SÁRKÖZI GYÖRGY
ÖSSZES VERSE
ÉS
KISEBB MŰFORDÍTÁSAI
SARLÓ KIADÁS
BUDAPEST 1947
Elektronikus változat:
Budapest:
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-615-5572-96-8 (online)
MEK-16583
TARTALOM
Győztes életem kivirágzó bodzaágai
szertecsapódtak,
Dús ernyővel, édes illatozással
Szédítik a
szédülni vágyót, takarják a takaródzni akarókat.
Törzsök-szivemből immár nemcsak kósza
venyigék hajtanak ki -
Megnőttem s dalolva kitárultam,
Éltem,
szenvedtem: fekete gyümölcsöm nem tudom többé eltagadni.
Kifelé az első ifjuságból, hős nyarak
felé lombosodva,
Siratom néha sok elveszett virágom,
De
mélyebb boldogság vigasztal: nem lettem Júdás bodzabokra!
Azé vagyok, aki szeret, elfedezem, aki
hozzám huzódik,
Aki hisz bennem meggyógyítom,
És bűvös
körömből ellököm a bogáncs-szavak hazudozóit.
Vegyetek: a tiétek vagyok, törjetek
ágamból kalitkát,
A hosszú télben is az én szavam szól.
Amíg a
rabmadár elzokogja élet-halál egy füttybe férő titkát.
Hiába borul az éj, a fátyolos özvegy,
fölémbe,
Bennem ezer lidérc él s örök a világosság.
A sötét templomok hiába roskadnak
össze,
Bennem az orgonák zúgása még egyre fénylik,
S ha elszáradnak az erdők végig a
világon,
Akkor is körülleng engem illatuk édessége.
Mert nékem több föld s több táj az
ismerősöm,
Mint mennyit gőzösökkel beutazhat ember,
A világok bennem több szabállyal
forognak,
Mint ahogy a tornyok nagy távcsövei előtt, az ürben.
Énbennem él s fészkel az Ismeretlen
S
ragyogó szárnyaival lelkem csapkodja szünetlen,
Énbennem robajjal zuhog a Vágyak
vizesése
S a Képzelet tűzvésze soha ki nem alszik.
Nézd, kedves, mint százemlőjű Diána
áll dús dagadással
Az almafa s ágai rogynak a sárga gyümölcsök
terhe alatt;
Pelyhes tavasszal itt szédültünk tejes virágok lágy
özönében
És most a sörényes nyár ringatja elénk kincseinek buja
árját.
Roppan az ág, fáradt s leejti nehéz
gyümölcsét. Koppan a földön
Az alma. De a tudós agyában szörnyű
dübörgést vert a csekély nesz
Régi időben. Gátak szakadtak és a
gondolat vad rohanással
Keresett törvényt s diadallal akadt
azután a titokra.
Nem így mélázunk mi már, nem ily
gravitációnak
Kemény szabályát fontolgatjuk eszünknek biztos
serpenyőjén,
Okosságunk sötét ágyában szundikál most, szemeit
lezárván,
S engedi, hogy szökött gyermekekként, bizonytalan
utakon csavarogjunk.
Más vonzást érzünk, mely nem e földnek
alacsony parancsa,
Más nehézkedésnek útját választja
nehezülésünk:
Érzed? Felülről nyúl az erő értünk s rántana már
magához,
Ezer fonál hálóz s ezer horognak érezzük kaparászó
kapaszkodását.
Jaj! Elszakadunk a földtől, mint
ágaikról levetett gyümölcsök,
Megsúlyosodtunk s mégis oly könnyen
esünk, mint két levél,
Kiket a szél egymás mellett lebegtet, -
tisztább levegő súrolását
Érezzük már, - tágult szemünkbe
fehérebb fény világít.
Fölfelé zuhanunk! Kedves, ölelj, ne
szédülj, nem röpülés ez!
Álmodban nem szálltál-e gyakran ily
boldog eséssel?
Már nincs megállás, átfúrjuk a kék eget kigyúlt
fejünkkel
És azon is túl, zúgó napok közt, zuhanunk örökké!
Ismeritek szeptember könnyű szelét,
mely a szőke avarba
Lágy ujjakkal kotorász, (hisz kedvese
aranyhaja az),
S fürge lábbal rugaszkodik a fák borzongó ormain
által?
Vagy ismeritek a hold bizonytalan
sugarát árnyékos éjben,
Mely porzó égi uton szalad s ugrál
tornyok bádogtetején
S langyos csókjait egyidőben hullatja ezer
folyam vizére?
Könnyebb, szabadabb s messzebbsuhanó
vagyok én ezeknél
Fönn, e kősziklába fagyott s gőgösen égbezugó
hegyen,
Fönn, e törpe bozót zöldjével koszorúzott büszke
hegyormon.
Mintha nem is lennék, vagy mintha
engem is, mint a tünő szivárványt
Csak pára s a nap sugara
ringatna játszva a táj fölött
S ha mulnom kell, haló szinekkel
lassan az ég kékjébe oszolnék...
Nemcsak most járok, lengek itt, hol a
mennyboltot ujjammal elérném,
Álmaim, mint a sasok, kóvályganak
örökkön errefelé,
Hol már jeges nyugalom csöndes fényében
ragyognak a szirtek.
Szétnyilt szárnyával a madár lejjebb
száll, lejjebb sodródnak a felhők,
Itten tiszta, finom levegő él,
árva tengerként, egyedül,
Parttalan, hömpölygő tenger, s fölöttem
ködlik és kéklik tiszta mélye.
Mily boldogság e lenge közelség, mily
távol a boldogtalanság,
Mily távol sülyedt s kavarog, magas
hegyem barna lába körül;
Mily boldogság e hamvas magasság, mily
mélyen hagytam a bűnt magamtól!
Mintha valami ár sodorna,
hullámkarokkal egyre előre,
Egyre sebesebben, fölcsapva s
merülve, lágy oceán,
S egy ragyogó kapu fölnyilna előttem s a
zengő viz rajta átzuhogna...
Nyughatatlan fürtjeidnek zölddel kócos
kékezüstjén
ringatózni ó, mi édes! Ó, mi édes lágy
hajadnak
Zsenge fodrát, könnyű bodrát ujjaimmal hessegetni!
Nyugszik a lapát előttem és a csónak
láthatatlan,
Vízalatti, csillapelyhű, árnyéktollu
semmiszárnyon
Száll magától, mint a felhők hattyunépe fönn a
szélben.
Hangtalan zenével zsong a loccsanó
hullám fülembe,
Ama szél elsöpri némán még e lenge mormolást
is
És a parton hallgatódzó nyurga fákat messze űzi,
S újakat sodor helyükbe; sárgakeblü
dombokat vált
Lombszakállas, vén hegyekkel vagy mezők ölét
lebbenti
S eltakarja s már tovább int tarka fátyolkeszkenője.
Elmuló partok között a víz remeg csak
változatlan,
Széles ömléssel, fehéren, mint az ég tejútja,
melynek
Fénye tiszta éjszakákon ujra gyúl a mély tükörben.
Bársony dajkaringatással visz magával
és csitítva
Méla félálomba himbál és az életet kimossa
Elnehezülő
szememből s csöndet önt süket fülembe...
...Hol vagyok? Mily csalfa tájék
délibábja leng előttem
Ismeretlen ligetekben tűzgalambok szárnya
rebben
És a víz arany hajában fénytündérek tündökölnek.
Elmerültem tán s halálos álom láttat
ily csodásat?
Vagy kiúsztam a világból? Ó, arany habok
zenéje,
Borzongatsz, mint érthetetlen, túlvilági cimbalomszó!
Mikor a föld fáradt gerincét éj vize
öntözi már
S ázott szárnyával elsuhanva csapkod az éji madár
S
a mély sötétség tengerében, mint nagy, lomha halak,
Lilás felhők
úsznak vagy árnyak könnyü hinárja szalad:
Ráncos, sárga fejét kidugja az égi
halász odafenn
S ezüst hálót merít a mélybe ezer ragyogó
kötelen
S a surranó ködök között elhintve finom
szövetét,
Zizegve, zsongva szertebomlik lassan a fényszövedék.
Fölgyult, világos éji óra, légy hasító
kerekem,
Vagy légy fölém vitorla, szállni mélyvizü
tengereken,
Hol holdsugár ver kék habok cimbalmán tompa zenét
S
mint álomtáj, titkos szinekben csillan a messzi fenék.
Tán egy sziget, melynek bozótja köddel
telt, fekete,
Föllebben ott zürös óceánból, rejtelmek
szigete,
Egy percre tán, sötét köpenyben... és mire látni tanul
A
földi szem kusza rengetegében, eltünik nyomtalanul.
Ó hány Atlantisz nyugszik a mélyben,
hány szénszin palota,
Bennük hűvös hullám jár, loccsan nyugtalan
ide-oda,
S nékünk örökre ismeretlen sarakban éji csirák
Bomolnak
egyre s magvát szórja száz csodakelyhü virág.
Rövid a perc... az égi háló fénye
sötétre fakul,
Foszlik s eloszlik - már a hajnal langyos harmata
hull,
A zord tenger kihült medrében puszta a sárga
föveny,
Titkoknak, elmerült csodáknak nincs itten nyoma sem.
Zajok, harangok, tenger zúgása
dörömbölnek agyam falán -
Jobb lenne lenn, a mozdulatlan
szivacsok közt pihenni.
Ott vizes szemű halakat néznék,
hevernék lágy iszapban,
Utánakapnék néha-néha egy-egy aranyos
villanásnak.
De még azt sem: csak elfeküdnék, mint
valami édes ágyban
S a márvány csöndben halántékom egyforma
ütemét figyelném...
Be jó lenne fölnézni innen, keresztül
a nagy vízen,
Mint korallokból cifra csipkék, szövődnének
fantáziáim.
Gondolnám: né, egy barna bárka
borzolja a hullámok rendjét,
Barna bárkáról két sötét szem lenéz
hozzám a mélybe.
Lenéz a mélybe két sötét szem, két
fehér kar előrenyúlik,
Kevély fátyolát leereszti, fehér fényben
úszik a tenger.
Két fehér kar előrenyúlik, csobban a
zöld víz hangosan,
Mint angyal a paradicsomból, ereszkedik a
hófehér test.
Nagy messziről, lassan lebegve,
közeledik csodálatosan.
Az elbámult víz lágy rebbenéssel ereszti
s záródik fölötte.
Száll a magasból, egyre nagyobb lesz,
egyre fényesebb, egyre szebb.
Rezzennek a halak vakulva,
fölnyílnak a tengeri rózsák!
Már majdnem itt van, már tisztán látom
minden vonalát, minden báját.
Oly karcsú, mintha csak a tenger
összeállott habja lenne.
Még egy perc és a mellemen lesz, két
inda-karja átölel,
Meleg ölét fogom érezni, selyem testét
testemen.
Ha álmodom, még egy pillantást
borítson az álom-koporsó,
Meghalok, csak ez a tenger mostan rólam
le ne zuhanjon!
Nem jó nékem e lomha, kialvó
csillagon,
Hol sápadt zápor áztatja egyre szivem tüzét,
Hol
álmosarcú ködökbe fullad
Lövellni vágyó fényességem.
Megkarmol minden szél mérges
vadmacskaként,
Rámüt, mint durva dorong a halavány napsugár,
A
levegő is kérges tenyérrel
Simítja lelkem pókszövetjét.
Nem jó nékem itt, oly hideg és oly
komor
E fekete párás, mocsárba merült világ, -
Bukott
angyalként, szárnyat konyítva
Borúsan járom pocsolyáit.
Ó, álmodom gyakran, hogy minden csak
álom itt,
Hogy álom az álom és álom az ébrenlét,
S hogy igazi,
boldog életemre
Egy más hazában ébredek egykor.
Túl a menny kéken boruló
tengerén
Várnak reám ama szebb haza remegő partjai,
Ott fürdik
hajlós aranyhabokban
Az öröm ragyogó leánya.
Pehely kezével egykor majd ő
vezet
Árnyakként szállva derűs mezők fölött,
Átsüt rajtunk a
fény és könnyű
Harmat füröszti homlokunkat.
Ő lesz árkangyalom, égi
szerelmesem,
És amíg egymás karja között mulatunk,
Büszke
magasságomból letekintek
Az elhagyott, sötét világra.
Izzad a domb, a mezőknek sápadt
giz-gaza lankad,
Ágyából a patak tikkadtan kiszaladt,
S most a
fehér kavicsok közt gyík surran kanyarogva
S szárnyát nyitja
honát vesztve a barna csibor.
Hontalan én is, apadt lélekkel,
mint kicsi társam
Nyitnám szárnyaimat, messze repülni velük,
Ám
köt az embersors, vak talpam alatt csikorogva
Jajdul a békakavics
s fájva nyöszörgi: maradj!
Zsong a darázs is, ezerszinü pille
evez körülöttem,
Pattan a szöcske, tücsök zengi: pihenj
közibénk!
S hosszura nőtt vadzab s puha mézfüvek
összehajolva
Súgnak: jöszte, merítsd lágy hüvösünkbe fejed.
Hadd
hajolok hát, kis testvérek, alá Guliverként,
Rajta, kötözzenek át
hajlós szálaitok!
Köztetek édes a rabság s mint a halál
nyoszolyája.
Börtönöm alja is oly ringó, balzsamizű.
Föld,
mélyebb a te himbálásod a dajka ölénél
És e nehéz nyugalom jobb,
mint dajka teje,
Elnyujtózni sötét, dobogó sziveden gyönyörűbb,
mint
Lyány érő kebelén kérni remegve helyet.
Hátha karomba
lehetne a kedves is... így csak e száraz
Ág rajzolja elém
bájainak vonalát,
Ám a halott vessző is mágusi pálca
kezemben,
Halvány semmire fest angyaliszép elevent.
Itt érzem
közelembe lebegni napos haja fodrát,
Itt csillannak arany fénnyel
napszemei,
Hangja sötét csengőt itt ráz duruzsolva
fülembe
...Vagy csak a távoli nyáj tompa kolompja remeg?
Vad
sugarak, sugarak zuhatagja özönlik a rétre,
Forr a világ a tüzes
zápor nyelve alatt,
Izzad a domb, a mezőknek sápadt giz-gaza
lankad,
Ágyából a patak tikkadtan kiszaladt.
Istennő voltál egykor, néma, magányos,
templomod márványoszlopai
Között legszebb oszlopként élted a régi
időt, amikor még
Égnek emelt karral imádott a szép görög ifjú,
nem térdreborulva, mint a mai,
Ott álltál a síma talapzaton,
sárgás kőbe faragva,
Orcádon csöndes nagyság ült, a ruhádnak
ráncain fönséges egyszerűség
S tágranyitott szemeid sok századon
át álmodva merengtek
A kőfalakon túl, hol besütött aranyosan a
hellaszi felhőtlen, derüs ég.
Aztán barbár fegyverek és az idő
barbár buzogánya a fénylő oszlopokat
Széttörték s mint harcban
esett királyok, levert koronával
S roppant derékkal hevertek
előtted az egykori társak, akik között a dicső napokat
Töltötted
boldog márványmosolyoddal s fagyos méze nem olvadt
Szépívű
ajakadnak s nem buggyant a méla ökörszemeknek könnye elő,
Mikor
annyi halottnak özvegye, égi királynő, magad is lezuhantál
A
romlott kövek közé és romjaidat sötét ölére fogadta a kőtemető.
De nem halandó mása voltál, noha
emberi kéz vésője csiszolt, faragott,
S födhetett ezer év pora és
ezer év füve nőhetett ki fölötted,
Romolva is éltél és tört
tagjaid nem voltak hitvány márvány darabok, -
A kései kor
csákánya elé eleven, kéjes ragyogással
Tárult isteni tested,
amelyre mint reggeli köd tapadott csak a lenge ruha,
Fej és kar
nélkül is babonázott még maradék szépséged
S új templomod lett
hitetlen időknek pogány kinccsel teli múzeuma.
Sok omladék, kusza lim-lom közt tán
unva bolyong a közömbös látogató,
De ahol te állsz fájdalmas
nyugalommal, döbbenve akad meg
Útjában s amíg elnéz, hittel érzi
szivét terhesnek a tátogató,
Mert nemcsak egészben voltál isteni,
minden ránca ruhádnak
S szép kebeled legkisebb árka vagy dombja
is az, ami teljes, ép alakod,
S ha elomolsz ezer szilánkra, benne
leszel egészen mind az ezerben:
Izzó ősnap a tested, melyben a
csillagok szertegomolygó ősnépe lakott.
...Az ürben már rezgett a tiszta
fény
S nehéz ködökben úszott a sötétség.
S a mélységek fölé
órjás, sötétkék
Drapériákat gördített az Úr.
A tenger új ezüstje villogott.
A
földnek még habos volt barna melle,
S lombos fejét már kis fácska
emelte
S a sárból ütköztek szagos füvek.
Sürgött-forgott a csillagmilliárd, -
A
tágas égen helyüket keresték;
Két főcsillag a reggelt és az
estét
Jelezte szemközt, - szétfoszlott a köd.
S a kék-ezüst tengerben gyors
halak
Úsztak, bámulva dülledő szemekkel.
- Amint fordult az
este és a reggel, -
S fölrebbentek az ékes szárnyasok.
S komor vadállatok nagy
léptei
Döngették már az ismeretlen tájat.
Horkanva állt meg
némely furcsa állat
S ormányt csóválva távol zajt figyelt
...És végre lomhán megmozdult a
sár.
Isteni ujj kavar, gyúr, épít, formál
S kemény tagokba áll
a könnyű por már.
Mezítelen ember emelkedik.
Bámész szemében még nincs
értelem,
Csak lassan-lassan járja át a lélek,
A szája mozdul,
örvendezve éled.
Ezer csodát csodál maga körül.
Ádámi sorsából még mit se sejt,
Hogy
verejtéket hullat majd a rögre
S az eljövendő unokák
örökre
Aratják a bogáncsot és tövist.
Ha harsannak a fekete kürtök, én
rohanok majd szédülve, szállva,
S elfogom a lágyszárnyú hangot a
halál homályos erdejében,
Mint a pillangót gyermekségem
napsütötte mezőin.
S körülnézek az ismeretlen,
csöndtakarós, ködágyas erdőn:
Fölém lombok ketrece zárul, előttem
vad bozót sötétlik
És mögöttem a feledésnek ágai leborulnak.
Némán állnak a terebély fák, meredek
törzsük meg se reccsen,
Egy-egy levél hull csak le néha lassan a
korhadó avarra,
Mint olvasón a csörrenő szem lehullik ájtatosan.
Innen már nincsen út semerre, se
előre, se föl, se hátra,
Lábaim örökre megállnak, ereimben új
nedvet érzek,
Karjaim a magasba nyúlnak valami égi parancsra.
Érzem, amint gyökerek kúsznak
testemből a fekete földbe,
S ujjaim végén sűrű füstként
bodrozódnak elő a lombok,
Ropogva, zúgva török az égre, ágaim
szerteszaladnak,
S a néma társak közt hatalmas, sötét
oszlopként állok meg én is,
Évezredek már nem zavarnak, az idő
átlép nagy koronámon
S leveleim közt mozdulatlan, jeges csönd
veri fészkét.
Új sarj a halál őserdejében, de kinek
legmagasabb orma
Már a szférák zenéjét sejti s gyökeréig hatolni
rejtett
Sugarat érez, gőgösen állok: a halál már örök élet.
Ha állsz a magas parton s hozzád
sóhajtva szól a sötétes hullám
És a vizek nyelvén mormol halk
búcsúzót,
Fátyolos szemeid nyomon kísérik-e őt, testnélküli
vándort,
Míg eltűnik ezüst mécses társai közt?
Nézd csak, hogy sarjad ki az egyik
ölén remegve a másik,
Nézd csak, hogy múlik el mind egymás
kebelén,
Köztük örökkön ott szárnyal a Halál árnyékhajója,
Köztük
a nász is örök s nem fogy az új ivadék.
Képe a zord mulandóságnak, képe a
múlhatatlanságnak
Lábad előtt a folyam, mely gyürüt ölt
gyürübe,
S komoly játékát még akkor is űzi, nem unva, mikor
mi
Már utasok leszünk ott, ama néma hajón.
Majd sok idő multán, ha megint itt
állsz, a vén vízre merengve,
És levegő-szíveden átfúj az alkonyi
szél,
S a szépunokák, ugrálva a sárga homokban s mitsem érezve,
gyanítva
Átfutják öledet, honnan ükapjuk eredt,
Boldog mosollyal nézel utánuk s minden
gondolatod lesz egy hasonlat:
"Létünk, mint a folyam, el
nem apad sohasem,
S ha már nem léphetsz kétszer egyazon folyóba,
megláthatod, halandó,
Új hullámban az ót, új ivadékban az őst."
Ó, de ne nézz tovább, lázas, ragyogó
szem, ne siess a jövőbe,
Nemcsak a tér, az idő távola is
feketít,
Elhal a fény az idők horizontján, minden sötéten
elomlik
És üresen pereg a dőlt színházban a film.
Lesz egy utolsó éjszaka, a Szerelem
máglyája sikoltva kialszik
S végsőt int a Halál Angyala
szárnyaival.
S hol dolga nincs többé, elhagyja, veszett hajó
kapitánya, a Földet
Ő is utolsónak s más csillagra röpül.
Ó, ne keresd akkor magadat, jajodat, -
úgyis hiába bolyongnál,
Bús kert lesz a világ, eltemetett temető,
-
Ama folyó még zajdul, tűnik és bomlik az éj színű hullám,
Példa
marad, mikoron már példázni se kell.
Testvérem,
Ki az északi sark fényes
üveghegyei között botorkálsz
S kancsal szemekkel meredsz az ég
befagyott tavára,
S te másik,
Sötét, elepedt utasa a
szörnyüszelű, szikkadt Szaharának,
Ki nyelvet lógatva vágtatsz
nyakigláb, görbe tevéden,
S te szintén,
Rézbőrű, morcos,
százszor megrugdosott fia Amerikának,
Ki egetfúró sziklák zord
ketrecében dühöt üvöltesz,
S te is, ki
Ópiumos, álmos, langyos
hazádban tipegsz ingó léptekkel
S álmaidat kegyetlen a lomha,
sárga vizekbe fojtod,
S ti, mind, mind,
Testvéreim, milliók,
elhullott magvai egyazon kalásznak,
Élők és élni fogók és mind,
mind halni fogók: szeressétek egymást!
Nézzétek:
Fény villan
az égen és azt lobogja: szeressétek egymást!
S a föld szíve
visszadobog remegve: szeressétek egymást!
Halljátok:
Az
óceánok fölzúgnak, így zúgnak: szeressétek egymást!
A hegyek közt
mennykövek dübörögnek: szeressétek egymást!
Hirtelen,
Mint
gyors villámok cikáznak el az ezerévek felettünk,
A harmadik
párka szapora ollója iramodva csattog -
Testvérek!
Sötét
gyűlölet ne sarazza a drága pillanatot,
Míg mocsoktalan ajkunk
egymáshoz érhet.
Ha majdan
Elhajított hólabdaként száguld a
kihült föld
Zimankós napja körül s szerte bolygók dideregnek,
Egy
árva
Fénysugara még akkor is tűzhessen a sötétült ürbe
Az
egykori, világot csóvázó, szerelmes szeretetnek!
Búvár szememből óceánok gyöngye,
Mi
visszacsillan:
Rátaláltam s többé nem eresztem.
Mint pásztorok csillaga boldog
égen,
Fénylik örömben
S hí Istent látni bábeli népet.
Bánatban homálylik rejtőzködően
S
felhők gyülvén,
Már-már siralmas záport fest színével.
A harag fekete korma
eltakarja,
Ördögfiaknak
Akkor áll borpocsékló szüretje.
De nehéz éjéből szeretetre
virrad,
Szép sugarával
Sokak szívére fonódik virágosan.
S tisztulva jótól-rossztól,
nevezhetetlen
Lesz egyszerüsége,
Mint egykor kagyló méhén,
alszik világos éjszakában.
Álma: szikrásan hinti
földre-égre
Legmélyebb lángját,
S minden szívekből önfényét
látja vissza.
Bányász, ne féld a tárnák holdtalan,
végtelen éjjelét,
Merítsd csákányod a mélység gyürtbőrű,
ércideges husába,
Ne félj a rossztól, hisz fölötted ott világít
őrző csillagod:
A
Davy-lámpa.
Te is légy bátor, hintázó vizek hátán,
halász,
Éjbe hajlik a föld, de mindent megtart jó vállán, nem dob
le magáról,
A holdsugarak ezüstös horgain fönnakadva ficánkol a
halnép,
Nehezül
a háló.
Földművesem, ha a tarlón égi
szitokként kopog a jég
S az Isten haragja elömlik az égi ponyván
feketülve,
Sötét szobádban a jó meleg búbosnál ne remegj, -
gabonád
Már
benn van a csűrben.
S ki a szívtelen hegyeket mászod,
sastollas bérci vadász,
Puskával a vállon, szívedben
aggodalommal, a mágneses mélybe
Le nem zuhanhatsz: erősen markol,
meg nem szédülve, a társad
Biztos
kötéllel.
Végül te, költő, mikor ezer bányába
leszállsz
Kitépni dalodnak csillámló ércét, mikor széthinted a
hangod,
Mint a halászok tengere űzi hullámait, ölelni öt
világrészt.
Mikor
a zajból
Fölsajdul a vers, akár a fájdalom, a
vas-boronás,
Szakítja lelked rögéből, akár vidám, nagy sasként
száll a magasba,
Költő, minden veszélyben légy rettenthetetlen,
mert téged az Isten
Szent
ujja igazgat.
Mikor szemetek sötét barlangja
megnyilt szemeimnek,
Mindegyikből egy-egy széphangú
madár
Szárnyalt csöndes búgással tárt kalitka-szivembe.
S mikor az éjszaka erdejében
szunnyadnak a madarak az alvó ágon,
S számról letépi a dalt a
vadujjú szél,
Megszólalnak itt benn a ti hangjaitok s velem
dalolnak.
Mindnyájan egyet énekelünk, mint a
virágok egy napra nyílnak,
S mégis ezer színnel táplálja őket a
föld,
Más-más zenével mindnyájan egyet énekelünk, igaz torokkal.
A mi dalunk mindenütt kinő a földből,
mint a zizegő páfrány,
Fölserdül a fészkes lombokig s ébredve
velünk
Zsolozsmáznak édes öcséink: az éjszaka erdejének madarai.
Szárnyalva ők fonják tovább a mi
zenénket a vak magasban,
Ezüstös húrjainkat fölhúzzák a
csillagokig
S a sötétség szárnya zendítve surolja a remegő
hárfát.
S még a csillagok is, arany galambok
beléturbékolnak muzsikánkba
S úgy összehangzik minden, mint
szivárványban a szín,
Vagy mint idelenn a mi fiatal sziveinknek
doboló dobogása.
Zivatarok közt élek én is, mint a
bércek keserü keselyűi,
Kik sötét oduikból parazsas szemmel
kifigyelnek
A zápor haragos dalaira,
Zivatarok közt élek én is, de nem az
ég sűrű sírása
Zokog fülembe, - felhő lelkemből szakad egy
végtelen, féktelen eső
És zúdul testem rossz falaira,
Felhő-lelkemből szakad egy végtelen
eső és mossa, surolja
Testem csupa sár medrét, fehér vizével
öntözi, oltja
Kéktűzű, hánytorgó mocsarát,
Öntözi, oltja, de a rossz szaporább,
mint szakadó eső cseppje
S hiába árad a jó víze, föltartja fejét
özönéből
A győzhetetlen, a bűn-Ararát.
Két ragyogó angyal birkózik itt benn,
e komor zuhogásban.
Csapkodva harcos szárnnyal, az egyik
csillag-fehéren
Fénylik, a másik pokol-feketén,
Két ragyogó angyal birkózik értem s
nem vagyok egyiké sem,
Mert nem győzött még a menny angyala és
diadalzenére
Nem hangolnak még a pokol fenekén,
Nem vagyok egyiké sem, de
felhő-lelkemből szakad a végtelen eső
S zuhogó zenéje szép
himnuszokkal buzdítja birokra,
Buzdítja zúgva az ég követét,
Ó, lánghúrú zápor, kioltod-e a rossz
lidérceit valahára,
Hisz ahol te lobogsz, sötét mélyekben, mint
ezer parazsas szem,
Ott soha sincsen éji sötét.
Boreas harsány harsonája harsog
haragosan,
Égre tömjénzik a por,
Sustorgó himnuszát az erdő
mennyig ostorozza.
Nincs nyugtom: én zúgok az erdőn ezer
hang zavarában,
Az ágakban én török sivítva,
Porbólvaló, porrá
omoltam s négy táj felé kavarognak fehér szikráim.
Fekete zászlók dagadnak magasan,
tekerő szélben,
Köztük a száraz villám
Gyertyája rémlik, a
folyók titokban zubognak, jeges morajjal.
Fázó madárrá lettem, kit fölvert a
vész és nincs helye többé,
Szárnya felhőhöz dermed.
Lecsapva
holtan csattan a vizek mozduló márványán.
Ó, feszülő, ezüst zápor, fakadj ki,
emelj föl engem,
Békesség villogó zápora,
Meleg zivatar,
támaszd föl, bontsd ki a mennynek ünneplő fényességét!
Oly könnyen, mint a füst, oly
örvendve, mint az egyszerű ének,
Oly békén, mint a
madár,
Szállnék a halvány szivárványok kapuin át a kitárt
magasba.
Harmat hull a mezőre, könnyek közt
nyílik a szép hajnalka,
Bús az én életem:
Ki nem csordult
könny, el nem jajdult nyilalás.
Ha fölnézek a világos égre, azt
hiszem, lelkem csupa béke
S egyszerre csak érzem:
Egemen
éjszaka van még, sötét violás.
Ha vasárnap zendül a légben, azt
hiszem bennem is él az Isten,
S rekedt kolomp szól:
Megölték,
megcsufolták gyalázatos büneid,
S a virágok összecsukódnak, szirmuk
csupa öreges ránc lesz;
Erősíts, égi harmat!
A remény
fonnyadoz, s kelyhét bezárja a hit.
Mélybe görnyed a fűzfaág,
Magasra
hág a sarki csillag, -
Homlokom lehajtom tenyerembe,
Égi
pusztákon bujdosik lelkem.
Honnan vétettem: barna rög.
Hová
török: fehér fényesség;
Két anyának vagyok kitettje,
Mostohám
a föld s az ég sem édes.
Csillag fürdik a tóban
alant,
Boldogtalan, mint én, halálig,
Csakhogy ő fönn
született a fényben,
S a föld hűvös vizébe vágyik.
CSONKA TORONY ÉS SZÁRADÓ REPKÉNY
Csonka tornyok repkényének
születtem,
Ég felé futni, de sohasem égig;
Nagy bánatok ősze
lankaszt s rozsdaütött venyigéim
Sirató szelek egyre
visszatépik...
Csonka torony és száradó
repkény...
Minek is sarjadtam hát e bajos világra?
Minek is
él, kit a föld vére megöl,
S ki az ég derengő délibábját meg sose
találja?
Csonka torony: félbetört
Jákob-lajtorja,
Tévedt angyalok, melyet sírva járnak, -
Szélmarta
repkény: örök szomorúság,
Félbetört imája e tévedt világnak.
Látlak hold, égi bárány, éj füvét
lassan ellegelő,
Arany virágok közt szelíden, fönségesen haladni.
Fényességed fehér pihéi behavaznak
borús szemeimbe,
De föl nem derítik: minden fény kialszik éji
vizükben.
Mert mértföldes mélyben, egy másik
világ fekete egében
Ott sétál a szemközti bárány, fekete gyapjas.
Ott sétál, szarvát lehajtva, csetlő,
gyönge lábbal,
Sejtelmes sugárként fut át a két ürön távoli
bégetése.
Ha volna, ki mellemre hajtja drága
rokon fejét,
Meghallaná a hangot s lábamhoz bukna zokogva,
S könnyeinek kékes szikrái közül hiába
tekintene
A fénylő magasba, - elébe állna a néma árnyék.
Az éj füstös kutyái osonnak fázva a
dagadó dombokon
S már bűvös betükkel gyullad az égi talizmán, a
sorsmutató,
Fekete mélységben száll elhagyottan,
Jó s
balszerencsét sápadt javasarca hirdet.
Csillaggal szórt hegyes süvegben
járulok én is a kétes csillagot
Kérdeni, varázsló pálcám tétova
leng remegő vonásai közt,
Szultán lelkem kegyetlen
vággyal
Rendeli fátylát vetni a testesülő jövendőt.
Ó, kígyó tanács, mely az idő titkos
kamaráit meglopni küld,
Büntetlen nem maradhat a jósló sejtelem,
az előre-emlékezés,
Lángpallosos angyal a tudás fájdalma
S
kiűz ősi kedvem tág paradicsomából.
Ne kérdjétek: milyen baj-képet nyit
fölibém a távoli könyv,
Zord pergamentjén könnyes szememmel mily
ostoros végzetet olvasok,
Sárpalotám a nyomorúság
Lészen s
munkáim újra idézik a régi Heraklest.
Vigasztalóm! Jőjj s borítsd szememre
éjtollú, temető szárnyadat,
Holló daloddal ringass átal feledtető
vizeden, kegyes,
Hűs karjaidat ha égre tárod,
Leszédül a vak
hold, s rámlobban az égi Jeruzsálem!
Boszorkánypillék és fekete
sólymok
Rebbennek el ráró szárnyalással,
Mint keserű lelkek a
kívánt halállal.
A hűvös égről megszalad a
felhő,
Ördögszekér tapad a gyors szél hajába,
A jegenye is
futna és leng-leng hiába.
Hát minden elhagy?... A sugarak
másfele szállnak,
Magam maradtam az éjben, a súlyban,
Meg a
mohos kő, melyre ráborultam.
Töltözve bűnnel és szomorúsággal
Magam
hullok sötét árnyam fölébe.
Mit is vallhatnék a süket föld
fülébe?
Mit mondhatnék a kőszívű kőnek?
Mit
ismerhet bennem a kőalatti hangya?
Vigasz-e a szunyogok idegen
hangja?
Nem akarom holt dolgok s fél-élők
szerelmét,
Másnak a szíve kellene, másnak, -
Embernek:
Krisztusnak vagy Barabásnak!
A nehezült kalász kalásszal
hajlik,
Fejét társához hajtja a mén is;
Atyám, képmásodra
teremtettél,
Bűn-e, ha képmásodról álmodom én is?
Dönts meg jégeső, rágj belém
sáskahad,
Engem fölverni minden gaznak szabad:
Ki a szomorúság
magjából nőtt erre a világra,
Meghal idő előtt, mint a fűzfának
lehasadt ága.
Nem rendelt engem kévébe a sors,
Jeges
lábával éretlen letipor.
Egy reggel mosdat meg harmat, egy este a
késő nap fénye,
S temetőm lesz böngésző árvák s özvegyek köténye.
De fölmagasít majd, aki földre vert,
S
betellik rajtam a mennyei terv,
Hogy kenyere legyek minden üres
asztalnak,
S érezzem: boldogok a sírók, mert megvigasztaltatnak.
Cimbalom húrja, hegedű fája,
Tudtok-e
zendülni egy vég-siratásra?
Vadgalamb brácsa, nagy medve
brugó,
Sikongó, jajongó tárogató!
Nem tudom én mi fáj... hogy a
gyertyacsutka
Fényt és árnyékot egyszerre gyujt a sutba...
Vagy,
hogy amit a banda ránt,
Egynek hangzik s mégsem egy a cigány!
Csak cifrázd primás! magasból a
mélybe!
Hiszen a bor is hol méreg, hol Isten vére, -
Ki tudja,
hol az ég, fönt-e vagy lent?
Minden bitang végső perce szent!
Végső... de még élek! Verj bele
cimbalmos!
Muzsika, fény, öröm!... ej, ez is
unalmas...
Hallgass!... csiba!... fanyar a sárga bor...
Hajnalra
kongatnak valahol...
Szóljon a kisbőgő egyedül...
hallga!
Oltsuk el a gyertyát... arany az égalja...
Egyetlen
fény kinn, egyetlen hang benn,
Egyetlen fájdalom békülő
szivemben...
Ragyog a kék menny hajlós dömöcki
acélja,
Forgó fringia, aranyos, szikrás, -
De harmatosan s bús
köddel ha föl-föltekintek,
Vörös felhők rozsdája emészti.
A föld meg döng sötét vasában, az
ős-kovács pöröllye
Verte keményre hajnali tűzben, -
De léptem
nehéz fájdalma ha kasos mellét tapodja,
Sáros, csalános árokba
csuszamlok.
Madarak népe, magas ég ellen rontó s
győzedelmes,
Mikor lesz dalom dalotokhoz hasonló?
Nappalok
zengő csillagai, közétek méltó láng bennem mikor gyúl,
Szárnyas
örömben harmóniás planéták?
S virágok törzse, földjét vaskarmú
gyökérrel halálig őrző,
Mely hajnalon nyílik meg viola-kelyhe
Az
én lelkemnek is, hogy szülő-hazám ünnepi üzenését
Leheljem át a
fölém hajolókba?
Egykor majd hangom lecsap buzogányként
s szálló szavaim lesznek
Parittyám vissza nem jövő kövei;
Bátor
rohanással s bizodalmas zsoltárt kiáltva
Győzöm le akkor pogány
Góliátot!
