MARLITT E.

A BÉRGAZDA CSELÉDLEÁNYA

REGÉNY

FORDITOTTA
TÁBORI RÓBERTNÉ

A BÉRGAZDA CSELÉDLEÁNYA
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XVI. XVII. XVIII.

A TIZENKÉT APOSTOL

BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-217-8 (online)
MEK-17455

I.

Éppen egy éve mult, hogy a főerdészné nagyasszonyom örökre elhagyta ezt az árnyékvilágot. A holtakat tudvalevő dolog, hogy gyorsan szokás feledni, egy esztendő tehát igen hosszu idő, különösen a föntemlitett öreg asszonyságra nézve, a ki egyetlenegy rokont se hagyott maga után, sőt közel és távolban nem akadt egy lélek, a ki még csak egy kis gyászszalagot is viselt volna utána. Igy bizony könnyen megesik, hogy nyom nélkül elaludt volna, mint egy szál gyertya, ha különc hirében állva, egyes furcsaságaira nem emlékeztek volna az emberek.

A falu népe, a kit utja néha a Szarvas-telep felé vezetett, még mindig kereste az urasági lak ablakain keresztül azt a kis asszonyfejet, melynek homlokát és halántékát hófehér karikák környezik és a melynek orrán acélpápaszem ül szilárdan, mint a szigor jelképe. Még mindig várták, hogy lépteik neszére a nagyasszony gyorsan, nyugtalanul kidugja fejét az ablakon és tekintete rögtön fölfedezi a félve rejtegetett szakadásokat a kötényen, vagy a foltot a szoknyán. De épp ugy remélték, hogy fölismeri a néma bánatot az arcokon és a szerint, a mit látott, osztogatja a szidalmakat, vagy a vigasztaló, biztató szavakat.

Legjobban nélkülözték azonban az erdei munkások, fabéresek, koromégetők és a szurokfőző mesterei. Mint valami erdei manó, ugy jelent meg mindig a szokott pillanatban, szilárd léptekkel közeledve feléjük. A fekete búbos tüllfejkötő, a duplacsíkos vállkendő éppen olyan ismeretes volt már előttük, mint a fehér harisnyákon, vizözönelőtti divat szerint, keresztbe kötött fekete cipőszalag, a karján alálógó zöld atlaszpamuk-tartó és az okosszemü fehér kutyus, a mely nyomon követte urnőjét.

A zöld atlasz-cekkerben, a kötésen kivül, egész gyógyszertár volt fölhalmozva. Gyökér, gyógyfü, melynek minden szála után le kellett hajolnia a fáradt deréknak, egész lerakodó helye a tapaszok, porok és üvegcséknek. E fontos tárgyakon kivül még néhány darabka szappant is rejtegetett az az állitólagos pamuk-tartó. Mert a hogy más irgalmas lélek tápláló levest szokott főzni az ő szegényei számára, a nagyasszony ilyen arányban főzte nekik a szappant. Rémképe a szennynek, bátor, fáradhatatlan orvosa és ápolója volt ő a betegeinek. Az igaz, hogy aztán irgalmatlan tudott lenni a Thüringiában lábrakapott babonával szemben.

Természetes halállal mult ki. Mindig az erdőben barangolva gyökér után, egyszer nagyon meghült és hosszabb betegség után meghalt. Miután azonban az első naptól kezdve, az utolsó leheletéig nem tudott magáról semmit és folytonosan lázban beszélt, a nép ebben természetes módon valami gonosz szellemnek a tüntetését látta, mivel hogy életében annyira merte ostorozni a babonát.

Végrendeletet nem hagyott hátra és igy rendesen kezelt birtokát, kis kastélyával együtt, valami élő rokona örökölte, a kinek a létezéséről azonban a mai napig senki sem tudott.

Az örökös azontul sem mutatkozott, de annyi nagy nehezen mégis kitudódott, hogy Márkusznak hivják és hogy egy nagy gépgyárnak a tulajdonosa, valahol Berlin közelében.

Nem sokat látszott törődni a rámaradt örökséggel, nem igen lehetett inyére annak kezelése, mert bérbeadta a birtokot kastélyostul, mindenestől. A bérlő a földszinten lakott, az emeleti lakosztályban az egerek ütötték föl birodalmukat.

- Hisz a pókháló még a kulcslyukakat is be fogja tömni undok, szürke hálójával, - szokta volt megjegyezni a bérlő szeretett oldalbordája, Griebel asszonyság, mivelhogy sem neki, sem az általa szentté avatott seprünek vagy sikáló rongynak nem volt szabad oda behatolnia.

A thüringiai erdőnek magasabban fekvő talajában nem igen termett a buzakalász, a földnek ez a része inkább takarmány- és burgonyatermelésre alkalmas. A keskeny völgyfenék zöldje néhol egy órányi távolságban is elhuzódik az erdős hegyek között, mint valami csillogó bársonyszőnyeg.

Egyáltalában nincs itt egyéb, mint egy-egy csillogó vizvonal, magas fü, vagy egy kis pisztrángtavacska, mely a sima, fehér országuttal váltakozik.

A Szarvas-telep földjét azonban ápolja és bearanyozza a nap. Egy kis igéretföldje az, melyből embernagyságra nő ki a kalász és a keleti szél az aranykalász érett koronája között nyargalhat végig a dúsan termő rónán. A csinos birtok, mintegy az erdő kulisszái mögött, kissé félreeső helyen fekszik, a hova nem jut el az élénk köznapi közlekedés zaja. Innen van az, hogy az utas, a ki teljes egy óra óta halad az erdei uton, egy kis vizet merit a patakból, hogy szomjuságát csillapitsa, azt hivén, hogy legalább is még egyszer ennyi ut van előtte a Szarvas-telep határáig.

Az a vékonyka vizsugár, mely egy fenyőfa ágas-bogas gyökere mellől kibugyogott, olyan hideg volt, mint a jég és a közeledő utasnak olyan pompásan izlett, hogy utazó kis ezüstserlegével háromszor is meritett belőle, aztán biztos léptekkel folytatta utját.

Balvállán könnyü plaid, jobbkezében kis bőrönd, könnyü, csekély utazókészlet, a mely nem okoz sok alkalmatlanságot.

Ha az utasok eme apró jeleit nem vitte volna magával, az ember azt hihetné, hogy ez a szürkekabátos sugár alak csak egy kis sétára indult az erdőbe. Kényelmes lassusággal lépked, egészen belemerülve a természet szépségeibe, ugy halad a keskeny uton, melyet az erdő sürüjében még meghagytak a százados fák szélesen elterülő tölgyei.

Eddig egyedül bolyongott, mint valami magános vándor, egyetlen élő lénynyel sem találkozott. Ráért körültekinteni. Megfigyelte az evetkét, a mint ágról-ágra siklik, nézte a páfrányt, a mint meg-megrezzent, ha apró állatkák bujkáltak alatta.

A hatalmas erdő helyenként még azt a keskeny utat is ellepte, a melyen ugyis csak egy ember számára volt hely.

Az enyhe levegő telve volt szamóca-illattal, de itt-ott közéje vegyült egy kis étvágyat gerjesztő sült burgonya-illat is.

A távolból tompa ütések hallatszottak, a fejszék müködése a terebélyes fatörzseken.

Egy negyedóra óta kiséri a vizek mormolása is, de tekintete hiába keresi forrásukat.

Most azonban ritkulni kezd a sürü homály és napsugaras rét meleg fénye világitja be az utat. Gyorsan csörgedező patak szeli ketté a bokor-keritést és az hajtja a hirtelen fölmerülő fürészmalom kerekeit.

Gyönyörü erdei idyll volt ez, a maga teljes egyszerüségében.

Keskeny hidacska vezet át a vizen, melynek széles deszkarészein keresztül látszott a vizhólyagok bugyogása.

Az idegen megkétszerezte lépteit. A hidacskára lépett, bizonyára csak azért, hogy teljesen élvezhesse azt a természeti képet.

De hát az ilyen keskeny hidacska ravaszsága kiszámithatatlan, mert azalatt, a mig szemeit a tájon és a fürészmalom kerekein jártatta, jobblába belesüppedt a deszkarés közé és annyira bele volt szorulva, hogy az utas fájdalmában fölszisszent.

Szitokkal ajkán, dühös türelmetlenséggel erőlködött, hogy lábát kiszabaditsa valahogy, de hát a hidnak nem volt karfája, nála pedig még egy sétabot sem volt, melyre felső testét támasztva, erősebben megránthatta volna a lábát. Reszketve a dühtől, abbahagyta az erőlködést és tekintete segitséget keresett a távolban, a melyre azonban kevés kilátás mutatkozott ebben a völgyben.

És mégis! E pillanatban egy női alak bukkant föl a fürészmalom kanyarulatánál és az utas nagy örömére, az alak egyenesen a hidnak tartott.

Egyik karjával megtámasztotta a nagy csomó füvet, melyet fején cipelt, hogy valahogy el ne veszitse az egyensulyt. Minden valószinüség szerint valami bárgyu cselédleány lehetett, a ki félelemmel tekintett a hidon álló idegenre és lépteit föltünően meglassitotta.

- Halló! Jobban aprózd a lépteidet, leányom! - kiáltott feléje a beszorult utas.

Erre a megszólitásra meg már éppenséggel gyökeret vert a lába.

Az idegen egynéhány udvariatlanságot morzsolt el a fogai között a parasztok butaságáról és még egy kétségbeesett kisérletet tett, hogy lábát kiszabaditsa a résből.

Ezt látva, a leány mégis megérthette most már, hogy nincs mit félnie az idegentől, mert inkább sajnálatraméltó, mint félelmes a helyzete. Nem gondolkozott hát sokáig, hanem hozzája közeledett.

- Igy hát! Belátod-e már, hogy nem áll előtted valami emberevő vadállat? - szólott az idegen, a nélkül, hogy reá is nézett volna a leányra.

- Nézz ide, leány! Ebből a rabságból csak te általad szabadulhatok ki. Gyere egészen közel hozzám, tartsd ide a válladat, hogy erősen rátámaszkodhassam.

A leány szó nélkül közelebb lépett, de a mint látta, hogy az idegen rá akar támaszkodni, az észrevette, hogy a leány hirtelen egy marok füvet vett ki batyujából és a vállára tette azt, nehogy az idegen karja hozzáérhessen vállkendőjéhez.

- Nevetséges! Ez a parasztleány rátartós! - kiáltott, de egyszersmind visszakapta a karját:

- Nem akarod, hogy megérintselek? - kérdezte gunyosan.

- Nem azért! - felelt a leány alig hallhatóan, - de a fürészmolnár és segédje csak este térnek haza, a molnárné pedig egyedül fekszik otthon, betegen.

- Tehát itt vagyunk? De hisz én itt elpusztulhatnék, mint az egér a csapdában, ha te meg nem könyörülsz rajtam! - gunyolódott tovább az idegen és erősen előre hajolt, hogy belenézhessen a leány arcába. Abból azonban nem látszott ki egyéb, mint egy orrocska, mert kartonkendőt viselt a fején, melyet annyira a szemére huzott, hogy egészen beárnyalta arcát, mint egy napernyő. Hogy szép vagy rút volt-e tehát az a leányzó, azzal nem tudott tisztába jönni.

- No, édes kicsikém, csak rajta! Nem irgalmazhatok neked! Küzdjed le büszkeségedet! - szólt elfojtott kacagással, - képzeld, hogy valami irgalmas apáca vagy és a Jézus nevében kisegited felebarátodat a bajból.

A leány némán csipőre illesztette balkarját, hogy szilárdabban tudjon megállani. Magas, sugár leány volt, ugy állott ott, mint egy sugár tölgy, mikor az idegen rászoritotta a karját a vállára és néhányszor erőset rántott a beszorult lábán.

Egy fájdalmas szisszenés, egy szitok hangzott el hirtelen és az idegen ott állt előtte, néhányszor toppantott a lábával. Meg akart győződni, hogy nem-e esett valami baja a csontjainak.

A leány ezalatt már utnak indult.

- Megállj! Egy szóra! - hangzott.

- Nem érek rá! Elromlik a hálóban a hal, melyet a karomon viszek, - volt a rövid válasz és meg sem állott, csak féloldalt mutatott a karjára, a melyen csakugyan kis háló lógott alá.

- Ha megromlana is! Hát nem lehetne azt a halacskát aztán egy másikkal fölcserélni?

- Nem.

- Nem? Tehát nem! De köszönetet szeretnék mondani...

- Csak tartsa meg!

- Ejha! Ez ugyan röviden volt mondva, galambom! - kacagott az idegen, és zsebrevágta finom vászonzsebkendőjét, melylyel még az imént néhány pormaradékot verdesett le fényes cipőiről, aztán minden további nélkül ott termett a leány oldala mellett.

- Azt, hiszem, hogy a csuf kendő ördöngősen dacos fejecskét takar, - kezdte ujra a társalgást. - De hátha most én is megkötném magam és éppen olyan dacosan kijelenteném, hogy nem akarom jutalom nélkül hagyni segitségedet?

- Akkor okosabban teszi, ha visszatér a hidra, a deszkarés közé.

Az idegen hangosan fölkacagott és minden áron egy tekintetet akart vetni a kendő alá bujt arcocskára. De a leány természetes észszel kitalálta a ravasz szándékot, a "paraszt-bárgyuság", melylyel még az előbb gyanusitották, ugy látszik, mégsem volt sajátja, mert hirtelen elforditotta fejét és az idegen nézhette a fejkendő apró virágait.

Szeme tehát alakját nézte műértő tekintettel.

Öltözéke szegényes volt. A nyakig begombolt ruha fölfeslett és látni engedte a hófehér ing ujjait. Keblét és vállát egy idomtalanul vastag kendő takarta és a kemény ráncokba suhogó konyhakötény eltakarták a csipő formáját. Ruhája, mely bár meglehetősen el volt kopva, mégis uriszabásu volt, a mi arra vall, hogy urnője ruhaszekrényéből került elő.

- Nos hát, engedd meg, hogy segitségedet legalább egy meleg kézszoritással megháláljam, - kezdte ujra az idegen, - és gyorsan lehuzta jobb kezéről a keztyüt és a leány elé tartotta, fehér, aranygyürüs kezét.

- Az én kezem nagyon érdes, - felelt a leány kitérőleg és ijedten dugta el mindkét kezét a kemény konyhakötény ráncai alá.

- Igaz biz a'! Ezt magamtól is kitalálhattam volna, - volt a tréfás válasz, - a thüringiai csalán nagyon szurós, mihelyt csak hozzáér az ember; ezt már máma tapasztaltam. Odaát szolgálsz a malomban?

Egyideig nem felelt, aztán meggondolta és ezeket mondotta:

- A fürész-molnár nem tarthat magának cselédet, a malmot csak bérbevette, ez is hozzátartozik a Szarvas-telephez! - e szavak alatt tovább haladt, egyenes tartással, mint a jegenye. Egyik karjával ismét megtámasztotta a füvet, nem nézett sem jobbra, sem balra és kissé meggyorsitva lépteit, egyenesen az országutnak tartott. Egész leplezetlenül tudtára akarta adni az idegennek, hogy semmi kedve továbbra is beszédbe elegyedni vele.

Ez a paraszt hozzáférhetetlenség rendkivül mulattatta az idegent. Fiatal ember volt még, a ki ruganyos léptekkel szorosan követte a leányt.

- A malom tehát a Szarvas-telephez tartozik? - ismétlé előbbi kérdését. - Lám, lám! Hisz most már azt is tudom, hogy te hová tartozol. Ez az ut ugyebár egyenesen a Szarvas-telephez vezet?

- A majorba is ez vezet.

Az idegen hirtelen megállott:

- Most már kezdek tisztába lenni! Ez a kis birtok az, melyet a bérgazda jogtalanul lefoglal.

A kendőbe burkolt fejecske most hirtelenül az idegen felé fordult. Az arcnak alsó része most kibontakozott egy pillanatra és az idegen meglátott egy csinos állacskát, egy pici, halvány-piros szájat, melyet a harag egy vonása beárnyalt.

- Én a bérgazdánál szolgálok, - vágta ketté az idegen beszélgetését, és ez a szolgálat jármában élő teremtés szinte fenyegetően kiegyenesedett.

- Mi az ördög? Hisz akkor talán meg is sértettelek? Ugy látszik, nagyra vagy a gazdáddal?

Semmi felelet, mely dacos hallgatásnak látszott.

Az idegen rejtett mosolylyal folytatta:

- Ugy látszik, hogy "különc" vagy, no, de hogy is ne! Mikor az ember a bérgazdánál van szolgálatban! De tudod-e, leányom, hogy éppen ezért hatalmam van fölötted?

Ugy, ugy! Egészen komolyan mondom! Ha akarom, elvehetem tőled ezt a csomó füvet és zálogba kérhetem fejkendődet is, ha be nem tudod bizonyitani, hogy a bérgazdáé-e az a rét, a melyről ezt a füvet lekaszáltad. A te gazdád sohasem fizeti a bérletet és folyton használja a birtokot mindamellett, hogy már egy év előtt föl lett neki mondva a bérlete... Nos, mit felelsz erre, halljuk hát! - Kezdetben nem tudott szólani egy szót sem; de később halk hangon válaszolt:

- Azt mondom, hogy ezek után bizonyára ön a Szarvas-telep birtokosa.

- Az vagyok. Nos, belátod most már, hogy kedveskedned kellene nekem?

- Nekem kedveskedni - önnek? - kiáltott és egész alakja reszketett a fölindulástól.

- Légy nyugodt, gyermekem! - kacagott. - Nem vagyok én rossz ember; sőt ellenkezőleg - most már éppenséggel a kezét sem akarom többé megszoritani a "nebántsvirág" kisasszonynak, a melyet az imént olyan büszkén elrejtett előttem és nem szoritanám meg akkor sem, ha még olyan barátságosan nyujtaná is felém... De kissé több udvariasságot szivesen látnék tőled.

- Udvariasságot, azok ellensége iránt, a kiket szivből szeretek?

- Ellenség? Azaz, igen, a mennyiben ellensége vagyok a léha szédelgőknek. A te gazdád pedig virágja e két föntnevezett fajnak.

Mély sóhajtás tört fel a leány kebléből és félénken kérdezte.

- Akkor ön bizonyára röviden fog...

- Hogy röviden fogok-e végezni gazdáddal? Bizonyára ezt akartad kérdezni, - vágott bele szigoru hanggal, a nélkül, hogy egy arcizma is megrándult volna. - Ez magától értetődik. Kiteszem a szürét, még pedig azonnal, annak a nagyzoló, pazar, léha embernek, arról bizonyos lehetsz! Üzleti ügyekben nem ismerek tréfát! Nos, tudod-e most már, hogy ki áll előtted?

- Oh igen, tudom. Egy gazdag ember áll előttem, olyan, mint a milyenről már a biblia is regélt.

- Csakugyan! Egy gazdag ember, a ki abszolute nem fog a mennyországba jutni - a szegény! - Igen! igen, igazad van! Egy zsarnok, egy vérszopó pióca, egy ember, a ki pénzbeli dolgokban kemény, azaz szivtelen, olyan, mint a milyennek minden praktikus üzletembernek lennie kell!... De hát, ugyan ne rohanj ugy, leány!

Ez egyszer csakugyan futásnak eredt a leány és Márkusz ur visszamaradt. Feszült figyelemmel nézett utána és azt látta, hogy bár az idomtalan öltözék eléktelenitette is alakját, mégis nemes thüringiai törzsnek a hajtása az. Öntudatlan grácia nyilvánult benne és sugár alakja ugy hajladozott, mint a ringó rózsaszál.

- Kár ezért a gyönyörü fiatal leányért, hogy a nap perzselő lángja, a durva munka és nélkülözések olyan hamar meg fogják véniteni és leszedik majd arcáról a bájt, az üdeséget.

Nem volt ugyan bizonyos, hogy ha a fejkendő lehull a fejről, nem-e rontaná el a fej azt a hatást, melyet a nemes alak keltett? A pici piros száj magában még nem bizonyit semmit. Hátha bandzsit, hátha durvák a vonásai, ha ragyás, szeplős vagy pláne ha vereshaju?

De nem! A kendő alól véletlenül a homlokára hullott egy bársonyos, puha, fényes hajkarika - vereshaju tehát nem volt.

II.

A leány még alig távozhatott husz lépésnyire, midőn egy zömök, alacsony asszonyság lépett ki az országutat szegélyező fenyvesek mögül, fején gömbölyü, barna szalmakalappal és olyan bő kabátban, a melyben terjedelmes alakja éppen nem látszott karcsubbnak. Egyenesen a leánynak tartott és megfogta kötényét:

- Hallod-e te leány, hát annyi még nálatok junius végével a finom, sárga burgonya, hogy torkig tömöd vele azokat a mocskos legényeket? - kérdezte.

Ez azonban nem mehetett szidalomszámba. A mit mondott, azt halkan, higgadtan mondta, csak kissé erősebb hangsulylyal. Látszott, hogy az emberek arcába szokta mondani az igazat, a legnagyobb kedélyesség hangján.

- Én naponta négykézláb kuporgok a pince minden sarkába, hogy még elő tudjak teremteni néhány burgonyát ebédhez való salátának és ott - az irány felé mutatott, a honnan éppen jött - dobzódnak és rakásszámára sütik a finom sárga krumplit a parázsban. Ez aztán ne bosszantsa az embert! Mi a pillanatra pontosan megfizetjük rossz földünkért a bérletet és a gazdád learatja a zamatját az áldásnak. Ugy élnek ott, mint a gondatlan madár és eszük ágába sincs törődni a fizetség kötelezettségével.

- Kérem, asszonyság, hagyjon nekem békét! - szólott a leány félig parancsoló, félig ijedt hangon és tovább akart sietni.

- Asszonyság! Asszonyság! - ismétlé a kicsi asszony ingerülten, a nélkül, hogy eleresztette volna a leány kötényét. - Hát napszámosnő vagyok tán? Nincs benned egy kis illemtudás, leány? Ha még azt mondtad volna, hogy tiszttartóné asszonyom, vagy Griebel asszonyság, de igy simán csak "asszonyság"! Nem vagy te jobb egy hajszállal sem, mint a te uraságod. Elajándékozod minden további nélkül a jó holmikat, melyek még nincsenek kifizetve és a mellett - gőgös vagy és a fejed tele van hozzád éppen nem illő bogarakkal. Hát kimégy-e te valaha aratásra e nélkül az éktelen ernyő nélkül, - és e mellett fejkendőjére mutatott. - Hallod-e, leány, a kinek szolgálnia kell, annak nem szabad azzal törődni, hogy a nap néhány szeplőt freccsent-e a bőrére vagy sem. Az cselédleányhoz nem való, ezért csak kinevetnek az emberek, mint a hogy kacagnak rajtad azért is, hogy a füvet sohasem viszed kosárban, hanem mindig batyuba kötöd. Ezen a vidéken senki sem hordja a füvet a fején, ez nálunk nem módi! Aztán meg hadd lássam csak, - és a leány vállára hajolt, - Jézuskám! Bizony pisztrángot viszel a hálódban, no nézze meg az ember, a' biz a' pisztráng! Hja! Tudják azt a majorban, hogy mitől döglik a légy!

- A pisztráng a betegnek való.

- Az hát! A beteg számára fogják s a bérgazda eszi meg! Az a vén kecske. Lásd, leány, ha én ezt nem tudnám, bizony néha szivesen küldenék át vagy egy foglyot, vagy egyebet a betegnek, hiszen csak van az embernek egy kis szive, vagy mi, és tudja sajnálni a...

- Köszönjük! - hangzott röviden és ridegen a leány ajkáról.

- Köszönjük! - csufolódott a vastag asszony. - Gőgös teremtés te! Ki az a "köszönjük"? Ki az a "mi"? Hisz igaz, hogy a bérgazdák nagyon rosszul gazdálkodtak a vagyonukkal és hogy az ing sem az övék már, a mit viselnek, de azért mégis csak uri népség az és még mindig nem azonositható össze a magad formájával.

Közben Márkusz ur már régen ott állott a bőbeszédü asszonyság mellett, de az a nagy hév miatt észre sem vette. Csak nagy nehezen tudta elfojtani a kacagást.

A furcsa teremtés, mikor utánozta a "köszönjük" szót, ugy odavágódott a földhöz, hogy már több volt, mint egy mély bók, beillett volna pottyanásnak is, az pedig roppant komikus hatást tett. Még mindig fogva tartotta a leányt és a ki ezt megfigyelte, vágyat érzett, hogy kiszabaditsa a madárkát ebből a kegyetlen rabságból.

- Ugyan, kérem, minek magát annyira fölizgatni, kis hölgyem! - szakitá meg a szózáport Márkusz ur.

A "hölgy" egy kissé összerezzent ugyan erre a váratlan megszólitásra, de egészen ki nem jött azért a sodrából. Lassan feléje forditotta vastag nyakát és pici, kék szemével szurósan végignézett a jövevényen.

- Miféle ember az ur? - szólott szárazan. - Én tisztességes asszony vagyok és korántsem "kis hölgyem", mint a hogy az imént az ur szólitott. Különösen nem vagyok az olyanok számára, a kik hirtelen itt teremnek, mint a patkány.

Márkusz ur rejtett mosolylyal és kétségbeejtő közönynyel folytatta a beszélgetést:

- Ágálhat, a mennyit tetszik, ez mit sem segit magának. Az én "kis hölgyem" még ez órában fog teát főzni számomra, sőt még egy jó omelettet is süt majd hozzá. Az én "kis hölgyem" még kitünő éjjeli szállásról is fog gondoskodni és szelid lesz, mint a galamb, még akkor is, ha én ugy járok-kelek majd a Szarvas-telepen, mintha odahaza volnék.

- Uram, Jézus! Ez aztán a tréfa! Ön a Márkusz ur! - kiáltott boldog meglepetéssel a kövér asszonyság, de higgadtságán azért még ez a körülmény sem ejtett csorbát.

Hát miért is nem mondta ön ezt mindjárt? Hát végre kibujt abból a német homokviskóból, hogy megtekintse ezt az áldott, gyönyörü darab földet, melyet a jó Isten csak ugy a maga jószántából a lábai elé rakott? Nos, és ugyan mit szól hozzá? Hát látott-e már valaha életében ilyen erdőt, rétet és mezőt? Csak ne szóljon egy szót sem ellene, mert azt ugy sem tudnám elhinni önnek. No, én csak annyit mondok, legfőbb ideje volt hazajönnie! Aszondom, hogy legfőbb ideje volt! A fejünk fölött kánkánt cincognak már az egerek és én látni akarnám azt a moly- és pókhálófelhőt, mely a boldogult főerdészné nagyasszonyom harisnyáiból és szoknyáiból kibontakozik, ha egyszer, valahára már kinyitják a fészek ajtaját!

E szózápor alatt a leány elrohant, mintha szélvész kergetné, hátra sem tekintve többé. Márkusz ur utána nézett Griebel asszonyság fején keresztül. Léptei nyomán a napfény árjában uszott az országut. Jobbról mezősík szegélyezte, az ellenkező oldalon pedig szétvált az erdő sürüje. A fenyvesek szorosan egymás mellé sorakozva, árnyékot vetettek helyenkint az utra, a mely erősen balfelé kanyarodott.

- Abban az irányban fekszik a Szarvas-telep? - kérdezte Márkusz ur és egy facsoport felé mutatott, mely mögé eltünt a leány alakja.

A kanyarulatnál még egyszer meglátta amaz alak körvonalait az erdő árnyékában és csak profiljára esett egy halvány sugár, de határozottan inkább erdei nimfához volt hasonló, mint egy vállas thüringiai leányzóhoz.

- Jézuskám! Milyen bolondot kérdezett most tőlem! - kacagott Griebel asszonyság. - Hiszen már is a Szarvas-telep kellő közepén állunk és ön már vagy egy félóra óta a saját birtokán sétálgat. Ott a fák között még az urasági laknak az ablakai is idelátszanak... De igaz a'! Ön az imént kávét emlegetett. Nos, Márkusz ur, olyan kávét főz majd a Griebelné az ő uraságának, a milyet még nem ivott sehol a világon! Ön csak menjen tovább, szép lassan ezen a száraz uton. Csak egyenes irányban, nem is lehet itt eltévedni. Én meg majd erre hátra kerülök, a konyhába, hadd lássam, van-e a cselédemnek forró vize a kávéhoz.

A kövér asszonyság lábai alatt csak ugy recsegett a száraz galy, mely itt-ott keresztbe feküdt az uton, de azért nem volt nehézkes, mert alig néhány pillanat alatt eltünt Márkusz ur szemei elől, a ki most már tovább folytatta sétáját.

A kastély nem volt diszes épület. Ósdi volt az alakja, magasba nyuló tetővel és az egyik oldala márványnyal körülvéve, hogy a vihar kárt ne tehessen benne. Egyszinü fehérre volt meszelve és ezt az egyhangu külsőt csak egy erkély élénkitette, mely annyira el volt lepve vadszőlővel, hogy a három ablak az emeleten alig látszott ki belőle. Földszinten zöld zsalugáterek voltak az ablakokon, de az emeleten csak durva, fehér vászonrolló volt leeresztve és nem lehetett tisztába jönni, hogy az ablakokon sürü-e a por, vagy a fehérnek látszó rolókon. A széles középfal oldalán volt egy nagy, dupla kapu, fényes rézfogantyuval, a kapu fölött pedig kikandikáltak a lombos hársak ágai, sőt itt-ott fölmerült egy cseresznye- vagy almafa és lombja keresztültört a magas kapu résein is.

A főerdészné egykori otthona igen barátságos benyomást gyakorolt és jólétről tanuskodott.

Az ablak alatt gyönyörü, zöld fü terült el, olyan pontos egyenességben, mintha olló nyeste volna ilyen egyformára és kissé távolabb a róna terjeszti ki birodalmát. Dús kalász csillog a napfényben és himbálja terhes koronáját. Valóságos buzatenger ez ott, jobbra az árpa, és a rozs az innenső szélén.

Márkusz ur folytatta sétáját és miután a kövér asszony eltünt, megnézhette végre jól azt a darab földet, melyet "a jó Isten a lábai elé rakott".

A néma erdő édes lehellete megcsapta arcát. Gyárának zakatoló gépei, a berlini utcák zaja, a munkások moraja, ez a második otthona neki, mennyire távol volt most tőle mindez! Milyen más világ volt e pillanatban körülötte!

Néhány gyöngytyuk sétált el most előtte és az ajtó hirtelen kinyilott, valószinüleg az ő fogadtatására. A kéményből nagy füstfelhő szállt föl, ugy látszik Griebel asszonyság száraz galy mellett főzi azt a hires kávét, azért takarja el a nagy füstfelhő a ragyogó, kék láthatárt. Bizonyára az omelette is készen van már, az uj vendég nagy tiszteletére.

- Édes nyugalom! Boldog együgyüség! - suttogja Márkusz ur magában. - Lélek altatója, falusi idyll!

De e lelkesült hangulatból fölzavarta néhány zongora-akkord, mely a nyitott ablakon keresztül elhatott hozzá.

- Uram, teremtőm! Te zsarnoka és kinzója az emberiségnek! Hát már idáig is eljutottál? Itt sem pihenhet az általad meggyötört áldozat? - kiáltott tréfás páthoszszal, és gyorsan befordult az ajtón, be az udvarra.

Vad kutyaugatás fogadta.

- Szultán! Te gézenguz, elhallgatsz mindjárt? Hisz az ember saját szavát sem érti! - kiáltott le Griebel asszonyság a lépcső legfelsőbb fokáról. - Kuss! Különben botot veszek elő.

Szultán a kutyaólba menekült.

- Isten hozta! - szólt most Griebelné, kenetteljesre változtatva hangját és mindkét kezét az uj uraság felé nyujtotta:

- Ez, Griebel Péter ur, az én jó uram, - hangzott a bemutatás, és szerelme bizonyitékául, karonfogta az ő "jó urát". És hallja? Hallja, Márkusz ur, a zongorát? A ki ilyen szépen zongorázik odabenn, az az én Lujza leányom. Az ön tiszteletére a Prófétából most játszsza az indulót, tetszik tudni, az én leányom a legjelesebb tanitvány az intézetben, igen, kérem, ki akarja magát képezni, mint nevelőnő akarja megszerezni a kenyerét. Igy ni! Most mind bemutattam, a kiket e házban föltalál.

III.

Az uj birtokos lemondott az élvezetről, hogy a parádés-szobába vitesse a kávéját, a hol Lujza kisasszony még mindig vad dühvel verte a rekedt zongorát és bár Griebel asszonyság rémképeket festett neki az egerekről, molyokról és porrétegekről, melyekkel most el van lepve a felső lakosztály, ő mégis határozottan azt kivánta, hogy vigyék neki a kávét az ő saját négy fala közé és fölment a lépcsőn.

Kiadta volt a parancsot, hogy a felső lakosztály pecsétjét senki se merje letörni, a mig ő maga nem oldja le azt a kilincsről, most tehát letépte a ragaszokat az ajtóról és Griebel ur fölzárta az ajtót.

A felső lakosztály ugyanolyan kedves és barátságos volt, mint a ház többi része.

Griebel asszonyság óvatosan fölhuzta a rollókat és diadalmaskodott, mert az ablakok csakugyan el voltak lepve porral és a párkányra vastag mutatóujjával néhány idétlen betüt is rajzolt, bizonyitékául annak, hogy neki van igaza.

A padló azonban hófehér és tiszta volt és a levegő tele volt kellemes, mindenféle erdei gyökér illatával, a melyhez a tető résein keresztül néha egy-egy parányi friss levegő is járulhatott.

- Néhány órára kinyitjuk az ablakokat és ha egy kis söprést pazarolunk a szobákra, ismét rendben lesz minden, - szólott vigan az uj birtokos, és fölnyitotta az erkélyre vezető ablakot.

- Látod, Jettukám, hogy az csak tulzás volt, hogy a kulcslyukak is el lesznek dugaszolva a pókhálóval, - enyelgett Griebel ur. - Nos, hol van az a sok moly, a melyekről egész télen regéltél? Hja! A mi nagyasszonyunk nagyon pedáns asszonyság volt, az nem türte az ilyen férget a közelében, honnan is venné hát magát az ő szobájába, ugy-e, Jettuka?

- No, no, csak nézz be előbb a könyves-szobába, mielőtt olyan nagyra vagy a bölcseségeddel. Az égbenyuló papircsomók és könyvek mögött csodát látsz majd, annyi lesz ott a por, meg a piszok, csak nézz be oda, Péter! Ott aztán talál egy kis olvasni valót Márkusz ur! Könyv, könyv! Az ember azt hiszi, hogy sohasem szakad annak vége! És a mi azokba a könyvekbe irva van, azt a mi nagyasszonyunk, mind kivülről tudta. Ő orvos és gyógyszertáros volt egy személyben és ezerszer többet ért az ő tudománya, mint azé a szédelgőé odaát Tillrodában, a ki orvosnak nevezteti magát. Az igaz, hogy gyülölte is a nagyasszonyt éppen ugy, mint a pap, a ki azt prédikálta a temetésén, hogy istentelen teremtés volt, mert nem hitt az ő szemforgatásában, sem abban a rút babonában, melylyel eltántoritották a népet az igaz utról. De hát a mi nagyasszonyunk azért mégis odajutott a mennyországba, mert hát végre is, a pap mégsem irhatja elő a jó Istennek, hogy kit bocsásson be oda és kit nem!

- No az már igaz, hogy rendkivül derék, jó asszony volt a mi nagyasszonyunk! - folytatta most Griebel a megkezdett fonalat. - A gazdaságban annyira jártas volt, hogy lefőzte a gazdákat. Én csak az utolsó két évben szolgáltam őt, mint tiszttartó, de mondhatom, hogy ez idő alatt többet tanultam, mint az előbbi uraságomnál tiz év alatt. Ugyan nézzen csak oda, Márkusz ur, - és kezével a gabonarétre mutatott, - mindez egyedül az ő műve, mert a mint beszélik, az öreg főerdész ur semmit sem értett a gazdászathoz. Persze az a néhány hold, mely az alacsony fenyves mögött van, az nagyon silány állapotban van, az a majorhoz tartozik, és ott furcsa világ járja, de hisz erről bizonyára irt önnek az ügyésze.

- Igen, irt róla. Négy éve annak, hogy Franc bérgazda bérbevette a majort és a megboldogult pontosan vezetett könyveiben egyetlen egyszer sincs följegyezve, hogy a kialkudott bért kifizették volna.

- A nagyasszony mindig elnézte ezt a dolgot, mert a bérgazda felesége gyermekkori barátnője volt neki, - egészitette ki Griebel asszonyság. - A bérgazdáéknak annyi adósságuk volt, mint a mennyi homokszem van a tenger fenekén és a hitelezők lassankint elvették mindenüket, ekkor megkönyörült rajtok a nagyasszony és odaadta nekik a majort, persze nem ingyen, ahhoz már sokkal pontosabb és szigorubb volt pénzbeli ügyeiben, de azért potom áron adta oda és az a szédelgő még azt sem fizette meg!

Egy pillanatra elhallgatott és belenyult a zsebébe.

- Ide nézz, ezt nézd Péter! Ez az, a miről én neked mindig beszélek! - kiáltott férjéhez fordulva, és összenyomott egy ropogós, sült burgonyát, ugy, hogy a sárga, omlós belseje kipukkant belőle és kellemes illatot terjesztett a szobában. - Amott a Gráfenfa oldalán szedik a tillrodi fiuk a szamócát és közben vékával sütik ezt a finom burgonyát a saját hasuknak.

- Nos, Jetti, hát aztán?

- Hát aztán? Hát aztán? - ismételte mérgesen az asszony. - Nem értelek. Hát éppen a legjobbat kell nekik megenniök? Nem elég jó volna nekik az a nagyfajta rózsakrumpli is? És mikor kérdezem, hogy honnan van ez nekik, szemtelenül azt felelik: "Nem a Griebel asszonyságtól kaptuk, az bizonyos, hanem a bérgazda cselédleányától!" Márkusz ur! Hisz én nem akarok azokkal odaát kikötni, hisz miattam akár itéletnapig is ülhetnek a majorban, anélkül, hogy a bérletet megfizetnék, de higyje el, hogy nekik van a legfinomabb krumpliföldjük az egész birtokban!

- Jetti! Vigyázz a lelkiismeretedre! - figyelmeztette az ura. - Nekünk semmi okunk panaszra, jó dolgunk van és az én családomból senkise járuljon hozzá, hogy Márkusz ur kitegye őket. A bérgazda öreg ember már, a felesége teljes egy esztendő óta fekszik betegen és hogyha a cselédjük nem ért a háztartáshoz...

- Az, az, a cseléd! Az aztán a gyönyörü portéka! - vágott közbe megvetően Griebel asszonyság. - De hisz ön látta Márkusz ur, az a leány, a kopott városi öltözetben! Most persze mégis füvet cipel a fején, ugy, mintha azzal jött volna a világra, de csak látta volna eleinte, Isten irgalmazzon, hogy az miféle teremtés volt!

- Hát nem erről a vidékről való? - kérdezte Márkusz ur érdeklődéssel.

- Ments Isten! A beszédje után itélve, nagyon messziről jöhetett. Tudja kérem, ez igy volt. Rögtön a nagyasszony halála után a bérgazda felesége is ágyban fekvő beteg lett és a cselédjük otthagyta őket, mert soha egy krajcár bért sem látott tőlük, ez pedig nagy csapás volt, mert más cseléd hamarjában nem igen akadt. Már elhatároztam, hogy majd én megyek át, egy kis rendet csinálni, habár azok sohasem törődtek a magunk fajtájával, de ekkor egyszerre megérkezett a bérgazdának egy másodhuga; nevelőnő volt egy nagyvárosban, igy mondta nekem egy alkalommal a boldogult nagyasszony, és az a nevelőnő hozta magával ezt a cselédleányt.

- Az egész ház a leányzó vállát terheli, az igaz, mert a nevelő-kisasszony bizonyára nem nyul sem a serpenyőhöz, sem a poroló-keféhez.

- Brr! - kiáltott föl Márkusz ur, és megrázta magát, mintha borzongatást érezne.

- No, mi baj van? - kérdezte ijedten Griebel asszonyság és fölrántotta apró kék szemét, hogy jobban láthasson.

- Lássa, Griebelné, én gyenge idegzetü ember vagyok és irtózom minden gouvernanttól! - S érdekes vonásain humoros mosoly vonult végig, mint egy kis sugár.

- Ez annyit jelent, hogy ön ki nem állhatja a nevelőnőket? No hiszen, nekünk ugyan beadta Márkusz ur! Hisz az én Lujzám is azzá akarja magát képezni - persze, de nem olyannak, mint a minő az odaát! Azt én nem is türném! A szünidőben befogom a munkához, nálam nem lehet uraskodni! tud az sütni, főzni, libát tömni és a tejkezelést éppen olyan jól érti, mint én magam; e mellett olyan az arca, mint a piros alma és olyan egészséges, hála Isten! mint a makk! Ő ugyan nem is szegődik el valami nagyvárosba, mert onnan rendesen sápadt arccal és kiállhatatlan modorossággal térnek vissza, ugy, mint az a Francz-kisasszony is, a majorban. Csak egyetlenegyszer láttam, a tillrodi templomban, de az éppen elég volt. Éppen olyan hosszu, mint a cselédje, roppant sokat tart magára és a mint a templomban a távolság dacára, mely tőle elválasztott, kivehettem, hát az arca keskeny és nagyon sápadt...

Saját magát félbeszakitva, hirtelen az ajtó felé fordult:

- Én meg itt állok, mint egy kereplőgép és eltereferélem az időt, pedig annyi dolgom van, hogy alig tudom, hol áll a fejem! Péter lelkem, te fogjál rögtön néhány galambot, aztán kutass néhány tojás után, azalatt én meg majd betöltöm a kávét. Azután majd idefönt tisztogatunk! Addig meg ön, Márkusz ur, majd csak eltölti az időt, nemde? és megtekinti ezt a sok ritkaságot ezekben a szobákban.

Ezzel kisietett az ajtón, az ő lelke, Péterkéje nyomon követte és az uj birtokos otthagyva az ablakot, kissé körülnézett a szobákban.

Az erkély választotta el a fal közepét és az üvegajtóban még három kinyitható ablak is volt. Ezek után természetesen erősen betüzött a sugár, a melyet kissé beárnyaltak a ritkás, zöld függönyök. De azért elég világosan mutatott a falon függő két alakra.

A birtokos homlokát és arcát a harag pirja boritotta és szinte kellemetlenül összeráncolta a szemöldökeit az egyik kép látásán. Gyönyörü, férfias alak állt előtte, zöld vadászkabátban, vállára egy sárguló faág hajlott.

- Igen! igy nézhetett ki az a gőgös főerdész ur, a ki teljesen szakitott saját édes testvérével, mert megszeretett egy embert a munkásvilágból és mert az ő tilalma és ellenkezése dacára el mert hozzá menni feleségül! Ez a testvér, ez a kitagadott teremtés, volt az ő édesanyja. Igen! Ez volt a bürokrata gőgnek a képviselője, a ki sohasem akarta látni a lakatosmester rokonát, a kormos munkást és mühelyét, habár szorgalma odáig vitte a szegényes mühelyt, hogy nagy gyár lett belőle és hirneve ismeretes volt egy jó darab területen...

A főerdész ur mindig a magasba vágyott. Felesége is egy régi nemes család sarja volt és bár egy krajcárja sem volt, de magával hozta nemesi cimerét. De hogy ez a cimer lett volna az egyedüli varázshatalom, azt, a két képet maga előtt látva, most már el nem hitte többé.

A vadász büszke arcán mély szenvedély volt látható, szemei sötét fényben csillogtak még a képen is.

Ifju arája kápráztatóan szép volt, keblén a myrtusbokrétával. Arcán annyi báj és kellem tükrözött, hogy az ember önkénytelen följajdult a gondolatnál, hogy az ilyen tökéletes szépség is hervadandó, sőt, hogy elenyészik a föld porában, mint a többi ember.

Márkusz ur szülői házában sohasem emlitették ezt a két nevet, sőt gyermekkorában azt sem tudta, hogy neki Thüringiában van egy nagynénje, meg nagybátyja. Roppantul meg volt lepve, mikor édesanyjához egy napon levél érkezett a főerdészné asszonytól, a melyben arról értesitette, hogy férje, a főerdész meghalt, hercegi vadászaton megütötte a guta és hogy kötelességének tartja erről férje testvérét értesiteni.

Ez a halálhir órákig tartó tanácskozást idézett elő Márkusz ur szüleinél.

A tanácskozás eredménye az volt, hogy atyja egy röviden fogalmazott részvétnyilatkozatot intézett a főerdészné özvegy őnagyságához és hogy édesanyja később kijelentette, hogy lemond minden örökségről, mely gyermektelen bátyja halála után reámaradt.

Ezután ugy látszott, hogy a feledés fátyola borult az egész eseményre, a házban legalább sohasem beszéltek többé róla. Ha a gőgös bürokrata valamikor meg tudta tagadni testvérét, sógorát, a munkásban is volt annyi büszkeség, hogy a maga részéről viszont még a siron tul is ignorálja nagyuri rokonát.

Hogy vajjon mint gondolkozott ez a szép asszony a fölött a furcsa viszony fölött? Ebben az arcban egy szikrája sem volt a nemesi gőgnek, sőt valami véghetetlen gyöngédség és boldogság tükrözött vonásain. Bizonyára véghetetlenül szerette ezt az embert és vakon követte hivását. Lehet, hogy férje halála után békejobbját akarta nyujtani férje testvérének, azért kereste az irásbeli érintkezést, de közeledését ridegen visszautasitották.

És mégis! Itt áll most annak az egyetlen testvérnek a fia előttük, mint a Szarvas-telep egyedüli örököse!

Vajjon nem-e hagyott mégis az öreg főerdészné valami végrendeletet, a mely annak itéli oda az örökséget, a kit elsősorban megilletne?

Alig tudta levenni tekintetét arról a gyönyörü női arcról, melynek sürü aranyhaja ugy keritette be homlokát, mint egy diadém. De még nagyobb vágyat érezett, hogy végigjárja ezeket a szobákat, a hol az a nő visszavonulva a világtól, csendes magányban élt már évek óta.

Az egymásba nyiló szobák ajtai nyitva állottak és ő egy tekintettel a végére láthatott az egész lakosztálynak.

Minő különbség, ez ósdi, roskatag épület, ez idomtalan, kopottas berendezés és amaz utolsó divat szerint épült, pazar fénynyel berendezett villa között, melyet az ő boldogult atyja épittetett a gyár közelében.

Az erkélyes szoba alkothatta az öreg asszonyság legnagyobb büszkeségét. A zöldvirágos karton-garnitura, a teljesen vele azonos ablakfüggönyök gyengéd kéznek a gondos ápolásáról tanuskodtak. Néhány porcellán-disztárgy is ékeskedett egy széles fiókszekrény tetején és a falakon, meglehetős jóizlésü olajfestmények között, egy nagy tükör volt elhelyezve.

Ezt a szobát, ugy látszik, mindig a főerdészné lakta, a másikban meg az ura uralkodott. Az öreg hölgy husz évvel élte tul férjét, de a hálókabát még most is ott lógott a szögön, mintha a férfi most vetette volna le, hogy fölvegye büszke erdész-öltönyét. A pipák pedáns sorrendben állottak a pipaasztalon és az iróasztalhoz, ugy látszik, senkinek sem volt szabad nyulnia, hogy megmaradjon egy hajszálnyira minden abban a költői rendetlenségben, a hogy a boldogult hagyta, a mikor az udvari vadászatra indult, melyből többé vissza sem tért lakásába.

Különös érzés szállotta meg a fiatalembert. Ugy tetszett neki, mintha okvetetlenül még járna itt kivüle valaki ezekben a szobákban, mintha tisztán hallaná valakinek a lépéseit.

A boldogult főerdészné értett hozzá, hogy miként kell szeretetet lehelni mindenbe, hogy halála után is megérezze az, a ki ide belép.

Két lépésnyire volt innen a hálószoba. Az egyik ágyhoz szorosan gyermekágy simult és vánkosai, valamint himzett, szines paplankája ugy voltak elhelyezve, mintha szeszélyes, kis lakója éppen ismét belekivánkoznék.

Ügyésze leirásából tudta, hogy a Szarvas-telepen kis örökös született, de már nagyon korán elhalt.

Egy tenger vágy és gyöngédség dagaszthatta a magányos nő szivét utolsó dobbanásáig; de szerencsére egészséges, okos gondolkozással birt, ugy, hogy mégsem töltötte életét hiábavaló bánkódás és a mult ábrándjai között. Erről tanuskodott az a gyógyfühalmaz, melynek minden szálát maga szedte az erdőben, hogy külön-külön osztályozva őket, kis laboratóriumában elkészitse a különféle orvosságot a lakosság számára.

Márkusz ur visszatért az erkélyes szobába és arra menőben kihuzott egy nyitott fiókot.

A fiókban egy csinosan összehajtogatott kendő feküdt és egy kis zöld bársonycekker, melynek nyilásán megsárgult füszálak kandikáltak elő.

Ez volt bizonyára az utolsó és egyszersmind végzetes gyógyfü, melyet a megboldogult szélvészben szedett a sziklahasadékok oldalain.

A fiatalember fölbontotta az ugynevezett pamuttartót. Néhány száraz levél zizegve hullott a földre. A száraz fü között egy üvegcse karból feküdt és egy kis jegyzet, ez volt minden, a mit benne talált.

Kissé reszketett a keze, mikor lapozgatni kezdett a kis jegyzetben.

Itt is száritott gyógyfüvek voltak a lapok között és korrekt latinsággal voltak megjegyzések hozzácsatolva mindenikhez. Receptek, gazdasági följegyzések, háztartási számlák, gondolatok, sőt néhány megkezdett levél váltakoztak benne.

- Ez a jegyzet bizonyára hű kisérője volt magános utain, a melyre minden gondolatát bizta, villant át hirtelen az agyán. Különös egy tükör, mely visszaadja hiven az elköltözött lélek gondolkozását, minden külső máz nélkül, leplezetlenül, talán hivebben, mint a hogy az élő szóval, vagy tekintettel valaha elárulta volna.

A cekkert kegyelettel visszatette a helyére. De a jegyzettel Márkusz ur kiült az erkélyre a megboldogult dolgozó-asztalkája mögé, hogy figyelmesen tovább kutassa e lélektükör tartalmát.

Vajjon mire gondolhatott utoljára az öreg hölgy, mielőtt örök álomra hajtotta fejét?

Apró, finom vonásokkal teleirt oldal, aztán a tiszta, fehér papirlap, melyet nem érint többé gyengéd kéz irása.

Azon a teleirt lapon ez állott:

"Lelkiismeretes megfontolás után mégis elhatároztam, hogy végrendeletet csinálok. Nem az egész vagyon fölött akarok rendelkezni, mely férjemről reám maradt, hisz ön tudja, hogy sohasem éreztem magamat erre jogosultnak, ellenkezőleg mindig csak annak ideiglenes kezelőjének tekintettem magamat.

De a majorral másképpen áll a dolog. Az volt legelső születésnapi ajándékom jegyesem részéről. Ebből meritettem házaséletem ideje alatt zsebpénzemet, ebből láttam el szegényeimet, sőt egy kis maradékot is félretettem a tillrodi vendéglőből. E fölött tehát rendelkezhetem a saját belátásom és kivánságom szerint.

Lehet, hogy korábban halok meg, mint boldogtalan majorbeli barátnőm, abban az esetben a legnagyobb nyomornak volna kitéve, ha én idejekorán nem rendelkezem. A bérgazdához, kinek pazarlási szenvedélyét és léhaságát megvetem, ahhoz semmi közöm, de viszont nem tudom, hogyan biztositsam az asszonynak a majort, mert ha egyszerüen csak a nevére irom, ugy fölbomlik és eltünik egy év alatt, mintha sohasem létezett volna. Szegény asszony, végtelenül gyenge a férjével szemben, olyan, mint egy levél a vihar szárnyán!

Mit gondol, kérem, nem volna jobb, ha Francz Ágnesnek, a bérgazda hugának hagynám végrendeletileg, a mivel birok?

Jőjjön kérem a legközelebbi napokban hozzám, a Szarvas-telepre, de természetesen, hozza el magával a szükséges két tanut is..."

Ez a levél mindenesetre a megboldogult meghitt ügyészének szólott.

Lehet, hogy az első botanikus utra indulva, betért a majorba és a mit ott látott, arra késztette, hogy ügyészének sürgősen megirja ezt a levelet, de valószinü, hogy a halál megakadályozta abban, hogy a jegyzetről ismét levélalakban leirja azt és elküldje ügyvédjének.

Márkusz ur becsukta a könyvecskét és gondosan elhelyezte belső zsebébe.

Hisz ez érdekes fölfedezést tartalmazott, egy nem sejtett fordulat, mely missziót rakott a vállára!

Arca határozott ellenszenvet fejezett ki. A megboldogult mitsem akart tudni arról a léha, pazar bérgazdáról, nos, az ő örököse meg éppen igy van a nevelő-kisasszony hugával.

Már szinte látta maga előtt, fehér, jól gondozott kezeivel, melyek olyan kacérul tudják mozgatni ujjaikat a férfiak jelenlétében, összefoglalta azt a kis francia hebegést, egy kis rajzművészetet, a "Mondschein-szonátát" és azt a szenvedő arckifejezést a kacérul lesütött szempillákkal; mindmegannyi kellék, a melyből rendesen elő szokott állani egy teljes, tökéletes, általa sokszor látott nevelőnő.

Hosszu évekkel édesanyja halála után, apja ujra megházasodott.

Ebből a házasságból egy leányka született, egy bájos, ennivaló gyermek, melyet az "öreg" testvér majd megevett örömében. Mostohája, a ki apja halála után az ő háztartását vezette, azt hitte, hogy nem lesz képes elég gondosan nevelni leánykáját, ha nem tart neki nevelőnőt és igy négy év óta megszaporodott a kis család egy gouvernanttal.

De ezalatt az idő alatt háromszor kellett a kisasszonyok közül ujra választani, mert annyira kitüzték célul, hogy urnőkké akarnak lenni idővel a Márkusz-féle villában, hogy e cél miatt teljesen megfeledkeztek egyéb kötelességeikről.

Fanyar guny vonult végig az arcán. Hogy is ne! Még csak az kellett volna, hogy a villája kedvéért elvétesse magát!

Önkénytelen a falon levő női arcra esett a tekintete. Nem! ennek az arcnak semmi paránya sem hasonlit ama teremtményekhez.

Tehát csak a Szarvas-telep kezelőjének tekintette magát özvegysége alatt.

Őrizte, szaporitotta, és erősen tartogatta a mesterember fiának az örökségét, mert nemes szive őt tartotta a birtok jogos örökösének, mindamellett, hogy gyengéd közeledési kisérletét ilyen ridegen visszautasitották volt!

Jellem volt az az asszony, nemes, erős lélek lakott abban a karcsu liliomszálban, a ki aranyhaju fejecskéjét olyan szerelmesen emeli reá, a férjre. Szerelmi vágy, odaadás ragyog két szemében!

Valami különös epedés, mámorféle szállta meg szivét.

Ej mit? Szentimentalizmus? Lerázta magáról ezt a bolondos hangulatot, mint valami beteges csirát, a mely megragadja az ember testét.

- Ugy látszik, Márkusz ur észre sem vett, mikor beléptem, - szólalt meg Griebel asszonyság és odahelyezte a kávét a kis szalonasztalkára. - Pedig a csésze meg a pohár eleget kalimpált, de nem csoda, hisz ön oly elmélyedve nézte azt a női képet a falon, hogy az ember megesküdne rá, hogy még halálosan bele fog szeretni a megboldogultba!

Fölkacagott és fölugrott helyéből.

- Belészerettem volna a fejem bubjáig, Griebel asszonyság, akármikor ismertem volna meg!

- Ugyan no! Ne tréfáljon Márkusz ur! - szólott duzzogva Griebel asszonyság és abbahagyta a portörlést, melybe éppen szenvedélylyel belefogott. - Az olyan apró-cseprő pókháló-asszonyságba! A távolból, az igaz, néha még szép, fehér és piros volt, mint az almavirág, de azért mégis olyan ráncos volt már az arca, mint az aszalt gyümölcs és azokat az aranykarikákat a homloka körül, hófehérre festette az idő. Aztán meg parancsolni ugy tudott az a kicsi hölgy, mint egy generális!

IV.

Márkusz ur eredetileg csak négy napra tervezte a Szarvas-telepen való tartózkodását.

Meg akarta vizsgálni az állapotokat, az már elodázhatatlan volt, aztán a thüringiai erdőn keresztül meg akarta látogatni a frankokat. Pedig a három nap letelte után még, ime, eszébe sem jutott az elutazás, valamint az sem jutott többé eszébe, a mit otthon határozott, hogy ezt a távoli, reá nézve sok kellemetlenséggel járó birtokot eladja. A világ minden kincséért sem vált volna meg többé attól a birtoktól, mely olyan kedves lett reá nézve, mintha itt született volna és itt élte volna legboldogabb idejét.

Az erkélyes szobában ütötte föl tanyáját, egy mellette való fülke volt a hálószobája.

A főerdész dolgozószobájától kezdve, egészen a kis laboratóriumig, minden ki lett szellőztetve és ismét elzárva, mint egy drága ereklyét tartalmazó oltár. Griebel asszonyság nagy bosszuságára kiadta a rendeletet, hogy azt sohasem szabad senkinek használnia.

Ugy képzelte, hogy ő most remete-életet él valamely sziklacsucson és nem is hiszi többé, hogy lábai alatt, a völgyben még él és mozog az emberár, elfelejtette, mert nem hallja őket.

A kastély csakugyan nagyon csendes hely volt. Mindaz, a mi a gazdasághoz tartozott, a második udvarra szorult és ott is, a fehér homokuton, majdnem elhangzottak a léptek zaja. Az első udvaron csak az elkényeztetett gyöngytyukoknak volt szabad a bejárás, egy tarkára festett galambdúc, egy dúslombozatu, magas körtefa és Szultán urfi szalmával födött lakosztálya az udvar sarkában, ez volt minden zaj, a mi az uj földbirtokost körülvette.

Bármilyen fürgén és zajosan járt-kelt is Griebel asszonyság a saját birodalmában, de az első udvaron szinte ájtatos csöndnek kellett lennie.

Nem türte, hogy bárki is arra járjon, vagy csapkodja az ajtókat, az ablak előtt meg éppenséggel némaság uralkodott.

Ez a körülmény maga még nem birt volna annyi varázshatalommal Márkusz urra, hogy itt maradjon, de fontos ügyek merültek föl, a melyeket most már okvetetlenül el kellett intéznie.

A Szarvas-telep mentén vasuti épitkezést terveztek és e miatt állott alkudozásban. Folyton firkálnia kellett. E terv szerint a vasut egy gyönyörü darab földet rabolt a birtokából, pedig Griebel ur nézete szerint ez fölösleges volt, mert a vasut éppen jól fölépülhetne egy kevésbbé értékes földdarabon.

Márkusz ur már teljesen végignézte volt uj örökét. Bárhová nézett, mindenütt a legnagyobb rendet találta és minden parányi földön meglátszott az igyekezet, a munka, hogy ápolták, őrizték, mint a legdrágább kincset, melyre vigyázni kell.

A major persze ugy simult ehhez a hatalmas, dúsan termő rónához, mint valami szegény nyomorék.

A mig a mi nagyasszonyunk élt, addig a major meglehetősen jó állapotban volt, mert a bérgazda roppantul félt a nagyasszonytól. Néha napján még maga is megfogta az eke szarvát.

Akkor még szolgát tartott magának, de mikor a cselédjük elment, az is elszaladt utána, nála pedig elérkezett az aggkor, azóta mankón jár.

A földet most már föl se szánthatnák, ha a gróftelep erdőőre meg nem könyörülne rajta. Az őr földije a bérgazdának, napszámos volt nála, mikor még a hercegi birtok bérlője volt és ugy látszik, annyira ragaszkodik régi uraságához, hogy azt a csekély időt, melyet nehéz szolgálatából szakithat, a majorban tölti, az eke mellett. És bármit mondjon is az asszony, a cselédleány bizony sokat segit és nehéz munkát végez künn a réten.

A majort már látta Márkusz ur, de a majorépületek közelében sem volt még. Az volt a szándéka, hogy bár a megboldogult végakarata a zöld cekkerben maradt és nem lett törvényesitve, azért tiszteletben fogja tartani azt a végrendelkezést és szószerint követi annak minden pontját. De majd csak akkorra hagyja, ha ismét otthon lesz és az egész ügyet néhány levélben el fogja intézhetni, mert mitől sem irtózott jobban, mint hogy személyes érintkezésbe kelljen lépnie a bérgazdával és annak előkelő gouvernant rokonával.

Különben is zavartalanul akarta élvezni a magányt, nem vágyott senki és semmi után a világon. Fenékig akarta üriteni a pihenés gyönyörét, az áhitatos csendet, az erdő édes, mámoros levegőjét.

Kém mintha fásult lett volna a nagyvilági élvezetek iránt! Hisz fiatalember volt még, a kiben pezsgett az élet, a kinek ereiben meleg, egészséges vér folyt és a ki fogékony volt minden gyönyör iránt, melyet a zajos, fővárosi élet az ilyen fiatalember számára magában rejteget.

De az utolsó év fáradalmai, a gépek folytonos zakatolásának siketitő lármája, a sok munkással való apró bosszuság ugy elfárasztották idegeit, hogy véghetetlen áldás volt neki ez az erdei magány.

Volt már neki itt egy kedvenc tartózkodási helye is. A kerti fal keleti részén emelkedett egy kis pavillon nyolcszögbe épitve, ugy hogy üvegajtaján és számtalan kis ablakain keresztül, nyolcféle irányba lehetett látni. A pavillon, falai szürke alapon, buzavirágkék kis bokrétákkal voltak befestve.

Kis gömbölyü asztal előtt kényelmes pamlag állott, néhány nádszék és egy könyves állvány, ez alkotta a pavillon teljes, fényes berendezését. Az ajtó és ablakok üvegeit biborpiros függönyök ékesitették, a mi kisérteties fényt árasztott, ha a nap odatüzött az ablakokra.

Az üvegajtón ha kilépett, keskeny, hosszu erkély huzódott végig és ez volt tulajdonképpen, a mi olyan nagy varázst gyakorolt reá, mert onnan egy lépcső egyenesen a rétre vezetett. Csak egy kis füszalag választotta el a pavillont a kalászttermő rónától.

Ittlétének negyedik reggelén Márkusz ur ismét ott ült kedvenc helyén és irt. A könyves-szobában fölfedezett néhány érdekes könyvet, iróeszközt és jegyzeteket és ezeket az uj kincseket összehordozta a rejtekhelyre és mélyebben foglalkozott velük.

Szivarra gyujtott és szinte félálomban szivta magába a levendula, viola és egyéb virágnak az illatát, melyet a hüs reggeli levegő behozott a pavillonba.

A pamlagon ült, szemben az erkély üvegajtajával.

Ha onnan föltekintett, beláthatott egészen a róna kanyarulatáig, a hol már a keskeny, fenyves ut a major felé vezet.

Azon az uton fölmerült most egy női alak, a ki egyenesen a majorból jött és a kiben Márkusz ur a bérgazda cselédleányát ismerte föl. Alakjáról és járásáról rögtön ráismert, habár ma a Griebel asszonyság által meggyülölt fejkendőn kivül még egy széles szalmakalapot is viselt a fején.

Elmélázva, lassu léptekkel folytatta utját. Balkezében gereblyét tartott, jobbkezének ujjai pedig önfeledten simogatták a zöld kalászokat, ott a hol megérinthette őket. Fénytengerben uszott a róna és a néma vidéken közel és távol nem volt senki, csak a leány alakja emelkedett ki az aranyos kalászok közül.

Bizonyára a rétre készült, hogy a füvet, melyet két nap előtt lekaszált, megforgassa.

