STENDHAL: A SZERELEMRŐL

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-126-3 (online)
MEK-17158

"Élt. Irt. Szeretett." - Ezt iratta sirkövére Stendhal, amikor 1842-ben ötvenkilenc éves korában meghalt. Sirkövekre nem igen szoktak igazságokat vésni és az sem igaz, hogy a halálnál megszünik minden komédiázás, de a montmartrei sirkő igazat mond. Csudálatos módon Henri Beyle, aki egész életen át komédiázott, aki a Stendhal néven kivül is egész sereg álnév fátyolával és maszkjával rejtegette magát, aki Proteusként bujkált a fölismertetés elől, a halálban, a sirkövén sorra levetette álruháit, a dandy, az udvaronc, a katona, az utazó, a don juan kosztümjeit, mint ahogy a mülovar a cirkuszban, mikor a végső galoppra készül, lehányja magáról a kabátok és mellények tucatjait. Igen, ennyi az igazság: "Élt, irt, szeretett." Ennyi maradt meg Stendhalból, a többi a hiuságok, az elmuló cafrangok enyészet-utjára ment.

De hogy idáig jusson Stendhal, ötvenkilenc évesnek kellett lennie. Közben sok stáción kellett végig száguldania, hogy erre a végállomásra fusson be. Közben négy éves korában megutálja a vallást, hat éves korában érzéki szerelmet érez az anyja iránt, tiz éves korában ujjong XVI. Lajos kivégzésén, tizenkét esztendős korában boldog, amikor a papok guillotine alá hajtják a fejüket. Közben a grenoblei iskolába kerül, ahol a gyerekeket csakugy megutálja, mint ahogy utálta abbé nevelőjét és "fattyu" apját. Az iskolában a zömök fiut a társai "mozgó toronynak" nevezik, ő pedig "piszkos egoistáknak" érzi őket. Korán ráveti magát a matematikára csak azért, hogy a rettenetes Grenobleből kiszabaduljon és Párisba kerülhessen. És igy sikerül is Párisba jutnia. Tizenhét esztendős korában, 1799. november 11-én érkezik meg Párisba, két nappal brumaire tizennyolcadika után, két nappal azután, hogy Bonaparte tábornok harminc éves korában államcsinnyel első konzullá üttette magát és elindult a császári trón meghóditása felé. Sorsa csakhamar a Napoleon sorsához kapcsolódik, befolyásos rokonai révén beékelődik a nagy apparátusba és külömböző hivatali állásokra kerül: hadnagy, hadibiztos, az államtanács tagja, a császári ingóságok felügyelője. Napoleonnal elkerül a napos Olaszországba és végigcsinálja az oroszországi hadjárat havas borzalmait. A császár bukása után kicsöppen minden állásából, a restauráció nem akar tudni róla és ettől kezdve Stendhal a dandy, a szalonember, a csevegő, az iró életét éli Milanóban és Párisban. Kép, muzsika, asszony, irás tölti be az életét. A juliusi forradalom aztán megint kiszakitja ebből az életből, konzullá nevezik ki Civitavecchiába, de a nagy szinlelő unta ezt az alárendelt diplomáciai állást és többet volt Rómában meg Párisban, mint az állomáshelyén. Közben még persze egész sor szerelem játszott bele az életébe az apró énekesnőktől kezdve a nagy ur Pierre Darunak, hatalmas pártfogójának a feleségéig, a császári udvarhölgyig. Közben egy apró szinésznőért Marseilleben füszerkereskedősegédnek szegődött be, csakhogy együtt maradhasson vele.

Stendhal életének legragyogóbb korszaka a napoleoni korszak volt és azután való élete egy oppozició volt a forradalmi hőskorszak után következő restauráció és polgárkirályság reakciós és nyárspolgári ideje ellen. Stendhalt az 1814. után következő burzsoá élet és berendezkedés utálattal tölti el és minden müve, a szokatlan lázas hajhászása, a nagy szenvedélyek dicsőitése, a vagyon megvetése megannyi tiltakozás egy pusztán földetturó, kicsinyesen szükkörü és pénztvadászó polgári társadalom ellen. Ez a tiltakozás jelenik meg a "Vörös és feketé"-ben, ahol megmutatja, mint kell a restauráció idején papi képmutatásba rejtekeznie a Napoleon alatt hőstettekre predesztinált ifjunak. Ez jelenik meg a "L'amour"-ban, amely a nagy szenvedélyek glorifikálása a megalkuvásokkal, az érdek-felemásságokkal szemben. És ez jelenik meg Olaszországról szóló munkáiban, amelyekben a renaissance erőtől duzzadó embereit idézi föl, akik ölni is tudtak igazaikért.

Stendhallal a forradalom idejének jakobinus és a császárság idejének bonapartista burzsoáziája emel hangot a béke, az ipar, a bankok nyugodtan emésztő burzsoáziája ellen. A jakobinizmus volt a forradalmi burzsoázia harcos ideológiája, amelyre szüksége volt, hogy legyőzhesse a régi feudalizmust. Napoleon pedig a burzsoázia kardja volt, amelyre szüksége volt, hogy biztosithassa a forradalomban elért eredményeket. A jakobinizmus arra kellett, hogy el lehessen venni az egyház és a feudálisok birtokait. Napoleon kardja arra kellett, hogy meg is védhessék ezt az uj vagyont. A restaurációban és még inkább a polgárkirályságban azonban már se szellemi harcot, se háborus küzdelmet nem akart a francia polgárság, hanem élvezni akarta vagyonát, gyarapitani gazdagságát. Jóllakott és most emészteni akart. A jakobinizmus és a bonapartizmus, a burzsoázia ideológiája és a burzsoázia kardja jelenik meg a Stendhal irásaiban és tiltakozik a nyugodt emésztés ellen. A burzsoázia multja jár vele föl halottaiból és zaklatja, zavarja a jelen csámcsogását. A burzsoa élni akart és Stendhal azokról beszélt, akik büszke gesztussal eldobják az életet. A burzsoa pénzt akart keresni és Stendhal az olasz müvészetekért rajong és a muzsika bolondja. A burzsoa házasodni akart és Stendhal mindent elpusztitó szerelmi szenvedélyeket rajzolt. A burzsoa társadalmi összeköttetéseket akart, félt minden lépésében, hogy parvenünek nézik, hogy kinevetik és Stendhal a hiuság ellen ágált, a természetességet prédikálta.

Egy neki idegen társadalomban élt Stendhal, természetes tehát, hogy megvetette és lenézte ezt a társadalmat és minden érzése, minden gondolata, ha tőle függően is, de vele szemben kristályosodott ki. Ellenségének érezte ezt a társadalmat és ez magyarázza meg, hogy miért csapott a legszélsőbb individualizmusba, miért érzi egyedülállónak magát, miért hirdeti az "egotizmust" és miért aszociális filozófiája, a "beylizmus." De éppen ezért érthető és természetes az is, hogy Stendhallal a maga korában senki se törődött, hogy munkáinak nem volt hatása, hogy a "Szerelemről" való könyve 1822-től 1835-ig összevissza tizenhét példányban fogyott, hogy kiadója igy tréfálhatott: "Szent. Senki se mer hozzányulni." Ahogy Stendhal megjósolta, csak 1880. táján kezdték őt olvasni, ekkor alakul csak a Stendhal-rajongók felekezete. A nagy naturalista irány Balzaccal együtt ősének tekinti és Tainen, Zolán keresztül bejutott a sikerek kikötőjébe.

Nemcsak a társadalommal, hanem a "társasággal" szemben is idegennek érezte magát Stendhal. Hosszu időkön át egyáltalán csak hallgatott, ha társaságban volt. Később aztán egyszerre megszólalt. Ahogy ő mondja, hirtelen szellemes lett és szellemességével váltotta meg a belépődijat a társaságba. Paradox szellemességek, vitriolos csufolódások, merész vágások a Stendhal szellemességei, amikkel a maga oldalára hóditotta a nevetőket, de amikkel tömérdek ellenszenvet szitott maga iránt. Ahogy ő mondja magáról: Az én jellememhez az a fajta humor illik, amely minden társadalmi dologban az igazságot nevetve szögezi szembe a konvencióval.

És egész világnézetére rányomja bélyegét ez a furcsa, felemás helyzete: burzsoa és mégis utálja a burzsoáziát. Ezért van az, hogy finom kezével, nőies bőrével és arisztokrata hajlamaival testi undort érez a "canaille" iránt, viszont elméletileg szereti a népet, mert csak a népben van már energia és csak a nép tud hiuság nélkül való igaz szenvedélyben föllobbanni. Gyülöli a parvenüket, de jakobinus-érzései rajonganak azért, hogy Itáliában nincs olyan kinai fal a felső és alsó osztályok között, mint Franciaországban. Kijelenti, hogy az az irodalom, amely XVI. Lajos feudális udvarának tetszett, értelmetlen azok szemében, akik a forradalmat és a napoleoni időket látták, de azért ő maga is az ancien regime módjára protekció utján kap hadnagyi rangot, ahelyett hogy lentről kezdené a hadi mesterséget. Csufolódásaival öli azokat, akik rendjelekért koptatják a lábukat és dicsőiti azokat a napoleoni generálisokat, akiket nem boritott el a hercegi cimek szégyene, de azért ő maga is koptatja a lábát a bárói titulusért és jogtalanul is odafüggeszti a "de" szócskát a neve elé. A klasszikus irodalom idealizmusával szemben uttörője a modern realizmusnak és naturalizmusnak, pszihológiát és fiziológiát visz bele az emberi lélek vizsgálásába, a társadalmi tényezőket is meglátja az emberi sors kialakulásának formálói között, de azért kora társadalmából mégis a renaissanceba, a való életből mégis a müvészetekhez menekül. Utálja az udvaroncokat, akikkel hivataloskodása idején együtt kell lennie és ő maga is örömest sütkérezik a napoleoni fényüzésben. Megveti a nyers katonákat, akikkel együtt szolgál, de azért passzióval adja elő nem nagyszámu fegyvertényeit. Jakobinus megvetése minden sulyával kel ki a royalisták és legitimisták ellen, de azért mindig a dandyt játsza.

Egész életének a megrontója, meghasonlitója ez az ellenmondás. Nincsen semmi benső kapcsolata az emberekhez és mégis mindent rajtuk keresztül kell elérnie, nincsen semmi igazi köze a társadalomhoz és mégis mindig éreznie kell, hány kapoccsal és csavarral ragadja magához ez a társadalom. Az erő, az energia nagy bámulója, meg akarja irni az energia történelmét Itáliában és ő maga nem képes egy mesterségben, egy foglalkozásban se kitartani állhatatosan - még az irásban sem. A nagy szerelmi szenvedélyt hirdeti és igazi szerelmei mellett gyakran apró, hitvány kalandocskákba is bocsátkozik. Fütyül az emberekre, megveti őket a hiuságuk miatt, lenézi őket az ostobaságukért, de azért hazugsággal, tulzással, ügyes és ügyetlen fogásokkal próbálja őket a maga hódolatára birni. A szerelem eszméletlenné teszi, ha megszállja, az imádott nő köré kristályosit minden tökéletességet, évekig ki tud tartani türelemmel és ha meghallgatták, akkor keserüen tör ki: "Hát ez az egész?" - és nadrágtartóira jegyzi föl férfidiadalai dátumait. Don Juannak tartják és joggal és az élete tele van mégis boldogtalan és soha meg nem hallgatott szerelemmel. Az emberi sziv legélesebb szemü megfigyelője, az emberi lélek, a maga és a mások lelkének kiméletlen analizálója és azért ötven esztendős korában még fölsóhajt: "Mi voltam? Mi vagyok? Igazában nagy zavarban volnék, ha meg kellene mondanom." Párisban Olaszországért rajong, italomániákus, aki mohón szivja be az olasz napot és amikor aztán Civitavecchiában évekig tüz rá, akkor nosztalgiásan vágyódik a párisi Boulevard des Italiens felé. Nem szereti az embereket, azok se szeretik őt és ő mégis emésztő vággyal vágyódik társaságukba, mulatságaikra, szalonjaikba, hát mindig uj társaságot keres, mindig uj országot hajszol, uj városba utazik, ahol még nem ismerik, ahol még nem vaditott el senkit a csalános nyelvével. Örökös tragédiája, hogy a szalonokba iparkodik és meg kell elégednie a kávéházzal, az urnők tetszenek neki és be kell érnie a szállodák szolgálóival, arisztokrata barátokat keres és csak vendéglők futó ismeretségeit találja meg. Kevés ember volt annyit emberek között, mint Stendhal és kevés ember volt, aki olyan magányos, olyan egyedülálló volt az emberek között, mint ő. Sehol se volt otthon, hát folyton uj otthont keresett. Ugy mondotta, hogy ott van a hazája, ahol legjobban érzi magát és a legtöbb kedves emberre talál. De sehol se érezte jól magát és sehol se voltak hozzá kedvesek az emberek, hát sehol se volt hazája. Kozmopolita volt, de nem a Goethe módjára, aki magához ölelte az egész világot, hanem világpolgár volt, mert egyformán utálta és kicsufolta az egész világot.

E munkának nem volt semmi sikere; úgy találták, - és nem ok nélkül - hogy nem lehet megérteni. Épp ezért ez uj kiadásban a szerző erősen rajta volt, hogy világosan fejezze ki gondolatait. Elbeszéli, miként jutottak eszébe, irt előszót, bevezetést, csakhogy világos legyen; de mindez igyekvés ellenére is száz ember között, kik olvasták Corinna-t, nem lesz négy se, ki megérti e könyvet.

Noha a szerelemről szól, e kis könyv éppenséggel nem regény és főként: nem olyan mulatságos, mint egy regény. Tisztára pontos és tudományos leirása egy bizonyos fajtájú őrületnek, mely Francziaországban nagyon ritkán fordul elő. Az illendőségi szabályok uralma, mely - sokkal inkább a nevetségtől való félelem folytán, semmint erkölcseink tisztasága következtében - napról-napra erősödik, a szót, mely e munka cziméül szolgál, olyanná tette, hogy egymagában kerülik a kimondását, sőt egyenesen megbotránkoztató kifejezésnek tartják. Én kénytelen voltam élni vele; de azt hiszem, az előadás tudományos szigorúsága védelmet nyujt a szemrehányások ellen, melyek e miatt érhetnek.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ismerek egy-két követségi titkárt, a ki, ha majd hazatér, tanuságot tehet mellettem. Addig is azonban mit mondjak azoknak az embereknek, kik tagadóra veszik a tényeket, melyeket elbeszélek? Arra kérem őket, ne hallgassanak ide.

Lehet, hogy a formának, melyet választottam, kifogásolják az egotismus-át. Az utasnak szabad igy beszélnie: "Voltam New-Yorkban, ott hajóra szálltam, hogy Dél-Amerikába menjek és lehajóztam Santa-Fé-de-Bogota-ig. Utközben a szunyogok és a moszkitók roppant megkínoztak és egyszer ugy bedagadt a jobb szemem, hogy három napig nem láttam rajta."

Ez utast senki se vádolja, hogy tulságosan szeret önmagáról beszélni; megbocsátják, hogy első személyben beszél, mert ez a legvilágosabb és a legérdekesebb mód annak az elmondására, a mit látott.

Éppen, mert az emberi sziv kevéssé ismert területeiről szóló e jelen utleirás szerzője is azt akarja, hogy világosnak és festőinek találják, beszél ő is igy: "Gherardi-nével kirándultam a halleini sóbányába... Crescenzi herczegnétől hallottam Rómában... Egy izben Berlinben meglátogattam a szép L. kapitányt..." Mindez apróságok valóban megtörténtek a szerzővel, ki tizenöt évet töltött Németországban és Itáliában. De, mert inkább kiváncsi, semmint gyulékony természetü, soha sem akadt a legkisebb kalandja se és nem volt semmiféle olyan személyes érzelme sem, mely érdemes lenne az elmondásra. És ha feltételezik róla a kevélységet, hogy ellenkezőleg van meggyőződve, egy még nagyobb büszkeség akkor is megakadályozta volna, hogy kinyomtassa a szivét és hat frankért árusitsa a közönségnek, mint a hogy azok az emberek teszik, a kik még életükben kiadják az emlékirataikat.

1822-ben, mikor ennek az Itáliában és Németországban végzett erkölcsi utazgatásfélének az iveit átnézte, a szerző, ki a dolgokat aznap irta le, a melyen azokat tapasztalta, e kéziratot, mely körülményes leirását tartalmazta a szerelem nevezetü lelkibetegség összes fázisainak, azzal a vak tisztelettel kezelte, a milyennel egy tizennegyedik századbeli tudós viseltetett Lactantius, vagy Quintus-Curtius valamely frissen felfedezett kézirata iránt. A mikor egy-egy homályos helyhez ért - és, őszintén szólva, ez gyakran megtörtént vele, - mindig azt gondolta, hogy a mai én-ben van a hiba. Bevallja, annyira ment a régi kézirat iránt való tiszteletben, hogy több olyan részletet is lenyomattatott, melyeket már maga se értett. Őrültség, ha valaki olyan ember teszi, ki a közönség tetszésére számit; de a szerző, hosszu utazás után érkezve vissza Párisba, lehetetlennek vélte a sikert, hacsak nem akarja végigkunyorálni az ujságokat. Már pedig, ha már a kunyorálásra adja magát az ember: a miniszterelnöknél kunyoráljon. Miután arról, a mit sikernek neveznek, szó sem lehetett, a szerző megengedte magának a mulatságot, hogy gondolatait azon mód tegye közzé, a hogy eszébe jutottak. Így cselekedtek valamikor azok a görög philosophusok is, kiknek gyakorlati bölcsessége csodálattal tölti el.

Évek kellenek, hogy valaki beférkőzzék az olasz társaság bizalmába. Talán én voltam ott az utolsó utazó. A carbonarismus és az osztrákok inváziója óta egy idegent se fogadnak be barátként azokba a szalonokba, melyekben oly tulcsapongó jókedv uralkodott. Lehet látni az emlékműveket, az, utczákat, a köztereket, de nem a társaságot. A lakosok félnek az idegentől; gyanuba veszik, hogy kém vagy pedig attól tartanak, hogy gunyosan fog beszélni az antrodocoi ütközetről és azokról a megalázkodásokról, melyek Itáliában elkerülhetetlenek, hogy az a nyolcz-tiz miniszter, ki a fejedelmet körülveszi, ne üldözze az embert. Én igazán szerettem az ottaniakat és láthattam az igazságot. Megesett néha, hogy tiz hónapon át nem mondtam ki egyetlen franczia szót se és a zavarok meg a carbonarismus nélkül soha nem jöttem volna vissza Francziaországba. A jó kedély az, a mit mindenek fölött becsülök.

Minden törekvésem mellett is, hogy világos és érthető legyek, csodákat nem müvelhetek; nem adhatok fület a süketeknek, se szemet a vakoknak. Éppen ezért azok a pénznek és az otromba jókedvnek felesküdt emberek, kik a megelőző évben, mint a mikor e könyvet kinyitják, százezer frankot kerestek, legjobban teszik, ha gyorsan ismét összecsapják a lapokat, főként ha bankárok, gyárosok, tiszteletreméltó iparosok, vagyis kiváltképen pozitív gondolkodásu emberek. E könyv esetleg kevésbbé lesz érthetetlen olyanok számára, kik sok pénzt nyertek a börzén vagy a sorsjátékon. Az ilyen nyereség még összeférhet azzal a tulajdonsággal, hogy az ember órákon át elmereng és kiélvezi a megindulást, melyet Prud'hon egy festménye, Mozart valamely tétele vagy egy nőnek, kire gyakran gondol, bizonyos különös pillantása ébreszt benne. Bezzeg, a kik minden hét végén kétezer munkásnak fizetik ki a bérét, nem így vesztegetik az idejüket; elméjük mindig a hasznos és pozitiv dolgok felé irányul. Ha volna reá idejük, senkit se gyülölnének jobban, mint az ilyen álmodozót; őt választanák legszivesebben gúnyolódásuk czéltáblájává. A milliomos iparüző homályosan érzi, hogy az ilyen ember előtt egy gondolatnak nagyobb a becsülete, mint a zacskónak, melyben ezer frank van.

Lebeszélem e könyvről azt a szorgalmas fiatalembert is, ki abban az évben, melyben a gyáros százezer frankot keresett, megtanulta az ujgörög nyelvet, a mi oly büszkévé teszi, hogy már az arab nyelvet is czélba akarja venni. Kérem, ne nyissa ki e könyvet senki, a ki még nem volt boldogtalan oly képzeletbeli okok folytán, melyeknek semmi közük a hiúsághoz és a melyeknek nagyon restelné a szalonokban való dobraütését.

Teljesen biztos vagyok a nem-tetszés felől azoknál a nőknél is, kik ugyane szalonokban állandó mesterkéltségükkel egy-kettőre tekintélyt szereznek maguknak. Találtam köztük jóhiszemüeket is, kik ugyancsak csodálkoztak, hogy megkérdezvén magukat, maguk se tudták megmondani, hogy természetes vagy mesterkélt volt-e az érzés, melyet az imént nyilvánitottak? Hogy itélhetnék meg az ilyen nők az igaz érzelmek lefestését? Éppen ezért e könyv vörös posztó volt a szemükben, a szerzőt pedig gyalázatos embernek mondták.

Hirtelen elpirulni valamely ifjúkori cselekedet gondolatára; gyöngédségből elkövetett ostobaságra emlékezhetni és bánkódni miatta, nem azért, mert az egész szalon előtt, hanem mert egy bizonyos jelenvolt nő előtt vált nevetségessé az ember; huszonhat éves korban jó hittel szeretni egy nőt, a ki valaki mást szeret, vagy pedig (de ez oly ritka dolog, hogy alig merem leirni, féltemben, hogy, mint az első kiadásban, ismét beleesem az érthetetlenségek-be), belépve a szalonba, hol ott van a nő is, kit az ember szeretni vél: csak azzal törődni, hogy kiolvassuk a szeméből, mit gondol rólunk e pillanatban és csöppet se ügyelni reá, hogy szerelmet vegyitsünk a magunk tekintetébe is, - ime az előzmények, melyeket olvasómtól kérek. E könyv sok finom és ritka érzésnek a leirása, mely homályosnak tünt fel a pozitiv észjárásu emberek előtt. Mit csináljak, hogy világosnak tartsák a beszédemet? Azt kellene mondanom, hogy a járadék ötven centime-mal emelkedett vagy pedig, hogy a columbiai vámtarifába változtatásokat csusztattak.^[2]

Az itt következő könyv egyszerü, okfejtő, hogy ugy mondjam: mathematikai magyarázata az egymást követő különböző érzéseknek, melyeket együttesen a szerelem szenvedélyének neveznek.

Képzeljenek egy meglehetősen bonyolódott mértani ábrát, melyet fehér krétával reárajzoltak egy nagy palatáblára. Nos, meg fogom magyarázni ezt az ábrát, de egy feltétellel, azzal, hogy már ott van a palatáblán; magam nem rajzolhatom reá. E képtelenség teszi oly nehézzé, hogy az ember könyvet irjon a szerelemről és az ne legyen regény. Hogy az olvasó érdeklődéssel kövesse ez érzelem philosophiai vizsgálatát, ahhoz más is kell, mint csak hogy eszes legyen; szükséges, hogy látta is légyen a szerelmet. Már pedig hol látható e szenvedély?

A szerelem olyas valami, mint az égbolton a tejút, ragyogó halmaza ezernyi és ezernyi kis csillagnak, melyek némelyike ködfolt. A könyvek feljegyeztek négy-ötszáz egymásra következő és csak vajmi nehezen megállapitható kis érzést, melyekből e szenvedély összetevődik. Pedig ezek még csak a legdurvábbak és ezekben is gyakran tévedtek, a mennyiben a mellékest vették lényegesnek. E könyvek között a legjobbak, - így a Nouvelle Héloise, Cottin asszony regényei, Lespinasse kisasszony levelei, Manon Lescaut -, Francziaországban iródtak, abban az országban, hol a szerelem nevezetű növény mindig fél a kinevettetéstől, fuladozik a nemzeti szenvedély: a hiúság következményeitől és jóformán soha sem éri el teljes kifejlődését.

Mi az, a regényekből ismerni meg a szerelmet? Mi lenne az, ha az ember, miután száz hires kötetben olvasta a leirását, de maga még soha sem érezte: ebben a könyvben keresné a magyarázatot, hogy és miként van ez az őrültség? Ugy felelek, mint a visszhang: "Őrültség".

Szegény, meggyötört fiatal asszony, ki még gyönyörködni akar abban, a mi néhány év előtt annyira foglalkoztatta, amiről senkinek se mert beszélni és a mi miatt majdnem elvesztette a becsületét, - neki állitottam össze ujra e könyvet és az ő kedvéért igyekeztem érthetőbbé tenni. Ha majd elolvasta, sohase szóljon róla másként, mint csak egy kis lenéző megjegyzéssel és dobja be czitromfa könyvszekrényébe, a többi könyv mögé. Én még azt is megtenném, hogy néhány lapot felvágatlanul hagyjak.

Nemcsak néhány felvágatlan lapot, de egyebeket se fog e könyvből tudomásul venni az a tökéletlen lény, ki philosophusnak hiszi magát, mert mindig idegen volt tőle az esztelen megindulás, mely egy pillantástól teszi függővé egész heti boldogságunkat. Mások ismét, mikor már idősebbekké váltak, hiuságból feledni igyekeznek, hogy volt idő, mikor odáig alacsonyodhattak, hogy egy nőnek udvaroltak és kitették magukat a visszautasitás megalázásának; nekik gyülöletes lesz ez a könyv. A sok elmés ember között, kik különböző okból, de mindig egyformán haragosan kárhoztatták e munkát, igazán csak azokat tartottam nevetségeseknek, kik kétszeres hiuságukban egyrészt azt állitották, hogy mindig felette álltak a sziv gyöngeségeinek, másrészt mégis illetékességet követeltek maguknak, hogy a priori itéletet mondhassanak egy oly philosophiai értekezés igazsága felől, mely éppen nem más, mint ama gyöngeségek leirása.

A komoly emberek, kik bölcs és csöppet se regényes hajlamú teremtések hirében állanak, sokkal inkább megérthetnek egy regényt, bármily szenvedélyes legyen is az, semmint egy philosophiai munkát, melyben a szerző hidegen leirja a lélek szerelem nevezetü betegségének különböző fázisait. A regény annyira amennyire meghatja őket; de ha philosophiai értekezésről van szó, a bölcsek olyanok, mint a vakok, kik azt tennék, hogy felolvastatnák maguknak a muzeum festményeinek a leirását és aztán így szólnának a szerzőhöz: "Vallja be, uram, az ön munkája borzasztóan homályos." És mi lesz, ha e vakok úgynevezett elmés emberek, kik már régóta fel vannak ruházva e méltósággal és a csalhatatlan éleslátás igényével lépnek fel? A szegény szerző ugyancsak rosszul fog járni. Aminthogy az első kiadáskor így is történt. Több példányt egy csomó nagyon elmés ember tomboló hiusága azon mód megégetésre juttatott. Azokról a dühösségük folytán nem kevésbbé hizelgő szidalmakról, melyekkel a szerzőt elhalmozták, nem is beszélek; elmondták róla, hogy durva, erkölcstelen, a népnek ir, veszedelmes ember stb. A monarchikus rendszertől lezsarolt országokban ezek a czímzések jutalmazzák legbiztosabban az embert, a ki elég merész, hogy az erkölcsökről irjon és könyvét nem ajánlja a korszak Dubarry asszonyának. Az irodalomnak az lenne a szerencséje, ha nem volna divatban és ha azok a kevesek, kiknek szól, valóban foglalkozni is akarnának vele! A Cid idejében Corneille csak egy polgár volt Danjeau marquis ur szemében.^[3] Ma mindenki hivatottnak hiszi magát, hogy olvassa Lamartine-t. Ez jó a kiadójának, de annál rosszabb, százszorosan rosszabb e nagy költőnek. Ma a lángelme tekintettel van olyan emberekre, kikre sohasem szabadna gondolnia, ha nem akar lealacsonyodni.

A munkás, iparkodó, tiszteletre méltó és merőben pozitiv életnek, melyet egy államtanácsos, posztógyáros vagy a kölcsönügyletekben ügyeskedő bankár folytat, a milliók teszik a jutalmát, nem pedig a gyöngéd érzések. Ez urak szive lassanként megcsontosodik; nekik a hasznos és a pozitiv minden és lelkük bezárul amaz érzelem elől, melynek mindenek között a legtöbb reáérő idő kell és amely alkalmatlanná tesz minden okos és rendszeres munkálkodásra.

Ez egész előszóval csupán arra akartam figyelmeztetni: e könyvnek megvan a szerencsétlensége, hogy csak olyan emberek érthetik meg, kiknek volt reá idejük, hogy bolondságokat kövessenek el. E kijelentésen bizonyára sokan megsértődnek; reménylem, nem olvasnak tovább.

Csak száz olvasónak irok és e boldogtalan, szeretetreméltó, kedves, csöppet se képmutató, nem erkölcsösködő emberek közül, kiknek tetszeni szeretnék, alig ismerek egyet, kettőt. Mindazok, kik hazugsággal kötik össze az irói tekintélyt, nem számitanak előttem. E szép hölgyek olvassák csak szakácsnőjük számadásait vagy a divatos hitszónoklatokat, akár Massillon, akár Necker asszony a szerzőjük, hogy aztán beszélhessenek róluk ama komoly asszonyságokkal, kik a tekintélyt osztogatják. És jegyezzük meg, e szép rangot Francziaországban mindig akként szerzi meg az ember, hogy valamely ostobaságnak szegődik a főpapjává.

Volt-e már ön hat hónapig szerelemből boldogtalan? - kérdezném attól, ki e könyvet olvasni akarja.

Ha pedig nem ismert más boldogtalanságot, mint hogy valami pöre volt, vagy hogy megbukott a képviselőválasztáson vagy pedig, hogy a legutóbbi aix-i saisonban kevésbbé találták elmés embernek, mint egyébkor - tovább folytatom az indiszkrét tudakozódást és megkérdem, olvasott-e vagy egyet azok közül az arczátlan müvek közül, melyek gondolkodásra kénytelenítik az olvasót? Például J. J. Rousseau Emile-jét vagy Montaigne hat kötetét? És ha ön sohasem volt boldogtalan az erős lelkek e gyöngesége következtében, ha nincs felruházva azzal a természetellenes tulajdonsággal, hogy gondolkozva olvas, e könyv haragra fogja ingerelni a szerző iránt, mert felébreszti a gyanuját, hogy van egy bizonyos fajtájú boldogság, melyet ön nem ismer és a melyet Lespinasse kisasszony ismert.

Kérem az olvasó elnézését a Szerelem élettaná-ról szóló munka különös formája iránt.

Huszonnyolcz esztendeje (ma, 1842-ben) a felfordulás, mely Napoleon bukását követte, megfosztott állásomtól. Két évvel megelőzőleg, közvetlenül az oroszországi visszavonulás borzalmai után, a véletlen egy kedves városba vetett, hol, úgy számitottam, életem végéig megmaradok, a mi elbájoló kilátás volt. A boldog Lombardiában, Milanoban, Velenczében az élet nagy, jobban mondva: egyetlen ügye az élvezet. Ott senki se ügyel reá, mit és hogyan cselekszik a szomszédja; az ember csak azzal törődik, a mi vele magával esik meg és ezzel se nagyon. Ha észre is veszi a szomszédját, azért még nem jut eszébe, hogy gyülölje. Már pedig vegyék el egy francziaországi vidéki város foglalatosságaiból az irígységet: mi marad? A kegyetlen irígység elmaradása, lehetetlensége szolgáltatja a legbizonyosabb részét annak a jólérzésnek, mely az összes vidékieket Párisba csábítja.

Az 1820-iki farsang álarczos báljai, melyek a megszokottnál is ragyogóbbak voltak, öt vagy hat tökéletesen eszevesztett összetüzést pattantottak ki a milanói társaságban; jóllehet ott hozzá vannak szokva oly dolgokhoz, melyeket Franciaországban hihetetlennek tartanának, egy egész hónapig ez volt a beszédtárgy. Francziaországban a nevetségtől való félelem visszaijesztene az ily barokk cselekedetektől és össze kell szednem minden bátorságomat, hogy csak szólni is merjek róluk.

Egy este, mikor a kedves Pietra Grua asszonynál, ki csodálatos módon egyikébe se volt belekeverve ez őrültségeknek, behatóan tárgyalták e hóbortok okait és következményeit: eszembe jutott, hogy talán egy esztendőbe se telik és már csak bizonytalanul fogok emlékezni e különös dolgokra és a nekik tulajdonitott okokra. Fogtam egy hangverseny-programmot és irónnal néhány sort irtam reá. Egy játszma farao-t kezdtünk; harminczan ültünk a zöld asztal körül; de a beszélgetés oly élénk volt, hogy elfeledtünk játszani. Az est vége felé megjelent Scotti ezredes, az olasz hadsereg egyik legszeretetreméltóbb tisztje. Felszólitották, mondja el, mit tud a sajátságos események részleteiről, melyek bennünket foglalkoztattak és csakugyan, elmondott egy csomó dolgot, melyekbe a véletlen beavatta és a melyek az egészet uj szinben tüntették fel. Ismét elővettem a hangverseny-programmot és feljegyeztem az uj körülményeket.

Ily módon készült a szerelem különösségeinek e gyüjteménye, irónnal és mindenféle papirdarabkákon, melyek ott, a szalonokban kerültek kezem ügyébe, a hol a történeteket elbeszélni hallottam. Csakhamar keresni kezdtem a közös törvényt, melylyel felmérhessem a különböző fokokat. Két hónappal utóbb, mert attól kellett tartanom, hogy carbonaro-nak néznek, visszajöttem Párisba. Ugy gondoltam: csak pár hónapra; de soha többé nem láttam Milanot, hol hét évet töltöttem.

Párisban majd meghaltam az unalomtól; eszembe jutott, hogy ujból azzal a kedves várossal foglalkozzam, melyből a félelem elüzött. Összecsomagoltam jegyzeteimet és a köteget odaajándékoztam egy kiadónak. De csakhamar uj bökkenő támadt; a nyomdász kijelentette, hogy nem tud eligazodni a czeruzával irt jegyzeteken. Nyilván láttam, hogy az efféle kéziratot méltóságán alul valónak találta. A fiatal nyomdásztanoncz, ki jegyzeteimet visszahozta, roppant restelte, hogy ily üzenetet kell átadni; tudott irni; tollba mondtam neki a jegyzeteket.

Ugyanekkor azonban azt is beláttam, hogy a tapintat kötelességemmé teszi megváltoztatni a tulajdonneveket és, főleg, megröviditeni az anekdotákat. Milanóban ugyan az emberek nem szoktak olvasni, de e könyv, ha valahogy mégis odakerül, csunya visszaélésnek tünt volna fel.

Nyilvánosságra bocsátottam tehát egy szerencsétlen könyvet. Teljes vakmerőséggel bevallom, hogy abban az időben meg volt bennem a bátorság lenézni az elegáns stylust. A fiatal tanoncz ugyancsak törte magát, hogy elkerülje a kevésbbé jólhangzó mondatvégződéseket és a hangtorlódást okozó szókapcsolásokat. Viszont azonban azt se mulasztotta el, hogy lépten-nyomon változtasson a nehezen kifejezhető tények körülményein; maga Voltaire is félt a nehezen elmondható dolgoktól.

A Tanulmány a szerelemről csak azoknak az érzésbeli kis árnyalatoknak a számával pályázhatott a sikerre, melyek igazolását az olvasó emlékeitől kértem, ha ugyan elég szerencsés volt, hogy legyenek ilyen emlékei. Azonban még rosszabbul jártam. Mint mindig, ugy akkoriban is csak vajmi hiányosan értettem az irodalmi ügyletekhez; a kiadó, kinek a kéziratot odaajándékoztam, rossz papiron és nevetséges formában nyomatta ki a könyvet. Igy aztán, mikor egy hónap mulva megkérdeztem, van-e kelete, azt felelte: "Úgy tisztelik, mint a szentséget. Senki se mer hozzányulni."

Még csak nem is gondoltam reá, hogy eljárjak az ujságoknál: irjanak róla; becstelenségnek tartottam volna igy cselekedni. Holott pedig semmiféle műnek se volt sürgősebb szüksége, hogy beajánlják az olvasó türelmébe. Hogy már az első lapoktól fogva ne tünjön fel érthetetlennek: reá kellett volna beszélni a közönséget, hogy fogadja el az uj elnevezést, a kristalizáczió szót, eleven megjelölése gyanánt mindama sajátságos képzeltségeknek, melyeket az ember valónak, sőt kétségbevonhatatlannak tételez fel a szeretett lénynél.

Telitve lévén és annyira, hogy valósággal a legaprólékosabb részletekig szerelmes voltam beléjük, azokkal a megfigyelésekkel, melyeket kevéssel előbb az imádott Itáliában gyüjtöttem, gondosan kerültem az engedményeket és a stylus mindama virágait, melyek révén a Tanulmány a szerelemről kevésbbé tünt volna fel barokknak az irodalmi emberek szemében.

Egyébiránt a közönségnek se hizelegtem. Az a korszak volt ez, mikor az irodalom, a bennünket ért oly nagy és még oly friss szerencsétlenségek miatt való bántódottságában, úgy látszott, nem ismert más feladatot, mint hogy vigasztalja szerencsétlenül járt hiuságunkat; viadal és diadal, harczos és babéros és így tovább - ezek voltak a rímek. E korszak unalmas irodalma sohasem kereste az igazi körülményeit azoknak a dolgoknak, melyeknek tárgyalására vállalkozott; minden csak arra szolgált neki, hogy bókokat mondjon e divat-szolga népnek, melyet egy nagy ember a nagy nemzetnek nevezett, elfeledve, hogy csak addig volt nagy, a meddig ő állt az élén.

A siker feltételei tekintetében való teljes tudatlanságomnak az volt az eredménye, hogy 1822-től 1833-ig csak tizenhét olvasót találtam és most is, husz év után, alig akadt mindössze száz kiváncsi, ki a Tanulmány a szerelemről-t elolvasta. Néhányuknak volt türelmük, hogy megfigyeljék a környezetükben levő személyeken, kik benne szenvedtek, a betegség különböző fázisait. Mert, hogy az ember megértse e szenvedélyt, melyet harmincz év óta a nevetségtől való félelem annyira rejtegettet velünk, ugy kell beszélni róla, mint valami betegségről; ez az egyetlen mód, hogy néha meg is lehessen gyógyitani.

Csak amikor már félszázad óta tartanak a forradalmak, melyek, egyik a másik után, lekötik egész figyelmünket, csak a mikor már vagy ötször változott a kormányzat formája és iránya: csak akkor kezd a forradalom behatolni erkölcseinkbe is. A szerelem, vagy az, a mi eltulajdonitva a nevét, rendszerint helyettesiti, XV. Lajos uralkodása alatt mindenható volt Francziaországban: az udvar hölgyei ezredeseket neveztek ki, a mi pedig a legszebb rang volt az országban. Ötven év után már nincs udvar és az uralmon levő polgárság vagy a duzzogó aristocratia legbefolyásosabb hölgyei se tudnak kieszközölni még csak egy kisvárosi dohánytőzsdét se.

Be kell vallani, a nők már nincsenek divatban. Ragyogó szalonjainkban a húsz éves fiatal embereknek nem méltóztatik, hogy szóba álljanak velök; inkább a nagyhangú szónokot veszik körül, ki vidékies kiejtéssel a tehetségek-ről értekezik és ott igyekeznek elhelyezni egy-egy közbeszólást. A gazdag fiatal emberek, kik frivolaknak akarnak feltünni, hogy úgy látszassék, mintha az egykori uri társaság folytatódnék bennök, legszivesebben a lovakról beszélnek vagy pedig nagy tétekben játszanak a klubbokban, melyekből a nők ki vannak rekesztve. A halálos hidegvér, mely a fiatal emberek és a huszonötéves asszonyok között, kiket a házasság unalma visszaad a társaságnak, az érintkezést irányitja, néhány bölcs elmét talán mégis arra indit, hogy figyelembe vegye a szerelem nevezetü betegség egymásra következő fázisainak ez aprólékosan pontos leirását.

A rettenetes változás, mely e mai uralmat reánk zuditotta és a mely megérthetetlenné teszi az 1778-iki világot, a hogy ez Diderot-nak Voland kisasszonyhoz, a kedveséhez irott leveleiben, vagy D'Épinay asszony emlékirataiban mutatkozik, felvetteti a kérdést, vajjon kormányaink közül, melyek egymásra következtek, melyik ölte ki belőlünk a szórakozás képességét és juttatott oly közel bennünket a föld legszomorúbb népéhez? Parlamentjüket és pártjaik tisztességes voltát, az egyetlen türhető dolgot, a mit kitaláltak, még csak utánozni se tudjuk, ellenben gyászos fogalmaik legostobább leleménye: a méltóságosság annál inkább beült a franczia vidámság helyébe, melyet ma már csak a párisi kültelkek ötszáz bálján és Francziaország déli részében, Bordeaux-n tul, lehet megtalálni.

De hát melyik kormányzat akarta reánk tukmálni az angolosodás rémes szerencsétlenségét? Azt az 1793-iki erélyes kormányt kell ezzel vádolnunk, mely megakadályozta, hogy az idegenek a Montmartre-on üssék fel táborukat? Ezt a kormányt, mely rövidesen hősi szinben fog előttünk feltünni és amely méltó előjátékul szolgált ahhoz a másikhoz, mely Napoleon alatt Európa összes fővárosaiba elvitte nevünket?

Kihagyhatjuk a Carnot tehetségével és az 1796-1797-iki halhatatlan olaszországi hadjárattal ékeskedő direktórium pártfogoló együgyüségét is.

Barras udvarának romlottsága még mindig a régi uralom jókedvére emlékeztetett és Bonaparte feleségének kecsessége tanusággal szolgál, hogy akkor még csöppet se kedveltük az angolok savanyuságát és komorságát.

A mély becsülés, melyet a Faubourg Saint-Germain irigykedése mellett is nem tagadhatunk meg az első konzul kormányzási módjától, valamint azok a kitünő férfiak, kik mint a Cretet-k, a Daru-k, a párisi társaságot diszitették, nem engedik, hogy a császárságot terheljük a felelősséggel azért a nevezetes változásért, mely a tizenkilenczedik század első felében a franczia jellemben végbement.

Felesleges tovább folytatnom e vizsgálódást. Az olvasó, ha egy kissé gondolkodik, maga is levonhatja a következtetést...

Számot akarok adni magamnak erről a szenvedélyről, melynek minden őszinte megnyilvánulásában benne van a szépség jellemvonása.

1. A szenvedély-szerelem, a milyen a portugal apáczáé, Heloisé Abelard iránt, Vésel kapitányé, a centói zsandáré.^[6]

2. A kedvtelés-szerelem, az, a mely 1760 táján uralkodott Párisban és a melyet meg lehet találni az akkori regényekben és emlékiratokban, Crébillon, Lauzun, Duclos, Marmontel, Chamfort, D'Épinay asszony stb. irásaiban.

Olyan kép ez, melyben minden, még az árnyék is, merőben rózsaszinü és a melyben a kellemetlennek semmiféle körülmények között nincs helye, ha csak nem a szokás, a jó modor, a tapintat stb. ellenére. A jó társaságbeli ember már előre tudja az összes mozzanatokat, melyek e szerelem különböző fázisaiban várják. Hiányával lévén a szenvedélynek és a váratlanságnak, gyakran több benne a tapintatosság, mint az igazi szerelem és bőséges teret juttat az elmésségnek. Egészben olyan, mint egy hideg és csinos miniatüre a Carracciok valamelyik festményéhez képest és mig a szenvedély-szerelem keresztülgázoltat bennünket összes érdekeinken: a kedvtelés-szerelem mindig tud alkalmazkodni hozzájuk. Igaz, ha elvesszük belőle a hiuságot, vajmi kevés marad e szegény szerelemből; a hiuságtól megfosztottan olyan, mint valami legyengült lábbadozó, ki alig tudja vonszolni magát.

Az ember vadászaton van és lát egy szép, piros-pozsgás parasztleányt, ki bujik az erdőben. Mindenki ismeri az ilyen fajta élvezeten alapuló szerelmet; bármily rideg és szerencsétlen a természete, tizenhat éves korában ezzel kezdi az ember.

Az emberek roppant többsége, különösen Franciaországban, akként kiván és szerez meg valamely divatos nőt, mint egy szép lovat - hozzátartozik a fiatalember fényüzéséhez. A többé-kevésbbé legyezgetett vagy többé-kevésbbé bántott hiuság elragadtatásokat fakaszt. Néha társul a physikai szerelemmel, de nem mindig, sőt néha még csak a physikai élvezet sincs meg benne. Polgárember szemében egy hercegnő sohasem idősebb harmincz esztendősnél, - mondta Chaulnes herczegnő és Lajos holland király, ez igaz ember udvarának benfentesei még ma is mosolyogva emlegetnek egy csinos hágai asszonyt, ki nem tudta megállani, hogy egy herceget vagy fejedelmi sarjat ne találjon elragadónak. És, hiven a monarchikus elvhez, mihelyt vérbeli herceg tünt fel a láthatáron, azt, aki csak közönséges herczeg volt, nyomban otthagyta: mintegy vándordija volt a diplomáciai testületnek.

Az efféle sivár viszonyban még az a legszerencsésebb eset, ha a megszokás növeli a physikai élvezetet. Ilyenkor az emlékek kissé hasonlóvá teszik a szerelemhez; ismeri az önérzet tüskeszurásait és a távollét szomoruságát; a regényes izü gondolatok megrohanása következtében az ember szerelmesnek és buskomornak véli magát, mert a hiuság megáhitja, hogy nagy szenvedélyt tételezzen fel magáról. Annyi bizonyos, hogy bármilyen fajtáju szerelem okozza, mihelyt a lélek tüzelése társul hozzá, a gyönyörök élénkek és emlékük magával ragadja az embert, továbbá, hogy szenvedélyben, ellentétben a legtöbb másfélével, annak az emléke, ami elveszett, mindig különbnek tünik fel, mint amit a jövő nyujthat.

A hiusági szerelemben néha a megszokás vagy az elcsüggedés, hogy tudniillik jobb már nem akadhat, egy bizonyos fajta, valamennyi között a legkevésbbé szeretetreméltó fajtáju, barátságot fejleszt ki, mely dicsekedve hivatkozik a megbizhatóságára stb.^[7]

A physikai gyönyört, miután a természetben gyökeredzik, mindenki ismeri, de a gyengéd és szenvedélyes lelkek szemében csak alárendelt rang illeti meg. És ők, ha a szalonokban esetleg nevetnek is rajtuk, ha a társaságbeli emberek álnoksága gyakran boldogtalanná is teszi őket, cserébe ismernek oly gyönyöröket, amelyek örökre elérhetetlenek a csak a hiuságból vagy a pénzért dobogó sziveknek.

Némely erényes és gyöngéd nőnek jóformán eszébe sem jutnak a physikai gyönyörök. Csak ritkán vannak - ha szabad igy mondani - kitéve nekik és ilyenkor is a szenvedély-szerelem elragadtatásai majdnem feledtetik velük a test gyönyöreit.

Vannak emberek, kik áldozatai és eszközei valami pokoli, olyan Alfieri-féle gőgnek. Ez emberek, kik talán azért kegyetlenek, mert, mint Nero, - lévén, hogy mindenkit a maguk szivéről itélnek meg - folyton remegnek, ez emberek, mondom, csak annyira részesednek a physikai gyönyörben, amennyire a gőg lehető legnagyobb érvényesülése társul vele, vagyis amennyire kegyetlenkedést üzhetnek gyönyöreik társnőjével. Innen erednek a Justine rémségei. Ennél alább ez emberek nem érzik magukat biztonságban.

Egyébiránt négyféle szerelem helyett igen jól meg lehet különböztetni nyolcz-tiz féle árnyalatot is. Az emberek talán épp oly sokféleképp éreznek, mint ahányféleképp látnak; az elnevezésben való e különbözés azonban a legkevésbbé se érinti a következő fejtegetéseket. Az összes szerelmek, melyek a földön láthatók, ugyanazon törvények szerint születnek, élnek és halnak meg vagy emelkednek a halhatatlanságba.^[8]

2. Az ember igy szól magában: "Mily gyönyör őt megcsókolni, tőle csókot kapni!" stb.

Az ember tanulmányozza az előnyös tulajdonságokat; ez az a pillanat, mikor a nőnek, ha a legnagyobb physikai gyönyört akarja, meg kellene adnia magát. Még a legtartózkodóbb nőknél is a szemek kigyulnak a remény pillanatában; a szenvedély oly erős, a gyönyör oly élénk, hogy szembeszökő jelekkel árulja el magát.

Szeretni annyit tesz, mint gyönyörűséget találni annak a lénynek, kit szeretünk és a ki bennünket szeret, a látásában, érintésében, minden érzékkel és minél közelebbről való érzékelésében.

Az ember ezer kiválósággal dísziti fel a nőt, kinek biztos a szerelméről; véget nem érő kedvteléssel részletezi a boldogságát. Mindez önmagunk előtt való túlnagyításában összegeződik egy remek tulajdonnak, mely az égből hullott az ölünkbe, melyet nem ismerünk és a melynek biztosak vagyunk a birtoklása felől.

Engedjék huszonnégy óráig szabadon működni a szerelmes ember agyát és ime, mi történik.

A salzburgi sóbányák valamely elhagyott tárnájába az ember ledob egy, a téli fagytól lecsupaszitott faágat; két-három hónappal utóbb, a mikor kihúzza, ragyogó kristályokkal van boritva. A legkisebb hajtásokon is, melyek nem nagyobbak, mint a czinege lába, végtelen mennyisége tündököl a mozgékony és kápráztató gyémántoknak. Az eredeti faágra nem lehet reáismerni.

Kristalizácziónak nevezem az elmének azt a működését, mely minden adatot arra használ fel, hogy a szeretett lényben új meg új tökéletességeket fedezzen fel.

Valaki megemliti, hogy Genuában forró nyári napokon mily hűsek a tengerparti narancserdők: mily gyönyörűség lenne az imádott nővel együtt élvezni a hűvöst!

Egy barátunk vadászat közben kitöri a karját: mily édes, ha az a nő ápol, kit szeretünk! Folyton vele lehetni és szüntelenül látni, hogy szeret, - szinte áldani lehetne érte a fájdalmat és mert barátunk kitörte a karját, szentül meg vagyunk győződve imádottunk angyali jóságáról. Szóval, az embernek csak el kell gondolnia valamely tökéletességet és már felleli abban, a kit szeret.

E jelenség, melyet legyen szabad kristalizáczió-nak neveznem, kifolyása a természetnek, mely élvezetet parancsol és vért hajt az agyunkba, annak az érzésnek, hogy az élvezet annál nagyobb, minél tökéletesebb az, a kit szeretünk és a gondolatnak: e nő az enyém. A vadembernek nincs ideje, hogy tovább menjen az első lépésnél. Érzi a gyönyört, de agyvelejének munkálkodását arra forditja, hogy űzze a szarvast, mely menekül az erdőben és a melynek húsával minél gyorsabban helyre kell pótolnia erőit, ha csak nem akar elesni ellenségének bárdja alatt.

A czivilizáczió másik végletén biztosra veszem, hogy van oly gyöngéd nő, ki a physikai gyönyört is csak a mellett a férfi mellett leli fel, a kit szeret.^[9] Ez merőben az ellentétje a vadember példájának. De hát a czivilizált népeknél az asszonynak van ráérő ideje, míg a vadember annyira el van foglalva a dolgaival, hogy kénytelen úgy bánni a nőstényével, mint az igavonó barommal. Ha sok állatfajnál a nőstényeknek különb a helyzetök, ez azért van, mert a hímek létfentartása is könnyebb.

Azonban hagyjuk az őserdőket és térjünk vissza Párisba. A szenvedélyre gyúladt férfi minden tökéletességet benne lát abban, a kit szeret; csakhogy a figyelem még eltérülhet, mert a lélek beleun minden egyformaságba, még a tökéletes boldogságéba is.^[10]

6. Megszületik a kételkedés. Miután tíz-tizenkét pillantás vagy bármi más cselekvés-sorozat, mely épp úgy lejátszódhat egy percz alatt, mint a hogy eltarthat napokon át, előbb felkeltette, aztán megerősitette a reményt, a szerelmes ember, felocsudva első csodálkozásából és vagy mert megszokta a boldogságot vagy pedig mert annak, az esetek legnagyobb számán alapuló elméletnek az értelmében jár el, mely csak a könnyen legyőzhető nőkre vonatkozik, pozitivebb bizonyságokat kiván és követelőbben lép fel.

Közönynyel^[11], hidegséggel, vagy éppen, ha túlságos elbizakodottságot tanusit, haraggal válaszolnak neki. Francziaországban bizonyos gúnyos árnyalattal is, mely mintegy azt mondja: "Még nem jutottunk oly messze, mint a hogy ön hiszi". A nő ekként cselekszik vagy azért, mert felébredt a pillanatnyi mámorból és engedelmeskedik a szeméremnek, melyet fél, hogy megsértett, vagy pedig azért, mert egyszerüen az eszélyesség vagy a hiúság viszi reá.

A szerelmes ember kételkedni kezd a boldogságban, melyet biztosra vett; szigorú latolgatás alá fogja a remény amaz inditó okait, melyeket felismerhetni vélt.

Az élet egyéb gyönyörűségei felé akar fordulni; azt találja, hogy megsemmisültek. Valami borzalmas szerencsétlenség félelme szállja meg és vele együtt mélységes figyelmezés.

Ekkor kezdődik a második kristalizáczió, mely gyémántok helyett megannyi megerősitését termeli ennek a gondolatnak:

A kétség megszületését követő éjszaka minden negyedórájában, egy pillanatnyi borzalmas szenvedés után, a szerelmes azt mondja magában: Igen, ő szeret; és a kristalizáczió munkája új meg új bájakat fedez fel; aztán ismét a riadt tekintetű kételkedés vesz erőt az emberen és hirtelen megállitja. Eláll a lélekzete; azt mondja magában: De hát csakugyan szeret-e? E marczangoló és mámoritó ingadozásban a szegény szerelmes élénken érzi: Az a nő oly gyönyörökben részesitene, aminőket senki más nem adhat a világon.

Ez igazság teljes átérzése, ez a borzalmas meredély legszélén vezető út, melytől csak egy kéznyújtásnyira van a tökéletes boldogság: ez okozza, hogy a második kristalizáczió oly magasan felette áll az elsőnek.

A még zsenge szerelem legkinosabb pillanata az, mikor a szerelmes reájön, hogy rosszul okoskodott és egy már kikristályosodott síkot össze kell törnie.

Nagyon kis fokú remény is elégséges, hogy megszületését okozza a szerelemnek.

Megesik, hogy két-három nap mulva aztán vége a reménynek, de azért a szerelem már mégis megszületett.

Határozott, merész, heves jellem és oly képzelet mellett, melyet az élet szenvedései fejlesztettek ki:

a remény gyorsabban megszünhet, a nélkül, hogy ezzel a szerelmet is megölné.

Ha a szerelmes ember sokat szenvedett volt, ha gyöngéd és mélázó természet, ha kedvevesztett a többi nővel szemben, ha élénk csodálattal viseltetik az iránt a nő iránt, kiről szó van: semmiféle szokott gyönyör el nem tudja tériteni a második kristalizácziótól. Szivesebben ábrándozik a legbizonytalanabb eshetőségen, hogy majd valaha megnyeri imádottjának tetszését, semmint hogy egy közönséges nőtől elfogadja akár a legtöbbet is, a miben részesitheti.

Ebben az időszakban és - tessék jól megjegyezni - nem később, a szerelem csak úgy szűnne meg, ha a nő durva erőszakkal zúzná össze a reményt és nyilvánosan oly megvetést tanúsitana a szerelmes iránt, mely lehetetlenné tenné a viszontlátást.

A szerelem megszületésében jóval hosszabb időközök lehetségesek az egyes időszakok között.

Sokkal több és sokkal indokoltabb reményre van szükség: a hideg, flegmatikus, eszélyes embereknél. Hasonlóképen az idős embereknél.

A szerelem tartósságát a második kristalizáczió biztositja, a mikor is minden pillanatban úgy érzi az ember, hogy vagy el kell érnie, hogy megszerettesse magát, vagy pedig meg kell halnia. E minden pillanatra kiterjedő meggyőződés után, melyet több hónapnyi szerelem szokássá érlelt: miként lehetne még csak gondolni is reá, hogy e szerelem megszünhet? Minél szilárdabb jellemű valaki, annál kevésbbé van alávetve az állhatatlanságnak.

E második kristalizáczió majdnem egészen hiányzik azokban a szerelmekben, melyeket olyan nők ébresztenek, kik nagyon is gyorsan adják meg magukat.

Mihelyt a kristalizáczió, különösen a második, mely sokkalta hathatósabb, munkálkodott, a közömbös szemek már nem ismernek reá a faágra.

Mert 1. fel van ékesitve oly tökéletességekkel vagy gyémántokkal, mélyeket azok nem látnak;

2. fel van ékesitve oly tökéletességekkel, melyek ő előttük nem számitanak ilyeneknek.

Bizonyos bájak tökéletessége, mélyekről imádottjának egy régi barátja szót ejt és az élénkség bizonyos árnyalata, melyet szemeiben megpillant: Del Rosso számára mindez egy-egy gyémántja a kristálizácziónak.^[12] Ilyen megfigyeléseket téve egy estélyen, egész éjjel rajtuk ábrándozik.

Egy váratlan válasz, melytől világosabban látok egy gyöngéd, nemes, izzó vagy, amint közönséges nyelven mondják regényes^[13] és oly lelket, mely királyi sorsnál is többre tartja azt az egyszerü élvezetet, hogy éjfélkor, valami elhagyott erdőben egyedül sétáljon szerelmesével - engem is egész éjszakára merengővé tesz.^[14]

Ha azt mondja a kedvesemről, hogy álszemérmes teremtés, azt felelem, hogy az övé meg utczai leány.

Teljesen közömbös lélekben - egy fiatal leányban, ki valahol a vidéken valami eldugott kastélyban lakik - a legkisebb meglepetés is előidézhet valami kis csodálatot és ha ehhez csak egy csöppnyi remény is társul: a szerelem megszületik és a kristalizáczió megindul.

A csodálkozást és a reményt hatalmasan támogatja a szerelem szükségének érzete és a melancholia, mely tizenhatéves korában eltölti az embert. Ismeretes, hogy e kor nyugtalansága szomjuhozás a szerelem után, már pedig a szomjuságnak az a tulajdonsága, hogy nem nagyon válogatós az italfélékben, melyeket a véletlen felkinál neki.

A 2. és 3. között egy hónap. Ha a remény késik, az ember észrevétlenül mellőzi a 2-t, mert rossznak érzi.

A 4. és 5. között nincs közbeneső idő. E kettőt csak a meghittség bekövetkezése határolhatja el egymástól.

Napok telhetnek el, a szerint, hogy mennyire heves és merész természetü valaki, az 5. és 6. között. A 6. és 7. között nincs közbeneső idő.

Az embernek nem áll szabadságában, hogy ne tegye meg, ami több élvezetet szerez neki, mint minden más lehetséges cselekedet.^[15]

A szerelem olyan, mint a láz; születik és elmulik a nélkül, hogy az akaratnak bármi kis része is volna benne. Ime, egyik legfőbb különbség a kedvtelés-szerelem és a szenvedély-szerelem között és a szeretett lény szép tulajdonságaiért az ember csak olyan elismeréssel adózhat önmagának, mint valami szerencsés véletlenért.

Végül, a szerelem minden életkorban felléphet. Gondoljunk Du Deffant asszony szenvedélyére, melyet a csak fogyatékosan elbájoló Walpole Horace iránt érzett. Párisban emlékeznek talán még egy ujabb és sokkal kedvesebb példára is.

A nagy szenvedély bizonyitékai gyanánt csak azokat ismerem el a következmények közül, melyek nevetségesek. Például a félénkséget, mint a szerelem bizonyitékát. Természetes, hogy nem arról a szégyenlőségről beszélek, melyet az iskolából kikerült fiuk nyilvánitanak.

