ANATOLE FRANCE: VIRÁGZÓ ÉLET

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-207-9 (online)
MEK-17427

Uj Anatole France-regényeket bizonyos huzódozással veszünk kezünkbe. A háboru utáni érzésünk valahogy ugy sugalmazza, hogy most más álmok kellenek, mint amilyeneket ez a halkmelódiáju, fényüző bölcselő velünk egykor végigálmodtatott. Keserü csalódásoktól félünk nemcsak vele, hanem általában minden franciával szemben. A háboru előtti ragyogó Páris-hitet, a francia emberségesség csalfa tanát szivünkbe ők lopták be. Az Anatole France-oknak, a Claude Farrèreknek, a Marcel Prévost-oknak, a Pierre Louys-oknak a földkerekségen szétszórt sárga könyvei a francia műveltségnek kiküldött előörsei voltak, amelyek egész Európával, sőt az egész világgal elhitették, hogy az a francia nemzet az igazi, amely bennük tükröződik. A francia imperiálizmus nyomukon indulva el aratta le a gazdag termést: az angol, az amerikai, a fekete és a sárga katonát... A háboru, de különösen a francia győzelem ábrándképeinket alaposan megtépázta.

Ilyen tanulságok után mi kedveset és sötét aggodalmainktól elszórakoztatót mondhat uj visszaemlékezéseiben az aggastyán Anatole France, aki gyermekkorát különben is már három könyvben megirta? E fáradhatatlan álmodozónk nagy iróművészetét s emberi kiválóságát épen az igazolja, hogy fanyar és előzetes elfogultságainkat uj könyvével mind el tudja oszlatni. Hangját most is, mint mindig, meg tudta találni. Ma, mikor a legtöbb iró elfásult közönségét szemfényvesztő handabandázással és a tömegszenvedélyek hizelgő legyezgetésével akarja fölrázni, Anatole France az irodalmi piacról a természet és a visszaemlékezés meghitt magányába vonul félre. Ajkához, mint minden életiskolát megjárt öreg faun, egyszerü pásztorsipot emel s oly csodálatos hangokat csal elő, hogy a tülekedők és a csalódottak lassanként mind köréje gyülnek. Serdülő korának apró eseményeit, a régi kertes Páris alkonyulatát, családi környezetének s az akkori közéletnek egy-egy kimagasló alakját hivja képzeletünk elé. Csodáljuk művészetének megelevenitő erejét. De ez több, mint öt évtized óta forgatott tollának régi képességei közé tartozik. A Virágzó élet azonban az ősz irónak nemcsak csorbitatlan alkotó képzeletéről tanuskodik, hanem valami ujat is ad. Uj benne, hogy minden során érzik a mai időknek komoly és bensőséges átélése. Mekkora emberi erő rejlik ebben az aggastyánban, hogy abban a korban, amelyben más ember az uj élmények harapós fogaitól zárkózott idegrendszerrel védekezik, ő szembe néz az eseményekkel s lelkét tárva-nyitva tartja előttük. És mekkora művészi leleményességet őriz még mindig magában, hogy nemcsak bensőségesen megélni tud, hanem tárgyát uj életszemléletével át is tudja hatni. A visszaemlékező Anatole Francenak legbensőbb és legértékesebb vonása, hogy virágzó életének a klasszikus művészetről alkotott tiszta eszményképét öreg korának sulyos tanulságaival, keserü bölcseletével festi alá. Sötét világnézete az európai összeomlásból tépázatlanul csak egyet ment ki: a görögök művészetébe vetett hitét. Az ősz álmodozó ifjuságába ezen az aranyhidon megy át s magához öleli a csillogó szemü fiatalembert, aki egykor volt.

Ez a könyv a két évvel ezelőtt megjelent Kis Péternek folytatása. A Virágzó élet kis barátomat a nagyvilág szinpadára való lépéséig vezeti. Ez a két könyv s velük együtt még a Barátom könyve és a Nozière Péter, kölcsönzött nevek alatt s némileg költött körülmények között, ifju éveim emlékeit tartalmazza. Könyvem végén majd megmondom, mi vitt arra a gondolatra, hogy valóságos emlékeimet kitalált köntösbe öltöztessem. Életemnek abban a korszakában támadt kedvem papirra vetni őket, amikor már hajdani magam egészen idegenné vált s a vele való foglalkozás jelenlegi életembe derüs fényt csenhetett. Rend és folyamatosság nélkül emlékszem. Emlékező tehetségem szeszélyes. Madame de Caylus gondokkal terhelten és megöregedve egy nap amiatt panaszkodott, hogy nem tudja elméjét Emlékiratai tollba mondására eléggé fegyelmezni. "Nem olyan nagy baj - mondta fia, aki a tollat mindig készen tartotta visszaemlékező anyja számára - nevezzük művét egyszerüen Emlékek-nek s akkor sem évszámok, sem összefüggések nyüge nem fogja kötni". Sajnos, a kis Péter emlékeiben az olvasó nem találja meg sem Racine-t, Saint-Cyrt és XIV. Lajos fényes udvarát, sem pedig Madame de Maintenon unokahugának tiszta nyelvezetét. Az ő idejében nyelvünk teljes szépségében ragyogott; azóta bizony nagyon megromlott. De hát, jobb ugy beszélni, mint ahogy mindenki beszél. Ezek a lapok kis dolgokkal foglalkoznak, de nagy pontossággal elevenitik meg őket. És az emberek azt tartják, hogy ez igaz szivből jövő apróságokkal is lehet tetszést aratni.

Ezen a napon is, mint rendesen, félötkor hagytuk el Fontanet barátommal a kollégiumot, amikor a csengő az előadások befejezését jelezte. Mindketten a harmadik osztályba jártunk és osztályfőnökünk Brard tanár ur volt. Szokásos utunkon, a Cherche-Midi-utcán mentünk végig kisérőink társaságában, akik közül Tourtourné a Fontanet családot képviselte, mig szüleim részéről Jusztin volt a bizalmi személy. Jusztint apám Balvégzetnek nevezte el, mert cselekedetei fejünkre rendszerint tüzek, vizek és légáramok veszedelmeit zuditották, s mert minden törhető és törhetetlen tárgy, ami kezébe került, korai és erőszakos elmulásnak lett az áldozata. Haza felé igyekeztünk és az ut jócska részét Fontanet-val együtt tettük meg. Barátom ugyanis a Szent Atyák-utcájának végén lakott. Téli este volt. A sötétség már teljesen leszállt, a gyalogjáró nedvesen csillogott s a gázlámpák lángnyelve rózsaszinü ködben pislákolt. Az utcát megtöltötte a városi élet vidám zaja, amelyet minduntalan ketté vágott Jusztinnak éles sikolya, vagy harsogó kacagása, amint kötött kendőjének elmaradozó végével vagy kötényének nagy zsebeivel a járókelőkbe bele akadt. Váratlanul e szavakkal fordultam Fontanet barátomhoz:

E gondolatot őszinte meggyőződés és érett megfontolás hangsulyával fejeztem ki. Azt hittem, elmémnek mély kutjából ritka igazságot meritettem föl s ezt barátommal méltó komolysággal közöltem. A dolog pedig ugy áll, hogy valószinűleg csak hangzatos szólamot ismételtem, amelyet olvastam, vagy hallottam valahol. Ebben az időben hajlamom volt arra, hogy mások gondolatát a magaménak tartsam. Azóta megjavultam s belátom, hogy sokkal vagyok adósa felebarátaimnak: régieknek, maiaknak, honfitársaknak és idegen nemzetségüeknek egyformán s ezek között elsősorban a görögöknek. Nekik köszönhetek talán mindent, amit tudok és bizony szeretnék még sokkal többel adósuk lenni; mert ami józan, észszerü dolgot a világról és emberekről csak tudunk, az mind a görögöktől származik. De most nem erről akarok beszélni.

Mikor a korához képest igen alacsony termetü Fontanet hallotta az adások elégtelenségéről kifejtett bölcselmi eszmémet, finom róka-fejét felém forditotta és szeme csupa kérdéssé vált. Barátom szeretett minden gondolatba elmerülni, hogy azoknak gyakorlati eredményét kihalássza. E pillanatban kinyilatkoztatott eszmémnek előnyeit azonban első hallásra nem volt képes felfogni; ezért fölvilágositást várt.

- Az emberek a jótékonyságot nem gyakorolják eléggé. Pedig ez nincs rendjén. A felesleget a szegényeknek kellene adni.

Barátom válaszára felbátorodtam s azzal a tervvel álltam elő, hogy alapitsunk ketten jótékony egyesületet. Tudtam, Fontanet vállalkozó, találékony szellem s ezért kettőnk szövetkezésétől nagy dolgokat vártam.

Azt válaszoltam, hogy a vállalkozás céljaira 49 sou-t fordithatok s ha ő is ugyanannyit fektet a dologba, jótékonykodásunkat tüstént megkezdhetjük.

A helyzet az volt, hogy Fontanet, noha nagyon gazdag özvegyasszony egyetlen gyermeke volt s többek közt karácsonyra teljesen fölszerelt ponny-lovat kapott, pillanatnyilag csupán nyolc sou-val rendelkezett. De - igen helyesen - kifejtette, hogy nem feltétlenül szükséges már a kezdet-kezdetén mindkettőnknek egyforma összeggel résztvennünk. Tőkénket majd később ő szaporitja nagyobb összeggel.

Jobban meggondolva a dolgot, rájöttem arra, hogy vállalkozásunknak vannak bizonyos nehézségei, amelyek épen látszólagos könnyüségéből származnak. Mi sem lett volna egyszerübb, mint közös tőkénket átadni az első vak koldusnak, aki utunkba akad. Én azonban nagylelküségemért nem elégedtem volna meg a hátsó lábain fölkuporgó kolduskutyának hálás tekintetével, amelyet vetni szokott bárkire, aki a szájában tartott facsészébe pénzt dob. Jótékonykodásomért más bért vártam: a magam tizenkét évével kissé a farizeusok osztályába tartoztam. Remélem, megbocsátják hibámat. Azóta eléggé meglakoltam érte.

Fontanet-től házuk kapujában elbucsuztam s Jusztinnak, akit nagyon szerettem, a karjába kapaszkodtam. Nagyarányu irgalmassági terveimmel egészen eltelve nem tudtam megállni, hogy kérdést ne intézzek hozzá:

Abból, hogy nem felelt, megértettem, hogy kérdésem értelmét nem fogta föl, de ez legkevésbbé sem lepett meg; sohasem hallgatott meg s nagyon ritkán tudtak szavaim elméjébe férkőzni. Mindazonáltal igen jól kijöttünk egymással. Elhatároztam, hogy világosabb leszek. Hogy csapongó figyelmét lekössem, üde, kemény karjába teljes erőmből belecsimpaszkodtam s a fülébe orditottam:

- Jusztin, azt hiszed, hogy az emberek elég alamizsnát adnak a szegényeknek? Én ugy gondolom, hogy nem.

- Bizony a koldusok eleget kapnak, - válaszolt Jusztin. - Ezek mind semmirekellő naplopók. De vannak ám szemérmetes szegények. Ezeket lehet sajnálni. Sokan vannak és mind elrejtőzködnek. Inkább éhen halnak, de koldulni nem tudnak.

Megértettem Jusztint és rögtön eltökéltem magam. Felkutatjuk Fontanet barátommal a szemérmetes szegényeket.

Még aznap este váratlan szerencse ért. Nagyapám, szegény, de nemeslelkü nagyapám ajándékképen öt frankos ezüstöt nyomott markomba. Másnap reggel Brard tanár urnak első óráján titkos jelekkel értesitettem Fontanet barátomat, hogy a szemérmetes szegények istápolására szánt tőkénk immár hét frankra és nyolcvanöt centimera rugott. Brard tanár ur észrevette kézmozdulatomat s büntetésül osztályfőnöki intelmet sózott rám. Ó, milyen keserü mosoly játszadozott ajkamon! Milyen megvető pillantással mértem végig a pipogya tanárembert, amint az osztálykönyvben megróvási kalandjaim számát ez ujabb bejegyzéssel gyarapitotta! Mert minek titkolnám: Brard tanár urral szemben nem ez volt az első fegyelmi esetem.

Déli szünetkor Fontanet örömében az ujjaival csettintett és titokzatosan tudtomra adta, hogy roppant gazdag nagynénje a közel jövőben ez összegnek kétszeresét, sőt háromszorosát bocsátja majd rendelkezésünkre; addig is azonban jónak látta, ha a hét frank nyolcvanötöt rendelkezésére bocsátom. Ez összegre ugyanis, mint mondta, vállalatunk előkészitése miatt föltétlenül szüksége van.

Elhatároztuk, hogy még azon a délután az iskolából kijövet felkutatunk egy szemérmetes szegényt. A körülmények mindenben segitségünkre voltak. Tourtour néni ugyanis földagadt arca miatt otthon maradt s igy csak az én szeretetreméltó Jusztinom volt egyetlen kisérőnk. Jusztin pedig, akinek jóságos arca majd kicsattant a kövérségtől s aki különben is a minduntalan rászakadó balesetek következtében ugy is eléggé el volt foglalva, szemünkben felügyeletre és parancsolgatásra teljesen képtelen lénynek látszott. Bizony nem volt könnyü feladat, hogy a rengeteg járó-kelő közül kiválasszuk azt a bizonyos szemérmetes szegényt, akinek éppen az a fő sajátsága, hogy elrejtőzködik és titokban szenved. Mégis azt hittük, hogy sikerült egyre közülök rátalálnunk. Piszkos vászonköntös volt rajta és sántitva vonszolta magát előre.

Emberünk azonban a Varin-utca sarkán belépett egy zöld keritéssel körülvett kocsmába, amelynek ajtaja fölött vasból kalapácsolt szőlőfürt csüngött. Láttuk, hogy a lámpafényben megcsillogó cink-tetejü kiszolgáló asztalról poharat vesz el és inni kezdi belőle a bort.

- Na, barátom, - válaszolt az éleslátására büszke Fontanet, - ezt én neked mindjárt megmondhattam volna.

Egy kudarc kedvünket azonban nem vette el. Földeritő utunkat tovább folytattuk Jusztin társaságában, aki érdekes barangolásunk szeszélyes kanyargóin lélekzetét veszitve loholt utánunk. A Vörös-kereszt épülete előtt parasztlányt vettünk észre, aki karján kosárral a felirásokat betüzgette és igen nagyon kétségbe lehetett esve. Azt hivén, hogy a mi esetünkről van szó, feléje mentem s kalapomat udvariasan megemelve, megkérdeztem:

Dühös pillantást vetett rám. Én a kérdést megismételtem. Ugy látszik azonban, falujában nagyon kitanitották arról, hogy az ártatlan falusi lányt Párisban mennyi veszély környékezi s a bünözők életkorát is tulzottan előretolták. Igaz, hogy koromhoz képest elég nagy voltam, mégis ábrázatom aligha lehetett veszedelemmel fenyegető. Bizonyára az ijedtség zavarta meg a lány látását, aki orrom alatt talán bajuszt is sejtett; elég az hozzá, hogy szemtelennek nevezett s arcomra jókora pofont mért. Nagy ártatlanságomban még azzal sem tudtam magam vigasztalni, hogy e nyakleves némileg hizelgő is volt rám nézve. Fontanet, aki a jelenetnek hallgatag tanuja volt, a csattanós végre hangosan fölnevetett. Jusztin viszont harciasan közbelépett. A falusi kislányt pimasz személynek, sőt nőstény szemétnek is szidalmazta s azzal fenyegette, hogy elveri, ha nem kotródik el tüstént. Azután magát kifujva, igy szólt hozzám:

- Péter ifju urnak pedig nem árt a lecke. Remélem, ezentul nem kötődik majd a lányokkal. Szégyelje magát, megátalkodott, buja teremtés!

- A dolog egészen másként folyik le, - szólalt meg oktató hangon Fontanet barátunk - ha hagyod, hogy a lánnyal én beszéljek. De te mindent a magad feje után csinálsz és mások üdvös tanácsát megveted.

Ezt a szemrehányást igazán nem érdemeltem meg. Életemnek valamennyi ismerőjét bizvást felhivhatom tanuságtételre.

Beláttuk, hogy szemérmetes szegényt találni nehéz, kétséges és roppant kényes feladat. Annál nagyobb buzgalommal fogtunk tehát hozzá. Befordultunk a Szt. Atyák utcájába. Nem volt sok vesztegetni való időnk. Egyszerre csak egy embert pillantottunk meg, akiről a boldogtalanság valósággal rám kiáltott: vállát gondok terhe görbitette, nadrágja kitérgyesedett, nyütt kalapja piszkos volt, bús orra a szájáig lógott. Iskolai példánya volt a szemérmetes szegénynek. Már épen meg akartam szólitani, amikor Fontanet hirtelen megrántotta a karomat.

Valóban viseltes redingotejának gomblyukában kis szalagocska piroslott. Ebből megértettük, hogy korántsem támogatásra szoruló szegénnyel van dolgunk, hanem társadalmunknak egyik kimagasló oszlopát kell tisztelnünk benne. Lehet, hogy abban az időben egy kissé tuloztunk, de a kitüntések előtt föltétlen elismeréssel hajoltunk meg.

Pár lépéssel tovább Fontanet, aki éber figyelemmel nézte a járókelőket, örömmel kiáltott fel:

- Ott van! Nézd, ott van! - s e szavakkal hanyagul öltözködött aggastyánra mutatott, aki zsebeiben kotorászott s ugy látszik, nem találta meg, amit keresett, mert egyik zsebét a másik után forditotta ki. Vajjon mit kutat? Pénzt, dohányt? Nem lehetett megállapitani, de Fontanet szerint ez a kétségbeesett turkálás a szemérmetes szegénynek legbiztosabb ismertető jele volt. Koldulni képtelen s ezért üres zsebeiben makacsul nyomozza a pénzdarabokat, amelyek jobb időben ott voltak.

- Beszélj te hozzá, - válaszoltam. - Előbb mondtad, hogy nem tudom magam megértetni. Különben is nálad van a pénz. Neked kell felajánlanod.

Ez utóbbi érv cselekvésre birta barátomat, aki a szük gyalogjárón a zsebében kutató öreg ur elé állt és sapkáját megemelve szólt:

E bevezetés után Fontanet, aki vakmerő, sőt szemtelen is tudott lenni, zavartan elhallgatott, mert az öreg ur közelről jómódunak látszott: arany melltüt és arany óraláncot hordott. Segitségére siettem barátomnak. Sapkámat én is megemeltem s igen udvarias, halk hangon megszólaltam:

A bátorság azonban nekem is inamba szállt és többet én sem tudtam mondani.

Az öreg ur látva zavarunkat, kis barátainak hivott s megkérdezte, hogy miben lehet segitségünkre.

- A Tournon-utca?... Forduljanak meg, kis barátaim, aztán térjenek be balra az első utcába, ott megint balra a második utcába s a harmadik... Lássuk csak...

Akadozva beszélt s az utmutatás egyes helyeinél mellényzsebében lázasan kotorászott, mintha csak az utvonal nehézségeit onnan akarná előkeresni. Fontanet róka-arcának ravasz komolyságával kémlelte az öreget; én az ajkamat harapdáltam; de végre nem tudtam megállni és kacagásban törtem ki. Barátom követte példámat, amire gyorsan kereket oldottunk. Annyit azonban még hallottunk, hogy az öreg ur mérgében neveletlen gyerkőcöknek és éretlen csirkefogóknak szidott bennünket.

Jusztin hirtelen meglépésünknek indokaival nem volt tisztában. Attól félve, hogy szeme elől gyorsan eltününk s neki majd egyedül kell anyám elé kerülnie, a forgalmas és sötét utcában kétségbeesett irammal utánunk futott. Az utjába akadó embereken és dolgokon hősiesen áttörte magát; egy taliga alól, melynek kerekei alá került, fürgén feltápászkodott és közben a szemét nem vette le rólunk.

Az Université-utca sarkán a gesztenyésnél végre utólért. Fontanet a szemérmetes szegények kasszájából két sou-ért sültgesztenyét vásárolt. Jusztin keserü szemrehányásokkal támadt ránk. Megkináltuk gesztenyével. Éva lányai a kisértésekkel szemben nem erősek; dünnyögve harapott be a gesztenye forró husába.

Későn és meglehetősen dult állapotban érkeztünk haza. Jusztin egészen sáros volt.

- Már megint milyen állapotban van, lányom? - szólt édesanyám szelid szemrehányással.

Jusztin rohant a konyhába s hogy az elvesztett időt helyre pótolja, véka szenet tömött a kemencébe. Sirt. A parázs visszfénye biborral vonta be arcát és bearanyozta könnyeit, mint egykor azokat, amelyeket a fölgyujtott Trójában az Apollótól szeretett Priamus lánya hullatott:

Hasztalan volt minden kétségbeesett fáradozásunk, szemérmetes szegényre csak nem tudtunk akadni. De néhány nap mulva egyik délelőtti tizperces szünetben Fontanet elbeszélte terveinket és csalódásainkat La Chesnais barátunknak - természetesen annak minden nevetségességét rám háritva - és megkérdezte előkelő iskolatársunkat, hogy nem ismer-e egy szemérmetes szegényt, azaz egy olyan szegényt, aki nem koldul.

La Chesnais igen nagy tekintélynek örvendett közöttünk. Tudatta velünk, hogy anyja egy időben segitett egy ilyen fajtáju nélkülözőt.

- Azóta meghalt és szegény özvegyet és két árvát hagyott hátra. Anyám neki adja használt ruháimat. Bargouiller asszony, akiről beszélek - füzte hozzá La Chesnais - a Sárkány-udvarban lakik.

És megmondta a számot, amelyet már elfelejtettem. Fontanet-val elhatároztuk, hogy a titkos boldogtalanok segélyezésére szánt összegünket, vagy legalább is azt, ami belőle megmaradt, - mert Fontanet biztatására minden nap elvontam belőle valamit sütemények és csokoládé-táblák vásárlására - a szánalomra méltó Bargouiller asszonynak adjuk. Fontanet annál is inkább ösztökélt erre a jelentős kiadásra, mert amint mondta, közös kasszánkat nemsokára óriási összegekkel fogja gyarapitani.

Szerdán, a rendes hétközi szünnapon, édesanyám megengedte, hogy Fontanet-val egyedül menjek el hazulról, mert barátommal szemben teljes bizalommal viseltetett. Anyámnak bizonyos tekintetben igaza volt: Fontanet sohasem csinált ostobaságokat, de viszont másokat szivesen ugratott ebbe bele. Szelid anyám soha sem hatolt Fontanet jellemének mélyére, aki előtte mindig előnyösen mutatkozott s a kétszinüségnek mindama kártyáit kijátszotta, melyek szükségesek ahhoz, hogy az emberek becsülését megnyerjük. Anyám vak bizalmát arra használtuk fel, hogy meglátogassuk a szegény özvegyet. A Rennes-utca akkor még nem volt meg és a Sárkány-udvarra szük közön át régi boltiv alatt lehetett jutni, amelyen szörnyü sárkány vonaglott. Ez a dombormű még a mai nap is megvan. Szép, barokk-stilü alkotás. Ujabban zöldre festették. A kő szürke szine sokkal jobban illett hozzá.^[1] Abban az időben, amelyről most irok, vérpirosra volt festve, ami borzalmas kinézését csak növelte, és ugy tetszett, mintha lángot okádó torkából szörnyü zsivaj törne elő; mert hozzá közeledvén oly rettenetes zakatolást hallott az ember, amelyhez képest azok a bizonyos Kalló-malmok, amelyek Sancho-Pansát ugy megrémitették, szelid csermelyzugást müveltek. Ez a széditő lárma valójában sok száz kalapácstól eredt, amelyek egyszerre csaptak le a vasra. A Sárkány-közt ugyanis csupa füstös cyclops lakta, akiknek műhelyei ép oly piros szinre festett rácsok mögött voltak, mint amilyen a boltív sárkányának a vére volt. A kalapácsoknak e visszhangzó hangversenye között kellett végig vonulnunk. Kalandunk sok csodás elemmel csábitott. Végre a köz végén, a barátunktól megjelölt szám alatt, benyitottunk egy kapun és nedvesen fénylő sötétségben, orrunkban ragadós penészszaggal, mindenféle létra, korhadt dorong és rothadt deszka között tapogatóztunk előre. A kalapácsok fülsiketitő zaja, amelybe az imént majdnem beleszédültünk, ide hangfogózva jutott el és ez megnyugtatott. Szemünk néhány pillanat alatt megszokta a sötétséget és igy sikerült veszedelmesen kanyargó, meredek lépcsőt felfedeznünk, amely felett a felmászás támasztékául vastag, zsiros kötél lógott le. Körülbelül husz lépcsőfokon botorkáltunk fel, amikor kezünk ajtóba ütközött. Nem találván csengőt, bátortalanul kaparászni kezdtem rajta. Fontanet erélyesen kopogtatott.

Lépések közeledtek; a zár nyikorgott; az ajtó megnyilt. Bargouiller asszony kigyulladt arccal, kuszán kigyózó hajtincsekkel jelent meg. Virágos pongyola volt rajta, mely keblét alig fedte.

A kőkockás kis helyiség konyhának és hálószobának szolgált; egy nagyobb s egy kisebb ágy, szegényes pohárszék, néhány szalmazsák alkották butorzatát. Az egyik széknek csak három lába volt. A falon konyhaedények és szentképek lógtak. A hideg tüzhelyen piszkos palackok és poharak sorakoztak.

Az özvegy hangja már sokkal szelidebbé vált, mikor azt kérdezte, hogy mit óhajtunk tőle.

Hellyel kinált. Fontanet bár kisebb volt, mint én, ugy látszik, az özvegy előtt tekintélyesebbnek tünt fel, mert lyukas párnákkal megrakott székre ültette, mig számomra csak a háromlábu széket jelölte ki. Nyögve beszélt siralmas helyzetéről: a nyomor özvegységével szakadt reá. Férjének igen jó állása volt Bercy-ben. De hosszas betegség után halt meg, amely miatt mindenüket el kellett adniok. Ő maga matrác-készitéssel foglalkozott; egy idő óta már senki sem rendel nála munkát. Áradozva beszélt gyermekeiről, Alice-ról és Firmin-ről, akik roppant kedvesek, de neveltetésük nagy áldozatba kerül. Most épen abban fáradoznak, hogy valami munkát találjanak. Fontanet annyi könnyedséggel és oly természetes előzékenységgel nyujtotta át kis adományunkat, hogy legnagyobb csodálkozásomat vivta ki. Azt természetesen nem emelte ki, hogy abban mennyi rész illet meg engem, mert ismerte szerénységemet. Az özvegy gróf urnak szólitotta és könnyes szemmel áldotta az Istent, hogy ilyen angyalt küldött támogatására.

Megkérdezte, hogy nincs-e véletlenül használt fehérnemünk és ócska cipőnk, mert nagy szüksége volna rá. Általában kért, hogy hozzunk el hozzá minden olyan dolgot, amire nincs szükség a háznál: fel tudja azokat használni.

Érdeklődött, hogy ki küldött minket ide; és mikor megtudta, hogy cimét La Chesnais anyjától kaptuk, hirtelen elhallgatott, amiből arra következtettem, hogy régi jótevőjével feszült viszonyban van.

Aprólékosan kikérdezett szüleinkről s azok helyzetéről és lakásunk cimét többször elismételtette, mintha fejből meg akarta volna tanulni. Fölkeltünk és elbucsuztunk.

Az ajtóban még egyszer eszünkbe juttatta, hogy mily nagy szüksége van ruhára és fehérnemüre saját magának ép ugy, mint Alice-nak és Firmin-nek; nyomatékosan kért, hogy okvetlen jöjjünk vissza; és megigérvén, hogy nevünket imáiba foglalja, figyelmeztetett, hogy vigyázzunk a lépcsőn, mert egy kicsit sötét van ott.

Én minden felindulás és szánalom nélkül hagytam el Bargouiller asszony nyomorult lakását. Fontanet-nak az arca ezzel ellentétben oly sok kenetes buzgalmat, a jótékonyságnak oly fenkölt örömét és az adakozó léleknek annyi nemes hevületét fejezte ki, hogy pirulnom kellett, ha magamat hozzá hasonlitottam.

- Az emberek nem adnak eleget! - sóhajtott barátom. - Mennyi örömtől fosztják meg magukat!

Magaviselete, öntelt arckifejezése és iménti szép gondolata mély benyomással voltak rám s minden áron azon voltam, hogy én is oly magasztos érzésekkel teljek el, mint ő.

Finom szaglásával rendszerint megérezte, hogy hozzátartozói távollétében milyen társaságban voltak. Minthogy azonban bizott Fontanet-ban, nyugtalansága hamar elmult. Tovább nem is kérdezett.

Noha Bargouiller asszony nyomorusága különösképen nem inditott meg, mégis elhatároztam, hogy jótékonyságomat folytatni fogom. Ez nem volt könnyü. Egész héten át csak huszonöt fillért tudtam megtakaritani, ami bizony egy kétgyerekes anyának édeskevés volt. Fontanet nagynénjétől még semmit sem kapott. Az adakozás önző vágyától gyötörve visszaemlékeztem arra, hogy a gyászos özvegy állandóan ócska fehérnemüt emlegetett és szemet vetettem a szekrényre, ahová édesanyám szép sorjában alsónadrágjaimat és ingeimet helyezte el. Ellenállhatatlan vágy kisértett, hogy azokból egy párat elvegyek. Mikor az idő törvényes változása elhozta ujra a szerdát, jótékonysági éhségemnek nem tudtam többé ellenállni. Vakmerő tettemnek törvénytelensége felől egy pillanatig sem ringattam magam csalóka álmokban. Abban az időben a tulajdonjogról sokkal kérlelhetetlenebb felfogásom volt, mint most. A hagyományos gondolatok akkor még éltek bennem. Az volt a véleményem, hogy saját fehérnemüm nem az én tulajdonom, minthogy nem én vásároltam. Most e kérdést sokkal bonyolultabbnak találom. A tulajdonjog eredetét és természetét máskép itélem meg, mint a nagy tömeg és mint kortársaim. Azokban a messzi időkben, ahová elbeszélésem fonala vezet, nem voltam egy cseppet sem proudhon-ista s a magam javát a más javától hajszálnyi pontossággal tudtam elkülöniteni. Egyszóval akkori érzésem, elveim és legsajátabb erkölcsi felfogásom szerint fehérnemüimmel szabadon nem rendelkezhettem. Lelkiismeretem kereken tiltotta: mégsem hallgattam rá. Besompolyogtam a szobába, gyorsan kinyitottam a szekrényt (kis egyszerü, angol butordarab volt mahagoni fából, amelyet én szörnyünek találtam, noha bizonyára nagyon csinos volt: de akkor még senki sem oktatott ki, hogy mit tartsak szépnek). Minden válogatás nélkül csak ugy vaktában összeszedtem egy csomó fehérnemüt s felöltőm alá csusztatva, Fontanet társaságában kisurrantam a házból. Ha valaki kiváncsi rá, megmondhatom, hogy, amennyire visszaemlékezni tudok, magammal vittem két vagy három inget, egy gyapju-, vagy talán pamutmellényt s egy fél tucat hálósipkát, mégpedig azokból a valóban visszataszitó és jellegzetes nyárspolgári fejrevalókból, melyeket gunyosan "bojtos sipká"-nak neveztek. Kétségtelen, hogy sietve szedtem össze ezt a választékot, de mikor azt mondom, hogy vaktában is, akkor az igazságot némileg elferditem. Ezeket a pamut hálósipkákat ugyanis rettenetesen utáltam; igy hát kettős örömet okozott nekem őket jótékonyság gyakorlására felhasználni és nyilvánvaló szándékosság volt benne, hogy zsákmányom legnagyobb részét épen ezek tették ki.

Még ma is borzadoznám e hálósipkáktól, ha nem gondolnék arra, hogy Jeanneton, a legendák szépséges parasztlánya, a hagyomány szerint azzal koronázta meg Yvetot királyát. De ez nem tartozik tárgyamhoz. Fontanet, aki nyolc nappal azelőtt oly kiválóan ecsetelte a jótékonyság gyönyöreit, özvegyasszonyunk iránt többé semmi érdeklődést sem mutatott. Határozottan kijelentette, hogy nem jön velem. Terve az volt, hogy a boulevard de l'Observatoire-ra megy és ott egy ujonnan megnyilt bódéban célba lő. Figyelmeztettem, hogy kabátom alatt ócska fehérnemüt rejtegetek, melyet a szegény özvegy két gyermekének szántam. Azt ajánlta, hogy vigyem haza a csomagot, vagy pedig egyszerüen dobjam be egy csatornába. Végre is nagy nehezen annyira rá tudtam venni, hogy a Sárkány-udvarban megvárjon, amig én felöltöztetvén a mezteleneket, az irgalmasság hét testi cselekedeteinek egyikét véghez viszem. Bargouiller asszony még pirosabb és még lángolóbb arccal s hajkigyóinak még szertelenebb rángatózásával fogadott, mint első izben. Melegen érdeklődött barátom, a kis "gróf" után (igy hivta Fontanet-t) és mikor meghallotta, hogy egyáltalában nem jön, nem tudta kellemetlen meglepetését titkolni.

Alice és Firmin ezuttal is távol voltak munkát keresni. Anyjuk mérsékelt hálaérzéssel fogadta a ruhadarabokat, melyeket számukra hoztam. Kérve, sőt fenyegetve igyekezett rábirni, hogy szüleim előtt el ne áruljam, kinek hoztam a fehérnemüt; figyelmeztetett, hogy borzasztó szerencsétlenség szakad rám, ha a titkot felfedem. Minthogy határozottan semmit sem igértem meg, hirtelen modort cserélt és fájdalmas nyögéssel, keserves könnyeket hullatva az Istenre hivatkozott, mint aki tudja, hogy erényeit a rá mért rettenetes csapások ellenére is mily szeplőtlenül őrizte meg. Azután a kis pohárba ujjnyi piros likört töltött és megkinált vele.

Visszautasitottam, ő makrancoskodott. Fején a hajviperák dühösen rángatózni kezdtek. Annyira megijedtem, hogy kiittam a poharat. Megkérdezte, nem bocsáthatnék-e rendelkezésére kisebb összeget, amellyel a péket kifizetheti. Zavartan válaszoltam, hogy pénzem nincsen. Amint a tragédiairó mondja: "gyors visszavonulást áhitottam."

A Sárkány köz végén rátaláltam Fontanet-ra, aki a piros sárkány alatt a kalapácsok éktelen zajában nyugodtan szilvaizes lepényt majszolt, amelyet az utcasarki cukrásznál vásárolt. Alig hallgatta meg Barbouiller asszonnyal folytatott társalgásom történetét; nyomatékosan kijelentette, hogy eljárásomat helyteleniti s az egész ostoba dologról semmit sem akar tudni. Elmentünk a céllövő bódéba. Meggyőzött, hogy kitünően tud célba lőni. De ezt csak szavainak erejével érte el, mert maga a valóság épen ellenkezőjét bizonyitotta.

Gondokkal terhelten mentem haza; a lépcsőn felmenet nyugtalanságom fokról-fokra nőtt. Könyörtelenül elitéltem magam és nem minden ok nélkül el voltam készülve rá, hogy bünömet fölfedezik. Jusztin nyitott ajtót. Két szeme könyben uszott; arca az izgalomtól tüzben égett. Némán, iszonyattal nézett rám.

- Pálinka szagod van, - mondotta. - Honnan jösz? kinek adtad a fehérnemüt, amelyet magaddal vittél?

- Egy szegény özvegynek, aki a Sárkány-közben lakik. Barbouiller asszonynak hivják.

- Ez az a matrac-készitő nő, aki matracaimból kilopta a gyapjut és akit részegessége miatt mindenünnen kidobtak.

Dühömben, hogy igy becsaptak, élesen tiltakoztam ez ellen és kijelentettem, hogy az özvegy tisztességes és istenfélő asszony.

Hozzáfüztem még, hogy Barbouiller asszonynak nehezen megy élete sora, mert két gyermeket kell nevelnie.

- Kétségtelenül, - mondotta apám; - s ezek a gyerekek nagyon sajnálatraméltóak. De mondd meg, Péter, miért nem kérdezed meg előbb szüleidet, ha alamizsnát akarsz osztogatni? Nincs nehezebb dolog a világon, mint adni. Be kell vallanom, hogy a magánuton gyakorolt jótékonyság még nekem is sok fejtörést okoz. Nagy vakmerőség tőled, Péter, hogy azt hitted, a te korodban magadtól, szüleid támogatása nélkül meg tudod csinálni azt, ami igen nagy meggondolást és sok tapasztalatot igényel. Barátom, Hennequin Amédée, elitéli ugy a magán-, mint a közjótékonyságot, pedig nemeskeblüségét senki sem vonhatja kétségbe. Kommunista elveket vall és azt állitja, hogy a nyomor sebeit csak társadalmi forradalom gyógyitja be. Én a magam részéről szinte azt kell higyjem, hogy a társadalmi forradalom nem elegendő; erkölcsi forradalom kellene...

Anyám félbeszakitotta apám előadását, mert láthatólag helyén kivül valónak és tárgytalannak találta.

- Mondd, Péter, mért nem kértél tőlem engedélyt, hogy a fehérnemüt elvihesd?... Valószinüleg azért nem fordultál hozzám, mert tudtad, hogy kérésed ugy is megtagadom. A fehérnemü nem volt a tied. Hennequin Amédée urnak és Proudhon urnak eszméi még nincsenek megvalósitva. Te olyan tulajdonnal rendelkeztél, amely nem a tied. Jószándékod miatt megbocsátok, - bár hangsulyozom, hogy nagyon könnyelmüen cselekedtél és inkább hiuságból, mint szánalomból jótékonykodtál. Fontanet hasonló ostobaságot nem követett volna el. Meg vagyok győződve róla, hogy nem kisért el ehhez az asszonyhoz, mikor ingeidet és hálósipkáidat elvitted hozzá.

Nem tudtam megállni, hogy ne morogjak valamit e meg nem érdemelt dicséretre. Meg voltam abban az időben győződve arról, hogy Fontanet nem ér többet, mint én. S ha ma már nem vagyok ebben biztos, az onnan ered, hogy azóta megtanultam mindenben kétkedni.

- Hallgass rám, fiam, - folytatta anyám most már sokkal erélyesebb hangon, mint ahogy az imént leszidott. - Megismertetem veled balgaságodnak egyik következményét. Mindjárt távozásod után Jusztin felfedezte szekrényedben a hiányt. Jusztin nagyon tisztességes lány; de helyzeténél fogva állandóan attól fél, hogy gyanuba vesszük. Most is attól tartva, hogy a fehérnemü eltünésének gyanuja rá esik, szörnyű idegrohamot kapott. Valósággal eszét vesztette. Hiába igyekeztem őt megnyugtatni, hiába erősitettem, hogy egyáltalában nem gyanakszom reá. Folyton azt kiáltotta, hogy csendőrök jönnek érte és börtönbe vetik olyan bünért, amelyet nem is követett el.

Anyámnak e szavai erős hatással voltak rám. A Comte-szinházból ismertem a Tolvaj Szarka avagy Palaisseau Szolgálója cimü darabot. Föl tudtam hát fogni, hogy mily nagy gyötrelmek hasogatták az én kedves Jusztinomnak szivét.

A konyhába szaladtam, ahol még a legsötétebb kétségbeesésbe merülve találtam. Őszinte felindulással öleltem át és bocsánatot kértem aggodalmai miatt, amit hebehurgyaságommal neki akaratom ellenére okoztam.

- Ó, Péter urfi! - kiáltott fel zokogásán keresztül, - ha kicsit több esze van, nem csinál ilyen dolgot.

Jusztinnak igaza volt. Nem csináltam volna ilyen dolgot, ha kicsit több eszem lett volna.

Többé már nem találtam Jusztinban azt a pusztitó őrületet, amellyel szolgálatának kezdetén a reá bizott konyhaedényeket és Nozière doktornak meggyógyult betegeitől kapott bronz disztárgyait dirib-darabokra törte. A konyha immár nem visszhangzott a lehullt tányércserepektől és a fiatal szolgálóleánynak harsány jajkiáltásai is megszüntek, mert a marhahus szeletelésnél a késsel nem vágott többé ujjaiba. A tüzhely vészes kilobbanásai, a konyhát elárasztó vizár mind ritkábbá lettek: a csillárok nem zuhantak többé maguktól és váratlanul a padlóra; s ha édes apám Jusztint még mindig Balvégzetnek is nevezte; ha szinte értekezéseket is tartott az együgyü teremtés Siva istenre emlékeztető romboló geniuszáról; ha vádat is emelt ellene, hogy szüntelenül megzavarja a tanulmányaiba mélyedt ember nyugalmát: ez már csak onnan eredt, hogy ő, mint a férfiak legnagyobb része, ragaszkodott kialakult véleményéhez és megrögzött gondolataihoz és képtelen volt itéleteit az uj tapasztalatok alapján megváltoztatni. Anyám ellenben, aki igazságosabb természetü és hajlékonyabb elméjü volt, beismerte, hogy e szolgai agyvelőben az első napok zűrzavara után kezdenek a rendnek bizonyos vonalai kialakulni és az összhangnak első akkordjai megcsendülni.

Jusztin az inga-órának Spartacus szobrával is békét kötött. Elnyűtt tollseprőjének kikukkanó végével többé már nem bökdöste és viszont a hős sem fenyegetőzött azzal, hogy egyensulyában meginogva eltiporja a lányt. Amellett azonban még mindig a régi makacssággal tartott ki, hogy a szobrot nem hivhatják Spartacusnak. Én egy tizenhárom éves humanista hiu és kötődő vaskalaposságával, történelmi könyvvel és szótárral a kezemben hiába iparkodtam őt az ellenkezőről meggyőzni. Tudományos bizonyitékaimra nyugodt mosoly jelent meg ajkán és válaszként mindig csak ezt hajtotta:

- Nem, nem, kicsi gazdám, nem ugy hivták, ahogy maga mondja; biztos, hogy nem ugy hivták.

- Jusztin, jegyezze jól meg, hogy Spartacus rabszolgahad élén fittyet hányt négy praetori és három consuli hadseregnek és végül is mikor a senatus Crassus és Pompeius légióit küldötte ellene, minthogy kénytelen volt a csatát elfogadni, megölte lovát...

- Meg kell kavarnom a lencsét, mert nem lehet sokáig magára hagyni és odaég.

- Ez a Spartacus, Jusztin, Foyatier urnak, papa barátjának a müve, aki már nagyon öreg ember. Gyerekkorában pásztor volt s mig a nyájat őrizte, bicskájával fából kis állatokat faragott...

- Nézd csak, akár az öcsém, Phorien! - kiáltott fel Jusztin. - Ez a fickó alig volt akkora, mint a hüvelykem s már is ügyes madárfogókat és egyéb ravasz eszközöket fabrikált, mig a csordát a mezőn legeltette. De jaj! szaladnom kell, mert még odaég a lencse.

És már rohant a konyhába, ahonnan a megkozmásodott lencse fanyar illata szállott ki.

A szelid lelkü Foyatier bácsinak ezt a Spartacus szobrát, amelynek eredetije hajdan a Tuileriák kertjében dühös pillantásokat vetett és fenyegető öklöt emelt a királyi kastély felé, nagyon megutáltam, mert gyerekkoromban sokat láttam s mert amugy is nagyon bárgyu figurának találtam. Ménage ur annyit jegyzett meg róla: "Ez a fickó megrikatóan ostoba."

Apám azonban szerette. Magunk között legyen mondva, azt hiszem, soha sem látta a szó szoros értelmében. Mert semmit sem nézett meg, ami nem tartozott hivatásához, kivéve a mosolygó vagy fenséges természeti képeket. Kedves barátjának, Foyatiernek Spartacus-ában a gondolatot, a jelképet bámulta. Az elnyomottak szabaditóját látta ebben az alakban s ez kedves volt szemének, mert szerette az igazságot és gyülölte a zsarnokságot.

- Ha republikánus lennék, - mondta egyszer, - egy alapelv vagy felsőbb érdek kedvéért belemennék még az elnyomatásba is; de királypárti vagyok s a király létezésének első, sőt egyetlen értelme az, hogy népeinek biztositja a szabadságot. Egy zsarnoki királyság magában véve képtelenség.

- Sajnos, az uralkodók népeiket rendszerint megfosztják a szükséges szabadságuktól, hogy a szükségteleneket biztositsák.

- Vajjon kell-e valakinek javainkat kezében tartania, hogy megőrizze; nem tudjuk-e mi magunk megőrizni?

- A király, aki végeredményében csak egy ember, azzal, hogy mindent birtokában tart, tulajdonképen elméletben birtokol s valójában minden a népé. Ezzel szemben a demokratikus államformáknál az uralkodópártok számos tagból állanak, a közvagyon valósággal az ő kezükben van s a népet, amelynek semmije sincs, csupán ámitják.

- De csak azon feltétellel, ha elveszitjük. Szabadságunkat ugyanis mindig másra ruházzuk, valahányszor élünk vele.

Igy vitatkozott a két kitünő ember, akik mindjárt a társadalmat gyökeresen felforgató vihar után születtek; vitatkoztak anélkül, hogy egymást meggyőzték volna, vagy valaha is belátták volna szóváltásaik nyilvánvaló haszontalanságát. Franciák voltak: szerették az ékesszólást.

Ez időtájt akadt Jusztinnak egy udvarlója s ő abba alaposan beleszeretett. Én a dolgot észrevettem. Vajjon milyen jelekből? Talán az aggodó türelmetlenségből, mellyel a postást várta? Vagy az örömből, amely szemében csillogott és arcát megszépitette, mikor levelet kapott? Vagy a lázas kézmozdulatból, amellyel levelét keblébe rejtette? Egész lényének hirtelen megpendüléséből? Különös, néha szeszélyesen változó modorából? A hirtelen kitörő vidámságból? Vagy a szemét elöntő édes könnyekből? Igazán nem tudnám megmondani. De annyi tény, hogy minden, amit rajta észrevettem, érzelmeit rikoltozta.

Egyszer azonban kedélye hirtelen elborult; szinében megváltozott; szemét sötét karikák gyürüzték. Soványodott. Szót harapófogóval sem lehetett belőle kihuzni. Megvékonyult, összeszoritott ajkai olyanok voltak, mintha folyton feltörő zokszónak és panasznak zárnák el az utját. Esténként a konyha asztalán kirakta piszkos kártyáit, szorongva kutatta bennök sorsát, majd haraggal csapta össze. Észrevétlenül nagy levertség vett erőt rajta. Konyhaedényeire ügyet sem vetett, elfelejtett enni, inni. Mozdulatai nehezek és lassuak lettek s ha olykor eltört valamit, annak már többé nem, mint régen, fiatalos, vad buzgalma volt az oka, hanem fájó lankadtság, mely karját elnehezitette, ujjait elpuhitotta. Egész biztos voltam benne, hogy ezt a fájdalmat a szerelem okozza és hogy Jusztin elvesztette szerelmesét. Nem lehetett ebben kétség. Láttam Letort asszony boltjában egy metszetet, amely "az Elhagyatottat" ábrázolta; fekete bársony ruhába öltözött fiatal asszony ült egy kőpadon őszi hervadó erdőben. Jusztin, amint a konyhában mozdulatlanul ült szalmaszékén, nagyon hasonlitott ehhez az elhagyatotthoz, bár ő nem volt olyan csinos. Ugyanaz a fájdalmas, borus arckifejezés, messzeségbe-vesző tekintet, térdeire erőtlenül eső karjainak ugyanazon fáradsága. Állapota engem szerfölött érdekelt. Tudván bánatának okát, szerettem volna, ha nekem bevallja és megengedi, hogy vigasztalására siessek. Ebben azonban nem nagyon reménykedtem. Tudtam, hogy szenvedéseiről soha sem fog szólni, mert a nőnek kényes dolog fiu előtt ilyesmiről beszélni s mert különben sem tartott volna engem képesnek arra, hogy őt megértsem. Nem épen kedvező véleményét már rég kialakitotta rólam. Igy hát kénytelen voltam csak titokban sajnálni.

Egy reggel nagyon sokáig, több, mint egy óráig maradt egyedül anyámmal a rózsabimbós tapétáju szobában. Bár könnyes szemmel, de megnyugodt arccal távozott s én biztos voltam benne, hogy szive titkát anyám előtt feltárta és sebére gyógyitó írt kapott. Nem félvén most már attól, hogy Jusztinnal szemben lovagiatlan leszek, igy szóltam anyámhoz:

És részletesen elmeséltem, hogy csupán elmém finom éleslátásával miként jöttem rá Jusztin titkára és hogy lovagias érzéseim sugallatára erről mélyen hallgattam.

- Nagyon szép, ha valaki lovagias, - válaszolt jó édes anyám, - de még lovagiasabb lettél volna, ha nem igyekeztél volna olyan titkoknak nyomára jönni, amelyek reád semmi tekintetben nem tartoznak.

Szigoruan beszélt, de ugy vettem észre, hogy elmém ébersége szinte akarata ellenére is felkeltette bámulatát.

Egykori ártatlan és bájos gyermekfejemre esküszöm, hogy a Crottu tanár ur zsarnoki uralma alatt lefolyó iskolai élet nem volt egyéb, mint igazságtalanságok láncolata. Ez az ember oly könnyü szivvel szőtte az igazságtalanságot, mint pók a hálóját. Nem akarok vele kérkedni, de mondhatom, hogy harminc növendéke között épen én voltam az, aki rosszhiszemüségének legégbekiáltóbb és leggyakoribb bizonyitékait elviselni kényszerültem. Ezért azonban nem haragszom rá, mert már gyermekkorom óta hozzá voltam szokva, hogy az emberek durvák és igazságtalanok. Azt az egyet azonban soha sem bocsátom meg neki, hogy az uri modorról halvány fogalma sem volt. Azt kell hinnem, hogy e zsenge korban már előre megéreztem ama nagy erkölcsi igazságokat, melyeknek ismeretét csak később szereztem meg és hogy valamely családi daemon már akkor sejttette velem, hogy megbocsáthatatlan egyedül az a bün, amelyet a szépség ellen követünk el. Crottu tanár urral szemben én a múzsák és graciák pártjára álltam, akiknek az ő egész egyénisége élő-eleven meggyalázása volt. Szegény ember! Vastag bőr födte széles és rövid kezeit, amelyek érdesen surolták a gyöngéd dolgokat, amikre nehezedtek és soha nem ismerték a kellemes érintés gyönyörét. Gyanakvó szeme szép képeken nem tudott megnyugodni. Arckifejezése zord volt és némi öröm csak akkor terpeszkedett el rajta, amikor szájából nedves nyelvét kinyujtotta, hogy ironját, amellyel piszkos jegyzőkönyvébe az igazságtalan büntetést jegyezte be, megnyálazza. Mint a vidéki nyárspolgár, akiről valahol irásaiban Lemercier Nepomuk beszélt, ő is legyező alakban köpött s orrát trombitálva fujta ki. Ezek voltak ellene legsulyosabb vádpontjaim. Nem azért gyülöltem, amit csinált, hanem azért, amilyen volt. Állandó konok utálattal viseltettem iránta, nem cselekedetei miatt, amelyek végre is változhatnak, hanem természete miatt, amely megmásithatatlan; és talán ez az erős és oly bő forrásból táplálkozó gyülölet soha sem nyilatkozott volna meg, talán szivem örökre titkos zár alatt tartotta volna, ha egy körülmény, melyet maga Crottu tanár ur idézett elő, kitörésre nem kényszeriti. Egyik nap, már nem tudom, milyen alkalomból kifolyólag, elmesélte Marsyas satyrnak történetét, aki fuvola-játékában bizva, ki mert versenyre állani Apollóval és akit a lant Istene nemcsak csufosan legyőzött, hanem még elevenen meg is nyuzott.

- Marsyasnak - tanitotta Crottu tanár ur - arca állati volt, orra rutul pisze, hajzata csapzott, homlokán szarv, füle hosszu és szőrös, kecskelábon járt és lófarkot viselt.

