Szöszke

 
Kilenc éves volt. Elég aprócska és vézna, s ha ránéztek erre a szőke kislányra, alig volt észrevehető, hogy egyik csípője nincs kifejlődve.

Édesanyja elkötötte gömbölyödő hasát, mert szégyellte, hogy „úgy” maradt a vőlegényétől, akivel aztán meg is szűnt a kapcsolata. Persze, ha tudta volna, hogy ezzel a magzatának károsodást okoz, eszébe sem jutott volna ellene tenni.

A kislány – nevezzük Szöszkének – egyre gyorsuló szívveréssel hallgatózott a szobaajtó előtt. Mi történik már odabent? – tette fel magának a kérdést. Édesanyja rosszul lett, leesett a székről, nem is tért magához. Előtte egy órával énekelték együtt Szöszkével „Ó könyörgést meghallgató édes Atya” egyházi éneket. Egy ideje már betegeskedett, de ki gondolta volna, hogy ennyire súlyos.

Az apró lányka nagyon megrémült, amikor Édesanyja lefordult a székről minden előjel nélkül, s rögtön szaladt is kiabálva a nagyapjáért. A nagyapa 80 éves, de még elég erős ahhoz, hogy üsse a vasat, ugyanis kovácsmester volt, s a nagy ház mellett volt a kovácsműhelye. Most bent van a szobában az orvossal, de Szöszkét nem engedték be. Sírva várakozott. Az orvosnak már nem volt sok dolga a beteggel, csak a halál időpontját állapította meg.

Az apró, csenevész kislány lelkében akkora fájdalom tombolt, hogy napokig nem tudott enni és aludni. Csak sírni. Nem is értette, hogy a temetés utáni toron, másoknak hogyan csúszik le a torkán egy falat is. Már csak a nagypapája maradt neki, akivel nagyon szerették egymást. Ő vigasztalta, még a széltől is óvta, és rá tudta venni a gyermeket, hogy az életnek haladnia kell tovább. Megosztották a munkát is egymás között. Nagypapa főzött vagy a vasat ütötte a műhelyben, Szöszke takarított és mosott. Ügyes lányka volt, az Édesanyja mellett sok mindent megtanult. Két hónap telt el így, az árván maradt kislány nagyon sokat sírt. Egy napon arra ment haza az iskolából, hogy vendégek vannak a háznál. A nagypapa egyik fia, Imre volt ott látogatóban a feleségével, Juliskával. Látszott, hogy az asszony viszi a prímet a családban, pedig elég nyájasnak mutatkozott az asszonyság, pufók, piros arcával és terebélyes testével, aminek következtében elég nehezen járt. A látogatás célja pedig az volt, hogy meghányták-vetették egymás között a nagyapa és a kis árva helyzetét, és úgy döntöttek, odaköltöznek hozzájuk és gondoskodnak róluk. Mindezt persze a nagyapa házáért és az elhunyt házrészéért valamint annak ingóságaiért. Az öreg kovácsember belement az egyezségbe, gondolván a kis árvára, hogy mégiscsak jobb lesz úgy neki, ha nem egy öregemberrel él.

Szépen kezdődött az együttélés. Két hónapig. Juliska egyre többször mutatta ki a foga fehérjét. Kezdett eljárni a keze, ha valami nem tetszett neki. Megmondta Szöszkének, hogy játék nincs, csak munka. Mindig van mit csinálni. Ő, ugyanis mivel nem nagyon tudott mozogni, beleült egy karosszékbe és onnan dirigált. Mosni, vasalni, takarítani, vizet hordani, jószágnak enni adni. És bizony, ha nem úgy végezte el a rábízott feladatot Szöszke, akkor már csattant is a pofon. Szegény Nagyapának sajgott a szíve, amikor látta hogyan bánnak az unokájával, ilyenkor jól össze is veszett a menyével, de természetesen az asszonyságé volt az utolsó szó. Akkor is úgy történt, amikor Szöszkét szokás szerint kiküldte az utcára két nagy bádoggal vízért. A kislány látta, hogy a gyerekek csúszkálnak a jégen. De jó lenne nekem is egyet végigcsúszni rajta – gondolta – hisz játszanom sem szabad, hátha nem tudják meg otthon. És csúszott. Éppen akkor nézett utána Juliska a kisajtóból és meglátta. Több sem kellett aztán, rögtön a gyermek után küldte az urát egy lábszíjjal, aki hazáig verte szegény kislány lábát. Napokba tellett, míg eltűntek a kislány lábáról a hurkák, csak a lelkében sokasodtak a sebek. A legnagyobb veszekedés akkor tört ki a Nagyapa és Juliska között, amikor kiderült, hogy Szöszke eltört véletlenül egy üveg lekvárt, s Juliska kényszerítette a gyereket, hogy kézzel válogassa ki a lekvárból az üvegdarabokat, majd napokig etette vele a lekvárt, mert nem lehetett kidobni.

Ötödik osztályból végzett Szöszke, amikor Juliska kiadta egy tanyára jószágok mellé. Amikor a Nagyapa megtudta, még örült is neki, mert így legalább nem kellett végignéznie, hogy ütik az unokáját.

