, hallanom
felőle.«
Idő telvén, a király is kérdi: »Mit
művel leányom,
Örömöm, szomorúságom, éltem kútja, én
bálványom?«
Udvarmester fölfeleli: »Eljött, kerüli az
álom,
Visszafordult, megértvén, hogy oda jó kedved, királyom.«
Parancsolja: »Eredj, hívd el, nála
nélkül létem semmi!
Mondd, mért kellett néki, atyja életének,
visszamenni?
Jöjjön, kínomat elűzni, szívsebemet jóvá tenni,
Ő
rá bízom búmat, ő fog új kedvre derítőm lenni.«
Nosza kél Thinathin, atyja kívánságát
megszívleli;
Mint a holdnak tekinteti, arca olyan fénnyel
teli;
Atyja ottan leülteti, édesdeden átöleli,
Szól: »Leányom
mért nincs nálam, csak ha atyja megrendeli?«
Szól leánya: »Uram, aki szomorúnak
talál téged,
Hogyha tisztel, részvétlenül nézi-e
keserűséged?
Hisz a nap is elsápad, ha szeme ilyen búra
téved.
Mit ér ott a nem segítő jelenlét, hol nagy baj éget?«
Kijelenti: »Én, leányom, szörnyű
helyzetbe jutottam,
S rád tekintve s életedre, megtér vígságom
ujonnan,
Ez véd meg az orkán ellen, amely lelkemen dúl
mostan,
Hiszem: most is megsegítesz kínzatomban, búsultomban.
Kezdtem üldözni egy ifjút, egy csodálatos
idegent,
S nem tudom: mért; földet, tengert beragyogott, amerre
ment.
Mi baja, meg nem tudhattam, sem sírása hogy mit
jelent;
Látásomra nem jött: ez fáj, ez az, ami sért ide bent.«
Rám se nézett, ült lován és hulló
könyjeit törölte;
Parancsoltam: meg kell fogni, katonáimat
leölte,
Mint egy kísértet, elillant; ember volna, üdvözölne;
Meg
nem foghatom: valóság volt-e avagy álom szülte.
Minden édes örömöm ma fanyar, túl is az
elégen,
Már felejtém: volt-e részem kíntalan gyönyörűségben.
Mért
fáj úgy a világ, mért nincs az a kedvem, mint volt régen!
Föl nem
vidít senki többé, míg csak életem tart nékem.«
- »Mondok egy szót, együgyű szót«
- ím leánya így válaszol:
»Isten ellen, sorsod ellen, oh
királyom, mit utazol?
Isten annyi jót teremte! közzé ha egy rossz
jut, az oly
Nagy baj? Mindenben, mi édes, kell-e hogy savanyút
szagolj?
Az az ifjú, hogyha élő, megfogható jótét
lélek,
Vannak tán őt szemmel látott s megfogni tudó
személyek;
Vagy ha ördög kísértett, hogy békéd elrabolja,
kérlek:
Vesd el gondját s engedj utat vigasztalás derűjének.
Ez tanácsom: Te király vagy, királyoknak
fejedelme;
Tiszteleted, meghagyásod a határon át ne
kelne?
Futtass embert mindenüvé, kinek rá legyen figyelme;
Kisül
hamar: született vagy születetlen ő kigyelme.«
Gyűjtik hát az embereket, küldik mind a
négy égtájra,
Elrendeli: »Menjetek ki, s fogja meg, aki
találja;
Kiki ezt az ifjút nézze, űzze, csak ez egyet állja,
Irás
menjen, hova menni magatoknak nincs mód rája.«
Elindulnak a futárok, mennek biz egy álló
évig,
Nézik, fürkészik az ifjút, tudakolják végtől végig:
Nincs
egy istenadta ember, aki látta, bárhol kérdik;
Elbágyadtan
visszatérnek, csak a bánatuk nagy nékik.
Jelentik a szolgák: »Fölség, mink
bejártunk minden földet,
Nem leltük a vágyton vágytad ifjút, azt
a megjelöltet,
Sőt egy élőt, aki látta, nem találtunk, hát még
többet!
Kár, nem szolgálhatunk véle; mást parancsolj,
lehetőbbet.«
Kijelenti a király: »Mint lányom
mondta, úgy lesz szentül:
Ördög kísértett, e rontás tőle vagyon,
nem istentül:
Úgy érkezett, hogy reám mint ellen, égből
lecsöppent, ül:
Kivetem e kínt fejembül - nincs már, kedvem újra
lendül!«
Igy beszélvén, parancsolja: legyen fényes
örömünnep;
Lantost, költőt hoznak, ahol találkozik,
mindenünnet.
Van ajándék, mind örülnek, nagy lakomát vígan
ülnek.
Nem alkotott még a jó ég senki mást ily bőkezűnek!
Avthandil meg ágya szélin ült, egy ing
vala ruhája,
Dalolgatott, örvendezett, előtte volt
citerája,
Bejön íme Thinathinnak egy fekete rabszolgája:
»Hí
a cédrustermetű, a holdarcú!« így rebeg szája.
Avthandilt az óhajtotta hírnek örömhangja
éri,
Fölkél s legjobb öltözetit, a legdíszesebbet kéri;
Boldog,
hogy a rózsával lesz, akivel még nem volt férfi,
A gyönyörűt
látni véli, kedvesét közelnek érzi!
Avthandil remélve, bátran megyen, nincs
mit röstelkedni,
Látni fogja őt, ki miatt hullt szeméből köny, de
mennyi!
Ő tündöklő szépségében ült, a napfény hozzá
semmi,
Sugaraitól a holdat homályosság kezdte fedni.
Finom termetén cobolydísz, pompás, nincs
több ilyenféle,
Orcái körül patyolat, drágább mintsem bárki
vélje,
Szépség tűz bogárszeméből: varázs bárkinek szivére,
Haja
sűrűn omladozik hófehér nyaka ivére.
Ott ül bíborköntösében, szomorkodva; és
egy jellel,
Édes jellel, Avthandilt is megkínálja ülő
hellyel.
Széket hoz a rabszolga, ő leül szépen, tisztelettel,
Úgy
szemléli szemtől szembe, s nagy örömmel szíve megtel.
Szól az ifjú bátorodva: »Hogy is
fogjak a beszédhez?
- Hold, ha nappal találkozik, meg se látni:
oly setét lesz. -
Nincs fejemben mostan semmi, nem gondolkodik,
csak érez.
Mondj magad kegyes parancsot: mi búsít, vagy mit
reménylesz?«
A leány felel, s igézőn ejti ajka e
szavakat:
»Tudván tudom, mostanában tőlem távol gyötröd
magad,
S e találka nyugalmadból mégis mennyire kiragad!
De
miért ne mondanám el, búbánatom miből fakad?
Emlékszel-e: Rosztevánnal vadásztatok a
mezőben
S egy fiatalembert ottan megláttatok könyezőben:
Övé
minden gondolatom, ez öldököl egyre hőbben,
Őt keresd föl, erre
kérlek, hegyen-völgyön s hozd előbem!
Hiszen, bárha mind e napig ajkad egy igét
se szóla
Szerelmedről, távolban is tisztán meggyőződtem
róla;
Tudom, könyben áztatta el örömödet minden óra,
S hogy
szerelmed fogván ejtett, szíved néki föl nem rója.
S azért mondom: két okból is tedd meg ezt
a szolgálatot;
Egy: te vagy az első ifjú, mind a többit
meghaladod;
Más: hogy szeretsz, s oly igazán, nemcsak színből
mutogatod.
Menj, kutasd föl azt az ifjút, távol avagy közel
kapod.
Szerelmednek próbájául ez a mód lesz a
gyökeres:
Űzd el gondom s a kísértő gonoszt, aki lelkemre
les;
Hints reménység violáját, reményrózsát szívedbe vess;
Akkor
jöjj meg, oroszlánom, mint Napomat várlak: szeress!
Keress három álló évig, ne hagyd abba
kémmunkádat;
Megleled: jössz diadallal, vigan, hogy a jó hírt
átadd;
Nem leled meg: hinni fogom, s akkor nem volt más, mint
látszat;
Most bimbózik új virágod, - megjöttödig el nem szárad.
Esküszöm: ha szerelmemmel rajtad kívül
másé lennék,
Bár az emberré lett Naphoz önmagához nőül
mennék,
Örökös pokolra essem, ne fogadjon be a mennyég,
S úgy
szenvedjen szerelmedtől szívem, mintha késsel ölnék!«
Válaszol az ifjú: »Oh Nap, reám
gyöngyöt peregtető,
Mernék-e felelni mást, ha tünődésre volna
idő?
Én a halált vártam; Te az életet varázslod elő!
Sietek,
mint rabszolga fut, dolgát sebbel-lobbal tevő.
Ime, Napom, Isten azért alkotott volt
napvilágnak:
Mind az égi fényt élvezők néked szolgálni
kivánnak,
S én, nagy kegyed hallva, bízton indulok a
nagyvilágnak:
Él virágom, sugaraid nem hiába ragyogának!«
Most a kettő egymás előtt fogadkozott,
esküdözött.
A beszédnek árja immár szabadon folyt négyszem
között,
Feledve a gond, mely imént szívet, elmét lenyügözött,
-
Fehér fogsoruk mint sugár minduntalan kitükrözött.
Boldogan így ülnek együtt, szót a szóval
szaporítva,
Mind a kettő márvány: rubin- és agáttal
elborítva.
Szól az ifjú: »Rád ha nézek és fejedre s
karjaidra,
Ezer tűz is semmi ahhoz, mely szívemben föl van
szítva.«
Megy az ifjú, bárha tőle távollétit nem
tűrheti;
Hol mögéje tekinget, hol szemeit az égre veti.
Márványt
érez, rózsát gondol, gyöngy derekát képezgeti.
Szívért szívet
bír, szerelme így büvöli, édesgeti.
Mondja: »Hej Nap, rózsádtól beh
nagyhamar oly messzire léssz!
Márvány és rubin vagy, én meg sárga
leszek már, mint a réz.
Mit tegyek, hisz nála nélkül, őt nem
látva, olyan nehéz!
Meghalok, barátném, érted, hogy hamarabb
szemembe nézz!«
Fekszik ágyán, sír és törli könyjét, de
csak folydogál a,
Mint virág a szélben hajlik, fájdalma őt úgy
dobálja;
Sír, a kedvesnek alakját képzeletben oda várja,
Figyel,
fennhangon felelget barátnéja vélt szavára.
Kedvesétől legyen távol - - ezért önmagát
gyülöli;
Könyje hulló gyöngyeivel rózsája diszét növeli;
Reggel
fölkel, ékes mezt ölt, szemlélőit megbüvöli,
Lóra pattan s megy a
király testőrihez, talpon leli.
Palotába küld egy testőrt izenettel
ilyeténnel:
»Hej, királyom, nagy dolog, de bátran vállalom
ezt én el.
Minden földlakón idáig győztél, itt benn, hős erénnyel
-
Mi van ott künn: ez iránt én jónak látom, nézni széjjel.
Azért útra megyek, látnom hadaink s a
végek dolgát,
Védelmezni ellenségtől Thinathinnak
birodalmát,
Szüntetni a jók siralmát, büntetni a rosszát,
alját,
Az adót hogy küldjék, vallják s neved tisztelni tanulják.«
A királynak tetszik nagyon az egész terv,
hasznot hozván;
Izenteti: »Nem lesz szükség harcot állanod,
oroszlán.
Csak lovagi szellemedtől telhetik ily határozmány - -
Ámde: mit teszek, ha késel, s nagy nehéz ügy háramol rám?«
Királyhoz belép az ifjú s köszöntve,
köszönve, rögtön
Szól: »Dicséreted, királyom, mért hogy
érdemem előtt jön?
Azt akarom, Isten által e homály hogy
földerüljön
S orcádat, az egykor vígat, láthassam vidámnak
újfönn.«
Megöleli a király őt mint fiát, akit
becézget,
Páratlan jó nevelő a páratlan jó növendéket.
Fölkel
s indúl már az ifjú, még ma innen messze léptet;
Gyöngéd, jó
szivébe Rosztán kap miatta sebző éket.
Készül Avthandil, a bátor, nemes ifjú
sebbel-lobbal.
Megy, mendegél - húszszor cserél nap az éjjel, éj
a nappal.
Megy csak egy életörömmel, egy céllal, egy
létalappal:
Kedvét töltse Thinathinnak, kiért szíve tája langall.
Hol megérkezett: az öröm érkezett meg oly
országba,
Jöttek főurai s hoztak mindent ami jó és drága,
Csak
hogy ő ne távozzék el, kinek képe: Nap világa,
Mindenkire
boldogság a jelenléte, társasága.
Ért egy várost, nagy erőst, mely az
országot védte szélrül,
Kívül kő: erőd, minő a természetnek jön
kezérül.
Itt az ifjú harmadnapig vadászatban
fordul-térül;
Tanítványát, Sermadinját haza rendelé vezérül.
Rabszolgája, Sermadinja, akit így
neveztünk nevén,
Úgy szereti: meghal érte, kiskoruktól együtt
növén;
Nem akadt fönn, nem is sejtvén, gazdájának égő hevén,
Most
ez fölfedi a szókat, hűségéről biztos levén.
Mondja néki: »Sermadinom,
szégyellem bár, nem tagadom,
Te ismerted ügyeimet s eltemetted
hallgatagon;
Mind máiglan sohse tudtad: mennyit sírtam
balgatagon!
De amit sokalltam, most az üdvözít, s búm halva
vagyon.
Thinathinhoz hő szerelmem vágyódása ölt
kegyetlen,
Arcom rózsáira könyet kiért sűrűn ejtegettem;
Titkom
eddig föl nem fedtem, csak szivemben rejtegettem,
Most remélni
rendel engem, lásd: ez újra szülte kedvem.
Meghagyá: »Derítsd föl dolgát amaz
eltünt ifjúnak; ha
Megjössz, mind betöltöm azt a sóvárgást, mely
szíved lakja,
Nőül nem vesz rajtad kívül más!« Megesküdt e
szavakra,
Igy fordítá kockám hatra, mely azelőtt fordult vakra.
Elmegyek mint első ifjú, asszonyomnak hű
szolgája;
Ember emberül szeressen királyt: úgy lesz méltó
rája;
Talán csillapúl a tűz s a szív kegyetlen kíndagálya, -
De
a bajt, belébotolván, jobb: a férfi bátran állja.
Te meg én - az emberek közt vannak-e ily
jóbarátok?
Azért vedd be néhány szómat, melyet tudtodra
bocsátok:
Téged hagylak itt, fejéül a seregnek; mást se
látok,
Bizalmam kibe helyeznem, csak te lehetsz főgazdájok.
Gazda lészel, kormányozd a hadnagyokat és
sereget,
Küldj kisérő embereket, vedd át tőlük a hireket,
Irj
parancsokat nevemben, fogadd el a hűbéreket;
Ne tünjék föl
távollétem, - gondod légyen arra neked!
Mind a hadnak és a vadnak dolgát híven
gyakoroljad,
Három évig várakozzál, szigorún a rendet
ójad;
Megjövök: szerencse lesz nagy; hiszen jó az isten, jót
ad;
Hogyha nem: toromat üld meg, sirass, gyászolj meg mint
holtat.
S akkor majd e nem-víg hírrel úrnőm
eleibe méssz el,
Halálom jelented néki, mint a részeg, olyan
lészel,
Mondd: ezt vártad, megbékültél, mint emberi
osztályrésszel;
A szegényeken a pénzzel, könnyíts arany, ezüst,
rézzel.
S akkor még segíthetsz rajtam s azt
megérzem biztosabban:
Ne felejts el, gondolj reám minden áldott
pillanatban!
Imádj istent lelkemért, úgy csöndesebben nyugszom
majdan,
Szívleld meg tanácsimat és keményítsd szived a bajban«.
Hallja ezt a jó rabszolga elbusulva,
megdöbbenve,
Köny szökik szemébe forró, gyöngyök sora szívből
szembe.
Mondja: »Nélküled a szívem még egyszer víg hogy is
lenne!
Tudom, nem fogsz elmaradni, azért nem gátollak benne.
Azt mondod: helyedbe lépjek - hogy'
beszélhetsz így, nem értlek.
Én a fő? - hát valamiben hasonlód
vagyok, elérlek?
S hogy gondoljak rád, ha nem léssz? Inkább síri
ágyba térek;
Legjobb lesz, ha ketten megyünk - én kisérlek, vígy
el, kérlek!«
Szól az ifjú: »Hallgass szómra,
egyszerű az, nem cifrázom.
A szerelem hogyha jön, azt meg kell
venni minden áron!
Gyöngyöt nem kapunk, hanemha megfizetve,
gyöngyvásáron,
S a hazug és hűtlen férfi rajtaveszt a
turpisságon.
Bízni én csak benned bízom: jobbat mint
Te hol találjak?
Nélküled befejezője nincs a szabtam
útiránynak.
Erősítsd határainkat: ellen át ne törje álnok -
Tán
még visszatérek, Isten nem szán zsoldjául halálnak.
Akit ér - ha egy, ha száz: a végzet
egyformán kivégzi.
S egy ártalom mit tehet, ha száz erő védelmez,
égi?
Nem jövök meg: tarts temetést, kiki gyászba öltözzék
ki!
Irásban hagyom a hadnak: Ez fejed, fogadj szót néki!«
III.
Avthandil
levele hadi népéhez.
»Szolgáim«,- ezt írja vala -
»kik neveltetek oly óva,
Jók és hívek, akik előtt nem uj
semmi életpróba,
Én javamért helytállók, mint fák, egymással
csoportozva,
Hallgassátok meg levelem, összeállva egy bokorba:
Én, Avthandil, arra kérlek, amit irok itt
hozzátok,
E saját kezemmel írott levelemet hallgassátok!
Kis
időre dal- s italtól kötelességképen válok,
S kenyeret és
táplálékot íjam- és nyilamtól várok.
Ügyem van, mely szólit innen messze
földre, nem ám közel,
Egyedül fogok utazni, nem egy esztendő
beletel;
Azért fordulok felétek ily kérésnek ígéivel:
Védjétek
királyságunkat, ellenség ne ronthassa el!
Sermadint hagyom helyettem, ő fog mindent
rendbeszedni,
Míg halálom hírét avagy éltemét nem fogja
venni;
Mint virágot hervadástól a nap véd, úgy fog befedni
S
gonoszokkal, mint viasszal, akképen fog cselekedni.
Tudjátok, hogy testvéremül tartám őt fel,
vagy fiamúl;
Fogadjátok meg szavát mint Avthandilnak,
enmagamúl:
Ami jelt ád, kövessétek mint magamét, s majd hogyha
múl
Tett időm, és nem jöttem meg, gyász illet, vidámtalanúl.«
Levelét így befejezvén, mind e megható
szavakat,
Immár fölkészűl az utra, vesz magához
aranyakat.
Rendeli: »Megyek vidékre!« A sereg is
fegyvert ragad,
Elindulnak egyetemleg, időt otthon nem halogat.
Rendeli: »Eredjetek, itt nem lesz
szükségem egyébre!«
Rabszolgái távolodnak, ő pedig halad
elébbre.
Maga ment a fák során túl, poroszkált, sebesen
lépve;
Aki gyilkot vert szivébe: Thinathinja volt eszébe.
Nyargalt a mezőkön átal, messzi hagyván a
haderőt;
Melyik élő láthatná még, melyik tudná követni
őt!
Karjával emelve kardját, az akadály-nem-ismerőt,
Úgy
viseli, amint illik, fájdalmát, a reátörőt.
Szünt lövöldözni a had, szünt nevét hívni
bucsuzóra.
Elveszitvén a naparcút, saját képük vált fakóra.
Imént
még örömben voltak, fordult kedvük gyászolóra,
Tűvé tesznek érte
mindent, ki gyalog, ki ülve lóra.
»Adja isten, oroszlánunk, bárki
más, csak te ne pusztulj!«
Szertefutnak, tudakolják: nem
látták-e, sok utastul;
Szem nem látta, bár bejárnak minden
országot; azontul
Megölt szívű katonái szeméből csak forró köny
hull.
Sermadin a sereget s a főket összegyüjti
mostan,
Fölmutatja levelét, hol minden szó Avthandiltól
van;
Hallgatják mind valamennyen szomorkodva, elbusultan,
Fejbe
verik magukat, nincs egy szó köny nélkűl, siratlan.
Mind azt mondják: »Életünk bár
nélküle fel sose derül,
Kit illetne mást, mint téged trónusa,
mely most megürül?
Szót fogunk neked fogadni, amit rendelsz,
kétségkivül.«
Tisztességgel így a rabot mind elismerik
fejökül.
IV.
Avthandil
elutazik, hogy feltalálja Tarielt.
Dyonis, a bölcselkedő s Esros szintén
vallja: be kár,
Hogy elhervad a virág, hogy alig él, s már napja
lejár.
Hozzá hasonlít a rubin, - rózsafatő nem oly sugár -
Ki
most bujdos idegenben s kit menedék sehol se vár.
Avthandil ment, mendegélt, már túlhaladt
a tér mezőkön,
Túl Arábia határin, túl a távolabb
levőkön;
Napjától mind messzibb esvén, nőttek szenvedési
nőttön;
Mondja: »Hej, ha meglátnám őt, nem hullana ez a hő
köny!«
Gondolata uj meg uj jön, s hervad,
haldokol virága;
Egyszer ájulás van szivén, másszor kését
markolássza:
»Életemnek« - ugymond - »nem szűn
végtelen nyomorusága,
Oda örömöm, s a búhoz nincs furulyaszó, se
hárfa!«
Napját elhagyó virág az elmuláshoz megy
közelébb, -
Mondja szivének: »Elég már! Ne roskadj, ily
alélt ne légy!«
Idegenben egy idegent nyomozva jut
elébb-elébb,
Utasoktól kér hireket, velük ismeretségbe lép.
Igy keresgél sírva; nincs mód,
tengerkönyje hogy ne hulljon.
Trónnak tűn a hold előtte, karja
kész, hogy érte nyuljon.
Mondogatja: »Elhagytalak, édes;
szíved kié vajjon?
Hej, csak érted meghalhatnék, hogy boldogságom
ujuljon!«
Valamennyi tartományt így
fürkészgetve haladt, haladt;
Ország olyan egy sem maradt, ahol
nem járt, a nap alatt.
De amelyre szüksége volt, olyan hirmondó
nem akadt,
És a három esztendő mint három hónap úgy elszaladt.
Egy országba ért, amelynél
nincs ridegebb, oly kietlen:
Egy hó eltelt, míg az ember
Ádám-fira bukkan itten.
Vissz-re és Ramin-ra hajdan nem mért
ilyen rosszat Isten, -
Kedvesére gondol itt is, éjjel-nappal mind
szünetlen.
Hálóhelyül véletlenül egy magas hegyormon
leül,
Mezőség vagy hét napi ut látszik vala onnan felül;
Töviben
a hegynek folyam, mely fölé híd sohse kerül,
A folyamnak szélein
fák sorjában, mint őrizetül.
Lehever, tünődik, számol:
időnap hogy mennyi telik.
Látván kétfelől a fákat, reménysége
ujra kel itt:
»Jaj, ha elvesztem ügyemet!« Szíve
ettől félemedik;
Rosszért senki nem cserél jót, s ujra senki nem
születik.
Akkor elkezd töprenkedni, maga dolgát
mérlegelni;
Szól: »Ha megmegyek, mit ért az uton annyit
vesztegelni?
Mit mondok világomnak, hogy mért kelle időm
megölni?
Enyhitetlen hagytam búját, amely útra készte kelni.
Igy tovább időmet töltvén, a
helyett, hogy hazamenjek
S nem tudván ki történetét a kerestem
idegennek:
Eljön a szabott határnap Sermadinra nézve, s ennek
A
király elé kell állni, hírével a gyászesetnek.
Halálomról tesz jelentést, -
így vagyon a parancsolat -
Elrendelik értem a gyászt, sírnak,
keserű e falat.
S akkor élve megkerüljek?! Mit mondanak?!«
E gondolat
Sirásra fakasztja s immár reménységtelenül marad.
Mondja: »Isten,
igazságid mért is oly igaztalanok?
Nagy utamnak végén másra, mint
kudarcra nem bukkanok.
Leszedték szivem örömét, kitépték a bajok,
kinok, -
Ami könyet elhullattam, egész élet hosszára sok.«
Mondja végre önmagának:
»Jobb lesz szokni türelemhez.
Csak ha szívünk el nem bukik,
idő előtt éltünk nem vesz!
Isten nélkül nincs mit várni, könyem
hát hiába ömlesz;
Sorsot el nem ütsz, s aminek nem kell
meglennie, nem lesz.
Megismertem minden élőt, ami
csak van ég alatti,
Csak ez egy emberre sehol rá nem tudtam én
akadni;
Olyan szerzet fogott lenni, akit ugy hivnak, hogy
kadsi.[4]
Nem
segít a köny; minek hát tovább sírásra fakadni?«
Eltökéli: visszatér; de aztán másfelől
fuj a szél.
Szemmel az utat kilesvén, a mezőn át megy,
mendegél.
Egy hónapja nem láttak ott embert olyatént, aki
él,
Szörnyük a mező vadai, de ő nem volt az, aki fél.
Avthandil miatt nem egy vad
nyöszörögve halált hala,
Mert Ádám fiának éte mindig kénytelenség
vala.
Erős karjával, nyilával vadat ölvén, most ihol
a
Folyópartra szöktet alá, partmálon tüzet csihola.
Itt lovát a fűre csapja, nyársra húst
teszen, hogy süljön.
Valamely vitézeket lát, közelednek: ül csak
ültön;
Gondolja: zsiványok lesznek, jótétlélek ide nem jön:
»Élő
ember én előttem alig járt még itt e földön.«
Csöndesen eléjük mégyen, íja, nyílai
kezében:
Kettejük egy ifju embert, még szakáltalant, visz
éppen.
Fején meg van sebesülve, szíve vérben,
halófélben,
Siratoznak, keseregnek: már csak egy csöpp élet él
benn.
»Ki s ki vagytok,
testvér?« - szóla - »Már zsiványnak véltelek volt.«
-
»Csendesség« - felelnek vissza - »tégy tüzet,
erőnket pótold;
Nem segitvén, ittléted csak bajra van: a búhoz
bút told;
Segits ezt itt meggyászolnunk, te is képedet
marcangold.«
Avthandil leszáll, segíti a
szerencsétlen urakat.
Elmondják, mi történt vélük, zokogván a
beszéd alatt:
»Három egy-testvér vagyunk mi, most keserű
könyünk szakad;
A nagy kínai mezőben erős várunk oltalmat ad.«
»Ide jöttünk vadüzőbe, jó
zsákmánynak hírit vévén,
Fegyveresünk van tömérdek, ott jártunk a
folyam szélén.
Itt vagyunk egy hónap óta, jó vadászhelynek
itélvén,
Vadat öltünk a hegyek közt s a mezőn, a völgyek mélyén.
Mink a három testvér aztán
minden íjászt elengedtünk,
Csakis hármat ő közűlök kíséretül
hozzánk vettünk.
»Én többet ölök! Én többet találok!«
így kötekedtünk;
Hol az igazság, ki nem tünt; hát vitáztunk,
vetekedtünk.
Ma küldők el a sereget szarvasbőrrel nagy
halomban,
Mondván: »Menjünk, lássuk: melyik karban mennyi
hatalom van;
Maradjunk itt egyedűl, a mérközésre alkalom
van,
Magunk közt igazat tenni ki tehetne mint mi, jobban?«
Igy maradtunk itt magunkra: három szál
fegyverviselő,
Utnak a hadat eresztvén, bajra nem készültünk
elő;
Hegyen, fán, mezőn vadásztunk versengve, hogy többet ki
lő,
Öltük a vadat, öletlen nem maradt madár, repülő.
Hát egy ifjú tűnt elénk, egy délceg,
bájosképű legény
Ült fekete lova hátán, pompás volt a fekete
mén;
Párducbőrt viselt a fején, az fityegett
gyöngytermetén,
Olyan szépség, mint az övé, nem járt még a föld
kerekén.
Ily ragyogó fényes szépség
láttára elállt szemünk, szánk:
»Nap szállt le a földre!«
mondtuk, semmi egyebet se mondánk;
El szerettük volna fogni,
föltettük, beletört bicskánk,
Balszerencsét, könyeket ez
oktalanság zuditott ránk.
Én mint éltesb el akartam őt bocsátni
békességben;
De öcsém, a közbül való, már lovon utána
mégyen,
Kivánja kiséretünket, követjük legott serényen,
Beérjük;
az csak kocogott tovább, kackiásan, kényen.
»Márvány s rubin keveréknek«
- mondtuk - »gyenge a virága.«
Ilyes víg gondolatunk
de hamar vált szomoruságra!
Sem beszélni, sem felelni nem
hagyott, csak vett kutyába,
Hív örsünknek azt felelte: korbáccsal
őt fejbe vágta.
Mert öcsénk előnkbe vágott nékünk mint
két öregebbnek,
Karemelve: »Állj!« kiáltja s nekiront
az idegennek.
Kardjához sem kap az ifju, különösen ez lepett
meg,
Csapóval sujt rá, s mi látjuk: vére kútja mint ered meg.
Egyetlen korbácsütéssel
fején léket vág veszettül:
Mint akit elér halála, mint kinek
hegyébe föld dül,
Ellenfele úgy leverte, a temető sem különbül,
S
bizton, nyalkán, csendesen, mint jött, előlünk tovalendül.
Nem jött vissza, eltávozott kedvesen,
mint szép tünemény:
Ott lovagol, nézd csak, szebben napunk sem
jár, holdunk se mén.«
Mutogatják Avthandilnak messze,
sírnak, nincs már remény:
Távol, rejtélyes urával, bámlik még a
fekete mén.
Avthandilnak köny jelent meg
arcán, bizony könyezhetett:
Nem hiába töltött el hát idegenben
havat-hetet;
Ember, ha eléri célját, megleli amit keresett,
Nem
gondol a szenvedéssel, amelyen már átalesett.
Mondja: »Testvéreim, én itt bolygok
menedéktelenül,
Azt az ifjut üzöm, érte hagytam el hazám
egyedül.
Rég várok e hirre, melyet tőletek hall mostan e
fül;
Áldjon meg az isten érte s óvjon balsors vészeitül.
Mint engem segélt, szivemnek vágyát
céljához vezetvén,
Ugy segéljen bennetek is, kórt öcsétekről
leszedvén!«
Mutatja nekik tanyáját: »Vigyétek im oda
enyhén,
Ott az árnyékba tegyétek, ápoljátok, pihentetvén.«
Igy szólott és paripáján nagyhirtelen
ellovagolt,
Repült mint a sas, kit ép most engedtek ki, már mint
fogolyt;
A Nap után járt eddig, most találkozik véle a Hold;
Ime
véget ér az aj-baj, útjártában mind ami volt.
Gondolkodik, hogy'
intézze ügyét a találkozásnak:
»Idétlen szó nem használ,
csak az ördögnek, senki másnak;
Ily nehéz ügy bökkenőjén bölcs
intézet viszen át csak,
Kerülése minden vészes elhamarkodott
tanácsnak.
Mert ez ifju oly különös,
indulata oly rettentő:
Senkit eddig hozzá szólni, reá nézni nem
engedt ő;
Összejönnénk, más mi lenne: mérkőzés, halált
jelentő,
Vagy megöl, vagy én ölöm meg, nincs iszonyúbb, mint e
kettő.«
De azután szól Avthandil: »Hagyjuk
ezt a sok tétovát,
Elfelejtém: nincs oly élő, ki ne bírna
fészektanyát;
Hadd menjen, ahova tetszik, bár az egész világon
át,
Én kisérem, innen míg csak otthonába el nem talált.«
Egy előtte, egy utána - két
nap, két éjt így ügetnek,
Éjjel-nappal lovon ülve, se nem ittak,
se nem ettek.
Pillanatra némely tájon meg-megálltak,
vesztegeltek,
Szemeikből hulló könnyel mezők síkjai beteltek.
Napszállatkor, estét érve,
nagy kőszálak tűntek elő,
Nagy kőszálak közt egy barlang,
folyampartot nézegelő,
Folyamparton dús természet, szép iratos
szemlegelő,
S fák, megannyi óriás, a sziklákkal versenyre kelő.
Folyót, sziklát elhalad s a
barlang felé tart a másik;
Avthandil leszáll a lóról, kinéz fát -
egy óriásit,
Lovát megköti a fához, fürkészni a fára
mászik,
Látja: léptet ám az ifjú s látja könyének folyásit.
Az a párducos fiatal jutván
ím a szálfákon tul,
Egy leányzó, feketében, jön elejbe az
odorbul,
Nagy fennszóval siratoz, a köny szeméből mint gyöngysor
hull,
Lováról az ifju száll s őt üdvözölve, hozzáfordul.
Most vigasztalódnak, roppant
nagy örömük szembetünő,
Im ölelgetőznek: nőt az ifju és az ifjut
a nő,
Szólnak, kérdeznek, a válasz szirtfalakról vissza lejő,
Néz
Avthandil: e viselet, e hang - róluk mit véljen ő?
Hogy csitultak kissé, szívét
mind a kettő enyhitette, -
Barlangba lovát vezette, szerszámait
szedte-vette,
Hadi köntösét az ifju s derékövét levetette:
Avval
az odorba mentek s mostan jól vannak felette.
Avthandil ott fő magában, hogy' s
mint oldja föl e bogot?
Reggel lett, s a lány, mint tegnap,
szintoly színben kitopogott,
Megetette a feketét, tisztogatásához
fogott,
Fölnyergelte, szerszámozta, vígan tette, nem nyafogott.
Ez az ifju nyilván nem tűr más lovat ez
egyen kivül.
Sír a leány, veri mellét, tépi haját
szertelenül;
Átölelik egymást, avval leventénk a lóra
felül,
Aszmat bús, de most még búsabb, szokott mértéken is felül.
Nézi, nézi Avthandil az ifju képét onnan
fennről:
Bajsza csinos, nincs szakálla; mondja: »Nap szállt
le a mennyről?«
Érzi a szép ciprus szagát, mit a szél odáig
vert föl, -
Mindegy: oroszlánt ily ember, vagy oroszlán ily
embert öl.
Tegnap melyen érkezett volt, azon uton
indul megint:
Ér a parthoz, távolodik, ott van már a mezőbe
kint.
Avthandil figyel feszülten, fától rejtve ki-kitekint;
Szól:
»A jó Isten ügyemet intézi kivántom szerint.
De mi tehetné talán még jobbá istennek e
müvét?
Az: e leányt rá kell vennünk, mondja el urának
ügyét,
Őszinte, igaz beszéddel bizalomra bírnunk szivét:
Nem
lesz kard-ki-kard urával, szó sem, amely ellene vét.«
Száll a fáról le, lovához lát, a fától
szabaditja,
Ül a lóra föl, megyen: a barlang ott van
tárva-nyitva.
Búsult a leány a búcsun, könyeit a porond itta:
Azt
hivé, a virágképű fényes márvány fordult vissza.
Ismeretlen arc volt; arca nem ilyen az ő
urának,
Fut előle, jajszavai bércet, fát betakarának.
A
legény, mint tőr a fácánt, könnyen megcsipte; a lánynak
Kiáltásaira
választ csak a kőszirtek adának.
Nem fogad szót a legénynek, többé rá sem
veti szemit:
Védekezni próbál, mint a fácán, melyet sas
leterit;
Egy bizonyos Tarielt hí segedelmül: dehogy
segit!
Avthandil, míg fogja, egyben kérleli a kezebelit:
»Leány, minek bántanálak; hiszen
ember vagyok« igy szólt, -
»Láttam rengeteg virágot:
rózsa, viola elég volt;
Ama ciprus-termetüről, csodaképűről szólj
egy szót,
Más egyéb se köll, ne félj hát, ne csapj ekkora nagy
hűhót.«
Sírva kezd a lány felelni, visszatér belé
a remény:
»Nem vagy tündér, - hagyj el; mondd meg, hogyha
volnál tündelevény;
Nehéz ügyben vallomásra köteleznél
nagykönnyedén,
Ne is fáradj, nem mondok egy árva szót ez ügyről,
nem én.«
Igy folytatja: »Ifju ember, mit
követelsz tőlem ilyet?
Szót vagy írást e dologról nincsen ember
aki tehet;
Ha te egyszer mondod: »Beszélj!« száz
»Soha!«lesz a felelet;
Mint nevetés sírás helyett, bú
kell inkább szégyen helyett.«
- »Mit tudod te lány, én honnan
jöttem s mennyi bajt kiálltam,
Hírét mily rég hajszolom már, s
hány embertől tudokáltam!
Mért nem állasz szóba vélem, most hogy
ime rá találtam?
Amig nem szólsz, nem bocsátlak; tedd félre a
szégyent bátran.«
Válaszol a lány: »Ki vagy te, ki
vagyok én, mindegy nekem!
Hej csak napom volna jelen, kikapnál
tudom istenem;
Mit is szaporítom a szót, kimondom csakis
kereken:
Csinálj velem amit akarsz, titkomat ki nem fecsegem.«
Kérdi ujfönt, térdenállva, esdekel,
könyörög neki:
De csak falra borsót hányt; a kunyorálás kedvét
szegi;
Haragra gyul, rettentőre, vérbe borulnak szemei,
Felugrik,
hajon ragadja, tőrét nyakának szegezi:
»Ennyi bánatért bocsánat nem jár,«
monda ily igéket,
»Hogyan? engemet könyezni, makacsságod
sírni késztet?!
Most beszélj, csak ezt kivánom, vess a
hallgatásnak véget;
Ha nem, isten úgy ölje meg ellenim, mint én
itt téged!«
Felel a leány viszontag: »Most a
legrosszabb uton vagy!
Ha nem ölsz meg: nem halok meg, erő s
egészség el nem hagy, -
Mit álljak neked kötélnek, hisz belőle
károm nincs nagy?
Ha pedig megölsz, hát akkor felelésre új fejet
adj.«
Mondja még: »Mit is leltél meg,
ifju, s mit fogsz vallatóra!
Nincs ez ügyről nyelvemnek, míg
élek, mondanivalója;
Ölj meg inkább, hadd érjen el kezedtől a
végső óra,
Életemet szaggasd széjjel régi dib-dáb levél módra!
Ne gondold ám, hogy halálom én rám nézve
nagy baj lenne:
Sok sirástól szabadulnék, fölszikkadna szemem
könyje;
Vakot vetett én nekem a világ, nincs örömöm benne,
Aztán:
nem ismerlek, szómat hogy' bízhatnám idegenre?«
Mond az ifju: »Nem, így föl nem
oldom nyelve bilincseit;
Jobb útra kell térnem, másra, mely tán
fényt az ügyre derit.«
Elereszti, félreül és sír, hull
könyje, szól: »Keserit,
Hogy bántottalak; bocsáss meg s
mondd: mit tegyek érette, mit?«
A leány leül, sohajtoz, még sokáig nem
csendesül;
Avthandil meg ott-ültiben sirdogál
beszédtelenül;
Képének virágos kertjén könyjeiből tó
települ.
Most a lány is sirni kezd: a részvét kerekedett felül.
Részvéttel vagyon iránta, ezért sír,
könyei hullván;
De hisz idegen előtte, mégse szólhat hozzá
nyilván.
Megérti az ifju: más hang szólamlott meg lelke
hurján,
Még könyezik, könyjei közt kéri, térdére borulván.
Mondja: »Tudom, bizalommal én
irántam hogy lehetnél?
Bántottalak s nem vagyok más nálad:
jött-ment idegennél.
Mint szerezzem meg bizalmad, mely előttem
több mindennél?
Légy részvéttel; nincs oly érzés, amely szentebb
volna ennél.
Bár szolgálatod felettébb rossz uton
kerestem, de hát
Részvét illet oly szerelmest, aki őrült; hallj
ide hát:
Senki rajtam nem segíthet, menekülést semmi sem
ád;
Részvétedért, melynél drágább nincs, - a lelkemet adom át.«
Hallván a leány szerelmi dolgáról a
fiatalnak,
Elsírja magát kegyetlen, mint akibe gyilkot
tolnak.
Ujra kezdi, vége nincs a nem-nevető riadalnak.
Avthandil
örűl szivében: az egek reményt sugallnak.
Mondja néki: »Higgyél hugom őszinte
igaz beszédben;
Én a szerelemnek élek, annak áldozom fel
éltem.
Haj, hugám, szerelem előtt ellenség sem áll részvétlen,
S
halált keres, nem kerűl a szerelmes, ha szerencsétlen.
Hát egy szerelem-bolondját, holtig hűt,
látsz magad előtt;
Napom küldött, megkeresnem e fiatal hőst, e
dicsőt.
Hova föl a fölhő sem jut, megmásztam oly magas tetőt
S
íme, szívedet találtam, - vele téged, te veled őt.
Édesemnek arca mélyen be van róva én
szivemben,
Érte lángolok egyedűl, az örömöt nem esengem.
Kettő
közűl eggyet tégy meg: ejts rabúl, vagy ments meg engem,
Adj
életet, avvagy ölj meg, szaporítván nagy keservem.«
Szól az ifjunak a lány, s a szó még
nyájasabban csendül:
»Immár jobban gondolkozol, szavaid
mutatják szentül;
Barátságot hintettél el szívemben, az itt már
zsendül,
Barátot bírsz bennem eztán, testvéremnél testvérebbül.
Most amilyen szókat mondok, hogyha őket
megszívleled,
Bíztosan eléred a célt, amit kerestél: fölleled;
De
ha nem, úgy sohse jössz rá, csak könyed özönnel ered,
Élni való
kedved sem lessz, meghalsz, elszűn minden jeled.«
Szól az ifjú: »Oly eset ez, mint az
a más, szakasztottan:
Két ember haladt az úton, egymásután, nem
egy sorban;
Látja ím a hátul menő: társa egy gödörbe pottyan,
Ő
meg ott van fenn, a szélén s kiabál, üvöltöz ottan.
Mondja: »»Pajtás, maradj ott
lenn, várd be visszajövetelem,
Kötelet megyek keresni,
fölsegítlek a kötelen!««
Kezd nevetni, ámultában,
amaz ott gödörbe lenn:
»»S ha nem várnék, merre
fussak?«« Mint ő, én is azt felelem.
Most, hugocskám, én gödrömnek köteli
kezedben vagyon:
Nélküled nincs segedelmem, még karom se
mozdíthatom.
Mit tégy velem, csak te tudod, én egyetlenegy
javasom;
Ha nem, el van veszve utam, vissza nem megyek hajason.«
- »Ifju ember,« szólt a
leány, tetszetős nekem beszéded,
Jóféle vagy, bizonyos; egy bölcs
méltán dicsérne téged.
Aki eddig elviseltél szenvedésből oly
mértéket,
Halldsza: mit mondok, hogy immár kutatásod ér jó véget.
Megmondom, ha tudni vágyol, micsoda
neveink vannak,
Amaz ifjunak és nékem: Tariel a neve annak,
Enyim
Aszmat, akit éget sok tűz, azért sóhajt annyat
S andalogva
folyton, érzi éltét oly boldogtalannak.
Ami nézi azt a dolgot, nem mondhatok más
egyebet:
Ő mostan vadászaton van, táplálékot szed,
szedeget;
Vadak húsával, amiket öl, elütöm én ehemet.
Mindjárást
gyün, ily sokáig nem is tom: hol, merre lehet.
Arra kérlek, várj itt szépen, sehová se
mozdulj innét.
Majd ha meggyün, kérni fogom, bízd csak rám a
dolog mintjét.
Egymással megösmertetlek, hozzád hajlítom a
szívét.
Ő szóljon ügyéről, és te barátúl vidítsd fel ismét.«
Szót fogadt az ifju, hajlott a leány
akaratára,
Egyszerre csak fölneszelnek, lódobogás
hallatára:
Látják ím a Holdat, kél a vízből, sugarát kitárja,
-
Elrejtőznek mind a ketten, egy pillanatot se várva.
Szól a lány most: »Ifju, bárha
mindent amit vársz ad Isten,
De most bujj el egyelőre, ne
mutatkozz ideiglen;
Nincs oly élő, akivel ez ifju szóba
elegyedjen, -
Várj, amíg találkozástok el nem igazítom rendben.«
Avthandilt a barlang mélyén gyorsan a
lány elrejtette.
Lováról az ifju leszállt, kardja, tegze
diszitette;
Sírt a kettő nagyfennszóval, könyeit szaporán
ejtve,
Avthandil őt nézi rejtve, szemit szinte rajtfelejtve.
Ettől a nagy könyfürdőtől jászpisz szinü
lett a márvány:
Soká sírt az ifju ember és a feketeruhás
lány.
Majd a fegyvert, fogja lovát, barlangba vele bejárván,
De
bizony a barlangban is potyogott köny még akárhány.
Avthandil csak nézi, nézi, fogoly módra
ott kucorog;
A lány párducbőrt terít le, nincs ott szék vagy más
butorok,
Tetejébe ül az ifju s úgy megbúsúl, úgy
szomorog:
Szemeiből egyfolytában könyje mint a vér lecsorog.
Akkor a leány tüzet gyujt, kővel és
acéllal, aztán
Vacsorára pecsenyét süt parázs tüzön, Isten
adtán;
Kínálja: vesz egy darabot, nagy, nehéz feladat
formán,
Keveset fal, elhajítja, rágtányi ereje fogytán.
Elalszik egy percre, pihen, álmából de
hamar rivad,
Felszökik, kiált erősen, olyan volt mint valami
vad,
Üvölt, veri szívét kővel, feje ellen fütyköst ragad,
Szélrül
a leány ül, nézi s néztiben sirásra fakad.
»Mi keltett föl,« tudakolja
»s mi a bajod?« Kijelenti:
»Egy király vadászat
közben reám kezdett fenekedni,
Fegyveresük számtalan volt, rakva
kinccsel valamennyi,
A mezőben rajtam üttek, üldözőbe fogtak
venni.
Nem akartam összetűzni, rájuk s rám hogy
bajt ne hozzak,
Jobb lesz, - mondok - elkerűlöm, mint egyedűl
hadakozzak,
Félve tőlük: menekültem, bujtam, elrejtvén a
gallyak,
Hogy majd virradattal, mondám, vadászni kilovagoljak.«
A leányzó, míglen könyje árad
feltarthatatlanúl,
Szól: »Te csak vadállatokat tudsz
fogadni társaidúl,
Embert nem türsz közeledben, aki szól, kérd,
hozzád simúl -
Mit érsz vele, mit, hogy napod ily szomorún
mindegyre múl?
Mind az anyaföldnek arcán végesvégig nem
mentél-e,
S bár egy embert, aki néked tetszett volna,
fölleltél-e?
Közelít - búd nagyvoltában nem mint démon bánsz-e
véle?
Vagy te meghalsz, vagy ő pusztul - - mitül jó mán az
eféle?«
Kijelenti: »Oh, hugocskám, ez
hasonlatos szivedhez;
Ámde orvosság e sebre a világon nincs, nem
is lesz.
S bárkivel, még születetlen, nem megeshetik-e
szintez?
Majd a halál megvigasztal, testemből ha lelkem kint
lesz.
Nem teremtett Isten férfit, mint én olyan
természetüt,
Kire másnak közelléte, társasága nem hoz derüt.
Ki
fogná föl fájdalmamat, ki ajánlna részvétkönyüt?
Olyan élőt, mint
te, hugom, nem találok én egyebütt.«
Szól a leány: »Kérlek szépen, ne
haragudj, hadd hogy szóljak,
Mert hogy Isten téged rendelt uram-
és parancsolómnak.
Egy titok van rejtve nálam; mit még tovább
titkolózzak?
De könyörgöm: maradj veszteg, ne fortyanj ám föl
utólag!«
Szól az ifju: »Mit kérsz tőlem?
magyarázd ki jobban a szót.
Ugy látszik, egy embert említsz,
Isten által jómra valót.
De nem, mindhiába, Isten nem akarhat
számomra jót,
Vadállattá váltam szinte: van arra e vadonba mód.«
Mondja még tovább a leány: »Faggattalak
már ölöget;
Hát ha elhozom ez ifjut, aki majd szivessen
követ,
Hogy maradjon s elméjével derítsen reád örömet:
Esküdjél,
hogy meg nem ölöd, bántódása nem lesz tüled!«
Rendeli: »Mutasd meg, hadd lám, meg
fog vígasztalni nagyon
Barátsága, s én még inkább barátja leszek,
fogadom;
Bántódása nem lesz tőlem, nem támadom, békén
hagyom,
Valameddig velem marad: övé szívem s gondolatom.«
Fölkel a leány és mégyen, hozza ím az
ifjút szépen.
»Nem szabódott« - súgja neki - »vár,
fogadásodra készen.«
Mint a hold felé, hogy süsse, úgy
vezeti, fogva kézen;
Tariel, hogy látja, szólal: »Naphoz
hasonlít egészen.«
Tariel feléje tart, most nap közelít
naptársához,
Avagy két hold, mely az égen borulattalan
sugároz;
Sugár növést, mint az övék, áloéfa csak utánoz,
A hét
fénynek mása voltak, nem hasonlíthatók máshoz.
Ölelkeznek, felejtik, hogy szemben állnak
idegenűl,
Megered a szó, fehérlik fogsoruk a rózsa közűl;
Tetszik
egymásnak e kettő, egymáson a két szív enyhűl,
Sok érzéstől
orcájukra rubinnál is rózsább szín űl.
Megfordulván, itt az ifju karját adja
Avthandilnak,
Egymás mellé telepesznek, forró könnyel sokat
sirnak.
Aszmat vígasztalja őket, ajkai szíves szókra nyilnak:
»Ne
sirjatok annyat, öl az, s bús napotok búsabb lesz csak.«
Tariel ez eseménytől egész különösre
válva,
Kérdi a fiatal embert: »Ne titkolózzál továbbra:
Ki
vagy, honnan jössz, hová mégy, mely országból, mely országba?
Én
már a halált feledém, pedig el voltam rá szánva.«
Felel Avthandil ilyetén csinos szókkal:
»Hej, oroszlán,
Hős Tariel, akinek nincs párod a föld
szélén-hosszán,
Én arab vagyok, Arabhon a hazám is, ott
lakoznám;
Szerelemtől égek, annak orvosságát tudakoznám.
Én királyomnak leányát szeretem s birom
szerelmét,
Akit erős karu szolgák ezre néz mint fejedelmét;
Bár
nem ismersz, én már téged láttalak, - te már felejtéd -
Tudod,
mikor legvitézebb s legjobb szolgáink elejtéd.
Megpillantottunk a mezőn s intéztünk reád
rohamot,
Haragjában én királyom üldözni parancsot adott;
Hívtunk,
nem jöttél, s mikoron hadi népünk megtámadott:
Vérrel föstötted a
mezőt, fakasztottál vérfolyamot.
Szablya nélkül, korbácsoddal, fejük be- s
kiverted lelkük,
A király lovon utánad: még lábad nyomát se
leltük;
Minket szolgák híján hagytál, s jó magad mint démon
eltünt,
Fűhöz-fához kapkolódtunk, szinte magunkból kikeltünk.
Volt zűrzavar iszonyú nagy, e király
hatalmas levén;
Kutattak, kerestek mindütt, szóval és irásba
tevén:
Látódat se láttak, olyan nem volt, se fiatal, se vén.
Ő,
ki napnál s éternél szebb, küldött, hogy keresselek én.
Ő rendelte: »»Tudd meg
titkát, ez az elrejtőzött Nap ki,
S akkor majd, amire vágytál,
meg fogod jutalmul kapni.««
Megmondotta: három évet -
nélküle siralom! - szab ki;
Meglep: mosolygása nélkül három évig
hogy bírtam ki.
Egy lélek is, aki látott, nem kerűlt
szemem elibe;
Ama banditákat érém, kik beléd kötöttek,
ugye;
Korbáccsal megadtad nékik, egyiket halál kezibe:
Halálnak
vált öccsük mellől ők igazitottak ide.«
Tariel is emlékszik már amaz akkor volt
csatára;
Szól: »Nekem is jut eszembe az az eset, régi
bárha;
Ti vettetek észre ketten, Te meg ama nép királya,
Míg
ott sírtam, rágondolván vesztett életem sorára.
Mit is láttatok hasonlót bennem, egyezőt
veletek?
Ti boldogok és vidámak, - - én meg könyfürdőt
vehetek.
Szolgáitok értem küldvén, rajtam hogy erőt vegyetek,
Azt
gondolám: haljanak meg énhelyettem inkább ezek.
Azután, hogy látom: ihol a király is jön
utánam,
Részvéttel vagyok iránta, bántani őt nem
kivánom;
Megfutok hát szeme elől, mit sem késve,
paripámon:
Láthatatlan ez, ki érne nyomdokomba e világon?
Soha senki nem is sejti, merre vettem én
utamat.
Kerülöm, aki közelget barátságtalan szín alatt.