Nos hát, az igy lefestett satyrnak hü képmása volt Crottu tanár ur. Mintha csak kiköpte volna, annyira hasonlitott hozzá, kivéve természetesen a szarvakat, kecskelábakat és a lófarkat, amelyeket egy ilyen kiváló paedagogiai személyiségnél még sem lehetett elképzelni. De egyébként minden kitünően talált, legfőképen a terebélyes, bozótos fülek. Az elfojtott nevetések, suttogások, felkiáltások, amelyekkel az osztály Marsyas satyr arcképét fogadta, nyilvánvalóvá tették, hogy a hasonlóság az egész osztály előtt szembeszökő volt. Hogy én is felkiáltottam a többiekkel és a nevetés koncertjébe bele vittem a magam szólamát, az csak természetes; de tüstént utána elhallgattam és mély elmélkedésbe merültem. Ámbátor hibáztattam Marsyas eljárását, azért még sem tudtam teljesen helyeselni Apolló magaviseletét versenytársával szemben; sőt az igazat megvallva, nagyon kegyetlennek találtam. Jobban meggondolva azonban a dolgot és a dühöngő Isten eljárását olyan lényre alkalmazva, akit én Crottu tanár urral teljesen azonositottam, lassan magasabb rendü észokot és emelkedettebb igazságot fedeztem fel benne. Füzetemben ügyetlen gyermekkézzel arcképet vázoltam fel, amelyben a satyrnak és nyárspolgár tanáromnak vonásait igyekeztem összeolvasztani. Rajzom kezdett már megelevenedni és borzasztó kifejezést magára ölteni, mikor Crottu tanár ur észrevette, elkapta tőlem, összetépte és művészetemért, már nem is tudom, milyen alattomos büntetéssel sujtott. Ez a dolog kihozott sodromból s a kockát elvetettem! Nyilt ellenségeskedéssel fordultam szembe tanárommal s az ellenem elkövetett merényletre gunyosan megvető nevetéssel válaszoltam. Későbbi keserü tapasztalatok árán szerzett bölcsesség arra tanit, hogy nagy oktalanság volt részemről gyülöletemet nemes őszinteséggel elárulni.

Ettől az időtől kezdve jelenlétében hideg megvetést erőltettem magamra, amelynek rá való hatását kissé tulzottan itéltem meg. Az ellenszenvnek és undornak mind ama megnyilatkozható jeleit, amelyeket fiatal képzeletem csak kitalálni tudott, bő kézzel alkalmaztam vele szemben. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy ebből nem mindent, csak valamicskét vett észre, de azért ellenem való rosszakarata hatványozott mértékben növekedett. Szinte kéjjel töltötte ki rajtam rossz kedvét, ha hibát, vagy tévedést követtem el. De még kérlelhetetlenebb volt, ha valamit jól csináltam. Érdemeim szerények voltak és bizony alig-alig mutatkoztak; még sem voltam minden okosság hiján és néha velem is megesett, hogy ennek jelét adtam.

Ez aztán a végsőkig tüzelte Crottu tanár urat. Ha jól feleltem, ha dolgozataimban egy-egy helyes kifejezés akadt, arca haragtól rögtön eltorzult és ajkai kinosan remegtek. A jogtalan büntetések egész áradatát zuditotta nyakamba. Érthető elkeseredésből megkiséreltem, hogy az egész osztályt fellázitsam elnyomónk ellen. Tiz perces szünetekben nevét szidalmakkal és átkokkal halmoztam el. Társaimat emlékeztettem kinzásaira, teste alaktalanságaira és különösen hegyes füleinek vadon tenyésző bozótjára. Osztálytársaim nem mondottak ellen, egyetlen hang sem kelt védelmére, de a félelem a nyelvekre nehezült: hallgattak, mint a csuka. Otthon az étkezések alatt megkiséreltem néha, hogy édes anyámnak lefessem tanárom ábrázatát. Sajnos! Nem volt senki a világon, aki oly alkalmatlan lett volna jellemzésem értékelésére, mint épen édes anyám. Az ő szép lelke Telemachos meséiből táplálkozott és tanáraimat ugy képzelte el, mint a görög bölcseket. Crottu urnak pedig épenséggel Mentor vonásait kölcsönözte. Ahhoz, hogy valaki az ő képzeletében kialakult tiszteletreméltó kép helyébe szarvakkal ellátott állati alakot lopjon, a legügyesebb és legtökéletesebb jellemző képesség sem volt elegendő; én pedig erre a feladatra egészen rendszertelenül vállalkoztam, elárultam elfogultságomat, tulzásokat és valószinütlen vonásokat halmoztam egymásra, sőt vakmerően és minden bizonyiték nélkül azt is állitottam, hogy Crottu tanár ur kávébarna nadrágjának széles ülepe lófarkot rejteget. Ami apámat illeti, az ő hagyományos rangok és hivatások irányában táplált tiszteletét semmi sem renditette meg. Különben is szokása volt, hogy föltétlen bizalmával épen olyan embereket ajándékozott meg, akik legkevésbbé sem érdemelték meg. A jó Jusztinnál hasonlóan póruljártam, mikor tanárom jellemrajzát ecsetelni igyekeztem előtte. Egyébként sem igen hitt nekem; de mikor Crottu tanár ur igazságtalanságát emlegettem előtte, komoly és oktató hangon fedett meg:

- Nézze, kis gazdám, ha maga a leckét jól megtanulja és szegény tanár urral nem kötekedik, bizonyára nem lesz panasza rá, sőt hálás lesz, hogy ilyen tanárja van.

Természetesen ez alkalommal sem mulasztotta el Phorien öccsére hivatkozni, aki nagyon jóravaló fiu volt. Épen ezért a tanitó vigyázónak nevezte ki és a plébános ur ministransnak vette maga mellé.

- És látja, maga csak szidalmazni tudja jó tanárát. Higyje el, hogy szavaiért felelnie kell az Isten előtt.

Hiába hozakodtam elő a legkézzelfoghatóbb bizonyitékokkal. Jusztin semmit sem akart hinni. Még azt sem, hogy Crottu-nek hivják. Azt mondta, hogy az nem is név.

Egy napon panaszaimmal beállitottam Laroque asszonyhoz, aki szőnyeggel bevont karosszékén lábait kicsiny melegitő edényre helyezve meghallgatott, miközben kék harisnyákat kötött. Előadásomra jóakarattal figyelt. Csak az volt a baj, hogy a tiszteletreméltó hölgy nagyon idős volt. A multat összekeverte a jelennel, egy kicsit össze-vissza beszélt mindent és Crottu tanár urat csodálatos módon összetévesztette egy másik tanárral, aki még 1793-ban volt Granville-ben a rhetorika professzora és egy izben megvesszőztette Granville-ben Choppedelaine Florimondot, amiért nem kiáltotta: éljen a nemzet! Minthogy tanárom ellen való haragomat nem tudtam senki előtt sem kiönteni, belülről fojtogatott.

Nem tartottam magam legyőzöttnek. Mindazonáltal fölösleges mondanom, hogy kettőnk harcában Crottu tanár ur volt az erősebb.

Egy tavaszi reggel madárcsicsergésre ébredtem. A zsalugáter résein betüző napsugarak ágyamra fénycsikokat nyilaztak. Imádtam a reggeli napot és a Crottu tanár urra való gondolás ezuttal keserübb volt, mint a halál. E reggel is, mint mindig, kedves jó anyám ügyelt fel arra, hogy nyakam és fülem tiszta legyen és hogy a leckéimet átismételjem. Nagyon nyugodtan viselkedtem: elhatározásom már kész volt. Hét óra harmincöt perckor, miután a kenyeret és a tejet elfogyasztottam, szokás szerint karom alá kanyaritottam vászon iskolatáskámat, amelyet ez alkalommal igyekeztem könyvekkel nem nagyon tultömni, lementem a lépcsőn és az ezüstös Szajna partján végig menve, befordultam az utcába, mely a kollégiumhoz vezetett. Azután hirtelen jobbra fordultam be egy utcába, amelybe eddig nem nagyon messzire merészkedtem s amelyről tudtam, hogy hosszu és előttem még ismeretlen s gyönyörüséges tájakra vezet. Örömöm oly nagy volt és annyira kikivánkozott belőlem, hogy bele kiáltottam fülébe egy kis szamárnak, amely zöldséges szekér elé fogva állott. Hiába szólalt meg bennem a józan ész s festette le zord szinekkel hibáimnak komolyságát és a veszedelmeket, amelyeknek kiteszem magam, ha kiruccanásomra rájönnek. Pedig ez nem volt kétséges, mert a kollégiumban a mulasztásokat számon tartották és közölték szüleinkkel. Arra számitottam, hogy majd kihuz a bajból a kedves véletlenek valamelyike, az a szerencsés rendetlenség, amely az emberi dolgokat intézi és az igazságnak szigorát néha-néha letompitja. Meg aztán azt gondoltam, hogy nincs büntetés, amellyel szivesen ne fizetnék ily nagy és ritka örömért. Szóval elhatároztam, hogy iskolakerülő leszek. Az igaz, hogy ez az édes csiny csak egy napra szabadit meg Crottu urtól: de vannak napok, melyeket örökkévalóknak hiszünk és nem igazság nélkül, mert elfeledtetik velünk a multat és a jövőt. Ebben a nap cirógatása alatt megébredő öreg utcában minden mosolygott rám és szórakoztatott. Kétségtelenül a körülöttem levő dolgok csak szivem nagy örömét sugározták és adták vissza. Mégis elmondhatom anélkül, hogy a mult idők dicséretének vágyától égnék, hogy az akkori Páris sokkal kedvesebb volt, mint a mai. A házak kisebbek voltak, a kertek gyakoriabbak. Minden lépésre az ember fákat látott, melyek árnyékvető lombjaikkal öreg falakra támaszkodtak. A sok különböző háznak olyan volt az arculata, amilyen korához és helyzetéhez valóban illett. A régi, düledező házak is még mindig megőriztek valamelyes mélabús bájt. A forgalmas negyedekben a legkülönbözőbb nagyságu és legfurcsábban fölszerszámozott lovak hintókat, hordószállitó kocsikat, társzekereket, könnyü kétkereküeket huztak s tarka élénkséget kölcsönöztek az utcáknak, amelyeken a verebek csoportosan lakmároztak a hulladékokból. És a pupos kövezeten néha-néha nagy zajjal döcögött végig a sárga omnibusz, amely elé almásszürke törpe lovak voltak fogva. A várost bekeritő kőfalak abban az időben még nem voltak kitolva az erőditményekig; Páris még nem volt a világ egyetlen városa; egy nagyszerü polgármester épen még csak hogy elkezdte a széles utakat épittetni, amelyeken át az egyhanguság, a középszerüség, a csunyaság és az unalom a városba lépett. Azt merném mondani, hogy Páris, amely annyi forradalmat látott, ha csupán a belső részeket nézzük, Ausztriai Anna kormányzósága óta körülbelül egészen a második császárság közepéig, tehát mintegy két század alatt kevesebbet változott, mint az alatt a hatvan év alatt, amely bennünket a tőlem itt oly jóleső kedvteléssel leirt időponttól elválaszt.

Én, aki hozzátok itt mint kortársatok beszélek, még ismertem zaját és külső képét csekély változtatással annak a Párisnak, amelyet még a jó öreg Boileau 1660 körül a Palotának kis padlásszobájában leirt. Hallottam, mint ő, a város kellős közepén a rekedt kakasszót, amely a hajnali ködöt áthasitotta. Éreztem a Saint-Germain-faubourgon az istállószagot; láttam városnegyedeket, amelyeken még falusi jelleg s a mult kedves lehellete maradozott. És tévedés azt hinni, hogy egy tizenkétéves gyermek nem tudja élvezni városának szépségeit. A szülőföld levegőjével szivta azt magába és természetes ösztönnel izlelte. Azt állitani, hogy élvezni tudta volna az egymás mellett emelkedő paloták klasszikus méreteit, méltóságos oszlopcsarnokaikat s az udvar és kert közé épitett oromzatukat, ez kicsit talán sok volna; de tehetsége és ismerete szerint tudott bennök gyönyörüséget találni, mintha saját tulajdonai lettek volna; és ha valamit belőlük nem értett meg, tudta, hivatva van arra, hogy egyszer majd megértse. Élemedettnek kell-e ahhoz lenni, hogy az ember egy tiltott kertről álmadozzék, amelynek néhány faágát és virágát a nyitva felejtett ajtón át megpillantotta? Őszülő fej nélkül nem lehet vén, romladozó fal láttára elérzékenyülni? A mult szeretete az emberrel veleszületett. A mult kis gyermeket és öreget egyaránt megindit; bizonyitéknak nem kell egyéb, mint ama gyermekkori mesék, amelyek olyan régi időkről szólnak, amikor még a Vasorru Bába élt, Hamupipőke éjt nappallá téve dolgozott vagy amikor még az állatok épugy beszéltek, mint az emberek. És ha kérdezzük, hogy minden emberi képzelet, akár fiatalos, akár elaggott, akár vidám, akár borus, miért fordul egyforma kiváncsisággal a mult felé, akkor minden bizonnyal azt kell válaszolnunk, hogy a mult egyetlen sétánk, egyetlen helyünk, ahol megmenekülhetünk mindennapi bajainktól, nyomoruságainktól, önönmagunktól. A jelen meddő és kuszált, a jövőt titok fátyla fedi. Minden gazdagság, minden fény, a világ valamennyi gyönyörüsége a multban lakozik. Ezt a gyerekek ép oly jól tudják, mint az öregek. Innen van az, bizonyára innen, hogy már legcsacskább gyermekkoromtól kezdve mély megindulással hallgattam városom köveinek beszédjét a hajdani időkről. Haj! a régi kövek helyébe ujak jöttek, amelyek bizonyára egyszer szintén megöregszenek. És akkor az álmodozó lelkek majd rajtuk merengenek el.

Amint egyre beljebb hatoltam a hosszu utcán, a házak fokozatosan szerényebbekké, falusiasabbakká váltak; mesterségeket és szokásokat fedeztem itt fel, amelyek azokban a szép negyedekben, ahol gyermekkoromat töltöttem, ismeretlenek voltak. Itt láttam először konyhakertészeket, akik fejükön nagy szalmakalappal ültetvényeiket öntözték; napbarnitotta lányokat, akik tehenet fejtek; fakereskedőket, akik raktáraikban a fahasábokat diadaliv alakjában helyezték el. És itt láttam életemben először a marcona kovácsot, amint műhelyének küszöbén égett szaru bűzében patkolt egy lovat, melynek visszahajitott lábát társa tartotta. A kovácsmester arcát kétoldalt lengő pofaszakálla és kifent bajusza még félelmesebbé tette. Fölgyürt ingujja alatt a balkaron kék érdemkereszt volt beégetve ezzel a felirással: Becsület és Haza. Nem sokkal azután a harcias mestert a szomszédos kis korcsma pohárszéke előtt láttam, amint bajuszát keze fejével törülte és tréfás szavak közben nagyokat ütött egy taligás vállára.

E mesteremberek láttán pár pillanat alatt több hasznos ismeretet szereztem, mint a kollegiumban három hónap alatt. És nem lehetetlen, hogy épen e napon hullott lelkembe ama termékeny szeretetnek magja, amelyet egész életemben a kézművesek és mesterségük iránt éreztem.

E végtelennek látszó napon szentül megfogadtam, hogy az életnek és az erdőknek minden gyönyörét kiélvezem. A Szajna partján egyik hid közelében öreg asszonyt találtam, aki összehajtható széken, kis asztal mellett ült, amelyen nanterre-i sütemények és édesgyökérrel izesitett citromos viz álltak. Ebből az étekből és a különös italból nagyszerüen megtizóraiztam. Egészen felfrissülve elhatároztam, hogy sétálok egyet a boulogne-i erdőben. Ide Auteuil-ön, az akkor még kis falucskán keresztül mentem, ahol az utat szegélyező fák lombozatának árnyékában sok kiváló és kedves emlék rejtőzött. Ezeket abban az időben természetesen még nem igen tudtam értékelni.

E kis házakat azóta a kőmivesek csákányai kikezdték s a letarolt kertekben magas épitmények emelkednek. A boulognei erdő is megváltozott. A mesterséges vizzuhatagok és távlatok megfosztották természetességétől és közvetetlen frisseségétől. Fái alatt a hüvösség szent borzalmát nem lehet többé megtalálni. Az erdők mélysége kis gyermekkorom óta mélázó gyönyörüséget keltett fel bennem. Mégis meg kell az igazat vallanom, hogy amikor a sürübe mentem, ahová a fény a lombon keresztül aranykorongokban esett, sietve távoztam el onnan a csavargóktól való félelmemben, akik magányomat zavarták. Lépéseimet csak egy gyepágyon lassitottam a vadászlak közelében, ahol a füben gyermekek játszottak, mig az anyák, idősebb nőtestvérek, vagy dajkák padokon, székeken a nagy gesztenyefák árnyékában hüsöltek. Egyik padon hely kinálkozott egy gyermek mellett, aki szememben fiatalembernek látszott, mert velem körülbelül egyidős lehetett. Nagyon szép volt és különösen az tetszett benne, hogy oly hanyag előkelőséggel öltözködött. Fehér babos kék nyakkendőjét a szél lengette. Mellényén arany óralánc csillogott. Rövid őz-sárga szinü haja arany fényü csigákban göndörödött, világos szeme ragyogott, sápadt, bájosan üde arcát két piros folt élénkitette. Kezében nyugtalanul tartotta irónját és füzetét, de nem irt. Hirtelen támadó vonzalmat éreztem iránta s bár természetem félénk volt, mégis én szólitottam meg először. Minden különösebb előzékenység nélkül, de kedvesen válaszolt s a társalgás megindult. Közölte velem, hogy árva és beteg és hogy Ranelaghban lakik nagyanyjával, aki nagyon régi, Franciaországba már hosszu ideje letelepedett irlandi családból származik. Nagyanyja férje után, aki meghalt, a császári nemesség nem egy hires családjával áll rokonságban.

Szeretett volna gimnáziumba menni, dolgozni és játszani pajtásokkal, résztvenni forgócskákban és lapdajátékokban s dijat nyerni az évvégi ünnepélyen. Egy kis abbé tanitotta, akiről nem rosszindulatu közömbösséggel beszélt s határozottan csak aránytalanul magas selyem fövegét szólta le, amelyet a fiatal pap inkább szeretett viselni, mint az egyháztól előirt kalapot. Ezen a napon is, mint rendesen, az abbé elkisérte őt az erdőbe. Meg volt lepve, de cseppet sem fájlalta, hogy szokás ellenére oly sokáig egyedül hagyják. Lelkesedéssel beszélt a krimi győzelmekről. A Vendôme tér egyik ablakában látta a keletről hazatérő csapatokat kopott és szaggatott tábori ruhájukban. Az ezredek élén a sebesültek lépdeltek; az asszonyok virágokat dobtak nekik; a tömeg éljenezte a zászlókat és sasokat. A puszta emlékre is hevesebben dobogott a szive. Leirta nekem, mintha maga ott lett volna, a Tuileriák vacsoráit és báljait, amelyekre unokatestvére, Claire gyakran meg volt hiva, mint a császárné egyik lovászmesterének felesége. A látványosságok, kiállitások és ünnepek képzeletét különösképen izgatták.

Szivesen megnézte volna a vivóversenyt, melyet a Saint-Barthélemy-i teremben Grisier és Gâtechair rendeztek. Eltökélt szándéka volt, hogyha megnő, rendszeresen látogatja a Comédie-Française-t, a Théâtre Lyrique-t és az Operát. Addig is nagybátyja, Gerard révén mindenről tudomást szerzett, ami e három szinházban történik és buzgalommal olvasta a szinházról szóló tárcákat. Közölte velem, hogy Miolan-Carvalho asszony a Théâtre Lyrique-ben nagy sikerrel lépett fel és megkérdezett, hogy szeretem-e Madeleine Brohan-t? És elővévén kabátja zsebéből egy fényképet, amely nagyon csinos, szőke nőt ábrázolt, amint karosszék karfájára támasztja meztelen karjait:

Roppant csodálkoztam, hogy ilyen jól ismeri a szinházi dolgokat, amelyeket én, bár nagyon érdekeltek volna, cseppet sem ismertem. Hát még az előkelő világról, a művészetekről és az irodalomról mi mindent nem tudott? Látta Ponsard-t s beszélt vele a francia akadémiáról. Tudta valódi történetét, sőt nevét is a Kaméliás hölgynek. Bizalmas ösmerőse volt a hitszónoknak, aki bőjt idején a Tuileriákban beszélt.

- Mi a véleménye az asztaltáncoltatásról? Saját szememmel láttam egy háromlábu asztalt forogni. Nem szeretne oly hires prédikátor lenni, mint Chaix d'Est-Ange? Én bizony nagyon szeretnék. Nagy szónok akarok lenni, de komoly beteg voltam és ezért nem tanulhatok rendszeresen. Az orvosok azt mondják, hogy még nagyon kell kimélnem magamat. Télire Nizzába küldenek.

Néhány pillanatnyi csend után kinyitotta füzetét és fehér lapra alakot rajzolt, amely egyenlőszáru háromszög akart lenni. Mosolyogva mutatta.

Lassan s mintegy bizonyos sajnálkozással kiindult az alaptól s a háromszög két egyenlő szára között az alappal párhuzamosan vonalakat rajzolt, amelyek szükségszerüleg mind rövidebbek és rövidebbek lettek, amint a csucshoz közeledtek; s amig ezeket huzta, alig hallhatóan suttogta:

- Öt év... tiz év... tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenhat... Látja, - sóhajtotta, - hogy rövidülnek és mily hamar vége van.

Pillanatnyi habozás után ceruzájának hegyével megérintette a háromszög csucsát.

Azután füzetét hirtelen becsukta, fejét felemelte és erős hangon mondotta:

- De meggyógyulok. Biztos vagyok benne, hogy meggyógyulok. Az orvosok azt hitték, hogy a tüdőm van megtámadva. Csalódtak; a szivemmel van baj. Szivdobogásaim vannak. A szivem, az nem jó.

- Mert én az szeretnék lenni, - tette hozzá, álmodozó tekintetét a messzeségbe veszitve.

Fodros, szárazlevélszinü ruhában, amelyet fenséges krinolin puffasztott, öreg hölgy közeledett felénk.

Az öreg hölgy melléje ült, keztyüit lehuzta, megfogta kezét, megtapogatta arcát.

- Cyrill, fiam, soha se beszélgess gyerekkel, akit nem ismersz; különösen, ha nincs kisérője.

Már ugy éreztem, hogy barátja vagyok Cyrillnek. Ép azért nagyon fájt, hogy ily megvetéssel távolitanak el. Azt is észrevettem, hogy Cyrill hallgatott és óvakodott felém nézni. Fölemelkedtem és szorult szivvel távoztam anélkül, hogy fejemet visszaforditottam volna.

Már jó utat tettem meg, Cyrillre és gyorsan támadt, gyorsan elfoszlott barátságunkra gondolva, amikor egy elhagyatott ösvény szélén a füben nagyobbacska lányt és kis fiucskát vettem észre, akik ugy hasonlitottak egymásra, mintha testvérek lettek volna. Sok volt bennök a városi és falusi emberekből is. Mindkettőnek kicsi, élénk szeme volt, amelyet furcsa, hegyes szemöldök ívelt; arcuk tele volt szeplővel, szájuk fülükig hasadt s arckifejezésük oly szemtelen, de vidám volt, hogy mosoly nélkül nem lehetett rájok nézni. A lányon apró virágu vászoningváll volt s a fiun egész uj kék zubbony. Tele szájjal szőllőizes süteményt ettek és palackból felváltva nagy kortyokban ittak rá.

Minthogy nagy érdeklődéssel néztem őket, a fiatal suhanc hasára tette kezét és a palackkal megkinálva felém kiáltott:

Nem is annyira sértődöttségből, mint inkább ügyetlenségből választ sem adva eltávoztam és meg sem gondoltam, hogy én sokkal hányavetibb módon éreztettem e kedélyes kültelki gyerekpár s a magam kis polgári-mivolta között levő különbséget, mint ahogy az imént a krinolinos öreg hölgy azt a távolságot, amely uri kis unokája és egy ismeretlen csavargó fiu között volt.

Ezen közben alaposan megéheztem és izgalommal láttam, hogy a fák árnyékai nagyon megnőttek. Elővettem órámat és megállapitottam, hogy csak harmincöt percem van a hazamenetelre, ha a szokott időre akarok megérkezni. Némi késedelemmel, a sietségtől pihegve és jó füszagosan léptem a lakásba, ahol szüleimen kivül Chausson nénit találtam, aki azt kérdezte, hogy jól dolgoztam-e és mivel foglalkoztam egész nap.

Nagynéném kérdése épen kapóra jött. Mert nagyon restellettem volna édesanyámnak hazudni; de viszont Chausson nénit megcsalni jámbor cselekedetnek tünt fel előttem. Azt válaszoltam tehát, hogy ezen a napon többet tanultam, mint azelőtt hat hónapon át és hogy az időmet egyáltalában nem pocsékoltam el.

Chausson néni jó szivemmel szerfölött meg volt elégedve és találóan jegyezte meg, hogy a tanulás jót tesz a gyermek egészségének.

Arra számitottam, hogy tekintettel a kollégiumunkban uralkodó nagy rendetlenségre, távozásomat nem fogják észrevenni. Föltevésemben szerencsére nem csalódtam. E gyönyörüséges és bünös szabad napnak jótékony hatásai közül egy egészen különöset kell kiemelnem.

Crottu tanár urat a legcsekélyebb ellenszenv nélkül láttam viszont: többé már nem gyülöltem.

- Fiacskám, Laroque néni nagyon beteg. Meg fog halni. Lányai ma reggel érted küldtek. Mindkettőjüket a beteg ágyánál találod. Siess, gyermekem!

- Rettenetes éjszakája volt, - füzte hozzá anyám. - Bár kilencvenhárom éves, mégis betegsége ellen hallatlan erővel küzd. Ma reggel nyugodtabban viselkedik.

Sietve mentem hozzájok. A szoba ajtajában láthatatlan gát állta utamat és visszahökkentett. A nagy csendet a haldokló hörgései törték meg. A két lány közül az idősebbik, Szerafin testvér, apáca öltözetben, régi viaszalakokra emlékeztető sárga arccal az ágy mellett állt s pohárban kis ezüst kanalat forgatott. Komoly, egyszerü és a köznapi dolgokon felül emelkedő volt s odaadó ápolását nyugodt áhitattal végezte, ami az ünnepélyes családi hangulathoz oly jól illett. Teréz, a fiatalabbik, álmatlanságtól és sirástól feldultan, kuszált ősz hajjal, ökölre támasztott arccal, halálra fáradtan ült s riadtan és szeliden anyját nézte. Nem ismertem fel a szobát, pedig semmi sem változott meg benne, kivévén, hogy palackok, üvegecskék és poharak tömege állt az éjjeliszekrényen és a kandalló márványlapján. Baloldalt volt az ágy, amelynek magas feje miatt a haldoklót nem láthattam. Az ágy felett a szenteltviz kagylóját két szines porcellánangyal tartotta; e felett kereszt és Teréznek krétarajzzal festett arcképe függött, még fiatal és sovány korából, amikor barna haját csigaalakban tornyozta, dudoros ruhaujjat és fehérszinü, derékban megszoritott ingvállat viselt, ami termetének "szilfid" jelleget kölcsönzött. A szoba mélyén az ablakról piros pamutkelméből készült régi függöny csüngött alá. Jobb kéz felől mahagoni-szekrény tetején fehér, aranyszegélyü porcellánedények csillogtak; felette Laroque néni fényképe és egy Romulus-fej, amit David után Szerafin testvér rajzolt még gyermekkorában. És e négy közönséges fal most oly sok fenséget öltött magára.

Az ágyhoz közeledtem. Laroque néni arca nem változott meg. Fölpuffadt hasa felemelte a takarót. Fakó kezével az ágylepedőt kaparta. A haldokló szemét félig nyitva tartotta és senkit sem ismert meg. Minden bizonnyal gyötrő éhséget érezhetett, mert többször ennivalót követelt és nyers hangon kérdezte, hogy vajjon korcsmában van-e, hogy oly keveset adnak enni. Folytonosan köhögött, de azért teljesen nyugodt maradt. Már félórája lehettem mellette, mikor nagyobb izgalom jelei mutatkoztak rajta. Arca kigyulladt, főkötője alól kibomlottak ritka, ősz hajtincsei s verejtékes homlokára tapadtak.

- Hé, ott!... Jeannette. Hé, ott!... Várakozzék már, anyám; csak az istállóba vezetem a tehenemet... Hü, de sötét van... Adtam nekik borsólevest, édes anyám és tojásos ételt... A vadorzók, a vadorzók...

Ugy ejtette ki, hogy vilaâgot, igy nevezvén meg a kis antik lámpást, amely normand parasztházakban a falról lecsüng.

Két lánya ijedt mozdulatot tett, amikor anyjukat igy hallotta beszélni. Rajtam egészen furcsa és borzalmas érzés vett erőt, amint igy nevemet belekeverve hallottam régi idők dolgai és emberei közé.

Teréz félaléltan alacsony székébe süppedt. Szerafin testvér kikisért az előszobába és nyugodtan mondta:

- Teljesen magánál volt, amikor az utolsó kenetet felvette. Moinier abbé nyujtotta a végső vigaszt. Az orvos már kezdettől fogva a legrosszabbra készitett elő bennünket. Magas életkora miatt édesanyánknak felgyógyulásába nem igen reménykedhetünk. Végelgyengüléses tüdőgyulladás támadta meg. A belek bénultsága ezzel egyidejüleg lépett fel. Szegény Teréz nagyon fáradt, nem birja a virrasztást.

És Szerafin testvér kezét ruha ujjaiba csusztatva alig észrevehető fejbólintással vett bucsut. Gondolkozásmódja komoly és minden disz nélkül való volt, akárcsak öltözete; szomoruságát a béke nyugalma megszépitette. A konyhaajtón keresztül kihallatszott Navarin-nek, a papagálynak rikácsoló hangja:

Este, mikor visszajöttem, a függönyök le voltak eresztve. Az éjjeli szekrényen nem voltak poharak, üvegek és palackok; két gyertya égett ott; egy szentelt vizet tartalmazó tányérkán puszpáng-ág feküdt. Laroque néni kezével keresztet kulcsolva át, nyugodtan és egész fehéren aludt.

- Adj neki, Péter, bucsúcsókot, - szólt hozzám a testvér; - ugy szeretett, mint gyermekét. Még az utolsó pillanatokban is, amig magánál volt, gondolt reád. Azt mondta:

- Adjátok Péternek reám való emlékezésül az aranyórát. Véssétek a fedelére azt az évszámot... Nem fejezte be, amit mondani akart. És e pillanattól fogva nem ismert meg senkit.

Ezen a héten siralmas osztályzatokat kaptam. Magaviseletem rossz volt, szorgalmam semmi. Szegény anyám kétségbeesve kérte Dubois urat:

- Minthogy maga szeret ezzel a rossz gyerekkel foglalkozni - szólt hozzá - beszéljen a lelkére. Magára talán jobban hallgat, mint rám. Értesse meg vele, hogy csak saját magának árt, ha tanulmányait elhanyagolja.

- Hogyan értessem ezt meg vele, kedves asszonyom - válaszolta Dubois ur - mikor ennek igazságát én sem látom be?

- Homeros nem töltött tiz esztendőt rossz levegőjü kollégiumban, hogy a virgáccsal néhány szót bele verjenek, amelyeket otthon öt-hat hónap alatt könnyü szerrel megtanulhatott.

- És tudja, Nozièrené asszonyom, hogy ki mondotta ezt? Talán nyárspolgár, tudatlan fickó, ellensége a rendszeres tanulmányoknak? Szó sincs róla; nagyon finom elme, tanult ember, Chateaubriand korának legnagyobb irója, félelmetes és csipős vitatkozó, a görög nyelv nagy barátja, a Daphnis és Chloé pásztorjátéknak kitünő forditója, olyan ember, ki a világ legékesebb leveleit irta: Paul-Louis Courier.

Anyám meglepetten és kétségbeesve nézett Dubois urra. Az aggastyán pedig fülemet szeliden meghuzva, igy szólt hozzám:

- Kis barátom, nem elég, ha csak fittyet hánysz a zordlelkü tanárnépségre, amely a természetnek ellensége; meg kell hallgatnod magát a természetet, mely egyesegyedül tudja neked Vergiliust megmagyarázni és a számok törvényeit megtanitani. Ne mulassz el egy pillanatot sem, amikor szabad vagy, hogy visszanyerd azt az időt, amelyet a kollégiumban elvesztettél.

Dubois ur abban az időben hetven-hetvenkét éves magastermetü öreg ur volt, aki fejét állandóan egyenesen hordta, ismerőseit uri kedvességgel üdvözölte s tudott ép ugy közlékeny, mint tartózkodó lenni. Felfésült, mesterkélten rendezetlen haja és rövid pofaszakálla, mely még fiatal korából való viselet volt, hosszu, simára borotvált arcát kiteljesitette. Arca komoly volt, mosolya nyájas. Rendszerint hosszu, üvegzöld redingote-ot viselt, tubákját éremalaku gyöngyház szelencéből szivta, orrát hatalmas, vörös selyem keszkenőbe fujta.

Családunkkal nőtestvére révén került összeköttetésbe, akinek apám háziorvosa és barátja volt. Nőtestvére halála után Dubois ur házunknak gyakori vendége lett. Lassankint minden nap eljárogatott. Ha nem hallottam volna Dubois urat apámmal különböző kérdésekről csevegni, amelyekben véleményeik egyébként homlokegyenest ellenkezők voltak s ha nem láttam volna őt a leglovagiasabb magaviseletet tanusitani anyám iránt, aki pedig egyszerü és félénk természetével cseppet sem hivta ki a modor előkelő választékosságát, talán soha sem lett volna fogalmam a tökéletességnek arról a fokáról, amelyre gavallér ember a társasági hangot, a finom tartózkodást és az udvariasságot emelni tudja. Dubois ur régi, szerepet játszó polgári családból származott, amelynek tagjai a mult rezsim alatt ügyvédek, hivatalfőnökök voltak s ezért nevelésénél fogva a francia társadalom felsőbb osztályaihoz tartozott. Önzőnek és fukarnak mondták. Én azt hiszem, hogy a valóságban a főkérdés az volt számára, hogy éljen. És minthogy nagyon szerény életmódot folytatott, tartózkodott olyan alkalmaktól, amikor költekezni kellett. Szokások embere volt, aki szerette és meg is valósitotta az egyszerüséget s abban egyszerre örömöt és erényt talált. Egyedül élt öreg házvezetőnőjével, Clorinde-dal, aki hüségesen ragaszkodott hozzá. Azonban "szeretett inni" és emiatt kissé kellemetlen volt. Ugy gondolom, hogy Dubois ur azért volt oly gyakori vendégünk, mert egy kicsit otthonától is menekült.

Dubois urnak irántam tanusitott jóindulata annál inkább hizelgett nekem, mert az öreg ur általában nem szerette a fiatalembereket. Én azt hiszem, azzal nyertem meg, hogy figyelemmel hallgattam rá. Mert szeretett elbeszélni és engem, akármennyire is csak gyerek voltam, majdnem mindig érdekelt, amit mondott. Tizennégy éves koromban már teljesen kegyeiben voltam. Nem kérkedésből mondom, de velem szivesebben társalgott, mint apámmal. Hangja a messzi gyermekkorból még mindig vissza-visszacseng fülemben. Nem volt erős és sohasem vált hangossá. Kiejtése, mint többi kortársaié is, a mai emberekétől lényegesen különbözött; sokkal könnyedébb és lágyabb volt. Madame helyett mindig azt mondta, hogy mame, Sêvres helyett Sêves, Louveciennes helyett Luciennes. A kemény "k" helyett mindig lágy "g"-t ejtett; a kettős mássalhangzókat sohasem hangoztatta s a commentaire-t ugy mondta, mint ahogy mi a comment-t. A szó végi "s" vagy "t" hangot egy szónál sem hallatta.

Életéről nem sokat tudtam és nem is nagyon akartam többet tudni. Akkor még nem volt meg bennem, mint ma, kiváncsiság a mult iránt. A Császárság alkonyán belépett a hadseregbe, és mint D... tábornok hadsegéde végig küzdötte az 1812-es hadjáratot. Szmolenszkben a füle megfagyott. Dubois ur nem szerette Napoleont és hogy Oroszországban ötszázezer embert feláldozott, ép oly keserüséggel vetette szemére, mint azt, hogy a hadjárat alatt hasadékos ormu lengyel csákót hordott, ami nagyon jól állhatott a mágnásoknak, de neki vénasszony-külsőt kölcsönzött.

- És valóban - füzte hozzá Dubois ur -, fecsegő és kiváncsiskodó természete miatt nyugodtan mondhatjuk, hogy valóságos pletyka vénasszony volt. Mikor először láttam, arca elhizott volt és sárga. Nem szabad őt ugy képzelni el, mint ahogy a megrendelt mellszobrok és arcképek ábrázolják. Művészei az ő parancsára arcvonásait antik minták után alakitották át. Modora közönséges volt, az asszonyokkal szemben udvariatlan, a dohánnyal állandóan bemaszatolta magát és kézzel evett.

Danquin bácsi, a keresztapám, aki nagy Napoleon-rajongó volt, e szavakra dühösen ugrott fel.

- Nem ugy, uram - kiáltott fel - én is láttam őt. 1815-ben, 8 éves koromban, lovon ülő apámnak vállára kapaszkodva láttam. Lyonba vonult be; arcán fölséges szépség ragyogott. És amilyennek én láttam, olyannak látta a megszámlálhatatlan tömeg is, amely e nagyszerü arctól valósággal kővé meredt, mint valami meduza-fejtől. Senki sem tudta kiállani tekintetét. Keze, amellyel a világot átgyurta, kicsi volt, mint asszonykéz és tökéletes mintázatu.

Ebben az időben Napoleon nagyon foglalkoztatta az emberek képzeletét. Dicsőséges pályafutása óta még két nemzedék sem nőtt fel. Alig husz év mult el, hogy gyászszekéren elhozták a Szajna-partra álmodni. Ugyanabban a sirboltban egymásután két nőtestvére, három fitestvére, fia és több marsallja tért örök pihenőre s ahogy az élők világából távoztak, Franciaország Napoleon nevét ujra meg ujra visszhangozta. Egyik öccse, sok tábornoka s katonáinak és munkatársainak nagy tömege még életben volt. Egyes együgyü lelkek, mint az én jó Mélaniem is, még őt magát is élőnek hitték.

És miközben egymásra igy tüzeltek, Danquin ur kidomborodó hasán a lánc-csüngők támadásra csörögtek, mig viszont Dubois ur kezében nyugodtan forgatta nyolcszögü tubák szelencéjét, hogy annak mértani alakját mintegy gondolataira illessze. A vitatkozó két öreg ur oly érdekes csoportot alkotott, hogy bizvást helyet foglalhatott volna Raphael Atheni iskoláján.

Keresztapám kedvelte a csatákat, mert csak képekről ismerte őket; Dubois ur viszont, aki átkelt a Berezinán, irtózott a háborunak még gondolatától is. Rangjáról még 1844-ben lemondott és szolgálatba ujra csak a Restaurácio alatt lépett, amelyet különben ép oly kevéssé szeretett, mint a Császárságot. Sajnálta Marcus Aureliust.

Ősz elején nyolc nappal a tanitás megkezdése előtt találkoztam Fontanet-val, aki Étretat-ból jött vissza napbarnitotta arccal. Hangja sokkal mélyebb volt, mint azelőtt. Termete még mindig alacsony volt és ő testének kicsinységét gondolatainak emelkedettségével kárpótolta. Mesélt játékairól, fürdőzéseiről, csolnakázásairól és az átélt veszedelmekről; azután pedig összevont szemöldökkel komoly hangon mondta:

- Nozière, ez évben felső gimnázisták leszünk; ez a tanulmányok kettéágazásának az éve. Sulyos elhatározást kell megérlelnem; gondoltál már rá?

Azt válaszoltam, hogy nem, de minden bizonnyal az irodalmi tanulmányokat választom.

Erre a kérdésre a homlokán a gond sötét felhői összegyültek és kioktatott, hogy ez a dolog nagyon komoly; csak ugy kutyafuttában nem lehet dönteni.

És megzavarva, megalázva, bölcsessége miatt irigységet keltve bennem, a faképnél hagyott.

Hogy a Fontanet-val váltott szavak értelmét felfogjuk, tudnunk kell, hogy ebben az időben középiskolai tanulók a nyelvtani osztályok elvégzése után, tehát az ötödik osztály küszöbén kényszeritve voltak választani az irodalmi és természettudományi tanulmányok között. El kellett "ágazniok", amint akkor hivatalosan mondták és a magok, vagy szüleik elméjének világánál a neveléstani villának meg kellett egyik ágát fogniok. Természetesen a diákok nem verejtékező izgalommal vállalták a kötelezettséget, hogy a válaszuton vagy az ékesszólásnak, vagy az algebrának örökre bucsut mondjanak s többé már ne követhessék a Muzsák egyetemes karát, amelyet Fortoul miniszter ur bölcs rendelkezéssel ketté választott.

Tulajdonképen akármit is választottunk, műveltségünk mindenesetre nagy kárt szenvedett; mert a tudományok elválasztva az irodalmaktól gépiesekké és durvákká válnak; viszont a tudományoktól megfosztott irodalom üresen kong, mert az irodalom lényege mégis csak a tudomány. Mondanom sem kell, hogy ezek a gondolatok akkori lengeteg elmémbe korántsem tudtak beférkőzni.

Meglepő azonban az, hogy szüleim ezeket a kérdéseket a velem való társalgásban soha sem érintették. Ha ennek okain gondolkozom, egy néhány könnyü szerrel eszembe jut; igy első sorban apám félénksége, aki elveit soha sem merte előtérbe tolni és anyám idegessége, amely soha sem engedte meg, hogy gondolatai kialakuljanak. De tartozkodó álláspontjuknak legfőbb oka minden bizonnyal az volt, hogy anyám nem kételkedett benne, bármilyen utra lépjek is, néha-néha elhomályosuló, de mindig izzó lángelmémet érvényre juttatom; mig apámnak az volt a véleménye, hogy ugy sem megyek semmire akár az irodalmat, akár a tudományokat választom. Volt még azonkivül egy magyarázat, amely indokolta, hogy apám előttem soha sem beszélt erről az intézkedésről, amely az Államcsiny után Fortoul Hippolyte, akkori miniszternek rendeletéből származván, a politikának legégetőbb kérdéseibe bele játszott. Buzgó katholikus apám minden ujitást, amely az állami oktatás rovására az egyháznak kedvez, csak helyeselni tudott; ellenben bizalmatlansággal fogadta az ajándékot az ellenpárt kezéből és igy tulajdonképen maga sem volt tisztában azzal, hogy mit gondoljon. Hallgatása miatt ilyen formán az én véleményem sem tudott kialakulni, mert annak az volt a keletkezési módja, hogy egyszerüen mindig szembeszállt az övével. Az irodalmi tanulmányokat választottam, mert azok könnyüeknek, előkelőknek és kedveseknek tüntek fel előttem; s hogyha e választásnál ugy adtam a dolgot, mintha nagyon nehéz kérdésről lenne szó, ez csak azért volt, mert én sem akartam Fontanet-nál kevésbbé jelentékenynek és komolynak látszani. E nap után nagyon jóizüen aludtam. Másnap reggel, amint Jusztint az ebédlőben seperni láttam, gonddal terhes arckifejezést öltöttem magamra és komoly hangon szólitottam meg:

- Jusztin, ebben az évben a felsőgimnáziumba lépek. Ez az elágazódásnak az esztendeje. Roppant komoly dologról kell határoznom, amely egész életemre kihat. Gondold csak el, kedves Jusztinom: az elágazódás!

A Trogloditák lánya e szavak hallatára seprőjére támaszkodott, mint Minerva lándzsájára; gondolkozva nézett maga elé, majd kétségbeesett pillantást vetve rám, felkiáltott:

Az elágazódás szót életében csak most hallotta először és fogalma sem volt, mit jelent ez; még sem kérdezte értelmét, mert rögtön ösztönszerüleg valamely jelentést adott neki, amely szerfölött gyászos lehetett. Ugy sejtem, hogy az "elágazódásban" is a kormánytól a népre mért villámcsapások egyikét látta, mint amilyen az összeirás, a rekvirálás, illeték-kirovás; s bár általában nem érzett velem együtt, mégis most nagyon sajnált, hogy ilyesvalami csapott le rám.

A reggeli napfény vidáman csillogott a Trogloditák lányának kék szemén és rózsás arcán; bluzának ujjai föl voltak türve s fehér karját, amelyet piros karcolások élénkitettek, életemben először találtam szépnek. Költői olvasmányaimnak hatása alatt képzeletem belőle Apollónak fiatalságtól és isteni fölségtől sugárzó papnőjét alakitotta és magamat Beotia fiatal pásztorának képzeltem el, aki Delphibe jön az Istentől megkérdezni, hogy az Ismeret melyik utjára lépjen. Orvos apám ebédlője fogyatékossággal képviselte a szent Pythot. De a porcellán kályhát a rajta levő Juppiter Trophoniusszal nyugodtan alakithattam át tiszteletreméltó oltárrá, és képzeletem, amely abban az időben nálam minden más képességet elnyomott, szép Poussin tájképet varázsolt elém.

- Szét kell ágaznom - mondtam nagy komolyan. - Választanom kell az irodalmak és tudományok között.

- Öcsém, Symphorien, kiváló a tudományokban. A számtanból és katékizmusból dijat nyert.

- Isten ments, kicsi gazdám, - válaszolt szivből fakadó őszinteséggel, - maga nem elég okos ahhoz.

- Az okosság nem olyan gyakori, mint a lukas krajcár. Az a jó Isten adománya.

Nem tartottam teljesen kizártnak, hogy olyan ostoba vagyok, mint ahogy a Trogloditák lánya gondolja, de ebben a pontban is, mint sok másban, senkitől sem kaptam felvilágositást és továbbra is bizonytalanságban maradtam. Legkevésbbé sem gondoltam arra, hogy elmémet tápláljam és tudásomat fejlesszem. Az elágazódási ügyben sem kerestem mást, mint lustaságom és kedvtelésem kielégitését s miként már mondtam, jobb szerettem az irodalomra beiratkozni, mert azt valahogyan könnyedébbnek és simábbnak gondoltam. Egy mértani alakzat kiváncsiságomat nem hogy felébresztette volna, hanem inkább szomorusággal töltött el és gyermeki érzékiségemet sértette. A kör még hagyján, de egy háromszög, vagy egy kup kétségbe ejtett! Ebben a sivár, száraz, szögletes és meredező világban legyek én otthonos? holott az irodalmi osztályokban legalább igazi formákkal és szinekkel találkozhatik az ember és néha-néha faunokat, nimfákat és pásztorokat pillanthat meg és álmodozhat a költőknek oly kedves fákról és az árnyékról, melyet esténkint a nagy hegyek vetnek. Honnan meritettem volna az elszánt bátorságot, hogy a számok és testek fagyos világába merészkedjem?

Ma azonban a mértannak ezt az ostoba megvetését lábaitok előtt ime alázatosan megtagadom; megtagadom előttetek, oh öreg Thales; számok mesébe illő királya: Pythagoras; Hipparchos, ki először kisérelted meg a világot fölmérni; Viète; Galilei, aki bár nagyon bölcs voltál ahhoz, hogy szeresd a szenvedést, az igazságért mégis elviselted azt; Fermat, Huyghens, tudományszomjas Leibnitz, Euler, Monge és te Henri Poincaré, akinek zsenitől átszellemült komoly arcát magam is szemlélhettem! Oh, ti legnagyobbak, hősök és félistenek, oltárotok előtt elzengem együgyü dicsénekemet Venus Uraniáról, aki titeket legértékesebb ajándékaival halmozott el.

De azokban a messzi időkben, amelyekről most irok, szegény kis csacsilétemre siettem minden itélet és ismeret nélkül kiáltani: Irodalom kell nekem!

Talán még szitkokkal is bemocskoltam a mértant és számtant, amikor keresztapám, Danquin, üdén és felvirágozva megjelent. Azért jött, hogy egyik kedves szórakozására magával vigyen.

- Péterke, - szólt hozzám, - hat hetes vakáciodban bizonyára nagyon unatkoztál: gyere, hallgasd meg Vernier urnak előadását a léggömbök kormányzásáról.

Vernier József már fiatal korában ismertté vált több vakmerő felszállásáról. Kitartása és elszántsága nagy bámulatot keltett keresztapámban, aki szenvedélyesen érdeklődött a légi utazás haladása iránt.

Utközben a lóvasut tetején kiváló keresztapám lelkesülten beszélt a léghajózás jövőjéről. Biztos volt arról, hogy az irányitható léghajó kérdése hamarosan megoldásra kerül s megjósolta, hogy én még megérem azt az időt, mikor a levegő birodalmát számtalan ut fogja átszelni.

- Akkor, kis barátom, - mondotta, - országok között nem lesz többé határ. Valamennyi nép nagy testvériségbe olvad. A béke lesz urrá az egész földkerekségen.

Vernier József előadását egyik grenelle-i gyár hatalmas termében tartotta. Hangáron kellett keresztül menni, ahol látható volt a léggömb, amelyen a fiatal léghajós borzalmas felszállást kisérelt meg. Ott feküdt petyhüdten, mint valami mesebeli szörny hullája; nagy tátongó sebét bámulva nézték a körülállók. A léggömb mellett látható volt még a csavar, amely - amint mondják - néhány pillanatig a léghajót irányitani tudta. A szomszédos teremben több széksort pillantottunk meg, sürün ellepve hallgatóságtól, amelyből szines női kalapok viritottak ki és várakozó zsongás szállt föl. A terem végén a közönséggel szemben emelvényen asztal és üres karosszékek álltak. Mindezt majd felfaltam szememmel. Körülbelül tiz percnyi várakozás után a fiatal léghajós tapsvihar közben és egy pár kiválóság kiséretében felment az emelvény három lépcsőfokán. Borotvált, sovány, sápadt arca fénytelen volt s hiu tetszelgéssel történelmi lárvák merevségét öltötte magára. Két akadémikus vette közre. Mindakettő szörnyen rút volt és hasonlitott ahhoz a két cinocefaluszhoz, amelyeket a régi egyiptomiak szertartásaikban a halott jobb és bal oldalára helyeztek, amig felette az itéletet kimondották. Az előadó mögött meghivott előkelőségek ültek, közöttük egy zöld ruhás, magas hölgy, aki megszólamlásig hű képmása volt annak a női alaknak, amely Paul Delaroche falképén a képzőmüvészeti muzeum előcsarnokában a keresztény müvészetet ábrázolja. Szivem hevesen dobogott. Vernier halk, szenvtelen arcának mozdulatlanságához illő hangon beszélt. Alapelvét mindjárt kezdetben felállitotta.

- Ahhoz, hogy a levegőben hajózzunk - mondotta - gőzgép szükséges, amely mathematikai számitások alapján készitett mozgató-csavart hajt, teljesen hasonlót azokhoz, amelyek lehetővé tették a vizi kerekek zsilipjeit és a hajó-csavarok szárnyas szelelőit.

Azután részletesen kitért a léggömb alakjára, amelynek szerinte, amennyire csak lehet, hosszukásnak kell lennie az ut irányában.

A cinocefaluszok egyike helyeslően bólintott és a tapsra jelt adott, mig a másik mozdulatlan maradt.

A szónok azután veszedelmes kisérleteinek történetét beszélte el. Mesélt egy leszállásról, amely alatt, minthogy a horgony eltört, a gyors iramban levő léggömb valósággal letarolta a földet, utjában fákat, bokrokat, gátakat sepert el és a csónakot az utasokkal együtt pusztitásainak romjai közé vágta. A hideg végigfutott hátunkon, mikor a maga egyszerü modorán arról beszélt, hogy egyszer a szelep müködésében zavar keletkezvén, a léggömb oly magasra szállt, ahol lélekzeni sem lehetett és már a szétpattanásig megdagadt, amikor is ő kénytelen volt a burkolatba beléhasitani. Minthogy azonban a szakitás egész a léggömb csucsáig fölszaladt, a zuhanás oly félelmetesen gyorssá vált, hogy az utasok a földön palacsintává lapultak volna, ha a csónak véletlenül nem egy tóba esik. Előadása befejezéseül közölte, hogy a léghajózáshoz szükséges gépek előállitási költségére gyüjtést indit a hallgatóság között.