A kristalizáczió jóformán sohasem szünik meg a szerelemben. Menete a következő: a meddig az ember nincs bizalmas lábon azzal, a kit szeret, a kristalizáczió a képzeletbeli oldatból formálódik; az ember csak képzelete útján nyer meggyőződést, hogy ez vagy az a tökéletesség megvan a nőben, kit szeret. A meghittség bekövetkezése után már reálisabb oldatok csillapitják le a folyton megujuló aggodalmakat. Ilyenformán a boldogság csak a forrása tekintetében egységes, de egyébként sohasem egyforma. Minden napnak megvan a maga külön virágja.

Ha az imádott nő enged a szenvedélynek, mely elfogta és elköveti a roppant hibát, hogy elragadtatásának élénkségével megöli a félelmet^[16]: egy pillanatra megszünik a kristalizáczió; de mikor a szerelem veszit élénkségéből, vagyis félelmeiből, cserébe meggazdagszik a teljes odaadás, a határtalan bizalom bájával, édes megszokás zsongitja az élet bántalmait és új érdekkel ruházza fel az élvezeteket.

Szakitáskor újra megindul a kristalizáczió és minden csodálatra-buzdulás, a boldogság minden felderengése, mely ennek a nyomában jár, ebbe a marczangoló észrevételbe torkollik: "Soha se lesz többé részem e bűbájos gyönyörűségben, melyet a magam hibájából vesztettem el!" És hiába keresi az ember a boldogságot másféle érzésekben; szive nem akar tudni róluk. A képzelem ugyan lefesti a physikai helyzetet, odaülteti az embert a vágtató paripa hátára, vadászni Devonshire erdőiben^[17]; de ugyanekkor azt is belátja, nyilvánvalóan érzi az ember, hogy nem lenne benne öröme. Ime, az optikai tévedés, mely a pisztolylövéshez vezet.

A játéknak is megvan a maga kristalizácziója, melyet a nyerni remélt összeg hovafordithatása indit meg.

Az udvar játékai, melyeknek elmúlását a nemesek a legitimitás nevében annyira sajnálják, csak a kristalizáczió miatt, melyet előidéztek, voltak oly csábitó erejüek. Nem volt udvaroncz, ki előtt álmaiban ott ne lebegett volna Luynes vagy Lauzun gyors emelkedése és nem volt szemrevaló nő, ki ne látta volna maga előtt Polignac asszony herczegnői rangját. Nincs az a racionális kormányzat, melynek módjában lenne újra megadni e kristalizácziót. Semmi se annyira képzelem-ellenes, mint az észak-amerikai Egyesült-Államok kormányzata. Láttuk, hogy szomszédaik, a vadak jóformán nem is ismerik a kristalizácziót. A rómaiak se tudtak róla és csak a physikai szerelemhez találták meg.

Van kristalizácziója a gyülöletnek is. Mihelyt remény nyílik a boszuállásra: az emberben újra feltámad a gyülölet.

Ha minden hiedelemnek, melyben abszurd vagy be nem bizonyitott elemek foglaltatnak, az az irányzata, hogy a legképtelenebb embereket állitsa a párt élére, ez is a kristalizáczió következménye. Még a mathematikában is van kristalizáczió (1. a newtonistákat 1740-ben) az olyan elméknél, melyek nem képesek reá, hogy minden pillanatban minden részletében áttekintsék annak a bizonyitását, amit hisznek.

Például szolgálhat a nagy német bölcsészek sorsa is, kiknek halhatatlansága, noha annyiszor proklamálják, soha sem tart tovább harmincz-negyven évnél.

Mert nem tud számot adni érzései miért-jéről válik a legbölcsebb ember is fanatikussá a zenében.

Nem lehet csak úgy tetszésünk szerint bebizonyitani magunk előtt, hogy igazunk van valakivel szemben.

A nők kegyeikkel kapcsolják magukat az emberhez. Miután megszokásszerü álmodozásuk tizenkilencz-huszadrésze a szerelemre vonatkozik, a meghittség bekövetkezése után e merengések egyetlen tárgy körül csoportosulnak: igazolni igyekeznek az oly rendkívüli, oly elhatározó és a szemérem minden megszokásával oly ellenkező lépést. A férfiaknál nem kerül sor erre a munkára; azután meg a nők képzelete kényére-kedvére részletezi az oly gyönyörűséges pillanatokat.

Minthogy a szerelem kételkedésre gerjeszt a legbizonyosabb dolgok felől is: az a nő, ki a meghittség előtt oly szilárdan meg volt győződve, hogy kedvese felette áll a közönséges embereknek, nyomban mihelyt azt hiszi, hogy már nincs mit megtagadnia tőle, remeg, vajjon az nem csak hóditásait akarta-e szaporitani?

Csak ekkor kezdődik a második kristalizáczió, mely annál erősebb, mert velejár a félelem.^[18]

A nő azt hiszi, hogy királynőből rabszolgává fokozta le magát. A lélek és az elme ez állapotát elősegíti az az ideges mámorosság, melyet a minél ritkább annál elevenebb gyönyörök okoznak. Meg aztán a nő, a hogy hímzés fölé hajolva ül, e lélektelen munkánál, mely csak a kezeket foglalkoztatja, kedvesére gondol, a ki viszont csapata élén a síkon vágtatva pórul jár, ha hibáz.

Hajlandó vagyok azt hinni tehát, hogy a nőknél a második kristalizáczió sokkal erősebb, mert a félelem is élénkebb: a hiuság, a becsület koczkára van téve és az elvonatkozás legalább is nehezebb.

A nőt nem vezetheti a józanságnak az a megszokása, melyet én, a férfi, kénytelen-kelletlen magamra veszek, annál fogva, hogy iróasztalomnál naponta hat órán át hideg és józan ügyekkel foglalkozom. A nőkben, még a szerelemtől eltekintve is, megvan a hajlandóság, hogy átengedjék magukat képzelmüknek és a természettől való föllengzésnek; következésképen náluk gyorsabban kell bekövetkeznie, hogy a szeretett lénynek eltűnnek a hibái.

A nők szemében az érzelemnek több a becsülete, mint az értelemnek. Ez nagyon egyszerü: miután kicsinyes életszokásaink folytán semmiféle ügy se háramlik reájuk a családban, az értelemnek soha sem látják hasznát, soha sem tapasztalják, hogy valami jóra lehetne használni.

Ellenkezőleg, nekik az értelem mindig kártékony, mert mindig úgy találkoznak vele, hogy korholást hallanak tőle, a miért tegnap jól mulattak vagy azt parancsolja nekik, hogy holnapra mondjanak le a mulatságról.

Bizza csak valaki a feleségére, hogy ő tárgyaljon két jószágának bérlőivel; fogadok, hogy a számadások sokkal jobban rendben lesznek és akkor aztán a férj, e szomorú despota, legalább joggal panaszkodhat, már mint azért, hogy nem tudja magát megszerettetni. Mihelyt a nők általános okoskodásokba bocsátkoznak, észrevétlenül is a szerelem felé haladnak. A részletek dolgában azon van, hogy még szigorúbb és még pontosabb legyen, mint a férfiak. A kiskereskedelem teendőinek felét az asszonyok végzik el, még pedig jobban, mint férjeik. Ismeretes irányelv, hogy az ember nem lehet túlságosan komoly, ha üzleti ügyekről beszél velök.

Hogy azonban mindig és mindenütt mennyire az izgalmat szomjazzák: arról tanúskodnak a Skócziában szokásos temetési mulatságok.

A tizennyolcz esztendős fiatal leánynak sokkal kevesebb kristalizáczió van a hatalmában, az élettapasztalat hiánya folytán sokkal korlátoltabbak a vágyai, semhogy ugyanoly szenvedéllyel tudna szeretni, mint egy huszonnyolcz esztendős asszony.

Ezt a tantételt fejtegettem ma este egy elmés asszonynak, ki az ellenkezőt állítja. "A fiatal leány képzelme, minthogy még semmi kellemetlen tapasztalat se hűtötte le és még teljes az első ifjúság tüze, akármilyen emberről is elragadó képet alkothat. És valahányszor találkozik kedvesével, gyönyörködni fog nem abban, a mit valóban lát, hanem a pompás képben, melyet kifestett magának".

"Később, mikor már kiábrándult úgy e kedveséből, mint általában az emberekből, a szomorú tapasztalat megapasztja benne a kristalizácziós képességet, a bizalmatlanság megnyesi a képzelet szárnyait. Ekkor aztán bármilyen legyen is egy férfi, még ha akár maga a megtestesült tökéletesség is, nem tud többé oly elbűvölő képet alkotni róla, következésképen nem tud már ugyanoly tűzzel szeretni, mint az első ifjúság korában. És miután a szerelemben az illúzió foka szabja meg a gyönyör nagyságát: a kép, melyet huszonnyolcz éves korában festhet magának, sohasem lesz oly ragyogó és oly fenséges, mint az, melyre tizenhat éves korában alapította a szerelmet, úgy, hogy a második szerelem mindig mintegy elsatnyultnak tűnik fel.

- Nem, asszonyom, éppen a gyanakvás, melyet a tizenhat éves kor nem ismer, ad merőben külön színt e második szerelemnek. Az első ifjúság idején a szerelem olyan, mint a hatalmas folyam, mely mindent magával ragad és a melynek nem lehet ellenállani. Huszonnyolcz éves korban azonban a gyöngéd lélek már ismeri magát; tudja, hogy ha még van számára boldogság az életben, azt csak a szerelem adhatja meg; a felkorbácsolt szegény szívben rettenetes harcz indul meg a szerelem és a gyanakvás között. A kristalizáczió csak lassan halad; de az, a mely győzelmesen kerül ki e rettenetes megpróbáltatásból, mikor a lélek folyton a legrémesebb veszedelmeket látva maga előtt fejti ki működését: ezerszer ragyogóbb és szilárdabb, mint a tizenhat éves korbeli kristalizáczió, mikor a kor kiváltsága folytán minden csupa derű volt és mosolygás.

"Következésképen az a szerelem kevésbbé lesz jókedvű, de annál szenvedélyesebb".^[19]

E beszélgetés (Bologna, 1820 márczius 9.), mely kétségbe von olyasmit, ami előttem teljesen világosnak tűnt fel, egyre jobban azt sejteti velem, hogy férfi jóformán mi találót se mondhat arról, a mi egy gyöngéd nő szívének mélyén végbemegy. A kaczérok tekintetében más a helyzet: nekünk is vannak érzékeink és bennünk is van hiuság.

A szerelem megszületésében a két nem között mutatkozó eltérés annak a következménye, hogy náluk a remény nem ugyanegy természetű. Az egyik fél támad, a másik védekezik; amaz kér, emez megtagad; az első vakmerő, a második félénk.

A nő: "Vajjon nem csak játékból szeret-e? Szilárd jellem-e? Felelhet-e magának érzelmei tartósságáról?" Innen van, hogy sok nő gyermeknek néz és gyermekként kezel egy huszonhárom éves fiatalembert. Egészen más, ha ez a fiatalember végig küzdött egy féltuczat hadjáratot. Akkor ifjú hős.

A férfinál a remény egyszerűen annak a tetteitől függ, a kit szeret; semmi se könnyebb, mint így eligazodni. A nőknél a remény erkölcsi tekinteteken alapul, melyeket nagyon nehéz helyesen mérlegelni. A legtöbb férfi azt a szerelmi bizonyitékot követeli, melyet olybá tartanak, hogy eloszlat minden kétséget; a nők nem oly szerencsések, hogy maguknak is találhatnának ilyen bizonyítékot és e mellett az a baj is megvan, hogy a mi a szerelmesek közül az egyik félnek a biztosságot és a boldogságot jelenti, az a másik félnek veszedelem és majdnem megaláztatás.

A szerelemben a férfiak a lélek titkos gyötrelmével lakolhatnak, a nők a világ gúnyolódásának teszik ki magukat; félénkebbek, de meg a közvéleménynek reájuk nézve nagyobb is a sulya, mert: Tiszteljenek, erre szükség van.^[20]

Nincs módjukban, hogy életük pillanatnyi koczkáztatásával biztosan legyőzzék a közvéleményt.

A nők tehát sokkal gyanakvóbbak. Megszokásaik folytán náluk mindazok az értelmi mozzanatok, melyek a szerelem megszületésének korszakait alakítják, szelidebbek, félénkebbek, lassúbbak, kevésbbé határozottak; náluk tehát több a hajlandóság az állhatatosságra; a már megkezdett kristalizácziót kevésbbé könnyen hagyják abba.

A nő, megpillantva kedvesét, gyorsan meggondolja magát vagy pedig átengedi magát a szeretés boldogságának, melyből azonban kellemetlenül kizökkenti már a legkisebb támadás, mert ott kell hagynia a gyönyörködést és fegyvert kell ragadnia.

A szerelmes férfi szerepe sokkal egyszerűbb. Nézi a nő szemét, kit szeret; egyetlen mosoly a boldogság fokára emelheti és szünet nélkül igyekszik, hogy ezt a mosolyt megkapja.^[21] Az ostrom hosszadalmassága a férfinak megalázás; a nőnek, épp ellenkezőleg, dicsőség.

A nő képes reá, hogy szerelmes létére beérje vele, hogy egy egész esztendőben csak tíz-tizenkét szót mondjon annak, a kit kegyel. Szive mélyén számon tartja, hogy hányszor látta: kétszer volt vele a szinházban, kétszer egy-egy ebéden találkoztak, háromszor séta közben köszöntötte.

Egy este, valami társasjáték alkalmával, kedvese megcsókolta a kezét; megfigyelték, hogy azóta semmiféle körülmények között és ha még oly különösnek tartják, se engedi meg, hogy kezet csókoljanak neki.

A lehető legnagyobb mértékben igyekszem, hogy száraz legyek. Hallgatást akarok parancsolni szivemnek, mely azt hiszi, hogy sok mondanivalója van. Folyton attól félek, hogy sóhajtást irtam le, mikor azt hiszem, hogy valami igazságot jegyeztem fel.

A kristalizáczió bizonyítása végett csak a következő esetre akarok hivatkozni^[22]:

Egy fiatal leány hallja, hogy egy Eduárd nevü rokona, ki a hadseregtől van hazatérőben, roppant kiváló fiatal ember; azt is mondják neki, hogy e fiatalember már a hiréből szerelmes lett belé, de mielőtt nyilatkozna és szülőitől megkérné a kezét, alkalmasint látni akarja. A leány a templomban megpillant egy idegen ifjut, hallja, hogy Eduárdnak szólítják, meg van győződve, hogy ez az, beleszeret. Egy hét mulva megérkezik az igazi Eduárd; nem az, kit a templomban látott, a leány elsáppad és boldogtalanná teszik, ha feleségül kel hozzá mennie.

Ime, egyike azoknak a dolgoknak, melyeket az együgyüek a szerelem hóbortjainak neveznek.

Egy nemeslelkü férfi a legfigyelmesebb módon jótéteményeivel halmoz el egy szerencsétlen fiatal leányt; képzelni se lehet nála kitünőbb embert és a szerelem már kezd megszületni, de a férfi rossz kalapot visel és a leány látja, hogy ügyetlenül üli meg a lovat: sóhajtva vallja be magának, hogy nem viszonozhatja érzelmeit. Valaki udvarol egy a legteljesebb mértékben tisztességes úri nőnek. A nő megtudja, hogy ezt az urat bizonyos nevetséges testi szerencsétlenségek érték: nyomban elviselhetetlennek fogja találni. Holott eszeágában se volt, hogy valaha is megadja magát neki és e titkos fogyatkozások miben se apasztják se az elmésségét, se a szeretetreméltóságát. Mindez egyszerüen azért van, mert a kristalizáczió lehetlenné vált.

Hogy egy emberi teremtés gyönyörüséggel foglalkozhassék a szeretett lény istenítésével, ahhoz, akár az ardennesi erdőkben, akár Coulon báltermében pillantotta meg, először is az kell, hogy tökéletesnek tünjön fel előtte, nem ugyan minden lehetséges vonatkozásban, de mindazokban, melyek között az adott pillanatban látja; minden tekintetben csak a második kristalizáczió néhány napja után fog előtte tökéletesnek feltünni. Nagyon egyszerü dolog. Akkor már csak gondolnia kell valami tökéletességet és rögtön fölleli abban, akit szeret.

Látnivaló, hogy a szépség mennyiben szükséges a szerelem megszületéséhez. Az kell, hogy a csunyaság ne gördítsen elébe akadályt. A szerelmes csakhamar odajut, hogy kedvesét szépnek találja, úgy, ahogy van, a nélkül, hogy az igazi szépséget gondolná.

A vonások, melyek az igazi szépséget alkotják, ha láthatókká válnának előtte, oly - ha szabad így mondanom - boldogság-mennyiséggel kecsegtetnék, melyet számban kifejezve egynek neveznék; kedvesének a vonásai azonban, úgy, ahogy vannak, ezer egység boldogságot szereznek neki.

A szerelem megszületése előtt a szépség szükséges, mint czégér; hajlamosít a szenvedélyre a dicséretek révén, melyeket arról hall az ember, akit szeretni fog. A nagyon élénk csodálat még a legkevesebb reményt is döntő sulyúvá teszi.

A kedvtelés-szerelemben és talán a szenvedély-szerelem első öt korszakában is, a nő, mikor szeretőt választ, sokkal inkább attól befolyásoltatja magát, hogy a többi nő miként nézi azt az embert, semmint hogy ő maga miként látja.

Óvakodni kell a remény elősegítésétől, mielőtt az ember biztos lenne a csodálat felől. Bizonyos lagymatagság származna belőle, mely lehetetlenné teszi a szerelmet vagy legalább is amely ellen csak a hiúság megszurkálása használ.

Az emberek nem rajonganak az igénytelenség-ért, se a mindenki számára készen álló mosolygásért; ezért szükséges a társaságban a kitanultság máza; ez a modor nemeslevele. Még a nevetést se szakítjuk le a nagyon útszéli tőről. A szerelemben hiúságunk megveti a nagyon is könnyü győzelmet; az ember nem olyan, hogy, bármely téren is, nagyon nagy értéket tulajdonítson annak, amit felkinálnak neki.

Miután a kristalizáczió már megkezdődött, az ember elragadtatva gyönyörködik minden új szépségben, melyet abban, akit szeret, felfedez.

Azonban mi a szépség? Valamely uj alkalmasság arra, hogy az ember gyönyörre gerjedjen.

Az egyes embereknek különbözők, sőt gyakran ellentétesek az élvezeteik. Ez megmagyarázza, hogy ami egyvalakinek szép, másnak rút. (Del Rosso és Lisio döntő példája, 1820. január 1.)

Hogy tisztába jöjjünk vele, kinek milyen a szépség, meg kell vizsgálni, hogy milyen természetüek az élvezetei. Igy például Del Rossonak olyan nő kell, ki eltür némely merészséget és aki mosolyával engedélyezi a csintalanságot; olyan nő, kinek minden pillanatban a physikai gyönyörök lebegnek a képzelme előtt és aki a mellett, hogy izgatja, egyszersmind kitárulásra is engedi a szeretetreméltóságnak azt a módját, mely Del Rossoé.

Del Rossonak a szerelem nyilván a physikai szerelmet jelenti, Lisionak pedig a szenvedély-szerelmet. Világos, hogy nem értelmezhetik egyformán a szépség szót.^[24]

Minthogy a szépség, melyet az ember felfedez, új képesség a gyönyör felgerjesztésére és minthogy a gyönyör mindenkinél más és más:

a kristalizáczió, mely valakinek a fejében kialakult, az ember gyönyöreinek a szinét tünteti fel;

a kristalizáczió, melyet valaki a kedveséről, vagyis a neki való szépségről alkotott, nem más, mint összeállítása az összes feltételeknek, mindazoknak a kivánságoknak, melyeket irányában egymásután támaszthatott.

Miért, hogy az ember elragadtatva gyönyörködik minden új szépségben, melyet abban, akit szeret, felfedez?

Azért, mert minden új szépség teljes és tökéletes elégtételt szerez valamely kivánságnak. Az ember azt kivánja a szeretett nőtől, hogy legyen gyöngéd; már gyöngéd. Aztán azt akarja, hogy legyen büszke, mint Corneille Emiliá-ja és noha ez a kettő alkalmasint összeférhetetlen, már abban a pillanatban római lélekként tünik fel előtte. Ime a belső oka, hogy miért a szerelem a legerősebb szenvedély. Minden másban a vágyaknak alkalmazkodniok kell a hideg valósághoz; itt a valóság siet hozzáidomulni a vágyakhoz, következésképen tehát minden szenvedély között a szerelem az, melyben a heves vágyak a legteljesebb élvezethez jutnak.

Vannak a boldogságnak általános szabályai, melyek uralma kiterjed az egyes vágyak összes kielégüléseire.

1. A nő olybá tünik fel, mint az ember tulajdona, mert egyedül csak ő tudja boldoggá tenni.

2. A nő dönt az ember értéke felől. Ez a szabály nagy jelentőséggel birt I. Ferencz és II. Henrik galans és lovagi és XV. Lajos elegans udvarában. Alkotmányos és okoskodó kormányzat alatt a nők elvesztik ezt a fajta befolyásukat.

3. Ami a regényes hajlamuakat illeti: minél fenköltebb lelkü a nő, annál égiebbek és a közönséges felfogás iszapjából annál kiemelkedőbbek a gyönyörök, melyeket az ember karjai között fellel.

A legtöbb tizennyolczéves fiatal franczia J. J. Rousseau tanítványa; nekik fontos ez a szabály.

A boldogság óhajtásának e sok csalóka müveletében az ember elveszti a fejét.

Attól a pillanattól fogva, hogy szerelmes, a legokosabb ember se látja úgy a dolgokat, ahogy vannak. Alábecsüli a saját előnyeit és túlozza szerelme tárgyának minden legkisebb kegyét is. A félelem és a remény minden pillanatban valami regényes jelleget ölt (Wayward)). Többé mit se tulajdonít a véletlennek; elveszti a valószinűség iránt való érzékét; ha valamit képzel, az nyomban létezik is és kihatással van boldogságára.^[25]

Annak, hogy egy ember mennyire elveszti a fejét, ijesztő tünete, hogy ha valami nehezen megfigyelhető apróságra gondol és például úgy látja, hogy fehér: boldogságának előnyére von belőle következtetést; egy pillanattal utóbb azt veszi észre, hogy nem fehér volt, hanem fekete, de azért ismét úgy értelmezi, hogy szerelmének a javára szól.

Ilyenkor, amikor halálos bizonytalanság marczangolja, a lélek élénk szükségét érzi a barátnak; de a szerelmes ember előtt nincs barát. Az udvar tudta ezt. Ime a forrása az indiscretio amaz egyetlen fajtájának, melyet finom érzékű nő meg tud bocsátani.

A szerelmi szenvedélyben a legcsodálatosabb az első lépés, a roppant változás, a mi az emberben végbemegy.

Az előkelő világ fényes ünnepélyeivel szolgálatára áll a szerelemnek, amennyiben elősegíti az első lépést.

Kezdi pedig azzal, hogy az egyszerű csodálatot (1.) átváltoztatja megindult csodálattá (2.): Mily gyönyör lehet, stb.

Egy sebes keringő a szalonban, melyet ezer gyertya világit meg, mámort vet a fiatal szivekbe, és az elnyomja a félénkséget, megnöveli az erő tudatát és megadja a szeretésre való bátorságot. Mert látni valakit, ki nagyon szeretni való, ez még nem elég; sőt ellenkezőleg, a nagy szeretetre termettség elcsüggeszti a gyengéd lelkeket; ugy kell látni, hogy vagy mintha szeretné az embert^[26], vagy pedig hogy legalább levetkezi a fenségét.

Kinek jutna eszébe, hogy beleszeressen egy királynéba, ha csak nem nyer reá felbátoritást?^[27]

Semmi se kedvezőbb a szerelem megszületésére, mint az unalmas magánosság, melyet néhány ritka és régóta várt bál szakit meg; erre alapitanak a jó családanyák, kiknek leányaik vannak.

Az igazi előkelő társaság, amilyen a franczia udvaré volt^[28] és amely, azt hiszem, 1780. óta sehol sem található^[29], kevéssé volt előnyére a szerelemnek, amennyiben lehetetlenné tette a magánosságot és azt a pihenőt, mely elengedhetetlenül szükséges a kristalizáczió munkájához.

Az udvari élet hozzászoktatja az embert, hogy tömérdek árnyalatot vegyen észre és nyilvánitson maga is, már pedig a legkisebb árnyalat is kiindulása lehet valamely csodálatnak és szenvedélynek.^[30]

Ha a szerelem saját kellemetlenségeihez másféle kellemetlenségek (hiuságiak, ha az embernek az, a kit szeret, megbántja a büszkeségét, becsületbeli érzékenységét, személyi méltóságát, egészségi, pénzügyi, politikai kellemetlenségek) társulnak, csak látszat az, hogy e bajok növelik a szerelmet; miután más irányban foglalkoztatják a képzelmet: a reménylő szerelemben megakasztják a kristalizácziót, a boldog szerelemben pedig az apró kétségek felmerülését. A szerelem derüje és őrülete e kellemetlenségek eltünésével tér vissza.

Jegyezzük meg, hogy a kellemetlenségek elősegitik a szerelem megszületését a könnyüvérü és felszines természeteknél és hogy, ha már megszületett, a kellemetlenségek, ha előzetesen szerepeltek, elősegitik a szerelmet annyiban, hogy a lélek vissza lévén riasztva az élet egyéb dolgaitól, melyek csak szomoru képeket szolgáltatnak, teljes erejével nekiadja magát a kristalizáczió munkájának.

Ime egy következmény, melyet nem fognak elhinni és amelyet csak azoknak az embereknek akarok elmondani, kik elég szerencsétlenek voltak, hogy hosszu éveken át tartott szenvedélyes szerelmükben leküzdhetetlen akadályokba ütköztek.

Minden rendkivüli szépnek a látványa, akár a természet, akár a müvészet szolgál vele, villámgyorsan eszébe juttatja az embernek azt, akit szeret. Mert a salzburgi faág példája szerint, mely a bányában gyémántokkal rakódik tele: minden, a mi szép és fenséges a világon, hozzátartozik annak a szépségéhez, kit az ember szeret és a boldogság e váratlan megpillantására a szem nyomban megtelik könynyel. Ekként van, hogy a szép szeretete és a szerelem kölcsönösen éltetik egymást.

Az élet nagy fogyatkozása, hogy a szeretett lény látása és a vele folytatott beszélgetés nem hagy élesen körülhatárolt emléket. A lélek nyilván sokkal jobban fel van zavarva a saját megindulásaitól, sem hogy figyelni tudna ezek okára vagy a kisérő jelenségekre. Csupa merő érzés. Talán éppen az, hogy az ilyfajta gyönyörök nem kophatnak el a szánt-szándékos visszaemlékezésben, okozza, hogy oly nagy erővel ujulnak meg mindannyiszor, mikor valami kizökkent bennünket a szeretett nőnek szentelt merengésből és valamely uj kapcsolódással még élénkebben juttatja őt az eszünkbe.^[31]

Egy öreg és rideg épitész minden este találkozni szokott vele a társaságban. Egy izben, átengedve magamat a természetes felbuzdulásnak és nem törődve vele, hogy egykor mit mondtam^[32], gyöngéd és lelkes szavakban magasztaltam e miatt és a nő kinevetett. Nem volt annyi erőm, hogy megmondjam neki: Hiszen minden este látja.

Ez érzés oly hatalmas, hogy kiterjed még az ellenségemre is, ki sokat van vele együtt. Ha látom, annyira eszembe juttatja Leonorát, hogy abban a pillanatban, bármint igyekszem is, nem tudom gyülölni.

Azt lehetne mondani, hogy a sziv valami sajátságos furcsasága folytán a szeretett nő még több bájt terjeszt maga körül, mint amennyivel fel van ruházva. A távoli város képe, hol egy pillanatra láttuk^[33], mélyebb és andalgóbb merengésbe ejt, mint akár a tulajdon jelenléte. Ez a szigor következménye.

A szerelmes merengést nem lehet lejegyezni. Azt tapasztalom, hogy egy jó regényt minden három évben egyforma élvezettel olvashatok el. Olyan érzéseket kelt bennem, melyek megfelelnek a gyöngédség ama kedvelésének, mely abban a pillanatban uralkodik rajtam, vagy pedig változatosságot hoz a gondolataimba, ha nem érzek semmit. Hasonlókép élvezettel hallhatom ismételten is ugyanazt a zenét, csak nem szabad, hogy az emlékezet is beleszóljon a dologba. Csupán a képzelemnek kell tőle meglendülnie; ha valamely opera, huszadszor hallva, több élvezetet okoz, ez azért van, mert az ember jobban érti meg a zenéjét, vagy pedig mert visszaemlékeztet az első benyomásra.

A mi azokat az uj emberismereti feltárulásokat illeti, melyeket valamely regény sugalmaz, ezek mellett nagyon jól emlékszem a régiekre is, sőt szeretem, ha ott vannak feljegyezve a lap szélén. Az e fajtáju élvezet azonban csak annyiban tartozik a regényhez, amennyiben ez emberismeretem gyarapitására szolgál és semmiképp se alkalmazható az ábrándozásra, a mi a regényolvasás igazi gyönyörüsége. Ez ábrándozás lejegyezhetetlen. Irásba foglalni annyit tesz, mint megölni a jelenre nézve, mert az ember belezuhan az élvezet philosophiai elemzésébe és még biztosabban megölni a jövő tekintetében, mert semmi sem bénitja annyira a képzelmet, mint az emlékezetre való hivatkozás. Ha a lap szélén ott találom a jegyzetet, hogy mit éreztem három év előtt Florenzben az Old Mortality olvasásakor, rögtön benne vagyok életem történetében, a két korszak boldogsági fokának mérlegelésében, a magasan járó philosophiában, szóval hosszu időre bucsut mondtam a gyöngéd érzések szabad tolongásának.

Minden nagy költő, ki élénk képzelemmel van felruházva, félénk, vagyis fél az emberektől, hogy félbeszakitják és megzavarják gyönyörteljes ábrándozásában. A figyelméért reszket. Az emberek durva érdekeikkel kiránczigálják Armida kertjéből, hogy valami büzös pocsolyába lökjék és csak annyiban tudják kierőszakolni a figyelmét, amennyiben boszantják. A nagy művész azért van oly közel a szerelemhez, mert megszokta, hogy lelkét megható ábrándozásokkal táplálja és mert irtózik mindentől, ami közönséges.

Minél nagyobb müvész valaki, annál inkább óhajtania kell a rangot és a kitüntetéseket, mint megannyi védmüvet.

A legszenvedélyesebb és legküzdelmesebb szerelemben is találkoznak pillanatok, mikor az ember azt hiszi, hogy már nem szeret; olyan ez, mint az édesvizü forrás a tengerben. Az ember jóformán már nem is talál élvezetet benne, hogy a kedvesére gondoljon és bármennyire lesujtsa is a szigoruság, melyet részéről tapasztal, még inkább azért érzi magát szerencsétlennek, mert semmi iránt se tud érdeklődni a világon. A legszomorubb és legcsüggedtebb fásultság váltja fel azt az állapotot, mely bár kétségkivül izgalmas volt, de uj, megragadó, érdekes szinben láttatta az egész természetet.

Mindez azért van, mert a szeretett nőnél tett legutóbbi látogatása ugyanabba a helyzetbe juttatta az embert, amelyben képzelme egy más alkalommal már lekaszálta az összes érzéseket. Például a nő, miután egy ideig hüvös volt hozzá, kissé kevésbbé bánik rosszul vele és - talán a nélkül, hogy sejtelme volna róla - pontosan ugyanazokkal a külső jelekkel ugyanoly foku reményt ébreszt benne, mint valami megelőző alkalommal. A képzelem beleütközik az emlékezetbe és ennek szomoru figyelmeztetésébe és a kristalizáczió^[34], rögtön megakad.

Ma este tapasztaltam, hogy a zene, ha tökéletes, teljesen ugyanazt a benyomást ébreszti a szivben, mint amelyet annak a jelenlétében érez, akit szeret, vagyis a legnagyobb boldogságot nyujtja, mely a földön elérhető.

Ha minden ember igy lenne vele, semmi a világon nem hajlamositana jobban a szerelemre.

De hát már a mult évben Nápolyban észrevettem, hogy a tökéletes zene, épp ugy, mint a tökéletes némajáték^[36], arra gondoltat, ami álmaim aktuális tárgya és kitünő ötleteket sugalmaz. Nápolyban arra nézve történt ez velem, hogy mikép kellene a görögöket felfegyverezni.

Ma este pedig nem tudom elleplezni magam előtt, hogy reám szakadt a szerencsétlenség of being too great an admirer of mylady L.

És lehet, hogy a tökéletes zene, melyben ma - ámbár minden este megyek az operába - két-három hónapi nélkülözés után részem volt, egyszerüen csak a régóta ismert hatást tette reám, vagyis, hogy élénken arra irányitotta gondolataimat, ami különben is foglalkoztat.

A fentebbi megfigyelést nem merem se kitörölni, se helybenhagyni. Annyi bizonyos, hogy mikor leirtam, a szivemből olvastam ki. Ha ma kételkedem benne, ez talán azért történik, mert már nem emlékszem reá, amit akkor láttam.

A zene és a velejáró álmodozás megszokása hajlamosit a szerelemre. Valamely gyengéd és szomoru ária, feltéve, hogy nem tulságosan drámai és nem kényszeriti a képzelmet, hogy a cselekvénynyel foglalkozzon, hanem tisztán csak a szerelmi álmodozásra ösztönöz: gyönyörüség a gyengéd és boldogtalan lelkeknek. Igy például az elnyujtott clarinette-szólam a Bianca e Faliero quartettjének elején és Camporesi elbeszélése a quartett közepén.

A szerelmes, ki jól van azzal, kit szeret, elragadtatással élvezi Rossini Armida e Rinaldojának hires kettesét, mely oly találóan festi a boldog szerelem apró kétségeit és azokat a gyönyörteljes pillanatokat, melyek a kibéküléseket követik. A duett közepén levő zenekari részlet, mikor Rinaldo menekülni akar, és amely oly csodálatosan tükrözi a szenvedélyek csatáját, szinte physikai hatással van a szivére, mintha valóságosan hozzányulna valaki. Nem merem elmondani, mit érzek e tekintetben: az északi emberek bolondnak tartanának.

Albéric belép egy páholyba és ott talál egy nőt, ki szebb, mint a kedvese (engedelmet kérek, hogy mathematikai nyelven beszélhessek), vagyis kinek vonásai két egységnyi helyett három egységnyi boldogságot igérnek (fölteszem, hogy a tökéletes szépség olyan boldogságot ad, melyet a négyes szám fejez ki).

Csodálatos-e, hogy többre tartja kedvesének vonásait, melyek száz egységnyi boldogsággal kecsegtetik? Még az arcz kis éktelenségei is, például egy himlőhólyagnak a nyoma, elérzékenyedést keltenek a szerelmes emberben és mély álmodozásba ringatják, ha egy más asszonyon pillantja meg azokat; hát még ha a kedvesén! Mert hát ez a kis himlőhely tanuja volt ezer érzésének, ez érzések legnagyobbrészt gyönyörüségesek, egytől-egyig jelentősek voltak és bármilyenek, hihetetlen elevenséggel ujulnak meg e jel láttára, még akkor is, ha valamely más nő arczán pillantja meg azt.

Ha az ember ekképpen odajut, hogy a rutság-nak adja az elsőbbséget és azt szereti: ennek az a jelentése, hogy ebben az esetben a rutság a szépség.^[37] Valaki szenvedélyesen szeretett egy nagyon sovány és himlőhelyes nőt, kit a halál elragadott tőle. Három évvel utóbb Rómában megismerkedett két nővel, akik közül az egyik szép volt, mint a nap, a másik: sovány, himlőhelyes, következésképen, engedelemmel szólva, meglehetősen csunya; egy hét mulva, melyet arra forditott, hogy emlékei segitségével eltüntesse maga elől e rutságot, már szerelmes volt a csunya nőbe, ki, menthető kaczérságból, még azzal is segitette a dolgot, hogy nem mulasztotta el kissé forralni a vérét, ami ilyenkor nagyon hasznos müvelet.^[38] Valaki találkozik egy nővel és visszahökken a csunya voltától; csakhamar, ha a nőnek nincsenek igényei, viselkedése feledteti vele az arcz előnytelen vonásait: kedvesnek találja és el tudja képzelni, hogy lehetséges szeretni; egy hét mulva reményei vannak; egy hét mulva a nő megvonja tőle a felbátoritást; még egy hét és őrülten szerelmes bele.

Hasonlót lehet megfigyelni a szinházban azokkal szemben, kiket a közönség bálványoz: a nézők már nem látják meg, hogy valójában mi szép és mi csunya rajtuk. Lekain jelentékeny rutsága ellenére is, tömérdek szenvedélyt lobbantott fel. Garrick szintén. Mindegyikük több okból, de legfőként azért, mert vonásaiknak és viselkedésüknek már nem a valóságos, hanem azt a szépségét látták, melyet a képzelem, hálából az élvezetekért, melyeket nyujtottak és ezek emlékének a hatása alatt, már régóta szokásszerüen nekik tulajdonitott. Ugyanilyen példa, hogy a komikusnak csak ki kell lépnie a szinpadra és már nevetnek.

Egy fiatal leány, kit életében először vittek el a Français-ba, az első jelenetben könnyen érezhetett idegenkedést Lekainnel szemben; de ez csakhamar könnyekre inditotta vagy megremegtette és miként lehetne ellenállani Tankréd vagy Orosmane szerepének?^[39] Ha a rutság esetleg még kissé látható maradt előtte, a közönség elragadtatása és az az ideges hatás, amit ez egy fiatal szivre tesz^[40], hamarosan elfedezte a szeme elől. A rutságból már csak a neve maradt, sőt még az se, mert akárhányszor lehetett hallani, hogy nők, kik lelkesedtek Lekain-ért, igy kiáltottak föl: "Mily szép!"

Ne felejtsük el, hogy a szépség a jellemnek, vagy más szóval, a belső tulajdonságoknak megfelelő kifejezés és hogy következésképpen ment minden szenvedélytől. Már pedig nekünk éppen a szenvedély kell; a szépség csak valószinüségekkel szolgál egy nő felől és pedig olyan valószinüségekkel, melyek akkorra vonatkoznak, amikor megőrzi a hidegvérét; a himlőhelyes arczu kedves pillantása azonban elbájoló valóság, mely semmivé teszi az összes lehetséges valószinüségeket.

Az elmés és gyöngéd, de félénk és gyanakodó természetü nők, kik ha este társaságban voltak, másnap ezerszer és aggódó félelemmel vizsgálgatják át ujra és ujra, hogy mit mondtak és viselkedésükkel milyen sejtéseket kelthettek: könnyen hozzátörődnek a férfi szépségének hiányához és ez szinte semmi akadályt se gördit az elé, hogy szerelmükkel megajándékozzák.

Ugyanugy történik ez, mint ahogy az ember majdnem közömbös az iránt, hogy imádott kedvese, aki oly szigoruan bán vele, milyen fokban szép? A kristalizáczió már nem a szépség irányában halad és szinte igazat adunk a kiábránditó barátnak, ki azt mondja, hogy az imádott nő nem szép és aki azt hiszi, hogy e beismeréssel valami nagyot ért el.

Trab barátom, a vitéz kapitány ma este leirta, hogy annak idején mit érzett, mikor Mirabeau-t látta.

Senki, aki e nagy emberre rátekintett, nem tapasztalt a szemnek kellemetlen benyomást, vagyis nem találta rutnak. Villámló szavainak hatása alatt az ember csak azt vette észre, másnak az észrevevésére nem volt kedve, ami szép volt benne. És mert jóformán egyetlen vonása se volt szép (a szobrászati vagy festészeti szép értelmében), az ember csak azt látta, amiben egy másfajtáju szépség^[41] jelentkezett, a kifejezésbeli szépséget.

Azonban a figyelem, ugyanakkor, mikor elzárkózott minden elől, ami rutat vehetett volna észre, elragadtatással karolt fel minden legkisebb türhető részletet is, például a dus hajzatot. Ha szarvai lettek volna, azt is szépnek nézték volna.^[42]

Egy csinos táncosnő, ki minden este megjelenik, figyelemre erőlteti a fásult vagy képzelet nélkül való lelkeket, kik az opera erkélyét szegélyezik. Kecses, merész és különös mozdulataival felkelti a physikai szerelmet és meginditja bennök a talán egyetlen kristalizácziót, melyre még képesek. Ez fejti meg, hogy egy csufság, kit az utczán, legkivált a sokat próbált emberek, pillantásra se érdemesitenének: ha sokszor lép fel, megtalálja, hogy dus kitartottságban élhet. A szinház a nők piedestálja, mondta Geffroy. Minél hiresebb és elnyüttebb egy tánczosnő, annál többet ér. Innen a szinfalak mögötti példabeszéd: "Sokan kapnak pénzt, akik maguk valamikor pénzért se kaptak volna." E leányok kedveseik szenvedélyének eltulajdonitják egy részét és nagyon hajlanak az azért is szerelemre.

De hát miként is ne társitana az ember nagylelkü vagy szeretetreméltó érzéseket egy szinésznőhöz, kinek vonásaiban nincs semmi kellemetlen, kit minden este két órán át a legnemesebb érzések kifejezése közben lát és akit egyébként nem ismer? Mikor aztán végre közelébe jut, vonásai oly kellemes érzések emlékeit idézik fel, hogy a valóság, mely körülveszi, bármennyire hiányával legyen is ez néha a nemesnek, nyomban valami regényes és megkapó szint ölt.

"Első ifjuságomban, amikor rajongtam az unalmas franczia tragédiáért^[43], valahányszor oly szerencsés voltam, hogy együtt vacsorázhattam Olivier kisasszonynyal, minden pillanatban azon vettem észre magamat, hogy szivem tele van tisztelettel, mintha csak királynőhöz beszélnék és csakugyan sohasem voltam tisztában vele, hogy nála királynőbe, vagy pedig egy fiatal leányba vagyok szerelmes?"

A szépség hatását talán azok a férfiak érzik a legélénkebben, kik nem hajlanak a szenvedély-szerelemre. Mindenesetre ez a legerősebb benyomás, mit nő reájuk tehet.

Az az ember, ki ismeri a szivdobogást, melyet a távolból egy fehér kalap kelt, melyet a szeretett nő visel, csodálkozva tapasztalja, mily hideg marad, ha bár a világ legelső szépe közeledik is feléje. És látva, hogy a többiek mennyire el vannak ragadtatva, még boszankodást is érezhet.

A rendkivül szép nők a második napon már kevésbé keltenek csodálkozást. Ez nagy baj; elcsüggeszti a kristalizácziót. És mert e nők értéke mindenki számára látható, és mert diszül szolgálnak, imádóik között a többséget az ostobák, herczegek, milliomosok, stb.^[44] teszik ki.

A képzelő tehetséggel felruházott lélek gyengéd és bizalmatlan, még akkor is, ha a legnaivabb lélek a világon.^[45] Gyanakvó lehet, a nélkül, hogy sejtené, mert hiszen oly sok kiábrándulást mért reá az élet! Ennélfogva mindaz, ami egy férfi bemutatásában előre megállapitott és hivatalos jellegü, elriasztja a képzelmet és kiküszöböli a kristalizáczió lehetőségét. Annál inkább diadalmaskodik a szerelem az első találkozás regényességében.

Semmi se egyszerübb ennél. Az ámulat, mely hosszan gondoltat valami rendkivüli dologra, már a fele annak az agymüködésnek, melyet a kristalizáczió megkiván.

Idézem például, hogy miként kezdődik Seraphine szerelme. (Gil Blas, II. k. 142. 1.) Don Fernando elmondja az inquisitio sbirjei elől való menekülését: "Miután a sürü sötétségben és szakadó esőben átsiettem néhány fasoron, egy szalonhoz értem, melynek az ajtaja nyitva volt. Beléptem és ahogy körülnéztem a pompás teremben... egyik oldalán észrevettem egy ajtót, mely csak be volt támasztva. Kinyitottam és hosszu sor szobát pillantottam meg, melyek közül csak utolsóban volt világosság. Mit csináljak? - gondoltam magamban... Nem tudtam ellentállni a kiváncsiságnak. Belépek, áthaladok a szobákon és bejutok abba, melyben a világosság égett, mécses, mely piros zománczcsészében márványasztalon állott... Csakhamar azonban, ahogy tekintetem az ágyra esett, melynek függönyei, a hőség miatt, félig szét voltak vonva, olyas valamit pillantottam meg, ami egész figyelmemet lekötötte: egy fiatal nő volt, ki a vihar menydörgése ellenére is mély álomban aludt... Közelebb mentem... egész lényemben meg voltam rendülve... Ahogy a gyönyörtől mámorosan néztem, a nő felébredt.

"Képzelhető meglepetése, hogy szobájában éjszaka egy teljesen ismeretlen embert lát. Ahogy észrevett, reszketni kezdett és felkiáltott... Igyekeztem megnyugtatni és féltérdre ereszkedve szóltam hozzá. "Ne féljen, asszonyom," - mondtam... A szobalányát szólitotta... Valamelyest felbátorodva a kis cselédleány jelenlétéből, büszkén reám szólt, hogy ki vagyok stb. stb. stb."

Ime egy első találkozás, melyet nem lehet egykönnyen elfeledni. Aminthogy viszont mi lehet ostobább, mint, ahogy nálunk szokásos, az a hivatalos és majdnem érzelmeskedő felvezetés, ahogy a jövendőbeli-t az ifju leánynak bemutatják! Ez a törvényes prostituálás valósággal sérti a szemérmet.

"Ma délután, 1790 február 17-én (mondja Chamfort, 4, 155.) tanuja voltam egy ugynevezett családi szertartásnak, vagyis láttam, amint jóravaló hirben álló emberek, a tisztességes társaság tagjai örvendeztek Marille kisasszony szerencséjének, hogy szép, okos, erényes, fiatal leány létére elnyerte a kitüntetést és felesége lehet R. urnak, egy beteges, visszataszitó, tisztességtelen, ostoba, de gazdag aggastyánnak, kit ma, a házassági szerződés aláirásakor látott harmadszor.

"Ha van valami, ami jellemez egy hitvány századot, ugy bizonyára az ilyen diadalmi öröm, ez örömnek a nevetséges volta és annak az erényeskedő kegyetlenségnek a kilátása, melylyel ugyanez a társaság a legkisebb oktalanságra, melyet egy szegény szerelmes fiatal asszony elkövethet, teljes megvetését fogja vele éreztetni."

Minden, ami szertartás, vagyis lényegénél fogva mesterkélt és előre elrendezett helyzet, melyben illendő módon kell viselkedni, megbénitja a képzelmet és csak annyiban hagyja meg az éberséget, amennyiben a szertartással ellenkező és nevetségi czélra irányul; innen ered, hogy a legkisebb tréfa is oly magikus hatást tesz. Egy szegény fiatal leány, ki a jövendőbeli hivatalos bemutatásakor tele van félelemmel és szenvedő szeméremmel, nem tud másra gondolni, mint csak arra, hogy milyen szerepet kell játszania; ez is biztos mód a képzelet elfojtására.

Sokkal jobban ellenkezik a szeméremmel, ha egy leány, miután a templomban elmondtak három latin szót, ágyba tér egy férfival, kit kétszer látott az életében, semmint ha akarata ellenére enged egy férfinak, kit két esztendő óta imád. De hát bizonyára ostobaságokat beszélek.

A házasság büneinek és a manapság vele járó bajoknak ma leginkább a szemérem a forrása. A házasság előtt lehetetlenné teszi a fiatal leányoknak a szabad mozgást, a házasság után pedig, mikor megcsalódtak, vagy inkább: megcsalták őket a választással, melyre reávitték őket, lehetetlenné teszi a válást. Nézzük csak Németországot, a jó házasélet országát. Egy szeretetreméltó herczegnő (Sa... herczegnő) teljes tisztességben és becsülettel most ment férjhez negyedszer és az esküvőre nem mulasztotta el meghivni három előbbi férjét, akikkel egész jó viszonyban van. Ime a tulzás; de viszont egyetlen válás, mely megbünteti a férj zsarnokságát, ezer rossz házasságot akadályoz meg. Érdekes, hogy Róma az a hely, hol a leggyakoribb a válás.^[46]

A szerelem első pillantásra az olyan arczkifejezést szereti, melyről azt lehet leolvasni, hogy az illető férfiban van mit tisztelni és van mit sajnálni.

Vannak igen finom elmék, kik nagyon hajlanak a kiváncsiságra és az elfogultságra; ez különösen azoknál a lelkeknél észlelhető, kikben a szent tüz, a szenvedélyek forrása, kialudt és egyike a legvészesebb tüneteknek. Előfordul a tulságos csodálat azoknál az ifjaknál is, kik az iskolából most lépnek ki az életbe. Az élet két végletén, amikor vagy tulságosan sok, vagy nagyon kevés a fogékonyság, az ember nem egyezik bele, hogy egyszerüen átadja magát a dolgok igaz hatásának és azoknak a megfelelő érzéseknek, melyeket kelteniük kell. E tulságosan heves vagy tulzásból heves lelkek, kik, ha szabad igy mondani, mintegy hitelben szerelmesek, ahelyett, hogy bevárnák a dolgokat: reájuk vetik magukat.

Még mielőtt az érzéklet, mely a tárgyak természetének következménye, eljutna hozzájuk, már messziről és mielőtt látnák, befedezik azzal a képzeletbeli bübájjal, melynek önmagukban van a kimerithetetlen forrása. Azután, ha közelebb mennek, nem ugy látják a dolgokat, amilyenek, hanem olyan szinben, amilyenné ők tették és a tárgy örve alatt önmaguknak köszönhetvén a gyönyörködést, azt hiszik, hogy abban gyönyörködnek. Egy szép napon azonban belefáradnak e műveletbe, észreveszik, hogy akit imádnak, nem üti vissza a lapdát; a tulságos csodálat megszünik és a kudarcz, mely az önérzetet érte, igazságtalanná tesz az előbb tulságosan felbecsült lény iránt.

El kellene törölni e nevetséges kifejezést; de a jelenség, melyre vonatkozik, valóság. Láttam a kedves és előkelő Wilhelminát, a berlini gavallérok kétségbeesésének okát, hogy mennyire lenézte a szerelmet és gunyolta bolondságait. Ragyogóan az ifjuságtól, az észtől, a szépségtől, birtokában minden szerencsés tulajdonságnak és e mellett határtalan vagyon, mely lehetővé tette minden tulajdonságának az érvényesülését, - a természet mintha csak azt akarta volna, hogy bemutassa vele a ritka látványt: a tökéletes boldogságot és pedig olyan valakinél, ki tökéletesen érdemes reá. Huszonhárom éves volt; már régóta bejáratos az udvarhoz, hol a legkimagaslóbbak is hiába hódoltak neki; szerény, de rendithetetlen erényét példaként idézték és a legszeretetreméltóbb férfiak is, felhagyva a reménynyel, hogy tetszését kinyerjék, már csak arra törekedtek, hogy a barátságát szerezzék meg. Egy este, Ferdinand herczeg bálján tiz perczig tánczol egy fiatal kapitánynyal.

"E pillanattól fogva, irta utóbb egy barátnőjének,^[47] ő volt szivem és egész lényem ura, annyira, hogy meg kellett volna rémülnöm tőle, ha a boldogságtól, hogy Hermant láthatom, egyébre is tudtam volna gondolni. Egyedül csak arra gondoltam, hogy méltat-e némi figyelemre?"

"Ma egyedül csak az vigasztal hibáimért, hogy abba a képzelődésben ringatom magamat: valami felsőbb erő ragadt el önmagamtól és az okosságtól. Semmiféle szóval se festhetem le, még megközelitőleg se, hogy ha csak megpillantottam, mennyire elvesztettem önuralmamat és mennyire egész lényemben megrendültem. Pirulok, ha reágondolok, mily gyorsan és mily hevesen vonzódtam hozzá. Ha első kérdése, mikor végre megszólitott, az lett volna: "Imád?" - igazán nem lett volna erőm, hogy ne azt feleljem: "Igen." Távolról sem gondoltam, hogy valamely érzés ily hirtelen és ennyire előre nem látott következésekkel járjon. Annyira voltam, hogy egy pillanatig azt hittem, meg vagyok mérgezve.

"Sajnos, maga és a világ, kedves barátnőm, tudják, hogy nagyon szerettem Hermant; nos hát egy negyed óra alatt oly drága lett szivemnek, hogy jobban már azóta se lehetett. Láttam minden hibáját, de mind megbocsátottam, feltéve, hogy szeret.

"Kevéssel utóbb, hogy tánczoltam vele, a király távozott; Herman, ki a kisérethez tartozott, kénytelen volt, hogy kövesse. Vele együtt minden eltünt számomra a világból. Hiába kisérelném meg leirni a mondhatatlan unalmat, mely, mihelyt őt már nem láttam, reám szakadt. Ezzel csak a vágy volt egyenlő, hogy egyedül lehessek.

"Végre távozhattam. Alighogy bezárkóztam szobámba, megkiséreltem, hogy ellentálljak szenvedélyemnek. Azt hittem, sikerült megtennem. Ah! drága barátnőm, mily drágán fizettem meg ez este és a következő napokon az élvezetet, hogy szilárd erényességet tulajdonitottam magamnak!"

Ami itt olvasható, az pontos elmondása egy esetnek, melyről sokat beszéltek, mert egy-két hónap mulva szegény Wilhelmina elég szerencsétlen volt, hogy észrevegyék érzelmeit. Ez volt a kezdete azoknak a hosszu sorban egymásra következő szerencsétlenségeknek, melyek miatt, megmérgezve magát vagy kedvesétől megmérgeztetve, Wilhelmina oly fiatalon és oly tragikus módon életét vesztette. A legtöbb, amit e fiatal kapitányban észrevehettünk, az volt, hogy nagyon jól tánczolt; sok volt benne a jókedv, még több a fellépés biztosságának érzése, jó lelkünek látszott és szerette a leányokat. Egyébként kurta nemes volt, nagyon szegény és nem volt bejáratos az udvarhoz.

Nemcsak, hogy a bizalmatlanság árt, de egyenesen a bizalmatlanságba való belefáradásra, a bátorságnak az élet esélyeivel szemben tanusitott türelmetlenségére van szükség. A lélek tudtán kivül beleunva abba, hogy szerelem nélkül éljen és önkénytelenül is meggyőzetve más nők példájától, miután leküzdte az élettől való félelmet és elégedetlen a szomoru örömmel, melyet a büszkeség szerez, anélkül, hogy észrevenné, megalkot egy eszményi képet. Egy napon találkozik valakivel, ki hasonlit e képhez, a zavarból, melyet látása támaszt, a kristalizáczió reáismer a tárgyára és azt, kit már régen megálmodott, mindenkorra urává teszi sorsának.^[48]

A nők, kik az ilyen szerencsétlenségnek alá vannak vetve, sokkal büszkébb lelküek, semhogy másként is szeretnének, mint csak szenvedélyből. Meg lennének mentve, ha a szerelem felszines játékáig tudnának alacsonyodni.

Minthogy a villámcsapás annak a következménye, hogy az ember titkon belefáradt abba, amit a katekizmus erénynek nevez és beleunt a tökély egyformaságába, hajlandó vagyok azt hinni, hogy legtöbbször az ugynevezett gézenguzok között találja meg a tárgyát. Nagyon kétlem, hogy a catoi megjelenés valaha is villámcsapást idézett elő.

Hogy e jelenség oly ritkán fordul elő, annak az az oka, hogy ha a szivnek, mely már előre igy szeret, csak legkisebb sejtelme is van a helyzetéről: nincs villámcsapás.

Az olyan nő, kit a szerencsétlenségek gyanakvóvá tettek, nem hajlamos a lélek ily forradalmaira.

Semmi se segiti elő annyira a villámcsapást, mint az illetőre vonatkozó előzetes és nőktől hallott dicséretek.

A szerelmi kalandok egyik legkomikusabb forrása az ál-villámcsapás. Egy unatkozó, de kevésbbé lobbanékony nő egy estén át azt hiszi, hogy egész életére szerelmes lett és büszke reá, hogy végre megtalálta egyikét a lélek ama nagy zajdulásainak, melyek után képzelme kivánkozott. Másnap nem tudja, hova rejtőzzön és miként kerülje ki a szerencsétlent, kit az előző este imádott.

Az okos emberek meg tudják látni, vagy hasznukra tudják forditani az ily villámcsapást.

A physikiai szerelemnek is megvan a villámcsapása. Tegnap tanui voltunk, ahogy Berlin legszebb és legkönnyüvérübb asszonya elpirult a hintójában, melyben vele együtt ültünk. A szép Findorff hadnagy haladt el mellettünk. Mély álmodozás és nyugtalanság fogta el a szép asszonyt. Este, ahogy a szinházban elmondta nekem, az őrület környezte, mintha önkivületben lenne, egyébre se tudott gondolni, csak Findorffra, kivel soha se beszélt. Ha merte volna, mondá, elküldött volna érte: e szép arczon a leghevesebb szenvedély kifejezése látszott. Igy tartott ez másnap is; három nap mulva, miután Findorff ostobául viselkedett, már nem gondolt reá. Egy hónap mulva ellenszenvesnek találta.

Azok között, kik Északon születtek, a legtöbbnek azt tanácsolom, hogy mellőzze e fejezetet. Homályos értekezés ez egynémely tulajdonságáról a narancsfának, mely csak Itáliában és Spanyolországban tenyészik, illetve éri el teljes nagyságát. Hogy másutt is megértsenek, kisebbitenem kellett volna a tényeket.

Bizonyára kész lettem volna ezt megtenni, ha az lett volna a szándékom, hogy oly könyvet irjak, mely mindeneknek kellemes. Azonban miután az ég megtagadta tőlem az irói tehetséget, csak arra gondoltam, hogy a tudomány teljes nehézkességével, de egyszersmind minden pontosságával is leirjak bizonyos tényeket, melyeknek egy a narancsfa honában töltött hosszabb időzés önkénytelenül is tanujává tett. Nagy Frigyes vagy egy más kiváló északi ember, kinek soha sem volt alkalma, hogy a szabadban lássa a narancsfát, bizonyára kétségbe vonta volna és pedig jóhiszemüen, az alább következő tényeket. Roppant becsülöm a jóhiszemüséget és meg tudom érteni az ellenvetéseit.

Minthogy ez az őszinte kijelentés esetleg gőgösnek tünhet fel, hozzáteszem a következő megjegyzést:

Találomra irunk és mindegyikünk azt irja, ami nekünk igaznak látszik és mindegyikünk reáczáfol a szomszédjára. Könyveinket ugy nézem, mint megannyi sorsjegyet; valósággal nem különb értéküek. Az utókor, emezeket elfelejtve, amazokat pedig ujra kinyomtatva, eldönti, hogy melyek a nyerő sorsjegyek. Addig, miután mindegyikünk megirta, amit igaznak gondol, egyikünknek sincs joga gunyolódni a szomszédján, kivéve, hogy ügyes a szatira, amely esetben a gunyolódónak mindig igaza van, különösen ha ugy ir, mint Courrier ur Del Furia esetében.

E bevezetés után bátran hozzáfogok néhány olyan tény megvizsgálásához, aminőket, meg vagyok róla győződve, Párisban csak ritkán észleltek. De hát végre is Párisban, mely kétségkivül különb város az összes többinél, az ember nem lát narancsfákat a szabadban, ugy mint Sorrentoban, holott Livio Visconti éppen Sorrentoban, Tasso hazájában, a nápolyi öböl e partján, mely még magánál Nápolynál is festőibb, de ahol nem olvassák a Miroir-t, figyelte meg és jegyezte fel a következő tényeket:

Ha az ember tudja, hogy estére látni fogja a nőt, kit szeret, e nagy boldogság várása elviselhetetlenné teszi az összes pillanatokat, melyek tőle elválasztanak.

Az ember emésztő lázban huszféle dologba is belefog, hogy aztán mindjárt abba is hagyja. Minden pillanatban az óráját nézi és el van ragadtatva, ha látja, hogy már tiz percz óta nem nézte. Végre üt az annyira óhajtott óra és amikor az ember ott van az ajtónál, hogy bekopogtasson, jól esne, ha nem találná otthon. Csak a fontolgatás tenné, hogy bánná a dolgot. Szóval: a tudat, hogy rögtön látni fogja azt, akit szeret, kellemetlen benyomással jár.

Ime, ez is egyike azoknak a dolgoknak, amelyek miatt a jámborok azt mondják, hogy a szerelem bolond.

Az ok az, hogy a képzelem erőszakosan kizökken a gyönyörteljes ábrándozásból, hol minden lépés boldogságot fakaszt és visszakényszerül a szigoru valósághoz.