Elmult március is, tisztul a
medve-álmok hályoga, újra érzem
A hazatért utazónak fölzokogó
örömét,
Ki leszállva a sokveszélyjárt, kalandor hajóról, csókkal
köszönti
A párosan sokszor taposott, felejtett s most ismét oly
ismerős homokot.
Itthon vagyok én a tavaszban, a
zsendülő, serkenő fák körülállnak,
A kökörcsin rámhunyorít a
fűből... oh, kedves, bámész rokonok,
Bennetek örök a hat nap,
örök az atya műve: az apadhatatlan teremtés!
Hol jártam eddig?
Most érzem: az élet megujuló kenyerében él csak a régi kovász: a mű.
Mit ér előttetek a szó?
Megszégyenülten kúszik vissza ajkam pereméről
A hangot fogó dal
belsőbb fészkébe: zengőbb a néma beszéd;
Ki hallja mit súg a
fickó-szél az ágvégi rügyeknek, hogy álmos,
Beragadt szemüket
mosolyogva kinyitják s az arany világba szertetekintenek?
S ki látja a nap szemernyi porát
beesni a fanyar, zöld cseresznyebogyóba,
Hol, mint kagyló pora,
új életet izgat, erjesztve édes leveket?
Majd nyárra piros
gyöngyökkel láncozza a meghajló fejü fákat
S ha a szomjas cinke
megfurja e kincset, az ég tüzét issza magába, a mindenhatót.
Itt állok most az igaz földön,
megtérve egy képzelt, ködpompáju világból,
Lefolyt szivemről a hó
és elevenné ébred benne a vér,
S bennem is, mint a tisztult
patakok tükrében, szikrázva, remegve megújul
S lesüt legmélyemig
a füzes partok barkázó tavasza.
A mellem is fáj, úgy telve vagyok
nyilaló örömmel... vad, tavaszi árviz
Már idebenn a konok télből
fölengedett szerelem,
S úgy szétönteném, mint a részeg virág
porzója porát a szélbe kiszórja,
Nem tudva s bánva, mely bibe
fogja föl s mely magvakat termékenyit.
Barátaim, zsongó, szép méhek, kik
szivemen pihenve figyelitek verését,
Vigyétek szerte mézét,
vigyétek szerte porát,
Ha szétszállnátok a hajnalodó világon,
elhintve e nagy szerelmet,
Akkor lenne mindenki vidám és lenne
mindenki barát!
Árnyas gesztenyefák! Hányszor öleltem
durva törzseteket,
Hányszor sejtett dobogó szivem áramló
mélyetekből
Valami súlyos vas-szivet visszadobogni!
Tüskés gyümölcsötök kihasadva, fénylő,
barna szemével
Fölnézett az én hajnali-tó-szemembe,
S egy
hamar tekintetváltással könnycsillanásig megértettük egymást.
Rigók és csízek zsibongtak, hangos
szóval kidalolva
Harmatosan sarjadzó gondolataimnak titkos
muzsikáját,
Sikoltva visszhangoztam szavukra, kereső ajkaimon
sasversem földadogott.
S úgy meghajtottam a kút kerekét, hogy
a csorba csövön lobogva
Tört ki a föld víz-lángja, vére ősibb
anyámnak,
S a mohos medencéből hűvös csókkal csapott arcom
közepébe.
Hányszor szerettem volna ledobni,
véres köntösként, sajgó husomat
Ilyenkor, elszórni magamtól
ember-csontjaimat fehér kavicsokká,
S a hívó, húzó füvek közé
lebukva belésuhanni valamely ifju fűszálba!
Ott éltem volna, egyenesre nőve a föld
savain s a nap nekem jutó arany morzsáin
S a hajnali szél előtt
lehajolván, ez lett volna imám:
Ó, ha egy könnyü harmatcsepp csüngne
sóvárgó hegyemen remegve,
Édesebb lenne az, mint a Szentlélek
tüzes csókja a választott homlokokon...
A levegő, a félszeguszó fecskék
tengere, a sósízű,
Csapkod egészséges, parasztos hullámaival.
Juharfák ötujjú levele hull s letörli
városi homlokomat:
Felhői elszállnak az ég mulandó fellegeihöz.
S lelkemet, mint a lágy mákfejet,
keményre edzi az őszi nap,
Sötét porát a gyógyító szél messze
ragadja.
Kinek örökké tépi keze a nyugtalanság
mély húrjait,
Kedves annak a nyugodalmas pásztorfurulya.
Pár hangba tördeli végtelen siralmát,
mint az esti tücsök
És sípját elvetve zengi torka rövid örömeit.
Tiszta, erős és egyszerű falusi
gyolcsot sző, falusi dalt,
Azt viszi zászlóul bucsujáró, zászlós
népe előtt.
Párák nedves ecsetje festi sürögve a
tájat,
Szerte a hegyfalakon már villog a hóvakolat,
Ködben
tárul a mennybolt frissremeszelt kupolája,
Vastag üvegből metszi
a tél a nagy ablakokat.
Egyszerü lészen e templom, mely
nevedért emelődik,
Ám tág, mind belefér, ki dicsérni akarja
Urát,
S kinek lelkén szétnyílik a szent szárnyként emelő hit
S
fölszáll, látni aranybirodalmad aranykapuját.
Zsoltárt bár csak a csöpp, vacogó
verebek csiripolnak,
Édes zenének hallja e zajt is az isteni
fül
És fanyar illata tömjénfüstül elég a borókabokornak,
Mely
didereg jeges út mentében meztelenül.
Áldom, Uram, hideged, mely
megdermeszti a téli folyókat
S zuzmara sójával meghinti az erdők
tar fejeit;
Áldom, Uram, fagyodat, szeledet, de segitsd meg a
jókat,
Érni tavaszt falaid közt, mig zöld fűz barkája virít.
Ó, szelid Isten, érd be ez együgyü,
kurta imával,
Zengő orgonaszóra fagyos, zord most az idő, -
Majd
ha fölenged a tél s a magasban husvét angyala szárnyal,
Egymásra
mosolygunk, mint két hű szerető.
Hol van a jégcsapos őrült, hol van a
havazó homályos,
Ki fagyszemével bámulta sikosra kietlen
semmijét?
Im, a világ borult elméje sugarazva kitisztul,
Im, a
világ megújult lelke fiatal testében fölkacag.
És a nagy, barna agyat csikórohanással
dobogja keresztül
A mágus-erővel örök tavaszt idéző
emlékezés:
Örök tárgyai újra kikelnek az idő feneketlen
tengerszeméből,
Hol eggyéfolytak rettenetesen az elmult évek,
elmult tavaszok.
A rétek zöld füve harmatosan föléled a
tarlott feledésből,
Friss gyapjuval indul a nyáj, édes emlékként
a pásztorfurulya
Elsír az erdőig s az alvó rügyeket remegő lombbá
ébreszti
S a szárnyas homályból kiballag a napra az ifju
szarvasbogár.
S földereng ismét álca-halálából
pillangó-képe a nyárnak;
Fényben barnul a tengeri bajsza, a föld
tüzsárga, borzas
Üstöke elterül a nyíró kaszák előtt s a
keresztek alján pihenőre
Dőlt barna mellek közt alszik a fenőkő
tülke vizében.
Mindent visszaidéz, elevenné éleszt a
föld örökévü emlékezete,
S majd ha a szüreti taposók víg tánca
eldübörgött,
S a morcos vén fehér szakálla söpri megint az életet
sivataggá,
Rejtett sejtek millió cellája megőrzi a föltámadás.
Messze diadalára a szép kor képének
legkisebb vonalát is,
Mert kusza és suta tán a kép, mint a
homokban gyermeki rajz,
De Isten kezének érezni rajta
elmulhatatlan mozdulását
És örök visszaverésre, örök ájulásra
mindörökre méltó!
Ember! ki a halál pincéit töltöd
sárgult csontoddal, szürke poroddal,
Te sem éltél hiába, egykor
új reggelre hí
A harsonás, legvégső gondolat, mely
visszaborzong
Évezredek idegén keresztül a hatodik nap kezdetéig.
Találjon akkor a nagy megemlékezés oly
vadonat tisztaságban,
Mint amilyen tiszta a tavaszi fű, melyet
először mos meg a harmat,
S idézze régi életed oly gyönyörü
fénnyel,
Mint ahogy fölaranylik az alkonyi napnál a mélyrehajló
buzakalász.
Ablakomat az első fénynek veri
újszülött harsogása:
Zúdulj, csirabontó, magnyitó!
Sugaraidnak
arany késével hasítsd szét az éj oszladozó fátylát!
Hős karjaiddal te győzöd le a
sötétségben ellenséged,
Te küzdöl értünk, vigasztaló!
A
derengőt a te kiáltásod ébreszti álma völgyéből bizonyosra.
Ó, ha veled futhatnék rezgő, iramló
útjaidon, kalandos
Járataidnak tűzlobogós
Dicső rohanásában,
sziporkás kürtmuzsikád diadalmi hangja szelében!
A dombokon át, hol érő terhét növeled
a sudar karóknak,
Fönséges kézzel, kegyelmesen,
Mint
új király arcmásos pénzét, aranyos arcodat osztva aranyos
szőlőszemekbe;
Az erdőkön, hol gátat rontva
gyujtogatod a lombok bástyás
Várfalait és világító
Csóváid
szerteszórva, égre rebbented kegyelmedért rivalgó hadát a pihés
fészkeknek;
A folyók vizén, hol sebesülve
elhullatod vitéz szívednek
Vérét, bíbortüzű cseppjeit,
Míg el
nem dőlsz fekete sátrad halálos árnyékában utolsó hördüléssel.
Te légy vezérem, égi fáklya, te légy
vezérem, égő csillag,
Minden titok mélyére sütő,
Te vezess el
minden homályon s veszélyen át a legbensőbb várig, hol trónol a
végső igazság.
Ki nem vagy sápadt elv, de fénylő
valóság, szikrahintő élet,
Add, hogy dalom zörgő fegyvere
Legyen
a harcnak az eleven rosszal, s pajzs a védtelenek, nyomorultak
fölébe!
Világositó állat! Első, ki széttöréd
az éjszaka héját,
Mikor az őshomályból kiköltött a teremtő
lehelet melege, -
Csodaszülött! Hogy szálltál hamar nőtt,
tündöklő szárnnyal,
A hallgatag vizek fölött lélekként lebegett
fényességed zúgása!
Megtestesült az idő érettünk s te
voltál hirdetője,
Bujdosva pusztákon, tengereken keringted az
örök mulást:
Hány estén rejtőztél a halál vad ágból rótt messze
fészkén,
S hány reggelen példáztad égre kelve testnek
föltámadását!
Hunyoros harcok és buzavirágos béke
korát egyforma kedvvel
Fontad, vegyest szaggatva kéket s pirosat,
végtelen koszorúba,
Körbenfutó fiókák évezredek ezer szinével
tollasodtak,
Magad, arany magot hintő anya, maradtál arany
egyszerüségben.
Im, hullatod, hullatod vakitó fácáni
pelyhed földi szobámba,
S magas röptödben tépi csőröd a hajnal
utolsó ködeit.
Térdem meghajlik: ki a semmiség széttört
ketrecéből egykor fölbocsátott
Magas utadra s kerget dicső
rendjében mindörökké: szent, szent, szent!
Ó, verd föl kelő szárnyaddal a
tengert, rázd meg sugárkarmoddal a mennyet,
Zengj, zengj örök
madár! mert léted csak kölcsöne annak, ki mindennél örökebb,
Ha
szárnytalan szóval, földönfutó zenével rossz torkom érte
dalolhat,
Kigyullad lelkem, arcom s napból elveszett szikra, nap
leszek én is!
Nincs még virága a tavasznak,
lombtalan vacog a lanka bokra -
Tövises szivemből szakítottam
rózsát,
Álmaimból remegő liliomot a homlokodra.
A morcos felhők közt lassan melegszik
a napsugár, a távoli vándor -
Tele vagyok sugaras szerelemmel,
Ó,
tudsz-e napról, mely feléd egy idegen égből lángol?
Ó, tudsz-e rólam? s én tudok-e rólad?
Hiszen oly félve megyek utánad,
Mint ahogy a puszták utasa
indul
Nyomán a tündökölve kibomló délibábnak.
Ó, ismersz-e engem? s ismerlek-e
téged? Hiszen oly rejtve gondolok rád,
Mint déli parton csalogány
vagy fecske
Álmodja messze hazája ereszét vagy bokrát.
Álom vagy te is tán, ki hűvös
hajnalban önnön lelkemből merültél elébem,
S hogy ébredtem, képed
is valóvá ébredt,
S ragyogva virult ki vágyaim kékes
forgószelében.
De légy bár távoli s megfoghatatlan,
távolságod csak közelebb hajt,
Hiszen az is távoli s
megfoghatatlan,
- S mégis oly közel van, - aki tehozzád elvezet
majd.
Glóriás szépségben élsz te bennem,
hadd koszoruzlak hát én is lobogva, -
Tövises szivemből
szakitottam rózsát,
Álmaimból remegő liliomot a homlokodra.
Nem merek rádnézni:
éjszakázó
Fáklyaszemem összekormozna;
Nem merlek szeretni:
reszkető, rázó
Szerelmem láza rád is bajt hozna.
Nem tudom, milyen vagy, sirni vagy
nevetni
Holdasodtál lelkem éjjelére;
Meghalok érted, s nem
merlek szeretni,
Megölne napfényem goromba verése.
Rab csillag rab társa után hiába
Jár
kört a börtönudvar-égen,
Csak lehulló, kialvó fénnyé
válva
Találkoznak a mély semmiségben.
Nem merlek szeretni, mert
szerelmemmel
Halálos mélységbe rántanálak,
Nem merek rádnézni,
mert bűnös szememmel
Azt hinném, a mennyben sincs szebb tenálad.
Hiába akarlak kitépni magamból,
Örök
rendelés háncsa kötöz;
A lelkek kertésze lelkembe oltott,
Nemes
ágat vadon fa tövihöz.
Hiába akarlak letörni
szivemről,
Belémhegedtél mélységesen,
Nem vethet ki fölsebzett
rostjaimból
Ezer kétségnek vihara sem.
Csak az, hogy te is élsz e szikes
világban,
S hogy tudlak, s hogy szabad gondolni rád,
Leverte
álmaim vackor gyümölcsét,
S elűzte a képzelet hamis madarát.
Csak az, hogy az emlékezés
viaszában
Őrizhetem arcod vonalait,
Kifakasztotta szerelmem
alvó lombját,
Hogy zúgva tört föl az eleven napig.
Örök életben és örök halálban
Élsz
te bennem és élek benned én, -
Nem válhatunk el... ó, le ne
hervadj,
Drága virágom: remegő remény!
Neveltem én is virágot.
Oly szép
volt, oly kényes szirmú és nékem oly drága!
Egy perc alatt
bomlott gyönge palántából sudárrá,
Mint a fakírok csodavirága.
Azt hittem, harmat leszel rá,
Hisz
szerelmem sötét földjéből érted hajnalodott ki!
De te fagyos
szél-mosolyoddal lebbentél el fölötte,
S visszaverted földjébe
nyugodni.
Daloltam én is csalogánydalt,
A
citerás erdő lakói tanulni szálltak ölembe,
S én szavam a te
neveddel szárnyazva tanitottam
Kis társaim dalra és szerelemre.
Azt hittem, édes morzsát
szórsz
Elébük, de te megölted közönyöd gyilkos ködével
őket;
Arcomba tört ágak vertek... megremegett a föld alattam
S
képzelt palotáim összedőltek.
Minden csupa rom, töredék
most,
Meghaltál, - elsülyedt előlem a fölbomlott világ is:
A
mulandóság kürtjei zúgnak, daltalan vacog az erdő,
S elhervadt a
csodavirág is...
Gondolat, büszke hajó, feszítsd ki
szárnyas, tiszta vitorlád,
Köteleidnek csavaros rendje készen
áll
A messze útra, még csak a ragadó, füttyös szélre várok.
Nem tengereknek acél hullámai
kígyóznak most vezető sineiddé,
Nem várnak szűz szigetek ma
szabadítót, vőlegényt,
A félénk halnép elkerüli kutató hálód
szövedékét.
A kék levegő szabadabb magasát hasítsd
szabad hajó, ma,
Hagyd el a lomha vizet a dicsőbb
elemért,
Repülj, csodálatos sárkánya észszerű mitológiának!
Repülj s figyeld a szárnnyá terült
vitorlák öntudatos csapását
S a rejtett célhoz oly konokul
forduljon kormánykereked,
Mint a delejtű rendületlen hűséggel
őrzi a két sark irányát.
Érzed-e mint locsol hulláma a
sulytalan óceánnak?
S mint marad el minden valóság s lesz minden
emlék,
Melyet szines hináruszályként viszel a magasba magaddal?
Vasmacskád csak aludjék a
tengerhomokban... rég eltépted a láncot,
A te tengereden nincs
láncos horgonyozás,
S nincs néma szélcsend, szárnyad alá süvölt
az égi törvény.
Ott az örökre kiszabott szabadság
viharos szelei ragadnak,
Húznak egy földig sugárzó kikötő
felé,
De melynek igaz fényét csak a magas út izzadt hajósa látja.
Oda törj, égi hajó, ha el is tünsz, el
is veszel szinedölő tüzében:
Halván, befogad minden gondolat
végkikötője: Isten.
Te vagy az égő csipkebokor, - én
benned fészkelő bimbó,
Illatom álom volt s bódulat
Mézem, de
fölserkentett szavad,
S tüzes rózsává gyujtott, hogy égjek a
pusztában mindhalálig.
Te vagy az ezüsthullámú tó, - én
partodon remegő nádszál,
Száraz testem a fekete szél
Már-már
eltörte, de te megöntözél,
Hogy zöldelve titkaidat susogjam az ég
alatt mindhalálig.
Te vagy a végtelen éjszaka, - én
pásztortűz az éjszakában,
Mely kebleden örvendezve kigyúl,
S
hamvadván kebledre visszahull,
De pásztoroknak és farkasoknak
téged hirdet mindhalálig.
Kit karója elhágy, földönfutóvá lesz a
vessző,
Mézizű fürtje dudvul és keseredik,
A föld nem szíjja a
mélybe, az ég nem híjja magasba,
Csak hitvány, sorvasztó porral
keveredik
És terjeng hiába s hivságos levelét sokasitja,
De
borát nem izli a szüreti prés,
Míg jő elvégre a Vincellér,
kertjét vigyázni
S lemetszi a rossz venyigét tövéről a kés.
Ne hagyjatok el engem, akik
szerettek,
Addig vagyok, míg a támasztó Szeretet
Első karója
áll mellettem: mit bánom addig
A gyilkos jégverést és a
fosztogató szeleket;
Ne hagyjatok el engem, akik szerettek.
Hogy
legyen, akit szeressek, sok barát,
S szivetekre fázó szivemmel
ugy simuljak.
Mint karójára a szerelmes borág.
Magamat is megőrzöm hiven
itéltetésig,
Nem fonnyaszt le ártó kétségbeesés
Férge másik
karómról, melyre a Reménység
Horgát faragták egykor; és bárha
kevés
Érdemem bizton bízni, magam nyesegetve
Tisztulok
sirva-fájva, hogy a végszüreten,
Hol minden könny borrá lesz, ne
álljon donga-vesztve
Szikkadt kádam, mert nem volt tűrni bennem
türelem.
S ha te is velem vagy, ki végső
karómat verted
A porból törőnek oldalára, akit
Feléd futni
segitsen, - mit kivánhatok még?
A tölgy se szilárdabb, mint a
tölgyből nyesett: a Hit.
Esőm s napom te vagy, érted és benned
élek
S érek halálra, - ó, halálig ha velem
Lennél, mily
gyémántként hullna aszú-vérem
Elébed, életet árasztó kegyelem!
Az ifju nap csupa vad láng,
Az örök
csillagok már nem pazarolnak, -
Sárkánytüzem lohadván
Tüzhely
parazsává csöndesül maholnap.
Parázzsá a fiatal szív.
Hamuvá
őszül az élet piros parazsa s végül
Elmegyek meghalni,
S a
föld mélyén hamu és por örökre összebékül.
Tied a szépség kedves!
Égi
szobrászod is remegve csókolt elevenné,
Homlokod harmattól
nedves
Koszoruját a föld minden királya örömest levenné.
Mily
büszkén fogom a talmi
Kéjek virágát tépni fejedről, - mig leveri
majd egy hűs kéz...
Elmegyünk meghalni
És a sirban lesz csak
már koszorunk, az is keserü, tüskés.
S ó, barátom, kinek agyában
Ugy
összezendül minden szó, mint az ürben a hét planéta,
S kivel
nemes vitában
Oly édes a szavak hűs pengéjét összepengetni
néha,
Bölcs eszed hogy meghajlik
Egyetlen szó előtt, melyre
nincs semmi érv, semmi válasz!
Elmegyünk meghalni
S férgek
lakhelye lesz koponyád, egykor ezereknek fárosz.
Kinek volt, elgurul pénze,
Kinek
nem, annak is letépi a Halál szomorú rongyát;
Mit bánja, ifju-e,
vén-e,
Buja örömét szakitja ki szivéből, vagy keserü gondját?
Ó,
népem, valld, mig nem késő vallni
Krisztust, ki eljő majd itélni
jobbra és balra!
Elmegyünk meghalni,
S ki tudja, föltámadunk-e
örök diadalra?
Szárnyak, suhognak hivogatva,
holnap
Már nem láttok engem.
Vas szárnyak dörögnek, ezüst
szárnyak dalolnak.
Kialszom szemetekből, - ne sirjatok
értem!
Arany szárnyak lobognak...
Boldog vagyok, mert szomorú
voltam, amig éltem.
Szomorú, mint a zártajku tavak, most
mint a hajnal
Boldog és sikongó;
Gyémánt szárnyak sivítnak
versenyt a viharral.
Ott lenn izzó lábak dübörögtek
fölöttem,
Itt hűs szárnyak legyeznek,
S égő sugarak csobognak
a végnélküli ködben...
Mikor éjbe űzött testem álmos ágyán
elterül,
Dermedt mélységekre lékes lelkem nyomban elmerül,
S
érccé fagyva lenn zenél egy nehéz évezredig,
Napról-napra
szaggató kalapácsok verdesik.
Aztán napvilágra sarjad s lesz
imbolygó, nagy virág,
Kelyhét édes remegéssel tölti meg a
napvilág,
S azt hiszem: egy ezredév teltig most virág
leszek,
Napról-napra ujodó, ha letépnek lágy kezek.
De a virágot kitépik... és a lélek
karcsu gim
Nyugtalan testében éled álmok létlen erdein.
Igy
kell hát a végtelen időt átbolyonganom,
Napról-napra uj sebet
mosva hűs forrásokon?
Éji angyal vedd szememről álomontó
ujjaid,
Hajnalodik... emberlelkem emberségbe visszavidd:
Tán
naponta elmerül, de ujból föl is kerül,
Ütött, tépett, sebzett
lelkem szenvedésben istenül!
ÉGRE REBBENT AZ ESTHAJNALI CSILLAG...
Égre rebbent az esthajnali
csillag,
Zeng a mezőn az első tücsök, -
Viharok kürtje, rekedj
el szivemben,
Sápadjatok, tüzszárnyu üstökösök!
Im, itt az óra, melyben a szelek
elülnek
Kék lombok közé, mint álmos csibék, -
Fekete sas,
álmaim szárnyas királya,
Csak te csapdosol itt benn egyre még?
Nézd, sötét csuklyáját arcára vonta
A
nagy Barát - ne akarj látni ott,
Ahol a földi szem vakon
botorkál
S a földi fülnek minden hang titok.
A hulló csillagok forgószelétől
Meg
se rezzen a gyermeklelkü fű, -
De ha szemét behunyja, világokat
lát
Forogni a szivében együgyű.
Fekete sas, bocsásd le gőgös
szárnyad,
Csönd, csönd... ti kürtök, ti üstökösök!...
Égre
rebbent az esthajnali csillag,
Zeng a mezőn az első tücsök...
Fekete macskák nyujtóznak az égi
tetőn, hunyorogva
Szűkül s tágul csillag szemük,
szerelmes
Sirásuk távoli völgyekből szűrődik s remeg felém,
Idelenn meg sorra kigyúlnak a
domboldali lámpák
Sápadt kis villany-csillagai, nagyvárosi
lázas
Ragyogással lézengve az égbesóhajtó dombok peremén.
Engem néz mind-mind e lángos és
halovány tekintet,
Szemem keresve, mely félig lehunyódott, mert
vége a napnak,
S előttem tücsökkel hangos a kert, mögöttem ágyam
kínálja a ház,
Engem néz mind-mind e lelkembevillázó
vastekintet,
S érzem, hogy nékem már ég és föld
megbocsátott,
Mert földi és égi sugár mind-mind engem koronáz;
Engem koronáz piros és haloványzöld
fény iszalaggal,
S im, állok utolsónapi fényben a dombon, a
dombon,
Hallgatva a völgyek súlyos, fojtott, estéli dalát.
S gondolattalan, fekete
szédületben
Mind-mind e fényt, dalt s a világ zokogó
jóságát
Visszadalolnám az égbesóhajtó dombokon át.
A Holdból jöttél, barátom, hogy arcod
oly sápadt?
Szemed oly árnytalan, homlokod oly ezüst,
S szavad
oly könnyü tánccal kóborog a magasban, mint a füst.
És te... a Nap fia vagy, hogy arcod
ugy lángol?
Szemedben fakadó fények zsengéje remeg,
S
szavadban nyugtalan röpködnek idegen, tüzes szellemek.
Hiába hivtok, - megfagyok, ha csak egy
ujjad érint...
S ha rámnézel, beteg lázak hevében meggyulok...
De
ha az én igaz világom szólit, ezer halálból meggyógyulok.
Ég és föld fényéből fontam eleven
koszorúmat,
Fehér virága hűs béke, rőt levele lángos szeretet,
-
Csillagok fiai, tépjetek homlokomról egy hűs virágot s egy rőt
levelet.
Gyenge, szép ifjuságom palástja borul
vállamra ékesen,
Nehéz bársonyán nevető aranylomb
Rejti a
busongó, ezüst bodzavirágot.
Ezüst virágok terhe alatt
rogyok,
Ágaskodó, bokros homlokomat ércmarkolással
igázza
Karbunkulusszemü koronám porig.
Ölelve öntrónusomnak legalsó
lépcsőfokát,
Igy lettem én a füvek fejedelme
És a föld mélyén
bujdokoló, csupasz giliszták közt király.
Igy lettem én őrzője
testvéreimnek:
Gaznak, csalánnak, hangyatojásnak, - és kit a
földönfutó szederinda
Karolgat, átfonva szerelmesen.
Évek lobbannak, évek hamvadnak a vén
idő örök őrtüzében,
Ékes palástom majd foszladozik.
Koronám
hulltán csalogatva csendül a törő arany zenéje.
Szállok magasodva, merre a hang
száll,
S kinek kegyelmes homlokán csillagok gyülnek
koszorúba,
Azon az órán imádkozik értem...
Homlokomra könnyü galambok
Szálltak,
ajkamra súlytalan pillék,
S elpihentek bennem a vergődő harangok.
Magam vagyok, - de valaki áll
mögöttem,
Szólitom: nem felel - hallgatom: nem szól.
Velem
volt már, mikor zuhanva közétek jöttem.
Most nyitják kelyhüket az ébredő
virágok,
Hajnalika és liliom;
Az illatot ki foghatja el, amely
belengi a világot?
Magam vagyok, - de valaki áll
mögöttem,
Örök barát, aki angyalarcát
Elfátyolozta liliomkék
ködökben.
Oly messze látok a hajnali tájon,
-
Lomb rezdül - hegy tolul - csillag remeg -
Behunyom a
szemem, hogy a végtelenség ne fájjon.
Magam vagyok, - de valaki áll
mögöttem,
Befogja a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon,
S
velem lesz, ha majd a hajnali tájon
Homlokom galambja a magasba
visszaröppen.
Valamikor egy mélyölü dajka roppant
térdére vett,
S elringatott, elaltatott, nyugtalan gyermeket,
A
feledés fehér tejével megitatott halálosan,
Ott pihenek máig
öntudatlan, örökre-álmosan.
Gyermek-testem hosszúra nyúlott s
dajkám csak ringat, becéz.
Szakállam kiserkedt s vérembe sajdult
a férfivé levés,
Szemvájó hollók, szállnak az évek nagy tetemem
felett
S én csak szunnyadok, mint Mária térdén a
keresztrefeszitett.
Szivemben különös álmok nyílnak,
fehérszirmos dalok,
Torkomban kiáltás fészkelődik és bénán
hallgatok,
Megálmodtam a legszebb szerelmet, a legmélyebb
életet,
S tagjaim zsibbadtak, mint palackba fojtott kisértetek.
Valamikor egy mélyölü dajka roppant
térdére vett.
Roppant térdek ringatnak egyre: ébrednem nem
lehet!
Míg egykor dajkám vad jajdulással öléből eltaszít.
-
Boldogan ébredek látni akkor kezdet és vég titkait!
1.
Illatotok bújtotta szivünk tiltott
szerelemre,
Mézetek ittasitott lángtüzü borral elegy. -
Illatotok
szétszállt az enyészet sárga szelében,
Mézetek őszi Halál
mérgeitől keserű.
2.
Őszi szelek rázzák haragos karmokkal a
fákat,
Síró csőrük arany s rőt levelet kaszabol.
Egy tavasz,
egy nyár: s koldus avarrá hull a dus élet,
Fordul egy ősz, egy
tél: s újra kizsendül a lomb.
3.
Retteg a durva csalán, ha suhint a
hideg kaszavas, mert
Árkok iszapja közé hull nyomorult teteme;
Ám
a mezők füve bátran várja a jégizü sarlót.
Kellemes illatokon
száll a fü lelke tova.
4.
Lankad a nyílsebzette madárnak
szárnya, lecsuklik,
S elboruló szemiből tűnik az ég színe már.
-
Teste aláhull s porrá sorvad a puszta porában,
Lelke lerázza
a port s újra magasra repül.
1.
Mit használ, ha tudod, csodalények s
régi világok
Titkát és a hires bölcsek arany szavait?
A
legfőbb szeretet nélkül siri csarnok a lelked,
Hol komoran tartod
s bámulod önkoponyád.
2.
Ifjui homlokomat ráncolva, mogorva
szavakkal
Mondtam: Tágas az ész, tán belefér a világ...
S
büszke szemem fölvetve a csillagos égi mezőre,
Hirtelen éreztem,
mint szorul össze szivem.
3.
Minden igazság magva belé van vetve
szivedbe
S rejtekező csiraként várja a nap sugarát,
Ám te
dohos foliánsaidat pörgetve sebessen
Versz szelet és megölöd
gyenge csirád odabenn.
4.
Nem leled értelmét a világnak: ezernyi
szilánkra
Zúzott régi tükör, zűrzavar, ősi homály.
Egykor majd
belelátsz ragyogó üvegébe, de akkor
Földerülő titkát már sose
mondhatod el.
1.
Éjszaka lebben elő a mogorva romok
suta baglya,
Villog csalfa szeme, mint gonosz éji lidérc,
Ám
mikor égő arcát ránk forditja a hajnal,
Bérci magányába vissza
huhogva suhan.
2.
Hajnalodik - remegő fényujjaival
citeráját
Meg-megpengeti a testtelen égi zenész.
Álmos
agyamban a rossz álmok muzsikája zsibong még, -
Némulj, ördögi
hang! angyalok éneke szól!
3.
Hajnalikák s violák pora röpköd a
hajnali szélben,
Csillagos ünnep zúg álmaim éji egén.
S
fönnebb száll az arany nap fácános ragyogással:
S lassan meghasad
a bévüli éjszaka is.
4.
Szól a kakas - háromszor ijeszti
szavával a foszló
Árnyakat és a halott éjnek idétleneit.
Szól
a kakas - háromszor ereszti szavát a magasba:
Föl, hajnal fiai!
Értetek árad a fény!
1.
Csöndesen... alszik a nyáj s a
magasban alszik a Pásztor,
Fölgyujtván a sötét égen arany
tüzeit.
Égő csillagok, el tudjátok-e verni szivemtől
Poklos
rengetegek rőtszemü farkasait?
2.
Egy szál gyertya az asztalon, egy szál
toll a kezemben
És körülöttem az éj barna csererdeje zúg...
S
míg Nevedet leirom, daloló madarak sugarazzák
Át a homályt s kék
láng lobban a penna hegyén.
3.
Zárva kapunk, - fejemet békén hajtom
nyugalomra,
Nem tud a tolvaj-kulcs győzni a hű lakaton.
Ám a
szobában halk motozás, kopogás, ropogás kél:
Álmok tarka hada
tört be tetőn s falon át.
4.
Jöjj hát, kékhaju Éj, csapodár
szeretőm, hadd öleljem
Árnyéktested, amíg el nem ijeszt a
kakas!
Eljön majd az idő: ujjadra huzom gyürüm, aztán
Többé
hűs kezedet már nem is engedem el...
Zöld tüzben lobog,
Kék vizben
forog,
Örök viharban hánytorog,
Megfoghatatlan,
megmérhetetlen,
Minden szemnek elérhetetlen,
Se csúf, se
szép,
Se rossz, se jó,
Napba vakult szem a földgolyó!
Vas éj nyeli el,
Reggelre
kikel:
Győzhetetlen sárkányi fej!
Fogas hidegben, nyelves
melegben
Csak gurul a csípős tengerekben,
Ég és hideg,
Zúg
és süket,
Anya, de szivében nincs szeretet.
Nincs szeretet, se könny,
Csak
közöny, közöny,
Léte se nem kín, se nem öröm,
Csalános bőrén,
mely halálig éget,
Hurcolja a kínlódó emberiséget,
Mely sír és
sír,
És tűr és tűr,
Mert jaját elfojtja az iszonyu űr.
Értünk való,
Értünk haló,
Halálból
értünk föltámadó,
Adj más világot e régi helyébe,
Anyábbat,
érzőbbet csak ezer évre!
A te országod
Jöjjön el,
Azután ég
és föld dőljön el!
Hallgassatok el, csalogányok, hiába
patakzik a dal,
Hiszen megsiketült a lélek s titeket senkise
hall!
Dalra az egész világért keltek,
De csak egymásnak
énekeltek.
A szerelmes magának szeret ma, az
álmodó magának álmodik,
Nincs egy akla a szeretetnek, Istenben
inog a hit;
Az örök fáklyák mind csonkig égtek,
Minden szó
csalfa töredék lett.
A földönfutó fürj néha még sikolt egy
keserveset,
De az égi vetések búvója egyre kevesebb s
kevesebb,
Rekedt károgás most a szent himnusz,
Szikes talaj a
termő húmusz.
Hát így lesz vége e hazának? előbb a
nyelv, aztán a többi tagok
Bénulnak meg, szárnyunk a porban ver
végsőt s már a sziv se dobog.
Ó, lesz-e, ki csodaszóval
fölcsókol
Lázárként támadni koporsónkból?
Daróc homokból, selyem délibábból
szőtt köpenyében
Kisirt szemekkel néz-néz az ezeréves
asszony:
Ezüst kigyóként sziszegve futott meg négy hűtlen
folyója,
Havas bárányként messze szökkent három kerge halma.
Csak
az árnyak, az árnyas, temető magyar sors halhatatlan
Árnyai nem
hagyják el örök bánatu anyjuk,
Csak az árnyak jajongják jajába
ezer év hiába-folyását,
S keringenek, mint szédült porfelhők, s
ragyognak, mint távoli délibábok.
Bús asszony, látod-e Vitézt, ki
a vak reménnyel csatázik,
Berzsenyit, ki a világ fölforrt
tengerébe réved?
Pokolbeli malmok zokogását tépi Vörösmarty
vonója,
Kőszirtként, mennydörögve hull hegyről a völgybe
Petőfi!
A te fiad Arany, busongó madara hűvös, ködös ősznek,
És
Vajda, ragyogó Mont Blanc-csúcs havas éjben!
S Ady, Ady! a
hűtlen, haragos, kinek zömök árnya
Szerelmes gondban visszaszáll,
földobott kőként orcádra ütve!
Ahol születtem, gyilkos ujjait most
terpeszti szét az őszi köd, -
Jobb nékem irgalmas idegenben,
zuhogó sugarak között.
Oh, édes zápor, vérpezsgető bor,
gerincbezúgó muzsikaszó!
Téged hivtalak, gyönyörü napfény, míg
szállt a gyors eső s a lusta hó.
Téged hivtalak, Dél csodája, örök
remegés, örök simulás, -
Ahol születtem, most kopasztja a fákat
az északi szél, a nagyléptü kaszás.
S itt szakad a fény: néma kürtök
sikongnak s ütembe peregnek néma dobok.
Hadd felejtsem el a
messze földet, lábam s szivem akit elhagyott.
Hadd felejtsem el... vagy az ő hangja
az, amely átsir az idegen zenén?
Az ő hangja az a szomoru hang,
melytől elsápad a lenge fény?
Az ő hangja az, melytől kiapad a nap?
s mely idáig űzi fellegeit?
Ahol születtem, most nyujtózik a
sárkány-sötétség föl a fellegekig.
