Süvít a decemberi szél, alvó fák dermedt ágait kényszeríti hatalma alá. A koronájától megfosztott erdőt, zuzmó öltöztette téli ruhába. Az erdő állatai odújukban várják az ébredést.
Fagyott csapás vezet egy erdei viskóhoz. Benne egy remete, szakadt takaróba burkolva didereg. Lilára püffedt orrát gémberedett kezeivel melengeti. Szeme lehelete irányába réved.
-
Karácsony napja van. - dünnyögi magában.
Visszaemlékszik azokra az időkre, amikor még családjával együtt ünnepeltek. Milyen pompás diós bejglit sütött az asszony! Gyertya égett az asztalon és együtt mondták el a Mi Atyánkot...
Pillanatnyi kényszert érez, hogy felálljon és induljon a városba. Hova is mehetne? Nincs senkije. Mariska már elköltözött az életből. Hiányzik az ölelése. Mozdulatlan arcán végig gördültek könnyei. Behunyta szemét és elcsukló hangon mondta az imát:
-
Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved...
Erős vágy keríti hatalmába, hogy valami jó cselekedetet hajtson végre. Ez lenne a legszebb ajándék.
-
Mit tehetnék? Nincs itt rajtam kívül senki. Most még kiránduló sem téved ide. Az emberek bent ülnek a meleg szobában, és talán éppen most gyújtják meg a csillagszórókat.
A következő percben egy alig hallható koppanás különült el a szél hangjától.
Az öregember remegő térdekkel feláll és kinyitja a viskó ajtaját. A földön egy kis madár fekszik, csőrével aléltan tátog. Az öregember felemeli és beviszi a szállására. Kezei között melengeti a fagyott kis jószágot. Törött az egyik lába. Az öreg, zsebkendőjéből kötést tesz rá.
-
Madárka, madárka! Gyönyörű madárka, szívemnek gyémántja! - finoman simogatja a tollát.
A madár apró szemeivel hálásan néz az öregre.
- Gyönyörű Karácsony!
Szíve tűzrózsája úgy szórja a szeretetet, hogy már a hideget sem lehet érezni.