Kispródon szolgált Szöszke, 15 disznót, 50 libát kellett őriznie és legeltetnie. Sehol egy fa, csak a nagy pusztaság. Ki volt téve az időjárás viszontagságainak a kicsi lány. Sokszor eleredtek a könnyei, nem volt kihez szólnia az állatokon kívül. Összetett kézzel könyörgött az égre nézve, hogy csak még egyszer láthassa a Nagyapját, azt sem bánja, ha újra ütéseket fog kapni, csak ott lehessen a jó öreg nagyapja mellett. Ha meg bent volt a házban, egy négy hónapos csecsemőre kellett vigyáznia, pesztrálnia. Ráadásul a gazda esténként verte a feleségét, nadrágszíjjal. Ilyenkor Szöszke a sarokban reszketett. Nem is bírta egy hónapnál tovább ez a 11 éves kislány, és kérte a gazdát, hogy vigye haza.

Eközben Juliskáék eladták a Nagyapa házát, az ingóságok egy részét, és odaköltöztették magukhoz az öreget. Itt kezdte újabb megpróbáltatásait Szöszke is.

II.

Amikor egy hónap után hazavitte a kispródi gazda Szöszkét, a nagyapját a szalma tövébe találta. Ott üldögélt. Amikor meglátta imádott unokáját, sírva fakadt. – Jaj, drága kicsi unokám, de jó, hogy újra látlak! Nagyon hiányoztál! – s csak szorította karjaiban a kislányt és mindketten sírtak. Igaz, hogy nem csak ez az egy unokája volt, de ezt szerette a legjobban. Az elhunyt lányán kívül volt 4 fia is, de hát mit csináljon, ha ez az aprócska szöszke lány lett a kedvence.

Szöszke élete ugyanúgy folytatódott a nagybátyja házában, mint ahogyan abbamaradt egy hónappal azelőtt. Most már menni kellett a szőlőbe is kapálni. „Lábra kapálni”, így mondták annakidején. S bizony, ha szegény kislánynak nem éppen úgy sikerült, akkor csattant is az ütés. De még ha csak ütés lett volna. Juliska már nem a nevén szólította Szöszkét, hanem úgy kiabált vele, – Te „juh-szemű kurva” nem megmondtam, hogy lábra kapáld? Ez még az ütésnél is jobban fájt. A szőlő négy kilométerre volt a háztól, de ez nem gátolta meg a „fúriát” abban, hogy gyalog küldje haza a kislányt. Természetesen gyümölcskosarakkal együtt. Egy teli kosár hátul, egy másik elől, összekötve a vállon. Akkor még nem is igazán érezte Szöszke, hogy mennyire meg lett terhelve a háta. Nehéz volt, de hazafelé olyan szép volt a természet, hogy ez enyhített a súlyon. Egyedül volt, ilyenkor nem kellett hallgatnia a Juliska szidalmait, itt nem tudta verni. A mező, az útszéli fák, vadvirágok, csodálatosak voltak, a délibáb táncolt az úttesten és ez csakis az övé volt. Ennyi öröme volt csak. Pedig de nagyon vágyott jó szóra, szeretetre, vagy néha egy kis dicséretre, hisz annyira igyekezett mindig, hogy hajnaltól éjfélig mindent elvégezzen, amit Juliska kiadott neki. Otthon a 400 négyszögöles kert is reá várt, hisz Juliska nem tudott dolgozni, a férje cipész volt, sőt segédeket is tartott, nagyon el volt foglalva, így a nagy kertet is neki és a Nagyapjának kellett felásnia, gondoznia. Minden egyes nap kétszáz liter vizet kellett felhúznia a kertben lévő kerekes kútból, s azt szétlocsolni a kertben. Reggel már pirkadatkor kelni kellett, s ha nem ugrott ki rögtön az ágyból, már csattant is az ütés. Egy idő után már nem kellett kelteni, magától felébredt időben, mert hajtani kellett a libákat ki legelni, amikor jóllaktak, bent a disznókat kellett etetni, aljazni, aztán be a konyhába vasporral súrolni a kályhát, tüzet gyújtani, takarítani, reggelit készíteni. Ilyenkor kelt fel a Juliska. Persze dicséret sosem volt, csak az ostor volt felakasztva az ajtó mellett, s ha valami nem tetszett neki, akkor már le is kapta és csattant. – Egy lánynak szégyen leülni – hangoztatta mindig. Szegény Szöszke egy alkalommal, amikor elküldték a hivatalba és sorba kellett állni, hát bizony állva elaludt.

12 éves volt, amikor a nagyapja nagyon beteg lett. Már szólni sem tudott, csak magához húzta és megcsókolta. Aztán elköltözött a lánya után. Szöszkében egy egész világ omlott össze. Úgy érezte, most már tényleg nincs senkije. Most volt csak igazán árva.

