NAGY KÁROLY: KLÁRI ÉRETTSÉGIJE

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-70-5 (online)
MEK-16561

Néhány ember megállt az uccán. Voltak, akik megcsóválták a fejüket és tovább mentek, a legtöbb azonban ott maradt és nyujtogatta a nyakát, a harmadik emeleti ablak felé. Budapest a kiváncsi álldogálók városa. Ha egy bicikli felfordul és elgörbül az első kereke, percek alatt huszonnégy ember veszi körül és nézi érdeklődve a szerencsétlenül járt kereket és a káromkodó biciklistát, aki dörmögve és sziszegve porolja le a ruháját és dörzsölgeti felhorzsolt csuklóit. Az uccai alkalmi árusnak, aki ellenállhatatlan és utánozhatatlan folttisztító és egyben tányérragasztó szert árul, potom húsz fillérért, szintén megvan a közönsége, nem kevésbbé az epilepsziás embernek, aki egyébként elengedné ezt a szerencsét, sőt érdeklődve nézik azt is, ha a rendőr valami szabálytalanság miatt felír egy soffőrt, vagy bekísér az őrszobába egy részeg embert.

Ezúttal azonban a járókelőknek minden okuk megvolt arra, hogy megálljanak és megszemléljék a szokatlan esetet. Egyesek, akiknek sietős dolguk volt, sajnálkoztak, hogy nem maradhatnak, a gyülekezet zöme azonban ott maradt, egy darabig csodálkozva nézelődött, később pedig nevetgélve, hangosan vitatkozva tárgyalt a nem mindennapi látványról.

A nem mindennapi látvány egy csontváz volt. Csontvázat láthattunk már eleget, múzeumban, egyetemen és még néhány illetékes helyen. Tudjuk, hogy a karok és a lábszárak feltünően vékonyak, a szikkadt medencecsont olyan, mintha agyagból volna, melyről lepattogzott a zománc, hogy a koponyán három lyuk van, amelyek azelőtt szemek és orr néven voltak forgalomban, hogy a száj, melyből csak két fehér fogsor maradt, pont úgy fest, mintha vigyorogna, mondom, ezt mind tudjuk.

A szóbanforgó csontváz azonban jóval érdekesebb látványt nyujtott, mint a fentemlített, sablonos, szabályszerű emberi maradvány. Ez a csontváz elsősorban abban különbözött többi kollégájától, hogy fején kissé rozoga állapotban lévő cilindert viselt, kicsit kackiásan féloldalt csapva, volt rajta azonkívül egy elegáns, fényesgombos női kabát, lábán pedig gumitalpú, fehér tornacipő. Két karjával az ablak két oldalához támaszkodott, egyik tornacipős lábát pedig olyan mozdulattal tartotta az ablakpárkányon, mintha mindjárt le akarna ugrani a harmadik emeletről.

A nép pedig egyre gyűlt. Lehettek már negyvenen és biztos volt, hogy perceken belül megakad a forgalom az aránylag elég mozgalmas mellékuccában. Megjegyzések röpködtek a levegőben.

- Jó pofa az öreg szivar! - mondta egy suszterinas és rágyújtott egy cigarettavégre.

- Ezt a cilindert negyvennyolcban csinálták - jegyezte meg egy vattázott vállu ifjú, akinek karjába egy szalmasárgahajú lány kapaszkodott, elszántan és meggyőződéssel.

Egy rövidlátó nénike, aki a tizenötméter magasságban csak színeket és vonalakat látott, ijedten sikítozott.

- Jaj, mért nem fogják meg azt az embert? Kiugrik, egész biztosan kiugrik! Rendőr!

- Ne lármázzon, mutter - szólt rá a suszterinas és kiköpte a cigarettacsonkot, - mert ha az ott fent meghallja, megharagszik és a nyakába ugrik.

Villamos közeledett eszeveszett csilingeléssel. Az emberek összébbhúzódtak. Egy pillanatig magukkal voltak elfoglalva. Mire ismét felnéztek az ablakba, a csontváz eltünt.

- Úgylátszik, meggondolta magát - mondta a néni. - Megjött az esze. Mégsem ugrik le.

Az «Apaffi Mihályné» leánygimnázium VIII. osztályából nagy lárma és vidám nevetés hangzott ki a néptelen folyosóra. A tizperces szünetet már régen lecsengették, de a lányok nem is vették észre. Zakariás minden figyelmüket lefoglalta.

Zakariás a csontváz volt. Ugyanaz a csontváz, amely miatt odalent az uccán egész tömeg hullámzott. A lányok adományozták neki a szépenhangzó és markáns nevet.

Természettani óra következett és ők már a tízperc elején behozták Zakariást a szertárból. A fizikai előadótermet tatarozták, tehát minden alkalommal ide kellett cipelni a fizika- és természetrajzórához szükséges kellékeket.

A lányok nem sokat törődtek Zakariással. Őszintén szólva unták egy kicsit. Gergely Vilma az orrát puderozta nagy szakértelemmel, a kövér Péterffy Kató diszkréten megsugta Pál Magdának, hogy ismét fogyott tizenhét dekát, «tizenhét kiló se látszana meg rajtad» - jegyezte meg az arra haladó Mák Marietta, «pukkadj meg!» - mondta dühösen Péterffy Kató és diszkréten továbbsuttogott Pál Magda fülébe. Gács Éva viszont indiszkrét hangossággal arról beszélt, hogy tegnap a Szigeten teljes másfél óráig sétált Pistával és hogy Pista becsületszentségére kijelentette, hogy többé nem néz rá Veér Adriennre, Kővágó Gizi, a jeles tanuló fizikai képleteket firkált a táblára, egyedül Kovács Klári állt összevont szemöldökkel Zakariás előtt és elgondolkozva nézte.

- Nem gondolod, hogy Zakariás kezd unalmas lenni? - válaszolt, szintén kérdéssel Klári.

- De igen - felelte Mák Marietta. - Épp azért kérdeztem, hogy mi van rajta néznivaló.

Egymás mellett álltak. Egyformán magasak, egyformán szépek és szőkék, egyformán tizennyolcévesek voltak, az ormótlan formaruha is jól festett nyulánk, izmos testükön, egyformán nevetett a szemük és már ott bujkált arcukon a levegőben lógó tréfa eljövendő izgalma.

Klári a padjához ment és elővett a táskájából egy összecsukott öreg klakkot.

Kiugratta és fejébe csapta. A kopott, korhadt kalap is jól állt szőke, hullámos haján. A többi lány észrevette és körésereglett.

- Idehallgassatok, - mondta Klári - ezt a klakkot otthon találtam és azért hoztam el, hogy valami hasznos dolgot műveljünk vele. Mit gondoltok, nem volna szükséges, hogy felpróbáltassuk Zakariással.

A klakkot összenyomták, hogy keskenyebb legyen és feltették Zakariás fejére.

- Remek! - kiáltotta Gács Éva. - Ha Pista látná, mindjárt lenne rá egy jó mondása. Neki mindig van egy jó mondása.

- Biztosan otthon készül rá, mielőtt veled találkozik - jegyezte meg gúnyolódva Kővágó Gizi és okos szemével hunyorított egyet.

- Nem készül rá! - csattant fel Gács Éva. - Ő sosem volt sem eminens, sem stréber. Ő már diákkorában is tennisz- és ping-pongbajnok volt és nem foglalkozott egyébbel.

- Ne veszekedjetek, majmok! - kiáltott rájuk Klára, - inkább hallgassatok ide! Van egy új ötletem.

- Öltöztessük fel Zakariást. Cilindere már van. Marietta add ide a kabátod!

- Feltünően szemtelen vagy - mondta mérgesen. - Úgy éljek, hogy csak harminckilences.

Zakariást állványostól együtt felkapták és az ablakhoz vitték. A csontváz egyáltalában nem látszott sértődöttnek, hogy így kifigurázzák, sőt jóindulatúan vigyorgott sárga fogaival. Eltűrte, hogy Klári, aki olyan serényen dolgozott, mintha elfogta volna az alkotás láza, a nyitott ablak párkányára tegye egyik tornacipős lábát, eltűrte, hogy két kezét zsinórral megerősítsék az ablakfákon és vigyorogva nézte, hogyan gyülekezik odalent, láthatólag őmiatta a tömeg.

A lányok hangos nevetésébe ebben a pillanatban kijózanítóan vágott bele egy jócsengésű, kemény hang:

Hirtelen csend támadt. A fizikatanár, dr. Vértes lépett be, anélkül, hogy észrevették volna. Negyvenév körüli, komoly arcú, csinos férfi volt és az ötödikesektől a nyolcadikosokig, átlag minden harmadik lány szerelmes volt bele. Most mozdulatlan arccal nézte Zakariást, aztán Gács Évához fordult.