Mind közelebb-közelebb volt már. Bizonyára nem is sejtette, hogy a pavillon ablakából valaki olyan mohón lesi minden egyes mozdulatát, hisz neki gyakran kellett a pavillon mellett elmennie és annyira megszokta már, hogy soha föl sem tekintett rája.

Márkusz ur már rég megfeledkezett a leányról, a ki a hidon olyan ridegen viselkedett vele szemben. De most ismét eszébe jutott az a különös, kurta modor, melyet vele szemben tanusitott és fölkacagott. Végtelen vágy epedt benne, hogy még egyszer belekössön abba a leányba.

Fölkelt tehát a pamlagról és kilépett az erkélyre. A leány e pillanatban megállott a kerités előtt és zsebéből kihuzott egy levelet. Ugy látszott, hogy keres valakit, egy cselédet, a kinek a levelet átadhatná, de sem a kertben, sem az udvaron nem mutatkozott élő lény. Hirtelen megfordult tehát, hogy megkerülve a kastélyt, a második udvaron keressen valakit.

De Márkusz ur hirtelen lerohant a keskeny lépcsőn és egy pillanat alatt elállta a leány utját.

A leány összerezzent és elejtette a gereblyét, ugy érezte, mintha a föld szétvált volna előtte, hogy elnyelje.

- Ez a levél bizonyára ide szól, valakinek a kastélybeliek közül, add ide, majd én átadom annak, a kihez cimezve van! - szólt mosolyogva a fiatalember és kinyujtotta kezét a keskeny boriték után.

Némán átadta neki a levelet.

- Mi az ördög? Hisz ez egyenesen nekem szól! - kiáltott föl, miután a cimet átfutotta. - És kitől jön?

Lehajolt és fölvette az elejtett gereblyét.

- Talán csak nem a gazdádtól? - faggatta tovább, miután nem kapott feleletet.

- De igen, a bérgazdától, - válaszolt végre abban a rövid, kimért modorban, melyet a fiatalember már megszokott tőle.

Megcsóválta a fejét és mosolyogva folytatta:

- Lám, lám, milyen finom női irása van a bérgazdának!

- Ez nem az ő irása! Szemei nagyon gyöngék...

- Ej, ej! Tehát ő diktált és egyike a hölgyei közül, ugy sejtem, hogy a nevelő-kisasszony - megirta.

Alaposan vizsgálni kezdte az irást.

- Szép, karcsu vonások, hófehér papirlapon, na, a mint az egy olyan hölgyhöz illik, kinek semmi köze a konyhaedényhez és a porkeféhez.

A leány fölvetette fejét és Márkusz ur már erős replikára volt elkészülve, de hiába, ismét lehorgasztotta fejét és hallgatott.

- Ugy látszik, nagyon szereted a fiatal hölgyet? - kérdezte és ismét szájába fogta égő szivarját.

- Nem nagyon! - válaszolt, és kissé hátrább lépett, mintha ki akarna térni a szivarfüst elől, mely felhőt képezett körülötte.

Nevetséges! Ez a leány, a ki nyilvános mulatóhelyeken a legbüzösebb dohányt szokta magába szivni, most megrázkódik egy finom szivar füstjétől, mintha valami finom idegzetü hölgy volna. Nyilvánvaló, hogy nevelőnő urnőjét utánozza mindenben. Ez bosszantotta és ingerelte, azért is még néhányszor erőset szippantott és feléje eregette a füstöt.

- Nem nagyon szereted? - folytatta ismét a megkezdett tárgyat. - De azért azt hiszem, nagyon tetszik neked előkelő egyénisége és fogadni mernék, hogy nagyon szeretnél hozzá hasonló lenni. Nemde?

- Ez ugyan különös kivánság volna.

- Miért? Ápolni a szép kezecskéket és ott ülni a kellemes, hüvös szobában, csak mindenesetre kivánatosabb, mint kijárni a rétre és munka közben megaszaltatni a nap perzselő hevétől.

- Ön azt hiszi, hogy a kisasszony nem dolgozik?

- Édes Istenem! Dehogy nem dolgozik! - szólott gunyosan. - Sőt meg vagyok győződve, hogy keztyüs kacsóval néha mezei virágot szakit és vagy megszáritja jegyzetei számára, vagy lefesti őket. Lehet az is, hogy himez, olvas, ir, sőt valószinü, hogy pedáns technikával veri a zongorát, minden ideges földi lény gyönyörüségére. Nos, eltaláltam?

- Részben, igen! - hagyta jóvá a leány és még mélyebben arcába huzta a széles szalmakalapot.

Hosszu, karcsu, de napégetett ujjacskák igazgatták a kalapot.

- Látod? - folytatta hamis mosolylyal, - én még azt is hajlandó vagyok elhinni, hogy urnőd pompásan meg tudja itélni, hogy tisztán takaritottad-e ki a szobáját és éppen ugy tudja méltányolni, ha a sütemény, melyet számára készitettél, fényesen sikerült.

A leány halkan fölkacagott:

- Én csak annyit tudok, hogy ritkán van velem megelégedve! - szólott a leány határozott hangon.

- Bizonyára nem vagy eléggé alázatos, kicsikém; sokat bánt miatta az a tudós kisasszony?

- Azért nem bánt. De azért igenis keserü szemrehányást tesz, ha erőm nem képes lépést tartani akaratommal!

A fiatalember letette szivarját és lázas érdeklődéssel keresett egy rést, a melyen keresztül tisztán láthatna ennek a leánynak az arcába.

- Hisz' te bámulatosan beszélsz a magad fajtabeli leányokhoz mérten! - szólott, erősen figyelve.

Ijedten összerezzent és szinte elutasitó kézmozdulattal hátrább lépett.

- Igaz, elfelejtettem, hogy hiszen te nem vagy a falu gyermeke! - tette hozzá a fiatalember és homlokát tenyerébe fogta, aztán végigjártatta sürü haján. - Ugy látszik, a városban szolgáltál, finom házban és rádragadt valami abból az uri modorból. A te fiatal urnőd hozott magával, ugy hallottam, talán vele egy házban szolgáltál?

A leány kissé habozott a felelettel.

- Nos igen, egy házban voltunk, Guzek generális házában, Frankfurt városában, - szólott elforditott fejjel és keze öntudatlanul letépett egy füszálat. - Mindig együtt voltam vele, komornája vagyok, mint a milyenre egy ilyen elkényeztetett kisasszonynak okvetetlenül szüksége van és miután elválaszthatatlanok vagyunk...

- Tehát idáig követted, egyenesen a nyomoruságba, - vágott közbe. - Csodálatos egy leány! Azt állitod, hogy nem szereted valami nagyon és mégis elmégy vele ördög-poklon keresztül. Valami varázs lehet a lényében, valami a démonok varázsából. Csinos?

Majdnem egészen áthajolt a kalászokra és vállvonogatva mondta:

- Azt, a ki annyira közel áll hozzánk, ritkán tudjuk helyesen megitélni.

- Sphynx! - kiáltott és közelebb lépett a leányhoz. - Ugy látszik, föl akarod kelteni érdeklődésemet urnőd iránt, rejtélyes válaszaiddal. - Gunyosan fölkacagott. - Hiábavaló fáradtság, kicsikém! Az ő nevelőnői nimbusa engem nem vonz egy csöppet sem, sőt a hol csak látom, ki fogok térni utjából; egy kivánságom van csak, hogy követő árnyékának egyszer a szemébe nézhessek!

Még mielőtt védekezhetett volna, föltolta a kalapot és kendőt egyszerre a leány arcáról, de ugyanabban a pillanatban zavart csodálkozással visszalépett. Meglepően szép arc volt az, a melybe tekintett.

A leány sértődve fölkiáltott és gyorsan ismét arcára huzta kendőjét és kalapját és elrohant a fiatalember mellett.

Néhány lépésnyi távolságban szemben mégis megállott és ezeket mondta, megvető, izgatott hangon:

- Ön kigunyolja a majorbeli hölgyet szellemi foglalkozása miatt, nekem pedig magaviseletével éppen az imént bizonyitotta be, hogy milyen kevésre becsüli ön az olyan munkára kárhoztatott nőt, mint a milyen én vagyok; ezt nevezi ön férfias itélőképességnek?

Ezzel ismét hátat forditott neki és ugy elkezdett rohanni, hogy néhány pillanat mulva teljesen eltünt a szemei elől.

A fiatalember mérgesen az ajkába harapott és szivarját messzire eldobta magától a fübe.

Maga is csodálkozott a magaviseletén. Ő, a kit mostohaanyja annyiszor kigunyolt, hogy még táncközben sem meri megérinteni a leányokat, az most ugyancsak kirugott a hámból és mostohaanyja nagy szemeket meresztett volna reá, ha ezt látja.

De valami mámor szállt volt a fejébe az imént, a varázs okozta, mely a talányszerü hang és beszédből eredt.

Ugyanolyan gyorsan, mint a hogy lesietett, ugyanolyan gyorsan rohant most fölfelé a lépcsőn, becsapta maga után az üvegajtót és kelletlenül odatámaszkodott az egyik ablakhoz.

- Ej mit? Ugyan mit is bántja annyira ez a dolog? Kollégái közül egy sincs, a ki vagy egyszer meg nem csipkedett volna valami csinos szobacicust, vagy csókot ne nyomott volna egy piros, egészséges munkásleány arcára. Senkinek sem jutott volna valaha eszébe ezt vétségnek tekinteni, még ha az illetők erősen szabadkoztak is a váratlan támadás ellen.

Olyan nagy vétek volt-e, hogy kezével meg merte érinteni azt a durva szalmakalapot, meg a rút kartonfejkendőt?

Egyedül csak a tekintete lehetett, a miért rendreutasitották, profán lélek volt, a ki az oltárképről le merte venni a leplet!

Hisz végre is, az a leány mezei munka alatt sokszor lehetett abban a helyzetben, hogy eltürjön egy-egy szemtelen tekintetet, el kellett türnie minden mesterlegény nézését is, a ki véletlenül erre a vidékre tévedt és tőle kérdezi meg az utat.

De hát persze egyuttal komorna is volt a majorban. A kultura máza őt is megérintette. Az igaz, hogy igen sok természetes ész felett is rendelkezett és hogy feleleteit, mint valami röppentyüt tudta az ember felé röpiteni és azért valószinűleg ő is a bérgazda családjához tartozónak tekintette magát, mindamellett, hogy fején füvet kellett cipelnie és ugy dolgozott kint a réten, mint akármelyik napszámos.

Bármennyire szerette volna tréfás oldaláról fogni föl a dolgot és egyet kacagni fölötte, nem volt képes reá. Mindig ismét visszatért az a kellemetlen, megszégyenitő tudat, hogy őt valaki megleckéztette.

A mai napra legalább vége volt minden jókedvének...

V.

Griebel Péter ur fölrázta kellemetlen tépelődéseiből. Éppen a rétről érkezett és kezeit dörzsölgetve, derült mosolylyal széles arcán, azt beszélte el, hogy a mérnökök a másik kijelölt irányt is alkalmasnak tartják a vasuti épitkezéshez és a Szarvas-telep földje e szerint érintetlen marad.

Annál elégedetlenebb azonban a bérgazda. Nagy dérrel-durral kikelt eme jogtalan eljárás ellen és Griebel ur a távolból nézte, mint szabadkozott és mérgelődött az öreg ur.

Igaz, hogy a sineket egyenesen a ház mentén rakják, ugy, hogy néhány év mulva annak a régi épületnek okvetetlenül össze kell roskadnia.

Ebből az alkalomból eszébe jutott Márkusz urnak a levél, melyet zsebébe dugott és a leánynyal való konfliktus miatt teljesen ott felejtett. Fölbontotta és félig mulatva, félig bosszusan futotta át annak tartalmát.

Az a majorbeli népség, kezdve a gazdától egészen lefelé a cselédig, nagyzási hóbortban szenved. Különös egy társaság! Vegyüléke a nevetségesnek, szédelgésnek és prüdériának!

A bérgazda teljesen ignorálta azt a körülményt, hogy az örökös ügyésze már egy év előtt fölmondotta neki a majort. A legerélyesebben protestált a birtokos eljárása ellen, melyet vele, a bérlővel szemben tanusit. Fölháborodik a fölött, hogy meg akarják kárositani!

Egyszer s mindenkorra kijelenti, hogy sohasem fog abba beleegyezni, hogy a vasut kettészelje a majort, és hogy egy szép napon feje fölött összedőljön a tető. Csak a végén, néhány szóval, csak ugy felületesen emlitette meg, hogy bár még hátralékban van azzal a kis bérlettel, de naponta tetemes összeget vár fiától, a ki Kaliforniában óriás vagyon fölött rendelkezik. Csodálkozik, hogy a pénz annyi ideig késik, de rögtön, a mint megérkezik, rendbehozza azt a csekélységet.

- Igen, igen, igy tesz a bérgazda! - kacagott jóindulattal Griebel ur, miután Márkusz ur engedelmével ő is elolvasta a levél tartalmát. - Hja! Az bizony hóbortos egy ur!

- Micsoda? Hóbortos egy ur? Hogy te miféle enyhitő körülményt fedezel föl mindig "azok" számára! Az egy nagyzoló, gőgös fráter! - szakitotta félbe drága élete párja. Éppen petrezselyemért volt a kertben és meglátva az urát, ő is utána jött és beszédközben egy csomó petrezselyemmel a kezében hadonászott fenyegetően a levegőbe.

- Kérem, Márkusz ur, csak azzal ne bocsátkozzék alkudozásokba, mert ugy megcsalja, hogy sohasem tud majd kitápászkodni belőle. Ő is ugy tesz, mint a struccmadár, behunyja a szemét és meg van győződve róla, hogy senkisem látja. Azzal a kaliforniai csodafiával is csak félre akarja önt vezetni. Minden alkalommal ezzel áll elő, ha nem tudja megfizetni a pénzt, a mit az ostoba emberek a mese hallatára kölcsön adnak neki. Gyönyörü mákvirág lehet az ilyen szédelgő apának a csemetéje!

- Ugyan ne gyalázd már annyira, Jettikém! Hisz te különben nem vagy olyan kegyetlen! - csititgatta a férje. - A megboldogult nagyasszonytól tudom, hogy a fiatal Francz nagyon derék fiu volt és csak azért ment világgá, mert nem tudta tovább nézni apja pazarlását, mint a hercegi birtok kezelője. Az pedig igaz, hogy már egyizben tetemes összeget küldött haza az apjának! Persze azóta eltünt és szegény anyja halálra epeszti magát miatta.

- Itt van, ni! Most hallotta Márkusz ur! - jegyezte meg Griebelné asszonyság, - és az én férjem még azt kivánja, hogy valaki respektálja az olyan fiut, a ki még egy kis tintát és papirost is sajnál az anyjától! Erre ugyan várhatsz, Péter! - Ezzel ismét lecsoszogott a lépcsőn, hogy a petrezselyem sorsát a konyhában elintézze.

Márkusz ur folyton föl-alá járt a pavillonban és észre sem vette, mikor Griebel ur távozott, hogy leánykája két keze által készitett reggelijét elköltse.

Ez a levél egészen más irányba terelte most azt az örökségi kérdést, melynek megoldása egy véletlen által szakadt Márkusz ur nyakába. Még ma reggel is azt hitte, hogy elég lesz, ha megbeszéli ügyvédjével a dolgot röviddel, mielőtt elutazik és aztán néhány levél utján sikerül majd teljesitenie a megboldogult végakaratát, a nélkül, hogy kénytelen volna azzal a reá nézve annyira ellenszenves emberrel személyesen tárgyalni. Ám most egy uj alak tünik föl a láthatáron, hisz annak az embernek még egy fia is volt, a kiről a megboldogult igen jó véleményt táplált, a mint Griebel ur ajkáról ismételten hallotta és különös, hogy végrendeletében egy szóval sem emliti.

Talán az is olyan gyönge, jószivü és engedelmes volt a bérgazdával szemben, mint az édesanyja és azért talán attól félt a megboldogult, hogy az ő kezében sincs megvédve az az utolsó falat kenyér?

E szerint legnagyobb tiszteletet és bizalmat a fiatal leány iránt érezhette az öreg urhölgy, mert az ő kezében biztonságban vélte az örökséget, a melyet legutolsó elhatározása szerint csakis reá akart hagyni. Márkusz ur ezt föl nem tudta fogni, ez szemfényvesztés lehetett.

Hisz az öreg nő maga volt a munkaerő és kötelességérzet. Egyforma otthonossággal járt-kelt a pincében, a konyhában, mint a kis laboratóriumában, betegei, szegényei mellett, az iróasztalnál, a kézimunka mellett mindig és pontos időben volt föltalálható. Sohasem jutott volna eszébe, hogy haját, vagy csak egy szalagját idegen kéz segitségül megérintse.

Hogy a manóba juthatott hát az a praktikus, szorgalmas asszony arra a gondolatra, ilyen örököt bizni egy leányra, a ki, - a mint éppen az imént hallotta, - még mostani környezetében is a világi hölgyet adja. Kezét sem mozgatja, hogy az elhanyagolt háztartást rendezze, sőt még komornai szolgálatokra is kényszeriti azt a szegény leányt, a ki reggeltől estig nehéz munkában tölti életét.

Megátkozta azt az ostoba ötletét, melynek folytán kikutatta a kis cekkert. Bár elég bölcs lett volna ahhoz, hogy ezt a vizözönelőtti butordarabot, tartalmával együtt, láttatlanba átadta volna az enyészetnek.

De hisz most meg annyira együgyü, hogy a majorbeli öregasszony sorsa mélyen meghatotta szivét és kötelességének tartja azon tépelődni, hogy miképpen biztosithatná sorsát a legjobban.

Az bizonyos, hogy a főerdészné alaposan csalódott a leány feletti nézetében! Nem igen ismerhette közelebbről gondolkozását és jellemét, lehet különben az is, hogy előtte szinlelni tudott.

Vajjon nem volna-e szabad a tévutról idejekorán visszatérni és inkább Francz urfira iratni a kis örököt? Ki áll jót azért, hogy ha hire jár a fiatal hölgy örökségének, nem-e akadna rögtön néhány kérő, a kik közül végre is egyet férjül választana? Akkor a major idegen kézbe kerül és a szegény, öreg, beteg asszony ütheti a nyomát az utolsó betevő falatjának.

Bosszusan dobbantott a lábával. Tehát mégsem marad más hátra, minthogy beleharapjon a savanyu almába, saját két szemével kellett megvizsgálnia a bérgazda és nevelő-kisasszonya életmódját és jellemét.

Egész nap rosszkedvü maradt, estefelé pedig fogta a kalapját és elment az erdőbe sétálni. Feje fölött a lombtető, lábai alatt az össze-visszaágazó bokor, ezeket a helyeket szerette legjobban. Itt csak nagy nehezen törhetett keresztül a sürüségen és ez a vadregényes állapot valóságos gyönyörrel töltötte el. Ha léptei nyomán fölzizegett a lehullott levelek szőnyege és hozzáhatott a föld egészséges illata, olyankor gunymosolylyal ajakán gondolt arra a mesterséges zöldre, melyet édesapja a modern villa kemény földjéből nagy nehezen elő tudott varázsolni. A tiszta, ápolt utak, kétoldalt fasorok, mint a kulisszák pedáns rendben fölállitva, milyen természeti csalódásnak látszott most mindez.

A Szarvas-telepet csak egy országut választotta el a grófi erdőségtől, azon az országuton is csak az erdei fát szállitották, ezzel aztán vége is volt a sik földnek. Innen kezdődött a meredek hegység sürü fákkal takarva.

Még egy dombos, pázsitos darab föld állott a hegy mentén és ezen volt fölépítve a gróf erdőőrének a házikója.

Szép, uj téglaépület volt, nagy, fényes ablakokkal és szép, fehér keritéssel, melyen belül csinos virágágyak illatoztak.

Már kétszer járt erre Márkusz ur és mindig megállott a ház előtt, mely oly föltünően kiemelkedett a zöld keretből. Az erdőőr valami nagyon fukar ember lehetett, bizonyára agglegény volt, mert a ház ajtaja mindig el volt zárva, a kéményből még egy kis füstfelhő sem szállt föl soha.

A kulcsot zsebrevágta és bizonyára egész nap a hivatása után járt.

Az ablakok belső párkányain viritott ugyan néhány cserépvirág, de függöny nem volt sehol, a mely barátságossá tenné az ablakokat. Soha élő lény ott nem mutatkozott, de még egy jel sem mutatott arra, mintha ott valaha ember járt volna.

Csak fönt, a padlásszoba ablakából látszott három-négy madárkalitka, melyekben vigan ugrándoztak idestova a madárkák és a ház mögött két nyalánk kecske kapaszkodott a falra, ezek bizonyára az erdőőr istállójából kerültek ide.

Az uj birtokos már gyakran szeretett volna a ház ablakain betekinteni, hogy lássa, miféle olvasmányokkal mulat az egykori napszámos-gyerek, szükre szabott szabadidejében, melyet nehéz hivatása és a majorban való segédkezése meghagyott a számára.

Lehet, hogy ez az erdőőr intelligens, nagyvilági ember volt, hisz igen sokat járt a majorba, a hol még a cseléd, a ki fát cipel, meg sikál, az is a legválogatottabb stilusban társalog.

Gunymosolylyal az ajkán, szétválasztotta a bokrot maga előtt, hogy ismét kiléphessen az országutra, midőn az egyik kecske viselkedése megragadta figyelmét. Fiatal, karcsu gida volt, a mely hirtelen leugrott a falról és elkezdett eszeveszetten futni a rét szélének irányába. Társa is arra tartott, bár lassabban lépkedve és néhány pillanat mulva csakugyan könnyü léptek nesze közeledett.

Márkusz ur türelmetlenül dobbantott a lábával: Már megint az a leány, a ki miatt már kiállhatatlanná vált neki az erdő is.

Tehát a bérgazda cselédjén kivül nem élt más női lény erdőn és mezőn?

Csakugyan itt volt megint az utált kendővel a fején, karján kosárral és a két gida vigan üdvözölve körülfogta, ő pedig nagy darab kenyeret osztogatott el köztük, melyet a két nyalánk állat mohón bekapott.

Márkusz ur mélyebben visszalépett a bokor mögé, nem akart ujra bosszankodni, mint ma reggel.

Valósággal gyülölte ezt a leányt és ugy, a hogy ma reggel, bodor füstöt eresztett szivarjából, csak azért, hogy ingerelje a leányt, most összetiporta szivarját, hogy még egy parányi füstfelhő se árulja el a leány előtt az ő közellétét.

A leány megsimogatta gidáit, aztán a lépcsőre lépett és az első ablakon betekintett a házba. A szoba ugy látszik üres volt. Ismételt kocogásra sem mozdult meg odabenn senki és az ajtó zárva maradt, tehát várakoznia kellett türelmesen.

A leány letette kosarát maga mellé és leült a házelőtti zöld padra, bizonyára be akarta várni a házigazdát.

Leoldotta fejéről a kendőt és a nyakán lógatta alá.

Ugy! Ez volt a bérgazda hiu cselédje tetőtől-talpig, a ki egy parányi foltocskát sem türt meg az arcán, a mint Griebel asszonyság bosszusan megjegyezte. De bármennyire elitélte ő is e miatt, azt mégis be kellett vallania, hogy kár lett volna azért a kissé sápadt, de finom arcbőrért.

Mint ma reggel, ugy most is el kellett ismernie, hogy a fej éppen nem rontotta a nemes alak hatását, sőt határozottan még vonzóbbá tette azt. Ez még jobban fölingerelte.

Ezerszer jobban szerette volna, ha bandzsal, ragyás, szeplős lett volna, kellemetlen, durva vonásokkal, az a - különc.

A csillogó kis hajkarikákat fehér homlokáról hátrasimitotta, a hol az egy nehéz fonadékban csomóba volt tüzve és egy fésüvel megerősitve. Aztán mélyen föllélegzett és kezeit az ölébe eresztve, a ház falához támaszkodott, ugy látszik, jól esett neki az erdei szellő.

Némi gond tükrözött az arcán, bár nem volt éppen szomoru, különben is sokkal élénkebb volt a természete, semhogy soká tudott volna nyugodtan egy helyben maradni.

A kosárból kivett egy tárgyat, kiteritette a térdére és vizsgaszemmel végignézett rajta. Márkusz ur látta, hogy az egy fehér csipkedarab, bizonyára a nevelő-kisasszony pipere-szekrényéből való, a melyet még majd fehér nyaka körül tüz a cselédleánya.

Gyors ujjai között ide-oda forgatta a finom szövést, szinte ugy látszott, mintha jobbkezével kétszer is gyengéden végigsimogatná, aztán félreforditotta fejét, gyorsan összehajtogatta és ismét visszahelyezte a kosárba és fölállott.

Zöldkabátos, csinos férfiu közeledett az országutról. A mint megpillantotta a várakozót, megkétszerezte lépteit, sőt kutyája, a mely fáradtan előtte ballagott, most hirtelen ugrással a leány mellé termett.

- E ház előtt pompásan esik a pihenés, Frici, de azért mégis örülök, hogy jön, mert sietek! - szólott és bizonyára a legapróbb részletekig utánozta urnőjét, mert leereszkedő barátsága, melylyel a férfit fogadta, bizonyára hű utánzata annak, a melylyel a nevelő-kisasszony az egykori napszámos-fiut fogadni szokta.

- Sürgős megbizásom van a számára, - folytatta. - De előbb átadok önnek valami jót - és kosarából kivett egy kenyeret. - Ma éppen kenyeret sütöttem és olyan remekül sikerült, hogy önnek is kóstolnia kell belőle. Lássa, Fric, most már ezt is leküzdöttem és most kacagok a pillanat fölött, mikor ügyetlen ujjaimmal először dagasztottam a tésztát és mikor minden erőlködésem dacára nehéz fekete golyókat huztunk ki a kemencéből.

- Az bizony sok könybe került, a nagy önuralom dacára, - szólt a fiatalember kedélyes mosolylyal. A kenyeret letette a külső ablakpárkányra, de azalatt is folyton visszanézett a leányra. - Hát megint csak meg kell tenni? A zsidóhoz, vagy L.-be az aranymiveshez? - szólt és bizonyára a megbizásra vonatkoztak szavai.

- Hisz ön tudja legjobban, hogy az aranymiveshez már nem lehet bekopogtatnunk, a zsidóhoz kell mennie! Holnaputánig 8 tallért kell előteremteni!

A férfi kétségbeesetten simitott végig homlokán.

- Lássa, Fric! Annyira vigyáztunk, ugy lesben voltunk, mint a zsandárok és valami bátor legény mégis becsempészett hozzá egy kis láda finom szivart. A szivarnak vége és most folyton jönnek a fenyegető levelek az áráért, máma meg már be van perelve, megkaptuk az ügyvédi értesitést.

- Édes, jó Isten! Nekem bizonyára csak elég nagy a türelmem! De az végre mégis fölbősziti az embert, ha látja, hogy nincsen belátása és a nagy nyomor dacára még mindig ugy gondolkodik, mint a régi jó időkben, mikor tele volt még a zacskó pénzzel.

A leány arcán szomoru vonás tükrözött és ajkán halvány mosoly játszadozott. - Minden szabad percében nyakig beletemeti magát természetrajzi könyveibe és azt sem tudja, hogy a viz abszolute nem akar a hegynek fölfelé folyni. Régi szokások, régi szenvedélyek nem tágitanak az öregemberek oldala mellől.

- De ilyen istenkáromló könnyelmüség egy agg emberben!

- Csend! - szakitotta félbe izgatottan; parancsoló hangon. - Kettőnknek nincs jogunk itéletet mondani fölötte. Mi csak jóságára és jótéteményeire kell, hogy visszagondoljunk! Ime, - ismét kivette a csipkét, - ez értékes tárgy, az utolsó, egy darab igazi csipke! Arról biztositottak, hogy megér 20 tallért, de Mendel Baruchtól nem szabad érte a felénél többet remélni.

- De vajjon foglalkozik-e egyáltalában ilyesmivel? - szólt a fiatalember vállvonogatva, kétkedő pillantást vetve a vékony szövésre. - A két selyemruhát és a török kendőt megvette, de az ilyen átlátszó dolgot? Azt hiszem, még majd ki is nevet vele, talán még jobb volna egy pár ezüstkanalat...

- Az utolsó kettőt? - szólt a leány duzzogva. - Hová gondol? Csak nem teszek a szegény betegnek egy pléhkanalat a tányérja mellé? Az nem fog bekövetkezni, a mig én két kezemet mozgatni tudom! Ön nem ért a csipkéhez, - szólott aztán szelidebben, mialatt ismét összehajtogatta a drága kincset és átnyujtotta neki. - Az a zsidó éppen ugy ért a csipkéhez, mint az ékszerhez, ha talán holnap ráérne, vagy éppen valami dolga akadna a városban...

- És ha nem is akad! Annyi időt azért szakitok magamnak, ha bármily áron is, hisz ön tudja...

- Óh igen, tudom, hogy ön a legderekabb ember a világon!

Ez az egyszerü, meleg hangon mondott dicséret kissé zavarba hozta a férfiut. Kissé ügyetlenül kezébe fogta sapkáját és forgatta.

- Ma döntenek majd a vasuti kérdés fölött is, - szólt, másra terelve a beszélgetés tárgyát.

- Igen, ma, képzelheti milyen lármát és rombolást okozott az a mi házunkban. Ma különben is csunya egy napom volt, - hirtelen elhallgatott és összeszoritotta ajkait.

- Meghiszem azt! De hát furcsa is, hogy az öreg urat annyira fölizgatja ez a dolog. Hisz reá nézve már mindegy! Ő azt ugy sem fogja már megérni, a mikor a vasut kettészeli az udvarát és robogásától összeomlik feje fölött a ház, a mint ő szokta mondani. Az uj birtokos pedig nemsokára ismét itthagyja ezt a vidéket, aztán meg teljes jogában van földje fölött rendelkezni.

- Oh igen, teljes jogában! - szólott keserüen a leány. - Mi köze neki a régi kötelékhez?

- Édes Istenem! Mit is törődik egy olyan világfi a régi barátsággal, melyet nem is volt soha alkalma megfigyelni? Még csak el sem lehet itélni érte! Tegnap arra menőben megláttam. Csinos fiatalember, előkelő külsővel! Az igaz, hogy van lényében valami lenéző, mint a pénzarisztokraták mindenikében, hisz' mint hadnagy, nagyon jól ismerem ezt a modort. Éppen ott állt az öreg Griebellel a malom előtt, melyet ujonnan föl akar épittetni. Ideje is lesz, mert elég rozzant.

A leány elfordult tőle, mintha nem is hallgatna arra, a miket mond és ismét lassan fejére huzta a kendőt.

- De az a sok ujitás a Szarvas-telepen mégis végtelenül nyugtalanit, - folytatta a férfi, - a majorbeli ház éppen olyan roskatag, mint a malom, ha már most ezt is föl akarná épittetni, a legjobb alkalom, röviden elbánni a mi öregünkkel!

- Hadd bánjon el röviden! - szólott a leány izgatottan, mialatt reszkető kézzel szorosra kötötte fején a kendőt. - Hadd juttasson koldusbotra! Hadd tegye, csak rajta! Én csak azon töröm egész éjjeleken át az agyvelőmet, hogy miként lehetne onnan elszállitani azt a beteg, öreg asszonyt. - Hangja megcsuklott.

- De hisz az a legkevesebb! - és szakállas arcán jóságos mosoly vonult végig. - Hát olyan vézna szabólegényfélének tart, hogy még az olyan gyenge, beteg asszonyt se birná el az én két karom? Órákig elviszem a karjaimon és biztositom, hogy beteg tagjai nem fognak érezni semmi fájdalmat. Aztán meg az ut onnan nincs olyan messze idáig. A szép sarokszoba nagy és világos, ott állhat az ágya, a honnan aztán két oldalról is látja a szép, zöld természetet, erre pedig nagy szüksége van. Az öreg urnak meg itt, a középszobában szintén jobb dolga lesz, mint a majorban, itt mégis csak járnak-kelnek néha az emberek, de a majorban mindig csak az udvart nézheti, a hol néhány vén tyuk rekedten kotkodácsol az ablaka alatt.

- Önnek színaranyból van a szive, Fric; de hát...

- És az a kis erkélyszoba, a galambdúc alatt, - szólott, be sem várva a közbevetést, - az a legszebb szoba ebben a házban; abba kis kályhát tétetek és abban aztán egy fiatal hölgy télen-nyáron festhet és megkeresheti vele a mindennapi kenyeret. A koldulástól tehát még mindig messzire vagyunk, nagyon messzire. Csak mindig föl a fejjel, ez a fődolog.

- Igen, föl a fejjel! - ismételte a leány némi daccal a hangjában. - A sorsnak megnehezitem munkáját, nem lesz neki könnyü engem lábbal tiporni. Még eddig lelkem egy csöppet sem fáradt és kezeimben ifju erőt érzek. Azt pedig senki emberfia észre ne vegye rajtam, ha önérzetemet fájdalmasan kell leküzdenem! De hisz ön mellettem van, Fric, az én hűséges támaszom!

Kosarát fölvette. - Most azonban haza kell sietnem, mert még igen sok munka várakozik reám. Pedig még vasalnom is kell, mert a szegény betegnek holnapra okvetetlenül tiszta ágyfüggönyt akarok ágya elé aggatni. Csakhogy nincs már egy szikra faszenem se, - és arcán egy napsugaras mosoly ragyogott föl, - magammal hoztam tehát ezt a szemtelenül nagy kosarat.

A férfi fölkacagott. Fogta a kosarat, meg a kenyeret is, bement a házba és néhány pillanat mulva megrakottan tért vissza. Mikor a leány a kosár után nyult, kijelentette, hogy az erdőn keresztül majd csak ő viszi a kosarat és elindultak, szépen egymás mellett, két összeillő, gyönyörü alak. És a kutya közéjük furakodott, mintha a leány az ő gazdája tulajdona volna és neki most mindkettőjükre egyformán kellene ügyelnie.

Márkusz ur előugrott rejtekhelyéből és mereven nézett, a meddig csak láthatta. Aztán tekintete elsötétült és önkéntelenül végigmérte azt a házat. - Bizonyára nem sokáig tart már és az ablakokat hófehér függönyök diszitik és az ablakban szép, fiatal asszony öntözgeti a virágokat. Furcsa egy habarék lesz az a nagyvilági modort utánzó, mosni és vasalni szokott, finom beszédü, jövendőbeli erdőőrné asszonyság!

De hiába, mégis igy volt! Ez a két ember együtt gondoskodott, együtt dolgozott nehéz munkát a volt gazdájukért és mi természetesebb, hogy ebből az összetartó barátságból, idővel - házasság lesz? De hát mit is kivánhat többet az idegenből ideszakadt, szegény cselédleány? A maga asszonya lesz, csinos otthont kap az erdőben, derék férjet, a ki szabad idejében még természetrajzzal is foglalkozik.

Ez a rejtélyes leány, azzal a megfoghatatlan föláldozó természetével, legalább egészen szárnyai alá veheti az ő imádott gazdáit, rokonait. Ugy mint eddig, majd azután is kiszolgálja a gouvernant-kisasszonyt és vigyáz, hogy ne legyen kénytelen pléhkanalat vezetni drága ajkaihoz. És odafönt, a csinos erkélyszobában, majd fest a kisasszony mezei virágot pénzért! - mondotta az erdőőr.

Az ördögbe is, zöldkabátos uram! Még attól messzire van ön! Az a pénzeszsák az ő rideg modorával, a mint önnek mondani tetszett, az nem szégyeniti meg magát senki által, még a hercegi erdőőr által sem! Azt az örömet meg éppen nem fogja önnek megszerezni, hogy gyorsan kitegye a majorból a bérgazdát és azáltal minél előbb lehetővé tegye egybekelését az erdőőr urnak a bérgazda cselédleányával, azzal a csodálatos teremtéssel, a kiről az ember hajlandó elhinni, hogy nem a modora idegenszerü rajta, hanem az a cselédruha, a mely rosszul illik rája.

Kissé izgatottan, szilárd léptekkel indult vissza, a merre jött, nem akarta látni ezt a házat.

Közbe teljesen elbucsuzott az utolsó sugár is, melytől sárgás fényben uszott az erdő és vele elbucsuzott a magány csillapitó hatása.

Az a nagy árnyék, melyet az erdő sürüje vetett a fiatalemberre, befurakodott a lelkébe és Márkusz ur még rosszabb kedvü lett, mint az egész napon által. Jaj volt annak a faágnak, mely érinteni merte arcát, vagy homlokát, irgalmatlan kézzel letépte valamennyit és eldobta messzire magától.

Ugy tett ő is, mint sok ezer más egoista. A vallás parancsát és valami általános, de lanyha emberszeretetet követve, igenis hajlandók alamizsnát adni a magukéból, de mindenképpen kerülik az érintkezést azokkal, a kiken segiteni kell. Nagy ívben kikerülik a kellemetlen viszonyokat, nehogy az idegen sorsának szálaiból valami megakadjon a ruhájukon és a kellemetlen föladatot félreháritják az utból, hogy aztán mindkét lábbal benteremjenek a helyzet kellő közepén, ha önszeretetük is belevonatik a játékba.

Vagy tán nem hiuság volt az, a mi arra birta, hogy a kellemetlen vadászt minden áron megelőzze emberszerető szándékaiban? Hát nem szeretett volna azonnal odasietni az eddig gondosan elkerült majorba, hogy a "vén pazarlónak, a hencegőnek és kártyásnak" bemutassa magát és arra kérje őt, valamint hozzátartozóit, hogy ne gondoljanak róla semmi rosszat. Mindez csak hiuságból keletkezett benne, valami lehetetlen haragból a zöldkabátos ellen, a ki - mint a cselédleány mondta - "hű mint az arany". Mintha bizony az arany valaha hű lett volna s mintha a zöldkabátos ur ragaszkodásának is nem volnának meg a maga okai.

Haragos sietségében mindinkább beljebb bonyolódott a cserjébe, de csakhamar kijutott a keskeny ösvények egyikére, melyek a főutra kivezettek. Amint ideért, egyszerre csak Griebel asszonyt látta magával szemközt, a ki a fürészmalomból jött.

Kis hálót hozott karján, a mely ezuttal nem ébresztett benne olyan költői gondolatokat, mint a multkor, mikor a karcsu nebántsvirág jött ilyennel vele szemközt. A teher is nagyobb volt ezuttal, mert a háló tele volt szebbnél-szebb pisztrángokkal.

- Ez egyszer elrontotta örömömet, Márkusz ur! - kiáltott leplezetlen nehezteléssel a termetes delnő, mikor az uj földesurat megpillantotta. - Hát nem maradhatott volna még egy kicsit az erdőben, mig szerencsésen hazaértem és pisztrángjait fölbontottam?... Most várhat a teritett asztal mellett, mig elkészülnek. Én bizony nem segithetek a dolgon!... Hát csak nézze meg jól, minthogy már ugyis meglátta. Ma estére csakugyan pisztráng lesz vacsorára, még pedig a legpompásabb, a mely egyáltalán kapható a fürészmalom patakjában. Lujzácska vajat köpül és azonfelül félóra előtt érkezett meg az idei burgonya. Egy régi ismerős, a heinrichsthali kastély lelkésze a jó barátság révén - férjem ugyanis még három év előtt tiszttartó volt Heinrichstalban - átengedett egy főzésre valót ebből a ritka csemegéből. Tudja-e, Márkusz ur, mit tesz az ilyenkor: uj burgonyát enni?...

De nem várta be a feleletet, hanem hirtelen megállt és haragosan rámutatott kinyujtott karjával egy emberi alakra, mely háttal egy bükkfának támaszkodva, a kocsiuton keresztül hevert.

- Hát ez micsoda? - kiáltott harsogva. - Csunya időket élünk, mikor a részeg vándorlegények ugy hevernek az utszélen, mint a döglött legyek őszkor s az embernek mindig vigyáznia kell, hogy ne lépjen valamelyiknek a tyukszemére. Azelőtt máskép volt! S ha ön ezerszer nagygyáros is, Márkusz ur, mégis azt mondom, hogy ennek is a gyárak, na meg az örökös háboruskodás az okai. Sokan kényszerből és a munka hiánya folytán ugy megszokják a tétlenséget, hogy később már le sem tudnak róla szokni. Hiába prédikálnak aztán a világ romlottságáról és arról, hogy miként kellene az embereket megjavitani. Mert könnyü dolog ám jóllakva prédikálni, de annál nehezebb...

A derék asszonyság hirtelen elhallgatott, mert azalatt odaértek az ut mentében heverő alakhoz és meglátták sápadt arcát, a melyből kirítt a nélkülözés.

- Ez az ember nem is részeg! - mondá Márkusz ur és megtapintotta a bágyadtan lecsüngő kéz üterét.

- Isten ugy segéljen, már most magam is belátom, - válaszolt kissé nyomott hangulatban a bőbeszédü asszonyság. - S még idei burgonyát merek emliteni, mikor itt valaki éhen hal. Hát nem mondtam mindig, hogy furcsán vannak elosztva a jó Isten adományai?

Hanem a derék asszonyságnak szerencsére nem csak a nyelve pergett jól, de a két keze is frissen járt. Most is benyult a zsebébe, kivett abból egy sonkás-zsemlyét és odatartotta az idegen orra alá.

- Harapjon bele, barátocskám, - biztatta nyájasan, - ez olyan dolog, mint mikor az elalvásra készülő lámpába friss olajat öntenek.

Az idegen nagyon elpirult és tiltakozó mozdulattal emelte föl jobbját.

- Hát ne huzakodjék, mint a vénleány, mikor táncra fölkérik, - dörmögött haragosan Griebelné asszony. - Hisz' ezer lépésre meglátszik önön az éhség s még el akarja hitetni az emberekkel, hogy snepfeket ebédelt... Kóstoljon csak bátran bele ebbe a zsemlyébe! Ez majd annyira lábra segiti, hogy hazavihetjük, a hol délről megmaradt egy kis jó husleves. Aztán megpihenhet jó ágyban is.

- Egyék barátom, - biztatta a vándorlegényt nyájas szóval Márkusz ur, mire az idegen engedelmeskedett. Amint az első harapást elfogyasztotta, már nem birt magával és mohón költötte el a többit is.

Csinos fiatalember volt, mellére lenyuló vörösesszőke körszakállal. Ruhája még kopottságában is elárulta, hogy sokat ad a tisztaságra és az uj hófehér papirgallérért, melyet nyakán viselt, tán utolsó fillérjét adta oda.

- Ha a szegény anyák azt tudnák! - mondá Griebelné asszony és sokat jelentő tekintettel nézte a falatozást. - Akárhány anyának semmiféle ágy nem elég puha és semmiféle étel nem elég tápláló gyermeke számára, aztán pedig...

Önkénytelen elnémult, mert a fiatalember olyan gyorsan nyult kalapja után, a mennyire gyöngesége csak megengedte és a széles karimát mélyen arcába huzta, mintha vonásait el akarná rejteni.

- Hallja, fiatalember! - mondá elpusztithatlan flegmával Griebelné asszony, - nem szükséges azért mindent zokon venni! Van akárhány nálunk, a ki azelőtt éhes gyomorral éjszakázott az országut szélén. Nem veti majd azt senkisem szemére, ha különben jóra való ember... No de most lássunk hozzá, ha vajjon talpra állithatjuk-e valahogy?

- Hat hétig feküdtem kórházban, - hebegett alig érthető hangon az idegen ember - és most...

- Igen, meg is látszik önön, hogy beteg volt, - szakitotta félbe a derék asszonyság. - Azt pedig, hogy honnan jön és mi a további szándéka, nem szükséges elmondania. Ott maradhat a birtokon egy éjszaka, mert a jó álomra tán még több szüksége van, mint az eledelre. Holnap aztán majd meglátjuk a többit. Csak bátorság és előre!

Erősen megfogta az egyik karját, Márkusz ur a másik oldalát támogatta és a fiatalember talpon termett. De olyan gyönge volt, hogy támogatás nélkül nem járhatott. Engedte magát vinni, de arcának kétségbeesett kifejezésén meglátszott, hogy mennyire resteli tehetetlen állapotát.

Az urilak előtti tág mezőségen lekaszálták már a szénát és az édes szénaillat betöltötte a levegőt, mialatt a birtokhoz tartozó két cselédleány a száradó fühalmokat kis gereblyével forgatta.

Tátott szájjal nézte a két cseléd a különös jelenetet, a mint Márkusz ur és a bérlőné az idegent hozták. Lujzácska, Griebelné leánya, a ki fehér köténynyel és rózsaszinü ruhában állott a kapuban és kinézett, hogy vajjon nem jön-e még a mamája, ijedten szaladt elébe, hogy a hosszu szőke hajfonatok csak ugy táncoltak csinos fejecskéje körül.

- Mama, hát mi történt ezzel az urral? - kiáltott és szép kék szemei részvéttel néztek a széles kalapkarima alá.

A fiatalember arca elpirult és minden erejét összeszedve, megkisérelte, hogy nem mehetne-e tovább a saját lábán, de hiába volt minden erőlködése. Megint összeroskadt.

Griebelné asszony az egyik bámészkodó cselédnek odaszólt, hogy lépjen helyette a beteg idegen oldalára, mialatt ő előresiet a házba és elkésziti az ágyat. A leány közelebb jött ugyan, de morcosan kijelentette, hogy a hol eddig szolgált, még sohasem kivánták tőle, hogy részeges vándorlegényeket vezessen haza az országut széléről. Tisztát váltott és nincs kedve arra, hogy bemocskolja ruháját.

Az idegen mélyen és kinosan fölsóhajtott e szavak hallatára. Mikor Lujzácska ezt hallotta, azonnal kinyujtotta hófehér, gömbölyded karját, hogy mamáját helyettesitse.

- Elmész innen, te tollseprü! - kiáltott nevetve, - de mégis boldog anyai büszkeséggel nézett végig a lenge, csinos alakon Griebelné asszony. - Te volnál az igazi, babakarjaiddal. Mintha csak egy cinege akarna terheket cipelni... Siess előre a házba, tedd a levesesfazekat a tüzhelyre, aztán pedig huzd át hamar a nagykamrában levő ágyat... Veled is lesz még egy kis beszédem! - mondá a duzzogó cselédhez fordulva, a ki ismét a gereblye után nyult. - Most csak annyit mondok, hogy mától négy hétre nincs többé számodra hely a Szarvas-telepen.

Félóra mulva jó puha ágyban feküdt a beteg. A nagy kamara ablakán át bekandikált a viruló körtefa és az esti szellő halk suttogással osont végig az ágakon, jó illattal és üde levegővel töltve be a tiszta szobát. A lármás pulykák már nyugalomra tértek és csak egy kis cica ült a két udvart szétválasztó falon, a hol megnyalogatta hófehér szőrét.

Először történt, hogy az uj földesur maga vette ki a kulcsokat az erkélyszobában levő fali szekrénykéből és lement a néhai fővadászmesterné pincéjébe, hogy egy üveget hozzon a régi, felséges borból, mely csakis a betegek számára volt félretéve.

A beteg evett, ivott is a madeirából, de ajkaira nem jött egyetlen szó sem, sőt annál kétségbeesettebben nézett ki, minél inkább magához téritette a pihenés és a jó táplálék. Tekintete vágyódva csüngött a nyitott ablakon és Márkusz ur magában azt gondolta, hogy első erőpróbája valószinüleg abban fog állni, hogy kiugrik az alacsony ablakon és ugy eltünik, hogy még emléke se maradjon meg nemesszivü megmentői lelkében.

De valamivel később a kimerült test megkövetelte jogát és a beteg mély álomba merült. Márkusz ur pedig elhagyta a szobát és lement a kerti pavillonba, a hol Griebelné asszony már elkészitette számára a vacsorát. Keveset evett és neheztelve gondolt a frissen sült fekete kenyérre, mely ma az erdőfelügyelő asztalára került.

Mily hiven és szeretettel segitik egymást szegénységük dacára is ezek az emberek! Griebel asszony bizonyára áldott lélek volt, de a pisztráng és az idei burgonya mégis csak Márkusz ur pénzébe kerültek, mert annyi bizonyos, hogy a fürészmalom tájékán nem adták ezeket a csemegéket ingyen, az ő szép szemei kedvéért!

S hogy rossz kedvét még fokozza ujabb kellemetlenség, a két cseléd is épp az ő ablaka alatt dolgozott gereblyével és egyre trécselt.

- Bánom is én! Nem törődöm vele, hogy az a vén sárkány fölmondott! - szólott a goromba cselédleány. - A ki ugy ért a munkájához, mint én, mindennap kap másik szolgálatot.

- De nem ilyenkor! - válaszolt a másik, - mert most egész Tillrodában nincs egyetlen üres hely sem. Aztán az is megeshetik veled, hogy olyan helyet kapsz, mint odakünn a majorban, a hol a bérét nem fizetik ki a cselédnek.

- A mostaninak még sincs olyan rossz dolga. Segiti az erdőkerülő, a hol csak lehet. És a bére sem lehet olyan rossz, mert mindig csinosan van öltözve. Ennyit én is láttam, habár mindig tiz lépésre kikerüli az embert.

- Sokat képzel magáról a lelkemadta! - gunyolódott a másik. - Hát még ha majd az erdei lakban lesz otthon! Az ilyen semmiházinak igazán nagy a szerencséje.

Az uj földesur nem hallgathatta tovább a gonosz nyelvek beszédét, hanem mérgesen csapta be az ablakot. A két fecsegő ijedten lapult meg a szénaboglya mögött, és olyan sietve végezte munkáját, mintha már csupa szorgalomból sem érne rá más emberek becsületén rágódni.

Csendes, szép kis erdei zug volt, de még itt sem engedte az irigység és a gonoszlelküség, hogy a béke fészket rakjon magának. Valamennyi gonosz indulat itt is otthonára talált, mint odakint a világ nagy szinpadján.

Másnap reggel már nagyon jókor megélénkült az kastély előtti tér. Márkusz ur kinézett az ablakon és a kis Lujzát látta, a mint végigsietett a kaszált réten. Világos reggeli otthonkában volt és sürü szőke haját fehér rece fogta le, a mely kék pántlikával volt diszitve.

Ugy látszott, hogy valami elveszett tárgyat keres, mert sokszor lehajolt és kutatott a vékony rétegben heverő kalászok közt. A két leánycseléd pedig, mely éppen ki akart menni a mezőre, ott állott és nevetve nézte fáradozását.

- Hisz ön egyetlen lépést sem tett tegnap este erre felé, Lujza kisasszony, - mondá az, a kit elbocsátottak. - Hisz én csak tudom! Ne is keresse tovább, kár az időért! Nem vagyunk vakok, hogy az ön pántlikára akasztott aranyát észre ne vegyük, ha a gereblye alá kerül. Hisz az aranynak van csillogása és a rőfhosszuságu bársonyszalagot sem nézi senki szalmaszálnak!... Aztán a saját füleimmel hallottam, mikor azt mondta édesmamájának, hogy a régi aranyat tegnap este épp ugy, mint máskor az üvegszekrényre tette egy csészébe. S most hirtelenében más jut eszébe, mivel mindenki meg van győződve, hogy az aranyat nem lophatta el más, mint... de nem szólok többet. Ne szólj szám, nem fáj fejem!

- Ez nagyon csunya tőled, Rózsi! - kiáltott csaknem szenvedélyes hangon a fiatal leány és alig birta visszafojtani könyeit. - A kinek ilyen becsületes arca van, az nem szokott lopni.

- Ugy? Hát akkor miért távozott üdvözlet és köszöntés nélkül? Jókor reggel, mikor még senki sem volt ébren az egész házban... Na, de nem bánom! Ugy sem tartozik rám a dolog. Törődöm is én vele, hogy hol van most beszállásolva az ön régi aranya! Nálam nincs, annyi bizonyos.

Vállára vette a sarlót és tovább ment a gabonaföld irányában, mialatt Lujza haza felé indult.

- Lássa, Márkusz ur, ez a jóság jutalma! - mondá Griebel asszony, mikor a birtokos lejött az emeletről és fölkereste őt konyhájában. Az asszonyság éppen kalácsot dagasztott és éppenséggel nem volt jókedvü. - Férjem kinevet, - folytatta a tésztát csapkodva, - s még azt is kérdezi, hogy vajjon kézcsókra számitottam-e azért, hogy a kamrában éjjeli szállást adtam annak az idegennek... A férjem mindig tréfás kedvében van... Az az ostoba fickó pedig ugy elment az első hajnali kakasszóval, hogy még a reggelit se várta be. Nem szép tőle, holott édesanyja sem ápolhatta volna jobban, mint én cselekedtem. Ilyen ostobaság! S ráadásul még Lujzácska is elveszti régi aranyát, a melyet a boldogult fővadászmesterné adott neki ajándékba. De az még hagyján! A legrosszabb a dologban az, hogy a cselédség már most azt sugja-bugja, hogy tolvajt fogadtunk a házba. Kinevetnek a neveletlenek és ez mindenesetre csak árthat a tekintélynek.

- Jobb lett volna, ha az országuton hagyjuk az ipszét, ugy-e, Griebel asszony? - kérdezte finom mosolyával Márkusz.

- Ments Isten! - válaszolt haragosan a jószivü asszonyság, - rosszul ismeri Griebelnét, ha ilyesmit tételez föl róla. Másodizben is ugyanazt cselekedném, a mit most cselekedtem. Csak az bosszant, hogy ez az ostoba ember maga rontotta el a jó hirnevét, mert a vak is láthatta, hogy jó családból származott! Egészen megnyerte szivemet bánatos magaviseletével, de nemcsak az enyémet. Nézze csak azt ott, - e szavaknál a kis Lujzára mutatott, a ki a konyhaasztalnál állott és mandulát hámozott, - annak sem izlik majd a reggelihez való kalács. Ne higyje, hogy a régi arany miatt sirta vörösre a szemeit, a jó szive vitte rá, hogy a bánatnak odaadta magát. Ugy sajnálja azt a szegény éhezőt, a kit még azzal is gyanusitanak, hogy ő lopta volna el az aranyat. Pedig szó sem igaz belőle!

Márkusz kacagott és a szőke kis fejecske még jobban munkája fölé hajolt.

Aztán otthagyta az uj birtokos a még mindig monologizáló Griebelnét és gyorsitott tempóban ment a major felé. Ha valaki megérkezésének napján azt mondta volna neki, hogy ez a kötelességszerü ut valaha olyan sürgős és fontos lesz rá nézve s hogy a legszebb keztyüt, meg a legszebb nyakravalót fogja erre az alkalomra előszedni, hogy kinevette volna azt a bolondos prófétát!

Végigment a fenyőligeten, a melyen tul a major feküdt. Balra a rozsdülőkön hullámzott a sürü kalász és a szárak majdnem vállig értek már, jobbra a burgonyaföld virágzott és a sárgavirágu répaföldön olyan zsongás volt, a minőt csak sok ezer méhecske okozhat, ha édes teherrel megrakodva röpül a kas felé... A Szarvas-telepen volt csakugyan valami a bibliai tejjel-mézzel folyó földből. Minden megtermett ott, a mi az élethez szükséges és mégis bejuthatott a nélkülözés a majorba!

Tul a ligeten kezdett uralma. A gabona olyan vékonyan hajtott kalászokat, a barázdákban apró csigák mászkáltak és a gaz mindenütt terjeszkedett. A marhaállomány nagyon csekély lehetett a majorban és a tulságosan kihasznált föld nem jutalmazta a szorgalmas munkát, föltéve azt, hogy az erdőőr és a két cseléd jobban is ráért volna a munkára... Ha azt akarta, hogy az elhunyt fővadászmesterné utolsó akarata csakugyan teljesüljön, akkor mindenekelőtt a tillrodi vendéglőre betáblázott és megtakaritott összeget kellett a major javitására fölhasználni... Megérti-e majd ennek szükségét a nevelő-kisasszony, vagy pedig nem lesz-e első gondolata az, hogy ezzel a pénzzel ujból megvásárolja az eladott selyemruhákat és becsapott értéktárgyakat? A cselédség nyilatkozataiból következtetve, ebben a tekintetben nagyon is egyetérthetett nagybátyjával, a major bérlőjével.

De hisz nemsokára szemtől-szembe fogja látni. Résen is lesz vele szemben és annyi bizonyos, hogy az urihölgy egyetlen fillért sem kap tőle uri szokásainak kielégitésére, s ha még olyan csinos, elragadó modoru és a világi szokásokban jártas! Nagyon is vértezve érezte magát a nevelőnői alázatossággal szemben, a mely mögött, mint jól tudta, az uralomvágy rejtőzött.

A major hátsó része a fenyőligetet érintette. Épületei egyemeletesek voltak, nagyon kis terjedelmüek és olyan roskadozó állapotban, hogy csakugyan tartani lehetett attól, hogy a gőzmozdony zakatolása romba fogja dönteni. A déli oldalon füvel elboritott kert simult az épületekhez és a galagonyakerítésbe alkalmazott rácsajtó a ligetre nyilt. Mivel az ajtó nyitva állott, Márkusz ur habozás nélkül belépett és végigment az egyetlen szűk ösvényen, mely a vadvirágokkal tarkitott dús rétet átszelte. Néhány magas körtefa és egy szép kőrisfa hüvös árnyékot vetettek rá. Egy lugas mellett is elvezetett az ösvény, melynek hársfáktól képezett boltozatában egy kőasztal és két gyalulatlan deszkából készült pad állott.

... Kissé szerénytelen eljárás volt az uj birtokos részéről, hogy az asztalhoz lépett, a melyen olló, gyüszü és ottfelejtett fehérnemü arról tanuskodtak, hogy az imént még valaki női munkával volt itt elfoglalva. De nem ezek csábitották őt, hanem inkább a nyitva felejtett, naplóalaku papirfüzet. Tehát e kedves rejtekben szokta a nevelőnő a muzsa látogatásait elfogadni és itt készitette bizonyára az émelygésig szivreható verseket a holdhoz és az esthajnali csillaghoz! Látni kivánta, hogy milyen alakban nyilvánul a nevelőnő érzelgő lelke és betekintett a könyvbe.

A következő pillanatban jóizüen fölkacagott, mert a mit látott, éppenséggel nem volt költői dolog, hanem inkább a megtestesült próza. Körülbelül ilyen följegyzéseket talált a könyvben:

...Valóban, ha a nevelőnő-kisasszony ma tintás ujjakkal kerül elébe, abban kevés érdeme van a muzsának!

Tovább ment. A mindenütt dusan burjánzó fű most helyet adott a konyhakertészetnek és a magas falat málnabokrok pótolták, a melyek a kertet elválasztották az udvartól. Ez volt az a hely, a melyen a jövőben a vasut fog végigrobogni.

Az a néhány tyuk, melynek még nem akadt nyoma az imént látott "naplóban", itt kaparászott és most egy ajtó is csikorgott, nyomban rá pedig valami hófehér volt látható.

Márkusz ur önkénytelenül megigazitotta jobb kezén a kissé lazán fölhuzott keztyüt és meggyorsitotta lépteit, hogy a fehérbe öltözött hölgyet elérje, de csakhamar a csalódás érzése fogta el, mert a kisasszony helyett csupán a cselédleányt pillantotta meg. A vér fejébe szállt a csalódásszülte harag miatt. Hát mindig ezt a leányt fogja utjában találni? Annyit azonban mégis bevallott magának, hogy ez a cselédleány nagyon csinos. Széles, fehér konyhakötény takarta el szegényes, munkához való öltözetét, az ingujjak föl voltak gyürve, az idomtalan nagy kendő hiányzott, épp ugy, mint a mindent eltakaró fejkendő is.

Az uj földesur megállott, a leány nem vette őt észre és egyenesen a konyhakertnek tartott, a hol lehajolt, hogy egy marék levesbe való zöldséget tépjen. Csak mikor ismét fölemelkedett, látta meg a mozdulatlanul álló urat és élénk pir boritotta el arcát. Első mozdulata az volt, hogy az ingujjakat letürje ismét csupasz karjaira.

Valami ellenállhatatlan ösztön nógatta a fiatalembert, hogy a karcsu leány alak előtt kalapot emeljen, mint azt megtette volna, ha a nevelőnővel találkozik. De neheztelése erősebb volt, semhogy a titkos sugallatnak engedett volna. Ez a gőgös cseléd ne higyje róla, hogy kölcsönbe vett urias modora őt is félrevezeti!

Azért is csak futólag érintette kalapját és hideg, hivatalos hangon tudakozódott a bérgazda után. Azalatt pedig vakmerően belenézett a szép barna szemekbe, melyek félénken viszonozták tekintetét. Valószinüleg arra gondolt a szegény leány, hogy itt van most a kegyetlen zsarnok, a ki a major lakóit kiüzi az utolsó menhelyből és koldustarisznyát akaszt a nyakukba.

Halkan és alázatos hangon, mint az a cselédhez illik, azt felelte, hogy gazdája itthon van és mindenesetre megtisztelve érzi majd magát, ha az uj földesurat magánál fogadhatja.

- Hát Francz Ágnes kisasszony? - kérdezte az uj földesur.

Lesujtó tekintetet vetett rá, mintha már pusztán e kérdésben is sértés volna urnőjére nézve. A magára erőszakolt pillanatnyi alázatosság nyomban eltünt és bár még mindig lesütött szemekkel, de visszautasitó hangon igy válaszolt:

- Azt nem fogja ön látni!

- Miért nem? Tán elutazott?

Rejtélyes mosoly játszotta körül a cselédleány ajkait.

- Nincs kedve utazásra, épp ugy, mint nincs a kalitkába zárt madárnak.

- Már megint ez a titokzatosság, mikor urnőjéről van szó! Mondja csak - tudta nélkül abbanhagyta a tegezést - mit akar azzal, hogy ilyen rejtélyes nimbust kölcsönöz neki? Velem szemben nem megy ezzel sokra, mert még néhány perc, és látni fogom őt.

- Mondtam már, hogy ebből nem lesz semmi!

- Olyan bizonyos benne? Annyira egy sziv és egy lélek vele?

- Eltalálta.

Az uj birtokos gunyosan mosolygott.

- Hát, hisz nem éppen lehetetlen, hogy igaza van! Már régi dolog, hogy a komorna az a hű lélek, a kinek mindent elmondanak. Csak azt nem tudom, hogy vajjon az urnők szeretik-e azt, ha ezzel a bizalmas viszonynyal hencegnek!

Lehajolt, hogy néhány petrezselyemszálat fölvegyen, de aztán gyorsan fölegyenesedett ismét és szép szemében ellenséges indulat villogott a fiatalember felé.

- Tán nem mindenütt a komorna kötelessége tudni azt, hogy ki számára van otthon urnője s ki számára nem akar otthon lenni soha? Aztán pedig...

Hirtelen ajkába harapott, nagyon elpirult és elhallgatott. Valószinüleg eszébe jutott, hogy az az ember, a kinek számára legszivesebben sohasem volna otthon urnője, e birtoknak rettegett uj tulajdonosa, a kinek egyetlen szavától függ, hogy urnőjét is kitegye az utcára. Igy magyarázta legalább hallgatását Márkusz ur, mikor kárörömmel nézte zavarát és egyetlen jó szóval sem segitette ki belőle. Pedig ez a karcsu, alázatosan előtte álló fiatal leány e pillanatban csöppet sem hasonlitott a "különcködőhöz", a minőnek előtte leirták, hanem inkább egy megriadt kis őzikéhez. De Márkusz azon a nézeten volt, hogy azért mégis megérdemli ezt a kis büntetést.

- Nem kivánja, hogy magányát idegen alakok megzavarják, - folytatta hosszabb szünet után, csaknem könyörgő hangon a fiatal leány.

- Ezt el sem hiszem önnek! - válaszolt könyörtelen hangon a férfiu. - Azok a nevelőnők, a kik az előkelő házakban minden társas összejövetelbe beleütik az orrukat, nagyon kevés hajlandóságot éreznek magukban a zárdai élethez.

