Barnabás

Kis Barna a nővérének, Dórának köszönhette az életét. Nemcsak azért, mert ötéves korában Dóra szabadította ki a szalmakazalba vájt alagútból, melyet „véletlenül” felgyújtott, hanem azért is, mert neki köszönhette azt, hogy megszületett.  Dóra ugyanis – akinek szülei meglehetősen későn kötöttek házasságot – egyke maradt volna, ha nem könyörög folyamatosan a szüleinek, hogy neki kell egy testvér, egy kisfiú, akit Barnabásnak hívnak mint a kedvenc barna mackóját.

Édesanyjuk középiskolai tanár volt – közel a negyvenhez – amikor egy egyetemi évfolyam találkozón összefutott az akkor már jóval ötven felett járó professzorával, aki nem sokkal korábban temette el rákos beteg feleségét. A találkozón sokat beszélgettek, és amikor Márta már hazafelé tartott, a vonaton arra gondolt, meghívja ő vendég előadónak a professzort az éppen végzős osztályába – hátha kedvet kap valaki ahhoz, hogy azon az egyetemen tanuljon tovább ahol egykoron ő is. Ez a meghívás egy pénteki napra szólt, és a professzor a szíves marasztalást – miszerint nézzen már szét a kedves Alföldi kisvárosban, ha már egyszer itt jár – elfogadta, és a hétvégét a tanárnővel töltötte. A találkozást újabbak követték, és nem egészen fél év múlva feleségül kérte egykori tanítványát. Ebből a házasságból született előbb Dóri, majd Barna.

Mártika osztálya alaposan meglepődött, amikor öt év múlva – az első osztálytalálkozón – az osztályfőnökük kétgyerekes anyukaként jelent meg, hiszen már szinte mindenki elkönyvelte azt, hogy „öreglány” marad. Örömmel hallgatták a nem mindennapi történetet, főleg az tetszett nekik, hogy Dóri olyan állhatatosan követelte az öcsikét, hogy a kívánsága teljesült, hiszen kisfiú született.

Persze voltak évek, amikor Dóri már-már megbánta, hogy testvére van. Imádott édesapja gyakran kivételezett a „trónörökössel”: míg Dórát szigorúan fogták, és a református általános iskola után a megyeszékhely legerősebb gimnáziumába küldték tanulni, és kollégiumban kellett laknia, az öccsétől nem követelték meg a kitűnő bizonyítványt. Barnabás végtelenül lezser volt, nemegyszer az évismétlés réme fenyegette már az általános iskolában is, és szemrebbenés nélkül hazudott idősödő szüleinek, ha számon kérték a lógásait. Édesapjuk hetvennégy évesen halt meg, és ezután a fiúra szinte senki sem tudott hatni: kimaradt a szakközépiskolából, éjszakázott a haverokkal, és Márta asszonynak azt is meg kellett érnie, hogy amikor egy átbulizott szombat éjszaka után még másnap délelőtt sem került haza, végül a detoxikálóban leljen rá.

Volt, hogy dolgozott, de inkább csak édesanyját, vagy az időközben főiskola mellett munkát vállaló nővérét pumpolta egy kis pénzért. Amikor nagykorú lett, egy darabig még a helyi nyomdában volt segédmunkás, de persze a három műszak, a folyamatos hőség és vegyszerszag nem tetszett neki. Ennek ellenére dolgozott ott pár hónapot, mert felfedezte, hogy ha összedarabolja a használt alumínium nyomólemezeket, és kabátjában kilopja azokat a gyárból, azért pénzt kap egy orgazdától. Két barna széldzsekit varrt össze, és a kettő közé rejtette a lemezeket – sőt később a méregdrága nyomdai festékeket is – mindaddig, amíg valakinek a portán fel nem tűnt, hogy a legmelegebb nyárban is dzsekiben jön ki a gyárkapun – amit még ráadásul láthatóan jól le is húzott a „szajré” súlya. Óriási szerencséje volt, hogy a gyáregység vezetője édesanyja egy korábbi tanítványa volt, így nem jelentették fel, csak azonnali hatállyal fel kellett mondania. Édesanyja majd meghalt a szégyentől, amikor a volt tanítvány felhívta őt és tájékoztatta.

Részben a történtek miatt tudta rávenni az anyukáját, hogy adjon annyi pénzt neki, amiből Angliába mehet szerencsét próbálni. A tanárnő arra gondolt, talán a távolság miatt felébred a felelősségérzete, ezért előteremtette az útra valót. Dóri megpróbálta lebeszélni, féltve attól, hogy nyelvtudás nélkül nem fog boldogulni, de Barnával nem lehetett bírni, azt mondta minden kezdet nehéz, de majd meglátják: ő boldogulni fog. Persze fél év sem telt bele, és bebizonyosodott, hogy a külföldi munkavállalás sem mindenkinek sikerül: végül a testvérének és édesanyjának kellett Barnabást hazahozatnia egy Angliába járó csomagfuvarozó vállalkozóval – mert repülőjegyre valója természetesen nem volt. Munkát ezután is alig-alig talált, vagy ha mégis: az italozó életmódja, a hiányzásai miatt rövid úton kitelt a becsülete. Ezután – hogy tetézze a bajt – egy háromgyermekes rendőrnővel költözött össze, egy rendőrségi körzeti megbízottal, akitől hamarosan egy kisfia született: Jánoska. A kisfiú születése után nagyon fogadkozott, hogy megváltozik, hogy feleségül veszi Annát, és jó apja lesz a gyerekeknek, de már az esküvő napján beütött a krach: még mielőtt a házasságkötő terembe indultak volna, beállított hozzájuk egy Barnától legalább tizenöt évvel idősebb nő, akivel állítólag még Angliában élt együtt. A nő közölte, hogy miután Barna hazajött, kiderült, hogy terhes, és most utána jött a kisfiával, tartsa el őket is. Az esküvő persze elmaradt, a vőlegény bánatában jól leitta magát, majd összepakolt egy bőröndbe és egy barna katonai hátizsákba, aztán az anyukájától az esküvői vacsora kifizetésére kapott pénzzel eltűnt otthonról.

