Tétel adatlapja
VisszaCÍMLAP

Ilkei Csaba

Újságírók, szerkesztők, sajtómunkások és az állambiztonság

TARTALOM, BEVEZETŐ


Tartalom


A KÖTETBE FOGLALT ÍRÁSOK FORRÁSA

BEVEZETŐ

ÚJSÁGÍRÓK, SZERKESZTŐK, SAJTÓMUNKÁSOK (V.) EGY RENDHAGYÓ TITKOS MUNKATÁRS A NÉPSZABADSÁGTÓL
Patkó Imre ("Gyergyói", "Gyűrűs")

ÚJSÁGÍRÓK, SZERKESZTŐK, SAJTÓMUNKÁSOK (VI.) LEHETETT-E NEMET MONDANI AZ ÁLLAMBIZTONSÁGNAK?
Gombos László
Köves Tibor ("Márvány Tibor", "Gyémánt Tibor")
Tóth Vilmos
Ifj. Király Géza ("Ferencz", "Ferenc")
Szőke Sándor ("Széll Sándor")

ÚJSÁGÍRÓK, SZERKESZTŐK, SAJTÓMUNKÁSOK (VII.) VÁRKONYI PÉTER KÜLÜGYMINISZTER, A "NÉPSZABADSÁG" FŐSZERKESZTŐJE, A TÁJÉKOZTATÁSI HIVATAL ELNÖKE, AZ MSZMP KB TAGJA, MINT ÁLLAMVÉDELMI TISZT, HÁLÓZATI TITKOS MUNKATÁRS ÉS REZIDENS
Elhallgatott tények a "Cég-tag" életrajzában
Államvédelmi és katonai hírszerzés, rezidentúra és katonai attasé hivatal
Washington, London (1951-1952)
Kovács (Kanfer) András ("Tabi Ervin") az ÁVH kórképe
További szolgálati évek Londonban (1952-1955)
"Szendrői" titkos munkatárs, rezidens jelenti Kairóból (1957-1958)

ÚJSÁGÍRÓK, SZERKESZTŐK, SAJTÓMUNKÁSOK (VIII.) ÁLLAMBIZTONSÁG ÉS KÁDERPOLITIKA, TÖBB KUDARC, MINT SIKER A HÍRSZERZÉS BÁZISAIN: MTI, NÉPSZABADSÁG, MÚOSZ
Fábián (Fisch) Ferenc ("Újfalusi")
Fekete Gábor ("Fenyő", "Tinys")
Matolcsy Károly ("Mátrai Károly")
Léderer Frigyes ("Fényesi")

ÚJSÁGÍRÓK, SZERKESZTŐK, SAJTÓMUNKÁSOK (IX.) AKIÉRT A BELÜGYMINISZTER TŰZBE TETTE A KEZÉT, BÉCSBŐL AUSZTRÁLIÁBA SZÖKÖTT
Loránt László Endre ("Lébert"; "Urbán")
Dr. Erdős Lajos ("Erdélyi"; "Filder John")



Bevezető

Előző kötetem, a "Rádiósok, televíziósok és az állambiztonság" néhány alapvetése természetesen az újságírókra, szerkesztőkre és sajtómunkásokra is vonatkozik. Például az, hogy 1990 előtt ők sem csak az egyeduralkodó politikai párt közvetlen irányítása alatt álltak, hanem az állambiztonsági szolgálatok kiemelt ellenőrzése alatt is. S akik állambiztonsági hálózati személyek voltak, azok épp úgy nem tárták fel önként a múltjukat, mint kollégáik, nem kértek bocsánatot, nem adtak sem erkölcsi, sem információs elégtételt az áldozatoknak. Pedig rájuk is vonatkozik az, hogy megbánás nélkül nincs megbocsátás, a közélet megtisztulása nélkül nincs társadalmi bizalom. A jövő nemzedékének joga és kötelessége megismerni saját történelmét, legyenek annak lapjai bármennyire is szégyenteljesen sötétek. Ötven találomra megkérdezett bölcsész egyetemi hallgató közül egy sem tudta például, hogy Várkonyi Péter, a Kádár korszak sikeresnek tartott külügyminisztere, aki újságíróként a "Népszabadság" főszerkesztője, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke és a Külügyminisztérium Sajtófőosztályának vezetője is volt, az állambiztonság több területén is megfordult: volt államvédelmi tiszt, hálózati titkos munkatárs és külszolgálati rezidens.