S én itt remegek idegen sugarak
közt... mint rossz fiú, ki csillogó örömtanya
Borát pazalja, míg
otthon zokog érte a megőszült, didergő édesanya.
(Capri.)
Párisban vörös az ég - villanyreklámok
máglyái lobognak,
A Vörös Malom pergő kerekén földobott szivek
égnek és dobognak,
Kinn tülkös autó-csorda, benn mezítelen combok
karavánja,
A föld alatt gyors vonat-vakondok, a magasban csupa
lámpa, lámpa, lámpa,
A magasban nincsen itt csillag, a föld alatt
nincsenek itt halottak:
Páris, gyönyörű, égő pokla angolnak,
orosznak, négereknek s magyaroknak.
Magányos életemet jól rosszul
belédkeverve úgy élem,
Mint egyetlen sósizű könnycsepp elúszik az
áradt Szajna vizében,
Sodródva észrevétlen, s végső tengerek felé
akaratlan,
S mégis-mégis: tengerben is csepp, magányos könnycsepp
maradtam,
Föl s alá aki száll remegve, hullámról-hullámra
görögve,
De nem oszlik: a különbség átka ráfagyott mindörökre!
Párisban vörös az ég - szerecsen-arcát
szépíti most kifestve,
Könnyelmű nászok s festett szerelmek fölé
borul itt minden este,
Örök fényben táncol itt, aki boldog, s
örök árnyban oson a boldogtalanság,
S félmillió autó-sziréna
kürtöli Páris fejedelmi parancsát:
Hogy áldottak itt az élők s
átkozottak az élve-halottak, -
Haj, Páris, gyönyörű, égő pokla
angolnak, orosznak, négereknek s magyaroknak!
(Páris)
Mint döghalas nádas
Bomló szagokkal
terhes a sűrü lég,
A föld omló husából
Csúf szálkaként
merednek ki a jegenyék,
A gőzölgő égből
Reménytelen eső
szemez, csepereg,
S minden szemecskét
Pattanva zúznak szét a
tetőcserepek.
Ilyenkor jó a szobában
Tanyázni
komolyszavú könyvek előtt.
S fülünkre tapasztva
Kezünk sem
locska esőt, sem szomszéd perelőt
Nem hallani, míg
agyunkat
Elnehezíti a szavak zsongító morfiuma.
S csüggedt
gondolatunk is
Ugy cselleng tétova, mint holmi kósza ima.
Jó lenne tán elaludni...
De az eső
ököllel csapkodja immár
Ablakunk és beszivárog
A téglák
vakolatba rejtett csontjain át a halál
Súlyos illata,
gúnyos
Szelek nyikorognak a dörgő csatorna fölött,
Mint rossz
duda sír-rí
A rosszmellü dudás megizzadt marka között.
Ó,
vessük félre a könyvet!
Hazugság a csalfán összerakott betűk
vigasza.
Odakinn bús özönben
Oszlik földarabolt holttestként a
haza.
Ázott hollók hörögnek...
Minden jó lélek elfödi sirva
szemét
S az őszi eső mogorván
Paskolja egy bomló ország férges
tetemét.
Fényesre fenten az égi sarló sötét
füvekbe harap,
Szanaszét csillagok botladoznak, fölrettent
fürjmadarak.
Csillagok az égen... hontalan csillag,
botladozom én idelenn...
Kardok kergetnek, villogó szablyák,
élesen és hidegen.
Ahova lépek, talpamat tarló döfködi
kegyetlenül,
Szárnyatlan szállnék, de visszalök a felszél s
borzadva elmenekül.
Magányosan és számüzötten, mint zuhanó
meteor,
Tengek hideg világokon át s tudom, hogy valahol
Elnyel a magyar síkok homokja, -
fölöttem jeges kaszák
Zengnek s a tarlott rét fürjei sirják
eltemetett lelkem panaszát.
December foga csattog.... a havas föld
derengve világít,
De a csillagtalan ég kopaszon s feketén
didereg, -
Cigány ujjaim szerteválva bolyongnak a nagyhasú
kályha
Falán s mint jótüzű bor árad begyükben a meleg.
Tán jó s tán rossz, hogy magam mindig
szobába temettem,
S a szobának mindig egy, csak egy ablaka
volt,
Melyen a fekete ég, mint álmosfejű, lomha medve
Magányos
lelkem keseredő mézéért behajolt,
S melyen kiláttam a megőszült, hófedte
éjszakába,
Tul házakon, hegyeken és elhagyatott hidakon,
A
csörömpölő erdőkig, hol égőszemű farkasfalka barangol,
Utjában
fekete csillagokat taposva a havon.
Tán jó s tán rossz, hogy itt éltem és
nőttem a kályha mellett,
Mint a kaktusz: szúrósan és ki nem
nyílva soha, -
Tán megfagytam volna, ha gyöngéden rámlehelő
melegével
Nem őriz, fázós és félős gyermeket, a szoba.
Tán jó... s tán rossz, rossz, rossz,
hogy nem futottam zokogva közétek,
Elveszve inkább, de mégse,
mégse libegő, halott
Árnyék decemberi kályha tüzénél, hanem
ordas, keserü lélek,
S veletek vacogó, testvéreim: ordító, éhes
farkasok!
- Külön indákon tekeregve bús virág
voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban
mégis-mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor
futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek
hűvösében.
= Külön indákon tekeregve bús virág
voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban
mégis-mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet
rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott
forogjon csípős könnyként.
- Egymás mellett és egymás ellen
nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint
tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva
pergő jégesőkben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől
ismerősen.
= Egymás mellett és egymás ellen
nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint
száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan,
kiváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek
egymás útjára lefutóban.
SZÉPSÉGEK S FÁJDALMAK ANYASÁGA
Titkosan, mint a fiatal lány, ki
leejti ingét a csobogó
Holdsugarak hullámai közt s elnézi félős,
dobogó
Szívvel magát, hogy látni-e már bűnbeesése szörnyű jelét
S
rejtett tejútak gyúlnak ki benne, feszítve sarkcsillagos kebelét,
Titkosan úgy nézem magam, ha átcsúszva
fekete nappalok
Szíjjain derengő éjszakába magamra
ámélkodhatok,
S a csírázó, táguló világra, mely éledve mozdul
szívem alatt,
S alig mozdul, máris sikolt, s nő, kelő kenyérnél
hamarabb.
Ó, férfi-méhben foganó élet,
belémhulló varázs-magok,
Szépségek s fájdalmak anyasága, bűnös és
boldog másállapot!
Im, örök teherben, örök szégyenben hurcolom a
titkos gyermeket,
Kinek már kinőtt minden foga, s kit világra
szülni még nem lehet.
Csobogó holdsugarak fényében elnézem
sokszor belső-magam,
Mint bűnbeesett fiatal lány, dobogó szívvel
és boldogan,
S holdnál sápadtabb félelemmel, mert tudom, hogy
énbennem forog
A kisded, kiért megindul a csillag és útra kelnek
a pásztorok.
Tüskebokrokból csillagképek ága-bogává
fényesültem,
Minden szenvedés arra volt jó, hogy önmagamból
fölrepítsen.
Minden keserű szerelem alján lelkem
parittyák feszítették,
Minden sírból föltámasztották hős vágyak
tárt testem keresztjét.
Dicsőségesen, ágasbogasan, ezrek
szivét körülindázva,
Haló napoknak avarából vergődök a
halhatatlanságba!
Bennem bukó világok könnye szökken
szakállas zuhataggá,
Bennem a jövendő kósza fénye tisztul
kifeslő, ifjú nappá.
Minden kígyói fájdalomból sasok
szárnya emelt föl engem,
Minden szenvedés arra volt jó, hogy alvó
lelkem földerengjen.
Homlokomon fehér csillagok s borzongó
dalok hajnalodnak
S a kivirágzó tüskebokrok léptem előtt földig
hajolnak.
Aludjatok:
S a lebukott szemhéjak
esteledése mögött
Gyuljanak jákobi álmok,
Fények, mennyek,
S
angyali birkózások ájult szemetekben!
Aludjatok:
Tarkóra
kulcsolt,
Vagy takarótok havába mártott,
Vagy önnön vállatok
jármába kapaszkodó kezekkel!
Aludjatok:
Kinzottan megnyíló és
enyhültre húzódó,
Fölnyögő s mosolyos szájjal -
Szépek az
elröppenő álombéli susogások!
Aludjatok:
Elnyúló testtel a
lajhár, egyhelytcsüngő időből kizuhanva,
Szállva, szállva
édesen,
Valakit talán sólyom-szivetekre ölelve!
Csak én!
Én virrasztok meztelen,
fázó szemmel,
Didergő sugarakkal
Az elhamvadt éjbe
csillagozódva!
Ó, elrebbent álmaim!
Ölyvvé feketült
galambok!
Bogánccsá szikkadt liliomok!
Hová foszlottak az
angyali harcok?
Fények, mennyek?
Jákobi álmok?
Üszkök s
romok hullámzanak körülöttem,
Roncsolt hajók libegnek, -
S
állok, keselyüktől is elhagyott,
Fekete bitófa,
S csak én
virrasztok:
Egy széttört világ felett,
Egy széttört ország
felett,
Egy széttört élet felett, -
Értetek s értem.
Mint a poros, útszéli bogáncs,
Melyért
a szamár se nyujtja keszeg nyakát,
S ki bibor csillagait
kitárva
Virrasztja át a magányos nyári éjjeleket,
Illata
nincs, a sárga pillék tüskéin nem pihennek,
Minden kölyökszáj
megcsufolja,
S csak október deres szive irgalmaz
Néki, kemény
csonttá fagyasztva s leterítve
Az ördögszekeret űző
szelekben:
Olyan vagyok.
Vándor és sánta eb, kit elvisz útad
mellettem,
Fejed forditsd el, mert szivedben
Sallangos, szőrös
levelekkel
Kihajt mérges magom: a bíborvirágú szomoruság.
Hivságok sűrü páfránya s
mindigvirító
Bűnöknek kósza borostyána alól
Mit láthatok az
illatos égből,
Madárdal pattanó bimbóiból,
Sárga porzásából a
liliomoknak?...
A nap, a nap, mint szőrzsák elsötétült...
De
az éjszaka mélyre horgasztja a virágok fejét
S csobogó titkokat
vallat a fekete folyókból,
Az éjszaka vödör nélkül leszáll a
kutakba
S fájdalmatlan fulánkjait beléereszti homlokomba,
Az
éjszaka rácsordul a vizimalom lassan forduló kerekére
S megőrli a
gonoszság kemény magvait szivemben,
Az éjszaka dajkája a
fénynek,
Mely fölgyúl álmaim kékes ingoványán,
Az éjszaka ó,
győztesen teleszórja a mindenséget
Csillagokkal, csillagokkal,
csillagokkal!
Fölborult kasoknak zsivajos
riadása
Sajdul immár bennem...
Méheim! méheim! szélbeszórt
örömök,
Hűtlen aranykönnyek, eliramló fiatalság,
A keserűség
pergő méze
Nagyon elborított!
Valahol tóparti liliom
serked,
Titokban nyiladozva éjjelenként,
Tárul, tárul,
dalranyiló száj,
Utolsó sikolyig fölnövekvő
Hang
teliholdja!
Kaptártalan, fullánkos, döngő
Méheim
legszebbike
Száll, szédül, fölédhull,
Árvaságom bölcsője
-
Suhog a fekete tó -
Ringass el, ringass el engem!
A szememet én nagyon befogtam:
Semmi,
semmi sem jó úgy, ahogy van.
Nyelvem elszáradt a
hallgatásban,
Tört oszlop lettem a halogatásban.
Néha úgy előre nyargal az élet,
Hogy
tétova talyigán el nem éred,
Kergetned kell váltott
lovakkal,
Haragba jutnod önmagaddal.
Váltott lovakkal, váltott
lélekkel,
Százszor megváltoztatott élettel,
Elfutni nyerítve,
magadelhagyottan,
Mert semmi, semmi sem jó úgy, ahogy van.
Tikkadt delelésemből s szép délibábok
lárvája alól
Hitvány fájdalmak bögölyei föl-fölkinoznak:
Táncolva
bús haragban ekkor még fölzajdul bennem a régi vér,
S elborult
szemmel nekirohanok a tilosnak.
Valamikor nagy bika voltam, mindig
tusázó, feketenyakú,
De büntető taglók rávertek homlokomra,
-
Szeliden s némán élek most, oly semmiként, mint lyukas, ócska
üst,
Kit ellepett örökre a szomorúság korma.
S gyakran már nem tudom azt se: ki
vagyok? ember, állat, virág?
Vagy az éj, mely roggyanó térddel a
világra roskad?
Álmosan ujra rágom életem giz-gazát s ha tüske
riaszt,
Elborult szemmel nekirohanok a tilosnak.
Megáldok apaként minden elmaradó
évet,
És minden elszakadó, teljesült tegnapot,
Az enyém volt
mind: akár ha a jó magot
Megtízszerezte, akár ha gonosz útra
tévedt.
"Menjetek s legyetek eztán
boldogabbak,
Hű vándorok a nemlét csendes útjain,
Legördült
láncok az elmúlás kútjain,
Isten megáldjon s én soha meg nem
tagadlak!"
Mindig dúsabbak ők s én mindig
szegényebb,
Iszákjukban életem kenyere-bora;
Vándorbotom
forgatom, nézem: ideje már? vagy még kora?
Menjek? ne menjek?
Hívnak, húznak az elmaradó évek.
Harangozó és kacagó bilincsek
Kötözik
csúfosan botladozó, szomorú bokáim.
Legjobb testvéremet
testvéreim közt:
Megöltem magam - ó leggonoszabb, ó legszomorúbb
Káin!
Kést köszörülve ennen szívem
ellen,
Settengtem ott, hol áldozati tüzem békéje égett,
S két
öklöm gyilkos husángokba markolt,
Míg szemem szeliden járta a
csillagos messzeséget.
Harangozó és kacagó bilincsek
Kötözik
lábam láthatatlan, jeges tömlöckövekhöz,
Megöltem magam - ó
legszomorúbb Káin -
Legjobb s legkülönb testvéremet minden
testvéreim közt.
Szemem, mint messze csúcs, oly tiszta
kék volt,
Most fekete lesz, mint leroskadt máglyáknak
üszke,
Kezemen zsenge kalászok szenderegtek,
S most nincs
benne más, mint égő csalán és kinemvirágzó tüske.
Valamikor porszem hullt a szemembe
S
azóta könnyes, ha más szemekbe nézek;
Valamikor talpamba tüske
bújt és
Azóta csak támolygok, mint a részeg.
Igen, tudom: hibás én vagyok
benne,
Hogy körülöttem minden ingó s homályos,
Mint árva
párnán álmodott zsivajos bál,
Vagy rengő földön táncoló
téglaváros.
Igen, tudom: hibás én vagyok
benne,
Hogy akihez érek, megfut félelemmel,
Akitől kérek,
szavam meg sem érti,
S akinek adnék, háromszor mondja: nem kell!
Valamikor porszem hullt a szemembe,
S
azóta gyulladt, vörös és ijesztő,
Valamikor talpamba tüske bújt
és
Homlokomig nőtt már a tüskevessző.
Szalmával borítja a kertész a kényes
virágokat:
Ne hallják az októberi eső morcos, vigasztalan
Szavát,
hogy most már mindig igy lesz s minden hasztalan.
Ami nesz átszürődik a
szalmaköpenyegen,
Úgy hangzik inkább, mint vigasztaló, csöndes
duruzsolás,
Gyöngéd becézés, melyet úgy susognak, hogy meg ne
hallja más.
Kényes virág! ó, éltem én is
szalmakasok hamis
Csöndjében s álnok melegében, mig odakinn a
vihar
Rázta a mezitelen bokrokat és tépázta a tar
Ágak utolsó, pernyévé száradt
leveleit...
De immár mezitlen magam is, ázok vigasztalan,
Harsogó
záporokban és tudom, hogy minden hasztalan;
Ma vagy holnap:
nélkülem virrad s nélkülem esteledik.
Estefelé,
Mikor testem-lelkem oly
szürkére törte már
A királyi szellem hitvány
jobbágy-robotja,
Mint a mákot a kopogó famozsár,
Zihálva
borulok gyakran az asztal fölé,
Hajszolt, habos kutya már az
ember
Estefelé.
Nap nap után
Oly hiába múlik el s
oly hamarost...
Minden elmarad tőlem, amit akartam...
Ki a
majdra figyel, nem vár arra most...
Világtalan gödrökbe, mint vak
vak után,
Zuhan keserves, nagy siralommal
Nap nap után.
Az éj, az éj
Hull, hull körülöttem:
puha, fekete hó,
Bár betakarna, bár eltemetne!
Aludni, mindig
aludni lenne jó...
Ki meghalt régen, álhusban-testben minek él?
A
holtaké egy rugás hant, egy szálkás kereszt,
Meg az éj...
Árvalányhajkezű szél
Cirógatja a
gyepet -
Arcocskádon hagyd kicsit
Szelidülni
kezemet:
Ciróka-maróka,
Ciróka-maróka,
Csetlik-botlik
képeden
Cirogató ujjam,
Jaj bizony én marakodni
Jobban
megtanultam.
Ingó-lengő gyöngyvirág
Nevetgél a
kertben,
Csiklandó könny gyöngyszeme
Bujdosik
szememben.
Kerekecske-gombocska,
Merre szalad a nyulacska?
Ne
félj tőlem nyuszikám,
Kacagj reám gyöngyvirág,
Azért, hogy oly
bús a bácsi,
Mégis csak gyöngy a világ.
Ne nézd azt a csunya varjut,
Aki
fiát mossa,
Add kezed, hogy lelkem sötét
Tollát
simogassa.
Csip-csip-csóka,
Vak varjucska,
Hess-hess
hess!
Hát te is elhessentesz?
Károgjatok varjufiak,
Engemet
más ugyse sirat!
Kopasz kedvemmel s fogatlan
reményeimmel
Már vénülten köhögök talmi, bús ifjúságban,
Pedig
nyár van,
S nekem is érik a bor, a kenyér, s érik a jövendő.
Ki testvér voltam a szálkás karóra
repeső venyigével,
S a csiklandó szélben zizegve nevető
gyermek-kalásszal,
Nagy roskadással
Hagyom elfutni fejem
fölött a boldog fuvallatokat.
Olyan nap már úgy sincs, mi megint
egyenesre csókol,
Olyan csók már úgy sincs, mi szivemen sirva el
nem pattan,
Amit odaadtam,
A Mulandóság uzsorás karmaiból
sohasem kaphatom vissza.
Örök derűk s örök
elborulások
Cigánykereke hánykódik bennem:
Én vagyok mindig
más, vagy a percek mások?
Tegnap még elnéztem a friss
őszirózsát,
S szirmai mára megöregedtek,
Holnap szél zörgeti
száraz kóróját.
Tegnap még pendült s feszült a
kedvem,
Cimbalmos, nótás, kacagó húr:
Mára elhallgatott
rekedten.
Ma bánt a mosoly s a lebegő fény,
S
úgy csüggök rajtad, Szomorúság,
Mint éhes gödölye anyja tőgyén.
Ha a kezem kinyujtom, valaki megfogja,
úgy érzem,
Ha fölvetem fejem, ezernyi csillag kezd remegni a
térben.
Éjszaka gyors földalatti fejszéket
hallok zuhanni,
Virradván láthatatlan fényt sejtek tovasuhanni.
S mintha itt benn titkonrágó egerek
odva lenne,
Valami mulhatatlan fájdalom hajlik szivemre:
Mit ér az erdőn bolyongni, hisz
lombjában szunnyad az ősz is?
Mező virágáért lehajolni, hisz a
mező temető is?
Tükrös szemedbe nézni, mely egykor vak
porrá zúzódik?
Ismerni e pille-létet, mely a nem-létbe
visszagubózik?
Az örök fátylak zavarába, világtalan
szem, sose látok, -
Ó, Uram, hová rejtetted előlem a világot?
Csökönyös életemnek néha
Már ostor
se, szitok se használ,
Megáll némely fekete ősz előtt,
S
némely fölragyogó tavasznál.
Keserves megátalkodás ez,
- Ifjabb
sörénnyel bokrosodtam, -
S most jó lenne megállni, mindegy,
akárhol,
Tavaszi fényben, vagy őszi borukban.
Törhet a lőcs már, - áldott a kátyu,
-
Gyönyörrel csuklik a térdem, -
Tavaszi harmatban, vagy őszi
sarakban:
Kell, hogy magam utólérjem.
Talán útvégen, talán útfélen,
Talán
a mélybe görögve, -
Talán csak egy nyerítés telteig,
S
talán-talán mindörökre.
Tavasz lesz, tavasz lesz, tavasz lesz,
mindhiába:
A sápadt jegek zajdulva meghasadnak,
S hamar
oszoltán feketedő havaknak
Az én telem is megfut, végsőt kiáltva.
Hát legyen így... valahol
készülődik
Egy halvány sugár, hogy homlokomra hulljon,
S egy
szunnyadó mag elhagyja rög-szülőit,
Hogy lábam előtt félénken
kiviruljon.
Tegnapi hófelhők pelyheznek a mába,
De
napszivünkön könnyekké mosódnak,
De napszemünkben violák
ringatóznak:
Tavasz lesz, tavasz lesz, tavasz lesz, mindhiába!
Igy? igy, igy: arcomnak, karomnak,
mellemnek,
Megázott szerelmemnek, sárral fröcskölt
kedvemnek,
Szivek, hevek, napok, melegek kellenek.
Mint aki utoljára bukik föl az
árban,
S karját jó révészek mentve megragadják,
S élesztgetik
mellükre, szivükre zártan,
Igy, igy, igy: csapzottan s még
alig-alig dobogva,
De lassan fölnyíló szemmel, könnyesen s
zavarosan,
Fölnézek sötét szemekbe, tárt szivekbe, meleg napokba.
Ébredéseim immár egyre szebbek: a
félignyilt ablakon át
Boldog bomlással özönlenek szobámba az
aranykardos sugárkatonák,
S a bóditó illatokkal s bódult
döngésekkel teli
Levegőből riadva hullanak rám a fürge fecskék
kürtjelei.
Konok szemem alázkodva nyílik: a világ
csupa fény, csupa szin,
Tavaszi reggelek ostromában tárulnak
átalkodott kapuim,
Kigyult zászlók piros lobogása veri fölpattant
szivem,
Ellenséggel ilyen mélyrehajolva nem békült még senkisem.
Ellenséggel, vagy megtért szeretővel:
hiszen éh szivünk úgy remeg,
Mint mikor távoli szobákból sietnek
a szerelmesek
Egymás felé, s közöttük minden ajtó s minden fal és
akadály
Lángba borul s belőlük sem marad más, csak két forró,
piros, puha száj.
Tavasz borízű emlőjén csitulva s
feledkezve
Kemény napokról,
Lelkem boldog körökben éled, mint
ujfészkű fecske.
Derülő szesz kiált bennem: abroncsaim
lehulltak,
Részeg hullámok
Sodorják, űzik egymást s messze
söprik belőlem a multat.
Csak előre! Fülem már hallja a nyári
sugaraknak
Csörömpölését,
S fogaim most még virágban alvó
almák husába harapnak.
Csak előre! Zabolás örömök ültek a
nyakamba -
Sietni kell!
Tavaszi istenek vesszőzik talpam ily
vad iramra!
Haj, tavasz, tavasz! Cimbalmos, zengő
véred vitusi tánca rángat...
Kergetsz bennünket,
S a tél majd
fagyos kampóval elkapja őrült bokánkat.
Valaki kopogtat odakinn. Halkan,
Mint
a koldus, vagy mint a bátortalan szél.
De a kilincs lefelé nem
fordul,
Nem nyílik az ajtó. S valaki kopogtat.
Várok. S ujra zörgetnek,
erősebb
Ütéssel, mint mikor búvó, sápadó gyilkost
Keresnek
tollas zsandárok éjjel.
S nem nyílik az ajtó. Ki zöröghet?
Kinézzek? De hiszen nincs zárva
házam...
S most már kemény, zugó dörömbölések
Jajgatnak...
mint tüzvészben keltik az alvót.
De mégsem nyílik az ajtó. S
lábam gyökeret vert.
Aztán iszonyu csapások rohannak
dühöngve
A gyönge deszkák ellen: megindult erdő fái,
Vagy
árviz, vagy koporsón dübörgő sötét föld...
S nem nyílik az ajtó.
Nem nyílik az ajtó.
Egyszerre csak fölpattan
önmagától,
Két szárnya fehéren s rebbenve szétcsapódik:
Tavaszi,
lángos éjszaka árad be szobámba
S a távoli erdőkből hozzám
riadnak a lázadó kürtök.
Nincstelenségben királyi ajándék:
És
lábadhoz alélok, ha kegyesen elfogadod
E rámcsukódott kegyetlen s
konok lakatot.
Kulcstalan fogság és fölfeszithetetlen
-
Föltörnéd zárát s még mélyebben belémharap,
Mint dacos
állkapocs, őrzött sirás, nemakaró akarat.
Ne is nyulj hozzá, jobb, ha vársz s ha
várunk!
Mert mint az első hó, ragyogva s váratlanul,
Megtörik
egyszer a bilincs és ríva válladra hull.
Nézlek -
S a szemem már fáradt,
esedező és csupa könny,
De a tied erős: nincs benne más, csak
gúny és közöny.
Nézlek -
Fülemben kopog a vér,
lihegő szám félúton elakad,
De te nem mondod: szabad s azt sem,
hogy: nem szabad.
Nézlek -
Tüzes hajad felé kinyujtom
dadogó kezem,
De te vacogva, mint a tél, megőszülsz hirtelen.
Nézlek -
Fázó fejem odacsuklik, hol
villog tejes kebeled,
De bőröd kemény s csúf sörtéid véremmel
elkevered.
Nézlek -
Dühödt markomba szoritnám
kisértő, vékony nyakad,
De megnősz sötéten és óriásan, mint a
párás alkonyat.
Nézlek -
S nem látlak: csupa idegen
szem néz vissza holdasan,
Nem látlak, de megkereslek föld felett,
föld alatt, holtodban,
Nézlek -
S nem látlak: de fölhozom
minden tenger alól szemed,
S nézlek, amig megvert fővel
elfordulsz lassan, mint az eb.
Daloló almafák s édesröptü madarak
közt
Nehéz járni a némultan botladozónak,
Nehéz a tarlott
mában tudni, hogy nem lesz kalászosabb a holnap.
Homlokomat az enyhülő nap hiába
cirogatja,
Hiába téved hajamba hűs, simogató kéz, -
Fáj már a
jóság is és megaláz a vigasztaló becézés.
Fáj már a jóság is: olcsó csere egy
világért,
Mely együtt forgat éjt-napot, jót-rosszat, a
magasban
Ujjongó sasokat s elmerült életeket a döghalas tavakban.
Inkább csapjon szemembe minden ág,
varjak kergessenek sikitva,
Üszkösödjék meg a nap s pernyével és
korommal
Verje az utat, merre futok makrancos fájdalommal!
Hajladozó fák s keserüen vergődő
madarak közt
Nehéz a nemjobb holnapért rossz tegnapokat
feledni!
Gyülölj, kergess el és ne merj szeretni!
Kezedet a kezemből, szemedet a
szememből
Ne vedd vissza, zöld lángokkal ha másfele nézek,
S
ököllel ütöm simogató ujjadra: nem köll!
Hisz az a láng, az a láng, tudod, csak
könnybe lobban,
S bunkós kezem röptében oly fáradtra ernyed,
Hogy
egy holtan lepergő levélnél nem üt meg jobban.
Kezedet a kezemből, szemedet a
szememből
Ne vedd vissza, de ujjaid meleg fészkébe
Fogadd be
fázó, kivert ujjaimat kegyelemből.
Hess, te fehér galamb
Mért szálltál
az én tornyomba?
Mért tollászkodsz jegenyémen?
Mért repdesel
fejem körül?
Hess, hess!
Nem, nem,
Nem szállok el innen...
Hess, te fehér galamb!
Kigyult
váram kilenc sarka,
Tűz nyelte el kilenc kapum,
Lángok rágják
kilenc termem,
Füst nyaldossa kilenc tornyom,
Szikrát köpköd
zsindelytetőm,
Hess, hess!
Nem, nem,
Nem szállok el innen...
Hess, te fehér galamb!
Jegenyémet
szelek tépik,
Leveleit lekopasztják,
Száraz ágát
megtördesik,
Kérgét összehasogatják,
Gyökereit
éhenvesztik,
Belébe férget ültetnek,
Siró törzsét
megrepesztik,
Hess, hess!
Nem, nem,
Nem szállok el innen...
Hess, te fehér galamb!
Varjak ülnek
a szivemben,
Gerlék zokognak szájamban,
Hollók vájják
szemeimet,
Héják tépdesik hajamat,
Baglyok huhogják
nevemet,
Sasok kiáltanak értem,
Fekete szárnyaim
nőttek!...
Hess, hess!
Nem... nem...
Nem szállok el
innen...
Kőmives éveim, gőgös, szép
gyilkosok,
Befalaztak engem erős falak közé,
Csontjaim
berakták hűvös kövek közé,
Vérem elkeverték mész és homok
közé,
Kőmives éveim, gőgös, szép gyilkosok.
Mért tettetek engem hegyfokra
toronynak?
Én lépni akartam: de lábam nincs többé,
Én szólni
akartam: de nyelvem nincs többé,
Én sirni akartam: de könnyem
nincs többé...
Mért tettetek engem hegyfokra toronynak?
Fekete tornyotok nem fog soká
állni,
Mert holt vérem benne föl fog kiáltani,
Mert holt
csontom benne össze fog rázkódni,
Mert a föld alatta ketté fog
hasadni,
Fekete tornyotok alá fog hullani...
Három napja csak... vagy három éve
már...
Mit tudom?
Száll, száll, száll
A keserű tengeren egy
magányos deszkaszál,
Rajta valaki, aki már meghalt,
Rajta
valaki, aki még élni akar,
Csüggedt karja a nedves fát
öleli,
Melyről százszor lesodorta a vihar.
Három napja csak...
vagy három éve már...
Mit tudom?
Torka elrekedt kiáltani...
S
ki hallja? Egy-egy süket, fehér sirály,
Aki száll, száll, száll
A
közönyös ég alatt, a közönyös Isten egén:
Segitség!
A hang
megcsendül a távoli jéghegyek üvegén,
S lesiklik, mint sikos
ezüsthal a mélybe...
S a hánykódó deszkaszál
Száll, száll,
száll,
Három napja csak... vagy három éve már...
Mit
tudom?
Jobb lenne tán elengedni a roncsot...
Mily szép
halál
Elmerülni a nagy, hűvös végtelenségben...
Száll, száll,
száll
Egy zöld hulla lefelé... szeme lehunyva
Karja ölelésre
tárva...
Egy redves deszkát ölelt csak,
Megunta,
S ellökte
magától
Az árba.
Jaj annak, aki egyedül marad!
A
villámtépte, kormosodvu fán
Nem vernek fészket boldog madarak.
Egy ága még fölnyúl a semmibe,
De
csak haragos, búgó darazsak
Gyüjtik vad mézük üszkös sebeibe.
Jaj annak, aki egyedül marad!
Üres
odvakat őriz s titkos sirását
Nem hallják, csak vén
szarvasbogarak.
Uj viharokhoz többé nincs köze,
Tompán
sóhajt, ha mellbecsapja a
Kölyök szelek érdes, hűvös keze.
S végsőt recsegve, mint hasadt
faág,
Melynek aszott lombja barnán csörög,
A porba ejti fájó
homlokát.
Zöldszárnyú angyalok: sovány
jegenyék
Reszketnek a szélben s elrepülnek -
Sötét zuhatagként
fut a mélybe az ég.
Ó, hullni, mint az ég! Ó, szállni,
mint a fák!
S nem lehet: magam vagyok a gyökér,
S magam tartom
világom boltozatát.
Itt nincs menekvés! Élni s lenni
kell,
Fájdalmakban is magasodva,
És nem cserélni soha
senkivel!
Régi ének zengi a hőst, akit
A
homlokába tört nyílvas kinoz,
De él, de küzd, mig végkép elbukik.
Mint a gyermek kotor a babban,
Tarkát
választva a fehértől,
Kényesen s mindig válogatva,
Úgy túrtam
s vájtam önmagamban.
Talán szabad nem is lett
volna
Kihányni minden konkolyt magamból
Mit egykor szemétre
vetettem,
Nem gördíti vissza a holnap...
Gazverte szív vállalja gazzát,
Üszögös
fű lengesse gőggel
Beteg fejét s ha elsötétül,
Ál-holddal ne
süssön a magasság.
Kényesen s mindig válogatva,
Amit
elszórtam, már visszahívnám,
Mit elpergettem,
visszapergetném
Csöndes kopogással magamba.
Búcsuzkodom must-éveimtől,
Kik
forrtak homályos és veszélyes
Párák közt, hordóikat verve,
Míg
csípőssé ért, ami lágy volt
És zord-erőssé az enyhe-édes.
Búcsuzkodom zavaraimtól
És minden
megadó lanyhaságtól,
Bor vagyok átlátszó és tiszta,
Mérgező,
bolonditó, átkos,
De magamban nyugodt és bátor.
Voltak talán, akik kiköptek,
S
lesznek talán, akik kiköpnek,
S mégis én izem az igaz,
mert
Hevében őrzi volt szelidségem,
S vig fényében emlékét
siró ködöknek.
Búcsuzkodom must-éveimtől,
Búcsuzkodom
zavaraimtól,
Megtapodtattam s erős lettem,
Arany bor fakadt
sebeimből
És táncos részegség kinjaimból.
Megkérgesedtek mögöttem sziklaként az
évek,
És fölmagasodtak tiltóan, szomoruan,
Hogy ne láthassam
többé azt, ami elmult s odavan...
Ugy elzárják előlem csobogó
ifjuságom,
Mint bujdosó elől zord hegyek a régi hazát,
Ahová
vágyik örökké s amelyet már sose lát.
Jobb is tán sohasem lesni a multba
vissza,
Csak szállni előre, mint mágnes felé a szeg,
Kanyargás
nélkül, nézve, hogyan közelebb.
A fekete sasok ugyis hozzám
találnak,
Vad vijjogással, a tiltó csúcsok mögül,
S én velük
leszek: velük és egyedül.
1.
Elcsitult gyermekéveim!... Hová
fordultatok
Konok szunnyadással?... S oly fakóan és sötéten
Mint
a torokgyikos fiucska, kit fölébe hajló
Anyja riadt szemmel már
halva hisz?...
Nagy, homályos szobában hagytalak
El titeket,
(hol most már csaknem vak vagyok), kopott
Játékszerek s
dirib-darab holmik közt, akiket
Fantasztikus életre hívott a
mesénnőtt képzelet...
Ma más dib-dáb játékokkal motozva,
álmodom
Őket nagynak, szépnek, áhitozottnak,
Mig széttárt,
keserű tenyerem föl nem sziszeg
Üresen és csalottan, s hideg
semmibe nyúlva...
De ekkor még - édes, tejízű napok, -
Négykézláb
s gondtalan jártam körül a virágos szőnyegen
Mint elsőfű-bárány s
ha langyos álmok közé zuhantam,
Nem rettentem föl
bárány-álmaimból:
Aludtam és játszottam s ettem tejberizst és
kakaót,
Ha maszatos lett arcom, megmosott anyám,
S lámpát
gyujtott, ha közeledtek a sötétség
Árnyék-vitézei: ne tudjam mi a
félelem...
S nem tudtam, hogy a falrafutó árnyaktól félni
kell,
És félni kell magamtól...
2.
Mint a langyosan permetező, halavány
tavasz-esők
A föld sötét pelyhét reggelre fölfakasztják,
Ugy
sarjasztottak gyors, meleg napok hamarost kölyökké.
Félénk fiú
voltam, fukar a szóban, de kapzsi mások szavára,
Betűfaló,
kiváncsi, töprengő félig megismert titkokon.
Térképeket lapoztam,
utaztam képzeletben
Északra, délre, vad-nyugat fejedelme
voltam,
S háremet nyitottam forró kelet valamely titkos
szigetén...
Mint bimbó a burkát, rohamosan nőttem ki
ruháim,
Édesapám tar fejét vakarva gondolkodott,
Honnan vegyen
pénzt ennyi szövetre s anyám serény ujjakkal
Hosszabbra
eresztette havonta nadrágomat.
Egy kis városban éltem ekkor,
fölém fehér tornyok hajoltak,
Kik azt mondták: "nem szabad"
és fekete papok,
Kik azt mondták: "nem lehet" s e sok
tilalom közt
Sötét, tilos virágok burjánoztak szegény
gyermek-lelkemben,
Mérges szőrű, tövises, fullasztó indájú
virágok...
Ó. ekkor már tudtam félni, s takaróm alá
menekülve
Arcom a lágy vánkosba fúrni, hogy ne lássam
Az
éjszaka szörnyeteg árnyait... S már tudtam ekkor,
Hogy két
világban élek: ha jól befogom szemem, kigyulnak
Az ég lobogó,
sereges gyertyái, kövér harangok zúgnak, egy vak angyal
Csodálatos,
eltipró zengetéssel orgonázik
S halleluják s hüvös szárnyak
lengése közt a Fény
Megárad bennem édes és nehéz izekkel, mint a
hársfaméz...