Ujból kiegyenesedett a szép cselédleány, de ezuttal keserü mosoly játszott ajkai körül, mikor igy válaszolt:

- Tán még sem olyan gonosz, mint a többiek, a kékharisnyák, az élvezetet hajhászók, a kiknek köszönheti a nevelőnői élet alapos ismeretét... Egyébiránt eszébe juttatom tegnapi mondását...

- Miféle mondást?

- Azt, hogy ki fog térni utjából, a hol csak lehet.

- Remélem, nem mondta ezt neki vissza?

- Szóról-szóra tudja, hogy mint vélekedik ön róla!

- Természetes, hogy ez is az ön műve. Hisz a pletyka a komornák éltető eleme!... Igaz ugyan, hogy szóról-szóra mondtam ezeket s most is csak ismételhetem, hogy csöppet sem vágyódom a hivatásbeli hölgyek ismeretsége után, a kik iránt legmélyebb ellenszenvet érzek... mint látja, nagy örömmel erősitem meg még egyszer a tegnap mondottakat... De a viszonyok olyanokká alakultak, hogy akaratom ellenére is kénytelen vagyok tőle félórai kihallgatást kérni... Hanem ezt utóvégre irásban is el lehet végezni. Hát majd irok neki.

- S ön azt hiszi, hogy mindazok után, a mit ön az imént mondott, ő majd elfogad és elolvas öntől érkező levelet? - kérdezte a fölindulástól reszkető hangon a fiatal cselédleány.

- Egészen biztosra veszem! Mert a hölgy kénytelen lesz levelemet elolvasni, már csak saját jövője érdekében, - válaszolt Márkusz ur villogó szemekkel.

A szép cselédleány kiesett ismét abból az alázatos szerepből, a melyet magára erőszakolt.

- Kénytelen lesz? - ismételte gunyos hangon - talán azért, hogy el ne kergessék erről a nyomorult rögről?... S ha mégis tévedne? Azt hiszem, hogy inkább nekiindulna sötét éjjel mezitláb a vadonnak, semhogy...

- Magam is azt hiszem, hogy nem lesz más választása! - incselkedett a férfiu.

- Hisz mi sem vártunk egyebet a Szarvas-telep uj tulajdonosától! - tört ki most elemi erővel a méltatlankodás a fiatal leánytól. - Hisz tudtuk, hogy az a férfiu, "a kinek nincs szive, mivel egy gyakorlati észjárásu üzletembernél a sziv a legfölöslegesebb portéka", eljön majd egy napon és kikergeti a házból a rosszul fizetőket. Tudtuk azt is, hogy ön az a bizonyos könyörületlen gazdag, a kiről a biblia beszél.

- S ön, a népből származó cselédleány elég vakmerő a gazdaggal szembeszállni? - kérdezte csaknem mosolyogva Márkusz ur, mert a fiatal leány csakugyan mulatságosnak tünt föl előtte. - Gondolja csak jól meg a dolgot! Gazdája nem lesz önnek tulságosan hálára kötelezve, ha megtudja, hogy ingerkedő beszéde által még megrosszabbitja különben sem kedvező helyzetét. Azonfelül pedig mondhatom, hogy a dühösködés nagyon rosszul áll önnek, szép különcködő!

Közelebb lépett hozzá, mire a fiatal leány megfordult, mintha el akarna sietni.

- A mi pedig legkevésbbé illik önhöz, az a tulzott finnyáskodás! - folytatta haragosan a férfiu. - Ne tegyen ugy, mintha én Isten tudja miféle leányvadász volnék, mivel egyszer olyan vakmerő voltam kalapja alá nézni. Ezt csak azért tettem, mert van az emberi természetnek egy különös vonása, mely arra ingerli, hogy megnézze azt, a mi rejtőzik előtte. Lehet, hogy már eddig is érdekelt volna egyik vagy másik arc női ismeretségem körében, ha arcát elrejti és ezáltal fölkelti tudvágyamat, vagy kiváncsiságomat... Ma azonban szabadon engedi a napot arcára sütni s igy nincs semmi oka menekülni előlem, mintha én képromboló vagy Isten tudja miféle más gonosztevő volnék... Egyébiránt nagyon szeretném megtudni, hogy mostani, a szalontól ellesett modorával mit fog kezdeni későbbi pályafutásán?

Bármennyire megneheztelt is e beszéd miatt a fiatal leány, mitsem árult el fölindulásából, sőt inkább mosoly ült ajkaira, a mely azonban csakhamar eltünt.

- Bizza azt csak rám, - válaszolt könnyedén. - Azt hiszem, hogy a cselédleánynak sem árt a jó modor. Az én későbbi pályafutásom gondja se bántsa önt! Ezt mindenki némileg maga is előkésziti és nem bizza egészen a sorsra, hogy oda dobja és tegye, a hova neki tetszik. Én nem vesztem el olyan hamar bátorságomat. Ifju vagyok, erős is, és egészen elkészültem arra a pillanatra, mikor a vándorbotot nyomják kezünkbe és megmutatják az utat e házból kifelé.

- Könnyü annak, a ki már más menhelyről is gondoskodott, - válaszolt haragosan a férfiu, - vagy tán nem vár már rég önre a vadászlak s ebben a háziasszony cime és méltósága?

A cselédleány már nem is hallotta ezt a gonosz megjegyzést, mert az udvaron támadó hatalmas lárma odaterelte figyelmét. A kutya bolondul ugatott, a csirkék lármásan kotkodácsoltak, a galambok megijedve és nagy zajjal repültek föl a tetőkre és egy mély, hatalmas férfihang többször kiáltotta:

- Hallod-e, gyermek! Hol vagy hát?

A cselédleány már is ott termett a rácsajtónál és benézett az udvarra.

- Vagy ugy? A konyhakertben voltál, - folytatta az iménti hang, - csak arra akartalak figyelmeztetni, hogy a kapu előtt már legalább öt perc óta föl-alá jár valami utszéli kóborló-féle alak. Ez a fickó, az ő gézenguz külsejével egészen kihozott sodromból, mert éppenséggel nincs benne semmi bizalomra gerjesztő. Adjál neki egy darab kenyeret és két fillért. Többet nem adhatunk, ebben a nyomorult időjárásban. Mondd meg azt neki, hogy aztán odább menjen.

Az uj birtokos is közelebb jött, de aztán megállott egy pillanatra a málnabokrok közt. Innen jól láthatta a lakház előre düledező homlokzatát a ferde és csaknem átláthatlan ablakokkal. Mily kétségbeesett lehetett Francz vagyoni helyzete, hogy ezt a nyomorult hajlékot végső menhelynek tekintették övéi, s hogy a kétségbeesés dacával akarják ezt a jogos igényekkel szemben is megtartani.

A bejáratban egy magas, sovány öreg ur állott. Jobbjában hosszu pipát tartott, balkezével botra támaszkodott. Nemes és erőteljes arcéle volt és fiatal éveiben nagyon szép férfiu lehetett. Most már sárga volt a bőr, mely a csontos arcot fedte és a sötét szempár, mint a hamvadó parázs pislogott a szemgödrökben. Ez volt ő, a hirhedt játékos és pazarló, a kinek vonásai nagyon is elárulták az emésztő benső szenvedélyeket.

Ott állott a lépcsőn, mialatt a cselédleány besietett a házba, hogy kenyeret szeljen a koldus számára. Néha ajkához vette a hosszuszáru pipát és vastag füstfelhőket eregetett az illatos reggeli levegőbe, mialatt a vándorlegényt kereste tekintetével. Ez azonban jobbnak látta a visszavonulást és eltünt az öreg ur tekintete elől.

Márkusz urban is valami sajátságos gyanu ébredt a kóborlót illetőleg, ugy, hogy ő is kereste tekintetével. A ház benyilójával szemközt levő nagy kapu nyitva állott és az uj földesur egészen jól látta, hogy az egyik kapuszárny mögé valaki meglapult. Arcát egy nyiláshoz szoritotta s ugy nézte, hogy mi történik az udvarban.

Ezt a kopott, szegényes kabátot, az összegyürt kalapot és kockás nadrágot már tegnap látta Márkusz, s most, mikor a cselédleány kijött a házból, nagy karéj kenyeret hozva kezében, a meglapuló alak arcát is megpillantotta. Csakugyan az a fiatalember volt ez, a ki előtte való este Griebelék vendége volt és reggel olyan titokzatos módon hagyta el a házat. Ráismert nagy, vörhenyes körszakáláról és sápadt arcszinéről.

Ma még nyomorultabban nézett ki a boldogtalan. Ugy látszott, hogy alig tud a lábain megállani. Menekülése az ablakon át óriás munka lehetett rá nézve és látva gyöngeségét és tehetetlenségét, valóban nevetséges lett volna föltételezni róla, hogy szökése előtt még előbb átkutatta volna a szobákat azért az egy régi aranyért, mely a legtávolabbra eső szobában hevert a tükörállványon. Sajátságos volt az is, hogy ez az elzüllött alak mindenkire olyan megrenditő hatást gyakorolt, a ki csak arcába nézett. A cselédleány gyorsan végigment az udvaron és kilépett a nagy kapun, de ebben a pillanatban megijedve állott meg és a kenyérdarab kiesett kezéből. De csak egy pillanatig állott igy, aztán odasietett a támolygó alakhoz és éppen ugy, mint tegnap a kis Lujza, ma ő fogta föl erős karjaival a roskadozót.

Márkusz urat csaknem annyira bosszantotta már ez az idegen fickó, a ki minden leány előtt érdekessé tudja magát tenni, mint az a másik zöldkabátos legény, a kivel a szép cselédleányt együtt látta. Mikor azonban a nagykapu felé nézett, nem látta már sem a cselédleányt, sem pedig a kóborlót. De azt hallotta, a mint a bérgazda botját a kőkockákkal kirakott folyosón végighuzta és nagy fáradtsággal visszaiparkodott szobájába.

Odabenn nem volt senki, a ki a szegény öreget segitette volna. Mert felesége beteg volt, a cselédleány az idegennel trafikált és a nevelőnő... az bizonyára valamely lugasban ült és verseket komponált a holdhoz, vagy a nefelejts-virágról.

Márkusz ur gyorsan kisietett haragoszöld rejtekéből és az udvaron át a ház belsejének irányitotta lépteit.

VI.

A bérgazda éppen rá akarta tenni kezét a szobába vezető ajtó kilincsére, mikor háta mögött lépteket hallott. Nehézkesen egyenesedett ki és fáradt nyakát hátra görbitette.

- Remélem, hogy ez a fickó nem követ a négy falom közé? - mormogott magában haragosan, de az igazat megvallva, egy kicsit félt is egymagában.

A következő pillanatban már mellette termett az uj földesur és bemutatásképpen megnevezte magát.

Az öreg ur azonnal ugy kiegyenesedett, mintha villamos áram járta volna hirtelenében keresztül testét. Ugy a mint most megállott, igazán tiszteletet gerjesztő alak volt és uri modora csöppet sem vesztett azáltal, hogy sovány testét ütött-kopott hálókabát fedte.

A pipát a legközelebb fekvő zugba lökte, s mialatt jobbjával gyorsan elkergette a nem épen arisztokrata illatu füstfellegeket, előkelő hanyagsággal megjegyezte:

- Kénytelen vagyok a legkönnyebb fajta dohánnyal beérni, mert az orvos urak nagy zsarnokok és nem nézik azt, ha vajjon meg tudja-e szokni az ember az efféle olcsó portékát.

Aztán olyan ünnepélyességgel nyitotta ki a szoba ajtaját, mintha ez valami diszterembe, vagy szentélybe vezetne. Utóbbinak különben bevált a középnagyságu lakosztály azáltal, hogy abban már több mint egy esztendő óta sulyos betegen feküdt a ház asszonya.

Itt voltak hát az ágyfüggönyök is, melyeket a cselédleány a vadászlakból szerzett fenyőtobozok segitségével még az éjjel kivasalt. Olyan hófehéren és szép tiszta áthuzatával és dagadozó párnáival a legelőkelőbb hölgy hálószobájában is megállotta volna helyét.

Az ágy mellett kerek kis asztal állott, a melyen szépen bekötött, aranymetszésü könyvek hevertek és egy festőileg rendezett nagy bokréta erdei és mezei virágokból árasztott kellemes és üditő illatot... Ugy látszik, hogy a nyomor még sem olyan nagy itt, mint Márkusz ur előre képzelte! A bibliai nővérek keze gondozta a szegény beteget. Az egyik, az akaraterős és munkáskezü, a kit a halászhálóval látott meg először, a testi táplálékról gondoskodott, a másik pedig, a gyönge és szelid, kényelmét látta el és azonfelül mindenféleképpen cicomázta. Valószinü, hogy néha annyira is leereszkedő, hogy szépen felöltözve odaül a beteg ágyához és fölolvas neki az apró könyvecskékből, hogy ilyformán az egykori fényes életnek halvány árnyékát fölidézze.

- Márkusz ur, a mi uj szomszédunk, kedvesem! - mondá bemutatásképpen a bérgazda, miközben erős hangja szeliden csengett. "Uj szomszéd"-ot mondott e helyett, hogy "uj földesurunk".

Egy kis női arc, mely olyan sápadt volt, mint a fal, mintegy megijedve ütötte föl magát a párnák közül és egy vékonyka hang rebegte e szavakat: "Ah, uram!" Aztán Márkusz felé nyujtotta átlátszó kezeit, melyek idegesen reszkettek, Valószinü, hogy a lelke mélyiben is reszketett valami, mikor ezt a komolyan tekintő férfiut maga előtt látta, a ki a család sorsa fölött dönteni lesz hivatva.

Az uj földesur odalépett az ágyhoz és tiszteletteljesen ajkaihoz vette az apró kezet.

- Fogadja jóindulattal az uj szomszédot, nagyságos asszonyom, - mondá nyájasan, - mert ő hű szomszéd is lesz.

A beteg még mindig szép szemeivel olyan bámulattal nézett föl rája, mintha nem értette volna meg egészen szavait. De a csinos és becsületes férfiarc, a melynek üde ajkai körül jóságos mosoly játszott, nem nézett ki ugy, mintha a banális frázisokat szokta volna használni. Itt csakugyan őszinte jóindulat jutott kifejezésre.

Ebben a boldogitó tudatban mélyen vett lélegzetet és másik kezével is megszoritotta a fiatalember jobbját.

- Mily kedves és nemes öntől, hogy a szegényeket... - itt megakadt és félénken férjére nézett, a ki köhécselni kezdett, - hogy bérgazdáékat meglátogatja a majorban, - tette hozzá gyorsan és az iménti kifejezést mintegy kijavitva.

- Képzeld csak, Zsuzsikám, hogy mi történt! - mondá kacagva az öreg ur. - Abban a hiszemben, hogy az a kolduló vándorlegény egészen a házba jött utánam, vakmerőséget és szemtelenséget emlitettem és egyszerre csak nagy ijedtségemre azt veszem észre, hogy Márkusz ur áll mögöttem.

A rozoga és a ránehezedő teher alatt recsegő karosszékben foglalt helyet, szemközt a látogatóval, a ki a beteg meghivó kézmozdulatára az ágy mellett álló székre ült.

- Gelsungenben, a fejedelmi birtokon, a hol sok évet töltöttem, mint birtokigazgató, sohasem gondoltam arra, hogy meglophatnának, - folytatta az öreg ur és fájdalomra mutató arcfintorral dörzsölte meg a jobbik térdét. - Ott a félemeleten volt lakosztályunk és az egész ház hemzsegett a cselédségtől. Itt a magányban természetesen másként áll a dolog. Kevés ember van körülöttünk és az alacsonyan fekvő ablakokkal sem lehet tréfálni. Odaát az ebédlőben tucatszámra hever az ezüstkanál és az ember csak véletlenségből veszi észre, hogy meglopják.

Az uj birtokos csaknem zavarba jutott, mikor ezt a hencegést hallotta, mert eszébe jutott az utolsó ezüstkanál, melyet a cselédleány tegnap olyan erélyesen védett meg hűséges bajtársa ellenében, mikor ez az eladás eszméjét merte megpenditeni. Az ágyban fekvő beteg asszony is szótlanul maga elé nézett, mialatt fölszállt arcába a pir.

- Azt hiszem, hogy a fiatalembertől, a ki a kapu előtt állott, nem telik ki ilyen gonoszság, - mondá az uj földesur. - Aztán elmondta, hogyan találkozott a boldogtalannal az országuton, hogyan helyezték el éjszakára és végre, miként szökött meg a szerencsétlen valószinüleg azért, mert becsületérzése és büszkesége föllázadt az ellen, hogy alamizsnára szorult. - Ma még betegesebbnek látszott, mint tegnap, - folytatta Márkusz, - és jól láttam, mikor a cselédleány, a ki kenyeret vitt neki, segitségére sietett, mert különben a földhöz vágódott volna.

- A mi cselédleányunk? - kérdé az agg nő és hirtelen fölemelte ezüstfürtös fejét.

- Csakugyan a mi cselédleányunk tette ezt, Zsuzsika, - mondá olyan hangon az öreg ur, hogy a beteg nem merte a dolgot tovább is bolygatni. - Adtam neki néhány fillért a vándorlegény számára... Most igazán sajnálom, hogy ilyen keményen bántam vele. Szeretnék segiteni a fickón és annyi bizonyos, hogy el nem kergetem innen, ha néhány napi pihenőre rászorul. A szükölködők elkergetése különben sem volt nálunk sohasem divatban... Megyek és behozom a szegény fiut.

Föl akart állni, de Márkusz ur megelőzte.

- Engedje, hogy én intézzem el ezt a dolgot! - mondá.

- De édesem, még azt sem tudom, hogy mi lesz majd ma ebédre! - szólott félénken a beteg, - aztán gondold meg azt is, hogy ágyat is kell neki adni...

- Hát aztán? Nem értelek Zsuzsikám, hogy miért beszélsz igy! Ha az ember téged hallana, még azt is elhihetné, hogy nincs jó ágyunk, holott az egész világ tudja, hogy sehol a környéken nem esik olyan édes alvás, mint a mi puha ágyainkban... Ne törődjél hát a háztartással, szivecském! Mindig azt gondolod, hogy szüken vagyunk, mivel te magad nem láthatsz utána! De légy nyugodt, minden a régi rendes medrében folyik. S ha külső fényben vesztett is, a régi kényelem és bőség nem enyészett el. Az igaz, hogy a bor dolgában kissé szűken vagyunk, - folytatta elkedvetlenedve. - Ebben a tekintetben nem versenyezhetek a jószivü emberekkel, a kik a birtokot lakják. Az istentelen csuz megint befészkelte magát csontjaimba és beteg lábammal nem mehetek a pincébe. Már pedig azt még sem engedem meg, hogy más valaki kezelje boraimat.

- Engedje hát, hogy elhunyt régi barátnője pincéjéből egy kosár bort bocsássak rendelkezésére, - mondá Márkusz ur, a ki már az ajtóban állott és a kilincset fogta. - A nagyságos asszony is valószinűleg az emlitett okoknál fogva van megfosztva erősitő italától és meg fogja engedni, hogy ifjukori barátnője hagyatékából pótoljam a hiányt.

Gyorsan elhagyta a szobát és végigsietett az udvaron. Mialatt a szobában ült az ágy mellett, nem tudott megszabadulni egy "ostoba" képzelődéstől. Az a kényeskedő cselédleány azonnal leeresztette ingujjait karjaira, mikor őt meglátta, mintha attól tartana, hogy az ő puszta tekintete már foltot ejtene rajta és a következő pillanatban már is karjaiban fogta föl a magával tehetetlen koldusalakot. Ez a megkülönböztetés nagyon bántotta Márkusz urat, ugy, hogy kapott az alkalmon, mikor elhagyhatta a szobát. Majd csak inkább ő maga segiti azt az érdekes koldust!

De a kapu előtt közel és távol nem volt látható élő lény. Valószinü, hogy az idegen összeszedte magát és a kapott alamizsnával odább állott, a cselédleány pedig munkája után látott. Mikor Márkusz ur erre a következtetésre jutott, önkénytelen is megkönnyebbülten fölsóhajtott.

...Nevetséges dolog! Mi köze hozzá, ha egy fiatal legény és egy fiatal leány "a vérből" közelebbi viszonyba lépnek egymáshoz? Nem tartozik ilyesmi ő rá! Tehet tőle a cselédleány, a mit akar!

Mikor visszatért a házba, tekintete vizsgálódva járta be az épület homlokzatát. A nevelő-kisasszony valószinüleg visszavonult magányába, mikor megérkezéséről értesült, s ezen cseppet sem csodálkozott, mert hisz a kényes kisasszony megtudta, hogy az uj földesur nem kivánja ismeretségét. Most sem érzett magában vágyat a vele való találkozásra, de utóvégre mégis csak kötelessége lett volna legyőzni ellenszenvét, hogy megtudja a személyes érintkezés utját, és hogy milyen szellemben nevelték a kisasszonyt. Az a gondolat, hogy irásban fog vele végezni, csak a harag egy pillanatában támadt benne, komolyan azonban nem gondolt ilyesmit soha...

Tán meglátja alakjának körvonalait, vagy valamit arcából az egyik ablaknál? Aztán mosolygott, mikor jól megnézte ezeket az ablakokat. Csakis három ezek közül volt méltó arra, hogy ilyen gőgös és finnyáskodó arcnak keretéül szolgáljon. A többi rettenetesen elhanyagolt állapotban volt.

Valami lengő fehér tárgy hirtelen magára vonta figyelmét. A folyosóra vezető ajtó fölött nyitva állott egy ablak és ebből kicsüngött egy könnyü mullfüggöny, a párkányzatán pedig szép rózsák viritottak. A mint benézett az ablakon, jobbra is, balra is a falakon szép festményeket pillantott meg... Tehát itt volt a nevelőnő-kisasszony székhelye!

Ma azonban nem akarta háborgatni idylli magányában, mert éppenséggel nem érzett magában kedvet szellemes frázisok gyártására, a milyeneket megkövetelt azon társadalmi kör, melyben kékharisnya-kisasszony eddig élt és müködött.

Belépett ujból a folyosóra, melynek hófehér homokja csikorgott lábai alatt. A konyhaajtó nyitva állott és végig lehetett nézni a kövekkel kirakott helyiséget, melynek ablakai a fenyőligetre nyiltak. Griebel asszony ragyogó tisztaságu konyhája sem versenyezhetett ezzel a konyhával, melyben a hajdani gazdagság maradványait képviselő réz- és cinedény ugy ragyogott, hogy mindegyik darabját bátran lehetett volna tükör gyanánt használni.

A beteg háziasszonynak igaza lehetett, mikor az ebéd miatt aggódott. A tüzhelyen apró csuporkában forrt a leves és két kicsi galamb várta azt a pillanatot, mikor a serpenyőbe teszik. De nem volt senki a konyhában, a ki ezt megcselekedte volna. Olyan csend uralkodott a konyhában, hogy egy kivülről az ablakot megkopogtató darázsnak zsongását is jól lehetett hallani.

...Hát utóvégre is csak természetes dolog, hogy a hűséges komorna, a ki egy sziv és egy lélek urnőjével, épp ugy kitér a kellemetlen látogató utjából, mint maga a finnyáskodó nevelőnő!

VII.

Mikor a lakószobába visszatért, könyek nyomait vette észre azon a szelid női arcon, mely az ágy függönyei mögé rejtőzött. A háziur pedig azon fáradozott, hogy néhány finom szivart - mindenesetre csak maradékait annak a bevásárlásnak, a mely miatt az erdész kénytelen volt a csipkéket zálogba vinni - egy szivarállványon elrendezzen.

- Hol marad hát az a hosszuszakállu ur? - kiáltott a belépő Márkusz felé.

Ez elmondta, hogy a vándorlegény valószinüleg odább állott, aztán pedig ismét elfoglalta helyét a beteg ágya mellett.

- Hát ő sem tudta megmondani, hogy merre ment? - kérdezte a háziur, a kit egészen elfoglalt a szivarok rendezése.

- Ő? Kicsoda?... Vagy ugy! Ön a cselédleányt érti. Nem láttam.

- Akkor hát bizonyosan az ebéd készitésével van elfoglalva.

Megkinálta szivarral az uj földesurat, de ez megköszönte a szives figyelmet és nem fogadta el.

Márkusz ur észrevette, hogy a beteg nő ismét lopva törült le egy könyüt szempilláiról. Talán a csipkék sorsát siratta? Lehet, hogy ezek képezték az egykori családi vagyonnak végső maradékát, a melyet a háziur elfüstölt. Mély harag fogta el a javithatatlan öreg ember ellen és a világ minden kincséért sem nyult volna szivarjaihoz.

- Gyönyörü erdei virágcsokor! - mondá, hogy a beteg nő gondolatainak más irányt adjon és rámutatott a bokrétára, mely a kristály-kehelybe volt tüzve.

- Meghiszem! - mondá élénken a háziur. - Művészi kezek kötötték ezt a csokrot. Hugom, a ki jelenleg nálam van, ugy ért a virágfestéshez, hogy ritkitja e nemben párját. Sok örömet szerez nekünk és a pénz, melyet kiképzésére forditottam, nem veszett kárba. Nem ugy, mint sok emberfiánál, a kit a saját költségemen kiképeztettem, hogy később...

- Az én jó férjemuram mindig azt hitte, hogy segiteni kell mindenkit, a ki a művészettől várja üdvét, - szakitotta félbe a beszélőt a beteg nő. - Ezt a gyengéjét nagyon sokan kiaknázták.

Mialatt az agg nő ezeket mondta, szeretetteljesen tekintett az öreg urra, a ki gyöngéd mosolylyal viszonozta ezt a jóakaró megjegyzést, aztán igy szólt:

- Ifjukori ostobaságok voltak ezek, de Isten látja lelkemet, hogy ma se cselekednék másként, ha... igenis, ha még részt vennék a világ dolgaiban! Nem is volna olyan rossz, föltéve, hogy agg csontjaimat nem bántaná a gonosz köszvény, melyet ebben az Istentől elhagyott zugban szereztem... De még nem szállt nyugvóra életemnek napja s ha visszatér Kaliforniából kincsekkel megrakodva az én aranyos fiam...

Hirtelen félbeszakitotta magát, látván azt a mozdulatot, melylyel neje arcát a vánkosok közé rejtette és zavarában mindenféle tárgy után kapkodott, mely közelében hevert.

- Mit is akartam csak az imént mondani? - szólott végre. - Igaz, már tudom!... Egy szomoru napon meghalt szegény öcsém, a ki már harminc éves korában özvegységre jutott és rám hagyta egyetlen leányát, a kis Ágnest... Gazdag sohase volt szegény fivérem s mint Ágnes gyámja, nem sok dolgot adott az örökség kezelése. Nem maradt rá egy árva fillér sem! Mit tettünk volna? Magunkhoz vettük a cukros babát, szerettük, mintha saját gyermekünk volna és nem vallottuk sohasem kárát ennek a cselekedetnek. Mert abban a pillanatban, mikor szegény feleségem a szó teljes értelmében leroskadt idegbaja alatt, kitünt, hogy mit ér a mi Ágnesünk. Otthagyta pompás frankfurti állását és eljött a magányba, hogy beteg nénjét ápolhassa.

- Ágnes valósággal angyal és föláldozza magát értünk! - mondá izgatottan és olyan gyorsan az öreg nő, mintha föl kellene használni a kedvező pillanatot, hogy a leány érdemeit kellő világitásba helyezze. - Olyan nyügöt vett magára, hogy...

- Látod, édesem, nem kell tulozni, - szakitotta félbe nejét, nyugtalanságot eláruló tekintettel a bérgazda, - a dolog mégsem olyan rettenetes, mint a milyennek képzeled. - A varróasztal felé nézett, mely egy ablakfülkében állott, aztán gyorsan folytatta: - Nincs itt a kalapja, sem a keztyüje. Ugy látszik, megint az erdőbe ment virágot keresni... Pedig szerettem volna önnek is bemutatni... Hát igaz, hogy a leánynak nincs itt olyan fényes élete, mint Frankfurtban, Gusek tábornok házában, de azért nem oly rettenetes itt sem a helyzete.

- Ugy látszik, hogy az ifju hölgyet nagyon elkényeztették a tábornok házában, - szólott gunyosan mosolyogva Márkusz ur.

- Ugy élt ott, hogy a ház urnője sem különben! - válaszolt a háziur. - Képzelje csak, mindennap pompás szinház, előkelő társaság ebédnél és vacsoránál, saját komorna, egy külön fogat teljesen rendelkezésére! Aztán Ágnes nagyon csinos is, comme il faut-hölgy, pompásan zongorázik... S a mi engem leginkább bánt, az a gondolat, hogy Gelsungenben volt egy zongorám, a mely ezer talléromba került. Sok hires zongoraművész játszott rajta s most egy fölgazdagodott enyvgyáros szalonjában áll és féltucat enyvgyáros-csemete gyakorolja rajta ujjaknak mozgékonyságát... Mit tehettem a sors ellen? Oda kellett adnom a pompás hangszert, mert hova is állitottam volna ebben a szűk lakásban?... Csak azt szerettem volna, ha egyetlen egyszer hallja a hugomat rajta játszani... De ugy látszik, hogy ön nem zenebarát? - mondá hirtelen, mert észrevette, hogy a fiatal földesurnak arca nagyon is gunyos kifejezést ölt.

- Csakugyan nem vagyok a zongora barátja! - válaszolt ez nyiltan. - A zongorázó hölgyek száma légió és minden társaság kinzóeszköze a zongora. Azért is a kalapomat veszem, mihelyt látom, hogy egy hölgy a billentyüket kezdi ütlegelni.

A háziur szomoruan mosolygott ennél a kijelentésnél, neje pedig igy szólt:

- Higyje el, uram, hogy nálunk sohase lett volna kitéve az efféle torturának, még ha megmarad is zongoránk. Mert a mi kedves gyermekünk nem leli örömét egyoldalu és tolakodó remeklésben, mert az ő sajátképi élethivatása...

- Hisz mondtam már, hogy Ágnes par excellence festőnő is! - vetette közbe gyorsan és láthatólag türelmetlenül a háziur.

- Ért a konyhához is! - mondá a beteg nő és meglátszott rajta, hogy csak nagy megerőltetéssel hallgat el még valamit. De már ez is sok volt férjének, mert nekipirult arccal és láthatólag izgatott hangulatban igy szólt:

- Nem értelek, édesem! Hát minden áron ugy akarod Ágnesünket, a ki egy előkelő tisztnek a leánya, odaállitani, mintha hamupipőke volna vagy a konyhahölgyekkel vetélkedne tudás dolgában... Nagyon sajnálnám pénzemet, ha csak idáig vitte volna... Igaz, Márkusz ur, - szólitotta vendégét hirtelen, mintegy erőszakosan más beszédtárgyat keresve, - meddig marad ön a Szarvas-telepen?

- Csupán néhány napig.

Ugy tetszett, mintha az öreg ur könnyebbülten venne lélegzetet, de azért mégis elégedetlen hangon folytatta:

- Csak néhány napig? De hisz akkor már nem lesz szerencsénk önt magunknál látni s mivel lábaim állapota nem engedi, hogy önt fölkeressem, arra kérem, adjon most szóbeli választ levélbeli megkeresésemre. Vagyis rövid szóval: Hogy állunk a vasuti kérdés dolgában? Ön is már meggyőződhetett arról, hogy mily kétségbeesett állapotban vannak a majorsági épületek. Itt már nem használ semmi toldás-foltozás. De leginkább düledező a mi lakásunk s olyan biztos, mint kétszer kettő = négy, hogy összedől, a mint az első mozdony erre vágtat.

- Akkor hát legjobb, ha be sem várjuk ezt, hanem már előbb leromboltatjuk.

- Uram! - fortyant föl a bérgazda és csaknem ugy tetszett, mintha torkon akarná ragadni a beszélőt, mialatt a beteg megrémülve fölemelte kezét, - ez más szóval annyit jelent, hogy ön ki akarja tenni innen a szürünket!

Márkusz ur odahajolt a beteg nőhöz és szelid, megnyugtató hangon igy szólt hozzá:

- Hogyis lehet ilyen csekélység miatt ennyire megijedni, nagyságos asszonyom? Hát annyira szereti ezt az omladozó házat, hogy nem szeretne helyében ujat sem látni?... A fürészmalmot is ujból fölépittetem, nem marad tehát egyéb hátra, minthogy a bérházzal is hasonlóképpen cselekedjem. Azonfölül itt sokkal könnyebben megy az uj épitkezés, mint amott a viz mellett. Igérem önnek, hogy csinos, kényelmes házacska jön a régi, bomladozó helyébe. Hátrább toljuk legalább harminc lépéssel, hogy a vasut ne legyen olyan nagyon közel hozzá, az istállókat is távolabbra fektetjük északnak és az udvart a gazdasági épületek mögé... Természetesen és csak méltányos, hogy az épitkezés tartamára tisztességes lakást adok önnek, s arra kérem, hogy azalatt, mig az uj lakás elkészül, az urilakba költözzenek. A felső emelet felét rendelkezésükre bocsátom. Azt hiszem, hogy az elhunyt kedves barátnője lakosztályában jól érzi majd magát addig, mig az uj otthon elkészül, a mi legkésőbb jövő évi májusban lesz meg. Beleegyezik abba, a mit ajánlottam?

A szegény beteg nő keservesen zokogott e nem remélt jóságra és a fiatalember kezét ajkaihoz akarta vinni. Ez ijedten szabaditotta ki kezét, aztán nagyon elpirulva, igy szólt:

- Ne köszönje meg nekem! Fogadja azt, a mit mondtam, mint nemes, elhunyt barátnőjének a tulvilágról jövő üdvözletét!

A háziurat is ugy meglepte a fiatalember nemes eljárása, hogy egy pillanatig szótlanul állott; aztán pedig ő is melegen akarta megköszönni jóindulatát. De utolsó szavai szeget ütöttek fejébe. Hát igy áll a dolog? Ez a váratlan nagylelküségnek nyitja? A bérgazda egyike volt azon minden körülmények közt öntudatos egyéniségeknek, a kik sohasem hiszik el, hogy eljátszották hatalmukat és befolyásukat. Minden kinálkozó helyzetből kiragadják azt, a mi hiuságuknak hizeleg s azonnal terjeszkednek, a mint csak egy icipiciny tér akad.

- Tehát a mi néhai kedves barátnőnk emlékezett meg rólunk? - mondá előkelő nyugalommal és hidegen tartózkodó magatartással. - Igy már értem a dolgot! Ő legjobban tudhatta, hogy mik voltunk mi neki minden körülmények közt. Megosztottunk vele bánatot és örömet, sőt a vége felé csakis az ő kedvéért temettük magunkat el ebben az unalmas zugban, melynek Szarvas-telep a neve. Sokszor mentem el hozzá szélben és viharban, hogy a hosszu téli estéken sakkot játszam vele, sokszor szolgáltam neki jó tanácscsal. Pedig elhiheti, hogy a sakk épen nem szenvedélyem, de mit nem tesz az ember egy olyan nőért, a ki ugy meg tudta becsülni az őszinte és odaadó barátságot, mint a mi néhai fővadászmesternénk!

- Többet tett értünk, mint az összes barátok, a kik egykor ellátogattak asztalainkhoz, hogy borunkat fogyaszszák és pénzt kölcsönözzenek tőled! - vetette közbe félénken és kissé reszkető hangon a beteg nő.

- Ne légy igaztalan, édesem! Ezeket a derék embereket nem engedem bántani. De abban egyetértek veled, hogy Klotild mindig hálás volt és tovább is ment volna elismerésében, ha én ennek természetes gyöngédségből utját nem állottam volna... Hát a sors is igy akarta!... Ő hirtelen meghalt, anélkül, hogy ideje maradt volna rólunk jobban gondoskodni. Különben ki tudja, nem állna-e egészen másként a dolog.

Az uj birtokos haragosan nézte végig az önhitt fecsegőt, a ki alig leplezve mondta szemébe, hogy jog szerint ő volna sajátképpen az ur a Szarvas-telepen, ha a halál olyan váratlanul el nem ragadja a volt tulajdonosnőt. Élesen akart visszavágni, de egyetlen tekintet a beteg nőre, a ki könyörögve és mély aggodalommal eltelve nézett rá, ismét elenyésztette haragját. Azért is csaknem mosolyogva válaszolt:

- Nagynéném ügyvédje ugy értesitett, hogy az elhunyt mindig csak férje örökségének kezelőjének vallotta magát és sohasem akarta elismerni, hogy ez az örökség az ő jogos tulajdona volna. Ez az oka, a miért nem végrendelkezett a birtokról.

A háziurat nagyon megzavarta ez a tárgyilagos válasz és fenséges magatartása egyszerre elenyészett.

- Igaza lehet, - mondá hebegve, - magam is emlékszem... hogy ilyesmit hallottam tőle. Mindenesetre elismerést érdemel, hogy ön nem ignorálja azt a sok évi barátságot, mely köztünk és az elhunyt közt fönnállott... Nos tehát, köszönettel fogadom ajánlatát, mely ideiglenes lakást biztosit nekünk egy uri lakban. De kérem, mi lesz azalatt az én marhaállományomból?

Valóban nehéz föladat volt e naiv gőggel szemben komolynak lenni, de Márkusz ur megkisérelte és igy szólt:

- Az előbb, mikor az istálló előtt elmentem, egy tehenet láttam benne...

- Ugy van. E pillanatban, tetszik tudni, Márkusz ur, kissé szüken vagyunk. Kénytelen voltam a mészárosnak eladni két pompás svájci tehenemet... Sulyos csapás ez egy gazdára, de mit tehettem volna? Nem volt béresem s noha a világ minden irányában kerestem bérest és nagy fizetéssel kináltam, nem akadt megbizható ember. Ugy látszik, hogy ezek is nagyon unalmasnak találják a Szarvas-telepet.

- Bizza csak rám, talán több szerencsével járok el! A tehenet az én birtokomban beállítjuk és a baromfinak is akad majd helye a többi közt. A mint pedig itt be lesz fejezve az uj épitkezés, mindent a régi mederbe fogunk terelni. Majd gondoskodunk a szükséges marhaállományról és a hozzávaló cselédségről... Természetes, hogy egy jóravaló cselédleányra is lesz szükség... olyanra, a ki érti a dolgát. Mert azt hiszem, hogy a mostani cselédleányt nem erre a munkára szerződtették...

A beteg asszony elfedte arcát sovány kezével, a háziurat pedig olyan hirtelen fogta el köhögési rohama, hogy arca csaknem belekékült.

De az uj birtokos égett a vágytól, hogy többet is megtudjon a cselédleányról és könyörtelenül kapaszkodott a megpenditett témába, ámbár észrevette, hogy ez nagyon kellemetlen az öreg házaspárra nézve.

- Ugy hallottam, hogy a városból való, - folytatta, - vagy tán csak a városban szolgált eddig?

- Ugy van, Frankfurtban szolgált eddig, - válaszolt a beteg nő és tekintete kerülte az uj földesurat. - Az is igaz, hogy nem nevelték az efféle munkára és...

- Azért nagy hálára vagyunk ön iránt kötelezve, hogy jóravaló parasztcselédet akar nekünk szerezni! - vágott közbe a bérgazda. - Mikor szándékozik, Márkusz ur, az uj épitkezést megkezdeni?

- Még a napokban megbeszélem a dolgot a városban lakó épitészszel, - válaszolt az uj földesur és vonásai visszatükrözték az elégedetlenséget, hogy puhatolása ily csekély eredménynyel járt. - Ha ez megtörtént, majd megmutatom önnek az épitési tervet.

- Isten áldja meg az ön nemesszivüségét! - mondá mélyen meghatva a beteg nő, mialatt az uj földesur tiszteletteljesen meghajtotta magát és elbucsuzott.

A bérgazda kikisérte a folyosóra és odakünt igy szólt hozzá titokzatos arckifejezéssel:

- A mit ön tesz, az nagyon szép és nemes! Hálás is vagyok érte, de ne gondolja azért, hogy valamit kockáztat. Kiegyenlitem majd tartozásomat az utolsó fillérig, erről jótállok!... Lássa odabenn nem szólhattam, mert feleségem ugy vágyódik fia után, hogy veresre sirja szemeit, ha csak a nevét emlitem. Ilyenek az asszonyok! Boldog volna akkor is, ha a fiu rongyokban térne vissza. De arra való a férfiu, hogy ilyen esetben ő legyen az okosabb. Csak nem fogom a fiam pályafutását időelőtt egy érzelgős asszony miatt félbeszakitani! Nagy szerencsével dolgozott a lurkó, mióta elhagyta szülőföldjét, biztosan tudom, hogy tetemes vagyonra tett szert. Még egy-két esztendő és megkérdezem a fejedelem birtokfelügyelőjétől, hogy mibe kerül a gelsungi birtok. - Ejnye te haszontalan, lemész onnan mindjárt! - kiáltott élénken és lekapván fejéről a házisapkát, a macska után dobta, mely épen a konyhaasztalra ugrott, hogy az egyik galambbal közelebbi ismeretséget kössön.

A konyhába bicegett és botjával elkergette a macskát, aztán pedig becsukta a konyhaajtót. Ebben nem volt élő lélek és a tüz is elaludt a leveses fazék alatt.

- Hát ez már megint miféle ostobaság? - dörmögött haragosan a bérgazda. - Ha tiz cselédet is tart az ember drága pénzért, valamennyi másutt jár, mint a hová kötelessége szólitja. Egy hajszál csak és a macska elvitte volna ebédünket. Hol is járhat az a leány?

Ezt a kérdést az uj földesur is föltette magában, miután bucsut vett a bérgazdától és az udvaron át a kert felé tartott, hogy ugyanazon az uton eltávozzék, a melyen ide jött. Haragos tekintetet vetett a padlásszoba felé, a melynek nyitott ablakából a mullfüggöny most is alácsüngött, mint valami bárányfelhő a tavaszi égboltozatról. Valószinü, hogy a nevelőnőnél rejtőzik és négy leányszem most gunyosan mosolyog le rá. Mégse szép tőle, hogy gazdája ebédjét kockáztatja és erős szemrehányásnak teszi ki magát, csakhogy vele ne találkozzék többé.

A kertben mély csönd uralkodott. A tücskök a bokrokban csiripeltek és a lugasban még mindig ott hevert az a füzet, melyet idejöttekor megpillantott az uj földesur. Nem volt közel és távol élő lény és igy nem is láthatta senki, hogy Márkusz ur gunyosan mosolygott, mikor kezébe vette a füzetet.

A kis füzet első oldalát csinos irás boritotta, ugyanaz az irás, mely a bérgazda kihivó mondásait lemásolta. De azért nem voltak versek a füzetben, hanem csak apró mondások, rövid gondolattöredékek, a melyek okos és higgadt észjárásra mutattak. Nagyon előnyös állását habozás nélkül hagyta ott, hogy a betegápolónő szerepét elvállalja, ugy cserélte föl a költői ömlengést rendszeres gondolkozással. Csak azt nem értette Márkusz ur, hogy egy ilyen rendszeresen gondolkozó női lény, hogyan lehet még most is annyira hiu, hogy komornájával kiszolgáltatja magát, mint valami hercegnő!

Haragosan összegyürte az ártatlan füzetet, de volt is oka indulatosnak lenni. Miféle ferde helyzetbe jutott ő itt! Ő, a ki különben vidáman élvezte az életet és odahaza pontosan teljesitette kötelességeit, hogy aztán az élet örömeit ott keresse föl, a hol azok tiszta mederben csergedeztek, a ki eddig sohasem nélkülözte a jó étvágy és az egészséges álom jótéteményeit, most kedvetlen, indulatos, nem becsüli meg Griebelné asszony kitünő konyháját, nem alszik és már talpon volt ma reggel az első hajnali kakasszónál!

Ezt a majort, ezt a régi romot a titokzatos nevelőnő urhölgygyel, a félbolond hencegő bérgazdával, a szfinksz-arcu cselédleánynyal, a ki szegényes munkásöltözékében ingerelte és boszantotta, mint még soha emberi lény, "az emberszerető és tudvágyó" erdészszel, azzal a kiállhatatlan fickóval, a ki a leányra sandit; valamennyit oda kivánta, a hol a bors terem!

Még ma indul a városba, hogy az épitészszel megbeszélje az uj fürészmalom tervét. Az uj majorsági épület tervrajzát már két-három nap mulva megkaphatja és a szerződést aláirhatja az épitészszel. A többit bátran rábizhatja Griebel urra - aztán el innen! Megfogadta, hogy jó sokáig nem tér vissza a Szarvas-telepre. Egyelőre a főerdészné utolsó rendelkezése, melyet a jegyzőkönyvbe irt, még az ő titka s az is marad mindaddig, mig kitudódik, hogy kire lehet aggodalom nélkül bizni a beteg asszony ápolását.

A füzetet a kőasztalra dobta és elhagyta a kertet, melynek kiérdemesült rácskapuja nyögéshez hasonló nyikorgással csukódott be mögötte. Ezzel a halk, életunt ajtóval elmaradt mögötte minden, a mi a majorban lakó egyénekhez füzte őt. Azt mégsem akarta magának bevallani, hogy hisz csak ő maga az oka, ha idegen emberek sorsának szálai körülfonták, mert utóvégre is senkisem kényszeritette arra, hogy a dolgukba avassa magát. Senkisem, ha csak nem a saját, melegen érző szive!

VIII.

Két nap mult el azóta. Tegnap az épitőmester ott volt a Szarvas-telepen és teljesen egyetértett a birtokos intencióival, sőt a leggyorsabb munkálatokat helyezte kilátásba.

A majorépület megtekintéséhez Márkusz ur el is kisérte, de természetesen, át nem lépte a ház küszöbét, ahhoz sokkal állhatatosabb jellem volt, semhogy ezt megtegye. Azt azonban még sem akadályozhatta meg, hogy a mint közel jött a házhoz, a bérgazda az ablakhoz ne lépjen és meg ne köszönje neki a legékesebb szavakban a láda finom bort, melyet neki küldött.

Azt is köszönettel kellett elfogadnia, hogy a bérgazda bejelentette nála viszontlátogatását. El is jött még aznap estefelé.

Márkusz ur a pavillon erkélyén ült, midőn két alak jelent meg a fal mentén, egy férfi, a ki egyik oldalról erősen botjára támaszkodva, majdnem vánszorgott és egy leány, a kire az öreg teljes erejéből rátámaszkodott.

Griebel asszonyság azt mondotta volt, hogy a gouvernant-kisasszony éppen olyan magas, hosszu alak, mint a cselédleány? - Csakugyan, ez volt, egy magas, sugár nőalak, elegáns, simulékony, sötét ruhában, kis szalmakalapjáról szürke fátyol lengett és eltakarta arcát, mint egy szürke pókhálószövés.

De milyen nevetséges volt látni, hogy a mint Márkusz ur a lépcső felé közeledett, hogy vendégét fogadja, a kisasszony valamit sugott még nagybátyja fülébe és villámgyorsan eltünt a bokrok mögött.

Az öreg ur megállott, botját erősen belevájta a földbe, csodálkozva nézett a leány után és valami káromkodás-féle hagyta el ajkait, a mig megjelent a vigasz Márkusz ur képében, ott állott előtte és ő reá támaszkodva, még morgott valamit a mostani leányok prüderiájáról.

Bizony nehéz munka volt azt az urat a kis lépcsőn fölfelé vezetni, de mikor már fönt volt, kényelmesen elhelyezkedett a kis divánra és mosolyogva szemlélte ezt a legényfészket. Néhány pillanat mulva a legjobb szivar állott az asztalon és mellette két palack zöldes fényben játszó nedüvel. A bor kellemes illatot árasztott, a mint kibugyogott a hosszunyaku palackból a poharakba.

Márkusz ur meggyujtotta a pavillon uj függőlámpáját és e pillanatban tisztában lehetett azzal, hogy miért jött a bérgazda csak estefelé látogatóba. Nagyon is elkopott, vékony kabát lógott le sovány vállairól, de a fehérnemü, mely alóla kilátszott, hófehér és rendes volt, sőt a nyakkendőben egy imitált gyémántkő csillogott ósdi foglalatban.

Márkusz ur azt sem tagadhatta, hogy egy igen kellemes órát töltött vendégével.

Az öreg ur nagyon érdekesen beszélt a világról, az emberekről és mint tudományosan műveltnek bontakozott ki beszélgetés közben. Az a különös vonás, mely el van róla terjedve, hogy másokról mindig és mindenkor helyesen tud itélni és a legjobb tanácsokkal el tudja látni az embereket, csak maga iránt vak, csak a maga dolgaival szemben tehetetlen, e hir igazságáról a birtokos most személyes meggyőződést szerezhetett.

Később a birtokos maga vezette haza vendégét, ezt persze, ismét nem lehetett kikerülni. Hisz egyedül nem indulhatott utnak megmerevült tagjaival, már pedig senkisem jött érte, hogy hazavezesse.

Márkusz ur éles hallása észrevett ugyan valami neszt a kastély fái között, de miután azok olyan sértő módon kerülték őt - már akár nevelőnő volt, akár az a különc -, ő is ignorálta őket. Azért egész hangosan azt mondotta a bérgazdának, hogy valami vad ugylátszik erre tévedt, mert hallja, a mint bujkál a fák között. Gunyosan fölkacagott és tovább ment, jobb karján vezetve a nyomorék öreget, mert balkarja meg volt rakva könyvekkel, melyeket vendége kikeresett magának. Az öreg elpanaszolta, hogy valósággal eped már néhány jó könyv után, mert ő helyszüke miatt kénytelen volt nagy és válogatott könyvtárát olcsó pénzért eladni, pedig neki egy vagyonába került valamikor...

Griebel urral gyorsan tisztába jött az uj birtokos.

Az a derék ember rögtön késznek nyilatkozott, hogy jótéteményeiben segitségére lesz Márkusz urnak. Griebelné asszonyság pedig azzal a megjegyzéssel egyezett a dolgokba, hogy a mit az ő Péterje akar, annak mégis csak meg kell történnie, hiába csinál olyan jámbor arcot, azért hát Isten neki, ő mindenre rááll! De azt mégsem tilthatja meg neki senki, hogy össze ne csapja kezeit és meg ne csóválja a fejét a fiatal ur felett, a kinek bizonyára tulságosan jól megy a dolga, mert különben nem vágynék a jégre.

Az öreg nővel, no meg a nevelő-kisasszonynyal végre még csak kijöhetne az ember, ő neki nem volna sok a beteget éjjel-nappal ápolni, meg emelni, ezt szivesen megteszi, aztán meg a nevelő-kisasszony bogarait egyszerüen nem kell az embernek észrevennie.

De a bérgazdával, azzal a lusta, nyalánk, mindent jobban tudni akaró, disputáló szellemmel, ezzel aztán lesz háboru, ezt megmondja mindjárt előre. Hiszen ha a tehenét vajaskenyérrel etetné, meg a néhány rekedt tyukját kalácscsal tömné, az mégis morogna, ezt már ő biztosan tudja.

És az a cselédleány, az elkoptatott városias viseletével, meg urias modorával, bizony az sem illik majd ide, a hol a többi cseléd durva vászonruhában, fejkendő nélkül szokott dolgozni. Az a különc teremtés majd csak fölizgatja ezt az egész cselédséget, ő pedig a maga részéről éppenséggel ki nem állhatja. És hogy ez az ellenszenv hogyan furakodott Griebel asszonyság szivébe, azt a birtokosnak még ma végig kellett hallgatnia a következő alkalommal.

Ma éppen hosszu levelet kapott könyvvivőjétől, a melynek folytán néhány ügyet sürgősen kellett rendbe hoznia. Azért ült már órák óta a pavillonban és ugy dolgozott, hogy egészen megfeledkezett a világról.

Egyszerre azonban valaki fölrántotta az ajtót, recsegő léptek hallatszottak és belépett Griebel asszonyság az uzsonna-kávéval, melyet mint rendesen, ma is sajátkezüleg hozott be a fiatal urnak.

- Az igaz, hogy hüvös egy hely ez a mi kastélyunk, Márkusz ur, - szólalt meg, miután Márkusz ur ülőhelyéről kezet nyujtott neki. - Odakünn fülledt a levegő, Márkusz ur, forró, mint a sütőkemencében, - köténye sarkával végigtörülte arcát, nyakát. - Mi már máma az én Lujzámmal kint voltunk gombáért, egyuttal egy kosár szamócát is szedtünk. Már négy órakor hajnalban kint voltunk az ágyból és elindultunk. Bizony nekünk messzire kell mennünk, mert nálunk nincsen gomba. De odaát a grófi telepen ezrivel nőnek ki a földből, olyanok, mint az öklöm. Hiszen ha ez nem volna, még hat ökörrel se birhatna rá valaki, hogy fölkeressem a grófi telepet. Ki nem állhatom ott az erdőőrt. Éppen olyan gőgös és rideg, mint a majorbeliek. Aztán meg, hogy mindjárt előre megmondjam, én nem lakom azzal az idegen leánynyal, a bérgazdáék cselédjével egy födél alatt. Azt éppenséggel nem tehetem már a Lujzám miatt sem, a ki minden szünidőben hazajön. Hiszen ma szép dolgot láttam! Mit gondol, kérem, hát nem jön az a leány félötkor reggel az erdészi lakból ki, velünk szemben? Lássa? Az ön arcát is hogy elöntötte a vér! Azt mondom, hogy az embernek halálra kell magát szégyelnie a mai asszonynép miatt.

A telirakott tálcát odahelyezte irományai mellett az iróasztalra.

- Ugy ni! Most ön is tudja a botrányt és nem fog csodálkozni azon, ha Griebelné is egyszer keresztülviszi akaratát. Ha a bérgazdáéknak okvetlenül szükségük lesz még egy cselédre, majd szerzek nekik tisztességeset, de ez a leány ugyancsak nem jön be a házba. Önnek bizonyára lesz egy kis belátása, Márkusz ur, és nem fogja ezt tőlem kivánni! Griebelék sokat adnak becsületre és erkölcsre! No, de most igya meg a kávéját, mert kihül, aztán meg ne irja magát agyon, hisz a feje ugy ég, mint egy tüzkatlan.

A mint Griebelné után becsukódott az ajtó, ugy ugrott föl, mintha szét akarná tépni a láncokat, melyek eddig ülőhelyére kényszeritették. A jó Griebel asszonyság fecsegett, pletykázott, mint minden öreg asszony, de neki mégis nagy megerőltetésébe került, hogy vállon ne ragadja és vissza ne rázza beléje a kiejtett szavakat.

Hisz az bizonyos, hogy az a bevádolt leány modorban és egyéniségben tulszárnyalja alantias állását és igy nem csoda, ha ellenségei vannak. De jelleme tiszta, ha bármely órában jött is ki az erdészlakból!

Neki csak az volt kellemetlen és csak az ijesztette meg mindig, ha valaki összefüggésbe hozta azt a leányt a zöldkabátos uriemberrel. És most fényes világosság derengett szemei előtt. Az ő szamaritánus szolgálatai, amint Griebel ur uj tervét nevezni szokta, egészen más szinben tüntek föl, mint a hogy ő a legjobb megoldást keresve, az örökséggel segiteni akart a bérgazdáékon már azelőtt is, de ez a gyors, lázas sietség, nem éppen a legnemesebb indulatból fakadt. Irigykedett arra a jótékonysági nimbuszra, mely az erdőőrt körülvette, elébe akart vágni és ezzel éppen az ellenkezőjét érte el annak, a mit tervezett. A leány föláldozására most már nem lesz szükségük a bérgazdáéknak és igy hamar lehet majd lakodalmat ülni.

Griebel asszonyságnak igaza volt. A feje égett, mint a parázs és a halántéka lüktetett. Folyton föl és alá járt a szobában és most hirtelen tisztába kezdett jönni azzal, a mi belsejét földulja.

Vajjon nem látott keresztül rajta az erdőőr, nem-e mosolyog gunyosan az egykori "lakatos" fölött, a ki ösztönszerüleg a magához valót keresi? Szive föllobban egy leányért, a ki cselédmunkát végez és áhitozik kérges keze után.

De hát ez itt, a ki a képről oly bájosan mosolyog alá, hát e szép, fehér homlokra rá van-e irva a nemesi származás? Nem állhatna-e bátran melléje az a fejecske, a fekete hajerdőtől környezve? Nem ugyanilyen szép-e az is? Nincs-e annak is ez a mély, babonás tekintete, melyet, a kendőt erőszakkal visszarántva, egy pillanatra meglátott és mely teljesen megigézte.

Ha akármilyen fülledt volt is odakünn a levegő, mégis csak végigrepült a síkságon néha egy kis szellő, a zöld szőnyeget pedig bevilágitotta az ég tiszta kékje, mégis volt ut, a melyet szabadon bejárhatott az ember, de itt, itt összezuzta agyvelejét ez az alacsony tetőzet, nem tudott megmaradni a négy fal között.

Fogta hát kalapját. Az odavágott toll ott feküdt, nagy tintafoltot terjesztve egy tiszta papirlapon, néhány cédula is ott hevert a földön, melyeket gyors mozdulatával lesöpört. De ő nem is látta ezt a rendetlenséget.

Bármilyen sürgős is mindaz, a mit a könyvelőjével közölnie kellene és a mire az lázas türelmetlenséggel várakozik, a nagy Márkusz-cég főnöke, a legpedánsabb, leglelkiismeretesebb munkása az irodának, kirohant a szabadba és mitsem törődve az üzleti ügyekkel, otthagyott mindent elintézetlenül.

IX.

Egyenesen a fenyvesek felé tartott. Azt a határozatát, hogy a maga jószántából sohasem keresi föl többé a majort, azt eloszlatta egy kis szellő, éppen ugy, mint azt a kis porfelhőt, melyet a fülledt délutáni levegőben az ő lépte vert föl néha. Sőt ma már nem röstelte megkerülni a majorbeli lakóházat és azon a két deszkarésen keresztül benézni az udvarba, a mely előtt néhány nappal ezelőtt az a koldus guggolt, a kinek a nyomor láttára néhány fillért dobtak a házból.

Az udvar sárgás-fehér kövezetén, melyet napok óta nem érintett egyetlen esőcsöpp, végigperzselt a nap heve.

Az aprójószág ugy látszik visszavonult az ól sarkába, a kutya pedig, a melyet láncra fogtak, előbb vakkantott egyet, de aztán jobbnak látta ebben a nagy melegben egyet bóbiskolni. Az öregek lakásában, a hol a nedves falak levegője borzongatja tagjaikat, ott örömmel fogadták ezt a rekkenő hőséget, mert a két ablak tárva állott.

Az egyik ablaknál a bérgazda ült és olvasott, a másikon keresztül Márkusz ur látta, összekulcsolt kezekkel, ágyban feküdni a szegény beteget. A két öreg egyedül volt a szobában. A jobboldali, függönytelen ablak mögött nem mozdult meg senki, a virágos ablakot meg csak futólag érintette tekintete. Mit érdekelte az őt most, hogy a gouvernant-kisasszony ott ül-e a virágai mögött vagy sem?

Őt csak egy gondolat töltötte el egészen! Csak az az egyetlenegy! És ez arra ösztökélte, hogy megkerülje a keritést és betekintsen a konyhaablakban is. De itt is magányos és néma volt minden. A kertben, a folyosón, a kis udvaron, sehol senki.

Ajkába harapott. Talán csakugyan el kellene mennie a grófi telepre, hogy ott belássa, mennyire bolond és hogy megszégyenitve arra a meggyőződésre jusson, hogy az ő részéről már minden késő.

Ha ezt odahaza, a távol otthonban megtudnák! Hogy diadalmaskodnának most fölötte ismerősei, a kiket halálra gunyolt szerelmi ömlengéseik miatt. Látta képzeletében mostohája haragját, a ki egy miniszteri tanácsos leánya, a hölgyek fojtott kacagását is hallani vélte, a kikkel szemben a meghódithatatlan várat jelképezte. Mindez világosan merült föl képzeletében.

De a képzelet dacára folyton tovább haladt, lázas sietséggel keresztül törtetett a saját erdőterületén, hogy aztán a grófi telephez érve, egy fa sürü lombjai közül jól szemügyre vehesse az erdészlakot.

Megértette most, hogy valóságos vágy töltheti el az embert, hogy azt a roskatag, napperzselte, kietlen majorbeli lakóházat fölcserélje, ha csak néhány órára is ezzel a csöndes, hűs és illatos erdészlakkal, a mely ugy állott itt a zöldpázsitos szőnyegen, mint egy ragyogó, piros tündérházikó, illatos, sürü fákkal bekeritve, előtte a sötétzöld szemhatár és a számtalan rejtett patakok moraja. Az erdészlak ma kissé megváltoztatta a külsejét. A madárkalitkák nem lógtak az erkély fölött és a sarokszobának, melyet az erdőőr a beteg asszony számára akart berendezni, minden ablakán le volt eresztve a függöny. Mély csönd uralkodott a ház körül, olyan némaság, mintha az idegbeteg öreg nő már itt ütötte volna föl tanyáját.

Az azonban bizonyosnak látszott, hogy az egész lakás jól el van zárva és hogy nincs benne egy lélek sem.

A birtokos tehát elhagyta rejtekhelyét és vissza akart térni, e pillanatban hangos kacagás bénitotta meg lépteit. A lefüggönyzött ablakokból hangzott feléje egy hosszantartó, tomboló kacagás, mely az erdő visszhangjában durva és sértő volt. Ezt zűrzavaros, lármás hangok követték, azután az egyik függöny kissé félrelebbent, mintha valami hancurozás lebbentené föl és egy pillanatra be lehetett látni a szobába.

Az erdőőrnek ugylátszik vendégei voltak, víg cimborák, a kik a hüvös szobában pompásan érezhették magukat.

Márkusz ur szinte érezni vélte a dohányfüstöt és sörpárát, mely megtöltötte a levegőt és hogy ezt a mulatozást a kártya mellett elmondott rossz élcek idézik elő, abban meg éppen egy pillanatig sem kételkedett.

Nos hát, lehetetlen volt azt a leányt ebben a társaságban elképzelni. Itt tehát nincsen! Az ő büszke tekintete lenyügözné az ilyen durva mulatozást. E pillanatban kinyilt a kis utcaajtó és a bérgazda cselédleánya lépett ki rajta.

Cserépkorsóval kezében lefelé jött a lépcsőn, karjai lazán alálógtak, szemeit lesütötte, szemöldökeit fájdalmasan összeráncolta a magába zárkózottság szomoru képe.

A fiatalember, a ki a bükkfa mögött reálesett, dühében szerette volna megrohanni.

De önkénytelenül megállott helyén, mintha erről a leányalakról egy varázshatalom áradna feléje, mely elüzi a sötét szenvedélyeket.

Megkerülte a ház sarkát és a forrás felé kanyarodott, mely kristályvizét egy egyszerü famedencébe öntötte.

Márkusz ur nyomon követte és a mint a leány lépteinek neszét vette, hátrafordult. Oly közel volt a leányhoz, hogy tisztán láthatta arca pirulását, de a fájdalmasan összeráncolt szemöldök is hirtelen kisimult.

- Talán vágyik egy kis hüsitő italra? - kérdezte, a korsót a forrás alá helyezve. - Majd hozok ki a házból egy poharat.

- A bibliában is ugy van irva: "És ő sietve kezébe fogta a kancsót és megitta", - szólt gunyosan a fiatalember és elállta a házhoz vezető utját.

- Ha ön Rebeka óhajt lenni, akkor a biblia szerint kell viselkednie. De különben is köszönöm, nem iszom ebből a kancsóból, no meg tiszta forrásvizet! - gunyolódott tovább. - Vajjon annak a kacagó társaságnak ott a sarokszobában is csak tiszta vizzel szolgál ön?

Nagyon megijedt, ezt gonosz kárörömmel vette tudomásul a fiatalember.

- Ide ki is hallatszik? - kérdezte lehangoltan.

- Ej no! És ön ezen csodálkozik? Azt hiszem, hogy elég érces hangja van annak a dáridózó társaságnak odabenn! Azt reméltem, hogy az urak majd valami bordalra gyujtanak, mert...

- Ön csalódik! - vágott szavába a leány reszkető ajakkal és szemei nedves fényben usztak.