Ahogy telt az idő, Juliska egyre többet ütötte Szöszkét. Volt egy fia is, aki orvosnak tanult, már az sem állhatta meg szó nélkül. – Minek kell mindig ütni azt a lányt – mondta az anyjának. Nem volt foganatja. Még akkor sem tudta fékezni magát, amikor éppen volt valaki látogatóban, a házban. Akkor csak elmenet a lány mellett, jól belecsípett a karjába. De nem ám akárhogyan, még meg is csavarta. Napokig kék-zöld volt a helye.

Este, amikor már minden el volt végezve, Szöszkének kellett megmosni a „fiatalúr” lábát, na és természetesen a Juliskáét is. Aztán ment a cipészműhelybe a nagybátyjához fa-szeget készíteni, mert sok volt a munka. Mindig éjfél volt mikor ágyba került. Amikor szükség volt takarmányra, akkor ment a darálóba. 30 kg-os zsákot tettek a vállára és úgy indították. Aki látta, szidta a kezét annak, aki rátette a hátára. Kicsi is volt, fejletlen is, s bizony egyre észrevehetőbben kezdett a gerince ferdülni, hisz csak azon a vállán cipekedett, amelyik részen ép volt a csípője. A hét literes tejes-bádogot is azon a csípőjén hordta haza heti két alkalommal gyalog a tanyáról.

A szomszédok már nem bírták nézni mit csinálnak a gyerekkel, egyre többször kérték Szöszkét, hogy hagyja ott őket. De hová is mehetett volna. Aztán feljelentették a hatóságnál Juliskáékat. Szöszkét is meghallgatták, de az lett a vége, az ülnök szerint, nincs mit adni egy gyermek szavára. Szöszkének tovább kellett élni a „pokolban”. Mennyire szenvedett! De sokkal könnyebben tűrte volna, ha néha kap egy-két jó szót. Egyetlen egyszer kapott. A család egy egész napra elutazott, és Szöszke örömet akart szerezni, de inkább dicséretet kicsikarni már egyetlen egyszer. Amint kifordultak hajnalban az utcából Juliskáék, már tudta is mit fog csinálni. Kimeszelte a konyhát. Szépen ki is takarított, mindamellett, hogy a jószágokat is ellátta. Juliskáék másnap reggel jöttek haza. Nagyot nézett a család, és megdicsérték. Szöszkével madarat lehetett volna fogatni. Aznap nem volt verés.

Nagyon hiányzott Szöszkének az édesanyja, nagyon sokat gondolt rá. Az egyik este megkérte Juliskát, hogy engedje másnap ki a temetőbe. Az megígérte, hogy vasárnap délután, ha már minden munka el van végezve, kimehet. Boldog volt a lány, vasárnap igyekezett időben elvégezni a munkát, aztán magát is rendbe tette, és ment kérezkedni Juliskához. Az asszony éppen az utcán ült az árokparton a szomszédasszonyokkal, (abban az időben ez volt a szokás) ott beszélgettek. Amikor a lány megkérdezte, hogy most már mehet-e, Juliska felállt és elkezdte ütni a lányt és kiabálta: „ Már pezseg a véred? Csavarogni akarsz? – Szöszke a vécében kereset menedéket, ott ordította ki magából a fájdalmat, a megaláztatást.

III.

(1943-1944)
14 éves volt Szöszke. A napok monotonok voltak: ugyanaz a szitok, a verés, ráadásul a háború. Egyik este, már mindenki aludt, ő még a vasalót súrolta fényesre, amikor megszólalt a sziréna. Szíve vadul kalimpált, ahogyan szaladt felkelteni a háziakat, majd rohant az utcára és verte a kolompot, hogy az utcabeliek is felébredjenek, és jöjjenek gyorsan a bunkerba. Náluk volt ugyanis a nagy kertben egy bunker építve, oda szoktak a szomszédok is lemenni, ha szólt a sziréna. Jöttek is sietve, de ekkora már olyan világos volt, mintha nappal lett volna. „Sztalingyertyák” – világosították fel Szöszkét. Pár nap múlva, amikor kicsit enyhült a helyzet, Juliska a fiával kiment a szőlőbe pár napra, ott csendes volt a környezet. Szöszkének kellett itthon megfőznie és kivinni utánuk az élelmet. Egyik alkalommal félútban érte a sziréna hangja. Az úton csak egy fa alá tudott beszaladni, s csak annyi ideje maradt, hogy gyorsan hasra vágja magát, már záporoztak is a golyók a repülőről. Azt hitte nem éli túl. A fa körül csattogtak, csörögtek a puskagolyók, hatalmas dörrenéseket lehetett hallani. Akkor bombázták és lőtték a város repülőterét. Borzasztóan félt, a szíve majdnem kiugrott a helyéről. Amikor elcsendesedett, karjára vette az élelmiszeres kosarat, és indult tovább a szőlőbe. Egy pár nap után Juliska és a fia hazajöttek a szőlőből, mert már ott is géppuskáztak. Egy reggel amint Szöszke kinézett az utcára, lovas kocsival román embereket látott. Ekkor már a család a bunkerban élt egy ideje a szomszédokkal együtt. Pár óra múlva két szovjet katona ment le a bunkerba. Mindenki megrettent és feltartották a kezüket, de a katonák nagyon törve a magyar szót, értésükre adták, hogy nem kell félni. Másnap többen jöttek és ott állították fel a konyhájukat a nagyházban. Szöszkének ez alatt is megvolt a napi szokásos teendője. Éppen kiment megtölteni a 200 literes vizes-hordót, amikor az egyik szovjet katona utána ment. Úgy 18 éves lehetett. Segített neki felhúzni a sok vizet, beszélt is, csak éppen Szöszke nem értette. Pár szót tudott csak magyarul. Aztán, amíg ott állomásoztak, máskor is segített a lánynak. Jó barátság alakult ki közöttük, nagyon kedves és segítőkész volt. Szöszkének nagyon jól esett, hogy van valaki, aki szeretettel közeledett hozzá. Amikor eltávoztak a házból, annyit sikerült megérteni a szavaiból, hogy vissza fog jönni hozzá. Soha többé nem látta. Még nagyon sokáig gondolt rá. Már az is vigasz volt számára, hogy valakire gondolhatott.

