A legidősebb legény

Volt egyszer egy ember, és ennek az embernek volt három fia. A legidősebb Sándor, szép szál legény volt, már pelyhedzett az álla.
- Na, fiam, Sándor! Te vagy a rangidős, épp ideje szerencsét próbálnod! - így szólt az apja. - Tágas a világ, ismerd meg!
Vakarja feje búbját Sándor, hová is mehetne, de amikor édesanyja vállára akasztja tarisznyáját, benne a frissen sült pogácsákkal, kénytelen-kelletlen útnak indul. Megy, mendegél, a csizmája már szürke az út porától, mígnem egy erdőhöz ér. Már úgy is elfáradt, így hát letelepszik egy testes fa árnyékába. Kicsomagolja a pogácsákat, és jól belakik belőle. Fájó szívvel gondol édesanyjára, akit otthon hagyott. Mennyivel szívesebben ette volna meg otthon a konyha asztalnál, anyja kínálásával. Ahogy ott búslakodik, a fáradság ólomsúlya álomba húzza.
A Nap fáradt arany korongja is lebukik a horizontról, de ő azt már nem észleli. Hamarosan az éjszakai szél didergeti nyugvó testét. Álmában, Rózsikát, a szomszéd lányt ölelgeti, csókolja szégyenlősen elpiruló orcáját. Még elidőzne az álombeli lány illatában, de a hajnal madarai riasztót trilláznak. Sándor kinyitja szemét, és ismét a szomorú valóságban, az erdő sűrűjében találja magát.
- Otthon, otthon, édes otthon! - gondolja magában.
A gyomra is megkordul, nyúlna a tarisznyába, de már az összes pogácsa elfogyott. Éhesen, szomjasan indul útnak. Nem tudja, merre megy, csak úgy megy, amerre a lába viszi. Vagy amerre a jó Isten irányítja? Egy patak partjához ér. Éppen jókor, mert már alig bír a szomjúságával. Nagyokat kortyol a hűs vízből. Telitölti kulacsát, és az arcát is felfrissíti, két kezével lapátolt vízzel. Ahogy önfeledten mártózik, egy őz suta érkezik a gidájával inni a patakhoz.
- Meg lesz a vacsorám! - villan át agyán. Kiemel a patakból egy nagy fehér követ, és már lendítené is a gida fejéhez, amikor valami megállítja a kezét. Olyan gyanútlan, védtelen, és jámbor a kicsi őz, hogy nem képes ártani neki. Visszateszi a követ a patakba. A támadó mozdulatra az őzek megriadnak, és elfutnak. Miután Sándornak nincs kitűzött úticélja, elindul az őzek mutatta ösvényen. Ahogy így mendegél, egyszer csak egy tisztásra ér, ahol csodálatos, színes mezei virágok nyílnak. Tarka szőnyeg borítja a földet, amerre a szem ellát. Sándor, örömében kényszert érez, hogy belehemperegjen az édes illatot árasztó virágtengerbe. Egyszer, Rózsikával játszottak így, még kicsi gyerekkorukban.
- Ó, édes Rózsika! Milyen jó lenne, ha itt lennél! - álmodozik.
A delelő nap sugarai és a virágok simogató levélkezei, és szellő járta illatai boldog órákat nyújtottak. Sándor önfeledt öröme nem tarthatott sokáig, mert a testére és ruhájára tapadó virágpor odavonzotta a méheket. Megszállta őt egy egész méhraj. Dermedt félelmében moccanni sem mert. Most mi lesz? Halálra szúrják a méhek? Hangos imába kezdett.
- Én Istenem, jó Istenem, segíts meg engem!
Egyszer csak feltámadt a szél, és sűrű eső öntözte a mezőt, a méhek elröppentek.
- Köszönöm Istenem!
Sándor csuromvizesen, gatyáig ázva folytatta útját. Még sötétedés előtt egy faluhoz ért. Igen éhes volt már. Betért a falu kocsmájába.