- Hozzák el az ablaktól! Hagyjanak mindent rajta és vigyék fel a katedrára!

Gács Éva ijedt igyekezettel engedelmeskedett. Gergely Vilma segített neki, a többi lány szétrebbent és igyekezett a lehető legrövidebb úton a helyére jutni. Zakariás felvonult a katedrára, úgy, ahogy volt, teljes harci mezben, dr. Vértes pedig utánaindult.

Az osztályban néma csend volt. Vértes enyhe undorral szemlélte Zakariást, aztán hirtelen az osztályhoz fordult:

Péterffy Kató szepegve felállt. Kövér arca sápadt volt. Telt piros szája ijedten rebbent meg.

- Vegye le a cipőjét erről a csontvázról és álljon ide a fal mellé - mondta a tanár.

Kató elindult. Úgy ment végig a padsorok között, mint Maria Antoinette, mikor a guillotine felé indult.

- Az enyém - mondta Kovács Klára, aki már a kérdés feltevése előtt felállt.

Egy pillanatig ismét csend volt. Zakariásról ismét lekerültek a ruhadarabok és a csontváz visszasüllyedt előbbi szomorú szürkeségébe. Vigyorgásába most, mintha egy kis bánat is vegyült volna.

- Pardon, tanár úr, én csak a cipőt adtam... - szólt közbe gyorsan Péterffy Kató.

- A lábát is segítettél felrakni az ablakpárkányra - jegyezte meg szárazon Marietta.

- Kérem, tanár úr, mindennek én vagyok az oka. Én hoztam a cilindert... én mondtam, hogy öltöztessük fel. A lányok csak segítettek.

- Hogy maga volt a dolog értelmi szerzője, ebben egy pillanatig sem kételkedtem. Maga mindig gondoskodik tanárainak és tanárnőinek egy kis kiadós bosszúságról. A magaviselete tűrhetetlen és javíthatatlan. A természetrajz és fizika sokkal kevésbbé foglalkoztatja, mint ezek a buta viccek... Péterffy és Gács, magukat beírom az osztálykönyvbe, mert rongálták a szertár kellékeit. Menjenek a helyükre!

- Kovács Klára! Magát szintén beírtam az osztálykönyvbe. Nem akartam előterjeszteni ügyét a tanári konferencia elé, mert már így is van két osztályfőnöki megrovása. Egyébként miért csinál ilyeneket?

- Hát bevallom... az iskola azért nem tudott kellő komolyságra szoktatni, mert én sem akartam. Jókedvű természetű vagyok és szeretek jókedvű lenni.

- De sajátmaga alatt vágja a fát! Magának van az intézetben a legrosszabb híre... ezt természetesen az iskolai fegyelem szempontjából értem. Úgy viselkedik, mint egy másodikos kisgyerek és én úgy is fogom megbüntetni, mintha az volna. Menjen a helyére és vegye tudomásul, hogy egytől háromig be lesz zárva. Itt marad az osztályteremben. Ajánlom, hogy elmélkedjék egy kicsit ezalatt a jó magaviselet előnyei és a rossz magaviselet hátrányai fölött.

- Hogy a bezáráson kívül még elmélkedjem is. Nem hiszem, hogy őszinte volna ez az elmélkedés.

- Nem lehet magán segíteni, Kovács Klára. Üljön le! Három órakor bejön magáért az altiszt. Addig nem mehet el. Megértette?

Klári egyedül maradt a teremben. Néhányszor fel-alá sétált a katedra előtt, mint egy ketrecbezárt, fiatal párduc. Kicsit dühös volt, de szemében most is ott bujkált a jókedv. Egy pillanatig arra gondolt, hogy meghal unalmában ez alatt a szörnyű hosszú két óra alatt, de aztán vállat vont:

Megállt a csontváz előtt, melyet majd csak a takarításkor visznek vissza a szertárba, egy darabig csendesen nézte, aztán a következő kis szónoklatba kezdett:

- Látod, Zakariás, most miattad szenvedek. Lehet, hogy megérdemlem, mert profán módon bántam veled. Nem tudom, mi lehettél, mikor még izmok és hús simultak rád és bőr feszült rajtad; lehet, hogy gazdag voltál, lehet, hogy szegény, lehet, hogy csinos férfi voltál, lehet, hogy csúnya, de az biztos, hogy férfiasan tűrted ezt a méltatlan játékot. Most megkaptad az elégtételt is, nem szólhatsz egy szót sem. Bezártak miattad, mint egy taknyos kölyköt. Tintalevesre és papírgaluskára, ha elemista emlékeim nem csalnak. Úgy-e, sajnálsz egy kicsit Zakariás? Na, nem baj! Ne lógasd a fejed, én se lógatom. Legyünk férfiak. Hidd el nekem, Zakariás, hogy én egész rendes kislány vagyok. Nem vagyok olyan rossz, mint hiszik. Egy hibám van, hogy szeretek nevetni. De hát olyan nagy bűn ez, Zakariás?

Zakariás határozottan barátságos arcot vágott. Klára szeretettel nézett végig rajta, aztán otthagyta és beült a padjába. Elővette az irodalomtörténetet és olvasgatott egy darabig. Mikor azt is elunta, az ablakhoz ment és kihajolt rajta. Egy ideig szórakozottan nézte az uccán járó-kelő embereket, de egyszerre hirtelen megélénkült az arca. A Rákóczi-út felől négy- vagy öt kocsiból álló autósor fordult be és közeledett lassú gördüléssel. Az első kocsiban két férfi ült és Klára visszaemlékezve a tegnap olvasott ujsághírre, azonnal felismerte Sven Montmorencyt, a nagy filmszínészt.

- Úgy vonul be, mint egy fejedelem! - gondolta némi irigységgel. - Jön egy kicsit ünnepeltetni magát. Szét fogják szedni a nők.

- Ez az ember még szebb, mint a filmen. Tetőtől-talpig férfi. Azt hiszem, halálosan bele tudnék bolondulni. Megérte ezt a kétórai fegyencéletet, hogy láthattam, mikor megérkezik. A lányok meg fognak pukkadni az irigységtől.

Elsétált az ablaktól. Leült és a filmekre gondolt, amelyekben Sven Montmorency játszott. Beleképzelte magát a szerencsés színésznők szerepébe, akik a nagy Sven partnerei voltak és akiket a filmek végén tüzesen és utánozhatatlan mozdulattal ölelt magához. Klári, mint akinek váratlan ötlete támad, egyszerre felugrott és a csontváz elé sietett.

- Idehallgass, Zakariás! Bennünket jóbarátokká kovácsolt a balsors, veled közlöm tehát megingathatatlan elhatározásomat. Ezennel és ünnepélyesen megigérem neked, hogy a három nap alatt, amíg Sven Montmorency Budapesten tartózkodik, alkalmat fogok találni rá és megcsókolom. Ezt elhiheted nekem!

Másnap délután, pontosan négy órakor, az alsó Szigetről a felsőre vezető úton Kovács Klára, az «Apaffi Mihályné» leánygimnázium növendéke, megcsókolta Sven Montmorency-t, a nagy filmbonvivánt.

Sven Montmorency a Sziget csodálatos virágpompájától elbűvölve sétált a széles autóúton. Minden pillanatban fényképészek vették körül. Kattogtak a masinák, lobbant a magnézium és «a nagy Sven» egykedvűen tűrte. Minden pillanatban nők vették körül, fiatal és kevésbé fiatal asszonyok, csitrilányok, autogramm- és emlékkönyvvel a kezükben, mindenki boldog volt, aki a közelébe férkőzhetett, vagy hozzáérhetett. A titkárja és az ismert színházi szerkesztő minden erejüket latbavetették, hogy megvédjék a folyton újra kezdődő invázió ellen.

A színész most előresietett egy kicsit. Befordult az egyik fasorba és fellélegzett, mert egy pillanatra egyedül maradt De csak egy pillanatra. Mintha a földből nőtt volna ki, egyszerre egy szürke matrózblúzos, sötétkék szoknyás, szőkehajú, nagyon csinos leány állt előtte.

Montmorency elcsodálkozott. Nem nagyon, csak épp annyira, amennyire egy sztárnak illik.

Klári felágaskodott, vérpiros arccal és remegő kezekkel, aztán gyors mozdulattal átölelte a filmszínészt és megcsókolta.

Oldalt ismét lobbant a magnézium. Klári minden tagjában reszketve álldogált egy pillanatig és szája sírásra görbült.

- Ne haragudjon - mondta lázasan az izgalomtól. - Már meg is bántam a dolgot. Rettenetesen szégyellem magam... Urilány nem viselkedik így... de megigértem Zakariásnak és szavamnak akartam állni...