Ők
kevélyek voltak, én meg nem az, aki lépen ragad:
Szeszély volt,
hogy foglyúl ejtvén, úrnak játsszák föl magukat.
Hanem légy most üdvözölve! Gyönyörüség
látnom téged,
Ciprustermeted, naporcád, hősre valló
derékséged.
De hiába jöttél; látszik: nem sok bajban volt még
részed.
Nem egykönnyen lelsz olyat, mint én: akit úgy sujt a
végzet.«
Szól Avthandil: »Dicsérsz Te, kit
bölcs tudna dicsérni méltán;
Magasztaló szókat nyelved érdemetlen
hint im énrám.
Te a napnak mása vagy, ki tündökölsz a menny
karéján,
Köny se ronthatott el, ámbár sorsod attól nem kimél lám.
Én pedig ma elfelejtem mind a rosszat,
amit értem;
Néked szolgálnom, akármi történjék is,
eltökéltem.
Ezerszerte jobb reám ez új választás; míg tart
éltem:
Véled tartok, ez fő vágyam, ezt az egyet hadd remélnem.«
Szól Tariel: »Meggyőződtem Te
szivednek jóságáról,
Ajánlatod meghat, abból testvéri ragaszkodás
szól.
Ámde itt van az igazság: szerelem szerelmet
pártol,
Illenék-e hozzám, téged elszakítni violádtól?
Te miattam útra keltél, mint uradnak hű
szolgája,
Isten által reám leltél, hősi voltodnak is hála;
Most
én mit mondjak felőlem? Hogy' lett sorsom ilyen árva?
Ah,
ha elmondom, kigyúl a tűz, s én elhamvadok nála!«
Tariel ezeket mondván, míg benn tűzláng
hevitette,
Szól Aszmathoz: »Réges-régen szolgálsz én
körülöttem Te,
S tudod, milyen seb az enyém, gyógyítani nem
lehet; de
Tudja meg ez ifju, a mit tudni vágy, hisz
megszenvedte.«
Szól az ifjuhoz: »Ha ember testvért
szerez, fi vagy leányt,
Nem tekint magára, nem néz életet, halált
egyiránt.
Isten nem úgy boldogít-e eggyet, hogy mást vesztibe
ránt?
Halld meg hát, amit mesélek; bármi jöjjön, semmise bánt.«
Szól Aszmathoz: »Gyere, ülj le
mellém, hozzál vizet veled,
Segits meg, ha ájuldozom, vízzel
locsolván szivemet.
Holtnak hogyha látsz, sirass el, sóhajtozzál
testem felett,
Ásd meg siromat s tetemem nyugodni a földbe
letedd.«
Most kitárja keblét s immár a beszédhöz
letelepül.
Felhő fedte nap volt, fényit elrejté soká szem
elül:
Nem talál erőt, hogy szóljon, ajkát megnyissa
szelepül;
Végre fölsóhajt, kiált, és forró köny hull szemeibül.
Mondja: »Oh én édesem, én
elveszitett gyöngyalakom!
Én reményem s életem, én szívem,
lelkem, gondolatom;
Oh én édenkerti fácskám, ki vág majd le, nem
tudhatom;
Szív, ezerszer áldott szív te, mit szenvedhetsz, mily
kínpadon!«
V.
Tariel
elbeszéli történetét Avthandil előtt.
»Hallgasd, amit mondok, s méltasd -
mert nehéz sor - figyelemre.
Aki hall is ily beszédet, nem
hinném, hogy megköszönje.
Teremtőm sem alkotott volt bizony
engemet örömre,
Alkotott csak bajra sokra, sok sirásra,
könyözönre.
Hét király volt Indiában, - itt nem
ujdonságot mondok -
Hat ország volt Parszadáné, korláttalan úr
volt rajtok.
Nagylelkü volt, gazdag, bátor, királyok fölött
parancsnok,
Oroszlántestű, naparcú, hadban hős, legelső bajnok.
Hetedik király: atyám volt,
fegyverforgatók virága,
Neve Száridán, tömérdek ellenséget ő
levága;
Ő rá törni szemben, orvúl egynek sem volt bátorsága,
Élt
vadászat- s mulatságnak, lelkén semmi gond se rága.
Beleúnt a mulatságba, kínja tenger, mit
csináljon?
Mondja: »Minden ellenségem eltiportam e
világon;
Dús vagyok, dicsőség környez, csupa ünnep s dinom-dánom
-
Megyek s Parszadán királynak hódolatomat ajánlom.«
Parszadánnak színe elé követeit küldi
vala,
Mondván: »»A Te fölségednek hódol egész nagy
India;
Tetszett nékem, hogy Te szívem erejének légy tanuja,
S
hű szolgálatom hirének így ne kelljen elmulnia.««
Parszadán lakomát rendel, dúsat, ennek
hallatára;
Izeni: »»A föld urától, tőlem, Istenemnek
hála,
Hogy ily tettre bír, aki vagy, mint én, India
királya!
Jöjj, tisztelni foglak, benned testvért és atyát
találva.««
Ad neki egy szép országot, egyben
nagyvezérül tevé,
Urrá minden fegyveresen, hadak minden ügye
fölé;
Mint a király, úgy volt éppen, csak az eggy ujját
emelé,
Mindenkép uralkodó, csak épp a gond nem volt az övé.
A király elégedetten szólt, atyámról
nyilatkozván:
»»Nincsen egy királynak ilyen
nagyvezére, tudom osztán!««
Űzték a vadat s a hadat,
ellenség adót behozván.
Én nem ütöttem atyámra, mások sem
hasonlók hozzám.
A király s a napkirályné fiú nélkül
voltak ketten,
Mind maguk, mind az egész nép búsúlt
kétségbeesetten;
Hej, boldogtalan nap, melyen megláttak először!
Menten
Szólt a király: »»Ezt fiammá teszem, véreműl
tekintem.««
Igy lettem hát a király és királyné
fogadott fia,
Kit neveltek, hadsereget s országot
igazgatnia;
Tudósokkal taníttattak kormányzásnak
dolgaira,
Nőttem, szemre Nap, erőre oroszlánkarú dalia.
Igazíts ki Aszmat, hogyha olykor egy szót
eltévesztek!
Amikor öt éves lettem, virág, amely nyílni kezdett
-
Oroszlánt vagy macskát ölni én előttem egynek
tetszett.
Parszadán se bánta immár, hogy fiágat nem növesztett.
Csoda színben voltam akkor, - Aszmat, te
vagy bizonyságom.
Szépségem a napon túltett, mint a regg az
esthomályon.
»»Paradicsom szülte!«« ilyen
kiáltás kelt minden szájon.
Árnyéka van szépségemnek, ami volt
az-idő-tájon.
Hát öt éves voltam, hogy a királyné
teherbe esett.«
Sóhajt s könyjei közepett szól: »Leánykája
született!«
Majd elájúl; Aszmat vízzel önt szivére
enyhületet.
Igy folytatja: »Nappá zsendűlt, aki felgyujtá
szivemet.
Dícsérete semmi szóval, bármit mondjak,
ki nem merül.
Parszadán, nagy örömében, káprázatos ünnepet ül;
A
királyok, fényes dísszel, gyülekeznek mindenfelül;
Kincset
szórnak szét, ajándék katonáknak dúsan kerül.
Vége volt a paszitának, nevelték a lányt
meg engem,
Napsugárból szőve játszott körülöttem és szivemben.
A
király s királyné minket, mink szerettük egymást ketten, -
Most
vagyok ott, hol szivemmel tűzláng martalékja lettem.«
Itt az ifju, emlékeit fölidézvén, szava
eláll;
Avthandilt is meghatja e bánat, arcán köny
folydogál;
Szorgosan a lány locsolja mellét vízzel, szót míg
talál:
»Halld csak, mielőtt örökre csendet int nekem a
halál!
Nesztan Daredsánnak hitták a
királyleányt. Elérve
A hetedik esztendejét, szelíd volt s okos
fölébe;
Holdhoz látszott hasonlónak, de a Napnál szebb volt képe
-
Szívet, bárha gyémántból van, ily varázslat meg nem tép-e?
Igy fejlődött. Engem már a hadi élet
forgatott, hányt.
A király örököséül tekinté a szép okos
lányt;
Bármit tettem én, úgy nézte, mint csodálni való
vívmányt:
Lapdát rugtam, játsztam, öltem mint a macskát az
oroszlánt.
A király egy házat emelt, lányát őrzetnie
benne;
Drágakövet, rubint, gyontárt nem sajnált, hogy disze
lenne.
Ház előtt kert, fürdő is volt, rózsavízzel telt
medence,
Abban fürdött az, ki miatt szívem lőn tüzes kemence.
Ottan sok kéz éjjel-nappal kedves
illatokat csinál;
A leány a hűs kertben jár, avvagy ott ül
ablakinál.
Davar, nénje a királynak, tűzre való, özvegyen
áll,
Bölcs eszére bízta lányát, nevelőjéűl, a király.
Vontarany szőtt kárpit födte falait e
palotának;
Nem láthattuk őt mi kívül, ellenére minden
vágynak.
Aszmat és két rab van véle, nardin ők előtte
játsznak.
Itten nőtt, nevelkedett ő, gyémántköve a világnak.
Hogy tizenöt éves lettem, a király
nevelvén maga,
Napestig előtte voltam, hálni sem bocsátott
haza;
Mint oroszlán oly erős, mint nap oly szép s mint Éden
fia,
Termetemre; céllövésben s tornán hírem messze hata.
Atyám meghalt: elérkezvén holta napja,
végsőt lehelt.
Parszadánnak országlása nagy erőlködésibe telt:
A
kik immár győzni véltek rajta, megörűltek e helyt;
Jöttek
részvéttel hivei, s ellenségi szőtték a cselt.
Én az állatokat öltem, a vadakat, gyors
ivemmel,
Vagy mezőben lapdát rugtam, hancuroztam, víg
szivemmel;
Avvagy mentem, keifbe ültem, mulattam a többiekkel
-
Felhőtelen életemtől az a márványarcu vett el.
Azon évben könyeimtől boldogtalan
megvakultam,
Éjjel-nappal sírva sírtam, nem fogott a szép szó
rajtam.
Hírűl vitte a királynak ezt nem egy tudós,
tudatlan;
Szólt hozzám: »»Fiam Tariel, ne szomorkodj
szakadatlan!
Úgy hiányzik ő nekünk, mint aki veszté
saját fejit;
Száz kincset ajánlok néked, ha letészed gyászod
legitt.
Csak erődtől várhatjuk, hogy kárunk pótlásához
segít:
Légy te nagyvezér s atyádnak folytasd országló müveit!««
Én csak sírtam s üvöltöztem, vígasztalan
bánatomba.
Nagy kiséret gyűlt oda fel, bemutatták nékem
nyomba:
India uralkodói jöttek, rajtuk fény és
pompa,
Körülvettek, ölelgettek, mintha fiuk lettem volna.
Ültetnek a trónus mellé, tisztelnek mint
királyfiat.
Mint nagyvezért mind a kettő kérlel, annak hív és
hivat.
Hódolatuk nem hat én rám, föl se veszem nagy búm
miatt;
Erősködnek, nagyvezérül nyájas bókot mindenki ad.«
VI.
Tariel
első szerelmének története.
Folytatja tovább beszédjét, könyje
könnyebbségül levén:
»Vadászatról jöttünk vissza egy ízben,
a király meg én.
»»Gyere, menjünk lányomhoz!««
szólt, kezemet kezébe vevén, -
Hogy' szállhatna el fejemből
valaha is ez esemény!?
Láttam azt a kertet: szebb volt minden
elgondolhatónál,
Madarak fütyöltek benne, kedvesebben
szirénszónál;
Rózsavizes fürdő szélén virág, több a
milliónál,
Függ az ajtón selyemkárpit, arannyal dús, jobb a
jónál.
Foglyocskáimat a király leányának vittük
vala;
Oda mentünk, balszerencsém én fejemre itt szakada,
Itt
kezdődik szenvedésim szakadatlan láncolata -
Hej, az ember jobb,
ha gyémánt-, mintsem kőszívre akada!
Tudtam: nem süt idegenre soha ez a
napsugár itt;
Künn maradtam, a király meg bément, elfödé a
kárpit.
A király szólt: »»Hozd be, Aszmat, a vezérnek
foglyocskáit!««
Mitse láttam; hogy beszéltek,
hallottam, de nem tom már, mit.
Épp előttem volt a kárpit, egyszerre csak
széjellebbent,
Megláttam a lányt, és tűz lett mind szivem, mind
agyam itt bent.
Aszmat jött, a madarakat fogta s ahogy jött, be
is ment -
Hej, azóta szárít el a szerelemtűz bennem mindent!«
Itt elállt szava e fénynek, aki szebb
volt, mint a napfény,
Ájuldoz, sohajt nehezen, emlékei
letepervén;
Sír Aszmat s az ifju, a táj visszhangzott az ők
keservén,
Búsan mondják: »Mit ér karja, megtörött ily
balszerencsén!«
Aszmat sírdogál; de közben eszméletre tér
Tariel,
Soká nem szól; szíve zavart, kötve érzés
kötelivel;
Fölűl, keserűn sohajtoz, könyjét földdel keveri
el,
Mondja: »Oh jaj, mily nehéz sor, ez az emlék mit nem
mivel!
Aki hőn keres szerelmet, azzal esik meg
ilyesmi;
Meg kellett hát e szerelmi álnokságnak rajtam
esni.
Dicsőség a bölcs eszének, amely őt ez ellen edzi!
De
figyelj tovább szavamra, hogyha bírsz még figyelmezni.
Elszedték a foglyaim; épp indulóban, csak
elestem:
Öntudatlanúl, erőtlen hullt le karom, vállam,
testem.
Föleszmélve: sírnak-rínak, hallom, kajdásznak
felettem:
Az enyéim voltak, értem siralommal, gyásszal telten.
Ott fekszem a nagy palotán, pazarfényü
szép nyoszolyán,
A király sürű könyével sirat, mert igen-nagyon
szán:
Törülgeti két orcáját kezével, könyei folyván;
Rossz
szellemek ellen védni bölcseket hivatnak hozzám.
Hunyt szemeim mikor látta, sírva rám
borúlt a király:
»»Fiam, édes fiam, élsz-e, mondj
csak egy szót!«« így sirdogál.
Én egy hangot sem
felelek; hallgatok tovább mint kőszál;
Lélekzetem, fölcsapván a
vér szivembe, ujra megáll.
Mollák, tudós orvosokkal, szorgoskodtak
ágyam körül,
Kezükben Korán, belőle olvasgattak
szüntelenűl;
Vélték a bajt ellenségem rontásául s más
ilyenül:
Három napig lélekzetem nem volt, csak könyem egyedül.
Orvosaim hüledeztek: hogy' értsék e
kórt és mikép.
»»Nem használ itt semmi beszéd; lelki
bajnál ez nem egyéb.««
Szöktem olykor mint egy démon,
szóltam, eszem nem vala ép;
A királyné mint anyám volt,
megsiratott szülöttjekép.
Három napig a palotán fekvém, sem halva,
sem élve;
Később, mikor meghallottam, hogy mi történt,
föleszmélve
Mondám: »»Oh jaj, életemnek multja,
földult szép reménye!««
S kértem Istentől türelmet,
ily alázatost beszélve.
Szóltam: »»Isten, föl ne
áldozz, halld, hogy esdek színed előtt:
Állíts talpra engem
ismét, adj türödelemre erőt;
Végem van, ha itt maradok; segíts,
innen hazamenőt!««
Megsegített, jobban lettem, szívem
sebe kissé benőtt.
Fölültem, szaladnak rögtön a királyhoz,
bús magányát
Felvidítni; a királyné sebbel-lobbal jön hozzám
át;
A király fut hajadonfejt, azt sem tudja: mit csinál,
hát
Végre mond az uristennek, s véle mind a többi, hálát.
Mellém ülnek, italokkal erősítőkkel
kínálva;
Szólok: »»Uram, a szivem már egészen jó,
helyreállva;
Lóra ülni volna kedvem, ki a vízhez, a
lapályra!««
Hozták a lovat, fölültem, a király is
lóra szálla.
Megeredtünk, a mezőket értük és a
folyópartot;
Fölujúltam, megtértünk, a fölség mellettem
kitartott.
Én belépek házamba, egy pillantás rám megriaszt
ott;
Kiáltok: »»Halál, vigy el! ily élet érdemel ily
sarcot.««
Láttam: én, a fehér márvány, lettem sárga
mint a sáfrány,
Most szivemet tízezer kés még erősben
átaljárván.
Itt szobámba lép a kapus, kamarásúl házam
táján;
Mondok: »»Hátha ujságot tud a dologról ez,
vagy más tán?««
Szól: »Aszmatnak szolgálója!«
- »»Mit hoz? szóltam, kérdd meg!««
Bejő,
Levelet ad át, szerelmest; olvasom, hát ő küldte,
ő!
Meglepődtem, mért valék oly reménytelen, kételkedő,
Hogy'
hihettem: nincs mit várnom tőle soha, mert szive kő!
Meglepődtem: honnan szeret s hogy meri
azt megmondani?
Most az a fő: meg ne sértsük, kedvit ne szegje
valami;
El ne veszejtsük bizalmát s ne találjunk kárt
vallani:
Választ irtam illendőt, mint szerelem tud sugallani.
Telnek a napok; szivemnek tüze nő, már
nincsen gondja
Seregimre, mikor mennek gyakorolni a porondra;
Nem
járok a palotán, de orvos nálam éj- s naponta,
Életemnek gyér
örömét gyakor kínnak serge rontja!
Nem segéltek orvosaim, gyász fogott
sziven fekete,
Senki olyat: mily tűz emészt, mily iszonyú, nem
sejthete.
Orvost a király eleget én nyakamra küldözgete -
Nem
szün nyavalyám, kit nem lát orvosaim tekintete.
Szomorún, reményem-hagyva, értem ágyamon
magamat.
Benyit szolgám. »»Mi kell?««
kérdém. »Aszmat szolgálója!« - »»Szabad;
Vezesd
a szobába!«« mondám. Azon tünődöm ezalatt:
Mi
járatban lehet vajjon? S nyugtalanít e gondolat.
Levelet hozott a rabnő; olvasgatom
édesdeden,
A levélből megértém, hogy mindjárt látogatóm
leszen.
Válaszoltam: »»Isten hozzon! Állapotom súlyos
nekem;
Jőjj, ha méltatsz rá, magam ki nem mehetek ily betegen.««
E bajon - magamban szóltam - mért
elbátortalanodnál?
Nagyvezér vagyok, királyfi, minden indus nékem
szolgál.
Térj magadhoz, most a helyzet ezerszerte jobb a
voltnál;
Máskép mindent megtudnak, s még bizalmukból is kikopnál.
Jött a király embere, hogy állapotom
kérdezné ki.
Jöjjön csak be! mondtam. Kérdé: hogy s mint vagyok?
Mondom néki:
Elhagyott a baj merőben, egészségem már a
régi,
Megyek a király elébe, s legtöbbet még ez fog érni.
Fölmegyek, szól a király: »»Hé,
máskor ilyet ne müvelj te!««
Azonmódon, fegyvertelen,
ló hátára ülni kelle.
Maga is felül, kimegyünk a mezőkre, így
rendelte,
Ijászokat küld előre, »Éljen, éljen!«
hangzik szerte.
Kinn vagyunk hát a mezőn; itt a király
nagy lakzit csapat,
Dalosokból, regesekből összeverődött egy
csapat.
Oszt a király népe közt sok drágakövet, aranyakat,
Senki
el nem felejtődött, akinek ott ügye akadt.
Megfeszítettem erőm, hogy kivergődjek
bánatomból.
Tünődöm, s a tűz bennem csak annál jobban s jobban
tombol;
Hol barátim űlnek nálam, s időm így lejáratom, hol
Magam
iszom, vagy keifben; nincs szabadulás bajomtól.
Kamarásom egyszer ismét súg fülembe, szót
emelve:
»Egy lány kérdez: látni őt a nagyvezérnek van-e
kedve?
Bölcsek ígéire méltó képe kendővel van fedve.«
Mondok:
»»Szívesen fogadom, csak a hálóba vezesd be.««
Fölkelek, a mulatók mind készülődnek,
mentek volna.
»»Várjatok, ne keljetek föl, itt leszek
kis idő mulva.««
Megyek s a hálószobába lépek, ajtón
egy őrszolga,
Ellentállok szívemnek; mint látom: ismét tőrbe
csalna.
Benyitok és egy leánnyal találkozom, így
idvezel,
Mondván: »Isten áldásival legyen az ide
jövetel!«
Szerelemről szól, de furcsán; úgy gondoltam
hirtelen el:
Nem sokat tud szerelemről, ha tud: vajmi hideg
kebel.
Mondja vala: »Elmém máma nem a
rendes, zavarodott, -
Mert, hogy énrólam vagyon szó, még bizony
azt gondolhatod.
Egyben van reménységem: ez gyors eszed s
tapasztalatod,
S ha figyelsz kegyesen, - - nem tom - - Isten
irgalmatlan hagyott.«
Szóla, fölkelvén: »Szerelmed tárgya
ezt izeni vélem,
S hidd el, egyes-egyedűl csak úrnőm szavait
beszélem:
Szívfájdalmat ilyet ő is tapasztal sokat;
remélem,
Megérted, kiről van szó, ha végigfutsz im e levélen.«
VII.
Nesztán
Daredsán levele, kit először íra kedvesének.
Olvasám levelét annak, kiért szívem ég; a
napfény
Ezt írja ím: »Oroszlánom, végy erőt szivednek
sebjén;
Tied vagyok, ne halódj, de nem akarlak látni
gyengén,
Aszmatom majd megmagyaráz mindent, amit mondok, rendjén.
Rossz az ájulás, a halál - hogy'
szerethetsz ilyenformán?
Lásson tégedet barátnéd inkább hősi
tettek ormán!
Kína lám nekünk adózik, s most adóját
visszavonván,
Ellenünk mer fenekedni, türhetetlenűl, gorombán.
Férjeműl szeretni téged kívántalak már
ezelőtt;
Ámde szólni nem találtam mai napig módot, időt.
Multkor
a királyi ágyon láttalak mint bús epedőt, -
Tudom minden
dolgodat, a voltat és a mostan levőt.
Bizony mondom, hallgass énrám, tedd amit
tanácslok, mondván:
Menj el, harcolj Kína ellen; ez a jó ajánlat
osztán!
Többet ér, mint sírni pusztán, gyöngyét könyjeidnek
ontván.
Jobb orvos a Nap mint én; hát derüljön reád ragyogvány!«
VIII.
Tariel
első levele barátnéjához.
Nézem, nézem, itt a levél, az a tőle
írott, kapott!
Irom ím a választ: »»Oh Hold, hogy
győzhetted le a Napot?
Adjon ég, amit nem akarsz: nékem érted
áldozatot.
Álom mindez, hihetetlen, valósággá mint válhatott!««
Mondom Aszmatnak: »»Felelni
többet, gondolatom gátol.
Mondj neki egy szót: Te nap vagy,
fölkeltél s reám sugárzol;
Megváltottál a haláltól, nem leszek
már gyönge mától,
S fogadd egész életemet áldozatúl mint
szolgádtól.««
»Urnőm rendeletül adta, - mondja
nékem erre Aszmat -
Mindnyájunkra üdvösebb lessz, cselekedjük
tehát aztat:
Bárhol lát is, meg nem ösmér, titkot kiki tart és
tartat,
S hogyha jössz, hát énhozzám gyüjj, magad szeretőmnek
valljad.
Én szerettem e tanácsot, annak bölcs
szive tanuját,
Annak bölcsessége jelét, kit a Nap is boldog ha
lát;
Szerettem szavát, beszédét, okossággal teljes magát,
Ki
mellett a fény jelent csak örökké való éjszakát.
Aszmatnak egy szép, aranyba foglalt
drágakövet adok,
Nem kivánta, mondván: »Oh nem, ily
dolgokban dúskálhatok.«
Egy csinos kis gyűrűt kért el:
»Ennyit szívessen fogadok;
Jó lessz jelnek; többet vennék:
több lenne a gond miattok.«
Fölkelt a leány és ment; én lobogtam a
szenvedélytül,
Borum elszállt, fölszáradott könyem az öröm
hevétül.
Beléptem barátimhoz; de jó kedvem ajándék nélkül
Nem
hagyhatta. Állt a lakzi, még sokáig állt egyvégbül.
IX.
Tariel
levele, kit a kínaiakhoz íra és emberével külde.
Kínába követet küldék, írván ily szókat
levélbe:
»»India hatalmas ura, Isten irgalmától
védve,
Híveit megelégíti: akinek van szomja, éhe;
Nem leszen
sohase boldog, aki ellenkezik véle.
Bántódásunk fölségedtől, testvér, nem
lehet maradó;
Jöjj hamar, e rendeletnek légy azonnal szót
fogadó.
Hogyha nem jössz, én megyek: nem titkon leszek rád
támadó;
Légy hát inkább látogató, mintsem véredet folyató.««
Elküldém az embert, s immár örült szívem
annál jobban.
Megyek föl a várba: tüzem, eddig ölő, meg se
lobban:
Előmbe hozott az élet mindent, amit óhajtottam.
S most
- őrjöngök; egy vadállat megutál, ha mellettem van.
Megvolt ím az első lépés; egy darabig
vártuk a hírt;
Vígan voltam pajtásimmal, ünnepeltünk, eggyőnk se
sírt.
Elborított olykor a vágy, szívem még örülni se
bírt,
Ki-kicserélt, hogy kivántam nem az életet, csak a sírt.
Egy nap, a királyi várból jövén, ágyam
szélin ültem;
Ő rá gondolván, kerűlt az álom, el se
szenderültem.
Levél érkezett bizalmas: annak szertelen
örültem,
Ajtósomhoz egy rabnő jött, küldve hozzám, titkos ügyben.
»Aszmat rabja!« - »»Lépjen
be a hálóházba!«« Jön s levelet
Ad át: hívat, aki
miatt kések járják én szivemet;
Öröm oldja bilincsemet, bánatimra
fényt hinteget, -
Indulok a rableánnyal, megyek, valamerre vezet.
Hát a kertbe vitt, az uton nem
találkozott egy lélek;
A leány irántam nyájas, nevet; mondja, míg
betérek:
»Igy már jól van; Isten hozott; most örülhetsz jó
reménynek, -
Jöjj virágod látni: virít, még csak hozzája sem
értek!«
Itt a kárpitot kezével szétlebbenti a
leányzó:
Egy terem volt ott, rubinnal és zafirral díszes
háló.
Abban ült ő, mint a napfény: körül mindent besugárzó,
Rám
tekint szeme gyönyörűn, az a tinta-tónak látszó.
Ott állok soká, s ő nem szól; mit
akarhat: eltitkolja,
Csak reám néz édesdeden, mint nagyon közel
rokonra;
Int Asztmatnak, sutkolóznak, s a leány fülembe
mondja:
»Most eredj, ma nem fog szólni!« véghetetlen
nagy kinomra.
Indulok im, Aszmat kísér. Hogy a kárpiton
kiléptem,
Szólok: »»Élet, haj, eleddig segítettél
csodaképen,
Reményt adtál, - mért rombolsz ma boldogságom
édenében?
Mért busítsz a válással, mely boldogtalanabbá tészen?««
Aszmat örömöm dicsérte; így értünk a
kertbe im mi;
Szól: »Hogy innen így eredsz el! Kár szived
sebének hinni.
Zárj ajtót a bánat előtt, az öröm kapuját nyisd
ki;
Ő most szégyenlette szóltát, ildomosnak sem tekinti.«
»»Hugom, szólék, vártam tőled
ezt az írt szivem sebére;
Ne hagyj válni, megujulni lángomat, az
ég nevére!
Ne szüntesd a levelezést, egymásután gyere
véle!
Bármit megtudsz, nem is vélném, hogy előlem tennéd félre.««
Lóra kaptam, elvágtattam, könyet
hullatván keserüt;
Beléptem a hálóba, de búsultam, az álom
került;
Márvány s rubin orcáimra lilánál is kékebb szin
ült,
Szerettem az éjet inkább, mint a reggelt, mint a derűt.
Jöttek Kína emberei, nagy ideje volt
valóban,
Meghozták a feleletet nagyralátó, sértő szóban:
»Nem
vagyunk mi gyávák, nincs még haderőnk fogyatkozóban;
Ki legyen a
ti királytok, felsősége rajtunk hol van?!«
X.
A
kínai király levele, írva feleletül Tarielnek.
»Mi, Ramaz király - im így szólt -
írjuk ezt neked, Tariel,
Ámulatba ejtél minket levelednek
értelmivel;
Hogy' mersz így beszélni vélem, annyi nép
fejedelmivel?
Több leveled, azt remélem: tájékomat nem éri el!«
Én hadaim mozgósítám, kormányzóim
széjjelküldém,
Vélük India vitézit, többet csillagnál,
begyüjtém;
Seregelltek hívásomra messzünnen s közelről szintén,
A
mezőket s hegytetőket, kősziklákat megfeküdvén.
Jöttek iramodva, nem volt vesztegetni
való idő;
Szemlélem: kielégitő mindenképen a haderő,
Deréksége,
karban volta, kecses rendje mind megnyerő,
Lovassága gyors, a
szerszám, fölszerelés előkelő.
Kibontottam a királyi vörös-fekete
lobogót,
Vezetém a tenger hadat jókor reggel, a robogót;
Élén
magam, siratozva könyet, sűrüden potyogót:
»»Hogy'
éljek, ha meg nem érem azt a napot, a ragyogót!««
Oda érek házam elé, s bánat még több
száll szivemre,
Szemeimből egyfolytában köny egész egy tócsa
ömle:
»»Haj, haj, boldogtalan sorsom, mikor viszel
győzelemre!
Mit is nyúltam a virághoz, mikor még nem törhetem
le!««
Rabszolga köszönt be hozzám, én ott
elképedve állok,
Aszmattól irást hoz nékem, aki vigaszt nem
találok:
»Napod mondja néked, aki őt szereted, gyüjj el
nálok,
Jobb lesz, mint borulnod gyászba s odahaza sirdogálnod.«
Mit tehetnék mást, mi volna vidámítóbb
épp e szónál?
Jött az este, mentem hozzá, ott voltam a
kertajtónál,
Hol először állott Aszmat. Én belépek, ő már ott
áll
S szól nevetve: »Jöjj, oroszlán, odafönt már rég a Hold
vár.«
Bebocsátott a szobába, melynek dísze oly
gyönyörü,
Ott magát mint Nap mutatja, sugarait hintve körül;
Zöld
ruhába öltözötten kárpitja mögött ahogy ül:
Tűn arcára, termetére
ismeretlen- s idegenül.
Hogy beléptem s vánkosánál voltam, tüzem
csitult ime,
Derűlt szivemen a gyász és mint egy oszlop, kelt
öröme;
Félreveti vánkosát, - ez jobb, mint napsugár özöne -
Rejti
arcát én tőlem, csak percről percre néz rám szeme.
Parancsolja: »Kérjed Aszmat, üljön
le a nagyvezér itt.«
Vánkost ád, közelebb érnem a dicső
napot, az égit.
Leülök, szivem hadd élje hihetetlen
üdvösségit...
Csoda, hogy most nem lelem föl, róla szólván, éltem
végit.
»Minap - úgymond - fájhatott, hogy
szó nélkűl elengedélek.
Napod - mint mező virágát - elválással
epesztélek;
Tudom, bántott, - drága szemed önté árjait könyének,
-
Pedig csak szemérem volt és hódolat a nagyvezérnek.
Asszonyembertől a férfit nagy figyelem
illeti bár,
Még bajosabb, hogyha szónkat s bánatinkat elrejti
zár;
Ha nevettem is előtted, mennyi titkos jajjal az jár!
Azért
küldém el a leányt, hogy megtudd a valót immár:
Mától fogva mindazt, a mit megtudunk, Te
meg én ketten,
Elmondjuk őszinte arccal, ne maradjon köztünk
rejtten;
Igérettel és nagy eskkel ezt előtted erősítem,
Ha
hazudnám: tegyen földdé s ne fogadjon mennybe Isten!
Vidd a hadat Kína ellen, menj, tied a
fővezérlet;
Adja Isten: győzz s legyen majd dicsőséggel
visszatérted!
Jöjj, de mit teszek, ha többé soha látásod nem
éltet?!
Fogadd el szivem örökre s add helyébe a tiédet!«
»»Amit most ajánlasz, mondám,
élő érdemetlen arra;
Istennek e nagy kegyétől szívem meg van
zavarodva.
Keresztül-kasúl sugarad átlátszó szivemet hatja:
Tied
vagyok, míg orcámat föld magába nem fogadja.««
Eskümet az eskükönyvre, ő is az övét
letette,
Énhozzám való szerelmét azzal megerősítette:
»Rajtad
kívül ha valaha szívem bárki mást szeretne,
Öljön meg az ég! Ez
eskü nem lesz soha elfeledve.«
Édes szók közt múl vala el az idő, a vele
töltött;
Társalkodván, szedtük kéjjel a legpompásabb
gyümölcsöt.
Végre fölkeltem, a sírás elővett, szemembe köny
jött,
Sugarai szépségétől szívem fényes leplet öltött.
Márványképü kedvesemtől távolodni ah,
mily nehéz,
Most, hogy életem ujúlt s rám az örömnek tengere
néz!
Mint az éter napja, olyan nékem ez a fény, az egész - -
Csoda-e, hogy tőle váltan szívem kőhegye nem enyész?
Kora reggel lóra ülök - »»Szóljon
a kürt!«« elrendelem. -
Mozdul mind a had, elejit s
végit nem láthatja be szem.
Kínára miként oroszlán omlok, ki
száll szembe velem?
Uttalanúl megy a sereg, nem a járt utat
követem.
Elhagytuk a hindu határt, idő nem veszett
el semmi,
Ramaz embereit értük, Kínából kijöttükben, mi.
Jönnek
a király hirével, szívünk sérti ez, csak ennyi:
»Farkasaink
meg fogják a hindu kecskéitek enni!«
De azután roppant kincset Ramaz küld és
köt nyakunkba,
Izenvén, hogy: »Kér, ne ronts el, hozzád nem
méltó e munka;
Fogadd eskünk, hisz nyakunkon a kötél, ne törj
honunkra,
Vess uralmat személyünkre, fiainkra, vagyonunkra.
Ellened ha vétettünk is, bánva bánjuk,
hát engedd el;
Szánj meg Isten szerelmére, ne üss rajtunk
seregeddel,
Ne zudíts hazánkra vészt s a nyilt egek haragját;
szedd el
Városim, erődim, - kérlek, jövén kisded kísérettel.«
Hadvezérim összegyüjtém, ők tanácsot
vélem ültek,
Mondván: »Ifju vagy, azértan jelentjük mi
élemültek:
Gonosz csont ez, nem egy ízben láttuk, mire
vetemülnek, -
Vagy megölnek orvúl, avvagy más nagy veszélyt
üznek-füznek.«
Határoztuk: én a legjobb katonákkal
előljárok,
A sereg nyomomban, hírrel jönnek-mennek a futárok.
Ha
igaz szó volt, bizom, de mennyre-földre esküt várok;
Ha pedig
csalt: rontom-bontom, ég haragját ontom rájok.
Én szerettem e tanácsot, a vezérimtől
eredőt.
»»Ramaz király, megértjük a szép szót««
így intézem el őt.
»»Inkább élsz mint halsz, ugyebár;
meg nem állsz seregem előtt.
Hagyom a hadat s viszek csak, hozzád
menve, kisded erőt.««
Háromszáz legény a hadból, válogatott jó
vitézek,
Vélem jön, megyünk, a többi marad hátul, had
zömének.
»»Amely uton én haladok, azont, kérlek,
kövessétek,
Közeletből, hívtomra s ha szükség lesz, segítni
készek.««
Három álló nap haladtunk: új követ jött
ama khántól,
Testi ruhát rengeteget hozván s mindenféle mást,
oly
Üzenettel: »Kedves nékünk jöttöd, Te hatalmas,
bátor;
Ha találkozunk, majd elhülsz ajándékaim sokától.
Igaz mind, amit csak mondok!« ezt
üzente vala végre,
»Jövök a találkozóra, téged látni
égten-égve.«
»»Jó, feleltem; állok, uram,
rendeletidnek elébe;
Legyünk jóval egymáshoz, mint atya- és
fiának képe.««
Aztán egy országot értem, átkelni bajos
volt rajta:
Uj követség jött elémbe, üdvözletűl fejet hajta;
Elül
egy lovat vezettek, gyönyörű volt, nemesfajta,
Mondják: »Ime,
a királyék rád gondolnak, jót ohajtva.
Királyunk jelenti: »»Én
is jövök a találkozóra,
Hazulról jövén; Te nálad leszek holnap
virradóra.««
Ott fogom a követeket, szállást adok,
nem mint róka;
Szíves szókat váltok vélük, együtt hálunk,
vőfélymódra.[5]
Valamilyen haszon nélkül nincsen a jó
cselekedet.
Egy ember jött és megállva, szólott hozzám
ilyeneket:
»Adósod vagyok, de sokkal; bajos ámde a
köszönet, -
Oly áldozatot s magadat felejteni sohsem lehet.
Lásd, engem atyád nevelt föl kis
koromtól; hallám dolgát
Árulásnak, eljöttem a küldöttséggel;
tudod most hát.
Szörnyü lenne halva látnom gyöngyalakod,
rózsaorcád, -
Hallgass meg, ne szólj, az ügynek hadd mondom el
lettjét-voltját.
Bíztos vesztedet im ezek árulással
végezik el,
Hadseregük, rejtve tőled, szaporodik
tízezrivel,
Egyesülnek hamarabb mint szemedbe tűn valami
jel;
Most, ha nem segítsz magadon, végső veszedelmed közel.
A király találkozót kér, tartod őt
bizodalomban,
Mindent küld ma hízelkedve, s fegyverkezik
alattomban;
Porzik már a föld alattok, rajtadütnek
mindenhonnan,
Te rád, egyre, sok ezer jut, a diadal kezükben
van.«
Emberem ez; nyájas szóval nagy kegyelembe
fogadom,
Boldoggá teszem: jutalmát, hogyha élek, majd
megadom.
»»Mostan eredj társaidhoz, ne lássák meg,
itt mi vagyon;
Hogyha elfelejtenélek, fogj akármikor szavamon.««
Gondolatom senkire se bízva, csínyül
rejtegetem;
Legyen, minek lennie kell, minden út egyenlő
nekem.
De, bár messze volt, a hadat emberimmel
siettetem:
»»Jöjjetek hamar, repülve, át hegyeken,
kőszirteken!««
Reggel ím a követekhez szólok nyájasan:
»»Ramaznak
Mondjátok meg, várom, jöjjön; megyek én is
gyorsan, az nap««.
Utazom még fél napot, a
veszedelmek nem riasztnak;
Gondolom: ha meg kell halni, mit
bujjak el? Ugyanaz csak.
Hágok föl egy hegyre, látom: por veri föl
a mezőket,
Mondok: jön Ramaz király; de, noha életemre tőrt
vet,
Acélkardom, hegyes dárdám megszabdalja testben őtet!
Azután
beszédet mondok bajnokimhoz, nagy erőset:
»»Testvéreim, szóltam, ezek
árulást koholtak bárha,
Nagy ereje karotoknak tán csak nem
veszett még kárba?!
Királyáért aki meghal, lelke röppen
menyországba;
Üssünk mostan a kutyákra: kardot nem köttünk
hiába!««
Rendelem: »»A páncélt,
pajzsot föl!«« Nagy hujrázással öltik;
Fölszerelődtünk
csatára, vasba öltözködve földig.
Intézem a rendet, irányt,
gyorsan a had útra költit:
Kardjaink ma elleninknek szívét
félelemmel töltik.
Közeledtünk, észrevették vértes voltunkat
azonban,
Jött egy ember, a királynak szavaival
megbizottan;
Mondja: »Lám, mi hitten hittünk Ti egyenes
voltotokban,
Most pediglen búsan látjuk: rajtatok vért s vas-ümög
van!«
Választ küldtem ilyet: »»Hogy
Te gondoltál ránk, tudjuk jól mi;
De hogy árulásba estél, az soha
el nem fog mulni.
Nosza jertek hát, csatázzunk, ahogy Isten adta
tudni!
Én is végromlásotokra fogtam kardvasamhoz nyulni.««
Visszatérvén a követség, - minek már
megujítni ezt? -
Minden sereg, elárulván búvóhelyét, füstöt
ereszt,
Rejtekéből kél, a tájék mindenfelől megtelni
kezd:
Számtalan fő volt a had; de minket, uram, meg nem ijeszt.
Lándsámat kezembe kapom, sisakomat kérem
s vadúl
Indulok csatára, bennem nagy hév, pusztulásukra,
dúl.
Nyargalok egy mérföldet s még folytatom tovább
szilajúl:
Roppant seregük csak áll ott csöndesen, zavartalanúl.
Közeledek, mind reám néz, mondják:
»»Ördög ez, aki jő!««
Oda tartok edzett
karral, ahol legtöbb a haderő;
Lándsám embert és lovat ér:
mennybe röpül ez, s vele ő;
Lándsa törvén, kardot rántok, -
éleződ, oh kard, de dicső!
Közibük csapok, mint héja csirkékre -
lovagra, lóra,
Halált ontok, ember és ló heggyé válnak,
feltorlódva.
Akit érek, az röpűl, mint ifju szamár
forgolódva;
Szóval: a sereg elejit széjjelszórtam polyvamódra.
Barátim segélni jöttek, nagy csata lett
köröskörnyül;
Én akire sujtok, vége; vérfolyam kezeimtől dül;
A
lovas leütve lóról, kő módjára fordul, gördül;
Futnak, ahol
megjelenek, éltük egy hajszálon pördül.
Estefelé a hegyeken őrszemeik
kiabálnak:
»»Ne maradjatok, szaladjunk, itt az ég
haragja vár csak;
Rettentő nagy hadsereg jön, félelmek előtte
járnak,
Mind elveszünk, ellenében ilyen roppant szörnyü
számnak!««
Hát a saját seregem volt, én utamat nem
követte:
Jött a hírre éjten-éjjel, segitségemre sietve;
Kicsiny
volt a mező néki, utját a hegyek közt vette,
Megjöttek, a dobot
verték, a levegőt kürtszó fedte.
Megfordulnak erre, futva, mi meg diadalt
kiáltunk;
A mezőn, ahol csatázánk, még egy ütközetet
álltunk:
Ramaz meghódolt előttünk, itt mi egymásra
találtunk,
Katonáit fogván ejtők, kárt foglyokban nem csináltunk.
Hadseregünk, az utóbb jött, űzi a
menekülőket,
Elfogdossa, leveri a félő- s ellenszegülőket.
Éjjel
lett, a csatatérre homály terít szemfedőket;
Csak a foglyok,
sértetlen is sérült gyanánt, nyögdelőztek.
Keresünk a csatatéren nyugvó helyet mi
fejünknek.
Karom kardtól megsebesült, fájt, sohajtásaim
gyültek.
Katonáim jőni, látni s magasztalni mind hevültek,
Mitse
szóltak, nem találván illő szót dicséretüknek.
Dicsőségben dús részem van, egy embernek
elég ennyi:
Aki messziről való, áld; van, ki meg akar
ölelni;
Nevelőimnek: a főknek szeme könnyel kezd betelni,
Látták
kardom forgatásit, csodaszámba fog az menni!
Katonáim szerteszéjjel szabad prédára
eresztém;
Jöttek vissza, ékszerekkel, kinccsel maguk
teleszedvén.
Akik véremet akarták, vérükkel a mezőt
festém;
Városaik nem vettük meg, harc nélkül kezünkbe esvén.
»»Ramaz, szóltam, árulásod
megsejdítém Isten által;
Most mint foglyom tenmagadon ítélni
tehát ne átalj:
Adj kezemre mindent, ami vár vagy erőd, kulccsal,
zárral,
Külömben magad okold, ha egészséged némi kárt vall.««
»Nincs eszközöm semmi egyéb«,
mondja Ramaz feleletül,
»Küldd el egyik főemberem,
intézkedjék az, követül;
Te bízd őt meg: polgárimnak szavaimat
vigye hirül;
Kezedre bocsátok mindent, megkapsz mindent,
kétségkivül.«
Átengedtem főemberét, katonákat mellé
adván:
Gyüjtsék föl a polgárságot, vezessék előmbe
aztán.
Átaladták váraikat, balszerencséjök siratván,
Annyi
volt a kincs, a zsákmány - mihez is hasonlíthatnám?
Most beléptem Kínába, hogy lássak mindent
és tanuljak:
Egy kincstárt szemeim elől, egy kulcsot is el nem
dugnak.
Vígasztalom, parancsolván: »»Hagyjunk békit
országuknak;
Ne féljetek, mondám; a nap el nem éget: föl nem
dullak.««
Megtekinték tőrül hegyre valamennyi
kincses kamrát;
Elasznám, ha számba vennék minden ismeretlen
formát.
Egyszer csak egy fülkében egy köntöst leltem és egy
csalmát;
Kérdem, senki meg nem mondja: mi legyen, amit szemem
lát.
Nem fejtém meg: mi, s hogy ilyent ki
hogyan varr, köt vagy hímez.
Mutogattam, hüledeztek, mondván:
»»Ég csodája ím ez.««
Szövetére nem
hasonló sem aranyhoz, sem selyemhez;
Tömörségre tán valami
ötvösmunka, tűzelegy lesz.
Annak szántam ezt emlékül, a ki reám
fényt sugároz;
A királynak olyat, ami jobb még s többet is
határoz:
Tízszer száz tevét és öszvért a javából; a
királyhoz
Bízott emberemet küldém: jó hír áll ott most a házhoz.
XI.
Tariel
levelet ír az ind királynak, miután legyőzte a kínaiakat.
Levelet irék: »»Királyom, üdv
magadnak, szerencsédnek!
Kína cselt szőtt ellenem, de csak maga
keserülé meg.
Azért lőn, hogy híreim már jókorabb oda nem
értek:
Foglyom a király, jövök; van kincs, fogoly velem
temérdek.««
Mindent így eligazítván, Kínát elhagyám,
a terhet
Szállítám az országon át, mennyit állat elcipelhet;
Nem
volt elég teve, öszvér, ökröket is venni kellett.
Oly dús lettem:
megtehettem, amiben csak kedvem tellett.
A királyt, a kínait meg
kísérem mint rabbá váltat,
Igy megyek be Indiába, édes fölnevelőm
várt ott;
Szebb szavakkal, mintsem itten elmondhatnám, dícsért,
áldott,
Karomat bebugyolálja, kényelmes kötést csináltat.
Sátrak díszlenek gyönyörűn a
mezőn, a város kivűl;
Szólni vélem, látni engem aki akar,
mindenki gyül.
Oda künn a mai napot megszenteljük közünnepűl,
A
király szeret fölöttébb, hozzám közel letelepül.
Egész éjjel ünnepeltünk,
édesen mult el az idő;
Reggel bemegyünk a várba, megüresedik a
mező.
Szól a király: »»Gyüljön a nép, mozduljon meg a
haderő,
Mutasd meg a khatavokat[6]:
vezesd foglyaidat elő!««
Ramaz királyt rabbilincsen magam vezetém
elébe.
Szeliden szólt hozzá, mintha saját fiával beszélne;
Azt
az álnok árulót mint jó szolgát ajánlám én be:
Jó gavallér így
fog tenni, nem gondolhattam egyébre.
Ott a kínai királyhoz jó
szívvel volt, jó szót adott,
Úgyhogy igen meghatotta, ilyet nem
is álmodhatott.
Reggel a király, irántam részvétszóval,
felhivatott:
»»Nyujthatunk-e a khatavnak, ellenünknek
bocsánatot?««
Én felelém: »»Isten
előtt a bünös ha kegyelmet lel,
E boldogtalanok iránt lehetsz Te
is kegyelemmel.««
»Szabad vagy!« izent
Ramaznak. »Megbocsájtok; ne feledd el,
S ne találkozzam
ezután teveled mint ellenemmel!«
Megállapodánk adóban: drakhma százszor
száz volt szabva,
Több arannyal szőtt selyem, több khatav atlasz
hozzácsapva.
Maga, népe öltözettel, ajándékkal dúsan
rakva,
Kegyelemben hazaindúl: füstbe ment egész haragja.
Köszönget a khatav, bókol,
nagy-alázatosan hódol,
Mondván: »»Meg van árulásunk
büntetve az égbirótól;
Ölj meg, hogyha nem leszek ment máskor
bűntől, hasonlótól!««
Búcsúzkodik népestül, - én tőle
s a vele valóktól.
A királytól küldött jön, még este,
éjjelnek előtte,
Mondja: »»Három hónap óta nem valál
velem; ezőte
Nem került vad asztalomra, mezőn saját kezem
lőtte:
Jöjj, ha nem vagy fáradt; még ha fáradt vagy is, bízton
jőjj te!««
Elkészültem, palotán a régi ebfalka
fogadott;
A palotatért a sólymok elborítják; lóháton
ott
Indulásra kész királyom mint a napsugár
ragyogott,
Szeretettel várva engem, a daliás szép lovagot.
Feleségének titokban, hogy én meg ne
halljam, súgja:
»»Tariel a hadból megjött, nagy öröm
őt látni ujra;
Földeríti, akire néz, akármilyen bánat sujtja,
-
Tedd meg, amit kérek mostan, egyetlenegy szót se fujva:
Nélküled egy alkut tettem, tudj meg
mindent most, amit kell:
Királyságunkban leányunk utódlását
végeztük el.
Aki látja, most ha látja, éden napját éri
közel;
Vedd melléd s a palotán várj; megjövök, kis időbe tel.««
Benyargaltuk a mezőket, megvadásztunk
hegyet és fát:
Vittünk végtelen sok ebet, sólymot, madarászó
héját;
Visszatértünk idejében, nem sok ezer nyíl röptén
át,
Mulatság más nem volt, hagytunk mindenféle mókát, réját.
Nézőimmel város, utca, telistele minden
tető;
Hadból jövén, öltözetem bokrétával ékeskedő.
Szép
szinemben ugy tüntem mint virág, könyek közt feredő;
A ki látott,
elalélt - ez így volt, nem vagyok hitető.
Fejemen volt az a Kína városában szerzett
turbán,
Tündöklőn az ékesített, mindenkinek szemet szurván.
A
király leszállt; nevelőm kastélyába lépve aztán,
Nézek: hát egy
arcnak fénye fog meg, vagy a Nap ragyog tán.
Köpönyeg terült, narancsszín, eme Napnak
termetére;
Mögötte kisasszonynépe, sorrul sorra, főrül főre.
Fény
özönlött palotára, ki az udvar-, utca- s térre,
Közepett a rózsa,
szebb még mint aranyja s gyöngyfüzére.
Harcban megsérült karomat kötve nyakamon
viselém;
A királyné, üdvözölve, trónjáról közelít felém.
Mint
fiát ölel, gyönyörűl ez ölelést nem ízlelém;
Szól: »»Ha
van is ellenséged, feledd el ma, ezt kérem én.««
Oda ültettek a nékem legkedvesebb helyhez
közel,
Hol előttem az a Nap ült, aki miatt szívem
tüzel.
Allattomban nézek rá s ő rám, egy szót se szól, csak
figyel;
Fájt szemem a nézéstől, az élet fogyna bennem igy el.
Étel-italt hoztak, a mint ilyen
hatalomhoz illett:
Szem nem látott a világon áldomást még soha
illyet.
Türkisszel, rubinnal ékes minden asztal, minden
diszlet;
Senkit a király nem engedt, aki részeg csappá nem lett.
Igy levén ott, ő iránta vettem több-több
szabadságot,
Rám tekintett, én is Ő rá, s hevem magasabbra
hágott;
Démoni, bolond szivemet ildomra szorítgatám ott, -
Ah,
mennyivel jobb, ha vélünk négyszemközt van az imádott!
Szűnt az éneklés - »»Figyelem!««
ujjongnak, a fölség mondja:
»»Mit szóljak, fiam
Tariel, van-e szó vidámságomra?
Boldogok vagyunk valóban:
ellenségünk sárba nyomva;
Igazuk volt híveidnek, bizodalmuk vált
haszonra.
Bár a legszebb köntösökkel diszítnénk is,
- hozzád mérve
Nem díszes az; jól áll rajtad csinos ruhád, mit
vetnéd le?
Száz kincset ajánlunk néked, ajándékúl, nem ám
bérbe,
Ékesítsd magad magadat, kényedre, nem mástól kérve.««
Vidáman leült, az ivás növekedett és a
víg dal;
Hárfa pendül, csangi csendül, hosszabb lett a lakzi
sokkal;
A királyék hazamentek, est találkozott a nappal,
Állt
a páratlan mulatság, míg az álom nem jött halkkal.
Lábunkról a bor levervén, kiki szépen
hazatére.
Hálótermembe huzódtam, ismét őrület elére:
Foglyúl
ejtve lángjaimtól, nem találok álomtéjre,
Csakis Ő rá; s csak az
éltet: gondolok tekintetére.
