JOHN HABBERTON: HELÉN KICSIKÉI

milyen drágák, ártatlankák, gonoszak, angyaliak, ördöngősök,
rémületesek és semmirevalók, valaminthogy mi mindent müveltek
angyali létüknek ama tiz napja alatt, mit közelükben töltött
utolsó áldozatuk.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-159-1 (online)
MEK-16676

Apa, anya százezerszámra van az Egyesült Államokban, de valamennyinek a gyereke a világon a legjobb gyerek. A dolgok eme furcsa örök rendje arra indit, hogy müvemet

azoknak a szülőknek ajánl-
jam, kiknek a kerek vilá-
gon legjobb gyermekük van,

szives emlékeztetésül megjegyezvén, hogy ugy illik, miszerint kinek könyvet ajánlottak, megvásárolja és elolvassa azt.

Ez a könyv születését amennyire meg lehet állapitani, nagyrészt az alábbi levélnek köszönheti. A levelet egyetlen, férjes asszony-testvérem irja. Énrám cimzi: Harry Burton; nagykereskedő. (Agglegény; huszonnyolc esztendős.) Épp akkor talált meg a levél, mikor azon töprengtem: hol tölthetném kétheti vakációmat.

- Kitünő! - igy én. És öt perccel később már megy is a sürgöny Helénnek: elfogadom a meghivást. Csak ugy fejből annyi olvasnivalót csomagoltam össze, amennyivel nem végzek tizenkét vakáció alatt se. Ami a gyerekeket illeti - anélkül, hogy osztanám Helén abbeli felfogását, hogy az ő gyermekei a legjobb gyerekek a világon - annyira már ismertem őket, hogy afelől biztos legyek: nem sok vizet zavarnak. Hisz csak ketten vannak már, Phil baba tavaly halt meg. Budge, az idősebbik, ötesztendős. A Helénnél történt néhányszori látogatás ugy ismertette meg velem, mint félénk, komoly, gondolkodó, nemes arcvonásu gyermeket. Nagy, tiszta, átható a szeme: szinte fél az ember belepillantani. Tom állitása szerint született "filantróp"; esetleg próféta. Helén - ábrándosan - egy "Miss Muloch" sorait idézte:

Toddie mindössze három nyarat látott. Boldog, sejtelem nélkül való lény. Teli a feje arany, göndörödő fürtöcskével. Az a szenvedélye, hogy napsugarat keres folyton; ha talál, táncolni kezd benne. Tom: a lovát, kertjét, házatáját régóta irigylem. Mégis csak ér valamit, ha pár napig én leszek ur azon a portán. Szivarok, borok iránti jól kifejlett izlését mindig tiszteltem. Hillcrest hölgylakói: ugy emlékszem, általánosságban hasonlitanak a többi külvárosok hölgyeihez. Tudniillik: szépek mindenütt.

Három nappal később mögöttem volt már a Newyork és Hillcrest közt elterülő másfélórás ut. Ott kinn kocsit béreltem: az vigyen át Tomékhoz. Lehettünk félkilométernyire a sógorom házától, mikor a lovak hirtelen megtorpannak. A kocsis néhány teremtette után hátrafordult:

- Az; a gazember; mindig az bokrositja az állatot. És tessék elhinni, ahoz is van mersze, hogy megszólitson: rimánkodik, vegyem fel a kocsimba. Ahol ni; hisz gyün is má'. Hol lehet a másik? Mer' mindig együtt dolgoznak. Azér' hijjuk itt errefelé ördögfajzatnak őket, mert veszettül ki vannak tanulva minden gasságra. Vagy lovat vaditanak, vagy tehén után járnak, avagy csirkét hajszolnak. Pedig az apjok, anyjok tisztességes népek. Az a furcsa, hogy kire üthet az ien vásott kölök.

Alig végzi, már ott van az ördögfajzat. Liheg; fuldoklik. Nagyon piszkos matrózruhát visel; a fején széles karimáju szalmakalap. Harisnya csak az egyik lábán. A cipője két gombon csüng. És... ez a gyerek... az én unokaöcsém; az; valóban az: Budge! És az ut bokra mögül feltünik egy másik, sokkal kisebb gyerek. Zöld gingham ruha rajta; a nyaka körül fodrocska, ami valamikor fehér lehetett. Nagyon piszkos harisnya; lábujja zöld papucsból kandikál elő. Fején régidivatu szalmatok. Az egyik bokorról hatalmas, zöld gallyat vágott le: azt csapkodja az ut porába a lovak elé. Hozzá nagyot ordit: - A kaszám; az az én kaszám! - Olyan porfelhőben tusakodik felénk, hogy az megfelelt volna Egyiptomban Izráel seregeinek is. Ahogy a por kicsit leülepszik, abbahagyja a visitást. Toddie gyermek félreismerhetlen körvonalait kezdem felfedezni benne!

- Micsoda! - kiált a kocsis. - No biz Isten; elfelejtettem, hogy Colonel Lawrence-hez tetszik tartani. 'Isz nem montam én semmit róluk, csak a szintiszta igazságot; biz Isten; egész kedves lurkók, mán amennyire hát fijugyerek helyes lehet; hanem ezek ugyan soha bele nem halnak majd a tanulásba, akit a többi iskolásgyerek panaszol.

- Te Budge; - mondok és összeszedem a rendelkezésemre álló minden komolyságomat; - megismersz? -

Az embrió-filantróp-próféta kutató szeme rámmered darabig; aztán a tulajdonos felel:

- Bár hoztam volna pár jókora ustort, - mondok igen nagy modorbeli szigorusággal; - amivel megdolgozhatlak, amért ilyen csunyán viselkedtek. Szálljatok be! -

- Gyere Tod! - üvölt Budge, bár Toddie egyik füle alig van pár centiméternyire Budge szájától. - Harry bácsi kocsikázni visz.

- 'Ocsikázni visz! - visszhangzik ujra Toddie; mintegy álmatagon. Ugy a visszhang, mint az álmodozás - nemsokára megtudtam - a Toddie jellegzetes tulajdonsága, lényege. Észrevettem, hogy mind a kettő valami rendkivül piszkos törülközőt hord magánál. A két törülköző a középen olyan boggal van begobozva, amit a közéletben "bebujós"-nak hivnak; roppant feszes bog. Pár pillanatig undorral szemléltem e rongyokat, anélkül, hogy sejtelmem lett volna a rendeltetésükről. Megkérdeztem Budgiet, mire azok a törülközők.

- Uristen! - kiáltok. - Azt hinné az ember, az anyátok tisztességes babákat is tud vásárolni; nem enged nyilvánosan megjelenni ilyen utálatos rongyokkal! -

- Nem szerettyük az oan babuskát, akit vásároltak! - magyarázza Budge. - Ez a babák gyönyörü; az enyim Mary, a Toddié Marfa. -

- Az; persze; Marfa; hát aszmondom. Toddie babuskája barnaszemü, az enyim meg kék.

- Mutazsd az órád; - jegyzi meg Toddie, az óraláncom után kap és belegurul az ölembe.

- Ne-he-kem i-h-i-his; - ordit Budge és gyorsan az egyik térdemre telepszik; - utközben "in transito" végighuzván lábát nadrágomon és a kabátom szegélyén. Mindkét rosszcsont egyik karját fonja körém, hogy erősebb legyen a tartás. Előhuzom háromszáz dolláros időjelzőmet; mutatom a számokat.

- Mondom, hogy nem lehet, Toddie; - mondok tekintélyes szigorral. - A por elrontja az órát. -

Az ártatlan szürke szem csodálkozva pillant föl; piszkos, de csinos kis ajkai megnyilnak; ugy mormog Toddie:

Gyorsan lecsukom az órám és zsebrevágom. Toddie alsóajka rögtön kifelé fordul; ezt folytatja mindaddig, mig attól tartok, állkapcsa ki fog látszani. Aztán leesik az alsó álla; bömböl:

- Károly (az a keresztneve) - te Károly; - kiáltok némi haraggal; - rögtön abbahagyod; érted? -

- Toddie; cukor van a bőröndömben; nem kapsz egy szemet se, ha nem hagyod rögtön abba ezt az átkozott muzsikát.

- Toddie; ne bőgj ugy, drága Toddie. Nézd; itt jönnek kocsin a hölgyek; hát csak nem akarod, hogy azok is lássák, mikor igy bőgsz? Megmutatom a kereket, ha hazaérünk.

Mint az őrült, rángatom ki az órámat a zsebemből; felnyitom a boritólapot és bemutatom a szerkezetet. Az a másik kocsi elérte a miénket; lehajtom a fejem, nehogy felismerjenek az ismeretlen kocsibanülők. Az a pár perc, amit unokaöccseimmel való közvetlen érintkezésben töltöttem, végtelen rendetlenség külső érzetét kelti bennem. A kocsi, amiben a hölgyek ültek, hirtelen megállott. A saját nevemet hallottam; gyorsan fölemelem a fejem (Budgie belémütődő buksija a kalapom tetszetős külsejének megadta a kegyelemdöfést) és a kocsiba pillantok. Egyenesen, frissen - (ilyen volna akkor is, ha a feltámadás angyala most fujta volna el borzalmas kürtjét) - Miss Alice Mayton, egy ismerős ifju hölgy, akit körülbelül egy évvel ezelőtt a távolból volt szerencsém imádhatni.

- Mikor érkezett, Mr. Burton? - kérdi. - Aztán mióta üzi a "játszótárs" hivatalt? Egész boldog kis hármas... Olyan szokatlan. Utálom, mikor a gyerek ugy van felöltözve, mint valami drótbáb. Aztán ugy fest, Mr. Burton, mintha pompásan éreznék igy együtt magukat...

- Én... izé... biztositom, Miss Mayton, - dadogok - hogy rosszul fest ugy... Én nem érzem pompásan magam. Ha élne még Heródes király, felcsapnék hóhérnak; két érdekes esettel gazdagitanám a bünlajstromát.

- Rémes ember! - kiált a hölgy. - Anyám, hadd mutassalak be Mr Burtonnak, - Lawrence Helén bátyja. Mit csinál a testvére, Mr Burton?

- Nem tudom, hogy mit csinál, - felelek, - kétheti szabadságot vett magának és a férjével Wayne kapitányt és Mrs Wayne-t mentek meglátogatni. Elég bolond voltam megigérni, hogy felügyelek a házuktájára, mig odalesznek.

- Ejnye de kedves dolog! - jelenti ki Miss Mayton. - Micsoda lovaik vannak azoknak! Micsoda virágoskertjük! Milyen szakácsné!

- És micsoda gyerekek! - mondom, töprengve pillantva a két ördögfajzatra s egy zsebkendőt szabaditván ki Toddie kezéből, ami a zsebemből jutott az ő birtokába; vitorlakép lengette a szélben.

- Ejnye no; hisz ezek a világon a legjobb gyerekek. Maga Helén mondta nekem, mikor először találkoztunk a szezónban. A gyerek az gyerek, hiába. Mult nyáron három kis unokatestvér volt velünk; mikor elbucsuztak, pár évvel idősebbnek látszottam, mint amennyi vagyok.

- Milyen borzasztóan fiatalnak kell akkor lennie, Miss Mayton! - mondok. Azt hiszem, ugy tekintettem rá, mintha tényleg komolyan beszéltem volna, mert bár könnyedén meghajtotta a fejét és azt mondta: "Köszönöm", nem háritotta el magától a bókot szokott megközelithetetlen módján. De akármi lett légyen is a beszéd tárgya, száz másodpercnél tovább sohse vette el Alice Mayton jókedvét. Hamarosan visszanyerte rendes kifejezését, tartását, ami a következő feleletből is kitetszett:

- Nem kegyed rendezte a virágdiszitést az elmult ünnepélyen? Ugye, kegyed volt az Mr Burton? Az évad legizlésesebb kiállitása volt. Nem panaszképen mondom, de a Mrs Clarkson kertjében, ahol mi vagyunk megszállva, nincs az égvilágon semmiféle virág. Csunyául meg szoktam szegni a Tizparancsolatot, valahányszor elmegyek Colonel Lawrence kertje előtt. - No Isten vele, Mr Burton!

- De ugye ön is meglátogat bennünket; - mond Miss Mayton, ahogy a kocsijuk megindul. - Olyan unalmas itten; nincs fiatalemberünk, csak vasárnaponkint.

Meghajtottam a fejem: hogy szivesen. Elmerülve sok könnyed lehetőség képébe, amit a Miss Maytonnal való beszélgetés idézett fel, megfeledkeztem tisztátalan megjelenésemről és annak két okozójáról. Miss Mayton jelenlétében a rosszcsontok szigoru hallgatásba merültek; most megoldódott a nyelvük.

- Akkó lossz embe vaty és a jóisten nem hágy bele a menyorszákba, ha nem szeeted a néniket.

- Rendben van, Budge; - felelek gyorsan; - tudok fütyülőt csinálni. Majd csinálok egyet neked.

- Jjóissten nem háty bele menyorszákba, ha nem szereted néniket; - idéz Toddie.

- No rendben van, Toddie; - mondok. - Talán majd másképp mégis megtetszek a jóistennek. Kocsis, gyerünk; lehet? Szeretném beszolgáltatni a kicsikéket a gyereklánynak; megkérem, rakja be őket a kádba.

Helén a lehető legkényelmesebben készitett elő mindent. Szobájukból gyönyörü kilátás nyilott a hegyoldalra, a völgyre; még az is, hogy a rosszcsontok hálószobája az enyémbe nyilik, kapóra jött. Gondoltam, milyen kellemes lesz elnézni őket, mikor alszanak, mikor nem képesek szerencsétlen nagybátyjukat kinozni.

Asztalnál Budge meg Toddie kifogástalanul tisztán jelennek meg; érvényre kerül valódi ábrázatuk. Budge leül az asztal mellé, Toddie hátratolja magas gyerekszékét, belemászik, onnan kiabál:

Ugy fogtam föl ezt a kérelmet, mint amelyikkel az asztalhoz közelebb akar jutni; eleget tettem kivánságának. A lány teát töltött nekem és tejet a gyerekeknek, aztán visszavonult. Nagy aggodalmamra eszembe jutott Helén ama szokása, hogy a leánynak sohse szabad a szobában bentmaradnia, kivéve egyes egész rendkivüli alkalmakat. Ugy vélte, a lányok továbbadják ismerőseiknek a meghitt családi kör magánbeszédeit. Elvben igazat adtam neki; de sulyos volt a gyakorlati kivitel. Oldalamnál ez a két vészmadár nagyobb kin, mint aminőt elv kedvéért hajlandó vagyok általában elviselni. Hanem segiteni nem lehet. Lehajtom a fejem; mindenre elhatározottan mormogom: Áldassék az ur minden adománya; - és megkérdezem Budge-t, vajjon kenyeret, avagy süteményt eszik-e.

- Nohát papa aszmongya: - És add meg nekünk a mindennapi kenyerünket. Amen. - Eszt mongya.

- Nem hiszem, hogy ugyanaz vóna; aztán Toddie se monta el az ő imáját. Nem fog tecceni a jóistennek, ha igy mondod. -

- Nohát hogy tuggya akkor, mit ért a Toddie alatta, mikor nem tud semmit se mondani? -

Elég ennyi; rövid társalgásunk óta megtanultam ez ifju gentleman jellembeli erősségét megismerni. Ujra lehajtom a fejem és elismétlem, ami Budge szerint "papa imája". Budge szépen kijavit olyan helyeken, ahol az emlékezőtehetségem elhágy. Ahogy elkezdem, Toddie rögtön hangosan fecsegni, csattogni kezd. Mikor az Amen ki van mondva, vigan felemeli a fejét; sok elégtétel a hangjában, mikor kijelenti:

Az ebéd kitünő, de ezeknek a borzalmas gyerekeknek az étvágya megakadályozott abban, hogy igaz lelkesedéssel nekiláthassak. Gyorsan behivtam a lányt; megmondtam, vigyázzon rá, hogy a gyerekek jóllakjanak; magam pedig visszavonultam. Azt is kijelentettem, hogy ebéd után rögtön ágyba kerüljenek; aztán szivarra gyujtottam és lesétáltam a kertbe. A rózsák teli, pompás nyilásban; a levegő terhes a méz illatától. Ott vannak a rhododendronok; sok kedvenc virágomat látom bimbóformában. Bevallom, azért vettem erős vizsgálat alá a kertet, mert azon tünődtem, milyen virágból kössek csokrot Miss Maytonnak. Az előttem levő anyag olyan kielégitő, hogy legjobban szerettem volna rögtön nekilátni a virágfüzésnek. De hát ez mégis korai; az arcomat elrejtette a jó kiadós dohányfüst. Álmodozásnak adtam át magam. Azon tünődtem, vajjon van-e értelem a virágok nyelvében; bolondos irók sokszor emlegettek ilyesmit. Szerettem volna tudni hirtelenében virágnyelven is; azon töprengtem, vajjon Miss Maytonnak vannak-e ilynemü tapasztalatai. Mindenesetre ugy éreztem, hogy izléses bokrétát tudok kötni akármelyik hölgynek, ha csak egyszer láttam is az arcát; Alice Maytonnak olyan remekmüvet állitanék össze, hogy az arca bizonyára felragyog, ha meglátja. Azon tünődtem, mint tüzelne kékesszürke szeme, mint válnék pirossá arca. - Nem az érzelem festené olyanra, Isten ments! hanem az öröm - hogyan nyilnak meg erős, szép ajkai - hogyan mondanak el kedves dolgokat, melyeket eltitkolna akkor, ha mással érintkezik s kordában tartja magát. Lám én; tisztafejü, okos, számitó kereskedő azt kivánom, bár itthagyhatnám a tizenkilencedik század valamennyi nagyszerüségét s válnék tündérré, olyanná, miben csak bolondos lánykák és őrült poéták hisznek. Bár láttatlanul részesévé válnék annak a találkozásnak, mikor virágaim üdvözlik azt a másik, de egyetlen virágfajtát, mely nagyvárosaink terméke, disze. - Ugyan melyik virághoz hasonlit leginkább? Tán liliomhoz? Nem; ahoz tulságosan - merész; vagyis nem; - nem hogy merész, inkább olyan... izé; nohát; nem jut eszembe, hogy milyen; de nem merész a helyes kifejezés. Rózsa! Persze, nem a vakitó, pompás vörös rózsa - de nem is a félénk, finom, étherszerü tearózsa. Tán mint a gyönyörü Gloire de Dijon; erős, biztos, életteljes; derékségével válik ki rózsa-testvérei közül. Mégis formás; vonalakban tökéletes; drága, soha határozottan meg nem állapitható szinü és mégis mindenkit magával ragad. Imádóit meg ujra emlékezteti szóval ki nem fejezhető tökélyére - változatlan ragyogására.

- E-e-e -ó-ó-ó-ő-ő- - hallik az ablakból a fejem fölött. Aztán üvöltés: "Harry bácsi!" A hang Budge-é. Nem feleltem; vannak pillanatok, mikor a lélek ugy el van telve mindenfélével, amit gyermeki fül nem hall, gyermeki szem nem vesz észre! Ha-r-y bácsi! - ismétli Budge. Aztán hallom, mint rántják ottfönn ki az ablakot:

Fölpillantok és épp vad Nem!-et akarok küldeni abba az irányba, mikor az ablakban ismeretlen arcot pillantok meg, mégis olyant, mit már láttam valahol. Azok a nagy, kifejezésteljes szemek, az az angyali száj, az a szellemes tekintet csak tán nem Budge-é? Mégis; ugy lehet; a fölfelé igyekvő orr és a nagy fül... nem másé. Gyorsan megfordulok és a házba lépek. A lépcső alján két fehérbe öltözött kis alak fogad; nagyobbik megjegyzi:

- Jól van. Jónás kint sütkérezett valamelyik reggel a napon; egyszerre csak hirtelen nagy fa nyilt ki a földből előtte, naggyá, árnyékossá lett; eltakarta; aztán ugy el is tünt, ahogy jött. -

- Hát ha jobban tudod, hogy mi van Jónással, akkor mondd el nekem; nagy örömmel fogom hallgatni. -

- No persze; - felel Budge. - Hát az Ur aszmongya valamikor Jónásnak, hogy menjen Ninivébe. Mongya meg ottand az embereknek hogy mien rosszak. Hanem Jónás nem akart odamenni; inkább egy hajóra ült, aki Joppába ment. Asztán nagy vihar lett; esett, meg villámlott is. Akorasztán gondolták a matrózok, hogy bisztosan van valaki a hajóba, akit nem szeret az Istenke. Akkor Jónás aszongya, hogy aszongya: ugy gondolja, ő az az ember. Hát fölvették őtet és belefujtották az óceányba. De nem vót mégse szép tőlük, hogy igy tettek, mikor Jónás elmondta nekik a tiszta - igazságot. Nohát gyött ám egy nagy cethal utánnuk. Borzasztóan éhes volt szegény, mer azok a kis halak, akiket meg szokott enni, mind lementek az ócejány fenekibe. A cethal nem mehet bele az ócejány fenekibe, mer neki lélegzeni köll és a kis halaknak nem muszáj. Jónás látta, hogy nagyon sötét van a cethalban; még kályha se volt; aztán vizes volt és nem vehette le magárul a ruhát, hogy megszáriccsa. Mer hej se vót ottan, akire akaszthatta vóna, de még ablak se vót, a kin kinézhetett vóna; aztán nem vót enni se semmi, de nem vót semmi, meg semmi, meg semmi. Akkor kérte a Jóistenkét, hogy engesse ki őtet; de a jóistenke aszmongya sajnálja. Akkor a cethal közel ment a parthoz; akkor Jónás hamar kiugrott a gyomrából... Hogy örült! Akkor asztán mégis elment Ninivéba és megmonta otand, hogy mit üzent az uristenke. Asztat pedig megtehette vóna má sokkal hamarabb, ha tutta vóna, hogy mi jó. -

- Má sossal amarabb, ha tuta vóna mi jó; - biztosit Toddie, bátyja segitségére sietvén. - Mongyál másikat. -

Kutatok emlékezetemben valami dal után; de az egyetlen, ami hirtelenében eszembe jut, vig, tréfás dal, szövegecske; talán friss mulatónóta. Budge félbeszakit:

- Astat énekeld hogy "Glória, glória, feltámatott"; - véli Toddie. Szó nélkül engedelmeskedem. Csodás hatással van rám a régi dallam. Hallottam Nyugat katonáitól meg néger-fészerekben gyermekkoromban; láttam a huszonkettes Massachusett-katonákat, amint Broadway-n haladtak lefelé a háboru első napjaiban. Harcosoktól hallottam majdnem valamennyi déli államban; háromszáz jó öreg Hunker demokrata énekelte, mikor New-York első szines hadseregét kisérték tengerre. Öreg kapitányom lágyan fujta, de olyan lendülettel, mely rettenetes volt komolyságában. Onnan hallott ki a lövészárokból roham előtt közvetlenül. Hallottam jó egynéhány boldogult kamerád sirja mellett. A lovasság csupa ihlet, hazafiság lett, mikor ezt a dallamot huzták; mikor erre engedték masirozni annyi idegen ütem után! - Ugyancsak a Glória hangzott fel barakkjainkban azon a dicsfényes reggelen, mikor megtudtuk, hogy vége a háborunak. Az alkalomnak megfelelő szavakat talált a dallamhoz pár rebellis barátom első nyilvános találkozásunkkor a háboru után. Ezek az emlékek mind megrohanták az agyamat, mialatt énekeltem; talán tudtomon kivül kelleténél jobban felizgattak, mert Budge megjegyezte:

- Esztet ne mindennap énekeld, Harry bácsi; ugy kiabálsz, hogy belefájdul a fejem. -

- Micsoda, Harry bácsi, már méssz? Hisz még nem montuk el az imánkat; papa előtt mindig el kell mondani. -

- Jól van; - mondok és elismétlem Szent Chrysostom püspöki kiszólásait. Alig mondom ki az Áment, már hallom Budge-t:

- All right. - Budge lehunyja a szemét; a hangja a leglágyabb, legtökéletesebb könyörgés; az arca alvó angyalé. - Aztán megszólal:

- Jó Isten; köszönjük, hogy oan szép napot attál máma. Reméljük, hogy a kisfijuknak mindenütt jó napjuk volt máma. Kérünk tégedet, hogy vigyázz ránk és mindenki másokra is ma éjjel, hogy ne legyen semmi bajuk. Igaz persze; és Harry bácsinak cukor is van a bőröndjébe; monta nekünk a kocsiba. Köszönjük szépen, hogy Harry bácsi eljött hozzánk és aztat hisszük, hogy borzasztó sok cukor van a bőröndbe - egész nagy skatuják. És kérünk tégedet, hogy vigyázz mind a kisfijukra és kislányokra, akiknek nincsen papájuk meg mamájuk; meg Harry bácsijuk meg cukruk meg ágyacskájuk, akibe belealusznak. Aztán hogyha meghalunk, mindnyájan jussunk bele a menyországba; Krisztus nevében Ámen. - Nohát add ide a cukrot, Harry bácsi. -

Toddie lehunyja a szemét; fintorokat vág; liheg; ugy tesz, mintha az ima fizikai megerőltetés volna. Végre ő is nekikezd:

- "Jó isstenke; ne legyek én oan nagyon ross; áld meg papát és mamát; a Budgiet is; napapát és mintakét namamákat; meg minden jó embeeket eben a hásban; meg a babámat. Á-á-á-men." -

Gyorsan előszedem a cukrot a bőröndömből; adok belőle mindkét fiunak. Sikitanak örömükben. Ujra jóéjt kivánok. -

- Ó; hát nem attál még penny-t! - mond Budge. - Papa ad ám, hogy beletegyük a takarékpersejbe. Ad ám minden este. -

Meglelem a csomóba kötött törülközőt; óvatosan felemelem és az ágyra dobom.

Kisietek a szobából és jól bevágom az ajtót magam mögött. Az órámra pillantok; - félkilenc; másfél órát töltöttem ezekkel a borzalmas gyerekekkel. Hisz igaz; nagyon mulatságosak - kacagtam méltatlankodásom dacára. Mégis - ha az időmet teljesen a maguk részére akarják lefoglalni, ahogyan eddig tették, mikor jutok én máshoz? Honnan vegyek időt olvasáshoz? Előszedem Fiske "Világbölcselmé"-t a bőröndömből; a hátsó nappaliba vonulok; szivarra gyujtok; a kis diáklámpát magam elé rakom és olvasásba fogok. Alig kezdek bele, kicsiny lábak topogása; idősebbik unokaöcsém áll előttem. Bánatos ellenkezés minden arcvonása; ugy jelenti:

- Isten áldjon mindenkit; - ismétli Budge; - csöndesen megfordul és fölfelé halad.

- Az Isten áldja meg azt a becsületes kis szivedet - mondom - ha az emberek ugy biznának Istenben, ahogy te a papában, kevés dolga akadna idelenn a prédikáló papnak. -

Gyönyörü volt az éjjel. Tiszta, friss levegő; csupa illat; mindenüvé behatol a virágok lehelete. Tücsökzene száll fel minden bokorból. Mintha maga a tavasz intene, hogy hagyjam abba az olvasott bölcselmet. Félretettem Fiskét, Paul Hayne uj kötetét vettem elő; az "Egy nyár"-ból pár fejezetet olvastam el. Végtére ágyba tértem magam is. Unokaöccseim édesen aludtak. Lehetetlen, hogy a tiszta, bájos, angyali arcocskák itt pár órával előbb még félelmes kinzóimé voltak. Az ágyamból kilátás nyilt a szeszélyes hegyhátra; a fölött ezüst csillagok az ég sötétjében; ott alul a kétoldalt megvilágitott folyó; a háttér maga a sötétlő hegy. Kerékzaj, csattogás nem kinoz; az az ezer hang, sipolás, robaj, mi a városi életet megtölti a nyugtalanság szellemével elmaradt mögöttem; majdnem méltatlankodó csodálkozás fogott el, hogyan élhetnek értelmes, kényelemszerető lények abban a rettenetes Newyorkban. Mikor ilyen édes, bájos otthonok alig másfélórányira elérhetők! Aztán Alice Mayton jutott eszembe; majd egy vevőm; később csillagok és védjegyek; koszoruk, csokrok, piszkos unokaöccsök; helytelenül kiállitott számlák és vasuti jegyek; cukorka és Herbert Spencer; minden összezavarodott a fejemben. Megjelenik egy látomány: büszke angyal; divatos öltözékben és divatos fogaton; ott áll; minden egyéb látomást elüz világló fényével; drága öntudatlanság vesz erőt rajtam - -

Mint az őrült, ugy ugrom talpra; belépek a bünös szobájába. Megfeledkeztem az ajtóról; a fejem vette először észre. Gyertyát gyujtok fogcsikorgatva; közben hangosan mondok valamit; mindegy, akármit.