A gyengéd lelkü ember jól tudja, hogy a csatában, mely rögtön, mihelyt az imádott nőt megpillantja, megkezdődik: a legkisebb hanyagságért, a legkisebb figyelmetlenségért vagy gyávaságért oly vereséggel bünhődik, mely hosszu időre megmérgezi a képzelet álmodozását és nem állván érdekében a szenvedélynek, melybe esetleg visszamenekülne, megalázó az önérzetre. Az ember szemrehányásokat tesz magának: "Nem voltam eszes, nem voltam bátor"; de hát azzal szemben, kit szeretünk, csak akkor vagyunk bátrak, ha kevésbbé szeretjük.

Az, hogy a kristalizáczió álmodozásaitól oly nehezen elszakitható figyelmező képességnek csak ily töredéke szerepel, okozza, hogy az első pillanatokban, mikor az ember azzal a nővel beszél, kit szeret, egy csomó dolgot mond, aminek nincs értelme vagy ellenkező az értelme, mint amint érez, vagy pedig, ami még kinosabb, az ember tulozza az érzéseit, annyira, hogy nevetségessé válnak a nő előtt. Minthogy az ember homályosan érzi, hogy az, amit mond, nem talál elég figyelemre, valami gépiesség kormányozza a szavak egymáshoz füzését és elszónoklását. Hallgatni nem lehet a zavar miatt, mely a némasággal jár, amikor is még kevésbbé tudnánk a nőre gondolni. Az ember tehát az érzés hangján mond el dolgokat, amiket nem érez és amiknek elmondását ugyancsak nem szeretné megismételni; makacsul vonakodik átengedni magát a nő jelenlétének, mert azt hiszi, hogy igy még jobban átadta magát neki. Az első időben, mikor a szerelmet megismertem, e furcsa jelenség, melyet magamban tapasztaltam, arra a gyanura vitt, hogy nem vagyok szerelmes.

Megértem a gyávaságot és hogy az ujonczok, csakhogy kivágják magukat a félelemből, eszeveszetten vetik magukat a leghevesebb tüzbe. A kétségbeesés fog el, ha eszembe jut, hogy két év óta mennyi ostobaságot mondtam, csak azért, hogy ne hallgassak.

Ime, ami utmutatásul szolgálhat a nőknek, hogy megkülönböztessék a szenvedély-szerelmet az udvarlástól, a gyöngéd lelket a prózai lélektől.^[49]

Az ily döntő pillanatokban az egyik fél annyit nyer, mint amennyit a másik veszit: a prózai lélek megkapja azt a melegséget, melynek rendszerint hiányával van, mig a szegény gyöngéd lélek, amellett, hogy megőrül az érzés tulcsapongásától, azon igyekszik, hogy elrejtse őrületét. Azzal lévén elfoglalva, hogy féken tartsa elragadtatásait, vajmi messze van attól a hidegvértől, mely szükséges, hogy az előnyöket kihasználja és összezördüléssel távozik egy olyan látogatásból, melyben a prózai lélek nagy lépéssel haladt volna előbbre. Mihelyt szenvedélyének nagyon is nagy érdekeiről van szó, a gyöngéd és büszke lélek nem képes reá, hogy amellett, kit szeret, ékesszóló legyen; ehhez tulságosan érzi a félelmet, hogy kudarczot szenvedhet. A köznapi lélek ellenben józanul számitásba veszi a siker esélyeit, nem áll meg a vereség előérzetének fájdalmánál és büszkén arra, ami közönségessé teszi, fittyet hány a gyöngéd léleknek, melynek, legyen bár még annyira is eszes, soha sincs meg a kellő biztossága, hogy elmondja a legegyszerübb és a legbiztosabb sikerü dolgokat. A gyöngéd lélek, ugyancsak távol lévén tőle, hogy bármit is erőszakkal ragadjon magához, kénytelen belenyugodni, hogy attól, kit szeret, mindent csak könyörületből kap. Ha a nő, kit az ember szeret, valóban érző természet, az ember mindig megbánást érez, ha erőszakot akar venni magán, hogy szerelemről beszéljen neki. Szégyenli, megdermed, hazugnak vél feltünni, ha más biztos jelek nem árulják el szenvedélyét. Elmondani azt, amit az ember oly élénken és aprólékosan és annyira folyton érez: kereszt, amit csak azért vesz magára, mert regényeket olvasott; ha a természetességhez tartaná magát, soha sem vállalkozna ily kinos dologra. A helyett, hogy arról beszélne, mit érzett egy negyedóra előtt és azon fáradozna, hogy általános és érdekes képet fessen ez állapotról: egyszerüen azt a részletet mondaná el, melyet abban a pillanatban érez. De hát nem. Az ember irtó erőfeszitést követ el, hogy kevesebb sikert érjen vele és mert az, amit elmond, hiányával van a jelenvalóság erejének és mert az emlékezet nem szabad: banalitásokkal segiti ki magát és a legmegalázóbban nevetséges dolgokat mondja.

Mikor aztán egy órai zavar után az ember átesett a roppant fáradságos erőfeszitésen, hogy visszatérjen a képzelet tündérkertjéből és egész egyszerüen élvezze a jelenlétét annak, kit szeret, gyakran az történik, hogy már el kell válni.

Mindez különczségnek látszik. Holott még különbet is láttam. Egy barátomat az a nő, kit a bálványozásig szeretett és aki valami tapintatlanság miatt, melyről soha sem tudtam meg, hogy mi volt, sértve érezte magát, egyszerre arra itélte, hogy havonként csak kétszer láthassa. Ez oly ritka és annyira óhajtott látogatások mindegyike egy-egy őrület-roham volt és Salviati-nak egész erejét meg kellett feszitenie, hogy ne vegyék ezt észre rajta.

Az ember előtt a belépéstől fogva élénken ott lebeg a látogatás végének a gondolata és ez megakasztja az élvezetet. Sok beszéd és kevés odafigyelés; az ember gyakran éppen az ellenkezőt mondja, mint amit gondol. Okoskodásokba kezd, melyeket aztán kénytelen félbehagyni, nevetségességük folytán, mely a felébredés és az odafigyelés bekövetkeztével nyomban tudatossá válik. Az erőfeszités oly nagy, hogy az ember hüvösnek tünik fel miatta. Éppen a tulságos volta fedezi fel a szerelmet.

Távol a szeretett nőtől a képzelet a legédesebb párbeszédekben ringatódzott; csupa gyöngéd és meghatott elragadtatás az élet. Tiz-tizenkét napon át ily módon az ember elég bátornak véli magát, hogy beszéljen a nővel; de közvetlenül a boldog nap előtt a láz ujra kezdődik és annál jobban fokozódik, minél közelebb van a rettenetes pillanat.

Ahogy az ember belép az imádott nő szalonjába, ha csak nem akar hihetetlen ostobaságokat mondani vagy cselekedni, kénytelen abba kapaszkodni, hogy nem szól semmit, hanem csak néz, hogy legalább emlékezetébe rögzitse imádottjának arczát. Alig van ott, mintha valami részegség borulna a szemeire. Az ember mintegy mániákus módra kényszeritve érzi magát egy csomó furcsa cselekedetre és mintha két lélek volna benne: egy, amely cselekszik és egy, amely kárhoztatja e cselekvéseket. Homályosan érzi, hogy az erőltetett figyelem, melyet valami ostobaságnak juttatna, egy pillanatra felüditené a vérét, mert ezzel feledné a látogatás végét és a balsorsot, hogy két hétig távol kell maradnia.

Ha valami unalmas látogatót talál ott, aki érdektelen történeteket mesél, a szegény szerelmes, mintha csak az volna a vágya, hogy elvesztegesse a drága pillanatokat, csupa merő figyelem. Ez óra, melyet oly gyönyörüségesnek képzelt el, villámgyorsan mulik és e mellett kimondhatatlan keserüséggel érzi mindazokat az apró mozzanatokat, melyek arról tanuskodnak, mennyire idegenné vált az előtt, akit szeret. Egy sereg közömbös látogató között ugy találja, hogy ő az egyetlen, ki mitsem tud a legutóbbi napok apró részleteiről. Végre távozik és ahogy hidegen elbucsuzik az imádott nőtől, rémesen érzi, hogy két hétig nem fogja láthatni; kétségtelen, sokkal kevésbbé szenvedne, ha egyáltalában nem keresné fel. Ugyanilyen fajtáju, de még sokkal sulyosabb, Policastro herczeg esete, ki minden hat hónapban száz mértföldnyi utat tett, hogy Lecca-ban egy negyedórára láthassa imádott és féltékenyen őrzött kedvesét.

Mindebből jól lehet látni, mennyire nincs befolyása az akaratnak a szerelemre. Felháborodva kedvese és önmaga ellen mily tűzzel vetné magát az ember a közömbösségbe! Az egyetlen haszna az ily látogatásnak, hogy felfrissiti a kristalizáczió kincskészletét.

Salviati élete kéthetes időszakokra oszlott, melyek a szerint szineződtek, hogy milyen volt az az este, amelyen láthatta *** asszonyt. Igy például május 21-én oda volt a boldogságtól, junius 2-án pedig nem mert hazamenni, mert félt, hogy enged a kisértésnek és főbelövi magát.

Ez este láttam, hogy a regényirók nagyon rosszul festik az öngyilkosság pillanatát. "Nem jól érzem magamat, - szólt Salviati egész egyszerü hangon, - iszom egy pohár vizet." Meg sem próbáltam, hogy elhatározásában megingassam, elbucsuztam tőle és ő sirásra fakadt.

Tekintve a zavart, mely a szerelmesek párbeszédével társul, nem volna helyes nagyon is szoros következtetéseket vonni a beszélgetés valamely kiszakitott részletéből. Érzéseiket igazán csak váratlan szavak nyilvánitják meg; ezek a sziv felkiáltásai. Egyébiránt a nyilatkozatok összességének az arczulatából lehet csak következtetni. Nem szabad elfeledni, hogy valaki, aki nagyon meg van hatva, gyakran nem ér reá észrevenni a meghatottságot annál a valakinél, aki az övét okozza.

Az avatottság, az itéletnek az a biztossága, melylyel a nők bizonyos részleteket meg tudnak ragadni, csodálattal tölt el; egy pillanattal utóbb azt látom, hogy az egekig magasztalnak valami tökfilkót, a könnyekig meghatódnak valami izetlenségen és jellemvonás gyanánt komolyan mérlegelnek valami jelentéktelen nyegleséget. Nem hihetek ekkora ostobaságban. Ez alatt valami általános törvénynek kell rejtőznie, melyet nem ismerek.

Annálfogva, mert figyelmükkel valamely férfinak egy kiválósága felé fordulnak vagy pedig mert átengedik magukat egy részlet benyomásának: a nők ezt oly élénken veszik tudomásul, hogy egyebet már meg se látnak. Ez az egy tulajdonság köti le az egész idegfluidumot, ugy hogy a többinek a megpillantására mi sem marad belőle.

Láttam, mikor igen kiváló embereket mutattak be igen eszes nőknek; mindig egy cseppnyi előzetes elfogultság volt az, ami az első megpillantás sikerét eldöntötte.

Ha szabad kitérnem egy személyes emlékre, elmondom, hogy a szeretetreméltó L. B. ezredest be akarták mutatni Königsbergben Struvenénak, ki a legelső rendü nők közé tartozott. Találgattuk: Fará colpo? (Lesz sikere?) Fogadást kötöttünk. Odamentem Struvenéhoz és azt mondtam neki, hogy az ezredes két napig viseli ugyanazt a nyakravalót; maga szokta átvasalni; csak nézze meg jól és észreveheti rajta a ránczokat. Tisztára hazugság volt.

Épp ahogy végeztem a mondókámmal, bejelentik ezt az elragadó embert. A legutolsó párisi piperkőcz is nagyobb hatást ért volna el. Megjegyzendő, hogy Struvené szerelmes volt és tisztességes nő volt, kettőjük között szó se lehetett udvarlási viszonyról.

Soha két természet nem volt annyira megfelelő egymásnak. Struvenének azt vetették a szemére, hogy regényes hajlamu, holott csak erényes volt egész a regényességig, ami tetszett volna L. B.-nek. Struvené hamarosan végzett vele.

A nőknek csodálni való mértékben megvan az a tulajdonságuk, hogy megérzik az érzés árnyalatait, az emberi sziv legészrevétlenebb változásait, az önérzet legapróbb fodrozódásait.

E tekintetben el vannak látva valami oly szervvel, mely belőlünk hiányzik. Például ami a sebesültek ápolását illeti.

Viszont azonban talán hiányával vannak az észrevevő képességnek az elme, az erkölcsi szervezet tekintetében. Láttam nőket, kik a legkiválóbbak közé tartoztak, ahogy el voltak bájolva egy eszes embertől, aki nem én voltam és ugyanakkor, szinte ugyanabban az egy lélegzetvételben bámulattal adóztak a legostobább ficzkóknak. Olyan benyomást éreztem, mint a szakértő, ki azt látja, hogy a legszebb gyémántokat üvegnek nézik és a hamis követ többre becsülik az igazi drágakőnél, mert amaz nagyobb.

Mindebből azt következtettem, hogy a nőknél mindent kell merni. Ahol Lassale tábornok kudarczot vallott, egy bajuszos és káromkodó kapitány sikert aratott.^[50] Biztos, hogy a férfiak kvalitásai között van egy nagy rész, melyet a nők nem tudnak észrevenni.

Ami a magyarázatot illeti, a magam részéről mindig visszatérek a physikai törvényekhez. Az ideg-fluidumot a férfiaknál az agyvelő, a nőknél a sziv használja el; ezért van, hogy ők érzésteljesebbek. Valamely nagy munka, melylyel kénytelenek vagyunk és amely élethivatásunk körébe esik, bennünket megvigasztal; a nők csak a szórakozásban tudnak vigasztalást találni.

Appiani, ki csak a legvégsőbb esetben hisz az erényben és akivel ma este együtt tartottam hajtóvadászatot az eszmékre, ahogy előadtam neki azokat, melyek e fejezetben foglaltatnak, igy válaszolt:

"A lelki erő, melyet Éponine hősies odaadással arra forditott, hogy életben tartsa férjét a földalatti barlangban és megakadályozza, hogy alámerüljön a kétségbeesésbe, ha nyugodtan együtt éltek volna Rómában, arra szolgált volna neki, hogy elrejtse előle a szeretőjét. Az erős lelkeknek táplálékra van szükségük."

A madagascari nő oda se gondolva engedi láttatni azt, amit nálunk a legjobban rejtegetnek, de meghalna a szégyentől, ha fedetlenül kellene hagynia a karját. Világos, hogy a szemérem háromnegyed része merőben az eltanulás következménye. A czivilizáció müvei között talán ez az egyetlen törvény, mely csak jót eredményez.

Megfigyelték, hogy a ragadozó madarak rejtőzve isznak, mert azokban a pillanatokban, mikor fejüket alámeritik, védtelenül maradnak. Ha fontolóra veszem, ami Otaiti-ben tapasztalható^[51], nem látok más természetes alapot a szeméremre.

A szerelem a czivilizáczió csodája. A vad vagy nagyon is barbár népeknél csak a legdurvább physikai szerelmet lehet megtalálni.

A szemérem adja meg a szerelemnek a képzelet segitségét, vagyis azt, ami élteti.

A kis leányokat az anyák már korán reászoktatják a szeméremre, és pedig roppant féltékenyen, azt lehetne mondani, hogy mintegy testületi szellemből kifolyólag. Annyit jelent ez, hogy a nők már előre gondoskodnak majdani szeretőjük boldogságáról.

A félénk és gyengéd nőnek semmi se lehet nagyobb kinszenvedés, mint ha egy férfi jelenlétében megengedett magának valamit, amiről azt hiszi, hogy pirulnia kell miatta; meg vagyok győződve, hogy egy nő, aki csak valamicskét is büszke, inkább ezerszer a halált választja. Egy kis szabadosság, ha a férfi, kit a nő szeret, az érzelem szempontjából tekinti, egy pillanat élénk gyönyört okoz^[52]; ha azonban ugy látszik, hogy nem helyeseli, sőt akkor is, ha nincs tőle elragadtatva: irtózatos kétséget hagy a lélekben. Az oly nőnek tehát, ki különb a közönségesnél, a tartózkodó viselkedés a legajánlatosabb. A játék nem egyenlő; egy kis gyönyörrel vagy a nagyobb szeretetreméltóság látszatának előnyével szemben az égető lelkiismeretfurdalás vagy a szégyenkezés veszedelme a koczkázat, ami reáadásul még azzal a következménynyel is jár, hogy a szerető értékcsökkenést szenved. Vajmi nagy ár ez egy jókedvü, semmire se gondoló szeleburdisággal eltöltött estéért. A szerető, kivel szemben a nő attól tart, hogy ilyen hibát követett el, napokon át ellenszenvesnek tünik fel a megpillantás számára. Lehet-e csodálkozni egy megszokás erején, melylyel szemben a legkisebb áthágásért a legkinzóbb szégyenkezés a bünhődés?

Ami a szemérem hasznosságát illeti: anyja a szerelemnek; jelentősége tehát kétségbevonhatatlan. Ami pedig az érzés mechanismusára vonatkozik, ez roppant egyszerü. A lélek a helyett, hogy kivánkozással volna, szégyenkezéssel van elfoglalva; megtiltja magának a vágyakat, holott pedig a vágyak vezetnek a cselekedetekhez.

Nyilvánvaló, hogy minden nő, aki gyöngéd és büszke, már pedig e kettő ugy viszonylik egymáshoz, mint ok az okozathoz és az egyik ritkán jár a másik nélkül, szükségképpen oly hüvösségre szokik reá, melyet az emberek, kik nem tudják, hogy mitevők legyenek vele, prüderiának neveznek.

A vád annál hihetőbbnek tünik fel, mert nagyon nehéz eltalálni a helyes mértéket; egy nőnek, ha kevés az esze és sok a gőgje, hamarosan oda kell jutnia, hogy azt higyje: a szemérem soha sem lehet tulságoskodó. Ez az oka, hogy egy angol nő sértve érezné magát, ha bizonyos ruhadarabok nevét kimondanák előtte. Az angol nő ugyancsak óvakodik, hogy este a falun együtt lássák távozni férjével a szalonból és, ami még sulyosabb, azt hiszi, hogy sérelmet ejtene a szemérmen, ha férjén kivül bárki más előtt valami fesztelenséget nyilvánitana."^[53] Talán ez az oly nagyon aggályos figyelem az oka, hogy az okos angolok annyira unják házi boldogságukat. Ők a hibásak, miért oly gőgösek.^[54]

Viszont Plymouth-ból egyszerre Cadixba vagy Sevillá-ba kerülve, azt tapasztaltam, hogy Spanyolországban az éghajlat és a szenvedély forrósága kissé nagyon is feledteti a szükséges tartózkodást. Tanuja voltam oly nyilvános gyengédségeknek, melyek nem hogy meghatóknak tüntek volna fel, hanem inkább merőben ellenkező benyomást tettek reám. Semmi se lehet kinosabb.

El kell reá készülve lenni, hogy a szemérem ürügye alatt a nőkbe belerögződött megszokások ereje kiszámithatatlan. A közönséges asszony, mikor tulozza a szemérmességet, azt hiszi, hogy ezzel egyenranguvá tette magát az előkelő nővel.

A szemérem uralma oly nagy, hogy egy gyengéd nő inkább tettekkel, semmint szavakkal árulja el magát kedvesével szemben.

Bologna legcsinosabb, leggazdagabb és legkönnyebben megközelithető asszonya tegnap este elmondta, hogy egy piperkőcz franczia, ki itt van és aki ugyancsak furcsa fogalmat kelt a nemzetéről, bebujt az ágya alá. Nyilván nem akarta, hogy kárba vesszen az a rengeteg sok nevetséges vallomás, melylyel egy hónap óta üldözi. Azonban e kitünő embert cserben hagyta az esze. Azt még bevárta, hogy M. asszony elküldje a szobaleányát és lefeküdjék az ágyba, de arra már nem volt türelme, hogy azt is kivárja, amig az emberek elalusznak. A nő csengetett és öt-hat lakáj csufosan elütlegelte és kivezette az udvarlót. "És ha várt volna két órát?" - kérdeztem. "Nagyon megjártam volna. Azt mondhatta volna: ki fogja elhinni, hogy nem a maga akaratából vagyok itt?"^[55]

Ahogy a szép asszonytól távoztam, ahhoz a nőhöz mentem, kinél nem ismerek méltóbbat, hogy szeressék. Szépségénél, ha ugyan ez lehetséges, még nagyobb a finom tapintatossága. Egyedül találtam és elmondtam neki, amit M. asszonytól hallottam. Erről beszélgettünk: "Tudja, - szólt - ha a férfi, ki ilyen dolgokat merészel, megelőzőleg már érdekelte a nőt, megbocsátják a cselekedetét és kinyeri a szerelmet." - Bevallom, hogy az emberi sziv mélységeibe való e váratlan bevilágitás zavarba ejtett. Hosszu hallgatás után feleltem: - "De hát az embernek, ha szerelmes, van-e bátorsága, hogy a végső erőszakhoz folyamodjon?"

E fejezetben sokkal kevesebb lenne a homályosság, ha egy nő irná meg. Mindaz, ami a büszkeségre, a női gőgre, a szemérem megszokásaira és ennek tulzásaira, bizonyos finnyásságokra tartozik, melyek legnagyobb része egyedül csak a férfiaknál elő nem fordulható érzéstársulásoktól^[56] függ és gyakran minden a természetben gyökeredző alap nélkül való, mindez csak annyiban kerülhet itt szóba, amennyiben szabad hallomásból irni a dolgokról.

Egy nő, a philosophiai nyiltság egy pillanatában elmondott bizonyos dolgokat, melyek a következőkben összegezhetők:

"Ha valaha feláldoznám szabadságomat, a férfi, kit választanék, jobban megbecsülné érzéseimet, ha látná, mennyire fukarkodtam mindig még a legkisebb előnyben való részesitéssel is." E szeretőnek a kedvéért, kit talán sohasem fog megtalálni, történik, hogy ez vagy az a szeretetreméltó nő hüvösséget tanusit azzal a férfival szemben, akivel éppen beszél. Ime a szemérem első tulhajtása: ez tiszteletet érdemel; a második a nők gőgjéből következik; a tulhajtás harmadik forrása pedig a férjek gőgje.

Azt hiszem, a szerelem lehetősége gyakran felmerül még a legerényesebb nők álmodozásában is és igazuk van. Nem szeretni, mikor az ég oly lelket adott, mely a szerelemre van teremtve: ez annyi, mint megfosztani az embernek önmagát és más valakit valami nagy boldogságtól. Mintha a narancsfa nem akarna virágozni, mert fél, hogy bünt követ el vele. És e mellett még megjegyzendő, hogy a szerelemre teremtett lélek semmiféle más boldogságot se tud elragadtatással élvezni. A második pillanattól kezdve a világ állitólagos gyönyöreit elviselhetetlenül üreseknek érzi; gyakran abban a hitben ringatja magát, hogy szereti a müvészetet, a természet fenséges látványait, de ezek mind csak a szerelmet és, ha lehetséges, ennek a fokozását igérik neki és csakhamar észreveszi, hogy oly boldogságról beszélnek, melytől elhatározta, hogy megfosztja magát.

Az egyetlen, amit kárhoztathatok a szeméremben, az, hogy a hazudozás megszokására vezet; ebben van a könnyüvérő nők egyetlen előnye a gyengédek felett. A könnyüvérü nő igy szól: "Kedves barátom, mihelyt érezni fogom, hogy ön tetszik nekem: szólok. És nagyon fogok örülni, mert roppant becsülöm önt."

Constance, mikor kedvese győzelmet aratott felette, élénk megelégedéssel kiáltott fel: "Beh örülök, hogy nyolcz év óta, amióta összevesztem a férjemmel, senkinek sem adtam oda magamat!"

Bármily nevetségesnek találjam is ezt az okoskodást: ez örvendezés tele van üdeséggel.

Okvetlenül el kell mondanom, hogy milyen természetü volt a bánkódása egy sevillai hölgynek, kit a kedvese elhagyott. Emlékezetbe kell azonban idéznem, hogy a szerelemben mindennek van jelszerü fontossága és főleg elnézést kell kérnem a stylusom számára.^[57]

Férfi szememmel kilencz sajátságot vélek megkülönböztethetni a szeméremben:

1. Kis nyereséggel szemben nagyon nagy a koczkázat, következésképpen nagyon tartózkodónak kell lenni, aminek viszont mesterkéltség a következménye; igy például nevetés nélkül állani a legmulatságosabb dolgokat; következésképpen ahhoz, hogy épp annyi legyen a szemérem, mint amennyi kell, sok okosságra van szükség.^[58] Ezért van, hogy nagyon sok nő bizalmas körben nem törődik vele eléggé vagy inkább helyesen mondva: nem kivánja, hogy a történetek, melyeket elmondanak neki, eléggé el legyenek takarva és csak a mámor meg az őrület mértéke szerint hullassák le fátylaikat.^[59]

Vajjon nem a szeméremnek és annak a halálos unalomnak, melyet sok nőre rákényszerit, a következménye-e, hogy legnagyobb részük semmit se becsül annyira a férfiban, mint a vakmerőséget? Vagy talán a vakmerőséget egynek veszik a jellem erejével?

4. A szemérem vajmi hizelgő élvezetekhez juttatja a szeretőt: érezteti vele, hogy micsoda törvényeket hágnak át érte.

5. És még mámoritóbb élvezeteket juttat a nőknek, olyanokat, melyek, mert hatalmas megszokáson győzedelmeskednek, még jobban felkavarják a lelket. Valmont gróf éjfélkor egy szép asszony hálószobájában leli magát. Ez vele minden héten megtörténik, az asszonynyal talán ha minden hét évben egyszer; az alkalom ritkasága és a szemérem a nő számára végtelenül élénkebbé teszi a gyönyört.^[60]

7. A szemérem tulsága és szigorusága visszariasztja a szerelemtől a gyengéd és félénk lelkeket^[61], tehát épp azokat, melyek leginkább arra valók, hogy érezzék és éreztessék a szerelem gyönyöreit.

8. A gyöngéd nőket, kiknek nem volt több szeretőjük, a szemérem megakadályozza a fesztelen mozgásban és arra birja őket, hogy egy kissé azoktól a barátnőiktől vezettessék magukat, kiket nem terhel e mulasztás.^[62] A helyett, hogy vakon átengednék magukat a megszokásnak, folyton ügyeletet tanusitanak. Kényes szemérmük valami mesterkélt jelleget ad cselekvéseiknek; csupa természetességből olybá tünnek fel, mint akik hiányával vannak a természetességnek; ez a félszegség azonban rokonságban van az égi kellemmel.

Ha bizalmasságuk néha a vonzalmassághoz hasonlit, ez azért történik, mert ez angyali lelkek kaczérak, a nélkül, hogy tudnának róla. Lustaságból, hogy ne kelljen megszakitani álmodozásukat és azért, hogy megszabaduljanak a beszéd kénytelenségétől és a gondtól, hogy miként mondhatnának egy barátnak valami kellemes és udvarias szót, de olyat, mely csak udvarias legyen: gyöngéden reátámaszkodnak a karjára.

9. Hogy a nők, ha az irodalomra adják magukat, csak oly ritkán érik el a fenségest és hogy legrövidebb leveleikben is annyi a kellem, az azért van, hogy mindig csak félig mernek nyiltak lenni. Nyiltnak lenni nekik annyit jelent, mintha fedetlen fővel mennének ki az utczára. A férfinál semmi se gyakoribb, mint hogy feltétlenül képzelmének a tollbamondása szerint ir és a nélkül, hogy tudná, hova megy.

Az általános tévedés az, hogy ugy bánnak a nőkkel, mint valami nagylelkübb, könnyebben meginditható és főként mint olyan férfiakkal, kik nem lehetnek vetélytársak. Az ember nagyon is könnyen hajlandó felejteni, hogy van két uj és sajátságos törvény, mely az emberi természet összes rendes hajlandóságai mellett zsarnoki módon köti ez oly könnyen izguló lényeket, nevezetesen:

A női gőg és a szemérem és az a sok, gyakran szétfejthetetlen megszokás, mely a szeméremnek megannyi leánygyermeke.

Ez az erényes kaczérkodás nagy fegyvere. Mindent el lehet mondani egy pillantással és egy pillantást mindig le lehet tagadni, mert nem lehet szószerint idézni.

Ez eszembe juttatja G. grófnak, Róma Mirabeau-jának az esetét. Az ottani kedves kis kormány reászoktatta, hogy igen eredeti módon adja elő a mondanivalóját: töredékes szavakban, melyek mindent megmondanak és semmit se mondanak. Mindent kifejez velök, de bármily hiven ismételje valaki a szavait, nem lehet beléjök kapaszkodni. Lante bibornok azt mondta neki, hogy a nőktől lopta e módszert, hozzáteszem, hogy egyenesen a legtisztességesebbektől. E csalafintaság kegyetlen, de igazságos visszatorlás a férfiak zsarnokságával szemben.

A nők teljes életükben hallják, miként beszélnek a férfiak állitólagosan fontos dolgokról: nagy pénzbeli nyereségekről, hadi sikerekről, gyilkos párbajokról, rémes vagy nagyszerü boszuállásokról stb. Azok, kikben kevély lélek lakozik, érzik, hogy miután e dolgok kivül esnek a számukra kimért körön, nem fejthetnek ki oly büszkeséget, mely a tárgy fontosságától nyer igazolást. Érzik, hogy oly sziv dobog keblükben, mely erőre és fenköltségre különb mindennél, ami környezetükben található és mégis azt látják, hogy az utolsó férfit is különbnek tartják, mint őket. Reájönnek, hogy csak kis dolgokban, vagy legalább is csak olyanokban nyilvánithatnak büszkeséget, melynek csupán az érzés ad fontosságot és amelyet egy harmadik nem tud értékelni. Sorsuk alrendüségének és lelkök kevélységének e kinzó ellentétességében vagy a felindulások heves voltával, vagy pedig eltökéléseikhez való kérlelhetetlen ragaszkodással igyekeznek büszkeségüknek tiszteletet szerezni. A meghittség bekövetkezése előtt e nők ugy képzelik, hogy a szerelmes férfi ostromot inditott ellenök. Képzeletük azon dolgozik, hogy felháborodjanak cselekedetein, melyek pedig csak, mert hiszen a szerelemből fakadnak, szerelemről tanuskodnak. A helyett, hogy örömet találnának annak a férfinak az érzéseiben, aki tetszik nekik, a hiuság álláspontjára helyezkednek vele szemben és legyenek bár még oly gyengéd lelküek, ha az érzések nem irányulnak kizárólagosan csak egyfelé, mihelyt szeretnek, akár csak mint a legközönségesebb kaczér teremtésben, egyéb se dolgozik bennök, mint a hiuság.

Egy fenkölt természetü nő ezerszer is kész életét áldozni szerelméért és örökre össze tud veszni vele valami kis büszkeségi pörlekedésben, egy ajtónak a becsukása vagy nyitva hagyása miatt. Ez az ő becsületbeli érzékenységük. Napoleon is azért bukott el, mert nem akart feladni egy falut.

Tanuja voltam egy ilyenfajta perlekedésnek, mely egy egész éven át tartott. Egy nagyon előkelő nő inkább feláldozta egész boldogságát, semmint hogy kedvese a legkevésbbé is kétkedhessen büszkeségének rendithetetlenségében. A kibékülés csak véletlennek volt a müve. Barátnőmnél egy gyenge pillanatban következett be, mikor kedvesével, kiről azt hitte, hogy negyven mértföldnyire van, egy oly helyen találkozva, hol az se remélhette őt látni, nem tudott uralkodni magán. Nem birta elrejteni az örömteljes meglepetést, amaz pedig még jobban meg volt hatva, mint ő; majdnem térdre borultak egymás előtt és sohase láttam annyi könnyet ontani. A boldogság váratlan felvirradása volt ez, melyben a könny a legfelfokozottabb mosolygás.

Argyle herczeg nagyon szép bizonyitékát szolgáltatta lélekjelenlétének, mikor Carolina királynéval Richmond-ban történt találkozásakor nem vállalta a női büszkeséggel való csatározást.^[63] Minél több egy nő jellemében az emelkedettség, annál rettenetesebbek az ilyen viharok.

Ugy van-e vajjon, hogy minél nagyobb elragadtatást keltenek egy nőben rendes körülmények között kedvesének kiváló tulajdonságai, annál inkább igyekszik, hogy azokban a kegyetlen pillanatokban, mikor a rokonszenv mintegy felborul, boszut álljon rajta azért, amiért egyébként olyannak látta, mint aki különb a többi embernél? El akarja kerülni, hogy őt magát is ezek közé számitsák.

Már rég volt, hogy az unalmas Clarisse-t olvastam; de ugy gondolom, hogy ő is női büszkeségből halt meg és amiatt nem fogadja el Lovelace kezét.

Ezzel szemben Monime megható példája a női érzés finomságának. Kinek nem pirul ki homloka az élvezettől, ha egy a szerephez méltó szinésznőtől hallja:

Elképzelem, amint a jövő századok azt fogják mondani: Ime, mire volt jó a monarhia.^[64] Arra, hogy létrehozzon ily jellemeket és hogy akadjanak nagy müvészek, kik képet festenek róluk.

Azonban erről a finom érzékről a középkori köztársaságokban is találok egy csodálatraméltó példát, mely meghazudtolni látszik a kormányzatnak a szenvedélyekre gyakorolt befolyásáról alkotott elméletemet és amelyet teljes jóhiszemüséggel idézek:

A nő, ki e szavakat mondja, titokban Desdemona sorsát szenvedte el és csak egy szavába került volna, hogy a földön hátrahagyott barátai előtt felfedje férje bünét.

Nello della Pietra elvette madonna Pia-t, Siena leggazdagabb és legelőkelőbb családjának, a Tolomei-háznak egyetlen örökösét. Szépsége, mely egész Toscanát bámulatra ragadta, férje szivében féltékenységet támasztott, melyet hamis besugások és a szünetlen megujuló gyanú borzalmas elhatározásra érleltek. Ma már bajos eldönteni, hogy igazán teljesen ártatlan volt-e az asszony, de Dante ilyennek tünteti fel.

Férje elvitte a volterrei mocsarakra, mely vidék, mint ma, már akkor is hires volt aria cattiva-ról. Szerencsétlen feleségének soha meg nem mondta, mi az oka e veszedelmes helyre való számüzetésnek. Gőgje nem engedett neki se panaszt, se szemrehányást. Egyedül élt vele egy elhagyatott toronyban, melynek romjait láttam a tengerparton; lenéző hallgatását soha meg nem törte, ifju feleségének kérdéseire soha feleletet nem adott, könyörgéseit meg nem hallgatta. Hidegen várta mellette, hogy a dögleletes levegő megtegye a hatását. A mocsár gőzei csakhamar elhervasztották ez arczot, mint mondják, a legbájosabbat, mely abban a században megjelent a földön. Néhány hónap mulva az asszony meghalt. Némely akkori krónikás azt irja, hogy Nello egy tőrszurással siettette a végét: borzalmasan a mocsárba halt; de hogy miként, az rejtély maradt még a kortársak előtt is. Nello della Pietra tovább élt, azonban állandó némaságban, melyet soha sem tört meg.

Semmi se lehet nemesebb és finomabb, mint a mód, ahogy a fiatal Pia Dante-t megszólitja. Eszökbe akarja juttatni magát barátainak, kiket oly fiatalon hagyott itt a földön, de noha megnevezi és kijelöli a férjét, a legkisebb panaszt se engedi meg magának a hallatlanul kegyetlen és immár jóvátehetetlen bün miatt. Csak annyit mond, hogy férje tudja halálának történetét.

A bosszura szomjazó gőgnek ez az állhatatossága, azt hiszem csak a déli országokban látható.

Piemontban akaratlanul tanuja voltam egy körülbelül hasonló esetnek; de a részleteket akkoriban még nem ismertem. Huszonöt dragonyossal kiküldtek a Seria mentén huzódó erdőbe, hogy megakadályozzam a csempészek garázdálkodását. Ahogy este e vad és elhagyatott tájra kijutottam, a fák között egy régi kastély romjait pillantottam meg; odamentem; nagy csodálkozásomra a romnak lakója is volt. Egy sötét tekintetü környékbeli nemes ember, hat láb magas és negyven éves férfi, aki mogorva képpel két szobát bocsátott rendelkezésemre. Őrmesteremmel együtt zenéléssel töltöttük az időt, mikor pár nap mulva felfedeztük, hogy emberünk egy nőt rejteget, kit - nem sejtve a rémes valóságot - nevetve Camillának neveztünk. Hat hét mulva a nő meghalt. Volt bennem annyi szomoru kiváncsiság, hogy látni akartam a koporsóban; megvesztegettem a virrasztó barátot, ki aztán azzal az ürügygyel, hogy szentelt vizet akarok hinteni a halottra, éjféltájban bevezetett a kápolnába. Ama remek teremtések egyikét láttam ott, kik még a halál ölében is megőrzik szépségüket, nagy sasorra volt, melynek sohasem felejtem el nemes és finom hajlását. Hivatásom elszólitott e gyászos helyről, öt évvel később, mikor ezredem egy szakaszával én is lekisértem a császárt, hogy Itália királyává koronáztassa magát, elmondattam magamnak a történetet. Megtudtam, hogy a féltékeny férj, *** gróf egy reggel felesége ágyára akasztva egy kis angol zsebórát talált, melynek a városka egyik fiatalembere volt a tulajdonosa. A gróf még aznap elvitte feleségét az omladozó erdei kastélyba. Mint Nello della Pietra, ő se szólt soha egy szót se. Ha az asszony könyörgésre fogta a dolgot, hidegen és némán felmutatta neki az órát, melyet mindig magánál hordott. Három évig élt igy teljes egyedüllétben vele. Az asszonyt végre is életének virágában megölte a kétségbeesés. Férje megkisérelte, hogy egy késszurással bosszut álljon az óra gazdáján, nem sikerült, elment Genuába, hajóra szállt és azóta nyoma veszett. Jószágait felosztották.

Ha az ember türelemmel fogadja a dölyfös nők sértéseit, ami a katonai élet megszokásai folytán könnyü szerrel lehetséges, csak untatja e büszke teremtéseket; gyávának nézik az embert és hamarosan eljutnak a sulyos megbánásokhoz. E gőgös lelkek szivesen engednek azoknak a férfiaknak, kikről azt látják, hogy türelmetlenek a többi férfival szemben. És azt hiszem, csakugyan legjobb is igy cselekedni, és gyakran hogy elkerüljük az összeveszést kedvesünkkel, tanácsos összeveszni a szomszédunkkal.

Egy hires londoni szinésznőhöz, Miss Cornelhez, egy napon váratlanul betoppan a gazdag ezredes, ki hasznos barátja volt neki. A szinésznő éppen egy kis udvarlójával volt együtt, kinek csak a kedvelés adott jogczimet az ottidőzésre. "X ur - szólt Miss Cornel izgatottan az ezredeshez - azért van itt, hogy megnézze a poneyt, melyet el akarok adni." - "Egész más czélból vagyok itt", - vágott közbe a kis udvarló, kit kezdett untatni a dolog, és akit a szinésznő e pillanattól fogva szenvedélyesen szeretett.^[66] E nők rokonszenveznek kedvesök büszkeségével és ez megakadályozza, hogy az ő rovásukra érvényesitsék a maguk kevélységét.

Lauzun herczeg jelleme (az 1660-ikit gondolom^[67], ha az első napon megbocsájtják neki a kellem hiányát, elbájolja az ilyen nőket, sőt elbájol talán minden kiváló nőt; az emelkedettebb nagyságot már nem tudják felfogni, hidegségnek veszik azt a nyugodt tekintetet, mely mindent lát és nem indul fel az apróságokon. Nem hallottam-e, mikor a saint-cloudi udvar hölgyei azt mondták, hogy Napoleon száraz és prózai jellem.^[68] A nagy ember olyan, mint a sas, minél magasabbra emelkedik, annál kevésbé válik megláthatóvá és nagyságáért a lelki magányossággal bűnhődik.

A női gőgösség folytán áll elő az, amit a nők a finomság hiányá-nak neveznek. Azt hiszem, ez meglehetősen hasonlit ahhoz, amit a királyok felségsértésnek neveznek, és ami annál veszedelmesebb vétség, mert az ember észre se veszi, hogy elkövette. A leggyengédebb szerelmes is vád alá kerülhet a finomtalanság czimén, ha nem nagyon okos, és - ami még szomorubb -, ha át meri engedni magát a szerelem legnagyobb csábjának, annak a gyönyörnek, hogy tökéletesen természetes legyen azzal szemben, kit szeret és ne figyeljen reá, hogy mit beszélnek.

Mindezek olyan dolgok, melyekről a jóratermett szivnek bizonyára sejtelme sincs, és amelyeket tapasztalni kell, hogy az ember higyjen bennök, mert a megszokás arra viszi, hogy oly nyiltan és becsülettel lépjen fel a nővel szemben, mint ahogy férfi-barátaival teszi.

Az embernek folyton eszében kell tartania, hogy oly teremtésekkel van dolga, kik, bár igaztalanul, jellemerő tekintetében alsóbbrendüeknek tarthatják magukat, vagy jobban mondva: azt hihetik, hogy alsóbbrendüeknek nézik őket.

Nem inkább abban kellene-e nyilvánulnia a női gőgnek, hogy milyen erőteljes az érzés, melyet keltenek? I. Ferencz feleségének sokat csipkedték egyik udvarhölgyét, hogy csapodár a kedvese és nem is szereti őt. Kevéssel utóbb e szerető beteg lett, és mikor felépült, némán jelent meg az udvarban. Két év mulva egy napon, mikor csodálkozva tették szóvá, hogy még mindig szereti, az udvarhölgy igy szólt a némához: "Beszéljen!" És az megszólalt.

Emlékszem, hogy valami történeti könyvben a következőket olvastam: "Az összes férfiak elvesztették fejöket; ez az a pillanat, mikor a nők kétségtelenül különbeknek bizonyulnak náluk."

A nőknek van valami tartalék-bátorságuk, ami nincs meg a szeretőjüknek. Vele szemben a nőket ösztönzi a hiuság és abban, hogy a veszedelem hevében bátorság tekintetében tultegyenek a férfin, ki pártfogó és erőt kifejtő büszkeségével annyiszor megsértette őket, oly élvezetet találnak, hogy ez élvezet lendülete felülemeli őket mindennemü félelmen, mely abban a pillanatban a férfi gyöngeségét okozza. A férfi is, ha ily pillanatban ily segitség van mellette, különbnek bizonyithatja magát mindenki másnál, mert a félelem sohasem a veszedelemben, hanem mindig bennünk lakozik.

Távol legyen tőlem, hogy lebecsüljem a nők bátorságát: láttam köztük olyanokat, kik a kellő alkalommal a legbátrabb férfiaknál is különbek voltak. Szükséges azonban, hogy legyen egy férfi, kit szeretnek; miután ekkor mintegy csak ő rajta át éreznek, a közvetlen és legrémesebb veszedelem is olybá válik számukra, mintha arról volna szó, hogy szemeláttára egy rózsát szakitsanak.^[69]

Láttam egyébiránt nem-szerelmes nőknél is hideg, a legnagyobb mértékben meglepő, az idegek befolyása alól teljesen ment bátorságot.

Igaz azonban, hogy azt gondoltam, csak azért ily bátrak, mert nem tudják, mily kellemetlenek a sebesülések.

Ami az erkölcsi bátorságot illeti, mely oly sokkal felette áll a másfélének, a szilárdság, melylyel egy nő ellenáll szerelmének, egyenesen a legbámulatraméltóbb valami, ami a földön tapasztalható. A bátorság összes lehetséges egyéb jelei merő kicsiségek az ilyen, annyira a természet ellen való és annyira kinos erőfeszitéshez képest. A nők talán az önfeláldozásnak abban a megszokásában találják meg a hozzá való erőt, melyet a szemérem olt beléjük.

Az is egyike a nők szerencsétlenségeinek, hogy a bátorság e megbizonyitásai mindig titokban maradnak és szinte elmondhatatlanok.

Még nagyobb baj, hogy a bátorság mindig boldogságuk ellen fordul: Cleves herczegnének egy szót se kellene szólania a férjének, hanem oda kellene adnia magát Nemours urnak.

Lehet, hogy a nőket ilyenkor főleg az látja el erővel, hogy büszkeségükre szolgál, ha megvédik magukat és azt képzelik, hogy szeretőjük hiuságának a kielégitését találja meghóditásukban. Kicsinyes és alantjáró gondolat. A szenvedélytől elragadtatott férfinak, ki hanyatt-homlok veti magát annyi nevetséges helyzetbe, van is ideje, hogy a hiuságára gondoljon! Olyan ez, mint mikor a szerzetesek azt hiszik, hogy fülön fogják az ördögöt és ugy kárpótolják magukat a szőrövért és az önkinzásokért, hogy büszkék reá.

Azt hiszem, ha Cleves herczegné megérte volna, hogy megöregedjék és eljusson abba a korba, mikor az ember itéletet mond az életről, és amikor a kevélység örömeinek láthatóvá válik a nyomoruságos mivolta: megbánta volna, amit cselekedett. Belátta volna, hogy jobb lett volna, ha ugy él, mint De la Fayette asszony.^[70]

Az imént átolvastam száz oldalt e tanulmányból; vajmi szegényes fogalmat adtam az igazi szerelemről, arról a szerelemről, mely elfoglalja az egész lelket, betölti hol a legboldogabb, hol kétségbeejtő, de mindig fenséges képekkel és tökéletesen érzéketlenné teszi minden egyéb iránt a világon. Nem tudom, hogyan fejezzem ki, amit oly jól látok; soha sem éreztem kinosabban a tehetség hiányát. Miként tüntessem fel a mozdulatok és a jellemmegnyilvánitások mesterkéletlenségét, a mély komolyságot, a tekintetet, mely oly hiven és oly ártatlanul festi az érzés árnyalatát és főleg, ismétlem, azt a kimondhatatlan nem-törődést mindennel, ami nem az a nő, kit az ember szeret? Minden igen vagy nem, amit a szerelmes férfi mond, telitve van valami oly kenettel, mely sehol máshol, sőt egyébkor nála se található. Ma (augusztus 3-án) reggel kilencz órakor ellovagoltam Zampieri marquis szép angolkertje előtt, mely végső lejtőségein terül el azoknak a nagy fáktól koronázott halmoknak, melyekre Bologna támaszkodik és amelyekről oly szép kilátás nyilik a gazdag és zöldelő Lombardiára, a világ legszebb tartományára. A Zampieri-kert egy csoport babérfája között, mely éppen az utra néz, amerre mentem és amely a Reno casa-lechioi vizeséséhez vezet, megpillantottam Delfont grófot; mély merengésben állt ott és noha az előző este hajnali két óráig együtt voltunk, alig viszonozta köszöntésemet. Elértem a vizeséshez, átmentem a Renon, aztán mikor mintegy három órával utóbb visszajövet ismét elhaladtam a Zampieri-kert facsoportja előtt, a grófot még mindig ott láttam. Ugyanabban a helyzetben volt, mint az előbb, nekitámaszkodva egy nagy piniának, mely magasan kiemelkedett a babérfák csoportja fölé. Félek, hogy e megfigyelést tulságosan csekélynek és semmitmondónak találják: könnyes szemekkel jött felém és kért, ne mondjam el, hogy ily mozdulatlanul láttam. Meg voltam hatva; azt inditványoztam, forduljunk vissza és töltsük együtt a nap hátralevő részét kivül a városon. Két óra mulva mindent elmondott. Kiváló lélek és mily hidegek e lapok ahhoz képest, amit ő beszélt!

Azt hiszi, nem szeretik; nekem nem ez a véleményem. Chigi grófné gyönyörü márványalakjáról, kinél az estét töltöttük, mitse lehet leolvasni. Csak egy-egy hirtelen és könnyed elpirulás, melyet nem bir leküzdeni, árulja el néha felindulásait e léleknek, melyet a legtulzóbb női büszkeség igyekszik elvitatni a heves indulatoktól. Ilyenkor a pir nemcsak az arczán, de elömlik alabástrom nyakán és Canova vésőjére méltó szép vállai látható részén is. Borongó tekintetü fekete szemeit el tudja rejteni a pillantások elől, melyeknek fél az átható voltától; de ma éjjel megfigyelhettem, hogy Delfonte valamely kijelentésére, mely nem tetszett neki, hirtelen egészen elfutotta a pirosság. E büszke lélek nem találta őt méltónak magához.

De hát még ha tévedek is Delfonte boldogságára vonatkozó hozzávetéseimben, a hiuságtól eltekintve, azt hiszem, boldogabb, mint én, aki közömbös vagyok és aki látszatra is, de meg a valóságban is szilárdan ülök a szerencsében.

Az asszonyok női büszkeségükkel az ostobák miatt az okosakon és a pénzzel és otrombasággal pöffeszkedő prózai lelkek miatt a nemes sziveken boszulják meg magukat. El kell ismerni, hogy ez vajmi gyönyörü következmény.

Vannak nők, kiket a büszkeség és a társasági illendőség aprólékos szempontjai boldogtalanságra juttatnak; hozzátartozóik büszkeségből rettenetes helyzetbe kényszeritik őket. Ezzel szemben a sors oly vigasztalást tartogat számukra, mely dusan felér minden szenvedésükkel, nyitva hagyja nekik a boldogságot, hogy szenvedélyesen szeressenek és szerettessenek. De ime egy szép napon átveszik ellenségeiktől ugyanazt az esztelen büszkeséget, melynek ők maguk voltak az első áldozatai és átveszik azért, hogy megöljék vele az egyetlen boldogságot, mely még megmaradt számukra és hogy szerencsétlenné tegyék magukat meg azt, aki szereti őket. Egy barátnő, kiről mindenki tudja, hogy tiz viszonya is volt, még pedig nem mindig egyik a másik után, nagy komolyan elhiteti velök, hogy ha szeretnek, becstelenekké válnak a világ előtt. Holott ez a derék világ, mely sohasem emelkedik magasabbra az alacsony gondolatoknál, minden évben egy-egy uj szeretőt tulajdonit nekik, mert hát, azt mondja, ez a szabály. A léleknek van oka, hogy elszomorodjék e különös látványon: egy gyengéd és belsőségesen finom nő, angyala a tisztaságnak, egy válogatástalan sz... tanácsára, fut az egyetlen és roppant boldogság elől, mely megmaradt számára, hogy aztán ragyogó fehér ruhában megjelenjen egy nagy mamlasz biró előtt, kiről száz éve kiderült már, hogy vak és aki torka szakadtából orditja: "Feketében jár."

Kétségbeesésemben, hogy a szerelem mily boldogtalanságba döntött, megátkozom életemet. Semmihez nincs kedvem. Az ég borus, esik, a késői hideg szél szomoruságba öltözteti a természetet, mely a hosszu tél után nekilendülni készült a tavasznak.

Schiassetti, aki félzsoldban levő ezredes, eszes és higgadt barát, két óra hosszat volt itt az imént nálam. "Le kellene mondania a szerelemről. - De miként? Adja vissza a katonáskodásért való rajongásomat. - Nagy baj, hogy azzal a nővel megismerkedett." Szinte magam is igazat adok neki, annyira le vagyok verve és el vagyok csüggedve és annyira erőt vett ma rajtam a buskomolyság. Találgatjuk, mi érdeke lehetett a barátnőjének benne, hogy megrágalmazzon előtte; nem találunk más magyarázatot, mint amit a régi nápolyi közmondás mond: "Vén asszony, ki senkinek se kell, semmiért is haragszik." Annyi bizonyos, hogy ez az asszony fel van dühödve reám; egyik barátja mondta igy. Kiméletlenül tudok boszut állani, de a nő gyülölete ellen semmivel se védekezhetem. Schiassetti magamra hagy. Nem tudván, hogy mitevő legyek, kimegyek az esőbe. Lakásom, ez a szalon, melyben már ismeretségünk első idejében, amikor minden este találkoztam vele, laktam, elviselhetetlenné vált számomra. Minden kép, minden butordarab szemrehányóan emlékeztet a boldogságra, melyet jelenlétükben álmodtam és amelyet örökre elvesztettem.

A hideg esőben járom az utczákat. A véletlen, ha ugyan lehet véletlennek neveznem, az ablakai alá visz. Kezdett beesteledni s én könnyekkel telt szemeimet szobájának ablakára szegezve lépegettem. Egyszerre a függöny, mintegy hogy kitekintést engedjen a térre, megmozdult, aztán nyomban ujra helyrebillent. Görcsös összehuzódást éreztem a szivem körül. Nem tudtam a lábamon állani: a szomszéd ház kapuja alá menekülök. Ezer érzés önti el lelkemet; a függöny elmozdulása véletlenül is történhetett, de hátha az ő keze huzta el!

Szerelmes létemre ugy érzem, hogy két lépésnyire tőlem roppant és minden vágyamat meghaladó boldogság vár reám, mely csak egy szótól, csak egy mosolytól függ.

Szenvedély nélkül, mint Schiassetti, szomoruan töltöm a napokat, sehol se látom a boldogságot, kezdek kételkedni benne, hogy egyáltalában létezik számomra és elfog a spleen. Legjobb volna heves szenvedélyek nélkül és csak egy kis kiváncsisággal vagy hiusággal felruházva lenni.

Délután két órakor láttam a függöny meglebbenését; hat órakor tiz látogatást tettem, elmentem a szinházba; de hallgatagon és merengően egész este mindenütt ezen a kérdésen töprengtem: "Vajjon az oly nagy és oly alaptalan harag után, mert hiszen nem akartam megbántani (már pedig mi van a világon, amit a szándék ki nem ment?) érzett-e egy pillanatra is csak szerelmet?"

A szegény Salviati, ki e föntebbi sorokat Petrarca-jának egyik lapjára irta, kevéssel utóbb meghalt. Schiassetti-nek és nekem bizalmas barátunk volt; ismertük minden gondolatát és tőle vettem e tanulmány egész gyászos részét. A megtestesült elővigyázatlanság volt, a nő pedig, kiért annyi bolondságot követett el, a legérdekesebb teremtés, kit ismerek. Schiassetti igy szólt hozzám.

"Azt hiszi azonban, hogy e boldogtalan szenvedélynek nem voltak Salviatira nézve előnyös következményei? Először is a képzelhető legkinosabb pénzbeli zavarokban szenvedett. E pénzzavar, mely a tékozlásban eltöltött ifjuság után igen szerény módra utalta, minden más körülmények között emésztő dühvel töltötte volna el, igy azonban legfeljebb minden két hétben ha egyszer jutott az eszébe.

"Másodszor, és ami az ilyen természetü embernél még fontosabb, e szenvedély volt az első igazi tanfolyama a logikának, melyen keresztülment. Ez oly ember részéről, ki bejáratos volt az udvarhoz, különösnek tünhet fel; de magyarázatot talál roppant bátorságában. Igy például szempillarebbenés nélkül álla a ***-i napot, mely a semmibe taszitotta; maga is csodálkozott, hogy, mint Oroszországban is, most se érez semmi rendkivülit; annyi bizonyos, semmi se tudta annyira megfélemliteni, hogy két napig megmaradt volna az eszében. Két év óta azonban e gondatlanság helyett minden pillanatban az járt a fejében, hogy bátornak kell lennie; addig meg se látta a veszedelmet.

"Mikor aztán esztelenségei és annak a következtében, hogy bizott tetteinek jó értelmezésében,^[71] odajutott, hogy havonta csak kétszer láthatta a nőt, kit szeretett, mámorosan az örömtől egész éjszakákat azzal töltött, hogy hozzá beszélt, mert amikor nála járt, azt a nemes jószivüséget tapasztalta nála, melyet imádott benne. Azt tartotta, hogy ő és *** asszony két rendkivüli lélek, kik egy pillantásból is megértik egymást. Nem birta felfogni, hogy a nő csak a legkevésbbé is figyelmére méltassa azokat a kis nyárspolgári magyarázatokat, melyek őt bünösnek tüntethetnék fel. E szép bizalomnak az volt a következménye, hogy a nő, kit ellenségei vettek körül, bezárta előle az ajtaját.

- E nővel szemben - mondtam neki - ön felejti elveit, hogy a lélek kiválóságában csak a legvégső esetben szabad hinni. - Azt hiszi, - felelte, - hogy van sziv a világon, mely jobban megfelel az enyémnek? - Igaz, hogy szenvedélyes viselkedésemért, mely miatt Leonorát haragban kellett látnom, megfizetek a bajokkal, melyek a reális élet minden dolgában érnek és amelyek a türelmes igyekezet hiányából és azokból az esztelenségekből erednek, melyekre a pillanat benyomásának ereje ragad." Ime, az őrület küszöbe.

Salviati számára az élet kéthetes időszakokra oszlott, melyek a szerint szineződtek, hogy legutoljára milyen fogadtatásban részesült. Több izben megfigyeltem azonban, hogy az öröm, melyet valamely kevésbbé hideg fogadtatásnak köszönhetett, intenzivitás tekintetében mögötte maradt a boldogtalanságnak, melyet a szigoru fogadtatás keltett benne.^[72] *** asszony néha nem viseltetett kellő nyiltsággal vele szemben; ime az egyetlen gáncs, melyet soha se mertem előtte kimondani. Eltekintve attól, ami fájdalmában a legbensőbb volt és amelyről finom érzése nem engedte, hogy szóljon, még legkedvesebb és az irigységtől leginkább távolálló barátainak se: abban, ha Leonora hidegen fogadta, a prózai és cselszövő lelkek diadalát látta a nyilt és nemes lelkek felett. Ilyenkor vesztett hittel nézte az erényt és főként a dicsőséget. Barátainak csupa szomoru gondolatokról beszélt, melyekre szenvedélye vezette reá, de amelyek egyébiránt bölcsészeti szempontból nem voltak egészen érdektelenek. Kiváncsian figyeltem ezt a bizarr lelket. A szenvedély-szerelem rendszerint az olyan embereknél fordul elő, kik kissé németesen együgyüek^[73], Salviati azonban ellenkezőleg a leghatározottabb és a legelmésebb emberek közé tartozott, akiket ismertem.

Az ilyen hideg fogadtatások után ugy véltem észrevehetni, hogy csak akkor nyugodott meg, mikor már igazolni tudta Leonora szigoruságát. Amig azt hitte, hogy méltatlanul bánt vele rosszul, boldogtalan volt. Sohase hittem volna, hogy szerelem ily távol legyen minden hiuságtól.

Folyton magasztalta a szerelmet. "Ha valamely természetfeletti hatalom igy szólna hozzám: Zuzza össze ezt az óraüveget és Leonora ujra az lesz önnek, ami három év előtt volt, közömbös barátnő, - azt hiszem, hogy soha életemben egy pillanatig se lenne bátorságom, hogy összezuzzam." Oly őrjöngőnek látszott, mikor igy okoskodott, hogy sohase volt bátorságom elmondani neki a fentebbi kifogásolásokat.

Aztán igy folytatta: "Mint ahogy Luther reformácziója a középkor végén alapjában megrenditette a társadalmat és megujitotta és észszerü alapokon épitette fel a világot, ugyanugy a szerelem is felfrissiti és megerősiti a nemes jellemet.

"Csak ekkor vetheti le az élet minden gyermekességét; e forradalom nélkül mindig megmarad benne valami nehézkesség és szinpadiasság. Csak amióta szeretek, tettem szert bizonyos jellembeli fennköltségre; annyira nevetséges a mód, ahogy katonai iskoláinkban nevelik az embereket.

"Noha megfelelően viselkedtem, még csak gyermek voltam Napoleon udvarában és Moszkvában. Teljesitettem kötelességemet; de mit se tudtam arról a hősi egyszerüségről, mely a teljes és jóhiszemü önfeláldozásnak a gyümölcse. Szivem csak egy év óta érti meg Titus Livius rómainak egyszerüségét. Azelőtt hidegeknek találtam őket a mi ragyogó ezredeseinkhez képest. Amit ők tettek Rómáért, mindazt megtalálom szivemben Leonoráért. Ha oly szerencsés lehetnék, hogy megtegyek érte valamit, első vágyam az lenne, hogy titokban tarthassam. Hogy a Regulusok, Deciusok miként viselkedjenek, az előre el volt döntve és nem érezhettek miatta meglepetést. Mielőtt szerettem, kicsi voltam és pedig éppen azért, mert néha hajlandóságot éreztem, hogy nagynak véljem magamat; bizonyos erőfeszitést kellett kifejtenem, melynek tudatában voltam és amelyért megtapsoltam magamat.