Aztán helyreállt a városban a rend, s a lány napjai ugyanúgy teltek, mint azelőtt. A nagybátyjával jártak aratáskor dolgozni. Ezt nagyon szerette csinálni, addig is nyugta volt. Egyik nap nagyon leégett a karja, hatalmas hólyagok keletkeztek a bőrén. Estefelé, amikor hazaértek, a szokásos módon nem volt szabad leülni, hanem munka után látni a ház körül. De annyira elfáradt a tűző nap és munka után szegény lány, hogy szinte észre sem vette, már ült, s nemcsak ült, el is bóbiskolt. Juliska, amikor észrevette, odament és jól a karjába ragadott. – Mit csinálsz te juh-szemű kurva? Mentél azonnal a dolgod után! – A hólyagok felszakadtak, és olyan őrületesen fájtak, hogy Szöszke majd eszét vesztette. Borzalmas éjszakája volt. Reggel újra indulni kellett a mezőre, addig, míg az aratás tartott. A szomszéd is elhívta néha markot szedni, s ő boldogan vállalta, hisz addig sem kellett otthon lennie, ráadásul a munkájáért kombinét, harisnyát kapott.

Télen is volt rengeteg munka a háznál, akkor kellett tömni a libákat. Szöszkének tízet kellett tömnie, s ha meghíztak, menni kellett a piacra eladni. Ott voltak a kacsák is, azoknak csalánt kellett szedni. Elküldte a temetőbe Juliska, ott volt sok csalán. Nem is bánta Szöszke, mert akkor legalább meglátogathatta az édesanyja és Nagyapja sírját. Ott aztán jól kisírta magát, majd megtömte a zsákot csalánnal, és már éppen kiért volna a temető kapuján, amikor megjelent a temetőcsősz, elkapta a zsákot és megpofozta. – A temetőből nem szabad elvinni semmit – kiabálta. Otthon meg azért kapott verést, mert a zsák odamaradt. – A kacsáknak enni kell adni, azonnal menj te birkaszemű a határba, ha nincs csalán, akkor hozz répalevelet – ordította Juliska. Így hát muszáj volt tovább indulni. Menet közben beszólt az egyik házba, a néma Zsuzsának, hogy menjenek együtt, nekik is van kacsájuk. Együtt mentek ki a répaföldre, de alig szedtek még valamicskét a zsákba, amikor jött egy lovas-kocsi, arról leugrott egy ember ostorral a kezében, ezernyi szitokkal a szájában és nekiugrott a két lánynak. Futásnak eredtek, de bizony a néma Zsuzsát utolérte az ember és jól elverte az ostorral. Csupa hurka volt szegény lánynak a háta. A zsák újra csak odalett, ezért meg Szöszke kapott otthon újabb verést.

Teltek a napok, hetek, hónapok, a helyzet semmit nem változott. Egy alkalommal egy kiadós verés után már nem bírta Szöszke és elszaladt egy ismerősnél. Ott sírta és panaszolta ki magát. Egy idő után Juliska utána küldte az urát, aki úgy megverte, hogy hazáig folyt az orrából a vér. Ráadásnak Juliska is kitett magáért a verésben. – Te juh-szemű kurva! Ha betöltöd a 16 évet, vigyen az Isten amerre az ég szőke, nem vagyok köteles tovább tartani téged – ordította.

(Na, igen! Mert tudta, hogy ha 16 éves koráig gondját viseli, akkor őt illeti a lány házrésze és szőlője. Az ingóságokat meg amúgy is megtartotta magának.)

