ANDERSEN MESÉI





A RECLAM-féle KIADÁS UTÁN SZABADON ÁTDOLGOZTA
ARNDT PÁL



FORDITOTTA
GYŐRY ILONA





Négy szinnyomatu képpel OFFTERDINGER K. és 40, a szöveg közé nyomott ábrával
ZICK, SCHNORR, REISS, KLIMSCH, KEPLER, FLASHAR, EFFENBERGER és mások után.





BUDAPEST,
LAUFFER VILMOS TULAJDONA

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5572-89-0 (online)
MEK-16637



TARTALOM

Előszó.

Babszem Böske.
A gólyák.
A repülő bőrönd.
A hóember.
Az almavirág.
A tűzszerszám.
A rút kis kacsa.
A foltozótű.
A kis Tuk álma.
A királykisasszony és a borsószem.
Rege a homokemberről.
A theáskanna.
A kis Ida virágai.
A kis gyufaárus leány.
A koronás hattyuk.
Egy boldog család.
Az angyal.
Az állhatatos czinkatona.
A császár csalogánya.
A hókirályné.
Bodza néni.
A fenyőfa.






ELŐSZÓ.

A nagy világon nincsen oly vidék, hol
Ne ismernék az Andersen nevet;
Hol ő jelen meg, a mesék irója,
A szem ragyog felé, az ajk nevet.
A nagy világot im e név betölti,
Mit ő viselt, ki büvölőn regél;
Ki azt, mi néma, holt, életre költi;
Ki hogyha int: virág, a fű s fa él.
Meséinek virágit egybefonta
S ugy osztja azt a nagy világba szerte,
Azoknak adva, kikhez szive vonta,
Igy azt a gyermekek világa nyerte.
Ezekre hagyta lelke drága kincsét,
E szívderitő sok nemes regét,
Gyermekszivekbe hogy a jót behintsék
S oszlassák, hogyha kell, bú fellegét.
De ő, ki néma, holt anyagba lelket
S varázserővel életet adott,
Nem él ma már: - a költő sirba tére,
De áldva s nem feledve szunnyad ott.
Feledni hogy lehetne? Hisz körültünk
S velünk maradt egész világa s ebben
Tündérek, szellemeknek tarka serege
Virágról mely virágra játszva lebben.
Lelkünkben élnek, kikről ajka szóla:
Az angyal és a régi ház lakója,
A kis fenyőfa, mely vesztét kivánja,
Hattyu királyfi, s a király leánya,
A kis csiga, a császár fülmiléje
S szegény koldusleányka bus regéje.
Zsibongva rajzik, él, beszél köröttünk
S fel is vidít e vig, e tarka nép,
De oktat is s szivünkbe észrevétlen
Beülteti mi jó, igaz s mi szép.
E kincset im a költő hagyta ránk;
Igazb barátunk nem lehetne nála;
Véssük szivünkbe minden oktatását,
Ez lesz iránta a valódi hála!




Babszem Böske.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg boszorkány. Egyszer csak beköszönt ehez egy asszony s arra kéri, mondja meg neki, hogy tehetne szert egy kis leányra.

"Annál könnyebb sincs", felelt rá a boszorkány. "Nézd, itt egy szem árpa, csak hogy ez nem olyan ám, a milyen ezrivel terem a földeken, vagy a milyent a tyukok elé szórnak. Ezt ültesd egy virágcserépbe s várd el, mig kikel, majd meglátod, mi lesz belőle!"

"Isten fizesse meg", szólt erre az asszony s megjutalmazva a boszorkányt, eltávozott. Alig ért haza, rögtön elültette az árpaszemet, a mely ott, a szemeláttára tüstént kikelt, s egy gyönyörü virág nyilt rajta. Szakasztott olyan volt, mint egy tulipán, de levelei ugy össze voltak csukódva, mintha még bimbójában lett volna.

"Milyen szép virág", kiáltott fel az asszony elbámulva s ezzel megcsókolta a szép piros és sárga szirmokat. De a mint csókolja, egyszer csak egyet pattanik a virág, mire a szirmok széttárulnak. Most már jól látta az asszony, hogy ez csakugyan tulipán, hanem a mint jobban megnézi, látja, hogy a közepében egy gyönyörü szép, parányi, szőke fürtös leányka ül. Nem volt nagyobb egy babszemnél, a miért aztán el is nevezték Babszem Böskének.

Bölcső gyanánt egy szép, fényes mogyoróhéj szolgált neki, mely kék ibolyalevelekkel volt kipárnázva, mig takaróul egyetlenegy rózsaszirom boritotta a bölcsőt. Ebben aludt a gyermek éjjelenkint, nappal pedig az asztalon szokott játszani.

Az asszony ilyenkor egy tányért állitott az asztalra s körülrakta virágokkal, melyeknek szára beleért a vizbe. Csolnak gyanánt a viz szinére egy nagy tulipánszirmot tettek, erre ült rá Babszem Böske, hogy a tányér egyik szélétől a másikig csolnakázzék két parányi evezője segitségével. Ez a két evező pedig nem volt egyéb, mint két szál fehér lóször. Öröm volt nézni ezt a mulatságot! Énekelni is tudott a leányka, még pedig olyan szépen, hogy keresve sem lehetett volna mását találni.

Egy éjjel, mikor a leányka nyugodtan aludt bölcsőjében, egy csúf varangyos béka ugrott be az ablakon, melynek egyik táblája ki volt törve. Egyenesen oda ugrott az asztalra, hol Babszem Böske aludt a piros rózsalevél alatt.

"Ilyen szép feleség kellene az én fiamnak", mondá a varangyos béka, s ezzel felkapta a mogyoróhéjat és azzal együtt kiugrott ismét az ablakon át a kertbe.

Itt egy nagy széles patak folyt, mely a partok mellett azonban sáros volt és iszapos; itt lakott a béka fiával együtt, a ki épen olyan rút és förtelmes volt, mint az anyja. A mint a béka a szép leánykát meglátta, nem tudott mást mondani csak azt: "Koaksz, koaksz, brekeke".

"Ne lármázz, mert felvered álmából", szólt az öreg varangy, "különben is attól félek, hogy el talál szökni észrevétlenül, hiszen könnyü, mint a pehely! Majd ráteszszük a patakban egy vizi liliom levelére; az akkora lesz ő hozzá képest, mint egy sziget. Onnan aztán meg nem szökhetik addig, mig mi odalenn a mocsárban elkészitjük a termet, a hol lakni fogtok."

Az öreg varangy most odauszott egy nagy levélhez, mely ugy emelkedett a viz szine fölé, mintha usznék rajta, s erre a levélre helyezte Babszem Böskét a mogyoróhéj-bölcsőben.

A szegény gyermek már szürkületkor felébredt s keserves sirásra fakadt, a mint meglátta, hogy a nagy zöld levelet - melyen most bölcsője ringott - minden oldalról viz veszi körül.

Az öreg varangy ez alatt a mocsárba sietett, hogy a lakást feldiszitse vizi liliomokkal és sással, mert nagyon ki akart magáért tenni. Mikor minden készen volt, akkor fiával együtt odauszott a zöld levélhez, melyen Babszem Böske feküdt. A béka ekkor mélyen meghajtotta magát a leányka előtt s igy szólt:

"Bemutatom neked fiamat, a kinek feleségül szántalak. Odalenn a mocsárban egészen jól meglakhattok."

"Koaksz, koaksz, brekeke", szólt közbe a másik béka, a ki semmi egyebet sem tudott mondani. Most aztán a varangy fiával együtt visszatért a mocsárba, magával vive Babszem Böske ágyát is, hogy az se hiányozzék az új berendezésből. Mikor Babszem Böske magára maradt, keserves sirásba tört ki, mert irtózott attól, hogy a rút varangyos békával egy födél alatt lakjék, vagy, hogy fiához feleségül menjen. A halacskák azonban ott lenn a vizben nagyon jól látták a békát, sőt hallották szavait is, s épen ezért meg akarták menteni Babszem Böskét. Neki álltak a levélnek s éles fogaikkal elrágták annak szárát ugy, hogy a leányka most eluszhatott a levélen messze, messze... oda, a hol a varangyos béka már utol nem érhette.

Babszem Böske számtalan város mellett vitorlázott el, de a merre csak ment, a madarak mind csodálkozva rebbentek fel a bokrok közül s ily szókra fakadtak: "Milyen gyönyörü gyermek!" A levél ezalatt mind messzebbre uszott ugy, hogy Babszem Böske végre elérkezett egy távoli, idegen országba.

Legfáradhatatlanabb kisérője egy szép tarka pillangó volt; ez folyton ott lebegett körülötte s végre a zöld levélre szállt rá, mert nagyon megszerette a leánykát. Ez alig tudott hova lenni a feletti örömében, hogy megszabadult a békától s boldogan gyönyörködött a szeme előtt elterülő vidék szépségében. A nap sugarai beragyogták a vizet, mely ugy csillogott, mint a folyó arany. Babszem Böske most leoldozta övét derekáról s egyik végét a pillangóra kötötte, mig a másik végét a levél szárához erősité. Igy aztán sokkal gyorsabban haladtak lefelé a folyón.

De egyszerre csak észrevette őket egy nagy cserebogár. Hatalmas csápjával átfogta a leányka karcsu derekát s elrepült vele egy fa tetejére. A zöld levél pedig csak uszott tovább, s vele együtt repült a lepke is, mert oda volt kötve a levélhez s nem szabadulhatott.

Képzelhetni, hogy megijedt a kis leány, mikor a cserebogár a fára repült vele. De legjobban mégis akkor szomorodott el, mikor a szép fehér pillangóra gondolt, a kit a levélhez kötött. Ha az el nem tud onnan szabadulni, akkor éhen kell elvesznie!

A cserebogár egy nagy falevélre ült a leánykával; ott jól tartotta virágkehelyből gyüjtött mézzel s azt mondta neki, hogy nagyon szépnek találja, habár a legkevésbbé sem hasonlit a cserebogarakhoz. Nemsokára számtalan cserebogár repült oda az új jövevény csodájára. Mikor már jól megnézték, akkor a cserebogár-kisasszonyok összedörzsölték csápjaikat s megvetőleg mondogatták: "Oh hiszen csak két lába van, milyen szánalmas látvány!"

"Jaj, milyen rút", mondták az anyabogarak, pedig Babszem Böske bizony nagyon szép volt. Eleinte ugyan szépnek tartotta az a cserebogár, a melyik elrabolta, de a többiek addig beszéltek neki, mig végre elhitették vele is, hogy a leányka igazán rút. Igy aztán neki sem kellett többé s azt mondta Babszem Böskének, hogy fel is ut, le is ut, mehet a merre akar. Ezzel levitték a fáról s leültették egy százszorszép kelyhére. Mikor a leányka egyedül maradt, nagyon elbusitotta az a gondolat, hogy már most a cserebogarak sem akarják megtürni maguk között, mert olyan rút.

Babszem Böske egész nyáron át egyedül éldegélt a rengeteg erdőben. Fűszálakból függő ágyat készitett magának s azt felfüggesztette egy lapulevél alatt, s aztán egészen meg volt védve az eső ellen. Virágméz volt az eledele, szomját pedig harmattal csillapitotta. Igy telt el a nyár, utána az ősz, s ekkor beköszöntött a hosszu, hideg tél. A dalos madarak mind elköltöztek; fa, virág elhervadt; még a nagy lapulevél is összezsugorodott, s nem maradt belőle más, mint egy fonnyadt, megsárgult szár. A kis leány nagyon sokat szenvedett a hideg miatt, ruhácskái leszakadoztak már, s egész alakja oly gyenge és finom volt, hogy ki nem birta volna a téli fagyot. Nemsokára havazni kezdett, de a hány hópehely hullott a leánykára, az mindmegannyi veszély volt reá nézve. Ilyenkor aztán egy-egy száraz levélbe burkolózott, de biz az nem nagy meleget tartott, s szegény kis Babszem Böskét majd megvette az Isten hidege.

Az erdő tőszomszédságában szántóföld terült el, csakhogy a gabona rég be volt már hordva s csupán a szárak maradványai álltak ki a fagyos földből. De a leányka előtt ugy tünt fel a tarló, mint egy rengeteg erdő, melyen keresztül kell haladnia, pedig már majd megfagyott. Utközben egyszer csak egy mezei egér házához érkezett, a ki ott lakott egy kis lyukban a gabonaföldön, s ugyancsak jól ment a dolga, mert konyha, kamra sőt még az egész szoba is tömve volt gabonával. Szegény Babszem Böske oda állt az ajtó elé mint valami kis koldusleány s arra kérte az egeret, hogy csak egy szem árpát adjon neki, mert két nap óta egy harapást sem evett.

"Szegény kicsikém", felelt az egér, ki alapjában véve derék, jószivü teremtés volt, "jer be a meleg szobába s én szivesen megosztom veled falatomat!"

Babszem Böske sem mondatta ezt magának kétszer, s mikor belépett, nagyon megtetszett az öreg egérnek, a ki igy szólt hozzá: "Ha kedved tartja, itt maradhatsz egész télen át. De azt kikötöm, hogy a szobámat tisztán tartsd; azonkivül mesélni fogsz nekem, mert azt nagyon szeretem." Babszem Böske ráállt az alkura s csakugyan nem is bánta meg.

Egyszer igy szólt Babszem Böskéhez a mezei egér: "Azt hiszem, nemsokára vendégünk érkezik. Szomszédom naponként meg szokott látogatni. Az ám csak a gazdag ember! Neki sokkal több eleség van a kamrájában, mint nekem; egész termekben lakik, s azok mind gabonával vannak tele. Hát még a ruhája! Tudod-e hogy még hétköznap is fekete bársonyban jár! Akkor járnál csak jól, ha ez venne el feleségül!"

Csakhogy Babszem Böskének sehogyan sem akart tetszeni a vakond, a ki csakugyan eljött gyönyörü fekete bársony ruhájában tiszteletét tenni. A mezei egér elmondta róla a leánykának ujra, hogy milyen gazdag és milyen bölcs. A vakond lakása csakugyan volt legalább huszszor akkora, mint a mezei egéré; azonkivül nagy tudós volt a szomszéd, hanem a napot s a gyönyörü mezei virágokat sehogy sem szenvedhette, azokra kigyót-békát hányt, mivel még sohasem látta.

Elmondta, hogy most egy nagy hosszu folyosót ásott a föld alatt, mely az ő házától egész a mezei egér lakásáig vezet, s azt mondta, hogy nagyon fog örülni, ha a mezei egér és Babszem Böske ezt sétahelyül használják. Csak arra kérte a leánykát, hogy ha most arra mennek, akkor meg ne ijedjen attól a madártól, mely a folyosóba halva fekszik. Bizonyosan a tél beálltával halt meg s ott volt eltemetve, a hova a vakond a folyosót készitette.

A szomszéd ezzel egy redves fát vett a szájába, a mely a sötétben világitott nekik s megindult előttük, világitva nekik a hosszu, koromsötét folyosóban. Midőn oda értek, a hol a madár feküdt, akkor a vakond megtaszitotta széles orrával a boltozat falát s fellökte a földet, ugy, hogy egy nagy lyuk támadt, melyen át behatolt a folyosóba a nap fénye. Ott feküdt egy holt fecske; szárnya szorosan összecsukva, lába és feje behuzva a sürü tollazat alá. Bizonyosan a hideg ölte meg. Babszem Böske szivéből megsajnálta a szegény fecskét, hisz ugy szerette a kis madarakat, melyek annyi gyönyörüséget szereztek neki szép dalaikkal egész nyáron át. De a vakond megrugta rövid lábával a fecskét s igy dörmögött: "Ez sem énekel már többet. Ugyancsak nincs mit irigyelni azon, ki madárnak születik. Az örökös csicsergésen kivül egyebet sem tud, s ha jön a tél, akkor elvész éhen!"

"Igazad van", felelt a mezei egér, "mi haszna van egy fecskének az örökös csicsergésből? Nyáron vigan énekel, télen pedig megöli a hideg vagy az éhség".

A leányka mind erre egy szót sem felelt, hanem mikor két társa már hátat forditott a holt fecskének, akkor lehajolt hozzá, félresimitotta fején a tollakat s megcsókolta a kis madár lezárt szemét, mialatt igy gondolkozott: "Talán éppen ez a kis fecske volt az, ki nekem a nyáron annyi örömöt szerzett, s ki szép dalával annyiszor felviditott".

A vakond ekkor ismét betapasztotta a nyilást, hol a nap fénye behatolt s aztán haza kísérte a vendégeket. Csakhogy Babszem Böske azon az éjszakán a szemét se tudta lehunyni. Végre fölkelt és egy szép kis gyékényt font szénából s puha gyapotot téve bele, arra ráfektette a holt madarat, hogy legalább kényelmes nyugvóhelye legyen.

"Isten veled kedves kis madárkám!" mondá, "Mindég hálával gondolok szép dalaidra, melyek oly boldoggá tettek, mikor még derült volt az ég, s a nap nyájasan ragyogott le ránk!" Ezzel a madár testére hajtá fejecskéjét, de abban a pillanatban ijedten kapta fel ismét. Mintha valami megmozdult volna benne! Nem csalódott; - a madár szive dobogni kezdett, mert a kis fecske nem halt meg, csak meg volt dermedve; de most, mikor a melegség érte, ismét életre ébredt.

Őszszel a fecskék messze déli tájakra szállnak, de a melyikük elkésik, az itt fagy meg s dermedten hull a földre, hol aztán a hideg hó takarja el.

A leányka egészen megrémült, mert hozzá képest a madár óriási nagy volt; de azért összeszedte minden bátorságát s még jobban betakarta a madarat. Azután hozott egy pitypang-levelet, a melyet saját maga használt takaró gyanánt s ezt a kis madár fejére teritette. Másnap este megint belopózott a folyosóba, s ekkor látta, hogy a fecske már feléledt ugyan, de olyan bágyadt volt, hogy alig tudott egy tekintetet vetni a leánykára, ki egy darab redves fát tartva kezében lámpa gyanánt, ott állott a madár nyugvóhelye mellett. Nemsokára azonban mégis megszólalt a beteg madár: "Köszönöm jóságodat, kedves gyermekem", mondá, "egészen magamhoz tértem. Nemsokára erőm is visszatér majd, s akkor ujra röpködhetek a meleg napon".

"Csakhogy odakünn most hideg van", felelt a leányka, "csak maradj itt a meleg ágyban, én majd gondodat viselem!"

Ekkor egy viráglevélből készült tölcsérben vizet hozott a fecskének, mitől ez felüdült s aztán elmondta a kis leánynak, hogy egy tüskebokron megsértette a szárnyát s igy aztán nem tudott versenyt repülni a többiekkel, mikor azok elröpültek a messze déli tartományokba. Egyszer azután dermedten esett a földre, s hogy attól fogva mi történt vele tovább, arról már nem tudott számot adni.

A kis fecske egész télen át ott maradt s ugyancsak jó ápolóra talált Babszem Böskében, ki nagyon megszerette a kis madarat. A vakond és az egér azonban semmit sem tudtak az egészről, mert a leányka titokban tartotta a dolgot, attól félve, hogy azok ugy sem szívelnék meg a fecskét.

Mihelyest a tavasz megérkezett, a fecske azonnal bucsut vett Babszem Böskétől, s ez ekkor kinyitotta azt a rést, melyet a vakond a folyosó tetején csinált. A nap barátságosan ragyogott be hozzájuk, s a fecske azt kérdezte a leánykától, akar-e vele menni? Ha akar, felülhet a hátára s akkor egy pillanat alatt árkon-bokron tul lehetnek. De Babszem Böske tudta, hogy a szegény mezei egér nagyon szivére venné, ha bucsu nélkül távoznék a házból.

"Nem, azt nem tehetem," mondá busan, "Isten veled, Isten veled, édes jó gyermekem!" szólt most a fecske s kirepült a napsugaras tavaszi légbe. A leányka könyes szemmel nézett utána s csak most érezte igazán, mennyire szereti a kis madarat.

"Kvivit, kvivit," csicsergett a madár s ezzel eltünt a leányka szeme elől. Ettől a percztől fogva nem volt Babszem Böskének egy boldog órája. Megtiltották neki még a kimenetelt is, mert a gabona már nőtt a földeken s ez valóságos rengeteg erdő volt a leányka parányi voltához képest.

Egyszer aztán igy szólt hozzá a mezei egér: "Jó volna, ha a nyáron hozzálátnál a kelengyédhez, mert szomszédom, a vakond, megkért téged feleségül".

Babszem Böskének most szünet nélkül az orsót kellett pörgetnie, segitségül pedig négy pókot fogadott napszámba a mezei egér, s ezek kora reggeltől késő estig szőttek-fontak szakadatlanul. A vakond minden áldott nap eljött s egyébről nem is beszélt, csak arról, hogy mihelyt a nyár elmulik, s a nap nem süt ilyen melegen, megülik a lakodalmat Babszem Böskével. Csakhogy a leányka nem valami nagy örömmel hallgatta ezt a beszédet, mert nem szenvedhette az unalmas vakondot. Minden reggel és minden este kilopózott a leányka az ajtón, s ha a szellő fuvására a kalászok szétváltak, vágyó szemmel nézett fel a kék égre s elgondolta, mily boldogság lehet itt élni a szabad levegőben. Eszébe jutott a fecske is és ugy szerette volna viszontlátni, de azt hitte, hogy az sohasem fog többé visszatérni.

Mikor őszre fordult az idő, már akkorra Babszem Böskének az egész kelengyéje készen volt.

"Még csak egy hónap s akkor lakodalmat ülünk!" mondá egyszer a mezei egér. De Babszem Böske sirva fakadt s elmondta, hogy akármi történjék, de ő neki a vakond nem kell!

"Bolondság!" felelt az egér, "csak ne légy olyan fejes, mert megharaplak; - pedig éles ám a fogam!"

Igy végre csakugyan elérkezett a menyegző napja, s a vakond már jött, hogy Babszem Böskét magával vigye.

"Isten veled, ragyogó napsugár", sohajtá a leányka, kitárva karját a nap felé s ezzel megindult, hogy utoljára meglássa a szántóföldet, melyről már le volt aratva a gabona. "Isten veled, Isten veled!" mondá, mialatt szeretettel ölelt át egy mellette álló szép piros virágot, "Üdvözöld nevemben a fecskét, ha tán meglátod egyszer!"

"Kvivit, kvivit" hangzik e pillanatban egy vidám hang a leányka feje fölött. Babszem Böske feltekintett s a fecskét pillantá meg. Öröme határtalan volt s azonnal elmondta a fecskének, mily boldogtalan, mert a rút vakondhoz kell mennie s ott laknia a föld alatt, hova soha be nem téved a nap sugara.

"Nemsokára őszre fordul az idő", mondá a fecske, "s én ismét más hazába költözöm. Eljönnél-e velem? Hátamra veszlek s aztán köd előttünk, köd utánunk! Jer velem, kedves jó gyermek, hisz te voltál az, kinek a szive megesett rajtam, mikor haldokolva feküdtem a föld mélyében!"

"Veled megyek", kiáltá a leányka, s ezzel felült a madár hátára, és ekkor felemelkedtek a légbe s villámgyorsan repültek el a tengerek, erdők és örök hóval boritott hegyormok felett.

Végre a déli országokba érkeztek. Ott még a nap is fényesebben ragyogott, mint nálunk, az ég örökké derült volt s vadon tenyészett a legpompásabb fehér és kék szőllő. Az erdőben az ágakat szinte lehuzta a czitrom és narancs, a myrtusbokrok pedig édes illatot leheltek. De a fecske itt sem állt meg s mindég szebb és szebb táj tünt fel a leányka előtt. A tengerparton, ott a gyönyörü terebélyes fák alatt rég időktől fogva egy gyönyörü márványpalota állott. A magas karcsu oszlopokra szőllő-indák voltak felfuttatva, fenn pedig a tető közelében néhány fecskefészek állott. Itt lakott a fecske.

"Ez az én házam", szólt a madár. "Most válaszd ki magadnak a legszebb virágot, arra majd reá teszlek s itt oly boldogságban fogsz élni, a minőről nem is álmodtál eddig!"

"Milyen szép, milyen gyönyörü!" kiáltá Babszem Böske, vigan tapsolva kezével. Előttük a földön egy márványoszlop hevert, mely három darabba volt törve, de repedéseiből gyönyörü fehér virágok nőttek ki. A fecske most lerepült a leánykával az eresz alól s oda helyezte e szép, széles levelek egyikére. De ime, mit látott a leányka? A virág kelyhében egy parányi alak ült. A leányka csakhamar megtudta, hogy ez a kis tündérkirály, a virágok szelleme. Az egész alak oly finom, fehér és átlátszó volt, mintha üvegből lett volna. Fején gyönyörü kis aranykorona ragyogott, vállát pedig fényes átlátszó szárny ékesitette. Minden virágban lakott egy hozzá hasonló tündér vagy tündérleány, de mindegyik között ő volt a legszebb, a legfényesebb.

A kis királyfi ugyancsak megijedt a fecskétől, mert az hozzáképest óriási nagynak tetszett. De amint Babszem Böskét meglátta, azt sem tudta, hogy hova legyen örömében, mert sohasem látott olyan szép leányt. Rögtön le is vette fejéről az aranykoronát s azt Babszem Böske fejére téve, megkérdezte, mi a neve s hogy akar-e felesége lenni s egyszersmind a virágok királynéja?

Babszem Böske örömest beleegyezett, s ekkor minden virágból előlebbent egy-egy tündér, kik mind megajándékozták új királynőjüket, ki legjobban örült annak, midőn szép, fényes szárnyakat hoztak neki s azt vállára erősitették, hogy ezentul ő is röpködhessen virágról-virágra. A virágnép öröme és boldogsága leirhatatlan volt, s a mint a fecske lenézett fészkéből reájuk, vidám dalba kezdett, hogy gyönyörködtesse őket, bár szive fájt, mert nagyon szerette Babszem Böskét és azt szerette volna, hogy ne kelljen tőle elválni soha.

"Ezentul nem Babszem Böskének fognak hivni", mondá a virágok tündére, "mert ez rút név, te pedig oly szép vagy. Ezután Maja lesz a neved!"

"Isten veled, Isten veled!" csicsergé a fecske, s ezzel elhagyta a boldog, déli vidéket, hogy ismét visszatérjen hozzánk. Fészke ott várt már reá, annak a háznak az eresze alatt, hol a meseiró lakott. Ott azután annak csicseregte el üdvözlő dalát, mikor megérkezett. Ezt a regét is a fecske mondta el.



A gólyák.

A falu házai közül a legutolsót szemelte ki egy gólya arra, hogy fészket rakjon a tetejében. Az anyagólya hiven ott ült fiai mellett a fészekben, s azok onnan nyujtogatták fekete csőrüket, mely még akkor nem kapta meg szép piros szinét. Nem messze tőlük mereven és komolyan állt apjuk. Akárcsak fából lett volna, olyan mozdulatlanul állott. "Az aztán urias dolog", mondá magában, "hogy őr áll a fészek előtt, mig feleségem benne ül!" S fáradhatatlanul őrködött tovább családja mellett.

Lenn az utczán egy csapat gyermek játszott, s amint a legpajkosabbik a gólyát megpillantotta, rögtön rákezdett egy régi dalra, s csakhamar a többiek is vele együtt énekeltek:

Gólya, gólya, gilicze
Szállj el innen izibe!
Fészken áll a gólya párod;
Ha jöttünket itt bevárod;
Egyik fiad nyársra húzzuk,
A másikat összezúzzuk;
Harmadikat földrevetjük;
Negyediket elégetjük!

"Hallgasd csak, mit énekelnek ezek a fiuk", mondák a kis gólyák. "Azt beszélik, hogy elégetnek és nyársra huznak bennünket!"

"Oda se nézzetek az ilyen beszédnek!" felelt rá anyjuk.

Csakhogy a fiuk egyre azt hajtották s ujjal mutogattak a gólyafészek felé. Csupán egy kis fiu, kit Péternek hivtak, az nem vett részt a többiek játékában s azt mondta, hogy nem illik csufolni az állatokat. Az anyagólya vigasztalta fiókáit: "Rájuk se hederitsetek", mondá, "nézzétek csak, milyen nyugodtan áll apátok, még pedig egy lábon!"

"De mi mégis félünk!" sipogták a fiókák s rettegve huzódtak össze a fészekben.

Mikor a fiuk másnap ismét összegyültek játszani, ujra rákezdték a tegnapi verset:

Egyik fiad nyársra húzzuk;
A másikat összezúzzuk!

"Igazán összezuznak bennünket?" kérdék megint a gólyafiókák.

"Szó sincs róla", felelt anyjuk. "Nemsokára megtanultok röpülni, ugy megtanitlak én rá, hogy jobban se kell! S ekkor aztán kimegyünk együtt a mocsárba, a békákhoz. Az lesz ám az öröm!"

"Hát aztán mi lesz?" kiváncsiskodtak a kis gólyák.

"Aztán összegyülekezik az egész vidék gólyája, s akkor kezdetét veszi a nagy őszi gyakorlat. De már akkorra nagyon jól kell ám röpülni tudni, mert a ki ügyetlen, azt a vezér a csőrével agyonszurja. Azért csak tanuljatok szorgalmasan!"

"De hisz akkor igazán az lesz a vége, hogy felnyársalnak, mint a hogy a fiuk mondják. Hallgasd csak, már megint azt éneklik!"

"Rám hallgassatok, ne a fiukra", mondá anyjuk. "A nagy gyakorlatok után messze, idegen országba költözünk, mely az erdőkön s a hegyeken tul fekszik. Egyptomba megyünk, oda, hol nagy háromszögletü kőházak vannak, melyek felül egy csucsba futnak össze s egészen a felhőkig érnek. Van ott egy hatalmas folyó, mely évenként tulcsap a medrén s az egész környéket beboritja iszappal ugy, hogy ott mindig iszapban járhatunk s folyton békát ehetünk." "Ah!" kiáltának fel a gólyafiak.

"Biz az gyönyörü ország! Az ember egész nap ehetik, ha kedve tartja. S mialatt nekünk ott olyan jó dolgunk van, addig itt az utolsó levélig minden lomb lehull a fákról. Oly nagy a hideg, hogy a felhők darabokra fagynak s apró fehér pelyhekben hullanak a földre, s ezt az emberek hónak nevezik."

"Ezek a rosz fiuk is darabokra fagynak akkor?" kérdék a fiókák.

"Nem, meg nem fagynak épen", felelt az anyagólya, de valami jó világ rájuk sem jár, mert a szobában kell ülniök a kályhasarokban".

Mult az idő, s a kis gólyák már annyira megnőttek, hogy fel tudtak állni a fészekben s igy körülnéztek a háztetőről. Apjuk mindennap izletes békákkal, gyikokkal s egyéb gólya-nyalánksággal megrakodva tért haza. Egyszer aztán igy szólt fiaihoz az anyagólya: "Most ide figyeljetek, mert repülni fogtok tanulni". Erre mind a négy kis gólya oda állt a háztető szélére. Oh, mennyire szédültek, mennyire igyekeztek szárnyuk segélyével az egyensulyt fenntartani s mégis sokszor közel voltak ahoz, hogy lezuhanjanak.

"Nézzetek reám", szólt most az anyagólya. "Igy tartsátok a fejeteket, a lábatokat pedig igy rakjátok. Egy, kettő! egy, kettő! Igy fogtok valamire menni a világban!" Ezután elrepült egy kicsit, s a fiatalok megpróbálták utánozni, de biz az meglehetős ügyetlenül ment. Alig emelkedtek egy kicsit fel, azonnal visszaestek megint.

"Én nem akarok repülni", mondá az egyik s ismét visszabujt a fészekbe. "Azt sem bánom, ha sohasem jutok is el a meleg országokba".

"Hát meg akarsz fagyni a télen át? Vagy azt akarod, hogy a fiuk ide jöjjenek s nyársra huzzanak, összetörjenek, elégessenek? Mindjárt ide hivom őket!"

"Ne, ne!" kiáltá rémülve a kis gólya s ezzel megint oda ugrott a többiek mellé a tetőre. Harmadnap már fel tudtak egy kicsit repülni a háztetőről ugy a hogy, s azt hitték, hogy most már a levegőben is tudnak lebegni.

"Ugy, ez jól sikerült!" mondá az anyagólya. "Holnap elrepülünk a mocsárba, a hova több gólyacsalád szokott kirándulni gyermekeivel együtt."

"De hát ezeken a gonosz fiukon nem állunk boszut?" kérdék a gólyafiókák.

"Hadd kiabáljanak, ha kedvük tartja. Ti azért mégis csak szárnyra keltek s elrepültök a gulák országába, mig ők itt majd megfagynak, s nem lesz a kertben sem egy zöld levél, sem egy szem gyümölcs!"

"De mi azért mégis csak szeretnénk boszut állni", sugdostak maguk között a gólyafiak.

A legtöbbet az boszantotta a gólyákat a fiuk közül, ki a többit is megtanitotta arra a gunydalra. Pedig olyan kicsi volt, hogy alig látszott ki a földből, mert alig lehetett több hat évesnél, csakhogy a gólyafiak persze azt hitték, hogy száz éves is megvan már, mert hozzájuk képest nagyon nagy volt. Mit tudtak ők arról, hogy a kisebb-nagyobb gyermekek mennyi idősek lehetnek! Haragjukat ezen a fiun akarták kitölteni, mert ez volt az, a ki bántani kezdte őket, s a ki még most sem hagyta abba a gunyolódást. A gólyafiak nagyon fel voltak ellene lázadva, s minél nagyobbak lettek, annál inkább meg voltak győződve, hogy ezt lehetetlen elszenvedni.

Egyszer csak beköszöntött az ősz. A vidék összes gólyái összegyülekeztek, hogy melegebb vidékre költözzenek a tél elől. De milyen gyakorlatoknak kellett ezt megelőzni! Átrepültek erdőkön és városokon, csak azért, hogy lássák, tudnak-e mindnyájan jól repülni, mert nagy volt az ut, mely előttük állott. A mi kis gólyáink oly jól viselték magukat, hogy "kitünő"-t kaptak bizonyitványukban, s ez a kigyóból és békából álló jutalomra jogositotta fel őket.

"S most jön a boszu!" mondák maguk között.

"Helyes!" felelt rá anyjuk. "Én már gondoltam is ki valamit! Tudom, hol az a tó, melyben a kis gyermekek alusznak addig, a mig a gólya el nem hozza onnan szüleikhez őket. A szép gyermekek oly édesen alusznak ott, hogy ahoz hasonló édes álmuk nem lesz többé soha. Minden szülő szeretne ily gyermeket, s a nagyobb gyermekek pedig mindig egy ilyen kis testvér után vágyakoznak. Most oda repülünk a tóhoz, s egy-egy szép kis testvért hozunk mindazon gyermekeknek, kik nem gunyoltak ki bennünket!"

"De mit csinálunk azzal a rút, pajkos fiuval, a ki annyiszor megharagitott?"

"A tóban egy holt gyermek is nyugszik a többi között. Azt vigyük el neki! Majd sir akkor, hogy holt testvére van. Hanem azt a jó kis fiut, kire bizonyosan emlékeztek még, azt megjutalmazzuk, mert ő volt az, ki azt mondta, hogy vétek az állatokat gunyolni és bántani. Ennek két szép kis testvérkét hozunk, hogy legyen neki egy öcscse és egy huga, s mivel ezt a jó fiut Péternek hivják, azért benneteket is mind Péternek fognak nevezni.

S ugy lett, a hogy az anyagólya mondta, mert ez idő óta máig is minden gólyát Péternek neveznek.



A repülő bőrönd.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kereskedő, a kinek annyi volt a pénze, hogy nem is tudta se szerit, se számát. Ha akarta volna, vert ezüsttallérral kiköveztethette volna az egész főutczát, csakhogy okosabbra is tudta költeni a pénzét. Ha egy garast kiadott, egy tallért nyert helyébe. Hanem végre neki is meg kellett halnia, s ekkor mindene egyetlen fiára maradt, a ki aztán marokkal szórta a pénzt. Egyik mulatságból ki, a másikba be; - persze igy aztán csakhamar lába kelt a pénznek.

Egy szép reggel arra ébredt, hogy alig van egy pár garasa, s a ruhái közül se maradt egyebe, mint egy ócska hálóköntös meg egy pár papucs. A jó barátok most már feléje se néztek többé s szóba nem álltak volna vele az utczán más ember szeme láttára. Csupán egy jobb szivü ember küldött neki egy bőröndöt azon izenettel, hogy csomagolja bele a holmiját.

Hisz ez nagyon szép lett volna, csak az volt a baj, hogy nem volt többé mit rakni a bőröndbe, azért bele ült saját maga. - Csakhogy ez nem volt aféle közönséges bőrönd. Mihelyest a zárat megnyomta az ember, a bőrönd azonnal röpülni kezdett. Megpróbálta s csakugyan - egyszer csak érezte, hogy emelkedik. Repült, repült mindig magasabbra; végre az egész város alatta terült el, majd el is tűnt egészen, s a bőrönd még mindig repült.

Az utas végre Törökországba érkezett. Leszállva, először is az erdőbe sietett, hogy bőröndjét elrejtse, azután pedig a város felé vette utját, mit annál inkább megtehetett, mert nem kellett félnie, hogy feltünést kelt öltözéke által, mert a törökök ugyis mind papucsban és hálóköntös forma ruhában járnak. Midőn egy nővel találkozott, megkérdezte tőle, hogy micsoda vár az, mi ott áll a város szélén s melynek ablakai olyan magasak?

"Ott a király leánya lakik!" felelt az asszony, "akinek azt jósolták egyszer, hogy vőlegénye által nagy szomoruság fogja érni, s azért most egy teremtett léleknek sem szabad betenni a lábát a palotába, ha a király és a királyné nincsenek ott!"

"Köszönöm", mondá az utas s ezzel visszatért az erdőbe s előkeresve bőröndjét, bele ült s elrepült a palotához. Megérkezve, leereszkedett a tetőre s az ablakon át belépett a szobába.

A királykisasszony ott aludt egy pamlagon s oly szép volt, hogy az utas lehajolt és megcsókolta, mire az rögtön felébredt s rémülve látta az idegent, de ez azt mondta, hogy ő nem más, mint a törökök istene, ki a légen át jött el hozzá.

Ez nagyon hizelgett a királynénak, s mikor igy megnyugodott, leültek a pamlagra, s az idegen szép regékkel mulattatta a királyleányt, kit annyira elragadtak a mesék, hogy mikor az idegen megkérte feleségül, azonnal beleegyezett s igy szólt hozzá: "Jöjj el szombat este; akkor a király és a királyné hozzám jönnek theázni. Tudom, büszkék lesznek reá, ha megtudják, hogy a törökök istene kért meg feleségül. De ugy készülj, hogy szülőimnek is tudj szép regéket mondani, mert azt kimondhatatlanul szeretik. Anyám a komoly, tanulságos történeteket hallgatja legszivesebben, atyám pedig a vigakat, melyeken jót lehet nevetni."

"Jól van", felelt az idegen, "tehát mesét hozok nászajándék gyanánt!"

Ezzel elváltak, s a herczegnő egy aranypénzekkel diszitett kardot adott vőlegényének, ki az aranyaknak igen jó hasznát vette. Mihelyt a palotából kirepült, azonnal új ruhát vett magának, bőröndjét is szépen összeigazittatta s azután az erdőbe menve leült, hogy valami szép mesét gondoljon ki. Szombat este volt a határidő; addigra készen kellett lennie. A dolog nem ment valami könnyen, s mire készen lett vele, épen szombat este volt.

A király és a királyné csakugyan ott voltak leányuknál és vártak az idegenre, s midőn ez megérkezett, a legszivesebb fogadtatásban részesitették.

"Nem mondanál nekünk valami szép regét?" kérdé az est folyamában a királyné. "Olyant, a mi mély értelmü és tanulságos legyen!"

"De lehessen rajta nevetni is", tette hozzá a király.

"Ugy lesz, a mint kivánjátok", felelt az idegen s elkezdé a regét:

"Volt egyszer egy csomó kéngyufa, a melynek minden egyes szála büszke volt előkelő származására. Családfájuk - egy nagy fenyőfa, melyből készültek - az erdő egyik legmagasabb s legrégibb fája volt. A kéngyufák ott feküdtek a párkányon egy tüziszerszám s egy régi vasfazék között s ezeknek aztán fiatalkorukról beszéltek. "Mikor még ott voltunk a zöld ágon", mondák, "akkor igazán elmondhattuk, hogy zöld ágra jutottunk. Este, reggel gyémánt theát ittunk - ugyanis harmatot - s egész nap a napfényben sütkéreztünk - tudniillik mikor sütött a nap - s az énekes madarak is folyton csak bennünket mulattattak. Azt is észrevettük, hogy nagyon gazdagok lehetünk, mert a lombos fák csak nyáron viseltek diszt, de a mi családunknak módjában állott télire is ellátni bennünket szép zöld ruhával. De egyszer csak favágók jöttek az erdőbe s egész családunk szétforgácsolódott. Családunk feje főárbocz gyanánt egy hatalmas hajóra jutott, a többi ágak ismét máshol találtak alkalmazást, nekünk pedig az a feladatunk, hogy világitó gyanánt szolgáljunk az alacsony tömegnek."

