TUTSEK ANNA



ELBESZÉLÉSEK
ÉS RAJZOK





KOLOZSVÁRT
MAGYAR POLGÁR NYOMDÁJA
1887.

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-238-3 (online)
MEK-17550



TARTALOM

A ZSARNOK.
ÉLETISKOLA.
TÉLI MESE.
A KIS TÁNCZOSNŐ.
TÖVISES ÚTAKON.




DR SZÁSZ BÉLÁNAK
tisztelete jeléűl

                                       A SZERZŐ.



A ZSARNOK.

Anyó az ablaknál ül és varr. Ilus kiteritette játékait, egy fehér gyapjas bárányt ölébe is rakott, s aztán békés egyetértésben hagyva pihenni egymásmellett a földön: hajas babát, templomtornyot, faedényeket s egész erdőségeket s városokat fából - egyéb elfoglaltság után lát.

Jelenleg épen a nagy tarka szőnyegen tesz útazást. Rettenetes fejtörést okoz neki a czélszerü beosztás fontos kérdése, s nem tudja elhatározni, hogy a nagy szőnyegnek melyik része, mit képviseljen. Végre megállapodik a szőnyeg egyik szögletében, s kezecskéivel a nagy, élénk szinü virágokra mutatva, hangosan jelenti anyának: - "Ez tejt - namamájé - tejt"...

Anya ebből persze megérti, hogy az kert, még pedig a nagymama kertje, hova nyáron át majd mindennap elmennek, s hol Iluska tetszése szerint duskálhat a virágok között, s futkoshat a sima fövényes úton és zöld gyepen.

Ilus tovább halad a szőnyegen. Egy másik nagy, sárga virágról szerencsésen kisüti, hogy az: - "maáj!"- - "Madár" mondja neki anya. - "Iden madáj" - igazitja ki magát helyesen Ilus.

Istenem, de már öt óra elmúlt, és apa még nem jön. Emlitette ugyan az ebédnél, hogy ma valószinüleg csak későbben jöhet haza, mert rendkivüli ügyek... de ha csak szabadulhat, hát a rendes időben. De úgy látszik, még sem szabadulhat. És Ilus parolát adott neki, hogy meg fogja várni, ébren. És már lassan-lassan kezd sötétedni. A téli, nehéz estszürkület mind jobban borul le, egyenként merülnek homályba a szobában először a távollevő tárgyak, aztán a közelebbiek. Künn az utczán a házak fehér falai még jól látszanak, de a járó-kelőket már alig lehet megismerni. Az ablakokon keresztül csillámlik egy-egy gyertya, mint valami csillagfény s egymásután gyulnak fel a lámpák a kirakatokban és az utczán...

Ilus lassan-lassan elszontyolodik. Érzi, hogy elmúlt a rendes idő, mikor apa haza szokott jönni, hogy aztán egész este egyebet se csináljon, mint kizárólag vele játszodjék. Anyjához megy s kezdi faggatni: "Mikor jön már haza apa, Iluska várja?" - "Ma későn jön piczikém - te szépen lefekszel addig." - "Nem, nem, Ilus nem fekszik le, Ilus megvárja apát!" Anya mosolyogva hagy békét neki. Ilus ki akar nézni az ablakon - azonban nem éri fel. Előhúzza kicsi székét, de székestől együtt épen az ablakpárkányig ér orrocskája hegye. Ilus el van bámúlva, hogy nem tud kinézni s komolyan kezd gondolkozni, hogy most már mit tegyen? - mire anya nevetve állitja fel az ablakpárkányra s a kicsi kedélyesen kezd dörömbölni az üvegen. De az egyhangu zenébe hamar beléún. - "Apa, kicsi apa!" - kiáltja egyre, s anya ijedten látja, mint huzódnak le lassanként szájacskája szélei, szempillái mind sürübben pislantanak s két könycsepp, két ragyogó, tiszta könycsepp jelentkezik szemeiben.

- "Iluskám, angyalom, mindjárt jön apa!" - vigasztalja, de már késő - a vihar kitört. Hangos zokogás tölti be a szobát. Anya ölébe veszi, csittitja, vigasztalja, bohóságokat mond neki, tánczol vele alá s fel - mig a gyermek lassanként elhallgat, s csak egyszer-egyszer szepeg fel, mint alvó kis madár, ha megrezzentik.

Anya aztán lámpát gyújt, az asztalra helyezi, s barátságos fénye megvilágitja az édes, otthonos kis szobát, melynek minden szögletéből megelégedés és boldogság mosolyog ki. Mindenképen igyekszik szórakoztatni a gyermeket, ki még egyre nyugtalankodik. Előveszi játékait, eleibe rakja, tánczoltatja a hajas babát, sorba állitja a faházakat és fákat, mind hiába!... Ilus oda sem néz. Duzzogva húzza össze szájacskáját s haragszik az egész világra. Anya egész nap jó, de este csak apával lehet játszani.

Szegény anya már azt sem tudja, mit csináljon a kis zsémbessel. Hiába kinálja akármivel - nem tetszik neki semmi. - Jó volna lefeküdni, Ilus - inditványozza végre - de Iluska kisasszony teljes indignatióval útasitja vissza ez ajánlatot. Hogy is ne. Ő nem fekszik le. Megvárja ébren apát. Hiszen még azt a szép verset is el akarja neki mondani, a mire anya ma tanitotta.

- Igaz hát - na mondd el cziczuskám, tudod-e még?...

Persze, hogy tudja. Iluska szépen elmond valamit, a minek azonban csöppet sincsen versformája: - "Déza ujfi lovadolna, azaz hogyha ninczen ló, tapja madát üjen jája." - De anya tökéletesen megérti, hogy az milyen szép vers - oh és apa el lesz ragadtatva, hogy össze fogja csókolni érte!...

Istenem, csak már jönne! Ugy tetszik, mintha most valaki csakugyan jönne fel a lépcsőn - léptei viszhangoznak a tágas folyosón.

- "Apa, apa!"... ujjong a gyermek, kezeivel tapsol, s szalad az ajtó felé. De anya egyszerre megismerte, hogy ezek nem az ő léptei - a szomszéd lakóhoz jött valaki.

- "Jer ide, Iluskám, kicsikém - hadd mondjak egy mesét, olyan szép mese lesz, meglásd"... Ölébe veszi a gyermeket, megcsókolja, s hamar kezdi mondani a mesét, mert látja, hogy megint sirásra vonulnak ajkai.

Az utczáról fel-felhangzik az elrobogó kocsik zaja, a járó-kelők lépteinek kopogása a kövezeten. A szobában csend van, még az óra ketyegése sem hallszik, csak anya halk, dallamos hangja, a mint mesét mond Iluskának. Felhuzódott egészen a széles diván szögletébe. Iluska ölében van, s a mint reáhajol és szőke fejét simogatja kezével - maga is olyan, mint egy gyermek, mint egy komoly gyermek. Ugy néznek ki mindketten, mintha egyenesen onnan jöttek volna meseországból... tündérvilágból... - "Hát volt egyszer, hol nem volt, még az operencziás tengeren is túl, volt egy kicsi leány. Éppen akkora volt, mint ez a kis cziczus itt az ölemben. Ugy is hivták Iluskának. Hát egyszer az a kicsi leány nem akart lefeküdni. Mind sirt és zsémbelt, és azt mondta, hogy ő megvárja apát."

Ilus is megvárja apát. Nem alszik el. Ráhajtja fejét anya nyakára, s úgy hallgatja a mesét. De azért ő nem fog elaludni. Nem, azért sem.

- "Hát aztán az a kicsi leány nagyon rossz volt. Ugyebár, Iluska?... Volt neki szép kicsi ágyacskája, fehér párnája, anya vetkőztette le mindig - és még sem akart lefeküdni. Nem vagy álmos, Ilus?"... Nem, Ilus nem álmos. Felüti fejét s élénken figyel valami zörejre künt, de nem jön senki. Visszafészkeli magát ismét előbbi helyére, s érdeklődve tudakozódik, hogy hát anya, mi lett tovább a kicsi leánynyal?...

- Hát a mint ott ült a kicsi leány a diványon és sirt és duzzogott és nem akart lefeküdni, egyszerre csak jött - na találd el Ilus, ki jött? - "Apa?" - "Nem; jött egy gyönyörü szép angyal, nagy aranyos szárnyakkal. És az az angyal azt mondta: na édes kicsi leányom, ha te most szépen lefekszel, én oda ülök az ágyad mellé, mesélek neked, és akkor olyan gyönyörüket fogsz álmodni; a menyországban leszel, s mind kicsi angyalokkal játszol, - de ha nem, hát akkor... alszol, Ilus?... - Ilus nem felelt. Szemei be voltak húnyva, kinyilt ajkai mosolyogtak - már ott volt a menyországban, honnan ide le a földre szállott.

Anya óvatosan bevitte a másik szobába, levetkőztette s lefektette ágyacskájába. Mire kiment, összerakta a gyermek szétszórt játékait, asztalt terittetett s eligazitott a vacsorához mindent - épen haza jött apa.

- Pszt, csendesen öreg, a gyermek alszik!...

Ühm! Apának ez cseppet sem tetszik. Hiszen három-négy lépcsőt is ugrott egyszerre, csakhogy hamarább összecsókolhassa a piczikét - még bonbonokat is hozott neki, és most... Bemegy a kicsihez s megnézi. - "Nehogy felébreszd!" - mond anya, s ő is bemegy vele. - Iluska ott alszik kis ágyában - csendes, édes gyermek-álom, melynek nincsen álmodása...

Pedig hogy örült apa a mai estének, alig várta már, hogy szabadulhasson. Ma különösen, hogy oly sokáig volt kénytelen maradni. A poros, pipafüstös hivatalszobából kétszeresen vágyott haza, a barátságos otthonba, a hivataltársak léha beszédei helyett anya édes, kedves hangja, s az ügyes-bajosak kiállhatatlan lármája helyett, a kicsike csengő kaczaja, s kedves, bohó játékai után...

- Jer vacsorálni, édes.

- Csak nem beteg a gyermek?

- Dehogy - Isten őrizz! Téged várt, zsémbes volt, aztán mesét mondtam neki, s a közben elaludt.

- De nincs semmi baja, ugyebár?

- Nincs, nincs semmi...

Na, igy már jól van. Apa ismét vidor lesz; elmondja sorban, hol járt ma egész nap, mit csinált, kikkel beszélt. - "De ne oly hangosan, öreg, hiszen felébred a gyerek!"

- Igaz, igaz, rossz szokás ez a hangos beszéd; kérlek, tégy ki te a tányéromba. -

- Édes, édes, milyen ügyetlen vagy; az ember azt hinné, szándékosan ejti le azt a villát! -

- Na, hogyisne; ne zsémbelj, kicsi anyó! - s ismét betekint a másik szobába, vajjon nem ébredt fel rá a gyerek? Csak nehogy felébredne!...

A vacsorának hamar vége. A kicsike kedvencz része megmaradt a csirkesültből - egyik sem vette ki. Anya félre teszi egy tányérba; - holnap villásreggelire megeszi Ilus! - Apó keresni kezdi dohánytárczáját, rettenetesen recsegnek a czipői, a mint jár-kél a szobában. Anyó aggódva tekint az ajtó felé. - Igaz, hiszen a zsebében van; ejnye, ejnye, hogy is lehet olyan feledékeny! Leheveredik aztán a diványra, anya melléje ül, s apa kényelmesen hajtja ölébe fejét és gyöngéden tekint fel reá. Annyi mondanivalójuk van - hiszen ebéd óta nem látták egymást. Beszélgetnek csöndesen, barátságosan. - Mit csináltál ma egész délután, édes? Apa elmond mindent, még azt is, hány czigarettet szivott el. Anyát minden érdekli.

- Hát maga? Nem volt itt senki?

- Nem, senki. Anyó is elszámlál sorban mindent - és aztán Ilus, mindig csak Ilus van szóban. Ki nem fáradnak róla beszélni. - Ilus rózsaszin ruhájára csipkét varrtam, vasárnap adjuk fel reá először. -

- Oh, milyen kicsi angyal lesz vele!...

- Iluska verset is tanult!

Apa csodálkozva kiált fel: - Lehetetlen! Anya meg van sértődve. - Miért volna lehetetlen? Ilus olyan okos gyermek, a milyen nincs több a világon! Apa nevet, engedelmet kér s hangosan bizonyitja, hogy nincs, csakugyan nincs.

- Csitt! Ugy tetszik, a kicsi bent mozog!

Apa ijedten kiált: - Csak nem ébredt fel talán? Felszökik, az asztal megmozdul, s nagy zajjal ütődnek össze a poharak és tányérok - jó szerencse, hogy nem tört el egy sem. - Kérlek, vigyázz!... Ne menj be! -

- De a gyerek, Ilus...

- Ugyan, édes!...

- No, nézd csak, nézd!

Ilus ott áll a küszöbön, szőke haja fel van borzolva, mint egy kis búbos galambnak, álmosan tekint körül, a világosság sérti, kezeivel dörzsöli szemét, s rettenetes elkeseredett arczot vág. Mielőtt anya megakadályozhatná, már apa ölébe kapja - már ott ül vele a diványon s össze-vissza csókolja kezeit, szemét, arczát s kis rózsaszinü lábacskáit. - De Iluska kisasszony nincs megelégedve. Nem tudja magát tájékozni, nem tud mit csinálni, békétlenül huzogatja el magát apa csókjaitól, s közelebb áll a siráshoz, mint a nevetéshez. Anya fejét csóválja, megpróbál haragudni, de csak mégis elmosolyodik, látva, mint dajkálja apa a kicsit, mint öleli, takargatja s gügyög neki édes, bohó szavakat. Anya kihozza a paplant, betakarja vele Ilust s mosolyogva fenyegeti meg ujjával apát, miért apa kötelességének tartja kezet csókolni, előbb neki, azután Ilusnak. De Ilus csak nem akar kibékülni. Duzzogva forgatja fejét jobbra-balra s nagyokat ásit, mikor apa kérdezgeti: - Hogy van ma kicsi Iluska? Várta apát haza? Jól viselte magát? - Iluska makacsul vonakodik minderről felvilágositást adni.

Apa mentőeszközökhöz nyul. Kiveszi óráját s Ilus elé tartja. A kicsi kegyeskedik reá nézni, sőt kezeit is nyújtja utána, majd egészen oda fordul, s kissé felélénkülve kiáltja: - titá-titá!... Apa oda tartja füléhez s Ilus kegyesen hallgatja, mint ketyeg az óra: - Tik-tak, tik-tak!...

Lassanként kezd kibékülni a kicsi. A bonbonok egészen helyrehozzák kedélyhangulatát; a holnapra eltett csirkeszárny ma tálaltatik fel, s ez aztán tökéletesen felélénkiti. Erővel részesiteni akarja apát is a csirkeszárnyból, nevet, kiabál, kezeivel tapsol, s cseveg, cseveg, mint egy kis csermely, azon a bizonyos gyermeknyelven, melyet ők az angyaloktól tanulnak, s melyet csakis az apa, meg az anya értenek.

Majd egymásután kerülnek elő a játékok, apa piros bort ad inni a hajas bábunak, sorba állitja a faházakat, s Iluska pajkosan dönti őket fel és anya sietve rakja félre a veszélyben forgó poharakat és tányérokat.

Majd papirosból csókákat készit apa, csatarendbe állitja fel őket, s dalol nekik:

Rendbe-rendbe katonák,
Mindjárt jönnek a muszkák...

S egy fuvallatra sorba fordulnak fel a csókák. A csengő kaczajtól visszhangzik a szoba, s anya nem győzi ismét és ismét betakarni Ilust, oly élénken hadonáz az kezeivel, s lábaival. - "Jó volna lefeküdni" - szól végre, de hallani sem akarnak róla, sem apa, sem Ilus. Apa épen vállára ültette a kicsit, s nagy utazást tesz vele, kereken a szobában, majd karjaiban hintáztatja, s Ilus nem tud hova lenni az örömtől és boldogságtól. Sikongat, nevet, s elragadásában apa szakállát rángatja.

Anya már az asztalt is elszedte, kiadta a szakácsnénak a konyhapénzt, s halkan beszéli meg vele a holnapi ebédet. Végre, miután még ezerféle házi dolgokat elvégzett, komolyan kegyelemadásra szólitja fel a kis zsarnokot, de a mint ölébe akarja venni, hogy ágyába vigye, Ilus kisasszony hangos tiltakozással csimpajkodik apa nyakába, s legkevésbbé sem mutat hajlamot félbehagyni az épen megkezdett kártyapalota épitését. - Azonban apa is teljesen kimerült már a mindenféle játékok kitalálásában, s maga sem bánná, ha mára bevégződnék a mulatság. De Iluskának eszébe sem jut békét hagyni neki.

Végre apának mentő eszme villan meg agyában, s inditványa mindkét részről helyesléssel találkozik. Ilus kisasszony örömmel ad engedélyt a lefekvésre, azon föltétel alatt, hogy ő apa ágyában alszik. - De szegény apa nagyon csalatkozott, ha azt hitte, hogy itt nyugodni fog. Ilus először azt követeli, hogy ott az ágyban tánczoljon vele, s majd, miután apa nem akar neki énekelni, ő kezd énekelni apának - hangosan csicseregve, mint egy hajnal előtt felzavart kis madár...

Anya szép csendesen elaludt, apa félálomban bóbiskol, s a kis leány ott ül az ágyban, s beszél, cseveg maga-magának. - "Apa, mesélj valamit" - jut egyszerre eszébe, s ettől nem akar tágitani. És apának mesélni kell. Oda vonja Ilust maga mellé a párnára, s csendesen, nehogy felébredjen anya, félébren, félalva, - mesél, mesél neki, - - maga sem tudja, mit.

És a szobában csendesség van, csak anya lélekzik csendesen, egyenletesen, s az órák ketyegnek halkan. Az ajtók be vannak csukva, az ablaktáblák be vannak zárva, künn is csendesség van, csak néha-néha hallszanak fel egy-egy későn hazatérő ember léptei. Az éjjeli mécses fénye halványan játszadozik a falon, Ilus fehér kezecskéivel apa szakállában babrál s csöndesen hallgatja a mesét.

- Hát aztán mentek mendegéltek tovább, s találkoztak - találkoztak egy - izé - egy kicsi őzikével...

Halkan motyog még valamit apa, s aztán elhallgat.

Ilus meghuzogatja szakállát. "Apa, hát tovább?"

- Csitt, nehogy felébreszd anyát!... s aztán ismét elkezdi: Hát találkoztak egy - egy kicsi macskával - vagy izé - egy őzikével és az az őzike azt mondta, hogy... igen... azt mondta...

Ezt háromszor is ismételte, apa feje mind lejebb hanyatlik, majd egészen ráhajtja Ilus fejére, s a mese félbemaradt.

Az éjjeli őr hangosan, elnyújtott hangon kiált éjfélt künn, a mécses fel-fel pislog. Ilus elcsendesedve bujik egészen közel apához, átöleli nyakát, s halkan, félálomban szenderegve motyog: "Apa, hát tovább?..."



ÉLETISKOLA.

- Hogy én menjek veled a szinházba, Elza? Mi jut eszedbe, lelkem? Én vén asszony, szeretem a kényelmet, és most felöltözzek tetőtől-talpig?... Jól van nó, hiszen a te kedvedért megteszem. De hát a férjed? -

Elza vállat von, s daczosan veti föl az ajkát. - Nem jön.

- Nem-e? Miért nem?

- Tudom is én. Megint eszébe jutott valami. De édes Róza mama, kérem, öltözzön hát.

- Megyek már szivem. - Gondolkozva fogja össze kötését, s fejét csóválva, nehányszor végigsimitja kezével csipkés fejkötőjét.

Elza otthoniasan teszi le kalapját, fátyolát s felöltőjét s az asztalhoz lépve, az ujságokat kezdi lapozni.

- Szemed ki van sirva, Elza - szól Róza mama, a fiatal asszony karjára téve kezét. - Megint történt valami köztetek?

Elza ingerülten forditja el fejét. - Nem, semmi, - felel kurtán, mig szemében a visszafojtott harag könyei csillognak, s az ujságlap megreszket kezei közt. Az öreg asszony szótlanul távozik pár lépést, de csak megint visszatér.

- Csak egy kérdést még, Elza. Látod, én igazán elmondhatom, hogy: - jobb vagyok hiremnél - mert nem tartozom azokhoz az anyósokhoz, kik örökké gyermekeik dolgába ártják magukat s mindig békiteni akarva, mindig viszályt okoznak. Meg kell engedned, hogy én kivétel vagyok, Elza. Olyan anyós, milyen nincs több a világon. Ugy-e Elza? Meg vagy velem elégedve, ugy-e? -

- Tökéletesen - felel Elza, könyein keresztül mosolyogva s gyöngéden csókolja meg az öreg asszonyt.

- Tőlem azt tehetitek, a mit akartok, én nem elegyedem belé. Igazitsátok a magatok dolgát. És látod, tulajdonképen azért szerettek ti engem ugy, és van annyi bizalmatok hozzám, mert nem elegyedem semmibe sem. Okos egy öreg asszony vagyok én, ugy-e?... Igaz, Bélának elmult-e a náthája?

- Nem tudom - - azaz - - igen - ugy hiszem, el.

- Ugy hiszed?... Hm. Na jó. Csak adj neki ma este is jó erős theát, de rum nélkül, inkább egy citromot belé, és - - vagy igaz, hiszen ma szinházba megyünk s Béla már valószinüleg aludni fog, mire te haza kerülsz. No, nem tesz semmit. Majd elmulik úgy is. Hát csak azt akartam az előbb kérdezni, hogy Béla hozta-e a jegyeket ma estére? -

A fiatal asszony lesüté szemét, s kissé zavartan tépegeti csipkés zsebkendőjét. - Nem - felel vontatva - én hozattam.

Egyszerre sirva fakad s indulatosan kiált föl:

- Ez igazán rettenetes! Hát olyan nagy dolog az, hogy a szinházba akarok menni? Hát örökké csak otthon üljek? Hát vétkezem azzal, ha mulatni is akarok egy kissé? Más asszonyoknak akkor kezdődik a vig életök, ha férjhez mennek, örökké csak mulatságokba, bálba, szinházba, estélyekre járnak, - én egész hosszu farsangon csak öt bálban voltam, pedig hogy szeretek tánczolni! És mert most egy héten negyedszer szeretnék szinházba menni, mindenki reám támad és szemrehányásokat tesznek. Hát a ki mindennap megy?... Ez igazán rettenetes!

- De édes Elzám, aranyom, csendesedjél, - csititgatja az öreg asszony a zokogó fiatal nőt. - Hát ki tesz neked szemrehányásokat? Hiszen én jó szivvel elmegyek veled, ha nem akarsz egyedül menni. Ne sirj már, gyermek! Hát persze, hogy te szeretsz mulatni. Hiszen nincs abban semmi rosz. Azért vagy fiatal. Hanem a tulzás, persze... No de, majd ha ilyen vén asszony leszel, mint én, majd nem kivánsz többet semmit. Bélától igazán nem szép, hogy nem mindig szivesen enged tégedet. Akarod, hogy beszéljek vele? -

Elza fejét rázta.

- Hiába ugy is. A mit ő egyszer fejébe vett, attól el nem tériti senki. -

- Makacs fiu, az igaz. Épen mint az apja volt. Mintha csak hallanám, mikor mondta, hogy maradj ma otthon. Holnap van menyegzőtök évfordulója, töltsétek a megelőző estét csendesen otthon el, - ketten. No persze. Holnap is otthon lehet ülni, de Bianka ma lép föl utoljára! - És akkor halkan, de szilárdan azt mondta, hogy: jól van, ha te el akarsz menni, csak eredj, - de ő nem kisér el!... Ugye?

Elza csöndesen zokogva integet.

- Igen, igen, ugy van? Hát nem kegyetlenség ez?

- Az, kegyetlenség. Mintha csak hallanám, mikor mondta: - "a mi sok, az sok! Hát nem elégit ki téged férjed és otthonod? Mire vágysz még? Mit kivánsz? Oly sokra becsülöd azt a sok hitvány mulatságot?" Oh, az a Béla, az a Béla! És nem gondolja meg, hogy te még fiatal vagy s szeretnéd élvezni az életet! Hadd el lelkem, beszélek én a fejével. A sirásra nem ad sokat. -

- Róza mama, én nem sirtam. Szilárdan néztem a szeme közé s azt feleltem: ez nem szép tőled, hogy igy beszélsz velem. Én nem látom át, mi rosz van abban, ha egy fiatal asszony mulatni kiván? Most már csak azért is el fogok menni! - Ő szó nélkül távozott a szobából és én hamar ide jöttem hozzád, s ha te nem jösz velem, akkor egyedül megyek, - mert neki nincs igaza. -

- Mondtam már, Elza, hogy elmegyek. Csak nem hagylak egyedül?! Nézd, ezt a sötétszürke ruhát veszem, és azt a gyöngyös fejkötőt, fekete szalaggal. Mit gondolsz, elég hóditó leszek-e benne? De most még csak hat óra. Elza, - egy egész óránk van még. Üljünk addig ide a kandalló mellé és beszélgessünk.

- Igazán, nincs kedvem beszélgetni, Róza mama.

- Nem is szükséges. Csak te hallgasd szépen, a mit én mondok. Látod, már régóta igértem, hogy elbeszélem neked az én élettörténetemet, azaz csak egy részét, mert az élet története csak a halállal végződik be. Most épen jó alkalom van reá: - ez a ti kis házi viharotok sok mindent eszembe juttatott... Azt hiszem, érdekelni fog, mert sok hasonló vonás van közötted és közöttem, mikor még én is olyan fiatal voltam, mint te... Ha nem únod, elmondom, hogy tanulj belőle, Elza, - mert Isten őrizzen, hogy te is olyan keserü iskolán menj keresztül.

Az öreg asszony jóságos arcza elborult s komolyan hajtá fejét kezére. Egy pillanatig néma csend volt a szobában. Felidézte lelkében a multak emlékeit: rég porló alakok, kik egykor véle örültek és sirtak, keltek föl csöndes nyughelyeikről s halvány arczaikkal komolyan integettek felé... Elmult eseményeket, elfeledett dolgokat, jelentéktelen kicsiségeket, apró mozaikdarabjait egy egyszerü életnek illesztgetett egybe az öregek sajátságos emlékező tehetségével, mely a rég elmult időkre jobban tud emlékezni, mint a tegnapra... És átélte lelkében ismét a küzdelmeket, melyeket vivott, a bánatot, melyet elsirt, a kevés örömet, mit élvezett s meggyászolta azokat, kiket elveszitett...

*

Falun laktunk anyámmal és bátyámmal. Atyám már régen meghalt, nem is emlékeztem reá, s én gyermekkoromat és fiatalságom legszebb éveit falun töltöttem el. Anyám egész nap a háztartással volt elfoglalva, bátyám Dezső a gazdaság körül és én majdnem mindig magamra voltam hagyatva. Tizenöt éves koromig nevelőnőim voltak, kik természetesen, a helyett, hogy józan, egészséges elvekkel szilárditották volna meg gyönge eszemet, teletömködtek beteges ábrándokkal s fellengős vágyakkal, valami elérhetetlen után, úgy, hogy én tizenhatodik évemet betöltve, a legnagyobb szerencsétlenségnek tekintettem a falun való lakást. Nem szerettem nagyon a háztartással foglalkozni; úntam e sok "haszontalanságot" - mint a hogy magamban neveztem, s ha anyám néha mondta, hogy ezt vagy azt tegyem, csak immel-ámmal teljesitettem. Minek tegyem? - kérdém magamtól - mire való?... Én nem igy képzelem az igazi életet.

Oh, az az élet, melyet én magam elé varázsoltam, egészen más volt. Tele örökös fénynyel és mulatsággal, megnevezhetlen ábrándokkal és végtelen boldogsággal; de hogy tulajdonképen mit értettem e boldogság alatt, azt nem tudnám megmondani. Az én életem örökös öntudatlan keresés volt valami után, minek létezéséről sejtelmem volt, - de nem vezetett senki és én eltévesztettem az útat... Sokszor valami oly különös érzés fogott el, hogy nem tudtam mit tegyek? Megállottam a kert közepén, az összeboruló hársak alatt és vártam, magam sem tudom mit? Azt hittem, hogy most valaminek történnie kell, azt hittem, valakinek elő kell lépni a sötét bokrok közül, s elvinnie magával oda, hol minden megvan, a mit én kivánok!... Néha, különösen holdfényes estéken, lementem a kertbe, sőt elfutottam a tóig is, s körüljártam egyedül a harmatos mezőt; - vagy ültem fél éjjeleken át a nyitott ablaknál, hallgatva a távoli viz zugását, az éji bogarak zümmögését, s felnéztem a csillagokhoz és kérdeztem, hogy mi bánt engemet. De a csillagok nem feleltek s engem kinozott tovább az a névtelen vágy az ismeretlen boldogság után, melyet nem tudtam, hol keresni?...

Egy este ismét a tó partjánál voltam, és a mint ott ültem és néztem a mély kék vizet, s körülöttem minden oly csöndes, oly békés, oly összhangzatos volt, lelkemben egyszerre ellenállhatlanul támadt fel az a névtelen vágy, s sirni kezdtem, látva magam körül az összhangot, s érezve magamban azt a kinzó, fájdalmas öszhangtalanságot.

Egyszerre tisztán és világosan állott előttem, hogy nem maradhatok itt többé, hogy el kell távoznom, emberek közé mennem, élni és élvezni az életet, ha azt nem akarom, hogy önmagammal meghasonolva, a folytonos küzdelem felemészszen. Eszembe jutott, hogy tizenhét éves vagyok és még egyetlen mulatságban sem vettem részt.

Anyámhoz szaladtam s elmondtam neki mindent. Kértem, vigyenek el innen, mert nem akarom fiatalságom legszebb éveit e magányban és únalomban eltölteni; vigyenek el akárhova, mert engem nem elégit ki ez a mindennapi, közönyös élet és hogy én valami egyébre vágyom, - de ne kérdezzék mire, mert magam sem tudom.

Mama igen elcsudálkozott és nem tudott megérteni; de bátyám hozzám jött, megsimogatta fejemet s felemelte könytől ázott arczomat. - "Télire beköltözünk a városba, hugocskám! Jó lesz?" - mondá. - "Mama, készüljön csak, mert Rózát be kell vezetni a világba. Igazságtalanság tőlünk, igy elzárva tartani őt. Nem kellett volna várni, mig neki jut eszébe, hogy fiatal leány!" - Mama csak fejét csóválta, de nem szólt ellene. Ő jobb szeretett volna ugyan soha ki nem mozdulni kedves falujából, s előre is borzasztóan aggódott a háztartás és gazdaság miatt, mit nem mert gazdasszonyra s gazdatisztekre bizni. De látva az én határtalan, gyermekes örömömet, lassanként megbarátkozott a gondolattal, hogy télire eltávozunk.

Milyen más szinben láttam most mindent. Örömmel foglalkoztam ezzel is, azzal is. Elővettem megúnt, félredobott könyveimet, s olvastam szorgalmasan, hogy télire minél több müveltséget s olvasottságot szerezzek magamnak, zongoráztam s nem úntam meg ismét és ismét eljátszani ugyanazon darabokat, hogy jól begyakoroljam őket. Volt tehát életemnek czélja; hitvány és önző czél ugyan, de mégis czél, - és én akkor még nem tudtam elég tisztán, és világosan gondolkozni, hogy megitélhessem, mily rút önzés ez tőlem, kizavarni jó anyámat nyugalmából, s bátyám fáradságos munkájának eredményét az én mulatozásomra áldozni fel. Csak azt éreztem, hogy nagyon boldog vagyok, s minden gondolatom abban összpontosult, hogy télire a városba megyünk lakni.

Az idő gyorsan haladt. Október közepe felé jártunk, s én égő türelmetlenséggel vártam november elsejét, mikorra elútazásunk határoztatott. Az ősz szép volt, mint nálunk rendesen. Oly gyönyörü, meleg napok voltak, mint nyáron. Egy délután künn ültünk mamával a verandán, s vártuk Dezsőt az ozsonnához. A hanyatló nap aranyos sugarakkal ragyogott a fasor elszállongó, sárguló levelei közt. A georginák összezsugorodtak, s megfeketedve meredeztek ég felé hosszu, fonnyadt száraikon. Az út zörgő levelekkel volt beszórva. Az ökörnyál mint hosszu, ezüstös fonál lebegett ide-oda a levegőben, s lassanként leszállongva, fínom pókhálóként vonta be a száradt őszi rózsákat és sárguló füvet a kertben. A levegő oly tiszta, oly átlátszó volt, hogy messze-messze a kéklő hegyek, melyek rendesen ködfelhőbe voltak burkolva, most mintegy közeledni látsztak, s élesen váltak el a szürkés-kék, nyugat felé narancsszin és égő pirosba játszó égtől.

Bátyám erős léptei alatt megzörrentek a száraz galyak és levelek s ő mosolygó, vidám arczczal lépett közénk.

- Nagy ujságom van, Róza, - kiáltott már messziről s titokzatosan intett mamának, ki beleegyezőleg bólintott fejével. Már régóta észrevettem, hogy ők ketten terveznek valamit, mit előttem eltitkolnak; de miután Dezső titokzatos mosolyaiból, s mama derült arczából ugy következtettem, hogy valami meglepetés készül számomra, nem akartam kérdezni őket. - "Most végre megtudom"- gondoltam magamban s feszült kiváncsisággal lestem Dezső szavait.

- Mit szólanál, hugocskám, egy nagyszerü szürethez, - kezdé Dezső tréfás lassusággal, - melyre a rendes nehány falusi vendégen kivül, több közeli és távoli rokonok és ismerősök a városból is meg lennének hiva?... És ha például ez a szüret véletlenül épen nálunk lenne?... Tartana körülbelől egy hétig, egybekötve tánczczal, lovaglással s egyéb kedves mulatságokkal?

- Oh, Dezső! - kiáltottam, de elragadtatásomban képtelen voltam többet szólani, s valószinüleg igen mulatságos képet csinálhattam, mert mama és Dezső hangosan kezdtek nevetni.

- Gondoltam, hogy meg fog hatni - szólt Dezső még mindig nevetve, - azért is nem mondtunk néked semmit, mig csak minden nincs eligazitva. Ma kaptam az utolsó levelet Aporiéktól, melyben a meghivás szintén köszönettel elfogadtatik. Ugyebár, okos gondolat volt tőlem azt inditványozni, hogy mielőtt a városba mennénk, jó lesz, ha előbb itthon ismerkedsz meg kissé a társasággal és mulatsággal, hogy aztán ne érezd magad egészen ujoncznak a télen? És ha tudnád, hogy mama mily készséggel beleegyezett! Csepp rábeszélés sem kellett! No, no, csak azért meg ne fojtsd mamát!... Te, annak az Apori Hugónak, ki igen jó barátom, egy igen csinos, kedves leánytestvére van, kivel valószinüleg jól fogod magad találni. Az is olyan élénk, mint te. Egyszer régen még én is - - - oh jajj... most meg reám került a sor?...