"És aztán az indulatokon kivül mit nem köszön az ember a szerelemnek? Az első ifjuság véletlenei után a sziv bezárul a rokonszenv elől. A halál vagy a távollét elkülönit a gyermekkori barátoktól, az ember hideg üzlettársak között kénytelen tölteni az életét, rőffel a kezében, folyton számolgatva érdek és hiuság szerint. Ápolás hiányában lassankint a lélek egész gyengéd és nemes rétege meddővé válik és az ember még a harmincz éven innen megkövesedik az összes gyöngéd és meleg érzésekkel szemben. E kopár pusztaságban a szerelem az érzések oly forrását fakasztja, mely még dusabb és frissebb, mint amilyen az első ifjukoré volt. Akkor még csak határozatlan, esztelen és folyton eltérülő remény töltötte be a lelket,^[74] semmi odaadás valamiért, semmi állhatatosság és mélység a vágyakban, a lélek, csupa csélcsap voltában, szomjuhozta az ujdonságot, és amit tegnap imádott, ma elhanyagolta. Már pedig semmi se magábaszálltabb, rejtelmesebb, örökösebben egy a tárgyában, mint a szerelmi kristalizáczió. Akkor csupán a kellemes dolgoknak volt joguk tetszeni és ezeknek is csak egy pillanatig; most minden, ami valamelyes vonatkozásban van azzal, kit az ember szeret, sőt a legközömbösebb dolog is mély hatást tesz. Megérkezve egy nagy városba, mely száz mértföldnyire volt attól, ahol Leonora lakik, csupa félelem és rettegés töltött el: minden fordulónál attól remegtem, hogy elém toppan Alviza, *** asszony benső barátnője, kit nem is ismertem. Minden valami rejtelmes és szent szint öltött, szivem hangosan dobogott, ahogy egy öreg tudóssal beszéltem. Nem tudtam elpirulás nélkül hallani a nevét annak a kapunak, melynek közelében Leonora barátnője lakik.

"A nőnek, kit az ember szeret, még a szigoruskodásában is annyi kellem van, hogy más nőknél a legkellemesebb pillanatok se érnek fel vele. Ugyanolyan ez, mint ahogy Correggio festményeiben a nagy árnyékok, nem hogy, mint a többi festőnél, kevésbé kellemes foltok lennének, de inkább arra szolgálnak, hogy érvényesülni segitsék a világos helyeket és kiemeljék az alakokat, - magukban is elragadó bájjal birnak és édes merengésbe ringatnak.^[75]

"Ugy van, az élet fele és pedig a szebbik fele rejtve marad az ember elől, ki nem szeretett szenvedéllyel."

Salviatinak teljes dialektikáját fel kellett használnia, hogy megálljon a bölcs Schiassettivel szemben, ki mindig ezt hajtogatta előtte: "Ha boldog akar lenni, elégedjék meg a gyötrelmek nélkül való élettel és minden napra egy kis adag örömmel. Óvakodjék a nagy szenvedélyek sorsjátékától. - Ruházzon hát fel az ön természetével" - felelte Salviati.

Azt hiszem, voltak napjai, mikor szerette volna, ha követni tudja bölcs ezredesünk tanácsát; küzdött is érte és már-már azt hitte, sikerül neki; de hát e czél felülmulta erejét. Holott pedig mily erő lakozott e lélekben!

Ha az utczán messziről megpillantott egy fehér selyem kalapot, mely hasonlitott kissé *** asszonyéhoz, elállt a szivverése és kénytelen volt a falhoz támaszkodni. Még legszomorubb pillanataiban is annak a boldogságnak a reménye, hogy találkozhat vele, órákon át oly mámorral töltötte el, melyhez nem ért fel semmiféle sorscsapás és semmiféle okoskodás.^[76] Egyébiránt tény, hogy mikor két évvel e nagyszerü és határtalan szenvedély keletkezése után meghalt,^[77] jelleme egy csomó nemes tulajdonsággal volt gazdagabb, ugy hogy legalább ebben a részben helyesen itélte meg magát. Ha életben marad, és ha a körülmények segitik, nagy hirt szerzett volna magának. Lehet azonban, hogy egyszerüsége miatt érdemei ekkor is látatlanok maradtak volna a földön.

A legnagyobb boldogság, amit a szerelem nyujthat, az, amikor először szoritjuk meg a kezét a nőnek, kit szeretünk.

Az udvarló-szerelem boldogsága, ezzel ellentétben, sokkal reálisabb és sokkal jobban alá van vetve a tréfálózásnak.

A szenvedély-szerelemben a meghittség nem annyira maga a teljes boldogság, mint inkább az utolsó lépés, mely odavezet.

Mortimer remegve jön meg egy hosszu utról; imádja Jennyt és ez nem felelt a leveleire. Londonba érkezve lóra ül és elvágtat hozzá vidéki lakába. Odaér, Jenny a parkban sétál; dobogó szivvel siet feléje; eléri, Jenny kezét nyujtja neki, zavarral fogadja: Mortimer látja, hogy szerelme nem viszonzatlan. Ahogy a park utjain sétálgattak, Jenny szoknyája beleakadt egy tövises bokorba. Utóbb aztán Mortimer elérte, hogy boldog lehetett, Jenny azonban hűtlenné vált. Azt mondom neki, hogy Jenny soha se szerette; ő erre, szerelmének bizonyitékául, azzal érvel, hogy visszatérésekor miként fogadta, azonban soha sem tudott erről valami közelebbit mondani. Csak ha egy tüskés bokrot lát, megremeg; valójában ez az egyetlen határozott emlék, mely életének legboldogabb pillanatáról megmaradt benne.^[79]

Egy fogékony és nyilt férfi, egykori lovag, ma este (bárkánkban, melyet a háborgó Garda-tó hullámai ide-oda vetettek^[80] elmesélte szerelmeinek történetét, melyet nem fogok a közönség elé tálalni, de amelyből azt hiszem, joggal levonhatom a következtetést, hogy a meghittség pillanata hasonlit azokhoz a szép májusi napokhoz, melyek oly koczkázatosak a szép virágokra, - olyan pillanat, mely végzetessé válhat és egy másodpercz alatt lefagyaszthatja a legszebb reményeket.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - ^[81]

Nem lehet eléggé dicsérni a természetességet. Ez az egyetlen kaczérság, mely oly komoly dologban, mint a wertheri szerelem, amikor az ember nem tudja, hogy hova megy, megengedhető; de egyuttal, véletlen szerencséjére az erénynek, ez a legjobb taktika is. Az igazán meghatott ember, a nélkül, hogy sejtené, elbájoló dolgokat mond; beszélni tud olyan nyelven, melyet nem ismer.

Jaj a csak legkevésbé is mesterkélt embernek! Még ha igazán szerelmes is, és ha még oly eszes is, háromnegyed részét elveszti előnyeinek. Ha egy perczben átengedi magát a mesterkéltségnek, a következő pillanatban száraznak tünik fel.

A szerelem egész művészete, véleményem szerint, abban áll, hogy az ember pontosan azt mondja, ami egyezik a pillanat mámorának a hőfokával, vagyis, más szóval, hogy a lelkére hallgasson. Nem szabad azt hinni, hogy ez olyan könnyü; az az ember, ki igazán szeret, ha barátnője olyan dolgokat mond neki, melyek boldoggá teszik, nem lel magában elég erőt, hogy beszéljen.

Ekképpen megfosztja magát azoktól a cselekedetektől, melyeket szavai kifakasztottak volna,^[82] de még mindig jobb hallgatni, semmint nem a kellő időben mondani nagyon is gyengéd dolgokat; ami tiz másodpercz előtt helyénvaló lett volna, most már idejét multa és foltot ejt.

Valahányszor vétettem e szabály ellen^[83] és olyasmit mondtam, ami három perczczel előbb jutott eszembe, és amit kedvesnek gondoltam, Leonora mindig reámütött. Távozásomkor aztán azt mondtam magamban: Igaza van; az ilyen dolgok roppant bánthatnak egy kényes izlésü nőt; illetlen érzésnyilvánitás volt. Még inkább megengednek, mint a rossz szónokok, bizonyos foku erőtlenséget és hidegséget. Miután semmitől se kell annyira tartaniok, mint kedvesök hamisságától, a legkisebb kis őszintétlenség, legyen bár még oly ártatlan is, nyomban szerteüzi egész boldogságukat és gyanakvást kelt bennök.

A tisztességes asszonyok idegenkednek a hevességtől és a váratlantól, ami pedig jellemző sajátsága a szenvedélynek; a hevesség, a mellett, hogy felriasztja a szemérmet, egyszersmind még védekezésre is ösztönzi őket.

Ha egy kis féltékenység vagy elkedvetlenedés meghozta a hidegvért, az ember általában neki kezdhet oly beszédnek, mely alkalmas, hogy felkeltse a szerelemnek kedvező mámorosságot és ha két-három bevezető mondat után nem hagyja felhasználatlanul az alkalmat, hogy pontosan azt mondja, amit lelke sugalmaz, élénk gyönyörüséget fog okozni annak, kit szeret. A legtöbb embernek az a tévedése, hogy valami előre kieszelt dolgot akar mondani, melyet szépnek, elmésnek, meghatónak gondol, ahelyett, hogy elerjesztené lelkét a bizalmasság és természetességnek arra a fokára, hogy mesterkéletlenül annak adjon kifejezést, amit abban a pillanatban érez. Ha megvan ehhez a bátorsága, rögtön bizonyos közeledés jutalmazza.

Ez az ép oly gyors, mint amily önkénytelen jutalmazása a gyönyöröknek, melyeket az ember annak okoz, kit szeret, teszi, hogy e szenvedély oly magasan felette áll a többinek.

Ha tökéletes természetesség uralkodik köztük, a két egyén boldogsága merőben egy és ugyanaz lesz.^[84] A rokonszenv és természetünk több más törvénye következtében ez egyszerüen a legnagyobb boldogság, mely a földön lehetséges.

Éppenséggel nem könnyü meghatározni, hogy mit kell érteni a természetesség alatt, mely a szerelmi boldogság elengedhetetlen feltétele.

Természetes-nek nevezik azt, ami nem tér el a megszokott cselekvési módtól. Magától értetődik, hogy soha nemcsak hazudni nem szabad annak, kit az ember szeret, de még a szépitgetés se járja, hogy bármily kis mértékben is, megváltoztassa az igazság tiszta kirajzolódását. Mert, ha az ember szépitget, a figyelem e szépitéssel van elfoglalva és már nem felelkezik mesterkéletlenül, akár a zongora billentyüje, az érzésnek, mely a nő szemében látszik. A nő, valami hidegségről, melyet érez, csakhamar tudatára jön ennek és a maga részéről a kaczérsághoz folyamodik. Nem ez-e vajjon a titkos oka annak, hogy az ember nem tud szeretni oly nőt, ki értelmileg nagyon is alatta áll? Mert hát az ilyen nő mellett büntetlenül lehet szinlelni és miután a szinlelés könnyebb, a megszokás folytán az ember belerögződik a természetesség hiányába. Ettől fogva aztán a szerelem már nem szerelem, hanem közönséges ügylet, azzal a különbséggel, hogy nem pénzt, hanem gyönyört vagy hiuság-kielégitést vagy a kettőből való keveréket nyer benne az ember. Azonban vajmi nehéz, hogy ne érezzen egy szemernyi megvetést egy nő iránt, kivel büntetlenül komédiázhat, következésképen, hogy ott hagyja, csak az kell, hogy egy megfelelőbbet találjon. A megszokás vagy az eskü tartóztathat, de hát a sziv vonzalmáról beszélek, melynek az a természete, hogy a nagyobb gyönyör felé száll.

Visszatérve a természetes szóra: természetesség és szokásosság két különböző dolog. Ha e két kifejezést azonos értelmünek vesszük, világos, hogy minél érzékenyebb valaki, annál inkább nehezére esik természetesnek lennie, mert a megszokás kevésbbé uralkodik lényén és cselekvésén és az ember minden egyes alkalommal más. Egy hideg teremtés életének minden lapja egyformán ugyanaz; találkozz vele ma, találkozz vele holnap, mindig ugyanazt a fából való kezet szoritod meg.

Az érzékeny lelkü ember, mihelyt a szive megmozdul, már nem leli fel magában azokat a szokásbeli utmutatásokat, melyek cselekvéseinek kalauzaiképen szolgáljanak; és hogy is követhetne egy utat, melyről már nincs tudata?

Ugy érzi, hogy minden szónak, melyet ahhoz intéz, kit szeret, óriási a sulya; azt véli, hogy egész sorsát egy szó dönti el. Hogyne iparkodna tehát, hogy jól beszéljen? Vagy legalább, hogyne figyelne reá, jól beszélt-e? És ezzel vége a mesterkéletlenségnek. Következésképen nem tarthat igényt reá, hogy mesterkéletlen legyen; ez olyan léleknek a tulajdonsága, mely csöppet se hajol figyelmezve önmaga fölé. Az ember igyekezhet, ahogy lehet, de érzi, hogy igyekszik.

Azt hiszem, ezzel eljutottunk a legvégső fokára annak a természetességnek, melyet a szerelemben a legfinomabban érző sziv önmagát illetőleg igényelhet.

A szenvedélyes természetü ember csak ahhoz folyamodhat, mint egyedüli menedékéhez a viharban, hogy szilárdan kitart az eskü mellett: nem változtat semmit az igazságon és szabatosan olvas a szivében. Ha a társalgás élénk és a közbeszólások gyorsan követik egymást: remélheti, hogy lesznek szép természetességi pillanatai, egyébként pedig majd csak azokban az órákban lesz teljesen természetes, amikor valamivel kevésbbé őrülten fog szeretni.

Amellett a teremtés mellett, kit az ember szeret, a természetesség alig marad meg még azokban a mozdulatokban is, melyek a legmélyebben belerögződtek az izmokba. Ha karomat nyujtottam Leonorának, mindig ugy éreztem, mintha el akarnék esni és vigyáztam a lépéseimre. A legtöbb, mit az ember elérhet, az, hogy ne viselje magát szándékosan mesterkélten; e végből nem szabad elfelejtenie, hogy a természetesség hiánya a lehető legnagyobb hátrány, és könnyen a legnagyobb bajok származhatnak belőle. A nőnek, kit szeret, a szive többé nem hallja az övét, ő maga pedig elveszti a nyiltságnak azt az ideges és önkénytelen lendületét, mely felelkezik. Annyi ez, mint elesni a hatásnak, majdnem azt mondtam: a meghóditásnak minden lehetőségétől; nem mintha tagadni akarnám, hogy egy nő, ki méltó a szerelemre, sorsának kifejezését láthatja a csinos jeligében, mely repkényre vonatkozik, hogy elhal, ha nincs mibe kapaszkodnia; ez természeti törvény, de a boldogságra nézve mindig döntő, hogy boldogitsa a férfit is, kit szeret. Azt tartom, hogy egy értelmes nő csak akkor ad meg mindent a szerelmesének, mikor már nem védekezhet tovább és ha csak a legkisebb gyanu is ébred benne annak őszintesége felől, nyomban visszanyeri az erejét, legalább is annyira, hogy egy nappal későbbre tolja a vereségét.^[85]

Szükséges-e külön megjegyezni, hogy mindez, a kedvtelés-szerelemre alkalmazva, telje a nevetségességnek?

Mindig valami kis elcsillapitásra váró kétség: ime a minden pillanatban megujuló szomjuság, mely a boldog szerelmet élteti. Minthogy a félelem egy pillanatra se hagyja el, gyönyörei sohasem válhatnak meguntakká. E boldogság jellemvonása: a roppant komolyság.

Nincs vakmerőség, mely gyorsabban elvenné büntetését, mint az, ha az ember bevallja egy barátjának, hogy szenvedélyesen szeret. Ez tudja, hogy ha amit az ember mond, igaz, oly gyönyörökben van része, melyek ezerszerte különbek, mint az övéi és amelyek lenézetik vele emezeket.

Még roszabb, ha nők között történik e bevallás, mert nekik a boldogság attól függ, hogy szenvedélyt gerjeszszenek és mert rendszerint maga a beavatott nő is kitette szeretni valóságát a szerelmes tekintetének.

Másrészt viszont kit a szerelem láza éget, semminek se érzi parancsolóbban a szükségét, mint hogy legyen egy barátja, ki előtt taglalhatja a szörnyü kétségeket, melyek pillanatról-pillanatra megrohanják a lelket, mert ebben a rettenetes szenvedélyben minden elképzelt dolog olyan, mint ha valóban létező lenne.

"Salviati jellemének, - irta ő maga 1817-ben - egyik nagy fogyatkozása, hogy, ugyancsak gyökeres ellentétben Napoleonnal, ha valamely szenvedély érdekeinek megvitatása közben egy dolog már kétségtelenül világos lett is előtte, nem birja reávenni magát, hogy ebből, mint megállapitott tényből induljon ki, hanem önkénytelenül és nagy bajára folyton és folyton ujra vita tárgyává teszi." Mert hát könnyü bátornak lenni a nagyravágyásban. A kristalizáczió, melyet nem igáz le az elérendő tárgynak a kivánása, arra forditódik, hogy növelje a bátorságot, a szerelemben azonban teljesen annak a tárgynak a szolgálatában áll, amelylyel szemben bátornak kellene lennie.

Egy harminczöt éves herczegnő,^[86] ki unatkozik és akit nem hagy békén a vágy, hogy cselekedjen, bonyodalmakat szőjjön, stb. stb., kit bosszant kedvesének a lanyhasága és akinek nem lehet reménye, hogy más szerelmet keltsen, ki nem tudja, hogy mit kezdjen azzal a tevékenységvágygyal, mely emészti és akinek nincs más szórakozása, minthogy bosszus rohamai vannak, nagyon jól lelhet elfoglaltságot, vagyis élvezetet és életczélt abban, hogy boldogtalanná tegyen egy igazi szenvedélyt, melylyel valaki elég arczátlan más iránt viseltetni, nem pedig ő iránta, aki mellett elalszik a kedvese.

Ez az egyetlen eset, amikor a gyülölet boldogságot fakaszt, mert foglalatoskodást és munkát szerez.

Az első pillanatokban az élvezet, hogy cselekszik valamit és mihelyt a társaság megsejti a vállalkozást: a hiuság, hogy sikert arasson vele: valami magával ragadó tulajdonságot ad e mesterkedésnek. A barátnő iránt való féltékenység a kedvese iránt való gyülölet álarczát ölti magára; mert hát hogy lehetne dühösen gyülölni egy férfit, ki teljesen ismeretlen? A nő azonban óvakodik bevallani magának, hogy irigykedik, mert előbb azt kellene bevallania magának, hogy van oka az irigységre, holott körül van véve hizelkedőkkel, kik csak ugy állhatnak meg, hogy nevetségességet sütnek a barátnőjére.

A beavatottá tett álnok barátnő, a mellett, hogy a leggaládabb cselekedeteket engedi meg magának, még mindig nagyon jól azt hiheti, hogy nem vezeti más, mint egyedül az a vágy, hogy ne veszitsen el egy becses barátságot. A boszus asszony azt mondja magában, hogy a barátság ellankad az oly szivben, melyet a szerelem és ennek halálos rettegései gyötörnek; a szerelem mellett a barátság csak a bizalmas közlésekből él meg; már pedig mi lehet ellenszenvesebb az irigységnek, mint az ilyen közlés?

A szerelmi titkokba való beavatás a nők között csak akkor számithat jó fogadtatásra, ha nyiltan a következő okoskodás adja meg az értelmét: Drága barátnőm, abban az épp oly képtelen, mint kérlelhetetlen hadjáratban, melyet a zsarnokainktól világgá szabaditott előitéletek folytatnak ellenünk, legyen ma ön a segitségemre, holnap rajtam lesz a sor, hogy megszolgáljam.^[87]

E kivétel mellett még ott van egy másik, azé az igazi barátságé, mely a gyermekkorból való és amelyen azóta se rontott semmiféle féltékenység - - - - - - - - - A szenvedélyes szerelem bizalmas vallomásait csak az iskolásfiuk fogadják jól, kik szerelmesek a szerelembe és az ifju leányok, kiket emészt a kiváncsiság, a felhasználtatást kereső gyengédség, és akiket talán már sarkal az ösztön^[88] is, mely azt mondja nekik, hogy életüknek ez a nagy ügye, és hogy nem kezdhetik elég korán a vele való foglalkozást.

Mindenki látott hároméves kis leányokat, kik egész jól eleget tesznek az udvarlás követelményeinek.

A kedvtelés-szerelmet lángra szitják, a szenvedély-szerelmet lelohasztják a vallomások.

A vallomások nemcsak veszedelmesek, hanem nehezek is. A szenvedély-szerelemben az, amit az ember nem tud kifejezni (mert a nyelv tulságosan durva ez árnyalatokhoz képest), ennek ellenére is nem kevésbé valóságosan létező valami, csak éppen, mert nagyon finom valami, az ember hamarabb téved a megfigyelésében.

A nagy felindulásban levő megfigyelő rosszul figyel meg; igazságtalan a véletlennel szemben.

A legokosabb talán, ha az ember saját magát teszi a meghittjévé. Este, költött nevekkel, de az összes jellemző részletek megtartásával, jegyezze le a párbeszédet, melyet barátnőjével folytatott, és hogy micsoda nehézséget lát. Egy hét mulva, ha szenvedély-szerelemről van szó, egész más ember lesz és akkor, ha elolvassa, amit feljegyzett, jó tanácsot fog adhatni magának.

Férfiak között, mihelyt nemcsak kettesben vannak és az irigység megjelenhet a látóhatáron, az udvariasság arra kötelez, hogy csak a physikai szerelemről beszéljenek: bizonyság a férfitársaság ebédutáni társalgása. Ilyenkor Baffo szonettjei^[89] járják, melyek reczitálása roppant mulatságra szolgál, mert mindenki szó szerint veszi szomszédjának magasztalásait és áradozásait, melyek gyakran csak jókedvet vagy udvariasságot akarnak kifejezni. Petrarca elbájoló gyöngédsége vagy a franczia madrigálok rossz helyen lennének.

Ha az ember szerelmes, minden uj dolog, ami szemébe ötlik vagy eszébe jut, akár zárt helyen van és szoba-beszélgetést hallgat, akár felderitő szolgálatban az ellenség tüzvonalán át vágtat, - egy-egy uj tökéletességet füz ahhoz a fogalomhoz, melyet kedveséről alkotott vagy pedig uj, az első pillanatban kitünőnek látszó eljárást sugal, hogy még teljesebben elnyerje szerelmét. A képzelem minden lépését egy-egy pillanatnyi gyönyör jutalmazza. Nem csoda tehát, hogy ez a foglalatosság oly vonzó.

Attól a pillanattól fogva, hogy a féltékenység megszületett, a lélek e tulajdonságának, mely változatlanul megmarad, éppen ellenkezőek a következményei. Minden uj tökéletesség, melyet az ember annak a koszorujába fon, akit szeret és aki talán mást szeret, nemhogy mennyei gyönyört okozna, de tőrt forgat meg a szivében. Egy hang azt kiáltja a fülébe: Ezt az elragadó gyönyörüséget egy más valaki fogja megizlelni.^[90]

És a dolgok, melyek az ember szemébe ötlenek, ahelyett, hogy, mint egykor, ujabb módokat sugalmaznának a szerelem kinyerésére, megannyi uj előnyt pillantatnak meg a vetélytárs javára.

Az ember valamely parkban meglát egy vágtatva nyargaló csinos nőt^[91] és a vetélytárs hires a szép lovairól, melyek ötven percz alatt tiz kilométert futnak be.

Ily állapotban könnyen feltámad a düh; az ember elfelejti, hogy a szerelemben a birtokolás semmi, az élvezni tudás minden; tulozza a vetélytárs boldogságát, tulozza az elbizakodottságot, melyet e boldogság kelt benne és a tetőpontjára jut a gyötrelemnek, vagyis elfogja a végső boldogtalanság, melyet egy kis maradék reménység csak még mérgezőbbé tesz.

Talán az egyetlen orvosszer: nagyon közelről figyelni a vetélytárs boldogságát. Gyakran azt fogja látni az ember, hogy az nyugodtan elszundit a szalonban, hol ott van az a nő, kinek ha az utczán messziről a kalapjához hasonlót pillant meg, neki eláll a szivverése.

Hogy a vetélytárs felébredjen, nem kell más, mint féltékenységet nyilvánitani. A legelőnyösebb lenne még talán, ha az ember maga világositaná fel a nőnek az értékéről, ki neki juttatja az elsőbbséget; ilyenformán a mellőzöttnek köszönhetné a szerelmet, mely ama nő iránt támad majd benne.

A vetélytárssal szemben nincs középut: vagy tréfálni kell vele a lehető legfesztelenebb hangon, vagy pedig félelmet kell benne gerjeszteni.

Miután a féltékenység minden rossz között a legnagyobb rossz, az ember reájön, hogy életét koczkáztatni: kellemes szórakozás. Akkor ugyanis álmodozásunk (a fentebb emlitett mód szerint) nem oly megmérgezett és oly sötét; néha azt képzelheti az ember, hogy megöli a vetélytársát.

Hiven ahhoz az elvhez, hogy sohase szabad segédcsapatokat juttatni az ellenségnek: a vetélytárs előtt el kell titkolni a szerelmet és valamely hiuságbeli, a szerelemtől a lehető legtávolabb eső ürügy alatt, nagy titokban, a legnagyobb udvariassággal és a legnyugodtabb és a legegyszerübb hangon igy kell hozzá szólni: "Uram, sejtelmem sincs, hogy a világ miért tukmálja reám a kis ezt vagy azt; sőt az emberek oly szivesek és felteszik rólam, hogy szerelmes vagyok beléje; ha önnek tetszik, a legnagyobb örömmel átengedném, ha szerencsétlenségre nem volna, hogy nevetséges szinben tünhetnék fel vele. Egy fél év mulva tessék, parancsoljon vele, ahogy tetszik; de ma a becsületbeli jelentőség miatt, melyet - nem tudom, miért - az ilyen dolgoknak tulajdonitanak, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy ha ön esetleg nem lenne szives addig várni, ameddig a sor önre kerül, kettőnk közül az egyiknek meg kell halnia."

Nagyon valószinü, hogy a vetélytárs nem lángol a szenvedélytől és lehet, hogy igen okos ember, ki, ha ilyenformán meggyőződött az ember elhatározásáról, sietni fog, hogy mihelyt sikerül valami kis tisztességes okot találni reá, elálljon a szóban levő nőtől. Ezért kell kedélyes hangon beszélni vele és az egészet a legnagyobb titokban végezni.

A féltékenység gyötrelme azért oly marczangoló, mert a hiuság miben sem könnyithet rajta; azzal a módszerrel azonban, melyet most emlitettem, a hiuság megkapja a táplálékot. Ha már mint szerelmest le is kell néznie magát, legalább bátornak becsülheti magát.

Ha jobban a kedvére van, hogy ne vegye tragikusan a dolgokat, leghelyesebb, ha elutazik, elmegy negyven mértföldnyire és ott kitart egy tánczosnőt, olyanformán, mintha ennek a bájai megállitották volna az utjában.

Ilyenkor a vetélytárs, ha csak egy kicsit is közönséges lelkü, azt fogja hinni, hogy megvigasztalódtunk.

Nagyon gyakran a legjobb szemhunyoritás nélkül bevárni, mig a vetélytárs, saját ostobasága folytán, elkoptatja magát a szeretett nő mellett. Mert ha csak nem valamely lassanként felnövekedett és első ifjuságbeli nagy szenvedélyről van szó, elmés nő nem szerethet sokáig egy közönséges embert.^[92] A meghittség után bekövetkezett féltékenység esetében ehhez nyilt közömbösség és igazi állhatatlanság szükséges, mert sok nő, megbántatva a szerelmestől, kit még mindig szeret, ahhoz a férfihoz pártol, ki iránt az féltékenységet tanusit és a játékból valóság lesz.^[93]

Belebocsátkoztam a részletezésbe, mert a féltékenység pillanataiban az ember többnyire elveszti a fejét; a réges rég óta megirt tanácsok jó szolgálatot tesznek és, miután az a fő, hogy nyugalmat szinleljünk, helyénvaló, hogy egy philosophiai munkából vegyük a hangot.

Mert az ember felett csak annyiban lehet hatalmat nyerni, amennyiben elveszik tőle vagy megcsillogtatják előtte azokat a dolgokat, melyeknek a szenvedély adja meg minden értéküket: ha sikerül ugy viselkednie, hogy közömbösnek tartsák, ellenfelei egyszerre elvesztik fegyvereiket.

Ha nincs semmi tennivaló és ha lehet megkönnyebbülést keresni, jól fog esni Othello-t olvasni; kételkedést kelt még a legmeggyőzőbb látszatokkal szemben is. A szem gyönyörrel akad meg a következő szavakon:

"The morning which had arisen calm and bright, gave a pleasant effect to the waste mountain view which was seen from the castle on looking to the landward and the glorious Ocean crisped with a thousand rippling waves of silver, extended on the other side in awful yet complacent majesty to the verge of the horizon. With such scenes of calm sublimity, the human heart sympathizes even in his most disturbed moods, and deeds of honour and virtue are inspired by their majestic influence. (The Bride of Lammermore. I. 193.)

Salviati feljegyzései között olvasom: "1818 julius 20. - Gyakran és, azt hiszem, esztelenül az egész életre vonatkoztatom azt az érzést, melyet valamely nagyravágyó ember, vagy egy jó polgár a csata folyamán érez, ha a tartalék felszerelést őrzi, vagy valamely más oly helyen van, hol nincs veszély és nincs mit cselekednie. Negyven éves koromban bizonyára sajnálnám, hogy a szerelem korszakát mély szenvedély nélkül éltem át. Keserü és megalázó bánattal érezném, hogy nagyon is későn vettem észre az ostobaságot, melylyel el hagytam szállni az életet anélkül, hogy éltem volna.

"Tegnap három órát töltöttem a nővel, kit szeretek és a vetélytárssal, kiről el akarja velem hitetni, hogy kegyeli. Kétségkivül voltak keserü pillanatok is, amikor láttam, hogy szegezi reá szép szemeit és, amikor távoztam, heves ingadozások a legnagyobb boldogtalanság és a reménység között. De viszont mennyi uj dolog! Mily élénk gondolatok! Mily sebes következtetések! És a vetélytárs minden nyilván látható boldogsága mellett is mily büszkeséggel és gyönyörrel éreztem, hogy az én szerelmem felette áll az övének! Azt mondtam magamban: Ez arcz a leggyávább félelemtől sápadna a legkisebb áldozatnak is a gondolatára, melyet az én szerelmem játszva, azaz mit mondok? örvendezve tenne meg. Igy például benyulni egy kalapba és kihuzni valamelyiket e két irás közül: birni szerelmét vagy rögtön meghalni; és ez az érzés annyira otthonos nálam, hogy még csak a nyájas beszélgetésben se hátráltatna.

Lewis és Clarke kapitányok utleirásában mely 1806-ban a Missouri forrásaihoz tett utjukról szól, a 215-ik lapon a következőket olvasom:

"A Ricara-k szegények, de jók és nagylelküek; meglehetősen sokáig időztünk három falujokban. Asszonyaik szebbek, mint bármelyiké azok közül a törzsek közül, melyekkel találkoztunk; ennek megfelelően aztán nem is engedik, hogy szerelmeseik unják magukat. Uj példával támogatták azt az igazságot, hogy csak be kell járni a világot és kitünik, mennyire változó minden. A Ricara-k nagy sérelemnek veszik, ha egy-egy nő férjének vagy fivérének beleegyezése nélkül ajándékoz meg valakit a kegyeivel. Viszont azonban a férjek és a fivérek nagyon örömest használják fel az alkalmat, hogy ezzel a kis szivességgel kedveskedjenek barátaiknak.

"Embereink között volt egy néger; roppant feltünést keltett e nép között, mely most látott először ilyen szinü embert. Csakhamar kegyencze lett a szépnemnek és a férjek nem hogy féltékenyek lettek volna, de el voltak ragadtatva, ha látogatásával megtisztelte gunyhóikat. És ami a legmulatságosabb, e gunyhók oly szükek, hogy minden valamennyinek a szemeláttára történik bennök."^[95]

Otthagyja az embert, mert ez visszariasztotta a kristalizácziót, holott talán a megszokás támogatására is számithatott volna nála.

Otthagyja az embert, mert nagyon is biztos felőle. Nem érez félelmet és a boldog szerelem apró kétségei többé nem tudnak megszületni; a nőt nyugtalanságban kell tartani és főleg óvakodni kell a tiltakozások eszeveszettségétől.

A hosszu idő alatt, amióta mellette él, az ember kétségkivül kitanulta, hogy a városban vagy a társaság tagjai között melyik az a nő, kire a kiválasztott leginkább féltékeny és akitől legjobban fél. Annak kell udvarolni és pedig korántsem nyiltan, kitárva, hanem inkább rejtegetve és őszintén rejtegetve a szivet; az észrevevést és a megérzést reá lehet bizni a gyülölet szemeire. A mély idegenkedés, melyet az ember ilyenkor hónapokon át minden nővel szemben érez,^[96] könnyüvé teszi e feladatot. Nem szabad elfelejteni, hogy ebben a helyzetben a szenvedély feltüntetése mindent elront: ritkán találkozni a nővel, kit az ember szeret és vig társaságban pezsgőzni - ez a szabály.

1. Minél több physikai gyönyör vegyül a szerelem alapjába, abba, ami annak idején a meghittséget előidézte, a szerelem annál inkább alá van vetve az állhatatlanságnak és főként a hütlenségnek. Ez vonatkozik főleg azokra a szerelmekre, melyekben a kristalizácziót a fiatalság, a tizenhat éves kor gerjedelme segitette.

2. A szerelem, melylyel ketten szeretik egymást, jóformán sohasem egyenlő.^[97] A szenvedély-szerelemnek megvannak a szakaszai, melyekben, váltakozva, az egyik fél jobban szeret, mint a másik. Gyakran csak az egyszerü udvarlás vagy a hiusági szerelem felelkezik a szenvedély-szerelemmel és általában inkább a nő érez elragadtatott szerelmet. Bármilyen fajtáju a szerelem, melyet két szerelmes közül az egyik érez, mihelyt féltékeny, azt kivánja, hogy a másik eleget tegyen a szenvedély-szerelem minden követelményének; a hiuság magára szinleli a gyöngéd sziv összes szükségleteit.

Végül, a kedvtelés-szerelmet semmi se untatja annyira, mint ha a másik szenvedély-szerelemről tesz tanuságot.

Gyakori eset, hogy egy elmés ember, mikor egy nőnek udvarol, voltaképpen annak csak eszébe juttatja a szerelmet és ezzel meginditja lelkét. A nő szivesen fogadja az elmés férfit, ki ilyen élvezethez juttatja és aki erre remélni kezd.

Egy szép napon a nő találkozik a férfival, aki érezteti vele, mit amaz leirt előtte.

Nem tudom, milyen hatással van a férfi féltékenysége annak a nőnek a szivére, kit szeret. Az olyan szerelmes részéről, ki untat, a féltékenység teljes elkedvetlenedést idézhet elő, mely egész a gyülöletig fokozódhat, feltéve, hogy akit a féltékenység illet, szeretetreméltóbb, mint a féltékenykedő, mert a nő - mondta de Coulanges asszony - csak attól fogadja el a féltékenységet, akire maga is féltékeny lehet.

Ha a nő szereti a féltékenykedő férfit és ha ennek nincsenek jogai vele szemben: a féltékenység megsértheti az oly kényes és oly nehezen kiismerhető női büszkeséget. A kevély nőknek tetszhet a féltékenység, mint amely uj elismerését fejezi ki hatalmuknak.

A féltékenység tetszhet, mint uj bizonyságszolgáltatása a szerelemnek. A szerfelett érzékeny nőnek a féltékenység sértheti a szemérmét.

A féltékenység tetszhet, mint bizonyságszolgáltatás a szerelmes férfi bátorságáról, ferrum est quod amant. Jegyezzük meg jól, hogy a nők a bátorságot szeretik, nem pedig azt a Turenne módjára való eszeveszett vakmerőséget, mely nagyon jól megfér a sziv hidegségével.

A kristalizáczió törvényéből következik, hogy egy nőnek sohasem szabad beismerően igen-t mondania a szeretőjének, kit megcsalt, ha még van valami szándéka vele.

Az élvezet, hogy továbbra is gyönyörködjünk a tökéletes képben, melyet arról alkottunk, ki lekötött bennünket, oly csábitó, hogy egész eddig a végzetes igen-ig

Franciaországban ismerik Sommery kisasszony történetét, ki mikor szeretője tetten érte, kereken tagadásra fogta a dolgot és ahogy az nem tágitott, igy szólt hozzá: "Oh! látom már, hogy nem szeret, mert jobban hisz a szemének, mint a szavaimnak."

Kibékülni egy imádott nővel, ki hütlenséget követett el, annyi, mint késsel szabdalni a szünetlenül megujuló kristalizácziót. A szerelemnek meg kell halnia és szivünk irtózatos kinszenvedésekkel kiséri e haláltusa minden lépését. A szerelem szenvedélyének és az életnek ez egyik legszerencsétlenebb kombinácziója; jó volna, ha az embernek elég ereje lenne, hogy csak mint barát béküljön ki.

Ami a nők féltékenységét illeti, ők gyanakvók; sokkal többet koczkáztatnak, mint mi, többet áldoztak a szerelemnek, kevesebb módjuk van a szórakozásra és főként sokkal kevesebb arra, hogy meggyőződést szerezzenek szeretőjük dolgairól. A nő lealacsonyodásnak érzi a féltékenységet; olybá tünik fel, mintha futna a férfi után; azt hiszi, hogy kedvese nevet rajta és nevet főként leggyöngédebb áradozásain; kegyetlen szeretne lenni, holott pedig nincs törvényes mód, hogy megölje vetélytársnőjét.

A nőknél tehát a féltékenység, ha ugyan ez lehetséges, még szörnyübb betegség, mint a férfiaknál. A legtöbb, amit az emberi sziv a tehetetlen düh és az önmegvetés^[98] tekintetében elviselhet, a nélkül, hogy megszakadna bele.

E kegyetlen betegségre nem tudok más orvosságot, mint vagy annak a halálát, aki előidézi, vagy azét, aki szenvedi. A franczia féltékenység rajzát meg lehet találni Jaques, a fatalista de la Pommeraie asszonyának történetében.

La Rochefoucauld mondja: "Az ember szégyenli beismerni, hogy féltékeny és dicsekszik vele, hogy tudott és hogy képes féltékeny lenni."^[99] A szegény nők még azt se merik bevallani, hogy érezték e kegyetlen kinszenvedést, annyira nevetségessé teszi az őket. Az ily fájdalmas seb sohasem hegedhet be egészen.

Ha a hideg értelem csak a siker legkisebb kilátásával felvehetné a harczot a képzelem tüzével, a következőket mondanám a féltékenység okából boldogtalan szegény nőknek: "A férfiak és az önök hütlenségét nagy távolság választja el. Önöknél e cselekedet részint valóságos cselekvés, részint jel. Katonaiskolai neveltetésünk folytán: a férfinál semminek se a jele. Ezzel ellentétben: a szemérem kihatásai folytán a legdöntőbb jele az odaadásnak, melyet nő tanusithat. Bizonyos rossz szokás mintegy szükségletté teszi a férfiaknál. Első ifjuságunk egész ideje alatt azoknak a példája, kiket az iskolában a nagyok-nak neveznek, azt idézi elő, hogy egész hiuságunkat, kiválóságunk minden bizonyitékát az ilyfajta sikerek minél nagyobb számában keressük és találjuk. Az önök neveltetése éppen az ellenkező irányba tart."

Ami valamely cselekedetnek, mint jel-nek az értékét illeti: - egy dühös pillanatban szomszédom lábára döntöm az asztalt; kutya fájdalmat okoz neki, de azért a dolgot nagyon jól el lehet intézni, - vagy pedig ugy emelem fel a karomat, mintha arczon akarnám vágni.

A két nem hütlensége között a különbség olyannyira valóságos, hogy egy nő, ki szenvedélyesen szeret, meg tudja bocsátani a hütlenséget, a férfinál azonban ez lehetetlenség.

Ime, hogy mi döntő bizonyiték a szenvedély-szerelem és a daczból való szerelem megkülönböztetésére: a nőknél a hütlenség amazt majdnem megöli, emezt megkétszerezi.

A büszke nők gőgből rejtegetik a féltékenységet. Hallgatagon és hidegen töltenek hosszu estéket a férfival, kit imádnak, kinek elvesztésétől rettegnek és akivel szemben érzik, hogy kevéssé szeretetreméltó a viselkedésük. Ez bizonyára egyike a lehető legnagyobb gyötrelmeknek és egyszersmind egyik legkiadósabb forrása a szerelmi balsorsnak. E nőket, kik annyira méltók minden tiszteletünkre, a férfi csak valami különös és erélyes eljárással gyógyithatja meg, például ha valami nagy utra indul vele, melyet tegnapról mára határozott el, főként azonban ugy kell viselkednie, mintha mit se venne észre abból, amit maga előtt lát.

A "csak azért is" - a hiuság tövisének a szurása: nem akarom, hogy ellenfelem felülmuljon és éppen ezt az ellenfélt teszem meg képességeim birájává. Őt akarom meggyőzni. Ezért történik aztán, hogy az ember messze tulmegy az észszerüség határán.

Néha, hogy saját szertelenségünket igazoljuk, odáig megyünk, hogy azt mondjuk magunknak: e versenytárs azt hiszi, hogy reászedhet bennünket.

A csak azért is, lévén, hogy ez a becsület betegsége, leggyakrabban a monarchikus államokban mutatkozik és csak nagyon titka jelenség az oly országokban, hol az az uralkodó szokás, hogy a cselekedeteket hasznos voltuk mértéke szerint itéljék meg, mint például az amerikai Egyesült-Államokban.

Minden ember, és a franczia még inkább, mint a többi, irtózik tőle, hogy reászedettnek tartsák, mindazonáltal a régi franczia monarchikus jellem könnyenvevő természete megakadályozta, hogy a csak azért is az udvarláson és a kedvtelés-szerelmen kivül másutt is pusztitson. Ez jelentékenyebb bajokat csak azokban az országokban okozott, melyekben (mint Portugáliában, Piemontban) az éghajlat folytán komorabb a jellem.

Francziaországban a vidékiek nevetséges példányképet alkotnak maguknak arról, hogy milyennek kell lennie a társaságban egy uri ember tekintélyének, aztán ehhez igazodnak és egész életükön át azt lesik, hogy ki ugrik át az árkon. Ilyesformán vége a természetességnek, folyton résen vannak és e rögeszméjük nevetségessé teszi még a szerelmüket is. Az irigység után ez az, ami a kis városokban elviselhetetlenné teszi az életet és ezt kell eszünkbe juttatnunk, ha valamelyiknek megcsodáljuk festői fekvését. A legfenköltebb és legnemesebb indulatok megbénulnak a czivilizáczió legalantasabb termékeivel való érintkezéstől. És hogy teljesen rémesekké tegyék magukat, e nyárspolgárok egyébről se beszélnek, mint a nagyvárosok romlottságáról.^[100]

A csak azért is nem fér meg a szenvedély-szerelemmel, de egyezik a női kevélységgel: "Ha türöm, hogy kedvesem kénye-kedve szerint bánjon velem, le fog nézni és akkor nem szerethet többé"; vagy pedig előáll a féltékenység teljes dühöngésével.

A féltékenység a halálát kivánja annak, akitől fél. A hiuság tövisétől szurkált férfi, távolról se ezt, hanem azt akarja, hogy ellenfele éljen és mindenek felett tanuja legyen a diadalának.

Az ilyen ember bosszankodva fogadná, ha vetélytársa lemondana a küzdelemről, mert lehet, hogy az elég elbizakodott és azt mondja magában: ha folytattam volna a harczot, enyém lett volna a győzelem.

A csak azért is esetében az ember csöppet se azzal törődik, ami szemmel láthatólag a czél, hanem egyedül csak a győzelemről van szó. Igen jól lehet ezt észlelni az operai leányok szerelmeiben. Távolitsák el a vetélytársnőt és az állitólagos szenvedély, mely az ablakon át való levetést emlegette, nyomban véget ér.

A csak azért is-szerelem egy pillanat alatt épp az ellenkezőjévé válik a szenvedély-szerelemnek. Elég, hogy valami megdönthetetlen cselekedetből kifolyólag az ellenfél elálljon a harcztól. Azonban nem minden habozás nélkül állitom fel e tételt. Csak egy példát tudok reá és ez is enged még kétségeket. Ime az eset, itéljen az olvasó. Dona Diana fiatal, huszonhárom éves teremtés, Sevilla egyik leggazdagabb és legbüszkébb polgárának a leánya. Kétségtelenül szép nő, de szépségében van valami éles vonás, e mellett roppant eszes és még nagyobb mértékben büszke. Szenvedélyesen, legalább látszatra ekként, szeretett egy fiatal tisztet, kiről azonban családja hallani se akart. A tiszt Morilloval elment Amerikába; de élénk levelezést folytatott a leánynyal. Egy napon, ahogy Dona Diana anyjánál nagy társaság volt együtt, valami ostoba elmondta, hogy e szeretetreméltó fiatalember meghalt. Minden szem Dona Diana felé fordult, ő csak annyit mondott: Kár érte! Ily fiatalon! Épp aznap olvastuk az öreg Massinger egy tragikus végződésü darabját, melyben a hősnő ugyanilyen látszólagos nyugalommal fogadta kedvese halálának a hirét. Láttam, hogy anyja, minden gyülölete és kevélysége mellett is, megremeg; az apa kiment a teremből, hogy ne mutassa örömét. Ezalatt, mig az elnémult nézők szemrehányó tekintettel méregették az ostoba hirmondót, Dona Diana, aki egyedül maradt nyugodt, tovább beszélgetett, mintha mi sem történt volna. Anyja, aki meg volt rémülve, meghagyta szobaleányának, hogy ügyeljen reá, de semmi változást se lehetett rajta észrevenni.

Két évvel utóbb egy nagyon szép fiatalember kezdett udvarolni neki. Ismét, és ugyanabból az okból, mint azelőtt, nevezetesen, hogy nem volt nemes ember, Dona Diana szülői hevesen ellenezték a házasságot; ő azonban kijelentette, hogy férjhez megy hozzá. A leány és apja között megindult a csak azért is vetélkedése. A fiatalembernek nem volt szabad lábát betennie a házba. Dona Dianát többé nem vitték kirándulásokra, sőt jóformán a templomba se; a legnagyobb gonddal ügyeltek reá, hogy ne találkozhasson szerelmesével. Ez álruhába öltözködött és csak ily módon sikerült neki, hogy nagy időközökben lopva láthassa. Dona Diana egyre makacsabb lett és egymásután kosarazta ki a legfényesebb kérőket, köztük egy olyat is, aki előkelő rangot és nagy szereplést biztositott volna neki VII. Ferdinánd udvarában. Az egész város beszélt a két szerelmes balsorsáról és hősies állhatatosságáról. Végre közeledett Dona Diana nagykorusága és ő értésére adta szüleinek, hogy élni fog önrendelkezési jogával. A család, már-már kényszerülve lévén, hogy feladja a küzdelmet, megkezdte a házassági tárgyalásokat és mikor már félig rendben voltak, a két család egy hivatalos összejövetelén a fiatalember, hat évi állhatatosság után kijelentette, hogy nem veszi el Dona Dianát.^[101]

Egy negyedórával később nyoma se volt a dolognak. Dona Diana már megvigasztalódott. Csak daczból szeretett? Vagy pedig nagy lélek, ki méltóságán alul levőnek tartja, hogy fájdalmát közszemlére bocsássa a világnak?

A szenvedély-szerelem gyakran csak ugy jut el az ugynevezett boldogsághoz, hogy valami csak azért is megszületését idézi elő. Ilyenkor látszólag elér mindent, amit kivánhat, panaszai nevetségesek lennének és eszteleneknek tünnének fel; nem vallhatja meg szerencsétlenségét, holott e szerencsétlenséget folyton érzi és ellenőrizheti; bizonyitékai, hogy ugy mondjam, át vannak szőve a leghizelgőbb körülményekkel és a legalkalmasabbakkal arra nézve, hogy mámoritó illuziókat keltsenek. E szerencsétlenség a leggyöngédebb pillanatokban emeli fel a fejét, mintegy hogy kigunyolja a szerelmest és egyszerre éreztesse vele a boldogságot is, hogy a bájos és érzéketlen teremtés, kit karjai közé szorit, szereti, meg azt is, hogy e boldogságban sohasem lesz része. A féltékenység után talán ez a legkegyetlenebb gyötrődés.

Egy nagy városban^[102] még ma is emlékeznek egy nyájas és gyöngéd emberre, kit az e fajta düh odáig ragadott, hogy megölte kedvesét, ki csak nővérével szemben való daczból szerette. A férfi reábirta, hogy egy este kettesben csónakázni menjen vele a tengerre egy csinos csónakban, melyet ő maga szerelt fel. Ahogy kiértek a nyilt tengerre, megnyomott egy rugót, a csónak ketté vált és eltünt a mélységben.

Ismertem egy hatvan éves embert, aki fejébe vette, hogy kitartja London egyik legszeszélyesebb, legféktelenebb, legszeretetreméltóbb, legcsodálatosabb szinésznőjét: Miss Cornel-t. "És azt hiszi, hogy hü marad önhöz?" - kérdezték tőle. "A legkevésbbé sem; de szeretni fog, talán az őrületig."

És egy teljes esztendőn át szerette és sokszor majdnem az eszét vesztette bele; és három hónapig mi okot se adott neki a panaszra. A férfi tudniillik sok tekintetben bántó, csak azért is harczot inditott meg kedvese és leánya között.

A csak azért is főként a kedvtelés-szerelemben diadalmaskodik, melynek ő dönti el a sorsát. Ezzel a próbával lehet legjobban megkülönböztetni a kedvtelés-szerelmet a szenvedély-szerelemtől. Régi hadi elv, melyre az ezredhez bevonuló fiatal embereket ki szokták oktatni, hogy ha oly házba szállásolják be őket, hol két nővér van és azt akarják, hogy az egyiknek elnyerjék a szerelmét, a másiknak kell udvarolni. A legtöbb fiatal és szerelemre hajlandó spanyol nőnél, hogy az ember megszerettesse magát, elég, ha jóhiszemüen és szerényen kimutatja, hogy semmiféle érzelmet se táplál szivében a ház urnője iránt. A szeretetreméltó Lassale tábornoktól kaptam ezt a hasznos felvilágositást. Ez a legveszedelmesebb mód nekilovagolni a szenvedély-szerelemnek.

Azok után, melyeket a szerelem kötött meg, azok a legboldogabb házasságok, melyeket a csak azért is kapcsol össze. Sok férj biztositja hosszu évekre felesége szerelmét azzal, hogy két hónappal az esküvő után szeretőt választ magának.^[103] A feleség ily módon megszokja, hogy folyton csak férjére gondoljon és e megszokás, a családi kötelékek folytán, legyőzhetetlenné válik.

Hogy XV. Lajos századában és udvarában egy nagyuri hölgy (De Choiseul asszony) bálványozta a férjét,^[104] azért történt, mert ez láthatólag élénk érdeklődéssel viseltetett felesége nővére: Grammont herczegnő iránt.

A legelhanyagoltabb szerető is, mihelyt észrevesszük, hogy egy más férfit előnyben részesit, elveszi nyugalmunkat és a szenvedély összes tüneteit felkelti szivünkben.

Az olasz bátorsága dühroham, a németé egy pillanatnyi részegség, a spanyolé kevélység. Az olyan nemzetnél, hol a bátorság gyakran csak hiusági vetélkedés ugyanannak a századnak a katonái, vagy ugyanannak a hadosztálynak az ezredei között: csatavesztés után, amikor már nincs mire támaszkodni, lehetetlen feltartóztatni a sereget. Előre látni a veszélyt és annak elháritására törekedni vajmi nevetséges lenne a hiu megszaladók előtt.

"Csak fel kell ütni valamely, az észak-amerikai vadakról szóló utleirást, mondja az egyik legszeretetreméltóbb franczia bölcselő,^[105] és megtudhatjuk, hogy a hadi foglyok rendes sorsa nem csak az, hogy megsütik és megeszik, hanem hogy előbb még odakötözik őket a lángoló máglya mellett egy czölöphöz, hogy órákon át szenvedjék mindazt, ami szörnyü és válogatott kegyetlenséget a düh ki tud eszelni. El kell olvasni, hogy mit mesélnek e rettenetes jelenetekről az utazók, kik tanui voltak a körülállók kannibáli örvendezésének és főleg a nők és gyermekek dühének és a borzalmas élvezetnek, melylyel versenyeztek a kegyetlenségben. Látni kell a fogoly hősi szilárdságát, rendithetetlen hidegvérét, ahogy nemcsak a fájdalomnak nem árulja el a legkisebb jelét se, de a legfenhéjázóbb kevélységgel, a legkeserübb gunynyal, a legsértőbb csufolódással izgatja és forralja hóhérait, dicsekszik a hadi tetteivel, felsorolja a nézők rokonait és barátait, kiket megölt, részletezi a kinzásokat, melyeket elszenvedtetett velök és gyávasággal, hitványsággal, a megkinzásban való tudatlansággal vádolja az összes körülötte állókat, mignem darabokra szaggatva és dühtől részeg ellenségeitől saját szemeláttára elevenen felfalatva utolsó hörgésével és utolsó átkával kileheli életét.^[106] Mindez hihetetlennek hangzik a polgárosult népeknél, mesének tünik fel legrettenhetetlenebb gránátos kapitányaink előtt is és kételkedés tárgya lesz az utókor szemében."

E physiologiai jelenség a fogoly lelkének egy sajátos állapotából ered, mely csak azért is-harczot indit meg közte és hóhérai között, hiusági fogadást, hogy ki birja jobban.

Derék katonaorvosaink gyakran megfigyelték, hogy sebesültek, kik, ha elméjük nyugodt és érzékeik épek, csak hangos orditozással viseltek volna el bizonyos mütéteket, ezzel ellentétben a legnagyobb nyugalomról és lelki erőről tesznek tanuságot, ha bizonyos előkészitésen mentek át. Becsületbeli érzékenységüknél kell őket megfogni, először kiméletesen, aztán ingerlő leczáfolással azt kell nekik mondani, hogy nem képesek kiabálás nélkül elviselni a mütétet.

Ha két szerelmes közül az egyik olyan előnyök tekintetében, melyeket mindketten becsülnek, sokkal magasabban áll, mint a másik, ez utóbbinak elhal a szerelme, mert a lenézésből való félelem előbb vagy utóbb félbeszakitja a kristalizácziót.

A középszerüek szemében semmi se oly ellenszenves, mint az elmebeli felsőbbrendüség; a mai társaságban ez a gyülölet forrása; és ha nem származnak belőle ádáz gyülölségek, ez tisztán csak azért van, mert az emberek, kiket elválaszt, nem kénytelenek együtt élni. Mi lesz azonban a szerelemmel, melyben, különösen a felsőbbrendü ember részéről, minden csupa természetesség lévén, a felsőbbrendüséget nem álczázza semmiféle társadalmi óvintézkedés?

A szenvedély megélhetése ahhoz a feltételhez van kötve, hogy az alsóbbrendü félnek szabadságában legyen rosszul bánni a másikkal, mert különben ez még az ablakot se csukhatja be anélkül, hogy amaz sértve érezze magát.

Ami a felsőbbrendü embert illeti, ő álhitben ringatja magát és a szerelem, melyet érez, nem csak hogy nem forog veszedelemben, de szinte minden gyengeségnek, abban, akit szeretünk, az a következménye, hogy még kedvesebbé válik előttünk.

Közvetlen a szenvedély-szerelem után és ennek viszonzásaképen, következik egyenlő fajtáju emberek között a tartamra nézve annak a czivakodó szerelemnek a helye, melyben a czivakodó nem szeret. Erre nézve például szolgálhatnak azok az anekdoták, melyek Berri herczegnőről szólnak. (Duclos emlékiratai.)

A hideg és az élet prózai és önző szükségleteiből fakadó megszokásokban való részesedés és a sirig tartó elválaszthatatlan társulás folytán ez a fajtáju szerelem tovább tarthat még magánál a szenvedély-szerelemnél is. Azonban ez már nem szerelem, hanem a szerelemtől előidézett megszokás, melyben e szenvedélyből csak az emlékek és a physikai gyönyör maradtak meg. E megszokás szükségszerüen kevésbbé nemes lelkeket tételez fel. Minden nap előáll valami kis dráma, "Meg fog-e korholni?" ami foglalkoztatja a képzelődést, épp ugy, mint ahogy a szenvedély-szerelemben minden nap szükség volt a gyöngédség valamely uj bizonyságára. Ide vonatkozólag tanulságosak a d'Houdetot asszonyról és Saint-Lambert-ről szóló anekdoták.^[107]

Lehetséges, hogy a büszkeség megtagadja az ilyenfajta kötelékhez való alkalmazkodást; ez esetben, néhány havi vihar után, a büszkeség megöli a szerelmet. Megtörténik azonban, hogy e nemes szenvedély sokáig küzd, mielőtt kimul. A boldog szerelem apró czivódásai sokáig tévhitben tartják a szivet, mely még szeret és amely látja, hogy méltatlanul bánnak vele. Továbbá egy-egy gyöngéd kibékülés is elviselhetőbbé teszi az átmenetet. Az ember valami titkos bánat, anyagi veszteség ürügyével mentegeti azt, kit nagyon szeretett és végül beleszokik, hogy czivódjanak vele. Mert csakugyan, eltekintve a szenvedély-szerelemtől, a játéktól, a hatalom birtoklásától,^[108] hol van még érzés, mely annyira kiterjedne minden napra és annyira élénk lenne, mint ezeké? Ha a czivódó meghal, gyakori eset, hogy áldozata, ki tuléli, soha meg nem vigasztalódik. Sok polgári házasságban ez az összetartó kötelék; a korholt egész nap azt hallja, akit legjobban szeret.

Van a czivakodó szerelemnek egy ál-fajtája is. Egy roppant eszes nő leveléből vettem a 33-ik fejezetet:

"Mindig valami kis elcsillapitásra váró kétség, - ime, a minden pillanatban megujuló szomjuság, mely a boldog szerelmet élteti... Minthogy sohasem szünik meg félni, gyönyörei sohasem válhatnak meguntakká".

A zsémbes vagy neveletlen, vagy kiváltképen erőszakos természetü embereknél e kis lecsillapitásra váró kétség és e könnyed félelem pörlekedő kitörésben nyilvánul.

Ha az imádott teremtésben nincs meg az a finom érzékenység, mely a gondos nevelés gyümölcse: megeshetik, hogy az ilyenfajta szerelemben több élénkséget, következéskép több kellemességet talál, sőt, minden kényes izlés mellett is, ha az ember látja, hogy a dühöngő elsősorban maga felindulásainak az áldozata, vajmi nehéz, hogy ne csak még jobban szeresse. Lord Mortimer legfőképp azt sajnálja, hogy kedvese már nem hajigálhatja fejéhez a gyertyatartókat. Mert csakugyan, ha a büszkeség megbocsátja és megcsodálja az ilyen dolgokat, el kell ismerni, hogy keményen hadakoznak az unalom, a boldog emberek e nagy ellensége ellen.

Saint-Simon, az egyetlen történetiró, kivel Francziaország dicsekedhet, beszéli (V. köt. 43. 1.):

"Számos apróbb lobbotvetés után Berri herczegnő egész egyszerüen beleszeretett de Riom-ba, a d'Aydie-család ifjabb sarjába, de Biron asszony egyik nővérének a fiába. Nem volt se külseje, se belseje; tömzsi, alacsony, pufókképü és sápadt fiu volt, aki a sok pattanástól olyannak látszott, mint valami kelés; szép fogai voltak és álmában se képzelte, hogy oly szenvedélyt fog kelteni, mely egy szempillantás alatt féktelenné hatalmasodik és amely, habár nem letérések és megtántorodások nélkül, hosszan megmaradt; semmi érdemessel se dicsekedhetett, de volt egy csomó fivére és nővére, kiket szintén nem tüntetett ki semmi. De Pons asszony, Berri herczegnő udvarhölgye és a férje rokonságban álltak vele és ugyanarról a vidékről valók voltak, mint ő; a fiatalembert, ki mint hadnagy szolgált a dragonyosoknál, felhozatták, hogy megpróbáljanak valamit csinálni belőle. Alig hogy megjött, a herczegnőnek reáesett a tekintete és ur lett a Luxembourg-palotában.