Nagyon megtapsolták. A két cinocefalusz kezet szoritott. A zöldruhás hölgy virágcsokrot nyujtott át. És én dobogó szivvel, szememben a lelkesültség könnyeivel szent fogadást tettem:

Éjszaka aludni sem tudtam, annyira felizgattak Vernier József kisérletei és az előlegezett büszkeség, amellyel jövendő légi utaimra gondoltam. Eszembe jutott, hogy a léghajók szerkesztéséhez és vezetéséhez alapos technikai ismeretekre van szükség. Elhatároztam, hogy a tiszta tudományokra ágazom el.

Másnap reggel közöltem Jusztinnal uj elhatározásomat és ennek okait. Azt mondta, hogy öccse, Symphorien, papirból készit léghajókat, s ugy ereszti a levegőbe, hogy elébb a parázs fölé tartja. De mindez csak játék. Cseppet sem helyeselte, hogy az ember az égbe szálljon és elitélte a holdba vezető utazásokat, ahol Kain börtönben ül. Amint beszélte, egy holdas éjszakán megmutatták neki a rab testvérgyilkost hátán tüskenyalábbal.

Eltökélt szándékomhoz három napig hű maradtam. De a negyedik napon Vergiliusnak myrtusai és az árnyékok erdejének titkos utjai ismét kisértettek. Lemondtam a levegő meghóditásának dicsőségéről és könnyed egykedvüséggel a "villának" azt az ágát választottam, amely Lerond tanár ur osztályához vezetett. Büszke voltam erre és lenéztem társaimat, akik a másik ág mellett döntöttek. A diákok elágazásának ez természetes következménye volt. Az annyira ismert testületi szellem, amely tulajdonképen azok szelleme, akiknek a sajátjukból nincsen, ugy kivánta, hogy az irodalom és a tudomány követői kölcsönösen megvessék egymást. Minthogy én az irodalomhoz szegődtem, magamba kulcsoltam osztályom itéletét és fenekedő gunnyal ostromoltam a tudományosok nehézkes és kuszált gondolkodásmódját. Lehet, hogy hiányzott nálok az előkelőség és pallérozott elme. De mi irodalmisták is milyen nyegle, szánalomraméltó figurák voltunk!

Magam tapasztalatai után az elágazodás eredményeiről nem tudok itéletet mondani, mert már olyan a természetem, hogy a közös tanitásnak rajtam semmi foganatja sincs. Akármilyen tanulmányokat is választok, lázadozó és zárkozott elmével ülök az iskolapadban. Azt a keveset is, amit tudok, magam tanultam.

Azt hiszem, hogy a kétágu felsőoktatás siettette a klasszikus tanulmányok alkonyát, amelyek többé a teljesen ipari és gyakorlati érdeklődésü polgár-társadalom igényeinek nem felelnek meg. Azt mondják, hogy az 1852. év közoktatásügyi minisztere minden buzgalmát és törekvését arra forditotta, hogy a magasabb helyen közveszedelemnek itélt gimnáziumi oktatást eredeti jellegéből kiforgassa. Legnemesebb részeit kimetszette belőle és volt bátorsága igy nyilatkozni: "Történelmi és bölcseleti vitatkozások gyermekekhez nem illenek s ez időszerütlen tanulmányok csak kétséget és hiuságot ébresztenek." Minden bizonnyal nem ez a mód az, ahogyan olyan nevelő beszélhet, aki szivén hordja a gyermeki tehetségek kiművelésének gondját. Fortoul fejébe vette, hogy békés hajlamu nemzedékeket nevel s terve az volt, hogy a szabadelvü királyság alatt meggazdagodott polgárok gyermekeinek olyan oktatást ad, amely a reájuk váró gyakorlati életnek mindenben megfelel. Egy polgári családból származó tudós ember, aki a juliusi monarchia elveihez hű maradt, elég beszédesen ad kifejezést ennek a következő sorokban: "Fiainknak nem az a hivatásuk, hogy tudósok legyenek. Nem akarunk belőlük költőket, irókat nevelni. A költészettel és irodalommal való foglalkozás nagyon kétséges mesterség; ügyvédekből sem akarunk többet: van belőlük elég. Azt akarjuk, hogy jó kereskedők, jó gazdálkodók legyenek. Az ilyen hivatásu embereknek, kik a társadalom törzsét képezik, ugyan mi szükségük volna a latinra és görögre, amellyel önök fejüket tömik s amelyet oly gyorsan elfelejtenek? Mindenki nem született arra, hogy irjon, pert képviseljen vagy tanitson. Az emberek legnagyobb része kivül esik a tudós foglalkozások körén. Mire tanitják ezeket a ti tanáraitok? Semmire vagy legalább is semmi hasznosra."

Nincs csak kis mértékben is előkelő szellem, mely ez otromba és alantas szavak hallatára undort ne érezne. Ide irtam őket, mert a szellem, amely sugalta, még ma is kisért. A középiskolai oktatás félszázad óta mind lejebb és lejebb sülyed. Halálra van itélve. Mai társadalmunkhoz többé nem illik, hogy a nép gyermeke az elemi iskolába menjen s a gimnázium csak a gazdag gyereknek legyen fentartva, aki ott semmit sem tanul. E szörnyü háboru után, amely öt esztendő alatt minden intézményünket megsorvasztotta, a közoktatás épületét egészen uj terv alapján és fönséges egyszerüséggel kell ismét fölemelni. Adjunk ugyanolyan nevelést a szegény gyermekeknek, mint a gazdagoknak. Menjenek csak mind az elemi iskolába és közülök a teljesen ingyenes iskolába csupán azokat vegyük fel, akiket képességeik tanulmányaik folytatására jogositanak. Igy a gimnázium padjaiba a polgári és a munkás fiatalságnak csak szine-java kerül. E kiváló fiukból azután ki kell választani a legkiválóbbakat és ezek kerüljenek a tudományok és művészetek felsőbb intézeteibe. Ez az egyetlen módja annak, hogy a szabadelvü társadalmat a legkitünőbb férfiak vezessék.

Visszatérve most gyermek-éveimnek mesébe vesző korszakához, mondjuk, hogy ösztönöm, mely az irodalmi pályára irányitott, alapjában véve nem volt helytelen. Az iskola piszkos termeiben képzeletem előtt a ragyogó Görögország és a hatalmas Róma jelentek meg: az a Görögország, mely az embereknek a tudományt és a szépséget tanitotta, s az a Róma, mely megteremtette a világbékét.

Abban az időben, mikor én diák voltam, minden esztendőben január 28-án, Nagykároly napján ünnepélyes lakomán vettek részt azok a tanulók, akik valamely tárgyból a legjobb eredményt érték el. Nekem, aki csak az V.-dik osztályba jártam, kevés reményem volt, hogy a diákfejedelmek diszebédjén valaha is résztvegyek. Nagyon távol voltam attól, hogy az osztály élére kerüljek és nagyon boldog voltam, ha a homályos átlagban megtarthattam helyemet. Nem azért, mintha lusta lettem volna; ellenkezőleg, dolgoztam legalább is annyit, mint bármely osztálytársam, néha még többet is. De sajátságos; mentül többet dolgoztam, annál messzebb estem az első tanulóktól. Oka ennek az volt, hogy a klasszikus oktatástól teljesen idegen tanulmányokkal foglalkoztam és oly buzgalommal, hogy ez minden képességemet igénybe vette. Égő kiváncsiság vonzott időnkint mindig más és más tárgy felé és abban testemet és lelkemet belefelejtettem. Igy ebben az évben az iskola megnyitását követő három hét alatt képzeletemet teljesen Nitocris királynő ejtette rabul. Csak ő rá gondoltam, csak őt láttam, csak őt szivtam magamba. A tanrendünkben előforduló tárgyak, dolgozatok, forditások, elbeszélések, Aesopus meséi, Cornelius Nepos életrajzai és a pún háboruk vajmi keveset érdekeltek. Minden, mi Nitocris királynéval nem volt vonatkozásban, hidegen hagyott. Szerelem soha még ugy nem uralkodott rajtam. Ez érzelem alkonyán (mert semmi sem tart örökké), édes anyám egy nap fagyöngy-ággal ajándékozott meg, azt mondván, hogy a gall papoknak ez volt a szent növénye. Az ezt követő hetekben csak hallgatag árnyékba borult erdőket, fehér papnőket, arany sarlókat és fagyönggyel telerakott kosarakat láttam. Azután pedig csak Aristeusnak a méhei és a Hesperydák kertjének aranyalmái foglalták le teljesen álmodozásaim világát. Elmémnek ezek a kalandozásai az okosságnak még a látszatától is megfosztottak és könnyen elhihetik, hogy ilyen körülmények között tanárom, Beaussier ur, nem sok bizalmat táplált irántam; mert ha emlékeim nem csalnak, igazságos ember volt, de komoly, szinte zord jellemü és bár egészséges észjárással, de nem mély értelemmel áldotta meg a természet. Velem szemben nagyon szigoru volt s ezt semmiféle szánalom sem enyhitette, mert legbensőbb meggyőződése szerint én rossz és eltévelyedett gondolkozásu voltam. Érdekes, hogy szemlélődő alaptermészetem mellett volt egy hajlamom, melyet azóta elveszitettem: szerettem a dicsőséget. Igen, bárdolatlan elmém ellenére, amellyel Beaussier tanár ur megvetéseit kiérdemeltem s amely engem osztályunk krémjétől örökre elválasztott, szerettem volna kitünni iskolatársaim között és babérokat aratni, mint római hős. Igen, szerettem a dicsőséget. A gimnáziumi nevelés, amely mégis csak elhintette magját lelkemben, azt eredményezte, hogy ugyanazon bámulattal vettem körül a salamisi győzőket és az iskolai kitüntetések hőseit. Szerettem a dicsőséget. A napoleoni fegyelem, amely előtt teljesen meghódoltam, a zöld papirkeretekből font koszoruk után épp ugy fölkeltette vágyamat, mint ahogy később belém oltotta volna a keresztek, rendszalagok és himzett frakkok után való epekedést, ha rossz utra nem tértem volna. Szerettem a dicsőséget; irigyeltem kiválóságainkat.

Osztályunkban főleg hárman voltak ilyenek: Radel, Laperlière és Maurisset; mind a hárman komolyak, fontoskodók, tekintélyesek voltak s talán kissé nehézkesek; de abban megingathatatlanok és kérlelhetetlenek, hogy minden babért ők arassanak le és az osztály elsői ők legyenek. Mind a hárman bennlakók voltak; ez a körülmény jellemüket egész katonásan alakitotta ki és mint a katonák a polgári embereket, ugy nézték le a magamfajta künnlakókat, akik szerintök nem az intézményhez tartoztak. Megvolt bennök a testületi szellem, amely belőlem teljesen hiányzott s amelyet szerencsétlenségemre soha sem tudtam megszerezni. Mindig ők voltak az urak, az osztályban ép ugy, mint a tizperces szünetekben s fölényüket a görög szöveg magyarázatában és latin nyelvi készségükben nem kevésbé kellett elismernünk, mint a bakkfütyben és a nyujtón. Ily nagyság inkább bámulatba ejtett, mint elragadott s több csodálatot, mint rokonszenvet éreztem irántok.

Minden hét szombati délutánján, amikor Beaussier tanár ur a fogalmazás, nyelvtani gyakorlat, forditás és latin beszéd vagy elbeszélés érdemfokozatait olvasta fel, kénytelen volt bevallani, hogy bár e három kiváló tanitványának dolgozatait a legszorgosabb figyelemmel vetette egybe, mégis a legnagyobb nehézségbe kerülne, hogy egyiküknek a másik kettő felett való elsőségét megállapitsa. Szerinte Radel, Laperlière és Maurisset egyformák voltak: legfeljebb azt lehetne mondani, hogy Radel talán pontosabb, Laperlière választékosabb, Maurisset tömörebb. A tömörség Beaussier tanár ur véleménye szerint Maurissetnak talán legfőbb érdeme. Én a magam részéről, minthogy alig volt fogalmam arról, amit az osztályban mondtak, vagy csináltak s minthogy a leghasznosabb utasitásokat elhanyagoltam s a legelemibb szabályokat nem ismertem, olyan dolgozatokat és forditásokat irtam, amelyek bizony nagyon távol állottak ettől a pontosságtól, választékosságtól és tömörségtől. Tollam minden szüleménye bővelkedett a mondattani hibákban, idegenszerüségekben, homályos és helytelenül használt kifejezésekben. Beaussier tanár ur arca, alighogy füzetemet kezébe vette, tüstént szánakozó szomoruságot és zord elégedetlenséget fejezett ki. Vékony, ivelt ajka fájdalmasan rándult össze, ami keserü szemrehányás volt a dolgozatomat megtöltő helytelenségek miatt és megbélyegzése rossz izlésemnek, amely szemében irásműveimet eléktelenitette. Ez a rossz izlés kétségbe ejtette Beaussier urat ami engem annál inkább bántott, mert nem láttam módját annak, hogy mikép szabaduljak meg tőle és neveletlen izlésemet miként pallérozom. Ma is, annyi év után igazán nem tudom, hogy miben találta izlésemet Beaussier ur olyan rossznak. De hogy irántam való rokonszenve határtalan volt, azt abból a módból is meg lehetett itélni, ahogy baljóslatu fogcsikorgatással füzetemet ujjai között forgatta. Engem ez a megvető modor nagyon bántott. Jól éreztem, hogy a dicsőségről immár örökre le kell mondanom és boldog lehetek, ha valahol a középszerüség homályában meghuzódhatom!

Az osztály középszerü átlagában való megmaradásomat egy körülmény azonban elősegitette. Az utolsó három helyet soha sem foglalhattam el. Ez lehetetlen volt. Ezeknek a helyeknek örökös birtokosai már meg voltak Morlot, Laboriette és Chazal személyében. Akármiről is kellett irni, akármilyen tárgyból is kellett dolgozatot késziteni: számtanból vagy irodalomból, élő vagy holt nyelvekből: Morlot, Laboriette és Chazal mindig az utolsók voltak. A tünemény minden héten ismétlődött ama természeti törvények állandóságával, melyek a csillagok mozgását és az évszakok visszatérését irányitják. Abban volt még némi változatosság, hogy az utolsó előtti helyért majd Laboriette, majd Morlot küzdöttek. De az utolsó hely változatlanul Chazalé volt és mindenki csodálta megingathatatlan szivósságát, amellyel e fokozathoz ragaszkodni tudott. Beaussier tanár ur e megnyugtató és végzetszerü pontossággal jelentkező ténnyel szemben ellenvetést nem kockáztatott. Meghajolt a szükségszerüség előtt, amely emberek és istenek sorsának irányitója és ezért az osztályozások sorrendjét - fölösleges magyarázatokat kerülve - mindig Morlot, Laboriette és Chazal nevével zárta le. Szóval hanyatlás esetén Morlot, Laboriette és Chazal hátulról mindig fedeztek. Ez a hátvéd nem volt felesleges, sőt napról-napra szükségesebbnek bizonyult.

Titkos és rosszindulatu befolyás haladásomnak iránytűjét valahogy hátrább és hátrább igazitotta. Hogyan tagadhattam volna ezt le magam előtt, mikor Beaussier tanár ur egy egyenes jellem keserü örömével, amely csak helyeselni tudja az igazság szigorát, minduntalan megállapitotta; mikor édes anyám, akit épen legféltettebb büszkeségében aláztak meg, csak erről panaszkodott az étkezések alatt, amelyeket számomra ezek a szemrehányások elviselhetetlenekké tettek; amikor apám állandóan feddő hallgatásba burkolódzott; s amikor végül a jó Jusztin is, kis gazdája iránt tartozó minden tiszteletről megfeledkezve, követendő például öccsét, Simphorient állitotta eléje, aki bár kisebb, mint egy emberi hüvelykujj, azért a barátoknál mégis minden dijat ő viszen el? E folyton fokozódó sülyedés roppant elkeseritett; és okát hiába kerestem, mert nem jutott eszembe annak tulajdonitani, hogy soha sem tudtam, mit mondanak, vagy mi történik az osztályban. És nem szüntem meg lefelé csuszni. December hónap egyik szombatján az történt, hogy a görög dolgozatból (ó, halhatatlan Muzsák, ó, szűzi Nővérek, ó, Mnemozine, tüntessétek el emlékemből ezt a megalázó emléket!) közvetlenül Morlot, Laboriette és Chazal elé helyeztek; közibe ékeltek Morlot-nak, akit csak a dolgok erejénél fogva haladtam felül, és Mouronnak, akit ki nem állhattam, s aki a sorsnak oly szeszélyes intézkedése folytán lett nálam kiválóbb, ami engem bámulatba ejtett. Mouront, Mouron Jakabot, a kis Mouront, akit mi madárétket jelentő neve után kis pipehurnak csufoltunk, mélységesen megvetettem. Nagyon ostobának tartottam és ez elbeszélés folytatása megmutatja, hogy igazam volt-e. Még Morlot-nál, Laboriette-nél és Chazal-nál is korlátoltabbnak tartottam. Chazal darabos volt, de visszavágásainak vidám egyszerüségével néha meglepett; az alattomos, szertelen és üvöltöző Laboriette olyan volt mint egy bolond; Morlot-nak, aki szüntelenül aludt, hosszu, selymes szempillái voltak és arab mesék elvarázsolt hercegéhez hasonlitott. Szóval mindenikben volt valami olyas, ami érdekelt. De Mouron szememben teljesen jelentéktelennek látszott és azt hiszem, hogy társaim is hasonlóan gondolkoztak róla. Kicsi, sovány, mindig betegeskedő fiu volt, több osztályt átmulasztott, és gyakori betegsége klasszikus műveltségében mély tudatlanságárkokat vájt. Lassu észjárása, lázadozó emlékezőtehetsége és szokatlan fejletlensége szellemének árnyoldalait nagyitva mutatta. Röviden szólva, rutnak tartottuk, mert gyenge volt, ostobának, mert félénk volt és megvetésreméltónak, mert ártalmatlan volt.

Mindazonáltal volt Mouronban valami rejtett, titokzatos és mély vonás, amely bennünket gondolatba ejthetett volna s itéletünket felfüggeszthette volna. De hamaritélkező ostobaságunk győzött, és szokásunkká vált, hogy Mouron-t gunyoljuk és kinozzuk. Én is csufoltam Mouron-t. Mert akkor vakon követtem a közszokást. Ha ezen az uton maradok, magammal - az igaz, - kevésbbé lettem volna megelégedve, de legalább érvényesültem volna a nagyvilágban. Megvetettem Mouron-t; azon voltam, hogy mindenképen lekicsinyeljem és elitéljem; s ebben, ha valójában nem volt meg köztem és Mouron között az a természetes ellenszenv, amely őt többi iskolatársától és tanáraitól elválasztotta, akkor sokkal bünösebb és ostobább voltam, mint bárki más. De legalább őszinte voltam. Mouron-t jóhiszemüen tartottam nálam alantasabb, sokkal, de sokkal alantasabb, szinte becsmérlő alantasságu lénynek és annyira lenéztem s oly sok csufolodó gunnyal illettem, amennyi tőlem természetes szelidségem és örökös hebehurgyaságom mellett csak telt.

Beaussier tanár ur - ezt kiemelem, de különben is cselekedetei hangosabban kiáltják, mint én - Beaussier tanár ur igazságos volt. Az ő Themise lehetett világosság és báj nélkül való, de a mérleg tányérjait egyszinten tartotta. A különös kis eset, amelyet most elmondok, bizonyitja, hogy Beaussier ur szeretet és gyülölet nélkül itélkezett és hogy határozatai néha neki magának is nagy fájdalmakat okoztak. Igy történt: egy szombaton, különös, felejthetetlen szombaton Beaussier tanár ur kihirdette, hogy a latin forditásban első vagyok. Komoly, szomoru és mély levertség pincéjéből felkongó hangon tette ezt. Megérttette az osztállyal, hogy ez kellemetlen, sajnálatraméltó, szinte erkölcstelen dolog. De mindazonáltal tudtul adta, kihirdette, és a kitüntető helyet ő utalta ki számomra, bármennyire is zokon esett neki. A forditandó szöveg, ugy látszik, nehéz volt. A legügyesebbek is több helyen tévedtek. Keresgéltek és nem találtak. Hebehurgyaságom átugratott az akadályokon. Szokásomhoz hiven nem gondoltam semmire sem. És mert nem vettem észre, hogy milyen nehézségekről van szó, egész egyszerüen legyőztem őket. Legalább is Beaussier tanár ur ezzel a magyarázattal fejtette meg a rejtélyes esetet. Akár mint is volt a dolog, első lettem és legyőztem Radelt, Laperlièret és Maurisset-t.

Első lettem. Szerettem a dicsőséget, de nem születtem rá. Nehezen viseltem el. Első sugara, amely oly váratlanul rám tüzött, felforralta fejemet. Kiállhatatlan lettem; eszemnek szörnyü eltévelyedésével természetesnek találtam, hogy első vagyok az osztályban, amikor a valóságban ez minden törvénynek és minden képzelhető lehetőségnek nyilvánvaló kijátszása volt. Egyszerre csak felbukkant elmémben egy gondolat, mely örömmel árasztott el és a büszkeségtől felpuffasztott. Eszembe jutott, hogy meg leszek hiva a Szt. Károly-napi ünnepi lakomára és ott a nagyok és erősek között, az V.-ik osztálytól kezdve, ahová jártam, a rhetorika osztályán keresztül egészen a felsőbb mathematikai tanulmányok osztályainak legjelesebb fői között helyet kapok. Mily diadal! Mekkora mámor! Nagy Károly bankettjén részt venni nemcsak dicsőség, hanem nagy gyönyörüség is. Egy idősebb tanuló beszélt róla. Krémet és fagylaltot szolgáltak fel, nagy kristály poharakban pezsgőt ittak.

Nevetségesen nagyzoló arckifejezést öltöttem magamra, s ez engem a három osztály-szamaránál jóval alacsonyabb erkölcsi szinvonalra helyezett. És mikor a kis Mouron, pillanatra abbahagyva a templomrózsáknak füzetébe való rajzolását, fejét felém forditotta és sáppadt ajkával, mely sárga fogai felett felhuzódott, jóakarón és némi gunnyal rám mosolygott, ugy adtam, mintha ily kis személyiséget észre sem vettem volna. Szomszédomnak, Noufflard-nak fülébe sugtam:

Mikor csengettek, a teremből kifelé menet egy pillanatra legyőzött, de még mindig veszedelmes és fennhéjázó versenytársaimnak, a három osztályelsőnek, nehézkes és ökörláb módjára merev járását utánoztam.

Sajnos, többé győzelmet nem arattam. A következő héten Beaussier tanár ur látható megelégedettséggel hirdette ki rohamos visszaesésemet. Forditásom helytelensége, a mondattani hibákkal és idegenszerüségekkel tele tüzdelt szöveg egyszerre visszasülyesztett az osztály utolsó harmadába, a derék Morlot, Laboriette és Chazal közvetetlen közelségébe. Ezeknek legalább meg voltak tulajdonságaik, melyek szintén isteniek voltak: a kitartás és az állandóság. Mindent összevéve az én nagy szerencsétlenségemre, ez az egyetlenegyszer elfoglalt elsőség középszerüségemre még az erkölcsi bukás bélyegét is rásütötte. De azért a hires Nagy Károly-bankettre mégis csak helyet biztositott.

Erről a lakomáról napról-napra gazdagabb szinpompáju képet festettem magam elé. Nem mondom, hogy épen olyannak képzeltem, mint az istenek lakomáját, amelyet a Farnése palota egyik mennyezetére Raffael festett; hogy miért nem, annak okait fölösleges volna elsorolni. Mégis földiszitettem mindama pompával és fényüzéssel, amit csak fiatal és gyér, de már ecsetkezeléshez szokott képzetem kitalált. Ábrándjaimnak ezentul ez lett legkedvesebb tárgya. Beszélni is erről szerettem volna legtöbbet; apámnak azonban nem mertem szólni róla, mert féltem hideg okoskodásától s anyámnak sem, minthogy bizonyára érdemtelennek itélt volna erre a kitüntetésre azon az alapon, hogy az, aki egyetlen egyszer első, csak véletlenből első. Jusztinnak a konyhában egyizben beszéltem róla és addig, amig a hűséges lány nagy zajjal a vékonyra szeletelt burgonyát piritotta, volt merészségem azt állitani, hogy a Nagy Károly napon kiterjesztettszárnyu pávát, aganccsal körüldiszitett szarvast és vaddisznó süldőt a maga eredeti selymesszőrü bőrében tálalnak fel; mindez nem volt hazugság: régi időkből származó mesekönyvben olvastam e konyhamüvészeti remekekről s biztosra vettem, hogy a január huszonnyolcadiki lakomán nemcsak megujitják, de még gazdagitani is fogják a pompás fogásokat. Jusztin természetesen nem hallgatott rám és oly rettenetes zajjal piszkálta meg a szenet, hogy apám a lakás másik végében karosszékéből ijedten ugrott fel.

Ezalatt Mouron, a szelid és szerény kis Mouron mindig félénken és mindig lassu észjárással hétről-hétre emelkedett; sőt egy nap az egész osztály és Beaussier tanár ur csodálkozására Laperlière és Maurisset közé került. Ez a siker csak előhirnöke volt egy nagyobb és visszhangzóbb dicsőségnek. Január második hetében Mouron első lett a görög forditásban. Az alól irt iota ismeretében felülmulta Laperlièret és Radelt s a mi-re végződő igéket magánál Maurisset-nél is jobban tudta. Az egész osztály nagy derültség közben és kis madarak énekét utánozva fogadta Mouron sikerét, ami kicsufolása akart lenni kis madarak kedvenc eledelét jelentő nevének. A mi végü igék hősének tiszteletére fölcsicsergő pagonyi hangok megmosolyogtatták magát Beaussier tanár urat is, aki felhuzott ajkaival öreg faun képét öltötte magára. Sőt azt mondják, a legenda legalább is igy szövődik, hogy még a hóval boritott fák verebei is hozzáfüzték a maguk csiripelését a madárfüttyöt utánzó hangokhoz. Ami engem illet, szégyenkezve kell bevallanom: arra a gondolatra, hogy Nagy Károly napjára Mouron is hivatalos lesz, élénk bosszuságot éreztem. Nem tetszett a dicsőség, melyet Mouronnal kellett megosztanom és már többé sem dicsőséget, sem gyönyört nem vártam egy olyan asztaltól, ahol Mouron mellett kell ülnöm. Bevallom őszintén ezeket az érzéseket, ha nem is tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem, mint Jean-Jacques Rousseau, vajjon van-e az olvasók között, aki magát nálam jobbnak itéli. Még ugyanezen a napon, amikor oly hiu és kicsinyes lélekről tettem tanubizonyságot, nagy megaláztatásban lett részem. Beaussier tanár ur kihirdette, hogy az aorisztoszok használatában tudatlanságom hajmeresztően nagy és e tekintetben dolgozatomban oly sok hibát követtem el, hogy csak Morlot, Laboriette és Chazal multak felül.

Rossz kedvvel tértem haza és mindjárt a konyhába mentem Jusztinhoz, aki félelmetesen nagy késsel épen répát hámozott. Meztelen karjai szinte a vér kibuggyanásáig tele voltak irva karcolások és bőrhorzsolások titkos jegyeivel. Arcának pirossága a parázs égő szineivel vetekedett. Közöltem vele, hogy Nagy Károly napja a korlátolt elméjüeknek, szekundafogóknak és egyéb szánalomraméltó iskolakerülőknek lakomája, s hogy azon sem pávát, sem szarvast, sem süldőt nem szeletelnek, hanem igenis tőkehalat és babfőzeléket raknak a vendégek elé. Iparkodtam bebizonyitani neki, hogy pipehur, azaz Mouron barátom olyan buta, mint az éjszaka. Amig beszéltem, ő egyik fazék fedelét felemelte; azután elvakulva a szemébe csapó forró gőztől, a tűzhely tetején álló só után kapott, egy üveg olajat fejére boritott, neki esett az asztalnak, amitől a lámpa a földre zuhant és végül ő maga a visszhangzó kövezeten egész hosszában elvágódott. Ily balesetek sokkal gyakrabban fordultak elő vele, semhogy ügyet vethetett volna rájok. De viszont huzamosabb társalgást egy ilyen eseményektől látogatott személlyel nem lehetett folytatni.

Nagy Károly napján hüvös, zord időre ébredtünk. Az ünnepi lakoma szinhelye az intézet ebédlője volt, amelybe eddig soha sem léptem be; zsiros és orrfacsaritó illata azonban, valahányszor ajtaja előtt elmentem, gyomromat mindig émelyitette. Jusztin mondotta, hogy kényes gyomrom van. A nagy terem, melyben fekete márványasztalok voltak felállitva, papir-koszorukkal volt feldiszitve, kaszárnyák és sekrestyék rikitó diszitési modorában. Teritőt nem láttam; de az asztalkendők madáralakban voltak a tányérokra helyezve és ezek a fehér árnyékképek ugy elbájoltak, mintha álmomban Aphrodité galambjait láttam volna repülni. Jobb oldalamon Laperlière ült, mig baloldalamon az asztalvéget Mouron foglalta el, épen annak az emelvénynek a lábánál, ahol a tanárok fekete koszorujától körülvéve az Igazgató ur diszelgett és a tiszteletreméltó s mosolygó Delalobe abbé csillogott. Mouront én néztem le, Laperlière pedig engem. Igy hát mi hárman egy szót sem szólhattunk. Laperlièrenek könnyü volt, mert ő szórakozhatott jobboldali szomszédjával, Radellel; mi azonban Mouronnal kölcsönös némaságra voltunk kárhoztatva. Pávát, szarvast és süldőt nem kináltak közben; ellenben kaptunk retket és hosszu szünet után kolbászszeleteket. Néztem a tanári koszorut. Beaussier tanár ur benne virágzott. Felismertem ívelt ajakát, ősz szálakkal átszőtt fekete pofaszakállát és frissen borotvált állát. Fellépése itt nem volt olyan biztos, mint az osztályban. Asztalkendőjét álla alá tüzte és a táplálékot szájához emelte. Kicsit meglepődtem. Soha sem gondoltam arra, hogy eszik. Pedig azt nem volt nehéz elképzelni. De mi a legkülönbözőbb személyiségek láttán nem szoktunk az emberi szervezet mindenféle tevékenységére gondolni és ez az elvonatkoztató képességünk nagy hasznára van az emberi méltóságnak. A fogások lassan következtek egymás után. A hangok vidám zsivaja becsattogta a termet. Hallottam, hogy baloldali szomszédom, Laperlière Radel-nek a pisztolyok és karabélyok szerkezetét magyarázta, amelyeket karácsonyi ajándékba kapott; mert tudvalevő, hogy a tudományok fejedelmei még játékaikban is hősi jelleget őriznek meg. Radelt, aki a lovaglásról, majd a kopóvadászatról adott elő, csak foszlányosan hallottam. Nekem, kis kerületi orvos fiának, lehetetlen volt e társalgásban részt vennem, még ha szigoruan ki sem lettem volna zárva belőle. A kis Mouron időről-időre szerény közeledési kisérleteket tett; nem vettem ezekről tudomást és ép oly zordul viselkedtem vele szemben, mint Radel és Laperlière velem. Titokban szelid és félénk kis arcocskáját vizsgálva egyre arra ösztökéltem magam, hogy ilyen alantas lénnyel ne ereszkedjem szóba. Mégis bensőmben, nem tudom, milyen titkos és mélyből jövő hang megsúgta, hogy ezek az érzések nemsokára kialszanak, és más, egészen ellentétes indulatok gyulladnak fel helyökben. E titkos intelmekkel, melyeket egy görög az istenek sugallatának hitt volna, keveset törődtem. A sült után, "éhszomját - amint Homeros mondja - miután kielégité valamennyi", a társalgás és nevetés zaja süketitő lett. Észrevétlenül Mouronra sanditottam és láttam, hogy asztalkendőjét jobb karján csukott ökle tövében körülcsavarja s hüvelykujját mutató és középső ujja között kidugva, kezéből arcfélét igyekszik alakitani. Ugy láttam, hogy ezt a megelevenedett bábut mesterkélt és mégis igaz szomorusággal nézi és hallottam, hogy igy szólt hozzá:

- Hogy vagy, szegény kis Mouronkám? Nincs senki, akivel beszélj. Szomoru; de vigasztalódj. Majd beszélünk együtt s ezen jót mulatunk; különös kalandot mesélek el neked, amely Nozière Péter tanulóval esett meg. Nozière Péter tanuló lélek nélkül jött el Nagy Károly lakomájára, mert ha lélekkel jött volna el, beszélne. Ám lásd, nem beszél semmit, mert lelke nincs a testében. Hol kószálhat? Melyik országban? A földön-e, vagy a holdban? Biz én nem tudom. És amig az bolyong, Isten tudja, merre, te, szegény kis Mouronom, szomoruan ebédelsz egy lélek nélküli test mellett, egy viaszszobor mellett, amelyik nem beszél és nem szeret, mert hiszen szobor. Mit szólsz ehhez, szegény kis Mouron, árva madaram, vagyis inkább kis madaraknak pipehúrja, amint ők csúfolnak téged?

Ez apró szinjáték kezdetén a legtulzottabb megvetéssel vérteztem magamat, hogy szomszédom közeledésének ellenálljak; de hangjának és ötletének bája, fájdalmas és szelid lelkének kicsengése hatottak a szivemre és megmozgatták. Hirtelen ugy éreztem, hogy a szellemnek és egyéniségnek legértékesebb és legritkább ajándékaival győzedelmeskedett rajtam és szivemben forró gyöngédség ömlött el iránta. Szólni sem tudtam; de ő olvasott bennem és vékony arcocskáján láttam fölragyogni az öröm mosolyát. Pillanat alatt bensőséges barátokká lettünk. E röpke időben mindent, de mindent elmondottunk egymásnak és Mouron-t ugy ismertem, mintha egész életünkben együtt lettünk volna.

A Pipehur, Mouron Jakab, az én édes kis Mouronom anyjával és nőtestvérével élt együtt a Szajna-utca egyik házának szerény lakosztályában, amelyet kék és rózsaszinü bársonnyal bevont butorok diszitettek. Apja Mouron Fülöp az École Normale-ban a vegytan tanára volt és fiatal korában épen akkor halt meg, amikor jelentékeny felfedezéseket tett. Fia, Jakab, szintén tudományos pályára készült.

- Biztositlak, - mondotta nekem, - hogy sok érdekes tudomány van a világon. De nem hiszem, hogy valaha is alaposabban megtanulhatom őket. Az egészségem nem elég jó. Még ez évben is nagyon beteg voltam.

- Nem, nem komoly - válaszolt fehér ajkának furcsa mosolyával. - Nőtestvérem is beteg volt. Három hónapig hiányzott az iskolából. A nyelvtanból elmulasztotta a participiumokat s a történelemből a hűbériséget. Mit szólsz hozzá?

- Szeretem a történelmet, - mondtam, - de csak akkor, ha rendkivüli dolgok vannak benne.

- Én is szeretem. De hidd el, a sok Császárságba és Monarchiába egészen belegabalyodok. Talán azért, mert olyan nagyon kicsi vagyok.

- De azzá leszek. Igazán. Napról-napra kisebbedem. Egyszer csak egészen kicsi-kicsi leszek.

A lakoma valóban roppant fényes volt. A nagy salátás tálakban fehér lében uszó töltött-tojást hordtak körül és poharunkba pezsgőt töltöttek. Kedvünk magasra hágott. Maga Laperlière is koccintásra méltatott és én poharamat a kis Mouronéhoz legalább is huszszor hozzá ütöttem. Elmeséltem házmesternénk történetét, aki dézsa vizet öntött háziurunk arcába, azt hivén, hogy csirkefogóval van dolga, aki a kapucsengőt rángatja. Mouron apró, száraz köhögéstől meg-megszakitott nevetés közben mesélte el egy gesztenyeárusnak kalandját, aki kemencéjét egyszerre csak megindulni látja, mert az utcagyerekek zsineggel egy kocsi kerekéhez kötötték. Azután ünnepeltük Spartacust, Epaminondast és Hoche tábornokot. Nagykárolyról nem emlékeztünk meg, mert rettenetes szakálla miatt kissé nevetségesnek találtuk.

- Tudod, hogy huszezer frank vitézzel ment a normandok ellen csatázni - kiáltotta a kis Mouron.

Azt hiszem, némileg be voltunk csipve. Annyi tény, hogy tévedésből az asztalkendőt zsebemben haza vittem. Mouront házuk kapujáig kisértem. És ott meleg, vékony kezét megszoritva, örök barátságot esküdtem neki.

Marc Ribert ur a legsajátságosabb emberek egyike volt azok között, akik házunkhoz jártak abban az időben, amikor tizenkettedik évemet betöltöttem. Kis, fekete, borzas haju, horpadt homloku és beesett arcu ötven-ötvenöt év körüli ember lehetett, aki elég sikerrel fáradozott azon, hogy magának végzetszerü és kétségbeesett megjelenést kölcsönözzön. Igaz, hogy ehhez rosszul menő dolgai is hozzájárultak; mert azt mesélik, hogy saját hibájából kellemetlen anyagi zavarok közé került. Bercyi gazdag bornagykereskedőnek fia volt és fiatal korában a Francia Titánok, félvilági nők és köruti szinházak világát gyakran látogatta, nagyszabásu mulatságokat rendezett, Clamartban csucsives kastélyt épitett és apai örökségét a pazarlás legesztelenebb utjain szórta szét. Felesége fiatalon halt meg egy oly betegségben, melyet akkor még mell-sorvadásnak hivtak és tündöklő szépségü, de törékeny egészségü lánykát hagyott hátra. Ribert ur nagyon későn látott hozzá, hogy a gyeplőt szükebbre fogja s mindenki ugy beszélte, hogy már a tönk szélén áll. Nyugtalanságra és bánkódásra volt tehát oka; de azok, akik - mint atyám is - jól ismerték, könnyelmünek, léhának és feledékenynek tartották s az volt róla a véleményük, hogy nem annyira valóban létező anyagi bajai miatt, mint inkább szeszélyes izlésből és hajlamból játszta a kétségbeesettet. Tizenhárom próbás romantikus volt. Abban az időben már kihalóban volt ez az emberfajta. Érthető tehát, hogy Marc Ribert ur bennem határtalan érdeklődést ébresztett fel. Szavain, tekintetén és kézmozdulatain zsenije és álmodozó lelke élt. Mindig lenge tündérektől, koboldoktól, manóktól, angyaloktól, ördög-némberektől körülvéve képzeltem őt el. Hallani kellett, amint felhős szomoruságu német dalt, vagy borongós balladát szavalt. Felfogása szerint ép az volt szép, amit mások csunyának találtak és a szépet rutnak bélyegezte. Minden habozás nélkül elfogadtam álláspontját. Ma már ezekben a kérdésekben több nehézséget támasztok. Marc Ribert ugy tanitotta, hogy Racine totyakos rimfaragó volt. Szivesen fogadtam el ezt a véleményt, mert tanáromnak, Bonhomme urnak véleményével szöges ellentétben állt. S véleményem kialakulására ez hatott döntően. Ó, milyen tüzzel biztatott az öreg romantikus arra, hogy a fűszereseket és a nyárspolgárokat megbotránkoztassam és a vaskalaposság hidráját megöljem! Hogy égtem a vágytól zászlója alá állni és a letepert Bonhomme tanár ur testén keresztül kikiáltani a művészetek szabadságát!

Kedves anyám aggodalommal látta, hogy Ribert ur milyen végzetes hatással van rám. Néha felsóhajtott: "Ép olyan bolonddá teszi Pétert, mint amilyen saját maga". Keresztapámat, Danquin bácsit, felkérte, hogy bölcs mérsékletével ellensulyozza a káros befolyást. De nagyon kevés kilátás volt arra, hogy keresztapám hatni tudjon rám: ő az észszerü emberek közé tartozott. E kiváló féfiu bálványomat, Ribert-t, bolondnak, sőt kötöznivaló bolondnak tartotta. Magunk között legyen mondva, keresztapám Duvergier de Hauranne-nal egyetértve azon a véleményen volt, hogy a romanticizmus ép olyan betegség, mint a holdkórosság, vagy az epilepszia és hálát adott az istennek, hogy e kór mulófélben van.

Viszont más oldalról az az ellenszenv, amelyet Ribert keresztapámmal szemben érzett, legyőzhetetlen volt épen azért, mert legegyénibb természetéből táplálkozott. Az ő szemében keresztapám jellegzetes polgárember volt. S ez a szó "polgár" mindent kifejezett. Marc Ribert, hogy ettől a szánalomraméltó osztálytól külsőleg is eltérjen, fekete bársonyból készült, minden idők divatján kivülálló ujjast hordott és szokatlan bő nadrágot. Hosszu haját hátra fésülte és homloka fölött égnek meredő ördögi hegyben sodorta össze, szakállát pedig Mephistopheles módjára nyirta. Ilyen külsővel rendelkezvén, csak természetes, hogy keresztapámat keserüen gunyolta, aki törpe és kövér volt, hosszu redingote-ot viselt, orra nyergén aranykeretü szemüveget egyensulyozott, akárcsak Prudhomme Joseph; s mint e bölcs férfi, ugy ő is szélesen kivágott gallért hordott, melynek két hegye arca közepéig ért és fekete tafota nyakkendőjét nyaka körül háromszor csavarta körbe; és minthogy arca terjedelmes gallérja keretében élénk piros szinben virult, Marc Ribert ur joggal hasonlithatta fehér papirba foglalt rózsacsokorhoz. E hasonlat pontosságával annyira meglepett, hogy valahányszor jóságos keresztapámat láttam, mindannyiszor eszembe jutott és a visszafojtott kacagástól majd megpukkadtam.

Valamit sejtő keresztapám csak a vállát vonogatta, ostoba fráternek nevezett és azt ajánlta, hogy inkább tanuljak ahelyett, hogy kamasz tréfákon törjem a fejemet. Marc Ribert ezzel ellentétben óva intett attól, hogy tanáraimra hallgassak.

És e névből a következő szójátékot faragta, amely gyermeki szivemet nagyon elbájolta:

- Fontanes! - füzte hozzá - ezt igy is irhatom: Font-ânes, ami latinosan annyit jelent, faciunt asinos, azaz szamárgyártók.

Családi szalonunkban gyakorta hallottam keresztapámat Ribert urral vitatkozni. Ezekben a jelenetekben keresztapám Jerôme Paturot szinpadi alakjának a való életben megnyilvánuló hasonmása volt. Nem voltam képes figyelemmel kisérni ezeket a vitatkozásokat, s még kevésbbé tudtam az egyik, vagy másik oldalról felhozott érveknek sulyát mérlegelni, ha valóban volt valami sulyuk. Kis, ostoba fiucska voltam; épen azért vakmerően elfogult. Keresztapámnak soha sem adtam igazat. Annyi tény, hogy ő soha sem alkalmazott szemkápráztató kifejezéseket, mint ellenfele. Ez tarka halmazban össze-visszahányt vértingeket, vállszalagokat, sisaktarajokat, óriásokat, sárkányokat, paizshordozókat, törpéket, várurakat, apródokat, kápolnákat és remetéket. Hangjának hatása alatt Nozière asszonynak kis szalonjában egész elvarázsolt világ nyüzsgött és e természetfölötti zsivajban fölharsantak az öreg romantikusnak szörnyü átkai és torka mélyéből feldübörgő gunyos hahotái.

Mily kicsinyes kereplőként hatott e szóförgetegek között szegény keresztapámnak hangja, aki ártatlan pásztorjátékokból és tanulságos polgári szinműből meritett érvekkel felelt, mig domboru hasán a láncon függőivel izgatottan csilingelt.

Mondom, képtelen volnék e vitatkozásokat hűen visszaadni. Kétségtelen, hogy épen lényegük kerülte el figyelmemet. Ha nagy megerőltetéssel igyekszem visszaadni szavaikat, az a meggyőződésem, hogy Danquin urnak ellenkezőleg azzal, mint ahogy akkor hittem, néha igaza is volt. Panaszkodott, hogy nyelvünknek hajdanában világosan érzett árnyalatai manapság elhomályosodtak s hogy az ujak sokkal rosszabbul és sokkal homályosabban irnak, mint a régiek. Sajnálta azt is, hogy az ész az érzelmek felett elvesztette uralmát. Ezzel szemben Marc Ribert-nek megvolt az a megbecsülhetetlen előnye, hogy olyan gondolatokat fejezett ki, amelyeket alig lehetett megérteni. Épen homályosságuk tette széppé szememben. Az ember ritkán bámulja azt, ami érthető. Csodálkozásunknak szüksége van a meglepetésre. Emiatt nagy lelkesültséggel hallottam a romantikus szellem meghatározását.

- Ez - mondotta Marc Ribert - a forradalomnak és a fájdalomnak a műve; a végtelenség lázas keresésének vegyülése a keserü gyásszal; a legmaróbb gúny mögé rejtőző kétségbeesés.

És tudom is én, még miket mondott. A kéjes borzalomtól és ámulattól remegtem.

A két, annyira különböző gondolkozásu és természetü ember között a politikai viták ép oly hevesek voltak, mint az irodalmi csatározások, de nem nyultak olyan hosszura. Keresztapám a történelemből csak Napoleont ismerte; Ribert ur Gyámolatlan Lajost sajnálta. Az ő uralkodása alatt szeretett volna élni: minden szentekre esküdött. Keresztapám azt hitte, hogy tréfál, pedig nagyon tévedett. Marc Ribert soha sem tréfált és épen a komolysága, melyet őrületében is megőrzött, magamfajta gyerekre roppant hatással volt. Ez a gondolat, hogy jó volna Gyámolatlan Lajos uralkodása alatt élni, annyira belerögződött elmémbe, hogy anyámnak, a derék Jusztinnak és iskolatársaimnak mindig ezzel hozakodtam elő.

Egy reggeli tizpercben ujabb rögeszmémet közöltem Fontanetval is, aki sokkal érettebb és emelkedettebb gondolkozásu lévén, azt válaszolta, hogy ő jobban szeretett volna Szent Lajos királysága alatt élni.

Marc Ribertnél, akit hosszabb idő óta ismertem, még soha sem voltam, amikor egy reggel apám, aki már nem tudom, baráti, vagy orvosi minőségben készült-e oda, engemet is magával vitt. Marc Ribert a jobbparton lakott a Duphot-utcában, a Madeleine-templom közelében. Sem az utca, sem a ház kinézésében nem volt semmi regényesség. Az épület nem Gyámolatlan Lajos korából, hanem Lajos-Fülöp idejéből származott. A lépcsőház a maga nyersgyapju szőnyegével és fehérre festett öntöttvas korlátjával Ribert ur izlésének sehogy sem felelhetett meg; az esernyőtartóval és ruhafogassal fölszerelt előszoba nem kevésbbé. De türelem. Apám egyedül siklott át egy folyosón, amely valószinüleg Ribert ur szobájába nyilott, mig a zsirosszagu és maga is elzsirosodott szolgáló engem a kis szalonba vezetett, amelyben himzett párnákkal és keleti szőnyegekkel letakart kerevetek álltak. A vendégszobának falán óriási kép diszelgett, amely egyszerre éreztette velem a fájdalom minden gyönyörét. A fájdalom, ha szép, a nemes kebleket sokkal mélyebben érinti. Megindult szivvel merültem el a festmény szemléletében, mely a szőke és bájos Opheliát ábrázolta, amint mosolyogva készül a halálra. Egészen megadta magát a viznek és ruhájától csak alig fenntartva uszott rajta. Vadfüvel és mezei virágokkal koszoruzott feje ugy pihent a hullámokon, mint puha párnán. A pataknak és partmenti fáknak szine halvány kékes-zöld volt s ezt a fiatal lány arca visszatükrözte. Szeme az őrület együgyü csodálkozását fejezte ki. Amig ezt a bájos és oly sok rokonszenvet ébresztő képet bámultam, üdén csengő hangot hallottam, mely különös megszakitásokkal és hirtelen szünetekkel énekelte: Ég veled, én szép hajóm!... Ez a románc, amely talán máskor meg se inditott volna, most mélyen belemarkolt idegeimbe és zokogásban törtem ki. Az ének megszakadt. Én még mindig remegtem. A hátam mögött ajtót nyitottak s én fejemet arra forditván, az ajtó keretében fiatal lányt pillantottam meg, aki - mint Ophelia - fehér ruhába öltözve, szőke volt, mint ő és mint ő, két karja közé virágot ölelt. Mikor meglátott, halkan felkiáltott és elszaladt. Napokon át, igazán nem tudnám számbavenni, hogy hány napon át, mindig csak Opheliát láttam és azt a fiatal lányt, aki hozzá hasonlitott. Elolvastam és ujra olvastam, mig csak fejből nem tudtam, a királyné elbeszélését Shakespeare darabjában: "Egy füzfa hajlik a patak fölé, mely szürke lombját visszatükrözi. Ahhoz vivé eszelős füzérit: csalán-, kakukfü-, torma-, kosborát (ezt pásztoraink durvábban nevezik; holtember-ujjnak szüz leányaink). Ott egy behajló ágra koszoruját függesztené, s amint kapaszkodik, egy gonosz ág letört; s ő maga is gyom-ékszerével a siró folyamba zuhant alá. Ruhája szétterülve, mint hableányt tartá fenn egy korig; régi nótákból danolt, mint ki nem is gyanitja önbaját"...

Néhány nappal, de lehet, hogy néhány héttel azután, hogy a Duphot-utcai házban jártam, ahol oly mély megindulás fogott el, szüleimnek asztali beszélgetései közben egyszer arról értesültem, hogy Marc Ribert végleg elhagyta Párist, ahol többé nem tud élni és a Gironde partján kis faluba vonult vissza szőllősgazda rokonokhoz, magával vivén lányát, Bérengère-t is, akinek egészségi állapota nyugtalanságra adott okot. Ez a hir nagyon levert, de nem lepett meg. Már előre éreztem, hogy erről az oldalról nagy szomoruság fog érni.

Mult az idő. A karján virágot hordó fiatal lány képe, mint Hamlet szerelmesének bájos alakja is, észrevétlenül elfoszlott emlékezetemben. Egyszer azonban, egy őszi reggel hirtelenül fölmerült az elfeledett büvös kép, amikor édes anyámat énekelni hallottam: Ég veled, én szép hajóm!...

- Anyám, mi van Marc Ribert-tel? Öt éve már, hogy sem róla, sem lányáról nem hallottam.

- Marc Ribert ur meghalt, gyermekem. Hogy lehet, hogy nem tudsz róla?... Szegény lánya megőrült. Ártalmatlan, csendes őrült. Kis dobozban őriz kavicsokat, amelyeket drága köveknek és gyémántoknak hisz. Büszkén mutogatja s megajándékozza azokat, kik felkeresik. De őrülete néha különösebb módon is megnyilvánul. Azt mondja, nem tud olvasni; ha kinyit egy könyvet, alig néz bele: a betük zümmögve fölrepülnek, mint a legyek... Épen azért csak a virágcsokrokból akart olvasni; azokat jól megérti, mert ismeri a virágok nyelvét. De most már szegénykének ez sem megy. Ujabban a virágok is fölröppennek, mint a pillangók.

- Szerelmi bánat. Jegyes volt. Vőlegénye mikor meghallotta, hogy Ribert ur nemcsak saját vagyonát, hanem lánya kis örökségét is elvesztette, visszavonta szavát.

Nincs benne ugyan semmi rendkivüli; de anyámtól, aki hitt az emberi jóságban, még soha sem hallottam ilyent.

Kevéssel ezután olyan esemény történt, mely életemben korszakot alkot. Egy szinházi előadáson voltam. Szüleim ritkán keresték fel a festett világot. Rendkivüli körülmények egész tömegének kellett összehalmozódnia, hogy engem oda elvigyenek: apám gondos ápolásával és tudományával egy drámairó feleségének életét mentette meg; a drámairó ebben az időben történelmi drámát adatott elő a Porte-Saint-Martin szinházban; a hálás férj és szerző páholyjegyet ajánlott fel apámnak s ez a jegy épen szombatra, a hétnek egyetlen oly napjára volt érvényes, amikor én késő estig fennmaradhattam s amely napra különben a szinházigazgatók nem szivesen szoktak szinházjegyet adni; és végső, kedvező körülményként a darab olyannak látszott, amely gyermeklelkem sima felületét nem karcolja fel.