- Milyen kár - fordult oda a nagy Sven az egyik fotóriporterhez, - milyen nagy kár érte. Ilyen csinos, szép lány és bolond.

A lányok a színházi ujság fölé hajoltak és izgatottan tárgyalták az esetet. Klári egy pad tetején ült és sírt. Szemmelláthatóan, régóta és kiadósan sírt, mert a szeme vörös volt és a szemhéja duzzadt. Mák Marietta mellette állt és szidta:

- Megőrültél? Egészen elment az eszed? Pár hónappal az érettségi előtt csinálsz ilyeneket? Tudod, hogy én is benne vagyok minden zriben, de ezt nem mertem volna... És ha már okvetlen kellett, hát nem tudtál átöltözni előbb? Az iskolai formaruhában kellett?...

- Innen egyenesen a Szigetre rohantam, mert nem tudtam, mikor megy ki - zokogta Klári keservesen.

- És nem tudtál vigyázni, hogy az a hülye le ne fényképezzen? Most mit fogsz csinálni? Erzsi néni már adott neked két osztályfőnöki megrovást. Ha ez az ujság a kezébe kerül, pedig ez valószínű, akkor... tudod, mi lesz akkor?

- Mert nem volt benne semmi különös. Igaz, hogy rettenetesen izgatott is voltam és szégyeltem magam. Még el sem engedtem és máris megbántam... és akkor jön a marha és lefotografál. Borzasztó... csókolózás közben...

Az osztály egyszerre elcsendesedett. Mindenki felállt. Az ajtóban magas, szürkülőhajú, idősebb hölgy állt.

Klári lemászott a padról és rémülten bámult az osztályfőnöknőre, aki lassú léptekkel felment a katedrára. Hóna alatt ott volt az osztálynapló és még valami, amit Klári kimeredt szemmel nézett. A szinházi ujság.

- Üljenek le - mondta a tanárnő csendesen. - Kővágó maga jőjjön ki és üljön a katedrára! Ügyeljen, hogy csend és rend legyen itt, mert nekem dolgom van és nem tartom meg az órát.

Kővágó Gizi kisompolygott és leült a katedrán álló íróasztal elé. A tanárnő mégegyszer végignézett az osztályon és pillantása Klárin pihent meg.

- Kovács Klára, maga vegye a kabátját és könyveit. Utánam jön az igazgatói irodába.

Gyors léptekkel elhagyta a termet. Klári könyveivel és kabátjával a hóna alatt, összetörve vánszorgott utána.

Mikor az ajtó bezárult mögöttük, fokozott erővel tört ki a zaj. Kővágó Gizi erre öklével megdöngette az asztalt és mindenkit túlkiabált.

- Ne ordítsatok, mert én iszom meg a levét, ha itt ilyen lárma lesz! Csendesen is megbeszélhetjük a dolgot...

Tizennégy tanár és tanárnő ült a hosszú, zöld asztal mellett. Klára az asztal szélén állt és lehajtotta a fejét. Az igazgató, egy kétcentiméteres ceruzavéggel megkopogtatta az előtte lévő vizestálcát és megszólalt:

- Kedves kartársaim, így nem megyünk sokra. Ez a leány, aki ennyire meg tudott feledkezni magáról, nem számíthat semmiféle elnézésre. Csodálom, hogy tisztelendő úrnak más a véleménye.

A hitoktató-tisztelendő, kövérkés kezével végigsimította borotvált arcát.

- Bocsánat, - mondta - az, hogy én a vallás és erkölcs nevében és szolgálatában ülök itt, nem jelenti egyúttal azt, hogy az ilyen valóban elítélendő esetnél ne ismerjek könyörületet. Éppen, mert Krisztus szolgája és szerény szószólója vagyok, keresem a mentőkörülményeket. Mondd csak, leányom, mióta ismered te ezt a színészt?

- Miket akar itt elhitetni velünk, Kovács? Ezzel a konok tagadással csak rontja a helyzetét. Nem ismeri, csak csókolózik vele?

- Még rosszabb - mondta az igazgató. - Nem szégyel ilyet bevallani? Először lát valakit és azonnal odaáll vele csókolózni?

- Mit tudhatjuk mi, akik csak jót és szépet tanítunk és plántálunk tanítványaink lelkébe, mit tudhatjuk, nem volt-e közöttük sokkal több, mint ez a csók. A mai fékezhetetlen fiatalság...

- Na, kérem, kérem - mondta a tisztelendő, - ez talán túlzás. Azért, mert egy leánynak rossz az iskolai magaviselete, még lehet tisztalelkű és erkölcsös.

A szemüveges tanárnő felvonta a vállát és megvetően nézett el Klára feje felett. A pap folytatta:

- Mondd csak, lányom, talán az a színész erőszakoskodott veled? Ez könnyen elképzelhető - fordult a kollégákhoz, - ezek az elkényeztetett komédiások sokmindent megengednek maguknak és nem törődnek vele, hogy felelőtlenül kompromittálnak egy leányt.

- Ugyan kérem, - mondta türelmetlenül az osztályfőnöknő, - tessék megnézni ezt a képet! Ez minden kétséget és vitát kizár. A vádlott, mert hiszen nem kívánhatja, hogy másképp nevezzem, mint láthatjuk, két karjával átfogta ennek a férfinek a vállát. Kifejezetten aktív szerepet játszik. A férfi keze le van eresztve. Hozzá nem nyult a lányhoz. Kell ide kommentár? Kénytelen vagyok én is azt gondolni, hogy e mögött a csókolózás mögött, igenis, van valami, amire gondolni sem akarok...

- Kérem szépen... - zokogta, - ne tessék rólam ilyesmit feltételezni. Bevallom, hogy meggondolatlan voltam, de ez még nem jelent semmit. A meggondolatlanság még nem rosszaság... És különben is Zakariás az oka mindennek.

- Ne beszéljen itt össze-vissza! Ez nem segít magán. Mondja el részletesen, mi történt?

- Igen. Az úgy volt, hogy felöltöztettem Zak... a csontvázat és Vértes tanár úr bezárt. Ott voltam egyedül az osztályteremben... illetve nem is voltam egészen egyedül, mert ott volt a csontváz is. De azért mégis nagyon unatkoztam és mérges is voltam Vértes tanár úrra... bocsánat... mert én mégis csak tizennyolcéves vagyok és ez a büntetés olyan gyerekes volt és megalázó... Aztán az ablakhoz mentem és éppen akkor érkezett meg Sven Montmorency, a filmszínész és akkor, nem is tudom, hogyan támadt az ötletem...

- Hallatlan! - mondta Lujza kisasszony, a szemüveges magyar tanárnő - kit ért azalatt, hogy meg kell csókolnia? Ki kényszerítette magát erre?

- Nem kényszerített senki, csak eszembejutott, hogy a lányok az osztályban mind szerelmesek a szép Sven-be... illetve... ebbe a Montmorencybe és hogy meg fognak pukkadni, ha ez a dolog sikerül nekem.

- Micsoda kifejezéseket használ itt? Megpukkadni! Ezt tanulta több, mint hét év alatt az Apaffi Mihályné leánygimnáziumban?

- Bocsánat! Rosszul fejeztem ki magam. És ami a tanulást illeti, - nekem mindig kitünő bizonyítványom volt.

- Ne vitatkozzék a tantestülettel! - mondta az igazgató és a kétcentiméteres ceruzával megkopogtatta a vizestálcát.

- Igenis. Hát szóval én akkor megfogadtam, hogy megcsókolom és kimentem a Szigetre. Az első napon nem sikerült, a másodikon azonban arra jött, ahol én vártam és akkor...

- Nem. Nagyon meglepődött. De én is. És rettenetesen szégyeltem magam, de akkor már későn volt. Olyan zavarban voltam, hogy sírni kezdtem. Azt mondtam, hogy már meg is bántam a dolgot.

Erzsi néni, az osztályfőnöknő, türelmetlenül dobolt az asztal zöld posztóján.

- Hallja csak, Kovács, nagyon valószínűtlen dolgokat mesél itt. Egy férfit nem olyan egyszerű és nem olyan könnyű megcsókolni.

- Kénytelen vagyok elismerni a maga szakértelmét ezen a téren. Mikor az én generációm volt a maga korában, a lányok nem voltak ennyire tapasztaltak.

- Hát, kérem... khm... hm... azt hiszem, el lehet dönteni azt a kérdést, hogy Kovács Klára előadása, illetve vallomása, fedi-e az igazságot! Ki kell hallgatni a másik szereplőt is.

- Ugyan főtisztelendő uram, hogy gondolja ezt? Hisz ez nem bírósági tárgyalás. Erre nem lehet megidézni senkit.