Bizony türelmesen végig kellett várnia Dezsőnek az egész csóközönt, melylyel elboritottam. Aranyos, drága, kedves, édes, angyal, a mennyi gyöngéd név csak van, mind reá ruháztam s elragadtatásomban még a kávés-csészémet is fölboritottam.

Pedig ha tudtam volna, mily végzetessé válik ez első mulatságom, ha láttam volna azt a sötét árnyat fenyegetőleg felemelkedni s ujja egyetlen mozdulatával egyszerre más irányt adni annak a fényes, rózsás jövőnek, mely szemeim előtt lebegett - akkor bizonyára nem örülök ugy, hanem leborulva a sárguló fűbe, sirok... megsiratom önző életemnek első áldozatát.

Az előkészületekkel gyorsan repült az idő, s vendégeink nehány nap mulva megérkeztek. Csöndes, komoly házunk megelevenedett. A hallgatag, nagy, üres szobák visszhangoztak a csengő kaczajtól, s a folyosókon és kertben, a szobákban és udvaron, lépten-nyomon egy-egy mosolygó, barátságos idegen arcz bukkant elő.

Az idő kedvező volt, s már az első nap kezdetét vette a mulatság. Én mintha ki lettem volna cserélve. Magam sem hittem, hogy először forogva a társaságban, annyira ment legyek minden zavar és elfogultságtól.

De oly hamar beletaláltam magam az új helyzetbe, mintha mindig a nagyvilágban éltem volna, s teljesen átengedtem magam a társaság, a mozgás, a táncz, a vidámság kábitó élvezetének. Mint Dezső előre megjósolta, én legjobban Apori Irénnel találtam magam, ki nehány évvel idősebb volt ugyan, mint én, de vidám, élénk, zajos modorával egyszerre megnyert. Midőn először meglátták egymást bátyámmal, mindketten hangosan kezdtek nevetni, s Irén kedélyesen ütött Dezső vállára. - "Nós", - mondá - "ugy látszik, ön teljesen kiheverte nagy bánatát! Pedig titokban reméltem, hogy egy félig elsorvadt, epekedő seladont találok itt, és ime!"

- A helyett egy elhizott falusi parasztgazdát talál - folytatá Dezső jóizüen nevetve, - pedig igazán kevésbe mult, hogy akkor főbe nem lőttem magamat!

- A mi ugyan szörnyü nagy veszteség lett volna a világra nézve - ingerkedett tovább Irén, s nevetve fordult hozzám. - Látod kedvesem, ilyen ez a te bátyád!

Nekem roppantul tetszett, hogy ő ily fesztelenül beszélget a férfiakkal, s igyekeztem elsajátitani modorát. Én is többször megkisértettem ugy tréfálkozni és ingerkedni az ő bátyjával, mint ő az enyémmel, de Hugó nem volt ebbe belevonható. Egészen ellentéte volt Irénnek. Komoly, magába vonult ember, félszeg mozdulatokkal, s nem valami előnyös külsővel. Nekem mindég a szőkék tetszettek jobban, s összenőtt szemöldökét, mely haragos kinézést kölcsönzött arczának, - majdnem félelmesnek találtam. Ő tudta jól, hogy külseje cseppet sem vonzó, kellemes, s épen ezért zárkózott, bátortalan volt, nem nagyon szerette a társaságot, s most is csupán húga kedveért jött el. Ők ketten különböző természetök daczára elég jól egyeztek, de gyakran láttam szemeiben rosszalást kifejezve, Irén tulságos vigsága felett, s mikor éreztem, hogy figyelő, mély tekintete rajtam nyugszik, egyszerre oly feszesen éreztem magam, hogy nem tudtam még megmozdulni sem. Modora irányomban rövid, majdnem udvariatlan volt, mi annál rosszabbul esett, mert a többi fiatal emberek teljesen kimeritették magokat a bókolásban; de valami megmagyarázhatlan következetlenségnél fogva, a Hugó nyersesége mégis jobban tetszett nekem. Haragudtam, hogy ő annyira nem vesz engem számba s bosszantani kezdett az az erkölcsi fensőbbség, melyet e bozontos szakállu, hallgatag férfi mégis rám gyakorolni látszott,- s igyekeztem kerülni őt.

Négy napja szüreteltünk már, mert többfelé voltak szőlőink, s a vígság és jókedv napról-napra fokozódott. Irén és én vittük a főszerepet s a fiatal emberek vetélkedtek, hogy melyikünket tüntessenek ki jobban. Különösen volt egy szép, sima arczu főhadnagy, ki rendkivül epedő pillantásokat vetett reám, s napjában legalább háromszor szerelmet vallott. Mellesleg mondva, olyan szellemdús volt, mint egy séta-pálcza. De akkor ezt nem vettem észre, sőt ellenkezőleg, igen hizelgett az udvarlás. Fel volt keltve bennem a hiuság. Most még inkább vártam a tél eljöttét, mert tisztában voltam vele, mily gyönyörüségek várnak reám. - Mulatni fogok - gondolám - bálozni, udvaroltatni magamnak, s vidám társaságokba járni, mert ez az igazi élet és boldogság!...

Egy délután - borus idő levén - mi nők mind a szobákban maradtunk, mig az urak elmentek bátyámmal valami cséplő gépet megtekinteni. Mama künn volt elfoglalva, a többi asszonyságok titkon egy kis délutáni álmot aludtak. Irén zongorázott, s én nem tudva okosabbat tenni, egy könyvet kerestem elő, s az ablakhoz ülve, olvasni kezdtem. Akkor vettem észre, hogy ez nem az én könyveim közül való, de azért csak tovább lapoztam benne. Tennyson költeményei voltak, angol eredetiben, - mely nyelvet én, hála egyik gouvernántom fáradozásainak, - meglehetősen értettem.

- Nagyon kellett unnia magát, Róza kisasszony, hogy könyvet vett elő - szólalt meg valaki hátam mögött, s én meglepetve fordultam meg. Hugó volt, ki szintén itthon maradt, s most észrevétlenül lépett a szobába. Gúnyos hangja igen rosszul esett, de óvakodtam azt kimutatni.

- Megvallom, únalmamban kerestem egy könyvet, - válaszoltam egész őszintén - de erre ráakadva, a legnagyobb élvezettel olvastam. Öné talán e könyv? Künn találtam az asztalon. -

- Igen, az enyém, - felelt, szembe állva vélem, egészen más hangon - mindig szoktam könyvet magammal vinni, bárhova utazom. De olyan feledékeny vagyok...

- Ezuttal nagy hálára kötelezett valakit feledékenysége által - szóltam nevetve. - Remélem, nem haragszik, hogy elvettem?

- Világért sem. Szolgálhatok a második kötettel is, ha kivánja. De igazán nem is képzeltem, hogy még angolul is tudjon!

- Nem tette fel rólam, ugy-e? - szóltam mosolyogva, s titkon valami büszke örömet éreztem, s legjobban szerettem volna egyszerre mindent elmondani neki, a mit még tudok és tanultam. Ez hiúság volt tőlem, - de a többiekkel szemben soha sem jutott eszembe; csupán ha Hugóval beszéltem, szerettem volna minél okosabbnak és müveltebbnek látszani, mert jól észrevettem, hogy egészen más ő, mint a többi.

- Az igazat megvallva, még azt se tettem volna fel magáról, hogy egyáltalán olvasni tud - mondá ő ismét, tréfásan.

- Ugyan szép véleménnyel van felőlem! - válaszoltam.

- Higyje meg nekem, nem úgy néz ki maga, mintha arra gondolna, a mit olvas. Még a szeme sem áll úgy!

- No ez ugyan szép bók, mondhatom. Hát mire gondolnék egyébre?

- Arra, hogy milyen ruhát vesz fel holnap, meg miféle mulatság van kilátásban. - Tréfásan akarta ezt is mondani, de nem sikerűlt, s engem sértett az ő kiméletlensége. Épen igen élesen készültem válaszolni, midőn mama valami házi dolog miatt kihivatott a szobából. Sietve végeztem el, s elkészülve, épen egy igen haragos válaszszal akartam belépni a szobába, midőn nevemet hallom emliteni. Önkénytelenül is megállottam.

- Én nem tudom, mit találsz te Rózán oly rendkivülinek - szólt Irén, szavait folytatva, - ő is csak olyan, mint a többi.

- Nem, Irén - felelt Hugó - hidd meg, ő egészen más, mint azok a nagyvárosi kisasszonyok, kiket eddig ismertem. Szeretném tudni, honnan veszi azt a szeretetreméltóságot, és őszinte, keresetlen modort, itt falun? Mintha mindig a nagy világban forgott volna, olyan ügyes! Csak egy van, a mit nem szeretek benne. De hiszen még olyan fiatal... Majd rá fog jönni ő is.

- Szépnek találod?

- Nagyon. És kedvesnek. Megérdemli, hogy igen boldog legyen. Bizonyára találni fog nemsokára valakit és aztán elmegy véle, ki tudja merre...

Hangjában eltitkolt szomoruság volt észrevehető, de én nem is figyeltem arra.

- Ah, hát ilyen vagyok én! - gondoltam diadalmasan s szerettem volna örömömben hangosan felkiáltani. Csak azon csodálkoztam, és nem tudtam megérteni, hogy ha Hugó igy beszél és gondolkozik rólam, miért mégis oly kiméletlen velem szembe? De egyszerre szégyenhez hasonló érzés fogott el, midőn észrevettem, hogy én az ajtónál hallgatózom! Hirtelen, mint tetten kapott bűnös, szaladtam el. A haragos válasz, melyre készültem, elmaradt és egész este nem tudtam Hugóra nézni, s mégis folyvást valami jóleső, hiu, büszke öröm töltött el, és folyvást hallottam szavait.

Hat nap telt el oly gyorsan, oly észrevétlenül, hogy nékem úgy tetszett, mintha csak egy óra lett volna. Vendégeink távozni készültek s én megborzadtam, ha arra gondoltam, hogy házunk megint oly üres, csendes lesz, mint azelőtt. Az utolsó napon nagyszerü bállal készültünk befejezni a mulatságokat, melyre az egész vidék és falu intelligentiája hivatalos volt. Az előkészületek nagyban folytak. A táncztereműl szolgáló tágas termet fenyőgalyakkal akartam feldiszittetni s megkértem Dezsőt, hogy lovagoljon át a közeli erdőbe fenyőgalyakért. Dezső szivesen teljesité kivánságomat, mint mindig - s a lovaglás élvezete még többeket késztetett szolgálatkészségüket felajánlani, úgy hogy nemsokára az urak nagyobb része utra készen állott. Ez egy újabb élvezet volt, nézni a verandáról a készülődést, mig rendre elővezették a lovakat, s a hirtelen támadt sürgést-forgást. A főhadnagy legelsőnek kapott fel lovára s különféle mutatványokat vitt véghez, melyekben én teljes szivemből gyönyörködtem. A béres egy kis szekérrel, melyre majd a fenyőágakat fogják rakni, már előre elindult s a kerekek nyikorogva forogtak a lágy, süppedékes úton.

- Jőjj csak Róza, - szólitott ekkor bátyám az ajtóban - jőjj kérlek, és varrj fel nekem egy gombot a ruhámra; ebben a pillanatban szakadt le.

Bementünk szobájába és én sietve varrtam fel a gombot, hogy minél előbb visszatérhessek.

- Ugy tetszik, elfeledtél már varrni is, Róza, - szólt Dezső mosolyogva, a mint sietségembe hol a tűt, hol a gyűszüt ejtettem ki kezemből.

- Oh, kedves Dezső, - mondám kissé megszégyenülten - ne haragudj! Olyan boldog vagyok igazán. Hát még a télen majd! És mindezt csak neked köszönhetem! Óh Dezső, hogy fogom én ezt neked meghálálni?

Jóságos arcza olyan szeretettel nézett reám, s nagy csontos kezével gyöngéden veregette meg vállamat.

- Jól van jól, kicsikém! Csak mulass... majd aztán te is reájösz arra, a mire a te vén bátyád már évekkel ezelőtt reájött, hogy a csend és nyugalom mindennél többet ér. No csak mulass, a mig meg nem únod!

- Soha sem fogom megúnni, Dezső, - feleltem lelkesülten. - A mig csak élek, mindig fogom szeretni, a mi élénk és vidám! Ezentúl minden évben nagy szüretet tartunk és bált is rendezünk, úgy-e?

- Oh te kis élvhajhász, te! - szólt bátyám. Nevetve rázta meg fejét s mi visszatértünk vendégeinkhez. Oly jelentéktelen dolog volt ez, hogy nem is figyeltem akkor reá, de később keserü önkinzással igyekeztem visszaemlékezni minden legapróbb részleteire. És emlékezem még most is a kis, homályos szobára, a zöld butorokkal, a lovagostorra, mely keresztbe volt vetve a sárga diófa-asztalon, a rácsos ablakra, mely mellett bátyám állott kalapjával kezében s a délutáni napsugárra, mely vékony vonalban esett a szemben lévő falra. És látom magamat, a mint meghajlott derékkal állok bátyám előtt, sietségtől, örömtől és megelégedéstől kipirúlt, ragyogó arczczal, - és százszor, ezerszer tettem azóta magamnak a legkeserübb szemrehányásokat, hogy miért nem borúltam le előtte, s csókoltam meg még egyszer, utoljára áldott, jóságos kezét... Végre mindnyájan elkészültek, s az ebek vidám csaholása s hangos éljenkiáltozás közt elindultak. Kendőinket lobogtatva néztünk utánok, mig csak az úton bekanyarodva, egy magas falkerités el nem takarta előlünk. Én aztán bementem, még egyszer körülnézni a nagy teremben. Egy lámpa a falon félre csúszott s meg akartam igazitani. De kissé magasan volt s hasztalan nyújtogattam karjaimat. Már épen azon gondolkoztam, hogy széket hozok, midőn egyszerre ismerős léptek hallatszottak hátam mögött, s egy erős, barna kéz felnyúlva az én kezem fölött, egy ránditással helyreigazitotta a lámpát.

- Mintha nem lett volna jó ez a szoba igy is - szólt egy mély hang, s Hugó fekete szemei korholó pillantást vetettek reám. - Mire való annyi oknélküli fáradságot okozni? Képes az egész világot mozgásba hozni egy szeszélyért!

- Már én ilyen vagyok - válaszoltam kissé sértődve, - a kinek nem tetszik, az ne mozduljon meg. De szükségtelen azért nékem szemrehányást tenni.

- No persze - szólt - mihelyt valakinek az igazat megmondják, rögtön meg van sértve. - Valami titkos öröm töltött el azon gondolatra, hogy ő ily nyiltan igyekszik kimutatni, mennyire nincs megelégedve velem, mikor pedig én tudtam jól, miként gondolkozik rólam. De azért hidegen, majdnem gúnyosan válaszoltam: - Oh világért sem. Én ez esetben nem tartom érdemesnek haragudni. - Ő kissé távol tőlem, az ablak mellett állott, s karjait összefonva, szórakozottan nézett ki az ablakon. Titokban összehasonlitottam a többiekkel, s ez összehasonlitás nem az ő előnyére ütött ki. A főhadnagynak például sokkal formásabb arcza volt, s szőke, göndör haja, melyet igaz, hogy mindennap felsütött - de - - Hugó felém fordult, s valamit mondani akart, de talán szemeimből olvasta ki gondolatomat, mert hirtelen elfordúlt s ajkába harapott. - Terhére van jelenlétem úgy-e - mormogá elváltozott hangon, s lehajtá fejét. Én megszégyeltem magam, s megbántam előbbi gúnyos szavaimat. - Bocsásson meg - akartam mondani néki, - de e perczben Irén lépett a szobába. - Róza! - kiáltott - menjünk öltözködni; mindjárt gyülekeznek a vendégek!

- Karon fogott s magával vitt szobánkba, de én e perczben sehogysem tudtam olyan nagy fontosságot tulajdonitani az öltözködésnek. Elmélyedve álltam meg az ablak előtt, alig hallgatva Irén fecsegésére.

- De az isten áldjon meg, Róza, felelj már egyszer, épen harmadszor kérdezem: ezt a rózsát tegyem-e a hajamba, vagy inkább a szalagot?

- Igen - azt - vagy nem, a rózsát - feleltem kissé megzavarodva. - Majd meg fogjuk próbálni, melyik áll jobban.

Kivettem a szekrényből ruhámat - emlékszem jól, fehér mousselin ruha volt, rózsaszin szalagokkal, - s az ágyra tettem. Aztán fésülködni kezdtem. Kibontott hajjal, kezemben a fésüvel állottam a tükör előtt, mig Irén a virágokat válogatta, melyeket fel akart tüzni. Egyszerre valami sajátságos zaj hallatszott künn. Zavart hangok, kiáltozás, ide-oda szaladgálás, majd erős férfiléptek közeledtek a mellékszobába, lassan és nehézkesen, mintha valami sulyosat emelnének. Rémülten néztünk Irénnel egymásra, - egyikünk sem mert szólni. Egyszerre egy vérfagylaló sikoltás hallatszott, anyám hangja volt, de oly iszonyu, oly természetellenes volt e sikoly, hogy megdermedtem tőle. Pillanatig úgy éreztem, mintha lábaim ólomból volnának, s lehetetlenségnek tetszett megmozdulnom, vagy leengedni fölemelt karomat, vagy elgondolni, hogy mi történhetett... A borzasztó sikoly ismétlődött, s rá egy tompa zuhanás hallatszott, mint mikor valaki leesik a földre. Mint egy őrült rohantam ki. Az ajtóban Hugó állott, fel akart tartóztatni. Arcza halálsápadt volt, s két karját védőleg terjeszté felém. Félre löktem őt, s mintegy álomban néztem körül a szobában, mely telve volt elrémült, kikelt arczokkal. Anyám ájultan terült el a földön, körülötte az ijedtségtől tehetetlenűl állott két-három asszony, s a divánon egy kendővel letakarva, valami mozdulatlan tömeg feküdt. Ösztönszerüleg rohantam oda. Valaki fel akarta tartani kezem. Késő... lerántottam a takarót... s ott láttam bátyámat eltorzult, megkékült arczczal, összeroncsolt testtel... hidegen... halottan...

Egy árok, egy hitvány árok volt az oka. Lova félrelépett, ledobta őt... és ő oly szerencsétlenül esett... És mindez egy percz alatt történt... Egy percz!... Irgalmas isten, de hát lehetséges volt-e?... Ott állottam némán, tehetetlenűl, mintegy kővé meredve, és se szólni, se sirni nem tudtam... Oh, az isten nem volt oly könyörületes hozzám, mint anyámhoz! Én nem vesztettem el eszméletemet; tisztán, világosan láttam mindent, és látni fogom magam előtt mindig, életem utolsó pillanatáig.

A borzasztó csapástól nemhogy elkábultam volna, ellenkezőleg, agyam még élénkebben müködött, s kinzó éberséggel figyeltem mindenre... Ah, emlékszem e rémes időre jól!.. A lelkészre, ki hosszu köpennyel s kezében kereszttel, imádkozott fölötte, a viaszgyertyák erős, átható szagára, s a virágokkal és fehér csipkés szemfödővel leboritott koporsóra... A szobákban halkan, lábujjhegyen jártak-keltek az emberek és suttogva beszéltek, mintha féltek volna felébreszteni őt. A fekete posztóval bevont lépcsőn tompán kongtak a lépések. A kalitka a falon kendővel volt betakarva, hogy a vidám madárének ne zavarja a halottat, - de a kis kanári egy nyiláson át megpillantva a napsugarat, élénken csiripelt...

Vendégeink nagyobbára még a temetés előtt eltávoztak. Irén és Hugó igazi jó barátoknak mutatták magokat. Nem tudom, ki igazitott volna mindent el, ha Hugó nincs ott. Irén vigasztalt, sirt velem, s szomorunak látszott, - de ő tudott egyébre is gondolni s megszidta a varrónőt, ki gyászruháját nem készitette elég csinosan.

Anyám csaknem folytonosan eszméletén kivül volt, a miért én hálát adtam az istennek, mert legalább meg volt mentve attól a borzasztó érzéstől, melyet én éreztem, midőn könytelen, száraz szemekkel láttam bezárulni a koporsót, s hallottam tompán dübörögve hullani a kemény földgöröngyöket a sirba... A gyászének elhangzott a néma temetőkertbe, s a pap beszentelte az uj sirhantot, melyre zörögve hullottak az elszáradt, sárga levelek.

*

Hetek, talán hónapok multak el azóta. Tél lett. Az időjárás zord, hideg volt. A folyton hulló hó elboritott mindent; az ablakokon fehér jégvirágok nyiltak, s a szél kétségbeejtőleg sivitott végig az udvaron és kerten s rázogatta a fák havas, zuzmarás ágait. Házunkban még érezhető volt az a dermesztő, fagyasztó borzalom, melyet a halál hagy maga után, s mely mintegy befészkeli magát, rátelepszik a butorokra, a képekre a falon, s elkisér a hálószobába, odaül az ágy mellé, s, hideg kisérteties lehelletével meglengeti az éjjeli mécses halvány lángját... Soha, sem azelőtt, sem azóta, ilyen telet nem éltem át. Néha úgy tetszett nekem, hogy mindez csak egy borzasztó, gonosz álom, oly hihetetlen, elképzelhetetlen volt előttem, hogy Dezső, az én vidor, tevékeny, jóságos bátyám, azzal az ő mosolygó arczával, most ott fekszik a hideg, kemény föld alatt és meg sem mozdul többet soha... Hogy elment a nélkül, hogy elkészült volna a hosszu utra, nem számolva le az élettel s nem készülve el a halálra... Éjjelenként néha hirtelen felültem ágyamban; tisztán láttam őt felém közeledni, de vidám arcza halálosan szomoru volt, s szemei szemrehányólag tekintettek reám... Egy iszonyu hang szólalt meg vádlólag bennem, felsikoltottam s szerettem volna anyámhoz szaladni, de nem mertem, mert az ő szemeiből is folyvást azt a néma, titkolt szemrehányást véltem kiolvasni. Néha azt hittem, hogy megőrültem, s mindez csak lázas képzelem... De mindannyiszor felébredtem, világosan tudtam gondolkozni s az iszonyu való tisztán állott előttem.

De gyakran éreztem az önvád és gyászon keresztül is, hogy a Dezső fölött érzett bánatom háttérbe szorul s azon vettem észre magam, hogy néha azon gondolkozom, miként mulattam volna a télen, ha Dezső nem hal meg, és igen... haragudtam reá és vádoltam őt. E lelkiállapot egésségemre is hatott. Betegeskedni kezdtem, megsoványodtam, s ha a tükörbe néztem, nem ismertem magamra. Mama, ki eleinte kétségbeesésében semmi vigasztalást nem akart elfogadni, később a fásult nyugalom egy nemébe esett, de lassanként csak kezdett visszatérni szokott foglalatosságaihoz. Gyakran értekezett a jegyzővel birtokunk egy részének eladása felől; egyszer kértem őt, adjunk mindent el s költözzünk a városba, de mama még hallani sem akart erről, s én ismét visszasülyedtem közönyösségembe.

Igy mult el a tél s elérkezett a tavasz, de én még csak észre sem vettem. Még most is, annyi évek mulva, csak borzalommal tudok visszagondolni azon időre és lelkiállapotomra. Oly fiatal voltam és olyan fáradt... Nem érdekelt semmi, nem vártam, nem óhajtottam, nem reméltem semmit. Kábitó egyhanguságban teltek, multak az órák, egyik sem hozott semmit, egyik sem vitt semmit... És az órákból napok lettek, a napokból hetek és hónapok... És én fásult nyugalommal éreztem telni az időt, s gondoltam, hogy ez mindig igy volt s mindig igy fog lenni, örökké. Ez időben nem bántott még az a nyugtalan vágy sem, keresni valamit, miről magam sem tudtam, hogy mi lehet?... Megszüntem foglalkozni a jövővel, vagy törődni a jelennel; minden üres, kihalt, közönyös volt előttem. Olyan voltam, mint egy árnyék... Igen, akkor az volt a legrosszabb, hogy nem volt senkim, kinek fiatal, telt, mozgás és élet után vágyó szivemet kiönthettem volna. Mama öreg volt már, ő nem tudott volna megérteni, s én, ámbár kimondhatatlanul szerettem őt, a Dezső halála óta majdnem féltem tőle és sehogy sem tudtam eltalálni a régi, bizalmas hangot, mert mindig azt a soha ki nem mondott, de folyton ajkán lebegő vádat véltem kiolvasni szeméből: "te vagy az oka mindennek!"

Egy délután mama elment a jegyzőnéhez, ki gyöngélkedett, s én egyedül maradtam otthon. Leültem a zongorához s játszani kezdtem. Mióta Dezső meghalt, még ki nem nyitottam a zongorát, s most, midőn az ismerős hangok megszólaltak, egyszerre valami kimondhatatlan fájdalom fogott el... A nyitott ablakon betódult az üde tavaszi levegő. A fák ágai, mintha halványzöld fátyollal lettek volna bevonva. Ezek a fakadó rügyek voltak, melyeknek illata beáradt a szobába... Nem tudtam tovább játszani. Kezeim lehanyatlottak, s úgy éreztem, mintha szivem jégkéreggel lenne bevonva, s e jégkéreg alatt fájón dobog és lüktet a meleg sziv... Istenem - gondolám - tanits meg élni, vagy engedj meghalni! Tudom én, hogy ez igy nincs jól, hogy föl kellene ráznom magam, s élni anyámért - de nem tudok. Bocsásd meg, ha bűnös vagyok, és vedd ki lelkemből azt, a mi úgy fáj!...

Léptek zaja hallatszott a másik szobában, mama s még egy idegen hangja, mely szintén ismerősnek tetszett. Hamar felállottam. Mama lépett be Hugóval. Ki nem mondhatom, mennyire örültem neki. Az első idegen volt, ki Dezső halála óta meglátogatott. Felé siettem, s felindultan nyújtám neki kezem. Oly jól esett, rokonszenves, nyilt arczát ismét látnom, melyen az egykori rosszaló kifejezés helyett most mély részvét tükröződött vissza. S most nem tapasztaltam semmi feszültséget sem vele szemben, csak azt éreztem, hogy jelenléte örömmel és megnyugvással tölt el...

- Búcsuzni jöttem - mondá ő, a kölcsönös kérdezősködések után, s aztán elbeszélte, hogy a fővárosba utazik elfoglalni egy igen előnyös állást, egy nagy banknál, hol rövid idő alatt gyorsan haladhat előre. Egyúttal meghivást is adott át anyja részéről, ki fölkérte mamát, hogy néhány hetet töltsünk nálok el. Mama hallani sem akart erről...

- Nem tudok távozni innen, - mondá; - és Rózát magában nem engedhetem. - Oh istenem ne kivánják ezt egy öreg asszonytól, - tevé hozzá, midőn Hugó kérlelni kezdte. - Én nem tudok innen elmenni, mert... - Szemei megteltek könynyel, s nem tudta tovább folytatni. Hozzá siettem, megöleltem, s mondtam, hogy én nem is kivánok elmenni. Erre megcsókolt, s aztán felindultan távozott a szobából, hogy kisirja magát. Sokáig hallgatva ültünk ott Hugóval. Nekem úgy tetszett, mintha az a jégkéreg mind erősebben szoritná össze szivemet, olyan élesen, olyan hidegen, hogy majdnem testi fájdalmakat okozott... Hugó izgatottan állt fel, az ablakhoz lépett, majd megint visszaült.

- Borzasztó életük lehet itt - mondá halkan. - Egész télen olyan egyedül... Ez nem magának való! Valahogy rá kell beszélnünk mamáját, hogy bejőjjenek hozzánk, legalább egy pár hétre.

- Nem, - szóltam fejemet rázva, - ne is emlitse ezt mama előtt, mert rosszul esik neki. Ő nem tud távozni atyám és Dezső sirjától.

- De maga Róza, maga! - kiáltott majdnem haraggal, - tönkre megy itt... Istenem, hiszen oly rosszul néz ki, rá sem lehet ismerni... Fény, zaj és mozgás kell magának s nem bánat és keserüség, és az élet csendes elmulása...

- Én már belenyugodtam mindenbe. Igy fog eltelni az én életem, - válaszolám látszólag nyugodt hangon, de éreztem, hogy minden csepp vér ellentmond bennem s végtelen keserüség tölt el.

Hugó izgatottan járt le és fel a szobában.

- Azt hiszi? Csakugyan oly nyugodt? - kérdé hirtelen megállva előttem.

Nagy, mély tekintetü szemei figyelmesen nyugodtak rajtam, úgy éreztem, hogy belát lelkem mélyére, s mintegy kényszeritve éreztem magam őszintének lenni.

- Nem mondtam igazat Hugó, - szóltam hozzá lépve. - Nem vagyok nyugodt, ellenkezőleg, lelkem napról-napra csüggedtebb lesz s ha még sokáig igy marad minden, érzem, nem birom ki. Valami változás kell hogy jőjjön, mert különben... Nem - hallgasson meg, engedje, hogy mindent elmondjak - folytatám, látva hogy szólni akar, - ismerjen meg, hogy milyen hitvány, rossz vagyok én... Lássa, a mit az isten rendelt, az ellen tudom, nem lehet tenni és talán Dezső boldogabb ott, mint itt lett volna... de én, Hugó, mit tegyek én?... Mit tegyek evvel az élettel, melyet nem tudok felhasználni? Ezt vétek mondanom, de nem tehetek róla... nem tudok élni... segitsen rajtam, tanácsoljon, hogy mit tegyek!... Oh, vigyen el innen, mert nem birom ki tovább!

Halk, szakgatott hangon beszéltem, elforditva fejemet s nem tekintve reá. Nem tudtam, hogy mit akarok, nem fontoltam meg, hogy mit beszélek, mit cselekszek; nem gondoltam semmire, csak azt éreztem, hogyha ő most elmegy és az én életem csak úgy fog tovább folyni napról-napra, mint eddig, hát akkor nincs egyéb hátra, minthogy meghaljak...

- Ez rossz, - szólt Hugó oly hangon, mely igyekezett atyailag barátságos és tanácsadó lenni. - Hát nem tud foglalkozni egyáltalán semmivel? Nem állanak rendelkezésére a zene s a könyvek és a háztartás?

- Ez mind nem elégit ki engem, - feleltem csüggedten. - Jól mondta az előbb, hogy zaj kell nekem és mozgás és nem az élet csendes elmulása... Oh, én oly türelmetlen vagyok! Én élni akarok és nem eltemetkezni magányban és únalomban.

Izgatottságom oly fokra hágott, hogy alig tudtam lábamon állani, s attól féltem, hangom minden perczben megszakad.

- És rossz az, - tördelém tovább halkan, mert éreztem, hogy ki kell beszélnem magam - rossz az, hogy nincs senkim, senkim, kivel megoszszam mindazt, a mi lelkemet eltölti. Még mikor Dezső élt, még akkor is gyakran oly egyedül, oly borzasztó egyedül éreztem magam... Hát még most? Oh, vigyen el magával, mert nem birom ki tovább - ismétlém akaratom ellen is kiáltó hangon s összekulcsolt kezem karjára téve, oly erősen szoritottam össze, hogy kezeim fájni kezdtek.

Hugó pillanatig némán, majdnem ijedten nézett reám. Eltávolitá kezem karjáról s pár lépést távozott.

- Mit tettem?... - gondoltam magamban rémülten s egyszerre tisztán láttam mindent és szerettem volna ki nem mondottá tenni ez utolsó szavakat, melyek oly meggondolatlanul szállottak el ajkaimról.

- Róza, igazán akarna-e velem jönni? - szólt Hugó pár pillanatnyi szünet után halk, félénk hangon.

Reánéztem.

- Hátha csak szánalomból mondja? - jutott egyszerre eszembe s szerettem volna szemeiben olvasni, de lesütve tartá előttem, mint egy félénk gyermek s erős, nagy termete reszketett a felindulástól. - Csak szánalom, bizonyára csak szánalom, - ismétlém magamban, - nem szabad elfogadnom, - de egyszerre elvonult szemeim előtt az elmult tél minden fájdalma és borzalma s megrémültem, hogy tovább is igy maradjon minden.

- Akarok - felelém határozottan s kezébe tettem kezem. Szemei fellángoltak s élénk pir boritá el halvány arczát.

- Oh, Róza, nehogy azt higyje, hogy csak fel akartam használni helyzetét... Küzdöttem magammal és nem akartam szólani, de szavai felbátoritottak... Én szerettem már az első percztől kezdve...

- Nem, nem, ne tovább, - erősködtem és mintegy vétekként tűnt fel előttem az a nagy boldogság, mely szivemet egyszerre eltöltötte. Midőn mama visszajött a szobába, annyira elbámult azon, a mit mondtunk neki, hogy sokáig még szólani sem tudott.

*

Hugó nem akarta megvárni a gyászév leteltét s igy nem volt okunk esküvőnket halasztani, de mama két hónapi határidőt kivánt, mert, mint mondá, annyi idő okvetlenül szükséges az előkészületekhez. Ő férjhez menetelem hirére egészen mintegy újra éledni látszott. Nagyon meg volt elégedve s azt mondta, hogy most már nyugodtan meghalhat... Hugó ez idő alatt csak egyszer látogatott meg; többször nem jöhetett, mert el kellett foglalnia új állását a fővárosban. De ez idő alatt mintegy három hétig volt nálunk Irén, ki egészen elemében érezte magát. - Tehát sógornők leszünk - szólt örvendezve. - Nó lám, ki hitte volna? És kelengyéd készen van-e már? A télen együtt bálozunk majd, ugy-e? Hány selyemruhád lesz? Majd kiválasztom én neked! - Eleinte engem nem nagyon érdekelt kelengyém kiválasztása és összeállitása, mi fölött mama és Irén órákig tanácskoztak. Folyvást jövő életem kiszinezésével voltam elfoglalva, s a legnagyobb boldogságot igértem magamnak. De most már tudtam, mit értek e boldogság alatt. Olyan új volt előttem e gondolat, hogy néha fennhangon kellett mondanom magamnak: férjhez megyek, férjhez megyek - hogy elhihessem, miszerint életemben egyszerre ily nagy változás állott be. Lassankint azonban kezdtem hozzászokni e gondolathoz s mind jobban érdeklődni az élethez közelebb álló dolgok iránt. Élénken vettem én is részt a tanácskozásokban, s a legnagyobb élvezettel merültünk el ketten Irénnel a különböző minták, csipkék és selymek választásában. Könnyebb lett volna ugyan mindent készen a fővárosból hozatni, de ez által meg lettünk volna fosztva a kiválasztás élvezetétől, s igy házunknál mintegy négy vagy öt varrónő foglalatoskodott, kiknek türelmét ugyancsak próbára tettem.