- Nos hát - csalódom! Azok bizonyára ájtatos barátok, a kik oda összegyülekeztek, hogy imádkozzanak. Végre az is lehetséges! - Aztán vállvonogatva hozzátette. - Hisz alapjában véve, nekem semmi közöm hozzá... De egyet mégis szeretnék tudni. Van az ön gazdáinak tudomása az ön gyakori érintkezéséről az erdészlakban?

Tagadólag rázta fejét és ijedten föltekintett:

- Óh, dehogy! Az öregek ezt nem is sejtik és sohasem is szabad tudniok erről!

- Ugy, és ezzel aztán nekem is lakatot akar tenni a számra, - szólott, erőt véve indulatán és közönyt szinlelve.

- Mindenesetre, nagyon kérném, ha elutazása előtt még egyszer meglátogatni szándékozik a major lakóházát, erről kérem ne tegyen emlitést! Kérem...

- Édes Istenem! Hiszen ha végre minden áron meg kell lennie! Én hallgatni is tudok, bár én a helytelen titoknak sohasem voltam támogatója!

- Helytelen?! - A leány visszahökkent és Márkusz ur azon tépelődött, hogy ez a mozdulat, mely az érzelmek egész viharát fejezte ki, egy komédiásnő eltanult mozdulata volt-e, vagy pedig egy magas műveltségü, nemes leány önérzetéből eredt-e?

Keserüen az előbbit volt hajlandó föltenni róla. Hát nem volt-e komédia az a prüdéria, a melylyel oly gondosan eltakarta eddig egy rút fejkendővel az arcát előtte, itt pedig a lármás férfi-társaság előtt arca szabad és a durva kendő leoldva kebléről. És még volt annyi bátorsága, hogy őt lágy szivből eredő hangon titoktartásra szólitsa?... És e mellett az a báj, mely elömlik egész alakján, az a mély lélek, mely visszatükrözik az arcon, melyet dús fekete haja csillogva bekerit és hátul nagy csomóba kanyarodik! Ugy érezte, mintha egy tarkacsillogásu kigyó szeliden odatapadna szivéhez és benne azt az érzést keltené, hogy azt a kigyót össze kell tipornia.

- Bosszantja önt az a csunya szó? - kérdezte élesen. - Nos hát, mondjuk érdekesnek, ez az érdekes titok. Hisz az öregekkel könnyü dolga lesz önnek, azok sohasem hagyják el házuk küszöbét és igy nem követhetik figyelemmel az ön lépteit, én meg, no, én meg titoktartást fogadtam önnek, igen, hallgatok, mintha gyilkoskéz torkomba fojtaná a szót... De hogy állunk a gouvernant-kisasszonynyal? Ő nincs hozzákötve a virágos ablakához és igen gyors a járása, arról az este meggyőződhettem. Ugy repül, mint valami tündér és ugy eltünik, mint a nyári felhő az égboltozaton. Igy aztán akármikor megjelenhetik, szürke pókháló-fátyolában, váratlanul, nem is sejtve, mi lesz aztán?

Egy halvány mosoly vonult végig alig észrevehetően a leány arcán. Ráhajolt a kut deszkájára és hosszu ujjait a forrás alá tartotta:

- Hisz már, ugy tudom, megmondtam önnek, hogy az ő tudta nélkül semmit sem vagyok képes tenni! - válaszolt, elmerülve a viz sugaraiba.

- Igen, ezt már mondta, - hagyta rá a fiatalember. - Különben az csak természetes, hogy az ön kisasszonya az ilyen titkot védelme alá keriti? Hisz az intrika mindennapi kenyere a nevelőnőknek. És ha nem üzheti eme kedvtelését a szalonokban, hát megelégszik alantabb környezettel is, különösen ha ő is kedvét leli a titok e nemében... Ismerem ezt a csendes vakmunkát a családi körben, nagyon is jól ismerem! Természetes, hogy legszivesebben a saját előnyükre dolgoznak. Ugy tetszik, mintha nem látnának, nem hallanának, de valósággal magukba szivják a család összes titkait. Lépteik persze észre sem vehetők, de azért biztosan lépnek és fokról-fokra emelkednek, mig egyszerre csak fönt vannak a lajtorja csucsán, ők, a kiket eddig még észre sem vettek! Aztán diadalmat ülnek a megcsalt menyasszony vagy a meglepett családtagok fölött és terpeszkednek a bőségben és kényelemben, melyet rút fondorlatok után értek el... De minek is mondom én el mindezeket önnek? Ha jól tudom, ön megbizottja annak, a ki Gusek tábornok házában nevelőnő volt s tán még nekem is mondhatna érdekes részleteket erről a témáról!

A cselédleány még mindig a kutnál állott, félig elfordulva a beszélőtől. Egyszer fölemelte kezeit, de aztán ismét összekulcsolva, aláhullottak ezek. Most pedig hátratekintett, de arcában nem tükröződött sértődés, hanem inkább fájdalmas meglepetés és szemrehányás. Végre igy szólt:

- Gusek tábornok özvegyember létére, tizenhét éves leányát, a ki már menyasszony volt, egy nevelőnőre bizta. Az is tény, hogy van egy felnőtt fia. De sem a tábornoknak, sem a gyermekeinek nem volt okuk arra, hogy megbánják azt a bizalmat, melyet a nevelőnőbe helyeztek. Én tudom ezt legjobban s merném is tüzbe tenni kezemet azért, a ki...

- Még csak az kellene! - szakitotta félbe Márkusz gunyos mosolylyal a beszélőt, - ezt a szegény, munkában kidurvult kezet sohse tegye ön tüzbe a megtestesült önzésért!... Hát nem cipelték önt is ide ebbe a sivatagba, a hol nyomor és szükség uralkodik, csakhogy az elkényeztetett delnőnek meglegyen a saját külön kiszolgálata? A beteg asszonyság a majorban maga mondta, hogy nem nevelték önt erre a kemény munkára, s most mégis kénytelen ezzel tölteni napjait, mivel az ön imádott urnőjének különben alig volna betevő falatja.

A cselédleány fejét rázta s mialatt valami pajkos érzés csillogott föl szemében, meglátszott rajta, hogy szeretne valamit mondani, de Márkusz ur be sem várta a feleletet.

- Sohse fáraszsza magát! - mondá gunyosan. - A nevelőnőket mégsem fogja rehabilitálni az én szemeimben. Jobban ismerem én ezeket a hölgyeket, mint ön. S azt mondom önnek, hogy inkább venném feleségül az első utamba akadó parasztleányt, hacsak becsületes, semmint megosztanám szivem érzését egy nevelőnővel.

Észrevette, hogy minden vér elhagyta a leány arcát, de feleletet nem kapott már erre a legutolsó kijelentésére. A leány fölkapta a kancsót és az erdészlak felé indult.

- Csakugyan oda megy? - kérdezte őt Márkusz ur, - hát nem rettenti önt vissza az a rút lárma, mely folyton kihallatszik ebből a házból?

- Erős idegeim vannak, csaknem olyanok, mint bármely parasztleánynak, - válaszolt élesen a cselédleány. - S ebben az esetben nem is kérdezik tőlem, akarok-e, nem akarok-e odamenni, hanem "muszáj" odamenni!

- Ezzel azt akarja mondani, hogy már kötelességek füzik az erdészlakhoz! - szólott mélyen lehangolva a férfiu; - de hogy milyenek ezek a kötelességek, az éppen olyan titok, mint maga a nevelőnő-kisasszony, a ki örökké fátyolfelhők mögött lebeg... Istenem! hisz olyan mulatságos dolog lehet az egész világot orránál fogva vezetni, s nem is veszem öntől rossz néven, hogy kedveli ezt a szórakozást. Az is igaz, hogy a Szarvas-telep lakói nem olyan ártatlan gondolkozásuak, mint szegény magam és rossz néven is veszik öntől, hogy a nap minden idejében egyedül megy az erdészlakba. Utóvégre is kissé különös ez a folytonos sétálás és...

Hirtelen elhallgatott, mert nagyon fájt neki, mikor látta, hogy a leány arcát bíborpir boritja és tekintete szégyenkezve keresi a földet. Egy pillanatig igy állott és a férfiu remélte, hogy szavai megtették hatásukat, hogy a cselédleány nem megy többé az erdészlakba. De ez a reménye csakhamar szétfoszlott, mert a leányban fölülkerekedett a dac és röviden igy válaszolt:

- Nem törődöm a rágalom nyelvével!

- Akkor sem, ha a tisztességes emberek becsukják ön előtt ajtójukat? Griebelné asszony tiltakozik az ellen, hogy ön is az urilakba költözzön, mert van neki egy fiatal leánya!

Ez a kijelentés szivén találta a leányt. Összeszoritott kezeit szivéhez emelte, mintha le akarná szoritani onnan a fájdalmas érzést, de nyomban erélyesen kijelentette:

- Ez az asszony majd bocsánatot kér még tőlem, ha megtudja a teljes valóságot. Különben nem ő parancsol az urilakban, hanem ön, s annyit tudok, hogy ön nem fog kiutasitani.

- Azt hiszi? - kacagott gunyosan a férfiu, - minek tarthat engemet?

A fiatal leány lassan fölemelte hozzá tekintetét, aztán halk hangon igy szólt:

- Hogy minek tartom önt? Nemes férfiunak, a megtestesült jóságnak és nagylelküségnek. Ha teheti, felejtse el azokat a gonosz szavakat, melyeket elvakultságomban önhöz intéztem... Mennyire szégyeltem magamat, mikor megtudtam, hogy minő szándékkal jött ön a majorba! Ön megmentette azokat a szegény öregeket a nyomorból és szükségből. Csak látná, hogy éled föl ismét az a szegény beteg, mióta tudja, hogy az ön oltalma alatt áll! Már ezért is hálás volnék önnek egész életemre, ha különben is nem...

Hirtelen elhallgatott, mert Márkusz tiltakozó kézmozdulattal közbevágott.

- Hagyjuk ezt! - mondá nyers hangon. - Mi köze önnek különben ehhez? Mi köze a cselédleánynak ahhoz, ha bérlőmmel egyezkedem? Ehhez nem ért ön és nem is tudom, hogy miért avatkozik ilyen dologba!... A mi pedig vádjait illeti, csak tessék azokat föntartani! Nem vagyok jó és nemes, különösen ebben a pillanatban nem, mikor föléled bennem minden gonosz és a káröröm uralkodik egész lényemen. Igazán, ha valami fájdalmat okozhatnék önnek, nagy élvezetemre szolgálna!

A leány félénken tekintett föl a haragos férfiuhoz, a ki hevesen és csaknem magánkivül beszélt hozzá.

- Aztán maradjunk csak az igazság mellett, - folytatta Márkusz, - köszönetet mond az öreg beteg asszony nevében, pedig nem is gondol rá, hanem csakis arra az elkényeztetett finyáskodó nevelőnőre. Tán már el is képzelte magában azt az örömteljes jelenetet, mikor a delnő bevonul diadalmasan az urilakba? Látja maga előtt a koszorukat, az ünnepi szónokot és a tizenkét fehérbe öltözött leányt? Ugy-e, hogy ugy van, amint mondom?

A cselédleány szomoruan tekintett a földre.

- Azok a szegény nevelőnők! - mondá kis szünet mulva, - vajjon mit véthettek önnek, hogy ilyen nagyon neheztel rájuk? Tán jobban cselekednének, ha sutba dobnák könyveiket és a padlókat surolnák? Ön tehát azt hiszi, hogy Francz Ágnes egy munkakerülő, hiu bábu...

- Valóban, azt hiszem!

- Hisz ha az is lett volna, bizony isten elvesztette volna minden kedvét a világi hiuságtól, mikor hazaérkezett! Nem tagadom, hogy eleinte csaknem kétségbeesett és közel volt ahhoz, hogy a sulyos kötelesség elől megszökjön. Mert sok, nagyon sok kell ahhoz, hogy egy husz éves leányfej föl tudja fogni helyzetét, melyet a kegyetlen sors készit számára s bele tudja magát találni a sötétségbe, holott eddig napfényes virányokon tartózkodott... De most már minden jóra fordul! A szegény öregekről gondoskodva van életük fogytáig és a nevelőnő mehet ismét, hogy hivatását folytassa. De addig, mig a beteg ápolásra szorul, mégis kénytelen lesz az ön vendégszeretetét igénybe venni.

- Törődöm is én vele, akár megy, akár marad! Mi ketten ugy sem fogunk találkozni. Néhány nap mulva elutazom és tőlem addig maradhat az urilakban, amig kedve tartja. De ön...

- Én? - szivére tette kezét és mosolygott, a mely mosoly nagyon megszépitette bájos arcát, de azért mégis neheztelt érte a férfiu. - Hogy is lehet ebben a pillanatban mosolyogni?

- Hát én is maradok! Ha az egyiket óhajtja, kénytelen lesz a másikba belenyugodni.

- Ugyan ugy-e?! Ebben már alaposan téved, mert én nem fogok belenyugodni, hacsak nem...

- Folytassa!

- Hacsak nem igéri meg, hogy nem lépi többé át az erdészlak küszöbét.

- Ezt nem igérhetem! - válaszolt habozás nélkül és komoly hangon a cselédleány.

A férfi arcát elöntötte az epe és szemeiben szikrát vetett a harag és a gyülölet.

- Akkor hát menjen isten hirével! - mondá, nem vesztegetek többé egyetlen szót sem önre... De tudja még meg azt az egyet, hogy szivem mélyéből megvetem!

A leány méltatlankodva kapta hátra fejét és egy pillanatig farkasszemet nézett a sértegetővel. De ha ez azt hitte, hogy a leány szemében rezgő könyek gyöngeséget jelentenek, akkor nagyon tévedett. Mert a következő pillanatban hátat forditott neki büszke mozdulattal és az erdészlak felé tartott.

- Hát nem tud erre semmit sem válaszolni? - kiáltott utána a férfiu.

- Nincs többé semmi mondanivalóm! A bérgazda cselédleányára nézve közönyös lehet az ön megvetése. Hisz ő csak néhány ember kedvéért van itt, s ha mások is megfigyelik, ez fájdalmat okoz neki!

- Tiszteltetem az ön mulatni szerető barátait! - kiáltott a távozó után Márkusz ur.

Egyetlen mozdulat sem árulta el a leány részéről, hogy ezt az impertinens bucsuszót meghallotta. Tovább ment és a következő pillanatban már el is tünt az erdészlakban.

X.

Márkusz ur még ugyanazon este megtette előkészületeit az utazásra... Hisz ez már türhetetlen volt! Mi kényszeritette őt arra, hogy továbbra is odaláncolja magát a thüringiai kínpadhoz? Hisz tárva-nyitva előtte az egész nagy világ, s ha egyszer benn lesz ismét zajában, a hol a vidám és üde élet árja körülveszi, majd szétfoszlik a vastag, tompitó köd, mely agyára nehezült, ugy, hogy összes gondolkozása csak egy tárgyban központosult, a mely azonfelül még gyülöletes is volt előtte. Ha egyszer távol lesz, bizonyosan kineveti magát az othellói érzésért, a mely folyton arra ösztönzi és nógatja, hogy ezt az erdei fészket kémlelje, mint a görény a galambfészket.

Nem galambfészek ez, hanem erdei korcsma, zsufolva iszogató, dalolgató vendégekkel. Igaz ugyan, hogy egy galamb ki- és bejár rajta, de ez sem törődött azzal, ha vajjon hófehér tollazatát bepiszkitja-e ez a rut környezet, csak a titok legyen jól megóva, mely körülveszi járását-kelését!

Hazugság és csalás szálldos végig ezen a csendes, a világtól távol fekvő zugon. S miért ne? Hisz a belladonna, ez a mérges növény is az erdei gyümölcs szomszédjában terem és a hatalmas törzsek kötésfonadékai közt a mérges vipera üti föl tanyáját.

Rendbe hozta papirjait a könyvelő számára, becsomagolta azokat és levélben értesitette, hogy kéjutazása nemcsak Nürnbergig és Münchenig viszi ezuttal, hanem sokkal tovább egészen Rómáig és Nápolyig, s ezért nem is jön egyhamar haza.

Mikor ezeket megirta, haragos mosolylyal arra gondolt, hogy a római épitkezések és művészi kincsek szemlélésénél csakhamar megfeledkezik majd erről a cselédleányról, valamint a thüringiai erdő szűk kis völgyeiről, s bizonyára meg se fogja érteni mostani hóbortját.

De mikor aztán másnap reggel félretolta a függönyöket, kinyitotta az ablakot és lenézett, az erős levegő, mint a földnek illatos lehelete csapta meg arcát és a völgyszél hullámzó kalászdülői a napfényben ragyogva föltekintettek hozzá, megmagyarázhatlan fájdalom fogta el az elkeseredett férfiu szivét. Az a forró vágyódás, mely ekkor elfogta, nem vonzotta szivét a dél felé, nem szólt Róma kincseinek, Nápoly örökké kék egének, hanem csak ennek a vidéknek, a mely lebilincselte szivét és lelkét.

Hamarosan félrerakta az utazóbőröndöt meg a plaidet és mint rendesen, ugy ma is egész napra a kerti házacskában bekvártélyozta magát. Olvasott, irt, a kertben sétált, a fenyőligetre vezető ablakokon lebocsátá a görfüggönyöket s az erkélyre, valamint a kis falépcsőhöz vezető ajtókat olyan erősen bezárta, mintha azt akarná, hogy errefelé sohase járjon többé ember lába.

Ezen az egy napon át emberi erőt csaknem felülmuló állhatatossággal maradt meg önválasztotta börtönében, sőt látszólag jókedvüen hallgatta meg Griebelné asszonyt is, mikor ez délután eljött látogatóba és elmondta neki, hogy bérgazdáék számára már fölfogadott egy uj cselédet. Ez már a napokban belép és azért ő maga kiment a majorba, hogy megvigye a hirt az ott lakóknak... Összecsapta két kezét a szegény beteg miatti részvétében, a ki évek óta ki nem jött az ágyból és kemény sorsát mégis olyan megadással viseli. Alig várhatja már meg azt az időt, mikor majd ő maga ápolja a szegény beteget. Mert, hogy másra nem bizza ezentul ápolását, az már biztos azok után, a miket ma észlelt és tapasztalt... Bérgazdáék egészen egyedül voltak otthon, az öreg ember, a ki már alig tud támasz nélkül a szobán végigmenni, kinyitotta neki az ajtót, a konyhában tüznek nyoma sem volt, pedig más házakban ilyen időtájban ozsonnázni szoktak! Igazán csunya dolog attól a nevelőnő-kisasszonytól, hogy ennyire elhanyagolja a szegény öregeket. Biztos, hogy aludt, vagy pedig a felhők közt járt! A mi pedig a cselédleányt illeti, arra nézve sem lehet kétség, hogy hol töltötte azalatt idejét. Semmi kétség, hogy már erősen készül az erdészhez, mert miután az uj cselédleány már holnap megérkezik, a "finnyásnak" nem lesz maradása a majorban. Az ám a derék leány, az uj cseléd! Olyan erős, mint a medve, szorgalmas is és egy kézzel hozza rendbe az egész elhanyagolt háztartást. De nem jár ám hófehér ruhában és finom cipőben, hanem olyan viseletben, a mely megilleti a derék, dolgos cselédleányt... Szóval a legfőbb ideje már, hogy odaát rendet csináltak, s ezzel aztán véget ér majd talán az a botrány is, melynek szinhelye az erdészlak!

E beszéd alatt a derék köpcös asszonyság éles szemeivel folyton nézte a földesurat; mert tegnap óta, hogy isten egyik legjelesebb adományát, a Griebel-féle tejeskávét érintetlenül találta az iróasztalon és a padlón szétszórt üzleti leveleket fölszedte, a Szarvas-telepnek uj tulajdonosa különös szinben tünt föl előtte, s most is olyan gyanus mozdulatot tett, mintha mind a tiz körmével bele akarna kapaszkodni Griebelné asszonyom fehéres-szőke hajzatába. De ugy tett, mintha mit sem venne észre és miután "könnyitett szivén", kiment azzal a megjegyzéssel, hogy a cselédszobát be fogja rendezni az uj cselédleány számára.

Mikor lement a nap, csakugyan megtörtént az, hogy egy gyors kéz halkan megforgatta a kulcsot az erkély ajtajában, a zárat visszatolta és nyomban rá az uj birtokos lement a kis falépcsőn és az ösvény felé tartott, mely a rozsföld és a kert fala közt volt. Egyenesen az erdőbe ment. Kalapját mélyen lehuzta szemébe, mintha szégyelné magát a suttogó kalásztenger és a sötétlő erdő előtt, a melyek komoly méltósággal nézték legujabb bolondságát. Különös dolog volt is az, hogy Márkusz ur, a ki otthon olyan szigoru és minden tekintetben törvényszerető, most mint valami vadorzó lopódzik idegen vadászterületen végig.

Pedig az erdészlak istállójában áruló módra mekegett a kecske, a hű házőrző eb pedig odaszoritotta orrát a kapuhasadékhoz és tompán ugatott, mert mind a kettő megszimatolta az idegen leselkedőt, a ki pokolba kivánta őket, mivel könnyen elárulhatják ittlétét.

A sarki ablakok most is épp ugy be voltak aggatva, mint tegnap; csak az éjszaki oldalon jött ki világosság az esthomályba és ezen az ablakon át látta azt, a mi átkot csalt ajkára és szivét szenvedélyes haraggal töltötte be... Semmi kétség, a "finnyáskodó" itt volt tegnap, ott állott a konyhában a tüzhely mellett, a melyből hirtelen fölcsapott a láng és élesen megvilágitotta alakját.

Kisértés vett rajta erőt, hogy a palánkon átkapaszkodva, ökölcsapással bezuzza az ablakot és fölverje merengéséből, a mely csaknem fátyol gyanánt bocsátkozott a szép leányarcra. De aligha maradt volna ideje ilyen őrült dologra, mert a szép cselédleány hirtelen összeszedte magát, a tüzhelyre való vasgyürükkel letakarta a lángot és a párolgó levesestállal eltünt a következő pillanatban az egyik ajtóban.

A leselkedő még egy pillanatig mozdulatlanul állott, aztán kiegyenesedett és kemény léptekkel ment el az erdészlak ablaka előtt, ugy hogy a házőrző eb már most jogosan hallatta figyelmeztető szózatát. Az egyik ablak megcsörrent, lehet, hogy valaki ki is nézett, de Márkusz ur tovább ment az országuton, mint bármely más vándor, a kit cseppet sem érdekel a magánosan fekvő házacska.

Valóban, ideje is már, hogy e kárhozatos szenvedély rabigáját lerázza magáról! Szégyen és gyalázat arra a férfiura, a ki megengedi, hogy a szenvedély hullámai feje fölött összecsapjanak. Most már akarja, megköveteli saját magától, hogy mindennek vége legyen, mintha soha sem létezett volna az a ház lakóival egyetemben, vagy pedig a föld nyelte volna el őket!

Ilyen tépelődések és szenvedélyes lelki viharok közt köszöntött be a hétnek utolsó napja, a melyen az épitész elhozta az uj majorsági épület tervrajzát. A fürészmalomban is akadt egy kis dolga, a hova a földesur elkisérte, aztán ebédre is ott maradt a Szarvas-telepen. Mihelyt azonban kocsija kigördült a kapuból, Márkusz ur már is lejött a lépcsőn, hogy a tervrajzot a majorba vigye. Ezt a lépést már megkockáztatta, mert hisz az éjjen át egészen nyugodt lett, olyan nyugodt, mintha szivverése soha sem lett volna izgatott. A megvetés legyőzte benne a szerelmet. S ha ugy is tünt föl előtte, mintha a nap nem ragyogná már be olyan fényesen a világegyetemet, mint azelőtt, mintha a sötét föld magába szivta volna az összes verőfényes életkedvet, - hát azért férfiu a férfi, hogy az ilyesmin tultegye magát. Mert jobb folyton egy kitárt sirgödröt látni maga előtt, mint bolondja lenni a csalfa délibábnak, a mely egyre csalogat, de soha sem valósit meg semmit igéreteiből.

A majorsági kertben már hozzáláttak a fű lekaszálásához és a virágokkal tarkitott fűcsomók egészen a szük, kanyarodó ösvényig hevertek szétszórva. De mást is talált ott Márkusz ur: egy hófehér, finom zsebkendőt, a mely ibolyaillatot árasztott. A nevelőnő-kisasszony tehát erre járt és nem éppen lehetetlen, hogy a lugasban ül valami kézimunkával, vagy pedig olvasásba elmerülve.

Ez a körülmény nagyon hidegen hagyta őt, mert nem vágyódott az ismeretség után, csupán az volt szándéka, hogy kalapot emel elmenőben - de még ez is elmaradt.

Az, a ki a füvet lekaszálta, a lugas nyilásában levő asztal mellett állott és valószinü, hogy ellankadván a nagy hőségtől, pillanatra ide menekült. A sarló előtte feküdt, az asztalon egy csomó fű mellett, a melyből a cselédleány kikereste a virágokat.

A nélkül, hogy köszönt volna, az asztalra tette Márkusz ur a talált zsebkendőt és tekintete gunyosan siklott végig a barna, karcsu ujjakon. Eszébe jutott az uj cselédleány, a ki Griebelné asszony által egekig fölmagasztalt ökleivel aligha fog virágbokrétákat kötni.

Aztán tovább ment, mintha a lugas egészen üres lett volna. Morcosnak nevezte az erdész magaviseletét és az is volt e pillanatban minden mozdulata. Olyan uriféle, a mely nem törődik a cselédséggel és nem is veszi soha észre létezését. De mikor az udvarra ért, megint más ember volt. Az a beteg nő soha ne vegye észre, mennyire gyülöletes előtte az egész major.

Kiteritette a tervrajzot a paplanra és élvezte az örömteljes meglepetést, melylyel a szép rajznak látása a beteget eltöltötte. Valóban csinos egy épület válik ebből! Magas ablakok és üvegajtók, melyek egy verandára nyilnak. Vadszőlő fogja befutni a vasrácsozatot és a verandát tartó karcsu oszlopokat és a rideg majorsági udvar helyébe, mely most a homlokzat előtti tért elékteleniti, csinos, törpe akácfákkal szegélyezett pázsit jön. Leirta, a majd könyező, majd meg örömében kacagó betegnek a ház egész célszerü berendezését és nem hozta ki sodrából az sem, hogy a háziur, a kinek fejébe szállt a váratlan szerencse, egészen jogosulatlan és nevetséges igényekkel lépett föl.

Mert a javithatatlan hencegő megint fölülkerekedett a bérgazdában. Szentül hitte, hogy az ő költségén épül az uj ház. Rakott padlatról álmodozott és bársony butorokról, a melyeket a szalonba fog állitani, sőt még azt is keményen kifogásolta, hogy nem lesz diszes behajtó tér egy fogat számára. Közben pedig szenvedélyes gesztusokkal biccegett a szobában és ugy összekapta a toldott-foldott hálókabátot melle fölött, mintha az valami drága prémbunda volna.

A földesur csak mosolygott e fecsegés hallatára és a remegve hozzá föltekintő beteg nő jobbját megszoritotta, hogy teljesen megnyugtassa. Halkan odasugta neki, hogy Berlinben kényelmes tolókocsit fog rendelni, mely a beteg kényelmes átszállitását az urilakba lehetővé teszi. Aztán gyorsan fölemelkedett és elbucsuzott. Tán a betegszoba zord és fülledt levegője okozta, hogy a vér fejébe szállt és ideges nyugtalanság fogta el egész lényét?... Kivágyódott a szabadba és csupán ezért ment el olyan hamar!

A főkapun is elmehetett volna, de hisz a kőboritott országutra izzó hőséggel tüzött a nap, mig ellenben a kertben hüvös árnyékot nyujtott a fasor.

S miért is nem ment volna a kerten végig?

XI.

Jól megfogta a rácsajtót, nehogy csikorogjon s igy állott meg egy pillanatig a málnabokortól elfedve, mivel... nos igenis, mivel itt olyan kellemesen hüvös volt! S most meglátta a cselédleányt odaát a letarolt pázsiton, a mint éppen kiegyenesedett, a nevelőnő ibolyaillatos zsebkendőjét kivette zsebéből, hogy arcát beletemesse. Ugy látszik, hogy a cselédleány és a nevelőnő közt nagyon messzire megy a bizalmas viszony, ha még a vagyonközösség is beleértődik!

A leány háttal állott feléje és vállának görcsös mozgásán észrevette, hogy zokog. A következő pillanatban már mellette termett és félig gunyos, félig aggódó hangon megkérdezte:

- Mit sir?

A leány fölsikoltott rémületében, a zsebkendőt elejtette. Csakugyan sirt, mert szép arcán még mindig leperegtek a könyek, de tekintetéből a legnagyobb méltatlankodás szólt hozzá. Nem válaszolt a hozzá intézett kérdésre, hanem fölvette a sarlót, mintha folytatni akarná munkáját, figyelemre sem méltatván a mellette álló férfiut.

- Hát nem kapok feleletet? - kérdezte ez visszafojtott lélegzettel.

A leány erősen küzdött magával, mielőtt igy válaszolt:

- Nem addig, mig be nem bizonyithatom önnek, hogy sulyosan megsértett!

- Ezt akarná bebizonyitani? - Erőltetett kacagás jött ki torkából. - Szeretném látni, hogyan fogja ön ezt bebizonyitani!... De annyit mondhatok önnek, - e szavakat heves szenvedélylyel ejtette ki, - hogy térden állva kérnék öntől bocsánatot, ha erről meg tudna győzni.

A szenvedélyes hang meglepte a leányt, bámulva és kétkedve nézett föl hozzá, miközben élénk pír boritotta el arcát. Végre pedig lesütötte tekintetét, mintha valami büntudat nyomná lelkét.

- Hisz tudtam! - mondá erre megvető hangon a férfiu, - ön tegnap este az erdészlakban volt.

- Ön is, - válaszolt nyugodtan a cselédleány.

Ez a nyugodt magatartás meglepte a férfiut és azonfölül lelke mélyéből restelte, hogy a leány rajtakapta a leselkedésen.

- Nem tudtam, hogy az erdészlakban ellenőrzik a sétálókat, - mondá, zavar és kimondhatatlan harag közt ingadozva.

- Az ilyesmihez az erdészlakban levőknek sem idejök, sem pedig kedvök. Hanem a kutya ugatott...

- S ekkor ön kinézett, nem jön-e még haza az, a kit ön oly epedve várt, - válaszolt gunyosan a földesur. - A vacsora már készen volt és az erdész ur azonnal a teritett asztalhoz ülhetett. Milyen jó dolga van is némely embernek!... De ugy látszik, hogy ön is már egészen otthonos leendő otthonában.

A cselédleány nagy szemeket meresztett rá, de aztán mintha megértené szavainak jelentőségét, nagyon elpirult és ajkai körül gunymosoly jelentkezett.

- Csak nem fogunk tán a vadászlakba költözni? - kérdezte.

- Mi nem, ha uraságát érti ezzel! Azt hiszem különben, hogy Francz Ágnes kisasszony nagyon elégedetlen volna, ha nem maradna számára egyéb menhely, mint volt komornájának hajléka.

- Az erdészlak a gróf ur tulajdona, - válaszolt egy mosolyt leküzdve a cselédleány, - s egyáltalában nem értem, hogyan jutnék én odáig, hogy az erdészlak fölött rendelkezzem... Egyébiránt én sem maradok Thüringiában és ha Ágnes kisasszony innen elmegy, én is másutt keresem kenyeremet a nagyvilágban.

Olyan bámulattal nézett rá Márkusz ur, hogy jó ideig tartott, mig nehezen kinyöghette:

- Szeretnék hitelt adni e szavainak, ha nem tudnám biztosan, hogy annyira hazug és álnok!

A leány ajkai reszkettek, ámbár láthatólag egykedvüen fogadta ezt az ujabb sértést.

- Nem vitatkozom önnel, - mondá. - Miért hánynék borsot a falra? Az ön tekintete el van homályositva s nincs jogom ahhoz, hogy megmondjam a teljes igazságot... Fájdalom, bizonyos tekintetben később is joga lesz arra, hogy elmondja rólam, hogy hamis játékot üztem önnel szemben.

- Valóban azt tette! A kacérságnak álnok játékát üzte, a melyet valószinüleg a szalonokban jártas urnőjétől elsajátitott.

- Ezt a ráfogást visszautasitom! - mondá erélyesen a cselédleány és szilárdan tekintett a férfiura.

Ez gunyosan fölkacagott.

- Szeretném tudni, mint gondolkozik erről a témáról az erdészlakban tartózkodó ur.

- Ha kiváncsi rá, megmondhatom. Azt mondja naponta magában és fennhangon: "Hála az égnek, hogy már betelt a rettenetes nélkülözések ideje a majorban." Őt is elfogta a megváltás üdvérzése, miként engemet.

- S ez a vigasz elegendő neki, hogy elfelejtse, mily kegyetlenül játszott ön vele?

A cselédleány büszkén hátraszegezte fejét s meglátszott, hogy nagy megerőltetésébe kerül annak a rideg feleletnek visszafojtása, mely már ajkain lebegett. De mégis leküzdötte fölindulását és csaknem teljesen nyugodtan kérdezte:

- Játéknak nevezi ön azt a kemény mezei munkát, melyet mi két hű bajtárs módjára közösen magunkra vállaltunk?... Weber Frigyes nagyon derék ember, a kinek örök hálával tartozom. Meg is igértem neki, hogy még a tengeren tulról is eljövök lakodalmára.

- Ez természetes!

- De még két évig tart, mig olyan állása lesz, hogy elveheti menyasszonyát, a kivel katonakorában Magdeburgban megismerkedett, s a ki most is ott tartózkodik.

A földesur arca ugy kiderült e szavakkal, mintha az egész tavaszi napfény elárasztotta volna azokat ragyogásával.

- S ön eljönne tengeren tulról? - kérdezte csaknem ujjongva; - hát oda akar menni a nevelőnő-kisasszony?

- Lehet, hogy odamegy, - mondá egykedvüen a cseléd leány, miközben ujjaival végigsimitott a kasza élén, mintha ki akarná próbálni élét.

- Ne tegye ezt! - kiáltott ideges indulatossággal a férfiu, - még megvágja a kezét!... Dobja már el ezt a köznapi munkaeszközt! Hisz épp olyan kevés szüksége van rá, mint urnőjének a virágfestésre.

A leány lebocsátotta a sarlót, de eszeágában sem volt, hogy eldobja magától.

- Addig maradok meg helyemen és addig dolgozom, mig eljön a helyettesem, - mondá komoly hangon. - S hogy miért mondjon le urnőm kedvenc művészetéről, azt már éppenséggel nem tudom fölfogni.

- Hisz azt mondta, hogy tengeren tulra mennek. Pedig ez a legegyenesebb ut a gazdagsághoz és a gyémántherceghez, a kiről az efféle hölgyek folyton álmodnak.

A leány kicsinylően mosolygott.

- Az ilyen gazdag ember azt hiszi, hogy a vagyonon kivül nem is létezik egyéb eszmény! - mondá keserü hangon.

Márkusz ur fölkacagott.

- Tán nem helyes ez a nézet?... Pedig mindennap történik olyasmi, a mi mellette bizonyit. Szerezzen egy ilyen nevelőnőnek sok gyémántot, rendezzen be számára egy palotát, vegye körül minden lehetséges élvezettel és szépnek találja, habár olyan csunya, mint maga az ördög... Nem hiszi azt, a mit mondok?

- Miért nem hinném... ha ön mondja? Az az egy, a kire én gondolok, szintén kissé különc. Mert csakugyan a legnagyobb vakmerőség részéről, hogy megengedi magának a rokonszenvek és ellenszenvek fényüzését! Azt is tudom, hogy a gazdagságról ugyanazt a véleményt táplálja magában, mint ön... a nevelőnőkről. Nem is tartja érdemesnek, hogy rágondoljon!

A leány éles válaszából mély ingerültség volt kiolvasható, de Márkusz ur ugy tett, mintha nem érezné a benne rejlő fullánkot.

- Ugyan kérem, ne engedje magát ennyire félrevezetni! - mondá nevetve. - Ön nagyon jó leány, valóságos csoda a saját társadalmi körében, de urnőjének legbensőbb lényét még sem ismeri. Megcsalja önt! Azért is el vele abba az Eldorádóba, a melyet megkiván szive. Őszintén kivánok neki sok szerencsét az utra. Legyen olyan boldog, a milyen csak lehet, föltéve, hogy - árnyékát itthagyja... Ugy-e, ön nem megy vele? hogy itt marad a Szarvas-telepen?

A könyörgés, mely ott reszketett a férfiu hangjában, nem jutott el a leány szivéig.

- Itt maradjak? - kérdezte rideg gunynyal, - s tán arra várjak, mig a sors megkönyörül rajtam?

- Talán előbb jönne el, hogy magával vigye, semmint ön gondolná! - válaszolt sajátságosan szakadozott hangon a férfiu. S ugy tetszett, mintha ebben a hangban egy dobogó sziv megszólalna. Közelebb lépett a leányhoz, a ki nagyon megijedve és elsötétülő arccal hátrált előle és mintegy önkénytelenül védekezve fölemelte a villogó sarlót.

- Ugyan tegye már félre ezt a csunya játékszert, - zugolódott a férfiu. Gyorsan a sarló után kapott. Villámgyorsan történt ez a mozdulat, a férfiu hátratántorodott, a leány pedig fölsikoltott és messzire eldobta magától a sarlót.

- Én vagyok az oka? - hebegett elsápadva és halálra ijedve.

- S ha igy volna? Nem volt tán igaza? - válaszolt amaz, mielőtt zsebkendőjét véres keze körül csavarta. - Csak megkaptam azt, a mit megérdemeltem. Hisz már az első napon tapasztalhattam... tudja, amott a hidon a fürészmalom mellett... hogy a thüringiai rózsákat erős töviserdő védelmezi, s mégis olyan ostoba voltam, hogy nagyon közel mentem egy ilyen rózsához!

Gunyosan meghajtotta magát és folytatta:

- Igy ni, szép különcködő leány, most már ki van egyenlitve a számlánk!

A cselédleány nem válaszolt. Mintegy magába összezsugorodva állott ott és leirhatatlan rémülettel nézte a fehér foulardkendőt, a melyen nagy piros foltok mutatkoztak. Ez a látvány ugy tetszik elvette eszméletét, mert a következő pillanatban ugy futott a ház felé, mintha kergették volna.

Márkusz ur mély lehangoltsága dacára is fölkacagott. Ez a hősnő, a ki igazi bátorsággal állotta meg helyét az élet sulyos küzdelmeiben, nem tud vért látni és cserben hagyja áldozatát. Érezte, hogy a seb nem komoly és hogy a kis érvágás nem fog neki ártani... hisz ugyis napok óta forrón és lázasan kergetődzött a vér ereiben, elhomályositva gondolkozását és zürzavart okozva eszméiben... Valóban szégyenletes dolog az, a mi rajta megesett! Hogy kikacagnák barátai, ha most meglátnák! Nem is gondolhatott erre, a nélkül, hogy ujból elfogja a düh!

Pedig azt is elérte, hogy a megvetés páncélja, mely szivét akarta megvédelmezni, már nem használ. Istenem, milyen nyomorult védelmi eszköz is az ilyesmi! Egyetlen szomoru tekintet a cselédleány szeméből és lepattant a páncél, eltünt a gőgös megvetés. S az az üde humor is hová lett, a melylyel más körülmények közt le szokta rázni lelkéről a terhet. Nem maradt belőle semmi!

A mint elhagyta a kertet és a fenyvesligeten keresztül a magános ösvényen hazafelé tartott, hatalmasan küzdött magával és a csalódás fájdalmas érzésével... Egy pillanatig ujjongott lelke, mintha egy végtelen boldogságnak verőfénye hirtelen átmelegitette volna szivét: a leány ártatlan volt és szabad, nincs senkinek sem joga szivére. Mindez bebizonyult, de mit használt neki? Csak most győződött meg, hogy nincs semmi kilátása arra, hogy valaha megnyerhesse magának. Itt nem használ semmiféle önámitó biztatás és reménykedés, mert a leány mitsem akar róla tudni. Ezt a saját józan belátása mondta el neki himezés-hámozás nélkül. Ha tehát nem akarja még "azt a kis önbecsülést" is elveszteni, akkor férfiasan kell leküzdeni az őrült szenvedélyt, mely szivében tombol...

XII.

A pavillonbeli kis szobában nagyon meleg volt. Rég nem esett az eső és hetek óta felhőtlen kék égen szállt föl-alá a nap, lassanként az izzásig átmelegitvén a háztetőket, falakat, facsucsokat és még a termő talajt is.

Márkusz ur teljesen osztotta a mai napon Griebelné asszony véleményét, a ki nem egészen költői módon ugyan, de az igazságnak annál inkább megfelelően azt tartotta, hogy az ilyen alkalmatlan időben a kék égboltozat, a mely a legcsekélyebb felhőcskét sem engedi fölülkerekedni, nagyon hasonlit a gonosz ember mosolyához, a ki gunyt üz embertársai szenvedéséből. Neki is ugy tetszett már, hogy e mindent fölemésztő hőségben, a melytől az áldásos terhes kalászok fáradtan lekonyitották fejüket és a lombozat elhervadt, mintha gunykacajt hallana, a mely neveti ezeket a tehetetlen emberi lényeket és egyéb földi alkotásukat, mivel mit sem tehetnek sorsuk ellen, akármit mért is rájuk végzetük.

Sebe nagyon fájt és még jó volt, hogy egyéb figyelem mellett mindig ott talált egy üveg friss vizet kis Monbijou-jában. Legalább nem kellett az urilakba átmenni, a hol okvetetlenül Griebelné asszony körmei közé jut, a mi egyenlő volna egy hosszu inkvizicióval és részletes leirásával annak az ütközetnek, a melyben sebét kapta. Már szerencsét kivánt magának, hogy észrevétlenül eljuthatott menhelyébe és éppen bemártotta sebesült kezét a vizbe, mikor utolérte végzete. Lelkendezve és nekipirult arccal tört be hozzá a jószivü kövér asszonyság, hogy az ozsonnakávé kérdését tisztázza vele.

Nem volt az az asszony, a ki sok teketóriát csinál egy kis sebből, de azért kétkedve rázta bölcs fejét, mikor az uj földesur ugy mellesleg megjegyezte, hogy tollkésével megvágta magát.

- Igazán megfoghatatlan előttem, Márkusz ur, - mondá szokott száraz modorában, - hogyan vitte ezt ön végbe. Ha még az egyik ujját vágta volna meg, nem szólnék semmit, de a jobbkezének vastag husába hogyan vághat bele valaki...

Elszaladt, hogy kötőszert és árnikát hozzon és megszégyenitve hagyta ott az uj földesurat, a ki már most világosan belátta, hogy nincs semmi talentuma a füllentésre. Erre is születnie kell az embernek!

Ismét mély csend uralkodott a kis szobában. Az erkélyre vezető ajtó nyitva maradt és néha egy kis szellőcske jutott be, de az is olyan forró volt, mintha egyenesen Afrikából jönne. Márkusz ur a sarokban álló kis divánon ült és előtte hevert egy kis utikészlet, a melyből kivett egy darab tapaszt. Röviden akarta elintézni a seb ügyét, nehogy Griebelné asszony valami nagy dolgot csináljon belőle, de már ismét belemerült gondolataiba. Homlokát az egészséges balkézzel támasztva, fölidézte lelke elé az előbbi jeleneteket. Maga előtt látta a szép leányarcot, a mint ez halálra vált rémületében, mikor a kibugygyanó vért megpillantotta.

- Attól tartok, hogy még megbolondulok e leány miatt! - dörmögött magában és kétségbeesetten markolt a hajába.

Ekkor ugy tetszett neki, mintha könnyü léptek osonnának végig az erkélyre vezető lépcsőn. Tán a háziorvos volt az, a ki látogatóba jött, mert emberi lény nem szokott ilyen időtájban ott járni. A házhoz tartozók közül senki sem merte a földesurat háborgatni és Griebelné asszony - az egyetlen, a kiben megvolt erre a bátorság - gondosan kerülte a filigrán alkotásu lépcsőt, a mely csak nyögve birta volna el testének sulyát.

Márkusz ur föltekintett és dacára a nagy meglepetésért, mely érte, azt hitte, hogy álmodik. Mégis csak emberi lény volt az, a mely feljött a kis lépcsőn és most megállott az ajtóban. Ő volt az, a dacos, finnyáskodó, a kinek arca még mindig nagyon sápadt, jóllehet odakünn minden emberi arcot pirosra fest a nagy hőség. Hozzá jött, lakásába! Hisz maga mondta, hogy nem ad semmit a szigoru szokásra, a külső formákra és a gonosz nyelvek rágalmára.

Sajátságos érzés fogta el a fiatalembert. Boldog volt, hogy ismét láthatja és neheztelt ezért a lépésért, mely annyira tulmegy a társadalmi szokásokon. Aztán meg attól is tartott, hogy Griebelné asszony váratlanul be talál toppanni és olyasmit mond, a mi nem volna hizelgő a vendégre nézve. Kitelik ilyesmi Griebelné asszonytól.

Fölpattant üléséből, arcát mély pir boritotta el és csaknem udvariatlanul szólitotta meg a fiatal leányt, a ki reszketve és habozva közeledett.

- Mit kiván tőlem? - kérdezte.

E hangra, e megszólitásra ugy tetszett, mintha a leány összeroskadna. Önkénytelenül belekapaszkodott az erkély rácsozatába, jobbkezével eltakarta arcát, de aztán mégis összeszedte magát.

- A... bérgazda szépen megköszöni a könyveket és uj olvasmányt kér, - mondá hebegve és két könyvet nyujtott feléje, a melyet a karján csüngő kosárból kivett.

Tehát ugy jött, mint gazdájának küldöttje! Mily furcsa, hogy a földesur mindig elfelejti, hogy csak cselédleány. Ha gazdája megparancsolta, ellenmondás nélkül kellett idejönnie és az ellen Griebelné asszony sem tehet semmi kifogást.

- Nincs más könyv kéznél, - mondá nyájasabban, - s azért kérem, várjon egy pillanatig itt, mig áthozom a könyvtárból.

Véres kezét kendővel letakarta és éppen ki akarta nyitni a kertre vezető ajtót, mikor a leány gyorsan odalépett hozzá.

- A könyvek ráérnek, - mondá gyorsan és nagy zavarban, - az volt a parancs, hogy az erdészt bizzam meg a könyvcserével és ő ma este el fog jönni az uj könyvekért. Én... én másért jöttem...

Kinos zavarában elfedte arcát két kezével és lesütött tekintettel, sóhajtva folytatta:

- Hisz a könyvcsere csak ürügy volt arra, hogy idejöhessek... Bizonyára ön is kitalálta már azt... Nem birom el lelkemen, hogy fájdalmat okoztam önnek és jóvá akarom tenni, amennyire tőlem kitelik!

Minden feledve volt e percben, a mit Márkusz ur még csak az imént tervezett, és gondolt. Tulzott erkölcsi érzése, Griebelné asszony föllázadó illemtudása és a saját haragja. Hogy is gondolhatott volna még ezekre a csekélységekre, mikor fülébe csengett az édes hang és maga előtt látta a bübájos, halvány leányarcot! Önkénytelenül kitárta karjait, hogy szivére vonja a reszkető alakot, hogy ott megvédje minden vihar ellen... De ez a gyors mozdulat az erkély lépcsőjére üzte vissza a leányt és ugy látszott, mintha halálosan meg volna rémülve szavainak e nem várt hatásától.

- A házba siettem, hogy kötőszert hozzak, - mondá érdesen és sötétre váló, visszautasitó arckifejezéssel. - Mire visszatértem, ön már nem volt ott... Nem tudom, én vagyok-e a szerencsétlenség oka, de mindenesetre vigyázatlan voltam és ez hozott ide... Nem akarok senkinek sem adósa lenni széles e világon... bárki legyen is az...

- Vagy ugy!... Nagyon köszönöm részvétét! - válaszolt keserü mosolylyal a fiatalember, mialatt visszatért az asztalhoz. - Megnyugtatására mondhatom, hogy ön egészen ártatlan a balesetben és csak én vagyok a hibás. Miért is kaptam a sarló után. Egyébiránt, a mint látja, már azon voltam, hogy az emlitésre alig érdemes sebet beragaszszam.

- Ez nem elég! - mondá gyorsan a cselédleány és már ujból a szobácskában termett. - A seb meglehetős mély és ha nem gondozzák, meggyulad. Van egy szerem, a mely a gyuladásnak elejét veszi és a gyógyulást sietteti.

Levette a karján csüngő kosárka fedelét és kivett belőle egy csomó kötőszert.

- Ha megengedi, bekötöm sebét, - szólalt halkan, - értek némileg ehhez a mesterséghez.

- Ments Isten! Mit gondol? Csak nem fogadhatok el öntől ilyen áldozatot? Soha, szép finnyás! A ki tudja, mint én, hogy mily kellemetlen önre nézve az efféle emberbaráti szolgálat, az nem folyamodik másodszor jóságához. Gondoljon csak a fürészmalom melletti hidra, a hol először is a keresztényekhez illő irgalmat kellett emlitenem, mielőtt rászánta magát arra, hogy bajomon segitsen. S most menjen szépen haza, vagyis inkább az erdészlakba és mondja meg az erdész urnak, hogy ma este eljöhet a könyvekért. Készen fogja találni.

De nem ment el, sőt ugy tett, mintha nem neki szóltak volna e gunyos és elkeseredett szavak. Odalépett az asztalhoz, kibontotta a kötőszert, kivette a dugót egy kis üvegcséből és mindenféle előkészületet tett. Olyan gyorsan és ügyesen cselekedte ezeket, akár csak az orvos betegével szemben.

- Nem bánom akárhogy kegyetlenkedik is velem, - mondá szelid, de mégis szilárd hangon, - nevezzen bár tolakodónak, vagy vessen meg még inkább, mint eddig, de én nem megyek el innen, mielőtt kötelességemet teljesitettem volna.

- De én mitsem akarok tudni kötelessége teljesitéséről! Visszautasitom és ha kivánja, megadom önnek azt a bizonyitványt, hogy mindent megtett, a mi öntől tellett. Meg van már most nyugtatva?

A cselédleány fejét rázta e haragos szavakra, aztán szelid hangon igy válaszolt:

- Az imént nagyon haragos voltam és megsértettem önt heveskedésemmel. Teljesen igaza van, ha a betegápolótól mindenekelőtt önuralmat kiván és azért is bocsánatot kérek öntől meggondolatlanságomért.

Kis, barna kacsóját a férfiu felé tartotta, de ez nem figyelt e mozdulatra, hanem félig haragosan, félig nevetve visszavágott:

- Sok hühó semmiért, ennyi az egész! Nem érdemes ezért a kis bőrhorzsolásért annyi szép szót vesztegetni... S ha mégis uralkodnék annyira magamon, hogy megkisérelném doktorkodását, nem győzném türelemmel, mert nagyon türelmetlen természetü vagyok.

- Tegyük meg hát a kisérletet! - mondá szelid kérés hangján a leány.

Ennek a kérő hangnak csodás hatása volt. Márkusz ur elforditotta fejét és odanyujtotta a leánynak megsebesült jobbját.

Ugy látszott, hogy már sokszor gyakorolta az efféle ápolónői és emberbaráti cselekedetet, mert olyan biztonsággal járt el, akár csak egy kirurgus.

Az uj földesur ismét felé forditotta arcát és hangjából kihallatszott a csodálkozás, mikor kérdezte:

- Hol tanulta ön ezeket?

- Egy olyan intézetben, a hol a betegápolónőket kitanitják. Csak annyi ismeretet akartam megszerezni, hogy a vidéken, a hol néha nagy távolságra kell az orvosért küldeni, az első segélyt nyujthassam... De ugy látom, hogy mégis el kell majd küldeni az orvosért, mert a sarló kissé ki volt csorbitva.

A férfiu fölkacagott, mikor észrevette, hogy a leány szemében e szavaknál ismét könyek lopódznak. Különösen jó kedve támadt a seb sajgása dacára.

- Csak varrja össze bátran! - biztatta, - és a többit bizza az én erős természetemre!

A leány összeharapta fogait és ügyesen, valamint gyorsan kezelte a tűt, noha kissé reszketett a keze... Sajátságos talányszerüség vette körül alakját. Miféle társadalmi osztályhoz tartozott sajátképpen? Beszéde, egész lénye és modora és az akarata ellenére is nyilvánuló tudása a müvelt osztályhoz sorozták, de azért a legalacsonyabb cselédi teendőket is végezte és a nevelőnő-kisasszony, a ki jól tudhatta, hogy mi van elrejtve bensejében, mégis szigoruan megtartotta ebben a lealacsonyitó helyzetben. Mi volt az, a mi annak az önző lénynek ilyen hatalmat adott e csodálatos leány fölött?

Tekintetét valami varázserő arra kényszeritette, hogy mindig ujra fölkeresse ezt a remek szépségü fejet, a mely keze fölé hajolt. Mily szép ez az egyszerüen hátrasimitott haj!... Csupa villamos áramlat, mely hatalmába ejti. Alig tudott lélekzetet venni, mikor őt magához olyan közel látta.

Fehér nyakán ismét ott volt a fekete bársonyszalag, de a szalagcsokra félig fölbomlott. Vajjon mi lehetett a szalag végére füzve? Tán valami talizmán, vagy emlék, a melyet sohasem hagy el magától?

A féltékeny indulat fejébe kergette a férfiunak a vért, legszivesebben a szalag után kapott volna, hogy azt, a rajta csüngő emlékkel együtt pokolba dobja.

A leány nem is sejtette, hogy miféle erőszakon töri a fejét, különben aligha tekintett volna föl hozzá olyan hálásan. A seb be volt kötve, a leány elbocsátotta kezét és az asztalhoz ment, hogy kötőszerét ismét összecsomagolja.

- Köszönöm! - mondá mély lélekzetet véve, mintha valami nagy teher esett volna le lelkéről, - holnap eljövök ismét és utána nézek a sebnek.

Ez ellen nem volt Márkusz urnak semmi kifogása, de azért egy kukkot sem szólt. Lelkében árulás és gonosz vágyak dultak. Látszólag egészen nyugodtan nézte végig, a mint a leány mindent elpakkolt kosarába, lelke pedig azalatt arról álmodozott, hogy egy hirtelen támadó szél szárnyaira kapja ezt a kis kerti fészket és gyorsabban, mint a gőz, elszállitsa a brandenburgi Márkusz-nyaraló kellő közepébe. Mennyire elmaradna mögöttük az önző urnő varázshatalma, az erdészlak minden rejtélyeivel együtt feledve volna és a szép leány kizárólag csak az ő segitségére és oltalmára volna utalva.

Körülbelül ilyen volt az a gonosz álom, melyet Márkusz ur ébren és nyitott szemekkel végigálmodott, mialatt mellette állott és magába szítta a gyenge ibolyaillatot, a nevelőnő-kisasszony illatszerét, melylyel a cselédleány ruhája is megtelt.

S utóvégre, mi akadályozhatná őt abban, hogy hirtelen előálljon és rohamos támadással megkérvén a leányt, magáénak nevezhesse?... Nem merte megtenni, mert attól tartott, hogy kosarat kap. Ettől a leánytól kitelik, hogy nem akar urnő lenni a Márkusz-nyaralóban és a hozzátartozó birtokokon, hanem megmarad annak, ami most: egyszerü cselédleánynak.

Márkusz ur tehát nagyon vigyázott minden szavára. Mert igazán nagy fölsülés volna, ha ő ezt a kosarat kénytelen volna elviselni. Inkább összeszoritotta hát ajkait és nem mondott egyetlen olyan szót sem, a mely a cselédleány részéről elutasitást provokálhatott volna.

XIII.

Máskor nem bánta, ha Griebelné asszony eljött hozzá látogatóba, sőt szivesen meg is hallgatta beszélgetését, de ma igazán gyülöletes volt előtte a nehéz cipők csikorgása, a mint a kerti lépcsőn följöttek. Mert észrevette, hogy e zajnál élénk pir futja el a cselédleány vonásait. De azért nem zavartatta meg magát, hanem éppen akkor hozta egészen rendbe a kötőszert, mikor Griebelné asszony belépett.

A kis Lujza is vele jött és a két tálca, a melyet együttesen hoztak, alig volt elegendő, hogy elférjen rajtok a málnaszörp, szelterszviz, kávésedény, arnika, tinktura, és még Isten tudja mi minden, a mit a derék kövér asszonyság nagy sietségében összekaparintott.

- Na?! - kérdezte meglepetésében szélesre nyujtva azt az egyetlen szót és összeráncolt homlokkal állott meg a legfelsőbb lépcsőn, miközben ráncos szoknyáját széthuzta, hogy a vele jött "csibécskét" megfossza a kinálkozó látványosságtól.

- Kissé elkésett, tisztelt Griebelné asszonyom, - mondá a földesur. - Mégsem megvetendő dolog, ha kéznél van az arnika és a kötszer, mint a majorban lakóknál. Ott esett meg rajtam a kis baleset és mivel nagyon félek a bekötözéstől, hát megszöktem... De hiába szöktem! A kirurgus idáig is eljött utánam, hát csak helytállottam kötőszereinek. Nézzen csak ide, leggondosabb ápolónője az egész világegyetemnek! A seb már be is van varrva és szeretném látni azt az embert, a ki a kötést kifogásolná.

- Lehetséges volna? Már be is van varrva? - E szavak után letette a tálcákat az asztalra és a "csibe" is beléphetett a szobába.

- Akkor hát minden rendben van! - e szavakkal nyilt meg a szóáradás zsilipje Griebelné asszonynál. - Lelkemre, a kötés ugy néz ki, mintha a mi heinrichsthali öreg orvosunk készitette volna. Az ám a jeles orvos és hires tudós! Az ilyen kötés láttára el is szégyelheti magát a mi tillrodi borbélyunk, a ki minden áron doktornak cimezteti magát... S ezt te csináltad? - e szavakat a cselédleányhoz intézte. - De hol is tanulják a ti vidéketeken a cselédleányok az effélét? Még az intézetben sem oktatnak ilyesmire, a hol Lujzácskám mindent megtanul drága pénzért, a mire csak egy leányt oktatni lehet. Ugy-e, Lujza?

- Ugy van, édes mama, - válaszolt a csibe, a ki eddig szótlanul bámulta a szép cselédleányt, - nálunk csakugyan nem oktatnak ilyesmire. De van egy iskolatársnőm, a ki Oroszországba megy nevelőnőnek és az most tanulja a betegápolást az irgalmas nővéreknél.

- Ugy?... Akkor hát már értem! A te kisasszonyod is ott tanulta és te elsajátitottad tőle. - E szavakat a cselédleányhoz intézte Griebelné asszony. - Hát ez mind nagyon szép és praktikus olyan balesetnél, mely a mi urunkat érte. Téged ideküldhetett, a hová ő maga még sem jöhetett el. Mert ez csakugyan nagy blamázs volna a bérgazda házára nézve, ha egy urnak szobájába menne! Volna aztán mit beszélnie való az egész környéknek.

A cselédleány arcát mély pir boritotta el. A földesur észrevette ezt és nagyon megharagudott a kövér "beszélőgépre".

- Mit beszél? - mondá éles hangon. - Hol van ebben a józan ész? Szeretném tudni, melyik okos ember fogja természetes érzését, a vidék trécselésétől tartván, elfojtani? Az orvosi segély, bárki gyakorolja is, felette áll a társadalmi, gyakran nagyon is ostoba szokásnak és előitéletnek. Azok volnának csak az igazi mentők, a kik egy vizben fulladt vagy elvérző ember láttára előbb társadalmi illemről értekeznének!

- Az elvérzés veszélye nem volt olyan nagy a jelen esetben, - mondá rendithetlen flegmával és éppenséggel nem érzékenykedve Griebelné asszony. - Tisztelem és becsülöm fölhozott érveit, de kijelentem, hogy nem találták fején a szöget. Egy nő jó hirnevét az a durva társaság is megkárosithatja, a melyről szóltam, épp ugy, mint a patkány is lyukat rág a legszebb selyemszoknyában, a nélkül, hogy kérdezné, illik-e vagy nem... Csak hallaná, mit beszélnek a gonosz szájuak a cselédszobában erről itt, - a cselédleányra mutatott, - tudom, égnek állna minden hajaszála... De nem akarom megégetni a számat és azért inkább hallgatok.

- Nagyon kérem! - mondá ridegen Márkusz ur.

- Istenemre, Márkusz ur, ön olyan komolyan veszi a dolgot, mint valami ügyvéd!... Ugy-e, hogy a derék Griebelné most egyszerre csak afféle vén sárkány, a ki gyülöli a fiatalságot. Elképzelhetem, hogy mi most rólam a véleménye! Pedig nem áll ugy a dolog, mint ön gondolja. Teljes életemben nagyon szerettem a szép, fiatal leányokat, még akkor is, mikor magam is fiatal voltam, sőt annál is inkább, minthogy magam nem tartoztam a szépek közé. Mert én mindig olyan gömböcforma voltam, mint most, de azért csak mégis megtetszettem az én uramnak. Hát a mint mondtam, ugy van. Nagyon fájt mindig, ha egy olyan fiatal leány, a kit szivembe zártam, egyszerre csak olyannak bizonyult, hogy az emberek ujjal mutattak rá. Nem szükséges, hogy félre állj, - e szavakat a cselédleányhoz intézte, - mert a mit mondok, az éppen te rád illik! Most, hogy az a csunya, nagy kendő nincs a fejeden, látom csak igazán, hogy milyen szép vagy. Az ember bejárhat sok vidéket, mig ilyen arcra talál!

Meglepetve hallgatott el egy pillanatra, mert a leány letépte e szavaknál a kendőt nyakáról és fejére vette, ugy, hogy arcát csaknem egészen elboritotta. De most már szent harag lobbant föl a kedélyes Griebelnében.

- Micsoda? Hát apáca vagy talán, hogy szenteskedni akarsz velem szemben? - kiáltott méltatlankodva. - Vagy talán szégyennek tartod, ha egy becsületes asszony megnézi fizimiskádat?... Ezer ördög, milyen álszenteskedés! Csak azt szeretném tudni, ha vajjon az erdészlakban is ilyen vagy-e?

Hirtelen elhallgatott, mert Lujzácska fölkiáltott e pillanatban. A mint a cseléd leány a kendőt mélyebben arcára huzta, a bársonypántlika, mely nyakát diszitette, föloldódott és a szőnyegre esett. Sem ő, sem pedig a haragos asszonyság nem vették ezt észre, de annál élénkebb figyelemmel kisérte a lecsuszást a földesur és gyorsan föl is vette a szalagot a földről. Egy aranyérem volt hozzáerősitve, a melyet megpillantván Lujzácska, ujjongott örömében.

De már a cselédleány is észrevette és gyorsan utána nyult.

- Az arany az enyém! - mondá nyugodtan.

- Ugy? hát csakugyan a tiéd? - kérdezte Griebelné asszony és félre tolta Lujzát, - hogyan jutottál birtokába? Ezt az aranyat ugy ismerem, mint a saját zsebemet. Olyan bizonyos, mint kétszer kettő négy, hogy Lujzámé. Az ilyen ősrégi családi ereklyét nem lehet minden utcasarkon találni. Maga a boldogult főerdészné is azt mondta, mikor leányomnak születésnapján nyakába akasztotta. Nagyon ünnepélyes jelenet volt az és még most is szemembe szöknek a könyek, ha rágondolok... S most mondd meg az igazat, hisz nincs benne semmi szégyelni való! Te megtaláltad a ház előtt ezt az aranyat és csak meg akartad próbálni, hogyan állna az efféle disz a te csinos arcodhoz...

A cselédleány nagyon elsápadt e szavak hallatára.

- Talált ékszert, a ki visel, nem jobb annál, a ki lopja! - mondá elfojtott hangon.