"Az én történetem különböző", felelt a vasfazék, mely mellett a kéngyufák feküdtek. "Mióta megláttam a napvilágot, azóta számtalanszor megsuroltak és megint tüzre tettek. Ugyszólván első vagyok a házban s legnagyobb örömöm az, ha ebéd után tisztára surolva pihenhetek itt a párkányon s beszélgethetek többi társaimmal. De azt elmondhatom, hogy egészen zárt ajtók mögött élünk mindnyájan, kivéve a vödröt, mely néha mégis lejut az udvarba. Egyedül a piaczi kosár révén hallunk néha ujságot, csakhogy az meg olyan lázitó hangon beszél a kormányról és a népről."

"Jaj de sokat beszélsz!" szólt közbe a tüzszerszám, s ezzel az aczél hozzá ütődött a kovához, mire a szikrák csakugy pattogtak. "Ugyan csapjunk inkább valami jó mulatságot ma este!"

"Igen, igen", kiálták a kéngyufák, "beszéljünk arról, hogy ki a legelőkelőbb közöttünk!"

"Nem szeretek magamról beszélni!" szólt a cserépfazék. "Inkább azt ajánlom, hogy rendezzünk estélyt. Majd én mesélek nektek valamit, s azután sorba mindegyikünk elmond valamit élményeiből. Ez olyan mulatságos, mert az ember egészen beleéli magát abba, a mit a másik elbeszél. Halljátok tehát: Ifjuságomat ott töltöttem a keleti tenger mellett a dán partokon egy csendes családnál. Ott mindég szorgalmasan fényesitették a butorokat, surolták a padlót s minden két hétben tiszta függönyöket raktak fel!"

"Milyen élénken tud ön beszélni", szólt közbe a sörteseprü. "Mindjárt látszik, hogy nő az, a ki ezt a történetet mondja, mert valami tisztaságra emlékeztető van szavaiban."

"Igen, igen, mindjárt érzi az ember", vágott közbe a vödör s közbe olyat ugrott, hogy csak ugy hangzott bele a konyha.

A fazék tovább folytatá s elbeszélésének vége méltó volt az elejéhez.

A tányérok a falon csörögtek örömükben; a seprü pedig zöld petrezselymet huzott elő a sarokból, hogy a cserépfazekat megkoszoruzza vele. Tudta, hogy ez a többieket vérig fogja boszantani, de azt gondolta magában: "Ha ma én koszoruzom meg, holnap ö koszoruz meg engem!"

"Most pedig tánczoljunk!" mondá a csipővas s azonnal tánczra is perdült. "Hát engem nem koszoruztok meg?" kérdé, s társai teljesitették kivánságát.

"Milyen közönséges csőcselék!" mondák a kéngyufák.

Most a theaforralónak kellett volna énekelni, de rekedtséggel mentette ki magát s azt mondta, különben is csak akkor tud énekelni, ha a viz forr benne. Pedig tulajdonkép az egész vonakodás csak urhatnámságból történt, mert a theaforraló csak benn az asztalon, az uraság előtt akart énekelni.

Az ablakmélyedésben egy régi toll hevert, melylyel a szolgáló szokott volt irni. Nem volt rajta semmi különös, kivéve azt, hogy egész nyakig be lehetett a tintatartóba mártva, csakhogy a toll szinte büszke volt erre. "Ha a theaforraló nem akar énekelni", mondá a toll, "akkor maradjon magának. Ott künn a kalitkában ül egy csalogány, az tud aztán énekelni! Az igaz, hogy tanulni nem tanult, de ma este elnézhetjük ezt neki!"

"Én ezt nagyon helytelen dolognak találnám", mondá a theásfazék, ki a konyhaedények között az énekes szerepét játszotta s a theaforralónak mostohatestvére volt. "Hogy énekelne már egy idegen madár a mi társaságunkban? Ez nem volna hazafias dolog. Felszólitom a piaczi kosarat, hogy hozzon ez ügyben itéletet!"

"Ki sem mondhatom, mennyire haragszom", mondá a piaczi kosár. "Nem sokkal jobb lenne-e, ha egyszer ugy Isten igazában rendet csinálnánk itt a házban? Akkor mindegyikünk elfoglalhatná az őt megillető helyet, s én mindenre nézve megtenném a kellő intézkedéseket!"

"Csapjunk lármát!" kiálták most mindannyian. De egyszerre megnyilt az ajtó, s a szolgáló lépett be, mire ugy elhallgattak mindnyájan, hogy mukkanni sem mertek. De nem volt a fazekak közt egy sem, mely ne érezte volna méltóságát és hatalmát. "Hiszen ha én akartam volna", mondák egyenként, "akkor ma vig esténk lett volna!"

A szolgáló pedig megfogta a kéngyufacsomót s tüzet gyujtott. Hüh, hogy lángoltak, hogy szikráztak akkor!

"Most aztán mindegyikük belátja, hogy mégis mi vagyunk az elsők. Milyen fény, milyen világosság árad belőlünk!" - s a mint ezt kimondták, elhamvadtak. S ezzel az én mesémnek is vége van!

"Gyönyörü volt!" kiáltá elragadtatva a királyné. "Gondolatban egészen ott voltam a kéngyufáknál. Neked szivesen odaadom leányomat."

"Magam is", szólt a király, "hétfőn meg is tarthatjuk a lakodalmat."

Igy tehát kitüzték a menyegző napját s az azt megelőző este az egész várost kivilágitották, a mi tündéri látványt nyujtott.

"Illő, hogy én is hozzájáruljak a menyegzői pompához!" gondolta a vőlegény, s azért mindenféle tüzijátékhoz való eszközt, szikraesőt, tüzes napokat, ragyogó csillaggömböket vásárolt össze; s ezeket bőröndjébe rakva felemelkedett a levegőbe.

De fenn a magasban eldurrantak a tüzijátékok s a mint az emberek ott lenn a földön meglátták, alig tudtak hova lenni bámulatukban. Csakugyan hitték, hogy az a törökök istene, a ki a királyleányért jön.

Midőn bőröndjével leereszkedett az erdőben, az jutott eszébe, hogy meg kellene kérdezni a városban, hogy tetszett a tünemény az embereknek.

Hanem hiszen volt mit hallania! Ahány emberrel beszélt, annyiféleképen mondták el neki, a mit láttak, csak az volt bizonyos, hogy mindenki gyönyörünek találta a látományt.

"Én magát a törökök istenét láttam!" mondá az egyik. "A szeme olyan volt, mint a ragyogó csillagok, szakálla pedig, mint a hullámzó viz!"

"Tüzes köpenyegben repült felettünk", tette hozzá a másik.

Szóval, szép dolgokat hallott magáról s másnap már az esküvőt kellett volna megtartani.

Visszament az erdőbe, hogy bőröndjét felkeresse s beleüljön, de ime - a bőrönd nem volt sehol, mert elégett. A tüzijátékból egy szikra benne maradt, s midőn ez lángra lobbant, az egész bőröndöt elégette. Vége volt a dicsőségnek, nem tudott többé repülni s menyasszonyához sem juthatott el.

A szép királyleány pedig egész nap az erkélyen állt és várta vőlegényét. Maig is várja, de az azóta is vándorol a világban meséket mondva, de azok közül már egyik sem olyan vig, mint az, a mit a kéngyufáról mesélt.



A hóember.

"Ez aztán a pompás hideg idő!" mondá a hóember. "Csakugy ropog rajtam a fagyos hó! Ez a hideg szél pedig szinte ujra éleszti az ember tagjait. S ime már az a nagy lámpa is kialvó félben van", folytatá, miközben a leáldozó nap felé tekintett. "Hiába, nem fog arra birni, hogy hunyorgassak, ha még ugy a szemembe süt is!"

Szem gyanánt két cserépzsindely darab szolgált a hóembernek, mig szája egy régi gereblye töredékéből állt, s igy még fogai is voltak.

A fiuk lelkesült éljenzése között született meg a hóember, üdvözölve a szánok csengetyüinek s az ostorok pattogásának harsány zajától.

A nap alig ment le, midőn a tele hold jelent meg teljes pompájában, ezüst fényt hintve szét a tiszta kék égen.

"Megint itt van! Csakhogy most meg a másik oldalon!" mondá a hóember, ki azt hitte a fölkelő holdból, hogy az a nap. "Arról már leszoktattam, hogy mindég rám süssön és engem olvasztgasson! Most miattam ugyan függhet ott, s ha kedve tartja, hát csak hadd áraszszon annyi fényt, hogy magamat is meglássam. Csak azt az egyet szeretném tudni, mit kell tenni, ha az ember el akar mozdulni a helyéről. Ha ezt megtehetném, tüstént leszaladnék a jégre, hogy egy kicsit csuszkálhassak ugy, a hogy a fiuktól láttam; csak az a baj, hogy nem tudok szaladni".

"Hagyd el, hagyd el", szólt közbe a lánczra kötött kutya, a ki egy kicsit elrekedt, mióta a szobából az udvarra került. "Majd megtanit szaladni a nap. Ugy történt az elődjeiddel is, láttam! Oda lettek biz azok egytől-egyig."

"Nem értelek, barátom!" Szaladni tanitana engem az odafönn?" mondá, mialatt megvetéssel gondolt a holdra. "De bizony ő maga futott meg, mikor mereven a szeme közé néztem s most is csak félénken lopódzik elő a másik oldalon."

"Mit tudsz te?" felelt a kutya, "hiszen téged csak a minap ütöttek össze! A mit most látsz, az a hold, a mi pedig lement, az a nap volt. Holnap eljön megint s akkor majd megtanit arra, hogy szaladj le az árokba."

"Nem értem", mondá magában a hóember, "de sejtem, hogy nem valami jóra czéloz. S az, a kit a kutya napnak nevez, az én leggonoszabb ellenségem."

"Vége lesz, vége lesz", morgott a kutya s háromszor körül járva az udvart, lefeküdt aludni a kutyaházba.

De az éjen át az idő nagyon megváltozott. Nehéz, sürü, nyirkos köd borult az egész tájra. Napfelkölte előtt szél támadt, mely jéghidegen süvöltött a vidéken végig, de mikor a nap feltünt az égen, a táj gyönyörü látványt nyujtott. A fákat és bokrokat egészen belepte a zuzmara, s a kert olyan volt, mintha minden fája fehér korallból állott volna. Bámulatos szép volt a vidék, s midőn a nap kisütött, a hó és a jég gyémántfényben ragyogott mindenfelé.

"Milyen szép táj!" kiáltá most egy leányka, ki egy fiatal ember karján lépett a kertbe s épen a hóember előtt állt meg, hogy a ragyogó fákat megbámulhassa. "Nyáron is alig nyujt a kert szebb látványt", mondá, mialatt szeme felragyogott.

"S ilyen legényt, mint ez itt ni, már épen nem látunk nyáron át", felelt a fiatal ember. "Ugyancsak nyalka ficzkó!" folytatá, a hóemberre mutatva.

A leányka erre elmosolyodott s vigan haladt tovább társával együtt a csikorgó havon.

"Kik ezek?" kérdé a hóember a házőrző kutyától. "Te régebben vagy már itt az udvaron, ismered őket?"

"Hogyne", felelt a kutya. "A leányka sokszor megsimogatott, az ifju pedig mindennap dobott nekem valami ennivalót. Ezeket meg nem harapom."

"De kik ezek tulajdonképen?"

"Jegyesek!" felelt a kutya. "Az uraság családjához tartoznak. Milyen tudatlan is az ember, ha még csak nem régen jött a világra. Látom ezt rajtad! Én már öreg vagyok és tudok is sok mindenfélét. Volt idő, mikor én sem éltem itt künn, a hidegben, lánczra kötve. De már annak vége, vége!"

"A hideg idő nagyon pompás!" felelt a hóember. "De beszélj, beszélj! Csak a lánczoddal ne csörögj annyira!"

"Biz annak a szép időnek már vége!" kezdé a kutya. "Mikor kicsi voltam, egyre azt beszélték rólam, hogy milyen szép, milyen kedves vagyok! Akkor még ott heverésztem a kastélyban egy bársony széken, s az urnő is gyakran ölébe vett. De később azt találták, hogy már nagyon is nagy vagyok, s akkor odaadtak a gazdasszonynak. Igy végre a pinczelakásba jutottam. Onnan, a hol te állasz, épen abba a kis kamrába látni, a hol én voltam az ur, mert igazán ur voltam a gazdasszonynál. Igaz ugyan, hogy ez már nem volt olyan fényes helyzet, mint az előbbi, de kényelmesebb volt. Itt nem czibáltak, nem hurczoltak a gyermekek ide-oda, mint amott. Táplálékom csak olyan jó volt s a mellett többet kaptam mindég. Megvolt saját vánkosom, s a mellett volt ott egy kályha is, a mi a legszebb valami a világon, kivált az ilyen időben. Néha egészen alája bujtam, ugy, hogy senki meg nem látott. Oh, erről a kályháról most is sokat ábrándozom még! De ennek is vége, vége!"

"Hát olyan szép egy kályha?" kérdezte a hóember. "Hasonlit hozzám?"

"Dehogy, egy cseppet sem! Egészen koromfekete s hosszu nyaka van sárgaréz fedővel. Fát szokott enni s ilyenkor aztán láng csapkod ki a száján."

A hóember oda tekintett s csakugyan egy fényes, fekete tárgyat pillantott meg. A tüz fénye oda világitott a padlóra. Mialatt a hóember ezt nézte, nagyon különösen kezdte magát érezni. Olyan érzés keletkezett benne, melyről saját magának sem tudott számot adni, s a minőt mindenki érezhet, aki tudniillik nem hóember.

"S miért hagytad el?" kérdé. "S egyáltalán hogyan hagyhattál el egy ily állást?"

"Kénytelen voltam igy tenni. Kikergettek s lánczra kötöttek. A legkisebbik urfinak a lábába haraptam egyszer, mert elrugott előlem egy csontot, melyet épen jóizüen rágtam. Ezért aztán a fiu szülei megharagudtak rám, s azóta itt vagyok meglánczolva s már egykori tiszta hangomat is elvesztettem. Hallgasd csak, milyen rekedt vagyok! Vége, vége! Ezzel aztán vége a történetemnek is!"

A hóember nem is hallgatott többé reá, mert egész figyelmét az a kis szoba foglalta el, melyben a vaskályha állott teljes nagyságában, s a hóember csakhamar észrevette, hogy a kályha semmivel sem kisebb nála.

"Olyan különösen érzem magamat", szólalt meg. "Hát én sohasem juthatnék be oda? Ez volna legfőbb óhajtásom, egyetlen vágyam s igazán kegyetlenség lenne, ha ez nem teljesülhetne. Be kell mennem, hogy egyszer hozzá támaszkodhassam s be is megyek, ha az ablakot zuzom is össze!"

"Oda be nem jutsz soha", felelt a házőrző kutya, s ha sikerülne a kályha közelébe jutnod, akkor véged volna!"

"Hisz már most is majdnem végem van!" felelt a hóember. "Azt hiszem, össze fogok omlani."

A hóember egész nap nem tudta szemét az ablakról levenni. Mikor besötétedett, a szoba még barátságosabbá vált. A kályha oly nyájasan világitott, a hogyan sem a nap, sem a hold nem tudnak világitani. Igy csak a kályha tud fényleni, mikor van benne valami. Ha ajtaját kinyitották, akkor a láng kicsapkodott; mert már ez volt a szokása. Ilyenkor a hóember arczát is tüzfény öntötte el s egész alakja piros szinben ragyogott.

"Nem állom ki tovább!" mondá a hóember. "Milyen jól áll neki, mikor a nyelvét kiölti!"

Az éj igen hosszu volt, de a hóember nem találta annak. Egészen elmélyedt gondolataiba, melyek aztán mind megfagytak.

Reggelre a pinczelakás ablakai egészen be voltak fagyva, s oly gyönyörü jégvirágok diszlettek rajtok, hogy azoknál még egy hóember sem kivánhat szebbet. Csak az volt a baj, hogy ezek egészen eltakarták a hóember szeme elől a kályhát. A jégvirágok nem akartak elolvadni s igy nem láthatta többé a lángok fényét. Gyönyörü téli idő volt; a hó csak ugy ropogott, s bár ilyenkor minden hóember örülni szokott, a mienk mégis nagyon boldogtalan volt, mert egészen eltöltötte a kályha utáni vágyódás.

"Ez bizony gonosz betegség egy hóemberre nézve", mondá a kutya. "Magam is szenvedtem egyszer ilyen betegségben, de szerencsésen kiálltam. Annak is vége, vége! - Nemsokára valami időváltozás lesz."

S csakugyan ugy is lett, az idő nagyon meglágyult. S a milyen mértékben növekedett a melegség, oly mértékben fogyott a hóember. Nem szólt, nem panaszkodott, s ez is azt mutatta, hogy nemsokára vége lesz.

Egy reggel azután összeomlott. Ott, a hol állott volt, valami seprü nyélhez hasonló bot nyult a magasba. Erre tapasztották a fiuk a havat, mikor a hóembert csinálták.

"Most már értem a kályha utáni vágyakozást", mondá a kutya. "A hóember testében egy piszkafa volt, az mozdult meg benne a kályha láttára. Most már ennek is vége, vége!"

Nemsokára a hosszu, komor télnek is vége lett ezután.

"Vége, vége!" ugatott a kutya; de a leánykák igy énekeltek:

Tárulj ki immár, zárt virág kehely,
Tárulj ki s édes illatot lehelj,
Aranyhaját a fűzfa lengeti,
Ezer madárka ébred zengeni.
Jer és ragyogj fel drága napsugár,
Mindenki szíve oly epedve vár!

S többé senki sem gondol a télre, a hóemberre s annak epedésére a kályha után. Senki, még a rekedt hangu házőrző kutya sem.



Az almavirág.

Derülten, fényesen ragyogott a májusi nap sugara. "Itt a tavasz!" hirdette erdő, mező, fa és bokor. A sövény közelében egy fiatal almafa állott, melynek egyetlen egy ága egészen el volt boritva rózsapiros virágokkal.

A fácska nagyon jól tudta magáról, hogy igen szép, hisz a hiuság csak ugy benne van a levélben, mint a vérben. Ezért nem is volt meglepetve, mikor a mellette elrobogó gyönyörü fogatból az ifju grófnő gyönyörködve hajolt ki s elragadtatva mondá, hogy ennél a kis almafánál szebbet soha életében nem látott, s hogy ez maga a tavasz legszebb nyilvánulásában. Ezzel letörték az ágat, s a grófnő finom kezébe fogva azt, beárnyékolta selyem napernyőjével. Utjuk a kastélyba vitt, s itt az almafa-ágat gyönyörü oszlopos csarnokokba és pompás termekbe vitték. Tiszta, fehér csipke függönyök lebegtek az ablakokon, s a sarkokban friss virágokkal telt ragyogó, átlátszó virágedények voltak elhelyezve. Egyik olyan volt, mintha csak friss hóból faragták volna ki, s ebbe helyezték el a virágos ágat friss, zöld lomb közé.

Valóban, öröm volt ránézni, s az almafaág azt sem tudta, hova legyen büszkeségében.

Nemsokára sok ember jelent meg a szobában, s a mily különböző volt külsejük, ép oly különbözően fejezték ki bámulatukat. Volt, a ki egy szót sem szólt, mások ismét nagyon is sokat beszéltek; az almafaág észrevette, hogy az emberek között is ép ugy van különbség, mint a növények között. Minthogy az almavirág épen az ablakba volt téve, kiláthatott a kertbe s a mezőre és igy számtalan virágot figyelhetett meg, mert a szabadban ezrével nőtt a pompás és a szerény virág, sőt volt néhány egészen szegényes is.

"Szegény, megvetett növények!" mondá az almavirág. "Milyen feltünő a különbség ezek között is. Mily boldogtalanoknak érezhetik magukat, ha ugyan az ilyen teremtések egyáltalán képesek érezni ugy, a mint én s a hozzám hasonlók érzünk. Igazán nagy a különbség; de hát jól van az igy, különben mind egyformák volnánk!"

Az almavirág különösen azt a virágot nézte szánakozva, mely ezrével nőtt a mezőn és a sirokon. Senki sem szakitotta le, hogy bokrétába kösse, mert nagyon is közönséges volt. Még a kövek közül is ez a virág sarjadzott ki s még hozzá ugy nevezték, hogy "pongyola pitypang."

"Szegény, megvetett gyom!" mondá az almavirág "te nem tehetsz róla, hogy az lettél, a mi lettél, s hogy ily közönséges vagy. De hát ugy van az a növényeknél is, mint az embereknél: kell különbségnek lenni."

"Különbségnek?" mosolygott a napsugár s megcsókolta az almavirágot, de megcsókolta a pitypangot is künn a mezőn. Igy tettek a napsugarak mindannyian; ép ugy megcsókolták a pompás virágokat, mint az egyszerüeket.

Az almavirág eddig sohasem gondolkozott arról a végtelen szeretetről, melyet a jó Isten minden teremtménye iránt érez; de a napsugár többet tudott már erről s igy szólt az almavirághoz: "Te nem látsz tisztán, te nem látsz messzire! Ugyan mondd csak, melyik megvetett gyom az, a melyet annyira megszántál?"

"A pongyola pitypang!" felelt az almavirág. "Senki sem köti bokrétába, sőt lábbal tapossák, mert annyi van; s mikor aztán magba megy, akkor pehely gyanánt röpköd s oda tapad az emberek ruhájára. Bizony csak gyom az szegény!"

Egyszerre csak egy csapat gyermek érkezett a mezőre; a legkisebbik még járni sem tudott, csak a többiek vitték ölben. Mikor testvérei letették a fübe, a sárga virágok közé, a gyermek hangosan felkaczagott örömében, ide-oda csuszkált s leszedve a sárga virágokat, egyenként megcsókolta őket ártatlan örömében. A nagyobb gyermekek pedig letörték a virágok szárát s gyürüket csináltak belőlük, mig végre egy egész láncz keletkezett s azzal aztán feldiszitették egymást, mig a legnagyobbak gondosan kiválogatták azokat a szálakat, melyeken már a pehelyszerü korona libegett, a mely olyan mesterileg van finom szálakból és pelyhekből összeállitva. Ezt aztán ajkukhoz emelték, hogy egy lehelettel elfujják, mert a nagymama azt mondta, hogy a kinek ez sikerül, az még ez évben új ruhát kap.

A megvetett virágot ebben a kérdésben csalhatatlan jósnak tartották.

"Látod?" kérdé a napsugár, "látod a szegény virág szépségét és hatalmát?"

"Csak a gyermekek előtt látszik szépnek és hatalmasnak!" felelt az almavirág.

Ekkor egy öreg anyóka közeledett s letérdelve a földre, tompa, nyeletlen késével a virágok gyökerénél kezdett ásni, s aztán egyenként kihuzta azokat a földből. Egy részüket pótlék gyanánt akarta felhasználni a kávéhoz, a másik részt pedig a gyógyszertárban szándékozott eladni orvosság gyanánt.

"A szépség mégis csak többet ér", mondá az almavirág. "A szépség birodalmába csak a kiválasztottak juthatnak! Van különbség a növények közt is csak ugy, mint az emberek között."

A napsugár Istennek mindenkire kiterjedő szeretetéről beszélt s arról, hogy az Ur mindég egyenlően oszt el mindent.

"Ez csak a te véleményed!" mondá az almavirág.

E perczben többen léptek a terembe, köztük a fiatal grófnő, ki az almavirágot a virágedénybe helyezte s az ablakba állitotta, hogy a napsugár reá süthessen. A grófnő most egy virágot tartott kezében, s a virág körül tölcsérszerüleg néhány levél volt elhelyezve, hogy azt a széltől megóvják. Az urhölgy oly gonddal vitte a virágot, hogy az almafa ága kénytelen volt észre venni, hogy ennyi figyelemben ő maga sem részesült. Végre nagy vigyázva tárta szét a leveleket s ime, mi tünt elő! A megvetett pitypang pelyhes koronája! Saját kezüleg tépte le a grófnő a mezőn az egyszerü virágot s a legnagyobb gonddal őrizte a széltől, nehogy a finom pehelyszálak közül csak egy is leessék.

"Mily szépnek alkotta Isten e virágot!" mondá a grófnő. "Még ma lefestem az almavirággal együtt, mert habár az igen szép is, azért ez az egyszerü virág ép annyi szépséget nyert Istentől. Bár mily különbözők is, azért mégis mindkettő oda illik a szépség birodalmába."

S a napsugár ujra megcsókolta az egyszerü virágot s megcsókolta az almavirágot is, melynek levelei e perczben mintha egy kissé elpirultak volna.



A tűzszerszám.

A hosszu országuton egy katona haladt, ki most, a háboru végezetével hazafelé tartott. A mint megy, mendegél, egyszer csak egy rút boszorkány jön vele szembe. Mikor ez a katona kardját és tarisznyáját meglátta, igy kiáltott fel:

"Jó estét, katona uram! Mekkora kardod van és milyen szép tarisznyád! Derék katona vagy. Jó estét!"

"Adjon Isten, öreg boszorkány!" felelt a katona.

"Látod amott azt a fát?" kérdé a boszorkány. "Az belülről üres. Ha felmászol egészen a tetejéig, akkor egy üreget pillanthatsz meg, melyen át bejutsz a fába. Majd egy kötelet kötök a derekadra, hogy azonnal felhuzzalak, ha kiáltasz!"

"De hát ugyan mit csinálnék én a fában?" kérdé elbámulva a katona.

"Mit? Hát megrakhatnád a tarisznyádat pénzzel. Tudd meg, hogy a hol az üregben feneket érsz, ott egy hosszu folyosó kezdődik, mely egészen világos, mert több mint száz lámpa ég benne. Akkor három ajtót fogsz látni. Kinyithatod akár melyiket, mert a kulcs az ajtóba van dugva. Ha az első kamrába belépsz, akkor a padló közepén egy nagy ládát pillantasz meg, melynek tetején egy kutya ül. A szeme van akkora, mint egy ludtojás, de azért meg ne ijedj tőle! Oda adom ezt a kék koczkás kötényt, ezt teritsd ki ott a padlóra; fogd meg a kutyát, ültesd rá s akkor kinyithatod a ládát s szedhetsz belőle annyi pénzt, a mennyit csak akarsz! Ebben a ládában csupa rézpénz van, de ha inkább ezüstöt akarsz, akkor a szomszéd szobába kell lépned. Ott meg olyan kutya ül, hogy akkora szeme van, mint egy malomkő, de ettől se riadj vissza, mert ezt is csakugy ráültetheted a kötényemre s akkor vehetsz a pénzből. Ha pedig aranyat akarsz, azt is kaphatsz, a mennyit csak szemed-szád kiván, csakhogy azért a harmadik kamrába kell menned. Annak a kutyának, a melyik itt ül, már akkora a szeme, mint valami kerek bástyatorony, de azért ezt is csak ültesd a kötényemre s tömd meg a zsebedet aranynyal."

"Nem rossz terv", felelt a katona. "De tudom, hogy te is szeretnél a pénzből!"

"Nekem egy fillér sem kell belőle", felelt a boszorkány. "Csak azt a tüzszerszámot hozd fel, melyet öreganyám odalent felejtett, mikor utoljára itt járt."

"Jól van", mondá a katona, "kösd a derekamra a kötelet!"

"Igy", szólt a boszorkány "s most fogd ezt a koczkás kötényt!"

Az ifju most felmászott a fára, majd az üreghez érve azon leereszkedett s elért a fényben ragyogó folyosóhoz. Kinyitotta az első ajtót, hát csakugyan ott ül ám a kutya s ugyancsak villogtatja ludtojás nagyságu szemét a katona felé, csakhogy ez is legény volt ám a talpán. Rögtön ráültette a kutyát a kötényre s megtöltötte zsebeit rézpénzzel. Mikor ez meg volt, akkor a kutyát megint visszatette a ládára s ezzel a másik kamrába lépett. Nem volt mese, a mit a boszorkány a második kutyáról mondott, mert csakugyan ott ült az s bizony volt neki akkora szeme, mint egy malomkő.

"Reám ugyan ne meregesd a szemedet", mondá a katona s azonnal a kötényre ültette a kutyát. De mikor a szép fehér ezüstpénzt meglátta, azonnal kiszórta zsebeiből a rézpénzt, s e helyett ezüsttel tömte meg zsebét és tarisznyáját. Ezzel aztán átlépett a harmadik kamrába. Hát milliom adta! Ott ül ám a harmadik kutya, s a szeme egy cseppel sem volt kisebb, mint egy kerek bástyatorony.

"Jó estét", szólt a katona s lekapva a ládáról a kutyát, odaültette a kötényre s kinyitotta a ládát. De a mint kinyitja, csak elállt szeme-szája. Annyi volt ott az arany, hogy azon a világ minden czukrát, hintalovát, ostorát és czinkatonáját meg lehetett volna venni és még fölibe egy egész várost. Mikor ezt a katona meglátta, kapta magát, mind kiszórta az ezüstpénzt s szinültig töltötte aranynyal zsebét, tarisznyáját, csákóját; de még a csizmaszárát is ugy megtömte, hogy alig tudott lépni. Most már volt pénze annyi, mint a polyva! Ekkor a kutyát megint odaültette a ládára s bezárva az ajtót, igy kiáltott:

"Huzz fel most már vén boszorkány!"

"Hozod-e a tüzszerszámot?" hangzott kivülről. "Tyüh teringettét", kiáltott vissza a katona, "azt bizony majd itt feledtem." Ezzel visszament a folyosóba, megkereste a tüzszerszámot, mire aztán a boszorkány felhuzta, s mikor a katona leszállt a fáról, zsebéből, táskájából csakugy hullottak az aranyak.

"Aztán mit akarsz te ezzel a tüzszerszámmal?" kérdé az ifju, mikor leért a földre.

"Semmi közöd hozzá", felelt a boszorkány. "Megkaptad a pénzt, most add ide a tüzszerszámot."

"Hogy is ne!" felelt a katona, "ha meg nem mondod tüstént, hogy mit akarsz vele, akkor velem gyülik meg a bajod!" - "Azért sem!" felelt a boszorkány daczosan.

A katona ekkor feléje akart vágni kardjával, de mielőtt ezt megtette volna, a boszorkány összeesett előtte halva. Erre az ifju az aranyat belekötötte a köténybe s hátára vetve azt, megindult a város felé, de előbb a tüzszerszámot gondosan zsebébe rejtette.

A városba érve az első vendéglőbe szállt, ott pompás ebédet rendelt s a legszebb szobákat nyittatta magának, mert a szegény katonából egyszerre nagy ur lett. Beszédközben ettől is, attól is hallott egyetmást s igy megtudta, hogy a városban egy hatalmas király lakik, a kinek olyan szép leánya van, hogy annak hetedhét országon nem találni mását.

"Hol lehetne meglátni a királyleányt?" kérdé a katona.

"Jaj, azt senkinek sem szabad látni", felelték. "Ott lakik abban a nagy rézvárban, a melyet óriási falak és tornyok vesznek körül. Egyesegyedül a királynak szabad bemenni hozzá, mert azt jövendölték egyszer, hogy a királykisasszony egy közkatonának lesz a felesége, s a király hallani sem akar erről.

"Már pedig én nagyon szeretném látni", mondá a katona, csakhogy persze nem engedték meg neki.

Telt az idő, s a katona ugyancsak uriasan élt. De hát nincs az a sok, a mi el ne fogyjon! Mivel mindennap szórta a pénzt, a nélkül, hogy valamit szerzett volna, egyszer csak a sok aranynak is végire járt, s azon vette magát észre, hogy alig maradt valamije, igy aztán a szép termekből egy kis padlásszobába kellett költöznie. Ezentul maga kefélte a csizmáját, maga foltozta a ruháit, s barátai feléje sem néztek többé, mert nagyon magasra kellett volna felmenni hozzá.

Már egészen besötétedett, de a szegény katonának gyertyára való pénze sem volt már. Ekkor egyszer eszébe jut, hogy a tüzszerszám még ott van táskájában. Elővette, hogy megnézze, van-e még egy kis tapló? S látva, hogy van, csiholni kezdett. De mikor először hozzáütötte az aczélt a kovához, egyszerre felpattan az ajtó, s ott terem a ludtojásszemü kutya. "Mit parancsolsz uram?" kérdé a katonától, ki igy kiáltott: "Ez aztán a furcsa tüzszerszám!" De mikor bámulatából magához tért, azt parancsolta a kutyának, hogy hozzon neki pénzt. Mire kimondta, a kutya már eltünt, s néhány pillanat mulva ismét visszatért, szájában egy nagy erszény pénzt hozva.

Most aztán tudta a katona, hogy milyen pompás tüziszerszám az övé. Ha egyszer ütött rá, akkor az a kutya jelent meg, a melyik a rézpénzt őrizte, ha kétszer, akkor az ezüstpénz őre, ha háromszor, akkor az aranypénzé.

A katonának most egyszerre eszébe jutott a királyleány. "Mégis furcsa", gondolta magában, "hogy nem szabad meglátni senkinek! Mindenki azt mondja, hogy gyönyörü szép, de hát mit használ ez, ha örökké ott kell élnie abban a nagy rézvárosban. De hát igazán ne láthassam soha? Megálljunk! Gyere csak, tüzszerszám!" Alig ütötte meg a kovát az aczéllal, tüstént előtte termett a kutya s megkérdé tőle, hogy mit parancsol?

"Igaz, hogy már éjjel van", felelt a katona, "de mégis szeretném a királyleányt látni, ha csak egy pillanatra is. Lehetnél-e ebben segitségemre?"

A kutya e szókra eltünt, de néhány pillanat mulva ujra megjelent, hátán hozva a királykisasszonyt, a ki oly szép volt, hogy a katona bámulva térdelt le előtte s megcsókolta, mire a kutya ismét visszavitte a királykisasszonyt oda, a honnan hozta.

Másnap az ifju megint elfoglalta a gyönyörü termeket s midőn barátai ujra szép ruhában látták, azonnal megismerték s ugyancsak nagyra voltak a barátságával.

Mikor másnap reggel a király és a királyné a reggelinél ültek, elmondta nekik a királyleány, hogy milyen furcsa álma volt az éjjel. Azt álmodta, hogy egy kutya vitte a hátán, s hogy egy katona megcsókolta.

"Még csak az kellene!" kiáltott fel a királyné.

Azonnal kiadták a parancsot, hogy az egyik legöregebb udvarhölgy ott viraszszon a királyleány ágya mellett s tudja meg, hogy igazán álom volt-e ez, vagy nem.

Éjjel aztán megint eljött a kutya s hátára véve a szép királyleányt, szaladt vele, a hogy csak birt, csakhogy az öreg udvarhölgy sem volt ám rest s ép oly gyorsan futott utánuk. Mikor aztán látta, hogy egy nagy kapuban eltünnek, azt mondta magában: "Eleget tudok!" s most krétával egy nagy keresztet rajzolt az ajtóra. Mikor ezt elvégezte, ismét lefeküdt, s nemsokára a kutya is visszatért a királyleánynyal. De mikor az okos állat meglátta a jelet az ajtón, kapta magát s minden ajtóra ép olyan keresztet rajzolt. Igy aztán az udvarhölgy nem tudta megmutatni, hogy melyik ház volt az, mert mindegyik ajtón ott volt a kereszt.

Másnap reggel kijött a királyi pár az udvarhölgyekkel és urakkal, hogy megnézzék, hol lehetett a királyleány.

"Ez az!" mondá a király, midőn az első megjelelt házat meglátta. "Nem, nem, ez, ez az!" felelt a királyné egy másik házra mutatva, melyen szintén volt kereszt.

"Itt is egy, ott is egy!" kiálták többen s így belátták, hogy itt minden keresés kárbaveszne.

De a királyné nagyon okos asszony volt ám. Varrt egy kis zsákot, azt megtöltötte korpával s a királyleány hátára kötötte azt, de ugy, hogy a zsákon egy kis rést hagyott, hogy azon a korpa kihulljon s így megmutassa, merre mentek.

Éjjel a kutya csakugyan ujra eljött s hátára véve a szép királyleányt, elvitte a katonához, ki ugy szeretett volna most királyfi lenni, csak azért, hogy hozzá méltó lehessen.

A kutya nem vette észre, hogy a korpa az egész uton végig hullott, megmutatva, merre mentek; így aztán másnap reggel a királyi pár mindent megtudott, s a szegény katonával ugyancsak röviden bántak el, mert minden kihallgatás nélkül börtönbe vetették!

Olyan sötét, olyan komor volt a tömlöcz, s e mellett folyton fülébe csengett a király szava: "Holnap felakasztatlak!" A legrosszabb pedig az volt, hogy a tüzszerszámot nem hozta magával. Másnap reggel, amint a börtön vasrácsos kis ablakán kinézett, jól látta, hogyan gyülekezik a nép az ő akasztását nézni. Hallotta a dobpörgést, s látta a katonákat nagy csapatban közeliteni. Minden ember talpon volt, s a katona a tömeg között egyszerre csak egy bőrkötényes csizmadia inast pillantott meg. A ficzkó ugy sietett, hogy az egyik papucsa is lemaradt a lábáról s neki repült a börtön falának, mire a katona így kiáltott ki a rácsos ablakon:

"Ide hallgass ficzkó! Mit sietsz olyan nagyon? Mig én ott nem leszek, addig ugy sem lesz az egészből semmi. De ha elszaladsz a lakásomra s elhozod a tüziszerszámot, akkor kapsz egy hatost. De szaporán!" A fiu sem mondatta ezt magának kétszer; nyilsebesen elszaladt a tűzszerszámért; elhozta, benyujtá a katonának és - de ezt majd meghalljuk később.

A város végén már fel volt állitva a vesztőhely; e körül csoportosultak a katonák és a tenger kiváncsi nép. A király és a királyné pedig ott ültek egy pompás emelvényen, szemben a birák és tanácsosokkal.

Az elitélt már ott fenn állott a létrán, de mikor a kötelet nyakára tették, arra kérte a birákat, engedjék meg, hogy még egy pipa dohányt elszivjon.

Ezt a király sem akarta tőle megtagadni, mire a katona elővette tűzszerszámát s csiholni kezdett vele egyszer... kétszer... háromszor. S ime, e perczben mind a három kutya ott állott előtte, várva a parancsot.

"Azt akarom, hogy ne akaszszanak fel, tehát segitsetek!" parancsolá a katona, mire a kutyák megrohanták a birákat és a tanácsosokat s kit kezénél, kit lábánál fogva feldobtak a levegőbe több ölnyi magasra, ugy hogy mikor leestek, egészen összezuzódtak.

"Azért sem engedek!" mondá makacsul a király és a királyné; de e pillanatban a kutyák őket is megragadták s épen ugy elbántak velük, mint a többiekkel. Erre aztán mindenki megijedt, s a nép egy szivvel-lélekkel igy kiáltott fel: "Vitéz urunk, légy te a király s vedd feleségül a szép királykisasszonyt!"

Ezzel a katonát a király hintájába ültették s nagy diadallal vitték be a városba. A nép ujjongott, a katonák tisztelegtek, s még a három kutya is boldogan ugrált a kocsi előtt. A szép herczegnő kijött a rézvárból s szivesen beleegyezett, hogy a fiatal vitéz menyasszonya legyen. Nemsokára meg is tartották az esküvőt s utána olyan lakodalmat, melynek hire hetedhét-országra szólt. A vendégek sorában ott ült a három kutya, mert ugyancsak megérdemelték ezt a tisztességet s vitéz uruk, a kinek oly jó szolgálatokat tettek, nem is lett irántuk soha háládatlan.



A rút kis kacsa.

Fényes nyári diszben pompázott az egész vidék. A kaszálókon asztagba rakva állt a széna, s az asztagok közt büszkén lépdelt a vöröslábu gólya, miközben érthetetlen nyelven kelepelt valamit, ugy a mint azt még anyjától tanulta.

A mező mellett nagy erdőség vonult, s ennek közepén mély tavak terültek el. Oh, oly szép, oly vonzó volt e vidék! Az erdő mellett álló kastély csakugy csillogott a napfényben, s a körülötte futó mély árkokat egészen benőtte a lapu, melynek egy-egy levele akkora volt, hogy egy kis gyermek alája állhatott. Az árokban a növényzet ép oly vad volt, mint akár az erdőben. A bozót között egy fészek állott, s a kacsa már napok óta ott ült a fészken, hogy tojásait kiköltse. De már unni kezdte a dolgot, mert nagyon sokáig tartott és a mellett vendége is igen ritkán akadt.

Végre egyik tojás felpattant s a másik is utána. "Pi, pi!" hangzék most, s mikor a tojások megelevenedtek, a kis madarak kiváncsian dugták ki fejüket.

"Csak gyorsan, csak gyorsan!" szólt anyjuk, mire a kicsinyek siettek, a hogy tudtak, s kiváncsian nézegettek szét a zöld levelek alól.

"Mily nagy a világ!" mondák egymásután, mert ugyancsak máskép érezték magukat itt, mint benn a tojásban.

"Azt hiszitek, kis sárgacsőrüek, hogy ez már az egész világ?" kérdé anyjuk. "A világ nagyon messzire kiterjed, egészen az erdőig, sőt a pap földjéig, a hol még magam sem jártam! - - Nos, hát mind együtt vagytok?" tette hozzá, miközben felemelkedett. "Nem, még egy hiányzik! A legnagyobb tojás még mindig itt fekszik! Meddig fog ez még tartani? Talán csak ez is meglesz már nemsokára!" Ezzel ujra leült a fészekre.

"Nos, hogy vagytok?" kérdé most egy öreg kácsa, ki látogatóba jött.

"A többi csak megvolna már, de ezzel az egy tojással nem tudom, mit csináljak. Még egy mákszemnyi lék sem mutatkozik rajta. De nézd csak a többieket! Soha életemben nem láttam ilyen szép kis kacsákat."