1946. december 3-án, mint mindig, hajnalban kelt Szöszke, végezte a dolgát, mint máskor. A reggeli is kész volt, Juliska éppen akkor kelt fel. A lány felvette a mosdó mellől a teli szennyvizes vedret és elindult a nagykert végébe kiönteni. Ott tárolták a trágyát, oda kellett kiönteni. A tetejébe! Szöszke úgy gondolta, nem taposna most fel a trágyadomb tetejébe, így a szélébe öntötte ki a vödör tartalmát. Szegény, csak arra nem gondolt, hogy Juliska figyeli az ablakon keresztül, s amint meglátta, hogy nem a trágyadomb tetejére került a víz, lekapta az ostort az ajtófélről, s borzalmasan elverte a lányt vele. Ekkor érezte úgy Szöszke, hogy most már tényleg nem bírja tovább. Kiszaladt az utcára, habár azt sem tudta hová is menjen. Végül a keresztanyjánál kötött ki, aki egyedül nevelte két gyerekét, a férje meghalt. Másnak járt mosni, hogy el tudja tartani a gyerekeket. Három napig volt nála Szöszke, de a lelkiismerete tovább hajtotta, nem akart élősködni a keresztanyján. De hová is menjen? Járta az utcákat, egyiken le, a másikon fel, minden házban kérdezősködött, hogy valakinek nem kell-e cseléd, mert elszegődne. Sajnos, sehol nem fogadták be. Nem látták ki belőle, hogy el tudná végezni a munkát, hisz kicsi is volt, vékony is, s a testtartása sem volt teljesen egészséges. A lány lelkén hatalmas súllyal ült a fájdalom, a tanácstalanság, hogy most mihez is kezdjen. Most volt csak igazán egyedül. Akkor eszébe jutott, hogy Józsán élnek rokonai. Az édesanyja egyik testvére. És elindult. Gyalog. Decemberben, kabát nélkül. Esett az eső, összemosódott a könnyeivel egész úton. Amikor megérkezett halott-sápadtan, szóhoz sem tudott jutni a zokogástól.

Két hónapig élt Szöszke Józsán a rokonoknál. Nagyon jók voltak hozzá, még túlságosan is szerinte, mert nem engedték, hogy bármit is csináljon. Ez lelkiismeret furdalást okozott neki, hisz nem volt hozzászokva, hogy ne dolgozzon meg az ennivalóért, szállásért. Ezért aztán egy februári napon úgy döntött, visszamegy Böszörménybe, s megpróbál újra munkát keresni. Az sem riasztotta vissza, hogy éppen nagy hó esett. Nekiindult gyalog, nagy reményekkel, hátha gondjaiba veszi a Jóisten. A városba érve újra róni kezdte az utcákat, s szerencséjére találkozott egy idős nénivel, aki tudott egy helyet, ahol éppen szolgálólányt kerestek. El is kísérte a lányt. Egy gyönyörű nagy házhoz vitte, a többit a lányra bízta. A ház asszonya kissé tartózkodva méregette Szöszkét, nem csoda, hisz 16 évesen is csak 140 centiméter magas volt, elég vékonyka, és bizony már a gerincén is látszott a sok teher nyoma. – No, te lány, felveszlek próbaidőre, havi 30 pengőért, s majd meglátjuk, hogyan bírod a munkát – mondta. Szöszke nagyon boldog volt, s alig várta, hogy bizonyíthasson. Első nap egész estig csak tengerit kellett hántani, de másnaptól már rábízták a házban fellelhető öt szoba, fürdőszoba, konyha takarítását, valamint az összes jószággal járó munkálatokat. Ámultak a háziak, hogy ez a csepp lány mennyit bír, és milyen ügyes. Nagyon megszerették. Volt a gazdáéknak egy lányuk és egy fiuk, az utóbbi nem élt otthon, de a lányuk – a Kisasszony – jó barátságban volt Szöszkével, olyannyira, hogy nyáron, amikor a Kisasszony a tanyájukon tartózkodott, mindig kihívta magához. Így aztán, a napi munka után Szöszke este elindult a 13 kilométerre lévő tanyára, ahová 10 órára ki is ért. Természetesen gyalog. Hajnalban viszont már 4 órakor indulnia kellett vissza, hogy a jószágetetésre időben érkezzen. Egy idő után hazaköltözött a gazdáék fia a családjával. Most már két gazdát kellett szolgálni, ami úgy istenigazából leterhelte Szöszkét. Látástól, vakulásig dolgozott. Igaz, negyven pengőre emelték a járandóságát, de ez is csak arra volt elég, hogy amikor gumicsizmát akart belőle venni magának, a nagyságos asszonynak kellett kipótolni négy pengővel. No, azt aztán le is fogta a következő hónap járandóságából. Néha, pár órára kimenőt is kapott, ilyenkor lányismerősökkel találkozott, beszélgetett. Tele is beszélték a fejét, hogy ennyi keveset kapni azért a rengeteg munkáért, amit elvégez, miért nem próbálkozik máshol munkát keresni, ahol nem két gazdát kell szolgálnia. Addig-addig mondták, míg egyszer bejelentette a nagyságos asszonynak, hogy otthagyja őket. Hiába kérlelték, maradjon, ő már döntött. A kapuba kikísérték, és el is sírta magát a kisasszony és a nagyságos asszony is Szöszke távozásakor. Megígértették vele, ha valami mégsem úgy sikerül, ahogyan elgondolta, akkor visszamegy hozzájuk.