- Ne beszélj ilyen bolondokat! - szólott fejcsóválva a kövér asszonyság. - Egy ilyen tapasztalt asszony, mint én, jól tudja, hogy kivel van dolga. Ha lopni akarnál, már különb dolgokra is tehettél volna szert... De fiatal vagy, tán kissé hiu is és ez megbocsátható neked. Nem is haragszom rád, hanem inkább örülök, hogy megkerült az arany... Máskor jobban vigyázz rá, Lujzácska!

- Ez az arany az enyém! - szólott erélyes hangon a cselédleány. - Már évek óta az! A boldogult főerdésznétől került hozzánk... Nézze csak meg jól, - e szavakkal a földesurhoz fordult, - a XII. századból származik és a legrégibb sziciliai érmek közül való.

- Ugy van, - mondá ez és jól megnézte az érmet, - ismerem is ezeket az érmeket és a fölirata igy hangzik: "Sic libi, Christe, datus"...

- "Quem tu regis, iste ducatus", - egészitette ki a cselédleány a megkezdett mondatot.

A földesur mosolygott, és átadta a cselédleánynak az aranyat.

- Nem volt semmi szükség erre a bizonyitásra, - mondá. - Csak azon csodálkozom, hogy önző urnője nagylelkü is tudott lenni és cselédjének átengedé elhunyt barátnőjének ajándékát.

A cselédleány nem válaszolt semmit, hanem a nyakára kötötte ismét a szalagot.

- S én mindezt türelmesen és hallgatva végignézzem?! - kiáltott méltatlankodva Griebelné asszony, - eltürjem, hogy a bérgazda cselédje az én szemem láttára nyakába köti az én leányom aranyérmét? S mindezt csupán azért, mivel a finnyás elég ravasz volt s jól bevéste emlékezetébe a latin mondást, mely az érmen áll! Az igaz, hogy én nem tudnám elmondani a világ minden kincséért. Az efféle idegen badarsághoz nem értettem soha. Mi közöm a francia tudományhoz!

- Latinul van, édes mama! - nevetett Lujzácska és magához ölelte az idegesen fészkelődő kövér asszonyságot.

- Tőlem kinaiul is lehet! Törődöm is vele!... De most menj el tőlem, te hizelgő macska, mert nem engedem magamat lábaimról leszedni... Nem szép öntől sem, Márkusz ur, hogy egy jött-ment cselédleánynak pártját fogja egy becsületes asszonynyal szemben. Annyi bizonyos, hogy ön nem olyan igazságos biró, mint Salamon király. Mert ha valaki itéletet akar mondani, hallgassa meg előbb a bizonyitékokat. Csak nevessen ki, nem is veszem rossz néven öntől, mert hisz jól tudom, hogy a végén mégis csak én fogok nevetni! Ez a leány azt mondja, hogy az aranyérem a boldogult főerdésznétől származik? de hisz ő csak akkor jött a Szarvas-telepre, mikor a főerdészné már rég el volt temetve. Vagy tán a paradicsomból dobta le az aranyérmet, még pedig egyenesen olyan cselédleány ölébe, a kit életében nem ismert, sohase látott?... S hány ilyen aranya volt az öreg asszonyságnak? Csak tán nem rakosgatta tele az ilyennel magát. Ugy tudom, hogy rendesen csak egyet szoktak viselni...

- Néha kilencet is egy olyan nyakláncon, a minőt én a néném hagyatékában találtam, - válaszolt félig haragosan, félig nevetve az uj földesur. - Majd bemutatom önnek később az erre vonatkozó bizonyitékokat. S meg fog győződni, hogy éppen a két aranyérem hiányzik a nyakékből, tehát semmi kétség arra nézve, hogy nem csupán az ön leányát ajándékozta meg a boldogult ilyen ritkasággal. Vagy talán kétségbevonja azt is, hogy a majorban is vannak emberek, a kiket nagynéném kedvelt?

- Dehogy akarom; - mondá meglepetve és egyszerre lecsillapulva Griebelné. - Tehát csakugyan kilenc darab aranyérem és mindannyi egészen egyenlő?... Hát ezt csakugyan nem tudtam. Mert a mi boldogult urnőnk nem szokta magát ékszerrel teleaggatni. Kinek a kedvéért tette volna? Társaságba sohase járt... Hát akkor már ugy lesz a dolog, a mint ez itt mondta. Valószinü, hogy ezt az aranyérmet a nevelőnőnek ajándékozta a mi néhai urnőnk... De már most azt kérdezem, hogyan kerül ennek a nyakára? Csak nem hihetem, hogy a majorban az a szokás, hogy urnő és cselédleány fölváltva viselik az ékszert?

- De, édes mama, - mondá félénken Lujza, a ki egyre a szép cselédleányt nézte, - tudod-e, hogy a mit te mondasz, nagyon sértő. Máskor nem vagy ilyen kegyetlen. Bizonyos, hogy a majorban lakó hölgyek elajándékozták az aranyérmet és...

- Elajándékozták? - vágott vissza haragosan Griebelné, - azt könnyü mondani! Azok ott olyan helyzetben vannak, hogy nem igen ajándékozzák az aranyakat cselédeknek. Kis liba vagy, édes leányom, és semmi más!... No, ne sirj hát! Tudod, hogy nem nézhetem a könyeket. Annak a szemében ott - e szavaknál a büszkén és mozdulatlanul álló cselédleányra mutatott - nem látsz könyeket...

Nem folytatta, mert a földesur olyan tekintetet vetett rá, a mely bárkit mást, mint Griebelné asszonyt megijesztett volna. Ő azonban cseppet sem ijedt meg, hanem az asztalhoz lépett, mintha semmi sem történt volna és elrendezgette az ott heverő tárgyakat.

Azalatt pedig a cselédleány megfordult sarkán és kifelé tartott. Márkusz hasztalan hajolt előre, hogy arcába nézzen, azokból a vonásokból nem olvashatott ki semmit. Még szempillái sem rezegtek meg, mikor a lépcsőn lefelé haladt.

Lujzácska utána ment és az erkélyről leszólt hozzá könyörgő hangon:

- Ne menjen el haragban, nagyon kérem!

De a leány, a ki éppen az erkély alatt haladt el, föl sem tekintett s meg sem látszott rajta, hogy meghallotta volna a kérlelő szavakat.

- Sose fáraszsza magát, kicsike! - mondá élesen a földesur, a ki épp most lépett ki az erkélyre, - ezt az egyet már nem teheti jóvá az ön könyörgése. Nőlogika szerint az ártatlannak együtt kell szenvednie a bünössel. Hisz engem is semmibe vesznek, mivel azt hittem, hogy az ilyen váddal szemben minden védelem fölösleges.

- Jer be, Lujza, és hadd abba az ostobáskodást! - mondá rövid, száraz hangon Griebelné asszony. - Hadd menjen a finnyás a saját utjára! Még azt kivánná, hogy az ember minden szavát előbb háromszor megmérlegelje, holott a vak is látja, hogy ebben a históriában, már mint az aranyérem históriájában, nem minden történt ugy, a mint kellene... Márkusz ur, ez csak olyan cselédleány, mint a többi és nem kell vele mindjárt ugy bánni, mintha valami urnő volna, akármint egyengeti is a derekát és csucsoritja a száját az uri beszédre. Ezzel csak elrontja a cselédségét!

E szavaknál ő is kijött az erkélyre, miközben a kezében levő poharat tisztogatta.

- Csak azt szeretném tudni, - folytatta aztán, - hogy hol szedte föl a nevelő-kisasszony ezt a cselédleányt. Mindig azt a benyomást teszi rám, mintha valami vándor cigánytársaságtól megszökött volna. Ért mindenféléhez, a mihez egy becsületes cselédleány nem is konyit. Idegenszerü kifejezéseket használ és... na, nézze meg az ember! Látja ott a liget szélén? Most esett le a kendő a fejéről, de ő észre sem veszi. Hát ez az igazi könnyelmü cigány vér! S nincs-e olyan sürű fekete haja is, mint a móréknak? Valósággal csillog a napban ez a haj. Igenis karcsu és ragyogó, mint a gyík, ez a kóbor nép. Az örege kilopja a tárcát zsebünkből, a fiatalja pedig az ifjunak szivét keblükből... Csak jól vigyázzon, Márkusz ur! még nincs vége ennek a históriának. Megéljük még, hogy...

- Hát várjuk be a végét! - válaszolt kurtán a földesur és a könyvek után nyult, melyeket a cselédleány hozott haza.

- Egyéb ugy sem marad hátra! - mondá szárazon a kövér asszonyság és fejcsóválva nézett utána, a mint a könyvekkel átment az urilakba és őt magára hagyta, ozsonnától és mindenestől a pavillonban. De aztán mégis komolyan megharagudott, mikor megtudta, hogy a földesur egyenesen az erdőbe ment. Hát azt hiszi talán ez az ur, hogy Griebelné asszonynak más dolga nincs a világon, mint a jó kávéját rápazarolni, s ő még meg sem kóstolja? No várhat is, mig ujból megkinálják ilyen kávéval!

XIV.

Cigányleány volna a talányos alak? Sátrak alatt töltötte ifjuságát? Ezzel a merész állitással a derék Griebelné olyan eszmét dobott oda, a melyet az uj földesur fölkapott és nem tudott tőle teljesen megszabadulni, bár kinevette e miatt saját magát, de leginkább Griebelné asszonyt. Mert a leánynak szellemi könnyedsége és erős jelleme, erős iskoláztatási és müvelt környezetre mutattak, nem pedig arra, hogy kóbor nép közt töltötte volna gyermekéveit. Aztán a barna szemek tekintete, a bőr fehérsége sem mutatott arra, hogy az égető nap hevének ki lett volna téve gyermekéveiben. A vadon virága nem volt tehát semmi esetre sem!

S mégis homályos sejtelmek támadták meg a földesurat, hogy valami rejtély veszi körül a leányt. Hátha azok a látogatások az erdészlakban is a multra és az azzal kapcsolatos környezetre vezethetők vissza? Tán azok, a kikkel ott találkozik, azelőtti életkörének elemei, a kiktől menekült és most nyomára akadtak és az erdész, "kipróbált" bajtárs, csupán azért engedi meg házában ezeket az összejöveteleket, hogy jobban megvédelmezhesse a leányt?

Mindez nagyon kalandosnak tetszett és ha arra gondolt, hogy mily kötelességtudó nehéz munkájában ez a cselédleány, s hogy mily végtelen odaadással csüng kenyéradóin, el is üzte magától az efféle gondolatokat... De mégis! Előtte való este ismét meglátta, a mint belépett az erdészlakba. Miután jó sokáig bekóborolta az erdőt, megint a megszokott ösvényen találta magát. Maga sem tudta, hogyan került oda, bizonyára valami titkos varázserő vonzotta, a melynek lehetetlenség ellenállani!

Késő este volt, mikor odaért az erdészlakhoz és a két sarki ablak alatt levő padra leült. Ki akarta pihenni a séta fáradalmát. Az ablakokból halványan világitó fény terjedt és rá azt a hatást gyakorolta, mint az éjjeli lepkére a gyertyavilágitás. Meg is égette lángján lelkének szárnyait. Fölállott a padra és benézett a szobába. Az egyik függönynek széle kissé félrecsuszott és bepillantást engedett a titokzatos sarokszobába. Olyan mély csend uralkodott az erdőben, mintha minden életet elfojtott volna a nyomasztó hőség. Jól hallotta, a mint a szobában egy halk férfihang beszélt valakihez és a mit mondott, bár nem érthette meg az egyes szavakat a zárt ablakon keresztül, azt a benyomást tette rá, mintha egy szorongatott lélek könnyitene lelkén és meggyónná azt, a mi bensejében dul.

A lámpafény nem világitotta meg az egész szobát, hanem nagyobb felét rideg félhomályban hagyta. Csak a leányt látta, a mint csendesen ült, fejét a magas karosszék támláján pihentette és balkezét előrenyujtotta.

Ugy tetszett, mintha valaki fogná kezét és néha reszketett is ez a kéz. Márkusz ur mindent elkövetett, hogy megtudja, kicsoda az a másik emberi lény, a ki a sarokban ül és egyre beszél a leányhoz, kezét pedig erősen fogja, mintha már tulajdona volna. De a kiállhatatlan ablakkeret elfödte az ismeretlen alakját és a rejtélyes idegen egyetlenegyszer sem tette meg neki, hogy a lámpafénykörig előrehajolt volna.

Bármennyire homályban maradtak is a szobában levő tárgyak, a leány sápadt arca keresztülvilágitott a szürkületen. Ennek az arcnak kifejezése sajátságosan fájdalmas volt és a szemek, a melyekről Griebelné asszony azt állitotta, hogy nem ismerik a könyeket, el voltak fátyolozva a hulló könyektől.

Aztán hirtelen fölemelkedett a leány és figyelt. Az egyre közeledő lódobogás, mely a földesurat is nyugtalanitá, most már egészen közelről hallatszott. Ideje volt, hogy otthagyja leshelyét és a sürübe vonuljon, nehogy rajtakapják a szégyenletes leselkedésen. A következő pillanatban csakugyan bekanyarodott egy lovas az erdészlakhoz vezető ösvényen.

Lassu kocogással közeledett a paripa és a mint a csillagfényes ég halvány világitása mellett kilépett a tisztásra, Márkusz meglátta a lovas alakját is. Csakis ezt, mert vonásait eltakarta a széleskarimáju kalap. Hatalmas, szélesvállu emberfia volt és a mint könnyedén megülte a nyerget, körülbelül azt a benyomást tette, mint a ki éjjeli kalandokra jár...

A mint közelebb jött, az erdészlak kapuja kitárult és az erdész megjelent a benyilóban. Suttogó hangon üdvözölte az éjjeli lovast, a lovat néhányszor föl s alá vezette azalatt, hogy az imént érkező idegen beosont a házba.

Lehet, hogy még ebben az órában rátalál a földesur a rejtély nyitjára, ha az erdész kutyája bele nem avatkozik a dologba. Hirtelen kirohant a házból, a lovast ugatva ugrándozta körül, mig gazdája lábrugással félre nem lóditotta. Az eb vonitva menekült, még pedig éppen azon bokor felé, a mely mögött a földesur lesben állott.

Mikor az eb őt meglátván, ismét ugatni kezdett, Márkusz ur kilépett a bokor mögül és az erdészt figyelemre sem méltatva, az erdőből kivezető ösvény felé tartott, mint olyan emberfia, a ki nem töri fejét semmin, hanem csak véletlenül erre tévedt éjjeli sétája közben. Később, az igaz, ismét visszaosont az erdészlakhoz, de az éjjeli lovas már eltünt; a karosszék üresen állott a sarki szobában és az a suttogó, gyónó hang is elnémult.

...Mindezeket elgondolta magában, a mint a nyomasztó délutáni hőségben a pavillon-szobácskában tétlenül hevert. Várta a cselédleányt. Az igaz, hogy tegnap mélyen megbántva távozott el innen, de azt mondta volt: "Eljövök megint, hogy a seb után nézzek!" S Márkusz ugy bizott ebben az igéretben, mintha valami általánosan elismert gentleman becsületszavát adta volna. Csaknem aggódva vigyázott a seb kötésére, bár terhére volt, - de hadd lássa az a leány, hogy bizott igéretében és hűségesen bevárta.

A külső lépcső ajtaja nyitva állott, hogy az "orvos" akadálytalanul beléphessen. De óra mult óra után és a fenyvesliget mellett elvezető ösvényen nem közeledett senki. Olyan mély, csaknem halotti csend uralkodott, hogy még a légy dongását is meg lehetett volna hallani, de még a legyeknek is tulságos volt a hőség és abbahagyták a röpködést.

A fülledt levegő kristályragyogásu volt, az égen a legkisebb ködfelhő sem mutatkozott, de a távolban, az erdőn tul kezdődő láthatáron valami mozogni kezdett. Előbb lassan és bizonytalanul, mint a kisded első lépései és kevés reménységgel biztatott, hogy a szomjas föld vágyát egy kis esővel ki fogja elégiteni. Csakhamar azonban tömörebb lett a barangoló sáv és megjelentek az első felhők. S a mint nyujtózkodtak, csábszerü széleikkel egymásba kapaszkodtak, ugy látszott, mintha cigányok serege készülne megostromolni az eget. Bekeritették a napot, közelebb tolták hozzá egyes szétszéledt csapataikat és nagy furfanggal elzárták tőle a menekülésnek minden utját.

Márkusz urat már rég kinozta a türelmetlenség. De a mint a gyülekező felhőket látta, nem birt tovább magával. Ha bevárja, mig ez a felhősereg az urilak fölött megérkezik, akkor lemondhat arról a reményről, hogy a cselédleányt még ma viszont fogja látni. Ilyen viharban nem jön az ide!

Felkapta kalapját, becsukta maga után az üvegajtót és lement a kis falépcsőn. Abban a pillanatban, a mint a ligeten átvezető ösvényre lépett, ott megmozdult valami. Ugyanakkor Márkusz szive is ugy dobogott, hogy csaknem elvette lélekzetét. Pedig a reménykedés hiábavalónak bizonyult, mert nem az jött, a kit ő epedve várt.

Kis szalmakalappal fején futva jött Lujzácska és mögötte kocogott nehézkes léptekkel derék, kövér mamája.

Griebelné megállott fele uton:

- Hála az égnek, itt jön Márkusz ur! - kiáltott, egy fejmozdulattal a fölszálló hegyi viharra mutatván, - Ha ez uton kap meg minket, ugy megmossa a bundánkat, hogy tiz esztendőre is elég... Egyébiránt köszönöm a kérdését. A tillrodi árváknak a holnapi nap tiszteletére olyan vajaskalácsot sütök, hogy megnyalják utána mind a tiz körmüket.

Letette a kosarat az ut szélére és egyre növekedő hévvel folytatta:

- Odaát voltam a bérgazdáéknál, hogy mindent megmutassak az uj cselédnek, a ki ma lépett be. Nagyon jó volt, hogy elmentem. Az ostoba leány valami gazdag parasztembernél szolgált eddig és csak ugy bőgött, mikor itt meglátta az üres ládákat és szekrényeket. Nagynehezen mégis rendbe hoztam az eszét, különösen mivelhogy előbb egy bödön zsirt, néhány sonkát és nélkülözhetetlen dolgot tettem az éléskamrába, hogy legalább némi látszata legyen a dolognak. A mint ott jártunk-keltünk, hirtelen megpillantottuk a nevelő-kisasszonyt. Éppen lejött a lépcsőn...

- De az arcából nem láttunk semmit, mert ezt egészen elfedte a fátyol, - vágott közbe Lujzácska. - Hanem a növése az csakugyan pompás. Olyan, mint a jegenye!

- Meglátszik rajta, hogy sohasem erőltette meg a munkával, - szakitotta félbe leányát száraz hangon Griebelné asszonyság. - Csodálatos, hogy a gőg még akkor is ur marad az ember fölött, ha nincs is egy betevő falatja. Ez a kisasszony, ez a nevelő-frajla ránk sem hederitett, hanem ugy ment el mellettünk, mintha ő volna a királynő, mi pedig csak afféle rabszolganép... Bizonyára azért mérges, mivel én beszéltem rá a bérgazdáékat, hogy kergessék már el azt a cigány-fajzatot. Mert addig nem is lesz igazi rend a házban, mig az ott van.

- Kiről beszél ön? - kérdezte hirtelen Márkusz ur.

- Hát arról a finnyáskodó cselédleányról.

De most már igazán kijött sodrából Griebelné asszonyság, mert Márkusz ur dühösen rátámadt:

- Ugyan kérem, minek avatkozik mindenbe!... Hát csakugyan fölmondtak annak a leánynak?

- De föl ám! S el is küldték még ma reggel... Hanem azt sehogysem tudom megérteni, hogy mit érdekli önt annyira a dolog, mert utóvégre is...

Szájtátva bámult az uj földbirtokos után, a ki szó nélkül, üdvözlet nélkül hagyta őt ott az ut szélén és mint valami rendesen szelid bolond, a kit hirtelen előfog a raptusa, vágtat az erdőszélen elvezető ösvényen. De már is eltünt a szemei elől az utnak egy kanyarulatánál és Griebelné asszonyság, mikor magához tért csodálkozásából, igy szólt leányához:

- Ez vagy maszlagot evett vagy megbabonázták.

Azalatt az uj földesur elért az ismert uton a majorba. A mint belépett az udvarba, már hallotta a bérgazda haragos dörmögését. Az öreg ur ugy csavarta sovány teste körül a kopott hálókabátot, mintha az valami római tóga volna.

- Az ördög vigye ezt a gazdálkodást! - mondá, a mint meglátta az uj földesurat, - tele van az éléskamara és nyitva hagyják ajtaját, hogy a kinek tetszik, megrakodva odább állott. Aztán egymás tetején hever minden a házban, mert a hugom sétálni ment...

- De hát a cseléd? - vetette közbe dobogó szivvel Márkusz ur.

- Az? nem ismeri ki még magát. Hisz alig két órája, hogy a házban van.

- De én a másik cselédről beszélek...

A bérgazda egy pillanatig ugy nézett maga elé a levegőbe, mintha nem értene semmit az egész dologból, aztán elforditotta tekintetét.

- A másik? - mondá és a pipaszár végével mindenféle figurát rajzolt a homokba, - az már... elment és magával vitte minden cókmókját.

De nem jönne inkább be kissé, Márkusz ur...

- Nem mondaná meg előbb, hogy merre fordult az a leány? - kérdezte udvarias, de határozott hangon az uj földesur.

- Uram, ez bolond egy kérdés! - riadt föl minden igazi ok nélkül a bérgazda. - Hát azt hiszi, hogy törődöm a távozó cselédséggel? Kifizetem a bérét és aztán fel is ut, le is ut!

- De Ágnes, a ki magával hozta a leányt, minden ellenmondás nélkül megengedte volna, hogy elcsapják azt a szorgalmas és derék leányt?

- Az én hugom azt cselekszi, a mit én akarok, mert ebben a házban én vagyok az ur... De nevetséges igazán! Itt állunk, mint két kávénénike és a cselédségről diskurálunk, a helyett, hogy...

- Bocsánat, - szakitotta őt félbe Márkusz ur, - ez a cselédleány nagyon érdekel. Vannak okaim, hogy megtudakoljam tartózkodási helyét. S igazán csodálom, hogy ön igy beszél róla, a kinek földjét nyáron a legnagyobb hőségben annyi önfeláldozással mivelte... De ha ön nem akar szólni, majd ő nagyságához fordulok és tőle csak megtudom, hova lett az a cselédleány.

Be akart menni abba a szobába, a hol a beteg feküdt, de az öreg ur hirtelen elállta utját.

- Az ördögbe, uram! - kiáltott csaknem magánkivül; - ne kinozza az én szegény beteg feleségemet az effélékkel. Rá nézve is befejezett dolog már ez az egész história és nem engedhetem meg, hogy ujból fölkavarják. Tehát nagyon szépen kérem, hagyjuk abba ezt a beszélgetést.

Az uj földesur ugy érezte magában, hogy ez a rideg önzés és hálátlanság fölkavarja epéjét. Ez a cselédleány hogy gondozta és ápolta a beteg asszonyt, hogy törte magát a nehéz munkában, s most "befejezett dolog" az ő további élete ennek a vén egoistának a szemeiben!

Márkusz urnak valami goromba mondás lebegett a nyelve hegyén. Nehogy szabadon ereszsze, nehogy talán megsértse ezt az öreg embert, megemelte kalapját és gyorsan eltávozott.

- Elveszett idő!

Bosszuságában összeszoritotta fogait és rézsut kettészelve az udvart, kisietett a kapun.

- Jó lesz sietnie, uram, helyezze biztonságba a bőrét, - kiáltott utána a bérgazda, a ki pipával szájában kilépett a folyosóra és az égre mutatott, a hol sürü, nehéz felhők tornyosultak.

Mintha hirtelen eltünt volna minden parányi világosság, olyan sürü sötétség borult a földre és egy hosszu sóhaj vonult végig a levegőben, mely meg-meglengette a bérgazda hófehér haját.

- Hogyha fiatal nővel találkozik az erdőben, a ki szürkefátyolos, kis kalapot visel, kérem csak kergesse haza. Ide a majorba! - kiáltotta az öreg. - Az az ostoba virágszedés az erdőben. Most az öregek persze, halálra rémithetik itthon magukat miatta!

Az utolsó szavakat csak a falon keresztül hallhatta a távozó, mert már rég a kerités mentén haladt.

Bosszusága dacára nevetni volt kénytelen. - Hiszen csak találkoznék a kisasszonynyal! Bizonyos, hogy nem kergetné haza, ellenkezőleg elállaná az utját és fölvilágositást követelne tőle minden irgalom nélkül, még ha tüzes villámokat szórna is reájuk az égboltozat!

Az országut mind keskenyebb gyaloguttá változott már a rét közelében, mely egyenesen a grófi telephez vezetett. A cselédleány csakis erre mehetett, miután mindenestül, véglegesen elhagyta a majort. Az erdő, a zöld erdő! Hisz a bérgazda is ugy mondta, hogy szereti a cigányéletet, a bolyongást erdőn, réten a vándor...

Parányi fehér pára emelkedik a levegőben, nem-e a pásztortüz füstje az, melyen a vándornép üstben főzi az eledelét!

Ej, nevetséges! Fehér felhőpár az, mely egymást kergeti és fehér szine miatt elüt a koromsötét szemhatártól.

Aztán meg a jól ápolt grófi telepen nem is igen türnének cigánysátort ő hercegsége hivatalnokai.

De a kocsiuton szabad volt az ut, és a vászontetővel bevont kocsi, melyet két oldalt lovas-cigányok kisértek, bátran haladhatott a bükkfa-allée által beárnyalt téren... Csakhogy az ilyen uton nagyon lassan döcögött a kocsi, ezek a hazátlanok nem sietnek sohasem és egy ügyes gyalogos könnyen utolérheti őket és tudakolhatja, hogy a vászontető alatt csakugyan ott van-e a rejtélyes, szép cselédleány, ismét összeolvadva az övéivel, mert az összetartás még a vándornépnél is olyan törvény, melyet tisztelni kell.

- Ostobaság! - volt a bérgazda szava járása.

De most Márkusz ur is ezt mondta, mialatt lábával nagyot dobbantott.

- Ostobaság! Az a szemérmes, büszke, bátor leány e félmeztelen legénycsoport között, kiélt gazok és vén boszorkánypofák társaságában járná be a világot! Nem érti, hogyan furakodhatik ez az őrült gondolat mindig ujra meg ujra egészséges emberi agyba?!

Megkétszerezett léptekkel sietett tovább. Az erdészlakban kell hogy megtudjon valami bizonyosat, és ha a leány csakugyan eltünt, nos... nos, akkor lerázza cipőiről a port és szünet nélkül addig járja be a földtekét, a mig ráakad.

A villám, mely a bükkfák koronáin keresztül zöldes fényt látszott vetni a vidékre, teljesen megszünt. Az erdő néma és sötét lett, mintha visszafojtott lélegzettel várná a vihar kitörését. Egész szive mélyéig hatolt az utolsó napok perzselő lángja. A keskeny, harmatos ut most szinte fakó volt és szélein zizegett a kiszáradt fű és a bokrok sárga levelei lankadtan hajoltak föléje. A kis patak, mely kettészelte az utat, kiapadt és csak gunynak volt fölötte helyezve az a hidat helyettesitő néhány deszkaszál.

Márkusz ur keresztülment rajta. Jobbról az erdő sürü lombja keritette be az utat mindvégig, de balról kivilágosodott a rét pázsitja, a melyen az erdészlak állott. Még egy ideig eltakarták a faóriások, de néhány lépésnyire tisztán emelkedett ki a veres téglatető.

E látvány fölött meglepetve állott meg az uj birtokos. Az éjjeli lovas éppen fölszállt lovára, melyet az erdőőr a kantáránál fogott. És most, nappal, vége volt minden regényességnek! Az a csinos öreg ur, a nyári kabátban, rövidre nyirott, ősz hajával és szarvasbőrkeztyüvel jól ápolt, fehér kezén, szépen megköszönné, ha őt nézné valaki egy cigánybanda vezérének.

Erős trappban nyargalt el a háztól, a kutya előre rohant s az erdőőr oldalt masirozott és néhány pillanat mulva eltüntek az erdőben.

Nos, mitevő legyen most? Az első pillanatban Márkusz ur rohamlépésben követte őket - az a zöldkabátos volt az egyetlen, a ki fölvilágositást adhatott neki, de aztán mindinkább meglassitotta lépteit; hisz azt még se tehette, hogy azt az embert, a ki sietve elindult hazulról, mint valami utonálló, megrohanja és magyarázatra kényszeritse.

E pillanatban föltünt neki, hogy a ház küszöbén megjelent egy macska, és rézsut keresztülsétált a folyosón, az erdő felé vezető uton. Itt okvetetlenül nyitva maradt az ajtó, mert a házban valószinüleg emberek vannak.

A sarokablakok alá huzódott. A zöld reteszek még rajta voltak az ablakokon, de az ajtó csakugyan nyitva volt és Márkusz ur egy pillanatig sem habozott, hanem nesztelenül teljesen kitárta azt és belépett rajta.

A folyosónak nem volt ablaka, ezért volt olyan hüvös és sötét. De amott jobbra nyitva állott a kis erkélyszoba, bizonyára azért, hogy betóduljon rajta az a kellemes levegő, és belsejéből kékes fény derengett.

Undort, kezdett érezni saját maga iránt. Ebben a házban, a melyet gyanusit, ő maga ugy áll, mint egy tolvaj. Ha valami idegen ember talál kilépni e szobából, hogyan tudja elegendően indokolni előtte ittlétét?

Ezek dacára azonban halkan becsukta maga után az előszoba-ajtót és egy pillanatig csendesen figyelt. Az egész házban végtelen némaság uralkodott és abban a bizonytalan fényben minden összefolyt a fiatalember szemei előtt. De ez csak egy percig tartott. A jövő pillanatban már meglepő fölfedezést tett.

A nevelőnő-kisasszony itt volt, itt a házban! Az ajtóhoz közel, egy kis asztalon feküdt a szürke-fátyolos kis kalap, mellette a keztyü, - mindmegannyi megölő betüje Griebelné asszonyságnak, - a madár meg volt fogva! Valami diadalérzet-féle, valami forró bosszuvágy pezsdült föl vérében. Most majd lerántja a "Saisi kép" arcáról a leplet! Meg kell gyónnia, vezekelnie! Neki, magának kell majd segédkezet nyujtani ahhoz, hogy a cselédleányt megtalálja, hogy viszontlássa azt, a kit ő a nyomoruságba, nélkülözésbe magával hozott, hogy aztán kegyetlenül átengedje nyomoruságos sorsának.

Gyors elhatározással a szoba küszöbére lépett. De éppen olyan gyorsan, az ijedtségtől reszketve, ismét visszaugrott az előszobába.

Az átelleni szoba sarkában - ugyanaz a sarok, a honnan tegnap este az az egyhangu férfimoraj hallatszott - egy ágy állott és az ágyon mélyen alvó férfialak pihent.

Tán a kétes fény festette olyan haloványra azt az arcot, vagy csakugyan a halál lehelte rá azt a halványságot, ezt nem lehetett ebben a homályban eldönteni.

Ezen különben nem is tépelődött most Márkusz ur. Ő csak azt a hosszu vereses szakállt nézte szüntelenül, mely a paplan végére elterült. Hogyan kerül ide az az ember, a kit ő meg Griebelné asszonyság nemrégiben az országutról szedtek föl és egy éjjelre elszállásoltak a kastélyba, hogy ott ne veszszen! Hogyan került ide és mióta rejtegeti az a sarok, mely neki már annyi fejtörést okozott.

Mindenekelőtt azonban, mit keresett itt a nevelőnő, a pedáns, dróton mozgó világi hölgy, az erdészlakban, egy csavargó ágya mellett?

Halk nesz, női ruhának a suhogása ütötte meg fülét és most még jobban elrejtőzött a homályban. Előbb meg akarta lesni, tisztába akart jönni a titokzatos hölgy ittlétének céljával, mielőtt elébe állott.

Valami mellékajtón, talán a konyhából jöhetett be éppen és ugy hallatszott, mintha valami asztalkán babrálgatna. Halk, egymáshoz ütődő pohárcsengés, aztán ismét suhogott az uszály és most már láthatta a nő alakját.

A karcsu, elegáns alak háttal állott hozzá. Látta a gondosan megfésült fejecskét, a nehéz, vastag hajfonatokat, melyekből néhány karika kilopódzott a halántékra, látta, a mint a hölgy hátranyult és kecses kézmozdulattal fölemelte uszályát, és csodálatos! Ő ezt a hölgyet csak egyszer látta, a félhomályban elosonni nagybátyja mellett, mint egy árnyék, soha életében egyetlen szót nem váltott vele és mégis ugy tetszett neki, mintha már régen, nagyon régtől fogva ismerné.

Mélyen az alvó fölé hajolt és hallgatta lélegzetvételét; egy légy zümmögött a vánkos körül, azt szelid kézzel eltávolitotta. Ekkor a nő megfordult - és a leselkedő majdnem kővé vált.

És hogyha ez az alak kifogástalanul előkelő volt is, és hogyha a fényes hajkarikák dúsan homlokára hullottak, és bár elegáns öltönye divatosan hozzásimult a karcsu alakhoz, melyet a durva munkásöltöny eléktelenitett és rejtegetett, ez mégis ő volt, ő, a bérgazda cselédleánya! Igen, ez a nő, a ki itt magába vonultan, lesütött szempillákkal az ajtó felé közeledett, ez ő volt!

Mintha hályog esett volna le a férfi szeméről, a kinek a megdöbbenéstől elállt a lélekzete!

Az ördögbe! Ugyan szépen félrevezettette magát! Ő ezzel a nővel szemben a bárgyuságig becsületes volt, hitt mindenben, a mit látott, nem mérlegelt semmit, sem jobbra, sem balra és csak azt látta, a mire éppen az orrával rábukkant.

Csak egy parányival több furfangot ha rászabott volna az a mostoha természet, nagyon könnyen megoldhatta volna a Sphinx-talányt, mert ez nem lett volna nehéz föladat, mert most már látta, hogy a keserü, komoly helyzet dacára, egy kis szelid leányhamiskodás is volt a dologban. Természetesen, a saisi képnek lepel mögé kellett bujni, a mig Francz Ágnes kisasszony cselédruhában kénytelen volt két szerencsétlen öreg ember számára megkeresni a mindennapi kenyeret.

Elválaszthatatlanok egymástól a nevelőnő és a bérgazda cselédleánya.

A két nő "egy szív és egy lélek", igy lett neki elmondva a tiszta igazság, és ő még sem jött arra a gondolatra, még sem tudta kitalálni, hogy ez a kétféle lélek egy testben is lakozhatik, egy fejjel gondolkozhatik, azzal a gyönyörü, kifejező fejecskével, melyet olyan csábos közelben látott most maga előtt. Ilyen együgyüségre csak egy vén gyermek, egy tehetetlen naiv lélek képes, mint a milyen ő volt!

A bosszuság és csodálat vegyüléke, megtorlási vágy és szánakozó, odaadó gyöngédség váltakoztak szivében és hálát adott az Istennek, hogy megmaradt rejtekhelyén, mert ott még ideje volt, hogy magához térhessen.

Azt a diadalt még sem engedte át a nevelőnőnek, hogy őt ilyen állapotban meglássa. Még a csodálat kifejezését sem szabad észrevenni rajta!

Őt észre sem véve, elhaladt a leány a nyitott ajtó mellett és ő erősen előrehajolt, hogy megfigyelhesse, a mint ismét ott babrált az asztal mellett. Citromot szeldelt ketté és beledobta egy pohár vizbe. Most már tisztában volt vele, hogy miért nem volt szabad a nevelőnő-kisasszonynak keztyü nélkül járnia. Az öreg nagyzoló nem tudta volna elviselni, ha valaki megtudja, hogy egy Francz kisasszony, egy magasrangu katona leánya, kénytelen cselédmunkát végezni. Már pedig a legbiztosabb áruló ez a két kacsó itt, melyről nem egyhamar lehetett eltüntetni a nap és a nehéz munka nyomait...

E pillanatban fölzudult odakint a vihar. Mint valami veszélyt hirdető trombitaszó harsogott végig a levegőben, mire fönséges moraj és zugás támadt az erdő fái között. De egyszersmind megreszketteté a ház ablakait is és ugy zörgetett a kapukilincseken, mintha erővel ki akarná azt fesziteni.

Az asztal mellett álló hölgy figyelni kezdett és hirtelen aggodalommal a beteg felé fordult, de annak, a paplanon pihenő kezének még egy ujja sem mozgott, bizonyára a kimerülés mély álmát aludta.

Ezalatt Márkusz ur nesztelenül közelebb lépett. Most már teljesen uralkodott érzelmein és midőn a leány megnyugtatva visszafordult, hogy elvégezze megkezdett munkáját, szeme a fiatalember tekintetével találkozott, a ki udvariasan, levett kalappal állott előtte, mélyen meghajtva magát.

A leány az ijedtségtől megrázkódott. S kezéből kiesett a citrom meg a kés, de hihetetlenül gyorsan nyerte ismét vissza önuralmát, sőt ugy tetszett neki, mintha alakja magasra nőne előtte.

Ilyen büszke magatartással hagyta el az asztalt, elment kimért léptekkel előtte és kinyitva az erdőőr szobájába vezető ajtót, kecses mozdulattal rámutatott:

- Tessék, uram, lépjen be! - szólt halk, de zengzetes hangon. - Ön bizonyára menedéket keres a közeledő vihar elől.

A fiatalember rejtett mosolylyal nézte:

- Francz kisasszony? - vágott közbe és udvariasan meghajtotta magát, olyan hüvösen és idegen modorral, mintha ma látná ezt a hölgyet először életében.

- Az vagyok, uram, Francz Ágnes, a bérgazda testvérleánya, - hagyta helyben és tekintete a földet kereste, mig a vér elöntötte bájos arcát. - A nevelőnő, - tevé hozzá éles hangsulylyal.

Föltekintett és szemében a zavar és az ellenséges dac küzdelme tükrözött.

Ő ezt észre sem vette, teljesen elfogulatlan volt. Az ajtónál megállva, mintegy igazolni akarván magát, mondotta:

- Nem az a cél vezetett ide, hogy a vihar elől menhelyet keressek, az eső engem nem rémithet, mert lehet, hogy ugy, a mint itt vagyok, már néhány pillanat mulva ismét künn leszek és szembe kell vele szállnom... Egy fiatal leányt keresek, egy irgalmas nővért, a ki tegnap ezt a kötést alkalmazta a kezemre, - jobbjára mutatott; - a bérgazda azt állitja, hogy az a leány eltünt, eltünt örökre, igaz az, Francz kisasszony? Csakugyan eltünt az a leány?

A leány kikerülte a komoly, fürkésző tekintetet és bizonytalan hangon válaszolt:

- Segitségére nem lévén többé semmi szükség, hisz ön maga gondoskodott helyettesitőről.

- És azért elment, a nélkül, hogy visszaemlékezett volna adott szavára, a melyet be kellene váltania? Tegnap azt mondta nekem: "Holnap ismét eljövök, hogy megnézzem a sebet." Ez nekem annyi volt, mint egy férfiunak adott szava, mint maga az evangélium - nos, én türelmesen vártam. Órákig mereven néztem a nap reszkető lángjába, mindig azt remélve, hogy a leányt meglátom munkás-öltönyében, fehér kendővel fején, az erdő kanyarulatánál felém közeledni. Hozzá nem nyultam ehhez a kötéshez, abbeli félelmemben, hogy meglazul és az irgalmas nővér majd megfedd miatta. Ime, most elment, el világgá, mintha a szélvész örökre magával ragadta volna, - igy mondta a bérgazda; mit kezdjek most én?

- Engedje meg, hogy én váltsam be a leány adott szavát, - válaszolt és kezét jobbja után kinyujtotta.

A férfi arcán járt félénk tekintete, a mely azonban édesen mosolygott.

A férfi nem vette észre, egy izma sem mozdult meg.

- Köszönöm! - szólt visszalépve, - ezt nem fogadhatom el. A kötés érintetlenül marad, a mig rá nem akadtam orvosomra. Hisz már mondtam önnek, hogy utána megyek, és reményt helyezek önben, hogy szives lesz nékem némi utbaigazitást adni, hogy hol találhatom meg...

- Nem, ezt nem fogom soha tenni! - vágott közbe ridegen és elfordult tőle.

- De ez szivtelenség, kegyetlenség, nem keresztényi eljárás! Mivel jobb az a szegény koldus amott az ágyban, hogy őt gondos ápolásban részesiti, tőlem meg megtagadja a fölvilágositást, mely gyógyírt hozhatna számomra?

A leány nagyon elsápadt és lassan becsukta a szoba ajtaját, melyben a beteg aludt.

- Az, valóban, koldus! - szólt fátyolozott tekintettel. - Egy ember, a ki abba a helyzetbe jutott, hogy még a vánkos sem az övé, melyen halálos betegségét végigszenvedte. Keserü dolog bizony, mikor az ember ezer veszedelmek között, tengereken tul dolgozik, kinlódik, hogy vagyont szerezhessen, hogy végre betegen, halálosan kimerülve, elterüljön szülőháza küszöbén. Édesanyjáért dolgozott odakint, annak számára akart kincseket szerezni. Ő tudta, hogy majd elérkezik az a nap, a mikor a jólét és kényelemből a legnagyobb nyomorba jut majd, és igy kiszakitotta magát az idegenből, hazasietett, azt hitte, hogy talán ugy segithet rajta. Más ember talán örökre eltünt volna a föld szinéről, látva, hogy mennyire csalódott reményeiben; de ő azt nem tudta megtenni, anyja utáni vágya hazakergette, még jobban, mint kényszerhelyzete. S ime, most itt kell feküdnie, alig ezer lépésnyire a betegtől és akarata ellenére távol maradni anyjától.

- Ez az talán, kinek jövetelét ugy várja a bérgazda, mint a zsidók a Messiást? - szólt erős sejtelemmel a fiatalember, mialatt majdnem elállt a lélegzete.

Némán igent intett fejével.

Ez a történet megrázkódtatta egész lényét. Ez tehát az a nábob? Még alig egy félóra előtt "aranyembernek" nevezte a bérgazda fiát, a ki majd egyszer őt is aranyba fogja ültetni, és hogyha az ember föl is tehette az öregről, hogy ő se hisz szóról-szóra abban, a mit mond, mégis borzasztóan összeszorult a szive a gondolatnál, hogy az öregnek egész büszkeségét, reményét ott találták aléltan az országuton és hogy ő maga, az apja küldött ki néhány fillért s egy darab kenyeret a "koldusnak", a ki a kapuja előtt ujra összeesett. "Az aranyembered!" Szegény öreg!

És a családi dráma közepette állott egy leány, egy bátor, okos nő, a ki a szétágazó, ellenséges elemeket erős karokkal összefoglalta és keblében őrizte.

Mindent magára vett. A nehéz munkát, a mindennapi kenyérért való keserü gondokat, a két tehetetlen, öreg ember ápolását, és most itt is feküdt még valaki, a kinek hazajövetelét el kellett titkolnia, csak lopva osonhatott be hozzá.

Minő szivdobogással, reszketve a félelemtől léphetett ki éjnek idején a major kapuján, hogy egész éjszaka itt virraszszon a beteg mellett! És ez önfeláldozó cselekedet mellett látta őt meg Griebel asszonyság és emez utja miatt itélte el olyan irgalmatlanul.

Lehajtott fővel ott állt előtte és szerette volna átkulcsolni térdét. De e pillanatban le kellett küzdenie a vihart, mely szivében tombolt. Joggal volt megsértve és elkeseredve a sokat gáncsolt nevelőnő, s ő érezte, hogy egyetlen szenvedélyes kitörése a megsértett nővel szemben, örökre elüzi annak közeléből.

- Életben marad az ön unokabátyja? - kérdezte, emberfölötti erővel leküzdve izgatottságát.

- Hála Istennek, életben marad! Az orvos, a ki csak néhány pillanat előtt távozott el innen, kijelentette, hogy már veszedelmen kivül van. Az este még nagyon aggódott miatta, mert a delirium nagyon is végzetesnek mutatkozott. Ez volt az az egyhangu moraj az este és a derék thüringiai orvos, őrült féltékenységében, cigányvezérnek mondotta a sarokszoba lakóját!

- Abban az órában a felelősség sulyos terhe nehezedett reánk. Ottó hazajövetelét, a szerencsétlen körülmények miatt, a melyekben ideérkezett, el kellett titkolni szülői előtt; de ha meghalt volna... - Hirtelen elhallgatott és arcán fájdalmas visszaemlékezés vonult végig, ki volt rajta fejezve a nagy dilemma, mely előtt még tegnap este állott. És a némaságot fölrázta a hirtelen fölhangzó dörgés, az ablakokat pedig csapkodta a záporeső.

- A zivatar már itt van és az erdőőr utban van a tillrodi patika felé, - szólt aggodalmasan.

- A majorban pedig két öreg ember aggódik egy fiatal hölgy miatt, a ki az erdőben virágot keres, - szólt Márkusz ur.

Erősen a szeme közé nézett, égő tekintettel, aztán keserüen a vállát vonogatta.

- Ej mit! Hát mi lesz abban, ha azokat a munkakerülő kezeket, melyek festészetükkel és zongorajátékukkal terhére válnak az emberiségnek, ha azokat a vihar egyszer megpacskolja? - szólt, könnyen odavetve szavait.

A birtokos ajkába harapott és merően nézte, hogyan kél szárnyra a vihar s önti magából a záport.

- Én is osztom ezt a véleményt, - szakitá aztán meg a csöndet, lassan a leány felé forditva fejét. - De azt már nem értem, hogyan vonatkozhatik ez az ön mondása ezekre a napbarnitotta kacsókra itt? - És két kezére mutatott, melyek görcsösen fogták az ajtókilincset.

- Szépnek éppen nem mondhatók, az már igaz! - szólt kedélyesen és jobbkezének ujjait ide-oda nézegette. - A bácsi meg is parancsolta szigoruan, hogy ma déltől fogva ne merjem többé keztyü nélkül mutogatni kezeimet az én kedves erdőmnek. Sokat tart az öreg ur a külsőségekre, régi nevére...

Édesen fölkacagott.

- Nem tudja, nem is gondolkozik fölötte, hogy milyen szomoru helyzetben van ez a név! Hisz a Franczok családjában most egy elzüllött, hajótörött ember kisebbiti a név értékét, no meg egy nevelőnő is.

- És a mit én még rosszabbnak tartok mindezeknél, van egy bosszuvágyó, engesztelhetetlen elem a családjukban, - egészitette ki neheztelve és kalapja után nyult, mely egy közeli asztalkán feküdt.

- Csak nem akar ilyen zivatarban távozni? - kérdezte a leány, kissé megfélemlitve.

- Ugyan miért ne? Hisz a gazdagnak, a "bibliai gazdagnak" sem árthat, ha egyszer megpacskolja a zivatar divatos kalapját. Ez a levegő idebenn fölkorbácsolja véremet! Hisz szivesebben harcolok szélvészszel, záporral, viharral, minthogy szembeszálljak ezzel a szükkeblüséggel és keserü kifakadásokkal idebenn. És aztán? Ön talán már elfelejtette, hogy én egyedül a leánykámat, pardon, az orvosomat jöttem keresni e házban? Nos, itt tehát nincsen; az a bátor, nemes, nagylelkü leány, a ki nem tudta elviselni, hogy fájdalmat okozott nekem és megtagadva saját magát, eljött hozzám.

- Csak a kötelességét teljesitette, - szólt dacosan, reszkető ajakkal és arca lángbaborult. - Önnek igaza van. A munkásruhába öltözött leányt itt nem találja s egyáltalában nem fogja megtalálni többet soha! Nem mondta ő önnek, hogy velem egy sziv, egy lélek? Nem kénytelen-e ezek után ő is neheztelni, mint én? Nem kell-e velem éreznie, ha egy leányról, a kiben önérzet van, azt mondják, hogy férfiszivre vadászik? Én tudom legjobban, hogyan küzdött magával, midőn házának küszöbét átlépni készült!

- És mégis átlépte! És mégis eljött hozzám! Ugy cselekedett, mint az igazi nőnek cselekednie kellett! Szivére hallgatott és nem a hideg ész elveire, mely szerint "fogat fogért" kellett volna követelnie! Abban a szivben kételkedni halálos vétek volna, a melyet sohase tudnék magamnak megbocsátani s azért azt mondom, hogy még egyszer el fog jönni, mert az irgalom még egyszer össze kell, hogy hozza velem! - És bekötött kezére mutatott.

- Talán emlékszik, hogy én fölajánlottam önnek...

- És ön tudja, hogy én ezt a segitséget határozottan visszautasitom... Várni fogok, sokáig, türelmesen, a mig az én kedves orvosom megkönyörül a betegén. És most Isten nevében távozom. Talán az erdőben inkább a nyomára akadok ismét!

- Önnek most lehetetlen elhagyni a házat!

- Eh mit! A vihar miatt? Nézzen ki, néhány pillanat mulva egyetlen csöpp eső se hull már a földre.

A zápor zuhogása csakugyan hirtelen megszünt; de ez csak egy kis lélegzetvétele volt az elemeknek, mely alatt szünetet tartottak. Mintha hirtelen elérkezett volna az éjszaka, olyan sötét lett a szoba belseje. A fekete felhőgomoly olyan mélyre ereszkedett, mintha össze akarná zuzni ezt a háztetőt, az erdő fáinak koronáit.

A birtokos könnyen meghajtotta magát és egy kérő pillantást vetett a kilincsbe kapaszkodó kézre. De a kéz még szorosabbra fogta azt.

- Ne menjen! - szólt a fiatal hölgy.

Ez olyan lágyan és melegen hangzott, mint a tegnapi "legyen jó!"

Szemeiben föllángolt a szikra.

- Ha parancsolja, maradok! - válaszolt, de hangja azonban hüvösen udvariasságot fejezett ki. - Én azt meg tudom érteni, hogy ön itt, egyedül, fél a zivatar kitöréseitől.

- Olyan kislelkü nem vagyok! - vágott közbe ingerülten. - Már gyermekkoromban szerettem a vihart és sohase féltem tőle.

- Nos, akkor érthetetlen előttem az ön kivánsága. Ha ezt az én kis irgalmas nővérem ajkáról hallottam volna, ugy meg lettem volna győződve, hogy miattam aggódik, ugy ahogy tegnap miattam sietett hozzám...

- Ön csalódik! Ö világosan megmondta önnek, hogy lelkiismereti kényszer alatt, csakis emberi kötelességérzetből tette meg azt a lépést, - vágta oda szinte hevesen és büszkén fölvetette a fejét.

- Ah, ilyen keserüen komoly a véleménye? És önnek volna szive azért, mert könnyelmüen itéltem egy pálya fölött, melyre véletlenül ön is lépett, képes volna ezért engem megfosztani illuzióimtól?

A földre nézett és keze lehanyatlott a kilincsről.

- Nem talál ön egyetlen enyhitő szót sem, a mely megvigasztalna!

A leány arcán látszott a borzasztó küzdelem, mely szivében dult, de ajka néma maradt és sápadt arca szinte merev kifejezést öltött a rákényszeritett büszke, dacos kifejezés miatt. Félrelépett az ajtótól.

- Jól van tehát! Igy magammal viszem éltem legkegyetlenebb csalódását és mardosó fájdalommal szivemben, távozom.

Ezzel kisietett.

Valószinüleg teljesen megfeledkezett arról, hogy beteg van a házban, mert járását éppen nem halkitotta és izgatottságában nem uralkodott modorán.

Lehet, hogy a köveken fölhangzó léptek kopogása, vagy a becsapódó ajtó nyikorgása okozta, hogy a beteg most álmából fölijedt.

- Ágnes! - szólt egy vágyakozó, szenvedő hang.

Márkusz ur csak még annyit látott, hogy a fiatal hölgy hirtelen átrepült a küszöbön a sarokszobába. Látta azt is, a mint egy pillanat mulva kilépett az előszobába, ott aggódó tekintettel követte minden lépését, s a mint összerezzent, mikor végre kilépett a kapun és egyenesen nekitartott a viharnak.

XVI.

Egész testi erejére volt szüksége, hogy föntarthassa magát a viharban, mely, a mint a kaput elhagyta, hatalmas karmokkal megrohanta.

Fölötte és körülötte rémségesnek mutatkozott a szemhatár. A végnélküli sötét felhők ölében bizonyára ezer villám és jégzápor rejtőzött, s a fékevesztett szélvész megtréfálhatta volna és kitépve egy ilyen hatalmas fát gyökerestől, őt temethette volna alája, hogy a gyökér helyét elfoglalja!

A négy vörös téglafal között bizonyára nagyobb biztosságban lett volna és más higgadt agyvelejü, normális érverésü ember határozottan visszatért volna oda. De ő! Ments Isten, dehogy ment volna vissza! Kezében volt most a kocka! Jobb segédkezet nem kivánhatott volna magának, mint ezt az ijesztően alázuhanó, hömpölygő förgeteget! Ajkára egy alig észrevehető, reményteljes mosoly ült ki, mely önkénytelenül a lelke mélyéből sugárzott.

Igy tört keresztül az országuton, minden erejéből harcolva az elemek támadásai ellen, a mig egyszerre egy villám csapódott le előtte, melyet rögtön földet rázó, siketitő dörgés követett, mint a minő csak egy ilyen magas hegyektől körülvett szűk völgykatlanban csapódhatik le.

Egy pillanatra elkábult; azt hitte, hogy a villám lábainál csapott le s őt is érintette. A vihar egy másodpercre lecsöndesült, szinte ijedten hallgatódzni látszott, hogy vajjon reszket-e még a villám szikrája valahol a földön? De aztán ujra megnyiltak az ég csatornái s olyan vizesés csapkodta a földet, magával hozva nagy jéggolyókat, mintha elérkezett volna az itélet napja.

Márkusz ur félreugrott a rétről az erdei ut melletti sziklafal mögé. Tudta, hogy a sziklán kis odu állott, a hol az erdei munkások el szoktak rejtőzni a zápor elől, a sürü fenyvesek által védett oduban.

Néhány pillanat mulva elérte a szegényes menhelyet. Három nagy kő képezte a falakat és néhány vékony cserfatörzs volt a tetőzet. Ha tehát a zápor ki nem mossa azt a kis vályogot, mely az egész épületet összetartotta, akkor Márkusz ur legalább a legnagyobb veszedelemtől megmenekült.

Jól behuzódott az oduba és borzalommal nézte az őrjöngő elemek kitörését. Itt volt tehát! Megérkezett, a mit a pap a templomban, a nép utcahosszat, szabad ég alatt kérve könyörgött le az ég urától!

Itt volt az áldás, mely uj életet önt majd a kiaszott fűszálra, uj életre ébreszti az eltikkadt földet, hogy megérlelje a kalászokat és ismét egy kis kilátást nyujtson kenyérre!

De minő irtóztató harcok között adta ki a természet ezt a nedüt! Oly rémitően cikkázott minden oldalról a villám, oly lelket megrázóan hangzott föl a dörgés, mintha a görög isten mind kiveszitette volna batyujából a villámokat s azok mind e vidékre tódulnának uj hazát keresni!

Ugy látszott, mintha ez a vihar szét akarná repeszteni ezeket az évezredek óta összeforrt sziklákat.

A vizesés egy pillanat alatt fényes tótükröt teremtett a sikság fölszinére, megtöltötte a kiszáradt tavacskát, kirántotta a gyomot, parét gyökerestől a rét széleiről s elmosta a partot is, keresztültörve ágas-bogas rejteken, sárgára festve a feketére száradt földet.

Hogy vajjon Griebel asszonyságnak eléggé bevált-e ez a kis "nagymosás"?

Az a kis szikla különben, melyen a három kőfalacska állott, teljesen szárazon maradt, mert a viz kétoldalt lebugyogott a patakba. Még a tető is hősiesen megállta. Csak a mikor a szélvész kissé gyomlálni kezdett a fák között, ömlött be egy kis tenger, a melytől a menekülőnek elmult minden tréfára hajló kedve.

Ez csak az erdőben fészkelő vihar tombolása volt. Egy megdühödött fenevad, mely fönnakad valamely zsákutcában! Nem tudott följutni a hegyre és hörgött, a mig elállt a lélegzete. Ezért tartott olyan soká, olyan türhetetlen hosszu ideig!

Márkusz ur végre égni kezdett a türelmetlenségtől és föl-alá rohant a szűk oduban.

De mégis kezdett lassankint kivilágosodni. A dörgés elhangzott s a zápor lecsillapult. Már-már kibujt az a másik kis világ is a rejtekéből. Madárcsicsergés szólalt a fák között, apró csuszó-mászók suhantak át a vizes leveleken, bogárkák csillogtak a vizcsöppektől takart fűszálakon, sőt a távolból az emberi lakházak is életre ébredtek.

Távoli kocsizörej hallatszott; a kerekek nyikorogtak a sárban, néhány percig meg is állottak, bizonyára az erdészlak kapuja előtt.

Végre ujra nyikorogtak a kerekek, a kocsi visszafordult és Márkusz ur látta, a mint az országutra kanyarodott. Teherkocsi volt, mely bizonyára utközben találta az erdőőrt és hazaszállitotta, hogy baja ne essék.

A zöldkabátos ur tehát otthon van már! Az ápoló immár fölváltja az ápolónőt. És ha most csakugyan él szivében egy kis aggodalom az iránt, a ki a vihar karjaiba vetette magát, ugy nem veszi tekintetbe a szabályokat, nem törődik a még mindig csöpögő esővel és vizzel boritott utakkal, hanem fölhasználja szabadságát, melyet oly sokszor lenyűgöz a sok, keserü kötelesség, és elsiet keresni őt. Eljön utána!

És csakugyan! Igen. Ő eljött utána! Ugy száguldott errefelé, mint a rab, a ki megszökött börtönéből. Se kalap, se fátyol, sem ernyő, mindaz ott marad az erdészlakban. Az uszály karjára volt dobva, a karcsu lábacskák csak ugy átrepültek az uton és fejét izgatottan minden irány felé forditotta, keresve valakit. Talán azt hitte, hogy egy villámtól sujtott test fekszik valahol az ut mentén?...

Márkusz ur otthagyta oduját és kilépett a sürü fenyvesek közé, meghuzva magát. A nő lentről jól beláthatott az oduba s ő azt akarta, hogy ne találjon abban senkit. Egyetlen tekintettel át is nézte az odu belsejét és miután tisztában volt azzal, hogy abban senki sincs, lázas sietséggel a gyalogutra tért, mely a Szarvas-telep felé vezet.

Hogy azon az uton ma nem lehet keresztüljutni, arra nem gondolt. Megállott tehát és ijedten nézte ezt a széles viztócsát, melyet a tulságosan megdagadt tavacska kiöntött magából. Közel és távolban semmi átjáró! Kétségbeesetten rohant tovább a part mentén, keresve egy helyet, a hol szükebb volt a tócsa és valahogy átugorhatnék rajta.

Ezalatt a birtokos lejött a szikláról és nesztelenül közeledett a puha, nedves uton.

Abban a pillanatban ott termett a háta mögött, midőn éppen össze akarta fogni ruháját, hogy átugorjon a tavon.

Villámgyorsan átkarolta derekát és magasra fölemelte a földről.

A leány fölsikoltott. Arca, félig aléltan, a fiatalember vállára borult és meglátszottak rajta a sirás és félelem nyomai. De egyszersmind észrevehető volt, a mint egy mély lélegzetvétellel kiderültek a rémült vonások.

- Nem szokásos emberi kötelességből teszem ezt, - sugta mosolyogva, mialatt keresztül ment vele a vizen. - Nem, annyi felebaráti föláldozás nincs a lényemben! Én ezt egyedül csak önnek és önért teszem!

Midőn odaát volt, szeliden, gyöngéden ismét leállitotta a földre.

- Ön megsértette a kezét, - szólt ijedten és megfogta a bekötözött kezet, látva, hogy a fiatalember gyors mozdulattal eltávozott mellőle.

- Oh, én nem sértettem meg magamat! - szólott kétértelmüen. Minden higgadt lény meglátta volna szemében az enyelgő mosolyt, de a leány nagy izgatottságában nem vette észre.

- Lehet, hogy e kötés alatt valami nincs rendben, - szólt aztán vállvonogatva, - de hát mit tesz az? Az én erős természetem majd csak kilábol belőle minden segitség nélkül is. De most, kérem, siessen haza! Tudom, hogy az a két öreg ember halálra aggódik a kis "virágkereső" miatt. Az öreg ugyancsak morog majd, ha ön keztyü nélkül megy haza. Elmenjek érte? - s olyan mozdulatot tett, mintha az erdészlak felé akarna sietni.

A leány tiltakozó mozdulattal nem-et intett és most az ő kisirt szemein is keresztültört egy pajkos sugár.

- De hisz a kalap is ott maradt, - folytatta Márkusz ur, - az esőcseppek ugy csillognak hajában, mint a gyémántok; ön meg fog hülni, igaz ugyan, hogy azt a szürke fátyolt se respektálták volna valami nagyon! Akkor már csak egészen más a fehér fejkendő, az én kis irgalmasom fehér fejkendője! És most Isten önnel!

Ez utolsó szavak után visszaugrott a vizen és anélkül, hogy csak egyszer is visszatekintett volna, eltünt az erdő mentén elterülő országuton.

Az erdő alsó részén ma már nem fedezhette föl, a mit óhajtott, azt a rejtekutat. De a gyalogutra sem akart térni, mert minden áron ki akarta kerülni, hogy ott találkozzék ismét a fiatal nővel. Inkább a harmadik kibuvót választotta hát és elmenve az erdészlak mellett, oda jutott ki, a hol először találta őt Griebel asszonyság.

Gyorsan lépkedett, nagyon sietős volt az utja. Az eső megszünt, de az erdő teleszivta magát vizzel és ahányszor sietségében meglökött egy ágat, egész zuhany ömlött rája a lombokról. Ez az aggodalmas óra tömérdek vizzel ajándékozta meg a földet. A puha, füves föld csak ugy uszott a vizben s a kis patak, mely a fürészmalmot hajtotta, tuláradt a viztől.

A patak szélén állott a molnárlegény.

- Ma kenyér esett az égből, Márkusz ur! - kiáltott örömmel a siető birtokos elébe, a kapunál meg elébe jött Griebel ur:

- Vége, vége az éhségnek! Jut már az erdei munkásnak is. Lesz burgonya bőven, Márkusz ur! Ez volt aztán a locsolás, ezt már szeretem! - szólt elégülten Griebel ur s a csillogó árra mutatott, mely végigbugyborékolt az udvaron.

A folyosón meg már Griebel asszonyság állta el az utját, kezében két nagy papirdarabot tartva:

- Nos, Márkusz ur, hogy tetszett önnek ez a kis zivatar? - köszöntötte és csipőre tette egyik tenyerét. - Ugy-e bár, ez már egy kicsit másképp dörög és zuhog, mint azon a lapos tésztástálon, mint a minő az ön otthona? Hja! Lássa, egy kis nekidurrantáson alól nem adjuk, ez már igy divat nálunk és én ezt jobb szeretem hallgatni még a templom orgonájánál is! No, itt meg az öröm, a hála! - s a dobozokra mutatott. Ez ugyanis mazsolaszőlő, melylyel kalácsot sütök a tillrodi gyerekeknek! - Jaj, de szép eső is volt ez, uram!

- Helyesen! Mazsolakalács! S én adom majd hozzá a bort. Hát lakodalmi kalácsot tud-e sütni? - Ezzel a birtokos jókedvében körülfogta a kövér asszonyságot és körbe forgott vele.

