De hát az én életem...!

Ma, amíg vártuk a gyógytornászt a kórházban, Pannika felháborodva mesélte, hogy az ágyszomszédja – akitől nem tud éjszakánként aludni, mert éjjel egyig tévézik vagy este 11-kor kezd el fürödni és háromnegyed órán át a fürdőszobába van – megint alakított. Most a folyosón viháncolt a fiúkkal fél kettőig – ezt én is hallottam – pedig este tíz után csendes pihenő van, és hogy ezt ő ma szóvá fogja tenni a doktornőnek. Elgondolkodtam: vajon a doktornő mit tud tenni? Ki fogja tiltani a fogyókúrás programból, mert sokáig beszélget? Vagy megtiltja a betegeknek, hogy barátkozzanak? Elhatároztam, megnézem én „magamnak” ezt a renitens nőszemélyt, és alkalomadtán szóba elegyedek vele (nekem az szokott menni, a férjem szerint én a buszmegállóban a villanyoszloppal is tudok beszélgetést kezdeményezni).

Ha jól emlékszem, láttam őt az érkezéskor is: alacsony, duci kis hölgy szép fekete hajjal, narancssárga nagyon feszülő cicanadrágban és fekete testhez simuló pólóban, melynek elején kéttenyérnyi narancssárga tigrisfej virított, és az utazótáskája elején is egy narancssárga színű, leopárd-szerű vadállat díszelgett… szóval ő lehetett az!

Délutánonként előadáson vettünk részt, melyen nem volt nehéz a szóban forgó Marika mellé kerülni. Ez a hölgy a maga kb. 155 centiméterével és igen-igen telt idomaival lehetett vagy 140 kiló, így már a műanyag székben való elhelyezkedés is kihívás volt számára. Narancssárga zoknit, körömlakkot és hajráfot viselt, valamint tigrismintás testhezálló nadrágot és fehér alapon arannyal hímzett „baby” feliratos pólót. Méretes keblein önálló életet éltek a nagy narancssárga és fekete műanyag gyöngyök miközben ide-oda forgolódott. Miután nagy szusszanással elhelyezkedett a székben, máris hozzámfordult:

- Veled még nem is dumáltam! Mennyit fogytál? Én már majdnem két kilót, pedig a fiúkkal ki-ki lógunk a büfébe séta címén – tudod amikor cigizni megyünk – tette hozzá bizalmasan.
- Én már visszajáró vagyok és összesen a húsz kilónál tartok…
- Hú, ezt el kell mondanod! Hogy csináltad? – vágott közbe.
- Oké, előadás után beszélgessünk, de most figyeljük a Grétit, ő is sok jó tippet szokott mondani – válaszoltam – mert közben elkezdődött az előadás, de beszélgetőtársamat ez láthatóan nem zavarta.

Kíváncsi voltam, ezért bevártam Marikát, aki az előadás alatt is folyamatosan beszélt – ha nem nekem tett megjegyzéseket a hallottakról, akkor közbeszólt: visszakérdezett vagy replikázott egész idő alatt. Persze mindent jobban akart tudni mint az egyetemet végzett dietetikus: információit a Meglepetés vagy az Ezotéria  magazinból – esetleg a  barátnőktől hallottakból – merítve. „Természetesen” többször csörgött a narancssárga tokba rejtett mobilja – amire „bocsika, kapás van” felkiáltással kitornázta magát a műanyag székből és kivonult. Amikor vége lett az előadásnak még feltett néhány „privát” kérdést az előadónak, majd utánam loholt, hogy beszélgessünk. Természetesen rég elfelejtette, hogy eredetileg a fogyókúrám részleteire volt kíváncsi, inkább traktálni kezdett az életével.

- Kimegyünk a kertbe? Tudod, ott hátul van két pad, amin nem látják, ha cigizek! Jaj, tudom, le kéne szoknom, de hát csak kell az ember lányának valami élvezet, ha már így koplal – bökött oldalba bizalmasan – és kacagott hozzá. Azt ne hidd, hogy nincs pasim, hogy azért mondok én ilyeneket, nem olyan élvezetek hiányára gondolok – tette hozzá. Nem azért megyek én Jánossal meg az öregúrral (több idősebb úr is volt a csoportban, bevallom nem tudtam kire céloz) a büfébe. Á nem! Csak jólesik beszélgetni. Láttad milyen szemeket meresztget rám tornán a János?
- De Marika! Mi nem is egy csoportba tornázunk. Nem vetted észre?
- Ja, Te a mazochistákkal vagy? – kacagott ismét. Tudod, akik képesek egy órán át ott izegni-mozogni a tornateremben. Elég nekem az a huszonöt perc, még sok is! Izzadok, mint a ló mikorra vége.