- Ó; mien csunyát káromkottál; - dohog Toddie - nem mész má a menybe, ha meghalsz.

- De te se ám, ha ugy bőgsz egész éjjel, mint valami démon. Akarsz most már csöndben maradni? -

- Nem tudom, hol a babád; tán azt hiszed, az egész házat átkutatom az átkozott babádért? -

- Károly; - magyarázom; - ha reggel fölkelsz, remélem, meg fogod találni a babádat. Mostan nyugodtan kell maradnod és aludnod kell. Majd szépen betakarlak! - Elsimitom az ágyruhát. S ime a sorsüldözött baba, minden bánatom forrása, potyog ki a takaróból. Toddie megragadja: arca felragyog a gyöngéd örömtől. Ujra fölordit:

- I-itt van a drága kis babám; jere a papuskáhó; kis babám; jere, a papuska szeret. -

A kacagtató gyerek annyira elégedett, hogy érzésének tárgyát fellelte, hogy méltatlankodásom pompás müvészi örömnek ád helyet. De az ember a szép képeket is megunhatja, különösen, ha nem egészen éber még és légvonatban áll a gyertyatartóval. Igy hát betakartam az unokaöccseimet és visszafordultam a szobámba; ottan a gyermekes ellentmondásokon töprengtem, mig el nem aludtam.

Reggel nagyon korán keltett fel a szobába beözönlő napfény; az ablaktáblákat nyitva hagytam előttevaló este. A levegő madárdaltól hangos; a keleti ég olyan szinekben fürdik, aminőt soha festő ecsetje meg nem rögzitett. Csakhogy korai napfölkelte és madárdal nem olyan embereknek való dolgok, kik előttevaló este éjfélig olvastak. Gyorsan lehuzom a gördülő függönyt, beteszem az ablaktáblákat; ujra lefekszem és hálát adok az Uristennek, hogy ilyen szép zene közepette térhetek vissza álmaimhoz. Egész biztos vagyok benne, hogy valamennyi ellenségemnek abban a pillanatban bocsátottam meg, mikor ujra szememrejött a lágy szender. És ugyanabban a pillanatban vad dühre ingerel egy könnyü kéz, mely az arcomon siklik végig. Felugrom; Budge az, aki félénken hátrál az ágyam elől.

- Csak e'kicsit szerettelek, mer oan jó vótál; mer cukrot hosztál nekünk. Papa engedi, hogy szeressük őtet, amikor csak akarjuk - bizony, megengedi minden reggel. -

Szegény Tommy! Soha, soha meg nem birtam érteni, hogy az ember, akinek jó felesége, tisztességes jövedelme, tiszta lelkiismerete van, mért olyan megkinzott, sovány, - sokkal rosszabbul fest, mint akár a virginiai őserdőkben, akár Louisiana mocsaraiban. Hanem most már értek mindent. És mit csináljon az ember? A gyerek szeme, hangja - kifejezése; édességben felülmulja valamennyi angyalokét, kikkel valaha dolgom akadt. Hisz ez a gyerek több önfeledt cselekedetre is ragadhatja az embert annál, mint hogy egyszerüen a reggeli álmát adja fel miatta. Csakugyan kikergette az álmot a szememből. Megcsókoltam hát:

- No most szaladj vissza az ágyba, kis öregem; hadd a bácsit; hadd aludjon még kicsikét. Majd reggeli után furulyát csinálok.

Két kis láb tipegése; megfordulok és lehunyom a szemem. Hamarosan ugy tetszett: gyöngébb lesz a madárdal; a gondolataim töredékké válnak. Mintha felhőkön folynék tovább magam is; körülöttem száz meg száz kis cherub; a vonása mindnek a Budge-é.

- No majd megregulázlak, édes fiam; - gondolom. - Talán ha a gonosz kis torkod rekedtre kiabálod, megtanulod, hogy nem lehet büntetlenül kinozni a nagybácsit, aki épp az imént annyira megszeretett!

- No csak ordits tovább, ördögfajzat, - gondolom. - Felébresztettél; hadd szenvedje meg a tüdőd egy kicsit. - Hirtelen, bár álmos hangon, lustán forgó nyelvvel Toddiet hallom:

- Budge! - kiáltok, afölötti kétségbeesésemben, hogy utóbb még majd Toddie is felébred; - mondd: mit akarsz?

- Egyáltalán nem csinálok furulyát; vastag vesszőt metszek és jól elhusángollak vele, amért nem maradsz csöndben, ahogy mondtam.

Uristen! Papa, papa, papa! Hát soha meg nem szabadulok az örökös "papá"-tól? Rémülettel látom, hogy kitünő sógorom iránt valami csuf gyülölet kél bennem. Egy dolog mindenesetre holtbizonyos: aludni itten tovább nem lehet. Gyorsan felöltözöm; lemegyek a kertbe. A virágok illata, szépsége, a friss reggeli levegő nemsokára visszaadja rendes kedélyhangulatomat. Két órával később, ahogy a reggelire szóló csöngetyü hiv, örömmel üdvözölhetem Budge-t.

- No Harry bácsi, hát te hol voltál? Az egész házat mind kikerestük, aztán nem találtunk belőled semmitse!

A reggeli pompás volt. Később megtudtam, hogy Helén - drága jó teremtés - maga állitotta össze az étlapot ott tartózkodásom minden napjára. Miután az az asztalfölötti társalgás, mely köztem és az öccsök között eshetett, nem olyan természetü, hogy bajt okoz, ha elismétlik, megkértem Maggiet, a szolgálólányt, hogy ügyeljen föl a gyermekekre; kérésemet kisebb bankóval sulyosbitottam. Igy megmenekedtem unokaöccseim rémes étvágyának minden felelősségétől s magam is nekiláthattam a reggelinek. Sőt még arra is maradt időm, hogy érdeklődéssel szemléljem azt a munkát, amit Budge és Toddie végez apró kanalával, villájával. Eleinte igen gyorsan ettek; de az étvágyuk hamar oda volt. Hanem a nyelvük megoldódott.

- 'Ary bácsi; - mond Toddie; - odafönn van ám e' borzasztó fua áska - oan fua nagy áska! Maj memmutatom, ha meetted a 'eggelidet.

Eszembe jut gyerekkorom azon nem kisméretü öröme, mikor régi táska tartalmát hánytam szerteszéjjel - lehetett ugy száz esztendeje. Miért is rokonszenves mosollyal fordulok Toddie felé, amin a gyerek nyilvánvalóan végtelenül boldog. Milyen bájos dolog, ha a gyerek-természetben rokonszenves húrra talál az ember, - gondoltam - milyen hamar felfogja a gyermekszem, mit jelent a tekintet, mely megelőzi a kimondott szót, eszmét! Drága Toddie; ott ülhettünk volna egy asztalnál, egymás mellett; egyik se törődik a másik szavaival. S te véletlenül megpendited azt a dolgot, mi gyerekes örömöd okozója volt - a lelkeink olyan viszonyba kerülnek egymással, mely legédesebb emberi együttérzés... Ugyanaz, mi valószinüleg Megváltónk szivét töltötte be egyik apostola iránt, ki szemmelláthatóan a leggyöngébb volt mind a tizenkettő közül. "Oan fua áska" hirtelen mintha elsöpörte volna a köztünk levő korkülömbséget; megsemmisit minden ellentétet, élettapasztalatot köztem és a gyönge fiucska közt. És aztán...

Rettenetes gondolat száguld keresztül az agyamon. Fölrohanok az emeletre, be a szobámba. Igenis: az én utitáskámat értette. Én nem láttam benne semmi furát; sőt ellenkezőleg. A rokonszenv szála köztem és unokaöcsém közt abban a percben szakadt széjjel. Ha abból a távolságból gondolok vissza az ügyre, mit a néhány közbeeső hét elmulta ékelt közibénk, be kell látnom, hogy képtelen lettem volna az elémtáruló jelenetet nyugodt és elfogulatlan kedéllyel megitélni. Nagy elégedettséggel jelenthetem ki, hogy a gyorsan született és gyorsan kimult rokonszenv, mi Toddie iránt kapott bennem lángra, legékesebb jele az emberi gyarlóságnak, állhatatlanságnak. A lelkem találkozott az övével, mert ő is szeretett régi bőröndökben rendezkedni, és mert ugy képzeltem, hogy kellemes előtte az a látvány, az az anyag, mely hasonló müvelet eredménye; az elém táruló kép kiokositott arról, hogy helyesen itéltem meg unokaöcsém természetét. Önző ösztöneim azonban siettek árnyat vetni ebbeli lelki örömömre; megakadályoztak abbeli kedvtelésemben, hogy átérezzem: "virágjában hullott le kedvem gyümölcse".

Benne volt ebben az én bőröndömben a világon majdnem minden; hisz még a hadi életben a csomagolás tudományát tökélyig sajátitottam el. Ha az akkori kedélyállapotomban csak parányi részecske büszkeség foglaltatik benn, biztos, hogy a saját magam dicsőitésébe kezdek bele, mert lehetetlenség volt, hogy az, ami ott feküdt a földön, mind az én bőröndömben lett légyen. Világos, hogy Toddie nem amatőrje a csomagolásnak; ahhoz tulságos nagy szakértelmet árul el a végzett munka. Hamar felfedeztem, hogy milyen rendszerrel dolgozott; ez a felfedezés némi világot vetett az előttem elterülő hegy méreteire. Cilinderkalap, ha a skatulyában foglal helyet, majdnem félannyi területet foglal el, mint akkor, ha kettejük közt megszünik a természetes viszony és külön-külön válnak, még akkor is, ha a skatulyába fénymázas doboz került, mit általában nem ott szoktak tartani; sőt még az esetben is, ha a cilinder bensejében néhány Bay-rumban fürdő szivart tartalmaz. Ugyanez mondható el hordozható ruha-szekrényemről és annak tartalmáról; egy katonapajtásom ajándéka; Bécsben vásárolta. Öreg harcosok állitása szerint tökéletes kis mü. Azok a zsinegek, a mik a vékony falakat tartják, hogy szét ne essen az alkotmány, el vannak most vágva; törve, vagy isten tudja milyen uton-módon választva széjjel. Az igy keletkezett ürben ott fekszik gála-kabátom; szorosan összecsavarva. Dühtelt kiáltással emelve őt a levegőbe és széjjel teregetve, kiesik belőle - - a pokolbéli bábuk egyike. Ugyanakkor üvöltés harsan fel az ajtó irányából:

- - Kiszeted ababukámat a bölcsőjébül; gurigázni akaom a babukámat ...o...o...o...ő...ő...ő...

- Te kis gazfickó; - üvöltök, sőt bömbölök én is, annyira erőt vesz rajtam a méreg; - rögtön elmetszem a torkodat. Hogy mertél a bőröndömhöz nyulni?

- Ne-h-em tom'. - Toddie alsóajka elnyulik; azt hiszem, a bengáliai tigrist is megszeliditette volna ez a látvány. Hanem nekem ilyesmi eszembe se jutott.

Vad hörgés hallik a kert felől. A hogy kitekintek, Budge-t pillantom meg; csupa vér az egyik ujja; a másik kezében a borotvakésem; később elmagyarázta, hogy hajót akart faragni; csakhogy rossz ám az a kés. Tapaszt nyomni a vérző ujjra csak egy perc müve; alig hogy ezt az orvosi mütétet befejeztem, máris megjelenik Tom kertész kocsisa; levelet nyujt át. Helén jólismert kezeirása; tartalma a következő (a zárójeles mondatok az én utángondolásaim.)

Ritkán izgatott föl levél annyira, mint ez itten. Soha életemben nagyobb gyönyörüséggel nem festettem ki magamban a választ. Elhatároztam, hogy az elemzés, jellemrajz mestermüve leend az; véleményem nyugodt, mégis végtelen erőteljes világitásu képe.

Egy dologban egész kész volt a határozatom. Behivtam a lányt, megkérdeztem, hol van az a kulcs, a melyik abba az ajtóba illik, a mi az én szobám és a gyerekek szobája között épült.

- Hozza el; aztán mondja meg a kocsisnak, hogy készüljön: Patersonba megyünk. -

Megkaptam a csavarhuzót; lefeszitettem vele a zárat; kocsiba ültem és a kocsisnak megmondtam, hogy a hegyoldalon menjünk át Patersonba. Amerika egyik legbájosabb utja.

- Paterson! - ordit Budge. - Ó! cukrász is van ottan a városban. Gyere, Toddie. -

Ugy? - gondolom én; megragadom az ostort és a lovak közé vágok. - Bizony nem; ha én is beleszólhatok. Hogy énnekem ezt a gyönyörü utat ilyen népség rontsa meg?!

Usgye; tovatünnek a lovak; mögöttünk fülsiketitő orditás, üvöltözés. Ugylátszik, mind a két gyerek halálos sérülést szenvedett; gyorsan kitekintek, de csak azt látom, amint Budge és Toddie a kocsi után rohannak; keservesen bőgnek. Rémes látvány; nem hagyhatom őket ott; még ha feketehimlőben maradtak is vissza. A kocsis megáll a saját jóvoltából - ugylátszik, ismerte a gyerekek módszerét és a módszer eredményét; besegitem Budge-t és Toddiet. Ama félénk remény tölt el, hogy a Gondviselés szeme rajtam nyugszik; hogy ilyen önfeláldozó tettet nem mulasztanak el javamra irni. Ahogy a lankás hegyoldalba érünk, szinte növekszik unokaöccseim iránti jóságom; az előttem elterülő látvány kimondhatatlanul szép. A levegő vakitóan tiszta és két hatalmas torony mögül megpillantom a metropolist. Mögötte Greenwood csöndes városa - - ott az öböl; a szoros; a két ezüst folyam; s Brooklyntól délre im ott az óceán maga. Fények, árnyak csodás hatásai, összjátéka; festői csoportozatok; égbenyuló épülettömbök ugy egymásbaolvadva, mintha össze volnának gyurva; komor gyárak fordulnak bájos paloták felé a nap táncoló sugaraiban. Távolból a hatalmas hajók olyanok, mint lustán pihenő bábjáték; - látszatra élettelen mind. Az egész eszembejuttatja a gyerekkori tündérmeséket, elvarázsolt városokat. Nagyban emeli az egészet New York uj, hatalmas postaépületének tetőzete, kupolája; olyan, mintha őrködne az egész fölött.

- Nohát itten köröskörül - innentül odáig, a másik égig ottand hátul minden mögött. Amott meg ni (valami fényességre mutat, ami alighanem fotografus tetőlámpája) az a ház, amiben jó istenke lak.

Ejnye, hogy az Isten áldja meg a gyereket, bennem csak varázsos képpé alakult ki; pedig milyen büszke voltam a müvészi érzékemre, hatásokat felfogó képességemre.

- Aztán ott az a világos, hosszu, széles kis darabka; - folytatja; - ottan van szegény kicsi Phillie testvérünk; ha csak odanézek, látom mindig, ahogy kinyujtja a kezét.

- Szegén kis Phillie; skatuába tették alunni; az Istenke asztán magáhó vette; - mormog Toddie; összeszedi minden tudományát, amit halálról tud, látott. Aztán fölemeli a hangját:

- Arry bácsi, tudod micsinálok, ha nagy leszek? Lesz nekem lovam meg kocsim; akkor belekocsikázok mint a utakba és a hászakba és akor átkocsikálok a világon és minden. Asztán eggész csomó mada-ak belegyönnek a kocsikába és dalolnak hosszám; te is gyöhec, ha akalsz. Fad-laltot meg epert eszünk és láttyuk a kis halakat, ahogy beleuszik a vizben; oan nagy házunk lesz aki kivül is gyönyörü és beül is gyönnyörü és ekkész a mienk lesz és asztat csinálunk ottand akit akaunk.

- Toddie liba; - állitja meg nagy komolysággal Budge. - Harry bácsi, hiszed, hogy a meny ország oan szép, mint az ottan odaát?

- Akkor mér nem halunk meg mingyá, hogy odamehessünk? Nem akarok mindig csak élni; mindig élni. Nem tudom mér nem halunk meg eccerre; asztat hiszem, elég napokat éltünk má'.

- Istenke azt akarja, hogy éljünk addig, mig nagyok, jók és erősek leszünk; aztán sok jót kell tennünk, mielőtt meghalunk, öreg; - azért nem halunk meg egyszerre. -

- Jól van; de én szeretném látni szegén kis Philliet; ha a jó istenke nem ereszti ide le őtet, akkor hatyhatná, hogy én meghajjak és felmennyek a menyországba. Szegén Phillie mindig nevetett, ha bukfencet csináltam. Harry bácsi; ugye angyalnak szárnyuk van? -

- No látod; én tudom, hogy nincs nekük; mer ha a Phillienek szárnya vóna, akkor egyenessen leröpült volna; azér nincs nekik. -

- De hátha egyéb dolga van, Budge; vagy talán lejön, csakhogy te nem látod. A mi szemünkkel nem látjuk ám az angyalokat. -

- Akkor Izrael gyermekei mér láttak mégis megjelenni oat a lángokba? Hisz azoknak is oan szemük volt, mind nekünk? Nem is bánom; borzasztóan szeretném látni szegén Philliet. Harry bácsi; tudod mit csinálnék, ha fölmennék a menyországba?

- Hát mikó' má láttam a szegén Philliet, igenyesen továbbmennék a jó istenkéhez, aztán belecsimpaszkodnék a nyakába. -

- No mert hát oan szép időket élünk meg mer ő atta mamát és papát is meg a Philliet is - igaz, hogy asztotat megin visszavette... és ő atta a Toddiet is; csakhogy a Toddie néha borzasztó rossz fiju. -

- Igazad van, Budge; - mondok, a bőröndömre, valamint utazásom céljára gondolva.

- Nem; Budge; elégszer volt már hozzám nagyon közel; de látni nem láttam még soha. -

- No én láttam; látom, mikor csak fölnézek az égre mindig. Amikó' nincs mellettem senki. -

A kocsis suttogva megfordul: - Mindig esztötet mongya; hát isten engem ussegéljen; el is 'iszem neki. Néha ugy véli az ember, maguk a mennybéli égi szentek is lekacsingatnak, mikor a gyerek ilyen mód gagyog.

Igazán furcsa. Budge arca most olyan étheri, mintha nem volna erről a földről való; folytatja elmélkedéseit arról a jobb világról, meg az ott-tartózkodó polgárokról. Toddie nyelve egy percre meg nem áll; bár a hangja alig hallható. Mikor véletlenül megakad a szemem az arckifejezésén, az olyan különös, ámuló, hogy az ölembe veszem; hadd halljam, mit gagyog. Rajtakapom magam, hogy a fejemben készen levő, Helénhez intézett levelemen itt-ott módositok; hogy szinte szégyelem magam miatta. De se Toddie álmodozása, se Budge szelleme nem feledtetik el velem utam célját. Találtam lakatost; otthagytam a zárat, hogy kulcsot illesszenek bele; aztán a vizeséshez hajtattunk. Mindkét gyerek a kérdések özönével támadt rám, amint ott álltunk a bugyborékoló forrásnál; az a tény, hogy a lezuhogó viztömegek zaja megakadályoz engem abban, hogy a kérdéseiket halljam, csöppet se zavarja őket. A szállodába megyek szivarért; a gyerekek velem jönnek. Biztos, hogy nem töltöttem több időt avval, hogy szivart válasszak és rágyujtsak, mint három percet; pár kérdést intéztem még a vizesésről a trafikoshoz. Mikor megfordultam; gyerek nincs sehol egy se; nem is látom őket semmilyen irányban. A zuhatag innenső oldalának szélén hirtelen két sárga karikát fedezek föl; ez alighanem az öccsök két kalapja. A kalapok között és magam között két apró alakot fedezek föl, a mint ott feküsznek a földön. Nem mertem kiáltani, nehogy felijesszem őket a hangommal. Átnyargalok a füvön; mind káromkodva, imádkozva. Ott nyujtóznak a hasukon; a sziklacsucs széléről pillantanak lefelé. Lábujjhegyen közeledem feléjük; a földre vetem magam és mindenik gyermeknek megkapom a lábát.

- Oh, Harry bácsi! - üvölt Budge a fülembe; amint magamhoz rántom és fölváltva rángatom, megcsókolgatom - én jobban kilóktam, mint a Tod. -

Ezt a délutánt arra használtam föl, hogy bokrétát kössek Miss Maytonnak; kitünő foglalatosságnak találtam. Nem olyan virágkereskedő-fajta bokréta, a miben csak két-háromféle virág van képviselve; drótra van füzve és mértani alaknak kidolgozva. Én sok mindenféle ritka virágot használtam; szerény virágocskát is, a melyik nem pompázik a virágkereskedés kirakatában. Aztán majdnem annyi a szin, amennyi a virág; az egésznek olyan az illata, hogy a városi virágosbolt illata csupa idegen ahoz. Nagyon szeretek bokrétát kötni; hanem ebből az alkalomból jobban örültem, mint valaha. Nem mintha szerelmes lettem volna Maytonba; a férfi becsületesen, őszintén bámulhat szép, pompás nőt anélkül, hogy szerelmes lenne belé. Gyönyörüségét találhatja abban, hogy örömöt okoz néki anélkül, hogy annak a szükségességét érezné, hogy cserébe a nő sajátmagát adja. Mióta benőtt a fejem lágya; "diszkrétebb" éveim küszöbét átléptem, mindig mosolyogtam az olyan férfiakon, kik bőkezüek, ha szerelmesek; ugy tetszik, óriási árat követelnek azért, a mit adnak. Ilyesféle érzésem nem volt Miss Maytonnal szemben. Voltak pogányok, a kik istennőiknek mesés ajándékot vittek anélkül, hogy pompás istenségüknek kizárólagos társaságát kivánták volna érte élvezni. Sohse voltam figyelmesebb Miss Mayton iránt, mint hogy jóbarátságban maradjak ezekkel az ajándékozó derék öreg hitetlenekkel; meg az olyan keresztény hivőkkel, a kik csakigy gondolkodnak. Minél bájosabb lett a virágbokrétám, annál teljesebb az örömöm; annál jobban élveztem azt a gondolatot, hogyan örül majd ő izlésemnek ezen tökéletes megnyilvánulásán.

Végre elkészült: örömömet azonban megrontotta, szürke felleggel vonta be a rettenetes gondolat: - Mit mondanak majd az emberek? - Ha Hillcrest helyett New-Yorkban vagyunk, csak a virágkereskedő, a kiküldöttje, a hölgy és jómagam tudnánk a dologról: de Hillcrest! Pár száz bennszülött hirharang; itten mindenki ismeri a másikat és a másiknak valamennyi ügyes-bajos dolgát - biz itt pletykától tart az ember. Mike-nak, a kocsisnak diszkréciójára bizonyossággal számitottam - nem egy kényesebb természetü dologgal megbiztam már őt. De hisz mindenki tudja, hol van Mike alkalmazva; biz tudja mindenki és titokzatos, láthatatlan és meglepő az a mód, a hogy falun szárnyal tova a hir! - Hisz én vagyok az egyedüli fiatalember, ki Colonel Lawrence házában lakik. Hopp! - megvan. A könyvszekrényben felfedeztem valami nagyobb fajtáju dobozt; abba határozottan belefér. Meg is találtam; tényleg; akkora, a mekkorára szükségem van. A tetejébe kerül a névjegyem - nem félek attól, hogy valamely hölgy ne találna meg névjegyeket, mikor az virágnak a kisérője. A bokrétát csinosan belehelyeztem a doboz közepébe; aztán Mike keresésére indultam. Barátságosan intett, mikor elmagyaráztam neki utjának természetét; vidáman suttogta:

- Ugy megcsinálom, hogy csak ugy ropog. Mistress Clarkson szakácsnéja meg én, mink nagyon jól megértjük egymást. Amugy is a hátulsó ajtón szokok én oda bejárni. Nem lát engem meg senki, hacsak az angyalok nem; azok meg nem mondják. -

- Rendben van, Mike; itt egy dollár; a doboz ott benn van a kalap fogas mellett a hallban.

Félórával később, a hogy ott ülök a szobám ablakában és olvasgatok, megpillantottam Mike-t. Tisztára van borotválva; kiöltözködött; kikefélte magát; felfelé halad az uton; az én dobozomat egyik hatalmas mancsában szorongatja. A fejem teli kellemes ábránddal; ugy megyek le a vacsorához. Uj barátaim rendkivül szelidek. Kisétálták magukat; ugy látszik, kicsit letompult lármás kedélyük; kicsit kifáradt apró lelkük. Az étvágyuk nem csökkent; csak épp, hogy nem beszéltek sokat. Amit mondtak, mind helyes, furcsa, vagy megkapó. Annyira, hogy vacsora után - mikor arra kértek, fektetném le őket - örömmel belementem a dologba. Toddie eltünt valahol; erősen vigasztalan ábrázattal tért vissza.

- Nem baj, öreg cimbora; - vigasztalom. - Gyere; majd a bácsi térdén fogsz lovagolni. -

- A babukám bőcsőjét akaom; - mond, szánalomraméltón lebiggyesztve alsó ajkát.

Eszembe jutott az a tapasztalat, mikor Toddie "'átni akarja, hommennek" és remegtem.

- Toddie; - mondom olyan meggyőző hangon, hogy biztos ezer fontot hoz az nékem évenkint, ha mint kereskedő, illő helyen tudom alkalmazni; - Toddie; nem akarsz a bácsi hátán lovagolni? -

Pillanatra Toddie arca rettenetes benső küzdelmet árul el; az öreg Ádám és Éva anyánk közt válogat. A kiváncsiság kerül fölül a természetes lehangoltságon. Toddie halkan morogja:

- No igen; - mondok s gyorsan felfrissitem emlékezetemben a történetet az ottlevő biblia segitségével - Helén, mint nagyon sokan, biztos, hogy kinnfelejti a kikészitett bibliát, ha darab időre megszökik otthonából.