"De Lauzin ur, kinek másodunokaöcscse volt, titokban örült a dolognak; el volt ragadtatva és mintha saját magát látta volna feltámadni a Luxembourg-palotában, ahogy Mademoiselle idejében volt; a fiatalembert ellátta tanácsaival és Riom, ki szelid és természettől fogva udvarias és tisztességtudó, jó és becsületes fiu volt, hallgatott reá: de csakhamar tudatára jött, hogy bájai, melyek senki mást se hódithattak volna meg, mint csak ezt az érthetetlen izlésü herczegnőt, mily hatalmat biztositanak neki. Minthogy ezt senki mással se éreztette, mindenkivel megszerettette magát, herczegnőjével azonban ugy bánt, mint de Lauzin ur annak idején Mademoiselle-lel. Csakhamar a legfinomabb csipkében, a legdiszesebb, ezüsttel, bojtokkal, drágakövekkel tele ruhákban járt; kéretgette magát, kedvét lelte benne, hogy a herczegnőt féltékennyé tegye és ő maga is adta a féltékenyt; gyakran sirásra gerjesztette a herczegnőt és lassanként hozzászoktatta, hogy mindenben, még a legközömbösebb dolgokban is az ő engedelme szerint cselekedjék. Sokszor, amikor már éppen indulóban volt az Operába, otthon marasztotta, máskor meg kedve ellenére is el kellett mennie; kényszeritette, hogy jól bánjon egy csomó nővel, kiket nem szeretett és akikre féltékeny volt, és rosszul oly emberekkel, akiket kedvelt, de akikre ő féltékenykedett. Még az öltözködésben se engedte, hogy a saját tetszését kövesse; gyakran megtette, hogy máskép fésültette a haját vagy pedig, mikor már egészen kész volt az öltözködéssel, más ruhát öltetett fel vele; oly sokszor és néha annyira nyilvánosan müvelte ezt, hogy a herczegnő megszokta esténként kikérni a parancsait, milyen ruhát és milyen napirendet állapit meg másnapra, amikor is aztán ujból merőben másként rendelkezett és a herczegnő sirhatott, amennyit akart; végre is odáig jutott, hogy szolgákat szalasztott át hozzá, mert majdnem a tőszomszédságában lakott a Luxembourg-palotának; mialatt öltözködött, e követjárást többször is megismételte, hogy milyen szalagot, miféle ruhát vegyen fel, miként fésültesse magát és Riom majdnem mindig olyasmit diktált reá, amit nem szeretett. Ha a herczegnő néha megmerészelte, hogy engedelme nélkül határozzon, ugy bánt vele, mint valami cseléddel és a sirás napokig is eltartott.

"E büszke herczegnő, ki abban lelte örömét, hogy a legmértéktelenebb gőggel viselkedjék, odáig alacsonyodott, hogy titkos lakomákat rendezett vele és más jelentéktelen népséggel, ő, ki csak vérbeli herczegeknek engedte meg, hogy leüljenek az asztalához. A jezsuita Riglet, kit gyermekkora óta ismert és aki bejáratos volt hozzá, részt vehetett e titkos lakomákon és se ő nem szégyelte, se a herczegnő nem restelte. Az intézkedés de Mouchy asszonyra volt bizva; ő és Riom hivták meg a vendégeket és határozták meg a napot. Ha a szerelmesek összezördültek, ez a hölgy békitette ki őket és ez az élet egész nyiltan folyt a Luxembourg-palotában, hol mindenki Riomhoz fordult, aki viszont ügyelt, hogy mindenkivel jóban legyen és mindenkinek megadta a tiszteletet, melyet, nyiltan, csak a herczegnőtől tagadott meg. Mindenek hallatára olyan letorkoló válaszokat adott neki, hogy a herczegnő, ki nem tudta elfojtani iránta való szenvedélyének megnyilatkozásait, lesütötte a szemét és elpirult."

Egy hires asszony egyizben hirtelen a következő szavakkal fordult Bonaparte tábornokhoz, ki akkor még csak dicsőséges fiatal hős volt és büntelen a szabadsággal szemben: "Tábornok, önnek egy nő csak vagy a felesége, vagy a nővére lehet." A hős nem értette meg a bókot; jókora méltatlanságokkal fizetett meg érte. Az e fajta nők azt szeretik, hogy a szeretőjük lenézze őket; csak akkor tetszik nekik, ha kegyetlen hozzájuk.

Erre nézve az ó-kor találó képpel szolgál a leucadiai szirt vesztőhelyével. Mert csakugyan, a szerelemre jóformán nincs gyógyszer. E végből nemcsak oly veszedelem kell, mely élénken kényszeriti az embert, hogy önfentartására gondoljon,^[109] hanem, ami sokkal sulyosabb feltétel, az is szükséges, hogy a veszély érdekesen állandó tartamu és olyan legyen, melyet az ügyesség legyőzhet, hogy ilyenformán az embernek elegendő ideje legyen megszokni az önfentartásra való gondolást. Idevágóan nem tudok más példát, mint vagy egy olyan tizenhatnapos vihart, amilyen Don Juan-é,^[110] vagy Cochelet ur hajótörését a mór partokon; más körülmények között az ember gyorsan megszokja a veszedelmet, sőt még ha, mint előörs, csak husz lépésnyire van is az ellenségtől, ujra átadja magát, és pedig fokozott vonzódással, a szerelmes álmodozásnak.

Folyton hangsulyoztuk, hogy az olyan ember szerelme, ki igazán szeret, gyönyörüséget vagy remegést merit mindenből, amit elképzel és hogy nincs semmi a világon, ami ne arról beszélne neki, akit szeret. Már pedig gyönyörködni és remegni roppant érdeklő elfoglaltság, ami mellett minden egyéb elhalványul.

Annak a barátnak, ki a beteget meg akarja gyógyitani, először is mindig a szeretett nő pártján kell lennie, holott az összes barátok, kikben több a buzgóság, mint az ész, folyton éppen az ellenkezőt cselekszik.

Annyit jelent ez, mint egész a nevetségességig gyöngébb erővel ostromolni az elbájoló illuzióknak azt a szövedékét, melyet fentebb kristalizácziónak neveztünk.^[111]

A gyógyitásra vállalkozó barátnak szem előtt kell tartania, hogy abban az esetben, ha valami képtelenségnek az elhivéséről van szó, a szerelmes ember, miután vagy le kell azt nyelnie, vagy pedig arról kell lemondania, ami az élethez füzi: le fogja nyelni a hihetetlent és amennyire csak telik tőle, tagadja kedvesének legnyilvánvalóbb vétkeit és legkiáltóbb hütlenségeit is. Igy történik, hogy a szenvedély-szerelemben kis idő multán minden megbocsátódik.

Fontolgató és hideg természet mellett ahhoz, hogy a szerelmes ember lenyelje a vétkezéseket, az kell, hogy csak akkor vegye azokat észre, mikor már több hónap óta tart a szenvedélye.^[112]

A gyógyitó barátnak, ahelyett, hogy mohón és nyiltan szórakoztatni igyekeznék a szerelmest, az a teendője, hogy unosuntalan szerelméről és kedveséről beszéljen neki és egyben gondoskodjék, hogy lépteit egész sereg kis esemény kisérje. Az olyan utazás, mely elkülönit, nem gyógyszer,^[113] sőt semmi se juttatja gyöngédebben eszébe az embernek azt, akit szeret, mint az ellentétek halmaza. Legjobban Páris ragyogó szalonjaiban és a legkivánatosabbaknak hiresztelt nők környezetében szerettem szegény kedvesemet, ki szomoruan és elhagyatva élt kis lakásában, Romagna egyik legeldugottabb zugában.^[114]

A ragyogó szalonban, hová számüzve voltam, a pompás ingaórán azt a pillanatot lestem, amikor ő gyalog és esőben kilép hazulról, hogy meglátogassa barátnőjét. Amikor feledni igyekeztem, akkor láttam be, hogy az emlékek, melyeket az ellentétes környezet idéz fel, kevésbbé élénkek, de mennyeiebbek, mint azok, melyeket ott lel fel az ember, ahol egykor a találkozás történt.

Hogy a távollét üdvös legyen, ahhoz a gyógyitásra vállalkozó barátnak mindig jelen kell lennie, hogy a szerelmest folytonos megjegyzésekkel tartsa szerelmének körülményei felől, amiben is igyekeznie kell, hogy vagy a hosszadalmasság vagy az alkalomszerüség, ami közhelyformáju jelleget ad nekik, untatókká tegye e megjegyzéseket. Igy például jó és vidám ebéd után gyöngéd és érzelmes modorban kell beszélnie.

Egy nőt, aki mellett az embernek része volt a boldogságban, azért oly nehéz elfelejteni, mert vannak bizonyos pillanatok, melyeknek a képzelem nem fárad bele a felidézésébe és szépitő kifestésébe.

Nem szólok a kevélységről, mely kegyetlen és biztos gyógyszer, de amely a gyengéd lelkeknek nem áll használatára.

Shakespeare Romeo-jának első jelenetei csodálatra méltó festéssel szólnak; a férfit, ki szomoruan azt mondja magának: "She hath forsworn to love", vajmi nagy távolság választja el attól, aki a boldogság tetőpontján igy kiált fel: "Come what sorrow can!"

A gyógyitó barát óvakodjék a rossz érvektől, például attól, hogy hálátlanságról beszéljen. Azzal, hogy győzelemhez és uj élvezethez segitené, csak ujból meginditaná a kristalizácziót.

A szerelemben nincs hálátlanság; a pillanat gyönyöre mindig busásan fizetett a látszólag legnagyobb áldozatokért is. Nem tudok más méltatlanságot, mint csak az őszinteség hiányát; az igazságnak megfelelően kell feltárni a szivet.

Ha a gyógyitó barát megpróbálja, hogy szemtől szembe intézzen támadást a szerelem ellen, a szerelmes igy felel: "Szerelmesnek lenni, ez még abban az esetben is, ha az, akit szeretünk, haraggal viseltetik irántunk, annyit jelent, mint - hogy az ön szatócs-nyelvéhez alacsonyodjam - egy oly sorsjegyet hordani a zsebünkben, melynek a nyereménye, ha kihuzzák, ezer mértföldnyire felette áll mindannak, amit az ön közömbös és érdek-hajhász világa nyujthat. Ugyancsak sok és vajmi kicsinyes hiuság kell hozzá, hogy az ember azért, mert a társaságban szivesen látják, boldognak érezze magát. Nem hibáztatom az embereket, hogy igy gondolkodnak. De Leonora mellett oly világot ismertem meg, amelyben minden mennyei, gyöngéd, nemes. Ehhez képest az önök világának legmagasztosabb és szinte már hihetetlen erénye is csak közönséges mindennapi erény számába megy. Hagyja, hogy legalább álmodozzam róla, mily boldogság lenne, ha életemet egy ily teremtés mellett tölthetném. Jól tudom, hogy a rágalom vesztemet okozta és hogy már mitsem remélhetek, de legalább a bosszuállást feláldozom érte.

A szerelmet csak a legelején lehet megakasztani. A hirtelen elutazásom és mint Kalember grófnő esetében történt, az előkelő társaságnak kötelező szórakozásain kivül van több apró kis cselfogás is, melyet a gyógyitásra vállalkozó barát felhasználhat. Igy például, mintegy véletlenül, reá fogja eszméltetni a szerelmest, hogy a nő, kit szeret, a harcz tárgyától eltekintve, nem részesiti oly udvarias és megbecsülő bánásmódban, mint ahogy tette volt valamely vetélytárssal. Erre nézve, miután a szerelemben minden egy-egy jel, a legkisebb dolog is czélravezető; például a nő nem nyujtja a karját, hogy felvezettesse magát a páholyába; ez a semmiség, melyet a szenvedélytől eltelt sziv, annak a révén, hogy megaláztatást kapcsol a kristalizácziót formáló itélethez, tragikusan fog fel, megmérgezi a szerelem forrását és szétrombolhatja a szerelmet.

Azt is meg lehet tenni, hogy az ember valami physikai és nevetséges, nehezen ellenőrizhető fogyatkozást fog reá a nőre, ki barátunkkal rosszul bán; ha a szerelmesnek módjában lenne ellenőrizni a rágalmat, még abban az esetben is, ha igaznak bizonyulna, a képzelem czéltalanná tenné azt annyira, hogy csakhamar mit se számitana. Csak a képzeletem tud megbirkózni önmagával; III. Henrik jól tudta ezt, mikor rosszakat mondott a hires Montpensier herczegnőről.

Egy fiatal leánynál tehát, bit meg akarnak óvni a szerelemtől, főként a képzelemre kell vigyázni. És minél kevésbbé közönséges gondolkodásu és minél nemesebb és emelkedettebb lelkü, vagyis minél méltóbb a becsülésre, annál nagyobb a veszedelem, melynek ki van téve.

Valamely fiatal teremtésre nézve mindig veszedelmes, ha megengedik, hogy emlékei ismét és ismét és nagyon is szivesen kapcsolódjanak egy bizonyos valakihez. Ha a hála, a csodálat vagy a kiváncsiság is erősiti az emlékek kötelékét: már a szélén van a meredélynek. Minél nagyobb a megszokott életmód unalma, annál hatékonyabb a háladatosság, csodálat, kiváncsiság nevén szereplő méreg. Ilyenkor gyors, habozástalan és erélyes eltéritésre van szükség.

Egy kis keménység és nem-sajnálomság, mindjárt eleinte alkalmazva és ha a gyógyszer beadásában megóvjuk a természetességet, majdnem biztos eljárás, hogy egy eszes nővel elboldoguljon az ember.

Az emberekben minden szerelem, a képzelet minden tevékenysége hatféle vérmérséklet szerint szineződik. E hat vérmérséklet a következő:

A vérmes, vagy a franczia, például de Francueil ur (D'Épinay asszony emlékiratai);

A vérmérséklet befolyása észlelhető a nagyravágyás, a fösvénység, a barátság stb. stb. érzéseiben; milyen lesz az a szerelemben, melybe fokozottan keverednek a testi behatások?

Tegyük fel, hogy minden szerelem visszavezethető a négy válfajra, melyet megállapitottunk. Ezek:

A hiuság-szerelem (polgárember szemében egy herczegnő soha sem idősebb harmincz évesnél).

E négyféle szerelmet el kell elegyíteni azzal a hatféleséggel, melyet a hat vérmérséklettől függő megszokás diktál reá a képzeletre. Tiberius képzelme más volt, mint VIII. Henriké.

Az ekképen előállott változatokat aztán elegyitsük el a megszokásoknak azzal a különbözőségével, mely a kormányzatból vagy a nemzeti jellemből ered. Erre nézve számbaveendő:

3. Az alkotmánylevéllel álczázott arisztokráczia, vagyis a nemzetnek, mint például Angliában, a gazdagok javára való kormányzása, mely e mellett az állitólagos bibliai erkölcs szabályait követi;

4. A szövetséges köztársaság, vagyis a mindenek javára való kormányzás, mint az amerikai Egyesült-Államokban;

6. A forradalmi állapotban levő állam, mint például Spanyolország, Portugália, Francziaország. Az ilyen helyzet, minthogy mindenkiben élénk szenvedélyt gyujt, természetességet olt az erkölcsökbe, lerontja a badar aprólékosságot, a conventionális erényeket, az ostoba illemszabályokat,^[116] komolylyá teszi az ifjuságot és arra ösztönzi, hogy lenézze a hiusági szerelmet és elhanyagolja az udvarlást.

Az ilyen állapot sokáig tarthat és egy egész nemzedékre lehet formáló hatással. Francziaországban 1788-ban kezdődött, 1802-ben félbeszakadt, 1815-ben tovább folytatódott és Isten tudja, miikor fog végződni.

Mindez általános vonások után, melyek a szerelmet jellemzik, ott vannak még az életkorbeli különbségek és végül az egyéni tulajdonságok.

Drezdában Wolstein grófnál a következőket találtam: hiuság-szerelem, buskomoly vérmérséklet, monarchikus szokások, harmincz év és... ilyen meg ilyen egyéni tulajdonságok.

A dolgok ekképen való szemügyrevétele rövidebb és, ami pedig lényeges és nagyon nehezen teljesithető követelmény, bizonyos hüvösségre képesiti azt, aki a szerelem felől itéletet akar mondani.

Amiként physiologiai tekintetben az ember jóformán csak annyit tud magáról, amennyit az összehasonlitó boncztan tár fel előtte, ugyanugy a szenvedélyeket illetőleg is a hiuság és az illuziók egynéhány más oka azt idézi elő, hogy a felől, ami bennünk történik, csak azok a gyöngeségek világositanak fel bennünket, melyeket másoknál megfigyeltünk. Ha e tanulmánynak esetleg lesz valami haszna, csak az lehet, hogy reávezeti az elmét az ily összevetésekre. Hogy kedvet kapjon hozzá, néhány általános vonással vázolni fogom, milyen a szerelem a különböző nemzeteknél.

Kérem, bocsássák meg, hogy sokszor hivatkozom Olaszországra; de hát Európa mai erkölcseit nézve ez az egyetlen ország, hol a növény, melynek leirásával foglalkozom, szabadon tenyészik. Francziaországban a hiuság, Németországban egy állitólagos philosophia, melynek hóbortosságán halálra nevethetné magát az ember, Angliában a félénk, szenvedő és megorroló büszkeség gyötri, fojtogatja vagy pedig mesterkélt irányba tériti.^[117]

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET.
A nemzetek a szerelem szempontjából.
Francziaország.

Igyekszem, hogy lefejtsek magamról minden indulatot és hogy csak hideg philosophus legyek.

A franczia nők, kiket kedves, csak a hiuságnak meg a physikai vágyaknak engedelmeskedő francziák tettek olyanokká, amilyenek, kevésbbé cselekvő, kevésbbé erélyes, kevésbbé félt és főleg kevésbbé szeretett és kisebb hatalmu teremtések, mint a spanyol és az olasz nők.

A nő csak abban az arányban hatalmas, amily mértékü boldogtalansággal tudja büntetni kedvesét; már pedig, ha az embert csak a hiuság tölti el, minden nő hasznos, de egy se szükséges; a siker a hóditást követeli és nem egyszersmind a megtartást is. Ha az embernek csak physikai vágyai vannak, talál megvásárolható leányokat és ezért van, hogy a franczia ilyenféle leányok bájosak, a spanyolok pedig csunyák. Francziaországban a megvásárolható leányok sok férfinak ugyanoly boldogságot tudnak adni, mint a tisztességes nők, vagyis boldogságot szerelem nélkül és van valami, amit a franczia mindig többre tart, mint a kedvesét: a saját hiusága.

A párisi fiatalember szeretőjében mintegy valami rabszolganőt tart magának, ki legfőképpen arra való, hogy hiusága lelje benne örömét. Ha nem teljesiti ez uralkodó szenvedély parancsait, elhagyja és csak annál jobban meg van elégedve magával, ha elmondhatja barátainak, milyen felsőbbséges módon, mily csattanós elintézéssel hagyta faképnél.

Egy franczia, ki jól ismerte hazáját (Meilhan) mondja: "Francziaországban a nagy szenvedélyek épp oly ritkák, mint a nagy emberek."

A nyelvnek nincs szava annak a kifejezésére, mennyire lehetetlen egy franciának az olyan elhagyott szerető szerepe, kinek az egész város tudja és látja a kétségbeesését. Velenczében vagy Bolognában semmi se mindennapibb ennél.

Hogy az ember Párisban megtalálja a szerelmet, le kell szállania azokhoz az osztályokhoz, hol a nevelés és a hiuság hiánya és az igazi szükségletekkel való küzdés több energiát hagyott meg.

Megláttatni valami teljesületlen nagy vágyat, ez annyi, mint alárendelt-nek mutatkozni, ami Franciaországban csak a minden számbavétel alatt levő embereknél lehetséges. Olyan ez, mintha kitárnák magukat mindenféle rossz tréfálkozásnak: innen az a tulzó dicsőités, melylyel fiatal emberek, kik félnek a szivöktől, a leányokról beszélnek. Az alsóbbrendüség látszata ellen való szélsőséges és együgyü tiltakozás uralkodik a vidéki emberek társalgásában. Nem esett-e meg csak legutóbb, hogy egyikök, hallván, hogy Berri herczeget megölték, azt felelte: "Tudtam".^[118]

A középkorban a veszedelem folytonossága megaczélozta a sziveket is; ha nem csalódom, ez a második oka a tizenhatodik századbeli emberek csodálatos felsőbbségének. Az eredetiség, mely ma ritka, nevetséges, veszélyes és gyakran mesterkélt, akkor mindennapi és kendőzetlen volt. Azok az országok, hol a veszedelem ma is még gyakran kinyujtja vaskezét, mint például Corsika^[119], Spanyolország, Olaszország, még mindig termelhetnek nagy embereket. Ez éghajlat alatt, hol a perzselő hőség az év három hónapján át forrásban tartja az epét, a rugónak csak a beirányozása hiányzik; Párisban, félek, maga a rugó van eltörve.^[120]

A mi fiatalembereink között sokan vannak, kik Montmirail-ban vagy a boulognei erdőben ugyan bátran viselkednek, de félnek a szerelemtől és husz éves korukban valósággal gyávaságból futnak egy-egy fiatal leány elől, kit csinosnak találtak. Ha arra gondolnak, amit a regényekben olvastak, hogy a szerelmesnek mit diktál az illendőség: megdermednek. E hüvös lelkek nem látják be, hogy a szenvedélyek vihara, amikor felkorbácsolja a tenger hullámait, egyszersmind a vitorlákat is megduzzasztja és a hajót képessé teszi a viz erejének leküzdésére.

A szerelem gyönyörüséges virág, de az embernek elég bátornak kell lennie, hogy odamerészkedjék érte a meredély szélére. A nevetségen kivül a szerelem mindig ott látja maga mellett a kétségbeesést, hogy az, akinek szól, elhagyja és egész életére nem marad más, mint a dead blank.

A müvelődésnek az volna a tökélye, ha a tizenkilenczedik század, finomult gyönyöreinek összeségéhez oda mellékelné a veszély gyakoribb jelentkezését.^[121] Az kellene, hogy a veszedelemmel való gyakori érintkezés folytán az élet élvezetei a végtelenségig fokozódjanak. És nemcsak a harczi veszedelemről beszélek. Azt a minden pillanatban, minden formában való és a lét minden érdekére kiható veszélyt gondolom, mely a középkorban az élet lényegéhez tartozott. Ahogy a mi polgárosodásunk elrendezte és feldiszitette: a veszély összefér a jellem legunalmasabb gyöngeségével.

O'Meara A voice from Saint-Helena czimü munkájában olvasom egy nagy embernek a következő szavait:

"Murat-nak csak ennyit kell mondani: Menjen és verje szét azt a hét-nyolc ellenséges ezredet, mely ott lent áll a sikon, a torony közelében; abban a pillanatban már, mint a villám elvágtatott és ha valami kis lovasság követte, az ellenséges ezredek csakhamar le voltak gázolva, el voltak pusztitva, meg voltak semmisitve. Engedjék, hogy ez az ember a maga feje szerint tegyen és egy ostobát látnak, ki hiányával van minden itélőképességnek. Meg nem foghatom, hogy egy bátor ember miként lehetett ily gyatra. Csak az ellenség előtt volt bátor, de ott alkalmasint egész Európának a legragyogóbb és legvakmerőbb katonája volt.

"A csatamezőn hős volt, valóságos Saladin, Oroszlánszivü Richard; tegyék meg királynak és ültessék a tanácsterembe: ide-oda kapkodó és értelem nélkül való semmi embernek bizonyul. Murat és Ney a legbátrabb emberek, kiket ismertem." (O'Meara, II. köt. 94. 1.)

Engedelmet kérek, hogy még egy kissé tovább is rosszat mondjak Francziaországról. Az olvasónak nem kell félnie, hogy szatirám büntetlen marad; ha e tanulmánynak akadnak olvasói: százszorosan visszakapom a sértéseket; a nemzeti becsület résen áll.

Francziaország jelentékeny helyet foglal el e könyvben, mert Páris, társalgásának és irodalmának felsőbbsége folytán, Európa szalonja és mindig is az marad.

Bécsben épp ugy, mint Londonban a napközi levélkék háromnegyed része franczia nyelvü vagy pedig tele van franczia vonatkozásokkal meg franczia - és Isten a megmondhatója, milyen franczia! - idézetekkel.^[122]

A nagy szenvedélyek tekintetében Francziaország, ugy vélem, két okból nélkülözi az eredetiséget. Ez okok:

1. Az igazi becsület, vagyis a vágy: hasonlitani Bayard-hoz, hogy tisztelettel nézzenek reánk és napról-napra gyönyörködhessünk hiuságunk kielégitésében.

2. Az ostobán értelmezett becsület vagyis a vágy: hasonlitani a jó modorunak tartott emberekhez, a párisi előkelő világ tagjaihoz. Tehát, hogy miként kell belépni egy szalonba, idegenkedést éreztetni a vetélytárssal, összeveszni a kedvesünkkel stb.

Abból a szempontból, hogy hiuságunk élvezetekhez jusson, az ostobán értelmezett becsület, először is önmagában és annál fogva, hogy a buták is fel tudják fogni, másodszor pedig azért, mert minden nap, sőt minden órában alkalmazható, sokkal hasznosabb, mint az igazi becsület. Folyton láthatunk embereket, kiket az ostobán értelmezett becsület révén, az igazi becsület hiánya mellett is, igen szivesen látnak a társaságban, mig ellenben nincs eset ennek a megforditottjára.

1. Gunyolódva beszélni a nagy érdekekről. Semmi se természetesebb ennél; valamikor az igazán előkelő társasághoz tartozó embereket semmi se érinthette mélyebben; nem volt reá idejük, hogy felizgatódjanak. A falun való időzés mindezt megváltoztatja. Egyébiránt is azonban franczia emberre nézve természetellenes helyzet azon kapatni magát, hogy csodál valamit vagy valakit,^[123] vagyis, hogy alatta áll nemcsak annak, amit csodál, (ez még megjárná), hanem szomszédjának is, ha e szomszédnak eszébe jutna, hogy ócsárolja a csodálat tárgyát.

Ezzel ellentétben Németországban, Olaszországban, Spanyolországban a csodálat csupa jóhiszemüség és örvendezés; ott aki csodálkozik, büszke az elragadtatására és sajnálja azt, aki fütyül; nem mondom: aki gunyolódik, mert a gunyolódás lehetetlen szerep az oly országokban, hol egyedül az nevetséges, aki elvéti a szerencse utját, nem pedig aki valamiféle viselkedési módot utánoz. Délen a gyanakvás és az oly élénken átérzett élvezetekben való megzavartatás borzalma veleszületetté teszi az emberekkel a fényüzés és a pompa csodálatát. Példa végett gondoljunk a madridi vagy a nápolyi udvarra, egy funzione-re Cadixban; ez egész az őrjöngésig megy.^[124]

2. A franczia a világ legboldogtalanabb és egyszersmind körülbelől a legnevetségesebb emberének is képzeli magát, ha kénytelen egyedül tölteni az időt. Holott mi a szerelem magány nélkül?

3. A szenvedélytől eltöltött ember csak magára gondol. Az olyan, ki tekintélyt akar, folyton csak másokra. Sőt tovább is van. 1789 előtt Francziaországban az egyes ember csak ugy volt biztonságban, ha tagja volt valamely testület-nek, például a birói karnak^[125], amely testület tagjainak aztán a védelmére is állt. A szomszéd véleménye tehát lényeges és szükséges kelléke volt az ember jóllétének. És ez az udvarban még inkább igy volt, mint Párisban. Könnyen elképzelhető, hogy e megszokások, melyek, az igazat megvallva, napról-napra vesztenek erejükből, de amelyekből a francziáknak még mindig van egy egész évszázadra való, mennyire kedveznek a nagy szenvedélyeknek.

Mintha egy embert látnék, aki kiugrik az ablakon, de estében is arra ügyel, hogy kecses mozdulattal terüljön el a kövezeten.

A szenvedélyes ember olyan, mint önmaga, nem pedig, mint valaki más, már pedig ez Francziaországban a nevetségesség kutforrása, sőt sérti is a többit, ami szárnyat ad a kinevettetésnek.

Olaszországnak az a szerencséje, amiben egyébiránt bizonyos fokig Németország és Anglia is osztozik vele, hogy ott szabad érvényesülése van a pillanat sugallatának.

E mellett Olaszországban a hasznos, amiben a középkori köztársaságok látták az erényt^[126], nem vált trónvesztetté a becsülettel, vagyis a királyok szolgálatának szempontjából értelmezett erénynyel szemben^[127], meg aztán az igazi becsület kaput nyit az ostobán felfogott becsületnek, reászoktatja az embert, hogy azt kérdezze magától: Mit gondol a szomszéd az én boldogságom felől? És az érzésbeli boldogság, mert láthatatlan, nem lehet tárgya a hiuságnak.^[128] Bizonyság mind erre, hogy a világon Franciaországban kötik a legkevesebb szerelmi házasságot.^[129]

További előnye Olaszországnak: a mélységes elfoglalatlanság a csodálatraméltó égbolt alatt, ami fogékonynyá tesz a szépség minden formája iránt. Aztán a szélsőséges és mégis észszerü bizalmatlanság, mely növeli az elkülönödést s megkétszerezi a meghitt együttlét varázsát; a regényolvasás és jóformán minden olvasás hiánya, ami még több érvényesülést juttat a pillanat sugallatának; a zene szenvedélye, mely a szerelemhez oly hasonló megindulást gerjeszt a lélekben.

Francziaországban 1770. táján nem volt kelete a bizalmatlanságnak; ellenkezőleg: a jó modor azt kivánta, hogy az ember nyilvánosan éljen és haljon és amiként Luxembourg herczegnő száz baráttal élt benső bizalmasságban: voltaképpen nem is lehetett szó igazi meghittségről és barátságról.

Olaszországban a szenvedélyt érezni, miként nem tartozik a nagyon ritka előnyök közé, nem is nevetséges,^[130] és a szalonokban széltében hallja emlegetni az ember a szerelem általános törvényeit. A közönség ismeri e betegség tüneteit és időszakait és sokat foglalkozik velök. A faképnél hagyott szerelmeshez igy szólnak: "Hat hónapig kétségbe lesz esve, de aztán kigyógyul, mint ez meg ez, stb."

Olaszországban a közvélemény alázatos szolgálója a szenvedélyeknek. A hatalom, mely másutt a társadalom kezében van, ott a tényleges élvezeté; ez nagyon egyszerü: a társadalomnak, minthogy egy oly népnek, melynek nincs ideje a hiuságra és amely azon igyekszik, hogy a pasa feledkezzen meg róla, nem nyujt jóformán semmi élvezetet se, a tekintélye is csak kicsi. Az unatkozók ugyan kárhoztatják a szenvedélytől megszállottakat, de senki se hederit reájuk. Tul az Alpokon a társadalom zsarnok, csak éppen nincsenek tömlöczei.

Párisban, minthogy a becsület arra kötelezi az embert, hogy karddal a kezében, vagy ha tudja, elmés szavakkal védelmezze minden bevallott nagy érdek kapuját, a kényelemszeretet a gunyolódásba menekül. Számos fiatal ember más álláspontot választott, vagyis J. J. Rousseau és Stael asszony iskolájához csatlakozott. Miután a gunyolódás köznapi viselkedés lett: szükségessé vált, hogy az ember érzést tanusitson. Egy mai de Pezai ugy ir, mint Darlincourt ur; de egyébként is 1789 óta az események a hasznos, vagyis az egyéni érzés mellett harczolnak a becsülettel, vagyis a közvélemény uralmával szemben; a kamarák reátanitanak mindennek, még a tréfálózásnak is, a megvitatására. A nemzet kezd megkomolyodni, az udvarlás mindinkább elveszti a talajt.

Mint francziának ki kell jelentenem, hogy egy országot nem egy pár rengeteg nagy vagyon, hanem nagyszámu középszerü vagyon tesz gazdaggá. A szenvedély mindenütt ritka, de az udvarlás Francziaországban kecsesebb és finomabb, következésképpen több boldogságot adó, mint máshol. E nagy nemzet a legelső a világon^[131], a szerelem tekintetében ugyanazt a helyet foglalja el, mint a kiváló elmék dolgában. 1822-ben nincs ugyan se Moore-unk, se Walter Scott-unk, se Grabbe-nk, se Byron-unk, se Monti-nk, se Pellico-nk; de nálunk több az eszes, felvilágosult, kellemes és a kor szinvonalán álló ember, mint Angliában, vagy Olaszországban. Ez az oka, hogy 1822-ben a mi képviselőházunk vitái annyira felette állanak az angol parlament vitáinak és hogy ha az angol liberális párt valamelyik tagja Francziaországba jön, meglepetésünkre egy csomó középkori vélekedést észlelünk nála.

"Végtelenül rosszul érzem itt magamat; azt hiszem azért, mert nincs érkezésem, hogy kedvemre szeressek. Az érzelmeket itt cseppenként vesztegetik, abban a mértékben, ahogy felgyülnek és legalább ami engem illet, oly módon, hogy a forrásnak ki kell merülnie. Rómában, a napi események érdektelensége és a külső élet álomba merült volta folytán az érzelmek a szenvedélyek javára tőkésülnek."

Csak Rómában^[132] lehetséges, hogy egy tisztességes asszony, ki hintójában hajtat, szivének tuláradásával igy szóljon, mint ahogy ma reggel hallottam, egy másik nőhöz, kivel egyszerüen csak ismerősi viszonyban van: "Oh! drágám, ne kezdj szerelmet Vitteleschi Fabioval; inkább egy utonálló gyilkost szeress, mint őt. Nyájas és kimért modorával képes, hogy tőrt szurjon a szivedbe és miközben kebledbe mélyeszti a kést, gyöngéd mosolygással azt kérdezze: Fáj, kicsikém?" És ezt egy csinos, tizenötéves teremtés, a megszólitott hölgy leánya, még pedig nagyon virgoncz leánya jelenlétében mondta.

Ha az északi ember szerencsétlenségére nem ütközik meg mindjárt eleinte a déliek ilyen fajta szeretetreméltóságán, mely nem más, mint a nagyszerü természetnek a jó modor és az érdekes ujdonságok kettős hiányától elősegitett kivirágzása: egy évi ott időzés után az összes többi országok asszonyait elviselhetetleneknek fogja találni.

A franczia nők, apró kis kecsességeikkel,^[133] az első három nap el fogják bájolni, de a negyedik, a végzetes napon, amikor kitünik, hogy mindezek az előre kieszelt és betanult kecsességek örökösen, minden nap és mindenkivel szemben ugyanazok, reájön, hogy unalmasak.

A német nőknél, kik, ezzel ellentétben, oly természetesek és oly készségesen átengedik magukat képzeletüknek, azt fogja észrevenni, hogy természetességük alapján nincs más, mint meddőség, együgyüség és kékharisnyás érzelmesség. Almaviva gróf mondása mintha egyenesen Németországból volna keltezve: "Egy szép este az ember csodálkozva tapasztalja, hogy ahova a boldogságot ment keresni, már torkig jóllakottan lép be."

Rómában az idegennek nem szabad elfelejtenie, hogy ha azokban az országokban, ahol mindenben a természetesség uralkodik, semmi se unalmas, viszont ott a rossz is rosszabb, mint máshol. Hogy csak a férfiakról beszéljünk,^[134] itt a társaságban szabadon járnak-kelnek oly szörnyetegek, amilyenek másutt elrejtőznek. Emberek, kikben egyaránt nagy mértékben van meg a szenvedély, az éleslátás és a gyávaság. A rossz végzet valami czimen odasodorta őket egy nőhöz; tegyük fel, hogy őrült szerelmes létükre fenékig üritik a balsorsot, hogy a nő mást szeret. Egész létük arra irányul, hogy e szerencsés szerelmesek utjába álljanak. Mindent tudnak és az egész világ tudja róluk, hogy mindent tudnak; de ők azért csak folytatják, hogy, minden becsületérzés csufjára, kínozzák a nőt, a kedvesét, és önmagukat és senki se gáncsolja őket, mert azt cselekszik, amiben kedvüket lelik. Egy este a végsőig bosszantott szerető kirugja őket; másnap reggel bocsánatot kérnek tőle és ujra kezdik, hogy állhatatosan és rendületlenül gyötörjék a nőt, a kedvesét és önmagukat. Az ember belerémül, ha elgondolja, mennyi boldogtalanságot kell ez alantas lelkeknek nap-nap után lenyelniük és bizonyos, hogy csak egy szemernyivel kevesebb gyávaság kellene hozzá és méregkeverő válna belőlük.

Hasonlóképen csak Olaszországban lát az ember milliomos fiatal gavallérokat, kik az egész város tudtával és szemeláttára nagy pazarul napi harmincz sousból tartanak ki valamely előkelő szinházbeli tánczosnőket.^[135] A... fivérek, kik folyton vadászatra és folyton lóháton járó csinos fiatalemberek, féltékenyek egy idegenre. A helyett, hogy odamennének hozzá és elmondanák a kifogásaikat, alattomban oly hireket terjesztenek, melyek rossz fényt vetnek a szegény idegenre. Francziaországban a közvélemény kényszeritené őket, hogy igazolják állitásaikat, vagy pedig kövessék meg az idegent. Itt a közvélemény és a megvetés nem jelent semmit. Aki gazdag, mindig biztos lehet, hogy mindenütt szivesen látják. Egy milliomos, ki elvesztette becsületét és akit Párisban mindenünnen kidobtak, nyugodtan elmehet Rómába: ott meg fogják becsülni, megfelelően tallérjai számának.

Az utóbbi időben sokat voltam a valencziai Del Sol-szinház tánczosnőinek társaságában. Azt mondják, hogy többen közülök merőben szüzies életet élnek, mert hát a foglalkozásuk nagyon fárasztó. Vigano mindennap próbáltatja velök a Toledoi zsidónő czimü balletjét, és pedig délelőtt tiztől délután négyig és éjféltől hajnali három óráig és e mellett minden este még a két balletben is fel kell lépniök.

Ez eszembe juttatja Rousseau-t, ki azt kivánja, hogy Emil sokat gyalogoljon. Ma éjfélkor, mikor a kis tánczosnőkkel a tengerparton a hüs szellőben sétálgattam, eszembe jutott, hogy a friss tengeri szellőnek Valenczia ege alatt való ez emberfeletti gyönyörüsége, e ragyogó csillagok fényénél, melyek mintha egészen közel lennének az emberhez, a mi szomoru és ködös tájainkon teljesen ismeretlen. Már ez maga is megéri a négyszáz mértföldnyi utat, de meg aztán az érzések révén nem enged gondolkodni se. Eszembe jutott, hogy a kis tánczosnők szüziessége igen jól megérteti az eljárást, melyet Angliában a férfiak büszkesége alkalmaz, hogy egy czivilizált nemzet keretében szép csendesen uj életre keltse a seraili erkölcsöket. Az ember reájön, miként van, hogy Anglia ifju leányai, akik egyébiránt oly szépek és oly szivhez szóló arczkifejezésüek, eszmék dolgában kissé kevéssé elégitenek ki. Ellenére a szabadságnak, mely még csak az imént volt kénytelen odahagyni szigetüket és ellenére a nemzeti jellem csodálatos eredetiségének, hiányával vannak az érdekes és eredeti eszméknek. Minden, ami figyelemreméltó bennök, gyakran nem több, mint valami bizarr finomság. Mindez nagyon egyszerü. Angliában az asszonyok szemérmessége férjeik büszkesége. Azonban bármilyen engedelmes is egy rabszolganő: a vele való együttlét csakhamar terhessé válik. Ez teszi szükségletté a férfiaknak, hogy minden este gyászosan leigyák magukat,^[136] ahelyett, hogy mint Olaszországban, kedvesökkel töltenék az estét. Angliában a gazdag emberek, unva otthonukat és szükséges testgyakorlat ürügyén naponta négy-öt mértföldet gyalogolnak, mintha az ember azért volna a világon, hogy baktasson. Az ideg-fluidumot ekként lábukkal, nem pedig szivükkel használják el. Ezek után aztán merik, hogy a női finomságról beszéljenek és lenézzék Spanyolországot meg Olaszországot.

Ezzel ellentétben senki se lehet tétlenebb, mint amilyenek az ifju olaszok; minden mozgás, mely eltéritené őket érzéseiktől, terhökre van. Hébe-korba sétálnak vagy egy félkilométert, de csak mintegy valami fáradságos egészségi kötelmet teljesitve vele, ami pedig a nőket illeti, egy római nő egész esztendőben se jár annyit, mint amennyit egy fiatal miss egy hét alatt.

Azt hiszem, egy angol férj büszkesége nagyon felfokozza szegény feleségének a hiuságát. Elhiteti vele, hogy nem szabad közönségesnek lennie és az anyák, kik arra nevelik leányaikat, hogy férjet találjanak, nagyon szem előtt tartják e követelményt. Innen van, hogy a józan Angliában a divat sokkal képtelenebb és zsarnokibb, mint a könnyelmü Francziaországban; a carefully careless a Bond-street találmánya. A divat Angliában kötelesség, Párisban mulatság. Londonban a divat sokkal áttörhetetlenebb érczfalat von a New-Bond-street és a Fenchurch-street között, mint Párisban a Chaussé-d'Antin és a Saint-Martin-utcza között. A férjek szivesen megengedik feleségeiknek ezt az arisztokrata hóbortot, mintegy kárpótlásként a szomoruság rengeteg mennyiségeért, melyet reájuk halmoznak. Az angol nők helyzetére nézve, ahogy ez a férfiak szófukar gőgje folytán kialakult, teljesen hűnek találom a képet, melyet Miss Burney egykor oly hires regényeiben festett róluk. Miután egy pohár vizet kérni, ha az ember szomjas, közönséges dolog: miss Burney hősnői inkább meghalnak a szomjuságtól. A közönségességtől való óvakodás a legrémesebb mesterkéltségre viszi őket.

Egymás mellé állitom egy fiatal, huszonkétéves gazdag angol higgadtságát és egy ugyanily idős fiatal olasz mély gyanakvását. Az olasz, biztonsága érdekében kénytelen igy viselkedni, de mihelyt bizalmas környezetben van, leveti vagy felejti a gyanakodást, mig ellenkezőleg, a fiatal angol higgadtsága és kimértsége éppen a leggyengédebb szálaktól összefüzött társaságban kétszereződik meg. Ime, egy nyilatkozat: "Két hónap óta egy szóval se emlitettem neki a brightoni utat." Egy nyolczvan aranyas kényszerü takarékosságról volt szó és egy huszonkétéves fiatal szerelmes beszélt igy a kedveséről, egy férjes asszonyról, kit imádott. Azonban szerelmes elragadtatásaiban se hagyta el a higgadtság és még kevésbé tudott annyira megfeledkezni magáról, hogy egyszerüen megmondta volna kedvesének: "Nem megyek Brightonba, mert kevés a pénzem."

Jegyezzük meg, hogy Gianone de Pelliconak és száz másnak a sorsa kényteleniti az olaszt a gyanakvásra, mig ellenben a fiatal angol gavallért csak hiuságának tulsága és beteges érzékenysége kötelezi az eszélyességre. A franczia, kinek minden pillanatra van egy szeretetreméltó ötlete, mindent elmond annak, kit szeret. Ez a szokása; e nélkül nem érezné jól magát, már pedig tudja, hogy jólérzés nélkül nincs kellem.

Csak kínos érzéssel és könnyes szemmel merészeltem leirni a dolgokat; de hát, miután még egy királynak se akarnék hizelegni, miért mondanék egy országról, csak azért, mert ez szülte a legszeretetreméltóbb nőt, kit ismerek, mást, mint amit gondolok és ami of course merőben együgyü is lehet?

Ez, habár más formában, megint csak nem lenne más, mint monarchikus hizelgés. Legyen elég, ha hozzáteszem, hogy ebben az erkölcsi légkörben és a sok angol nő között, ki szellemileg a férfiak gőgjének áldozata, a tökéletes eredetiség folytán, mely megvan, az elbájoló jellemek kifejlődésére elég, ha egy család távol él a szomoru korlátozásoktól, melyek arra szolgálnak, hogy felélesszék a seraili erkölcsöket. És minden jelentése mellett is, mennyire fogyatékos és közönséges még az elbájoló szó annak a megjelölésére, amit ki akarok fejezni. A szelid Imogen, a gyöngéd Ophélia nem egy élő hasonmásukat lelhetnék fel Angliában; de ezek távolról se részesülnek abban a tiszteletben, mely egyhanguan kijut a tökéletes angol nőnek, ki arra van rendeltetve, hogy teljesen eleget tegyen az illemszabályoknak és férjének megszerezze a legbetegesebb arisztokrata gőg, a halálosan unalmas boldogság összes gyönyöreit.^[137]

Az egymásra következő tizenöt-husz hüvös és komor szobából álló lakosztályokban az olasz nők, kik ott alacsony diványok puha vánkosain henyélve töltik életüket, naponta hat órán át szerelemről és zenéről hallanak beszélni. Este, a szinházban, páholyukba rejtőzve négy órán át zenéről és szerelemről beszélnek nekik.

Következésképen Spanyolországban és Olaszországban az éghajlat mellett még az élet berendezése is ugyanoly mértékben kedvező a zenére és a szerelemre, mint amennyire kedvezőtlen Angliában.

Sokkal jobban szeretem Angliát és sokkal kevésbbé ismerem, semhogy beszélhetnék róla. Egy barátom megfigyeléseit használom fel.

Irország mai (1822.) állapota^[138] két század óta huszadszor tünteti fel azt a sajátságos társadalmi helyzetet, mely annyira termékeny a bátor elhatározásokban és annyira ellene munkál az unalomnak, amennyiben emberek, kik vidáman együtt reggeliznek, két óra mulva a csatatéren szemben állva találkozhatnak egymással. Semmi se hat erélyesebben és egyenesebben a léleknek arra az állapotára, mely legjobban kedvez a gyöngéd szenvedélyeknek: a természetességre. Semmi se üzi oly messzire a két nagy angol fogyatkozást: a cant-et és a bashfulness-t [erkölcsi képmutatás és gőgös és bántódott félénkség. (L. Eustace ur utazását Olaszországban.) Ha ez az utazó meglehetősen rosszul festi is Olaszországot, viszont nagyon szabatos fogalmat nyujt a saját jelleméről és az ilyen jellem, épp ugy, mint Beattie-é, a költőé (l. életrajzát, melyet egy bizalmas barátja irt meg), sajnos vajmi gyakori Angliában. Ami a tisztességes papot illeti, rangja ellenére is 1. a landaffi püspök leveleit.]^[139]

Tekintve a vérengzést, melyet Anglia félős és kegyetlen zsarnoksága két század óta ott véghez visz, az ember ugyancsak boldogtalannak vélhetné Irországot; de ez az a pont, ahol Irország életében fellép egy rettenetes személyiség: a PAP...

Kétszáz év óta Irországot körülbelül ugyanoly rosszul kormányozzák, mint Szicziliát. Egy ötszáz lapos kötet, mely a két sziget részletes összehasonlitásával szolgálna, sok embert megharagitana és sok köztiszteletben álló elméletre sütné rá a nevetségesség bélyegét. Annyi bizonyos, hogy a két ország közül, melyek mindegyikét egyaránt őrültek és csak egy kevés számu kisebbség hasznára kormányozzák, Sziczilia a boldogabb. Neki kormányzói meghagyták legalább a szerelmet és a gyönyört; szivesen elragadták volna tőle ezt is, mint a többit; de, hála az égnek, Szicziliában csak kevés van abból az erkölcsi rosszból, melyet törvénynek és kormánynak neveznek.^[140]

A törvényeket öregek csinálják és hajtatják végre; ez megismerszik azon a komikus féltékenységen, mely a brit szigeteken a gyönyört üldözi. A nép ott ugyanazt mondhatná kormányzóinak, amit Diogenes mondott Nagy Sándornak: "Érd be a bőséggel és nekem hagyd meg legalább a napot."^[141]

Törvénynyel, rendeletekkel, szabályzatokkal és büntetésekkel a kormány Irországban megteremtette a burgonyát és Irország népessége sokkal nagyobb, mint Szicziliáé; más szóval: elérték, hogy néhány millió elsatnyult és elbutult paraszt él ott, aki a munka és a nyomor alatt görnyedve vonszolja negyven-ötven éven át nyomoruságos sorsát a vén Erin ingoványain, de pontosan fizeti a tizedet. Ez aztán gyönyörü eredmény! Ha pogányok lennének, legalább egy örömük meglenne a szegény ördögöknek. De szó sincs róla. Szent Patrickot kell imádniok.

Irlandban csupa olyan parasztot lát az ember, akik még a vadaknál is szerencsétlenebbek. Csak éppen a helyett, hogy, mint ahogy a természeti állapotban volna, százezren lennének, nyolc millió a számuk^[142] és dus jövedelmet biztositanak ötszáz absens-nek, ki Londonban meg Párisban él.

Végtelenül előbbre van a társadalom Skótországban,^[143] hol sokféle tekintetben jó a kormányzat (a büncselekmények ritkasága, olvasás, püspökök hiánya). A gyöngéd szenvedélyek ott tehát sokkal inkább kifejlődhetnek és ezzel félbe hagyhatjuk a sötét gondolatokat, hogy reátérjünk a nevetséges dolgokra.

A skót nőkben lehetetlen észre nem venni valami melancholiát. E melancholia különösen a bálban elragadó, amikor valami különös pikantériát ad a hévnek és roppant buzgalomnak, melylyel nemzeti tánczaikat járják. Edinburghnak van még egy másik előnye is, nevezetesen, hogy kivonta magát az arany silány mindenhatósága alól. Ebben a tekintetben, épp ugy, mint fekvésének sajátos és vad szépsége folytán e város teljesen az ellentéte Londonnak. Mint Róma, a szép Edinburgh is olybá tünik fel, hogy inkább a szemlélődő élet számára való. A szüntelen kavargás és a munkás élet érdekeinek nyughatatlansága minden előnyével és hátrányával: - ez Londoné. Edinburgh ugy tünik fel előttem, mint amely csak a pedanteriára való némi hajlammal adóz az ördögnek. Az az idő, mikor Stuart Mária lakott a vén Holyrood-ban és mikor karjai között ölték meg Ricciot, - minden nő el fogja ismerni - jobb volt a szerelemre nézve, mint a mai, amikor hosszan, és még a nők jelenlétében is, azt tárgyalgatják, hogy a neptuni rendszer-e az igazabb, vagy a vulkáni?... Még jobb szeretem, ha az uj egyenruháról beszélnek, melyet a király a testőröknek megállapitott, vagy arról, ami ottlétemkor Londont foglalkoztatta, hogy sir B. Bloomfield nem lett pair, semmint hogy ki hatolt be jobban a kőzetek ismeretébe, Werner vagy... Hallgatok a rettenetes skót vasárnapról, melyhez képest a londoni valósággal mulatságnak tünik fel. Ez az ég tiszteletére rendelt nap a legjobb képe a pokolnak, melyet a földön láttam. Ne menjünk olyan gyorsan, mondta egy skót a templomból jövet egy franczia barátjának, még ugy tünnék fel, mintha sétálnánk.^[144]

A három ország közül az, amelyben legkevesebb a képmutatás (Cant, 1. a New-Monthly-Magazine 1822. januári számát, ahogy kikel Mozart és a Nozze di Figaro ellen, oly országban, ahol a városit játsszák. De hát minden országban az arisztokraták azok, kik az irodalmi folyóiratokat veszik és megbirálják, Anglia arisztokratái pedig négyszáz év óta a püspökök szövetségesei) tehát: a három ország közül az, amelyben legkevesebb a képmutatás, Irország; sőt ott ellenkezőleg, valami önfeledt és nagyon szeretetreméltó élénkséget talál az ember. Skótországban szigoruan megtartják a vasárnapot, de hétfőn vigan és oly odaadással tánczolnak, amilyet Londonban nem ismernek. A skót parasztosztályban sok a szerelem. A képzelet mindenható ereje a XVI-ik században elfrancziásitotta ezt az országot.

Az angol társadalom nagy fogyatkozása, az, amely egyetlen napon nagyobb mennyiségü szomoruságot termel, mint amennyit az adósság és ennek következményei, sőt többet, mint az irtó háboru, melyet a gazdagok a szegények ellen folytatnak, abban a nyilatkozatban fejeződik ki, melyet az őszszel Croydomban a püspök szép szobra előtt hallottam: "Senki se merészkedik előre, mert fél, hogy megcsalódik a várakozásában."

Itéljék meg, hogy a szemérem czimén mily törvényeket kényszerithetnek az ily emberek asszonyaikra és szeretőikre!

Andaluzia egyike a legelbájolóbb helyeknek, melyeket a gyönyör a maga számára kiválasztott a földön. Tudok három-négy anekdotát, mely bizonyságul szolgálhat, hogy gondolataim, melyek arra a három-négyféle, együttesen a szerelmet alkotó őrültségi cselekedetre vonatkoznak, mennyire megfelelnek Spanyolországban az igazságnak; de azt tanácsolják, hogy a franczia finnyásság érdekében tekintsek el tőlük. Hiába hajtogattam, hogy franczia nyelven irok ugyan, de amit irok, az semmiképpen se franczia irodalom. Isten mentsen, hogy bármiben is közösségem legyen a ma divatos irókkal!

A mórok kivonultak Andaluziából, de épitési módjukat és szinte az erkölcseiket is ott hagyták. Minthogy Sévigné asszony nyelvén lehetetlen ez utóbbiakról beszélnem, legalább a mór épitésmódról elmondom, hogy ennek főjellemvonása minden házhoz odakapcsolni egy kis kertet, melyet elegáns és karcsu oszlopcsarnok vesz körül. E csarnokban a nyári elviselhetetlen hőségben is, mikor Réaumur hőmérője heteken át nem száll le, hanem folyton harmincz fokot mutat, üditő félhomály uralkodik. A kis kert közepén szökőkut van és ennek egyhangu és elringató csobogása az egyetlen nesz, mely ez elbájoló magány csöndjét megzavarja. A márványmedenczét egy tuczat narancsfa és oleanderbokor veszi körül. Az egész kis kert felett, sátortetőszerüen, vastag vászonponyva van kifeszitve, mely megvédi a nap hevétől és fénysugaraitól és csak a lengedező szellőnek enged bemenetelt, mely déltáján a hegyekről alászáll.

Itt élnek és fogadják látogatóikat az oly élénk és könnyed járásu bájos andaluziai nők. Egyszerü fekete és ugyanily szinü rojtokkal diszitett selyemruha, mely alól kikandikál az elbájoló lábacska, halovány arczszin, oly szem, melyben kifejeződésre talál a leggyöngédebb épp ugy, mint a legizzóbb szenvedély minden árnyalata: igy festenek ezek a mennyei teremtések, kikről tilos részletesebben beszélnem.

Mit sem tud egy csomó kis igazságról (szomszédai gyermekes hiuságának tárgyairól), de mélységesen ismeri a nagy igazságokat és elég jellem és elmeél van benne, hogy a legmesszibb eredményekig kövesse következményeiket. A spanyol jellem éles ellentéte a francziának; kemény, darabos, kevéssé elegáns, tele vad büszkeséggel, mit sem ad mások véleményeire, - pontosan a tizenötödik század ellentétessége a tizennyolczadikkal szemben.

Spanyolország nagyon alkalmas példa egy bizonyos összehasonlitásra: azt tartom, hogy az egyetlen nép, mely ellent tudott állani Napoleonnak, teljesen mentes az ostobán értelmezett becsülettől és a becsület ostobaságától.

Ahelyett, hogy szép katonai rendeleteket szerkesztene, minden hat hónapban uj egyenruhát csináltatna és nagy sarkantyukat viselne, elég neki a no importa.^[145]

Ha az olaszt, ki folyton a gyülölet és a szerelem között ingadozik, a szenvedély, a francziát pedig a hiuság élteti: a régi germánok jó és egyszerü ivadékai a képzelemből élnek. Az ember csodálkozva látja, hogy mihelyt a legközvetlenebb és létfentartásukhoz legszükségesebb társadalmi érdekekkel ugy, ahogy rendben vannak, mennyire nekiadják magukat annak, amit philosophiának neveznek és ami a szelid, szeretetreméltó és mindenek felett epésség nélkül való őrület egy fajtája. Nem egészen emlékezetből, hanem rövid jegyzetek alapján idézek egy munkát, mely, noha ellenkező irányzatu, nagyon jól megvilágitja és pedig a szerző csodálata révén is, a katonai szellem tulságait: Cadet-Gassicourt ur munkája ez, leirása annak az utazásnak, melyet 1809-ben Ausztriában tett. Vajjon mit szólt volna a nemes és emelkedett gondolkodásu Desaix, ha látja, hogy a 95-iki tiszta hősiesség ilyen rémes önzéshez vezetett?

A talaverai csatában két barát együtt van egy ütegnél: az egyik mint parancsnokló kapitány, a másik mint hadnagy. Egy löveg leteriti a kapitányt. "Helyes, - szólt jókedvüen a hadnagy, - Ferencz meghalt: most én leszek kapitány. - Még nem egészen!" - vágott vissza feltápászkodva Ferencz. A lövegnek csak a szele döntötte a földre. A hadnagy, épp ugy, mint a kapitány kitünő jó fiu volt, csöppet se gonosz indulatu, csak egy kissé buta; mindketten rajongói lévén a császárnak, a vadász-szenvedély és a féktelen önzés, melyet ez az ember a dicsőség czimén fel tudott ébreszteni, feledtette velök az emberiesség parancsait.

Szemben a szigoru képpel, melyet az ily emberek nyujtottak, ahogy a schönbrunni hadi szemlében vetekedtek uruk egy pillantásáért és a bárói czimért, ime, hogy irja le a császár gyógyszertárosa a 188-ik lapon a német szerelmet:

"Az osztrák nőnél nincs kedvesebb és szelidebb teremtés a világon. Neki a szerelem valóságos kultusz és ha egy francziához csatlakozik, a szó legteljesebb értelmében imádja.

"Mindenütt vannak csapodár és szeszélyes asszonyok; de a bécsi nők általában hivek és a legkevésbbé se kaczérak; azt, hogy hivek, ugy értem, hogy ahhoz azok, akit szeretőjüknek választottak, mert a férjeknek Bécsben is az a sorsuk, mint egyebütt."

A legszebb bécsi nő elfogadta egy barátomnak, M... kapitánynak hódolatát, ki a császár főhadiszállásához volt beosztva. Kedves és elmés fiatalember volt, de sem termet, sem arcz tekintetében nem volt rajta semmi különös.

Pompázó vezérkari tisztjeink között, kik Bécs minden zegét-zugát felkutatják, a kapitány fiatal barátnője kelti a legnagyobb feltünést. Mindegyik töri magát utána; nincs a hadviselésnek az a cselfogása, melyet megpróbálatlanul hagynának és a szép hölgy háza valósággal ostrom alatt áll a legcsinosabb és a leggazdagabb tisztek részéről. Apródok, fényes ezredesek, testőr tábornokok, sőt herczegek is vesztegették idejüket ablaka alatt és pénzüket a cselédeinél. Mindhiába. Holott a herczegek Párisban és Milanóban megszokták, hogy ne találkozzanak ily hajthatatlansággal. Ahogy egyizben nevetve emlitettem ezt a bájos teremtésnek, azzal felelt: "De édes Istenem, hát nem tudják, hogy M... urat szeretem?"

290. lap: "Schönbrunnban létünkkor észrevettem, hogy két fiatalember, ki a császár környezetébe tartozott, soha senkit se fogadott bécsi lakásán. E miatt gyakran gunyoltuk őket. Egy napon aztán az egyik igy szólt hozzám: "Ön előtt nincs titkom; egy fiatal bécsi asszony nekem adta magát, de azzal a feltétellel, hogy nem kell kimozdulnia a lakásomról és hogy engedelme nélkül senki se léphet be hozzám." Kiváncsi voltam erre az önkéntes fogolyra és miután, mint általában a keleten, orvosi mivoltom megadta reá a tisztességes ürügyet, elfogadtam barátom meghivását, hogy nála reggelizzem. Egy roppant szerelmes nőt találtam, ki a legnagyobb gonddal ügyelt a háztartásra, csöppet se kivánkozott ki a házból, noha az évszak nagyon csábitott a sétára és szentül meg volt győződve, hogy szerelmese magával viszi Francziaországba.

"A másik fiatalember, kit szintén sohasem lehetett városi lakásán otthon találni, nemsokára hasonló bevallást tett. Láttam az ő szépét is; mint amaz, ez is szőke volt, nagyon csinos és igen jó termetü.