- Lakodalmi kalácsot? - ismételte az asszonyság nagyokat pihegve és gyanakvó tekintettel végigmérte a birtokost. - Ugyan hol bujkált Márkusz ur, hogy ilyen aranyos kedvében tért haza? Pedig olyan vizes, mint egy kis kutya. Jézus Mária! Hát ez a sártapasz az én szépen fehérre sikált padlómon! Tessék, még táncol is, pedig a fél Szarvas-telep földje ott tapad a talpán. No, iszen, a vén Háni majd morog egyet, ha ujra előlről kell kezdenie a tisztogatást! Lakodalmi kalács, mondotta ön? Hogy tudok-e én sütni? De tudok ám! Olyat, hogy szétolvad az ember szájában. De hát most azt kérdezem, hogy ki számára készüljön az, a mi csöndes Szarvas-telepünkön? Ki egye azt meg?

- Kicsoda? Hát mindenki, a kinek kedve lesz rá, a ki vendégem akar lenni! Fiatalja, vénje, gazdag, szegény, mind, mind meg lesz híva az én asztalomhoz! A ki kincset talált, annak nem szabad fukarkodnia a hálaadással! - Pajkosan fölkacagott és kacagott boldogan, nem törődve Griebel asszonyság csodálkozó, széles arcával. Aztán fölugrott a lépcsőn és vigan, csengő hangon dalolta "Jer kedvesem!"

"Jer el kis lakomba!" hangzott még a küszöbről, aztán becsukódott a pavillon ajtaja.

XVII.

Rövid idő mulva ismét lejött a lépcsőn és a folyosón végigment a kapu felé. Teljesen átöltözött és dus haját, mely teljesen megázott, simára fésülte.

Nagyon csinosan, sőt mondhatni, ünnepiesen nézett ki.

- Isten bizony, majdnem ugy néz ki, mint valami kérő! - kiáltott feléje Griebel asszonyság a konyha küszöbéről.

Komoly mosolylyal felelt erre a fölkiáltásra és megtámasztotta az erkélylépcső ajtaját, hogy oda is behatoljon ez az édes, üde levegő.

Két óra előtt is itt lépett le a küszöbről, a fakeritésig haladt, aztán egy lépéssel se tovább, volt benső elhatározása. Minő gyönge báb az ember a végzettel szemben, ha az belesodorja a viszonyok fejlődésébe!

Nos, éppen elég baja volt a végzetnek az ő gyönge fölfogásával, a mig végre megértette, a mi körülötte történik.

A végzetnek meg kellett őt ragadnia, oda kellett erőszakolnia az erdőbe, az erdészlakba, a hol olyan kedvesen bontakozott ki a rejtély. Sötét ajtó előtt állott és megbicsaklott abban, hogy neki aztán be kell törnie; képzelete még a cigányhistóriát is lehetségesnek tüntette föl előtte, de afölött, a mi legvilágosabban tárult föl előtte, észrevétlenül siklott el bárgyu tekintete.

Hisz ez különben természetes volt, miután olyan borzasztó ellenszenvvel viseltetett a nevelőnői pálya iránt.

Egy nevelőnő, a ki a saját akaratából fölcserélte kényelmes szalonéletét a munkásruhával, a cselédállással! Még most is félig hihetetlenül csóválta fejét. De nemcsak őt magát, hanem a többieket is félre tudta vezetni. A Szarvas-telep összes lakói hittek benne, hogy az a leány, a ki olyan ügyesen dolgozik a réten, nem más, mint a bérgazda uj cselédleánya. Mindannyian növelték benne az őrült bizalmat s az egyedüli, a ki be volt avatva és fölvilágositást adhatott volna: a bérgazda, az éppen mindent elkövetett arra nézve, hogy minél távolabbra vezesse az igazságtól! Egyszerüen megtagadta a nehéz munkában sinylődő leányban az ő rokonát, az a vén róka!

De hisz immár minden megváltozott! A szürke felhő, mely folyton ott sötétlett feje fölött, végre eltünt és helyébe lépett az ég jótevő áldása s a sötét ajtó, melyet olyan félve csuktak be mindig az orra előtt, most tárva-nyitva állott.

De azért ő most is olyan izgatott várakozásban járt föl-alá, mint két órával ezelőtt, csakhogy nem uralkodott többé körülötte az az ijesztő, az a vihar előtti némaság.

A kiben csak egy parányi élet lakozott, most fürgén tett-vett s a tiszta, illatos levegőben visszhangzott minden legkisebb zaj.

A pavillon teteje alatt fiók-madársereg csicseregve szólitgatta a madáranyát, és az ablakon ide-odarepdesett a tarka pillangósereg, a fehér pehelyvirág, mint egy-egy hószemecske emelkedett ki a zöld fűből.

Lehet, hogy ott az erdő kanyarulatánál is fehérlik nemsokára egy édes virágszál. Lehet, hogy erre röpiti az illatos szellő.

Sőt jönnie kellett, ha nem akart ugy járni, mint a könnyelmü játékos, a ki mindent egy kártyára helyezett.

Istenem! Ha csalódni találna reményeiben! Ha az a büszke leány csakugyan komolyan vette bucsuját, melyet oly komolyan mondott el az erdészlakban és sohasem óhajtana többé utjába akadni? A vér fejébe szállt és lázas nyugtalansággal fent termett ismét az erkélyen! Nem, egyetlen egy lépcsőn sem megy elejébe.

Tenyerét szeme elé tartotta és szivdobogva nézett a leáldozó nap sugarai által bearanyozott alsó erdősor irányában.

A fenyvesek ágai meg-megrezzentek, valami hozzájuk érhetett. Egy árny mind közelebb és közelebb jött, de nem a kis kalapról ide-odalengő kék szalagcsokor, melyet rossz kedvében ma elátkozott, hanem fehér, durva kendő volt az, egy boldogságot rejtegető csuf, eléktelenitő, fehér kendő emelkedett ki az apró törpefenyves-sor fölött.

Az ujjongásnak fékezhetetlen fölkiáltása hangzott el ajakáról és szive oly vadul, hevesen dobogott, hogy majdnem kettérepedt a saját dobogásától.

Gyorsan bevonult a pavillonba, a leány pedig kilépett az utra. A bő, fehér ingujjakat fölkapta a szél, és ugy látszott, mintha a leánynak is utját állaná és meglassitaná lépteit.

Megint magára öltötte azt a vastag munkásruhát, a kemény kötény eltakarta formás csipőit és keblét elnyelte az a csuf, formátlan, vastag kendő. De a fehér kendőt még sohasem huzta volt oly mélyen az arcába, mint most.

Igy közeledett félénken, remegve és ugy látszott, hogy a pavillont meglátva, lába gyökeret ver, vagy pedig egyet fordulva, visszarohan, hátra sem tekintve többé.

Ez borzasztó pillanat volt, melytől a férfiunak, ott a pavilloni szobácskában, elállt a szivverése. De e pillanatnak is vége szakadt. A kis irgalmas nővérben felülkerekedett a bátorság és most már egyenesen erre tartott.

Önkéntelenül eszébe jutott a reggel, a mikor olyan közönyösen jött ugyanezen az uton. Akkor a reggeli napsugár aranyfénye esett reá és kiemelte alakját halványan a sötétzöld környezetből. Most a lemenő nap biborszinü lángja esik reá - igy van helyesen! Égető lángba kellett merülnie annak a vágyódásnak, küzdelemnek és epedésnek, mely azon a reggelen kezdődött!

Akkor még hadilábon állott az ő független, szabad természete, az ő zabolátlan vére, a női büszkeséggel, melyet dacosan éreztettek vele, ma ő volt a legyőzött és mégis a vadgalamb önként repült a kalitkába, melyet fölállitott a számára!

Mélyen belehuzódott a pamlag sarkába, visszafojtott lélekzettel hallgatódzott. Ugy érezte, mintha e pillanatban egész élete üdve, boldogsága egy hajszálon függne.

Egy madár, mely a sürüből fölrepül, egy denevér, mely kettészeli előtte a láthatárt, egy kis nesz, mely a kastély felől megüti fülét, megijeszthetik és elüzhetik a félénk kis őzikét örökre!

Minél közelebb ért a leány, annál borzasztóbban lüktetett a halántéka. A leány szinte reszketve nézett föl a pavillon erkélyére és könyörgő tekintetéből látszott a remény, hogy hátha mégis megkönnyitik majd neki ezt a nehéz utat, hátha elébe jönnek onnan föntről. De nem! Egy világ kincséért sem tett elébe egyetlen lépést sem!

Fenékig akarta üriteni ezt a gyönyört, melyet ez a helyzet neki nyujtott. Egészen magától, legbensőbb érzelmeinek az ösztönétől vezetve, egészen idáig kellett jönnie!

Már nem látta többet, bizonyára ott állott már a kis ajtó előtt. Hallotta, a mint kemény köténye odasurlódott a falhoz, hallotta madárléptei neszét, hallotta azt is, a mint az utolsó lépcsőn odadőlt a karóhoz és kimerülten föllélegzett.

Fölugrott és odalépett hozzá.

- Én beváltottam szavamat! - rebegte, mintegy magának. Ajka idegesen megrándult és lesütött, égő tekintete kereste a távolban csillogó kalászokat.

Keze még mindig görcsösen belekapaszkodott a karóba.

- Én tudtam, hogy be fogja váltani, - szólt a fiatalember.

Fájdalmas, duzzogó tekintettel nézett föl hozzá.

- Igen, ön bizonyos lehetett a dolgában, azok után, a miket a nevelőnőkről tapasztalt, - válaszolt keserüen és fehér kendőjét még mélyebbre huzta, mintha ebben keresne védelmet ő ellene és az egész világ ellen.

Ez a hang és ez a mozdulat tudtára adták a fiatalembernek, hogy még nagyon távol van céljától.

- Én tudtam, hogy az én kis irgalmas nővérem szivecskéje nem tudja elviselni, ha a felebarátja segély nélkül elpusztul, - szólt tartózkodó udvariassággal és az ajtóhoz lépve, helyet csinált vendégének.

A leány gyorsan be is lépett és egyenesen az asztalkához ment, hogy kosarából kivegye a kötéshez való kellékeket.

A férfi kikerülte, hogy reá nézzen, mialatt melléje állott. Csak ha teljesen megőrzi külsőleg higgadtságát, csak az teszi lehetővé, hogy a leány visszanyerje bizalmát és bátorságát, mely után látszólag küzdött.

Látta, mint lüktet a leány vére, mint reszket egész alakja és mennyire képtelen reszkető kezével eligazitani a kötéshez szükséges tárgyakat.

- Milyen ügyetlen vagyok! - hebegte végre és jobbjával végigsimitott homlokán. - Nem tudom... ez a levegő megfullaszt!... Milyen nyomoruságos egy teremtés vagyok én! - folytatta.

Lázas izgatottsággal lebontotta fejkendőjét és a nyakába tolta, hogy szabadabban tudjon lélegzeni, aztán a nélkül, hogy föltekintett volna, a bekötözött kéz után nyult.

- Nemsokára vége lesz a kínszenvedésének! - szólt a birtokos, gyengéden meg akarván vigasztalni a leányt, de az ő hangja is megcsuklott a belső izgatottság miatt.

Némán leoldozta a vászonkötést.

- Nos, a második kötéstől legalább megkimélt, ön nem sértette meg ujra a kezét! - szólt és fölemelte homlokát. A seb nagyon szépen gyógyul, alig marad majd egy parányi forradás utána.

- Milyen kár! Én egész életemen át örültem volna ennek az emléknek, mint a diák a párbaj vágásnak, melyet az arcára kapott. És ezzel ugyebár vége az orvosi segédkezésnek?

- Az én segédkezésemre legalább nincsen többé szükség, - válaszolt, mialatt összehajtogatott egy tiszta vászonruhát. - A mit még ezentul tenni kell, azt Griebelné asszonyság is nagyon jól elvégezheti.

- Ah, ön nagyon szivélyes! Én tehát kénytelen leszek, bár akaratom ellenére, Griebelné asszonyságot orvosomnak kinevezni. De talán mégis megengedi, hogy közelebbi utasitásokért a majorba eljőjjek.

- Az kárba veszett ut volna, - vágott közbe, a nélkül, hogy föltekintett volna, aztán elment az asztaltól... az ő föladata be volt fejezve.

Gyorsan fölkapta kosárkáját és mielőtt a birtokos szólhatott volna, elrepült mellette, ki az ajtón, le az utcára, mint a rabságból kiszabadult madár, mely a távolba vágyik.

Csak mikor már ott állott az ablak előtt, fordult még egyszer vissza e szavakkal:

- Nos? elég volt most az önmegtagadásból? - szólt és elfojtott büszke dac hangzott ki a szavából. - Ha minden irgalmas tett annyira magán viselné a megalázkodás bélyegét, akkor...

- Miért kinoz engem és saját magát ezzel a kis gonoszsággal, a mely még csak nem is jön a szivéből? - vágott szavába a fiatalember. Kalapja után nyult és egy pillanat mulva már ott állott mellette az utcán. - Igen, kierőszakoltam magamnak az igazságot, ki veheti ezt rossz néven tőlem? Ön pedig egyszerüen beváltotta adott szavát, hát ez olyan borzasztó? Annak fejében én most lovagiasan hazakisérem; csak ne is szabadkozzék, kérem. Ön talán nem is tudja, hogy a Szarvas-telep el van lepve cigányokkal.

- Ah, ugy! Azok bizony még elvihetnének és kötéltáncosnőt faraghatnának belőlem, - szólt félig mosolyogva, félig gunyosan feléje fordulva.

- Valóban, ha nem is a kötélen, de a vászonnal födött kocsiban már ott láttam önt ma, mindenféle boszorkányok és cigányifjak között. No, de ezt majd egyszer később fogom önnek elmondani, azaz, - javitá ki magát gyorsan, - azaz, ha a majorban egyszer a nap engesztelve küldi majd felém sugarait. Erre persze most még kevés a kilátás és miután tudom, hogy ezzel a félórával a bérgazda cselédleánya is örökre eltünik szemeim elől, hát föl akarom használni ezt a félórát, a mennyire csak hatalmamban van.

A leány egy futó oldalpillantást vetett reá. A fiatalember nagyon komoly arcot vágott és jóval meglassitotta lépteit.

A fiatal pár ott haladt már a fák között, kissé félre az országuttól. A fák ágain még mindig csillogott a viz és millió csepp permetezett le minden lombról. De ez a csillogás a fákon, a vizcseppek a kalászok koronáin, a megtisztult kis patak tükre, minden, minden a lenyugvó nap biborfényében uszott.

Az elemek kibékültek egymással, az ég és föld, a nap lángja és a viz tükre minden összeolvadt, egymásba olvadt egy ragyogó ölelésben.

- Mit gondol, mibe fog majd Francz ur, ha betegségéből teljesen fölgyógyul? - kérdezte a birtokos, minden előleges bevezetés nélkül. - Csak nem tér ismét vissza Kaliforniába?

Hevesen nemet intett.

- Inkább köveket tördel a thüringiai országut számára! ezt mondta nekem a viszontlátás első pillanatában, - mélyen fölsóhajtott, - ön tudja legjobban, hogy minő körülmények között érkezett vissza a szegény öreg "aranyembere" a haza földjére. A mint ő nekem beszélte, ön volt az első, a ki irgalmas volt hozzá és egy éjszakára menhelyet adott neki a kastélyban. A fájdalom és szégyen miatt persze nem akart ott megmaradni, inkább éhen akart veszni az erdőben, mint mások könyörületességét elfogadni. Ezt értem. Ezt én nagyon is jól meg tudom érteni! - szakitá magát félbe szenvedélyes hangon és mindkét kezét keblére szoritotta. - Igaza volt! Egymagában elpusztulni nem olyan keserü, mint folyton a megalázó jótétemények nyomása alatt élni!

Néhány másodpercre elhallgatott. Fájdalmasan összevont szemöldökkel, egymásra szoritott ajakkal nézett a lenyugvó nap el-eltünő sugaraiba, és az oldala mellett haladó férfi egy szóval sem zavarta meg ezt a csendet.

- Igy vonszolta magát tovább, ki az erdőből, - folytatta fojtó lélegzetvétel között, - mig a major kapuja előtt a karjaimba hanyatlott.

- És ön egyedül el tudta vinni azt az alélt embert a kertészlakba?

- A rémület erőt öntött belém. El kellett tüntetni szülői szemei elől! Az öreg nőt megölte volna, ha fiát ilyen állapotban látja viszont.

- Pedig a major messze van az erdészlaktól.

- Azon a napon végnélkülinek tetszett az ut. De midőn odaértem, a leghüségesebb segitségre találtam. Az erdőőr, az a derék ember, játszótársa s ifjukori barátja volt Ottónak és hol sirt, hol kacagott a szomoru viszontlátás pillanataiban. De már néhány órával később deliriumban feküdt a beteg.

- És lázálmaiban ugy lármázott, hogy viszhangzott tőle az erdő, - egészitette ki a birtokos tompa hangon, - és az emberek, a kik idekint azt a tomboló kacagást hallották, azt hitték, hogy az erdőőr pajtásai mulatnak igy a sarokszoba befüggönyözött ablakai mögött. Igen, tudom, és az a kemény, igazságtalan szó, melylyel egy férfi kegyetlenül rést ütött egy nemes leány szivén, azt egy egész emberélet vezeklése se teheti jóvá, ha ez az élet telve volna is föláldozó szerelemmel aziránt a leány iránt!

A leány ijedten forditotta el tőle arcát és szinte ugy látszott, hogy szeretne kibuvót találni, a merre egyedül elszökhessen, eltemetve arcát az erdő hüs lombjai között.

Kisérője nem olvasta le arcáról ezt a szándékát, mert ebben a pillanatban a legnagyobb nyugalommal, mintha el se tértek volna a megkezdett témától, azt kérdezte:

- Eredetileg miféle pályája volt a későbbi kincskeresőnek?

- Gazdász volt, - válaszolt és kitért a nedves ágak elől. - Régebben az a kilátása volt, hogy megkapja atyja fényes állását a hercegi nagybirtokon, de hát annak már régen lejárt még a lehetősége is. Aztán meg, miután a külföldön ilyen borzasztó hajótörést szenvedett, jóval szerényebbek lettek már az igényei is, mint annakelőtte voltak. Egyszerü munkakör a föld bármely félreeső részében, a hol megkeresheti becsülettel mindennapi kenyerét s a hol öreg édesanyjával együtt élhet, ezek képezik vágyai tetőpontját.

- E szerint itt is maradhatna a Szarvas-telepen!

A leány ismét megállott s az öröm kifejezésével nézett a beszélőre:

- Ön talán bérbeadná neki a majort?

A fiatalember egy oldalpillantással azt felelte:

- Afölött én már nem rendelkezhetem többé.

- Nem rendelkezhetik? - ismételte az utolsó szavakat gépiesen és majdnem elállt a lélegzete a visszafojtott rémület miatt.

Egészen elsápadt:

- Ön eladta eszerint a Szarvas-telepet?

- Hogyan gondolhat olyat? Én majd eladom azt a drága gyöngyöt, mely szerencsés órában érdemetlenül az ölembe hullott? Nem. Inkább odaadom a Márkusz-féle gyárat. Hanem a dolog ugy áll, hogy a major már egy év óta nem is tartozik a Szarvas-telephez.

- És ön csakugyan nem rendelkezhetik többet vele? Hát azok a szegény öregek most megint megkezdjék a küzdelmet egy hajlék után, a melyben lepihenhetnek? - kiáltott föl kétségbeesetten és fejét keblére hajtotta. - Milyen kegyetlenség! Éppen most, midőn ön az öregasszonynak az ágya fölött uj tetőt csináltatott! Hát jogában volt önnek igy eljárnia, anélkül, hogy a mostani lakókkal legalább tudatta volna a dolgot?

- Én előre biztosra vettem a tulajdonosnő jóváhagyását.

- Tulajdonosnő? Tehát a major egy nő kezébe ment át? - Csodálkozva, de kissé fölbátoritva nézett föl hozzá. - Pedig ön az imént azt mondta, hogy a fiatal Francz itt maradhat a Szarvas-telepen; eszerint az uj tulajdonosnő is bérbe szándékozik adni a majort?

Fölhuzta a vállát és mosolyogva a leány aggodalmas arcába nézett:

- Én nem tudom; kérdezze meg, kérem, Francz Ágnes kisasszonytól, hogy mi a szándéka.

Megbüvölten állott meg és mintha nem is volna eszméleténél, átengedte magát annak az embernek, a ki mindkét kezét melegen megszorongatva, néhány pillanatig az övében pihentette. A közben elbeszélte neki, hogyan akadt véletlenül a boldogult főerdészné végakaratára és belső zsebéből kihuzta a jegyzetet, a melyben a megboldogultnak saját kézirásával bizonyithatta be neki állitása igaz voltát.

A meghatottság könyei peregtek végig a leány arcán, a mint meglátta a nemes nagyasszony saját kézirását, de azért még sem érintette kezével a jegyzetet, sőt szeliden eltolta azt magától.

- Uram, ez nem törvényesitett végrendelet! - szólt, leküzdve mély megindulását, határozott hangon. - Senkisem ismerné el örökösének azt, a kinek ilyen végrendelet utján hagyományoztak egy örökséget, sőt minden törvény jogosan megtagadná azt tőle.

- Senkisem? Ej, hát mit vétett önnek ez a szegény világ, hogy ilyen kegyetlen módon fölteszi róla, hogy csupa gazokból áll? Lehet, hogy vannak emberek, a kik nem tisztelik a hozzátartozójuk végakaratát, ha csak néhány idegen kéz nem firkantott reá néhány tintafoltot, megengedem, sőt tőlem akár jogosnak is tekinthetik eljárásukat, de ugy ahogy én tanultam meg gondolkozni, az én fogalmaim szerint, ilyen esetben törvény elé vinni ezt az irást, magában becstelenség volna! Nem, nem, csak ne rázza a fejecskéjét; ne nézzen reám olyan csodálkozó tekintettel, mintha valami vizözön előtti időből származtam volna erre a világra, s onnan meritettem volna ismereteimet a jogról! Lehet, hogy kissé nehézkesek, mint az én egész szellemi házikóm. Hisz ön maga tapasztalhatta, milyen ügyetlen vagyok én, mennyire képes voltam vak bizalommal hetekig félrevezettetni magamat a legvalószinütlenebb helyzetek által és hogy vettem mindent szinarany igazságnak! Én azt mondom, hogy a legmagasabb itélőszék a lelkiismeret, az pedig határozottan ön mellett szól.

Mialatt célzást tett arra, hogy őt megcsalták, habár nem szándékosan, csak a helyzetből kifolyólag, a leány mélyen elpirult és meggyorsitotta lépteit, de a fiatalember mellette maradt és elhagyva az országutat, már-már fölmerült szemeik előtt a major.

- Bevallom, hogy a zöld cekkerben talált jegyzet eleinte éppen nem volt kellemes reám nézve, a mennyiben közelebbi érintkezésbe kellett volna lépnem a bérgazda testvérleányával, - folytatta rövid szünet után és arcát ismét beragyogta az a pajkos mosoly. - Én magam elaltattam volna kötelességérzetemet azzal, hogy az egészet át akartam adni hüséges ügyészemnek, de majd csak ha ismét itthagyom a Szarvas-telepet. De ezután tudomásomra jutott, hogy a bérgazdának fia is van s ez már megnehezitette föladatomat. Kénytelenitve lettem megfigyelni a majorbeli viszonyokat, hogy helyesen járhassak el ez ügyben. Azt kérdeztem magamtól, hogy miért nevezett ki az elhunyt egy leányt gyámul a két öreg ember fölött és miért bizta ő rá az ilyen gonddal járó örököt, ha a családban férfi is volt?

- Nagyon jól értem én a hűséges, nemes barátnő eljárását, - szólt meghatva a leány. - Ottó mindig engedékeny, lágyszivü volt és gyenge az akaratában. Zsarnok apjával szemben mindig eltünt a bátorsága és akaratereje, éppen, mint szegény édesanyjának. De most, miután az élet olyan keservesen bánt el vele, miután a tapasztalat megtanitotta arra, hogy az éhség borzasztó, és hogy csakis erélylyel és takarékoskodva biztosithatja öreg szülői számára azt, a mi fölött rendelkeznék, most...

- E szerint ön azt hiszi, hogy az öreg nő akaratát korrigálva, az ő javára irassam az örökséget?

A leány egy ideig hallgatott, aztán ragyogó, hálás, gyöngéd tekintettel nézett föl hozzá:

- Nos, igen! - válaszolt aztán határozottan, - ha ugyan nem igazságtalanság tőlem, ha önt hallatlan nagylelküségében még megerősitem!

A fiatalember fölkacagott és betolta a kertajtócskát, a melyhez éppen most elérkeztek.

- Tehát nem szabad önt többé felszólitanom, hogy lépjen a saját földjére, ugy, a hogy terveztem volt, mert ön átruházta jogát másra.

- Oh, ezer örömmel tettem! - szólt belépve a kertbe és ismét feléje fordult. - Nekem semmire sincs szükségem, azt pedig határozottan tudom, hogy itt mindig szivesen fognak látni, - és keblére szoritotta két kezét, - itt örömmel fogadnak, ha egyszer mégis megszáll a vágy egy édes, saját otthon után!

- Azt hiszem, hogy ezt a tudatot elég drága áron szerezte meg magának. De hát nem tudja ön azt, hogy az igaz, erélyes és szerető férj nem szivesen látja, ha feleségének még más otthona is van a férje házán kivül, a melyet nagyon is megszeret?

A leány félrevonult tőle és sápadt arcán keserü fájdalom tükrözött.

- Ezek a viszonyok az én életpályámtól messze ágaznak, - válaszolt sötéten. - Nekem sohasem fogja egy férj meghatározni, hogy mit tegyek, hol járjak! Azt hiszi ön, hogy csak egyetlen falatot is tudnék lenyelni egy olyan férfi asztalánál, a ki azt hihetné rólam, hogy csak a kényelme és külső társadalmi állás kedvéért lettem az övé, és hogy nem a szerelem kergetett karjaiba? Nem! Ehhez képest, édes, becsületreméltó a szegény nevelőnő önkereste kenyere! És én azt a kenyeret fogom enni, a mig csak élek és a mig el nem hagy szellemi munkaerőm!

- Ágnes! - megragadta a leány mindkét kezét és minden szemérmes szabadkozás dacára magához vonta a leányt. - Hát csakugyan ilyen kegyetlenül meg akarná ön büntetni azt a bolondos ifjut, a ki fölületes előitélettől, egy indokolatlan őrültségtől megkapatva, balul itélt meg egy pályát, maga sem tudva, hogy mit beszél? - Arcán ismét pajkos mosoly jelent meg: - Hát azt akarja, hogy itt, ebben a nedves fűben térdeljek le ön előtt és kérjem ki édes bocsánatát? Vagy dobjam azt a kis pénzt, a mi miatt megveti ezt a csunya embert, a vizbe? Ha parancsolja, megteszem! Mindent megteszek önért! Ezentul a nevelőnői pályát zászlómra fogom tüzni és lándzsát törni mellette, a hol csak alkalom kinálkozik! Én az öreg nevelőnők számára épitendő menhely számára nagy összeget akarok áldozni, mindezt vezeklés gyanánt, nagy vétkemért! - Ágnes! - és hangjában ismét a komoly szerelem melege rezgett, - ön az előbb külső társadalmi állást emlegetett. Hát ki mondja, hogy én önnek ilyen állást nyujthatok? Az én ereimben nem folyik nemesi vér, sem pedig valamely rám maradt vagy szerzett miniszteri tanácsosi cimer. Az én becsületes, derék atyám mint kézmüves, vándortarisznyával a hátán, járta be a világot, én egy munkásnak a fia vagyok és gyermekkorom óta szolgálnom, azaz dolgoznom kellett üllő és kalapács mellett éppen ugy, mint most az én többi munkásaim dolgozni kénytelenek a gyáramban. És még most is, ha arról van szó, hogy valami ujat próbáljunk, megeshetik, hogy kormos arccal lépnék be feleségem szobájába. Lássa, én sokkal jobb vagyok önnél, én egy pillanatig sem gondolok arra, hogy ön, a tudományosan müvelt, finomlelkületü nevelőnő visszariadna tőlem, sőt hiszem, hogy ön becsülni tudná a szorgalmas iparost... Igazam van, Ágnes?

A leány ajkáról egyetlen szó sem hangzott, hanem fejét mélyen keblére hajtva, nagy könycseppek peregtek végig az arcán.

- Nekem különben egyetlen szót sem kellene többé veszitenem, hanem egyszerüen meg kellene tartanom azt, a mi jogosan az enyém! Már pedig abban a pillanatban, mikor ma átlépte a küszöbömet, ön az én jogos tulajdonommá lett. Édes, észbontó kis arcába nézek és bátran azt mondom szép szemébe, hogy nem az irgalom, sem a lelkiismeretesség vagy kötelességérzet, de még adott szava sem inditotta volna arra, hogy leküzdve női büszkeségét, sértett önérzetét, mégis eljőjjön hajlékomba. Az a hatalmas, ellenállhatatlan érzés hozta, vezette hozzám, a mely engem is vasmarokkal kötött önhöz. Mi egymáshoz tartozunk örökre! Nos, engesztelhetetlen, makacs Ágnesem, még mindig küzdeni akar ez érzés ellen?

- Hát hogy küzdjek, ha ön egymásután kiragad kezemből minden fegyvert? - szólt reszkető hangon és arcát a férfi keblére rejtette.

Nem messzire álltak a rózsalugastól és körülöttük ünnepélyes csend uralkodott, ugy, hogy tisztán lehetett hallani a rózsákról alápermetező esőcseppek neszét. És e csendben ők sem váltottak egymással egyetlen szót sem, minden szavuk beleolvadt egyetlen hosszu, forró ölelésbe.

Későbben aztán, kéz a kézben haladtak a málnabokrok között, az udvar felé. A gyógyfübokor alá értek, a hol, a mint a birtokos állitja, Ágnes ijedten, azaz irigyen eltakarta karjait a hosszu ingujjakkal, mikor először jött el a majorba Márkusz ur.

- Nem volt mégis valami benned a Franczok büszkeségéből, a mely arra késztetett, hogy konokul megmaradj a bérgazda cselédleányának, idegenek szeme előtt?

- Nem, igazán nem! Eleinte mulattatott az az álruha, meg a téves hiedelem és azért meghagytam benne mindenkit. De később, keserü dacból, sértett önérzetből éppen az akartam maradni előtted, a cselédleány, azt akartam, de sohase ismerd meg a "nevelőnőt". De azonkivül szigoruan meg is volt parancsolva a titoktartás. A nagybácsi magánkivül volt arra a gondolatra, hogy az uj birtokos, a mezőn dolgozó munkásleányban az ő testvérleányát megsejthetné, szavamat kellett adnom, hogy nagyon elővigyázatos leszek, a mig... a mig a birtokos ismét elmegy innen. Már hiába, ez gyöngéje a mi öregünknek.

- Nem gyöngéje, hanem rut hálátlanság! - duzzogott a fiatalember, - és a leckét meg fogja kapni, - mormogott magában.

Ezalatt a leány eltünt szobácskájába, hogy ismét magára öltse a nevelőnőt, a birtokos pedig az öregek lakása felé tartott.

A bérgazda benn volt szobájában és éppen kinyitotta az ablakot, hogy az utcára kirázza a pipáját.

A leányt nem láthatta, de a birtokost rögtön észrevette.

- Uram! ej, hát itt van! És hála Isten megvan mindene, semmi baj! - kiáltott elébe. - Allons! Akkor csak gyorsan erre! A feleségem halálos aggodalmat állott ki ön miatt. Nos, asszony, meg vagy mos már elégedve? Most a két szemeddel látod a mi fiatal szomszédunkat, üdén, egészségesen és még hozzá ugy ki van csipve, mintha skatulyából szedték volna elő! - kacagott föl a bérgazda, mikor Márkusz ur belépett a szobába. - Hisz gondoltam mindjárt! Ügyesen biztonságba jutott még idejekorán, annak örülhet! Uram! Ez volt aztán az istennyila! És a mi lányunk csak nem jött haza! Hát tudhattuk mi, hogy ő azalatt az erdészlakban guksolt? És mégis ugy jött haza kalap, keztyü nélkül, melle meg zihált, hajáról ömlött a viz és egész teste ugy remegett, mint a nyárfalevél. Pedig tetszik tudni, az nála nem szokott előfordulni! Ereiben apja katonavére folyik és bátorságban sincs nála hiány, de persze, egy ilyen vihar az erdőben, az nem tréfa dolog!...

- Tudom saját tapasztalatból, én is az erdőben voltam, - szólt Márkusz ur, mialatt az öreg asszony ágyához lépett, hogy közelről üdvözölje.

- Mi az ördög, komolyan beszél? Na, de mondja, uram, a sátán kergette, hogy egyenesen a vihar torkába rohant?

- Midőn öntől elmentem, megmondtam volt, hogy nyomon követek valakit. Nem várhattam be hát biztos födél alatt, mig az eső elmossa a nyomokat. Hisz tudja, hogy az ön cselédleányának a keresésére indultam.

Az öreg asszony keze, mely még most is az övében pihent, hirtelen megrándult.

- Oh, legyen nyugodt! - vigasztalta a beteget, ragyogó tekintettel gyengéden arcába nézve. - Önnek nincs oka nyugtalankodnia. Az igaz, hogy nehéz ut volt és nagy küzdelmet is kellett kivivnom, de végre megtaláltam a leányt!

- Megtalálta! - ismételte a bérgazda hebegve és üvegesedő tekintettel nézve maga elé, elejtette a pipáját. - Uram, ön talán bolonddá akar bennünket tenni?

- Férjem, minő kifejezés ez? - szólt panaszosan, ijedt hangon a beteg nő.

- Ugyan hagyja! - nyugtatta meg Márkusz ur mosolyogva. - A félreértések komédiája ime véget ért, és én volnék az utolsó a ki tovább akarnám fölállitani a hálót. Ugy van, ahogy mondtam. Megtaláltam a leányt. Ön ismeri és szereti, de ugy látszik, mégsem tudja, hogy alakjában mennyi a fenség és szépsége mennyire szembetünő, mert különben egy pillanatig sem hihette volna komolyan, hogy egy ilyen leány, még ha el is ékteleniti a durva munkásöltöny, észrevétlen maradjon. Én figyelemmel kisértem azt a leányt és miután többre becsülöm a nőben a munkaerőt, szorgalmat és erélyt, mint a nagyvilági hölgyek semmittevését, és miután magam is szeretem a becsületes munkát, hát bizony elvesztettem a szivemet!

Az ablaknál álló bérgazda felé fordult, a ki most némán nézett ki az udvarra.

- Én valóban már régen el voltam határozva, hogy cselédjét feleségül veszem, bérgazda ur! Ekkor ön hirtelen azzal állott elő, hogy elbocsájtotta. Igy tehát nem csodálkozhatik, ha egyenesen a vihar torkába rohantam, hisz arról volt szó, hogy visszahozzam életem boldogságát. És a mint mondtam, még elértem, ugyan már nem abban az alakban többé, a melyben kerestem, a jelenet köztünk ugy játszódott le, mint a mesevilágban, a hol az utolsó pillanatban vagy a hős, vagy a hősnő átváltozik. Végre kisült, hogy a majorban van az utolsó instancia, a melyhez folyamodnom kell és azért itt állok kötelességszerüen és megkérem öntől Ágnesem kezét.

- Az a kis boszorka! Egy olyan hüvelyknyi kis leány egy egész regényt játszik végig, a melyről az öregeinek egy szikra tudomása sincs! - kiáltott föl a bérgazda, nagy zavarát leküzdeni igyekezvén. - De hát önnek adjuk, Márkusz ur! Önnek adjuk! Te is beleegyezel, ugy-e, asszony?

- Még hogy beleegyezem-e, édes öregem? Térden csuszva szeretnék hálát adni a jó Istennek, hogy ilyen szerencsével jutalmazta meg a mi leányunk föláldozó jóságát! - szólt a beteg mély meghatottsággal.

A bérgazda egyet igazitott mellényén, aztán kitárta az ajtót és harsogó hangon szólitotta Ágnest. A leány mintegy varázsszóra be is repült, bájosédesen, mint egy kis menyasszonyhoz illik, világos nyári öltözékben.

Térdre borult a beteg ágya előtt és fejét annak két kiaszott tenyere közé rejtette.

- Milyen változás, gyermekem! - suttogott az öreg nő zokogva, - nem ugy van-e, mint a bibliában a Bodasz és Ruth története?

- Ugyan, asszony! miféle bolondokat beszélsz te itt össze-vissza! - kiáltott föl bosszusan a bérgazda. - Ne vedd rossz néven, de az a bibliai hasonlat a koldusleányról, meg ez a menyasszony itt, ugyancsak fejtetőre van állitva. Ej mit! csak nem kell megijedni, Márkusz ur! Nem állunk olyan rosszul hozomány dolgában sem, csak hadd jőjjön haza az én kaliforniai aranyemberem!

Ágnes zavartan, könyörgő tekintettel nézett a birtokosra, mintegy segitséget keresve nála, az öreg asszony pedig erőtlenül visszarogyott a vánkosaira, a mig a bérgazda kiment, hogy, a mint mondá, e nap örömére a saját borából kinálja meg a vendéget.

- Istenem, hogy fáj ez! - sóhajtott föl a beteg. - Aranynyal megrakottan kellene hazatérnie, hogy az apa szivesen fogadja házába, én meg odaadnám nyomorult életemnek ezt a kis hátralévő részét, ha csak még egyszer viszontláthatnám, térjen bár vissza nyomorban! De ő nem él többé...

- De él! Ön viszont fogja őt látni, még pedig nemsokára! Szavamat adom önnek erre, - vigasztalta Márkusz ur és szeretetteljesen föléje hajolt. - Jóra fordul még minden, csak tegye bátran mindazt, a mi szivét megneheziti, az én vállaimra!

- Áldja meg az Isten! Áldja meg az Isten ezerszer! - rebegte az öreg nő meghatva és kezeit ég felé emelve, imádkozott.

XVIII.

- Hisz igy jól van! - mondaná most Griebelné asszonyság, ha szemtanuja lett volna az események fejlődésének. De hogy tetszenék-e az neki, ha a regény a bérgazda feleségének az áldásával végződnék? Bajosan! Mert először is sértené anyai büszkeségét, hogy Lujzája minden nagyobb föltünés nélkül letünnék a cselekvény szinhelyéről, aztán meg el nem tudná viselni, ha az olvasó meg nem tudná a körülményt, amugy töviről-hegyire, hogy miképpen került ismét elő a megboldogult nagyasszony ajándéka, az aranymedaillon, melyet az ő Lujza leánya bérmálása alkalmával tőle kapott. De meg azonkivül sokat kellett még dolgoznia a derék, kövér asszonyságnak, hogy mindent a rendes kerékvágásba hozzon, azt pedig nem lehet elhallgatni, azt meg kell mondani, az igazság kedvéért!

A zivatar utáni napon ott állt leánykájával a folyosón és éppen fölszeldelte a hatalmas mazsola-kalácsot, melyet igért volt, az udvaron, meg a körtefa alatt pedig meghuzódtak a tillrodi gyermekek és nagy áhitattal néztek be a nagy ajtó résein, mert bejönniök semmi szin alatt sem volt szabad. A tiszttartóné és leánya olyan hófehér kötényt viseltek, hogy annál már csak a Hani padlója volt fehérebb, hogy engedhetnék már meg, hogy egy olyan nyalánk poronty arra rátegye a lábát!

Az asszony, leánya és a cseléd egyszerre néztek föl arra a két szép sugár alakra, mely most lépte át a küszöböt. Griebelné asszonyság kiejtette kezéből a kést és apró, kék szemeit tágra nyitotta. Ez persze Márkusz ur volt, az ő nevelőfia, a hogy ő maga tréfából szokta volt mondani, az ő elkényeztetett kedvence, de milyen másképpen nézett ki most! Alakja kiegyenesedett büszkén és arca ragyogott, mint a napfény! És mellette egy fehér ruha lengett és az a sugár leány, a ki viselte, és a ki karjába csimpászkodott, mintha ennek igy muszájna lennie, az szép volt, fején kis gömbölyü, szürkefátyolos kalapjával sötét haján. De hisz ezt a kalapot a derék asszonyság már látta valahol, igen, a tillrodi templomban, a bérgazda templomszékében. Ez a fiatal hölgy tehát a bérgazda testvérleánya, a nevelőnő-kisasszony, és annak csak vaknak kellene lennie, a ki most ki nem találja, hogy arra a lakodalmi kalácsra csakugyan szükség lesz! És mindez csak ugy a kék égből pottyant alá, az ember háta mögött végeztek el mindent! Az ember szinte szégyenli, hogy ilyen bárgyu tudott lenni, de az a kis alamuszi se vegye ám észre ő rajta azt a buta álmélkodást. Mind a két kezével lesimitotta hófehér kötényét, aztán előre, meghajtotta magát és a kalácsra mutatva, odakiáltott hamisan.

- Még ez nem az a "bizonyos" kalács, Márkusz ur!

A birtokos fölkacagott.

- De nem ám! Előbb megüljük a kézfogót, mint a hogy illik és szokás, a hogy a tisztesség parancsolja, - Ugy-e, Ágnes? - A fiatalember bemutatta menyasszonyát és azalatt a morcos Haninak mindent el kellett követnie, hogy azokat a kis mezitlábasokat féken tartsa. Mind odatódult az ajtó elé, hogy az arcába nézhessen annak a kedves, fehérruhás menyasszonynak.

De az éppen nem volt büszke. Rögtön levetette keztyüit és segitett a kis Lujzának a kalácsosztogatás körül. A vőlegény pedig gyorsan előhozott egy nagy kulcscsomót és néhány pillanat alatt boros üvegekkel megrakva jött fel a pincéből. Minden gyermek számára megtöltött egy poharat rajnai borral, aztán elővette erszényét és egész tartalmát beleöntötte menyasszonya kezébe, hogy ő osztogassa szét az ezüstpénzt a gyermekek közt. És mialatt az a lépcsőn állott, körülvéve a kapzsi gyermeksereg által és félig nevetve, félig szigoruan a rendet igyekezett köztük föntartani, Griebelné asszonyság szemhunyorgatások között szürcsölte poharából az aranyos italt és okos, apró szeme odatapadt arra a leányra. Az a hófehér mullruha ujja ugyancsak napbarnitott karokat takar! - gondolta magában. - Aztán a nyakán, az az aranymedaillon, meg az a szép arc, - no igen, hisz ő már megmondta egyszer, hogy ilyen arcot nem találni többet ezen a világon. De most nem szólott semmit, egyetlen szót sem arról, a mit gondolt, csak egyet koccintott Márkusz urral arra a kincsre, melyet talált, a mint ő maga mondá és hozzátette, hogy ugy, a hogy ő itéli meg a dolgot, Márkusz ur nagyon szerencsés egy kópé és bizonyos, hogy nem fog csalódni...

És midőn később a mátkapárral fölment a lakosztályba, mert Ágnes látni óhajtotta az erkélyes szobát, rámutatott a boldogult arcképére és titokteljesen azt mondta a leánynak:

- Lássa, kisasszony, ez volt az ő első szerelme a Szarvas-telepen. Ebbe a festett göndörfejbe majdnem belebódult a mi urunk, azok a szőke karikák zavarták meg annyira a szivét...

- A karikák legkevésbbé! - kacagott Márkusz ur. - Nem, az egész lény varázsa hatott rám annyira, különösen mióta beletekinthettem benső életébe, ennek a különös, ritka nemességü asszonynak a multjába! - szólt nagy komolyan, menyasszonyához fordulva. - Olyan gyöngéd, kedves, látszólag csak gyönge volt és a mellett erős lelke, mint az acél megállott a viharok között. A jellemnek ez a csodálatos vegyüléke tett ügyessé, hogy téged megértettelek és meg tudtalak becsülni, Ágnesem!

A fiatal leány, a kit vőlegénye e szavaknál gyöngéden magához ölelt, sohasem volt még a Szarvas-telep kastélyában. Az öreg nő nem szerette, ha magányát valaki megzavarta. De annál gyakrabban látogatott ő el a gelsungeni nagy birtokra és ott elég alkalma nyilott megismerni és becsülni tanulni a leányt. Az öreg hölgy ott is mindig botanizált és fölfedezési utjára Ágnes mindig elkisérte.

Meghatottan, könytelt szemekkel nézett most körül ebben az otthonias szobában, melynek falai végignézték egy asszonysziv fájdalmas kitörését és későbbi rezignációját, elejétől végig való fokozataiban.

Eddig csak félénk tisztelettel nézett föl mindig az erkélyszobára, a mikor arra vitte utja, most bátran átléphette küszöbét, sőt ez a kedves, bizalmat keltő szobácska lesz ezentul tanyája, a mig érte jön a szeretett kedves, hogy az oltárhoz vezesse.

- Igen, a boldogult főerdészné nagyasszonyom idejében nekem ugy tetszett mindig, mintha az üvegházacska, meg az erkély valami ékszertartó volna, melyben rezeda és havasi ibolya virult, még karácsonykor is, mint a legszebb tavasz idejében, - szólt Griebelné asszonyság. - Valami különös varázs rejlett a nagyasszony egész lényében, tiszta poézis, a mint az én Lujzám szokta ilyen alkalommal mondani. De azért olyan erélyes és praktikus tudott lenni, hogy párját kellett keresni a világon. A hasznosat és szükségeset végezte el mindig elsősorban, aztán jött a költészet. Hja! ő nem ismerte a felületességet! De igaz! Azt akartam mondani, Márkusz ur, hogy itt bizony nem nagy dáridót csaphatnak majd a vendégei, mert a hely egy kicsit szűk...

- Édes Griebelné, ne ijeszszen reám! Éppen most akartam önnek még egy vendéget bejelenteni, t. i. a bérgazda fia megérkezett...

- Micsoda? Az, a ki az aranybányákban járt kincseket gyüjteni?

- Igen, az. De szegény nagyon beteg volt és azért jött, hogy itt magához térjen. Aztán meg, én magam is itt maradok a Szarvas-telepen, a meddig csak lehet, önnek tehát segitenie kell rajtunk!

- Ej, no! rajtam ugyan nem fog mulni! Önt elszállásolom odalent magunknál, itt fönn pedig, no, azt csak bizza rám, majd gondoskodom én!

Az erdészlak ablakait már nem takarta a zöld redő és a tillrodi legények, a kiknek az idén nagyszerü eperaratásuk volt, naponta látták a fiatal mátkapárt, a mint az erdőn keresztül sétálva, ellátogattak az erdészlakba.

A beteg láthatólag jobban lett. Eleinte, igaz, hogy nagyon lehangolt volt, mert azt hitte volt, hogy a földesurral, a ki olyan siralmas helyzetben látta, sohasem lesz többé kénytelen találkozni.

Még mielőtt erőt vett rajta a delirium, könyörögve rimánkodott az erdésznek és Ágnesnek, hogy egy betüvel el ne árulják ittlétét. Egyáltalán nem akart létezni többé soha a Szarvas-telep lakói számára.

De hát ime, az a vállas, derék, nemes férfiu nap-nap után megjelent az ágya előtt és ápolta, fölváltva a többieket. Aztán meg az a testvéri hang, melyen vele beszélt, végre elüzték szivéből a megalázás keserü érzetét. Az a hir pedig, hogy a major ezentul az ő saját tulajdonát képezi, teljesen uj életet öntött ereibe. Attól a naptól fogva ismét visszatérni érezte önérzetét és szellemi munkaképességét.

Ez volt a missziók egyike, melyet Márkusz ur levett a leány válláról. A másik, melyet a majorban kellett végeznie, sokkal nehezebb föladat volt rá nézve.

A bérgazda sehogysem mondott le hitéről, hogy fia kincsekkel megrakottan tér majd haza Kaliforniából.

Minden kétkedést valami gunyos megjegyzéssel elütött és ha le akarták rombolni illuzióit, irigykedést és rosszakaratot látott minden szóban.

Midőn azonban egy napon, azon, a melyen az uj földesur először vitte sétálni karjában fogva a beteget, midőn azzal állott elő, hogy fia levelet irt az erdésznek, régi játszótársának, akkor a bérgazda nagyon megszeppent és nem szólt egy szót sem. Hát a fiu huszévi hallgatásából nem lehet többé biztató következtetést vonni, a melylyel homokot szórjon továbbra is az emberek szemébe.

Napról-napra közeledett hir szerint a fiu hazajövetelének ideje és lassan-lassan meg kellett szokniok a gondolatot, hogy a fiu nem tér haza kincsekkel megrakottan, hogy nem hoz magával semmit, mint egy hűséges szivet, telve gyermeki szeretettel és azt a forró vágyat, hogy dolgozzék becsületesen, önfeláldozással, hogy föntartsa öreg szülőit.

Az elhunyt főerdészné végakarata még csak e helyen hozott igazán áldást, mert a mint a bérgazda meghallotta, hogy fia örökölte a majort, kesernyés-édes hangon, de félig-meddig megnyugodva azt mondta:

- Hát Isten neki! Ha már nem lehet másképpen!

De az öreg, beteg nő örömkönyeket sirt és tulvilági boldogság járta át anyai szivét.

Azalatt odakünn is megváltozott minden a Szarvas-telep környékén.

Emberemlékezet óta nem volt olyan élénk a kastély és környéke. Naponta döcögtek a teherkocsik az országuton, melyek az épitkezésekhez szükséges kellékeket hordták össze, a major meg egészen el volt lepve munkásokkal, a kik a fenyveserdő egyrészét kivágták, hogy oda is fölépithessenek mindent, a mire még szükség volt.

A kastélyban pedig fölforditottak mindent. Ágyakat raktak ki, hordtak, sepertek, rendezgettek. Griebel asszonyság nem győzte eleget megköszönni a véletlennek, hogy az intézetben való épitkezések miatt Lujza leányának megvan hosszabbitva a szünideje és igy erősen segitségére lehet a munkában.

E zürzavar közepette még küldemények is érkeztek folyton Berlinből, egy tolószék a bérgazdáné számára, aztán jó, kényelmes karosszékek mind a két öreg számára és később - Márkusz ur is fölkacagott, mikor kicsomagolták - egy zongora az erkélyszoba lakója részére. De ennek különben is itt kell majd maradnia, hogy ha a fiatal asszony Thüringiába jön nyaralni, mindig megtalálja az ő kedves hangszerét.

- Most láthatja, Márkusz ur, hogy ez igy van az életben, az ember változik! - szólt Griebelné asszony összevont szemöldökkel és bölcs arckifejezéssel, midőn helyreállitották a zongorát.

- Mindjárt eleinte, világosan megértette velem, hogy ki nem állhatja a zongorajátékot, természetes, hogy az én kicsikémnek egy billentyüt sem volt szabad megszólaltatni, ha ön idehaza volt, pedig néha ugy vágytam az én kedvenc dalaim után. Hja, ez igy van! És most ön, a saját drága pénzén, direkte Berlinből hozatott egy ilyen "csinadrattát", maga segiti fölhozni, izzad és zihál bele, a mig fölcipeli, és óriási fejtöréssel jár-kel, hogy ugyan hová kellene állitani, hogy egyetlen hangocska se vesszen el belőle. És mindez csak azért van, mert szereti azt a két kezet, mely rajta játszani fog! De hát igen, hisz én ezt előre tudtam! A türelem rózsát terem és a szükség törvényt bont. Aztán meg, az élőké az elsőbbség, azoknak van joguk az örömre, a ki meghalt, az szerényen mondjon le. Édes, jó istenem! Hiszen ha minden ember ugy gondolkoznék, mint ön, ha tudniillik minden halott után bezárnák a lakást örök időkre, mindazzal a mi benne van, Istenem! Hisz akkor az egész világ idő mulva egy ócskaságokkal telt bódé volna és az emberek kénytelenek volnának helyet engedni a rongyoknak. Már én sem vagyok valami vadállat és bizonyára respektálom az emberek emlékeit, hisz azért borsóztam be olyan erősen a boldogult főerdész ur slafrokját, hogy bele ne egye magát a moly és bepakkoltam egy ládába, a többi elkoptatott, elfakult lim-lom közé. Az most ott áll a padláson, erősen leszögezve és miattam ott állhat itéletnapig, én ugyan ki nem fogom bontani. A kis mennyezetes ágyacska meg, melyben hosszu, hosszu évek előtt a főerdészék gyermeke pihent néhány hétig, az most jól ki van szellőzve, tisztán bevonva, abban később más gyermek is fekhetik. Ugy ni! Aztán most nézze meg, hogy milyen barátságosan kedves. Most már akár tiz fia is lehetne a bérgazdának, a kik mind az aranyországból érkeznének ide. - Erre Griebelné sorba fölnyitotta a szobákat és bár igaza volt, mert kedvesebb hajlékot nem is lehetett volna képzelni, Márkusz ur arcán mégis egy kis felhő vonult végig, mert eltünt minden, a mit ő olyan hosszu időn át érintetlenül hagyott, tisztelve a halott emlékét.

- No, ha már most az ön kis felesége, meg azok az apró berliniek ide bejönnek egyszer, nem érzik már a dohos, rossz levegőt, melyet ön erőszakkal őriztetett benne!

Erre a jóizü mondásra Márkusz ur arca hirtelen földerült.

Minden azon a reggelen történt, a melyen a bérgazdáék mindenestül átköltözni készültek a Szarvas-telepre. Odafenn készen volt minden. Az erkélyen gyönyörü virágok illatoztak, az összes ajtókon pedig guirlandok a legszebb rózsákból fonva, várták az érkezőket.

Márkusz ur szobája maradt utolsónak.

Nagyon el lehettek mélyedve a takaritásban a kastélybeliek, mert mikor az uj lakók befordultak az udvarra, csak Szultán üdvözölte az érkezőket, nagy ugrásokban egyet-egyet vakkantva.

Csak mikor már az uj földesur, menyasszonyával karján, átléptek a küszöbön, rohant ki Griebelné asszony, Lujza leányával az előcsarnokba.

- Na, ez szépen sikerült! - kiáltott a kövér kis asszonyság, - egy pillanat még és nem is fogadhattam volna önöket, pedig milyen diszes szónoklatot készitettem magamnak erre az alkalomra! De mindennek ez az oka, ni! - folytatta és egy zsinóron lógó aranymedaillont himbált ide-oda a levegőben.

- Igen, megvan a kis haszontalan! A szekrény mögött bujkált, Márkusz ur. A mint a szekrényt eltoltuk, hogy helyébe tegyük az ön iróasztalát, hát egyszerre csak előkerül! Hani azt mondja, hogy ezt csak az a csuf Róza dugta oda, hogy azt higyjük, miszerint az a szegény ember, a kit az országutról ide beszállásoltunk, hogy az lopta el! No nézze meg az ember! Pedig hát az a szegény pára mit sem vétett neki!

- Oh, az nem lehet tolvaj! én azt jól tudtam, - szólt közbe Lujza. - Az egy derék, önérzetes férfiu volt, jóságos, kék szemeiben...

Hirtelen elhallgatott, mert az ajtón éppen akkor lépett be egy sugár, magas, nem éppen szélesvállu fiatalember, kinek beretvált arcán nemes előkelőség tükröződött. A leányka arca lángban égett, midőn meglátta a fiatalembert, a fiatalember szemében mintha látszott volna annak a lángnak a visszfénye.

A fiatalember az öreg bérgazdát vezette karon. Az öreg ur egy pillanatra megállott és mikor kellőképpen kiszuszogta magát, megcsipkedte Lujza kisasszony gömbölyü arcát, a mamának pedig bemutatta fiát, a ki nagy tanulmányutról éppen tegnap érkezett haza. Hja! Előkelő fiatalember nem lehet a nélkül, hogy világot lásson! - tette hozzá nagy fontossággal.

Nyomban aztán megérkezett a tolószék is. Az erdőőr, a ki a széket tolta, most fölkapta a bennülő beteg, öreg hölgyet és csakugyan ugy hozta föl két karján, mint egy gyermeket.

Az ebédlőben fényesen meg volt teritve a vendégek számára.

Attól a naptól fogva víg és boldog élet folyt a kastélyban.

A bérgazda fia reggeltől estig dolgozott a gazdaságban Griebel ur vezetése mellett, a ki gyönyörködve mondta:

- Persze, igy már más látszata lesz a majornak!

Az öreg asszonyság is jobban lett ebben az uj környezetben, sőt az orvos teljes egészséggel biztatta. A bérgazda pedig nem nélkülözvén többé semmit, sokkal szelidebb lett.

Az esték édes, családi körben teltek el, melyhez most már Griebel ur és Griebelné asszonyság is tartoztak, természetesen, bájos leánykájukkal együtt.

Volt zene, tréfálkozás, mulatozás, ugy hogy néha éjfélkor is meg voltak világitva az erkélyszoba ablakai.

Lujzácska egész nyiltan és naivul bevallotta, hogy ő nem akarna többé visszatérni az intézetbe és abbahagyva minden lármás indulót, feltünő módon csak mélabus, vágygyal teli szerelmes dalokat játszott a zongorán, holdvilágos estéken, ugy a hogy illik.

Márkusz ur elutazása előtti estén - már nem halaszthatta továbbra teendőit - az egész kis társaság együtt volt az erkélyszobában. A bájos menyasszony a teát készitette, Griebelné asszonyság egy asztalkánál vajat kenegetett a zsemlyékre, a bérgazda, a felesége, meg Griebel ur whistet játszottak, mialatt Lujzácska a zongora előtt ült és meleg érzéssel énekelte:

"Szeretlek én egyetlenegy virágom!"

A fiatal Francz úr a falhoz támaszkodva nézte a fiatal leány viruló arcát, szinte elnyelte lángoló tekintetével, ekkor Márkusz úr gyöngéden oldalba lökte Griebelné asszonyomat:

- Nos, kedves nevelőmama, mit szólana hozzá, ha szeptember 15-dikén egy mátkapár helyett mindjárt kettőt esketne a pap a tillrodi templomban?

- Egy kicsit korán volna még, Márkusz ur! - szólt az asszonyság a legkisebb meglepetés nélkül, pedáns szimetriával egymásra illesztve két zsemlyeszeletkét. - Az én leányom még nagyon fiatal, aztán meg az ember becsületes kelengyét is akar készittetni, ahhoz pedig idő kell. Mit gondol? Azt nem lehet csak úgy felfujni! Különben nagyon inyemre való a dolog! Derék, jószivü fiatalember, jobb vőt nem is kivánhatnánk magunknak. No meg az én Lujzám? Az igaz, hogy ügyes, egészséges gyerek, aztán meg Griebeléknél sem éppen üres a ládafia! Én meg az öregem értettünk a takarékossághoz, aztán meg a pamlagon sem henyéltünk soha! Hát, a mint már mondám, nekünk öregeknek, semmi kifogásunk ellene, de mondja csak, Márkusz ur, - és szemeivel hamiskásan hunyorgatott, - ki hitte volna ezt, mikor én annak a veresszakállunak egy darab kenyeret meg néhány fillért nyomtam a tenyerébe?

Márkusz úr majdnem fölkacagott:

- Hát kitalálta, hogy ő az? Pedig azt hittem, hogy az okos Griebelné az egyszer bekötött szemmel nézi az eseményeket.

- Persze, hogy kitaláltuk, én is, meg az én Lujzám is. Az rögtön ráismert, és ha Francz úr tizszer is levágatta volna a vörös szakállát. Ki hitte volna, ez a kis Lujza, ez az ártatlan, szende csibe, a ki még csak most bujt ki a tojásból? De hát a szerelem, az ösztön megélesiti az értelmet. Az igaz, hogy egyebekben aztán vak, meg siket minden iránt, ami körülötte történik és nem lát semmit, - már mint a szerelemről beszélek, - amig az orrával rá nem bukkan az igazságra. Vagy talán ön másképp járt a bérgazda cselédleányával, édes Márkusz uram?

A TIZENKÉT APOSTOL

Egy középnémetországi kis város végén, ott, hol az utolsó kis utcák meredeken kapaszkodnak a hegyre, állt a nagy apácazárda.

Rémes épület volt az, beomlott ablakaival, csikorgó verőcéivel és a varjuseregekkel, melyek szüntelenül körülszállongták tetejét. A fal kövei közül vastag csomókban nőtt ki a fű s a boltíves kapu fölött a szétomladozott kődíszitmények közül az ifju facsemetéknek egész kis erdeje integetett. Két elaggott pajtás gyanánt, kik egymást támogatják, támaszkodott az épitmény és egy ősrégi darabja egymásra a város falának, s ez nagyon előnyös volt a zárdára nézve, mert a fal fölötte vastag lévén, széles hátát földdel terhelték meg és most oly buja növényélet csirázott és viritott ott fönn, mintha hire sem lenne a fal köveinek a földréteg alatt.

Az egész csakugyan egy hosszukás virágágy volt, alig lábnyi széles út által elválasztva; de azért olyan tisztán is tartatott, mint egy ékszerszekrény.

Az ut szélein egész koszorúja virított a fehér tollasszegfünek; liliomok és estikék álltak az ágyon, és a szamóca piros gyümölcse, széles, csipkés leveleivel együtt a vad tömjén közé vegyült, mely a fal szélén lekúszva, óvatosan helyezte el finom indáit a fal hasadékaiba.

A fal mögött volt az egykori zárdakert, jelenleg puszta, elvadult gyep, hol a zárda lakóinak kecskéi sovány eledelüket kereshették. De szorosan a fal mellett egész erdeje állt a mogyoró- és orgonabokroknak, és ezek áthatlan zöld falat alkottak fönn a kis kert hátánál. Az orgonafáknak fehér és lila virágfürtjei tavaszkor az egyetlen kis fapad fölött függtek, s egy öreg gesztenyefa messzire terjeszté ágait egészen az utca közepéig, melynek szegényes házsora itt végződött s csak az utolsó ház hátsó ablaktalan fala látszék.

Idegen láb tán sohasem lépett volna a városnak ezen félreeső, kevéssé vonzó részébe, ha az ódon zárda mellett nem állna egy kincs, a rég eltünt idők egy drága emléke, a mi asszonyunk temploma, melynek karcsu két tornyát a regék egy egész világa lebegé körül. A templom zárva állt s nem használtatott és a zárdaszüzek utolsó "Miserere" éneklése óta sohasem zengtek szent hangok a hatalmas boltivek alatt. Az örök lámpa kialudt; az orgona szétzúzva hevert a talajon s az elhagyatott főoltár körül fecskék és bőregerek repdestek és a rég kihalt nemzedékek pompás, igényteljes siremlékei vastag porréteg alatt nyugodtak.

Csak a harangok, melyeknek csodateljes, összhangzatos kongása az egész vidéken hires volt, szólnak most is minden vasárnap az árva csarnokok fölött; de fájdalmas kongásuk nem gyüjthette oda a hivőket.

Hogy e pompás épitmény mellett gránitfalaival és oszlopaival, a roskatag zárdát állni hagyták, ennek oka a városi hatóság bölcs gazdálkodásában rejlett. Tulajdonképpeni rendeltetését már régen elvesztette. Luther hatalmas szava itt is széttörte a bilincseket. Az uj tanra téritett város türte az Istennek szentelt szüzeket, a mig éltek, s miután az utolsó is megboldogult, a zárdaépület a városi hatóság kezelése alá esett, s ez annak egy részét a szegényeknek engedte át menhelyül.

Ez idő óta a rácsos ablakok mögött, halvány apácaarcok helyett szakálas vonásokat, vagy egy szorgalmasan tatorozó és civakodó családanya fejét lehetett látni, mig az udvar esőmosta kövezetén, melyet azelőtt csak a zárdaszüzek halk lépése és zárdai uszálya érintett, egy sereg elvadult gyermek sürgölődött.

A viruló kertecskén kivül még egy nyájas oldala volt az ódon háznak, hol a szem pihenhetett, ha mindezen itt összetorlaszolt emberi nyomoruság szemlélésében kifáradt. Azon sarok, mely a város falára támaszkodott, négy, tisztán megmosott ablakot mutatott fehér függönyökkel, melyek közül az utolsó oly módon nyilt a kertre, hogy kényelmesen lehetett volna ajtó helyett használni és bizonyára annak is szolgált, mert a hétnek bizonyos napjain egészen tárva volt.