- Kocsmáros uram! Éhes vagyok, de nincs pénzem! Adna-e hitelbe egy falat kenyeret?
- Nem ismerlek téged, te fiú! Honnan jöttél? Aztán mikor fizetnéd meg a tartozásodat?
Sándor ezen elgondolkodott.
- Adjon nekem munkát, kocsmáros uram! Ledolgozom.
- Áll az alku! Itt van egy tál lencse, meg jó friss kenyér, most sütötte az asszony. Ha megetted, kimész az istállóba, és kiganajozod!
Sándor elköltötte a vacsoráját, és mit volt mit tenni, indult az istállóba. Teli gyomra csökkentette buzgalmát. Gondolta, lepihen egy kicsit, mielőtt munkához lát. Lehajtotta fejét a szalmára. Úgy elaludt, hogy már csak a kakasszóra tért magához. Ímmel-ámmal munkához látott. Még szerencse, hogy legalább elkezdte, mert a kocsmáros felesége éppen jött reggeli friss tejet fejni.
- Édes lelkem, hát még mindig nem végeztél? Tele van az istálló trágyával! Ganajba üljek fejni a tehenet?
Felháborodottan szalad, és mondja az urának:
- A mihaszna! Még nem ganajozott ki! - csapja az asztalra az üres tejes csuprot.
A kocsmáros veszi a csizmáját és kissé vörös arccal indul az istállóba. Amikor benyit, látja, hogy dolgozik a fiú.
- Na, fiam, ezt a munkát este kellett volna elvégezned! Éjszakai szállásról nem szólt az egyezségünk. Amikor éhes voltál, rögtön kaptál enni, nem várattalak reggelig. Így, most nem csak az ételt, a szállást is meg kell fizetned! Ha végeztél, gyere be, megbeszéljük a részleteket.
- Igen, Uram! - mondta a megszeppent fiú.
Sándor rákapcsolt a munkára, hogy enyhítse a helyzetet. Hamarosan jelentkezett a kocsmárosnál:
- Elkészültem, Uram!
- Rendben, akkor az éjszakai szállásért még holnap is elvégzed az istállótakarítást. Viszont, hogy holnap is tudj ganajozni, még egyszer meg kell aludnod, amiért újabb napi munkával kell fizetned. Miután éhen nem tudsz dolgozni, az ételedért ki is viszed a teheneket a legelőre.
Sándornak nem volt mit tenni, el kellett fogadni az egyezséget. Teltek, múltak a napok, a hetek, de ő még mindig tartozásban állt a kocsmárossal szemben. Egyszer aztán Sándor megelégelte a dolgot és a kocsmáros elé állt:
- Dolgoztam már Kendnek eleget! Még más dolgom is van a világban, és már nagyon vágyom édesanyámat is látni. Szeretnék elmenni!
- Nem oda Buda! Tartozol még egy nap szállással!
- Rendben, holnap még kiganajozok, de este nem kérem a kvartéjt. Kint alszom az erdőben!
Eljött a holnap, Sándor rendre ledolgozta az adósságát, így hát búcsút intett a kocsmárosnak és a feleségének. Fellélegzett, hogy végre szabadulhatott. Igen, ám, de most hova tovább?
Eljött az este és az éhség kezdett megint kínzóvá válni. Már egy pillanatra megfordult a fejében, hogy visszamegy a kocsmároshoz, de a szabadság szele már elkapta, ami erősebb volt az éhség testi vágyánál. Fáradtan, de kitartóan délnek vette az irányt. Hoppá! Egy csomó gyümölcsfa! Almafák vadalmái kacsintgattak felé. Mohón teliszedte a tarisznyáját. Nagyokat harapott a pirosló, ropogós húsú, savanykás gyümölcsbe. Tovább haladt ezen az úton. Pazar kínálat jött a természet tálcáján: szeder, csipkebogyó, körte.
- Ez maga a paradicsom! - gondolta magában.
Leheveredett a fűbe és hosszas elmélkedésbe kezdett, mit kezdjen az életével? Amint így töpreng, rápillant a csizmájára. Hát bizony már elég kopottas.