"Az egyik tizennyolc éves leánya volt egy nagyon jómódu kárpitosnak; a másik, ki körülbelül huszonnégy éves lehetett, egy osztrák tisztnek, ki János főherczeg seregében harczolt, volt a felesége. Ez utóbbi odáig ment a szerelmében, hogy nekünk, kik a hiuság országában élünk, egész hősiesnek látszik. Barátja nem csak hogy megcsalta, de olyan állapotba jutott, hogy kénytelen volt a legvisszataszitóbb vallomásokat tenni. A nő teljes odaadással ápolta és a betegség sulyos voltában, mely miatt kedvese állapota hamarosan veszedelmesre fordult, ujabb köteléket találva: csak még jobban dédelgette.

"Természetes, hogy idegen és győztes ellenfél létemre és mert közeledésünk hirére az egész előkelő bécsi társaság visszavonult magyarországi birtokaira, a felsőbb osztályokban nem figyelhettem meg a szerelmet; de eleget láttam, hogy meggyőződhessem: a szerelem itt nem olyan, mint Párisban.

"A németek ezt az érzést ugy tekintik, mint valami erényt, az istenség kisugárzását, mint valami misztikus dolgot. A szerelem náluk nem élénk, heves, féltékeny, zsarnoki, mint az olasz nő szivében, hanem mély és hasonlit az átszellemesültséghez; ezer mértföld választja el Angliától.

"Néhány év előtt egy lipcsei szabó féltékenységi rohamában a sétatéren megtámadta és leszurta vetélytársát. Halálra itélték. A város moralistái, hiven a németek jószivüségéhez és könnyen elérzékenyülő természetéhez (ami gyöngiti a jellemet), sokat vitatták az itéletet, tulságosan szigorunak találták és párhuzamot vonva a szabó és Orosmane között, sajnálkoztak a során. Az itéleten nem lehetett változtatni, de a kivégzés napján az összes lipcsei fiatal leányok fehérbe öltözve, összegyültek és virágokat szórva az utjára, kisérték a vérpadig a szabót.

"Senki se ütközött meg e czeremónián, holott oly országban, mely kérkedik az értelmességgel, be kellett volna látni, hogy gyilkosságot dicsőitenek vele. De hát czeremónia volt és Németországban a czeremónia sohasem nevetséges. Bizonyság erre a kis fejedelmi udvarok szertartásossága, melyen mi halálra nevetnők magunkat és amely Meiningenben vagy Koethenben roppant méltóságosnak tünik fel. A hat testőrvadászt, ki diszlépésben vonul el a felrendjelezett herczegecske előtt, ugy nézik, mintha Hermann katonái lennének, kik Varus légiói ellen indulnak.

"Különbség a németek és mindenféle más nép között: az elmélkedés, a helyett, hogy lecsillapitaná, fellelkesiti őket. Második jellegzetes vonás: meghalnak a vágytól, hogy jellemmel dicsekedhessenek."

"Az udvari élet, mely rendszerint oly kedvező a szerelem kifejlődésére, Németországban ólomsulylyal nehezedik reá. Az embernek fogalma sincs az érthetetlen körülményességek és aprólékosságok ama oczeánjáról, amit német udvarnak neveznek.^[146] És még a legjobb fejedelmeké is ilyen. (München, 1820.)

"Valahányszor vezérkarunkkal egy német városba bevonultunk, két hét mulva már minden hölgynek megvolt a választottja. De ez a választás végleges volt és többször hallottam, hogy a francziák sok olyan erényt juttattak zátonyra, mely addig hozzáférhetetlen volt."

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A fiatal német nők, kikkel Göttingában, Drezdában, Königsbergben stb. találkoztam, oly bölcseletinek nevezett rendszerek között nevelődtek, melyek tulajdonképen homályos és rosszul megirt költemények, de erkölcsi tekintetben a legmagasabb és legfenköltebb költemények közé tartoznak. Ugy látom, hogy a középkortól nem a republicanismust, a gyanakvást és a tőrszurást örökölték, mint az olaszok, hanem a lelkesedésre és a jóhiszeműségre való erős hajlandóságot. Ez az oka, hogy minden tiz évben uj nagy emberük van, kinek kötelessége elhomályositani a többieket. (Kant, Schelling, Fichte stb. stb.^[147]

Luther annak idején az erkölcsi érzékhez intézte hatalmas szózatát és a németek harmincz évig harczoltak, hogy engedelmeskedjenek lelkiismeretüknek. Szép és vajmi tiszteletreméltó, bármily képtelen legyen is, a hit szava; tiszteletreméltó még a müvésznek is. Hivatkozom S... lelki küzdelmeire a Ne ölj parancs és a között, amit a haza érdekének tartott.

A nők iránt való mystikus rajongást és a szerelmet meg lehet találni Tacitusban is, ha ugyan nem csupán az volt a czélja, hogy szatirát irjon Rómáról.^[148]

Az ember ha csak száz mértföldet is utazik Németországban, észreveszi, hogy e széttagolt és apróra morzsolt népnél a lelkesedés inkább szelid és gyöngéd, semmint izzó és heves.

Aki ezt nem látná tisztán, olvassa el La Fontaine Ágost három-négy regényét, kit a szép Lujza, Poroszország királynéja magdeburgi kanonokká tett, jutalmul, amiért oly jól festette a nyugalmas élet-et.^[149]

A németek ez általános jellemző vonásának bizonyságát látom az osztrák büntető kodexben is, mely jóformán az összes büntetteknél a büntethetés végett megkivánja a bünös beismerését. E törvénykönyv, mely oly nép számára készült, ahol a bün ritka és inkább egy gyönge teremtés pillanatnyi őrületének, semmint valamely bátor, megfontolt és a társadalommal állandó hadakozásban levő érdeknek a müve, épp az ellenkezője annak, amire Olaszországnak van szüksége, hova át akarják telepiteni. De hát ez a tisztességes gondolkodás tévedése.

Láttam német birákat, kiket kétségbeeséssel töltött el, hogy Olaszországban a bünösök beismerése nélkül kellett halálos, vagy, ami ezzel felér, sánczfogságra szóló itéletet kimondaniok.

Ma este egy páholyban találkoztam egy emberrel, kinek valami kérnivalója volt egy ötvenéves köztisztviselőtől. Az első kérdése ez volt: "Ki a szeretője? Chi avvicina adesso?" Itt minden viszony a legteljesebben nyilvános, megvannak a törvényei, meg van állapitva, hogyan kell viselkedni, amiben tisztán a méltányosság az irányadó és a conventionalismusnak jóformán semmi köze sincs hozzá. Aki másként tesz, az porco.

"Mi ujság?" - kérdezte tegnap egy barátom, ki most jött Volterrából. Napoleon és az angolok ellen való rövid és erélyes kifakadás után a legnagyobb érdekkel mesélik neki: "Vitteleschiné uj szeretőt választott, a szegény Gherardesca kétségbe van esve. - Ki az uj szerető? - Montegalli, az a szép bajszu tiszt, kinek Colona herczegnével volt viszonya. Nézze, ott ül a földszinten, Vitteleschiné páholya alatt; egész este el nem mozdul onnan, mert a férj nem engedi, hogy a házába belépjen. Az ajtónál pedig ott láthatja a szegény Gherardesca-t amint szomoruan ődöng és messziről számlálgatja a pillantásokat, melyeket a hütlen az utód felé lövell. Roppant megváltozott és odáig van a kétségbeeséstől; barátai hiába küldözgetik Párisba meg Londonba. Azt mondja, meghal már csak a gondolatra is, hogy elmenjen Florenczből."

Minden évben van husz ilyen kétségbeesés a florenczi előkelő társaságban és láttam olyat, amely három-négy évig tartott. E szegény ördögök cseppet se szégyenlik magukat és az egész világ előtt kitárják érzéseiket. De meg aztán a társas élet itt nagyon lanyha és aki szerelmes, jóformán nem is jár sehova. Nem kell azt hinni, hogy a nagy szenvedélyek és a kiváló lelkek bárhol is mindennapiak, még Olaszországban se azok; azonban a szivek, melyek gyulékonyabbak és amelyek kevésbbé nyögnek a hiuság ezer apró gondja alatt, ott több édes gyönyörüséget lelnek még a szerelem alárendeltebb válfajaiban is. Igy például láttam szeszély-szerelmet, mely több elragadtatást és mámoros pillanatot okozott, mint amilyet akár a legféktelenebb szenvedély is előidézhet a párisi délkör alatt.^[150]

Ma este felötlött előttem, hogy az olaszoknak külön szavaik vannak a szerelem ezer oly körülményének a megnevezésére, melyet a mi nyelvünkön csak hosszu körülirással lehet kifejezni. Igy például egy szóval fejezik ki azt, hogy az ember, miután a földszintről mereven nézte páholyában a nőt, kit meg akar hóditani, hirtelen elfordul, mert a férj vagy az inas előbbre jön a páholyban.

1. A mély szenvedélyek szolgálatához szokott figyelem nem képes a gyors feloldódásokra, innen a legszembetünőbb különbség egy franczia és egy olasz között. Látni kell, hogy egy olasz miként száll be a postakocsiba, hogyan fizet ki valami számlát, - ez a furia francese; ez az oka, hogy az olasz nő előtt még a legközönségesebb franczia is, ha csak nem valami Démasure-fajtáju öntelt elméskedő, mindig felsőségesebbnek tünik fel. (D. herczegné kedvese Rómában.)

2. Mindenki szerelmeskedik és pedig nem rejtőzködve, mint Francziaországban; a férj a legjobb barátja a szeretőnek.

4. Nincs társaság. Az ember nem arra az élvezetre alapitja életét, amit naponta két órai társalgás és ebben vagy abban a házban aratott apró hiusági sikerek szerezhetnek neki. A csevegés-re az olasznak nincs kifejezése. Az ember akkor beszél, ha valamely szenvedély érdekében meg akar valamit mondani, de csak vajmi ritkán azért, hogy jól beszéljen és akármiről a világon.

Francziaországban ön is, meg én is ugyanegy mintát igyekszünk utánozni és én illetékes vagyok az utánzás megitélésében.^[151] Olaszországban nem tudom, hogy a különös cselekedet, melyet látok, nem okoz-e élvezetet annak, aki megcselekszi, holott lehet, hogy nekem nem volna benne örömem.

Az, ami a római beszédben vagy viselkedésben tulhajtott: Florenczben, mely ötven mértföldnyire van onnan, uriasnak vagy érthetetlennek tünik fel. Lyonban ugyanugy beszélnek francziául, mint Nantes-ban. A velenczei, nápolyi, génuai, piemonti tájszólás megannyi szinte teljesen különböző nyelv, melyet oly emberek beszélnek, kik megegyeztek, hogy nyomtatásban csak a közös nyelvet, azt, amelyen Rómában beszélnek, használják. Semmi se oly képtelen dolog, mint egy vigjáték, mely Milanóban játszik és amelyben a szereplők rómaiasan beszélnek. Az olasz nyelv, mely sokkal inkább való az énekre, mint a beszédre, a franczia világossággal szemben, mely egyre jobban elhatalmasodik rajta, csak a zenére támaszkodik.

Olaszországban a pasától és kémeitől való félelem megbecsülteti a hasznos-t; itt nincs kelete az ostobán értelmezett becsületnek.^[152] Helyét valami kis társasági gyülölködés foglalja el, melyet petegolismo-nak neveznek.

Végül pedig valakire reáfogni, hogy nevetséges, ez egyértelmü azzal, hogy az ember halálos ellenséget szerez magának, ami nagyon veszedelmes dolog az oly országban, hol a kormányzat arra szoritkozik, hogy kicsikarja az adót és megbüntessen mindent, ami kiemelkedő.

Az a büszkeség, mely polgártársaink becsülésének keresésére és a velök való egyesülésre ösztönöz bennünket és amelyet 1550 táján a kis olasz fejedelmek féltékeny zsarnoksága minden nemes vállalkozástól elzárt, életet adott egy barbár, dühvel és ostobasággal teljes, Caliban-féle szörnyetegnek, az előszobás hazafiság-nak, ahogy Turgot, a calaisi ostromról szólva, azt elnevezte. Tanuja voltam, ahogy ez a szörnyeteg hebegővé tette a legelmésebb embereket is. Igy például az idegen nagyon rossz véleményt fog kelteni maga felől még a szép nőknél is, ha megkoczkáztatja, hogy hibákat fedez fel a város festőjében vagy költőjében, élesen és a legnagyobb komolysággal fogják figyelmeztetni, hogy nem való gunyolni a házigazdát és hivatkozni fognak XIV. Lajos Versaillesról mondott nyilatkozatára.

Florenczben azt mondják: il nostro Benvenuti, épp ugy, mint Bresciában il nostro Arrici; amikor is a nostro szót bizonyos ünnepélyes és mégis vajmi komikus hangsulyozással mondják ki, egy kissé olyanformán, mint amikor a Miroir kenetesen emlegeti a nemzeti zenét és Monsigny urat, Európa zenészét.

Hogy az ember szemökbe ne nevessen e derék hazafiaknak, meg kell gondolnunk, hogy a középkor viszálykodásai folytán, melyeket a pápák kegyetlen politikája csak még jobban elmérgesitett,^[153] minden város halálosan gyülöli a szomszéd várost és ez utóbbi lakosainak a neve az előbbiben mindig egyértelmü valami durva fogyatkozás megnevezésével. A pápák jól értettek hozzá, hogy e szép országot a gyülölet hazájává változtassák.

Olaszországnak ez az előszobás hazafiság a nagy erkölcsi sebe, végzetes typhus, melynek sokáig lesznek gyászos következményei, még akkor is, amikor már majd lerázta magáról apró zsarnokainak jármát.^[154] E hazafiság egyik formája az engesztelhetetlen gyülölet minden iránt, ami idegen. Igy például a németekre azt mondják, hogy buták és dühbe jönnek, ha az ember megkérdi tőlük: "Kit mutathat fel Olaszország a tizennyolczadik században, aki felérne II. Katalin-nal vagy Nagy Frigyessel? Hol van Olaszországban, ahol az éghajlat valósággal szükségletté teszi az árnyékot, oly angol kert, mely kiállaná az összehasonlitást a legkisebb német kerttel?"

7. Ellentétben az angolokkal és a francziákkal, az olaszoknak nincsenek semmiféle politikai előitéleteik. Az arisztokrácziát, mely a papokra és a bibliai társaságokra támaszkodik, régi mókának tekintik, mely arra való, hogy megnevettesse az embert. Viszont azonban egy olasznak három hónapra van szüksége Francziaországban, hogy felfoghassa, miként lehet egy posztó-kereskedő ultra gondolkodásu.

8. Végső jellemvonásnak emlitem a vitatkozásban való türelmetlenséget és a dühre gerjedést, ha nincs érvük, melyet az ellenfél fejéhez hajithatnának. Ilyenkor elsáppadnak. Egyik tünete ez a szélsőséges érzékenységnek, még pedig nem szeretetreméltó tünete; éppen ezért azok közé tartozik, melyeket a legdöntőbb tanuságuaknak tekintek.

Látni akartam az örök szerelmet és sok nehézség után elértem, hogy ma este bemutattak C. lovagnak és imádottjának, kivel már ötvennégy év óta tart a viszonya. Meghatva jöttem ki a kedves öregek páholyából; ime a boldogság müvészete, melyről a fiatalok között oly sokan mit sem tudnak.

Két hónapja láttam monsignor R...t, aki nagyon szivesen fogadott. Falusi nyaralójában időzött D. asszonnyal, kit harmincznégy év óta avvicina-1. Még mindig szép asszony, de életüket valami buskomolyság lengi be, amit egy fiuk elvesztésének tulajdonitanak, kit a férj megmérgezett volt.

Itt a szerelmi viszony nem az, mint Párisban, hogy az ember hetenkint egy negyedórát együtt tölt a kedvesével, a többi idő alatt pedig beéri egy tekintettel vagy egy kézszoritással; a szerelmes, már mint a boldog szerelmes, naponta négy-öt órát együtt van a nővel, kit szeret. Beavatja a pöreibe, beszél neki a kertjéről, vadász-kirándulásairól, előléptetésének esélyeiről stb. stb. A legteljesebb és leggyöngédebb bizalmasságban él vele; az egész világ előtt tegezi, sőt a férj jelenlétében is.

Egy idevaló fiatalembert, aki roppant nagyravágyónak tartotta magát, igen magasrangu küldetésben (nem kevesebbnek, mint követnek) kinevezték Bécsbe, de nem tudott beletörődni a távollétbe. Egy félév mulva leköszönt állásáról és visszajött boldog embernek barátnője páholyába.

E folytonos érintkezés ugyancsak feszélyező lenne Francziaországban, hol kötelező, hogy az ember bizonyos mesterkéltséggel viselkedjék és ahol az imádott nő egész könnyen igy szól szeretőjéhez: "Uram, ön ma este unalmas, nem mond semmit." Olaszországban a szólási kötelesség nem más, mint elmondani, ami az embernek eszébe jut, tisztára csak hangosan kell gondolkozni. A bizalmasságnak és a nyiltságnak van bizonyos ideg-hatása, mely kihivja a nyiltságot és egyszersmind az egyedüli ut is ennek a megközelitésére. Azonban egy nagy hátrány kapcsolódik hozzá: az ember azt tapasztalja, hogy az ilyen módon folytatott szerelmi viszony megbénitja az összes kedvtelési hajlamokat és ízetlenné teszi az élet minden más foglalatosságát. Az e fajta szerelem pótolja legjobban a szenvedélyt.

A párisiak, kik még mindig csodálkoznak, miként lehet valaki perzsa, nem tudván mit mondani, azzal a megjegyzéssel ütik el a dolgot, hogy ezek a szokások illetlenek. Először is csak történetiró vagyok, másodszor pedig fentartom magamnak, hogy majd egyszer bő okoskodással bebizonyitom nekik, hogy erkölcsi szempontból és a dolgok lényege tekintetében Páris mitse vethet szemére Bolognának. A nélkül, hogy sejtenék, e szegény emberek még mindig háromgarasos katechismusaikat ismételgetik.

1821. julius 12. - A bolognai társaságban nem ismerik a szégyenletes szerepet. Párisban a megcsalt férj gyalázatos helyzetben van; itt (Bolognában) szó sincs róla, itt nincsenek megcsalt férjek. Az erkölcsök tehát ugyanazok, csak a gyülölet hiányzik; a nő gavallérja mindig barátja a férjnek és e barátság, melyet kölcsönös szolgálatok izmositanak, gyakran tuléli az egyéb kötelékeket. E szerelmek legtöbbnyire öt-hat évig tartanak, vannak olyanok is, melyek egyáltalában nem szünnek meg. Végül pedig: a szerelmesek szétválnak, ha már nincs mit édeset mondaniok egymásnak és a szakitást követő első hónap elmultával nincs többé keserüség se.

1822. január. - A szolgálattevő gavallérok régi divatja, melyet a spanyol gőggel és szokásokkal együtt II. Fülöp telepitett be Itáliába, a nagy városokban teljesen kiveszett. Nem ismerek más kivételt, mint csak Calabriát, hol az idősebb fivér mindig a papi pályára lép, megházasitja az öcscsét és gavallérja meg szeretője gyanánt szerepel a sógorasszonyának.

Napoleon kiölte a szabadságot Felső-Olaszországból, sőt innen (Nápolyból) is.

A szép asszonyok mai nemzedékének erkölcsei szégyenére válnak anyáiknak; jobban hajolnak a szenvedély-szerelemre. A physikai szerelem sokat vesztett.^[155]

A szabadságnak megfelelő kormányzat oly kormányzat, mely nem bántja a polgárokat, hanem ellenkezőleg megadja nekik a biztosságot és a nyugalmat. Ettől azonban a boldogság még vajmi messze van; ezt az embernek magának kell megszereznie, mert ugyancsak alantas lélek volna, aki azért, mert nyugalmat és biztosságot élvez, teljesen boldognak tartaná magát. Mi Európában, főként pedig Olaszországban, összezavarjuk e dolgokat; olyan kormányokhoz lévén szokva, melyek bántanak bennünket, - hasonlóan a betegekhez, kiket fájdalmas kórságok kínoznak - azt képzeljük, hogy a tőlük való megszabadulás lenne a legnagyobb boldogság. Amerika példája nyomós bizonyság az ellenkezőre. Ott a kormányzat igen jól teljesiti hivatását és nem okoz bajt senkinek. Azonban mintha csak az lenne a sors czélja, hogy megpiritsa és leczáfolja philosophiánkat, vagy inkább - miután Európa szerencsétlen helyzete miatt már századok óta el vagyunk rekesztve minden igazi tapasztalattól - reábizonyitsa, hogy nem ismeri az ember összes alkotó elemeit, azt látjuk, hogy az amerikaiak, ha nélküle vannak a kormányzat részéről származó bajoknak, egyszersmind mintha maguk is hiányosak lennének. Azt lehetne mondani, hogy az érzőképesség forrása kiapadt náluk. Igazságosak, értelmesek és éppenséggel nem boldogok.

Vajjon a biblia, vagyis az a nevetséges következtetés- és magaviseleti szabály-halmaz, amit furcsa elmék e költemény- és dal-gyüjteményből levontak, elegendő ok-e mind e szerencsétlenség előidézésére? Az okozat tulságosan nagynak látszik az okhoz képest.

Volney beszéli, hogy egy derék, jómódu, felnőtt gyermekeitől körülvett amerikainak falusi lakában ott ült az asztalánál, mikor egy fiatalember lépett a terembe. "Jónapot, William, - szólt a házigazda, - ülj le." Volney megkérdezte, ki ez a fiatalember? "A második fiam. - És honnan jön? - Canton-ból."

Az amerikai összes figyelmét az élet észszerü berendezése és a hátrányok kikerülése tartja lekötve; amikor aztán végre elkövetkezik a pillanat, hogy letépje a sok gondoskodás és a hosszas rendcsinálás gyümölcsét: már nincs többé idő az élvezésre.

Az ember hajlandó volna azt mondani, hogy Penn fiai sohasem olvasták e verssort, mely pedig mintha az ő történetüket mondaná el:

Mikor beáll a tél, amely, mint Oroszországban, itt is a vidám évszaka az esztendőnek, mindkét nembeli ifjuság éjjel-nappal együtt szánkázik a havon, tizenöt-husz mértföldes utakat is tesznek, nagy jókedvvel és minden felvigyázat nélkül és sohasem származik belőle valami rossz.

Ott is megvan az ifjuság physikai vidámsága, mely a hevével tünik és huszonötéves korban véget ér; de nem látom a szenvedélyeket, melyekből gyönyörüség származik. Az Egyesült-Államokban oly nagy az észszerüség megszokása, hogy a kristalizáczió lehetetlenné vált.

Csodálom e szerencsét és nem irigylem; olyan szerencse ez, mint egy más és alsóbbrendü fajhoz tartozni. Floridáról és Közép-Amerikáról sokkal többet tartok.^[156]

Észak-Amerikáról alkotott véleményemet támogatja a müvészek és irók teljes hiánya is. Az Egyesült-Államoktól még nem került ki se egy tragédia-jelenet, se festmény, se egy Washington-életrajz.

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET.
A szerelem Provenceban 1328-ig, Toulouse-nak
az északi barbároktól való elfoglalásáig.

A szerelem Provenceban 1100-tól 1328-ig sajátságos formát öltött. A két nem szerelmi viszonylatait törvénykezés szabályozta, mely épp oly szigoru és kötelező volt, mint ma a becsület törvénykönyve. E szerelmi törvények először is teljesen eltekintettek a férjek megszentelt jogaitól. Nem tételeztek fel semmi képmutatást. E törvények, melyek az emberi természetet olyannak tekintették, amilyen, bizonyára sok üdvöst eredményeztek.

A szerelem bevallásának épp ugy megvolt a hivatalos módja, mint a szerető gyanánt való elfogadásnak. Ennyi meg ennyi hónapi bizonyos formában való udvarlás után az ember jogot nyert a kézcsókra. A társadalom, mely még fiatal volt, kedvét lelte a szertartásokban és formaságokban, melyek akkor a czivilizáczióról tanuskodtak, ma pedig halálra untatnának bennünket. Ugyanez a jellemvonás ismerhető fel a provenceiak nyelvében, kereszteződő rímeik nehézségében, ugyanegy dolog megnevezésére szolgáló hím- és nőnemü szavaikban és végül költőik rengeteg számában. Mindaz, ami forma a társas életben és ami ma oly íztelen, akkor még telitve volt az ujság frissességével és ingerével.

A kézcsók után az ember fokról-fokra haladt előbbre érdemei arányában és minden kedvezmény nélkül. Megjegyzendő, hogy ha a férjek nem is számitottak: viszont a szerelmesek hivatalos előléptetése se terjedt tul azon, amit a különböző nemüek között lehetséges leggyöngédebb barátság nyájaskodásainak nevezhetnénk.^[157] Azonban több hónapi vagy több esztendei kipróbálás után, mikor a nő már teljesen biztos lehetett egy férfi jelleme és hallgatagsága felől, e férfi, birtokában a benső barátság minden látszatának és könnyebbségének, a barátsággal ugyancsak erős kisértésbe vonhatta az erényt.

Az imént kedvezményt emlitettem, hozzáteszem, hogy egy nőnek egyszerre több udvarlója is lehetett, de bensőbb rangban csak egy. A többiek ugy látszik nem sokkal haladhattak tul a barátságnak azon a fokán, mely a kézcsókra és a mindennap való megjelenhetésre adott jogot. Mindaz, ami számunkra e sajátságos czivilizáczióból megmaradt, versben, még pedig a legfurcsább és legnehezebb rímelésü versben van irva; nem csoda tehát, hogy a megállapitások, melyeket a troubadourok balladáiból levonhatunk, elmosódók és nem szabatosak. Még házassági szerződést is találtak, mely versben van irva. Az 1328-iki megszállás után a pápák az eretnekség miatt több izben elrendelték, hogy mindent, ami köznyelven van irva, el kell égetni. Az olasz ravaszság azt hirdette, hogy egyedül a latin nyelv méltó az ily eszes emberekhez. Vajmi előnyös lenne, ha ezt a rendszabályt 1822-ben is meg lehetne ujitani.

Első pillanatra ugy látszik, hogy a szerelem e nagy nyilvánossága és hivatalos formasága nem egyezik meg az igazi szenvedélylyel. Ha a nő azt mondta lovagjának: Menjen el a kedvemért Jeruzsálembe, urunk Jézus Krisztus sirjához, maradjon ott három évig és aztán térjen vissza, - az udvarló nyomban utra kelt; ha csak egy pillanatig is haboz, ez épp ugy megbecstelenitette volna, mintha ma a becsületérzés dolgában nyilvánitana ingadozást. Ez emberek nyelve roppant hajlékonyan tudta kifejezni az érzelmek legátsuhanóbb árnyalatait is. Egy másik bizonyság, hogy az akkori erkölcsök nagyon előre voltak az igazi czivilizáczió utján, az, hogy noha még csak alig bontakoztak ki a középkor és a hübériség borzalmaiból, amikor az erő volt minden, azt látjuk, hogy a gyöngébb nem már kevésbbé volt a zsarnokság alatt, mint amennyire törvény szerint ma szenved alatta; azt látjuk, hogy a szegény és gyönge teremtések, kik legtöbbet veszthetnek a szerelemben és akiknek kellemök a leggyorsabban tünik el, urnőkként rendelkeznek a férfiakkal, kik hozzájuk közelednek. Három évi palesztinai számüzetés, a vidámsággal telt czivilizácziónak a keresztes tábor fanatizmusával és fáradalmaival való felszerelése, ha csak nem volt rajongó keresztény, vajmi kínos megpróbáltatás számába ment mindenkinek. Ugyan mit tehet Párisban egy nő a kedvesének, ki gyáván cserbenhagyta?

Tudom, mit válaszolnak. Azt, hogy egy önérzetes párisi asszony nem tart szeretőt. Látnivaló, hogy az eszélyesség mennyivel több joggal inti a mai asszonyokat a szenvedély-szerelemtől. De egy másik eszélyesség, melyet bizonyára távolról sem helyeslek, nem tanácsolja-e nekik, hogy bosszulják meg magukat a physikai szerelemmel? Képmutatásunk és aszkétizmusunk mi nyereséget se hajt az erénynek, az ember sohase mondhat büntetlenül ellent a természetnek, csak éppen kevesebb a boldogság a földön és véghetetlenül ritkább a nagylelkü sugallat.

Egy szerelmes, ki tizesztendei benső barátság után, faképnél hagyja szegény kedvesét, csak azért, mert észreveszi, hogy már harminczkétéves, a szeretetreméltó Provence-ban okvetlenül becsület-fosztottá vált volna; nem talált volna más menedéket, mint hogy eltemetkezzen valami kolostor magányába. A nem is emelkedett lelkü, hanem egyszerüen csak okos embernek tehát akkor érdekében állott, hogy ne szinleljen több szenvedélyt, mint amennyit érzett.

Mindezt csak sejthetjük, mert vajmi kevés tanuság maradt, mely pontos felvilágositásokkal szolgálna...

Az erkölcsök általános mivoltát néhány meghatározott eset alapján kell megitélni. Ismeretes annak a költőnek a története, ki megsértette hölgyét: két évi kétségbeesés után a nő végre válaszra méltatta a könyörgését és azt üzente neki, hogy ha kitépi egy körmét és ötven szerelmes és hü lovaggal elküldi neki, akkor talán megbocsát. A költő sietett alávetni magát a fájdalmas műtétnek. Ötven lovag, akik közül a saját hölgye mindegyikkel meg volt elégedve, nagy pompával vitte a körmöt a szép megbántottnak. Olyan ünnepélyességgel történt ez, mint amikor egy királyi herczeg tartja bevonulását az ország valamely városába. A szerelmes költő, bünbánó ruhába öltözve, távolról követte a menetet, mely a körmöt vitte. A hölgy, miután a szertartás, mely jó hosszura nyult, lefolyt, kegyesen megbocsátott és az udvarló visszaiktatást nyert egykori boldogságának kellemességeibe. A történet azt mondja, hogy hosszu és boldog éveket töltöttek egymással. Annyi bizonyos, hogy a kétesztendei megpróbáltatás igaz szenvedélyről tanuskodik és ha ez megelőzőleg nem is volt oly heves, a próba elegendő lett volna, hogy azzá fejlessze.

Husz történetet is idézhetnék, melyek mind szeretetreméltó, elmés és oly udvarlásról tanuskodnak, mely a méltányosság elvének engedelmeskedik; udvarlást mondok, mert a szenvedély-szerelem minden korszakban inkább érdekes kivétel, semmint gyakori jelenség és nem türi, hogy törvényeket szabjanak neki. Provence-ban az, ami kiszámitott és az értelem uralmának alárendelt volt benne, a méltányosságon és a két nem jogainak egyenlőségén alapult és ez az, amit legfőkép csodálok, mint olyasmit, ami amennyire csak lehet^[158] távol tartja a szerencsétlenséget. Ezzel szemben XV. Lajos abszolut monarchiája ugyane dolgokban a gazságot és az elvetemedettséget istápolta.^[159]

Noha a provencei nyelv, mely annyira tele volt finomsággal és oly sokat vesződött a rimmel^[160], aligha volt egyszersmind a nép nyelve is: a felsőbb osztály erkölcsei átszármaztak az alsóbb osztályokra is, melyek akkoriban Provence-ban csak kevéssé voltak eldurvulva, mert nagyon jómódban éltek. Első örömeit élvezték a virágzó és gazdag kereskedelemnek. A Földközi-tenger partjainak lakosai reájöttek (már a kilenczedik században), hogy a néhány bárkának a tengeren való megkoczkáztatásával üzött kereskedés kevésbbé kinos és majdnem ugyanoly szórakoztató mesterség, mint valamely kis hübéres ur kiséretében a szomszédos országuton kifosztani az arra utazókat. Kevéssel utóbb a tizedik század provencei népe megtanulta az araboktól, hogy vannak szelidebb élvezetek is, mint fosztogatni, erőszakot müvelni és verekedni.

A Földközi-tengert ugy kell tekinteni, mint az európai czivilizáczió bölcsőjét. E szép tenger boldog partjainak az éghajlat kedvezésénél még jobban kedvezett a lakosok virágzó jómódja és minden szomoru vallásnak vagy törvényszabásnak hiánya. Az akkori provenceiak kiválóan vidám geniusa ugy haladt át a kereszténységen, hogy mitsem változott tőle.

Ugyanez ok hasonló hatásának élénk képét látjuk Olaszország városaiban, melyek története határozott vonásokkal maradt reánk és melyek egyébiránt is oly szerencsések voltak, hogy reánk hagyták Dantét, Petrarcát és a festészetet.

A provenceiaktól nem örököltünk valamely oly nagy költeményt, aminő a Divina Comedia, melyben a korszak erkölcseinek összes sajátságai visszatükröződnek. Azt hiszem, kevesebb szenvedély és sokkal több jókedv volt bennök, mint az olaszokban. E kellemes életfelfogás szomszédaikról, a spanyolországi mórokról ragadt reájuk. A szerelem vidáman, ünnepélyek és mulatozások között uralkodott a boldog Provence kastélyaiban.

Látták az Operában Rossini valamelyik szép operájának a fináléját? Minden csupa vidámság, szépség, eszményi fényüzés a szinpadon. Ezer mértföldnyire vagyunk az emberi természet rut oldalaitól. Az előadásnak vége, a függöny legördül, a nézők eltávoznak, a csillárt felhuzzák, a mécseseket eloltják. A termet betölti a füstölgő lámpa szaga, a függöny félig felemelkedik, piszkos és rongyos alakok sürögnek a szinpadon; esetlen ide-odaszaladgálással foglalják el a fiatal nők helyét, kik még csak egy pillanattal előbb kellemökkel betöltötték a házat.

Ilyenféle következéssel járt Provencera Toulouse-nak a keresztesektől való elfoglalása. A szerelmet, kellemet és vidámságot felváltották az északi barbárok és szent Domonkos. Nem akarom befeketiteni e lapokat az ifjukor teljes hevével buzgó inquisitió hajmeresztő borzalmainak elbeszélésével. Ami a barbárokat illeti, a mi apáink voltak; megöltek és összeszabdaltak mindent, amit nem vihettek el, szétrombolták, tisztán a rombolás kedvéért; vad düh hevitette őket minden ellen, amin rajta volt a czivilizáczió valami nyoma, egy szót se értettek a szép déli nyelvből és ez megkettőztette felbőszültségüket. Roppant babonaságukban és a rémes szent Domonkostól vezéreltetve, azt hitték, hogy elnyerik a mennyet, ha leöldösik a provenceiakat. Ezekre nézve mindennek vége volt: se szerelem, se jókedv, se költészet többé. Husz év se telt el a megszállás (1328.) után és már majdnem ugyanoly barbárok és durvák voltak, mint a francziák, mint apáink.^[161]

Honnan került a világ e zugába a czivilizácziónak ez az elbájoló formája, mely két századon át boldogitotta a társadalom felsőbb osztályait? Nyilván a spanyolországi móroktól.

Provencei kéziratokból leforditok egy történetet. Az eset, mely alább olvasható, 1180. táján ment végbe és 1250. körül jegyezték le.^[162] A történet bizonyára már széltében ismeretes: a nyelve az, ami az erkölcsöket jellemzi. Engedelmet kérek, hogy szóról-szóra és a mai beszéd választékosságának minden gondja nélkül fordithassam.

"Raymond de Roussillon uram derék ur volt, ahogy is tudjátok és madona Margaritát birta feleségül, a legszebb asszonyt, kit abban az időben ismertek és aki legjobban ékeskedett minden szép tulajdonsággal, az összes erényekkel és a szép udvariassággal. Történt pedig, hogy Guillaume de Cabstaing, ki egy Cabstaing-kastélyi szegény lovagnak volt a fia, eljött Raymond de Roussillon uram udvarába, elébe járult és kérte, megengedi-e, hogy neki udvarában szolgáljon? Raymond uram daliásnak és kellemesnek találta és azt felelte, hogy szivesen látja és maradjon udvarában. Igy aztán Guillaume nála maradt és oly kellemesen tudott viselkedni, hogy kicsinyek és nagyok mind megszerették és ugy kitüntette magát, hogy Raymond uram azt akarta, hogy felesége, madona Margarita mellett szolgáljon. És igy is történt. Ettől fogva Guillaume még jobban azon igyekezett, hogy ugy szóban, mint tettben derekasnak bizonyuljon. Azonban, amiként a szerelemben történni szokott, ugy esett, hogy a szerelem meglepte madona Margaritát és felgyujtotta gondolatát. Guillaume tette, szava és alakja annyira tetszett neki, hogy nem tudta megállani és egy nap igy szólt hozzá: "Mondd meg, Guillaume, ha egy asszony ugy látszanék, hogy szeret, mernéd-e te is szeretni?" Guillaume, aki észrevette a dolgot, nyiltan felelt: "Igen, megtenném, asszonyom, ha ugyan a látszat igaz lenne." - "Szent Jánosra, - felelt a hölgy - jól feleltél, ahogy derék férfihoz illik. Most azonban próbára teszlek, hogy értesz-e a látszatokhoz és megismered-e, mi az igazság és mi nem?"

"Ahogy Guillaume e szavakat hallotta, azt felelte: "Ugy legyen, asszonyom, ahogy akarod."

"Ettől fogva kezdett elgondolkodó lenni és Ámor nyomban harczba szállt vele és a gondolatok, melyeket Ámor üzen az övéinek, behatoltak szivének legmélyebb mélyébe és ettől fogva szolgája lett a szerelemnek és elkezdett kitalálni kellemes és jókedvü dalocskákat, szép éneklésre való énekeket^[163], melyekkel nagy tetszésre talált, legfőként annál, akiért énekelt. Azonban Ámor, ki, ha tetszik neki, megjutalmazza szolgáit, Guillaumenak is meg akarta adni a maga diját és a hölgyet annyira ostromolta szerelmi gondolatokkal és tünődéssel, hogy nem nyughatott se nappal, se éjjel, hanem folyton a derék és vitéz emberség járt az eszében, mely olyan dusan lakozott Guillaumeban.

"Történt egy napon, hogy a hölgy félrevonta Guillaume-ot és igy szólt hozzá: "Guillaume, mondd meg, tudod-e már, hogy ami szemedbe tünt, igazság-e vagy hamisság?" Guillaume igy felelt: "Madona, Isten engem ugy segitsen, hogy a pillanattól fogva, melyben szolgálatodba léptem, más gondolat nem fért be szivembe, mint hogy te vagy a legjobb, ki a világon élt és szóban, mint cselekedetben a legigazabb. Ezt hiszem és hinni fogom egész életemben." Erre a hölgy igy felelt: "Guillaume, azt mondom neked, hogy ha Isten segit, nem csalódol bennem és amit gondolsz, nem lesz üres és hiábavaló." És kitárta karjait és édesen megölelte a szobában, hol kettesben ültek és megkezdték enyelgéseiket. Nem tartott azonban sokáig és a gonosz nyelvüek, kiket Isten haragja el ne hagyjon, a dalok miatt, melyeket Guillaume költött, elkezdtek beszélni és pletykázni szerelmükről, mondván, hogy madona Margaritának adta szerelmét és addig beszéltek, mig a dolog fülébe jutott Raymond uramnak. Nagyon bánkódott és szomorkodott először, mert el kellett veszitenie szolgáló bajtársát, kit annyira szeretett, azután pedig és még inkább, mert felesége szégyenbe esett.

"Történt pedig egy napon, hogy Guillaume, csak egyetlen lovásztól kisérve, kiment solymászni és Raymond uram tudakolta, hol van és egy szolga azt felelte, hogy solymászni ment és megmondta a helyet. Raymond titkon rögtön felfegyverkezett és egész egyedül elindult a hely felé, hova Guillaume ment és addig lovagolt, mignem reátalált. Guillaume ahogy megpillantotta, nagyon elcsudálkozott és rögtön rosszat sejtett és elébe menve igy szólitotta meg: "Üdvözlégy, uram. Hogy van, hogy igy egyedül jöttél?" Raymond uram igy felelt: "Guillaume, téged kereslek, mert beszélgetni akarok veled. Nem fogtál semmit? - Semmit se, uram, mert nem is találtam semmit, már pedig ahol nincs, ott ne keress, mint ahogy a közmondás is mondja. - Hagyjuk ezt a beszédet, szólt Raymond uram, és a hitre, melylyel nekem tartozol, mondd meg az igazat mindabban, amiben kérdezlek. - Istenemre! uram, szólt Guillaume, ha megmondható, meg is mondom. - Nem akarok semmi kétszinüséget, felelt Raymond uram, hanem felelj meg igazán mindenre, amit kérdek. - Amit kérdezel, uram, szólt Guillaume, bizonynyal hiven megfelelek." És Raymond uram kérdezte: "Guillaume, ha te hiszed Istent és a szent vallást, mondd meg, van-e kedvesed, kiért énekelsz és akiért Ámor fojtogat?" Guillaume ezt felelte: "Uram, hogy énekelhetnék, ha Ámor nem szoritana rá? Tudd meg az igazat, uram, egészen a hatalmában vagyok Ámornak." Raymond szól: "Ezt meghiszem, mert különben nem tudnál ily jól énekelni; de azt is akarom tudni, ha beleegyezel, hogy ki a hölgyed?" - "Ah! uram, szólt Guillaume, az Isten szent nevére, látod, mit kérdezel! Jól tudod, hogy a hölgyet nem szabad megnevezni és hogy Bertrand de Ventudour is mondja:

"Raymond uram pedig igy felelt: "És én hitemre fogadom, hogy segitlek, amennyire csak tőlem tellik." És addig noszogatta, mignem Guillaume igy szólt hozzá:

"Uram, tudd meg hát, hogy feleségednek, Margarita asszonynak a nővérét szeretem és azt gondolom, cseréjével a szerelemnek. Most pedig, hogy tudod, kérlek, légy segitségemre, vagy legalább ne tégy káromra. - Ne csüggedj és bizzál, szólt Raymond, mert esküszöm és lekötöm magamat, hogy mindent, ami hatalmamban van, megteszek érted." És hitet tett és ezt megcselekedvén, Raymond igy beszélt: "Menjünk a kastélyába, mert itt van a közelben. - Isten nevében kérlek, felelt Guillaume, ugy tegyünk." És elindultak Liet kastélya irányában. Ahogy a kastélyba értek, ugy Robert de Tarascon ur, Ágnes asszonyomnak, Margerita asszonyom nővérének a felesége, mint maga Ágnes asszonyom szivesen fogadta őket. És Raymond uram kézen fogta Ágnes asszonyomat, bevezette a szobába és leültek az ágyra. És Raymond uram igy szólt: "Most pedig, sógorasszonyom, a hitre, melylyel nekem tartozol, mondd meg, szeretsz-e valakit szerelemmel?" És ő felelt: "Igen, uram. - És kit? - Oh! ezt már nem mondom meg, de hogyan is kérdezheted!"

"Végül is azonban addig kérte, mig meg nem mondta, hogy Guillaume-ot szereti és ezt azért mondta, mert látta, hogy Guillaume szomoru és elgondolkozó és jól tudta, hogy a nővérét szereti, de félt, hogy Raymond rossz szándékkal van Guillaume iránt. A válasz Raymondot nagyon megörvendeztette. Ágnes mindent elmondott az urának és az ura azt felelte, hogy jól cselekedett és reáhagyta, hogy mindent tehet és mondhat, amivel megmentheti Guillaume-ot. Ágnes nem is késett vele. Szobájába hivta Guillaume-ot és oly sokáig maradt vele egyedül, hogy Raymond azt gondolta, biztosan szerelmeskednek. És mindez nagyon tetszett neki és azt kezdte hinni, hogy amit neki mondtak, nem igaz és csak üres beszéd volt. Ágnes és Guillaume kijöttek a szobából, föltálalták a vacsorát és nagy jókedvüen vacsoráltak. Vacsora után Ágnes mindkettőjüknek szobája ajtajának a közelében vettetett ágyat és oly jól csinálták a dolgot, hogy Raymond azt hitte, Guillaume Ágnesnél hált.

"Másnap nagy vigan ebédeztek a kastélyban és ebéd után teljes tisztességgel elbucsuztatva utra keltek és visszatértek Roussillonba. És Raymond, mihelyt csak tehette, elvált Guillaumetól, bement a feleségéhez és elmondta neki, mit látott Guillaumetól és Ágnestől, ami miatt felesége egész éjjel nagyon bánkódott. És másnap előhivatta Guillaume-ot, szemrehányásokat tett neki és hütlen barátnak és árulónak nevezte. Guillaume, mint aki semmit abból, amivel vádolta, el nem követett, megkövette és szóról-szóra elmondott neki mindent. És az asszony megkérdezte nővérét és igy meggyőződött, hogy Guillaume nem hibázott. És ezért azt mondta és meghagyta neki, hogy költsön egy dalt, melyben kinyilvánitja, hogy kivüle senki más asszonyt nem szeretett és Guillaume ekkor költötte a dalt, mely azt mondja:

És amikor Raymond uram hallotta a dalt, melyet Guillaume a feleségének költött, beszéd ürügyén Guillaume-ot elhivta jó messze a kastélytól és levágta a fejét, melyet aztán beletett a tarisznyájába, a testéből pedig kivágta a szivét és odatette a fej mellé. Aztán visszament a kastélyba; megsüttette a szivet, feltálaltatta felesége asztalára és megetette vele, anélkül, hogy tudná, mit eszik. Amikor pedig megette, Raymond felállt és megmondta feleségének, hogy amit evett, Guillaume ur szive volt és megmutatta neki a fejet és kérdezte, hogy jó étek volt-e a sziv? Az asszony meghallván, amit mondott, látta és felismerte a fejet. És felelvén, azt mondta, a sziv oly jó és izletes volt, hogy soha se étellel, se itallal nem fogja elmulasztatni szájából az izt, melyet Guillaume ur szive hagyott benne. És Raymond kardot rántva, reárohant. Az asszony futásnak eredt, egy erkélyről levetette magát a mélybe és szétzuzta a fejét.

"Az esetnek hire ment egész Cataloniában és az aragoniai király minden országában. Alfonz király és országainak összes bárói nagyon fájlalták és sajnálták Guillaume uram halálát és az asszonyét, kit Raymond ily csufosan végzett ki. Tüzzel-vassal háborut inditottak ellene. Aragoniai Alfonz király elfoglalta Raymond kastélyát és Guillaume-ot meg hölgyét Perpignac város templomának bejárata előtt tétette nyugalomra. Minden igaz szerető könyörög lelkükért Istenhez. Raymondot az aragoniai király foglyul ejtette, élete fogytáig börtönbe záratta és összes jószágait odaadományozta Guillaume rokonainak, meg a hölgy rokonainak, ki meghalt érette."

Az igazi szerelem mintáját és hazáját az arab beduin sötétlő sátra alatt kell keresni. Mint egyebütt, itt is a magány és a derüs éghajlat szülte meg az emberi sziv legnemesebb szenvedélyét, azt, melynek boldogsága megköveteli, hogy ugyanoly boldogságot keltsen, mint amekkorát magában hord.

Ahhoz, hogy a szerelem egész lehetőségében megmutatkozzék az emberi szivben, szükséges volt, hogy a szerelmes férfi és nő között lehetőleg teljes legyen az egyenlőség. A mi szomoru nyugati világunkban ez egyenlőség csöppet sincs meg: az elhagyott asszony vagy szerencsétlen vagy pedig becsületétől megfosztott teremtés. Az arab sátrában a fogadalom meg nem törhető. A megvetés és a halál nyomon követi az esküszegés bünét.

A nagylelküség e népnél oly szentséges valami, hogy adakozás végett lopni is szabad. Egyébiránt is ott minden nap tele van veszedelemmel és az élet, hogy ugy mondjuk, valami szenvedélyes magányban telik el. Az arabok, még ha csoportosan vannak is, keveset beszélnek.

A sivatag lakójánál nem változik semmi; minden örök és mozdulatlan. A sajátságos erkölcsök, melyekről, minthogy tudatlan vagyok hozzájuk, csak gyönge vázlatot adhatok, alkalmasint megvoltak már Homér idejében is^[165]. Leirásra első izben 600 tájában találtak, kétszáz évvel Nagy Károly uralkodása előtt.

Kitetszik, hogy Kelet-hez viszonyitva mi voltunk a barbárok, mikor a keresztes hadjáratokkal^[166] háborgatásra indultunk. Ennek megfelelően azt, ami erkölcseinkben nemes, e keresztes hadjáratoknak és a spanyolországi móroknak köszönhetjük.

Ha összehasonlitjuk magunkat az arabokkal, a prózai ember szánakozó mosolyra fog gerjedni. Müvészetünk sokkalta magasabban áll, mint az övéké, törvényhozásunk pedig még magasabban. Kételkedem azonban, hogy a házi boldogság tekintetében is mi vagyunk a győztesek: nálunk mindig hiányzott a jóhiszemüség és az egyszerüség, már pedig a családi viszonylatokban legelsőbb is az a szerencsétlen, aki csal. Számára nincs többé biztosság; mert mindig igazságtalan, mindig fél is.

A legrégibb történelmi emlékek keletkezésének korában az arabokat ugy látjuk, mint akik ősidőktől fogva nagyszámu független törzsre tagolódva kóborolnak a pusztában. A szerint, hogy ezek a törzsek több vagy kevesebb könnyüséggel tudtak eleget tenni az ember első szükségleteinek, erkölcseik is többé vagy kevésbbé öltöttek elegáns szint. A nagylelküség mindenütt ugyanegy volt, de a törzs gazdagságának arányában hol a fizikai élethez szükséges negyed ürü adományozásában, hol pedig száz tevének a családi vagy vendégi viszonytól diktált ajándékozásában nyilvánult.

Az arabok hősi százada, vagyis az, melyben e fenkölt lelkek az elmének vagy a mesterkélt érzésnek minden negélyezésétől menten ragyogtak, az a kor volt, mely Mohammed fellépését megelőzte és amely megfelel a mi időszámitásunk ötödik századának, Velencze alapitásának és Chlodvig uralkodásának. Kevélységünket legyen szabad azzal a kéréssel terhelnem, hogy hasonlitsa össze az araboktól reánk maradt szerelmi dalokat és az Ezeregyéjszakában tükröződő nemes erkölcsöket az utálatos borzalmakkal, melyek Toursi Gergelynek, Chlodvig történetirójának vagy Eginhardnak, Nagy Károly történetirójának minden egyes lapját vérbe boritják.

Mohammed tulajdonképpen puritán volt, az volt a célja, hogy számüzze a gyönyöröket, melyek senkinek se ártanak; azokban az országokban, melyek elfogadták az izlamizmust, megölte a szerelmet^[167]. Ez az oka, hogy Arábiában, ahol a bölcsője volt, vallása mindig kevésbé talált szigoru követésre, mint a többi mohammedán országban.

A francziák négy folio-kötetet hoztak Egyiptomból, melyek czime: Dalok könyve. E kötetek tartalmazzák:

2. Magukat a dalokat. A költő mindent megénekel bennök, ami érdekli. Dicséri gyors paripáját és ijját, miután előbb a kedveséről beszélt. E dalok gyakran a szerző szerelmes levelei voltak, hü leirást küld bennök a szeretett nőnek lelke minden rezdüléséről. Némelykor a hideg éjszakáról szólnak, mikor el kellett tüzelni az ijjat és a nyilvesszőket. Az araboknak nincsenek házaik.

4. Végre a zenei utasitások formuláit. E formulák nekünk megannyi hieroglyphek. E zene előttünk örökre ismeretlen marad, de nem is lelnénk tetszést benne.

Van még egy másik gyüjtemény is, melynek czime: Azoknak az araboknak a története, kik meghaltak a szerelemtől.

Ez oly nagyon érdekes könyvek csak igen kevéssé ismeretesek. Annak a kevés számu tudósnak, ki tudott hozzájuk, a tudomány és az akadémiai tempó kiszáritotta a szivét.

Hogy e, régiségük és az általuk megpillantható erkölcsök sajátos szépsége folytán oly érdekes emlékek között eligazodhassunk, nehány történelmi tényhez kell fordulnunk felvilágositásért.

Az arabok már Mohammed előtt, ősidőktől fogva zarándokoltak Mekkába, hogy megkerüljék a Caabá-t, vagyis Ábrahám házát. Londonban volt alkalmam látni a szent város tökéletes leábrázolását. Hét-nyolczszáz lapostetejü ház, mely a naptól perzselt homoksivatagban áll. A város egyik végén egy, nagyjában koczka formáju roppant épület emelkedik; ebben van a Caaba; hosszu sor oszlopos folyosókból áll, melyeket az arábiai nap megkövetel, hogy az ember elvégezhesse a szent sétát. Ez oszlopcsarnok vajmi nagyjelentőségü az arab erkölcs és költészet történetében; századokon át nyilván ez volt az egyetlen hely, hol férfiak és nők együtt gyültek össze. Egymással elvegyülve, lassu léptekkel és a szent énekeket karban énekelve járták körül a Caabá-t; ez háromnegyedórás séta és a körmenet naponta többször ismétlődött; ez volt a szent szertartás, melyre férfiak és nők a sivatag minden részéről összesereglettek. Az arab erkölcsök a Caaba oszlopcsarnokában csiszolódtak ki. Csakhamar harcz támadt az apák és a szerelmesek között; aki szerelmes volt, szerelmi ódákban vallotta be szerelmét a fivér vagy apa szigoru őrizete alatt álló fiatal leánynak, aki mellett a szent sétát végezte. E nép nagylelkü és érzésgazdag tulajdonságai megvoltak már a táborban is, de az arab udvarlás, azt hiszem, a Caaba körül született meg: irodalmuknak itt ringott a bölcsője. Eleinte egyszerüen és hevesen, ugy, ahogy a költő érezte, fejezte ki a szenvedélyt; később a költő, a helyett, hogy szerelmesének meginditására gondolt volna, inkább azon iparkodott, hogy szép dolgokat irjon; ekkor született a szenvelgés, melyet a mórok bevittek Spanyolországba és amely még ma is rontja e nép könyveit^[168].

A tiszteletnek, melylyel az arabok a gyöngébb nem iránt viseltetnek, megkapó bizonyságát látom az elválás formájában. Az asszony, aki el akar válni, a férj távollétében bevonta és aztán ujra felállitotta a sátrat, de akként, hogy a nyilás az ellenkező oldalon legyen, mint ahol volt. Ez az egyszerü müvelet örökre elválasztotta a házasfeleket.

Összeállitotta Ebn-Abi-Haglat.
(A királyi könyvtár 1901. és 1462. sz. kézirata.)

Mohammed, Djaafar Elahuazadi fia beszéli, hogy Djamilt, mikor betegen feküdt a kórságtól, melytől meg is halt, meglátogatta Elabas, Sohail fia és akként találta, hogy már ki akarta adni a lelkét. "Oh! Sohail fia, - szólt hozzá Djamil, - mit gondolsz az oly emberről, ki soha bort nem ivott, tilos hasznot nem szerzett, igazságtalanul semmi élő lényt, kinek megölését Isten tiltja, meg nem ölt és aki azt vallja, hogy Istenen kivül nincs más isten és Mohammed az ő prófétája? - Azt gondolom, - felelt Ben Sohail, - hogy az ilyen ember üdvözöl és bejut a paradicsomba. De ki az az ember, akiről beszélsz? - Én vagyok, - felelt Djamil. - Nem gondoltam volna, hogy az izlamot vallod, - szólt erre Ben Sohail, - de meg különben is husz éve már, hogy Bothainát szereted és verseidben ünnepeled. - Ime, a másvilág első napját és e világbeli életem utolsó napját élem, - felelt Djamil, - és mesterünk, Mohammed kegyelme ne legyen velem a végitéletkor, ha valaha is bünös módon érintettem Bothainát."

Djamil és kedvese: Bothaina mindketten a Beni-Azra törzshöz tartoztak, mely az összes arab törzsek között nagyhirü a szerelméről. A mód, ahogy szeretnek, közmondásossá vált és Isten nem teremtett másokat, kik a szerelemben oly odaadók lennének, mint ők.

Sahid, Agba fia egyizben megkérdezte egy arabtól: "Melyik törzsből vagy? - Abból, melynek fiai meghalnak, ha szeretnek. - Tehát Azra-törzsbeli vagy? - A Caaba urára mondom, hogy ugy van! - felelt az arab. De hát mi az oka, hogy ti ugy szerettek? - kérdezte tovább Sahid. - Az, hogy asszonyaink szépek és ifjaink szüziesek", - felelt az arab.

Egy izben valaki megkérdezte Aroua-Ben-Hezam-tól^[169]: "Igaz-e, amit mondanak, hogy az összes emberek között a szerelemben ti vagytok a leggyengédebb szivüek? - Istenemre, ugy van, igaz, - felelt Aroua - és én magam is harmincz fiatalembert ismertem törzsem tagjai között, kiket a halál elragadott és akiknek nem volt más betegségük, mint csak a szerelem."

Egy Benou-Fazarat-törzsbeli arab egy izben igy szólt egy Benou-Azra-törzsbeli arabhoz: "Ti azt hiszitek, hogy szerelemből halni szép és nemes halál, holott ez ostobaság és nyilvánvaló gyöngeség és azok, kiket nagyszivü embereknek tartatok, voltaképen esztelen és elpuhult teremtések. - Nem beszélnél igy, - felelt az Azra-törzsbeli arab, - ha láttad volna asszonyaink hosszu pilláktól elfátyolozott nagy fekete szemeit, melyekből nyilakat lövelnek, ha láttad volna, hogy mosolyognak és sötét ajkaik között fogaik hogyan ragyognak!"

Abou-el-Hassan Ali, Abdalla fia Elzagouni beszéli a következőket: "Egy muzulmán az őrülésig szeretett egy keresztény leányt. A körülmények ugy fordultak, hogy egy barátjával, ki be volt avatva szerelmébe, nagy utat kellett tennie idegen országban. Miközben hosszura nyult ügyei ott tartóztatták, halálos betegségbe esett és ekkor igy szólt barátjához: "Végórám elérkezett, soha többé e világban nem látom, akit szeretek és félek, hogy ha mint muzulmán halok meg, a másvilágon se találkozhatom vele." Kikeresztelkedett és meghalt. Barátja elment a fiatal keresztény leányhoz, kit betegen talált. A leány igy szólt: "Ezen a világon sohasem látom többé szerelmesemet; de a másvilágon találkozni akarok vele, ezért tehát vallom, hogy Istenen kivül nincs más isten, és Mohammed az ő prófétája." Ezt mondván, meghalt és Isten kegyelme legyen vele."*

Eltemini beszéli, hogy a taglebi arabok törzsében élt egy nagyon gazdag keresztény leány, ki egy fiatal muzulmánt szeretett. Felajánlotta neki vagyonát és minden ékességét, de igy se birta elérni, hogy megszerettesse magát vele. Mikor már elvesztette minden reményét, száz dinárt adott egy müvésznek, hogy készitse el annak a fiatalembernek a képmását, kit szeretett. A müvész elkészitette a képmást és a fiatal leány, miután megkapta tőle, odaállitotta egy helyre, ahol mindennap felkereste. Mindig először is megölelte a képmást, aztán leült melléje és a többi időt sirással töltötte. Amikor az est leszállt, köszöntötte a képmást és eltávozott. Ez hosszu ideig igy ment. A fiatalember meghalt, a leány látni akarta, hogy legalább holtan megölelje, amit elvégezvén, visszatért a képmáshoz, köszöntötte, mint rendesen szokta: megölelte és lefeküdt melléje. Reggelre holtan találták, kinyujtott karral néhány sorra mutatva, melyet halála előtt irt volt.*

A yameni Oueddah szépségének nagy hire volt az araboknál. - Ő és Om-el-Bonain, Abdel-Aziznak, Merouan fiának a leánya már gyermekkorukban annyira szerették egymást, hogy egy pillanatig se tudtak ellenni egymás nélkül. - Mikor Om-el-Bonain Oualid-Ben-Abd-el-Maleknek lett a felesége, Oueddah megőrült a fájdalomtól. - Miután már hosszu ideig szenvedett és járt elborult elmével, elment Syriába és nap-nap után ott ólálkodott Oualid-nak, Malek fiának háza körül, a nélkül, hogy sikerült volna elérnie czélját. - Végre találkozott egy fiatal leánynyal, kit állhatatos igyekezete pártjára téritett. Mikor már azt hitte, hogy bizhat benne, megkérdezte tőle, ismeri-e Om-el-Bonain-t? - Hogyne, hiszen az urnőm, - felelt a leány. - Nos hát, - folytatta Oueddah, - urnőd az én unokanővérem és ha hirt viszel neki rólam, bizonyosan meg fogod örvendeztetni. - Szivesen megteszem, - szólt a leány. És rögtön Om-el-Bonainhoz sietett, hogy hirt adjon neki Oueddahról. "Vigyázz, hogy mit beszélsz! - kiáltott fel Om-el-Bonain. - Mit? Oueddah él? - Igen, - felelt a leány. - Menj vissza hozzá, - szólt Om-el-Bonain - és mondd meg neki, hogy ne távozzék, amig üzenetet nem kap tőlem." És intézkedett, hogy Oueddah-t belopja magához, ami megtörténvén, elbujtatta egy ládába. Innen csak akkor bocsátotta ki, mikor biztonságban hihette magát és mihelyt valaki jött és megpillanthatta volna, visszabujtatta a ládába.