Huszonnégy órán keresztül félelem és remény között hánykolódva, türelmetlen láztól kinozva vártam ezt a kivételes boldogságot, amelytől közbelépő akadály minden percben megfoszthatott volna. Utolsó pillanatig attól kellett félnem, hogy apámat beteghez hivják. Ezen a délután azt hittem már, hogy a nap soha sem nyugszik le. A vacsorából egy falatot sem tudtam lenyelni, végtelen hosszunak találtam és halálos aggodalmat álltam ki, hogy talán későn érkezünk. Anyám nem tudott elkészülni az öltözködéssel. Noha félt, hogy megsértjük a szerzőt, ha az első jelenetekről lekésünk, azért mégis jelentékeny időt veszitett el azzal, hogy keblén és haján a virágokat elrendezze. Kedves jó anyám a tükrös szekrény előtt fehér selyem ruháját, amelyet áttetsző zöld pettyekkel behintett csipke felső takart, időtlen-időkig szemlélgette; roppant nagy fontosságot tulajdonitott hajdiszének, a ruháján áttetsző füző-védő vonalának, rövid ujjai csipkefodrának és öltözéke különböző részleteinek, amit én léha dolognak tartottam. Ez is olyan itélet, amelyet azóta megváltoztattam. A Jusztin-rendelte kocsi a kapu előtt várakozott. Anyám levendula illatot hintett zsebkendőjére és nagy nehezen elindultunk. A lépcsőházban észrevette, hogy öltözőasztalán felejtette a sósborszeszes üveget és engem küldött vissza érte. Végre megérkeztünk; a nyitogató vörös páholyba vezetett, amely hatalmas, nyüzsgő teremre nyilott, ahonnan a zenészektől hangolt hangszerek kusza zürzavara szállt fel. A szinpadról tompán felhangzó három ütésnek ünnepélyessége és az azt követő mély csend izgalmamat végsőkig fokozta. A fölemelkedő kárpit számomra valóban egyik világtól a másikba való átmenetet jelentette. És milyen tündöklő világba léptem! Lovagok, apródok, uri hölgyek laktak itt, az élet nagyszerübb és ragyogóbb volt, mint abban a világban, ahol születtem; a szenvedélyek félelmetesebbek és a szépség szebb. Az öltözetek, a mozdulatok s a váltott szavak ezekben a csucsives, hatalmas termekben ámulatba ejtettek, elragadtak és érzékeimet soha eddig nem érzett gyönyörrel itatták. Nem volt számomra már semmi más, mint ez az elvarázsolt világ, amely bámuló szemem előtt oly hirtelen megnyilott. A csalóka ábrándkép teljesen rabul ejtett és még azt is, ami nyilván elárulta, hogy szinházi játékon vagyok, mint a festett deszkák, a homlokdiszek, a kékre mázolt vászon függönyök, amelyek az eget ábrázolták, a szinpadot keretező függöny: minden, de minden még erősebben odaláncolt az elbűvölő tévhithez. A dráma VII. Károly uralkodásának utolsó éveibe vitt. Nem volt egy szinpadra lépő alak sem, még az éjjeli őrt s a katonai őrjárat vezetőjét sem véve ki, amely élénken bele nem vésődött volna emlékezetembe. De mikor megjelent skóciai Margit, rendkivüli zavar fogott el; a hideg és meleg váltakozva nyargaltak végig testemen s közel voltam az elájuláshoz. Szerettem őt. Szép volt. Soha sem hittem, hogy ily szép lehet. Sápadtan és szomoruan jelent meg az éjszakában és ezüstös sugarakat rá csak a hold vetett, melynek középkori voltát a gyászos felhőkoronáról és a megcsillogó sok toronytetőről rögtön észre lehetett venni. Emlékeim tömkelegében, már nem is tudom, milyen rendet tartsak és hogyan is fejezzem be elbeszélésemet. Csodáltam Margitot, amiért oly fehér volt; azt hittem, hogy kék szemhéjai családi kiválóságának ismertető jelei. A trón várományosának, Lajosnak volt a felesége, de Raoult, a szép és fiatal ijjászt szerette, aki sem apját, sem anyját nem ismerte s épen ezért szivetfacsaróan bánatos jelenség volt. Nem lehetett kárhoztatni a trónörökösnét, hogy Raoul ijjászt szerette, mert hamar nyilvánvaló lett, hogy az ijjász VII. Károly édes gyermeke. A király, aki a csillagjósoktól azt a figyelmeztetést kapta, hogy fiának kezétől hal meg, születése után kitette őt az erdőben és helyében talált gyermeket nevelt fel, aki elvette skóciai Margitot és Lajos néven trónörökös lett. Amint tehát látható, Margit tulajdonképen Raoulnak volt szánva. De nem tudta. Raoul sem tudta, mégis titokzatos erő vonzotta őket egymáshoz.

A felvonásközök, amelyek hirtelen a mindennapi életbe vetettek vissza, szememben gyülöleteseknek látszottak. A sör, limonádé, szörp! felkiáltások bár előttem mint uj dolgok, közönségesek nem lehettek, mégis vásári jellegükkel sértették fülemet.

A szinlapból láttam, hogy skóciai Margit szerepét Izabella Constant játssza. Ez a név szivembe lángbetükkel vésődött be. Annyira nem vesztettem fejemet az előadásba, hogy a szerep és szinész között ne tegyek külömbséget; de viszont skóciai Margitnak jellemét, akit a szerző csiszolt irodalmi izlésünek, fenkölt és tiszta lelkünek, nemes szivünek, regényesen szomorunak festett, teljes mértékben átvittem Constant kisasszonyra.

Utolsó szünetben a szerző, aki magas, őszülő haju, pattanásos arcu férfiu volt, páholyunkba jött és én láttam, mily választékos udvariassággal köszöntötte anyámat. Hiába tette azonban fejemre kezét ugy, mint egykor Rachel; hiába érdeklődött leereszkedőleg tanulmányaimról és dicsérte az irodalom iránt korán jelentkező érdeklődésemet; és hiába buzditott, hogy tanuljam meg alaposan a latin nyelvet, mint ahogyan ő tette, - nagyon helyesen, mert stilusának erejét, amellyel elüt drámairó társaitól, épenséggel latin tudásának köszönheti - én bizony alig válaszoltam és szemébe sem néztem. Ha tudta volna látszólagos közömbösségem okát, bizonyára büszke lett volna rá; de valószinüleg egyszerüen csak ostobának tartott s nem is gondolt arra, hogy elmém az ő művének csodálatos hatása alatt kábult el. A függöny megint fölemelkedett. Ujra kezdtem élni. Skóciai Margit ujra az enyém volt. De sajnos, csak rövid időre. Lajos trónörökös könyörtelenül leszurta ép abban a pillanatban, mikor Raoul, a szerelmes ijjász, lábainál feküdt. Raoul ugyanannak a tőrnek lelt áldozata; és csak akkor, mikor lelkét kilehelte, értesült róla, hogy szeretve van. Mennyire irigyeltem sorsát!

Hétfőn a délelőtti tanitás alatt milyen büszke megvetéssel néztem tanáromra, aki nagy fontosságot tulajdonitott annak, hogy a három fajta görög igét megkülönböztessük. Mintha bizony lenne valami fontosabb a világon, mint Izabella Constant kisasszony, és az ő dicsősége s szépsége! Csak lelkembe vésett tündöklő képén merengtem s egyáltalában nem figyeltem Beaussier tanár ur magyarázatára a görög közép igeidomokról, amelyek szerinte nem felelnek meg a tiszta visszaható igéknek, mint ahogy azt a közhiedelem tartja. Figyelmetlenségem folytán tanáromnak, aki kérdésével hirtelen lecsapott rám, nem tudtam határozott feleletet adni, hogy vajjon παρασκεθεσθαι annyit jelent-e, mint adni a magaméból, vagy hogy engem adnak oda? Két egymástól eléggé elütő jelentés. Ahelyett, hogy vaktában feleltem volna, ami egyenlő arányban járhatott volna sikerrel, vagy siker nélkül, ostobán hallgattam, s ezért tanáromtól hatökörnek neveztettem, amely sértés ezuttal nagyon kegyetlenül fájt, minthogy lelkemet a szerelem büszkévé tette. Szünet alatt elbeszéltem az est történetét Mouron barátomnak, akinek elfinomult lelkét a bizalmas megnyilatkozásokra méltónak itéltem. Nagy csalódásomra Mouron egyáltalában nem csodálkozott és nem lelkesedett, hanem egész elbeszélésem alatt gunyosan mosolygott; amikor pedig előtte Izabella szépségét dicsértem, nyelvi ismeretét hideg közönnyel és szellemeskedő szójátékkal fitogtatta előttem:

- Latinul igy mondanád Isabella bella dona, ami a szükséges összevonással igy hangzik: Isabelladona.

Határozottan sok kicsinyesség volt Mouronban. Délután, amikor szokás szerint táskánkkal a honunk alatt Fontanetval a Cherche-Midi és Saints-Pères utcákon hazafelé mentünk, nem tudtam megállni, hogy az érdeklődésemet kitöltő egyetlen tárgyról ne beszéljek vele. Ismervén azonban gunyolódó természetét, előre féltem, hogy tulzó érzelmeimet kicsufolja. Nem igy történt. Barátom nagyon komoly arcokat vágott és hallgatásával biztatott, hogy lelkemet egészen kiöntsem előtte. Kedves iskolatársamban váratlanul ily megértő szivre találva, részletesen lefestettem lelkiállapotomat, amelyet skóciai Margitnak, a holdsugaras fehér lánynak megjelenése idézett fel.

- Lásd, ha az ember szeretett egy nőt, hervadó erdőkben sétált vele, hajába csipkerózsát tüzött és hársfa alatt esküért esküt kapott cserébe s ez a nő hütlenül elhagyja: az szörnyü lehet! Nincs már többé ilyenkor értéke az életnek; az ember nem él, árnyék, hulla lesz.

Ezek a szavak ugyan nem feleltek meg érzelmeimnek, de szerelem ömlött el bennük és mi mindketten váltakozva énekeltük szólamainkat, mint a siciliai pásztorok. Ebben én épen annyi meglepetést, mint élvezetet találtam.

Azelőtt Fontanet sohasem beszélt nekem a nők csalfaságáról és ennyi hévvel egyáltalában sohasem beszélt. Társalgása inkább kereskedői szellemet árult el; s én főként államférfiui képességeit csodáltam. De ezen a napon Fontanet cseppet sem törődött a közélettel. Egész figyelmét a végzetes szerelem kötötte le és fergeteges elhatározásokat jelentett be.

- Bár viszontláthatnám, csak egy pillanatra is, - sóhajtottam én - és egy kapu árnyékába huzódhatnám, mig mellettem elhalad.

Fontanet fogcsikorgatva emlegette Madeleine nevét és egész lényén nagyszerü kinok vonaglottak át.

- Madeleine hősnője egy regénynek, amely valóságos történeten alapszik. Vasárnap olvastam a Luxembourg kertben Velléda szobra előtt. A regénynek cime: Hársfák alatt. El kell olvasnod, ha meg akarod ismerni a szenvedélyeket. Kölcsön adom neked.

Egyik nap mult a másik után és én nem felejtettem el Izabellát. Kérdeztem, vajjon milyen palotában lakik, milyen gyönyörüséges kertekben sétál? De nem találtam senkit, aki nekem erre felvilágositást adott volna. Nem voltak összeköttetéseim a szinházi világgal. Biztos ismeretek hiján izlésem szerint való XV. századi kastélyt képzeltem el lakásául, ahová Keletnek minden fényét összehalmoztam.

Egy csütörtökön találkoztam Tournon-utcai szomszédommal, Ménage festőmüvésszel, aki épen a Luxembourg muzeumból jött, ahol anyagi gondok kényszeréből egy hatalmas vásznat betöltő Utolsó itéletet másolt, amelynek - amint megjegyezte - érzelgő beállitása émelyitette. Panaszkodott a müvészetek hanyatlásáról; káromkodva szidta a nyárspolgárokat, akik a zseni ellenségei; lepocskondiázta Ary Scheffer vérszegény festészetét; és szörnyü undorral eltelve a jelenkor iránt, átkot szórt a polgári költészetre, regényre és szinházra. Türelemmel hallgattam és kis ravaszsággal sikerült elérnem, hogy a társalgást a szinházra tereljem. Kedvező pillanatban megkérdeztem, hogy ismeri-e Izabella Constant-t.

- Ó, - kiáltott fel ajkán mosollyal, - a kis Bellát? A Varin-utcai öreg borbélymesternek a lánya; innen láthatod apjának kékre festett boltját, felette az arany gömbbel, amelyről lófarok csüng le. Az egyik földszinti ablakra akasztott kalitkában fütyülnek a kis Izabella kanári-madarai, amelyek ép oly kedvesen és értelmetlenül csicseregnek, mint ő... Nincs jóizübb alak az egész világon, mint anyja, az öreg Constant anyó pipaccsal diszitett kalapjával, füléhez piros madzaggal erősitett loknijaival, rikitó szalagcsokraival, kis sárga vállkendőjével s állandóan karján hordott kosárkájával! Sohasem hagyja el lányát. Nyers tojást etet vele, hogy hangja tiszta maradjon; elkiséri a szinházba, ahol a kicsinek páholyában helyet foglal; fogadja az ujságirókat és gavallérokat; a páholynyitógatóknak felsorolja Izabella szépségének legbensőbb részleteit is és az orvosszereket, amelyekkel gyógyitja és gyermekét mindig az "utolsó omnibusszal" kiséri haza... Ha épen látni akarod, vágyaidat nagyon könnyen elérheted. Az öreg Figaró lányának haját pontosan minden hétfőn megmossa kinahéjjal, azután, ha szép idő van, négy óra felé elviszi a Luxembourg kertbe, összehajtható székre ülteti és békésen pipázgat mellette, amig az infánsnő haját a napfényen száritja.

Mouronnal és Fontanet-val együtt én is tagja voltam a peripatetikusok ama csoportjának, amely a tizpercek alatt az iskola udvarán fel és alá sétálva mindenféle megismerhető és megismerhetetlen dolgokról csevegett. Azt hiszem, nem lepem meg a bölcs embereket, ha kijelentem, hogy mennél fogasabb volt a tőlünk felvetett kérdés, annál könnyebben oldottuk meg.

Metafizikai nehézségeket nem ismertünk és egyáltalában nem jöttünk zavarba, ha az időről és térről, a szellemről és anyagról, a végesről és végtelenről tárgyaltunk. Talán csak én bonyolódtam be kissé jobban, mint társaim, az ilyen fogalmak nyujtotta nehézségekbe; épen azért Fontanet elmém befogadó képességét nagyon kicsire tartotta.

Gyakran beszéltünk pályaválasztásról s ez a kérdés, amily mértékben végefelé haladtunk iskolai tanulmányunknak, oly mértékben lett mind gyakoribb tárgya társalgásainknak. Mouron, aki azt hitte, hogy ugyanolyan betegségben szenved, mint amilyenben atyja fiatalon meghalt, hogy kilátásait mesterségesen táplálja, a legváltozatosabb terveket találta ki. Valóban létező nyelvészeti érzéke az egyetemi pályáknak nagy szorgalmat igénylő s a világi élettől elzáró tanulmányai felé utalták. De attól való félelmében, hogy egészségi állapota miatt a kitartó munkára képtelen lesz, tengerészeti pályára akart menni. De e mellett nagy volt a hajlama a rovartanra is és valóban a hangyák életének alapos ismeretével bámulatba ejtett bennünket.

Fontanet jövőjét illetőleg sokkal kevésbbé ingadozott. Ügyvédnek készült és ugy tervezte, hogy amint a törvényes kort eléri, képviselő lesz. Uj Berryer akart lenni, akit dicsősége miatt irigyelt s már az iskola padjai közt azon törte a fejét, hogy milyen nagy elveszett ügyet válasszon, amelynek védelmére kel. Ékesszóló barátunk többször hangoztatta, hogy az igazi lélek-nagyság a legyőzöttek védelmében bontakozik ki.

Ami engem illet, minthogy semmi hivatást nem fedeztem fel magamban, már eleve belenyugodtam abba, hogy szerény feladatokat tüzzek magam elé és hogy jövőmet természetadta képességeimmel összhangba hozzam, biztos középszerüség után áhitoztam. De a középszerüséget csak a dolgokra s nem a gondolatokra értettem; mindent látni, tudni és érezni akartam s magamba zárni az egész nagyvilágot. Olyan vágy, amelyet teljesen kielégitenem nem adatott meg.

Chazal gyakran csatlakozott hozzám. Megvetettük őt szellemének kuszáltsága miatt, de nyers és egyszerü jóságát el kellett ismerni. Tanárai és iskolatársai eléggé gunyolták ódon nyelvezete, rettenetes kiejtése, gyér irodalmi és művészettörténeti ismeretei s parasztos, de szinjózan észjárása miatt. Tanulótársai, akik sokkal gyöngébbek voltak, mint ő, sokszor ok nélkül belekötöttek, de Chazal nem élt vissza testi erejével és megőrizte nyugodtságát, önuralmát s állandó derültségét, mely természetéből fakadt. Csak a vidéket szerette; földbirtokos szülők gyermeke volt, s arra vágyott, hogy a családi birtokot gyarapitsa. Én szerettem a vidéket, amennyire csak lehetett, de nem ugyanolyan módon. Ő ugy szerette, mint a dolgos, szivós parasztok. Munkát és nyereséget keresett benne. Én azonban csak annyit kértem a természettől, hogy keblén élvezhessem a gyönyört, amelyet az elmuláshoz füz. Csak azt vártam tőle, hogy föltárja előttem oly sok szomoruságot magába rejtő szépségét. Mily kevéssé változik az ember! Amig e sorokat irom, ugyanaz a megilletődés borzong végig rajtam, mint gyermekkoromban.

Tudtam magamról, hogy képes vagyok a barátságra és ezt Mouronnal való viszonyomban be is bizonyitottam. Hosszas ellenségeskedés után iránta érzett gyöngédségem csodálatos erővel szökkent fel és érzésemet Mouronnak szokatlan bájossága elragadóvá tette. Élveztem finom tapintatu elméjét és szelidsége ellenére is határozott jellemét. Tökéletes egyetértésünket részemről csak a tulzás fenyegette, mely gyakran elrontotta legjobb szándékaimat is. Minthogy sokáig félreismertem, most - mintegy kárpótláskép - olyan hévvel bámultam, amely mindakettőnkre fárasztó volt. Ezzel nemcsak szerénységét sértettem meg, hanem a mértéknek azt az éber érzékét is, amely jellemének és gondolkozásmódjának alapját alkotta.

Arról fogalmam sem volt, hogy szerettem-e Chazalt; és ez érthetetlen, ha meggondolom, hogy az öröm mindig fölragyogott arcomon, amikor őt láttam, vagy beszélni hallottam. Élveztem parasztnyelvének izét és gyönyörködtem lelkének vadon tenyésző szépségében. De szolgahüséggel meghajoltam a közvélemény előtt, mely Chazalt ostobának bélyegezte s elég bárgyun azt hittem, hogy tökéletlenségeinek savát-borsát elmém visszatükrözése adja meg. És hogy mindent megmondjak: erős izzadságszaga volt; már pedig én jobban szerettem volna, ha ibolyaillat árad ki belőle.

Barátaim között Fontanet-ról sem szabad megfeledkeznem. Őt azonban már oly rég óta ismertem, hogy barátságunkat kész és megingathatatlan valóságnak képzeltem el, amelynek okait nincs miért kutatni. Viszonyunkat egyfelől az én feltétlen bámulatom találékony szelleme iránt, másfelől az ő büszkesége, hogy bámulatommal oly vakon megajándékoztam, napról-napra szorosabbra füzték. Fontanetnak nemcsak arcéle, de erkölcse is emlékeztettek a rókára. S ha én nem kinálkoztam volna ugrató kedvének könnyü és állandó zsákmányul, bizonyára más, furfangosabb barát után nézett volna.

A peripatetikusok közé tartozott Savigny is, aki bár törpe legény volt, mégis fennen hordta orrát, mint Artaban és a földrajzot egyáltalában nem akarta tanulni, azzal hivalkodván, hogy ugyis tengerésznek megy és a világ rajzát majd hajózás közben ismeri meg; továbbá Denis Maxim, aki Ovidius modorában latin költeményt irt Mésange urnak madárrá való átváltozásáról. Azok számára, akik talán nem ismernék a jelentékeny személyiséget, föl kell jegyeznem, hogy Mésange ur számtan-tanárunk volt és oly rettenetesen nagy, idomtalan, páratlan sulyu testet hordott ez ideiglenes élet-alakban, hogy attól kellett tartanunk, egyszer csak összeroppan alatta. Ez a hatalmas test-daganat állandó izzadságtól gyöngyözött és meleg párát lehelt ki magából, amely a legyeknek nagyon kellemes lehetett. Minthogy a játékos kedvü természet ez óriási törzshöz kurta gyermek-karokat ragasztott, Mésange tanár ur csak nagy üggyel-bajjal tudta a szárnyas rovarokat elüzni, amelyek kenetes koponyáját csapatostul lepték el.

Amig nekünk a számok tulajdonságait adta elő, irigykedve nézte az udvaron röpködő könnyed madarakat, amint a morzsákat csipkedték. Épen azért bizonyos jóindulatu megértés volt Denis Maxim barátunkban, aki a zsáktestü tanárnak fürge, méhüző madárrá való átváltozását irta meg, költői sugallatát még abból a körülményből is meritve, hogy tanár urunknak neve cinegét jelent. Ékes latinsággal megirt költeményéből csak egy sort tartottam meg emlékezetemben, amelyet itt hiven leközlök:

Igy cseréltük ki egymás között vidám, vagy komolykodó gondolatainkat az udvaron a felvigyázó Pelissier tanár urnak leselkedő szeme előtt. De én ez előkelő körből nemsokára kiszakadtam egy olyan érzés miatt, amelynek szokatlan hévvel adtam át magamat. Ez érzelemnek kitörését jelentéktelen körülmény segitette elő. Apám történetesen rajtakapván azon, hogy a mértannak különben nagyon is megoldható feladataival képtelen vagyok megbirkózni, ezt a körülményt annak tulajdonitotta, hogy még elemeit sem ismerem egy olyan tudománynak, ahol az igazságok egymásból vezetődnek le. Hogy a dolgon segitsen, megkérte Mésange tanár urat, adjon a mértanból magán-órát. Mésange tanár ur beleegyezett és hetenkint kétszer félöttől félhatig kezelése alá vett Tristan Desrais-vel együtt, akit jól ismertem, mert már hat hónap óta járt osztályomba, de akivel nagyon ritkán érintkeztem. Alig váltottunk pár szót a rajzórákon, ahol ő a társalgásban keresett szórakozást, mig én Hersilia fejét másoltam szorgalmasan. Desrais ugyanolyan termetü és ép oly idős volt, mint én, mégis fiatalabbnak látszott. Arcvonásait nem nagyon figyeltem meg, de ajka, mely oly piros volt, mintha festve lett volna, feltünést keltett. Hasonlóan észre kellett venni kissé hullámos, itt-ott aranyfényü gesztenyeszinü haját, hosszu szempilláit, fénytelen arcszinét és elálló fülét. Arckifejezése hidegnek és keménynek látszott volna, ha az ajkán játszadozó finom mosoly fel nem deriti. Körmét tövéig levágta, ami kezét elcsufitotta. Karcsusága és nyulánk termete miatt fejlett izmait csak gyanitani lehetett. Könnyed mozdulatain összhang és előkelőség ömlött el, amelyet a görög szobrok iránt korán felébredt érzékemnél fogva méltányolni tudtam. Különben testi ügyességét mindenki elismerte. Ugy tekintettük magunk között, mint angol diákot. Az akkori fiatalság nem nagyon kedvelte a sportokat. A test kimüveléséről fogalmunk sem volt; a tornaórákra, amelyeket egy kiszolgált tüzérőrmester adott, nem igen jártunk el. Az egyik udvaron felépitett tornateremnek feléje sem néztünk. De egyes játékok, mint a háborusdi s a kifutó, bő alkalmul szolgáltak arra, hogy az erősek kitüntessék magokat. Az elsőség pálmáját mindig Desrais és La Berthelière nyerték el. Én kerültem ezeket az athletikai játékokat, mert nem találtam bennök örömet és semmi reményem sem volt, hogy ott kitüntessem magamat; igy Desraisvel sem volt alkalmam közelebbi ismeretségbe kerülni. De az első mértani magánórától kezdve hirtelen támadt barátságot éreztem iránta.

Ezek a mértani ismétlő-órák alapjában véve kevés haszonnal jártak. Mésange tanár ur egy kalap alá vett engem Desrais-vel, aki a Saint-Cyr-i katonai akadémiába készült, holott én mellette a mértani tudományokban a szamár-létrának legalacsonyabb fokán álltam. A leckéket a nagyintézeti épületnek egyik osztályában uzsonaidőben kaptuk és itt minden erőnket összeszedve megtanultunk

Különböző alakokat rajzoltunk fel a táblára és kenyerünkkel, csokoládénkkal együtt krétaport faltunk be, mig a szomszédteremben Régnier ur, a zeneakadémia kitüntetéssel végzett növendéke, La Berthelièrenek és Morlotnak hegedüórát adott. Ennek a falon átszürődő macskazenének fülettépő bájai Mésange tanár urat egy-kettőre mély és hortyogó álomba szenderitették. Mi tisztelettudón nem akartuk mesterünknek pihenését megzavarni és halk társalgásba merültünk, amely nekem, magam sem tudom, miért, páratlan gyönyörüséget okozott. Desrais többnyire nyakkendőkről beszélt s megmagyarázta alakjuk és szinük jelentőségét; közölte velem, milyen haladást tett a lovaglásban és bizakodott, hogy anyja a szünidőre hátaslóval lepi meg. Mikor ugy gondolta, hogy a magánóra már elég sokáig tartott, a nyitott szájjal alvó mester felett megrázta a krétaporos szivacsot, amire ez a sürü krétafelhőben köhécselve és fuldokolva ugrott fel.

Kevés rajzolómértant tanultam ezeken az órákon, de kárpótlásul élvezhettem egy benső barátság minden gyönyörét. Roppant kellemesen éreztem magam, ha Desraisvel csevegtem, vagy nevetgéltem. Épen ezért társaságát az órákon kivül is kerestem és részt vettem játékaiban. Mikor a gólyalábak jöttek divatba, Desrais, aki mindig hódolt az uralkodó izlésnek, vett magának egy párat. Követtem példáját és én is olyan magas falábakra másztam, mint amilyenek az övéi voltak. Az igaz, hogy rettenetesen féltem, ami ügyetlenségemnél fogva érthető is volt. Ettől az időtől fogva nem mulasztottam el egy háborusdit, vagy lapdajátékot sem, bár azelőtt undorodtam tőlük. Nem kérkedésből mondom, de mindig erős hajlamom volt a bőkezüségre; természetesen alkalom is kellett hozzá, hogy jelét adjam. Uj barátságom bőven szolgált ezzel. Észrevevén, hogy Desrais szereti a papirárukat, a legszebb füzetekkel leptem meg, amelyek csak Fuzelier asszony boltjában találhatók voltak. Adtam neki fehér vászonba, fekete ikrás és szattyán bőrbe kötött aranyszegélyü füzeteket, sündisznó töviséből készült tollszárat, mely ezüst kis gömböcskében végződött és végül bőrrel bevont csinos zsebtintatartót. Anyagilag majdnem teljesen tönkrementem; anyám csodálkozott kuszált pénzügyi helyzetemen és azon, hogy zsebpénzemre szakadatlanul előleget kérek.

Desrais nem volt sem nagyon okos, sem nagyon szorgalmas, mégis könnyed szellemével és rokonszenves modorával minden nehézség nélkül bejutott abba a felsőbb körbe, melynek tagjait az őslénytannal foglalkozó keresztapám elsődlegeseknek nevezett. Iránta való barátságom engem is sarkalt, hogy ebbe a körbe kerüljek, de nekem sokkal nagyobb fáradságomba került, mint neki; mert belőlem hiányzott a természetes kellem.

Minthogy inkább én kerestem az ő társaságát, mint ő az enyémet, tehát a mértani leckék után én kisértem haza a Saint-Dominique-utcában levő lakásáig. Utam különben nem erre vezetett. Egy este az egyik utcasarkon Duluc tüzér-káplárral találkoztunk, aki intézetünkben a bennlakóknak egyik felvigyázója volt.

És megszólitva a fiatal katonát, aki oly szemérmes volt, mint egy lány, bevitte a legközelebbi borkimérőbe, ahol törköllyel és cigarettával kinálta meg. Mi is koccintottunk egészségére. Desrais ugyan nem rugatta be a tüzért, ellenben nekem gyilkos fejfájást okozott. Másnap Maryland-cigarettát szivatott el velem, ami felkavarta gyomromat. Szóval mindennap tudott valamit kitalálni, ami iránta való bámulatomat növelte. Desrais, mint régi tiszti család sarja, katonai pályára készült. Tehát én is nagy kedvet kaptam a katonáskodásra, amelynek addig rám semmi csábitó ereje nem volt. Már előre elképzeltem magamat főhadnagynak, kapitánynak, hősi, galambszivü és mélabús tisztnek, mint ahogy Alfréd de Vigny festi. Egyelőre azonban nem kinálkozott semmi alkalom arra, hogy Desrais iránt érzett hő barátságomnak káprázatos bizonyitékát adjam.

Egy nap, már nem is tudom, melyik görög versgyüjteményben olvastam egy verses sirfeliratot Amyntor-ról, Fülöp fiáról, aki fiatalon hősi halált halt, amig legjobb barátját pajzsával az ellenség nyilai elől fedezte.

Ez a hősi barátság egy pillanat alatt összeomlott. Egy őszi délelőtt tizperces szünetben elhatároztuk, hogy kifutót játszunk. A két tábornak Desrais és Le Berthelière voltak a vezérei, akik közülünk sorjában választottak bajtársakat. Desrais azzal az ürüggyel, hogy e játékban gyenge vagyok - ami különben szembeszökő igazság volt - nem vett fel párthivei közé. Rögtön szakitottam vele, teli csalódással, de minden sajnálkozás nélkül; és világosan éreztem, hogy barátságunk tépett fonalát többé soha sem füzöm össze.

És a barát, akiért még nem régen meg tudtam volna halni, most teljesen közömbössé lett.

- Nem lehet Péterre ráismerni, - mondotta anyám, - annyira szeszélyessé és változékonnyá lett. Az örömből minden ok nélkül és hirtelen csap át a szomoruságba.

Augusztus közepe táján szüleim, akik Párishoz voltak kötve, abban a hitben, hogy a vidéki élet jót tesz, nyaralni küldtek Laroque néni egyik unokaöccséhez, Isidor Gonsehoz, aki a Granville-től nem messze fekvő Saint-Pierre-ben gazdálkodó volt.

A vonat ebben az időben csak Carentanig ment. Ebből a kis kikötőből, amelynek zeg-zugos utcáin a régi falakhoz támaszkodva napbarnitotta csipkeverők dolgoztak, postakocsi vitt el Granville-be.

Itt várakozott rám Gonse apó. Előbb megitatott velem egyik külvárosi kocsmában két meszely jó erős almabort, amitől a fejem szédülni kezdett; azután könnyü parasztkocsin kihajtottunk a falujába, Saint-Pierre-be, ahol kisbiró volt és kövér réteket birtokolt, amelyek minden munka nélkül szép jövedelmet biztositottak.

Piros arcu, hatalmas termetü ember volt s nem lehetett tudni, hogy az ivásban-e, vagy a pénzszerzésben volt nagyobb képességgel megáldva. Iráshoz, olvasáshoz alig értett, de a törvényeket jobban ismerte, mint a jegyző és a maga tájnyelvén ép oly kitünően tudott elbeszélni, mint Bérvald de Verville. Felesége, aki vézna és koránál idősebbnek látszó asszony volt, ugy öltözetben, mint szelid modorában az abban az időben gazdag parasztok feleségénél gyakori apácajelleget képviselte. Lányuk, Matild, testi erejét és egészségét apjától örökölte; lehet, hogy szép volt, de ezt arcának cinober-pirossága és öltözetének izléstelensége miatt nehéz lett volna megállapitani. Különben sem ő, sem szülei egyáltalában nem voltak ostobák. Én azonban nem sok ügyet vetettem rájuk; roppant vad és félénk lévén, vendéglátó gazdáimmal csak az étkezések alatt találkoztam, amelyek falusi szokás szerint hosszabbra nyultak, mintsem szerettem volna. Az ebéd utáni kávé és az azt követő törkölyözés alatt tűkön ültem. Türelmetlenül vágyakoztam álomképekkel benépesitett magányom és a mezőn való kószálás után. A falu dél felé az országut mentén terpeszkedett ki és északnak egy tóig ereszkedett le, amely fölött fehér pillangók párosan röpködtek. Ez a tó és a partján elterülő kis szálfaerdő voltak legkedvesebb helyeim. Az erdőtől ötszáz lépésnyire levágott fatörzsek közepette, amelyek fölött esténkint a rovarok egész felhője zümmögött, emelkedett a régi Saint-Pierre kastély, ahol már csak csókák tanyáztak. Tetőzete bedőlt és csak a hatalmas kémények, amelyek a falhoz ragadva maradtak, mutatták az emeletek egykori magasságát. Mindennap eljöttem ide s felmásztam a romokon, amelyek közt énekelve bujdokolt a szél.

Rendkivüli módon megváltoztam, annyira, hogy alig ismertem magamra. Élvezettel szaladgáltam járatlan utakon, és kéjjel véreztem fel testemet a bozótok tüskéivel. Én, aki ezelőtt oly nehézkes voltam, most fürgén, mint macska másztam fel a fákra és néha egész napokat töltöttem moccanás nélkül, nem gondolkozva, egy-egy tölgy tetőzetén a dicsőségesen égbenyuló kemény és óriás karok között. Vagy az erdő legmélyébe hatolva végig feküdtem a mohán és a lombozat zugása mellett szenderegtem.

Egy reggel gyalog mentem Granvilleba, amely alig két kilométer távolságnyira feküdt Saint-Pierretől. Felhőkkel boritott alkonyi ég alatt só-izü és hal-szagu szélben végig mentem a foksétányon, ahol majdnem egy századdal ezelőtt fiatalon és csinosan virágzott Laroque asszony, mint tavaszi almafa. Megnéztem az öreg falakat, amelybe egykor a királypárti forradalmárok szuronyaikat szurták, hogy lépcsőzetet alkotva megmásszák a várfalat. A kőkorláton kikönyökölve hosszan elnéztem a zöldes-barna sziklákat, a moszattal belepett tengerpartot, ahová a hullám tajtékját hányta, amelynek buborékjait most a szél felkavarta és a messzi zord látóhatárt, amely sokkal sötétebb, sokkal kétségbeejtőbb volt, mint amilyennek az öreg Homeros a Cimmeriusok partját leirta. És ekkor a szivemben forrongó sok szomoruság és nyugtalanság hirtelen zokogásban tört ki. Szerettem volna meghalni; nem azért, mert untam az életet, hanem azért, mert az élet oly szép volt és oly gyönyörüséges, hogy éreznem kellett néma nővérének és barátnőjének, a halálnak az ízét is, mely vele összeölelkezve jár; és azért is, mert ugy hozzá édesedtem a természethez, hogy szerettem volna teljesen beléje semmisülni. Soha-soha a világ nem volt olyan szép. A levegő lágyan és illatosan ömlött keblembe; az alkonyati szellő érintése alatt testemen soha nem érzett izgalmak borzongtak végig.

Gonse apó azt hivén, hogy unatkozom, kölcsön adta öreg puskáját s biztatott, hogy lődözzek vizimadarakra, ha rájok bukkanok. Minthogy ilyeneket nem találtam, a csókákat vettem célba, amelyek az öreg kastély kövei közt fészkeltek. Egyet el is találtam. Láttam, hogy bénult szárnnyal leesik; egyik tolla felette lebegett s lassan követte esését. Ugyanebben a pillanatban a romoknak valamennyi szép madara a fejem felett körözött, és éles rikácsolásuk, mint megannyi átok, hasogatta fülemet. Megrémülve menekültem. Vétkem borzalommal töltött el. Megesküdtem, hogy soha a levegőégnek vagy erdőnek egy állatát sem ölöm meg.

Kezembe vettem a magammal hozott Vergiliust és ujra, meg ujra olvastam s könnyel szememben és meghatódott borzongással énekeltem verseit. A boldog izgalmakra következtek a levertség napjai.

Egy meleg nyári délután, amig az erdőben a lombtető alatt aludtam, amelyen át a napfény bársonyos arany foltokban szürődött, arra ébredtem fel, hogy arcomra kéz helyeződik. Matild kisasszony, házigazdámnak lánya érett szedret dörzsölt el orcáimon és halántékomon, utánozván ezzel tudtán kivül Aegleát, a legszebb najádot, aki egykor ezzel a biboros lével kente be az álomba merült Silenusnak arcát. De Gonse Matild, aki zsenimet nem ismerte, nem kért tőlem, mint egykor Aeglea az isteni Silenustól, éneket, amely a pásztorokat, a faunokat és a vadállatokat elvarázsolná. Meg sem várva, mig felébredek, gunyosan felnevetett és gyorsan elszaladt.

Dubois ur kora ifjuságától kezdve a művészetnek és irodalomnak szentelte életét. Görögül tanult, hogy Homéroszt eredetiben olvassa és leckéket vett a kiváló Clavier mestertől. Amikor megismertem, az ókori művészetért és költészetért rajongott és azon igyekezett, hogy velem is megszerettesse. Néha, mikor könyv fölé hajolva lapozgattam, tudós fölvilágositásokat adott, amire nem tudok visszaemlékezni anélkül, hogy a zenekedvelő Satyr-ra ne gondoljak, aki a fiatal Faunt fuvolázni tanitja:

Dubois ur, aki el volt ragadtatva Winkelmanntól, a nagy régiségkutatónak műveit kölcsön adta, anyámnak nagy nyugtalanságára, aki nem ok nélkül attól félt, hogy ezek a terjedelmes inquartók, amelyek felett sáppadoztam, iskolai feladataim végzésében megakadályoznak.

Csakugyan ugy is volt. Leckémet elhanyagoltam. Összehasonlitottam magamban az előkelő izlésü, tiszta lelkü és nagymüveltségü Dubois urat irodalomtanárommal, aki noha tisztességes, egyenes jellemü ember volt, mégis kevés érzékkel birt a költészet és a művészet iránt. Ez összehasonlitás eredményeképen saját káromra elhanyagoltam a száraz, kedélytelen iskolai tanitást, amelynek hasznosságát nem tudtam felismerni. De egyébként is az iskolában minden a tanulást gyülöletessé és az életet elviselhetetlenné tette. Sohasem tudtam hozzászokni a kitüntetések és büntetések butitó módszeréhez, amely lealacsonyitja a jellemet és meghamisitja az itélőképességet. Mindig az volt a nézetem, hogy versengést teremteni annyit jelent, mint a gyermekeket egymás ellen izgatni; de ami mindenek közül legszerencsétlenebbé tette kollégiumi életemet, az a tábláknak és falaknak ocsmány piszkossága, a krétának és tentának hátborzongató vegyüléke volt, amely szememben az osztályt undoritó szemétdombbá tette. És télen, amikor a vaskályha izzott és ólmos bűzét szétárasztotta a teremben, minden érzelem föllázadt bennem; ilyen gyötrelmeken keresztül kellett megpillantanom a szépséget és a dicsőséget: Kassandrát, amint égő szemét az ég felé emeli, vagy Paul-Emile diadalát. E miatt kellett később ugy, ahogy tudtam, tanulmányaimat ujra elkezdeni és ujra megtanulni azt, amire rosszul megtanitottak. Tanáraim mentségére meg kell jegyeznem, hogy egyáltalában nem születtem a közös és nyilvános tanulásra. Nem voltam ostobább, mint iskolatársaim, sőt egynéhányát még jóval felül is multam; de az én agyvelőmnek egészen más volt az alkata, mint az övékének. Egyes dolgokat koromhoz képest szokatlan erővel és mélységgel fogtam fel; mig viszont más dolgok, amik egyébként könnyüek voltak, számomra érthetetlenek maradtak. Ezek az egyenlőtlenségek nem tudtak kiegyensulyozódni. Végül mindig nagyon szelid gyerek voltam, de bizonyos dolgokban tudtam szilaj is lenni s már gyerekkorom óta szerettem a magányt. Egy fasornak, vagy pedig egy mezőt átszelő pataknak az elképzelése a vágynak, szerelemnek és sajnálkozásnak oly tulzó önkivületébe ragadott, mely néha kétségbeeséssel volt határos.

Talán e rettenetes iskolában fájdalmamba bele betegedtem volna, ha meg nem mentett volna az a tulajdonság, melyet egész életemben megőriztem, hogy a dolgokat tudtam vidám szinben látni. Tanáraim: Crottu, Brard és Beaussier, nevetséges vonásaikkal és kicsinyes gyöngéikkel valóságos bohózatot játszottak előttem. Szememben valamennyien Molièrek voltak; megmentettek a halálos unalomtól; ezért irányukban mélységes hálával viseltetem.

Emlékezőtehetségemnek egészen egyéni gépezete alkalmatlanná tett a közös tanulásra. Társaimmal ellentétben, akik gyorsan tanultak és gyorsan felejtettek, én csak lassan szivtam fel elmémbe a tudnivalókat, de nagyon sokáig megőriztem ugy, hogy mindig kicsit elkésve lettem tudós. Mindent tekintetbevéve sajátságos emlékezőtehetségem csak hasznomra lehetett, ha megakadályozott abban, hogy a vizsgálatokra és versenyekre készüljek, amelyek az agyvelőt tönkreteszik. Ez esetben legalább azt köszönöm neki, hogy más tulajdonságok hiján legalább meg tudta menteni gondolataimnak közvetlenségét és élénkségét. Nem tudott sehogy sem a tömegoktatáshoz simulni, amely csupán a gépies emlékezéshez fordul és figyelmen kivül hagyja az esztétikai emlékezőtehetséget, ezt az isteni Mnemosynet, amely a Muzsákat szüli. De vigyázzunk csak; talán amig igy beszélek, lelkemben annak az ellenszenvnek a foszlánya elevenedik meg, amelyet Fontanet iránt éreztem, akinek Cézár győzedelmeihez hasonlatosan könnyü, diadalmas és fennhéjázó memoriája bennem csodálkozást és irigységet keltett.

Tizenhat éves koromban csak ugy vaktában letettem egy nyomorult kis vizsgálatot, melyet érettséginek hivtak s amely épen csak arra volt jó, hogy tanárokat és jelölteket egyformán lealacsonyitson. Kétféle érettségi volt abban az időben: tudományos és irodalmi. Én az utóbbit tettem le, amely az elsőnél sokkal győzelmesebb. Mert azt még meg lehet érteni, ha a szánalmas vizsgázótól azt kérdik, mi az a légszivattyu, vagy mit tud a négyzet átfogójáról, de ezeket a zöld legényeket a helikoni muzsákról való ismeretségükről faggatni, valóban gyülöletes szentségtörés. Két nap kellett ahhoz, hogy tudományunkat bemutassuk. Az első nap irásbelit tettünk, a második nap következett a szóbeli.

A második nap reggelén kedves jó anyám öt frankot nyomott a markomba, hogy a Sorbonne-téren ebédeljek és ilyen módon mindjárt kéznél legyek, ha rám kerül a sor. Minthogy akkor regényes hajlamaim voltak, az ezüst pénzdarabot zsebembe dugtam és egy cipót vásárolva a Notre Dame tetejére másztam, hogy ott elfogyasszam. Ott fent Páris ura voltam. A Szajna tetők, kupolák és tornyok között folyt s látni lehetett a kék messzeségben ezüst vonalát, amint a zöld dombok között szem elől eltünik. Egy és félezer év dicsősége, erénye, bűne és nyomora feküdt a lábam előtt; elég hatalmas elmélkedési tárgy volt ez még kialakulatlan és tapogatózó elmém számára. Az Isten tudná megmondani, mi mindenre gondoltam ott a magasban; annyi azonban tény, hogy amikor az öreg Sorbonne Csarnokába érkeztem, ijedten értesültem róla, hogy nevemet már olvasták s igy a vizsgáról lekéstem. A pedellus emlékezete szerint hosszu egyetemi pályáján hasonló eset még nem fordult elő. Elmondtam, hogy miért késtem el. Nem hitték el. Az igazság valószinütlennek látszott és följegyeztek a névjegyzék végére. A vizsgáztatók fáradtak és rosszkedvüek voltak. Ettől eltekintve minden jól ment. Felszólitottak, hogy bizonyitsam be Isten létezését; rögtön megtettem. Egyik kérdező, igen bölcs ember, akit Hasénak hivtak, sokkal szellemesebb volt, mint társai. Keresztbe tett lábakkal hátradült székén és miközben alsó lábaszárát simogatta, azt kérdezte, hogy a Rhone folyó nem ömlik-e az Ontario tóba. Nem mertem azt válaszolni, hogy nem, attól félvén, hogy udvariatlan leszek és inkább hallgattam. Erre szememre hányta, hogy földrajzi ismereteim nagyon gyengék.

Az iskolaév végéhez közeledett. Nekünk irodalmistáknak ez volt az utolsó év. Örömünkre, hogy végre szabadok leszünk, némi árnyékot vetett az a gondolat, hogy régi, megszokott életmódunkról le kell mondanunk. Maxim Denis, aki a latin költőknek kiváló ismerője volt és hajlott az érzelmességekre, egy napon délelőtti tizpercben az akácfák alatt a következőket mondta:

- Nem sokára a nagy életbe lépünk ki és szétszórodunk a különböző pályákra vezető utakon. Iskolai életünkben sok baráti viszonyt szőttünk, amelyeket kár volna megszakitani. A fiatalkori barátságoknak örökké kell tartaniok. A legdrágább kincsünket vesztenők el, ha kilépve az iskola kapuján, az iskola porával együtt leráznók magunkról a baráti kötelmeket is. Ne essünk ebbe a hibába. Az érettségi után tüstént alakitsunk egy központi szervet, amely bennünket összetart. Hogy ez a szerv klub, kör, társaság vagy akadémia legyen, arról, fiuk, ti döntsetek.

Az inditványt nagyon melegen fogadtuk. Hamarosan parázsvita fejlődött ki körülötte és legtöbben megegyeztünk abban, hogy egy társaságnak, körnek, vagy klubnak alapitása jelentékeny összeget, nagy szervező munkát és a törvény ismeretét kivánná meg, amelyet mi, egyszerü szónok-jelöltek és irodalmisták, nem tudunk szolgáltatni. Az igaz, Fontanet vállalkozott arra, hogy három hónap alatt elsőrangu kört szervez meg; de csábitó ajánlatát visszautasitottuk. A többség akadémiát akart anélkül, hogy tudta volna, mi az. De a szó fülünknek kellemesen csengett. Hosszu és meglehetősen zavaros vita után Isambart, filozofus társunk, inditványozta, hogy állapitsuk meg az alapszabályokat. Mindenki helyeselt, de e háládatlan feladatot senki sem vállalta; végre is abban állapodtunk meg, hogy az akadémikusok a retorikai és filozofiai osztály növendékeiből önön maguk által választassanak és hogy az ülések meg nem határozott időközökben felolvasásoknak és kellemes, de komoly előadásoknak legyenek szentelve.

Husz akadémikust választottunk azzal a kikötéssel, hogy számukat alkalomadtán növelhetjük. A husz tagnak a nevét nehezen tudnám elsorolni. De ezen nincs mit csodálkozni; mert amint mondják, van egy hires-neves akadémia, amelynek negyven halhatatlanját senki a világon nem tudja megnevezni.

Siettünk akadémiánkat elkeresztelni. Sorjában a következő neveket inditványoztuk:

- Barátim! Egy kiváló férfiu, aki a szónoklás lángelméjével volt megáldva, hosszu időn át mindig a legyőzöttek ügyét szolgálta. Hódoljunk a kiváló példa előtt és áldozzuk akadémiánkat Berryer szellemének.

Ezt az inditványt hahotával és lehurrogással fogadtuk; nem azért, mert egy nagy ügyvédet e tiszteletre méltatlannak itéltünk volna; de jól tudtuk, hogy Fontanet, aki e pályára készült, nagyzoló gőggel Berryer nyomdokába akart lépni.

Harsogó kacaj volt erre a válasz. Ő, szegény, nem értette meg ennek az okát; minthogy lobbanékony természetü volt, megharagudott.

Megvolt hát Akadémiánk neve. Eszünkbe jutott azonban, hogy nincs helyiségünk.

A pórias Chazal egy Regard-utcai takarmánykereskedő magtárát ajánlotta. Itt nagyon jól megleszünk, folytatta, de nem szabad lámpát gyujtani, hogy tüz ne támadjon.

Ez a fészek, mely inkább patkányokhoz, mint akadémikusokhoz illett, nem tetszett. Fontanet azt véleményezte, hogy jöjjünk össze, az én szobámban, amely tágas, szellős helyiség és Páris legszebb rakpartjára nyilik. Megijedve attól a gondolattól, hogy egy egész akadémiát kell elszállásolnom, mindenre esküdöztem, hogy az a bizonyos helyiség, amelyet ékesszavu barátom szobának nevez, szük és elhanyagolt benyilónál nem egyéb.

Mouron csipkeverő mühelyt, Isambart könyvkereskedésnek hátulsó kis helyiségét, Sauvigny nagybátyjának, Maurice-nak lakosztályát ajánlotta. Most már nem volt egyéb hátra, minthogy utána nézzünk, vajjon ezek a termek valójában rendelkezésünkre állnak-e. Másnap Maurice nagybácsinak lakosztálya, a könyvesbolt helyisége és a csipkeverő mühely mintegy varázsütésre eltüntek. Köddé foszlottak, mint Aladin palotája a gonosz büvész varázsvesszejének érintésétől. Már közel voltunk a kétségbeeséshez, amikor Sauvigny elég helytelenül magára vállalta, hogy megszerzi Tristan Desrais szobáját. Desrais volt az az iskolatársam, akit én előkelősége miatt három hónapon keresztül szenvedéllyel szerettem s akivel összevesztem, mert lapdajátékban nem vett fel pártjába. Szobája a Saint-Dominique-utca egyik régi palotájának második emeletén volt és hosszu folyosó választotta el a lakás többi részétől. Sauvigny állitása szerint a szoba gyönyörü volt. Desrais e pillanatban épen heves lapdaküzdelmet vezetett s igy megközelithetetlen volt. Sauvigny mégis meg merte szólitani. Mert ha Desrais-t ugy lehetett tekinteni, mint Saint-Cyr-i növendéket, viszont Sauvigny valósággal tagja volt már a Borda hajó személyzetének. Érdekes volna tudni, hogy a hadsereg és tengerészet fiatal képviselői mily szavakat váltottak egymással; de sajnos; a beszélgetésnek nem volt tanuja, aki feljegyezhette volna. Végül is Sauvigny, az Artabannál büszkébb hüvelykmatyi, visszatért körünkbe s jelentette, hogy Desrais, noha fütyül a Pascal Blaise Akadémiára, szobáját mégis szivesen bocsátja a tagoknak rendelkezésére. Mihelyt erről értesültünk, Sauvignyt megbiztuk, hogy az Akadémia köszönetét tolmácsolja Desrais előtt. Ez ellen csakis én tiltakoztam; nem tudtam neki megbocsátani, hogy egykor ugy szerettem. Sőt eléggé izléstelen voltam annak a kikötését kivánni, hogy Desrais az ülések alatt ne tartózkodjék szobájában. Társaim ez ellen egyhanguan tiltakoztak s képtelen gondolatnak tartották, hogy Akadémiánk épen azt dobja ki, aki neki szállást ad. Megjósoltam, hogy a Saint-Dominique-utcai elhelyezkedés oly sokat igérő intézményünknek csak végső romlására lehet. És ez a jóslatom azon alapult, hogy egykori barátomnak jellemét igen jól ismertem. Összeállitottuk az akadémiai tagoknak névsorát és ennek élén Tristan Desrais neve szerepelt.