"Mutasd csak azt a tojást, a melyik nem akar fölrepedni!" szólt az öreg kacsa. "Hidd el nekem, hogy ez pulykatojás lesz. Engem is bolonddá tettek igy egyszer s ugyancsak sokat vesződtem a kicsinyekkel, mert szörnyen féltek a viztől. Mindjárt eleinte az is olyan nehezen ment, mig a tojásból kikeltek, hiába hápogtam nekik, hiába segítettem őket! Hadd lássam csak azt a tojást! Persze, hogy pulykatojás! Ne vesződjél vele, inkább tanitsd a többieket uszni!"

"Még egyszer megpróbálom" felelt a kacsa. "Ha már ily soká ültem rajta, most már nem hagyom abba!"

"A hogy tetszik!" felelt az öreg kacsa s eltávozott.

Végre a nagy tojás is felpattant. "Pi, pi" sipogott a madár s előbujt a tojásból. De mit látott a kacsa! A fióka sokkal nagyobb volt mint a többiek s feltünő csunya. "Hisz ez óriás nagy kacsa!" mondá. "S cseppet sem hasonlit hozzánk! Vajjon igazán pulyka volna? Majd megtudjuk mindjárt. A vízbe kell mennie, még ha magam lököm is bele!"

Másnap gyönyörü derült idő volt. A nap forróan sütött a zöld lapulevelekre, s az anyakácsa egész családjával együtt a csatorna felé tartott s megérkezve azonnal a vizbe ugrott, a kis kacsák pedig egyenként utána. A viz pedig összecsapott fejük felett, de a másik pillanatban már ismét felbuktak s büszkén usztak tovább. Lábaik ugyszólván maguktól mozogtak s még a csunya, szürke fióka is velük uszott.

"Nem, ez nem pulyka!" gondolá az anyarécze.

"Nézze meg az ember, milyen jól használja a lábait s mily szép egyenesen tartja magát. Majd bemutatlak benneteket a baromfi-udvarban, csak maradjatok mindég mellettem, hogy valaki rátok ne taposson. A macskától pedig különösen óvakodjatok."

Nemsokára csakugyan meg is jelentek mindnyájan a baromfiudvarban. Már messziről óriási lárma ütötte meg fülüket, mert két család czivakodott egy közéjük dobott angolnafej felett, melyet végre a macska kaparitott el előlük.

"Lássátok, ilyen a világ!" mondá az anyarécze csőrével tátogatva, mert maga is szerette volna az angolnafejet. "Siessetek!" mondá "s igyekezzetek előre jutni, az öreg kacsa előtt pedig hajtsátok meg a fejeteket. Ez a legelőkelőbb az egész udvarban. Ereiben spanyol vér folyik, azért olyan nehézkes és méltóságos. A mint látjátok, lábára egy piros rongy van tekerve. Ez rendkivül szép viselet s a legnagyobb kitüntetés, a mi valaha kacsát érhet. Jól nevelt kacsa szét szokta lábait rakni, mint a hogy szülőitől látta. Igy ni! Most hajtsátok meg a fejeteket s mondjátok szépen: "Rap!"

A kis kacsák ugy tettek, de a többiek igy szóltak egymáshoz: "Még csak az kellett, hogy ezek is ide jöjjenek, mintha nem volnánk már ugyis elegen. Juj! nézzétek csak azt az egyiket, milyen rút! Ezt nem fogjuk megtürni magunk között!" mondá az egyik s jót csipett a kis kacsa nyakán.

"Ne bántsd!" szólt közbe az anyácska "hiszen senkit sem bánt!"

"De olyan nagy és oly különös" felelt az, a melyik a kis kacsát megcsipte "azért akarjuk elkergetni."

"Szép gyermekek!" mondá kegyes leereszkedéssel az öreg kacsa, ki lábán a vörös rongyot viselte. "Mindnyájan szépek, kivéve ezt az egyet. Jó volna ha ujra lehetne kikölteni."

"Méltóztassék elhinni, hogy az nem megy," mondá az anyakacsa. "Az igaz, hogy nem szép, de nagyon jó lelkü s ép oly jól uszik, mint a többiek, sőt tán még jobban. Még talán megszépül s aránylag kisebb lesz. Különben is gunár s igy nem árt neki, ha nem is valami szép."

"A többiek egészen csinosak!" ismétlé az öreg. "Csak mulassatok", szólt a kicsinyekhez, "mintha otthon volnátok, s ha egy angolnafejet találtok, akkor elhozhatjátok nekem!"

Igy megtörtént tehát az ismerkedés. De a szegény kis kacsának, a ki utoljára bujt ki a tojásból, s a ki olyan rút volt, egy perczig sem volt békessége, s a többiek csipdesték és gunyolták. "Milyen nagy!" kiáltá a pulykakakas, a ki sarkantyusan jött a világra s ezért valóságos királynak képzelte magát; most kiterjeszté szárnyait s felfuvalkodva rohant a kis kacsa felé, mialatt taraja egészen vérvörös lett. Szegény kis kacsa azt sem tudta, melyik lábára álljon. Nagyon elszomorodott azon, hogy olyan csunya, s hogy az egész baromfiudvar gunyolni fogja.

Az első nap igy telt el, de a kis kacsa sorsa napról-napra rosszabb lett. Mindenki üldözte, s még a testvérei is sokszor gunyolták. "Bár csak elvinne a macska, te rút jószág!" mondák, s anyja is nem egyszer sóhajtott fel igy. "Bár csak ne volnál már itt!" A kácsák csipkedték, a tyúkok csőrükkel vagdalták, s még a szolgáló is megrugta, ha keresztül ment az udvaron.

Egyszer aztán kapta magát s átbujt a sövényen, mire a kis madarak ijedve rebbentek fel fészkeikről. "Ennek is az én rútságom az oka!" gondolta a kis kacsa s behunyta szemét, de azért tovább futott. Igy jutott el egy nagy mocsárhoz, hol a vadkacsák laktak. Itt meghált, mert nagyon fáradtnak s kimerültnek érezte magát. Reggel, mikor a vadkacsák felébredtek s új társukat megpillantották, igy szóltak hozzá: "Hát te ki vagy; honnan jöttél; mit akarsz?" A szegény kis kacsa jobbra-balra hajlongott s köszöngetett, a hogy csak tudott.

"Jaj de rút vagy, de ijesztő vagy!" mondák a vadkacsák "de végre ezzel nem sokat törődünk, csak valahogy az ne jusson eszedbe, hogy családunkba bele házasodjál." Szegény kis kacsa! Kisebb gondja is nagyobb volt a házasságnál! Csak azt kivánta, hogy engedjék meg neki, hogy itt lakhassék a káka között és ihassa a mocsár vizét.

Két napja volt már ott, mikor egyszer két fiatal gunár lépett hozzá, kik még nem rég bujtak volt ki a tojásból.

"Ide hallgass, pajtás!" mondák. "Te ugyan szörnyű rút vagy, de mi azért megszivelünk. Akarsz-e velünk tartani és költöző madár lenni?"

"Piff, paff!" hangzék e perczben, s mindkét gunár holtan esett a nád közé. "Piff, paff!" hangzék még egyszer, mire egész sereg vadkacsa rebbent fel a nádas közül. Javában folyt a vadászat, a hajtók ott feküdtek a mocsár körül, sőt néhány oda rejtőzött a fákra, melyek a nádast körül állták. A kék lőporfüst felleg gyanánt huzódott mind tovább, s az egész vizszinét ellepte. A vadászkutyák egészen behatoltak a mocsárba, mire a szegény kis kacsa alig tudott hova lenni ijedtében. Megpróbálta fejét szárnya alá rejteni, de e perczben egy óriási kutya termett mellette. Nyelve hosszan lógott ki szájából s szeme ijesztően szikrázott. Már megérinté szájával a kis kacsát, már elkezdte éles fogait vicsorgatni, de ime - egyszerre visszafordult a nélkül, hogy bántotta volna. "Hála Istennek!" sóhajtá a kis kácsa "oly rút vagyok, hogy még a kutyának sem kellek!"

S ezzel elbujva csendesen maradt mindaddig, mig a lövések meg nem szüntek. Esteledett már, mikor minden elcsendesedett, de a szegény kis kacsa nem mert mozdulni s csak későn este indult meg. Ekkor is óvatosan körülnézegetett előbb, s mikor látta, hogy nincs veszély, oly gyorsan, a hogy csak tudott, sietett ki a mocsárból.

Estére kelve egy rozzant kis parasztházhoz érkezett, a mely oly siralmas állapotban volt, hogy már csak az imádság tartotta. Csakis azért nem esett még össze, mert azt sem tudta, hogy melyik oldalra essék. Eközben szél kerekedett, s a vihar ugy zugott a szegény kis kacsa körül, hogy le kellett ülnie, ha nem akarta, hogy a szél elvigye. Egyszer csak azt veszi észre, hogy az ajtó félig ki van emelve a sarkából, s igy a küszöb mellett egy nyilás támadt, melyen a kis kacsa beosont a szobába.

A kunyhóban egy öreg asszony lakott egy tyukkal és egy kandurral. A macska azzal mulattatta az öreg asszonyt, hogy font és dorombolt, sőt még szikrát is tudott szórni, ha valaki a sötétben simogatta. Szerette is asszonya nagyon s nem is nevezte máskép csak fiának. De épen igy szerette a kis rövidlábu tyukot is.

Másnap reggel mindkét állat azonnal észrevette a kis kacsát, s ekkor a macska elkezdett dorombolni, a tyuk pedig kotkodácsolni.

"Mi az?" kérdé az asszony körülnézve, de mivel nem jól látott, a kis jövevényt kövér kacsának nézte. "Ez aztán derék!" folytatá "most már lesz kácsatojás is. Csakhogy gunár ne legyen. No majd meglássuk."

Igy három hétre elfogadták a kis kacsát, de a tojást bizony hiába várták.

Most aztán a macskának és a tyuknak állt feljebb.

"Tudsz tojni?" kérdezte a tyuk.

"Nem!"

"Nem? akkor mit keressz itt nálunk?"

A macska pedig igy faggatta:

"Tudsz fonni, dorombolni, szikrát szórni?"

"Nem!"

"Akkor neked hallgatnod kell ott, a hol okos emberek beszélnek!"

Ezeket hallva a kis kacsa busan huzódott meg egy sarokban s önkénytelenül is mindég a friss levegőre és a napfényre gondolt, s oly vágya támadt az uszásra, hogy ezt végre is megvallotta a tyuk előtt.

"Ugyan mi jut eszedbe?" felelt ez. "Nincs semmi dolgod, azért jut ilyesmi eszedbe. Ha tudnál tojni vagy fonni, akkor nem érnél rá ilyenre gondolni!"

"De ha tudnád, milyen gyönyörüség az uszás!" felelt a kis kacsa. "Nincs annál jobb, mint mikor az ember lebukhatik a hullámok közé vagy bemerülhet egészen a vizfenékre.

"Képzelem, milyen pompás lehet!" mondá a tyuk gunyosan. "Megbolondultál? Kérdezd meg csak a kandurt, a ki minden ismerősöm közt a legokosabb, majd megmondja, vajjon ő olyan nagy gyönyörüségnek tartja-e az uszást és a lemerülést!"

"Sohasem fogtok megérteni!" sóhajtá a kis kacsa.

"Ha mi meg nem értünk, akkor nem tudom, ki ért meg. Csak nem hiszed talán, hogy okosabb vagy, mint a kandur vagy én? Csak igyekezzél, hogy megtanulj tojni és szikrát szórni!"

"Legjobb lenne talán, ha világgá mennék;" felelt szomoruan a kis kacsa.

"Biz az lenne a legjobb", szólt a tyuk, mire a kis kacsa csakugyan elment bujdosni. Most aztán uszkálhatott, bukdácsolhatott a vizben, de rútsága miatt most is csakugy lenézte minden állat.

Nemsokára őszre fordult az idő. Az erdőben megsárgultak, megbarnultak a fák koronái, s a mint lehullottak, a szél felkapta a száraz leveleket, s azok őrült tánczot jártak a hideg szélben. A szürke hófelhők reánehezedtek az egész tájra, s a sövényen mind hangosabb lett a varjuk károgása. Szegény kis kacsát most már igazán fenyegette a megfagyás.

Egy este a nap gyönyörüen nyugodott le, s ekkor a bozótból egész csapat szép nagy madár repült elő, s a kis kacsa alig győzte bámulni ragyogó, hófehér tollazatukat s hosszu, hajlékony nyakukat. A csodaszép madarak hattyuk voltak s e perczben különös kiáltást hallatva kiterjeszték pompás szárnyukat s felszálltak a levegőbe, hogy elrepüljenek melegebb hazába. A szegény kis kacsa vágyva nézett utánuk s maga sem tudta volna megmondani, mit érzett ezalatt.

Nem tudta feledni a gyönyörü, boldog madarakat, s mikor eltüntek előle, akkor lebukott a viz fenekére, s mikor onnan felmerült, egészen magánkivül volt. Nem tudta, hogy hivják e szép madarakat, nem tudta, hova mennek, de érezte, hogy szive ugy vonzódik hozzájuk, mint soha senkihez e világon.

Hogy irigyelje őket, az eszébe sem jutott. Hogyan is gondolt volna arra, hogy ily szépséget kivánjon magának. Azzal is megelégedett volna, ha a kacsák megtürik maguk között, őt, a szegény rút kis állatot.

Eljött a tél, s olyan komor volt, olyan hideg! A kis kacsának szüntelenül uszkálnia kellett, hogy megakadályozza a viz befagyását. De a rés napról-napra kisebb lett s a hideg oly nagy volt, hogy a kis kacsa végre megdermedt s befagyott a jég közé.

Kora reggel volt még, mikor egy arra menő paraszt észrevette a szegény kis állatot. Azonnal odament s léket ütve csizmájával a jégben, megszabaditotta a kis kacsát s hazavitte feleségéhez. A meleg szobában csakhamar magához tért, s ekkor a gyermekek játszani akartak vele, de a szegény kis kacsa azt hitte, hogy itt is bántani akarják s rémülten kezdett röpködni, mig végre belerepült egy tejesfazékba, mire a tej az egész szobában szétfröcscsent. Majd a vajasbödönybe menekült, innen meg a liszteshombárba s ujra fel a magasba. Elképzelhető, micsoda látványt nyujtott ekkor! A mint az asszony meglátta, kiabálni kezdett s utána hajitotta a csipővasat; a gyermekek pedig lármázva, kaczagva bukdostak egymáson keresztül. Ezer szerencse, hogy az ajtó nyitva állt; így legalább kimenekült a kis kacsa a friss havon a bokrok közé s ott feküdt halálra fáradva.

Szomoru lenne elmondani mindazt a sok szenvedést, a mit a szegény kis kacsának a télen át ki kellett állnia. Ott feküdt a mocsárban a nád között egészen addig, mig a nap ismét melegebben kezdett sütni. Végre felolvadt a jég, a pacsirtadal ujra felhangzott, s itt volt a tavasz!

Ekkor a rút kis kacsa egyszerre kiterjeszté szárnyait, s azok erősebben csattogtak mint azelőtt s gyorsabban vitték tovább, s a kis kacsa egyszerre csak egy gyönyörü kerti tóba ért, melynek partjain az almafák épen virágjukban álltak, s hol az illatos orgonabokrok egészen a kigyózó patakig hajták le hajlós zöld galyaikat. Oly derült, oly szép, oly üde volt minden! S a mint körülnézett, három gyönyörü hattyut pillantott meg, melyek feléje közeledtek. Kiterjesztett szárnyaikkal méltóságosan usztak tova a vizen, s a kis kacsa azonnal felismerte őket, mire szivét sajátságos fájdalom szállotta meg.

"Odamegyek a királyi madarakhoz", mondá magában, "s tudom, hogy megölnek, hogy hozzájuk merek közeledni, én a ki oly rút vagyok. De szivesebben elszenvedem azt, hogy ezek megöljenek, mint hogy a kácsák csipkedjenek, a tyukok vagdaljanak, s a szolgáló rugdosson. Ha megölnek, legalább nem kell többé annyit szenvednem, mint e télen át!" S ezzel odauszott a hattyuk felé, melyek kitárt szárnyaikkal gyorsan közeledtek.

"Öljetek meg!" mondá a szegény állat s lehajtva fejét a viztükörre, nyugodtan várta a halált. De a mint a vizre tekintett, mit látott? A vizből saját képe ragyogott feléje, de most már nem volt többé a régi rút, szürke kis madár, hanem szép, hófehér királyi hattyu.

Igaz ugyan, hogy a kis kacsa egy baromfiudvarban tölté élte kezdetét, de mégis csak hattyutojás volt az, melyből életre kelt! - Most oly boldognak érezte magát, hogy egyszerre elfeledte mindazt, mit eddig szenvedett. Még csak most tudta igazán élvezni mindazt a szépet, mit maga körül látott. - A három nagy hattyu ezalatt odaérkezék s szelíden simogatták meg csőrükkel hófehér tollazatát.

Egyszerre néhány gyermek lépett a tó partjára s kenyérmorzsát szórtak a vizbe, miközben a legkisebb igy kiáltott fel: "Nini, egy új hattyu!" Erre a többiek is örvendve kiáltottak: "Uj hattyu jött, új hattyu jött."

Tapsolva, örvendve futottak el, hogy szülőiket is odahivják, s midőn mindnyájan odaérkeztek, ujra kalácsot szórtak az odasereglett hattyúknak s igy szóltak: "Ez a legszebb mindegyik között. Mily fiatal s milyen méltóságteljes!" Erre a többi hattyu mind tisztelettel hajolt meg az egykori rút kis kacsa előtt...

Midőn az ifju hattyu ezt látta, szivét zavar fogta el s szerénységében szárnya alá rejtette fejét; nem tudta miért, de ugy érezte magát, mint eddig soha. Tulboldog volt, de büszkeség számára nem volt hely jó szivében. Eszébe jutott, hányszor gunyolták rútsága miatt s most pedig a legszebbnek nevezték. Az orgonabokrok lehajták hozzá virágos ágaikat s minden ugy ragyogott a nap fényében. Ekkor a hattyu kiterjeszté szárnyait s karcsu nyakát felemelve tovább uszott, mialatt szivét e gondolat tölté el: "Ennyi boldogságot álmodni sem mertem volna, midőn még csak a rút kis kacsa voltam!"



A foltozótű.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy foltozótű, a mely oly finom és hegyes volt, hogy szinte varrótűnek képzelte magát. Midőn egyszer egy kéz elővette, a foltozótű igy szólt: "Most aztán csak vigyázz ám és fogj meg jól, mert ha le találok esni a padlóra, nem egyhamar találsz meg, oly finom vagyok!"

"Csak ne olyan gőgösen!" felelt az, a ki elővette, s az ujjak erre jól megfogták a tűt.

"Látod milyen kisérettel jövök!" mondá a foltozótű egy hosszu czérnaszálat vonva maga után.

Az ujjak a foltozótűt a szakácsnő papucsába szurták, melyben egy repedést kellett összevarrni.

"Milyen aljas munka!" mondá a foltozótű "ezen a vastag bőrön sohasem jutok keresztül s el fogok törni!" Alig hogy kimondta, csakugyan el is tört. "Hányszor mondtam", jajgatott most, "hogy nagyon finom vagyok."

"Most már semmit sem ér többé!" mondá az, a ki kezében tartotta, s ekkor a szakácsné a tűre pecsétviaszból egy gombot csinálva, kendőjébe tüzte.

"Lám, most már melltű vagyok gondolá, "tudtam én azt, hogy még fényes sors vár reám; hiába, a mi halad, el nem marad!" s erre jóizüt nevetett, de csak magában, mert a foltozótűkön sohasem lehet észrevenni, mikor nevetnek. Most már aztán alig tudta, hova legyen a büszkeségtől s örömében jobbra-balra tekintgetett.

"Ha szabad kérdenem, aranyból van ön?" kérdé most szomszédját, a gombostűt. "Az ön külseje nagyon előkelő, s feje is igen szép, habár kicsiny s igyekeznie kell, hogy egy kissé nagyobb legyen, mert hiába, nem mindenkinek csinálnak pecsétviaszból fejet!" E szókkal a foltozótű oly büszkén ágaskodott fel, hogy kiesett a kendőből s egyenesen bele a csatornába, hova a szakácsné épen a mosogató vizet öntötte.

"Most pedig utazni fogok!" mondá a foltozótű, azonban nem mozdult, hanem ott maradt a csatorna fenekén.

"Még mindig megmaradt öntudatom", gondolá s igyekezett magát mereven és egyenesen tartani.

A mint ott feküdt, gyakran usztak el felette fadarabkák, szalma és ujságpapir. "Hogy vitorláznak tovább!" mondá a foltozótű. "Nem is sejtik mi az, a mi felett csak ugy elsurrannak. S én itt fekszem mozdulatlanul. Nini, itt egy forgács közeledik, amott egy szalmaszál. Hogy lebeg, hogy forog! Én pedig itt ülök csendesen; tudom, mi vagyok, s az is maradok!"

Egyszer egy fényes tárgy került melléje, melyről a foltozótű azt hitte, hogy gyémánt, pedig csak egy közönséges üvegcserép volt. Mivel csillogott, a foltozótű érdemesnek tartá arra, hogy megszólitsa s bemutatta neki magát, még pedig ugy mint melltűt. "Ön gyémánt ugy-e?" kérdé. "Olyasmi vagyok!" felelt az üvegcserép, s igy aztán kölcsönösen meg voltak győződve egymás előkelőségéről s együtt emlegették a világ nagyravágyását.

"Ezelőtt egy igen szép, finom tarka dobozban laktam, mely egy szakácsnéé volt." Kezdé elbeszélését a foltozótű. "Ennek mindkét kezén öt-öt ujja volt s bár ez ujjak csak arra szolgáltak, hogy engem tartsanak, mégis oly elbizakodottak voltak."

"Talán fényük által tűntek ki?"

"Fényük által?" kérdé a foltozótű, "dehogy, csak elbizakodottságuk által! Öten voltak testvérek s büszkén álltak egymás mellett, bár nagyságukra nézve ugyancsak különbözőek voltak. Az első, hüvelykujj kicsiny volt s nem is állt a többiekkel egysorban, hanem előttük, csak egy iz volt benne s csak egy irányban tudott meghajolni. A második minden édesbe és savanyuba belenyult; ez mutogatott a hold és nap felé, s ez szoritotta a tollat, mikor irtak. A harmadik volt testvérei között a legnagyobb; a gyürüs ujj pedig teste körül egy arany karikát viselt, mig az ötödik semmit sem csinált s ugy látszott nagyon büszke volt erre. Ah! Hiuságból áll a világ s én ezt látva, a csatornába vetettem magamat."

"S most itt ülünk egymás mellett és ragyogunk!" felelt az üvegcserép. De e perczben még több viz ömlött a csatornába s magával ragadta az üvegdarabot.

"Lám, ezt elvitték!" mondá magában a foltozótű. "Én pedig itt maradtam! Hja, hiába, nagyon finom vagyok, de ez büszkeségem, s e büszkeség tiszteletreméltó!" Igy ült ott tovább is büszkén, egyenesen s egészen elmerült gondolataiba.

"Igazán elhihető, hogy egy napsugártól születtem, oly finom vagyok. Sőt ugy tetszik, mintha a nap még itt a viz alatt is folyton keresne. Ah, oly finom vagyok, hogy saját anyám sem talál meg. Ha még megvolna a szemem, azt hiszem, sirni tudnék. De nem, ezt mégsem tenném, mert az nem volna hozzám méltó."

Egyszer néhány utczagyerek telepedett le a csatorna mellé s kotorászni kezdtek benne, hogy szögeket s más egyebeket keressenek.

"Jaj, jaj!" kiáltott fél egyik. "Hogy megszurt ez a gonosz tű! Haszontalan ficzkó!"

"Én nem ficzkó vagyok, hanem kisasszony!" felelt a foltozótű, de senkisem hallgatott rá. A pecsétviasz ezalatt már leolvadt róla, de a tű most még finomabbnak tartotta magát.

"Itt uszik egy tojáshéj!" mondák most a fiuk s ezzel beleszurták a foltozótűt a tojásba.

"A háttér fehér s én magam fekete vagyok!" mondá a foltozótű. "Ez jól fog nekem állni. Legalább jól meglát mindenki. Csak ne kapjak valahogy tengeri betegséget." De a mitől félt, az nem történt meg.

"A tengeri betegség ellen ugyancsak jó, ha valakinek aczélgyomra van, s ha valaki végre is több, mintha ember volna! Rajtam igazán bebizonyult, hogy minél finomabb valaki, annál többet tud kiállani!" "Krakk!" hangzék e perczben s a tojáshéj porrá zuzva feküdt a szekérkerekek alatt. "Ah, hogy nyom ez a szekér," sóhajtá a foltozótű. "Végem van, végem van!" De nem lett vége, mert talán még mai nap is ott fekszik az utcza porában.



A kis Tuk álma.

Hogy miért hivták a kis Tuknak? Hát tudjátok, tulajdonkép bizony nem is Tuk volt az ő neve, hanem mikor még nagyon kicsi kis fiu volt, egyszer ugy mondta ki a maga nevét, hogy Tuk, és ez aztán ugy rajta száradt, hogy mikor már nagy fiu volt és a negyedik osztályba járt, még akkor sem nevezték máskép, csak ugy, hogy Tuk.

Pedig hát Károly lett volna a neve, és ezt bizony jó tudni, mert különben az ember bizony itélet napjáig sem találná ki abból a névből, hogy Tuk.

Egyszer édes anyja meghagyta neki, hogy vigyázzon hugára, a kis Bertára, hanem e mellett még a földrajzi leczkéjét is meg kellett tanulnia másnapra. Az ám, csakhogy két urnak nem lehet egyszerre szolgálni, s bizony ez a két különféle feladat sem illett össze valami nagyon jól. Ott ült a kis Tuk, hugocskáját ölében tartva s énekelt neki; eldalolt minden nótát, a mit csak tudott. E közben pedig bele-belekandikált földrajzi könyvébe, mert másnap ismétlés volt az iskolában, s bizony lett volna mit tanulni a sok idegen országbeli városról.

Édes anyja nemsokára hazajött a városból s karjára vette a kis Bertát; - erre Tuk aztán azonnal odaült az ablakhoz s tanult, tanult, olyan szorgalmasan, hogy fel sem tekintett a könyvből. Csak az volt a baj, hogy már esteledni kezdett, s a kis Tuk alig látott olvasni, már pedig édes anyja nem adhat neki lámpát, mert szegény volt s nem telt neki világitásra.

- Nini, ott megy a szomszéd asszonyunk, a mosóné, szólalt meg most Tuk anyja, a mint az ablakon kinézett. - Szegény Annus, ugyis olyan gyenge, hogy magát is alig birja s mégis azt a nagy vödör vizet kell czipelnie. Eredj kis Tuk, légy jó fiu és segits neki.

Tuk egy pillanatig sem késett, hanem leszaladt és segitett a mosónénak, de mire visszajött, addigra ugy besötétedett már, hogy olvasásról szó sem lehetett többé. Le kellett tehát feküdnie, a nélkül, hogy a leczkét egész végig megtanulhatta volna. Ott feküdt tehát a kis Tuk, de elaludni bizony nem egyhamar tudott még, mert esze egyre a földrajzi könyvön, meg a holnapi ismétlésen járt. Tudta jól, hogy végig kellett volna tanulnia, de hát hiába, ha nem lehetett. Végre aztán oda tette a könyvet a vánkos alá; - a többi fiuk mind azt szokták mondani az iskolában, hogy ők is próbálták s merik állitani, hogy ez a legjobb.

Persze, azért bizony egészen biztosan mégsem lehet rá épiteni. Tuk sokáig feküdt ott; de aztán egyszerre ugy tetszett neki, mintha valaki homlokon csókolná. Tuk aludt is, nem is; ugy rémlett előtte, mintha az öreg mosóné szeliden tekintene rá s igy szólna hozzá: - Kár volna, ha holnapra nem tudnád a leczkét. Te is segitettél nekem, most aztán rajtam a sor; - a jó Isten pedig mindig segiteni fog rajtad.

Alighogy ezt kimondta, egyszerre csak hatalmas kotkodácsolás hangzott fel s egy gyönyörü bubostyuk szállt a fiu ágya szélére.

- Kot-kot-kotkodács! kiáltott a tyuk. Én Brabantból való vagyok. Az emberek ott baromfi tenyésztéssel foglalkoznak, nagyon szorgalmasak és sok pénzt szereznek azzal, hogy a hires brabanti tyukokat meg kakasokat eladják.

A tyuk ugyszólván még el sem hallgatott, mikor egyszer csak nagy rikácsolás töltötte be a szobát. Gyönyörü piros, kék, zöld tollazatu papagály repült be s hangosan kezdte rá:

- Messziről jövök! Amerikából. A pálmaerdőben százezrenként lakunk; ott a hol a rézbőrü indiánok laknak. Amerikában nagy őserdők vannak, aztán meg széles gyeptérségek; ott van a leghosszabb hegyláncz meg a legszélesebb folyó.

A kis Tuknak most egyszerre ugy tünt fel, mintha már nem is feküdnék az ágyban, hanem repülne egy gyönyörü paripán, a hova egy sisakos lovag vette fel maga elé a nyeregbe. Milyen gyorsan repültek! Olyan gyorsan, hogy minden következő perczben egy-egy más országban voltak.

Egy ország megtekintése nem került több időbe, mintha Tuk a földrajz könyvet forgatta volna végig. Csakhogy mennyivel mulatságosabb földrajzi tanulás volt ez. Mindent szeme előtt látott; Olaszország tüzhányó hegyeit, Francziaország ragyogó fővárosát, Magyarország aranykalászos sikságait meg a sötétzöld fenyőerdő koszoruba zárt kristálytiszta tengerszemeket; fenn Svédországban meg az örökös hóval boritott hegycsucsokat.

A lovag, a ki magával vitte, megmagyarázott neki mindent, s mikor egy gyönyörü templom fölött repültek el, látták, hogy oda fényes sereg megy be páronként. Hogy csillogott az aranynyal kivarrt bársony palástjuk a napban; hogy szikráztak rajtuk a drágakövek. De hát hogy is ne, mikor nem volt ott más, mint csupa, de csupa koronás király meg királyné.

A kis Tuk vezetője aztán elmondta, hogy melyiknek melyik az országa, mi annak az országnak a fővárosa, sőt még azt is, hogy hány lakosa van. S a legcsodálatosabb az volt a dologban, hogy a fiu semmit sem felejtett el, a mit a lovagtól hallott, és sokkal, de sokkal könnyebben megtanulta még a sok számot is, mint a földrajzi könyvből.

Látta, milyen gazdag a föld. Az égjük városban gyönyörü aranyszinü gabonát hordtak szekérszámra; a másikban hófehér lisztet; a harmadikban biborpiros bort sajtoltak édes szőlőből; - itt illatos narancs termett, amott meg tenger sok rózsa nyilt; emitt drágaköveket köszörültek, hogy csakugy szikráztak a kövek mint megannyi égszinkék, rózsapiros, füzöld, meg ibolyaszin csillag, - mig ott arany pénzt vertek, de annyit, hogy egész garmadával állott az aranypénz. És mennyi szép ház, fényes palota, milyen kényelmes hintók, ragyogó szerszámmal befogott lovak.

A mint Tuk elnézte a tömérdek kincset, a lovag egyszerre csak igy szólalt meg nyájasan:

- Látod kis Tuk, milyen sok, milyen véghetetlen sok kincs van a világon. A ki jó és kötelességét mindig hiven teljesiti, az mindig többre viszi és mindig hamarabb részesülhet az ilyen kincsekben, mint a rossz és rest ember. Te ma, mikor kis hugodat ringattad, meg a szegény öreg asszonynak segitettél, derekasan viselted magadat. Csak tégy ezután is mindig igy, és a jó Isten sohasem feledkezik meg rólad. A hogy ma megsegitett azzal, hogy ezt az álmot küldte s igy tanitott meg a holnapi leczkére, ugy fog rajtad máskor is segiteni, s részed lehet mindabban a kincsben, a mit láttál.

Mikor Tuk reggel felébredt s megdörzsölte szemét, először is a földrajzi könyv jutott eszébe. Elővette, felütötte, hogy még egy kicsit átolvassa, - hát nini, ugy tudta, az egész leczkét, hogy még csak bele sem kellett nézni a könyvébe.

A mint kilépett a házajtón, először is az öreg mosónéval találkozott. Ez barátságosan üdvözölte s igy szólt hozzá:

- Még egyszer is köszönöm kedves fiam, hogy tegnap segitettél. Adja Isten, hogy legszebb álmod teljesedésbe menjen.

Tuk maga már nem is emlékezett tisztán arra, hogy mit álmodott, de a jó Isten, az tudta és annak gondja volt rá, hogy a jó kis Tuk álma csakugyan teljesüljön.



A királykisasszony és a borsószem.

Volt egyszer egy királyfi s ez elhatározta, hogy megházasodik, elvesz egy királyleányt; csakhogy annak igazi királyleánynak kellett lennie.

Elindult világot látni s talált is utjában királykisasszonyt, nem egyet sem kettőt; hanem hát az volt a bökkenő, hogy egyik sem volt igazi királykisasszony. Mindenütt kisült valami olyan dolog, a miért aztán a királyfi megint csak felszedte a sátorfáját.

Mikor már egészen belefáradt, hazament az öreg királyhoz meg az öreg királynéhoz s azoknak is elmondta, hogy biz ő nem járt szerencsével.

Egy este rettenetes vihar volt a vidéken. Villámlott, zengett az ég, s az eső csakugy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A király benn ült a palotájában feleségével meg fiával, mikor egyszerre csak azt hallja, hogy zörgetnek a kapun. Az öreg király kapta magát, lement lámpával meg a kulcscsal; kinyitotta a kaput, de mit látott!

A kapu előtt egy gyönyörü szép királyleány állott; de mivé tette a vihar meg az eső a drága szép ruháját.

Hosszu hajáról egész a czipője orráig folyt a viz; a sarkánál pedig megint kiömlött s mégis azt mondta, hogy ő igazi királyleány.

- No majd meglátjuk, gondolta magában az öreg királyné s azzal bement abba a szobába, a hova a királykisasszonyt akarta elszállásolni. Kivett az ágyból minden ágyruhát, aztán rátett az ágy deszkájára egyetlen egy szem borsót; aztán rátett husz matraczot, ennek a tetejébe meg husz pehelydunnát. Ebben az ágyban kellett hálni a királykisasszonynak.

Másnap reggel aztán megkérdezték tőle, hogy aludt az éjjel.

- Oh, rettentő rosszul, felelt a királyleány. Alig birtam a szememet lehunyni. Isten tudja, mi lehetett abban az ágyban. Valami keményen feküdtem s most is ugy fáj a derekam, hogy alig birok mozdulni.

Most már látták, hogy ez csakugyan igazi királykisasszony.

Hogyne, mikor azt az egy szem borsót annyi pehelydunnán keresztül is megérezte. A királyfi mindjárt el is vette feleségül, a borsószemet pedig a királyi kincstárban őrzik, a hol most is megvan, ha még el nem lopta valaki.



Rege a homokemberről.

Senki, de senki sem tud olyan gyönyörü meséket, mint az a kedves, jó öreg, a kit homokembernek neveznek. Esténként, - mikor a gyermekek szépen ott ülnek az asztal körül, vagy a kis zsámolyon, akkor a homokember csendesen feljön a lépcsőn, de ezt senki sem hallja, mert harisnyában jár. Azután kinyitja az ajtót s észrevétlenül homokot szór a gyermekek szemébe, a mitől azután be kell a szemöket csukniok s igy a homokembert sohasem látják. Ilyenkor aztán hátuk mögé oson s nyakukra fuj; ekkor többé nem tudják fejüket egyenesen tartani. Csakhogy ez nem fáj ám nekik, mert a homokember szereti a gyermekeket s csak azt akarja, hogy csendesen viseljék magukat, s ez leginkább akkor történik meg, mikor alusznak.

Mihelyt a gyermekek elaludtak, a homokember azonnal odaül az ágy szélére. Azt meg kell neki adni, hogy gyönyörüen öltözik. Ruhája selyemszövetből van, de a szinét nem lehet meghatározni, mert kék, piros, zöld s más mindenféle szint játszik, a szerint, a merre a homokember fordul. Hóna alatt két esernyőt szokott hordani, ezek közül az egyik tele van gyönyörü tarka képekkel s ezt aztán a jó gyermekek ágya fölött terjeszti ki, hogy egész éjjel szépeket álmodjanak. A másik esernyőn egy kép sincs s ezt meg a rossz gyermekeknél nyitja fel, s igy ezek aztán nem álmodnak semmit.

Lássuk, mit mesélt a homokember egy egész héten át egy fiucskának, a kis Hjalmarnak. Hét ilyen mesével mulattatta a homokember, mivel hét nap van egy hétben.



Hétfő.

"Először is hadd mutassam meg egész birodalmamat!" mondá a homokember a kis Hjalmarnak, mikor ez már ágyában feküdt.

Alig mondta ki e szókat, s már a másik perczben a virágok mind nagy fákká változtak a cserepekben s felértek egészen a menyezetig, ugy, hogy a szoba olyan volt, mint egy nagy lugas. Az ágyak tele voltak virággal, s a legegyszerübb is szebb volt, mint máshol a rózsa, s nemcsak hogy édes illatot leheltek a virágok, de meg is lehetett enni mindegyiket s oly édesek voltak, mint a befőtt gyümölcs. Volt kalács, is, a mennyi csak kellett, még pedig tele mazsolával, - egy szó mint száz, az egész birodalom kimondhatatlan szép volt.

De a mint a fiucska ebben gyönyörködött, egyszer csak szörnyü jajgatás keletkezett abban a fiókban, hol Hjalmar könyvei álltak.

"Ugyan mi az" kérdé most a homokember, kinyitva a fiókot. De mit látott? A palatábla volt az, mely jajgatott és ugrált, mert a rajta levő számtani példába egy hamis szám csuszott bele. A palavessző is ugrált a zsinóron, mintha valami kis kutya lett volna. Szivesen segitett volna a számtani példán, de nem volt reá képes. De Hjalmar füzeteiből is hallatszott a jajgatás, ugy, hogy a hangzavar valóban iszonyu kezdett lenni. Az irkák minden lapjára volt irva nehány nagy betü, két oldalán egy-egy kisebbel. Ez volt a minta, s ezek mellett még több betü volt irva, melyek abban a hitben voltak, hogy ők szakasztott olyanok, mint a melyek minta gyanánt vannak odairva. De fájdalom, biz azok ugy voltak odahányva, mintha elbotlottak volna a sorokban, melyeken egyenesen kellett volna állniok.

"Nézzétek, igy kellene magatokat tartanotok!" mondák a minta-betük: "Nézzétek, egy kissé rézsutosan, de szép, erős vonalakban." - "Hiszen magunk is azt szeretnők," feleltek Hjalmar betüi, "de nem tudunk ugy állni, hisz oly neveletlenek és tudatlanok vagyunk még." "Akkor majd ránczba szedlek én!" mondá a homokember. "Ne, ne!" kiálták a betük s egyszerre oly egyenesen álltak, mint a peczek. Szinte öröm volt őket nézni. "Ma már nem mesélek!" mondá a homokember. "Mert most előbb ezeket kell rendre tanitanom. Rajta! Egy, kettő, egy, kettő!" S most ugy rendbe szedte a betüket, hogy a mintairás sem lehetett náluk szebb egy hajszállal sem. Csakhogy mikor reggel az álom tündére eltávozott, s Hjalmar megtekinté feladványát, akkor látta, hogy a betük csak olyan össze-vissza álltak, mint azelőtt.



Kedd.

Mihelyt Hjalmar lefeküdt, a homokember azonnal befecskendezte varázsfecskendőjével a butorokat, mire azok rögtön elkezdtek beszélgetni.

A fiókosszekrény felett függött egy nagy, aranykeretbe foglalt kép, mely gyönyörü tájat ábrázolt. Midőn a homokember ezt is befecskendezte, akkor a képen levő madarak azonnal elkezdtek énekelni, a faágak mozogtak, s a felhők ugy usztak, hogy az ember szinte látni vélte, a mint árnyékuk elsuhan a táj fölött.

Most a homokember felemelte a kis Hjalmart oly magasra, hogy ez az aranykeretre léphetett, sőt egyenesen bele a fübe. Midőn ott állt, az ágak közül előtörő napsugár beragyogta egész alakját. Majd oda szaladt a viz partjára s beleült egy ott himbálodzó kis csónakba, mely fehérre és pirosra volt festve. Vitorlái ezüstszinben ragyogtak, s nemsokára két gyönyörü, hófehér hattyu uszott a csónak mellé s beléfogva sajátmagukat, huzni kezdték a csónakot, mely után ezüstös aranypikkelyekkel borított halak usztak, koronként fel-felbukva a viz felszinére, mely ilyenkor megloccsant. A légben madarak csoportjai repültek a csónak után, a szunyogok pedig tánczoltak, s a cserebogarak zsongva röpködtek a gyermek feje felett, tele zümmögve fejét csodálatos regékkel.

Az erdő e közben mind sürübb és setétebb lett, de egyszerre ismét gyönyörü virágos kertté változott, melyben csodaszép márvány és üvegpaloták emelkedtek. Az erkélyeken királykisasszonyok álltak, de ezek mind azon leánykák voltak, kiket Hjalmar jól ismert, hiszen játszótársai voltak. A várak kapui előtt pedig királyfiak álltak őrt. A mint Hjalmar közelükbe ért, tisztelegni kezdtek előtte arany kardjukkal s csemegéket és játékszereket szórtak eléje. Ezek aztán igazi királyfiak voltak!