- Nohát egyszer esett negyven nap és negyven éjjel. Mindenkit elsöpört az ár a föld szinéről, kivéve Noét; a ki igaz ember volt; meg is menekedett egész családjával egy bárkában, a miről a jó isten mondta neki már előre, hogy jó lesz megépiteni. -

- Harry bácsi; - mond Budge, nagyrameredt tekintettel méregetve engem, a szája nyitva legalább két percig, mikor befejeztem a mondókámat: - gondolod, hogy ez a Noé? -

- Nohát én nem hiszem; ez egy csöppet se Noé; - mond növekvő nyomatékkal. -

- Ugy látszik, Budge, kétféle bibliát olvasunk. No halljuk a te történeted? -

- Nem bánom, ha akarod. Eccer oan rosszul éreszte magát a jó isten, mer az emberek rosszak voltak, hogy sajnálta má, hogy csinyáta az egészet; esztet a világot, meg esztet a mindent. De Noé nem vót rossz; őtet nagyon szerette az istenke. Monta neki; csak épiccsen egy nagy-nagy bárkát; akkor az isten csinyál borzasztó nagy essőt; akkor abba bele is fullad mindenki hanem csak a Noé nem. Meg az ő kislányai és kisfijuji se; kutyuskák meg cicsuskák se, meg tehenek se meg kis fifiu-tehenek meg kislánytehenek se; meg a lovak se meg semmik és azok mind belementek a bárkába. És nem lettek vizesek egy csöppet se nem, mikor oan nagyon esett. És Noé borzasztó sok mindeneket bevitt magával a bárkába ennivalókat is. Szakácsnékat, tejet, zablisztet meg szedret; - meg buzát; - meg puddingot meg almáslepént is. De Noé nem akarta, hogy mindenkik megfulagyanak azért kijött és beszélt a népekhez, aszmonta: Borzasztó hamar esni fog nagyon; jobb volna, ha inkább jók lennétek; akkor az istenke beleengedne titeket is az én bárkámba. De azok csak nevettek; - ó; mikor esik, akkor mink belemegyünk a házba és megvárgyuk, mig eláll. - Aztán más népek meg aszmonták: - Mink nem félünk az esőtől; van nekünk jó esernyőnk. - Asztán meg mások aszmonták, hogy ők bizon nem félnek egy kis essőtül. Aztán igazán esett és akkor az emberek meg a népek belementek a házakba; akkor belegyött a viz a házakba és ők fölmentek az emeletre. És belementek nagy fák tetejére is; és nagy hegyekre; hanem a viz utána ment mindenkinek és mindenkit belefujtott; csak épen Noét nem meg azokat a népeket, akit belevitt a bárkába. És akorasztán esett negyven napot és negyven éjeltet és akkor megált és Noé kigyött a bárkából. És ő meg a kisfijaji meg a kislányaji elmentek mindenhová, ahová csak akartak és övék volt az eggész világ és minden a mi csak a világba volt az minden volt az övék. Nem volt ottand senki a ki monta volna nekik mennyetek haza; nem voltak "Kindergarten" iskolák akibe el kő menni; nem voltak rossz fijuk se akiket a földhő kell teremteni és semmise. - Mongyál másik mesét. -

Elhatároztam, hogy az Irás módján nem adok elő több történetet - nem volt bátoritó az idevágó tapasztalatom. Inkább harci történetbe kezdtem bele.

- Tudom; papa is benn' volt; - mond Budge; - kapott egy nagy kardot. Látod? Amott lóg ni. -

Igen; látom. Az arra való emlékezés, mikor a harcmező rettenetességei között láttam Tom kezében, munkában - meg ez a csöndes szoba, a hol most nyugodtan lóg, álmodozásba ringat, miből Budge riaszt föl:

- De, Budge. Valamelyik nap, mikor nagyban állt a harc, egész csomó katona haladt végig az országuton. Olyan éhesek voltak, hogy csoda; nem ettek semmit egész nap. -

- Mért nem mentek a házakba; mért nem monták a népeknek, hogy éhesek? Én mindig aszt mondom, ha az országuton megyek. -

- Mert abban az országban a nép nem szerette őket; azoknak a népeknek a fivérei, papái és férjei mind katonák voltak; hanem azok nem szerették azokat a katonákat, a kikről szóltam; meg is akarták ölni őket. -

- Ó nem; nem voltak rosszak; mind a két rész igazán csupa jó emberből állott. -

Szegény Budge szomoru csodálkozásba esik; ehez igazán minden joga megvan; hisz a legjobb, legokosabb emberek is tanácstalanul, ostobán állnak a háborus érzelmekkel szemben.

- Hát mind a kétféle katona lóháton volt; - folytatom; - és nagyon közel voltak egymáshoz. És mikor meglátták egymást, akkor gyorsan egymás felé szalajtották a lovaikat; a kürtök bugtak és a katonák mind előszedték a kardjaikat, hogy leöldössék egymást vele. Hát épp akkor valamelyik kisfiu - tudod; kint járt az erdőn, hogy epret szedjen anyjukájának - át akar ám szaladni az ut közepén. Véletlenül beleakadt valamibe a lába; elesett, sirásra fakadt. Akkor valaki nagyon hangosan elkiáltotta magát "Halt!" - és egyik oldalon megállott valamennyi ló; egyik katona leugrott a lováról és fölszedte a kisfiut - - lehetett akkora, mint te vagy, Budge; - próbálta megvigasztalni. Aztán a másik oldalról odajött egy katona, hogy megnézze; aztán mind több, több katona jött mindkét táborból, hogy megnézzék a kisfiut. Mire a kisfiu magához tért és menni tudott, hazaszaladt; a katonák pedig megfordultak és messzire ellovagolt egymástól a két tábor; az nap nem volt már kedvük verekedni. -

- Ó; Harry bácsi! az borzasztó jó katona lehetett, a melyik leugrott a lováról a kisfiuért. -

- Ó-ó-ó - Bár látta volna Tom a kisfia arcán ezt a kifejezést! Nem sokat törődik akkor avval, a mit lovassági hadnagy korában vesztett dicsőségben. A fiu minden mozzanatában felfogta a történetet; a szemében olyan mély, olyan messzireható kifejezés, hogy azt földi teremtmény komolyságban követni, felfogni nem birja.

Toddie azonban - rajongó anyja müvészet iránt való lelkesedést, érzéket akart belemagyarázni - Toddie elbeszélésem egész ideje alatt olyan ember tartásában marad, a ki a saját dolgaival van elfoglalva. Alig hangzik el Budge felkiáltása, mikor Toddie a legextravagánsabb kijelentést kockáztatja:

- Mikor én vótam katona; - mond igen komolyan; - vót kabátom és sipkám; meg muffon meg gis álatom a nyakamba hogy me-eegem legyen. De esett meg zápo' esett meg zivata' vót meg nagy vihar vót és rosz vót nagyon és akor foktam egy nagy kardot és leöltem magam vele. -

- Hát akkor hogy kerültél ide? - kérdem olyan érdeklődéssel, a mit Toddie elbeszélése megérdemel.

- Ó akorasztán fölébrettem a leölésből és hazagyöttem ide. A babukám bőcsőjét aka-o-om. -

Akaratos kis sárkány! Ha nagykoru volnál, micsoda szerencsés üzletember lennél! -

- Harry bácsi; jó vóna, ha a papám most mindjárt hazagyönne; - mond Budge.

- Szeretném őtet nagyon szeretni, mer oan jó volt ahhoz a kisfijuhoz a háboruba. -

- Ary bácsi; aka-om a babukám bőcsőjét; mér mer benne van a babukám és én see-etném látni őtet; - imigyen szól közbe Toddie.

- Nem gondolod, hogy a jó isten sokkal, nagyon sokkal jobban szerette a papámat mer oan nagyon kedves volt ahoz a kisfijuhoz? - kérdi Budge.

- Istenke na-on see-eti papámat és azé' én naon see-etem Istenkét; - jegyzi meg Toddie. - A babukám bőcsőjét aka-om meg a babukámat. -

- Toddie; én nem tudom, hogy hol van a bölcső, meg a babuka; - kérlek; várj holnap reggelig, akkor Harry bácsi majd megkeresi. -

- Nem is tudom, hogy birja ott fönn az istenke az égben a papám nélkül; - mond Budge.

- A' istenke fölviszi maj papát azs égbe meg engem meg Budge-t meg Ary bácsit; maj ott sétálunk és láttyuk is maj a jó istenkét és akor jácunk a angyalok szárnyával. És jó mulatunk és sose feksünk le sohase feksünk le sohase sohase. -

Tisztalelkü kis ártatlanok! Ha azokhoz az emberekhez hasonlitlak, a kiket ismerek - mennyivel nagyobb a hitetek; mennyivel csekélyebbek hibáitok! - - Mennyivel drágább az a szeretet, melyet ti nyujtotok...

Mike az; csupa sejtelmes titokzatosság az ábrázata. Levelet ad át és pont ugyanazt a dobozt, a melyet én Miss Maytonnak küldöttem volt. Hát ez mi lehet? Gyorsan felbontom a boritékot; ugyanabban a percben felüvölt Toddie:

- Juj juj; itt a babu-ká-ám bőcsője! - itt van! - megkapja és felbontja a dobozt; előszedi belőle a - - babuskáját! A szivem összegémberedik és nem tér meg eredeti állapotába a következő sorok olvasása alatt:

- Te Toddie! - üvöltöm, mig ifjabb rokonom gyalázatos bábuját ölelgeti és vigasztaló szavakat suttog hozzá - honnan vetted te elő ezt a skatulyát?

- A ka-ap-ávvány mellől - mond az ifju csemete, a hangjában árnyéka sincs a félelemnek. - Ottand tartom mindik a könyv-sek-ény aljába azstán vaa-ki kivette és csunya'onda öeg virágokat rakott bee. -

- E-dobtam; nem kee nekem csunya onda öeg viág a babukám bőcsőjéébe. Látod; ugyis - sii a szegénke! - Emberi reménységeknek ez a borzalmas kis elpusztitója a legnagyobb közömbösséggel dajkálja, babusgatja a dobozt, ahogy gyönyörü bokrétámról gyalázó szavakat ereget világgá.

Hogy szemrehányóan pillantottam Toddiera, az valódi érzéseimnek szavakban lehető legrosszabbul visszaadott tükörképe. És hogy a Toddie iránti sajátlagos érzéseimnek kölcsönözzek szavakat, azt teljességgel lehetetlennek találom. Két-három röpke perc alatt fölfedeztem, mennyire igyekeztem, mennyire azon voltam, hogy Miss Maytonból barátságos érzelmeket váltsak ki. S milyen más ez a barátságos viszonzás, a mit kaptam. Tulságosan nevetséges most bevallani, hogy én, akinek éveken keresztül a legbájosabb hölgyismerősei voltak és soha ép eszemet el nem vesztettem rajtok; én, ki mindig férfiatlannak tartottam, hogy egy hölgy iránt érdeklődjék valaki mindaddig, mig biztos ötezer font évi jövedelme nincs - én, ki olyan ügyesen, olyan sokszor vitattam, hogy az egész életre való lekötés, vagy hasonló kisérlet a léleknek, jellemnek leggondosabb előzetes tanulmányozása nélkül legmegbocsáthatatlanabb őrület - ime én léptem könnyedén keresztül valamennyi általam felállitott szabályon. Mintha a sors mindenféle állitólagos bölcsességemért akarna kigunyolni - gyöngeségemet ime háromesztendős kis semmirevaló és rongybábja csufolják meg!

Azonban irgalmas, lelketnemesitő vigasz, mellyel a sors képessé tesz bennünket, hogy saját szenvedéseink közepette mások szenvedésének csökkentésével némileg kárpótoljon. Szigoru tekintetem alatt Toddie lassan-lassan kevesebb érdeklődést mutat babuskája iránt; alsóajkát a lehetőség határáig lebiggyeszti és szivettépően zokogni kezd.

- Istenkém édes istenkém mé csinyátá oan lossnak! - kiált könnyein keresztül. Nem hiszem, hogy teljes tudatában volt annak, a mit mondott, és annak se, hogy kihez intézte szavait, de ha az ima szerzője olyan ábrázatot vág a kéréséhez, a minőt Toddie szerkesztett ebben a percben, egy pillanatra se tagadják meg tőle azt a kérést. Toddie magától vonul egy sarokba; magáravett büntetésképp az arcát is eltakarja.

- Hadd el, Toddie; - mondok szomoruan; - hisz nem akartad; tudom, hogy nem akartad. -

- Gyere ide, szegény kis ördög, - mondok, a karomat kitárva; azon gondolkoztam vajjon nem-e valami hasonló bünös láttán irta a derék Tegner püspök ur:

Toddie a karomba repül; szabadon folytatta végig könnyeit kikeményitett ingmellemen; végre igen nagyot sóhajtva jegyzi meg:

Belemegyek ebbe is. Már régen elméleti hive vagyok annak, hogy a Teremtő legmélyebb bölcseségét nagyon gyakran átcsillogtatja legártatlanabb teremtményein. Lám; az elméletem bizonyitéka; hisz ugyan ki tanitott volna másképp meg annak az elvnek gyakorlati keresztülvitelére, hogyan bánjék a sértett fél sértőjével? Megcsókolom Toddiet; becézem; végre sikerül is megnyugtatnom őt; kicsiny arca, bár piszkos és teli a könnyek nyomaival most sokkal bájosabb, mint valaha is, mikor a tulajdonosa örömben uszott. Komolyan, bizalomteljesen pillant a szemembe; én pedig gratulálok magamnak afölött, hogy mekkora bennem a megbocsátó szellem. Toddie azonban hirtelen ujra feléleszti elszunnyadt ösztöneimet, megbocsátó lelkem tökéletlen voltát, mondván:

Engedelmeskedem. Engedékenységem diadala tökéletes; de a megalázottságomé is. Gyorsan véget vetek eszmecserénknek. Pár "Isten áldjon"-t mondunk egymásnak, ahogy előttevaló este Budge tanitott ki rá - ezen jámbor megszokás résztvevői közül ez esetben az egyik fél remélhette, hogy a másik fél jókivánságai őszinték. Aztán a könyvtár-szobában karosszékbe ereszkedtem és gondolatokba mélyedtem. Igazán, komolyan bántott az ügy; - Toddie operációja a virágcsokrommal. Igaz; elmagyarázhatom a dolgot Miss Maytonnak; hogyne; azt megtehetem; sokkal okosabb nő, semminthogy nevetség és félreértés sérthetné, mit gyerek okoz. De rajtam fog nevetni... és hogyne tenné? - - És hogy Miss Mayton kacagjon rajtam, olyan gondolat, ami végtelenül kinos; amelyik miatt szégyelem magam magam előtt. Mint ifju ember a többi fiatalok közt; elviseltem már magam is jó adag vaskos tréfát anélkül, hogy felhuztam volna az orrom miatta. Tulajdonképen gyáva, megvetendő dolog, hogy annyira érzékennyé tegyen az a nevetés, melyet valószinüleg csak Miss Mayton maga hall. De ha hódolatunk tárgya kacag rajtunk, az nagyon könnyen hozzájárulhat ahoz, hogy kevesbitse a személyünk iránt való tiszteletet. Uristen! az elviselhetetlen gondolat! Mindenesetre, legjobb lesz, ha bocsánatkérő néhány sort irok. Mikor annak a cégnek a levelezője voltam, amelyikben immár kereskedővé léptem elő, jó csomó elpártolt vevőt tudtam visszaédesgetni. Biztos, hogy ügyesen megirott levéllel visszaszerzem azt a tiszteletet, amelyet előbb birtam. Gyorsan meg is fogalmaztam pár sort; gondosan megcimeztem; lemásoltam; átküldöttem a hüséges Mike-al. Aztán olvasni igyekeztem, de annak nem volt semmi sikere. Órákon keresztül merengtem le a térre és egyik szivart a másik után fogyasztottam. Mikor végre visszavonultam, teli volt a fejem gonddal, reménnyel, aggodalommal s olyan töprengésekkel, ami azelőtt sohse volt a szokásom. Kötelességemhez hiven, bepillantottam az unokaöccsök hálószobájába; ott fekszenek a kicsik; bájosabbak, semmint ecset, véső valaha is lekaphatta volna őket. Különösen Toddie olyan bájos arcocskát vág, hogy nem birtam ellentállni a vágynak, hogy megcsókoljam. Azért persze óvatossági szempontból használatbavehettem uj kulcsomat; jól bezártam a másik ajtót is.

Vasárnap volt a rákövetkező nap. Tökéletes hive lévén a negyedik parancsolat kötelező erejének, bölcseségének, lelkiismeretesen hozzá szoktattam volt ahoz magam, hogy két órával tovább aludjam e szent nap reggelén, mint közönséges munkás, üzleti hétköznapokon. De igaz uj-angol lelkiismeretet örökölvén, uj-angol iszonnyal viseltetem az ügy iránt is; ennélfogva szombat estéken a rendesnél két órával tovább szoktam fönnmaradni. Az az este, amelyik tehát ezen vasárnapot megelőzte, szintén nem képezett kivételt, amint az előbbiekből az olvasó könnyen képzelheti. Reggeli félhat lehetett; rájöttem, hogy unokaöcséim nincsenek velem egy véleményen a megünneplés törvényét illetőleg. Nemcsakhogy fönn voltak, hanem erélyesen vitattak meg valamit; és nagyon hangosan vitatták meg, mert minden szót hallottam. Álmos leereszkedéssel igyekeztem tultenni magamat a lármás tiszteletlenségen. Hirtelen előtérbe léptette valaki a püspök vezeklési fejtegetéseit, amennyiben valami repülő test több vehemenciával, semmint sullyal egyenest orrontalál; az a valami gyorsan és szükségtelen erőkifejtéssel kényelembe helyezte magát a szememen. Egy álló percet töltöttem ijedelemben; afölötti csodálkozásomban, hogyan érhetett engem e küldemény zárt ajtón és ablakon keresztül. Felfedeztem, hogy fájdalmamat a "babuskák" egyike okozta; legmesszebbmenő piszkosságánál fogva a Toddienek itéltem. Azt is fölfedeztem, hogy a két szobát összekötő ajtó nyitva áll. - Ki vágta ide ezt a babát? - orditok szigoruan.

- Budge; - felel Toddie elvesző hangon; mely azt engedi sejtetni, hogy az apró ajkakra testvéri tenyér nehezedett.

- Mér - mér - mérmer - hát izé - a Toddie a szájamba gyömöszkölte a babáját; aztán a haja belement a szájamba; hát azér és én nem szeretem, ha a babukája a szájamba van és visszaküldtem neki; és az ágya lába nem fokta meg; és asztán a ajtón keresztül odatanát a Harry bácsi ágyába azér. -

A kimagyarázkodás sok hiányosságot tüntet föl; amitől a szemem nem lett jobb. Ezzel ellentétben az a figyelem, hogy az adott magyarázatot meghallgassam, további alhatást kérdésen kivül helyezett. Még aztán ez a nyitott ajtó - rabló volt a szobában? Nem; az órám helyén van.

Némi habozás után, mintha azon csodákoznék, hogy hát igazában tulajdonképen ki nyithatta ki, megszólal:

- No hát mer mink szomjasak vótunk és az ajtó be vót csukva; hát kimentünk az ablakon a korláttetőre és belementünk a te ablakodba. (Kis szünet.) Oan furcsa vót. És akkor kinyitottuk a ajtót és ugy visszagyöttünk.

No hát akkor ugy látszik, kényszerülve leszek lezárni az ablakomat is - vagy az övékét. Ilyenkor; nyár derekán! Oh, csak Helén akkor nyitott volna be a házába, mikor a fehérruhás processzió ott haladt el az ablakpárkányon! Sok fölhasználatlan nagyságról elmélkedtem, mi a gyermekek millióiba van beleszoritva s csak arra való, hogy nyomoruságot hintsen sejtelemnélküli felnőttek utjára. Hirtelen könnyü léptek az ágyam mellett; kicsiny, szigoru, szomoru alak közeledik felém:

- Hogy övüljek; papa mintik engedi, hogy övüljek vasárnap reggel. - Budge gyee te is; 'Ary bácsi engedi, hogy övüjjünk. -

Budge visit az örömtől; kiugrik az ágyból; az én ágyamnak afelé a része felé tart, amit Toddie még nem foglalt le magának. Aztán harci riadót fuj a két kis vad és minden tartózkodás nélkül rámveti magát. Életem folyamán sokszor keritett hatalmába valami álomféle világos nappal, amiről nem szóltam soha senkinek. S van az álmok közt olyan is - most már nem olyan éles, mint a háboruban töltött négy esztendő előtt - mikor vad harcban találtam magam az őserdő rettenetes indiánjaival. Hallom a borzalmas harci riadót; s a saját személyemen vagyok kénytelen kitapasztalni, vajjon magasabb hát a valóságban a "sápadtarcu" szelleme, intelligenciája. Hanem ezen a bizonyos vasárnap reggelen feladtam örökre abbeli meggyőződésemet, hogy ez az álom volt a legborzasztóbb a világon. Akkor legalább hős voltam; de most ez apró harcosok csatakiáltása elől szó nélkül, gyáván megfutamodtam. Sokkal viharosabb ez a riadó, mint valamennyi indián harcosé együttvéve. Toddie véleménye az volt, hogy én igyekezzem azon, hogy ők "örüljenek"; - hanem az "örülést" saját hatáskörükben intézték el mégis. Ők vették az ügyet kicsiny, de határozott kezükbe. A térdemet Toddie "ló-paripa" gyüjtőfőnév alá fogta; rajt termett és nagyokat kacagott abbeli igyekezetemen, hogy levessem őt a nyeregből; ügyesen fenn birta tartani az egyensulyt avval, hogy vaskos ujjait izmaimnak abba a részébe nyomta bele, amit legkönnyebben és legközelebb talált. Budgie felüvölt: - Nekem is ló kell! - és a mellemre ül. - Lám; igy üget a lovacska! - mond és előre-hátra csuszik. Kezdtem megérteni, hogy a sógorom - valamikor kitünő tornász - mostanság mért szükmellü, beteges szinü. Budge arca kiszinesedik; a szeme ragyog; felkiált: - És aztán igy vágtat, la! - Kiegyenesedik; a lábát megfesziti s jól megtermett csomó kilót nyom, szorit bele a tüdőmbe. Ezt a müveletet néhányszor végrehajtja az idő alatt, mig ijedtségemből magamhoz térek s lélegzethez jutok ennyi semmirekelőség és suly elszenvedésén. Végre is a fájdalom ád vissza önmagamnak; vad ugrással szabaditom ki magam ördögi lovasaim alól; a szoba közepére menekülök.

- Bu-u-u-u-u-u-u; - ordit Budge; - látom má' nagyon rossz ember vagy. Nem is szeretlek csöppet se. -

Eltekintettem attól, hogy számbaveszem Toddie kivánságát, Budgie véleményét és személyem iránti érzéseik megváltozását. Gyors öltözködésbe kezdtem. Elfelejtettem a reggeli szunyókálás elmaradását; megköszöntem az Urnak a szép vasárnapot; legalább a templomban megszabadulok egy kicsinyt kinzóimtól. Reggelinél mindkét fiu ajánlkozott, hogy elkisér az istentiszteletre; de köszönet nélkül visszautasitottam az ajánlatot. Ha elviszem őket, igaz, alkalmam nyilnék őket jó dolgokra tanitani; csakhogy erősen kételkedtem benne, vajjon a legszigorubb Gondviselés is kötelességemmé teszi-e ilyes kisérlet következményeinek elviselését. Különben is: lehet, hogy találkozom Miss Maytonnal. Szerettem volna, de meg féltem is a találkozástól. Nem birtam azonban azt a gondolatot elviselni, hogy a hódolatom felsülését okozó egyénekkel jelenjek meg előtte. Budge ellenkezett; Toddie sirt: én erős maradtam; annyiból engedtem csak, hogy istentisztelet előtt megsétáltattam őket. A kis kirándulás főérdekessége abból állott, hogy a gyerekeket egy kigyó agyoncsapásával mulattattam, mely müködésemnek karcsu sétapálcám adta meg az árát. Az én vigasztalásom maradhatott, hogy a pálca maradványaiból kis botot csinálhattam Budge-nek. Mikor visszatértünk és én a templomba készülődtem, ünnepélyes megállapodásra léptem Budge-el. Az ilyen társas megállapodásokban rendesen ő a fő-megállapodó. Budge ugy a maga, mint testvére nevében arra kötelezte magát, hogy nem fogják megkisérelni a szobámba való benyomulást; nem fognak marakodni; sarat a földről csak a kis ásójukkal szednek föl; a már fölszedett sarat más célra forditják, semminthogy a saját kalapjaikat és kötényüket töltik meg vele; virágot nem tépnek; vizcsövet fel nem bontanak; eltekintenek minden bosszantástól, amivel a szakácsnét munkájában akadályozzák; házat az uj könyvekből, melyeket a könyvtár asztalra raktam, nem épitenek. Ezen rendelkezések pontos betartásának elismerésekép én a magam részéről abban állapodtam meg Budge-el, hogy majd elviszem őt a vasárnapi iskolába, ami rögtön a reggeli istentisztelet után kezdődik. Találkozni fogunk, ha majd Maggie őt alaposan kitisztitotta, kicsinositotta. Toddiet mindennap tizenegy órától kezdve egyig ágyban tartották; erről az oldalról nem fenyegetett veszedelem. Hódolhatok nyugodtan. Hisz ha egyedül van és csak egy-két óra áll rendelkezésére, Budge képtelen valami nagyobbszabásu büntényt elkövetni. A hillcresti templomban sokkal több az ülőhely, mint amennyi tagja van a kerületnek. Miután nem voltak még itt a nyaralók valamennyien, tapasztalhattam, mint bámészkodik el rajtam a néhány bennszülött. Magában véve elég kellemetlen; de nemcsak ez volt egyedül kellemetlen. Az egyházfi egész az oltárig tuszkol előre; kis, zárt ülőhelyre vezet, aminek egyedüli másik vendége - Miss Mayton! Az ifju hölgy persze nem vesz rólam tudomást. Ahoz tulságosan jól van nevelve, hogy a fiatalembereket templomban észrevegye. Tiz kelletlen percet töltöttem avval, hogy a jó társaság szokásait elátkozzam magamban. Az istentisztelet kezdete némileg eloszlatta a kényelmetlen érzést. - Nem volt énekeskönyvem - a padon nem feküdt egy se - Miss Mayton tehát szeretetreméltóan felajánlotta a sajátjának egy részét. Hanem a viselkedése mégis annyira korrekt, idegenre valló, hogy azt tartottam, cselekedete csak keresztényi kötelesség; hisz ha maga vagyok a tatár kán, akkor se lett volna udvariasabb, hidegebb. Az első templomi ének dallamát nem ismertem; nyomoruságosan bukdácsoltam keresztül a tenorokon. Mellettem Miss Mayton szopránjába nem kerülközött egyetlen hamis hang. Az istentisztelet hosszabbra nyult, mint amilyenhez én voltam hozzászokva; sokszor észbekaptam, hogy oda se figyelek. Ami a hangulatomat, megjelenésemet illeti, soha egyiket se éreztem olyan nyomottnak, jelentéktelennek, mint e hosszu szolgálat alatt.

A lelkész elért odáig, hogy "végezetül pedig, szeretett atyámfiai". Áhitatosan fohászkodtam, hogy végezze gyorsan, sikeresen. Ugy hiszem, az egész gyülekezet rokonszenvezett evvel az érzésemmel, mert általános fészkelődés keletkezett e szavak nyomán. De nemsokára világossá lett előttem, hogy a hallgatókat más ok inditotta a fészkelődésre; magam mögött mély suttogásokat hallok. Maga Miss Mayton is nagyobb fürgeséggel forditotta meg fejét, mint amennyit az a báj engedett, amivel általában mozog. Én is megfordulok s megpillantom Budge unokaöcsémet; szépen kiöltözve; a fején sipka; uj botját kacéran suhogtatja meg a levegőben. Minden padsor előtt megáll; gondosan átvizsgálja a bennülőket; ugy tetszik; kutatásainak tárgyát nem lelte meg. Folytatja iparkodásait anélkül, hogy észrevenné, hogy meg akarom kapni a pillantását. Végre egy családi ismerőst fedez fel. Az előtt tárja ki keblét, olyan hangon jegyezvén meg, amit könnyen lehetett megérteni az egész templomban:

Pontosan akkor kapja meg a szemem; boldogan mosolyog; hozzám siet; kis puha gonosztevő-ábrázatját az enyémre fekteti, mialatt a templomi gyülekezeten hallható suttogás röppen keresztül. Nem igen tudtam, mit csináljak, mit mondjak; de szerencsésen megusztam a bajt; Miss Mayton, az arca csupa rosszul palástolt szigor, a szeme csupa gyöngédség, magához szoritja a kis gonosztevőt s hangosan csókol rajta egyet. Ugyanabban a percben a lelkész - talán kicsit habozva - "Tehát imádkozzunk"-ot mond. Gyorsan lehajtottam a fejem; örültem, hogy elrejthetem az arcom; de ahogy egy oldalpillantást vetek a jámborság zavarójának okozójára, a szemem a Miss Maytonéval találkozik. Olyan derüsen kacag, hogy annak rám kell ragadnia; annál igazabban kacagtam, mert éreztem, hogy az egyik kis semmiházi jóvátette a másik kis semmiházi bünét.