Noufflard és Fontanet barátainkat megbiztuk, hogy az első szabad napon vásároljanak egy Blaise Pascal mellszobrot, amellyel a helyiségünknek ünnepélyesebb szint akartunk adni.

Mouront elnöknek választottuk. Ugy döntöttünk, hogy a megnyitó beszédet én tartom. Társaimnak bizalma édes gyönyörrel simogatta hiuságomat és a dicsőségnek oly sok élvezetét nyujtotta, amelyhez hasonlóban azóta sem volt részem. A fellegekben jártam. Mindjárt este nekifogtam ünnepi beszédem elkészitéséhez, amelyet nagyon komolynak, de emellett kellemmel és érdekkel telinek terveztem. Nem egy szép mondatot véstem belé és a következő napokban uj meg uj szófordulatokkal ékitettem. Egy pár fenséges szólamot még az utolsó pillanatban is beleillesztettem. Soha még irásmű nem volt ennyire megterhelve; a gondosan kifésült mondatokból számüztem minden közvetetlenséget, könnyedséget és természetességet; cikornyás cicoma volt az egész és semmi más.

Kiküldött barátaim egy Racine-utcai műkereskedőnél találtak gipszből készült Pascal mellszobrot, mely a természetes nagyságot valamivel felülmulta. A szobor arckifejezése inkább gyászos volt, mint gondolatokba mélyedő. Elküldték a Saint-Dominique-utcába barátunk lakására. Intézményünk szelleme komolynak, zordnak, sőt sirinek igérkezett.

A felavatás napján zuhogott az eső, a megdagadt árkok elöntötték a kocsiutakat és gyalogjárókat, a szinültig telt levezetőcsatornák fölöslegüket az utcára tajtékozták; a dühöngő szél kiforditotta az esernyőket. Olyan sötét volt, hogy az ember csak óvakodva lépdelhetett. Megnyitó-beszédem kéziratát mellemhez szoritottam, hogy a vizártól megmentsem. Végre megérkeztem a Saint-Dominique-utcába. A második emeleten öreg szolga nyitott ajtót és szótlanul hosszu, homályos folyosón vezetett végig, amelyből az Akadémia helyisége nyilt. A tagok közül még csak hárman voltak jelen. De ha többen vannak, hol foglalnak helyet? Össze-vissza két szék volt és egy ágy, amelyen a házigazda mellett Sauvigny és Chazal helyezkedtek el. A magas, tükrös szekrény tetején Pascal mellszobra virrasztott. E tőrrel, karddal és puskával diszitett szobában egyetlen darab volt ez a gipsz-szobor, mely a lélekhez beszélt.

- Ne hidd, hogy valami nagyon kellemes dolog, ha az ember, mikor az ágyba megy, feje fölött látja ezt a gipsz-szörnyeteget.

Háromnegyedóra alatt még össze-vissza két akadémikus társunk érkezett: Isambart és Denis. Pár perccel utánuk Fontanet nyitott be. Az általános vélemény az volt, hogy többen már nem is jönnek.

- Hát Mouron, az elnök - kiáltottam fel egy szónok érthető felháborodásával, aki azt látja, hogy remélt hallgatósága ennyire megcsökkent.

- Bolond vagy? - vágott vissza Isambart. - Azt hiszed, hogy ezt a szegény tüdőbeteget ilyen itéletidőben kieresztik az utcára? Kész gyilkosság volna.

Nem várakozván tovább az elnökre, hogy a szót megadja, egész egyszerüen szót kértem és belefogtam beszédemnek olvasásába, amelyről tudtam, hogy nagyon szép, bár némi aggodalmaim voltak, hogy ünnepi köntöse a sivár környezethez nem fog illeni.

"Nagy megtiszteltetés rám nézve, hogy megbizásukból tolmácsolója lehetek ama nemes eszméknek, amelyek Önöket vezették, mikor irodalmi és bölcseleti akadémiánkat megalapitották és magasztos védnöksége alá helyezték annak a Pascalnak, akinek átszellemült arca im itten szeliden ránk mosolyog! Két hatalmas szándék, mint két bő vizü forrás buggyan ki az Önök szivéből és fennkölt szelleméből, tisztelt Uraim..."

Ennél a helynél Desrais, aki szónoklatom kezdetét gunyos tapssal üdvözölte, nyers nyegleséggel rám szólt:

- A fenébe is, Nozière, csak nem akarsz ily szógörgetegekkel agyonlapitani!...

Egy-két tiltakozó hang kelt védelmemre. De mily bátortalanul hangzottak. Desrais egyáltalában nem törődött velük s tovább folytatta:

- Dugd zsebre papirjaidat és ne köpködj tovább bölcs arany-szólamokat. Különben is hozzák már a teát.

Valóban öregebb asszony lépett be s tálcát hozott, melyet az asztalra helyezett. Mikor távozott, Desrais megvető ajkbiggyesztéssel mondta:

Erre szekrényéből rumos üveget vett elő és bejelentette, hogy puncsot készit. De minthogy más edénye nincs, a mosdótálba önti a rumot.

Szavait nyomon követte a tett, a rumot a tálba loccsintotta, cukrot dobott belé, aztán eloltva a lámpát, a szeszt meggyujtotta.

Beláttam, hogy a szónoklatot, melynek folytatását senki sem követelte, abba kell hagynom. Keserü és éles fájdalmat éreztem.

A puncs körül az akadémikusok egymás kezét fogva táncra perdültek, mig Fontanet és Sauvigny a körben, mint két ördögi törpe, üvöltöttek és őrjöngő arcfintorukkal keltettek rémületet. Egyszer csak valaki felkiáltott:

A szekrény felett a szesz kék lángjában Pascal gipsz képmása ijesztően zöld szinüvé vált. Olyan volt, mint sirjából kikelt halott. A lámpát fölgyujtottuk és a teli csészékből élvezettel szürcsöltük a puncsot.

Desrais, aki hidegvérét és nyugalmát megőrizte, tőrt vett le a falról és megkérdezte, ki akar vele párviadalra kelni?

Minthogy vívótőr soha sem volt még a kezében, oly rémes üvöltéssel és esztelen dühvel támadt Desraisre, hogy azt elég fájdalmasan megdöfte. Desrais emberevő barbárnak és dühöngő vadállatnak szidalmazta, de azért látszott, hogy a fiu tetszik neki. Fogadást ajánlott, hogy egy széket támlájánál fogva kifeszitett karral legalább is egy percig vizszintesen nyujtson ki. Chazal tartotta a fogadást és meg is nyerte. Desrais szemében ezzel nagyot nőtt. Szerettek mind a ketten erejükkel kérkedni.

Övig levetkőztek és egymásba karoltak. A csontos, fekete bőrü, kigyóhajlásu Chazal élénk ellentéte volt Desrais-nek, aki myrrhoni atlétához, vagy inkább cambridge-i sportmanhoz hasonlitott. Hidegvérét megőrizte és a birkózás szabályait mindig megtartotta, mig a jó Chazal nem ismerve a szokásokat, és mintegy kiszolgáltatva ellenfele ravasz fogásainak, a maga ártatlanságában néha olyan eljáráshoz folyamodott, ami egyáltalában nem volt megengedve.

Egyszer két keze közé fogta Desrais fejét és percekig forgatta őt, ennek méltatlankodó tiltakozása ellenére.

- Ki vagy tiltva a porondról, - kiáltotta Desrais, - a nyakfogás meg nem engedett orvtámadás.

- Lehetséges, - válaszolt együgyü mosollyal Chazal, - de mégis csak te vagy a legyőzött.

Desrais mérték nélkül töltött a puncsból. Kártyát vett elő és Sauvigny-val játszani kezdett. Eközben az akadémikusokon urrá lett a szesz őrülete és durván bántalmazni kezdték ugyanazt a Pascalt, akit még az imént védőszellemüknek választottak. Fontanet cipőket vágott hozzá, amelyeket egy faliszekrényből kotorászott elő. Desrais folytatván a játszmát, amelyben sokat veszitett, meglátta ezt s felhivta Fontanet-t, hogy hagyja cipőit békében; majd hozzáfüzte:

- Nagyon leköteleznél, ha ettől az ocsmány szobortól megszabaditanál engem.

A kótyagos Fontanet nem kérette magát kétszer. Székre mászott és belefogózva Pascal Blaise-be, a talpazatánál fogva, mert csak azt tudta elérni, lerántotta a padlóra, ahol rettenetes zajjal ezer darabra tört. Az akadémia üdvrivalgással ünnepelte a képrombolót. A tolongás és rendetlenség tetőpontra hágott, mikor a teát hozó éltesebb nő ujra megjelent és szigoru hangon fiatal gazdájának a következőket mondta:

- Édes apja azt üzeni, hogy küldje haza vendégeit. Még sem járja, hogy éjfél után oly türhetetlen zajt csapnak.

Desrais szokott vakmerősége mellett sem szegült ellen a felhivásnak és némasága minket kinos zavarba ejtett. Eltávoztunk anélkül, hogy Pascal maradványait megunkkal vittük volna és kiléptünk az utcára, ahol a még mindig dühöngő szél és eső arcunkba csapott.

Szüleim azt hivén, hogy jót cselekesznek, végig járatták velem a bölcselet-osztályt is, melynek én egész másfajtáju hasznát láttam, mint ahogy ők gondolták. Anélkül, hogy nagyon okos lettem volna, az iskolánkban tanitott bölcseletet oly ostobának, képtelennek, kicsinyesnek és üresnek találtam, hogy a tőle felállitott igazságok egyikében sem hittem s igy nem vallottam és nem valósitottam meg azt az életrendet, amelyet minden tisztes polgárnak és derék férfiunak követnie kell.

Az iskolai év utolsó napja volt. A tanitványok legnagyobb része csak két hónapra távozott; a boldogabbak, mint magam is, örökre. Mindnyájan összekötözték könyveiket és magukkal vitték. Én az enyémet az iskolában hagytam.

Tanárunk nem tanitott. Thiersnek a Konzulatusról és Birodalomról irt könyvéből a Sasrend kiosztásáról szóló fejezetet olvasta föl. Igy hát az Iskola, hogy tanulmányaimat méltóan megkoronázza, a francia nyelvet legrosszabban kezelő irónak szavaival bocsátott el.

Nagy szomoruság fogott el arra a gondolatra, hogy ezentul Mouront nem látom minden nap. Rejtett felindulással szoritottam meg kis meleg kezét. Abban a korban voltam, mikor az ember a legnemesebb elérzékenyülést is férfihoz méltatlannak itéli. Minthogy az akadémiai ülésekre többé nem számithattunk, komoly fogadalmat tettünk, hogy egymást otthonunkban gyakran felkeressük.

Azt lehet mondani, hogy ugy általában boldogtalan voltam iskolai életemben; ezért a bucsut, mint nagy örömet képzeltem el. Mikor aztán valóban bucsut kellett mondanom az iskolának, némi csalódás ért. Örömöm nem volt olyan őszinte, mint ahogyan gondoltam. Ennek az oka talán gyenge és félénk természetemben rejlett s bizonnyal annak a fegyelmezett életnek tulajdonitható, amely a tanitványoknak minden gondolatára és minden mozdulatára gyermekkoruktól kezdve felserdülésükig ráterpeszkedvén, őket az örömre képtelenekké és a világi életben való szereplésre alkalmatlanokká teszi. Sulyosan éreztem ezt én is, pedig börtönőreimtől legalább esténkint megszabadultam. De mit érezhetnek azok a szerencsétlen bennlakók, akik börtönüket soha sem hagyhatják el. A közösben való nevelés ugy, amilyen állapotban még ma is van, nemcsak hogy nem késziti elő a tanitványt az életre, aminek megélésére teremtetett, hanem ellenkezőleg minden oly tulajdonságot eltompit benne, amellyel érvényesülhetne. A fegyelem, amelynek kényszerét kis nebulókra alkalmazzuk, kinos és megalázó lesz, ha tizenhét-tizennyolc éves fiatalemberektől követeljük meg. Az elmegyakorlatok egyformasága szürke korlátoltságra neveli őket. Szellemük beléveszti ruganyosságát és hajlékonyságát s a büntetések és jutalmazások ostoba rendszere egész hamis képet ad nekik a világról, amelyben cselekedeteink önönmagukban hordják jó, vagy rossz következményeiket. Innen van az, hogy az ember fél a szabadságtól s nem mer cselekvésbe kapni, ha elhagyja a kollégium küszöbét. Mindezt homályosan éreztem; és boldogságom tükrére homály szállt.

Jövőm kérdésében nem volt szabad sokáig haboznom. Szülőim nem voltak elég gazdagok ahhoz, hogy hosszu ideig terhükre legyek. Pályaválasztásom aggodalma nyugtalanná és gonddal terheltté tette őket. Jó eleve megéreztem, hogy nehezen tudok majd elhelyezkedni a társadalomban, ahol az előrejutás iramát a könyökök élessége határozza meg; ezt a müvészetet egyáltalán nem ismertem.

Láttam, hogy más vagyok, mint a többi emberek, de nem tudtam, hogy jóban-e, vagy rosszban különbözöm tőlük és ez megrémitett. Fájdalmasan lepett meg azonkivül az is, hogy szüleim tanács és irányitás nélkül magamra hagytak, mintha semmi hivatást nem ismernének, amely nekem megfelel. Tanácsért Fontanethoz fordultam, aki már beiratkozott a jogra. Azt javasolta, hogy készüljek ügyvédnek, mert biztos volt benne, hogy ezen a pályán nem vehetem fel vele a versenyt. És valóban a torkában rejlő kis vásári kürtjével és közhelyekkel s ujságszólamokkal kibélelt agyvelejével biztos lehetett benne, hogy ügyvédi babérokat arat. Első pillanatban rokonszenvesnek találtam az ügyvédi pályát. Szerettem az ékesszólást. Magam elé festettem: fiatal szép özvegy asszonyt védek majd; ő szerelmes lesz belém. Mert abban az időben mindent a szerelemmel kapcsoltam össze.

Hogy megismerjem a küzdőteret, elmentem Fontanetval a jogi fakultás épületébe. Miután szerettem városomnak régiségeit és nevezetességeit, tisztelettel szivtam be a dombon fekvő tudós diáknegyed utcaporát.

A Soufflot-utca végén szemünk elé tárult a szép tér, amelyet jobbról és balról a városházának és a jogtudományok egyetemének hatalmas homlokzatai szegélyeztek, mig föléje a fönséges Panthéon és tökéletes vonalu kupolája emelkedtek. Valamivel tovább balkéz felől a Sainte-Geneviève könyvtár a maga felirásokkal tulhalmozott falaival inkább hasonlitott óriási antik utánzatu sirpalotához, mint a tudományoknak szánt épülethez. A tér mélyén Saint-Étienne-du Mont királyi temploma homlokzatának gondos csipkézetével hivalgott és mellette a Szt.-Genovéva rend kolostorának régi csucsives maradványa szomoruan meredt az ég felé. Ó, századok! ó, emlékek! ó, letünt nemzedékeknek kőben zengő lelkei!

Fontanet barátomnak azonban nem volt semmi kedve sem elmerülni a régi kőcsodákon; gyorsan betuszkolt a nagy tanterembe, ahol Demangeat tanár ur a római jogot adta elő. Mélységes csendben sok diák figyelve csüngött ajkán és oly gyorsan jegyeztek, mintha minden szavát megrögzitették volna.

- Az öreg Bugnet is római jogot ad elő, - sugta a fülembe Fontanet, - de kevés a hallgatója. Visszataszitó, piszkos ember. Orrából állandóan folyik az undok nedü, amelyet ő gondosan lepedő-nagyságu szines zsebkendőjébe gyüjt. Demangeat előadásait nagyon sokan látogatják, amint látod, és igen nagyra tartják.

Nekem azonban a tanár ur mérsékelten tetszett. Ugy beszélt, mintha szája gombóccal lett volna tele és előadása egyhangu volt; igazam lehetett, de képzettebb elmével talán beláttam volna, hogy tanitványai fejtegetéseit világosságuk és rendszerességük miatt szeretik.

Fontanet, aki nem tudott sokáig nyugton ülni és másokat sem hagyott békén, még ki sem fujhattam magam, és már is magával ragadott egy másik terembe, ahol épen alapvizsgálat folyt. A kérdező tanárok bizonyos ünnepélyességgel jártak el s láthatóan arra törekedtek, hogy félelmetes benyomást keltsenek. Hivatalos togába öltözve óriási asztalnál ültek, melynek zöld teritője széles redőkben omlott alá. Hárman voltak, mint az alvilág birái s tüntető hatalommal uralkodtak a kicsire zsugorodott jelölteken. A középen ülő biró hetyke, kövér, gondozatlan külsejü volt; ő kérdezett épen akkor, mikor a terembe léptünk. Bizonyára csak arra gondolt, hogy hatalmát fitogtassa és rémületet keltsen. Kérdéseit ünnepélyes hangon szótagolta, néha-néha cselvető homályba burkolta a kegyetlen szüznek, Sphinxnek példájára, s amig ő, mint bika, bőgött, a jelölt viszont alig hallható, remegő, sóhajszerü hangon válaszolt. Utána a jobb oldalon ülő biró kérdezett. Kicsi volt, sovány és zöld, mint papagály és éles fejhangon szólott. Láthatóan nem a jelölt tudására volt kiváncsi, hanem alattomos oldalvágásokat akart mérni kövér kartársára, akire mindig rámutatott, ha nem is nevezte meg, s akivel leplezetten gyülölködő pillantásokat váltottak. A három biró kölcsönösen utálta egymást, de csakis egymást. A diákokat csupán megrémiteni akarták; ennek az árán aztán valamennyit áteresztették ugy, hogy minden könny és fogcsikorgatás nélkül folyt le.

Ünnepélyes szemlénket a felső oktatás mezején azzal fejeztük be, hogy elmentünk az orvosi kar vizsgájára. Ez egészen másként festett. A már kövér és kopasz jelölt cseppet sem látszott fiatalnak. Habozással jártatta bonckését egy kis öregembernek előtte fekvő hulláján. A holttest arcára borzalmas vigyorgás volt fagyva. A hosszu, tatárbajuszu tanár székén végig dőlve kérdéseket intézett a jelölthöz:

A tanár ur azonban nem kapott feleletet. Két másik társa levelet irt és kefelenyomatot javitott. Az egyiküknek a fején szokatlan nagyságu kerek, prémmel szegélyezett sapka volt, amely inkább csákóhoz, mint tudós süveghez hasonlitott. Fontanet közölte velem, hogy ezt a föveget még 1792-ben David Louis tervezte s az orvosi kar üvegszekrényben ereklyéi közt őrzi. A szolga csak azért adta oda a vizsgabizottsági tag urnak, mivelhogy ez kidobással fenyegette. A kérdező tanár, aki lábait már magasabbra rakta, mint ahogy a feje állt, ujra megszólalt:

A tanár ur erre megjegyezte, hogy ez a holttestnek a hibája, s a rossz érdemjegyet neki kell adni.

Végeredményében minden kedélyesség és nemtörődömség ellenére is ez a vizsga komolyabbnak tünt föl, mint a jogi, amelyen az előbb jelen voltunk. A tudomány komolysága volt az, amely ebben a vizsgában rejlő derüt érvényre juttatta.

Homályos vágy ébredt bennem az orvosi pálya után, mikor a termet elhagytam. De ez a vágy nem volt eléggé erős ahhoz, hogy hosszu és nehéz tanulmányokba fogjak, amelyekre különben sem voltam elkészülve. Attól félve, hogy ifjuságom alkonyán majd én sem találom meg a tréfás halottnak nyakán a mirigyet, mint az elöregedett, kopasz jelölt, ezért még ki sem bontakozó tervemet elejtettem.

Azóta sokszor sajnáltam, hogy nem vittem keresztül. Nincs szebb dolog a világon, mint egy Claude Bernardnak az élete és ismerek vidéki orvosokat, akiknek életsorsuk maguk teljessége és nemessége miatt irigylésre méltó. Apám szigoru lelkiismeretességgel töltötte be hivatását; de számomra más pályát kivánt.

Vacsora alatt elhatároztam, hogy jogász leszek; de mikor egyedül voltam a szobámban, az éjszaka csöndjében nyilvánvalóan megértettem, hogy a fukar természet az ékesszólás nagyszerü ajándékát megtagadta tőlem; hogy magamtól négy szót sem tudnék rögtönözni; s hogyha van képtelen dolog a világon, az bizonyára az, hogy én valaha is védőbeszédet tudjak mondani. Különböző okok miatt nem gondoltam arra, hogy jogi ügynök, iró, vagy jegyző legyek, de viszont azt be kellett látnom, hogy a jogi tanulmányoknak teljes elvégzése szüleimtől haszontalan áldozatot követelne. Ezért hát lemondtam arról, hogy Justinianus alaptörvényeinek, vagy a Napoleon-kodexnek rejtélyeibe behatoljak. És ekkor keservesen fájlaltam, hogy még sem készültem a Saint-Cyrbe. Ragyogónak láttam a tiszti hivatást, természetesen azzal a kikötött feltétellel, hogy az ember Alfred de Vigny regényei szerint nagylelkü és mélabus tiszt legyen. Rajongással olvastam A katonák nagyságát és szolgaságát s elképzeltem magam, amint hallgatagon, lassu léptekkel átszelem a kaszárnya udvarát. Láttam csillogó dolmányomat s éreztem szivem feszültségét, amelyet a nagy elszánások s önfeláldozó fogadalmak okoztak. A tiszti étkezdében az ember meghallja, hogy megüzenték a háborut. Csodálatraméltó nyugalommal és oly eltökéltséggel készül a nagy megpróbáltatásra, mint ahogy azt csak David tudta Leonidasnak és a háromszáz spártainak marcona arckifejezéseiben éreztetni. Már lovagoltam is katonáimmal; lovaink patái alatt tovasiklott az országut, körülöttünk mezők, erdők, faluk, sziklák és folyók vége-hossza nélkül váltakoztak. Hirtelen összeakadunk az ellenséggel. Gyülölet nélkül küzdök. Foglyokat ejtünk. Emberségesen bánok velök és gondom van rá, hogy megsebesült ellenfeleink ép oly ápolást kapjanak, mint a mieink. A második rettenetes összecsapásnál harctéri kitüntetést kapok. Természetesen megnyerő és daliás külsőt képzelek magamnak. Több bajtársammal kastélyba szállásolnak el, amelynek lábainál erdő terül el s amelyben gyönyörüséges grófné lakik egyes-egyedül, akinek a férje tábornok; az asszony nem szereti őt, mert zsarnok és önző. Egymásba szeretünk marcangoló és boldogságtól ittas szerelemmel. Ellenségeinket legyőzzük s ettől fogva nagyon szeretem őket.

Másnap reggel némi kétségem volt az iránt, hogy vajjon a katonai életet valóságos megvilágitásban képzelem-e el.

Fontanet korán értem jött és szokott fölényes modorával tárgyalt velem. Tudtomra adta, hogy haladéktalanul be kell iratkoznom a jogi egyetemre s nagy kegyesen megigérte, hogy maga kisér el a kveszturába, ahol mindenkit ismer. Szerényen megkértem, hogy ne fáradjon; értésére adtam, hogy a jogról lemondottam és elmondtam okaimat is. Semmiről sem akart hallani és biztositott, hogy minden különlegesebb képesség nélkül, kis gyakorlattal épen olyan jól pereskedhetem, mint bárki más. Ő járt a törvényszékre; ismert ott egy ügyvédet, aki majdnem teljes szóiszonyban szenvedett s mégis igen jól boldogult csak azért, mert szónoklatának főbb részeit kis papirosra irva tenyerében tartotta. Sőt mi több, hallott egy dadogó ügyvédet is, akinek a nyelve folytonosan elakadt; s ha végre szólni tudott, valósággal ugatott és mégis ez az ember egy roppant nehéz ügyet vitt diadalra.

- Nem állitom, - füzte hozzá Fontanet, - hogy te valami kitünő ügyvéd leszel. De kitartó munkával csodákat érhetsz el. Labor improbus, igy mondta ezt Crottu tanár ur, aki lustaságodat szemedre hányta. Gyakorolni kell; ezen alapszik minden. Gyere, kiséreljük meg mindjárt. Adok egy pár tanácsot és magad is csodálkozni fogsz gyors előhaladásodon.

Szerencsétlenségemre kissé nyers visszautasitásom elárulta, hogy ez a kisérlet roppant kellemetlen lenne rám nézve. Ő sejtette; de mikor megbizonyosodott róla, annál inkább makacskodott. Elrendezte az asztalt, székeket, sőt még az ágyat is olyan zagyva sorrendben, amely tárgyaló-terem képét akarta visszaadni; könyveimet, füzeteimet fölturta, tintatartómat felboritotta, a vizeskancsót a szőnyegre döntötte és engemet erőszakosan a fal és az öltöző asztal közé tuszkolva ellenmondást nem türő hangon kiáltott rám:

- Maradj ott, az a korlát! Te vagy a védő. Én vagyok a biró. Rögtön beszélj, mihelyt a szót megadom.

Napról-napra jobban csodálkoztam, mily nagy leleménnyel tudok olyan pályákat találni, amelyek nekem egyáltalában nem felelnek meg. Ez valósággal rögeszmémmé vált. Ugy gondoltam, hogy nagyszerü dolog mérnöknek lenni; nagyszerü az alkalmazott mennyiségtan segitségével hidakat, utakat, gépeket épiteni és sok ezer munkás lelkének lenni. Abban az időben a mérnökök nagy megbecsülésnek örvendtek, amely azóta csökkent. Kevesebben voltak, mint ma és több pénzt kerestek. Az Odeon szinpadán nem egyszer látott az ember fiatal mérnököt, aki a bálokon a füzértáncot rendezte, fiatal lányok fejét elcsavarta s a végén is kitünő házasságot kötött. Sajnos, az iskolai elágazódáskor az irodalmat választottam s igy már a pozitiv tudományok utja előlem örökre el volt zárva. Hidak, utak, bányák, Isten veletek. Isten veled, szép házasság.

A külképviseleti pálya tetszett volna a nagy tekintély miatt, amellyel az emberek viseltetnek iránta; hivogatólag mosolygott rám a remény, hogy esetleg nagykövet leszek és hazámat külföldi fejedelmek előtt képviselhetem. Belementem ebbe az álmodozásba is, de csak azért, hogy szegény valómat kikacagjam; mert meg kell irnom, hogy egész életemben gunyolódó kedvü voltam, de senkit sem torzitottam el oly kegyetlenül s oly nagy gyönyörüséggel, mint saját magamat. Mégis, meghajolva azelőtt a törvény előtt, hogy a tréfa csak akkor sikerült, ha rövid: megéltem sok képviseletet, de végre is Nápoly mellett döntöttem, ahol a kék tenger partján tarka levelü vadszőllővel befuttatott urilakot béreltem.

Nem sokkal ezután meglátogattam Mouront, a kis pipehurt, aki anyjával és nőtestvéreivel Szent-Atyák utcájában csinosan berendezett lakásban élt. Nála találtam a póri Chazalt, akinek azóta rendetlen szakálla nőtt. Örömmel szoritottam meg Mouronnak kis meleg kezét és Chazalnak lapát szélességü tenyerét. Chazal csak pár napra jött fel Párisba és nagyon sietett vissza Sologneba, ahol mezőgazdasági vállalatot vezetett. E két jó barát előtt őszintén feltártam szivem keserüségeit, amelyek benne a nehéz pályaválasztás miatt halmozódtak fel.

Mouron azt kérdezte, nem gondoltam-e közigazgatási pályára, s különösen a pénzügyminiszteriumra, ahol némi pártfogással gyakornoki állást lehet szerezni. Azt ajánlta, hogy kopogtassak itt. Megigértem neki; erre figyelmeztetett, hogy felvételi vizsgát kell tenni, de a dolog nem nehéz; unokatestvére könnyen letette: kis számtan tudást, fogalmazást és jó irást kivánnak.

- Tudod mit, - tette hozzá, - menj egyenesen Duployerhoz, aki ezekre a vizsgákra előkészit. Fiatal, kissé nyers, de őszinte ember. A pénzügybe készülők mind hozzá mennek: az Alger-utcában lakik 7-9 szám alatt.

Chazal azon a véleményen volt, hogy nem érdemes egy hivatal börtönébe zárkózni.

- Mondd már, - igy szólt hozzám, - mi értelme van annak, hogy önkéntes rabszolgaságot vállalj? Csinálj ugy, mint én; müveld a földet. Az élet csak vidéken szép. Dolgozni kell becsületesen, de az ember jól is érzi magát. Ha megfogadod a tanácsomat, barátom, gazdának mész. A legérdekesebb dolog a világon. Ott az ember az élet forrásainál van. A mezei munkában minden nagyszerü. Megfigyeltem a növény-világ változatait. El sem képzelheted, mit fedeztem fel. Óriási fajtákat láttam, melyek hirtelen álltak elő s nemzedékről-nemzedékre megörökitették rendkivüli méreteiket. Hallod, zsiros földben láttam galagonyát, amely tüskéit elveszitette s virágait megszázszorozta. Mit szólsz ehhez, öregem? Vakuljak meg, ha nem igaz!

Lelkesültség ragyogott szemében. Vadabbnak és erősebbnek láttam, mint valaha. Buja teljességgel nőtt, mig szegény Mouron folyton apadt és ösztövéredett. De az én koromban az ember nem látja a szerencsétlenségeknek előrevetett árnyékát.

Másnap reggel kopogtattam az Alger-utcai ház földszinti lakásán, ahol Duployer a jövendő pénzügyi szakértőket nevelte. Megkérdezte, kik a szüleim s hol barátságosan, hol meg hüvösen kezelve tudtomra adta, hogy a Császárság egyik főhivatalnokának fiával, a fiatal Fabio Falconenal fog tanitani, aki szintén pénzügyi felvételre készül. Különben csakis erre készitettek elő Duployernál, aki külseje után itélve inkább nagyvállalat igazgatójának, mint vizsgálatra-előkészitő tanárnak látszott. Körülbelül tiz-tizenöt napon át jártam ide s ezalatt Duployer a sikernek leghalványabb reményével sem biztatott, mig Falconet, ki sokkal rosszabbul számolt, sokkal gyengébben fogalmazott, mint én s ugy irt, mintha papirján tintából kikelt légy szaladt volna végig, kétségtelen eredménnyel kecsegtette. Kis gondolkozás után rájöttem, hogy min alapszanak Duployer urnak biztos előérzései; s őszinteségéért hálát érezve, a szükségtelen órákat abbahagytam. Később megtudtam, hogy nagyon helyesen jártam el, amikor nem jelentkeztem erre a vizsgálatra, amelynek egyetlen célja volt, hogy a jelentkezők közül kiküszöbölje azokat, akiknek nem volt hathatós pártfogójuk.

Csak folytattam, folytattam hasztalan fáradozásomat a társadalmi elhelyezkedésért, mint a jó Paturot Jeromos. Arra nem tudtam magam elszánni, hogy Chazal tanácsát kövessem. Szerettem a természetet, szerettem titkos borzongásokkal, epedő, zavarbaejtő kéjjel. Arra születtem, hogy csak őt szeressem. Az ő ölében várakoztak rám életemnek legsugarasabb napjai. De a Változás ezt az időt számomra még nem göngyölitette le. Nem egyezhettem bele, hogy a visszatérés reménye nélkül hagyjam el a művészetek, szépségek és zengő kövek városát. Volt még más oka is annak, hogy földet nem müvelhettem: egyszerüen az, hogy nem voltak földjeim. De ha már nem lehettem gazdálkodó, vágyaimat, amelyeket a tapasztalat mindig a középszerüség felé irányitott, legalább a kereskedelmi pályára szögeztem. Ennek a magyarázata az volt, hogy némely tizennyolcadik századbeli angol regényben rokonszenves kereskedőket találtam, akik piros, vagy gesztenyeszinü posztóból készült ruhát hordtak s olyan raktárakkal rendelkeztek, amelyek tömve voltak ládákkal és árucsomagokkal. Láttam a Théâtre-Françaisban egy Sedaine-darabot, amelynek hőse nagyon tiszteletreméltó kereskedő volt, ki szörnyü nagylábon élt és elragadó háziruhát viselt. A valóságos életben is nem egy kereskedőt találtam, akinek egészen jó megjelenése volt. Szóval elhatároztam, hogy kereskedő, vagy helyesebben - minthogy sem pénzem, sem üzletem nem volt - ügynök leszek. Most már azon tünődtem, hogy a kereskedelem melyik ágának szenteljem életemet. Az igazi nehézség itt kezdődött. Annyi üzleti lehetőség között, amelyeknek sem előnyét, sem hátrányát nem ismertem, melyiket válasszam? Kereskedelmi Tájékoztatóval kezemben lázasan kérdeztem, mi legyek: épitő-vállalkozó, fegyverkereskedő, ékszerész, serfőző, szénkereskedő, rézmüves, cementező, cipész, sirkőgyáros, gépész, asztalos, optikus, gyógyszerész? És egyikben sem tudtam megállapodni. Zavarom, magunk között legyen mondva, csak azért csökkent, mert egészen biztos voltam benne: ép oly kevéssé tudnék fegyvereket, ékszereket, vagy sört eladni, mint szenet, rézedényeket, cementet, cipőt, vagy pápaszemeket. Ez a gondolat megmentett a választás zavarától, de viszont a tanácstalanság sötét kétségeibe taszitott.

A kétségnek ezt az örvényét olyan pillanatban sikerült kikerülnöm, amikor a legkevésbé számitottam erre. A nagy esemény egy szombati délután négy óra husz perckor következett el. Ez időpontban épen a Conférence-rakparton sétáltam, amely akkortájt elhagyatottabb, vidékiesebb és sokkal szebb volt, mint ma. Jó szerencsém Louis de Ronchaud urral hozott össze, aki Ternesből jött, ahol könyvekkel és metszetekkel teli lakása volt. Nagyon szerettem, de gyakran nem jártam hozzá, mert nem hihettem, hogy társalgásom érdekli. Talán néhány élő kortársam még emlékszik erre a kitünő emberre. Bár nem ismerem őket, de mondhatom, ez a közös emlék egymaga is összeköt bennünket. Louis de Ronchaud után maradt pár szép költemény, amelyekben nemesen érző lelke él és néhány kitünő munka a görög müvészetről, amelynek lelkes és szakértő ismerője volt. Lamartine, aki barátja volt, bensőséges irodalmi képeinek egyikét az ő méltatásának szentelte. Abban az időben, amelybe emlékeim most visszavezetnek, Ronchaud már nem volt fiatal, de öreg sem. Aki ismerte, tudja, hogy hosszu életében soha sem öregedett meg, mert soha sem szünt meg szeretni. Szintelenné vált hajtincsei között még csillogott egy-egy aranyszál. Homlokán a finom bőrnek összhangját minden árnyalatu rózsaszinű foltok zavarták. Hosszu, lelógó bajusza elfakult. Francia-szabásu, egészen elnyütt és foltos frakkját előkelően hordta. Hangja lágy volt és kissé nehézkes; előadása tetszett és vonzott. Lelkesülten beszélt egy római szines kőből kirakott műről, amelyet Lambessaban fedeztek fel. Vizfestéses másolatát megkapta. Beszélt a Császárságról, bukását látta és előre megjósolta; azután egy abban az időben nagy feltünést keltő könyvről kérdezősködött, amelynek cimét elfelejtettem. Már bucsut véve el is indult, mikor hirtelen meggondolással visszafordult:

- Igaz, majd elfelejtettem, - szólt hozzám - keressen fel, fiatal barátom, szeretnék beszélni magával. Én s több barátom egyik nagy kiadónál a festők életéről sorozatos kiadást akarunk rendezni, mely az elavult Charles Blanc-félét pótolná. Nagy vállalkozásba vágjuk fejszénket. Ön nagy szolgálatot tehetne nekünk, ha a nyersanyagot összehordaná, a kefelenyomatokat javitaná, szóval a kezünkre járna oly módon, mint ahogy nagyobb folyóiratoknál a szerkesztőségi titkár szokott. Naponkint elég munkája lesz, de azt hiszem, érdekelni fogja a dolog. Anyagi ellenszolgáltatásról gondoskodik a kiadó s külön helyiséget bocsát majd az ön rendelkezésére.

Három nappal később elfoglaltam nagyon kellemes hivatalomat, amely ha nem is tartott egész életemen át, a szükséghez képest azonban mindig tudott inyemre való munkát nyujtani. Hivatalos helyiségem a Faubourg Saint-Germain egyik nagyobb könyvkiadó vállalatában volt és szobácskám falát Saskianak, Lavinianak és a Tépett keztyüs férfinek képmásai diszitették.

Szenvedélyesen szerettem a művészeteket. Minthogy házunktól a Louvreig csak a Szajnán kellett átmennünk, majdnem mindennap elmentem oda és mondhatom, hogy ifjuságom ebben a gyönyörüséges palotában alakult ki. Igazságot kell szolgáltatnom tanáraimnak abban, hogy a görög lángelmét megérttették velem anélkül, hogy magok értették volna. Hosszu órákat töltöttem a Campana-muzeumban, melyet akkor nyitottak meg és a Görög-edények termében, mely még abban az időben sok ember számára Etruszk vázák terme volt. Ezeknek tanulmányozása közben fogtam fel a szép formának lényegét s igy jutottam el szinte tudtomon kivül Ingres nagy tehetségének megértéséhez.

Nem állithatjuk, hogy Ingres visszahozta volna a régiek rajzmodorát. Nem törekedett erre. Eljárásához az ihletet egészen saját korából meritette; de van valamely jellege a görög alkotásoknak, amelyet megadni a mai művészek közül csak ő tudott. Husz éves fiatalember lelkesülése bőforrásu és sok irányu. Bámultam Delacroixt is. A Saint-Sulpice templom angyal-kápolnája valósággal elragadott s ha azt mondták, hogy a fal-festményben kevesebb kiemelés és több nyugalom kell, hát én azt gondoltam, mégis csak káprázatos lendület kellett ahhoz, hogy valaki husz négyzet lábnyi területen nagyszerü oszlopműveket, lovakat, angyalokat, dus lombozatu fákat, messzi ragyogásokat és nagy kék eget ábrázolni tudjon. Hálásan köszönöm az isteneknek: én Delacroixt nem ismertem félre. De Ingres a bámulatnál többet keltett fel: valóságos szerelmet. Tudtam, hogy művészete nehezen fölérhető magas légkörben mozog és büszke voltam, hogy ezt a magasságot megmásztam. Csak a szerelem képes ily csodákra. Megértettem tökéletes szépségü rajzát, mely a természetet mégis hiven közli és szerettem különösképen érzéki és mámoros festészetét, amely ennek ellenére tele van fenkölt komolysággal. Ingres kétszáz lépésre lakott házunktól a Voltaire-rakparton. Látásból ismertem. Több volt már, mint nyolcvanéves. Az öregség, amely közönséges ember számára hanyatlás, a lángelmének megdicsőülés. Ha találkoztam vele, remekműveinek ragyogó kiséretében láttam és meg voltam indulva.

Egyszer aztán a Châtelet-szinházban voltam, ahol először játszották a Varázsfuvolát Christine Nilsson-nal. Támlásszékem volt. A nézőtér jóval az előadás kezdete előtt megtelt. Egyszer csak megpillantom Ingrest, amint felém közeledik. Ő volt az; rögtön felismertem hatalmas sörényes fejét, fekete szemét, amely még fiatalosan csillogott és kicsiny, testes alakját. Tudták róla, hogy szereti a zenét. Hegedüjátékáról elnéző mosollyal beszéltek. Megértettem a helyzetet: szabad bejárata lévén a szinházba, ülőhelyet hasztalan keresett. Elhatároztam, hogy felajánlom az enyémet; de időt sem hagyott.

Örömtől sugárzó arccal keltem fel. Az isteni öreg engem szemelt ki, hogy helyemet neki átadjam.

Van még egy másik francia festő is, aki valamit ellesett a görög szépség titkaiból. Ez Poussin, aki jeleneteinek elrendezésével és alakjainak megrajzolásával egészen klasszikus. De a pogány érzékiséget a rajzban csupán Ingres tudta föltámasztani. Ő a régieket nem régiségtani buvárlatokkal, hanem lángelméjének szárnyalásával közelitette meg.

Dubois ur félelmetes nyelvész volt. A kifejezések jelentéseiben és viszonyaiban itélete biztos és kérlelhetetlen; különben a helyesirással szemben egészen közömbös, sőt ellene maga is vétett. Azt mondta, hogy érthetetlen előtte, miért vesztegetik az időt ilyen aprólékosságokra. Noëlnek és Chapsalnak nyelvtanát kaszárnyás tudománynak minősitette s azt állitotta, hogy divatba Napoleonnak kielégithetetlen zsarnoki vágya hozta, amely elnyomó gőggel feküdt rá gondolatokra és cselekedetekre egyaránt és minden szellemi függetlenséget üldözött. Mikor édesanyám az öreg ur előtt örökös gondjáról: a részesülő igenevek szabályáról beszélt, anyámat valósággal kétségbe ejtette azzal a kijelentésével, hogy ezekről nem akar tudni, mint Pascal és Racine, akik róluk semmit sem tudtak.

Dubois ur kimüvelt irodalmi izlése engem tisztelettel és csodálattal töltött el.

Klasszikus volt, de itéleteit mindig a bölcsészeten nevelkedett izléssel alakitotta meg. Saint-Évremondban sokkal több szellemet talált, mint Pascalban. Bossuet szerinte döcögő fogalmazásban vérszegény gondolatokat fejezett ki; a Világtörténetről irt Értekezés-e - mondotta - épen olyan ostoba, mint Paul Orose Története, amelybe belemásolták.

Corneille - véleményezte az öreg - bölcs elmének tetszését nem nyerheti meg már azért sem, mert Napoleon bámulta. Vad tragédiájának, a Horace-nak, mészárszék-szaga van.

Dubois ur a Törvények szellemét és az Erkölcsökről irt Értekezést az emberi elme két leghatalmasabb alkotásának tartotta. Szerette Voltaire tragédiáit is, noha gyengén voltak megirva. Igazi költő - tanitása szerint - csak a görögök és rómaiak között akadt. Ezekben nagy gyönyörüségét találta és zsebében mindig hordott egy-egy szép nyomásu kis-kiadásu Theokritost, vagy Catullust, mert az öreg szép kiállitásu könyveknek barátja volt.

Vergiliust fejből tudta s elmesélte, hogy mikor egyszer Miollis tábornokkal az Aeneis negyedik énekét olvasták, mindkettőjük szeme könnybe lábbadt. A mai verset szemében a rim elviselhetetlenné tette. Ugy találta, hogy a szavaknak ez a barbár összecsengése a fogyatékos elméjü, tudatlan és faragatlan emberek figyelmének ébrentartására szolgál és gyermekes ütemjelzésével csak a müveletlen füleket elégitheti ki. Az volt az elmélete, hogy kezdetben az ugyanazon hangoknak visszatérése egyszerü emlékezetidomitás volt azok számára, akik gyakorlat hiján nem tudtak könnyen tanulni... Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy La Fontaine-nak, Voltaire-nek és Parnynak rimes verseit élvezze. A mai költészetben csak idáig jutott, mert a romantikus költőket egyáltalán nem ismerte. Az ujabb prózában csupán arról volt tudomása, ami politikával vagy történelemmel foglalkozott. Chateaubriandnak Emlékezései a tulvilágról, amely amugy sem volt népszerü, Dubois urnak nagyon nem tetszett. Szerzőjének nyelvezeti féktelenséget és gondolatszegénységet vetett szemére.

Ilyen mértéktelenül szigoru irodalmi izlés másokhoz nehezen tudott férkőzni. Az izlés középszerü emberekben különben is későn és csak hosszu, gyakran kinos tapasztalatok árán fejlődik ki. Az izlés, mint a kellemesnek érzékszerve, a szenvedésben finomodik ki. A tiszteletreméltó aggastyán, kifejlődésem iránt már gyermekkoromtól fogva érdeklődött, nem nyelvhelyességre tanitott meg, hanem a képzőmüvészetnek szeretetét és az érzéki szépnek hő bámulatát ébresztette föl bennem.

Dubois ur, mint a korabeli legtöbb régiségkutató, a görög szobrászatot a római kornak müveiből ismerte. Megvolt benne az érzék a nagyság és egyszerüség iránt, de a Parthenon márvány-müveit csak nagyon későn látta, és igy szemében a szépség legtökéletesebb kifejezése mindig a Laokoon maradt. Azért mégsem mondható, hogy itélete ezekben a kérdésekben fogyatékos volt.

Sokat utazott Olaszországban olyan időben, amikor még nem volt divat; müvész kortársainak mütermeiben otthonos volt s igy lakásán minden nagyobb költség nélkül érdekes kis gyüjteményt halmozott fel, amelynek csendes visszavonultságában tudott örülni. De mivel ebben a világban már igy van megirva, hogy minden örömben legyen egy kis üröm: magányos és diszes otthonának békéjét megzavarta házvezetőnője. Clorinde "ivott". És Dubois ur, aki különösen saját bajaiban nem volt nagyon megnyilatkozó, egy nap elmesélte anyámnak, hogy Clorinde-ot holtrészegen találta az égni kezdő konyha kellős közepén. Szerfelett csodálkoztam, hogy nem bocsátotta el; anyám azonban kevéssé látszott meglepettnek.

Időnkint Dubois ur, mikor előrehaladásommal meg volt elégedve, igy szólott hozzám:

- Fiam, egyszer majd megmutatom neked a régiségeimet és néhány festményt is, amelyekhez hasonlót ma már nem csinálnak, mert a barbárság manap elöntött mindent. Festőink többé nem tudnak rajzolni.

Barbároknak különösen Couture-t, Cognet-t, Deveriát és főként Delacroix-t nevezte. Ezt a festőt egyáltalában nem értette meg. Nem mindent értett meg. De ki büszkélkedhetik köztünk azzal, hogy mindent megért?

Dubois urnak a meghivása ritka és kitüntető bizalom volt. Rokonok és barátok nélkül csupán házvezetőnőjével élt együtt s egy élő lelket sem fogadott. Ezért volt az, hogy a lakásról, amelybe senki be nem léphetett, regényes mende-mondák szállingóztak. E nevezetes otthon a Szent-Anna utcában egy régi palota második emeletének udvari szárnyán volt. Dubois ur gyerekkora óta itt lakott.

Anyja szeretetreméltó teremtés volt, akit Dubois ur valósággal bálványozott. Szép volt; a hárfán ugy játszott, mint Madame de Genlis és ugy festett virágokat, mint Van Spandonck. Hirtelen halt meg 1815-ben. Fia, amint mondják, ugy hagyta a szobát, mint ahogy a megboldogult belőle végleg elköltözött. Hárfája a helyén állt, a spinetten egy románc hangjegye feküdt, vizfestékes doboza mellett virággal telt karcsu váza állt, amelyet épen festeni akart; s mindezt negyven év porának szemfedele takarta. Beszélték, hogy Dubois ur fogadószobájában rizsporos dámának arcképe függ, akinek jobb keze rózsacsokor alatt tünik el. Az a hiedelem, hogy ez Dubois ur dédanyjának portréja, aki egykor halálos ágyán irásban küldte távollevő fiának anyai átkát. Hat héttel temetése után egy reggel azt vették észre, hogy képmásán a jobb kéz eltünt és helyette ujonnan festett rózsák vannak. Azt rebesgették, hogy maga jött vissza ezt a müveletet elvégezni, s igy adta tudtul az utolsó levelében megirt anyai átok visszavonását. A Rémuralomnak sok ártatlan áldozata lakott valamikor ebben a házban és méltatlankodó szellemük a folyosókon és lépcsőházban még most is kisértett.

Keresztapám, aki a világ legjobb és leghevesebb embere volt, néha korholta Dubois urat a régieknek föltétlen bámulata miatt. Keresztapám ugyanis ugy találta, hogy a görög művészet szép, de hideg és nem szól a szivhez. Ő, mint Gautier, inkább a német-iskola régi képeiben és az olasz primitivekben gyönyörködött.

Egy napon, mikor a Quattrocento művészeit dicsérte, Dubois ur mindenben igazat adott neki.

- Mantegnát - mondotta - igen nagy művésznek tartom. Körülbelül harminc évvel ezelőtt Veronában találtam egy Krisztust a Sirban, mely hatalmas vonalakból volt felépitve. Mondhatom, gyönyörü munka.

Ezuttal már a látogatás napját is elhatároztuk. Emlékszem, a husvétutáni csütörtökben állapodtunk meg. Legszebb ruhámat és kürtőkalapomat vettem magamra; abban az időben ugyanis a keménykalapot még a fiatalembereknél sem türték. Félkettőkor nagy izgalmak között távoztam hazulról.

A lépcsőházban hallottam, hogy valaki oly erős hörgéssel liheg, mint egykor az én jó Melaniem; és egyik lépcsőfokon térdére fektetett fejjel és zihálva Cochelet anyót találtam. Rettenetesen visszataszitó volt. A nagyitó lencse, amely balszemét elfedte, most már öklömnyi nagy volt és ebből az eltorlaszolt szemből hamuszinü arcán nyulós, gennyes könnyek potyogtak végig. A fülébe illesztett nagy arany karikák fokozták borzalmas kinézését. Nem volt szép tőlem, de mikor elmentem mellette, lépteimet meggyorsitottam és a fejemet elforditottam. Rekedt hangon utánam kiáltott.

- Kis barátom, ugy-e mikor lihegni hallott, azt mondta magában: "Valami fóka!" Mert ha azt gondolja, hogy asszony, bizonnyal leveszi kalapját.

Elpirultam, bocsánatkérést dadogtam és karomat ajánlottam, hogy majd felkisérem a lépcsőn. Zordan utasitotta vissza. Szomoruan és zavartan hagytam el.

Mihelyt azonban az utcára léptem, az üde szellő, a pompás levegő s a nevető ég elfeledtettek velem mindent és ujra boldog voltam. Szerettem nagy Városomat, amelyet lelkemben kicsinyded alakban megfestettem, hogy gyöngéden megcsókolhassam; szeretem a királyi Szajnát, ezt a bölcs folyót, mely szeliden folydogált előkelően kiépitett medrében; szerettem a hirneves és mégis oly bensőséges, platánokkal és régi palotákkal szegélyezett partokat. Ó, akkor még a gyönyörüséges Szajna-partokra nyugalom és csend borult. Fönségét a villamosok sikoltó zaja nem zavarta. A négy sohasem mosolygó márvány asszonytól őrzött vashidon mentem át; átszeltem a Louvre udvarát, amelyen a minden kövével történeti időkről beszélő Tuileriák emelkednek s nem is sejtettem, hogy tiz évvel később e büszke palotát fölgyujtják a legyőzöttek és lerombolják a megvadult polgárok. Keresztül menve az árkon átvetett létra melletti fülkén és átvágva a Rivoli-utcán, kis tekervényes utcácskák tévetegébe jutottam - mind eltüntek már a csákány alatt - és elérkeztem a Szt.-Anna és Teréz-utcák sarkára. E XV. Lajos korabeli sarokház második emeletén lakott Dubois ur. Clorinde fogadott. Ha valóban "ivott" s ebben nincs kétség, ugy szörnyen titkos ivó lehetett. Életemben sem láttam olyan nyugodt, higgadt, olyan fehér és szótalan öreg nőt, mint ő. Dubois ur lakása, ahogy az ember belépett, rögtön elárulta a műértő gazdát. Az előszoba csonka szobrokkal és római siremlék-kövekkel volt tele rakva. Az ebédlőben márványok voltak és ama kis fekete alakokkal diszitett szép stilusu görög agyagvázák, amelyeket még abban az időben etruszk edényeknek hivtak. Dubois ur megmutatta egy penteli márványból faragott fiatal faunnak torzóját, ki korsóját vállán hordta. Dicsérte a szobormű tiszta és egyszerü báját.

- Egy ilyen műnek a megcsonkitása - mondotta - az emberiség legnagyobb bünei közé tartozik. De ha már alkotás eléri a tökéletességnek ezt a fokát, szépsége benne van a legkisebb részében is. Ha azonban a mai műtermékeket megfosztom kifejezésüktől, azaz az arcfintoritástól, nem marad belőlük semmi.