Szolga jött be hírrel, melytől lettem
igen meglepődött:
»Egy leány tudakozódik, csadra
burkolja be őtöt!«
Megértettem, fölugortam, szegény
szívem szökdelődött,
Látom: Aszmat lép be hozzám, látogatásomra ő
jött.
Érte, akiért halódom, Aszmat én előttem
áldott.
Átöleltem, nem hagyván, hogy tiszteljen mint
uraságot;
Kézen fogtam, leültettem pamlagomra: »»Mondj
ujságot,
Mikor fogom viszontlátni azt az áloéfa-ágot?
Beszélj róla, más dologról semmiről se,
csakis róla!««
»Igazat fogok beszélni,
hízelkedés nélkül« szóla.
»Láttátok az imént egymást,
szerelemben telt az óra;
Most új hirrel ide rendelt, annak vagyok
elhozója.«
XII.
Nesztán
Daredsán levele, akit kedvesének írt.
Levelet ad át, tekintem, s orcám lángjai
gyuladnak,
Irja,: »»Láttam hadból jövet ékes voltát
Nagyságodnak.
Repülő lovad megülve, páratlan valál
ugyancsak;
Igen, nem oly rossz ok nyilván, kiből könyeink
fakadnak.
Nyelvemet ha számba Isten magasztalásodra
tevé,
Csak halálom némítja el: ölj meg, mintsem elhagyj
többé!
Szép kertünkben a virágok kié, hogyha nem a napé?
Te
napodra! én sem leszek soha másé, mint magadé.
Bárha könyed folyt idáig, nem lesz ok rá,
hogyha most hull;
Hagyd a sirást már ezentul, menekülj meg a
gonosztul!
Szemlélőid verekedtek, nem csúfságból, csak bolondúl
A
viselted turbán miatt: küldd el nékem jószántodbul.
Add nekem e turbánt, mely ma ékesíte
gyöngyen téged,
Hogy majd örvendj, látván engem s rajtam a Te
adtad éket;
Viseld ezt a karkötőt, ha nem lesz tőlem kicsi
néked,
Emlékül, hogy ilyen éjre, mint ez, a nap sohsem ébred!««
Tariel itt felindulva sír, ezernyi kíntól
dulva,
»Itt a karperec, amelyet karján viselt!« szól
elfulva.
Leveszi, mutatja: nincs nyelv, amely annak árát
tudna;
Szájához viszi, leomlik, ájult, olyan mint a hulla.
Sír kapujához hasonlón hever ott mint
holteleven,
Szívverése erejétől keblin kékes nyom van
jelen.
Aszmat vérfolyamot hullat, arcát tépve, s
mindszüntelen
Vizet locsol rá, segítné, sír: hogy nincs már
segedelem.
Avthandil sohajt, kesereg, nézi: él-e,
vagy már halott;
Aszmat jobban-jobban sí-rí, könyje kiváj
kődarabot.
Éled a holt, vízzel oltja tüzét, mellyel belül
vivott,
Mondja: »Élek, véremből a sors jelenleg ujra
ivott.«
Halványan felűl, szemei forognak
tudattalanúl,
Sáfrány lett szine virága s mint egy régi oszlop,
fakúl;
Szólni, sőt még látni sem kezd soká, szinte ujra
tanúl;
Az, hogy éljen s meg ne haljon, bántja kimondhatatlanúl.
Avthandilnak mondja: »Várj csak,
eszméletem már föléledt;
Halld tovább e mesét rólam s róla, ki
majd földbe tétet!
Boldog vagyok mindamellett, hogy barátúl
bírlak téged;
De csodálom éltemet, hogy mindez nem vet neki
véget.
Aszmatomnak, nagyreményű húgocskámnak
örvendtem én,
Még inkább az Ő levelén s akit küldött:
karperecén;
Föltettem legott, a turbánt fejemről pedig
leszedém,
Ez idegen csodatárgynak titkos bűvereje levén.«
XIII.
Tariel
levele, akit kedvesének írt feleletül.
Irám: »»Oh nap,
fényességed, amelyet reám sugárzol,
Szívemen ért, megfosztott a
derékségtől, bátorságtól.
Én bolond úgy megbódultam szépségedtől,
annyi bájtól;
Csak lelkedet nem láttam meg, - hogy'
pótoljam ezt immár s hol?
Mikor elsőbb elfogadtál, majd megölt az
öröm engem,
Hasonlítom: mi volt akkor, s mi vagyon most a
jelenben?
Karpereced jött, karomra siettem csatolni menten,
S
boldog vagyok most, mint soha eddig való életemben.
Tehetnék-e mást, mint kérsz?
Im itt a turbán, vedd emlékül
És e köntöst, mely beillik kincses
kamarádba ékül.
Ne epessz el, segíts rajtam, adj szert, melytől
szívem épül -
Hisz csak nem képzelheted tán, hogy megélek nálad
nélkül!««
Fölkelt a leány, hazament, magam édesen
elalvám;
Felugortam: álmaimban kedvesemet láttam, aztán
Nézek
imetten: sehol sincs, - így gyötör az élet csalfán,
S így telt el
az egész éjjel, édes hangját nem hallhatván.
Bús éj után jó reggel a
felség hívat, fölkészülök,
Sebbel-lobbal megyek, hadd lám:
odafönn hogy mi füstölög.
Látom, együtt ülnek ketten; harmadikúl,
hogy bejövök,
Mindjárt mondják: »»Ülj le!««
Én hát előttük a székre ülök.
Szólt a fölség: »»Nagy
kort adott minekünk az ég királya;
Ifjuságunk régen elmult,
öregség fejünket szántja;
Nem áldott meg fiuval, csak lánnyal,
örömünk e lányka,
Örömest beérjük véle, nem busít fiunk hiánya.
Most leányunk férjhez adnók: kire bízzuk
e csemetét,
Hogy a trónt is az vegye át s méltó
képünkviseletét,
Hogy vigyázzon országunkra, megőrizze
területét,
Vésztől óvjon s ellenünknek kardja vasát tördelje
szét?««
Szólok én: »»Ki ne kivánna
gondoskodni lánya felűl?
Nem is lessz akadék véle, ki a napot
mulja felül;
Akit férjéűl fogadtok, boldog lehet végtelenül
-
Mást se mondok, fölségteken áll, hogy az ügy melyfele dűl.««
Kezdtük az ügyet vitatni,
szivemmel csatákat küzdék;
Elleneznem, úgy gondoltam, az merő
lehetetlenség.
»»Khvarazma, khvarazmi ország[7]
fejedelme«« - szólt a felség -
»»Ha fiát
nekünk bocsátná, kell-e válasz ennél jobb még?««
Kitetszett, hogy már eleve határoztak itt
ők ketten;
Most egymásra pislogattak, én meg szólni
röstelkedtem.
Illőnek a gátvetést, az ellentmondást nem
hihettem,
Csak földhöz hasonló lettem és csak szívemet temettem.
Szólt királyném: »»E
Khvarazma dicsőséggel uralkodik;
Hogyha fiát vőűl kapjuk, olyan
mint ő, nincs második.««
Tusázni akaratukkal nem
mertem egy pillanatig, -
Helybenhagyom végzésüket, bár halálomról
adatik.
Küldött megy Khvarazma elé, fia végett,
izen néki
A király: »»Örökös nélkül maradt országunk,
e régi;
Egy leányunk van eladó, házunk minden reménységi:
Fiadat
ha vőnkűl adnád, szívünket elégítnéd ki.««
Visszajött az ember; véle drága köntös-,
turbánhalom,
Khvarazma király szivében mivel lett most nagy
vigalom.
Izeni: »»Az ég kegyelmét most magamon
tapasztalom:
Fejünket is elvesztők, oly vidámító e bizalom.««
Embereket másokat is indítanak, hozni a
vőt,
Mondván: »»Siess boldogítni bennünket, ne
mulassz időt!««
Én rogyásig labdát rugtam, -
hálóházamban pihenőt
Keresék, de mélabúval szívem teltebb, mint
azelőtt.
Csüggedt búmban kezem már-már enmagamra
kést ragadott,
Mikor Aszmat rabja jött s uj erőt, bátorságot
adott:
»Az az áloéfa-termet« - szólt s egy levelkét
mutatott -
»Rendeli, hogy gyüjj szaporán, ne veszejts egy
pillanatot.«
Felültem s elindulván, a csupa-öröm
kerthöz értem;
Kerten át a kastély körül menve, Aszmat lenn van
értem.
Látom sírtát, észreveszem könyje hulltát és ezérten
Búra
hajtom fejemet, s hogy mért hivattak, nem is kérdem.
Látom őtet búslakodva: ez nyugalmam
elrabolja;
Mint azelőtt mosolygott rám, mostan úgy nincs egy
mosolyja,
Egyetlenegy szót se szól, csak könyje folyton folyik
folyva,
Megsebez vele ujólag, sebemet nem orvosolja.
Reménységemet a régit távolítja szemem
elül;
Mikoron a házba lépek, Aszmat után, idegenül,
S meglátom
a fényes Holdat, minden aggságom menekül,
Sugara szivembe hat, -
de szivem tőle nem melegül.
Ragyogott e Hold reám; de ismeretlen volt
sugára:
Sem aranyt, se turbánomat nem öltötte föl magára,
Remek
zöld szín köpenyében hanyagúl dőlt pamlagára,
Képét, mely a
fényen túltesz, elöntötte könyek árja.
Igen, mint kövön a párduc napsütésben,
úgy hevert itt,
Napot-holdat felülmulva, áloéfát
édenkertit.
Aszmat engem félreültet, szívem búban, kínban
verdik;
Ő szemöldökvonva fölkel s rám szilaj haraggal cserdít:
»»Bámulok, hogy eljöttél, kit
esküszegés bűne kisér,
Hitszegő, gonosz, akinek fogadása fittyet
sem ér!
De csak várj, az ég hatalma méltó díjat fejedre
mér!««
Kijelentem: »»Mit feleljek, azt se
tudom: ugyan miér.
Szólj, felelj; hisz nincs mit valljak, az
igazságot nem értve;
Mondd meg: reszkető rabodnak mi a vétke,
mellyel sérte?««
Válaszol: »»Mi közöm
hozzád, hazug, cselszövő legény te!
Ah, mért bíztam mint egy
rossz nő, mért is mentem tűzbe érte?
Nem tudod-e, hogy Khvarazma férjeműl
határoztatott?
Nem voltál-e a tanácsban, s volt-e más
tanácsolatod?
Esküt szegtél s hűséget így és a szent
parancsolatot -
Megszolgálom Isten által ezt a gonosz indulatot!
Felejtéd: mikoron nyögted: »Ah,
ah!« s könybe fürösztötted
A mezőt, - mit ért sebészek,
orvosok hada körötted?
Ifjuban ily képmutatás! - ki tapasztalt
már különbet?
Elvetsz, én is elvetlek; majd meglátjuk: ki veszít
többet!
Bárki legyen Indiában úr, jogomat én is
tudom
S élek vele, jöjjenek bár úttalanúl avvagy uton.
Nem úgy
lesz, mint vélted. Pusztulj! Rajtavesztél rút alkudon,
Gondolataid
kifogtak tenmagadon, ily hazugon!
Hogyha élek, nincs egy percig helyed
indiai földön;
És ha maradsz, testedtől a lelket elválasztom
rögtön!
Olyant mint én nem találsz sem itt lenn, sem az égben ott
fönn.««
Ezt mondván, az ifju sóhajt, pörögvén könye
pörögtön.
Mondja még: »Hogy ímezt hallom, új
erőt kap reménységem,
Visszatér szemem hatalma, nézni e napot,
mint régen.
Most - elvesztém. Mért is élek, miért el nem jön már
végem?
Haj, forgandó sors, miért vagy, mért szivod örökké
vérem!...
Körülnézek: egy fejalj és rajt a Korán, -
közeledtem,
Előbb istent, azután őt magasztalva, kijelentem:
»»Oh
Nap, égetsz; hát napommal együtt égess bár el engem,
De ha meg
nem akarsz ölni, engedj szóval megfelelnem:
Színigazság ellen szómmal hogyha vétek
egy hajszálnyit:
Bűntessen az ég, ne lássam ezután a menny
sugárit!
Bíróval ha tisztelsz, semmi rosszat nem tettem
idáig.««
Rendelé: »»Hát mondd, amit
tudsz!«« és fejét lehorgasztá itt.
Szóltam: »»Oh Nap, eskümet ha
megtagadva, be nem töltöm,
Istennek haragja mennyből én fejemet
sujtsa rögtön!
Mit akarsz, hogy más arc fénye, termet bája
megbüvöljön!
Hogy élnék tovább, szivemet milyen dárda ölné öltön!
A királyi palotába hívtak volt, nagy
tanács végett;
Amaz ifjuhoz előre nőül ígértek volt téged.
Álljak
ellent? mit nyerhetek mást, hanemha nevetséget?
Hagyjuk - mondám
- ideiglen; hidegvér kell ma tenéked.
Hogy' lehettem volna gát, hisz ők
ügyünkről nem tudának!
Nem tudták, hogy örökösse megvan immár
Indiának:
Nincs örökös itt, csak én; nincs joga senki más
fiának;
Bárkit is vezetnek elő, eggy a vége: ebül járnak.
Ne tegyünk ma semmit, mondám; keressünk
egyéb útmódot;
»Én bölcsem, - magamhoz szólék - jól
vigyázz, ne légy csalódott!«
Szívem mint vadé, kit ezret
öltem, ollyá formálódott:
Kire hagynám személyed, míg nem fuvom a
végső »óh!«-ot?««
Őszintén szivem kitártam, az erődöt így
vettem be;
Használt az eső, kibujt az első virág egyetembe:
Látom
ám, mily szépen hullong korallja fölébe gyöngye;
Kijelenti:
»»Bizonyára; hogy ez nem jutott eszembe!
Sohse foglak hinni többé képmutató-,
cselszövőnek,
Isten ellen munkálónak, nem vele menő- s
jövőnek;
Uram vagy és Indiában császárnak való dicsőnek,
Enyim
és tiéd ez ország, nem jut holmi jöttment vőnek!««
Részvét által édes lőn, ki előbb mérges,
kegyetlen volt.
Olyan mint a földre szállt nap, vagy a teljesded
telő hold;
Közelébe ültet s édes szókat mond, - az imént korholt,
-
Beszélt és a lángot szítá, mely belémkapott, mikor szólt.
Rendeli: »»Az ember, hogyha
bölcs, sietve sohse járjon;
Ami jobb, azt válassza ki, és ha nem:
a sorstól várjon.
Most, ha be nem engeded a vőt, csufot téssz a
királyon,
Vagy csatáztok, s Indiára veszedelem kell hogy
szálljon.
Ha pediglen bebocsátod, rólam senki le
nem rázza:
Nőül vesz, mi válni fogunk, cserélem a bíbort
gyászra;
Ők boldogan sétálnak, míg minket gyötör kínok száza, -
S
engedjük-e, hogy hazánkat Perzsia porig alázza?««
- »Hogy ez ifju nőül végyen, -
mondok - Isten attól védjen!
Indiába léptekor majd megvizsgáljuk,
milyen légyen.
Bátorságom és erőm hogy mit tud tenni harc
hevében,
Majd ő rajta próbálom ki, meglakoltatom keményen!«
Kijelenti: »»Engem mint nőt
részvét illet nemem felül;
Mint e harc oka, kivánom: ne onts vért
kiméletlenül;
Hogyha jön, kiméld hadát; nincs más mód: öld meg őt
egyedül:
Jó igazságtétel által még az aszály is felüdül.
Tégy ekképen, oroszlánom; megér ez egy
hősi regét.
Öld meg a vőt lárma nélkül, ne bántsd egy ujjal
seregét,
Ne öld meg a fegyveresét, se szamarát, se tehenét:
Nagy
ártatlan vér ontója önmagának ellene vét.
Ha megölted, állj a fölség - én atyám -
elébe; - gyors a
Rossz hír - s mondd: »Nem engedem, hogy
Indiát egyék a perzsa;
Enyim az örökség, abból senkit sem illet
egy morzsa!
Hogyha nem hagysz: városodnak végső pusztulás lesz
sorsa.«
Szerelemről egy szót, és hogy bírni
vágyol, el ne árulj;
Igy a nép előtt jogodhoz még erősebb jogcím
járul.
Meglásd, mit tesz majd a király: kér alássan, szédül,
ájul,
S kéz a kézben, egyesít majd, hű szerelmünknek dijául.««
Én szerettem e tanácsot s utasítást,
megfogadom:
Ellenségim elvesztére jó vasamat villogtatom.
Akkor
fölkelek, menőre; ő maradna, én akarom,
De leülni nem merek, és
öleletlen hagyja karom.
Kicsit várok, azzal válok, de mint őrült
olyan lettem;
Aszmat kísér, könyeimmel két orcámat
melengettem;
Százszoros kín dúlt gyakorta, örömöm volt csak
egyetlen.
Hát nem akaródzott menni, hát nem is igen siettem.
Jön egy ember híradással: »»Érkezik
a vő!«« tudatja.
Mit végzett felőle Isten, nem sejté
az ebugatta.
Örül a király felettébb, sutba vetve búbánatja,
Hí,
leültet közelébe: »Gyere« szól s fejét lehajtja.
Rendeli: »E napot tartom úgy mint
nagy és víg szerencsét;
Nászt ülünk ma, s kívánom, hogy hozzánk
méltón e szer essék:
Küldj iziben embereket, kincseink
előkeressék;
Adakozzunk bőkezűleg: a fukarság becstelenség!«
Küldök embert mindenüvé, valahol csak egy
kincstár áll.
Érkezik a vőlegény, de időveszteséggel
járál;
Mieink a váron kül, a khvarazmi odábbad megszáll,
Hadi
népe, összegyülve, nem fér el a téren, hol hál.
Rendeli a fölség: »Álljon sátor
elég a mezőben,
Pihenjen a vőlegény ott, amíg tetszik,
érkezőben;
Kívüled a többiek őt látogassák mennél többen,
Te
meg itthon intézkedjél, lesz mire ügyelned bőven.«
Küldök a mezőre sátort sokat, néki szép
selyembül.
Jön a vőlegény, leszáll ím. A nap még az égen
fennül.
Nagy sereg a vő nyomában, szabott rendben mind gyültön
gyül,
Törzs után törzs, ezred után ezred megtelepszik környül.
Fáradt voltam, megviselt az apró-cseprő
sok feladat.
Fáradtan hogy hazaérek, kialudnom jól magamat:
Jön
egy szolga s Aszmattól, a jóságostól irást mutat:
»Jer
hamar, a szépen termett áloéformáju hivat!«
Le se szállottam a lóról, mentem, rögtön
szót fogadtam.
A leány sirás jelével vár. »Te sirtál?!«
így faggattam.
»»Hogyne sírnék, válaszolja, hogy'
lehetnék könyhullatlan,
Mikor minden csára fordul, amit hajszra
igazgattam!««
Belépünk s egy párnán ülve, haragosan
leljük őtet,
Kinél szebben e világra semmi nap se
tündökölhet.
Megjelenek, szól: »»Vigyázz, a harc
órája van előtted!
Avagy áldozz engemet föl, csalj meg s veszítsd
el a tétet!««
Megsértődtem, mitse szóltam, sarkon
perdültem, menőbe.
Lám e leány buzdit harcra, mint egy gyávát!
Hazajőve,
Visszaszóltam: »»Most kerüljön, aki
ellenség, előmbe!««
Határoztam: megölöm, de nyomban,
cseppet sem időzve.
Száz szolgának meghagyom: »»Föl!
készülődjetek csatára!««
Nyargalunk a városból ki,
titkunk mindenkitől zárva.
Sátrába nyitok, aludt: ez föl nem kell
harang szavára,
Vér nélkül megöltem, vére folyamtányi lenne
bárha.
Benyitok, a sátor vásznát széjjeltárom,
ráncigálom,
Lábán fogom meg a vőt s egy oszlophoz fejivel
vágom.
Közellévőknél mesenagy gyásznak ad helyet az
álom,
Felülök, a páncél rajtam, s elvágtatok paripámon.
Támad zűrzavar iszonyú, »Hajrá,
hajrá!« így üzének;
Én futóra, ők utánam; megölöm, akik
elérnek.
Volt egy váram, ellentálló akármilyen
ellenségnek:
Fáradalmam békén, csöndben kipihenni oda térek.
Emberimet széjjelküldöm, hirdessék ki
hegyvölgyön át:
A ki mellém akar állni, jöjjön, ide vegye
magát!
Nem volt késő; üldözőim fölverték a
gyászéjszakát,
Megtudták, hogy hol vagyok és ostromolták váram
fokát.
Jókor keltem, tisztálkodtam; mikor nappá
lett az éjjel,
Három főember jelent meg a király
izenetével:
»Isten látja, mint fiamat tartottalak eddig én
fel,
Mért cserélted boldogságom búbánattal, ily nehézzel?
Mért ontottál ártatlan vért, Khvarazmáét,
enlakomban?
Hogyha lányomat kivántad, mért kivántad
alattomban?
Bennem, öreg nevelődben már csak életunalom
van;
Mától semmi közöm hozzád életemben s halottomban!«
Megizentem: »»Én acélnál
keményebb vagyok, királyom,
S eddig még ölés okából meg nem
görbült egy hajszálom.
De, mikép tudod, királyban fő, hogy
igazsághoz álljon;
S ez: az Isten tartsa tőlem távol, lányodat
kivánnom!
Tudod, hány volt Indiában királyság és
trónpalota;
Jelenleg csak én vagyok, ki örökösül megmarada.
Mind
elhaltak, s reád szállott mindannyinak volt birtoka.
S most a
trónra senkinek sincs, rajtam kívül, semmi joga!
Szeretet ide vagy oda, nem szokásom
hízelkedni:
Ha leányt adott az Isten s nem tudott fiad
születni,
Khvarazmát királlyá tennéd, - mily örökös fog
követni!
S más legyen úr Indiákon, míg én kardot bírok kötni?
Lányod semmiért se kérem, tőlem másnak
adhatjátok;
India enyém, hazámból el nem vesznek semmit mások.
Az
enyémet akarókra szörnyü büntetéssel szállok;
Nem szorulok
külsegélyre, egymagamban készen állok!««
XIV.
Tariel
megtudja Nesztán Daredsán eltünését.
Ezt küldém az emberekkel, s démoni lett
szívem kedve;
Mivel róla nem kaptam hírt, úgy el voltam
keseredve!
Fölhágtam egy falra, honnét a mezőkre látni messze
S
irtózatos dolgot hallék, mintha éltem volna veszve:
Két alak jelent meg ottan, elejükbe
kimegyek én,
Egy rab meg egy ismerős lány: ez a
boldogtalan szegény.
Aszmat volt az, megtépázva, vér folyt végig
arcán, fején;
Nem szólt hozzám, nem nevetett, vér volt mosolygása
helyén.
Megijedek láttán, elfog szörnyü sejtés,
már messzünnet
Kiáltok: »»Minő csapás ért, milyen
tűzvész dúl bennünket?««
Részvevőn kezd sírni, szóval
ennyit mond csak, mikor szünhet:
»»Isten megnyitotta
ránk az égnek ívét s azon büntet!««
Közeledve, ujra kérdem: »»Mi
bajunk? Igazat mondjál!««
Részvevőn kezd ujra sírni,
engem most még jobban sajnál.
Nem mondja meg jó darabig, mi a
baj, csak szótlan ott áll,
Melle piros szín a vértől, amely arcán
lehullongál.
Szól azután: »»Megjelentem,
mért bujkálok szemed elül;
Egykor én örömet hoztam, viszont
rajtam most könyörülj!
Ne hagyj élnem, hallgasd meg szóm: e
világból el-kitörülj,
Istened nevére, irtsd ki éltemet a föld
szinirül!««
Mondja még: »»Mikor megölted
azt a vőlegényt, s bemondták,
A király felugrott: néki nagy bánat
e rossz ujdonság,
Téged hivat, szól, kiabál: »Hozzák színem
elé!« Hoznák
Személyed, de nem lelik, s a király kedvét még
csak rontják.
Megjelentik: nincs sehol; tán valamely
kapun kiosont.
»Igen, igen, értem immár!« a király
így felelve mond.
»Ő leányomat szereti s vért a mezőn
érette ont;
Ha találkoztak, örökké csak a leányt nézte s viszont.
Esküszöm fejemre, nénjét megölöm ezért, a
cenket!
Bíztam mint az Istenben, s ím behálózta gyermekünket.
Mit
adott a céda néki s mit kapott: mily árnak engedt?!
Ha tovább él,
Isten ellen vétkezem, s majd érte büntet.«
Nem szokása e királynak, könnyen esküdni
fejére;
De ha esküdt, meg nem szegi s azonnyomban hajtja végre.
A
király haragját halló szaladt véle s ahol érte,
Davar démonhoz
vivé, ki bűbáj által mindent érte.
Király nénjének, Davarnak egy istentelen
besugta:
»»Öcséd megesküdt fejére: nem hagy élve; nép
is tudja.««
- »»Ártatlan vagyok, felel, a
jó Isten igaz tanúja!
Miért haljak, kiért haljak? A világ itéljen
ujra.««
Urnőm épen egyedül volt, miután te
eltávozál,
Turbánod viselte, amely rajta oly gyönyörűen
áll;
Davár jött, oly szókat szólt, hogy nem is értém: mit
kiabál:
»»Kurva, ringyó, mért öltél meg, várj csak:
nem lesz nálad se bál!
Ringyó, kurva, szajha, mért kell
vőlegényed megöletni,
S mit kényszerítsz vérrel engem annak vérét
megfizetni!
Mért öl meg öcsém, mi bűnöm, mi bűnt hagytam
elkövetni?
Most meglátod majd: ki vagyok, kit mertél ily kínra
vetni!««
Kézen kapja, húzza-vonja, ráncigálja,
fogva haján,
Ütlegeli, kékre veri az a dühösképü kaján;
Nem
szól ő, csak sóhajt mélyen, csak ott nyög; a fekete lány
Nem
csítithatja sebeit, segíteni nem tud baján.
Mikor beleúnt a harcba s elég kéket
rakott rája,
Megjelent két szerecsen rab, ördögé volt a
pofája;
Egy kosarat hoz, idegen nyelven szólamodott
szája,
Kosárba teszik, a kosárt viszik le, ott ladik várja.
Ablakunk a tengerre néz: tengeren eltűnt
a kosár.
»»Mit bánom, hogy bántanak-e majd e miatt!««
mondja Davár.
»»Mielőtt megöl, megölöm magam!««
Éltét unhatta már, -
Kést döfött magába, vére dűlt, akárcsak egy
folyam-ár.
Miért nem vagy elképedve, én nyomorúlt
hogy im élek?!
Tedd velem azt, ami kijár ilyen hírt hozó
személynek!
Minden szentre, szabadíts az élettől, amely nem
élet!««
S hullt számtalan részvétkönye ki nem száradó
szemének.
- »Hugom, mondok, mit vétettél,
hogy azért megöljelek én,
Sok jóért, kit velem tettél, ilyen
háladással levén?
Most éltemet arra szánom: őt kutatom hegy
tetején
S a vizeken!« Kővé váltam, szikla vagyon szívem
helyén.
Roppant rémület fogott el, hideg lelt,
fogvacogtató,
Mondám magamnak: ne halj meg, meddő sirbanlét mire
jó?
Őt keresd, az emberektől menj, a vadon neked való;
Itt az
idő, hogy kövessen minden követni akaró!
Bementem, fölszedelődztem, ültem
fegyveresen lóra,
Százhúsz ifjura találtam, velem jönni
akaróra,
Ők kísértek, elutaztunk; nem volt szükség nagy
hühóra,
Tengerpartot értem, ottan hajót, ültem a hajóra.
Fölülök s a tengerre ki, tengeren soká
maradok,
Hajót egyet látatlanban, akárhonnan jő, se
hagyok.
Várok: semmi hír! Ha démon voltam, most még inkább
vagyok;
Igy utálatomba mindent, még Istent is, megtámadok.
Igy töltöttem egy esztendőt, el tizenkét
teljes holdat;
Aki látta volna, embert álmomba se láttam
ollyat.
Elpusztultak, sorra haltak, mind a kik csak velem
voltak;
Mondtam: Istennek se szólok, hozzon amit reám hozhat!
Meguntam a sok evezést a vizen, hát
martra mentem.
Szívem szilaj vadállaté, tanács nem hül meg
fülemben;
Mind elhagytak: ki az ördög maradna is meg
mellettem?
Isten nem felejt úgy embert, mint én tőle feledtettem.
Ez az egy maradt meg, Aszmat és
rabszolgám kettő követ:
Egyetlen tanácsadóim, nekem szentelik
szivöket.
Nem volt egy drakhmám, hiába hírét hajszolám
eleget;
Azért kedvesebb a sírás, azért ontom a könyeket.
XV.
Nuradin
Pridon története, akivel Tariel a tenger partján találkozott.
Éjjel mentem, partot látván s kertek
alját. Nézelődök:
Város lesz közelben, sziklák védik egyfelől
mint őrök.
Embert látni nem kivánok, inkább undorodom
tőlök,
Leszállok s az óriás fák töviben a fűre dőlök.
Ott a fák alatt aludtam, mig a szolganép
lakozott,
Búsan keltem föl, szivemben kínok serge
dulakodott.
Nagy ideje nem hallottam sem igaz szót sem
hazugot,
Szemeim beharmatoztak minden mezőt, minden zugot.
Hívást hallok, nézem: hát egy ifju hajgat
szívszorítva,
Fut a parton, sebjeinek fájdalmától
háborítva;
Kardja csonka, vérrel födve, őt magát is vér
borítja,
Ellenségtől fenyegetve, sujtva, bántalmazva, szidva.
Lovon ült, eme feketén, mely azután lett
az enyém;
Mint a szélvész röpült rajta, vadul orditott a
szegény.
Szolgámat elejbe küldtem ösmerkedni, ezt üzeném:
»»Állj,
oroszlán és mutasd meg: ki űz-hajt úgy, hadd üzzem én!««
Mitsem szól a rabszolgának, beszédjére
meg se mukkan.
Én ízibe lóra kaptam, elejébe iramodtam.
Mondom
néki: »»Állj meg, várj és add tudtomra, mi bajod
van!««
Rám néz, kedvire lehettem, megszünt nyargalni
legottan.
Rám néz s így szól: »»Ilyen
pálmát hogy' teremtesz, uram Isten?««
Aztán
mondja: »»Im a válasz kérdésedre: mindeddiglen
Gyávák
voltak ellenségim, most oroszlán mind, egy ellen!
Megrohantak
népem nélkül, kincseimre vágyva hitlen.««
Mondok: »»Várj, csitulj,
leszállunk ott a fák alatt pihenni;
Harctól, bármily
kegyetlentől, jó hős meg nem fog ijedni!««
Mentem -
jött; atya fiához nem tud már közelebb lenni.
Néztem meghatva ez
ifjút: hogy' fér egyre kellem ennyi!
Egy rabom sebész volt, sebten
sérüléseihez látott,
Kiszedte a nyílhegyeket, - ahol seb volt,
csinyján bánt ott.
Aztán kérdezém: »»Ki vagy te s
bajt szivedre ki bocsájtott?««
Szólni kész volt és
magáról tájékozni mint barátot.
Előbb még szól: »»De ki vagy
Te, kire bízom magam benned?
Miért az a sok sohajtás? Mi valál,
hogy ezt kell tenned?
Rózsa- és agátszín volnál; mért kell oly
fakónak lenned?
Gyertya volnál Isten előtt, bevilágítnod a
mennyet!
Ez a város Mulha Zanzár, itt közel, az én
birtokom,
Ott uralkodom királyúl, a nevem Nuradin Pridon.
E
határ, amelyre léptél, már az enyim; nem sok vagyon:
Mindenfelé
van belőle, szerit-számát sem tudhatom.
Nagyapám, atyám és bátyja osztályt tettek
egy nap ilyet:
Nekem jutott részeműl a tengeren egy szép kis
sziget.
Nagybátyám kezén maradt még. Fiaitól ért ez
eset,
Vadrészem volt, nem mondtam le, kaptak ők is nem keveset.
Ma kimentem és vadásztam itt, ahol a
partok vannak;
Gondolám, hogy átkelek, hát nem kell nagy része a
hadnak.
»Várjatok, míg visszajövök« rendelem, ők szót
fogadnak,
Öt hajtót viszek velem s a többiek mind itt maradnak.
Áteveztünk csónakomon, kikötöttem a
szigeten;
Szomszédim ha görbén néznek: nem vagyok én itt
idegen.
Félni eb féljen ezektől, noha vannak rengetegen:
Csak
lövöldöztem nyugodtan, pedig messze volt seregem.
Düh fogta el őket, - ámde hol izennek így
hadat, hol?
Titkon jönnek rám, a sajkák útam elvágják a
parttól,
Nagybátyám is személyében fiaival együtt harcol,
Én
gyanútlan emberimre támad népestől, fiastól.
Hallom a nagy neszelést, a kardok
villanásit látom,
Intek evezőseimnek, »Jaj!« kinosan
ezt kiáltom.
Tengeren vagyok, az ellen, mint az ár, mely áttör
gáton,
Körülfog, hogy eltemessen - nem oly könnyű az, barátom.
Ekkor még egy más, nagyobb had hátulról
vesz üldözőbe,
Innen s túlról közelednek; de még nem vagyok
legyőzve.
Hátba fogtak nyilaikkal, mikor nem nyertek
előzve;
Kardomra bizom magamat: széttört! nyilaim kilőve.
Bekerítnek, nincs menekvés, vízbe ugratom
lovamat,
Egy tengerről másra, mindig messzebb hagyom! Bámul a
had.
Velem voltakat megölték, még csak irmagúl se maradt,
Űznek:
visszafordulok és megszalasztom, útam szabad.
Most legyen meg, amit Isten rendel; én
szavamnak állok:
Véremet ajándékképen nem nyeri meg ellen,
álnok;
Házaikból pusztaságot, kietlen romot csinálok;
Hollók,
saskeselyűk sergét hívom: lesz jó lakzi nálok!««
Megtetszett a fiu, szívem hozzá húzódott
erősen,
Mondok: »»Semmi szükség nincs, hogy
intézkedjél sietősen;
Hadd, hogy megrepesztésükre én is társadúl
szegődjem;
Két ily harcos, mint mi ketten, hol s mihez fog
ijedősen?««
Folytatám: »»Te mitsem tudsz
még dolgomról; majd elsorolom
Töviről hegyire néked, mihelyt lesz
rá jobb alkalom.««
Mondja: »»Ez aztán az
öröm! Boldog vagyok, nem titkolom -
Ami élet bennem vagyon, tied
leszen mindenkoron.««
Megyünk be a városkába, amely szép volt,
bárha kicsi.
Hadi nép jő szembe gyászos, hamut hint fejére
kiki,
Arcát fölszaggatja, vérét ontja, gyászát így jeleli;
Most,
köréje csoportozva, kardját, köntösét öleli.
Engem ottan ünnepelnek, mentőjéűl
magasztalnak,
Mondván: »»Hála néked, oh Nap; szép
időt hozol vigasznak!««
Beléptünk és láttunk mindent:
milyen csinos, milyen gazdag!
Termei merő aranytól és selyemtől
duzzadoznak.
XVI.
Tariel
segítségével Pridon legyőzi ellenségeit.
»Harcra: lóra, fegyverzetre
kapatván, mint nem hiányost, -
Hadi sajkákat szereztünk,
fegyverest beléje számost.
Látni kellett, hogy mily bátor, edzett
nép volt! Hanem már most
Elmondom a hősök harcát, ellenségfenyítő
gyászost:
Hallom, készült ám az ellen, fogait mi
reánk fente,
Ladikjukra bukkanok: benn ülhetett vagy nyolc
levente:
Rájuk robbanok, gyönyörűn eleveznek: szűk a
mente;
Sarkon űzöm, futamítom - »Jaj!« üvöltik, mint
cemende.
Egy ladiknak elkapom a szélit, rajta
nagyot lökvén:
Tenger vizébe borítom, odavesznek - hadi
törvény!
Rémülten a többi megfut, házuktája felé törvén;
Aki
engem lát, csak bámul, dícsér, dehogy nézne görbén!
Mentünk, elhagyván a tengert. Lovunk nem
tud már cipelni.
Ujabb harcot kezdünk el mi, ütközetnek
ijedelmi.
Pridon olyan fürge, bátor, ámulat volt őt
figyelni,
Arca nap, szive oroszlán, testét áloéfa termi.
Rajtüt, kardja leteríti nagybátyjának
minden fiát,
Kezüket levágja: rabbá így ejti a két
daliát.
Vállkötőjüket lemetszve, mint foglyait úgy veszi át;
Sírt
seregük, az övé meg lelkendezett, várva diját.
Pozdorjává vertük őket, volt hadd-el-hadd
és futóra!
Városukat elfoglaltuk, még erőnkből telt e jóra.
Mind
feldúltuk kincstáraik s ráestünk a bennvalóra;
Ölj meg, hogyha
fölfért lóra minden kincsünk, vagy hajóra.
Pridon felnyit minden zárat, megszemléli
mindnek kincsét.
Rabláncára fűzve maga vitte két
unokaöccsét.
Vére helyett a mezőre most magukét kellett
öntsék.
Nékem azt mondták: »»Az égtől van rád rakva
ennyi fönség!««
Bevonultunk; mint a felhő: ember annyi
várt és kisért;
Majd megszakadt szívünk, annyit könyörögtek
életükért.
Engemet is, Nuradint is valasvalamennyi
dicsért,
Mondogatták: »»Kezetektől fognak ők még
hullatni vért!««
Engem ott Pridon hadai kikiáltanak
királyul,
Készséges alattvalóm mind, fölségem elébe járul.
Nem
kell, - nincs virágszedésnek kora - szívem belefájdul,
Ámde nem
szólok bajárul, csak: hogy mennem kell e tájrul.
XVII.
Pridon
elmond valamit Tarielnek Nesztán Daredsánról.
Egy nap én meg a király épp vadászatra
menve megint:
Egy magas hegy ormán voltunk, mely a tengerre
kitekint.
Szólt Pridon: »Most, míg lovaglunk, elmondom,
hogy egyszer, amint
Alánéztem, mily különös dolgot értem meg ide
kint.«
Kérdém, s Pridon elmondja e történetet:
»»Aznap épen
Vadászhatnékom volt, mint ma; ez a lovam
vitt, az ében.
Hát egy kacsa vagy mi jött a tengeren, nagy
messzeségben;
Ott valék s a héját néztem, mint röpűl felé a
légben.
Csak nézem a tengert folyvást, eme
hegyről nem mozdulok,
Nem veszem le róla szemem: mi az a kis úszó
dolog.
Ily sebesség s olyan nagyság - lehetetlen társulniok!
Nem
értem, és vége-hossza nincs, amit ott elgondolok.
Mi ez, mondok, milyen képű, madár vagy
más élő fajta?
Hát biz egy hajó, vitorla kifeszítve számos
rajta.
Orrán pedig ül egy ember a hajónak, aki hajtja,
Mennyezet
alatt egy hölgy, mint a hetedik menny ohajtja.
Két rabszolga jelenik meg, mint az
éjszaka, fekete,
Kiemelik a leányt, mint láttam: haja nagy
lehete.
Fényt áraszt magából; nézem: honnan színe, tekintete?
Ah,
ha ő süt e világra, napsugárnak nincs kelete!
Engemet az öröm sarkal, mint hideglelős
didergek,
Azért a szép virágszálért majd a két szemem
kipergett.
No, ezt elcsipjük! Szaporán kisütöm a hadi tervet:
Nem
szabadúl tőlem élő, kit az én feketém kerget.
Megsarkantyúztam lovamat, szél sem
érhetett nyomunkba;
Ámde mégse foghattam meg, kár volt bízni
sarkantyumba.
Nézék, hogy a partra értem: hol voltak már! Hiu
munka;
Mentek, mindig távolabb, s én ott maradtam, lángra
gyujtva.««
Mindezt meghallván Pridontól, én is
egyben föllángoltam;
Paripámról leugrottam, önmagamat
marcangoltam;
Képem föltéptem, magamat önnönvéremmel
befolytam:
Meghalok, hogy ezt nem láttam, meghalok, hogy itt nem
voltam!
Mozdulatom megdöbbenté, váratlanul érve,
Pridont.
Részvét fogja el nagy, értem; könyes szemmel néz mint
rokont,
Mint fiát ki sírni enged, - nyugtat, vigaszt vígaszra
mond,
Ő maga is két szeméből csupa gyöngyöt: könyeket ont:
»»Jaj, miért is mondtam el,
mily végzetszerü, démoni volt!««
- »»Szó
sincs róla, felelém; hogy elmondád, magad ne okold;
Kétségbe ne
volnék esve, mikor enyim volt az a Hold!
Nem szólnék; de a
barátság, melyet ígérsz nékem, felold.««
Elmondék Pridonnak mindent, ami vélem
történt légyen.
Mondja: »»Én most mit beszéljek! Mily
csalódás ez, mily szégyen!
Te, a hinduk nagy királya, ide jöttél
mint segédem:
Légy úr e királyi széken s e palotán, mint tiéden!
Lám, te áloé-kötésü, mily csodás az Isten
útja:
Megszabadít a gonosztól, bár azelőtt keze sujta;
Zendülve
a magasságból, irgalmát felénk kinyujtja,
Örömre cseréli búnkat s
többé ránk se küldi ujra!««
Megérkeztünk búsult kedvvel, palotában
kiki leül.
»»Rajtam - mondám én Pridonnak - Te
segíthetsz csak egyedül;
Amint Isten nem teremtett hasonlódat: én
senkitül
Nem keresek, nem is várok segedelmet rajtad kivül.
Rajtad kivül nincs barátom, nincs aki
ügyem tekintse;
Légy te nyelvvel, gondolattal ennek a homálynak
mécse!
Mit vállaljak, én rám s ő rá melyik mód lesz jobb
szerencse?
Hogyha nem segítesz rajtam, nincs tovább itt percem
egy se.««
Mondja nékem: »»Nagyobb
áldást még az ég se küldhet ennél!
Boldogabbá, indusoknak nagy
királya, nem tehetnél.
Nem kivánok istenemtől jobbat, édesbet ez
egynél:
Rabszolgád lehessek holtig! Mi volna különb e kegynél?
Városom hajóknak útja, ide jönnek
mindenfelül,
Összeszednek számtalan hírt, amit lehet: mind ide
gyűl.
Itten írt lelünk a tűzre, melytől szíved mindegyre
fűl:
Isten által megérhetjük, borúra hogy ismét derül.
Jer, hajósokat fogadjunk, vizi uton
jártasokat,
Hozzák el nekünk e holdat, ki miatt most sirunk
sokat.
Te meg addig maradj veszteg, óvd a gondolattól magad,
-
Idő telvén, minden búból vidámság virága fakad.««
Küldtük bízott emberinket: kiki gyors
hajóra üljön,
Minden tengert fölkeressen, egyet is el ne
kerüljön.
»»Kutassátok, leljétek föl kedvesét, hogy
hadd örüljön;
Fittyet hányjatok a gondnak, lessz amitől
felderüljön!
Hajók állomáshelyeit«« -
rendelést nekik igy adott -
»»Fürkésszétek jól ki,
hátha valamelyes hír akad ott.««
Öröm volt a várás
nékem, gyötrődésem víg állapot;
De ha nélküle örülnék,
szégyenleném azt a napot.
Egy napon a palotafőt izenettel Pridon
küldte:
»»Avatatlan voltam; innen ügyünknek dugába
dülte.
Nagy királya Indiának, most parancsolj egyedül te,
Rabjaid
vagyunk, örömünk parancsodnak teljesülte!««
Jöttek vissza mindünnen a hírkeresők,
sebbel-lobbal,
Hasztalan a tengert szelték, százfelé is, küzdve
habbal,
Nem találtak semmit; nem volt, aki róla bár egy szót
vall:
Igy maradtam bánatommal, még a voltnál is nagyobbal.
Mondom Pridonnak: »»Az Isten
rám mily szörnyü napot bocsát!
Ki se bírom fejezni; csak ő tudja,
ki szívembe lát.
Meg vagyok örökre ölve, több élvet az élet nem
ád;
Minden vígságot felejtek, szívem búnak engedem át.
Azért, nem számítva többé róla e helyen
hirekre,
Add meg ezt az egy kegyet még: engedj elmenni
örökre!««
Pridon ennek hallatára sír, szemébül köny
pörög le,
Mondja: »»Testvér, mától fogva szívem
gyászba öltözött be.««
De hiába fáradoznak, maradásra nem
bírhatnak
Katonái, bár előttem sírva térdet-fejet
hajtnak,
Dédelgetnek, ölelgetnek, magamat is megríkatnak:
»Ne
menj, hidd el: életünket szánjuk érted áldozatnak!«
- »»Téged elhagyni, feleltem,
én nekem is sokba kerül;
Csakhogy énrám, ő nélküle, többé víg nap
föl nem derül.
Kedvesemet, kit Te is szánsz, felejteni nem
sikerül;
Ne tarts vissza, nem maradok, bármily gáttal fogsz is
körül.««
Pridon erre kivezeti s nekem adja ezt a
lovát,
Mondja: »»Társam, Te naparcú, áloéfa termetű,
ládd:
Jól tudom, egyéb ajándék nem kell néked, e paripát
Fogadd
tőlem; jóban-rosszban nem lesz nála jobb cimborád.««
Pridon elkisért, szemünkkel nagy darabot
megöntöztünk,
Megöleltük sokszor egymást, kiáltván:
elkövetköztünk.
Szóval, szívvel megsiratott az egész had, mellyel
győztünk.
Mint szülőé gyermekétől, olyan volt e válás köztünk.
Pridont elhagyván, utaztam, keresgéltem
lankadatlan,
Hogy se föld, se tenger tőlem ne maradjon
látatlanban.
Aki színét látta volna, még olyanra sem
akadtam;
Démon költözött szivembe, vadállattá aljasodtam.
Mondok: mind e bolygás, mind e sok evezés
mire kellett?
Tán szökésre bírja búmat a vadállati
közellet!
Rabjaimhoz s Aszmathoz volt hét-nyolc szavam, több se
tellett:
- Tudom, mennyi bajt értél, hát az enyéim keveselled.
»»Most menjetek, hagyjatok
el, szolgáljátok magatokat,
Szünjetek meg látni mind e szemembéli
patakokat!««
Mikor ők ezt meghallották, felindult az
egész csapat;
Szóltak: »Jaj, jaj, mit mondottál! Senki
annak szót nem fogad.
Kívüled se ur, se szolga nem kell,
eggyőnk sem sziveli;
Csak ne hagyj itt lóerővel, óvjon az a
mennyégbeli!
Egy örömünk légyen: lássunk tégedet, te szép, te
deli!«
»»Sors az embernek erélyét, bármily nagy
volt, megviseli.
Nem küldém el őket, hallván szavait én
rabszolgámnak;
De kerültem minden helyet, ahol emberek
tanyáznak:
Dámvadak- és szarvasoknak menedékit veszem háznak,
-
Mondám s megtevém, befutva hegyet-völgyet, hogy találjak.
E kietlen odort leltem, óriások vágták
régen,
Rajtuk üttem, tönkre tettem, nem állhattak ellent
nékem;
Rabjaimat ők levágták, nem volt mentség vasban, vértben -
-
Undok élet, ízed ujra keserűn szakad fölébem!
Ime, testvér, itt vagyok, itt emésztődöm
attólfogva;
Csüggedten a mezőt járom, hol alélva, hol zokogva.
Ez
a leány nem hagyott el; ez is, mint én, az Ő foglya;
Még csak a
haláltól várom: vigyen el a mentőfokra.
Mert a párducban, a szépben, az Ő
hasonlóját leltem,
Bőrét azért kell szeretnem, ruhának is kell
viselnem.
Ez a leány varrja, hozzá hol sohajt, hol jajgat;
ennen-
Magamat nem gyilkolám meg; kár volt kardomat emelnem!
Bölcsek szava mind kevés, hogy méltón
zengje dicséretit:
Vesztett kincsemet siratni, osztályrészem
tűrni segit.
Ő rá gondolván egyedűl, a vadak közt így tengek
itt,
Amíg isten el nem veszi éltemet, a jelenlegit.««
Arcát megszaggatja, tépi, örömrózsáit
tarolja;
Gyontárrá lett márványszíne, odavan a rubin róla.
Sír
Avthandil jó barátján: nincs ennek vigasztalója,
Csak a leány
csillapítja, kéri, térdeit karolja.
Csendesíti Aszmat végre, s szól Tariel
Avthandilhoz:
»Megtettem a kedvedet, bár kedvet nékem
semmisem hoz;
Elmondottam történetét életemnek, amely kínoz
-
Most eredj el napod látni, térj meg hozzá, Thinathinhoz!«
Szól Avthandil: »Tőled váljak -
ezzel szívem meg nem békül,
Tőled való elválásom meg nem esik
sírás nélkül;
De bocsáss meg s ne vedd zokon, őszintén kimondom
végül:
Semmivel se lessz ő vígabb, ha szemedre örök éj ül.
Orvos hogyha megbetegszik, legyen
bármilyen kitünő,
Nemde másik orvost hívat: vizsgálja meg, baja
minő;
Orvosságot adjon olyant, hogy a kórság legyen szünő,
Mert
ha másnak jó tanács kell, mástól kapja legjobban ő.
Amit néked mondok, halld meg; bölcs
beszél itt, nem egy balga;
Százszor meg kell hallanod, mert nem
elég ám egyszer hallva:
Okos eszmét nem tud adni ember, hogyha
szív sarkalja.
Most hát visszatérek hozzá, kiért égek élve-halva.
Viszontlátom őt s megadván szerelmemnek
próbajelét,
Elejébe tárom mindazt, amit tudok, semmi fölét.
Isten
és az ég nevére: bízzál bennem, halld ez igét:
Ne felejtsük
egymást! Ime, fogadd esküm s add a tiéd:
Nem fogsz innen eltávozni, szentül ezt
nekem igérjed!
Én is esküvéssel mondom: nem feledlek soha
téged;
Megjövök majd, látni téged, halni érted, élni érted.
Adja
Isten, hogy ne kelljen, akiért halsz, sírva élned.«
Szól: »Idegen idegenhez hogy'
tud ily jó szívvel lenni,
Mint rózsától fülemüle, oly nehezen
búcsut venni!
Hogy' tudnálak én feledni, téged szívemből
kivetni!
Gyöngyen termett szép aloé, vissza fog az ég vezetni.
Majd ha egy nap rám néz orcád és derekad
hozzám hajol,
Meglásd: szívem nincs a pusztán, sem a hegyek közt
valahol.
Szóm ha csalfán meghazudtol, ég haragja érjen utól!
S
forduljon el szíved tőlem, mindörökre méltatlantól!«
Erre ott a két fiatal gyöngéd szívvel
esküt tészen,
Ajkuk sárga, szavuk bölcsé, eszük túltesz
ember-észen.
Bámulják egymást, a búcsu közelget, hogy bút
tetézzen -
Még ez az éj társaságban múlik el a két vitézen.
Avthandil, barátja mellől, síralmából nem
ocsudva,
Fölkel, virradatkor indul, megöleli, ez bucsúja.
Tariel
nagy búsultában mit csináljon, azt se tudja;
Avthandil sincs
száraz szemmel, megy, a fák közt viszen útja.
Aszmat Avthandilt kisérte, könyörgött az
ég nevére,
Rimánkodva omlott térdre, sírva, keze által
kérte:
Jöjjön hamar, máskép elfogy mint violaszálnak élte.
Szólt
Avthandil: nem lesz másért gondolatja, mint csak érte.
»Jövök hamar, nem feledlek, nem sok
időt vesztek otthon;
Csak vigyázz, hogy más vidékre gazdád el ne
tántorodjon!
Két hónap ha vissza nem hoz, rút dologban kell
forognom.
Halld meg: a ti fájdalmatok magam fájdalmául hordom.«
XVIII.
Történet
Avthandil visszatértéről az arab udvarhoz és elbeszélése Tarielről.
Elutazik onnan lentrül, bánat gyötri
végtelenül,
Arcát tépi, szép rózsáját rontja
reménységtelenül.
Piros lesz a föld, ahol jár, vére hulló
cseppjeitül -
Hosszas útnak hosszasága gyors menettől megrövidül.
Ama helyre ért, hol egykor elhagyta volt
a sereget,
Észrevették, megismerték, szívük örömtől repesett.
Hát
még Sermadin hogy örűlt! Körülfogták s mind rebegett:
»Itt
van, aki nélkül eddig örömünk elkeseredett!«
Találkoznak: leborúl rá, tapad szájával
kezére,
Csókolja kezét, könyeit hullatván le a mezőre.
Mondja:
»Oh én Istenem, hát valóság, vagy álom ér-e?