S a másik élet:... borus-magam vagyok
A
végtelenség kútjának iszapos, sötét legalján,
A Fénytől messze
zuhanva,
Fulladó gyermek, kit senkisem őriz...
3.
Az ifjúság karcsulábú
csikói
Nyeritettek véremben és dobogtak
Bokrosodó, sörényes
életemben,
Mely ugrott, rúgott és mindig nagyobbat
Akart
szökni és futni távolabbra,
Éhesen dalra, csókra, pénzre,
zabra...
Mért kellett megáznom sötét viharokban,
Elakadnom
csuszamlós sárban és mocsokban?
Mért nem akartam inkább
összerogyni,
Mint vérző lábbal visszakanyarodni?
Én Dávid
voltam, s feszülő parittyával
Indultam egykor győzni Góliátot -
S
úgy fordult: ellenségnek sem akadtak
Szivenkövezni méltó
óriások...
Én kényes kürt voltam, aki nem hajoltam
Mindig más
nótát zúgni a fülekbe, -
Magányos kürt, ki a harsány
zenekarban
Hamis volt gőgből, ha tévedt hanggal kezdte.
Magányos
kürt... az!... akit megfujt az Isten,
Hogy búgjon, nevessen,
sírjon és nyerítsen,
S ha másokhoz árad, ne hallgassa senki,
De
ha titka van, se tudjon néma lenni...
Ó, mennyi év!... s csak a
szelekbe hangzott
Jajok követnek, sereglő galambok,
S csak
árnyékom nőtt meg és lett sötétebb,
Meg az ajtó sír hosszabban
mögöttem,
Ha reggelenként, egyforma robotra, a szobámból kilépek.
4.
Most igy vagyok. Még ifjú s
már nem ifjú...
A sötét toronyban egy-két emelet
Lépcsőit
elhagytam s szabad visszanéznem.
Ó, iszonyú lépcsők! Mennyi erőm
veszett
Semmibe, míg egy-egy fokot legyőztem!
Mennyi kincs
siklott alá a mélybe, melyért
Többé nem lehet soha
visszatérnem...
Én meg nem álltam... hunyt szemmel, sajgó
bokával
Vergődtem fölfelé... míg egy napon
Meleg remegést
éreztem, sütő fényt
Oldalamon... kinyujtottam kezem, hogy
megragadjam...
S láttam, amint idegen rezzenéssel
A párkányról
egy fehér galamb tovarebben...
Akkor, egyszer, megálltam... s
tudtam, hogy megint
Visszahullott a mélybe valami,
fölhozhatatlan...
S vánszorogtam nagy utamon tovább.
A torony
még áll, s én fölfelé török
Viaskodva a kegyetlen
kőfokokkal,
Melyek simák, magasak s hidegek,
S viaskodva
kegyetlen napjaimmal,
Melyek, mint titkos, győzhetetlen
himlő
Csúfos foltjukkal örökre megjelölnek...
Ó, iszonyú
lépcsők! De meg nem állhatok,
Mert valahol fönn, tudom, hogy vár
a Fény,
Mely gyermekkoromban lopózott szemembe,
És vár az
Árny, kinek hűvös palástja
Alá úgy búvok majd, mint amikor
még
Nem féltem tőle - s nem féltem magamtól...
Fáradt szemmel, tintás körömmel
ballagok én is, mikor gyulnak az esti lámpák,
Hazafelé... Ó, hol
az én hazám? hová vetett e rosszkedvü, lanyha szél,
Mely arcomba
szórja a körút porát s meglengeti a siető leánykák
Térde körül a
könnyü ruhát... Ó, mennyi ember s mind oly hiába él.
És köztük én... kivül-belül kissé
kopottas, kissé gyürött s nehéz szomorusággal
Árnyékos
senkifia... Kényes óra, ki meg-megakad, de ha megrázzák ujra
jár...
S hol késik, hol siet... Sohasem tud együtt forogni a
világgal...
Valami már nincs benne rendben...Vár és maga sem
tudja, mire vár.
Talán, hogy egy sosemlátott madár a
sápkóros fákról vállára szálljon,
Talán, hogy hozzászegődjön az,
ki többé nem engedi el kezét,
Talán, hogy az aszfalton csoda
essék s egy rázkódó koldus gyógyultan fölkiáltson,
Talán csak
arra, hogy a magasban sirva megzendüljön a telefonvezeték...
Bolondos álmok csiripelő
verébseregével igy ténfergek Budapesten,
Mikor gyulnak az esti
lámpák és zsong a város, mint a mezők dallamos,
Lengő
tücsökzenéje... S egy komoly, erős hang szólít, a rendőr, vagy az
Úristen:
"Fiam, ne járjon alva az utcán, mert elgázolja még
a villamos."
Hajnali ködben indult a szekér,
Még
csüggedt álomban gubbasztottak a dombok,
A hórihorgas jegenyék
fehér
Ködingben álltak, mint nyujtózó óriások.
Fáztam, borzongatott a kora kelés;
A
goromba, kátyus út lelkem kirázta;
A kocsis némán pipázott; szél
járt a magasban és
Megszólaltak a jegenyék dideregve:
"Maradj velünk... mi szeretni
fogunk...
Öleld át nyirkos törzsünk, csókold meg hideg
levelünket...
Maradj velünk... ködös szivünkre fogadunk,
S
kioltjuk a háborgó tüzeket szivedben."
A kocsis némán pipázott; pernye
pattant a szélbe,
S a köd hirtelen elszállt, mint az oktalan
szomorúság;
A nap pislogva ébredt, piros ingét kicserélte
Arany
ruhával... A pacsirta fölrebbent egyenest a napba.
Futott a szekér... Testem megtelt édes
meleggel...
Édesen pezsgett a lég, mint frissen pergetett
méz...
S erdőbe jutottunk, hogy déllé nőtt a reggel,
Sötét
fenyők derengtek, kérgükből kicsordult az illatos gyanta.
Megbarnult tűlevelek s korhadt
tobozok
Fedték az utat, merre mentünk... S halkan szólaltak a
fák:
"Maradj velünk... itt csönd van, szellő se
mozog...
Maradj velünk... dőlj az avarba s feledd el, hogy ki
voltál."
Futott a szekér... Az ostorszíj
repkedett
A könnyü szélben... A lovak lankadtan kapkodták fejük
A
muslicák elől... És mire este lett,
Elértük a patakot, melyben
széttörve uszkáltak az árnyak.
Görnyedt fűzek áztatták a sürü
Vizben
fehér hajuk. A kocsis kiverte kialudt pipáját.
Ezüst mohokkal
csillogott a bürü,
S bolyhosan ingott-ringott a hinár a csobogó
hab alatt.
Megálltunk... És zizegve szólaltak a
bús
Füzek: "Maradj velünk... arany könnyek buggyannak az
égen,
De a patak nevet... Iszamlós ágyába húz...
S húsodból
fehér rózsát mos, csontodból fehér kavicsot... Maradj velünk!"
Megráztam az álmos vénembert a
bakon:
"Gyerünk tovább! Gyorsan, gyorsan, tovább!"
A
lovak nyihogva meredtek az éjbe s vakon
Futottak, mig körülöttünk
ijedten rezzent össze a nád.
Az idegen ágy, melyben annyi kóbor
sors nyugodott el,
Egy vagy két éjszakára, ma törődött testem
alatt sír,
Ahogy ráhullok, a kemény párnát megölelve, számon a te
neveddel.
Ó, hányan nyujtották végig fáradt
tagjaikat e durva
Paplan alatt, töprengve sovány kis üzleteken,
vagy távol
Sodrottan azoktól, kiket szerettek, két karjukra
borulva.
Ó, mennyi gondolat fogant s foszlott
el itt a levegőben,
S hány nászi szerelem szavait hallotta e
derékalj,
Melyekből nem maradt más, csak néhány rozsdás folt a
nyűtt lepedőben.
Az idegen ágy, melyet szuvasra fúrt
ezernyi idegen álom,
Ma engem altat közömbös, mindenkihez
egyformán jó ölében,
S a görbültderekú gyertyát ma én fújom el a
stelázson.
Künn sötét tetők borulnak idegen,
szendergő életekre,
Üzletre, sóhajokra, részegségre,
szerelemre,
Feketén csobog a messze patak, s az erdőn horkol a
medve.
E g y ágy a világ...
kegyetlen matrácokon fetrengünk öntudatlan,
S azt álmodjuk, hogy
élünk... s a halál lesz ébredésünk...
Vánkosunk gyürt a kintól s
dideregve huzzuk fülünkig a paplant.
Az idegen ágy, melyben holnap talán
utolsó
Ébredésem lesz, nyöszörög... a falépcsőn csikorgó léptek
közelednek...
Ó, idegen ágy, idegen vagy, mint életem s rokonom,
mint a koporsó.
Röpköd a függöny az ablak előtt,
csillagok röpködnek az égen, -
Vagy csak a mozdony szikrái
hullnak haldokló fénnyel a sötétben?
Hat innen-onnan összekerült utas ül a
keskeny szakaszban.
A hálóban poggyászok mocorognak, neszeznek
szakadatlan.
Hat utas ül sápadtan a sápadt
világnál, mit arcukba csorgat a lámpa:
Egy ifju, egy vén, tisztes
házasok, magam s egy süldő leányka.
A házaspár kinyitja kis kofferét,
rágcsálják a csirkeszárnyat,
Pogácsát kinálnak s megindul a szó:
honnan? hová? kit merre várnak?
Mért futunk meg hálónkból, mint a pók,
ki nyálát elhúzza messze,
Rabságunk ezüstös szálait magunk is
megeresztve?
Mért szállunk világgá, mint a fehér
kérész a nyári szélben,
Hogy leperegjünk csakhamar, ájultan és
idétlen?
Honnan? hová? S az ifjú, kinek bús
sörénye lobog ziláltan,
Szól: "Mióta meghalt menyasszonyom,
árnyékát űzöm a világban."
S a házaspár dérütött homloka elborul:
"Szörnyü sebbel
Fekszik fiunk"... meglőtte magát...
hozzá megyünk, de megéri-e a reggelt?
A kislány torkát elfojtja a könny:
"Szülőim itthagytak árván...."
S ártatlan szeme
megnedvesedik, mint párák közt úszó szivárvány.
A vénember csöndesen motyog: "Kevés
napom van hátra:
Elmegyek meghalni, mint a szarvas, ahol senki se
látja..."
Mind rámnéz... De nekem nincs
szavam... Mennyi halál!
S én még nem is éltem...
Honnan? Hová?
A mozdony szikrái haldokló fénnyel hullnak a sötétben.
"E
koponyának egykor
nyelve
volt,
szépen tudott
dalolni..."
(Hamlet)
E koponyának, mely odébbgörögve
horpadt bordáktól és tört csigolyáktól,
Gőgös magányban sárgul
mindörökké, itt-ott foldozva elmult hús porával,
E koponyának
egykor emberi arca volt, komoly és szomoru arc,
Se szép, se csúf,
de talán mégis őrzi vonásait, mint Veronika-kendő,
Néhány
emberszív, melyre roskadozva, végső órákon hajdan ráhajolt...
Talán
még őrzi elhamvadt szemének régi szikráit az éjféli ég
Nagy
füstfogója, tévedt bujdosással talán még ölében keringenek
E
vigasztváró égrelobbanások... Ó, nemcsak magáért
Sirt, hogyha
sirt, e férges koponyának páros csillagként kihullott szeme,
Hanem
másért, a hiába teremtett világért, hogy oly vak és kerge, mint
Az
óra, melynek minden kereke ép és helyén van, csak egyet
felejtett
Rácsavarni a feledékeny Mester: mutatót, mely utját s
célját mutassa...
E koponyának egykor homlokán bízó galambként
repdesett a vágy
Jobb életért, jobb lélekért magának s másnak, s
özönvizekből békült szikkadásért!
Várt, várt, figyelt... de a
fekete felhők csak sűrüsödtek: a fehér galamb
Ázottan röppent el
s helyébe megtelepült a kétség keselyűje,
S kiáltó csőrével mély
ráncokat vájt a tiszta homlokon... im itt a sárga
Csonton
nyoma... ó jaj, milyen napoknak árkában kúszik a síri féreg...
S
csak csonka csont e koponyának orra, mely kényes borzadással
fintorult
A bűn s a rothadó szivek szagától s most romlott, bűzös
és por maga is...
Itt csönd van: "síri csönd", az
elmulásnak nesze oly hallhatatlan, mint talán
Egy méterrel
feljebb a fű növése, - ám a méhsirás s lebbenő virágok
Tört
sóhaja már nem hatol idáig a fogadatlan hallgatást zavarni.
A
néhány málló, barna csontszilánk füle helyén e romló koponyának
Nem
szomjas többé lázadó zenékre, melyek ugy áradtak szét
egykoron
Velejében, mint nyargaló borok s mint visszafelé ömlő
zokogások,
Nem figyelmez a megálló időnek, a ritka pillanatnak
elszökő
Titkára, melyet annyiszor akart zsongó álmokból valóságba
lopni...
E koponyának egykor szája volt, s hányszor, hányszor
próbálta eldalolni
Titokzatos, villanó álmait: most minden álma
és minden dala
Ott hánytorog az elgördült időnek aláfelé bukó
malomlapátján...
Velük zuhannak, hűlő pernyeként, a csókok is,
melyek remegve nyiltak
A lázas ajkakon, s hűs hamvazással, a
csókok, melyeket hiába várt
Valaki, - senki most, - ki nem tudott
mást: dalolni és szeretni, szeretni és dalolni...
S immár
ajkatlan vigyorgó fogak csikorogják sárgán: ó jaj, mit ér, hogy
E
koponyának egykor lelke volt, s nagyon tudott szeretni,
S e
koponyának egykor nyelve volt, szépen tudott dalolni?
Sok titka közül egy kicsiny titkát
Az
Uristen ugy belém vetette.
Mint Dárius ejtett nevetve
A
habokba egy hitvány aranypénzt.
S e buboréknyi szent titok után
Halak
ezrede surran és tátog:
Minden acsargók s minden barátok,
Hogy
fölfalják, ami bennem titok.
Ó, hadd bujtassam szép
csillogásom
Alázatosan a sötét iszapba,
Mint megáldozott lány
oson a padba,
Összetett kézzel, s lehajtott fővel.
FALU
Meleget csorgat a nap-sajtár,
Elaludt
a dombon a bojtár.
Füle alá vágta kalapját,
Mutogatja fekete
talpát.
Tehenei szerte legelnek,
Egyik jó
messze eltekergett,
Lenn a domb alján tépi a lombot,
Ahonnét
hallja a kolompot.
Mert a mélyúton szembe kecske-
Nyáj
ereszkedik alá mekegve,
Elől rőtszínű bak büdöslik,
Kolompolva
hívja a többit.
Rongyos pásztoruk görbe
botját
Emelgetve szidja a bojtárt,
Jó anyját emlegeti hosszan
-
De az csak alszik, meg se moccan.
Magam is rajt vagyok a képen:
Ülök
egy sombokor tövében,
S hallgatom, hogy milyen fennszóval
Pöröl
az éber az alvóval...
Hallgatom, s közben kósza,
hetyke
Szavakat terelgetek egybe -
Szavak szelíd pásztora
lettem:
De káromkodni volna kedvem.
A domboldalon tábort ütöttek
A
cigányok:
Bozontos férfiak, napsütöttek,
Vézna lányok,
Pipás
vén nők, sok csupaszfenekű
Barna purdé,
Mellettük ott állt
tépettfedelű
Házuk, a kordé.
Tüzet raktak, magasra
kéklett
Rőzsefüstje,
Dobálták az esett csibéket
Be az
üstbe,
Szaglászták rotyogó vacsorájuk
Heverészve,
Rejtelmes
szóval pergett szájuk
Mérges beszéde.
És mára nem maradt helyükben
Csak
egy koromfolt,
Kihűlt a tűz, elszállt a füstje
S
összerombolt
Vakondtúrások nyögik a csürhe
Táborozását,
S a
tiprott fű közt már egy ürge
Fúrja lakását.
Jövőre majd az égett fű-pernye
Újra
kizöldül,
S a cigánykordé ki tudja merre
Gördül-zördül?
A
máglyatűz zord Káin-füstje
Merre lobban?
S lesz-e mit aprítni
az üstbe
Nehéz napokban?
Kapával vállán
Bandukol hazafelé
Balogh András,
Térde roggyant,
Üstöke csapzott, homloka
nedves.
Min állt egész nap,
Fáradt lábát
friss vérben áztatja az ég,
S a füstös alkony
Pöfékel szerte a
tájon.
Nehéz lábbal,
Nehéz lélekkel megy
hazafelé Balogh András,
Légyrajként sötéten
Döngik körül a
gondolatlan gondolatok.
Az útszéli szederfák
Nézik s
ingatják busa fejük,
A fehér por
Szelid csókkal sebes lábára
lebben.
Hideg pipával,
Könnytelen szemmel
megy hazafelé Balogh András,
Hazafelé,
A nyomorúság jeges
hitvesi karja közé.
Távoli dal fakad föl a mezőkön,
Lányok
s legények
Száján kiforr, mint szőlőből a piros must,
A
megáradt vér dudolása.
Kapával vállán
Bandukol hazafelé
Balogh András,
Együtt lépünk a porban,
De lépésem nyomtalan,
árnyékom láthatatlan.
Nem tudom, mi történt velem,
Szomorú
vagyok semmiért, -
Mint a malom, amely alól
Hirtelen kiszáradt
az ér.
Nyitom-csukom a könyveket,
Költők
dalát, bölcsek tanát,
De unalmasak a szavak,
Mint karácsony
táján a mák.
A nap benéz az ablakon -
Bántja
szemem a csillogás.
Az asszony szól - nem felelek
S tűröm a
sértett duzzogást.
Nem tudom, mi történt
velem,
Faltól-falig ténfergek és
Fölszáll, mint gyökérből a
nedv,
Lábamból az emlékezés.
Különös tájon jártam én,
Malom
ingott rajt és a hold
Felé ezüst lisztet szitált.
Lábamnál
sebes víz zihált,
Kiáltottam, amint szokás,
Kavicsot
is dobtam talán,
S az ablakon halottfehér
Arccal kinézett
dédapám.
Zsonganak a drótok, szalad a hír, a
hír,
Roppanó testtel feszülnek a póznák.
A fekete fűben tücskök dala
sír,
Elhordott búza illata füstöl a tarlón át.
A tanyák föld alá merülnek
lassan,
Istállóablakon iszkol a boszorkány -
Gyér csillagfénynél szállok a
magasban,
Köpenyem szárnya meg-megakad a jegenyék ormán.
Fák, sudarak, görbék,
Óriások,
törpék,
Tüskések, lombosak,
Ékesek, lomposak,
Simák és
érdesek,
Épek és férgesek,
Köztetek de sokat
Jártam a
dombokat!
Mint sűrű népgyülés
Vettetek körül
és
Hallgattatok mélyen,
Hadd zsongjon, beszéljen
A sok
csíz, a szőke
Rigó, bús pintyőke,
Gyászos cinke,
tarka
Harkály, csörgő szarka.
Ti csak hallgattatok,
Mint néma
angyalok
Zöld szárnyaitokkal -
S mindig több titokkal
Telt
hűvös lelketek,
Míg terpeszkedtetek,
Évről-évre szebben,
Egyre
kövérebben.
Vándort, ha megöltek,
Föld alá
döngöltek,
Lányt, ha letepertek,
Rosszhírbe kevertek,
Paraszt,
ha fát lopott,
Betyár, ha osztozott,
Ti csak hallgattatok
És
bólogattatok.
Drága öreg fáim,
Kedves
nagyapáim,
Nagy életetekbe
Kis életem vetve
Hozzátok
tartozom!
Tiveletek rokon
Bennem minden atom,
Minden
gondolatom.
Vihar hadd robogjon,
Szélvész hadd
lobogjon,
Gyilkosság hadd essen,
Lányt más hadd
szeressen,
Levelek hulljanak,
Évek hadd muljanak -
Én már
csak hallgatok
S bölcsen bólogatok.
Szederjesen lóg a hold az égen,
Mint
istálló sötét szögletében
A béres, ki életét megbánta
S
fölkötötte magát az istrángra.
Sápadt fényében
felhőfoszlányok
Futkosnak, mint fekete patkányok, -
Ország
útján velük mendegélek,
Amit érzek, náluk is sötétebb.
Amit érzek, szótalan elmondja
A
juhoknak rezzenő kolompja:
Fojtott hangja idesír a
távol,
Sötétségbe takart esztenáról.
Amit érzek, hangtalan kiáltja
Az ég
ránduló száraz-villáma,
Mely félszemét nyitja a világra
S már
behunyja, hogy inkább ne lássa.
A kilátó magasan van
A gyertyános
hegyoldalban.
Öreg torony, mohos fából,
Ki ácsolta, már nem
ácsol.
A tekintet messze szállhat
Innen,
hegy-völgyet bejárhat,
Alácsapva, felrepülve
Csatangolhat,
mint a pille.
Mint nagy kecskebéka, zölden
Piheg
a tó lenn a völgyben,
Körülötte erdő méláz,
Partján lángol a
fürdőház.
Úri népek tesznek-vesznek
Ott lenn:
innen apró tetvek,
Akár testük olajozzák,
Akár a vizet
fodrozzák.
Minden bajuk, betegségük,
Pénzük,
örömük, éhségük,
Címük-rangjuk: innen nézve
Csupán levegő
rezgése.
Amit itt fenn egy darázs dong,
Nékem
gondjuknál nagyobb gond
S egy kis cinke csiccsenése
Szebb,
mint kacajuk csengése.
Hol véget ér villa, szálló,
Kezdődik
egy nagy kaszáló,
Azon túl a falu látszik,
Berkek között
bujócskázik.
Ismerem én azt a falut,
Benéztem a
cifra kapuk
Mögött a kicsi szobákba,
Föl a füstös gerendákra.
A gazdával itten-ottan
Összeálltam,
szót váltottam,
És a szemem lesütöttem,
S elmentem
szívenütötten.
Milyen jó, hogy a viskókat
Csak egy
tekergő siklónak
Látom innen s ember helyett
Madarakkal
beszélgetek.
Fütyörészve, nem szavakkal
Beszélek
a madarakkal,
Mert minden szó tehetetlen,
Minden szándékról
letettem.
A kilátó magasan van
A gyertyános
hegyoldalban.
Öreg torony, mohos fából,
Kimagaslik a világból.
VÁROS
Szent Margit hídján bandukoltam
egyszer,
Fölgyűrt gallérral, szembe a vad szelekkel.
Harapós kedvű, szilaj, goromba tél
volt,
A síkos égen meg-megcsúszott a félhold.
A híd alatt málló jégtáblák
ropogtak,
Zajdulva csaptak a kőoszlopoknak.
Orron vert, fülön csípett a fagy: de
mitse bántam,
Tudtam, hogy nincs fény sehol e zord világban,
Tudtam, hogy riadva most roppan minden
össze,
S tudtam, hogy megdermedt az idő mindörökre.
Félek tőled, közeledő est, félek puha
lépteidtől,
Melyekkel sompolyogva előjössz a hegyek mögül,
-
Látom, amint az utcakövek közt barnán fölszivárogsz,
Amint a
tetőkön csúszol s a kéményekről magasra rebbensz.
Aztán beléharapsz az égbe, hogy
elfutja a fekete vér,
Lompos farkaddal tompa fényeit letörlöd,
S
bozontos tested dagad, dagad, dagad...
S már semmi sincs, csak te
vagy - te vagy mindenütt.
Félek tőled., közeledő est: mellemen
érzem súlyos mancsodat,
Arcomban érzem lehelleted füstös tüzét,
S
érzem szívemben csapkodva-dermesztve eleredni
Hideg esőjét a
megsemmisülésnek.
S már semmi sincs, csak te vagy - te
vagy, aki voltam s leszek,
Szomjas szerelmeim tebenned tikkadnak
tovább,
Borús vágyaim tebenned felhőznek tovább...
Félek
tőled, közeledő est, - álmatlanul kódorgó szörnyeteg!
Valami sötét borulat jött s már pereg
az eső az ablakon,
S a könnyes üvegarc mögött egy másik arc
ködlik könnytelen.
Kit is siratna, mit is siratna? s a
szipogó eső mit sirat?
Azt, hogy nem tud e földön keverni, csak
sötét bajt és sötét sarat?
Fényes-nedves ernyő alatt két karcsu
láb jön pocsolyát kerülve..
Nem hozzám... Náthás autó gurul... az
sem előlem menekül...
Isten, Isten! De messze vagy, mikor
nagy az egyedülvalóság!
Mikor egy könny hitelt se kap a két
bukott társ: Szeretet és Jóság!
Valahol csörömpölve bevert a nyivákoló
szél egy ablakot:
Van a kár miatt bizonyosan asszonyi pör,
siránkozás.
S most a menny mocskos ablakát is egy
villám bezúzza ropogva-zengve,
S a Gazda hörgő káromkodása
alácsap könnytelen szemembe.
Estefelé, ha eső nem csurog,
A
dombokon sétára indulok.
Kezemben kalap, kesztyű,
sétabot,
Agyamban csüggeteg gondolatok.
Egyik lábam rakva másik elé,
Lassan
megyek a dombtető felé,
Legeltetem a tájon szememet,
S javitom
lomha emésztésemet.
Sétáló bácsi! Ennyi lettem én
Az
emberélet útjának felén!
A gőg, a pénz, a vágyak párduca
Helyett
társam egy borzas kis kutya.
Semmi bajom. Nem vagyok
elhagyott,
Valószínű, hogy éhen nem halok,
Száz közül tíz
vágyam beteljesült,
De az ifjúság közben elrepült!
Ha hátranéznék, látnám, mint
lebeg
Elfoszló árnya a dombok felett,
Csőrén jéggyönggyé
dermedt már a szó,
A vér szivében szétbomlott savó...
Sétálgatok... és amikor
sötét
Lebernyeget vet hátára az ég,
Hazabaktatok fázva,
álmosan,
És gyűlölöm magam halálosan!
Mezítelenre vetkőztette
S
kifosztotta a tél a fákat -
Amerre járt hideg
késével,
Meggyilkolt fák hullája szárad.
Hát te nem félsz, öreg
csavargó,
Tekeregni ily zord időben?
Érzed-e még füled
cimpáját?
Lábad él-e züllött cipődben?
Egy rongy vagy! Melleden
hiába
Markolod össze a kabátot,
Alatta vinnyogó lelkedbe
S
ugató beleidbe látok.
Nevetnem kell lila pofádon,
A
könnyem csordul nevettemben -
Nézd, jó posztóból van kabátom
És
pénz csörög kabátzsebemben.
Kerülj mögém hát
óvatosan,
Hidegpengéjű késed vágd a
Hátamba ügyes
mozdulattal,
Rabolj ki s fuss el a világba!
ORSZÁG
Dobd el a villát, testvér, mellyel a
füstölgő, nehézszagu trágyát
Teregeted földedre, fázós magoknak
vetvén meleg ágyát,
Az égrecsapó vércse után ne figyelj, hajolj
fülelve a rögre,
Hétmérföldes lépések közelednek a mélyben
dübörögve.
Dobd el, testvér, a lapátot, melyről a
fekete szén a pirosra
Sercegve, sziszegve hull, mint lázító betűk
kigyult papirosra,
Ne bánd a kazán dühös dobogását, térdelj le,
füled szorítsd a betonra,
Hallod a döngő lépteket, hallod, hogy
lüktet a föld lánggal teli gyomra?
Soká már én sem nyugtathatom fejemet
kebled kicsi halmán,
Hunyd le sötét szemed, rejtsd inged alá
előlem tejszínű halvány
Bőröd - vad lépteket hallok immár szived
dobogása alatt dobogni:
Mennem kell... add a szád, hogy utolsó
csókom rá tudjam még mosolyogni.
Van egy ország a jég alatt,
Nem él
sötétben, csak homályban, -
Mire a fény a mélybe ér,
Megavul a
jég-szalonnában.
Vannak ott tág jégpaloták
A
tátottszáju nagy-halaknak,
S vannak apró jégkalyibák,
Hol a
kis-halak élnek-halnak.
Vannak szép erdők jégből
és
Jégvirágos, ezüstös rétek,
És jégszemek és jégszivek
És
jégbefagyott szenvedések.
Vannak, akik mindegyre várják,
Hogy
a jégpáncél majd fölenged,
És vannak, akik féltve őrzik
A
mozdulatlan, ősi csendet.
Van egy ország a jég alatt,
S ködös
álmokban nő egy másik, -
Jég alatt élünk s az idő
Fölöttünk
gyorsan korcsolyázik.
Májfoltosan, törten, híjasan
Peregnek
a levelek lassan,
Le a mélységbe, le a rögre,
Zörgő-barnára
töpörödve.
Romlik a nyár, aszik már össze,
Nagy
romlásoknak bujkál ősze
Rongyos ágon, bőrző vizekben,
Fagyos
szél fútta üzenetben.
Gonosz szelek dúlnak, harapnak,
Minket
is bő torkukra kapnak,
Megforgatnak és szerteköpnek,
Vad
fujtatással szétsöpörnek.
Jobb lett volna rögön megülni,
Véres
avarrá összegyülni,
Elrejtőzni téli lucsokba,
Trágyának jövő
tavaszokra!
Aludni kellene, aludni!
Szemünk
rázárva könnyeinkre
Átlépni egy másik világba,
Mint unt
ruhákból könnyű ingbe.
Aludni kellene, aludni,
Megtérni néma
éjanyánkhoz,
Ha szúnyogok nem zsonganának!
Ha nem volna forró
a vánkos!
Igy csak forgok jobbra és
balra,
Izzadt nyakkal elnyulva háton,
S kis nyögésekkel
panaszolva,
Hogy más határban jár az álom.
Igy csak forgok,
mint a kuvasz, ki
Bolhát keres a bundájában,
Vagy mint új
özvegy, aki kulcsolt
Kezét lengeti bánatában.
Nem menekülhetsz e világból,
Jobbágya
vagy, el nem költözhetsz,
S aki törvénye ellen lázad,
Csak
rababb lesz, megkötözöttebb.
Forgolódj, ha nem tudsz aludni,
Ha
szúnyogaid bévül esznek,
Ha a szived gyűrött és forró -
Az
álmok úgyis fölkeresnek.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Éjszaka van - sosem lesz nappal,
Jó
lenne végre elaludni,
Ha nem kéne vánkost forgatni
S a
szúnyogokra haragudni.
Szúnyogra csapni és magunkat
Találni s
tépett nevetéssel
Várni, hogy mikor borul már
Mindnyájunkra
fekete éjjel.
(A pisai Campo Santo falképe előtt)
Fogjátok be az orrotok! A forró
Déli
ég alatt holttestek rohadnak:
Ki püspök volt, ki herceg, ki csak
ember,
S most színét hordják téli alkonyatnak.
Szájukból kékesen dagad ki
nyelvük,
Puffadt hasukban bogarak nyüzsögnek -
A föld férgeit
szereti az Isten,
S az embert adta vacsorára dögnek.
Keztyűs urak, hölgyek! E
látomásra
Kényes paripátok is visszahőköl -
S ti még tudtok
nevetni és fecsegni?
Rettegjetek az elkövetkezőktől!
Dobjátok el a pengő citerát, míg
A
zöldszárnyú Halál nem inti csendre.
Mert értetek is eljő, ki után
a
Koldusok és bénák sírnak esengve.
A domboldalon együtt bukdostunk
Alá
az apadó napfénnyel,
Én negyven év tépdeste hajjal,
Barátom
dús ifjú sörénnyel.
Ő beszélt, fénylő szavaihoz
Csupán
annyi sötétet véve,
Mint amennyi keserű dudvát
A rét kever
édes füvébe.
Beszélt a népről, a hazáról,
S
legvégül az emberiségről -
Hűs árnyak kúsztak le a
hegyről,
Homály permetezett az égből.
Én hallgattam, szavaim régen
Nyállá
váltak, lenyeltem őket.
Ujjaimat is elengedte
Öklöm - engedjen
az erősebb!
Emberszemtől rejtő köpenyként
Vetettem
vállamra a csendet -
Amint csörtettünk le a hegyről,
Csak a
hullott ágak reccsentek.
S ifjú barátom küldött néhány
Jós
pillantást még a jövőbe -
Ő fölnézett a messze égre
S én le a
völgyi temetőbe.
Mikor szélvész veri el a megfülledt
meleget
S a világra hirtelen rámordulnak az egek,
A riadt fák
föld alá dugnák cifra ágaik
S már pergő jég öldösi a fáknak
virágait,
Higgy a csodában!
Mikor tikkadt éjszaka fú csöndet a
falura,
A szérün asztagban áll és álmodik a buza,
S álmában a
láng piros kísértetként föllobog,
Döng a harang s locsogó
hordóval szekér robog,
Higgy a csodában!
Mikor megzajdul a föld, repedeznek a
falak
És a padlót ingani érezed lábad alatt,
Halálravált
asszonyod fut az alvó gyermekért
S emberhangon sír lovad, mert
fél és nem tudja mért,
Higgy a csodában!
Mikor baljós üstökös gyúl az égen s
ránkmutat,
A küzdők kettétörik és eldobják kardjukat,
Ürgelyukba
súgja a költő utolsó dalát
És nyögi a régi nép új urak
diadalát,
Higgy a csodában!
ÉN
Magunkért lázadó Dózsák:
Ülünk
nagy, tüzes trónusokban itt-ott,
S szórván roskadt fejünkre átkot
és szitkot
Megvesszőznek az urak és megköpdösnek a parasztok.
Fáj, fáj, fáj,
Ordítanánk, mint éji
veremben a vad,
De csak ennen husunkba harapni szabad,
Mert
magunkért éltünk s halunk.
Jobbágytalan vezérek:
Ülünk nagy,
tüzes trónusokban sírva,
S hamuvá omlunk, hogy testünk földi
sírba
Ne hulljon, de legyen a hazátlan, égigcsapó szeleké.
Kezdetben volt a Lélek: fénytelen s
alaktalan
Lebegett a vak ürben, hol nem volt fönt és
alant,
Lebegett az álló időben, hol nem volt előtt s
után,
Kezdetben volt a Lélek: hideg, magányos árny.
Bujdosott a semmiségben, csüggedten,
céltalanul,
Szárnya vágyódva csapott föl s kínlódva újra lehullt,
-
Valami zúgott, de nem a tenger, valami villant, de nem a
fény
Sötétség ült a mélyben, sötétség a mélység szinén.
S a Lélek, a magányos Lélek sírt s
görcsként tekerte a vágy,
Fájdalmába belerendült a parttalan
pusztaság.
S im: ami lágy volt, kemény lett, s ami híg, az
sűrű,
A hideg melegre vált és édesre a keserű.
S az örvénylő zűrzavarban kiáltott a
Lélek: legyen
Egy forgó könnyem a Föld és egy sóhajtásom a
Menny!
És meghasadt a sötétség és hörögve alázuhant,
Fény
szökkent sikoltva s volt már előtt s után, fönt és alant.
A Lélek látta, hogy jó így s
könnyülten keringte körül
A Földet, melyet teremtett s a Mennyet,
amely derült
Világosságban égett - s szárnyával perdített
Egyet
a kopasz földön, mely fekete volt s hideg.
S maga is megcsodálta, amit az első
napon
Előhívott a homályból a teremtő fájdalom,
S mit a
magányosság szült, hogy ne legyen maga, -
S lőn reggel és lőn
este - első napra első éjszaka.
Álmos, nagy macskái a
ködnek
Settenkednek lomhán elémbe,
Megnyalnak s fújva
szembeköpnek.
Nem látok semmit - csak a
léptek
Tétova gázolását hallom,
S köhét a láthatatlan népnek.
Kik vagytok árnyak? Régi társak?
Új
ellenségek? Te vagy, Isten?
Vagy csak lábrakelt bábok, tárgyak?
Mint amikor a föld aléltan
Belégurul
az éjszakába,
Olyan riasztó félsötét van.
Hol van fiam? Hol feleségem?
Hol
hazám? Hol vannak a jobbak?
Köd ül, sűrű köd, földön-égen.
Köddé folyt, mi szilárd volt
tegnap,
Köddé hült a vér is szívünkben,
S ködágyon borzong a
beteg nap.
Várfalnál erősebb egyedülvalóság,
Vedd
körül csöndeddel palotád lakóját,
Vedd körül árnyakkal, sűrű
emlékekkel,
Gyötrődve-tünődve hadd ébredjen reggel,
Hogy sebet miért nyert, kardja miért
csorbult,
Ha maga népe is már ellene fordul?
Ha a régi társak
idegen pogányok
Között fenekedve rázzák buzogányuk?
Tartson az ellenség vizen és
kenyéren,
De énhozzám senki ál-szóval ne érjen.
A Jedikuláknak
nem félek láncától,
Inkább a hazug szív hideg füst-lángjától.
Mostan bástyák között magamat
megvonom,
Elküldöm barátom, szeretőm, rokonom,
Majd eljön a
perc, hogy hősen kirohanjak,
S győzzek a vár alatt, győzzek vagy
meghaljak.
Szikla vagyok, ülj rám és nézz le a
mélybe,
Amint én nézek le már százezer éve.
A táj sokszor
vedlett, népek jöttek-mentek,
Csak én nem bontottam meg az ősi
rendet.