Most egy erdőn vitorlázott át a kis fiu, majd nagy csarnokok mellett, majd ismét városok közepén. Végre elérkezett azon városba, hol egykori kis dajkája lakott, az a jó leányka, ki annyit hordozta Hjalmart, mikor ez még kicsi volt. A mint ez a közelgő fiucskát megpillantotta, nyájasan intett feléje s elénekelte neki azt a kis dalt, melyet maga talált ki, s melyet aztán elküldött volt Hjalmarnak:

Gondolok rád minden órán,
Bárha tőled elszakadtam.
Szép arczodra, homlokodra,
Mennyi forró csókot adtam.
Jut eszembe, mint bucsuztunk
Nyári fényes hajnalon...
Ne feledj el s óvjon Isten,
Téged, édes angyalom!

A madarak dala volt a viszhang e szókra, és a virágok tánczoltak száraikon, s még a vén fák is bólintgattak, mintha a homokember nekik mesélt volna.



Szerda.

Ugy zuhogott az eső, hogy Hjalmar még álmában is hallotta, s mikor a homokember kinyitotta az ablakot, az eső majd beömlött rajta. A ház körül egész tó állott már, ezen pedig egy pompás hajó himbálódzott.

"Akarsz-e hajóra ülni, Hjalmar?", kérdé a homokember. "Ha akarsz, akkor még ez éjjel messze országokat járhatsz be s reggelre mégis ujra itthon leszel!"

Alig mondta ki ezt a homokember, s már a másik pillanatban Hjalmar a hajó fedélzetén állt ünneplő ruhájában s azonnal észrevette, hogy az ég elkezdett derülni. A hajó gyorsan vitte őket tova s nemsokára kiértek a szabad tengerre, hol csakhamar eltünt előlük a part a távol ködében. Fejük felett gólyacsapatok szállottak, mert ezek is melegebb hazát kerestek. Szorosan egymás mellett repültek, de egyikük már annyira belefáradt, hogy alig birta társait követni. Egyszer csak hátramaradt, még néhányszor meglegyinté szárnyát, s ezzel leszédült a hajó fedélzetére.

Ekkor az egyik hajós megfogta s bezárta a ketreczbe a baromfiak közé, hol a szegény gólya megrémülve állott s azt sem tudta jóformán, hova jutott.

"Nézzétek csak, nézzétek csak!" kiálták a tyukok.

A nagy kanpulyka teljes erejéből felfujta magát, s akkor azt kérdé a gólyától, hogy voltakép kicsoda ő? A kácsák pedig hátrálni kezdtek s egymást lökdösve azt mondogatták: "Siess már! Siess már!"

A gólya ekkor beszélni kezdett nekik Afrikáról, a gulákról s a struczmadárról, mely ugy száguld át a pusztákon, mint egy megvadult paripa. De a kacsáknak bizony hiába beszélt, azok nem értették s egymást meglökve igy beszéltek: "Ugy-e ostoba?"

"Az bizonyos, hogy ostoba!" mondá a pulyka s elkezdett hurukkolni, mire a szegény gólya elhallgatott s tovább gondolkozott Afrikáról.

De ekkor Hjalmar odalépett a ketreczhez s kinyitva az ajtót, kihivta a gólyát, s ez csakugyan odarepült a fedélzetre a fiucska mellé. Most már kipihente magát a szegény madár s a fiunak ugy tetszék, mintha a gólya feléje integetne, hogy köszönetet mondjon neki. Azután kiterjeszté szárnyát s elrepült messze, messze, délre... A tyukok pedig kodácsoltak, a kacsák hápogtak, s a pulyka feje egészen vérvörös lett a haragtól.

"Holnap levest főzünk belőletek!" mondá Hjalmar - de e pillanatban felébredt s látta, hogy most is ott fekszik az ágyban.



Csütörtök.

"Tudod mit?" mondá a homokember, "csak ne félj semmit, itt egy kis egeret fogsz látni." A mint ezt kimondta, tenyerén odatartotta a kis állatot Hjalmar elé. "Azért jött", folytatá a homokember, "hogy téged lakodalomba hivjon. Ugyanis két kis egérnek ma lesz az esküvője. Ott laknak anyád éléskamrájában a padló alatt."

"Jó, de hát hogy férek én be az egérlyukba?" kérdé Hjalmar.

"Azt csak bizd reám!", felelt a homokember. "Oly kicsinynyé változtatlak, ha akarod, hogy egészen kényelmesen beleférsz." Ekkor befecskendezte Hjalmart varázsfecskendőjével, mire a fiu azonnal hüvelyknyivé törpült.

"Most kölcsönbe vehetnéd a czinkatonák ruháját," mondá a homokember. "Azt hiszem, épen reád fog illeni s tudod, az mindig tetszetős, ha valami társaságban az ember egyenruhában jelenik meg!"

"Igazad van", felelt Hjalmar s e pillanatban már át is volt öltözve épen olyan ruhába, a milyent a czinkatonák viselnek, s az egyenruha ugy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Most az egér igy szólitá meg Hjalmart: "Nem lenne szives édes anyja gyüszüjébe bele ülni? Akkor bátor lennék kocsiját magam huzni."

"Istenem, de hát ennyit fog fáradni értem?" mondá Hjalmar, és csakugyan igy mentek az egéresküvőre.

Először is egy hosszu folyosóba értek, mely a padló alatt kanyargott, de csak olyan magas volt, hogy a gyüszü-fogat bele nem ütközött a tetőbe. A folyosó reves fával volt világitva, s a mint tovább haladtak, az egér igy kiáltott fel:

"Ugy-e milyen pompás illat van itt? Az egész folyosó szalonna-bőrkével van bedörzsölve."

Nemsokára a menyegzői terembe értek, melynek jobb oldalát az egér-kisasszonyok foglalták el, kik vigan susogtak és nevetgéltek, mintha egymás felett tréfálóznának. A terem baloldalán az egér urak álltak sorjában, első lábaikkal bajszukat pödörgetve s figyelemmel nézve a terem közepe felé, hol egy kivájt kerek sajthéjban állt a mátkapár.

Mind több és több vendég érkezett, s kicsibe mult, hogy a nagy tolongásban egymást nem taposták agyon, s mi több, a mátkapár is épen az ajtó elé állt, hogy többé se ki se be nem lehetett menni. Nemcsak a folyosó, de a lakodalmi terem is szalonna bőrkével volt bedörzsölve s ez képezte a lakomát, de azért csemege gyanánt oly borsót hordtak fel, melybe egy kis egér bevéste fogaival a mátkapár nevének kezdőbetüit, ugy, hogy a borsó valami egészen rendkivüli volt.

Az egész társaság abban egyezett meg, hogy a menyegző gyönyörüen ment végbe s hogy a kedv mindvégig kitünő volt.

A menyegző végeztével Hjalmar is hazatért a társaságból, mely fényes volt ugyan, de azért a fiu mégsem bánta, hogy már vége volt a mulatságnak, mert ugyancsak össze kellett zsugorodnia, hogy a czinkatona egyenruháját felvehesse, s hogy odaillővé váljék a fényes társaságba.



Péntek.

"Hát ma este mit csinálunk?" kérdé Hjalmar.

"Nem tudom, volna-e ma is kedved menyegzőre menni? Természetesen, ez megint egészen más lesz, mint a tegnapi volt. Nővéred nagy babája Hermann, mely férfinak van öltöztetve, feleségül veszi a másik babát Bertát, kinek épen akkor van a születése napja, s igy bizonyára nem lesz ajándékban hiány. Nézz csak ide!"

E szókkal a homokember az asztal felé mutatott, melyen ott állt a babaház, kivilágitott ablakaival; előtte pedig a czinkatonák kivont karddal tisztelegtek. A mátkapár ott ült, egy-egy asztallábhoz támasztva s gondolatokba mélyedve, a mire mindenesetre volt is okuk elég. Ekkor azonban a homokember felölté a nagymama fekete köpenyét s ebben teljesité a pap tisztét. Az esketési szertartás végeztével egyszerre csak rázenditették a butorok a következő dalt:

Dalra társak! Énekeljünk!
Felköszöntni dalba rájuk.
Ottan állnak mozdulatlan,
Keztyübőrből van ruhájuk.
Éljenek hát! Ők valának
Ékességi a szobának!

A dal után pedig átnyujtották a mátkapárnak az ajándékokat, melyek közül az ennivalókat az ünnep hősei visszautasították.

"S most mihez volna kedved?" kérdé a vőlegény, "a falusi életet élvezzük-e, vagy pedig nászutra menjünk?" A tanácskozásba belevonták a fecskét is, ki annyi távoli országot látott, s a kotlóstyukot is, ki öt kis csirkét költött már ki. A fecske beszélt is nekik a távoli meleg országokról, hol a szőlő óriási, édes fürtökben függ le a tőkéről, hol a levegő oly enyhe, s hol a hegyek olyan szinekben ragyognak, a minőket itt sohasem látni.

"De zöld kelkáposzta mégsem terem ám ott!" szólt a tyuk. "Én a falun töltöttem egy nyarat csirkéimmel, s ott kapargáltunk egész nap egy homokbánya körül. Szabad bejárásunk volt egy káposztás kertbe is. Az volt aztán az élet! Sosem fogom elfeledni, míg élek!"

"De egyik kelkáposztafej olyan mint a másik," veté ellen a fecske, "s aztán itt oly kellemetlen néha az időjárás!"

"Oh az a legkevesebb, ahoz hozzá lehet szokni," felelt a tyuk.

"De hideg van, sőt fagy is sokszor!"

"Az a kelkáposztának épen nem árt. S azért van meleg nálunk is. Vagy nem volt-e négy évvel ezelőtt oly hőség, hogy az ember majd megfulladt? Aztán meg nálunk nem is él annyi mérges, ragadozó állat, ugy, hogy a rablóktól biztonságban lehetünk. Vétkezik, a ki azt mondja, hogy a mi országunknál szebb is van! A ki ezt állitja, az nem érdemli, hogy itt lakjék!"

Most elakadt a tyuk, s néhány percz mulva zokogva folytatá: "Utaztam már én is. Egyszer tizenkét mértföldnyire elvittek egy kosárban, de mondhatom, hogy az utazás bizony semmi gyönyörüséget sem nyujt."

"Igen, a tyuk nagyon okosan beszélt!" mondá Berta, a menyasszony. "Magam sem nagyon vágyom a hegyes vidékre utazni, mert az egész csak abból áll, hogy az ember folyton megy, megy, hegynek föl, s mikor aztán felérkezett, akkor megint mehet lefelé. Nem, jobb lesz ha meglátogatjuk a homokbányát, s ott maradunk egyideig a veteményes kertben!"

S csakugyan igy történt!



Szombat.

"Mondasz ma mesét?" kérdé Hjalmar, a mint a homokember helyet foglalt ágya szélén.

"Ma nem érünk rá," felelt ez, kifeszítve tarka esernyőjét. "Hanem, nézd csak ezeket a kinaiakat!" Csakugyan, az ernyő egy kinai csészéhez hasonlított, mert tele volt festve csucsos háztetőkkel, hidakkal, kék fákkal s apró kinai emberekkel, kik szinte integetni látszottak. "Holnapra az egész világot fel kell diszitenünk" mondá a homokember, "mert holnap ünnep lesz, vasárnap. Még a toronyba is fel kell mennem, hogy meglássam, vajjon a templom szellemei tisztogatják-e a harangokat, hogy holnap szépen csengjenek. De a legnehezebb munka reám vár. Minden csillagot le kell szednem, hogy kicsiszoljam őket. Hanem előbb meg kell számoznom mindegyiket, épugy mint a lyukakat, ahol most vannak, mert különben nem kerülne megint mindegyik vissza a maga helyére. Már pedig ez nagy baj lenne, mert akkor nem állnának ott elég feszesen, s nagyon is gyakori lenne a csillaghullás!"

"Bocsánat uram, várjon csak egy kissé!" szólalt meg most egyszerre egy régi arczkép, mely Hjalmart ágya felett függött. "Én Hjalmar dédatyja vagyok, s bár nagy hálával viseltetem ön iránt azért, hogy Hjalmart mesékkel mulattatja, de arra kérem, hogy gondolatait ne zavarja össze. A csillagokat nem lehet leszedni és megcsiszolni, mert azok égitestek, csakugy, mint a mi földünk."

"Köszönöm, nagyon köszönöm!" felelt a homokember. "Te a család ősatyja vagy, de én még öregebb vagyok, mint te. Vén pogány vagyok én, kit már a régi görögök és rómaiak is ismertek s ugy neveztek, hogy "az álom istene." Szabad bejárásom volt akkor is a legelőkelőbb házakba, épugy, mint most, mert tudom, hogy kell bánni az emberekkel! De most már mesélj helyettem te, ha kedved tartja!" E szavakkal a homokember haragosan hagyta el a szobát, magával vive szép tarka ernyőjét is.

"Hát már a véleményét sem szabad az embernek kimondani?" dörmögött a régi arczkép, s Hjalmar e pillanatban felébredt.



Vasárnap.

"Jó estét!" mondá a homokember, s Hjalmar nyájasan intett feléje, de a régi arczképet rögtön befelé forditotta, nehogy megint beszélni kezdjen.

"Most mesélj valamit az öt szem borsóról, melyek egymás mellett laktak egy hüvelyben, vagy a kakasurfiról, vagy a foltozótűről, mely oly finom volt, hogy mindig varrótűnek képzelte magát."

"A jóból is megárt a sok," felelt a homokember. "Legjobb szeretem, ha valamit mutathatok neked, azt tudod! Most megmutatom a fivéremet, de az mindenkihez csak egyetlenegyszer szokott eljönni. Ilyenkor aztán felveszi lovára azt, a kit magával akar vinni s mesét mond neki. Csupán két mesét tud, s ezek közül az egyik oly kimondhatatlan szép, hogy ahoz hasonlót senki sem tud, mig a másik rút és irtózatos!"

S most a homokember felemelte a kis Hjalmart s az ablakhoz vive igy szólt hozzá: "Ott látod testvéremet, kit a halálnak neveznek. Nézd, ruháját gazdag ezüst himzés disziti, mert diszes lovagöltönyt visel, s fekete bársony köpenye lobogva repül utána. Nézd, hogy száguld! A szél sem ér nyomába!"

S Hjalmar látta, hogy vett fel lovára a halál ifjat és vénet. Néhányat maga elé ültetett, másokat ismét háta mögé, de előbb mindég azt kérdezte tőlük: "Milyen a bizonyitványod?" "Jó," felelt ilyenkor mindegyik. "De nem addig van az, hanem ide vele!" felelt a halál, s ilyenkor meg kellett neki mutatni. S igy aztán azok, kiknek "jeles" vagy "kitünő" volt beirva, előre ültek, míg azok, kiknek csak "középszerű," vagy "kielégitő" volt a könyveikben, azok a halál háta mögé kerültek, s ott rút és borzalmas történetet kellett végighallgatniok, mire sokan irtózva, mások sirva, akartak leszállni a lóról, de nem tudtak, mert attól a percztől fogva, hogy a halál lovára vette őket, egészen hozzánőttek.

"Hisz ez a homokember nem is oly iszonyu," szólt Hjalmar a halálra mutatva. "Ettől nem félek!"

"Nincs is reá okod," felelt az álom szelleme, "csak igyekezzél, hogy annak idején a te erkölcsi bizonyitványod is jó legyen!"

Eddig tart a homokember regéje. Kérd meg, hogy ma este neked is meséljen.



A theáskanna.

Ismertem egyszer egy elbizakodott theáskannát, mely roppant büszke volt arra, hogy milyen finom porczellánból van, hogy milyen szép rostélya van és hosszu nyaka, meg czifra füle. Ezeket szivesen emlegette is, mig ellenkezőleg fedeléről soha sem beszélt, mert ennek bizonyos hiányosságai voltak, már pedig hiányairól senki sem szeret beszélni. Azt ugyis tudta, hogy a csészék, a tejszines edény és a czukortartó, szóval az egész thea-készlet ugysem felejtik el a fedő törékeny voltát, s hogy sokkal inkább erről fognak beszélni, nem pedig a fül és a cső szépségéről.

"Ismerem őket!" mondá magában. "De ismerem saját hibáimat is, s ebben áll alázatosságom. Hiba nélkül nincsen senki, de viszont vannak nagy előnyeink is. A csészéknek van fülük, a czukortartónak van teteje, nekem pedig van ez is, az is, s még hozzá rostélyom is, s igy méltán vagyok a theaasztal királynője. A másik kettő, a czukortartó és a tejszines ibrik csak az izlés szolgái, de én vagyok az uralkodó, az adományozó, mert áldást osztok a szomjazó emberiség között, s én vagyok az, kinek belsejében a thealevelek illatos itallá válnak a forró viz segélyével."

Mindezt még gondtalan fiatal éveiben mondta a theáskanna, mikor még a leterített asztalon állt, s szép finom kéz emelgette. De ez a szép kéz egyszer vigyázatlanul leejtette a theáskannát, s ebben a pillanatban letört a füle, le a csöve. A fedeléről pedig felesleges beszélni. A szegény theáskanna eszméletlenül hevert a padlón, s csakugy ömlött belőle a párolgó, forró viz.

"Ezt a perczet sohasem fogom elfeledni" szólt, midőn idők multán egyszer élettörténetét mondá el. "Sebesültnek mondtak s egy sarokba helyeztek el, de később odaajándékoztak egy szegény asszonynak. Leszállottam tehát a szegények közé s czél nélkül állottam a világban, de épen itt kezdődött számomra egy jobb élet. Egyszer földdel töltöttek meg, a mi épen annyi egy theáskannára nézve, mintha csak eltemetnék. De a földbe egy virághagymát dugtak. Hogy ki tette azt a földbe, hogy ki ajándékozta nekem, azt nem tudom, de hogy nekem ajándékozta, az bizonyos. S a hagyma ott feküdt a földben s ugy éreztem, mintha az érző szivvé vált volna, a minő eddig sohasem volt bennem. Élet és erő pihent bennem, s az erők müködni kezdtek, az ütér vert, a hagyma csirázott s érzelmei egy szép virág alakjában törtek belőle elő. S én láttam s tartottam e virágot s önmagamról is megfeledkeztem szépségének bámulása közben. A szép virág nem mondott nekem köszönetet, sőt nem is gondolt reám, hisz annyian bámulták és magasztalták, s én ugy örültem ennek! De hát hogy is ne örültem volna... Egyszer aztán azt hallottam, hogy a virág szebb cserépre lenne méltó, mire engem darabokra zuztak. Oh milyen fájdalom volt ez! A virágot átültették egy szebb cserépbe, engem pedig - kidobtak az udvarra, s most itt fekszem, mint hasznavehetetlen, régi cserép. De lelkemben most is él a letünt szép napok emléke, s ezt az egyet nem rabolhatja el tőlem senki."



A kis Ida virágai.

Teringettét, hát minden virágom elhervadt?" kiáltá nagy megütközéssel a kis Ida. "Tegnap este még oly üdék voltak s ma már mind lecsüggesztett fővel állnak. Ugyan miért teszik ezt?" kérdé a mellette álló fiutól, kit nagyon szeretett, mert ez oly szép meséket mondott neki, s mert olyan bohó képeket tudott kivágni: sziveket, melyekbe kis leányok voltak rajzolva, aztán nagy várakat, melyeknek még a kapuját is ki lehetett nyitni.

"Tudod, mi bajuk a virágoknak?" kérdé a fiu. "Az éjjel bálban voltak, s most azért csüggesztik le igy a fejüket!"

"De hiszen a virágok nem tudnak tánczolni."

"Dehogy nem! Mihelyt besötétedik, s mi aludni térünk, a virágok azonnal megelevenednek s majdnem minden éjjel bál van náluk."

"A gyermekek nem jutnak be az ilyen bálba?" kérdé a kis Ida.

"De igen! Az apró százszorszépek és gyöngyvirágok is ott vannak."

"S hol tánczolnak a szép virágok?"

"Még sohasem voltál annak a nagy kastélynak a kapuja előtt, melyben nyáron át a király lakik, s mely körül az a gyönyörü kert terül el? Sokszor láthattad ott a hattyukat is, melyek mindjárt odausznak hozzád, ha kenyérmorzsát szórsz nekik! Ott tartják a bált, ez olyan igaz, mint hogy itt állok!"

"Csak tegnap voltam ott anyámmal!" felelt Ida, "de a fák kopáran álltak, s egyetlen egy virág sem volt ott! Hova lettek? Nyáron annyit láttam!"

"Most benn vannak a kastélyban," mondá a fiu. "Tudnod kell, hogy mihelyt a király és az egész udvar visszatér a városba, akkor a virágok azonnal beszaladnak mulatni a kastélyba. A két legszebb rózsa ilyenkor a trónra ül, s ezek lesznek a király és a királyné. A nagy kakastaréj virágok odaállnak a trón mellé s jobbra-balra hajlonganak. Ezek az udvaronczok. Ekkor jönnek a vendégek. A kék ibolyák itt a kékegyenruhás katonák, s ezek tánczolnak a jáczintokkal, szegfükkel, melyeket kisasszonyoknak szólitanak. A tulipánok és sárgaliliomok az idősebb hölgyeket képviselik, kik arra ügyelnek fel, hogy a táncz szép rendben menjen."

"De hát senki sem bünteti meg a virágokat azért, hogy a kastélyban tánczolnak?"

"Nem ám, mert senkisem tud róla" felelt a fiu. "Koronként persze megjelenik az öreg várnagy, kire a vár gondozása van bizva. De mihelyt a virágok a nagy kulcscsomót csörögni hallják, azonnal elnémulnak s a függönyök mögé rejtőznek, honnan csak fejüket dugják ki egy-egy kicsit. 'Az orrom azt mondja, hogy itt virágok voltak, de látni nem látom őket!' mondja ilyenkor az öreg várnagy."

"Ez pompás" nevetett Ida, "de hát én soha sem láthatnám meg a virágokat?"

"Dehogynem!" felelt a fiu. "Ha még egyszer bementek a kertbe, ne feledj el az ablakon betekinteni s akkor bizonyosan meglátod őket. Magam is igy tettem ma s láttam is, a mint egy sárga narczisz, - egy udvarhölgy - a pamlagon feküdt."

"A füvészkertből is eljönnek a virágok ilyenkor? Meg tudják tenni ezt a nagy utat?"

"Hogyne tudnák" felelt a fiu "mert ha akarják, repülni is tudnak. Vagy nem láttad még azokat a szép piros, fehér és sárga pillangókat, melyek egészen olyanok, mintha virágok lennének, s csakugyan, azok is voltak azelőtt. Egyszer felugrottak száraikról, fel magasan a levegőbe s repülni kezdtek leveleikkel csapkodva, mintha szárnyaik lettek volna. Mivel jól viselték magukat, szabad volt nekik nappal is röpködni s nem kellett hazatérniök, hogy ismét csendesen ott üljenek a száron, s igy leveleik végre valódi szárnyakká váltak, a mint azt magad is láthattad."

"Milyen különös!"

"Ugyan hogy lehet már egy gyermek fejét ilyenekkel telebeszélni" szólalt meg most az öreg tanácsos ur, ki látogatóba jött s a pamlagon foglalt helyet. Ez nem szenvedhette a fiatal tanulót s mindég boszus volt, mikor látta, hogy milyen bohó képeket vág ki.

De a kis Idának mégis nagyon tetszett az, a mit a fiu a virágokról mesélt neki s nem is tudta többé kiverni a fejéből.

A virágok tehát lecsüggesztett fővel álltak, mert kifáradtak a tánczban. A kis Ida nagy babája pedig ott feküdt a babaágyon, s a leányka igy szólt hozzá: "Sajnálom, de most fel kell innen kelned, mert a szegény virágok nagyon fáradtak, s talán jót tenne nekik egy kis pihenés. Te addig alhatnál a fiókban is." Ezzel kivette a babát, de ez nagyon boszus volt a háborgatásért s egy szót sem felelt.

Most Ida befektette a virágokat a babaágyba s rájuk huzva a takarót, azt mondta nekik, hogy most csak maradjanak szép csendesen, majd ő addig theát főz nekik, hogy felfrissüljenek s felkelhessenek. Azzal összevonta az ágy függönyeit, nehogy a nap a virágok szemébe süssön.

Egész este azon gondolkozott Ida, a mit a fiatal tanulótól hallott, ugy, hogy mikor este le kellett volna feküdnie, előbb kiment oda, hol az ablak előtt anyja gyönyörű virágai nyiltak s halkan azt mondá nekik: "Tudom ám, hogy az éjjel bálba mentek!" A virágok ugyan ugy tettek, mintha nem értenék s levelüket sem mozditották, de azért a kis Ida tudta, a mit tudott.

S mikor már lefeküdt, még akkor is az járt eszében, hogy milyen szép lehet, mikor az a sok virág mind ott tánczol a királyi kastélyban. "Vajjon az én virágaim is igazán ott lesznek-e?" gondolá s néhány percz mulva elaludt, de éjjel ismét felébredt. Folyton arról álmodott, a mit a virágokról hallott, meg az öreg tanácsosról, ki ugy megszidta azt a jókedvü fiut. A kis szobában, hol Ida aludt, csendes volt minden, az éjjeli lámpa ott égett az asztalon s szülei mélyen aludtak.

"Ugyan ott feküsznek-e még a virágok a babaágyban?" kérdé magától, "igazán szeretném tudni!" Ezzel kissé felemelkedett s odatekintett az ajtóra, mely csak be volt hajtva s látta, hogy ott voltak a virágok s játékszerei is. Hallgatózott s egyszerre ugy tetszék neki, mintha valaki zongoráznék ottbenn, de oly finoman, hogy ily szép zenét a kis lány még nem hallott soha.

Lámpa nem égett, hanem a hold oda világitott a padlóra, s igy majdnem nappali világosság volt a szobában, melynek közepén két hosszu sorban ott állt minden jáczint s tulipán. Még az ablakban sem maradt egy sem, csak a cserepek álltak ott üresen. A virágok gyönyörűen tánczoltak, zöld leveleiknél fogva egymást a keringés közben. A zongora mellett egy sárga liliom ült, melyet Ida már látott a nyáron át s nagyon jól emlékezett rá, hogy az ő bohó pajtása, az a fiatal tanuló azt mondta akkor: "Nézd csak ezt a sárga liliomot, hogy hasonlit a Lina kisasszonyhoz!" Ida akkor csak nevetett, de most látta, hogy a hosszu sárga virág csakugyan hasonlit a kisasszonyhoz. A virágok nem vették észre, hogy valaki leskelődik, s igy Ida tovább is ott maradt. Egyszer csak azt látta, hogy egy kék liliom felugrik az asztalra, oda hol Ida játékai álltak s széthuzza az ágy függönyét. A babaágyban még mindig ott feküdtek a beteg virágok, de most felemelkedtek s barátságosan integettek a többiek felé, azt mondva, hogy ők is tánczolnak. Az öreg bácsi, ki ott állt a dohánytartón, s kinek alsó ajka le volt törve, mélyen meghajtotta magát a szép virágok előtt, melyek most már egészen meggyógyultak s odaugorva a többiek közé, csakhamar belevegyültek a tánczba.

De csitt! Mintha valami leesett volna az asztalról. Ida odatekintett s látta, hogy az nem más, mint egy kis viaszbaba. Ugy látszott, mintha a virágokhoz tartozónak tekintette volna magát, s csakugyan nagyon csinos is volt. Ép oly széles karimáju kalapot viselt, mint az öreg tanácsos ur, s egyszerre csak elkezdett ugrálni falábán s ugyancsak nagyokat dobbantott a padlón, mivel mazurkát tánczolt. Ezt a tánczot a virágok nem tudták, mert nagyon is könnyedek voltak, s nem birtak olyan nagyokat dobbantani.

A viaszbaba egyszerre csak elkezdett nőni, s mikor már egészen nagy volt, igy szólalt meg:

"Ugyan hogy lehet már egy gyermek fejét ilyen ostobaságokkal telebeszélni." Mialatt ezt mondta, szakasztott olyan volt, nagykarimáju kalapjával, mint az öreg tanácsos. De egyszer csak elkezdett összezsugorodni, s néhány pillanat mulva ép olyan kicsi lett mint a milyen azelőtt volt. Mindez oly furcsának tetszett a leányka előtt, hogy nem tudott magán uralkodni s kaczajra fakadt.

E pillanatban kopogás hallatszott a fiókból, hol Ida babája feküdt a többi játékszerek között. Mikor a gyufatartón álló emberke a kopogást meghallotta, azonnal odaszaladt az asztal szélére s kihuzta a fiókot, mire a baba felemelkedett, s mialatt csudálkozva tekintett körül, igy szólalt meg: "Hiszen itt bál van; hát miért nem mondtátok ezt nekem?"

"Akarsz velem tánczolni?" kérdé a gyufatartón álló emberke.

"Még csak az kellene, hogy veled tánczoljak" felelt a baba, hátat forditva neki. Ezzel odaült a láda tetejére s várta, hogy majd csak odajön egyik, vagy másik virág, hogy tánczra kérje, de biz azok közül nem jött egyetlen egy sem. A baba most már elkezdett köhögni, hogy a figyelmet magára vonja, de hiába! A gyufatartóról való emberke pedig ezalatt ugyancsak tánczolt, még pedig nagyon jól.

Mivel a virágok a babát észre sem látszottak venni, kapta magát s készakarva leesett a padlóra, ugy, hogy ebből nagy lárma támadt. Erre a virágok rögtön körülvették s megkérdezték, nem esett-e valami baja? Mindnyájan nagyon szivesek voltak hozzá s különösen azok, melyek az ő ágyában aludtak előbb. Meg is köszönték neki a pompás nyugvó helyet s odavezették, hol a hold legfényesebben sütött a padlóra s ott tánczoltak vele, mialatt a többi virágok kört képeztek körülöttük. Most már boldog volt a baba s azt mondta a szép virágoknak, hogy csak maradjanak továbbra is az ő ágyában, mert neki a fiók is csak olyan jó. De a virágok igy feleltek: "Nagyon köszönjük, de mi már ugy sem élünk sokáig. Holnap meg kell halnunk, de mondd meg a kis Idának, hogy ha már halva leszünk, temessen oda, hol a kanári madár nyugszik, s akkor jövő tavaszszal még szebb alakban támadunk fel!"

"De nem szabad meghalnotok!" szólt a baba szeretettel csókolva meg a virágokat. E pillanatban feltárult a szoba ajtaja, s egész sereg szebbnél szebb virág lebegett be rajta. Ida nem foghatta meg, honnan jönnek, de sejtette, hogy bizonyára a királyi kertből valók lehetnek. A virágsereg élén két csodaszép rózsa haladt s mindegyiknek fején parányi aranykorona ragyogott. E két rózsa volt a király és a királyné, kiknek kiséretét számtalan szegfü s ibolya képezte. A mint a vendégek megérkeztek, jobbra-balra hajlongva üdvözölték a jelenlévő társaságot. Zenekart is hoztak magukkal, s a nagy bazsarózsák ugy trombitáltak a borsóhüvelyeken, hogy egészen belevörösödtek. A kék harangvirág s a fehér hóvirág ugy csilingelt, hogy csak ugy hangzott az egész szoba. A zene hangjainál a virágok mind tánczra perdültek; az ibolya a százszorszéppel, a kikerics a gyöngyvirággal. A táncz után pedig megcsókolták egymást s mindez oly szép, oly szokatlan volt, hogy a kis Ida le nem tudta szemét róluk venni.

Végre a virágok jóéjt kivántak egymásnak, s erre a leányka is visszaosont az ágyba s egész reggelig arról álmodott, a mit itt látott.

Reggel aztán odasietett a kis asztalhoz, hogy lássa, vajjon ott vannak-e még a virágok. A mint az ágy függönyét félre vonta, látta, hogy még ott feküsznek az ágyban, de már egészen hervadtak voltak. A baba pedig a fiókban feküdt, de oly álmosnak látszott, hogy Ida igy szólitá meg:

"Nos, hát nincs semmi elbeszélni valód?" De a baba bámuló arczczal nézett a világba s egy árva szót sem felelt.

"Nem mondhatnám, hogy valami nagyon illedelmes vagy", folytatá a leányka. "Pedig láttam, hogy mindnyájan tánczoltak veled." Ezzel egy csinos, tarka papirdobozt véve elő, beletette a virágokat s igy szólt: "Ez lesz koporsótok", mondá "s ha majd János és Adolf eljönnek, ők is jelen lesznek a temetésen, ti pedig jövő nyáron feltámadtok még szebb alakban."

János és Adolf Idának két játszótársa volt, két jókedvü fiucska, kik csakugyan el is jöttek a nap folyamában Idához, hogy megmutassák neki új nyilaikat, melyeket atyjuktól kaptak. A leányka elmondta nekik, hogy a szegény halott virágokat el szeretné temetni, mire a fiuk, az ijjakat vállukra vetve megindultak, mig Ida a holt virágokat tartva, követte őket. A kertben aztán egy kis sirt ástak a gyermekek, s miután Ida a virágokat egyenkint megcsókolta volt, letette őket a tarka dobozban a földbe. János és Adolf pedig - ágyu és puska hiányában - a nyilakkal lőttek a sir felett, igy adva meg a végtisztességet a megholt virágoknak.



A kis gyufaárus leány.

Komor, hideg téli este volt; a hó sürüen hullott, s már sötétedni kezdett. Az év utolsó napja volt ez. Sylvester estéje. S ebben a hidegben, ebben a sötétben egy kis leány haladt az utczán, mezitláb és hajadon fővel. Mikor hazulról elindult, akkor persze még volt rajta papucs, de mivel ez anyjáé volt annak idején, nem igen illett a lábára s le is maradt róla, mikor a leányka átszaladt az utczán egy vágtató kocsi előtt. Fél papucsát meg sem találta többé, a másikkal pedig egy fiu állott odább.

Igy a kis leány most már csak ugy papucs nélkül ment tovább, s lábacskája egészen kék volt már a hidegtől. Kötényében sok-sok kéngyufát vitt s kezében is tartott egy nagy csomót, de bizony hiába hordozta, mert egész nap egy szálat sem vettek tőle s alamizsnát sem nyujtott neki senki. Éhesen s dideregve ment tovább a szegény gyermek s lassankint felhagyott már minden reménynyel. A nagy hópelyhek ellepték hosszu szőke haját, mely vállát verte, de a leányka csak ment tovább az utczán, melynek minden ablakából csak ugy áradt a fény. Itt-ott pecsenyeszagot lehetett érezni, hiszen ünnep volt, az év utolsó napja.

E gondolat tölté el a leányka lelkét, mikor meghuzta magát egy sarokban, két ház között, melyek közül az egyik kissé kiszögellett. Összehuzódva, mozdulatlanul ült ott, s bár érezte, hogy igy jobban fázik, még sem mert hazamenni, minthogy egy szál gyufát sem tudott eladni. Tudta, hogy atyja veréssel fogadná s aztán otthon is csak ilyen hideg volt, mert a szél csak ugy süvöltött be a falon, ha a nagyobb repedéseket betömték is rongyokkal és szalmával. Oh, milyen jó meleget adhat egy szál kéngyufa! Ha csak merné, kihuzna egyet s meggyujtaná a falon. Végre mégis nekibátorodott s meggyujtott egyet. Hogy égett, hogy ragyogott! Az az egy szál gyufa fényes lángot adott, s a leányka melléje tartá kezét. Csodálatos fény volt az! A kis leánynak ugy tetszék, mintha egy rézzel diszitett vaskályha előtt ülne! Oly jól esett a melegség, hogy a leányka lábát is kinyujtá s azt is melegiteni akarta, de e pillanatban kialudt a láng. A kályha eltünt, s a leányka ott ült, az elhamvadt gyufa végét tartva kezében.

Most még egyet meggyujtott, s mikor ez fellobbant, fényénél oly átlátszóvá lett a fal, - mely mellett a leányka ült - mint valami fátyol, ugy, hogy a gyermeknek ugy tetszék, mintha belátna oda a szobába, hol a terített asztalon pompás libapecsenye párolgott. S a sült liba egyszer csak felemelkedett a tálból s a hátába szúrt késsel és villával együtt egyenesen arrafelé tartott, hol a leányka ült, de e perczben ez a gyufa is kialudt, s nem látszott más, mint a kemény, hideg kőfal.

Egy harmadikat is meggyujtott a gyermek s most ugy tetszék neki, mintha pompás karácsonyfa alatt ülne. A fa még sokkal nagyobb és diszesebb volt, mint az, melyet a leányka egyszer egy dusgazdag kereskedő házában látott az üvegajtón keresztül. A zöld galyakon ezer meg ezer láng ragyogott, s a falakról tarka képek mosolyogtak feléje, mire a gyermek vágyva nyujtá ki kezét utánok, de most a harmadik kéngyufa lángja is kialudt. Most ugy tetszék neki, mintha az apró viaszgyertyák mind magasabbra emelkednének s egyszerre csak észrevette, hogy hiszen azok nem is lángok, hanem a csillagok az égen. A mint igy nézte őket, az egyik csillag hirtelen megindult az égen s végigfutva az égboltozaton, eltünt a sötétben, de a fényes vonal még sokáig ott maradt utána.

"Most meghal valaki!" mondá a kis leány, megemlékezve rég elhalt nagyanyja szavára, ki talán az egyetlen volt, a ki mindég jól bánt vele. Ez mondta azt egyszer neki: "Mikor egy csillag leesik, akkor mindég egy lélek száll fel Istenhez!"

Most odadörzsölt a falhoz még egy szál gyufát s ennek fényénél azt látta, hogy nagyanyja áll ott, barátságosan integetve feléje.

"Nagyanyám!" kiáltá a leányka, "végy magadhoz! Tudom, hogy ha a gyufa kialszik, te is el fogsz tünni, mint a vaskályha, a pecsenye s a ragyogó karácsonyfa!" S most gyorsan gyujtogatta meg egymásután azt a néhány gyufát, mely még nála volt, mert azt akarta, hogy nagyanyja még ne tünjék el előle. A gyufák oly fényt terjesztettek, hogy világosabb lett, mint nappal. Nagyanyja sohasem volt ily nagy és ily szép s lehajolva, ölébe vette a leánykát s repülni kezdtek fel, fel, mindég magasabbra. Vége volt a nyomornak, fagynak, félelemnek - ott voltak Istennél!

De másnap reggel az utczasarkon ott feküdt a szegény gyermek piros arczczal, nyájas mosolygással ajka körül - megfagyva, halva az ó-év utolsó napján. Az ujév első reggelének napja már csak egy kis holttestre sütött, mely ott feküdt mereven, mellette ott hevertek a gyufás-dobozok s néhány szál elégett gyufa. "Bizonyosan melegedni akart," mondák többen, de azt senkisem tudta, hogy mit látott a leányka a gyufa fényénél, s hogy mily szépen, mily dicsőn ment be az Urhoz az ujév első hajnalán.



A koronás hattyuk.

Messze, messze, ott a hova őszszel elrepülnek tőlünk a fecskék, élt egy király. Ennek volt tizenegy fia és egy leánya, kit Elizának neveztek. A tizenegy királyfi ugy járt iskolába, hogy oldalukon kard volt, mellükön pedig egy-egy fényes csillag ragyogott s az iskolában gyémántvesszővel irtak arany tábláikra. Hugocskájuk, a királykisasszony pedig ezalatt otthon üldögélt kristályzsámolyán s ölében egy olyan képeskönyvet tartott, hogy azt csak az atyja fele királyságáért lehetett megvenni.

A királynak azonban meghalt az első felesége, de egy évre rá ujra megházasodott a király, csakhogy az uj királyné nagyon gonosz asszony volt, a ki a gyermekeket nem szivelhette, s ezt mindjárt első nap ki is mutatta. A gyermekek vendégeset játszottak kis pajtásaikkal, s ekkor a királyné az idegen gyermekeknek süteményt és gyümölcsöt adott, férje gyermekeinek pedig csak homokot s azt mondta, hogy tegyenek ugy, mintha az is étel volna.

Néhány nap mulva aztán a kis királyleányt egy parasztcsaládhoz adta, s mikor ez is megvolt, akkor meg a szegény királyfiakra kezdett árulkodni s ezt nem is hagyta abba egészen addig, mig végre atyjuk minden rosszat elhitt felőlük s tudni sem akart többé róluk.

"Bárcsak madarakká válnátok egyszer, hogy elrepülnétek s ne kellene rólatok gondoskodni," mondá egyszer a királyné, s a mit kivánt, az be is teljesült, bár nem oly rossz vége lett a dolognak, a hogy a királyné szerette volna, mert a tizenegy királyfi tizenegy gyönyörü hattyuvá vált, s csodálatos kiáltással repülve ki a kastély ablakán, villámgyorsan tünt el a szomszéd erdőben.

Kora reggel volt még, mikor odaértek ahhoz a kis parasztházhoz, hol hugocskájuk aludt. Odarepültek a háztetőre s hosszu nyakukkal hajlongva, szárnyukkal csapkodva igyekeztek jelt adni magukról, de senki sem vette őket észre. Igy tovább kellett menniök s el is repültek messze egy rengeteg erdőbe, mely kiterjedt egész a tengerig.

