Az élet túl rövid a haraghoz

Ugye nem hangzik különösebben izgalmas hírnek, ha egy asszony meghívja otthonába a rokonait? Melinda esetében viszont ez nagy szó, hiszen kilenc évig szóba sem állt szüleivel és húgával.

A családi viszály még 2008-ban kezdődött, amikor a szülők tudomást szereztek arról, hogy lányuk a főiskolai kollégium helyett hónapok óta egy férfinél lakik, sőt amikor ezt számon kérték rajta, a lány közölte, hogy nemcsak hogy ott él, de titokban feleségül is ment szerelméhez, és gyermeket vár tőle. Az a terve, szemeszter végén a főiskolát is ott fogja hagyni, és egy punk zenekar énekeseként fog pénzt keresni.
A rokonok nem véletlenül nem kaptak a leendő énekesnő esküvőjére meghívót, mert amikor egyszer a húgának megemlítette a zenekart – és annak mulatt zongoristáját – a húga rögtön rávágta, hogy „de hát az a pasi családi bántalmazás miatt már börtönben is volt! Az újságok írták, hogy megverte korábbi barátnőjét – és egyben kisfia anyját!”  Nos, ez a kijelentés annyira felháborította Melindát, hogy elhatározta, senkinek se fogja a családból bejelenteni az esküvőt, mert ha a húga ilyen előítélettel van Rob iránt, ugyan mit szólnának a szülei a választottjához?
Amikor végül is szülei rájöttek, hogy hiába keresik a kollégiumban a lányukat, az iskola előtt vártak rá, és számon kérték miért nem látogat haza, közölte, hogy „jó, akkor a hétvégén be fogom mutatni a férjemet”! Persze ezek után az anyjáék rögtön tudni akarták, hogy ki az. Melinda pedig közölte, hogy egy művész, és előre kiköti, hogy előtte semmilyen becsmérlő szót ne merjenek tenni rá vagy a kapcsolatukra, mert akkor többé látni sem fogják őt.

A találkozás meglehetősen fagyosra sikeredett: amikor Mel megjelent a punkosan felnyírt  hajú, meglehetősen sötét bőrű bőrszerkós ismeretlennel, akinek tetoválásai és piercingjei láttán édesanyja kis híján rosszul lett, családtagjai úgy látták, a férfi erőszakos, félelmetes, és rettenetesen féltették tőle a lányukat. Melinda persze vehemensen védte a párját, anyjáékat rasszistának és maradinak bélyegezve, majd összeszedett pár dolgot a szobájából, és elviharzott az alaposan meglepett, és lányuk viselkedését nehezen toleráló szülők őszinte döbbenetére.

Kilenc év telt el a szakítás óta, Melinda egy ideig fellépett a férje zenekarával, majd amikor megszületett a kislánya, Anna, felhagyott az énekléssel, levelezőn befejezte a félbehagyott főiskolát. Idővel a punk zenekar feloszlott, Róbert fővilágosító lett egy kereskedelmi tv csatornánál, magához vette a korábbi kapcsolatából született fiát, és megfelelően gondoskodott a családjáról.

Melinda betartotta ígéretét: anyjáékhoz nem járt, a kislányról fotót a szülei akkor láttak először, amikor a férjével és annak fiával együtt egy magazinban szerepeltek annak a bírósági tárgyalásnak a kapcsán, melyen a férfi bebizonyította, hogy volt barátnője hazudott, amikor az instagramra feltett fotókkal bizonyította, hogy őt bántalmazta a gyermeke apja.
A szülők nehezen törődtek bele lányuk elvesztésébe, húga megpróbált időnként beszélni vele legalább telefonon, de Melinda elutasított mindenféle közeledést. Az élete viszont rendezett volt, tanítványokat fogadott otthon, akiknek fuvola órákat adott, és mellette vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket. Róbert sikeres lett, a tv-s munka mellett zenei rendezvények világítástechnikájával is foglalkozott, és ezzel jól keresett. Felesége negyvenedik születésnapjára megvette álmaik lakását: egy lakóparki környezetben lévő sorházi lakást, melyhez úszómedence is tartozott.
Melinda nagyon készült a házavatóra, de boldogsága mégsem volt teljes, mert titokban egyre többet gondolt a családjára. Aztán egy este bevallotta Robinak, hogy mi bántja:

- Az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessük holmi haragszomrádra. Bevallom, megvisel az a viszály, ami köztem és apámék között van, megvisel a családom hiánya.
- Mi lenne, ha én hívnám fel őket, hogy meg akarlak lepni a születésnapodon azzal, hogy őket is meghívom a házavatónkra? Ha mégis visszautasítanának – amit nem hiszek, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy ne hiányoznál nekik – akkor legalább nem tőlük hallod ezt. Jó?