Szelek megpofoztak, esők
megvesszőztek,
S meg nem mozdítottak, soha le nem győztek.
Zord
telek száz ráncot vájtak koponyámra,
De lágy mohok ültek minden
kicsi ráncba.
Szikla vagyok, ülj rám és pihenj meg,
vándor,
Hogyha van kenyered, vedd ki tarisznyádból,
Hogyha
bánatod van, sírjál könnyet bőven,
Tűrni s megmaradni, ember,
tanulj tőlem.
Ugatják a kutyák a holdat,
Ahogy a
torkukon kifér,
S a hold ugatja a kutyákat:
Hangját fénnyé
gyujtja a tér.
A hideg űrbe önti lángját
A
telihold s ragyog, vakít -
Csak én hallom vad csaholását
S
keserves vakkantásait.
Csak én tudom, mi fáj a holdnak,
Csak
én tudom, nekem mi fáj -
A fehér holdfényben fürödve
Vakon
nyujtózik el a táj.
Seprűnyélen lovagol
Felettünk a vén
idő,
A gúnyája csupa folt,
A pofája rémítő,
Seprűnyélen
lovagol
Felettünk a vén idő.
Szereti az ifjakat,
Szívüket
melengeti,
S aki horgára akad,
Többé el nem engedi,
Szereti
az ifjakat,
Szívüket melengeti.
De a banya csapodár,
Mindig új vért
szomjazik,
Mindig másé pipaszár
Teste s zörgő csontjai,
Mert
a banya csapodár,
Mindig új vért szomjazik.
Vén idő! ki szeretőd
Volt, most
zsákban koponya,
Kit öleltél ezelőtt,
Most didergő kocsonya
-
Én is voltam szeretőd,
S vagyok zsákban koponya.
Mint újszülött madárfiókák
Mocorognak
s csipognak bennem
A héjukból kiroppant nóták.
Még ragadnak a maiságtól,
Szárnyuk
ügyetlen s borzadoznak,
Hogy lehullnak a magas ágról.
Olyan szűzek, olyan üresek,
Olyan
buták - izgatott csőrrel
Valamit várnak és keresnek.
Férget, pókot, legyet, gilisztát,
Hogy
teltek legyenek s erősek:
Addig némák csak, amíg tiszták.
Egy kicsi vért, egy kicsi piszkot
Kell
falniok s tolluk kiserken,
S torkuk megismeri a titkot.
Egy kicsi sár ha van begyökben,
Az
égi hangot megtalálják
S dallama csőrükön kiröppen.
Még egy kevéssé s szárnyuk
rebben,
Szemük kinyílik és sugárzik
S daluk patakzik egyre
szebben.
Még egy kevéssé s
fölriadnak:
Szerelmet búgó gerlék lesznek
Vagy vészt rikoltó,
komor varjak.
Ha únod zordon verseimet,
Köpj a
papírra, kend el a rímet,
S ha prüszkölsz fény és árny
arányán,
Szavaim pörköld meg gyertya lángján -
A szavak
meghalnak vagy megélnek,
De irgalmat senkitől se kérnek.
Valamikor, készülő-félben,
Egy
rózsaszín kagylóban éltem,
Hallgattam a tenger zúgását,
Másvilági
szelek fúvását, -
Amíg egy nagy talp meg nem gázolt,
Az életem
csupa zsongás volt.
Aztán, hogy kagylómból
kihulltam,
Sötét hullámokon gurultam,
Fellegeknek ütődve
szálltam
Fekete téli éjszakában,
Míg magam is
megfeketedtem,
Feketenyelvű ördög lettem.
Nem gondolok már ölelésre,
Fejemen
szarv nőtt öklelésre,
Nem gondolok már dudolásra,
Patám
emelgetem rúgásra:
Jó csillagom megfúlt a mélyben,
Rőt szemem
csillog most az éjben.
Szeretsz vagy nem szeretsz? Mit
bánom?
Füst és büdösség csap ki számon.
Nem kellek? Hints meg
szenteltvízzel,
Vagy pusztítsál el máglyatűzzel:
Szavaim majd
ropogva égnek,
De irgalmat akkor se kérnek.
Facsarjuk még velőnket, facsarjuk még
szívünk,
Gajdolva tört sorokban, mit érzünk és hiszünk?
Mikor
dalon, virágon, vetésen, emberen
Átgázol, mint egy súlyos tank a
történelem?
Mint a juhász subája, a szó kétféle
ma,
Kifordítom, gubancos, befordítom, sima.
Keressük még, mint
ritka füvet az egy igét,
Mely túléli a vér és csalás igézetét?
Hamis csodák korában látóvá lesz a
vak,
S a látót megvakítják a füstölgő szavak -
Tegyünk-e hát
csodát, úgy rántván dalunk elő
Torkunkból, mint a kardot vásári
kardnyelő?
Ó jaj, hogy kérdenem kell s nem
csordul boldogan
Szavunk, s hogy rejtegetjük, mi úgyis rejtve
van,
S mint aki égő házba ront kincsét menteni,
Fuldoklunk...
Mint kenetlen sarkú, régen bezárt
ajtó,
Úgy csikordul szavam: elszoktam a daltól.
Miről is
dalolnék? Minek is dalolnék?
Világ viharában rekedt duda volnék.
A szerelem úgy jó, ha hallgatunk
róla,
Ha némán elfedi ágyunk takarója.
Csak a fiatal vágy
jajgat vagy dicsekszik,
Az öregedő szív magának melegszik.
A csillagos eget a költő hogy
lássa?
Időnek és térnek relativitása
Rázza meg lelkét vagy
Isten dicsősége?
Dallamtalan csönd e tünődések vége.
S az ember, a haza, a nép, a
szegények!
Hárfán és kintornán szól róluk az ének
Csak a
hárfások - nem: csak a kintornások.
Manapság - de hasznát mégsem
látják mások,
Miről is dalolnék? Minek is
dalolnék?
Ledőlt bálványoknak miért udvarolnék?
Miért rázza
magát, mért dadogjon lázban,
Ki már maga sem hisz a
sámánkodásban?
Szót szó mellé rakni, sorba
szedegetni,
A sorok nyakába rím-csengetyűt vetni,
A süket
világnak csengetni hiába -
Nem csöndes őrültek monomániája?
Csukjuk be az ajtót, hogy ne
csikorogjon,
Tegyük le a hárfát, többé ne zokogjon,
Metéljük
el húrját, hogy hangot ne adjon,
Tüzeljük el fáját, hamva se
maradjon!
Öcséim, fiaim, kik fölgyult
szemekkel
Dalolni jöttetek, nektek az a reggel,
Mi nekem az
este - ne hallgassatok rám!
Lássuk, ki erősebb: a dal vagy az
orkán?
TE
Hol van már az az éj, mikor ablakomon
kihajolva
Hallgattam, hogy rínak alant a villamoskerekek,
S
odafönt hogy suttognak titkosan a fekete terek,
S Istenre
gondoltam, mint soselátott urára a jámbor rabszolga?
Hol van már az az éj, mikor szétválva
s összebújva
Töltöttük az időt édesen, néma vánkosaid között,
S
mikor szép álmod jöttén, mely udvaros szemedre úgy szállt, mint
holdra a köd,
Még soká csókoltam kezedet vigyázva, kívül és
belül, újra meg újra?
Most ismét éjszaka van: a sötét vér
lassú lüktetéssel dobban
A szendergő föld ereiben... ágyában
lomhán fordul a világ...
Fáj a szívem: mert rajta az Isten borús
orcával suhan át,
S tagjaim zsibbadtak: mert régi kedvesem éled
emlékező húsomban.
Virágok közül visz a vonat, szagos
füvek közül:
Mint falurosszára a pandurok, úgy néztek rám ismerve
s idegenül.
Vöröspofájú, dühös pipacs, sarkantyús
szarkaláb,
Szuronyos bogáncs és nyakig begombolkozott borvirág
Kísértek néma megvetéssel utamon - s
összeszorult
Szívemben, mint vadrózsabokor pirkadt föl édesen a
mult.
Itt jártunk együtt, nyakad arany
pihéit itt borzolta szám,
A hátizsákot itt bontottuk ki Isten
asztalán,
Egymás karján itt szundítottunk - s
tojáshéj, zsíros papiros,
Pipacs, szarkaláb, borvirág mind
mosolygott, hogy mily csinos
A kedvesem s egy bókoló bokor ága
fölémhajolt,
És csiklandozva megdicsért... Május, szerelem
hónapja volt!
De most, hogy rosszkedvűn s egyedül
tiportam a füvet,
Elfordították a régi barátok tőlem kis
szívüket,
Az ég is haragosvörös lett, mint egy
égő mező,
S könnyeit könnyeimhez keverte a szemező eső.
Ha ki merném mondani, ha ki mernéd
mondani,
Világokat tudnánk emelni s rontani.
Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést
te tennél,
Pergő csillagoknak avarán léphetnél.
Ha vas-karom átfonna, ha tej-karod
átfonna,
Napoknak, holdaknak járása más volna.
Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád
ajkamat,
Nem volna virradat, nem volna alkonyat.
Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk
lobbanva,
Az Úristen szíve is gyorsabban dobbanna.
Mint amikor szülőföldjére
Tér meg a
régen elvetődött,
Hol minden talpalatnyi földnek
Színe-szaga
beléevődött,
Melyet ismer a templomdombig
A hídalatti görbe
fűztől,
S melynek egy-egy sötét kéménye
Lelkébe most is
visszafüstöl,
Úgy térek vissza végre hozzád,
Esők,
havak, hévségek multán,
S boldog-ismerősen merengve
Szerelmünk
ködfutotta multján
Fölfedezem minden vonásod,
Mely még a régi
s mégis más már.
S ráismerek elmult magamra
Sok emlékgyujtó
villanásnál.
Rámismerek - rádismerek -
Mosolyogva
és meghatottan
Nézek körül a kedves tájon,
Melyben annyi
emlék-halottam
Van eltemetve s félénk csókkal
Hajolok a
gyengéd halomra,
Mely minden tévedt vándorútról
Visszahí
csöndes nyugalomra.
Barlangomba búvok megint télire,
Hova
el nem ér az emberek híre,
Magam mellé vonva feleségemet
Álomra
konyítom fáradt fejemet.
Félrebillent álom, néma
zűrzavar
Sötétjébe olvad tegnap és tavaly,
Három tucat évem s
mit még Isten ad,
S az a millió is, amit megtagad.
Álmomban leszállok álmatag
tavak
Kékesen derengő fenekére, vagy
Kilépek magamból s elvált
felemet
Látom elsuhanni háztetők felett.
Egyszer megkergetnek harapós
kutyák,
Másszor árnyszívemben föltüzel a vágy
Testemhez ölelni
tilos testeket,
Melyeket ölelnem sohasem lehet.
Jó álom, rossz álom, téli
unalom...
Néha mancsom lomhán megnyalogatom
És baloldalamra
áthengeredek,
Ha aludtam már a jobbon eleget.
A tavaszt így várom... Akkor
kibuvok,
Az édes napfényben jót nyujtózkodok,
S vígan
kikiáltom téli álmaim, -
Hegy-völgy visszhangozza ordításaim.
A NAPNAK MEGADTAD, MI A NAPÉ...
A napnak megadtad, mi a napé,
Add
meg, mi övé, az éjszakának -
Alattad recseg a kanapé,
Örülsz
friss vánkosod szagának,
Takaród ráhúzod füledre,
S elalszol,
engem s magad feledve.
Aludj jól! Én még motozok,
Kirakom
zsebeim tartalmát,
Ceruzák, kulcsok, noteszok,
Óra, zsebkendő
kicsi halmát,
Ingyen cselédek, néma szolgák,
Mára mind
elvégezte dolgát.
Noteszomba a ceruza
Fél sort vetett
egy messze versből,
Órám kimérte a kusza
Napot, mely zord
munkára vert föl,
S izzadt arcom igába törten
Zsebkendőmmel
végigtöröltem.
Éjfélre jár most. Ujjaim
Zsebeimben
kutatva túrnak,
Ürül s megtelik újra mind
Tárgyakkal mik
tapadnak s szúrnak:
Lágy álmok töltik s gondok, kemények,
Sötét
vágyak, színes remények.
Bár kifordíthatnám magam,
Letéphetném
belső ruhámat,
S elmállna, ami rajta van,
Fityegő gond s
belémvarrt bánat!
Üres lennék és tiszta lennék,
Önmagamban
közömbös vendég.
Mocorgást hallok. Testedet
Megfordítja
nyugtalan álmod,
Titkaid ébren resteled
S elárul reccsenő
diványod.
Most lettünk tán oly eggyé éppen,
Ahogy sosem
lehettünk ébren.
Hűvösödnek az éjszakák; szél zörgeti
az ablakot;
Ropogtatja a kályha már a fekete szén-abrakot.
Enyhe
meleg jóillata száll a szobában és kezem
Mint barna héj fehér
cipón, úgy nyugszik lankadt kezeden.
Könyved régen a földre hullt, hogy
mosolyogsz, nem is tudod,
Mélyen rezeg pillád s szemed kancsítva
félig lehunyod.
Fekszel, de lassan távolodsz, velem vagy még, de
legbelül
Már nyiladoznak álmaid, rejtetten és idegenül.
Hova zuhansz vagy hova szállsz? Nem
ismerlek, nem tudhatom.
Zeg-zugos utcákon rohansz, egy ingben,
rémülten, vakon?
Vagy sebbel-lobbal csomagolsz s elfut előled a
vonat?
Vagy mangófán ülsz szárnyasan, csipogva fülledt dalokat?
Két világ közt ing életed s csak egyik
világunk közös.
Míg apró-cseprő gondjaid éled s panaszolod,
ködös
Fény villan néha arcodon, egy másik létnek fényjele,
Mint
délutáni égen a hold korai kísértete.
Menj hát! Aludj. A megszokás holnapra
újból visszaránt,
Kedvesek vagy kegyetlenek leszünk megint egymás
iránt.
Mi elvált bennünk kétfelé, jól-rosszul ismét
egybeforr,
Mint bútorokra visszaszáll törölhetetlenül a por.
Néha még hallom a titkos
parancsot:
szóltam! szavamnak adj emberi hangot.
S mint ki gázolva szembeszáll az
árral,
hogy meritsen belőle egy pohárral,
s mint aki
gyertyáját tűzvészbe mártja,
hogy kanócát meggyujtsa éjszakára,
úgy küzdök egy pohárnyi tiszta
szóért,
s tiszta fényért, egy szobáravalóért.
Mint Gulliver Brobdingnagban,
oly
szorongva, oly riadtan
járok ott, hol óriások
kormányozzák a
világot.
Napfogyatkozás nagy árnyuk,
földrengés egy
dobbantásuk,
s hogyha egyikük megorrol,
roppant talpa
összemorzsol.
Mint Gulliver Liliputban,
oly
némán, oly elbusultan
járok ott, hol minden törpe,
minden
nagyság összetörve
nyüzsög százezer szilánkban.
Félek e piciny
világban,
hogyha fejemet föltartom,
az égboltot szétroppantom.
Több már a fák alján a lomb,
mint
fönn a görbe ágakon.
Mintha bibor-arany ruhájuk
ledobnák
haldokló királyok
s állnának csontra-bőrre vált
tagokkal,
várván a halált.
A nap felhők között
uszik,
tengerentulra utazik,
kivándorol, menekül innen,
hol
lassan veszni indul minden,
keres magának jobb
hazát,
odacsempészi aranyát.
Ősz vicsorog rám,
messzeküld.
"Meghalsz, ha el nem menekülsz!"
Csikorgó
szelek noszogatnak,
bekopognak, remeg az ablak.
De én csak
állok, mint a fák,
kopaszon várom a halált.
A Rémület egykor kitalált
egy
zörgőcsontu, nyurga Halált,
egy sárga lapátfogu
szörnyeteget,
kinek szemgödre üresen mered,
s ha érint valakit
jégujjaival,
az megremeg és nyomban belehal.
Nem csont a Halál, nem
szörnyeteg!
Fehérhusu, lomha, élveteg
asszony: barnavirágu
keblein
elringatja benned, mi földi kin,
fekete hajával
bebugyolál,
hogy meggyógyuljon benned, ami fáj,
s telt szája, mely nedves és
eleven,
ugy csókol meg, oly hosszan, melegen,
hogy lassan
elájulsz karjai közt,
tested könnyü lesz, mint a köd,
s mire a
csókból fölocsudol,
se ő nincs, se te nem vagy sehol.
Szép voltál kinn a kertben
sokszirmu
őszirózsa,
földedben megfogózva,
kényesen ringatózva,
büszkén
és letöretlen.
Fejed borzongva, fázva
s illattalan
lebeg, de
színed a szem szerette,
s elmélázott felette,
hogy
már az ősz csatáz a
lombszaggató szelekkel,
de te, mint
hősi nyáron,
föltartod mindenáron
fejed a gyenge száron,
amig
le nem tör egyszer
egy kéz... S mostan letörve
haldokolsz
a pohárban,
fonnyadtan és ziláltan,
mind sápadtabbra váltan
és
szárad is már görbe,
mint egy piciny puposnak
gerince és
zörögnek,
fakultan pöndörödnek
leveleid s letörnek
egy
érintésre, poshadt
és bűzös a pohár viz,
amelyben
állsz, a romlás
kikezdett, néma bomlás
pusztit, halk
összeomlás
borzong föl koponyádig.
Jaj rózsa, rózsa, rózsa,
ne hullj
le még, ne mulj ki,
romjaidból virulj ki,
gyilkos ősz,
tavaszulj ki,
halálnak hirhozója!
Tavaszodik lassan. Márciusi
eső
lengeti üstökét a réten.
Sárga vizzel telnek meg kátyui
az
országutnak. Híznak a giliszták.
A rügyek nyitják beragadt
szemük,
nedves levélpilláik szétcsapódnak.
Fekete varjak
szállnak s ellenük
nem hadonásznak még madárijesztők.
Megborjaznak a jámbor tehenek,
egyre
többet kujtorognak a macskák.
A szűzek mellecskéi
tellenek,
nyugtalan az ifjak hajnali álma.
Így képzelem tavasz jövetelét.
Mert
engem a tavasz elől bezártak
négy fal közé. A nap egyik
felét
átalszom itt, a másikban tünődöm.
Azt képzelem, a Teremtő vagyok
s
akaratom szerint van éj vagy nappal,
és magamnak teremtek
évszakot:
késő ősz van bennem kora tavasszal.
Törött, barna levelek hullanak
a
pókhálós ágakról az avarba;
a felhők mögött úgy dereng a
nap,
mint ha a lámpánk pergamen takarja.
A menekülő vándormadarak
bucsut
intenek minden szárnycsapással.
Magam pedig a lucskos föld
alatt
ölelkezem a mélyölü halállal.
Az erkélyajtó üvegén keresztül
nézem
a képet, mindig ugyanazt:
egy almafa sok girbe-gurba ágát,
melyek
ropogva várják a tavaszt,
a kerités száraz, kopasz
sövényét,
amelyre néha rászáll egy veréb,
azontul egy üres ház
sarka látszik,
melynek didergés lakja belsejét.
Ágyamból ezt nézem reggeltől
estig,
ennyi számomra az egész világ.
Hiába, hogy minden vonal
továbbfut,
s nemcsak sarkából áll a nyáriház,
nemcsak egy
verebe van a sövénynek,
s a kertben nemcsak egy az almafa, -
amit
nem látok, egy másik világé,
hová talán el sem jutok soha.
A mozdulatlan térben nincs
reményem,
én az idő varázsában bizok:
a napot lassan elrágják
a percek,
mint rossz tüdőt buzgó bacillusok,
s az új napok
megmozdítják a képet,
rózsaszinbe borul az almafa,
rigók s
cinkék szökdelnek zöld sövényen,
s a háznak is kitárul ablaka.
S noha a tér nem mozdul egy
szemernyit,
más lesz a kép, tüdőm büszkén dagad,
talán meg is
gyógyulok örömömben
és másnak adom át az ágyamat.
Az
erkélyajtó keretén keresztül
hadd nézze más a kert piros
nyarát,
s a távol ablakban a fiatal lányt,
aki megrázza
röpdöső haját.
Hogy únom ezt a börtönt, a kórház
börtönét!
És lábamnak bilincsét, ami a gyöngeség!
S a
patkányvinnyogást, mit fülembe súg a láz!
S a némber-porkolábot,
ki a rabra vigyáz!
Mondd, mikor megkörmözték tíz enyves
ujjadat,
darócba öltöztettek s lenyírták dús hajad,
s
celládban elédbe löktek egy csajka híg levet,
te is így úntad
bűnös, elrontott életed?
Hajh, kicsiny a te bűnöd, bárhogy
megvetnek is:
mások zsebébe nyúltál s elért a nemezis.
Én
Istennek akartam meglopni titkait
és ő mellemre rakta a kórság
szijjait.
Szenvedni kell, lakolni, pajtás,
minden bünért,
s a szenvedést viselni, amit a sors kimért,
a
kórházat, a börtönt, s utóbb avagy előbb
vállalni kell s viselni,
pajtás, a temetőt.
A sárga nap, a remegő vén,
betegen
fonnyad
a téli ég hűs lepedőjén.
Oly bágyadt, elgyötört a képe,
pedig
alig van
egy kevés hőemelkedése.
Unatkozón a földre bámul:
éppen
rálátok
mártonhegyi betegszobámból.
Bizony én is kutyául
állok,
ágybörtönömnek
rácsán át nézem a világot.
Lázmérőm faggatom, vizsgálom,
és
hajnaltájban
sóhajtva törlöm izzadságom.
Nem jól van így ez, öreg
bátyám,
halott minden nap,
mit a beteg elnyög az ágyán.
Gyógyuljunk meg, kapjunk erőre,
s
menjünk, rohanjunk
a hegytetőre, égtetőre.
S én a földről, te az egekből
izzón
kiáltsuk:
"Hé, emberek! ébredjetek föl!"
Szíts forradalmat!
Támassz
zendülést!
Ragadj kést, fegyvert,
ha a szó kevés!
Rombolj
és gyilkolj,
légy mindenre kész!
De önmagadban
pusztítson a
harc,
önmagad ellen
forduljon a kard,
magad rombold le,
ha
romot akarsz.
Volt életedből
majd, ha nem
marad
kövön-kő, megdől
penészes falad,
s csúf
tégláidból
nem lesz egy darab:
akkor lesz győztes
a
forradalom!
Tiéd akkor lesz
ország s hatalom.
Eredj hát
harcba
s győzzél magadon!
Lába körül tömjén az utak pora,
melybe
nagyokat rúg rongyos bocskora,
feje körül dicsfény a
muslicahad,
mely egy legyintésre füstként szétriad.
Fekete kezében görbehátu ág,
azzal
üzi vissza a pogány kutyát,
ki nagy csaholással háborut
izen,
mikor falut ér az országuti szent.
Tarisznyája tágas, bőven belefér
az
itt-ott hullajtott kegyelemkenyér,
és ha a varrásban még morzsa
marad,
vendégül lát néhány éhes madarat.
Köpenyét is szerte szabná szivesen,
de
köpenye, sajnos, nincsen neki sem,
kalap hijján Krisztust sem
köszöntheti,
ki keresztjén bádog karját szétveti.
Se lova, se ökre, se nagy gondjai,
se
háza, se földje, szent sehonnai,
nem övé még az sem, amit rug, a
por, -
majd a másvilágon rákerül a sor.
Kati bolond volt, repedt a
hangja,
haját rövidre vágta az anyja,
szeme csukáé, lába
kacsáé,
csak szörnyű sorsa volt a magáé.
Ha megláttuk az ügyefogyott
lányt,
amint ügetve jött a nagyutcán,
rongyait rázva,
rongyokat kérve,
riadtan bujtunk a kapumélybe.
Csak a nagyfiúk, a vakmerőek,
állták
útját a kéregetőnek
s nyelvüket öltve rá-rárivalltak:
"Kell
Kati csipke?" "Kell Kati szalag?"
S Kati kacsázva, Kati
bokázva,
röhögve-sírva rongyait rázta,
piros szalagok,
üveggyöngy láncok
lengtek körötte, mint kusza lángok.
Mint a Sátánnak gyúlt
csipkebokra,
Kati úgy táncolt, futott lobogva,
s mint
ébredőnek zsongó fülében,
úgy fult el hangja az utcavégen.
Kati talán már hallgat örökre,
a
keze-lába nem jár pörögve,
padláson rothad sok cifra
rongya,
temetőben a falu bolondja.
De gyermekszemmel kire csodáltam,
s
kit eltemettem rejtő homályban,
im ujra itt van,
rettenetesen,
még őrültebben, még veszettebben.
Tűzvészként fénylik iszonyú
arca,
hangja belünket görcsbe facsarja,
vörös rongyait
csapkodva rázza,
rőt pántlikáit szétkarikázza.
Amerre táncol, nincs többé
holnap,
országok rengnek és elomolnak,
ezer vad folyó tükrözi
mását,
ezer völgy zengi rikácsolását.
Bujhatsz előle már
kapumélybe!
Bujhatsz pincébe, fekete éjbe!
Sápadhat orcád,
szűkölhet hangod,
érted nyúl s letép, mint rongy cafrangot.
Ó, bolond Kati, nézd szép vidékünk,
ó,
bolond Kati, irgalmazz nékünk!
Nézd, bolond Kati, ártatlan
népünk,
ó, bolond Kati, kegyelmezz nékünk!
Zajduló-olvadó álmomból
jégszinü,
téli hajnalon
fölriaszt néha egy fuvallat,
mely tarkómtól
talpamig elhat:
a borzalom s a szánalom.
Fölülök ködös, vaksi szemmel,
fölül
híg árnyam a falon;
még mitse látok, mitse érzek,
csak
mellemen ül két kisértet:
a borzalom s a szánalom.
Szomszéd szobában feleségem
alszik;
mit álmodik vajjon?
Odébb fiam szuszog kitárva
karját - és
testem összerázza
a borzalom s a szánalom.
Fülem, szemem ébred: az óra
gyors
sercegését számolom;
a fűtő a kazánt kaparja
pincénkben s nem
fut meg a zajra
a borzalom s a szánalom.
Az utcán is mozdul az élet:
lábak
dobognak a havon
csoszogva, futva, menetelve -
s lázként csap
hidegből melegbe
a borzalom s a szánalom.
Nem, nem lehet! Hát az Uristen
azon
a rejtelmes napon
ezért teremtett benneteket meg,
hogy
elvesszen nő, férfi, gyermek?
Ó borzalom! Ó szánalom!
Hallottad hangját a fenyőnek,
mikor
megrontva az erdei csendet
húsába mart a fürész,
hogyan sírt,
hogyan esengett,
s mikor ágaira egyenkint
lecsaptak a
fejszék,
hogy horkant föl minden ütésre,
elfojtva roppant
keservét?
Hallottad csúf sivitását
a pöfögő,
apró masináknak,
amint a kolozsvári utcán
a lágy fadorongba
vágtak
s az élő, nyöszörgő testet,
mely gyantaszagot lehelt
még,
mint irgalmatlan szakácsnék
apróra fölszeletelték?
S hallottad téli estéken,
mikor
odaülsz kályhád elébe
és két kezed rásimítod
a kályha langy
cserepére,
mint pattognak s sziszegnek
az égő kis fahasábok
s
füstjük kisértetként kilibegve
mint súg-búg keserü átkot?
Nem félsz-e, gyáva gyilkos,
ki
hasznodért megölöd a szépet,
s életed nagyobb javára
kiirtod
azt, ami élet,
nem félsz-e, egy nemerés éjjel
hogy megindulnak
a lomha
erdők s hitvány fajod letiporják
s földöntik városaid
halomra?
Sáros gyökereikkel
megfojtják
csecsemődet,
szúrós, nagy ágaikkal
halálba ölelik
nődet,
szétrugják pénzed és árud,
mit gyüjtöttél s mit
adtál-vettél,
s gyökeret vernek s tenyésznek
ott, hol te bűnt
vetettél.
Te vagy, te undok, mirigyes
béka,
zöld kocsonya,
állatok közt is förtelem,
embernek iszonya,
ki
kákás-szittyós tóba tottyansz
és búgsz és zsongsz csodálatosan?
Mondd hát, rútság s szépség között
hol
a titkos határ?
Rútságodat lemosdani
milyen vizekbe
szállsz,
hogy szólalván varázs-tavadból
szivem fájjon búgó
szavadtól?
Meghalsz ott lenn, kétéltü szörny,
s
ujjáéledsz megint?
Zenédből egy másik világ
rejtelmes hangja
int.
Mit tudsz életről és halálról?
Zsongd el békanyálas
hazádból.
Zsongj, zsongj, már borzong bennem
is
egy csöndes sejtelem.
Hallgatok s érzem, a világ
éjbe
fordul velem.
Elfoszlik a fény maradéka,
s a tóban kuruttyol a
béka.
Elsötétült a világ. Nem látom őt
és
ő sem engem.
Házunk előtt
tücskök keseregnek a
csendben.
Forditsd magadba szemed,
mint a halottak.
A csend
remeg.
Magad vagy a világ: se jobb, se rosszabb.
*
Elsötétült a világ. Rikitó
szinei a
semmibe tüntek.
Feketén locsog a tó,
borzongva mormolja
nevünket.
Feketén suhog a szél,
sipját megfujja valahol
messzetávol.
Futnál fölfelé, lefelé?
Nem menekülhetsz magadból
s a világból.
*
Elsötétült a világ. De kigyultak
a
csillagok és az álmok.
Álmodjuk ujra a multat,
álmodjuk meg az
eljövendő világot.
S álmodjuk át a jelent.
Bujjunk el jól a
sötétben.
Meg ne lásson a Sátán odalent,
meg ne lásson az
Isten az égben.
Elrothad a világ. A fák
olyanok,
mint öreg banyák,
görbék, ráncosak, feketék,
ludbörzik
felettük az ég.
Eső esett az éjszaka
és itt maradt
hideg szaga
s a ház tövén nedves nyoma
s az úton a híg
kocsonya.
Adjatok egy tányér meleg
levest,
hadd fütse testemet.
Ludbörzök én is, mint az ég
s a nyár, a
nyár oly messze még!
Mint szapora nyájak,
Jákob juhai,
bárányai,
vándorolnak a felhők
végtelen karavánjai.
Gyapjasan és zsirosan,
fehéren,
feketén szállanak
s mint lihegő komondor
köztük kikukucskál a
nap.
A tülekedő seregre
rácsahol s
szétrebbenti, de
összecsap ujra a falka
s egyre több benne a
fekete.
Egymásra ugrálva, hágva
tolulnak
töméntelenül,
az égi legelő lassan
sötét lesz s elhidegül.
A Pásztorkirály hangja
dörög most
végig a réteken:
megdermed a világ és aztán
földre omlik a
menny.
Mint a zöld Olt fut köves
medrében,
átugorva egy követ merészen,
megkerülve másat
alattommal,
úgy küzdök én is a sorsommal.
Hősen s gyáván, zúgva s
csendesedve,
tündökölve és fakón kerengve,
kalandozva és
befutva végre
a halál Fekete-tengerébe.
Sápadt fiucska-koromban
különös
álmokat láttam,
furcsa dolgokon tünődtem
a zöldhálós
gyermekágyban.
Szédültem a folyosókon,
a sötét
szobákban féltem,
csúf boszorkányujjak nyúltak
asztal,
szekrény alól értem.
Körülöttem a homályban
árnyékszín
virágok nyíltak,
csak én magam tündököltem,
mint a betlehemi
csillag.
Ma már a világ világos,
mindent
tudok, mindent értek,
mindenbe belenyugodtam,
nem háborgat
több kisértet.
Csak énbennem van sötétség,
csak
magamba nézni félek,
csak holdtalan éjszakáim
lesznek egyre
feketébbek.
Meggyóntam minden bűnömet,
elmondtam,
miről más szólni átall,
vágyaim és félelmeim
piacra vittem
taligával.
Üresen úgy maradtam itt,
mint kinek
nincs többé semmi titka,
s mint mészárosnál a szögön
a borju
lóg kettéhasitva.
Egy kicsiny titkot
legalább
megtartottam volna magamnak!
Az éjből egy marék
ködöt!
Titok nélkül ki élhet? s ki halhat?
Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a
könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm,
szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.
*
Néhanapján egy kéz értem kinyul,
s
zörgő lapjaimon váratlanul
fölsüt egy szó, mint másvilági hold,
s
uj életet kezd, ki fölém hajolt.
*
Gomolygó századok fojtó
ködöt
lehellnek szét a holt sorok fölött:
tartsátok lapjaim a
fény felé
és lássátok meg rejtett vizjelét!
*
Holtan is élek, míg irgalma tart
a
papirosnak s míg a fölkavart
korok örvénye majdan elnyeli
min
szólt a dal, az ősi nyelvet is.
*
Mint lehellet a hideg ablakon,
úgy
sorvad el emlékem egy napon
s mint a porszem, mely sivatagba
hull,
az időbe veszek nyomtalanul.
FRANCESCO PETRARCA
DALOSKÖNYVE
I.
Kik hallgatjátok szerteszórt
dalokban
a sóhajok hangját, melyek szivemben
búgtak tévelygő
ifjú éveimben,
mikor részben más voltam, mint ki mostan;
a váltott hangért, min sírtam s
daloltam
hiú remények közt s kétségeimben,
bocsánatát s
részvétét adja minden
társam, ki próbát tett szerelmi gondban.
Ma látom már és szégyellem
miatta
magam magam előtt mostan gyakorta:
mindenki csúfja
voltam s hiuságom
a szégyent és a bánatot fiadzta
s
azt, hogy tudom már megvilágosodva:
e földön a gyönyör csak röpke
álom.
II.
(A szonettet azok a madarak mondják el,
amelyeket a költő Laura
szülőfalujának környékén fogott és
ajándékba küld egy barátjának.)
Hol földi tagjait oly égi
szépen
ékesitette föl a Hölgy, ki végett
küldőnk álmából sírva
ébredt,
a dombok alján éltünk békességben
és szabadon: halandó életében
csak
erre vágyik minden földi féreg,
s nem gyanitottuk, hogy utunkba
téved,
ki megzavarja röptünk majd kevélyen.
De bármilyen sanyaru most
lakásunk,
mely boldog életünket törte össze,
a halálért is van
vigasztalásunk:
hogy az, ki hozzád küldött
megkötözve,
lakol, mert jobban megkötözve nálunk
más
rabságában senyved mindörökre.
III.
Ha életem a kíntól és a
gondtól
megóvni legalább addig tudom, mig
szép szemeidben
minden fény elomlik,
s a vénség benned mindent összerombol,
aranyhajad ezüstfehérre tompul,
nem
öltöd föl füzéres, tarka holmid,
s fakó orcád ahhoz már nem
hasonlít,
amely előtt halk sóhaj lett jajomból:
akkor tesz majdan Ámor oly
merésszé,
hogy elmondjam, hány év, nap, mennyi óra
volt
életemben a kínszenvedésé.
S noha e kor már vágyam
csufolója,
fájdalmam mégis enyhül egy kevéssé,
ha késő sóhaj
kel késői szóra.
IV.
(Amikor a költő egyidőre elutazott.)
Minden lépésnél
vissza-visszanézek,
kínnal vonszolva elcsigázott testem,
s
közeledből erőt ha meritettem,
megyek tovább, mondván: jaj,
gyenge lélek!
Ó, hosszu az ut
és rövid az élet,
s a szép napok tűntét hogy
észbevettem,
megállok gyötrötten, magamfeledtem,
s
könnybeborult szemem a földre réved.
S míg sirdogálok
s könnyeim peregnek,
kétség támad bennem: tovább hogy élhet
e
test lelkétől megrabolva, távol?
S Ámor felel:
nem tudod és nem érzed?
Kiváltsága ez a szerelmeseknek,
kik
mentek minden emberi igától.
V.
Havas fejével
indul az atyóka
a drága helyről, éltét hol leélte,
és a
kicsiny család, reszketve érte,
sokáig néz az eltávolodóra.
Ő meg vén
csontjait vonszolja Róma
felé, az élet alkonyához érve,
s
bizony csupán a jószándék vezére,
mert kortól s úttól tört egész
valója;
s eléri vágya
városát egy este,
hogy lássa annak, kit majdan szeretne
látni
az égben, földi arcvonását.[1]
Szép Hölgyem, én is így járok,
keresve
téged másokban: vajjon hogy lehetne
meglelni vágyott
képed talmi mását.
VI.
Sok állat van e földön, mely
merészen
tekint a napba, nem fél, hogy vakítja;
mások meg a
fénytől riadva vissza
csak este kelnek útra, vaksetétben.
Örömre vár más a
tűz tengerében,
mert tündököl, s mig őrült vágy vadítja,
megég,
másik hatalmát nem gyanítva -
itt van helyem, ezek seregletében,
mert nincs erőm Hölgyem fényébe,
mintegy
a napba nézni és árnnyal fedett hely,
vagy esti óra
nem nyujt menedéket.
De sorsom, hogy könnyes, beteg
szemekkel
mégis szünetlen őreá tekintsek,
és jól tudom, hogy
egyszer csak megégek.
VII.
Minél közelebb ér hozzám a végső
nap,
ember-kínjainknak szüntetője,
annál inkább látom, hogy száll
előre
időm s reményem benne mitsemérő.