Az elhagyott kis királyleány pedig ott álldogált a szegényes kis szobában s egy zöld falevéllel játszott, mert most már nem volt egyéb játékszere. Egy lyukat furt a levélbe s azon keresztül nézett fel az égre, mert ilyenkor azt hitte, hogy a bátyjai ragyogó szemét látja.

Nap nap után mult, s a leányka csak ott élt a szegényes kunyhóban. Mikor a ház előtt a szél a vadrózsabokrokhoz igy suttogott: "Van-e szebb tenálad?", a rózsa ilyenkor integetni kezdett s azt susogta: "Eliza még szebb!" S mikor vasárnaponként az öregasszony ott ült imakönyve előtt, akkor a szél a könyv lapjai közé kapva, igy susogott hozzá: "Van-e jámborabb nálad?" Mire a könyv igy felelt: "Eliza még jámborabb!"

Ugy volt, hogy mikor a királyleány tizenötödik évét betölti, akkor visszatér atyja palotájába. Ugy is lett, de a mint a leányka hazaért, csodaszépsége mindjárt szemet szurt a gonosz királynénál, ki ettől a percztől fogva meg tudta volna fojtani egy kanál vizben. Azt nem tehette, hogy Elizát is hattyuvá változtassa, mert atyja kereste volna, azért mást eszelt ki a gonosz asszony.

Reggel, midőn a fürdőszobába ment, három rút varangyosbékát vett elő s megcsókolva őket, igy szólt az elsőhöz: "Ha a királyleány fürödni jön, ülj a fejére, hogy oly rest legyen, mint te!" A másiknak meg azt mondta: "Ülj a homlokára, hogy oly rút legyen, mint te s tulajdon atyja se ismerhessen rá!" A harmadikhoz végre igy szólt: "Ülj a szivére, hogy rossz legyen s ezáltal fájdalom érje!" Ezzel bevetette a három varangyos békát a kristálytiszta vizbe, mely azonnal zöldesre változott. Ekkor aztán azt tanácsolta Elizának, hogy fürödjék meg, s mikor a leányka már benn volt a vizben, akkor az egyik varangy odaült a haja közé, a másik a homlokára, a harmadik pedig a szivére. Eliza észre sem vette, de mikor kiszállt a fürdőből, azt látta, hogy a viz szinén három piros pipacs uszik. Ha a három varangy nem lett volna mérges, s ha a boszorkány nem csókolta volna meg őket, akkor bizonyosan piros rózsa lett volna belőlük. De még igy is virággá kellett válniok, mivel a leányka homlokán és szivén pihentek. Ilyen jó és tiszta lélek felett még a királyné boszorkánymesterségének sem volt hatalma.

Mikor a mostoha látta, hogy ez nem sikerült, megint valami mást gondolt ki. A királyleány szép arczát diólével dörzsölte be, mitől az oly barna lett, hogy lehetetlen volt megismerni. Mikor a király meglátta, nagyon megijedt s azt mondta, hogy ez sohasem volt az ő leánya. Az egész kastélyban senkisem ismert rá Elizára, csak a házőrző kutya az udvaron s a fecskék az eresz alatt. De hát ezeket senkisem kérdezte.

Szegény Eliza keserves sirásra fakadt s mindég tizenegy bátyján járt az esze, a kiket olyan rég nem látott már. Szomoruan lopódzott ki a palotából s ment, mendegélt, réten és mocsáron keresztül, mig végre elért egy rengeteg erdőbe. Maga sem tudta, hová megy, de elhagyatottságában nagyon vágyódott bátyjai után, a kikről azt gondolta, hogy azok is bizonyosan épugy világgá vannak üldözve, mint ő. Ugy szerette volna felkeresni őket, s valami azt sugta neki, hogy talán még feltalálja. De egyszer csak azon vette magát észre, hogy egészen eltévedt a rengeteg erdőben. Mivel már ugyis esteledett, mit volt mit tennie, lefeküdt a bársonypuha mohára s elmondva esti imáját, oda hajtá fejét egy fatörzsre. Oly csendes volt az erdő, s oly enyhe, oly illatos a levegő, hogy Eliza egészen boldogan hajtá álomra fejét, mig körülötte a moha között ezer meg ezer fénybogár futkosott s majd felszaladtak az ágakra, majd ismét leestek onnan, mint megannyi hulló csillag.

A királyleány egész éjszaka testvéreiről álmodott, s mikor felébredt, már akkor a nap magasan állott. Látni ugyan nem láthatta a napot, mert a fák lombjai egészen összeborultak, de a napsugarak ott játszottak, mintha egy arany fátyol lebegett volna az ágak között. Közelében egy gyönyörü kerek tó terült el, melyet friss hegyi patakok vize táplált. A tó partja ugyan sürü bozóttal volt benőve, de egy helyen a szarvasok - melyek ide jártak inni - rést ütöttek már s ezen át Eliza is oda tudott menni a vizhez.

De mikor a viztükörben megpillantotta arczát, majdnem felsikoltott ijedtében, oly barna és visszataszitó volt az. Letérdelt s belemeritve kis kezét a vizbe, megmosta arczát s ime - abban a pillanatban eltünt a barna szin s arcza csak oly fehér és rózsás lett, mint azelőtt volt. Most aztán gyorsan letette ruháját a gyönyörü királyleány s megfürdött a tóban s aztán felfrissülve, ujra felöltözött, befonta térdigérő haját s tovább ment, mindig mélyebbre hatolva a rengeteg erdőbe. Körülötte oly csendes volt minden, hogy csak saját lépteit s az itt-ott lehulló levelek neszét hallotta s e közben oly elhagyatottnak érezte magát, mint még ezelőtt soha.

Az este azonban másodszor is csak ott érte az erdőben s most nem világitott egyetlen fénybogár sem, és igy a leányka busan hajtá fejét álomra, de a mint lefeküdt, ugy tetszék neki, mintha a faágak szétváltak volna, hogy Isten letekinthessen reá az égből angyalaival együtt.

Mikor aztán reggel felébredt, nem tudta megmondani, hogy csak álmodta-e ezt, vagy igy volt-e igazán?

Utra kelt ismét, de alig indult meg, midőn az uton egy öreg asszony jött elébe, egy kosár szamóczát vive karján. A mint a leánykát meglátta, nagyon megesett rajta a szive s adott neki néhány marok epret, mire a királyleány felbátorodott s megkérdé, hogy ugyan nem látott-e valamerre tizenegy királyfit.

Az öreg asszonynak szeget ütött a fejébe ez a kérdés s igy felelt reá:

"Királyfiakat ugyan nem láttam, hanem tizenegy aranykoronás hattyut, mikor ott fürödtek a patakban. Ha akarod, megmutatom az utat arrafelé."

Ezzel megindultak a gyalogösvényen s mentek, mendegéltek, mig végre elértek egy nagy sziklahasadékhoz, melynek tövében egy patak hullámzott. Itt a leányka elbucsuzott az öreg asszonytól s megindult a patak mentén, mig végre elérkezett oda, hol az beleszakadt a nagy, nagy, végtelen tengerbe, melyen nem látszott egyetlen egy vitorla, vagy csolnak, hogy elvitte volna valamerre a leánykát, ki elmerengett a kavicsokon, melyeket a folytonosan hömpölygő hullámok már egészen kerekre csiszoltak.

"Köszönöm, a mire tanitottatok, tiszta hullámok!" mondá. "Szivem azt sugja, hogy ti visztek el engem testvéreimhez!"

A part füvében tizenegy hófehér hattyutoll feküdt, melyeket a királyleány gondosan összeszedegetett s akkor látta, hogy néhány vizcsepp ragyogott rajtuk, de azt nem tudta, könycsepp volt-e az, vagy harmat.

Egyszer csak, ugy alkonyattájban megpillantja ám a királyleány a tizenegy koronás hattyut, melyek mint egy hófehér szalag huzódtak végig a levegőben. A mint a leányka közeledni látta őket, elrejtőzött a parti sás közé, mire a tizenegy hattyu leszállt, egészen közel hozzá s nagy csattogást vittek véghez hófehér szárnyaikkal.

A nap most tünt le a hegyek mögött, s e perczben egyszerre csak lehullott a hattyukról a toll, mire tizenegy gyönyörü királyfi állt a bámuló leányka előtt, ki önkénytelenül felkiáltott, mert annyi év után is testvéreire ismert s felugorva, odafutott hozzájuk s egymásután mind megölelte s nevükön szólitotta őket, s a testvérek nagyon megörültek, mikor látták, hogy kis hugocskájuk ilyen nagy már és ilyen szép. Sirtak is, nevettek is örömükben, s mindnyájan megegyeztek abban, hogy mostohájuk nagyon gonoszul bánt velük.

Azután a legnagyobbik igy kezdé történetüket: "Mig nappal van, addig magunkon kell tartanunk hattyuruhánkat, de ha a nap lement, akkor emberi alakunkat ujra visszanyerjük. Azért vigyáznunk kell, hogy alkonyat felé már a földön legyünk, mert ha a nap lement, s mi akkor még fenn volnánk a légben, akkor mint embereknek le kellene onnan zuhannunk. Nem itt lakunk; a tenger tulsó partján ép ilyen szép vidék terül el, de az ut hosszu, mert az egész tengert át kell repülnünk s utközben nem találunk egyetlenegy szigetet sem, csupán egy sziklacsucs mered ki a vizből. De ez a szikla csak épen akkora, hogy szorosan egymás mellett valahogy elférünk rajta s az éjet azután ott töltjük emberi alakban. E szikla nélkül talán sohasem láthatnánk kedves hazánkat, mert két egész nap beletelnék, mig a tenger egyik partjáról a másikra repülnénk. Évenként csak egyszer szabad hazánkba mennünk s ilyenkor aztán tizenegy napig maradhatunk ott a rengeteg erdőben, honnan atyánk palotáját is megláthatjuk. S itt találtunk meg most téged, kedves kis testvérünk. Még két napunk van hátra s akkor ujból utra kell indulnunk. Igaz ugyan, hogy gyönyörü vidék az, a hova megyünk, de mégsem az a mi hazánk. De mondd csak, hogyan lehetne téged magunkkal vinnünk?"

"Hát én mit tehetnék, hogy megváltsalak benneteket?" kérdé most a királyleány s ekkor elkezdtek tanácskozni s tanácskoztak egész éjjel, alig szunyadva el néhány órára.

Eliza már kora reggel felébredt a szárnycsattogásra s látta, hogy testvérei mind elrepültek, csak a legkisebbik maradt ott; ez aztán a leányka ölébe hajtotta fejét, melyet huga szeretettel simogatott. Igy töltötték az időt egészen estig, mikor aztán a többiek is visszatértek s a naplemente után ujra felöltötték emberi alakjukat.

"Holnap elrepülünk innen," mondá az egyik "s egy egész évig nem is térünk vissza. Van-e bátorságod arra, hogy velünk jöjj? Vagy talán nem hiszed, hogy volna erőnk téged magunkkal vinni?"

"Oh vigyetek magatokkal!" kiáltá örömmel a lányka.

Most az egész éjet arra forditották, hogy hajlós füzfavesszőből és szivós sásból hálót fontak, erre azután ráültették a királyleányt, s mikor a nap fölkelt, a testvérek ismét hattyuvá változtak s megragadva csőrükkel a hálót, felrepültek a levegőbe testvérükkel, ki ekkor még édesen aludt. De a mint a nap a leányka szemébe sütött, egyik testvére odarepült feje fölé s kiterjesztett szárnyaival árnyékot csinált neki.

Jó darab utat megtettek már, mikor Eliza felébredt, de még akkor is azt hitte, hogy álmodik, oly különösnek tetszék neki a levegőben való lebegés. Oldalánál egy halom eper s egész köteg izletes gyökér hevert. Ezt mind a legkisebbik szedte számára, s a leányka most hálásan mosolygott reá, mert megismerte, hogy ez ugyanaz volt, ki most előtte repült s hófehér szárnyával beárnyékolta.

Most már oly magasan repültek, hogy a tengeren uszó hajók csak ugy tüntek fel, mint egy-egy sirály, mely a viz felett elrepül. Mögöttük pedig óriási felhőtömegek tornyosultak, s igy Eliza folyton látta a tizenegy hattyu árnyékát, mely óriás alakban követte őket. Egész nap nyilsebességgel repültek a légen át, bár most lassabban ment is a haladás, mivel most testvérüket is magukkal vitték. De egyszerre, ugy alkonyattájban vihar kerekedett s Eliza rémülve látta, mint hanyatlik a nap mind alább-alább s a magános szikla még mindég nem látszott. A leánykának ugy tetszék, mintha a hattyuk erősebben csapkodnának szárnyaikkal s azt is látta, hogy az óriási fekete felhőtömeg mind közelebb jön, s nemsokára már a szél is vihart jósolt. A felhők egy fenyegető tömkeleggé folytak össze, s villám villám után czikázott át rajtuk.

A nap már elérte a tenger szélét, mire Eliza szive hangosan kezdett dobogni a félelemtől. Ekkor a tizenegy hattyu oly szédületes gyorsasággal kezdett repülni, hogy Eliza már-már a leeséstől félt. A napgolyó már félig letünt a tengerárban, s a leányka ekkor megpillantá a vizből kiálló sziklacsucsot, mely nem volt nagyobb, mint egy fóka, mely fejét a vizből kidugja. A nap gyorsan sülyedt mind lejebb; már csak egy keskeny sáv volt látható belőle s e pillanatban érte el lábuk a földet. Alig szálltak le, midőn a nap utolsó szikrája is kihunyt. A leányka látta, hogy testvérei kézenfogva állanak körülötte, de csak annyi hely volt, hogy épen szüken elfértek valahogy. A tenger vadul csapkodta a sziklát, s a viz porrá törve azon, egész záporban ömlött reájuk. Az ég folytonosan lángban állt a villámoktól, s a mennydörgés szakadatlan hangzék. De a testvérek kézen fogták egymást s a borzasztó éj daczára sem veszték el bátorságukat.

Hajnalra azután elült a vihar, s minden csendes volt és derült. A tenger még mindég erősen hullámzott, s a testvéreknek ugy tetszék, mikor a sötétzöld hullámok fehér taraját nézték, mintha ezer meg ezer hattyu himbálóznék a tengeren.

Mikor a nap már feljött, ennek fényénél Eliza egy hegyes vidéket pillantott meg, mely ugyszólván a levegőben látszék lebegni. A sziklákon csakugy csillogott a jég, s a legmagasabb hegyen egy óriási vár emelkedék, magas, oszlopos csarnokokkal. A vár aljában pedig gyönyörü pálmaerdő emelkedék, mig a pálmák aljában óriás nagyságu s kápráztató szinü virágok nyiltak. A leányka megkérdezte, hogy vajjon czélnál vannak-e már, de erre fivérei fejüket rázták s azt felelték, hogy ez csak a Délibáb nevü tündérnek csodálatos, örökké változó birodalma. Erre a leányka jobban szemügyre akarta venni a várat, de már ekkor nem látott mást, mint ködöt, mely a tenger vize felett gomolygott. Nemsokára azonban megpillantá a szárazföldet is, utazásuk czélpontját. A távol parton gyönyörü kék hegyek emelkedtek, elborítva czédruserdőkkel, melyek alatt pompás városok és kastélyok tündököltek az érkezők felé. Naplemente előtt ott ült a leányka a hegyen egy barlang előtt, mely egészen be volt nőve zöld kuszó-növényekkel, ugy, hogy olyan volt, mintha drága szőnyegekkel lett volna beteregetve.

"Majd meglássuk, mit álmodol az éjjel!" mondá a legifjabb fivér, mikor hugát a barlangba vezette.

"Bárcsak megálmodnám azt, hogy mikép válthatnálak meg," felelt a leány. E gondolat annyira eltöltötte egész lelkét, hogy imádságában is erre kérte Istent, sőt még álmában is imádkozott, s egyszer csak ugy tetszék neki, mintha a Délibáb palotája felé repült volna s onnan a szép tündért látta volna maga felé közeledni fényesen és ragyogón. De az álomkép egyszerre átváltozott, s most a tündér helyett az az öreg asszony állt előtte, ki neki az erdőben epret adott, s ki a koronás hattyukról beszélt előtte.

"Megválthatnád fivéreidet," mondá a tünemény, "de lesz-e hozzá erőd és kitartásod? A tenger vize ugyan még lágyabb, mint a te finom kezed s mégis kerekre csiszolja a kavicsokat, csakhogy az nem érzi azt a fájdalmat, a mit a te kezed fog érezni. Látod ezt a csalánt, a mi itt van a kezemben? Az egyetlen, a mi hasznodra lehet, az olyan csalán, mely a temetőben a sirokon sarjadzik ki. Hallgass reám! Ilyen csalánt kell szedned, még ha az egész kezed egy hólyag lesz is tőle. Ha aztán a csalánt megtöröd ugy, mint a kendert szokták, de a lábaddal, akkor olyan finom szálakat kapsz, mint a legszebb len. Ebből azután fonalat fonsz, azt megszövöd tizenegy ujjas pánczélinggé s ha ezt reáveted a tizenegy hattyura, akkor a varázs ereje megtörik. De ne feledd, hogy mig ez a munka tart, addig egy szó nem sok, de annyit sem szabad kiejtened, s ha a munkában évek telnének is, akkor is némán kell végezned, mert az első szó, melyet ajkad kiejtene, halálos tőrdöfés gyanánt hatolna testvéreid szivébe, kiknek élete a te kezedbe van letéve."

Ezzel a tünemény megérinté a csalánnal Eliza kezét, mire az oly tüzes lett, hogy a királyleány felébredt a nagy fájdalomra. Fényes nappal volt már ekkor, s a mint a leányka felébredt, azonnal látta, hogy nyugágya mellett épen olyan csalán hever, a minőt álmában látott.

Ekkor térdre borulva adott hálát Istennek s ezután kilépett a barlangból, hogy azonnal munkához lásson. Finom patyolat kezével szedte a szurós, égető csalánt s ezt azután megtörte mezitláb. Mikor ez is megvolt, akkor fonni kezdte a zöld lent s font, font napestig. Mikor testvérei hazajöttek, rémülve látták, hogy hugocskájuk megnémult. Már-már hajlandók voltak ezt is valami gonosz varázslatnak tartani, de mikor meglátták, hogy mit dolgozik, akkor megértették, hogy minderre csak az ő kedvükért vállalkozott.

Az első éjet ébren tölté munkája mellett, mert ugysem lett volna nyugta, mig fivéreit meg nem szabaditja. Másnap aztán, mikor a tizenegy hattyu elrepült, megint csak odaült a guzsaly mellé s font estig, de ugy tetszék neki, mintha az idő még sohasem repült volna el ily gyorsan. Estére kelve egy pánczéling készen is lett, de a leányka nem pihent meg, hanem azonnal belekezdett egy másikba. Egyszerre csak a hegyek közül vadászkürt harsogása hallatszék be hozzá, mire nagyon megijedt, mert a hang mind közelebb jött, s a leányka nemsokára már a vadászebek csaholását is hallotta. Erre ijedten huzódott be a barlangba s összekötve a csalánt egy nagy kötegbe, reá ült.

E pillanatban egy nagy kutya ugrott elő a bozótból s nemsokára nagy és fényes vadászcsapat tört elő, melynek élén az ország szép, daliás fiatal királya lovagolt. Midőn a levente meglátta a leánykát, kiváncsian kérdé: "Te gyönyörü gyermek, honnan jöttél ide?" Eliza csak a fejét rázta, hisz nem volt szabad beszélnie, mert ettől függött testvérei megváltása és élete. Kezét köténye alá rejté, hogy a király ne lássa meg, mennyire felsebezte azt a csalán.

"Jer velem!" mondá a király, hisz itt nem maradhatsz. Ha ép oly jó vagy, mint a minő szép, ugy selyembe-bársonyba öltöztetlek s arany koronát fogsz szép fejeden viselni." A leányka azonban sirva fakadt e szókra s kezét tördelte, mire a király igy szólt: "Hisz én csak javadat akarom s tudom, hogy még egyszer hálás léssz irántam!" E szókkal lovára vette a leánykát s elvágtatott a hegyek közé, nyomában az egész vadászkisérettel.

Alkonyat felé megérkeztek a gyönyörü királyi vár elé, s a király bevezette a leányt a kertbe, hol a márványmedenczékben vigan csobogtak a szökőkutak. Majd a palotába léptek, melynek pompája igazán kápráztató volt, de a leányka most mindezt alig látta, mert szive tele volt szomorusággal. Ellentállás nélkül engedte, hogy a szolgálatára rendelt asszonyok királyi diszbe öltöztessék; hajába drága gyöngyöt fonjanak s felégetett kezére felhuzzák a finom keztyűt.

E királyi öltözékben oly szép volt a leányka, hogy az udvar mintegy önkéntelenül még mélyebben meghajolt előtte, a király pedig eljegyzé mint menyasszonyát, bárhogy ellenkezett is az öreg püspök, a ki egyre azt hajtotta, hogy az erdei leány nem lehet más mint boszorkány. A király azonban nem hallgatott reá, hanem intett, hogy kezdjék a zenét, s ekkor aztán elvezette a leánykát a legszebb csarnokokba, a leggazdagabb termekbe, de a szép menyasszony ajkára egyszer sem jött mosolygás, szeme egyszer sem ragyogott föl az öröm tüzében. Végre a király benyitott egy kis fülkébe, mely épen a leányka hálószobájába nyílt. Az egész szoba drága zöld szőnyegekkel volt beteregetve s zöld növényekkel volt ékesítve úgy, hogy szakasztott olyan volt, mint a barlang, melyben a királyleány font azelőtt. Még a csalánköteg is oda volt téve a padlóra, a menyezetről pedig a kész pánczéling függött alá. Mindezt az egyik vadász hozta el akkor, midőn a királyleányt megtalálták az erdőben.

"Itt visszaálmodhatod magadat előbbi hazádba" mondá most a király. "A munka is itt van, a mivel foglalkoztál. Talán itt, a pompa és fény közepette, mulatságos lesz a lemult időkre visszagondolnod."

Mikor Eliza e szobát meglátta, arcza egyszerre a legnagyobb boldogság kifejezését ölté magára s fivérei megváltására gondolva, hálásan csókolta meg a király kezét, ki erre keblére ölelte őt s parancsot adott, hogy huzzanak meg minden harangot, mert még ma meg lesz a menyekző. Igy a szép, néma leányka csakugyan királyné lett s magának a püspöknek kellett fejére tenni a koronát, de ezt oly kedvetlenül tette s a szük arany karikát oly haragosan nyomta a leányka homlokára, hogy ez majdnem felsikoltott fájdalmában.

Szólnia még mindég nem volt szabad, hisz egyetlen szava fivérei életébe került volna, de szemében annyi ragaszkodás, annyi hála ragyogott e szép és jó király iránt, kinek még meg sem mondhatta, hogy miért kell némának lennie. Azért éjjelenként kiosont a kis kamrába s egymásután szőtte-fonta a pánczélingeket. De mikor a hetedikbe fogott, akkorra már elfogyott a csalán s nem volt miből fonni tovább.

Azt tudta, hogy a csalán csak ott nő a temető árokban, de hogyan menjen oda észrevétlenül?

"Meg kell kisértenem" mondá "s hiszem, hogy Isten nem vonja meg segélyét tőlem." Egy szép holdvilágos éjjelen aztán kiosont a kertbe, de oly remegve, mintha valami rosszat akart volna elkövetni. A kertből aztán egy hosszu fasoron keresztül kijutott a temetőbe; itt egy nagy sirkövön egy csoport förtelmes boszorkányt pillantott meg a királykisasszony. Elizának el kellett mellettük menni, s ezek reá szegezték gonosz tekintetüket, de a leányka ezalatt halkan imádkozott s gyorsan megszedve a csalánt, ismét visszaindult a kastélyba.

Csupán egyetlenegy ember látta meg éjjeli utján, s ez a püspök volt, ki még most is egyre azt mondta, hogy az uj királyné bizonyosan boszorkány, ki már most is elbüvölte a királyt s vele együtt az egész népet. Reggel mindjárt el is mondta a királynak, a mit látott, mire ennek szeméből két nehéz könycsepp gördült alá. Éjjelenként aztán ugy tett, mintha aludnék, pedig dehogy jött volna szemére álom s igy aztán látta, a mint a királyné minden éjjel felkelt. A király észrevétlenül utána ment s látta, mint tünik el a kis fülkében.

A király arcza napról-napra setétebb lett, s Eliza látta ezt, de nem tudta magának megmagyarázni, csak busult s a fejedelmi selyembársonyra nem egy keserü könye hullt miatta. E közben munkája szépen haladt előre s már csak egyetlen egy pánczéling hiányzék, de ehez még szüksége lett volna néhány marék csalánra. Még csak egyszer, csak egyetlen egyszer akart kimenni a temetőbe, de ekkor a király és a püspök észrevétlenül utána lopóztak s látták, mint lépett be a temetőbe, hol aztán eltünt szemük elől. Mikor a boszorkányokat meglátták, a király azt hitte, hogy Eliza is ott van köztük s elforditá tekintetét.

"A nép mondjon felette itéletet", mondá másnap, s a nép a királynét máglyára itélte.

Igy aztán e pompás termekből egy sötét, nyirkos, földalatti üregbe hurczolták, melybe csakugy süvöltött be a szél a rácsos ablakon keresztül. Nyugágy gyanánt most a selyem és bársony helyett csak az a köteg csalán szolgált neki, melyet utoljára szedett. A kemény, égető csalánszövetből készült pánczélingeket adták neki vánkos és takaró gyanánt. S mégis, épen ezzel szerezték neki a legnagyobb örömet, mert igy legalább bevégezhette munkáját, miközben folytonosan buzgón imádkozott.

Estére kelve egyszer csak nagy szárnycsattogást hall az ablakrostély előtt. Kinéz s ime ott látja legkisebb testvérét, kinek végre még is sikerült hugát feltalálni. A királyné örömében hangos zokogásra fakadt, pedig tudta, hogy ez lesz utolsó éjszakája. De munkája már majdnem be volt fejezve, s azonkivül itt voltak testvérei, kiket annyira szeretett.

A kis egerek ott szaladgáltak a padlón s szájukban hordták oda neki a csalánt, hogy legalább valamiben segitségére legyenek. A rigó pedig odaült az ablakrostélyra s énekelt, a mily vidáman csak tudott, hogy Eliza el ne veszitse bátorságát.

Épen szürkülni kezdett, s a tizenegy fivér ekkor odaállt a palota kapuja elé, mert mielőtt a nap feljött volna, be akartak jutni a király elé. Kértek, könyörögtek, hogy bocsássák be őket, de a palota őrei azt felelték, hogy még éjjel van, s a királyt nem szabad felverni. A királyfiak ekkor fenyegetőzni kezdtek, mire a várnagy is kijött, hogy megkérdezze, mi történik itt, de e pillanatban ragyogva emelkedett fel az ég peremén a tüzpiros napgolyó, s erre a tizenegy királyfi egyszerre eltünt, s az őrök nem láttak mást, mint tizenegy koronás hattyut, melyek nyilsebesen repültek tova.

A szegény királynét most egy rossz szekérre ültették, hogy kivigyék a vesztőhelyre. Testét durva szőrruha fedte; dus haja felbomolva hullámzott szép feje körül. Arcza halálsápadt volt, s ajka csendesen mozgott, mialatt ujjai egyre fonták a zöld fonalat. Még utolsó utján sem hagyta a munkát abba, mert a tizenegyediket is be akarta fejezni.

"Nézzétek a boszorkányt!" kiáltá a nép, "még most is folytatja gonosz mesterségét. Vegyétek el tőle s tépjétek darabokra!"

Odatódultak köréje, hogy a fonalat kiragadják kezéből, de e pillanatban tizenegy hattyu csapott le a légből, s ezek nagy szárnycsattogással telepedtek oda a kocsi szélére. A nép ezt látva, megdöbbent s önkéntelenül visszahuzódott.

"Ez azt jelenti, hogy ártatlan," suttogták néhányan, de hangosan szólni nem mert senki.

Most a hóhér megragadta a királynét, de ez e pillanatban a tizenegy pánczélinget reávetette a tizenegy hattyura s ekkor egyszerre tizenegy gyönyörü daliás királyfi állt ott, de a legkisebbiknek egy hattyuszárnya maradt az egyik karja helyett, mert a pánczélingnek még hiányzott az egyik ujja.

"Most már beszélhetek!" mondá a királyné, "s esküszöm, hogy ártatlan vagyok!"

"Igaza van, ártatlan, teljesen ártatlan!" mondá a legnagyobbik testvér s ekkor elmondott mindent. De mialatt beszélt, egyszerre csak pompás rózsaillat tölté be a levegőt, mert a máglyának minden darab fája gyökeret vert s ágat hajtott, ugy, hogy néhány pillanat mulva virágzó rózsabokor állt a máglya helyén, tele biborpiros virággal. Tetejében pedig egy hófehér virág ingott, mely ugy ragyogott, mint valami csillag. A király most odalépett a bokorhoz s letörve e gyönyörü virágot, oda nyujtá azt Elzának s karjára füzve a csodaszép királynőt, megindult vele a kastély felé, hol még egyszer oly ünnepet ültek, hogy mióta a világ áll, olyat soha nem látott senki.



Egy boldog család.

Dicsekedhetik az egyik levél ezzel, a másik azzal, a harmadik meg megint mással, de az mégis csak igaz, hogy mindannyi közt a lapulevél a legnagyobb, mert egyetlen ilyen levél kész napernyő vagy kötény a gyermekeknek. De hát még a csiga! Az szereti ám csak a lapulevelet. Adhatnak neki akármit, mégis csak a lapulevél marad a legkedvesebb eledele. Ezért aztán egy földesur birtokán roppant sok laput vetettek, hogy a csigáknak legyen mit enniök, mert a csiga meg az uraságnak volt kedves csemegéje. De idők folytán az uraság meghalt, a kastély rombadőlt, s a kert elvadult, csak a lapu burjánzott tovább, mig végre egész lapuerdő lett belőle, melyben két ősrégi csiga éldegélt.

Hogy mennyi idősek lehettek, azt maguk sem tudták, de arra még nagyon jól emlékeztek, hogy előbb sokkal többen voltak; aztán arra, hogy egy külföldről bevándorlott családból származtak s végre, hogy ezt az egész rengeteg erdőt csupán az ő kedvükért ültették. Ezen az erdőn tul sohasem jutottak ugyan, de azért tudták, hogy a világhoz még egyéb is tartozik, a mit a földesur birtokának neveztek. A kit közülök innen elvittek, azt ott a kastélyban megfőzték, mitől a csigák feketék lesznek. Tudták, hogy ilyenkor ezüst tálra szokták őket rakni, de hogy ezután mi történik velük, arról már nem tudtak semmit. Különben arról fogalmuk sem volt, hogy milyen érzés az, mikor valakit megfőznek és ezüst tálczára tesznek, de valami homályos sejtelem sugta nekik, hogy az nagyon pompás, urias dolog lehet.

A két fehér csiga a legelőkelőbb volt a világon, s ezt maguk is nagyon jól tudták, hisz egyedül az ő kedvükért volt itt ez a rengeteg erdő, s a birtok is csak azért volt, hogy ott a csigákat megfőzzék s ezüst tálra rakják.

Most már nagyon magukra maradtak, s mivel gyermekük nem volt, örökbefogadtak egy egészen egyszerü, közönséges kis csigát. De ez bizony csak nem akart megnőni, mert nagyon is alacsony származásu volt. S az öregek mégis meg voltak róla győződve, - kivált az anyacsiga, - hogy a kicsike csakugyan nőtt azóta. Meg is mondta a másiknak, hogy csak tapogassa meg a kis csiga házát, mit az öreg meg is tett s azt találta, hogy az anyacsigának csakugyan igaza van.

"Hallod, hogy veri az eső a lapuleveleket?" mondá egy esős napon az öreg csiga. "Csak annak örülünk, hogy van jó házunk nekünk is, meg a kicsikének is. Rólunk igazán jobban gondoskodott a sors, mint más egyéb teremtményről, a mi azt mutatja, hogy mi vagyunk uralkodásra hivatva az egész világ felett! Már születésünk perczétől kezdve van házunk, s ezt a rengeteg lapuerdőt is egyesegyedül a mi kedvünkért ültették ide!" "Csak azt szeretném tudni", felelt az anyacsiga, "milyen világ lehet ezen az erdőn tul?"

"Ezentul már nincs semmi egyéb. A vár talán már romba is dőlt, vagy pedig talán a lapuerdő már ugy föléje nőtt, hogy az emberek ki sem jöhetnek a kastélyból többé!"

"Gondolkoztál-e már arról, hogy kis fiunk számára innen-onnan feleségről kellene gondoskodnunk. Hátha talán volna még valahol ebben a nagy lapuerdőben valaki, a ki a mi fajunkból való?"

"Fekete csiga annyi van, mint a polyva", felelt az öreg, "de ezeknek házuk sincs s bár egészen közönséges eredetüek, mégis olyan büszkék, hogy majd felveti őket a gőg. De felkérhetnénk segitségül a hangyákat; azok egyre szaladgálnak ide s tova, mintha még annyi dolguk volna. Ezek talán tudnának feleséget szerezni fiunk számára!"

"Én tudnék egy szépet!" szólt most közbe egy hangya "csak attól félek, hogy nem fog sikerülni, mert a kit én tudok, az királynő."

"Nem tesz semmit", feleltek erre az öregek s mindjárt azt kérdezték: "Van neki háza?"

"Ha van-e? Vára van! Gyönyörü hangyapalotája, hétszáz folyosóval."

"Ugy? Akkor csak tartsd meg magadnak", felelt az anyacsiga. "Én nem eresztem a fiamat egy hangyapalotába lakni. Ha ennél jobbat nem tudsz, akkor a szunyogokhoz fordulunk; azok napfényben és esőben egyaránt röpködnek s ismerik a lapuerdőnek minden zegét-zugát."

"Mi tudnánk egy neki való feleséget!" feleltek a szunyogok. "Ezer lépésnyire innen van egy kis galagonyabokor, s azon ül egy kis csiga, melynek háza is van," - "Nem bánom, hadd jőjjön ide", felelt az anyacsiga "bár a vagyonuk nem egyenlő, mert a fiamnak egy egész lapu-erdeje van, mig a leendő feleségének csak egy bokra!"

Most aztán a szunyogok elhozták a kis csigát. De ez bizony eltartott vagy egy hétig, a mi azonban csak azt mutatta, hogy a menyasszony ereiben igazi csigavér folyik.

Mihelyt megérkezett, azonnal megülték a menyegzőt. A világitást hat fénybogár szolgáltatta, de különben egész csendben ment végbe az ünnepély, mert a két öreg csigának már nagyon terhére lett volna a zaj és vigság. E helyett azonban az anyacsiga tartott szép beszédet a fiatalokhoz, mert az atya nem volt erre képes, annyira el volt érzékenyülve. A beszéd végeztével azután átadták az ifju párnak az örökséget, ugyanis a lapuerdőt s ujra elmondták nekik, hogy a legszebb sors, a mi egy csigára várhat, az, ha felviszik a kastélyba, hogy ott megfőzzék és ezüst tálra rakják.

Ezután a két öreg elbujt egy lyukba, honnan többé sohasem jöttek elő, mig a fiatalok ott éltek a lapuerdőben gyermekeikkel együtt. De arra sohasem került a sor, hogy megfőzték és ezüst tálra rakták volna őket. Igy aztán azt hitték, hogy a kastély rombadőlt, s minden ember meghalt az egész világon, s mivel nem volt, a ki ezt megczáfolta volna, minden csiga szentül hitte, hogy ez igaz.

Koronként az eső megkopogtatta a lapuleveleket s dobolt rajtuk, hogy a csigákat mulattassa; majd ismét kisütött a nap, hogy az ő kedvükért fénybe boritsa az egész lapuerdőt, s igy élt az egész család tovább is tiszta, igazi, zavartalan boldogságban.



Az angyal.

Busan, szomoruan kondul meg a lélekharang, mikor egy gyermek haldoklik itt a földön. De ilyenkor a jó Isten mindég leküldi egy fényes angyalát, s ez karjára veszi a holt gyermeket és ekkor hófehér szárnyát kiterjesztve, elrepül mindazon helyekre, hol a gyermek örömest játszott s ott leszed egy csomó virágot s ezt is felviszi az égbe, hogy ott még szebben viruljanak. A jó Isten ilyenkor minden egyes virágot keblére ölel, de azt, a melyik a legkedvesebb előtte, azt megcsókolja, mi által a virág hangot nyer s e percztől fogva ott énekelhet az üdvözültek karában.

Mindezt Istennek egyik angyala beszélte, midőn egy holt gyermeket vitt karján, ki e szókat mintegy félálomban hallotta. Ott lebegtek a város felett s végre egy gyönyörü kertbe jutottak, hol a gyermek sokszor játszott életében.

"Melyik virágot vigyük el, hogy az égben elültethessük?" kérdé az angyal.

Mellettük egy gyönyörü karcsu rózsatő állt, melyet valami gonosz kéz ketté tört, ugy hogy a félig nyilt bimbók hervadtan csüggtek róla alá.

"Szegény rózsatő!" mondá a gyermek, "vajjon ott fenn, Istennél, nem virulna-e fel ujra?"

Erre az angyal magához vette a rózsatőt s a jószivü gyermeket pedig megcsókolta, mire ez félig felnyitá szemét. Most bokrétát kötöttek a kert legpompásabb virágaiból, de azért az egyszerü kikericset s réti százszorszépet sem feledték el.

"Most már van elég virágunk!" ujjongott a gyermek, mire az angyal barátságosan intett fejével. Éjjel volt, s néma csend uralkodott köröskörül. Ott maradtak a nagy városban s a legkeskenyebb utczák egyikében lebegtek végig, mely tele volt szórva mindenféle lommal, mert tegnap volt a költözés napja.

Az angyal most odamutatott egy összetört virágcserépre s egy csomó földre, melyet egy mezei virág gyökerei tartottak össze. A szegény virág el volt hervadva s azért kidobták az utczára.

"Ezt magunkkal viszszük," mondá az angyal, "majd elmondom, hogy miért!" S ezzel tovább repültek, mialatt az angyal igy kezdé szavait:

"Ott, abban a szük utczában, egy mély pinczében egy szegény gyermek lakott, ki gyermekkorától fogva mindég ágyban fekvő beteg volt. Az is csak ritkán esett meg, hogy mankóra támaszkodva, néhányszor fel- s alá mehetett a szobában. Nyáron át a napsugarak egy-egy félórára a szegényes pinczelakásba is besütöttek, s ilyenkor a beteg fiu odafordította arczát, s midőn feltartott ujjain a vér keresztül piroslott a nap fényében, akkor azt mondta magáról, hogy ma künn volt sétálni. A zöld erdőt nem is ismerte máskép, csak abból, hogy a szomszéd fiu mindég elhozta neki az első zöld galyat. Ezt azután feje fölé tartotta a szegény beteg s azt képzelte, hogy az erdőben fekszik a fák alatt, napfényben és madárdal között.

Egy szép tavaszi napon a szomszéd fia mezei virágokat hozott neki, melyek közt volt egy gyökeres is. Ezt aztán cserépbe ültették, s oda helyezték ágya mellé, az ablakpárkányra. Szerencsés keze volt annak, ki a virágot elültette, mert ez nagyra megnőtt, új ágakat hajtott s minden évben nyitott virágot. Ez az egyetlen virág a legszebb kertet helyettesité a szegény fiu előtt, s ennek egyetlen kincsévé, vigaszává lett a földön. Ezt ápolta a szegény beteg, ezt öntözte s gondoskodott róla, hogy mentől több napot kaphasson. A virág pedig egyedül a szegény beteg kedvéért nőtt és virult, gyönyörködtette szemét s illatot árasztott feléje, s a szegény fiu ugy szerette ezt az egyszerü kis mezei virágot, hogy még szemének utolsó tekintete is a virág felé fordult, midőn végre Isten magához vette a szegény beteget.

"Egy egész éve volt már annak, hogy a fiu meghalt. Ez idő alatt a szegény virág ott állott az ablakban, elfeledve, elhervadva. Mikor már egészen elszáradt, akkor kidobták az utczára, s ime, most itt van ez a kis virág, mely egyszerüsége mellett is több örömet szerzett, mint a királyi kert legszebb virága."

"De honnan tudod mindezt?" kérdé most a gyermek, kit az angyal az ég felé vitt. "Hogyne tudnám", felelt az angyal, "hisz az a szegény beteg fiu nem volt más, mint én magam. Hogyne ismertem volna meg az én kedves virágomat?" E szókra a gyermek egészen kinyitá szemét s bámulva nézett az angyal mosolygó, gyönyörü arczába.

E perczben megérkeztek a menybe, hol Isten szivére zárta a kis gyermeket, kinek e perczben szárnya nőtt, mire a többi angyalok is kezüket nyujták neki s ekkor együtt repültek tovább. Isten a virágokat is mind megölelte, a szegény elszáradt mezei virágot pedig megérinté ajkaival, mitől ez hangot nyert s ott énekelt az angyalok karában, melyek beláthatatlan tömegben lebegtek az Ur királyi széke körül. A jószivü gyermek s vele a szegény virág, mely oly soká hevert a szemét között, a szűk, setét utcza porában, most már ott voltak a menyben, az üdvözültek között.



Az állhatatos czinkatona.

Volt egyszer huszonöt czinkatona, melyek mind édes testvérek voltak, mert mindnyáját egy és ugyanazon törött czinkannából öntötték. Ugy állt mindegyik, mint a czövek; fegyverüket vállukhoz szoritották s arczukat keményen odaforditották az ellenség felé. Kék és piros egyenruhájuk pedig olyan csinos, olyan kaczkiás volt, hogy kivánni sem kellett szebbet.