Az áldásosztás után Budge erős figyelem tárgya; én meg a keletkezett zavart arra használom föl, hogy megjegyezzem Miss Maytonnak:

- Olyan mulatságosak, hogy képtelenség haragudni rájuk; - mond nagy lelkesedéssel az ifju hölgy. - Ugy szeretném, ha elhozná őket hozzám látogatóba. Ugy szeretném látni azt az eredeti ifju urat. -

- Köszönöm a meghivást - mondok. - És majd gondoskodom róla, hogy Toddie vezekléskép virágcsokrot hozzon magával. -

- Jó lesz; - felel, amint félreállok, hogy a közön áthaladhasson. Jelentéktelen szócska; mégis, engem jókedvüvé tett.

- Látod, Harry bácsi; - mond Budge, ahogy együtt elhagyjuk a templomot; - a vasárnapi iskola nem vót ám még nyitva. Asztán szerettem volna hallani, hogy mit énekelnek a templomba; hát begyöttem. De te nem vótál ám a papa székibe. Aztán tuttam, hogy valahol vagy, hát kerestelek és meg is találtalak. -

- Hogy az isten áldjon meg; - mondok és a karomba ragadom, mintha a vasárnapi iskolába igyekeznék olyan erősen, de alapjában véve csak azért, hogy hálás csókot adjak át; - jól tetted; egész jól tetted. -

A vasárnapi ebéd minőség, mennyiség tekintetében páratlan. A sógor "claret"-je csakugyan világraszóló; de valami kényelmetlen érzés rágódott a kedélyemen; nem élveztem ugy mindent, ahogy élvezni kellett volna. A kényelmetlen érzés a felelősség és nemtudás két végletéből fakadt. Ugy éreztem, az volna a kötelességem, hogy unokaöcséim ugy töltsék a napot, ahogy azt a vasárnap követelményei előirják; de hogy hogyan kell ezt csinálni, bizony nem tudtam. Ahhoz kicsik a gyerekek, hogy előadást tartsak nekik a bibliából; ahhoz tulságosan élénkek, hogy akármiféle rendes foglalatossággal nyugalomra birhatná őket az ember. Darabig elmélkedtem, aztán elhatároztam, hogy őket magukat kérdem meg; majd megtudom, hogyan szokták a szülők.

- Budge; - mondok; - mit csináltok vasárnapokon, mikor papa, mama itthon vannak? Mit olvasnak elő nektek? - miről beszélnek? -

- Hm, - tudom; emlékszem ilyesmire legifjabb napjaimból. - Rendesen oda, ahol nagy a sár; nem igaz? -

- Igen, de van olyan erdőbe patak is meg gesztenyefa is és ha nem vigyázol, akkor beleesöl a patakba mikor a füzfavesszőér szalacz. -

- Meg van ottan bagoj sikla; - furulyáz Toddie; - és papa a hátán vis föl minket, ha má belefá-attunk. -

- Tudod mit, Budge? - mondom némi gyorsasággal; - ebből elég. A poéta nyelvén

és azon csodálkozom, hogy papád meg nem tanitott rá, hogy szintén ugy cselekedj. Nem szokott inkább előolvasni?

- De! - tapsol Budge; - valami pompás gondolat cikkázhatott át az agyán. - Lehozza a bibliát - a nagy órjás bibliát; tudod? - és akkor lefekszünk a fődre és akkor históriákat olvas ki belőle. Akkor elolvassa Dávidot, meg Noét; meg mikor kisfiu volt a Krisztuska; meg Józsefet meg nagyot fordujj Fáraó serege alleluja. - -

- Nagyot fordujj Fáraó serege alleluja; - ismétli Budge. - Nem tudod, mikor Mózes kitartotta a botját a vörös tengerbe és a viz lement az egyik oldalon és fölgyütt a másik oldalon és az izre-alliták mint keresztül tuttak gyönni? Épp ojan vót az, mikor belefullat az öreg Fáraó serege alleluja - hát nem tudod? -

- Ó és papa meg mama elénekli mind a sok szép karácsonyi meg ünnepi énekeket, hogy aszmongya "Mind a szép hives patak" meg "Föl, rajta, rajta gyeer-mee-kek"; meg "Nehéz az ut" meg "Jordán vize" és te is elénekelheted akármejiket. -

- Igen; - mond Budge; - és ahol uj házakat épitenek, ottan fölmászik velünk a létrán. -

- Aztat nem tudom, hogy mi; - mond Budge; - hanem nagy gummiköpenyt terit a füre és akkor arra mindnyájan lefekszünk és ugy teszünk, mintha katonák vónánk, akik alusznak. Akkor csak néha mikor föl akarunk kelni papa igazán elalutt és akkor a mama nem engedi, hogy fölébresszük. Akkor az nem nagyon mulaccságos játék. -

Budge kételkedni látszott. - Jobb, ha magasraemelnek; mond. - Nem; inkább az erdő - - tudod mit? megmondom; csinyájj furujákat; akkor azokon furujázhatunk; mikor megyünk a vesszőkér. Toddie; te nem szeretnél furujákat és vesszőket?

- De - magasraemelnek - - és botokat - és bagojjsiklát aka-ok - felel Toddie.

- Először talán a biblia-meséket; - vélem. - Nem szeretné a jóistenke, ha nem tanulnátok előbb valami szépet. -

- Igen; - mond Budge szabályszerüen jámbor-kötelességtudó arccal; - jó lesz. - Legjobban szeretem a Józsefről. -

- Dehogyis, Tod; - ellenkezik Budge; - József kabátja éppen olyan véres volt, mint a Góliát feje. - Budge felémfordul és elmagyarázza, hogy "csak azér szereti a Tod a Góliátot, mer mikor levágták a fejit, csupa vér vót a feje". Toddie erre - a költői kedély, melyet anyja ugy ir le, hogy vonzza őt a világon minden, mi szép - Toddie fölpillant rám olyan szemmel, ahogy a mészárosinas mered a leszurt bárányra és megjegyzi:

- A feje csupa vé-es vót és a Dávid kargya csupa vé-es vót - és oan vé-es vót minden vé-es vót. -

Gyors kis imát morzsolok le; kinyitom a bibliát; előkeresem József történetét, egész röviden adom elő:

- József jó kisfiu volt; a papája nagyon szerette. De a testvérei nem szerették. És eladták őt, hogy Egyiptomba vigyék. De nagyon helyes gyerek volt és elmondta az embereknek, hogy mit jelent az, a mit álmodtak és aztán nagy, hatalmas ember lett belőle. És mikor a testvérei Egyiptomba mentek, hogy gabonát vegyenek, József eladott nekik és megmondta nekik, hogy ő ki. És hazaküldte őket, hogy a papát is hozzák el Egyiptomba és akkor ottan mindnyájan együtt éltek.

- E' nem az; - jegyzi meg Toddie olyan ember hangján, a ki ugy érzi, valamiben megcsalták; - e nem a'; ugy-e, Budge? -

- Bizony nem; - mond Budge; - egy csöppet se olvastad jól; majd én elmondom, hogy vót. - Vót eccer kisfiju akit Józsefnek hittak és annak vót tizenegy testvére, borzasztó egy tizenegy testvérek vótak. És a papája uj kabátot vett a Józsefnek és a többieknek csak egész régi kabátot kellett viselni. És akkor egyszer kivitte nekik az ebédet és ők beletették egy mély, na-agy, fekete lyukba, de nem tették be vele a szép uj kabáttyát; - inkább megöltek egy bárányt és csupa véresre csinyáták a ruhát - csak képzelt! oan szép uj kabát! - belemártották a vérbe. -

- Akkor azon az uton gyöttek pár izmelaták és a borzasztó tizenegy testvérek kivették őtet a mély, na-agyon sötét lyukbul. És el is atták az izmelatáknak; elatták őtet, hogy vigyék Egyiptomba. Asztán a szegén öreg papája csak sirt, csak sirt, mind csak sirt mer gondóta hogy valami nagy oroszlány fölfalta, megette őtet neki. Pedig nem ette ám meg, csakhogy akkor nem vót ottand postahivatal meg vasuti kocsika se és sürgönydrót se vót akkor Egyiptomba és akkor a József nem mondhatta a papájának hogy én Egyiptomba vagyok. Asztán oan szépen viselte magát és oan hejes vót hogy Egyiptom kirája engette, adná ő el a buzát és hogy vigyázzon a pénzre. És akkor egy nap elgyöttek emberek, hogy vegyenek buzát és akkor József mind csak nézte nézte őket és azok az édes testvérei vótak! Aztán jól kiszitta őket; én ugy elagyabugyáltam vóna ha én lettem vóna József, de ő csak kiszitta és meg is monta nekik, hogy ő kicsoda és sorra megcsókóta őket. Nem verte meg őket ustorral és nem küldte haza reggeli nélkül; nem állitotta sarokba; semmi ilyesmit nem csinyát. Asztán hazakülte őket a papájáér és mikor látta na gyön a papája szalat szalat elibe és belecsimpaszkodott a nyakába és jól megcsókóta. József má nagy vót és azér nem kérdezte a papáját, hogy hozott-e cukrot, de azér mégis borzasztón örült, hogy látta. És a király adott József papájának egy szép kis farmot és akkor midnek nagyon jó dolga volt ezután. -

- És bele-ártották a kabátot a véé-be és csuppa véé-es lett; - idéz ujból Toddie.

- Harry bácsi; - mond Budge; - mit gondolsz, mit csinálna az én papám, ha asz' hinné, hogy engemet megevett egy oroszlány? Borzasztóan sirna; nem igaz? No mos mongyál másik történetet - nem; majd én megmondom; - - olvassál csak. - -

- Gól naty, eős naty embe vót; a Dávit meg eggész csöpp kis embe; és Gól monta: na gyere csak ide, had egyelek meg. És Dávit aszmonta csöppetse fé-ek tőlet! És akkó öt kicsike kis követ tet a zsebibe és kérte az istenkét hogy segiccsen. És akkó belelőte a öt köveket Gól szemibe és leütötte őtet és Dávit kivette a kezibül a Gól kargyá és levákta vele a fejit és csuppa vée-sre csinyáta és Gól elszalat. - Sokkal több, dusabb és váratlanabb taglejtéssel kisérte rövid mondókáját, mint a tiszteletes ur akármelyik hosszu beszédét.

- Én csöppet se szeretem Góliátot; - véli Budge. - Jobb szeretem hallani, mikor Tófrul mesélnek. -

- Volt; de nem beszélt soha olyanról, a kit Tófnak hivtak. Ilyen nevezetü embert nem találsz a Klasszikus szótárban sem. Micsoda ember volt? -

- Istenem vót eccer egy ember és Tófnak hitták - és elment, hogy harcojjon a királyér; de ha akármejik király elkezdett félni valakitül, akkor azér a kirájér má nem akart többet harcolni. És akkor eccer má nem tanát több kirájt a ki nem félt vóna senkitül. És monták neki az istenke a legnagyobb kiráj a világon és az nem fél senkitül a világon. És akkor ő kérdeszte, hogy hol tanáhatná meg az istenkét és monták neki ottfönn van a mennyekben és hogy nem is láthattya senkisem csak az angyalok. És hogy az istenke jobb szereti, ha az emberek dolgoznak neki inkább ahejet hogy háboruznak és vivnak. Akkor Tóf szerette vóna tudni, hogy mijen munkát dolgozzon és monták neki, hogy van itten nem messzi egy folyó akin nincsen csónak meg gőzhajó mer nem lehet mer a viz oan sebesen megy. És monták neki, ha ottan keresztülvinné a népeket, az bisztosan teccene a jó istenkének. Akkor asztán Tóf el is ment oda és vágot egy jó erős fabotot és mikor valaki keresztül akart menni a folyón, akkor fokta a bottyát és keresztülvitte aztat az embert a hátán. -

- És akkor egy este ott ült a kis házacskájába a tüz előtt. És szitta a pipáját és olvasta az ujságját és esett az eső, a jég és villámlott és dörgött és zubogott és csapkodott és akkor ő örül hogy mijen jó hogy nem akar senkise átmenni a fojón. És akkor eccere hajja hogy valaki kiabál: "Tóf!" És kinézett az ablakon, de nem látott senkitse és akkó ujra leült. És akkó valaki kiabát megint "Tóf!" és ő kinyitotta az ajtót és ottand állt egy eggészen kicsi kis fiju; talán akkora, mind a Toddie. És akkor Tóf mekkérdezte: - Halló, kisfiju; tuggya a mamád, hogy ienkor még kinn vagy? - És a kisfiju monta: Szeretnék átmenni a fojón. - Jó van; - monta Tóf; - nagyon kicsi kis fiju vagy ahoz, hogy egyedül utazzál; de hotyha akarod, akkor hopp; topp. És a kisfiju fölugrott a Tót hátára és Tóf belement a vizbe. Oh istenkém... de borzasztó hideg vót a viz! És ahány lépést csak tett, a kisfiju mindig nehezebb lett ugy hogy Tóf majnemhogy leesett és majnemhogy mindaketten megfullattak. És mikor átmentek a fojón Tóf aszmongya: - Nahát te vagy ám a legnehezebb lurkó a kit csak valaha cipeltem a világon - és megfordut, hogy megnézze, micsoda és akkor az má nem is vót kisfiju - nagy ember lett belőle! - a Jézuska lett belőle. És aszmonta a Jézuska: - Tóf; hallottam, hogy én értem akartá dógozni és gondótam lejövök mer szerettelek vóna látni és hogy megmongyam, hogy ki vagyok. És mostan adok neked uj nevet énrólam már nevezzenek "Kris-tóf"-nak; mer ez azt jelenti, hogy Krisztusér dolgozó. És attul kezdve mindenki Kristófnak szólitotta. Mer az aztotat jelenti, hogy Krisztus Jézusér dolgozott. És attul fogva hát ugy szólitották és mikor meghalt, akkor Szent Kristóf lett belüle; mer ha jó emberek má mekhaltak, akkor szentnek nevezik őket. -

Magának Budgenek kész szent az arca, a hogy a történetet elmondja. A vonásainak tanulmányozásában Toddie gyorsan félbeszakit. Azt hiszem, nincs megelégedve a fivére izgalom nélkül való történetével. A kertbe osont. Belemarkolt valami darázsfészekbe; jól összecsipkedték; irgalmatlan sikoltozásra fakadt. Gyorsan beszalad hozzám; ahogy fölemelem, még egyre zokog:

- Azt akarja, hogy aztat énekeld neki: "Károly gyerek egy szép napon". - Mindig aztat kell a mamának énekelni, ha megszurta, vagy megvákta magát. Akkó nem bőg többet. -

- Majd én megmondom, hogy megy. - S a gyerek elénekli nekem a nótát; sorról sorra; én követem a szót, dallamot:

Hogyan pászol a költemény unokaöcsém jelenlegi siralmas állapotához, azt nem birtam fölfogni. De mikor a dalnak vége lett; abbahagyta a zokogást. Elégedetten sóhajtott.

- Nem volna neked éppen olyan jó, hogyha azt énekelném: "Kétségbeesés éjjelén?"

- Nem kő; nem see-tem a sékbeesést; ha a sékbeesés hozzámnyu'; belemások a képibe.

E tárgybeli értekezésünk befejeződött vakitó megjegyzésével. Pár pillanatig azonban kedvetlenül eltöprengtem rajta, vajjon az az időszakos csekélymérvü szellemi eltérés, mely Helén nagyapján itt-ott mutatkozott, nem tér-e vissza e gyermekben, legifjabb leszármazottjában? Töprengésemnek Budge vetett véget, a ki bizalmaskodó hangon szólitott föl:

Eleget kivántam tenni felszólitásának és megindultunk az erdő felé. Hickory Északamerikában ültetvény; én nem vágtam ilyet azóta se, mióta a háboruban megtanultam, micsoda meleg tábori tüzet ád a hickory-ág. Furulyának való fát azonban nem kerestem - - Uristen! - - lehet annak ugy egy negyed évszázada. Felidéztem emlékezetemben az időt; abban a veszedelemben forogtam, hogy ugy ellágyulok, hogy a végén vers lesz belőle. De mégse; unokaöccseim olyan élénk beszélgetésben tartottak, a milyenbe csak akkor eshetik az ember, ha e kérdéseket hallja, mit csak gyerek kérdezhet. Mikor elkészültem a furulyákkal, elvittek a patakhoz; olyan hely, a mit a fiucskák ösztönösen imádtak. Árnyas, alacsony a növényzet; mélyen a zöld alatt folyik a patak. A gyerekek látásról ismerik már a cserjét, bokrot, min szeder, bogyó nő; ha egy szemet fölfedeznek, a meglepetés örömteli felkiáltásával fogadják. Eleinte ijedten pillantottam oda, valahányszor egy-egy orditás fölharsant, mire hozzászoktam, a figyelmemet meseszép páfrányok kötötték le. Azonban egyszerre egész csomó visitás jelezte, hogy baj van alighanem. Nagylevelü páfrány mögül keservesen rettegő kis ábrázatot pillantottam meg. Budge segitségére sietett a testvérének és nemsokára ő is mélyen süppedt bele a fekete sárba a patak felső folyásánál. Magam is odasiettem; a bozóton vetettem meg a lábam és a kezemet nyujtottam a fiuknak. De a gonosz bozót, ágbog engedett - gyönyörü ruccanás és magam is ott állok a fiuk közt. Ez az esemény Toddie szomoruságát kacajra váltotta. Én azonban nem vettem olyan könnyedén szerencsétlenségemet. Nem kellemes dolog, ha az ember tiszta vizbe esik, még halászat közben se. Hanem fehér nadrágban lenni és hirtelen mintegy térdig süppedni Földanyánk ölébe, megint egész más. A gyerekeket gyorsan megragadtam és partraszállitottam; káromkodva magam is felfelé igyekeztem; olyanfélekép ráztam, forgattam magam, a hogy ujfundlandi kutyák szokták hasonló alkalmakkor. Nem nagyon sikerült rázás volt; a nadrág redőkben, vizesen csapódott a lábszáramhoz; rettenetes fekete csapadék sugarát egyenesen a cipőmbe öntözte. Drappszinü nyulszőrkalapom a partra esett; azt is alaposan befecskendeztem cihelődésem közepette. Szótlan felháborodással pillantottam ifjabbik unokaöcsémre.

- Harry bácsi; - mond Budge; - igazán szép volt a jóistenkétől, hogy ide küldött közibénk; másképp a Toddie belefulladt volna biztosan.

- Arry bácsi! - sikolt Toddie és hevesen nekemszalad; lehuzza a fejemet és az arcomat veregeti kis, sártól fekete kezével - - u-ugy szeretlek, mer' kihusztál a vizbül. -

- Elfogadom a bocsánatkérést; - felelek; - de azért csak siessünk haza. Csak kis urilak mellett kellett elhaladnunk, az meg hálaistennek ugy be volt futtatva repkénnyel, hogy a lakók nem láthattak ki az utra. Igaz; lovas-uton haladtunk; de öt perc alatt otthon lehettünk; aztán bemenekülhetünk az erdőbe, ha kocsit hallunk! Ha! Máris kocsizörej; mi volt ennél valaha szomorubb csoportozat? Hölgyek is vannak a kocsiban még hozzá s - lehetséges? - - Persze, hogy az - - tán a gonosz szellem, a melyik ezeket a gyerekeket kiséri, elküldött valakit Miss Maytonhoz is, mielőtt nekikezdett a délutáni munkájának? Pedig itt a hölgy; biz itt; - hüvös, helyes, csinos; azon igyekszik, hogy összeszedje magát, de az igyekezet erősen hiábavaló. Hiába sütöttem volna le a szemem, mert már megismert. Olyan arcot forditottam felé - hacsak nem harciasan határozottabbat - a minőt két-három lovassági rohamom alkalmával vágtam volt.

- Ugy látszik, nagyon jól mulattak; - mond közönyös mosollyal, a hogy elhaladt mellettünk a kocsi. - Ne felejtse el: mindhárman meg vannak hiva hozzám holnap délutánra. -

Derék lány! A szive éppen olyan gyorsan beszél, a milyen gyorsan a szeme lát. - - Majdnem minden más fiatal hölgynek abban merült volna ki egész tudománya, hogy kacagjon. Ez megragadta a kinálkozó pillanatot arra, hogy örömöt okozzon ahelyett, hogy szégyenbe hoz. Ilyen királyi szivü hölgy igazán megérdemli. - - Itt kaptam rajt magam a gondolaton - az arcom kipirul a sár alatt, mit Toddie helyezett rá - s attól kezdve sokkal több méltósággal vezetem a menetet, semmint külsőnkhöz illett volna. Olyan ábrázattal szolgáltattam ki a gyermekeket a lánynak, a minőt tiszt vághat, mikor nagyszámu foglyot ad át, kiket maga fogott el. Gyorsan fölváltottam tönkrement öltözékemet a legjobb ruhámmal - nem mintha vártam volna valakit; de valahogy hirtelenében nagyot emelkedtem a saját szememben. Mikor a gyerekeket lefektették és egyedüli társaim gondolataim maradtak, egy-két pompás órácskát töltöttem avval, hogy mindenféle lehető változások ábrándjaiba merüljek; ilyesmit sohse mertem volna azelőtt.

Hétfőn reggel már napkeltekor a kertben voltam. Toddienak bocsánatkérő csokrát kellett elkészitenem; elhatároztam, hogy semmi fáradságot se kimélek; legyen a Toddie vezeklése formában gyönyörü. Minden virágágyat gondosan átszemléltem; végre olyan terv készült el a fejemben, mintha tollal, tintával lett volna kirajzolva. Mikor elkészültem, az unokaöcséim elrontatlan ruha-állománya iránt érdeklődtem. A lány kiteregette elém egész ruhatárukat; tüzetes szemle után kiválasztottam azon darabokat, mit a fiuk majd délután viselnek. A lánynak megemlitettem, hogy délután elviszem a gyerekeket látogatóba néhány hölgyhöz; tisztitsa, mossa ki őket alaposan.

- Tessék csak megmondani, uram, mikorra kivánja, hogy készen legyenek; - mond; - akkor aztán egy órával előbb nekikezdek. - Az az egyetlen utja annak, hogy ne okozzanak bajt. -

- Mi a csodát akartok vele, fiuk? - kérdem. - Majd megmutatom; - ajánlkozik Budge; - leugrik a székről és óvatosan felémhozza osztrigás tányérját. - No mostan hajtsad le a fejed eggész a tányérom alá; aztán nézz föl és akkor teknyősbékát látsz. -

Pillanatra elfelejtettem, hogy nem vagyok vendéglőben: fogtam a tányért, föltartottam és alulról néztem.

- Ahol ni; - mond Budge és a szines védjegyre mutat - nem látod a teknyősbékát?

Rögtön leintettem Budge-t és a helyére parancsoltam; Toddie magyarázata se inditott meg:

- Tek-nyősbékák azok; csa' hogy nem tunnak mászkálnyi összevissza min' más teknyős-békák! -

Reggeli után alapos időt szenteltem a saját magam személyének. Soha a ruhatáramat ilyen hiányosnak, rosszul összeválogatottnak nem találtam. Soha annyiszor meg nem vágtam magam borotválkozás közben; soha még ilyen használhatatlan cipőkenőcsöm nem volt. Végre kétségbeesetten föladtam a szándékomat, hogy elegánsul hassak; egész a virágbokrétának szenteltem magam. Annyi virágot vágtam le, hogy templomot lehetett volna kicsinositani; aztán bünbánólag tettem félre mindent, a melyik nem volt tökéletesen szép. Mialatt a bokrétát kötöttem, unokaöccseim segitségét és jótanácsait vehettem igénybe; élénk eszmecserét folytattunk a virágokról.

- Arry bácsi; - mond Toddie; - oan a menyorszák is, min' ezek a virágok; csupa virág? Mer akkó nem tóm', minek gyünnek ki onnant az angyalkák mikor oan szép. -

- Harry bácsi; - mond Budge; - mikor a viráglevelek igy leesnek, meg keringőznek a levegőben, akkor beszélnek a szélhöz? -

- Egy hölgynek - - Mayton kisasszonynak; - annak a néninek, a ki tegnap délután látott bennünket, mikor olyan sárosak voltunk. -

- Ó; aztat szeretem; - mond Budge. - Olyan szép; csinos - olyan, mint valami sütemény - - mintha meg lehetne enni - - Ó; én nagyon szeretem; te nem? -

- Nohát annyit tesz, hogy azt tartom felőle, igen kedves hölgy - olyan kedves-féle hölgy - a leghelyesebb az ilyenféle hölgy a világon. Tudod, olyanféle hölgy ez, a kit szivesen látok mindennap és jobban szeretem őtet látni, mint akárki mást. -

- No akkor szeretni és "csülni" egyremegy; nem igaz, Harry bácsi? - Nem ig- -

- Budge; - mondok kicsit sietve; - szaladj csak ki Maggiehoz és hozz darab kötelet! -

Két órakor felszólitottam Maggiet, hogy kezdheti az öltöztetési müveletet; három órakor aztán megindultunk. Nem volt könnyü dolog a nagy bokrétát vinni; azontul pedig a Toddie és a Budge egy-egy kezét fogni, nehogy bozót közé tévedjenek; porba henteregjenek; de valahogy sikerült a dolog. Mikor Mrs Clarkson háza felé közeledtünk, éreztem, hogy a kalapom az egyik fülemre van csapva; a nyakkendőm ferde; de arra nem nyilt alkalom, hogy megigazithassam; mert láttam már Mayton Alice-t a verandán és éreztem, hogy lát. Átadtam a csokrot Toddienak és három rud cukrot igértem neki, ha vigyáz rá és nem hullatja el utközben; igy léptünk a kertbe. Abban a percben, a hogy tul voltunk a sövényen és Toddie egy embert pillantott meg, akinél füvágógép volt, elorditja magát: - "Ó. Ó! - ojjó!" és igaz lelkesedés nemtörődömségével vágja a bokrétát a földhöz. Megkaptam, mielőtt földet ért volna; a bünben találtatott ifjut az ut irányában lökdöstem előre; köszöntöttem Miss Maytont és felszólitottam Toddiet, hogy adja át a csokrot a hölgynek. Ezt sikeresen keresztül is vitte; de mikor Miss Mayton lehajolt, hogy megcsókolja, kisiklott alóla és ugy siklott keresztül a verandán, mint valami ángolna. - "Gyere csak!" kiált a testvére és egy perccel később az "igazsi ojjó" után loholnak tiszteletteljes távolságban.

- Isten áldja meg a drága kicsikéket, - mond a hölgy; - ugy szeretem látni őket, mikor olyan jól érzik magukat maguk közt. -

- Én is; - mondok, - ha nem vagyok felelős a jóvoltukért; - de ha a sok igyekezetet, a mivel ezt a két fiut körülvettem, a munkaadóim érdekében fejtem ki, azok a tiszteletreméltó urak legalább megbecsülhetetlennek jelentenének ki. -

Miss Mayton jókedvü, szellemes választ ad; barátságos beszélgetésbe merülünk közös ismerőseinkről; könyvekről, képekről, zenéről, pletykáról. Szivesen elcsevegtem Spencerről, asszir müvészetről meg egyéb száraz tárgyakról Miss Maytonnal; éreztem, hogy gazdag jutalom mindezekért az, hogy láthatom. Szép, intelligens, jómodoru; izlésesen öltözködik; árnya sincs benne a divatos, flörtre vágyó hölgynek. Igazán felkelti az imádat érzetét; minden férfias jóérzést. De sajnos! ugylátszik, nem érdemeltem ennyi örömöt; rövidre szabta gondtalan boldogságomat az ég. Más hölgyek is laktak Mrs Clarksonék házában s amint Miss Mayton az igazságnak megfelelően jegyezte meg első találkozásunkkor; a férfiak nagyon ritkák Hillcrestben. Igy tehát - csupa véletlenségből persze - egyik hölgy a másik után jelent meg a verandán. Valamennyit bemutatták; az udvariasság lehetetlenné tette aztán, hogy Miss Maytonhoz többet beszéljek, mint alkalmilag minden tiz percben egy-egy szót. Akármikor, bármilyen alkalommal ennyi hölgy ismeretsége igazán örömöt okozott volna nekem, de most...