A szerelemről elmélkedni késő,
mikor
lelkünknek durva földi bőre
lassan leolvad, mint a
hegytetőre
hullott hó s már a béke, már a vég jő:
mert véle tűnik el az a reményem,
mely
csalfán éltetett olyan sokáig,
s a szív haragja, kacaja, sirása.
Ily módon tisztán látjuk majd
egészen:
az ember gyakran kétesért tusázik,
gyakran meg csak
sóhajtozik hiába.
VIII.
(Hajnali látomás a beteg Lauráról.)
Keleten már lángolt a szerelemnek
szép
csillaga és az északra szálló
fényes szekér, a hét csillagból
álló,
sugarakat lövellve elkerengett;
rokkához kelt anyó, amint derengett,
s
borzas-mezítláb fújta a parázsló
szenet; itt volt a szeretőkre
váró
bús óra, melyben sírnak és merengnek.
Ekkor tűnt föl már-már halott
Reményem
szivemben és nem a szokásos úton,
mit álom zár s a
nedvesujju bánat.
Mennyire más volt, mint valaha
régen!
Ne félj! mintha így szólott volna súgón,
még láthatod
szemem s megnyílni számat.
IX.
Magányosan, mélázó baktatással
járom
a csöndes, elhagyott mezőket,
s szemem vigyázva les, nagy
kerülőket
teszek, hogy emberek nyomát se lássam.
Nem tudom elterelni mással
arról,
mi immár oly szembetünő lett,
figyelmük; csüggedésem mind
erősebb,
s arcomon ég, hogy lelkem telt parázzsal;
úgy hogy, hiszem, a hegyek és a
dombok,
folyók és erdők tudják már, miféle
rejtett siralmú
élet az enyém is.
De bármi zord s vad utakon
bolyongok,
nincs oly vad út, hol Ámor ne kísérne,
vitázva és
perelve ő is, én is.
X.
Ha tűz a tüzet nem oltotta még el,
s
folyót az eső ki nem száritotta,
de két hasonló egymást csak
fokozza,
s a fél is gyakran nő ellenfelével:
Ámor ki minden gondolatra nézel,
s
kit vall a lélek két testben lakozva,
a vágyakat, ha szállnának
magosra,
mért gyöngited meg szokatlan szeszéllyel?
Talán miként a Nilus vízesése
a
környéket nagy zúgva siketíti,
s a Nap a belenézőt megvakítja,
vágyunk - magával mely nem egyezik ki
-
úgy veszti el nagy féktelenkedése
s futtában a sarkallás
tartja vissza.
XI.
A hazugságtól óvtalak
serényen,
hálátlan nyelvem, s kellő tiszteletben
tartottalak
téged, nem úgy te engem,
miattad csak baj szállt fejemre s
szégyen:
mikor lehetnél szószólóm,
segédem,
jutalmamat hogy kérd, hallgatsz meredten,
s ha
szólsz, mint rossz álomban, engedetlen
szóval hebegsz és csonka
lesz beszédem.
Szomoru
könnyeim, ti éjről-éjre
velem vagytok, mikor volnék
magamban,
aztán megfuttok békeangyalomtól;
s ti sóhajok,
kik fájón s lankadatlan
szálltok, megtörtök őelébe érve.
Csak
arcom nem hallgat búmról-bajomról.
XII.
Midőn az ég
gyorsan hajol nyugatra,
s elszáll a nappal, hogy világot
adjon
azoknak, kik talán eminnen várják,
az elcsigázott vén
zarándokasszony,
ki messze földön baktat elhagyatva,
kettőzi
léptét s meggyorsítja jártát:
s bár árvánál is árvább,
napjának
vége jőve,
rövid kis
pihenője
megvígasztalja és felejti megtett
útjának kínját s a
vállalt keresztet -
de bús szivem, amely enyhülne jöttén
a
napnak, újra reszket,
ha távolodni készül az örök fény.
Midőn elszáll a
Nap tüzes kerékkel
s helyét az éjnek adja át, ahonnan
magas
hegynél magasabb árny lebeg le,
a fösvény pór szerszámait
halomban
lerakva, harsány nótával s beszéddel
lerázza búját,
mit rejt durva keble,
s asztalhoz telepedve
falja szegényes
étkét,
makkszerű estebédjét,
mit tisztel a világ, de futja
félve;
csak énnekem, ha vágyom egy kevéske
örömre tán, nem jut
nyugalmas óra,
vidámról nem beszélve,
égborulatra,
csillagfordulóra.
Midőn a pásztor
már sápadni látja
sugarait a Napnak, mely robotját
elvégezi s
szürkül kelet vidéke,
föltápászkodva fogja régi botját,
s
füvet, fát, forrást hagyván, indulásra
nógatja nyáját
pihenőhelyére,
és kunyhóját elérve
távol a nagyvilágtól,
zöld
lombot tép az ágról,
elszórja, rádől s alszik rendületlen.
Te
meg csak biztatsz, Ámor, hogy kövessem
a vad léptét, nyomát,
hangját, ki vérem
venné talán kegyetlen,
de meglapul s fut, el
nem éred s érem.
És a hajósok is
egy zárt öbölben
napnyugtatkor lerogynak, mint a hullák
kemény
deszkákra, durva, rossz gunyában, -
de én, ha fojtogatna már a
hullám,
s Marokkó, Granada régen mögöttem
volna, s a két
Oszlop[2]
Hispániában,
s nő, férfi, átalában
az ember és az állat
már
mind bajába fáradt:
akkor sem tudnék búmnak vetni véget,
s
fáj, hogy időm elvész, hiába élek,
mert múlnak a napok, s csaknem
tiz éve,
hogy édes tűzben égek;
és nem tudom, ki ment meg tőle
végre.
Hadd könnyítsem magam meg
énekemmel:
látom, az ökrök jármuk vetve térnek.
Hát sóhajaim
egyre mért kisérnek,
haza dombról, mezőről estelente,
nehéz
igám miért nem hull le egyszer?
Könny éjjel-nappal mért szökik
szemembe?
Ó, mért jutott eszembe
szemem reászegeznem,
szép
arcát nézve ennen-
magamba mért kivántam vésni képét,
kimosni
hogy ne tudja csel s merészség,
mig el nem hullok, zsákmányául
esve
annak, mindent ki széttép?
S még róla sem hiszem, hogy
megtehesse.
Kis dal, ha társam voltál
reggeltől
fogva estig,
tudod, ki itt növekszik
nyájamban, másfelé el nem
botorkál,
s dicséretért más senkinek se szolgál,
gondolj csak
arra a dombos mezőben,
hogy egy élő szobornál,
mely támaszom,
hogyan megperzselődtem.
XIII.
Áldott a nap, a hó, az év s az
évnek
ama szaka, órája, perce s egyben
a szép ország is,
melyben rabja lettem
két szép szeme bűvös tekintetének.
Áldottak az első gondok s
remények,
melyeknek árán elszerelmesedtem,
s az íj, s a nyíl,
melytől sebet szereztem,
s a sebek is, melyek szivemben égnek.
Áldottak hangjaim, mik
szerteszálltak,
Hölgyem nevét búgván a messzeségben,
s a
sóhajok, a könnyek és a vágyak;
s áldott minden lap, melyen
megkisértem
dalolni őt; s a gondolat, mi szárnyat
nem kap más
senkiért, csupán csak érte.
XIV.
Úgy elfáradtam sok-sok nemtelenség
és
megszokott bűn régi járomában,
hogy félek, görbe útra tér a
lábam,
s még ellenségemnek kezébe esnék.
A nagy barát eljött, hogy el ne
vesznék,
a végtelen jóság, a makulátlan,
s aztán elszállt,
többé sohase láttam,
szemeim őt hiába is keresnék.
De még itt zeng
közöttünk égi hangja:
Kik megfáradtatok, hozzám vegyétek
utatok,
gát közénk már nem kerülhet!
Mily szeretet, mily irgalom, mi
végzet
ad tollat, hogy miként erdők galambja
majd megpihenve
én is fölrepüljek?
XV.
Arany haja
szétszóródott a szélben,
amely ezer fürtöt sodort belőle,
és
lángolt szép szemének fényesője;
ma gyér szikrákat hullogat
szerényen.
Arcának pírját
részvétnek reméltem,
- reményem, nem tudom, nem volt-e dőre
-
szivem a vágynak már átjárta tőre,
csoda-e hát, ha fölgyult
ily veszélyben?
Járása angyalé volt, nem halandó
lényé
s szavában annyi égi kellem
csengett egykor, hogy hallatára
sírnál.
A Nap leánya
volt, mennyei szellem:
s hiába hogy mindez hamar-mulandó,
vérzik
a seb, bár nem feszűl az íj már.
XVI.
Cézár, mikor a
tisztelt főt fogadta
az áruló egyiptomi kezéből,
mitsem
mutatva torz örvendezésből,
így szól az írás, fennszóval
siratta.[3]
És Hannibál,
amikor megriadva
országát verni látta szörnyü vésztől,
a
zokogok közt kacagott vitézül,
így öntve ki dühét s búját miatta.
Így rejti minden
lélek azt, mit érez,
ellenkező ruhába, hófehéret
gyászához
öltve, gyászost öröméhez.
S ha nevetek vagy ajkamon kel
ének,
teszem, mivel egyetlen menedék ez,
hogy elrejtsem szavát
a szenvedésnek.
XVII.
Üdítő, tiszta hullám,
melyben
megmerte kényes
testét az egyetlen, kit nőnek érzek;
és
törzsedből kinyulván
ki átölelted édes
csipőjét, kedves ág,
nálam merészebb;
virágos, gyenge rétek,
melyek füvén
ruhája
széjjelterülve habzott;
derüs lég, hol felajzott
szivem
vidítá szép szemek csodája,
hallgassátok ma végig
szavaimat,
mik bánatom mesélik.
Ha sorsom meg van írva
s az ég is
úgy akarja,
hogy könnyező szemem Ámor lezárja,
testem majd
földi sírja
közöttetek takarja
s lelkem térjen meg az ősibb
hazába.
Könnyebb lesz tán halála,
ha ily reménnyel érhet
ama
kétes mezőre;
békésebb kikötőbe
és csöndesebb verembe úgyse
térhet
a fáradt lélek akkor,
ha válni kell a hústól és
salaktól.
Egyszer talán
szokásos
tartózkodóhelyére
eljő a szép-vad, a
nyájas-mogorva,
s hol meglátott egy áldott
napon, a helyre
érve,
szemét vidáman s vágyón körbehordja:
engem keres: de
torka
összeszorul, helyettem
csupán siromra lelve
s édes
sóhajt lehellve
egeket ostromol, hogy árva lelkem
ott fenn
nyerjen kegyelmet,
s szép fátylával könnyét törölve szenved.
A dús ágak virága
esőként hullt
ölébe
- ráemlékezni édes lesz örökre -
szerényen ült a drága
e
megdicsőülésben
s Ámor dicsfénye ott lengett körötte.
Egyik
virág körözve
szállt köntösére, másik
lehullt
gyöngyhomlokára
és színarany hajára,
ez földet ért, az a
patakban ázik,
más táncolt tétovázva
és szólt: ez Ámornak
királyi háza.
Borzongva s szinte félve
ó hányszor
mondtam én: e
nő nem születhetett, csak fenn a mennyben!
Mert
arca és beszéde
és istennői lénye
s arcán a szép mosoly
forgott eszemben,
s elűzött messze engem
mindentől, mi
valóság,
hogy felsóhajtva kérdtem:
az égbe hogyan értem?
mert
ott hittem magam, hol él a Jóság.
S azóta élve-halva
e réten
van csak lelkemnek nyugalma.
Ha oly ékes vagy, dal, mint vággyal
ömlő,
az erdőből kiléphetsz,
s az emberekkel bátran
szembenézhetsz.
XVIII.
Ha nem szerelmet, akkor hát mit
érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly
halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?
Miért sirok-rivok, önként ha égek?
S
ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes
szenvedése
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?
S ha egyetértek: nincs ok
fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge
bárkán, összevissza szélben.
Tudásom oly kevés, a bűnöm oly
sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
fázom hő nyárban s
égek puszta télben.
XIX.
Nincs békém, s nem szitok
háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe
szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a
világot.
Őröm nem nyit kaput, nem zár le
rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s
nem lazítja fékem,
de élve sem hagy s menekvést se látok.
Nézek vakon és nyelv nélkül
beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm
magam, másért meg égek,
nevetve könnyezem, bánatból
élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága
Hölgyem, érted.
XX.
Mily idea az ég milyen körében
volt
a természet mintaképe, honnan
e bájos arcot vette, lenn a
porban
hogy megmutassa, mit tud fenn az égben.
Ily lágy aranyhajat milyen
törékeny
nimfa lobogtat forrásnál s vadonban?
Ily sok erénnyel
telt szív merre dobban?
Hajh, fő erénye legfőbb veszteségem.
Isteni szépre lelni mindhiába
próbál,
ki még nem látta szép szemét se,
amint szelíden széttekint a
drága.
Nem tudja, Ámor mint ver s áld
cserébe,
ki nem figyelt még édes sóhajára,
s az édes szóra,
édes nevetésre.
XXI.
Ti szerencsés füvek, boldog
virágok,
kiken tapos mélázgató madonnám,
part, mely édes
szavát figyelve andán,
szép lábának nyomát magadba zárod,
sima fácskák, friss lombbal ékes
ágok,
halovány, kedves ibolyák a lankán,
sötét erdők, melyek
fürödve lomhán
a Nap tüzében, oly sudarra váltok,
ó, nyájas táj, ó, tiszta, friss
erecske,
mely tükrözöd szép arcát s szép szemét is,
s élő
fényétől gyulsz tündökletesre,
irigylem tőletek tekintetét is!
Ne
lássam itt ridegnek a követ se:
lángoljatok, hisz lánggal égek én
is.
XXII.
Mikor az ég, a föld, a szél már
néma,
vadat, madarat mély álom nyügöz le,
az éj csillag-kocsin
halad körözve,
s a tenger ágyában pihen alélva -
látok, vagyok, égek, sirok: s a
béna
kín őt idézi; háborút hörögve
harag és fájdalom csap
bennem össze;
s csak rágondolva jő a béke néha.
Egy élő, tiszta forrásból
fakadnak
édes és keserű, amelyből élek;
egy kéz, amely gyógyít
s amely sebet tép.
S gyötrelmeim soha meg nem
szakadnak,
ezerszer hal s ujul bennem a lélek;
üdvösségétől
messze, messze van még.
XXIII.
Bátran lépek a félelmes vadonba,
hol
járni fegyveresnek is veszélyes,
mert nem riaszt más csak Napom,
ki fényes
sugarait Ámor kegyéből ontja.
Őt zengem ott is (ó, szavak
bolondja),
kit messze vetni még az ég se képes;
itt van
szememben és látom setétes
bükkök, fenyők közt: mindmegannyi
donna.
S őt hallom, hallgatván ezer
madárka
siró dalát s a szél szavát a lombból,
s amint patak
fut zöld fű közt csobogva.
Sötét erdő csöndje s komor
magánya
ritkán tetszett így nékem: csak Napomból
zordon
homálya annyit el ne fogna!
XXIV.
(Amikor a költő a Pó vizén hajózott Provenceből jövet Lombardiába.)
Pó, gyorsfutásu, dagadó vizednek
hátán
amit viszel, csupán a testem,
de szellemem, mit bévül rejteget,
sem
tőled, sem más erőtől nem ijed meg.
Nem ingva föl-le
bárkaként, sietnek
gyors szárnyai vágyához egyenessen,
a légen
át aranyló lombba hessen.[4]
szél,
víz, vitorla; mind legyőzve retteg.
Gőgös, dacos folyó, vizek
királya,
találkozóra mely sietsz a Nappal,
napnyugaton még
szebb fényt hagyva hátra,
halandó részem
sodrod csak magaddal,
a másikat viszi szerelme szárnya
oda,
hol édesebb az éj s a nappal.
XXV.
(Laura elvesztette kesztyűjét, s a költő megtalálta.)
Ó szívemet szorító szép kezecske,
mily
kis helyen van életem bezárva!
Kéz, melyet mindennel, mi szép s
mi drága
formált az ég s a természet kecsesre!
Sebeim vájni váltok csak
hegyesre,
gyöngyujjak, kik kelet szinébe mártva
most meztelen
kerültök napvilágra,
mert így tett gazdaggá Ámor kegyelme.
Ó kesztyű, bájos, kedves szűzi
leple
elefántcsontnak s rózsának, befödni
édesebbet ki látott
édesebbel?
Ha arcod fátyla is enyém lehetne!
De
állhatatlan minden, ami földi,
Lopott a kesztyű is, hát újra vedd
el.
XXVI.
Kinek csak álma boldog és
szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren
úszom, nem érve partot,
homokra épitek s irok szelekbe.
A Napba álmélkodtam s
tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvő
szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán
követve.
Mindenre vak vagyok, mindenre
fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort
hínám, s a Halált, s Szerelmem.
Húsz éve már (hosszú s nehéz e
bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt,
mikor csapdába estem.
XXVII.
Aranyát Ámor mily érből vehette,
hogy
szőke hajfonattá fonja? rózsát
mily tövisek között lelt? s merre
kószált
friss zúzmaráért, élővé lehellve?
S honnan e gyöngyök, melyek drága
nyelve
rejtelmes szavait oldják s csomózzák?
És honnan ennyi
szépség, ennyi jóság,
mely homlokát derűs mennyé emelte?
Mily angyaloknak s szféráknak
zenéjét
hallom dalából, mely pusztít emésztve,
úgy hogy a
végső pusztulás sincs messze?
S mily napsugárból szőtték büszke
fényét
a szép szemeknek, honnan jő a béke
s a háboru, s a tűz
s a jég szivemre?
XXVIII.
Midőn a Napszekér tengerbe gázol,
s
a levegőnk s a lelkem elsötétül,
s a gondhozó éj égre szállni
készül
a holddal s csillag-haddal, mely világol:
akkor mesélek létem sok bajáról
annak,
ki mitse hallhat az egészbül,
s perlek a sorssal, a világgal s
végül
magammal s ővele, s tevéled, Ámor.
Az álom messze jár; nincsen
nyugalmam;
hajnalig el nem áll jaj, sóhaj árja,
s a könny se,
mit szivem szemembe késztet.
Eljön a reggel, földerül homálya,
de
én nem, nincsen fájdalmamra balzsam,
csupán Napom, mely fölgyujt
és megéget.
XXIX.
Veréb a háztetőn, erdőn a dámvad
nem
oly magányos, mint én, hogyha pompás
arcod nem látom, mert nem
kél napom más,
és szemeim mást látni nem kivánnak.
Gyönyörüségem a sirás, a
bánat,
nevetni fáj, étkem méreg, szorongás
az éj, az ég derűje
rút borongás,
s tere az ágyam hánytorgó csatának.
Igen, a halál rokona az álom,
amint
mondják: a szívből messze hajtja,
mely éltetője még, a drága
képet.
Egyetlen boldog táj a nagyvilágon,
te
zöld folyópart, dombok árnyas alja,
kiért én sírok, kincsem a
tiétek.
XXX.
Várják az estét, gyülölik a regget
a
szeretők, kik boldogok s vidámak;
bennem estére kétszeres a
bánat,
a hajnalórák nékem édesebbek.
Mert gyakran látom ekkor két
Keletnek
jöttét: a Napnak másik Napja támad,
szépségre, fényre
egyként oly csodásak,
hogy ég a földbe úgy belészerethet,
mint amikor kizöldültek
szerelmem
friss ágai szivemből, mert azóta
magamnál már jobban
kell mást szeretnem.
Egymást űzi két ellentétes óra:
és
én vigasztalóm várom szünetlen,
s reszketve gondolok a búhozóra.
XXXI.
Az élet elfut, vissza sose fordul,
s
nagy léptekkel jön a Halál mögötte,
s minden, mi van, mi volt s
mit sűrű ködbe
rejt a jövő, lelkemben búra torzul.
Fáj emlékezni és fáj várni zordul,
igy
is, ugy is rossz; ó, ha nem gyötörne
üdvösségemnek gondja,
összetörve
megfutnék onnan, hol fogam csikordul.
Multjában semmi jó, de mennyi
bánat
érte e bús szivet; előre nézek:
hajóm szelek
hánytorgatják az árban,
a kikötőben balsors várja,
fáradt
kormányosa, ledőlt árboc, kötélzet
s a drága fény
kihunyt, mit úgy csodáltam.
XXXII.
Jaj, szemeim, Napunk felhő mögé
tünt,
vagy inkább égbe szállt, hogy ott ragyogjon.
Még látjuk
egymást: jöttünk várja folyton
s talán fájlalja is, hogy egyre
késünk.
Jaj, füleim, angyalhangja nem
értünk,
hanem hol nálunk jobban értik, ott bong.
Jaj, lábaim,
miért nem vagytok otthon
ott, ahol az, ki kormányozta léptünk.
S mért háborogtok ellenem? A
porban
itt lenn hogy látni, hallani, kisérni
nem tudjátok
többé, nem én okoztam.
Szidjátok a Halált; vagy jobb
dicsérni
Azt, aki old-köt, nyit-zár megszokottan,
és egyaránt
tud ütni és kimélni.
XXXIII.
Ha madarak zokognak és morajlik
a
nyári szél a lombok zöld homályán,
vagy fényes hullámok hörgése
hallik,
amint futnak virágokszegte pályán,
ott, hol ülök tünődve,
irdogálván;
élőként látom s hallom őt - kit alig
adott az ég,
a föld elvett - csodálván,
hogy sóhajomra ő is szóra hajlik.
Idő előtt magad miért emészted?
-
így szól kegyesen - s bánatos szemednek
könnyárja mért szakad,
nem érve véget?
Értem ne sírj: halálommal nyerem
meg
az örök életet; s mikor setét lett
szemem, egy új fény
gyujtott benne regget.
XXXIV.
Sennucciom[5]
fáj, hogy itthagytad barátod
magára, ám gyászom
vigasztalása,
hogy testedet, mely a halál tanyája,
büszkén
levetve lelked égbe szállott.
A két sarkot most már egyszerre
látod
s a bolygó csillagok bejárta pálya
ivét; látod, hogy
látásunk határa
mily szűk: s enyhíti búm vidám tudásod.
A harmadik szférába ha emelkedsz,
majd
üdvözöld Guittonet s messer Cinot,
Dantet, Franceschinot s a
többi lelket.
S Hölgyemnek mondd meg, elvadulva,
kínok
között élek; csak emlékén kesergek,
szép arcát, jóságát
idézve sírok.
XXXV.
A szem, amelyről oly forrón
daloltam,
a kar, a kéz, a lába, arca, keble,
melyeknek láttán
magam is feledve
az emberek közt elmagányosodtam,
a színarany haj, száz fényes
bodorban,
angyal-mosolyt villantó játszi kedve
s mi még
földünk menyországgá tehette:
most ott hever mind egy maroknyi
porban.
S én mégis élek! Búban és
haragban,
mert elhagyott a fény, mit úgy szerettem,
s romlott
hajóm vihar tépázza-rázza!
A szerelem dalát így abbahagytam:
az
ér kiszáradt bennem és rekedten
csap át kifáradt lantom is
sirásba.
XXXVI.
Ha tudtam volna,
hány szivet vigasztal
a sok sóhajtás, melyet rímbe
szedtem,
korábban kellett volna törekednem
sűrűbben szólni és
ritkább szavakkal.
Immár halott, kiért sírt a
panaszdal,
s kié volt minden rezdülés szivemben,
s oda a
ráspoly is: csiszolni szebben
már nem tudom az érdes rímet azzal.
Egykor fájdalmas
szívemet kivántam
valamikép könnyitni néha-néha,
s nem hírt
szerezni bánatom dalával.
Nem büszke
névre, csak könnyekre vágytam.
Ma tetszeni szeretnék, ámde néma
s
fáradt vagyok s ő már húz-vonz magával.
XXXVII.
Ha visszanézek
szálló éveimre,
mik álmaim szétszórták a szelekben,
elfútták a
tüzet, melynél remegtem,
s nyugalmam szegték, gonddal tele
hintve,
semmit sem adtak
képzelgéseimre,
két külön részre osztották egyetlen
kincsem, -
egy része földben, egy egekben -
s nem kárpótoltak káromat
tekintve;
megrettenek s olyan csupasznak
érzem
magam, hogy a kivert kutyát irigylem,
és szánom önmagam
borzadva-félve.
Ó végzet, sors,
halál, csillagvezérem,
ó mindörökre drága nap s kegyetlen,[6]
mért
löktetek e mérhetetlen mélybe?
XXXVIII.
Ó völgy, ahol
jajom gyakorta hangzott;
folyó, melynek vizét sokszor
dagasztják
bús könnyeim; vadak, gerlék, halacskák,
kik zöldelő
partok között suhantok;
levegő,
sóhajomtól enyhe-langyos;
édes ösvény, hajh, keserű manapság,
s
hová emlékeim elcsalogatják
lábam, ti drága, búfölverte halmok:
reátok ismerek,
szokott ruhában,
de nem magamra: mert a könnyű élet
elmult, és
lettem fájdalmak tanyája.
Itt láttam őt
meg, itt járok nyomában,
honnan mezítelen az égbe tért meg,
s
ott lenn maradt testének szép gunyája.
XXXIX.
A szép időt a langy szél
visszahozta,
s megjött családja is, füvek, virágok,
csicsergő
fecskék, búgó csalogányok;
most érik a Tavasz fehér-pirosra.
Nevet a rét, az
ég is mosolyog ma;
Jupiter vígan nézi, lánya[7]
lángot
hogyan gyujt; lég, víz, föld szerelmet álmod
és minden
állat fölgerjed lobogva.
De hozzám nem
tér vissza, csak setéten
lengő sóhaj, szivem mit érte onta,
ki
égbe vitte kulcsát és reményem;
s a sok kecses
és nyájas lelkü donna,
madár dal és virágos part: mi nékem?
Csak
pusztaság s vadállatok vadonja.
XL.
A csalogány, mely oly búsan
siratja
fiókáit talán, vagy drága párját,
betölti fájón
trillázó siralma
édes zenéjével föld s ég határát;
s egész éjjel
kisérget, fölkavarva
keserves életemnek minden árnyát;
nem
hittem el, hogy a Halál hatalma
istennőket győz, s ím megadtam
árát.
Aki bizik,
csalódás lesz a sorsa!
Hogy az a két szép, napnál fényesebb
szem
sírban sötétül majd, ki hitte volna?
Most már tudom,
tanulságom levonva
a kínból-könnyből, sorsunk mily kegyetlen:
mi
drága nékünk, elszáll, szétfoszolva.
XLI.
(A költő arra a napra emlékezik, amikor utoljára látta Laurát.)
Víg napjaim között, milyet
keveset
láttam e földön, eljött az utolsó,
s szivem olyan
lett, mint a megpuhult hó,
tán sejtve jöttét bús, sötét teleknek.
S mint idegében, vérében betegnek
érzi
magát már, kit majd ráz a bujtó
láz; úgy éreztem én magam,
lesujtó
végét nem tudva még tört életemnek.
A szép szemek most boldogok s
derültek
az üdvösség-esőző égi fényben,
koldus-szemem elől
hogy elrepültek,
szóltak újult szikráik közt
eképen:
kedves barátok, itt lenn már tüzünket
nem látjátok
többé, csak majd az égben.
XLII.
Bús rímek, szálljatok a durva
kőre,
mely drága kincsem nyirkos földbe rejti;
hívjátok őt; az
égből fog felelni,
noha sötét sírban tért pihenőre.
Mondjátok el, fáradt vagyok e
dőre
életre s zord hullámokon evezni;
de elszórt lombjait
csokorba szedni
nyomában lassan lépdelek előre,
és úgy beszélem életét-halálát,
-
inkább csak életét, hisz halhatatlan, -
hogy a világ ismerje meg
s szeresse.
Kegyesen nézze lábam haladását
oda,
ahol találkozunk mi majdan,
hogy mint az égben ő, olyan lehessek.
XLIII.
Kedves madár, ki énekelve
repkedsz,
vagy elmult szép időd siratva szárnyalsz,
s körötted
tél van, éj van, telve árnnyal,
s a nap s a boldog hónapok
megetted:
ha úgy ismernéd, mint nehéz
keserved,
az én hasonló sorsom sok bajával,
ölembe szállnál
bús vigasztalással,
s megosztanád e fájó, néma terhet.
Kié nagyobb, én nem tudom: de
mégis,
akit siratsz, talán még él, mig engem
kifosztott a
Halál, s a kapzsi Ég is;
de a mogorva évszak s óra,
melyben
kisért a sok szép, meg sok zordon év is,
indít veled
részvéttel elcsevegnem.
XLIV.
Tükröm gyakran jósolta közeledtét,
S
az elnyűtt porhüvely, a gyenge lélek,
fogyó erőm, kis
ügyetlenkedések
nem rejthetik tovább: itt az öregség.
A természetnek engedelmeskedjék
kiki:
a kor legyőzi a merészet.
S álmából lelkem hirtelen
felébred,
mintha forró parázs hüs vízbe esnék:
és látom jól, az élet tovarebben,
és
nem lehet, csak egyszer élni-halni;
és annak hangja szólal meg
szivemben,
ki levetette már, mi benne talmi,
de
míg közöttünk élt szép földi mezben,
hirét nem tudta senki
meghaladni.
XLV.
Siratom elmult éveim, mikor
csak
halandó dolgok gyönyörét akartam,
s holott szárnyam volt,
nem szálltam magasban,
hogy nem silány példát adnék a kornak.
Ki látod, vétkeim hogy megtiportak,
ég
ura, láthatatlan, halhatatlan,
eltévedt lelkemet segítsd a
bajban,
s bennem kegyelmesen pótold a korcsat.
Ha már viharban s háborúban
éltem,
haljak meg békén, és ha ittlakásom
nem volt dicső,
legyen elköltözésem.
Ami időm még hátra van s
halálom
kezedbe tészem, nyújtsd kegyesen értem,
tudod, te vagy
reményem e világon.
XLVI.
Boldogságos Szűz, csillagokkal
ékes,
napfényruhás, akit a Legnagyobb Nap
kiválasztott s
betöltött melegével,
szent szeretet hajt, hogy rólad daloljak,
de
légy segítőm, hogy kezdhessem édes
munkám, s az is, akit szűz
méhed érlelt.
Hozzád kiáltok, mert hittel ki kérlel,
annak
mindig felelsz te.
Szűz, ha megérdemelte
valaha, ember
gyötrött életével
irgalmadat, hallgass buzgó imámra,
csitítsd
háboruságom,
holott csak por vagyok s te Ég Királya.
Boldogságos
Szűz, az okos szüzeknek
szép seregéből egy, sőt épp az
első,
kinek kezében legfénylőbb a lámpa:
megváltó pajzs Halál
és Sors közelgő
csapásai alatt nyögő sziveknek,
mely
győzelemre visz és nem csupán a
menekvésé; hüvösség vaksi
lángra,
a balgák közt mi lobban,
Szűz, nézz reám bajomban
szép
szemeiddel, melyek sírva-szánva
látták, hogy gyenge testét szent
Fiadnak
megcsúfolták kegyetlen,
és adj tanácsot a
tanácstalannak.
Boldogságos Szűz, tiszta, ép
egészen,
leány s anya, ki szűz az Egyszülöttel,
sugárzol itt
lenn s fenn gyujtsz új világot;
fiad s az Atyáé általad jött
el,
ó, büszke, fényes ablak fenn az égen,
hogy végidőn
megváltsa a világot,
s minden más hely között öledbe
vágyott,
téged választva arra,
Szűz, hogy vidám
kacajra
fordítsd sirását Évának, te áldott.
Tedd hát,
kegyelmét hogy kiérdemeljem,
örökkön boldog asszony,
ki
koronád elnyerted már a mennyben.
Boldogságos Szűz, ó, malaszttal
teljes,
ki mennybe mentél, mély alázatosság
jutalmául s onnan
hallgatsz imámra,
s ki szülted a szeretet és igazság
forrását,
a Napot, bünökkel terhes
sötét világunk mely deríti szánva:
három
neved van, édes mind a hárma,
Anya, Leány s Jegyes vagy,
ó,
Szűz, ki oly kegyes vagy,
Királynő, ki szabadulást
kivánva
világunknak, bilincseink megoldod,
kérlek a szent
sebekre,
gyógyítsd szivem meg, boldogitva boldog.
Boldogságos Szűz, párjanincs,
egyetlen,
ki szépségeddel az Eget megejted,
s kihez nem volt
hasonló még e földön,
kivívták jámbor szándék s szűzi
tettek,
hogy ártatlanságod te szent öledben
Istennek házává
termékenyüljön.
Vígságot életemnek adj te kölcsön,
s imádkozz
értem, édes
Szűz Máriám, ne vétek
öljön, hanem a kegyelem
betöltsön.
Könyörgöm hozzád, bévül hullva térdre,
hogy légy
kegyes kisérőm,
s görbe utam igazgasd jóra végre.
Boldogságos Szűz, ó, örökkön
égő
csillaga dúlt, viharzó tengereknek,
s minden hivő hajós
biztos vezére,
nézd, hol vagyok, mily vészes
fergetegnek
sötétjében, kormánytalan s a végső
kiáltás itt van
már, közelbe érve:
de lelkem bízik benned halva-élve:
bünös,
minek tagadni,
de Szűz, kinom kacagni,
kérlek, ellenfeled ne
merje mégse:
emlékezz, bűnünktől szomorodottan,
megváltásunkra
öltött
Isten embertestet szűz klastromodban.
Boldogságos Szűz, mennyi könnyem
omlott
s könyörgésem hány szállt, csak türhetetlen
kinomra és
káromra bontva szárnyat!
Mióta az Arnónál megszülettem
és
nyugtalan lábam annyit bolyongott,
oly életem volt, mint
vándormadárnak.
Halandó szépség, szó, tett, földi árnyak
lepték
s vették be lelkem.
Szent Szűz, elérhetetlen,
ne késlekedj,
hisz éveim lejárnak,
elszálltak napjaim, miként a villám,
bűnben,
nyomoruságban,
és már csak a Halál leselkedik rám.
Boldogságos Szűz, lenn van most a
földben
s szivem fájdítja az, ki csak gyötörte,
mig élt, s
ezer fájdalmából egyet sem
ismert, s ha ismer is, hiába,
többre
nem mentem volna: mást akarva hölgyem
rossz hirt szerez
csak, összetörve engem.
Ég Asszonya, Istennőnk, így neveznem
ha
nincsen tiltva téged,
Szűz, értő, tiszta lélek,
te mindent
látsz, s mi másnak lehetetlen,
az semmiség a te erős
kezednek:
váltsál meg kínjaimtól,
dicsőségedre és üdvömre tedd
meg.
Boldogságos Szűz, nincs másban
reményem,
hogy megsegít a bajban, csak tebenned;
ne hagyj el
az utolsó pillanatban:
ne engem nézz, de azt, ki megteremtett,
és
ha kezed a mélybe nyujtod értem,
hasonmás voltomért tedd, nem
miattam.
Meduza kővé dermesztett s hivatlan
párák mégis
gyötörnek:
Szűz, jámbor, tiszta könnyek
úrnője, töltsd szivem
be, halhatatlan,
hogy legalább a végső bús kesergő
legyen ment
földi sártól,
mint balgaságtól nem volt ment az első.
Boldogságos Szűz, ellensége
dölyfnek,
hisz egy tövön rendeltettünk eredni:
könyörülj egy
megkínzott, árva lelken!
Mert ha ilyen hiven tudtam szeretni
egy
kis halandó port, maroknyi földet,
mint kell téged, tökéletes,
szeretnem?
Ha nyomorult, silány soromból engem
fölemelsz szent
kezeddel,
Szűz, megtisztulva vedd el,
mi nyelvemen van, s
szívemen, s eszemben,
s a sóhajt, könnyet, lelkem új
igéit,
vezess méltóbb utakra,
és váltott vágyaim is mind
tiéid.
Közel a nap és nem tarthat
sokáig:
száll az idő sebessen,
Szűz, édes és egyetlen,
már
vívom félelem s bánat tusáit.
Ki igaz ember s igaz Isten
egyben,
ajánlj Fiadnak, adjon
békét, ha végső sóhajom
lehellem.
OLASZ
Jacopone
da Todi
A HANGOT FOGÓ ÖRÖMRŐL
Örömtől zeng a lélek,
zengj
szeretetről ének!
Ha az öröm megárad,
dalolni kell,
dalolni;
a nyelv dadogva lázad,
nem tud semmitse szólni:
de
ki tudná titkolni
édes tüzét szivének?
Ha az öröm fellobban,
sírni kell,
sírva sírni,
a szív csordulva dobban,
alig lehet kibírni:
s
ajkunk sikolyra nyílni
nem érzi szégyenének.
Ha víg örömbe szédül
szivünk a
szeretettől
s meggondoljuk beszédünk
magas homályát,
ettől
van-e, ki nem nevet föl,
szavaink bárha égnek.
Öröm, édes orvosság,
gyógyitsd meg
szellemünket,
legyen bennünk okosság,
hogy elrejtsük
sebünket:
ha jajjaink megszünnek
tünnek a szenvedések.
Kinek új ez a látvány
azt véli, tán
bolond vagy,
a változásnak láttán,
eszméleted hogy
elhagy:
belül szived megolvad
s kivül annál keményebb.