Az idő gyorsan repült s a két hónap észrevétlenűl letelt. Az én születésnapomra, julius tizenötödikére volt kitüzve az esküvőnk. Az idő, mely addig borus, esős volt, azelőtt való nap kiderült, s én örvendtem, hogy menyegzőm napján szép idő lesz. Hugót másnap reggelre vártuk, s délután 4 órára volt határozva az esküvő a kis templomban, hol megkereszteltek, hol bátyám koporsóját beszentelték s atyám fölött tartották évenként a requiemet. A gyász miatt csak egész csendben, vendégek nélkül akartuk megtartani, csupán a szükséges tanuk jelenlétében, s az esküvő után mindjárt el szándékoztunk útazni.

Leányságom utolsó estéjén lementem még egyszer utoljára a kertbe, hogy elbucsuzzak minden fától, minden bokortól. És a mint egyedül bolyongtam a fasorok közt, önkénytelenül felidéztem magamban emlékeimet. Ugy tetszett, mintha a vágyak és ábrándok, melyek régen kinoztak, most alakot öltve lebegtek volna körülöttem. Igyekeztem elűzni őket, de nem sikerült. Ismét és ismét előjöttek a fák nedves levelei közül, az esőtől szétvert rózsák kelyheiből, s felém intettek a tó mély zöld vizéből, melyben halaványan csillogtak vissza a mintegy nedves ködfátyolba burkolt csillagok... - De hát mit akartok - kérdeztem - hiszen boldog vagyok és szeretem Hugót. - Igaz, hogy én nem igy képzeltem a szerelmet. Küzdést szerettem volna és akadályokat. Azt akartam volna, hogy tiltsák meg, hogy szeressem őt, és én azért mégis szeressem, úgy miként a regényekben olvastam. És az én hősöm halvány és bús volt, selyemszőke hajjal s epedő kék szemekkel. De Hugó ehez oly kevéssé hasonlitott az ő erőteljes, zömök termetével, egészséges barna arczával s nagy fekete szakállával. És minden oly egyszerü volt, oly küzdelem nélküli... Megijedtem ez elégedetlenségtől, s igyekeztem a holnapra gondolni... És körülöttem minden oly békés, oly csöndes volt. A szél néha meg-megrázta a fák esőtől terhelt galyait, s az üde esőcseppek ráhullottak fejemre és nyakamra. A békák egész erejükből kuruttyoltak a viz mellett, mintegy hivogatván az esőt. A madarak csipogva helyezkedtek el az ágak között fészkeikben, s hallani lehetett, mint röpkednek nyugtalanul egyik helyről a másikra, mig végre mindent rendben találva, elnyugosznak. A felhők mögül ki-kibukkanó holdnak olyan vizenyős képe volt és halvány, fáradt fényt vetett az útakra s a ház homlokzatára. A verandán még egyszer megálltam s bucsut intettem a kertnek, melyet csak már mint asszony fogok viszontlátni. És most már nem tetszett oly borzasztónak az a gondolat egy egész életet itt átélni csendben és nyugalomban... És csodálkoztam, miért is vágytam úgy el innen, mikor olyan szép minden és olyan boldog lehettem volna... - Mit nyerek vele, ha eltávozom? Vajjon mi vár reám a jövőben? - gondoltam, szobámba lépve s a kétség és félelem összeszoritotta szivemet. De megpillantva menyasszonyi ruhámat, mely fehéren és csillogón terült el a pamlagon, mig a fátyol, mint egy fényes, fehér felhő boritotta be, - egyszerre kimondhatatlan melegség fogott el. Megcsókoltam a fátyol szélét, s magamban bocsánatot kértem Hugótól, és éreztem, hogy mégis csak mindenem ő nekem és szeretem lelkem egész erejéből...

Kimentem anyámhoz, elbucsuztam tőle és bocsánatot kértem minden keserüségért és bánatért, melyet okoztam. Meg akartam köszönni eddigi jóságát és szeretetét, de a könnyek elfojtották szavaimat, s ő is sirva ölelt át. - Elbucsuztam a cselédektől is, kik sok szerencsét és áldást kivántak nekem, s megcsókolták kezeimet. Midőn aludni mentem, megállottam a Dezső szobája előtt, s keresztet vetve magamra, sokáig sirtam és imádkoztam ott egyedül... Többet nem féltem, úgy tetszett nekem, mintha bátyám szelleme felettem lebegne s megáldaná választásomat.

Másnap reggelre a várt időre megérkezett Hugó szüleivel és Irénnel együtt, ki egy egész halmaz kalapskatulya, bőrönd és táska kiséretében jelent meg, - melyek nélkül különben képzelni sem tudtam Irént. Hugó szülei kedves öreg emberek voltak, kiket most láttam először; de ők oly szeretettel közeledtek felém, hogy nemsokára úgy tetszett, mintha már rég ismertem volna őket. Ebéd előtt el akartunk menni ketten Hugóval a temetőbe, atyám és Dezső sirjához, de az eső ismét esni kezdett, s Hugó nem engedett, nehogy áthütsem magam. Én haragudtam az eső miatt, s oly nyomasztólag nehezedett kedélyemre, hogy mégis ily borus, esős időben lesz esküvőnk, minden napfény nélkül, holott pedig tegnap ki volt derülve. De ma, merre a szem ellátott, köröskörül ólomszürke egyhangu fellegek, melyek oly lomhán, mozdulatlanúl boritották be az eget, mintha sohasem akarnának elvonúlni. A lakásunkhoz vezető széles, sáros-úton, kétfelől szomoru képpel meredeztek égfelé a gesztenye és juharfák fekete, viztől sikos ágai. A falombok nedvességtől terhelten hajoltak meg, s búsan rázták néha vizes, fényes leveleiket. Az esőcsöppek rythmikus egyformasággal koppantak a házfedélre, s a csatornából egész zuhatag áradt ki... De rajtam kivül senkire nem látszott benyomást gyakorolni az idő. Azt hittem, hogy Hugó is oly izgatott, majdnem megrémült lesz, mint én; de ellenkezőleg, ő igen derültnek és nyugodtnak látszott, s még tréfálni is tudott Irénnel, ki kijelentette, hogy inkább soha sem megy férjhez, minthogy esküvője olyan csendben, táncz, zene és vendégek nélkül történjék meg.

Pontban öt órakor mindnyájan készen voltunk, s kocsira ülve, a templomba mentünk, mely tele volt kiváncsi falusi néppel. Én nem láttam egyebet, mint az oltáron a két aranyos szárnyú angyalt, s az öreg templomszolgát, ki épen a gyertyákat gyujtotta meg, s aztán tiszteletteljesen vonult félre előlünk. A lelkész kijött ugyanazon ruhában, melyben bátyám koporsója fölött imádkozott, s egy hosszú beszédet tartott, melyből semmit sem értettem. Aztán elmondta az esküformát és mi utána mondtuk, Hugó halk, tiszta hangon, én öntudatlanúl, mintegy álomban... És igazán, csak mintegy álomban hallottam, midőn Hugó bevégzett szertartás után édes kicsi feleségének mondott s mama sirva ölelt át és anyósom megcsókolt és szerencsét kivánt. Mintegy álomban ültem mellette a kocsiban és éreztem erős karját derekam köré fonódni és ő lehajolt s megcsókolta kezem, mely erőtlenül pihent az övében. És álmomban láttam a kivilágitott ebédlőt, hol anyám ismét és ismét átölelt s mindnyájan szerencsét kivántak, s hol a tiszteletes ur újolag egy hosszú beszédet tartott, poharát a fiatal párra emelve... És a hosszú lakoma, mely már soha sem akart véget érni, s melyet, a tiszteletes urat meg apósomat kivéve, inkább csak néztünk mindnyájan... Aztán álmomban átöltözködtem, fehér menyasszonyi ruhámat úti ruhával cseréltem fel, mindnyájan kigyültek a kapuba, hol a kocsi már várt reánk; még egy utolsó búcsuzódás, még egy utolsó istenhozzád... Egy tekintettel még látom anyámat, ki kezeibe rejti arczát, Irént, ki zsebkendőjével integet és az öreg szolgálót, ki magasan tartja a lámpást kezében... Egy percz még... és minden eltünik... és én férjem oldalán eltávozok otthonomból, hogy máshol keressem a boldogságot, mely után úgy vágytam.

*

Házasságunk óta mintegy hat hónap telt el. Én feltaláltam, a mit kerestem... Férjem szerelme, mely oly végtelen nagy és gyöngéd volt, a hirtelen változás, mely életemben beállott, a berendezkedés lakásunkba, az új benyomások, melyek iránt lelkem akkor oly fogékony volt, mint a lágy viasz... mindez annyira elfoglalt, olyan új, meglepő volt, hogy úgy éltem, mint egy tündérvilágban...

Tulajdonképen csak most kezdtem férjemet közelebbről megismerni. És minél jobban ismertem őt, annál jobban szerettem. Igyekeztem kedvébe járni, kitalálni minden gondolatját, s úgy viselni magamat, a hogy ő leginkább szereti. Oly könnyünek tetszett nekem ez akkor, oly egyszerünek... Életem korántsem olyan lett, mint én azt magamban képzeltem. Hetekig nem mentünk sehova s majdnem kevesebb emberrel érintkeztem, mint otthon. De most e magány nem volt terhemre; ellenkezőleg örültem neki s szerettem volna mindig csak vele lenni. Szerelmem napról-napra növekedett iránta, egész világom, mindenem lett ő nekem. Olyan új volt előttem ez érzés, olyan édes, hogy gyönyörrel és készséggel fogadtam magamban... És láttam, tudtam, hogy ő is csak bennem, miattam él. Hányszor elmondta, hogy mint szeretett engem az első pillanat óta, hogy meglátott, de soha sem remélte, hogy valaha övé lehessek, mert ez a mi mostani boldogságunk akkor oly lehetetlennek tünt föl előtte, mit soha sem érhet el...

Minden reggel elment a bankirodába, hol két óráig maradt, de én láttam, hogy oly nehezére esik az elmenés, hogy csupán a kötelesség készteti reá. Azalatt én olvastam, vagy zongoráztam, s a konyhában foglalatoskodtam, - mi most különös örömet szerzett nekem, - és vártam reá s nyugtalankodtam, ha csak egy perczczel is későbben jött, - mert úgy éreztem, mintha csak akkor élnék, mikor ő mellettem van. A délutánt és estét mindig együtt töltöttük. Vagy zongoráztam neki vagy elővettem kézimunkámat, mig ő felolvasott nekem valamely szép könyvből. De én ilyenkor csak tettem magamat, hogy dolgozom, mert munkám háboritatlanul pihent ujjaim közt, mialatt folyvást őt néztem, s nem is figyeltem néha arra, a mit olvasott. És csodálkoztam, hogy lehet őt rútnak tartani, mikor oly nemes, lelkes vonásai vannak, s hogy tudtam régebben én is majdnem félelmesnek találni nagy fekete szakállát, mély tekintetü szemeit, s sürű, összenőtt szemöldökeit!...

Történt, hogy észrevette, hogy oly merőn nézem, elnevette magát, s félre téve a könyvet kérdezte:

- Nos, mit olvastam most?

Én szintén nevettem s csak fejemet ráztam.

- Tudod-e kedvesem - szólt ő mintegy kitalálva gondolatomat - tudod-e, hogy volt egy idő, midőn ez a te csúnya férjed olyan hiu volt, hogy majdnem óra számra állott a tükör előtt? De nem gyönyörködött magában, - ellenkezőleg, szerette volna minden vonását megváltoztatni, s gyakran kisértetbe jött jól megczibálni és elkergetni azt a szögletes fejet a tükörből, mert azt képzelte, hogy soha nő őt evvel a rút, marczona képpel meg nem szeretheti! Igen és ismerve valaki kényes izlését és különös előszeretetét a sima képü hadnagyocskák iránt, éjeket töltöttem ébren és álmatlanul és gyötrődtem magamban, érezve, hogy nem birom kiirtani szerelmemet... - Igen, azok boldog éjek voltak, de mégsem kivánnám őket vissza... Hálával csókolta meg kezemet és engem büszke öröm töltött el, hogy ilyen boldoggá tudom tenni őt.

Este felé néha, mikor szép idő volt, elmentünk sétálni. Én gyermekies örömmel gyönyörködtem a fényes kirakatokban, a mozgás és életben körülöttünk, de aztán oly jól esett a fényes, lármás utczák zsivaja után csendes kis otthonunkba térni. Ha az idő miatt nem mehettünk el, - Hugó úgy féltett, mint egy kis gyermeket - rendesen kikönyököltünk az ablakon, nézve az alattunk nyüzsgő tarka képet, beszélgettünk, nevettünk és én magamban bámultam gazdag szellemét, mély ismereteit s azt a csöndes, derült, gyakran ki-kitörő vidámságot és jó kedvet, mely egész lényét elárasztotta.

Oly boldog voltam én akkor, a nélkül, hogy tudomásom lett volna róla. Soha sem kérdeztem magamtól, hogy minek köszönhetem e boldogságot, s nem kutattam, hogy az bennem van-e magamban vagy csak a körülményekben? Azt hittem, hogy ennek igy kell lenni, mert nem is lehet máskép, s hogy igy fog lenni örökké. És minél inkább megszoktam e boldogságot, annál többet kivántam még és néha majdnem terhemre volt és szerettem volna valami változást. Igen, mind jobban megerősödött bennem az a gondolat, hogy még valaminek jönni kell, hogy létezik még ennél nagyobb boldogság is, és hogy azt nékem el kell érni.

Egy napon levelet kaptam Iréntől, melyben az ő szokott könnyü, felületes modorában irja, hogy miután már hosszu idő óta hasztalanul várja a mi meghivásunkat, ezennel egész egyenesen megkérdi, kegyeskedünk-e meghivni őt, vagy azt várjuk, hogy hivás nélkül toppanjon be hozzánk? Miután elhatározott szándéka általunk megismerkedni a főváros különböző élvezeteivel. Oda adtam a levelet férjemnek, ki homlokát összeránczolva olvasta végig, s aztán szótlanul tette le az asztalra.

- Mit válaszoljak? - kérdém. - Természetesen azt, hogy csak jőjjön; itt minden készen áll elfogadására. És ird meg, hogy ha atyám nem kisérheti el, hát elmegyek én utána. - Csak nem akarsz magamra hagyni! - mondám. Felállott s nevetve csókolt meg. - Gyermek! Azt hiszed, hogy késő vénségünkig sem válunk el egy perczre sem? Csak szoktassuk magunkat jó előre! - De én tréfálkozása daczára is egy felhőt vettem észre homlokán. - Hugó te nem örülsz Irén jövetelének? - De igen - felelt elkomolyodva - örülök, hogy testvéremet megláthatom, csak azt sajnálom, hogy oly hamar vége lesz eddigi csendes életünknek. - Hiszen azért nem lesz vége - válaszolám, de magamban én is éreztem szavaim valótlanságát. Ismertük Irént jól mindketten. Mindazáltal nem busultam ezen, sőt ellenkezőleg örültem, hogy lesz valaki, ki látni fogja boldogságunkat s kinek dicsekedhetem vele.

Két hét mulva megérkezett Irén, vigan és lármásan, mint mindig, elmaradhatatlan skatulyái és kufferei kiséretében. Apja hozta fel, ki teljes rezignáczióval ment Irénnel mindjárt az első napon három-négy boltba, honnan jelentékenyen meglaposodott erszénynyel tért vissza; s miután nehányszor fejcsóválva jelentette ki, hogy ez a sok lépcső nem az ő öreg lábainak való, s kellőleg megbámulta uj lakásunkat s a nagy utczákat, pár nap mulva hazament, a mi gondjainkra bizva leányát.

- Remélem, Róza, fogadtok sokszor társaságot magatoknál? - kérdé Irén mindjárt az első napokban, midőn a reggelinél ültünk.

- Oh dehogy - felelt Hugó helyettem - Rózsika és én, mint egy komoly, meglett házaspár élünk itt, nem kivánva a világi hiuságokból semmit s megelégedve önmagunkkal!

Irén csodálkozva huzta fel szép szemöldökeit.

- Ez kétségkivül a te véleményed, Hugó, - szólt - de csak nem erőlteted ezt Rózára is? Csak nem akarod őt elzárva tartani, s elvonni az élet minden örömeitől s az előkelő világ élvezeteitől?

Hugó összeránczolta homlokát, s én sietve szóltam:

- Ugyan Irén, hogy is beszélhetsz igy? Én nem kivánkozom a nagy világba!

- Nem, mert még nem ismered - mondá Irén nevetve.

Hugó nem szólt semmit, de én rosszalást láttam szemeiben kifejezve, s igen feszesen éreztem magam, mindaddig, mig Hugó felkelt, s engem, mint rendesen megcsókolva, eltávozott hazulról.

- Óh, ez a ti nyárs polgárias családi életetek! Ez az émelygős, egyhangu gyöngédeskedés!... Nem ismerek reád, Róza! - kiáltá Irén, midőn Hugó eltávozott.

Én haragudni akartam reá szavaiért, de a dicsekvés boldogságunkkal s idylli életünkkel elmaradt.

- De hát mondd csak Róza, meg vagy-e elégedve? Kielégit téged a főváros ezer élvezete és mulatsága közt ez a remeteszerü élet?

- Nem tudom, - felelém elgondolkozva - boldog vagyok... de mégis... gyakran ugy érzem, mintha valami hiányzana!

- Én tudom, hogy mi. Az élet. Hiszen te el vagy zárva!

- Hugó nem szeret a társaságokba járni!

- No persze; az öreg medve, ő már kimulatta magát, most meg akar állapodni és azt akarja, hogy te is állapodjál meg vele! Hadd csak el, majd segitünk ezen a dolgon!

Neheztelni akartam Irénre s mégis kénytelen voltam igazat adni neki. Éreztem, hogy ő csak szavakban fejezi ki azt, a mit én magamban régen gondoltam, s mire nála nélkül is csak rájöttem volna. Ottléte csak sietteté a fejlődést és Hugó szomoru arczczal láthatta közeledni a felhőt, mely egünket lassanként elboritá, s melyet ő ott sejtett már a láthatáron, midőn engem megismert, - és melyről tudta, hogy nem áll hatalmában megakadályozni közeledését. Igaza volt, midőn megjósolta, hogy eddigi életmódunknak vége lesz. A mi csendes, az unalmasságig egyhangu életünk csakugyan megszünt, de a helyett egy más, sokkal élénkebb, mozgalmasabb, kellemesebb, s legalább mint én gondoltam - valódibb élet következett. Szinházba mentünk, sétálni, kocsikázni, megnéztünk minden látni valót s számtalan látogatást tettünk és fogadtunk. Eleinte azt hittem, hogy Hugónak terhére lesz e változás s haragudni fog érte, de ő semmi kifogást sem tett, készséggel jött velünk mindenüvé, s egész természetesnek látszott találni, hogy ez igy van s nem is lehet máskép. De voltak, igen - különösen eleinte nagyon gyakran voltak pillanatok, midőn világosan éreztem, hogy ez nem jól van igy és hogy ő nem oly boldog, mint az előtt volt. De hamar megnyugtattam magam azzal, hogy midőn Irén hazamegy, ismét visszatérünk régi életmódunkhoz, - csak addig hadd mulassam ki magam s élvezzek, a mennyit lehet.

Eljött a farsang, a bálok és tánczmulatságok ideje, s mi ketten Irénnel egy nagy összeesküvést forraltunk. Egy este, midőn a szinházból hazajöttünk, s Hugó különösen derült volt, - a vacsora után, sok habozás s biztató tekintetek után Irén részéről, megpróbáltam az első kisérletet.

- Kedves Hugó, - szóltam vállára téve kezemet, - egy igen-igen nagy kérésünk van. De meg kell igérned, hogy nem haragszol meg érte! Megigéred?

Hugó nevetve nézett reám.

- No csak ki vele bátran!

- Hát képzeld csak - kezdém kissé zavartan, - Irén és... és... én...

- Ugyan Róza - szólt közbe türelmetlenül Irén, - mi szükség van oly hosszas bevezetésre? Egész egyszerüen: Róza és én el akarunk menni egy nagy bálba és ehez Róza szükségesnek találja a te engedelmedet kikérni.

- Kérlek, ne haragudj, Hugó, - szóltam, - lásd ez lesz az első és az utolsó is igazán!

- Dehogy haragszom - válaszolt Hugó jólelküen nevetve - hiszen tulajdonképen nekem kellett volna ez inditványt tennem. Csak válasszátok ki a melyik bál a legszebbnek igérkezik s készüljetek nyugodtan.

- Óh mi már választottunk is - kiáltám lelkesülten s örömömben össze-vissza csókoltam őt. - Kedves Hugó, te vagy a legangyalibb férj a világon.

Emlékszem még vidor mosolyára, csaknem gyermekes izgatottságom láttára, mert a következő hét alatt csak a bál volt az egyetlen beszédtárgy köztem és Irén között. Csak egyszer, midőn már talán ötvenedikszer jöttem tüzbe az öltözékek megbeszélése felett s igyekeztem meggyőzni Irént arról, hogy rózsaszin atlasz ruha este sokkal jobban mutat, mint a kék, - sóhajtott föl Hugó halkan.

- Szeretném, ha már egyszer vége volna ennek a bálnak!

- Vége? - ismétlé Irén. - Milyen csodálatos vagy te Hugó! Bizonyos vagyok benne, hogy Rózsika ezen bálja nem marad utolsónak.

- Az meglehet. De ugy vélem, egy bál alig érdemli meg a fáradtságot, nyugtalanságot és költséget, melyet okoz!

- Ah, mi oly korlátolt szellemüek vagyunk, hogy ilyes valami mégis mulatságunkra szolgál - válaszolá Irén kissé gunyorosan.

Hugó nem felelt semmit, s hozzám fordúlva kérdé.

- Nem akarsz valamit zongorázni? Oly rég nem hallottalak!

- Most igazán lehetetlen Hugó. Épen ma délutánra rendeltem a varrónőt, ki a ruhákat hozza el próbálni. Minden perczben várom. Aztán meg a boltba megyünk. Majd a bál után zongorázok, a mennyit csak akarsz.

Hugó lehangoltnak látszott, s elment hazulról.

Végre elérkezett a nagy nap. Én sokkal izgatottabb voltam, mint Irén, ki előtt egy bál valami igen megszokott dolog volt. Az nap nem tudtam ebédelni s főfájást is kaptam, mi azonban öltözködés közben szerencsésen elmult. Nagyon jól emlékszem ruhámra, melyet ez alkalommal Hugótól kaptam. Halvány rózsaszin selyem volt, vadrózsákkal és fehér csipkével ékitve, s Iréntől kezdve a fodrásznőig mindnyájan el voltak ragadtatva, hogy mily jól áll az nekem. Midőn felöltözve s virággal hajamban kimentem Hugóhoz, ki már egy óra óta készen várakozott reánk, ő darabig gyönyörrel nézett reám, s aztán nevetve jegyzé meg, hogy nem is mer magáénak mondani, oly szép vagyok. Szavaira büszke öröm töltött el, örvendtem, hogy annyira tetszem neki, de nem engedtem, hogy megöleljen, nehogy összegyürje ruhámat.

Első bálomtól el voltam ragadtatva. Soha még ennyi fényt, pompát és ragyogást nem láttam együtt, csoda-e, ha elkábitott és elkápráztatott? Ah, mennyire szerettem tánczolni! Ugy tetszett nékem, mintha az egész tánczot csak értem találták volna fel! Valódi gyönyörrel és szenvedélylyel tánczoltam végig a termen, mindegy volt nékem bárkivel és annyira körül voltam véve s annyit tánczoltam, hogy úgy tetszett nékem, mintha én volnék a bálkirálynő. Az élvezettől, mit ez első bálomban találtam, annyira el voltam ragadtatva, hogy elhatároztam ezentúl minden bálba elmenni. Irén, ki nagyszerü hódításokat tett, támogatott elhatározásomban s én azonnal meg is mondtam Hugónak. Ő megkisérlé engem lebeszélni szándékomról, értésemre adni, hogy a túlzás minden időben helytelen, s először és utoljára kért, hagynék fel ez élettel, melyből elég volt már ennyi. De én, miután Irén már azelőtt telebeszélte fejemet a férfiak zsarnokságáról, gyöngéd szavaira hevesen válaszoltam, s szemére vetettem, hogy nincs joga engem elzárva tartani. Erre ő rögtön elhallgatott, s hozzám lépve egészen elváltozott hangon szólt:

- Jól van Róza, tégy a mint tetszik. Ily jelenetnek sohasem szabad előfordulni férj és nő között. Bocsáss meg, ha túlszigoru voltam hozzád.

Azt hittem, nagylelküséget teszek, midőn kezemet nyujtom neki, s igyekeztem úgy tenni mintha semmi sem történt volna.

- Neki nincs igaza - nyugtatám meg magam - azért, mert ő nem tud élvezetet találni semmiben, megteheti azt, hogy hagyjon engem élvezni; aztán ugyis visszatérünk megint a régihez s ismét úgy lesz minden, mint ő szereti.

És ezentúl nem volt egyéb gondom, mint a mulatság; résztvettünk mindenben, a miben csak lehetett, élveztünk mindent, a mi csak kinálkozott, s e változatos élet úgy elfoglalta minden időmet, hogy férjemet s egyéb dolgaimat teljesen elhanyagoltam.

*

Igy múlt el észrevétlenül a tél. Irént hazavitte apja, s mi ismét magunkra maradtunk, de azért távolról sem jutott eszembe életmódomat megváltoztatni. Annyira megszerettem és megszoktam azt, hogy másként élni teljesen lehetetlennek tünt föl előttem. Sőt úgy találtam, hogy most még több alkalom kinálkozik a mulatásra, melyeket föl akartam használni. A böjti hangversenyek és házi estélyek, a séták a korzón és Dunaparton, a tavaszi toilettek bevásárlása, mindez annyi dolgot és gondot adott, hogy időm sem maradt férjemre gondolni. És néki - látszólag legalább - semmi kifogása sem volt már az életmód ellen, csak lassanként visszahúzódott tőlem, egyedül hagyott menni vagy ismerőseimmel, délután is eljárt a hivatalba, este meg iróasztalánál dolgozott sokáig, úgy hogy én haza jőve a szinházból vagy valamely estélyről, gyakran még ott találtam őt. Udvariasan kelt fel, ha jönni hallott, megcsókolt, - de csókja oly hideg volt; megkérdezte, hogy mulattam, s aztán ismét visszaült iróasztalához. Soha sem tett nekem szemrehányást, s azóta nem kérte többet, hogy térjünk vissza a régihez. És én azt hittem, hogy ő szereti igy, hogy meg van elégedve és hidegsége nem fájt, mert sokkal jobban el voltam foglalva magammal, semhogy rá is tudtam volna gondolni... Csak néha tetszett úgy, talán álmomban, mintha ő összefont karokkal állana egy mélység előtt és hideg, nyugodt tekintettel látna engem alárohanni e mélységbe. És én ilyenkor fel akartam emelni karjaimat hozzá, segitségért kiáltani, és kérni, hogy ne hagyjon el... de egyszerre az jutott eszembe, hogy csak szánalomból vett el, e szánalom megszünt már, a nélkül, hogy helyét szeretet foglalta volna el, és azért enged most oly hidegen alábukni az örvénybe... Karjaim csüggedten hanyatlottak le és én behunyt szemmel rohanok mind lejebb, lejebb, mig végre elérem az iszapos feneket s a hullámok összecsapódnak fejem fölött... De ez álmok csak ritkán háborgattak, s igyekeztem a mindig készen álló szórakozásokba temetni őket. Ez élet tetszett nekem és nem vettem, vagy nem akartam észrevenni, hogy férjem szive eközben mindinkább eltávolodik tőlem... Ellenkezőleg, mind jobban megerősödtem azon hitemben, hogy ő soha sem szeretett s csak szánalomból akart engem kiragadni nyomorult lelkiállapotomból. És ő is meg volt róla győződve, hogy soha sem szerettem őt s csak szükségből mentem hozzá, hogy általa juthassak a nagyvilági élvezetekhez, melyek, mint ő gondolta, egyedüli boldogságomat alkotják, s igy néki nem marad egyéb hátra, mint megadással belenyugodni oly helyzetbe, melyet önmaga alkotott, midőn meggondolatlanul egymáshoz füzte sorsunkat... És mindketten rosszul itéltük meg egymást, s a szakadás, mely elválasztott, napról-napra mélyebb lett...

A nyáron el akartunk menni anyánkhoz látogatóba, de én kevéssel elútazásunk előtt beteg lettem, s az orvos fürdőt ajánlott. Szerencsére egy igen jó ismerős családunk, N.-ék épen akkor készültek azon fürdőre, melyet az orvos számomra is rendelt, s igy én velök elútaztam, mig Hugó mamához ment. Ugy beszéltük meg, hogy onnan majd utánam jön. Nagyon sajnáltam és búsultam, hogy mamát nem látogathatom meg, s mondtam is, hogy inkább nem megyek a fürdőre. De Hugó határozottan kivánta, mert mind mondá, a falusi élet úgy sem lenne jó hatással reám.

Én hamar belenyugodtam, s örültem az új változásnak, mely reám várakozott. Férjemtől ez volt az első távollét. Igaz, hogy a bucsuzásnál rosszul esett elválnom tőle és igen fel voltam indulva, de később e felindulást tökéletesen elfelejtettem s nem nagyon éreztem hiányt. Eleinte féltem, hogy a fürdőben magamra leszek hagyatva, s távol minden ismerősömtől, únni fogom magam. De mindjárt az első napokban annyi uj ismeretséget csináltam s mindenki oly kedves, előzékeny, szeretetreméltó volt irányomban, hogy majdnem jobban találtam magam ebben a körben, mint Pesten. Nagyszerü mulatságokat, kirándulásokat rendeztünk; a vidék gyönyörü volt, az időjárás kedvező, s én még sohasem éreztem magamat ily jól és szabadon. Nem sokára ki lettem kiáltva a fürdő legélénkebb, legkedvesebb asszonyának, s bárhova mentem, rögtön egész kör alakult körülöttem. Én természetesen senkit sem tüntettem ki, mindenkivel egyformán jól mulattam, s legkevésbbé sem éreztem Hugó hiányát, úgy, hogy midőn azt irta, hogy csak menjek N.-ékkel haza, mert ő ügyei miatt nem jöhet utánam, - nem is nagyon sajnálkoztam érte. - A fürdő idény, reám nézve legalább, igen is hamar eltelt, s én a legjobb egészségben ugyan, de egy kellemesen eltöltött nyár emlékével s azon szoros elhatározással, hogy jövőre okvetetlenűl ismét fürdőre megyek, N.-ékkel hazautaztam.

Hugó az indóháznál várt. Viszontlátásunk hidegen udvarias és barátságos volt. Haza érve, egy óra alatt elbeszéltünk egymásnak mindent: én fürdői életemet és mulatságaimat, ő falusi tartózkodását s az apró eseményeket, melyek nálunk történtek. Elmondta, hogy anyám jól érzi magát, nyugodtabb és vidorabb lett, a birtok nagyobb részét bérbe adta, s egy árva leányt fogadott maga mellé, hogy ne legyen olyan egyedűl. Nagyon búsult, hogy nem mehettem én is el, de hogy jövő nyáron látogassuk okvetlenül meg mind a ketten.

Én lelkifurdalást éreztem szavaira, midőn anyámról oly szeretetteljesen beszélt. Képzeletemben láttam házunkat az oszlopos verandával, honnan be lehet látni az egész nagy udvart, s a kőkeritésen túl a templom tornya is látszik a kereszttel... És a vadszöllővel befutott oszlopok közt, magukra hagyatva, egyedül ülnek anyám és Hugó, eltitkolt szomorusággal beszélgetve rólam, mig én távol tőlük, idegenek között mulatok, s szégyenteljes önzésemben eszembe sem jutnak férjem és anyám... Láttam a nagy kertet, a fasorokat, melyek alatt annyit bolyongtam magamra, s a kis zöld tavat a mogyoró-bokrokkal partján... Egyszerre hitványnak és önzőnek tüntem föl magam előtt; szivem elszorult s felindultan akartam Hugótól bocsánatot kérni, kérni, hogy segitsen visszatérni a jó útra... De ő hidegen tekintett reám, felindulásomat nem látszott érteni, s a másik perczben már nékem is oly lehetetlennek tünt föl megbánással és szeretettel közeledni hozzá, s nem tudtam, hogy tulajdonképen miért is kellene bocsánatot kérnem?... Egy óra múlva azt tapasztaltam, hogy nem tudunk többet mit mondani egymásnak, hogy Hugó ásitozva sétál le s fel a szobában, s én unatkozva ülök a diván szögletében... Ennyire jutottunk; pedig még csak egy éves házasok voltunk!...

Az ősz vége felé egy nevezetes esemény történt családunkban, mely azonban a mi egymáshoz való viszonyunkon nem változtatott semmit. Irén ugyanis végre reászánta magát a férjhezmenetelre, s egy fővárosi gazdag bankár volt a szerencsés halandó, kit kezével boldogitott. Ormy Károly minden tekintetben teljesen hozzáillő férj volt, ép oly világias gondolkozásu, mint ő maga, nem nagyon fiatal már, de szép és előkelő, ki életét szivarozva, s a tőzsdén töltötte el, szintén szerette a nagyvilági életet, és mulatságokat, - s ők ketten szerették is egymást, a mennyire épen szükséges volt. Az esküvő után hosszu nász-útra indultak, s csak tavaszszal szándékoztak hazatérni, hogy aztán együtt menjünk fürdőre. -

Számomra a tél hasonló módon kezdődött, mint az elmúlt volt. Én jártam az én útamon, Hugó a magáén, a nélkül, hogy ez bármelyikünknek is feltűnt volna. Minden perczem el volt foglalva, egy órám sem volt az enyém, s időm sem maradt feleszmélni. Az udvariasság hideg szabályai állottak fenn köztünk, melyeket nehezebb leküzdeni, mint a harag vagy gyülölet által felállitott korlátokat.