Szöszke a város egyik malmába szegődött el, itt is negyven pengőt kapott egy hónapi szolgálatért, viszont itt csak egy gazdát kellett szolgálni. Itt sütött életében először kenyeret. Mire a gazda felesége felkelt, már a kemencében volt a kenyér, s olyan jóra és szépre sikerült, hogy a tekintetes asszony mindenkinek megmutatta, aki a malomba jött őrölni: – Nézzék már, ez a pici leányzó micsoda kenyeret sütött. – Szöszkének ez többet jelentett, mintha megemelték volna a járandóságát. Szeretett itt szolgálni, a gazdáék is nagyon megszerették, még ajándékot is kapott tőlük néha. Négy hónap telt el, amikor a tekintetes asszony elé állt Szöszkének: – Drága leányzó! Képzelje, elveszik tőlünk a malmot, így nem tudjuk tovább foglalkoztatni. De beajánlottam a város másik malmába, ott már várják. – Így került Szöszke újabb helyre. Itt is hamar megszerették. Sőt, úgy bántak vele, mintha családtag lett volna. A család ötfős volt, mert volt a gazdának két fia és egy lánya is. Körülöttük látta el Szöszke a tennivalókat, és vezette a háztartást. Sütött, főzött, takarított. Kéthetente négy kenyeret sütött. Kimenője is volt, minden héten kétszer lehetett kimenni a városba, csütörtökön és vasárnap. Volt már szép ruhája, öltözete, hisz mindig is adott magára. Ha szegényesen is, de ízléssel és tisztán tartotta magát. Barátnője is akadt, akivel ilyenkor sétáltak a városban, vagy moziba mentek. Rendeződött az élete, volt fizetése, szeretetet és megbecsülést kapott. Több hónapja dolgozott már a malomban, amikor az egyik kimenőnapon, barátnőjével moziba mentek. Kellemesen elszórakoztak a filmen, s amikor kijöttek, az ajtó mellől eléjük ugrott egy fiú. – Elkísérhetem magukat? – kérdezte. A barátnő azonnal rávágta: – Nincs rá szükség! – Szöszke, maga sem tudta miért, annyit mondott: - Ahogy akarja.

Így történt, hogy a fiú közéjük szegődött, majd hazakísérte Szöszkét. Megálltak a malom előtt, pár szót beszélgettek, majd Szöszke legnagyobb megdöbbenésére azt mondta a fiú: – Feleségül veszem magát. – Azt sem tudta hirtelen hogyan is reagáljon erre, hiszen először találkoztak még, nem is ismerte. Még udvarlója sem volt idáig, nemhogy kérője. Azt viszont megállapította magában, hogy a fiúnak elég rossz öltözete van, s erre bizony ő elég kényes volt. A legbölcsebb azt volt, hogy nem reagál a felkérésre. A további kért találkozóra is csak annyit mondott, majd meglátjuk. Teltek a napok, a fiú nem tágított. Amikor csak lehetett, ott volt a malom előtt és leste a lányt. Persze, Szöszkének tetszett ez a kitartó udvarlás, de továbbra sem volt kibékülve a fiú külsejével. Nem volt csúnya, csak legalább többet adott volna magára. Egy alkalommal a gazda felesége szólt neki, hogy menjen már ki a malom elé, mert ott fekszik a padon az udvarló. Fekszik? Mi a baja? – futott át a lányon a gondolat, és kiszaladt. Egyetlen baja volt csak a fiúnak! Részeg volt! Meg is mondta neki, hogy ide ne járjon részegen, vagy többet ne is jöjjön. Persze az megígérte. Továbbra is sürgette a lányt, hogy esküdjenek meg. Hány álmatlan éjszakája volt Szöszkének, nem tudta eldönteni, hogy beadja-e a derekát. Vajon kellek-e én még másvalakinek a testi fogyatékosságom miatt? – tette fel magának a kérdést. Ezért mégis a fiú mellett döntött. Majd szépen rendbe teszem én a külsejét, veszünk neki normális öltözetet – gondolta magában. A gazdáék próbálták lebeszélni. – Nem hozzád való ez a fiú! – mondták, de ebben benne volt az is, nagyon sajnálták volna, ha otthagyja őket a lány, mert ilyen ügyes és dolgos cselédjük még nem volt, nagyon meg is szerették, s ki tudja, kapnak-e ilyen másikat. Amikor aztán a fiúval pontot tettek a kérdésre, megkérdezte, hol fognak lakni az esküvő után. – Anyámékkal fogunk együtt lakni, van egy kis háza. – felelte a fiú. Az, hogy milyen körülmények között, csak akkor tudta meg Szöszke, amikor 1949 őszén, két tanú jelenlétében összeházasodtak. Szöszke a debreceni zsibvásárban vásárolt használt, de szép öltönyt, inget a leendő férjének, otthon szépen kimosta, kivasalta, s amikor ebben megjelent az esküvőre a fiú, megállapította magában, hogy milyen jól néz ki. A szertartás után visszamentek a malomba az immár ifjú feleség összekészített dolgaiért, és elindultak a férj szülői házába. Amikor Szöszke meglátta az egy szoba-konyhás nádfedeles vályogházikót, összeszorult a szíve. Amikor azt is megtapasztalta, hogy a szobában egy ágyon és egy dikón kívül csak egy asztal van, s ráadásul a férje öccse is otthon lakik, teljesen kétségbe esett, még a könnye is kicsordult. – Hát hol fogunk mi aludni? – kérdezte az anyósától. – Ti majd az ágyon, én a dikón, a másik fiam meg a földön. Van egy szalmazsák, hát azon. – felelte. Az már csak luxus lett volna, ha normális ágybeli is lett volna. – Hová kerültem én? – szipogott magában Szöszke, s eszébe jutott a gyermekkori ágyikója, a frissen mosott hófehér lepedő illata, amit Édesanyja tükörsimára tudott vasalni, és ő is ugyanúgy csinálta akárhol szolgált. Férje ölelése kissé megnyugtatta, majd álomba sírta magát. Nem volt boldog Szöszke. Férjének nem volt munkája, néha elment napszámba, aztán meg is iszogatott a keresetből, ha meg nem volt munka, hát gurítósat játszottak a barátokkal az udvaron. Arról szó sem lehetett, hogy az ifjú feleség valahová beszegődjön. Keserves napok voltak. Szöszke már tudta, hogy rossz vásárt csinált, de nem tudott mit tenni. Egyik nap, katonai behívót kapott a férje. Nem is nagyon bánta, úgy gondolta, hogy míg a férje katonáskodik, ő megpróbál valahol munkát keresni, és legalább addig sem kell otthon lennie. Szépen el is tervezgette magában, hogy keres majd annyit, félre tud belőle tenni, hogy mire hazajön a férje, külön tudjanak válni az anyósától. Bárhová, csak onnan el. Ez adott most értelmet a napjainak. Egy hét telt el a férje bevonulása óta, amikor hajnalban arra ébredt, hogy nagy dáridó van valahol az utcán. Kiosont a házból és kilesett az utcára. Egész az utca elején, három cigányzenész kísért egy részeg alakot. Húzták ám a zenészek rendesen, az alak meg torkaszakadtából énekelt. Ahogy közelebb értek, és már azt is látta, hogy egy katonaláda van az alak kezében, akkor ismert rá a saját férjére. (Azt mondják, a remény hal meg utoljára.) Szöszkének ez volt az „utoljára”.