- Tudom, tudom, de az a véleményem, hogy vannak derék emberek és hogy úgy mondjam, kevésbé derék emberek. Véleményem szerint levelet kellene írni ennek az úrnak és megkérni, hogy fáradjon be ide az iskolába. Na mármost, ha ez az úr derék ember, akkor be is fog jönni. Hiszen ha megírjuk neki, hogy miről van szó, be fogja látni, hogy kötelessége segítségünkre lenni az ügy kivizsgálásánál. Azt hiszem, igazgató úr, elfogadhatja az ajánlatomat.

- Tekintve, - mondta végül - hogy a történteken kívül egy ki nem mondott, de igen súlyos gyanút kell tisztáznunk Kovács Klárával kapcsolatban, megpróbálhatjuk a dolgot. Ha, amit nem tartok valószínűnek, a színész eljön és azt vallja, hogy valóban nem volt semmi köze Kovács Klárához, akkor, de csakis akkor megmenekülhet attól, hogy az ország összes középiskoláiból kicsapják.

Klára sápadtan, könnyes szemmel hallgatta az igazgatói ukázt. Maga sem tudta, hogyan tántorgott ki a folyosóra.

- Nem jön el, ez igazán képtelenség! - gondolta. - Egy ilyen embert nem lehet becitálni az iskolába. Neki ezer más dolga és gondja van, semmint velem törődjék. Kicsapnak az ország összes... ilyen szégyent!

- Főtisztelendő úr - mondta - nagyon köszönöm, hogy így védelmébe vett.

- Nincs mit lányom, nincs mit. Kötelességem volt, amely együtt jár a hivatásommal. Csak az lehet jó pap, aki papi voltát hivatásnak és nem foglalkozásnak fogja fel. Enyhén itélj, hogy enyhén itéltess magad is. És most légy őszinte hozzám, Kovács Klára!

- Neked... khm... elvégre felnőtt hajadon vagy khm... neked valóban nem volt... semmi közelebbi... hogy is mondjam?...

- Nincs rendben főtisztelendő úr. Ez az ember nem fog eljönni. Kizárt dolog.

- Főtisztelendő úr, ez az ember világhírű filmszínész. Olyan, aki titkárt tart, csak azért, hogy legyen valaki, aki felbontja a szerelmesleveleit, melyeket kilószámra kap naponta. Azonfelül azt hallottam, hogy nemcsak szórakozni jött, hanem az új filmjében néhány magyarországi felvételt is csinálnak. Tehát dolga van. Hogy kívánhatom én, hogy akkor még ilyesmivel töltse az idejét?

- Hát nézd csak, gyermekem... ha nem volnék meggyőződve arról, hogy te szeleburdi kislány vagy ugyan, de semmiesetre sem rossz, akkor nemcsak, hogy nem adnék neked tanácsot, de nem is keltem volna a védelmedre. Az iskola komoly és szent dolog. Olyan komoly és majdnem olyan szent, mint a templom. Az iskolát nem szabad olyan módon kompromittálni, ahogy azt te tetted. Viszont mondom, hogy jónak és becsületesnek tartalak, tehát ajánlok neked valamit. Keresd fel ezt a színészt... te a nagynénédnél élsz úgy-e?

- Kérd meg őt, hogy kísérjen el. Nem tartom illendőnek, hogy egyedül menj. A színésznek mondj el mindent. Akkorra már talán a levelünket is megkapta. Mondd el neki, milyen sok függ attól, ha ő eljön és megerősíti a te vallomásodat. Persze, ha valóban olyan igaz, amit vallottál, mint ahogy én hiszem. Én erősen remélem, hogy el fog jönni és akkor... akkor még nincs veszve minden.

Klára könnyes szemmel hallgatta. Maga is csodálkozott rajta, hogy ő, aki egész életében mindig nevetett, mostanában mennyit sír. Az öreg pap megsimogatta a haját, ő pedig elkapta a kezét és megcsókolta.

- Köszönöm a tanácsot, főtisztelendő úr. Ezt fogom tenni. Nemcsak azért, mert nagyon szégyelném, ha kicsapnának az összes középiskolákból, hanem még sokkal inkább azért, mert tudom, hogy mivel gyanúsítanak. Ezt nem akarom eltűrni. Ezt nem érdemlem meg az iskolától.

Csengettek. Az éles csengőhang végigvisított a folyosókon. - Latin óra következik - gondolta Klára és lehajtott fejjel ment ki az épületből.

Több mint félóráig sétált Klára a nagy dunaparti szálló előtt, mig végre elhatározta, hogy bemegy. Egyedül jött és ezért némi lelkiismeretfurdalást érzett a főtisztelendő úrral szemben, de mégis jobbnak látta, ha nem hoz magával senkit.

- Igen, itthon van, de nem hiszem, hogy fogadjon valakit. Nőket különösen nem.

- De nekem mindenképpen beszélnem kell vele. Ez életbevágóan fontos. Létkérdés.

- Mindenki ezt mondja. Mindenkinek létkérdés - mondta a kövér, pirosarcú portás. - Aztán velem veszekszik, hogy minek engedem fel magukat.

- Felőlem megpróbálhatja a kisasszony, de meg ne mondja, hogy tudok róla! Ha az inasa beengedi, hát menjen be. Nem az én dolgom.

- Meg vannak bolondulva ezek a csirkék. Nem tudom, mit esznek ezen a nyurga égimeszelőn. Még a feleségem is azt kérdezi folyton, hogy milyen, mit beszél, mit csinál? Pedig ő már nem mai csirke.

- Lesz a fene. Ez csak olyan asszonyszeszély. Tudod, az asszonyok néha bolondok egy kicsit, de arravaló az igazi férfi, hogy helyrerázza a kótyagos fejüket. Én pedig igazi férfi vagyok, a fene essen belé!

Ellenségesen nézett a liftboyra, mint aki ellentmondást vár, a liftboy azonban jónak látta, ha hallgat. A portás erre megszorította a nadrágszíját és elégedetten dörmögte:

Klára közben felért az első emeletre. Megilletődve ment végig a finom, csendes folyosón. Kicsit habozott, aztán kopogtatott a tizennyolcas apartemante ajtaján.

Ezen a reggelen Sven Montmorency későn kelt. Nem volt filmfelvétel és a színész a legteljesebb kényelemmel igyekezett élvezetessé tenni a pihenést.

Féltizenkettőkor fogott hozzá, hogy feltörje a második tojást. A sonka és a paradicsomos szardinia kitűnő volt és Sven Montmorency, ebben a nyugodt pillanatban határozottan szépnek találta az életet.

- Akkor rendben van. - És ismét elmerült az aranysárga belsejű tojás csendes szemlélésében.

- Mert nem hitte. Kitelefonált a filmgyárba, azt mondja. Ott megmondták, hogy nincs felvételi nap.

Pár pillanat mulva belépett Klári. Egyszerü, de elegáns kosztűmben volt, kicsit zavartan mosolygott, azután összeszedte magát és a színészhez lépett.

- Ne haragudjék, de nem. Rossz az arcmemóriám. Különösen a nőket illetően. Hisz annyian vannak és bocsásson meg, olyan egyformák. Mind csak egyet akarnak.

- Hát Istenem... népszerű vagyok. Szóval... ismerjük mi egymást, vagy nem?

- Ismerjük. Én vagyok az a leány, aki öt nappal ezelőtt a Margitszigeten megcsókolta magát.

- Ámbár budapesti tartózkodásom alatt - lódította - eddig tizenheten csókoltak meg olyan körülmények között, mint maga.

- Nana, kislány, csak nem féltékeny? Tehetek én róla, hogy másnak is tetszem, nemcsak magának?

- Dehogy vagyok féltékeny! Azért mondtam, hogy szerencsétlen vagyok, mert tizenheten csókolták meg és mégis pont azt az egy csókot kellett lefényképezni, amit velem váltott.

- Nem csókoltam vissza! Én a legritkább esetben csókolok vissza. De most ne vitatkozzunk ezen. Azt mondta, hogy lefényképezték?

- Nono! Annyira bántja ez a kép? Velem csókolózni nem kompromittáló. Ez inkább valami dicsőségféle.

- Elengedtem volna ezt a dicsőséget. Vegye tudomásul, hogy e miatt a kép miatt engem kicsapnak az iskolából.

- Igen, de most ki fognak csapni. Kilenc hónappal az érettségi előtt. Maga miatt.

- Hát ne haragudjék, de akármerről nézem ezt a dolgot, én annál a csóknál nagyon passzív szerepet játszottam. Igazán nem kértem magát, hogy csókoljon meg.

