X.

Barátaimnak

Keveset eszem és alig mozgok,         
hírektől bolydul föl lelkem, gyomrom,      
omladozik elefántcsont tornyom,      
a napi néhány teendőm is fáraszt,    
bokornyi gondjaim toldom-foldom.    

Késő már nekem bármilyen barát,     
bár az ember csak keveset talál,   
régen nem álmodom olyan hazát,     
ahol nem csak értenek – elfogadnak  
s nem televízió, könyv a tanár. 

Lehetnék bár szemellenzős-vidám,      
de szájon lakatot, lelken igát      
látok, mert homlokomra írják hibám:  
Magyarországon sose leszek több, csak
okok nélkül szaporodó cigány.        

Arctalan ajkak, démoni szavak,      
értelmetlen bármiféle harag,       
árnyékharcolnom nem lenne szabad,   
vesztek, ha megteszem, akkor is, ha nem,
küzdjek velük? Vagy tagadjam magam? 

A depresszióm látja a valót:            
kikötve ring s csöndben merül hajóm,    
hídján rég a kormányon lóg zakóm,        
fárasztó tudat, mit kívánna az út,       
feszes vitorlákkal legyek kalóz.       

Bezárkózom, hogy senki ne bántson,     
hogy a sebem valahogy se látsszon,         
a semmit is úgy teszem – ne ártson,     
naphosszat csak a számítógép előtt           
ülök és játszom. Bizony, csak játszom…