A legelső szó, melyet a világban hallottak, az volt, hogy: "Czinkatonák!" Ezt egy kis fiu kiáltotta akkor, midőn a fadoboz tetejét levette, s megpillantá benne őket. A fiu tapsolt örömében, mikor születésnapi ajándékul megkapta a katonákat s azonnal csatarendbe állitotta őket az asztalon. Egyik katona szakasztott olyan volt, mint a másik, csupán egy volt köztük, mely mégis különbözött a többitől valamiben. Ennek ugyanis csak fél lába volt, mert utoljára öntötték s az ólomból már csak egy fél lábra tellett. De azért csakugy megállt, mint a többiek s később épen ő lett az társai közül, kinek élte sokkal változatosabban folyt le, mint a többieké.

Ott az asztalon, hova a fiucska a czinkatonákat felállitotta, még sok más játékszer is állott, de a figyelmet leginkább egy szép papirkastély vonta magára, melynek számos apró ablakain keresztül be lehetett látni a termekbe. A kastély mellett pedig egy darab tükörüveg feküdt, mely tavat ábrázolt s melyet zöld fák vettek körül. De az egész várban mégis csak az a leányka volt a legszebb, ki ott szokott állni a kapu előtt. Az egész alak kemény papirból volt kivágva, de gyönyörü selyemruhában járt, vállára pedig keskeny, kék szalagból csokor volt kötve, melynek közepében egy fényes csillag ragyogott, majd akkora, mint a leányka egész feje. A szép tünemény tánczosnő volt, s ha tánczolni kezdett, akkor feje fölé hajlitá karjait s egyik lábát ugy felhuzta, hogy a czinkatona azt hitte, a szép tánczosnőnek is csak egy lába van, ugy mint neki.

"Ez a leány épen nekem való feleség lenne," gondolta a katona, "csakhogy nagyon is előkelő hozzám képest. Neki egész kastélya van, mig én csak egy fadobozban lakom s ebben is huszonötödmagammal. De azért megkisérlem, hátha megismerkedhetném vele!" Ezzel lefeküdt egy burnótszelencze mellé, honnan nagyon jól láthatta a kis tánczosnőt, ki sohasem fáradt bele a fél lábon való tánczolásba.

Estére kelve a kis fiu a többi czinkatonát visszarakta a dobozba, s mindenki eltávozott, hogy nyugalomra térjen. Most aztán a játékszerek mind megelevenedtek, a diótörő pedig bukfenczet hányt, mig a palavessző vigan szaladgált a táblán ide s tova. Olyan lárma keletkezett, hogy a kanári madár is felébredt s az is belevegyitette csattogó hangját a zsivajba. Egyedül a czinkatona és a kis tánczosnő nem mozdultak helyükből. A leányka ott állt lábujjhegyen, karjait feje fölé emelve, mig a katona le nem vette róla szemét egy pillanatra sem.

Egyszerre csak éjfélt ütött az óra, s e perczben felpattant a burnótszelencze teteje, de ime! Nem burnót volt ám benne, hanem egy kis gonosz fekete tündér, mely igy szólalt meg:

"Hallod-e te czinkatona! A szemed is belefájdul a nézésbe!" De a katona oda se nézett ennek a beszédnek. "Hiszen ugyis jól van! Csak várj reggelig!" kiáltá most a szellem.

Reggel, midőn a gyermekek felébredtek, a czinkatonát odaállitották az ablakba s akkor Isten tudja, ki okozta, a szél-e, vagy a gonosz szellem, de elég az hozzá, hogy a nagy léghuzamban a katona leesett fejjel a harmadik emeletről. Iszonyu esés volt, s a katona egyenesen kinyujtá féllábát fel a levegőbe s ugy maradt ott az utcza kövei közé furódva fejjel lefelé.

A kis fiu mindjárt leszaladt a szolgálóval, hogy a katonát megkeressék, de bizony hiába volt minden keresés; csak nem találták, pedig olyan közel jártak hozzá, hogy majdnem rátapostak.

Nemsokára eleredt az eső; egyik csepp a másikat érte, mig végre egész zápor kerekedett belőle. Mikor aztán a zápor elállt, két utczai suhancz haladt el a ház előtt, s az egyik igy kiáltott fel: "Nini, egy czinkatona! Vegyük ki s csolnakáztassuk meg!"

Ugy is tettek; azonnal csináltak ujságpapirból egy kis csolnakot, ennek a közepébe aztán beleállitották a czinkatonát s reátették a csatornára, hogy hadd csolnakázzék, ők pedig utána szaladtak a parton s tapsoltak örömükben, mikor látták, milyen szépen utazik. De hogy meg volt áradva a csatorna! Ez már ugyancsak derekas záporeső volt! A papircsónak fel s alá lebegett rajta, mig végre elkezdett körben forogni, ugy, hogy a czinkatona szinte szédült belé, de azért nyugodt maradt, még csak el sem sápadt s mozdulatlan arczczal, fegyverét vállához szoritva állt ott tovább is.

Egyszerre csak a csatorna hidja alá jutott a csolnak, hol olyan sötét volt, mint a lezárt fadobozban, mire a czinkatona igy szólt magában: "Szeretném tudni, hova jutok most? Bizony, bizony mindennek az a gonosz szellem az oka."

E pillanatban egy vizipatkány törtetett elő, mely ott lakott a hid alatt.

"Van utleveled?" kérdé a katonától. "Ide az utlevéllel!"

De a czinkatona néma maradt, csak fegyverét tartotta még szorosabban. A csolnak tovább uszott, s a patkány mindenütt ott volt a nyomában, iszonyuan vicsoritva fogát reá, miközben oda kiáltott a forgácsdaraboknak és szalmaszálaknak:

"Tartóztassátok fel! Fogjátok meg! Nem fizetett vámot és még csak utlevele sincsen!"

A viz mind sürübben ömlött, s a czinkatona nemsokára ismét meglátta a napvilágot, de öröme nem tartott sokáig, mert egyszerre csak oly látvány tárult szeme elé, mely a legbátrabb embert is megrémitette volna. A hidon tul a csatorna egy mély gödörbe zuhant alá s ez a czinkatonát ép oly veszélylyel fenyegette, mintha például mi emberek valami nagy vizesésen akarnánk lefelé vitorlázni.

Már oly közel volt hozzá, hogy lehetetlen lett volna a veszélyt elkerülnie. A csolnak mind tovább uszott, s a szegény katona igyekezett magát tovább is egyenesen tartani. Még a rosszakarat sem mondhatja rá, hogy szemével csak egyszer is hunyoritott volna.

A csolnak hármat-négyet fordult, s a czinkatona már nyakig vizben állott. A hajó majdnem egészen elázott már, s a viz összecsapott a czinkatona feje felett. Még egyszer eszébe jutott a kis tánczosnő, kit sohasem fog látni többé s ekkor fülébe csendültek e szavak:

Hajnal fénye, napsugara,
Ma láttalak utoljára.

E perczben a papirhajó egészen ketté szakadt, mire a czinkatona kiesett belőle, de ime, e perczben odauszott egy nagy hal, s ez a katonát szőröstül-bőröstül elnyelte.

Ott volt ám még csak sötét; még sötétebb, mint a hid alatt, s mi több, még a hely is nagyon szük volt. De a czinkatona azért szilárd maradt s fegyverét vállához szoritva nyugodtan feküdt a hal gyomrában.

A hal ide-oda uszott, majd mind különösebb mozdulatokat tett, mig végre egyszer csak egészen elcsendesült, mire villámgyorsan hatolt be testébe valami. E pillanatban ragyogó napfény lövelt be, s egy hang ezt kiáltá: "Egy czinkatona!" A dolog ugy történt, hogy a halat megfogták, a piaczra vitték s eladták. Igy került a konyhába, hol aztán a szakácsné felvágta egy nagy késsel. Mikor a czinkatonát meglátta, megfogta s bevitte a szobába, hol csodálkozva vették körül, hogy láthassák azt a különös embert, a ki egy hal gyomrában utazott. Nem mondhatni, hogy a czinkatona erre valami nagyon büszke lett volna s egészen egykedvüen türte, hogy felállitsák az asztalra, de ime, mit látott? - Ott állt, ugyanazon az asztalon, a hol azelőtt, ott látta a gyermekeket mind, az asztalon pedig ugyanazon játékszereket s köztük a pompás várat s a szép kis tánczosnőt, ki még mindég ott állt féllábon, mert ép oly állhatatos volt, mint a czinkatona. Midőn ez a kis tánczosnőt meglátta, ugy elérzékenyedett, hogy czinkönyeket tudott volna sirni, de hát ez még sem illett s igy csak nézték egymást, de szólni egyikük sem szólt egy szót sem.

Egyszer csak az egyik gyermek megragadta a féllábu czinkatonát s a kályhába dobta. Hogy ezt tulajdonkép miért tette, azt a jó Isten tudja, de valószinü, hogy ezt is a gonosz szellem sugta neki.

A czinkatona most ott állt a tüzben s irtóztató hőséget szenvedett. Minden szin eltünt már róla, de nem tudta magának megmagyarázni, hogy ez mitől van, az ut fáradalmaitól-e, vagy a bánattól. Még egyszer oda tekintett a kis tánczosnőre, de már ekkor érezte, hogy olvadni kezd, hanem azért a fegyvert csak tartotta feszesen. Egyszerre csak kinyilt a szoba ajtaja, mire a léghuzam megragadta a kis tánczosnőt s ez a másik pillanatban beröpült a czinkatona mellé a kályhába, hol egy pillanatra fellobbant s aztán oda volt örökre. Most aztán a czinkatona is egy alaktalan tömeggé olvadt össze, de mikor másnap reggel a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut, akkor egy kis szivalaku óndarabot talált közötte. A tánczosnőből pedig nem maradt más, mint a kis csillag, de ez is egészen feketére perzselődött már a tüzben.



A császár csalogánya.

Diszes, fényes palotája más császárnak is van, de olyan még sincs egynek sem, mint a milyen a chinai császáré volt, mert ezé csupa tiszta finom porczellánból volt rakva. Hát még a kert, a mely a palota körül elterült! Ez gyönyörü virágokkal volt tele, melyek közül a legszebbekre ezüst csengők voltak akasztva, hogy ki ne kerüljék a járó-kelők figyelmét. Szóval minden pompásan volt elrendezve a királyi kertben, mely oly nagy volt, hogy a kertész is sokszor eltévedt benne.

A kert végéből egy erdőbe lehetett jutni, mely egészen a tengerig terjedt, s igy a part közelében uszó hajók ott vitorláztak el a fák lehajló lombkoronája alatt. Itt a fák között lakott egy csalogány, mely oly szépen énekelt, hogy még a szegény halász is csendesen feküdt a parton, midőn a hálót ki akarta huzni, - nehogy valami lármával elriaszsza a madarat. "Istenem, de szépen dalol ez a kis madár!" mondá ilyenkor, de nem sokáig gyönyörködhetett benne, mert dolga után kellett látnia, s igy aztán kiment az eszéből a madár. Másik éjjel azonban ujra hallotta a gyönyörü dalt s ilyenkor megint csak azt ismételte elragadtatva: "Istenem, milyen szépen dalol!"

Az idegenek, kik a világ minden részéből eljöttek ide, mind megbámulták a gyönyörü kertet és a porczellán palotát, de mikor a csalogányt meghallották, akkor mind azt mondták, hogy mégis csak ez a legnagyobb csuda az egész országban.

Mikor aztán az utazók hazatértek, nem győzték eléggé magasztalni s még a tudósok is, kik könyvet irtak a porczellántoronyról és a királyi kert szépségéről, a legnagyobb dicséretet mégis csak a csalogánynak tartották fenn. A költők pedig verseket irtak róla s azokban magasztalták, hogy mily ritka csoda a tengerparti csalogány.

A tudósok könyvei közül néhány a chinai császár kezébe került, ki nagy örömmel olvasta az országról szóló magasztalásokat, de mikor azt olvasta, hogy mégis csak a csalogány az ország legnagyobb csodája, akkor csodálkozva kérdé: "Miféle csalogány? Arról semmit sem tudok! Ugy látszik, az ilyesmire a könyvek utján kell rájönnöm!" mondá, s azonnal parancsot adott, hogy hivják be az udvarmestert. Midőn ez belépett, a császár e szavakkal fordult hozzá: "Azt hallom, hogy országomban valami csodás madár van, melyet csalogánynak neveznek! Mondják, hogy az egész birodalomban ez ér legtöbbet. Miért nem szóltatok nekem erről soha?"

"Felség, én magam sem hallottam eddig róla", felelt az udvarmester, "mert az udvarnál még nincs bemutatva!"

"Azt akarom, hogy még az este idejöjjön s itt énekeljen előttem!" felelt a császár. "Mégis csak különös, hogy az egész világnak van tudomása országom legnagyobb csodájáról, csak nekem nincs."

"Igaz ugyan, hogy eddig nem hallottam róla", felelt az udvarmester, "de megkeresem!"

Igen ám, de azt nem tudta, hogy kezdjen hozzá? Az udvarmester nyakába vette a várost, megkérdezett boldogot-boldogtalant, hogy nem tud-e valamit a csalogányról? Mikor aztán mindenki azt felelte neki, hogy biz ők nem ismerik, akkor az udvarmester visszaszaladt a császárhoz s azt mondta neki, hogy bizonyára csak légből kapott dolgok azok, a mit a csalogányról beszélnek.

"Bajosan hiszem", felelt a császár, "mert azt a könyvet, melyben a csalogányról szó van, a hatalmas japáni császártól kaptam ajándékba s igy nem lehet hazugság, a mi benne van. Minden áron hallani akarom a csalogányt s már előre is biztositom kegyemről, de ma este itt legyen!" Most az udvarmester megindult majd az egész udvarral együtt, hogy megkeressék azt a csodás madarat, melyet mindenhol ismernek, csak a királyi palotában nem.

Utjukban egyszer csak egy szegény kis cselédleánynyal találkoztak. Megkérdezték ezt is, mire a leányka igy felelt: "Istenem, a csalogányt keresitek? Hogyne ismerném! Az tud csak énekelni! Minden este hallom, mikor az erdőn keresztül megyek, mert esténként szabad a királyi konyháról ételmaradékot vinnem, s mikor aztán ismét visszatérek a palotába, akkor megpihenek itt az erdőben s hallgatom azt a dalt, a mihez fogható nincsen az egész világon. A hányszor csak hallom, mindég könybe lábad a szemem s azt gondolom, anyám csókját érzem!"

"Tudod-e mit?" kérdé az udvarmester. "Én állást szerzek neked a királyi konyhán, ha megigéred, hogy elvezetsz bennünket oda, a hol a csalogány lakik."

Most aztán megindult az egész fényes társaság a csalogányt keresni. A mint mennek, egyszer csak elbődül az ut mellett egy tehén, mire az egyik udvari ur azonnal felkiáltott:

"Megvan, ez lesz az! Csakugyan csodálatos erő lakik ebben a parányi állatban. Bizonyosan tudom, hogy már ezelőtt is hallottam!"

"Hisz ezek tehenek!" kiáltá a leányka. "Még a csalogány jó messze van ide!"

Nemsokára meg egy béka kezdett brekegni, mire az előbbi ur igy kiáltott fel: "Gyönyörü! Mintha csupa csengetyü szólna."

"Nem ez az!" kiáltá a leány, "hisz ezek meg békák! De nemsokára odaérünk!"

Alig mondta ki ezt, midőn már megszólalt a csalogány s ekkor a leányka megsugta a többieknek, hogy ez az s megmutatta nekik a faágak közt ülő egyszerü, igénytelen kis szürkés-barna madarat.

"Lehetetlen!" kiáltá az udvarmester. "Sosem hittem volna, hogy ily egyszerü külseje legyen!"

"Kis csalogány!" szólitá meg a leányka a madarat, "felséges császárunk azt szeretné, ha énekelnél neki valamit."

"Nagyon szivesen!" felelt a madár s rögtön rákezdett egy oly gyönyörü dalra, hogy a társaság néma bámulattal figyelt reá.

"Ugy hangzik, mint az üvegharangok csengése!" mondá az udvarmester, "s nézzétek csak, hogy tágul a torka, mikor énekel. Igazán csodálom, hogy eddig soha sem hallottunk róla. Bizonyos vagyok benne, hogy roppant sikert fog aratni az udvarnál!"

"Parancsolja a császár, hogy még egyszer énekeljek?" kérdé a csalogány, azt gondolva, hogy az is ott van a hallgatók között.

"Igen tisztelt, kedves csalogány!" kezdé az udvarmester, "van szerencsém önt ma egy udvari ünnepélyre meghivni, hogy ott ő felségét a császárt is gyönyörködtesse!"

"Az én dalom inkább a szabadba való!" mondá a csalogány, de azért elment, midőn hallotta, hogy a császár kivánja ugy.

A palotában már ekkor minden ünnepi diszt öltött. A porczellán falak csakugy ragyogtak az ezer meg ezer aranyos lámpa fényében s a termeket mind feldiszitették a kert legszebb virágaival, melyek csengővel voltak ellátva, s ezek ugy csengtek-bongtak a lég legkisebb mozdulatára, hogy az emberek saját szavukat is alig hallották.

A terem közepén, nem messze a császártól, egy aranyos kis oszlop volt felállitva, s innen kellett a csalogánynak énekelni. Az egész udvar egybe volt már gyülve, s a kis szolgálónak pedig, ki most már udvari szakácsnővé volt kinevezve, megengedték, hogy az ajtó mögé állva hallhassa a dalt.

A csalogány oly édesen, oly szépen énekelt, hogy a császár szemébe könyek lopództak. Mikor aztán a dalnak vége volt, akkor a császár elrendelte, hogy a csalogányt az arany-papucs rend jelvényével diszitsék fel, s hogy ezt mától kezdve nyakába akasztva viselje. A csalogány megköszönte a császár kegyét, de azt mondta, hogy már most is dusan meg van jutalmazva.

"Könyeket láttam a császár szemében," mondá, "ennél nagyobb jutalmat nem kivánhatok. Egy császár könyeiben csodás hatalom rejlik, s Isten látja, hogy e jutalom mennyire boldoggá tett!"

E naptól kezdve a csalogány ott élt az udvarnál egy gyönyörü kalitkában. De meg volt engedve, hogy kimehessen a szabadba naponként kétszer, azonkivül minden este. Ilyenkor tizenkét szolga kísérte, kik a lábára kötött szalagnál fogva tartották a csalogányt, kinek az efajta séták nem szereztek valami nagy gyönyörüséget.

Egyszer egy nagy láda érkezett a királynak e felirattal: "Csalogány."

"Ez bizonyára valami könyv lesz, mely a mi hirneves madarunkról szól!" gondolá a császár, pedig bizony a ládában nem könyv volt, hanem egy mesterséges csalogány, mely egészen a valódi mintájára készült, csakhogy gyémánttal, rubinnal és saphirral volt kirakva. Ha felhuzták a benne rejlő gépezetet, akkor mindjárt rákezdett a valódi csalogány egyik dalára, miközben aranytól és ezüsttől csillogó farkát is lebegtette. Nyakáról egy kis szalag függött alá e felirással: "A japáni császár csalogánya elhomályosul a kinai császáré mellett."

"Mily gyönyörü!" kiáltának mindnyájan, s a császár a japáni uralkodó küldöttjét az "udvari fő csalogányszállitó" czimével tüntette ki.

"Vajjon milyen lenne az, ha most együtt énekelnének?" mondá a császár, s a parancs rögtön teljesitve lőn, de Isten tudja, nem akart összemenni, mert az igazi csalogány a maga módja szerint énekelt, mig a mesterséges madár belsejébe zenélő gépezet volt téve. "Bizonyára nem az új csalogány az oka", mondá az udvari karmester, "mert ez pompásan kitartja az ütemet, szóval egészen az én izlésem szerint való."

Most azt parancsolták, hogy a mesterséges madár egyedül énekeljen. Meg is történt s ép oly tetszést aratott énekével, mint a valódi csalogány s azonkivül külsőre hasonlithatatlanul szebb volt.

Harminczháromszor el tudta énekelni egymásután ugyanazt a dalt, a nélkül, hogy belefáradt volna. A közönség ujra meg ujra szerette volna hallani, de a császár azt akarta, hogy most ismét az igazi csalogány énekeljen valamit. De hova tünt el? Senkisem vette észre, hogy az alatt, mig az új madár énekelt, az igazi csalogány a nyitott ablakon keresztül kirepült, vissza igazi hazájába, a végtelen, szabad, rengeteg erdőbe.

"Hogy tehette ezt?" kiáltá a császár, s mindenki megegyezett abban, hogy a csalogány nagyon hálátlanul viselte magát.

"Mindegy, a legszebb madár mégis a mienk!" vigasztalták egymást s ujra felhuzták a csalogányt, hogy énekeljen, s az udvari karmester elhalmozta magasztalással, sőt azt állitotta, hogy többet ér a valódi csalogánynál, nemcsak pompás külsejére, de hangjára nézve is.

A császár helyeslé e szókat s egyszersmind parancsot adott, hogy az udvari karmester másnap a népnek is bemutassa a csodamadarat. Mikor a nép meghallotta, egészen el volt ragadtatva s nemzeti szokás szerint ugy adott kifejezést tetszésének, hogy mindenki felemelte ujját, miközben oh! kiáltásra fakadtak s fejükkel integettek. A szegény halászok azonban, kik sokszor hallgatták a valódi csalogányt, azt gondolták magukban: "Hiszen szép, szép ez is; még hasonlit is egymáshoz a két ének, de ebből mégis hiányzik valami, de hogy mi, azt nem lehet megmondani."

A valódi csalogányt a császár az egész birodalomból kitiltotta, mig a mesterséges madárnak ott volt a helye a császár mellett egy selyem vánkoson, mert most már az "udvari énekes" czimet viselte.

Ez igy tartott egy évig, s már az egész udvar, sőt az egész nép ismerte a csalogány dalának minden hangját, elannyira, hogy mind vele énekelhettek már. S épen ez tetszett nekik annyira, hogy most csak még jobban szerették a csalogányt.

De egyszer, mikor a madár épen javában énekelt, s a király az ágyban fekve hallgatta, egyszerre csak egy nagyot recscsent valami a madár belsejében, s a kerekek egymásután hullottak ki, mire az ének azonnal elnémult.

A király rémülten ugrott ki az ágyból s azonnal hivatta udvari orvosát, de mindhiába, az orvos nem tudott segiteni! Akkor az órásért küldtek, s ez sok vizsgálás után annyira helyreállitotta valahogy a madarat, hogy ismét énekelhetett, de azt azonnal kijelentette az orvos, hogy nagyon kell kimélni, mert a kerekek már egészen elkoptak, ujakat bele tenni pedig nem lehet. Lett erre szomoruság! Most már évenként csak egyszer énekelt a madár, s ez is veszélyes dolog volt. De az udvari karmester mindenkit megnyugtatott, hogy a madár most is csak olyan jó, mint azelőtt, s igy ha ritkábban is, de még öt évig gyönyörködtek a madár énekében. De ekkor egyszerre még nagyobb szomoruság érte az egész nemzetet, ugyanis a császár, kit szerettek, beteg lett s élet és halál közt lebegett, elannyira, hogy már új császárt szemeltek ki, s a nép reggeltől-estig ott álldogált a palota körül, hogy megtudják, mint van a császár, kiről már azt beszélték, hogy meg is halt. De ez nem volt igaz, s a császár ott feküdt halaványan a pompás ágyban, melynek arany bojtjai és bársony függönyei a padlót söpörték. A nyitott ablakon át besütött a hold s ezüstös világával elárasztá a császárt és a mellette álló csalogányt.

Szegény beteg császár már alig lélekzett s ugy érezte, mintha valami teher nehezednék szivére. Mikor szemét felnyitá, látta, hogy a halál ül szivén, ki már az arany koronát is fejére tette s kezében tartá a király arany kardját és pompás zászlaját. A bársony függönyök redői közül pedig több fej bukkant elő, melyek közül néhány szép volt és szelid, mig néhány ellenkezőleg rút és ijesztő. Ezek a császár jó és rossz cselekedetei voltak, melyek most mind ránéztek, mig a halál ott ült a szivén.

"Emlékezel még, emlékezel még?" kérdék egymásután, s ekkor kezdtek neki a multakról beszélni, mig végre a szegény császár homlokára kiült a veriték.

"Hát igy kell ennek lennie?" kérdé a császár; majd igy kiáltott: "Zenét, zenét! Verjétek a nagy chinai dobot, hogy ne halljam, a mit ezek beszélnek!"

De a szellemek csak nem akartak elhallgatni, s a mit mondtak, arra a halál helyeslőleg intett fejével.

"Zenét, zenét!" kiáltá a császár. "Kedves kis madárkám, énekelj valamit! Lásd, elárasztottalak aranynyal, ezüsttel, még az arany papucsrendet is a nyakadba akasztottam s most csak arra kérlek, hogy dalolj nekem!"

De a madár nem énekelt. Nem volt senki, a ki felhuzta volna, máskép pedig nem tudott énekelni. S a halál egyre ott ült, nagy kerek szemgödreivel a császár szemébe nézve. Oly rémes volt ez a nagy némaság, melyet nem szakitott meg egyetlen egy hang sem!

Egyszerre csak az ablak mellett, egészen közel a császár ágyához gyönyörü ének zendült meg. A dal az igazi kis csalogánytól eredt, mely ott ült egy ágon az ablak előtt.

A kis madár meghallotta, hogy a szegény császár haldoklik s azért jött, hogy némi vigaszt vagy reményt nyujtson neki. S a mint a madár énekelt, egyszerre csak ugy tetszék a császárnak, mintha a rémalakok elhalványulnának. Nemsokára azt is érzé, hogy vére gyorsabban kezd keringeni s egyszer csak maga a halál szólalt meg ekkép: "Folytasd, kis csalogány, folytasd!"

"Nem bánom, folytatom, ha ide adod a császár koronáját, zászlaját és kardját!"

A halál erre minden egyes dalért oda adott egy-egy kincset, de a csalogány fáradhatatlanul énekelt tovább. Dalolt a csendes temetőről, hol hófehér rózsák virulnak, hol az orgonabokor illatozik, s hol a fű oly bársonyosan zöldel a gyászolók könyétől. A halált e dal közben oly vágy fogta el meglátni ujra csendes birodalmát, hogy egyszer csak kirepült az ablakon, mint valami nehéz, hideg, fehér köd.

"Köszönöm, köszönöm!" rebegé a császár. "Téged az ég küldött hozzám, hogy megmentsed éltemet. Ismerlek; te vagy az, kit birodalmomból is elüztem, s te most elüzted ágyam mellől a gonosz szellemeket s el szivemről a halált. Mit kivánsz jutalmul jóságodért?"

"Már megjutalmaztál!" felelt a csalogány: "Szemedben könyek ragyogtak akkor, midőn először daloltam neked, s ezt nem feledem el soha, mert e könyek egy dalnok szivének drágábbak az igaz gyöngynél. De most szunnyadj el! Majd éneklek neked egy altatódalt!"

S ezzel dalolni kezdett, mire a császár nemsokára álomba merült, de ez már jótévő, üditő álom volt, nem a halál. Midőn felébredt, a napsugarak már az egész szobát beragyogták, de szolgái közül egy sem jött be, mert azt hitték, hogy a császár halva van. Csak a csalogány volt nála akkor is, midőn megerősödve felébredt.

"Ezentul mindég nálam kell maradnod!" mondá a császár. "Csak te tudsz nekem énekelni, nem ez a mesterséges madár. Ha te itt maradsz, akkor ezt izzé-porrá zuzom!"

"Miért tennéd azt?" mondá a csalogány. "Hisz ez is megtette azt, a mit tehetett, azért csak tartsd meg továbbra is. A mi pedig engem illet, én palotában nem élhetek, de arra kérlek, engedd meg, hogy mindannyiszor eljöhessek hozzád, a hányszor lelkem ide vonz. Ilyenkor aztán esténként majd ide ülök az ablak mellé egy ágra s ott dalolok neked, hogy felvidulj dalomon, de egyszersmind gondolkozzál is rajta. Majd dalolok neked a boldogokról és a szenvedőkről, aztán a jóról és rosszról, mely előtted sokszor rejtve van. A kis dalos madár messze földet berepül ám; eljut a halász és földmüves kunyhójába, mely a te udvarodtól olyan messze van. Előttem nagyobb értéke van szivednek, mint koronádnak, s mégis e koronában is van valami, a mi szent eredetét mutatja! - Igen, eljövök majd s dalolok neked, de előbb igérj meg nekem valamit!"

"Mindent!" mondá megindultan a császár, ki e közben már maga felöltözött fejedelmi pompájába s most ott állt a kis madár előtt, aranymarkolatu kardját szivéhez szorítva.

"Arra kérlek," szólalt meg a madár, "ne mondd el senkinek, hogy egy kis madár az, ki neked mindent elmond. Teljesitsd e kérést s meglátod, nem lesz károdra!"

E perczben a kis csalogány kirepült az ablakon, s most beléptek a szolgák, hogy a holt császárt megnézzék; de ime a császár ott állt fejedelmi diszben s nyájasan, derülten kivánt nekik jó reggelt.



A hókirályné.

Első mese. A varázstükör.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gonosz varázsló, a ki olyan tükröt készitett egyszer magának, melyben minden, a mi jó és szép, torzalakká válva látszott meg, mig ellenkezőleg a rossz és rút mind széppé vált, ha e tükörből nézték. Mikor ezt meglátták a varázsló tanitványai - kiket mindenféle bűvös mesterségre tanított - roppantul megtetszett nekik s mindenhova elvitték a tükröt s végre nem volt ország, nem volt ember, ki e büvös tükör csodáit ne látta volna.

Végre már odáig vitték merészségüket, hogy az égbe is fel akartak menni, hogy ott a jó Istenből s az angyalokból is gunyt üzzenek. Minél magasabbra emelkedtek, annál rútabb torzképeket mutatott a tükör. Igy jutottak mind közelebb Istenhez és az angyalokhoz, de a torzképek felett oly nevetésre fakadtak, hogy kezük remegni kezdett s egyszerre csak elejték a tükröt, mely lezuhant a földre s ott millió meg millió apró darabra tört. De ezáltal még több kárt okozott a tükör ezután, mert egy-egy ilyen darab nem volt nagyobb, mint egy porszem, s igy a szél is elvitte bárhova, mig végre minden egyes szemer bele került az emberek szemébe. Minden egyes részecskének is meg volt ugyanazon tulajdonsága, a mi az egész tükörnek s igy aztán az, a kinek a szemébe jutott, szintén mind rossznak látta a jót és jónak a rosszat. Voltak olyanok is, kiknek a szivébe jutott egy ily üvegdarabka, a mitől aztán annak a szive egészen jéggé fagyott. Voltak akkora darabok is, mint egy-egy ablaktábla; mig másokból ismét szemüveget készitettek, a mi természetesen óriási zavart csinált. S még mindég volt sok olyan üvegdarabka, mely szabadon röpködött a levegőben, s most majd meglátjuk, hogy hát ezekkel mi történt?



Második mese. A játszótársak.

Volt egyszer egy nagy, nagy, óriási város, melyben annyi ember lakott, hogy nem volt hely arra, hogy mindegyiknek legyen külön egy kis kertje s ezért aztán sokan kénytelenek voltak néhány virágcseréppel megelégedni. Ebben a városban élt két szegény gyermek, a kiknek volt akkora kertjük, mely mégis nagyobb volt valamivel néhány virágcserépnél. A gyermekek nem voltak testvérek, de ugy szerették egymást, mintha azok lettek volna. Szülőik ott laktak egymás tőszomszédságában, két padlásszobában. A háztetők egymást érintették, köztük pedig a csurgó futott végig, ugy hogy csak ezen kellett végig menni, s az ember oda jutott a másik ablakhoz.

Mindkét családnak volt az ablak előtt egy faládája, melyen a legszükségesebb vetemények megtermettek, s ezek mellett mindkét családnak volt egy-egy rózsafája, melyek szépen nőttek és virágzottak. A szülőknek egyszer az a gondolata támadt, hogy a két ládát keresztben kellene a csurgóra tenni, mert akkor egészen az átellenben levő ablakig érnének. Ugyis lett, s a két ház közötti tér olyan volt, mint egy kis virágos kert. A ládák széléről borsóinda függött le; a rózsabokrok pedig hosszu ágakat hajtottak, melyek ugy összefonódtak később, hogy igy egész kis lugas alakult. A gyermekeknek aztán szabad volt ide kijönni, s órákhosszat eljátszani egymással a rózsalugasban.

De mikor a tél beköszöntött, akkor aztán vége volt a mulatságnak. Az ablakok néha ugy befagytak, hogy ki sem lehetett rajtok látni. Ilyenkor aztán azt találták ki a gyermekek, hogy egy négykrajczárost megmelegitettek a kályhánál, s mikor már meleg volt, akkor oda tették az ablakra, mire ott egy szép kerek rés képződött és ezen nézegetett aztán egymásra két vidám, szelid szem, a két kis játszótárs szeme, kik közül a fiut Kaynak, a kis leányt pedig Gerdának nevezték.

Nyáron csak jó volt, mert akkor mindjárt ott lehettek egymás mellett, a mikor csak akarták, de télen nem igy volt, mert akkor ha egymáshoz akartak jutni, előbb le kellett menniük a sok lépcsőn, aztán ismét fel a másik házba.

Egy ily havas téli napon a nagymama azt mondá a kis fiunak: "Nézd csak, most rajzanak a fehér méhek!"

"Nekik is van méhkirálynéjuk?" kérdé a fiu.

"Hogyne volna. Mindég ott repül, a hol a legsűrübb a raj. A királyné a legnagyobb a hópelyhek közül, s ez sohasem marad nyugodtan a földön, hanem a mint leszállt, nemsokára megint felszáll a sötét felhők közé. Néha, téli éjszakákon át megtörténik, hogy keresztül repül minden utczán s ilyenkor benézeget az ablakokon, mitől azok egészen jégvirágosak lesznek másnap reggelre."

"Igen, igen, ezt már magam is láttam!" kiáltá a két gyermek, kik most már elhitték, hogy ez tiszta igazság.

"Be tud ide jönni a hókirálynő?" kérdé a leányka.

"Csak hadd jöjjön," felelt a fiu, "de akkor ráteszem a meleg kályhára s tudom, ugy elolvad, mintha soha itt sem lett volna!"

De a nagymama megsimitá a fiu haját s bevégezte a mesét, melybe belekezdett.

Este azután a kis Kay, - mikor már félig-meddig le volt vetkőzve, - odalépett az ablakhoz s kitekintett a kerek nyiláson. Látta, hogy ismét szállinkóznak a hópelyhek, s a mint nézte őket, észrevette, hogy egyik, a legnagyobbik, ott marad a láda szélén. A hópehely egyszerre csak elkezdett nőni s nőtt, egyre nőtt, mig végre valóságos nőalakká vált. Ekkor már finom, hófehér fátyolruhát viselt, mely ezer meg ezer csillagalaku hópehelyből volt összerakva. A nőalak nagyon szép volt, de fényes, vakitó jégből volt, bár élőnek tetszék. Szeme ugy ragyogott, mint két tündöklő csillag, de nyugtalanul forgott ide s tova. A tünemény most az ablak felé fordult s kezével integetni kezdett, mire a kis fiu ugy megrémült, hogy leugrott a székről, de e perczben ugy tetszék neki, mintha az ablak mellett egy nagy madár repült volna el.

Másnap még tiszta, fagyos idő volt, de aztán nemsokára olvadni kezdett, s megérkezett a tavasz. A nap ragyogott; a fű mindenütt kidugta fejét a mezőn, a fecskék hozzá láttak a fészekrakáshoz, s a két kis játszótárs ismét ott ült a kis kertben a padlásablak mellett.

A két rózsabokor ez évben még szebben viritott, mint máskor, s a két gyermek többször énekelte együtt azt a dalt, melyet Gerda tanult, s melyre Kayt is megtanitotta:

"Rózsabokor minden illatos virága
Azt regéli, mily nagy Istenünk jósága"

A két gyermek egyszer ismét ott ült egymás mellett a kis kertben s a képeskönyvet nézegették, melyben annyi állat és virág volt lefestve. Egyszerre csak - épen midőn a toronyóra ötöt vert - a fiu igy kiáltott fel: "Jaj! valami ugy megszurta a szivemet! Most meg a szemembe esett valami!" A kis leány erre azonnal átfogta Kay nyakát, s a fiu csak pislogatott, de bizony semmit sem lehetett látni a szemében. "Talán már ki is esett!" mondá, pedig bizony az még mindég benn volt a szemében. A mi beleesett, az nem volt más, mint egy kis törmelék a varázstükörből. Tudjuk, hogy ennek a tükörnek az volt a tulajdonsága, hogy minden, a mi szép és nagy volt, az rútnak és törpének tetszék benne, s hogy a tükör a legcsekélyebb hibát is mindjárt szembeszökővé tette.

Szegény kis Kaynak is épen ilyen üvegdarabka furódott a szivébe, mire ez olyan lett, mint valami jégdarab. Fájni ugyan nem fájt neki, de végre mégis csak ott volt.

"Miért sirsz?" kérdé Gerdától, "Ne sirj, mert akkor nagyon csunya vagy. Hisz nekem semmi bajom sincs. Jaj!" kiáltá egyszerre, "hisz ezt a rózsát a kukacz rágja! S nézd azt ott, az meg egészen törpe maradt. Tudod-e, hogy ezek tulajdonkép csuf rózsák. Épen oly rútak, mint a láda, a melyben nőnek!" S e szókkal hevesen megrugta a láda oldalát, a két rózsát pedig letépte az ágról.

"Kay, mi jut eszedbe?" kiáltá a leányka, de mikor a fiu kis játszótársa ijedelmét látta, akkor még egy rózsát tépett le s azzal az ablakon át beugrott a szobába.

Ha ezután a leányka előhozta a képeskönyvet, Kay e fölött is mindjárt gunyolódott, ha pedig a jó öreg nagymama mesélni kezdett nekik, akkor Kay mindég tudott a mese ellen valami kifogást. Néha oda lopózott a nagymama karszéke mögé s szemüvegét feltéve, elkezdte a jó öregnek hangját utánozni. Nemsokára mindenkinek a hangját és járását tudta utánozni s különösen azt, a mi nem volt szép. Mindennek az a két kis üvegdarabka volt az oka, mely Kay szemébe és szivébe repült s ugy megváltoztatta a fiut, hogy ez sokszor Gerdát is üldözte gunyolódásaival, pedig a kis leány most is szivéből szerette játszótársát.

Játékaik is egészen megváltoztak; most kezdtek sokkal komolyabbak lenni. Egy téli napon, mikor erősen havazott, Kay előhozta nagyitó üvegét s kék kabátjának egyik szárnyát felemelve, hagyta arra rá hullani a hópelyheket.

"Nézz csak bele ebbe az üvegbe, Gerda!" mondá, s ekkor a leányka is megbámulta az óriási hópelyheket, melyek majd egy-egy pompás virágot, majd csucsos csillagot mutattak.

"Ugy-e gyönyörü?" kérdé Kay "lásd, ez nekem sokkal több örömet szerez és sokkal több okot ád a gondolkozásra, mint az igazi virágok! Semmi hiba nincs rajtuk és egészen szabályosak, csak az az egy baj, hogy oly végtelen hamar elolvadnak!"

Nemsokára ezután Kay bement a szobába, honnan csakhamar visszatért, hátán hozva a szánkót s ekkor ezt sugta Gerda fülébe: "Megengedték, hogy elmenjek a főtérre, a hol a többi fiuk szoktak játszani." S csakugyan el is ment.

A tágas főtéren már sok fiu volt összegyülekezve, s ezek a szánkókat rákötötték a parasztkocsikra, melyek aztán jó ideig huzták magukkal. Ez volt csak a mulatság! De mikor épen javában játszottak, egyszer csak egy nagy, fehérre festett szán közeledett feléjük. A bennülőnek alakját egészen elfedte a nagy hófehér prémtakaró és föveg. A szép szán kétszer megkerülte a teret s e közben Kaynak sikerült kis szánját hozzákötni, mire gyorsan haladtak tovább. A szánban ülő néhányszor hátranézett s oly nyájasan integetett Kaynak, mint a régi ismerősök szoktak, s midőn végre a fiu ismét le akarta szánkóját oldozni, az idegen ujra intett neki, mire a fiu tovább is ott maradt s igy aztán mentek, mentek, mig végre elértek a város kapujához. De itt a hóesés már oly sürü volt, hogy Kay a szeme elé tartott kezét se látta többé. Ekkor még egyszer megkisérté a kis szánkót eloldozni, de most látta csak, hogy az már egészen oda van fagyva a nagy szánhoz, a mely őrült gyorsasággal rohant tovább, mindég tovább. Kay segitségért kiáltott, de senkisem hallotta. E közben ugy tetszék a fiunak, mintha a szán árkokon és sirdombokon át siklanék tova, mire megborzadt s el akarta mondani a Miatyánkot, de az Egyszeregyen kivül semmi sem jutott eszébe.

A hópelyhek ezalatt mind nagyobbak lettek, mig végre már ugy látszék, mintha nagy fehér madarak röpködnének a levegőben. Egyszerre csak a lovak félreugrottak, a szán megállt, s a benne ülő alak felemelkedett. Hófehérbe öltözött, karcsu, magas nő alak volt ez s Kay csak most ismerte fel benne a hókirálynét.