Mivel
érdemlem, hogy újra látlak ép erőben, élve!«
Ura nyájasan köszönti, szájával kezére
tapad:
»»Hál' Isten, hogy vígasztalást hozok
néked«« választ igy ad.
Tisztelkednek mind a főbbek,
öleli a méltóbbakat,
Meghúzzák a harangokat, nép kicsinyje-nagyja
vigad.
Oda gyűltek, hova házat épitett volt
lakni valót,
Látni őt: e vágy oda csalt városából minden
lakót.
Itten nagy lakomát csaptak, boldog, bátor, víg
dáridót:
Mennyi minden gyönyöre volt, nem lelek rá nyelvbeli
szót.
Sermadinnak elmesélte utazása
történetét:
Hogy találta meg az ifjut, a Nap mását,
Tarielét.
Szavát elfojták könyei, szem-behunyva tovább
beszélt,
Mondja: »Nála nélkül nékem palota és kunyhó
setét!«
Az meg mindent sorra elmond, csupa jó
dolgot hazulról:
»»Nem tudják, hogy eltávoztál; úgy
lett, amint rendeléd«« - szól.
E napon még nem megy
innét, ünnepelve ül, mulat jól;
Kora reggel lóra kap és megy,
mikor a nap süt ujból.
Le nem száll, eszem-iszomtól, pihenéstől
magát fosztván;
Sermadint előre küldi: »Járj előttem, jó
hírt hozván!«
Tíz nap helyett, úgy siet, az útra három kis
napot szán;
Örűl, hogy találkozik majd csillagával, az oroszlán.
Ezt izeni: »Hős király, ki nagy s
dicső vagy, hallj meg engem,
Félelemmel, tisztelettel s
hódolattal bejelentem:
Azt az ifjút míg nem leltem, ezzel jőni
szégyeneltem;
Most hallottam hírt, vidáman hozom és elégedetten.
Roszteván, dicső király, te hős, félelmet
nem ismerő!
Sermadinod híven megtett mindent, ami tőle
telő.
Avthandil jön, ő találta az idegen ifjat elő.«
Szólt
a király: »Nem hiába hívtam Istent, ím felel ő!«
A világszép Thinathinnak Sermadin most
így ad számot:
»Avthandil elődbe járul, ujdonságot hoz
vidámot.
Ragyogóbb ő minden fénynél, mely az égő napból
támad!«.
Ajándékot ad nekie, kisérőinek ruhát ad.
A király meg lóra pattan s megy az érkező
elébe,
Nagy kegyelem a királytól, kinek fényes nap a
képe.
Találkozni megy elébe, szívét boldogság telé be;
Katonák
közt némely főbbnek a nagy öröm szállt fejébe.
Oda ér, leszáll; az ifju tiszteleg a
király előtt,
Roszten keblire öleli aranyos jó kedviben őt.
A
királyi palotáig kedvük nem lett kisebb, de nőtt;
Mind, aki csak
ott volt, vígan szemlélte a hazamenőt.
Avthandil köszönti: napot nap, oroszlánt
az oroszlán.
Szebb mint volt, a márvány rajta s rózsa-agát
összeforrván;
Képe több fényt sugaraz, mint égen bárminő
ragyogvány,
Illetné lakás nem házban, - palotában, mennyég ormán.
Ez napon keifbe ülnek, esznek-isznak
ottan kényre;
Mint fiára édes atyja, király úgy néz a
legényre.
Díszük: hónak a fehérség, virágnak virulás
fénye;
Adakoznak dúsan: dúsra gyöngy, cseresnye jut szegényre.
Véget ért a lakzi, mennek haza
vénje-fiatalja;
Nem hagyják a főbbek, ott kell üljön előttük a
dalja.
Kérdi a király, felel rá, hol és mint volt
ajja-bajja,
Kiváltképen: hogy' talált az idegenre,
elsorolja:
»Ne ütődjetek meg, hogyha olykor
egy-egy jaj lesz szómban;
Hisz ha naphoz hasonlítom, alighanem ez
jár jobban,
Őt, ki miatt elfelejtünk minden más embert valóban.
S
nem szomorít-e a rózsa, tövisek közt hervadóban?
Minden baj, mi embert érhet, míg él, -
megesett ez árván:
Tüske lett az áloéból, sáfrány színű lett a
márvány.«
Ázott Avthandil orcája, emlékeit végigjárván,
S
mindent, a mit fölfedett volt, nyomrul nyomra előtárván.
»Megharcolt a barlangjáért,
devtanyát bír háza helyett,
Barátnéja cselédjével él magános, bús
életet;
Párducbőrből van ruhája, selymet, aranyt mindent
letett;
Nem lát az világot többé, kit a bánat így belepett.«
Hogy bevégzé mondókáját, a nagy
szenvedőről e dalt,
Látja kedvesének arcán derengni a fényes
hajnalt:
Csodálkozik, dicséri a rózsakart, a szép
diadalt,
Mondja: »»Mekkora vitézség! Reményem hát
eddig nem csalt.«
Thinathin, a jó hírt hallván, többet
tudnia sovárgott;
Ma étel-italnak áldoz, minden bút ma sutba vág
ott.
Hálóházban Avthandil. A bölcs rab a napuraságot
Várta:
»Hívnak!« Nincs szó rá, hogy öröme mily fokra hágott.
Megy az ifju nagy vidáman, szíve kinyilt,
nem haragudt;
Oroszlán oroszlánok közt künn a pusztán jól
megfakult.
Tenger fáradalmaival megviselte az a nagy ut;
Mégis
boldog, hisz ma néki szívért szívnek birtoka jut.
Trónján ült a páratlan nap, boldogan, bú
nem kötözé.
Mint Édenben Eufrát-vízzel gyöngyen nevelt
gyöngy-áloé.
Agát-haj és dús szemöldök játszott gyémánt-tüze közé
-
Hogy dicsérjem? Sok nyelv kéne, Athén minden bölcseié.
Leülteté boldog ifját, hellyel kínálván
előtte,
Nagy öröm volt mindkettőre, társalkodnak
érdeklődve,
Vígan, békén, a beszédbe nem oktalan szókat
szőve;
Mondja ő: »Hát megtaláltad, sok veszélyt, sok bajt
legyőzve?«
Felel: »Férfi, életében ha elérte
szíve célját,
Mit emlegesse a bút-bajt, miket mult napokban élt
át!
Igen, meglelém a világ vize táplált áloéfát:
Képe rózsához
hasonló, de most színtelenebbé vált.
Láttam ezt a rózsaciprust, a világtól
elfeledten;
Mondta: »»Én rám örök éj jött, hogy
napomat elvesztettem.««
Szántam őt, hisz mint
magamban, tűz ég benne tűrhetetlen.«
Valamit csak
fölfedezett, mind elmondta tüzetessen.
Útját, melyen őt kereste, kínjait a
keresőnek;
Isten által célt hogy' ért, mind jelenté a
királynőnek.
»Világ, élet, ember - néki mint egy vadnak,
épúgy jőnek,
Vadak közt, reménye-vesztve, áztatja füvét mezőnek.
Ne kérdj róla mást, fülednek nem kell
többet hallania;
Ki őt látta, nem fog annak tetszeni már senki
fia;
Szem ha nézi, belefárad, mint napfénytől, épp anyira.
S
ez a Nap van elkárhozva, örökös bút vallania!«
Mit tudott meg, látott, hallott:
minderről még sokat beszél:
Párducok csapáin hogy' jár, ház
helyett odúban hogy' él;
Egy leány hogy' vígasztalja,
élteti, ha bútól alél -
Jaj, akit az átkos élet mindétiglen
gyászra itél!
Hallván ezt a hölgy, most látja: epedése
nem volt álom;
Képe földerűl, mikép a hold, felhőtlen
éjszakákon.
Igy szól: »»Van-e mód, e kedves
ujdonságot meghálálnom,
S van-e mód, segítni rajta, sebe hogy
tovább ne fájjon?««
Szól az ifju: »Nincs kezünkben,
emberűl, a jövő zára;
Én örömest szánom éltem az ő
vígasztalására.
Vissza fogok térni hozzá, megigértem,
nemsokára:
Esküdtem Napom fejére; esküm nem lesz füst és pára.
Jó barátért, jó barátúl, nem illik a bajt
remegnünk;
Szívet szívért át kell adnunk, út és híd helyett:
szerelmünk.
Barátunkkal, hogyha szenved, szenvedni szoros
kötelmünk;
Lásd, nélküle éltem dísze: fejem tisztessége eltűnt!«
Szólt a Nap: »Beteljesedett szívem
vágya valamennyi.
Első: itt vagy s meg tudtad őt, azt az
elveszettet lelni;
Azután: hogy én irántam benned tűz lobog,
szerelmi;
S végre: ama gyógyíthatlan kórnak meg fogunk felelni.
Ember élete valóban mint az idő épp
olyatén:
Egyszer nap süt, máskor zeng, zúg felettünk az ég
feketén,
Máig részem volt a rosszban, most meg nincs oly boldog,
mint én;
Lám, minden baj ellenére bajunk vége: öröm szintén.
Te pedig vigyázz, ne térj el esküvésed
szent szavátul;
Meg kell hűséged mutatni annak, kit szeretsz
barátul.
Keress írját, fedd föl ami rejtve, s Napodtól
magátul
Kérdezd: mit tégy, boldog mint lesz: meg nem fosztva
sugarátul?«
Szól az ifjú: »Közelléted új
akadály nékem s új baj:
Mit használ a jégnek, hogyha meleg jön
rá, vízre sóhaj?
Rossz szerelem, kit ölelés fejez csak ki s szó
meg óhaj.
Ha maradok: egyszer jaj; ha válok tőled: tízszeres jaj.
Jaj, ha elmegyek: utamon veszedelem hány
előz meg!
Nyíl veheti szívem célba, ismeretlen helyen lő
meg;
Annyi vész közt életemnek, hamar vége van időmnek -
Magamra
vigyázhatok, de titkos végzetet ki győz meg?
Hallottam szavad, megértem parancsolatod
velejét;
De a rózsával tövis jár, elveszi a gyönyör felét.
Most,
Napom, légy még jobban Nap, úgy nézhessek vissza feléd:
Engedj
menni, add velem csak a reményt, az élet jelét!«
Itt az édes ifju, ez az igazt khartvel,
jóság tükre
Beszélget barátnéjával, gondjuk van csak
kettejükre.
Gyöngyöt, melyre ifja vágyott, ád, emlékül
mindörökre;
Istentől az áldást kérik hűséges szeretetükre.
Márvány - rubin- és agáttal - szebbet
ember hol találjon?
Avagy kerti áloéval ciprus: mi tesz túl e
bájon?
Aki látja, felvidúl, s a nem-látónak kell hogy fájjon -
De
jaj ám a szívnek, amely kedvesétől kell hogy váljon!
Igy kettecskén ott-ültökben osztozkodnak
érzelmeik.
Búcsut mond az ifju, elmegy, bánatai majd
elnyelik;
Vért sírnak a Nap szemei, - tenger, ami onnan
telik.
Mondja: »Véremmel az élet nem lakott jól ez ideig.«
Vándorolt vidámtalanul, mellét öklével
püfölte:
Sír az ember, hogyha szívét a szerelem megbüvölte.
Mikor
felhő járt az égen s árnyékot vetett a földre:
Őt a válás kínja
ölte, nappalát is éjre föstve.
Szép szeméből mint a vér foly könyje,
vízözönné leszen.
Mondja: »Én rám hasztalan süt napfény,
föl nem derítkezem;
Furcsa, hogy is vághat sebet gyémántsziven
fekete szem?
Míg őt nem látom, haj, élet! bánatos kenyeret eszem.
Tegnap Éden áloéja dédelgetett,
boldogítván;
Ma meg kínra tesz az élet, kését szívembe
taszítván.
Ma lohadt szivemnek tüze, tegnapig az élet szítván
-
Most megismerem meséjét: ah, oly komor és oly hitvány!«
Igy szól s fölzokog bujában, reszket mint
a nyárfalevél:
Boldogtalan, megtört szívvel sóhajt, vígaszt
sohsem remél.
Barátnéjától szakadt el, kétségbe van esve, nem él
-
Oh jaj, élet, tán kezébe maga ellen gyilkot tevél!
Hazamegy, leül az ágyra, hol sír, hol meg
belekábul,
Barátnéja egy percre is ki nem megy gondolatábul.
Arca
színe vész, mint fű, ha tél elején hó reá hull -
Igy tün el hamar
a rózsa, távol napja sugarátul.
Emberszív oly állhatatlan, többet kíván,
bármit is nyer:
Sorsa ellen lázad, nem kell néki bú, csak
örömtenger.
Vak, nem nézi a valót, nem fontol, számításra nem
szer;
Sem halált, se mást királyúl maga fölött el nem ismer.
De, hogy szíve nyájas szókra készségesen
hajlik, most a
Gyöngysort, amely Napjáé volt, fogta s e
csodálatost, a
Kedvesének karján voltat, fogához hasonlatost,
a
Szájához vivé, ölelé, szeme kútvizébe mosta.
Jött a reggel s jött egy ember, őt a
palotába hiván.
Ment az ifju; bátor, deli, üde volt ma, jót
aluván.
Nagy közönség várt ott néző, sok szó esett hangos
vitán:
A király kimenni készült, muzsika kisérte vidám.
A király felült, - nem olyan a sereg
manap mint rég volt! -
Dobpergéstől szó se hallik, héjáktól sötét
az égbolt;
Ebfalka lepi a földet, futkos, nagy zajt ver föl és
port -
Megszenvedik ezt a mezők: annyi lesz ma ott a vérfolt!
Lövöldöztek, a mezőkön cikázva,
belehevültek;
Azután a főbbek és a harcosok mind
összegyültek,
Trónt csináltak, sátort üttek, vidáman
letelepültek:
Csangi pendült, csaghan csendült, regősök
belévegyültek.
Királyával ül az ifju, - hol őt kérdik,
hol ő felel -
El-elmosolyodja magát: fényt szór foga
fehérivel.
Közelben a fők, figyelve; a had nem zavar, nincs
közel, -
Nem akarnak másról szólni egyen kívül: ez Tariel.
Megtér hősünk, holt szivével, könyjeit
mezőkre ontja,
Csak szerelme van előtte mind éjente, mind
naponta.
Fekszik, fölkel: álmot nem lel, aki szerelem bolondja,
S
szíve számára tanácsit türelem hiába mondja.
Mondja fektiben: »Gyönyöröm, mihez
hasonlítsam orcád?
Mihez fogjam termeted, a mennyeit, a
ciprusformát?
Aki rád néz, bálványul vesz; szomorkodik, aki nem
lát -
Ébren úgy se látlak s méltán; álmaimban jelenj meg hát!«
Míg ezeket mondja vala, sír, szeméből
könyeső fut;
Szól szivéhez: »Légy türelmes, olyan mint egy
bölcsességkút.
Türelmünk ha nincs: mi által, hogy győzzük le a
kemény bút?
A ki rosszat tűrni nem tud, Istentől örömhöz nem
jut.«
Mondja végre: »Mert, oh szívem, így
halál felé megyünk mi!
Néki szentelt életünktől ne hagyjuk magunk
legyürni.
Alugyunk; ne lássék: mennyit ront ez a tűz itt belül,
ni;
Barátnénk iránt nem illik szerelmünket dobra ütni.«
XIX.
Avthandil
távozása Roszteván királytól; beszélgetése a vezérrel s kérése.
Reggel fölveszi ruháját, megy hazúl és
mond im igyen:
»Fáradozzunk, hogy szerelmes állapotunk
rejtve legyen!«
Összegyüjti hát türelmét: »Uralkodjál
most szivemen!«
Lóra kap, a fővezérnek házába mint hold
bemegyen.
Vezér ösmeri, fogadja: »Nap
szállott be én lakomba!
Mihez fogjam e szerencsét? Rég volt
ilyen, mint vagyon ma!«
Fogadja, köszönti, méltó
magasztalásokat mondva -
Kedves vendég, kedves gazda: szép dolog
így egy bokorba.
Leülteti hősünket a gazda, szíves
szavaival,
Űlést készíttet alája szép selyemmel, kínaival;
A
szobát, mint nap a földet, beragyogja e fiatal -
Mondják: »Im
a jó szél hozzánk rózsaillatokat fuvall.«
Helyet foglal, s akik látják, az eszük
megálla szinte;
Mindenkinek odavan a szíve, aki rátekinte.
»Ah!«
nem egy, ezer is fölszállt. Most a házigazda inte
A családnak
távozóra, megeredt azonnal mindje.
Hogy kiment a háznép, hősünk a vezérrel
szólni óhajt:
»Nincs a palotában semmi, hogy szemed ne
őrködnék rajt;
Amit akarsz, megtörténik, rád a fölség mindenkép
hajt:
Hallgass meg és vedd le rólam, melyben rád szorulok, a
bajt.
Én azért az ifjuért, oly tűzzel, minő
benne tombol,
Égek, öl a vágyás hozzá s a különlét
barátomtól,
Aki értem él-hal, lélek enlelkemből, sajátomból -
Ily
barátért áldoznom kell, s nem keserűn: jószántomból.
Hogy őt lássam, szívemet ez fogva tartja
mint egy háló.
Ott maradt ő, vár napestig, éjjel barlangjában
háló;
Testvérűl fogadtam őt, a napképűt, s a hű szolgáló:
Aszmat
is hugom helyett van, húgomnál meg följebb álló.
Mielőtt elhagytam, esküt esküvém, iszonyu
nagyot:
»Visszajövök, ujra látlak, orcád ujra felém
ragyog;
Fényt keresek számodra, kit sorsod ily sötétben hagyott.«
-
Ideje már hozzá mennem, tán hevem is békén hagy ott.
Elmondék lám nem himezve, nem hámozva
mindeneket;
Hogy mennem kell, s itt vagyok még: ez az, ami öl,
ölöget.
Nem hagyom el esküszegve, csüggedőn a csüggeteget:
Volt-e
boldog életében, aki egyszer esküt szegett?
A mit mondtam, menj, jelentsd a palotában
Rosztevánnak;
Esküszöm fejére, néked, a vezérnek,
marsalljának:
Ha el nem fog, nem maradok; ha elfog, hát engem
szánnak -
Segíts rajtam, ne engedj át martalékúl tűzhalálnak!
Mondd el: Őt, a kinek díszét minden szóló
száj neveli,
Mint csodálom, Isten látja s milyen félelemmel
teli.
De, hogy az az áloészál megigézett; ő tüzeli,
Vonja
szívem s ellentállni sehogysem tudok már neki.
Mondd el: »Nélküle, királyom, nem
élhetek már jelenleg;
Ő bírja szivem; mi hasznom volna itt,
reménytelennek!
Ha segíthetem, Te leszel legelső tudója
ennek.
Halálom, ha nem segítem; de az esküt nem szegem meg.
Távozásom ne busítsa, szíved meg ne
háborítsa;
Legyen sorsom azonképen, amint Isten igazítja.
Ő
teheti, tegye is, hogy ami tied, hozza vissza;
S ha nem jövök
vissza: élj Te, s gyilkod ellenségid irtsa!«
Mondja most még a naparcú: »Száz
szónak is egy a vége,
Lásd-e, mindezt a királynak mondd el,
járulván elébe;
Mondd: eresszen engem útra; légy lovagom, magam
képe
S fogadd százezer aranyam fáradozásid fejébe.«
A vezér kiáltva mondja: »»Tartsd
meg a dugaszt magadnál!
Hogy engem meglátogattál, nem kell már
nagyobb kegy annál.
Ha elmondom a királynak mindazt, amit számba
adnál:
Szép megbizás! múlhatatlan, hogy az nékem nagyon használ.
Esküszöm fejére: megöl, nem hagy bennem
szuszt; te mennél,
S aranyad neked maradván, engemet a földbe
tennél.
Vedd el inkább életemet, - van-e drágább kincsem ennél?
-
Nem megmondani való az, nem mondom meg, bárhogy esdjél.
Milyen bölcsesség van abban, életünket
így kitenni?
Vagy megöl, vagy megver, mondván: »Hogy merted
ezt szádba venni?
Hát hol volt eszed, hogyan tudsz ördögűl így
megjelenni?
Élet vagy halál, melyik jobb? Könnyü arra
megfelelni.«
S ha elenged is a király, mért csaljuk
meg a sereget?
Hagyjunk távozni s csalódva sovárogjunk fényt,
meleget?
Hogyha elmégy, ellenségünk mind lovat kap, mind fenyeget
-
Minek héjákká nevelni ezeket a verebeket?««
Sírni kezd az ifju: »Jobb lesz,
kést döfök szivembe végül!
Haj, vezér, te a szerelmet nem
ismered, csak hirébül,
S nem láttad a más szerelmét; nincs
fogalmad esküvésrül;
Mert ha volna: nem hinnéd, hogy boldog
legyek nála nélkül.
Megfordúl a nap, ha nincs is
megfordíthatója senki.
Most gyerünk segítni; nékünk napnál többet
ez teszen ki;
Én dolgomat én tudom: ezt bánja szívem, ezt
esengi,
S avatatlanok tanácsát ember inkább megkesergi.
Mit kötsz engem a királyhoz, avvagy az ő
seregihez!
Nem vagyok ura eszemnek, két szemem se lát, csak
könyez.
Jobb lesz mennem, mint maradnom; hitlen embert esküje
tesz.
S bölcs ember még több okulást elmult fájdalmakból szerez.
Most, vezérem, mi dolog ez,
hogy' kaphatlak ily beszéden?
Kő ne olvadjon viasszá;
magamat én vassal védem.
Mind e könypatak, mit ontok, nem
sírhatja le veszélyem;
Egy nap te is rám szorulhatsz: légy hát
most nekem segédem!
Önként hogyha el nem enged,
hát majd hírén-tudtán kivül
Oldok kereket; mikorra észreveszi,
helyem kihül.
Tudom, nem lesz bántódásod, hacsak másért föl nem
hevül -
Menj hát, mondj el mindent néki, ne félj: ki nem ejt
kegyibül!«
A vezér szól: »»Tüzed lángja
énreám is átharapott;
Nem nézhetem könyjeidet, magamat is
megríkatod.
Szólni olykor jobb, mint nem; de aki szól, lő néha
bakot:
Jól van, szólok, tán segítlek, - bár dühétől meghaljak
ott.««
Igy beszélvén, a vezér megy, siet föl a
palotába.
A király ül, öltözötten, napként, ragyogó ruhába;
Félsz
fogta el a vezért, a bátorság leszállt inába;
Hebeg, ott áll,
hadi eszme nem tud szökkenni agyába.
Nézi a király a vezért,
szomorúan amint ott áll;
Kérdi: »Mit tudsz, mi bajod, hogy
oly igen elszomorodtál?«
Mondja: »Semmi; boldogtalan
fejem, mire is jutottál!
Ölj meg engem, mielőtt még gyászhiremtől
iszonyodnál.
Halálommal én fájdalmam nem
növekszik, nem is apad:
Félek, bár követnek félni semmi
veszélytől se szabad:
Avthandil el akar hagyni, kér, nem fogadja
szavamat;
Amaz ifju nélkül élni szégyell - úgymond - a nap
alatt.«
Valamit csak tudhatott, így
ijedt nyelvvel mindent elfujt:
»Igy van - mondja - rövid
szóval az egész ügy; lám ilyen sulyt
Vonszol bánatos szivében,
vígaszt néki semmisem nyujt.
S igazad lesz, hogyha engem haragod
kiméletlen sujt.«
Magából kikelve hallja ezt a fölség;
szóra siket,
Színehagyott, rettentő lesz, aki látja: holtra
ijed;
Fölkiált: »Mily ördögséget téssz, kicsoda mond meg
ilyet!
Szent igaz, hogy rossz ember a rossz hírrel örömest siet.
Kellemetes hír gyanánt oly gyászos szókat
mondtál, róka.
Több ez, mint hogyha öletlen hagyván, bíznak
árulókra.
Ördög, hogy' volt bátorságod, bírni nyelved ilyen
szókra!
Ördög mása, nem vezérnek, nem vagy te jó semmi jóra.
Hát illik-e, fölséget hogy ilyen módon
megbántsanak?
Hát fölség fülébe illők az ilyetén cudar
szavak?
Mért is nem lettem kukává, mielőtt még hallottalak!
Ha
megöllek, rajtam szárad véred: azért nem bántalak.«
Kijelenti: »Szerencséd,
hogy ő küldött volt; mert ugy éljek,
Máskülönben most fejeddel
rögtön megrövidítnélek.
Menj, kotródj, te sátánfajzat, aljas,
őrűlt, rusnya lélek!
Sabas[8]
szó, sabas az ember,
sabas ügy, sabas
itélet!«
Most felugrik, falhoz vágja székét:
összetörik belé;
Már határoz, töprenkedik; szép csöndesen
fölfelelé:
»Hogy' mondhattad, el fog menni ő, ki
szebb mint egy aloé?«
Meleg könyje a vezérnek arcán
folydogál lefelé.
Jóljárt ám, hogy eltünt; reszket, mint
kit félelem szorongat;
Fejit féltve, rókamód ment, megrakták:
sebet visz onnat;
Vitézül jött, reményvesztve, szégyenkezve megy
viszontag -
Ellenség nem bánthat úgy, mint bántjuk olykor
minmagunkat.
Mondja: »Bűnöm
büntetése mennyi lesz még, Uram, m e n
Mért csalódtam
elvakulva, s mi vidít föl már engem, mi?
Hogy' lehetett
ilyen hírrel a király elébe menni?
Ez óráért életemben nem
vigasztalhat meg semmi.«
Gyászfekete kedvvel, búsan a
vezér most hazabaktat:
Morcosan, szomoru képpel Avthandilnak ily
választ ad:
»Mit ujságoljak vidámat, botránykő levék
miattad!
Oh jaj én szegény fejemnek, nem élem túl e siralmat.«
Kéri a dugaszt, habár még szeme könnyel
telis-teli;
Mily különös: bánat helyett egyszeriben kedvit
leli.
Feljebbvalót sért ajándék, ha - csupán igéretbeli;
Mondják:
dugasz még a poklok urát is megengeszteli.
»Hogy milyen lett, mit
nem rendelt, elmondani sokba telne:
»Mily hülyeség,
bárgyuság! Mily rosszaság, mily gonosz elme!«
Nem is megyek
emberszámba, nem ismerek én fejemre;
Kész csoda, hogy meg nem
ölt; tán Isten bírta türelemre.
Egykor tudtam, mit kell
tennem; bölcsességem most odavan!
Félek, tartós lesz haragja, ez
keserít minduntalan.
Isten intézése nélkül ember fia nincs
bútalan;
Te a szenvedést szereted s a halálba mégy vidoran.«
Szól az ifju: »»El
nem menni énrám nézve nem lehető;
Meghal lám a fülmile, ha
kiszárad a rózsafatő:
Vizet kell annak keresni, megtenni, ami
tehető;
Hogyha nem lel, mit művelhet, vígasztalást hol nyerhet ő?
Nála nélkül nem tudok én már
sem ülni, sem pihenni,
A vadállatokkal inkább kóborolni, velük
lenni.
Mit kérnélek máskülönben: engedjetek hozzá menni?
Jobb
nem élni épenséggel, mint elégedetlenkedni.
Mind azt hajtom: a király, bár most
haragját tűrvén türöm,
Megérti, hogy ezt a tüzet - ezt a vágyat -
le nem gyüröm.
S engedni ha el nem enged, titkon ő tilalmát
töröm;
És ha meghalok, derűl-e a királyra még egy öröm?««
Étellel-itallal illőn
lakván, elbeszélgetének.
A vezér mint gazda kínál szép ajándékot
a szépnek;
Mind akik jelenvalának: juttat ifjúnak ő s
vénnek.
Válnak végre, ment az ifju: alkonyata lőn a fénynek.
Izen Néki: »Méltó
díjat néked hogy' küldök, hogy' adok?
Mikép tudjam
megszolgálni, amivel adósod vagyok?
Életben ha megmaradok, érted
élek, érted halok;
Mert szeretsz: viszontszeretni fáradságot nem
sokalok.
S hogy ő milyen páratlan jó,
kell-e dícséret felőle?
Nincs derekabb ember nála cselekvésre és
erőre.
Egymást pedig megsegélnünk férfiakhoz nem illő-e?
Bajban
levő ember inkább szorul testvérre, szülőre.«
XX.
Avthandil
távozóban beszélget Sermadinnal.
Szól, parancsol Sermadinnak a naparcú,
aki ragyog:
»Ez a nap reményem napja, engem boldogítani
fog;
Ez a nap lesz hűségednek próbája,« És ez a
dolog
Érdemes, hogy történetén csupa szem-fül maradjatok.
Mondja: »Roszteván nem enged, egy
szó nem sok, annyit sem hall,
Nem érti, hogy mért s mi lehet, ami
engem úgy lefoglal;
Nem érti, hogy nála nélkül - kinn,
vagy házban - lelkem elhal,
S hogy igaztalanságért az uristen
sincs irgalommal.
Cserben hagyni őt eszemben sincs, erőm
föl sem is éri;
Aki álnok és hazug, az Istent bántja, bűn
kiséri.
Szívem, őt nem látva eláll, búsul, gyászt ölt, a mely
síri,
Örömöt be nem fogad már, meghal, sóhajt, szenved, sí-rí.
Jó baráttól jó baráthoz a baráti próba
három:
Közellétünket kivánom, távollétünket nem állom;
Mindenemet
fölkinálom, titkom nincs, övé sajátom;
Védem őt, segítem, érte a
világot összejárom!
Mit hosszabítom a szót még, ideje lesz
rövidítnem:
Alattomban elmenetel, - más ír én szivemre
nincsen.
Téged meg, amire kérlek, tedd meg
visszajöttömiglen;
Légy erős, hogy végbemenjen amit elrendelek
minden.
Szolgáld a királyt, e tisztre
mindenfölött légy figyelő.
Jóságodra, hűségedre sok tanú van
előkelő.
Tartsd fenn házam, légy a hadnak gondját hűséggel
viselő;
Folytasd azt a szolgálatot, amit tettél eddigelő.
Szembeszállva ellenimmel, sohse merj
erődön fölül!
Légy a jók iránt kegyelmes, ártóidon ne
könyörülj;
Nagy lesz majd ha megjön gazdád, tartozása, melyet
törül:
Nem vesz kárba jó szolgálat, mit kiki tesz ura körül.«
Sermadin, ezt hallván, nem tud hova lenni
a sirástól,
Felel: »»Oh hogy félek eme kormányzói
megbizástól!
Szívem bánatba merülvén, mihez fogjak, tőled
távol?
Vígy el engem, nincs oly munka, melyet szolgád el nem
vádol!
Ilyen rengeteg nagy útra hogy indulhat
valaki el?
S jó rab ne segítse bajban az ő urát, akit szivel?
Itt
maradni, rád gondolva, eltüntre, nem szégyen?!«« Felel
A
fiatal: »Nem viszlek el, sírást akármennyit teszel.
Nem minthogyha szerelmedben nem
bizakodnám komolyan!
De lehetetlen a dolog, minden környülállás
olyan.
Kire bízzam házamtáját, megbízhatóbb mint te hol van?
Nem
vihetlek, nem, nem, hidd el s ne légy oly maradhatatlan.
Szerelmesűl erdőt-mezőt be kell futnom
bolond hittel;
De aki csak sírva szeret, hasznot abból ugyan mit
lel?
A szerelem köz velem, mint bármely naggyal és kicsiddel:
Igy
van életünk teremtve; az igazat mondom, hidd el.
Gondolj rám, ha elmegyek is, engem
szeress csak egyedül:
Ellenségtől nem tartok, ha szolgám marad hű
feleműl.
Aki férfi, legyen bátor, dolga bárhogy megnehezűl;
Nem
szeretem, hogyha ember piszkos ügyet el nem kerül.
Én az vagyok, aki nem gyüjt ugorkákat,
hogyha vének;
Az, akinek barátjáért a halál is öröm s ének.
Aki
megvált napfényétől, nincs maradása szivének -
Házamat ha
elhagyom, hát egyéb dolgok mért kötnének!
Most utolsó akaratom vedd át, Rosztennel
közöljed,
Megkérem majd: őrködjék mint növendékemen fölötted.
Ha
meghalok, sátánhoz ne térj: magadat meg ne öljed,
De sirass el,
hullass értem szemeidből egy-két könnyet.«
XXI.
Avthandil
végrendelete, Roszteván királyhoz, titkos távozása előtt.
Leül, megható szavakban végakaratát
jelenti:
»Oh király, én eltüntem a keresettet
megkeresni;
Míg őt ujra meg nem látom, hozzá fog szivem repesni
-
Bocsáss meg mint Isten s áldj meg, ne hagyj ennélkül elesni!
Tudom, ezt az eltökéllést fölrovod nekem;
de látod:
Okos ember nem felejt el szívéhez nőtt
jóbarátot.
Platónak szavával élek: - ez idézést megbocsátod
-
»Hazugság és képmutatás szenny a testen, lelken átok.«
Hazugság a rosszak rossza, minden
rosszaság feje; s mér'
Csaljam meg barátomat, ki testvér
vélem, több mint testvér?
S hogyha megteszem, a bölcsek tudománya
nékem mit ér?
Ők tanítják: »Szeretetben boldogságunk élete
él.«
Olvastad, hogy megszólták a szeretet
apostolait;
Hogyan mondták, olvasgatták, emlegették szép
tanait:
»A szeretet fölmagasztal« valamennyi erre
tanít.
Nem hiszed Te - hogy hinné más, aki semmihöz se konyit?
Aki nékem létem adta s ellenségim ellen
erőt:
A nem-látható Hatalom, aki segít minden levőt,
Az a
halhatatlan Isten, aki megszab véget, időt,
Az csinálhat egyből
százat, százból egyet, egy perc előtt.
Nem esik meg semmiféle ügy, hanemha Isten
által.
Napfényt nem látó viola szárad, rózsatő halált hal:
Ő,
ki oly szép, hogy a szem, ha látja, megtel vidámsággal,
-
Ellenállhatatlanúl vonz, életem akármily kárt vall.
Bár haragszol, megbocsáss, hogy akaratod
ellen tettem;
Hanem, tőle megigézve, maradásom lehetetlen.
Hogyha
el nem mennék hozzá, elszáradna testem-lelkem;
Mily örömöt lelnék
bárhol, békémet ha föl nem leltem!
Búslakodnod kár lenne, a könyhullajtás
mire való?
Elháríthatatlan mindaz, mit a jó ég fejünkre ró.
Mitse
venni föl, vitézül türni bajt - oly ősi e szó;
Nincs az élők
közzül egy se, végzetét cserélni tudó.
Amit Isten ítélt rólam, teljesedjék!
Visszajövén
Utamból és átalesvén hányatásim haván,
hevén:
Lássalak vidám- s dicsőnek, kincs közepett, - mint a
fövény -
Mit tegyek rá díszűl? »Örök áldás legyen Rajta s
Nevén!«
Oh király, ha jó e tanács, - s ellenkezőt
ki ajánljon? -
Elutazásom miatt Te sohse búsulj, oh királyom!
Én
a csalafintaságot, aljas tetteket utálom:
Szégyelném, ha szemben
állok majd veled a másvilágon.
Aki nem felejt barátot, sohse veszít,
mindig nyerő.
Utálat az álnok ember, a csalárd és hiteszegő.
Oh
dicső király, előtted sem leszek én színeskedő;
Rossz gavallér,
kinek lelke nagyra, tette kicsire nő.
Rossz gavallér, kinek képe sáppadoz a
harc hevénél,
Aki hátra iramodik, a halálra gondol és fél!
Gyáva
ember mennyivel jobb: vásznat szövő rongy személynél?
Többet
ér, ha nevet szerzünk, mindenféle szerzeménynél!
A haláltól meg nem véd se szűk ösvény, se
szikla-várfal;
Egyformák vagyunk előtte, ha erős, ha gyönge
vállal.
Végre is a föld a szolgát egy sorba teszi urával:
Hitvány
élet sohsem ér föl a dicsőséges halállal!
Félek, oh királyom, mindezt megjelenteni
egy szóig;
Aki nem vár minden percben a halálra, csal s
csalódik;
Éjjel-nappal jön az, minket egyesítve utolsóig -
Jussak
eléd mentül elébb, vagy ha nem: hát koporsómig!
Sors, a mindent eltüntető, engem hogyha
eltüntetne, -
Úton, idegenben múlnék s nem hullna rám szülém
könyje,
Nevelő- s baráti kéztől mégcsak szemfedő se fedne:
Vajha
érző és szerető szíved szánalommal lenne!
Jószágom töméntelen van, szeri-száma
sincs azoknak;
Szegényidnek add a kincset, szabadságot a
raboknak;
Adj, akinek nincsen, annak: minden árva legyen
gazdag,
Legalább ők emlegetnek áldva s értem imádkoznak.
Mindenemet a mi csak lesz, fölös kincsem
oszd ekép szét:
Felit árvák otthonára, hidművekre másik
részét.
Ne sajnáld igy elpazallni, értem, javaim egészét:
Nincs
kivüled, ki levenné rólam mind e gondok vészét.
Azután majd hirt se hallasz, élek-e még
vagy csak voltam:
Hát imádkozz lelkemért, ezt irva kérem,
megfontoltan;
Ne örvendezzen a sátán, hogy szekerét én is
toltam;
Esdj bocsánatot azokra, mikről számolok majd holtan.
Sermadint, én kiválasztott rabszolgámat,
oh királyom,
Vedd kegyedbe; míg ez év tart, sok bánatot kell hogy
álljon.
Vigasztald kegyelmeddel, hisz kegyelemhez szokott
nálom,
Nehogy szemeit kisirja, könnye mint vér folydogáljon.
Ime végső akaratom, ezt saját kezemmel
írám.
Elmegyek hát, oh nevelőm, bolond szívem le nem bírám.
Ne
busulj, ne ölts feketét jó királyom, kegyes bírám;
Hisz boldog
vagy, - ne is érjen, amit ellenséged kíván.«
Végakaratát megirván, Sermadinnak adja
nyomban,
Mondja: »Vidd el a királyhoz, okossággal járj
azonban;
Senki bármely szolgálatra nem válik be nálad
jobban.«
Általadván, sirni kezd, foly vérszín könyje
egyhuzomban.
XXII.
Avthandil
imádsága elutazása előtt és titkos szökése.
»Föld és égnek magosságos Istene«
szól esdekelve,
»Olykor szenvedést adsz, olykor a kivántuk
jót betelve;
Ismeretlen s mondhatatlan, fejedelmek
fejedelme,
Vágyaknak királya, engedd, vágyamat hogy hadd győzzem
le!
Isten, Isten, ki a földet birod és az
égiboltot,
Ki szerelmet alkotál és törvényein nem türsz foltot,
-
Lásd, napomnak, legfőbb jómnak kezéről a sors leoldott:
Ne
hagyd elmulni szerelmem, melyet Ő szivembe oltott!
Isten, Isten, rajtad kivül aki szánna,
senkim sincsen,
Utam bárhová visz, kérlek, a te irgalmad
segitsen,
Ellenség torától, éjjel tenger viharától mentsen;
Hogy
majd élve, lábad elé szent áldozatimat hintsem.«
Imádkozván, lóra ül és kioson a vár
kapúján,
Sermadinját visszaküldi, meg nem könyörülve búján.
Sirt
a szolga, keblire dőlt, szeme nem volt dús köny híján,
Míg urát
viszont nem látja, sohsem lesz ő többé vídám.
Megyen hát az ifju. Most egy másik
történetbe fogok:
Az nap csendes a palota, vendég abban egy se
forog;
Annál hangosabb a reggel, dúl-fúl a király,
szomorog,
Hivják a vezért, megijed: főbenjáró ez a dolog.
XXIII.
Roszteván
király értesül Avthandil eltávozásáról.
Hogy belép a palotába s reszket,
rátekinte Rosztán
S mondja: »Mit beszéltél tegnap, nem
emlékszem többé tisztán;
Sértődve, haragra gyúltam ellened,
türelmem fogytán,
Hűséges vezérszivednek keserűséget okozván.
Hogyha emlékszem, ez egy az: mért oly
igen bántottalak?!
Igaz szó a régi bölcsé: »Mi szül minden
bajt? A harag.«
Nem tettél így máskor; elméd előbb mindent
megfur, farag.
De most mondd el, amit mondtál, ismételd a szót
ujolag.«
Elbeszéli a vezér, hogy mi volt az a
tegnapi szó,
Meghallgatja Rosztán s felel, válasza csak ily
rövid: »Oh,
Hát bolond vagy? Hinnem kell, vagy én volnék a
Lévi zsidó?
Ne mondj ilyet, ne légy engem halál torkába taszitó!«
Kimegy a vezér s keres bár, nem lel
vígaszt semmi áron.
Jönnek rabszolgái sírva: »Elutazott,
nincs immáron!«
Szól: »Már én be nem megyek, a voltat
vissza nem kivánom;
Jelentse aki akarja, már én szóltam, azt is
bánom.«
A vezér hogy nem jött vissza, küld a
király más emberért,
Jött egy, várt és kívül maradt, belépnie,
szólnia félt;
Roszteván gyanút fogott, a szorongástól szíve
alélt,
Mondja: »Eltünt kétségkívül, aki száz víg társsal
fölért.«
Tünődik lesütött fejjel, szívén nagy
keserüség ül,
Mélyen fölsóhajt, körűlnéz, rabszolgának mondja
végül:
»Menj, hogy jöjjön és beszéljen; jöhet szégyenkezés
nélkül.«
Jön is a vezér, de halvány, féltiben csak
zöldül-kékül.
Palotába lép ujonnan, nem vigan, sőt
keseregve.
Kérdi a király: »Napunk hát eltünt, nincs maradi
kedve?«
Szóval mindent megjelentett, hogyan ment el titkon,
szökve:
»Nem ragyog reánk a nap már, időnk változott
hidegre.«
A király ezt mikor hallja, nagy fenszóval
egyre kiált,
Mondja: »Óh jaj, növendékem, húnyt szemem már
sohase lát!«
Tépi arcát, ősz szakállat, - nézik döbbenve a
királyt -
»Merre mentél, fényoszlopom, hova lettél, hol
jársz, mi tájt?
Magad hogyha el nem veszted, sohsem fogsz
te magad lenni;
Sok lesz nékem, növendékem, annyi bajjal
verekedni!
Egyedül hagysz, eltaszítasz, ki fog mint én úgy
szeretni?
Míg viszont nem látlak, nincs nyelv, bánatom
kifejezhetni.
Látlak-e még, mikor vígan vadászatról
jössz egyenest?
Mikor játszik, labdát rugdal az a sugár gyönyörü
test?
Hallom-e még hangodat, a fülnek olyan bűvöletest?
Nem
kell trónom s palotám, hisz nálad nélkül nappalom est.
Tudom: éhen nem halsz, utad bármerre visz
s bármit is ad,
El fog tartani akárhol teli tegzed, ügyes
ijad;
Tán az Isten megkönyörül, s bajainkra szép nap virad -
De
ha meghalok, csemetém, rajtad kívül más ki sirat?«
Harangzúgás hallatszik be, számtalan sok
fegyveres gyül.
Palota előtt a főbbje búban őrjöng
seregestül;
Lökdösődnek, dulakodnak, sok fej koppan
ütlegektül;
»Vége, mondják, elvesztünk, a nap lehullott az
egekrül!«
Látja főbbjeit a fölség, sóhajt, könybe
lábadt szemmel,
Mondja: »Hej, napunk sugara előlünk mért
rejtezett el?
Miért unt meg, mit vétettünk, mért hagyott, mért
feledett el?
Ki fog bánni oly jól, mint ő, a sereggel, a
sereggel?«
Vígasztalan sírt, panaszolt mindenki,
csak későn lett csend.
»Tudjátok meg - szólt a király -
egyedül, vagy szolgával ment?«
Jön Sermadin, rabszolgája,
röstelkedett, meg is döbbent,
Keziben a végrendelet, sír, az
életnek nem örvend.
Megjelenti: »Ezt az irást én
találtam, ágyamon volt.
Rabszolgák őt látták, sírva mind a haját
tépte, tombolt.
Maga tünt el, társra: vénre, ifjura még nem is
gondolt...
Ha megölsz, hát igazad van, életem ugyis lerongyolt.«
Végrendelet olvastakor oly sokáig sírtak,
hogy még!
»Hadseregem ne öltözzék víg szinekbe!«
szólt a fölség.
»Esdeni szegények-, árvák-, özvegyekért meg
ne szünjék;
Adakozzunk, őt segitsük; utját áldja meg a mennyég.«
XXIV.
Avthandil
második találkozása Tariellel.
Hold ha távozik a naptól, távozóban
inkább derül,
De a rózsa nap hiján csak elszárad,
elszintelenül:
Kedvesünk ha nem látjuk, a régi bú
fölelevenül:
Közel a sugár lesüti, közeléből messze kerül.
Most elmondom: hogymint volt a leventének
indulása:
Megyen, szíve forr és zokog, szüntelen tart
könyhullása;
Meg-megfordul, esedez a naphoz, melynek nincsen
mása,
Visszanéz, szemét kitépné, hogy az édes valót lássa.
Majd elájul, nincs ereje, gyakor
mozdulatra való,
De szemének kútja buzog, ere dús van, könnyel
folyó,
Hátratekint, keservével küzd hiába, ő van
alól,
Tovaléptet, azt sem tudja: hova, merre viszi a ló.
»Hej, virágom, mondja, híved
vígasztalan s vígaszt nem lel, -
Gondolatom veled marad, hozzád
szállok bús szivemmel;
Ugy szeretnék látásodban elmerülni siró
szemmel!
Boldogít, hogy néked vagyok alávetve szerelemmel.
Mi vár rám, míg
viszontlátlak? Milyen öröm viditana?
Megölném magam, ha tudnám,
hogy az meg nem inditana;
De hisz tudom, holtom hire gyászt
szivedre zuditana,
Azért inkább hadd áradjon tovább könnyeim
folyama.
Te a napnak rokona, ki
beragyogod éjjelemet,
Kit az Örökkévalóság szült, amelytől ő is
eredt,
Ki előtt az ég lakói hajtanak mind térdet, fejet:
Maradj
hű s könyörögj értem, mig a jó ég visszavezet!
Te, akit az ó kor bölcse
Isten képmásának hivna,
Ne hagyd elcsüggedni foglyod, akit szorit
vasbilincs ma! -
Én márvány-rubint kerestem, s egy agátkristályom
sincs ma:
Nem maradtam közel hozzá, s tőle távol, járok sirva.«
Igy szaval, kiált és tűnik,
mint a gyertya fogy, elégve,
Fél, hogy eltalálna késni, hát siet,
kocog elébbre.
Örül, mikor eljön az éj és a csillagraj az
égre:
Hasonlitgatja, megújul, föl-föltekint, szólal végre.
Igy beszél a holdhoz:
»Kérlek, Istened nevére, óh Hold,
Hisz szerelmet a szeretők
szívébe csak a te szód olt,
Nálad van az orvosszer, fogd pártul
őt, erejét pótold,
S látnom őt, ki szép mint magad: esedezz, hogy
ezt kimódold!«
Éjjel üdül, nappal szenved, este lóra ül
és üget,
Le-letér a partra, nézi a habokat,
verdésüket,
Tengervízzel egyesíti könnyeit, a keserüket,
Azzal
megy - az út ugyanaz - sebten, mert az idő sürget.
Megy hát panaszolkodva s
mint áloéfa tündökölve,
Hol mezőn, hol sziklás tájon, néha
egy-egy kecskét ölve.
Megsüti, eszik s tovább mén, szivében
Marichnak elve,[9]
Mondja:
»Eldobtam a rózsát, s végzetem most be van telve.«
Nem sorolok mindent el, mit ifjam még
tovább is mondott,
Szólván még sok szellemes szót, különféle
kedves dolgot.
Kivörösödtek szemei, közben annyi könnyet
ontott,
Míg boldogan megpillantá a kaput és a barlangot.
Aszmat, mikor őt meglátja, fut elejbe,
sirva fakad,
Van öröme akkora, hogy nem talál reá
szavakat.
Lováról leszáll az ifju, átöleli, szól, elakad...
Rég
várt vendéget az ember annál szivesebben fogad.
Szól az ifju a leányhoz: »Hogy'
van gazdád, hol jár vajjon?«
Sirni kezd a lány, egy tenger
lett az, mondja siró hangon:
»Itt hagyott, hogy eltávoztál;
unalom ül e barlangon -
Többet nem tudok felőle, se nem látom, se
nem hallom.«
Elszontyolodott az ifju, mintha sziven
döfné dárda,
Szól a lányhoz: »Hej, hugocskám, férfitól ez
még sem járja!
Mért szeg esküt? Én sem csalok, mért visz ő
csele-csalára?
Ha nem állja, mért igérte, s ha igérte, mért nem
állja?
S nála nélkül a világon lelkemnek ha
nincsen lelke,
Mért felejtém, mért hagyám el, mért nem gátolt
meg, mi lelte?
Hogy tökélhetett el ilyent, szent esküjét hogy
feledte?
Ámde annyi rosszat értem, mi sem lep meg már felette.«
Szólt az ifju lány ujonnan: »Igazad
van, szidod méltán;
De hogy a valót beszéljem (ne gondold,
hizelkedés tán), -
Ugye sziv kell, hogy az eskü meg ne szegjék,
innen célján?
Neki meg már nincs szive, csak végét várja, ennek
él mán.
Szív és lelkiismeret és gondolat... egy
függ a mástól;
Ember szív nélkül nem ember; mit ért az a
fogadáshol?
Szivünk hogyha távozik, hát mind a többi
hozzápártol...
Mit láttad te, mit tudod te, hogyan ég ő, mily
tűzlángtól.
Testvéred hogy idehagytad: ne ülj
tenmagadon törvényt;
Én ha mind elmondom, amit tudok, mindent,
ami történt:
Elfárasztja nyelvem holtra és kavar szivemben
örvényt;
Mégis elmondom, mert láttam mindent, amik őt gyötörték.
Ilyen büntetés mint néki,
alig jutott valakinek:
Elkeseredhetne rajta ember tán nem, de a
kövek.
Tenger telne ki belőle amit sirt, az oly rengeteg;
Könnyű
bölcsnek lenni távol azoktól, kik verekszenek.
Mikor elmenőben volt, én
kérdém - igen búsult, gyászolt -
Mi lesz, Avthandil ha megjön?
Adjál megbizást! Ő rám szólt:
»»Nincs mit félni; meg
nem szegem, ami köztünk fogadás volt.
Állom a kötést, e tájról
nem távozom, ezt ujságold!
Nem hágom át törvényünket, esküm mint a
szikla szilárd;
Itt maradok és bevárom őt s a szabott
időhatárt;
Ha nem élek, sirasson meg, temessen el, ahol
talált:
Álmélkodhatik, ha élve talál, mert az élet csalárd.
Amióta hegység állott én
napom és magam közé:
Egyre sirnom kellett, könnyem a mezőket
megöntözé,
Sűrű sóhajtásim nőnek, mint az elitélt bűnösé,
Itt
feledt a halál, sorsom koszorúmat bekötözé.««
Mily igaz egy közmondás van
Kínában egy kőbe vésve:
»Aki nem keres barátot, önmagának
ellensége.«
Ő ma
sáfrány, kit sem rózsa, sem viola föl nem ére:
Ha keresed, keress
olyant, aki épen magadféle.«
Szól az ifju: »Nincs igazad, hogy
haraggal illetem őt,
Csak azt vallom: mint barátja megtettem a
tőlem telőt,
Hontalanul, mint a szarvas vízre, járok
erdőt-mezőt,
S őt keresem, rá gondolok, bolygatván az elmult
időt.
Márvány s gyöngyház kedvesemet lám
gyontárrá tudtam tenni,
Nem ott lenni hozzá közel, szeretni és
szerettetni.
Tudtam Isten képmásának, titkon szökve, gáncsot
vetni
S jóságukért hála helyett búval-bánattal fizetni:
A királyt, én nevelőmet,
Isten oltalmával dicsőt,
Ki atyám volt, nyájas, édes, szemet
húnyt hibáim előtt,
Cserben hagytam hűtelenül, feledve a multat s
jövőt.
Áldhat-e még isten jóval, mint én ilyen bűnben levőt?
S mért esett meg mindez
rajtam? Egyedül barátságomért.
Hű maradtam, visszajöttem,
átutazva sok napot, éjt;
S most im itthagy engem búra, eltünt -
hova, mely utra tért?
Fáradtan és sirva kérdem, bús orcámmal
várom a bért.
Ámde hugom, már elég a szóbeszédből, időm
kerget,
Követem a bölcs tanácsot, leteszem a régi terhet;
Megyek,
hajszolom: vagy meglesz, vagy halálom elközelget.
Legyen a mit
sorsom rendel - Isten ellen ki perelhet?«
Nem szólt többet, de a
mécses ujra eltört. Avval indul,
Távozik a barlangtól, megy
parton, fákon, réteken tul.