Lehetett-e nemet mondani az állambiztonságnak? Ha nehezen is, de lehetett. Mégis, a közvéleményben a mai napig él az a feltételezés, hogy 1990 előtt csak az lehetett külföldi tudósító - az MTI, az országos lapok, az MR vagy az MTV tartós kiküldetésben dolgozó külpolitikai munkatársa -, aki vállalta az együttműködést az állambiztonsági szervekkel (hírszerzés, kémelhárítás, BM, HM), s tudósítói munkája mellett rendszeresen jelentett szóban és írásban a feladatul kapott témakörökben. Beszervezési nyilatkozatot írattak alá vele, titoktartásra kötelezték, munka dossziékba kerültek jelentései, az állambiztonsági nyilvántartó hálózati személyként (ügynök, titkos megbízott, titkos munkatárs) tartotta nyilván. Volt, aki a társadalmi kapcsolat szerepét vállalta. A feltételezés tehát részben megalapozott, esetenként igaz, de nem általánosítható, mert lehetett nemet mondani. Néhányan saját esetükkel bizonyították az utóbbit, amint kiderül e kötet lapjairól.

A pártközpont, a Belügyminisztérium és az újságíró szövetség természetesen világossá tette, hogy egyetlen fontos poszton sem mond le az újságírók elkötelezett szolgálatairól. Aki párttag volt, annak beszervezés nélkül is tartania kellett magát a pártfegyelemhez és a kérések szerint a lehetséges mértékig öntudatosan támogatnia az állambiztonság munkáját. Nem lehetett ez másképpen azokban az években, amikor a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) az SZKP nemzetközi osztálya alá rendelt és közvetlenül a KGB irányítása alatt álló, prágai központú Nemzetközi Újságíró Szervezet (NÚSZ) legaktívabb tagja volt, különös szervezési, gazdasági és végrehajtási feladatokkal, melyek a nyugati tömegmédia befolyásolását, újságíróinak megnyerését, a kiszemeltek beszervezését célozták. A feladatok megoszlottak a BM és a HM hírszerzés (BM III/I. és MNVK/2) között, ám az összefogó szerv: a BM III/I-B. Önálló Alosztálya volt, amely még hivatalos fejlécében is a PRESS Rezidentúra nevet viselte. Vezetője és munkatársai beköltöztek a MÚOSZ Népköztársaság útja 101. szám alatti székházába, s szorosan együttműködtek a szövetség vezetőivel, akik közül a kulcsfontosságú posztokon állók beszervezett hálózati személyek voltak, néhányan hivatásos állománybeli múlttal.

Az egymással rivalizáló polgári és katonai hírszerzés sakktábláján a nyolcvanas évektől erősödtek a HM vezérkar pozíciói az újságírók között, annak köszönhetően is, hogy a katonai hírszerzés információi gyorsabbak, pontosabbak, hitelesebbek voltak a Varsó Szerződés tagállamainak szervezettebb, hatékonyabb vezérkari együttműködése következtében, mint a több áttételes, lassú és körülményes BM III. Főcsoportfőnökségen a polgári hírszerzésé, ahol a KGB tanácsadók néha hónapokat aludtak olyan ügyek fölött, melyek haladéktalan elemzést, az összefüggések mielőbbi feltárását és aktív operatív végrehajtást igényeltek volna.