"Nagy utat tettünk meg", mondá a tünemény. "De a hideg igazán fagyasztó. Jer, hadd takarjalak be ezzel a jegesmedvebőrrel!" E szavakkal maga mellé ültette a fiut s betakarta a prémmel, s most ugy tetszék Kaynak, mintha egy hóhalomba süppedt volna bele.

"Fázol még?" kérdé a hókirályné, homlokon csókolva a gyermeket, s Kay ugy érzé, hogy e csók hidegebb volt a jégnél s lehatott egész a szivéig, mely félig-meddig ugyis jéggé volt már fagyva. Egy pillanatig azt hitte, meg kell halnia, de a másik perczben már egészen jól érzé magát s nem szenvedett többé semmit a hidegtől.

"A szánkóm! Ne feledd el a szánkómat!" Ez volt az első, a mi eszébe jutott, s erre a hókirálynő a szán elé egy nagy fehér madarat fogott, mely gyorsan vonta ezt maga után. Most a tündér még egyszer megcsókolta Kayt, mire ez ugy elfeledte a kis Gerdát és a jó nagymamát, mintha soha sem látta volna.

A kis fiu most már cseppet sem félt a hókirálynétól s egészen bizalmasan beszélte el neki, hogy már tud fejben számolni, még törtekkel is, s hogy minden országról el tudja mondani, milyen nagy és mennyi lakosa van. A hókirályné minderre nyájasan mosolygott s e közben repülni kezdtek, fel, fel a sötét fellegekbe s körülöttük ugy zugott, bugott a vihar, mintha régi dalokat énekelt volna. Erdőn-mezőn, országokon és tengereken repültek át, míg alattuk a mélyben zugott a szél, üvöltött a farkascsorda, s kavarogtak a hópelyhek. Már ekkor oly magasan voltak, hogy a károgó hollócsapat is alattuk röpködött, felettük pedig a telihold ragyogott hideg fényben. Ehez tekintett fel Kay a hosszu, hosszu téli éjszakán át, míg nappal ott aludt a hókirálynő lába előtt.



Harmadik mese. A varázslónő kertje.

A kis Gerda nem tudta elképzelni, hova lehetett Kay, az ő kedves kis játszótársa? Hiába volt minden keresés; senki sem tudott a kis fiunak nyomára akadni. A fiuk csak arra emlékeztek, hogy látták, mikor Kay odakötötte kis szánkóját egy pompás, hófehér szánhoz, mely aztán magával vitte a másik utczába, honnan a város kapuján át kimentek, Isten tudja hova? Végre mindenki azt hitte, hogy belefult a folyóba, mely ott folyt a város mellett. Szegény kis Gerda annyi keserü könyet sirt miatta s olyan szomorunak, olyan elhagyatottnak érezte magát a sötét, hosszu téli napokon át.

Végre megérkezett a tavasz, s a nap melegebben kezdett sütni.

"Kay meghalt; itt hagyott bennünket!" mondá Gerda.

"Nem hiszem én azt," felelt a napsugár.

"Meghalt s itt hagyott!" mondá a leányka a fecskéknek.

"Nem hiszszük mi azt!" felelték ezek, mig végre a kis Gerda sem hitte többé s egy reggel igy szólt:

"Most felhuzom új piros czipőmet, melyet Kay még nem látott s aztán lemegyek a folyóhoz, hogy tőle kérdezzem meg, mit tud róla."

Még alig virradt, mikor a leányka felkelt. Felhuzta piros czipőjét s alvó nagyanyját megcsókolva, csendesen elhagyta a szobát s megindult a folyó felé egészen egyedül. Mikor odaért, igy szólitá meg a folyót:

"Igazán te vitted el az én kis pajtásomat? Add vissza nekünk, s én szivesen odaadom érte cserébe szép piros czipőmet!"

Most ugy tetszék a leánykának, mintha a hullámok integetni kezdenének feléje. Erre lehuzta piros czipőjét, - a legkedvesebbet, a mije csak volt neki - s beledobta a folyóba. De a czipő odaesett a part mellé, s a habok ismét visszavitték a leánykához, mintha a folyó nem akarta volna legdrágább kincsétől megfosztani. De a leányka azt hitte, hogy talán nem dobta elég messzire a czipőt, azért belépett egy kis csolnakba, mely a sás között ringatózott. Odalépett egészen a csolnak végébe s onnan dobta el a czipőt, de a csolnak nem volt odakötve, s a mint a leányka megmozdította, azonnal megindult s elkezdett mind gyorsabban és gyorsabban lefelé uszni a part mentében.

Mikor a kis Gerda ezt látta, nagyon megijedt s elfakadt sirva, de csak a verebek hallották, már pedig ezek nem vihették vissza a partra, hanem azért ott repültek feje felett s csicseregtek, mintha azt mondanák: "Itt vagyunk, itt vagyunk!" A csolnak uszott az árral s a kis Gerda ott ült benne harisnyás lábával, mig a piros czipő ott uszott a csolnak után, de elérni nem tudta, mert a csolnakot sokkal hevesebben sodorta a folyam árja.

A parton gyönyörü virágok nyiltak, s ősrégi fák hajlottak a viz fölé, mig a mezőkön juhnyájak és tehéncsordák legeltek, de embert seholsem lehetett látni.

"Hátha Kayhoz visz el a folyó!" gondoló Gerda s erre egészen felvidult s felemelkedve a csónakban, figyelmesen nézegette a zöld partokat.

Egyszer csak egy gyümölcsös kert mellé érték, melyben egy szalmafedelü házacska állott különös, kék és piros ablakokkal; az ajtó előtt pedig két óriási fakatona őrködött, melyek minden elmenő előtt tisztelegtek fegyverükkel.

Gerda megszólitá őket, mert azt hitte, élő emberek, de ezek persze nem feleltek. Az ár most épen a part felé hajtá a csónakot, mire Gerda még hangosabban szólitá meg a katonákat, de ekkor a hangra egy öregasszony lépett ki a házból. Mankóra támaszkodva közeledett Gerda felé, ki ekkor jobban szemügyre vette s látta, hogy az öreg asszony sajátságos kerek kalapot viselt, melyre gyönyörü virágok voltak festve.

"Szegény gyermek!" kezdé az idegen, "hogy kerültél a csónakba, s hogy történhetett az, hogy most egyedül barangolsz a világban?" E szókkal odament a parthoz s mankójával partra huzva a csolnakot, kiemelte belőle Gerdát, ki örült ugyan, hogy ismét szárazra jutott, de viszont egy kicsit félt is az idegen öreg asszonytól, ki most igy szólalt meg: "Jer csak s mondd el nekem: ki vagy és honnan jösz!"

Gerda most mindent elmondott neki s megkérdé, nem látta-e valahol a kis Kayt, mire az öreg asszony azt mondá, hogy majd visszajön egyszer a kis fiu is, addig ne busuljon Gerda, hanem egyék ebből a gyönyörü cseresznyéből s nézegesse a virágokat. Azután kézen fogta Gerdát s bevezette a házikóba, melynek tarka ablakai oly magasak voltak, hogy nem is lehetett kilátni rajtok. Benn a szobában, az asztal közepén, egy kosár gyönyörü cseresznye állott s ebből Gerda jóizüen evett, mialatt az öreg asszony kibontotta a leányka haját egy aranyos fésüvel, mire a haj aranyfényű fürtökben göndörödött a leányka vállára, ragyogó keretbe foglalva rózsás, kerek arczát.

"Mióta kivánkozom már egy ilyen kedves kis leány után!" mondá az öreg asszony. "Majd meglátod, milyen jól összebarátkozunk mi ketten," folytatá, s minél tovább fésülte a gyermek szőke haját, ez annál jobban megfeledkezett játszótársáról, Kayról, mert az öreg asszony varázsló volt, noha nem gonosz. Mikor már Gerda meg volt fésülve, akkor az öreg kiment a kertbe s odatartá mankóját a rózsák fölé, mire ezek mind elsülyedtek a föld alá. Ezt azért tette, mert félt, hogy a rózsafák otthonára fogják Gerdát emlékeztetni, s ha szülői és Kay eszébe jutnak, félős, hogy haza talál kivánkozni.

Mikor ez rendben volt, akkor kivezette a kertbe Gerdát, ki nem győzte bámulni, hogy mily szép, mily illatos az egész kert. Nincs az a virága az évnek, mely itt ne virult volna. Gerda nem tudott megválni a gyönyörü helytől s ott játszott egészen addig, mig a nap a magas cseresznyefák mögött leáldozott. Ekkor aztán az öreg asszony lefektette egy kis ágyba. De milyen gyönyörü ágy volt ez! A rózsaszinselyem vánkosok illatos ibolyaszirmokkal voltak megtöltve toll helyett. Itt aludt a kis Gerda oly édesen, oly boldogan, mint egy királyné.

Másnap reggel ismét kimehetett a kertbe játszani, s ez igy ment napról-napra, mig végre már minden virágot ismert egyenként. Egy reggel azonban ugy tünt fel neki, mintha valami virág hiányoznék a kertből, de hogy melyik az, azt nem tudta megmondani, mig egyszer az öreg asszony kalapjára tekintve, azon egy festett rózsát pillantott meg. Ekkor felugrott s beszaladta az egész kertet, hogy rózsát keressen benne, de hiába, nem volt ott egyetlen egy sem. Gerda ezt látva, leült s keserves zokogásra fakadt, de forró könyei épen arra a helyre hullottak, hol egy rózsatő elsülyedt, s midőn a köny behatolt a földbe, onnan egyszerre felemelkedett a rózsatő s most még sokkal szebb volt, mint azelőtt. Midőn Gerda meglátta, felugrott, átölelte a rózsabokrot, megcsókolta a piros virágokat s e perczben eszébe jutott minden: az elhagyott otthon, a rózsatő az ablak mellett s mindenekelőtt kis játszótársa, Kay.

"Istenem!" kiáltá, "mily rég vagyok már itt, pedig azért indultam el hazulról, hogy Kayt felkeressem! - Nem tudod, hol van?" kérdé a rózsához fordulva. "Te is azt hiszed, hogy meghalt?"

"Meg nem halt!" felelt a rózsa. "Én lenn voltam a föld alatt, hol a halottak nyugosznak, de Kay nem volt közöttük."

"Köszönöm, köszönöm!" kiáltá Gerda s ezzel tovább ment s minden virág kelyhébe e szókat sugá: "Nem tudjátok, hova lett Kay?"

De a virágok, melyek ott ringatóztak a napfényben, csak a maguk regéiről álmodoztak. Meséltek is Gerdának sok szépet, de Kay felől nem tudtak semmit. "Hiába kérdem a virágokat," gondolá a leányka, "ezek csak a maguk dalaival felelnek, de Kay felől nem ad nekem hirt egy sem." Ezzel egyet gondolt s ruháját felgyürve, hogy jobban szaladhasson, megindult a kertajtó felé. Ez be volt ugyan zárva, de Gerda addig rázta a rozsdás kilincset, mig végre engedett, s ekkor a kis leány nekiindult a világnak, csak ugy, a hogy volt, mezitláb.

Utközben háromszor is visszanézett, de megnyugodva látta, hogy nem üldözi senki s ekkor ujra futásnak eredt, s futott, futott, mig végre jártányi ereje sem maradt már, ugy hogy kénytelen volt egy kövön megpihenni. Mikor körülnézett, azt vette észre, hogy a nyár elmult s őszre fordult az idő, a mit ott, a varázslónő csodás kertjében észre sem lehetett venni.

"Istenem, mennyi időt fecséreltem el!" mondá Gerda. "De most már nem szabad tovább pihennem, mert őszre jár az idő!" E szókkal felemelkedett, hogy tovább menjen, pedig állni is alig tudott fáradt és sebes lábacskáján. Milyen komor, milyen puszta volt körülötte a vidék! A füzfák levelei egészen megsárgultak már, s a hideg harmat nagy cseppekben hullott róluk. Egyik levél a másik után esett le, s csak a kökénybokron volt még gyümölcs, de ez is oly fanyar volt, hogy egészen összehuzta a leányka száját. És sehonnan nem jött vigasz vagy biztatás a szegény gyermek számára, ki oly egyedül érezte magát a rideg, komor világban.



Negyedik mese. Királyfi és királyleány.

Gerda nem sokáig birta ki egyfolytában a járást s ujra le kellett ülnie, hogy erőt gyüjtsön. Ekkor egyszerre csak eléje ugrik a havon egy varju, mely már előbb is figyelemmel nézte a leánykát. "Kár, kár, jó napot!" szólalt meg most a madár s jóakaratulag megkérdé a leánykától, hogy hova megy ilyen egyedül. Az egyedül szót nagyon igaznak találta Gerda s el is mondta a varjunak az egész dolgot tövéről hegyére s megkérdezte, nem látta-e valahol az ő kis játszótársát?

"Meglehet, meglehet!" felelt a varju, miközben elgondolkozva integetett fejével.

"Hogyan? Igaz volna ez?" kiáltá Gerda s oly hevesen csókolta meg a varjut, hogy majdnem agyonszoritotta.

"Csendesen, csendesen!" mondá a varju. "Azt hiszem, hogy Kay lesz az, a kit láttam."

"Csakhogy az már régen elfelejtett téged! Hanem tudod-e, hogy nagyon nehezemre esik a te nyelveden beszélni, azért ha érted a varjunyelvet, akkor inkább ugy mondom el."

"Sajnálom, de azt meg én nem tudom, pedig nagyanyám egészen folyékonyan beszélte. Most bánom csak, hogy meg nem tanultam tőle."

"Sebaj, sebaj!" felelt a madár, "majd csak elmondom valahogy!" s azzal rákezdte, hogy elbeszélje, a mit tudott.

"Él itt ebben az országban egy nagyon okos királykisasszony. Ez a fejébe vette, hogy férjhez megy, de csak olyan emberhez, a ki jól meg tud felelni, ha kérdezik, s a ki nem lesz olyan, mint a többiek, a kik csak állnak, de a fényes ruhájuk mellett nincs elég eszük s ez rettentő unalmas. Ekkor összehivatta udvarhölgyeit egytől-egyig, s mikor ezek meghallották a királykisasszony akaratát, alig tudtak hova lenni örömükben s mind azt mondták: "Nagyon jó lesz, mi is sokszor gondoltunk már erre!"

"Másnap aztán az ujságokban ki volt irva, hogy minden csinos külsejü ifjunak szabadságában áll felmenni a várba, hogy ott a királykisasszonynyal beszélhessen, s hogy az, a ki a nagy fény daczára sem zavarodik meg s helyt tud állni, az megnyerheti a királyleány kezét. Ugy bizony," folytatá a varju, "olyan igaz, mint hogy itt állok. Az emberek csak ugy özönlöttek a várba, de azért a sok közül nem volt egy sem, a kinek szerencséje lett volna. Mert mikor még künn voltak az utczán, akkor jól ment minden, akkor tudtak beszélni ugy, hogy jobban se kellett, hanem mikor aztán beléptek a kapun s meglátták az ezüstös testőröket s aranyruhás szolgákat a lépcsőn, meg a vakitó fényességü termeket, akkor ugy megzavarodtak, hogy a keresztnevüket is majd elfeledték. Ha pedig ott álltak már a trón előtt, melyen a királykisasszony ült, akkor csak annak az utolsó szavait mondogatták utána, s ezt a királyleány nem találta valami nagyon mulatságosnak. Hosszu sorban álltak ott, a város kapujától egészen a palotáig. Magam is ott voltam, hogy meglássam," tette hozzá a varju.

"De mit tudsz Kay felől?" kérdé Gerda. "Mikor jött a sor reá? Ő is ott volt a tömeg között?"

"Csak lassan! majd arra is rákerül a sor. Harmadnap egyszer csak egy fiu jött a palota elé. Ennek nem volt sem lova, sem kocsija, de azért egészen vigan ment a palota felé. Szeme ép ugy ragyogott, mint a tied, s gyönyörü fürtös haja volt, de ruházatát inkább szegényesnek lehetne mondani."

"Ez Kay volt!" kiáltá Gerda. "Oh hisz akkor megtalálom!" ujjongott tovább, vigan tapsolva.

"Hátán egy kis batyut vitt" folytatá a varju, mire Gerda közbe vágott: "Az bizonyosan a szánkója volt, mert azt vitte magával, mikor utoljára elment."

"Meglehet, annyira már nem néztem meg. De annyit mondhatok, hogy az bizony egy cseppet sem ijedt meg, mikor az ezüstös testőröket s aranyruhás szolgákat megpillantotta, hanem barátságosan intett nekik s azt mondta: "Ugyancsak unalmas lehet itt a lépcsőn álldogálni. Már én csak inkább beljebb megyek!" A pazarul világitott termekbe érve, látta, a mint ott az udvari urak nesztelenül lépkedtek, mig az ő csizmája ugyancsak csikorgott. Más ember bizonyára meghökkent volna, de ő oda se nézett az egész dolognak."

"Bizonyos, hogy ez Kay volt. Emlékszem, nemrég kapott uj csizmát, hallottam a nagymama szobájában, hogy csikorgott a csizmája."

"Biz az csikorgott, de azért a fiu bátran és vidáman ment a királykisasszony elé, ki egy akkora igazgyöngyön ült, mint egy malomkerék. Ott voltak körülötte az udvarhölgyek és komornáik meg a komornák komornái, a másik oldalon pedig a lovagok és szolgáik meg a szolgák szolgái, kiknek maguknak is mindnek volt egy-egy inasa."

"Ez szinte félelmes lehet" mondá Gerda "s Kay mégis megnyerte a királykisasszonyt?"

"Meg bizony, mert nagyon okosan tudott felelni."

"Azt elhiszem, hiszen Kay nagyon okos volt. Törtekkel is tudott fejben számolni. - Oh mondd csak, nem lennél olyan szives elvezetni engem a királyi várba?"

"Könnyü ezt mondani!" felelt a varjú. "De hogyan vigyük véghez? Mert azt előre is mondhatom, hogy egy ilyen kis leány bizony nem jut be oda."

"Dehogy nem. Ha Kay meghallja, hogy én nagyok ott, akkor tudom, maga jön ki értem, hogy bevezessen."

"Várj meg ott a sövénynél", felelt a varju s ezzel elrepült. Mire visszatért, már sötétedni kezdett. "Kár, kár!" kiáltá. "Lehetetlen a várba mezitláb bejutnod. Az ezüstös testőrök s az aranyruhás szolgák a világért sem bocsátanának be. De azért ne sirj, majd segitünk valahogy rajtad. Hallgass reám! Nekem van egy nagynéném, a ki komorna a kastélyban, s ez tud egy kis hátsó lépcsőt, mely a hálószobába vezet s azt is tudja, hogyan szerezhetni meg a kulcsot!"

Ezzel bementek a kertbe, hol már javában hullottak a levelek s átmenve a nagy fasoron, végre eljutottak a palotáig. Mikor ennek ablakai már egytől-egyig elsötétültek, akkor a varju odavezette Gerdát egy kis rejtekajtóhoz, mely csak becsukva sem volt, csak behajtva.

Oh, hogy dobogott a leányka szive a vágytól és a félelemtől! Ugy érzé, mintha valami rosszat készülne tenni s mégis ugy vonta valami, mert remélte, hogy itt feltalálja Kayt. Igen, csak ő lehetett. A leányka szinte látta Kay okos szemét, hosszu fürtös haját; látta mosolyogni ugy, mint akkor mosolygott, mikor még otthon voltak s együtt üldögéltek a rózsabokrok alatt. Bizonyos volt benne, hogy Kay örülni fog, ha megtudja, hogy Gerda itt van; ha meghallja, mily nagy utat tett meg érette, s hogy mennyit busultak odahaza, mióta Kay nem tért többé haza. Oh milyen boldogitó, s mégis, milyen félelmes volt erre gondolni!

E perczben odaértek a lépcső aljára, hol egy kis lámpa égett, míg a padlón ott ült a varju nagynénje, ki tetőtől talpig végig nézte a leánykát, mig ez mélyen meghajolt előtte.

"Majd én elől megyek," kezdé a várbeli varju. "Csak erre, erre, egyenesen, mert itt nem találkozunk senkivel."

"Mintha valaki jönne mögöttünk," suttogá Gerda, s csakugyan e perczben valami elsuhant mellettük, mintha a falon lobogó sörényü paripák száguldottak volna végig, melyek urakat, hölgyeket, vadászokat vittek hátukon.

"Ezek csak az álmok" felelt a varju, "melyek az uraság gondolatait a vadászatra terelik."

Ezzel beléptek az első terembe, mely egészen rózsaszinü selyemmel volt kárpitozva s dusan feldiszitve müvirágokkal, melyek a tetőzetig nyultak fel a falak mentében.

Az álmok itt ujra elvonultak előttük, de oly villámgyorsasággal, hogy Gerda nem láthatta meg a magas uraságok képeit. A mint mentek, teremről-teremre, a pompa és a fény mind nagyobb lett. Igy értek el végre a hálószobába, melynek teteje pálmafát ábrázolt óriási kristálylevelekkel. A terem közepén tömör aranyból készült virágszáron két ágy függött, melyeknek mindegyike egy-egy liliomot ábrázolt. Az egyik, melyben a királynő feküdt, hófehér volt, a másik pedig biborpiros, s ebben kellett Kaynak aludni. Gerda odalépett az ágyhoz, s félrehajtva az egyik piros szirmot, betekintett s megpillantotta a benne alvónak barna nyakát és hosszu fürteit. Igen, ez Kay volt! Gerda nevén szólitá az alvót; arczába világitott a lámpával, mire az álmok ismét kirepültek a teremből, - s e perczben felébredt az alvó, Gerda felé forditá arczát, és ez ekkor látta, hogy - nem Kay pihen ott. A királyfi csak hasonlitott hozzá, de ez is szép volt és fiatal.

E perczben a királynő is kinézett a liliomágyból azt kérdezve, hogy mi történik itt, mire Gerda sirva beszélte el az egész történetet.

"Szegény gyermek!" mondák erre mindketten s vigasztalták Gerdát, hogy nem haragusznak sem rá, sem a varjakra, csak ezután ne tegyenek ilyet többé. Most azonban meg akarták jutalmazni jószivüségükért a madarakat s igy szóltak hozzájuk:

"Akarjátok-e azt, hogy szabadon bocsássunk benneteket, vagy inkább azt, hogy itt az udvarnál kapjatok állást, s részetek legyen mindenben, mi a konyhán elhull?"

A két varju erre meghajtá magát s az utóbbi kegyet kérték, mert azt gondolták, hogy mégsem megvetendő, ha az ember öregségére gondtalanul élhet.

A királyfi erre felemelkedett ágyából s átadta azt a fáradt Gerdának, ki erre összekulcsolta kezét s arra gondolt, mily jók hozzá az emberek épen ugy, mint az állatok.

Néhány percz mulva már elszunnyadt s egész reggelig édesen aludt. Ekkor aztán felöltöztették tetőtől talpig selyembe-bársonyba s megkérték, hogy maradjon itt a palotában, hol élte csupa öröm és vigság lesz ezentul, de Gerda e helyett csak arra kérte a királyfit, hogy adjon neki egy kis kocsit, egy lovat meg egy pár czipőt, hogy tovább mehessen, mert mig Kayt meg nem találja, addig seholsem lesz nyugta.

Meg is kapta mindazt, a mit kért; kapott pompás téliruhát s még karmantyut is hozzá. Mikor aztán kilépett a kapun, egy gyönyörü aranyos hintót pillantott meg, mely már várt reá. A királyi czimer vakítóan fénylett rajta, s még a kocsis, inas és fullajtár is arany koronát viseltek. A királyi pár most besegité Gerdát a hintóba s szerencsés utat kivántak neki, mire a leányka elfakadt sirva, s a két varju is sirt vele együtt. Az erdei varju elkisérte három mértföldnyire s odaült melléje a hintóba, mert a kis ülésen nem tudott ülni. A hintó tele volt süteménynyel, mig a kocsiládába mindenféle csemege volt rakva.

Mikor aztán már három mértföldnyi utat megtettek, akkor a varju is elbucsuzott Gerdától, kinek ez a bucsu esett leginkább nehezére. A jószivü madár most odaült az ut mellé egy fára s még onnan is integetett szárnyával egészen addig, mig csak a hintó egészen el nem tünt a messzeségben.



Ötödik mese. A rabló leánya.

Nemsokára egy rengeteg erdőbe ért a hintó, melynek fényét messziről lehetett látni. "Ott arany csillog!" kiáltának a rablók s előrohanva, megtámadták az utasokat, leölték a kocsist, inast és fullajtárt s ekkor a védtelen kis Gerdát is kivonszolták a kocsiból.

"Milyen szép, milyen kövér!" kiáltá egy rút öreg asszony, kinek állán szurós szakáll nőtt, mig bozontos szemöldöke egészen szemébe lógott.

"Ezt a kis leányt bizonyosan dióval tartották," folytatá. "Ez lesz ám csak a jó falat! Akár egy kövér kis bárány!" E szókkal kihuzta villogó kését az asszony, de e pillanatban fájdalmasan felsikoltott, a mi nem is volt csoda, mert szilaj, féktelen természetü leánya ugy a fülébe harapott anyjának, hogy ijedtében azonnal elereszté Gerdát.

"Ez a kis leány velem fog játszani," mondá parancsolólag. "Szép ruhája és karmantyuja az enyém lesz, ő maga pedig ott fog hálni velem egy ágyban."

"Bele akarok ülni a hintóba", folytatá a leány kis idő mulva, mire természetesen ez a kivánsága is teljesült, mert nagyon el volt kapatva s megszokta, hogy mindenki fejet hajtson előtte. Mikor a két leányka már benn ült a hintóban, akkor aztán az egész csapat elindult s mentek-mentek mind mélyebbre az erdőbe. Gerda utközben szemügyre vette a leányt s látta, hogy ez nem lehet idősebb nála, de sokkal erősebb és vállasabb. Arcza napsütötte volt, szeme pedig koromfekete, de bánatos kifejezésü. Egyszerre csak átfogta Gerdát derékon s igy szólt hozzá: "A mig én meg nem haragszom rád, addig nyugodt lehetsz, mert nem engedem, hogy valaki csak egy ujjal is hozzád nyuljon. Mondd csak, ugy-e te királyleány vagy?"

"Nem vagyok az", felelt Gerda s erre elmondott mindent, a mi történt vele, mióta elindult, hogy Kayt megkeresse.

Nemsokára megérkeztek a rablóvár udvarára, melyet repedezett falak vettek körül tele holló- és varju fészkekkel. A mint a kocsi megállt, néhány óriási véreb rögtön odaugrott az érkezők elé, de ugatniok nem volt szabad még ekkor sem. A rablócsapat ezután belépett a tágas, régi, füstös terembe, melynek közepén most is hatalmas tüz lobogott. A lángok magasra csapkodtak, s a füst egész a tetőzetig szállt fel, honnan a fal számos nyilásán tódult aztán ki a szabadba. Nemsokára hozzáfogtak a vacsora készitéséhez s levest főztek nagy üstökben, pecsenye gyanánt pedig nyulat és tengeri malaczot sütöttek nyárson.

"Az éjjel majd velem alszol az én kedves állatkáimnál," mondá a rabló kis leánya, s mikor vacsorájukat elvégezték, elmentek egy sarokba, hol egy nagy rakás szalma s nehány pokrócz hevert. Gerda észrevette, hogy a fal mélyedéseiben, létrákon és polczokon több mint száz galamb üldögél. Aludni még nem aludtak, mert azonnal mozogni kezdtek, mikor a két leányka feléjük közeledett.

"Ezek egytől-egyig az enyémek!" mondá a rabló leánya s megragadva a legközelebb ülő galambot, addig rázta lábánál fogva, mig ez elkezdett szárnyaival csapkodni.

"Ott ülnek az erdeiek", folytatá, egy póznára mutatva. "Ez pedig itt az én kedves iramszarvasom!" mondá, mialatt megfogta a hatalmas állat agancsát. Gerdának azonnal feltünt, hogy az iramszarvas nyakára egy fényes rézkarika volt téve. "Minden este megcsiklandozom a nyakát ezzel a késsel, a mitől nagyon fél," nevetett a leányka s erre elővont egy falrepedésből egy nagy kést s azt végighuzta az iramszarvas nyakán.

"Ezt a kést éjjel is magadnál tartod?" kérdé Gerda.

"Minden éjjel velem van, mert az ember sosem tudhatja előre, mi érheti. De most mondd csak el még egyszer azt, a mit a kis Kay felől mondtál, a ki miatt ilyen egyedül neki indultál a világnak." Erre Gerda ujból elmondta az egész történetet, s mialatt beszélt, a vadgalambok egyre bugtak, mig a többiek aludtak csendesen. A rabló leánya egyik karját Gerda nyaka köré füzte s mély lélekzete nemsokára mutatta már, hogy alszik, de Gerda a szemét sem birta behunyni, csak nézte, nézte a rablókat, kik odatelepedtek a tüz köré, mig az asszony bukfenczet hányt. A leányka megütközve nézte e szilaj mulatságot, mig egyszer csak igy szólaltak meg a vadgalambok:

"Mi láttuk ám a kis Kayt. Egy fehér tyuk huzta ki szánkóját, mig Kay maga ott ült a hókirálynő szánjában s vele együtt vágtatott az erdőn keresztül, mikor mi fészket raktunk. A hókirálynő jéghideg lehelletére egymásután haltak meg a galambok s csak mi ketten maradtunk életben."

"Mit beszéltek ti ott fenn?" kérdé Gerda. "Hová ment a hókirálynő? Tudtok valamit róla?"

"Bizonyosan a lappok országába ment, mert az az örök hó és jég hazája. Kérdezd meg csak az iramszarvast, mely oda van kötve a sarokba!"

"Ugy bizony, az az örök hó és jég hazája", felelt az iramszarvas. "Az ám csak a gyönyörü ország! Ott szakadatlanul csillogó jégvölgyekben lehet járni. A hókirályné ott szokta nyári sátrát felütni, mert állandó lakása ott van egy szigeten, az északi sark mellett!"

"Kaym, kedves, drága Kaym!" sóhajtá Gerda, mire a rabló leánya is megszólalt:

"Légy már egyszer csendesen, különben beléd döföm ezt a kést."

Másnap reggel Gerda elbeszélte neki mindazt, mit a vadgalambok neki bugtak, mire a leányka komolyan nézett rá s aztán igy szólt az iramszarvashoz: "Tudod, merre van a lappföld?"

"Ki tudná, ha én nem?" felelt az állat, mialatt szeme felragyogott. "Hisz ott születtem és nevelkedtem, ott kóboroltam be a végtelen jégmezőket."

"Ide hallgass" szólt most a leányka Gerdához. "A mint látod, a férfiak most mind elmentek, s csak anyám van itthon. De ő a reggelinél mindég jót huz abból a nagy üvegből, mire aztán elalszik. Majd akkor segitek rajtad."

Mikor az asszony csakugyan elszunnyadt, akkor a leányka odament az iramszarvashoz s igy szólt hozzá: "Igaz ugyan, hogy nagy kedvem volna téged még néhányszor megcsiklandozni ezzel a késsel, mert ezt nagyon mulatságosnak találom, de azért most mégis szabadon bocsátlak, hogy visszamehess a hazádba, hanem igérd meg, hogy ugy fogsz szaladni, a mint csak birsz s elviszed ezt a kis leányt a hókirálynő palotájába, hogy ott játszótársát megkereshesse. Hiszen hallhattad, mit beszélt, mert elég hangosan fecsegett, te pedig szeretsz hallgatózni!"

Az iramszarvas nagyot ugrott örömében, s ekkor a kis leány felemelte Gerdát, de elég elővigyázó volt, hogy odakösse, sőt még ülést is csinált neki. "Most már mindegy" mondá, "itt van, visszaadom a prémesczipődet, mert tudom, hogy hideg lesz. A karmantyudat megtartom magamnak, mert nagyon megszerettem, de hogy meg ne fázzék a kezed, odaadom anyám meleg keztyüjét, mi egész könyökig fog neked érni. Huzd fel!"

Gerdának az öröm és hála könyet csalt szemébe, mire a rabló leánya igy kiáltott fel:

"A pityergést nem szenvedhetem. Most már jó kedved lehetne. Itt egy sonka meg két kenyér, hogy éhen ne halj az uton!" A leányka most behivta a nagy vérebeket s elvágta az iramszarvas kötelét, igy szólt hozzá: "Most aztán fuss, ahogy birsz, de erre a leányra gondod legyen!"

Gerda még egyszer odanyujtá kezét a leánykának s Istenhozzádot mondva, megindultak. Az iramszarvas nyilsebesen vágtatott át árkon-bokron, erdőn-mezőn, mialatt nyomában farkasüvöltés és hollók károgása hallatszott. A távolból egyszerre halk sistergés hangzék, s az ég minden oldalán erősen csillogó fény ragyogott fel.

"Ez az én hazám északi fénye!" mondá az iramszarvas. "Nézd csak, hogy ragyog!" S most még gyorsabb futásnak eredt ugy, hogy mire a sonka és a kenyér elfogyott, addigra elérték a lappok országát.



Hatodik mese. Utazás a jégmezőkön.

Egyszerü, igénytelen kis házikó volt az, mely előtt megállapodtak. A tető majdnem a földig ért le, s az ajtó oly alacsony volt, hogy a lakók csak a földön csuszva juthattak be a házba, melyben most mindössze egy lapp asszony volt, ki egy halzsir-lámpa mellett állva, halat sütött. Az iramszarvas azonnal elmondta neki Gerda egész történetét; előbb azonban a magáét, mit sokkal fontosabbnak tartott. A leányka azonban már annyira meg volt dermedve a hidegtől, hogy szólni sem tudott, mit látva a lapp asszony igy szólalt meg:

"Oh szegények! Nektek ugyan még jó nagy utat kell tennetek. Több mint száz mértföldnyi ut van még előttetek, ha Finnország belsejébe akartok jutni, mert ott van a hókirálynő nyári sátra, hol minden este nagy tüzet gyujtanak. Papir hijában majd erre a száritott tőkehalra irok néhány sort annak a finn asszonynak, ki jobban utbaigazit majd, mint én!"

Mikor Gerda kissé felmelegedett s az étel és ital által uj erőt gyüjtött, akkor a lapp asszony néhány sort irt egy száritott tőkehalra s arra kérte Gerdát, hogy ezt jól eltegye. Mikor ezt a leányka megigérte, akkor a jószivü asszony ujra felkötötte az iramszarvas hátára, mire ez azonnal futásnak eredt. Fenn a légben egyre sustorgott s a szép biborszinü északi fény mind jobban ragyogott. Igy értek el Finnországba, s mikor ott a kis kunyhó előtt megálltak, megkopogtatták a kéményt, mert a finn asszony házán már ajtó sem volt.

Benn a kunyhóban oly óriási volt a hőség, hogy a finn asszony is csak könnyü ruhába volt öltözve. Gerda szemügyre vette s látta, hogy alacsony kis alak volt s roppant szennyes, tisztátalan. Alig hogy megérkeztek, a finn asszony azonnal felbontotta Gerda ruháit s lehuzta kezéről a keztyüt, mert különben a leányka ki nem birta volna a hőséget. Az iramszarvasnak pedig egy darab jeget tett a fejére s akkor hozzálátott, hogy elolvassa, mi van a tőkehalra irva.

"Te olyan bölcs vagy!" mondá az iramszarvas, "jól tudom, hogy ha akarod, egy czérnaszállal összekötözheted a szeleket. Ha a halász az egyik csomót oldja fel, akkor kedvező szél kezd fujni, de ha a másikat, akkor valóságos vihar kerekedik. Ha aztán még a harmadikat és a negyediket is kibontja, akkor a szélvész gyökerestül csavarja ki a fákat. Nem adnál ennek a kis leánynak olyan erőt, mely tizenkét férfi erejével felérjen, s melynél fogva legyőzhesse a hókirálynét?"

"Tizenkét ember ereje nem volna oda elég," felelt a finn asszony, s e szavakkal oda lépett egy állványhoz, honnan egy összegöngyölt bőrt vett elő. Kiteritve olvasni kezdé az arra irt csodás alaku betüket, de a munka nagyon nehéz lehetett, miközben olvasott, homlokán csakugy gyöngyözött a veriték.

Az iramszarvas azonban oly meghatóan könyörgött az asszonynak, s Gerda oly szeliden nézett rá könyben uszó szemével, hogy a finn asszony egészen megindult rajta s odavonva az iramszarvast egy sarokba, igy szólt hozzá, mialatt ujból jeget tett fejére:

"A kis Kay csakugyan ott van a hókirálynőnél, hol oly jó dolga van, hogy jobbat nem is kivánhat. Meg van győződve, hogy ez a legjobb sors, a mi csak valakit érhet, de ez azért van, mert szemébe és szivébe egy-egy üvegdarabka esett bele. Először is ezeket kell eltávolitani, különben soha sem lesz belőle ember s örökké a hókirálynő hatalmában marad."

"De nem tudnál valamiképen erőt és hatalmat adni a kis Gerdának?"

"Nagyobb hatalmat nem adhatok neki, mint a minőt már most bir. Nem látod, mily nagy ez az erő? Nem látod, mint szolgál neki ember, állat s mint járja be a világot segitség nélkül, mezitláb? Ily hatalmat mi nem adhatunk, mert az ő ereje szivének tisztaságában, ártatlanságában rejlik. Ha magától el nem tud jutni a hókirálynő palotájába, hogy Kayt megszabaditsa, akkor mi sem segithetünk rajta! Innen két mértföldnyire van a hókirálynő kertjének határa; odáig elviheted a kis leányt, de ott tedd le azon bokor mellé, mely piros bogyóval megrakottan áll a havon. Ott aztán ne töltsétek beszéddel az időt, hanem hagyd ott, te pedig siess ide vissza!" E szókkal a finn asszony feltette Gerdát az iramszarvas hátára s erre az állat ujra futásnak eredt.

"Jaj a czipőm, a keztyüm!" kiáltá Gerda, midőn a csipős hideget érezni kezdé. De az iramszarvas nem mert megállapodni; csak futott, futott, mig végre elértek a bokorhoz, mely piros bogyóval volt megrakva. Ott az állat letette Gerdát, azután megcsókolta, miközben két nagy könycsepp gördült le szeméből s ekkor megindult s nemsokára eltünt a leányka elől, ki most ott állt egyesegyedül a kietlen, jéghideg világban.

Erre futni kezdett, a mint csak tudott, de egyszerre csak ezer meg ezer hópelyhet pillantott meg. A legkülönösebb az volt a dologban, hogy ezek nem az égből hullottak alá, hanem a föld felületén haladtak egyenesen előre s minél jobban közeledtek, annál nagyobbra nőttek. Gerda emlékezett még, mily csodás alakjuk volt a hópelyheknek a nagyitó üveg alatt, de itt már valóságos rémekké váltak s élő alakot öltöttek, mert ezek voltak a hókirálynő hirdetői. Egyik olyan volt, mint valami tüskésdisznó, a másiknak kigyóteste volt, mig a harmadik bozontos medvéhez hasonlitott, de szinre nézve mind egyformák voltak.

Gerda remegve mondá el a Miatyánkot, miközben a hideg oly nagyra nőtt már, hogy a gyermek lehellete füst gyanánt lebegett feje körül. E füst mind sürübb és sürübb lett, mig végre alakot öltött s angyalokká vált, kik a földre szállva, rögtön nagyra nőttek s kardosan, sisakosan haladtak Gerda mellett. A mint a rémes hópelyhek közelebb jöttek, az angyalok kivont karddal álltak ellenük, mire azok rögtön semmivé váltak. Igy Gerda egészen nekibátorodott s vidáman ment a hókirálynő vára felé, az angyalok pedig megsimogatták kezét és arczát, s ez érintés egészen elvette a hideg dermesztő erejét.

De vajjon mi történt Kayval e hosszu idő alatt? Bizonyára nem gondolt a kis Gerdára, legkevésbbé pedig arra, hogy a leányka ott van a palota közelében.



Hetedik mese. A hókirályné vára.

Csodás egy épület volt az a vár, melyben a hókirályné lakott. A falakat egy hófergeteg hordta egyszer össze, ablakot és ajtót pedig a metsző szelek vágtak volt bele. Több mint száz terem volt a palotában, de oly csodálatosan voltak egymás mellé épitve, a hogy épen a hófuvás szeszélye magával hozta. A legnagyobb terem több mértföldnyi terjedelmü volt s ép ugy, mint a többi, ez is csak ugy uszott az északi fény csodás ragyogásában. S mégis oly komor és puszta volt e vár, a hol sohasem volt semmi vidámság, pedig ha itt ünnepélyt tartanak, az északi szél ugyancsak hatalmas zenét szolgáltatott volna hozzá. Az északi fény lángjai oly szabályszerü időközökben csaptak fel, hogy ezek szerint mindég pontosan meg lehetett az időt mérni. Lenn, az óriási főteremben egy nagy befagyott tó állt. A jég ezer meg ezer darabba volt repedezve rajta, de az egyes darabok annyira egyformák voltak, hogy az egész tavat méltán lehetett valami mestermünek tartani. E tó közepén szokott ülni a hókirálynő, midőn itt tartózkodott s azt mondta, hogy ez a tó az értelem tükre, a mi a legnagyobb kincs az egész világon.