- Tanuljak csizmadiának? Vagy szabónak, vagy ácsnak, és építsek házakat? Vagy menjek tanítónak?
Eszébe jutott a jóságos tanító úr, aki oly nagy szeretettel tanította a falu gyerekeit a betűvetésre. Mindig volt kedves, bíztató szava mindenkihez. Igen! Én is tanító leszek! Mit tanító, tanár! Hatalmas lelkesedés öntötte el, és immár futva tette meg az utat az első városig. Már messziről feltűnt a templomtorony, így csak toronyiránt kellett haladnia. Amint megérkezett, a Tisztelendő éppen misét tartott. Sándor elgondolkodott, hogy be szabad-e mennie sáros csizmával, piszkos és izzadt ruházatban. Otthon édesanyja mindig a legszebb ruhát adta rájuk a vasárnapi miséhez. Megállt a templom ajtajában. A Tiszteletes éltes korú férfi, hosszú palástban állt a szószéken. Meglátta a fiút, és intett neki, hogy lépjen beljebb. Sándor zavarban, de boldogan beült a hívők közé. Hamarosan felcsendült a halleluja ismert dallama. Sándor behunyta a szemét, és otthon, a kis falusi templomban látta magát, szép vasárnapi ruhában, testvérével, apjával és anyjával. A szeretet melegsége izzott szívében, szemei könnybe lábadtak. Annyira belemerült érzelmeibe, hogy észre sem vette, vége lett a misének, és az emberek sorban álltak az ostyáért, majd csendben távoztak. Sándor még mindig a padon ült, amikor a templom kiürült. A tiszteletes szavára eszmélt.
- Áldjon Isten, fiam! Honnan jöttél?
- Hosszú útról, Atyám! Apám elküldött a világba szerencsét próbálni, és a jó Isten ide vezetett. Tanulni szeretnék, hogy, tudásomat átadhassam az embereknek!
- Fiam! Aztán van-e pénzed a tandíjra?
- Nincsen Atyám, de készen állok dolgozni érte!
- Éppen ministránsra és kertészre van szükség. Értesz a kertészkedéshez?
- Igen Atyám!
- Akkor a reggeli imádság előtt hajnalban, a kertben kezded a napot, majd elvégzed a templomi teendőket. Nyolc órától egy óráig részt veszel a tanításon, majd megebédelsz. Ebéd után csendes elmélkedés az Úrral, utána lesz egy kis időd tanulni, délután részt veszel az egyházi szertartáson.
- Köszönöm, Atyám!
Teltek-múltak a napok, a hetek, a hónapok. Sándor jó diáknak bizonyult. Nagy kortyokban ivott a tudás korsójából. Időnként eszébe jutott kicsiny-kis faluja, szülei, és testvérei, na meg Rózsika. Vajon mit hozott a sors az ő portájukra? Gondolta, haza kellene már látogatni, de aztán elhessegette a gondolatot. - Majd, ha már kész tanár leszek! Nézhet majd az apám!
Egyik alkalommal, amikor Sándor a templom körüli teendőket végezte, felfedezett egy kőlapot, ami kissé kimozdult a helyéről. Szemét és elméjét mágikusan vonzotta ez a felfedezés. Teljesen izgalomba hozta. Valami titkot vélt a kőlap mögött. Hosszasan nézte, majd megérintette, de tartott is tőle, van-e engedélye az Úrtól, hogy a titok végére járjon. Nem hagyta nyugodni a gondolat, éjszaka is ezen agyalt. Felfedje a felfedezését, rákérdezzen, vagy maradjon ő és az Úr titka? Próbálta magát átadni teendőinek és többet nem foglalkozni felfedezésével. Kerülte a helyszínt és gondolatait tanulmányaira összpontosította. Egyszer aztán mise előtt észrevette, hogy a Tiszteletes végigsimította kezeivel a kőlapot. Sándor szíve nagyot dobbant.
- Akkor mégis valamit rejt a kőlap!