Történt, hogy egy estélyen találkoztam azon főhadnagygyal, ki legelső udvarlóm volt. Látása nem volt kellemes reám nézve, mert sok fájdalmas emléket idézett fel. De ő nem birt annyi tapintattal, hogy ezt figyelembe vette volna; ellenkezőleg, a régi ismeretség czimén oly bizalmaskodva közeledett felém, hogy én kellemetlenül kezdtem magamat érezni. Láttam, midőn a terem egyik szögletében több pajtásával beszélgetett, s mindnyájan felém néztek, úgy, hogy rögtön észre vehettem, hogy rólam van szó. Ő többször hangosan fölnevetett, s aztán egyiknek a vállára ütve, ott hagyta őket s oly bizalmas, önhitt mosolylyal közeledett felém, és hivott tánczra föl, hogy bennem minden csepp vér felforrt. Azt mondtam: fáj a fejem, nem tánczolok többet, s haza akarok menni, s nem várva meg barátnémat, kivel voltam, eltávoztam a bálból. Ő tiltakozásom daczára lekisért, előhivott egy kocsit, besegitett s visszatartva kezem, megszoritá azt, s kérdé: mikor találhat otthon?... Hirtelen elrántottam kezem, becsaptam a kocsiajtót, s hátradőlve, a párnák közé rejtettem arczomat. Istenem! - kiáltám - hát ennyire jutottam?... Ennyire lesülyedtem, hogy igy mer valaki felém közeledni?... Sértett büszkeséggel, haraggal és szégyennel szivemben léptem férjem szobájába, s el voltam határozva a megbánás szavaival megtörni a jeget. Ő sietve jött előmbe, arcza fel volt indulva, s kezében egy sürgönyt tartott. - Épen jó, hogy jösz Róza - szólt, - már akartam utánad küldeni. - Mi történt?... kérdém én rögtön anyámra gondolva, s egyszerre éreztem, a rémülettől, mint roskadok le lábaimról. Ha Hugó fel nem tart, összeestem volna.

- Ne ijedj úgy meg, kérlek - szólt a szokottnál gyöngédebb hangon - hazulról jött sürgöny; anyánk beteg lett, s kéret, hogy menjünk hozzá. De Róza, ha igy teszel, nem engedlek útazni!

- Nem, nem - szóltam erőt véve magamon, útazzunk rögtön.

Fel akartam kelni, de visszaestem a székre.

- Édesem -, mondá Hugó, kezét vállamra téve. - Eredj, feküdj le. A ma esti vonatról úgy is lekéstünk. Légy erős, hiszen nem lesz semmi baj. Nem kell mindjárt a legrosszabbtól félni.

Kezének gyöngéd érintése s a rég nem hallott szeretetteljes hang, szemrehányásként hatott rám. A rég visszafojtott könnyek egyszerre előtörtek; megragadtam kezét, megcsókoltam, s ráhajtva fejem sokáig, sokáig sirtam csöndesen... Ő némán állott ott. Engedte, hogy sírjam ki magam. Tudta, hogy lelkifurdalás az, a mit érzek, de azt hitte, hogy csak anyám miatt, kit annyira elhanyagoltam. De én mást is éreztem, és vártam, hogy le fog hajolni s megcsókol engemet; ő azonban halkan sóhajtva vonta el kezét, még egyszer kért, hogy feküdjek le, s aztán szobájába ment. És én e pillanatban rémülve vettem észre, mennyire eltávolodott férjem szive tőlem... Idegenek lettünk egymáshoz teljesen. Oly végtelenül messzire éreztem magam tőle, hogy bánatom sem tudott már közelebb vinni hozzá...

Reggel, midőn Hugó bejött utánam, már útra készen talált, de oly gyenge és kimerült voltam, hogy alig birtam lábaimon állani. De igyekeztem ezt elrejteni előtte, mert féltem, hogy nem engedne útazni. - Az éjjel sokáig sirtam és gondolkoztam, de a keserüséget és önvádat férjem kihült szerelme fölött, elnyomta az aggódás anyám betegsége miatt. Minél inkább közeledtünk haza felé, annál inkább erőt vett rajtam a félelem. Az út, melyet most másodszor tettem meg, ah! oly különböző körülmények közt, végtelen hosszúnak tünt fel. A házak, a fák rohantak el mellettünk, s mi mégis mintha mind helytt állottunk volna. Félig behúnyt szemekkel láttam a táviró oszlopokat az út mellett egyenként elmaradozni, de a láthatáron a hegyek mozdulni sem akartak, s nékem úgy tetszett, a helyett, hogy közelednének, mind jobban eltávolodnak s ködbe vesznek... Az utolsó állomásnál már várakozott reánk kocsink. Nem mertem az öreg kocsisra nézni, mert féltem a felelettől, mit arczán olvasok. De Hugó rögtön megkérdezte, hogy vannak otthon?

- Hál' istennek, most már jobban - felelt az öreg János. - De bizony nagyon beteg volt a nagyságos asszony! Mindennap bejöttem a doktor után, egyszer még éjszaka is! Akkor a pap is ott volt, s azt hittük, hogy na, most mindjárt vége lesz! De az úr isten kegyelmes!...

Az öreg Jánosnak igaza volt. Anyám túl volt a veszélyen s már a javulás útján. Az öröm megérkezésünk fölött sietteté felgyógyulását. De az én erőm csak épen addig tartott, mig anyámat veszélyen kivül tudtam.

Azon nap, midőn anyám elhagyta az ágyat és Hugó elútazott, mintha eltünt volna minden, mi addig fentartott - egyszerre összeestem. Szegény jó anyám! Még maga is betegen, ott ült egész nap ágyam mellett, sovány kezében tartotta kezem, s éjjel is ott virrasztott mellettem. Lázamban úgy tetszett nékem, mintha egy ismeretlen alakot látnék, kiáltottam rá, hogy távozzon és hogy engedjék be férjemet. Pedig ha magamnál voltam, folyvást arra kértem mindenkit, nehogy tudassanak valamit Hugóval, hogy ő dolgait félbehagyva, eljőjjön. Mert tudtam, hogy eljönne, - de csupán, hogy a külső illemet megtartsa. És ezt nem akartam.

Két hétig feküdtem majdnem folyvást eszméleten kivül. És ez idő alatt mindig azt hittem, hogy otthon vagyok Pesten; csodálkoztam, mit keres annyi idegen körülöttem, s miért nem jön be soha férjem? Néha zenét hallottam, mely eleinte nagyon távolról hallszott, majd mind közelebb, közelebb jött, és én a vig zenehangok hallatára tánczolni kezdtem. Láttam magam a fényesen kivilágitott teremben őrülten forogni, előbb férjemmel, aztán a főhadnagygyal, majd egyedül... mind sebesebben... sebesebben... A terem üres lett, mindenki eltávozott, a világot kioltották, de én csak tánczoltam tovább, az ablakon beszürődő hajnali fény mellett... Oly fáradt voltam, halálfáradt, szerettem volna leülni, vagy leroskadni a földre, s meg se mozdulni többé soha, de nem voltam képes. Tánczoltam tovább, tovább, forogtam körbe széditő sebességgel, és nem tudtam megállani. Az iszonyu álomtól a halálverejték gyöngyözött homlokomon, mig végre hangosan felsikoltva, anyám karjai közt találtam magam, ki nagy nehezen lecsillapitott.

Sokáig tartott, mig meg birtam érteni, hol vagyok. De aztán oly kimondhatatlan melegség töltötte el szivemet a régi, jól ismert otthon láttára. - Ott feküdtem leánykori szobámban, hol minden úgy volt még hagyva, mint mikor én laktam benne. A kis consolasztalon a két ablakon az apró csecsebecsék elútazásom óta meg se voltak mozditva. Menyegzőm reggelén koszorumból egy myrthus-ágat rejtettem egy porczellán angyal szárnyai közé. A myrthus-ág most is ott volt még, elhervadva s összeszáradva, s a mint az angyalt ágyamból néztem, úgy tetszett nékem, mintha kiterjesztett szárnyait csüggedten hajtaná össze, s a megsárgult myrthuságat kiejtené szárnyai közül a földre... Az ablakon keresztül most is ép úgy látszott még a kert havas fáival, s a szalmába burkolt rózsa-bokrokkal. Szembe az ablakkal a fal mellett, régi helyén állott keskeny kis ágyam, fehér függönyeivel s piros selyem takarójával, melyben most az egykori életvidor, mulatni vágyó s a boldogságot kereső fiatal leány helyett egy fáradt, únott beteg asszony feküdt... A fehér függönyök redői közül elő mosolyogtak leánykori, itt felejtett ábrándjaim, mosolygó angyal arczczal, aranyos szárnyakkal, rózsákat tartva kezökben. Mi teljesült abból, a mit igértetek? kérdém én, s erre a mosolygó angyalarczok fonyadt, ránczos, szomoru arczokká változtak, aranyos szárnyuk törötten csüggött alá, s a rózsák széthulló szirommal estek ki kezükből.

Mi mindent reméltem, mennyi mindent vártam és mily fényes, boldog jövőt képzeltem magam elé egykor, régen... És nem teljesült-e minden, a mit kivántam, nem élveztem-e az életet, a boldogságot, a szerelmet?... A szerelmet... én istenem... miért száll meg tehát mégis a halál vágya, s miért félek újra kezdeni az életet, és kivánom, bár aludnám inkább örökre csendesen, mozdulatlanúl, álomtalanúl...

*

Tavaszodott már, midőn jobban lettem. Üdülésem ezen idejére mindig édes örömmel fogok visszaemlékezni, miként a vándor örömmel vet még egy utolsó pillantást csendes pihenő helyére, hol egy-két nyugalmas órát töltött, mielőtt tovább folytatná fáradságos vándorútját. Ugy éreztem magam, mintha hosszú útat tettem volna meg viharos tengeren, s a küzdelem, erőfeszités, toronymagas hullámok s mély örvények után életem hajója most csendes folyó vizen ringana, hol napfény, dal, s felhőtlen kék ég környeznek... Egész eddigi életem, férjhezmenetelemtől kezdve, életem a fővárosban, Irén ott léte, a zajos mulatságok kábitó emléke, férjem s a főhadnagy, minden, minden, mint egy rég volt álom tűnt föl előttem...

Csak úgy ültünk együtt anyámmal a nagy szobában vagy a verandán, bizalmasan beszélgetve, mint hajdan, csak a beszélgetés volt most komolyabb s Dezső nem lépett hozzánk, erőteljes, vidám hangjával közbeszólva. Felkerestem leánykori ismerőseimet, ez egyszerü falusi embereket, kik mindnyájan örvendtek nekem, s részvéttel voltak irántam betegségem alatt. És senki sem látszott csodálkozni, hogy férjem nélkül vagyok itt, sőt még anyám előtt is természetesnek tünt fel; csak én tudtam, hogy mit higyjek és kérdeztem néha rémülten magamtól: meddig fog még ez önkénytelen válás tartani?... Oh, mint vágytam néha régi szerelme után... De e hangot hamar elhallgattattam, a vágyat büszkeségem alá rejtettem, s nem lett volna elég erkölcsi erőm megirni néki, hogy jőjjön értem, mert üresnek találom a világot nála nélkül... Sőt pillanatokig néha jól esett azt képzelnem, hogy ismét leány vagyok s hogy minden még előttem van, az ismeretlen boldogság, az élet, a szerelem... Csillagos, lanyha éjjel, mikor nem tudtam aludni, kinyitottam ablakomat úgy, mint régen, de a leánykori határozatlan ábrándok nem tudtak visszatérni, örökre elvesztették az útat szivemhez; helyettök más gondolat foglalkoztatott s a csillagokból örökösen csak egy kérdést olvastam ki, mely megfejtésre várt.

Hogyha nem szeretett, miért vett el?... E kérdéssel kinoztam magamat folyvást, de a csillagok, mint hajdan, most is némák maradtak és fénylő sugaraik nem nyitották fel szemeimet, hogy észrevegyem vakságomat. Oh... még nem tudtam öntudatra ébredni, még nem voltam eléggé megtörve... Még mindig másban kerestem a hibát, és nem magamban...

Hugó ez idő alatt ritkán irt, dolgaival volt elfoglalva, sokat útazott s ha fel is tűnt előtte hosszas hallgatásom, egyszer sem kérdezte okát. Levelei rövidek és hidegek voltak. Midőn már egészen jól éreztem magam, válaszoltam neki, s megirtam, hogy beteg voltam. Nehány nap múlva tudatta, hogy utánam jön s fürdőre fog vinni, válasszam ki: hova akarok menni. E levele olvasásakor oly fájdalmat s levertséget éreztem, hogy alig tudtam mama előtt eltitkolni. Ő azt hiszi, csak azért irtam, hogy beteg voltam, mert fürdőre akarok menni - gondolám magamban, telve keserüséggel, s csak újabb bizonyitékát láttam ebben kihült szivének.

Megbánás, gyöngédség és szeretet helyett daczczal szivemben vártam őt és e dacz nem oszlott el, hanem csak megerősödött, midőn nehány nap mulva megérkezett. Mama előtt barátságos, sőt gyöngéd voltam irányában, de a mint magunkra maradtunk, az erőltetett gyöngédség eltünt, s igyekeztem észrevétetni vele, hogy hidegségét hasonló hidegséggel viszonzom. Ő nem tett erre semmi megjegyzést, észre sem látszott venni, csöndes, nyugodt és komoly maradt, mint rendesen, engem pedig a sirásig ingerelt e nyugalma, mert bennem a felindulás, szenvedély és szerelem egész vihara dúlt...

Megérkezése estéjén ott ültünk a zongoraszobában, én ugyanazon helyen, a szögletben a kandalló mellett, hol akkor ültem volt, midőn Hugó először látogatott meg, Dezső szerencsétlen halála óta. Talán néki is azon est jutott eszébe, mert sóhajtva felkelt s járkálni kezdett a szobában.

Az üveg-ajtón keresztűl látszott anyám, a mint a másik szobában, valamit rakosgatott az asztalnál. A lámpa rávetette fényét megvénűlt, ránczos arczára, és e pillanatban kellemetlenül tűnt föl előttem az is... minden a világon... Szerettem volna sirni s kisirni magamból azt a visszás érzést, mely eltöltött; szerettem volna, ha Hugó odajön hozzám és kitalálja azt, a mit én nem tudtam volna elmondani. De ő nem is figyelt rám, mintha ott sem lettem volna. Az ablakhoz lépett s a homályosuló, vizes kertre nézett s az átázott violákra az út mellett.

Künn esett az eső, az ablak nyitva volt s hallani lehetett a nyári eső ama sajátos lágy, halk zsongását, midőn a fiatal, friss lombra esik s az egyes cseppek a csatornából nagyot koppanva gurulnak végig a kavicsos úton. Valami kényszeritett, hogy felálljak s oda menjek melléje.

- Nézd csak, - szólt a nélkül, hogy rám tekintett volna, az útra mutatva, hol egy meztelen kis döglött verébfióka hevert, - bizonyosan az eső verte ki fészkéből. Az öregek mind ott repdesnek körülötte s nem tudnak mitevők lenni.

Én csak néztem reá és nem feleltem. Ő észrevette s felém fordult.

- Mi bajod? - kérdé csodálkozva.

Oh, hányszor megesik az emberen, hogy egy pillanatban érzi, hogy ott az alkalom eldönteni élete sorsát. Ezt tedd, ezt tedd, - sugja a jó angyal, mely azon perczben mindig ott terem; de az ember még haboz, még kételkedik... Talán így, talán úgy... És akkor már vége, a pillanat elmúlt, az angyal búsan bontja ki szárnyait s tova repül...

- Bocsáss meg nékem Hugó, - akartam én is mondani, - vezess vissza a jó útra, honnan eltévedtem és add vissza megint szeretetedet, mit elvettél tőlem. - De egyszerü kérdéséből s csudálkozásából azt vettem észre, hogy nem értett meg engem, s nem is tudna megérteni.

- Nincs semmi bajom, - feleltem hidegen s eltávoztam mellőle. Oh mint vágytam egy gyöngéd szava, egy meleg ölelése után... - Semmi - feleltem a helyett, s mintha hallottam volna az angyal szárnyának suhogását, a mint elrepült mellőlem.

Hugó nem válaszolt, ismét sétálni kezdett a szobában s én kimentem anyámhoz. Sokáig ügyeltem még egyenlő lépteire, melyek majd közelebb, majd távolabb hallatszottak, mig végre egészen megszüntek s ő felment szobájába a nélkűl, hogy jó éjt kivánt volna.

Nehány nap mulva elútaztunk. Az útazás, a mozgás, a visszatérés a régi ismerősökhöz, s a majdnem három hónap óta elhagyott otthonba, mindez jó hatással volt reám és szórakoztatott. A lelkifurdalást, mit falun éreztem, a fájdalmat férjem hidegsége fölött, a vágyat egy más élet után, mindezt erővel eldobtam magamtól s az ezerféle szórakozásban igyekeztem feledést keresni.

- Ha ő oly kevésbe veszi szerelmemet, minek mutassam azt ki? Hát nem tudja meglátni, mint vágyom utána, nem tud megérteni? Oda álljak eléje s elmondjam? Megalázzam magam, mikor semmit sem vétettem?

Igy beszéltem magamhoz s az igyekezet, hogy elrejtsem előtte valódi érzelmeimet, oly jól sikerült, hogy neki szükségképpen félre kellett engem érteni. - Irénék már Pesten voltak s a képzelhető legkellemesebb életet élték. Mint Irén állitá, csak én hiányoztam, hogy egészen jól érezze magát. Mulatságokban nem volt hiány és én, mint egy rohanó árba vetettem magam bele és engedtem behúnyt szemekkel, hogy sodorjon magával. Irén mindig együtt volt velem és talán az egész városban nem volt több olyan mulatni vágyó, vidám s mindenben résztvevő fiatal asszony, mint mi ketten. Csak azon különbség volt köztünk, hogy az ő férje szintén szerette a zajt és mulatságot, s meg voltak elégedve mindketten ez életmóddal, mert nem ismertek mást, nem volt érzékük a csendes családi élet iránt, s nem vágytak egyéb után, mint a mi épen kinálkozott. Soha összeillőbb párt, mint Irén és férje, s különbözőbb testvéreket, mint Irén és Hugó, nem láttam. És én sodortattam közöttük öntudatlanul, tehetetlenül, ismerve a jót, de elhallgattatva lelkiismeretem szavát, vágyva egy más élet után, de élvezve a jelent, szeretve férjemet és napról-napra jobban eltávolodva tőle...

A nyár egy részét Mattseeben töltöttük, hol Irén férjének közeli rokonai voltak, onnan valamely külföldi fürdőbe szándékoztunk elmenni. Én eleinte azon fürdő mellett voltam, hol a mult nyáron oly élvezetes időt töltöttem, de Irénék határozottan külföldre akartak menni, mert az sokkal előkelőbb és kényelmesebb. Én hamar ráálltam. Hugó nem szólt semmit, Ormy rábeszélésére beleegyezett, hogy Mattseeig velünk jön s onnan vissza akart menni Pestre. - Mattsee igen csinos kis fürdő Salzburgban. Tulajdonképen nem is valóságos fürdő, hanem csak olyan falusi tartózkodási hely, évenként kevés számu vendéggel. Nagykiterjedésü tava, szép vidéke, a kellemes társaság s az előzékeny rokonok oly kellemessé tették ottlétünket, hogy elhatároztuk tervünk ellenére pár hetet ott tölteni.

Én, az igazat megvallva, nem éreztem magam itt olyan jól, mint Pesten, de magam előtt sem akartam bevallani, hogy csak azért, mert e kis helyen, hol mind egymásra voltunk szoritkozva, inkább érezhető volt a feszült viszony, köztem és férjem között. Lakásunk is oly kicsiny volt, csupán két szobából álló, úgy, hogy a folytonos együttlét kikerülhetetlen volt, nem úgy, mint otthon, hol csak éppen akkor találkoztunk, mikor fölkerestük egymást. Engem nyomott és kinzott ez a viszony, melynek visszásságát most még jobban éreztem, mint valaha. Haragudtam Hugóra, hogy ő ezt nem látszik érezni és haragudtam magamra, hogy én miért érzem?... Nem olyan érzés volt ez, mint a mi otthon, falun kinozott. Nem annyira a vágy volt már szerelme után, mint dacz és keserüség hidegsége miatt, melyet, mint gondoltam, nem érdemeltem meg. Ő úgy bánt vélem, mint egy teljesen idegennel s az a hideg hang, melyet használt irántam és közönyös magatartása majdnem gyülöletet támasztott bennem. Valami homályos sejtelmem volt róla, hogy csak tőlem függ hogy minden máskép legyen, de nem volt elég erkölcsi erőm, kiragadni magam ez állapotból. Vártam, hogy Hugó segitsen rajtam, ismerje fel lelkiállapotomat s emeljen fel magához. De ő egy lépéssel sem közeledett; nyugodt és közönyös maradt és egyszer sem nyilt alkalom kiragadni őt e nyugalmából. Csak két hétig akart velünk maradni, de én láttam, hogy már alig várja a két hét eltelését, mert nagyon únatkozik. A lehető legkevesebbet volt velünk, a mikor csak tehette, félre vonult tőlünk, többnyire magános kirándulásokat tett a vidékre, vagy a mit legjobban szeretett, kis vitorlás csolnakán a nagy tavon. Néha eleséget vive magával, egész napra elevezett. Mi is tettünk kirándulásokat, fürödtünk, csolnakáztunk, halásztunk s tánczoltunk is, - szóval az idő pompásan telt.

Egy délután épen egy mulatságosnak igérkező kiránduláshoz készülődtem, midőn Hugó szobámba lépett. Arcza még a rendesnél is komolyabb volt.

- Ma este útazom haza, - mondá röviden.

- Miért? Mi történt?

- Semmi. Egy ügyben okvetlenül szükséges jelenlétem. Sürgönyt kaptam az irodából.

- És nem maradhatsz semmiképen.

- Nem.

Elfordultam, hogy ne lássa, mint hagyja el a vér arczomat. Közönyös hangon szóltam:

- Valóban sajnálom. Ugy hát búcsuzzunk el most, mert valószinüleg ma nem találkozunk többet. Tehát Isten veled!

Hugó nem felelt. Hátra dőlt a karszékben s ujjaival dobolni kezdett. Én folytattam tovább öltözködésemet.

- Nem hagyhatnád el ma azt a kirándulást? - kérdé kissé ingerülten.

- Mi jut eszedbe? - válaszolám. - Már megigértem, hogy részt veszek. Kimaradásom zavart okozhatna. Aztán mit is csinálnánk itthon? - Különben, ha épen úgy kivánod? - tevém hozzá kissé vontatva.

- Oh, világért sem, - szólt. - El sem fogadnám ezt az áldozatot. Csak menj és mulass kedved szerint. El tudok én útazni a nélkül is.

Hangja élesen, majdnem durván hangzott s eltitkolt harag és gúny érzett ki szavaiból.

- Ah, tehát tud ő is ingerült lenni? - gondoltam magamban, - nemcsak mindig oly lenézőleg hideg és nyugodt?

Összeszedtem minden erőmet.

- Valami kellemetlenséged volt talán? - kérdem hidegen, s egyszerre éreztem, hogy most én kerültem felül.

- Eh, csekélység; üzleti ügyek. De hát ne vesd le a kalapodat. Azért csak eredj a kirándulásra!

- Milyen csodálatos vagy ma. Egyszer azt kivánod, hogy ne menjek, aztán megint, hogy menjek. Most már itthon fogok maradni, - válaszolám kissé sértődve.

- Nem fogadhatom el azt az áldozatot - mondá gunyorosan.

Leültem szembe véle s erősen a szeme közé néztem.

- Áldozatról beszélsz? - kérdém. - Azt hiszem, nem lesz az első. Hoztam már ennél nagyobb áldozatot is.

Nem tudom, hogy miért, de fel akartam ingerelni őt még jobban. Ki akartam ragadni fenséges nyugalmából s levonni a lelki küzdelem, gyötrődés és izgatottság azon mélyére, a hol én voltam.

- Persze, hogy hoztál, - mormogá, - de bár ne hoztál volna, mert csak én adtam meg mindennek az árát!...

- Oh, - tört ki egyszerre, - szerencsétlen volt az a pillanat, midőn...

De hirtelen elhallgatott s összeharapta ajkait. Soha még köztünk úgynevezett "családi jelenet" nem fordult elő. Ugy látszott, mintha mindketten kerültük volna a határozott fellépést s különösen mintha ő félt volna kibeszélni magát. Most is, mintha megbánta volna szavait, s szerette volna visszavonni azokat. De én éreztem, hogy itt van az alkalom tisztába hozni egy oly helyzetet, melynek nyomasztó súlyát régóta érezzük mindketten. De egyszersmind haragot is éreztem iránta, s mind az a keserüség, melyet hideg, visszaútasitó magaviseleté eddig okozott, mind egyszerre feltámadt bennem. Itt van a döntő percz - gondolám, - melyet vártam, melytől féltem. Most meg fogok végre neki mindent mondani.

- Csak tovább, folytasd, - szóltam látszólag nyugodt hangon, karjaim összefonva. - Csak mondd tovább. Szerencsétlen volt az a pillanat, midőn megláttál... Ugy-e azt akartad mondani? Én is azt mondom. - Miért is vettél el, mikor nem szerettél soha?...

- Én nem szerettelek? - kérdé hirtelen felállva. - Én?!... Ejh, - hagyjuk ezt. Azt hiszem, rég elmult azon idő tőlünk, midőn szerelemről szoktak beszélni. Ez nevetséges volna most - köztünk!

Ki akart menni, de visszatartottam. El voltam határozva mindenre.

- Ugy-e, félsz erről a tárgyról beszélni? - mondám erősen a szeme közé nézve.

- Nem akarom a halottakat felébreszteni - mormogá.

- De én tisztába akarok jönni végre! - kiáltám s erőltetett nyugalmam elhagyott. - Tudni akarom, miért vagy te ilyen irányomban, mintha nem volnék méltó hozzád. Miért vagy hideg és lenéző, mintha valami nagyot vétettem volna ellened, de te nem tartanál érdemesnek, hogy azt megmond nekem. Tudni akarom, miért vettél el, ha nem szerettél, és ha egykor szerettél, hova lett szerelmed?

- Hova lett?! - kiáltá s kitörő indulatom reá is elragadt. - Még te kérdezed, hogy hova lett?... Nem te ölted-e meg?... - Nem - rosszul mondtam, magam öltem ki hosszu, kinos éjszakákon, küzdelmes nappalokon! Miért kényszeritesz erre? - tevé hozzá szelidebben. - Mindennek vége már és én igyekeztem megnyugodni. Midőn úgy éreztem, hogy ez az én erős férfiszivem meg akar szakadni a fájdalomtól, kiöltem belőle azt, a mi fájt - - és most már minden elmult...

- Miért nem öltél inkább engem meg?! - kiáltám elfojtott hangon s a kitörni nem tudó könyek összeszoritották torkomat, hogy lélekzeni alig tudtam.

- Ne beszélj igy, - válaszolt ismét kissé nyersebben. - Nem szeretem a hangzatos, szinpadias frázisokat. Én nem értelek téged; minek idézted elő most ezt a jelenetet?

- Mert tudni akarom, miért bánsz igy velem? Mit vétettem én neked?

- Semmit, - válaszolt csöndesen. - Én vagyok a hibás. Hiszen tudtam én jól, hogy az lesz a vége s mégis... Itt van minden. Midőn elvettelek, ismertelek már egészen. Tudtam, hogy téged nem elégit ki a csendes családi élet, hogy nem találsz boldogságot csupán a kötelességek teljesitésében. Tudtam, hogy néked zaj kell és mozgás, fény és nagyvilági élet... De azt hittem, - igen, lelkem egész erejével hittem, hogy lesz hatalmam megváltoztatni téged s szerelmem nagyságával pótolni mindent!... Én botor!... Az első alkalom megmutatta, hogy a természeten nem lehet erőszakot tenni. Eleinte még reméltem, hogy nemsokára megútálod e sok hitványságot és visszatérsz hozzám. Vártalak... oh, mint vártalak... Hiába! Te haladtál tovább. Nós, mindegy már. Eredj tovább a te útadon, én is megyek tovább a magamén. Azért jó barátok maradunk, ugy-e?

Hozzám lépett s búskomoly mosolylyal nyujtá kezét. Nem nyultam utána, nem borultam le előtte, s nem kértem könyek közt bocsánatot. Félre fordultam s mintha egy rosz démon beszélt volna belőlem:

- Te igazán nagyszerü vagy. Milyen szépen ki tudod huzni magad mindenből: persze, egyedül én vagyok a hibás! Ha nem tetszett életmódom, miért nem mondtad meg? Miért nem vezettél vissza a helyes útra?... De nem, te a helyett hidegen, nyugodtan nézted, mint rohanok én mindig lejebb s lejebb az örvénybe és egy ujjadat sem mozditottad volna meg - mert nem szerettél soha!...

Hugó izgatottan kezdett le s fel járni a szobában. Arcza sápadt volt, s ajkai reszkettek.

- Te kegyetlen vagy, Róza, - de nincs igazad. Hiszen én kértelek eleinte, de te hallgatni sem akartál reám. És én nem akartam, hogy azt hidd rólam, hogy zsarnok vagyok. Azt mondod, hogy nem szerettelek? Épen az volt a baj, hogy igen nagyon szerettelek, semhogy el tudtalak volna tiltani attól az életmódtól, melyben te egyedüli boldogságodat találtad...

- De csalódtál, mert én ott nem találtam fel a boldogságot! - kiáltám indulatosan.

Hugó szemei egyszerre felragyogtak, s várakozva tekintett reám, hogy beszéljek tovább. Éreztem, hogy ő azt várja, hogy ismerjem be tévedésemet és mutassam ki megbánásomat. De én hidegen állottam vele szemben. Az átkozott álbüszkeség elhallgattatá szivem hangját, s ajkaim zárva maradtak, konok, büszke hallgatásban.

- Mit gondolsz Róza, vajjon nem késő-e még jóvá tenni mindent? - kérdé halk, bizonytalan hangon.

A régi Hugó állott előttem, s szivem lázasan kezdett dobogni, a mint reá tekintve, szemeiben a feltámadó szerelmet véltem kiolvasni. Csak egy szót kellett volna mondanom, csak egy szavát a megbánásnak, vagy azt sem, csak odalépnem hozzá s kezébe tennem kezemet és ő meg értett volna, tudom... De ki fejti meg a lélek talányait?... Nékem e helyett az jutott eszembe, a mit az előbb mondott.

- Már késő - válaszoltam hidegen. - Te mondád, hogy szerelmed meg van halva; magad ölted meg, s a halottakat nem lehet feltámasztani!... Nekem alamizsna nem kell!

Hugó sohajtva fordult félre.

- Igazad van, barátom - mondá. - A halottakat nem lehet feltámasztani. Felejtsük el ezt az egész jelenetet. Jó volt, hogy kibeszéltük magunkat, legalább tisztában vagyunk mindaketten. Igaz, hogy most ismét fáj, de majd csak elmulik megint...

Diadalmaskodtam, de a diadal nem okozott örömet. Mintha egy láthatatlan kéz szoritotta volna össze torkomat. Szerettem volna hangosan felkiáltani, a földre vetni magamat és sirni. Harag és megaláztatás, fájdalom, megbánás, szerelem viharzott szivemben és mindenek felett a büszke dacz, mi elfojtott mindent és kényszeritett látszólag nyugodtan, hidegen előtte állani. Talán ha indulatosan, szemrehányólag szól hozzám, megtörve roskadok össze. De szelid, bánatos hangja felforralta minden csepp véremet. Nem akartam beismerni önmagam előtt sem, hogy én vagyok a hibás; azt hittem, szenvedtem annyit e nyomasztó viszony sulya alatt, hogy most megkimélhetem magam a bocsánatkéréstől, s önző, hitvány, büszke természetem nem engedte meg megalázódva közelednem hozzá.

Sokáig ültünk ott hallgatva. Én igyekeztem hideg, közönyös arczot mutatni, s mintha ott se lett volna, érdeklődve néztem ki az ablakon. Az utcza üres, kihalt volt. A forró délutáni napsugár mint egy izzó fehér felhő boritott be mindent, a köveket az utczán, a hegyeket a láthatáron, s a távolban látszó csillogó tavat.

- Nem jösz-e egyet sétálni az erdőbe, ha a kirándulástól elmaradsz? - kérdé Hugó.

Hangja a régi volt, csendes és nyugodt. Engem boszantott, hogy miként tudta ő oly hamar leküzdeni felindulását, s ugy tenni, mintha semmi sem történt volna köztünk. Nem válaszoltam; s daczosan néztem ki tovább az ablaknál. A forró napsugár égette fejemet az áthevült üvegen keresztül; szemeim fájtak a vakitó fehér fénytől, s elgondoltam magamban, mily kellemes volna vele sétálni a zöld, árnyas, hüvös erdőben. De nem mozdultam. Ő azt hiszi, hogy most már minden jól van - gondolám, telve keserüséggel. - Ime, ez a férfi hatalma, hogy boldogtalanná teszi a nőt! De én nem fogom magam megalázni előtte!... - Titokban kivántam, bár szólna csak egyetlen gyöngéd, édes szót hozzám, mely után úgy vágytam... De ő ismételte kérdését ugyanazon nyugodt hangon; én ismét nem válaszoltam, reá se néztem, s ő halkan sohajtva kiment a szobából. Oh, mint szerettem volna e perczben utána futni, leborulni előtte s kezét megfogva zokogni, mint egy megvert gyermek... De ha tudom, hogy meghalok, akkor se lettem volna képes megmozdulni...

E pillanatban kijött a kapu alól, széles fehér szalmakalapjával, s mélyen lehajtott fejjel tért arra az útra, mely a mattseei tó felé vezetett. Egyszerre megállott. Az út mellett egy kövön egy rongyos kis halász fiu ült, hangosan sirva, előtte szétszakadozott hálója.

Hugó lehajolt hozzá, megsimogatta arczát s pénzt adott neki.

A fiu tátott szájjal, bámészan nézett reá, s Hugó mosolyogva beszélt neki valamit és arcza oly lelki jóságot, oly szeretetteljességet sugárzott vissza, hogy engem ez egyszerü tett s e vonások láttára újult erővel rohant meg a vád és lelkifurdalás.

Mintha szivemben egyszerre megpattantak volna a megfeszitett húrok, hangosan kezdtem zokogni és a sirás megkönnyebbülést szerzett. Könnyeimen keresztül néztem őt, mig a szögletnél bekanyarodott s aztán sirtam tovább. Elgondoltam: mily jó ő és nemes, és én milyen rossz és önző vagyok. És a mint ezt gondoltam, megnyugvás szállott meg és örültem, hogy ezt el tudom gondolni. Heves megbánást éreztem és vágyat, hogy bár minden jóvá volna már téve. De a vágyhoz félelem is vegyült, hogy talán már minden késő... Visszaidéztem lelkemben a most lefolyt jelenetet, s amint ráemlékeztem arczára és hangjára, midőn kérdezte, hogy talán még nem késő, keserü szemrehányást tettem magamnak kegyetlen, szivtelen szavaimért.