- Vissza kell térni mindenben a régiekhez: költészetben, művészetben és bölcseletben. És miért? Egyszerüen azért, mert többé szépet, jót és bölcset senki sem alkothat. A görögöknek nagy adománya volt, hogy a művészetet tökéletesithették. Kiváltsága volt ez egy roppant tehetségü fajnak, amely kedvező éghajlati viszonyok között, ragyogó ég alatt, összhangba csendülő hegyvonalaktól köritve s egy kék tenger partján gyakorolta a szabad élet erkölcseit.

- Van, kedves fiam, Herodotosban egy mondás, amelyet célszerü emlékezetben tartani. Az öreg történetiró a spartai Demaratos szájába adja, aki Xerxesnek következőket mondja: "Ó, király, tudd meg, hogy a szegénység Görögországnak hü barátja s vele van mindig az erény, amely a bölcsességnek és a jó kormányzatnak leánya." A görögök (s ez lángelméjüknek legtermékenyebb vonása) az embert tekintették minden dolog mértékének és hittek az istenek igazságosságában, vagy legalább mértékletességében.

Dubois ur hizelgő gonddal teregette elém a festményeket és rajzokat, melyeket Olaszországból hozott, vagy régebben Párisban gyüjtött. Felhivta figyelmemet különösen azokra a nagy mesterekre, akiket ő legtöbbre tartott, igy Guidere, Carrachera, Espagnoletra, Battonira és Raphael Mengsre. Bizony az evangelistáknak és vértanuknak ezek a borzas, s mély árnyékba meritett alakjai engem nagyon elszomoritottak. Davidnak annyira dicsért akadémiái legkevésbbé sem viditottak fel. Maga Dubois ur is elismerte, hogy David kissé nyers, de dicsérte benne, hogy Boucher, Pierre és Fragonard hagyományaival szakitott.

A ház ura egy szobába vezetett be, ahol a szekrények és elhomályosult tükrök alatt galambok csókolóztak. Volt valami igaz abban, amit erről a titokzatos lakásról meséltek; láttam ebben a szobában pattanthuru hárfát, régi módi kis zongorán hangjegyfüzetet; s láttam a falon a rizsporos dámát, kinek keblét fehér vállkendő fedte és jobb keze rózsák alá volt rejtve; a rózsákról meg lehetett állapitani, hogy pótlólag és sietve festette valaki. Dubois ur csak annyit mondott, hogy e szoba butorai még szüleiről maradtak rá. Azután egy XV. Lajos korabeli fabetétes fiókos szekrényre, amely aranyos bronzzal volt diszitve, meg az aranyozott karos székekre mutatott rá, amelyeknek szövetébe pásztor jelenetek voltak himezve és mosolyogva jegyezte meg:

- Dédanyámnak a butorai. Eleget szenvedtem miattok. Tudod, hogy a Direktórium és Konzulatus korában a müvészet forrongott. Az izlés, amely már a királyság utolsó idejében kezdett tisztulni, ekkor csak az antikról akart tudni és régi idők édeskedéseit az emberek nevetségesnek tartották. Abban az időben szüleimmel laktam, fiatal voltam és hiu; ezért rosszul éreztem magam az öreg holmik között s miattok, különösen barátaim előtt restelkedtem. Volt ugyanis köztük néhány festő - a görög-római müvészetbe szerelmes David tanitványai. Emlékszem, egy nap bemutattak Madame de Noaillesnak, aki akkor jött haza a számüzetésből s a Chaussée d'Antinen David festményeivel diszitett s Percier és Fontain tervei szerint berendezett palotában lakott. A farkastól szoptatott Romulust és Remust, a fiait elitélő Brutust, Virginiust, aki lányát áldozza fel... és tudom is én, mi mindent lehetett itt látni!

A látogató a sella curulisok mintájára készitett székeken ült. A női fogadótermet piros alapu festmények diszitették, melyeken a herculanumi falfestményeket utánozták. Ez a disz és ez a berendezés csodálatra méltónak tünt fel előttem. Talán a háziasszonynak szépsége, akinek haja szőke volt, márványból faragott karjai csakugyan gyönyörüek voltak, növelte bámulatomat a falak iránt, amelyeken elbájoló tekintetét végigsétáltatta, s a székek iránt, amelyeken isteni testét pihentette; annyi azonban igaz, hogy eszeveszett lelkesültséggel hagytam el a Noailles palotát. És mikor hazatérve viszontláttam a nagyhasu szekrényeket, a csavartlábu karosszékeket, a pásztorokkal és juhokkal kihimezett butorszöveteket, szégyenemben és keserüségemben sirtam és kétségbeesetten igyekeztem apámnak bebizonyitani, hogy ezek az ócskaságok nevetségesek s hogy ilyen lehetetlen és fonák dolgokat még magok a kinaiak sem alkottak soha. Apám egyetértett velem: "Jól tudom, mondotta, hogy manapság szebbeket csinálnak s az izlés is jobb. Szivesen beleegyezném, hogy régiségeimet Percier és Fontaine tervei szerint készült butorokkal cseréljék ki; de minthogy ezt a cserét megtenni senki sem volna elég bolond, kénytelen vagyok megelégedni azokkal a butorokkal, amelyekkel jó szüleim is megelégedtek, mivel sem elég fiatal, sem elég gazdag nem vagyok, hogy divatosan rendezkedjem be."

- Keserüen hallgattam ezeket a szavakat, - füzte hozzá Dubois ur; - de láthatod, kis barátom, hogy én magam is akár takarékosságból, akár fiui kegyeletből, akár puszta hanyagságból megőriztem őseim butorait és az emberek azt mondják, hogy nemcsak takarékossági szempontból volt igazam, de még jó üzletet is csináltam; mert ezek az egykor oly nevetséges butorok ma ujra divatba jöttek és jó árat lehetne kapni értük.

Mig igy beszélt, tekintete kis vásznon állapodott meg, mely a hálófülkében volt felakasztva. Idáig csupa öregeket és vértanukat láttam Guide, Carrache és Ribera eléggé zordon modorában megfestve. Láttam Battoninak egy rettenetes Eleázárját szörnyü tevéktől körülvéve és Mantegnának könyörtelen tökéletességgel megfestett Krisztusát a sirban. Bevallom, hogy mindezek az én koromban leverő hatással voltak rám. Annál kedvesebben lepett meg az a kép, amelyet a hálófülkében pillantottam meg. Bájos lányalak volt tojásdad arccal, aranyszőke hajtincsekkel, ibolyakék ábrándos szemekkel, fiatal, törékeny lábakkal.

- Nem ismersz rá?... Gerardnak a Psychéje. Maga a kép a Szalonban 1796-ban volt kiállitva; most a Louvreban van. Legremekebb müve a mesternek; de ez az arc sokkal jobb, mint a képnek az a része, amelyhez vázlatként készült. Mily nagy különbség van az első szerencsés gondolat és a megvalósitás közt! A Psyche-rész a befejezett müben gondos kivitellel és biztos kézzel van megrajzolva, de egy kicsit hideg, tulságosan sima és sík, mintha meg lenne fagyva. Ebben a vázlatban az alkotó szabadabban és bőkezüebben követi ihletét, szelid tüzet gyujt ki a szemben, a husban több üdeséget és gyöngéd érzékiséget sejtet, amelyek mind hiányoznak a Louvre nagy képéből. Amellett itt több az igazság, több a meglátott és megrögzitett élethüség. A minta láthatólag megihlette a festőt.

- Ó, uram, - kiáltottam fel, - ez a minta nem lehetett olyan szép, mint maga a kép!

- De bizony, fiacskám, épen olyan szép volt. Gerard kitünő arcképfestő és igazi erejét ezekben mutatja meg. Amit itt látsz, barátom, olyan portré, amely nincs ugyan teljesen befejezve, de már épen addig a pontig van megelevenitve, hogy több kidolgozás már csak ártalmára lehet. Biztositlak, hogy a vázlat hüségesen adja vissza az eredetit; hüségesen és minden hizelgés nélkül... Tudd meg, gyermekem, hogy a hizelgés mindig sértés és valósággal káromlása a szépségnek. A modell, aki a Psychének ült, festők műtermeiben sokáig hirneves volt. Celine-nek hivták... Celine-t a császári korszak sok festményén megtalálhatod. Ült Davidnak is, akivel azonban összeveszett: a mester nagyon nyers volt, Celine pedig nagyon büszke és összeférhetetlen természetü. Guerin, Girodet, Regnault báró és később Hersen is festették. Marguerite Prud'honnal együtt ennek a kornak legszebb nő-modellje volt. Marguerite-ből sugárzott az érzéki kéj. De Celine karcsubb, finomabb és előkelőbb volt; hajának szinpompája gazdagabb, arcbőrének ragyogása elevenebb. 1815-ben, noha már tul volt első fiatalságán, mégis oly nagy hirnévre tett szert a festők között, hogy Sándor cár párisi tartózkodása alatt látni akarta és egyszerü megjelenéséért egész köteg szentpétervári bankjeggyel jutalmazta meg. Mondják, hogy Angoulême hercegnő is nagyon kiváncsi volt rá és gazdagon megajándékozta. Én Forbinnak műtermében találkoztam vele; akkor még fiatal volt, de kissé elhizott. Van ennek vagy negyven éve. Ma már bizony nagyon öreg lehet... ha még életben van.

A lelkemben különböző koroknak összekeveredő látomásaival mentem el Dubois ur lakásából, de minden kép közül a legmakacsabbul Celine-nek ragyogó arca tért vissza. Napokon át elfedte előlem a világot; nem láttam, csak őt. Bolond voltam; bolond, de főleg ostoba.

A Luxembourg-kertben Dubois urról, Gérardról, a Psychéről és a Szerelemről beszéltem Fontanetnak és Mouronnak, akik azonban kevés érdeklődéssel hallgattak. Fontanet, aki beiratkozott a jogra, csak az öregedő Berryerre gondolt, akinek benne kell ujraszületnie. Mouron többé nem tudta elvonni szép, nedves szemét a föniciai ábécéről, amelyet akkoriban fedezett fel. Elmeséltem hát Celine szépségét a Velléda szobornak. Fehéren és tünődő merengéssel emelkedett ki abban az időben a zöld bokrok sürüjéből, ahol a virágzó rekettyék körül a méhek zümmögtek. A szép kertben a platánok lombjai között a zizegő szél bujkált, a jázminok büvös illata bebalzsamozta a levegőt és köröskörül minden az órák mulásáról s a dolgok lengeteg életéről beszélt.

Nem sokkal ezután elmentem a Louvre-ba, hogy megnézzem Celinet a császári teremben, ahol minden: a piros vállkendős asszonyok, a megsebesült vértesek, a kórházban fetrengő pestises betegek, a megütköző hadseregek, a ledöntött otthonba visszatérő számüzött, a bünt üldöző igazságszolgáltatás, Leonidás és a Sabinok, a Heroszok és az Istenek, - minden Napoleont és századát dicsőitette. Ebben a dicsfényes tömkelegben Celine szépsége még mindig ragyogott, de szemeiben nem hivott már a titokzatos fény és bársonyos arcának hamva elszállt; a tojásdad arc itt jobban meg volt nyujtva és igy kevésbbé tetszett; a kissé merevebb nyak nem utánozta többé Vénuszt és galambjait egyszerre. Megállapitottam, hogy az első Celine, az igazi Celine imádásra-méltóbb volt. Elbucsuzván ettől a ragyogását vesztett Celinetől, a négyszögü szalonba mentem, ahol minden hires kép előtt kis széken másoló festőművész kuporodott. Sok nő volt köztük. Egyiknek csillogó szőke hajfürtjei voltak, vakitóan fehér arcszine és csunya szája, mely elé, valahányszor látogató közeledett, egyik kezét elmerengést kifejező mozdulattal illesztette. E merengő muzsának árnyékában félig elrejtve felfedeztem Ménage barátomat, aki immár huszadikszor másolta Raphaëlnek a Szép kertészlányát.

Hogy keresztapám szavajárásával éljek, ez a Ménage koponyából aligha ivott meggyujtott puncsot. De ő is, mint minden fiatalember, szerencséről és dicsőségről álmodozott. Azt hitte, hogy Hattyun ülő Hedwig-je fölkelti a tömegek lelkesült bámulatát. Pályája kezdetén handabandázó forradalmár és romantikus volt. Ebben inkább csak a kor igézetét követte, mint tehetségének az észszerü arányosságot kedvelő hajlamát.

Davidot és egész iskoláját ki nem állhatta. Nevének puszta emlitése is már dühbe hozta. De leginkább Raphaël és Ingres volt szemében vörös posztó. Ezektől eltekintve eléggé művelt izlésü és nyilt szellemü volt.

- Nem kell azt gondolni, - mondotta - hogy a jó rajzolásnak és festésnek csak egy módja van. Minden ut helyes, ha a kivánt hatás eléréséhez vezet.

- Mielőtt egy festményt megitélne, nézze azt, hogy a festő mit akart és ne itélje el az áldozatokért, amelyeket hoznia kellett azért, hogy gondolatát kifejezze. A lángelmét épen az jellemzi, hogy nem retten vissza a szükséges áldozatoktól, akármilyen nagyok is.

Fiatalkori hóbortjaiból már csak Rubensszerü vászonsipkája és huszárosan szük nadrágja maradtak meg. Most, ifjusága alkonyulatán elveszitve ábrándképeit, szenvedett kicsinyes élete miatt és lázadozott, hogy rosszul fizetett másolatok készitésével kell fentartania magát. Mégis volt rajta valami megnyerő és kedves, amit a művészettel való foglalkozás még a legboldogtalanabb emberen is elönt.

- Az anyádnak még mindig nincs kedve, kis Nozière, hogy lefestesse magát velem? Igyekezzél rávenni.

Pár percig csendben festett tovább; azután ecsetjének a hegyével rámutatott a képre, amelyet másolt:

- Ez a vérszegény fiu (e megjelölés Raphaëlre vonatkozott) borzasztóan kinlódik, hogy munkájának nyomát eltüntesse. Az ecsetvonást sehol sem látni, kezét sehol sem érezhetni: nem festészet az ilyen. Lakkozva van, gummizva, zománcozva, vagy amit akarsz, de nincs festve. Lehet simán festeni. Tizián és Rubens maguk is gyakran festettek igy, de tudtak hangsulyozni. Ezen a képen nincs semmi, ami az akaratot, a szándékot elárulná. Kinai édeskedés!... Igen, barátom; Ingres is limonádé. És még vannak, akik ezt szépnek találják! Hülyék, hájfejüek és analfabéták!

Mihelyt alkalmam nyilott, műértőnek a hangján, - ami Ménage urat elnéző mosolyra inditotta, - előadtam, hogy Gerard Psychéjét jöttem megnézni a Louvreba, mert össze akarom hasonlitani az eredeti vázlattal, amelyet szerencsém volt megtekinteni. És némi szelid fölényeskedéssel hozzá füztem:

- Hiszen ismered! A ti házatokban lakik a folyosó végén, ahol műtermem van.

Dubois ur szerette anyámat megbotránkoztatni. Egy nap könyvvel kezében találta; Vicole egyik értekezése volt, amelyet anyám alig tett le kezéből, mintha mindig olvasná; pedig soha sem olvasta. De mert kitünő munkának találta, azt hitte, hogy valami jó csak átszivárog belé azzal, hogy ujjai között tartja; a vérhast szokták ugy gyógyitani, hogy szent Katalinnak imáját a gyomron próbálják ki. Ez a könyv a társalgást az erkölcsre terelte, amelyet Dubois ur ugy határozott meg, hogy az a természeti törvényeknek, vagy ama dolgoknak tudománya, amelyek az emberi társadalomban jók, vagy rosszak.

- Mindig ugyanaz, füzte hozzá, mert a természet nem változik. Van erkölcs az állatok, sőt a növények számára is, mert ezeknél is van alkalmazkodás a természethez; következéskép a jót és rosszat ezek is ismerik. A farkasnak az erkölcse, hogy a bárányt megegye; viszont a bárányé, hogy a füvet fogyassza el.

Anyám, aki csak az emberi erkölcsöt ismerte el, megneheztelt emiatt az elmélet miatt.

Dubois ur szemére hányta büszkeségét, amely nem sziveli el, hogy az állatok és növények is képesek legyenek a jóra és rosszra. Anyám viszont éles hangon biztatta, hogy szerkesszen erkölcsi értekezést a farkasok számára és aranymondásokat a csalánok részére.

Dubois ur, mivel látta, hogy anyám hithü és jámbor teremtés, kedvvel idézgette előtte a gyöngéd Zaïrnak szavait, amelyeket a jeruzsálemi háremben bizalmasához, Fatimehez intézett:

Csupán azt kifogásolta Zaïrban, hogy az ind vallást hamisnak mondja ugyanakkor, amikor azt ép oly igaznak hiszi, mint a többieket.

A kolerajárvány idejében, amelynek ismerőseim közül többen áldozatul estek, egyik nap anyám, apám és Danquin ur a halálról beszélgettek. Szüleimnek elvei mindenben fedték a vallás tanitásait: csupán ennyit mondhatok róluk. Keresztapám azonban annak a reményének adott kifejezést, hogy a másvilágon lelkét ama jó emberek Istene fogadja majd, akiről Béranger énekelt s akiben ő barátságos bizodalommal hitt.

Dubois ur is jelen volt, de mélységesen hallgatott és nem igen érdeklődött a társalgás iránt. Mikor azonban a beszélgetés anyaga kimerült, anyámhoz közeledett és igy szólt:

- Hallgassák meg a halálról a legmélyebb latin költőnek a véleményét, akinek - sajnos - kifejező művészetét nem tudom visszaadni. Hallgassák meg: "Érintettek-e bennünket a római zavarok a születésünket megelőző századokban, mikor egész Afrika a Birodalomra támadt s mikor a levegőt nagy messzeségekben megremegtették a háborus zajok? Nos hát, ha majd megszününk élni, az események ép ugy észrevétlenül mulnak el felettünk."

Dubois ur egyszer megkérdezte Nozièrenét, hogy melyik napot tartja a történelem leggyászosabb napjának.

- A poitieres-i csata napja volt ez - mondotta Dubois ur - a 732-dik esztendőben, amikor az arabok müveltsége, tudománya és művészete örökre elmenekült a frank barbárság elől.

Dubois ur semmiben sem hasonlitott az elfogult rajongókhoz. Gondolatait senkire sem akarta rákényszeriteni. Inkább kedve lett volna saját magának megőrizni, mint fukar az aranyat. De kötődő természetü volt. Minthogy anyám iránt barátságot érzett, ellenkezni szerető kedvét legszivesebben rajta töltötte ki. Kötődve az ember csak azokkal tréfálkozik, akiket szeret. Engem nagyon meglepett, hogy ily korban lévő ember örömét leli az e fajta szórakozásokban. Akkor még nem tudtam, hogy az emberek szelleme az évekkel nem változik.

- Szüleim - mondotta Danquin ur - Lyonban laktak, ahol születtem. Kicsi gyerek voltam, mikor apám egy hüvös reggel a rakpartra vitt, ahol munkásoknak, polgároknak, asszonyoknak óriási tömege nyüzsgött; és vállára emelt, hogy megmutassa a Császárt, aki Grenobleből jött. Gyalog és egyedül ment át a Rhône hidján. Körülbelül száz lépésnyi távolságban lovas szakasz előzte meg; vezérkara jóval háta mögött követte; láttam hatalmas fejét, halovány arcát. Szürke redingoteját széles mellén begombolva viselte. Fegyver és kitüntetés nélkül ment és kezében mogyoró-vesszőt tartott, amelyen a levelek még rajta voltak. Közeledtére mind a két parton az ezer és ezer üdvrivalgás mérhetetlen ujjongássá olvadt össze. Ez a kép soha sem kopik ki emlékezetemből.

Dubois ur, aki idősebb volt keresztapámnál, szintén őrzött Napoleonról egy személyes emléket. Mindjárt el is mondta:

- Láttam, hallottam e rendkivüli embert 1812-ben, szerencséje alkonyulatán, a gyászos moszkovai csatát követő napon. Több vezérkari tiszt társaságában megtekintette a halottakkal és sebesültekkel fedett csatateret és még ugyan az a fásultság uralkodott rajta, amely miatt az előző nap elveszitette a csatát. Könnyü sebemmel kantinomat kerestem, amelynek nyoma veszett, mikor hirtelen szembe találkoztam vele. Ebben a pillanatban egyik testőr-ezredes a következőket jelentette:

E szavakra a Császár arcát visszatarthatatlan méltatlankodás öntötte el és szörnyü haraggal kiáltott fel:

Sokat gondolkoztam ezeken a szavakon és a hangsulyon, amellyel kiejtette. Nem hiszem, hogy Napoleonnál emberséges érzéseket fejeztek ki, csupán annyit jelentettek, hogy az érzelmeket fegyelmezni és a kormányzati elv alá akarta rendelni.

1855-ben az olasz háboruban Franciaország szembe került Ausztriával. A lombard sikon vivott véres csaták megriasztották anyámat. Már gyermekkorától fogva irtózott a háboruktól, amelyek gyermekétől később megfoszthatják.

Ez év egyik napján Dubois ur az itt következő szavakat intézte hozzá, amelyeket emlékezetem hüsége szerint leközlök.

- Fiatalkoromban csupán egy ember, Napoleon határozott békéről és háboruról. Európa nagy szerencsétlenségére jobban szerette a háborut a békés kormányzatnál, amelyben pedig nagy tehetségről tett bizonyságot. De a háboru dicsőséget hozott. Ezért szerették a királyok már előtte is és minden időben. Sőt a Forradalom emberei is dühös kedvteléssel háboruskodtak. Félek, hogy a nagyiparosok és pénzemberek, kik lassankint Európa uraivá lesznek, ép olyan hadakozó kedvüek, mint a királyok és Napoleon. Érdekük füződik ehhez egyrészt a háborus szállitásokból eredő nyereség, másrészt győzelem esetén megnövekvő üzletkörük miatt. És az emberek mindig azt hiszik, hogy győzni fognak: a hazafiság bünné bélyegzi az ebben való kételkedést. A háborut majdnem mindig csak kis számu emberek határozzák el. Meglepő, hogy mily könnyüséggel tudják a nagy tömegeket magukkal vonzani. A már réges-rég óta ismert és alkalmazott módszerek mindig sikerrel járnak. Fennen hangoztatják a sérelmeket, amelyekkel az idegen nép a nemzetet meggyalázta s amelyeket csak vérrel lehet lemosni, de közben elfelejtik, hogy a háboruval együtt járó kegyetlenkedések és a gonosz cselvetések az igazi erkölcs szerint nem hogy diszitenék, hanem örökre beszennyezik a népet, amely azokat elköveti; hirdetik, hogy a haza érdeke kivánja fegyvert ragadni; holott a hazák mindig lerongyolódva kerülnek ki a háboruból, minthogy a polgároknak csak kis töredékét teszik gazdagabbá. De még ennyit sem kell beszélni. Elég megütni a dobot, lengetni a zászlót és a lelkesülő tömeg rohan gyilkolni és meghalni. Őszintén szólva a tömeg minden országban szivesen és örömmel háboruskodik, mert ez a mindennapi élet unalmából kiszakitja; italos és kalandokkal kecsegtető élettel kinálja. A zsold, a világjárás és dicsőség hármas élvezetért érdemes a veszélyt megkockáztatni. Mondjuk ki kereken: az emberek imádják a háborut. Megszerzi nekik a legnagyobb kielégülést, amit csak e világon érezhetnek: a szabad ölést. Igaz, hogy saját életüket is kockáztatják; de az ember nem igen hisz a halálban, amig fiatal és a gyilkosság mámorában elfelejti saját veszedelmét. Végig csináltam a háborut; elhihetik tehát, ha mondom, hogy ellenséget leütni tiz közül kilenc embernek oly nagy gyönyörüség, hogy mellette a legédesebb ölelés is unalmasnak látszik. Hasonlitsuk csak a háborut a békéhez. A békebeli munkák hosszuak, egyhanguak, gyakran fáradságosak és a legtöbb ember számára semmi dicsőséget nem hoznak. A háborus szolgáltatások ezzel szemben hirtelenek, könnyüek s még a legszükebb műveltségü ember számára is véghezvihetők. Még maguktól a vezérektől sem kivánnak meg sok szellemet; a katonáktól pedig épenséggel semmit. Háboruskodni mindenki tud: ez az embernek legsajátabb képessége.

Hiába, már ez igy volt elrendelve, hogy anyám sohase tudjon megegyezni Dubois urral. Mint a legszörnyübb istencsapástól, ugy félt a háborutól, amelyet minden anya gyülöl. Mégsem szerette, ha igy beszélnek róla. Kis hiján inkább Danquin ur gondolkodásmódját fogadta el, aki el volt ragadtatva, hogy a franciák szuronyuk hegyén elviszik a szabadságot a világ minden tájára és aki azt tanitotta nekem, hogy a legszebb és legirigylésreméltóbb sors meghalni a hazáért. Anyám pillanatig merengve nézett maga elé. Aztán visszaemlékezve a bölcsődalra, amellyel egykor elaltatott, szinte észrevétlenül dudolta:

Valamelyik reggel Fontanet azzal állitott be hozzám, hogy egy nagyon előkelő és gazdag uriasszony, aki nagyszerü házi báljain Páris legszebb asszonyait gyüjti össze s akivel ő igen bensőséges ismeretségben van, megkérte, hozzon magával táncosokat. Természetesen rögtön rám gondolt. Azt válaszoltam, hogy nem tudok táncolni. Ez igaz is volt. Fontanet jól tudta s a meghivást csak azért közölte, hogy saját számból hallja társadalmi fogyatékosságomnak beismerését.

Néhány napra rá Fontanet azt ujságolta, hogy lovagló-iskolában lovagolni tanul s hogy nemsokára néhány barátjával kirándulást tesznek lóháton a Boisba. Felszólitott, hogy tartsak velök. Szerettem lovagolni, de nem volt pénzem. Ezért hát visszautasitottam. Fontanet ugy tüntette fel, mintha visszautasitásom igazi okát nem ismerné, s azt mondta:

- Pedig bátran jöhetnél. A lovardában szelid lovat adnak alád, amelyet nyugodtan megülhetsz.

Ez időtájt láttam a Boulevard des Capucineson a divatos Verdiernél csinos nádpálcát, mely csiszolt lazuli kőből készült gömbben végződött. Ez után csak a szerelemben megtalálható gyöngédséggel és hő epekedéssel vágyakoztam. Érthető, mert a sétapálca nagyon szép volt. De az volt a végzetem, hogy csak a bolt ablaküvegén át láthassam. A Boulevard des Capucines abban az időben előkelő hely volt s a Verdier cégnek olyan árai voltak, amelyek eltiltották számomra a belépést.

Nem voltam csöppet sem csinos fiu s mi több, minden vakmerőség hiányzott belőlem. Ez a nőknél ártalmamra volt. Észvesztően szerettem azokat, akik szépek voltak; értem azon azt, ha e szépség igazán asszonyos; de a zavar, amelyet mellettök éreztem, minden képességemtől megfosztott, ugy, hogy csak csunya nőkkel érintkeztem, akiktől viszont iszonyodtam. Mert az volt a véleményem, hogy asszonynak legnagyobb vétke, ha nem szép. Tapasztaltam, hogy az életben sok fiatalember, aki velem nem mérkőzhetik, tetszik és jobban érvényesül, mint én. Bölcs lemondással nem nyugodtam meg, de már elég sokat láttam, hogy a dolgon meg ne lepődjem.

Ilyen tapasztalatokból jöttem rá, hogy a természet és a jó szerencse kiváltságosai közé nem tartozom. Emiatt először keserü szemrehányásokat tettem. Mindig meg voltam győződve, hogy egyetlen észszerü dolog az élvezeteket keresni. S ha én - mint hihettem - csakugyan nem voltam az ehhez szükséges képességekkel megáldva, jogom volt La Fontaine nádszálaként a természetet vádolni. De nemsokára nagy jelentőségü felfedezést tettem. Nem nehéz észrevenni, hogy valaki boldog-e, vagy szerencsétlen. Az emberek különösen fiatal korukban a fájdalmat és örömöt legkevésbbé titkolják. No hát, rövid megfigyelés után rájöttem, hogy nálam szebb és szerencsésebb társaim nem voltak boldogabbak, mint én, sőt ha jól a dolog mélyére néztem, megállapithattam, hogy az élet nekem oly kielégüléseket hoz, amelyektől ők meg vannak fosztva. Száraz és lelketlen társalgási módjuk, izgatott és gonddal terhelt arckifejezésük eléggé elárulta. Vidám, tréfálkozó voltam; ők nem; gondolataim szabadon és könnyedén röpködtek, mig az övéik nehézkesen bukdácsoltak. Ebből azt következtettem, hogyha az én szüken kimért képességeim valóságosak is, kell valami jónak természetemben, vagy rendeltetésemben elrejtve lennie, ami a rosszakért kárpótol. Megfigyelve a jellemek különbözőségét, nyilván láttam, hogy barátaimnak szenvedélyei erőszakosak, mig az enyimek szelidek és hogy addig, amig ők szenvednek miattok, én nagy gyönyörüséget találok bennök. Ők gyülölködők, becsvágyók és féltékenyek voltak. Én békés és elnéző s a becsvágyat nem ismertem. Ne gondolja azonban senki, hogy ezért magamat jobbnak tartottam, mint őket. Vannak olyan erőszakos szenvedélyek is, amelyek a nagy, cselekvő embereket mintázzák. Én azonban nem születtem annak; de most nem is erről van szó. Csupán arra szoritkozom, hogy megmutassam, milyen uton ismertem meg a legtöbb emberétől elütő szenvedélyeimet, amelyeken át a békét és a boldogság egy faját élvezni tudtam. Sokkal hosszabb időbe tellett egyéni helyzetem előnyös oldalaira, mint a kedvezőtlenekre rájönnöm. Ez utóbbiak, ugy látszik, inkább szembeszöknek. Hangsulyozom, hogy középszerü életsorsról beszélek s nem arról a rettenetes nélkülözésről, amely még a legelszántabbat is megtöri. A pénzhiány sok kedves dologtól fosztott meg, olyanoktól, amelyeket akik megszerezhettek, értékelni sem tudnak, de amelyek vágyaimat nem kis mértékben foglalkoztatták. A vágy tagadhatatlanul terhes és néha kegyetlen. Ezt rögtön beláttam. De azt csak hosszabb megfigyelés után vettem észre, hogy megszépiti a tárgyakat, amig himes szárnyát rájuk helyezi; viszont kielégülése legtöbbször csalódással jár, eltemeti az emberi élet legnagyobb kincsét, az ábrándképeket s megöli magát a vágyat, amely egyesegyedül teszi izessé az életet. Minden vágyam a szépség felé irányult és megtanultam, hogy a szépségnek szerelme, amelyet oly kevés ember érez s amellyel én telitve voltam, az örömnek és gyönyörüségnek kiapadhatatlan forrása. Ezek a fokozatosan tett felfedezések roppant jelentősek voltak számomra. Meggyőződtem, hogy egyéniségem és életkörülményeim nem zárják ki és nem teszik lehetetlenné a boldogság áhitását.

Valamit azonban fiatalkorom kevés tapasztalata és szüleimtől fedezett életmódom miatt nem láthattam s ez a vakszerencse és sok gondtalan szeszélye. A vakszerencse, amely győzedelmeskedik a legércesebb jellemeken is és egy pillanat alatt megváltoztatja az emberek életmódját.

Az első eset, amelyen a szerencse változásait megfigyelhettem, nem volt épen végzetes; de minthogy erős hatással volt reám, nem akarnám elhallgatni. Ime a kis jelenet, amelyből a tanulság kikandikál.

Egy napon a Soufflott-utcai kávéházban Fontanetra vártam, amikor a szomszéd asztalnál megpillantottam Joseph Vernier-t, a fiatal léghajóst, akit hat évvel azelőtt a Grenelleben hallottam nagyszámu és lelkes közönség előtt a léghajó kormányzásáról beszélni. Két akadémikus ült az emelvényen mellette s egy zöld ruhás hölgy virágcsokrot nyujtott át. Most Joseph Vernier kávéházi asztalon levelet irt s fogai közt legolcsóbb szivart tartott. Inge piszkos volt, kabátja kopott, nadrágja rojtos, cipői kitaposottak, arca felhevült és a keze lázas. Hogyan? Ez volt hát a fiatal hős, akit irigyeltem és utánozni akartam! Hová lett a két akadémikus, a zöld ruhás hölgy, a lelkesülő tömeg, a virágok és tapsok? Mikor Fontanet megérkezett, sugva szóltam, ki a szomszédja és milyen merész fölszállásokkal tüntette ki magát.

Biztos voltam benne, hogy még névről sem ismeri és ma látja életében először. Mégis, mikor Vernier az irást befejezte, Fontanet feléje fordult, üdvözölte és megkérdezte, mikor száll föl legközelebb.

- Többé nem szállok fel - válaszolt a léghajós fáradt hangon. - Nem tudok pénzt kapni, hogy gépemet megszerkesszem. Az emberek nem képesek felfogni léghajóm alakjának roppant nagy előnyét; szememre vetik a csavart, amelyet gyöngének találnak. Pedig okvetetlenül meg kell hagyni ennek a könnyüséget. Félre kellett állnom. Most mindenki Tissandierért és Nadarért lelkesedik. Épen most irtam még egy levelet a miniszternek; de biztosan ez is válasz nélkül marad, mint a többi.

Olyan kézmozdulatot tett, mintha gondjait akarta volna elhessegetni, aztán lehajtotta fejét és elhallgatott.

Minthogy nem tudtam tisztán látni, vajjon Vernierben megvan-e a tehetség és egyéniség ahhoz, hogy érvényesüljön, nem láthattam egyebet benne, mint a sorstól cserbenhagyott, szerencsétlen embert és ez a számomra még egészen uj látvány fájdalommal és kinos zavarral töltött el.

Danquinék a Saint-André-des-Arts-utca egyik régi házában laktak, amelynek még a Liga idejében Pierre de l'Estoile volt a lakója. Jó módban éltek és gyermekük nem volt. E kitünő emberek 1858 körül magukhoz vették Danquinné boldogtalan fitestvérének fiát és lányát. A fiatal Bondoik, Márta és Claudius, Lyon-ban születtek és nevelkedtek s kicsiny, kedves, csodálkozó arcu emberkék voltak. Danquinné, akiben igen sok anyaság rejtőzött, ugy szerette őket, mintha saját méhének gyümölcsei lettek volna. A fitestvér és a nővér azonban csak egymáshoz szorulva, egymás bizalmasságában éltek, mint az árvák és számüzöttek. Igy Danquinné, aki elhizott és gyöngélkedő, de természeténél fogva vidám volt, kiapadhatatlan tevékenységét csupán a háziteendőkre szoritotta. Hogy otthonát felviditsa, minden fiatalembert és fiatal lány ismerősét oda csőditette. Mint Danquin ur keresztfia, én is gyakran voltam meghiva vacsorára s nem egy estét töltöttem ott. Danquin ur az őslénytantól számára meghagyott szabad órákat mind a jó élet művészetére forditotta. Fejében kitörülhetetlenül élt egész Franciaország konyhaművészeti étlapja, amelyen nem hiányoztak sem a chartresi, amiensi és pithieviersi pástétomok, sem a strassburgi libamáj, sem a troyesi borjukolbász, sem a mansi kappan, sem a toursi töpörtyü, sem a cotentini sósfüvön hizlalt bárány.

Ugy, mint abban az időben legtöbb párisi polgár, jó pincével rendelkezett és borait éber bölcsességgel kezelte. E kiváló férfiu nem tartotta rangján alulinak, hogy a sárgadinnyét maga vásárolja, azt az elvet hangoztatván, hogy asszonyember képtelen megkülönböztetni egy kantalupot, amely izes érettségének röpke időszakát éli, egy másiktól, amely még zöld, vagy tulérett. Elképzelhető, hogy a Saint-André-des-Arts-utcai ház vacsorái kitünőek voltak. Anyám és apám, valamint Giray és Delarche asszonyok két csinos lányukkal egyetemben gyakran voltak meghiva; az állandó vendégek közé tartoztak továbbá Guerrier kisasszony, a Konzervatorium növendéke; a vidám és egyben baljóslatu Renaudin doktor; Gobelin asszony, kitűnő miniatür festő, Mirbel tanitványa; lánya, Filippine, aki sovány, lompos járásu, fénytelen haju, kisszemü, hosszu orru, nagyszáju, lapos termetü és csontos térdü teremtés volt. Karjai nem voltak szépek, de kárpótlásul annál hosszabbra nyultak és nem tudni, mi okból, mindig meztelenül mutogatta őket. Valószinüleg nem kacérság volt ez részéről; mert hiszen maga mondogatta, hogy a természet ügyetlenségből, vagy szórakozottságból a felső karját soványabbnak mintázta, mint a csuklóját. Jó indulatu lánynak látszott. Néha szeretett kacagni, máskor szomorkodott; tudott gyöngéd lenni és gunyolódni; oly szellemes és élénk volt s mindig annyira más és változó, hogy egymaga mintegy egész csoportját, egész bohó kórusát képviselte a Gobelin lányoknak, akik közül sok csunya és néhány majdnem csinos volt, de rokonszenvet kelteni és mulattatni mindegyik tudott. Gobelin kisasszony gyermekarcképek festéséből élt. Ezzel támogatta anyját és szomoru lemondással nézte a háza tetején üvegketrecben fészket rakó fotografusnak vegyiszerekkel bepiszkolt kezét, amely az ő megrendelőinek legnagyobb részét már elkaparászta. Határtalanul dolgos és tevékeny volt. Négy-öt nyelvet beszélt, végtelen sok könyvet olvasott, amellett elég jól is zenélt.

Keresztapám maga szeletelte a hust és mérte ki a vendégeket megillető részt. Ebben régi szokást követett, amely hajdan a legelőkelőbb házakban is divatban volt. Talleyrand herceg, aki dus és tökéletes lakomáiról volt hires, hasonlóképen járt el. Fölvágta a hust és az adagot, amelyet mindenkinek a méltóságához mért s külön-külön juttatta el a vendégekhez. Pichot Amádé, a Britt Szemle alapitója elbeszéli, miképen küldte a főkancellár a marhahust először a főhercegeknek és hercegeknek, kijelentvén, hogy igen nagy megtiszteltetés lenne rá nézve, ha a felajánlott étel tőlük elfogadtatnék; azután a kisebb rangu embereknek, akiket csupán arra kért, hogy lássanak hozzá az ételhez s utoljára az asztalvégi vendégekhez, akikhez a kése nyelével az asztalra csapva csupán ezt az egy szót intézte: "Marha?" Danquin ur, aki már a Forradalom gyermeke volt, nem is gondolt arra, hogy sajátkezü kiszolgálásával a régi urak hagyományait követi.

A felosztásnál ő nem is a méltóságot, hanem az étvágyat nézte. Kettős adagokat tett a nagyétüek számára s ösztövérek, vagy lábbadozók sültjére külön kanálnyi zsirt is öntött. Mindenkivel szemben bőkezü és méltányos volt, de a legjobb falatokat mégis csak Guerrier Eliz kisasszonynak juttatta, akivel szemben határozottan, bár feltünés nélkül elfogult volt. A borjuból számára a vesés részt választotta ki és disznósültből a legjobban megpirult szeletet, miközben szemei az aranykeretes üvegek mögött boldogan nevettek.

És hogy keresztapámnak Guerrier Eliz kisasszonnyal, a Konzervatorium növendékével szemben tanusitott előzékenységét és uri gyöngédségét annál jobban megvilágitsam, idézem itt Courtin szavait Párisban a XVIII. század elején megjelent művéből, amelynek cime: Az pallérozottság uj gyakorlása Frantziaországban urfiak és urleányok között:

"Minthogy a hátszinnél a belek felé forduló rész sokkal gyengédedebb, ennek okáért szivesebben kerestetik. Ami pedig az vesepetsenyét illeti, az rendszerént középen vágattatik, ahol a' hus legvastagabb. Maga az vese megtisztelésképen ajánltatik fel."

Courtin még megjegyzi, hogy "egy tejesmalatzban a válogatósak leginkább a bőrt és füleket kedvellik".

Keresztapámnak Guerrier Eliz kisasszonnyal szemben gyakorolt ételkedvezményeiről szintén irigység nélkül beszélek; féltékenykedésem ebben az esetben háládatlan és gonoszságra valló volna; mert keresztapám, aki jogosan azt gyanitotta, hogy az édességek kedvelője vagyok, a tortákból és a jó, tejföllel leöntött tésztákból nekem mindig toronymagasságig tetézett tányérral küldött.

Ha gyermekkoromnak e kedvelt vacsoráival kapcsolatban megemlékezem Cambacérès és Talleyrand nagyszerü asztaláról, vagy Chevreuse herceg pompás lakomáiról, ahol Courtin konyhamüvészetről irt könyvéhez ismereteit megszerezte, ezt csak a hagyományok szeretetéből teszem s abból a vágyból, hogy a gyorsan tünő nemzedékek között a folytonosság hidját megépitsem. Mert a valóságban Danquin urnak az asztala igen szerény volt és az erkölcsöknek azt a bölcs mérsékletét tanusitotta, amely a francia polgárságot az alkotmányos királyság utolsó és a Császárság első éveiben jellemezte. A jó Danquinné háztartásából minden fényüzést és pazarlást kirekesztett. Egy szobalány szolgált fel; a polgári vacsora különben bőséges volt és hosszura nyult.^[2] A nyolcvankilenc éves Danquin nagybácsi is megjelent itt néha. A csemegénél kérték, hogy énekeljen. Fölemelkedett és alig kivehetően eldünnyögte Désaugiersnak egyik anakreoni dalát:

Vacsora után a tágas vendégszobába mentünk, ahol a főhelyet hatalmas szekrények foglalták el, amelyek tele voltak kövült csigákkal, hüllőknek és halaknak csontjaival, izeltlábuaknak, állatnövényeknek, rovaroknak, koprolithoknak lenyomataival, nagy hüllőknek állkapcsaival és mammutoknak agyaraival. Keresztapám nagy szenvedéllyel foglalkozott az őslénytannal, amit az ember nem is gyanitott volna erről a rózsás arcu, kis kövér urról, aki oly szép mellényeket hordott és oly játszin táncoltatta a hasán különböző láncfüggőit.

Egy este addig, mig a fiatalság nekilátott a táncnak, Gobelin kiasszonynak és nekem, mint a társaság tudomány után érdeklődő két tagjának, megmutatta egy emberi álkapocs gipsz másolatát, melyet barátja, Boucher de Perthes épen abban az időben küldött Abbevilleből. Rá nézve a messzi multnak erre az emlékére, aranykeretes szemüvege mögött szemei lelkesen csillogtak. Ez a különben mindig nyugodt ember hevesen kiáltott fel:

- És még azt mondják: "ásatag ember nincs". Megmutatják nekik a nyilakat, amelyet ez kovából kivágott, az elefántcsont- és palarétegeket, amelyekre állatképeket vésett és az emberek semmit sem akarva látni és hallani, folyton csak azt ismétlik: "ásatag ember nincs". Igenis, uraim, van! Ime, itt a bizonyiték!

Ezek a kifakadások Cuvier tanitványainak szólottak, akik abban az időben az Akadémián hangadók voltak. Szegény keresztapámat a hivatalos tudósok sokat támadták, káromolták és ő szenvedett e miatt, nem tudván, hogy az ember a dicsőségre csak a jogtalanságok és rágalmak halmán emelkedik s nagyon rossz jel az, hogy valakit nem szidnak, nem ostoroznak, nem fenyegetnek, ha már egyszer a gondolat vagy cselekvés világában él. Nem figyelte meg eléggé, hogy mindazok, akik lángelméjükkel, vagy erényükkel hazájukat diszitik, minden időben szidalmat, üldöztetést, fogságot, számüzetést s néha halált kellett elszenvedjenek. Erre a belátásra nagy elméje nem volt képes.

És diadalmas kézmozdulattal fölemelte a Boucher de Perthestől Moulin-Quignonban talált állkapcsot és azt hitte, hogy ennek megpillantása elhallgattatja ellenfeleit. Egyszerü lélek volt és hitt az igazság erejében, holott csupán a hazugság erős s a maga bájával, foglalkoztató különféleségével, hizelgő és vigasztaló művészetével egyesegyedül képes az emberek elméjét lekötni. Danquin ur gondosan vizsgálta, tapogatta az állkapcsot.

- Alantas állatiság jellege van rajta, - mondotta, - de kétségtelenül emberi állkapocs.

- Ki mondhatná meg? Élt... talán kétszáz... talán háromszázezer évvel ezelőtt... vagy talán még régebben. És a föld már akkor is nagyon régi volt.

Danquin ur szemüveges tekintetét végig sétáltatta a szekrényeken és oly széles kézmozdulattal, amekkora tőle csak kitelt, átölelve őket, ezeket mondta:

- A föld!... Mikor ez az ember élt rajta, az embereknek és állatoknak megszámlálhatatlan nemzedékét termelte. Keblén a tüskebőrüeknek, puhatestüeknek, halaknak, csuszómászóknak, kétéletüeknek és emlősöknek legkülönbözőbb fajai sokasodtak és haltak ki. Igen, nagyon régi volt már akkor! A nagy gyíkoknak korszaka már réges-régen lejárt. A masztodon, amelynek néhány maradványát látjuk itt, már kiveszett.

Filippine Gobelin kezébe vette egy agyarnak megkövült hegyét és meghatva szavalt Lord Byron Kainjából néhány verssort, amelyek a halál örvényében már az ember születése előtt eltünt ősrégi korszakoknak emlékét támasztották fel:

"És e szörnyü teremtések, e rémlátomások... hasonlitanak a föld vad lakóihoz, közöttük a legóriásabbakhoz, amelyek erdők mélyén orditanak, csakhogy tizszer nagyobbak és rettenetesebbek... Agyaraik csillognak, mint lehántott fatörzsek... E szörnyek maradványai millió számra hevernek a föld méhében; és senki sem él köztük a fölületen."

Hallgatva ennek a ma elhanyagolt költőnek a versét, akinek szava akkor még megrázta a sziveket, kéjes kétségbeesés fogott el a halál mélységes örvényeinek elképzelésén, amelyek a szörnyeknek oly sok egymásra következő nemzedékét, annyi növény- és állatvilágot elnyeltek s amelyeknek mélységes űrje képes bizonyára minket is, a mi virágainkat is magába temetni; egy pillanat alatt átérezvén mindezt, az élet oly rövidnek tünt fel, hogy hiúkká téve vágyainkat, reményeinket és törekvéseinket, bizvást felold minden félelemtől és megszabadit minden bajtól.

Renaudin doktor fölkérte Gobelin kisasszonyt, aki gyorsan visszatéve a megkövesült agyarat az üvegszekrénybe, felhuzta keztyüjét és mosolyogva mondta:

Egy nap szobámban Vergiliust olvastam. Kedvelt iróm volt még az iskolából; de mióta tanáraim többé nem magyarázták, jobban megértettem és szépsége is teljesebben elém bontakozott. Kis, csunya szobám eltünt; a barlangban voltam, ahol az álomba szenderült Sylenus fejéről leejtette koronáját. A fiatal Chromis és Mnasylos s a legszebb vizi sellőnek, Aegleanak társaságában hallgattam a szeder izes vérével bemázolt aggastyánt, aki énekeinek ütemével táncra birta a faunokat és a vadállatokat és rimbe ringatta a tölgyek magas lombtetejét. Azt beszélte el, hogy a nagy ürességben miképen tapadtak egymáshoz a földnek, levegőégnek és tengernek részecskéi; hogyan kezdett a világ folyékony gömbje keményedni s bezárva Nereust az Oceánba, s lassankint fölvenni a dolgok alakjait. Elmondta, hogyan csodálkozott a föld, mikor a vadonat uj napot csillogni látta és hogy miként esett eső először a magasabbra emelkedő felhőkből. Akkor kezdtek az erdők nőni és az ismeretlen hegyeken ritka állatok bolyongtak. Azután beszélt Pyrrhának hátradobott köveiről, Saturnusnak az almáiról, Caucasusnak madarairól, Prometheusnak lopásáról.

Ezen a napon csak idáig füleltem Sylenus elbeszélésére. Bámultam ezt a költészetnek szivárványos fátyola alatt fölépitett természetbölcseletét. Ha már egyszer a föld keletkezésébe ily mélységes pillantást vetettünk, hogy tudtuk meghallgatni a keleti világtanokat és csacska meséiket. Vergilius Lucretiusnak és az alexandriai görögöknek nyelvét kölcsönzi Sylenusnak. És ily módon a föld eredetéről olyan fogalmat ad, amely csodálatosan megegyezik a mai tudomány tanitásaival. A tudósok szivesen hiszik ma, hogy a nap eredeti roppant magas hőfokán végtelen hatókörét kiterjesztette a Neptunnak jelenlegi pályáján tul és fokozatosan lehülve, a légtereken, amelyeket többé nem hevitett, anyagának gyürüit hagyta, amelyek aztán szintén megtörve és összehuzódva, a Naprendszernek bolygó csillagaivá lettek. Azt gondolják, hogy igy keletkezett a föld is, amely először alaktalan és folyékony volt s csak fokozatosan hült ki. Az érceknek, még pedig az olvadt érceknek nehéz esőjét, melyek izzó légkörét megtöltötték, ekkor követte a felhők magasságából hulló termékenyitő esőviz. Az öreg Sylenus pontosan ugyanezt mondja. A földgömb először teljesen be volt boritva forró, nem nagyon mély tengerrel. Kiemelkedtek a száraz földek. Végül a megtisztult és üde levegőn át látható lett a nap. A hegyeket buja füvek és óriási páfrányok koronázták. Megszülettek az állatok s köztük utoljára az ember. Igy teljesült az emlékezetet kijátszó messzi időkben a végzet, melynek a földből a bünök örök szinhelyét kellett alkotnia A növények gyökereikkel kisziva a föld nedvét, belőle táplálkoztak. Minden élőlény között ők egyesegyedül ártatlanok, mert élő lényegüket csodálatos ösztönükkel élettelen, vagy legalább is szervetlen anyagokból szürik ki; mert nem lehet a világ egyetlen dolgáról sem mondani: ennek nincs élete. Megvolt a növény, tehát születhettek állatok.

Az első nyomorult, gerinc- és agyvelő nélküli állatok abból éltek, hogy felfalták az erdők füveit. Igy az állati élet gyilkossággal kezdődött. Ó, jól tudom, soha sem mondják, hogy fát gyilkoltak: mégis ezt kell mondani, mert élő volt. Érzett-e? tagadják. Bizonyitják, hogy az érzésre nem voltak szervei, hogy nem volt egyénisége és hogy önön magát nem ismerhette. Mégis a virág oly nászokat ül, amelyeknek fényességét és termékenységét egy teremtett lény sem mulja fölül. És ha, amint nem hiszem, érzéketlen, azért mégis nem kevésbbé élő s elpusztitani őt, az élet ellen ép olyan merénylet, mint állatot megölni.