Fujja szél a tér mezőket, szép
orcáját fujja rútul -
»Mért küldtél ily balszerencsét?«
kérdi feddődzve a sorstul.
»Mindenségbiró nagy Isten, uram,
bárha bűnre tértem, -
Kedvesemtől elszakadva, mért kell ilyen
osztályt érnem?
Kettő helyett gondolkodni egynek - mily
veszélyes, érzem;
Ki szán, hogyha meghalok és nem hazámban hull
ki vérem?
Rózsabokrétát dobott rám jó
barátom, szíven sebzett.
De amelyet velem esküdt, nem tartá meg
azt az esket;
Sors, ha őtet elragadod, szivemet is
megrepeszted!
Ő szemem gyönyörűsége, más barátom egy se
tetszett.«
Mondja még: »De
bámulom a bölcs embernek gyászolását!
«Mit busulok, mért
engedem könnyeim szabad folyását?
Jobb az ügyről gondolkozni,
vitatni az ész
tanácsát!»
Jobb lesz mostan őt keresnem, a ragyogó napnak
mását.«
Hozzáfog a kutatáshoz,
közbe-közbe könyje szakad;
Kutatja, kiáltja, hívja, mulaszt mind
éjt, mind napokat.
Három napon hegyet-erdőt, partot, mezőt elhágy
sokat,
Nem találja, búsan lépked, sehol híradó sem akad.
Mondja: »Isten, mit
vétettem, ellened mi nagy bűnt tettem,
Hogy ily sorsra
ítéltettem, bűnhödésem így elvettem?
Oh, csak halld meg imádságom
s úgy itélj, itélj felettem:
Rövidítsd meg napjaimat s így a kínt
is, melyre lettem!«
Amint menne, hátrafordul a
siralomhalvány vitéz,
Hegytetőn haladtában egy napsütte mezőre
lenéz,
Egy fekete lovat lát meg, mely ott gazdátlan
legelész,
Mondja: »Minden okvetetlen ő lesz, kételkedni
nehéz.«
Földeríti ez a látvány, szíve bezzeg
tüzesen ver,
Bánat után az öröm csak tízszer nagyobb, nem:
ezerszer!
Megjön arcszine, föléled, szeme csillog: veszt-e, vagy
nyer? -
Mint orkán fut le a hegyről, közelebb, az ifju ember.
Tarielt hogy észreveszi, uj szomorúság
találja:
Az már az utolsóban van, halvány képe holtra
válva,
Öltözete össze-vissza, arca megtépve; az árva
Nem
hallott már mitsem, készült léte másik oldalára.
Jobbfelől egy holt oroszlán és a kard
van, vérrel födött,
Balfelé egy megölt párduc, földhözvágta ezt a
dögöt.
Nézi, s könyje, a keserű, mint kút öntözi a rögöt,
És
szivének üszke ismét lángra, forró lángra szökött.
Az nem lát szemével, zárva öntudatának
rekessze,
A halálhoz jár közelebb és az élettől van messze.
Nevén
hivja, szól, szavával tudatát hogy fölélessze:
Mindhiába;
csügged: eszköz, testvérül segítni, lessz-e?
Kezével könyét letörli, egész lelke a
tetemen,
Körüljárja, nagy fennszóval szólongatja: »Tarielem!
Nem
ismersz-e, Avthandilt, ki néked áldoz csüggetegen?«
Annak
ugyan szólhat, nem hall, szeme nyitva, érzéstelen.
Elmondom: tovább mi történt, a valóhoz
mit sem adva.
Megtörli szemét Tariel, ébred ismét
öntudatra,
Fölismeri, ölelgeti, mint testvérét szorongatja:
Nem
volt ilyen még sohasem, tanúm rá az egek atyja.
Mondja: »Testvér, én megálltam, nem
fordítám meg szavamat.
Mily öröm, hogy látlak és hogy esküm
érintetlen maradt!
De most menj el, hadd sirok és vágom főbe
enmagamat.
Temess el majd, kérlek: ne hadd, hogy a vadak
felfaljanak.«
Szól az ifju: »Mit műveltél, mi
dolog ver úgy le téged?
Kinek nem volt ellensége, aki szerelemtől
égett?
Ki nem tett az emberek közt, mint te, ilyen
dőreséget?
Mért hódolsz a Sátánnak, hogy magad vess magadnak
véget?
Abban is légy, hogyha bölcs vagy, mind a
bölcsekkel egyenlő:
A férfi derék legyen, ne könnyen síró, ne
legyen nő;
Ereje mint vakolatnak legyen bajban elegendő,
-
Eszesnek való a játék, hogy ne csapjon bele menykő.
Bölcs vagy? Akkor emelkedj, s a bölcselők
szaván ne lépj át,
Bőgve, mint vadak mezőben. Már ki látja ennek
célját?
Meghalsz? Inkább fölleled őt, elhagyva e föld
karéját,
Sebed ujitva s fejedre kórtalanul kötve pólyát?
Kinek nem volt ellensége, ha
szerelemtűztől égett?
Ki nem ért meg zord zimankót, csüggetegség
kit nem tépett?
Nincs tökéletes a földön - más világba menj
evégett?
Hisz tudod: Nincs ki rózsát szedjen s elkerülje a
tüskéket.
»Ugyan, kérdezték a rózsát, arcod,
termeted oly tündér;
Mire valók töviseid, büntetni, aki hozzád
ér?«
Szólt: »»Az édes drágább, érte ha keserű
jár ki, mint bér;
Egy cseresznyeszem - csak ennyit ér a szépség,
hogyha nem gyér.««
Igy beszélt a rózsaszál, mely tökéletlen,
ész hijában,
Hogy örömet gyüjtögetni nem lehet, csak kín
dijában.
Száz gonosznak kutyabaja, száz ördög virít vidáman:
Mért
vagy te az élettel, mely sohse bántott, ily vitában?
Hajts szavamra, emelkedj föl, menjünk
együtt szép csendesen.
Ne kövesd határozatod, ne saját fejed
vezessen;
Tedd, amit nem akarsz s abból akarhatnám ki ne
vessen.
Jobb lesz igy, azért beszélek, nem pedig, hogy neked
tessem.«
Szól: »Mit mondjak, testvér?
Nyelvem mozdulását sem birom el,
Nincs erőm, levertek, alig
értelek, bár eszem figyel:
Mit segítenél te rajtam, régi baj s
nem múlik ez el!
Érzem: a halál közelít, s boldogságom perce
közel.
De mielőtt meghalok, e vigaszért az égnek
hála:
Im a gyászos két-egytestvér hogy itt egymásra talála.
Ujra
láttuk egymást, még egy örömünk volt utoljára -
Menj, ásd meg
barátod sirját, takarj egy kis földet rája.
Hű szerető hű szeretőt szivesen lát, el
se feled:
Vigan megyek őhozzá, s ő vidám, hogyha velem
lehet;
Fölkeresem, visszavárom, siralmamból lesír felet,
Százat
kérdek: mindent megtesz, más tanácsnak nem ad helyet.
De most tudd meg: ez a döntő,
hímezetlenül kimondom:
Nekem végem van, kis időt tölthetek még a
porondon,
S mit fogadjak szót, ha kissé tovább tart is földi
gondom?
Tünik tőlem a világ, a nagy lelkek közt leszek otthon.
Amit mondasz, nem is hallom, nem érdekel,
mindhiába,
Néhány perc még s a halálhoz csatlakozom én, a
kába,
Beleuntam jobban, mint rég, földi életem szakába;
Melybe
annyi könnyem hullott: majd a föld veszen magába.
Bölcs a bölcs, ha bölcs; de bölcsen
hogyha tenni kell, belesül:
Én is, hogyha rendes volnék,
hallgatnék rád bölcs emberül.
De lásd, elszárad a rózsa, melyet
napnak fénye kerül!
Hagyj el, untatsz, rá sem érek, béketürésem
kimerül.«
Avthandil a szót tovább is űzi-fűzi,
hátha lendit,
Mondja néki: »Dehogy halsz meg, nem beszélnék
akkor ennyit.
Ne cselekedd azt a nem jót, magad ellen ne tégy
semmit!«
Hasztalan volt, nem fog rajta, száz okot is bárha
emlit.
Szól ujonnan: »Nohát jól van, mit
sem kivánsz tudni rólam,
Békén hagylak, bő beszédtől nyelvem
ugyis fáradóban.
Halni vágyol, rajta, halj meg - mint a rózsa
száradóban,
Még csak egyet kérek, könnyem ez egyért van áradóban:
Ahol rózsakertet ápol Arábia szorgos
népe,
Onnan jöttem én hazámból gyorsvágtatva, nem ám lépve:
Atyai
szavát hiába veté szándékom elébe,
S most te ellöksz, megválsz
tőlem: ezt adod lám dij fejébe.
Ne hagyj menni tört szivemmel, hajtsd
füledet még egy szóra:
Hadd lássalak lovon, testvér, még ez
egyszer ülj fel lóra;
Igy ha látlak, könnyebb lesz tán szivem
terhe búcsuzóra,
Azután majd teljék kedved, bízlak a
mindenhatóra.
Ülj föl! kérleli szeliden, nyájas szóval
ösztönözve,
Tudja: mihelyt lovon ülhet, mélabúja el van
űzve;
Sugár termete föléled, szeme lángol régi tűzbe,
Szót
fogad, nem ökrendezik, nem fuj már verejtékezve.
Szól szilárdan: »Felülök, csak hozd
lovamat!« Hozza lovát,
Fölsegíti szépen, óvást, ne okozzon
benne hibát.
Kivezette a mezőbe mozogni az áloefát.
Lovagoltak
kis darabig, a lovaglás gyöngyen bevált.
Igy léptettek egymás mellett, szóba hozva
egy s más dolgot.
Tariel, az ékesarcu, néha-közbe már
mosolygott.
Öreg ember hallaná, hát gyermek lenne újra,
boldog:
Kezd ereje visszatérni, mélabúja elsompolygott.
Ügyes volt az orvos: látja, meggyógyult
beteg barátja,
Képe földerül, örömnek rózsaszine ül ki rája.
Mint
a legtudósabb doktor, gondos szemmel ugy birálja
S bölcs szavával
fordul hozzá: addig el sem is bocsátja.
Igy a mint beszélgetének, szól társához
gyöngédeden:
»Mondanék valamit néked, hadd e titkot
érintenem:
Karkötőd, a tőle valót, kitől seb vagyon
sziveden,
Mint szereted, mint becsülöd? mondd el, és
megelégedem.«
»»Mit mondjak, felel, e
kincsről? Árosabb ez drágakőnél,
Egy életem, egy vigaszom nála
van, e karkötőnél;
Több ez nékem a világnál, földnél, víznél,
levegőnél,
Drágább ételnél, italnál, drágább minden meglevőnél!««
Szól Avthandil: »Meghallgattam, s
nem lepett meg ez a válasz.
Szólok én is, nem hizelgés késztet,
tőlem távol áll az;
Jó, ha ügyelsz karkötődre; jobb, ha Aszmat
mellé állasz:
Míg ez ellen szegülsz, nálam helyeslésre nem talál
az.
Arany karkötőt viselsz, azt aranyműves
eszelé ki,
Az tökéletlen, nem élő, nincs eszméje, nyelve
néki;
Aszmattal meg nem törődöl: hogy van meghitted, a
régi?
Gondod elseje szivedé, legyen hugodé a végi!
Ő járt közben kettőtök közt, nemdenem
hugodnak mondád?
Megbecsülted, mint hű szolgát, találkádra szíves
gondját,
Ő Napodhoz nőtt, neki élt, gondolata mindig ott járt
-
Kegyetlen vagy, nem vallod be? Ugy, igazság, isten hozzád!«
Felel: »»Amit mondottál, hát
igaztalan vádolsz nagyon;
Én Aszmattal érzek, inkább ő rá, mint
rám gondom vagyon:
Nem hittem, hogy éljek, fogam tenélküled ott
is hagyom;
De hogy élek: menjünk, lássuk, bár zavaros még
tudatom.««
Szót fogadott. Megy Avthandil és az emir;
nincs az a szó,
Mely leírja méltóképen, szépségük mily
elragadó:
Foguk mint a gyöngy, ajakuk, mint a rózsa, most
fakadó.
Édes nyelvük szép szavára kibuj odvából a kigyó.
Amaz szól: »Én gondolatom, lelkem,
szívem adtam neked;
Hiba, hogy te nem ilyen vagy: mit sérted föl
régi sebed?
Kárba vész a műveltség, ha bölcsek szavát sutba
veted,
Nem használod, s bolondjában rejtett kincs nyomát követed.
Szomorúság nem nyereség, haszon nem jár
búsulással,
Akinek az nincs rendelve, ráér az az
elmulással.
Három napig napfényt várva, még a rózsa nem nagy kárt
vall;
Nyerj és győzzél, jó szerencséd fölvirrad még Isten által.«
Szól az ifju: »Több e tanács, mint
egész világ, az ősi, -
Szóból ért az okos ember, oktalan szív így
lesz hősi.
Ellenálljak, de miképen? Módját elmém egyre
főzi;
Balsorsomnak osztályosa, feddj, ameddig erőd győzi.
Viasszal ha tűz hatalma egyesül, az
olvad, enged,
Valamig víz el nem önti s a dolognak véget nem
vet.
Jó barát a boldogtalan jó barátnak így hoz enyhet -
Te
még nem tudsz ma se mindent: szivem hogyan s mitől szenved.
Történt velem még valami, elmondom,
figyelj reája,
S bölcs sziveddel légy azután ez esetnek is
birája:
Vártalak, a hosszu várást ember legyen, aki állja;
Kicsi
lett a barlang, vágytam ló hátára s ki a tájra.
Ide vetődtem e hegyre, ott a fáknál
észrevettem:
Oroszlán és nőstény párduc enyelegnek együtt
ketten,
Mint szerelmes pár; csodálat fogott el, hogy
nézegettem;
Amit egymással csináltak, undoritott, nem nézhettem.
Látom ám a hegyről ni, az oroszlán és
párduc ott jön,
Csakhogy immár ellenségül - megharagszom én is
rögtön.
Összekapnak, verekesznek, nincs kegyelem, csak vad
ösztön,
Az oroszlán győz, a párduc veszt, ha nincs, ki máskép
döntsön.
Imént játsztak kedvesen, most hadakoznak
szörnyű dühvel,
Marcangolják egymás csülkét, mind a kettő halált
lövel;
Kezd a párduc engedni, a nőstény volta gyöngiti el,
Az
oroszlán rútúl ráront, békére itt egyik se lel.
Szívem lázong: »Nincs igazad!«
az oroszlánt szidom szidván.
»Piha, micsoda vitézség!
Szeretődet bántod, hitvány!«
Kardomat kezembe kapom, neki!
Magamat vadítám,
Fejbevágom, megölöm, így életétől szabadítván.
Eldobtam a kardot, kézzel párducomhoz
nyultam ottan,
Meg akartam simogatni. Karmaira nem
gondoltam;
Bőg, belém vág karmaival, csupa vér volt, félig
holtan:
Nem tűrhettem, én is öltem, szilaj indulatban voltam.
Békére akartam birni, nem békült a párduc
velem,
Feldühödtem, megcsóváltam, földhöz csaptam -
élettelen;
Szeretőm jutott eszembe, a haragos, itt e helyen:
Ne
csodáld, eszemben jár ő, míg a végsőt nem lehelem.
Ime pajtás elmondám a velem történt
kalandot, bajt.
Hogy még élek: a csodánál is csodább, tünődhetünk
rajt.
Búcsut vettem éltemtől, a halál ittfeledett.«
Sóhajt
S nem szól többet a dalia, csak még egy-két könnyet
hullajt.
XXV.
Tariel
és Avthandil visszatér a barlanghoz és találkozik Aszmattal.
Avthandil vele szomorog, sűrű köny
szemeiből jön,
Szól: »Hát csillapodjál immár, ne engedd, a
bú megöljön;
Jó az Isten hozzád: sujt, hogy végül kegye
tündököljön.
Csak nem azért hozott össze, hogy örökre válnunk
kölljön?
Szerelmet a balsors, mint az életet a bú,
kiséri,
Csapásit aki megállja, majd örömét is megéri.
A
szerelem kínos, gyakran a közel halált igéri,
Bölcset bolonddá,
bolondot bölccsé gyurnak bűvigéi.«
Búsan így a kettő ballag, míg a barlangot
nem lelé.
Hej, megörül Aszmat bezzeg, amint jönnek arrafelé!
Fut
elejbük, sír, szemeit az örömnek könyje telé,
Ők is sirnak, mind
a kettőt boldogan a lány ölelé.
Szól: »Istenem uram, akit nem
mondhat ki emberi szó,
Ki magad vagy a vigasz, mint napod fénye
vigasztaló, -
Mit föl nem fogadok néked, ha van nyelvem arra
való!
Hála, hogy nem lettem értük siralmimban halált haló!«
Szól Tariel: »Haj, hugom, a könyből
nékem is kijutott:
Megríkat a sors, nem ád a multon nevetésre
okot.
Ez az élet törvénye, már rég ismerjük, mint zsarnokot
-
Jaj, ha nem szánnálak, készebb a halálba mennék legott.
Aki szomjas, keserüli, hogyha ivó vize
nincsen:
Én is keserülöm, hogy csak könyeimet egyre öntsem.
Foly
a víz, ki nem fogy, s engem szomjuság öl, - hogy enyhitsem?
Oh,
elveszett nyiló rózsám! Oh, gyönyörű gyöngyöm, kincsem!«
Avthandil is az ő Napját, szerelmesét
hivja nagyon:
»Lehetséges-e, hogy lelkem nélküled még
bennem vagyon?
Távol tőled ez az élet szomoru, kietlen, vadon,
-
Rólam és a szilaj tűzről, amely emészt, ki szól vajon?
Napszálltakor mit gondol a rózsa? »El
fogok hervadni.«
S napunk hogyha eltünik a hegy mögé, mit
gondolunk mi?
Haj, szivem, hát légy erős, mint kőszál, melyen nem
fog semmi;
Bizzál, meglátod még, bútól ne hagyd magad
meghalatni!«
Elhallgattak, tünődnek, a belső tűztől
melegedve;
Aszmat velük megy, közepett, neki sincsen különb
kedve.
Párducbőrt terít a földre, mint azelőtt cselekedte,
Most
a kettő kezd egysmásról csevegni, letelepedve.
Majd pecsenyét sütnek nyárson, amint
illett az időhöz:
Szegény asztal is, a maga helyén, hasonlít a
bőhöz.
»Egyél!« kinálják Tarielt, nem jut faltányi
erőhöz,
Falat szájából kifordul, többet elhány, mint megőröz.
Édes ám, ha ember embert birhat megbizott
beszédre,
Aki figyel, aki minden szót befogad ő szivébe:
Legalább
vigasztalódunk, minden bánat ellenére;
Nagy öröm a bút közölni,
csak találjunk méltó félre.
Azon éjt a két oroszlán, ez a két hős
tölti eggyütt.
Beszélgetnek balsorsukról, ez meg ez a dolog hogy'
gyütt;
Megélénkül a beszéd még, mikor reggel a nap felsüt,
Amit
fogadtak volt egykor, megujitják most az esküt.
Szól Tariel: »De minek is
szaporitsunk szót im itten:
Amit értem tettél, meg nem fizetheti
csak az isten.
Ez fölér egy esküvel, s nem disznó mondta, ugy
segitsen!
Ily barátot elfeledni, hogyha elmegy, olyan nincsen.
Most légy hozzám kimélettel, búmat tennen
búd ne toldja;
Tűz ég bennem, sebes tűz, de nem acél és kő
csiholta;
Benned is az élettűz ég, - enyim tőled
csillapodna?
Eredj, jöjj meg, menj el oda, hol reátalálsz
Napodra.
Még az is, aki teremtett, meg nem gyógyit
engem könnyen.
Te lám hallasz és megértesz, a mezőkön mért
dühöngtem.
Egy nap én is úgy tettem volt, bölcs ember sem tesz
különben;
Ma bolond vagyok, azért kell itt élnem a kietlenben.«
Szól Avthandil: »Beszédedre mikép
adjak feleletet?
Szavad olyan emberé, kit csakis bölcseség
vezetett.
Isten ujra meggyógyithat bármily sebet, elhiheted,
Ő
nevel meg mindent, amit keze a világra vetett.
Mért alkotott Isten így, mért anyád illyé
fogott szülni?
Mért ne egyesitne, hagyván hő könyektől
megőrülni?
Szerelmet a végzet üldöz; láss, elemezz s ki fog
sülni:
Még egymásé lesztek, vagy én fejemet le hagyom ütni.
Jó emberség - fájdalmunkban ez a
legislegjobb gyámfa.
Csüggedjünk-e, hogyha baj van? Kár egy szó
is, erre szánva.
Ne félj, nagy az Úr kegyelme, noha vet nehéz
napszámra.
Halld meg leckém, mert - bocsánat! - aki nem tanul,
szamár ma.
Ha megértesz, hát figyelmezz, megtanulnod
elég ennyi:
Én elhagytam kedvesemet, hozzád kelletett
sietni,
Mondván: »Ő szivemhez nőtt, de érte mit tudok itt
tenni?
Nem maradok hát tovább!« Im igy esett meg, több szó
semmi.
És ő szólalt: »Boldog vagyok, eredj
hősöm, járj békével,
Amit néki szolgálatot téssz, magamnak irom
én fel.«
Ő parancsolt, így jövék el, nem balgán, se részeg
fővel.
Hogy álljak elébe? »Gyáván megléptél!« majd
igy becsmérel.
Hát amondó volnék, - s ez tán mindent
jóra vinni fogna -
Bölcs embernek kell a fejét vetnie bajos
dologra!
Meghal ugye minden rózsa, napfény ha be nem
ragyogja?
Segits rajtam, segedelmed nélkül nem mehetek sokra.
Bárhogy légy és bárha úgy légy, amint
szoktál mindmostanig,
Bár szivedben bölcseség lesz, bár szivedben
démon lakik,
S bár kecses maradj, fölérő bármely isteni alakig,
-
Légy erős, ne halj, ne olvadj szív lángjába egy darabig.
Nem is kérek többet ennél: várakozz csak
egy esztendőt,
Akkor majd e barlang előtt találsz mint jó
hírjelentőt;
Ezt a szép időt tűzöm ki, rózsanyilással
köszöntőt:
Majd ha rózsát látsz, figyelj mint vakkantásra s észbe
vedd őt.
Akkorig ha meg nem térek s barlangod elé
nem érek:
Tudd meg, mint bizonyos igazt, hogy már meghaltam, nem
élek.
S akkor ez lesz néked a jel: megsirathatsz, te hű
lélek,
Gyászolj - vagy örülj, ha tetszik - s vedd ezt búd
fölöslegének.
Amit pedig mondtam mostan, amiatt se
keseregj te!
Bár elmegyek tőled s nem tom, ló vet-e le, vagy
dereglye:
- Nem szólni se jó; egy állat szólna, hogyha nyelve
lenne -
Mit szán nékem Isten, nem tom, vagy az ég, mely forog
egyre.«
Szólal ő: »»Nem untatlak már,
sok beszédnek sok az alja;
Ugy sem fogadsz szót, habár szám ezer
annyit is szavalna.
Nem enged barátod? Engedj néki te, amint
akarja!
Derüljön ki minden, s tünjön el a titok, mely takarja!
Vesd csak latra s megismered, mily nehéz
az, ami fáj itt!
Nékem, akármit cselekszel, mindegy, többet mit
sem számit.
Bolond legyek bár, de meglesz, amit mondtál, ha
vidámit;
Csak nélküled ne érjen baj, s tartson életem odáig.««
Hát megállapodtak, minden föltételt meg
is jelöltek,
Lóra kaptak, elügettek, a mezőben vadat
öltek,
Megjövén, megint kisirták szivüket, a búgyötörtet,
Hisz
a régi gyász hegyébe a holnapi válás zörget.
Ti, e versek olvasói, ti se vagytok
könyek híján;
Szív nélkül szív mit is tenne, mikor a szív szivet
kíván!
És a válás, elszakadás gyilkol, emberszivet víván;
Ki
ezt érti, csak az tudja: nehéz lesz a holnap nyilván.
Jött a reggel, itt a két hős istenvelét
mond a lánynak:
Tariel, Aszmat, Avthandil - a könyeik most el nem
állnak;
Mint biborszin zászló, arcúl mind a hárman ollyá válnak
-
Szive, bár most vadak szinte, van ám e két oroszlánnak.
Elhagyják a barlangot, - van
könnyhullatás bezzeg ottan!
Aszmat sír: »Óh, páratlan két
oroszlán« - mind ezt hajtotta -
»Te két égi
világosság, napsütötte, napsujtotta!
Haj, én bokros bánatim, -
haj, élet türelemrobotja!«
Megy a két hős együtt, ezt a napot el is
fogta hagyni,
Tengerpartot ér, ott meghál, tovább nem fog ma
haladni;
Még az éjjel meg nem válnak, át kell egymás búját
adni,
S az egymástól elszakadást meggyászolni, megsiratni.
Szól Avthandil Tarielhez: »Kiszáradt
a könnycsatorna!
Bár, aki e lovat adta: Pridont el ne hagytad
volna!
Hogy napodat fölleljük, csak őrá épitek, Pridonra.
Megyek
esküdt testvéredhez; mondd meg utját,vezess nyomra.«
Tariel szóval magyarázza, merre fekszik
Pridonország:
»Menj mindig a tenger partján, csak Keletnek
nézzed orcád.«
Beszédének, amint tellett, mind megadta
savát-borsát:
»Szólj, ha látod, testvérjéről, s hogyha
kérdez: mondd el sorsát.«
Kecskét öltek, elkésziték, tenger partján
tüzet raktak,
Ettek-ittak, táplálékkal helyzetükhöz illőn
laktak.
Ezt az éjt még együtt töltik, fatövében kész a pamlag,
-
Gonosz élet, hol pazar vagy, hol fukar, csak utálhatlak!
Fölkelnek a napcsillaggal, bucsuzkodnak,
ölelkezve,
Már nem szólnak: szótalan a megválásnak mély
keserve.
De szemük mint kút megered, könyjük csurog a
fövenyre,
Igy állnak ott jó darabig, egymásnak nyakába esve.
Immár válnak, sírva, képük dult, a hajuk
kesze-kusza,
Egyik föl, a másik le - megy úttalanba, messze
utra.
Egymásnak nevét kiáltják, míg eltünnek, messzebb jutva,
Ily
bút látván, búsulatlan maradni a nap se tudna.
XXVI.
Avthandil
utazása Mulghazanzárba, Pridon látogatására.
Éneke a hét égi fényhez.
Haj, te élet, milyen vagy, mint hánysz,
vetsz, hogyan figurázol!
Aki téged akar, mint én, az ki nem fogy
a sirásból.
Hozol-viszel, honnan? hová? Csapdát állitsz nekünk
bárhol.
Jó, hogy mikor elfeledtél, van még Isten, aki pártol.
Sir Avthandil megváltakor, hangja
szertehat az egen:
»Kínzott már a vérfolyam, szól, most meg
ujra kinoz igen:
Oly nehéz volt összejönnünk, s most a válás
nehéz nekem;
Mind ilyen az ember, s mégis ember embertől idegen.«
Könyjeivel erdőn-mezőn
szomját oltja számtalan vad,
Nem tud megválni a bútól, égő kínja
el nem hamvad.
Thinathinra gondol vissza, és szivében kész a
kínpad,
Rózsás arcáról a bíbor foga márványához hervad.
Fonnyad rózsája s remegés
fogja el az áloéfát:
Fehér márvány, piros rubin ami volt, mind
türkisszé vált;
A halálnak ellentállt, de lélek benn csak
vendégkép hált.
Mondogatja: »Haj, sötét van; nem csodálom,
- napot éj vált.«
Szól: »Te nap, meg Thinathin, mily
egyezés van tiköztetek!
Egymáshoz hasonlók vagytok,
hegyre-völgyre fényt hintetek;
Bolond szívem mindig örül, ha
reátok tekinthetek:
Pedig majd megvesz a hideg, inkább ne
melegitsetek!
Egyre távolabb a naptól - s
tél köszönt be rám szigoru,
Nem egy naptól, kettőtől is, - hogyne
volnék hát szomoru!
Ámde minek is tünődöm, attól nem mulik a
boru:
Kés nem gyógyit sebet, csak vág, s szivünk annál összébb
szorul.
Megy, mendegél és a naphoz
szólva, így esd föl az égre:
»Ihol nap, ki erősb vagy az
erőseknél, hajts igémre!
Te aprókat naggyá téssz, a végzeteknek
vagy vezére:
Ne szakits el kedvesemtől, ne változtasd napom éjre!
Jövel Zuali[10]
és dagaszd meg hulló könyeimnek árját,
Tedd szivemet feketévé,
növeld sűrűbbre homályát,
Rakd meg búval szívemet, mint fuvaros a
szegény párát,
S mondd neki: »Ne felejtsd őt el, ő tied és
sirva vár rád!«
Hej Mustar,[11]
te igazságos, tökéletes bíró, kérlek:
Jöjj igazságtenni, szívet
szívhez hadd mérjen a mérleg!
Ne hagyj tennem igaztalant,
lelkemmel hogy veszni térjek;
Ő sebzett meg, orvosolj te; én igaz
vagyok: itélj meg!
Jöjj Marich[12]
és döfj át engem dárdáddal erős-kegyetlen.
Piros legyek, mint a
rózsa, vérem mint a víz eredjen:
Ámde mondd el néki búmat, értsen
szóból az egyetlen:
Oda van szivem öröme! hisz tudod, hogy mivé
lettem.
Jövel Aszpiroz,[13]
segélj meg, ne hagyj tűzben elhamvadni
Tőle, kinek gyöngye van
sok és ajakán bibor annyi!
Te vagy, ki a szépség mellé meg tudod
a gyönyört adni,
De akivel, mint velem bánsz, esze nélkül fog
maradni.
S hozzád esdek Otarid,[14]
a többinél is inkább hozzád:
Megjátszott a nap, tüzel rám, el nem
enged, valamig lát;
Ülj le s írd meg bánatimat, könyem tava
légyen tintád,
Tollnak termetemet használd: vékonyabb az mostan,
mint nád.
Jöjj Hold, enyhits
részvéteddel, lám, én fogyton-fogyok veled:
Ő fogyaszt, a Nap és
ő az, kitől minden növés ered.
Mondd el bűnhödésem: így jár, így
szárad el, aki szeret,
Mondd meg néki: »A tied ő s érted
hal meg, el ne feledd!«
Im a csillagok felelnek, s
mind a hét megyen tanúmnak:
Nap, Otarid, Mustar, Zuali értem mind
eltünnek, húnynak,
Hold, Aszpiroz, Marich indul, mint bizonyságai
búmnak,
Értésére adják: bennem, nélküle, mily tüzek dúlnak.«
Mondja most saját szivének:
»Hát ez a köny el nem apad?
Mintha ördög volna bátyád, meg
kivánod ölni magad?
Őrjöngsz, és ő tán hajába törli könyjét,
amely szakad!
Érdemnek utalom jár, de érte megszenvedni szabad.
»Jobb lesz, ha vigasztalódom, -
mondja most önönmagának,
»Tán meglátom még Napomat, s el
fog oszlani a bánat.«
Dalol bűvös-bájos hangon, könyjei már
nem folyának,
Bülbülszó e hanghoz képest beillik bagoly szavának.
Eléjönnek mind a vadak, ezt
az éneket hogy hallják;
Még a halat is a vízből csodás hangjai
kicsalják;
Mind hallgatják elragadva, sírva ezt a dalos
dalját,
Érzik, amit érez s omló könyeik közt véle dallják.
XXVII.
Avthandil
meglátogatja Pridont, miután elhagyta Tarielt.
Tengerparton így az ifjú hetven napig jár
s kesereg,
Látja: messze útazásra készül épp egy
hajóssereg.
Kérdi tőlük: »Ki s ki vagytok, mondjátok meg,
jó emberek;
Ki országa ez, avagy ti kinek adtok tiszteletet?«
Szólnak: »Ifjú, kellemetes orcád és
okos beszédid
Meghatottak, tetszel nékünk, örömest felelünk: nézd
itt,
Ez török föld, nagy Pridonnak birodalma végesvégig;
Urunk
hogy ki, megmondjuk mi, látásod ha el nem szédit.
Nuradin Pridon királyé mind ez ország.
Hős az, bátor,
Nagyszivű, hatalmas bajnok, lóra termett, jókat
pártol.
Aki bántania merné, kereshetsz oly vitézt bárhol;
Ő
fejünk, a világ tőle földerül mint napsugártól.«
»Testvéreim, - szólt az ifjú -
látom, leltem jámborokra;
Épp királyotok keresem, merre menjek,
szóljatok la;
Menvén, mikor érek oda? Mekkora az útnak
hossza?«
Elkísérik a hajósok, tengerpartról nem távozva.
Mondják: »Ime, itt az út, a Mulgha
Zanzárba vezető;
Ott eléred a királyt, az íjast, kardost. Innen
elő
Tíz napot mégy, kecses ciprus, te rubinszín
elbüvölő,
Idegenűl mi szivünket - idegenét - felpörkölő.«
Szól az ifjú: »Testvéreim, meglep,
hogy így értem égtek;
Hogy' lehet már így szeretni halvány
virágit a télnek?
Hej, ha vígan, nem ily búsan egyszer
fölkereshetnélek:
Megvidítnám, köztük lévén, valakik csak
szemlélnének!«
Továbbindúl, megy, mendegél a fiatal, bús
utazó,
Kinek ciprus termete és kinek szíve vasból való.
Megy
előre, sír, ajakán fakadoz sok szomoru szó,
Ellepi szemét a köny,
a márványarcon harmatozó.
Mind segítik, szolgálják, az úton látva,
idegenek;
Látására jönnek sűrűn, varázsától veszteglenek.
Búsan
hagyják el, a válást tűrni szinte képtelenek:
Kísérik az úton
messze, kérd: felelni kénytelenek.
Mulgha Zanzárhoz közel, a nagy út
legvégihez jőve,
Künn a mezőn nagy hadat lát nagy dologban: ölve,
lőve.
Tábort állítottak mindütt, köröskörül a mezőbe,
Céloztak,
hujáztak, hullott gabnaként a vadnak bőve.
Kérdezősködik a hadról, egy embert
előtalálva:
»Kitől ered a harangok és a kürtök e
csatája?«
- »Pridon fölségtől, felelt; ő Mulgha
Zanzárnak királya,
Ő lövöldöz bekerített hegyek és mezők vadára.«
Ezzel a sereg felé tart, oly
utolérhetetlenül:
Kedviben volt, nekiszépült, szóval
megmérhetetlenül;
Akit elhagy, gondba merül, akit elér: napként
derül,
Nézi a szép sugár nádszált s esze tőle messze kerül.
Hirtelen a had fölött egy sasnak tűn föl
megjelente.
Ott megállítá lovát a bátor, nem félős levente;
Célba
veszi, el is ejti: vérét hullatva esett le.
Ő leszállt, lenyeste
szárnyát s felűlt szépen, nem sietve.
A vadászok, ennek láttán, elhajítják az
ijakat,
Fölverik a tábort, jönnek, nézik, hangjuk is
elakad.
Jönnek innen, jönnek onnan, egyik-másik hátul marad,
Azt
se merik mondani, hogy: »Ki vagy?« hát még más szavakat!
A mezőnek közepén egy domb van, azon álla
Pridon,
Érdemesb vadászi, negyven a számára, vele
vagyon.
Avthandil most ím oda tart, nagy csapat követi
nyomon;
Pridon meglepve: Mi történt? « haragszik a népre
nagyon.
Pridon egy rabot kikülde: »Menj s a
hadnak nézz utána,
Mit csinálnak, hova mennek mint valami vakok
nyája?«
Fut a fürge rab elejbe, néz a kecses
ciprusfára,
Megáll, szemein varázs van, elfeledve mondókája.
Észreveszi Avthandil: »Ez hozzám
fogott lenni követ.«
Szó: »Eredj és mondd uradnak,
fogadja el kérelmemet;
Utas vagyok, idegen, egy cél hazámból
hozzád vezet,
Tarielnek esküdt öccsét, színed elé, tőle jövet.«
Megy a szolga, jelentéssel Pridonhoz a
dombra lódul:
»Egy nap jött meg, olyan mint az, aki
ragyog a mennyboltrul.
Azt hiszem, hogy láttára még bölcs ember
is megbolondul;
Tarielnek öccse, úgymond, s meghallgatást kér
Pridontul.«
Tarielről hall Pridon, s már minden búja
felejtődve,
Nagy öröm fakad szivében, attól könyeket ejt ő
le.
Szellő érkezik: a rózsa ellentáll, de éled tőle
-
Találkoznak, méltók ketten nem kontár dicsőitőre.
Hamarost leszáll a hegyről Pridon s
elejébe siet,
Megpillantván, szólal: »Ez ha nem a nap ugyan
ki lehet?«
Több volt rajta látni, mint a rab mondotta;
közeledett
Egy a máshoz, és az öröm könnyel tölti meg szemeket.
Ölelkeznek; felejtik, hogy idegen még ez
amannak.
Tetszett Pridonnak az ifju, Pridon meg a
fiatalnak;
Szemlélőjük, aki ránéz, jobban örül mint a napnak
-
Ölj meg, ehhez foghatót ha bármilyen bazárban adnak.
Ki merné a felsőséget elvitatnia
Pridontul!
Megér minden magasztalást, úgyhogy semmi sincs
azontul.
A verőfény megver más fényt, ez ha közelébe
indul;
Gyertya nem világít nappal, éj a napsugártól elmúl.
Lóra ülnek, poroszkálnak Pridon palotája
felé.
A vadászat megszünt, senki a vadakat már nem ölé;
Fegyveres
csapat csodára gyűltön gyűl Avthandil köré,
Mondván: »Miből
gyúrhatta ezt Isten ilyen gyönyörüvé!«
Szól Pridonhoz: »Tudom, vágyol
tudni sürgősen ügyemet.
Tudd meg hát: ki vagyok, honnan jövök s
hozzád mely ok vezet;
Honnan
ismerem Tarielt, aki testvéréül szeret,
Testvérül hí, annak mond,
bár alig illet e nevezet.
Roszteván királynak vagyok embere,
Arábiából,
Nevem Avthandil, a rangom fővezéri; a
királytól
Önmagától neveltettem, családom a
legjavából;
Tekintélyem, bátorságom elismerik közel s távol.
Egynap lóra űlt királyom, vadászatra
kimenőben,
Akkor láttuk meg Tarielt, ott sirdogált a
mezőben.
Csodálkoztunk, megszerettük, hívattuk közénkbe; ő nem
-
Megsértődtünk, nem alítván, mekkora nagy bánat fől benn.
A király boszús, hadat küld: »Hozzák
hát elő, mint fogolyt!«
Mindenkit megöl oly játszva, hogy
még csata színe se volt:
Kit szivéig vállon vág, ki féltiben
halálba loholt;
Nem fog jönni már: e percben mutatá jelével a
hold.
Haragszik nagyon a király, e kudarc hogy
jut fülébe,
Maga lóra kap és harcra készül bátran, nem ám
félve;
Megismeri Tariel és kardja előtt hagyja félbe
A csatát
s lovára ülvén, eltün, mintha köd lepné be.
Keressük, nyomát se leltük - »Ördögség
vala!« kiáltánk.
Búsult a király, nem ivott; lakzit,
ünnepet se látánk.
Búját hogy legyőzzük, semmit szemünk elől nem
bocsátánk;
Igy én titkon útra keltem, kutatni; bár éget száz
láng.
Három évig, elfeledve éji álmot,
keresgélem,
Kínai sebesültektől végre a tanácsot kérem.
Ott a
sárga, halványfényü, színehagyott rózsát érem;
Megszeretem, ő is
engem, testvér és fiú lesz vélem.
Barlangja, előbb deveké, tenger vérbe
volt kerülő.
Senkit meg nem tűr, csak Aszmat van ott véle,
egyedül ő.
Újat nem kiván, szivében az a régi, meg nem szünő
Tűz
lobog: így jajjal él ő s társa is, a gyászban ülő.
Barlang előtt egymagában ott sir a lány,
könyje folyván;
Vadat lövöget az ifjú, oroszlánabb mint
oroszlán:
Néki hordja. Igy teszen ő, helyről-helyre
kóborolván;
Aki ránéz, más emberre nem kivánhat nézni osztán.
Szenvedéseinek sorja engem, idegen
létemre,
Meghatott egész valómban maga, sorsa, bús szerelme.
Mit
nem tűrt, ki nem mondhatja saját boldogtalan nyelve
Szerelmétől s
attól, hogy őt nem láthatja, meg van ölve.
Vándorol megállás nélkül mint a hold
bolyong az egen;
Ama lovon, melyet adtál, ül, le sem száll róla
igen.
Fut mint félős állat onnan, ahol ember vagyon jelen -
Jaj
annak, ki tőle válik s jaj, ha rágondolok, nekem!
Ezt az ifjút, aki élve ássa önmagának
sírját,
Megsajnáltuk én is, ők is, akik én szívemet bírják.
Engem
küldtek, kutassam a földön, tengereken írját:
Megtértem s a
fölségeket láttam, szemeik kisírták.
Elhagyám királyom, bús volt, engedé magát
haragnak:
Elhagyám a hadsereget, noha jajszóval
marasztnak;
Titkon mentem el, sokáig könyem áradott
ugyancsak:
Mostan járom a világot, írjére hogy rábukkanjak.
Ő mondá el multadat, ő véled testvérlábon
voltát;
Most itt vagyok s látlak téged: hőst, minden nyelv
magasztaltát.
Hogy leljem föl azt az eltünt égi napot? Tanácsolj
hát.
Aki orcád nézi, csakis szánja azt, ki téged nem lát.«
Itt Pridon felelve szól az ifjúnak,
beszélgetőznek.
Egyaránt oly ékesszólók: kérdezni, felelni
győznek.
Szívük el van szontyolodva, sírnak, multakon
időznek,
Rózsáikat ellankasztó könyeik mint kútból jőnek.
Künn a sereg: a nagy sírás kihallatszik
őhozzájok,
Elhajítják turbánjokat, megvérezik két orcájok.
Pridon
sír, nagy fennhangon sír: hét éve, hogy nincs itt nálok.
»Oh
jaj, késedelmes élet, te hazudozó, te álnok!«
Sír: »Hogyan
dicsérjelek, oh te sehogy le nem írható!
Kétségbeesettek napja,
világ fényét meghaladó!
Közelséged boldogító, lelket, életet
megadó,
Mennybeli világosság vagy, éltető és megnyugtató.
Mikor eltávoztál innen, meguntuk az
életet mi.
Bár te rám se gondolsz tán, én el nem tudtalak
feledni.
Néked tán öröm, de nékem gyász, hogy nem tudsz nálam
lenni,
Nélküled az élet veszve, s az egész világ egy - semmi!«
Szépen szólott, kellemesen
Pridon, eme szókat ejtve.
Csillapodtak; csöndesség volt, ének a
szót nem követte.
Szemlélőit Avthandilnak kecse, bája
megbüvölte:
Szeme tintából való tó, agátszegély körülötte.
Beléptek a várba, itt egy
pompás nagy palotát értek:
Ami csak kell országlásra, volt is
abban, de tömérdek.
Csinos öltözetű szolgák rendben ottan
sereglének,
Avthandil úgy elbájolta: alélt szívükben a lélek.
Hát betértek. Nagygyülésen
együtt vannak, nem magokban:
Főméltóságok eleje, tízszer tíz van
meghivottban.
Ezek ketten együtt ülnek, szépségük
kimondhatatlan,
Rubin-márvány orcáikon hol szati,[15]
hol kristálydísz van.
Ülnek vala, nagy keif
lett, a bort sokszorozva önték.
Avthandilt,
valamiképen szülék szülőt, úgy tekinték.
Verseket ajánlnak,
szépet, drágát, ujra ujat mindég;
De aki ez ifjút látja: érzi,
önszive hogy mint ég.
Aznap ettek-ittak, telt a
főurak e lakomája.
Jött a reggel, Avthandilt ott fürdő s drága
köntös várja;
Sok ezernyi drakhma ára öltözetet raknak
rája,
Övet, melynek nincsen ára, övezének derekára.
Itt az ifjú, bár nagyon nincs maradása,
pár napot tölt;
Pridonnal kimegy vadászni, más mulatságban se
böjtölt.
Mindent, mi elejbe került, közel s távol egyiránt
ölt:
Lövésein a lövészek szíve ámulattal eltölt.
»Hallgasd meg, amit
jelentek, mondja végtére Pridonnak:
Én akár halálos holtig itt
időzzek; ámde vannak
Más ügyeim s érkezésem tovább nincs,
boldogtalannak;
Útam hosszú, dolgom sürgős, késedelem árthat
annak.
Igaza van, aki sír, ha elkövetkezik te
tőled;
Ámde nincs maradhatnékom, míg ide benn más tűz
fölvet.
Utas embert, késlekedőt, nagy veszedelem kerülget -
Most
mutasd meg lenn a parton: hol láttad az eltünt hölgyet?«
Szól Pridon: »Egy szót sem ejtek
útad elé nehézségül;
Jól tudom, idő hiján vagy s hogy szivedben
milyen ék ül.
Menj Isten hirével s lássad ellenségid rongy
izékül!
Ámde mondd nekem: hogy éljek már ezután nálad nélkül?
Egyet mondok: nem engedlek útra egyedűl
magadat,
Embereket adok, légyen közelletben, kezed
alatt;
Fegyvert, életre valókat: öszvért, lovat, mindezt
fogadd;
Mert megbánod, s rubinorcád fölszántja majd könyáradat.«
Ad melléje négy rabszolgát, hűt és
szíveset, azontul
Teljes hadi öltözetet, amely tündököl
aranytul,
Hatvan véka vert aranyat, költségire, kezdve
mosttul,
Alája tüzes paripát, minden nyeregszerszámostul.
Fölrakják a mindenféle
holmit egy erős öszvérre,
Pridon szintén lóra ül, hogy egy
darabig elkisérje;
Most az elválásnak kínja nehezedvén ő
szivére,
Szól: »Míg a nap el nem hágy, hej! nem is
gondolunk a télre.«
Jött a búcsú pillanata, köz
szomoruság okául,
Csődül a nép, mind aki csak aranyat, gyümölcsöt
árul;
Azt vélhetnéd: égzengés tán, kiabálásuk zajárul,
Szólnak:
»Távozik a nap, ma örömnek szivünk bezárul!«
Elhagyták a várost, mentek, míg a parthoz
nem jutottak,
Azon helyre, ahol föltűnt a ladik s a hölgy
Pridonnak.
Itt sokáig keseregnek, könnyet a fövenyre
ontnak;
Pridon szól esetéről a fénynek, amaz elcsukottnak:
»Ide hozta két rabszolga csónakon a
fényes napot,
Fehér foga, rubint arca, fekete szeme
ragyogott;
Megsarkantyuztam lovam, hogy kard vagy kar küzd érte
legott;
Megláttak, futottak tőlem, a hajócska szárnyra kapott.«
Körülveszik egymást, könyjük
többszörösen kitör és dől,
Ölelkeznek, a parázs benn lángra gyúl
ez öleléstől,
Válnak, elválhatatlanúl: testvérekűl esküdvén
föl;
Pridon marad, megy az ifjú, termetével, mely ölvén öl.
XXVIII.
Avthandil
távozik Pridontól, hogy Nesztán Daredsánt keresse.
Megy siralmával, de naphoz hasonlón, az
ifju ember.
Thinathinra gondol, szívét megujítja ím ezen
szer;
Szól: »Haj, messzi estem tőled, a gonosz sors
kegyetlen ver!
Nálad van sebemnek írje, meggyógyítsz majd avval
egyszer.
Mily iszonyú mérgek heve forr szivemben
szüntelenül;
Mért hogy sziklatestben szívül három darab kavics
nem ül!
Akkor szerelemnek nyila nem sebezne meg itt belül;
Te
vagy, a kiért e méreg életem közé elegyül.«
Avthandil a négy szolgával ment a parton,
s míglen ott járt,
Egyengette nagy erővel Tariel ügyének
utját,
Éjjel-nappal keseregve ontá könyjeinek kutját;
Szalma e
világ előtte, nem nyom egy szál szalma súlyát.
Akit ér a tengerparton, kikérdezi,
előfogja,
Száz nap megyen így tapogva, utat, ösvényt
tudakolva.
Egy hegyet im érnek, látják: kinccsel sok teve
rakodva,
Egy karaván vesztegelt a parton, bajban, fennakadva.
Rengeteg nagy karavánnal, véghetetlen
sokan voltak,
Nincs maradás, sem utazás, ezért búsak,
lehangoltak.
Üdvözli az ifju őket, szálemmel ők
válaszoltak;
Kérdi: »Hej, ti kereskedők, kik vagytok?«
Felelve, szóltak.
Uszen volt a karavánnak feje, bölcsnek
hírében áll:
Egész verset szaval, bókol, mindent a mi szokás
csinál.
Akkor szól: »Oh nap és élet, nekünk boldogságot
hozál,
Elmondjuk mi esetünket s dolgunkat, csak közénk leszállj.«
Száll le, s az szól: »Mi bagdadi
kereskedők vagyunk, hitben
Mahomednek követői, - bornemiszák
mindétiglen -
Ama tengerparti király városába mennénk
innen,
Érték velünk tenger, kincs van, melynek szeri-száma
nincsen.
Itt a parton megleltünk egy embert, nem
volt benne lélek,
Segitettük, míg beszédje vissza nem tért ő
nyelvének.
Kérdeztük: »»Ki vagy hej, útas, mi
járatban? mondd meg, kérlek.««
Szólt: »Ha utra
kelnétek, hát meghaltok, bár én még élek.«
Mondja: »Egyiptomból jöttünk,
számos őrrel, egy karaván,
Teméntelen kinccsel rakva; szálltunk
tengerre azután,
Kalózok megöltek, hegyes jávorfát hajónkba
furván.
Mind meghaltak; nem tom, ide hogy kerültem kurtán,
furcsán.«
Hej, oroszlán és nap, ime: ezért van,
hogy vesztegelünk;
Rettenetes kárunk nézve, visszafordulni se
merünk;
Tengeren megölnek, oh jaj! hadakozás nem kenyerünk:
Se
be, se ki semmi mód, a sok vitából mit se nyerünk«.
Szólt az ifju: »Bús ember csak
magát csalja esztelenül;
Bármely dolgot küld az ég rá, semmikép
meg nem menekül;
Pártul foglak benneteket, járva ügyetekben
elül;
S ha valaki bánt, azt kardom nem hagyja fenyitetlenül.«
Nagy örömtől a karaván szinte nem tud
hova lenni.
Mondja: »Ez a jó hős, nem mi, meg nem félemíti
semmi;
Reménysége van magában, hát maradjunk csöndesen mi.«
Ültek
immár a hajóra s kezdtek partközelben menni.
Szép idő volt, az utazás baj nélkül ment
ilyenformán.
Avthandil vezérli őket, hősi szíve volt a
kormány.
Föltünt egy kalózhajó, nagy hosszú lobogóját hordván;
E
hajónak, más hajókat szétvetni, cölöp van orrán.
Jöttek ordítva, üvöltve, kürtöt fujva
harcra készen.
Nagy haduktól a karaván odavolt biz itt
egészen.
Szólt az ifjú: »Nincs mit félni, hadd hősködjenek
merészen;
Vagy megölöm őket mind, vagy ez a nap halálom lészen.
Végzet ellen úgysem tesznek bennem kárt,
legyen akármi.
És ha végzet, hogy ne éljek, át fognak a dárdák
járni;
Akkor sem vár-, sem baráttól, sem testvértől nincs mit
várni.
Aki tudja ezt, mint én, az bátran fog helyén megállni.
Ti kereskedők, a harcot nem ismerő
szerzet, gyáva,
Bujjatok nyilaik elől, minden ajtót rátok
zárva;
Nézzétek csak, oroszláni karjaimnak mily csatája
Folyik
majd a kalózhajón és a vérnek mily dandárja.«
Testét páncéllal befödve, mint egy párduc
olyan volt ott.
Fél kezében nagy erővel tart vala egy vas
dorongot;
Megállt a hajónak orrán, félelemtől nem szorongott,
Ő,
ki szemmel minden nézőt, ellenséget karddal rontott.
A kalózhad ordít, hangja nem szünik egy
pillanatra,
Szembe szegeződnek éllel, amely a cölöpöt
tartja;
Félelmetlen a hajónak orrán áll az ifju, s rajta!
Rúddal
széttöri az éket, nem remeg oroszlán karja.
Itt lecsap a hadra s kezdi mint gödölyét
ölni rendre,
Kit a tengerbe taszítva, kit hajóban
elrekkentve;
Hányja egymásra, kilencet nyolcra, nyolcat a
kilencre.