Izgalmában elejtette a gyertyatartót.
- Valami baj van, fiam? - kérdezte a Tiszteletes.
- Nem Atyám, csak egy kicsit figyelmetlen voltam. - Válaszolta Sándor zavartan.
Ettől a pillanattól még többet foglalkoztatta a dolog, álmában sem hagyta nyugodni. Egy hang azt súgta: - Ott találod az igazságot. Keresd az igazságot!
Mígnem egy éjszaka kilopódzott a templomba. Belépett a csöndes, hideg sötétségbe, apró gyertyát gyújtott, de ahogy lassan lépkedett a cél felé, a gyertya lángja egyre-másra oldalra lebegett, mintha valaki hol jobbról, hol balról el akarná fújni. Sándor szíve a torkában dobogott. A templomajtó megnyikordult.
- Most mi lesz? Rajta kaptak, jött valaki, vagy a szentek szellemei járkálnak ki-be a templomba? Megállt, és várt. Nem látott semmit. Ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. Odatámolygott egy padhoz és ráborult. Imádkozott. Az ajtó nagyot nyikorogva bevágódott.
- Ó, talán nyitva hagytam. Óriási kint a szél. - nyugtatta magát.
Hosszan várakozott, de nem történt semmi. Sötét némaság volt a társa. Sándor erőt gyűjtött, összeszedte bátorságát és odalépett a kőlaphoz, kinyújtotta jobb karját és a tenyerével lassan tapogatózott a lap felé. Amíg nem érintette, úgy érezte, mintha melegebb lenne, mint a környezete. Arcáról verejtékcseppek gördültek le. Kezével elérte a kőlapot, nyomást gyakorolt rá, és Uram-Teremtőm, a lap megmozdult! Bal kezével közelítette a gyertyát, hogy enyhe fényével bevilágítson a résbe, de nem látott semmit. Még erősebben nyomta a lapot, de az nem engedett. Még kétszer megpróbálta, de mindhiába, a kőlap ellenállt. Egyelőre a titok még rejtve maradt.
- Vissza kell raknom a helyére, különben felfedezik a próbálkozást!
Két ujját óvatosan a résbe helyezte, és azzal próbálta visszahúzni. Sokáig erőlködött, körmei felett a bőr már teljesen lezúzódott, de a kőlap többé már nem volt mozdítható, se ki, se, be. Sándor porig sújtva osont ki a templomból. Mezítláb érkezett szállására. Mozgást észlelt a folyosón. Egy oszlop mögé lapult. Csak egy barát ment ki a latrinára. Sándor ruhástól vetette be magát ágyába. A hideg rázta, remegett minden porcikája. Újra hallotta a hangot:
- Keresd az igazságot!
Sándor lázasan dobálta magát az ágyban.
- Az ördög űz velem tréfát, vagy a jó Istentől jön a sugallat?
- Keresd az igazságot! Keresd az igazságot!
A fiú másnap képtelen volt felkelni az ágyból. Beteget jelentett. Kérte a Tiszteletest, gyóntassa meg.
- Atyám! Egy hang régóta nem hagy békén. Azt sugdossa: - Keresd az igazságot! Keresd az igazságot! - És én elkezdtem keresni... bűnt követtem el?
- Nem fiam! Az ember életének célja az igazságkeresés.
- De a kőlap...
- Szeretnéd megismerni az igazságot?
- Minden vágyam!
- Akkor jól figyelj fiú! A kőlap mögött van egy doboz. Nagyon régi, Atlantiszból származik. Az Egyiptomiak őrizték. Onnan került ide, rejtélyes úton. A doboz rejti az igazságot, de csak a beavatottak érthetik meg! A kőlap csak annak nyílik meg, aki készen áll az igazság fogadására. Emberi erővel nem lehet kinyitni, Isten fennhatósága alatt áll. Ha megértél rá, az Úrtól jelt fogsz kapni.