- Hát mit csináltam volna. Én csak egy szegény, védtelen férfi vagyok, a nők pedig olyan erőszakosak.

- Erőszakosak?... Egy férfit nem olyan egyszerű és nem olyan könnyű megcsókolni. Ezt az osztályfőnöknőm is mondta.

- Micsoda? Maga nem szerelmes belém? Szinte hihetetlen. Hát akkor miért csókolt meg?

- Jaj, nem akartam megbántani! Bocsásson meg! Maga kétségkívül nagyon csinos férfi és nagy művész. Kedvenc filmszínészem, de nem vagyok szerelmes magába.

- Mert bajban vagyok. Maga miatt, bár maga valóban nem tehet róla. Az iskolában nagy felfordulás van és nem tudom, hogy mi lesz a vége, de ez még aránylag a kisebbik baj. Ami legfőképpen idehozott, az, hogy én rólam most azt hiszik, hogy magával... hogy maga, meg én... szóval... érti?

- Hogyne érteném. Nem tudom, hogy miért olyan kétségbeejtő ez, hiszen a nők azzal rendszerint el szoktak dicsekedni, ha valami dolguk van velem, sőt még azok is, akikkel semmi dolgom sincs.

- Hallgasson meg! Maga egy levelet fog kapni. Az iskolából. Ebben megkérik, hogy jöjjön el és tanúskodjon. Biztos voltam benne, hogy nem jön el, hát azért vagyok itt. Nagyon szépen kérem, szakítson időt magának és tegyen tanuvallomást. Nekem ez nagyon fontos. Mondja el, hogy mi történt? Magának a segítségemre kell lennie. Ez utóvégre kötelessége.

Montmorency arckifejezése elhidegült és megmerevedett. Klára azonnal észrevette, hogy rosszul fogta meg a dolgot és sietett helyreigazítani.

- Azt mondtam, hogy ez kötelessége. Ez így is van. Elvégre én nem tehetek arról, hogy maga olyan ellenállhatatlan. Mikor magát megláttam, nem volt más gondolatom, csak az, hogy magát meg kell csókolnom, ha addig élek is!

- Na igen, igen, hisz ezt meg tudom érteni! Hát nem bánom... Ha behívnak, hát szakítok magamnak annyi időt és eljövök. De figyelmeztetem, hogy semmi ünneplés! Semmi ceremónia! Készítse elő a tanárait vagy tanárnőit, hogy az ilyesmit roppantul unom.

- Amint óhajtja. Majd vigyázok, hogy ne zaklassák túlságosan. És köszönöm a kedvességét. Viszontlátásra.

Mikor Klári örömtől ragyogó arccal eltünt az ajtó mögött, Montmorency elégedetten ült vissza a jéghidegre hült tojás mellé.

- Szegény kislány! - mondta. - Dehát mit csináljak, ha ilyen ellenállhatatlan vagyok?...

- Nem igaz, hogy nyálas. Ramon gyönyörű férfi. Minden filmjét legalább ötször megnézem.

- Igenis, jóba vagyunk. Már háromszor is írtam neki. Egyszer jött is válasz, Hollywoodból. Egy dedikált fénykép. Igaz, hogy nem ő küldte, hanem a titkárja, dehát ő nem ér rá. Nagyon elfoglalt ember szegénykém...

A csoport hirtelen felbomlott, mert Klára jelent meg a folyosó végén. A lányok megrohanták.

- Bejön. Tizenegykor itt lesz. Legalább is azt hiszem. Engem ugyanis tizenegyre rendeltek be. Furcsa állapot, mi? Mikor egy diáklány csak akkor jöhet be a saját iskolájába, ha berendelik...

- Nem valószínű. De szégyenben mégsem maradok. Ha bejön. Különben miért vagytok a folyosón még mindig? Féltizenegy van.

Vagy egy negyedóráig beszélgettek, amikor Gács Éva lélekszakadva hozzájuk rohant.

- Sven? - kérdezte baljóslatú hangon. - Csak így, egyszerűen Sven? Ramon már nem elég? Ezzel is ilyen jóba vagy? Vigyázz magadra Kővágó, mert perceken belül a hajadnak esem!

- Mit akar ma tőlem ez a kellemetlen nőszemély? Féltékeny mindenkire, aki csinosabb, mint ő.

- Megőrültetek? Most álltok oda veszekedni, mikor ő itt van az épületben. Inkább vegyetek magatokhoz papírt és ceruzát, hogy autogrammot kérhessünk.

Pillanatok alatt felszerelték magukat irkákból kitépett lapokkal és ceruzával. Izgatottan tódultak a lépcsőház felé, ahol egy fordulóban már feltünt Montmorency szálas alakja.

Montmorencynek felderült az arca. Mióta belépett az épületbe, állandóan azt várta, hogy felpattannak az ajtók, fékeveszett lányok indiánüvöltéssel tódulnak a folyosóra és legalább is vállukon viszik az igazgatói irodáig. A levélben, amelyben megkérték, hogy jöjjön be, féltizenegy órát írtak. Nyilvánvaló, hogy egy kis ünnepségre készülnek és arra illik pontosan megjelenni. Na és az igazság az, hogy ő percek óta mászik felfelé a lépcsőkön és semmi ünneplés. Néptelen folyosók. Kriptaszerű csend. Igaz, hogy ő megkérte Klárát, hogy ne molesztálják ilyen butaságokkal, de csacska gyermek, ilyet nem kell ennyire komolyan venni!

Hát nincs itt hiba! Papírlapok és ceruzák nyúlnak feléje, a szélrózsa minden irányából. Alig győzi leírni a nevét. Az egyik lány, bizonyos Kővágó Gizi nevű, egész közel furakodik hozzá, elővesz valahonnan egy eredeti Sven Montmorency fotografiát és azt nyujtja át aláírás végett.

Megtörténik. Gizi diadalmas pillantást vet Mák Mariettára és egész hangosan, de magyarul mondja.

Nagyobb baj azonban nincs, mert az igazgatói iroda ajtaja kinyílik és megjelenik az igazgató.

- S'il vous piait, Monsieur Montmorency! - mondja és szigorúan szól rá a megbolygatott hangyabolyra.

- Micsoda dolog ez, lányok? Menjetek be azonnal az osztályba! Egy percen belül senkit se lássak itt! Kovács Klára, maga itt marad az ajtó előtt és megvárja, amíg szólítom!

A lányok elindulnak az osztályterem felé és még hallják, ahogy az igazgató így szól.

- Elnézését kérem, művész úr. Nem akartam, hogy zavarják, azért is írtam, hogy féltizenegykor szíveskedjék jönni, mert ilyenkor mindenkinek az osztályban a helye. Dehát ezek a lányok...

Az igazgatói iroda becsapódik. A lányok bevonulnak az osztályba. Boldogan szorongatják az autogrammokat. Többen Kővágó Gizit veszik körül és a képet nézik. Gizi magasraemeli a képet, aztán leereszti és megcsókolja. Mák Marietta epésen jegyzi meg.

Paula tantit, Klári nagynénjét, aki a leányt szülei halála óta nevelte, kétszer is behívták az iskolába. A tankerületi főigazgató is beleszólt a dologba és három nap mulva kihirdették a döntést. Klárát kicsapták. Csak ebből a gimnáziumból csapták ki és az itéletet nem közlik más intézettel, de mégis kicsapták.

Kicsapták annak ellenére, hogy a hitoktató-tisztelendő és Vértes dr., a természettantanár - a szigorú Vértes - minden erejüket és rábeszélőképességüket latbavetve, küzdöttek Klára érdekében.

Klára úgy ment ki a gimnáziumból, mint akit a villám sujtott. Már nem sírt, de úgy érezte, mintha valaki megfogta volna a torkát és konok erővel szorítaná. Úgy érezte, hogy vége az életének, hogy mindent eljátszott ezzel a szörnyű meggondolatlansággal. Eddigi csínyjei, jókedvű tréfái mindig örömet okoztak neki. Érett esze és intelligenciája folytán teljes mértékben tudta értékelni jó kedélyének és humorának minden előnyét. Most azonban nagyon túllőtt a célon és a megbánás már nem segített.

Órákig kóborolt a városban. Átment a Lánchídon és a Margithídon jött vissza. Ezt a körutat háromszor tette meg. Hipnotizáltan nézte a vizet, de életösztöne és elpusztíthatatlan életereje visszatartotta az öngyilkosságtól. Három óra volt, mikor hazaért.

- Jaj, Klárikám, már nem tudtam, mit csináljak aggodalmamban - mondta Paula tanti és szemein látszott, hogy sírt.

- Gondoltam - felelte sóhajtva a néni. - Azért is aggódtam, mert tudom, hogy milyen hirtelen és meggondolatlan vagy. Akárcsak megboldogult édesapád.