Történt egy napon, hogy egy gyöngyszemet hoztak Oualidnak és ő igy szólt egyik szolgájához: "Fogd e gyöngyöt és vidd Om-el-Bonain-nak." A szolga átvette a gyöngyöt és elvitte Om-el-Bonain-nak. Minthogy nem jelentette be magát, épp oly pillanatban lépett be Om-el-Bonain-hoz, mikor ez Oueddeah társaságában volt és körülnézhetett a helyiségben a nélkül, hogy Om-el-Bonain vigyázhatott volna. Oualid szolgája átadta a gyöngyöt és valami ajándékot kért a drágaságért, melyet hozott. Om-el-Bonain kereken megtagadta, sőt még meg is korholta. A szolga felharagudva távozott és Oualid-hoz sietve, elmondta, mit látott és leirta a ládát, melybe Oueddah bebujt. "Hazudsz, kutyaszülte rabszolga! Hazudsz! - kiáltott Oualid. És berohant egyenesen Om-el-Bonain-hoz. A helyiségben több láda volt; Oualid leült az egyikre, éppen arra, melyben Oueddah rejtőzött és amelyet a rabszolga leirt volt neki. "Add nekem ládádat, - szólt Oualid. - Mind a tiéd, épp ugy, mint magam is, - felelt Om-el-Bonain. - Nos hát, - folytatta Oualid, - ezt akarom, amelyen ülök. - Abban asszonynak szükséges holmik vannak, - felel Om-el-Bonain. - Nem a holmikat, a ládát akarom, - szólt Oualid. - A tiéd, - felelt az asszony. Oualid rögtön elvitette a ládát és előszólitott két rabszolgát, kiknek megparancsolta, hogy ássanak gödröt, oly mélyet, amig vizre akadnak. Azután reáhajolt a ládára és igy kiáltott: "Valamit mondtak nekem rólad. Ha igaz, tünjön el minden nyomod és legyen eltemetve az emlékezeted. Ha pedig nem igaz: mi rosszat se cselekszem, ha egy ládát a földbe sülyesztek; csak száraz fadarabot temetek el." Erre a gödörbe lökette a ládát és reáhányatta mind a kiásott követ, meg földet. Ettől fogva Om-el-Bonain folyton odajárt és ott sirdogált, mignem egy nap, arczczal a föld felé, élettelenül találták e helyen."^[170]

A mód, ahogy a leányokat ma nevelik és amely a véletlennek, meg a legostobább gőgnek a müve, parlagon hagyja náluk azokat a képességeket, melyek a legfényesebbek és a boldogság tekintetében ugy reájuk, mint reánk nézve a legszámottevőbbek. De hát ki az az ember, aki életében legalább egyszer fel ne kiáltott volna:

Párisban a férjhezadandó fiatal leányt legelsőbb is azzal dicsérik, hogy "Roppant szelid természetü, ugy van szoktatva, mint a bárány." Semmi se hat jobban az ostoba nősülőkre. De nézzék meg őket két év mulva, ahogy borus időben együtt ülnek feleségükkel a reggelinél, sapkával a fejükön és három nagy szál lakájjal a hátuk mögött.

Az Egyesült-Államokban 1818-ban törvényileg harmincznégy botütést igértek mindenkinek, aki egy virginiai négert megtanit olvasni.^[171] Semmi se következetesebb és észszerűbb, mint e törvény.

Vajjon az Egyesült-Államok maguk is akkor voltak-e hasznosabbak az anyaországra nézve, mikor még rabszolgái voltak, vagy azóta, amióta egyenlő joguak vele? Ha egy szabad ember munkája kétszer vagy háromszor annyit ér, mint azé, aki rabszolgasorban van, miért ne lenne hasonlóképen a dolog az embernek a gondolkodásával is?

Ha mernők, rabszolga-nevelést adnánk a leányoknak. Bizonyság reá, hogy amit tudnak, abban csak az hasznos, amire nem akarjuk őket megtanitani.

De azt a kevés tudást is, amit szerencsétlenségre elsajátitanak, ellenünk forditják, - mondanák bizonyos férjek. Persze és ezért Napoleonnak is igaza volt, hogy nem adott fegyvert a nemzetőrségnek, valamint az ultráknak is igazuk van, hogy kárhoztatják a kölcsönös oktatást. Mert fegyverezzenek fel egy embert és folytassák az elnyomását és meglátják, kitelik tőle a romlottság, hogy ha teheti, önök ellen forditja e fegyvereket.

Még ha meg is tehetnők, hogy, amiként ez az 1770-iki kolostorokban történt, Ave Máriák-kal és sikamlós dalokkal hülyéknek neveljük a leányokat, még ebben az esetben is számolni kellene néhány kis ellenvetéssel:

2. Mint anyák, ők adják meg a fiugyermekeknek, a jövendő zsarnokoknak az első nevelést, azt, amely a jellemet formálja és a lélekbe beléoltja, hogy inkább ezen, semmint azon az uton keresse a boldogságot és aminek az ügye mindig négy-ötéves korban dől el.

3. Minden büszkeségünk mellett is azokban az apró otthoni dolgokban, melyektől boldogságunk mindenekfelett függ (mert a szenvedélyek hiányában a boldogság a mindennapi élet kis boszuságainak távoltartásán alapul), nagy fontosság jut az élettársnő tanácsainak. Nem mintha ezeknek valami fontosságot tulajdonitanánk, de az asszony husz éven át ismételgeti ugyanazokat a dolgokat, már pedig hol van az a lélek, kiben megvolna a római erély, hogy ellent tudjon állani a gondolatnak, melyet egy egész életen át ismételgetnek előtte? A világ tele van férjekkel, kik feleségüktől vezettetik magukat; de ez nem igazságérzetből vagy az egyenlőség elismeréséből történik, hanem gyöngeségből. Minthogy az erőszaknak engednek, kihivják maguk ellen a visszaélést és néha a megtarthatás szükségessé is teszi a visszaélést.

4. Végül a szerelem korszakában, mely a déli országokban gyakran tizenkét-tizenöt esztendőre terjed és életünk legszebb éveit foglalja magában, boldogságunk teljesen annak a nőnek a kezében van, kit szeretünk. Egy pillanatnyi rosszkor nyilvánitott gőg örökre boldogtalanná tehet bennünket, már pedig a rabszolga, kit hirtelen trónra ültettek, hogyne jönne kisértetbe, hogy visszaéljen hatalmával? Innen a hamis érzékenység és a női dölyfösség. Azonban semmi se haszontalanabb, mint ez a magyarázgatás; az emberek zsarnokok és tudjuk, hogy mennyire hederitenek a zsarnokok még a legbölcsebb tanácsokra is: aki mindent tehet, csak azokra a figyelmeztetésekre hallgat, melyek hatalmának megnövelésére tanitják. Hol találnak a szegény fiatal leányok egy Quirogát vagy egy Riegot, hogy a zsarnokoknak, kik elnyomják és hogy még jobban elnyomhassák: lealacsonyitják őket, üdvös tanácsokat adjanak, melyekért akasztófa helyett kitüntetés és rendjel a jutalom?

Hogy az ily forradalom évszázadokat igényel, annak az az oka, hogy vajmi sajnálatos módon az első tapasztalatok szükségképen ellentmondanak az igazságnak. Világositsák fel egy fiatal leány elméjét, formálják ki a jellemét, részesitsék a szó igazi értelmében jó nevelésben: ha, ami előbb vagy utóbb megtörténik, észreveszi, hogy különb a többi nőnél, pedáns, vagyis a legkellemetlenebb és a legkiállhatatlanabb teremtés lesz a világon. Nincs senki, aki ne inkább egy tudós nő szolgálójával, semmint azzal magával akarja tölteni az életét.

Ültessenek át egy fiatal fát az erdő sürüjébe, hol szomszédai elfogják tőle a napot és a levegőt. Levelei össze fognak zsugorodni, vékony és nevetséges formát fog ölteni, amely nem a természetes formája. Az egész erdőt egyszerre kell ültetni. Melyik az az asszony, aki büszke reá, hogy tud olvasni?

Pedáns emberek kétezer év óta ismételgetik, hogy a nők élénkebb elméjüek, a férfiak alaposabbak, a nők finomabb érzéssel gondolkodnak, a férfiaknak több a figyelő erejük. Egy párisi ficsur a versaillesi kertben sétálgatva, abból, amit látott, azt a következtetést vonta le, hogy a fák megnyirva bujnak ki a földből.

Bevallom, hogy a kislányok fizikailag kevésbbé erősek, mint a kisfiuk: ebből ugyancsak lehet következtetni elmebeli képességeikre, mert hiszen tudvalevő, hogy Voltaire és D'Alembert századuk legizmosabb öklü férfiai voltak. Mindenki elismeri, hogy egy tizesztendős kisleány huszszorta eszesebb, mint egy ugyanolykoru tacskó. Miért van, hogy ugyanaz a leány huszéves korában mintaszerü hülye, félszeg, rettegő és fél a póktól, a tacskó pedig elmés fiatalember?

A nők csak azt tudják, amire nem akarjuk őket megtanitani és amit az élet tapasztalataiból olvasnak ki. Ezért oly roppant hátrányos reájuk nézve, ha nagyon gazdag családnak a gyermekei; ahelyett, hogy olyan emberekkel érintkeznének, kik természetes módon viselkednek velök szemben, szobaleányokkal és társalgónőkkel, vagyis a gazdagságtól megrontott és elfonnyadt teremtésekkel vannak körülvéve.^[172] Nincs butább dolog a világon, mint egy herczeg.

A fiatal leányok, mert rabszolgaságban érzik magukat, korán kinyitják a szemüket; mindent látnak, de sokkal tudatlanabbak, semhogy jól láthatnának. Francziaországban egy harminczéves nőnek nincs annyi ismerete, mint egy tizenötéves fiunak, egy ötvenéves nő nem olyan értelmes, mint egy huszonötéves férfi. Példák: a csodálat, mely Sévigné asszonyt XIV. Lajos legképtelenebb cselekedeteivel szemben is eltölti és a gyermekesség, ahogy d'Épinay asszony okoskodik.^[173]

Gyermekeiket az asszonyoknak kell táplálniok és gondozniok. - Amazt tagadom, emezt helybenhagyom. - Nekik kell továbbá ellenőrizniük a szakácsnő számadásait. - Tehát nincs idejük, hogy az ismeretek megszerzésében lépést tartsanak egy tizenötéves fiuval. A férfiak birák, bankárok, ügyvédek, kereskedők, orvosok, papok stb. lesznek. És mégis van idejük, hogy elolvassák Fox beszédeit, vagy Camoens Luziada-ját.

Pekingben a biró, ki már jókor reggel rohan a törvényszéki palotába, hogy annak rendje és módja szerint bebörtönöztesse és tönkretegye a szegény hirlapirót, ki magára haragitotta az államtitkárt, kinél neki tegnap szerencséje volt ott ebédelhetni, bizonyára épp ugy el van foglalva, mint a felesége, ki átnézi a szakácsnő számadását, kis leányával megfoltoztatja a harisnyáját, gondoskodik, hogy meglegyen a táncz- és zongora-leczkéje, fogadja a plébániabeli káplán látogatását, meghallgatja a legujabb hireket, aztán elmegy kalapot választani a Richelieu-utczába és sétálni a Tuileriákba.

A biró magasztos teendői között is oda-odagondol a sétára, melyet felesége a Tuileriákban végez és ha azzal a hatalommal is, mely a világegyetemet szabályozza, olyan jó lábon volna, mint azzal, mely az államot kormányozza, azt kérné az égtől, hogy engedélyezzen, saját javukra, nyolcz-tiz órával több alvást az asszonyoknak. A társadalom mai helyzetében a szabad idő, mely a férfi számára a boldogság és a gazdagság forrása, a nőknek nemcsak nem előny, de egyenesen egyike azoknak a gyászos kiváltságoknak, melyektől az érdemes biró szivesen segitene megszabaditani bennünket.

De hát a nők dolga, hogy ellássák a háztartást. - Ezredesemnek négy leánya van, kiket a legjobb elvek szerint nevel, vagyis egész nap foglalatoskodnak. Amikor belépek hozzájuk, Rossini szerzeményeit éneklik, melyeket Nápolyból hoztam nekik, egyébként olvassák Royaumont bibliáját, tanulják a történelem legijesztőbb dolgait, vagyis az évszámokat, jártasak a földrajzban, nagyszerüen himeznek és meg vagyok győződve, hogy e négy csinos kis leány mindegyike munkájával meg tud keresni napi nyolcz soust. Háromszáz napot számitva, ez egy év alatt négyszáznyolczvan frankot tesz ki, kevesebbet, mint amennyit egy-egy tanitójuknak fizetnek. És ezért az évi négyszáznyolczvan frankért hagyják elveszni az időt, amely alatt az emberi gépnek módjában van eszméket szerezni.

"Ha a nők élvezettel olvasnák azt a tiz-tizenkét jó könyvet, mely évente Európában megjelenik, csakhamar abba hagynák gyermekeik gondozását." Olyan ez, mintha attól félnénk, hogy, ha fákat ültetünk az oczeán partjára, megakasztjuk a hullámok mozgását. A nevelés nem ebben az értelemben mindenható. Egyébiránt négyszáz év óta ugyanazt az ellenvetést hangoztatják mindenféle tanittatás ellen. A párisi asszonynak 1820-ban nemcsak több az erénye, mint 1720-ban, Law rendszerének és a regensnek a korában, de az akkori leggazdagabb adószedő leánya is kevésbbé részesült alapos nevelésben, mint ma a legkisebb ügyvédé. Vajjon ezért a háztartási teendők kevésbbé jutnak ellátásra? Bizonyára nem. És miért? Azért, mert a nyomor, a betegség, a szégyen, az ösztön felkényszeritik az elvégzésüket. Mintha csak azt mondanák, hogy a tiszt, ki nagyon szeretetreméltó, elveszti a lovagláshoz való ismereteket; elfelejtik, hogy az első alkalommal, mikor megengedné magának ezt a nemtörődést, kitörné a karját.

Az eszmék elsajátitása mindkét nemnél ugyanazokat a jó és ugyanazokat a rossz következményeket vonja maga után. A hiuság sohasem fog hiányozni belőlünk, még akkor sem, ha a legteljesebben áll is, hogy nincs reá semmi okunk: példa gyanánt idézzük a kisvárosi polgárokat; kényszeritsük hát legalább, hogy valami igaz érdemre, a társadalom szempontjából hasznos vagy kellemes dologra támaszkodjon.

A fél-ostobák, tovasodortatva a forradalomtól, mely Francziaországban mindent megváltoztat, husz év óta kezdik bevallani, hogy a nők is végezhetnek bizonyos dolgokat, de olyanokra kell szoritkozniok, melyek megfelelnek nemüknek: virágültetésre, növénygyüjtemény összeállitására, kanári-etetésre; ezek azok a dolgok, amiket ártatlan időtöltésnek neveznek.

1. Ez ártatlan időtöltések többek érnek a tétlenségnél. Hagyjuk ezt az ostoba nőknek, mint ahogy az ostoba férfiaknak hagyjuk azt a dicsőséget, hogy couplet-kat irjanak a háziur tiszteletére. De vajjon lehet-e jóhiszemüen tanácsolni Roland asszonynak vagy Hutchinson asszonynak^[174], hogy egy bengáli rózsatő gondozásával töltsék az életüket?

Ez az egész okoskodás abban összegeződik, hogy az ember azt akarja mondhatni rabszolgájáról: "Sokkal ostobább, semhogy árthatna."

Azonban egy bizonyos törvény folytán, mely, bár a közönséges szem sohasem pillantja meg, a természet törvénye és amelynek sympathia a neve, az ember élettársának hibái nem egyenesen azzal a rosszal ártanak a boldogságának, melyet magukban véve okozhatnak. Ami engem illet, szinte jobb szeretném, hogy feleségem pillanatnyi haragjában pofon akarjon ütni, semmint hogy minden este rossz kedvvel fogadjon.

Hogy az ember barátnője, mialatt ő maga a Mars-mezőn vagy a képviselőházban van, azzal foglalkozik-e, hogy Redouté szép rajza után lerajzol egy rózsát vagy pedig Shakespeare valamelyik kötetét olvassa, ez egyaránt ártatlan időtöltés, csakhogy azokkal a gondolatokkal, melyeket a rózsából meritett, hamarosan untatni fogja az embert, meg aztán vágyakozni fog, hogy este társaságba menjen, mert valamivel élénkebb benyomásokat is akar. Ha ellenben figyelmesen olvasta Shakespearet, ugyanoly fáradt lesz, mint ön, ugyanannyi élvezete volt, mint önnek és szivesebben megy önnel sétálni a vincennesi erdőbe, mint akár a legdivatosabb estélyre. A nagyvilági gyönyörök nem a boldog asszonyoknak valók.

A tudatlanok született ellenségei a nők tanittatásának. Ma a nőkkel töltik idejüket, udvarolnak nekik és a nők jól bánnak velök; mi lenne belőlük, ha a nők egyszer beleunnának az ostromba? Ha mi megbámult arccal és egy félévig még kissé durván recsegő hanggal térünk vissza Amerikából vagy Indiából, mit felelhetnének elbeszélésünkre, ha nem mondhatnák: "Ami bennünket illet, a nők a mi pártunkon vannak. Mialatt ön Newyorkban járt, a tilburyk szine megváltozott; most a fekete a divatos". És mi figyelemmel hallgatjuk, mert ezt jó tudni. Ez vagy az a csinos nő reánk se néz, ha hintónknak rossz a szine.

Ugyanez ostobák, minthogy nemüknek a kiválóságra való előjogánál fogva kötelezve érzik magukat többet tudni, mint a nők, tönkre lennének téve, ha a nőknek eszökbe jutna, hogy tanuljanak valamit. Egy harmincéves ostoba ma, ha egy barátjának a kastélyában lát tizenkét éves lányokat, igy szól magában: "Tiz év mulva velök fogom tölteni életemet". Képzeljük el, hogy kiáltana fel és mennyire meg lenne rémülve, ha azt látná, hogy valami hasznosat tanulnak.

A müvelt nő, ha a gondolatok elsajátitásával nem vesztette el nemének kellemét, biztos lehet, hogy a társaság és az asszonyos férfiak udvarlása helyett századának legkitünőbb férfiai között talál oly megbecsülést, mely szinte a lelkesedésig fokozódik.

A nők nem társnői, hanem versenytársai lennének a férfiaknak. - Ugy van és pedig nyomban azután, mihelyt sikerült rendeletileg beszüntetni a szerelmet. Amig azonban ez a szép törvény életbe nem lép, a szerelemnek még több lesz a varázsa és mámoritó képessége. Az alap, melyen a kristalizáczió felépül, kiszélesedik; a férfi a nő mellett, kit szeret, fölhasználhatja összes eszméit, a természet uj bájt nyer szemükben és mert az eszmék mindig visszatükrözik a jellem bizonyos árnyalatait, jobban fogják ismerni egymást és kevesebb oktalanságot követnek el; a szerelem kevésbbé lesz vak és kevésbbé fog bajt okozni.

A tetszés vágya a szemérmet, a tapintatot és a női kellemet örökre kivül tartja a tanulás hordtávolán. Az ettől való rettegés olyan, mintha az ember félne arra tanitani a fülemilét, hogy tavaszszal ne énekeljen.

A női kellemnek nem feltétele a tudatlanság; példa gyanánt idézhetjük falusi nyárspolgáraink érdemes hitveseit vagy Angliában a jól táplált kereskedők feleségeit. A hivalkodás, mely egyik fajtája a pedanteriának (mert pedanteriának nevezem az oly hivalkodást, mely kellő ok nélkül beszél egy Leroy-ruháról, vagy Romagnesi valamelyik románczáról, épp ugy, mint ahogy hivalkodás Fra Paolot vagy a tridenti zsinatot emlegetni, ha jámbor hittéritőinkről van szó), az, hogy például Rossiniről pont a megállapitott frázist kell mondani, öli Párisban a nők kellemét, és mégis, e ragályos betegség rettenetes következményei ellenére is nem a párisi nők a legszeretetreméltóbbak egész Francziaországban? Nem ők-e azok, kiknek a véletlen a legtöbb helyes és érdekes eszmét ültette a fejébe? Már pedig éppen az ilyenfajta eszméket kérem a könyvektől. Bizonyára nem fogom tőlük azt kivánni, hogy (miután itt van Tracy commentárja, melyet Montesquieuhöz irt) Grotius-t vagy Puffendorfot olvassák.

A nők kényes finomsága következménye annak a koczkázatos helyzetnek, melybe már korán belejutnak, annak a szükségszerüségnek, hogy életüket kegyetlen és bájos ellenségek között kell tölteniük.

Francziaországban talán ötvenezer olyan nő van, kit vagyona felment minden munka alól. Csakhogy munka nélkül nincs boldogság. (A szenvedélyek maguk is munkára, még pedig igen erős munkára kényszeritenek, mely lefoglalja a lélek egész cselekvőképességét.)

Az olyan asszony, kinek négy gyermeke és tizezer livres járadéka van, dolgozik, amennyiben harisnyát köt vagy ruhát varr a leányának. Lehetetlen azonban, hogy egy asszony, kinek külön hintója van, himzéssel vagy horgolással munkálkodjon. A hiuság egynémely apró felvillanásától eltekintve, lehetetlen, hogy érdeket találjon ebben a foglalkozásban; egyszerüen nem dolgozik.

Sőt, mi több, a zsarnok boldogsága is, mert az olyan asszony, kinek szivét két hónap óta a himzésen kivül nem mozgatta meg semmiféle más érdek, esetleg arra vetemedik, hogy ugy érzi, a kedvtelés-szerelem vagy a hiuság-szerelem, vagy végül a phisikai szerelem roppant nagy boldogság ahhoz az állapothoz képest, melyben leledzik.

A nőnek nem szabad beszéltetnie magáról. - Erre ujból azt felelem: Ki az a nő, kit azért emlegetnek, mert tud olvasni?

És ki akadályozza meg a nőket, hogy, amig sorsuk forradalma bekövetkezik, elrejtsék a könyvet, melylyel foglalkoznak és amely naponként tisztességes adag boldogságot juttat nekik? Mellékesen elárulok nekik egy titkot. Ha az ember kitüzött maga elé valami czélt, például azt, hogy tiszta fogalmat szerezzen Fiesco 1547-iki genuai összeesküvéséről, a legizetlenebb könyv is érdekessé válik: olyan ez, mint a szerelemben a találkozás egy közömbös valakivel, ki attól jön, kit szeretünk; és az érdek hónapról-hónapra növekszik, mignem végeztünk Fiesco összeesküvésével.

A nő erényeinek igazi szinhelye a betegszoba. - De akik ezt mondják, vállalják-e kinyerni az isteni jóságtól, hogy, a nők foglalkoztatása végett, megkettőzteti a betegségeket? Ez az ellenvetés a kivételekből okoskodik.

De egyébiránt is csak azt mondom, hogy a nők ugy használjanak fel naponta három-négy üres órát, mint ahogy az értelmes férfiak töltik el üres idejüket.

Egy fiatal anya, kinek fia vörhenyben fekszik, még ha akarna, se találna élvezetet Volney syriai utleirásának az olvasásában, épp ugy, mint ahogy férje, a gazdag bankár, valamely üzleti összeomlás pillanatában nem talál élvezetet a Malthus tanairól való elmélkedésben.

Az egyetlen mód, hogy a gazdag nők kitüntessék magukat a közönséges nőkkel szemben: az erkölcsi felsőbbrendüség. Ekkor azután természetesen adódik, hogy más érzéseik vannak.^[175]

Azt akarja, hogy egy nő irónő legyen? Csak ugy, mint ahogy ön, mikor énekmestert fogad a leányának, azt tervezi, hogy majd fel fog lépni az operában. Azt mondanám, hogy egy nő csak ugy irjon könyveket, mint Staal (de Launay) asszony, hátrahagyott müveket, melyek halála után jelennek meg. Az olyan nőnek, ki még nincs ötvenéves, az irás annyit jelent, mint a legnagyobb mértékben koczkára tenni a boldogságot. Ha oly szerencsés, hogy van kedvese, legelőbb is ezt veszti el.

Csak egy kivételt ismerek: azt, mikor a nő családjának eltartása vagy neveltetése végett irja a könyveket. Ebben az esetben, ha müveiről beszél, mindig az anyagi érdek mögé kell vonulnia és egy kapitányhoz, például, igy kell szólnia: "Az ön rangja önnek évenként négyezer frankot jövedelmez, én pedig a mult évben, két angol-forditásom révén háromezerötszáz frankkal többet áldozhattam két fiam neveltetésére."

Az ilyen esettől eltekintve, a nőnek ugy kell megjelentetnie a könyvét, ahogy Holbach báró vagy De la Fayette asszony tették; legjobb barátaik se tudtak róla. Hátrány nélkül csak a megvásárolható leány tehet közzé könyvet; a közönséges emberek, miután tetszésök szerint lenézhetik helyzete miatt, az egekig fogják magasztalni tehetsége miatt, sőt belé is habarodnak e tehetségbe.

Azok között, kiknek hatezer livre évjáradékuk van, sok ember van Francziaországban, kik rendszeresen az irodalomban találják boldogságukat, a nélkül, hogy eszökbe jutna maguknak is a könyvirók közé lépni; számukra valamely jó könyvnek az olvasása egyike a legnagyobb élvezeteknek. Tiz év mulva kétszerte többet ér az elméjük, már pedig senki se tagadhatja, hogy általában minél különb valakinek az elméje, annál kevésbbé vannak olyan szenvedélyei, melyek összeférhetetlenek mások boldogságával.^[176] Azt sem fogják továbbá tagadni, hogy az oly nő gyermekei, ki Gibbon-t és Schiller-t olvassa, értelmesebbek lesznek, mint az olyané, aki az olvasót morzsolgatja és Genlis asszonyt olvassa.

Egy fiatal ügyvéd, kereskedő, orvos, mérnök minden müveltség nélkül is kiléphet az életbe; hivatásának gyakorlása közben nap-nap után pótolja a hiányt. De miféle segédforrásai vannak egy nőnek, hogy elsajátitsa e becses és szükséges kelléket? Háztartásának magányába rejtőzve az élet és a kényszer nagy könyve örökre becsukva marad előtte. A három aranyat, melyet hétfőnként férjüktől kapnak, mindig ugyanazon a módon, szakácsnőjükkel számolgatva költik el.

Azt mondanám és pedig éppen a zsarnokok érdekében: A legsilányabb férfi is, ha huszéves és rózsás arczu, veszedelmes az oly nőre, ki nem tud semmit, mert ez egészen ki van szolgáltatva az ösztönnek; a müvelt nőre ugyanaz a férfi csak olyan hatást tesz, mint egy szép lakáj.

A mai nevelésben az a mulatságos, hogy a fiatal leányokat csupa olyan dologra oktatják, amit, mihelyt férjhezmentek, gyorsan el kell feledniük. Hat éven át naponta négy órát forditanak reá, hogy jól tudjanak hárfázni; félennyi idő kell, hogy miniature- vagy aqarelle-képeket tudjanak festeni. A legtöbb fiatal leány még a türhető középszerüségig se viszi; innen a közmondás: Aki mükedvelőt mond, tudatlant gondol.^[177]

És tegyük fel, hogy egy fiatal leánynak van valami tehetsége. Három évvel azután, hogy férjhezment, havonta csak egyszer veszi elő hárfáját, vagy az ecsetet: amire annyi fáradságot áldozott, megunttá válik előtte, ha csak véletlenül müvészlélek nem lakozik benne, ami ritka eset és ami kevéssé tesz alkalmassá a háztartás ellátására.

Igy történik, hogy az illendőség hamis ürügye alatt a fiatal leányokat nem tanitják semmi olyasra, ami irányithatná őket azok közt a viszonyok között, melyekkel az életben találkoznak. Sőt többet tesznek. Elrejtik, letagadják előlük a körülményeket, hogy aztán hatásukhoz hozzáadódjék: 1. a meglepetés hatása, 2. a hazugnak bizonyult nevelésre visszahulló gyanakvás hatása.^[178] Vallom, hogy a jól nevelt fiatal leányokat fel kell világositani a szerelemről. Ki merné jóhiszemüen állitani, hogy mai erkölcseink mellett a tizenhatéves leányok nem tudnak a szerelem létezéséről? És kitől kapják ezt az oly fontos és jól csak oly nehezen megadható ismereteket? Gondoljanak Julie d'Étanges-ra, mily panaszkodva beszél a felvilágositásokról, melyekkel egy szobaleány látta el. Hálával kell viseltetnünk Rousseau iránt, hogy a hamis illendőség századában mert igazán festeni.

Megfelelően annak, hogy a mai nőnevelés a modern Európának talán a legmulatságosabb képtelensége: a nők annál többet érnek, minél kevésbbé részesültek az ugynevezett nevelésben.^[179] Talán ez az oka, hogy Olaszországban, Spanyolországban annyira felette állanak a férfiaknak, sőt azt mondanám: felette a más országbeli nőknek.

Francziaországban a nőkre vonatkozó összes felfogásaink kutforrása a háromgarasos katechismus és mulatságos, hogy sok ember, aki egy ötvenfrankos ügy elintézésében éppenséggel nem fogadja el e könyv tekintélyét, betüszerint és ostobán ragaszkodik hozzá, ha arról van szó, ami, a tizenkilenczedik század megszokásainak hiusági vonatkozásait tekintve, talán a legközelebbről érinti boldogságát.

Nem kell válás, mert a házasság mysterium. És micsoda mysterium? Jelképe Jézus Krisztus és az egyház egyesülésének. És mi lett volna ezzel a mysteriummal, ha az Ecclesia szó a himnemüek közé tartozott volna?^[180] Azonban hagyjuk az előitéleteket, melyek összeomlanak^[181], vegyük figyelembe csak ezt a különös látványt: a nevetség fejszéje elvágta a fa gyökerét; de az ágak tovább virágzanak. Visszatérve azonban a tényre és következményeire:

Mindkét nemnél a végső öregkorbeli sors attól függ, hogy az ember miként használta fel az ifjuságát. A nőknél pedig még korábban kezdődik e szabály érvényessége. Hogy fogadnak egy negyvenötéves nőt a társaságban? Szigoruan és kevésbbé jól, mint ahogy megérdemelné. Huszéves korukban hizelegnek a nőknek, negyvenéves korukban magukra hagyják őket.

Negyvenötéves korában a nőnek csak a gyermekei vagy a kedvese révén van jelentősége.

Egy anya, aki kitünik a szépmüvészetekben, tehetségét csak abban a felette ritka esetben származtathatja át fiára, amikor a fiu éppen az erre a tehetségre való lélekkel született a világra. Az olyan anya, kinek müvelt az elméje, fogalmat adhat fiának nemcsak a tisztára kellemes képességekről, de egyáltalában minden, a társadalmi életben hasznos képességről és lehetővé teszi neki, hogy válasszon. A törökök barbársága nagyrészt a szép georgiai nők szellemi bárdolatlanságának a következménye. A párisi fiuk anyáiknak köszönhetik azt a kétségbevonhatatlan fölényt, melyet tizenhatéves korukban hasonló koru vidéki társaikkal szemben mutatnak. A tizenhat- és huszonötéves kor között történik aztán, hogy fordul a koczka.

Azok az emberek, kik feltalálták a villámháritót, a könyvnyomtatást, a posztószövést, nap-nap után hozzájárulnak boldogságunk előmozditásához és hasonlóképpen van a dolog a Montesquieukkel, a Racine-okkal, a la Fontaine-ekkel. Már pedig a lángelmék száma, melyet valamely nemzet produkál, arányos azoknak az embereknek a számával, kik megfelelő kiképeztetésben részesülnek^[182] és semmi se bizonyitja, hogy czipészemben nem olyan lélek lakozik, amilyen ahhoz kell, hogy az ember ugy irjon, mint Corneille; azonban hiányával van a nevelésnek, mely kifejlessze érzéseit és megtanitsa, hogy miként közölje ezeket a közönséggel.

A leánynevelés mai rendszere mellett mindazok a lángelmék, kik nőknek születtek, elvesztek a közhaladás számára; mihelyt a véletlen alkalmat ad nekik képességeik megmutatására, vállalkoznak akár a legnehezebb feladatra is. Példák gyanánt emlithetjük II. Katalint, kinek a veszedelem és a k... volt a nevelője, Roland asszonyt, Mari Alessandra-t, ki ezredet toborzott és vitt harczba a francziák ellen, Carolina nápolyi királynét, ki jobban fel tudja tartóztatni a liberalismus terjedését, mint az összes Castlereagh-ek... Ami a nőknek a szellemi termékek terén való kiemelkedésének utját állja, arra nézve utalunk a szeméremről szóló fejezet 1. pontjára. Mire nem vitte volna Miss Edgeworth, ha a fiatal angol hölgyet kötelező meggondolás nem kényszeritette volna, hogy, amikor fellépett, a regénybe tegye át a szószéket?^[183]

Hol van a férfi, ki szerelmi viszonyában vagy házaséletében részese annak a boldogságnak, hogy gondolatait azon mód közölheti a nővel, ki mellett életét tölti, ahogy azok elméjében jelentkeznek? Találhat jó szivet, mely megosztja vele bánatát; de gondolatait, ha meg akarja magát értetni, mindig apró pénzre kell váltania és vajmi nevetséges volna, ha észszerü tanácsokat várna egy oly elmétől, mely csak ilyen adagolás mellett tudja felfogni a dolgokat. A mai nevelés szerint a legtökéletesebb nő is elszigetelten hagyja társát az élet veszedelmeiben és csakhamar abba a helyzetbe jut, hogy untatóvá válik.

Mily kitünő tanácsadót találhatna az ember a feleségében, ha ez tudna gondolkozni! Olyan tanácsadót, kinek elvégre, egyetlen dolgot kivéve, mely csak az élet tavaszán számit, tökéletesen ugyanazok az érdekei, mint őneki!

Az elme egyik legszebb előjoga, hogy tekintélyt szerez az öregségnek. Gondoljunk Voltaire-re, kinek Párisba való megérkezése elhalványitja a királyi felséget. Ami azonban a szegény nőket illeti, nekik, mihelyt oda az ifjuság ragyogása, már csupán az a szomoru boldogság áll nyitva, hogy tévhitben ringassák magukat a szerep felől, melyet a világon játszanak.

Az ifjukori tehetségek maradványai csak nevetségül szolgálnak és a mai viszonyok között a nőknek az volna a szerencséjük, ha ötvenéves korban meghalnának. Ami az igaz erkölcsöt illeti, minél eszesebb valaki, annál tisztábban látja, hogy a boldogságnak egyedül az igazság az utja. A lángelme hatalom, de még inkább fáklya, mely megpillantatja a boldoggá levés nagy müvészetét.

A legtöbb ember életében van egy pillanat, amikor nagy dolgokat müvelhet, már mint az a pillanat, melyben semmi se látszik előtte lehetetlennek. A nők tudatlansága elvesztegetteti ezt az emberi nem szempontjából oly nagyszerü esélyt. A szerelem ma legfeljebb arra ösztönzi az embert, hogy jól ülje meg a lovat, vagy jól válassza meg a szabóját.

Nincs időm, hogy védmüvekről gondoskodjam a kritika ellen, de ha tőlem függene megállapitani a szokásokat, a leányokat, amennyire csak lehetséges, ugyanolyan oktatásban részesiteném, mint a fiukat. Minthogy nem szándékom, hogy feleslegesen irjak meg egy könyvet, nem kivánhatják tőlem, hogy elmondjam, mennyiben képtelenség, ahogy az embereket ma nevelik. (Nem tanitják nekik a két legelső tudományt: a logikát és az erkölcstant.) De ugyis, ahogy van, azt tartom, hogy helyesebb lenne, ha a fiatal leányokat ebben a nevelésben részesitenék, semmint hogy tisztán csak zenére, aquarelle-festésre és himzésre oktatják őket.

Következésképen tehát a leányok tanuljanak meg olvasni, irni és számolni, még pedig kölcsönös oktatás utján, központi intézeti-iskolákban, hol, a tanárokat kivéve, más férfinak szigoruan tilos jelen lenni. A gyermekek összeseregeltetésének az a nagy előnye, hogy bármily korlátoltak legyenek is a tanárok, a gyermekek kis társaiktól azok ellenére is megtanulják a társaságban való élés és az érdekek kimélésének müvészetét. Egy értelmes tanár megmagyarázná a gyermekeknek, hogy mi van apró torzsalkodásaikban és barátkozásukban és ily módon sokkal jobban megkezdhetné erkölcsi nevelésüket, semmint az Aranyborju meséjével.^[184]

Kétségtelen, hogy néhány év mulva minden megtanithatót a kölcsönös oktatás módszerével fognak tanitani, azonban, a mai állapotokat véve, azt akarnám, hogy a leányok éppugy tanuljanak latinul, mint a fiuk; a latin-tanulás jó, mert az embert megtanitja unatkozni; a latinnal együtt jönne aztán a történelem, a számtan, a táplálkozás vagy gyógyhatás szempontjából hasznos növények ismerete, azután a logika és az erkölcstan stb. A táncz-, zene- és rajz-oktatásnak öt éves korban kellene kezdődnie.

Tizenhat éves korában a leánynak arra kell gondolnia, hogy férjet találjon és ugyanakkor anyjától helyes fogalmakat kell kapnia a szerelemről, a házasságról és arról, hogy mennyire kevéssé lehet megbizni a férfiakban.^[185]

A nők hűsége oly házasságban, melyből hiányzik a szerelem, jóformán természetellenes dolog számába veendő.^[186]

E természetellenes dolog elérésére mozgósitották a pokoltól való félelmet és a vallásos érzéseket; Spanyolország és Olaszország példája mutatja, hogy milyen sikerrel.

Francziaországban a dolgot a közvélemény segedelmével akarták elérni, mint amely az egyetlen gát, mely ellentállhat a támadásoknak. De rosszul épitették meg. Vajmi abszurdum azt mondani egy fiatal leánynak: "Hü legyél a férjhez, kit választottál", aztán hozzáerőszakolni egy unalmas aggastyánhoz.^[187]

De a fiatal leányok örömmel mennek férjhez. Azaz, hogy a mai nevelés zsarnoksága folytán a rabszolgaság, mely alatt anyjuk házában élnek, elviselhetetlen unalommal nehezedik reájuk, meg aztán nem tudnak semmit és végül, a természet rendelése, hogy férjhez menjenek. Azt, hogy a nők több hüséget tanusitsanak a házas életben, csak egy módon lehet elérni akként, hogy megadják a leányoknak a választás, a házastársaknak pedig az elválás szabadságát.

A nő mindig ifjuságának legszebb napjait vesziti el az első házasságban és ha elválik, az ostobák mindig tudnak mondani ellene valamit.

Azoknak a fiatal nőknek, kiknek sok kedvesük van, nincs miért elválniok. Az élemedettebb nők, kiknek sok kedvesük volt, azt hiszik - és Francziaországban mindig czélt is érnek vele - hogy helyreállithatják becsületüket, ha nagy szigoruságot tanusitanak a botlások iránt, melyek már elpártoltak tőlük. Biztos, hogy éppen valamely erényes és őrülten szerelmes szegény asszony lesz az, ki válópert indit és lenézetteti magát olyan nőktől, kiknek ötven férfival is volt viszonyuk.

Az erény nevével tisztelem azt a megszokást, mely kinos és másoknak hasznos cselekedetek végzésére birja az embert.

Stylites Szent Simon, ki huszonkét évig áll egy oszlop tetején és aki megkorbácsolja magát, az én szememben nem erényes ember és beismerem, hogy ezzel felette sikamlóssá teszem e tanulmány hangját.

Nem tartom sokra továbbá a karthausi barátot se, ki csak hallal táplálkozik és csak csütörtökönként engedi meg magának, hogy beszéljen. Bevallom, jobb szeretem Carnot tábornokot, ki hajlott korban inkább türte egy kis északi városban a számüzetés megpróbáltatásait, semmint hogy nemtelen cselekedetet kövessen el.

Reménylem, e roppantul alantas kijelentés elegendő lesz, hogy e fejezet hátralevő részét olvasatlanul hagyják.

A mai ünnepnap reggelén (1819 május 7.) Pesaroban kénytelen lévén elmenni a templomba, ideadattam magamnak egy imádságos könyvet és a következő sorokra nyitottam:

Joanna, Alphonsi quinti Lusitaniae regis filia, tanta divini amoris fiamma praeventa fuit, ut ab ipsa pueritia rerum caducarum pertaesa, solo coelestis patriae desiderio flagraret.

Az a megkapó erény tehát, melyet A kereszténység szelleme oly szép mondatokban hirdet, arra szoritkozik, hogy az ember nem eszik szarvasgombát, mert fél a gyomorgörcstől. A számitás nagyon észszerü, ha az ember hisz a pokolban, de a legszemélyesebb és legprózaibb érdek számol benne. A bölcsészeti erény, mely oly jól megmagyarázza Regulus visszatérését Carthagoba és mely hasonló cselekedeteket sugalt a mi forradalmunkban^[188], ezzel szemben a lélek emelkedettségéről tanuskodik.

Tourvelné tisztán csak azért állt ellent Valmont-nak, nehogy a tulvilágon forró olajjal telt üstbe vessék. Meg nem foghatom, hogy a forró olajos üst, mint versenytárs, nem gerjeszti megvető elfordulásra Valmont-t.

Mennyivel meghatóbb Julia d'Étanges, ki esküjét és Wolmar ur boldogságát tartja szem előtt!

Amit Tourvelnéről mondtam, ugyanaz alkalmazható Hutchinsonné rendithetetlen erényére is. Mily lelket ragadott itt el a puritanismus a szerelemtől!

A világ egyik legmulatságosabb furcsasága, hogy az emberek mindig tudni vélik, amit nyilvánvalóan szükséges tudniok. Hallgassák meg, mikor politikáról, erről az oly bonyolódott tudományról beszélgetnek és hallgassák meg, mikor házasságról és erkölcsről beszélgetnek.

Eddig csak elméletileg tárgyaltuk a házasság kérdését; a következőkben tényekkel fejtegetjük.

Melyik az az ország, hol legtöbb a boldog házasság? Kétségkivül a protestáns Németország.

Ideiktatom, a nélkül, hogy egy szót is változtatnék rajta, Salviati kapitány naplójából a következő részletet:

"Halberstadt, 1807. junius 23. ...Bulow ur egyszerüen és nyiltan szerelmes Feltheim kisasszonyba; mindig és mindenütt nyomon követi, folyton vele beszélget és nagyon gyakran tiz lépésre is hátramarasztalja mögöttünk. E leplezetlen megkülönböztetés megütközést kelt az emberben, megbontja a társaságot és a Szajna partján bizonyára a legnagyobb illetlenség számába menne. A németek sokkal kevésbbé törődnek azzal, ami a társaságot megbontja, mint mi és az illetlenség jóformán csak a conventio ellen való apró hibának számit. Bulow ur már öt esztendeje udvarol ekképen Minának, kit a háboru miatt nem vehet nőül. A társaság mindegyik kisasszonyának megvan a kedvese, kiről mindenki tud, de viszont Mermann barátom ismerősei között nincs is egyetlen német se, ki nem szerelemből házasodott volna. Igy például:

"Mermann, fivére: György, Voigt ur, Lazing ur stb. Egy egész tuczatot sorolt el."

"Azt a nyilt és szenvedélyes udvarlást, ahogy e választottak szerelmesöknek hódolnak, Francziaországban a legnagyobb mértékben illetlennek, nevetségesnek és rosszalandónak tartanák."

"Mermann ma este, ahogy a Zöld vadász-ból hazafelé tartottunk, elmondta, hogy nagyon számos tagu családjának asszonyai között nem hiszi, hogy lenne csak egy is, ki megcsalta a férjét. Tegyük fel, hogy csak félig van igaza, még akkor is milyen különös egy ország ez!"

"A sikamlós ajánlatra, melyet sógorasszonyának: Munichownénak tett, kinek családja férfiörökösök hiányában kihalóra jutott és akinek nagy vagyona visszaszáll a fejedelemre, hüvös meghallgatás és az volt a válasz, hogy "Meg ne próbálja még egyszer szólni róla."

"Burkolt szavakkal mondott valamit a mennyei Philippinának (ki épp most vált el férjétől, aki egyszerüen el akarta adni az uralkodónak); őszinte megbotránykozás, mely a megnyilatkozásban inkább az enyhébb, semmint a tulzott szavakat keresi: "Semmi becsüléssel sincs tehát nemünk iránt? Az ön becsületének érdekében ugy veszem, hogy csak tréfált."

"Egy kirándulás alkalmával, melyet vele a Brockenre tett, ez az igazán szép asszony elszunnyadva, vagy pedig csak tettetve az alvást, nekitámaszkodott a vállának; egy zökkenő kissé még közelebb taszitotta, ő átkarolja a derekát, mire rögtön a kocsi másik sarkába vetette magát; Mermann nem hiszi, hogy meghódithatatlan, de a bukás után másnap megölné magát. Annyi bizonyos, hogy szenvedélyesen szerette és a nő is szerette, naponta találkoztak és a nő teljesen gáncstalan maradt. De hát Halberstadtban fakón süt a nap, aprólékoskodó a kormány és e két ember ugyancsak hüvös vérmérsékletü. Legszenvedélyesebb óráikban is Kant és Kloptock mindig ott volt a társaságukban."

"Mermann beszéli, hogy Braunschweigban a törvényszék tizesztendei börtönre itélheti a házasságtörő férfit; e törvény már kikopott az alkalmazásból, de az a hatása még mindig megvan, hogy nem tréfálnak az ilyen dolgokkal. Az, hogy valakinek szerelmes kalandjai vannak, itt távolról se dicsőség, nem ugy, mint Francziaországban, hol szinte sértés számába megy, ha egy férjjel szemben kétségbevonják e tulajdonságot.

"Ha ezredesemnek vagy Ch...-nak valaki azt mondaná, hogy amióta megnősültek, nincs dolguk asszonyokkal, ugyancsak barátságtalan feleletet hallana."

"Néhány év előtt egy itteni asszony, vallási megtérésében elmondta férjének, ki a braunschweigi udvarhoz tartozott, hogy hat éven át megcsalta. A férj, ki épp oly ostoba volt, mint a felesége, elmondta a dolgot a herczegnek és az udvarló kénytelen volt leköszönni összes állásairól és huszonnégy óra alatt elhagyni az országot, mert a herczeg azzal fenyegette, hogy alkalmaztatja ellene a törvényeket."

"Itt nem csalják meg a férjeket, ez igaz; de viszont, nagy istenek! milyen nők! Emlékszobrok, majdnem alaktalan tömbök. A férjhezmenetel előtt nagyon kellemesek, fürgék, mint a gazellák, szemök élénk és gyöngéd tekintetök mindig kész felfogni a szerelmi czélzásokat. Ekkor ugyanis vadásznak a férjre. Alighogy azonban megtalálták a férjet, már csak gyermektenyésztők, kik állandó imádattal vannak a tenyészapa iránt. A négy-öt gyermekes családban mindig van egy gyermek, aki beteg, mert hiszen a gyermekek felerésze nem éri meg a hétéves kort és itt az a szokás, hogy mihelyt egy gyermek beteg, az anya nem mozdul ki a házból. Kimondhatatlan gyönyörüséget találnak benne, hogy gyermekeik czirógatják őket. Lassanként minden gondolat kivész belőlük. Ugyanugy van ez, mint Philadelphiában. A legcsapongóbb és legártatlanabb vidámságu fiatal leányok, még egy esztendő se kell hozzá, a legunalmasabb asszonyok lesznek. Végül pedig, hogy befejezzük, ami a protestáns Németország házassági dolgaira vonatkozik, a birtok megkötöttsége folytán a nőnek majdnem semmi a hozománya. Diesdorff kisasszonynak, bár oly embernek a leánya, kinek negyvenezer livre az évi jövedelme, talán kétezer tallér (hétezerötszáz frank) lesz a hozománya.

"Ami a hozományból hiányzik, azt kipótolja az udvarral való közlekedhetés hiusága. "A polgári társaságban, mondja Mermann, találhatna az ember száz, százötvenezer talléros hozományokat is (ezerötszáz frank helyett hatszázezer frank), de nem juthatna az udvarba, el volna zárva minden olyan társaságtól, hol egy herczeg vagy egy herczegnő van jelen. Rémes!". Szó szerint ezt mondta és szive legbensőbb érzéseit tárta ki vele.

"Egy német nő, azzal a lélekkel, mely Phi...ben lakozik, tekintve elméjét, nemes és izgékony alakját, a tüzet, mely tizennyolcz éves korában (most huszonhét) bizonyára eltöltötte, becsületes és az ország erkölcseinek következtében természetes mivoltát, valamint azt, hogy ugyanez oknál fogva a vallásosságnak csak az a kis mennyisége van meg benne, amely hasznos, kétségkivül nagyon boldoggá tenné férjét. De hát hogy maradhasson állhatatos az ember az ily izetlen családanyák mellett?

"- De hiszen nős volt!" - mondta ma reggel, mikor kifogásoltam lord Oswaldnak, Corinna szerelmesének négy évi hallgatását. Hajnali három óráig virrasztott Corinna olvasásával, a regény mély hatást tett reá és megható ártatlansággal azt mondja: "De hiszen nős volt".

"Phi...ben annyi a természetesség és az ártatlan érzékenység, hogy a kis lelkekből kandikáló kis elmék előtt még a természetességnek ebben az országában is tulszemérmesnek látszik. Tréfáik fájnak neki és nem is rejtegeti, hogy fájnak.

"Ha jó társaságban van, féktelenül nevet a legcsintalanabb tréfákon is. Tőle hallottam annak a tizenhatesztendős, azóta oly hiressé vált herczegnőnek a történetét, ki gyakran megcselekedte, hogy beszólitotta magához az ajtaja előtt álló testőrtisztet."

Kevéssé ismerek boldogabb családokat, mint azokat, melyek az Oberland-ot, Schweiznak Bern mellett elterülő részét lakják, már pedig közismert dolog (1816), hogy az ottani fiatal leányok a szombatról vasárnapra virradó éjszakát kedvesökkel töltik.

Az ostobák, kik abból ismerik a világot, hogy Páris és Saint-Cloud között megjárták az utat, tiltakozva hallják ezt; szerencsére egy schweizi iróban megtaláltam a megerősitését annak, amit négy hónapon át a saját szememmel láttam.^[190]

"Egy derék paraszt panaszkodva emlitette, hogy milyen károk estek a gyümölcsösében. Megkérdeztem tőle, miért nem tart kutyát? "Mert a leányaim sohase mehetnének férjhez." Nem értettem a czélzást, mire elmondta, hogy azelőtt tartott kutyát, mely oly harapós volt, hogy nem akadt legény, aki be mert volna mászni az ablakain.

"Egy másik paraszt, aki községi biró, azzal dicsérte előttem a feleségét, hogy leánykorában senkinek se volt annyi kitter-je, vagyis virrasztó-ja (olyan fiatalembere, ki vele tölti az éjszakát), mint neki.

"Egy általánosan becsült ezredes egyizben, ahogy a hegyek között járt, kénytelen volt az éjszakát a környék egyik legelhagyottabb és legfestőibb fekvésü falvában tölteni. A völgy elöljárójánál, egy gazdag és tekintélyes embernél szállt meg. Ahogy belépett a házba, feltünt neki egy tizenhat éves leány, mintaképe a kellemnek, az üdeségnek és az egyszerüségnek; a házigazda leánya volt. Az este éppen tánczos mulatság volt: a vendég udvarolt az ifju leánynak, ki csakugyan feltünő szépség volt. Végre, nekibátorodva, megkérdezte a leánytól, hogy virraszthat-e vele? "Nem lehet, - felelt a leány - az unokanővéremmel alszom, de majd én jövök önhöz." Képzelhető, hogy e válasz mennyire meglepte a vendéget. A vacsora végeztével felkel helyéről, a leány pedig fogja a fáklyát és szobájába kiséri; a vendég azt hiszi, hogy ütött a boldogság pillanata. "Nem, - szólt a leány ártatlanul - előbb engedélyt kell kérnem anyámtól." Ha a villám csap le mellette, az se állithatta volna el jobban az ezredesnek a szavát. A leány kimegy, a vendég összeszedi magát, odalopódzik a derék emberek szobájának az ajtajához és hallja, amint a leány hizelkedve kérleli az anyát, engedje meg, amit kiván. És meg is kapja az engedelmet. "Ugy-e, öreg, - szól az anya férjének, ki már az ágyban feküdt - beleegyezel, hogy Trineli az ezredes urral töltse az éjszakát?" - "Hogyne, felelt az apa - az ilyen embernek még a feleségemet is odaadnám." - "Akkor hát menj, - szólt az anya Trinelinek, - de viseld jól magadat és ne vesd el a szoknyádat..." Reggelre kelve Trineli, ki iránt a vendég kimélettel viseltetett, szüzen hagyta el a fekvőhelyet, eligazitotta a vánkosokat, elkészitette virrasztójának a tejes kávét és miután az ágyon ülve megreggelizett vele, broustpletz-éből (a mellét fedő bársonyszövetből) levágott egy darabkát és igy szólt: "Nesze, őrizd meg ezt, mint emlékét egy boldog éjszakának; én sohasem fogom elfeledni. Miért is vagy ezredes?" És egy utolsó csókot adva neki, elszaladt. Az ezredes nem is látta többé."^[191] Ime, a mi franczia erkölcseink szélső ellentéte, amelyet egyébként távolról sem helyeslek.

Ha törvényhozó lennék, igyekezném, hogy, mint Németországban, Francziaországban is honositsák meg a tánczestély szokását. A leányok, anyjuktól kisértetve, hetenként háromszor volnának bálban, mely hétkor kezdődik, éjfélkor végződik és amelynek összes költsége egy hegedü és egy csomó pohár viz. A szomszéd szobában az anyák, talán kissé irigykedve is leányaikra, hogy ily jó soruk van, boston-játékkal szórakoznának, egy harmadik szobában pedig az apák ujságot olvasnának és politizálnának. Éjfél és egy óra között a családok összeszedelőzködnének és hazamennének. A leányok megtanulnák, hogy megismerjék a fiatalembereket; az önteltség és az ennek a nyomában járó tapintatlanság csakhamar ellenszenvessé válna előttük, végül pedig férjet választanának maguknak. Néhány fiatal leány megizlelné a boldogtalan szerelmet; de a megcsalt férjek és az összeférhetetlen házastársak száma aránytalanul megcsökkenne. Ekkor aztán már kevésbbé lenne abszurdum szégyennel büntetni a hütlenséget; a törvény azt mondaná az asszonynak: "ön maga választotta a férjét; legyen hü hozzája." Ebben az esetben elfogadnám, hogy a biróság üldözze és büntesse azt, amit az angolok criminal conversation-nak neveznek. A biróság megtehetné, hogy - a börtönök és kórházak javára - vagyona kétharmad részének megfelelő birságra és néhány évi börtönre itélje a csábitót.

A házasságtörő nőt esküdtszék elé lehetne állitani. Az esküdteknek először is azt kellene megállapitaniok, hogy a férj magaviseletét nem érheti-e kifogás.

A házasságtörésben elmarasztalt nőt életfogytig tartó börtönre lehetne itélni. Ha a férj két évnél hosszabb időn át volt távol, az asszony büntetése nem lehet több, mint csak néhány esztendei börtön. A közerkölcsök hamarosan e törvények szerint formálódnának, melyek egyszersmind javitanának is rajtuk.^[192]

Ekkor aztán a nemesek és a papok, keserü sajnálattal gondolva Montespan asszony és du Barry asszony illedelmes századára, kénytelenek lennének megengedni a válást.^[193]

Párist illetőleg egy faluban lenne egy elyseum boldogtalan asszonyok számára, olyan menedékház féle, melybe az orvoson és a papon kivül más férfinak gályarabság büntetésének terhe alatt tilos volna belépnie. Annak az asszonynak, ki el akar válni, először is ebbe a menedékházba kellene vonulnia; két évig maradna ott, anélkül, hogy egyszer is kiléphetne belőle. Irni, irhat, de leveleket nem kaphat.

A válóperben az asszony érdekeit egy tanács képviselné, melynek Francziaország pairjei és néhány kimagasló köztisztviselő lennének a tagjai és ugyanaz intézné el azt is, hogy a férj mennyit tartozik fizetni az asszony ellátásáért a menedékháznak. Ha a biróság az elválásra irányuló kérést nem tartja teljesitendőnek, az asszony engedelmet kap, hogy egész hátralévő életén át az elyseumban maradjon. A kormány minden egyes ilyen nőért kétezer frankot fizetne az elyseumnak. Hogy valaki oda bejuthasson, legalább is huszezer franknyi hozományának kell lennie. A menedékházban a legszigorubb erkölcsi fegyelemnek kellene uralkodnia.

Az elvált asszony, miután két éven át teljes elszigeteltségben volt a világtól, jogot nyer, hogy ujból férjhez menjen.

Ha már idáig jutottunk, a kamarák megfontolás tárgyává tehetnék, hogy a fiatal leányok érdemben való versengésének előmozditása végett nem volna-e ajánlatos, a fiuörökösöknek kétszer akkora részt juttatni az apai hagyatékból, mint a leányoknak? Azok a leányok, kik nem tudnak férjhez menni, ugyanugy örökölnének, mint a fiuk. Mellékesen megjegyezhetjük, hogy ez a rendszer lassanként véget vetne az érdekházasságok oly hátrányos szokásának. A válás lehetősége fölöslegessé tenné a lealacsonyodás rikitó jelenségeit.

Francziaország különböző pontjain, szegény falvakban harmincz kolostort kellene felállitani vén leányok számára. A kormány kötelessége lenne gondoskodni, hogy ez intézeteket tiszteletben tartsák és hogy ekképen kissé enyhitse nyomoruságát e szegény leányoknak, kik ott fejezik be életüket. Meg kellene nekik adni a méltóság minden sujtását.

Fiatal emberek, miután alaposan kigunyoltak egy szegény szerelmest és ez már távozott a szalonból, rendszerint annak a fejtegetésével végzik a beszélgetést, hogy mi jobb: ugy nézni-e a nőket, mint Mozart Don Juan-ja, vagy mint Werther? Az ellentét még pontosabb lenne, ha Saint-Preux-t emlitettem volna, de hát ez oly lapos figura, hogy méltatlanságot követnék el a gyöngéd lelkek iránt, ha vele képviseltetném őket.

Don Juan szerepe egész csomó hasznos és a világ szemében becsülni való tulajdonságot követel: csodálatraméltó rettenthetetlenséget, találékony elmét, élénkséget, hidegvért, mulattatóképességet stb.

A Don Juanokat sokszor elfogja a ridegség és nagyon szomoru az öregségük; de hát a legtöbb ember nem éri meg az agg kort.

Este a szalonban a szerelmesek szomoru szerepet játszanak, mert az ember csak akkor tud jól és erősen megállani a nők mellett, ha ennek sem tulajdonit nagyobb fontosságot, mint egy játszma billardnak. Miután a szerelmesekről tudják, hogy nagy érdeket tulajdonitanak a dolgoknak, bármily eszesek is, kiszolgáltatják magukat a tréfálózásnak; reggel azonban, mikor felébrednek, amig csak valami csipős és gonosz ötlet fel nem kavarja őket, nem hogy mogorvák lennének, de arra gondolva, akit szeretnek, légvárakat épitenek, melyekben a boldogság lakozik.