Férjét a katonaság alkalmatlannak minősítette, egy fiatalkori csínytevésből keletkezett sérülése miatt. A további napok, hetek úgy folytatódtak, ahogyan abbamaradt. Nem kellett sokáig várni, hogy Szöszke rájöjjön, új élet fogant a méhében. Egyrészt örült is, de ha belegondolt, hogy ha megszüli a babát és oda kell hazahozni, hát bizony a kétségbeesés kerülgette. Ebbe a nyomorba? Csak imádkozni tudott, mást úgysem tehetett.

Aznap orvoshoz készülődött, mert mellében csomót észlelt, s orvosa beutalta a klinikára. Eléggé fárasztó volt az út, többször is meg kellett állnia, mert nagyon hasogatott a dereka. A klinikán megvizsgálták, kikérdezték otthoni körülményei felől, s ő bizony elpanaszolta milyen nyomorúságos az otthoni helyzete. Az orvos úgy döntött, további vizsgálatok szükségesek, ezért bent kell maradnia. A nővér bekísérte egy kórterembe. Hófehér falak, patyolat tiszta ágyneműk, szinte élvezettel feküdt bele. Ilyen dolga sem volt már rég. Ismerkedett szobatársaival, amikor azt érezte, valami meleg folyadék ömlik, árad szét lábai között.

– Jaj, Istenem – kiáltott fel – bepisiltem! A szobatársa rögtön tudta, hogy nem bepisilt, hanem elment a magzatvize. – Ne ijedj meg – szólt Szöszkének – megyek, szólok a nővérnek. Jött is rögtön a nővér és átvitte őt a szülészetre. Megérkezett a szülészorvos is. Idős, kissé hajlott hátú, ősz ember. Megvizsgálta a kismamát, majd azt mondta: – Na, kedves asszonyom, akkor most készüljünk, mert szülni fogunk. Szöszke megijedt, hisz még csak hét hónapos terhes volt. Szólni nem mert, csendben tűrte, hogy előkészítsék a szülésre. Minden simán ment, egy jajszót sem lehetett hallani, pedig a nagy fájdalomtól ordítani tudott volna. Sanyarú sorsa azonban megtanította, hogyan kell tűrni. Amikor a baba feje kicsusszant belső öleléséből, szinte megkönnyebbült. Apró, kopasz fejű lánykát látott, de már vitték is el. Ekkor az orvos felkiáltott: – Fiatalasszony! – hát van még itt egy másik baba is! – Könyökét belenyomta Szöszke hasába, és szinte kinyomta belőle a másik babát. Újra egy lányka. Az orvos megvizsgálta az apróságokat, és közölte: – Egészségesek. Kicsi a súlyuk, de egészségesek. Gratulálok, kismama a két kis jövevényhez. – Az anya arcán örömkönnyek csorogtak, s el sem tudta hinni, hogy ikerlányai születtek.