Klárának könny szökött a szemébe. Magas, karcsú és fiatal apjára gondolt, aki épp olyan vidám volt, mint ő, épp olyan félvállról vette az életet, mint ő és akitől egészséges humorát örökölte.

- Nem, Paula tanti, nem leszek öngyilkos emiatt - mondta és keményen összeszorította a fogát.

- Hát persze, hogy nem, kislányom. De most idehallgass! Én nem szidlak össze, nem verlek meg, nem csinálok jeleneteket, de végre mégis meg kell beszélnünk, hogy most mi lesz? Nem gondolod, hogy fellebbezni kellene? Talán a kultuszminiszterhez...

- Nem érdemes, úgysem sikerülne. És mondok neked valamit, Paula néni. Ha engem kilenc hónappal az érettségi előtt kicsaptak, akkor úgylátszik, meg van írva, hogy érettségi nélkül kell boldogulnom. Én fatalista vagyok. Most azután magam veszem a kezembe a sorsomat. Mennyi pénzem van nekem, Paula tanti?

- Van még vagy ezer pengő abból, ami szegény apád után maradt. A többi elment a taníttatásodra, akárhogy is spóroltam.

- Azt még nem tudom. Itt nem maradhatok Pesten. Nem akarok találkozni senkivel. Németül és franciául tudok. Külföldön akarok elhelyezkedni. Te tudod, hogy mindig erre vágytam és érettségi után úgyis elmentem volna. Hát az érettségi elmarad, de az utazás nem.

- Mindig erősebb volt az akaratod, mint az enyém. Azért is nem tudtalak jobban nevelni. Azért lettél olyan fékezhetetlen. Mit csináljak? Ha el akarsz menni, úgyis elmégy.

- Drága vagy, nénikém. Igazi jóbarátom vagy és csak te értettél meg engem mindig. Meglátod, fogsz te még örülni nekem.

Klára az asztalhoz ült és enni kezdett. A néni csendesen tett-vett körülötte, aztán kiment a konyhába, hogy veszekedjen egy kicsit a cseléddel. Klára evés közben kezébe vette az ujságot és szórakozottan lapozgatott benne. Szeme egyszerre megakadt egy cikken és a vér az arcába szökött.

«Sven Montmorency visszautazik Párisba és megkezdi új filmjének, «A maharadzsa kalandjá»-nak felvételeit.»

Klára letette az ujságot. Tenyerébe hajtotta a fejét és mélyen elgondolkozott. Mikor a néni behozta a tésztát, Klára már nyugodt volt. Szemébe lassankint visszatért a jókedv.

- Látod nénikém - mondta - Sven Montmorency visszautazik Párisba. Alig tíz napig volt itt és ez alatt az idő alatt milyen sok minden történt. Pedig ő nem is tehet róla. Csak magamat vádolhatom. Megkaptam, amit megérdemeltem. Úgylátszik, mégis meg kell egy kicsit komolyodnom.

- Klárikám, nem kellene ezt a megkomolyodást azzal kezdeni, hogy beiratkozz egy másik gimnáziumba?

- Nem. Azt csak jövőre lehetne és én nem tudnám elviselni, hogy egy évvel később érettségizzem, mint a barátnőim.

- Maradj csak kislányom! - mondta a néni - majd én ajtót nyitok. Te csak egyél. Biztosan a postás lesz.

Klára gyorsan lerakta az edényeket az asztalról. Mire végzett, Paula néni bevezette Montmorencyt.

- Nagyon, - felelte Klára - de örülök is neki. Foglaljon helyet. Tessék cigaretta! Örülök, mert megköszönhetem legalább a kedvességét. Igazán szép volt magától, hogy eljött az iskolába.

- El kellett mennem. Mikor maga elment tőlem, átgondoltam a dolgot. Én valóban felelős vagyok egy kicsit a történtekért. Ma aztán, mivel kíváncsi voltam az eredményre, betelefonáltam az iskolába. Hallom, hogy, sajnos, hiábavaló volt a tanuskodásom. Magát kicsapták.

- Nem volt hiábavaló, - felelte Klára. - Kizárólag az én iskolámból csaptak ki. Ha akarnék, bárhová beiratkozhatnék. Ezt magának köszönhetem. De most mar nem járok többé iskolába. Új alapokra akarom helyezni az életemet.

- Hát ez az, - mondta. - Ezért vagyok itt. Miután maga tudomásomra hozta és én magam is beláttam, hogy bizonyos mértékben felelős vagyok a sorsáért, elhatároztam, hogy teszek magáért valamit. Jó fiú voltam mindig és a nőkkel szemben tudtam a kötelességemet. Hallgasson ide! Én holnap visszautazom Párisba. Intézze el a dolgait és egy hét mulva jöjjön utánam. Biztosan szeretne filmszínésznő lenni?

- Hát én majd csinálok valamit. Maga szép, formás, fiatal, ha ehhez még van is egy kis tehetsége, akkor lehet magából valami. Jöjjön el és jelentkezzék nálam. Mindössze egy feltételem van.

- Nehogy azt higyje, hogy akarok magától valamit és főleg maga ne akarjon tőlem semmit. Maga azt mondta, hogy nem szerelmes belém. Ezt ugyan nem értem, dehát előfordulnak néha ilyen furcsaságok. Mindenesetre örvendetes, hogy végre akadt valaki, aki nem engem akar, hanem beéri valami kevesebbel is.

Klára csillogó szemmel, Paula néni kábultan hallgatta a filmszínészt. Paula néni valóban nem hallott még ilyet. Az ajánlat nagyon szép volt, de ahogy előadták, az felvérezte az idős hölgy lelkét. Nem birta megállni, hogy oda ne szóljon Klárának, persze magyarul.

- Hogyne tűrném. Igazat beszél és nem tehet róla. Ennek a beszédnek a nők az okai.

- Kedves Monsieur Montmorency, nagyon köszönöm az ajánlatát. Természetesen elfogadom. Szeretnék látni valakit, aki nem fogadná el. Amúgy is külföldre akartam menni, hogy szerencsét próbáljak, így azonban igazán könnyű lesz. Nagyon szép magától, amit tesz és én igen hálás vagyok.

- Miután pedig már nem vagyok az Apaffi Mihályné leánygimnázium növendéke, nyugodtan kijelenthetem, hogy a lányok meg fognak pukkadni.

Gould, a nagy rendező - a félelmetes W. S. Gould - megpróbálta kiszabadítani karját az acélos szorításból, de nem sikerült neki. Pierre D'Arnier, a fiatal író, erős fiú volt.

- Nézze D'Arnier, maga egyenesen az életemre tör. Amikor csak teheti, leteper és szörnyűbbnél szörnyűbb filmtémákat pödör belém. Ha van egy félóra szabad időm és ki akarom pihenni magam, ki akarom szellőztetni magamból ezeknek a tehetségtelen marháknak még az emlékét is, akkor maga ront nekem a hülyeségeivel. Ahelyett, hogy belátná, hogy magából soha nem lesz szcenáriumíró és ebben a tudatban, nyugodtan felakasztaná magát, napról-napra idejön és halálragyötör. Értse meg: minden rossz, amit kitalál! Rossz, amit eddig mondott és rossz, amit ezután szándékszik mondani. Nna! És most menjen a fenébe, mert kétszer egymásután belerúgok a sípcsontjába.

- Nincs semmi baj, Maestro Gould. Elismerem, hogy maga a világ leggorombább filmrendezője, mert tudom, hogy erre sokat ad. Jobban örül neki, mintha a zsenialitását dicsérnék. Pedig igazán nagy ember. Egy dologban azonban téved. Belőlem mégis szcenáriumíró lesz. Hallgassa meg ezt! Adva van két lány...

- Gazember, gyilkos! Az előbb még csak egy asszony volt, most már két lány?...

- Eressze el a karomat, piszkos bankrabló! Ha a megboldogult apja nem lett volna jóbarátom, felhasítanám a hasát! Takarodjék innen, mert agyonverem!

- Jó, jó, ne mérgelődjön. Beszéljünk másról. Ki az a kislány, aki a szobacicát játssza a maharadsa-filmben?

- Mit tudom én? Montmorency szabadította rám. Az az állat mindjárt megsértődik, ha egy kérését nem teljesítem. Egyébként elég csinos.

- Hogyne, különösen a ping-pongban, vagy a sakkozásban. Különben mit kérdezősködik? Hiszen ismeri. Már két napja együtt látom magukat.

Elrohant, mert a nagy Gould irtózatosan káromkodni kezdett és hozzá akarta vágni a botját. A műterem ajtajában Kláriba ütközött.