A wertheri szerelem a lelket megnyitja az összes müvészeteknek, minden szelid és romantikus benyomásnak, a holdvilágnak, az erdők, a festészet szépségének, szóval a szép érzésének és élvezésének, bármily formában és még ha daróczban jelentkezik is az. Még a gazdagság hiányában is reátalálhat a boldogságra.^[194] Az ilyen lelkek, ahelyett hogy elfásulhatnának, mint Mielhan, Bezenval stb., eszüket vesztik a tulságos féltékenységtől, mint Rousseau. A fenköltebb lelkü nők, kik az első ifjuság elmultával meg tudják látni, hogy hol a szerelem és hogy milyen a szerelem, általában kevésbbé kerülnek a Don Juanok hatása alá, akik inkább hóditásaiknak a számával, semmint a minőségével dicsekedhetnek. Vegyék figyelembe, ami a gyengéd lelkek tekintélyének rovására esik, hogy a Don Juanok diadalához épp ugy kell a nyilvánosság, mint a Wertherekéhez a titok. A legtöbb ember, ki mintegy foglalkozásszerüen a nőknek szenteli idejét, nagy jómódban született, vagyis már neveltetésénél és a fiatal korában maga körül látottak utánzásánál fogva önző és száraz természet.^[195]

Sőt az igazi Don Juanok végül is ellenfélnek nézik a nőket és örömet lelnek benne, ha akármiféle baj éri őket.

Ezzel szemben a szeretetreméltó delle Pignatelle herczeg Münchenben megmutatta a példáját, hogy a gyönyörködés miként tesz igazán boldoggá a szenvedély-szerelem nélkül is. "Hogy egy nő tetszik nekem, - mondta egy este - ezt azon látom, hogy szótlanná válok mellette és nem tudom, mit mondjak neki." Nem hogy belepirulna és megboszulni igyekezne e pillanatnyi zavart, inkább dédelgetően ápolja, mint amelyből boldogság fakad. A kedvtelés-szerelem e szeretetreméltó fiatalembernél egészen mentes volt a rágcsálódó hiuságtól; gyengült, de tiszta és vegyülék nélkül való árnyalata volt az igazi szerelemnek és tisztelte az összes nőket, mint bájos teremtéseket, kikkel szemben vajmi igazságtalanok vagyunk. (1820 február 20.)

Amiként az ember nem választhatja meg, hogy milyen vérmérséklete vagyis milyen lelke legyen: nem rajta áll az se, hogy fölényes szerepet játszon. Rousseau és Richelieu herczeg hiába igyekeztek volna, minden elmeerejükkel se tudták volna elérni, hogy megcseréljék a nőkhöz való helyzetüket. Készségesen elhiszem, hogy a herczegnek sohasem voltak olyan pillanatai, aminőket Rousseau Chevrette parkjában d'Houdetot asszony mellett, vagy Velenczében a Scuole muzsikájának hallatára, vagy Turinban, Bazile asszony lábainál érzett. De viszont sohasem kellett pirulnia se a nevetségesség miatt, melybe Rousseau Larnage asszony mellett keverődött és amelynek egész életén át érezte a terhét.

Saint-Preux szerepe kellemesebb és betölti az élet minden pillanatát; de el kell ismerni, hogy Don Juané fényesebb szerep. Ha Saint-Preuxnek élete közepén eszébe jut, hogy más izlésre térjen, magányos és visszavonult természete, elmélázó hajlandósága folytán a legutolsó helyre kerül a világ szinpadán, mig ellenben Don Juan a férfiak között megtartja nagyszerü tekintélyét és - őszintén odahagyva csapodár kedvteléseit - talán még tetszhet valamely gyöngéd nőnek.

Mindeddig ugy látszik, hogy a mérleg két serpenyője egyensulyban tartja egymást. Amiért azonban mégis azt hiszem, hogy a Wertherek boldogabbak, az az, hogy Don Juannak a szerelem köznapi ügy. Ahelyett, hogy, mint Werther, olyan valóságokkal állana szemben, melyek vágyai szerint formálódnak: vágyai vannak, melyeknek a hideg valóság, mint a nagyravágyás, a fösvénység és a többi szenvedély dolgaiban, csak elégtelenül felel meg. Ahelyett, hogy átadná magát a kristalizáczió elbüvölő álmainak, ugy cselekszik, mint a hadvezér, ki csak hadmüveleteinek a sikerére gondol^[196] és ahelyett, hogy - mint általában hiszik - másoknál jobban élvezné, inkább megöli a szerelmet.

E dolgokhoz nem férhet kétség. Ugyanilyen bizonyosnak tűnik fel előttem az is, aminek észre nem vevését a gondviselés gonoszsága miatt meg kell bocsátani az embereknek, hogy, a balesetektől eltekintve, az ember az igazságosság utján jut el legbiztosabban a boldogsághoz, már pedig a Wertherek nem gonosztevők.^[197]

Hogy az ember a bünben boldog lehessen, ahhoz az kellene, hogy a legkevésbbé se érezzen lelkiismeretfurdalást. Nem tudom, hogy lehet-e valaki ilyen ember?^[198] Én sohasem láttam és fogadni mernék, hogy Michelin asszony esete zavarta Richelieu herczeg éjszakáit.

Az kellene hozzá, ami pedig lehetetlen, hogy az illető egyáltalában ne érezzen rokonszenvet, vagyis kiteljen tőle, hogy kiirtatná az egész emberi nemet.^[199]

Akik a szerelmet csak a regényekből ismerik, bizonyos természetes idegenkedéssel fogják olvasni e mondatokat, melyek az erény mellett szólnak a szerelemben. Mert hát a regény törvényeinél fogva az erényes szerelem rajza lényegesen unalmas és kevéssé érdekes. Messziről nézve ekként ugy tünik fel, hogy az erény érzése közömbösiti a szerelem érzését és e két szó: erényes szerelem egyértelmü a lanyha szerelemmel. Mindez azonban csak a festés müvészetének fogyatkozása és nem érinti a szenvedélyt, aminő ez a valóságban.^[200]

Don Juan leesküszi magáról az összes kötelességeket, melyek a többi emberhez füzik. Az élet nagy vásárjában ugy viselkedik, mint a csaló kalmár, ki mindig csak vesz és sohasem fizet. Az egyenlőség gondolata olyan dühre ingerli, mint a viz a megveszettet; ez az oka, hogy a származására való büszkeség oly jól egyezik Don Juan jellemével. A jogok egyenlőségének gondolatával együtt veszendőbe jut a méltányosságé is, jobban mondva: ha Don Juan előkelő vérből származott, e közönséges képzetek soha közel se férkőzhettek hozzá és én hajlandó vagyok feltenni, hogy az az ember, ki valamely történelmi nevet visel, könnyebben kész, mint egy más ember, felgyujtani egy várost, hogy a tüznél megfőzzön egy tojást.^[201] Meg kell neki bocsátani. Annyira el van telve önmagának a szeretetével, hogy végül is már eszébe se jut a rossz, amit okoz és az egész világon csak önmagát látja olyannak, aki örvendhet vagy bánkódhat. Az ifjuság hevében, mikor az összes szenvedélyek saját szivünkben éreztetik az életet és távol tartják a másokéval szemben való gyanakvást, Don Juan, tele benyomásokkal és látszólagos boldogsággal, tapsol magának, hogy csak önmagára gondol, mig más emberek a kötelességnek áldoznak és azt hiszi, megtalálta az élet nagy müvészetét. Azonban diadalának közepette, ugy harmincz év körül, egyszerre csak csodálkozva veszi észre, hogy üres az élete és egyre növekvő undort érez az iránt, amiben élvezetét találta. Egy rosszkedvü pillanatában Thornban Don Juan igy szólt hozzám: "A nők alig huszféle fajtájuak és mihelyt az ember mindegyik fajtából birt már kettőt-hármat, beáll a jóllakottság." A következőket feleltem: "A jóllakottságtól csak a képzelem menthet meg. Minden nő másféle érdeklődést támaszt, sőt ugyanazt a nőt is, ha a véletlen három évvel előbb vagy utóbb hozza az ön utjába és ha ugyanez a véletlen akként intézi, hogy e találkozásból szerelem legyen, más és más módon fogja szeretni. Egy gyöngéd nő azonban, még ha szereti is önt, az egyenlőségre irányuló igényei folytán csak bosszantaná az ön büszkeségét. Az a mód, ahogy ön birtokolja a nőket, megöli az élet összes más élvezeteit; Werther módja megszázszorozza ezeket."

Végül is elkövetkezik e gyászos dráma befejezése. Az öregedő Don Juan mindig jóllakottságának tárgyát és sohasem önmagát hibáztatja. Gyötörtetve a méregtől, mely emészti, ide-oda fordul és folyton cseréli a tárgyat. Azonban bármily ragyogónak látszassék is, tulajdonképen egyre csak kinlódást cserélget: vagy csöndes, vagy háborgó unalom a része, - más választás nincs számára.

Végtére maga is felfedezi és bevallja magának e végzetes igazságot; ettől fogva már nincs más élvezete, mint hogy éreztesse hatalmát és nyiltan a rosszért cselekedje a rosszat. Ez egyszersmind a szokásszerüvé vált boldogtalanság végső foka is; egyetlen költő se mert erről hü képet festeni; a találó ábrázolás iszonyatot keltene.

Azonban remélhető, hogy a felsőbb rendü ember elforditja lépteit erről a végzetes utról, különösen miután Don Juan jellemének alapján ellentmondás rejtőzik. Ugy mondtam, hogy kitünő elméjű ember, már pedig a kitünő elme a dicsőség templomának utján át az erény felismeréséhez vezeti az embert.^[202]

La Rochefoucauld, aki pedig értett az önzés mibenlétéhez és aki a valóságban csöppet se volt valami együgyű irodalmár^[203]; a következőket mondja: "A szerelem gyönyöre: szeretni és az embert sokkal inkább az a szenvedély boldogitja, melyet érez, semmint az, amelyet gerjeszt."

Don Juan boldogsága nem más, mint bizonyos, - ezt meg kell adni - nagyon ügyesen és sok igyekezet árán kialakitott körülményeken alapuló hiuság; azonban éreznie kell, hogy a legkisebb tábornok is, ki megnyer egy ütközetet és a legutolsó megyefőnök is, ki féken tart egy megyét, különb gyönyörüséget élvez, mint az övé, mig ellenben Nemours herczeg boldogsága, mikor Clèves herczegnő bevallja neki, hogy szereti, azt hiszem, felülmulja Napoleon boldogságát, melyet Marengónál érzett.

A Don Juan-féle szerelem az érzelmeknek ugyanabba a rendjébe tartozik, mint a vadászat kedvtelései. Szükségérzete a tevékenységnek, melyet folyton más és más, és az ember tehetségét mindegyre ujból próbára tevő dolgoknak kell serkenteniök.

A wertheri szerelem olyasmi, mint aminőt egy diák érez, aki megirt egy tragédiát, sőt még ezerszer több ennél. Uj és oly czél az életben, mely mindennek a központja és mindennek megváltoztatja a szinét. A szenvedély-szerelem akként tárja fel az ember szeme előtt a természet fenséges látványait, mint valami ujságot, melyet csak tegnap óta fedezett fel. Csodálkozik, hogy még sohasem látta a csodálatos képet, melyet lelke megpillant. Minden uj, minden tele van élettel és minden a legszenvedélyesebb érdektől liheg. A szerelmes ember a táj minden vonalában, mely eléje tárul, a szeretett nőt pillantja meg és ha száz mértföldet tesz meg, hogy egy pillanatra láthassa, minden fa, minden szikla máskép és máskép beszél és valami ujat mond neki róla. E magikus látvány robaja helyett Don Juan előtt a külső tárgyak, melyeket csak hasznos voltuk mértéke szerint méltányol, csupán annyiban érdekesek, amennyiben valami uj bonyodalom kapcsolódik hozzájuk.

A wertheri szerelem sajátságos gyönyörökkel jár. Egy vagy két év után, mikor a szerelmes lelke, hogy ugy mondjuk, már egygyé vált azéval, akit szeret és pedig, bármily furcsa is ez, függetlenül attól, hogy sikert ért-e szerelmével, sőt hogy jól vagy rosszul bánik-e vele kedvese, - bármit tesz vagy lát, mindig azt kérdi magától: "Mit szólna ő, ha velem volna? Mit mondanék neki Casa-Lechio e látványáról?" És hozzá intézi szavait, hallja feleleteit, nevet a tréfáin. Száz mértföldnyire tőle és haragjának terhe alatt egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy ezt mormolja: "Leonora nagyon jókedvü volt ma este." És kizökkenve álmodozásából hozzáteszi: "Édes istenem, vannak a Bedlamban, kik nem oly őrültek, mint én!"

- Már nem tudom hallgatni, - szólt egy barátom, kinek felolvastam ezt a megjegyzést - ön folyton szembeállitja a szenvedélytől égő embert Don Juan-nal. Holott nem az a kérdés. Igaza lenne, ha az ember tetszésétől függene, hogy szenvedélyre lobbanjon. De mit csináljon, ha közömbös?" - Erre az esetre ott van a kedvtelés-szerelem, borzalmasságok nélkül. A borzalmasságok mindig a kis lélekben gyökeredznek, mely szükségét érzi, hogy megbizonyosodjon a maga értékes volta felől.

Folytassuk. A Don Juanoknak ugyancsak nehezükre eshetik beismerni annak a lelkiállapotnak az igaz voltát, melyről az imént szóltam. Amellett, hogy se nem láthatják, se nem érzékelhetik, még a hiuságukat is bántja. Életüknek az a tévedése, hogy azt hiszik, két hét alatt megszerezhetik, amit egy elragadtatott szerelmes még hat hónap alatt is csak bajosan ér el. Azoknak a szegény ördögöknek a költségén felgyült tapasztalatokra támaszkodnak, kiknek nincs se elég lelkük, hogy mesterkéletlen indulataiknak egy gyöngéd nő előtt való felfedésével, tetszést arassanak, se elég értelmük, hogy Don Juan szerepét játszhassák. Nem akarják meglátni, hogy amit elnyernek, még ha ugyanaz a nő adja is, nem ugyanaz a dolog.

A Don Juanokhoz viszonyitva a szenvedély-szerelem olyan, mint valami különös, meredek, nehezen járható ut, amely tetszetős bokrok között kezdődik ugyan, de csakhamar magasba tornyosodó sziklák közé visz, melyek látványa a közönséges szemnek csöppet se kedves. Lassanként az ut a magas hegyek közé mélyed, sötét erdő sürüjében, melynek óriási fái, ahogy az égig nyuló tömött lombkoronájukkal elfogják a világosságot, bizonyos borzadálylyal töltik el a veszélyben meg nem edzett lelket.

Miután az ember hosszan bolyongott itt, mint valamely végtelen labyrinthusban, mely sokszoros kanyargásaival izgatja az önérzetet, egyszerre egy fordulat és egy uj világ tárul fel előtte: Lalla-Rook gyönyörüséges kashmiri völgye.

A Don Juanok, kik sohasem járnák ezen az uton vagy legfeljebb csak pár lépést tesznek rajta: miként pillanthatnák meg a látványt, mely az utazás végén kinálkozik?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Jó, ön mibe se veszi a hüségi fogadalmat. De mit vár az állhatatlanságtól? Nyilván gyönyörüséget.

Az a gyönyör azonban, amit az ember egy oly nőnél talál, kit két héten át kivánt és három hónapig tart meg, más, mint az, amelyet oly szerető nyujt, kit három éven át kivánt és hat évig tart meg az ember.

Csak azért nem mondom: örökre, mert azt tartják, hogy az aggkor, mely megváltoztatja szerveinket, képtelenné tesz bennünket arra, hogy szeressünk. Ami engem illet, egy betüt se hiszek belőle. Kedvese, ki az ön benső barátnője lett, más gyönyörüségekkel, az aggkor gyönyörüségeivel szolgál önnek. Olyan ez, mint a virág, mely reggel, a virágzás idején rózsaként pompázott, estére pedig, amikor már elmult a virágok ideje, pompás gyümölcscsé érlelődött.^[204]

A nő, kit az ember három éven át kivánt, valóban urnő; az ember csak reszketve közeledik feléje és a Don Juanok elhihetik, hogy a reszkető ember nem unatkozik. A szerelem gyönyörei mindig arányosak a rettegéssel.

Az állhatatlanság balsorsa az unalom; a szenvedély-szerelem balsorsa a kétségbeesés és a halál. A szerelmi kétségbeesések szembeötlenek és beszélnek róluk, de senki se veszi észre azokat a megrokkant kéjenczeket, kik meghalnak az unalomtól és akikkel Páris tele van.

"A szerelem több embert visz az öngyilkosságba, mint az unalom." - Ezt meghiszem, mert az unalom mindent elvesz, még a bátorságot is, hogy az ember megölje magát.

Vannak, akik ugy születtek, hogy csak a változatosságban lelnek élvezetet. Azonban, aki Champagne borát égig magasztalja a bordeauxi rovására, több-kevesebb ékesszólással csak azt mondja: "Én jobb szeretem a champagneit."

Mindegyik bornak megvannak a hivei és valamennyiöknek igazuk van, feltéve, hogy jól ismerik magukat és azt a fajtáju boldogságot keresik, mely legjobban megfelel szerveiknek^[205] és szokásaiknak. Az állhatatlanságban az a rossz, hogy bátorság hiján az összes ostobák ezt az álláspontot választják.

Elvégre azonban minden embernek, ha nem sajnálja a fáradságot, hogy tanulmányozza magát, megvan a maga eszményi szépsége és nekem mindig kissé nevetségesnek tünik fel, ha valaki szomszédját a maga eszményéhez akarja tériteni.

"A szerelem birodalma tragikus esetekkel van tele", mondja Sévigné asszony, arról beszélve, hogy fia miként járt szerencsétlenül a hires Champmeslé-vel.

"Erős a gyanum, hogy azok a kedves kis páros viszonyok, melyektől a mai világ annyira el van ragadtatva, hogy egyébről se beszélnek, tele vannak nehezteléssel és félelemmel. Mert saját tapasztalatomból tudom, hogy valakinek, kiről ugy felelhetek, akár önmagamról, noha ment volt minden gyöngeségtől, hallván egy társa elbeszélését, hogy éppen akkor, a mikor ennek a legkevésbbé lett volna ideje, mint lepte meg valami rendkivüli alkalmatlanság, mikor maga is ugyanoly helyzetbe került, ez elbeszélés emléke egyszerre oly borzalmasan hatott a képzelmére, hogy ő is hasonlóan járt. És ettől fogva balszerencséjének emléke annyira gyötörte és ugy zsarnokoskodott felette, hogy folyton visszaesett e fogyatkozásba. Végre is ez álnok dolgot egy más álnoksággal játszotta ki. Azzal tudniillik, hogy előre bevallotta és hirdette a fogyatkozást és ekképen elkészülvén a baj bekövetkezésére, lelkének feszültsége engedett, a kötelezettség megkisebbedett és kevesebb teherrel nyomta...

"Akivel egyszer megesett e dolog, utána mindig ki van téve neki, még a megfelelő gyöngeség hiányában is. E szerencsétlenségtől csak azokban az esetekben kell tartani, amikor lelkünk módfelett fel van csigázva a vágytól és a tisztelettől... A támadó lelke, lévén, hogy sokféle riadalom zavarja, könnyen elbódul... Pythagoras menye mondta, hogy a nőnek, ki férfival hál, ruhájával együtt le kell vetnie a szemérmet is, hogy aztán ruhájával együtt ismét azt is felvegye."

E nőnek igaza volt az udvarló enyelgés tekintetében, de nem volt igaza a szerelem szempontjából.

A hiuságtól eltekintve: az első diadal magában véve egy férfinak se kellemes, kivéve:

1. Ha még nem volt ideje kivánni és képzelmének átszolgáltatni e nőt, vagyis ha nyomban a megkivánás első pillanataiban teheti a magáévá. A physikai gyönyörnek ez a lehető legnagyobb foka, mert a lélek még teljes egészében a szépségek meglátásának vágyától van eltöltve és nem gondol az akadályokra.

2. Ha csak nem olyan nőről van szó, kivel egyáltalában nem kell törődni. Például valamely csinos szobaleányról, olyan nőről, kit az embernek csak akkor jut eszébe megkivánni, mikor látja. Ha ugyanekkor egy szemernyi szenvedély is belopódzik a szivbe: a fiasconak is előáll egy szemernyi lehetősége.

3. Ha a szerelmes oly váratlanul jut kedveséhez, hogy semmi ideje a gondolkodásra.

4. Ha a nő tuláradó és odaadó szerelmet tanusit, de a férfi ennél kisebb fokban szereti.

Minél mélyebben szerelmes a férfi, annál nagyobb erőfeszitésébe kerül, hogy ily bizalmasan merjen érinteni és esetleg megsérteni egy teremtést, aki, az istenséghez hasonlóan, a legnagyobb szerelemmel és egyuttal a legnagyobb tisztelettel tölti el.

E félelem, mely a gyengéd szenvedélyből fakad, a kedvtelés-szerelemben pedig az álszégyen, mely a tetszés roppant vágyának és a bátorság hiányának a következménye, rettenetesen kinos érzés, mely felett az ember képtelennek érzi magát urrá lenni és amely miatt pironkodik. Már pedig ha a lélek szégyenkezéssel és ennek legyőzésével van elfoglalva, nem foglalkozhat egyszersmind azzal is, hogy élvezetet érezzen, mert mielőtt az élvezetre gondolhatna, vagyis arra, ami fényüzés, szükséges, hogy a biztosság, vagyis az, ami okvetlenül megkivántatik, ne forogjon veszedelemben.

Vannak emberek, kik, mint Rousseau, még az utczai leányokkal szemben is alá vannak vetve az álszégyenkezésnek; nem is keresik fel őket, mert egyhez csak egyszer fordul az ember és ez az első próbálkozás kellemetlen.

Hogy, a hiuságtól eltekintve, tisztába jöjjünk vele, miért oly nagyon gyakran kinos erőfeszités az első diadal, különbséget kell tenni a kalandon való élvezet és az utána következő pillanat gyönyöre között. Az embernek jól esik:

1. Hogy végre abban a helyzetben van, melyet annyira óhajtott, a jövőre nézve birtokában van a tökéletes boldogságnak és átesett azoknak a kegyetlen megpróbáltatásoknak az idején, melyek kétségessé tették, hogy szereti-e, akit szeret?

2. Hogy jól kivágta magát és megmenekült a veszedelemtől. Ez teszi, hogy a szenvedély-szerelemben nem tiszta öröm a dolog; az ember nem tudja, mit tesz és biztos a felől, akit szeret; a kedvtelés-szerelemben azonban e pillanat olyan, mint a hazatérés valamely utazásból; az ember vizsgálat alá veszi magát és ha a szerelemben sok a hiuság, leplezni akarja a vizsgálatot.

Ha az ember csak valamelyest is szenvedélyt érez egy nő iránt vagy a képzelme nincs egészen kiszáradva és a nő elég ügyetlen, hogy egy este gyöngéd szavakkal igy szóljon hozzá: "Jöjjön el holnap délben, egyedül leszek", - az ideges izgatottságtól az ember álmatlanul fogja tölteni az éjszakát. Ezerféle módon is kiszinezi magának a boldogságot, mely reá vár; a délelőtt csupa kinszenvedés; végre üt az óra és minden ütése mintha a rekeszizmát érné. Szivdobogva elindul a nő utczája felé; alig bir lépni. A redőnyök mögött megpillantja a nőt, kit szeret, összeszedi a bátorságát, felmegy... és bekövetkezik a képzeletből eredt fiasco.

Rapture urtól, aki roppant ideges és szük elméjü müvész, hallottam Messzinában, hogy nemcsak az első alkalmakkor, de minden találkáján utolérte ez a baleset. Pedig azt hiszem, nem volt kevésbbé férfi, mint akárki más; nekem legalább két elbájoló kedveséről van tudomásom.

Ami az igazi vérmes embert (amilyen az igazi franczia, ki mindent a jó oldaláról néz, például Mathis ezredes) illeti, az, hogy holnap délben találkája van, nemhogy tulérzékenységből való gyötrelmet okozna neki, hanem ellenkezőleg egész a boldog pillanatig mindent rózsaszinre fest előtte. Ha ez a találka nem lenne, a vérmes kissé unatkozva töltené az időt.

Olvassák el, Helvetius miként elemezi a szerelmet. Fogadni mernék, hogy ő is igy érzett és az emberiség tulnyomó többségének felfogását fejezi ki. Ezek az emberek csöppet se hajlamosak a szenvedély-szerelemre; ez megzavarná szép nyugalmukat; azt hiszem, szerencsétlenségnek vennék az ilyen szerelem elragadtatásait vagy legalább is szégyenkeznének a félénksége miatt.

A vérmes ember legfeljebb csak egyfajta lelki eredetű fiasco-t ismer. Azt, hogy amikor valami Messalinával van találkája, az ágybaszállás pillanatában esetleg eszébe jut, milyen félelmes biró előtt kell megmutatkoznia.

A félénk buskomoly vérmérséklet néha, mint Montaigne mondja, a champagnei bortól okozott mámorban, feltéve, hogy nem egyenesen kereste ezt a czélt, megközeliti a vérmes temperamentumot. Meritsen vigasztalást abból, hogy azok a ragyogó férfiak, kiket irigyel és akiket sohasem érhet utol, nem ismerik sem az ő mennyei gyönyöreit, se a vakeseteit és hogy a müvészetek, melyek a szerelem félénkségeiből táplálkoznak, hétpecsétes titkok a számukra. Az az ember, ki csak, mint Duclos, közönséges gyönyört óhajt, ezt gyakran megtalálja, sohasem boldogtalan, következésképen nem fogékony a müvészetek iránt.

Az athléta vérmérséklet csak kimerültségből vagy testi gyengeségből ismeri a szóban forgó felsülést, ellentétben az ideges és buskomoly vérmérsékletü emberekkel, kik mintha egyenesen erre születtek volna.

Gyakori eset, hogy e szegény buskomoly természetüek valamely más nő mellett fárasztva magukat, kissé el tudják hallgattatni képzelmüket és ilyenformán sikerül némileg kevésbbé szomoru szerepet játszaniok a nőnél, ki szenvedélyük tárgya.

Mi következik mindebből? Hogy egy okos nő először sohasem valamely megállapitott találkán adja meg magát. Ennek váratlan boldogságképpen kell bekövetkeznie.

Ma este Michaud tábornok főhadiszállásán öt nagyon szép huszonöt-harmincéves fiatalember és én a fiasco-ról beszélgettünk. Kitünt, hogy egy öntelt alakot kivéve, aki alkalmasint nem mondott igazat, leghiresebb kedveseinknél először valamennyien fiasco-t szenvedtünk. Igaz, hogy talán egyikünk se ismerte azt, amit Delfante szenvedély-szerelem-nek nevez.

A tudat, hogy e felsülés roppant általános, mérsékelteti annak veszedelmét.

Ismertem egy huszonhárom éves szép huszárhadnagyot, ki, ugy gondolom, a szerelem tulsága folytán; az első három éjszakán, melyet kedvesével töltött, kit hat hónap óta imádott és aki egy másik, a háboruban elesett szeretőjét siratva, igen keményen bánt volt vele, nem tudott egyebet tenni, mint megölelni a nőt és sirni az örömtől. Egyikükben sem volt hiba.

Mondor fizetőmester, kit az egész hadsereg ismert, egymásután három nap fiasco-t szenvedett a fiatal és elbájoló Koller grófnéval szemben.

A fiasco királya azonban az eszes és szemrevaló Horse ezredes, ki három hónapon át folyton fiasco-t vallott a csintalan és ingerlő N... V...-vel szemben, annyira, hogy végre is kénytelen volt szakitani vele, anélkül, hogy csak egyszer is birta volna.

11 Az, amit a tizenhetedik század regényei villám-csapásnak neveztek és ami egyszeribe eldönti a hősnek és kedvesének a sorsát, a lélek oly megnyilatkozása, mely, bár a téntapazarlók rengeteg serege ugyancsak elvette a hitelét, mégis megvan a természetben és a védekező hadmüvelet lehetetlenségéből ered. Az a nő, aki szeret, nagyon is sok boldogságot talál az érzésben, mely elfogta, semhogy szinlelni tudna: terhére lévén az eszélyesség, mellőz minden elővigyázatot és vakon átengedi magát a szeretés boldogságának. A bizalmatlanság lehetetlenné teszi a villámcsapást.

12 E tanulmányt ideológus könyvnek neveztem. Ezzel be akartam jelenteni, hogy bár A szerelem a czime, e könyv nem regény és főként nem olyan mulatságos, mint egy regény. Bocsánatot kérek a philosophusoktól, hogy az ideologia szót alkalmazom; bizonyára nem volt szándékomban bitorolni egy czimet, mely jogszerint máshová való. De ha az ideologia részletes leirása az eszméknek és összes alkotó elemeiknek, e könyv is részletes és aprólékos leirása mindazoknak az érzéseknek, melyek együtt a szerelem-nek nevezett szenvedélyt alkotják. E leirásból aztán levonok egy pár következtetést, igy például, hogy miként lehet gyógyitani a szerelmet. Nem ismerek görög szót, mely ugy kifejejezné az érzésekről való értekezést, mint ahogy az ideologia elnevezés jelenti az eszmékről való értekezést. Valamelyik tudós barátomat megkérhettem volna ugyan, hogy találjon ki számomra valami megfelelő kifejezést, de már azt is sajnálom, hogy kénytelen voltam elfogadni a kristalizáczió szót és nagyon lehetséges, hogy e tanulmány olvasói, ha ugyan akadnak ilyenek, ezt az uj szót se fogják megbocsátani. Bevallom, az irodalmi tehetség szép próbája lett volna, ha el tudom kerülni; meg is próbálkoztam vele, de nem sikerült. E szó nélkül, mely, véleményem szerint, kifejezi a legfőbb jelenségét a szerelem nevezetü őrületnek, mely őrület adja egyébiránt az embernek a legnagyobb gyönyöröket, aminőket a fajtájához tartozók a földön élvezhetnek, nos tehát, e szó nélkül, melyet folyton tulságosan hosszu körülirásokkal kellett helyettesiteni, a leirás, hogy mi történik a szerelmes ember agyában és szivében, homályossá, nehézkessé, unalmassá vált, még nekem is, aki pedig a szerző vagyok. Hát még mit szólt volna hozzá az olvasó!

Arra kérem tehát az olvasót, ki tulságosan megütközik a kristalizáczió kifejezésen, csukja be a könyvet. Szerencsémre nem bánt a kivánság, hogy sok olvasóm legyen. Elég lenne, ha nagyon tudnék tetszeni harmincz-negyven párisinak, kiket sohase fogok látni, de akiket ismeretlenül is az őrülésig szeretek. Igy például valamely fiatal Roland asszonynak, ki titokban olvas és a legkisebb neszre gyorsan eldugja a könyvet apjának, az óratokdiszitőnek valamelyik fiókjába. Az oly lélek, aminő Roland asszonyé, nemcsak azt bocsátja meg, hogy a kristalizáczió szóval jelölöm meg az őrültséget, mely minden szépséget, minden tökélyt abban a nőben pillanttat meg velünk, kit szeretni kezdünk, hanem még néhány más merész röviditést is. Csak egy darab irónra van szüksége és a hiányzó öt-hat szót beirja a sorok közé.

13 Kezdettől fogva szememben minden cselekedetén rajta volt az az égi jelleg, mely azon nyomban külön véteti, mindenki mástól megkülönbözteti az embert. Szeméből kiolvashatni véltem a magasztosabb boldogság szomjuságát, azt a be nem vallott melancholiát, mely valami jobb után áhitozik, mint amit itt lent találunk és amely, sors és esély bár micsoda helyzetbe juttassa is a regényes lelket,

...Still prompts the celestial sight,
For which we wish to live or dare to die.

(Ultima lettera di Bianca a sua madre. Forli, 1817.)

23 Those who remarked in the countenance of this young hero a dissolute audacity mingled with extreme haughtiness and indifference to the feelings of others, could not yet deny to bis countenance that sort of comeliness which belongs to an open set of features, well formed by nature, modelled by art to the usual rules of courtesy, yet so far frank and honest, that they seemed as if they disclaimed to conceal the natural working of the soul. Such an expression is often mistaken for manly frankness, when in truth it arises from the reckless indifference of a libertine disposition, conscious of superiority of birth, of wealth, or of some other adventitious advantage totally unconnected with persornal merit.

Ivanhoë, I., 145.

30 L. Saint-Simon-t és Werther-t. Bármily gyöngéd és érzékeny is egy magányosan élő ember, lelke nem szabad, képzeletének egy része el van foglalva azzal, hogy a társaságot idézi. A jellem erőteljessége egyike azoknak a tulajdonságoknak, melyek leginkább bájolják el az igazán asszonyi sziveket. Innen a nagyon komoly fiatal tisztek sikere. A nők nagyon jól meg tudják különböztetni a szenvedély heves kitöréseit, melyeket szivükben annyira összeférhetőknek éreznek az erős jellemmel; de néha még a legkiválóbb nőket is reá lehet szedni egy kis ilyenfajta mesterkedéssel. Az ember egész bátran folyamodhat hozzá, ha észreveszi, hogy a kristalizáczió már megkezdődött.

34 Azt tanácsolják, hogy mellőzzem e szót vagy pedig, ha az irói tehetség hiányában nem tudom ezt megtenni, emlékeztessem jó gyakran az olvasót, hogy a kristalizáczió-val a lélek bizonyos lázát értem, mely felismerhetetlenné és merően különállóvá tesz valamely rendszerint meglehetősen közönséges dolgot. Az oly lelkeknél, kik csak a hiuság utján tudnak eljutni a boldogsághoz, szükséges, hogy a férfi, ki fel akarja gerjeszteni e lázat, jól kösse meg a nyakkendőjét és állandóan figyelemmel legyen tömérdek apróságra, melyek kizárják a mesterkéletlenséget. A nagyuri világ asszonyai beismerik az okozatot, de tagadják vagy nem látják az okot.

40 Hajlandó volnék, hogy ennek az ideges együttérzésnek tulajdonitsam a divatos zene csodálatos és érthetetlen hatását. (Drezda, Rossini népszerüsége, 1821.) Mihelyt már nem divatos, noha ezzel még csöppet se vált rosszabbá, nem hat az ifju leányok jóhiszemü szivére. Talán azért is tetszett nekik, mert a fiatalembereket elragadtatásra gerjesztette.

Sévigné asszony (202. levél, 1672. május 6.) ezt irja a leányának: "Lully a végsőig csigázta, ami a király zenekarától kitelhet; azt a szép Miserere-t még hatalmasabbá tette; a Libera olyan volt, hogy minden szem megtelt könynyel."

E hatást épp oly kevéssé szabad kétségbevonni, minthogy Sévigné asszonynak volt esze és izlése. Lully zenéje, mely őt elbájolta, ma megfutamitaná az embert. Akkor ez a zene elősegitette a kristalizáczió-t, ma lehetetlenné tenné.

41 Ez az előnye annak, ha valaki divatban van. Nem nézve az arcz már ismert hátrányos vonásait, melyek már mitsem számitanak a képzelet előtt, az ember a szépség következő három fajtájának egyikéhez füzi a tetszést:

A nép körében: a gazdagság képzetéhez.

Az uri világban: az anyagi vagy szellemi eleganczia képzetéhez.

Az udvari világban: ahhoz a képzetkörhöz, melynek kifejezése: tetszeni akarok a nőknek. És majdnem mindenütt e háromféle képzetcsoport valamely keverékéhez. A gazdagság képzetéhez kapcsolódó boldogság társul az élvezetben való választékossággal, mely az eleganczia képzetét követi és az egész a szerelmet tartja szem előtt. Az ujdonság egy vagy más módon magával ragadja a képzelmet. Ez a magyarázata, hogy valaki foglalkozhat egy nagyon rut emberrel, anélkül, hogy eszébe jutna, milyen rut (Grammont emlékei, a kis Germain.) és végül is e rutság szépséggé változik. Mikor Vigano asszony, a divatos tánczosnő 1788-ban Bécsben teherben volt, a hölgyek csakhamar mind betéthassal jártak à la Vigano. Ugyanez okok, csakhogy megforditott értelemben, teszik, hogy semmi se oly rémes, mint a lejárt divat. A rossz izlés annyi, mint a divatot, mely a változásokból él, összezavarni a maradandó széppel, mely bizonyos éghajlathoz alkalmazott bizonyos kormányzatnak a gyümölcse. Egy divatos épület tiz év mulva divatját multa épitkezés. Kétszáz év mulva, amikor már elfeledték a divatját, kevésbbé lesz visszatetsző. A szerelmesek ugyancsak bolondok, hogy olyan sokat adnak reá, miként öltözködjenek; az embernek, ha azt látja, akit szeret, vajmi egyéb dolga van, semmint hogy a ruhájával törődjék; az ember nézi, nem pedig vizsgálgatja a kedvesét, mondta Rousseau. Ha vizsgálja, akkor már nem szenvedély-szerelemről, hanem kedvtelés-szerelemről van szó. A szépség ragyogása majdnem visszatetsző a nőben, kit szeretünk; azzal, hogy szépnek látjuk, mit sem érünk, gyöngédnek és odaadónak akarjuk. A szerelem szempontjából a disznek csak a fiatal leányoknál van hatása, kik az apai ház szigoru őrizete alatt állván, gyakran látásból lobbannak szenvedélyre.

L. közlése, 1820 szeptember 15-én.

42 Akár a modor, akár a kiválóság, a vagyon vagy (l. fentebb a himlőhely példáját) az érzések lánczolata teszi, ekként történik, hogy a szerelmes nő hozzászokik kedvesének fogyatkozásához. C. orosz herczegnő nagyon jól hozzászokott egy férfihez, kinek tulajdonképen nem volt orra. E csodát a bátorság és a töltött pisztoly látványa, hogy kétségbeesésében megöli magát és a szörnyü szerencsétlenségen való részvét, támogatva attól a gondolattól, hogy a sebesült meg fog gyógyulni, már kezd is meggyógyulni, vitte végbe. A szegény sebesültön azonban nem volt szabad észrevehetni, hogy gondol a balesetére.

45 A lammermoori menyasszony, miss Asthon. Minden ember, aki élte az életet, tömérdek szerelmi példát találhat emlékezetében, ugy, hogy alig győz választani közülök. Azonban ha irni akar e tárgyról, már nem tudja, hogy mire támaszkodjon. A közönség nem ismeri azokat a társaságbeli anekdotákat, melyek emlékezetében felgyülemlettek és rengeteg számu oldalt kellene teleirnia, hogy megláttassa bennük a kellő árnyalatokat. Ezért idézem példák gyanánt a regényeket, melyek általánosan ismeretesek, de a gondolatokat, melyeket az olvasó elbirálása alá bocsátok, nem az ilyen üres és legtöbbnyire inkább a festői hatás, semmint az igazság szempontjából kitervelt fictiókra alapitom.

60 Ugyanez a melancholikus vérmérséklet esete a vérmes temperamentuméhoz viszonyitva. Nézzünk például egy erényes asszonyt, még ha csak olyan áruczikkszerü is az erényessége, mint némely ájtatóskodóké (erényesek, hogy százszoros jutalmat kapjanak érte a paradicsomban) és egy negyvenéves fásult és kiélt férfit. Noha a Liaisons dangereuses Valmontja még nem tart itt, Tourvelné véges-végig boldogult nála és ha az oly elmés szerző még elmésebb lett volna, pompás regényéből ennek a tanulságnak kellett volna kiderülnie.

61 A melancholikus temperamentumot, melyet egyenesen a szerelmes temperamentumnak lehet nevezni. Láttam igen kiváló leginkább a szerelemre teremtett nőket, kik az eszesség hiányában, a prózai vérmes tempera mentumot részesitették előnyben. Alfréd története, Grande chartreuse, 1810.

Nem tudok semmit, ami ennél jobban eszembe juttatja az ugynevezett rossz társaságot.

(A szegény Visconti itt merőben a felhők között kalandozik.

Az összes nők egyformák, ami az érzések és a szenvedélyek lényegét illeti; a szenvedélynek csak a formái különbözők. Eltérnek egymástól abban a mértékben, amennyi különbséget tesz a nagyobb vagyon, a nagyobb müveltség, a fenköltebb gondolkozás és mindenekfelett és szerencsétlenségére a nagyobb gőgösség.

Bizonyos szó, mely egy herczegnőt felháborit, a legkevésbbé sem botránkoztat meg egy alpesi pásztorleányt. Mihelyt azonban haragra gyulladtak: a szenvedély ugyanazokat a hullámokat veti a herczegnőben, mint a pásztorleányban.)

(A kiadó jegyzete.)

66 Mindig csodálattal telve és a nála egész leplezetlenül észlelhető szenvedélyekbe való mély belátásokkal gazdagabban jövök el Miss Corneltől. Az az ellentmondást nem türő hang, melylyel cselédeinek parancsol, nála nem zsarnoki hajlamból, hanem abból ered, hogy mindig világosan és gyorsan átlátja, mit kell tenni.

Ha a látogatás elején haragszik is reám, a végén már eszébe se jut, hogy nehezteljen. Egész mivoltában feltárja a szenvedélyt, melylyel Mortimer iránt viseltetik. "Társaságban jobb szeretem, mintha egyedül van velem." A leglángelméjübb asszony se lehet különb nála abban, hogy mer teljesen természetes lenni és hogy nem feszélyezi semmiféle elmélet se. "Sokkal boldogabb vagyok, mint szinésznő, semmint ha főrendnek lennék a felesége." Nagy lélek, kinek meg kell őriznem a barátságát, hogy okuljak tőle.

77 Pár nappal halála előtt irta a következő kis ódát, melynek megvan az érdeme, hogy találóan ad kifejezést azoknak az érzéseknek, melyekről nekünk beszélni szokott:

L'ULTIMO DI

Anacreontica.

A Elvira

Vedi tu dove il rio
   Lambendo un mirto va,
   Là del riposo mio
   La pietra surgerà.

Il passero amoroso,
   E il nobile usignuol
   Entro quel mirto ombroso
   Raccoglieranno il vol.

Vieni, diletta Elvira,
   A quella tomba vien,
   E sulla muta lira,
   Appoggia il bianco sen.

Su quella bruna pietra,
   Le tortore verran,
   E intorno alla mia cetra,
   Il nido intrecieran.

E ogni anno, il di che offendere
   M'osasti tu infedel,
   Faro la su discendere
   La folgore del ciel.

Odid'un uom che muore.
   Odi l'estremo suon,
   Questo appassito hore
   Ti lascio, Elvira, in don.

Quanto prezioso ei sia
   Saper tu il devi appien,
   Il di che fosti mia,
   Te linvolai dal sen.

Simbolo allor d'affetto,
   Or pegno di dolor,
   Torno a posarti in petto,
   Quest appassito fior.

E avrai nel cuor scolpito
   Se crudo il cor non è,
   Come ti fu rapito,
   Come fu reso a te.

S. Radael.

81 Ivernetta asszony az első összezördülésnél kiadta a szegény Bariac utját. Bariac igazán szerelmes volt és e kiutasitás kétségbeejtette; de barátja, Balaon Vilmos, kinek életrajzát irjuk, nagy segitségére volt és annyira vitte, hogy lecsillapitotta a szigoru Ivernettát. Megkötötték a békét és a kibékülés oly gyönyörteljes volt, hogy Bariac megesküdött Balaon-nak, az a pillanat se volt ily édes, amikor először részesült kedvese kegyeiben. Ez a beszéd szöget ütött Balaon fejében, saját tapasztalatából akarta ismerni a gyönyört, melyet barátja leirt neki stb. stb. Nivernois Troubadourok élete. I. 32.

87 D'Épinay asszony emlékiratai.

Prága. Klagenfurt, Morvaország stb. stb. Az asszonyok e tájakon nagyon elmések, a férfiak szenvedélyes vadászok. A nők között nagyon gyakori a barátság. A szép évszak a tél: sorban tizenöt-husz napos vadász-összejöveteleket tartanak a környék nagyurainál. Egyikök, ki a legeszesebbek közé tartozott, egyizben azt fejtegette előttem, hogy V. Károly törvényes joggal uralkodott egész Itálián, következésképen az olaszok hiába akarnának fellázadni. E derék ember felesége Lespinasse kisasszony leveleit olvasta.

Znaym, 1816.

95 Philadelphiában alapitani kellene egy akadémiát, mely tisztán csak a vadon állapotban levő ember tanulmányozására szolgáló anyag összegyüjtésével foglalkozna és nem várná be, mig ezek az érdekes néptörzsek megsemmisülnek.

Tudom jól, hogy vannak arrafelé akadémiák, de nyilván a mi európai akadémiánkhoz méltó ügyrenddel. (A denderahis zodiakus - értekezés és megvitatás a párisi tudományos akadémiában 1821-ben.) Hallom, hogy, azt hiszem, a massachusseti akadémia nagy bölcsen megbizott egy lelkészt (Jarvis urat), hogy állitson össze jelentést a vadak vallásáról. A pap megragadta az alkalmat, hogy amennyire csak erejétől telt, leczáfoljon egy Volney nevü istentelen francziát. A pap szerint a vadak a legszabatosabb és legnemesebb fogalmakkal birnak az istenségről stb. Ha Angliában élne, az ilyen dolgozat három-négyszáz aranynyal jobb állást jövedelmezne a derék akadémikusnak és megszerezné neki a környék összes nemes lordjainak a párfogását. De Amerikában?

117 Bizonyára nagyon is észre fogják venni, hogy e fejtegetés részletei a szerint iródtak, a hogy Lisio Visconti-nak utazásai közben alkalma volt észlelni az eseteket. Mindez anekdoták apróra elmondva olvashatók naplójában; talán egész terjedelmükben át kellett volna vennem őket, de ez sok kifogást keltett volna. A legrégibb feljegyzések 1807-ből, Berlinből valók, az utolsók néhány nappal halála előtt, 1819. juniusában keltek. Néhány adatot, nehogy tapintatlan legyek, szándékosan megváltoztattam. De ez aztán az összes változtatás; a stilus átformálására nem tartottam magamat feljogositottnak. E könyv száz különböző helyen iródott, vajha az olvasásával is ez lenne az eset.

119 Réalier-Dumas emlékiratai. Corsika, mely népességének - száznyolcvanezer lélek - tekintetében a legtöbb francia megyének még a felét se teszi ki, az utóbbi időkben megszülte Sallicetti-t, Pozzo-di-Borgo-t, Sébastiani tábornokot, Cervioni-t, Abbatucci-t, Bonaparte Napoleon-t és Lucian-t, Arena-t. Nord-megye, melynek kilenczszázezer lakosa van, vajmi távol marad az ilyen névsortól. Mert hát Corsicában mindenki, ha kilép hazulról, el lehet készülve egy puskalövésre és a korzikai, a helyett, hogy jó keresztény módjára belenyugodnék a sorsába, azon van, hogy védekezzék és főként, hogy boszut álljon. Igy formálódnak a Napoleon-féle lelkek. Ez ugyancsak más, mint a nemes ifjakkal és kamarásokkal megrakott palota és messze van attól a világtól, melyben Fénelon-nak tiszteletet kell magára parancsolni monseigneur iránt, amikor, annak tizenkétéves korában, hozzá intézi szavát. L. e nagy iró munkáit.

120 Párisban, hogy az ember rendben legyen, millió apróságra kell ügyelnie. Azonban ime egy nagyon nyomós ellenérv. Párisban egymagában sokkal több nő öli meg magát szerelemből, mint Olaszország valamennyi városában összevéve. Ez a körülmény nagy zavarba hoz; hamarjában nem tudom, mit feleljek reá, de azért nem változtat véleményemen. Lehet, hogy e pillanatban a halál vajmi kicsiség a francziák előtt, lévén, hogy a tulczivilizált élet roppant unalmas vagy pedig az emberek azért loccsantják szét az agyvelejüket, mert tulságos jelentőséget tulajdonitanak valami hiuságbeli balesetnek.

121 Csodálom XIV. Lajos korát: az emberek szüntelen jártak és három nap alatt megjárták a távolságot Marly szalonjai és Senet meg Ramillies csatamezői között. A hitvesek, anyák, szerelmes nők állandó izgalomban éltek. L. Sévigné asszony leveleit. A veszedelem folytonossága olyan energiát és nyiltságot adott a nyelvnek, melyet ma már nem mernénk megkoczkáztatni; de viszont de Lameth ur meg is ölte felesége szeretőjét. Ha akadna egy Walter Scott, ki regényt irna XIV. Lajos koráról, ugyancsak meg lennénk lepetve.

125 Grimm levelezése, 1783. január.

"N... gróf, Monsieur egykori testőrkapitánya, azon való boszuságában, hogy az uj terem megnyitásakor már nem kapott helyet az erkélyen, durván el akarta vitatni egy tisztes ügyésztől az övét. - Ez - Pernot mester - semmikép se akart tágitani. - Ön elfoglalta a helyemet. - A magamén ülök. - Kicsoda ön? Hatfrankos (ennyi volt a hely ára) ur a nevem... És következtek a hevesebb szavak, sértések, könyökdöfések. N... gróf annyira ment, hogy tolvajnak mondta a szegény jámbort és végül is reáparancsolt az ügyeletes altisztre, hogy ragadja meg és vigye az őrségre. Pernot mester méltóságos nyugalommal követte az altisztet és mihelyt az őrségről kilépett, elment panaszt tenni. A félelmes testület, melynek tagjai közé tartozott, hallani se akart róla, hogy elálljon a panasztól. Az ügy a parlament biráskodása elé került. A grófot elitélték az összes költségek viselésére, az ügyész megkövetésére és kétezer tallér kártéritésre, amely összeg, a panaszos beleegyezésével, a Conciergerie szegény rabjai javára volt fizetendő és ráadásul szorosan a lelkére kötötték a grófnak, nehogy a jövőben megint eszébe jusson a király parancsainak ürügye alatt megzavarni az előadást stb. Az eset nagy port vert fel, nagy érdekek keverődtek hozzá: az egész birói kar magára vette a sértést, mely egy taláros tagján esett stb. A gróf, hogy elfeledtesse az ügyet, a saintrochi táborba ment, babért gyüjteni. Nem is tehetett volna jobbat, mondják, mert nyilvánvaló, hogy nagy tehetsége van az ellenfélt kiverni a helyéből." Képzeljenek valami ismeretlen philosophust Pernot mester helyébe. A párbaj hasznos volta.

Grimm, harmadik rész, II. köt. 102. 1.

L. ugyane kötet 490. lapján Beaumarchais egy levelét, melyben elég indokoltan valamelyik barátjától megtagad egy zárt páholyt, melyet az Figaro előadására kért tőle. Amig azt hitték, hogy a levél egy herczegnek szól, nagy volt az izgalom és sulyos büntetésekről beszéltek. Az egész ügy nevetésbe fulladt, mikor Beaumarchais kijelentette, hogy a levelet du Paty elnöknek irta. Mily nagy a távolság 1785 és 1822 között! Ma már nem értjük meg ezeket az érzéseket. És mégis azt akarják, hogy az a tragédia, mely meginditotta ezeket az embereket, nekünk is jó legyen.

126 G. Pechio nelle sue vivacissime lettere ad una bella giovane Inglese sopre la Spagna libera, laquale è un medio-evo, non redivivo, ma sempre vivo dice, pagina 60:

"Lo scopo degli Spagnuoli non era la gloria, ma la indipendenza. Se gli Spagnuoli non si fossero battuti che per l'onore, la guerra era finita colla bataglia di Tudela. L'onore è di una natura bizarra, macchiato una volta, perde tutta la forza agire... L'esercito di linea spagnuolo imbevuto anch' egli, dei pregiudizi d'ell onore (vale a dire fatto Europeo moderno) vinto che forse si sbandava coll pensiero che tutto coll' onore era perduto, etc.

127 1620-ban az a tisztesség, hogy az ember folyton és minél alázatosabban ismételgesse: Uram, a király. (L. Noailles, Torcy és XIV. Lajos összes követeinek emlékiratait.) Nagyon egyszerü a magyarázat; ezzel a szólásmóddal jelzi a rangot, melyet az uralkodó alattvalói között elfoglal. E rang, melyet a királytól kap, az emberek szemében és megbecsülésében helyettesiti azt a rangot, melyet a régi Rómában polgártársai vélekedésétől kapott, kik látták harczolni Trasimene-nél és hallották szónokolni a fórumon. A hiuság-nak és előretolt védmüveinek: az illemszabályok-nak lerontása az abszolut monarchián üt réseket. A Shakespeare-Racine-vita csak egy formája a XIV. Lajos és az alkotmány között való vitának.

141 L. a megboldogult angol királyné pörében az érdekes listát, mely felsorolja, hogy a pairek és családaik micsoda összegeket kapnak az államtól. Igy például lord Lauderdale és családja 36.000 aranyat. A legszegényebb angol is a félüveg sör után, melyet nyomorult tengődése megkiván, egy sou adót fizet a nemes pair javára. És, ami nagyon fontos, ezzel mindketten tisztában vannak, igy aztán se a lordnak, se a parasztnak nincs érkezése, hogy a szerelmet forgassa a fejében. Fegyvereiket köszörülik, az egyik nyiltan és gőgösen, a másik titokban és elkeseredetten.

181 A vallás magánügy minden ember és az Istenség között. Mi jogon áll valaki Istenem és közém? A társadalmi szerződéstől beiktatott ügyvivőt csak olyan dolgokra nézve veszem igénybe, melyeket magam nem végezhetek el.

Miért ne fizetné meg egy franczia ugyanugy a papját is, mint a péket? Hogy Párisban jó kenyeret kaphatunk, az azért van, mert az államnak még nem jutott eszébe, hogy ingyenessé deklarálja a kenyérrel való ellátást és a kincstár terhére vállalja a pékeket.

Az Egyesült-Államokban mindenki maga fizeti a papját; ez urak kénytelenek kitenni magukért és szomszédomnak eszébe se jut, hogy reám kényszeritse a papját. (Birbeck levelei.)

184 Kedves tanitványom, az ön atyja ura szereti önt, bizonyság reá, hogy havonként negyven frankot ad, hogy önt mathematikára, rajzra oktassam, szóval olyan dolgokra, amelyekkel fentarthatja magát. Ha ön fázna, mert nem volna köpönyege, apja ura szenvedne tőle. Szenvedne tőle, mert vonzódik önhöz stb., stb. Mikor azonban majd tizennyolcéves lesz, önnek magának kell megkeresnie a pénzt, hogy megvegye a köpönyeget. Uraatyjának, azt mondják, huszonötezer livres az évi jövedelme, de önök négyen vannak gyermekek, következésképpen le kell szoknia a kocsiról, melyen atyja ura házában járhat stb., stb.

186 Anzi certamente. Coll'amore uno non trova gusto a bevere acqa altra che quelle di fonte prediletto. Resta naturale allora la fedeltà.

Coll matrimonio senza amore, in men di dûe anni l'cqua di questo fonte diventa amara. Esiste sempre pero in natura il bizogno d'acqua. I costumi fanno superare la natura, ma solamente quando si pùo vincerta in ùn instante: la moglie indiana che si abrùccia (21 octobre 1821) dopo la morte del vecchio marito che odiava, la vagazza eùropea che trucida barbaremente il tenero bambino al quale testè diede vita, Senza l'altissimo mûro del monistero le monache anderebbero via.

187 A nők nevelését illetőleg nálunk még az apróságok is komikusak. Igy például 1820-ban, ugyanazoknak a nemeseknek a kormánya alatt, kik eltiltották a válást, a minisztérium elküldi Laon városának Gabrielle d'Estrées szobrát. A szobrot a város főterén állitják fel, nyilván azzal a czéllal, hogy az ifju leányok között terjessze a Bourbonok iránt való szeretetet és biztassa őket, hogy ha sor kerül reá, ne legyenek kegyetlenek a szeretetre méltó királyokhoz és szüljenek sarjakat e hires családnak.

Viszont azonban ugyanaz a miniszterium nem engedi Laon városának, hogy felállitsa Serrurier marsal szobrát, aki derék ember volt, de nem forgolódott a nők körül és aki ráadásul elég neveletlen volt, hogy mint egyszerü katona kezdje pályáját. (Foy tábornok beszéde, Currier 1720. junius 17. L. Dulaure érdekes müvét: Páris története, a IV. Henrik szerelmei czimü fejezetet.)

192 Az Examiner czimü angol ujság a királynő pöréről szólva (662. sz., 1820. szeptember 3.) megjegyzi:

"We have a system of sexual morality, under which thousands of women become mercenary prostitutes whom virtuous women are taught to scorn, while virtuous men retain the privilege of frequenting those very women, without it's being regarded as any thing more than a venial offence."

Nemes bátorságról tanuskodik, ha valaki a Cant országában erről a tárgyról ki meri mondani az - akármily köznapi és nyilvánvaló - igazat és még nagyobb az érdem, ha egy szegény ujság cselekszi ezt, mely reá van utalva, hogy vevőket találjon a gazdag emberek között, kik ugy nézik a püspököket és a bibliát, mint szép inasruháik egyedüli oltalmazóit.

193 Sévigné asszony 1671. deczember 23-ról keltezve a következőket irta leányának: "Nem tudom, hallottad-e, hogy Villarceaux, aki fia számára valami állást kért a királytól, ügyesen megragadta ezt az alkalmat és megemlitette, hogy vannak emberek, kik unokahugának (Rouxel kisasszonynak) azt mondták, hogy ő felségének szándékai vannak iránta; ha ez igaz, ugy kéri a királyt, hogy az ő szolgálatait vegye igénybe, mert ezt az ügyet ő jobban el tudja intézni, mint bárki más és biztosan sikert ér el benne. A király nevetésre fakadt és igy szólt: Villarceaux, mi mindketten, ön is, meg én is, tulságosan vének vagyunk reá, hogy tizenöt esztendős kisasszonyokat ostromoljunk. És gunyra elmondta a dolgot a hölgyeknek.

L. Lauzun, Bezenval, d'Epinay asszony stb., stb. emlékiratait. Kérem, ne itéljenek el, mielőtt az emlékiratokat olvasnák.

194 L. az Uj Héloïse első kötelét. A többi kötet is számba jöhetne, ha Saint-Preux-ben csak az árnyéka is meglenne a jellemnek; de hát ez az ember valódi költő volt, határozatlan fecsegő, aki csak szónoklás után tudja magát valamire elszánni és egészben igen lapos személyiség. Az e fajta embereknek megvan az a roppant előnyük, hogy nem bántják a női gőgöt és sohasem keltenek meglepetést barátnőjükben. Fontolják meg jól ezt a szót; talán ez az egész titka annak a sikernek, melyet a jelentéktelen emberek kiváló nőknél élveznek. Holott pedig a szerelem csak abban a mértékben szenvedély, amennyire elfelejti a hiuságot. Azok a nők tehát, kik, mint L., a büszkeség gyönyöreit követelik tőle, nem érzik egész teljességében a szerelmet. A nélkül, hogy tudnák, egy szinten vannak a prózai emberrel, kit lenéznek és aki a szerelmet és a hiuságot keresi. Ők a szerelmet és a büszkeséget akarják, a szerelem azonban kipirult homlokkal vonul vissza, mert ő a leggőgösebb zsarnok; vagy minden, vagy semmi.

197 L. Richelieu herceg magánélete, kilencz kötet. Miért van, hogy egy gyilkos, mikor megöl egy embert, nem hull abban a pillanatban áldozatának lábához? Miért vannak a betegségek? És ha vannak betegségek, egy Troistaillons miért nem kap halálos kólikát? Miért uralkodik IV. Henrik huszonegy, XV. Lajos pedig ötvenkilencz évig? Miért nincs az ember élettartama egyenes arányban erkölcsi érdemével? Ime, egy csomó - ahogy az angol philosophusok mondják majd - alávaló kérdés, amelyek föltevésében bizonyára semmi érdem, de amelyekre nem szidalmakkal és a Cant szavaival felelni, hanem választ adni nem lenne érdem nélküli cselekedet.

201 L. Saint-Simont Bourgogne herczegnőt illetőleg és Molleville asszonyt passim. E herczegnő csodálkozott, hogy a többi nő kezén is öt ujj van, mint az övén, Gaston orleansi herczeg, XIV. Lajos öccse pedig roppant természetesnek tartotta, hogy kegyenczei a vérpadra menjenek a kedvéért. L. 1820-ban azokat az urakat, kik olyan választói törvényt terveztek, mely visszaidézheti a Robespierre-eket stb., stb.; 1. Nápolyt 1799-ben. (Meghagyom ezt az 1820-ból való jegyzetet. Az 1778-iki nagy urak névsora, Laclos tábornok erkölcseiket illető megjegyzéseivel, melyet Nápolyban, Berio marquisnál láttam; több, mint háromszáz oldalas és ugyancsak botrányos kézirat.)