Sándor szívét mérhetetlen béke szállta meg. Várta a napot, amikor az Úrtól jelet kap. Szorgalmasan folytatta tanulmányait. Már jó néhány év eltelt, mikor újra eszébe jutott a kőlap, és mögötte az igazságot rejtő doboz.
- Uram! Jelre várok, szeretném megismerni az igazságot!
Azonban az Úrtól nem jött jel.
- Atyám! Már évek teltek el, és még mindig nem jött jel. Talán az Úr nem elégedett velem? Minden feladatot maradéktalanul elvégzek!
- Fiam! Ne légy türelmetlen! Az Úr tudja, mit tesz. Az utat végig kell járnod!
Sándor Summa cum laude végezte tanulmányait. Kitűnő tanár lett. Diplomájával zsebében búcsúzott:
- Atyám, hálásan köszönöm a segítségét és a szeretetet, amivel segítette tanulmányaimat. Most már saját lábra állok. Búcsúzóul szeretném megérinteni a kőlapot!
Sándor biztos volt a dolgában. Határozott léptekkel indult a helyhez. Rátette kezét, de a lap most is csak kis résnyire nyílt.
- Jó eredménnyel végeztem, mit akar még az Úr?
- Fiam! A világban használatos diploma ehhez még kevés! Egyszer majd vissza fogsz ide térni, lehet, hogy addigra én már az Úrnál leszek.
Megölelték egymást, és Sándor boldogan ment haza a szülői házba.
- Édesanyám, édesapám, itt a fiatok!
Ismerős illat terjengett a konyhában. Feketébe öltözött idős asszony bújt elő a hívó szóra.
- Sándor fiam! De megemberesedtél! - sírta el magát az anyja.
- Édesapám merre van?
- Tavaly nyáron meghalt, ezért vagyok gyászban. Istenem, de jó, hogy haza jöttél!
- Idenézzen édesanyám! Tanári diploma! Nagyon szerettem volna, ha édesapám is látja. - sütötte le szemét szomorúan. - Mi történt?
- Megtámadta a tüdejét a kór. Nem volt képes a dohányról lemondani. Állandóan köhögött és nagyon lesoványodott. Elhagyta az ereje.
- Hát a testvéreim?
- A Jóska megnősült, elvette a szomszéd Rózsikát, a Pista lányát.
- A Rózsikát?
Sándort szíven ütötte a hír.
- Igen. Van már három gyerek is, két fiú és egy aprócska lány.
- Hát a Feri öcsém?
- Beállt katonának.
- Édesanyám! Elviszem magammal a városba, már kaptam tanári állást.
- Nem való nekem a város, fiam.
- Édesanyám! Veszek magának szép ruhákat, kalapot, nem lesz egyedül...
- Ami nekem még hátra van, jó lesz nekem így is. Nem születtem puccos dámának, engem a ruha nem boldogít. Sokkal jobban örülök annak, hogy végre látlak.
Ahogy ezt mondta, egész fényessé vált a tekintete.
- Jól gondolja meg a dolgot, édesanyám!
- Maradok, fiam!
Rózsika Jóska felesége lett, többé nem volt kérdés, Sándor belépett a Rendbe. Emberséges, jó tanár lett belőle. Becsületes, őszinte emberré váltak diákjai is Már több fehér haja volt, mint fekete, amikor jelt kapott az Úrtól.
- Találd meg az Igazságot!
Ellátogatott egykori templomába, kezét a kőlapra helyezte, és a kőlap könnyen engedelmeskedett. Az üregben egy csodálatos, semmihez nem hasonlítható doboz volt, gyönyörűen megmunkált, nagyon régi darab. Remegő kézzel nyúlt be a dobozért. Megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába, ilyen boldog még soha nem volt.
- A doboz rejti az Igazságot, de ezt csak a beavatottak érthetik. - emlékezett vissza a Tiszteletes figyelmeztetésére.
Felnyitatta a doboz tetejét, sejtése beigazolódott: üres!
Minden világossá vált.
Leborult az Úr lábai elé.
- Beavatott vagyok!

Vissza a tartalomjegyzékhez