A kis Kay egészen kék volt már a hidegtől, de észre sem vette, mert a hókirálynő csókja érzéketlenné tette a hideg iránt s szive is csak olyan volt mint a jégdarab. Most felkelt a fiú s néhány éles, lapos jégdarabot szedett össze, melyeket aztán mindenféle csoportokba rakott, hogy a hókirályné által adott mintát utánozza. Ezt ugy hivták, hogy "észfejlesztő jégjáték." Kay ezután maga is talált ki mintákat, melyeket hibátlanoknak és gyönyörüeknek gondolt, mivel még mindig szemében volt az üvegdarabka. Majd szavakat rakott ki a jégdarabokból, de egy szón minden igyekezete hajótörést szenvedett, s e szó az volt: "Örökkévalóság." Pedig a hókirálynő többször mondta neki: "Ha ezt a szót is sikerül kiraknod, akkor urrá teszlek; neked adom az egész világot s ráadásul egy pár ujdonatuj korcsolyát." De mindhiába, Kaynak csak nem akart sikerülni a dolog.

"Most elmegyek a meleg országokba," mondá a hókirályné "s belenézek egy kicsit abba a két fekete fazékba, melyeket az emberek Vezuvnak és Aetnának neveznek. Kedvem jött rá, hogy bevonjam őket fehérrel, a mi nagyon jót fog tenni a szőlőnek és a czitromnak." E szókkal a hókirálynő elrepült, s Kay ott maradt az óriási, jéghideg teremben egyesegyedül. Ott ült mozdulatlanul, mereven nézve a jégdarabokra, mintha már maga is jéggé lett volna fagyva.

E pillanatban lépett be Gerda a vár kapuján. A hideg szél süvöltve csapott arczába, de a leányka imát rebegett s erre mind elültek a szelek. Most belépett a nagy, üres, hideg terembe s ott látta a középen Kayt. Azonnal felismerte; oda futott hozzá s átölelte a fiu nyakát, miközben igy kiáltott: "Kay, kedves, drága Kaym, végre mégis reád találtam!"

De Kay most is néma volt, merev és hideg. Mikor Gerda ezt látta, elfakadt sirva s forró könyei a fiu keblére hulltak s innen szivébe hatolva felolvaszták azon a jégkérget s még az üvegdarabkát is megsemmisitették. A fiu most reátekintett Gerdára, ki elkezdte a régi dalt énekelni:

Rózsabokor minden illatos virága
Azt regéli, mily nagy Istenünk jósága.

E hangokra Kay zokogásba tört ki és sirt, sirt ugy, hogy könyei kimosták szeméből a varázstükör törmelékét. "Gerda! kedves, édes Gerdám! Hol maradtál ily sokáig és - és hol voltam én? - Mily hideg van itt! Mily üres és elhagyatott itt minden," folytatá, miközben borzongva tekintett körül. Majd átölelte Gerdát, ki sirt is, nevetett is örömében. A két gyermek boldogsága oly örvendetes látvány volt, hogy még az óriási jégdarabok is tánczra perdültek, mikor pedig elfáradtak, akkor lefeküdtek a jégpadlóra, de ugy, hogy az egymás mellett fekvő jégdarabok azt a szót adták, melyet Kay nem tudott kirakni, pedig a hókirálynő azt igérte neki, hogy akkor urrá teszi s neki adja az egész világot, ráadásul pedig egy pár ujdonatuj korcsolyát.

Gerda most megcsókolta a fiu arczát, mire az szép, piros szinét azonnal visszanyerte. Majd megcsókolta szemét s ez mindjárt ugy csillogott, mint a leánykáé. Megcsókolta kezét és lábát s a fiu abban a perczben egészséges lett és vidám. Jöhetett már a hókirályné, a fiu szabadságlevele ott volt megirva ragyogó jégbetükben!

Most kézen fogták egymást s ugy mentek ki az óriási jégteremből, utközben el-elbeszélgetve jó nagyanyjukról, meg a rózsabokrokról ott a padlásszoba ablaka előtt. A merre mentek, nyomukban mindenütt elült a szél s felragyogott a napsugár. Nemsokára elérték a piros bogyót termő bokrot s ime - az iramszarvas már ott állt, rájuk várakozva, de nem egyedül, mert egy másik iramszarvast is hozott magával s igy ezek ketten elvitték Kayt és Gerdát először is a finn asszonyhoz, kinek szobájában jól felmelegedtek; azután tovább vitték a lapp asszonyhoz, ki uj ruhával látta el a gyermekeket s még megrongált korcsolyáikat is rendbehozta. Akkor aztán elkisérte őket az iramszarvasokkal együtt az ország határáig, hol aztán szivélyes bucsut vettek egymástól. Nemsokára enyhébb vidékek tüntek fel előttük. Itt már madárdal is hallatszott s az erdő fái tele voltak zöld rügyekkel. De a mint az erdő közelébe értek, egyszer csak látták, hogy egy gyönyörü lovon egy leányka vágtat feléjük. Gerda csakhamar megismerte a lovat, mert ez volt az, mely az ifju királyi pártól kapott arany hintó elé volt fogva. Most a rabló leánya lovagolt rajta, kit Gerda szintén csakhamar megismert piros fövegéről s az övébe dugott pisztolyokról. Volt öröm, mikor a két leányka egymásra ismert. Gerda megsimogatta a másiknak arczát s kérdezősködött tőle a király és a királyné felől is.

"Azok elutaztak messze földre!" felelt a leányka.

"Hát a varju?" kérdé Gerda.

"A varju? Az bizony meghalt szegény. A nénje most is gyászt visel érte, egy fekete rongyot az egyik lábán. De mondd csak, hogy érkeztél el a hókirálynéhoz s hogy szabaditottad meg játszótársadat?"

Kay és Gerda most mindent elbeszéltek s ekkor a rabló leánya kezet fogott velük, majd megsarkantyuzta lovát s néhány pillanat mulva eltünt a gyermekek szeme elől.

Most aztán megindultak hazafelé s a mint mentek, mindenütt a tavasz ragyogó pompája fogadta őket. A városban zugtak a harangok s ők megismerték a magas tornyot, a várost, a házakat. Igen, ott voltak szülővárosukban s most boldogan léptek be a házajtón, fel a lépcsőn, be a szobába, hol még minden a régi rendben állott. A régi óra "tik-tak"-ja csak ugy hangzott s a mutató épen ugy mozgott, mint azelőtt. De a mint az ajtón beléptek, egyszer csak azt vették észre, hogy most már nem gyermekek többé, hanem felnőttek. A rózsafák ott virultak az ablak előtt, s a lugasban még mindég ott álltak a kis székek. Kay és Gerda most leültek ide, s a mint ott pihentek, kéz a kézben, ugy tetszék nekik, mintha a hókirálynő és az egész történet csak egy nehéz, kinos álom lett volna. A jó nagyanya ott ült a karosszékben, s mialatt ősz haját a nap sugarai beragyogták, ezt olvasá fennhangon a bibliából: "Bizony mondom, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek bé a menyeknek országába."

Kay és Gerda ekkor egymás szemébe néztek s még csak ekkor értették igazán az ének szavait:

Rózsabokor minden illatos virága
Azt regéli, mily nagy Istenünk jósága.

S még sokáig ültek ott egymás mellett, s bár nagyok voltak már, szivük gyermek volt mégis. Körülöttük pedig nyár volt, boldogságot árasztó, meleg, ragyogó nyár.



Bodza néni.

Borzasztóan fázva, dideregve feküdt ágyában egy kis fiu, mert átázott lábbal jött haza az iskolából, de senki sem tudta eltalálni, hogy történhetett ez, mikor eső sem esett. Anyja azonnal behozatta a forralót, mert egy csésze jó bodzatheát akart főzni, hogy a kis fiu megizzadjon tőle. E perczben lépett a szobába az a jókedvü öreg ur, ki ott lakott felettük, egészen egyedül, mert nem volt családja, de a gyermekeket azért nagyon szerette s oly gyönyörüen tudott nekik mesélni, hogy ezek itéletnapjáig is elhallgatták volna.

"Idd meg szépen ezt a theát," mondá a mama "s akkor a bácsi talán majd mesél neked valamit!"

"Csak tudnék valami ujat!" felelt az öreg ur nyájasan mosolyogva. "De ugyan hol ázhatott igy át ennek a kis fiunak a lába?" tette hozzá.

"Hisz én is azt szeretném tudni!" felelt a mama, "de ez igazán érthetetlen."

"Ugy-e mesél valamit bácsi?" kérdé a fiu.

"Nem bánom, de csak akkor, ha pontosan megmondod, hogy milyen mély az a csatorna, mely mellett elhaladsz, mikor az iskolából jösz haza. Ezt pontosan kell tudnom, ha mesélni akarok."

"Felér a viz a czipőm száráig is, de akkor már a mély lyukba kell hágnom!"

"Lám, lám, hát ennek köszönhető, hogy a lábad át van ázva!" szólt az öreg ur. "Most már persze mesélnem kellene, mert azt igértem; csak az a baj, hogy nem tudok semmi ujat!" A mama most bodzatheát tett a kannába s forró vizet öntött reá.

"Meséljen, meséljen!" könyörgött a fiucska ujból.

"Az ám, jó volna, ha a mese csak ugy magától jönne; csakhogy az ilyesmi nagyon kéreti ám magát - -! Különben... megálljunk csak, mégis jut eszembe valami! Nézd csak, most ott van egy mese a theáskannában!"

A kis fiu oda tekintett a theáskannára s látta, hogy a fedő egyszerre csak emelkedni kezdett s nemsokára frissen és fehéren emelkedtek ki belőle a bodzavirágok, melyek hosszu ágakat hajtottak. Még a csőből is nőtt ki egy hosszu gally. A bodzafa aztán elkezdett nőni, mig végre egészen az ágyig ért, félretolva ennek függönyeit. Az ágak között pedig egy nyájasarczu öreg asszony ült, ki oly különös ruhát viselt, hogy nem lehetett volna megmondani, vajjon szövetből van-e, vagy bodzalevélből és virágból.

"Ki ez az asszony?" kérdé a fiu. "A rómaiak és a görögök azt tartották róla, hogy erdei tündér" felelt az öreg ur. "De mi ugy hivjuk, hogy Bodza néni. Figyelj reám, mert most épen róla akarok mesélni."

"Künn a város végén, egy kis udvar zugában állt egyszer egy épen ilyen viruló fa, mint a milyent itt látsz. Egy szép derült nap délutánján egy öreg tengerész üldögélt feleségével együtt e fa alatt. Régesrég volt, hogy összekeltek s már-már aranylakodalmukat kellett volna megülniök, de nem emlékeztek egészen tisztán, hogy melyik nap az esküvőjük évfordulója. Bodza néni ott ült a fán s az öregek beszédét hallva, igy szólt hozzájuk: "Én tudom, melyik napon kellene megülnötök az aranylakodalmat!" De azok nem hallották e szókat, mert egészen el voltak merülve a régi idők emlékeibe.

"Emlékezel-e még arra", kérdé az öreg tengerész, "mikor még egészen kicsinyek voltunk s mindég együtt játszottunk? Itt volt, ugyanebben az udvarban, a hol most ülünk. Hányszor csináltunk itt kertet, a mi csak abból állt, hogy kis ágakat szurkodtunk le a földbe."

"Hogyne emlékezném!" felelt az asszony. "Ilyenkor aztán megöntöztük az ágakat s egyikük, egy bodzaág gyökeret vert, kihajtott s abból lett ez a szép nagy bodzafa, mely alatt most üldögélünk."

"Ugy bizony!" felelt férje. "Emlékszem még, ott a sarokban egy kád állott, abban uszott mindég az a kis csónak, a mit magam faragtam. Hogy vitorlázott a vizen! De nemsokára meg kellett másféle vitorlázást is tanulnom."

"Csakhogy még előbb iskolába jártunk ám", vágott közbe az asszony, "meg az áldozáshoz is mentünk. Hogy sirtunk a templomban mind a ketten! Délután pedig kézen fogva egymást, felmentünk a nagy toronyba, honnan messze ki lehetett látni a tengerre. Azután kimentünk a tengerpartra, hol a király és a királyné szoktak volt csolnakázni gyönyörü gondolájukon."

"De nekem aztán el kellett mennem s évekig voltam a tengeren, daczolva veszélylyel és viharral!"

"S én ezalatt hányszor sirattalak", vágott közbe az asszony, "mert mindig az jutott eszembe, hogy eddig talán ott fekszel halva a tenger fenekén. Hányszor keltem fel éjjelenként, hogy megnézzem, forog-e a szélkakas? Forgott biz az, de te csak nem tértél vissza a vihar daczára sem. Emlékszem, egyszer épen javában szakadt a zápor, mikor a szemetes megállt az uraság háza előtt, s én lementem a szemetet levinni. A mint ott állok, egyszer csak jön a levélhordó, még pedig egyenesen felém s átad egy levelet. Tőled jött, de milyen messziről! Gyorsan feltörtem, hogy elolvassam. Sokat, sokat irtál, s én mindent, a mi a levélben volt, szinte magam előtt láttam gondolatban. Ez alatt folyton szakadt az eső, s én még mindig ott álltam a szemetes ládával. Egyszer csak megáll valaki mellettem s átöleli a derekamat."

"Mire te ugy arczul ütötted azt az illetőt, hogy csak ugy csattant!"

"Hát gondolhattam-e, hogy az te vagy? Egyszerre érkeztél a leveleddel és olyan szép voltál - - de hiszen szép vagy most is. Szép sárgaselyem zsebkendőd volt s ujdonatuj fehér kalapod, a mi nagyon illett neked. Istenem, micsoda idő volt az, milyen sáros volt az utcza; csak ugy uszott!"

"Nemsokára aztán megtartottuk az esküvőt", folytatá a tengerész.

"Istenem, hogy felnőttek azóta gyermekeink is, s milyen derék emberek lettek belőlük, s már nekik is vannak gyermekeik, sőt unokáik is", felelt az asszony.

"Azt hiszem", folytatá a hajós, "hogy körülbelül e napokban kellene megtartanunk az aranylakodalmat!"

"Igen, épen ma van a napja!" szólalt meg most Bodza néni odahajolva az öregek közé, de ezek azt hitték, hogy a szomszédasszony integet nekik. Ott ültek még tovább is, egymás kezét fogva, midőn egyszerre csak megjelentek előttük gyermekeik és unokáik, kik nagyon jól tudták, micsoda ünnep van ma s azért jöttek, hogy a jó öregeket üdvözöljék. A bodzafa csak ugy árasztotta füszeres illatát, a lemenő nap pedig oda sütött az öregek arczára, ifjui pirosságot varázsolva arra. Unokáik vidáman tánczolták körül őket, s a legkisebbik örvendve mondta, hogy ma nagy ünnep lesz és vacsorára sült krumplit kap mindenki. Bodza néni ujra barátságosan intett feléjük s éljent kiáltott a többiekkel együtt."

"De hisz ez nem mese," szakitá félbe most a kis fiu az elbeszélőt.

"Hát bizony ezt értened kellene", felelt a bácsi, "de várj csak, kérdezzük meg e felől Bodza nénit."

"Igazad van, ez nem volt mese," szólitá meg a fiucskát Bodza néni, "a mese majd csak most jön. A mese is a valóságból nő ki, csakugy, mint a hogy ez a gyönyörü bodzafa kinőtt a theáskannából."

E szókkal Bodza néni kiemelte a fiut az ágyból s odaültette maga mellé, mire a bodzafa ágai összecsapódtak felettük s egyszerre csak elkezdtek repülni a bodzafával együtt; csakhogy ezalatt Bodza néni kis leánynyá változott. Ruhája még most is ugyanabból a fehérvirágos zöld szövetből volt, de haja hamvasszőke lett és hosszu fürtökben omlott alá, s haja ép ugy, mint ruhája bodzavirággal volt diszitve. Szép kék szeme oly nyájasan tekintett a fiucskára, hogy ez egészen neki bátorodott s kezét nyujtá a leánykának, mire azonnal a kertben termettek. De mit látott itt a fiu? Atyjának sétabotja oda volt kötve egy fához, csakhogy most nem olyan volt, mint máskor, hanem egészen más, mintha meg lett volna elevenedve. S csakugyan, a mint a gyermekek feléje közeledtek, a bot feje egyszer csak nőni kezdett, mig végre nyeritő lófejjé vált. A ló nyakán fekete sörény lobogott, s a tüzes paripa alig várta, hogy indulhasson. A gyermekek ráültek s eloldozva a kötelet, néhányszor körül lovagolták a gyepes térséget s ekkor a leányka - kiről tudjuk, hogy nem volt más, mint Bodza néni - igy szólt a fiuhoz: "Ime, most már falun vagyunk! Nézd csak azt a kis parasztházat azzal a nagy sütőkemenczével! A bodzafa egészen ráborul a tetőre, ott az udvaron pedig büszkén sétál a kakas, hogy eleséget kotorjon a tyukok számára. De most siessünk az urasági lakba!"

Az volt a csodálatos, hogy egyre csak a gyepes térség körül lovagoltak s mégis mindaz, mit a leányka mondott, csakugyan elvonult a kis fiu szeme előtt. Egyszer azután leszálltak s egy mellékutra térve, kertet csináltak, épen ugy, mint az öreg tengerész és a felesége réges-régen, mikor még gyermekek voltak. A leányka kivette hajából a bodzavirágot s elültette, mire ez is gyorsan elkezdett nőni, hajtani s épen oly nagy lett, mint az a másik bodzafa. De a két gyermek nem ment fel a toronyba, hogy onnan a tengerre nézzenek, hanem csak a pázsiton járkáltak egyideig, egymás kezét fogva, miközben tavasz, nyár, ősz, tél s még sok ezer más kép gyors egymásutánban vonult el a fiu szeme előtt, és szívében, mialatt a leányka egyre csak ezt sugta fülébe: "Ne feledd ezt el soha!" Mig csak repültek, a bodzavirág illata mindég érezhető volt. Nyilt ugyan körülöttük ezerféle virág, de legédesebb volt a bodzavirág illata, mely ott volt a leány keblére tüzve, s a beteg gyermek ide hajtotta le fáradt fejét.

"Ha látnád, mily szép itt a tavasz!" mondá a leányka, s e perczben már virágos, fakadó erdőben álltak, s lábuk alatt a tavaszi gyep halványzöld bársonyából fehér gyöngyvirág és rózsaszin százszorszép kandikált elő.

"Oh bár mindég tavasz lehetne!"

"Ha látnád, mily szép itt a nyár!" szólalt meg ujra a leányka s e perczben régi lovagvár mellett haladtak el, melynek vörös falai s tornyos tetői oly szépen tükröződtek vissza a vizben. A tó tükrére ősrégi fák setét lombkoronája borult, mig a hattyuk hófehér szárnya fényes, ezüst barázdákat, vont a vizen. A földeken aranyszinben hullámzott a gabona, mely közül itt-ott kék és piros virágok tüntek elő, mig a keritésre fényes levelü komló és viruló futóka kuszott fel. A frissen kaszált széna édes illatot árasztott a réten, s mikor a teli hold is feljött, tündéri szép volt az egész tájék.

"Ezt nem feledem el soha!"

"Ha látnád, mily szép itt az ősz!" mondá a leányka, s e szóra a levegő még tisztább, még átlátszóbb lőn, az erdő pedig csodaszép volt, aranyszinü és bíborpiros leveleivel. Egyszerre csak ebek csaholása verte fel a csendet, s e zajra a vadmadarak egész csapatja rebbent fel az árkok mellől, melyeket itt-ott már egészen áthidalt a szederinda. A sötétkék tengeren meg-megvillantak a fehér vitorlák, mig a szérün asszonyok, leányok és gyermekek ültek tarka csoportokban, s mialatt szorgalmasan szedték a komlót, a fiatalok rágyujtottak egy-egy dalra, az öregebbek pedig csodás meséket mondtak varázslókról és gonosz szellemekről. "Ennél szebbet álmomban sem láttam!"

"Ha látnád, mily szép itt a tél!" hangzék e perczben a leányka hangja, s a mint ezt kimondta, a másik pillanatban már csillogó zuzmarával volt boritva minden fa, mintha csak egy fehér korallerdő állt volna körülöttük. Lábuk alatt csakugy ropogott, csikorgott a hó, az égből pedig hullócsillagok gyanánt szálltak le a nagy hópelyhek ezrei. Benn a szobában meggyujtották a karácsonyfát, s még a kis parasztkunyhóban is oly nagy volt az öröm, hogy mindenki szive azt viszhangozá: "Istenem, milyen szép, milyen magasztos a tél!"

S valóban az volt! A leány mindezt megmutatta a fiunak, s e közben a bodzavirág egyre illatozott, s egyre lobogott a fehér kereszttel ékesitett piros zászló, mely egyszer az öreg tengerész hajójára volt tüzve.

És midőn a fiu felnőtt, akkor távol utra kelt a meleg országokba, oda, hol a déligyümölcsök érnek. De a bucsuzáskor a leányka egy bodzaágat adott át a fiunak, ki azt imakönyvébe tette, s valahányszor a könyvet felnyitá, tekintete legelőször is a bodzaágra esett, s a mint azt nézte, nézte, ugy tetszék neki, mintha a virág mindjobban felfrissülne s végre érezni vélte édes illatát is s ugy látta, mintha a szirmok közül a leányka tiszta kék szeme tekintene reá. Lelke előtt száz meg száz alakban vonult el a honi táj s ilyenkor mindég a leányka suttogását hallotta:

"Egy formán szép itt a tavasz, a nyár, ősz és a tél."

Évek multak, s az egyszeri kis fiu aggastyán volt már s most ott ült feleségével egy virágzó bodza alatt, épen ugy, mint a nagyapa és nagyanya, s ők is a rég letünt napokról s az aranylakodalomról beszéltek. Fenn a faágak között pedig ott ült a kékszemü leányka, bodzakoszorus szőke hajával s igy suttogott: "Ma van az aranylakodalom napja!" - Ezzel két virágot szakitott le a fáról s megcsókolta őket, mire ezek előbb ezüst, majd aranyszinben kezdtek ragyogni, s ekkor a leányka odahelyezte őket a két öreg fejére, hol a két virág két aranykoronává változott. S most ott ültek, mint valami királyi pár, s az aggastyán elmondta feleségének Bodza néni történetét, ugy a mint azt gyermekkorában hallotta s ekkor mindkettőjüknek ugy tetszék, mintha e rege sokban hasonlitana az ő sorsukhoz."

"Ugy bizony", szólalt meg a leányka ott a fán, "az egyik Bodza néninek nevez, a másik erdei tündérnek, pedig az én igazi nevem Emlékezet, s helyem ott van a fán, mely nő és egyre nő. Messzire visszatekintek s visszaidézem, a mi történt. Hát a virágod meg van-e még?"

Erre az aggastyán kinyitá az imakönyvet, melyben most is ott volt a bodzaág, még pedig oly üdén, mintha csak most tették volna bele. Bodza néni pedig, vagyis inkább az Emlékezet barátságosan integetett, a két agg pedig ott ült a hanyatló nap aranyos fényében. Most lezárták szemüket és - és - ezzel vége volt a mesének.

A kis fiu ott feküdt az ágyban s maga sem tudta, álmodott-e, vagy csakugyan mondott neki mesét valaki. A theáskanna most is ott állt az asztalon, csakhogy most már nem hajtottak ki belőle bodzaágak, a bácsi pedig, a ki a mesét mondta, épen most ment ki csendesen az ajtón.

"Jaj de szép volt!" mondá a fiucska. "Mama, igaz az, hogy én a meleg országokban jártam?"

"Meghiszem azt", felelt a mama, "ha az ember két tele csésze forró bodzatheát iszik, akkor nem csoda, ha meleget érez." S ezzel még jobban betakarta a kis fiut, nehogy ujra meghüljön valahogy. "Ugyancsak jól aludtál kis fiam, mig mi a bácsival azon vitatkoztunk, hogy vajjon mese volt-e, a mit elmondott, vagy igaz történet."

"De hát Bodza néni hol van?"

"Bodza néni?" mosolygott a mama, "hát itt ni, a theáskannában."



A fenyőfa.

Messze benn az erdő mélyén egy szép kis fenyőfa állott. Jobb helye már nem is lehetett volna, mint itt ezen a szellős, napos térségen, hol még számtalan társa élt, melyek nála azonban mind nagyobbak voltak.

A kis fenyőfának szüntelen csak az járt az eszében, hogy milyen jó volna, ha már ő is nagy lehetne. Mindég erre gondolt s nem is törődött a meleg napsugárral és friss léggel, sem a falubeli gyermekekkel, kik nagy csapatokban jöttek ki az erdőbe szedret és szamóczát szedni. Néha egész fazékkal szedtek már s ilyenkor aztán leültek a kis fenyőfa mellé s mind azt mondták: "Nézzétek csak, milyen parányi fácska!" A kis fenyő egészen elkeseredett, mikor ezt hallotta s alig várta már, hogy akkora legyen, mint a többiek. Egy év mulva már nagyobb volt egy hüvelyknyivel, az erre következő évben megint, mert a fenyőfáknál a hajtásokról mindég meg lehet mondani az évek számát, a hányszor ujat hajtott, annyi éve él a fa.

"Bár csak akkora lennék már, mint a többiek" sóhajtá a fácska, "hogy kiterjeszthetném ágaimat s elláthatnék messze földre! Akkor a madarak fészket raknának ágaim között, s a viharban én is oly méltóságosan integethetnék, mint azok ott!"

Mit törődött ő napsugárral, madarak dalával s a rózsás felhőkkel, melyek este és reggel ott lebegtek az égboltozaton! Mikor aztán eljött a tél s a csillogó hó egészen befödte a földet, akkor gyakran jött arra egy nyul s ez a kis fát futtában minden nehézség nélkül átugrotta. Oh ez vérlázitó volt! De elmult két tél, s mire a harmadik is eljött, már akkor a fácska megnőtt akkorára, hogy a nyul nem tudta többé átugrani, s ki kellett kerülnie. "Nőni, nagyra nőni s nagy kort érni! Van-e ennél szebb a világon?" gondolá a kis fa.

Mikor az idő őszre fordult, minden évben megjelentek a favágók, s levágták a legnagyobb fákat. És ez igy ment évről-évre s ilyenkor aztán a fiatal fát - mely ekkor már jó magas volt - reszketés fogta el, mert látta, hogy hullanak le társai a fejszecsapások alatt.

A fiatal fa borzadva nézte, hogyan vágják le róluk a szép zöld ágakat, mire a nagy fenyőfák oly keskenyek és puszták lettek, hogy alig lehetett rájuk ismerni. De ilyenkor aztán szekerekre rakták őket s elvitték az erdőből.

Ugyan hova vihették? - Mi sors várt reájuk? Mikor tavaszszal a fecske és a gólya visszatértek, azt kérdé tőlök a kis fa: "Mondjátok csak, nem tudjátok, hova vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük utközben?" A fecske nem adhatott felvilágositást, de a gólya elgondolkozott s aztán igy szólalt meg: "Mintha láttam volna őket. Mikor Egyptomból visszatértünk, sok uj hajó jött velünk szembe, melyeknek pompás árboczaik voltak. Merném állitani, hogy ezek az árboczok a te társaid voltak, mert szinte éreztem a belőlük áradó fenyőillatot."

"Bárcsak már én is elég nagy lennék, hogy eljuthatnék a sik tengerre. Mondd csak, kérlek, tulajdonkép milyen az a tenger; - mihez hasonlit leginkább?"

"Hja, azt nehéz lenne megmondani!" felelt a gólya s ezzel eltávozott.

"Örülj, hogy fiatal vagy", mondák a napsugarak, "örülj az életerőnek, mely benned buzog!"

A szél most megcsókolta a fiatal fát, a harmat pedig ráhullatta könyeit, de a fa nem értette meg őket.

Egyszer aztán eljött a karácsony, s ekkor a favágók egyre-másra vágták le a fiatal fákat. Csakhogy ezekről már nem metélték ám le az ágakat, hanem szép vigyázva a kocsira rakták őket s elvitték az erdőből, Isten tudja, hova.

"Ugyan hova viszik őket?" kérdé a fácska. "Ezek sem voltak nagyobbak nálam, sőt bizony voltak köztük kisebbek is mint én. Mi az oka, hogy rajtuk hagyták az ágakat? Hova mehetnek?"

"Mi tudjuk hova mentek!" csicseregtek a verebek. "Benn voltunk a városban s ott bekandikáltunk az ablakon. Ha látnád, mily jó sorsuk van most a társaidnak! Láttuk, mikor odahelyezték őket a meleg szobákba, a hol aztán mindenféle gyönyörü dolgokat aggattak rájuk. Volt azokon aranyalma, czukor, mézeskalács meg játékszer, annyi, hogy több se kell!"

"Hát aztán?" kérdé a fenyőfa, a miközben minden ága reszketett. "Mi történt velük aztán?"

"Mást nem láttunk," feleltek a verebek, "de ez gyönyörü volt."

"Vajjon lesz-e nekem is részem ily fényben?" kérdé a fa. "Hisz ez még jobb lehet, mint a tengeri utazás. Bárcsak én is ott lehetnék a jó meleg szobában. De vajjon miért ékesítik fel igy a fákat? Bizonyosan azért, mert azután még dicsőbb sors vár reájuk."

"Örülj nekünk," mondák most a szellő és a napsugár, "s örülj szabad, boldog ifjuságodnak!"

De a fácska bizony épen nem örült, csak nőtt, nőtt s ott állt télen-nyáron változatlan pompájában. A ki elment mellette, mind azt mondta róla, hogy szép fa, s mikor aztán ujra eljött karácsony ünnepe, akkor őt vágták le a favágók legelőször. A fejsze mélyen behatolt testébe, mire a fa egy sóhajjal lehullott a földre. Egyszerre oly fájdalmat, oly kábulást érzett, hogy képtelen volt a boldogságra gondolni. Azonkivül az is fájt neki, hogy meg kell válnia hazájától, azon helytől, hol született. Érezte, sejtette, hogy többé sohasem fogja látni társait, sem az apró bokrokat, sem az erdei virágokat.

A fa csak akkor tért magához, midőn egy udvarba értek. Itt lerakták a kocsiról a fákat, s mikor reá került a sor, akkor egy ember igy szólt: "Ez a legszebb. Ennél maradok!"

Ekkor aztán két fényes öltözetü szolga elvitte a fát egy pompás terembe, hol egy homokkal telt óriási cserépbe ültették, csakhogy észre sem lehetett venni, hogy ez cserép, mert egészen bevonták zöld szövettel s ekkor egy puha, tarka szőnyegre állitották.

A fa ekkor elkezdett remegni, bár maga sem tudta miért. Most néhány kisasszony lépett be, kik a szolgák segitségével feldisziték a fát. Ágaira tarka papirból kivágott hálókat aggattak, melyek czukorral voltak megtöltve. Az arany alma és dió ugy függött rajta, mintha ott termett volna, s a számtalan piros, kék meg fehér gyertya oly jól illett reá, hogy a fa egészen büszkének érezte magát. A zöld ágak között néhány baba is himbálózott, mig a fa tetejébe egy fénylő aranycsillag volt tüzve.

"Hogy ragyog ez majd este!" mondák mindnyájan.

"Bárcsak már itt volna az este," gondolá a fa. "Bárcsak már meggyujtanák a gyertyákat! De vajjon azután mi történik? Ugyan eljönnek-e az erdőből a többi fák, hogy megnézzenek? Talán még a verebek is iderepülnek az ablakra. Az lenne jó, ha itt gyökeret verhetnék s aztán télen-nyáron mindég fel lennék diszitve!"

E perczben meggyujtották a gyertyákat. Milyen pompa, milyen ragyogás volt ez! A fának minden ága remegni kezdett a gyönyörtől, mire a láng belekapott néhány tőbe.

"Irgalmas Isten!" sikolták a kisasszonyok s azonnal eloltották a gyertyát.

A fának nem volt szabad remegni többé. Milyen nehéz volt ez! Igyekezett, nehogy szépségéből valamit elveszitsen s érzé, hogy a fény már elkábitotta.

E perczben feltárult a szárnyas ajtó, s egész csapat gyermek rohant be, utánuk pedig a felnőttek közeledtek csendesen. A kicsinyek egy pillanatig mintegy megnémulva álltak, de a másik perczben már oly örömzajban törtek ki, hogy majd felvetették a szobát.

"Ugyan mit akarnak most," kérdé a fa mintegy önmagától. De e közben a gyertyák tövig égtek, mire eloltották őket, s ekkor a szülők megengedték a gyermekeknek, hogy mindent leszedjenek a fáról. Volt most hadd el hadd. Ugy nekiestek a szegény fának mindahányan voltak, hogy bizonyosan ledöntötték volna, ha a csillag segélyével nem lett volna odaerősitve a tetőzethez. A gyermekek most körültánczolták a szobát, ugy örültek a pompás játékoknak, de a fával többé senki sem törődött. Nem is nézett rá senki, csak a dada, ki figyelmesen tekintett egy almára, mely a legsürübb ágak közé rejtőzött el.

"Meséljen valamit!" kiáltanak most a gyermekek, egy öreg bácsit fogva körül s odahuzva a fa alá, hova ez le is telepedett. "De ma csak egyet mesélek", kezdé. Melyiket akarjátok, a Hamupipőkét, vagy a Hófehérkét? Vagy arról meséljek, a ki olyan ügyetlen volt, hogy a lépcsőn is lebukfenczezett, s mégis király lett belőle és megkapta a királykisasszonyt?" "Ezt, ezt!" kiáltanak többen, s olyan lárma keletkezett, hogy senkisem hallotta a maga szavát. Csak a fenyőfa állt némán, csendesen, most már tudta, hogy lejátszotta szerepét!

A bácsi most bele kezdett a mesébe, mely ugy megtetszett a gyermekeknek, hogy mikor ennek vége volt, arra kérték, hogy meséljen még egyet, de az öreg bácsi azt mondta, hogy ma elégedjenek meg ezzel. A fenyőfa azonban gondolatokba merülve állt a szoba közepén, mert a mese járt az eszében s azt gondolta: "Milyen változó is a világ sorja! Ki tudja, hát ha én is lebukom a lépcsőn, s mégis megnyerek egy király kisasszonyt." S ugy örült, mikor arra gondolt, hogy holnap bizonyosan ujra feldiszitik gyertyával, czukorral és aranyalmával.

"Holnap már nem fogok remegni," gondolá. "Sőt még jobban örülök majd szépségemnek. S talán mesét is hallok ujra!"

Másnap reggel néhány szolga lépett be, mire a fa azt hitte, hogy most ujra kezdődik a tegnapi pompa, - de csalódott, mert egyszerre csak megfogták s kivitték a szobából, s a fa látta, mint viszik a lépcsőn fel, fel, egészen a padlásra, hol aztán beállitották egy sötét sarokba. "Mi ez?" kérdé a fa önmagától. "Miért tesznek engem ide? Mi lesz itt velem?" Ezzel odatámaszkodott a falhoz s tünődött, tünődött, a mire elég ideje volt, mert napokig ott állt már a sarokban és még csak feléje sem nézett senki, mert ha néha-néha jött is valaki a padlásra, az csak azért jött, hogy néhány ládát odaállitson a sarokba; aztán megint elment s a fa ujra egyedül maradt.

"Most még tél van", gondolá, "s a föld fagyos és kemény: bizonyosan azért kell tavaszig itt maradnom, mert most nem tudnának elültetni. Milyen gondosság! Igazán, milyen jók is az emberek! Csak az az egy kár, hogy ez a hely olyan setét és elhagyott. Még csak egy kis nyul sincs itt körülöttem. Ott, az erdőben milyen vigan voltunk, mikor a hó belepte a földet! Akkor eljöttek a nyulak s ott ugráltak körülöttünk, az igaz, hogy engem néha keresztül ugrottak, a miért akkor annyira haragudtam. De itt senki sincs, s én olyan elhagyatottnak érzem magamat!"

E perczben egérczinczogás hallatszott a sarokból, s nemsokára két egérke jött elő, melyek körül szimatolták a fenyőfát s aztán felkapaszkodtak az ágak közé.

"Brr! de hideg van", mondá az egyik, "ugy-e öreg fenyőfa?"

"Én még nem vagyok öreg!" felelt a fa. "Vannak még nálam öregebbek is."

"Hogy kerültél ide és mit tudsz?" kérdék a kiváncsi egerek. Mondd csak, voltál-e már a világ legszebb helyén az éléskamrában? Ott, a hol a sajt fekszik az állványokon, a tetőről pedig nagy sonkák függnek le. Ott, a hol faggyugyertyán lehet ide-oda szaladgálni, s a hol ugy jól lehet lakni, hogy az ember egészen meghizva jön ki, még ha soványan ment is be.

"Ezt a helyet nem ismerem, hanem az erdőt igen, a napsugaras, madárdalos erdőt," mondá a fa s beszélt nekik ifjuságáról, mire az egerek elragadtatva kiálták:

"Mily boldog lehettél, öreg fenyőfa!"

"De én még nem vagyok öreg", felelt a fa, "hisz még csak az idén hoztak be az erdőből! Még a legjobb korban vagyok s csak azért látszom idősebbnek, mert nagyon nagyra nőttem."

"Milyen jól tudsz te valamit elbeszélni!" mondák hallgatói, s másnap este még négy más egeret is hoztak magukkal, hogy ezek is hallgassák a fát, ki a beszéd közben szinte vissza képzelte magát az erdőbe s szavai végeztével igy sóhajtott: "Bizony szép idők voltak azok! De hátha még visszatérnek! Hisz olyan is volt, a ki lebukott a lépcsőn, s a vége mégis az lett, hogy a trónra jutott."

"Ki volt az?" kérdék az egerek, mire a fenyőfa elmondá nekik azt a mesét, mit karácsony estéjén hallott, s mely most oly tetszést aratott, hogy másnap este még több egér gyült össze a fa körül, sőt vasárnap már két patkány is jött velük. Ezek azonban azt mondták, hogy ez nem vig mese s ezzel nagyon elvették az egerek kedvét, mert most már ők sem találták többé olyan szépnek.

"Más mesét nem tudsz?" kérdék a patkányok.

"Nem, csak ezt az egyet," felelt a fa. "Ezt éltem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még fel sem tudtam fogni boldogságomat!"

"Biz ez elég unalmas történet. Nem tudnál valamit, a miben éléskamráról, szalonnáról és faggyugyertyáról van szó?"

"Nem."

"Nos, akkor köszönjük, elég lesz!" feleltek a patkányok s visszatértek oduikba.

Nemsokára az egerek is elmaradoztak s ekkor igy szólt a fenyőfa: "Milyen jó is volt, mikor itt ültek körülöttem, szavamra figyelve. Most már ennek is vége! De majd visszajön még az elmult szép idő!"

Egy reggel nehány ember jött fel a padlást összetakaritani. A ládákat máshova rakták; a fát is előhuzták a sarokból s aztán gyengédtelenül ledobták a földre. De itt nem maradt sokáig, mert egy szolga levitte a lépcsőn s ekkor a fenyőfa ujra ott volt a friss levegőn, a napfényben. "Most uj élet kezdődik számomra!" gondolá s e pillanatban az udvaron volt már. Mindez oly gyorsan ment, hogy a fenyőfának nem is volt ideje magát megnézni. Az udvar mellett nagy kert terült el, hol most virágjában állt minden fa, minden bokor. A rózsák harmatos kelyhe már feltárult a bokron, a hársfa is egészen el volt boritva virággal, s a fecskék vígan csiripelték: "Kvivit, kvivit, itt vagyunk, itt vagyunk!" Csak a szegény fenyőfára nem gondolt senki.

"Most ujra fogok éledni," mondá ez, s kiterjeszté ágait, de jaj - most látta csak, hogy minden ága száraz, s hogy ott fekszik a csalán és a gaz között az udvar legelhagyottabb zugában. Csak az aranyos papircsillag volt még ott a hegyén, ragyogva a tavaszi nap fényében.

Az udvaron nehány gyermek játszott, s a fenyőfa megismerte, hogy ezek ugyanazok, kiket karácsonykor látott. A legkisebbik egyszer csak a fa felé tart, igy kiáltva: "Nézzétek csak, mi van itt ezen a csunya, régi fenyőfán!" mondá s ezzel ráhágott ugy, hogy a szegény fa ágai csak ugy ropogtak a sarka alatt.

S a mint a szegény fenyő ott állt s elnézte a virágos kert pompáját, egyszerre csak az jutott eszébe: vajjon nem lett volna-e jobb neki ott maradni a padlás sötét zugában. Feltünt előtte vidám ifjusága ott az erdőn, majd a szép karácsonyest s végre a kis egerek, kik oly örömmel hallgatták, mikor mesélt nekik.

"Vége, vége!" sóhajtá a fenyő. "Miért is nem örültem akkor, midőn lett volna rá okom! Most már vége, vége!"

E perczben a szolga lépett oda s fejszét fogva, darabokra vagdalta a fát s aztán tüzet rakott a fadarabokkal egy nagy üst alá. Mikor a gyermekek a tüz ropogását hallották, odafutottak s hallgatták, de azt egyik sem tudta, hogy a szegény fa fájdalmában sóhajtozik ugy. Mialatt ott hamvadozott a tüzben, még egyszer eszébe jutott az erdő pompája, majd az elfeledhetetlen karácsonyest s az egyetlenegy mese, mit életében hallott s ekkor - utolsót lobbant, azután vége volt a fának.

A gyermekek pedig tovább játszottak az udvarban, s a legkisebbiknek mellén ott ragyogott az aranycsillag, melyet a fenyőfa viselt egyszer, azon a feledhetetlen szép estén. Most már vége volt ennek is, vége a fának és történetének, mint a hogy mindennek vége lesz ezen a világon.