W. S. Gould, akit Európa egyik legnagyobb rendezőjének tekintettek, valóban a leggorombább ember volt a filmszakmában. Tizenöt esztendővel ezelőtt tünt fel és igen különös körülmények között csinált karriert.

Leszerződött egy filmgyárhoz és néhány hét alatt elkészült első filmjével. A színészek, színésznők és maga a szerző is rengeteget panaszkodtak a rendezőre, elviselhetetlen modora miatt. Mikor a film elkészült, a gyár igazgatója magához hivatta.

- Nézze, Gould, maga befejezte nálunk az első filmjét. Gratulálok. Azt hiszem, a film jó. Viszont mondanom kell valamit. Legyen szíves és fékezze az indulatait. Itt nem lehet a színésznőket lemarházni, ezt jegyezze meg!

- Az én feladatom az, hogy jó filmet csináljak. Ha a film csakugyan jó, senkinek semmi köze hozzá, hogyan értem el az eredményt!

Az igazgató dühösen válaszolt, Gould még dühösebben replikázott, szó szót követett és két perc mulva a rendező felkapta a direktort és kihajította az ablakon.

A ház magasföldszintes volt. Olyan magas volt a földszint, hogy az igazgató kificamította a bokáját. Gouldot azonnal elbocsátották állásából.

A filmet pár hét mulva bemutatták. Olyan óriási siker volt, hogy a világ minden filmszínháza hónapokig tartotta műsoron. Mindenki halálrakereste magát a filmen, csak a rendezőnek nem volt állása.

A gyár, a sikeren felbuzdulva négy filmet csináltatott egymás után. A négy film akkorát bukott, hogy milliókat fizettek rá. Erre gyorsan visszahívták Gouldot, aki duplájára emeltette a fizetését és belevétette a szerződésébe, hogy olyan goromba lehet, amilyen csak tud.

Ettől a pillanattól kezdve mindenki reszketett W. S. Gouldtól. Tombolt, dühöngött, a színészeket és színésznőket lehülyézte és hasbarúgással fenyegette, de olyan filmeket csinált, hogy senki sem tudott rá haragudni.

Ez a Gould szaladgált fel és alá tajtékzó dühvel ezen a szép márciusi reggelen a műteremben. «A maharadsa kalandja» utolsó felvételeit csinálták. A nagy Gouldnak főtt a feje, mert rögtön hozzá akart fogni az új filmhez és még mindig nem volt szövegkönyve. Ezen az alapon úgy káromkodott, hogy még a kölcsönvett katonalovak háta is borsódzott tőle a filmgyár istállóiban.

Klára, akivel a rendező aránylag eléggé meg volt elégedve, az egyik ablaknál üldögélt és D'Arnier-vel beszélgetett.

- Hihetetlen - mondta - hogy ez a Gould milyen goromba! Én nem tudom, hogyan tűrik el a többiek?

- Mit csináljanak? - felelte D'Arnier. - Gould olyan nagy művész, hogy pótolhatatlan. Magának még szokatlan, de ők már fel sem veszik.

- Na, én bizony nem tűrném, hogy ilyeneket mondjon nekem. Nem tudom, mit csinálnék, de biztos, hogy botrány lenne.

- Mondd, Sylvia, te öregségedre egész meghülyültél? Testvérek közt megvagy már negyven éves és a legelemibb dolgokat is elrontod, mint egy kezdő. Most kezdd előlről az egész jelenetet és ha még egy hibát csinálsz, darabokra törlek!

A primadonna szó nélkül megfordult és elfoglalta előbbi helyét. Csak onnan mondta, egész halkan.

A jelenet kitűnően sikerült. Gould pár percig pihent. D'Arnier odalépett hozzá.

- Azért mondhatom magának, Mester, hogy ilyen csúnyaszájú, durva parasztot, mint maga, még nem láttam!

Pár perc mulva kezdődött a következő jelenet. A rendező Klárát szólította. Minden símán ment. Gould láthatóan meg volt elégedve, mikor egyszerre Klára felvétel közben felborította az aranyhalakkal telt üvegedényt. Legalább húsz méter film elromlott.

Gould akkorát káromkodott, hogy a gyengébb idegzetűek befogták a fülüket, aztán Klára elé állt.

D'Arnier kétségbeesve integetett Klárának, hogy hallgasson, Klára azonban se látott, se hallott.

A pofon csattanását ájult csend követte. D'Arnier halálsápadtan nézte Klárit, mindenki más azonban a rendezőt figyelte tompa rémülettel. Klári remegő szájjal, egészen elgyengülve állt néhány pillanatig, aztán megfordult és megroggyant léptekkel kifelé indult.

- Na, ezt megcsináltad! - mondta magában. - Már megint nem gondolkoztál, hanem átadtad magad az indulataidnak. Hogy lehet valaki ilyen szerencsétlen természetű? Most mehetsz vissza Budapestre, mondjuk, gépírónőnek! Sosem lesz belőled semmi!

- Biztos, hogy megöl, - gondolta - ez még a jobbik eset, de lehet, hogy meg fog verni, itt, mindenki előtt. Jó volna meghalni!

De azért tovább vonszolta magát, a rendező felé, remegő lábbal, mintha szuggesztió alatt volna. Mikor Gould elé ért, megállt és félájultan várt, hogy mi lesz?

Egy végtelennek tetsző perc telt el. A rendező és Klára szótlanul álltak egymással szemben. Mindenki előrenyujtott fejjel, halálos csendben figyelt. És ekkor megtörtént a csoda.

Gould kinyújtotta a kezét és rátette Klára vállára. Kicsit megszorította és gyengén megrázta.

- Na - mondta - térj magadhoz! Ez váratlan volt, de jól csináltad. Határozottan egyéniség vagy. Most már elhiszem, hogy lehet belőled valami. Ne reszkess itt, a fene egyen meg! Nem bántlak. Szeretem a kemény embereket. Mikor tizenöt évvel ezelőtt kidobtam az igazgatómat az ablakon, én is éreztem, hogy egész ember vagyok. A szamár megsértődött és elbocsájtott. Aztán persze visszahívott. Én nem csinálom végig veled ezt a komédiát. Hogy van tehetséged, ezt már ennél a filmnél láttam, de nem tudtam, hogy egyéniség vagy. Most már tudom. Holnap délelőtt bejössz az irodába és új szerződést csinálunk. Te játszod a legközelebbi film főszerepét. Ha megbukol vele, ráérek akkor kirúgni innen. Most eredj a pokolba, ma nincs több felvétel.

A körülállók nyitott szájjal, bámulva hallgatták. Klára úgy ment ki, mint egy alvajáró. Pierre D'Arnier Gouldhoz lépett és mielőtt a rendező védekezhetett volna, jobbról-balról megcsókolta. Gould káromkodott egyet, de a káromkodás elveszett a csókot követő tapsviharban.

Másnap délelőtt D'Arnier és Gould együtt sétáltak a filmgyár hatalmas udvarán.

- Látja, maga marha - mondta a rendező, - ha egy szemernyi tehetsége volna, most maga is karriert csinálhatna!

- Hogyan? Hogyan? Miféle hülye kérdés ez? Hát nem látja, hogy meg vagyok akadva? Ettől a kis vadmacskától várok valamit. Szívesen hozzáfognék akár holnap már a filmjéhez. Biztos, hogy sikerülne. Az én megérzéseim nem szoktak csalni. És nem csinálhatok semmit, mert nincs szövegkönyvem. Maga napról-napra marhaságokkal gyötör, de még soha nem volt egy egészséges ötlete.

D'Arnier szomorúan lehorgasztotta a fejét és továbblépdelt a főrendező mellett. Egyszerre felcsillant a szeme.

- Magától én csak egyetlen jó ötletet várok. Ha egyszer eszébe jut, hogy nem ír több szcenáriumot.

- Hát kérem... Adva van egy diáklány. Nyolcadikos gimnazista. Egyszer eszébe jut egy tréfa. Fogja magát és az iskolában felöltözteti Zakariást.

D'Arnier folytatta. Szemrebbenés nélkül mondta végig Klára történetét. Mikor a pofonhoz ért, a rendező felszisszent.

- De jó. Meglepően jó. Persze azt a pofonhistóriát majd máskép csináljuk. Egyébként azonban meghagyunk mindent, úgy, ahogy elmesélte. Látja, mindig mondtam, hogy ne csüggedjen, mert magából még lesz valami. Ez az ötlet sok pénzt ér.

- Tréfáljon magával a hóhér, azon a bizonyos utolsó hajnalon! Most tűnjön el és írja le ezt a témát három gépelt oldalon. Délben jőjjön be az irodába. Magával is megcsináljuk a szerződést!