Hirtelen éles sikoly tör föl a tisztásról; a hölgyek valamennyien talpraugranak. Követtem a példájukat, de a fogamat erősen összeharaptam; azt reméltem, hogy akármelyik unokaöccs megsebesült; csunyán sebesülhetett meg. Toddie rohan im felénk; egyik keze a szájában; Budge mellette rohan; ő magyaráz:

- Sz-eggény kicsi Toddie! Ó ne sirj! Nagyon fáj? Nem baj no; majd Harry bácsi megvigasztal. No ne sirj ugy, kedves Toddie! -

- Harry bácsi; Toddie beletette az ujját a füvágógép kicsi kerekei közé és éppen akkor fordult még egy kicsit és az megvákta.

A vér megfagyott ereimben. Meg birtam volna fojtani a rettenetes gyereket, még ha fájt is a sebe. Fölibehajoltam, simogattam, cukrot igértem neki; kivettem az órámat és engedtem, hogy játsszon vele; de mind visszatért az eredeti kérelméhez. Egyik hölgy - a leghelyesebb a társaságban - ajánlkozott, hogy beköti a kezét; áldottam őt magamban, de a gyerek örökösen visszatért a "Toddie e' szép napon gye-ek"-höz.

- Azt akarja, hogy Harry bácsi elénekelje neki "Károly gyerek egy szép napon" - magyaráz Budge; - mindig aztat kell elénekelni neki, hogyha megvágta, vagy megszurta magát.

- Ugyan énekelje el neki, Mr Burton; - kér Miss Mayton; - s a hölgyek valamennyien, karban: - Énekelje el. -

- Ó; majd én elmondom ujra, Harry bácsi; - ajánlkozik Budge. S e nagy hallgatóság előtt, s ő előtte, kénytelen vagyok eltrillázni a fülsértő hülye áriát. Sorról sorra; Budge elismétli. A fogam összeszoritom; a homlokom csupa barázda; Ugy meredek Toddiera; rettenetes gondolatok cikkáznak át a fejemen. Nem nevetett senki - annyira kétségbeestem pedig, hogy a nevetgélés is felderitett volna. Végre hallom, mint suttog valaki:

- Nézzétek, hogy szereti őket! Szegény ember! - lám; egész odáig van a kicsik miatti aggodalomtól! -

Ha a dal nem éri természetes végét, azt hiszem, sebesült unokaöcsémet keresztülvágtam volna a veranda korlátján. A hogy a dolog állt, most talpraállitottam; kifejeztem előtte abbeli nézetemet, hogy szükségessé válik az elvonulás; bucsuzni kezdtem; mikor Miss Mayton édesanyja kijelentette, hogy szeretné, ha ebédre maradnánk.

- Ami engem illet, én el lennék ragadtatva, Miss Mayton, - mondok én; de a kis unokaöcséim még nem tanulták meg a jó társaságban való viselkedést. Azt hiszem, a nővérem megbocsáthatatlannak találná, ha hallaná, hogy ebédre vittem őket el. -

- Ó; majd én vigyázok a kedves kicsikékre; - mond Miss Mayton; - ha velem vannak, akkor biztosan jól fogják magukat viselni.

- Nem lehetek olyan gonosz, hogy megengedjem a kisérletet, Miss Mayton, - felelek. - De ő makacskodott s akkora volt az örömöm azon, hogy engedhettem, hogy még nagyobb veszedelmet is elviseltem volna. Miss Mayton tehát leült az ebédhez; Budge az egyik oldalán, Toddie a másikon; engem szerencsére vele átellenben ültettek. Ebből a helyzetemből kiindulva, könnyü volt a figyelmeztető integetés, homlok-összeráncolás. Tálalták a levest. Intettem a fiuknak, hogy vegyék az asztalkendőjüket az álluk alá; aztán a jobboldalon ülő hölgyhöz fordultam. Udvariasan felém hajtotta a fejét, de a gondolatai ugy látszik, máshol jártak. Követtem a pillantását és az én tekintetem is ifjabbik unokaöcsémen akadt meg. A tányérját mindkét kézzel magasratartotta; a feje az asztalteritőn, a szeme kinosan pislant fölfelé. Nem mertem szólni; féltem, hogy akkor leejti a tányért. Hirtelen visszakapta a fejét; angyali mosollyal mosolyog; olyanformára ereszti el a tányért, hogy annak tartalma Miss Mayton bájos, habos ruhájában keresett menedéket. A bünös felkiált:

- Ó-ó-ó i-i... van a tányéomon teknyős-béka! - Budgie! az enyimen van tek-nyős-béka! -

Budge is fel akarja emelni a tányérját, mikor ráesik a pillantásom; leteszi. Szegény Miss Mayton talán életében először látszott zavartnak, ijedtnek, én legalább ugy itéltem. De hamarosan magához tért és a gaz csemetét a legkeresztényibb türelemmel kezelte az ebéd hátralevő részében. Mikor a gyümölcsöt elfogyasztottuk, gyorsan bocsánatot kért, én pedig a veranda egyik legfélreesőbb sarkába állitottam Toddiet. Ott olyan leckével szolgáltam neki, a mi belőle siralmas bömbölést váltott ki. Végre is nekem kellett simogatással vigasztalnom, magához téritenem, miáltal elrontottam az egész jó hatást, a mit a lecke okozhatott. Aztán Budge-el együtt lementek a ház előtti tisztásra, én meg Miss Mayton megjelenésére vártam, hogy bocsánatot kérjek Toddie miatt és bucsuzkodjam. Mrs Clarkson házában lakó hölgyeknek az volt a szokása, hogy ebéd után, ugy alkonyatig a szép utakon sétálgassanak köröskörül. Ezen a bizonyos délutánon kettes-hármas csoportokba verődtek széjjel; bocsánatot kérhettem tanuk nélkül. Szinte sajnáltam pedig, hogy magamra hagytak; nem volt kellemes az érzés, hogy magam vagyok felelős unokaöcsém ügyetlenkedéséért; igy nem volt alkalmam arra, hogy lelkiismeret-furdalásaimnak könnyed társalgásban engedjek szabad utat. Miss Mayton nagyon soká jelent meg; már felhivtam az öccsököt, hogy legyen kihez beszélnem.

Hirtelen megjelent; abban a percben áldani kezdtem Toddiet és a levest, melyet a gyermek céltalan utra bocsátott. Inkább kifizetnék valami drága toilettet, semhogy megkiséreljem Miss Mayton öltözékét itt leirni. Csak annyit mondhatok, hogy szabása, szine, diszitménye gyönyörü volt; pompásan állott neki; olyan arcot keretezett, a miről sohse hittem, hogy kellemesnél, intelligensnél több. Talán a harag - Toddie gonosz ügyetlensége méltán fölingerelhette - festette olyan rózsásra azt az arcot; valószinüleg az változtatta a szemét is olyan csillogóvá. De akármi lett légyen az oka: királynőien szép volt; ugy véltem, az orcán tükrözik afölötti megelégedése, hogy váratlan megjelenése akarattalan bámulatot váltott ki belőlem. A Toddie gonoszsága fölötti bocsánatkéréseimet királynői keggyel fogadta; aztán ahelyett, hogy felajánlaná, hogy kövessük a többi hölgyet, ahogyan reméltem, székbe ereszkedett. Én engedtem hivásának és helyet foglaltam mellette. A gyerekeknek már félórája ágyban kellene lenniök; de a felelősségérzet nagyot csökkent bennem mindig, ha Miss Mayton jelen volt. A kis semmirekellők biztos helyen vannak és nem zavarnak mindaddig, mig ujabb istentelenséget el nem követnek. A veranda másik végére vonultak vissza. Hatalmas ujfundlandi kutyán kisérleteztek; magam, a világ legboldogabb embere, ott ültem a mesebeli királynővel szemben s élveztem ragyogó szépségének látványát. Alkonyodott; nőttek az árnyak; de a látomány nem homályosodott el; a képzelőtehetség ereje mind élénkebbre festette. Ahogyan sötétedett, ahogyan ott fönn a csillagok rendre kigyulladtak; a hangunk akaratlanul meghalkult; az ő hangja, mintha csupa zene volna. Pedig nem mondtunk semmi olyast, amit az egész világ ne hallhatott volna. A hölgyek kis csoportokban jöttek vissza, de vagy női tapintatosságból, vagy kimondatlan, de heves könyörgésemre elhaladtak mellettünk, be a házba. Engem valami kétségbeesett bátorság, egyben sajnálatos gyávaság szállt meg. Szerettem volna neki mindent elmondani, de ugy visszariadtam ettől a feladattól, ahogyan soha háboruban rohamtól meg nem hőköltem.

Hirtelen kis árnyék kerülközött mellénk; közénk állott s hallhatóvá válik Budge hangja:

- Budge! - mondok és érzem, hogy a hangom majdnem orditásba vész; - Budge; meg kell, hogy kérjelek: tiszteljed a bizalmas közlések szentségét. -

- Hát mit csinál, Budge? - kérdi Miss Mayton; - hisz ismeri a régi közmondást, Mr Burton: gyerekek és bolondok az igazat mondják. Hát hogyan "csül" engem Harry bácsi, Budge? -

- Nem; nem le; -e-be-csül. Tudom, mer kérdesztem. Csülni annyit tesz, mind hogy az ember aztat gondujja rólad, hogy hejes vagy és hogy szeret beszélni veled és hogy - -

- Becsül; - azt akarta a gyerek kihozni, Miss Mayton; - szakitom félbe, hogy megakadályozzam, amitől tartottam: többet is mond majd. - Budgenak rettenetes szokása, hogy folyton meghitt kérdéseket intéz az emberhez. Ennek eredménye aztán, hogy ma reggel kérdéseire megmagyarázni igyekeztem neki annak a tiszteletnek a természetét, amelyben urak részesitik a hölgyeket. -

- Ugy van; - folytatja Budge; - aztat mind jól tudom. Csak a Harry bácsi nem mongya ám jól. Akit ő ugy mond hogy "csülni" aztat én annak mond, hogy "szeretni". -

Csuf szünet - egész esztendőnek tetszik. Lám; ujabb baklövés; megint a förtelmes apróság okozza. Nem birtam az égvilágon semmit se kinyögni, hogy változtassak a tárgyon; ami még furcsább, Miss Mayton se tudott. Valamit pedig kell tenni - hisz lehetek legalább becsületes, nemde? - aztán jőjjön, aminek jönnie kell - legalább őszinte voltam.

- Miss Mayton; - mondom gyorsan, komolyan, de nagyon mély hangon; - Budge tökfej; de azért a magyarázata helyes lehet. De akármilyenné váljék is a sorsom, ne gondolja, hogy kéthetes vakációmat hirtelen megszerelmesedésre használtam. Az én betegségem már egy pár hónapja tart - - mert én - -

- Én is akarok beszélni; - veti közbe Budge. - Mindig csak te beszélsz. Én - én - mikor én szeretek valakit, akkor asztotat meg is csókolom. -

Miss Mayton összerezzen; az én gondolataim pedig képzelhetetlen gyorsasággal keverednek egymás nyomába. - Ő nem változtatott a tárgyon; - - lehetetlen dolog pedig, hogy ne tudna, ha akarna. Nem haragszik; hisz másképp kifejezést adna a haragjának. Eszerint - -

Föléje hajoltam és Budge tanácsa szerint cselekedtem. Miután a hölgy nem mutatott a dolog fölött sajnálkozást, vagy haragot, ajkamat másodszor is homlokára szoritottam. Aztán Miss Mayton könnyedén felemelte a fejét s sötétségnek, alkonyatnak dacára láthattam, hogy Alice Mayton minden fenntartás nélkül hallgatólagos beleegyezését adta. Megragadtam a kezét és kiegyenesedtem: hálásabb köszönetet rebegtem alkotómnak, mint aminőt templomban valaha is hallott tőlem. Aztán Budge szavát hallom; - Én - is - én is meg akarlak csókolni - s látom, amint királyi Alice-om a kis gonosztevőt a karjába kapja s annyi gyöngédséggel szoritja magához, amire soha képesnek nem hittem volna. Aztán Toddiet ragadja meg és bocsánatának jelét adja - - nem merem hinni, hogy a cirógatás hála jele volt.

- No jertek, gyerekek; - mondom. - Akkor hát holnap délután három órakor jövök a kocsival, Miss Mayton. Jó éjt! -

- Budge; - mondom, mikor a sövénykerités láttávolán kivülre jutottunk, mit szeretsz te az égvilágon a legjobban? -

- Ó; fügét; barackot; - aranyos kis cicuskákat; trombitákat, képeskönyveket meg csinos kis főzőedényt akibe sárból vajat lehet csinyálni meg teknyősbékákat meg kis malomkerekeket. -

- Ó; - szeretem a nagy erős fekete kutyákat - meg kecskét, ha gyeplő van rajta; meg kocsikat; akibe engem huz. -

Micsoda gondolatok ez éjjel! Milyen isteni dolog, ha férfi az ember és szeretik s mégis, micsoda megaláztatás; olyan győzelem után, aminőt én nyertem. - Boldog gondolatok, nemes elhatározások gyors, röpke váltakozása. Van-e férfi, aki ne tudná az egész történetet nálamnál jobban elmondani? Lefektettem az öccsöket; elmondtam nekik valamennyi történetet, amit csak akartak. Budge az imájában még azt is elmondta "és áldd meg istenke a csinos nénit, akit Harry bácsi "csül". Itt az imáját szivélyes öleléssel szakitottam félbe. Olyan soká maradtak fönn különben is a rendes lefekvési idejükön tul, hogy elaludtak, anélkül, hogy valamelyes külső jelét adnák ebbeli ténykedésüknek. Ahogy ott alszanak, az arcuk igazán angyali. Gyertyatartóval a kezemben, hálás pillantással mustrálom végig őket. Sajnosan elhanyagolt kötelesség jutott eszembe. A könyvtárszobába siettem. Irtam a testvéremnek:

Másnap korán reggel kerestem már unokaöccseim társaságát. Feltétlenül szükségem volt rá, hogy kiönthessem szivemet valaki előtt - valaki előtt, ki rokonszenvez, ki ártatlan, tiszta. Vágytam a nővérem, - az anyám után; de beszélnem rögtön kellett, Budge tökéletesen megfelelt a feltételeimnek; pompás hallgató; természettől fogva rokonszenves és válaszadásban gyors. A világ legtiszteletreméltóbb bölcsének elmélkedései kevésbbé kedvemre valók lettek volna ezen a gyönyörü reggelen, mint a gyermek csacsogása. Toddie - áldva legyen a megszokás törvényszerüsége - ! - örökösen müködésben levő visszhangzó-tehetségével egyebet se hangoztat, mit "Mif Mayton, Mif Mayton!" s mentől többször mondja, annál édesebben hangzik a név. Budge persze nem feledkezett meg arról, hogy szakadatlanul emlékeztessen az elmult este tett igéreteimre; alkalmilag Toddie is megemlitette a kilátásbahelyezett "sukor-sivar"-t. Még ezek a kizökkentések is csak fokozták a dolog iránti sajátos érdeklődésemet. Budgie kivánságainak teljesitése igénybe vett két-három órát; valamint a kocsi egész üres részét; a kecskefogatot magunk után kellett vonszolnunk. -

A délután programmja mindenkiből jóleső megelégedést váltott ki. Mike, a kocsis, egy dollárt kapott tőlem, hogy szerelje fel a kis kocsit és tanitsa ki a gyerekeket a hajtásra; ez aztán megszabaditott engem attól, hogy kikocsizásomat két szomoru kis alak és szivrázó bömbölés kisérje.

Mindig azt tartottam, a lovat áthatja a kocsit hajtó lelke. Drága öreg négylábu harci kisérőim mindig kitalálták a kivánságaimat; a mai délután sógorom lovai semmiben se maradtak amazok mögött. Büszkén léptek ki; gyönyörü nyakukat forgatták; a lábuk alig érintette a földet; nem lanyhultak el; nem ijesztette meg őket egy csuf gőz-utihenger, amelyik szembe jött ránk. Mrs Clarkson házához érkezvén, tapasztalhattam, hogy a lakók majdnem valamennyien a verandán gyültek egybe - itt-ott kitünő emlékezőtehetsége van a hölgyeknek. Alice rögtön megjelent; a viselkedése tökéletes, mint mindig, de ő ragyogóbb, mint valaha.

- Féltem, hogy talán zavarják a kedves anyját; - feleltem; - inkább otthon hagytam őket. -

- Óh! anyám pedig aligha kocsizik ki ma velünk; - mond Alice; - bent fekszik a szobában.

- Akkor utközben fölvehetjük a kicsikéket; - feleltem, mely megjegyzésért szép varázslónőm - akkor már lefelé jött a lépcsőkön - olyan pillantást vetett rám, amiért a hölgyek mögötte, ha látták volna, tiz évet adtak volna az életükből.

Olyan ünnepélyességgel hajtattunk el onnan, mintha vasárnap lett volna. A templom felé fordultunk. Utközben nagy igyekezettel mutogattuk meg egymásnak a mutatósabb kerteket, csinosabb hajlékokat; más kocsibanülőkkel találkoztunk és a lovakról csevegtünk velük; majd kocsikról, ruhákról. De mikor a házcsoport végére értünk s a "Boldog Völgy"-be fordultam - hegyesvölgyes, erdős ut, amiben egyetlen egyenes mellékutacska nem torkollik - megfordultam s szépen arcába pillantottam. A tekintete találkozott az enyémmel s bár olyan boldogsággal volt teli, amit soha azelőtt nem láttam benne, mégis könnyekkel telt meg s drága birtokosuk fejét a vállamra hajtotta.

Hogy mit mondtunk egymásnak a hosszu kocsiut alatt, aligha érdekli az olvasót. A tapasztalat megtanitott rá, hogy a regényből kihagyjak mindenféle szerelmes beszélgetéseket; akármilyen nagyszerü szerelmesekről legyen szó. Ha most ugy eszembe jut az a beszélgetés, nem találok benne semmi különlegeset, csodálatosat. Csak annyit mondhatok, ha boldog voltam előttevaló este, akkor a boldogságomat most szentesitették; ha egyszerü lény szerelmét, bizalmát birjuk, ki alig van tul még a gyermekkoron, nagyobb tisztesség, mint mit királyi udvar, vagy csatamező valaha adhat. De még ezerszer nagyobb tisztesség, férfire nézve, ha rendkivül intelligens, tapintatos, jómodoru, világot, embert ismerő nő az, ki szivét, érzelmeit, reményeit, aggodalmait feltárja előtte s sorsát az ő kezébe teszi le: formálná meg azt szerelme nagysága szerint. A Mayton Alice-féle nők nem adják oda magukat minden fenntartás nélkül, hacsak bizalmuk nem megismerésen, érzelmen alapuló s mindezeknek viszont az én részemről való felismerése azon a délutánon megváltoztatott: abból az emberből, aki voltam, azzá lettem, mivé régóta lenni vágytam. -

De gyorsan röppentek az órák; a lovakat végre is hazafelé kellett irányitanom. Már majdnem az egész "Boldog Völgy" mögöttünk volt; emberlakta vidékre kerültünk.

Feléjehajoltam s gyöngéden fontam nyaka köré egyik karomat; hozzám emelte föl drága arcát, honnan az öröm, a bizalom elsöpört minden elővigyázatot, tartózkodást; az ajkam megkereste az övét - mikor is hirtelen nem e földre való, rettentő hang csendül föl; az a hang hirtelenében kettészakadt s mindkettő a végtelenségbe látszott veszni. A lovak meghőköltek s Alice - áldva légyen valamennyi ijedség most, a jövőben és örökkön örökké! szorosan hozzámsimult. A hangok közeledtek; valami kopácsoló zaj kisérte őket; fahangu dübörgés. Hirtelen, az ut egy kanyarulatánál, ifjabbik unokaöcsémet pillantottam meg, amint láthatatlan helyről elémbecsöppen; tökéletes kört ir le testével a levegőben; könnyedén süppen bele valami földhányásba, s onnan a csatornába hengeredik. Ugyanakkor kerül előtérbe a kecskefogat; egyik oldalára billenve - végezetül pedig a Budgie fiu, erősen szorongatva a kocsitest hátsó oldalát s irtózatos bömbölést eszközölve. A kocsi közé és közéje kő került; ez megakadályozta, hogy tovább is a kocsiba kapaszkodjék. A kecske rövid terepszemlét tartott, aztán terhével kényelmesen továbbcammogott. Egyik olyan mellékuton tünt el, amelyik régi tulajdonosának házához vezetett.

- Budge! - rivalltam a fiura - hadd abba a bőgést és gyere ide! Hol van Mike? -

- E-he - - he-he-helment, hogy pihi-pi-hi-pipájára gyujtson és én rá-há-engettem az usstort a ke-he-hecskére és attu me-heg-bokrosodott.

- Jó; menjetek egyenesen haza és mondjátok meg Maggienek, hogy tisztogasson le, aztán öltöztessen fel benneteket.

- Ó Harry; - könyörög Alice; - mikor olyan veszélyben voltak? Jere ide Alice nénihez, Budgiem - jere ide te is, Toddie - hisz ugye ugy volt, hogy utközben fölszedjük őket, Harry? No no; ne sirjatok; na hadd törülöm le a csuf, öreg sarat; megcsókolom az arcod; - no most majd minden jól lesz. -

- Csönd, uram; - mond ő tréfás méltósággal - szeretném tudni, ki adott nekem jóbarátot? -

Olyan emberek módján hajtattunk vissza Mrs Clarkson házába, akiknek egész délután volt vesződsége elég a két gonosz fickóval. És gyorsan haza is vittem a gyermekeket, nehogy szertefoszlassam az illuziót. Hamarosan találkoztunk a rohanó Mike-al. Alighogy megpillant, felkiált:

- Ó; a gonosz bestiák - - bocsánatot kérek, Mister Harry - no hála annak a szentséges Atyauristennek, hogy a semmirevaló kis csontyaik nem zuzódtak pozdorjává. Ezek aszhitték, hogy ők a Fáraó, a kecske meg a Hipepatámusz. -

De bármily számu hippopotámuszok és hozzátartozó fogatok az én kedvemet meg nem rontják, az én nyugalmamat föl nem boritják ezen a gyönyörü estén. Sőt mintha unokaöcséimen az illendőség valamely halvány árnyalata suhant volna keresztül. Talán szép varázslónőm kezeérintése; - talán csak nagy izgalmak természetes lecsillapodása utáni állapot. Mindegy, akármi; a valóság az, hogy az este hátralevő részén két rendkivül piszkos ruha olyan gyermekeket fogott körül, akik képét mutatták a Paradicsom bennszülötteinek. Megették a vacsorájukat anélkül, hogy a mindenkori vacsorákra vonatkozó trükkjeik dus tárházába nyultak volna; nem hurcoltak el az asztalról kenyér-, meg sajtmaradékokat, hogy a zongorán helyezzék el őket, vagy a kefetartóban, vagy egyéb alkalmatlan helyre dugják. Vacsora után azt akarták, hogy énekeljek valamit, s mikor azt énekeltem nekik: - "Te vagy a szemem fénye" meg "E keblen te uralkodol", hallgatva, ragyogó szemmel álltak körül. Mikor ágybaszálltak, különleges kivánságukra odáig kisértem őket; de nem volt kedvük a rendes ágybéli "övülés"-höz. Budge az ágyban lehunyja a szemét; összekulcsolja a kezét. Ugy imádkozik:

"Drága uristenke. Áldd meg a papát, meg a mamát. Toddiet, Harry bácsit és a többieket mindet is megáldhatod. Igenis és áldd meg sokszor azt a kedves, kedves jó nénit, a ki ugy szeretett, mikor a kecske elugrott és hadd szeressen nagyon sokszor Isten nevében ámen." -

"Drága istenke ne hadd, hogy a ronda öreg kecske megin a fejemtül dobgyon a satornába és hadd gyüjön Arry bácsi me' a sép néni megin mikó fejemre pottyanok." -

Aztán jóéjt kivántunk egymásnak. Otthagytam a drága kicsikéket és a saját gondolataim társaságát élveztem, mik olyan békességesek, elragadtatottak voltak, mint ha ebben a világban nem is volna már áru nagykereskedés. Nem volna gyanakodó vásárló, üzleti verseny; - nem több politika, arannyal teli banktermek, értékpapirok, veszedelmes pénz-spekuláció, személyi aggodalmak - nincs semmi, a mi visszatartsa a rövid vakációt attól, hogy egész életen át tartson.

A másnapra virradó reggel jéghidegre dermesztette volna a szivét akárkinek, kivéve a frissen meghallgatott szerelmest. Csapkodott az eső; olyan szolid, erős, határozott formában csapkodott, a mi arra engedett következtetni, hogy ragaszkodni fog a szándékához egész nap. Az eget áthatlan ólmos felhődarab fogta be; a viz térdig állott az utcákon, miket pár órával előbb még ugyanolyan magas porréteg boritott. A virágok ugy lógatták a fejüket, mint a csirkefogók, a kik átvirrasztották az éjjelt s most szégyelik magukat; nem mernek a napba tekinteni. Még a csirkék is kétségbeesett helyzetekben álldogálnak, kapargálnak; más majorokból való vándor szárnyasok Tom óla alá menekültek, anélkül, hogy Tom harci kakasa erőre, vitézségre kipróbálni vágyna őket.

De nincs ember, a kit hasonló kedélyhangulatban az időjárás befolyásolhatna. Szivesen kilovagoltam volna; szivesen ábrándozok a fák alatt; szivesen megyek át délután a postahivatalba is, a melyik majdnem szemben van a Mrs Clarkson házával. De hát nem szabad elfelejteni, hogy nem vagyunk egyedül a világon. A mellettem levő szobában két gyönge kis népség szunnyad, a kiknek sokkal tartozom. Azokat is nagyon fájdalmasan fogja érinteni az ég s a föld jelenlegi állapota. Olyan boldoggá kell őket tennem, hogy elfelejtsék a napsugarat, mezőt, virágot - - a szabadban való életet - ágyuk mellé ülök s szép történetet mondok el, mihelyt fölébrednek. Olyan jókedvüek lesznek tőle, hogy akárcsak én, kacagják az esőt, ködöt. Rögtön gondolkodni kezdtem lelkiállapotukhoz alkalmas történeten. A hely: falusi lak lesz esős napon. A szereplők két kis fiu, a kiknek a csunya idő dacára kacagósan jókedvüvé kell válnia. Mint a legtöbb mesecsinálásban nem jártas egyénnek, nem müködött hamar a képzelőtehetségem. Nem is jutottam messzebbre, csak a fenti vázlatig; a gyerekek szobája felől máris hallom a haragos kurrogást:

- No mi baj, Budge? - rivallok át, s olyan gyorsan öltözködöm, a hogy csak birok.

Egyetlen felelet tulerős fészkelődés hangja a gyerekek szobájából; aztán olyan hang követi, a mi nagyon hasonlit hátbaveréshez; aztán olyan, a milyen olajozatlan vasuti kocsi kerekéé lehet.

- Nohát - - semmit - - mekfordultam az ágyba és kiállt a kezem és véletlenül belement a Toddieba - - azt csinyátam. -

Felöltözve, benyitok a gyerekszobába. Mindkét unokaöccs ott ül az ágyban; Budge olyan morózus, mint öreg börtönlakó; Toddienak végigszántanak az arcán a könnyek.