- Oh Istenem, nem értettem én azt úgy - zokogtam tovább - bocsáss meg, bocsáss meg!...

Kinyitottam az ablakot, s kinéztem, hogy talán még utolérhetném. De ő már rég eltünt.

Egyszerre valami eszembe jutott. Mintha egy jó angyal sugta volna ez eszmét. Könyeimen keresztül mosolyogni kezdtem, s majdnem testileg érezni véltem, mint száll béke és megnyúgvás lelkembe.

- Együtt útazunk haza - ez volt az eszme - és minden úgy lesz megint, mint régen volt.

Lázas gyorsasággal kezdtem a kivitelhez. Egy óra alatt össze volt csomagolva az én ruhám s a Hugó holmija is. Mosolyogtam magamon, mily gyöngédséggel és gonddal csomagolom be az ő ruháit. De szivem oly tele volt, a szerelem oly erővel újult föl benne, hogy nem tehettem egyebet, mint teljesen átengedni magam ez érzésnek. Elgondoltam, mint meg lesz lepetve Hugó s mint fog örülni, és hogy milyen édes lesz kezemet alázatosan az övébe tenni, bánkódással a mult és igérettel a jövőre nézve, bevallani minden hibám és bocsánatát kérni s szerelmét. Magamviselete s multam oly megszégyenitőnek tetszett nekem, s annyira bántam, hogy miként tudtam oly sokáig szerelme nélkül élni, hogy éreztem, minden erőmre szükségem lesz, ha véle szembe fogok állani. Nyugtalanabb, izgatottabb voltam, mint egy fiatal leány, ki vőlegényét várja. Azt hittem, legjobb lesz, ha elejébe megyek, s felöltözve elindultam a poros, üres utczán, melyen ő is távozott. Nem kételkedtem, hogy csónakázni ment s a parton akartam megvárni visszatértét. Izgatottságomban észre sem vettem, hogy az idő e közben egészen megváltozott. Fekete viharfelhők gyültek az égre, melyek mindegyre eltakarták a napot, s koronként heves szélroham verte a port szemeimbe. Vihar volt készülőben s én félni kezdtem, de azért nem fordultam vissza, Mattseeben igen gyakoriak a nagy viharok, s olyankor a beláthatatlan, nagy tó olyan, mint egy felkorbácsolt, haragvó tenger. Kimerülten s fölhevülve az előrehatolástól a szél ellen, értem el a parthoz s onnan tekintettem végig a nagy vizen, mely igen vadul nézett ki fehér tajtékkal hullámain s a viharfelhős éggel fölötte.

Egy magas, erdős dombra mentem föl, honnan jobb kilátás nyilt. Távolabb egy kis öbölszerü helyen több csólnak volt kikötve és halászok ültek, vagy álltak benne. Mások a parton hálóikat javitották és durva, naptól barnúlt arczukkal néha-néha fölnéztek a fenyegető, sötét felhőkre. Megerőltettem szemeimet, s a messze távolban egy kis fehér pontot fedeztem föl. Biztos voltam benne, hogy az Hugó visszatérő csólnakja. Elgondoltam, mint ül ő ott egyedűl, búsan és nem is sejti a változást, mi bennem véghez ment...

A nap lemenőben volt és búcsuzó sugarai megveresitették az égboltozatot, messze nyugattól egész a viharos, sötét fellegekig fölöttem. Vérvörösen hanyatlott mind lejebb a hullámok közé, melyek egy-egy szélrohamtól felkorbácsolva, dühösen látsztak elnyelni őt. Az aranyvörös fény varázsszerüen csillogott a tajtékzó hullámokon s csodásan világitá meg a dombot, melyen álltam, a magas, susogó fenyőket hátam mögött, s az azelőtt fekete, most vérvörös felhők sajátságos viszfényt vetettek a halászok szakállas arczára s széles szalmakalapjaira... Óh, mily lassan közeledett a csolnak, minden ujabb szélrohamra erősebb félelem fogott el, félelem a vihartól s aggódás Hugó miatt. De a fehér vitorla mind nagyobb lett s reméltem, hogy egy félóra mulva mégis kikötni látom. Oh, mint vágytam már utána, átölelni őt s bocsánatát kérni...

A nap egészen eltünt a felhők mögött, melyek mind tömörebbek lettek; némelyik egészen fehér volt, de oly félelmes, sürü fehér, másoknak széle vérvörös, a többi fekete és vastag, nehéz. Körülöttem is mind sötétebbek lettek az árnyak, a fenyők zúgtak hátam mögött, s én a félelemtől és izgatottságtól majdnem leestem lábaimról. Szerettem volna futni s elrejtőzni a vihar elől, de képtelen voltam megmozdulni. Szemeimet folyvást a gyorsan közeledő, fehér vitorlára szögeztem.

- Siess, siess! - kiáltám magamban.

Képzeletemben én is segitettem evezni, s az erőlködéstől arczomon gyöngyözött a veriték. Most még nagyobb szél keletkezett. Rövid vad rohamokban korbácsolta végig a különben is hatalmasan hullámzó habokat. De a csónak is közeledett, s már tisztán látszott a duzzadó vitorla, sőt Hugó nagy, fehér szalmakalapját is látni véltem. Elővettem zsebkendőmet, integettem neki s hangosan kiáltottam, - de a szél messze elvitte hangomat és ő nem láthatott engem. A halászok csodálkozva tekintettek felém.

- Jó lett volna hamarább haza felé készülődnie - kiáltott az egyik fel nekem.

- Igen nagy vitorla van azon a kicsi lélekvesztőn.

- Oh, hiszen mindjárt itt lesz - mondám s aggódva tekintettem a vén ember barna, redves arczára, ki csak fejét csóválta.

Egyszerre nagyot villámlott. A czikázó fény mintha a zubogó habokba csapott volna le... A menydörgést tompa morajjal viszhangozták a hegyek. Egy új, irtóztató szélroham, záporesőtől kisérve zúgott végig a hullámokon. De... mindenható Isten... hol volt most a csónak?... Hol volt Hugó?... A villámok czikázva csaptak le, mint az előbb, az ég dörgött, a habok zúgva torlódtak fel s enyésztek el... de Hugót nem láttam sehol... A sajka fölborult. Hangosan fölsikoltottam s le akartam futni a dombról és segitségért kiáltani, de nem láttam az útat magam előtt, nem láttam a halászokat sem, semmit... Csak a tajtékzó, kegyetlen hullámokat láttam, melyek Hugót elnyelték, és körülöttem a sötétséget, sötétséget mindenfelé... Fölöttem az égboltozaton a felhők küzdeni látsztak, mint a hullámok alattam, és a vihar zúgott, siketitő moraj hallszott mindenfelé és mint száz tőrdöfés vonaglott lelkemen keresztül ez egyetlen, iszonyú gondolat:

- Hugó meghalt!... Nem fogja megtudni soha, mennyire szerettem őt és mint megbántam mindent... Magával vitte haragját és fájdalmát és én nem engeszteltem őt ki!...

Ugy éreztem, mintha vérem forrna, s a jövő perczben ismét jéggé fagyott volna... Mintha a végtelenség előttem lenne, s Hugó szelleme kiengeszteletlenül repülné át az örök tért...

- Hugó... megállj, Hugó... - sikoltám. Körülöttem éjszaka lett, s úgy éreztem, hogy a vizbe vetve magam, gyorsan merülök el, mind lejebb... lejebb...

Sokáig úgy tetszett nekem, mintha egyedül küzdenék a vad hullámokkal, egyedül... csak a viharfelhők voltak a fejem fölött, melyek egyszer égető forróan, aztán ismét jéghidegen csaptak le gyönge testemre. És a sötét sirban a klárisok és kagylók között mindenfelé kerestem Hugót, de folyvást Dezső összeroncsolt, mozdulatlan teste került előmbe, melytől irtózva fordultam el.

Néha egy-egy pillanatra felmerült Hugó arcza is, halványan és szeliden, most bezárt szemekkel, majd ismét kinyitva őket s reám mosolyogva. De a mosoly egyszerre elveszett egy borzasztóan szigoru, szemrehányó tekintetben.

- Te vagy oka, - mondták megüvegesedett szemei, s én kétségbeesetten sikoltottam fel s el akartam rejtőzni e tekintet elől - de egyszerre ismét elmerült feje s én tovább folytattam a keresést...

Néha azt gondoltam, hogy ez mégis lehetetlen, hogy én folytonosan a vizben legyek. Eszembe jutott, hogy ez valószinüleg a halál utáni élet... Iparkodtam alakomat megvizsgálni, hogy talán sirály vagyok-e, vagy valami más vizi madár, de nem tudtam magamból semmit se látni, és csak azt éreztem, hogy a zugó tengerben vagyok s a hullámok ütődnek hozzám, mintha egy sziklafal volnék. Folyvást oly süketitő morajt hallottam, mintha valaki óriás kagylót tartott volna fülemhez, melyben visszazúg a tenger apálya és dagálya. Erőlködtem, hogy eltávolitsam fülemtől e kagylót, vagy hogy kiemeljem fejemet a habok közül - de hasztalan.

Végre mély kimerültség vett rajtam erőt. Ugy éreztem, mintha csöndesen sülyednék a tenger mélyére le, mind lejebb... lejebb... A hullámok ringattak erre-arra és nekem nem volt többé erőm küzdeni ellenök. Többé Hugót sem kerestem... Minden sötét, mozdulatlan és csendes volt körülötte... Most eljött a vége... ez volt utolsó gondolatom.

De nem úgy volt.

Ismét felébredtem, s bár nagyon bágyadtnak és kimerültnek éreztem magam, eszméim tiszták és nyugodtak voltak. Ágyban találtam magam s hosszas gondolkodás után, a fali szőnyegről és kárpitokról reá ismertem, hogy az én ágyam. Valami mondhatatlan kellemes érzés fogott el, hogy oly mozdulatlanul fekhettem itt, anélkül, hogy többé a zugó tengerben érezném magam.

Kéjes bágyadtsággal szemléltem az egyenes, fényes vonalat, melyet az éjjeli lámpa világa vetett a falra, átszürődve az ágyfüggöny egy keskeny nyilásán. Nem tudtam, mióta fekszem itt.

Nekem úgy tetszett, hogy hetek és hónapok teltek el és oly kábult voltam, hogy nem emlékeztem semmire, csupán azon kellemes érzést élveztem, hogy oly csöndesen fekhettem ágyamban. De egyszerre erős szélzúgás hallatszott, az ablakok megzörrentek s az éjjeli lámpa mintegy megérezve a szelet, lobogni kezdett.

Heves záporeső csapkodta az ablaküvegeket, hallatszott a csatornából kiömlő viz zubogása s a szél mind újabb, és újabb rohamokban sivitott végig a házfedél felett és be a kéményen... A vihar künn még mindig tartott. Mintha tőrt ütöttek volna szivembe... Végtelen fájdalom, egy borzasztó veszteség tudata villámlott agyamon át. Hugó meghalt - és én nem békültem ki vele... ez volt az iszonyu gondolat. Lenn pihen a sötét viz fenekén, magával vitte haragját és bánatát és nem bocsátott meg nekem!... Vagy csak álom volt minden?...

Gondolataim ismét össze kezdtek zavarodni... De erőt vettem magamon s kezem bágyadtan fölemelve, félrevontam a kárpitot.

- Nincs senki itt? - akartam kérdezni, de mintha nem lett volna hangom, csak mozgattam ajkaimat. És e pillanatban ismét azt hittem, hogy csak álmodom. Ágyam mellett a karszékben egy sötét alak ült, csendesen, mozdulatlanul, mintha aludna... Nem mertem hinni szemeimnek. Kezem erőtlenül hanyatlott le és egy perczig kábultan feküdtem ott... De aztán ismét felemelkedtem s oda néztem.

Igen... igen... semmi kétség, Hugó ült ott. Fejét fáradtan hajtá kezére, s az éjjeli lámpa halvány fényt vetett behúnyt szemeire s komoly ajkaira.

Élt... élt...

- Hugó - szólitottam - kedves Hugó!

Hirtelen felegyenesedett, reám nézett, s aztán fölém hajolva, hangosan felkiáltott:

- Hála Istennek, csakhogy felébredtél!...

Nemsokára megtudtam, hogy én már két nap óta fekszem eszméletlenül, heves lázban, hogy a vihar meg-megújuló erővel azóta folyvást tart, de hogy Hugó akkor a felborult sajkára kapaszkodva, a halászok segélyével szerencsésen a partra jutott, s engem ott találva, mindkettőnket mint két halottat vittek a házba, mert a kiállott erőfeszitéstől és halálfélelemtől Hugó is elveszitette eszméletét. De ő nemsokára magához tért, s azóta nem mozdult ágyam mellől.

Nehány nap mulva egészen jól lettem. Irénék tovább útaztak s mi visszatértünk Pestre.

Soha a multról többé nem volt szó köztünk. Csend, nyugalom és egyetértés költözött házunkba.

De mintha fiatalságunkat mindketten ott hagytuk volna Mattsee tavának zugó hullámai között...

Szerelem volt, a mit egymás iránt éreztünk, de nem az a szerelem többé, melyet én oly vétkes könnyelmüséggel eljátszottam, s mely, mint az élet tavasza, nem tér vissza többé soha...

*

A kandalló lángja rég elhamvadt. A lámpa kiégett, s halványan lobbant fel néha-néha.

Elza oda rejtette lehajtott fejét az öreg asszony ruhájának redői közé, mozdulatlanul figyelve, mint egy gyermek a mesére...

- Ugy tetszik, elkéstünk a szinházból, Elza.

- Hagyd azt. Mondd tovább, kérlek...

- Nincs tovább, Elza. Csak ennyi az egész. Azóta jöttek és mentek az évek csendes folyásukban, adtak és elvittek tőlem sok mindent és nem hagyták meg csak fiamat és téged azok közül, kiket szerettem. Most már az est árnyéka suhan életem fölé s nem maradt számomra más, mint a visszaemlékezés... Minden hátam mögött van s előttem nincs többé semmi.... De nem kivánnám újra élni az életet. A keserü iskolában, melyet végig jártam, egyet tanultam meg: hogy a fiatalság könnyelmüségeit jóvá lehet ugyan tenni, de az azon időbeli érzések örökre eltűnnek annak, ki könnyelmüen eljátsza őket. Az én számomra az ifjuság és szerelem kora lejárt anélkül, hogy megbecsültem és élveztem volna azt a kincset, melyet az Isten csak egyszer ad az embernek... Üres hiábavalóságokkal töltöttem el azt az időt, mely egyébre volt adva s mire feleszméltem, az idő elrepült s mindent magával sodort, nem hagyva számomra egyebet, mint a bánkódást a mult felett, a szerelem árnyát és a visszaemlékezést...

Elza csendesen zokogva emelte fel fejét.

- Segits nekem, hogy ne tévedjek én is el. Segits, hogy tanuljam megbecsülni a fiatalságot, s megtalálni a jó útat, mely az egyetlen igaz boldogsághoz vezet.

Az öreg asszony szeretettel hajolt le hozzá.

- Eredj haza, tedd kezedet megbánással és igaz szeretettel férjed kezébe - és úgy keresd. Meglásd, mily könnyen megtalálod. Most még nem késő!



TÉLI MESE.

I.

El nem tudom képzelni, mi fölött tanácskoznak mama és Berta olyan hosszasan? Némileg boszant is ez elfojtott suttogás. Nem kellene annyi tekintettel lenniök reám. Tudok én tanulni, ha valamivel hangosabban beszélnek is.

Fel akarok kelni, hogy odamenjek, s én is részt vegyek a tanácskozásban. De még idejekorán eszembe jut Méthy kisasszony haragosan villogó szemüvege, meg a leányok gúnyolódása. Különösen a hegyes orru Tinka, ki mindig oly kellemesen mosolyog, valahányszor leczkémet kissé akadozva mondom fel.

A mi egyébiránt elég gyakran megtörténik - fájdalom.

Visszafordulok könyvemhez.

- "A nátrium: Na, tulajdonságaira nézve a káliumhoz egészen hasonlit. A vizet is hasonlóan bontja: HOH +Na = NaOH + H egyenlet szerint nátrium-hydroxidra és hydrogenre; de az elszálló H csak akkor gyúl meg, ha a vizen úszó papirra dobva, helyéből nem mozdulhat. Az elpárolgó nátrium sárgára festi a hydrogenlángot."

Ezt igen nehéznek találom. Buzgón olvasom el vagy tizszer egymásután. Aztán feltekintek, hogy könyvnélkül mondjam el.

Sajátságos. Mama és Berta még mindig ott ülnek és még mindig suttognak.

Oda a homályos kis szögletbe az ablak mellett a lámpa alig vet némi halvány fényt. Berta szőke feje úgy merül fel a homályból, mint egy szelid csillag. A mama kötőtűi is fel-felvillannak, néha izgatottan, gyorsan forogva, aztán csendesen, nyugodtan, majd megint aggódva, kétkedve...

Az ablakfüggöny nincs leeresztve, s a havas, zuzmarás fák benézni látszanak a szobába. A hold bágyadtan világitja meg a fehér kertet. Minden hideg, havas, egymásbaolvadó ott künn, az útak, a fák, a bokrok... és én hiába iparkodom kivenni a hintát vagy a csipkerózsa lugast. Valami láthatatlan kéz megrázza a fákat, s hópelyhek hullanak alá...

Megint a vegytanba nézek.

- "A nátrium: Na, tulajdonságaira nézve a káliumhoz hasonlit"...

Mama tűzbe jön, s hangosabban kezd beszélni. A kötőtűk heves indulattal mozognak.

- Ezt igy kell elkészitni, Berta. Meglásd, hogy igy sokkal jobb lesz. Meg ne próbáld máskép!

- De mama, hátha nem fog sikerülni - szól Berta félénken.

- Mondom, hogy igen. Jobban tudom én, mint akármelyik szakácskönyv.

Aha! Hát igy vagyunk? Most már mindent kitaláltam. Holnap vendégünk lesz ebédre. Ezért a fontos tanácskozás. Megnyugodva nézek megint könyvembe, de a nátrium et Co. még mindig makacsul vonakodik besétálni emlékezetem ajtaján.

Vajjon ki lesz a holnapi vendég? A Dani és Róbert horihorgas tanitója? A miatt nem szoktak ily fontos tanácskozások tartatni. Vagy talán dr. Király, a papa collegája? Hiszen csak a mult vasárnap volt itt. Vagy uram Isten - talán épenséggel Méthy Laura kisasszony? Sőt az sem lehetetlen, hogy az igazgató úr!... És én még mind nem tudom a leczkémet, s valószinüleg holnap sem fogom tudni...

Elhatározom, hogy nem gondolok többet egyébre. Hősileg leküzdöm kiváncsiságomat és teljesen figyelmen kivül szándékozom hagyni Bertát, ki himzésével kezében odaül szembe vélem az asztalhoz.

De nem tehetem, hogy néha mégis rá ne nézzek. Olyan szép, szelid piros képe van. Nem állhatom meg, hogy ne kérdjem ismét magamtól, Isten tudja már hányadikszor: meddig fogok még oly makacsul vonakodni, legalább némileg hasonlitani hozzá?... Fehér köténye mellett a kulcscsomóval s kezében himzésével maga a megtestesült háziasság, kellem és jóság...

Nekem oly jól esik reánézni; a nátriumot öntudatlanul morzsolgatva fogaim között, számolgatom a kulcsokat övében, nézem a fényes vonalat, melyet a lámpa vet szőke hajára, s kezeit, melyek bámulatos gyorsan mozgatják a tűt.

Egyszer felnéz s szemünk találkozik.

- Tudod-e már a leczkédet? kérdi mosolyogva.

Természetesen a fejemet kell ráznom.

- Oh, Berta, csak a vegytan, meg Méthy kisasszony ne léteznének a világon!

Elkeseredve merülök le ismét a kálium, nátrium és lithium tömkelegébe, - de a kisérlet ezúttal sem sikerült.

Künn léptek zaja hallszik, hangos beszéd és nevetés, s berontanak a fiuk, a hidegtől pirosra csipett orczákkal, ruhájukon hólapdák, csatározások s egyéb elemi csapások látható nyomait viselve.

Mindketten sietnek kijelenteni, hogy igen jó étvágynak örvendenek, a mi egyébiránt rendes állapot náluk - s Berta felkél és kimegy, hogy a vacsora után nézzen.

Most már igazán "adieu" tanulás! Azt előbb végig kell hallgatni, hogy volt felépitve a vár, hány ágyugolyóval bombázták meg, - mennyivel volt erősebb az ellenség, miként győzték mégis vitézül le, s minő sajátságos körülmények folytán hagyott egy kemény hógolyó hős Dani ruhájának épen azon a részén igen gyászos nyomokat, melyet rendesen csak retirálás közben szoktak az ellenséggel szembe forditni.

Mama kijelenti, hogy ez a két fiu valóságos eleven ördög, mit én is készséggel helybenhagyok, de azért elhatározom velök, hogy holnap délelőtt együtt kisértjük meg itt az udvaron egy vár felépitését.

Most hazajön a papa is, elmerülve gondolatai és aktái közé. Nem tud ellenni nélkülök egy perczig sem. Még a vacsora alatt is, mig jóságos mosolylyal hallgatja a mi fecsegésünket, arczából látom, hogy a holnap délelőtti törvényszéki ülésen elnököl.

Egyébiránt ezúttal a szót csak a fiuk viszik; mama igen izgatott, s mozdulataiból látható, hogy valami beszélni valója van a papával, ki azonban ennek még csak sejtelmével sem bir.

Berta még a szokottnál is csendesebb, s néha sajátságos szórakozottsági rohamok lepik meg. Például, hogy kétszer is elindul a bor után, s mind a kétszer a nélkül tér vissza, meg hogy a papa fekete kávéját az alsó csészébe kitöltve teszi az asztalra - s több efféle.

Mindezt azonban csak mindegy félálomban látom és hallom. A holnapi vegytan óra folyvást mint lidércz-nyomás nehezedik reám, s a sültben és salátában, a fehér abroszban és piros borban, meg a gyertyalángban, mindenütt csak a Méthy kisasszony lebegett előttem, különböző kisérleteket téve, melyek sehogy sem akartak sikerülni, s én többször összerezzenek, hogy most mindjárt explódál valami.... Kimondhatatlan örömömre szolgál tehát ezuttal, midőn mama a szokottnál épen félórával hamarább küldi feküdni a gyermekeket, s mig a két fiu egyhangu mormogással fordul ki az ajtón, én hálás szívvel szaladok szobámba - s vetem magam a párnák közé.

Egy pillanatig eszembe jut ugyan: nem jobb volna-e, ha leczkémet most... De édes Istenem, mikor olyan álmos vagyok... Majd holnap reggel... Igazán, reggel jobban is lehet tanulni...

Persze, a mint az ágyban vagyok, az álom egyszerre kimegy a szememből, s megint csak előttem áll Méthy kisasszony, villogó pápaszeme mögül mérgesen pislantva ki, s egy pohár piros borba egy darabka papirost dob, aztán nátriumot tesz reá, s okvetlenül azt akarja, hogy az ott gyuljon meg.

Ebbeli igyekezetében igen komikusan néz ki, s én hangosan kezdek nevetni; de e pillanatban a pohárból sárga láng csap ki s Méthy kisasszony diadalmasan kezdi magyarázni, hogy az hydrogén-láng, melyet az elpárolgó nátrium fest sárgára. Most a láng vérpirosra változik, majd sárgás-zöldre, aztán vakitó fehérre, és én gyönyörködve nézem e szép szineket, s magamban nevetem Méthy kisasszonyt, ki épen olyan, mint egy füles bagoly, s nagy igyekezettel akarja elfujni a pohárból kicsapó lángot...

- Alszol Erzsike? - szólit egyszerre Berta, ágyam fölé hajolva. - Olyan hangosan nevettél! -

- Dehogy, nem alszom, - felelém félálomban. - Csak az a Méthy kisasszony, meg a szines lángok...

- Ha nem alszol, beszélgessünk - mond Berta, s oda űl ágyam szélére. - Én nem tudok aludni, Erzsike. Most korán van még, úgy-e?

- Persze, hogy korán. Én sem tudok aludni, - mondám, s igyekszem mindenáron nyitva tartani szemeimet.

- Tudod-e Erzsike, hogy holnap vendégünk lesz ebédre? -

Épen meg akarom kérdezni, hogy ki, midőn - - ejnye - - egy pohárból megint szines lángok kezdenek előugrálni és tánczolni a szemem előtt... De még hallom, midőn Berta mondja:

- Ma is itt volt és mama meghivta, mert ritkán jöhet be a városba... De én úgy félek Erzsike, hiszen még nem mondott semmit és én csak úgy gondolom... De hátha nem igaz? Oh Erzsike... de hiszen te alszol, Erzsike...

Ugy hiszem, feleltem még valami olyanformát, hogy: no bizony, hogy lehet egy ebédtől félni, meg azért, hogy holnap vendég jön, miért kell oda állani az ablak elé és nézni a fehér kertet, a fehér fákat, s a fehér holdvilágot?...

De nem tudom, hogy elmondtam-e ezt csakugyan?

Gondolom, egy óra mulva felébredtem, és gondolom, Berta még mindig ott állt és még mindig nézte a kertet...



II.

Egy vár épitése igen nagy dolog. Különösen ha az a vár hóból épül, tizenegy órától az ebéd ideéig el kell, hogy készüljön, az ellenséget is ki kell űzni belőle, diadalmasan elfoglalni s a nemzeti lobogót kitüzni tornyára a félhold helyére.

Mi hárman mindezt véghez vittük másnap délelőtt.

Méthy kisasszonynak reggel jó kedve volt s én tetemesen megkönnyebbülve éreztem magam.

Épen az utolsó rohamot intézzük ketten Danival a vár ellen, hol Róbert hősiesen védekezik, s szörnyen tüszköl egy hógolyótól, melyet orrára találtam röpiteni, midőn egyszerre a nyitott kapunál egy csengő szán áll meg, s egy szép, magas, szőke ur száll ki belőle.

Berta a csilingelésre kitekint a konyhaablakon, aztán elszalad. Róbert és Dani meglepetésükben legurulnak a várból, s a hóban végig terülve kiáltozzák:

- Isten hozta, Berki ur! Jaj, a szép ló! A szép szánkó! - S rohannak ki a kapu elé.

Én kissé restellem a dolgot. Mit fog gondolni Berki ur rólam; a növelde negyedik osztályába járok, s ezekkel a vásott fiukkal hóvárakat épitek!...

De úgy hiszem, Berki ur épenséggel semmit sem gondol felőlem, hanem zavartan tekintget körül, s látszik rajta, hogy nem tudja, most mit tegyen, mit mondjon?

Én látva elfogultságát, bizonyos fensőbbséget kezdek érezni, s leereszkedőleg szólok:

- Papa megint nincs itthon, de ha meg akarja várni, csak tessék bemenni a szobába!

Berki Kálmán, ez a fiatal birtokos innen a vidékről, ugyanis mindig valami pörös ügyben kereste a papát, mindig olyankor, mikor a papa nem volt otthon, s rendesen mama és Berta fogadták helyette.

Ezúttal Berki ur csak a bajuszát pödri s nem mozdul.

- Bocsánat, - mormogja - kissé talán korán jöttem, de... de... nem tudom a házi rendet.

- Mi tetszik? - kérdem bátoritólag, miközben némi homályos sejtelmek kezdenek támadni bennem.

- Talán nincsenek itthon ő nagyságáék? Vagy, uram Isten! - talán én értettem félre? - szól Berki ur meghökkenve.

Egyszerre eszembe jut, a mit tegnap este félálomban végig hallgattam Bertától, s most rajtam a sor zavarba jönni.

No hiszen, én ugyan szépen fogadtam az ebédre hivott vendéget!...

Talán még most is ott állanánk kölcsönös zavarban, ha szerencsénkre mama az ajtóban megjelenvén, segitségünkre nem jön. Háta mögött Berta is látható volt, még pirosabban, mint rendesen, s erős konyhaillatot árasztva.

- Isten hozta Berki ur! Nagyon szép, hogy eljött, - mondja mama legnyájasabb hangján, s egy perczre félbehagyja kötését, mig kezet nyujt neki.

Berta is kezet ad, olyan félénk, olyan szelid mosolylyal, hogy Berki ur nagy hajlandóságot mutat meg is csókolni kezét - de aztán mégis csak abba hagyja.

Bemennek s én megkönnyebbülve lélekzelek fel.

- No, fiuk - mondám - ugyancsak ügyesek voltunk mind a hárman.

De Dani és Róbert annyira át vannak szellemülve a lovaktól és szántól, hogy minden egyéb iránt teljesen érzéketleneknek mutatkoznak.

- Bizony, nagypapa lehetne oly udvarias, s elvihetne megint szánkázni, - jelenték ki egyhangulag. - Jövő vasárnap némi gyöngéd czélzásokat fogunk tenni erre nézve.

- Erzsike - szólit Berta a konyhaablakból - jőjj kérlek és segits nekem. Szeretnék bemenni, és a szakácsné nem tudom hova tünt el. Ügyelj kissé addig, mig visszajön és ízlelj meg mindent, elég jó-e?

Berta beszalad, s én egyszerre egy egész fővel nagyobbnak érzem magam.

- Ime, - gondolom önérzetesen, - ha én most ügyetlen volnék, az egész ebédet elronthatnám! De hát nem hiába tanultam a háztartástant! -

Megkóstolom a levest. - Hm, úgy látszik, Berta nem merte megsózni. Egészen sótalan. No majd segitünk rajta.

Egy kanál só eltünik. - Na, meg ki látta ide kihúzni a tűzhely szélére, hiszen egészen kihül, mig az asztalra kerül.- Műértőleg vizsgálom meg a tüzet, s még két darab fát teszek reá, hogy jobban égjen. Épen azon elmélkedem, hogy a sültet is meg kellene öntözni, mert kiszárad, de mielőtt e műtéthez hozzá kezdhetnék, szerencsére bejött a szakácsné.

- Aztán nehogy elrontson valamit, - mondám méltóságteljesen, s a szakácsné gyanus mormogásától kisérve, igen elégedetten lépdelek be a szobába.

Odabenn élénken foly a társalgás. A mama kötőtűi villámsebességgel forogtak, s én arra a felfedezésre jövök, hogy Berki ur ha belemelegszik, igen ügyes társalgó, s nagyon kedves ember. Egyébiránt, mikor mamának jó kedve van, mint most, tud egy egész társaságot mulattatni, úgy, hogy más alig juthat szóhoz.

Végre haza kerül a papa is, és asztalhoz ülünk. Ugy látszik, mamának sikerült tegnap este a papával beszélni, mert most igyekszik kevésbbé szórakozott lenni, mint rendesen, s egész figyelmét összpontositva hallgatja Berki ur magyarázatait a cséplőgépekről, melyekhez pedig szegény papa bizony vajmi keveset ért.

Berta arcza oly szépen ragyog, hogy csupa öröm nézni, s egyátalán a hangulat igen kedélyes, leszámitva, hogy hasonló kis epizódok, mint például a Dani által vágott grimace a Berki ur háta mögött, mely mama által szintén a Berki ur háta megett, egy igen erélyes hátbaütéssel toroltatik meg, és hogy Róbert kezével egy, csak általa látott légy után kapva, úgy kiüti az épen fölvett kanalat kezemből, hogy az egyenesen a Berki úr lábai elé repül, - pillanatra meg-megakasztják a társalgás folyamát.

De uram Isten, minő változás áll be egyszerre az első kanál leves után! A mama mosolygó arcza olyan hosszu lett, mint egy téli este. Kétségbeejtő pillantást vet Bertára, ki görcsösen szoritja a kanalat kezében. Először elpirul, aztán meg elsápad, s annyira lesüti szemét, mintha többé soha sem akarna felnézni.

Danit és Róbertet köhögési rohamok érik utól, mi az elfojtott nevetéssel egyesülve, valóságos fuldokolásba megy át.

Papa megtörüli bajuszát, s hidegvérrel teszi vissza a kanalat az asztalra. Én pedig - - édes Istenem - - én legjobban szeretnék egyenesen az asztal alá bujni...

Átkozott háztartástan! A leves olyan sós és olyan kozmás, mint csak lehet, mikor olyas valaki elegyedik a főzésbe, ki azt az iskolába tanulta!...

Néma ámulattal nézzük mindnyájan Berki urat, ki valóságos önmegtagadással üresiti ki tányérát. Kötelességének tartja, és egy vonása sem változik meg közben, úgy, hogy Dani és Róbert között sok ideig vita tárgyát képezte: vajjon nemcsak optikai csalódás volt-e az egész?

De e hősi cselekedete már nem sokat használ, s nem képes eloszlatni a gyászos hangulatot, mely az egész társaság fölé borul. Mama izgatottan mozgolódik székén, s ujjaival dobol, mi nála rendesen vihar közeledését jelzik. Papa a beálló, hosszu szünetek alatt visszatér aktáihoz, Berta pedig úgy megvonja magát, mint egy szegény kis csiga a házában.

Berki úr zsebkendőjével törülgeti homlokát.

A kínos hangulat, melynek okát nem tudja, szőrnyen kezdi feszélyezni.

- Én itt alkalmatlan vagyok talán... olvasható arczán, és nem tud segiteni a dolgon.

- Rosz gazdasszonynak tart és ki fog nevetni - árulja el a Berta arcza, és ő sem tud segiteni.

A társalgás mindinkább akadozni kezd, mint egy sülyedő hajó, s majdnem teljes megfenekléssel fenyeget. Végre-valahára az ebéd végéhez közeledünk. Egy síri pauza közben hozzák be a fekete kávét, mama kitölti, s: "Elég édes-e? Elég forró-e? - Köszönöm, épen jó, kezeit csókolom" - hallszik most élénk változatosságban.

Felkelek, hogy az iskolába menjek, s midőn mindeniknek köszönve, kilépek az ajtón, még hallom papát, mint egy álmából felébredt viszhangot halkan ismételgetni: Elég édes-e? Elég forró-e? -

*

Egy békaczombot galvanizált ma az iskolában a tanitó úr, s e fölött elfelejtem a lelkifurdalást, melyet oly élénken éreztem az elrontott leves miatt; meg mikor hazamegyünk, Ellával és Lenkével együtt, kik az én legjobb barátnéim, épen szembe találjuk Endrei Attilát, az első szerelmest, a ki mindhármunknak a főideálja. Ez aztán végkép helyreállitja jó hangulatomat.