A lány beleegyezett, és kérte a férjét, hogy rögtön hívja fel a szüleit. Átment a másik szobába, és reszketve hallgatta az átszűrődő zajokat. Végül nyílt az ajtó, Rob mosolyogva közölte, hogy a következő szombaton jönnek a szülei ebédre.
Melinda készült, nagyon szeretett volna anyjának bizonyítani: sütött, főzött, rendezgette a tárgyakat a lakásban – mindennek tökéletesnek kellett lennie.
A találkozó jól sikerült, a szülők megcsodálták okos és szép unokájukat, megnyugodva látták, hogy lányuk rendezett életet él, hogy a férje szeretettel bánik vele. Melindát meglepte – és mélyen meghatotta – mennyit öregedtek szülei a közel tíz év alatt, és lelke mélyén már bánta, hogy annak idején olyan határozottan megszakított minden kapcsolatot, pedig ekkor még nem sejthette, hogy hamarosan milyen nagy szüksége lesz majd a családjára.

Három hónappal a jól sikerült házavató után lánya, Annácska belázasodott, és kórházba került, de állapota ott is folyamatosan romlott. A diagnózis: nyiroksejt rák. Melinda kétségbeesett, és rettegett a jövőtől. A kezelőorvos hamarosan közölte, a kislány életét csak csontvelő átültetéssel lehet megmenteni. Férjével azonnal alávetették magukat a vizsgálatnak, de immunológiailag egyikük sem felelt meg teljesen. Az orvos ekkor érdeklődött, hogy vannak-e nagyszülei a kislánynak, illetve ők milyen korúak, mert a donor 18 és 55 év közötti egészséges felnőtt lehet.
Róbert apja még a fia megszületése előtt elhagyta az országot, Szenegálban él, de ennél többet nem is tud róla. Édesanyja intézetbe adta őt, és azóta sem kereste, így a férfi abban sem volt biztos, hogy még él. Melinda ekkor felkereste apjáékat, akik azonnal felajánlották a segítségüket, de sajnos apja túl volt már az ideális koron, és nem is volt egészséges. Márta mama viszont rögtön jelentkezett a kórházban a vizsgálatra. Az ő szövetazonossági tesztje jól sikerült, így nem volt akadálya a transzplantációnak.
Altatásban a nagymama mindkét csípőlapátjából levették a megfelelő mennyiségű csontvelőt, és ezt követően még három napon át a kórházban kellett maradnia. Ahogy felébredt, és az ápolónők megengedték, hogy felkeljen, arra kérte őket, kerekesszékben tolják át az unokájához. Melinda szinte folytonosan a kicsi Anna ágya mellett ült, így amikor nyílt az ajtó, és meglátta édesanyját, amint betolják a szobába, zokogva a nyakába borult, hogy megköszönje az életmentést, és megfogadta, hogy soha többé nem hagyja el a családját.

Nehéz időszak következett ezután, hiszen a csontvelő transzplantáció egy hosszadalmas és bonyolult beavatkozás, de mivel a kislány esetében ez jelentette az egyetlen kezelési lehetőséget, meg kellett értetni vele, hogy előbb egy steril boxba kerül, majd un. kondicionáló kezelésben részesül, és azután a nagymamájától származó őssejtetekkel fogják kezelni. Amikor Melinda ezt elmesélte a kislánynak, az odafordult a mellette ülő nagymamájához és megpróbált felülni az ágyában, miközben ezt kérdezte:

- És azután a Te lányod is leszek, mama?

Márta mamának könnybe lábadtak a szemei a nyolc éves kislány kérdésétől, és azt válaszolta:

- Igen, kicsim, Te és az édesanyád örökké az én imádott kislányaim lesztek!

A beültetés sikerrel járt, a huszonharmadik napon az orvos közölte Melindával és Robival, hogy a kapott őssejtek megtapadtak, a vérképzés beindult, kezdetét vette a gyógyulás. Bár a kislány még mindig a steril szobában volt, anyja és apja felváltva, megfelelően „bemosakodva”, steril ruhában már látogathatta őt, és megfelelően sterilizálva bevihették neki azt a macit is, amit a nagymama küldött. Ezzel kelt és feküdt mindaddig, míg végre elhagyhatta a steril boxot. Fél évvel a beavatkozás után már gyógyszerek nélkül, boldogan élhetett tovább egészséges, boldog gyermekként.