Akkor egy kötél volt huzva az ablaktól a gesztenyefáig s teli aggatva finom fehérnemüvel, s látni lehetett, hogy egy nőalak, kinek föltüzött köténye teli volt ruhacsiptetővel, ki-be járt a nyitott ablakon.

Ezen alak az öreg Hartmann leányasszony volt.

Keresztneve tulajdonképp Zsuzsi volt, de már oly régóta "Szitakötőnek"^[1] hivták a városban, hogy sok ember nem is tudta már igazi nevét. S e nevet különös külsejének köszönheté, de korántsem könnyüded gráciája vagy szineinek szépsége miatt, az ilyenek ritkán tünnek elő egy hatvan éves alakon, de inkább csodálatos, suhanó, félénk járása miatt, melylyel e hosszu, vékony alak az utcákon végigsietett.

Máskülönben inkább denevérhez hasonlitott, hajlott, majdnem átlátszó vékony orrával, hamuszin bőrével és nagy, fénytelen szemeivel, melyek többnyire félénken rejtőztek a fölötte vékony szemhéjak alá. Ezen benyomást kiegészité a fekete polgári főkötő, mely szorosan a homlokhoz simulva, egyetlen hajszálat sem engedett látni s két oldalt elálló csipkefodrokkal volt diszitve.

A Szitakötő egy igen szegény cipész gyermeke volt, ki őt és valamivel idősebb fivérét, Leberechtet, szigoruan és istenfélően nevelte föl, s két gyermekét illetőleg nem táplált merészebb kivánságokat, mint hogy Zsuzsi később szolgálat által keresse meg becsületes kenyerét, és elsőszülöttje egykor a háromlábu széken vele szemközt üljön s a tisztességes cipészmesterséget folytassa.

A csendes, szelid Zsuzsi, kinek eszmeköre számára éppen elegendő léttel birtak a cipészmühely és egyszersmind szoba szűk falai, egészen egyetértett atyjával a neki kitüzött életcélt illetőleg. De a fiatal Leberecht szárnyai jóval hosszabbra nőttek, sőt annyira, hogy egész a hittudományig értek. Fényes szellemi tehetségekkel birt, melyeket vasszorgalom támogatá, s igy egy ösztöndij segélyével sikerült neki a hittant tanulmányozhatni.

Már is fényes vizsgát tett s néhányszor a zsufolásig telt templomban gyönyörüen szónokolt szülővárosában, midőn ernyedetlen szellemi tevékenysége következtében a kórágyra hanyatlott, hogy többé föl ne keljen; tüdővészben halt meg.

Zsuzsi, ki fivérét, mint egy magasabb lényt tisztelte, majd összeroskadt fájdalmának terhe alatt, de egy félárva gyermeket kellett ápolnia és nevelnie, s ezért összeszedte magát, erős, becsületes jóakarattal.

Ama gyermekkel pedig igy állt a dolog. Egyszer, midőn a fiatal Leberecht már mindennap eljárt a primába és a tisztességes polgárnők Zsuzsit már jó ideje "leányasszonynak" cimezték, megtörtént, hogy a gólya "nagyon elkésett és szükségtelen módon" - a mint a megrémült cipész mondá - ismét annak házára szállt; az utolsó gyermek óta, kit holtan hozott volt, kilenc évig maradt el.

Nehéz szivvel és gondteljes lélekkel kereste elő a mesterné az ócska bölcsőt a padlás legsötétebb zugából, kiüzte a megrémült pókokat a pici ágyból, vizes ruhával megtörülgeté keskeny oldalait, mire azonnal diadalmasan előtüntek a durván festett angyalfők lángolón piros orcáikkal és égszin szemekkel, s észrevétlenül csendesen állitá az ágya mellé, nem messze az ócska háromlábutól, melyen a cipész valóságos dühvel egy szerencsétlen talpat kalapált.

De az mit sem segitett, a bölcsőt még sem kalapálhatta el onnan s később hihetőleg nem is akarta volna azt tenni, mert nagyon csinos volt, a mi benne nyugodott.

Valóban éppen ugy látszék, hogy a vén gólya egy hályogot kapott szemeire, s mintha a fölaggatott kaptafákat a cipész szobájában egy magas, ős nemzetség cimerének nézte volna, mert a bölcsőben fekvő gyermek sehogysem illett a nagyon is nem szép cipészcsaládba, s nem is ugy nézett ki, mint egy cipész gyermeke, sőt inkább ugy feküdt ott a durva párnák közt hófehér bőrével, gyöngéd aranyszinü, finom hajával és nagy kék szemeivel, mint egy kis hercegnő.

De ugy is szerette őt atyja, mint szemefényét, anyja meghalt a kis leány születésekor és testvérei szüntelen csodálták. Mig a fiatal deák ügyes tollal forditásait irta, lábával gyöngéden ringatá a bölcsőt. Ifju képzelete a klasszikus őskor valamennyi nőszépségeit kis hugocskája finom vonásaival diszité föl, s a gyermek első mosolygása költészetre lelkesité őt.

Zsuzsi ellenben a leggondosabb testi ápolásban részesité a kis leányt. Mindig a legtisztábban tartotta őt és sohasem ment valahová a gyermek nélkül, mert az emberek megálltak az utcán, s nem győzték eleget csodálni a kis szőkefejüt.

Midőn Leberecht fivére meghalt és az öreg cipész is utána nemsokára elbucsuzott az élettől, akkor Zsuzsi átköltözött az irgalomból neki átengedett lakásba, a régi zárdaépületbe, hol mint finom fehérnemü-mosónő kezdett müködni. Nem hozott magával egyebet, mint kis nővérét, az örökölt csekély butorzatot és két szorgalmas kezét.

Hanem a mi leginkább magára vonta a zárda bámészkodó lakóinak figyelmét s különös gáncsolását, az egy csinos üvegszekrény volt zöld gvapjukelme-függönynyel, melyet a Szitakötő az uj lakásba vitetett. Ezen szekrény boldogult bátyjának könyvtárát tartalmazá.

Zsuzsi számára ezen irodalmi kincsek csakugyan nem birhattak semmi becscsel, hiszen ő mit sem értett abból, a mi azokban a könyvekben állt; de elég gyakran látta, mily benső élvezettel rendezte és forgatta szeretett fivére ezen kedvenceit, hogyan nyomorgott, nélkülözött és takaritott meg minden fillért, hogy egy vagy más forrón óhajtott művet megszerezhessen.

Minden cimlapon itt állt az ő neve amaz ékes irással, melyet Zsuzsi annyira csodált, minden könyvből egyes papirszeletek kandikáltak, melyeket nevezetes helyeken ő maga tett bele, némelyik még papirral volt beboritva, mely tapasztó ostyával volt gondosan megragasztva, s mind szent ereklyék voltak előtte, melyektől semmi áron sem válnék el, inkább éhen halna meg. De éppen ezért jött indulatba, először életében, midőn a szomszédasszonyok azt javasolták neki, adja el ezeket a haszontalan könyveket.

A Szitakötő ezentul csak munkájának és kis huga nevelésének élt, és Magdolna, ez idő folytán, föltünően szép hajadonná fejlődött. Zsuzsi gyakran titkos örömmel szemlélte őt s lelkében már látta őt mint egy derék, hozzáillő polgár és mester diszes hitestársát. De a sors épp oly kevéssé törődik az anyai gondviselés és szeretet terveivel, mint egy fiatal szerető sziv, és Zsuzsi is csakhamar, és nem a legkellemesebben riasztatott föl gondoskodásának álmaiból.

Nem messze azon várostól, mely e kis történetnek szinhelye, élt az akkori időben, magányos kastélyában egy özvegy hercegnő, kinek szolgálatában, miután szenvedélyes műkedvelő volt, egy olasz művész állt.

Ezen nápolyi volt az, ki Zsuzsinak a jövőre terjedő terveit semmivé tette. Szép férfiu volt ő, tüzes fekete szemmel és hollófürtökkel. Egy nap megpillantá a szőke Hartmann Magdolnát, a mint a kerten keresztül ment, egy finom ruhával teli kosarat vive fején.

Az olasz rögtön heves szenvedélyre lobbant, s midőn pár héttel később, miután többször beszélt vele, a hercegi kert árnyas hársfasorában hő szerelmét megvallá előtte, akkor Magdolna sem állhatott ellent s megigéré neki, habár könyek és remegés közt, hogy követni fogja őt pompás, déli hazájába.

Hanem az szörnyű csapás volt a Szitakötőre, midőn ezen elhatározását kinyilatkoztatta, s egyszersmind azt állitá, hogy meg fog halni, ha szerelmesét nem szabad követnie. Zsuzsi jajgatni és kérni akart, de a leány utóljára kimondott fenyegetése következtében elfojtá könyeit s ellenkezés nélkül engedé, hogy egy reggelen, egyszerü esküvés után, Beroaldo szobrász a kocsira emelje ifju szőke nejét és örökre elvigye őt német hazájából.

Tizennégy éven át rendesen jöttek levelek Olaszországból, fölváltva örvendetes és bús, jó és rossz hireket hozva, de a tizenötödikben egy reggel vastag levélcsomag jött Nápolyból, s nem is Magdolna kezeirásával, s midőn Zsuzsi azt fölbontotta, nővérének egy levele esett ki belőle, melyben Zsuzsit kéri, könyörüljön gyermekén, mert ő már érzi a halál közellétét.

A levélhez egy irat volt mellékelve a hatóságtól, mely tudtára adá, hogy Beroaldo Giuzeppo szobrász nejével együtt forrólázban meghalt, egy nyolc éves leánykát hagyván hátra. A boldogultnak egy barátja magával viendi a gyermeket Bécsig, de oda jőjjön el érte rokona, ha nem akarja, hogy valami nyilvános intézetbe adassék. Egyszersmind megjegyeztetett, hogy a szülők egészen vagyontalanok voltak s a kis leánynak semmi örökséget sem hagyhattak.

Zsuzsi eleintén keservesen sirt, de aztán csakhamar összeszedte magát s rendkivüli erélyt és élénkséget fejtett ki. Elővette boldogult anyja fülfüggőit, valamint az övéit is, melyeket bérmálása napján kapott ajándékul, az ugynevezett szentélyből, egy ócska, vattával bélelt skatulyából; aztán kifejtette a fehér főkötőből, mely anyjának legnagyobb disze volt, az aranynyal himzett fejrészt, atyja vastag ezüstóráját és tizenkét ezüst mellénygombot is tett hozzá. Mindezt elvitte az ötvöshez és eladta.

Ezután kinyitotta az üvegszekrényt és kivett belőle, nem könyvet, hanem egy nehéz kis csomagot, remegő kézzel és nedves szemmel. A csomagra fehér papirlap volt tekerve s rajta nagy meredt betükkel, sok helyesirási hibával ez állt: "Szeretnék ezen pénzért becsületes temetést kapni, hanem sirkövet is, és azon álljon: "Hajadon Hartmann Zsuzsánna."

A csomagban harminc darab pengő ezüstpénz volt s ez az eladott holmi árával 45 tallérnyi összeget tett.

Egy szép reggelen a Szitakötő ablakain, a fehér kartonfüggönyök helyett kék papirral beragasztott ablaktáblákat láttak s a virágcserepek eltüntek az ablakok párkányairól. Zsuzsi utnak indult a zárda lakóinak végtelen csodálkozására, hogy boldogult nővére gyermekét fölkeresse.

Három hétig maradt el s aztán egyszerre egy szombat délután ismét a zárda-udvarba lépett a Szitakötő; épp oly zajtalanul jött, mint a hogy elment. A zárda nagyja-kicsinye kirohant az ajtókon s körülfogta a jövevényt, ki félénken és kevés szóval, mint szokása volt, elmondá, hogy Bécsben járt s annak bizonyitékául egy kis leányra mutatott, ki ijedten rejté fejét Zsuzsi ruhájába.

De furcsa kis teremtés volt az, a kit az öreg itt magával hozott, valóságos "tatergyermek" (cigánygyermek)^[2], igy vélekedtek a szomszédasszonyok, váltott gyermek, a kitől félnie kell az embernek, teljes lehetetlenség, hogy a hófehér, aranyhaju Magdolna ilyen feketesárga majmot hozott volna a világra. Megcsalták a leányasszonyt, azt a gyermek is belátja.

És valóban, a kis leány barna arca, meglehetős nagy orral és a koromfekete hajnak roppant tömege, mely alacsony homlokát árnyalta, visszariasztotta az öreg Zsuzsit is. De mindennek dacára nem osztozott a szomszédnők kétkedéseiben, mert a kis leány félreismerhetetlenül hasonlitott olasz atyjához, kinek vonásait viselé. Az ő csodálatos mély, fényes szemeit is örökölte, melyek szépségét azonban fekete, tulságosan kifejlett szemöldei csökkentették s egész arcát megfosztották gyermekiességétől.

Néhány napi pihenés után, melyek leginkább arra használtattak föl, hogy a kis leány külseje, a mennyire lehetséges, csinossá és tetszővé tétessék, Zsuzsi az iskolába vezette a kis idegent a szokásos cukros sütemény kiséretében. Az első bemutatás, a mint a jó öreg helyesen sejtette, nem igen fényesen ütött ki. A gyermek görcsösen kapaszkodott nagynénje kezébe s köpenye alá rejté fejét, midőn a tanitó megszólitotta. Zsuzsi szelid kérelmeinek és a tanitó hathatós beszédeinek nem volt egyéb eredménye, csak hogy a kis leány még jobban eldugta fejét a köpenybe, mig végre a tanitó türelme megszakadt s dorgálva huzta ki őt a köpeny alól.

De ekkor az egész osztály hangos hahotára fakadt, mert a hajtömeg, melyet a néni kenőcs és fésü segélyével sok bajjal lesimitott és lekötött, a leányka ellenkezése alatt fölbomlott s most minden irányban szétállt. S a kis leány egyszersmind oly fájdalmasan elkezdett sirni, sikoltozni, hogy a tanitó haragra lobbanva, füleit betartotta, és a Szitakötő egész testében remegett.

E naptól kezdve a kis idegen ugyszólván átengedtetett a többi gyermek kinzásainak. Elvetették tulajdonnevét, Maddelénát, mely oly lágyan hangzott, s egyhangulag "Taternek" nevezék, habár a kis leány dühöngött, haragosan kimutatta fehér fogait s lábával toppantott. Rendesen mint egy üldözött vad futott hazafelé s a gyermeksereg lármázva utána, mig az üldözött valamely sarokkőre menekült, s ott keresztbe font sovány karjait szemei fölé tartva, mozdulatlanul megállt.

Olyankor csak hevesen lihegő kis keble mutatá, hogy még élet van benne; akkor sem mozdult, ha a többi gyermekek ruháját rángatták vagy vizzel fecskendezték, türelmesen várt, mig valamely okosabb ember őt megszabaditotta és kis kinzóit hazaküldte.

A tanitók nem igen oltalmazták. Kevés rokonszenvet éreztek a sajátszerü teremtés iránt, ki minden kérdésnél rémülten függeszté rájok komor szemeit és ritkán hagyta magát feleletre birni, legkevésbbé pedig fenyegetések által. Ha azonban felelt, akkor rendkivüli fölfogási tehetség és világos értelem szólt szavaiból; de a kevés szót is rendesen mogorván, idegenszerüen hangzó német nyelven ejté ki.

Mintegy tizenkét év mult el ama nevezetes este óta, melyen a déli születésü kis árva először lépett a nyomor menhelyébe, s itt kezdődik tulajdonképp ezen elbeszélés, midőn egy pünkösd vasárnapján és pedig éppen mikor a nagy harang mély, hatalmas hangjával belekongott a délutáni harangozásba, egy fiatalember jelent meg a keskeny utca kezdetén, mely a zárdához vezetett. Nyilván idáig követé a harangok hangját. Egy pillanatra megállt, mintegy megigézve ezen csodateljes összhangzat hatalma által.

Két agg anyóka, ünnepiesen öltözve, ezüstpaszomántos főkötőben s a diszes kerekszerü posztóköpenyben, ment el mellette a templom felé, nyájasan köszöntve. Ablakok is megnyiltak itt-ott, melyekből ingujjas férfiak és nők, kávécsészével kezükben dugták ki kiváncsi arcukat.

De a fiatalember mindezt nem vette észre. Szemeit a toronyra függesztve, melynek keskeny ablakán át tisztán lehetett látni a lengő harangokat, lassan haladt tovább egészen a falon lévő kis kertig. Ott, a gesztenyefa árnyában, a falhoz támaszkodott s mozdulatlanul hallgatá a harangok harmóniáját. Egyszerre gyenge fuvalom támadt s egy fehér lap lebegett le a fal széléről s éppen lábaihoz esett; e pillanatban fönn egy nőalak suhant a kerten keresztül, a nyitott ablakban eltünve.

A jelenség futólag és nesztelenül lebbent el, mint egy árny. A fiatalember csak finomul idomitott fejének hátsó részét, pompás fekete fonadék-tömeggel, és egy szép gömbölyü meztelen kart látott, mely az ablak keresztfáját átölelte, mig a karcsu test a szobába hajolt; hanem ezen egyetlen mozdulatban annyi ifjui kecs, oly kigyószerü hajlékonyság volt, s az észlelő lenn az utcán kétségkivül hozzátartozó kecsteljes arcot is következtetett, mert azonnal nagy érdekkel szemlélte a fehérfüggönyös ablaksort, de az egyikben csak a Szitakötő arcéle volt látható, a mint mélyen orrára nyomott szemüveggel s a zsoltáros könyvet messzire tartva, délutáni imáját olvasta.

Az idegen fölvette a lapot, mely még mindig lábainál hevert. Egy nő arcképét tartalmazá, mely futólag, de szabatosan rajzónnal volt odavetve; csodaszép, de igazi német arc, világos hajtól körülvéve, a nápolyi nők diszes fátyola alatt. Ezen lap bizonyára a fal szélén álló kőasztalról esett le, mely mindenféle papirokkal és könyvekkel volt födve.

Ezen jelei a magasabb szellemi foglalkozásnak, a hevenyészett magas kertecskével együtt, teli virágillattal és bogárzsongással, eléggé föltünők voltak e roncsolt, nyomorult környezet közepett, majdnem mint egy elszórt rege, mely a durva valódiságba tévedett.

A harangkongás ezalatt hatalmasabb lendületet nyert, annak jeléül, hogy végéhez közeledik. A fiatalember ismét föltekintett a torony ablakára, de a lengő harangok helyett most egy világos alak jelent meg a keskeny nyilásban, ugyanazon jelenség, mely előbb oly hirtelen végigsurrant a falon. Alig vette azt észre az idegen, midőn a zárdát és a templomot megkerülte s a torony ócska lépcsőzetén fölment. Midőn fölért, első pillantása az ablakban lévő alakra esett, s meglepetve állt meg. Fiatal leány volt, a ki mozdulatlanul, összetett kezekkel a párkányon ült. A csúcsives ablak, finom kőfaragványaival, szűk keretként vette őt körül és a sötétkék égről odakünn, mely csak nagy távolságban egy széphajlásu, gyöngéd lilába mártott hegy ormán pihent, csodálatraméltó arcél emelkedett ki, tiszta és hibátlan idomu s elragadtató kifejezés által lelkesitve.

Az idegen tekintete, mely mozdulatlanul és bámulva volt ráfüggesztve, tán némi delej erővel birt, mert a leány egyszerre befelé forditá fejét. Sötét szemei nagyra nyiltak s egy pillanatra rámeredtek, mintha rémet látna, de aztán egy kiáltással leugrott az ablakról, kezeibe rejté fejét és föl s alá kezdett futkosni ama keskeny téren, mely a harangok és a fal közt szabadon maradt, mintha halálos ijedelmében kijárást keresne.

De miután ugy látszék, mintha zavarában a zugó harangok közé akarna rohanni, odaugrott egy öreg ember, ki karját megfogta, s hogy tullármázza a harang zugását, hangosan kiáltott fülébe. De ő kirántotta magát s villámgyorsan, elforditott arccal rohant el az idegen mellett, le a lépcsőn, hol nemsokára eltünt a lenn uralkodó homályban.

Mindez egy pillanat műve volt. Egyidejüleg a harangok utolsó kongásai majdnem kábitó erővel zugtak, hogy kevéssel utána gyenge, szabálytalan csengésben haljanak el, mely végre, mint bús suttogás a léggel összevegyült. Aztán csendesen és sötéten függtek ott a harangok, megkötözött szárnyakkal, gyászolva a hangok gazdagsága fölött, mely bennük rejlik, mert hallgatniok kell a kicsiny emberek akarata szerint odalent. De még sokáig elhangzásuk után, midőn már a leggyengébb hang is elrezgett, ugy van, mintha láthatatlan élet áradna ki belőlök, mintha az elvált hangok szellemei halkkal vonulnának az ár után, mely hatalmasan hullámzik kifelé és millió ágra szakadva verdesi az ember keblét, s körülzugja a megátalkodott kedélyt, mely hevesen küzd és görnyedezik a visszautasithatatlan intés hatalma alatt, s összhangzatosan egybeolvad ama tükörsima árral, melyet "tiszta lélek"-nek nevezünk.

A férfiak, kik a harangozással voltak elfoglalva, ezalatt leszálltak a gerendákról s köszöntve mentek le, a lépcsőn kabátjukat fölhuzva. Az az öreg ember pedig, ki a leánynyal beszélt, udvariasan vette le süvegét az idegen előtt, miáltal tiszteletreméltó hófehér haja láthatóvá lőn és sajátságos jószivüséget kifejező hanggal kérdé:

- Ugyan mit tett az ur a Lencsinek, hogy annyira magánkivül volt? Csak egy hajszál hija, hogy a harangok agyon nem ütötték.

- Hát én ugy nézek ki, mint egy leányüldöző, vén Jakab? - kérdé a fiatalember mosolyogva.

Az öreg bámulva tekintett föl.

- Az ur ismer engem? - kérdé az öreg, vizsga tekintetet vetett az idegen arcára, vastag, fehér szemöldeit összevonva s kezét oltalmazólag szemei föl tartva, hogy jobban láthasson.

- Ugy látszik, én hivebb emlékezettel birok idevaló barátaimat illetőleg, mint kend... Hogyan feledhetném el azon embert, ki gyermekkori csinyjaimban támogatott, ki annyi almát rázott számomra a fáról és örömest türt engem, mint második lovast atyám pejparipája hátán, midőn azt usztatni vitte! - viszonzá az idegen, nyájasan nyujtván kezét az öreg embernek.

- Jézusom! - kiáltá az öreg ember. - Ugyan hogy is lehet az ember olyan vak! Igen, bizony, az a vénség, a vénségem. No, ez ugyan nagy öröm!... Nem hittem volna, hogy még egyszer lássam vén napjaimban a fiatal Werner urat. És milyen nagy és derék lett. Most jönne csak a boldogult édesmamája, majd nagy szemeket csinálna, ha szive kedvencét meglátná! De most már csak nálunk marad?

- Egyelőre igen! De most mondja meg nekem, kicsoda az a leány, a ki ott ült az ablakban?

- Hát a Lencsi, a Szitakötő unokahuga.

- Mit, a Tater?

- Ejnye no! hát még azt is tudja?... Igen, a gonosz gyermekek annak nevezték el: de a taterból szép leány lett. Csakhogy azt nem tudják az emberek, mert mindig a falak közé bujik s nem is tünik föl annyira ilyen szegényes öltözetben... S olyan ostoba emberek is találkoznak, a kik azt hiszik, hogy nincs helyén az esze, minthogy néha olyan különös. Az igaz, néha olyanokat beszél, a mit az ilyen magamféle ember meg nem ért; de abból nem következik, hogy bolond. Lássa, Werner ur, - folytatta az öreg kemény, nagy kezével végigsimitva szemein, - ő mindig olyan szegény teremtés volt, oly elszigetelt, anya, apa nélkül... Eleintén rá se néztem, ha a toronyba följött, a többiek csak bagolynak nevezték, mert mindig csendesen bevonult egy sarokba; hanem egyszer láttam, a mint fejecskéjét az egyik harangba tette, mely éppen elhangzott, s ugy cirógatta azt, mintha valami kedves élő lény lenne; ekkor megsajnáltam. Hozzá mentem s megszólitottam, de ő rémülten nézett rám s lerohant a lépcsőn, mint egy vadmacska. De később mégis csak megismerkedtünk. Jóbarátok lettünk s annyira megszoktam azt a kis bohót, hogy azontul a nőm minden vasárnap a toronyba hozta föl a kávémat, mert otthon rendesen meghagytam hülni; hogy a kis leány is ivott belőle, azt gondolhatja.

- E szerint ma megfosztottam kendet a kávé-órától, mert ugy látszik, a leány nem jön vissza, - mondá Werner s kihajolt az ablakon. Mélyen lent feküdt a kis kert, de ott, ugy a mint a kis utcában, halálcsend uralkodott. A nap heve megszorult a szűk sarokban s minden élőlény a hűs falak mögé vonult.

- Magam is azt hiszem, - felelé az öreg, - ma nem jön többé, nagyon megijedt; csak szeretném tudni, hogy miért?... Igaz, ő mindig kerüli az embereket, de máskor zajtalanul teszi, ugy hogy azok észre sem veszik. Nem tudom, mi lelte őt ma; ön pedig, Werner ur, bizony nem ugy néz ki, hogy félni kellene öntől!

Az öregnek tekintete e szavaknál tetszőleg futotta végig a fiatalember föltünően szép, tekintélyes alakját, miközben az kivette tárcáját, s megmutatta Jakabnak a talált rajzot.

- Oh, ez a Lencsi boldogult édesanyja! - mondá amaz. - Azt a képet a kis leány maga rajzolta emlékezetből.

- Mit, - kiáltá Werner bámulva, - az a fiatal leány?

- Igen ám, ő ugy tud festeni, mint bármelyik festész. "Ülj ide, Jakab", igy szól néha, midőn itt fönn együtt ülünk. "Lásd, itt jön a fényes napsugár, s az éppen fejedre esik, igy akarlak lerajzolni", és egy negyedóráig sem tart, s már ott állok én, vén fickó, a papiron, ugy, hogy az emberek hangosan fölkacagnak, annyira el vagyok találva... Sok éven át lakott itt a zárdában egy vén festész. Azt mondják, hogy jól értette a mesterségét, hanem kijött a divatból, az előkelő emberek azt mondták, ő nem adja meg az illő értelmet az arcoknak. Édes Istenem, gyakran nagyon nehéz dolog is lehetett az, mert olyasmit festeni, a mi nincs, az bizony éppen mesterség, mintha olyan haranggal akarnék harangozni, melynek nyelve nincsen.

No hát, az az öreg ember észrevette, hogy a Lencsiben rejlik valami; elővette őt s megmutatta neki, hogy csinálják a képeket, s nemsokára segitett neki az alkalmi verseknél és keresztelési meghivásoknál, mert a köznép ugy szereti azokat, ha szépen ki vannak festve. Az öreg egy pár év előtt meghalt és Lencsi folytatja most az üzletét, mi által sok garast keres.

Az öreg Jakab beszédközben bezárta a kisebb ablakokat, lerázta a port kabátjáról és süvegéről, mely itt minden lépésnél fellegként szállt föl, s azután elhagyá a tornyot a fiatalemberrel, de ez előbb még egyszer megcirógatá a pompás nagy harangot. Több utcákon haladtak keresztül s végre egy nagy, kissé komor kinézésü épület - Werner háza - előtt álltak meg. Itt a fiatalember igy szólt:

- Arra már öreg vagy, édes Jakab, hogy a lovakat usztatni vinnéd, az almafát magam is meg tudom rázni, mert van egy pár erős karom, a mint látod. Hanem szükségem van férfi-fölügyeletre kertemben és házamban, egy hű, becsületes arcra, mely minden pillanatban visszahivja boldog gyermekségem óráit. Ha akarod, jó öreg, akkor minden órában beköltözhetel feleségeddel együtt házam csinos udvari lakásába. Örömemre szolgál, hogy öregségedre gondoskodhatom rólad. De azért nem tiltom el, hogy vasárnaponkint meglátogathasd a harangokat és félénk kedvencedet a toronyban.

Jakab ugy nézett rá, mintha álmodnék. Remegve ragadá meg Werner kezét, de nagy örömében nem tudott egyebet szólni:

- Oh, uram, akarok-e!... Ezer örömmel, igen! De most csak hadd menjek haza hamar... Mit szól majd erre az én öregem, magasabbat ugrik örömében, mint a milyen ő maga, ha vén lábai még elbirják!

S azzal elszaladt lefelé az utcán. Werner pedig megfogta a fényes rézgombot a ház kapuján és csengetett. Azonnal megjelent fönn a rézsutos tükörben, az ablakban, egy öreg hölgy arca, gőgös, kemény vonásokkal, nagyon keményitett hófehér főkötővel körülvéve, s épp oly hirtelen el is tünt és azonnal megnyilt a kapu szárnya, amaz előkelő nehézkességgel, melylyel tömör kapuszárnyak a régi és gazdag házakban megnyilni szoktak.

A fiatal Werner igen vagyonos, tekintélyes szülők egyetlen gyermeke volt, de már tizenöt éves korában elvesztette azokat. Egy öreg nagybátyja, ki az egyházi rendhez tartozott s egy távoli városban lakott, magához vette őt. Ott kitünő nevelést kapott. Az ottani gimnáziumot látogatta, később az egyetemet és aztán Olaszországba ment, mi ifju vágyainak legforróbb célja volt.

Werner kitünő festészi tehetséggel birt s ott egészen a művészetnek élt, vagyona által független lévén. De miután hat évet töltött a déli ég alatt, egyszerre föltámadt a honvágy s visszatért Németországba, hogy legalább egy ideig azon a helyen éljen, hol egykor boldog s különösen az anya által gyöngéden szeretett gyermek volt. Egy öreg, özvegy nagynénje lakott házában hosszu távolléte alatt s rendben tartotta azt, s igy kényelmes otthont lelt, midőn visszatért, habár nem az anya hű karjai fogadták, s habár az anyai szemek ama szeretetsugára rég elhunyt, mely gyermekségét megdicsőitette.

*

A ki Zsuzsi leányasszonyhoz akart menni, annak a komor, omladozó épületekkel körülvett zárda udvarán kellett keresztül haladnia. A jobb szárnyban volt egy ajtó, melynek magas boltive egy művészi vésőnek még igen szép nyomait viselé; de az ajtón egyes deszkák hiányzottak, mi sajátságos ellentétben állt a roppant zárral és vaspántokkal, melyek örök időkre voltak csinálva. Ezen bejárás pinceszerü csarnokba vezetett; ezen mély folyosó végén ferde, nyaktörő lépcső vitt az első emeletre. Ott lakott Zsuzsi, s ott világos és verőfényes volt; a tiszta, habár kicsi és szűk lakószobácskában óriási kályhájával és fehérre sikált fenyőbutoraival, azonnal megfeledkezett az ember a rémletes bejárásról.

A tárt ablaknál, mely a falra nyilt, ült Magdolna. Lábainál állt egy kosár, éppen kivasalt fehérnemüvel s ujján a gyüszü és egy darab ruha ölében mutatták, hogy a fehérnemü kijavitásával foglalkozik. De a tű pihent. Ha az ember e magas szűz alakot szemlélte, akaratlanul kérdőleg emelte tekintetét a szoba tetőzetére, vajjon igazán oly alacsonyan, oly ferdén, oly füstösen marad e szép fő fölött, mely oly büszkén emelkedett vállairól, kifejezésteljes homlokával és csodálatos szemeivel.

Az ódonszerü szekrény, üvegajtaival és zöld függönyeivel, nyitva állt. A könyvsorok bent már nem látszottak olyan ujnak s nem is álltak ott oly szép feszesen, mint az előkelő könyvtárak jól rendezett csapatai, melyek kitünően fölszereltetnek, de igen ritkán vitetnek a csatába, itt ellenben csak egyesek futólag, vagy félig voltak betéve, tán, hogy valami gyors gondolat következtében azonnal kéznél legyenek.

Tiszteletreméltó nevek álltak a kis vörös cimjelzőkön, nevek, melyek előtt az egész világ meghajol, s melyek itt, a világnak egy szegényes zugában, működésük egész áldását egy, az ugynevezett világból tökéletesen kizárt kedélybe hintették. Az öreg festész sokoldalu müveltséggel biró ember volt. Ő figyelmeztette először a leányt a drága kincsre, mely a kis szekrényben rejlik s ő maga adta kezébe a könyveket, a mint szigoru sorfolyamatban legjobban használhattak rendkivüli gyorsasággal fejlődő, tüzes szellemének.

Azon néma megegyezés következtében, mely Zsuzsi és az öreg ember közt fönnállt, ez utóbbi mindig annak kedélyes, meleg szobácskájában tölté a hosszu téli estéket s fölolvasott Magdolnának, Zsuzsi fáradhatatlanul pergő rokkája bizalmas kisérete mellett, avagy megmagyarázta neki a helyeket, melyeket meg nem értett.

De mint olyan ember, kiről a háládatlan világ megfeledkezett, az öreg festész nem volt elkeseredés nélkül. A legtöbb társadalmi intézménynek elszánt ellensége lévén, gyakran metsző gunynyal kelt ki ellenük és kiáltó szinekkel festé azoknak nevetséges oldalait és ellentéteit. Hogy ezen vetés buján kelt ki oly fiatal szivben, melynek forró érzete mindenfelől a világnak visszautasitó korlátaihoz ütődött s igy önmagában kellett elhamvadnia, nem is lehetett másként. S igy történt, hogy mig a leány szelleme lelkesült örömmel lépett az eszmények birodalmába, melyet öreg barátja a nagy szellemek műveiben előtte föltárt, kedélye egy sötét démon: az emberek iránti legmélyebb bizalmatlanság hatalmába esett, az elkeseredett öreg élettapasztalataiból és saját szomoru gyermekségéből meritve.

Magdolna az ablak fájára támasztá fejét. Nem vette észre, hogy kivülről egy kis szőlőág behajol s hizelgőleg simult hajához; a merész kis verebet sem látta, mely egészen közel tipegett vállához s kenyérmorzsát keresett, mit gyakran szokott kapni tőle. Ábrándozva tekintett maga elé s lefüggő kezében több összefüzött papirlapot tartott. Régi elsárgult lapok voltak ezek, több verset tartalmaztak, melyeket az elhunyt Leberecht keze ékesen irt volt, magas lendületü, hő költemények, mély szenvedéssel és fájdalmas lemondással teli. A cimlapon állt: "Friderikához."

Lassu léptek jöttek föl künn a csikorgó lépcsőn s fölriasztották az ifju leányt gondolkodásából. Az ajtóhoz sietett s a belépő Zsuzsánnától elvett egy üres ruhakosarat, levette köpenyét, melyet gondosan a szögre akasztott, aztán odatolta az öreg cipész támlányát s behozta az ozsonnára való kávét a konyhából. A koros hajadon nyájasan nézte sürgés-forgását, de mégis valami elégedetlen, bosszankodó vonás tünt föl ajkai körül, melyet sehogy sem tudott elnyomni. Miután a fekete polgári főkötőt, kimélés végett, egy tarka karton háziföveggel cserélte föl, igy szólt:

- Hallod-e, Lencsi, Schmid asszonynyal találkoztam. Erővel akart nekem tiz garast adni, mert te sehogy sem akartad elfogadni, a mint mondta. Lásd, édes leánykám, - folytatá az öreg, - a bibliában igy áll: "Osszad meg kenyeredet az éhezővel", azt elég sokszor mondta nekem boldogult atyám, ámbár rajtunk sohasem történt meg, hogy mások e mondattal törődtek volna, pedig néha mi is elég nagy szükségben voltunk. No, mitsem tesz, én mindig Isten szava szerint tartottam magam, a mennyire lehetséges volt, de mindennek megvan a maga határa. Te egy egész napig szorgalmasan dolgoztál Schmidné gyermekének gyászversén, sokkal szebb rózsákat és más egyebet festettél rá, mint sok más gazdagabb emberek megrendeléseinél és most el sem fogadtad a pénzt, mit elég keservesen kerestél... Tiz garas nekünk sok pénz, Lencsi, és Schmidné gyermeke bizonyára éppen ugy megdicsőült volna, ha egy kis puszpáng-koszorut tett volna koporsójára, a vers és a fehér selyemszalagra festett virágok helyett.

- Néni, azt kegyed nem mondja komolyan! - viszonzá a leány, és vonásai, melyeket előbb szelid nyájasság lelkesité, szigoru kifejezést nyertek. - Nézzen rám, néni. Tudja-e még, hogy Schmidné majd vérig tördelte kezeit s oly kétségbeesetten jajgatott és sirt, midőn Isten a kis leányt, szeme fényét, egész boldogságát e világon, elvette? Nem tudja-e magának képzelni, hogy abban még valami csekély vigasztalás, fájdalmas öröm rejlik, ha azt, a kit el kell temetnünk, legalább addig, a mig szemeink előtt van, a legmagasabb külső diszszel, a mit képesek vagyunk neki adhatni, szeretetünk minden látható kinyomatával tulhalmozhatjuk? S hát ebben a szegény anya ne érezhessen éppen ugy, mint a gazdag? Ne haragudjék, nénikém, de én nem fogadhattam el azt a pénzt, melyre ama szegény könyei hullottak.

- Igen, most megint ugy beszélsz, mint egy könyv és arra olyan magamféle ember nem tud mit felelni. De, Lencsi, ha mindig ugy fogsz cselekedni, akkor nem jutsz semmihez egész életedben sem!

- Azzal ne gondoljon, néni, - viszonzá az ifju leány a keserüség egy árnyalatával. - Ön legjobban tudja, hogy hány gyászverset fizettek már nekem, a nélkül, hogy okom lett volna a fizetés el nem fogadására. De a néni nem fogadta el a pénzt Schmidnétől, nemde?

- Természetes, miután te nem akartad elfogadni, akkor még annál kevésbbé fogadhattam el én, de mégis bosszankodtam, s mindjárt el is mondtam ezt Jakabnak, ki éppen odajött. De az egy hajszállal sem jobb náladnál; "igaza van Lencsinek", - mondá s otthagyott engem.

Zsuzsi tekintete most a kéziratra esett, mely még az asztalon volt.

- Mi az ott? - kérdé.

- Egy kézirat Leberecht nagybátyámtól, - mondá a leány. - Egy könyvben volt egészen fönt a szekrényben. Eddig még nem nyitottam föl kapcsait, de ma, midőn a szekrény belsejét akartam kitakaritani, leesett s kinyilt és ezen irott füzet hullott ki belőle.

- Igen ám, - mondá az öreg, s mély megindulás fejeződött ki vonásain. - Szép versek ezek, a boldogult Leberecht tán könyveiből irta le azokat. Betegsége alatt gyakran kivánta, hogy tegyem az ágyára ezen füzetet, mig végre ő maga betette azt e nagy könyvbe, egy nappal halála előtt.

- Zsuzsi néni, szeretett-e Leberecht valami leányt? - kérdé Magdolna hirtelen.

Zsuzsi, ki minden megindulása dacára, éppen egy darab zsemlyét akart a szájába tenni, oly bámultan állt meg, mintha azt kérdezték volna tőle, kék-e az erdő és zöld-e az ég.

- De milyen bolondokat hozasz te elő! - mondá végre. - Leberecht, az a csendes, komoly férfi, sohasem nézett se jobbra, se balra s mindig szépen, illedelmesen járt a maga utján, az nem!

- De hát azért mégis szerethetett volna.

- Igen, de kit?... Akkor ugyan elég szép polgárleány volt és a székek a templomban a nők oldalán mindig tömve voltak, ha ő prédikált, de nem nézett egyikre sem. Nem is járt sehova sem, s egész nap otthon ült. Csak minden héten egy párszor ment el a tekintetes Werner polgármester ur házához s órákat adott a fiunak.

- Leányok is voltak ott?

- Igen, egy volt; - no, de csak nem hiszed, hogy Leberecht olyan bolond lett volna Friderikába beleszeretni, ki a legbüszkébb leány volt az egész városban?... Nem, azt Leberecht nem tette volna soha, habár elég magasra vitte, mert ő mégis csak egy cipész fia volt s arról nem feledkezett meg soha. De akkor rosszul is járt volna, mert az egész Werner-család szörnyü kevély volt. No, hiszen elég gazdagok és előkelők is voltak!... Hej! nagy házat vittek azok! Néha, szombaton eljött az inas és meghitta "Leberecht urat" vasárnapra ebédre. És Leberecht el is ment mindig és magával vitte hegedüjét is, azt mondták, hogy igen szépen tudott hegedülni; no, én nem értek hozzá. Ebéd után mindig hegedült a család körében és Friderika énekelt... De sok bosszusága is volt ott, mert az a fiu, kinek latin órákat adott, sok bajt okozott neki, gonosz, haszontalan egy fickó volt az... De azért mégis előkelő ember és polgármester lett belőle.

- Hát Friderika szép volt?

- Szép volt-e?... Azt elhiszem!... Hiszen te ismered őt, ez a mostani öreg Bauer tanácsosné volt a szép Friderika. Most ugyan nem igen látszik meg rajta, az ő arca is éppen olyan ráncos, mint az enyém... de akkor, - hej akkor!... Egyszer láttam őt, a mint valami esküvőre ment és azt nem felejtem el soha. Nehéz selyemruha volt rajta hosszu uszályával, mely csak ugy suhogott utána, a ruha kék volt, mint az ég és magas hajdisze teli volt tüzve piros rózsával; oly frissek voltak, mintha a rózsatőn nyilnának. Igen, nagyon jól emlékszem, akkor Leberecht már vége felé járt. Én még egy kis örömet akartam neki szerezni s leültem ágya mellé és leirtam neki a nászmenetet és Werner Friderikát; hiszen azt olyan jól ismerte; elmondtam neki, milyen vidám és büszke volt, s milyen derék ur vezette őt. És ő erre olyan szemeket csinált, azt a tekintetet nem feledem el, a mig élek, azután mélyen elrejté arcát a párnák közé és másnap reggel meghalt. Mindig azt hiszem, hogy még egyszer eszébe jutott az a sok bosszuság, a mit a gonosz Werner fiu neki okozott.

Magdolna mélyen megindulva tekintett az öreg hajadonra, ki oly nyugodtan és minden sejtelem nélkül beszélte el, hogyan adta ő mindenekfölött szeretett fivérének, tudtán kivül, az utolsó haláldöfést.

Az öreg, elbeszélése alatt föltette szemüvegét s balkezére huzott egy lyukas harisnyát, melyen most szorgalmasan dolgozott, tűvel és pamuttal.

- Friderika azután Bauer tanácsoshoz ment nőül, - folytatá a Szitakötő, - és akkor de sokat beszéltek a városban az előkelő vőlegényről; bizony sem a király, sem a császár nem állhatott volna meg mellette. De a gőg megelőzi a bukást, s a napot csak este kell dicsérni. A tanácsos ur nem szenvedhette kezében a pénzt, mindent ki kellett adnia és midőn meghalt, akkor nem találtak semmit, és Friderika nagy pénzesládájában táncot jártak az egerek. És még hozzá egyetlen leánya is meghalt, első gyermek-ágyban s veje elszökött, mert mindenféle gazságot követett el. Akkor sajnáltam őt, de minden szerencsétlensége sem törte meg gőgjét, olyan büszkén és feszesen tartotta magát, mint azelőtt és a gyászruhában is csak ugy nézett ki, mint máskor.

- Unokaleányát, Antóniát, ismerem az iskolából, - mondá Magdolna, s keserü vonás tünt föl ajkai körül. - Mindig olyan feszesen befüzve ült a helyén, s ruháján sohasem látszék egyetlen foltocska sem és sárga haja olyan simára volt fésülve halántékain, hogy ugy fénylett, mint a tükör. Nagyon előkelő magatartása volt, ugy, hogy a többi gyermekek nagy tisztelettel tekintettek rá. Én gyülöltem őt, mert ő árulta el a tanitónak a legkisebb hibát is, mely az osztályban történt, s oly elégülten mosolygott, ha kemény büntetések következtek. S az meg éppen fellázitotta a véremet, ha őt, mint egy jóerkölcsü gyermeket, példának állitották elénkbe.

- Hja, Lencsi, olyan a világ folyama. Az én időmben is csak ugy volt az, akkor is mindig legokosabbak voltak a tanácsosok leányai és a legjobbak is, tán már olyan a fajtájuk... Hanem azt elhiheted nekem, ha Bauer tanácsosnénak nem volna olyan unokaöcscse, mint a fiatal Werner ur...

Kopogtatás szakitá őt félbe s tán előbb várta volna az ég leszakadását, mint azt, a mit látott. A fiatalember, kinek neve még félig ajkain lebegett, belépett, mélyen meghajolva az alacsony ajtóban s nyájas üdvözlet után a templom kulcsát kérte, mely mint hallotta, Hartmann leányasszony őrizete alatt van.

Zsuzsi meghajtotta magát s nagyra mereszté üvegszemeit; de az ifju leány most nem kiáltott föl, mint multkor a toronyban, nem is akart elfutni, karcsu alakja lassan emelkedett föl a székről, sőt ugy látszék, mintha szemlátomást nőne. Arca hófehér lett, egészen az összeszoritott ajkig; de szemeiben, melyek a belépőre irányultak, haragos villám lobbant föl.

Mig Zsuzsi a mellék-kamrába sietett a kulcsért, Werner Magdolnához közeledett. A lenyugvó nap fénye e pillanatban vonásaira esett, s mintha márványból lennének faragva, oly szilárdak, nemesek, de épp oly hidegek és nyugodtak is voltak azok. Ugy tett, mintha az ifju leány visszautasitó magatartását észre sem venné s udvariasan mondá:

- A multkor megijesztettem önt, a mint sajnálattal kellett látnom.

- Gyönyörüt álmodtam éppen s nem valék arra elkészülve, hogy embert lássak.

- Szomoru dolog az, ha oly gyöngédtelenül fölébresztik az embert.

- A kiábrándulással ismerős vagyok, mióta gondolkodni tudok.

- Ily ifju, és már ilyen elkeseredett?

- Tapasztalatdús, akarta ön mondani?

- Nem, azt éppen nem akartam mondani; mert akkor ismernem kellene elébb ezen tapasztalatokat, de én igen keveset tudok multjáról.

- Nem is érdemes azt közelebbről megszemlélni.

- De ha én mégis e fáradtságot venném magamnak?

- Akkor nemsokára meggyőződnék arról, hogy már nagyon is soká beszélt velem.

- E pillanatban könnyen jöhetnék azon gondolatra, hogy elkeseredettségét udvariatlanságnak vegyem, mely engem kiutasit.

- Ha ön tán tudja, hogy egy szegény, jelentőségnélküli leány tapintattal is birhat, akkor szükségtelen azt mondanom, hogy olyan udvariatlanság e pillanatban nem gondolható.

Magdolna e párbeszéd alatt az ablak párkányára támasztotta balkezét. Félig elfordulva állt, csak fejét hajlitá büszkén a beszélő felé. Felelete oly gyorsan következett arra, a mit ő mondott, mint a villám; csak szeme és orcáinak hirtelen szinváltozása árulá el gyors gondolkodását, benső fölindulását; arca különben nyugodt maradt.

Zsuzsi ezalatt aggódva tipegett ide s tova, néha-néha félénk tekintetet vetve a társalgókra. Magdolna magatartása, rövid feleletei sehogy sem tetszettek neki. Honnan is vett ez a fiatal leány annyi bátorságot, hogy ezen urnak, ki oly előkelően és oly finom kabátban állt előtte, mindenre, a mit mondott, oly hirtelen és röviden feleljen.

A szerencsétlen koros hajadon egy szót sem értett abból, a mit beszéltek. Csak ugy zugott fülében, mig végre az a szerencsétlen "kiutasitani" őt Lencsi bohó eljárása iránt, fölvilágositotta. Gyorsan hagyá el a jótékony homályt a kályha mögött, melyet az imént fölkeresett volt, s a szigornak egy árnyalatával, mely azonban nem igen sikerült, mondá:

- Ugyan, Lencsi, mi jut eszedbe, hogy olyan udvariatlan vagy ezen ur iránt?

- Legyen nyugodt, Hartmann leányasszony, - felelé Werner higgadt mosolylyal, mig nagy kék szemeit Magdolnára függeszté. - Én a kincsásók egy neméhez tartozom s nem hagyom magam olyan könnyen visszariasztani, ha arról van szó, hogy aranyat találhatok.

Uristen, hiszen ez még a Lencsinél is zavartabban beszél! "Kincsásó", azt mondta; tehát olyan, a ki a gonoszszal tart... Szegény Szitakötő! feje szédült és gyorsan vonult vissza rejtekébe, mert még egy megpróbáltatáson kellett keresztülmennie.

- Ha ön aranyat keres, uram, - szóla Magdolna, ironikus tekintetet vetve a szűk szobácskára, füstös tetejével és fehérre meszelt falaival, - ugy bizonyára már meggyőződött arról, hogy varázsereje rosszul jelölte a helyet. Azonban ön hihetőleg ismeri a mondát, mely szerint e zárdának földalatti folyosói vannak, melyeknek egyikében a tizenkét apostol, tömör ezüstből van elrejtve, mig valami szerencsés ember föltalálja s napfényre hozza őket. Ha tanácsomat elfogadná...

- Megértettem a nyájas intést. De miután eddig semmi legkisebb vágygyal sem birok e holt kincsek után, e szerint azon apostol tanitványának vallom magam, kinek csodateljes tanában uj élet tárul föl számomra, ki mindenkor bejárja a világot és kedves hirt hoz. Ő fényes világosságot gyujt egyszerre a szegény halandók keblében, kik addig a sötétségben jártak.

Zsuzsi azt gondolá sötét zugában, hogy ez már csakugyan istentelen beszéd; mert a tizenkét apostol, a kiket minden keresztény ember már az iskolában könyv nélkül tanul, már régen a mennyországban van, és most már nem történnek csodák és jelek.

Hanem bölcsen elhallgatá elmélkedéseit, s azzal elégedett meg fölindulásában, hogy kötőjével ledörzsölte a vastag rozsdát a templom kulcsáról, de később higgadtabb vérrel, keservesen megbánta ezen tisztitást, mert az egy tiszta köténybe került.

Magdolna a fiatalemberre nézett, midőn igy beszélt mély, csengő hangján. Inkább széles, mint magas homlokán, mely azonban simán és szilárdan domborodott, mintha ércből lenne, csodálatos értelmesség és nyugalom terült el; s egész arca ugyanazon jelleget viselé, csak finom és igen mozgékony orrcimpáinak könnyü vonaglása és ajkain alig észrevehető remegése engedték sejteni bensejének magasabb hullámzását. Most is föltünt ama sajátságos vonás, a szemek különös fölcsillámlásától kisérve, és Magdolna, ki minden gondolkodása dacára, sem födözheté fel szavainak értelmét, ezen egyetlen mozdulatban lelé beszédének kulcsát, - guny volt az, rut guny. Ő szándékosan beszélt ily homályos képekben, mire ő mitsem tudott felelni, hogy első, gyors feleleteiért meglakoltassa. Déli vére föllázadt. Kedvetlen, hirtelen elfordult, s a vékony kiváncsi kis szőlőindát letörve, mondá:

- Az ön apostola igen részrehajlónak látszik, a mi kegyének bizonyitékait illeti. Legalább szegény zárdánk mellett eddig csak ugy ment el, pedig éppen itt fölötte szükség lenne egy kis napfény nem egy megterhelt lélek számára.

Most valóban pajzán mosoly jelent meg a fiatalember ajkain.

- Igazán? Eddig elment mellette? - kérdő. - Igy hát bátran állithatom, miszerint szivemből óhajtom, hogy mielőbb vonuljon be ide.

E szavakkal lehajolt, hogy arcát láthassa. Magdolna heves mozdulattal fölemelkedett, mi által hosszu fonadékainak egyike kiszabadult s az ablak keresztfáján megakadt.

- Lám, e szép haj! - mondá Werner, a fonadékot megszabaditva. De Magdolna arcát hirtelen lángoló pir boritá el. Haragos villámokat szóró tekintetet vetett a fiatalemberre s két szökéssel künn volt az ajtón.

Werner bámulva nézett utána. De Zsuzsi most előlépett rejtekéből s félénken mondá, a templom kulcsát odanyujtva:

- Kérem, Werner ur, ne vegye rossz néven, hogy a Lencsi ugy elszaladt. De szép hajáról nem is szabad annak a leánynak szólni. Ő jól tudja, hogy kiskorától fogva mindig a szegény rút cigánygyermeknek nevezték, s hollóból soha életében nem lehet galamb, azt is tudja ő. Itt a szomszédok nem feledhetik el boldogult hugom aranyszinü haját, de bizony én magam sem, és azért sokszor meghallotta Lencsi is, hogy annyira elütött a fajtól. Ő nem szenvedheti koromfekete haját, s ha néha ugy előreesik egy fonadéka, hát szinte megijed tőle. Ő nem tekint tükörbe az egész éven át, s nincs is a háznál. De minek is? Ha vasárnap ünneplő főkötőmet ferdén teszem föl, Lencsi majd megigazitja.

Werner mosolygott s hallgatva vette át a kulcsot. A Szitakötő elkiséré őt a lépcsőig és addig hajtogatta magát, a mig el nem tünt benn a sötét folyosóban. Mindjárt ezután visszajött Magdolna is a szobába. Arca lángolt s vonásai heves fölindulásra mutattak.

Zsuzsi aggódva nézett rá, a mint hallgatva leült az ablakhoz s ismét föl akarta venni munkáját, de különben oly szilárd keze remegett és a gyüszü, olló és munka mindenfelé hullott le az asztalról. Midőn lehajolt értük, valamit mormolva ügyetlenségéről, mondá Zsuzsi néni:

- Hadd el most, Lencsi, mert ilyenkor ugy sem lehet semmit dolgozni. De hogy is tudsz te mindjárt annyira megharagudni? Hiszen nem is bántott meg téged.

- Kigunyolt engem! - kiáltá most a leány kitörő indulattal, s lángoló szemeiben könyek csillogtak. - Kigunyolt engem! Óh! e szivtelenek, kik ott állnak pénzhalmaikon s gőgösen és gunyosan tekintenek le azokra, kik, a mint vélik, a porban vonszolják tova nyomorult lételüket! Mert én kezeimmel keservesen keresem kenyeremet, azért rosszabb vagyok annál, kit a szerencse aranybölcsőbe helyezett, ki kényelmesen szemléli finom ujjait s azt véli, csak arra valók ezek, hogy előkelő testét kiegészitsék. Másképpen nevet és sir-e a gazdag, drága csipkékbe göngyölitett gyermek, mint az, ki durva párnák közt nyugszik? És a haldokló gazdag megtörő szeme más mennyországba tekint-e, mint a koldusé? Én örömest tekintek föl csodálattal a szellemi nagyságra, alázattal hajolok meg az erény előtt, tisztelem a tehetséget, de sohasem fogok a mammonnak hódolni, mely durván és nehézkesen akarja talpát mindenki és minden nyakára tenni, és hidegen, kiméletlenül lép oda, hol a szegény szivében a leglágyabb, legmelegebb pont rejlik! És ezért utolsó leheletemig védelmezem magam, ha olyan hatalmas jön és azt hiszi, hogy engem megsérthet.

Magdolna elhallgatott ezen szenvedélyes kifakadás után. Zsuzsi, kinek szokása volt, mindent, a mit az ifju leány ilyen fölindulásában beszélt, megértetlenül hagyni, fülei mellett elzugni, hiszen tulajdonképp nem is ezen füleknek volt az mondva, ismét fölvette munkáját s a hallgatás pillanatát fölhasználva, mondá:

- Lásd, Lencsi, ugy van az, ha az ember olyan vakmerő feleleteket ad az előkelő uraknak. Szépen, udvariasan kellett volna magad meghajtani s egyebet semmit, ugy volt az én időmben, és azért nem is bántott meg engem soha senki.

- Néni, - kiáltott az ifju leány szinte magánkivül, - ha csak egy keveset szeret engem, akkor ne beszéljen nekem ilyeneket! Nem gondolja meg, hogy engem azzal fájdalmasan sért?... Ugy feleltem neki, a mint felelnem kellett! Mit keres ő itt szegény lakunkban? Jött-e valaha csak egy is az urak közül személyesen a kulcsért? Ő azok egyike, kik a nyomort megszemlélik, hogy aztán jobban leirhassák. Csak arcába kell tekinteni. Olyan lehetett nagynénje, az öreg Bauer tanácsosné, fiatal korában, érc- és jégből való vonások ezek, azokon ugyan megtörhetik más szivek heve és érzelme, megértetlenül és észrevétlenül.

- Az mind meglehet, a mit te mondasz; ahhoz én nem értek, - vélekedék Zsuzsi néni, - de ő mégis szép uriember, s milyen jó is az öreg Jakab iránt, - folytatá. - A vén ember nem tud hova lenni örömében uj lakása miatt, s kezet kellett adnom rá, hogy ma este, alkonyatkor oda jövök veled, nincs nyugta, a mig mi nem láttuk uj otthonát.

Magdolna nem felelt. Halkal helyezte vissza a költemény-füzetet a nagy könyvbe, s midőn kapcsait bezárta, egypár forró köny gördült le a vén könyvre, hiszen ottbenn feküdt, mint halott a koporsóban, egy megtört sziv egész kinja és gyötrelme!

Werner háza, a város legszebb és legszélesebb utcájában, hajdan szintén zárda volt. De miután magánbirtokká vált, jelentékeny változásokon ment keresztül. Az egész szárny, mely az utcára nyult, lerontatott, s helyén tekintélyes lakház emelkedett oly tömör, vastag falakkal, hogy minden ablakfülke egy kis szobácskát képezett.

A földszinti ablaksor ama bizonyos sürü, kidomborodott rácsozat mögé bujt, mely rendesen bizonyos tiszteletet gerjeszt s tudtára adja a szemlélőnek, miszerint az ő föladatuk tetemes tőkét és értéktárgyakat őrzeni, de egyszersmind azoknak biztositott létezését is elárulhatni.

A hátsó épületek közül néhányan, melyek a tágas udvart környezték, megmaradtak régi alakjokban, szilárdságuk miatt, ugyszintén a magas, rendkivül erős zárdakert fala is, melynél még itt-ott óriási őshársfáktól árnyalt kőszobrok álltak érintetlenül, különféle szenteket ábrázolva.

Az éj ma korán beállt. A város fölötti eget sötét, nehéz viharfelhők takarták. A lég nem is mozdult, de a kertekből a virágillatnak egész áradata hullámzott a csendes, tikkadt utcákra.

Éppen kilencet ütött az óra, midőn Zsuzsi Magdolna kiséretében Werner háza előtt megjelent, a Jakabnak igért látogatást megteendő. A nagy kapu szárnya csak könnyen volt behajtva, és a keskeny hézagon át oly vakitó fényár áradt ki, hogy Zsuzsi nem határozhatá el magát, ezen fénycsikot önhatalmulag kitágitani és félénk alakját az előkelő légkörben ott benn általa megvilágittatni. De Magdolna nyugodtan tolta hátra a kapu szárnyát s követé nagynénjének gyorsan besurranó alakját, a magas boltozatu kapu alatt az udvarra vezető ajtóig.

Egy átelleni földszintes kivilágitott ives ablak mutatta nekik az utat Jakab lakása felé. A függönyök nem voltak behuzva s szabad belátást engedtek a kicsiny háztartásba. Az öreg Jakab az ódon falióra előtt állt s nagy gonddal huzta föl azt; neje csendesen ült a kis fényesre csiszolt lámpa előtt a tiszta asztalnál és kötött. Mellette a magas támláju karszék előtt volt a nyitott énekeskönyv, melyből Jakab hihetőleg az esteli imát olvasta volt fel.

A vendégeket örömmel, de szemrehányásokkal is fogadták, mert olyan nagyon későn jöttek, és Jakab mondá, ő már jól ismeri az ő éjjeli hollóját, a Lencsit; az nem türheti a napfényt és csak éjjel jár, mint a kisértet; mire Magdolna azt felelé, hogy a néni még jobban fél a világosságtól, mert sehogy sem akart a kivilágitott előcsarnokba lépni.

- De ma szörnyü világos is van odaát, nagy teaestély van a tanácsosné ő nagyságánál, - mondá Jakab s ajkai körül könnyü guny játszott, mi arcának néha oly sajátságos jelleget kölcsönzött. - A tanácsosné asszony három napig sütötte a tortákat, pereceket és kappanokat, sikáltatott és szőnyegeket poroltatott, melyekből egy porszem sem hullott, mert mindennap megveretnek...

- Legyen meg minden embernek a maga öröme, - mondá Jakab felesége incselkedőleg, - és ha az ott fönn szereti a tisztogatást és a vizet, akkor te nem vagy ellensége a sörnek, - hagyd abba!

E szavakkal egy habzó sörrel teli kis kőkorsót tett az asztalra s a mellett könnyedén férje vállára ütött, mert nagyon jól volt együtt a két öreg. Aztán levett egy időbarnitotta sarok-állványról három szépen kifestett csészét, egy fényes cukorszelencét cinből, egy tányért zsemlyével; mindez előcsapata volt a kedélyes kávénak, mely nemsokára csakugyan párologva állt az asztalon.

Magdolna mindez előkészületek alatt, mig Jakab neje élénken beszélt s kérdéseket intézett Zsuzsihoz, mintegy kifáradtan ült le egy alacsony padra, nem messze az öreg Jakab karszékétől, s állát kezére támasztva, mozdulatlanul mereszté szemeit az átelleni, fényesen kivilágitott ablakok sorára az emeleten, melynek szárnyai a tikkasztó hőség miatt nyitva álltak.

Mit lát az ifju leány!...

A fehér függönyöket dagasztja az éjjeli szellő, mely halkal végigsuhant nedves szárnyaival a földön; tán a hatalmas dagályra gondol, mely hazája tengerpartján zug? Távol, távol leng a sajka, és fehér vitorláit dagasztja a szél... avagy a pompás folyondárok tömegéből ott az ablakban, távol a déli ég alatt az atyai ház merül föl verőfényes falaival és alacsony ajtajával, melyből éppen aranyfürtü anyja lép ki azokkal a világos, szelid szemekkel?

Ott fönn egy megvilágitott falon, melyet a kristálycsillárok fénynyel árasztanak el, függ egy fiu életnagyságu képe olajba festve; szép büszke gyermek, fénylő szemekkel és csodálatos derült homlokkal szőke fürteinek tömege alatt... és a kék szemek oly legyőző hatalommal sugárzanak, hogy a hon és az atyai ház messze, messze eltünnek a távolban, - ezt mondja az a két ábrándos fekete szem ott lenn a szegényes szobácskában.

Egyes zongorahangok hatottak most onnan át és az ablakok egyikébe egy alak lépett; a szőke Antónia volt, az öreg tanácsosné unokája. Egészen fehérbe volt öltözve. Meztelen, vakitó fehér és igen szép idomu vállait valóságos zománca a tüllnek és csipkének vette körül, és fehér, szőke fején gyöngéd rózsakoszoru volt. Igen csinosan és elegánsan nézett ki.

Alig vonult vissza az ablakfülkébe, midőn Werner lépett hozzá. A csillár fénye vakitóan megvilágitá arcát, mint a fiu képét; a hasonlatosság e kettő közt csodálatos volt, csakhogy a vézna gyermekből magas termetü férfi lett, fönséges magatartással.

Kezei közé vette a fiatal leány kezét, mintha valamire kérné őt. Ugy látszék, ő nem akart engedni kérelmével, de végre, midőn karját az övébe füzte, vele ment s legyezője mögött nevetett, midőn bizalmasan hajtá fejét s valamit sugott neki.

Magdolna látta a kis jelenetet, a nélkül, hogy csak megmozdult volna, de erősen összeszoritá fogait, mintegy heves fájdalomban. Szikrázó szemei követték az ifju hölgyet, ki, egy hangjegyfüzettel kezében, a zongorához lépett. Ezután nemsokára meglehetősen kemény, éles hang szólalt meg, mely egy bensőleg szép dalt minden értelem nélkül adott elő.