Egy pillanatra úgy tetszik, mintha Berki urat is látnám ugyanakkor eléhaladni egy nővel, de meg vagyok győződve róla, hogy csalódom, mert ő bizonyára még nálunk van. És elgondolom, mint ülnek megint a szalonban, feszesen és ünnepélyesen, s a mama kötőtűinek rythmikus mozgása mellett, mint nézik egymást ketten Bertával, aztán elpirulnak és megint egymásra néznek, és igy tovább. Bele nem únnak.

És elgondolom, vajjon mind ily ügyetlenek-e a szerelmesek, s hogy én mégis egész máskép tennék. És rögtön elhatározom, hogy Bertán is segitni fogok; valami ürügy alatt kihivom mamát a szobából, s legalább egy félóráig künn tartoztatom. Mert bűnbánólag éreztem, hogy tartozom valami kárpótlással Bertának, s különben is, élénk hivatást érzek magamban az elefánt szerepre.

De midőn belépek a szobába, Berki urat sehol sem látom. Helyette dr. Király, a papa kollegája terjeszkedik egész szélességében és hosszaságában az egyik karszékben, élénk, hangos társalgásba merülve mamával.

Én ki nem állhatom ezt a dr. Királyt.

Pedig szép ember; nagy és hatalmas, mint egy ház; göndör fekete haja, s szép hosszú szakálla van. Erős, vastag hangja úgy gurul ki a torkából, mintha mind hordókat guritanának a pinczébe, s olyan jóizüeket kiált és nevet, hogy az ember önkéntelenül is vele kell, hogy nevessen, ha nem is tudja, hogy min?

Ámbár olyan nagy, mint egy mesebeli óriás, még sem féltünk tőle soha, mert kék szemei valami oly szelid jóság kifejezésével birnak, mint egy atya szemei, ki gyermekeire tekint, s hogy én ki nem állhatom, annak természetesen csak az az oka, mert még mindig úgy bánik velem, mint egy kis leánynyal. Igaz, hogy gyermekkorom óta ismer, de az úgy hiszem elég rég volt már, s mindig igen érzékenyen megsértve érzem magam, ha hangos modorával "babácskám"-nak szólit.

Bizonyos elégtétellel gondolok rá, hogy mint torkán akadna az a csúf kicsinylő szó, ha tudná, hogy nékem már ideálom is van, s hogy Lenkével és Ellával együtt mindig vörös tintával huzzuk alá a naptárban azt a napot, mikor "őt" látjuk.

- Nos babácskám, jól viselte-e magát az iskolában? - kiált most is felém, s olyan hangosan nevet, mintha valami kitünő élczet mondott volna.

De én épenséggel nem találok ezen semmi nevetni valót, igen méltóságteljesen köszönök, s mindjárt ki is megyek a szobából.

- Vajjon ha a békaczomb helyett a dr. Király terjedelmes füleit galvanizálná a tanitó úr, azok is oly kecsesen rángatóznának? - elmélkedem magamban, mialatt Bertát fölkeresem, s nagy kedvem volna tanuja lenni egy ily kisérletnek.

Bertát hamar meglelem az előszoba és az ebédlő nyitott ablaka közt ide-oda lebegve, mint egy bolygótűz; egyik perczben a kapu csengettyüjére figyelve, másik perczben messze kihajolva az ablakon, mely az utczára nyilik.

- Mit csinálsz itt Berta? - kérdezem.

- Nem találkoztál senkivel? - fordul izgatottan felém. Szép kis arcza igen sáppadt, s szemén mintha sirás nyoma látszana.

- De igen - válaszolom egészen átszellemülve, - oh Berta, a vörös tinta ma szerepelni fog! -

Kezével csalódva int, s ismét az ablakhoz szalad.

- Valakit vársz, Berta? - kérdem.

- Nem, senkit - válaszol kissé zavartan, s ugyanakkor az előszobába szalad ki, mert a kapu csengettyüje megszólalt. De csak Róbert és Dani jöttek haza az iskolából, s Berta megint visszamegy az ablakhoz.

- Berki úr miért ment el oly korán? - kérdem ismét, szivós kitartással követve mindenfelé Bertát, de ő türelmetlenül útasit el.

- Nem tudom. Hagyj békét kérlek!

Nem faggatom tovább. Tudom, ugyis, hogy este, kis szobánkban, a lefekvéskor, oda fog ülni ágyam mellé és elbeszél majd mindent; és én is meggyónom majd apró titkaimat és elmondom gyermekeszemmel, a mit gondolok: hogy Berki urat sokkal kellemesebb sógornak találom, mint dr. Királyt, s hogy jó elefántja leszek, csak bizzék bennem...

Az este nagyon hosszú.

Dr. Király mintha el sem akarna menni; a végtelenségbe nyuló tarokk-parthieba kezdenek a papával, mialatt én minden másodperczben kettőt-hármat ásitok könyvem mögött, de daczára mama intéseinek, még sem akarok Berta nélkül feküdni menni.

Végre-valahára a doktor leteszi kezéből a kártyát, s felkéri Bertát, hogy zongorázzék valamit. Berta engedelmesen leül a zongorához, de oh, talán soha életemben annyi hamis hangot nem fogok hallani egy csoportban, mint ez este. És minél tovább játszik, annál rosszabb lesz; úgy hiszem, vékony ujjai egész öntudatlanul botorkáznak a billentyükön.

De a doktor urnak talán pamuttal vannak a fülei bedugva, vagy teljesen hiányzik minden zenei érzéke, mert egész elragadtatással figyel; odaül Berta mellé, forgatja a lapokat neki, s nézi szép kis fehér kezeit. Végre, végre Berta félbehagyja a játékot, a doktor úr felkél, elbúcsuzik, s ragyogó arczczal köszöni meg a ritka zenei élvezetet.

És most ott vagyunk a mi barátságos kis szobánkban. A lámpát eloltottuk, s a hideg, száraz, fénylő téli éj benéz az ablakon nagy, ragyogó csillagszemeivel. És oh, mily vigasztalatlan látványnak tanui azok az ezüst világ-golyók oda fönn, melyekről gyermekkorunkban oly jól esik elgondolni, hogy fényes országút vezet egyiktől a másikhoz, s hogy ott tündérek laknak, kikkel majd egykor találkozni fogunk.

Berta ott fekszik ágyában, s fejét a párnák közé rejtve, zokog keservesen. Én előtte térdelek, és már egészen ki vagyok fáradva a vigasztaló szavak kitalálásában; de azért még mindig nem tudom, hogy tulajdonképen mi a baj? Úgy kell szót szó után kivonnom belőle, mert alig akarja, vagy tudja elmondani.

- Nos és aztán Berta, aztán?...

- Aztán felkeltek az asztaltól és bementünk. Már nem volt oly feszes a hangulat, mint az ebéd alatt. Mama a papával beszélgetett, ő pedig mellém ült és nézegettük az albumot. Oh Erzsike, te azt nem érted, nem tudod még - csak az albumot néztük, de nékem úgy dobogott a szivem, itt a torkomon, az ujjaim hegyén, a homlokomon, mintha ki akart volna ugrani helyéből... És oly őszinte, oly nyilt tekintetü, becsületes szemei vannak... Ki hinné?... Oh, ki hinné?...

Egy újabb zokogási rohamban Berta feje ismét elmerűl a párnák közé. De csakhamar erőt vesz magán, s tovább folytatja:

- Aztán papa elment, s mikor elbúcsuzott azt mondta: remélem, este mikor haza jövök, itt találom még? - Nem merek oly sokáig - mondá ő, de mama oly kedvesen és barátságosan szólt közbe: Okvetetlenül itt fog maradni édes Berki ur; hiszen úgyis oly ritkán jön be a városba! - És én már előre úgy örültem a délutánnak és estének. Aztán megint leültünk: Mama -

- Elővette kötését s oda ült közétek, úgyebár? -

- Igen, de ez nem tesz semmit. Ő azt kérdezte, hogy ismerem-é a legujabb népdalt, s aztán a zongorához mentünk, s meg akart tanitani reá. Már épen kezdtem tudni egy kissé, mikor egyszerre csak bejön Linka, a szobaleányunk, s egy levelet hoz neki. Azaz csak egy névjegy volt, ironnal reá irva valami. Mikor kezébe vette, egyszerre elsápadt, felugrott, s azt mondta, hogy rögtön el kell mennie - de megigérte, hogy ha csak lehet visszajön mindjárt. Én kikisértem az előszobáig, s ott ismét mondta: "ha csak lehet, visszajövök," - s aztán hozzátette, - "de ha nem jöhetek, igérje meg, hogy nem fog neheztelni reám, s hogy nem fog rosszabbnak tartani, mint a milyen vagyok." Nem tudtam, hogy mit akar ezzel, s csak nevettem, de ő nagyon komoly és szomoru volt. És mikor bementem a szobába, mama avval fogadott: "Egy asszony várt reá itt a kapuba. Az irta a levelet neki, és együtt mentek el. Láttam őket az ablakból. Hát mégis igaz, a mit beszélnek, hogy viszonya van avval a nővel. Berta, többet szó se legyen Berki Kálmánról, érted?" - Mama azt hitte, hogy ezzel be van fejezve minden, de én, én vártam, oh mint vártam egész délután, hogy visszajön és hogy egy szó sem igaz abból, a mit mama mondott... De nem jött vissza...

Berta feje ismét eltűnik, s én hallgatva simogatom lecsüngő kis kezét. Igen, most már én is emlékszem, hogy az csakugyan Berki Kálmán volt, kit ma délután az utczán láttam, egy nővel. De mégis, nem értem az egészet tisztán.

- Mondd csak Berta, hát olyan nagy dolog az, ha ő egy más asszonynyal sétál? -

- Oh gyermek, boldog gyermek, te azt nem érted? Hát kellemes dolog úgy-e, ha azt hisszük valakiről, hogy az belénk szerelmes, s készséggel odaajándékozzuk szivünket, s aztán megtudjuk, hogy annak már van más valakije, a kit szeret, s mi nem kellünk neki! És még egy olyan nő!! De én vagyok a hibás egyedül; miért voltam oly vak és önhitt?... És most még ez a dr. Király is! Oh Istenem, Istenem!...

Megint hangosan felzokog, és én most már igazán nem tudok mit mondani. Érzem, hogy leghelyesebb volna szintén sirva fakadni, de ezzel az én rettenetes természetemmel egyetlen könnyet sem tudok kisajtolni szemeimből, daczára, hogy vörösre dörzsölöm. Pedig igazán szivemből sajnálom szegény Bertát, s úgy szeretnék rajta segiteni - de nem tudok egyebet tenni, minthogy ott térdelek ágya mellett, mig térdeim egészen elzsibbadnak, s mikor felkelek, úgy tántorgok, mint egy részeg ember.

Berta lassanként álomba sirja magát, s én is lefekszem; s mialatt hajamat lebontom a tükör előtt, szomoruan intek képmásomnak a tükörben: - No te szegény elefánt te, ugyan kevés hasznodat vették! -



III.

Valami történik a mi házunknál, de senki sem akarja elárulni, hogy mi? Mindenki úgy jár-kel, mintha el akarna titkolni valamit a másik előtt - de jól látom, hogy ez nem a szokásos karácsony előtti titkolózás. A bethlehemes Jézus, ki másfelé már hetekkel azelőtt elviszi a kedélyességet és örömöt, tőlünk épen elvitte azt; mindenki olyan szomoru, olyan levert.

Vagy csak én látom azt?

De nem. Berta e pár nap alatt csakugyan megsoványodott; a mama kötőtűi szemlátomást lanyhábban mozognak, papa egy czigarettel kevesebbet szí el, s korábban megy aludni; még a fiuk is, mintha valamivel csendesebbek volnának - de nem - ők csupán e karácsony előtti pár napra változtak szelid bárányokká.

Csupán dr. Király a régi; most majdnem mindennap eljön hozzánk, s Berta, ki eleinte mindig szobánkba zárkózott, mikor ott volt, utóbbi időben szintén előjön, sőt mosolyogni is próbál, de az igen gyászosan sikerül.

Végre meg lesz fejtve a rejtély. Papa egy délelőtt szokatlanul korábban jön haza, felteszi bársony házi sapkáját, melyet csak ünnepélyes alkalmakkor szokott viselni; mama félreteszi kötését, s valamire várni látszanak a salonban, hol papa nagy léptekkel sétál alá s fel.

És mikor feljövök a kertből, hova Dani és Róbert lecsalogattak egy kis barátságos havazódásra, szembe találkozom a lépcsőn dr. Királylyal, ki egész feketébe van öltözve. Papa ünnepélyes arczczal kiséri, s a doktor ur is igyekszik ünnepélyesnek látszani, de egész arcza sugárzik az örömtől és boldogságtól. A mint engem észrevesz, minden ünnepélyesség nélkül hirtelen karjaiba kap, mint egy pelyhet s egy hatalmas csókot nyom hótól vizes homlokomra.

- Kedves kis leendő sógornőm! - kiáltja oly hangon, mintha egy egész tuczat hordót guritanának valami mélységbe le, s oly jóizüen nevet, hogy könyei majdnem kicsordulnak szeméből.

Hiszen jól van; ez mind igen szép és mind igen jó, de nékem valami még sem tetszik. Meg nem tudnám mondani, hogy mi, a levegőben van-e, vagy hol, de én érzem, hogy valami nincs rendjén.

Karácsony első napjára lesz kitüzve a jegyváltás, és Bertának igen sok dolga van. Egész nap kis szobánkban ül és himez egy szivartárczát vőlegényének, meg a papának szánt papucs sincs még készen, s meg nem engedi, hogy valamiben segitsek neki, mint máskor. Egyátalán igen zárkózott lett, s még kevesebbet beszél, mint rendesen szokott, de azért nem látszik szomorúnak. Sőt igyekszik vignak mutatni magát, s vőlegénye el is hiszi neki, de én látom, hogy az nem valódi vigság.

Berki Kálmán neve azon est óta többet nem fordult elő köztünk. Én nehányszor elkezdtem róla beszélni, de Berta félbeszakitott. Nálunk se volt azóta, sehol nem láttam, mintha csak a föld nyelte volna el.

Karácsony előtt pár nappal, midőn már kiadták a szünidőt, egy délután elmegyek a boltba, hogy valami selymet vásároljak a Berta himzéséhez, mert ő ki nem akar mozdulni a szobából. Egyszerre csak szembe áll velem Berki Kálmán. Majdnem elkiáltom magam, úgy meg vagyok lepetve, de ő mit sem törődve az én meglepetésemmel, izgatottan nyújtja felém kezét.

- Hála Istennek, hogy találom, Erzsike - szól oly örömtelt hangon, mintha legalább is egy ezres bankót talált volna, - három nap óta lesem itt az utczán, a házuk előtt és az iskola előtt, de még csak az orrocskája hegyét sem láttam!

- Pedig az elég nagy! - gondolom magamban, de csak annyit mondok, hogy már nincs iskolánk, kiadták a szünidőt.

- Édes Erzsike, valamire akarom kérni - szól Berki ur. - Megteszi-e?

Valami oly kérő, oly rábeszélő van hangjában, s oly őszinte, nyilt a tekintete, hogy kénytelen vagyok azt felelni: - Megteszem, szivesen! -

- Köszönöm Erzsike, maga jó kis leány és nekem jó barátom. De először engedje meg, hogy kérdezzek valamit. Igaz-e, hogy... hogy... Berta... Berta kiasszony mátkás? -

- Igaz - mondom siralmas hangon - csak karácsony első napján lesz ugyan az eljegyzés, de már egészen bizonyos. -

Berki ur egy pillanatra megáll, s behunyja szemét. Most nézek először reá. Nagyon sáppadt, s be van esve az arcza. Majdnem úgy tetszik, mintha megvénült volna, mióta nem láttam. Hirtelen összeszedi magát, s gyors, szakgatott hangon beszél tovább.

- Arra akarom kérni Erzsike, mondja meg Berta kiasszonynak, hogy szeretnék vele még egyszer találkozni. Mondja meg, hogy életem függ tőle. Kétszer voltam ott, azt mondták, nincs otthon senki, pedig a mamáját láttam az ablakban. Mondja meg, hogy valamit akarok csak kérdezni, aztán elmegyek és többet soha sem fogom zavarni. Megigéri-e? Megteszi? -

- Igen, megteszem - válaszolom határozottan. - Ha csak lehet reáveszem Bertát. De hol? Mikor? -

- Én nem tudom - mondja ő, hálásan pillantva reám. - Azt határozzák el magok! -

Valami pompás terv jut eszembe.

- Kerülje meg házunkat, és jőjjön a kertek alatt a kis patakon keresztül a hátulsó kertajtóhoz. Ha csak lehet reáveszem Bertát, hogy lemenjen; ha nem akar, akkor majd lefutok én és megmondom, hogy ne várja.

- Köszönöm, köszönöm - mormogja meghatottan - az Isten áldja meg magát Erzsike, a miért olyan jó kis leány! -

Sietve eltávozik s én szaladok haza, egyenesen Bertához, ki még mindig ott ül, ugyanazon a helyen, hol hagytam volt, a szivartárcza fölé hajolva, melyen azóta egy öltést sem dolgozott.

Eleinte hallani sem akar tervemről s nagyon haragszik reám. Könnyelmü teremtésnek nevez és illetlen dolognak egy ilyen találkozást. De én nagyon ravasz vagyok. Valami megmagyarázhatatlan ösztön sugja nekem, hogy Berta akármit szivesen odaadna, csakhogy reábeszéljem, hogy sétáljon ki a hátulsó kertajtón a kis patak mellé...

- Hiszen jól van - mondom - nem kényszerit senki. Csak úgy gondoltam, hogy talán megkérdeznéd tőle, hogy beteg volt-e? Mert nagyon halvány. -

- Halvány, Erzsike, igazán? Megnézted? Nagyon rosszul néz ki?

- Hogy rosszul néz-e ki? Oh Berta, ilyen karikák vannak a szemei körül, és egészen be van esve az arcza. Bizonyosan nagy beteg volt. -

- Mit gondolsz, vajjon megharagszik-e mama, ha megtudná? -

- Mit? - kérdem egész közönyösen.

- Hogy... hogy sétálni megyünk a kerten túl.

- Oh, hiszen nem kell, hogy megtudja. Én majdnem minden nap megyek a fiukkal oda. Pompásan lehet csúszkálni ott a jegen.

- De... de... a doktor úr? -

Berta vőlegényét mindig csak doktor urnak hivja. Nem hiszem, hogy csak egyszer is megcsókolta volna.

Én vállamat vonogatom.

- Csakugyan Berta, jobb lesz, ha nem mégysz. Én is azt hiszem, hogy meg fog haragudni, de majd elbeszéled neki.

- De ha te is velem jönnél? Csak egy kissé sétálnánk arrafelé? Hiszen nem is kell, hogy megálljunk és beszéljünk véle...

- Dehogy Berta, hagyd el az egészet, jobb lesz...

Természetesen pár percz mulva lenn vagyunk a kertben és sietve szaladunk végig a ropogós, kemény havon. Minden úgy fénylik a napfényben, mint az arany. A zúzmarás fák mintha czukorporral lennének behintve; egy-egy veréb ha rászáll az ágakra s ismét felrebben, az apró, éles zúzmara ráhull fejünkre és nyakunkra. És a másik perczben ott állnak a befagyott patak mellett Berta és Kálmán, szótlanul nézve egymásra.

Én mint egy jól nevelt elefánthoz illik, jó messzire eltávozom, s buzgón készitek nehány hatalmas hógolyót a friss, kemény hóból, mig kezeim egészen vörösek és dermedtek lesznek.

Néha egy-egy pillantást vetek arra felé. Már beszélnek, halkan és csöndesen, s valami oly nagy szomoruság ül mindkettő arczán, hogy nékem a szivem megesik rajtok.

Körül mély csendesség van; még csak a patak sem mormol. A megfagyott viz nem szökdécsel kőről-kőre; dermedten és mozdulatlanul vesztegel egy helyen, mit se gondolva azzal a régi, régi történettel, mely partján ismét lejátszatik. A régi, régi dal egy férfiről és egy leányról, kiknek életét tönkre tette a szerelem...

Öntudatlanul jövök nehány lépéssel közelébb. Vajjon mind igy néznek-e ki a szerelmesek? A Berta orra és arcza ugyancsak vörös a hidegtől, s a Kálmán bajuszára rászáll a zúzmara. Holnap bizonyára mindegyikünknek náthája lesz.

Az éles, tiszta levegőn át hozzámig hatnak a hangok. Eleinte nem értem, hogy mit beszélnek, de aztán figyelni kezdek.

- Mind igaz Berta, a mit mond, és még sem úgy van. Megérdemeltem-e ezt azért? Itéljen maga. Csak az után indultak a mit másoktól hallottak, roszakaratu ferditéssel - de engem nem hallgattak ki. Fiatal voltam, alig huszonkét éves és egészen egyedül abban a nagy, unalmas házban és unalmas faluban. Szülőim korán elhaltak, azt tudja. Akkor is oly hideg, szigoru tél volt, mint most, mikor az az asszony a mi falunkba jött. Nagyon szép volt és nagyon kaczér. Odajöttek lakni a férjével, mert a városban már mindenüket elprédálták, s nem maradt egyebök, csak az a kis ház és kert az én jószágom mellett. Más mulatság hiányában az asszony kaczérkodni kezdett velem; fiatal és tapasztalatlan voltam, s a vérem forró volt. Az itéljen el, a ki az én helyemben másként cselekedett volna...

- Miért nem vette hát el aztán?...

- Sohasem szerettem, Berta, s később, mikor megtudtam felőle mindent, épen megutáltam. Pénzt akartak mindenáron. Férje kész volt bizonyos összegért elválni tőle - ejh - nem magának való dolog ez Berta... Nem tudtam szabadulni. Az az asszony úgy tartott karmai között, mint egy ragadozó madár a prédáját. Pár év mulva némi vagyont örököltek egy távoli rokonuktól, s elútaztak. A férj útközben meghalt, s az asszonyról két évig mit sem hallottam. Szabadon lélekzeltem; azt hittem, megmenekedtem tőle. Ekkor ismerkedtem meg magával Berta. Egy boldog életről kezdtem álmodni, s ez az álom volt életem legszebb ideje... És ekkor, azon a délután, egyszer csak ismét megjelenik az az asszony... Honnan jött, hogyan tudta meg hol vagyok, mind nem kérdeztem tőle. Midőn látta, hogy gyöngédeskedéseivel mire sem megy nálam, nyilt kártyával kezdett játszani. Bevallotta, hogy váltót hamisitott nevemre, mely most fog lejárni, s neki nincs miből kifizetnie, mert minden vagyonát elprédálta. Kedvem lett volna büntetésnek átengedni őt, de nem akartam, hogy nevem a nyilvánosság elé kerüljön az ő nevével egybeköttetésben. Magamhoz váltottam tehát s kifizettem a váltót, azon föltétel alatt, hogy rögtön elútazik és többet soha útamba nem kerül. Ezt igazitottuk el akkor délután, s én ezúttal igazán és végkép megmenekedtem tőle, és azt hittem, hogy most már egész bátran léphetek maga elé... Igaz, hogy a városban beszéltek erről a dologról, s egész másként, mint a valóságban volt, de nem gondoltam, hogy ez befolyással legyen... Azt hittem, szabadon közeledhetem magához - és akkor nyiltan elútasitottak a háztól, s egyszer csak hallom, hogy maga már mással mátkás...

- Oh Kálmán, Kálmán, hát tudtam-e, gondolhattam-e én, hogy maga szeret engemet? Miért nem mondta hamarább? Most már minden késő!...

- Sejtenie kellett volna Berta, éreznie!

- Ha hamarább tudom, nem törődök semmiféle szóbeszéddel, szembe szálltam volna még szülőimmel is, s nem hagyom magam reábeszélni. De igy... Oh... az a szerencsétlen ebéd s az a délután volt az oka mindennek... Hogy akkor oly roszul találta magát nálunk és délután nem jött vissza, s hogy később sem adott magáról semmi hirt, azt hittem, nem is törődik velem, s hogy én csalódtam, mikor azt véltem észrevenni, hogy szeret... És aztán az a sok szóbeszéd... papa és mama rábeszélése... És főként daczból tettem, hogy maga nehogy azt higyje, hogy... Oh, most már mindennek vége.

Kálmán homlokára ütött.

- Oh, ez az én határtalan ügyetlenségem és bátortalanságom! Akkor délután - azaz már estefelé volt - legalább ötvenszer alá s fel jártam a kapu előtt s nem volt bátorságom bemenni. Azután még kétszer voltam ott, de azt izenték ki, hogy nincsenek otthon! -

- Erről én nem is tudok semmit - mond Berta csüggedten. Bizonyosan mama izente. Ő azt hitte, hogy mert nem beszélek magáról, nem is gondolok többet reá, s nagyon haragudott magára, hogy egyáltalán miért is közeledett felém, mikor már mással...

- Oh Berta, Berta, s most mit teszünk?

- Semmit - válaszol Berta alig hallhatóan, de szilárd és határozott hangon. Elbúcsuzunk egymástól és igyekezni fogunk elfeledni mindent. Én már máshoz igérkeztem, s ezen nem lehet változtatni.

- És maga azt hiszi, hogy én ebbe belenyugszom?

- Bele kell nyugodnia, Kálmán; én nem vehetem vissza többé szavam.

Kálmán hirtelen megragadja Berta kezét.

Mikor az ember tizennégy éves, meg a növelde negyedik osztályába jár, s titokban nehány regényt is elolvasott, körülbelől sejti már, hogy ilyenkor mi szokott következni. Először megfogja kezét, aztán átkarolja derekát, s aztán, daczára zuzmarás bajuszának, megcsókolja. És Berta először teszi magát, mintha haragudna, aztán szépen visszaadja neki a csókot, aztán kézen fogják egymást és mindhárman felsétálunk a kerten át a házba, és ott kijelentjük, hogy nem akarunk férjhez menni dr. Királyhoz, hanem Berki Kálmánhoz.

Egyszerre csak észreveszem, hogy tervezgetésem közben kissé igen közel találtam jönni hozzájok. Mindketten reám néznek, s Kálmán elengedi Berta kezét. Nagyon megharagszom magamra. Igyekszem úgy tenni, mintha nem is látnám őket, s megyek tovább a kis patakhoz, hogy a jegen csuszkáljak kissé.

A jég sima és fényes, mint egy tükörlap. A délutáni bágyadt napsugár visszatükröződik benne, s a parton a magasra felhalmozódott hó úgy néz ki, mintha ezer meg ezer apró, ragyogó, csillámló szilánkból lenne összeállitva. Körülöttünk fehér, néma és mozdulatlan minden. Távolabb, a kerités mellett egy csoport fa látszik; hóval boritott ágaikkal úgy néznek ki, mintha valami szerencsétlen emberek karjaikat nyújtogatnák az ég felé. Túl a mező egy nagy fehér papirlap gyanánt terül el; varjak és hollók, mint valami tintacseppek ereszkednek a fehér lapra, de alig pihennek egy-két perczet, s csak általok ismert okokból a tintacseppek károgva rebbennek szét...

Úgy érzem, mintha magam is hópehely, faág, vagy madár lennék, oly könnyünek, oly vidámnak: szeretnék kiáltani, énekelni s a fényes, fehér hóban taposni. De Berta és Kálmán oly komolyan állanak egymással szemben, mintha semmit sem látnának magok körül a szép téli képből...

- Csókolja meg, csókolja meg - szeretnék odakiáltani Kálmánnak, mert sejtem, hogy máskülönben sohasem lesz vége e találkozásnak.

És csakugyan Kálmán most egészen közel hajol. De Berta egyszerre kezei közé rejti arczát, s hangosan felkiált:

- Soha, soha Kálmán! Nem tehetem. Hagyjon békét. Én nem vehetem többé vissza szavamat! -

De Kálmánnak van esze, hogy ne tágitson. Még közelebb hajol s ismét megfogja Berta kezeit.

- No most, most! - gondolom magamban, s vigan iramodom neki a sima jégtükrön, hogy egy nagyot szánkázzak rajta végig.

Egyszerre csak eltűnik előlem a téli kép, Berta, Kálmán, a havas fák és károgó tintacseppek; valami sajátságos rázkodást érzek, s teljes hosszuságomban elterülve zuhanok le a patakba, mely azon a helyen, hol a jég beszakadt alattam, épen a legmélyebb volt. Kétségbeesetten kapkodok magam körül, de csak az éles jeget fogom meg kezeimmel, mely mind darabokra törik, a mint bele kapaszkodom. Arczomat, kezeimet hasogatja, égeti a jéghideg viz; sötét-zöld fátyol terül szemeim elé, melyen nem tudok keresztül látni, s valami sajátságos, erős zúgást hallok. De még érzem, a mint valaki megfogja karjaimat s kiemel; Kálmán derékig állva a jeges vizben, gázol ki velem a partra, Berta arczát is látom még, a mint ijedten és aggódva hajol felém; aztán megint nem látok semmit, csak azt az átláthatlan sötét-zöld ködöt, s a rettenetes zúgást érzem füleimben.

Egy darabig úgy tetszik nekem, mintha ismét a vizbe esnék, de sokkal mélyebben és lejebb, mint az elébb és sokáig, sokáig mind csak sülyednék alá a zöld, jeges mélységbe, a nélkül, hogy a fenekére érnék. Daczára, hogy jégdarabok úszkáltak körülöttem, a viz mégis égető forró volt. Tisztán látom, a mint az egyik jégdarabon Kálmán, a másikon Berta ülnek, s eveznek egymás felé; már majdnem egészen közel vannak, midőn én, mint egy czethal, egyszerre csak közéjök zuhanok, s ismét elválasztom őket.

E zuhanást és zökkenést oly élénken érzem, hogy felébredek hosszu, mély álmom után s kinyitom szemeimet. Ott fekszem ágyamban, a mi kis szobánkban, s az első, a kit meglátok Kálmán, a papa háziruhájában, a kályha előtt állva, s miután papa sokkal kisebb és kövérebb, mint ő, lehet képzelni, hogy épen úgy néz ki, mint egy madárijesztő. De ezt úgy látszik, senki sem veszi észre azok közül, kik még a szobában vannak, mert nem nevetnek rajta, sőt ugyancsak komolyan tárgyalnak valamit, de igen halk hangon, nehogy engem felébresszenek. Berta a mama nyakát átölelve élénken beszél hozzá, mintha valamiért bocsánatot kérne, vagy valamit megköszönne. Papa dr. Királynak magyaráz valamit, de füleim még annyira zúgnak, hogy semmit sem hallok. Most Berta oda suhan a doktor urhoz és úgy áll meg előtte, mint egy szegény kis bűnös. De dr. Király nyájasan fogja kezébe mind a két kezét, s megdördül hatalmas hangja. Ő mikor suttog is annyi, mint mikor más ember kiabál. De mégis érdes, kemény hangjában most bizonyos lágyság hallszik s szemei valóságos atyai kifejezéssel tekintenek reá.

- Gyermek, gyermek, hát azt hitte, hogy én azért szeretem, hogy boldogtalanná tegyem? Maga képes lett volna csupa asszonyi gyöngeségből három embert szerencsétlenné tenni!

- Bizony, ha Erzsike nincs, nem tudom, hogy végződik minden - szól most Kálmán. - Nála nélkül sohasem tehettem volna lábamat a házba! Nem is képzeli senki, milyen makacs tud lenni ez a szelid kis Berta!

- Talán bizony még örvend, hogy a vizbe esett az a gyermek? - kiált mama szörnyülködve. - Vigyázzatok, mert ha beteg lesz, megint vége mindennek; többet a szemem elé ne kerüljön Kálmán!

- Nem leszek beteg, nem leszek beteg! - kiáltom oly hangosan, a mint csak birom, s a következő perczben ott vannak mind az ágyam körül. Soha Bertát még oly szenvedélyesnek nem láttam, mint e pillanatban, a mint reám borulva, félig sirva, félig nevetve elhalmoz csókjaival. Mama alig tudja félrevonni tőlem.

- De Berta, Berta legyen eszed! Az orvos nyugalmat és pihenést rendelt, s te mindjárt kihúzod az ágyból! -

- Oh kicsikém, oly boldog vagyok! - sugja Berta fülembe, s aztán kiszalad a szobából. Pár percz mulva egy csésze párolgó, forró theával tér vissza, melyet midőn megittam, valami jóltevő, kellemes meleget érzek elterjedni egész testemben. Szeretnék felkelni, de mama nem enged, s bár oly egészségesnek és frissnek érzem magam, mint egy hal a vizben, mégis az ágyban kell maradnom egész este. De érettem megteszik, hogy ott maradnak az én szobámban, hogy láthassam mindegyiket.

És látom, a mint Berta és Kálmán ott ülnek a szögletben a kis diványon, valami végtelenül fontos beszélgetésbe merülve. Mama kötőtűi az én ágyam mellett a legnagyobb megelégedéssel mozognak, s dr. Király oly nyugalommal és hidegvérrel játsza a papával az elmaradhatatlan tarokk-parthiet, mintha semmi sem történt volna. Talán csak egy kevéssel csendesebb, mint rendesen szokott lenni, s hatalmas nevetésével egyszer sem rázkódtatja meg a falakat.

A fiuknak is megengedtetik a bejövetel, s midőn titkon megsugom nekik a nagy ujságot, egyhangulag jegyzik meg: - Legalább sokat fogunk szánkázni! -

Dr. Király nem várja meg a vacsorát, s korábban megy haza, mint máskor. Téli bundájával és sapkájával kezében megáll Berta és Kálmán előtt, s lehajolva hozzájok, mindössze csak annyit mond, egyszerüen és szokatlanul halkan:

- Engedjék meg kedves gyermekeim, hogy én legyek az első, a ki szerencsét kiván. Isten áldása legyen önökön! -

És e pillanatban, a mint ott lehajolva, mindkettőnek egyszerre rázza meg kezét, dr. Király sokkal nagyobbnak tetszik az én szemeim előtt, mint valaha, s fogadást teszek magamban, hogy soha, soha többé nem fogok reá haragudni, még ha bölcsőbeli kis bubának is fog tekinteni...

De valami még nyomja a lelkemet.

- Hallja csak - mondom titkon Kálmánnak, midőn ő is távozni készül - azt akarom mondani, hogy akkor az ebédnél én sóztam el a levest és nem Berta! -

Kálmán oly hangosan felnevet, hogy majdnem elárul.