Persze elmondhattam volna neki, hogy amióta nyugdíjba mentem és hetente háromszor egy-egy órát a tornateremben tudok tölteni, meg áttértem a barna kenyérre, sokkal könnyebben fogyok és már nem magas az éhgyomri cukrom se – de hát erre nem volt kíváncsi. Inkább csak mesélni akart, dicsekedni a  „hódításaival” – arra vágyott, hogy meghallgassák.

Hagytam, hagy meséljen. Elmondta, hogy egy alföldi kisváros közelében egy tanyaközpontban él három gyerekével, akik nagyjából 2-2 év korkülönbséggel születtek – három különböző apától. Kérdésemre, hogy miért alakult így, a következőképpen válaszolt:

- Hát az első, az a mostohaapámtól van, aki  tizennégy évesen megerőszakolt. Mondtam én anyámnak rögtön, hogy mi történt, amíg ő a hatodik öcsémet szülte a kórházban, de azt válaszolta „fogd be a szád, a Józsi keresete nélkül nem tudnék hét kölköt eltartani”. Aztán amikor észrevette, hogy nő a hasam, mégis jól elvert, hogy miért nem szóltam, most szégyent hozok a fejére.  Szóval így lett Gáborom. Édes kis kölök, nagy fekete szemekkel, de rossz, mint a bűn. A mostohaapám a gyerek születése után se nagyon hagyott békén, ha berúgott mindig azt követelte, hogy álljunk elé anyámmal meztelenül, hagy tudjon választani közülünk… és hát sokszor én voltam neki a kívánatosabb. No ezt egy ideig tűrtem, de aztán úgy tizenhat évesen leléptem Jocóval a traktorossal. Tudod, akkor még nem járt ki az iskolabusz a tanyára a gyerekekért, kellett gyalogolni vagy öt kilométert az iskoláig – hát jól jött, ha felvett a traktorra amikor arra volt dolga. Aztán egyre gyakrabban jött, felvett és elvitt, és közbe tette a szépet, hogy milyen szép meg csinos vagyok – akkortájt még nem voltam több 45 kilónál! Vitt ő a bálba is, meg bulizni a haverokkal – ő volt az első férfi aki emberszámba vett. Aztán addig-addig, hogy beleszerettem, és amikor kiderült, hogy tőle is terhes vagyok, nem hagyott cserben. Elszöktünk otthonról Dunántúlra, ott szültem meg a kislányt, Anitát. Traktoros volt ott is, de sokat maszekolt a tsz gépével, így aztán jól keresett, lett egy kis házunk, egy öreg Skodánk, megtanultam vezetni – enyém volt a világ!

Elnéztem szép, de meggyötört vonásait, nagy fekete szemét. Látszott rajta, hogy pár éve még tényleg szép volt, és éreztem, hogy őszintén ki akar tárulkozni, hát hagytam, hagy beszéljen, nem vágtam közbe:

- Akkor kezdtem el hízni, a jólétben, Anitám születése után. De Jocót nem érdekelte, azt mondta „így is szép vagy, és legalább van rajtad mit fogni” – mosolyodott el az emlékek hatására. A tragédia akkor következett be, amikor a kislány egy éves volt. Józsim  hazafelé tartott a traktorral, a 86-os útra kanyarodott ki éppen, amikor egy kamion lekaszálta. Állítólag huszadik órája vezetett már a török, amikor valószínűleg elszunnyadt, és áttért abba a sávba ahová a traktor kifordult. Esélye sem volt az én Józsimnak a túlélésre. Azt hittem, az eszemet vesztem el, amikor jöttek a rendőrök meg az agronómus, hogy közöljék a hírt velem. Én akkor, ott – hidd el – belehaltam a történtekbe! Nemcsak a gyerekek veszítették el a támaszukat, hiszen nekem se volt rajta kívül senkim a világon!
- De hát ez borzasztó! De erősnek kellett lenned, hiszen ott volt az a két kis csöppség… – vetettem közbe.
- Igen, igen. De akkor váltam kényszerevővé, ahogy az előbb ez a nő mondta – célzott az előadáson hallottakra. Nassoltam, mindig sütöttem valamit, hogy a gondolataimat eltereljem, és tartottam otthon likőröket is, hogy este el tudjak aludni. Az agronómus – aki megmutatta a rendőröknek, hogy hol lakott a Józsi – többször kijött hozzánk, hogy tud-e segíteni, hogy boldogulunk. Mondtam neki, hogy elköltöznénk innen, mert nekem itt az égvilágon senkim sincsen, és otthon a tanyaközpontban a barátnőm szerint éppen megüresedett egy lakás, de hát ezt a házat, amibe lakunk el kellene adni, ahhoz meg a gyámhatóság engedélye kell, hiszen az egy éves lányom nevére került, mivel a Józsi után ő örökölte. Segített mindenben, közbe meg addig vígasztalt, amíg összemelegedtünk. Tudtam, hogy családja van, két nagyobb gyereke, de hát nem is akartam én tőle semmit, csak jólesett a törődés meg a vigasztalás. Eladtam a házat, segített költözni Balázspusztára, aztán elbúcsúztunk. Egy hónap múlva derült ki, hogy túl jól sikerült a búcsú: megint várandós vagyok. Amikor felhívtam, hogy ez van, nagyon kiabált velem a telefonban, hogy milyen „buta liba” vagyok, miért nem védekeztem, ő csak megsajnált, de nem hagyja el miattam a családját. Összetörtem. Itt vagyok egy új helyen, megint támasz nélkül, alig húsz évesen állapotos vagyok a harmadik gyerekemmel, akiről hallani sem akar az apja… és megint zabáltam, meg áttértem a likőrről a konyakra, hogy vigasztalódjam.

Döbbenten hallgattam a történetét, nem mertem közbevágni. Istenem, milyen kegyetlen tud lenni a sors egyesekkel!

- Összeszedtem vagy húsz kilót mire a kisebb fiam, Máté megszületett. Szép gyerek ő is, tudod a szerelemgyerekek mind szépek – mondta mosolyogva. Az apja eljött megnézni, nevére vette, és fizet is tartásdíjat, de nem látogatja. Úgy tudom, a felesége doktornő, megvették  egy tönkrement tsz épületeit és gépeit, és falusi turizmust csinálnak. Látod, egy ilyenbe én is eldolgoztam volna vele – teszi hozzá szomorúan.
- Mennyi idősek a gyerekeid? – kérdeztem közbe.
- Jaj, hát a fényképüket nem is mutattam – derül fel az arca, és veszi elő a telefonját. Nézd, itt együtt vannak, Gáborom tizenkettő, Anita tíz, Máté 8 éves múlt – mondja, és mutatja a három szép, fekete szemű, mosolygó gyerek fotóját.

Arca felderül, mesélni kezd a gyerekekről, a tanyaközpontról ahol úgy élnek, mint egy nagy család: segítik egymást, most is a barátnője vigyáz rájuk, amíg ő „wellnesszel a kórházban”. Aztán elmeséli azt is, van ám ott élet, most is épp a barátnő születésnapját szervezi, mindig, mindent megünnepelnek, és férfi is mindig „akad” a közeli munkásszállás lakói között, aki szívesen kijön a tanyára egy kicsit szórakozni. Aztán újra a kórházra terelődik a szó:

- Tudod, én itt tényleg megpihenek, még ha az a fránya hatszáz kalória irgalmatlanul kevés is. Nincsenek itt a kölkök, akik nyúznának, hogy „anyuuu ezt vegyél, meg anyci arra adjál pénzt”, jókat dumálok itt mindenkivel. Volt már olyan hapsi, akit itt ismertem meg, és eljött utánam oda a tanyára, meglátogatni – teszi hozzá szinte büszkén – jól elvoltunk pár napot, aztán agyő! De hát így kerek a világ! Van aki megszól, azt mondja rossz példát mutatok a gyerekeknek. De hát az én életem, kinek mi köze hozzá?