- Fiuk, - mondok - ne veszekedjetek egymással; nem szép. Mit gondoltok, mit érez a jó istenke, mikor látja, hogy igy marakodtok? -

- Biz keresztüllát az mindenen és szomoru, mikor látja, hogy testvérek acsarkodnak. -

- Jóvan; - én is szomoru vagyok és bár ne vóna soha csunya öreg esső; soha, semmi. -

- Hát akkor mit inna a sok fa, bokor, virág és miből lennének a folyók, a melyiken hajózol? -

- Mibü csinyá-nánk sárlepént? - - teszi hozzá Toddie. - Ross csunya fiju vagy, Budge; - s Toddie könnyei ujból patakzanak.

- Nem vagyok rossz fiju és nem kő nekem csunya öreg esső sehogyse és nem mondok többet. Nem is kelek fő és a Maggie hozza a reggelimet az ágyba. -

- Fiuk; - mondok - ide figyeljetek. - Semmiféle reggelit nem kaptok addig, mig föl nem vagytok öltözve. Készen kell lenni, mig a csöngettyü megszólal. A harang már régen elütötte az órát. Öltözzetek föl, mint jó kis fiuk; akkor aztán reggelizünk. Akkor jobban érzitek majd magatok; Harry bácsi majd szép történetet mond és egész nap játszik veletek. -

Budge szánom-bánom képpel kimászik az ágyból és egyik harisnyáért nyul; hanem Toddie ujra sirásba kap.

- Toddie! - rivallok rá; - hadd abba' azt a borzasztó nyöszörgést. Öltözködj! Minek bőgsz ugy? -

- Nohát csak gyere ide! - kiáltok. - Keresztülhuzom a szobán, utközben fölszedvén apró öltönydarabkáit. Nem öltöztettem kicsi gyereket azóta, hogy magam is kis fiu voltam; Toddie öltözéke kicsit összezavart. Végre valamit ráakasztottam. Budge megvető kacaja félbeszakitotta munkámat.

- Hogy adod máj akkor alá az inget, mikor má mindent rávett? - kérdezősködik idősebbik öcsém.

- Budge; - felelek; - hogyan reggelizel, ha semmi egyéb sincs rajtad, mint harisnya? -

Az ifju ember az orrát lógatja; épp akkor szólal meg a reggelire hivó jelző-csöngettyü. Budge fölemeli a fejét; a lépcsőházba siet:

- Nohát: akkó e'lesz a főkeltő csöngetyü. Maj csöngessen másik csöngetőt nemsokára mikor kész leszek. - Aztán a házirendek önkényes javitója nyugodtan visszatér és öltözéshez fog, mig én Toddie ruhatárával vesződöm.

- A - - izé - - hogyishivjákon - nem - odatettem. - Todd; mit csinyátál tennap a cipőgombolóval?

- Láttad; igenis; nem emlékszöl? jácottunk és a doktor kutyájának a foga fájt és én husztam ki a fogát a gombolóval és te vótál a kis inas és oda'ttam neket a gombolót, hogy foggyad? Hová raktad?

- Nem tom'; - felel Toddie; a zsebébe nyul és beteges külsejü békát von ki.

- Nézd csak meg ujra; mondom és kihajitom az ablakon a békát, Toddie borzalmas visongatása mellett. Ujra tapogat; kutatásának ez alkalomból való eredménye Helén varrógépének orsója. Aztán személyesen végeztem valamelyes kutatást; az ujjaim valami kemény, ellentálló tárgyra akadnak. Gyorsan visszahuzom a kezem:

- Nem suf pisok, kenyé, meg salonna; sép inkább és Budge meg én sokszor teázsunk a ólba és akkó megessük és aranyos. - -

Vizenyős, undok dolgok, és cipőgomboló sehol. Közben kihül a reggeli. Sikerül Toddie cipőjét az ujjammal begombolni, valamennyi körmömet bevágva munkaközben. Tulságosan el voltam foglalva Toddieval, semhogy Budge-re ügyelhettem volna; azt félig öltözötten találom, a mint legyeket próbál agyoncsapkodni az ablaküvegen. Megkapom Toddie kezét és az ebédlő felé indulok, mikor Budge szemrehányóan figyelmeztet:

- Harry bácsi; te se vótál felöltözve, mikor a csengő szót a reggelihöz és mos neked szabad kapni reggelit?! -

Biz igaz: egy gallérral, nyakkendővel és kabáttal kevesebb van rajtam. Ezeket gyorsan fölkapom; ujra megindulok; ujra megállitanak:

- Nem; - siess; - gyere most már; ne csinálj több semmit, gyere, hisz ebédidő lesz, mire a reggelihez érünk! -

A kis istentelent ezen a reggelen most látom először jobb hangulatban; kuncogva mondja:

Asztalnál Toddie ujra sirásba kap, mert én belekezdtem a reggelizésbe, mielőtt Budge leérkezett. Aztán egyik fiu se tudja, hogy mit akar tulajdonképen. Budgenek sikerül a tányérja tartalmát az ölébe ejteni s mig azon segédkezem, hogy a nyomokat eltüntessem, Toddie az alkalmat arra használja föl, hogy a tejét ráöntse a halra és pár kanál zablisztet a kávémba. Sietősen fölkelek a reggeliző-asztaltól és átszármaztatom a gyermekeket Maggie kezeihez. Olyan fáradtnak érzem magam, mintha egész napi sulyos munkát végeztem volna s kicsit meglepett, mikor rájöttem, hogy alig kezdődött még a nap. Szivarra gyujtottam és leültem Helén zongorája elé. Nem vagyok muzsikus-ember, de még a harmónika is örömöt okozott volna nekem ezen a reggelen. A hozzám legközelebb fekvő kóta templomi ének. Az első szó, a mire a szemem esik, "Greenville". Valamikor egy városkában éltem, a hol egy kalmár harmincnyolc harmónikát kinált megvételre. Valamennyi mellett utasitás és kóta; mindeniken ugyanez a nóta és a harmónikák csak erre az egyre jártak. Még évekkel azután is a melódia felelevenitése buskomorságba ejtett. De most megbocsátottam valamennyi muzsikus kinzómnak, mikor az ismert dallam hangzott fel a billentyük alól. Hirtelen kisérni kezdett valaki - fuvolahangon - s megfordulva, ujból Toddie könnyázott arcába pillantok. Gyorsan abbahagyom:

Hamarosan belekaptam a - Yankee Doodle-be s Toddie köröskörül topogta a szobát olyan ember arckifejezésével, a ki mindenben eleget akar tenni a kötelességének. Aztán Budge jelenik meg; hatalmas "Mikulás" könyvet cipel. Mihelyt Toddie ezt megpillantja, abbahagyja a táncot; ujra a bőgés feladatának szenteli magát.

- Te Toddie; - rivallok rá s felugrok a zongoraszékről - mi bajod, hogy ma minden megrikat? Ujra ágyba fektetlek, ha siró kisbaba akarsz lenni. -

- Nem kivánnál esetleg olyast, mi a lehetőség határán belül mozog? - kérdem szeliden.

- Az a cethal, akit Toddie akar, ebbe a nagy piros könyvbe van maj mekkeresem neked; - mond Budge a lapokat forgatva.

Hirtelen megváltó sikoly jelzi Toddie részéről, hogy megtalálták a Leviathánt; gyorsan odapillantok. Igazán borzalmas állat. Hatalmas szája van; Toddie gyöngéden simogatja kövér kis kezével; majd csókolgatni kezdi:

- É-é-é-des öeg cset-hal; ugy seet-lek. A Jónáska má kiment a'asadbul, csethal? Jótetted, hogy megetted a Jónást mikó semmi semmi ennivalód nem vót segén öeg csethal. -

- Hát persze, hogy kiment belüle a Jónás; - mond Budge; - má réégen égbe szállt. Nemsokára asztán, hogy Ninivébe vót és megmonta, hogy mit üzent a jóistenke. Lóbálj, Harry bácsi; most megyünk hintázni. -

A hinta a verandán van; esőtől védett helyen; engedelmeskedem. Mindkét fiu küzd az első jogáért. Mikor Budge érdekében határoztam, Toddie keserves sirásra fakad. Kijelenti, hogy majd utánnanéz, mit csinál az az "é-é-des csethal." Pillanattal később velőtrázó sikoly; segitségére sietek; egyik ujját fájósan fogja; darazsat tapos.

- Ó-ó-ó rátettem azs ujjam a bogárra és a csuf öe-g bogá' mehaapott. Nem is see-etem a bogá-tot söppet senem; én mindik sak a csetha-at see-etem. -

Jó gondolat cikkázott át a fejemen. - Gyerekek; mért nem csináltok abból a nagy ládából, a mi a gyerekszobába van, cethalat?

Szavaimat öröm, diadal-ujjongás követte. Mindkét fiu fölmászott az emeletre; magam ujra szabad ember maradtam. Bünbánattal tekintettem a halom könyvre, mit olvasás irányában hoztam le magammal s egy hete kezembe se vettem belőlük egyet se. De még a bünbánatom se volt elég erős ahoz, hogy legalább most nyissam fel valamelyiket. Inkább a sógorom könyvtárát vettem szemügyre; átnéztem a regények, költemények cimeit. A szememet megragadta valami uj regény. "Kezdőbetük" a cime. Mindig kerültem; azt hallottam róla, hogy érzelmes ifju hölgyek rajongnak érte. Most fölkaptam; karosszékbe vetettem magam vele. Hirtelen Mike-t, a kocsist hallom kiáltozni:

- Jó lesz onnan elkerülni! én mondom! Kis vadállatok; jó, hogy az apátok nem lát odaföl! Eriggyetek onnat, vagy hivom a nagybácsit! -

Föltekintek a gyerekszoba ablakába - gót tetőben keskeny lőrés - ott áll az ifjabbik öcs az ablakpárkányon!

- Toddie - bemész! rögtön! - orditok rá. Az ablak alá rohanok, hogy felfogjam, ha ki talál esni.

- Há nemmondom, hogy nem to'k; - ismétli Toddie. - A na' láda a csethal émmeg va-ok a J-hónás és a csethal megett engem és azsé mos itt á-á-lok mer ha bemék megin ecsere bekap. -

- Majd megtiltom, hogy bekapjon! kiáltok föl. - Most aztán rögtön befelé! -

- Jóvan. Csethal; mos má ne kapgy be mej a Arry bácsim ád neked sok-sok pennyket. Mos má legyé jó-ó-ó kis csethal, akkoj astán vesek neked a sok pennydér csukrot is meg - -

Épp akkor kapja meg két markos tenyér hátulról; üvöltve tünik el az ablakpárkányról. Én olyan gyöngére, szinte halálra válva, a milyen eddig soha nem voltam, kalapácsot keresgélek elő, meg erős kötelet, hogy az ablak külső tábláját beszögezzem. Deszkát nem találtam; fölmentem hát a gyerekszobába és darabokra kezdtem vágni a ládát, a mely cethali kötelességeket teljesitett. Abba kellett hagynom; Toddie keserves vonitása kényszerit.

- Bántod a é-é-des ö-eg csethalamat; - eggész kiö-öd a 'asát - - oss, oss embe vagy; ne báncsd a csethalamat; i-i-i - visit.

- Nem bántom én, Toddie; - felelek; - inkább kitágitom a száját; ugy jobban tud fölfalni téged. -

Vig gondolat képe suhan keresztül Toddie arcán; átcsillámlik a könnyein. - Akkó fő-fajja Budge-t is ám és akkó kettő Jónások lesnek - o-ho-ho! Csinyád oan nagyra a sáját, hogy Mike-t is bekapgya és akkó csinyád kicsi-e megin és akkó Mike nem gyühet ki soha többet; csuf, ö-eg Mike! -

Kijelentettem, hogy Mike nem jön föl többet. Miután az ablakot megerősitettem, ujra lejöttem.

Könyvvel a kezemben, a szivarral a szájamban helyet foglalok ujra: megvolt még az a külön élvezetem is, a mit becsületes munka után érez az ember. Hamarosan Budge lép a szobába. Ugy tettem, mintha észre se venném; de ez őt nem látszott zavarni csöppet se.

- Harry bácsi? - mond és az ölembe veti magát közém és a könyv közé; - nem érzem ám magam csöppet se jól. -

- Mi baj, öregem? - kérdem. Mig meg nem szólalt, nagy gyönyörüséggel rángattam volna meg a fülét; de mikor beszél, abba annyi nagyszerü érzés szokott nyilvánulni, hogy tiszteletet parancsol.

- Óh; belefáradtam má a játszásba Toddieval; olyan magánosan érzem magam. Nem mondanál szép történetet? -

- Óh ő nem bánja; van mos neki egy döglött egere a ki a Jónás; má nem is törődik velem. Nem mondanál szép történetet? -

- E-ö-ö-ö- hallik messziről; távoli, de ijesztő hang. A hang közeledik; jön lefelé a lépcsőn; be a könyvtárszobába; a hangot Toddie kiséri. Körülkémlel; meglát; abbahagyja az értelmetlen vonitást; feltartja mindkét kezét:

Csakugyan; egyik kezében egér, a másikban hozzávaló fark. Nem annyira a látóérzék, mint inkább a szaglószervnek feltünő erős illat kisérte a jelenést.

Mindkét gyereket boldoggá tettem valamelyes cukorral; szavukat vettem, hogy nem mennek ki az esőre; a verandára küldtem s én visszatértem a könyvemhez. Olvashattam ugy féltucat oldalt, mikor a Toddie sikoltását, sőt dagályossá váló orditását vélem hallani. Őrült elhatározás kél bennem, hogy mindkét fiut megfogom és hozzákötöm valami székhez; tapadó flastromot ragasztok a szájukra, - s kisietek a verandára.

- Nem haraptam bele - csak asztat akartam tudni, hogy érződik, mikor a fogam köszt van. -

Éreztem, hogy a szájam széle mint biggyen fölfelé; visszasiettem a könyvtárszobába s mintegy negyedóráig azon tünődtem, hogy minő romboló, erkölcstelen hatása van a nevetségesnek, mulatságosnak minden erős elvre. Darabig aztán a gyerekek megvoltak békességben azon kivül, hogy rettenetes lármát csaptak. Ez arra inditott, hogy kitaláljak valami szerkezetet veranda-folyosók hangtalanitására - arra az esetre, ha valaha én falusi lakba költözködöm. Viszonylagos csönd alkalmi szüneteiben nagyon különös társalgás foszlányait kapta meg a fülem. A gyerekeknek egész szótára volt olyan szavakból, aminek az értelme nyilvánvaló; de erősen csodálkoztam azon, vajjon Tom és Helén mért nem tanitották őket a megfelelő kifejezésekre.

Többek közt a szó: "hótt." Nem tudtam elképzelni, mit értenek alatta. Budge fölrivall:

- Ó Tod; ehun gyün egy hótt. Né, hogy hajolnak a sok nagy farkasok! Igen bizony; hótt is van kösztük. -

- Asztán nézd csak, mennyi emberek gyön utánna! - folytatta Budge; - ezek tuggyák a hóttat; mos mennek, hogy lássák, mikor elteszik. Itt gyün ni! Halló; hótt!

- Juj; mos itt mennek épp előttünk - kiált Budge - hát ien sok ember! És kettő lók huzzák a hóttat; némej hóttnak csakcsupán egy van!

Hiába fáradság; nagyon kiváncsi leszek. Odamegyek az utcára nyiló ablakhoz - kikémlelek: uristen! temetési menet. Pillanat alatt a verandán termek; kezem a gyerekek nyakán; egy perccel később a két fiu ott áll a hallban; az ajtó csukva - két határozott kéz fog le a két ellenkező kis ajkat.

Mikor a menet elhaladt a ház előtt, kiengedem a fiukat; kiszabadul belőlük az üvöltés is. Megkérdem Budge-t, nem szégyelli-e magát, hogy ilyenformán fecseg, mikor temetés halad el a ház előtt.

- Nem is vót temetés; - mond. - Csak egy hótt vót; - aztán meg a hótt uccse hall meg semmitse! -

- Asse baj; - mond; - azok oan nagyon örülnek, hogy a lelke belement a menyországba, hogy a nagy örömtül usse tuggyák, hogy én mit mondok. Mindenki örül, ha a hótt másik fele a menyországba mén. Papa aszmonta, hogy örüjjek, hogy a drága kis Phillie az égbe ment, és én örültem is; pedig borzasztóan szerettem vóna őtet látni. -

- Borzasztóan see-etném látni medin Philliet; - mond Toddie, mikor megcsókolom Budget és visszasietek a könyvtárszobába. Nem voltam képes a pillanatban leinteni. Hanem egy dolog biztos - szerettem volna, ha megszünik az eső és a gyerekek kimehetnek; ha kicsit több nyugalmat hagynak és fölszabadulok valamelyest a felelősség alól. De a mennybolt nem nyujt vigaszt; a gyerekek a lépcsőfokon ülnek; morognak; magam kezdek dühössé válni.

Hirtelen eszembejut a saját gyermekkorom egyik nagy öröme - saját magam csináltam magamnak képeskönyvet. Tom könyvespolcainak egyik fiókja teli van Hölgyek Lapjával, Helén persze be akarja köttetni; de hisz könnyen ujra megvásárolhatom neki ugyanezeket a számokat. Két-három dollár; elég olcsó áron vásárolt békesség lenne. A zongoraszoba valamelyik magas polcán az "ÜzletviIág" néhány száma. Az nemsokára ugyis szemétre kerül. Az iróasztalon ragasztó-folyadék - a gyerekeknek van régi ollójuk. Két perc mulva két boldog gyerek ül a fürdőszoba pallóján. Megtanitottam őket, hogyan kell képeket kivágni (ezt meg is tanulták csakolyan hamar, amilyen hamar gyermekkoromban én tanultam meg.) Aztán azt is megmutattam, hogy kell a képeket ujra beragasztani. Arra otthagytam őket; s mig kiértem, Newmann Hall müvén töprengtem: "A munka méltósága." Ugyan mért nem gondoltam már előbb arra, hogy a kis rokonok elméjét, kezeit ilyképen foglalkoztassam? Hisz ki is kárhoztatta volna a kis tehetetleneket, hogy ragaszkodjanak minden rögeszméjükhöz, mikor senki komoly foglalatosságra nem birta őket soha? Nem megmondták-e nekem magamnak is ezerszer, mikor legifjabb napjaimban renyhén andalogtam a kert bokra, a patak mohája mellett

Soha többé nem vádolnám gonoszsággal a gyereket, mikor a lelkét, eszét munkanélküliséggel hanyagolták el.

Békességes, kellemes órácskát töltöttem a regényem fölött. Hirtelenében ugy éreztem, hogy jó volna uj szivarra gyujtani. Fölmentem, hogy keressek egyet. Budge telitöltötte vizzel a fürdőkádat. Hajókat menesztett rajta; a hajók hajkefék. Ez se olyan nagy bün, a mi tulszigoru rendreutasitást vonna maga után. Folytattam az utamat, anélkül, hogy a dolgában zavartam volna; a saját szobámba indultam. Toddie hangját hallom. Emlékszem, hogy a testvérem azt mondotta volt, hogy érdemes a Toddiet végighallgatni, mikor ugy sajátmagához beszél. Megállok az ajtó előtt. Hallom, amint Toddie halkan morog odabe:

- Ehun ni, szép nénike; itt vannak. No látot látot kisfiju; ideteslek a mamádhó. A mamák see-etik, ha kisfijuk otand van mellettük. És idetesem a kis testvé-eedet is hozzsád - idetesem astotat is. Mostan te vagy a kisfiju és kisjány mamája - - övüls? - - hát nem övüls naon-naon, hogy oda'ttam a kisgyee-kejidet? Mostan ast köll mondani: - Kössönöm, kösönöm Toddie; - a-anyos, édes fijatal ur va'tte. -

Óvatosan körültekintettem; - gyorsan benyitottam. Hirtelenében nem szóltam semmit; lehetetlen is lett volna egyszerre szólni a tárgyhoz. Toddie haladó szellem - ha a kép-ékitmény disziti a régi könyveket, mért ne diszitené az olyan tárgyakat is, amire nagyobb öröm pillantani? Lehet, hogy Toddie nem egészen igy gondolkodott, de jelenlegi müködése mégis pontosan ilyesmire engedett következtetni. Kivágott jó csomó képet és fölragasztotta a szobám falára - a testvérem kedvenc szobája, amit olyan gyöngéd rózsaszinüre festetett! Mint tárlati bizottsági tag, magasnövésü embereket aligha elégitett volna ki, de azért igen ügyesen rendezte el a képeket olyanformán, hogy azok körülbelül az ő szemével egyenlő magasságba kerültek. Nem részesitette az egyik müvészt sem a másik fölött előnyben; részrehajlás nélkül helyezett el tájképet, arcképet, zsánert, csendéletet. Itt-ott megszakad a fal folytonossága; például ott, ahol az ő szobájába nyilik az ajtó. De segitett magán; betette az ajtót és képeket ragasztott annak is az alsó felére. Itt-ott leesett ugyan egy-egy kép a falról, de a ragasztóanyag szépen ott maradt azért; odaadással ragyog. Engem azonban minden müvészi igyekezet annyira sem hatott meg, hogy mikor végre szóhoz birtam kapni, fel ne kiáltsak: Toddie! S olyan hangon volt ez mondva, mely a mükedvelő-diszitőt hevesen felijesztette. Leejtette a ragasztós üveget. A nyitott végével lefelé ejtette le és a szőnyegre ejtette.

Toddie - először sok nyiltsággal, aztán kérdőleg tekint az arcomba. Mikor ott nem lát feleletet, rokonszenvet, könnyekbe tör ki.

Az ebédre jelző csöngettyüszó Toddie könnyes angyalarcából igen gyakorlati jellemü ifju vonásait váltja ki. Felrikolt: - Gyere má, Budge! - lerohan, mialatt én azzal kinozom magam, hogy hogyan tehetném jóvá leggyorsabban és legsikeresebben a hibát, mit Toddie elkövetett.

Meg kell adni, hogy ebédek alatt unokaöcséim ésszerü nyugalmat tanusitanak. A nyelvük kétségtelenül szeretne mindkét tulajdonságban tündökölni, mire e fontos szerv hivatott; de az is kétségtelen, hogy vagy hallgatni kell, vagy koplalni. - Eredmény: aránylag elég csöndes félóra. Épp amikor egy dinnyébe vágtam belé, Budge megtöri a csöndet:

- Budge; - mondok; - majd elkisérlek ebéd után esernyővel; ha akarod, játszhatsz a kecskével egész délután. -

- Ó de pompás lesz! - visit Budge. - Szegény kecske; biztosan hiszi, hogy má nem szeretem egy csöppet se. A kecskék is a menyországba mennek, ha meghalnak, Harry bácsi? -

- Ó; hm; akkor Phillie nem láthatja majd a kecskémet. Ugy sajnálom; - mond Budge.

- Na - - én is mekhalok maj és akkó a suu-nya öe-g keskéd nem fog látni engem - maj meg-átod, hogy fog azs teccseni neki! - S Toddie vad rohammal indul neki egy szelet dinnyének, amelyik majdnem akkora, mint ő maga.

Ebéd után Toddiet a szobájába küldik - délutáni alvásra. Budget a vállamra veszem; ugy tekintünk be az istállóba. A kecske megkerült. Mike egy dollárt kapott tőlem és azt az utasitást, hogy tartsa szemmel Budget; ne kinozza az állatot; a fiura is vigyázzon, hogy meg ne sebesüljön, meg ne karcolják. Én heverőn nyultam végig és azon töprengtem, hogy csakugyan félnap mulott-e el azóta, hogy én és a világ legimádandóbb nője azt a feledhetetlen délutánt töltöttük el. S mennyivel boldogabb leszek még, ha legközelebb találkozom vele! Ennek az esős napnak minden kinja csak bensőbbé, meghittebbé, édesebbé teszi majd az örömömet. Pár percig boldogan, nyitott szemmel álmodoztam; aztán, tudtomon kivül, valahogy lecsukódott a szemem. Nem tudom, mi juttatta eszembe Copperfield Dávid történetéből a hajótörés-jelenetét. De megjelent az előttem; álmomban ott ülök Boothék erkélyén. Érdeklődéssel kisérek minden dolgot; akkor észreveszem, hogy a mennydörgés moraja kevésbbé éles és fahangubb, mint ahogy jó szinpadi mennydörgéstől elvárja az ember. A tárgy fölötti megerőltetésem akkora, hogy még a szundikálásomat is megzavarja. De mire éberségem urrá lesz fölöttem, a rosszul utánzott mennydörgés akkor se megy ki a fülemből. Sőt; csak olyan erős marad; reménytelenebbül rossz mint valaha. Mi a csoda lehet ez a hang? az ablakon át a verandára léptem; a hang egyenesen a fejem fölül jön. Kiugrom a ház előtti térségre; fölpillantok és szemembeötlik ifjabbik unokaöcsém; ide-oda csuszik a veranda tetején; csuf, elnyütt öreg ernyőt tart a feje fölött.

Hangom annyira megijesztette az ifju gentlemant, hogy elvesztette a lába alól a talajt; megcsuszott; elesett, gördülni kezdett a tető vége felé; aztán orditott s mindkét dolgot egyidőben és igen gyorsan végezte. Odaugrottam, hogy fölfogjam, ha leesik; de a vizcsatorna külső széle elég magas volt ahoz, hogy haladásában megállitsa, bár arra nem volt képes, hogy üvöltését is beszüntesse egyidejüleg.

- Toddie; - rivallok rá, - maradj egész csöndben, mig a bácsi odaér hozzád. Hallod?

- Ha a-lom, de nem aka-ok söndbe ma-adni - hangzik az eresz fölötti felelet. - Nem átok ittend semmitsenem csak essőt meg égt. -

- Maradj veszteg; - ismétlem - vagy borzasztóan megverlek. - Aztán fölsiettem; levetettem a cipőm; kimásztam és megmentettem Toddiet; előbb őt, aztán magamat jól megráztam.

- Sak mamát jácsottam és kisétátam a n-a-agy ennyővel; - magyaráz Toddie.

Odadobtam az ágyára; otthagytam. Világos: se értelmes beszéd, se fenyegetés, se veszély jelenvalósága vissza nem rettentik ezt a gyereket attól, hogy azt tegye, amit akar - milyen eszközzel éljen az ember? Bár nem vagyok annyira vallásos, mint ahogyan jó anyám szeretné, mégis azon gondolkodtam, vajjon az ima, mint utolsó menedék, nem volna-e jóhatással? Az ő javára, a saját békességemért, szivesen átolvastam volna az egész imakönyvet. De nem maradt rá időm. Mike jelent meg az ajtóban és előadta, hogy Budge a kocsimosó spongyát a kecskével etette meg, a szivattyucsőbe marékkal szórta a zabkását, a fekete mén farkából marékkal tépi ki a szőrt; hegyes szöggel képeket rajzolt a fogat fekete lakkfestésére. Budge nem is tagad; nagyon kimerültnek látszik; kijelenti, hogy ő ugylátszik már sohse lehet boldog anélkül, hogy valaki mást meg ne zavarna s az a végső kivánsága, már ne is volna senki más az egész világon, mint kintornásember, meg cukorkereskedő. Követett a házba; székbe vetette magát; olyan arcot vág, aminőt Byron vághatott véleményem szerint, mikor olyan öreg lett, hogy gunyorossá vált; aztán kijelenti:

- Igazán nem tudom, mi a csodának vannak kisfijuk a világon; nem én; hisz ugyis mindenki haragszik rájuk; sose haggyák, hogy azt csinyájják, amit ők akarnak. Fogaggyunk ha a menyországba megyek a jó istenke sose lesz oan gonosz hozzám mint ez a Mike ittend; - meg mások is - igen. Szeretnék meghalni és ha mos mingyá el is temetnének - engemet, meg a kecskét is - és akkor fölmennénk a menyországba, ahol senkisenem veszekedne ugy velünk. -

Szegényke! Előbb befelé nevettem azon, hogy a menyországot képzeli; aztán azon gondolkodtam, vajjon az enyém olyan nagyon különbözik-e az övétől; valószinübb-e? De nem volt időm; nem elmélkedhettem tovább ezen a jámbor vonalon. Budge csupa nedvesség; a cipője csöpög; máris köhög. A szobájába vittem, átöltöztettem; s azon tünődtem, hogy a saját apámnak mennyi hasonló dolga lehetett velem s hogy mindez mennyire megröviditette az életét; csodálkoztam, hogy lehet, hogy mégis olyan soká élt. Az a gondolat, hogy néminemüképen ifjui büneimért vezekelek, annyira eltöltött, hogy eleinte fel se tünt előttem Toddie hiánya. Mikor pedig feltünt, akkor észrevettem azt is, hogy ifjabbik öcsém nincsen abban az ágyban, ahová helyeztem volt; keresésére indultam hát. Nincs egyik szobában se. Valamelyik kis zárt mellékfolyosóról gyanus mormogást hallok. Betekintek: ott ül Toddie a földön; egérfogóból eszi ki a sajtot. A cipőm kopogása elárult; Toddie, hogy kellőképp fogadja a zavaró jelenést, talpraszökik:

- 'Em bántottam se-gén kis egeret hozsá se nyu-u-ltam; inkább kieresztettem naon hamar, hogy saladjon segén.