- De még valamit - mondom komolyan - úgyebár, hogy maga épen meg akarta csókolni Bertát, midőn én mint valami új kiadásu czethal kezdtem csapkodni a vizben, s megzavartam magokat. Szeretném jóvá tenni azt az ügyetlenségemet. Most oda sem fogok nézni. Csókolja meg hamar Bertát! -

Mindketten hangosan kezdenek nevetni, s Berta kifut a szobából.

Én pedig behunyom szemeimet, s a fal felé fordulva álmodok szerelemről, karácsonyfáról, bethlehemes Jézus szép ajándékáról, megtanulatlan leczkéről s jövendő boldogságról oly élénk egybefüggéssel, miként csak akkor tud az ember álmodni, mikor még félig gyermek és már egészen nagy leány.



A KIS TÁNCZOSNŐ.

Lilinek hivták. Öt éves korában már egyedül tánczolt a szinpadon s a közönség tapsolt neki. Az anyja is tánczosnő volt.

Kicsi volt és sápadt. A kávéházi levegő, a gázlámpák sárga fénye, a fojtó füst, gőz és a fáradtság tették azzá.

Nagy fátyolozott szemei olyan bágyadtak voltak; s midőn a társulat többi tagjai ittak s hangos nevetés közt durván tréfáltak, vagy dulakodtak egymásközt, ő csendesen kuczorgott valamelyik szögletben - és nem gondolt épen semmire. Néha eszébe jutott ugyan egy soványképü asszony, ki sokáig feküdt egy ágyban és a ki az ő anyja volt. Ez az asszony azelőtt mindig ölében hordozta őt, csókolgatta és játszott vele. Arra is emlékezett Lili, hogy akkor nem kellett tánczolnia, otthon ült a szobában, vagy elmentek sétálni; és a veres orru igazgató soha sem verte meg. De aztán egyszer anyja lefeküdt az ágyba és később elment valahová nagyon messze, mert Lili többet soha sem látta. De ez mind nagyon régen volt már.

Most csak arra volt gondja, hogy jól tánczoljon, mert akkor többet kapott enni, sőt még meg is dicsérték. Néha Florett kisasszonytól is kapott csokoládé bonbonokat és akkor igen-igen boldog volt. Nagyon szerette a bonbonokat. Lili tulajdonkép Florett kisasszonynak köszönhette, hogy anyja halála után az igazgató nem tette ki az utczára. Florett kisasszonynak ugyanis szép szeme mellett még igen jó szive is volt. Sem a gyermeksirást, sem a fiatal hadnagyocskák keserves sóhajtozásait nem tudta közönyösen hallgatni. Régebben ugyan mindig veszekedtek Terézzel, a Lili anyjával, sőt egy párszor hajba is kaptak; de midőn Teréz soványodni kezdett, köhögött és alig tudott a lábán állani, Florett gyakran adott be neki orvosságot. Az utolsó éjjeken meg virrasztott is mellette s a temetésen meg is siratta; jóllehet azért igen elégedett volt és örült, hogy most ő lesz az egyedüli primadonna. Mikor hazajöttek a temetésről, s a társaság összeült tanácskozni, hogy mitévők legyenek a kis árvával, Florett kisasszony igen buzgón karolta fel az ügyet. Mindenkép azon volt, hogy a gyermeket megtartsák. Az igazgató a boros palaczktól kért tanácsot, s azt mondta, hogy ez igen megfontolandó dolog, mert egy négy éves gyermek nagy teher a társaság nyakán, melynek folyton egyik városból a másikba kell vándorolnia.

Estrello úr, az első szerelmes, azzal a lelógó, sárga bajusszal s különös borizű tenorral, azt tanácsolta, hogy ki kell tenni az utczára. "Ki fog bibelődni egy ilyen porontytyal?" Még akart valamit mondani, de egy olyan jó pofont kapott Florett kisasszonytól, hogy a szeme is szikrázott bele. Estrello úr dühösen fölugrott, az asztalra ütött öklével, s aztán - szemére vágva kalapját, kisompolygott a szobából, útközben valamit mormogván magában egy bizonyos hatalomról, melyet felhatalmazott, hogy vigye el ezt a gyereket.

- Árvaházba kellene tenni, - inditványozta egy ránczos, fonnyadt képü hölgy, vastagon befestett arczczal, ki hajdan a Phryné szerepét játszta, de most a Pandaruséra szorult, s örvendett, hogy megtürték a társaságnál.

Florett kisasszony megvetőleg bigyesztette ajkát:

- Mert fel is vesznek oda egy komédiás gyereket? Itt marad köztünk - s ezzel vége. Gondját viselem én!

A fonnyadt képü hölgy markába kaczagott, de Florett nem is figyelt reá. Végre is elhatározták, hogy köztük marad. Majd csak felnő valahogy.

- Tánczolni fogom tanitani, - mondá magában az igazgató s a majdani jövedelemre gondolt.

Ettől kezdve Lili a társaság gyermeke lett. Mindnyájan megszerették őt, természetesen az ők módjok szerint. Ez emberekből, minden durvaság mellett is, nem hiányzik bizonyos gyöngéd érzés. Mindazáltal Lilinek igen keserves élete volt. Az igazgató megtanitotta tánczolni. Lili nehezen tanult és sokszor kapott verést. Végre tudott annyit, hogy fölléphetett a szinpadon. Sokkal kisebb volt, semhogy tudta volna, mi az a lámpaláz. Tánczolt. Kicsiny lábait oly kecsesen emelgette, szőke haja oly kedvesen repkedett vállain, s a mint fehér, meztelen kis karjait kiterjesztve maga körül forgott, olyan volt, mint egy kis madár, mely szárnyait verdesve elszállani készül egy ismeretlen országba.

A közönségnek nagyon tetszett. Az ingerlő élvezetekben kifáradt szemeknek jól esett ez ártatlan gyermekarczot látni.

Még máskép is jó hasznát vette az igazgató Lilinek. Ha felvonás közben ő járt körül a tányérral, rendesen kétszer, háromszor is megtelt az, mert a gyermek oly szép volt, nagy, fekete szemeivel, kurta rózsaszin ruhájával s vidám mosolyával vékony ajkai körül, hogy a vendégek szánalomból is többet adtak neki. És legfőként nem kellett félnie az igazgatónak, hogy felét zsebre teszi, mint azt Estrello úr meg Florett kisasszony néha gyakorolni szokták.

Lili csakhamar a közönség kedvencze lett. Mind többet és többet kellett tánczolnia. Majdnem minden este. Mikor a közönség tapsolt, az igazgató kényszeritette, hogy ismételje az egész tánczdarabot. Lili meggyülölte a tapsot.

Nappal a szögletekben élt Lili és - aludt. Olyan fáradt volt mindig. - "Álomtáska" - mondá néki néha Estrello úr, s két tenyere közé fogva fejét, felemelte őt. Ez fájt, mert Estrello urnak nagy, csontos kezei voltak, s a fülét nagyon odaszoritotta, de Lili nem sirt, mert tudta, hogy Estrello ur csak gyöngédségből tette. Ők mindnyájan szerették őt az ők módjok szerint; de az igazgató azért gyakran megverte, ha nem tánczolt jól; sőt Florett kisasszony is kikergette a szobából, ha alkalmatlan időben ment be hozzá; a festett, ránczos képü hölgy meg éppen majdnem mindig haragos és türelmetlen volt hozzá. Neki Lili még igen kicsi volt; sokáig kellett várnia, mig nagy leány lesz belőle.

Úgy élt Lili köztük, mint egy dudva közé került kis aranyvirág. Csenevészen tengődött napról-napra, de nem fejlődhetett ki egészséges, illatos virággá. Nyomorult és satnya maradt; a dudva és burján fojtó, kártékony légköre elnyomta, s elölte benne az illatot, a lelket. De minderről Lili nem tudott semmit; éppen miként a nyomoruságos kis arany virág nem tudja ott a dudva meg tüske árnyában, hogy létezik még ezenkivül egy más, fényes, ragyogó világ, meleg napsugárral és dallal.

Ő csak egy kis közönséges komédiás gyermek volt, ki esténként a kávéházak szinpadjain tánczolt, nappal meg aludt a szögletben vagy kóborolt az utczákon. Gyermek, kinek nem voltak gyermekálmai, mert senki sem ébresztette öntudatra lelkét. Megtanitották tánczolni, de nem tanitották meg olvasni. Imádkozni meg éppen nem tudott. Az a halvány emlék a sovány, sápadt asszonyról, ki véle annyit játszott, mindinkább elmosódott lelkéből. A sápadt asszony kétségbeesve láthatta volna rendre olyanná fejlődni gyermeke életét, minő az övé volt, meg sok másé. Nyomoruságos, rút, költészet nélküli, szeretetlen gyermekkor, aztán - ha az Isten hozzá még némi szépséggel is megverte, - vidám, gondtalan, aranyporként csillogó idő, - mely rövid ideig tart, mint a tiszavirág élete - és aztán le az iszapos, posványos mélybe, melynek fenekén ott leselkednek a fekete szörnyek: bánat, betegség, szegénység, bűn, nyomoruság...

Egy este Lilinek háromszor kellett tánczolnia. Fehér ruha volt rajta, kék csillagokkal és vállán két kis aranyos szárny. E szárnyak oly fáradtan libbentek meg, szerettek volna segiteni Lilinek, fölkapni őt és elrepiteni messze, messze. De nem birták. Harmadszor már alig tudta bevégezni tánczát. Lihegve ment ki a szinfalak közé. Halálsápadt volt. Hirtelen összeborzadt, mint egy kis madár, ha megrázza tollait; egy perczig még ingadozott s meg akart fogódzni valamibe, aztán összehajtá szárnyait és lerogyott a földre. Ijedten, sajnálkozva siettek hozzá, s az igazgató szidta magát, a miért túlerőltette a gyermeket. Levetkőztették s Florett a saját ágyába fektette.

Másnap egy orvosnövendék, ki Florettet látogatta meg, észrevette a gyermeket, megnézte s azt mondta, hogy pihenés kell neki és friss levegő. Fürdőre kell vinni, vagy falura, különben elpusztul. Az igazgató hangosan felkaczagott, mikor ezt meghallotta, a többiek meg vállaikat vonogatták. Fürdő! Falu! No persze, hiszen könnyü azt mondani.

Négy napig feküdt Lili a Florett ágyában. Aztán felkelt, de alig tudott lábaira állani. E szegény kis lábak! Oly gyengék voltak és olyan fáradtak! Testében nem érzett semmi fájdalmat, csak feje zúgott néha kegyetlenül s szemeit boritotta el valami csodálatos kékes köd. Elhatározták, hogy mégis falura viszik őt. Tavaszodott s a társaság úgy is más városba készülődött. Útközben tehát, hol a legközelebbi állomást tartják, valahogy elhelyezik Lilit egy paraszt asszony házánál. Hadd nőjjön s erősödjék a nyáron. Ősszel majd, mikor erre visszatérnek, utána mennek. Igaz ugyan, hogy ez némi pénzbe kerül, s eleinte az igazgató hallani sem akart a tervről, de aztán meggondolta jobban. Utóvégre is, Lilinek mindig jó hasznát vette. Ennyi áldozatot lehet hozni érte.

Ép a husvéti ünnepek voltak. A tavasz már annyira előre haladt s az idő oly gyönyörü volt, hogy a kávéházak és vendéglők üresen maradtak. Még az a közönség is, mely oda járni szokott, beleúnt az örökös pipafüstbe, s kiment friss levegőt szivni. Még egy utolsó előadás után husvét szombatján reggel felkészülődtek tehát, hogy a legközelebbi faluba útazzanak. Útazni! Ez Lilire nézve nem jelentett egyebet, mint még több zajt, füstöt és oldalba lökést, aztán sokáig tartó rázatást egy fapadon és aztán a másik városban folytatását az előbbi életmódnak. De most az egyszer máskép útaztak. Egy nagy szekérre raktak fel minden holmit; egy másik kisebb egy-lovas lőcsös szekérre szalma és párnák közé Lilit; Florett s a fonnyadt képü hölgy szintén felkapaszkodtak; az igazgató és Estrello ur gyalog mentek a szekerek mellett.

Minő út volt ez, jóságos ég! Lili még soha sem ült szekeren, kivéve egyszer, midőn egy Estrello urral ismerős bérkocsis fölültette maga mellé a bakra. Az is nagy élvezet volt. A kerekek zörgése a kövezeten, a gyorsan felvillanó s eltünő gázlámpák az utczákon, s a kocsis megnyújtott "hohó"-zása, midőn valaki az útban állott; de ez most egészen más volt! Midőn kiértek a városból, hanyat feküdt a párnára a szalma közé és elragadtatással csapta össze kezeit, midőn a csöngettyük vig csilingelése mellett gyorsan maradoztak el a zöldülő búzaföldek, élő sövény-keritések, út melletti ákáczfák, kőrakások s bűzhödt csatornavizek.

- Oh milyen szép minden! Ugye mily szép! - kiáltott többször föl. De senki sem felelt. Florett Estrello urnak kiabál le valamit az útra, s a festett képü hölgy ásitozva ült mellette, pillantást sem vetve reá.

- Oh mily szép! mily szép! - kiáltott ismételten Lili, s nézte a fehér ökröket az ugaron és a rózsaszinü bárányfelhőket az égen.

De ez az út is csakhamar véget ért. Egy óra mulva a faluba érkeztek, s egy nyomoruságos kis vendéglő előtt állottak meg, mely sajátságos ötletnél fogva, jó távol az országúttól, oda volt épitve a falu háta mögé, a kis folyó partjára. Lilit leszedték a szekérről; a szegény gyermeket annyira megviselte az út, hogy mozdulni sem tudott. A vendéglősné kicsi, pufók képü, piros leánya, ujját szájába dugva bámulta azt a másik fehér arczu leánykát, ki oly fáradtan hunyta le bágyadt szemeit.

Alig hogy valamit ettek, az igazgató rögtön elindult, valakit keresni, ki Lilit magához fogadja. Sietniök kellett, mert vasárnap már a szomszéd városban akartak játszani. Egy óra mulva boszusan jött vissza. Valami történt, a mire egyikök sem számitott. Az egész faluban nem akadt senki, ki a gyermeket magához akarta volna fogadni. Ez ostoba emberek, falusi nép szokása szerint, bizalmatlanok voltak, s az igazgató ur külseje és modora épen nem volt alkalmas arra, hogy e bizalmatlanságot eloszlassa. Mindenik félt, hogy nyakán marad a komédiás gyerek. Mit volt mit tenni? Ismét összeültek tanácskozni. Szörnyü dühösek voltak mindnyájan - Lilire. Hogyne! egy ilyen hitvány kis féreg annyi bajt és költséget okozzon? Estrello ur ismét azt inditványozta, hogy hagyják valahol az útfélen - és ezúttal nem kapott nyaklevest Florett kisasszonytól. Az igazgató dühöngött és Florettől követelte vissza a pénzt, mibe a két szekér, s az oknélküli utazás került. Florett csak az orrát fintorgatta s trillázva szaladt ki az ajtón.

Lili sokkal kisebb és korlátoltabb eszü volt, semhogy felfoghassa, miről van szó. A haragos szavakat és szidalmakat is megszokta már; de most valahogy oly különösen érezte magát, hogy sértette e zaj és durva kiáltozás és kis szive fájni kezdett a mérges pillantásoktól és haragos szavaktól. Vágyott ki a szabadba; vágyott újra látni a kék égboltot, a sövénykeritést, a repkedő verebeket a leveletlen galyakon - és mindazt, mi olyan új volt előtte és mégis úgy vonzotta magához. Valahogy felemelkedett a kemencze padkájáról, a hol kuczorgott, s kivánszorgott a szobából.

Künn hüvös szellő fujdogált. Arany kéveként hullott mindenre a nap sugara, s ott a keritésen túl a folyó úgy csillámlott, mint egy tükör. A kis falusi templomban a feltámadás ünnepére kezdtek harangozni. Néha tisztán hallatszott a harangszó, néha elkapta a szél, mintha szárnyaira véve, el akarta volna repiteni valahova, messze, messze. Lili lihegő mellére szoritotta sovány kis kezét, bágyadt szemei egy pillanatra felragyogtak s oda tapadtak a keritésen túl a fénylő folyóra.

Egy kis padon, a ház előtt egy lompos szolgáló mosogatott valamit, durczás képpel. Lili hozzá vánszorgott.

- Oda szeretnék menni, - szólt kérő hangon, a folyóra mutatva. - Vigyen oda!

A szolgáló elébb nem értette meg, hogy mit akar s elkergette. De Lili oly szeliden nézett reá, mint egy megvert kis kutya.

- Kérem, vigyen oda. Azt a fényességet szeretném látni. És nem tudok egyedül elmenni. Ugy fáj itt... és itt... és mindenütt!

A szolgáló megszánta a gyermeket. Megtörülte kezét kötényébe, mitől köténye vizes és keze piszkos lett, s lehajolt utána.

- Tudod-e, hogy miattatok kellett itthon maradnom a templomból, te kis béka! - dörmögé boszusan, de azért mégis csak ölébe vette őt. - Na, téged is elvisz ma-holnap a szent Mihály lova! - tette hozzá, a gyermek viaszsárga arczára nézve. - Hanem hát nem bánom, addig is elviszlek én oda, a hová kivánod.

Hangosan fölnevetett a saját elmésségén s aztán belökve a kerités rozoga ajtóját, oda ment a gyermekkel a folyó partjára.

A habok csöndes locscsanással verődnek a kavicsos parthoz. Egy korhadt fűzfa zöldülni kezdő ága mélyen lehajol az átlátszó, kék vizbe. A tulsó parton távolabb a szöllőhegyek emelkednek fel, hegyes, barna karókkal teletüzködve, mint egy óriási gombostűpárna. Még minden kopár. Csak a fű zöldül mindenfelé s a sárga békavirágok ütögetik fel csillagfejeiket. Vizi fecskék repülnek el koronkint a viz tükre fölött, szárnyaikkal meg-megérintve a hullámokat. Távolról egy malom zúgása hallatszik. És minden felett, mint egy aranyos fátyol, terül el a nap sugara és csillogva törik meg a habokban. Lili szemei nedves fényben ragyognak. Fehér arczán két piros rózsa gyúl ki, félig nyilt ajkain keresztül sebesen lélekzik. Kitárja karjait, mintha magához akarná ölelni a csillogó folyót.

Most ismét erősebben hallatszik a harangszó.

- Mégis elmegyek a templomba; éppen most veszik le a Krisztust! És az új piros kendőmet szeretném felvenni, - mond a szolgáló, kire sem a csöndes tavaszi délután ünnepélyes szépsége, sem a folyó halk mormolása, sem a napsugár aranyos fénye, sem az a nyomorult kis gyermek a karján nem tettek semmi hatást.

- Elfutok egy perczre; a ténsasszony nem fog meglátni. És ha megigéred, hogy senkinek sem mondod meg, oda viszlek a csolnakhoz!

Elindúl véle a viz mentén, s nehány lépéssel odább egy kis öböl formához érnek, hol a hullámok egészen kifutnak a fövényre, s egy kórhadt fűzfához ócska, rozzant csónak van kikötve.

A szolgáló nagy, vörös lábaival bele gázol a vizbe s oda fekteti Lilit a csónak nedves fenekére.

- Mindjárt visszajövök, addig hintázd magad itten. De ha elmondod, hogy én elmentem, belöklek a vizbe!

Kissé meglóditja a csónakot, hogy az csendesen kezd ringani. Lili öntudatlanúl hagy magával mindent cselekedni. Máskor bizonyára félt volna oly egyedül ott maradni a vizben, a ringó csolnakon; de most valami sajátságos érzés fogja el, a mint az egyenlő himbálást érzi, s a hüvös szellő simogatását lázban égő arczán. Oly jól esik ott feküdni mozdulatlanúl, mig feje fölött egymásra borulnak a fűzfa ágai, melyekre mintha egy vékony, zöld fátyol volna teritve. Ugy tetszett Lilinek, mintha ott az ágak közül két szelid szem tekintene reá, s bánatos mosolylyal hivná magához. Szeretne felkelni s követni e szemek hivását, de nem tud. Mozdulatlanúl fekszik ott a csónak fenekén, egyedül, elhagyatva, csak a vizi fecskék repülnek néha körülötte, s a hideg hullámok játsznak a csónak körül.

Most úgy tetszik Lilinek, mintha zavart hangokat hallana, nevét kiáltoznák s az igazgató oda állana eléje felemelt pálczával s reá parancsolna, hogy tánczoljon. De Lili oly nagyon fáradt. Nem akar mozdulni. De ekkor a többiek is odajönnek, mindnyájan rákiáltanak, a közönség tapsolni kezd, mind erősebben, erősebben tapsol, és Estrello ur nagy, csontos, tenyerei közé veszi fejét, s úgy szoritja, hogy a gyermek fájdalmasan kiált fel, s erre kinyitja szemeit. És ime a fűz ágai közül az a két szelid szem oly biztatóan tekint reá, s mintha egy jól ösmert, rég látott alak a habokból felmerülve két karját kitárná s hivólag intené magához.

Lili egy utolsó mozdulattal összekulcsolja két sovány kis kezét; nem tudott imádkozni, de elszálló kis gyermeklelke mégis megtalálta az útat istenhez.

"Resurrexit!" - hangzik a távolból, s a szél, mely csöndesen ringatja a csónakot a hullámok fölött, halkan hozza arra felé az el-elhaló éneket, és harangszót.



TÖVISES ÚTAKON.

Tizennyolcz éves voltam, mikor a képezdét végeztem, vizsgáimat sikeresen letettem s a diplomával kezemben mosolyogva, reménytelten néztem a világba.

Eszembe sem jutott, hogy tanitónő legyek!

Egész más jövőt vártam én. Végeztem ugyan a képezdét, mert apa úgy kivánta, - de tanitónő!... Ez az én szemem előtt mindig a legszorosabb egybeköttetésben állt a pápaszemmel, tudákossággal, s epés, elégedetlen vén leánysággal. És ez alkalommal apa minden kisérlete hajótörést szenvedett, hogy folyamodjam állásért. Ketten, mamával harczoltunk ellene, s utoljára is mama azon érvelése győzött, hogy igen fiatal vagyok, semhogy egyedül elbocsáthatna engem.

Ha most visszaemlékezem azon időre, - mert rég: húsz év előtt történt dolgokról beszélek, - alig tudom elhinni, hogy csakugyan én voltam-e akkor az a gondtalan, vidám gyermek-leány?

Ugy tetszett nékem, mintha ezen az egész világon minden csak azért létezne, hogy az én vágyaimat, ábrándjaimat s reményeimet teljesitse. Hogy tulajdonképen mik voltak ez ábrándok és remények, azt nehezen tudnám megmondani. Egyszerüen: egy tizennyolcz éves leány ábrándjai voltak, ki vágyik élvezni az életet, s kinek nincs oka félni a jövőtől.

Ott laktunk a város egyik kisebb utczájában, egy ódon, fehér házban, melynek udvarán nehány árva ákáczfa tengődött, s a mama rózsatői, melyeket egész szenvedélylyel ápolt. - Egyáltalán a mama mindent szenvedélylyel tett. Egész nap dolgozott, jött-ment, futott, fáradt oly buzgalommal, oly teljes lélekből, hogy mozdulni alig birt.

Sokszor csodálkoztam rajta, miként tud annyit dolgozni, mert gyenge volt és igen sovány. Sok gyermeke halt meg, s ezért engem nagyon féltett és szeretett.

Apa erős, nagy ember volt, vastag fehér bajuszszal, mely szája körül egész sárga volt a sok pipázástól. - Hangosan beszélt, hamar tűzbe jött, s szeretetében irántunk volt valami oly gyermekies gyöngédség és jóság, mire soha sem tudok meghatottság nélkül visszaemlékezni. Hivatalnok volt a városnál, s mi igen szerény körülmények között éltünk.

Vasárnap délelőtt rendesen elmentünk a templomba, délután meg sétálni. Egy kioszkban pihenőt tartottunk, s apa sört ivott, mi meg jeges kávét. Néha szinházba is mentünk s az mindig ünnep volt reám nézve. Egyszer-másszor találkoztam egy-egy leányismerősömmel is, s aztán beszélgettünk és nevettünk. Olyan boldog voltam, hogy a képezde s a sok tanulás már a hátam mögött van.

Mindezt azonban én csak átmeneti időnek tekintettem. A vasárnapi sétákat, a pihenést a kioszkban, a jeges kávét, még a szinházat is. Abban az időben úgy éreztem, hogy valaminek még jönni kell, mert ez nem elégit ki engem.

Midőn mama rózsatőit öntözte, s én segitettem neki, le-lehajtottam egy-egy biborszinü rózsát, s a kelyhében ragyogó harmatcsepptől kérdeztem örömteljes várakozással: mi fog még jönni?... Mert a rózsa illata, a harmatcsepp, körülöttem minden, minden beszélt valamit s én szerettem volna megérteni: mi az?...

...Igen, azok a rózsák... Bár inkább sohase hajtottak volna ki...

Akkor fárasztotta ki magát mama; nagyon melege is volt s levette a kendőt fejéről. Másnap köhögni kezdett. Aztán mind jobban köhögött s láza is volt gyakran. De tudni sem akart róla, hogy beteg.

Késő ősz volt már, midőn egy vasárnap reggel odahivott ágyához.

- Ma nem birok felkelni - mondá. - Kissé rosszul érzem magam.

Az orvos eljött, aztán eljött másnap is, harmadnap is, mindennap.

- Meleg éghajlat alá kell menni, - mondá - Olaszországba!

Olaszországba... Én édes Istenem! Szegény apa búsan rázta fejét, reggel még korábban ment el a hivatalba, dolgozott, fáradt egész nap, de azért tudtam én jól, hogy soha sem vihetjük el Olaszországba mamát. Nagyon szegények voltunk mi ahhoz. Mama mosolygott és vigasztalt minket:

- Ugyan kedveseim, hiszen jobban leszek én a nélkül is. Ezek a doktorok mindjárt szeretik elküldeni az embert fürdőre meg hová. Csak legyen egyszer melegebb, csak mehessek ki az udvarra, a friss levegőre, mindjárt meggyógyulok én akkor.

Aztán nyár lett. Mama csakugyan felkelt és sétált az udvaron a rózsák között. Két hétig, a mig fenn birt járni, azt hittük, hogy igazán meggyógyult. Olyan vidám volt, olyan beszédes. Folyvást tervezgetett, a jövőről beszélt s örült mindennek, mint egy gyermek. És a mint igy sétálgattunk a fák alatt és beszélgettünk, megdöbbenéssel vettem észre, miként cseréltünk oly rövid idő alatt öntudatlanul szerepet. Mama tervezgetett, épitette a légvárakat s csüngött lázas vágygyal az életen, én pedig hallgattam csendesen és komolyan, vigyáztam reá és gondoskodtam róla, mintha anyja lettem volna.

Egyszer aztán elmultak a meleg nyári napok, s hideg, esős idő jött. Mama megint lefeküdt.

- Csak a mig meleg lesz ismét, - mondá, de többet nem birta elhagyni az ágyat. Tél lett és ismét nyár, de akkor már oly sovány és gyenge volt, hogy kezét alig tudta mozditani. És mikor a második ősz is elmult, akkor már tudtuk, hogy nincs többé menekvés. Mama nem tudta, hogy meg fog halni; úgy vágyott még élni s szelid és türelmes volt, mint egy angyal. De engem már kezdett elhagyni az erőm.

- Ime, ez az élet! - gondoltam. - Mi mindent igért nekem, mennyi mindent vártam tőle, s most már a második évet töltöm itt, mint betegápolónő!... Miért van ez igy?...

Szerettem volna az én ifjú éltemet cserébe adni, csakhogy az övét megmenthessem. Utoljára már irtózni kezdtem az orvosságos üvegektől. Ott álltak sorban ágya mellett a kis asztalon, s nekem éjjelenként, mikor fenn virrasztottam nála, úgy tetszett, mintha mozognának és beszélnének egymás között. Abban a kicsiny, kék üvegben köhögés ellen voltak keserü mandula ízü cseppek. Az ezüst kanál ott volt mellette, s a czukor benne készen. És különösen az utolsó éjjeleken tisztán hallottam az ezüst kanalat az üveghez ütődni, s az csengve-bongva, gúnyosan mondá: "Nem fogom a köhögést többé enyhiteni. Nem fogom. Nem akarom!..."

Mikor be kellett adnom valamelyikből, kezem mindig oly idegesen reszketett. Erősen megszoritottam az üveget s magamban mondtam: "Segits, használj! Parancsolom, hogy használj!" - De az orvosság nem engedelmeskedett.

Hetekig tartott a hosszú, lassú haldoklás. Apa annyira irtózott attól az összeaszott, gyermeknek látszó alaktól ott az ágyban, hogy nem mert bejönni a szobába. Magamra voltam. Éjjel-nappal néztem vértelen, ránczos arczát, mely annyira sovány volt már, hogy ajaka nem takarta el feketedni kezdő fogait... Vizet nem tudott inni... Borzalmas kép - és mégis; szerettem volna gyakran előlről kezdeni azt a két esztendőt s ülni ismét éjjel-nappal ágya mellett, mert mikor aztán egy éjjel kezét összekulcsolva s lelkét az Urnak ajánlva, karjaim közt elaludt, - oly üres, oly végtelen üres lett a ház, az egész nap oly hosszú, hogy nem tudtam mihez kezdeni.

Apa sirt, mint egy gyermek, panaszkodott mindenkinek, s én képtelen voltam őt vigasztalni és bátoritani. Sok látogatók jöttek hozzánk és mind kötelességszerüleg szomorú képet csináltak, sóhajtoztak és mamáról beszéltek; de engem minden untatott, minden terhemre volt, s csak jártam-keltem czéltalanul a szobákban, az udvaron, a temetőben, s mindenütt valami végtelen hiányt, valami ürességet éreztem, és azt hittem, ezt az ürességet sohasem fogja betölteni semmi...



II.

A temetésre megérkezett Lila néni is, az apa testvére, s aztán ott is maradt nálunk, hogy én ne legyek oly egyedül. Épen olyan volt, mint midőn ezelőtt nehány évvel egyszer eljött volt látogatóba. Csak termete lett még gömbölyübb, arcza még inkább tele azokkal az apró, sürü ránczokkal, s még hamarább késznek mutatkozott minden perczben sirva fakadni.

Én úntam őt; úntam sopánkodó, vékony hangját, örökös panaszkodását és sajnálkozó tekintetét. Nem szerettem, ha sajnálkoztak rajtam. Oh - akkori időben nagyon türelmetlen, büszke és visszahúzódó voltam. Az a két év igen megváltoztatott. Nem tudtam kibékülni azzal a gondolattal, hogy miért változott ily borzasztó szomorúsággá az eddig oly szépnek látszott élet, - s az az érzés, hogy e bánatban és szomorúságban múlik el fiatalságom legszebb ideje, zárkózottá és komorrá tett.

Még apához is olyan türelmetlen voltam. Terhemre volt, ha erős, csontos kezével arczomat akarta simogatni, terhemre volt, ha a szobában le s fel járkálva pipájával mindent telefüstölt vastag, keserü füsttel, s minden szónál, öreg emberek módjára, rekedten köhécselt. És legfőként ki nem állhattam azt a siránkozást és panaszolkodást, melyet Lila néni véghezvitt, ki mesterileg tudott egyszerre patiencet játszani, kávét inni és siránkozni.

- Hát ez-é az élet? - gondoltam magamban. - Igy fog ez lenni mindig?...

Nehány hónappal mama halála után egy napon apa örömmel jelentette, hogy egyik hivatalnok társa, Sebesi Géza felkérte, hogy mutassa őt be házunknál. Látott engem néhányszor, komoly szándékai vannak, nagyon tetszem neki. Apa el volt ragadtatva; kilenczszáz forint fizetés, kétszáz forint lakpénz, mellékjövedelmek... kitünő parthie!... Uram Istenem... Én kétségbe voltam esve. Hiszen ez valóságos üzlet! Hát már előre kialkudták?... Néhány hét óta láttam Sebesi Géza urat pontosan mindennap kétszer elsétálni a ház előtt s magamban nevettem, hogy e vén ember mint pislog fel az ablakunkra. De most már nem nevettem többé. Kijelentettem, hogy a gyászév leteltéig hallani sem akarok semmiről és Sebesi Géza úr egyelőre beszüntette az ablak alatti sétáit.

Apa haragudott, Lila néni siránkozott s panaszkodott, de én kivittem, hogy mégis meg lett az én akaratom, s maradt minden a régiben. Apa járt a hivatalba és kaszinóba, pipázott és köhécselt; Lila néni ismeretséget kötött néhány vén asszonynyal, naponta együtt kávéztak s szorgalmasan olvasta az ujságokat, keresve valami hirt unokaöcscséről, Barothi Pálról, ki festő volt s Münchenben meg Drezdában útazott.

Barothi Pál kedvencz társalgási themáját képezte Lila néninek. De bennem igen hálátlan hallgatóságra talált.

- Meglátod Sára, Pálból még hires ember lesz - mondogatá, de én nem is igen figyeltem rá. El voltam foglalva saját gondolataimmal.

Éreztem, hogy ez igy tovább nem maradhat. Valamire el kell határoznom magam. És folyvást azon gondolkoztam, mit tegyek? Férjhez menjek-e Sebesi Gézához, a kit ki nem állhattam, vagy pedig folyamodjam valamely tanitónői állásért, s aztán nevezzenek ki egy piszkos, sáros kis faluba, buta, lomha paraszt gyerekeket tanitani?...

És e kellemes kilátások egy rózsás jövőre, a tudat, hogy eljött az idő megkezdeni a harczot az élettel, oly komolylyá és gondolkodóvá tettek, hogy valóban nem volt csoda, ha a Lila néni Barothi Pálról tartott előadásaira nem is figyeltem.

Elhatároztam, hogy tanitónő leszek. Inkább, ezerszer inkább, mint hogy Sebesi Gézához menjek, ki annyira nem talált hozzám.

És a sok gondolkodástól és határozgatástól utoljára már oly fáradt lettem; úgy éreztem, mintha nem is husz, hanem legalább is ötven éves lennék, s óhajtottam, bár volna már inkább az egész élet minden küzdelmeivel a hátam mögött. Tudtam, hogy ez gyávaság és kislelküség tőlem, de nem találtam épen semmit sem körülöttem, miért érdemes volna küzdeni. Lelkem oly üres volt; jól esett átengednem e csüggedésnek - de tudtam, hogy csak alkalom kell, s mindjárt felszinre kerül minden tetterő, kitartás és bátorság, mi bennem megvolt.



III.

Egy reggel Lila néni könnyekben úszva olvasott fel egy levelet az ő drága unokaöcscsétől.