Aki még él, megbuvik a holtak között, hangját rejtve.
Megvolt, melyet szívük várt, a diadal.
Még némely szentül
Fogadkozva esd: »Hitedre, csak ne fossz
meg életemtül!«
Nem öli meg, foglyul ejti, aki megmarada
testül,
Mondván apostoli szóval: »Ijedelem szerelmet szül.«
Ne kérkedj erőddel, ember, ne szállj mint
a részeg sikra,
Isten pártfogása nélkül hatalmaddal nem mégy
sokra;
Ime, roppant szálfákon győz, meggyujtván, parányi
szikra;
Isten akit véd, ha érné bot vagy kard: ezt elhasitja.
Itt Avthandil kincset annyit lát, hogy a
felét sokallná,
Itt hajót hajóhoz köttet, a karavánt hívja
hozzá.
Uszen nézi vígan, boldog, magát annak hogyne vallná,
S
őt, a páratlant dicsérve, áldva hogyne magasztalná!
Ezer nyelvet kéne bírni, Avthandilt
magasztalnia.
Ki sem tudják mondani, mily szép volt mint a
harcnak fia.
»Dicsőség, uristen, néked!« zengedez már
mindannyia,
»Napsugár föd, bús éjünkre fénynek kellett
hasadnia.«
Körülfogják, átölelik fejét, képét,
lábát, kezét;
Gyönyörű volt, nincs oly szépség, amely fölülmulná
ezét:
- Látása egy bölcs embernek végkép elveheti eszét
-
»Megmentettél, elhárítád fejünkről a szörnyű veszélyt.«
Szól: »Istennek, alkotónknak,
gyöngék gyámolának hála,
Mindent egyes-egyedűl csak égi ereje
csinála,
Minden, ami el van rejtve, föl leszen derítve nála.
Okos
ember elsőbben is őtet dicsőíti, áldja.
Nagy veszélytől megmentőtök egyedűl az
uristen volt.
Én, mi vagyok én, egy porszem, egymagamtól mit
tettem volt?
Most megöltem ellenségtek, szavamat betöltöttem -
szólt -
És enyém a bárka s kincse, mint jutalom s érdemlett
zsold.«
Szép dolog, ha egy derék hős megnyeri az
ütközetet
S víg barátai körében ül, akiket szívből szeret.
Hogy'
dicséri, áldja minden, az is, aki semmit se tett;
S ha sebekkel
van diszítve, hogy evődnek ezek felett!
A kalózhajót még eznap átkutatják, nem ám
holnap;
Mennyi kincs van ott dugaszban, annyit össze nem
számolnak!
Hajójukra viszik terhét, mindent oda áthurcolnak,
S
ott hagyják azt, fölégetvén, ne maradjon fájából mag.
Avthandilhoz megy Uszen, a karaván e
szóval küldte:
»Általad vagyunk erősek, máskép gyávaságra
szülve;
Tied mindenünk, amink van, fogadd minden szó nélkül
te.
Amit adsz, kegyelem tőled; ím itt várunk egybegyülve.«
Szólt az ifju: »Testvéreim,
mindjárt megmondám s ujonan
Mondom, meghallgatott Isten
szenvedésitek napiban;
Ő tartott meg, mi vagyok én, büszkeségre
okom mi van!
Mit kivántok tőlem még? Im itt vagyok én, meg a
lovam.
Kincsre minek áhitoznám folytonosan
többre, sokra?
Otthon való kincseim hisz mérhetetlenűl nagyok
ma.
Mit tegyek a tietekkel, s mért? Csak utitárs vagyok, la;
Más
vidéken más veszély vár, fogok más föladatokba.
Eme roppant kincsen, melyhez most
juttatott egy vitéz tett,
Osztozzatok tetszés szerint, nem bánom:
ki milyen részt vett;
Tőletek csak egyet kérek: segitést, nem oly
nehéz tett,
Ügyem lészen köztetek, mely magam eltitkolni késztet.
Ne mondjátok, míg ideje nincs, hogy nem
vagyok uratok;
Mondjátok csak mindenütt: »Ez vezetőnk«,
bár ifju vagyok;
Én kalmári köntöst öltök, kalmárságot
folytatgatok,
Testvériségünk nevére: bizalmatokban maradok!«
Földerűl a karaván e rendkivűli
eseményre;
Hozzá mennek, tisztelkedve mondják: »Mindnyájunk
reménye,
- Néked adjuk mindenünket, tied legyen kedvre, kényre
-
Szolgáljuk őt, kinek képe különb, mint a napnak fénye.«
Tovább mentek, utazgattak, nem vala ok
sietelni;
Szép idő került, így úton kellemetes volt
hetelni;
Nagyra voltak Avthandillal, nem tudtak vele betelni,
Ez
a gyöngy, az ifju ember, kezdte őket elbüvölni.
XXIX.
Avthandil
megérkezik Gulansáróba, miután partraszállott volt.
Elhagyják a tengert, megy most Avthandil
deli alakja.
Ott a város, körülötte sűrü kertek zöld
szalagja,
Idegen virág virít sok, szebbnél szebb
szinárnyalatba.
Emez ország szépségeit hogy értenéd meg szavakba!
Kötik a hajót kötélre, háromra, e kertek
alatt.
Avthandil egy széken ül, az öltözete kalmárt mutat.
Jönnek
mind a vásárosok, hoznak ezüstöt, aranyat.
Itt az ifjú
kalmárkodik, ad-vesz és így rejtve marad.
Jött a kertész, ama kertből, s nagy vala
gyönyörüsége,
Látván ezt az ifju embert, kinek képén sugár
ége.
Avthandil az embert hívja, beszélgetölődzik véle:
»Ki
vagy, honnan, mely királynak vagyon itt királyi széke?
Mondd el töviről hegyire, így beszél az
ifju ennek,
Milyen érték itt kelendő, olcsóságot mit
szeretnek?«
- »Látom, felel, orcáidon fényit magának
a mennynek,
Elmondom amit tudok mind, hazugságot nem jelentek.
Ez a Tengerparti Ország mintegy tíz
hónapi járó,
Fővárossa - minden széppel telisteli -
Gulansáró,
Minden kincset, mely hajóval tengeren jön, ide
váró;
Melikh Surchav, a király dús, könyörülő, igazán jó.
Hozzánk jövén, még a vén is megfiatalodik
szépen:
Ital, öröm, ének tart itt folytonosan,
egyvégtében;
Virágaink minden színben nyiladoznak nyárban,
télben;
Aki ösmer, megirigyel, noha ellenségünk légyen.
Jobb helyet üzérkedésre, mint ez, csak
tudatlan áhit:
Adnak-vesznek, nyernek itten és veszítnek
óriásit;
Egy hó alatt gazdag lehetsz s másutt megvehetsz
akárkit;
Semmitelenekből lesznek egy év alatt jó gazdák itt.
Én kertész vagyok Uszennél, a kereskedők
feje ő;
Hogy milyen szokási vagynak, azt is hadd beszélem elő:
Ez
a kert is lám az övé, ahol most vagy vesztegelő;
Ami legszebb
árúd lészen, nékie mutasd legelő.
Nagy üzérek ajándékkal elsőbben is hozzá
mennek,
Hadd lássa: mijük van, árrul szó sincs, a
fejedelemnek
Jut a legjava, s az árát megkapják azonnal
ennek,
Azután szabad a vásár, semmi gondja rá Uszennek.
Te is jó lessz, legelsőbben hogyha
tisztelkedel nála;
Tisztjeivel néked hogy a legjobb helyet
kicsinálja.
Mostan nincs itt, csak beszéllek róla, pedig mit
használ a!
De kötelez mindenkit e látogatásnak szabálya.
Felesége, Fatman Khatun odahaza van most
épen;
Bőkezű egy vendéglátó, kedves, vonzó mindenképen;
Majd
jelentem jöttödet, hogy mint magáét úgy gedéljen.
Nappal menj a
városba és fogadj embert, hogy kisérjen.«
Szól Avthandil: »Eredj hát és tégy,
amikép te gondolod.«
Fut a kertész, víg, mellére a verejték
alácsorog,
Megjelentette Khatunnak: »Ime, Hold, mit
ujságolok:
Egy ifju fog jönni, aki mint igazi nap mosolyog!
Valami üzér lehet, nagy karavánnak
parancsolva;
Sugár ciprushoz hasonlít meg a hetednapos
holdra.
Szép maga és szép ruhája; fején bíborturbán volt, a
Helyi
dolgokat s a cikkek árát tőlem tudakolta.«
Fatman Khatun örül nagyban, tíz rabot
előre bocsát:
Karavánszerályba hozzák holmiját és kedves
magát!
Akkor jött a rózsaképü, márványarcú
kristály-agát,
Szemlélőit bűbáj fogja: valót látnak-e vagy
csodát?
Szólnak a harangok, gyűl a város népe
mindenfelül:
»Menjünk, lássuk mindannyian!« ez a
jelszó csak egyedül.
Van, ki lelkesedik roppant; van, ki ájultan
leterül -
Nők utálják férjüket, s a férfiakban az epe gyűl.
XXX.
Avthandil
látogatása Fatmannál.
Miként fogadja Fatman s miként örül.
Fatman, Uszen felesége, ajtaja előtt
fogadja,
Köszönti örömmel őtet, nagy örömét megmutatja.
Belépnek
a házba, ottan üldögélnek, jól mulatva:
Fatman Khatunt ez a
vendég boldogítja, nem untatja.
Fatman Khatun szép volt, tüzes, noha már
nem ifju leány,
Elragadó barna fajta, piros pozsgás arc, nem
sovány;
Bomlik költők, regős, dallos emberek és jó bor
után,
Izlés áradt el magán s a rajta levő remek ruhán.
Fatman Khatuntól ez az éj kellemesen múlt
felette:
Szép ajándékot az ifjú hozván, azt igen szerette.
Fatman
bizony kedvességét soha el nem veszítette;
Ettek-ittak, haza ím
az ifjút csak az éj vetette.
Másnap reggel minden árút megjelölget
előtárva;
Szebbjét a királynak küldi, árát illendőt
csinálva.
»Vigyétek« - az árusokat utasítja - »föl
a várba,
S adjatok el mindent, - mondá - ahogy tetszik, olyan
árba.«
Kalmármezben, s nem övében, jár az ifju,
fordul-térül;
Hol ő Fatmant híja meg, hol Fatman látja őt
vendégül.
Sűlve-főve együtt vannak, nem búsan a sok
beszédtül;
Fatman nem tud ő nélküle meglenni, mint napfény
nélkül.
XXXI.
Fatman
beleszeret Avthandilba és levelet ír hozzá.
Jobb a nőtől lenni távol, mint
elbájoltatni tőle.
Megcsal, szenvedélye bennünk szenvedélynek
fölkeltője;
De hamar elárul, adván emléket örök időre -
Hát
akinek titka vagyon, sohse kell azt bízni nőre.
Fatman Khatunnak szivében kívánság gyúl
Avthandilra,
Nőttön nő szerelme, lángját minden nap nagyobbra
szítja;
Rejtegeti, ámde búját rejteni sehogyse bírja.
»Mit
tegyek, mi lesz velem már?« hajtogatja egyre, sírva.
»Szóljak - jaj, ha megharagszik, és
majd ránéznem se lehet!
Ne szóljak - hogy' állom meg, hisz
nem birom ki e tüzeket.
Szólok: s meghalok, vagy élek, kettő
közűl egy az eset;
Orvos sem tud gyógyítani baja-nem-mondó
beteget.«
Irja ifjához levelét, nagy erejével a
szónak,
Szerelméről s ennek dúló kínjairól panaszlónak;
Oly
levelet, hogy a szíve reszkessen az olvasónak,
Okiratot, melyet
nézni és nem összetépni szoknak:
XXXII.
Fatman
levele Avthandilhoz, szerelméről írott.
»Oh nap, akit nappá lenni alkotott
a mindenható!
Szenved, örömét felejti, a ki lát: a szegény
bohó;
Aki hozzád közeledik, megég, tűz emészti mohó,
Nap
gyanánt reád tekintni édes, magasztalni való.
Beléd szeret, a ki rád néz s érted
ájuldozva remeg.
Rózsaszál, csoda hogy rajtad fülemilék nem
zengenek!
Szépséged virágokat veszt: már enyéim
veszengenek;
Végem van, ha sugaraid énreám nem derengenek!
Isten a tanúm, mint félek, hogy ezt meg
is mondja szavam;
De mit tegyek boldogtalan, hisz nyugodalmam
odavan!
Fekete szemednek tőrét nem állja ki huzamosan
Szívem;
segítsd meg, ha lehet, vagy veszedelembe rohan!
Valameddig e levélre tőled meg nem jön a
válasz,
Melyből tudjam: akinek ment, engemet halálra szán
az,
Addig lehelek, szivemben addig él a kín; most válassz:
Mit
fogsz itélni felőlem, élet lessz-e, vagy halál az?«
Fatman Khatun elküldi az ifjunak irott
levelet,
Ez olvassa mint szülő- vagy nőtestvértől amely
eredt.
»Látszik, - mondja - nem ösmeri én szerelmetes
szivemet;
Ahhoz, akit szeretek, őt még hasonlítni se lehet.
Mi köze a hollónak a rózsához, mire megy
vele?
De a rózsán nem dalolt még édesen a fülemile.
Érdektelen
az egész ügy, csupa hiu terefere -
Mit nem beszél, mit nem dadog,
mit ér az egész levele!«
Ilyen véleményre jutott ő szivében; de
azonban
Mondja később: »Senki nálad nem segíthet rajtam
jobban.
Hát miért utaztam? Tőle, mást keresvén, csak haszon
van;
Megteszem, hogy őt fölleljem, bárha szívem nem lesz
ottan.
Hisz e nő ím itt lakozik, rengeteg sok
ember látja:
Világjáró útasoknak állomása és barátja.
Jól van,
légyen; hadd tárjon föl mindent, ami szívem bántja;
Mond valamit
tán, ki tudja! s megjutalmaz véle, hátha.
Asszony akibe szerelmes, annak teljes
szívvel kedvez,
S akkor szégyen s becstelenség ő rá nézve semmi
sem lesz;
Mindent, amit tud, az elmond, minden titkot az
leleplez:
Jobb, követem, míg nem érek titkom iránt győzelemhez.
Senki - úgymond - semmit sem tesz Sorsnak
szófogadatlanúl;
Akkor aztán vágyaival várakozni kiki tanúl.
Az
élet: homály; a ki benn nem vigyáz jól, járhat balul,
Bármi van
is a kosárban, eltűn onnét látatlanúl.«
XXXIII.
Avthandil
levele, kit Fatmannak íra feleletűl.
»Irtál, - olvastam leveled, amely
énnekem hizeleg;
Előmbe siettél: mert én tőled még jobban
tüzelek.
Vágyol, s én is vágyom: rögtön jutunk egymáshoz közelebb
-
A találkozás dicső, ha kettőt egy érzés tüze lep.«
Nem mondom el, nem is tudnám, Fatman
mennyire megörül:
»Elég volt, hogy nálad nélkül - írja -
könyem mindegyre dül;
Most előtted fogok lenni, itthon megtalálsz
egyedül:
Siess látni, éj jöttével jöjj magad is gyönyörömül!«
_.
Ez éjjel az ifju, mikor a levelet
megkapta volt,
Elindula: szembe véle izenettel új rab
loholt:
»Nem vagyok ma éjre kész; a látogatást későbbre
told!«
Megsértődött; nem ment vissza, mondván: »Ugyan,
mit nem koholt?«
Meg van híva: nem megy vissza, leizenés
ellenébe.
Fatman otthon ül s busul. Mint szálfa, Avthandil
belépe.
Látja bús voltát a nőnek mindjárt, amint jő elébe,
Habár
nem mutatja, félve s tetszését kinyerni égve.
Leülnek, van ölelés, van édes öröm.
Egyszerre csak
Megjelen az ajtóban egy derék szép szál
férfialak;
Belép, sarkában egy rab jön, kardot, pajzsot elszed,
lerak;
Döbben, áll, néz Avthandilra: ím az útban sziklafalak.
Fatman mikor rátekintett, rémültében
reszketett ő;
Az csak nézte ámulva, mily édesen feküdt a
kettő.
Azután szólt: »Nem gátollak, kurva, félszedet
felejtő;
Lesz még nappal, e legényért búbánatba téged ejtő!
Igy teszel rima, cemende, csúffá! Rajtam
ezt miveled!
Holnap meglesz majd a válasz: tettedért jutalmad
leled.
Tenmagaddal falatom fel magzataidat, teveled;
S ha nem:
köpj a szakállamba s tartsd bolondnak a nevemet!«
Igy szól, bajuszát pödörve s már az ajtón
künn is vagyon.
Fatman főbe veri magát, arcát tépi, hogy
siralom;
Szép szeméből könyét ontja mint a kút, ha foly
szabadon,
Kiált: »Dobjatok követ rám, jöjj hát, verj meg,
kövezz agyon!
Jaj, megöltem férjemet, jaj, elvesztém
kis gyermekeim!
Tolvajkézen mindenem, a legislegszebb
ékköveim;
Elhagyott szeretőm miatt szüleim, fiam mind oda im;
Oh
jaj, életem, micsoda rettenet vár, micsoda kin!«
Avthandil ezt hallja vala, mélyen
megdöbbenve; szóla:
»Mi bajod hát, mit beszélsz, mi e nagy
gyásznak okozója?
Mit fenyeget ez az ember, mily hibádért?
Beszélj róla!
Csillapodjál; mondd: ki ő s mi rajtad
keresnivalója?«
Szól az asszony, »Ah, oroszlán,
elvette a sok köny eszem;
Nem szólhatok a dologról, ne is
kérdezz; saját kezem
Gyilkolta le gyermekemet, s a gyönyörtől is
elesem!
Megöltem magam, megölt az irántad való szerelem.
Nem tesz szájára lakatot ilyen ember. Ily
komiszra,
Ily eszelős ördögre, ily bolondra van titkom
bízva!
Mért hívtalak vesztemre, vagy mért szívtam oly későn
vissza!
Nincs orvosság ő ellene, aki maga vérét issza.
Kettő közűl egyet tégy: menj, pillanatig
sem időzve,
Öld meg titkon ezt az embert, még az éjjel öld meg őt
te!
Ments meg engem s házam népét a haláltól!
Visszajőve,
Megtudsz mindent: elmondom, hogy mért vagyok most így
megölve.
S ha nem: rakd meg még az éjjel szamaraid
cikkeiddel,
Fuss karavánszerályomból, mindenedet rögtön vidd
el!
Ez, ha fölmehet a várba, tereád is vészt hoz, hidd el,
S
engem fiaim husával etet meg és úgy veszít el.«
Avthandil, a félelmetlen, bátor, ennek
hallatára
Fölkel, fogja buzogányát - szép a hős lélek,
hiába!
»Meg nem tudni: mi van ebben, - szól - csak nem
leszek oly kába.«
(Ne véld, hogy van még egy ilyen;
senkisem léphet nyomába!)
Mondja Fatmannak: »Egy embert adj
az útra, kíséretnek,
Ő vezessen, nem szorulok senkire, hogy végit
vessek:
Nem úgy nézem ezt az embert, nem áll én előttem ez
meg.
Majd elmondom, mit végeztem; maradj addig szépen veszteg.«
Kalauzúl, kíséretűl kívánt szolgát ada
vele;
Súgja néki: »Minthogy kész vagy eloltani tüzem, -
gyere,
Mihelyt vígasztalásomra őt megölted, visszafele,
S hozd
el gyürűsujját: legyen eltávolításnak jele.«
Avthandil a városon át megy félsz nélkül,
ki a partra,
Tengerparton állt a ház, zöld és vörös kövekből
rakva;
Kívülről csinos palota, sok-sok erkély végig rajta,
Benne
roppant gazdagság és szépség mindenféle fajta.
A kalauz elkísérte Avthandilt, a
fényeskedőt:
»Im a kerested palota, - szól mély hangján -
nézd e tetőt,
- Mutatja - mely átellenben itt van épp a szemed
előtt;
Mostan fekve s alva ott lenn, avvagy ülve leled fel őt.«
A kapuba alszik vele két őre a rossz
embernek,
Halkan oda mén az ifjú, s mielőtt üvöltözhetnek,
Kapja
őket kézzel kupán, életükkel készen lettek:
Fejet fejjel
kókányolván, velőt hajjal így kever meg.
XXXIV.
Itt
Avthandil megöli Csacsnagirt és két őrét.
Az az ifjú ágyában hált egyedűl, szilaj
szivével:
Avthandil erős alakja belép hozzá, véres kézzel;
Percet
sem hagy, öli orvúl, fölérni se hagyja ésszel:
Megragadja,
földhöz vágja, tőrrel oltja életét el.
Barátúl nap, ellenségnek mint vadállat
retteneti, -
Gyürüsujját lemetszvén, a testet ablakon
kiveti:
Tengerre nyilott az ablak, ott a homok hengergeti,
Nem
akadt a számára sír, nem egy lyuk a földbe neki.
Nem hallatszott el sehová nesztelenül
történt holta.
Visszament az édes rózsa, mintha mi se történt
volna.
Én bizony csodálkozom; hisz ennek vérét szinte lopta!
Azon
útat, melyen jött volt, újra végigvándorolta.
Fatmanhoz belép az ifju, ez a kedves
nap-oroszlán,
Szól: »Megöltem; nem örűl az többé napnak
hajnalodtán.
Szolgád is tanú, csak vedd ki esküjét. Meg itt van
osztán
Gyűrüs ujja s véres tőröm, mellyel életét kioltám.
De most szólj, mit is beszéltél, mért
valál oly félelemben,
Mivel rémített ez ember? Nagy a kiváncsiság
bennem.«
Fatman térdre borúl: »Orcád pillantását nem
érdemlem,
Sérült szívem immár ép lett, immár semmi nem sért
engem.
Magam és Uszen ujonnan születtünk ma,
gyermekestül.
Hogy dicsőítsünk, oroszlán, megmentőnket
rémülettül?!
Vérünk omlott volna bizton; most ím megmentettél
ettül.
Mindent elmondok előrül, hallgass meg mint figyelmes fül.«
XXXV.
Fatman
elbeszélése Nesztán Daredsánról Avthandil előtt.
»Szokása e városnak, hogy Navroz
napja szép ünnepén
Kalmár ember mitsem árul, útazásra senkise
mén:
Díszbe öltözünk, magunkat csinosítjuk - boldog, szegény,
A
királyi palotában eznap fényes lakzi levén.
Minket, nagykereskedőkűl, ajándék adónkat
hozva,
Fogadnak a palotában; a király azt viszonozza.
Tíz nap
nincsen a zenének, lant szavának vége-hossza,
Téreken dal-,
rugólabda-, lódobogásnak khaossza.
Férjem Uszen megy a várba
nagykereskedőink élén,
Nőiket magam kisérem, nem kivánok más
segélyt én.
Királyunk előtt ki mit hoz, ajándékaink
letévén,
Mulatunk a várban s vissza vígan térünk éjnek éjén.
Jött a Navroz, ajándékkal a király elébe
gyültünk,
Átadtuk s viszont; ő nékünk és mi ő neki
örültünk.
Idejében, amint illik, vidáman hazakerültünk,
Csupa
városbeli; nálam, mulatni tovább, leültünk.
Kimegyek a kertbe, - mondok - szép az
éjjel, sétára von:
Hölgyeim velem viszem, mert vigyázni kell
rájok nagyon.
Édes hangon énekelve kísérgetnek oldalamon;
Én
is vígan mint egy gyermek dalolok, hisz ünnep vagyon.
Itt a kertnek fái között van egy formás,
szép magas lak,
Messzi tengerre kilátást nyit az emeleti
ablak:
Ide hozom hölgyeimet, akik velem sétálgatnak,
Megujitjuk
víg lakzinkat, örömére a nagy napnak.
Nyájas nővérül vigyáztam a kereskedők
nejére.
Ittunk - s ok nélkül, nem is tom: mért, oly fásultság
elére.
Vendégeim búcsuzkodtak, mintegy távozás jelére -
Egyedül
valék, különös mélabú szivembe tére.
Kinyitom az ablakot és nézek ki, a tenger
tája
Tán elűzi mélabúm; hát azért néztem ki reája.
Látom,
messze valami kis tárgy uszik, a tengert járja -
Mi lehet, madár
vagy állat, vagy mi az Isten csodája?
Messziről nem ismerém föl, közelébb jön:
hát egy ladik;
Két ember, fekete szín test, fekete arc,
iparkodik
Partra szállni alattomban; csak fejöket látni s
alig.
Kikötöttek; csodálkoztam, milyen különös valakik.
Földre húzták a ladikot, letették a kert
alatt la;
Nézelődtek köröskörül: nem csipik-e vajjon rajta.
Nem
láttak sehol egy élőt, semmi meg nem riasztotta;
Én néztem
lakomból titkon, lélekzetem visszafojtva.
Kiemeltek a ladikból valamit, egy
kosárbelit,
Fölnyitották: egy leány volt, amint néztem: idegen
itt;
Fején turbán volt fekete, zöldnek láttam öltözetit.
A nap
már elég gyönyörü, hogyha ő hozzá - közelit!
Felém fordult a leány, és fény derült a
tájra menten,
Arcának világossága uralkodik földön,
mennyen.
Becsuktam szemem mint naptól - ki nézhetné szemtül
szemben?
Becsuktam az ablakot is, ők nem vettek észre engem.
Szólítok négy rabszolgámat, azonnal
előttem vannak,
Mutatom: »E feketéknél képmása van, ni! a
napnak;
Menjetek le titkon, halkan, szeliden, hogy zajt ne
halljak;
Adjátok meg, ha eladó, akármilyen árát szabnak.
Ha nem adják, ne adjátok; fogjátok meg,
üssétek le;
Hozzátok e holdat hozzám, iparkodjatok,
sietve!«
Emberim leszálltak titkon, ott termettek lopva,
rejtve,
Kezdtek alkudni: nem adják, nincs a füstösöknek kedve.
Én kiállok ablakomba s megértvén, hogy
nincsen ára,
Lekiáltok: »Öljétek meg!« Rajtuk ütnek,
fejbe vágva.
Tengerbe dobálják őket, a leányt pedig
vigyázva
Hozzák, sürgetem: »Hamar, a tengerpartról be a
házba!«
Mit mondjak magasztalásúl? Szépségénél
nincs finomabb;
Esküszöm: a nap egyedül ő, mellette nem nap a
nap!
Ki tudná lefesteni őt, sugarát, mely a hova csap,
Éget,
miként engem; mert nap, amaz égi napnál napabb!«
Eme szók bevégeztével arcát Fatman veri
kézzel;
Avthandil is sír, könyei buzognak melegen,
hévvel.
Elfelejtik egymást, oly nagy bánatuk az eltűnt
nővel:
Rájuk szakadt gyászfelhőbül árad könyjük özönével.
Miután így sírtak, szólt az ifjú:
»Folytasd, ne hagyd abba!«
Mondja Fatman: »Megláttam
és lettem szerelmének rabja;
Össze-vissza öleltem, hogy
belefájdult minden tagja;
Pamlagomra ültetém; szóm, lélekzetem el
volt halva.
»Ki vagy - szólék - nap, mely apa
lánya, mely tájról vezeték
Gyöngyalakod, oh Plejádok királynéja,
e feketék?«
Mit se felelt, bár szerényen tudakoztam
eredetét,
Csak könyei, miként száz kút, arcát egyre öntözgeték.
Mikor váltig faggatám őt, sok beszéddel
ostromolván,
Sírt csak annál hangosabban, édes hangon sírt,
omolván
Márvány-rubin orcájára könyfolyó, agát-csatornán.
Néztem
s majd meghalt a szívem, szomorkodtam olyanformán.
Mondja: »Téged, ki anyám vagy,
anyámnál is több vagy nékem,
Mit érdekel történetem, mi van abban
jelentékeny!
Rólam, akit elveszített végzetem, a
szerencsétlen,
Ne tudakozódjál semmit, kérlek, alkotód nevében!«
Mondok: nem jó pillanat volt, kár a
kérdést elsietni,
Türelmét is elveszejti, unalmas fog néki
lenni.
Várni kell s a kérdezésre alkalmas időt kell kilelni.
Nem
bántam e Nappal illőn; hogy' eshetett meg ilyesmi!
Elfogadtam e Napot, a szavakkal le nem
festhetőt,
Megszerettem, igyekeztem elrejteni mások
előtt;
Rejtegettem, számtalan sok függönyt raktam, elfedezőt
-
Sír-ri, vígaszt nem ismer, csak rózsaképén a könyesőt.
Elhelyeztem a naparcú, deli áloét
lakomban,
Berendeztem egyik házam, ott letettem alattomban;
Nagy
vigyázattal valék rá, senkinek egy szót se szóltam,
Rabnőt adtam
mellé s hogyha látogattam, magam voltam.
Miként mondjam csodálatos, meglepő
szokását ennek:
Hogy szemei nagy sírástól éjjel-nappal nem
pihennek.
Könyörgöm: »Vigasztalódjál!« percre
megszűn, nékem enged -
Oh jaj, oh jaj, nála nélkül nem is élek,
csak úgy tengek!
Ha beléptem, hát előtte láttam egész
könytavakat,
Tintaszeme csatornáján könyje szüntelenül
szakadt.
Szinte könnyé vált egészen, titkos bánatteher alatt
-
Már nem tudtam, mit műveljek; e csodán eszem elakadt.
Nem leltem időt, hogy kérdjem, mivel nem
szünt kesergése;
Mindig szólni kezdtem: »Ki vagy, mi tett
ilyenné?« De mégse...
Mint a vérkút, olyan volt ez áloéfa
könypergése,
Érzéketlenűl előtte nem maradhatott a kő se.
Alkalmazkodni világért nem akart: az
ágyban nem hált,
Turbánját le nem vetette, sem a köntöst, azt az
egy szált!
Feje aljáúl, igy aludt, vánkos helyett karja
szolgált;
Üggyel-bajjal, sok kéréssel bírtam rá, hogy enni
próbált.
Ezt a turbánt s ezt a köpenyt
megcsodáltam, okkal pedig:
Volt kezemben mindenféle ritka, drága
piperecikk;
Hanem erről azt se tudtam, hogyan s miből
készíthetik:
Fínom mint szövet s tömör mint amely ötvöstől
veretik.
Igy töltött el darab időt házamban e szép
ragyogvány;
Tartottam a nyilvánságtól, még a férjemnek se
mondám.
Hisz ha szólok, kiböffenti a palotán, mert bolond ám;
Hát
vigyáztam, titkon mentem oda s jöttem kiosonván.
Ámde - mondám - mire megyek szót se
szólva, egymagamban?
Honnan tudjam: mit kell tenni, hogy
segítsünk rajta nyomban?
Ha meg rájön: megöl; semmi nem marad
soká titokban.
Hogy' titkoljak oly világot, mely a napnál
fénylik jobban?
Mit használhatnék egyedűl, bár a vágyból
dúsan telnék!
Megmondom; legyen, ami lesz, s kérem Uszen
segedelmét,
Eskü alatt, hogy a titkot őrzi s nem terjeszti el
szét;
Tán csak nem fog esküt szegni, nem veszti el saját lelkét.
Uramhoz megyek, mulatunk szerelmesen,
évelődve;
»Mondanék valamit, - szóltam - csakhogy esküdj
meg előre,
Fogadd meg nagy esküszóval: senkinek se szólsz
felőle!«
Fogadta nagy esküszóval: »Csapkodják fejemet
kőbe!
Holtomiglan el nem mondom élőnek, amit
vagy mondó;
Meg nem tudja sem barát sem ellenség, se vén se
golyhó!«
Akkor mindent elmondottam Uszennek, szive nagyon
jó;
»Jer, kövess; jer s látsz valamit, ami napfényhez
hasonló!«
Fölkel, követ, a palota kapuján belépünk
én s ő;
Döbbenve megáll, szemébe süt sugara, az a fénylő.
Mondja:
»Mit mutatsz, mit látok? Közelről vagy messzünnét jő?
Az
uristen bűntessen meg, hogyha emberi test, élő!«
- »Való voltát én se tudom«
ez volt tőlem a felelet.
»Azon túl, mit néked mondtam,
semmit nem tudok egyebet.
Lássuk, én s te, kérdezzük meg: kitől
ered, ki s mi lehet?
Talán mond valamit; kérjük: ne vonja meg ezt
a kegyet.«
Hozzá mentünk nagy vigyázva, csakhogy
izire ne essünk,
Mondván: »Engedd, Nap, hogy búdnak
osztályosai lehessünk,
Néked, elhalványult holdnak orvosságodat
keressünk,
Téged, aki sáfrány lettél, megint rubinszínre
fessünk.«
Kérdeztük; de - hallotta-e, vagy sem -
válaszát nem adott,
Zárva maradt rózsaajka, gyöngysort nékünk nem
mutatott.
Haja rendetlen volt, szeme égfelé tekinte; biz
ott
Szomoruan álltunk: ime, sárkány fogta el a napot.
Kérdezzük, de feleletre sehogy sem tudjuk
szorítni;
Kedvetlen pihent a párduc - hogyan mernők
háborítni?
Ujra csak belekötöttünk, arcát köny kezdé
borítni:
»Mit tudom én, hagyjatok!« szólt; mást
annyit se, mint ez itt, ni.
Együtt ültünk véle s kedvet szomorúsággal
cseréltünk.
Amit mondtunk, azt is bántuk; ujra ismételni
féltünk.
Csitítgatjuk, csendesítjük, minden vígaszt megkísértünk
-
Nem kell néki s a gyümölcs sem, mellyel kedveskedni véltünk.
Mondja Uszen: »Balszerencse érte
nyilván több ezernél;
Ily arc napnak lenne jó. Haj, ember, ilyent
ha ölelnél!
Kár, hogy szenved ily kegyetlen, bűntelenebb
bűntelennél -
Öld meg, Isten, magzatim, ha jobb szeretem őket
ennél!«
Néztük, néztük jó sokáig, akkor elmentünk
leverten.
Nagy öröm volt látni őt és bánat elhagyni,
kegyetlen.
Nem törődtünk dolgainkkal - rajta lóggtunk mindig
ketten,
Elrablá szivünket s tartá bilincseibe keverten.
Mult az idő; egynéhány nap elteltével
Uszen szóla:
»Rég nem jártam a királynál, egyszer sem az
ünnep óta;
Ha tanácslod: megyek, s viszek ajándékot kegyadóba.«
-
»Igen, mondám, Istenemre! nem rossz gondolat valóba.«
Uszen gyöngyöket egy tálra s rakos drága
ékköveket;
Kérem őt: »A palotában fogsz majd lelni
részegeket;
Ölj meg, mintsem eljárjon a szád a lány felől!«
Hiteget,
Fogadkozik: »Szót se, bárha fejvesztéssel kard
fenyeget!«
Uszen fölment a királyhoz; fényes lakzi
állt im ottan,
Uszen a királynak híve s a királynál kegyben is
van:
Leülteti, ajándékit kegyesen fogadja. Mostan
Nézd el a
berugott kalmárt: fecseg, durva, bárdolatlan.
A király Uszen elébe számtalan üveget
rakat;
Isznak, ujra isznak, tömlőt megtöltenek ujat, sokat.
Uszen
esküt szeg - mily hit, mily állhatatlan egy akarat!
Bizony,
bizony: rózsa hollót, szarv nem illet szamarakat.
Szól a nagy király Uszenhez, aki bamba,
jól felönte:
»Hogy tudsz ennyi drágakővel kedveskedni?
Megdöbbent e
Ritka gyöngyök, e rubintok remekszép volta.
Fejemre!
Nem tudok viszonzást illőt, dús ajándékiddal szembe.«
- »Nagy királyom, nem Te vagy-e, -
Uszen bókolva jelenti -
Aki éltetsz minden élőt? Égi fényed mind
elönti.
Kincsem-aranyamnak ura nincsen rajtad kívül senki:
Nem
anyám hasából vélem, mind a Te kegyedbül jött ki.
Esküszöm fejedre: mindez nem érdemel
köszönetet.
De mutatok egy menyasszonyt, aki tetszeni fog
Neked.
Érte, tudom, hálás léssz, ha meglátod e szövétneket,
Ezt
a Napot, és kegyedet irányomban megnöveled!«
Minek nyujtsam? Esküjén és
hitszilárdságán csufot tőn,
Elmondá, hogy egy leányt lelt, szépet
napfénnyel egyenlőn.
A király igen szerette, ő szivében örvendett
hőn,
Rendeli: »A várba hozzák!« Uszen szava így hát
meglőn.
Itt ültem s nem gondolám, mily bús leszek
majd nemsokára:
Kapum előtt a királyi rabszolgák feje
megálla,
Hatvan rabszolgáját küldé a király, szokás ez
nála;
Jöttek, - látványosság lészen, mondám, szer fölött
csodálva.
Üdvözölnek: »Jöttünk, Fatman,
napkirályunk parancsolván:
Hol a két napnál is szebb lány, kit
Uszen a királynak szán?
Add ki, hadd vigyük el; ugyse visszük
messze.« Hogy ezt hallám,
Ugy tűnt: hegy zuhan a hegyre,
vagy a mennyég leszakad rám.
Én, döbbenve újra, kérdem: Micsoda leányt
keresnek?
- »Azt, akit Uszen ajánl, hogy képéről sugarak
esnek.«
Misem használ, ki van tűzve napja lelkül
elvesztemnek;
Nem tudok se fölkelni, sem ülni, tagjaim remegnek.
Hogy belépek, látom: sír a szépség,
záporkönyje ömöl.
»Látod, édes, - szóltam - engem a fekete
sors hogy gyülöl!
Ellenem fordult az ég is, ő fenyeget, sujtol,
elöl:
Azt mondják: a fölség kíván. Mi vigasztal meg effelől!«
Mondja: »Testvérem, ne csodáld,
habár nem csodálni nehéz;
Balsors keze van fölöttem, csapásokkal
amely tetéz.
Csodálkozhatnál, ha jó ér; csodálattal rosszra ne
nézz.
Régi ösmerősöm nékem, nem új ez a sokféle vész.«
Mint a gyöngy, pörög szeméből sűrün
harmatozó könyje;
Fölkel félelmetlenűl, mint párduc avagy bajnok
tenne.
Arca nem hasonlít archoz, baja mintha baj se lenne;
Kér
egy csadrát s fölveszi, hogy arcát, termetét befedje.
Én a kincsestárba mentem s onnan
ára-mondhatatlan
Gyémántot és gyöngyöt vettem ki, amennyit
markolhattam:
Egész várost ért meg egy-egy; visszajöttem vélük
ottan
És, akiért szívem él-hal, ő rá, termetére raktam.
Szóltam: »Édes, valahol tán
használhatsz egyetmást.« Legott
Kézen fogtam s a raboknak
átadtam e nap-alakot.
A király már tudta, várta; üstdob pergett,
harang zugott -
Ő megyen lehajtott fővel, nem szól egy hangot se,
nyugodt.
Szemlélői majd szétszedték, nagy neszelés
volt s harangszó;
Hasztalan az őrség fárad, a tömeget
visszatartó.
A király, mikoron ránéz, látja: ciprushoz
hasonló,
Megszeppenve kérdi: »Honnét csöppensz ide, Nap,
sugalló?«
Be kellett előtte hunyni mint nap előtt a
szemeket.
Szólt a király: »Sohse láttam életemben ily
remeket!
Isten mása e teremtmény emberek közt; akit szeret:
Meg
fog őrülni s a pusztán kóborol mint eszeveszett.«
Oldalára ülteti, szól nyájas szóval
hozzá: »Minő
Családból való s ki vagy? Szólj: él-e még
atyád és ki ő?«
Nem felel, akinek képe olyan mint a napos
idő,
Ül lehajtott fővel, búsan, - gondolata édes, dicső:
Akármit beszél a király, egy
szavát ő nem hallgatja,
Más vidéken jár a szíve, máson időz
gondolatja.
Rózsaajkát csukva tartja, gyöngysorát ki nem
mutatja;
Csodálkozva nézik dolgát, kiki veti más-más latra.
Szól a király: »Meg
nem értjük, ezt a dolgot mire véljük.
Kettő közűl az igazság
egyik lesz csak, úgy itéljük:
Vagy szerelmes valakibe, arra
gondol, s bárhogy kérjük,
Nem felel, a kérdezőknek észre sem
vevén személyük;
Vagy pediglen magasztos bölcs: magasságos
eszmékben él,
Neki az öröm sem öröm, néki a veszély se
veszély;
Balszerencsét vagy szerencsét egyiránt csak mesére
vél;
Más tájon van, gondolata mint a galamb más tájra kél.
Hozza Isten én fiamat diadallal a
csatából,
Készen várja itt e Nap, majd találkoznak, majd aztán
szól
S szóra bírja őt, tán ránk is ragadhat e tudományból;
Addig
hadd maradjon halvány hold, a naptól messze, távol.«
Mondhatom, hogy a királyfi
derék ifju s jó vitézlő,
Nem fél, olyan bátor mint szép, arcra,
termetre igéző.
Mostan háborút viselvén, hazafelé rég nem néz
ő;
Néki szánta volt e Napot a király, - de immár késő!
Fogják s öltöztetik őtet menyasszonyi
öltözetbe:
Öltözetén látható volt fényes gyémántoknak
ezre;
Koronát, csupa rubinból, tettek a gyönyörü fejre:
Átlátszó
e márvány s mostan rózsaszínbe játszni kezde.
Szólt a király: »Fektessétek le a
fönség menyasszonyát!«
Készítnek aranyos dívánt, nyugati
pazar nyoszolyát;
Itt a nagy király maga megy, aki mind e sok
palotát
Bírja és maga viszi át e Napot, a szemnek csodát.
Kirendel kilenc kisasszonyt
a kapunak őrzetére;
A király, mint hozzá illett, keifjébe
visszatére.
Uszent roppantúl kegyeli, dús lett ám jutalma,
bére;
Kürtöket, zeneszót csapnak, harangok raját segélve.
Meghosszabbítják a lakzit, dáridónak
mértéke vész.
A naparcú mondja: »Megöl sorsom mint egy
gyilkosi kéz.
Honnan jöttem s hova? Kire gondol elmém s kiért
enyész?
Mit tegyek, mi segít rajtam? Ez az élet jaj, de nehéz!«
Mondja még: »Igy bánatomat nevelem
csak még nagyobbá;
Hallgatok és kérem Istent: ellenségem tegye
rommá.
Melyik bölcs lesz öngyilkossá, mielőtt halál lefogná?
Okos
önnön okosságát bajban fordítja haszonná.«
Hívatja kisasszonyait, mondván: »Jól
rám figyeljetek;
Ti csalódtok, azt hivén, hogy én királynétok
lehetek,
S a király csalódik, vélvén, hogy legyőzhet; innepetek
S
mind e hejehuja értem annyit ér mint egy pöfeteg.
Nem vagyok királynétoknak
való, másfelé visz utam;
A naparcú gyöngyalaktól ments meg én
Istenem, uram!
Mit zavartok más dologgal - - egyéb dolgom van
csakugyan,
S ez az élet, a tiétek, nem tetszik nekem sehogyan.
Megölöm magamat szentűl,
tőrt forgatok meg szivemben:
Titeket megöl a király, élve nem
marad egyetlen;
Jobb: megosztoztok e kincsen, amely most csak
nyűgöz engem:
Hadd futok el, engedjetek, lesz majd »Jaj,
jaj!« máskülömben.«
Gyöngy és gyémánt, ami csak
van termetén, most mindent leőtt,
Koronáját is, a tiszta
rubintot, a tündökölőt.
Szól, odadván: »Engedjetek futni,
sírva kér szivem, őt
Halljátok meg, hadd megyek; nagy szolgálat
lesz Isten előtt.«
Mind e csodás kincsekre a
rabszolganők vágyton vágynak,
Feledve, mint közembernek, félelmes
voltát királynak.
Eltökélik: futni hagyják a dicsőt, elé nem
állnak -
Nézd el, mit teszen az arany, botja ördögi bübájnak!
Boldoggá teszi-e vajjon az
arany azt, akit pártol,
Hogy mellette holtig tart a
fogcsikorgatás a vágytól?
Hol megy, hol jön, soha sincsen, mindig
végzetünkbe gázol;
Itt pedig még lelkeket is támad, fennrepülni
gátol.
Mikor megtették a hölgyek,
amit kért oly esdedelve,
Egyik elvevé ruháját s az övét adá
helyette;
Más a kaput nyitja; kastély részegekkel telistelve -
És
a hold is telve maradt: a kigyó még le nem nyelte.[16]
Megszöktek a rabnők is mind,
szétfutottak mindjárt onnan...
Ajtómon a lány kopogtat, hí,
nevemen szólít: »Fatman!«
Megyek: látom, megölelem,
rendkívül nagy bámulatban;
Nem lép teljesen lakomba: »Minek
hívsz!« könyörög nagyban.
Mondja: »Megmentém
magamat szíves ajándékid által;
Isten viszonozza néked mennyei
kegye javával!
Nem rejthetsz el ujra; engedj: küldj iziben
paripával,
Míg a király meg nem tudja s üzőbe nem fog hadával!«
Én mindjárt az istállóból legjobbik lovam
vezettem,
Fölnyergeltem, ráültettem vígan, búnak nem
eredten.
Mintha oroszlánon ülne nap: a fények közt egyetlen -
Ah,
én elveszett mezőm, hol nem arattam, csak vetettem!
Jött a nap, nagy botránkozás napja, dúlók
jöttek elő,
Megszállták az egész várost, lett nagy üldözés
siető.
Engemet is kérdeztek: »Ha itt lakomban rejtezne
ő,
Vétkeztem királyom ellen s véremmel leszek fizető.«
Keresték, de nem találták, megzavarodtak
egészen.
Búsult a király s valakik ott valának
közelében;
Palotába visszatértek, bánattól violakéken -
Igy
szűnt el Napunk; azóta gyászban járunk feketében.
Hova lett a Hold, majd később elmondom
még; most hamar a
Fenyegetést mondom, mellyel engem az a férfi
mara.
Vesztemre szukája valék, ő meg az én hímem vala:
Férfit
gyávaság csufít el, asszonyt pedig buja fara.
Urammal elégedetlen voltam: vézna s igen
rut ám.
Ez az ember, Csacsnagir meg benfentes volt a
palotán;
Megszerettük egymást, nem volt búsulni okom azután -
De
ma bizony őt kivánni nem, csak vérfolyását tudám.
Elmondám e dolgot néki mint
egy szajha vagy eszetlen,
Hogy az a Nap hozzám jött és suttyomban
őt megszöktettem.
Ijesztett, hogy majd felad, nem mint barát,
hanem mint ellen;
S most mint holtat emlegetem, ah! csak így
menekülhettem.
Hogyha összekülönböztünk, ezzel
rémítgetett folyton.
Mikor téged meghíttalak, azt gondoltam:
nincs is otthon,
Eljött, mint izente is; Te szintén jöttél:
döbbent voltom
Képzelheted; azért írám: »Ne jöjj!« s
küldém darabontom.
Nem fordultál vissza, jöttél, engemet
besugarazva;
Találkoztatok ti ketten, gyultál érettem
haragra.
Nem tudtam mitévő lenni, rettenetem fogva tarta;
Mert,
oh balsors! vesztemet ő szívvel, nem szóval akarta.
Őt ha el nem pusztítod, a várba rögtön
fölsietne,
Dühében föladna, merthogy szilaj tűz lobogott benne;
A
király meg fölgerjedne, mindenestül elvesztetne,
Magzatimmal
jóllakatna s akkor agyonköveztetne.
Oh, miként köszönjem ezt meg! Legyen
jutalmad az égtől,
Hogy ím békén szabadítál e kigyó
tekintetétől!
Már ezentúl nyugodalmat bízton várhatok a léttől
S
nem köll félnem a haláltól; haj, haj, abból emeltől föl!«
Szól Avthandil: »Ne félj többé,
könyvekben van írva bölcsen:
A baráti ellenségnél rosszabb
ellenségünk nincsen;
Okos ember nem helyezi ő bizalmát az
ilyenben -
Ne félj többé tőle, hisz már holtak között van
jelennen.
Mondd el mostan, hogy miután elküldéd a
lányt, azóta
Megtudtál-e még valamit, hallottál-e ismét
róla?«
Kezd beszélni Fatman ujfent, könyjei közt ujfent
szóla:
»Hej, odavan ő, ki napként sugarait reánk szórta!«
XXXVI.
Történet
arról: hogyan ejtették foglyul a táltosok Nesztán Daredsánt;
elbeszéli Fatman Avthandilnak.
Jaj, szerencse, hazugságra maga vagy az
ördög! Senki
Gonoszságod, melybe kerül, meg nem érti, meg nem
sejti.
Azt az arcot, mely szép mint nap, álnok kezed hova
rejti?
Látom: miattad az élet minden értékét veszejti.
Mondja Fatman: »Elhagyott a Nap,
világa e világnak,
Életem és lelkem, - adván engem csüggedt
árvaságnak.
Attólfogva szűntelenül ég tüzem és meg nem
állnak
Könyeim, ki nem apad a kút, amelyből folydogálnak.
Egész házam, gyermekeim untam, merő búsan
ültem;
Nappal rá gondoltam, róla ábrándoztam
szenderülten.
Uszent, ezt az esküszegőt, semmire már nem
becsültem;
Nyájas, gyöngéd szóra tőlem várhat, amíg ki nem
hültem!
Egy nap, estenden, az idő napszállat felé
volt épen,
Egy szállás- vagy korcsomának ajtaja került
elébem;
Gondolkodtam, ő miatta nagy mélabú tépett tépten
-
Mondám: »Nincs már bizodalmam férfiaknak esküjében.«
Látom ám, egy szolga jön ki s három
cimborája sorba,
Szolga, szolgai ruhában; az a három
utasforma.
Étel-italt rendeltek volt s arannyal fizettek
nyomba,
Ettek, ittak és beszéltek, voltak nem kis vígalomba.
Nézek, hallgatok; beszélnek: »Jól
mulattunk itt ez egyszer;
Idegen lám idegenbe új barátokat
megesmer.
Azt se tudjuk: ki kicsoda s hova megy; hát minden
ember
Mondja elé maga dolgát; mit tapasztalt, mibe mester.
Azok elmondták meséjök, amint szokták az
utasok;
Szólt a szolga: »Haj, testvérim, furcsa bizony az a
dolog,
Én gyöngyöket gyüjtögetök, ti meg búzát búvárlotok:
Különb
történet az enyim, mint akivel szolgáltatok!
Én a táltosok hatalmas királyának vagyok
rabja.
Őt egy járvány, rémületes veszedelem
elragadta;
Özvegyeknek gyámola volt, árvák vígasztaló atyja
-
Fiait huga neveli, apjuknál is jobban tartja.
Dulardukht neve a nőnek, olyan ám az mint
egy kőszál,
Akinek ő pártját fogja, senki azzal szembe nem
száll.
Két kis öccse: Roszán meg a Ródi; jó dolguk van
annál;
Táltosországban felettünk ő dicsőségessen regnál.
Híre jött, hogy tengeren túl egy
testvérjük elhalt, egy lány;
Búba estek a vezérek, hagytak minden
űlést, mondván:
»Ki vigye meg holta hírét e csodaszép
nőnek?« Osztán
Megállapodtak sok ezer rabnak fején: Rosak
szolgán.
Mondja Rosak: »Öljetek meg, már én
meg nem mondom eztet,
Futok el a pusztába és rablok, gazdagodni
kezdek.
Hazajövök gazdagodva, egy szempillantást se vesztek;
A
királyhoz, testvérjét ha elsiratta, visszaesdek.«
Szól nekik, alantasinak: »Én
megyek, kövessen kiki!«
Száz rabszolgát vészen mellé, mind
ő maga szemeli ki.
Napestig a banda rabol, éjszaka sincs alta
neki:
Ugy ám, karavánokat foszt, kincseiktől könnyebbiti.
Egyszer mentek a mezőben éjjel, vak
sötétség alatt:
Valami nagy fény előttünk a mező közepin
haladt.
Mondjuk: »Vajjon nem a nap, az égrül mely a földre
szaladt?«
Ott megállunk zavarodva, elménkben sok a
gondolat.
»A reggeli csillag!« mondja
némelyőnk; »A hold!« nem eggyünk;
Ama táj felé
tehátlan mindannyian megeredjünk.
Közel is jutánk, de addig jó
darabot kelle mennünk:
Hang jött ama fény felől és az erányoz
vala bennünk.
Szólítottuk: »Ki vagy, lovas?
Nevezd meg uri magadat.«
- »Gulansár követje, megyek
Táltosországba. Nyiss utat!«
Mikor ezt mondja, köréje
gyültünk mind az egész csapat:
Valami különös szép volt az, amin
szemünk megakadt.
Néztük fényes képét, mely a világosságot
vetette,
Sugarai mint a nap az egész környéket befedte;
Nagy
ritkán ha szólt egy ígét; de az édes volt felette,
És ha szólt,
fogai közzül fények sziporkáztak szerte!