És esik; még mindig esik. Oh csak órányi napsugarat, hogy az a vastag sár kicsit fölszikkadna; hogy a gyerekek játszhatnának odakinn és ne kinoznák az embert! De nem lett szép idő. Nóták, dalok, improvizált állatsereglet segitségével lassan hajlott alkonyatba a délután. Nincs állat az égvilágon, amit meg nem játszottam volna; osztriga voltam és orrszarvu. Sok-sok emésztő baj után esteledett és a szivem megkönnyebbült. Egy-két óra még és a gyerekek lefeküsznek; kimondhatatlanul fogom én akkor élvezni azokat a békességes órákat, mik végre enyémek lesznek. Máris kezdik magukat tisztességesebben viselni; fáradtak, éhesek; elnyulnak a padlón, ugy várják a vacsorát. Felhasználtam az alkalmat, hogy a könyvemhez térjek vissza. Alig forditottam egy lapot, mikor recsegéssel egybekötött sikoltás az ebédlőbe kényszeritett. A pallón Toddie; igen sok tányér-cserép; fél sült borjuláb; a füszeres doboz; a vajtartó vajjal meg sok egyéb nemodavaló háztartási cikk. Egy dolog teljes bizonyossággal megállapitható: a mártás ott párolog Toddie karján és hogy mennyire égette vele magát össze szegény gyerek, azt meg nem birtam állapitani. Gyorsan fölszakitottam a ruhaujját a válláig; a bőre nagyon piros. Eszembe jutott anyám kedvenc szere égések ellen. Burgonyapépet kentem szét tiszta asztalkendőn; az egészet orvosságkép Toddie karjára kötöttem. Akkor magyarázatot kértem.

- Sak éppen sak e'da-ab kenyeet aka-tam lesenni; - zokog Toddie - és akkó a suf öe-g ass-tal mozsgott és énrám dobá't mindent aki rajta vót és ő is rám akart esni.

Kétségtelenül a valóságot mondta, amennyire ő itélhette meg a helyzetet. De rossz szokása a nagyon alacsony ifju embernek az asztalra fölfelé való nyulkálás, különösen, ha az anya ragaszkodik a régi, örökölt, fiókos asztalokhoz, mikbe olyan könnyü kapaszkodni. Toddiet vacsora nélkül a szobájába küldtem; hadd gondolkodjék azon, amit csinált. Budge-el kettesben jól megvacsoráltunk a maradékokból, miket Toddie hagyott nekünk; aztán fölmentem, megnézendő, vajjon a bünös megbánta-e bünét. Ugy látásra nagyon nehéz lett volna megitélni, hogy igen-e, vagy nem; mert a hogyan laposan nyomta az orrát az ablak üvegére, csak hátulról láthattam. Azt azonban rögtön észrevehettem, hogy a borogatásom eltünt.

- Nem ettem meg; suf, öe-g kendőt kidobátam azs ablakon; - nem kő nekem suf, öe-g kendő a sép kis sobámba. -

Annyira örültem rajt, hogy égése nem sulyos, hogy elfelejtkeztem az asztalkendőről s Budge-t szólitottam, hogy egyszerre fektessem le mindkét fiut s szabaduljak a kényszer alól, miben az egész napot töltöttem. De nem volt könnyü a feladat. Sógorom, Tom Lawrence biztosan minden más halandónál jobban tudja, hogy mire van szüksége a gyermekeinek; de soha az én gyermekeimnek, ha lesznek, nem lesz annyi eszköze arra, hogy apai jóindulatom uralkodjék, mint ennek a kettőnek. Az ő programmjukban mesék, történetek, dalok; erkölcsi tanulmányok, örömök, pennyk, kis gyüjtő-perselyek; a gyüjtőperselyek tartalmának süketitő időközönkénti fölrázogatása; majd ima fordul elő és a közönséges, egyszerü imát nem fogadják el. Aztán elköszönnek, s megengedik nekem is, hogy távozzam a "Jó éjszakát" váltásának néhány módozata után. Ahogy aznap este otthagytam a szobát a jámbor jókivánságokkal, a nap sok-sok eseménye valami elgyöngülést váltott ki belőlem; arra késztetett, hogy buzgó "Amen"-t is küldjék fohászkép az ég urához.

Anyák - amerikai fiuk anyái - fogadjátok hódolatomat. Nincs szó, mivel igaz kifejezését tudnám adni érzéseimnek. Jobban bámullak, mint a mennyire valaha elbámultam a világ nagyszerü dolgai fölött. Imádatom olyan mély, olyan tökéletes, milyennel katholikus adózik az ő Szüzanyjának. Én, az erős férfi egyetlenegy napon, melyiken pedig semmi egyéb nem foglalkoztatta az agyamat, testileg, lelkileg össze vagyok törve; összetört két kicsiny fiu szükségleteinek kielégitése, kik nem is tulságosan rosszak, pajkosak. Ti meg - az Isten a tudója, hogyan viselitek el - megszakittatlan heteket, hónapokat, éveket - egész életeket töltötök ilyen foglalatosság mellett. Pedig rajtatok a háztartás gondja; testi bajok, betegségek; - lelki gyötrelmek vigasztalása - aggodalmaitok oly számosak; sziveteket annyi szomoruság tördeli, mint a Szent Anyáét. A ti erőtökhöz képest gyöngeség az ifju férfi, az atléta duzzadó ereje - titokzatosság maga az idegeitek; még gyöngeségetekben is csodálatosak vagytok; olyan hatalmasak, mint a szélvész ereje. Neked, anya több alkalmad nyilik itélkezésre, döntésre, mint a legnagyobb államférfinak - hősiességed jelentéktelenné halványitja, nevetségessé teszi a harcterek, bástyák győzelmeit; olyan diplomácia iskoláját csináltad keresztül, aminővel a legszakavatottabb udvar se láthat el. Gunyosan mondják rólad, hogy nem birnád erősen megragadni az uralkodás gyeplőjét? Könnyebb elkormányozni a vadak csoportját, mint a te kis királyságodban sikerrel oldani meg az uralkodás kérdését. A férfiak dolgához hasonlitva, még a hibáid is csupa dicsőség. Az ő ezer tulajdonságaik, hibáik fölé emel téged egyetlen, megközelithetetlen erényed - anyaságod. Magasabbra harcosnál, uralkodónál, papnál!...

Mindez akkor suhant keresztül a fejemen, mikor az ágyra dőltem, miután elhagytam a gyerekek szobáját. Akármicsoda környékezte is meg az agyamat másnap reggelig, nem igen találhatott utat, mert arra ébredtem, hogy az egész éjjelt ott töltöttem el egyhuzamba, a hová ruhástul estem; nagyon kényelmetlen helyzetben, fáradtan, összetörve. A legközelebbi észrevételem az volt, hogy jókora levelet csusztattak be az ajtó hasadékán keresztül. Tán csak nem kedvesem - gyorsan kinyitottam a boritékot; a testvérem irása; és pedig tartalmasabb, hosszabb levél, mint a minővel e hölgy valaha is megtisztelt. A levél mellől összehajtogatott papirlap csuszott ki: valószinüleg olyan dolgok listája, a melyeket sziveskednék ott beszerezni és elküldeni. Maga a levél:

A másik levél, mit tiszteletteljes tartózkodással bontottam föl, sokkal nagyobb élvezettel, igy hangzott:

Álmodott-e valaha valaki ilyen szépet? Minden, a mi bennem gyerekes, hirtelen felszinre törekszik, s ahelyett, hogy azokat a pompás dolgokat mondanám, vagy vinném végbe, miket a regények hősei szoktak hasonló alkalmakkor, csak annyit rikoltottam: "Hurrá!" és a gyerekek szobájába táncoltam, még pedig annyi vadsággal, hogy Budge felült az ágyában s szemrehányó pillantással mért végig, mig Toddie boldog kacajra fakadt s társul ajánlkozott a tánchoz. Akkor vettem tudomásul, hogy az eső elállt; hogy süt a nap - kikocsizhatom Alice-al ujból; addig pedig a gyerekek majd vigyáznak sajátmagukra. Hirtelen az is kivilágosodott bennem - belesajgott a szivem - hogy a vakációm vége felé hajlik s rajtakaptam magam, hogy türelmetlenül töprengek azon, meddig marad Alice Hillcresten. Kegyetlenség volna, ha azt kivánnám tőle, hogy augusztus vége előtt a városba jöjjön; - hanem biz én...

- Harry bácsi; - mond Budge; - papám mindig azt mondja, hogy asse szép dolog, ha az ember leül reggel korán oszt mind gondókodik; pedig a haja meg sincs fésülve. Bizony; mindig eztet mongya. -

- Bocsánat, Budge - ugrom fel kicsit zavarodottan; - valami nagyon fontos dolog volt, a min igy elgondolkodtam. -

- Nohát tudod; én sokat gondolok rá; és az nem csasiság csöppet se. Én azt hiszem, ha meghal, a mennybe kerül. Van az angyaloknak kecskefogatuk, Harry bácsi? -

- Hotyha én metyek fő a mennybe; - kél fel vánkosaiból Toddie - énnekem azéris lesz boz'zasztó sok 'ecskefogatom és mindet az angyalokat evviszem rajt 'ocsikászni. -

Mig az öltözködésemet befejeztem, még sok jámbor, vallásos és prófétai leirásban volt részem. Kisiettem a házból; alkalmat kerestem, hogy zavartalanul gondolkodhassam. A tyukólon keresztülhaladtomban teknőcöt pillantottam meg. Felszedtem; felkiáltottam az öccsökhöz; megmutattam. Az ablakszárnyak felpattantak; egyhangu, bár nem harmónikus "Ó" kiáltással üdvözölték zsákmányomat.

Budge elmereszti a szemét; egy percet mélységes gondolkodásnak szán. Aztán felkiált:

- Nohát: nem értem, hogyan birnak a tyukok ekkorát tojni? Kérlek, tedd a kalapodba, mig lejövök; jó? -

Beletettem zsákmányomat Budge talicskájába s a virágoskert felé tartottam. Mintha a virágok - eddig is csupa bájos gondolat - most ezer uj szinben virulnának ki. Határozottan arra ingereltek, hogy láttukon rimeket faragjak - én; a józan, értelmes nagykereskedő! Mégis; nem birtam ellentállani a vágynak. Bár meg kell adni, hogy az eredmény nyomoruságosan sovány lett:

Mikor e zöngét az olvasó elé tálalom, arról vagyok meggyőződve, hogy a legcsekélyebb költői érdemet se fedezi fel bennem; talán, ha gyakorolnám a versirást, többrevinném. Mikor eme nyomoruságos sorokat összeeszkábáltam, rájöttem, hogy se papirom, se irónom, a mivel megrögzithetném. Elveszitsem? az első magamcsinálta verset? Soha! Nem az első alkalom, hogy szükségességét látom: nem elég, ha pusztán emlékembe vésem a szavakat. Kénytelen voltam bolondos soraimat ujra, meg ujra elmondani; végre is a heves megindultság, melynek e sorok voltak báj nélküli kifejezői, arra késztetett, hogy a szavakat mozdulatokkal kisérjem. Hatszor, hétszer, nyolcszor - egy tucatszor - huszszor elismételgettem a sorokat. Mindig hozzávaló lelkesedéssel, mozdulatokkal kisértem az ügyet, mikor is vékony, hozzám közel levő hangocska megjegyezte:

Megfordulok; ez unokaöcsém Toddie. Hogy meddig állt ott mögöttem, arról fogalmam sincs. Komolyan pillant a szemem közé; aztán megjegyzi:

- Menjünk csak reggelizni, Toddie; - mondok, mig a megfigyelőképesség élességén tünődöm, mivel Tom gyermekei fel vannak ruházva.

Reggeli után rögtön pár sorral Alice-hoz küldöm Mike-t. Arról értesitem, hogy boldog lennék, ha délután a vizeséshez kocsikáztathatnám; két órakor eljövök érte. Aztán minden fenntartás nélkül a gyerekek szolgálatába szegődtem délelőttre, kikötvén, hogy ne várjanak délutánra. Először a kecskét kellett felkantároznom; alig készültem el vele, azt kellett megcsodálnom, mint huzza, vonja a szigoru állat az öccsöket fel s alá az országuton; az arca csupa kötelesség-érzet. Mintha távol állna tőle minden olyas gondolat, hogy rögtön otthagyja a szinteret, mihelyt hátat forditottam. A kecskefogat kerekei a legszivfakasztóbb dübörgést vitték véghez, minőt valaha kenetlen kerekek okoztak. Rábirtam a gyerekeket, hogy szálljanak le és egyezzenek bele a kecske időleges leszerelésébe; majd én azalatt megolajozom a kerekeket. Félórai piszkos munka megtette; unokaöcséim ifjui tanácsai segitettek. Aztán ujra megindult a jármü; Budge megpattogtatta az ostort; a fogat nesztelenül fordult meg; Toddie keservesen bőgni kezd.

- S-é-p kocsi mind csupa eltört; - mond; - ke-e-kek nem da-nolnak má e picsikét se nem; - Budge pedig megjegyzi:

- Harry bácsi; - kérdi valamivel később, a délelőtt folyamán, Budge, - tudod, mitől van a mennydörgés? -

- Tudom Budge - ha két felhő nekimegy egymásnak, jókora lármát csinál; azt hivják mennydörgésnek. -

- Nohát nem az; - felel Budge. - Mikor tegnap mennydörgött, az azér vót, mer a jóistenke keresztülhajtott a mennyországon; az ő fogatának a kerekei csináltak olyan borzasztó lármát; az vót a mennydörgés.

- Nem see-tem suf, öe-g mentörkést; - mond Toddie - belesalad a pincsébe ost mind savanyu les a tej tüle - a - Maggie monta. Akkó astán nins sép fehér téám a 'eggeli vacsoá-hó. -

- No hallod; biztosan szeretnéd látni a jóistenkét, a mint lovagol, és mögötte mind a sok angyalok. Még akkor is, ha savanyu lesz tőle a tej, Toddie. - Olyan nagyszerü, mikor ugy látja az ember a mennydörgést kopogni. -

- Nohát nem tudod, mikor a mennydörgés dobog és akkor nagy, nagy darab világos csikot látsz a mennybe? - azér van, mer a jóisten kocsija nehéz, osztán mély csikokat ás bele a mennyországba; aztán azon keresztüllácik a menyország belülről. De mér nem látunk soha senkit se abban a repedésekben, Harry bácsi? -

- Nem tudom, öregem, - talán azért, mert nem repedések azok, a mik ugy világitanak. Az valami tüz, mit a jó istenke ott csinál a felhőkben. Majd többet tudsz róla, ha nagyobb leszel. -

- Ó; nagyon sajnálnám, ha nem volna semmise, csak tüz. Ismered aztat a tréfás nótát, a mit a papám szok énekelni?

Én jól ismertem a szöveget; alig lehettem idősebb Budgenél, mikor tábori gyülekezésben hallottam; ugy látszik, ugyanolyan hatással volt az én kedélyemre, mint az övére. Áldottam kis, érző szivét; a karomba fogtam. Rögtön kisfiuvá vedlett ujra.

- Harry bácsi! - kiált; - lépj a kezedre, meg a lábadra és játszd, hogy ló vagy; én meg majd lovagolok rajtad.

Ebbe belementem és miután a ház egyik félreeső sarkába bujtunk, - ne tudja senki, ki töri meg a csöndet ilyen irtózatos zsivajjal - az előadás megkezdődött. Hol medve, hol tigris, hol zebra voltam, - hol elefánt, külömböző kutya, vagy macska. Mikor utóbbi állatot adtam, Toddie visszhangommá szegődött.

- Szavamra; ő csak tuggya, hogyan; - mond erre Mike, a ki meghivatta magát ingyenes látogatónak a menazsériába s minden egyes szám után segit tapsolni. - El nem hinné, Mishter Harry; ez a fia-ördög kimászik ám e' szép nap még hajnalhasadtakor a bejárati kapun; csak ugy, a kicsi ingibe. Átmén a doktorékhoz; fölvesz egy macskát, a ki ott fekütt a konyhaajtóba; beledobja a kutba. A doktor ur nem volt odahaza; de látták a kisasszonyok; a fiatalabbiknak pedig oan gyönge a szive, hogy mingyán kiszaladt és kosarat kötött kötélre, osztán leeresztette, hogy szegény állatnak legyen mibe kapaszodni; mikor kiszette szegény állatot, ugy elgyöngült bele, hogy elvesztette az eszméletét, oszt ugy terült el a füvön. Aztán belegyütt Mr Lawrence-nek harminc dollárjába, mikor ki kellett tisztittatni a doktor ur kutját. -

- Öhö; - mond Toddie, ki figyelmesen hallgatta Mike idézetét; - és a csicsuska-micsuska mind aszmonta "Miau! Miau!" mikor lement a kutba. És a dokto-kisasszon monta: - Ross, ross fiju - menny hazsa hamar - - soha, soha többet ne gyere azs én házsamba - - estet monta. Legyél még más állat is mostan, Arry bácsi. Nem lehecs csethal? -

Villásreggeli; utánna itt az ideje a Toddie mindennapi szunyókálásának. Szegény Budge-nek nem maradt játszópajtása; a doktor kislánya beteg; nyugodtan járkált hát utánam. Az arca gondterhes; - majdnem arra késztetett, hogy magammal vigyem kocsikázni - a mi kocsikázásunkhoz. Ha panaszkodik, sóhajtozik, akkor talán nem érzem magam olyan kényelmetlenül; de nincs ember, isten előtt olyan megható, megkapó dolog a világon, mint a néma lemondás. Végre, nagy megkönnyebbülésemre, kinyitotta a száját.

- Sokszor mennek látogatóba a kisfiju-angyalok papája meg mamája, oszt soká elmarannak? -

- Tudod, határozottan nem tudom, Budge; de ha ugy is van, a kisfiu-angyaloknak van ott más sok kisfiu-angyal játszópajtásuk; nem igen érnek rá unatkozni. -

- Nohát; tudod, azoknak én nem nagyon örülnék, mikor a papámat, meg a mamámat szeretném látni. Ha nincs senkim, a kivel játszhassak, akkor oan nagyon szeretném papát és mamát - de oan nagyon, hogy asz' hiszem, meghalok, ha nem látom mingyá.

Éppen borotválkoztam; de csak félig készültem még el a munkámmal. Gyorsan letörültem az arcomat; karosszékbe vetettem magam, a szegény elárvultat a karomba vettem, megcsókoltam, becéztem, cirógattam - egész ráadtam magam, hogy megvigasztaljam, felviditsam. Józanná vált arcocskájára nemsokára vigabb kifejezés telepedett; az ajka ugy nyilik meg, a hogy soha mester angyalt még meg nem festett; fátyolozott, reménytelen szemének pillantása átmelegszik, ragyog, izzik. Végre pedig megszólal:

- Mos oan boldog vagyok, Harry bácsi. És nem járkálhatna Mike velem, meg a kecskével addig, a mig te kikocsizol? Aztán hozzál cukrot meg süteményt - meg igaz; hozzál uj kutyát.

Bármennyire igyekeztem, hogy gyorsan ott legyek a kijelölt helyen, mégis szinte megutáltam Budge-t, mikor visszatértem a borotvámhoz. Mig magára volt hagyatva s én voltam az egyedüli reménye, szó ki se fejezhette odaadását, de abban a pillanatban, ahogy - az én segitségemmel - visszanyerte jókedvét, fürgeségét, pusztán arra használt föl, hogy ujabb előnyöket csikarjon ki belőlem. Pedig ha jog, igazság szerint vesszük a dolgot, szegény gyerek! A dolog nyilvánvalósága sokkal veszedelmesebb magára az egész emberiségre, mint Budgere nézve; erős fényt vet a saját külön vallási, teologiai meggyőződéseimre, kételyeimre s annak a szükségességéről győz meg, hogy valami uj tan prédikálása lesz a kötelességem.

Ahogy fölfelé haladok Mrs Clarkson házának lépcsőin, ugy rémlik, egy hónap telt el azóta, hogy utoljára itt voltam. Az időnek ez a különös fordulata volt, a mi megakadályozott, hogy földöntuli hatalmak rovására irjam azt a csodálatos, elragadó változást, a min Alice arckifejezése ment át két rövid nap alatt. Tartás, gyors felfogás, magáravigyázás mind nagyon is helyén való a jótársaságbeli ifju hölgy arcán, kifejezésében. De mikor anélkül, hogy mindezt elveszitené, ujabb varázs kerül e vonások közé; a szerelem, bizalom kifejezésének varázsa, a hatás leirhatatlanul bájos - különösen a férfi szemében, ki a változás előidézője. Hillcrest és a vizesések közt hosszabb, járatlanabb utakat, merem állitani, sohse tettek még, mint a minőket én jártam be lovaimmal aznap délután - boldog utitársam pedig nem kérdezte egyszer sem, hogy helyes uton járok-e. Csak egyetlen könnyü felhő borongott homlokán: annak is hamarosan megtudtam az okát.

- Harry; - mond s szorosabban hozzámsimul, hizelgő, kérő hangon szól: - szeretsz-e annyira, hogy miattam valami kellemetlenséget is eltürj? -

A felelet ezuttal nem szóban következett, de ugy látszik, az értelmét mégis felfogták és elfogadták, mert Alice folytatta:

- Nem tenném meg-nem történtté azt, a mi történt - hisz a legboldogabb, legbüszkébb nő vagyok a világon. De nagyon gyorsan csináltuk; igazán; hisz csak egyszerü ismerősök voltunk. Anyám borzasztóan ellene van az ilyen ügyeknek - - olyan régidivatu asszony, tudod. -

- Pusztán az én hibám; - felelek. - Majd szépen, ügyesen bocsánatot fogok kérni tőle. Azt az időt, mikor nem igyekszem, nem fáradozom a szived megnyerése körül, arra használom majd, hogy anyád kegyét nyerjem meg. -

Olyan pillantást kaptam cserébe a szavamért, a mi megvigasztalt volna akkor is, ha Bringham-Young anyósát kellett volna megpuhitanom. De Alice mosolya elhalványodott, mikor folytatta:

- Nem tudod, milyen feladat vár rád. Anyámnak nagyon jó szive van; de ő maga előitélettel teli. Az ő idejében, az ő osztályában, az udvarlás lassu, méltóságos, hosszadalmas ügy volt; anyám ugy véli, most is ugy helyes, rendjénvaló; én is igy gondolkodom, de megengedem, hogy a szabály alól lehet kivétel. Attól tartok, haragudni fog, ha megtudja a tiszta igazságot; pedig nem titkolhatom el előle. Az egyetlen lánya vagyok.

- Hát ne titkold előle; - mondok; - ha nincs rá valami különös okod. Hadd mondom én el neki az egész történetet; hadd vegyek magamra minden felelősséget; hadd bünhődjem én, ha szükség lesz rá. Anyádnak ebben igaza van, ha lehet is bizonyos drága kivétel, mint a mi esetünkben.

- Csak miattad félek; - mondja drágám, közelebb simulva. - Anyám olyan családból származik, melyben alkalom s ok esetén sok volt a vita, nézeteltérés, s melynek ősei sokat harcoltak valamikor az elsőbbségért. Nem birnám elviselni, ha te lennél az oka ujabb vitának. -

- Szembeszálltam én a legrettenetesebb ágyuval a szerelem másik formájának, a hazaszeretetnek kedvéért, kislányom, - felelek - s még többre vagyok képes azért az érzelemért, a melynek te vagy az okozója. A mi magamat illet, akármit inkább képes vagyok türni, mint az érzést, hogy megcsaltam valakit; különösen ilyen leány anyját. Különben a legdrágább kincse vagy; joga van hozzá, hogy mindenről tudjon, a mi veled összefüggésben áll.

- Drága fiu vagy; nemesszivü... és a szó, mi hiányzott, ékesszólón fénylett a szemében.

Pedig Uristen! - micsoda gyáva szivre fektetted egy perccel később drága arcodat, szép Alice! Nem első eset életemben, hogy remegtem attól, a mit a kötelesség előirt - nem először mentem keresztül olyan harcon, mi keményebb, mint a mit karddal, ágyuval valaha is vivtanak! S a veszély esélyei itt sokkal nagyobbak, mint valamennyi csatamezőn. Megnyertem a küzdelmet, mint a hogyan a férfinek nyerni kell ily küzdelmekben; de nem tehettem róla; a hogy hazafelé hajtottunk, valahogy kijózanodtam.

Közeledtünk; az az egészségtelen érzésem volt, mintha ahelyett, hogy két lovat hajtanék; az egyiket lovagolom; kard az oldalamon; sarkantyu a lábamon.

- Hadd szóljak tán most vele, Alice, hm? Kár az ilyesmit elhalasztani; gyávaság. -

Oldalamnál megremegett valaki - - egy percig csönd volt; mintha egy óráig tartott volna. Mégis; a patáknak csak hat dobbanását számoltam az alatt. Alice végre felel:

- Jó; ha a szalon üres, akkor majd megkérem őt, hogy pár percre álljon rendelkezésedre. - Aztán a pillantása: csupa gyöngédség, aggodalmas tanácstalanság; két szép szem könnyel teli.

- Igen; s majd meglátod; nem te leszel az egyedüli hős; - mond ő, büszkén kiegyenesedve s pompás mintaképe valamely Zenobiának.

Ahogy egy csomó örökzöld mellett haladunk el, a melyik eltakarja szem elől a házat, akaratlanul felkiáltok: "Uristen!" Kint a verandán Mrs Mayton. Oldalán az én két unokaöcsém; olyan piszkos az ábrázatuk, a ruhájuk, a milyennek még magam se láttam. Isten tudja; egy pillanatra megbocsátottam nekik; jelenlétük puszta haladék; s kötelességérzetem egyébként nem engedett volna olyat.

- Idegyüttünk, hoty ve-ed hava-ocsikásszunk - jelenti ki Toddie, mikor Mrs Mayton az udvariasságnak, csodálkozásnak és derültségnek furcsa keverékével köszönt. Alice a társalgóba vezet bennünket; az anyjával suttog s gyorsan el akar tünni. Mrs Mayton visszahivja és székkel kinálja. Alice és én oldalpillantást váltunk.

- Alice azt mondja, beszélni szeretne velem, Mr Burton; - mond Mrs Mayton. - Kiváncsi vagyok, vajjon ugyanarról az ügyről van-e szó, a miről ma délután már szóbelileg is felvilágositott az idősebb ifju Lawrence ur. -

Alice megdermed - egész biztos vagyok benne, én is. De csak cselekvésben lelhető fel a biztonság. Dadogni kezdek.