Vigyázz, el ne bukj,
barátom,
vigyázz!
Óvakodj az ellenségtől,
ki barát
képét vevé föl,
és a gonosznak
cselétől,
vigyázz!
Óvd a látottól látásod,
hogy ne
légyen elbukásod
s üggyel-bajjal
gyógyulásod,
vigyázz!
A hívságosat ne hallgasd,
nyájassággal
lépre csalhat,
s megfogódni, jaj,
siralmas,
vigyázz!
Rakjál izlésedre féket,
mert a
mérték hijja méreg
s kicsapongás ronda
vétek,
vigyázz!
Óvakodj az illatoktól,
melyek
megzavarnak sokszor,
és a tilalmas
szagoktól,
vigyázz!
Óvd az érintéstől ujjad:
a romlás
testedbe bujhat,
Istennel ne húzz te
ujjat,
vigyázz!
Vigyázz, ha jön a rokonság,
hogy
elmédet meg ne rontsák
és a bajt csőstől ne
ontsák,
vigyázz!
Féld a víg barátok hangját,
kik
nyüzsögnek, mint a hangyák
s gyökereid
megrohanják,
vigyázz!
Óvd magad rossz gondolattól
mert a
szellem szenved attól
s lelked elhal, mint a
fagytól,
vigyázz!
Ki a világot utálja,
az gondoljon a
halálra.
A halál öl, pusztít vadúl,
kapukat
ront, falakat dúl,
durva és kegyetlen nagyúr,
senki meg nem
zabolázza.
Minden nép remegve féli,
életét
gyötrődve éli,
elkerülni nem reméli
hogy birodalmát meglássa.
Pápa, császárok, királyok,
bíborosok
és kiválók,
igazak, szentek, zsiványok:
mind a halál útitársa.
Mint lator, mint erdő vadja,
a
pénzest torkonragadja,
a kövért megkoplaltatja
és a bőréből
kirázza.
A gazdagság néki semmi,
nem lehet
lekenyerezni,
ha jön, el kell véle menni,
nem tekint családra,
társra.
Hasztalan minden dicsőség,
szépség,
bölcsesség és bőség,
tornyok, paloták, erősség:
a halálra
nincs hatása.
Kié jószág, kié vagyon,
ki uzsorás
hírben vagyon,
keserves sors vár rá nagyon,
hogyha nem lesz
javulása.
Ám az igazak nevetve
várják a
halált: levetve
testük földben rothad el, de
lelkük Istent
megtalálja.
Bünösök, hát térjetek meg,
véget
vetve vétketeknek,
hogy nagy kínt ne érjetek meg
gondoljatok a
halálra.
Ki szerette életében
és magasztalta
szívében
Szűz Máriát, azt az égben
biztonsággal jó hely várja.
Guido
Cavalcanti
A PÁSZTORLÁNYKA BALLADÁJA
Pásztorlányka járt a réten: szép
volt,
mikép hold - esti égbolt közepében.
A haja fodros-bodros, fürtje
szöszke,
a szeme sóvár, rózsás arca nyájas,
csupasz lábát
friss harmatban fürösztve
terelgeté a békés birkanyájat;
szép
ajkáról szerelmes ének áradt;
láttán csodálat - kelt a föld
szivében.
Megláttam, megszerettem,
üdvözöltem,
és megkérdeztem tőle, nincs-e párja,
s édes
mosollyal azt felelte bölcsen,
hogy az erdőt-mezőt magába
járja,
s ezt mondta: "Mint ahogy társára várva
sír a
madárka - társ úgy kéne nékem."
Sokkal többet nem is mondott
magáról,
- ezer madár dalolt a kis ligetben -
s magamban így
szóltam: "E drága pásztor-
lánykára most kell hálómat
kivetnem."
Egy csókot kértem és karomba vettem
s nem
volt e tettem - ellenére éppen.
Kezem szerelmes hévvel
megragadta,
szívét nekem igérte - s mert egy ágról
friss lomb
terült szép árnyadón, alatta
ledőltünk. Száz szín lángolt száz
virágból,
s úgy eltöltött az édes, büszke mámor,
mint kinek
Ámor - száll a közelében.
Cecco
Angiolieri
MI VOLNA HA...
Ha tűz volnék, a világ
lángragyúlna;
ha víz volnék, elnyelné szörnyű örvény;
ha szél
volnék, viharként elsöpörném;
ha Isten volnék, poklokig gurulna;
ha pápa volnék, munkámon vidulva
mind,
ki keresztény lélek, összetörném;
ha császár volnék, nem gátolna
törvény;
a nyakakról minden fej porba hullna.
Halál ha volnék, kergetném
apámat,
élet ha volnék, megfutnék előle,
anyámtól szintúgy s
nem gyötörne bánat.
Cecco ha volnék, s így van
egyelőre,
szívét megnyerném minden ifjú lánynak:
más meg
legyen banyáknak szeretője.
NAGYOK
A SZERELEM KINJAI,
DE NEM SZERETNI NEM LEHET
Amennyivel egy szem köles parányibb
a
legnagyobb hegynél, mit megcsodáltál,
amennyivel a jó forint
aránylik
a dénárhoz és több a polturánál,
amennyivel tüzesebben parázslik
az
élő fájdalom a multbaszálltnál:
annyival inkább égni s fájni
látszik
a szerelemnek szörnyű kínja másnál.
Magam is ezt vallom
tapasztalásból:
oly nagy e kín, hogy lelkem tönkreverve
megválna
a szerelem sok bajától.
De mégse tud megszabadulni
persze,
mint ahogy a csibécske a tojásból
ki nem jöhet, míg
nincsen itt a perce.
MIT
JELENT A PÉNZ A SZERENCSÉSNEK,
AKINEK TELE A BUGYELLÁRISA
Legjobb rokonok, ezt mindenki tudja,
-
akármit mond akárki - a forintok:
apák, anyák, testvérek,
valamint sok
fiú, leány és mindnek pereputtya.
Miattuk nincs, aki panaszra futna,
de
szép ruhát, paripát, cifra hintót
ők adnak, hogy köszöntsön
frank, latin, gót,
s báró, lovag, doktor körödbe jutva.
Ők tesznek széppé, ifjúvá, vidámmá,
s
ők váltják vágyadat valóra nyomban,
ha a világtól bármit is
kívánnál.
Ezért ne mondd soha: "sok
rokonom van".
Ha pénzed nincs, szavad legyen
sirámmá:
"Vagyok vihar szülöttje, árva gomba."
A KÖLTŐ
MINDEN MÓDON KÖZELEDNI PRÓBÁL
BECCHINÁHOZ, DE EZ NEM AKAR TUDNI
RÓLA
- Becchinám! - Cecco, hallgass, kár a
szóért.
- Tiéd vagyok. - Nem érdekelsz, te medve.
- Másé
leszek. - Fütyülök a fejedre.
- Megbántasz. - Nem, te küldöd rám
a hóhért.
- Vagy a gügyüt. - Verést kap majd a
jóért.
- Ki veri meg? - Akinek tartja kedve.
- De mérges vagy!
- Igen, ellenfelekre.
- Tehát nem énrám. - Ehhez némi szó fér.
- Szinlelsz. - Bár már az ördög
elrabolna.
- Ezt nem kivánhatod. - De ezt kivánom.
- Hisz oly
kegyes vagy. - Csak hozzád mogorva.
- És máshoz? - Szívem könnyebben
hajolna.
- Rosszul ismertelek. - Igen, belátom.
- Csekély
vigasz! - Eredj hát a pokolba.
I.
Olyan nemes és olyan égi
tiszta
hölgyem, mikor köszönget erre-arra,
hogy minden nyelv
elámul megzavarva
s nincs szem, mely ne huzódna róla vissza.
Mig lép, dicsénekem szivébe issza,
de
már magát alázattal takarja;
mintha a földre égieknek
sarja
szállna, szemünk magas csodákra nyitva.
Ki megcsodálja, látni mást nem
óhajt,
szivébe édesség nyilaz szeméből,
melyet nem ért, kit át
nem járt eleddig:
s mintha lehellet, a
legédesebbik,
szállna föl ekkor hölgyem kebeléből,
a lélekhez
röptében szólva: "sóhajts."
II.
Ó vándorok, akik tünődve jártok,
talán
olyasmin, ami nincs is itten,
s kiket távol földről hozott az
Isten,
amint mutatja arcotok s ruhátok,
könnyeitek miért nem hullatjátok
e
fájdalmas város kövén, amiglen
utcáin ténferegtek, mint ki
mitsem
ért abból, ami rajta sulyos átok?
Ha meghallgatni volnátok
kegyesek,
zokogva szélednétek százfelé szét,
- szivem
bizonnyal és sóhajtva vallja.
Mert elvesztette jó Beatricéjét,
s
ha róla ejtünk szót, bármily keveset,
kemény a szó és sirni kezd,
ki hallja.
Lorenzo
del Medici
FARSANGI ÉNEK
Ó mi szép az ifjukor csak
gyorsan
elszáll, mindhiába!
Vigan élj, gondolj a mára:
hátha rosszabb
lesz a holnap.
Az idő tünő s csalóka,
így e két
tüzes szerelmes,
Bacchus s Arianna csókja
egyre csattog, egyre
nedves.
És mindig derült e kedves
nimfa-nép is,
mindhiába!
Vígan élj, gondolj a mára:
hátha rosszabb lesz a
holnap.
E vidám szatírok itten
kedvelik a
nimfa-nőket,
és utánuk száz ligetben,
száz barlangban
leskelődnek;
Bacchus melegíti őket,
ők meg ropják,
mindhiába!
Vigan élj, gondolj a mára:
hátha rosszabb lesz a
holnap.
És e nimfák azt se bánják,
hogyha
néha megcsalatnak:
akik Ámort nem kivánják,
durvák és vadak
maradnak.
Most dalolnak és mulatnak
elvegyülve,
mindhiába!
Vigan élj, gondolj a mára:
hátha rosszabb lesz a
holnap.
Ez a vén zsák, csacsiháton
aki jő,
Silénus. Részeg
mostan is, dülöng vidámon,
bár görnyesztik háj
meg évek.
Állni nem tud, falni készebb
és röhögni,
mindhiába!
Vigan élj, gondolj a mára:
hátha rosszabb lesz a
holnap.
Amott meg Midás közelget:
mind
arany lesz, mit megérint.
Kincse van, de mégis szenved,
mert a
puszta kincs mit ér itt?
Az öröm izét nem érzik,
kik
szomjaznak, mindhiába!
Vígan élj, gondolj a mára:
hátha
rosszabb lesz a holnap.
Most mindenki rámhallgasson,
és a
holnapot feledje;
ifju és vén, férfi s asszony:
töltsd e szép
napot nevetve,
minden gondod félrevetve.
Ünnep van ma,
mindhiába!
Vígan élj, gondolj a mára:
hátha rosszabb lesz a
holnap.
Sok szép ifju, sok szép donna,
éljen
Bacchus, éljen Ámor!
Énekelve és táncolva
szálljon szívetekbe
mámor.
Félre bú e palotából!
Igy kell lenni, mindhiába!
Vígan
élj, gondolj a mára:
hátha rosszabb lesz a holnap.
Sosem láttam leányt, ilyen
helyeskét,
viselkedésre ilyen jólneveltet,
sosem láttam ilyen
csinos fejecskét,
ilyen sugárzó arcot és kiteltet;
ünnep, ha
rám szeme pillája egy-két
fölrebbenő, futó tekintetet vet:
s
középen orra oly tündéri forma,
mintha lyukát fúrócska fúrta
volna.
Ajka pirosabb két kaláris-ágnál,
s
két sor fog benne tündökölve csillog,
fehérebben egy szép csikó
fogánál
s húsznál több jobbra-balra a kicsiny fog.
Tisztább az
arca a kristálypohárnál
s nem csúfitó festék, mi rajta
villog,
hanem a vér rózsája, könnyű pírja,
sosem láttam még
szebbet arcra irva.
Tekintete szivekbe csapva repked
és
által tudna járni ölnyi vastag
falat. Ha rádnéz, meg kell őt
szeretned,
de a szive kemény kő, száraz osztag;
s körötte
mindig nagy csapat szerelmet
valló tolong, kik horgán
fönnakadtak.
Néz erre-arra, percnyi nyugta nincsen:
azon
mesterkedem, hogy rámtekintsen.
Ugy megtáncoltatott már, hogy
zavarba
jövök, birkózva egy szem gesztenyével,
s szegény fejem
oly csúful elcsavarta,
hogy torkomon nem megy le már az
étel.
Mint piszkafa, mely a tüzet kavarja,
olyanná sorvasztott
a szenvedély el,
amely szivemben ég miatta lánggal,
megkötözött
száz szerelemfonállal.
Ezer szép polgárnő közül
kiválna,
szépségével nem mérkőzhetne egy sem,
őnála szebbet
senki sem kivánna,
amint mozog kecsesen s szól kegyesen;
szeme
szénnél feketébb, szája málna-
piros, haja szösz s erre-arra
lebben
a sok bodor fürt homlokán gyürűzve,
minthogyha mindre
gyűrü volna fűzve.
Sudárnövésű táncos termetével
szökell,
mint kis gidácska nagy mezőben,
s mint a malomkerék forog,
kezével
cipője csücskét érintgetve bőven.
Ha végzi táncát,
bólint szép fejével,
fordul-perdül, fölpattan elmenőben,
s
Firenze minden nője közt a legszebb
meghajlása, amellyel
tovarepked.
Az én Nenciámnak nincs semmi
hibája,
arca fehér-piros, jó az alakja,
és szép arcát még
megszépíti álla
közepén egy gödröcske. Ki tagadja,
hogy
nincsen érzéssel teltebb se nála:
a természet kisérletül
faragta
ilyen kecsesnek, ilyen megnyerőnek,
elvesztésére
minden ifju főnek.
Magát szerencsésnek mondhatja
mégis,
ki férje lészen ily szép feleségnek,
burokban született
az a legény is,
ki ily csodás buzavirágot téphet,
s e földön
üdvözül a keresztény is
s minden bajából meggyógyulva ébred,
ha
karja közt láthatja majd e szép nőt,
ki mint a disznózsír, lágy
és fehérlő.
Ha tudnád, Nencia, milyen nagy
szerelmet
ébreszt bennem szemednek csillogása,
ha sejtenéd a
kínt, mely úgy bizserget,
mintha minden fogam sajogna vásva,
ha
elképzelnéd, megrepedne benned
a szív, s többet nem néznél senki
másra
és nem szeretnél mást, csak Vallerádat,
ki úgy vágyódik,
oly forrón utánad.
Nenciám, lelkem, megszomorítasz
engem,
s úgy látszik, még gyönyörködsz is kinomban.
Ha
fájdalom nélkül lehetne tennem,
agyonlőném magamat, hogy
kimondjam
és megmutassam: te vagy a szivemben;
tessék, érintsd
meg, fogd kezedbe nyomban;
s ha éles késsel elmetéled,
nemcsak
vérzik, de szól is: Nencia, drága Nencia!
Jacopo
Sannazaro
ERGASTO GYÁSZÉNEKE
Te szép és tiszta lélek,
elvetvén
földi láncod
ki pőrén szálltál égi klastromokba,
hol
csillagoddal éled
most boldogabb világod,
mi gondjainkat már
nem véve sokba,
fényes napként ragyogva
égsz fényes szellemek
közt;
szent lépteid tapodnak
hátán a csillagoknak;
s tükrös
források közt mirtusligethöz
hajtod mennybéli nyájad
s kedves
pásztoraid lépnek utánad.
Más hegyeket, rónákat,
más erdőket,
folyókat,
s százfajta uj virágot látsz az égben:
langy tájon
más nimfákat
üldöz erdőlakó had,
s boldog tűz ég más faunok
szivében.
Dalolva lomb hüsében,
illatok balzsamában
Daphnis
és Melibeo
között ül Androgeo
s a menny uszik a ritka édes
árban;
elemeket igázva
zeng uj s szokatlan hangok muzsikája.
Miként szőlő a szilfán,
s a bika a
gulyában,
s vidám mezőknek hullámzó kalásza
diszünk te voltál
nyilván
tieid kórusában.
Ki futhat meg előled zord halál, ha
a
legmagasabb ágba
harap lángod lecsapva?
Az égvilágon
hányszor
élt ily jókedvű pásztor,
ki köztünk édes rímeket
kacagva
erdőn lombot fakasztott
s a víz fölé árnyas ágat
akasztott?
Szent istennők siratták
kegyetlen,
bús halálod;
folyók, barlangok és bükkök vigyázták:
sirattak
partok, sziklák,
sápadt füzek s virágok,
s a nap sokáig
elrejté világát.
Vadállatok se járták
a réteket s a nyájak
nem
mentek a hegyekbe
hűs vízre, lágy füvekre:
megszomoritá a vak
sors a tájat;
s az erdő reggel-este
"Androgeo"
zúgta és keseregte.
Most már friss lombok élnek
szent
sirodon, mióta
szántó-vetők zsengét naponta hoznak;
s minden
szakán az évnek
mint új galambfióka
repkedve jársz száján a
pásztoroknak,
s neved késő koroknak
is kedves lesz örökké,
míg
hal van a folyókban,
kigyó a vad bozótban.
Elfáradt nyelvem
nem dicsőit többé
magában: dalban, versben,
velem pásztorok
énekelnek versenyt.
A szerelem lelke ha köztetek leng,
ti
lombos, büszke tölgyek,
árnyazzátok be, hol nyugszik, a földet.
Torquato
Tasso
A MEGSZABADITOTT JERUZSÁLEM
A "Második ének"-ből (1-57 versszak)
Amíg a bősz zsarnok készült a
harcra,
Izmén egy szép napon elébe lépett:
Izmén, ki
föltámasztja, ha akarja
a holtakat, hogy hallanak s
beszélnek;
Izmén, ki megriasztja s megzavarja
Plutót is
mormoló dalával s éjnek
szakán istentelen démon-erőket
hajt
szolgálatra, oldva s kötve őket.
Keresztény volt, most Mohamed
hivője,
de az előbbi rítust sem feledte,
kaján örömmel
időről-időre
a rosszul ismert két tant elkeverte:
most
barlangjából, ahol elrejtőzve
a nép szemétől űzte
istenverte
varázslatát, a vészhírre kimászott,
adván rossz
úrnak még rosszabb tanácsot.
Királyom, így szólt,
ellenállhatatlan,
félelmetes haddal közelg a győztes:
tegyük
meg azt, mit tenni kell a bajban,
az ég s a föld segíti az
erőset.
Királyi és vezéri hivatalban
egyként kiválsz: vezesd a
vakmerőket
megfontolt harcba, bölcsen töltsd be tiszted,
s e
föld lesz sírja ellenségeidnek.
Mi engem illet, én segítni
jöttem,
hogy társ legyek munkában és veszélyben,
tanácsoljak,
mert nagy kor áll mögöttem
s varázsoljak, ha ez visz célra
éppen:
a bukott angyalokat kényszerítem,
hogy végrehajtsák
majd rendelkezésem.
De hogy miként kezdek
varázslatomba,
szeretném néked elmesélni nyomba.
A keresztények titkos
templomának
kriptájában egy oltár van, felette
annak képe, kit
anyjaként imádnak
istenüknek: ő szülte, ő temette.
A
bálványkép előtt rőt fáklyaláng ad
örök fényt; ő fátyollal van
lefedve;
körötte sorban fogadalmi tárgyak,
miket jámbor hivők
neki ajánltak.
E rejtett képet kéne, hogy
titokban
saját kezeddel elrabold, kihozzad,
és mecsetedbe
átvidd, én meg ottan
erős varázzsal megkötözzem
túsznak:
mindaddig, mig jól őrzik templomodban,
jó őre lesz e
várnak és kapuknak;
legyőzhetetlen bástyák közt uralmad
ujból
biztos lesz s szent titok hatalmad.
Igy szólt s szavát követve már futott
a
király az Úr házába s tiszteletlen
erőszakkal a képet
elrabolta
a papoktól és vitte át sebesen
a maga templomába,
hol gyakorta
vétett bolond hitével Isten ellen.
S e prófán
helyt susogta rosszhatásu
igéit a szent kép fölött a mágus.
De mikor az uj hajnal földerengett,
a
pogány templom őre ott, hol este
a kép állott, nem látta most a
szentet
és máshelyütt is hasztalan kereste.
Jelentést tett
királyának, ki zengett
bőszült haraggal, majd hogy meg nem
ette;
hívő lehet csupán, így gyanította,
aki a képet titkon
visszalopta.
Akár hívő kéz tette ezt a képpel,
akár
az ég mutatta meg hatalmát,
a menny nem tűrte, hogy akár egy
éjjel
szent istennőjét ily falak takarják.
A hír még tétova;
ember kezével
történt, avagy jobb, a csodát ha vallják;
hol
emberész nem bizonyul elégnek,
a jámbor munkáját sejti az égnek.
Keresik a tolvajt lélekszakadva
minden
templomban és minden mecsetben,
aranyat kap, ki a bünöst
feladja
s vasat, ki elbujtatja engedetlen.
A mágus is
szaglászik erre-arra,
mesterkedik, de képre nem lel ez sem:
az
ég elrejti akár ő, akár más
tett így, s megszégyenűl a rút
varázslás.
A kegyetlen király ekép a titkot
meg
nem oldván, mit a hivők bünének
vélt, bősz haragra gyúlt, szórta
a szitkot,
s nem volt határa őrjöngő dühének,
feledett
mindent, csak a bosszu izzott
lelkében s tápot keresett
tüzének.
Haljon meg, szólott, mind, ha nő, ha férfi,
az
ismeretlent bosszúm így eléri.
Hogy a gonosz ne menekedjék,
vesszen
az igaz is; de hány igazt találok?
Bűnös mind: mert e
keresztény seregben
soha nem láttam én igaz barátot.
S ha
ártatlanok a mostani tettben,
régi bünért bünhődnek a
galádok.
Föl, híveim, fáklyát a kézbe, kardot,
perzseljetek,
öljetek, kit akartok!
Igy szólt a néphez; s rettentő
szavának
híre elérte nyomban a hivőket,
dermedten bujtak
össze, a halálnak
árnyéka rájuk hullt, meglepte őket:
és
védekezni, szökni sem próbáltak,
s küldeni irgalom-esedezőket.
De
a megrémült népet onnan érte
menekvés, honnan tán nem is remélte.
Volt köztük egy szűz: teste már
megérett,
érett volt lelke is, nemes, királyi,
szép volt, de
mégsem érzett büszkeséget,
csak annyit, mennyit meg lehet
kivánni:
s legfőbb erénye, hogy e dús erények
nem vágytak egy
szűk házon túl kiválni;
szép pillantások, bókok nem hatottak
rá,
a magány számára megszokottabb.
De nem maradhat oly szépség
titokban,
amely méltó tetszésre s ámulatra;
Ámor sem tűri ezt,
hanem ha lobban
az ifju vágya, tárgyát megmutatja.
Egyszer vak
Ámor, máskor Árgus, ottan
beköti a szemet, itten kinyitja,
s a
legszűzibb szobákba is, hiába
őrzik, utat nyit Ámor pártfogása.
Sofronia a lány neve, Olindo
az
ifjué, egyhitü mind a kettő:
az szép, emez szerény, mint
rózsabimbó,
hőn vágy, alig remél, semmit sem esd ő;
szólalni
nem tud, bátorsága ingó,
a lánynak meg se nemtetsző, se
tetsző.
Szegény így hódolt eddig, meg se látva,
észre se véve,
kegyre nem találva.
Most a leány meghallván, hogy mi
készül,
mily borzalmas vérfürdő népe ellen,
elgondolá
nagylelküen s vitézül,
hogy megmentője lesz e szörnyü percben.
A
terv erős lelkében egyre mélyül,
viszont szűzi szemérme
visszaretten:
győz az erő, de ez, hogy béke légyen,
szemérmes
lesz, míg bátor a szemérem.
S a lány a nép közé megy
egymagában;
báját nem rejti el s nem mutogatja,
szemét lesütve
lép szük fátyolában,
szerényen és mégis magára adva.
Ki tudja,
ékes-e vagy cicomátlan,
véletlen vagy mesterség műve
arca?
Természet, Ámor és az ég csodája,
s nem szépitőszerek
szülötte bája.
Ő nem néz senkire, csak őt
csodálják,
amint megy egyenesen a királyhoz;
dühét látván sem
hagyja el szobáját,
és büszke fellépése mit se változ.
Kérlek,
uram, ily szóra nyitja száját,
fékezd meg néped s békésen
határozz:
jöttem, hogy a bünöst kezedre adjam,
akit keressz s
kiért vagy nagy haragban.
A nemes bátorság, a büszke,
szűzi
szépség felvillanása megzavarja
s már-már meggyőzi a
királyt: elűzi
dühét s szelídre enyhül dúlt, vad arca.
Ha
lelke volna és a lány se tűzi
szemét oly zordul rá, vihart
kavarna
itt Ámor. Ám rideg szépség, rideg szív
szerelmi lázban
össze nem melegszik.
Ha Ámor nem, a csodálat, gyönyör,
vágy
mégis utat talál a durva szívbe.
Beszélj, így szól, s
igérem, hogy a korbács
nem sujt le keresztény testvéreidre.
S
a lány felel: mit mondok, nem botorság,
ime a tolvaj kéz, amely
kivitte
a képet templomodból, fejedelmem,
akit keressz itt
áll, büntess meg engem.
Igy a közös balsorsnak
fölajánlva
nemes fejét, mindent magára vállal.
Ó nagylelkü
hazugság, ki találna
oly szép igazságot, mely egy
hajszállal
fölülmulna? A vad zsarnok megállja,
hogy, mint
máskor, durván ne csapjon átal
haragba s szól ismét: Tárd fel, ki
adta
a tanácsot s tetted ki támogatta.
Osztozni nem kivántam senki
mással
dicsőségemben, szólt a lány merészen,
magam tudtam csak
róla, nem tanáccsal,
sem tettel nem vett senki benne részt
sem.
Igy hát, szól a király, küzdvén magával,
téged sujt
egymagadban büntetésem.
S a lány: helyes, a tisztesség enyém
lett,
a büntetés szintén csak engem érhet.
A zsarnok hunyt haragja lángra
lobban;
megkérdi: hol rejtetted el a képet?
Sehol, felel a
lány, a tűzbe dobtam,
s ezért nem érhet más, csupán
dicséret.
Hitetlen kéztől nem kell félni mostan,
hogy
meggyalázza: hozzá már nem érhet.
Vagy a tolvajt keresd, vagy mit
elorzott:
az a tiéd, ezt többé nem bitorlod.
Bár tolvaj nem vagyok, nem is
oroztam:
a rablottat jogos volt visszavennem.
Hallván e szót a
zsarnokból kirobban
a fékezett harag, üvöltve fennen.
Ne
remélj már irgalmat a gonoszban,
szemérmes szív, nemes fő, büszke
jellem;
szépséged pajzsát fel hiába tartja
Ámor, lesujt rád a
király haragja.
A szép nőt megragadták; s elitélte
a
kegyetlen király máglya-halálra.
Ruháját, fátyolát vad kéz
letépte;
lágy karját a kötél véresre vágta.
Hallgatva ment,
félsz nem nyilalt szivébe,
csak döbbenet volt az, mi leigázta;
s
szép arca bár elváltozott szinében,
nem sápadt lett, csak égett
tiszta fényben.
A nagy esetnek híre
egy-kettőre
szétszállt, futott Olindo, mint a nép is;
biztos a
tett, bizonytalan a hőse:
de hátha az ő választottja mégis.
S
midőn tekintete a drága nőre
esett, kire már várt a szörnyü vég
is
s a sok pribéket munkájára készen
ott látta, hirtelen
áttört a népen.
Nem ő, kiáltotta, nem ő rabolta
a
képet el, őrültében dicsekszik.
Hogy gondolhatta, merte, tudta
volna
megtenni ezt egy nő, bármint igyekszik?
Az őröket hogy
csalta meg s Madonna
képével a sötétben hogy menekszik?
Nos
mondja el! Nem, én vagyok, ki tette!
(Ó, hogy szerette azt, ki
nem szerette!)
Aztán folytatta: Megmásztam az éjjel
a
mecsetet s ott, hol benéz a hajnal,
a keskeny nyiláson ezer
veszéllyel
megküzdve átjutottam üggyel-bajjal.
Ne bitorolja
kínom ez a némber,
a halál is enyém a diadallal;
a láncok mind
enyémek, büszke lángra
értem kap, értem gyúlt ki ott a máglya.
Sofroniának arra fordul arca
s
szeme megindultan, hol így hadart a
legény. Szegény jámbor, mily
gondolatra
vonz vagy taszít az őrület hatalma?
Tenélküled nem
volnék képes arra,
hogy elviseljem, mit rámmért haragja
egy
embernek? Tudok meghalni bátran
magamban, nem kivánok
társaságban.
Igy szólt szerelmeséhez; ám
kitartott
a gondolatnál ez s nem vonta vissza.
Ó fenséges
látvány, ahol a harcot
Ámor, s a lélek ily nagysága vívja!
Ahol
halál a győztes fél óhajtott
jutalma s élet a bukott gúnydija!
De
a király mindegyre ingerültebb
lett, mig ezek önvádolón hevültek.
Ugy vélte, ő marad csúfságban
itten:
halálmegvetés az ő megvetése.
Mindkettőtöknek, szólt
elfúlva, hittem:
ez is, az is győzött, a pálma végre
tiétek.
Intett és szolgái frissen
bilincset vertek a legény kezére.
Most
ketten egy karóhoz kötve állnak,
elfordult arccal, hátat vetve
hátnak.
Körülöttük már elkészült a máglya,
a
fujtatók gyorsan szítják a lángot,
mikor kitör keserves
jajgatása
a fiunak a megláncolt leányhoz:
Igy lettél hát te
életemnek társa,
e kötelékről szőttem annyi álmot?
Ez az a
tüz, amelyről azt reméltem,
egy lánggal ég majd kettőnknek
szivében?
Ó más lángot igért s más láncot
Ámor,
de sorsunk megtagadta azt örökre:
előbb egymástól
szétvert messze-távol,
s most borzalmas halálban összekötne.
S
mégsem félek e különös haláltól:
ha nem születtünk már közös
gyönyörre,
közös a máglyánk, végzeted hatott meg,
nem az
enyém, hisz melletted halok meg.
Mily édes most testem
kínszenvedése!
Halálom boldogan várom e percben.
Egy vágyam
volt, hogy keblünk összeérve
haló lelkem a szádba átleheljem
s
együtt hullván a megsemmisülésbe
utolsó sóhajod belém
remegjen.
Igy zokogott az ifju, mire ígyen
felelt a lány,
tanácsadón, szelíden:
Barátom, most magasabb gondolatra
és
magasabb panaszra nyiljon ajkad.
Emlékezz büneid terhére s
arra,
hogy a jóknak Isten igért jutalmat.
Szenvedj az ő
nevében s kínod alja
megédesül: örvendj, hogy érte halhatsz.
Nézd
az eget, mily kék, a napra nézz fel,
mily szép vigasztaló, hivó
tüzével.
Most a pogányság fölsivit jajával,
de
fojtva sír az igazhitü nép is.
Szokatlan és lágy érzés járja
átal
a kegyetlen király kemény szivét is:
röstelli érzését,
megtörni átall,
elmegy hát, elforditva még szemét is.
Sofronia,
magad vagy, ki a gyászban
nem gyászolsz, s nem sirsz a
sirás-rivásban.
A nép szeszélyes öntudatlan állat,
nem
ismeri erőit és veszélyét,
türi a kő s dorong ingerkedését
s
egy gyönge gyermek is hátára szállhat,
akit lerázna egykönnyen, ha
vállat
rándít, de ő szolgálja száz szeszélyét.
Szavak
kábitják, még növelve félszét
s nem tudja, mily félelmetesre
válhat.
Csodálatos! magát ketrecbe zárja,
kis
pénzért mindenét urának adja,
halált és háborut vállal magára.
Ég-föld között övé minden, de
hagyja
másoknak; és nem hallgatván szavára
intőjének, megöli s
megtagadja.
AZ
EMBEREK, AZ ISTEN
ÉS AZ ANGYALOK JÁTÉKAI
A világ szinpadán magadra, lélek
öltsd
álarcát a testnek s testieknek
s szinjátékot a mennyei seregnek
a
természet képében játssz, művészet.
Ki-ki tegye és mondja azt, mi
végett
világra jött, során jeleneteknek
legyenek kik jajgatnak
s kik nevetnek,
komédiátok jól véghezvigyétek.
Nem képes és nem vágyik
másegyébre
senki, mint mit vidítva és vidulva
a végső
Bölcseség irt szövegébe;
s ha megtérnek majd játék s
ugrabugra
végén a maszkok földbe, vízbe, égbe,
Istenben
látjuk, szerepét ki tudta.
A fa, amely felé kis
kezecskéd
nyujtogattad,
a rőtvirágú, gazdag,
szép gránátalmafa,
amott a néma kertben
áll friss
zöldbe borulva,
épp most éleszti újra
a nyár fényharmata.
Megtépázott, kiszáradt
fámnak
virága, gyermek,
kietlen életemnek
egyetlen csillaga,
alszol fekete földben,
hideg
földben örökké
és fel nem ébreszt többé
nap, szeretet, csoda.
Tovább, tovább. Az alkony már
erőtlen,
a partot sima hó fedi ragyogva
s a láb alatt puhán
ropog; előttem
sóhajom gőzöl ködbe gomolyodva.
Rohan a hold a nagy, hólepte
csöndben
dermedt felhők között és egy mogorva
fenyő tört ágait
a levegőben
torz árnyakat rajzolva szertedobja
csupa halálravágyó gondolatként.
Végy
körül, ó tél, megdermesztve végre
kinjaim, melyek itt benn
háborognak;
és mint hajótörött a mélyből,
akként
merülj föl, gondolat s kiálts az égre:
ó éj, ó tél, mit
tesznek lenn a holtak?
Gabriele
d'Annunzio
TŰZHARCOSOK IMÁJA
I.
Vér istene, tűzharcosok Vezére,
karunk
imádva nem nyujtjuk feléd mi,
s könyörgő arccal az egekbe
nézni
nem a mi dolgunk, sem szolgálni vérre
szomjas oltáraid kulcsolt kezekkel,
a
mi imánk nem száll fennen lebegve
szférák között vagy
seregről-seregre
bejárván hadaid a Te neveddel;
de csuklott fővel borulunk
elébed,
fedetlen fővel, le a puszta földre,
lélekzetünk fú a
hitvány göröngyre
s tekintetünk mély lábnyomokra réved,
s ott térdelünk, ó Istene a
harcnak,
hol a Haza miénk, ott lenn a sárban,
a fűben, úton a
kerékvágásban,
a fölszántott mezőkön, néma arccal,
hol a rög mintha húsunk része
volna,
hol a virág olyan, mint ősi, rejtett
s mégis friss
gondolat, minőt a gyermek
ártatlanságában gondol szorongva,
hol meghasadt szív a száraz levél és
a
kő egy elmerült, hatalmas élet
csontváza, mely széthullt és
semmivé lett,
ahol minden zokog, susog, beszél és
ahol emlék minden s minden
igéret,
ahol a víz könnycsepp és gyenge harmat,
az ősz mindaz,
mi elhull és elhallgat
bánatainkból, s a tavasz, mi éled
ujulva bennünk és mindaz, mi
hajtás,
mi bimbó és mi ág lelkünkben; itten
vetjük magunkat
térdre, ó Uristen,
itt hajt szivet s főt százezernyi bajtárs;
mert, ó Urunk, nem ott vagy, hol a
mennyek,
de benn a földben vagy, de lenn a mélyben,
a
mélységes világ sötét rögében
vagy Istenünk, tüzesen itt jelensz
meg;
és nincsen boldog erdeidre gondod,
a
magvakat nem táplálod s a trágya
ki nem fakasztja a csírát, de
lába
a harcosoknak gyökere a bomlott
tavasznak mit jövendöl a világnak
az
Arkangyal, a harcosoknak fájó
lába, a véres földben mélyen
álló
vérző lába Véristen sok fiának,
és minden fájdalmuk goromba röggé
és
termékennyé válik lenn a földben,
örök jósággá válik a
rögökben,
lélekké s tüzzé örökkön-örökké.
II.
Kurjantásuk hallgattuk mind az
éjben,
s nótáikat mind kezdetén a napnak,
a nagy latin széltől
hogyan dagadnak,
mint bő vitorlák feszülő kötélen.
Álmatlan városok mig
virradatnak
jöttére vártak s harmat hullt a rögre,
himnusszá
nőtt a dal és mennydörögve
visszhangzott lépte a kevély
csapatnak.
Vitéz anyák szivüket a vitézek
elé
szökeltették piros lovasként,
május napjánál izzóbb volt a
napfény,
a tiszta himnuszra felelt a fészek.
A márványházak éjsötétre váltak,
a
mühelyek új fényben felragyogtak.
A városok füstös hősként
dohogtak
s: Fegyverre! Fegyverre! ekként ziháltak.
Ezer vaslelkü város munka s
hőség
szikrái közt a szerszámokra görbedt:
mig egyikük
irtózatos pöröly lett,
a másik végeláthatlan szövőszék.
S ők az egyenes utakon
dalolva
lépkedtek a kapuk felé: az élen
a Dicsőség és a Halál
a szélen,
mint diszmenetben herceg és a szolga.