Ezenközben az egymásból fejlődő különböző állatfajok mind inkább okosabbakká és erősebbekké lettek; agyvelőt és idegeket szereztek, amelyek öntudathoz juttatták őket és összeköttetésbe hozták a külvilággal. Egyesek növényekkel táplálkoztak, de a legnagyobb részök azokat az állatokat falta fel, amelyek a kevésbbé erős, vagy gyors járásu fajokhoz tartoztak. Ős erdőknek és hegyeknek boldogtalan lakói voltak, akiknek éhségtől, betegségtől és haláltól megtámadott nyomorult élete még mindezeken kivül az ellenségtől való örökös rettegésben és olyan gyötrelmekben telt el, amelyet csiszolatlan elméjükkel a valóságnál még borzasztóbbnak láttak. Minden állat közül utolsónak jött az ember, rokona mindeniknek, egyik-másiknak pedig közeli leszármazottja. A meghatározó jegyek, amelyekkel még ma is jelölik, elárulják származását: földi halandónak hivják. Mi más név illetné meg jobban az olyan vadállatokat, mint ő, amelyek a földön laknak és a halálnak könnyü martalékai. Az ember összehasonlithatatlanul okosabb, mint testvérei; de okossága ugyanolyan természetü, mint az övéké. Felettük áll, de nincs benne semmi olyan, ami bennök is meg ne volna. És az, ami velök mindnyájokkal egyformává teszi, az a rákényszeritett kötelesség: hogy mint ők, azt egye, ami élő volt; a gyilkosság törvénye rá nehezedik ép ugy, mint a többiekre és belőle ártalmas, vad lényt alkot. Husevő; s azért, hogy a testvérgyilkosság szégyenét elkerülje, megtagadja testvéreit; magasabbrendü származással kérkedik; de benne minden elárulja az állatokkal való rokonságát; ugy születik, mint ők, ugy táplálkozik, szaporodik, mint ők, s ugy hal meg, mint ők. A kényszergyilkosság vas törvénye igát vet ő rá is, mint a föld valamennyi teremtményére. Tüneményes okosságával magához szeliditi a vadállatokat, amelyekre szüksége van. És bár jól berendezett istállói vannak, mégis legnagyobb kedvtelése a vadászat. Ez volt a királyok legfőbb gyönyöre és ma is az. Az ember oly mámorral gyilkol, amelyhez hasonlót a többi állatok nem éreznek. Mint a vadállatok, kik nem falják fel egymást, ugy ő is általában nem él emberhussal; de azt, amit a többiek nem csinálnak meg, ő megteszi: testvéreit megöli, ha nem is azért, hogy megegye, de legalább is azért, hogy megirigyelt javát elvegye, őt tulajdonjogának élvezetében megzavarja; vagy egyszerüen öl kedvtelésből. Ezt hivják háborunak, amelyet az emberek nagy gyönyörüséggel csinálnak. Bizonyára eszébe sem jutna elkövetni ezt a szeszélyes bünt, ha az élethez szükséges állatok megölésének kényszere erre őt elő nem készitené. A végzet rendelése megmásithatatlan: az élet kezdetétől mind a mai napig a föld gyilkosságból élt. És hivatását követni fogja mindaddig, mig rajta az élet teljesen ki nem halt. Örök törvénye marad, hogy öljön a megélhetésért.

Erre a véres kényszerre gondoltam, amely alól közülünk senki magát ki nem vonhatja. A nap lenyugodott; kinyitottam ablakomat, néztem az egyenkint fölsziporkázó csillagokat és borzalommal gondoltam arra, hogy ennek a földnek zord rendeltetése bizonyára nem egyedül való a nagy világürben, hanem millió és millió más világon is s a térnek végtelen mezein mindenütt, ahol csak találkoznak élőlények, ugyanaz a szörnyü törvény uralkodik, amelynek kényszere alatt mi is nyögünk. Vajjon élnek-e emberek a többi világban is? Az egyetlen bolygók, amelyeket mi látunk s amelyeket mindenkor fogunk látni, a mi rendszerünkből valók. Mind a mi nőtestvéreink és miként mi, lányai a napnak. De nem ugyanabban az időben születtek, amelyben mi, s az életet adó csillagzattól nincsenek egyenlő távolságra helyezve. Egyesek talán még nagyon fiatalok, mások pedig már tulságos öregek az életszülésre. Vannak olyanok, amelyeket sürü légkör borit, amely fullasztó lehet; vannak olyanok, amelyeknek ritka levegője beszivhatatlan olyan lényeknek, mint mi; azok, amelyeket a nappal átellenben látunk, hideg és sötét légtereket foglalnak el. Mindazonáltal nem mondhatjuk, hogy ezeknek a csillagoknak felületén nem voltak-e már, nincsenek-e, vagy nem lesznek élőlények; ehhez nagyon kevéssé ismerjük azokat a föltételeket, amelyekben élet alakulhat ki. A földnek e nővérei bár csak boldogabb teremtéseket szülnének, mint amilyenek mi vagyunk! De vajjon valamennyi nap, amelyeket az étheri mezőkön, mint tüzpontokat látunk, magával von-e bolygó csapatokat és e bolygóknak vannak-e lakói? Ugy kell hinnünk, mivel tudjuk, hogy a napok mind, vagy kevés kivétellel, ugyanabból az anyagokból vannak összetéve, s nekünk e messzeségben fekvő tüzcsillagzatokról némi fogalmunk lehet az után, amely nekünk világit.

Hogyha helyesen okoskodunk; és hogyha minden a mienkhez hasonlóan alkotott világnak volt, van, vagy lesz lakója; s ha ezeket a lakókat ugyanazok a törvények igazgatják, mint a mi világunkat: akkor a bün határtalan, sötét karjai átölelik az egész végtelent és a bölcs embernek nincs más tennivalója, mint itt hagyni ezt az életet, vagy nevetni e szörnyü kalandon.

Ó, jó öreg Sylenus, kinek mosolygós ábrázatját a legszebb sellő szederlével kente be, hová sodort el a te költeményed, amelyet Mnasyosnak, a fiatal Aegleanak, a faunoknak és az erdők tölgyfáinak énekeltél. Énekelj még, ó, énekelj, isteni korhely, Pasiphae, és felejtesd el gyászos álmaimat.

A párisi tél alatt, amikor a sötét, nedves és hideg utcáknál sokkal kellemesebbek a meleg és világos szalonok, sok szép estét töltöttünk Danquinéknek Saint-André-des-Arts utcai lakásában. A Danquin házaspár vendégszobájában az ásványokat és kövületeket tartalmazó szekrények mellett is még elég tér maradt a táncos fiatalságnak, amely az emlékevesztett mult tanui előtt keringett s a dolgok örök pergésével ép oly keveset törődött, mint a nagy éjjeli lepkék, amelyek nyári estéken, mint most a táncosok, a lámpa körül körtáncot lejtenek.

A háznak állandó vendégei legnagyobb részben a tudósok és művészek szerény családjaihoz tartoztak. A férfiak utcai öltözetben jöttek, a lányok magas nyaku ruhában. Semmi fényüzés, vagy előkelőség, de annál több jókedv és kedélyesség.

Szombatonként mindig ugyanaz a társaság volt együtt: Marthe és Claude Bondois, Edmée Girey és Madeleine Delarche, a két unokahug. Az egyik magas, sápadt, szemével az eget-kereső; a másik kicsi, telt, üde és nevetős: az eszményi és az érzéki szerelem képmásai. Rebesgették, hogy az eszményi szerelemnek csinos hozománya van. Volt itt még Danquinnénak két, vagy három unokaöccse és unokahuga és más unokaöcsöknek és unokahugoknak gyermekei is ugy, hogy közöttük a gyermektelen Danquinné valósággal a termékeny anya élő szobra volt; ide járt ujabban az én révemen Fontanet barátom is, aki az estélyek irányitója akart lenni; továbbá Renaudin doktor, ki városnegyedünkben nem rég telepedett le és betegeit mind innen hóditotta. Az orvos kis barna emberke volt, akit harmincöt évével öregnek néztem, de akiről be kellett ismernem, hogy valamennyiünk között a legbohóbb. A mulatós ember keveredett benne a kispolgárival; nyilvános tánctermekben és szórakozóhelyeken eltanult nyegleségébe néha csodálatos mélyelméjüség vegyült; szándékosan szabadszáju társalgási modora lekötött, de egyben meg is botránkoztatott. A nők körüli titokzatosságokat kevéssé ismertem és nagyon kiváncsi voltam rájuk, de már nem voltam oly ártatlan, hogy durva célzások álmaimat meg ne sebezzék és ábrándképeimet szét ne szakitsák.

Magam sem tudtam, hogy szeretem-e, vagy gyülölöm ezt a fekete haju, kék arcu tudós- és bohócembert. Husz évvel később Renaudint jó pajtásnak találtam volna és szivesen elvacsoráztam volna vele Anatole de Montaiglon társaságában. Abban az időben azonban, amelyről most beszélek, még sok gyöngédség volt bennem.

Elise Guerrier, aki dijat nyert a Konzervatorium zongoraszakán, derék keresztszüleimnél szintén gyakran megfordult. Nem tudom, hogy Danquin ur miért szerette őt legjobban valamennyi fiatal lány közül, akik asztalát koronázták, házát felvirágozták. Nem lehetett semmi lelkirokonságot sem feltételezni e kissé cicomás, bábszerü, némileg vén kisasszony természetü kispolgár és a fiatal, szép, nemes vonalu, fiusan tartózkodó művésznő között.

Nálam másként volt a dolog. Bizonyára a görög művészet iránt velem született mély érzék volt az, amely értékelni tudta Eliseben a két nemnek összhangba csendülő szép vonásait; de a fiatal teremtés, még ha kissé jóindulattal viseltetett volna is irántam, félénkségemet csak nehezen tudta volna megszeliditeni. Szent borzalommal viseltettem vele szemben, amelyet tüntető, vagy helyesebben szólva, észrevehető közömbössége fokozott.

Az idők rendjében ő volt az első halandó lány, akit én istennőnek néztem.

Félénkségemmel a legeredményesebben Danquinék társaságából Filippine Gobelin kisasszony birkózott meg. Tudásvágyamat és szomjuságomat a vidámság után az ő társalgása elégitette ki legjobban. Jó házilány volt, buzgó olvasó, és sokoldalu szelleme a józanságtól az őrületig minden huron tudott játszani. Vidám és szomoru volt egyben; mindent elolvasott, sokat fejében tartott, sokat elfelejtett; tudós és tudatlan volt egy személyben ép ugy, mint szép és csunya s furcsa tanultságát arra használta fel, hogy szakszerü tréfákat mondjon kerekded orráról és a tojásról, melyet annak hegye alkotott. Erről a sajátságos torz növésről, amely oly titokzatos és termékeny tojás volt, mint Orpheusé, vagy Osirisé, különösen szeretett beszélni.

- Egy nap - mondotta komolyan - ha elprüsszentem magam, e kis tojásból apró szellemkék törnek elő; vidám és szomoru gnómok, amelyek a világon majd elszaporodnak s az emberek agyvelejében fészkelve, őket bolondabbakká, de kevésbbé ostobákká teszik.

Nevetett ezen, de bizonyára szivesen kicserélte volna eszét Edmée Girey arcával, vagy Madeleine Delarche termetével.

Erre többször gondoltam és különösen egy alkalommal sokáig eltünődtem rajta, mikor életemben először volt alkalmam az asszonyi sziv mélységeibe pillantanom. Gobelin kisasszony ezen az estén nagyon szellemes volt és pajkos gunnyal adott elő valamely spanyol táncot. Utána őszintén bókoltam neki s azt mondtam, annyi szellem van benne, hogy nemcsak szavaiból, de énekéből, nevetéséből és táncából is csak ugy árad. Elég rosszkedvüen hallgatott. Előadtam, hogy sziporkázó okossága csodálatba ejt s észbeli tehetségeit hosszan ecseteltem előtte. Mikor befejeztem, megvetően mért végig és fejét elforditotta. Renaudin doktor hozzá lépett s meghajolva mondta:

- Filippine, maga mindig csinos, de önmagát mulja felül, ha ez lehetséges, mikor a fandangót táncolja.

A bókot elég ostobának tartottam, de Filippine hálás és ragyogó pillantást vetett Renaudinre, ami végeredményben igazolta a hizelgőt, mert a lány e pillanatban valóban majdnem csinos volt.

Keresztapámnál sokat táncoltunk és még most is kedvesen emlékezem vissza a könnyü párára, amely Marthe Bondois arcát a keringő után beharmatozta. Renaudin doktor még a legkifogástalanabb táncokba is néha oly forgásokat lopott be, amelyet szorgos ifjuságában a diák-negyed nyilvános báljain tanult el; de Danquinné tulártatlan volt ahhoz, hogy ezeket észrevegye. Ami engem illet, én nagyon rosszul táncoltam. Gobelin kisasszony, akivel gyakran táncoltam, mert ritkábban kérték fel, mint a többieket, elég sok szemrehányást tett ügyetlenségemért és nem egyszer felajánlotta, hogy táncleckéket ad.

Többre becsültem a táncnál a társasjátékokat és különösen a szórejtvényeket, amelyek keresztapámnál nagy divatban voltak. Visszaemlékezem az Edmée Gireynek és a Madeleine Delarchenak adott csókokra, amelyek ugyan nyilvánosak, játékosak és széktámla felett adott csókok voltak, mégis emlékeimen át édeseknek tünnek fel. De a szórejtvények még a társasjátékok csókjainál is jobban tetszettek. Ezek mindent magukba zártak: élőképet, drámát, vigjátékot, balettet, operát és némajátékot. A diszitések, öltözetek és kellékek céljára felhasználtuk a vendéglátó ház minden butorát, sőt még a konyhaedényeket is. Diszleteink épen azért elsőrendüek voltak. Néha a rendezéssel Filippine-t és engemet biztak meg. Ilyenkor az élőképes szórejtvény Boileau tanitásai ellenére a legalantasabb és legmulatságosabb bohóckodássá fajult. Ilyenekben Filippine-nek találékonysága határtalan volt. Mint páratlan szinésznő képzeletének fonák szüleményeit kacagtató torzitással játszotta.

Legmesteribb alkotásunk (mert munkatársa néha én voltam) egy három részből álló szórejtvény volt, amelynek első tagját és összefüggését, sajnos, elfelejtettem, ugy hogy emlékemben e hármas drámai mü csak oly töredékesen maradt meg, mint a legtöbb görög trilógia. Beismerem, hogy a kár az én esetemben kisebb. De legalább emlékszem a második tagra, mely a tánc volt és az élőkép Dávid királyt ábrázolta, aki prófétai hárfájának hangja mellett a frigyláda előtt táncolt. Dávidot Gobelin kisasszony játszotta, akinek füléhez kék trikóból készült hosszu szakáll volt erősitve, amely torz orrával együtt elég jellegzetes lárvát alkotott. Fejére turbán alakban kásmir kendőt csavart, amelyet vörösréz forralóedény tetőzött; testét vörös posztóköpenyeg fedte, s lantként a nádszéknek aranyozott támláját pengette, miközben halálos komolysággal szent táncot lejtett. Hosszu karjai és lábai, kiálló térde és könyöke jellegzetes szerepet játszottak ebben a táncban. Mögötte habszedő kanál zenekisérete mellett Elise Guerrier énekelt. Ami pedig a frigyládát illeti,

ezt Danquinnénak a munkaasztalából szerkesztette meg, aki amikor látta, hogy a szöveg szerint az asztalt megdöntjük, a szalon mélyéből kétségbeesetten kiáltott fel: "Jesszus, a himzésem..." Tudniillik a frigyládában papucsok voltak, amelyeket Danquinné férje részére himezett.

A legnagyobb sikert Renaudin doktor érte el, aki, senki sem tudta, milyen titokzatos utakon, rögtön felismerhető rendőri ruhát szerkesztett magának s öklét rázogatva dühösen kiáltotta: "Oszolni! oszolni!" És egész Izraelt szétkergette.

Danquin ur olyan jóizüen nevetett, hogy lánconfüggői hasán vitustáncot jártak és lelkesülten tapsolt Renaudin doktornak, akinek gunyolódó játéka a párisiak jóleső boszuja volt a rendőri kegyetlenkedéseken, amelyeket - hir szerint - a Császárnak és kormányának sugallatára követtek el.

- Pompás! - kiáltotta teli torokkal keresztapám, aki a koronás unokaöccsöt ép ugy megvetette, mint ahogy nagybátyját imádta.

Válogatás és mérték nélkül olvastam és nem sokára kissé nevetséges meglepetéssel észrevettem, hogy semmit sem tudok, hogy még azt sem tanultam meg, hogyan kell tanulni; s hogy tündöklő ismereteim csak sötét tudatlanságomra vetett lenge fátyolt alkottak. Szóval: éreztem az elágazódásnak gyászos következményeit és annak a hátrányát, hogy nem hallgattam figyelemmel a mértani leckéket, amelyeket a hegedüszóra el-elszenderülő Mèsange tanár ur adott. Későn jöttem rá, hogy csak a tiszta tudományok képezik ki és vértezik fel az elmét s hogy irodalmi tanáraink belőlünk üres fejü hivságos lényeket neveltek, akik semmi komolyabb feladatra nem képesek. Erről apámnak vallomást tettem s vezetése mellett a tőle ajánlott ügyes szakférfiak segitségével elég alaposan tanulmányoztam a mennyiségtant, vegytant és a természettudományokat; természetesen nem azért, hogy ismereteket szerezzek, hanem hogy legalább képes legyek ezeket idővel megszerezni. Rendbe hoztam elmémet, amelynek befogadóképessége megnőtt. Szerencsétlenségemre önhittségem is legalább akkorát nőtt. Otthon valósággal türhetetlenné váltam, mert viszont ahhoz félénk voltam, hogy büszkeségemet másutt fitogtassam. Gyászos éleselméjüségemmel, amely az életben később oly sokat ártott, hamarosan észrevettem, hogy apám okoskodásai nem mindig helytállóak és arra törekedtem, hogy ezeknek hiányzó logikai sorrendjét én állitsam helyre, ami részemről elég orcátlan és ostoba dolog volt.

Valóságos szellemi képességeim, amelyek észrevehetően fejlődni kezdtek, nem olyanok voltak, hogy a társadalomban gyümölcsöző érvényesülést biztosithattak volna. Még mindig nem láttam, hogy reám milyen életpálya várakozik. Ismétlem, szüleim nehéz pályaválasztásomban segitségemre egyáltalában nem voltak; anyám azért, mert azt hitte, hogy helyemet mindenütt megállnám, apám pedig azért, mert semmiféle pályára sem tartott képesnek.

Ezenközben Fontanetből majomkodó tudós lett. Világfivá fejlődött s mint ilyen, megvetette Danquinéket és csak pénzre és származásra adott. Bevezetett bennünket: Mouront, Denis Maximot és engemet a Faubourg-Saint-Germain egy előkelően zártkörü társaságába, amely bizalmas körökben a Császárság ellen való állásfoglalásáról volt hires. De az egyház, a legfelsőbb demokrata, amely uralkodott ez előkelő házban, abban a reményben, hogy egyikben, vagy másikban uj Veuillot-t fedez fel és alakit ki, bepártfogolt ide néhány parasztsorból származó fiatal embert. Megfordultak itt Franciaországnak régi pair-jei, a Nemzetgyülésnek volt követei, akadémikusok és nagyurak, akik bár természetüknél fogva tartózkodók és büszkék voltak, mégis belevitték modorukba azt a leereszkedő kellemet, amely elveszett ügyek védelmezőinek sajátja. Teámat állva, kalapomat kezemben tartva ittam s Fontanet rosszindulatu bökdösései ellenére is komolyan hallgattam egy hires öreg vitairót, aki, mint Lusignan, hatvan éven át harcolt az Isten dicsőségéért s aki az uj nemzedékek előtt a jakobinusok büneit és Bonaparte merényleteit még mindig fiatalos hévvel és ékesszólással ecsetelte néha oly mindenről megfeledkező szenvedelemmel, hogy teás csészéjét észrevétlen a kalapjába öntötte. Az asszonyok az egyik szalonban szinházakban divó széksorokban foglaltak helyet. Amennyire meg tudtam itélni, legtöbbjük a vidéki kastélyok életének élénk arcszint, némi modorbeli szabadosságot és hangos beszédet köszönhetett. De sehol a világon nem találtam oly egyszerü beszédü és gondolkodásu asszonyokat, mint épen ezeket, kik Franciaország legrégibb családjainak nevét viselték. E társaság bennem nagy tiszteletet ébresztett. Semmiképen sem mondhatnám, hogy maga a társaság ne tetszett volna; sőt! És mégis valahogy rosszul éreztem magam közöttük és többé nem is mentem oda.

Fontanet elvitt a kereskedő világnak még két, vagy három másik szalonjába is, ahol a táncosokat nagyon szivesen fogadták. Sajnos, én rosszul keringőztem. És ezt világosan tudtam. Fontanet is rosszul táncolt; de minthogy maga nem vette észre, másnak sem tünt fel. Legjobban érvényesültem és következéskép legjobban is éreztem magam Airiau mérnöknek szalonjában, aki abban az időben még nem volt nagyon ismeretes és becsvágyának akkor még csak első lángjai lobogtak. Nagy fényüzéssel és gazdag pompával a Vendôme-tér egyik házában rendezett be gyönyörü lakást. A francia társaság abban az időben örökös ünnepeket ült. Bár én ezen a téren nem vagyok nagy szakértő, azért talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az Airiau házaspár báljai elsőranguak voltak. Annyi tény, hogy az első estély, amelyen részt vettem, fényével valósággal elvakitott.

Az asszonyok, akik tollas fejeket és madárszárnyhoz hasonlóan fényezett hajat hordtak, minden tekintetben és mindnyájan Eugénia Császárnét utánozták mozdulataikban és öltözetükben, még ruhájuknak kivágásában s a vállaknak kecses leesésében is: igy libegtették hatalmas krinolinjaikat is, melyek nekünk manapság nevetségeseknek tünnek fel, de amelyeket akkor a divat kényszeritett mindenkire s talán még az a körülmény is, hogy azokat a papok a szószékről, mint a pokol rossz-szellemeitől kieszelt csábitó eszközöket kiprédikálták. A sok ezernyi gyertya és kristály megcsillogtatta, drágaköveiket és gyöngyeiket az akkor még a legkomolyabb emberektől is bámult Sain-Gobaini tükrök egész alakjukat sokszorosan verték vissza; a körülöttük művészi mesterséggel csoportositott délszaki növények s tarka virágcsokrok szépségüket méltóan keretezték. Puha toll-legyezőikkel hanyagul üzték az illatos és meleg levegőt; halkan beszéltek, szeliden mosolyogtak, kiszámitott érzékiséggel mozogtak ugy, hogy a férfiakat és az öregeket elbájolták, - bennünket, fiatalembereket pedig oly mámorba ejtettek, hogy azt hittük, elvarázsolt világba jutottunk.

Airiau asszony, akihez fogadónapjára hivatalos voltam, bizonyára nem volt oly egyszerü modoru, mint a Faubourg hideg palotáinak dámái, de sokkal kedvesebb tudott lenni. Vékony volt és sápadt; beillett volna egy Feuillett regény hősnőjének. A nők sajnálták, hogy arcszine nem egészen hibátlan. Ő azonban segitett rajta. Csinos arcán én csak a finom orrot, az ibolyaszinü szemeket és a szomoru vonalu ajkakat láttam. Airiau asszony nem volt boldog. Szerette az irodalmat; Mireille műveiről könybe lábbadt szemmel beszélt. Kissé tetszettem neki s ezt nincs okom titkolni, mert tekintettel arra, hogy ügyetlenségem, félénkségem, zavarom s a magambavetett bizalom hiánya külsőmet az ártatlanság és erény látszatával ruházták föl, irántam való hajlama csak dicséretére válhat.

Egyszer kölcsön adta a Vita Nuovát, amelyért rajongott s amelyet én is csodáltam, bár keveset értettem belőle. De az ember eléggé nem hangsulyozhatja, hogy az irodalomban a csodálathoz mily kevéssé szükséges megértés. Kicseréltük benyomásainkat, amelyek összecsendültek, igy Dante Alighieri bennünket tisztára szellemi s hozzá annyira méltó kapcsokkal füzött össze. És minthogy a jó társaságok hagyományai szerint a ház asszonyának kegyeiben épen annyira haladtam előre, mint a férjéében, bizalmas estéikre, sőt férfi vacsoráikra is hivatalos lettem.

Ezt a társaságot pénzügyi emberek, kereskedők, mérnökök, egy operaénekes, egy török államférfiu és egy perzsa diplomata alkották. Háziurunk vacsora után a dohányzóban arany kulcsot vett elő és sok fióku paliszander szekrénykéből fekete és kávészinü, különböző alaku és illatu szivarokat keresett elő, amelyeket a vendégeknek kiszámitott bőkezüséggel kinált. A különböző méltóságoknak különböző minőségü szivarok jártak, de szives gazdánk Havanna virágait oly ügyesen osztotta szét, hogy megkülönböztető finomságukat mindig csak a megkinált vendég érezte. Ezen a példán elindulva nem sokára egész terjedelmében felfedeztem a pazar háztartás mélyén rejtőző takarékosságot.

Airiau abban az időben a bagdadi vasuti ügyet tanulmányozta; ezt az óriási vállalkozást, amely még ma sincs befejezve s amely egyszer majd a világ müveltségének tengelyét változtatja meg. Általában higgadt számitásu s eredményeket elérő embernek tartották. Ő azonban emberbarátnak és az elnyomottak apostolának hirdette magát. Minthogy fiatal korában elméjét a saint-simonisták alakitották ki, egész életében bizonyos nagyipari eszményiséget, valamelyes közgazdasági miszticizmust, a banknak olvadozó költészetét őrizte meg, amely legkereskedőibb számitásaira is nagylelküségi mázt vont s talán legszélhámosabb vállalatait is jelentőséges küldetésnek tüntette fel.

A nemzetek egységesitésének vágya, amint mondta, ő benne is élt és a nagyipart, meg a pénzintézeteket ugy tekintette, mint két jótékony erőt, amelyek a nemzeteket szövetségbe tömöritve, a világbékét hozzák el. A nagy békét természetesen, mert jó francia és hazafi volt, napoleoni megoldásban képzelte el s ugy akarta, hogy a nemzetek szövetsége kizárólag Franciaország műve legyen és ebben a francia állam legfelsőbb jogokkal elnököljön.

Mikor keresztül utazott Kisázsián, átkelt a Tauruson, Amanuson, Eufratesen és messze tájakra behatolt a Tigris hosszában, ez a kis barna ember engem a legnagyobb csodálkozással töltött el. Milliókkal dolgozott s mégis jól megnézte, mire költi a filléreket. Megvolt benne az a napoleoni tehetség, hogy a legkisebb részletekbe is be tudott hatolni anélkül, hogy az egészet szem elől tévesztette volna.

Tudatlan volt és regényes hajlamu, de merész utazásaiban ép ugy, mint Napoleon, szeretett nagy történelmi nevekkel hozakodni elő, mint Babilonnal, Ninivével, Nagy Sándorral, Harun-al-Rasiddal. Csodálatos férfiu volt ez a huszárosan kifent bajuszu kis barna ember, mikor arról beszélt, hogy ébreszti föl mozdonyok füttyével a sargoni palota szárnyas bikáit. Napoleonra emlékeztetett abban is, hogy hitt szerencsecsillagában közvetetlen optimizmusánál és annál a bensőséges meggyőződésnél fogva, hogy az ember egy ügyet csak akkor veszit el, mikor maga is elveszettnek tartja.

Hangja néha fenségesen szárnyalt, amikor szózatot intézett minden párthoz: a legitimistákhoz, az orleanistákhoz, az imperialistákhoz, a köztársaságiakhoz; vagy amikor minden képességhez: a tudósokéhoz, a mérnökökéhez, művészekéhez, nagyiparosokéhoz, a bankárokéhoz és költőkéhez folyamodott s a műveltségnek e nagyszerü lakomájára nagylelküen meghivta a munkásokat és a parasztokat is.

Egy nap náluk látogatáson voltam és Airiauné közölte velem, hogy férje a Tigris partján három hónapos felfedező utra készül és nagyon boldog volna, ha engem, mint titkárát magával vihetne.

- Ezzel az utazással, - folytatta szép pártfogónőm, kiképezheti elméjét és jövőjét bebiztosithatja. Ne adjon ma még határozott választ. Gondolkozzék, kérjen szüleitől tanácsot. Azután mondjon a férjemnek igent, vagy nemet.

Thermidor hő napja lángteritőjét végig göngyölitette a rakpartokon, a folyón és a kerteken. Otthoniassággal, amelyben azonban mindig élt ünnepélyes elfogódottság, léptem be a Louvreba. A régi szobrok termében pinceboltok nedves hüvössége fogadott.

Lelkesültség és kétségbeesés fogott el e páratlan müvészetnek maradványai előtt, amelyekhez képest minden más szegényesség és alaktalanság. A Ludovisi Ares előtt kis padra ereszkedtem és kéjes fájdalmat, végtelen szomoruságot, a szörnyünek és a szépnek mámorát, a halálnak és az életnek féktelen vágyát éreztem; s ugyanakkor balga epedés ösztönzött, hogy mindent lássak, tudjak, ismerjek; legyek minden és viszont, hogy ne gondoljak semmire; hogy az érzéketlenség és a megsemmisülés részegitő gyönyöre teljesen elöntsön.

Ujra bolyongani kezdtem a szobrokkal benépesitett folyosón, az élethü és tudós alakzatok közt, amelyek az emberi test összhangjával együtt a világok nagy összefogó törvényeit is kifejezik s mindent elénkbe tárnak, amit csak a Világegyetemről tudhatunk. A szépség és észszerüség e müvészetének hatása alatt lelkem kaoszából lassankint világos gondolatok és derült érzelmek bontakoztak ki. Szent fogadalmat tettem, hogy nyugodtan nézem az életet és a halált, a természetnek e kettős képmását, amelyek ugy hasonlitanak egymásra, mint a két gyermektestvér: Eros és Anteros, akiket régi siremlékeken fölvésve látunk.

Azután az Asszir-terembe mentem és a Sargoni palotának emberarcu szárnyas bikái előtt elhatároztam, hogy Airiau mérnökkel elutazom ama messzi országokba, amelyek felé szerencsém keresése, nemes kiváncsiság s a legkülönbözőbb okok - s ezek között talán Zobeide sirjának a megtekintése nem az utolsó volt - ellenállhatatlanul vonzottak.

Azt hiszem, bár nem vagyok biztos benne, hogy Airiauné befolyása elhatározásomra döntőleg hatott. Az ő egyénisége birt e merész vállalkozásra. Ibolyaszinü szemei, vonzó szépsége, ragyogó arca fiatal szivemet elbájolták. Magához igézett. Utammal eltávolodom tőle, mert hiszen ő Párisban marad; és mégis titokzatos szemeiért utaztam el, noha azokat többé nem láthattam. Hiába; az ilyen szeszély, ugy látszik, gondolatvilágomnak megkülönböztető vonása volt.

Szüleim a hosszu fáradtsággal és veszedelemmel teli ut miatt nyugtalankodtak. De tisztelve szabadságomat és figyelembe véve a zsufolt életpályák kényszerét, nem ellenkeztek vállalkozásommal, amelyet vakmerőnek tartottak. Anyám, mikor utazásomról beszéltem, pirosra sirt szemekkel mosolygott.

Páris utcái, tekintettel a közeledő ujévre, cukroknak, játékoknak, ékszereknek, bőráruknak óriási kirakatához hasonlitottak, amelyekben a köd és dér az árukra mintegy lenge vatta- és vászonburkot vetett.

Bucsuzni mentem keresztapámtól, akit egy év óta nagyon elhanyagoltam. Karosszékén ülve, összeesetten, dagadt lábakkal, arcán szokatlan szomorusággal találtam, minthogy később végzetessé váló szivbaja erősen megtámadta. Dühösen rázta a kezében tartott őslénytani folyóiratot.

Hasán, amely azóta nagyon leapadt, keserü nevetés csörögtette meg láncfüggőit.

Danquinné tehetetlenül két mankója között kandalló melletti karosszékén ült, de szokásos jókedvét megőrizte. Beszélt fiatal vendégeiről, akiknek apró-cseprő dolgai szerfölött érdekelték: a fiatal Bondoiskról, Edmée Gireyről, Elise Guerrierről, akire panaszkodott, hogy már rég nem kereste fel. A legnagyobb ujság Madeleine Delarche házassága volt, akit Renaudin doktor vett el. Talán a lányhoz kicsit idős volt és vagyona sem volt, de szép jövő várt rá.

- Madeleine, - mondotta keresztanyám - csinos uri lányka; ti álmodozó szeme s karcsu termete miatt "eszményi szerelemnek" hivtátok. Pedig nem is megvetendő hozománya van.

Danquinné egy pillanatig elgondolkozott, azután mély érdeklődéssel folytatta:

- Férjemmel nem tudunk megegyezni, hogy Madeleine-nek milyen nászajándékot adjunk; férjem ezüst kávé-készletet akar adni. Én azonban azt hiszem, hogy orvosi fogadó-szobában egy pár karos gyertyatartó nagyon helyénvaló lenne. A pacienseket el kell egy kissé kápráztatni... Az anyjának vele ugyan más tervei voltak. De egész helyesen azt mondotta: "A gyerekek magukért házasodjanak s ne szüleikért..."

- Péter, - szólt hozzám keresztapám még megmaradt tudósizgalmával, - ha az Eufrates partján történelemelőtti maradványokat találsz, gondolj reám.

Néhány nappal ujév után bucsulátogatásra mentem Gobelinékhez, akik a Bac-utca egy magas házának legfelsőbb emeletén laktak, kék üvegből összeillesztett kalicka alatt, amelyet a tetőn fényképész foglalt el. A ház tömve volt ipari vállalatokkal. A földszintet és félemeletet keleti szőnyegek, kinai vázák és tea-raktárok különös illata töltötte meg. Minden emeleten ajtókra fölcsavart réztáblák hirdették a mesterségeket és müvészeteket, amelyeket mögöttük üznek. Az első emeleten olvastam: Mademoiselle Eugenie divatterme; a másodikon Hericourt fogorvos; a harmadikon Madame Hubert, vállfüzők; a negyediken négy rajzszeggel odatüzött karton lapon ez a felirás volt: Keresztény Magvető, heti folyóirat. Gobelinék a Magvető felett laktak. Filippine lompos és nyurga volt, mint mindig; fénytelen haja, kicsi, élettelen szemei, félrehuzott nagy szája hangsulyozták az egész lényén elömlő szomoruságot. Ősz anyjának korát nem lehetett megállapitani; arcát olyan bőr fedte, mint a gyürt selyempapir és szeméből az idő minden érzést, érdeklődést kimosott. Mindaketten gyermek-fényképeket szineztek. Bejelentettem elutazásomat. Gobelinné azt mondta, hogy Danquinéktől már hallott róla. Filippine összehuzott ajakkal hallgatott; ugylátszik, neheztelt, hogy nem ő volt az első, aki hallotta és én a szeméből kiolvasható titkos szemrehányásért hálás voltam iránta.

Meleg érdeklődéssel akartam sértődöttségét eloszlatni: kérdeztem, hogy nem állit-e ki a szalonban miniatüröket és megigértem, hogy Bagdadból küldök néhány perzsa vizfestést, amelyeket annyira szeret.

Erre élénkebbé vált és borongós kedélyét kiáltozó jókedv mögé rejtette.

- Nézze, - szólt hozzám, - milyen szép virágot küldött lányom születésnapjára a jó Danquin ur, aki különben nem nagyon érdeklődik a szentek névünnepei után.

- Filippine január huszadikán született és még nem oly rég, hogy születésnapját ünnepelni illetlenség volna.

- Igen, - szólt közbe Filippine, - január huszadikán születtem, a Vizöntő baljósló csillagzata alatt.

- Azok a személyek, akik e balcsillagzat alatt születnek, ha szakad az eső, elfelejtik esernyőjüket magukkal vinni. Ha fejükre uj kalapot tesznek, mindig olyan házak alatt mennek el, amelyeknek ablakában virágot öntöznek és fejükre bőséges löttyöt kapnak. Ha fu a szél, az egész virágcserepet megkapják. Ezek a teremtések gyakran náthásak.

Filippine még tovább is tréfálkozott, de látni lehetett, hogy inkább sirni szeretne. Azt hittem, hogy elutazásom okozza ezt a mély és titkolhatatlan fájdalmat és ebből arra kellett következtetnem, hogy szeret. Eddig nem vettem észre; ellenkezőleg ugy látszott, hogy egyáltalában nem tüntet ki többi pajtásai között, akikkel szemben egyformán barátságos és bizalmas volt. Bár felfedezésem hirtelen támadt, mégsem ejtett csodálkozásba. Egészen valószinünek, természetesnek és megmagyarázhatónak látszott. Bizonyára Filippinenek szokatlan okossága, kiművelt izlése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy irántam szerelemre lobbanjon.

A lány szememben emiatt ha nem is csinosabbá, de kellemesebbé vált. A társalgás lankadni kezdett s én már arra gondoltam, hogy a bucsu pillanatában fülembe sugja majd: "Ne utazz el." Mire én e szavakkal: "Nos, jól van, Filippine, maradok" és majd boldog elragadtatással nézem az örömöt, amelyet válaszom arcán kigyujt. És ki tudja, talán a boldogság megszépiti e kedves lánygyermeket. "Hiszen olyan változékony," - gondoltam.

Fölálltam, hogy bucsut vegyek. Filippine e pillanatban észrevévén, hogy a kandallóban a tüz kialszik, dühös szitkozódással szaladt oda, hogy felélessze. Egyik kezében a szenesbögrét, a másikban a piszkavasat tartotta, amikor bucsuszavaimat elmondtam.

- Irigylem magát, - válaszolt - hogy olyan csodálatos vidékeket láthat... Bizony, ha tehetném, én is elutaznám!... Isten megáldja, Péter.

A lépcsőházban, amig lefelé mentem, hallottam a tüzetszitónak éles hangját:

Lassan lépdeltem le a fokokon és a Keresztény Magvető-nek a küszöbén arra gondoltam:

Semmit sem mondott, semmit sem sejtetett. Bizonyára anyjának jelenléte, gyöngédsége és érzelmeinek fullasztó heve akadályozták meg... Mégis nem mehetek föl és nem kiálthatom el magamat: "Maradok!"

Kövér nővel találkoztam, aki a vállfüző készitőhöz, Madame Huberthez, ment.

"Érdekel. Rokonszenvet, becsülést, sőt csodálatot is kelt bennem, - folytattam tünődésemet - de nem szeretem és nem is fogom szeretni. Nem gondolhatok arra, hogy nőül vegyem. Nem áldozhatom fel neki életemet..."

Elmélkedésem közben tekintetem a fogorvos cégtáblájára esett, ami fájdalmas benyomást keltett fel és sietésre ösztönzött. Mademoiselle Eugenie ajtaja előtt édes irisz ingerkedett orrommal. Pillanatra megálltam s a kétségeim ujra fölébredtek bennem:

"Nem, nem akarom, hogy e lány szenvedjen miattam, beteg legyen, vagy talán meg is haljon. Holnap visszajövök hozzá; kilesem a percet, amikor egyedül van, vallomását kihuzom, kikényszeritem belőle, vagy inkább elárultatom... s azt mondom neki "maradok!" Igy megmentem és még jobban fogom szeretni".

Már elképzeltem önfeláldozásomnak gyönyöreit, amikor a földszinten Elise Guerrier-vel találkoztam össze, akinek arca a csipős hidegben még különösebb volt, mint rendesen. Inkább halhatatlan istennő volt és kis vadállat, mint asszony. Titokzatossága és messzisége vonzott. Szokásomhoz hiven földbe gyökerezett lábbal ostobán álltam előtte s egy szót sem tudtam szólni.

- Igen, Renaudin doktornak a házasságát ezzel a kis ostoba Delarche lánnyal.

- Szegény Filippine! Az igaz, hogy Renaudin doktor soha sem szerette, de hagyta, hogy higyje. Egészen belé volt bolondulva. A doktor a másikat csak a hozományáért vette el. Boldogtalan lesz vele. De Filippine belehal bánatába.

Ήρατο δ'οὐ μἁλοις, οὐδὲ ̕ρὁδῳ οὐδὲ κικιννοις...
ΘΕΟΚΡΙΤΟΥ, Κυκλωψ.

Töredelmesen bevallom, hogy cseppet sem előnyös megjelenésemen kivül még rosszul is táncoltam; a társalgásban komoly gondolatokra vagy torz képzelődésekre volt hajlamom, de a könyü, tetszetős szellem soha sem volt kenyerem; mindig végletbe szorultam: vagy okosabb, vagy ostobább voltam, mint mások s igy majd mindig elviselhetetlen. Minthogy a nők sokkal szenvedelmesebben érdekeltek, sem mint kimutatnom illett volna, tehát félénk voltam velök szemben. Mindez eléggé világosan megmagyarázza, hogy miért nem érvényesültem a társaságban. Igen sok helyre, ahol voltam egyszer, többé nem hivtak. Mégis volt szalon, ahol - ugylátszik - némi sikert értem el: ez Airiauné volt, akinek a férjét ázsiai felfedező utján kisérnem kellett. Gazdag Vendôme-téri lakásán művészek, tudósok, kereskedők és különböző körből származó nők fordultak meg, akiket szememben ékszerük fénye és krinolinjaik méltósága magasra emelt. Azt hiszem, sok zsidó is megfordult köztük; akkor azonban ezzel senki sem törődött, mert Franciaországban zsidógyülölet alig volt. Mit mondok? Inkább nagyon is becsülték őket, mert a Fouldok és Péreirek a juliusi kormányban és a Császárság kezdetén legmagasabb hivatali méltóságokat töltöttek be. Ezt a szalont idegenek is látogatták: törökök, osztrákok, németek, angolok, spanyolok és olaszok anélkül, hogy valakinek is lett volna kifogása ez ellen. Páris III. Napoleon alatt a nagyvilág csárdája volt. A világ valamennyi országából ide sereglett vendégeket egyforma szivességgel fogadták. Hire-hamva sem volt az idegengyülöletnek, amely később árnyékot vetett a harmadik Köztársaságra és kitermelte a vereségnek mérges gyümölcseit, a gyülöletet és gyanakvást, amelyeket az ötven év mulva bekövetkezett győzelem megsokszorozott és ugylátszik, már örökre kipusztithatatlanul. Az egész társaságból nekem legjobban a finom, kicsi, nem pompázó szépségű Airiau asszony tetszett, aki irányomban vonzalommal viseltetett. Egy este aztán, mikor fölkerestem őket a ház bizalmasai között, kik ezuttal majdnem mind törökök voltak, egy hölgyet láttam, akit Airiau asszony, mint Bagration Mária hercegnőt mutatott be. Alig vetettem rá egy pillantást, szemem megzavarodott; a szó torkomon akadt. Egyszerre a világ legnyomorultabb emberének éreztem magam. Érzékeim kisiklottak öntudatom alól, eszemet, képességeimet és önuralmamat elveszitettem egy asszony miatt, akit oly távol éreztem magamtól, mint amily távol ember embertől nem is lehet. Én, aki máskor egy öltözet minden részletét oly gyorsan megkülönböztettem, most csak annyit láttam, hogy fehér ruhába van öltözve, gyöngyfüzért hord s karjai talán mezitelenek. De ebben már nem voltam biztos. Bőrszinének nemes fénytelensége észrevétlenné tette. Lassankint megállapitottam, hogy elég sötét gesztenyeszinü haja van, aranyfényü fekete szeme, sáppadtan izzó bőre, magas, telt termete és keresetlenül előkelő testtartása. Megborzongtam, mikor hangját hallottam, amely különös, kissé barbár, éneklő hang volt; simogatott, egyszersmind édesen gyötört. Nem tudom, mennyi ideig hallgattam némán. A szalon lassankint megtelt anélkül, hogy észrevettem volna. Magam mellett Milsent urat találtam, aki előttem elég rokonszenves volt s akivel bizalmas lábon álltam. Képtelen volnék megmondani, hogy miképen kezdett el Bagration hercegnőről beszélni; de amit róla mondott, emlékezetembe élénken belevésődött. Meglepődve értesült arról, hogy még soha sem hallottam a hercegnőről. Ő is csak annyit tudott, mint amennyit róla az egész világ beszélt s ezt röviden igy összegezte:

- Orosz hercegnő. Mióta az urától elvált, örökké utazik. Párisban, anyjával él, aki aethert iszik s akit még senki sem látott. Tudják, hogy gazdagok, de kétségesnek tartják, hogy igazi Bagrationok. A hercegnő szobrokat farag. Élete titokzatos. Milyennek találja őt?

- Tudja mit, barátom; minthogy ugy is bemutatták, menjen el egyszer hozzá Basse-du-Rempart-i műtermébe, öt órától fogva mindennap fogad. Sok érdekes alakot talál ott. Turgenyev, a Viardot házaspár, Alexander Max, a zongoraművész s egy pár nagyon érdekes asszony gyakran megfordulnak nála.

Szentül megfogadtam, hogy nem megyek el; de jól tudtam, hogy mégis csak felkeresem és hogy sorsom a Basse-du-Rempart-utca felé ellenállhatatlanul vonz.

Mikor a hercegnő teát ivott, közelebb léptem hozzá; még mindig a csodálat fellegében láttam, de biztos vonalait, amelyek szépségét főként jellemezték, tisztán kivettem; mozdulatai szélesek, szabadok voltak, de ütemesebbek és zeneiebbek, mint a többi nőké. A legjobban meglepett, sőt megrémitett a vonásaira irt közömbösség s hideg arca, mely szép testének mintegy diszes koporsója volt. Ha akkor érzelmemet, amellyel ez asszony iránt viseltettem, elemezni kellett volna, azt mondtam volna, hogy gyülölöm. De ez a gyülölet fegyvertelen, nyugodt és szép volt, mint tárgya. A hercegnő korán távozott. Ugy éreztem, hogy tőlem többé soha sem válhatik el s hogy bárhol leszek, mindig közelemben lesz.

És valóban igy, hogy távol volt, sokkal tisztábban láttam. Lénye képzeletem előtt a maga teljességében bontakozott ki s megfigyelhettem minden apró vonását: keskeny, orra tövéhez majdnem egyenes vonalban lefutó homlokát; szemét, melynek sötét tükrén olvadt arany uszott; büszkén, madárszárnyként emelkedő orrcimpáit; remegő, félig nyitott piros ajkait, melyek csak ritkán értek össze ingerlő, magános csókban; nemesen kiemelkedő, fehér nyakát és széles mellének egymástól távol domborodó halmait. Igen, gyülöltem őt, mert tudta nélkül elorozta életemet és cserébe csak üres ábrándképet hagyott. Egy pillanatig sem áltattam magam azzal, hogy szemében valami is lehessek. A többi asszonnyal szemben is félénk voltam és csak jó későre tudtam erről leszokni; de ez előtt az asszony előtt nem félénkséget, hanem ijedséget, rémületet, szent borzalmat éreztem. Airiau asszony, mikor bucsúztam, kesernyésen jegyezte meg:

- Legyen máskor is szerencsém, uram. De ilyen elszontyolodott ábrázat nélkül.

Ebből láttam, hogy bajom nagyobb, mint gondoltam s hogy örvényes eltévelyedéseim jelei arcomról nyilván leolvashatók. Kétségbeestem. Hát még mikor otthonomba léptem s eddig oly rokonszenves szobámat megpillantottam! Milyen ijesztő undor öntött el! Benne mindent gyülöletesnek, ostobának s a magammal hozott ábrándképhez méltatlannak találtam.

A Bibliothèque Nationale-ba mentem s ott pár könyvet kértem ki, amelyekre szükségem volt. Ucello Paoloról készitettem jegyzeteket. Bár képtelen voltam gondolkozásra, feladatomat mégis türhetően elvégeztem s ebből megtudtam, hogy a szellemi munkához, ha az embernek képességei megvannak, elegendő a gépies szorgalom s hogy az ihletettséghez inkább gyáva lustasággal lehet eljutni. Május hatodika volt; látogatásomat a Basse-du-Rempart utcai müteremben tizennegyedikére terveztem. Közben a kinzó igézet mindinkább csitult és kellemesebbé vált. Éreztem, hogy rosszul teszem, ha viszontlátom azt, akinek lénye mintegy sürü ködbe meritett; de határozatomat nem másitottam meg. Május 14-dikén gondosan öltözködtem fel s legszebb nyakkendőmet választottam ki. Két tüm volt: az egyiknek fejét aranylevelek közé zárt zománcvirág alkotta, a másik ezüst Sándor-éremből készült s rajta Juppiter-Ammon diszelgett. Minthogy ez utóbbiban több müvészet volt, ezt tüztem fel. Visszaemlékezve a bemutatás alkalmával tanusitott ügyetlenségemre és bárdolatlanságomra, attól tartottam, hogy a hercegnő nem fogad. De mit törődtem volna ezzel? Nem féltem, mert nem volt, mit remélnem.

A ház alacsony volt és kis lépcső vezetett háromemeleten fel a müterembe. Beléptem. Ugy fogadott, mintha mindig ismert volna és a vázlatot ott sem hagyva, bocsánatot kért, hogy agyagos kezet nyujt. Fehér, testhezálló köpenyke volt rajta. Ez az öltözet abban az időben értékes és meglepő élményt nyujtott, mert az asszonyok természetes testvonalaikat egyébként a varrómüvészet terebélyes épitményei alá rejtegették. Ma el sem képzelhető, hogy ez a durva munkás-lepel, amely őt a világias hétköznapiság felett a nimfák és istennők boldog világába vitte, mily dicsfényt adott egy olyan nőnek, mint Bagration hercegnő. Arcszinét most nem aranyozta gyertyák és lámpák sürü fénye, hanem a müteremnek felülről jövő nappali világossága töretlenül végig ömölvén egyvonalba eső homlokán, orrán és arcán annak isteni tisztaságot kölcsönzött. Képmását gyurta agyagba Viardot urnak, aki már öreg volt és szunnyadozva ült. A hercegnő olykor pár lépést hátrált, hogy müvét szemügyre vegye, aztán megint az állványhoz lépett; a kis távolságból arra következtettem, hogy rövidlátó. Ugy tünt fel, hogy az agyag-szobron több életkedv és több nyerseség van, mint az eredetin. A müterem tömve volt gipszmásolatokkal, öreg szent-szobrokkal; a butorokat itt-ott hanyagul odavetett perzsaszövetek takarták. Viardot ur, akit már többször láttam, nem volt egyedül. Egy fiatalember és két öregebb férfi süppedezett a kerevet párnatömegében. Először nem tudtam, kicsodák, mert a hercegnő senkit sem mutatott be. Cigarettáztak és alig beszéltek egymással. Husz perc telhetett el, amikor Bagration Mária szőke, magas fiatalemberhez fordult:

A szőke fiatalember zongorához ült és csodálatos müvészettel adott elő egy darabot. Szégyeltem magam, hogy nem tudom, mit játszik. A hangjegyfüzeten ezt olvastam: Chopin, Scherzo. Néztem az asszony mozdulatait s azt gondoltam, hogy a világon ennél szebb muzsika nem lehet.

A hercegnő mintázását mára befejezte. Miközben az agyagot nedves lepellel takarta be, Viardot ur a beállitott testtartást magáról lerázta s álmos kábultságából lassankint felébredt. Az öreg ur nagy müértő volt; a spanyol müvészetről több értékes könyvet irt. Kora legtökéletesebb énekesnőjének volt férje s igy hizelgő bókjainak, amelyekkel Balachov Cyrillt elhalmozta, bizonyos sulya volt. Tőle tudtam meg a fiatal müvész nevét. Uj világba kerültem, amely eddig előttem ismeretlen volt. Elbucsúztam anélkül, hogy a hercegnővel két szót is váltottam volna.

Nem ismertem őt s nem is akartam ismerni. Bölcsebb voltam, mint e könyv olvasói hinnék és bölcsebb, mint magam is hittem, mert átlátván titkát Erosznak, rájöttem, hogy a tiszta szerelemnek nincs szüksége vonzalomra, becsülésre vagy barátságra; a szerelem ugyanis csak vágyból él és hazugsággal táplálkozik; valójában csak azt szeretjük, akit nem ismerünk. Vajjon milyen utakon jutottam e legtöbb ember számára fölfoghatatlan igazsághoz? Birtokomban volt minden, amit a szerelemből csak el lehet érni: birtokomban volt az ábrándkép. A meudoni és a saint-cloudi erdőben tett sétáimra magammal vittem őt. Boldog voltam.

Meglátogattam Airiau asszonyt, aki majdnem oly szivesen fogadott, mint máskor, de Bagration hercegnőről nem beszélt. Milsent ur, akit nála találtam, fölhasználva egy pillanatot, amikor a figyelem rólunk elterelődött, megkérdezte, hogy voltam-e sokszor a Basse-du-Rempart-utcai műteremben. Azt válaszoltam, hogy igen; de csak egyszer-kétszer.

- Nem tud vendégeket fogadni, - mondta ő. - Olyan vad, mint a végtelen puszták leánya...

