Kúnos Ignác
Török népmesék
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Előszó.
Őzike-királyfi.
A három narancs-peri.
Rózsa-szépe.
Bolond Mehmed.
Az aranyhajú gyermekek.
A ló-dev és a boszorkány.
A hamupipőke-fiu.
Az egyszeri máj.
Varázs-turbán, varázs-korbács, varázs-szőnyeg.
A szél-dev.
A varju-peri.
A negyven királyfi és a hétfejü sárkány.
Világ-szépe.
A hold-paripa.
A negyven peri pádisája.
A ló-fiu és a három dev.
A kigyó-peri és a varázs-tükör.
Türelem-kő, türelem-kés.
A kút ördöge.
Előszó
Akár az utczára szórt gyöngyök, gyémántok és egyéb drágakövek, úgy hevertek szanaszét a török népköltészet kincsei is, anélkül hogy összegyüjtőjük akadt volna, anélkül hogy az őket megillető figyelmet felébresztették volna. Amaz élénk politikai és gazdasági érintkezés alatt, mely köztünk és a hozzánk oly közel álló kelet közt, már évszázadok óta fennáll, pusztán a porta nyelve, az efendi-világ gondolatköre és az arab-perzsás elemek tarka-barka czafrangjaitól rikító irodalmi termékek voltak azok, melyek kelet kutatóját érdekelték. Mint török irodalmi mutatványok, csakis ilyenek terjedtek el a nyugaton. De hogy maga a nép, az idegen szellemi termékektől meg nem betegesített törökség, hogy hogyan gondolkozik, hogyan érez és álmodozik; milyenek a mondái és dalai, legendái és meséi, mindezekről vajmi keveset tudtunk ez idáig. Hiszen maga a «Türk» szó, egyértelmü volt a «paraszt, durva, bárdolatlan» kifejezésekkel, és az a hamis szégyenpir, mely ez epithetonok kiejtésekor az oszmánli arczát elborította, mintha halavány fényét egész Európáig vetette volna.
Igen érdemes munkára vállalkozott tehát dr. Kúnos, a midőn figyelmét ez eddig teljesen elhanyagolt irodalmi kincsre fordította, és e szerteszét heverő drágaságokat összeszedegetve, gyönyörü népmesék díszes koszorujával ajándékozta meg az európai olvasó közönséget. E mesék jobbára népmesélők ajkairól vannak ellesve, a kik gőzölgő mokka nedv és szörtyögő nárgile mellett heverészve, kávéházi kényelemben töltik idejüket, és a boldog nyugalmat kifejező kejf élvezetébe merülvék. Legnagyobb részük azonban a hárem derült és kedélyes lakónőitől származnak, a kik estéken át a tandir köré guggolva, örömest kalandozzák be képzeletükkel a földöntúli világ tündérek lakta levegőjét. Rideg téli éjszakáknak derült enyhe költészete. Egy részük ismét a keleti képzelődés ama gazdag forrásából eredeztek, melyek főleg a hosszu ramazáni éjjeleken szoktak fel-felbugyogni, a midőn a szigoru bőjtidőt vidám lakmározás váltja fel, és a midőn a fárasztó Terávih-imára gyenge bágyadtság és áhitozott nyugalom következik. Ez érzéseket mi nyugat emberei nem is ismerjük.
A keleti embernek a phantásiája mindig is tevékenyebb és elevenebb, mint a gondolkozó ereje. Mert míg ez utóbbi a földi bajlódások és küzködések fáradságos voltát juttatja eszébe, addig az előbbi, mintegy üdülőül szolgálva, enyhíti és gyönyörködteti, és boldogságának voltaképeni alapfeltétele. A meseköltészet múzsája mindig is elevenebb volt keleten, mint nyugaton, minden rang és állásbeli egyforma buzgalommal ápolta, és csak alig négy évtizede annak, hogy maga egy török diplomata, tehát egy egészen modernizált török, meseköltés sugaraival ragyogtatta be berlini missziója idejét és 'Muhajjeláti Aziz efendi' (Aziz efendi képzelődései) czimén, egy kötet csinos mesét küldött a komoly német északból a Boszporusz lanyhább fövenyére.