Első jel volt ez. Ők voltak az ősök,
a
nap elsőszülöttei, a zsengék,
biztos áldozatok, halál-leventék,
-
Vér Istene, - a férfiak, a hősök.
Ők voltak véres áldozataidnál
a
bércek szörnyű oltárán az ostya,
midőn mindenfelől fölmagasodva
a
hősök és vetések anyja itt állt;
mert, isteni bőség, a seregeknek
útjai
mentén már kalászba lobbant
a mag, s az emberárral szembe
roppant
zabföldek zöldelő hulláma rezgett,
szép volt az anya és fiai
szépek
voltak, miként a partok és a dombok,
miként hegyek haja
és ifju lombok,
szépek, miként a mag és a vetések.
S az élethez hasonló lett az
álom,
mint izzó vér a szőlő rőt levéhez,
midőn népednek
géniusza véres
első sebétől fénylett a határon.
Nevetett az erő, mint a virág nyit.
És
a szeretet elfoglalta Alat!
S most vésett szikla hirdeti a
hálát
s zengi a hőst, Cantore generálist.
III.
De az eleven háborút a piszkos
barbár
a földbe ásta, mint dögöt be,
rohadni vaksötét árokba
lökte,
szörnyű vermekben elvermelte, titkos
méreg gőzében fojtogatta, s
mélyen
lenyomva mocskos pocsolyákba merte,
mint ahogy az
iszapot itta-nyelte
a harag Dante borzalmas vizében.
S az olajfának és érő kalásznak
fiai,
fénylő sarjai a napnak,
eleget tenni a bús feladatnak
a
tátongó gonosz torkokba szálltak.
Akik a nyájas szőlő lombos
ágát
aggatták a szilfák testére, vastag
karót hegyeztek,
léceket faragtak,
most sírjuk egyre tágasabbra ásták.
Akik a méla dombokon kaszáltak
meleg
szénát, kasból szedték a lépet,
zsákot, követ hordtak most és
mellvédet
vertek, a sírjuk így lett még szilárdabb.
Az istenség jelen volt
mindenikben.
Minden lapát föld áldozat volt Ráma
géniuszának
és a vég adója.
S a harcosokkal volt a házi isten.
A Palatinus kék egét s a szellős
kis
templomot látták a hősök ott a
harcban s hogy jelt ír a hős görbe
botja
(de keselyűk helyett gépraj, mi felhőz),
mikor az árkokban bőszült
üvöltés
repesztette a mocskos ingeket szét;
vérrel telt meg az
elfojtott hevesség
s kitört a mélyből, mint a fojtott töltés.
Szent hév, a tűznek szép
elsőszülöttje,
tűzvésznek s áradásnak éltetője,
az üvöltésnél
gyorsabb, mely előre
hajszol még kétséges ütközetekre;
szent hév, az elkeseredett
rohamnak
kapitánya, amely fejet szegezve
annál kitartóbban
ront fel a hegyre,
minél meredekebb, zordabb, roppantabb;
szent hév, szerencse üstökönfogója,
ki
üldözöd és oldaltámadással
szorongatod vagy gyilkos áradással,
és
irgalmat nem adsz, ha itt az óra,
dicsőség néked, végső harcra
szántak
vad démona e sirverembe ásott
háboruban ki értünk
gyujtsz villámot,
s tollat lobogtatsz majd Viktóriának!
Francesco
Gaeta
ISTEN TEREMTMÉNYEI
Húgom, ki rendezgetve dúlt
ruhádat
zokogsz lámpád alatt, ahol letépett
kizsákmányolód
vágya s földre vágott,
mert semmid nem lévén, magad
kináltad
neki, te fájdalmas, te meggyalázott,
sirásom hadd
kisérje a tiédet.
Bátyám, az este elrémülve néztem
a
szük sikátorban menekülésed
a nép elől, amely tolvajt
üvöltött,
mig képeden az embernem idétlen
nyomorúsága volt, mi
képet öltött:
hadd lépjek én is tömlöcödbe véled.
Bőgő barátom, vágóhidra
vonszolt
király, akit uraltak messze rétek,
s kinek dühödt
taglók ütése zúzza
agyát a szarva közt, mig összeroncsolt
fővel
le nem dől teste vérben úszva,
engedd, hogy én taglóztassam le
érted.
FRANCIA
(1. felvonás, 3. jelenet)
A gróf: Tiéd a győzelem, oly
méltóságba tett
királyunknak
kegye, mi engem illetett:
te
vagy, ki herceget nevelsz Castiliának.
Don Diego: Nagy tisztesség jutott
részül familiámnak
s
mutatja, mily igaz királyunk s mily nemes,
hogy
jutalmazni tud multbéli érdemet.
A gróf: A királyok nagyok, de mint mi,
emberek csak
s
tévedni emberi dolog kicsinynek-nagynak;
az
udvaronc-szemet fölnyitja ez eset,
mily
rosszul fizetik az élő érdemet.
Don Diego: Ha igy izgatja önt, ne
szóljunk róla többet:
lehet,
rangom nem az érdem, csak kegy szülötte;
mégis
megilleti a korlátlan királyt,
hogy
akarata szent, mit senki sem birál.
De
tisztességemet, mi ért, más is kisérje;
házam
és az öné hadd lépjen szent kötésre:
önnek
egy lánya van, nekem csak egy fiam,
frigyük
bennünket is kötne barátian:
kegyeskedjék
fiam vejéül elfogadni.
A gróf: E szép fiut magasb háznak kell
tartogatni;
méltóságának
uj fénye szivébe tán
fellengzőbb
vágyakat olt, mint egy grófi lány.
Nevelje
hát uram, a herceget serényen,
tanitsa
meg, hogyan kormányozzon s miképen
tartsa
majd reszkető népét jogar alatt,
jutalmazván
a jót, sujtván a rosszakat.
E
szép erényeken kivül a hadvezért is
oktassa,
hogy mikép kell türni bajt s veszélyt is,
elsőnek
lenni Mars mesterségében és
lóháton
tölteni éjt és napot, nehéz
fegyverben
dőlni le, bástyákat összetörni,
és
a megnyert csatát csak magának köszönni.
Példán
okulva lesz tökéletes vezér,
leckéit
tettek is szemléltessék ezért.
Don Diego: Példán okulni, ha kiván az
ifju herceg,
elég
olvasnia nyilt könyvét életemnek.
Derék
tettek sora fogja tanitani,
a
népeket miként kell féken tartani,
várat
támadni vagy hadsereget vezetni,
és
hirnevét vitéz tettekkel megszerezni.
A gróf: Az élő példa biz jobban hat
mint a mult;
könyvből
uralkodást még herceg nem tanult.
S
hol az a tett, sok év multán, amely ma élne
s
amelynél egy napom százszor többet ne érne?
Ön
vitéz lehetett, én ma vagyok vitéz,
s
országunk támasza e kar, e hősi kéz.
Granada
s Aragon reszket, kardom ha villan,
nevem
Castilia bástyája mindmaiglan:
nélkülem
egyhamar más törvény lenne itt,
s
királyi trónuson látná elleneit.
Minden
nap s pillanat dicsőségem növelve
babért
babérra hoz, győzelmet győzelemre:
próbát
tehetne a herceg oldalamon
számos
csatában és megvédené karom;
győzni
tanulna úgy, hogy engem látna győzni;
s
szép tettvágyát hamar ha meg kéne előzni,
látná....
Don Diego: Tudom, híven szolgálta a
királyt,
Láttam
önt küzdeni, alattam legkivált.
Mikor
a kor jegét éreztem ereimben,
ön
hősül állta meg helyét az én helyemben;
hiába
e vitát ne folytassuk talán:
mostan
ön az, aki én voltam hajdanán.
Mégis
láthatja, hogy mig ily versenyben állunk,
tesz
köztünk némi kis különbséget királyunk.
A gróf: Amire érdemes volnék, ön elhalászta.
Don Diego: Az érdemesebb az, kié a dij s a hála.
A gróf: Méltóbb a tisztre az, aki jobban betölti.
Don Diego: S aki nem kapta meg, annak már kár pörölni.
A gróf: Vén udvaronc, ravasz csellel nyert a tusán.
Don Diego: Nagy tetteim hire állt mellettem csupán.
A gróf: Mondjuk, hogy a király a kort tisztelte önben.
Don Diego: Mérlegén ott van a bátorság nemkülönben.
A gróf: A tisztre igy csak én lehettem érdemes.
Don Diego: Ki meg nem kapta, az nem érdemelte meg.
A gróf: Nem érdemeltem? én?
Don Diego: Ön.
A gróf:
Ez
már szemtelenség.
Jutalmad,
vakmerő öreg, fogadd ezenkép. (Arcul csapja)
Don Diego: (kardját
nyujtva)
Végezz,
vedd véremet e támadás után,
mely
elsőként pirul fajtámnak homlokán.
A gróf: Mit gondolsz, mit tehetsz hát ennyi gyengeséggel?
Don Diego: Ó jaj, kihunyt erőm ez övével nem ér fel.
A gróf: Kardod enyém: de te még
kérkednél vele,
ha
terhelné kezem e zsákmány szégyene.
Ágyő:
olvassa hát eztán az ifju herceg,
ha
okulást keres, nyilt könyvét életednek;
nem
ékesiti majd e pimasz kérkedés
fejében
az imént nyert méltó büntetés.
(5.
jelenet)
Don Diego: Helyén van a szived, Rodrigo?
Don Rodrigo:
Bárki
más
Megláthatná
azonban.
Don Diego:
Mily
szép fölindulás!
Mit
érezel, az én fájdalmammal rokon!
Vérem
megismerem nemes haragodon;
mult
ifjuságom él e hamar lángolásban.
Jöjj
vérem, jöjj fiam, apád gyalázatában
légy
bosszulója.
Don Rodrigo: Miért?
Don Diego:
Egy
csúf bántalomért,
Mely
halálos csapást becsületünkre mért:
egy
pofonért. A gaz, ki adta már nem élne,
de
vénségem dicső szándékom nem segélte:
e
kardot, mit karom már tartani se tud,
neked
adom, vele büntess és állj bosszut.
Érezze
a pimasz, hogy van benned kurázsi,
csak
vér moshat le ily sértést, ily óriásit;
halni,
vagy ölni kell. S hogy ne áltassalak,
kardodra
kit bizok, félelmetes alak:
láttam
harcolni őt, vértől-portól boritva,
s
egész hadsereget rémitve-háboritva.
Láttam,
mint kergetett száz svadront szerteszét,
és
mondok többet is, ha ennyi sem elég:
nemcsak
nagy kapitány, nemcsak hadak lovagja,
de
ő...
Don Rodrigo: Mondd meg, ki hát?
Don Diego: De ő Xiména apja.
Don Rodrigo: Ó...
Don Diego: Szólnod
mitse kell: szerelmed ismerem;
de
ki csufságban él, nem méltó élni sem.
S
ha kedves, aki sért, annál nagyobb a sértés.
Ismered
a merényt, hajtson a bosszuérzés:
ennyit
mondok. Bosszut értem s magad miatt!
Nézd
hogy ki volt apád - és légy méltó fia.
Egy
sorstiporta agg könyörög gyermekéhez:
siess,
szaladj, repülj s legyen a bosszu édes.
Szép volt, ha szépnek mondható
Az
Éj, a mély álomba bágyadt,
Akinek Michelangelo
Vetett komor
kriptában ágyat.
Jó volt, ha jó a durva kéz,
Amely
futtában dobja vissza
Mit ád, mig Isten félrenéz, -
S ha
lelketlen pénz alamizsna.
Gondolkozott, ha gondolat
Pergése
dallamos szavaknak,
Melyek mint surranó patak
Üres csobogással
szaladnak.
Imádkozott, ha szép szemek,
Melyek
hol rút férget kisérnek,
Hol ég felé tekintenek,
Neve ima,
istendicséret.
Mosolygott volna, hogyha zárt
Kelyhű
virág tárulni tudna
A szélnek, mely borzongva száll
Fölébe és
otthagyja futva.
Sirt volna, ha szivére tett
Hüvös
keze izzóra váltan
Érezte volna, mint remeg
Az égi könny a
földi sárban.
Szeretett volna, ha a gőg,
Hiába
gyujtott gyertyaképpen
Fekete koporsó előtt,
Nem virraszt
magtalan szivében.
Meghalt, - s nem élt az ostoba.
Csak
ugy tett, mintha élne. Gyönge
Kezéből most kihullt a könyve,
Amit
nem olvasott soha.
Pepita, mikor éj sötétlik,
S fáradt
anyád magadra hagy,
S imáiddal, vetkőzve félig,
Ott térdepelsz
a mécs alatt,
Mikor eljő az óra, melyben
A sziv
az éjtől kér erőt,
S az ágy alá kukkantsz ijedten,
Letéve
közben főkötőd,
Mikor az álom ágyba rántja
Családod
s a ház elpihen.
Ó Pepita, édes leányka,
Mire gondolsz akkor,
szivem?
Ki tudja? Holmi bús
regénynek
Póruljárt hősnőjére tán,
Hazug szavára a
reménynek,
S a csalódásra azután.
Talán a vajudó hegyekre,
Mik nem
szülnek, csak egeret,
Spanyolhoni szerelmesekre,
Bonbonra,
férjre, ugy lehet.
Tán ártatlan szived sebére,
S
gyermeki örömeire,
Ruhára, forró tánczenére,
Talán rám, -
talán semmire.
ANGOL
Gilbert
Keith Chesterton
A SZAMÁR
Mikor az erdő járt, a hal
repült, a
vad sövény
fügét hajtott s vérzett a hold,
akkor születtem én.
Rikoltva, torz fejjel, fülem
csúf
szárnyként röpködött:
ördög torzképe lettem a
négylábuak
között.
Kit kivetett rongyként a föld
s egy
ősi akarat,
gyötörj, gyalázz: néma vagyok,
megőrzöm titkomat.
Ostobák! Jutott nékem is
egy nap,
vad s drága nap:
hangok lengtek fülem körül
s pálmák lábam
alatt.
NÉMET
Anette
von Droste-Hülshoff
GYEREKJÁTÉK
Mily zöldek az ujjaim,
pár szál
virágot téptem;
halálba hulltak im,
kik élni vágytak
értem.
Félénk és szüzi pillaként
lágyan arcomba
verődtek,
elmerengve nem ügyeltem én,
magamhoz huztam őket,
s
a gyenge-lenge főket
letörtem gondtalan.
Vérük kifolyt
alant
és minden ujjam zöld lett.
Nem sirtak ők, nem nyögtek
ők,
meghaltak szótlanul,
csak arcuk lett sötét előbb,
mint
mikor alkonyul.
Ha meg tudtak volna kimélni,
bizonnyal
megteszik;
kezdek magamtól félni:
kábán mit tettem itt?
Ó,
balga gyermekjáték,
vérontás, büntelenül!
Az élet nem megy
máskép,
szemembe félelem ül,
mert ami történt, megtörtént,
és
a jövő sötét örvény.
...És a tél kemény haraggal
körülvette
akkor őket.
Jéglehelletét suhintva
mindre,
rájukuszitotta
egymásttépő szeleit.
Fagyfogu
viharainak
hatalmat adott felettük
s Timur udvarába
szállva
fenyegetve így kiáltott;
Boldogtalan! lassan,
halkan!
jogtipró, kegyetlen zsarnok.
Meddig kell még a
sziveknek
lángjaidban perzselődni?
Ha szellem vagy,
átkozottak
közt egy, én volnék a másik.
Vén vagy? én is!
Megmeresztjük
hát az embert és a földet.
Mars vagy? Én pedig
Saturnus,
bajtjelentő csillagképek
és együtt
borzalmasak.
Lelket ölsz és megfagyasztod
a légkört: nos,
szeleim még
nálad is jéghidegebbek.
Vad seregeid
hivőket
gyötrenek ezernyi kinnal:
nos, ha én jövök, csak
akkor
lesz fogak csikorgatása.
S istenemre nincs
bocsánat.
Isten lássa, mit hozok rád.
Istenemre
fagyhaláltól
meg nem menthet, Vén, a tüzhely
parazsának
perzselése,
sem december semmi lángja.
Elég, az nem elég! Légy üdvözölve
szép
ősz! Gyümölcs terheljen minden ágat!
Némelyiken már roskadásig
árad.
Az alma tompa nesszel hull a földre.
Elég, az nem elég! A lomb
viháncol!
Leves barack ingerli szomju szádat!
S a szőlőfürt
körül részeg darázshad
"elég, az nem elég!" zümmögve
táncol.
Elég, az nem elég! Hörpölve térdel
a
költő-szellem vágyak kútja mellett,
és nem lehet a szív soha
betellett:
elégedetlen mindig az eléggel!
Egy pár pislákoló, zord fáklya,
melyet
eső s vihar minden percben kiolthat.
Röpködő szemfödél.
Fenyőkoporsó.
Nincs egy zörgő koszoru, nincs kiséret!
Gyilkost
kaparnak földbe ily sietve.
Ravatalához csak egy
ismeretlen
lépett merészvetésű, bő köpenyben:
az emberiség
géniusza volt ő.
Két csepergő evezőm letéve
lassu
könnyeket hullat a mélybe.
Nincs, mi sujtna! Nincs, mi
felviditna!
Fájdalmatlan kábulat borít ma!
Odalenn - a fénytől messze hulltak
-
szebb óráim álmodják a multat.
És a kék mélységből szól a
tegnap:
húgaim még fenn hányan maradtak?
Ifjú asszonyhoz hasonló a ma.
Éjfél
ha üt, elsápad homloka.
Megborzong. Fölkap egy telt serleget,
s
mohón kiissza, mint lázas beteg.
S mig kortyol és liheg, a buja
száj
fakón elfonnyad. Csörren a pohár.
Koszorúja elszárad
tüskeként
s már ősz a haj, mely barna volt imént.
A szép,
bünös fej csupa mély redő,
megrogy a térd, nincs benne több
erő.
Fátyolba burkolják az illanó
órák, s velük megy el a vén
anyó.
Szökken s lehull a vízsugár,
betölti
márványkagylaját,
mely fátyolosan önti már
a fölöst más
kagylóba át;
egy harmadikba dől tovább
az ár, mely nem fér
ebbe sem,
kap mindegyik s mindegyik ád,
árad s pihen.
A Canal Grandera sűrű
árnyak
szállnak, esti árnyak,
száz sötét gondola siklik
halkan
suttogó titokként.
Ama hulló napnak fénye
két palota
közt beárad
s széles, éles tűzcsikot vet
az imbolygó
gondolákra.
A bíborvörös világnál
hangok
élednek kacagva,
csábító mosoly, szemeknek
bünös-édes
csillanása.
Egy kicsiny, rövid darabkán
búg a
szenvedélyes élet
és az árnyak közt kialszik
érthetetlen
mormolásként.
Idegen tűzhely parazsa
mellett
bólingat nagy feje:
álmában szellem oldja meg
bíborruhája
csatjait.
A démon vad vággyal rikolt:
"Vörös
palástod kell nekem!
Nem veszti a bíbor szinét,
ha ezrek vére
festi meg."
Küzdenek érte. "Add ide!"
"Nem,
ide add!" S az éjen át
hegyes szárnya repíti a
démont s
a bíbor száll vele.
S hol a bíbor csapkodva száll,
szikra
hull, föllobog a láng!
A korzikai fölriad
s Moszkva
tűztengerébe néz.
Nap: Végső fénynyilam magasba
pattan
s
elhanyatlom hősi vérpatakban...
Alkonyfény: Mint a hír, sugárkarom
kitárva
lassan
oszlom át az esthomályba...
Nap: Csak kövesd Napod! Sötétbe
burkolt
lepleid
a partokon ne hurcold.
Alkonyfény: Nem szabad halálomhoz
törődnöm?
Enyhe,
zöld szinekkel még tünődnöm?
Nap: Csak siess! Mig lángfutotta
rőzsék
nem
jelentik új nap ifju hősét.
Alkonyfény: A tiéd vagyok, folyvást
követlek!
De
szivem erőszakkal ne vedd meg.
Midőn Szokrátesz baráti
körben
dőzsölt, már a vánkosokra dőlten,
jött egy ifjú,
emlékszem, s lebegve
két sudár flótásleány követte.
Alját elloccsantjuk
serlegünknek,
szólnifáradt ajkak csendesülnek,
hang rebbenti
holt koszorúinkat...
Csitt! Az elmulás flótái sirnak!
Ne menj: az ég is nékem ád!
Hadd
kaparják a lópaták
az út dalát!
Házamból elfutnál? Noha
nem is
tudod, hova, hova
ragad kocsid lova.
Az élet űz! A perc mulik!
Még volna
szóm, maradj ma itt
pitymallatig!
Karomból elfutsz hát? Noha
nem is
tudod, hova, hova
ragad kocsid lova...
(A költő által versesköteteibe föl nem vett versek.)
Valaki hí engem, valaki hí,
Látom a
távolban, látom, amint
Hivogató, halavány keze int.
Valaki hí engem, valaki hí,
Érzem
szemének mágnes-sugarát,
Maga felé húz, vonz a ködön át.
Valaki hí engem, valaki hí.
Értem
küldi, - de ez sem elég, -
Illatos, bódító leheletét.
Valaki hí engem, valaki hí,
Hangja
csábító varázsfuvola...
S nem mehetek hozzá soha, soha.
Nyújtózik, ásít, céda kedvvel
Nyitja
égkék szemét a Reggel.
Fölkél a széles nyoszolyából,
Pirul
az ég a mosolyától.
Meleg testéből enyhe pára
Borul
édesen a világra.
És vékony ujja enyelegve
Rózsavizet
hint a szelekbe.
Örvendj a langyos ébredésnek,
Mely
őre a mindig-levésnek.
Mely fáradt lelked ugarának
Meleget
síkló sugarán ad.
Örvendj a harmatos szeleknek,
Füledbe
súgnak, mert szeretnek.
Füledbe súgnak: föl a fővel,
Dalolva
küzdjél az idővel.
S örvendj a párák fátyolának,
Mely
eltakarja azt, mi bánat
S mely ingva-lengve, drága kendő,
Int,
hogy vigabb lesz a jövendő.
A c s ó n a k o s,
ki a parttól már nagyon
Távol tévedt a csillagos, mély tavon,
S
míg fölé nagy lombbal, karácsonyfaként,
Borul az éj, mint bús
vizinövényt
Érzi elúszni lelkét gyökértelen,
S aztán lapátját
elejti hirtelen...
Én vagyok,
én vagyok.
A c s i l l a g á s z,
ki a homályos űrbe néz.
Hol idegen dalt ver egy idegen zenész
A
bolygók között, s úgy vágyik hallani
A hallhatatlant, hogy még a
hajnali
Csillag is ott leli őrhelyén, a hideg
Toronyban s az
emberszót már alig érti meg...
Én
vagyok, én vagyok.
A k a t o n a,
ki a kürtjel után rohan
S a golyót szívébe fogadja boldogan,
Mint
Mária méhe a mennyei sugárt,
Mert a halálra szomjuhozva várt
Hogy
elvigye karján messzi mezőire
S hullt testén hizzék csak a vadzab
s lóhere...
Én vagyok, én
vagyok.
A c s a v a r g ó,
ki talán azt se tudja, hol,
Milyen utak sarában kóborol,
Csak
sodródik, mint a fázó fuvalom,
Megtépve, egyre messzebb utakon,
S
örül palástján, mit fölébe varr
A rengeteg gép, a síró
zivatar...
Én vagyok, én
vagyok.
A c s e c s e m ő,
ki gügyögve álmodik
Oly álmokat, melyek nem gyültek itt,
Hanem
úgy hulltak át a titokzatos
Életből, melyben nemrég volt
lakos,
Úgy hulltak át, mint egy jó édesanya
Kertje sövényén az
őszi fák aranya...
Én vagyok,
én vagyok.
A l é g h a j ó s,
ki minden kötelet
Eloldott már s a fél világ felett
Repül, de
füléből soha ki nem hal a
Folyók beszéde s a tág erdők dala,
S
ki kaszált fűnek érzi szagát, mikor
Orrán, száján a zajdult vér
kiforr...
Én vagyok, én
vagyok.
Szól a harang: Gingalló!
Merre
szállsz, kis pillangó?
Szól a pille, Virágom
Keresem a
világom.
Szól a harang: Gingalló!
Ég felé
szállj, pillangó!
Szebb a mennynek világa,
Édesebb a virága.
Szól a pille, Világom
Itt van e kis
virágon;
Égre száll a gingalló,
Földi mézre pillangó.
Szól a harang: Gingalló!
Istenhez
szállj pillangó!
Hagyd e sáros világot,
Hervadandó virágod.
Szól a pille: Világol
Isten minden
virágból;
Érte lettem pillangó,
Érte mondod: gingalló!
Szól a harang: Gingalló!
Légy
boldog, kis pillangó.
Szól a pille: Virágnál!
Mi van szebb a
világnál?
Kik nem szolgáltak soha két
úrnak,
Zászlóink immár megfakulnak,
Tépettek, foszlottak,
lyuggatottak;
Kik máig folt nélkül eljutottak.
Rongy, rongy, rongy minden lengetett
kendő,
Minden föltartott zászló esendő,
Minden ember szó
dúlthangú lárma,
Minden perc arca csalfa lárva.
Zűrzavarokban, visszás szelekben,
Mit
tudod, lobogód merre lebben.
Mit bánod, ha az orkán el is
ragadja,
S tárt, üres marokkal maradsz magadra?
Eltöltött engem a szomorúság,
Mint
poharat az ital:
Mért nem lehetek nagyon öreg,
Vagy nagyon
fiatal?
Öreg, sokunokás nagyapó,
Kinek
agyából már kifakult,
Mint régi szövetből a tarka szín,
Az
élet, a tegnap, a mult.
Vagy fiatal, nagyszemű suhanc,
Ki a
fürdő falán lyukat
Fúr, hogy átlásson a lányok felé,
S kilesse
titkukat.
Mért nem lehetek nagyon öreg,
Vagy
nagyon fiatal?
Öreg, ki már mindent elfeledett,
S gyermek, ki
még mindent akar.
A parasztok jókor ébredtek s izzadt
arccal, kusza hajjal
Hagyták el vackukat, hol horkoltak alkonyat
óta, -
Csipás, vérfutotta szemét odakinn rájuknyitotta a hajnal.
A szérün szétteregették a buzát,
cséphadarót ragadtak,
S vörös fejük fölött meglóbálva dühödten,
lezuditották,
Hogy sziszegve, pörögve ugrottak szét a kalászból a
magvak.
Döngött a föld, suhogott a cséphadaró
s haragosan
Hadart kemény szavakat és verte a buzát, mint apa
kölykét,
Szipogva pörgött a mag s a kenyér lágy, szomorú szaga
lengett a magasban.
A magot aztán rostába söpörték s
elvált tőle pelyva, por, miegyéb,
A buzaszemek tisztán s melegen
szorongtak a tele zsákban, -
Megtörölgették izzadt arcukat a
cséplők és a sarokba került megint a csép.
Sorsomnak képe ez: bennem fájó
cséplőfák döngenek és verekednek,
Bennem siró magok pörögnek s
minden testvér fáj-maggal ugy elkeverednek,
Hogy csak az uristen
ismeri meg, melyik enyém s melyik másé a zsákban.
Fiatalság, - de szép volt...
Bizakodó
szemekkel, követelő fogakkal
Zabolázni a napokat s megszépülni
éjszaka -
S legszebb perc volt az elpocsékolt.
Fiatalság, - de jó volt...
Alázatos
szerelmekben, gőgös verekedésekben
Dobogni dobbant szivekkel,
szeretni azt, aki nem szeret,
Csókolni azt, aki vissza se
csókolt...
Fiatalság - elég volt...
Elcserélném
magam már egy kibillent galambfiókkal,
Kit meleg tenyerébe vesz
valaki s véres csőre láttán
Így sóhajt: szegényke, de szép
volt...
Bujj mély pincékbe!
Szégyenkezzél
Azért, amit e földön tettél.
Fogd be a füled, hogy ne
sértse
Gyilkos gépeid berregése.
Tömd el az orrod, meg ne
üsse
Fölgyujtott városoknak füstje
S hunyd be a szemed, hogy ne láss,
csak
Reszkető sárga karikákat.
Mit tettél ember? Nyirkos féreg,
Ki
magad istenekhez méred!
Ezért gyúrt Isten vizből-porból,
Hogy
magad sárrá visszarombold?
Kiket magodból fölneveltél,
Rútabbul
vesznek rút ebeknél
S kiket az anyák kínnal szültek,
Véres
holtakká merevülnek.
Irtsd csak magad, pusztulj, gebedj
meg,
Mert az életet nem érdemled.
Bár földed is úgy szétszakadna,
Mint
hajóba ütődött akna.
Búvok, fázok, remegek
Őszülő
időknek őszén,
Vérszin teát kavarok,
Arcom melengetem gőzén.
Valamikor tengerek
Zöldes mélysége
igézett,
Most egy csésze illatos
Víz, amibe belenézek.
Valamikor végtelen
Sugarak után
futottam,
Most, hogy még az ősznek is
Vége lesz,
belenyugodtam.
*
A csiga a padlóra röppen,
Búg és
kering tágas körökben,
Aztán a kör fárad, szűkül,
A csiga
féloldalra dűl,
S amikor perce lejár,
Elhallgat és megáll.
*
Sárgák, vörösek és fehérek
Kertem
virágai,
Bennük lobognak az enyészet,
A halál lángjai.
Attól oly égők, s égetőek,
Hogy
hullni, veszni kell,
A vég széppé szorítja őket
És ugy emészti
el.
Halottaikban ez a szépség
Perzsel a
föld alatt,
Hogy megpihenve egy kevéssé
Majd föltámadjanak.
Öreg fiú vagyok, homlokom egyre
nagyobb lesz,
S a szívem egyre bölcsebb.
Egyre későbben alszom
el, s kedvem egyre ritkább,
Hogy verset költsek.
Régebben írtam pár strófát, azok
megélnek
Nélkülem is a szívekben.
Volt pár szép napom, néha
hűs tenyérként
Emlékük forró homlokomra rebben.
Szabad-e igy élni, szabad-e igy
élni?
Mindig talpon lenni, sohasem henyélni,
Parancsokat
venni, parancsokat adni,
Sohasem elnyulva az ágyban maradni.
Hivatalszobában nagypofával
ülni,
Sohasem dalolni, sohasem fütyülni,
Tollat percegtetni,
telefonhoz kapni,
Sohasem mezitláb a mezőn szaladni.
Szabad-e igy élni, szabad-e igy
élni?
Időmet, erőmet rossz pénzre cserélni,
Pengőm
számolgatni, fontolva kiadni,
Magam bizonytalan sorsra sose
hagyni.
Adómat leróni, a törvényt
tisztelni,
Akire haragszom, fejbe sose verni,
Kabátosan járni,
kővárosban lakni,
Megunott ágamról le sose szakadni.
A napok gyertyánál hamarabb
olvadnak;
Szép ifju vágyaim immáron hol vannak?
Férfiu-terveim
vajjon mivé lettek?
Mint az egérrágta papiros, szétestek.
Igy kell hát mogorván sorsom
panaszolni?
Egy napból más napba vakon átbotolni?
Dolgom
végezetlen halálomat félni?
Szabad-e igy élni? Szabad-e igy élni?
MULT ÉLETEMTŐL EGYRE MESSZEBB...
A megtorpant, hőkölő látomások,
S
elakadt percek gyors álmai
Nem látogatnak már suhogva mint
régen,
S önmagam előtt borzongó ámulással
Nem tudok többé
megállani.
Hol tüzet rakott bennem egykor
Az
égig szikrázó kíváncsiság,
Kisült, üszkös, fekete foltra
Akadsz
most s álmaim kövér mezőin
Nincs, csak égett fű s letiport virág.
Mint a hajó, kit messze vert a
Színes
és dús partoktól a vihar,
S egyedül a háborgó szürkeségben,
S
egyedül az egyforma, bús suhogásban
Hánykodik rongyolt
vitorláival.
Mult életemtől egyre messzebb,
S
jövő magamhoz egyre közelebb,
Vergődök önmagam meggyült
ködében,
S elfordulva a kísértő arany napoktól.
Szállok, merre
kergetnek a szelek.
"Szemei
szebbek a bornál és
fogai
fehérebbek a
tejnél."
(Mózes
I. 49. 12.)
Ha szívedig látva szemedbe nézek,
Bár
a cédáknak virága te volnál,
Mégis elvágódsz, mint a részeg,
S
dadogva vallod meg vétkeid,
Mert szemeim szebbek a tűzszínű
bornál.
S ha könnyeid érezve rádmosolygok,
Bár
a szűzeknek lilioma lennél,
Mégis elalélsz, mint a
boldog
Egynapos asszony s mint emlőn a gyermek,
Mert mosolyom
édesebb s fogaim fehérebbek a tejnél.
Nevetni látsz: de aki nevet, nem én
vagyok,
Szélben reszkető csengőket küldtem magam helyett.
Hallod
sebes beszédem: pedig hozzád már nincs szavam,
Kerge kereplők
másolják igazi hangomat.
Sudár termetem látszat, tekintetem
fénye csalás,
Konok igazságom hazugság, megértésem közöny,
Aki
jár-kel, évődik, s még csókol, s még szeret,
Csupán varázslat: ha
meglököd, összeomlik.
De én megmaradok: néhány sápadt vonal
csak,
Mint pókháló egy sarokban, ahová senkise néz.
Ott lengek
majd fölötted, mikor más keze nyul derekadhoz,
Ott lengek
feketén, mikor más előtt fekszel mezitlen.
Nem csurran lelkem gyakorta gyatra
borral;
Sötét szöllője lassan ér s édesedik,
De leve nemesebb
mámorokra forral.
Borzong, ki issza, mint istenek
serlegéből
Nektárt ha kóstol álmában a halandó
S
Héphaistosként hull le képzelt egéből.
Szent részegségre bujtalak én, hogy
égjél
Tiszta tüzekben s örökké vágyakozzál
Lakni e
hamvadhatatlan fényességnél.
Ki ifju vagy még s istentkivánó
kedvben
Illeszted ajkad ujizü poharakhoz,
Tudd, hogy isteni
vért iszol e nedvben.
Üritsd a kancsót s szent kábulatba
omló
Lelkeddel öleld forrón át az enyémet:
Kivánom, légy te is
hozzám hasonló.
"Sárközi úr... ébredni!"
énekli egy édes-gonosz
Hang álmomban és érzem, egy szemtelen kéz
megpofoz.
"Ébredjen föl..." dalolja a hang és rebbenő
szemem
Egy fehér ápolónőt lát villanyfényben hirtelen.
"Aludni, még aludni..."
sóhajtom és a kábulat
Nagylevelű indái szétfutnak homlokom
alatt,
Fekete patak buktat homokos feneke felé,
De lágy
símogatása ébresztgető, langy kezeké.
"Sárközi úr... ébredni!"
hallom az éter-éjen át
Az irgalmas szirénnek életbe-csábító
szavát.
"Aludni, még aludni..." lehelem, sűrű
klóretil
Felhőit fújva szerte, mikor nehéz szám szóra nyil.
"Ébredni..." búg a nővér.
"Aludni még..." viaskodom,
Szemem fölnéz a halálból,
de valami mindig visszavon.
Édes, halálos álom!... Kevés volt
belőled, kevés!
Mi vár rám? Kín és undor! Aludni! Nem kell
ébredés!
Fehér volt, mikor leesett
S lőn
szutykos barnaszín,
Lágy volt és most dermedten áll
Az utcák
partjain -
Mint a földredőlő tejut,
Szikrázva szállt a hó
S
most oszló testét temetik
A hólapátolók.
Sötét csapat gázolja a
Derengő
éjszakát,
Vállukról csengve hull alá
A csákány és lapát,
Az
égből érkezett szüzet,
A szép holdfénygolyót
Dühödt csákánnyal
tördelik
A hólapátolók.
Fáj a vad munka nékik is,
A szitok
füstölög,
Szapulják, mi kenyeret ad,
A csikorgó időt,
Talpuk
alatt jeges a föld,
Az éj arcukba lóg,
Így ássák-bontják a
havat
A hólapátolók.
Ássák és bontják azt, ami
Könnyű
volt, mint a hab, -
Most vörösbélű taligák
Viszik a tört
havat
Oda, hol zordan megnyílik
A csatornatorok
És
beléhányják terhüket
A hólapátolók.
Szél ásít a hegyek mögül,
A lámpák
inganak -
Kortyogva, feketén csorog
A nyirkos föld alatt
Mi
vidáman s ártatlanul
Az égből jött, holott
Tudta sorsát: sírba
lökik
A hólapátolók.
JEGYZETEK
1 Róma egyik szent ereklyéje a Veronika-kendő, mely Krisztus vonásait őrzi.
2 Herkules oszlopai: a gibraltári szoros neve az ókorban.
3 Mikor Pompeius a polgárháborúban vereséget szenvedett, Egyiptomba menekült: Egyiptom királya azonban meggyilkoltatta és elküldte fejét Cézárnak.
4 Laura aranyhaja.
5 Sennuccio del Bene, a "dolce stil nuovo" kedves költője, 1349-ben halt meg
6 A költő április hatodikán szeretett Laurába, Laura április hatodikán halt meg.
7 Vénusz.