Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a sűrű erdőn innen, a templomtornyon túl egy kút. Ennek a kútnak olyan különös vize volt, hogy aki ivott belőle, többé nem szabadulhatott tőle.
Ugyanebben a faluban élt egy kovács és a családja. Volt ennek a kovácsnak, egy szép szál fia.
-
Édesanyám, édesapám! Eleget ettem már a maguk kenyerét, éppen ideje, hogy elinduljak szerencsét próbálni!
-
Menjél fiam, de a Sátán kútját kerüld el jó messzire! - figyelmeztette anyja, miközben a fiú vállára akasztotta a friss meleg pogácsával teli tarisznyát.
-
Ne aggódjon anyám, tudok magamra vigyázni! - ezzel megölelte szüleit, és búcsút intett.
Ment, mendegélt a fiú, és azon tanakodott magában, hogyha elhagyja faluját, merre is vegye az irányt. Amint ilyetén elmélkedett magában, egyszer csak hallja, hogy a közelből hangos jókedv kelt szárnyra. Hamarosan látta is, a röhögő, kurjongató, kút körül imbolygó embereket.
-
Megnézem, mi van ott, vonzó ez a jó kedv. - gondolja magában.
Ahogy közeledik, látja ám, hogy egyesek azzal foglalatoskodnak, hogy folyton merítenek a kútból és vedelik annak vizét. Teszik mindezt olyan hevesen, hogy a nyakukon is csurog a nedű.
-
Igyál komám! Jut belőle neked is! Elfelejted, gondod, bánatod! Látod pajtikám? Itt mindenki vidám! Igyál az egészségemre!
-
Hát éppen megszomjaztam a pogácsára, és ha tényleg ilyen felszabadult lesz tőle az ember, adjál egy kis kóstolót!
-
Igyál fiam! Na, egészség!
A fiú nagyot húzott a felkínált vízből. Amint legurult a torkán, egyre szomjasabb lett, mintha száraz parazsat nyelt volna. Csak ivott, ivott, szeme előtt imbolyogva lebegtek a furcsa figurák, és az egyik ember vérbeforgó üveges szemeivel meredt rá. Többre már nem emlékezett, magatehetetlenül hevert a földön, miközben különös víziók húzták álomba. Reggel, mikor felébredt, megint szörnyű szomjúságot érzett. Mulatozó társai zombikként járkáltak a kút körül.
- Eloltom a szomjamat, és máris indulok! - gondolta magában a fiú.
Merített a kútból, megitta, és megint ugyanúgy járt, mint előző nap. Újra lebukott, majd felkelt a Nap, mikor magához tért. Megint iszonyú szomjúság kerítette hatalmába. Éppen vívódott magában, mitévő legyen? Küszködött a szomjúságtól, de tudta, nem szabad többet innia a kútból, mert örökre a rabja marad. Amint ezt végiggondolta, és elhatározta, hogy fojtatja útját, egy fehér galamb szállt a vállára, csőrében egy levelet tartva. Apró szemeivel a fiút nézte. A kovács fia elvette a levelet. Hát, amint kibontja, egy fényes aranygyűrű hullott a tenyerébe! Igen elcsodálkozott, és addig-addig nézegette, míg a többi ember is észrevette.
- Hát ez meg micsoda? - Egyszerre tízen kaptak a gyűrű után.
Addig-addig duhajkodtak, tekerték ki egymás kezéből, míg a gyűrű beesett a kútba. Éppen a Sátán fejére. A fényes gyűrűn úgy megcsillant a napfény, hogy a Sátán megszédült tőle, de olyannyira, hogy elvesztette az erejét, többet nem tudott Sátánvizet termelni a kútban, így hát ennek vize elapadt. A kúttól függők boldogtalanul hevertek, és siránkoztak.
Magához tért a fiú, és lemászott a kútba, hogy felhozza a gyűrűt. Hát, amint leért a kút aljára, látja ám, hogy a Sátán haldoklik, a gyűrű ott világít a két szarva között. Gyorsan ujjára húzta és elmondta a varázsigét, amit a levélben olvasott.
-
Hipp-hopp, ott legyek, ahol, akarok! - Ezzel kint termett a kútból.
Gyorsan rátolt egy nagy malomkövet. A gyűrűs kezét a Nap felé fordította, és annak fényét a többi pórul járt ember felé irányította, mire ők, mint egy álomból felébredtek, összefogtak, kiásták és elvezették a forrásvizet, hogy ezen túl, aki erre jár, tiszta vizet ihasson.
Ha nem hiszed, járj utána!