Parittyás Palkó

Tíz éves forma leányka voltam. Télen, amikor a falu házainak ablakairól még a zsaluk sem nyíltak ki, petróleumlámpa fényénél mondtuk el az esti imádságot. Bizony korán kerültem ágyba és igencsak jól esett bebújni a frissen tömött libatollas paplan alá.
Reggelente zörgettek a gyerekek, a Julcsi meg a Marcsi, a Pisti meg a Palcsi, ugyan menjek már velük a dombra szánkózni. Előkerültek a faszánkók és ebédig meg sem állt a lesiklás. Piros orcával, farkas éhesen rontottam be az ebédhez, anyám hívó szavára.
- Ma megyünk a fonóba, úgy készülj!
Imádtam a fonót. Kukoricamorzsolgatás közben mindig énekeltünk és valamelyik idős néne rendre elbeszélt valami érdekes történetet. Bözsi néninek volt a legfelvágottabb a nyelve, ő ismerte a legtöbb mesét. Tőle hallottam a Parittyás Palkó történetét:
- Sudár egy legíny vót ám ez a Palkó. Magosabb vót még az apjánál is. A haja éjfekete, a szeme mint két cserebogár. Szája mint az érett eper. S a válla? Oly széles vót, hogy a faluban csak úgy irigykedtek a legínyek. Hát bizony nem vót az a szél elfútta girnyó fazon, karjain csak úgy dagadtak az izmok, mint a hajókötelek. Jó hasznát vettyék a munkában. Erős vót, mint a bika. Estyinkint, mikor lejárt a napszám, kedvenc időtűtésével foglalatoskogyott. Különleges küveket gyűtött. Készített y alakú faágbúl és egy darab kecskebőrbűl egy parittyát. Zsebeit telitümködte a küvekkel és visszamenyt a bevetett fődhöz, riogatni a madarakat. Külünösen a varjak szemtyelenedtek el. Amit a gazdák elvetyettek, a varjak megettyék. Hiába vicsorogtak ott a madárijesztyűk szakadt rongyruhájukban, mit sem törűdtek velük.
Parittyás Palkó parittyájával belelűdözött a levegűbe. Nem akarta ő bántanyi egyik madarat sem, csak elhessentyeni az elszemtyelenedett varjakat. Oszt, mi työrtént? Eltalálta az egyiket. A varjak szétröppentyek, a meg garabonciássá változott. Olyan vihar kerekedett, hogy az eget haragos fekete felhűk borítottyák. Villám cikkázott és akkora jígdarabokkal bombázott az ég, mint az öklöm. Az üvöltő szél elraboltya a madárijesztűt, magával vittye birodalmába.
Szaladna Palkó vissza a házba, de az agyagos sárban nem tyud lábat emelnyi. Lábaira mintha ólmot ragasztottyak vóna. Inge s gatyája ronggyá ázott, éjfekete haja vizes csimbókokban lógott orcájába, egészen hasonlatossá vált a madárijesztűhöz. Mozdulnyi nem tyudott, nem vót mit tennie, leült a fődre. Összekuporodott, fejét a térgyére hajtotta s karjait a lába közé kúcsolta. Vacogott az istenadta a hidegtűl.
- Erűs vagyok! Nem fog ki rajtam a vihar! Nem félek, és nem fázom!
Oszt, mi työrtént? Parittyás Palkó gubbasztott magában, mikor bizony a templom harangja már elbimbambolta a delet. A nap forró nyelve felszippantotta Palkó ruhájábúl a vizet.
Egy embör veregeti Palkó vállát. Felnéz a fiú.
- Maga az idesapám?
Kezd magához tyérni. Idesapám? Olyan az ábrázatja, de hát már tíz éve, hogy meghót. Káprázik a szemöm? - nézi az embört, de hát az nem válaszol. Annyi bizony szent igaz, hogy jóságos a tekintyete. Palkó szíve, mint a vaj, úgy óvadozott.
Ettyűl a naptól fogva, mintha kicserélték vóna. Nem járt kocsmába, még virtusbúl sem verekedett, soha nem bántyott meg senkit még a szavaival sem, mindig megtalálta, kinek, miben sögíthet. Adtak a szavára, tiszteltyék az embörök és hamarosan kinevezték a falu plébánosának. Gyűjtött és osztott a szegínyeknek. Bizony akkoriban nagyon bodog, jó ílete vot a falu népének.
Oszt mondják, maga a jó Isten kereste fel és tett vele csodát.
Aki nem hiszi, járjon utána!


Vissza a tartalomjegyzékhez