Az ezután következő hónapokra Klára csak valami rózsaszínű ködfátyolon keresztül emlékezett vissza. Mikor azon az emlékezetes délelőttön Pierre-rel együtt kilépett az igazgatói iroda ajtaján, zsebében a mesébeillő szerződéssel, úgy érezte, hogy most indul csak el az élete. Ami azelőtt történt, csak jelentéktelen próbálkozás volt.

Azután elkezdődött a munka. Klára a pokol kínjait szenvedte végig. A rendező elviselhetetlenebb volt, mint valaha. Klára minden este sírva ment haza a stúdióból. D'Arnier alig győzte vigasztalni.

- Meg kell érteni ezt az embert, Clara! Ez most egy lapra tette fel tizenötévi munkája minden eredményét. Ha maga megbukik, ő is megbukott. A mi nagy császárunk, Napoleon is addig volt félelmetes és megdönthetetlen, amíg egyszer csatát nem vesztett. Gouldnak sem szabad csatát veszteni.

Montmorency is bíztatta Klárát. Partnere volt a filmben és Klári nagyon megszerette a szálas, rettenetesen hiú férfiprimadonnát. Hálás volt neki, hiszen ő indította el. Montmorency viszont minden baját neki panaszolta el. A nőügyek úgy összetornyosultak a feje felett, hogy már ki sem látszott belőle.

- Mit csináljak? - kérdezte Kláritól. - Adjon tanácsot, hiszen ezt nem lehet kibírni. Jaj, de jó volna, ha egy évig nem látnék nőt.

- Utazzon el! - mondta Klára. - Fogadja el a Hollywoodból felkínált szerződést.

- De vannak. Ezek azonban újak lesznek. Különben is maga csak beszél a levegőbe. Nem tudna ellenni a nők nélkül egy hétig sem.

- Na, majd még meglátom, mit csinálok. Hát magával mi van? Még mindig nem szerelmes senkibe?

- Na, nekem megmondhatja. Ma olyan jóbarátok vagyunk, mintha maga is férfi volna. Tehát?...

- Tegnap maga, Pierre, órákig mesélte nekem, hogy ő milyen helyes fiú, milyen rendes ember, milyen tehetséges és milyen jó gyerek.

- Hogy mondjam meg magának. Járjak az érdekében. Azt mondta: Tudod öregem, én kitűnő társalgó vagyok, mulatságos fiú, de a nőkkel nem tudok bánni. Te olyan nagy nőcsábász vagy. Főzd meg nekem ezt a kislányt. Hidd el, a legtisztességesebb szándékaim vannak.

- Igen. Ez az ember képes rá és megnősül, ha maga is akarja. Borzasztó. Olyan szépen indult a karrierje. Na, megyek, mert nagyon elszomorodtam. Mit mondjak neki?

- Mondja meg, hogy az ilyesmit négyszemközt szeretem elintézni az illető leánykérőkkel.

- Értem. Majd megmondom neki. Hallatlan! Felcsaptam szerelmi postásnak. Úgylátszik, öregszem...

Május elején bemutatták Klára filmjét. A siker minden képzeletet felülmult. Az idegenekkel szemben nehezen felmelegedő párisiak egyszerre ölelték szívükre a magyar leányt. A bemutató közönsége elragadtatott nyíltszíni tapsokban tört ki. A siker általános volt. Montmorency élete legkiválóbb alakítását nyujtotta. Gould brillírozott.

Másnap Gould és Montmorency meghívót kapott az elnöki palotába. A meghívót kézbesítő tisztviselő, régi filmgyári habitué, megsúgta mindkettőjüknek, hogy jól borotválkozzanak meg.

- Mert a becsületrend átnyujtásánál, régi szokás szerint az elnök megcsókolja a kitüntetettet.

Klára meghatva forgatta az előtte fekvő magyar újságot. D'Arnier mellette ült és mosolyogva nézte. Klára újra hozzálátott, hogy tizedszer is elolvassa az újsághírt.

«Az Odeon filmszínház csütörtök este mutatja be először Budapesten, az új párisi magyar filmcsillag, Kovács Klára filmjét. A fiatal filmszínésznő meglepően rövid idő alatt csinált karriert. Budapest közönsége kíváncsian várja az új sztár bemutatkozását, mi pedig örülünk, hogy ismét egy magyar sikert regisztrálhatunk.»

- Csütörtökön lesz - mondta. - Körülbelül akkor kezdődnek nálunk az érettségi vizsgák. Engem kicsaptak, de azért mégiscsak fogok érettségizni. Csakhogy máskép, mint az osztálytársnőim. De higyje el, Pierre, hogy ép úgy drukkolok, mint ők...

- Természetesen. Csak illik ott lenni az érettségimen? De legyen nyugodt. Rövidesen visszajövök. Nekem már ki van jelölve itt az utam, amelyen haladnom kell. Nem is tudnék letérni róla...

Az igazgató úr kicsit zavartan köhögött, mielőtt megszólította Vértes dr.-t, a természettantanárt.

- Kedves kollégám - mondta - ne haragudjék, de a mai estét nem tölthetjük együtt. Bánt a dolog, mert évek óta minden csütörtökön összeültünk arra a kis sakkpartira, dehát... hogy is mondjam csak... családi körülmények gátolnak.

- Igazán sajnálom, kedves direktorom, dehát ha komoly okai vannak, az mindennél fontosabb.

- Ó, majd csak eltöltöm. Néhány új fizikai könyvem érkezett. Ön tudja, hogy engem nem nagyon érdekel egyéb...

Az Odeon mozi két széksorát megtöltötte a VIII. osztály növendékgárdája. Természetesen az "Apaffi Mihályné» leánygimnázium nyolcadik osztályáról beszélünk. Mák Marietta és Kővágó Gizi egymás mellett ültek a legnagyobb egyetértésben. Gács Éva egy bizonyos Gyuriról beszélt Péterffy Katónak, aki kövérebb volt, mint valaha.

- Biztosan betanulja otthon, mielőtt találkozna veled! - szólt oda Kővágó Gizi.

- Mondd, Évikém, nem gondolod, hogy fogytam valamit? - kérdezte Péterffy Kató.

- Ugye mondtam, hogy nem illik ilyenkor moziba jönni. Igazuk volna, ha botrányt csinálnának.

- Lám, lám, direktorom - mondta dr. Vértes - zavartan igazgatva a nyakkendőjét - lám lám... ezt a véletlent.

- Igen... hm... elmaradt a családi... őőő... összejövetel. De ön sincs a fizika-könyvei mellett, amint látom.

- Nem, mert, hogyis mondjam, kiderült, hogy rosszakat küldtek. Gondoltam, megnézek egy filmet, ha már erre jártam...

- Hát... gondoltam, megnézem annak a haszontalan lánynak a filmjét. Mégiscsak hozzánk járt iskolába, több, mint hét évig...

Klári ott ült az egyik páholyban. Mellette a színházi újság szerkesztője és Paula néni. Mikor a film végétért, a közönség óriási tapsviharban tört ki és Klára felállva a páholyban, lehajtott fejjel fogadta a tapsokat.

Ekkor kopogtak a páholy ajtaján. Az igazgató és dr. Vértes lépett be. Az igazgató úr nagy zavarban volt.

- Kedves ő ő ő... kedves Klára. Ha megengedi, szívből gralulálok. Maga igen nagy művész és az «Apaffi Mihályné» leánygimnázium boldog, hogy maga odajárt közénk... Mi mindig büszkék leszünk magára.

Odalépett a leányhoz és kissé szögletes mozdulattal kezet csókolt neki. Klára könnyes szemmel kérdezte:

Klári szédült egy kicsit, mikor végigment a páholyfolyosón. A moziközönség tapsa és éljenzése adott ütemet minden lépésének. Mikor a kijárathoz ért, meglepődve állt meg.

Igen. A VIII. osztály testületileg várta. Klára számított rá, de azért mégis úgy örült, mintha valami nagy és meglepő ajándékot kapott volna valakitől.

- Üdvözöllek Kovács, annak az osztálynak nevében, amely kitermelt magából téged, hogy a köznek ajándékozzon. A filmen szép és kitűnő voltál, ennélfogva, szívből keblünkre ölelünk. Remélem, hogy még nem vagy túlbüszke és ezért meghívunk a jövő héten lezajló érettségi bankettre, ahol az egészségedre való mértéktelen ivás folytán iszonyúan be akarok rúgni...

Klára sírt is, nevetett is. Megcsókolta Kővágó Gizit, aztán sorba, mind a harminckét lányt. A közönség ismét tapsolt. Egy fotóriporter szorgalmasan fényképezett.

- Hát engem már mindig le fognak fényképezni, ha csókolózom? - kérdezte Klári.