Szólongatjuk édes szóval ezt a napot, nem
sikerül;
Megszimatoltuk: a lovon nem is fiatal ember ül;
Rosak
észrevette, hogy lány, lóval oldalára kerűl.
Nem engedtük;
kimondtuk, hogy visszatartjuk saját kezűl.
»Szólj igazán, szépségedre!«
- mindenikőnk így kérleli -
»Ki vagy, há mégy, honnan
gyüssz, oh világosság, te éjjeli?«
Nem szóll az egy
bébukkot se, meleg könnyel képe teli -
Mily szánandó is a telt
hold, mikor a kigyó lenyeli!
Nem ad választ sem egyenest, sem kerülőt,
semmiért se,
Nem, világért meg nem mondja: ki ő vagy mily ármány
érte.
Szomoruan szólt, fagyossan, nagy ovatossággal élve
S
kicsinylő tekintetével mindnyájunkat végigmérve.
Rendeli Rosák: Ne kérdjük; nyilván
lehetetlen a szó;
Különös az ő esete, nem egykönnyen
tárgyalható.
Szerencsés a mi királyunk, sorsa irigyelni
való,
Hogy ilyen csudás teremtést ád neki a mindenható.
Mert ezt Isten küldte hozzánk, őnekie
fölajánlnunk;
Gyerünk, vigyük ajándékúl, nagyon hálás lessz
irántunk.
El ne rejtsük, mert kikapunk; szigorú a mi
királyunk:
Elsőbben az ő szüksége, oszt' a mi ajangós
lányunk.«
Ebben állapodtunk volt meg, több szó nem
is jött a szánkba;
Mentünk, ő vitt egyenesen vissza táltosi
hazánkba.
Nem beszélünk őhozzája, senki egy ujjal se bántja;
Ő
sír, vígasztalan önti szeme kútját orcájára.
Szóltam: »Engedj el, Rosák; majd
béállok megint; most vagyon
Gulansáró városában valamelyes
ügyem-bajom.«
Elengedt; most innen el köll némi kincset
szállítanom:
Aztot elviszem, azután cimboráimhoz utazom.«
Tetszéssel figyelt a szolga meséjére az a
három;
Én is hallgatám s könyemnek kútja száraz lett
immáron;
Hallgatván, megértém: itt a mód, elérni
boldogságom,
Pici kis reményem támad, nem többet: csak egy
drakhmát nyom.
Hívatám ez embert hozzám, ültetém előmbe,
szólván:
»Amit ott meséltél, én is hallani szeretném,
szolgám.«
Ismételte, el nem hagyván, semmit hozzája se
toldván.
Engem nagyon felvidított, én lelkembe vígaszt oltván.
Két fekete rabszolgám volt, bűvösségben
nagymesterek,
Jönni-menni úgy tudtak, mint láthatatlan
kisértetek;
Hívatom s a táltosokhoz küldöm, mondván: »Ne
késsetek,
Hozzatok hírt róla, hadd lám, hogy mit ér
ügyességetek.«
Harmadnap, mivelhogy gyorsan mentek, itt
is voltak immár,
Mondván: »Fogoly, a királyé, az a
tengereken túl jár;
Aki ránéz, mint a napba néző éppen oly
rosszúl jár;
Kisebbik királyfiúra, Roszanra, menyasszonyúl vár.
»»Roszané lessz (így rendelte
a királyasszony, Dulardut).
Most sietek, menyekzővel bajmolódnom
idő nem jut;
Megjövén, majd férjhöz adjuk a dicsőn dicső
naparcút.««
A toronyba van bezárva, egy farajj
körötte ut-fut.
Mind a táltosságtudókat elvitte vele a
hadba,
Mert kemény dolog lesz ottan, erős ellenség
fogadja.
Otthon csak a legvitézebb kiválasztottakat hagyta;
Nem
jön egyhamar, hisz imént indult el e vállalatra.
Táltosváron ellenségnek támadása nem vesz
erőt:
Hosszú magas szikla van a vár alatt miként egy
erőd;
Barlangjához egy nagy árok viszen ott a szikla előtt -
Oda
dugták ezt a fényt, a minden szívet megperzselőt.
Eme barlang kapujába mindig őrség van, de
mennyi!
A katonák teljes száma össze-vissza tízezernyi.
Mindenik
kapu előtt őr háromezer szokott lenni«...
Haj, szivem, az
élet átkoz; mért kell nékem így szenvedni!
A naparcú Avthandil ez elbeszélés
hallatára
Megörűl igen nagyon, de hang most nem jön
ajakára;
Istennek ad hálát Isten e gyönyörü alkotása:
»Te
küldéd e hírt, amelytől lőn szivemnek ujhodása!«
Szól Fatmanhoz: »Édesem, a
történeted nagyon tetszett;
Bájosan amit közöltél, bennem mint
vágy rég leledzett.
Csak e Táltosország dolgát jobban kéne
részletezned:
Táltosoknak nincsen testük; hogy' szereztek
volna testet?
Ama lány iránt szivemben nagy
részvéttüzek lobognak;
Test nélkűl a táltosok de a leánnyal mihez
fognak?«
- »Hallgass ide, - mondja Fatman - látom
jelét zavarodnak;
Mit - táltosok? Emberek ők, a nagy sziklákon
lakoznak.
Táltosnak nevezik őket, mert ha együtt
van e tömeg,
Bűbáj- és tapasztalatban senkisem közelíti
meg.
Lábáról leszednek bárkit, ők meg sérülhetetlenek;
Aki
vélük hadakozik, vakság, zűrzavar lepi meg.
Különös csudákat tesznek, ellenségük'
megvakítván,
Szörnyü orkánnal hajókat tenger mélyibe
taszítván.
Vizen mint a földön járnak, tengereket
szárazítván,
Hogyha tetszik: fényt homállyá s homályt fénnyé
alakítván.
Ezért hívja táltosnak az idegen s ugy is
tekinti;
De különben emberek ám, olyan testtel éppen mint
mi.«
Avthandil őt hálaszóval: »Elragadó vagy!«
köszönti,
»Nagyon kedvemre való volt ez a beszéd, az
iménti.«
Szívből Istent áld Avthandil, szeméből
pedig köny ömle:
»Hála néked Isten, aki fordítsz bánatot
örömre,
Nevezhetlen s fölfoghatlan aki voltál s vagy örökre,
Ime
nagy hirtelenséggel a Te irgalmad födöz be.«
Áldja Istent, e hiradás fölfejtőjét
könyeivel.
Fatman véli: érte sír, hát annál nagyobb tűz veti
fel.
Szerénynek marad az ifjú, szerelmes szerepet visel;
Fatman
átkarolja, csókkal lepi őt s naparcát is el.
Avthandil ma boldogítja Fatmant: ott van
éjtszakára,
Márványnyakát kénytelenség letenni az ő
nyakára.
Titkon reszket: Thinathinra gondol, s ez öli
halálra;
Sok utazástól s magánytól fel van dúlva szíve tája.
Sír Avthandil alattomba, kút módjára sír
valóba,
Szemének agáthajója úszik vala tintatóba:
»Látjátok,
szerelmesek, mily helyzetbe, mily sorvasztóba
Jutottam: ülök
karóra, fülemile, varjú módra!«
Könyeit pazarul ontja, kő is meglágyulna
bele,
Agátszeme könytavától rózsamező lenne üde.
Fatman néki,
mint valami fülemüle, megörüle:
Varjú, rózsára ha üle, azt hiszi,
hogy fülemüle.
Reggel lett; a nap, sugarát hintve le a
földre, fölkél.
Ajándékokat hoz a nő: felsőt, turbánt többet
többnél;
Szagosítót, szép tunikát, harisnyát
előkeresgél:
»Mindent ami tetszik, végy föl; előttem ne
röstelkedjél!«
Szól Avthandil: »Még ma föl kell
derítnem ki- s kilétemet.«
Kalmárköntöst, mostanáig melybe
bujt volt, immár levet;
Termetére, a delire bajnokruhát szed,
szedeget:
Oroszlánból nappá teszi eme szépségnövekedet.
Fatman ételt készített volt, hívta
Avthandilt: ez benyit,
Vígan ám, nem úgy mint akit bármely dolog
kedvetlenit.
Megijed a nő, tekintvén nem-kereskedői
mezit,
Mosolyogva szól: »Imádód így még jobban veszti
eszit.«
Szépségét csodálja Fatman az előbbinél is
jobban,
Ő nem ad feleletet, csak mosolyog rá alattomban:
»Nagyon
meg lehet ijedve, nem ismer ez alakomban.«
Nem maradhat már
tovább így, ösmeretlenül, titokban.
Ettek; azzal, elhagyván őt, ment az ifjú.
Hazamente
Víg volt. Édesen aludt; a bor azt mondá: Tente,
tente!
Ugyanilyen jó kedvvel lőn estefelé fölserkente;
Fatmannak:
»Jer, itthon vagyok, látogass meg!« ezt izente.
Jön Fatman, s Avthandil hallja, ijedt
hangon mint rebegé:
»Mennyi meglepéssel öl még ez a sugár
szép aloé!«
Leülteti oldalára, drága vánkost hozván
elé,
Kedves társaságba ismét így kerültek itt együvé.
Szól Avthandil: »Oh Fatman, ha
meghallod - tudom előre -
Új hiremet, ugy leszel mint akit
kígyómarás ére:
Amit eddig tudtál rólam, a valótól messze
tére,
Úgy néztél rám, mint egy vonzó ifjura és nem egyébre.
Te a kalmárt láttad bennem, mint fejét
egy karavánnak;
Nem, én hadvezére vagyok nagy királyom
Rosztevánnak,
Feje roppant seregének, ura minden
arszenálnak,
Hírem-nevem nagy, kincseim otthon garmadában állnak.
Benned őszinte, bizalmas barátnémat én
föllelém, -
Királyomnak lánya van: Nap, kiből árad földünkre
fény;
Érte száradok el, érte emésztődöm tűzláng hevén,
Ő
küldött, miatta hagyám jó uramat - atyját - el én.
Azt a lányt, akit te pártolsz, megkeresni
keltem utra,
Bejártam a földet, mindig e leány nyomait
bujva;
Láttam egy hőst: feküdt, érte megsárgulva,
bolondulva,
Érte önmagában, szíve- s erejében elpusztulva.
Avthandil itt elbeszéli történetét Fatman
előtt,
Elmeséli Tarielt, a párducbőrbe öltözködőt.
Szólt:
»Egyedűl te segíthetsz rajt, noha még nem láttad őt,
Rajt,
akihez emberek közt nem találsz közelíthetőt.
Jer, Fatman, segíts nekem, hogy hozzunk
hamar segedelmét,
Álljunk melléje, siessünk megszabadítni
szerelmét;
Dicsőségünk betölt akkor minden emberszívet, elmét
S
meglássuk majd: két szerelmest hogy' boldogít a közellét.
Hívasd el a bűvös szolgát, Táltosvárba
hadd menesszük,
Mindenre a lányt, ami csak tudnivaló,
rávezessük;
Ő is minket a valóra, ítéletét latba vessük
-
Érd meg Istentől a hírt, hogy Táltosországot temessük.«
Mondja Fatman: »Hála Isten
mindenért, mi engemet ért,
Az örökkévalósággal eggyező eme
hirekért!«
Hívatja bübájos rabját: mint a holló úgy
feketéllt:
»Eredj Táltosvárba, siess; hosszú az út, hamar
elérd!
Hogy mit ér büvös tudalmad, azt most
próbára teszem én;
Eredj gyorsan, szert hozni a tűz ellen, mely
szívemre mén, -
S mondd meg azonnal a lánynak: gyógyulásra van
még remény!«
Válaszolta: »Holnap itt lesz minden
kívánt hírközlemény.«
XXXVII.
Fatman
levele, Nesztán Daredsánnak írott.
Irja Fatman: »Ime, oh Nap, égi
fényessége Holdnak,
Aki égetsz mindnyájunkat, ellenére nagy
távolnak,
Te gyönyörü szép, akinek beszédjeid elbájolnak,
Ékes
nyelvü márvány-rubin, két menny, melyek összefolynak!
Ámbátor hogy történeted nem közölted volt
velem, de
Szerencsére megtudtam és tetszésemre lőn felette;
A
reménytelen Tarielt oh, vidítsd föl híreddel Te,
Mindketten hogy
célt érjetek, mint két rózsa, kifeselve!
A Te fölkeresésedre esküdt-öccsét küldte
ki ő;
Avthandil, fiatal arab ez, Arábiába dicső,
Roszten
király hadvezére, sehogysem kicsinyelhető -
Irj magad felől
nyugodtan, mint valódi bölcselkedő.
Azért küldjük ezt a szolgát színed elé,
hírharangnak
Táltosvárból: megjöttek-e táltosék vagy még
maradnak?
Tüzetesen tudnunk kéne: katonáik hányan vannak,
Milyen
őrség van körűled s ki legyen a feje annak?
Amit megtudsz, írj le mindent,
tájékoztass minket arrul,
Azután: barátodnak küldj valami jelet
magadrul.
Balszerencséd, akit eddig türtél, most örömre
fordul.
Jó barátid mennek érted, Isten megsegít azontul.«
Átadja ez írást Fatman a bűbájtudósnak:
»Eredj,
Vidd levelemet a lányhoz, ahhoz, aki napfénnyel
egy!«
A büvös valami fűvet köt föl, azzal: »Kuc
kerekedj!« -
Eltünik egy perc alatt és házról-házra
szökdelve megy.
Repült mint ügyes ijásznak kiröppentett
fürge nyila;
Csakis este lett, mikorra Táltosvárnak feltűnt
fala:
Tenger hadnép s kapuőr közt észrevétlen behatol, a
Napnak
Szálemet hoz attól, akit szíve óhajt vala.
Csukott várkapukon, mintha nyitva
volnának, bemegyen,
Arca korom, haja hosszú, teste körűl
csuhaköpeny.
Meglepi a lányt: valami vészre gondol
egyszeriben,
Rózsájából sárga sáfrány és lazúrviola leszen.
Szól a táltos: »Mit vélsz rólam,
ijedség hogy ilyen tanál?
Én a Fatman rabja vagyok, ő küldött! Ez
írásban áll,
Hogy hazugság nélkül vagyok; hát bizony ne érjen
aszály,
Légy ismét a nap s ne fonnyadj oly hamar, oh szép
rózsaszál!«
A naparcú bámult nagyon Fatmannak
izenetére,
Csillapodott, kebelébe víg reménység visszatére;
A
levelet önkezével kezibe a rab tevé le,
Sóhajt, olvassa, patakzik
meleg könyje a levélre.
Kérdezi a rabszolgától: »Mondd meg,
ki az én keresőm?
Vagy ki tudja élő, hogy még nem vagyok künn a
temetőn?«
Felel vala: »Elmondom én, amit tudok, tőlem
telőn:
Mikor eltűntél közűlünk, a mi napunk fekete lőn.
Fatmannak a szíve úgy volt, mintha döfné
dárda végi;
Könnyet annyit sírt, hogy abbul egész tenger
telhetnék ki.
Tefelőled eggy ízben már tettem volt jelentést
néki;
Isten a tanúm: utánna meg nem szűnt a sírhatnéki.
A minap egy ifjú ember, fényes ábrázatu,
jött meg,
Történeted az mondá el néked, sorstól üldözöttnek,
Az
keres karával téged, - hősi kar! hát ők küldöttek,
Kérten kérve,
hogy siessek, menten menjek, jöttön jöjjek!«
Szóval a leány felelé: »Bízom, oh
ember, szavadban.
Itten való fogságomat hogyan tudhatá meg
Fatman!
Én hevemnek tárgya bízton vár valahol, meghalatlan;
Irni
fogok, te is mondd el, mint vagyok, mily búbánatban.«
XXXVIII.
Nesztán
Daredsán levele, Fatman részére írott.
»Én, a napképű, irom: Hej
asszonyom, anyámnál többem,
Tudod: hogy' bán vélem a sors,
boldogtalan életemben.
Szaporítani keservem támadának egyre
többen;
De most, levelednek hála, reménykedem ujra hőbben.
Két varázstól megmentettél, bajaimra
enyhületűl;
Nem menthetsz a táltosoktul, börtönük
bilincseitül:
Egész ország, sok ezer hős énreám vigyáz egyedűl
-
Szép szándékim, terveim, haj! minden, minden dugába dűl.
Máskülönben az adatok, amint írom, itt
kezdődnek:
A király még nem jött vissza és a táltosok se
jőnek;
Hanem engem roppant nagy had őriz, szörnyü vakmerőek
-
Amit úgy hivsz: ,megkeresni engem' ne hidd lehetőnek!
Aki eljött, hogy keressen, aki fárad most
is talán,
Aki tűzzel átkelt értem kínok, szenvedések
során:
Szeretem őt, hisz Napomat látta még fagyatlan, korán
-
Nála nélkül életem, jaj! siralommal teljes magány.
Nem szóltam Neked ügyemrül akkor, mindent
elrejtettem;
Nagy veszedelemtül félvén, nyelvem zár alá
vetettem.
Arra kérlek: kérd, hogy légyen szánalommal
szeretettem;
Ne jöjjön keresésemre; írd meg, izenj néki menten!
Elég baj az én bajom, ne öljön mással,
rettentőbbel!
Halva lássam: meghalok nem egy halállal, sőt
kettővel.
Rajtam senki nem segít, ez bíztos, nem fér hozzá
kétely;
Kövezzetek meg, ha szómra nem hajol, fekete kővel.
Azt mondták: valami jelet kérsz, hogy
néki felajánljak:
Itt küldöm hát egy picinyke kis darabját
turbánjának,
Ez a legdrágább ajándék, melyet tőle meghagyának,
-
Sorsomhoz bár illőbb volna, hogy fekete gyászban járjak.«
XXXIX.
Nesztán
Daredsán levele, a kedvesének írott.
»Mostan kedvesemnek írom megtört
szívvel, sírva, eztet,
Aki miatt éjjel-nappal szívem tüze nem
pihenhet.«
Ir levelet olyat, hogy a hallgatónak szíve
reszket;
Rózsája kinyílt s a márvány-fehérsége átaltetszett:
»Haj, barátom, e levelet írom
Néked, úgy latoljad:
Toll gyanánt hogy termetem volt, búban
metszették e tollat;
Papiros gyanánt szivemet küldöm, szívedhez
csatoltat:
Szív, fekete szív, fogoly vagy; maradj, magad el ne
oldjad!
Látod úgye, hogy a végzet mit tesz vélem,
miként játszik?
Én előttem most a fény is sűrű sötétségnek
látszik.
Bölcsek, hallván ily nyomorról, el sem hinné
eggyik-másik -
Jaj, az élet nálad nélkül nehéz ám a lerogyásig!
Látod, szívem, sorsunk és e szörnyű idő
mint elszakít!
Ime, nem láthattuk többé egymást viszont, vígat a
víg.
Ah, mit is tegyen ez a szív annélkül, ki benne
lakik?
Szellememnek minden titka nélküled csak tesped, avik.
Esküszöm Te személyedre: nem hittem, hogy
életben vagy;
Azt mondám: befejeződött életed, és minden
elhagy.
Most hallom az ellenkezőt, s hálám Istenem iránt
nagy:
Boldogtalan szívem, eddig búsultál, de most már vígadj!
A Te puszta életed már elég szívemnek
reményűl,
Eme szívnek, mely csupa seb s romjaiból föl nem
épül.
Gondolj rám, ne felejts el, bár élned kell is e szív
nélkül,
Mely, akit belévetettél: meg nem válik szerelmétül.
Máskép, hívem, itt ez az én helyzetem
leírhatatlan:
Elszárad a nyelv, mely mondja s aki hallja, nem
hisz abban.
Áldja meg az Isten érte, hogy varázslót külde
Fatman;
De az élet, amit ítél, végrehajtja mind ujabban.
Im csapást csapásra újfenn küldöz énreám
eleget,
Még kevesli állapotom gyötrelmét, a rengeteget:
Táltosok
közé taszított, akik ellen harc se lehet;
Lám a sors nekünk,
barátom, megtesz mindent, amit tehet.
Egy torony rejt oly magas, hogy szem alig
ér ide fölig;
Árkon át vezet föl útja, roppant őrség ott
őrködik.
Éjjel-nappal fegyveresek gyültön gyülnek és megölik,
Ha
valaki vakmerően rajtuküt, vagy felpörkölik.
Azt hiszed, mint más katonák, olyan ez a
táltos fajta?
Oh, ne ölj meg oly csapással, mely a mait
meghaladja!
Eltünök, mint égett, hogyha téged kéne látnom
halva,
Mert elvesztem; szánd e szívet, mely keményebb, mint egy
szikla!
Esküszöm Terád, hogy holdad nem lesz
másé, rajtad kivül,
Még ha három Nap jönne is, érettem hiába
hevül,
Ledobom magam a szirtre, mely itt lábam alatt terül.
Imádj
Istent: tán az égből szárnyat küld, repülő szerül!
Kérd Istent: kimenthet ebből a világi
kínból engem,
Tüzön, vizen, földön át a levegőt
keresztüllengnem;
Adjon szárnyat, betöltenem vágyamat, amért
esengtem:
Hogy az örök fényességet éjnap egyre lássa lelkem!
Nélküled nincs Nap, hiszen Te része vagy,
legközelebbi!
Oh, mily boldog lészek, majd ha kezdek hozzá
közeledni!
Vajha ottan látnálak, hogy szívem gyászát jössz
levenni,
S így, ha éltem keserű volt, halálom fog édes lenni!
Oh, csak lelkemért imádkozz, nem rettent
a halál többet!
Szerelmed velem viszem e szívben, melybe Te
öntötted.
Mert ahányszor rád gondolok: seb sebzi a meglevőket;
Ne
sirass meg és ne gyászolj barátnédat, szeretődet!
Eredj, indulj Indiába, segítsd némileg
atyámat;
Hisz bajban van, ellensége mindenfelől reá
támad;
Vidítsd föl szivét; hisz néki eltünésem bokros
bánat,
Sírva gondol énreám, ki nem lelek vigaszt utánad.
Amit sorsomról panaszlék, panasznak az
éppen elég.
Most, mely szívemből jön, vedd az igaz valót füledbe
még:
Én meghalok, varjak étke leszek; de míg meg nem
halék,
Örökké fáj, hogy siralmad- s fájdalmidnak oka valék.
Ime, itt van, ismerd meg a turbánodból
való jelet,
Egyik oldaláról vagyon levágva e kicsi szelet;
Ami
marad, egyedüli reményem már csak az lehet:
Hisz a végzet a hét
égből zudított ránk orkánszelet.«
Igy írta meg a levelet, írván szíve
barátjának,
Befejeztivel lemetszi egyik csücskét
turbánjának:
Szép volt hajdonfejt, mutatván sűrü nagy voltát
hajának,
Mely, a hollószárny szín, szórta illatát aloéfának.
Ment a szolga nyílegyenest Gulansárnak,
ott lecsapott,
Fatmannál is termett gyorsan, töltvén úton nem sok
napot.
Avthandil, hogy kívántúl megy minden, immár hálát ad
ott,
Égnek emelé kezeit; teljes józan, nem bekapott.
Mondja Fatmannak: »Az ügy már
kecsegtet kivántam véggel;
A te sok-sok szívességed mily
viszonzás érhetné fel!
Nincs maradásom; megyek hát: időm mostan
érkezék el,
Táltosokra támadnunk kell, szórni őket
szerte-széjjel!«
Szól a hölgy: »Hej, oroszlánom,
most kezd még a tűz égetni;
Mert ha távozik a fénytől, szívünk
elkezd sötétedni.
Ámde félsz fog el miattad; jobb lesz hát csak
füremedni, -
Táltosok hada ha megtér, lehetetlen rájuk menni.«
Pridon rabjait az ifjú hívta, merthogy
nála voltak,
Mondván: »Most megéledünk, mert voltunk eddig
csupa holtak.
Egy hír újít meg, akiért áztunk annyi hetet,
holdat;
Most majd ellenségink tőlünk szörnyű bántással lakolnak.
Menjetek s vigyétek meg e fontos hírt
Pridonnak menten:
Nem látom viszont; sietnem kell, utazás sürget
engem;
Rontok ellenségeinkre, harc vár énreám kegyetlen:
Tietek
lesz, a mit itten kincset összegyüjtögettem.
Nagy adósság vagyon rajtam,
valamennyőtökhöz mérve;
Különben rovom le hálám majd egyszer,
Pridonhoz érve.
Most vegyétek azt, ami van s ami kerűlt
kalózvérbe,
Mást nem adok, bár tudom, hogy kerülök fukar hirébe.
Nem vagyok honn: nem oszthatok illő
jutalmat viszontag.«
Egy hajót ad nékik, melyben kincsek
garmadában voltak:
»Menjetek, vigyétek - mondja - mindig
eggyazon uton csak,
S adjátok ez írásomat esküdt testvérem
Pridonnak.«
XL.
Avthandil
levele, Pridonhoz írott.
Irja vala: »Oh nagy Pridon,
királyok boldog királya,
Szív s erőre mint oroszlán s mint a
napvilág, sugárra,
Nemes, dicső, vérontó, ha ellenséggel van
viszálya, -
Legkisebb öcséd köszönt ím, messze távol, más
határba!
Megállottam minden bajt, s most
kínjaimért jutalom vár:
Jó végét az ügynek, melyben jártam,
bízton várhatom már;
Tudom dolgát ama képnek, mely a naphoz oly
közel jár
S melyért megbolondúlt egy hős, akit immár majdnem fed
sár.
E napot a táltoskirály, Táltosvárban őrzi
foglyul,
Oda menni játék lesz, bár utján harci kaland
fordul.
Megsárgult a rózsa, keble márványára köny hullton
hull;
Táltos nincs a lány körűl, de nép a várban van tulontul.
Vídám szívvel vígadok, mert nincs mit
sirdogálni ezen;
Ahol Te, vagy testvéred van, a nehéz is könnyü
leszen:
Amit kívánsz, megvan, semmit nem hibázol el; nehezen
Áll
meg ember oly hős előtt, aki szirteket leteszen.
Most megengedj: útra készen, nem mehetek
vendégedül;
Nincs időm, hogy betekintsek, mert az a Hold
tömlöcben ül.
Megérkezünk majd vidáman: akkor rád is öröm derül
-
Mit mondjak még többet? Segíts testvéreden, testvéredül!
Rabszolgáidnak sohasem adhatnám meg méltó
diját;
Biztosítlak: egytül egyig valamennyi kedvembe járt.
Nem
szükség dicsérni azt, ki hozzád kissé bár közelállt:
»Hasonló
hasonlót teremt« - ez a bölcs szó itt is bevált.«
Igy a levelet megírván, megkötözi,
begöngyöli,
Pridon rabjainak adja ez a rózsa vagy nap s neki
Még
megizen szóval mindent, ami csak őt megilleti;
Beszélvén,
korállajakán kicsillannak fog-gyöngyei.
Keresett hajót, talált is, mely azon
irányba tarta;
Elutazott hát a Nap, ő, kinek tele hold az
arca.
De bizony busúlt, hogy Fatmant oly szomorún
odahagyta:
Mikor váltak, könyjük mint egy vérfolyam esett a
partra.
Fatman, Uszen és a szolgák forró
könyjeiket onták:
»Nap, amikor jöttél, égő tüzed égetett
el!« mondták.
»Miért hogy most távozásod ilyetén
homályt hozott ránk!
Jobb lenne, ha meghalnánk s a földnek
gyomrában nyugodnánk.«
XLI.
Avthandil
távozása Gulansárból és találkozása Tariellel.
Avthandil az útashajón így a tengerekre
mén el.
Vídám, így evez magában, egyes-egyedűl elékel.
Örül,
hogy majd Tarielhez beköszönt ily nyereménnyel -
Igy megyen
szilárd szivével, tele isteni reménnyel.
Elközelgetett a tavasz, bujasága zöld
szinének,
Jött a virágok ivadja, mindenütt kiütközének,
Naplétnek
csereivadja, természeti bájnak, kéjnek, -
Sóhajt, ím a rég nem
látott virágokat látja: élnek.
Untatá az ég, esőket küldve s borongton
borongva,
Csókolják a rózsát ajki, époly szépek mint a
rózsa:
»Nagy szeretettel tekintek ti reátok, rózsák«
mondja;
»Nem látván őt, tiveletek társalkodom, vígaszomra.«
Gondolatja kedvesére megindítá könyje
hulltát.
Kellemetlen ösvényeken Tarielhez vészi utját;
Idegenek
országait, járja úttalan a pusztát:
Oroszlánt és párducot öl
pusztait, ahányat meglát.
Föltetszett a barlang, örvend, ráismer,
szól: »Ez azon szirt;
Hol van ő, barátom, kiért szívem
annyit szenvedett, sírt?
Láthatom-e színről színre, közölhetem-e
a vett hírt?
Mit tegyek, ha nem jön elő? Áshatok magamnak egy
sírt.
Hogyha megjött, nem sokáig fogott
megmaradni otthon;
Mint vad állat jár vadonban: a mezőre ment ki
bizton.
Jobb, a lápon át megyek« szól; nézel, hogy
eligazodjon;
Igy beszélvén, visszafordul s a mezőnek vág e
ponton.
Megy előre, vídám szívvel énekelve útja
közbe,
Vídám hangjával körötte az egész tájt befödözve.
Keveset
járt, - föltünt a nap teljes fényben tündökölve:
Tariel a lápnak
szélin állt, kezében kardja görbe.
Egy oroszlánt ölt meg éppen, azért volt a
kardja vérbe;
Állt a láp szélén a lábán: paripája nem volt
véle.
Hallja: szólal Avthandil; de azt gondolja, hogy csak
vélte;
Nézi, ráismer, oda fut, futva, szökve ér elébe.
Kardját elveté Tariel, magát testvérjére
dobja;
Lováról leszáll az ifju, öröm végtelen elfogja;
Egymást
összecsókolgatják, egy a másikat karolja:
Ketten két hős,
egyiküknek sincsen hozzáfoghatója.
Tariel ott könyezgetve ilyen édes szép
szót ejte,
Míg szemei vérkönyektől még pirosra voltak festve
S
a könykút az áloéfát sok-sok cseppel öntözgette:
»Most,
hogy újra látlak, el van minden gyötrelmem felejtve.«
Tariel sír, Avthandil meg szól és
nevetésre indúl,
Nevet s fogai sziporkát szórnak korállajkain
túl;
Mondja: »Tisztáztam ügyedet; vágyad már nem sokáig
dúl:
A virág, a rózsa eddig száradt, eztán majd megifjúl.«
Szól Tariel: »Ah, testvérem, elég
ez az öröm mára;
Egész boldogságom látom, téged látva
nagysokára.
Nem is várok más egyebet, nem is lehet egyéb
hátra:
Ilyet ember földön nem lel, hacsak nem az égtől várja.«
Tariel hitetlenkedett, Avthandil hát nem
hallgatott,
Titkolni továbbad a hirt nem tudta, kibökte
legott:
Kivette a rózsaajknak turbánjából szelt darabot:
Tariel
látta, megismerte, felszökött, reá lecsapott.
Levelét s a turbánszelvényt fölnyitotta,
megismerte
S arcához emelte, lehullt, mint a rózsa,
színevesztve:
Ott maradt lezárt szemekkel, lelkét szárnyára
eresztve,
Annyi szenvedés után az ilyen hírre nem volt edzve.
Avthandil Tarielt nézi, aki lélek nélkül
feküdt,
Ráborúl, hogy gyámolítsa testvérjét, ez édest, e
hűt;
Nem, segítni nem tud; vége, mint akit a menykő megüt:
Mind
e jel, miket hozott volt, néki életébe kerűlt!
Ottan sírva sírt Avthandil, őt siratja
zengő hangján,
Tépdelvén haját gyakorta, mellét öklével
dagasztván.
Rombolást visz véghez magán, rubinhoz hasonló
ajkán,
Honnan kút ered, amelyhez nem hasonlít, csak korall tán.
Marcangolja képét, arcán csörgedezik
vérfolyója:
»Mit tettem! Hisz ilyet démon nem teszen, se
bolond óra;
Vizet sebten öntöttem a tűzre, bajjal olthatóra,
S
elsietett rút-nagy öröm lett szivének gyilkolója!
Megöltem barátomat; most esztelen mit
érdemelnék!
Én vagyok hibás egyedül - avatatlantól mi
telnék!
Horgas ügyet oly ember mint magam sohse végzett el
még;
Jól mondják: leszólt lassúság jobb, mint megdicsért
sietség.«
Tarjel égetthez hasonlón hever vala,
élettelen;
Fölkel Avthandil s futamik vízkeresni lápi teren.
Csak
oroszlánvért lel, azt visz, segítni a holt emberen:
Önti mellire,
s lazúrja rögtön rubinszínü leszen.
Avthandil az oroszlánvért az
oroszlánmellre szórja:
Tarjel kezd remegni, mozdúl hinduk eme hős
utódja,
Fölnyitja szemét, ereje van már fölkelni, de holdja
Még
csak kék sugarakat vet, mert a naptól vált fakóra.
Tél a rózsát leszárasztja: mind
lehullanak leveli,
Nyári napközeltől el-ég s száraz voltát
keserüli;
Fülemile mégis rajta édes dalát énekeli:
Hévtől
lesül, fagytól kihül, mind a két baj őt terheli.
Ugyanígy az emberi szív; kérded
hasztalan: elég-e?
Boldog s boldogtalan volta viszi egyképp
őrültségre.
Mindenütt sebet kap, léte nem jut
tökéletességre...
Aki bízik életébe, önmagának ellensége.
Tariel a kedves írtát szemlélgeti most
ujonan,
Olvassa, bár olvastában újabb őrületbe
rohan;
Könyhomálytól két szemének napfény mint az éjjel
olyan.
Fölkel Avthandil s beszélni kezd el véle nagykomolyan:
»Okos ember nem fog - mondja - mint
Te akkép viselkedni,
Ültiben így pityeregni, mikor illenék
nevetni.
Kelj föl, azt az eltünt Napot ne hagyjuk tovább
epedni,
Hozzuk meg hamar; hisz erre vágyakoztunk mindketten mi.
Ahogyan örülnünk illik, örüljünk előre;
aztán
Kapjunk lóra, nyargaljunk el, Táltosország felé
tartván.
Kardunkat előre nyujtjuk, hátuknál erősbb a kard tán
-
Visszatérünk vésztelen, a holttesteket odahagyván.«
Tariel az ügyről mindent megkérd; már nem
ájuldozék,
Már eleven szemmel tekint, már szemének villáma
ég,
Mint a rubin színesedik jobban-jobban s mindegyre még;
Mert
aki azt megérdemli, mindent jóra fordít az ég.
Hálálkodott Avthandilnak, kérdésképpen
így beszélt: »Oh,
Hogy dicsérjelek. Te bölcsek dícséreteire
méltó!
Te, mezők virágait mint hegyi forrás vidámító
S könyem
árját, amely szemem elöntötte, megállító!
Nem viszonzhatom müved, az ég istene
viszonozza,
Felülről az égből értem illő jutalmadat
ossza!«
Fölülnek, nincs örömüknek hazamenet
vége-hossza;
Aszmatnak is végre sorsa boldogságát íme hozza.
Barlang kapujában Aszmat egymagában várva
üle,
Föltekint: Tarielt látja meg a bátor ifjút vele:
Bájosan
dalolnak együtt, mint két ihlett fülemüle;
Rögtön látta s
rétümögben, mezítlen, előrepüle.
Barlangjába térni eddig nem látta, csak
siratozva;
Ámul most azon, amit lát: jön dalozva,
vígadozva.
Repült mint riadalomba, vagy miként ha ittas
volna:
Nem tudja, hogy hírt hallott ma, melyet ő vár
szívszorongva.
Megpillantja őt a kettő s szól, nevet,
fogát mutatja:
»Hej, Aszmat, felénk hajolt ám kegyével az
egek atyja;
Visszahozza eltűnt Holdunk; amit óhajtánk,
megadja;
Boldogság tüzünk eloltja, fordult kockánk vakról hatra!«
Avthandil leszáll a lóról, Aszmatot
ölelni siet;
Aszmat is az áloéfát ölelgetni meg nem
ijed.
Csókolja nyakát és képét, könypatakot önt, de
milyet!
»Sírva kérlek, szóljatok hát: mit tudtok, mi
történt, mi lett!«
Avthandil odadja néki levelét
urasszonyának,
Ama halványúló Holdnak, tikkadt
áloéfa-ágnak,
Mondván: »Nézd csak levelét a sokat
szenvedett virágnak:
Most közelg a nap, s mi várjuk, hogy az
árnyak távoznának.«
Nézi Aszmat a levelet, ez az ő írása;
hogyne
Csodálkoznék; úgy megriad: őrült jobban nem
remegne,
Fejtől lábig mondhatatlan hűledezés lett úr
benne,
Mondja: »Mit látnak szemeim, mit hallok, s ez igaz
lenne?!«
Szól Avthandil: »Ne félj, mást ő
nem ír, csak az igazságot.
Mink örülünk, mert fejünkről minden
gond már tovaszállott;
Nap közelít hozzánk, többé nem olyan sötét
az árny ott:
Legyőzte a rosszat a jó, s Ő legyen örökre áldott!«
Örvendett az ind király, szólt Aszmatnak
valamit súgva.
Ölelkeznek, az örömtől megeredt a könyek
kútja;
Szép szemükből hullton hull a sok köny rózsaszín
arcukra.
Isten embert nem felejt, csak érteni őt ember tudja!
Istennek nagy hálát adnak: »Ami
legjobb, Te azt adtál;
Most már értjük: mi helyettünk akarni nem
akarhattál.«
Kezet fölemelve mondja ezt az ind király, míg
ott áll.
Vígan barlangjukba térnek, Aszmat gazdasszonykép
szolgál.
Szól Tariel Avthandilhoz: »Hallgasd
meg szavam figyelve,
Elmondok valami dolgot, szedd beszédem jól
füledbe.
Hogy e barlangot szereztem, kadsiak hadát megölve,
Azóta
e barlang úgy van, roppant kincseikkel telve.
Mindeddig felé se néztem, nem érdekelt,
jól tudhatod;
Jer, nyissuk fel s győződjünk meg: ott van-e még s
mennyi van ott.«
Jó dolog ez, fölkelnek hát, ülve Aszmat
sem maradott,
Pusztogatják - negyven ajtót - kincsekhez a
bejáratot.
No hát volt ott kincs de annyi, amennyit
szem sohse láthat:
Finom mívü gyémántokat egész hegy számra
találtak;
Leltek ottan gyöngyöket mint rugólabda, akkorákat,
S
ki számlálná meg az aranyt, a soha meg nem számláltat!
Negyven szoba telistelve, mint bazárban a
kirakat;
Leltek ott egy fegyvertárat, benne fegyvert, mind
ujakat:
Különb-különb forma fegyver mint a fű ott annyi
akadt,
Legbelül egy láda állott, fölnyitatlan, pecsét alatt.
Az volt ráirva: »Ezek a csodálatos
fegyverzetek:
Acélsisak, páncél, kardok, melyek acélt
elmetszenek,
Kadsiak, ha majd devekkel nehéz harcban
verekszenek;
Ily ok nélkül felnyitóját megölik királyi kezek.«
Fölnyitják a ládát: három acélöltözet van
abba,
Mintha éppen csak a három derék hősre volna
szabva.
Acélmez, kard, acélsisak: ezt a három jókor kapja
-
Smaragddal és gyémántokkal díszes mindenik darabja.
Felöltöznek egyen-egyen, megpróbálni,
méregetni;
Azt az acélmezt, sisakot el nem bírja vágni
semmi;
Vasat metszenek e karddal: mint a vattát lenyisszenti,
Egy
világot ér meg egy, s egy világért nem adná senki.
Mondják: »Jó szerencsénk lészen,
elegendő arra e jel;
Isten, mennyből letekintve, felénk fordult
szemeivel.«
Egy-egy acél öltözetet kiki saját vállán visz
el,
Pridonnak is ajándékul egy-egy batyút kiki cipel.
Aranyt vesznek s ritka gyöngyöt
válogatva, - mert sok a sok -
Bezárják a negyven kincstárt s
visszamennek a lovagok.
Szól Avthandil: »Erősítsük
magunkat, ammondó vagyok;
Én ma éjjel nem utazok; de ha virrad,
nem maradok.«
Mint testvért a két szilárd hőst, olvasóm
magad fesd le most,
E két felülmulhatatlan fényszerető földi
lakost,
Derék bajnokpárt, vitézek dolgaiban oly járatost,
-
Lássuk Táltosország ellen harcukat, a csodálatost.
XLII.
Tariel
és Avthandil elutazik Pridonhoz.
Jó hajnalban, Aszmatot is velük vívén,
elutaznak,
Utjokat irányozzák most országába Nuradinnak.
Egy
kalmártól Aszmat alá jó pénzen lovat adatnak -
Avthandil elé
akármi akad, megfelel az annak.
Igy utazván, Nuradinnak csikósait érik
elő;
Ott a ménes, tetszett nékik: ez Pridonnak megfelelő.
Szól
Avthandilnak az indus: »Van egy eszmém, előkelő:
Tréfáljuk
meg Pridont: mienk ez a ménes, a legelő.
Raboljuk el ezt a ménest! Majd jön,
lórablás hirére,
Harcra kerekedik vélünk: hadd hulljon a rablók
vére;
Hamar ránk ismer, elámul, le fog csillapulni végre,
Víg
tréfa lesz s jó mulatság, minekünk sokat megér e.«
Kezdik sorba elfogdozni Pridon legkülönb
lovait,
A csikósok lámpást gyujtnak, tüzet csiholván
hamarit.
Szólnak: »Ki s ki vagytok ifjak, mi az Isten nyila
van itt?
E nyáj azé, aki mórest ellenségnek karddal tanit!«
Ők azonnal íjazni s a pásztorokra csapni
fognak,
A csikósok orditoznak, segítségért
folyamodnak:
»Segítség, segítség nékünk! ölnek, gyilkolnak,
rabolnak!«
Lett nagy dér-dur, összefutnak, jelentik legott
Pridonnak.
Pridon fegyvert fog, fölűl a lóra,
fegyveresen indúl;
Riadalom kél, sereg gyűl, ellepik a mezőt
tél-túl.
Szembe jött a két Nap, kiknek tél miatt a fényük nem
múl,
Lehetetlen ráismerni, sisak fedi őket arcúl.
Tarjel ráismer Pridonra: »Most
látom, aki nekem köll!«
Leteszi az arcellenzőt, mosolyog,
vigan nevet föl,
Szól Pridonnak: »Mért nem örülsz,
jöttünkön e bánat mért öl?
Nem hogy vendégül fogadnál: haddal ím
fenyegetődzöl!
Pridon itt leszáll sietve, földre borúl,
tiszteletül;
Ezek ő reá borulnak, ölelgetve fogják körül.
Pridon
égnek emelt kézzel, Istent áldja végtelenűl;
Főurak, amazt
meglátván, ölelgetik féktelenűl.
Szól Pridon: »Mit álldogáltok,
menjünk; én már régen várom,
Készséges szolgálatimat Tinektek
hogy felajánlom.«
Mintha két Nap jött volna, meg egy Hold:
olyan volt e három;
Mentek, egymásnak diszéül, ellovagoltak
immáron.
Pridon házához elértek, fényes volt az;
itt leszállnak;
Avthandilt mint esküdt öccsét mellé ülteté
magának;
Tariel alá is széket, dús diszítésűt hozának, -
Átadják
az öltözéket Pridonnak, a hős királynak.
Mondja: »Nincs ajándékom kész,
nektek adni viszonzóban;
De van itt tár elegendő s abba
mindenféle jó van.«
Szívrepesve földre nyomja képét,
köszönetadóban:
»Részemre az ily ajándék méltó hozzátok
valóban!«
Pridon vendégeiképpen pihennek vala ez
éjjel;
Őket fürdőben füröszté, köntösökkel özönlé el:
Szebbnél
szebben öltözteté, fényesnél is nagyobb fénnyel,
Gyöngyöt s drága
ékköveket vitt nekik arany edénnyel.
Mondja: »Most a rossz gazdának
szavaira hallgassatok:
Nem illik, ha bölcs vendéget mint együgyűt
marasztalok;
Ámde késnünk most veszélyes, nagy az út, menést
javalok;
Táltosok ha megelőznek, nem lesz könnyü az a dolog.
Mit csináljunk nagy sereggel? Nem sok, -
kevés jó kell nékünk:
Háromszáz vitéz elég lesz, hogy meglepjük
ellenségünk.
Táltosvárban táltosokan kipróbáljuk szablyavégünk
S
meghozzuk hamar a szépet, kinek termetétől égünk.
Én már voltam Táltosvárban: meglássátok,
erős nagyon;
Kívül mindenfelől szikla, ellenség be nem jut
azon.
Rejtve ha be nem megyünk, ott nyilt csatából nincsen
haszon;
Azért nem kell nagy sereg, mert titkon ily had be nem
oson.«
Véleményüket tovább is védik; aztán
megerednek,
Otthon hagyják Aszmatot, szép viszonzást ad Pridon
ennek.
Háromszáz lovast a harcba velük visznek, bízvást
mennek;
Aki szenvedt, végre mégis jutalmát veszi a mennynek.
Elérték a tengert. Igy a három esküdt
testvér haladt.
Pridon ismerte az utat; éjjel-nappal ment a
csapat.
Mondja Pridon: »Táltosország ide már csak egy
nyargalat;
Most, hogy észre ne vegyenek, éjjel folytassuk az
utat.«
Jónak ítélték Pridonnak e tanácsát ők
magoknak;
Hajnalban megállapodtak, mert az éjjel
iparkodtak.
Megjöttek: ihol a vár, a védők rengetegen voltak,
-
Kívül szirtek - szólítják az őrséget, igen riognak.
A kapun kemény vitézek őrt állanak
tízezeren;
Oroszlánjaink a várat nézik, holdfény árad
ezen:
»Tanácskozzunk, döntsünk - mondják - bár a döntés
nehéz leszen;
Száz ember, ha gondolata jó van, győzhet
tízezeren.«
XLIII.
Pridon,
Avthandil és Tariel hadi tanácsot ül Táltosvár falai előtt.
»Egyet mondok, kettő lészen, -
megszólalt Pridon - ugyebár,
Mink csekélyke számmal vagyunk, s
harcra igenis nagy e vár.
Fölös minden kérkedés: harc, egyenes,
ez erődre kár;
Ezer évig meg nem vesszük, előttünk ha kaput
bezár.
Engem, ifjanta, szüleim testgyakorlatokra
fogván,
Mesterkedtem ilyenekben: ugrásban, vivásban, tornán.
Ugy
másztam, hogy mozdulatom nem látszott, kötélen, póznán;
Ügyességemet
irígylé minden fiatal oroszlán.
Hát amelyik közzületek jelesebb mint
messzivető,
Vessen ama tornyon át egy vastag kötélvégit fel ő;
Én
bejutok rajta könnyen, nékem az akár egy mező;
S bejutván,
lecsapni rájuk gyors leszek, nem késlekedő.
Fegyverzetet vinnem semmi, pajzsomat is
fogom vinni,
Játszva ugrom be, viharként rajtuk ütök, velük
víni;
Őrségüket kardra hányom, - majd a kapu ki fog nyilni,
S
akkor jöjjetek ti oda, hova harci zaj fog híni.«
Szól Avthandil: »Hej, Pridon, így
barátidnak téssz eleget,
Bízol oroszlánkarodban s nem félsz sem
földet sem eget,
Ellenségünknek nyakát a javalt módon szentül
szeged, -
Ámde nem hallod-e: hívják közelébb az őrsereget?!
Míg fölérsz, az őrség előtt fegyvered
zaja elárul,
Meglátnak és elvágják a kötelet, hihető
kárul:
Minden elvész, titkos tervünk napfényre kerül, kitárul
-
Nem jó gondolat; nem így kell határoznunk a csatárul.
Jobb lesz: ti maradjatok mind megbujva
egy rejtekhelyen.
Azok nem bántják az utast, aki városukba
megyen;
Én kalmárnak öltözöm át, győzni csellel igyekezem:
Sisak,
páncélöltözet, kard - - egy öszvérre mind fölteszem.
Hárman mennünk nem lenne jó, hátha észre
fognák venni;
Magam megyek kalmárképpen, könnyen fog e fortély
menni.
Lopva fegyvert öltök, gyorsan támadok: ez föl fog
fedni,
És, ha Isten megsegít, a vér folyamként fog eredni.
Védőikkel belül végzek, a veszélyre mitse
nézek;
Ti a kapura omoltok, mint igazi jó vitézek:
Feltöröm a
zárt, leverem, a kaput kinyitom néktek.
Aki jobbat tud,
beszéljen; hallásra füleim készek.«
Szól Tariel: »Minden ige felsőbb
bátorságra vallott,
Hősi szívre és erőre a tanács, melyet
javallott.
Tudom: harcot hőn akartok, nem hiába köttök kardot,
S
ahol leghevesb lesz a harc, tudom: megjelentek majd ott.
Ámde méltassatok engem mégis némi
figyelemre;
Mit gondoltok: kedvesem ha látná, mint Nap
megjelenve:
Ti csatáztok nagy kegyetlen, én meg nem is vagyok
benne!
Mit udvariaskodnátok? - ez gyalázatomra lenne.
Jobb gondolatom van nékem, tegyünk úgy
mint javasolnám:
Osszuk el az embereket százra, éj
világosodtán;
Gyorsvágtatva háromfelől hatoljunk be
ilyenformán:
Találkoznak, - gyöngéllenek, rájuk rontunk,
kaszabolván.
Rögtön vágjuk, harcba állunk, kapuzárást
megelőzve,
Hárman egyszerre beérünk, kívülről a többi dől be;
Ott
benn aztán mind elkezdünk fürdeni a vérfürdőbe:
Ujra élünk
fegyverünkkel, mint azelőtt mindig, győzve.«
Mondja Pridon: »Egy előttem
bizonyosabb, mint akármi:
Eme ló elől, kit adtam, nem lehet kaput
bezárni.
Mikor adtam, nem tudtam, hogy Táltosvárba fogunk
járni;
Máskülönben nem adom, ha fukar név fog is rám várni.«
Igy tréfálkozott, hasonló beszéddel a
vidám Pridon,
Bölcs beszédüleg, nyugodtan nevettek a szón, a
vigon.
Tréfát űztek egymással: még szebbé tette őket bizony.
Lenn
járnak, szedelőzködnek, ülnek pompás lovaikon.
Váltanak viszont nem ilyen ártatlan
szavakat: pedzik
Tariel tanácsát ujra, sőt követni el is
kezdik:
Százankint csoportosulnak, mintahősök eggytől
eggyig;
Lóra kapni és sisakját föltenni kiki igyekszik.
Ragyognak a derék hősök napnál nagyobb
ragyogással,
Hármójukat hét fényesség árasztja el
fénysugárral.
Arab ménjén Tariel ül termetével, a sugárral
-
Harcban ellent ölni tudók, nézőiket nézés által.
Ő reájok illik éppen, ami most eszembe
jutott:
Mikor essőznek a felhők, s hegyekről a folyam zug,
ott
Hallani, hogy' rombol, zúz a víz, mely betölt minden
zugot;
De midőn a tengerbe fut ama víz, már teljes nyugodt.
Bár Pridon és Avthandil is jók,
utolérhetetlenül,
De nincs párja Tarielnek, mindenki mást ő múl
felül,
Mint a napfény minden más fényt elnyom,
észrevehetlenül...
Most, hallgatóm, hallgass, figyelj: harc fog
dúlni kegyetlenül.
Hárman három részre váltak, egy kapura
mindenik rész,
Háromszáz kipróbált bajnok, csupa szemen szedett
vitéz.
Éj ivadán, nem sietve, fölkészültek; mikor mind kész,
-
Virrad - mennek, mendegélnek, pajzsemelve mindenik kéz.
Lovagolnak szép nyugodtan, minthogyha
uton volnának,
Nem vették az őrök észre, semmire se
gondolának:
Nem volt félelem szivükben, csöndes békességgel
álltak;
Ezek hogy közelebb értek, azonnal sisakot zártak.
Megsarkantyuzták lovukat sebten, a csapó
suhogott;
Észrevették, kaput zártak, fölfordult a város
legott.
Három részről az a három félelmetlen berobogott,
Riadót
vertek, a kürtök harsogtak, a dob dobogott.
Táltosvárt eléri most az Istennek haragja
zordúl:
Ő haraggal néz le rá, s az édes napnak fénye fordúl
És
az egész menny viharja haraggal feléje fordúl;
Holtakkal a terek
telve, nem fér rajtuk holt a holttul.
Harc nélkül meneszti lelkük Tarielnek
»huj, huj!« szava:
Elveté acélruháját, minden paizs
nélkül vala.
Mindhárom kapun behatolt s minden élőt
levagdala,
Benyomúlt, s a félt erődnek nem maradt, csak puszta
fala.