- Ha arra céloz netán, Mrs Burton, hogy a családjába való esetleg nem kivánatos beférkőzés. -

- Arra, uram; - felel a hölgy. - A gyerek kijelentései s leányom viseletének, külsejének eddig előttem érthetetlen megváltozása... a dolog két-három napos... most, azt hiszem, nyitjára jöttem a dolognak. Ha bárki más lenne a bünös, azt hiszem, szigorunak kellene lennem. De mi, egyleányos anyák, erősen biztos ösztönüek vagyunk ifju férfiak megitélésében s épp azért...

Az idős hölgy bólintott; én felugrom; megragadom a kezét s tiszteletteljesen megcsókolom. Mrs Mayton egyetlen fia tizenöt évvel ezelőtt halt meg, felemeli a fejét s olyan módon fogad el, mint szerető anyák, mig Alice könnyekben tör ki s mindkettőnket csókol.

Pár perccel később, midőn mi boldog hárman rendes tartásban ülünk már egymás mellett s igyekszünk olyan arcot ölteni, a min nem akadhat fenn az, a ki véletlenül a társalgóba lép, Mrs Mayton megjegyzi:

- Gyermekeim; köztünk nyilt dolog ez; de intelek: ügyeljetek rá, nehogy minden átmenet nélkül nyilvánosságra kerüljön. -

- Nem kételkedem egyikőtök szándékában, diszkréciójában sem; - folytatja Mrs Mayton - de az ember nem lehet soha eléggé óvatos. - Az ablak alól, a gyümölcsből hangos kacagás; Mrs Mayton pillanatra megdermed; aztán folytatja: - Cselédek, gyerekek. Mosolyog; én lehajtom a fejem - - "s épp azért, ha véletlenül találkoztok valakivel..."

- Ugyan min kacaghatnak azok a lányok? - mond Alice, s az ablak felé indul. Anyja meg én követjük.

Félkörben ül a füvön a Mrs Clarkson penziójának valamennyi hölgye. Előttük Toddie; abban a vérmes izgalomban él, a mibe a dicséret szokta őt hozni.

Toddie mélységesen bölcs ábrázatot ölt; erősen kalimpál mindkét karjával s elismétli, széles taglejtéssel:

- 'Áma 'eggel. Arry bácsi monta eccser, öccsör, nyóccsor, na-on soksor. Ottkin a kerbe. -

A hölgyek pillantásokat váltanak - hölgy olvasóim tudják, milyet; az urakat pedig biztositom, hogy nem volt nehéz elolvasni, mi állott e tekintetekben. Alice kiváncsian pillant rám; most már elmondja, hogy akkor bünbánóan elpirultam. Szegény Mrs Mayton székhez támolyog.

Elkövetett tetteiket számbavéve, Toddie és Budge szerény párocska, mikor hazafelé hajtatunk. Budge még valami bocsánatkérés-félével is előhozakodik, a miért eljöttek. Azt mondja, nem találták Maggiet és igy nem várhattak tovább: de biztositottam, hogy fölösleges minden bocsánatkérés. Olyan pompás hangulatban voltam, hogy résztvevővé lettem; énekeltünk: történeteket mondtunk el egymásnak és mulatságos játékokat játszottunk egész este; alig vettük tekintetbe a ránk készen váró vacsorát.

- Harry bácsi; - mond Budge; - tudod-e, hogy nem is énekeltük egyszer se aztat, hogy:

- Jól van, öregem. - Ismertem valahogy a szenténeket, mint a hogyan minden iskolásgyerek ismeri; csak az előkészületeket nem értettem, a mikkel Budge fogott hozzá az énekhez. Nagy karosszéket huz a szoba közepére; aztán felkiált:

- No Harry bácsi: oda ülj bele. Jere Tod; te ülsz erre a térdre, én meg majd emerre. Emeld föl mindakét kezed Tod, ugy, mind én. No most már készen vagyunk, Harry bácsi.

Ezt egymagam; de a versszak végén a fiuk erőteljesen belevágnak; s ugyanegy időben erőteljesen vernek hozzá taktust négy ököllel bele a mellembe. Rögtön abbahagytam az éneklést; a fiuk azonban cselekedetemet másféle szempontból itélték meg. -

- No hallod; ugy látszik, nem vagy valami erős; éppigy csináljuk papával és ugy látszik, őt nem bántja. -

Alázatosan elviseltem a gyanusitást; ellenben azt a megjegyzést mertem kockáztatni, hogy itt az ideje a lefekvésnek. Néhány percet engedtem a rendes ellenkezési áradatnak, aztán felfelé indultam. Toddieval a karomban, a hátamon Budge; mindkét fiu a néger-himnusz utolsó sorát üvölti:

"Csuf világ ez, min által-evezek...!" Az az ajánlatom, hogy darab cukrot kap az a fiu, ki előbb vetkezik, gyors igyekezetet váltott ki belőlük ezirányban. Mindkettő megkapta a jutalmat. Budge nagy darabot harap le; a foga és az arca közt rágicsálja; behunyja a szemét; összeteszi a kezét a mellén, ugy imádkozik:

- Jóistenke; áldd meg papát és mamát; meg Toddiet meg engem, meg azt a teknőcöt, a kit Harry bácsi tanát; aztán áldjad meg a szép nénit, akivel Harry bácsi kocsizni jár és hogy hadd vigyenek engem is, aztán áldd meg azt a szép öreg nénit, akinek fehér a haja és a ki sirt és monta, hogy hejes kisfiu vagyok. Ámen. -

Toddie nagyot sóhajt, a mint kihuzza a cukrot a szájából; aztán lehunyja a szemét:

- Dd-ága jóistenke; áldd meg Toddiet oszt csinyájj jófiut belüle és áldd meg a sok néniket, akik monták, hoty mongyam nekik mégeccser... S a "még egyszer"-t jól megértette legalább három felnőtt ismerős.

Budgenek a Mrs Maytonnal való tárgyalását később igy beszélte el nekem a hölgy maga:

Benn ült a szobájában (ugyanarra a folyosóra nyilik, mint a társalgó) s derüsen olvasgatta az uj "Szabadjára engedve" cimü regényt. Hirtelen véletlenül leesik a szemüvege. Ahogy lehajol, hogy fölvegye, észreveszi, hogy nincs egyedül. Kicsiny, nagyon piszkos, de jóarcu gyerek áll előtte. A kezét hátrakulcsolja; a szemében kérdő pillantás.

- Menj csak vissza, kisfiju; - mond a hölgy. - Nem tudod, hogy illetlenség idegen szobába benyitni, ha az ember nem kopog előbb? -

- A nagybácsimat keresem; - mond Budge dallamos hangon - és a többi hölgyek aszmonták, néni majd tudni fogja, mikor gyön meg. -

- Attól félek, tréfáltak veled, - vagy velem - mond, kicsit szigoruan, az öreg hölgy... Én semmit se tudok kisfiuk nagybácsijáról. No menj; ne zavarj tovább. -

- Nohát; - folytatja Budge; - azt mondták, hogy a néni kislánya vele ment és hogy a néni majd tuggya, mikor térnek meg. -

- Nekem nincs kislányom; - mond az öreg hölgy s a vélt tréfán már majdnem felháborodik. - No menj hát. -

- Nem oan nagyon kicsi; - mond Budge, a ki becsületesen iparkodik azon, hogy kiengesztelje; - sokkal nagyobb, mint én; de nekem aszmonták, hogy a néni a mamája; hát akkor a néninek a kislánya; nem igaz?

- Miss Maytont keresed? - kérdi a hölgy, vélvén, hogy megtalálta Budge igyekezetének nyitját.

- Persze! az a neve - - nem jutott eszembe. - Felel gyorsan Budge. - De borzasztóan csinos; nem igaz? Tudom, hogy olyan. -

- Ha az ember ifjuságodat tekinti, akkor az itéleted teljesen helytálló; - mond Mrs Mayton s több érdeklődéssel van Budge iránt, mint eddig volt. - De mért gondolod, hogy csinos? Fiatalabb vagy mint általában a hódolói. -

- Nohát mert Harry nagybátyám monta; - felel Budge. - Az pedig tud ám mindent!-

- Harry bácsi; hát nem ismered? Sokkal szebb furujákat csinál min' a papám. Talált galambot is. -

- Nem ismerem Mr Burtont; - mond kicsit megzavarodva, Budge, a bácsi a mamának a testvére; asztán nálunk lakik, mióta papa, meg mama elmentek látogatóba. Ő hajtja a mi lovainkat, meg...

- Ha! - mond annyi nyomatékkal az öreg hölgy, hogy Budge abbahagyja a kérdezősködést. Pillanattal később Mrs Mayton megszólal:

- Aztán a legszebb nénivel kocsikázik a világon. Ő ugy gondolja, én meg tudom, hogy u'vvan. És "csüli" is őtet.

- "Csüli;" - ő azt mondja, "csüli". - Én aszmondom, hogy csülni annyit tesz, mind szeretni. Mer ha nem az vóna, akkor mé' ölelgetné, csókolgatná? -

- Mérmer láttam. Akkor nap, mikor Toddie belevágta a kezét a sarjuba. Aztán ugy örült, hogy másnap kecskefogatot vett énnekem - maj megmutatom, ha a néni legyön az istállónkba; láthattya a kecskét is. Vett még...

Itt Budge elhallgat, mert Mrs Mayton a zsebkendőjét a szemére nyomja. Két-három perccel később valaki gyöngéden megérinti a térdét. Megtörli a szemét; Budge kedvesen az arcába néz.

- Azér nem kéne félni; - mond Budge; - Harry bácsi nagyon vigyáz és nagyon udvarijas.

- Akkor bisztossan szégyelli is, mer mindig megcsinájja, a mit köllene. Na-a-gyon udvarijas. Multkor, mikor a kecske elszalatt, és én, meg Toddie belekerültünk a nagy fogatba, nagyon szorosan fogta a néni kislányát; eggész biztosan nem birt kiesni. -

- A néni is "csülné" ám őtet, ha tudná, mijen hejes, - folytatja Budge. Oan bolondos dalokat dalol; meg naccerü történeteket tud.

- Nem képtelenség csöppet se, - mond Budge. - Nem is illik ieneket mondani; a történetek mind Ábrahámrul szólnak, meg Mózesről, mig mikor a Jézuska is kisfiju volt csak; meg az izraeliták gyermekeiről és mindenféle népekről, a kiket a jóistenke szeretett. És borzasztóan kedves ember; bizony. -

- Mikor az imát mongyuk akkor imádkozunk a szép néniér' is, a kit "csül"; és nem bánja, ha imátkozunk érte is; - folytatja Budge.

- Mer' mindig megcsókol, mikor tesszük és a papa is u'ccsinál, mikor nem bánja, hogy mit imátkozunk.

Mrs Mayton kedélye elborul; komoly gondolatokba merül. Pedig Budge még nem mondott el mindent, a mi a szivén feküdt.

- És ha Toddie, vagy én leesünk és gyól megüttyük magunkat, akkó akámit csinyát is Harry bácsi; otthaggya és felállit, megvigasztal, cirógat minket. A mu-utkor eldobta szivargyát; ugy sietett hozzám, mer egy szunyog csipett és akkó Toddie fel is szette a szivart és megette; rettenetes beteg lett bele.

Ez utóbbi esemény nem volt valami nagyon mély hatással Mrs Maytonra; talán a hallott, megmásithatatlan dolgokból kifolyóan. Budge folytatja:

- És hát mien jó vót hozzám máma! Oan magamba vótam; oan szomoru vótam; meg akartam halni és a menyországba akartam menni! és akkó nem borodválta magát tovább, hogy megvigasztalgyon. -

Mrs Mayton gyorsan, komolyan gondolkodik. A szive valahogy meglágyul a főbünös irányában.

- Mit gondolsz; - mond - hátha nem engedném többé a kislányomat kikocsikázni vele? -

- Nohát akkor; - mond Budge; - biztosan tudom, hogy re-e-tenes, re-e-tenes szerencsétlen vóna és én akkó bór-zasztóan sajnánám; ijjen kedves embernek nem kéne elvenni a kedvit. -

- Akkó egész teli kosárra való csókot adok neked, hogy oan jó vagy a nagybácsimhó; - felel Budge. S feltételezem, hogy utóbbi felfogása szerint fog eljárni, Budge az ölébe mászik és azonnal adósságának törlesztésébe fog.

- No isten áldja meg a jó kis szived; - mond Mrs Mayton; - hisz ugyanabból a vérből való vagy; és jó vér az, ha heves is kicsit. -

Mikor másnap reggel felkelek, levelet találok az ajtóm alatt. Kelletlenül veszem fel; nem Alice irása. Mégis; jó, hogy ir a testvér, különösen mikor igy hangzik a levél:

Hát pénteken reggel érkeznek - - hogy az isten áldja meg a szivüket, hogy mindenre gondolnak! - hisz ma van péntek? A fiuk szobájába rohanok.

- Toddie! Budge! No mit gondoltok: ki akar meglátogatni ma reggel benneteket? -

Budge pillanatra angyali; a Toddie szeme kicsit megrebben; gyászosan mondja: - As hittem a verklis. -

- Ó Harry bácsi! - Budge boldogan ugrik ki az ágyából. - Istenem; ha papám és mamám még tovább is odamaradtak volna, én akkor m-ekkhaltam volna! Ugy - - ugy kivánkoztam utánuk; u-ugy nem is tuttam, mit csinyájjak má' - - egész mindig telesirtam a vánkosom - csak este, mikor má' sötét lett. -

- Ejnye, szegény gyermekem. - Fölveszem és megcsókolom. - Mért nem jöttél hozzám; mért nem mondtad Harry bácsinak; hogy megvigasztaljon?

- Nem birtam; - mond Budge; - ha o-an nagyon egyedül, magánosnak érzem magam, akkó oan, mintha a szájam gyó be vóna kötve, meg minha na-agy, na-agy kő fekünnék ittend. - Budge a mellére mutat.

- Minha na-aty, na-aty kő vóna bennem; - mond Toddie. - Kiuznám onnand és sétdobálnám a - sirkékre! -

- De övülök; - mond Toddie; - ashisem, naon jó les. Mama min-tik hoz sukrot, akárhová mén.

Mégis; Toddie csakugy siet az öltözködéssel, mint bátyja. Cukor annyi az előtte, mint némely vallás-rendszer a hivei előtt - nem valami kiválóan serkentő, cselekedetre-hajszoló, de legalább édes; olyasmi, a mit teljesen megért az ember. Bámulatos volt az erély, a mivel ruháiba bujni igyekezett.

- Megálljatok, fiuk; - mondok; - ma tiszta ruhát kell ám felvenni! Csak nem akarjátok, hogy apa, anya mind csupa piszkos ruhába lásson benneteket; hm?

- Engemet sé-épen fe-öltözstetnek? - kérdi Toddie. - Jaj de jó! Jajaj de jó!

Mindig azt tartottam, hogy Helénben kelleténél több a hiuság; im, itt van csökevénye az uj nemzedékben. -

- Azt akarja, hogy avval kenjék be a cipőjét, amelyik üvegbe van; kefével kell fényesre kefélni. -

Kérdő tekintet; aztán olyan előkészületek, amik Toddienél mindig a sirás félreismerhetetlen kisérő-jelenségei. Nem szerettem volna, ha ködös a szeme, mikor az anyja belepillant; gyorsan kijelentettem:

- Vedd fel hát - vegyél föl szibériai medvebőrkabátot, ha ugy tetszik, csak ne bőgj. -

- Emke' énnekem sibári kedvemőr; - jelenti ki Toddie, fonetikusan idézvén engem - énnekem sak a magam sép kis dógai kellenek semmisenem ke' több. -

- Jó van; akkorhát legalább engedd meg, hogy u'mmennyek le az állomáshó a kecskefogatban - tudom biztosan, mama borzasztóan sajnálná, ha tudná, hogy kecskefogatom van, oszt ő nem látta. -

- No jó; hát utánnam jöhetsz a kecskefogaton, Budge; de nagyon óvatosan kell ám hajtani! -

- Ó, persze; nagyon vigyázok; nem csinálok semmi bajt, mikor mama jön haza! -

- Nohát fiuk; - mondom; - most maradjatok benn a házba és játszatok valamit. Ha kimentek; csupa piszok lesztek ujra.

- Aszhiszem, a nap megharagszik, ha nem lát meg ottkinn bennünket; - vélekedik Budge.

- Nem baj; - felelek; - a nap már jó öreg; már megtanulta, hogyan kell türelmesnek lenni. -

Reggeli után a fiuk lemondó arccal a szobájukba vonultak. Én a háztájat vettem alaposan szemügyre; vezetésem alatt nem történt-e olyasmi, amit hibámul lehetne felróni. Egy-egy dollár Maggienek, Mikenek; csupa segitség a munkámban. Azt is kötelességemnek tartottam, hogy a nappalit, meg Helén szobáját virágokkal ékitsem. Ahogy az utóbbi szobába nyitok, hallom, hogy valaki a mosdóasztalon kotorász, amelyik az "alkovba" van állitva. Ahogy bepillantok, látom, mint issza ki Toddie egy üvegből valami piros keverék maradványát.

- Fetete ovossákt sedek; - mond Toddie; - u-ugy see-tem mindet, aki fetete ovosság.

- Miből csináltad? - kérdem Toddiet némi rokonszenvvel. Eszembejut, hogy mikor Helén, meg jómagam gyerekek voltunk, órákat töltöttünk vele, hogy likőrös cukrot vizben feloldottunk s orvosság gyanánt vettük be.

Lám; gyermek-napjaink legkitünőbb orvossága. Orvosi előirás szerint készült; de nem jó, ha tulsokat használja az ember. Elvettem az üvegcsét tőle; lehetett ugy kétdecis.

Hirtelen a felirás ragad meg. "Külső használatra". Pillanat alatt sált csavarok Toddie köré; a hónom alá vágom; az istállóba rohanok. Egy perccel később lovon ülök már; őrült iramban vágtatok le a faluba; egyik karom alatt Toddie; sárga fürtjei lebegnek a szélben. Az emberek kijöttek a házakból; ugy meredtek rám. Valamelyik öreg farmer, akivel utközben találkoztam, megforditotta a kantárszárat; utánam suhogtatta az ostorát, rámrikoltott: "Állj, tolvaj!" Később megtudtam, hogy az elveszett Charley Ross rablójának vélt, karom alatt lopott gyermek - a 20.000 dollár jutalom lebeghetett a szeme előtt. A gyógyszertár előtt megállitottam a gőzölgő lovat; belerohanok:

A gyógyszerész rohan az asztalhoz; elkésziti a kivánt gyógyszert; egy anyás külsejü ir asszony, aki szintén orvosságra várt ott, felkiált: "Szentséges szüz Mária! Megyek, elhozom az O'Kelley-t" azzal elrohan. Toddie azalatt - a méreg még nem kezdett hatni benne - a gyógyszerész macskáját megfogja a farkánál fogva, mely müvelet az állatból tekintélyes hangbéli ellenvetést vált ki.

A rákövetkező események kifejezőbbek s forrongóbbak, semhogy részletesebben ismertetni lehetne őket. Elég, hogy Toddie sulyban átmenet nélkül sokat veszit; hogy az arca időlegesen belesápad a dologba. O'Kelley atya is megérkezett időközben és becsületesen örült rajta, hogy nincs szükség a szolgálataira, bár biztositottam róla, hogyha a katholikus vallás dogmái és a szenteltviz javitó hatással volnának Toddiera, rögtön igénybevenném szivességét. Szép lassan visszaügettünk; s mig Maggiet arra kértem, kisérelné meg Toddiet álombaringatni, hallom, amint a páciens megjegyzi bátyjának:

- Budgie; odale a faluba cset-hal vótam ám! Nem okáttam ki a Jónást; de ki-ántam eggés somó mindenféle suf dolgokat. -

Az egy óra alatt, mi hátravolt addig, mig az állomáshoz mehetünk, egész figyelmemmel azon voltam, hogy a gyerekeket visszatartsam a ruhájuk elpiszkitásától. Hanem olyan csekély az eredmény, hogy tökéletesen elvesztettem a kedvemet. Először is kinn a ház előtti tisztáson akartak játszani és pedig csakis olyan helyen, ahová a nap még el nem ért. Mikor aztán bementem a házba, hogy rágyujtsak. Toddie a nedves cipőivel kiment az ut sarába; térdigérő iszapjába. Majd négykézláb álltak fel a verandán; medvét játszottak. Mindkettő bokrétát akart kötni a mamának s Toddie olyan elővigyázatos volt, hogy minden virágot jól megszagolt előbb - e müvelet sárga virághimporral vonta be az orrát, arcát. Olyan lett, mint jól megkergetett dijbirkózó. Tétlenségünknek egy pillanatában Budge megkérdi:

- Némely embereknek a templomba mér nincs hajuk a fejük tetejin, Harry bácsi? -

- Azér; - felelek és elég hosszu szünetet tartok arra, hogy jól megrázzam Toddiet, aki elő akarja ráncigálni az órámat a zsebemből; - mer otthon csupa rossz kis fiaik vannak, akik folyton nyaggatják őket; attul aztán lemegy a fejükről a haj. -

Öt perccel később ott ülök már a kocsiban; ezuttal Tom kétüléses nyitott fogatában. - Mike; - mondom; - elfelejtettem megmondani Maggienek, hogy készitsen villásreggelit a hazaérkezőknek - - ugyan szaladjon csak gyorsan vissza; szóljon be hozzá; igen? -

- No most igen; folytatja és felkap az ülésre; megsuhogtatja az ustort. - Mehetünk.

- Várj csak, Budge; - tedd csak le az ostort és utközben egyetlenegyszer hozzá ne nyulj avval a kecskéhez. Én nagyon lassan hajtok; marad időd elég; neked csak a gyeplőt kell megszoritanod. -

- Jó; - mond Budge; - de szeretek oan lenni, min' a felnőttek, ha fogatot hajtok. -

A lovak lassu ügetésbe kapnak; a kecske szorosan mögöttük. De egy perccel, mielőtt az állomáshoz értünk volna, a vonat berobogott. A perronon akartam köszönteni Tomot és Helént; de ugy látszik, az órám késett. Megostorozom a lovat; hátrapillantok; a fiuk szorosan mögöttem vannak; s ahogy a fejem visszaforditom, olyan közel vagyok a perronhoz, hogy élesszögü fordulat mentett csak meg komoly veszedelemtől. A nemes állatok éppolyan gyorsan felismerték a veszélyt, mint jómagam; hihetetlenül kicsiny helyen megfordultak. Rögtön rá, két kemény koppanást hallok a fa-szint fölött; két rettenetes üvöltés s látom, mint hempereg két unokaöcsém összevissza a perronon; a Bloom Park szinház kocsisa pedig a fülembe ordit:

- Mi a mennydörgős mennykőnek engedte, hogy a kecskét hozzákössék a tengelyhő? -

Széttekintek; az embernek igaza van. Hogy minő csoda folytán maradt a kecske nyaka, válla természetes állapotában és fordulatában a hajtás utolsó perce alatt, azt a természettudósokra bizom. Különben se volt időm, hogy ezen töprengjem; a vonat épp megállt. Szerencsére a gyerekek a fejüket verték csak be és Lawrence-Burton koponya a tartósság, keménység csodája. Talpraállitottam őket; letisztitottam a kezemmel; annyi cukrot igértem nekik, hogy álló héten keresztül mind azt rághatják; letörültem a szemüket és az állomás oldalára vezettem őket. Budge odarohan Tomhoz:

Hogy az ember szeretett testvér és hasonlithatatlan sógor társaságában mennyire kelletlenül érezheti magát, azt volt alkalmam tapasztalhatni rövid kocsiutunk alkalmával. Helén ugyan a gyerekekkel volt elfoglalva, mégis talált időt arra, hogy rámpillantson; a pillantása csupa rokonszenv, humor, érzés, leereszkedő nyájasság; egész megkönnyebbültem, mire hazaértünk. Gyorsan a saját szobámba siettem, de mielőtt az ajtót betehettem volna, Helén már ott volt mellettem; a karját a nyakam köré fonja; s mielőtt a derék teremtés lefejtette volna, már sokkal közelebb álltunk egymáshoz, mint valaha is annakelőtte.

S minő pompásan telt a nap többi része! Kitünő kis villásreggeli; Tom egy üveg Roederert hozott fel melléje. Helén nem ellenkezett, mikor a férje azt akarta, hogy a legszebb poharakból igyuk. Ittunk az "ő" és az "ő anyja" egészségére s minden eljövendő boldogságra. Aztán Helén inni akart a "közvetitők", Toddie és Budge egészségére. Vigan csendültek össze a poharak. A megtósztozott gentlemanek nem feleltek de olyan furcsán meredtek ránk, hogy fel kellett ugornom a székről, hogy alaposan összecsókolhassam őket, ami fölött Tom és Helén jelentőségteljes pillantásokat váltottak. -

Helén aztán lesétált Mrs Clarkson villájába és pedig avval a célzattal, hogy egy ottlakó hölgynek megmagyarázza, milyen ügyesen átalakitott szoknyát látott. Alice lesétált vele a kapuig, hogy elbucsuzzék tőle; aztán annyi közölnivalójuk akadt, hogy Alice majdnem a mi házunkig kisérte Helént; az meg arra kérte, jőjjön akkor már be, hogy kocsin mehessen haza. Mike Mrs Maytonhoz küldetett az üzenettel, hogy a leánya nem vehet részt az estebéden, de majd biztos fedezet mellett küldik haza. S estebéd után, mikor a gyerekeket lefektették, Tom mormogni kezd, hogy neki muszáj résztvenni egy értekezleten, Helén pedig megkért bennünket, hogy bocsássunk meg neki; csak átszalad az orvosékhoz, hogy megkérdezze, mit csinál szegény Mrs Brown. Három órát és huszonöt percet töltött csupa kérdezősködésben; hogy az isten áldja meg a jószivét!

Vakációm rettegett vége nem okozott akkora veszedelmet, mint ahogy hittem. Helén tudni szerette volna egy este, hogy ha az ő jó öreg Tomja minden ég-áldotta napon be tud menni a városba és ki is jön onnan az üzlet kedvéért, mért ne tudna az ő nagy, lomha bátyja hasonlóképen cselekedni, ha egyszer vendégül akarja látni az évad végéig. Bár éveken keresztül őrületnek minősitettem azt, ha az intelligens ember városon kivül üti föl a tanyáját, Helén érvei előtt valahogy kapitulálnom kellett. Sőt többet tettem: bájos kis földdarabot vásároltam (Tom által) s Tom jónéhány falusi ház tervezetet adott elő. A tervek minden este az ebédlő asztalára kerültek. Körülöttük négy ember; köztük egy egyszerü nagykereskedő; egy csillogószemü ifju hölgy; az arca csupa rózsa, meg liliom. Ez utóbbi jelenlevőnek saját érdembeli véleménye van; azt állitja, hogy akármilyen legyen is a ház, abban muszáj egy külön kis szobának lenni, mely csakis és pusztán Helén kicsikéi részére legyen szentelve. Bár fiatalok még ez urak, gyakran féltékenykedni kényszerülök miattuk. De nem hat rájuk se a haragos pillantás, se meggyőző okok - egyedül csellel lehet rávenni őket arra, hogy ne foglalják le tulságosan az idejét egy imádandó lénynek, akinek a társaságát sohsem élvezhetem elég soká. Ő azt is kijelenti, hogy decemberben, a lakodalom alkalmával vőfélye lesz a két kicsi; csöppet se kételkedem benne, hogy keresztül is viszi, amit akar. De igazán: magam is erős rokonszenvvel viseltetem irántuk; ha anélkül térek nyugovóra, hogy nem pillantottam be hozzájuk előbb s nem nyomtam csókot öntudatlan kis ajkukra, ugy érzem, csunya hálátlanságot követtem el. Uristen; ha elgondolja az ember; reménytelen agglegény lennék ma is nélkülük! - Ilyenkor tulárad a szivem hálától, szeretettől irántuk s Helén kicsikéinek igaz köszönetet mondok. -