Hosszabb ideig nem hallottak Barna felől. Kisfiának anyja sem akadt nyomára, így nem volt, aki gyerektartást fizessen, de Márta asszony amennyire lehetett, támogatta őket egészen haláláig. A másik hölgyről, és a másik kisfiúról nem hallottak többet, így azt sem lehetett tudni, igaz volt-e az állítása, miszerint Barna a gyermek apja.

Telt-múlt az idő, Dóra befejezte a főiskolát, tanítani kezdett egykori iskolájában, és mellette angol órákat adott. Huszonöt évesen férjhez ment egy fiúhoz – akinek korábban nyelvórákat adott – született  egy kislányuk és egy kisfiuk. Már tíz éves is elmúlt a kislánya, Nóri, amikor hegymászó nyári táborba iratkozott be. Ez a tábor Csobánkán volt, az ottani iskola tanulói cserediákként nyaraltak az Alföldön, Nóri osztálya pedig ismerkedett a hegyekkel. Dóra félve engedte el a korábban tériszonyban szenvedő kislányát a táborba, de megnyugtatták, hogy hozzáértő szakemberek többek között éppen a tériszony leküzdésében fogják segíteni őket.

Ahogy teltek a napok, Nóri egyre lelkesebben telefonált haza, hogy milyen szép helyen van a tábor, mennyire jól érzi magát – így édesanyja félelme alábbhagyott. Elhatározták a férjével, hogy a harmadik hétvégén meglepik a kislányt, és elmennek hozzá a táborba. Ha tényleg jól érzi magát, maradhat még egy hétig, ha viszont haza akar jönni, hát magukkal hozzák. A kérdéses napon élénk szél fújt, de a csoport vezetője úgy döntött, ennek ellenére kimennek a Holdvirág árokhoz, hiszen a gyerekek nagyon várták, hogy komolyabb pályán is kipróbálhassák az Oszoly szikla aljában tanultakat. A kiskovácsi pszichiátriai intézetig busszal mentek, onnan indultak túrázni: a vezetőjük megígérte, hogy az úgynevezett „ősember barlangot” is látni fogják – ennek érdekében lámpákat is vittek magukkal. A gyerekek előbb teljesen együtt haladtak, de ahogy a szépséges táj eléjük tárta „kincseit”, bizony elmaradoztak: volt aki a tavalyi barna tobozt gyűjtötte, hogy majd hazaviszi anyukájának, mások pedig az érett erdei szamócát csipegették, vagy a pillangókat kergették, amíg el nem érték a patak medrét. Azt tervezték, a barlangig mindenképp elmennek, hiszen mindenki be akart kukucskálni: nagyon élvezték, hogy a magukkal hozott zseblámpával bevilágíthatnak és nagyot kurjanthatnak a barlang szájánál.

Dóra kislánya maradt utoljára, mert tartott kicsit a barlangba való behajolástól, de végül is – nyakában az otthonról hozott elemlámpával – lehasalt a lyuk szélére. Ebben a pillanatban lépteket hallott, ijedten hátranézett, és egyensúlyát vesztve a barlangba csúszott – azaz csak csúszott volna, mert a nyakában lógó zseblámpa megakadt egy kiálló gyökérben, és a bal karjával is meg tudott kapaszkodni egy kiálló ágban.  Kétségbeesetten felkiáltott, mire a léptek felgyorsultak, és a következő pillanatban egy rosszarcú, sovány idegen hasalt mellette: két kézzel próbálta visszahúzni az ijedten kapálózó gyermeket a gödör szélére.  Nóri nem tudta, mitől félt jobban, a leeséstől vagy az idegentől, de végül kissé megnyugodott, mert a férfi próbált kedvesen beszélni hozzá, hogy ne kapálózzon, hiszen akkor akár együtt is beleeshetnek a gödörbe, melynek alján éles kövek sorakoztak. Mire ki tudta emelni a rémült kislányt, a túravezető is visszaért, és nem győzött hálálkodni a férfinak, hogy segített, mielőtt nagyobb baj lett volna. Mint kiderült, a férfit a közeli intézetben kezelték, de néha kiszökött, hogy az erre járó turistáktól némi pénzt, vagy cigarettát tarháljon.

Mire a csoport visszatért a faluba, Nóri szülei már a Csobánkai iskola előtt vártak. A kislány persze sírva rohant elmesélni a történteket, a szülők pedig az első ijedtség után kérték a túravezetőt, vezesse el őket a kórházhoz, hagy tudják megköszönni annak a férfinak a segítséget. Beültek a kocsiba, és odahajtottak az épület elé, ahová már épp visszaért a kopott szürke nadrágot és barna kockás inget viselő férfi – akiben Dóri megdöbbenve ismerte fel a saját rég nem látott öccsét. Kis Dóra az öccsének, Barnabásnak köszönhette a lánya életét.