A mai napig nem ismerjük kellő mélységben, csak sejtjük a különböző titkosszolgálati csoportok (ÁVH, HM Katonapolitikai Osztály, BM III. Főcsoportfőnökség, MNVK/2), a Külügyminisztérium, mint fedőszerv) rejtett rivalizálását, pozíció harcait, személyi összetűzéseit, árnyalva azzal is, hogy éppen kit támogatott jobban a nagy testvér valamelyik belügyi vagy katonai állambiztonsági szerve. Érdekes bepillantani a feltáró munkában egyes hatalmi csoportosulások, politikai platformok, állami nagyvállalatok és tájékoztatási bázisok (MTI, Népszabadság, MÚOSZ, MRT) titkosszolgálati szerepvállalásaiba, pillanatnyi vagy tartós érdekközösségeibe, meglepő együttműködéseibe, kontra akcióiba, párhuzamos karriertörténeteibe. Nem mindig tudjuk (még) megfejteni az igazi mozgatórugókat, a bonyolult és rejtett érdek összefüggéseket, majd azok felbomlását.

Ha megnézzük azt a "Megbízás" nevet viselő, szerződés jellegű dokumentumot, amelyet egyfelől: "A Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma", másfelől: az újságíró hálózati személy kötött, azt látjuk, hogy az teljesen egyoldalú, mert csak az újságíró köteles egyetértően aláírni, a Belügyminisztérium nem, csak az újságírónak vannak kötelezettségei, a BM-nek nincsenek. A Belügyminisztériumnak csak jogai vannak, mindenekelőtt az, hogy súlyos következmények kilátásba helyezésével megköveteli a másik féltől az egyoldalúan előírt kötelezettségei teljesítését. A másik fél teljesen kiszolgáltatott és alávetett, még akkor is, ha elvi alapon, pártfeladatként vállalta a megbízást, elsődleges tudósítói munkája mellett, annak lehetőségeitől függően. Ha nem így lett volna, akkor nem a sajtószerv a munkaadója, hanem a "Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma". A szocialista jogalkotás gyöngyszeme, a proletárdiktatúra emlékezetes terméke az ilyen "Megbízás". Bizonyára így tanították Moszkvában a KGB iskolán.

A kötet történetei, újságírói pályái természetesen összetettebbek, árnyaltabbak az ilyen sablonoknál, részleteikben is tanulságosak és az "állambiztonsági újságírás" fogalomkörében az eddigiektől eltérő következtetések levonására is alkalmasak.

Például arra, amivel a korszak egyik kedvenc hírszerző ügynöke: Loránt László Endre szolgált. Ő - szemben kollégái többségével -, külföldi tudósítóként bizony szakmai feladatai elé sorolta az állambiztonsági megbízatásából származókat. Ezért - s emberi okokból is - összeütközésbe került munkaadójával, az MTI-vel, amelynek vezetője presztízs kérdést csinált döntéseiből. Az állambiztonság vezetői nagyra értékelték az ügynök eredményeit, jutalmazták, példaképként emlegették, személyes kapcsolatot tartottak vele. Ám a végkifejletben még sem tudták megvédeni. Nem mástól, mint saját magától. Mert a rákényszerített védekezésből rögeszmés támadásba ment át legfelsőbb párt-és kormányszinten, s a politikusok elvtelen, képmutató megalkuvásával szemben az egész rendszertől elfordult. Attól, amelyet évtizedeken keresztül hivatásszerűen szolgált. Aztán Bécsben váratlanul felszállt egy tengerentúli repülőjáratra. Magyarország fölött még visszaintett hazájának és soha többé nem tért vissza Ausztráliából.

Azóta nagyon megváltozott a politika, az állambiztonság és a sajtó viszonya. Egyik sem uralkodik a másik felett. Mindegyik az aktuális pénzhatalom rabszolgája. Megalázottan, kiszolgáltatottan, reménytelenül.

A Szerző