A mi az előttünk levő mesekötet őseredetét illeti, úgy azt azon etimológiai érintkezésekben kereshetni, melyeknek a mai oszmánok keletkezésüket is köszönhetik. Ép amint a szeldsuk-turkomán hódítók köré évszázadokon át gyülekeztek a különböző népek, mint a görögök, örmények, arabok, kürdök, kaukáziaiak, szlávok és albánok, és együttesen megalkották az oszmán nemzetet, épp úgy a török mesék eredetét is a keleti költészet ama mesteri hálózatában kell keresnünk, mely Indiától a Tigris partjáig, innen meg egész Európáig is eljutott.
Az Ezeregyéj bizonyára már a kisázsiai szeldsukok közt is erősen el van terjedve, mert hisz a legelső, speciális oszmánli jellegű, irodalmi kisérletek is, egy 'Elfereds baad-es siddet' czimű ismeretes mesegyüjtemény után vannak megalkotva. E gyüjtemény, mely a Hidsra VII. és VIII-ik századában keletkezett, voltaképen arab mesék utánzata, és nem is tekintve a roppant érdekes nyelvanyagot, úgyszólván első szellemi kapcsa lett ama nagy népegyvelegnek, melyet összeségében oszmánlinak neveznek. Később e mesék épp olyan mértékben alakultak át, mint a milyen mértékben növekedett a keleti szellemtől merőben különböző szláv-görög és kaukáziai befolyás; anélkül azonban, hogy a költészet alaphangját lényegében megváltoztatta volna, mely mindig megőrizte a keleti phantásia tiszta bélyegét és a mely előszeretettel kalandozgatott ázsiai erkölcs- és gondolatvilágokban.
Mert csakis igy érthető, hogy e török mesék, melyeket dr. Kúnos hűen és mintaszerüen gyüjtött és fordított, épp oly mértékben beszél pádisákról és dervisekről, dev (ördög) és peri(tündér)ről, Ankáról és dsinről, boszorkányról meg varázslókról, mint akár a messze India, és a még messzebb mongol sivatag hasonló termékei. Tekintetbe véve azt a nagy szellemi rokonságot, melyet a világ összes népeinek meséi közt már többször kimutattak, nem igen fog meglepőleg hatni, ha az előttünk levő kötetben nem egy frappáns párjára bukkanunk azoknak a meséknek, melyeket Frere kisasszony 'Old Deccan Days' cz. csinos könyvében közölt, avagy a melyeket 'Sziddhi-Khür' cz. gyüjteményében Jülg nyujtott a német közönségnek. Hisz ily jelentékeny hasonlóságok a magyar és délszláv meseköltészetben is, ugyancsak kimutathatók.
A mi azonban az előttünk levő mesekötet költészetét legjobban jellemzi, az amaz egyszerü és mégis erőteljes nyelvezet, az a mesterkéletlen és itt-ott mégis merész gondolatmenet. Egyszóval Kúnos török meséi egy darab keletnek a képviselői, egyszerü ruházatában a természetes népnyelvnek; egy drágakő, melynek tiszta és nemes a foglalatja, és mint ilyet nem ajánlhatjuk eléggé a művelt közönségnek. De ugyancsak ideje is volt már, hogy a fiatal magyar turkológus összegyüjtse a rég parlagon heverő kincset, mert nemsokára vasut szeldeli át Anatólia klasszikus földjét, és azzal együtt idegen emberek jelennek meg, idegen gondolatokkal és idegen mesékkel, és varázsszerü közlekedéseink változtató hatása alatt sok enyészik majd el az ó-világ jellemzetességeiből.
Budapest, 1889. február havában.
Vámbéry Á.