Szemben...a világgal

Előre megírt a sorsom? Ezt nem hihetem!
Ha belenyugszom, érzem elfog a rettegés.
Silány, akaratgyenge lenne az életem,
és osztályrészemül jutna a feledés.
’Megváltoztathatatlan az élet rögös útja
(kik dogmákban hisznek, szajkózzák ezt),
vezeklés az élet, nem jutsz majd pokolra,
ha imádkozva várod az égi kegyet!’
Feltámadás, vagy újjászületés ami hív?
Ki érti, ki tudja, hogy mi van odaát?!
A halál közelsége életvágyat épít,
de mindenki mondja a maga igazát.
Beletörődni abba, mi „változtathatatlan”
s félni a félelemtől, hogy tévedek - nem lehet!
Dimenziókon át kell nyomulnom, szakadatlan,
miközben szüntelen a távolba révedek?

Magamban eldönteni nem tudom. Minek,
ha szembe fordultam a világgal? Végre
higgyek neked, vagy csak úgy valakinek
hogy félelem nélkül nézzek tükröm szemébe?
S ha mégsem? Kihez fordulhatok bátran,
vágyva egy kéz érintés-melegére,
hátának támasztva elgyötört hátam…?
Újjászületés? Talán a Holnap reménye.