A jó tanítvány

Kis Gábort egy felvidéki Alapiskolában tanítottam, még pályakezdő pedagógusként. Munkába állásomkor a harmadik osztályt vettem át egy idős kollégától – 34 eleven gyereket, köztük Gábort is. Az osztály minden tanulóját megszerettem – de ilyennel mint Kis Gábor – azóta sem találkoztam. Ez az eleven, külsőleg is rokonszenves kisdiák olyan életörömet sugárzott, mellyel még folyamatos csínytevéseit is ellensúlyozni tudta.

Be nem állt a szája – egyszerűen nem tudtam megértetni vele, hogy engedély nélkül nem beszélhet. Ha megpróbáltam rendre utasítani, mindig megköszönte a figyelmeztetést – és rosszalkodott tovább.

„Köszönöm a figyelmeztetést tanár néni” – hallatszott naponta többször is, és lassan hozzászoktam, bár tudtam: valamit kezdenem kell, mert viselkedése nem mehet a tekintélyem rovására.

Egyik délelőtt – a nap során már vagy harmadszorra – megint elhangzott a „köszönöm a figyelmeztetést…”, mire én kijöttem a béketűrésből, és elkövettem azt a hibát, hogy „felvettem a kesztyűt” és így válaszoltam: „ha még egy szót szólsz, beragasztom a szádat!”

Nem kellett volna. Visszafordultam a táblához hogy felírjam a fogalmazás címét, de tíz másodperc sem telt el, és Angéla máris felkiáltott: „tanár néni, a Gábor már megint beszél!”

Igaz, nem kértem fel az osztályt, hogy kommentálja Gábor viselkedését, de ahelyett hogy a kislányt megfedtem volna – mivel az osztály füle hallatára kilátásba helyeztem a büntetést – éreztem, hogy maradék tekintélyem megvédése érdekében meg kell tennem amit ígértem. Így aztán a fiókhoz léptem, és elővettem egy barna ragasztószalagot, mellyel szabályos keresztet formáltam az én kis csínytevőm száján.

No – gondoltam – most nem tudod megköszönni a figyelmeztetést, de tévedtem: a tanári asztal mögé évre látom, hogy az én kis gézengúzom jobb híján egy kacsintással jelzi, hogy oké, megértette a leckét! Kitört belőlem a nevetés, nem bírtam komoly maradni: visszasétáltam a padjához és az osztály éljenzése közepette levettem a ragasztót az ajkairól.

„Köszönöm a figyelmeztetést, tanár néni!” – hangzott fel azonnal, és én tudtam: Ő győzött.

Telt-múlt az idő, lassan megszoktuk egymást én és az osztályom, olyannyira, hogy amikor felső osztályba kerültek, és az igazgatóm felkért, oktassak a volt osztályomban helyettesítőként irodalmat és történelmet, gondolkodás nélkül vállaltam.

Az eltelt idő alatt kicsit megkomolyodtak. Gábor jóképű nagyfiúvá serdült, továbbra is hihetetlenül udvarias és segítőkész volt, mindig is az osztály lelke – és egyben tréfamestere. Nemsokára azon kaptam magam, hogy már nemcsak a helyettesítő tanáruk vagyok, hanem az osztályfőnökük is – mivel a kolléganőt, aki helyett vállaltam őket, végül a betegsége miatt nyugdíjazni kellett.

Az egyik osztályfőnöki órán arról kezdtünk beszélgetni, hogy egymást is tisztelniük kell, nem csak a felnőtteket, mert ahogy serdültek, bizony előfordult hogy néha a fiúk és a lányok egymás ellen fordultak – ahogy ez már a kamaszoknál lenni szokott. Szóval nekem ezt megakadályozandó az jutott eszembe: mindenki írja fel osztálytársai nevét néhány lapra nagyobb közökkel, és töltsék fel az adott személy jó és rossz tulajdonságaival. Ezután az íveket átadták nekem, és én a lyukasórán nevenként összesítettem mindenkinek 1-1 lapra a róla leírtakat. Következő órán kiosztottam, és mindenki örömmel és meglepődve olvasta a többiek véleményét.

Az  egész osztály zsibongott, boldogan olvasgatva a felsorolást. Tényleg ilyennek látnak? Nem is gondoltam, hogy ennek örülnek! De jó… és: „tanár néni megtarthatjuk a felsorolást”?

Hát persze, hiszen azért készült, hogy jobban megismerjétek önmagatokat, és értékeljétek mások véleményét, és ha kell, tudjatok változtatni a hibákon.

Gábor most nem kiáltott fel hangosan, de óra végén odajött hozzám, és megint elhangzott a régi mondás: „köszönöm a figyelmeztetést tanár néni”.

Ezután senki sem említette ezt az osztályfőnöki órát, nem hallottam szünetben sem, hogy erről esett volna szó, de mintha megváltozott volna az osztályban a légkör, kezdték egymást jobban megbecsülni.

Teltek az évek. Elkerültem a fővárosba tanítani, sőt igazgató helyettesi beosztást is kaptam, és a kis falumba már csak „esztendős ünnepeken” meg nyáron tértem haza. Egy ilyen hazatéréskor édesapám jött elém kocsival, és miközben megbeszéltük, mi újság a nagyvárosban, és mi történt itthon, váratlanul elkomorult. Éreztem, hogy akar valamit mesélni, de inkább benyúlt a kesztyűtartóba és kivett egy fehér borítékot bal alsó sarkában egy kis arany kereszttel. Összeszorult a szívem, mert tudtam, egy ilyen boríték csak egyet jelenthet: haláleseti értesítést.

Félve bontottam ki miközben Ő beállt egy parkolóba, és azt mondta: sajnos volt egy robbanás a szénbányában. Kis Gábor a mentőalakulattal bement segíteni, legalább hat embert kihozott, és ekkor jött egy újabb robbanás, melyet nem élhetett túl. Holnap temetik, és a szülei azt kérték tedd meg, hogy mondasz pár szót a régi osztályod nevében, mert Te nagyon fontos voltál neki: amikor kihozták a bányából a tárcájában megtaláltak egy régi papírlapot a Te írásoddal.

Folytak a könnyeim, és arra gondoltam: ez csak a lista lehetett, amelyen felsoroltam az osztály által összeszedett jó és rossz tulajdonságait!

Esős napra ébredtünk másnap, és én arra gondoltam, vajon hányan lesznek majd ott ebben a rossz időben a temetésen? Aztán ahogy odaértünk, elámultam: nemcsak a falu apraja-nagyja, de szinte a teljes régi osztályom ott álldogált lehajtott fejjel a ravatal körül. Miután a pap kellőképpen elbúcsúztatta, könnyeimmel küszködve megpróbáltam tőle én is búcsút venni  a társai, és a magam nevében is.

A temetés után Gábor édesanyja hozzánk lépett, és arra kért bennünket: tiszteljük meg azzal, hogy egy kis beszélgetésre átmegyünk hozzájuk. Nehéz szívvel léptünk be Gábor szobájába, ahol az asztal közepén ott volt kiterítve és egy üveglappal lefedve az a sokrét hajtott füzetlap, amin a társaitól kapott jellemzés volt és a jellemzés alján az Ő saját kézírásával ez állt: „köszönöm a figyelmeztetést tanár néni”.

Ekkor Márk is elővette a zsebéből a saját jellemzését, majd sorban a többiek is – legalább tízen. A többiek elmondták, hogy otthon őrzik: vagy a naplójukban, vagy a szekrényük fiókjában, mint egy egész életre szóló útravalót.