- Ő rosszul énekel, - mondá Magdolna. - Hangja vékony és szintelen, mint haja.

Midőn a hang elhallgatott, valóságos tapsvihar zugott át a csendes udvaron. De Jakab Magdolnához hajolt s kezét édelgőleg fejére téve, mondá:

- Nem de, Lencsi, a mi harangjaink ott fenn jobban értik. Ha azok elkezdik, akkor mindjárt tudja az ember, miért nyitják ki szájukat, de abból a cincogásból ott fönn senki sem okosodik. Bizony nem tudom, mi örömet lelnek az emberek abban, ha ilyen késsel metszik füleiket.

De Jakab rosszul járt nejével és Zsuzsival. Ők nagyon szépnek találták az éneket s nem győzték eléggé csudálni ama fiatal hölgyet ott fönn, a mint koszorus fejével hol ide, hol oda hajlongott és szemeit az égre emelte; sőt azt állitották, hogy éppen ugy néz ki, mint egy valóságos angyal, midőn mindjárt az ének befejezte után az ablakhoz lépett, hol Werner magas alakja ezalatt mozdulatlanul állt.

És midőn kezét bizalmasan karjára tette, s kecses pajzán mozdulattal egy óriási virágcsokrot emelt arcához, hogy a virágok illatát beszivja, akkor ugy vélekedett a két öreg asszony, hogy annak nem is lehet szive, a ki rögtön bele nem szeretne.

- Ejnye, hagyjátok békével, - mondá Jakab és az ironikus mosoly ismét megjelent ajkain. Ti akkor vagytok megindulva, ha a vénasszonyok a templomban mellettetek orditanak, hogy az ember majd megsiketül. S ha ilyen fiatal leány, mint az ott fönn, fehérbe van burkolva, akkor azt hiszitek, hogy valamennyi angyal csak koldusgyerek hozzá képest!... Az a leány ott fönn egy hajszállal sem jobb az öregnél, azt mondom nektek. Egyikük sem tudja, hova legyen a gőgtől s ha a kis leány most olyan szépet tesz és hizeleg, akkor nagyon is jól tudja, hogy miért. Ő olyan szegény, mint a templom egere, s az nem is lenne rossz, ha itt befészkelhetné magát, mint a moly a gyapjuba s gazdag asszonynyá lenne. De Werner ur nem esett feje lágyára, ő tiz falon keresztül is látja, mit akarnak ezek a jó emberek.

Jakab orrához emelté a burnót-csipetet, melyet egész beszéde alatt ujjai között tartott, s aztán folytatá:

- S azt ne is képzeljétek magatoknak, hogy az én ifju uram egy idevaló leányt veend nőül; azt én jobban tudom. Ma estefelé még egy keveset söpörtem abban a szobában, a hol ő fest, ejnye no, minek is nevezi csak?

- Müterem, - mondá Magdolna, a nélkül, hogy fejét megforditaná.

- Igaz! és ott az asztalon egy nagy kép volt, csak rajzolva, a mint te mondod, Lencsi, nem tarkára befestve. Nem vehettem ki az arcát, mert olyan közel nem akartam menni; de annyit mégis láttam, hogy nő, kinek fején olyan fehér kendő volt, mint a milyet anyád viselt Olaszországban, Lencsi. Hát éppen akkor jött be Werner ur. Nevetett, midőn hosszu nyakamat látta. De aztán hirtelen letakarta a képet kendővel s igy szólt hozzám: "Hallod, Jakab, most még éppen nem szükséges, hogy te ezt meglásd: azonban valamit mondok neked: ez itt a papiroson lesz egykor az én feleségem." Hiszen hat évig volt Olaszországban és ott nagyon csodálatosan szép nők vannak, a mint mondják.

Magdolna a legnagyobb figyelemmel, de mozdulatlanul hallgatá Jakab beszédét. A falra támasztá fejét, összetett kezei térdein nyugodtak s hosszu pillái mélyen le voltak eresztve halvány arcáira, mintha aludnék.

Ezalatt ott fönn folytonosan zenéltek. Antónia még néhányszor engedett a kérelmeknek, sőt egy olasz dalt is énekelt, mire az öreg Jakab azt mondá, hogy az éppen ugy megy, mintha valaki lebuknék a lépcsőn s kezeit, lábát és nyakát kitörné. A fiatal Werner már régen elment az ablaktól s ugy látszék, hogy a szobát is elhagyta, mert többé nem volt látható.

Éppen midőn ott fönn négy kéz nem éppen a legmüvészibb módon dolgozott a zongorán, megkopogtatták Jakab ablakát, s midőn az öreg kinyitotta, Werner inasa egy kosárka gyönyörü narancsot nyujtott be, urának köszöntésével. Az inas még hozzátette, hogy már előbb kellett volna átjönnie, de eddig a tea fölhordásával volt elfoglalva, most pedig bort kellett kinálnia.

Jakab sugárzó arccal tartá oda Magdolnának a kosárkát.

- Lásd, Lencsi, - mondá, - ennek nagyon örvendek a te kedvedért. Tudod-e még, hogy akkor majdnem beteg lettél, annyira vágytál az ilyen sárga gyümölcsért?

- Igen, - felelé a leányka, ráemelve szemeit, melyek könyben usztak. - Tudom én azt, jó öreg Jakab. És te ismét meggyógyitottál engemet, mert drága pénzen vettél nekem egy narancsot, s elhoztad a toronyba. Akkor ugy tetszett, mintha egy pillantást vetettem volna hazámba, boldognak éreztem magam. De most bármi kincset igérhetnél, én a világért sem nyulnék ezen gyümölcshöz.

Jakab bámulva nézett rá, de Zsuzsi néni, ki minden egyszerüsége mellett a mai jelenet után megérthetőnek találta a leány visszautasitását, jelentőségesen rántá meg kabátja sarkát s pislantott rá szemeivel. Jakab e szerint hallgatott, elővette kését és fölbontott egy narancsot a két öreg asszony számára.

Odaát a házban csendesebb lőn. A zene elhallgatott, a hangok zsongása is elnémult, de a helyett mennydörgés hallatszék, az éjjeli szél erősebben fujt a nyitott ablakokba s kikergette a függönyöket, fehér hattyuk gyanánt, a koromfekete éjbe s becsapott egy pár ajtót.

Zsuzsi félni kezdett és indulni akart, s nemsokára a két nő-alak egy kendőbe burkolva sietett az udvaron keresztül.

A nyitott üvegajtóban, mely a lépcsőt az előcsarnoktól elzárta, állt Antónia, a tanácsosné unokája.

Éppen sorban megcsókolta bucsuzó, köpenyekbe és csuklyákba burkolt barátnőit, s éppen nevetve fordult futásnak, mert nehányan közülök ingerkedőleg emlegették "igéző unokafivérét", midőn Zsuzsit és Magdolnát észrevette, kik ijedten, gyorsan akartak visszavonulni.

Az ifju leány fölhuzta fehér-szőke szemöldeit, még egyszer pislogva tekintett oda, mialatt fölötte gőgös vonás tünt föl szája és orrcimpái körül, s aztán intett egy inasnak, ki lámpással kezében uraságára várt, s azonnal durva hangon kérdé, mit keres a két nő itt? Midőn azok hallgattak, a fiatal leány betanult hanyag mozdulattal a lépcső felé fordult, s egy elkényeztetett előkelő gyermek hangján kiáltott föl:

- Nagymama, idegen emberek vannak az előcsarnokban!

Az öreg tanácsosné, ki egy nagyon kövér, vastag urral beszélgetve, lassan jött le a lépcsőn, meggyorsitá lépteit, s midőn leért, haragosan megrázva a hamis hajfodoritást nagy főkötője alatt, akkor hirtelen köréje gyültek a csuklyákba burkolt fiatal barátnők, mint a bárányok hüséges pásztoruk köré, kétségbevonhatatlan utálattal a jámbor, ártatlan vonásokon, végtelen kiváncsiság kifejezésével vegyitve. Még az inas is oda csatlakozott a nyájhoz, s a tetőzetről sugárzó lámpafény dacára a két bünös feje fölé tartá lámpását, már előre megfosztván őket a lehetőségtől, hogy bünös szándokaikat jótékony homályba burkolhassák.

Az öreg hölgy minden habozás nélkül megfogta a fekete kendőt, melyet Zsuzsi fejére kötött volt, s lehuzta azt.

- Hiszen ez a Szitakötő, - mondá kemény, pléhcsörgésü hangon. - Hát kicsoda az a kisasszony ott? - folytatá, kiaszott ujjával Magdolnára mutatva. - Hiszen az ugy beburkolja magát, mint maga a rossz lelkiismeret... Azonnal szóljatok, mit kerestetek itt?

Magdolna most is hallgatott és Zsuzsi ijedtében nem tudott szólni.

- Nos hát, nem tudtok felelni? - kérdé szigorral a vastag ur, hihetőleg valami hatalmas hivatalnok, kinek homlokából, szemeiből, orrából, sőt, alighanem kabátja zsebeiből is a jog kandikált ki. A kérdéssel egyidejüleg erősen koppantott botjával a kőtalajra és szemei szinte keresztülfurták a szerencsétlen vén leányt. Ezen egyesült müködések végre megoldották Zsuzsi megdermedt nyelvét s hebegve adta elő, hogy ők Jakabnál voltak.

- Oh, kedves Egon, - kiáltá az öreg tanácsosné, e pillanatban megfordulva, a lehető leglágyabb és legszelidebb hangon, midőn az ifju Werner a lépcső felső végén megjelent; - itt van legnagyobb bizonyitéka annak, hogy jóakaró tanácsom nem volt alaptalan. Ezzel a Jakabbal valóságos bajt kötöttél a nyakadba, magamról nem is szólok. Azon ürügy alatt, hogy Jakabot meglátogatják, éjnek idején mindenféle nép jön a házba, s jövőben kénytelen lesz az ember minden ezüstkanálon rajta tartani a kezét.

Ezen undoritó befejezési fordulatra Magdolna hirtelen a beszélő elé lépett. A kendő fejéről vállaira esett, s ugy állt szikrázó szemmel, eszményies fejét magasra emelve, az öreg asszony előtt, ki ijedten és elbámulva nézett rá.

E pillanatban Werner is ott termett. Lángoló pir boritá arcát, s midőn beszélni kezdett, hangja remegett, mintha haragra lobbant volna.

- Mi jut eszébe, néni, - kiáltá, - hogy ezen nőket ugy minden ok nélkül sértegeti? Bün az tán, hogy ismerőseiket meglátogatják? Már többször kinyilatkoztattam, nagyon tisztelt nagynéném, hogy Jakabot békével kell hagyni, s e pillanatban kénytelen vagyok nyilatkozatomat akképpen kiegésziteni, miszerint akarom, hogy azok is bántatlanul maradjanak, kikkel ő közlekedik.

E szavakkal az ajtóhoz ment, kinyitá azt s könnyü meghajlással jóéjt kivánt a két nőnek, kik gyorsan kiosontak.

Nemsokára ezután erős vihar tört ki, s midőn a sárga villámok körülcikkázták az ódon zárdát és fényökkel eltöltötték Magdolna kis hálószobácskáját: akkor megvilágitották a leányt is, a mint halványan, kezeivel turva fölbomlott gazdag haját, ágyán ült, - erősebb benső viharnak martaléka, mint az volt, mely kün a falakat rázta.

*

- Jaj, édes Istenem, Jakab, milyen baj van ezzel a Lencsivel! - igy sóhajtott Zsuzsi néhány nappal a föntebb leirt esemény után, midőn Jakab szobájába lépett.

- Nos, hát mi történt vele? - kérdé Jakab ijedten.

- Hát gondolta volna ön azt, Jakab, hogy az a leány igy bánjék velem vénségemre? - viszonzá Zsuzsi, és forró könyek hullottak szemeiből. - Én egész életemben szegény gyötrött teremtés voltam, - folytatá, - de én mindent türelemmel vettem magamra, a mit az Uristen rám rótt; de most már az csak mégis sok. Ez most már a legrosszabb, a mit még megérnem kell; a Lencsi el akar menni, erővel el akar menni a széles nagy világba és én most megint egyedül maradjak. Most már hatvan éves vagyok s napról-napra várhatom boldog kimulásomat, s egy emberi lény sincs velem, ki szemeimet befogja. Oh, jaj!

- De hát hogy jutott ez egyszerre a leánynak eszébe? - kérdé Jakab bámulva.

- Én nem tudom, - viszonzá Zsuzsi, szemeit kötője sarkával törülgetve, - de olyan, mintha ki lenne cserélve azon este óta, melyen az öreg tanácsosné odaát olyan goromba volt velünk, no, ott sem marad el majd a büntetés. A leány se nem eszik, se nem iszik, és tegnap este, midőn gyertyagyujtás előtt, csendesen ültünk egymás mellett, akkor átölelte nyakamat, ugy mint gyermekkorában tette, ha valamit adtam neki, vagy lefektettem őt az ágyba. - "Édes, jó néném, - mondá, - ugye, szeret engem? Hiszen én azt jól tudom, szeret engem ugy, mintha saját gyermeke lennék, és a jó, igazi anya minden áldozatot meghoz gyermekének s nem kérdi, nehéz-e vagy könnyü, és a néni is éppen ugy tett velem mindig, és ha az ilyen anya tudja, hogy gyermeke nagy fájdalmat szenved, s belátja, hogy csak ugy gyógyulhat meg, ha elválik tőle, akkor - azt is megteszi, ugy-e, néni?"

- Oh, Jakab, - szakitá félbe Zsuzsi elbeszélését, s a könyek ujra hullottak szemeiből, - én ugyan még nem tudtam, mire fog az menni, de annyit mégis észrevettem, hogy már többé nem akar nálam maradni és keservesen sirt. Ő csak annyit mondott nekem, hogy már nem tarthatja ki itt, az emberek nem jók hozzá; valami idegen városban fog magának szolgálatot keresni. Hiszen ő ért a dologhoz és szentül igéri nekem, hogy minden garast, a mit keres, nekem fog küldeni. Az én beszédem nem használt semmit, mintha csak a szélnek szóltam volna, s midőn gyertyát gyujtottam, akkor elővette takarékpénztárát és megolvasta a pénzt, hat tallér volt, milyen keservesen kereste ő azt! Azt mondá, hogy ez ugyan nem sok, de arra mégis elég, hogy valamely más nagyobb városba érjen. Oh, Jakab, az Istenre kérem önt, - fordult az öreghez, - beszélje le azt a leányt erről! Én nem fogok békével aludni egy éjjel sem, ha tudom, hogy Lencsi idegen emberek közt van, hiszen ő olyan sajátságos; senki sem lesz annyi türelemmel iránta, mint én, és rosszul fognak vele bánni.

Jakab neje nagyon gyakorlati természetü lévén, más oldalról tekinté e dolgot, s azt vélé, hogy tán szerencséjére szolgálna ez Lencsinek. Hiszen Zsuzsi sem fog örökké élni és akkor mégis csak idegen emberek közé kellene menni a leánynak. De erről sem Jakab, sem Zsuzsi nem akartak hallani, és az előbbi megigéré a buslakodó koros hajadonnak, hogy még aznap este eljön a zárdába s helyreállitja Lencsi fejét, a mint ő kifejezte magát.

Zsuzsi csak igazat szólt, azt mondván, hogy Magdolna olyan, mintha ki lenne cserélve. Hol maradt mozdulatainak ruganyossága? A főnek ama biztos, büszke tartása, melynek mindig föl kellett tünnie rajta, s mely, a kifejezésteljes vonásokkal és sajátságos öntudatos tekintettel egyetemben, nagy szellemi erőre engedett következtetni? Az ifju leány magaviselete még a zárda lakóinak is feltünt; mert ma, midőn a ruhakosarat egészen a külső kapuig vitte nénje után s aztán lassan visszatért az udvaron keresztül, akkor a szomszéd, egy szorgalmas takács, kinyitá ablakát és kiáltá:

- Nos hát, Lencsi, te tán azért vagy olyan szomoru, mert a rossz gyerekek lerántották állványáról azt a régi szűz Mária-szobrot odaát a keresztfolyosóban, mely előtt te olyan gyakran ültél merengve?

Magdolna fölrezzent, mintha álomból ébredne föl; de a takács folytatá:

- Ugy van, ha még nem tudod, akkor csak menj be oda, én ma reggel láttam meg.

Magdolna a takács tudósitása következtében kinyitotta az ajtót és már távolról látta a szűz Mária-képet a földön feküdni állványa előtt. Még néhány héttel azelőtt, midőn a fiuk egyike fölmászott s éppen a faábrázatot fekete szemölddel és szakállal készült ellátni, oly szenvedélyesen dorgálta meg az ifju vandált és oly haragos szemmel nézett rá, hogy az ijedten megfutamodott.

De ma csöndesen és türelmesen emelte föl a megszentségtelenitett képet, letörlé a földet ábrázatáról és gondosan támasztá föl a sarokba állványa mellé. Aztán lassu léptekkel ment ki a nagy, nyitott iven át a gyepes térre, mely, köröskörül bezárva a zárda és templom által, elhagyottan terült el a verőfényen.

Hányszor suhant ő végig ezen a gyepen, hogy ügyesen és gyorsan egy pár, a falból kiálló kövön fölkapaszkodjék a nyitott templom ablakáig, melyben eltünt. Aztán egyedül volt a rémesen csöndes templomban; semmi se háboritá őt, csak saját lépteinek visszhangja, vagy a madárnak csiripelése, mely künn az orgonafán ült, kiváncsian bedugta fejét a komor, hüs csarnokba s aztán ijedten elszállt, hogy ismét a verőfényben fürödjék.

Itt, e hatalmas oszlopok alatt föllélegzett s a szük szoba falai által elnyomott szellemének szárnyai nőttek. Képzelete előidézte amaz időket, melyekben még a tömjén füstje hullámozta át e tért, hol a Hora hangzott és pompás misemondó ruhák csillogtak az oltár előtt. Halvány apácákat látott a szétzuzott orgona mellett ülni és remegő szinpompát vetve a karcsu oszlopokra és fölvitték azt az oszlopfő művészi faragványaira, melyeket tán a rég elhamvadt művész utolsó vésőütése óta aligha érintett emberi kéz.

Órákig tudott ülni ama régi Madonna-kép mellett és honába képzelte magát vissza, hol ezreket látott bensőleg imázva ily kép előtt térdelni; hol atyja sohase ment el mellette anélkül, hogy tiszteletteljesen le ne vegye kalapját és hivőleg keresztet ne vessen.

De Magdolna, ugy látszék, e pillanatban nem gondolt mindezekre. Ugy volt, mintha borzadva rettenne vissza a sötét templomfalaktól és mintha először érezné az elhagyott imola hálaszerü csöndjét, mely ugy feküdt ott a napfény izzó aranyában, mint egy óriás hulla bibor és aranytakaró alatt.

Magdolna háttal a templomnak egy öreg almafa alá ült, melynek elkorhadt törzsén csak egyetlen, de terebélyes sürü lombozatu ág ringatózott. Magasra nőtt fűszálak, melyeken aranyzöld bogarak szorgosan futkostak föl s alá, térdeire hajtották viritó, tollszerü hegyeiket, és lábainál nagy bokor mezei szegfü illatozott.

És ha ő majd elhagyja nagynénjét, a zárdát, a várost, ha kimegy a széles, nagy világba és gyötrő gondolatokkal teli feje más eget, a hová tekint, idegen arcokat lát, melyeken semmi ismerős nincs; heves szivvel áll egy emberár közepett, mely figyelem nélkül hullámzik tova, mely mitse vett el tőle és mitsem ad vissza: igen, éppen azt akarta ő; egyedül lenni, mitse hallani az elmultakról, semmiféle szeretetteljesen s aggódva kérdő tekintettel nem találkozni, feledni, feledni!

Ebben rejlett egy hirtelen fölrázott sziv meggyógyulása, mely soha nem sejtett uj érzelmek óriási viharában, egész bensejét szétrombolással fenyegeti. Az öreg néne könyei ugyan nehezen hullottak a mérlegbe s rángatták lelkének ezer finom szálait; de milyen kicsi volt e fájdalom ahhoz a kinhoz képest, melyet magára kell vennie, ha itt marad!

Mily szörnyen szenvedett az utolsó hetekben! Azt vélé, hogy önmagát kell megvetnie, mert nem tudott gyülölni ott, a hol gyülölnie kellene. Mily készséggel varázsolt szive fényes dicskoszorut az ő képe köré, midőn őt és nagynénjét a multkor gőgös rokona előtt védelmezte! Utánavaló nap a zárdaudvarban találkozott vele, midőn a kulcsért ment Zsuzsihoz. Jéghideg arca, magatartása, előkelő nyugalma s az a néhány közönyös szó, melyet hozzá intézett, ujra mutatták neki, mily balgaság az, e hideg szivről élénk részvétet tenni föl. Ő egyszerüen háziuri jogait akará képviselni elbizakodott nagynénje ellenében, s ezért nagyon közönyös volt előtte, ki volt e leckének előidézője.

Egy madár, mely soká sétálgatott egy galyon feje fölött, hirtelen elszállt. Magdolna nem figyelt rá; de midőn egyszerre finom szivarfüst illatát érzé, akkor ijedten rezzent föl és körültekintett. Egy férfialak, háttal fordulva felé, ült egy nagy, mohos kövön és rajzolt. Ez a férfialak Werner volt...

Annyira elmerülve látszék lenni munkájába, hogy Magdolna, kinek szive hevesen dobogott az ijedtségtől, remélhető, miszerint őt nem is látta s észrevétlenül távozhatik.

Halkal emelkedett föl s árnyként suhant el a lefüggő ág alatt, szemeit aggodalom teljesen függesztve a szorgalmasan rajzolóra. De alig távozott néhány lépésre, midőn Werner, anélkül, hogy föltekintene, átkiáltott:

- Bocsássa meg, hogy birodalmába betolakodtam!

Ezután feléje fordult és megemelinté szalmakalapját, mely könnyen ült sötétszőke fürtjein.

Magdolna arca és magatartása egy pillanat alatt megváltozott, a félénk ijedtség eltünt és sötét dacnak adott helyet.

- Birodalmam? - viszonzá keserüen. - Egy talpalattnyi földet se nevezhetnék annak itt, anélkül, hogy a nagyérdemü városi hatóság bele ne szólna.

- A mi azt illeti, én sem akarom őt birtokában megröviditeni, - viszonzá Werner, egy nem sikerült vonalat egykedvüen eltörölve a gummival. - De azt nem hihetem, hogy ama titokteljes levegőt is lefoglalta, mely a régi templom körül lebeg s e birodalomban, ugy vélem, mi találkozunk. Én nem ülhetek egy pillanatig sem e kövön az átelleni sötét falakkal szemközt, anélkül, hogy ne merülnének föl azonnal titokteljes alakok, melyek amaz iveket, fülkéket és oszlopokat megnépesitik. Amaz ablaknyiláson ott, mely egyetlen egy üveggel se bir, például mindig látok egy nőalakot ki- és bebujni, valahányszor oda tekintek; tán valami szerencsétlen fiatal apáca árnya, ki nem értette meg egészen ezt a szép életet és most nyugtalanul keresi a visszautasitott boldogságot; mit vél ön erről?

Magdolna érzé, hogy a vér arcába szökött. Werner kétségkivül őt leste meg, midőn a templomba bebujt azon az ablakon. Ezen kiméletlenség nagy indulatba hozta őt, de meglehetős higgadtsággal mondá:

- Nekem ebben semmi véleményem sincs. A zárda rémalakjai eddig nem tartottak méltónak arra, hogy előttem megjelenjenek. De mindenesetre azt javasolnám amaz apácának, hogy a jövőben maradjon szűk hajlékában, mert tán egy árny sem veszi közönynyel, ha idegen szem hatol müködésébe és lényegébe.

Finom mosoly, mely azonban ismét hirtelen eltünt, jelent meg a fiatalember ajkain. Figyelmesen tekintett a kérdéses ablakra, gyöngéd vonalakban vetve a papirra annak szép, tiszta, hegyes ivalakját s nyugodtan mondá:

- Bizonyára nem, főleg ha ezen árny, eltelve keserü világnézlettel, minden ártatlan emberben, a kivel találkozik, ellenséges alakot lát, kivel minden tétova nélkül tüzzel és karddal harcolnia kell. Jaj nekem, ha ama mennyei ara is ugy gondolkodik! Akkor tán a legközelebbi találkozáskor ama szomoru esetbe jutok, oly bosszunak esni áldozatul, melyet a föld lakói a tizenhatodik században találtak föl.

- Mily könnyen gunyolódhatik a szomoru élettapasztalatok fölött az, a ki a boldogság ölében ül!

- Kétségkivül nagyon könnyü, nem éppen igazságos és tán kissé könnyelmü is, de én tán még bünösebbnek találom ezen veszélyes elbizakodottságnál az olyan ifju lélek magaviseletét, ki szomoru tapasztalatok és kiábrándulások után minden érzeteit magába zárja és nem mutatja magát másként a szörnyüségesen elromlott világnak, mint tetőtől-talpig fölfegyverkezve... Ah, világosan olvasom arcáról, hogy ön nem osztja véleményemet!

Werner letette a rajzónt s a rajztáblára támasztá könyökét, mely térdein állt és szarkasztikus mosolylyal méregette az ifju leányt.

- Jól van tehát, - mondá, - ön azon egyszerü oknál fogva ügyvéde ama léleknek, mert ön éppen ugy cselekednék, vagy tán már cselekedett is. De azt nem látom be, mi jogositja föl arra, hogy az összes emberiségnek csak ugy odadobhassa a harc keztyüjét. - Ön itt igen szűken korlátolt darab földön áll. Odaát vége van a zárda falainak, aztán jön egy pár utca, kevés, igen kevés emberrel, továbbá következik egy kevés mező és erdő valami magányos falu tornya hegyével, vagy egy utmutató hosszu karjával, és ez után magas vonalat képeznek a hegyek, melyen át nem hatolhat a szem; fogadni mernék, az ön lába és szeme sem jutott e látkörön tul!

- És ezért megbocsáthatatlan elbizakodottság az tőlem, hogy az emberek és a világ fölött itélettel birok, - szakitá őt félbe Magdolna, gunyos hangját utánozni akarván, de az övé észrevehetőleg remegett.

- De vannak még más utak is, - folytatá, - melyek a szűk láthatáron és korlátolt viszonyokon tul vezetnek, s ezért bátorkodom azt gondolni, hogy az emberiség erkölcsi hibái mindenütt ugyanazok, hiszen a hold is foltjaival a legkisebb patakban éppen ugy tükröződik vissza, mint a megmérhetetlen nagy tengerben.

- Különben, - folytatta kis szünet után, mely alatt mélyen föllélegzett, - arra kérem önt, ne fogadjon időnek előtte; mert én már egyszer átléptem e hegyeket s azon pillanattól nagyon jól tudom, mit érezhettek amaz első, szerencsétlen emberek, midőn a paradicsom bezáródott utánuk, akkor cseréltem el déli hazámat a hideg északkal.

- Oh, hiszen ön akkor még kis gyermek volt!

- De nem olyan gyermek, ki gondatlanul futkos honi földjén, ki, a mindennapi látás következtében, nem bir környezete szépségének vagy rútságának fogalmával! - viszonzá Magdolna hevesen. - Oh, én tudtam, hogy az én hazám szép!

A tenger habjai érinték lábaimat, s fölöttem susogott a babér sötét lombja, és a napfény, mint lángol az ott! mily szép a hold, midőn ünnepélyesen emelkedik! Ott van világosság és tüz, ott van élet!

Azt a halvány léget odafönn "égnek" nevezik itt. Ha vasárnap a templom harangjai elnémultak, az emberek elhagyják házaikat, s meggondolt, lassu léptekkel ballagnak ki a város kapui elé s elbeszélik egymásnak mindazt, a mit szomszédjuknak nem kellett volna tennie, s hébe-korba azt mondják: "ejnye, milyen kék ma az ég!" Oh, otthon, órákig hevertem az ajtó előtt, a fák alatt! Hallgattam a tenger zugását, a mint a parthoz ütődött: s fölöttem a lombokon remegő aranyfény terült el, halkal mozogtak és a mély, pompás kék látható lőn, az az ég, melyet én szép angyalokkal teli képzelek magamnak!

Ide vonszoltak engem, hol a nap oly hidegen néz rám, mint az emberek szemei; hol a hó nesztelenül hull le a földre, álnokul megfojtva az utolsó virágokat. Egy szilaj, durva gyermeksereg közé dugtak engem. Azon gyermek, kit addig csak egy gyöngéden szerető anya lágy keze érintett, kit atyjának szeme hiven és folytonosan őrizett, mert az egyetlen volt, a ki megmaradt neki, pajkos gyermeksereg által üldöztetett és bántalmaztatott, mert szegény, idegen és rút volt, s mert nem akart olyan lenni, mint ők, kik egy nyomorult almáért verekedtek, s egymásnak szemére kölcsönösen hányták szülőik hibáit és hiányait.

Keservesen tanultam ismerni a szegény és gazdag közti különbséget. Amaz aranyhit, hogy a kenyér az égből hull, megtört a jó, öreg néni gondteljes homlokán, ki keservesen küzdött a napi kenyérért, s kit a szomszédok megszóltak azért, hogy engem, a terhet, nyakára vett vala.

Oh, hányszor lázadt föl forró gyermeki szivem!

Ha egyedül valék, akkor a földre borultam, sirtam és sikoltva híttam holt atyámat...

Magdolna ismét a fa alá lépett beszéde alatt. Lángoló szemét a templomra irányozva, ugy beszélt, mintha megfeledkezett volna hallgatójáról s mintha akarata ellen bugyogna napfényre az eddig csak bajjal fékezett gondolat-ár, nem ügyelve rá, miféle parton zug. Utolsó szavainál hevesen karolta át a fa törzsét s kemény kérgére szoritá homlokát.

Werner mozdulatlanul hallgatott. Tán attól félt, hogy egy mélyebb föllélegzés vagy egy tekintet által megriasztja azt a lágy hangot, mely, félig megtörve a bú és öröm által, itt föltárta előtte egy szűzies lélek mélységeit. Midőn Magdolna elhallgatott, lassan, s nem fordulva feléje, mondá:

- S a szeretetnek egyetlen egy sugara sem derité föl gyermeki életét?

- A néni anyailag és gyöngéden szeretett, szive teli van irántam szeretettel, - viszonzá Magdolna gyorsan s megindultan, - de kenyérkeresetről kellett gondoskodni, s nem maradt ideje annak észlelésére, mi történik bensőmben. S egyrészt bizonyos félelemmel volt heves természetem iránt, mi később arra birt engem, hogy minél higgadtabb legyek irányában, nehogy bút okozzak neki.

Aztán egy kis szép leány ült mellettem az iskolában, szelid hanggal, melyet én leirhatatlanul szerettem; e gyermek megszánt engem, játszott velem, sőt egyszer elvitt magával szülői házához. De aztán félénk lett és került engem, s midőn egykor epedve ültem a házelőtti kőlépcsőn, egyszerre kijött egy szolgáló s durván mondá, menjek utamra, a titkárnő asszony nem engedi, hogy leánykája minden jött-ment gyermekkel játszszék.

Gyakran, midőn az iskolából hazamentem, egy fiuval találkoztam, ki komolyan és büszkén veté hátra fejét és mégis oly szeliden tudott nézni kék szemeivel. Olyan aranyfürtjei voltak, mint anyámnak és azért mindig utána kellett néznem, a mig csak láthattam. Tiszteletteljes félénkséggel szemléltem őt s azt véltem, hogy ama szépkötésü könyvekben, melyeket hóna alatt vitt, csodadolgok állnak.

Ő sokkal idősebb volt nálamnál s előkelő szülők gyermeke; de én azzal nem gondoltam, hiszen ugy nézett ki, mint anyám, s azért jónak kelle lennie és szánalmas szivvel birnia.

De midőn egyszer egy sereg szilaj gyermek kövekkel dobált és üldözött, s gunyos rivalgással vett körül, ő elment mellettem. Egy kis leányt vezetett kezénél fogva, világos szemmel és szintelen hajjal s gondosan ügyelt rá, rokona volt és Antóniának hitták, ki megvetőleg mutatott rám, de ez nem fájt nekem, hanem a fiuról azt hittem, ő megvéd s elkergeti a gonosz gyerekeket, oh, mennyire fájt, midőn ő távolról megállt, az utálat kifejezéseivel vonásain s a kis leányt magához szoritva, mintha látásom is ártana neki.

Valóban, ő még rosszabb volt üldözőimnél; mert csak egy szavába került volna, hogy engem ama megsebesítéstől megóvjon, melynek helyét most is karomon viselem.

Ugy éreztem, mintha e pillanatban szivem megfordult volna, s a fiu iránti gyülölettel lett teli!

Magdolna egy lépést tett előre. Mindig hangosabban és hevesebben beszélt, és szemei, melyeket most szilárdan függesztett a fiatalemberre, lángoltak, mintha amaz érzelem csak most tört volna ki.

Werner föltekintett. Halványabb volt, mint azelőtt, de higgadtan vette föl a rajzónt s meghegyezte, kérdezvén:

- És még most is gyülöli őt?

- Oh, inkább mint valaha! - tört ki hevesen Magdolna ajkain. - Nem akarok vele találkozni soha! A méregcseppet, mely pusztit, nem szokták áldani.

E szavakkal megfordult s a keresztfolyosón fölsietett a szobába, hol magára zárta az ajtót. Ott állt most egy ideig az ablaknál, lélegzet nélkül, merev tekintettel s ismétlé magában a történteket.

Ő heves természete által elragadtatta magát, azon férfi előtt, kit ő maga szivtelennek és gőgösnek nevezett, hogy lelkének sebeit leleplezze; ő, ki eddig sokkal büszkébb volt, mint hogy idegen fülek előtt egyetlen panaszt is kiejtsen. Ő elbeszélte neki egy élményét, mely, habár gyermekéveiben érte, mégis nagy befolyást gyakorolt legbensőbb lételére, s mely a legujabb időben ismét a leghevesebb küzdelmeket idézte elő bensejében.

Nagynénje sem tudta meg soha, mily kegyetlenül ragadtatott el a szegény gyermektől lelkének egész napfénye, egy a távolból bálványozólag imádott lényért való rajongása. De Magdolna sem akará magának bevallani soha, hogy a növekvő leány később kitörölni igyekezett amaz eseményt emlékéből s örömeset idézte elő gyermekségének eszményképét büszke, fürtöktől körülhullámzott arcával, ábrándos álmaiban.

Hiszen még e pillanatban is hevesen küzdött azon tudat ellen, hogy egyetlen gondolatja sincs lelkének, mely nem lenne az övé, egyetlen érzelme sincs keblének, mely nem szólna róla, sőt, hogy életének minden egyes fonalával hozzá van kötve, hozzá, ki csak gunynyal, jéghidegséggel lépett eléje.

És most sok olyan eset osont ki ajkain, mi ama legbensőbb titokból jött, és pedig előtte, kinek soha, de soha nem kellett volna felőle tudnia.

Azon hűség, melylyel megtartotta gyermekségének ama történetét, a szenvedélyes fölindulás, melybe elbeszélése alatt jött, okvetetlenül elárulta neki, mennyire el van telve vele az ő lelke.

Az nem kerülte ki figyelmét, hogy Werner fölismerte önmagát ama fiu leirásában, ámbár szigoruan uralkodott vonásain, e nyugodt, hideg arc elhalványult egy pillanatra, kétségkivül megharagudott azért, hogy egy leány elég bátorsággal bir, neki, az elkényeztetett, előkelő embernek, nyiltan a szemébe mondani, hogy őt gyülöli.

Ez diadal volt számára, fényes bünhődés mindazon kinokért, melyeket szive annyiszor szenvedett e gőgös szemek és gunyos mosoly miatt. Igen, ő egy pillanatra megfeledkezett önmagáról és leányi büszkeségéről, de azért győzött is, és most mégis keservesen megsiratta e győzelmet; sőt ugy volt, mintha alatta sir tátongana, melybe ő maga könnyelmüen betaszitotta lelkének legkedvesebb birtokát.

Az ellenkező gondolatok tömkelegéből, melyek fejében zsongtak, csak egy lépett világosan és tisztán lelke elé, s ő mint utolsó mentő-horgonyt ragadá meg azt; most okvetetlenül el kell mennie, el, el messze innen. Az nem ért semmit, hogy ő egy másik, közeli városba menjen, neki többé nem szabad e hon levegőjét szivni, annak egét látni maga fölött; a tenger válaszsza őt el tőle, az terüljön el köztük, el akart menni, el, messze, messze.

Mintha e gondolat szárnyat kölcsönözne neki, s most már nem is hagyná őt nyugodni sehol, ugy sietett ki a szobából s gépiesen tért ismét a keresztfolyosóba. Egy tekintetre meggyőződött róla, hogy Werner elhagyta a kertet.

Szünet és nyugalom nélkül futkosott föl s alá, minden gondoskodása egyetlen pontra irányult: hogyan szerezzen magának utiköltséget, mig végre kimerülten azon állványra ült, mely évszázadokon át a Szüz Mária szobrát hordozta volt. Behunyta szemeit s a falhoz simult, mely üditő hüvösséget lehelt lángoló testére.

Mély csend uralkodott ama szűk sarokban, melyet a fuvalom sem mert háboritani; még a folyondárok indái sem mozogtak, melyek fönn az oszlopfejeket körülfogva, végeiket szabadon s pajzánul hagyták lelógni.

Csak néha, midőn a leány fölrezzent, s gyorsan megváltoztatta helyzetét, hallatszék halk recsegés a fal mellett, s akkor az állvány is könnyedén megrezzent. Mélyen elmerülve gondolataiba, Magdolna eleintén nem ügyelt ama különös neszre: de egyszer erősebben nyomott meg egy kiálló helyet a fal alsó részén, és ugyanazon pillanatban, kellemetlen csikorgás közt, mely a falból jött, erősen lőn megrázva az állványnyal együtt.

Ez rémesen hatott rá. Fölugrott s a kertbe futott ki. De csakhamar visszajött. Hiszen a nap oly éltető meleggel, oly aranyosan világitott be; a fecskék, melyeknek fészkei a zölddel bevont oszlopok közt függtek, vigan, csiripelve, háboritlanul repdestek ki meg be, és a kert falán tul vig gyermekkacaj hangzott.

Magdolna szégyelte magát megrémülése miatt s bátran kezdé a dolgot vizsgálni.

Az állvány fölött, egy messzire kiálló kő mellett volt valami gömb, gömbölyü és tömör, a milyet még itt-ott nagyon régi ajtókon láthatni. Eddig észrevétlenül maradt, mert a szobor egészen eltakarta. Ezt a gömböt lökte meg Magdolna karjával.

Akaratlanul eszébe jutott a tizenkét ezüst apostolról szóló monda, melyek hajdan a zárda birtokában lévén, most is valamely földalatti folyosóban vannak elrejtve.

A nép ajka természetesen nem mulasztotta el a fekete ebeket, tányérnagyságu tüzes szemekkel, őrül helyezni a ki- és bejárás elé, mely eltünik, ha avatatlan halandó szeme érinti.

Hát ha most előtte van ama titoknak megoldása? Ha tán ő lenne hivatva azon kincs fölemelésére, melynek becséről és nagyságáról a monda hihetetlen dolgokat regélt?

Milyen elégtételt adna az neki, ha aztán ezen pénzkevély városi uraknak, és főleg ő neki, megvetőleg lábaik elé dobhatná ezen ezüsttömeget, csak annyit tartván meg magának, hogy e várost elhagyhassa.

De hiszen mindez oly mesés, oly nevetséges volt! Csak fölcsigázott képzelet varázsolhat ilyen fellegvárakat a való közepett. Hanem az észnek ezen okoskodása dacára, Magdolna mégis megragadta a gömböt. Többször kisérté meg eredmény nélkül azt megforditani, s végre erősen taszitá vissza a fal felé, és lám, több négyszög kőlemez, melyek ugy néztek ki a nélkül is, mintha minden pillanatban ki akarnának esni a falból, hangos zörgéssel s hatalmas port verve, lassan előretolódott.

Széles nyilás jelent meg a falban, és Magdolna látta, hogy a kőlemezek korántsem oly vastagok, mint kivülről látszék, sőt inkább vékonyra voltak hasitva és ügyesen egy tölgyfaajtóra erősitve, melyet most könnyen lehetett jobban kinyitni.

Közvetlen Magdolna lábainál nyolc-tiz kijárt lépcső vezetett a mélységbe. De ott lenn aranyzöld homály uralkodott, mintha a nap sürü zöld lombokon sütne keresztül. Az legkevésbbé sem nézett ki rémesen, s Magdolna e szerint gyors elhatározással ment le a lépcsőn.

Midőn leért, keskeny, elég alacsony folyosót látott maga előtt, melynek balról, szorosan tetője alatt, keskeny, de hosszu nyilásai voltak, melyeken át világosság és friss levegő hatolt be. A folyosó kétségkivül a zárdafallal párhuzamosan ment, mely, az eleven zöld fallal egyetemben, eltakarta a nyilásokat a szem elől. A folyosó talaja finom homokkal volt behintve, s a falak oly simák és erősek voltak, mintha csak évtizedek s nem évszázadok vonultak volna el fölöttük.

Magdolna előre lépdelt. A folyosó meredeken vonult lefelé és egyszerre jobbról egy másik folyosó tünt föl, mely a legmélyebb sötétséggel tátongott rá. A leány ijedten sietett tovább, mindig a zöld vezércsillagokat követve, melyek oly vigasztalólag sugárzottak be a főfolyosóba. De egy darabon ezek is elmaradtak. Erős megrázkódás feje fölött azt gyanittatta vele, hogy most egy élénk kocsizörgéssel és sürgő-forgó emberekkel teli utca - hihetőleg a vásártér - alatt van. A folyosó itt hirtelen jobbra kanyarodott, s midőn a sarkot megkerülte, ismét eléje sugárzottak a fénycsillagok.

Magdolna most már jóideig ment előre, de sehol, sem a földön, sem a falakon, nem látta semmi nyomát sem a zárda kincseinek. Lába elmerült a lágy, lisztszerü homokban, s nem érintett sehol valami más tárgyat, csak a szelelő-nyilásokban ott fönn tünt föl néha egy arra suhanó gyík fényes pikkelyes teste, ez volt az egész.

Még néhány lépés és Magdolna egy ajtó előtt állt, mely éppen ugy nézett ki, mint az, a melyen bejött. Magdolna tétovázva állt meg. Itt kétségkivül a rejtvény meg lesz fejtve, de hogyan?

Hátha az az ismeretlen helyiség itt előtte, teli van ragályos, mérges levegővel, mely ha lehelete érinti, őt rögtön elkábitja és okvetetlenül halálát idézi elő!

Itt lenn nem akart meghalni, e gondolat borzasztó volt. Egy lépéssel hátrált.

De most ujra átvonult lelkén mindaz, a mit ma már szenvedett. Hiszen alig egy órával előbb, semmi ár sem látszék neki elég magasnak, melyért visszanyerhetné lelke nyugalmát, és ha mindjárt itt lenn meghalna is, borzasztóbb lehet-e azon gondolat ama tudatnál, hogy ezentul tán hosszu, annyira örömtelen verőfénynélküli életet kellend átélnie e gyülölt helyen?

Üterei hevesen lüktettek. Ugy érzé, mintha vihar tombolna feje fölött s fekete szárnyát lebegtetné szeme előtt.

Megfogta a gömböt, visszanyomta azt; erős recsegés, csörgéstől követve, kábitá el fülét, - egy sugár, mintha a nap egész fényhatalmát itt akarná kiárasztani, vakitá meg szemeit, előre tántorodott s kezeivel eltakará arcát, mig háta mögött ujra mennydörgésszerü zaj hangzott, mely a földet megrázkódtatá lábai alatt.

Végre föltekintett.

- Hol van ő?

Előtte gyönyörü virágcsoportok voltak; fölötte kövecscsel behintett téren állt, s egy szökőkut halk suttogása üté meg fülét, melynek ezüst viz-sugara felett nem messze pompás hársfák képeztek sürü lombtetőt; s ő maga tiszta, a bokrokon keresztül csillogott.

Az első pillantásra az egész környezet vakitónak és tündérinek tünt föl az ifju leány előtt, ki egy szűk folyosó gyenge félhomályából kilépett. Nem csoda, ha gazdag képzelete előtt a regevilág meglepő megfejtései lebegtek.

De egyetlen vizsga tekintetet vetett maga körül, s a képzelet magasra emelt szárnyai lehanyatlottak s nagy ijedtségnek adtak helyet.

Nagy ég! ő idegen birtokon állt, valami gazdag, előkelő háztulajdonos kertjében.

Egy szellős kertiházban, a virágágyakon tul, kecses leánycsoport ült. Hanyagul hátratámaszkodva a székeken s munkát tartva kezeikben, csevegtek. Mig mások egy közeli rózsabokrot fosztogattak, s nevetve tüzték fürtjeik közé a pompás centifoliákat. Galambokként röpködtek a bokrok közt, könnyü fehér ruháikban, és Magdolna egy pillanatra mintegy megigézve állt a kedves kép előtt, mély ijedelmének dacára. De aztán vissza akart menekülni, a sötét folyosón keresztül.

Megfordult, de sem ajtót, sem nyilást nem lehetett látni a falon, hanem egy nagy szentkép komoly kőarca meredt rá, hatalmas, hullámzó zöldmohos szakálából.

Remegő kezekkel tapogatódzott a falon, valami gömböt vagy más eszközt keresve, mi által az eltünt ajtót ismét föltalálhatná. Szétturta a csalányt a szobor lábainál, megtapogatta a papi köntös minden redőjét s végre kétségbeesetten rángatta meg a kőszobrot is, mely merev szemeit haragosan tartotta felé irányozva, hasztalan, itt a visszavonulás el volt vágva és előre nem mehetett a nélkül, hogy a ház lakóival ne találkozzék.

Ama jelenetre Werner házában kellett gondolnia. Szegényes öltözete, melyet most kendő sem takart, ma is hasonló lealázásoknak tehetné őt ki.

Belátta, hogy egyelőre nem adnának hitelt elbeszélésének; hiszen az olyan hihetetlennek hangzik; s a mig képes leend annak igazságát bebizonyitani, mennyi megaláztatáson kell keresztülmennie!

Még egyszer az ifju leányokra tekintett; azok oly kedvesen, oly ártatlanul néztek ki, fiatalok voltak, mint ő, tán, ha bátran odamenne hozzájok s elbeszélné nekik kalandját, hitelt adnak neki s megtartják őt a háznál, mig beesteledik, vagy valami felöltőt adnak rá, hogy az utcán hazamehessen.

Gyorsan lépett a kövecses uton, mely a kerti házhoz vezetett; de alig ért az első virágágyhoz, midőn rémülten megállt.

Egy nagy vasrács-kapuból, éppen átellenében, lépett ki fekete selyemruhában, hatalmas kulcscsomaggal gondosan eléje kötött fehér kötényén, Bauer tanácsosné, unokájától követve, ki, valamint az utána jövő cseléd, csészékkel és süteményes kosárkákkal teli tálcát vitt. Magdolna nem kételkedhetett, a földalatti folyosó a két zárdát összekötő ut s ő Werner kertjében volt.

Szive majd megállt ijedtében; de most egyszerre vigaszteljes gondolat merült föl agyában.

Hiszen e házban lakik jó, hűséges öreg Jakab barátja is; sikerülend lakásába jutnia, aztán mentve lesz. A magas lakóház ablakai néhány gesztenyefa lombján keresztül csillogtak egy alacsony tető fölött, mely bizonyára a hátsó épület volt. Most már tudta, milyen irányban kell haladnia, s egy keskeny mellékutra tért, mely sürü facsoportozaton vitt keresztül.

Nem haladt messzire, midőn egy kis épület előtt állt, mely a ház hátsó falához támaszkodott, s fönn nagy ablakokkal volt ellátva.

Félig összevont zöld selyemfüggönyök rejtették el belsejét, hová néhány, mind a két oldalon virágedényekkel diszitett lépcső vezetett. E szoba tán összeköttetésben állt a hátsó épülettel, vagy legalább az udvarra nyilt.

Magdolna gyorsan belépett; benn ugyan senki sem volt, de más kijárással sem birt.

A fal mellett, hol ablakok nem voltak, sötét-piros párnákkal ellátott kerevet vonult el.

A szoba közepén állt egy letakart festőláb és az asztalon tarka egyvelegben könyvek és rajzok hevertek.

Ez kétségkivül Werner műterme volt.

Magdolna egy pillanatig mintegy megigézve állt ott; szétnézett azon helyiségben, melyben a bevont függönyök miatt, zöld homály uralkodott.

Itt müködött és alkotott ő, és itt volt, a mint az öreg Jakab mondta, azon olasz leány arcképe is, kit Werner jövendőbeli nejének kijelölt.

Ha a lepelnek csak egy sarkát fölemelné, mely a festőlábra van takarva, akkor tán megláthatná annak vonásait, kinek sikerült e büszke szivet meghóditani.

Nem, és ha angyali vonások lennének is, ő nem volna képes a leplet fölemelni.

Valami nesz a háta mögött, elrémité Magdolnát; megfordult. A legalsó lépcsőn egy öreg szolgáló állt, portörlővel és seprővel kezében, egészen meg volt dermedve bámultában, mig tekintete pókként futotta végig az ifju leány alakját.

- Ejnye, lássa csak az ember! - kiáltá végre, - ez mégis csak szemtelenség, igy fényes nappal a házakba belopózni. A ki koldulni akar, arravaló ott elül a kapu- és előcsarnok, ott kell szépen megállni és várni, mig az emberek jönnek, de nem kell csak ugy beszaladni egész a kertig, hiszen olyat a cigányok sem tesznek. No, megállj, azt majd mindjárt megmondom a nagyságos asszonynak!

- Kérem önt az Istenre, édes jó asszonyság! - könyörgött Magdolna halálra ijedve.

- Ej, mit, én nem vagyok asszonyság! - viszonzá az öreg bosszusan. - S ha tán hizelegni akar nekem, akkor ugyan téved, annyit mondhatok! A büntetést bizony nem kerüli ki, - folytatá a seprővel toppantva. - Bár csak itt lenne inkább maga az ifju ur.

- Hát mit akarsz tőlem, öreg Katica? - kérdé e pillanatban Werner hangja. Éppen a sarkon jelent meg s épp oly bámulva nézett a szobába, mint előbb a vén szolgáló.

Magdolna szoborként állt ott s kezeibe rejté arcát. Werner egy ugrással fönn volt a lépcsőn.

- Ön Jakabot keresi és eltévedt, nemde? - kérdé gyorsan.

Magdolna hallgatott.

- Ej, mit, az öreg Jakabhoz nem járnak a kerten keresztül, Werner ur! - mondá az öreg bosszankodva. - Ez a szeles leányasszony itt bizonyára jól tudja, miért tévedt el!

- Nem kértem véleményedet, Katica, - viszonzá Werner szigoru hangon. - Most menj vissza a házba és ne szólj senkinek, hogy e fiatal hölgyet itt találtad, majd én magam szólok erről nagynénémmel.

A szolgáló szó nélkül távozott.

- Most, - fordult Werner Magdolnához, - mondja meg nekem, mi vezette önt ide hozzám?

Az ifju leány e pillanatban a világért sem beszélte volna el, hogy jutott ide. Ő az indokokra gondolt, melyek arra késztették, hogy a mélységbe leszálljon. Általán véve érzé, hogy nem beszélhet vele hosszabb ideig a legnagyobb fölindulás nélkül; hiszen most is alig birta fejét feltartani és alig birt vonásain uralkodni. S ezért röviden felelé:

- Én nem akartam önhöz jönni, s ugy hiszem, nem is szükséges magamat ittlétem miatt ön előtt védelmeznem. Ön megelégszik azon nyilatkozatommal, hogy csakugyan tévedés által jutottam ide.

- Hát ha én korántsem elégszem meg ezen nyilatkozatával?

- Akkor szabad azt gondolnia, a mit akar.

- Oh, mindig harcra készen, a legkinosabb helyzetben is!

- Ha ön kinosnak találja helyzetemet, akkor magától értetődik, hogy engem mielőbb kiszabadit abból. Könnyü lesz önnek nekem olyan utat mutatni, melyen észrevétlenül távozhatom.

- Ön nem akar találkozni azon hölgyekkel ott künn?

Magdolna hevesen rázta fejét.

- Akkor hát fölötte sajnálom, hogy nem segithetek önön. A mint látja, e szobában csak ezen egy kijárás van. Okvetlenül a kerten kell keresztül mennie, ha az udvarba akar jutni, és nézzen oda, - ezzel kissé félrevonta az egyik függönyt, - a hölgyek éppen ott sétálnak a kert ajtaja előtt!

- Ugy hát legyen legalább annyi kimélettel irántam és hagyjon itt magamra, mig a hölgyek eltávoznak a kertből.

- Azt sem tehetem. Ezen ajtónak zárja ma reggel elromlott és azért nem lehet azt jól becsukni. Ha önt egyedül hagynám itt, akkor nem lenne biztonságban hasonló bántalmak ellen, mint a milyet előbb kellett szenvednie az öreg Katicától. Azon már nem lehet változtatni, itt kell maradnom, mint védelmezőjének.

- Jól van, akkor hát inkább tizszeres igaztalanságot akarok türni odakünn, mint hogy még egy pillanatig itt benn maradjak! - kiáltá Magdolna magánkivül s az ajtóhoz rohant.

Ugyanazon pillanatban kivülről Wernert nevén szólitották.

- Mi tetszik? - kiáltá izgatottan, s egy ablakot kinyitott.

- Eső kezd esni, - viszonzá Antónia. - De mi nem akarunk fölmenni a meleg, tikkadt levegőjü szobákba és igen szépen kérünk téged, engedd meg, hogy kissé itt maradhassunk műtermedben.

- Fölötte sajnálom, de ezen helyiségnek márványtalaja van. Vigasztalhatatlan lennék, ha a hölgyek náthát kapnának s azért kénytelen vagyok beleegyezésemet megtagadni.

- Tőlem is, kedves Egon? - kérdé Antónia a legolvadozóbb hangon.

- Tőled is, drága Antónia.

- De az valóban nem szép öntől, Werner ur, - szólalt meg egy másik női hang, - Ugy szerettük volna látni a szép olasz nő arcképét, melyről Antónia beszélt nekünk!

- Ah! E pillanatban igen kedves kémlelési tehetséget fedeztem föl kecses unokanővéremnél! Igen ám, megvallom tehát: egy angyali szép olasz nő van itt, de legkisebb kedvet sem érzek azt valakinek megmutatni, azon egyszerü okból, mert egyedül magamnak akarom megtartani.

- Oh, milyen udvariatlanság! - kiáltott egyszerre valamennyi, s gyorsan elsuhantak, mert már nagy cseppek kezdtek hullni. Kis idő mulva becsapták a kert ajtaját.

Most Werner is hirtelen megfordult s visszavonta a szobába Magdolnát, ki éppen ki akart lépni az ajtón. Csodálatos változás történt rajta. Hová lett vonásainak márványsimasága, szemeinek hideg nyugalma? Az ifju leány kezét az övében tartva, remegő hangon mondá:

- Önnek nem szabad e szobát elhagynia, a mig nem teljesitette egy kérésemet.

Magdolna bámulva, ijedten tekintett föl. De Werner folytatá:

- Néhány órával előbb kinyilatkoztatta előttem, hogy engem gyülöl, most arra kérem önt, ismételje itt azt a néhány szót!

Magdolna hirtelen kirántá kezét, alig hallhatóan rebegve:

- Mirevaló az?

- Azt majd azután magyarázom meg önnek, - ismételje!

Az ifju leány heves izgatottsággal iramlott beljebb a szobába, hátat forditott Wernernek, s néma gyötrelem közt tördelte kezeit.

Egyszerre megfordult, szemeire nyomta összekulcsolt kezeit s elfojtott hangon szólt:

- Én nem tehetem azt!

Akkor érzé, hogy két kar hevesen átölelte.

- Te nem teheted azt és miért nem? mert szeretsz engem, Magdolna! Igen, te szeretsz! - kiáltá Werner örömittasan s levette kezeit szeméről. - Hadd lássam szemeidet! Hát olyan érzelem az, mit szégyelned kell? Nézz reám, mily boldog és büszke vagyok azt mondva: szeretlek, Magdolna!

- Az lehetetlen!... Ama jéghidegség, mely engem kétségbeejtett...

- Csak éppen olyan volt, mint a te visszautasitásod, mely engem azonban korántsem ejtett kétségbe, - szakitá őt félbe Werner mosolyogva. - Gyermek, rosszul tanultad be a képmutatást. A mit ajkaid keserü, metsző szavakban ellenem vétettek, azt szemeid jóvá tették.

Én szerettelek azon pillanat óta, midőn a toronyban láttalak. Az öreg Jakab elbeszélései, melyeket tőle kicsaltam, a nélkül, hogy észrevette volna, föltárták előttem egész benső világodat s fölismertem, hogy én vagyok hivatva a drága kincsnek föltalálására ki mellett százan mentek el a nélkül, hogy észrevették volna. De azt is tudtam, hogy ugyan vigyáznia kell azon madarásznak, ki e ritka madarat meg akarja fogni, mert félénk és bizalmatlan szemmel tekinti a világot. Ezért vettem föl a hideg nyugodtság vértjét s kerültem minden heves indulatot abban, a mit mondtam, ugy mint vonásaimban. Számtalanszor észleltelek, mikor te nem is sejtetted közellétemet. A csöndes templomban, a zárda kertjében, Jakab szobájában, hol az én narancsaimat visszautasitottad, és a kis kertben, honnan virágot dobáltál a szomszéd gyerekeknek.

- Akarsz-e nőm lenni, Magdolna?

Magdolna magasra emelkedett föl karjaiban s odanyujtá neki mind a két kezét, sugárzó szemekkel, de egyetlen szó nélkül.

S igy köttetett meg a frigy két emberi sziv között, melyekről csak kevés pillanattal azelőtt minden idegen észlelő azt hitte volna, hogy épp oly kevéssé egyeznek meg, mint a jég a tüzzel.

Magdolna most már nem is titkolta többé szerelmese előtt, mennyit szenvedett ő az utolsó időben s elbeszélte neki földalatti kalandját, s a mellett nem hallgatott el egyetlen gondolatot sem, mely ott lent fejében támadt vala.

- Tehát ama mesés tizenkét apostolnak köszönhetem, hogy gyorsabban értem el boldogitó célomat, mint remélni mertem! - kiáltá Werner nevetve. - Hát te tudod-e még, mit kivántam neked legelső beszélgetésünk alkalmával, mely oly viharosan végződött?

- Bizonyára - azon apostol...

- A szerelem!

- De az a szép olasz nő, a kiről Jakab azt mondá...

- Hogy nőül akarom venni? - szólt közbe Werner mosolyogva. - Jól van, majd megmutatom neked azt a kis nápolyit, visszataszitó vonásaival és rut hajával, mely annak dacára szétszakithatlan hálóba vonta szivemet.

Werner levette a leplet a festőtábláról. Ott ült egy kedves leány egy toronyablak párkányán s epedve, ábrándozólag tekintett a távolba.

A nápolyi nők fátyolszerü fövege födé kékes-fekete fonadékait; fehér csipkekendő simult nyakához, eltünve a lángpiros füzőben, mely karcsu derekát szoritá. A kép még nem volt befejezve, de látszék rajta, hogy remekmű leend.

- Lásd, édes leánykám, ki félénken kerüli a tükröt, mert azt hiszi, hogy megijed önmagától, az te vagy! - mondá Werner. - De gyakran kedvetlenül dobtam félre az ecsetet, mert ama sajátságos varázst, mely oly hirtelen felgyujtotta bennem a lángoló tüzet, semmiféle festék nem állithatja elő.

Erős zápor verte most az ablakot. E pillanatban az öreg Jakab szaladt arra, olyan sebesen, a mint öreg lábai birták. Fehér, födetlen haja lebegett a szélben s lihegve lépett a szobába.

- Akartam... - kezdé akadozva.

- Utána nézni, rendben van-e minden, öreg Jakab? - esék szavába Werner mosolyogva. - Bizonyára minden rendben van - folytatá, Magdolnáját eléje vezetve, - minden, csak a kihirdetés és a menyegző van még hátra. Jakab, mit gondolsz, ugy-e szép menyasszonyt választottam magamnak?

Jakab szoborként állt ott. Először mintegy elmezavartan kapott fejéhez és aztán mosolygott mint olyan, a ki egy tréfában akar részt venni, melyet nem ért.

Magdolna közelebb lépett hozzá, s nem tudván szólni nagy üdvözitő boldogságában, némán karolta át nyakát.

Csak akkor ébredt föl merevségből, és szemei könynyel teltek meg, midőn mondá:

- Oh, hiszen itt vagy, te szerencsétlen gyermek! Odaát ül a nénéd s majd kisirja szemeit. Midőn hazajött, nyitva találta az ajtót és te sehol sem valál az egész zárdában. Mindenki téged keres, és én miattad először mulasztottam el kötelességemet, mert csupa ijedtségből és aggályból nem is hallottam az égiháborut, és az eső szépen felmoshatott volna itt. Most jőjj velem; a néni azt hiszi, hogy legalább is szerecsenországban jársz már. Az Isten irgalmáért, hogy is jöttél te ide?

- Hiszen már mondtam neked, mint arám, - szóla Werner nyomatékosan.

- Oh Werner ur, - mondá esdőleg az öreg ember, - ne beszéljen igy. Ez a leány nem érti a tréfát, a mint már sokszor mondtam önnek.

- Tudom, édes Jakab, s igazán félni tudnék, ha nem érteném olyan igen nagyon komolyan! - kiáltá Werner nevetve és szivére szoritá a leányt.

Mindenfélét kell az embernek tanulni elhinni a világon, s igy Jakab is végre azon boldogitó meggyőződésre jutott, hogy Werner valóban nőül akarja venni az ő kedves Lencsikéjét.

Midőn Zsuzsi hitetlensége is, mely még sokkal tovább tartott, s melyet ő folytonos fejcsóválás és visszautasitó kézmozdulatok által nyilvánitott, legyőzetett, akkor oly örömteljes megindulás és meglepetés volt Jakab szobájában, hogy a vén falak bizonyára soha életükben nem láttak hasonló jelenetet.

Mit gondolt Werner nagynénje és Antónia ezen eljegyzésről, mely oly váratlanul jött, mint villámcsapás a derült égből, azt képzelheti magának az olvasó, miután e két egyéniséggel megismerkedett.

Én részemről alig hiszem, hogy a tanácsosné asszony nagyon kész lett volna unokaöcscse menyegzői ünnepélyére kappanokat sütni, ama szerencsétlen szőnyegeket kiporoltatni, és a házat a padlástól a pincéig kitakaritani, a mint nagy estélyei alkalmával tenni szokta, s ugy hiszem, Antónia mielőbb valamely távoli barátnőjéhez utazott el.

Bauer tanácsosné később egy másik lakásba költözött, melyet unokaöcscse bérelt ki számára.

De helyette a Szitakötő ment Werner házába lakni és hiven őrzé azt Jakabbal együtt, mig az ifju pár mindjárt a menyegző után Olaszországba utazott.

A földalatti folyosó bejárását, mely kertjébe vezetett, Werner befalaztatta.

Enyelegve mondá, hogy a boldogság ezen az uton jött hozzá, s örök időkre el kell vágni a visszavonulás lehetőségét.

Általánvéve annyira megittasult boldogságától, hogy nem is gondolt arra, miszerint a földalatti folyosó valami figyelmet érdemelne.

Másoknak kutatásai nem mérkőzhettek az eredmény tekintetében Magdolna földalatti utazásával; mert mitsem találtak ott, hol az ifju leány, saját vallomása szerint, ezüstöt keresett és aranyat lelt.

Rege asszony tehát ismét ott guggol a zárda zugaiban, szürke palástjával takarva a rejtélyes tizenkét apostolt.

JEGYZETEK