Avthandil meg az oroszlán Pridon ott benn
összejönnek;
Már az ellenségnek vége - nincs vége a vérözönnek,
S
nincsen vége, mikor egymást megpillantják, az örömnek.
»Hova
tünt el Tari?« szólnak, szemmel kutatni se szűnnek.
Senkisem tud semmit, nincsen Tarielről
hír, de semmi.
A toronykapuhoz fogtak, vésztől mit se tartva,
menni:
Ott egész rakás katonát látnak kard-öltét
heverni,
Lélektelen, földdel egy az őrsereg, a tízezernyi.
Védői a fellegvárnak mind feküsznek, mint
a szalma,
Fejtül lábig sebesülve, acélvértjük
szétvagdalva,
Fellegvár kapui tárva, kaputörők száz
darabba!
Mondják, Tarielt gondolva: »Ime, az ő fáradalma!«
Utjok szabad, meglelik a folyosót;
keresztültörve,
Ime látják: elment a Hold, hogy a Nappal
egybejönne;
Sisak nélkül volt, vele a Nap, a minden Napok
gyöngye,
Mell a mellel egyesülve, nyak a nyakkal forrva össze.
Ölelkeztek, csókolóztak, - összeáradt két
könypatak;
Ugy volt, mint amidőn Mustár meg Zuál
találkoztanak:
Szebb a rózsa, nap ha rásüt s elborítják
fénysugarak -
Mostantól fogva örűlnek a sok óta búskomorak.
Csókolózva, nyak a nyakon, áll a két
szerelmes ottan,
Rózsaszín ajakuk egymást megleli ujon s
ujonnan.
Oda jönnek mind, a három egy-testvér itt, egy
bokorban
Köszönti a fölkelt napot s álldogál mint meghívottban.
Ő megfordúl s ékes arccal, mosolygón
feléjük lépdel,
Megcsókolja segítőit, víg, nyugalmát nem veszté
el.
Ők köszönik nyájas szóval, hálálkodnak
szerénységgel,
Válaszolván mind a kettő kellemes, szives
beszéddel.
Üdvözölték Tarielt is, ezt a karcsu
áloéfát,
Üdvözlik a diadalhoz, kérdik egymás hogy s mint
voltát:
Semmi baja, nem bánta meg acélvérttől szabadultát;
Mind
oroszlánokként dúlták, ölték ezt a táltos-csordát.
Emberekből, háromszázból, maradt volt
csak száz és hatvan;
Pridon bánta katonáit, de amellett örült
nagyban.
Még kereskedik s ahol lel, nem hagy ellent meghalatlan
-
Ki számlálná meg a kincset, amit lelt? Az számhatatlan.
Tevét s öszvért szedtek össze gyorsakat,
ahol csak érték,
A temérdek drágagyöngyöt, ékkövet ezekre
mérték;
Valamennyi kő csiszolva, rubin, zafir nem kis érték.
Őt,
egy mennyezeten űlőt, nagy figyelemmel kisérték.
Hatvan embert visszahagyván Táltosvárnak
őrzetére,
Viszik a Napot, amelynek oly nehéz volt
megszerzése.
Tengervárt tüzik ki célul, a nagy útnak
ellenére:
»Fatmant« - mondják - »meg kell
néznünk; adósai vagyunk véle.«
XLIV.
Tariel
megérkezése a tengerparti királyhoz és Pridonhoz.
Tengeri király elébe futárt küldtek,
szóval mondván:
»Jövök Hozzád én, Tariel, ellenségim
eltapodván;
Táltosvárból Napomat, az engem megigézőt
hoznám,
Tiszteletben mint atyánkat Téged látni óhajtozván.
Táltosország immár enyém,
birtokait mind elnyerém
S mind e jót, király, kiváltkép Teneked
köszönhetem én:
Fatman megmenté Napomat, anyja s nőtestvérje
levén, -
Mit ajánljak köszönetűl, üres igéretek helyén?
Jöjj és látogass meg előbb, mintsem érjük
országodat;
Táltosok egész hazáját tőlem ajándékúl fogadd:
Tedd
be saját emberidet, erősítsd a váradokat, -
Én sietek, nem
mehetek; légy Te, aki meglátogat.
Uszent, Fatman asszony
férjét rendeld föl, és várjuk várván
Fatmant: jöjjön s lássa
viszont vígan, akit pártolt árván;
Hiszen mindenkire nézve csakis
boldogító látvány
Ő, ki fényesebb a napnál, mint a gyantánál a
márvány.«
Hogy a tengeri királyhoz ér követje
Tarielnek:
Szívében örömvirágok a nagy ujságra kikelnek;
Hálát
és dicséretet zeng a kegyelemadó mennynek,
Lóra pattan
rögtönösen, uj üzenet nem köll ennek.
Küld sok málhát, elkészíti eleve
menyekzőjöket,
Szép tárgyakat számtalan visz, nem kis számmal
drágakövet.
Fatman véle; tíz nap utaz: boldog, hogy ím
hazajövet
Viszontlátja Őt, a Napot, mely a földre fényt öntöget.
Jött a három, messziről a
nagy királyhoz közeledő;
Ott leszállnak s megcsókolják szerényen,
a had tova jő.
Amaz Tarielt dicséri, ezer hálával felel ő
-
Odalettek a leánytól, kinek képe oly büvölő.
Fatman asszony,
megpillantván, lassu tűz vesz erőt rajta:
Megöleli, kezit, lábát,
képét, nyakát csókolgatja:
»Mit adjak az égnek, - mondja -
hogy homályom eloszlatja?!
Rövid rosszra következzék hosszu jó:
az Isten adja!«
A leány meg, édes szókkal, átölelvén az
ölelőt,
Mondja: »Isten földeríté tört szívem, a búval
telőt:
Most már olyan boldog vagyok, mint boldogtalan
azelőtt;
Rám süt a nap, azért látsz úgy, mint viruló rózsafatőt.«
Itt a tengerparti király
nékik fényes menyekzőt csap,
Viszonzásúl Táltosvárért; nem engedi
őket hét nap.
Ajándékból, hozott kincsből nem fösvényül kiki
részt kap:
Mint a gyümölcs, úgy potyog a széjjelosztott arany
pénzmag.
Kincsek ott, arany szövetek, atlaszok
hevernek dombul;
Tarielnek koronát ad, ára minden fogalmon
túl,
Tiszta sárarany, zafirral pazarnál is pazarabbúl;
Azután
még egy arany trónt, ragyogó piros aranybul.
Nesztán Daredsánnak köntöst: ékkővel ez
még pazarabb,
Vörös zafir, ametiszt és rubin rajta sok-sok
darab.
Lány s legény föl-űl, orcájuk villámnál is világosabb;
Aki
látja: ismeretlen tüzek lángja szívébe csap.
Avthandilnak és Pridonnak ajándékot
roppant sokat,
Drágalátos lószerszámot, ada egy-egy ráró
lovat,
Egy-egy ruhát, drágakővel, melynek fénye új,
vadonat;
Szólnak: »Légy boldog; mi meg nem hálálhatjuk
jóságodat!«
Tariel im ékes szóval s
nyelvvel háláját lerójja:
»Sok gyönyör ez, oh király, így
egyszeri találkozóra;
S hozzá mennyi ajándékra, méltatsz ennyi
szépre, jóra:
Jól tettük, hogy itt maradtunk s nem ültünk föl még
a lóra.«
Szól a tengeri király: »Haj,
oroszlán, királyi hős Te,
Látóidnak élte s annak, aki nem lát,
megölője!
Mit adhatnék, dicső látvány, érdemedet hogy felérje?
S
mit tegyek, ha itt hagysz engem, Te szivem gyönyörűsége?!«
Mondja Fatmannak Tariel:
»Viszonoznám sok jóságod,
De leróni, édes hugom, nincs mód
ily nagy adósságot;
Hát e kincs, amelyet hoztam Táltosvárból,
mindez, látod,
Tied légyen ajándékul, nem mint áron vett
jószágod.«
Fatman asszony térdre borúl, mond előtte
mélyen hálát:
»Haj, királyom, távozásod olthatatlan tűzzel
jár át;
Tőled távol mi lesz vélem? Itt hagysz megverve mint
árvát;
Boldog, aki közel hozzád, - boldogtalan, aki nem lát!«
Szól a tengeri királyhoz a
két fénysugaras itten,
Foguk csillog, édes ajkuk piroslik
rubinnál szebben:
»Nélküled zenével sincsen mulatságunk
ünnepekben;
Ámde hagyj, időnk letelt, már megyünk, sietünk
sietten.
Maradj Te igaz atyánkúl, mint
reményünkbéli várfok!
S adj nekünk hajót az útra: ezt kérünk még,
noha már sok.«
Mondja: »Értetek halálra kész vagyok;
ha úgyse vártok,
Mit szóljak! Eredjetek hát, vezéreljen
bátorságtok!«
A király hadi naszádot szereltet a tenger
partján:
Elmegy Tariel, könyeznek mindannyian elmaradtán,
Fejük
vervén, üstöküket, szakállukat megszaggatván;
Fatman annyit sír,
hogy attól a tenger is megdagad tán.
Megy a három esküdt testvér, útazik a
tengeren át,
Megszílárdúl érzésük most, az a közös próbán
megállt.
Dal s nevetés dísziti még, mindenik mulatja magát
S
rózsaszínü ajka nyiltán megmutatja villámfogát.
Onnan embert küldenek ím Aszmathoz a víg
hirekkel,
Pridon főit is tudatják, hogy közölnék a
sereggel:
»Jövünk, a világosságot gyámolító nap most
felkel;
Hidegtől halódtunk eddig, élünk immár napmeleggel!«
Őt egy mennyezeten vitték, tengerparti út
mentibe;
Tréfálództak, balsors multán, mint a gyermek jó
kedvibe.
Igy értek el hős Nuradin országába, s már
messzire
Hangos ének szava zengett, amint jöttek eleibe.
Jöttek, jöttek mind elibe Pridonnak
előkelői,
Velük Aszmat, csupa öröm, szívseb őtet már nem
őrli,
Rádől Nesztán Daredsánra, nem tud róla lefejtőzni;
Amit
kívánt, megvan íme, csak örömét bírja győzni!
Nesztán Daredsánt öleli, száját
csókolgatja szája,
Szól ez: »Édes, jaj nekem, most érted
fáj a szívem fájva:
Isten ránk adá kegyelmét, megismerém
jóvoltába -
De szivedet, ilyen szívet mi jutalmazhat, Te drága?«
Felel Aszmat: »Hála Isten, csakhogy
nem hervadt a rózsa!
Sorsod lám igazság szerint fordult végre
mégis jóra.
Nékem, csak Te boldog légy, hát élet a haláli
óra;
Hisz két jóbarát egymáshoz: két szerető úr és szolga.«
Főnemesek tisztelkednek, mondván sok-sok
dícséretet:
»Áldjuk Isten ő fölségét, hogy így
megörvendeztetett,
Megmutatá nékünk arcát, emésztő bút rólunk
levett,
S ő meg fogja gyógyítani a maga ütötte sebet.«
Jött kiki s kezére nyomván
ajkát, csókolnia siet;
Szól a király: »Mi érettünk
hullottak el testvéritek;
Végtelen nagy boldogságot szereztek,
valóban ilyet:
Mind azonegy halált haltak, örök dicsőség nekiek!
Bár halálukon kesereg szívem és busulton
busúl,
Ámde nagy jutalmukat ők élvezik haláltalanúl!«
Halkan
fölsír, könyesője szakálla havára lehull,
Sír s a jelen voltak
véle sírtak mind, hiánytalanúl.
A síró király láttára sírva kezdtek mind
fakadni,
A sírásnak, ah! és oh!-nak vége nem akart
szakadni.
Mondják, szűnedezve: »A bölcs néked Nap nevet
szok adni,
S hogy aki lát, dalra gyujt; hát nem fogunk már
búslakodni.
És ki ér meg annyi könnyet, mennyit
szemed elöntözött!
Hiszen érted halni jobb, mint sétálni az élők
között.«
Vigasztalják még a királyt: »Hagyd immár a
bánatözönt;
Pótlásúl szivedbe az ég majd ezernyi örömöt önt.«
Avthandil is búsult, szava
mély részvétnek vala tükre,
Magasztalják őt és mondják: »Kerüljön
sor nevettünkre!
Mert az eltűnt hős a Napot meglelte, mely el
volt tünve;
Nem siratunk többé senkit, szemhamut[17]
törölgetünk le!«
Oda értek, hol a dicső Mulha
Zanzár volt, a város;
Kürtöt fujnak, üstöt vernek: zaj, zsibongás
átalános;
Dobpergésbe szépen zengő hangszer vegyül bele
számos;
Fut, bazárját elhajítva, oda csődül a bazáros.
Utcán kalmárok tömege, mindenütt nagy
nézősergek;
Zsandárság, kezükben fegyver, föltartani
törekednek:
Nem bírják, segédűl híni köll egy részit a seregnek,
-
Látásukért, mint valami kegyért, szinte verekednek.
Ők megérkeznek Pridonhoz,
lelik pompás palotáját;
Eleikbe küldték sok-sok aranyöves
rabszolgáját:
Ezek láb alá terítnek drága szőnyegek
csodáját,
Fejtől aranyat dobálnak, betömni a tömeg száját.
XLV.
Tariel
és Nesztán Daredsán menyekzője Pridonnál.
Trónust, tiszta színaranyból, állíttat a
két jegyesnek,
Nagy értékű vörös-sárga kövek abban
ékeskednek;
Avthandil alá fekete díszű sárga széket tesznek:
Jön
a pár, leül, s a nézők - tudom - mind elképedeztek.
Dallosok felálltak, édes énekek szavát
megadva;
Állt az ünnep; mindenféle kincsét dúsan osztogatta
Ez
a derék vendéglátó, nem kupori Pridon gazda;
Nesztán Daredsánt
mosolygás diszíté: fogát mutatta.
Ajándékot rengeteget kaptak ott
Pridontól, mert ő
Nem szegény ám: kilenc gyöngyöt, lúdtojással
mely egyenlő;
Aztán még egy drágakövet, mely mint a nap fényt
lövellő,
Úgyhogy nála éjszaka is képet írhat bármely festő.
Azután, nyaka diszéül egy füzért adott,
amin csak
Legszebbjei tündököltek gömbölyűn csiszolt
rubinnak;
Azután egy tálat hoz még, melyet kézzel alig
bírnak:
Pazar Pridon ajándékát az oroszlán Avthandilnak.
Rendkívüli nagy gyöngyökkel ez a tál
telides-teli.
Avthandilnak adja ezt ím, kedves szókkal
megszerezi:
Arany szőttel házukat, szép szőnyegekkel
fölszereli:
Tariel víg, hálát rebeg, minden szava szívebeli.
Igy tart Pridonnál a lakzi véghetetlen,
álló nyolc nap;
Ajándék becsesnél becsesb mindennap van, mindig
hoznak;
Éjjel-nappal meg nem szünik zengése muzsikaszónak;
Van
öröm: legénynek lányon és legényen leányzónak.
Tariel Pridonhoz egy nap szíves szókkal
fordul imé:
»A Te szíved énnekem több mint legnagyobb
testvéremé.
Holtomig, bár lelkem' adjam, érdemedet
fölérem-é?
Hisz sebem mint haldoklóé gyógyulását tőled nyeré.
Tudod, Avthandil hogy értem föláldozta
önnönmagát;
Viszonzásúl szeretnék most segíteni ő rajta
hát.
Eredj, kérd meg: mit kiván, mily nehézséget vállaljak
át,
Hogy levegyem, mint ő rólam boldogtalanságom szakát?
Mondd meg: Testvér, mily jutalmat kérhet,
aki annyit fáradt!
Isten küldje rád kegyelmét, mely a
menyországból árad.
Hogyha nem teszem meg, amit kívánsz, bármi e
kivánat:
Ne lássam meg házamat, se palotámat, se hazámat!
Szólj: mire van szükséged hát, vagy
javadra mit tehetek?
Tán Arábiába menjünk? Veled megyek,
segítelek.
Nyájas szó, vagy ütközetre hogyha kard kell, éljünk
velek;
Ha nem adlak össze nőddel, össze én magam se kelek!«
Avthandil Tari szavára, melyet bízott
volt Pridonra,
Mosolyog, nevet vidáman, mint akinek nincsen
gondja:
»Mire kellene segítség? Semmi bajom nékem«
mondja.
»Gyöngyömet nem őrzi táltos, sem szomoruság nem
rontja.
Én kedvesem trónuson ül, Isten irgalmával
dicső,
Nagyhatalmú, bátor, víg ő, nem busítja bánat, ölő;
Sem
a táltosok nem gyötrik, se nem bűvöli büvölő:
Mi szüksége volna,
mit is hozakodol ezzel elő!
Majd ha eljön az az idő, akit nékem
rendelt az ég:
Isten által bánat helyett száll szívemre
gyönyörüség;
Haldokló szivem majd akkor a nap fénysugáriban
ég;
Addig bármit fáradoznám, mind hiába, kár lenne még.
Eredj és e választ, melyet mondok, vidd
Tarielnek el:
»Nagy kegyedet, oh király, nagy köszönetem
nem éri fel.
Azért szült anyám világra, hogy szolgád legyek, hát
szivelj;
Egészen a tied vagyok, ennélkül az élet se kell.
Azt mondád, hogy: »kedveseddel
egyesíteni akarlak«.
Ez a Te melegen érző jóságos szivedre
vall csak;
Oda mit sem ér se nyelvnek ügyessége, sem a
kardnak:
Jobb lesz megvárnom az időt, amelyet az egek szabnak.
Ez a szándék él bennem s e vágy lobog:
hadd lássalak ott,
Indiának trónján, dicsőn, s melletted a
gyöngyalakot,
Kinek villámnál is inkább vet orcája
sugarakot;
Ellenséged pusztuljon, s mind, aki reád tart haragot!
Majd ha szívem vágyódása be fog telni
mind a kettő,
Elmegyek Arábiába, menyasszonyom
ölelendő:
Távolítja bánatomat s helyén vígságot teremt
ő.
Segítség dehogy kell! Nálam a hízelgés nem kelendő.«
Pridon mondja Tarielnek: ezt izente ifju
társa.
Szól: »Igy nem teszek, nincs szükség prófétai
jósolásra;
Mint ahogyan tőle vagyon életemnek újulása:
Ő is
kell, hogy testvérjének szíve jóságát belássa.
Menj és mondd meg e szavamat (nem
hizelgésből eredett):
»Meg nem állom, hogy ne lássam, aki
nevelt, nevelgetett;
Kedves szolgáit megöltem, - gondolom: egész
sereget -
Csak bocsánatát könyörgöm, azután tovább eredek.«
Szólj ekképen: »Ne is izenj többé
olyatént, mint ez ni;
Holnap utazom, szavamról nem fogok
megfeledkezni.
Az arab királynál sem fog bizodalmam kárba
veszni:
Mint lovag, ha lányát kérem esdve, nem fog ellenkezni.«
Mondja Pridon Avthandilnak a Tariel
küldötte szót:
»Nem marad, ne vesztegess rá beszédet,
hiábavalót!«
Búsult, és szívére ismét gyász nehezűlt:
uralkodót
Nagy tisztelet illet ám meg, s ez kötelez alattvalót.
Jött Avthandil és Tarielt, borulván
előtte térdre,
Lábát csókolva, ölelve, föl nem nézve rája,
kérte:
»Már elég bút hoztam volt ez évben Roszteván
fejére;
Ne akard, hogy essem ujra bűnbe, hűség ellenére.
Azt, amit Te kívánsz, Isten igazsága meg
ne adja:
Hűtlen szóval hogy megbántsam nevelőmet, sohse
hagyja;
Fenekedjem ő rá, kinek voltam váltig gondolatja!
Ura
ellen rabszolgája kardvasát ki hogy' vonhatja!
Kedvesemet is ez tenné, magamat is
békétlenné:
Jaj, ha megharagudnék, ha szívét gyűlölet
betelné!
Nem akarna hozzám szólni, talán rám se nézni többé!
S
hol lenne majd, aki akkor bocsánatra engesztelné?!«
Mondja Tariel nevetve, - nap, mely
sugarát vetette -
Avthandilt míg kézen fogta, fölemelte, talpra
tette:
»Segítséged én nekem a minden jókat jelentette;
Hát
még, hogyha víg örömöm boldogságtokon lehetne!
Baráttól bizalom jár ki, nem nagy
tisztelet, alázat.
Gyűlölöm a komor kedvet: a darabos, dölyfös
mázat;
Barátságból egyenesség, őszinteség nem hibázhat -
Vagy:
én erre, ő meg arra; külön kiki jobban járhat.
Tudom én jól, kedvesed hogy szerelemben
érted hevűl:
Tőlem ezt mind bajtársadtól nem fogadja
kelletlenűl.
A királynak mit se mondok különöst ez eggyen
felül:
Csak, hogy látni óhajtám, s most óhajtásom beteljesül.
Megmondom nagy vonzalommal s hódolattal ő
iránta:
Adja hozzád a leányt, hisz a leány is így
kivánja;
Házasodni vágytok, - ezt a meddő sóvárgást ki
állja?
Szebbítsétek egymást és ne hervadozzatok hiába!«
Igy Tariel. Avthandil már nem rágódik uti
tervén,
Belenyugszik, nem mond ellent, víg beszédét
visszanyervén.
Kíséretűl válogatott embereit kirendelvén,
Pridon
elkiséri őket, nagy darab uton velük mén.
XLVI.
Tariel
másodszor tér meg a barlanghoz és elosztja a kincseket.
Dionys bölcs oly ügyekről,
melyek titkon folytatódnak,
Mondja: »Isten nem tesz
rosszat, általa csak jók adódnak;
Hamar véget vet a rossznak,
hosszú lételt ad a jónak,
Mindent jóra visz, s az elmult kínok
fölmagasztalódnak.«
Igy lőn Pridon országából
hőseinknek indulása,
Kísérvén a lányt, akinek bája megfog, bárki
lássa;
Képe márvány, rendezett haj szénfekete koronázza,
Két
orcáját ékesíti szépség, finomság varázsa.
Igy viszik a mennyezeten
gyöngy alakját eme szépnek.
Olykor-olykor vadat ölnek, vérit
ontják; továbblépnek;
Ahol uj országba érnek, látszik öröme a
népnek:
Ajándék, dicséret várja, még csak hozzájuk sem érnek.
Mintha két hold közt nap ülne, itt ez
éppen úgy tetszhetik.
Vándorolnak vígan, sok nap; bölcs beszéddel
idő telik.
Jutnak a nagy pusztákra, hol ember sohse kereskedik:
A
Tarielt rejtve tartott menedékhely közeledik.
Szól Tariel: »Itt ma vendég
mindenki, és én a gazda!
Oda értünk, ahol engem őrület soká
maraszta.
Aszmat lesz a háziasszony; vannak még husok dugaszba,
S
szebbnél szebb kincs, arravaló, hogy szivetek megvigassza.«
Ott a barlangba betértek, a nagy
szirteknek közötte.
Aszmatnak volt szarvashúsa, pecsenyének azt
sütötte.
Nyájasan kötődnek, elmult szenvedésükön nevetve,
Istent
áldják, hogy a búnak róluk napjait levette.
Mentek játszva, roppant vígan,
beljebb-beljebb barlangjukba:
Ott lelték a kincseket mind, ahol
Tariel lecsukta;
Senki mindezt számba venni, senki érteni se
tudja -
Némán nézték, ennyi tenger kincs láttára elkábulva.
A sok szépből ki mit
választ, megkapja mint maga részit,
Kivált Pridon emberei,
tábornoktól közvitézig.
Gazdaggá ez ajándékok a jelenvalókat
tészik;
Mégse látni meg a kincsen, hogy apadna: mind úgy nézik.
Szól Pridonnak: »Tartozásom
megfizethető alig lesz;
Ámde jól mondják: »magára keres,
aki mással jót tesz;«
Most e kincs, mely itt hever s itt
őriződik, most hát mindez
A tied legyen, fogadd el, sokkal többet
megérdemlesz.«
Pridon nagy alázatosan térdre borúlt,
hálát adott:
»Azt hiszed-e, oh király, hogy ész s okosság
mind elhagyott?
Ellenség előtted szalma, akkor is, ha jókora bot
-
Én, míg leszek, örömöm lesz, ha csak rád is pillanthatok!«
Pridon embereket futtat: jöjjenek hamar
tevékkel,
Teveháton azt a kincset az ő házába vigyék el.
Innen
most Arábiába ez a három hős elékel;
Avthandil már türelmetlen
találkozni kedvesével.
Az arab határt elérik hosszú nagy utazás
után.
Városok, erődök ottan következnek egymásután.
Kék vagy
zöld ruhában járnak a lakósok: e gyászruhán
Megértette Avthandil,
hogy őt siratják ily szomorán.
Roszteván király elébe küldi emberét
Tariel:
»Jövök, oh király, elédbe szívem legjobb
érzelmivel;
Én, az ind király, magasztos palotádat úgy érjem
el,
Amint oly szép rózsabimbót hozok, milyent senkise lel.
Megsértődtél akkor méltán, országodba
léptem miatt,
El akartál fogni engem, föltartóztatni
lovamat;
Rossz kedvemből izelítőt kapott némit az a csapat:
Sok
rabod, palotaőröd kezem alatt halva maradt.
Most ím jövök, útjaimat félbehagyva,
bocsánatért,
S hogy haragod felejtsd el a bűn miatt, mely általam
ért.
Nincs ajándékunk; Pridon és kísérete megmondja: mért;
Egy
ajándékot hozok csak: Avthandilt, a főhadvezért.«
Mikor a király elejbe megjött Tariel
futárja,
Meg nem mondja nyelv: micsoda örvendezés lett
utána;
Thinathinnak arcán égett három villámfény sugára,
Márvány-
s rubinját diszíté fekete szemöldök árnya.
Sürgés-forgás nagy van,
látni mosolygókat, nevetőket,
Lóti-futi katonákat, végkép fejük
veszítőket;
Látni: nyergelik a lovat s fejibe verik a féket,
S
aki rajt ül: sok gyorskezű és erős szivű deréket.
A király, a táborkar s a főbbek szintén
lóra szállnak,
Más-más helyről mások gyűlnek mind köréje a
királynak;
Istent áldják; fölemelve ő szavukat kiabálnak,
Hogy:
»Halál a gonoszokra! Jók számodra készen állnak!«
Jönnek a találkozók már, kivehető a dobaj
itt,
Szól Avthandil Tarielhez, mondja kérőn e szavait:
»Látod-e
amott a mezőt s rajt a pornak oszlopait?
Ez az, amiért szivem
ver, ez az, ami nyugtalanit.
Nevelőm van ott jövőben, Te
veled találkozóban;
Nem tudok eléje állni, szégyenlek, szivemen
bú van:
Félek bármilyen kevéssel megszomorítni ujabban.
Hogy
azután mit tégy értem, Te tudod Pridonnál jobban.«
Szól Tariel: »Jól cselekszel, így
tisztelvén fölnevelőd;
Hát maradj, ne jöjj oda, majd nélküled
intézzük el őt.
Én megyek s kimentelek a királynál mint
röstelkedőt,
S azt hiszem: hamar tied lesz az a Nap, a kedvedre
nőtt.«
Ott volt Avthandil oroszlán,
szerény sátorát felütve,
Nesztán Daredsán is ott volt, minden
szemlélőnek üdve;
Szeméről a lég aláfolyt, kellemes fuvalmat
küldve.
Távozott a hindu király, nyiltan ment, nem rejtőzködve.
Pridontól kisérve mén, a nagy mezőt ím
áthaladja.
Megismeri a király: ez Tariel sugár alakja;
Leszáll
s térdén hódolatát a nagy hősnek átaladja:
Tisztelettel ez
fogadja, mint királyt valódi atyja.
Tariel még térdel, az meg
jön, hogy csókkal üdvözölje;
Örül a király, nyakára csókot ad, a
rózsatőre.
Csodálva beszélget véle, el van ragadtatva tőle:
»Te
a Nap vagy, mely ha elhagy, életünkre éjjel jő le.«
Szépségét csodálja igen, termetét, a
karcsú delit,
Képét bámulja, erejét dicséri, a
karjabelit.
Üdvözli Pridont, eléje mint királynak térdepel
itt,
Az elé, aki segíté Avthandilnak jövetelit.
Tariel dicséretével a király
tele van folyvást.
Szól Tariel: »Én szivemet mint saját
rabodat úgy lásd.
Túlbecsűlöd derékségem, s én csodálom is e
túlzást:
Mikor Avthandil a tied, hogy' kegyelhetsz akkor
még mást!
Ne csodáld, hogy itt nem
látod s ne hidd késedelmezőnek;
Jer és üllepedjünk itt le,
közepén e zöld mezőnek.
Elmondom, hogy mért nem jött föl, - nem
lesz hosszu tán ez ének -
Csupán azt az egyet' kérem:
engedd meg, hogy hadd beszélek.«
Leül a király, kiebbre áll a rengeteg
vitézlő.
Tarielnek arca fényes, lámpa nincsen olyan
fénylő;
Szólás, mozgás, gondolkozás módja nála mind igéző
-
Bölcsen rendezett szavakat a királyhoz így intéz ő:
»Haj, király, én
megbizásom noha nagyobb sokkal, mint én,
Jövök hozzád
mindamellett, esedezvén, könyörögvén;
Ő
is, aki Napnál szebbhez hasonlít, könyörög
szintén:
Aki engem bevilágít, aki rámnézve a napfény.
Azt mondjuk mi, s ez, amiért mindakettőnk
esennen esd:
Avthandil segíte rajtunk, ő talála módot
teljest;
Szenvedésit, fáradtában értem, most hát Te
felejtesd!
Nem fárasztlak, kerülöm a fölös szót, miköztünk
terhest.
Ők szerelmesek, a lány a
fiuba, fiú a lányba;
Siralom reájuk nézni: sírnak haloványra
válva.
Arra kérlek térden állva: ne hadd szenvedni továbbra,
Add
neki leányod, nála erős kar s nyitott szív várja.
Többet szólni sem hosszút,
se rövidet nem is kivánok.«
Előveszi zsebkendőjét, nyakába
köti magának,[18]
Térdire
borúl előtte, könyörög mint egy atyának -
Csodálkozott minden
ember, akik hallói valának.
Látván térdelni Tarielt, a
király lőn zavarodott:
Távolodik, hátrál tőle, térdre borul maga
is ott,
Mondván: »Oh király, örömöd ime veszendőbe
jutott:
Nagy alázatosságod csak okoz nékem búbánatot.
Hisz akármit fogsz kivánni, lehet ennek
ellentállni?
Még ha gyermekem halálra vagy rabúl fogod is
szánni,
Egy szavadra megvan, még csak könyem sem fog
folydogálni;
Olyant mint ő, nem lel, bár a mennybe fogna érte
szállni.
Avthandilnál különb vőt én hol lelhetnék
magam mellé?
Országomat átaladtam lányomnak, mert megérdemlé.
S
hervad egyedül a rózsa, hamarabb lesz úgy öreggé -
Ami el van már
tökélve, hogy' tenném tökéletlenné?!
Nem rovom föl, nem sajnálom azt a néhány
rabszolgámat:
Vakmerő, aki beléd köt, - őrült, aki reád
támad.
Hogyne szeretném Avthandilt, kiért kínzott hosszú
bánat?
Oh Istenem, egyetértünk; kedves nékem e kivánat.«
Tariel, hogy a királytól
ilyetén szép szavakat hall,
Fölkel, köszönet jeléül földig hajol
alázattal;
A király is viszonozza, térdet hajtva
hódolattal:
Egymással elégedettek, amaz evvel, ez amavval.
Pridon lóra kap s Avthandilt
megvígasztalnia repül;
Ez a hír majd fölvidítja: íme, a borúra
derül.
Elmegy hozzá, fölkeresi, most ím véle visszakerül;
De
az a királyhoz menni restell, kétség dúlja belül.
Fölkel a király; az ifjú, szökellvén
lováról talpra,
Közelít, kezében kendő, kivel képét
betakarja.
Köd borítja el a napot: nem szól semmit rózsaajka;
De
az ilyen nagy szépséget semmi el nem titkolhatja.
A király őt csókkal várja; nem sír többé,
letérdepel,
Lábait körűlöleli, föl se pillant szemeivel.
»Kelj
föl, - szólt az - ne röstelkedj; boldogságod most jött im el;
Hisz
szeretlek, ne röstelkedj, előttem mit röstelkedel!«
Átkarolja, megcsókolja, csókkal képét
elárasztá;
Mondja: »Látásod szivemnek minden bánatát
lefosztá!
Ki teremtett ily vonzóvá, ki tett ilyen
bűbájossá?!
Holnap összeadlak hősöm Napoddal, most eridj hozzá.«
A király ez oroszlánnak s
hősnek ő nyakát öleli,
Ott ül, véle szól a király, csókolgatja,
elnézdeli;
Ezt a Napot és fölséget úgy tartja mint érdemeli
-
Balsors után az örömöt szívünk édesebbnek leli.
Szól az ifjú: »Én
csodálom, Fölséged hogy időz máson;
Mért nem siet ama Naphoz,
ilyen tüneményt hogy lásson,
Boldogan haza kisérjen, palotájába
bocsásson,
Fénysugarában fürödjék, örüljön e látomáson!«
Szóla egy szót Tarielnek:
fölülnek, a lányért mennek:
Három Góliát, örömtől képe ragyog
annak, ennek.
Céljukat hamar elérik, föllelvén akit keresnek
-
Kezük most a kardon pihen, s most a kardok is pihennek.
A király köszönti a lányt, messzi még
leszáll lovárul;
Arca villámszépségétől megriad, szeme
bezárul.
Odaér, a mennyezetben űlőt megcsókolni járul;
Kezdi a
király dicsérni, maga is zavart elárul.
Mondja: »Hogy' dicsérjelek,
Nap, Te ragyogó, forró-meleg!
Nem hiába bölcs fejek is érted
váltig őrjöngenek;
Születésre, sorsra: csuda, Nap- s holdhoz
hasonló remek!
Haj, ti rózsák, haj violák, már ezután hogy'
nézzelek?«
Villámszerü fényessége minden nézőt
elragadott;
Behunyt szemmel kellett nézni mindenkinek, mint a
napot.
Akit megigézett, annak szívében öröm fakadott;
Ahol
megjelenik, össze az egész sereg szalad ott.
Kiki lóra ül s pihenni, végezetre,
hazamegyen.
Csak a hét fény volna méltó, hogy e Napnak társa
legyen;
Oly csudaszép: kifog minden hasonlító kísérleten.
A
királyi kastély s udvar el volt érve rövideden.
Jönnek, ott van Thinathin, a minden nézőt
megbüvölő:
Kormánypálca- s koronával, bíborral diszítve ül
ő.
Arca villámfényt áraszt el mindenkire, aki bejő -
Jött az
ind király, ez a Nap, igazi, hős, tündökölő.
Tariel és felesége alázattal őt
köszönti;
Közeledvén, megcsókolják, kezdenek vigan csevegni.
Kezd
a ház befényesedni, nem-fény még sötétebb lenni,
Arcok éledni
beszédtől, szemek nekitüzesedni.
Thinathin a szent királyok trónján
fölkél. Szól Tariel:
»Maradj ülve; ezt a bírák bírája így
intézi el!
Minden eddig volt napoknál többet trónusod ma
ölel:
Hősök hősét, napok napját ültetem be, hozzád közel.«
Megfogják őt mindaketten s fölültetik
trónusára;
Mellé ültetik Avthandilt, akit öl szerelem
lángja.
Minden látott s látatlan e látvány mögött messze
járna:
Ha örökké kutatnál se lelnél ily szerelmes párra.
Föltekint a lány, csodálja, hogy im
Avthandil jelen van,
Elhalaványúl és szíve kezd dobogni nagy
riadtan.
Szólal a király: »Leányom, mért e szégyenlősség
mostan?
Szerelmet, mely győz végtére, magasztal tudós, tudatlan!
Most, gyerekek, adjon Isten ezer
esztendőt Ti néktek,
Boldogságot, dicsőséget, balszerencse nélkül
létet,
Maradandót mint az övé; terjessze kezét fölétek
S engem
áldjon azzal, hogy majd eltemetőim Ti lésztek!«
Rendeli, hogy Avthandilnak tegyen
tiszteletet a had:
»Ő királytok; így kívánja ezt az isteni
akarat.
Holnap trónom már az övé; hisz korom
előrehaladt;
Szolgáljátok mint magamat, nem feledve parancsomat!«
Alázattal a sereg s a táborkar köszönti
térden,
Mondván: »Porrá váljunk, hogyha máskép
gondolkozunk; éljen
Minden igaz és aki gaz, mind a holtak közzé
térjen,
Száradjon el ártód karja s dicsőséged égig érjen!«
Ő az állhatatos lelkű Tarielt
dicséri nagyon;
A leánynak mond: »Mióta megleltelek, semmi
bajom.
Férjed az én testvérem; hát légy te hugom, azt
akarom;
Hogy ahol egy ellenséged támad, elpusztítsa karom!«
XLVII.
Avthandil
és Thinathin menyekzője az arab királynál.
Mint uralkodó s királyi
felség űl Avthandil itt ma,
Véle Tariel, ragyogó szépségében;
Thinathinja
Nesztán Daredsánnal van, kit nem látni: a kinok
kínja;
Úgy volt: menny szállt le a földre, két Nap egymást
vidámitja.
Étel-italt felszolgálnak a
mulati sokaságnak:
Tehenet és birkát, többet mint a fűszál, ott
levágnak.
Van ajándék-osztás; módja engedi az
uraságnak:
Mindenkire fénysugárt vet képe a Nap képmásának.
Ott zafíros vázák, ottan rubintos üvegek
ezre,
Ösmeretlen forma tálak, remek rajz beléjök edzve.
Bölcs
magasztalja e nászt és szedje magát nagyon össze;
Aki nézed,
mondd szivednek: »várj, maradj meg így örökre!«
Jöttek mindünnen dalosnők, édes dalaikat
zengik;
Egész hegy arany s rubin van: dús ajándék vár
mindenkit.
Borkút árad mint folyóvíz: akik az italt esengik.
Tart
a zaj reggeltől estig, estétől meg napserkentig.
Ajándékát mind a sánta, mind a béna
megtalálja;
Gyöngy kiöntve, széjjelszórva mindenfelé
folydogála;
Gyűlt az arany, selyem annyi, hogy elvinni nehéz
málha.
Három nap a hindu király Avthandillal együtt hála.
Másnap az arab király, a
pazar gazda, Tarielnek
Szól: »Napod kimondhatatlan kedves
látvány én szememnek.
Királyok királya vagy Te, Ő koronád, s én
örvendek
Láttán s boldog lennék, hogyha sohse lenne vége ennek.
Most, királyom, nem illik,
hogy veled üljünk egy vonalba.«
A királyi trónt s más
divánt legott félre állíttatja;
Avthandilnak és nejének a legalsó
helyet adja;
Tarielnek lakzit rendelt: egész hegy volt,
nagyobbfajta,
Az arab király mint gazda roppant
vendéglátást kifejt;
Hol egynél van, hol meg másnál, királyságot
mindent felejt;
Adakozik: nem volt még oly bőkezűség, mint most e
helyt.
Pridon Avthandil mellett ül s örömén örömkönyet ejt.
A király atyai szemmel
tekinti a hindu leányt,
Szeretettel, ajándékkal úgy van, mint
szülötte iránt;
Tizedrészig sem lehetne leírni a sok
adományt:
Hol egy jogart, hol meg bíbort, avvagy ékköves koronát.
Magas állapotja szerint ajándékoz még
egyebet:
Világszerte a legdrágább ékkövekből épp ezeret;
Ezer
gyöngyöt, nagyságra mind egy-egy galambtojás lehet;
Ezer arab
mént: föléri magasságuk a hegyeket.
Kilenc tál gyönyörü
gyönggyel emlékezik meg Pridonrul,
Kilenc drága arab ménnel,
minden nyeregszerszámostul.
Köszöni az ind király és lassan,
bölcsen, bájjal mozdul:
Térdén, józanúl köszöni, bár nem idegen a
bortul.
Napjai egy álló hónak huzás nélkül így
haladnak;
Táncot rop a vendégsereg, senkisem megy, mind
maradnak.
Tarielnek még különös szép rubinköveket adnak,
Melyek
mint a napfény minden más egyéb fényt meghaladnak.
Tariel mint rózsa olyan s
mint a csöppent hó, oly fehér;
Rosztentől Avthandil által
engedelmet búcsura kér,
Mondván: »Közelléted nekem minden
más örömmel felér;
De hazámon ellenség ül: még rablóknak kezére
tér.
Ravasz fortély ott kopogtat, meglepő
tudás, ügyesség.
Gondolom: ha itt busúlnék, az Neked is rosszul
esnék;
Mennem kell hát, mert ha késem, magamnak is károm lesz
még.
Boldog viszontlátást Véled hamar engedjen a mennyég!«
Mondja Roszteván: »Királyom, mért
vagy hozzám ily feszéllyel?
Ami jobb Neked, cselekedd; de
vigyázattal, eszéllyel!
Vigyél nagy katonaságot; maga Avthandil
kisér el:
Ellenid s a hűtleneket aprítsd föl, szórd
szerteszéjjel!«
Tariel e két szót hallván,
mondja viszont Avthandilnak:
»Ne beszélj így; Te csak őrizd
márványmellét Thinathinnak.
Elhagynád a Holdat, Nap, a most
megleltet, mihelyt hínak?« -
Szól Avthandil: »Tőled
engem semmikép el nem szakítnak.
Itt hagynál-e, eltávozván s engemet
magadban szidván:
»Csak nején csüng, elfelejtett,
megbízhatósága híján!«
S itt maradjak én örökös búra,
búbánatra? Hitvány,
Aki megcsal jó barátot; meg is lakol érte
nyilván.«
Tariel itt ezüsthangu kacajával
fölkacagott,
Mondván: »Bizony nálad nélkül búsulhatnék
többet, nagyot!
Ne várj tőlem hizelkedést; hát csak jöjj, ha úgy
akarod.«
Avthandil bevonulásra szólít minden hadcsapatot.
Jöttek az arab csapatok
mindenfelől nagy sereggel:
Nyolcvanezer ember, állig
fegyverkezve, nyomban felkel;
Ló és ember fölszerelve mind
khvarazmi fegyverekkel.
Az arab király, míg őket elbocsátja, küzd
könyekkel.
Ott a két lány mint két testvér egymástól
bucsújok vették,
Esküdt testvérek valának, egymást igen
megszerették;
Mell a mellen, nyak a nyakon, egymást
összeölelgették,
Sírtak, s akik nézték is, mind szemeiket
törölgették.
Mikor rátalál a hold a szép
reggeli csillagzatra,
Együtt fénylenek, s ha egyik megy: helyét a
más is hagyja;
Nem magától távozik el, őt a mennyég távoztatja,
S
messziről kell csak követni, hogy az ember megláthassa.
Azonképen, mint ez égi fények állapotja
fordúl:
Őket is most elválasztja valami, önszántukon
túl.
Rózsaajkuk csókolózik sírva, könyük hull, hullton hull.
S
mind, akiket odahagynak: érzik éltüket unottúl.
Mondja Nesztán Daredsán: »Ah, bár
ne ismertelek volna,
Akkor most a válás miatt ez a tenger köny se
folyna!
Tudósíts majd, vigasztalj meg, leveledben hozzám
szólva;
Mint én égek érted, Te is égj érettem azon módra!«
Szól Thinathin: »Oh Nap, minden
téged nézőnek öröme,
Hogy' felejtenélek! Nem tom, ezt a
válást túlélem-e!
Nálad nélkül élet helyett bár a halál
köszöntene;
Nálad nélkül nem tudod: hogy' dűl majd könyeim
özöne!«
Csókolgatják egymást ketten, szétválnak a
búcsucsókra;
Szemét tépné ki az egyik, amint néz a
távozóra.
Vissza-visszanéz a másik, szíve kíntól sujtolódva -
Ha
akarnék sem akadnék bánatukhoz illő szókra.
Távozásuk miatt Roszten
olyan mint az őrült ember.
»Jaj, jaj!« így kiált
ezerszer, sóhajtozik is nem egyszer;
Meleg könykút foly belőle,
miként üstben hevített szer.
Tariel bús, képe fakó; aki látja, rá
sem ismer.
Úgy karolja, úgy csókolja őt
a király: majd meghasad
Ajka s így szól: »Jelenléted álom,
mely most félbeszakad.
Most, hogy elmégy, számomra más mint a
keserv úgyse marad;
Szeretném, hisz éltet adtál: hadd haljak meg
Te általad!«
Lóra ül és elköszönve a királytól, megy
Tariel.
Az egész had a mezőket nedvesíti könyeivel:
ȃlj
boldogan Te Napoddal, ő meg veled!« visszafelel:
»Nélkületek
síró szívem a világon vigaszt se lel.«
Megindulnak, elnyargalnak, had és málha
velük vagyon;
Ez a három páratlan hős: Tariel, Avthandil,
Pridon.
Nyolcvanezer ember vágtat nyomaikban gyors
lovakon;
Mennek hármúl s egy a mással megelégedettek nagyon.
Mind utaztak, - Isten többé
ne csinálna ilyeneket! -
Találkoztak, sehol senki ellenűl nem
viselkedett.
Jó hajnalban reggelizni leszálltak mező
közepett,
Reggeliztek illőn, ittak borokat ám, nem tejeket.
Tariel és felesége immár
céljukhoz jutottak:
Hét csodás királyi trónhoz, nyelv nem
mondhatója annak.
Feledték a mult fájdalmát, most hangos vigan
mulatnak...
Nem megérdemlik-e, szívük nem szenvedt volt-e
ugyancsak?
Ketten ülnek együtt; lássuk:
szebb-e a Nap, mint e kettő?
A királyt leülteték, a dob pereg,
szól zene zengő.
Hozzák minden kincstár kulcsát s önmagukat,
mihelyt int ő;
»Ez királyunk!« kiabálnak, hívja száz
hang, egybecsengő.
Avthandilnak és Pridonnak
kész a két ágy, mint illendő,
Arra ülnek nagy fölséggel,
magasztalva mindenektől:
Alkothat-e két ily élőt még egy ízben a
teremtő?
Bús kalandjuk közszájon van: tudja mind kis ember, mind
fő.
Csaptak ott eszem-iszomot, víg lakomát,
de még millyet!
Nem csoda, hisz ő hozzájuk más mint ilyen nem is
illett.
Ketten külön osztották az ajándékot: bőven tellett,
Urak
része, koldusoké mind a mértéken felűl lett.
Avthandilt s Pridont a hindúk mint a
megváltót dicsérik:
»Tőletek van boldogságunk!«
minduntalan ezt ismétlik.
Mint övéket nézik, mindent megtesznek,
ha nem is kérik;
Csak hogy őket hallják, folyton színük előtt
egymást érik.
Célt érvén, az ind király a hű Aszmatnak
szól immáron:
»Amit tettél, meg nem teszi még egy ember a
világon;
Hát India hetedrészét ajándékúl néked szánom,
Légyen
tied s szolgálj nékünk édesen mint édes lányom.
Akit akarsz, válassz férjül, országodat
védelmezőt;
Szolgálj nékünk, légy irántunk oly hűséggel, mint
ezelőtt.«
- »Uram vagy!« - rebegi Aszmat és
csókolja lábain őt -
»Mi érhetne édesebb, mint hogy
lehessek rabszolganőd!«
Hamar mult a testvérektől az az együtt
töltött pár nap;
Ünnepelnek, szeri-száma nincs a sok szép
adománynak.
Mily bősége ritka gyöngynek, legis-legjobb
paripáknak!
De Avthandilt utóbb mégis megfogja valami bánat.
Tariel az ifjú szívét
megérti: nejéért eped.
Szól az ifjú: »Nem minthogyha
untatna e ház engemet;
De különös mélabútól szívem szorong, majd
megreped:
Megyek, síratván a sorsot, mely az örömből kivezet.«
Pridon is bucsúzni készül,
mondja: »Én már megyek haza,
De gyakorta vendégűl lát ez az
ország és palota.
Rendelj mellém szolgálatot, miként számadóhoz
ura;
Engem mindíg vonni fogsz, mint kút a szarvast vonja oda.«
Rosztennek küld rend
ruhákat: egytül egyig remekbe szőtt,
Ékköves evőszereket, nem
kanalat, nem serpenyőt.
»Vidd el, tőlem; mondd: ne szidja
se a küldőt, se a vivőt!«
Szól Avthandil: »Nálad
nélkül hogy' érem meg azt az időt!«
A leány a lánynak küld egy
köntöst, meg egy turbánt; mivel
Öltözetet oly szépet mint ő,
ugyan még ki érdemel!
Drágakövet olyant, hogy ha viszed, panaszt
nem tehetel:
Napként fénylik éjjel, úgyhogy mindent szemügyre
vehetel.
Avthandil felűl, elindúl,
búcsut vett Tarielétől:
Tüzes lánggal égtek most, hogy búcsuztak
az együttléttől.
Siratják; a mező ázik a sok hindunak könyétől
-
Avthandil csak ezt ismétli: »Haj, az élet mérge mint öl!«
Pridon s Avthandil az uton
nem töltött el számos napot:
Utjok elvált, széjjelmentek, kiki
maga siránkozott.
Szerencsésen véghezvitték a kitűzött
feladatot;
Avthandil Arábiába ért: az ügyek jól álltak ott.
Megy eléje az arabság, ő diszíti
országukat,
Viszontlátja Napját, és a búnak legott vége
szakad.
Véle trónra űl, s minden szem rajtuk boldogan
megakad,
Égbül jövő nagy kegy áldja életüket s kormányukat.
E három királyok egymást kiki holtáig
szerette,
Egymást híven látogatta, egymást híven segitette;
Aki
szembeszállt szavával, éles kardja megbüntette;
Országát kiki
nagyobbá, dúsabbá, dicsőbbé tette.
Egyképp mindenkit kegyeltek, kegyük mint
a hó dagadott;
Koldus nem volt országukban, - özvegy, árva
gazdagodott:
Kártevőknek ijedelem, jóknak bátorság adatott
-
Farkascsorda kecskenyájjal együtt legel ártatlan ott.
Véget ér e történet már,
mint egy éji álom szőtte:
Elmultak, a létet látták - nézd, a sors
kaján fölötte!
Hosszúnak is tetszhetett tán egy-egy percre. S ki
költötte?
Én magam, egy khartvel költő, Rusztavi falu szülötte.
Dávid Istene, a khartvel
Isten által, ki az égi
Napnak útját igazítja, - szerzém
mulatságul Néki,[19]
Kelettől
aki nyugotig ellenségét üti-véti,
Árulókat tűzre véti, hűket
bátorítja, védi.
Oh, ha Dávid hárfájának édességét,
hangját bírnám!
Idegen regém idegen királyokról máskép
írnám.
Mult szokások- s tetteket, mult királyok dicsőségit,
lám,
Amint leltem, úgy verseltem meg, s müvem kielégít tán.
Ím az élet: pórúl jár az, bizodalmat ki
ebben vet;
Nagy bölcsesség is hiába értelmezi, belesenyved.
Ki
mit keres, ki mit akar - azt kap, amit sorsa enged!
Boldog, aki
célt ér; hát még, aki bátran továbbszenved.
Daredsán fiát, Amiránt Honel Mózes
énekeli;
Abdul Mészi Santelt az, ki dalban dicsőséggel teli:
Az
a nem-fárasztó nyelvű híres költő, Perzsa-beli;
Tariel nevét,
Tariel hőstetteit Rusztaveli.
JEGYZETEK
1 Lásd Zichy Mihály leveleit A Ház c. folyóirat IV. évf. 1-2. számában.
2 Lásd: Zichy Jenő gróf utazása a Kaukázusban. I. kötet. XI. lap.
3 Mulató körük.
4 Táltos.
5 Keleten úgy szoktatják egymáshoz a fiatalokat, hogy csoportosan együtt engedik őket hálni. Ezek a hálótársak azután vőfélynek nevezik egymást.
6 Kínaiakat.
7 Perzsia egyik északi tartománya.
8 Zsidó szó, amely megvetésre méltót jelent; az eredetiben is így van.
9 Marich, a hadisten.
10 Saturnus.
11 Jupiter.
12 Mars.
13 Venus.
14 Mercurius.
15 Fekete keleti drágakő.
16 Keleti hagyomány szerint a tele holdat kígyó v. sárkány nyeli el s akkor kezd fogyni; ugyanígy magyarázzák a napfogyatkozást.
17 Keleten a gyász jeléül szempillájukat hamuval hintették be.
18 Régi szokás keleten, hogy aki valamit kér, zsebkendőjét nyakába köti.
19 Thamarának, Georgia nagy királynéjának, aki a költőt jutalmul nagy kitüntetésekkel halmozta el és főkincstárosává tette.