- Mi legyen a nevük? – kérdezte az orvos. Szöszke azt sem tudta, hirtelen mit feleljen, hisz még nem volt felkészülve a szülésre sem, de aztán hamar választott kettőt, nyílván, hogy az egyik az ő nevét viselje. A két lánykát bebugyolálták, s vitték ki a szobából. – Hová viszik őket? – kérdezte Szöszke. – Asszonyom! A piciket felviszik az emeletre, inkubátorba kell őket tenni, mivel koraszülöttek, de nyugodjon meg, egészségesek. – felelte az orvos.

Miután az anyukát rendbetették a szülés után, visszavitték a kórterembe. Már mindenki aludt. Az ő szemére nem jött álom, még mindig a történtek hatása alatt állt. Nem csak az átélt fájdalom miatt, de az a tudat, hogy nem egy, de két gyermekről kell ezután gondoskodnia, páni félelemmel töltötte el. Mi lesz velünk? Hová fogjuk vinni ezt a két apróságot? Hogyan fogom ellátni őket abban a nyomorúságos környezetben, ahol élek? Ezek a gondolatok cikáztak agyában, s mást nem tudott tenni, mint imádkozni. Álomba mosták könnyei.

Másnap kissé jobban érezte magát. Gyermekeit nem látta, nem hozták őket. Tudatlansága meggátolta, hogy kérdezősködjön. Azt hitte, ez így van jól, majd hozzák őket szoptatni, ha lehet. A szülészeten hamar elterjedt a hír, hogy iker csecsemők születtek. Jöttek is gratulálni az anyukának. A nap folyamán még másik kórteremből is átjöttek megnézni őt, és csodálkoztak, hogy egy ilyen pici és testi hibás asszonykának hogyan születhettek ikergyerekei. Pontosan ekkor jött be Eszter nővér és felcsattant: – Az én nagy bánatomra! – Mindenki felkapta a fejét. – Annyi a bajom velük – mondta, és mérgesen osztotta szét a lázmérőket. Szöszkének nagyon rosszul esett ez a felháborodás, a naivsága ráadásul bűntudatot ébresztett benne, amiért ennyi dolgot adott a nővérnek két leánykája. Harmadik napon a szülésorvos jött vizitelni. Szöszke ágyához érve hátraszólt Eszter nővérnek: – Mondták már neki? – Nem. Még nem mondtuk – felelte a nővér. Akkor az orvos az ágy felé fordult és azt mondta: – Meghaltak! Az egyik egy napot, a másik két napot élt. – azzal sarkon fordult és kiment a szobából. Szöszke a döbbenettől meg sem tudott szólalni. Majd a párnába fúrta az arcát, s úgy érezte rögtön elájul. Egész éjszaka sírt. Két nap után elvitték megvizsgálni a mellében a csomót, de egyelőre nem volt vele gond. Jóindulatú, mondta az orvos, figyelni kell nem nő-e. Négy nap után hazaengedték. Akkor még fel sem tűnt neki, hogy semmiféle okiratot nem kapott gyermekei haláláról. El kellett telnie több évtizednek, hogy erre rádöbbenjen. Ehhez élettapasztalat, szélesebb látókör kellett.

A tél nagy léptekkel távozott és átadta a földet a megújulásnak. S ahogy a tél vajúdott, úgy vajúdott Szöszkében a gondolat, hogy nem akar tovább itt maradni ebben a nyomorban. Egyre többet unszolta férjét, költözzenek el valahová albérletbe. A jó idő beálltával, más munka nem lévén, eljártak vályogot vetni. Szöszke ebben is megtalálta örömét, hisz vérében volt a munka szeretete, s a nap végén büszkeség töltötte el, hogy nő létére mennyi sok vályogot sikerült kivetnie. Másrészt gondolatai a körül forogtak, hogy talán pár hónap múlva lesz annyi félretett pénzük, hogy az elköltözés gondolatát tett kövesse. Szeptemberben vette észre, hogy újra áldott állapotba került. Tudta, hogy ezt a csöppséget már nem akarja az anyósa házába megszülni. El kell menni. A tél beállta előtt sikerült annyi pénzt gyűjteni, ami lehetővé tette. A város központja közelében, egy csendes zugban találtak egyszoba-konyhás, bérbe vehető apró kis házat, ami tökéletesen megfelelt arra, hogy önálló életet kezdjenek.

A késő őszi napsugár utolsó mosolyát küldte a Földre, átverekedve magát a hideg-szürke fellegeken, amelyek már a tél előhírnökei voltak. Hajdúböszörmény poros, külső peremén egy pár bandukolt, kezükben csomagokkal. Egy fekete hajú, barnaszemű fiatal férfi, mellette egy nála jóval alacsonyabb, kissé testi hibás szőke hajú fiatal nő, akinek szemeiben s arcán valami megnevezhetetlen fény ragyogott.