Basse-du-Rempart-utcai látogatásaim minden változatosság nélkül folytak tovább. Mihelyt átléptem a küszöböt, azt hittem, hogy más világba jutottam. Egyszer Bagration Máriát egyedül találtam. Forgó széke előtt állt s kis, női agyagszobrot simogatott. Minden hétköznapi bókot kerülve akartam neki művészetéről beszélni s kiemeltem, hogy felfogásában oly sok határozottság mutatkozik, amennyi nőknél ritkaság. Láthatóan érdekelte, amit mondtam, de a társalgásnak fonalát csakhamar elejtette. Én buzgón nyultam utána, s rá a tőlem annyira csodált görög művészetre vonatkozó néhány megjegyzés csillogó gyöngyét füztem. Ötvös munkámban nem sietett segitségemre s igy fonalunk megint ketté szakadt. Hagytam, hogy a művésznő nyugodtan dolgozzék s elhallgattam. Körülbelül husz percnyi szünet után a kereveten fekvő füzött könyvre mutatott és megkért, hogy olvassam azt a helyet, amely meg van jegyezve. A könyv valamely tanárnak avult Platonforditása volt. A jegyzék a Lakomának abba a részébe volt téve, amelyet fenhangon olvastam:

"Bár a világon sok szép cselekedetek követtetének el, csak kis számu az, amely megváltaná az alvilágból azokat, akik oda egyszer leszálltak; de Alcestes tette embereknek és isteneknek bámulatát oly mértékben nyerte el, hogy ez utóbbiak elbájolva bátorságától, visszahivák az életbe. Annyira nyilvánvaló igazság, hogy a nemes és önfeláldozó szerelmet magok az istenek is megbecsülik!

De nem igy jártak el Orpheusszal, Oeagrus fiával. Visszaküldték az alvilágba anélkül, hogy megadták volna neki azt, amit kér. Felesége helyett, akit keresett, annak csupán árnyék-képét adták, mert e férfiuban, lévén lant pengető, hiányzott a bátorság. Ahelyett, hogy Alcestest utánozta volna, meghalván azért, akit szeret, kimesterkedte, hogy élve szálljon az alvilágba. Igy a méltatlankodó istenek gyávasága miatt asszonyok keze által veszejtették el."

Felolvasásomat szokott közömbösségével hallgatta végig. De az utolsó mondatnál félbeszakitott és a következő megjegyzést tette:

- Platon tudta, hogy az asszonyok bátrabbak, mint a férfiak, akkor hát mért épiti fel a Lakomában szerelmi elméletét épen az ellenkező tételre?

Intett, hogy folytassam tovább a felolvasást. Negyedóra mulva orosz hölgy érkezett, akit - mint később megtudtam - Schérer Natháliának hivtak. Összecsókolóztak és egymással nagyon bizalmasan beszélgettek. Nathália 35 éves lehetett; gyönyörü, erőtől duzzadó teste volt; kicsi, széles arca kiugró csontjaival faunoknak merész szépségére emlékeztetett.

Hat hónapon át jártam Bagration Máriához anélkül, hogy bizalmát legkisebb mértékben is megnyertem volna s hogy szépségét, amely épen ragyogásával vakitott el, megszoktam volna. Ha azonban távol voltam tőle, ugyanez az asszony, ki oly idegen volt közelemben, mindjárt meghitté változott. Amikor csak időm volt, elvittem magammal a Versailles-t környező erdőkbe. Egész nyugodtan mondhatom igy, mert ez volt az igazság. És egymás kezét fogva az örömtől és fájdalomtól mámorosan jártuk az erdő rejtett utjait.

Ennyi volt az egész hir. Kevéssé ismertem őt ahhoz, hogy hirtelen halálát megsirassam s mégis a csapás szörnyü volt. Ugy éreztem, hogy a föld nyilt meg nagy rengéssel s elnyelte kincsemet, örvényébe temette azt, aki számomra a világ egyetlen szépsége volt.

- Bagration Mária öngyilkos lett - mondta Viardot - és nőknél szokatlan módon. Reggel fehér ruhában az ágyán végig nyulva találták. Nyakán gyöngyfüzér, halántékán lőtt seb... A revolver kezében volt.

- Anyja őrült, - válaszolt Viardot, - apja, Bagration tábornok, szintén öngyilkos volt. Bizonyára van valami, ami e tettre birta. Én nem tudok róla.

- Az emberek azt beszélték, hogy sok, különböző szerelme volt. Különös dolog azonban, hogy én, aki gyakran jártam hozzá, egy szeretőjét sem ismertem. De ez nem jelent semmit. Menjünk, bucsuzzunk tőle.

Szobrász-műterme ravatalos szobává volt átalakitva. A hercegnő kis kerek folttal halántékán ágyon feküdt. A viasz-gyertyák remegő lángja arcát megelevenitette. A halált csak siri sápadtsága árulta el. Vonásaiban föl lehetett találni nagy közömbösségét, melyet életében mindig mutatott; talán azért, mert a régiek tanitása szerint a kifejezést a szépség ellenségének tartotta. Fehér, magas nyaku ruhába öltöztették. Sovány, kuszált haju anyja mellette ült s villogó szemet vetett a belépőkre. A barátok kis csoportokban jöttek és szótlanul távoztak.

Körülbelül két esztendő óta Dubois ur csak nagy ritkán látogatott el házunkba, amelynek az előtt mindennapos vendége volt; ugy látszik, nálunk már nem jól érezte magát. Rövid látogatásai alkalmával élet- és erkölcsi kérdésekben anyámmal többé már nem kötődött. Komoly előkelőségü, tartalmas beszélgetéseit, amelyeket egykor a gyermeknek pazarul juttatott, most fukarul mérte az ifjunak, aki pedig jobban tudta volna értékelni. Belefáradt szóba, gondolatba? Előre haladott korának terhét érezte volna? Nem igen lehetett észrevenni rajta; egyáltalában nem változott s ugy látszott, hogy a kor soha sem kezdi ki. Lehet, hogy többé nem találta bennem az engedelmes viaszkot, melybe gondolatait kénye-kedve szerint vésheti s igy nem nagy öröme tellett eszméit a nagy lurkóra bizni, aki néha mérték- és tisztelet nélkül merte azokkal sajátjait szembehelyezni. Szokásos rövid és parancsoló csengetését azonban egy őszi délután ujra hallottuk felhangzani. Dubois ur belépett. Sötétkék pápaszeme eltakarta szemét. Karosszékbe ült, hosszu palackzöld redingotejának szárnyait térdére rendezgette és ép oly nagyszerüen beszélt, mint régen; ajkáról ömlött "az isteni szó, mint hegyek csucsáról tavasszal az olvadt hó".

"Azt gondolom, barátom, - mondotta több emlitésreméltó dolog között - hogy a haladás gondolatát egészen magadévá tetted. Manapság ez általában el van terjedve s az ember csodálkozhatnék, hogy a tant épen olyan nemzedék ölelte magához, amely alsóbb rendü képességeinél fogva aligha tudja igazságát megvalósitani. De a vallásos érzés napjainkban elhalványulván, annak a világ változhatatlanságáról hirdetett dogmája helyébe belopódzott a szabadság végnélküli haladásába vetett hit. Ez a tanitás hizeleg az embereknek és ennyi elég, hogy igaznak higyjék. Az emberek ugyanis egyhanguan csak olyan eszméket fogadnak el, amelyek hiuságukat legyezgetik vagy reményeiket táplálják. Általános divatnak csak a vigasztaló tanok örvendenek, akár van alapjuk, akár nincs. Nézzünk csak egy kicsit mélyére ennek a haladásnak, amellyel kortársaid oly fennen kérkednek. Mit értsünk rajta? Ha lelkiismeretes nyelvészekként vizsgáljuk értelmét, azt kell mondanunk, hogy ez a jóban, vagy a rosszban való gyarapodást jelenti, természetesen mindig azzal a fenntartással, hogy mennyire tudjuk a jót a rossztól megkülönböztetni; és igy tulajdonképen ezzel magának az emberiségnek lépési ütemét határoznók meg. De manapság, amikor az emberek sem beszélni, sem gondolkozni nem tudnak, azt mondjuk, hogy a haladás az emberiségnek a fejlődése, amely szüntelenül a tökéletes felé tart. Ez pedig egyáltalában nem felel meg a valóságnak. Ilyen fejlődési vonalról mit sem tud a Történelem, amely összeomlások hosszu sorát és örökös visszafejlődésektől követett előrehaladásokat közöl. Az első emberek minden bizonnyal nyomorultak voltak s a művészeteket sem ismerték; de viszont utódaiknak gazdasági fejlődése ép annyi bajt hozott, mint jót s amint egyfelől hatalmunkat és jólétünket gyarapitotta, ugyanoly mértékben szenvedéseinket és nyomoruságainkat is sokszorositotta. Nézzük csak a legrégibb népeket, amelyeknek zsenije épületekben ránk maradt és hasonlitsuk ezeket a mieinkhez. Talán jobban épitünk, mint az egyiptomiak? Mivel vagyunk különbek, mint a görögök? Nem hallgatom el hibáikat és vétkeiket. Gyakran kegyetlenek és igazságtalanok voltak. Testvérháborukkal önön erejüket gyöngitették. De hát mi?... Bölcseink okosabbak-e, mint az övéik? Találunk-e Franciaországban, vagy Németországban mélyebb gondolkodót, mint efezusi Heraclytost? Emelünk-e szebb szobrokat és dicsőbb templomokat, mint ők? Ki merné állitani, hogy a modern időkben szebb költemény, mint az Iliasz megjelent volna? Szeretjük a látványosságokat: vajjon szinműveink felérnek-e egy sophoklesi trilogiával, melyet az athéni szinházban adtak? Vagy beszéljünk az erkölcsi eszmékről? Vissza kell térnünk az eleusisi miszteriumokhoz, ha ismerni akarjuk a halálról a legnagyobb rendü felfogást, amelyet az emberi nem valaha is kitalált. Térjünk át a népek szervezésére és békés közigazgatására. E téren egyetlenegy hatalmas törekvésről tudunk, s ez akkor volt, mikor Augusztus bezárta Janus kapuit, Rómában a békének oltárt emelt s a római békének nagy áldásait az egész világra kiterjesztette. De Róma ledőlt. Bukása óta a világ ki van szolgáltatva a barbároknak, akik még manapság is nem hogy folytatnák Caesar és Augusztus művét, hanem ellenkezőleg, annak még a gondolatát is elitélik attól való félelmükben, hogy rabló és gyilkoló vágyuknak gátat emel. És ez egymásra acsarkodó népek között senki a világon sem gondol oly intézményre, amely a nemzetek nyugalmát biztositaná, oly hatalmas nemzetközi tanácsra, amely az államok felett uralkodik és őket jogaik korlátai közé szoritja; és ha akadna egy ilyen polgár, aki ez uj szervezetre, amely az emberiség üdvét rejti magában, felhivná a figyelmet, hazájának és az egész világnak tisztes emberei kiátkoznák, amiért őket legdrágább kiváltságuktól, a rablást célzó gyilkosságtól meg akarja fosztani. A népeknek általános egyesülése a gyülöletben és az irigységben eléggé mutatja, hogy mily fajta haladás felé igyekeznek.

Nem tagadom, a tudományokban jóval felülmuljuk a régieket. A tudományokat egymásba kapcsolódó nemzedékek épitik ki. Mindazonáltal jóval több lángelmére volt szükségük a görögöknek, akik kitalálták, mint nekünk, akik csupán a tökéletességnek legmagasabb fokára juttattuk. De a Történelem azt tanitja, hogy a nemzedékeknek ez az egymásba füződő munkája nem folytonos. Ismerünk korszakokat, amikor a müveltség óriás területeken kipusztult. És még akkor is, amidőn a nemzedékek boldog korszakai egymást követve, a maguk részét a tudományok betetőződéséhez mind elhozták, nem nagyon lehet mondani, hogy az ismereteknek sokasága és a különböző találmányok az erkölcsöket megjavitották volna. De mindennél kétségbeejtőbb az én szememben az, amikor látni kell, hogy egy virágzó tudomány a dolgoknak uj és biztos ismeretét hozza, mint teszem, a csillagászattan fellebbenti a fátyolt a világegyetem szerkezetéről és mégis a legmüveltebb emberek elméje sem ér fel odáig, hogy hitelevesztettnek mondjon mindent, ami a világnak ez uj szemléletével nem cseng össze. Nem és nem; ők csak továbbra is megőrzik régi tévedéseiket, melyeknek tarthatatlansága nyilvánvalóvá lett s igy kétségbeejtő ostobaságról tesznek tanubizonyságot! Csak ömlengjetek, tisztelt urak, haladástokról, büszkélkedjetek a tökéletességhez vezető képességeiteknek növekedésével; dicsfényezzétek magatokat, haladjatok hiu erényeiteket zengve mindaddig, amig csak a végzetes bukfencet meg nem csináljátok."

Dubois ur elvetette ezt a szomoru tárgyat és zsebéből kis, nyolcadrétü könyvet vett elő a görög költőknek ama kitünő sorozatából, amelyet Boissonade adott ki a XIX. század elején. Az Euripides köteteknek egyike volt. Hippolytes-nél nyitotta ki azon a helyen, ahol a dajka beszél. Hevenyészett forditásban franciául olvasta a sorokat; lehet, hogy anyámra való tekintettel, vagy talán inkább azért, mert nem nagy bizodalommal viseltetett ama görög-nyelv iránt, amelyet a második Császárság iskoláiban tanitottak.

"Euripides - folytatta azután -, aki mély bölcselő volt, a királyné öreg dajkájának szájába adta - kissé talán merész szabadsággal - a maga bölcseségét. Igaza van abban, hogy az emberek ragaszkodnak ehhez a nyomorult földi élethez és abban sem téved, hogy a másvilágról költött mesék elijesztenek. De én, aki nem félek az Alvilágtól s akit a mesék tévutra nem vezetnek, mégis fel kell vessem a kérdést, hogy ezektől függetlenül nem vonz-e valami az élethez, amelytől különben majdnem háromnegyed századnyi létem alatt egy boldog napot sem kaptam. Értsd meg, barátom: noha megkimélt a sors nagy csapásoktól, amelyeket más halandókra oly bőkezüen mért; noha nem éltem meg sem kegyetlen betegséget, sem nagy gyászokat, amelyek a világot gyülöletessé teszik, mégsem szeretném életemnek egyetlenegy napját is ujrakezdeni. És ennek ellenére azt kell mondanom, hogy nem tudom, vajjon nem várok-e esztelenül még mindig valami jót, valami kellemeset ettől az élettől, amelynek átlagos határát már tulléptem. Ebben én is ember vagyok. Szeretjük az életet. Be kell ismernem, ha nem is személyes tapasztalat, de az okoskodás érvei miatt, hogy ez a kutya élet (e kifejezést madame de Sévignétől kölcsönzöm) rejt olykor valami jót magában, amelyet én - sajnos - a magam személyében nem észleltem. Kell benne jónak lennie, minthogy csak ezt az életet ismerjük, tehát belőle kellett meritenünk a jónak ép ugy, mint a rossznak fogalmát. De a boldogságra való készség nem minden emberben egyforma. Azt hiszem, a középszerü lényekben erősebben van meg, mint a szellemi kiváltságosokban, vagy az ostobákban. Azt kell kivánni az embereknek, hogy szeressék az elme és sziv középszerüségét, az életmód középszerüségét, egyáltalában minden középszerüséget."

Miután Dubois ur elmélkedését szokásos szenvtelenségével előadta, piros nagy kendőjét, melyet a tubák-szivás kellékeként hordott, zsebéből kihuzta s ajkához emelte; azután amig egyik sarkát fogai között tartotta, addig két kezével a zsebkendőt sodorta körülbelül úgy, mint az öreg Chateaubriand Abbaye-au-Boisban, aki Madame Récamier történetirója, Heriot szerint hasonlóképen járt el, mikor egyizben egy fiatal költő tiszteletére rendezett tömeg-tömjénezésnek meg akarták nyerni. Dubois ur hosszabb ideig maradt ebben a helyzetben, majd zsebkendőjét zsebébe visszatette és azt kérdezte tőlem, mi van azzal a festők életét feldolgozó vállalattal, amelynek én is munkatársa vagyok s amelyről mostanában semmit sem hallani.

Megmondtam az igazat, ami abból állott, hogy a mi világhirü mesterekről szóló sorozatunkat kellő érdeklődés hiján mindjárt a kezdet kezdetén kellett beszüntetni. Megjegyeztem, hogy ezzel igen kellemes és nagyon hasznos foglalkozást veszitettem el s hogy azóta nagy Ókori-lexikonnak lettem a munkatársa; de ez a foglalkozás sokkal nehezebb és kevésbbé jövedelmező, mint a másik.

- Ilyen munkával foglalkozni, - válaszolt ő - régi művészekről s régiségtani kérdésekről cikkeket irni nagyon dicséretes dolog. Olyan feladat, amely elvégzőjének elméjét ugyan nem gazdagitja, de mindamellett tisztes foglalkozás, föltéve, hogy képességei megvannak hozzá annak, aki elvállalja. Ügyesen megcsinált és innen-onnan kivonatolt összefoglalás nem hoz szégyent arra, aki célszerüen elvégzi, sőt némi tekintélyt is juttat anélkül, hogy bármiféle veszélynek tenné ki. Nem mondható azonban ez, kedves barátom, az oly irodalmi művekről, amelyekben az iró saját szellemét mutatja be, önmagát fedi föl és népszerüsiti; szóval, igyekszik kitünni a költészetben, regényben, bölcsészetben, vagy a történelemben. Ez olyan kaland, melytől jó óvakodni, ha az ember ad valamit nyugalmára és függetlenségére. Eredeti művet közzétenni annyit jelent, mint szörnyü veszedelmet hivni ki maga ellen. Higyj nekem, fiatal barátom: ne áruld el lelkedet. Ne irj. Ha jelentéktelen művet adsz ki, amely nevedet a homályból nem meriti fel, - és ez legtöbbször az eset, mert az igazi tehetség ritka - adj hálát az isteneknek: kikerülöd a szerencsétlenséget és legfeljebb annyit kockáztatsz, hogy a magad bizalmas körében nevetségessé válsz. Ez pedig nem is olyan rettenetes. De ha megtörténik az a szinte lehetetlen csoda, hogy elég tehetséged volna a hirnév és föltünés elérésére (mert a dicsőségről nem is beszélek), szóval ha ismertté válsz, vége a legfőbb földi javaknak, vége a pihenésnek, nyugalomnak, békességnek. Az irigyek falkája folyton lábikrádra les; a tehetségteleneknek megszámlálhatatlan hadserege, akik megtöltik a szinházakat és a napilapok szerkesztőségeit, minden tettedet kikémlelik, bünné tulozzák és sanda szitkaikkal elárasztanak. Ezer és ezer rágalmat terjesztenek rólad és mindenki el fogja hinni. Az emberek nem adnak mindig hitelt titkok rosszhiszemü szellőztetésének, mert az igazságban nem igen szoktunk hinni; de hiszünk a rágalomban, amely mindig szebb, mint amaz. A közvéleményt tájékoztató ujságirók megirják, hogy éretlen lánygyermekeket üldözöl, hogy megölted apádat s hogy nincs tehetséged. Könyveid, az igaz, hogy szereznek barátokat, de ezek némák, szét vannak szórva és nem élnek a közeledben; nem csinálnak s nem mondanak semmit. Ez is majd nagy fájdalmat okoz. Középszerü könyveid lesznek a legolvasottabbak. És ha merész és mély dolgokat irsz, amelyek tulhaladják a köznép látóhatárát, senki sem megy utánad. Az irigyek mindig kéznél lesznek, hogy kivégezzenek.

Ismét a régi napok Dubois-ja szólt hozzám. Örömmel láttuk, hogy régi természetére talált. Még anyámmal is kötődött s felsorolta előtte a divatból kiment kézi-malmok hasznát és előnyeit.

Mikor elment, anyám, ki az ablakból utána nézett, megjegyezte, hogy délcegebben és egyenesebben jár, mint a mai fiatalemberek. Anyám azután hozzám jött, homlokon csókolt és a fülembe sugta: "Irj csak, fiacskám, lesz tehetséged és irigyeidet elhallgattatod."

Másnap Clorinde-nak, az öreg házvezetőnőnek egyik küldöttjétől értesültünk, hogy Dubois ur meghalt. Husz perccel a hir vétele után beléptem a Szent-Anna utcai lakásba, amelyet csak egyszer láttam s amelyről oly káprázatos emlékeket őriztem meg. Az előszobában Clorinde a látogatóknak elmondta, hogy mikor a reggelivel a szobába lépett, ura nem ébredt fel és hiába szólitgatta, rázta vállát, nem adott életjelt magáról. Ekkor elszaladt az orvoshoz, aki mindjárt vele jött s megállapitotta a halált, amely néhány órával azelőtt állhatott be. Az öreg asszony keservesen sirt és borillatot árasztott magából.

Láttam Dubois urat a haláloságyon. Életében sötét-piros arca most olyan volt, mintha fehér márványból faragták volna ki. Szép feje izmos, még erejének teljében levő férfihoz látszott tartozni. Felette megpillantottam az olasz iskolának tőle annyira szeretett meztelen nőit és Gérard-nak "Céline"-jét, amely fiatalkoromat ugy megzavarta.

Azután ujra az ijesztően szép halottra tekintettem. A legnagyobb elméjü ember volt, akit ismertem s akivel azóta is hosszu életemben a sors összehozott; pedig sok olyan emberrel érintkeztem, akiket irásaik hirnevesekké tettek. De Dubois urnak s még nehány oly ismerősömnek emléke, akik maguk után müvet nem hagytak, azt a gyanut ébresztik fel bennem, hogy a legnagyobb emberi értékek nyomtalanul elpusztulhatnak. Csodálkozhatunk-e hát rajta, hogy az, aki megveti a dicsőséget, fölötte áll annak, aki azt hizelgő szavakkal vivja ki.

A bagdadi utazást mindegyre elnapolták. Airiaunénál találkoztam egy gyárigazgató fiával, Victor Pellerinnel. Ez a szertelenül elhizott, mindig lihegő és izzadó, hirtelen haragu és barátságos fiatalember, akinek a szeme majd kiugrott, szenvedélyesen szerette a szinházat. Bercyben egy gázgyár igazgatóságától kapván, már nem is tudom, milyen feltételek mellett, hatalmas termet, szinházat alapitott és előadásokat rendezett. Ennek a szinháznak volt szinpada, voltak diszletei, szinfalai és művészek számára öltözői. Muzsák Szinházának hivták s ha Euterpe és Terpsihore művészetét kevésbbé is gyakorolták, annál gyakrabban hivták körükbe Tháliát és Melpomenét. Igy neve eléggé igazolva volt; de minthogy olyan időben, amikor a romantika nagy divatban volt, csupa klasszikus darabokat játsztak, tartani lehetett, hogy a tömeg a szinházba nem nagyon fog seregleni. Ez pedig elég kellemetlen lett volna egy olyan vállalatnak, amely kapuját a közönségnek ingyen és egyszerü meghivásra nyitotta meg. Én a nevet nagyon jónak találtam. A szinészek mind társasági műkedvelőkből, Victor Pellerin barátaiból teltek ki. A szinésznők hivatásosak voltak s az Odeonhoz és más párisi szinházhoz tartoztak, sőt volt közöttük a Comédie-Francaisenak két nyugdijazott tagja is. Pellerin nagyon csekély tiszteletdijért talált egészen ügyes szinésznőket, akik kitünően dolgoztak. Kövér barátomban véletlenül megvolt a kitünő szinházigazgatónak minden jó tulajdonsága és ezek között nem kis mértékben a legfőbb képesités: a takarékosság. Be kell ismerni, hogy nagy szükség volt erre; mert szinháza, amely semmit sem jövedelmezett, sok pénzt emésztett fel. Otthoni zsebpénze e célra alig volt elegendő. Azt hiszem, nincs a világon még egy olyan művészet, ahol kevés pénzért annyi kiváló munkatársat kaphatott volna.

Egy különleges körülmény folytán résztvettem a Muzsák Szinházának próbáin. Mondtam már, hogy Victor Pellerin kitünő szinházigazgató volt. Nagyon jól megválogatta a darabokat. Minthogy minden művet csak háromszor játszottak, nem volt kényszeritve, hogy a nagyközönség izlését kövesse; csak azzal törődött, hogy a hozzáértőknek tessék; és ez eléggé sikerült is. Mikor vele megismerkedtem, több más és akkor nálunk még nem játszott darab között szinre hozta Ben Jonsonnak Alkimistáját, Goethe Faustjának első részét és Marivauxnak Nyiltszivüekjét. Azután az a gondolata támadt, hogy előadja a Lysistratát, ami abban az időben eredeti és uj gondolat volt. Ne felejtsük el, hogy nagyon régi időről beszélek. Minthogy tudta rólam, hogy a görög irodalmat és művészetet szenvedélyesen szeretem, azt hitte, hogy Aristophanesnek Párisba való bevezetésében segitségére lehetek és meghivott a szinielőadásokra, melyek az esti órákban folytak le. Ezentul állandó vendég lettem ott, nem azért, mintha segiteni tudtam volna, hanem, mert tetszett a dolog. Goethe, aki szerelmes volt a szinházba, azt mondja, hogy még középszerü darab s hozzá gyönge előadásban is, csodálatos látványt nyujt. Én is ugy gondolkoztam, mint az isteni férfiu. És élvezetem már a próbákon kezdődött, ahol mozdulatoknak és szavaknak kusza zürzavarából lassankint kibontakoznak az érdekes cselekmény vonalai. Mégis csak szép dolog, hogy férfiak és nők, akik alapjában véve épen olyanok, mint a többi emberek, tehát önzők, irigyek, féltékenyek és nagyravágyók s akik kölcsönösen csak rosszat akarnak egymásnak, mégis buzgón fáradoznak mindnyájuk érdekén és makacs elszánással hozzák létre a szerencsés együttest, mely egyiküket a másik alá rendeli. Lysistratát Marie Neveux játszotta az Odéonból; legjobb és legcsinosabb szinésznőnk, festett szőkeséggel és bársonyosan fekete szemmel. A Muzsák Szinházában a legtöbb zivatart és szép időt ő idézte fel.

- Egyik hölgynek sem kedvezek - mondta Victor Pellerin. - Ha az egyiket kitüntetném, képtelenség volna őket vezetni.

Méltatlan szavak ezek oly kitünő szinházigazgatóhoz, amilyen ő volt. A valóság az hogy Marie Neveux-nek igenis kedvezett és sok fáradozásába került, hogy kis társulatát fegyelmezze. E miatt volt mindig elégedetlen és haragos az arca, e miatt lett barázdás a homloka és szemei e miatt ugrottak majdnem ki üregükből. De ha senkinek sem kedvez, akkor is sok nehézséggel találkozik egy olyan mesterségben, amely az embert minden pillanatban a legválogatottabb bajok elé állitja s amelyet ő épen ezért, no meg a kedvezések lehetőségéért is szeretett. A szinészeknek, kartársainak szintén megvoltak a gyönge gyöngédségei. Egyiknek az elfogultsága keresztezte a másikét, de a végén mégis minden valahogyan rendbe jött. Nekem is megvolt mindjárt első naptól kezdve a választottam. Ez Lampito, a lakedaimoni nő volt, kinek a szerepét Jeanne Lefuel játszotta az Odeonból. A szerep jelentéktelen volt. Lefuel kisasszony kért tőlem egy pár "betoldás"-t és kérése nem talált süket fülekre. Gyászos következménye a szerelmi gyengeségnek: kiegészitettem Aristophanes szövegét! Mentségemül megjegyzem, Lysistrata a Muzsák Szinházában amugy is olyan nagy változtatásokon ment keresztül, hogy ha Aristophanes valamely csoda révén hallotta volna, nem ismer saját darabjára. De minek keressek másutt mentséget, mint Jeanne Lefuel kisasszony szép szemeiben. Szürke szemek voltak, de olyan szürkék, hogy nem is szürkék voltak, hanem olyan árnyalatuk volt, amelyhez hasonlót az ember nem látott és nem is fog soha sem látni; ez a szürkeség könnyü, folyékony, finom, légies és aetheri volt, s benne alig látható fénypontok lebegtek, a felszinre szálltak, lemerültek és ujra visszajöttek. Jeanne Lefuelben Marie Neveux üdesége, ragyogása és szemtelen fiatalsága hiányzott. De szebb volt a termete és ezt az előnyét kevés ember ismerte fel. Mert majd mindenkit csupán az arc vonzza és a többivel szemben engedékennyé teszi. Ki mondta ezt? Nagy szakértő: Casanova. Még hozzá tehette volna, hogy a legtöbb ember nem tudja a formák szépségét felismerni. Én a magam részéről nagyon hálás voltam Lefuel kisasszonynak, amiért olyan volt, amilyen volt.

Lampito szerepe betoldásaim ellenére is rövid maradt. Igy hát Jeanne Lefuelnek elég veszteni való ideje maradt s ezt mind velem veszitette el. Csevegtünk. Emiatt a szinpadtól elég távol kellett mennünk. Mert Victor Pellerin a nézőtérről felhangzó legkisebb zajra dühösen tört ki és állati üvöltéseket rögtönzött. Jeanne Lefuelnek nem kellett csak egy-két szót mondania, s én mindjárt jókedvre hangolódtam. Megvolt a természetes szelleme és talán többet olvasott, mint többi szinésznőnk. De benne nem az tetszett nekem. A társalgásban a tárgy rendesen kevésbbé érdekel. Akármiről van is szó, nekem az a fontos, hogy róla izlésem szerint beszéljenek. Ez az izlés pedig nem is olyan emelkedett: szerény elmék is könnyen felérik; viszont néha a legkiválóbbak is mély sebet ejtenek rajta. A legtöbb nő nem igen beszél inyemre. Ritkán szeretem társalgásukat, de ha egyszer szeretem, belé tudok bolondulni. Beszéljünk őszintén; a magántársalgásban bosszant az erőltetett választékosság. Hagyjuk ezt az előadóknak. A beszéd, ha tetszik, legyen olyan, mint egy festmény; legyen megszerkesztve, kidolgozva és befejezve. De a társalgás csak vázlatok sorozata. Nos hát, az én izlésem a társalgásban épen ugyanaz, mint a rajzban. A vázlattól megkivánom, hogy szabad, fürge, éles, merész és maró legyen. Elkerülhetetlen, hogy a méreteket ne lépje tul és az igazságot ne sértse meg, de csak azért, hogy jobban érvényesitse. Legyen a társalgás is ilyen. Páratlan gyönyörüséget szerez, ha szemem előtt egy sereg tarka, rögtönzött életképet vonultat el. A társasági hölgyek beszélgetése rendszerint nem ilyen. Jeanne Lefuel azonban a maga természetes könnyedségével a csevegésnek ezt a müvészetét majd mindig elérte. Az ember, ha vele beszélt, minden alkalommal ugy érezte, mintha élénk és szellemes vicclapot forgatna, mig viszont a szalonok dámái társalgásukban a Revue des Deux Mondes végtelen és szürke értekezéseivel versengtek. Jeanne Lefuelnek tárgyai - az igaz - jelentéktelenek voltak, de sajátságos előadásával jelentősekké tudta tenni. Legtöbbször szinfal mögötti kalandokról, szinházi és szerelmi versengésekről, féltékeny asszonyok dühéről, szinésznőknek egy este lefolyása alatt felmondott, ujra összebogozott és ujra elszakitott barátságáról mesélt; néha ripacstréfákat is előadott; igy a Pyrrhus által a szinpadon Andromache kezébe csusztatott tojásról, amelyet Hektor özvegye majd a jobb, majd a bal tenyerében volt kénytelen rejtegetni, mig kezét könyörögve nyujtá ki Epirus királya felé:

A csevegésnek müvészi kiszinezését elsősorban természetének köszönhette; de sokat tanult mesterségétől is, amely látni és érezni tanit, s a dolgok formájának és jellemének megfigyeléséhez hozzászoktat. A Muzsák Szinházának hatalmas és rosszul világitott termében a lány jóvoltából mily sok kellemes pillanatot töltöttem el. A próba éjfél felé végződött s a józanabb emberek ilyenkor haza mentek. Mi ilyenkor kezdtük el a szellemidézést. Szinésznőink mind spiritisták voltak. Nem tudom, hogy Jeanne Lefuel, aki néha arcátlan vakmerőséggel szándékosan forgatta az asztalt, hitt-e a szellemekben. Az asztal néha lassan jött tüzbe, de a végén mégis csak felemelkedett. Oly sok kéz türelmetlen nyomásának hogy is állhatott volna végletekig ellen? A szellemeket kopogtatási módszerrel kérdeztük, azaz előzetesen megállapodtunk velük, úgy a betürendi értékben, mint az asztalláb toppantásainak megszabott jelentésében. Egy ütés a-t, kettő b-t, három c-t, stb. jelentett. Vagy egy ütés igen-t, kettő nem-et. Ezzel a módszerrel feleltek a szellemek, néha, az igaz, értelmetlenül, de épen ezek sokszor érdekesebbek voltak, mint az értelmes válaszok. Egyszer csodálkoztam azon, hogy a szellemek milyen ostobák. Erre kiváló duenánk, akit Therése Duflon-nak hivtak, igen találóan jegyezte meg:

- Ezek a holtak embereknek szellemei - mondta - s nem elég meghalni ahhoz, hogy valaki szellemes legyen.

E miatt volt, hogy hiába kérdeztünk jelenlegi helyzetéről egy gyapju-kártolónőt, aki Amiensben abban az időtájban halt meg. Az együgyü lélek, aki az életről nem tudott sokat, most a halálról is ép oly keveset tudott. Igy volt ez különben a legtöbb szellemmel, aki körünkben megjelent. Asztalunknak megvoltak a maga meghitt szellemei, akik közül az egyiket, egy nagyon szabadszáju lelket, Charlotnak hivtak, mig a másik bizonyos Gonzalve volt. Benne Berger kisasszony egyik régi, kedves, korán elhunyt szeretőjét ismerte fel. A meghalt és élő kedves meginditó találkozásán ünnepélyes elfogódottsággal vettünk részt. De az asztalláb felemelkedése és leesése ily nagy szenvedély kifejezésére nem lehetett elég gazdag nyelv és e miatt Gonzalve minket rémesen untatott. Rosimunda, szinésznőinknek egyik legcsinosabbika, nagyobb hévvel és érdeklődéssel vetette magát a szellemidézésre, mint mi mindnyájan, nem véve ki Berger kisasszonyt sem. A szellemidézésnek különösen azóta lett bolondja, amióta egy hétéves Lucia nevü kislánynak a lelkét vélte felfedezni, aki az Odeon szinpadján egyszer-kétszer föllépett s azután meghalt, megismételve igy az ifju Septentrionnak sorsát, aki Antipolis szinpadán kétszer táncolt és nagy tetszést aratott Biduo saltavit et placuit. Rosimunda Luciát oly rövid földi életéről és jelenlegi helyzetéről kérdésekkel ostromolta. Lucia alig szólt csak pár szót s mindig nagyon rövid ideig maradt. Megfigyeltük, hogy sokkal halkabban kopog, mint a többi szellemek s megállapitottuk, hogy rövid megjelenése gyermekállapotának tudható be. A fáradhatatlan és roppant kiváncsi Rosimunda kopogtatási módszerünkkel érintkezésbe lépett Lucia egyik nagynénjével. E tiszteletreméltó elhunyt hölgytől a többek közt azt is megkérdezte, hogy Lucia kinek volt a gyermeke. A nagynéni válasza nem volt kielégitő s ezért Rosimunda más meghalt rokonokat idézett fel, hosszu és zavaros vallomásokat vett fel, de igy sem tudott a végén a gyermek anyja és nagyanyja között eligazodni. Kiváncsisága tehát nem volt jobban kielégitve, mint a tudósoké, akik azt szerették volna megtudni, hogy a Molière-társulat kis Menou-ja kiktől származott.

Érdekes, hogy a legrakoncátlanabb tréfák, a legdurvább cselvetések s a legnyiltabb csalások ellenére is, amelyek lélekidéző üléseinket élénkitették, a nők, kik közül nem egy elég okos volt, komolyan vették a szellemek megjelenését ebben a nagy, három gyertyától megvilágitott teremben, ahol, mint Odisseus a Cimmeriusoknál, föltámasztottuk a Nekyiat, mig körülöttünk nagy árnyékszőnyegek lebegtek. Néha minden ok nélkül az asszonyok hirtelen rémülettől megszállva eszeveszetten futottak szét, kiáltoztak, forgolódtak, mint ijedt madarak; keresték egymást, összeütődtek, szoknyájukba botlottak, elbuktak, anyjukat szólitották s keresztet vetettek magukra. És öt perccel később a meglepetés és vidámság kiáltásai s harsogó nevetés közepette vigan perdült már az asztal. Az ülés reggeli két óráig, fél háromig tartott el.

Nekem még vissza kellett akkor kisérni Lefuel kisasszonyt az Assas utcába, ahol lakott. Ez sem tartott épen rövid ideig. Előbb bérkocsit kellett szerezni, amely kinos és kockázatos dolog volt, különösen esőben. Ha az embernek szerencséje volt, negyedóra, husz perc multán elcsipett egy piros függönyös, döcögő konflist, a bakon öreg, több galléru köpenybe burkolt kocsissal, aki sánta gebéjét, vagy helyesebben szólva, törpe gabancát hiába noszogatta sietésre. Ezen a közlekedési szerszámon legalább is egy órára volt szükség, hogy az ember a Luxembourg-kert környékét elérje. De nem panaszkodtam emiatt. Igy kettesben a társalgás sokkal bensőségesebb volt. Teljes bizalommal és odaadással beszéltem vele a megnyilatkozásnak oly ellenállhatatlan kényszerével, amelyet csak jelenlétében éreztem. Ő pedig magáról, minden zavar, vagy feszélyezettség nélkül beszélt. De nagyon távol volt attól, hogy mindent elmondjon s világosan éreztem, hogy még legőszintébb bizalmaskodásaiban is életének, érzelmeinek és cselekedeteinek nagyobbik felét eltitkolja előttem. Bizonyára óvatosságból tette, de meg azért is, mert minden képzeletet felülmulóan közömbös volt multjával és jövőjével szemben; életemben egy nőt sem ismertem, aki annyira csak a jelennek élt volna, mint ő. Ennek köszönhette szive nyugalmát. Sajnálat és aggódó nyugtalanság ismeretlen volt előtte. Lelkének békéje olyan derült volt, mint a nyugodt tenger felszine.

Kocsink az Assas-utca 18-as száma előtt állt meg. Ha egymásnak volt még valami mondanivalónk, a kocsist elbocsátottam és fölmentem a harmadik emeletre, ahol Jeannenak kis lakása volt. Hogy ide az ember feljuthasson, csengetni kellett. De az igazi dolog, a nagy mű, amint Vergilius mondja, még csak azután következett. Kinos erőlködések után, amelyben a csengőrángatást kapudöngetés és rugdosás váltotta fel, nagynehezen sikerült a házmestert felkölteni. Sezám megnyilt: fáradozásunkat méltó bér jutalmazta. A szinésznő szobája nem volt gazdagon berendezve; egész butorzatát vaságy, diófából készült pohárszék, tükrös szekrény alkotta; de a tisztaság és csinosság kifogástalan volt. Jeanne furcsán diszitette szobájának ajtaját. Vizfestéssel készitett virágkeretekbe izlése szerint való költeményeket akasztott fel, amelyeknek a verselésében több bosszantó hibát fedeztem fel. Ma az ilyeneket észre sem venném. De mondom, nagyon régi időkről beszélek.

Egyszer Jeannet reggel kerestem fel és varrogatva találtam. Arcát az orra nyergére illesztett kerek, csonttal szegélyezett pápaszem sajátságosan változtatta meg. Apró dobozokkal s régi divatu szelencékkel volt körülvéve, amelyek gondos házinőre vallottak... Igy szeretek leginkább rá visszaemlékezni.

Egy évvel első találkozásunk után Jeanne könnyedén elfelejtett. De én még mindig szeretettel gondolok reá.

Életemnek egymásra következő éveiben sokszor eszembe jutott Herodotos mondása, melyet Dubois ur idézett: "Tudd meg, hogy a szegénység Görögország hű barátja. Elmaradhatlan társnője az erény, a bölcseségnek és jó kormányzatnak leánya." Hálás vagyok a természetnek azért, hogy szegénynek születtem. A szegénység jótékony barátnőm volt; megtanitott az életben igazán hasznos dolgok értékére, amiket nélküle soha sem tudtam volna meg s megkimélvén a fényüzés terhétől, a szépség és a művészet felé irányitott. Bölcsnek és bátornak nevelt. A szegénység Jákobnak angyala: azokat, akiket szeret, arra kényszeriti, hogy küzdjenek vele a homályban és majdan a világosságban öleléséből bár sértett inakkal, de pezsdülő vérrel, ruganyosan és erős karral bontakozzanak ki.

Minthogy az élet javaiban kevés részem volt, tehát az életet önmagáért szerettem; fátylak nélkül, a maga néha rettenetes, néha elbájoló meztelenségében.

A szegénység azoknak, akiket szeret, megadja a földi élet egyetlen ajándékát, amely széppé teszi az embereket és dolgokat s amely varázsát és illatát a természetre hinti, a Vágyat.

"Csupa fájdalom az emberek élete és a szenvedésekben nincs fegyverszünet." Igy beszélt Phedrának dajkája s a kebléből felszálló sóhajokat azóta sem cáfolták meg. "És mégis - füzi hozzá az öreg krétai nő - szeretjük ezt az életet, mert ami utána következik, csak sötétség, amelyet mesékkel szépitettek be." Szeretjük a fájdalmas életet azért is, mert szeretjük a fájdalmat. És miért ne szeretnők, mikor a fájdalom testvére az örömnek, sőt néha egészen össze is olvad vele.

Ezek az emlékek, amelyek a Kis Péter folytatását alkotják, a főbb tényekben, jellemekben és korfestésben igazak. Amikor a képeket különösebb sorrend és összefüggés nélkül emlékembe visszaidézni kezdtem (A barátom könyvében és Pierre Nozièresben), gyermekkoromnak sok tanuja élt még, akiket a nagyközönségnek kiszolgáltattam; meg kellett nevöket és életkörülményeiket változtatnom, hogy büszkeségüket vagy szerénységüket meg ne sértsem. Ezek az érzelmek nagyon sebezhetők azoknál a boldog embereknél, akik a homályban élnek. Az ujságban kitett nevöknek csak a megpillantása is felizgatja őket; dicséret és támadás egyaránt feldulja nyugalmukat, mihelyt a nyilvánosság előtt hangzik el. Apám és anyám életben voltak. Csak magasztalással és hálaérzéssel szólhattam róluk, de fátyoloznom kellett, ha fel akartam ajánlani nekik.

Azóta mindketten egymás mellett mohos kő alatt pihennek az erdő szélén, mely öreg napjaikat hűs árnyékkal védte. És még most is, mikor a pusztuló évek zuhataga gyermek-éveimre tört és mindent magával sodort, aggódva félnék bármi ügyetlenségből megsérteni fiui kegyeletemnek legkisebb idegszálait is, amelyek oly mélyen nyulnak bele a multba.

Ugy kellett tehát eljárnom, mint ahogyan tettem, vagy pedig kis történeteimet nem lett volna szabad életemben közzétenni azoknak szokásos példája szerint, akik életüket, vagy életüknek egy részét megirták. Azt merném mondani (felékesitvén magamat egyik legragyogóbb nyelvtisztátlansággal), hogy minden emlékirat emlékezés a siron tulról. De én nem ajánlottam "Gyermekéveimet" az utókornak s egy pillanatig sem gondoltam, hogy az eljövendő nemzedék ily semmiségek iránt érdeklődhetik. Ellenkezőleg ma az a meggyőződésem, hogy mi mindnyájan, nagyok és kicsinyek, ép olyan jövőtlenek leszünk, mint a hanyatló római birodalom utolsó irói és hogy az új Európa egészen más lesz, mint az, amely most szemünk előtt omlik össze, olyannyira, hogy művészetünkkel és gondolatainkkal mit sem fog törődni. Minthogy nem vagyok próféta, nem jósolhattam meg müveltségünknek közeli és szörnyü rombadőlését 37 éves koromban, amikor életem derekán a kis Anatole-t kis Péterré változtattam; sokkal jobban tudtam igy magamról beszélni, magamat vádolni, dicsérni, kedvemrevalóan leszidni, sajnálni és megmosolyogni. A régi időkben Velencében a lakosok, akik nem akarták, hogy az utcán őket megszólitsák, öltözetüknek gomblyukába tenyérnyi nagyságu álarcot illesztettek s ezzel figyelmeztették a járó-kelőket, hogy senkivel sem óhajtanak érintkezni. Ép ugy volt velem is; választott nevem nem takart el, de jelezte szándékomat, hogy nem kivánok személyesen előtérbe lépni.

Ez az álruha arra is jó volt, hogy könnyen eltakarhattam gyönge emlékezőtehetségemnek hiányait és a képzelet forrásából szabadabban merithettem. Kitaláltam körülményeket azok helyébe, amelyeket elfelejtettem. De ezeknek a képzelt dolgoknak soha sem volt más céljuk, mint hogy az őszintén festett jellemeket megvilágitsák; egy szóval azt mondhatnám, hogy soha még ember nem hazudott igazat-mondóbban. Jean-Jacques Vallomásainak egyik helyén, ha nem csalódom, ehhez hasonló nyilatkozatot tesz. Mondom, az emlékezőtehetségem nagyon rossz, de meg kell magyaráznom a dolgot: a képeknek legnagyobb része, amelyeket befogad, nyomtalanul eltünik benne, de ami kevés ott marad, az élesen és kitörülhetetlenül rajzolódik belé; emlékezésem ragyogó képtár.

Gyermekkorom megirásának ez a módja még egy nagy előnyt nyujt, amely mindenik között nem kevésbbé értékes: társitja, ha kis mértékben is, a képzeletet a valósággal. Ismétlem: az elbeszélésben keveset hazudtam és a lényegben soha sem; de talán eleget hazudtam ahhoz, hogy tanitsak és tessem. Az igazságot meztelenül soha sem ismerték. A kitalálás, a mese, a rege, a monda mind megannyi álruha, amelyeknek redői mögött pillantották és szerették meg az emberek mindenha az igazságot. Azt merném hinni, hogy a Kis Péter szerény képzeleti disz nélkül talán nem is tetszett volna; s ez kár lett volna; nem miattam, akinek nincsenek ilyes vágyai, hanem a rokonszenvező lelkek miatt, akikben ő kedves gondolatokat ébresztett s nem nagy csillogásu, de boldogitó erényeknek emelt oltárt. A képzeletnek kis játéka nélkül e gyermekalak talán nem is mosolyogna.

Viszont azonban nem állitom, hogy ezzel a ferditéssel nem járnak együtt bizonyos kellemetlenségek. Hiába, akárhogyan is választ az ember, el kell készülve lennie kedvrontó következményekre. Irótársam, az éleselméjü, nagy életismerő Lucien Descaves a Kis Pétert elemezve egy alkalommal kimutatta, apám mily sokat vesztett azáltal, hogy képzeletem szeszélye orvossá alakitotta. Beismerem, hogy elveszitett egy könyvesboltot, amely oly könyvbarátnak, mint Lucien Descaves, nem kis dolog. Azt azonban már jobban tudom én, mint akárki más, hogy apám egyáltalában nem ragaszkodott ahhoz a könyvesbolthoz, amelyet tőle elvettem. Minden kereskedelmi érzék hiján inkább arra termett, hogy olvassa könyveit, nem, hogy eladja. Természetfölöttiek felé forduló érdeklődése egyáltalában figyelmen kivül hagyta a dolgok külső képét: a könyveket nem alakjukért szerette és a könyvgyüjtőktől nem kis mértékben irtózott. Minden keresett ötletesség nélkül mondhatom, hogy Nozière doktor a maga dolgozószobájában sokkal mélyebben hasonlit apámhoz, mint apám maga az ő könyvesboltjában. Csak azt vettem el tőle, amit a véletlentől kapott, s e helyett olyan valamivel kárpótoltam, ami természetével megegyezett. De meg azt a könyvesboltot sem tüntettem el egészen a föld szinéről. Ne haragudjék tehát ezért reám Lucien Descaves és jusson eszébe a könyvesbolt, amelyet másutt Jaques Tournebroche-nak nyitottam. Azt hiszem, hogy Descaves mutatott rá a legsulyosabb hibámra; mert azért talán senki sem fog szemrehányást tenni, hogy keresztapámnak a lakását a Grands-Augustins utcából áttettem a száz lépésnyi távolságra levő Saint-André-des-Arts utcába, ahol Pierre de l'Estoile lakott. Gyermekkorom sok más alakjának egyáltalában nem változtattam meg a szokásait. Több olyan van, akinek még a nevét is megőriztem, mint például Dubois ur, akit csak a nemesi cimkétől fosztottam meg, amelyet különben maga sem használt.

Mondtam már, abba a kisértésbe estem, hogy mint Jean-Jacques, kihivjam mindazokat, akik magukat jobbnak merik mondani, mint én magamat. Sietve füzöm ehhez, hogy ezzel nem nagyon büszkélkedem. Az embereket általában gonoszabbaknak tartom, mint amilyeneknek látszanak. Nem ugy mutatják magukat, mint amilyenek a valóságban; bujva csinálják azt, ami miatt gyülöletet, vagy megvetést érdemelnének és csak olyan tettekkel lépnek előtérbe, amelyekért helyeslést, vagy bámulatot várnak. Ritkán nyitottam be tévedésből ajtón, amelyen tul olyan jelenet ne tárult volna elém, ami miatt szántam, utáltam, vagy gyülöltem az emberiséget. Mit tehetek róla? Nem helyes dolog ilyet mondani, de nem tudom magam visszatartani.

És vajjon az igazsággal szemben, amelyet oly szenvedélyesen szeretek, hü maradtam-e mindig? Az előbb ezzel dicsekedtem. De érettebb megfontolás után nem mernék rá esküdni. Nincs sok művészet ebben az elbeszélésben; de talán egy kevés mégis belecsuszott; s ha már művészetről beszélünk, ott mindig elrendezésről, takargatásról, hazugságról van szó.

Egyáltalában kérdésbe vonható, hogy az emberi nyelv ki tudja-e fejezni teljesen az igazságot; az állati kiáltásokból fejlődött ki s megőrizte annak jellemvonásait; érzelmeket, szenvedélyeket, szükségleteket, örömet és fájdalmat, gyülöletet és szerelmet fejez ki. Nem arra van teremtve, hogy az igazságot mondja. Az igazság nincs meg a vadállatok lelkében és nincs meg bennünk sem; a bölcselők, akik erről tárgyalnak, holdkórosak.

Minden visszaszivás és habozás nélkül csak azt az egyet állithatom, hogy jóhiszemü voltam. Ismétlem: szeretem az igazságot. Azt hiszem, az emberiségnek szüksége van rá; de bizonyára még nagyobb szüksége van a hazugságra, amely vigasztalja, hizeleg neki s végtelen reménységgel csalogatja. Hazugság nélkül az emberiség kétségbeesésében és unalmában elpusztulna.

2 Manapság a demokratikus Európában a gazdag osztályok a meghivottak részére rendezett vacsorákban sokkal szertartásosabbak és nem oly finomak, mint a régi rendszer főurai. Keresztapám, aki kicsiny polgár volt ahhoz, hogy korának a Forradalomban és a Császárságban meggazdagodott uraival versenyezzen, viszont a vacsorák rendezésében annyi bájt és finomságot tudott kifejteni, hogy e tekintetben, noha e megállapitás az első pillanatra felületesnek látszik, inkább a régi világhoz, mint a maihoz volt közelebb. Olvassuk csak el Madame de Genlisnek, a Palais-Royal hosszu időn át bizalmas vendégének, a számüzetés után irt következő leirását. Látjuk ebből, hogy a régi nemesség bizonyos tekintetben kevésbé volt fennhéjázó, mint a mai polgárság: "Mikor asztalhoz ültünk, - irja Genlis V. kötet 101. - a ház ura egyáltalában nem rohant a legtekintélyesebb vendéghez, hogy azt valamennyi nő között diadalmenetben az asztalhoz vonszolja és harsona szóval maga mellett az asztalfőre helyezze. A férfiak sem száguldottak, hogy karukat ajánlják... Ez a szokás abban az időben csak a vidéki városokban divott. Nálunk elsőben a nők hagyták el a szalont; azok, akik az ajtóhoz legközelebb voltak, mentek először; egymás között rövid bókot cseréltek, amely azonban a kivonulást legkevésbbé sem tartóztatta fel... Azután mentek a férfiak. Mikor mindenki az ebédlőbe érkezett, kiki kedve szerint ült le."