Harács Herold

Történt egyszer, hajdanában, danában, a kondorosi erdőszélen. Bizony ott lakott Harács Herold.
Jó módú ember hírében állt, de nem annyira híres, mint inkább hírhedt volt.
Gazdagságát nem az Isten ajándékának köszönhette, hanem a Sátánnal kötött szövetségének. Elméje mindig készen állt újabb és újabb tervekkel, hogyan szerezzen magának minél több pénzt, olyan formában, hogy ne keljen érte megdolgoznia.
Történetünk kezdetekor éppen Karácsony szent ünnepe közeledett. Heroldunk ismét elemében volt. Elment a szomszéd faluba és ott felbérelt két szegény embert. Megegyeztek a napszámban, azonban mielőtt munkához láttak volna, jó alaposan megitatta őket szilvapálinkával. Mikor éppen csak pirkadt, kivitte őket az erdőbe, ahol fenyőfa csemeték növekedtek. A két balga ember részeg mámorában, szép sorjában kivagdosta a fákat. Az egyik fa, amelyiknek különösen szép koronája volt, ezt susogta a favágónak:
- Ne vágj ki engem jó ember! Meghálálom néked!
- Komám! Hallod, mit mond ez a fa? Menjünk inkább haza!
- Ugyan már! Mit beszélsz? Ez csak egy fa! A gazda jó pénzt fizet érte!
Ezzel nagyot hasított a fa törzsébe. A fenyő búsan dőlt le a hóba.
Elérkezett az este. Már jó nagy halom fa várakozott elszállításra. Jött is Herold. Felrakatta mind egy szekérre. Az emberek álldogáltak, várták a fizetségüket. Ekkor Herold előrántotta a puskáját és elkergette őket:
- Takarodjatok innen, ha drága az életetek!
A két ember rémülten, megalázva futott el. A falu széléig meg sem álltak, ott, aztán elmesélték történetüket, nehogy más is így járjon.
- Gyi te Réce, gyi te Ráró! - suhintott Herold a lovakra és a szekér szaladt a vásártérre. Ott jó pénzért eladta az összes fát. Már jót nevetett a markába, hogy milyen könnyű az élet, s már azt tervezte, milyen aranyos dolmányt fog csináltatni, mikor a Hajdú jött vele szembe. Kereste az erdőfosztogatót.
- Adjon Isten Herold uram! Hallom, jó vásárt csinált, beszélik a szomszéd faluban.
Herold nem tudta állni a tekintetét.
A Hajdú jó emberismerő volt. Ránézett Heroldra és mindent tudott róla.
- Tömlöcbe vele! - adta ki a parancsot.
- Kegyelem uram! - esedezett Herold.
- A jó Istentől kérjél kegyelmet!
A tömlöcben bús és hideg napok vártak Heroldra. Napjában egyszer kapott enni, egy tál híg, bűzös levest, amit még a kutya is undorral evett volna meg. Ha egyáltalán megette volna.
Magányában sokat elmélkedett az életén. Talán mégsem így kellett volna...Herold egyre soványabb és betegebb lett. Életereje elszállt. Egy borongós napon, mikor fogsága véget ért volna, fogvatartói kinyitották a tömlöc ajtaját, élettelenül feküdt a mocskos földön.
Eltelt néhány év és a kondorosi erdőszélen egy fiúcska született. Szép szál legénnyé serdült. Csöndes, magának való fiú volt. Azt mondják, tisztára olyan, mint a nagyapja. Persze, csak külsőleg. Erdész lett belőle. Ismer minden madárfészket, féltő gondoskodással rakja vissza a kipottyant tojásokat, beszélget a fákkal, ölelgeti törzsüket és soha, még egy szúnyognak se tudna ártani...
Egyszer azt álmodta, hogy egy szekér fenyőfát visz a kondorosi piacra és találkozik a Hajdúval...


Vissza a tartalomjegyzékhez