- Oh Sára, hallod-e?... Visszajött Drezdából s a fővárosban fog lakni. És dijat is nyert a kiállitáson; látod, hires ember lett és még sem feledkezett meg öreg nénjéről! És most nemsokára el fog jönni ide is, mert le akarja festeni ezt a vidéket. És üdvözletét küldi nektek, ismeretlen rokonainak... Itt van az is, látod?... Ez aztán a rokon!...

A levél kedélyes, egyszerüen szivélyes hangja tetszett nekem, de csodálkoztam, miért akar ő ide jönni? Hiszen ez a mi vidékünk olyan kopár és festőietlen, sehol még egy fa sem érdemli meg, hogy vázlatot készitsenek róla.

Különben? - mit törődöm én vele?

Lila néni lázban volt, bejárta a várost, a levelet mint egy diadal jelvényt lobogtatva kezében s esténként, mikor apa haza jött, egyébről sem folyt a társalgás.

- Magától értetődik, hogy nálunk fog lakni - mondá apa, kire szintén elragadt a Lila néni lelkesültsége s a szalon melletti kis szoba lett Barothi Pál számára berendezve, melyet keveset használtunk, s melynek külön kijárata is volt.

Lila néni csak azon búsult, hogy e szoba ablakából nem nyilik szebb kilátás, mint a Simonék udvara, hol egy lánczra kötött komondor szűkölt és ugatott egész nap, s egy vén szakácsné kergette a tyukokat, melyek mindegyre kibújtak a ketreczből.

Egy napon, julius elején tudósitott Barothi Pál, hogy estére megérkezik. Apa kiment elejébe a vonathoz, Lila néni kávé-barna selyemruháját vette fel és ideges gyorsasággal rakta a patiencet, mig megérkeznek.

Én éppen akkor jöttem haza a képezdei igazgatónőtől, ki értesitett róla, hogy a közeli X. városban megkaphatom a segédtanitónői állomást az őszön megnyiló leányiskolában, s én azonnal be is nyujtottam pályázatomat. Az igazgatónő biztositott róla, hogy a segédtanitónői állomás a világon a legkellemesebb hely.

Egy másik tanitónő, ki ugyanakkor a szobában volt, e biztositás hallatára köhögési rohamot kapott, és aztán czitromizű mosolygással erősitette, hogy csakugyan úgy van, s hogy e pálya egyátalán olyan szép, hogy csakis a hivatottak, stb. stb. És e pillanatban oly fonnyadtnak, oly epésnek nézett ki, hogy reám azt a benyomást tette, mintha egy eltévesztett úton bolyongva, keserü irigységgel szemlélné azokat, a kik a tulsó oldalon járnak...

És most ott állottam az ablaknál és erre gondoltam. Oly egyedül, oly végtelen egyedül éreztem magam, mintha nem lett volna senkim a világon. Szerettem volna valakivel beszélni, valakinek elmondani, mily sötétség van körülöttem, s hogy mennyire félek az ismeretlen jövőtől... De tudtam, hogy apának meg Lila néninek hiába mondanék erről, ők nem értenének meg. És anyámra gondoltam, s a hosszú évekre, melyeket átszenvedtem vele, és halálára...

Az ablakból, mely előtt állottam, szintén át lehetett látni a Simonék udvarára, hol nagy jövés-menés, sürgés-forgás volt. Az öreg Simon bácsi készült útra leánya után, ki a fővárosban tanult az angol kisasszonyoknál. A néni kikisérte az udvarra, felsegitette a kocsiba, három táskát tett melléje és egy nagy kosarat, miben kétségkivül a ketreczből kibujkáló tyukok lehettek. És midőn a kocsi elindult, zsebkendőjét szeméhez emelte és sirni kezdett, bizonyára az örömtől, hogy nemsokára viszontlátja leányát...

Talán némi irigységgel hasonló érzéssel gondoltam Simon Olgára, kit oly szeretettel várnak haza, - midőn künn egyszerre léptek zaja hallszott, atyám és még egy ismeretlen hangja, - és e pillanatban csodálatos módon vegyült össze gondolatomban Simon Olga és Barothi Pál neve, oly zavarosan, oly sajátságosan, mint mikor az ember álomból ébredt fel s hirtelen nem tudja tájékozni magát...

Mintha egy távoli ismeretlen hang kiáltotta volna fülembe e két nevet... és valóban e hang hallszott is... de édes Istenem... hiszen ez Lila néni volt, ki örömtelten felkiáltva valakinek a karjaiba vetette magát, kit egészen elfedett kávé-barna selyemruhájával. Az a valaki szivélyesen viszonozta ölelését s aztán mosolyogva kibontakozott s megállt előttem.

- Ez Pál, Sárika, - zokogá Lila néni, - ez az én kedves Pálom!...

Régi ismerősként nyujtottunk egymásnak kezet s a mint férfias, erős kezének szoritását éreztem, valóban úgy tetszett nekem, mintha már egyszer régen találkoztunk volna.

A délutáni nap rávetette fényét magas, tiszta homlokára; mély dióbarna szemeiből szenvedély és idegesség sugárzott elő. Erős, sűrű bajusza és szakálla közül alig látszott ki vékony, összeszoritott ajka; legsajátságosabb volt azonban rajta haja, mely egész rövidre lenyirva, homloka felett makacsul állott fölfelé. Nem volt szép ember, s komoly, száraz modora nem volt az első pillanatra megnyerő, csupán mély, zengzetes hangja találta meg mindjárt az útat a szívhez.

Ez éjjel nagyon rosszul s csak igen keveset aludtam, s mindegyre hallani véltem, a mint félig komolyan, félig tréfásan mondá nekem:

- Mi jó barátok leszünk, úgy-e?...



IV.

- Merre van itt egy erdő vagy kert? - kérdé másnap a reggeli után, midőn apa eltávozott a hivatalba, Lila néni pedig a konyhába. Én varró-asztalom mellett ültem és varrtam, ő pedig egy albumot forgatott szórakozottan.

- Akar-e sétálni menni?

- Igen. A könyvemet szeretném valami szép vázlattal gazdagitani.

- Arra ugyan aligha lesz alkalma! De erdő van itt közel.

- Nos, gyorsan hát. Vegye kalapját s keressük fel.

Reátekintettem. Ő a fővárosból jött s kétségkivül nem ismerte a kis városok kedves szokásait. Egy pillanatig haboztam, de volt hangjában valami oly parancsoló, mely engedelmeskedni késztetett.

Még Lila néninek sem szóltam semmit, s a mint az utczákon végig mentünk, valami büszke erőt éreztem magamban, szembeszállani mindenféle kisvárosi előitélettel.

És most hiába hunyom be szemeimet, látok mégis; érzem a fenyő illatát s a hüvös árnyas lég arczomba csap. Azt hiszem, ha száz éves lennék, akkor is épen úgy emlékeznék arra a vastag, puha, zöld mohára a fatörzsek körül, melyen a napsugarak a lomb között áttörve, apró karikákban tánczoltak. És emlékezni fogok az aranyszemü szent-györgy-virágra, mely bohó fejecskéjével kiváncsian tekintgetett szét a világban és a rigóra, mely a bokrok közül felrepülve élesen füttyentett.

Ekkor minden nagyon szép volt. Egy aranyos zöld bogár ringatta magát egy fűszálon és mintha kétkedve tekintett volna reám.

- Te bogár, - suttogtam magamban, - hát nem látod, milyen szép itt minden?... Mintha egy arany fátyol borulna mindenre... Te azt nem látod, ugy-e bogár!...

Egy fatörzsön ültem, s Pál szembe vélem a fűben.

- Én szeretek itt lenni magoknál, Sára, - mondá. - Ez kellemes hely. Jártam sokfelé, de ilyen jól ritkán találtam magam.

- Csak tréfál úgy-e?

- Én nem szoktam tréfálni. Régen meghalt az anyja?

Én úgy hiszem, csak a tegnap.

- Beszéljen valamit, Sára. Szeretem hallani.

Csak úgy odavetőleg mondá ezt, s elővette vázlatkönyvét, de nem rajzolt bele, csak szórakozottan lapozgatott. Nekem úgy tetszett, hogy nem is figyel arra, mit én beszélek neki anyámról, hosszú betegségéről, bánatomról és gyermekkori emlékeimről. Elhallgattam.

- Nos? - kérdé, futólag rám emelve mély tekintetü barna szemét, - nincs több?

- Most jut eszembe, ez nem érdekli magát. Mutassa inkább azt a könyvet.

Készséggel nyujtotta át s magyarázta. Ez nehány futólag odavetett vázlat a drezdai képcsarnokból, ez a Rajna vidékéről való, az Róma környékéről.

- Mily boldog lehet maga, hogy oly sok szépet láthatott - mondám.

- Boldog?! - sóhajtá. - Én azt hiszem, máshol van a boldogság.

- Az ember soha sincs megelégedve sorsával. Lássa, én akkor tudnék boldog lenni. Szeretném néha, ha szárnyaim nőnének, átrepülnék az egész világon s felölelném szememmel mindazt a sok szépet, mi e földön van. Mert van Pál, ugyebár?

- Van. De azt csak azok látják, kik úgy tudnak lelkesülni, mint maga Sárika!...

...Te bogár ott a fűben, mit tudod te mi a boldogság? Ostobán pislogsz gyöngyszemeiddel, aranyzöld szárnyadat kibontod s elrepülsz a napfénybe. - Hazudtam az előbb bogár... Én, ha tudnék is repülni, most összehajtanám szárnyaim s nem mozdulnék...

Aztán elvezettem Pált a forráshoz is, mely oly tiszta és átlátszó volt, mint egy gyermek tekintete. Én fel voltam melegedve, s Pál nem engedett innom a hideg vizből, s engem valami különös, jól eső érzés fogott el az ő szivessége s gyöngédsége láttára. És a mint ott ültünk a forrás partján, a kék nefelejtsek között, s ő oly bizalmas közlékenységgel beszélt el nekem életéből egyetmást, - még valami különös történt velem.

Az az erdő nem volt szép. Igen mostohán bántak vele, az ágakat tördelték s hitványak voltak a fák. De akkor egyszerre el kezdtek nőni és terjedni, leveleik fénylettek, mint az ezüst s az ágaik közt cziczét futó madarak, ragyogó szivárvány-szinűek voltak, s mindenik mint egy-egy fülemüle, oly szépen énekelt. A nagy szőrös levelü növények közt tündérek játsztak, s kék szárnyu szitakötők repkedtek körülöttünk alá és fel, mintha elhalt tündérek szellemei volnának...

Nem álmodtam akkor sem, ép úgy, mint most nem álmodom, de akkor olyan volt az az erdő, és akkor kulcsoltam össze először kezeimet, és imádkoztam az Istenhez valamiért, hogy azt teljesitse...



V.

Vártam másnap, hogy talán ismét hivni fog Pál, hogy sétáljunk ki az erdőbe, - de nem tette. Türelmetlennek s idegesnek látszott, mit azonban igyekezett elrejteni. Szobájában maradt, valamit rajzolni kezdett, de csakhamar félbehagyta s kijött.

Nehányszor úgy vettem észre, hogy kérdezni akar valamit, de csak megint elhagyta. Lila néni aggódó gondoskodással szorgoskodott körülötte.

- Unod magad, kedves Pál? - kérdezte. - Bizony úgy kellene, hogy Sárika mulattasson, de ő oly komoly és zárkózott, látod. Kivánsz-e talán látogatásokat tenni, Pál?

- Köszönöm kedves néném, legkevésbbé sem únom magam. Sárikával igen jól mulatunk együtt és látogatásokat épen nem kivánok tenni.

Ugy? - Nem igen veszem észre, hogy velem valami nagyon mulatna. Hiszen még ma alig szólt egy-két szót hozzám, mintha megbánta volna tegnapi bizalmát és közlékenységét. Ez az ur szeszélyes talán?... Jól van. Én is az leszek. Elhatároztam, hogy ma számba sem fogom venni s valami édes remegés töltött el azon gondolatra, hogy e hatalmas, büszke, komoly férfival játszani akarok, csak azért, hogy... De ugyan miért... Édes Istenem... miért?...

- Ki lakik ott? - kérdé Pál közönyösnek látszva, s az ablakból a Simonék udvarára nézett át.

Én varrtam tovább s nem is válaszoltam. - Ugyan miért kérdi ezt? gondoltam, mert emlékeztem jól, hogy megérkezése estéjén Lila néninek nem volt sietősebb dolga, mint tudtára adni, hogy szobájának ablaka a Simonék udvara felé nyilik, s ezzel kapcsolatban egész élettörténetöket előadta, kezdve az öreg asszonyon, ki neki fiatalkori barátnője, egész a lánczra kötött komondorig, mely unalmában ugatott és a legyek után kapdosott.

Lila néni ezúttal is megragadta az alkalmat s oly részletekbe bocsátkozott, hogy én utoljára türelmetlenül kezdtem dobolni az asztalon. Azt hittem, Pált egészen elboritja e szóáradat s únalmában még szörnyet hal, de ő ellenkezőleg igen figyelmesen hallgatta és kérdezősködéseivel még fölbátoritotta Lila nénit, úgy, hogy nemsokára azt is megtudtuk, hogy Simon bácsi csak a jövő héten jön haza a leányával, ki Pesten tanult, mert előbb meglátogatják még a nagymamát, ki ott lakik valahol a fővároshoz közel.

Legnagyobb csodálkozásomra Pál kijelentette, hogy meg szeretné látogatni Simonékat, s hogy Olgát is ismeri, találkozott vele nehányszor a szinházban és az utczákon.

Lila néni örömében elérzékenyedett, rögtön magára öltötte kávé-barna selyem ruháját, és Pált büszkélkedve karonfogva átment vele Simonékhoz.

Magamra maradtam, s azon óra alatt, mig ők ott voltak, mozdulatlanul ültem ugyanazon a helyen, varrtam gépiesen s igyekeztem épen semmire sem gondolni.

- Holnap ismét kimegyünk az erdőbe - mondám magamban - és aztán ismét. És ő holnap bizonyára ismét olyan lesz, mint tegnap volt. - És vágytam ismét hallani hangját, a mint mondja:

- Beszéljen valamit Sára. Szeretem hallani.

Egy óra mulva visszajöttek. Pál jókedvű volt, mellém ült, beszélgetett - és én egy pillanat alatt elfeledtem feltevésemet, hogy szeszélyes leszek és számba sem veszem őt.

Igy ment ez több napon keresztül. Ő olyan volt hozzám mindig, mint egy jó testvér, velem volt majdnem egész nap s én mégis néha elégedetlen voltam, magam sem tudtam: miért? - Szerettem volna szeszélyes vagy kaczér lenni, mert tudtam, hogy azt a férfiak érdekesnek találják. De nem voltam képes reá.

Valami kényszeritett egyenesnek és nyiltnak lenni vele szemben. Nemcsak azon gondolat, hogy kiismerve gondolkodás módját, tudtam, hogy neki egy kaczér nőt meg kell vetnie, hanem inkább az az őszinte és elfogulatlan modor, melylyel velem beszélt. Mint ha gyermekkorunk óta együtt nőttünk volna fel, oly régi ismerősöknek tüntünk fel egymás előtt s büszkén éreztem, hogy lelkem mindig képes az övével egy úton járni. Annyira kiösmertem, hogy még gondolatait is kitaláltam, és történt akárhányszor, hogy mondani akart valamit és én tudtam már előre, hogy mit fog mondani.

A mióta ő itt volt, soha sem éreztem magam oly egyedül; volt valami, a mi betöltötte életemet, s miről mélyen éreztem, hogy ez a legjobb, a legnagyobb boldogság a mit az élet adhat nekem. De tudtam azt is, hogy ha ez a boldogság elérhető, csak nagy árért érhető el, mint a melyet minden valódi jóért fizetnünk kell. És kerestem és tünődtem mi lehet az, a mit áldozatúl hozhatnék? Mert azért, mi az életet ily összhangzatosan áthatja, mi a mindennapi lételt a lélek legmagasabb szükségleteivel tudja összhangzatba hozni, - még a legnagyobb áldozat is csekélységnek tünik fel.

Volt e mély, soha ki nem mondott érzésben valami oly fenséges, mit talán nem mindenki tud átérteni. Én sem voltam képes ez érzelemnek világos kifejezést adni. De annyi tisztán állott előttem, hogy a körülményeknek bárminő változása kiölné keblemből ez érzést, és akkor az egész élet alá fog szállani értékében s elvesztése minden jövő kilátásaimra az erkölcsi középszerüség árnyát fogja vetni.

Csak azt nem hittem, hogy ez oly hamar bekövetkezzék...



VI.

Pál mindennap átment Simonékhoz. Megérkezett Olga, ez a tizennyolcz éves, pajkos, kaczér gyermek, ki évről-évre, midőn hazahozták az intézetből, mindig szebb és szebb lett. Nagy, fekete szeme fénylett, mint a csillag s fehér-piros arcza üde volt, mint a baraczkvirág. Szép volt, bájos, mint egy májusi reggel.

Eddig soha sem jutott eszembe, de most kezdtem kérdezni magamtól: miért nem vagyok én is oly szép, mint ő? Miért kék az én szemem és miért nem oly fényes? Miért vagyok majdnem egy fél fejjel magasabb nála? Talán irigység volt ez az érzés, s én haragudtam is érte eléggé - de könnyen megmagyarázható,

Olga megérkezésének ünnepére nagy társaság volt hozzájok híva. Eleinte nem akartam elmenni gyászom miatt, de aztán Pál rábeszélésére mégis elmentem, és midőn ott először megláttam őket együtt, rögtön tisztába jöttem mindennel. Szivem elszorult, midőn Pál Olgának karját nyujtva kivezette az ebédhez, s én utánok nézve láthattam, mily gyönyörü egy pár és mennyire illenek külsőleg egymáshoz. Milyen tekintet volt az, melylyel Pál Olgának minden mozdulatát követte! Ugy tetszett nekem, mintha ez nem is a régi, nyugodt, komoly Pál lenne, az az erős, büszke férfi, ki most megremegett, ha e pajkos gyermek-leány ránézett fényes szemével. És Olga nézett is reá s kaczérkodott vele még jobban, mint a többi fiatal emberekkel, - de én láttam jól, hogy e kaczér szemekben nincs mélység s hogy szépségén kivül egyébbel nem bir. De e szépség oly hatalmat adott neki, melylyel uralkodhatott a férfiak fölött és Pál is némán meghódolt előtte, pedig jól látta ő is, hogy lelke milyen üres.

Pál nem is titkolta szerelmét. Midőn haza mentünk, leült mellém a divánra s őszintén, bizalmasan elmondott nekem mindent. Elmondta, hogy látta Olgát nehányszor a fővárosban s hogy rögtön lebilincselte szivét. Aztán kérdezősködött felőle, s midőn megtudta, hogy ide való, rögtön elhatározta, hogy a nyarat ő is itt fogja tölteni. És most az ebédnél, midőn először volt vele hosszabb ideig együtt, szépségével s elbűvölő kaczérkodásával oly forró szenvedélyt támasztott benne maga iránt, hogy lelkének minden vágya, életének egész törekvése lesz: megnyerni magának e bájos gyermeket.

Csöndesen, lehajtott fejjel hallgattam szavait. Ugy beszélt velem, mint testvérével s én igyekeztem megerősiteni szivem, s erőt venni magamon, hogy hangosan fölkiáltva le ne vessem magam a földre, hogy ott sirjak. - Ez tehát az ár, melyet fizetnem kell a rövid álomért - mondám magamban és valami végtelen keserüség töltött el.

Képtelen voltam szavaira válaszolni és nem tudom észrevett-e valamit, mert hirtelen elhallgatott, s meglepetéssel nézett reám. De én nem birtam tovább magammal, fölugrottam s szobámba futva magamra zártam az ajtót.

Sokáig, sokáig jártam ott alá s fel; úgy tetszett nekem, mintha küzdenék valakivel, és minden erőmet össze kellene szednem, hogy le ne győzzön. Fél-ébren, fél-álomban voltam s gondolataim oly zavartak lettek, hogy utoljára nem is tudtam: tulajdonképen mi bajom?

Este lett és én még mindig ott jártam gépiesen alá s fel. Valaki megverte az ajtót. - Vajjon ki lehet az és mit akar? - gondoltam magamban, de nem tudtam annyira feleszmélni, hogy feleljek. Félre húztam az ablak függönyeit s kitekintettem a szürke égre, melyen csak itt-ott tört elő lopva a holdsugár. Néztem az örökké siető felhők futását, s a sötét fák ingó mozdulatait. A világ végtelenét hivtam gondolataim segitségére, s imádkoztam csak annyi erőért, hogy elrejthessem e mély sebet, s fölemelt fővel tudjam viselni a keresztet, melyet az élet vállaimra vetett.

Átéltem nehéz órámat s másnap reggel már nyugodtabban tudtam Pállal találkozni. Elhatároztam, hogy Olgát sem fogom kerülni. Valami önkinzó gyönyört találtam benne, fenékig üriteni a keserü kelyhet, s figyelemmel kisérni, mint bánik Olga Pállal. Mert, hogy nem szereti úgy, miként megérdemelné, s hogy csupán csak játszik vele, s tetszik neki egy hirneves müvész s komoly férfi hódolása - azzal már tisztában voltam.

Egy délután Lila nénivel együtt átmentünk hozzájok. Ott ült Olga a divánon, rózsaszin ruhájában oly szép volt, mint egy virág; körülötte három-négy fiatal ember, kikkel kedvére mulatott és nevetgélt. Az öreg Simonné boldog, elégedett mosolylyal kötögetett az ablak mellett, mig Pál komoran, hallgatagon ült egy szögletben s le nem vette szemeit Olgáról, ki tökéletesen el volt foglalva udvarlóival.

Harag töltött el e helyzet láttára; haragudtam Pálra és Olgára, az öreg asszonyra, magamra s az egész világra. Szivemben éreztem, mily lealázó ez Pálra nézve, s nem türhettem, hogy ezt Olgának is meg ne mondjam.

- Kedvesem, - mondám, félrevonva őt, - te úgy látszik, most már számba sem veszed többé Pált, pedig eleinte ugyancsak szivesen fogadtad?

Olga nevetve vont vállat.

- Hát aztán? Ha megharagszik, csak egyszer reá nézek s mindjárt kibékül.

- Olga, - mondám majdnem haraggal, - Pál nem gyerek. Ő nem olyan, mint a többi fiatal emberek. Hát nem látod... nem tudod, hogy ő... téged...

Olga ismét elnevette magát s kaczér pillantást vetve a tükörbe nézegette a két gödröcskét, mely arczán nevetés közben támadt.

- Hát persze, hogy tudom. Azt hiszed, az effélét nem veszi az ember mindjárt észre?

- És... és... mit felelnél neki... hogy ha...

- Tudom is én? Talán hozzámegyek, mert legalább a fővárosban laknánk: ott rendkivül szeretem. - Tudod, a növeldében nem igen vittek minket sehová; a szinházban is csak nehányszor voltam, bálban pedig egyszer sem. Ha férjhez megyek, akkor legalább azt tehetem, a mi nekem tetszik.

- Úgy hiszed Olga? És egyébre nem gondolsz?

- Na, na, csak ne csinálj oly szörnyü komoly képet; én azt ki nem állhatom! Tudod, én olyan boldog és vidám vagyok, hogy nem érthetem, miként lehet valaki örökké olyan komoly és gondolkodó mint te és Pál? Bizony Isten olyanok vagytok, mint valami vén hollók.

...És te olyan vagy, mint egy könnyű, gondtalan kis pillangó, ki vigan repkedsz a napfényben ide s tova, nem tudva a tegnapról, s nem törődve a holnappal - mondám magamban s bánatosan gondoltam arra az örvénymélységű különbségre, mely közte és Pál között létezett.

Ime, ez a könnyelmü, felületes, kaczér gyermekleányka szép virágarczával, miként tudta úgy lebilincselni azt a komoly gondolkodású, mély kedélyü férfit, hogy az még büszkeségéről is megfeledkezve, egészen rabszolgájává lesz? Hát nem látja azt az óriási ellentétet, mely köztük van? Hiszen igaz, hogy most épen ez ellentétben találja örömét - de hát később? Hogyan fogja költői lelkének szárnyalását követni birni ez a felületes gyermekleány? Most szereti szépségeért, - de ha nőül veszi, az első a mi iránt közönyös lesz, az nejének szépsége. Mi lesz akkor?... És ha elvakultságából fölébredve észreveszi, hogy élettárs, hű nő helyett egy üres fejü, czifrálkodó báb van mellette, milyen lesz akkor jövő élete?...

Oh, én jól ismertem Pált és tudtam, hogy sokkal büszkébb, semhogy nejével valaha éreztetné, hogy csalódott benne, - de önmagába zárkózva, saját magát emésztené fel.

Nem az irigység, az észre nem vett és nem viszonzott szerelem beszélt belőlem; valódi fájdalom fogott el, Pált egy ily, hozzá annyira nem méltó leány körébe látva. Nem arra gondoltam, hogy én mily boldoggá tudnám tenni őt, hanem arra, hogy az a másik mily kevéssé fog igyekezni azon.

Többször megpróbáltam Olgával komolyan beszélni e felől. Eleinte abban reménykedtem, hogy csak fiatalsága miatt nem képes átérteni az élet komolyabb oldalait. De mind jobban kiismertem, hogy természete olyan, mely meglehet egy hozzá hasonlóval igen jól egyeznék, de Pált soha sem elégitené ki. Táncz, bálok s léha mulatozások iránt birt érzékkel, - de lelke jobb felét képezni egy embernek a ki velünk megoszsza életét, kedvessé tenni ezt a megosztást úgy, hogy soha se bánja meg, hogy miattunk mondott le a férfiak legdrágább kincséről: függetlenségéről, - szeretni szivből, lélekből, oly önfeláldozással, milyenre csak egy nő képes és soha sem únni meg teljesiteni azon kötelességeket, melyeket nevének viselése reánk rótt, - mit tudott ily szerelemről, ily önfeláldozásról és ily kötelességekről Olga?...

De Pál vak volt és behunyt szemmel hagyta magát sodortatni a hullámok által. Érezte, tudta, hogy örvénybe sodorják, de nem volt ereje kiszakitani magát.

Soha, egy perczig se volt boldog és nyugodt; mióta Olga itt volt, ajkáról egészen eltünt az a csendes, derült mosoly, melyet én oly gyakran láttam. Arcza sápadt volt és szemei lázas, ideges fényben égtek. Oh... életemet adtam volna érte, hogy visszanyerje lelke nyugalmát, de mit tehettem én érte?...

Gyakran elnéztem őket, mikor naponta sétálni mentek, vagy szinházba, vagy más mulatságokba, melyek nélkül Olga létezni se tudott. Ő előre ment udvarlóival, vigan nevetve és kaczérkodva, Pál lehajtott fejjel, komoran követte az öregekkel, s boldognak érezte magát, hogy felsőjét, vagy legyezőjét vihette.

Mélyen éreztem, mily lealázó ez Pálra nézve, s hogy mennyit szenved ez által - de miként lehetett volna ezen segiteni? Hiába kérdezte Olgát, az soha sem akart határozott feleletet adni. Mosolygott reá, biztatta, majd ismét hidegen elfordult, hogy aztán megint visszahóditsa. Tetszett neki e játék; gyönyörködött Pál kinos vergődésében, ki mint önérzetes férfi, alig tudta már tovább türni e helyzetet.

Pál kitartó és erélyes férfi volt, de egyszersmind heves és szenvedélyes természetü, melyet - mint gyakran mondá nekem - csak nehezen megszerzett önuralom által birt féken tartani. Végre odáig vitte a dolgot, hogy Olgának határoznia kellett. Az öregek meg voltak elégedve Pállal, s biztatták, kérték Olgát, hogy ne útasitsa vissza. A szeszélyes, elkényeztetett gyermek eleinte durczáskodott, kérette magát, de aztán mégis beleegyezett. Hiuságának igen hizelgett, hogy egy ily hirneves müvészt annyira rabszolgájává tett, meg a kellemes kilátás egy fényes, kényelmes életre a zajos fővárosban, igen kecsegtető volt reá nézve.



VII.

Pál eljegyzésének reggelén kimentem az erdőbe, s felkerestem azt a helyet, hol először és utoljára ültem vele együtt, s hol oly habozás nélkül engedtem megnyilni szivemet.

Tudtam, hogy dőreség a mit teszek, de el akartam még egyszer siratni fiatalságom minden álmát és reményét.

Ime, a napsugár ép oly fényes karikákban játszott most is a zöld mohán... Felkerestem a sötét kövek közt futó forrást, melyből ittunk volt; vigan csevegve futott az most is. A kiálló kövek csillogtak a nedves levegőben; vöröses moha tapadt reájok, mint aranyozás. A habok körülnyaldosták őket s apró fodrokban gyüremlettek körülöttük. Nagy levelü növények nőttek fel a parton s a viz felverődő habja szines harmatcsöppekben ragyogott rajtok. Valami szürke párázatok emelkedtek fel a földről; oly nehéznek, fojtónak találtam a levegőt, mint még soha...

Leborultam a nedves fűbe és azt hittem, ez óra alatt elsirtam minden könyemet. Tudtam, hogy e naptól kezdve nem szabad többé remélnem semmit; tudtam, hogy többé sohasem kulcsolhatom össze kezemet, imádkozva az Istenhez, hogy adja nékem szivét.

Nem tehettem Pálnak semmi szemrehányást; ő az első percztől kezdve olyan volt hozzám, mint egy jó rokon, de vádoltam saját magamat, hogy miért nem tudok erősebb lenni?... Most, hogy biztos voltam benne, hogy sohasem lesz enyém, - nem tudtam többé megnyugvást, erőt találni azon gondolatban sem, mely eddig folyvást előttem lebegett: "Ha szeretem is, mi köze hozzá?" Most tisztán éreztem, hogy én is csak nő vagyok, olyan, mint a többi, szerelmet óhajtó, boldogságot kivánó nő, s teljes, tökéletes önzetlenség nem létezhetik.

De nemcsak a jelen fájdalma vert le; felmerült előttem jövő életem képe is, s megborzadtam attól a vigasztalatlan sötétségtől, melyet ott láttam... Ismertem magam jól, s tudtam, hogy ezt a sebet sohasem fogja begyógyitani semmi, mert azok közül való voltam, a kik csak egyszer tudnak szeretni...

És láttam magam az élet útjain egyedül bolyongani, egyedül, szeretetlenül... előttem hosszú sora a hétköznapoknak, oly borzasztó egyformák, a különbség köztük csak az, hogy az egyiket igy hivják, a másikat úgy... Minek élni ezért, édes Istenem, minek?

Szivem végtelen keserüséggel telt el. Mi lesz velem? Mit fogok tenni? Apa megint erőltetni fog, hogy menjek férjhez, - hogyan menekülök meg mindettől?... Oh - kétségbeesésemben felszakgattam a füvet magam körül...

Ime, nekem mily bánatos leánykorom volt. Életem legszebb idejében ott ültem két évig anyám mellett és szenvedtem véle. A gyász és fájdalom, az élet gondjai korán megérleltek, s midőn azt hittem, hogy talán mégis létezik az én számomra is boldogság, akkor jön egy könnyelmü, felületes gyermek, ki mindig csak az élet szerencsés, rózsaszinü oldalát látta, s könnyü szerrel elrabolja a napfényt életemből. Hol itt az igazság, Istenem?

Ha láttam volna, hogy méltó Pálra, hogy képes őt boldogitani, akkor hamarább megnyugodtam volna; - de igy szerettem volna fellázadni a sors ellen, mert tudtam előre, hogy Pál jövő élete csak a szenvedések, küzdelmek és békétlenségek hosszú sora lesz, egy oly nő oldalán, ki őt nem képes megérteni.

- De őt Olgának hivják - gondoltam magamban, tele keserüséggel - és szép, mint egy angyal. Én pedig csak Sára vagyok és nincs rajtam semmi szeretni való. Lelkemben még egyszer vissza csendült édes, zengzetes hangja, melyből egykor minden reményemet meritettem: - "Beszéljen valamit Sára. Szeretem hallani." Álom volt. Fel kell ébredni.

Egy rigó repült szembe vélem az ágra s csodálkozva vizsgált, mintha kérdezte volna: miért sirsz? És a fák lombjai, melyek egykor ezüst szinben fénylettek, most csúnya szürkék lettek, s a szivárványszin szitakötők fáradtan pihentek a fonnyadt virágokon. Vége volt mindennek...

És midőn hazafelé indultam magányos útamon, éreztem, hogy ott hagytam az erdőben nemcsak minden álmomat és reményemet, de egész fiatalságomat is...

A Pál helyzete azonban azáltal, hogy Olgának jegyese lett, épen nem változott. Olgának ugyan eleinte örömet okozott karonfogva jelenni meg véle mindenütt, meg fogadni a sok szerencsekivánatokat, - de aztán csakhamar megúnta s hogy e miatt bármitől visszavonuljon, az eszébe sem jutott.

Sőt ellenkezőleg, most még mulatni vágyóbb volt, mint valaha, s a fiatal emberek, kik mióta menyasszony volt, még érdekesebbnek találták, körülrajongták őt és valósággal bálványozták.

És Pál sokkal jobban szerette e szép, szeszélyes gyermeket, semhogy egy szóval is ellenkezni tudott volna vele; de boldog nem volt egy pillanatig sem. Féltékeny volt és megvetette saját magát ez érzésért és haragudott Olgára, hogy ez érzésre okot adott. E kinos vergődés, e küzdelem saját magával, megbénitották munkakedvét, s komorrá és kedvetlenné tették, úgy hogy ha találkoztam vele, nem ismertem a régi Pálra.

Mert most csak nagyon ritkán láttam őt. Nemsokára azon este után, midőn elmondta nekem Olga iránti szerelmét, kijelentette, hogy elköltözik tőlünk, mert hosszabb ideig marad még itt és - mint mondá - nem akar oly sokáig terhünkre lenni.

Apa és Lila néni haragudtak ugyan reá, s alig akartak beleegyezni, de én magamban nagyon hálás voltam iránta, mert éreztem, hogy nincs elég erőm mindennap látni őt s tudni azt, hogy örökre elvesztettem.



VIII.

Egy napon azonban annyira fölébredt bennem a vágy, látni komoly, halvány arczát, s hallani hangját, hogy nem voltam képes ellentállani, s tudva, hogy épen Olgáéknál van, átmentem hozzájuk.

- Ugy se sokáig fogom már látni, - mentegettem magam saját magam előtt, - miért tagadjam meg hát magamtól e szomoru örömet?

Az üvegajtónál egy pillanatra megálltam, s benézve, szivem elszorult. Ketten voltak csak a szobában, - véletlenűl. Olga a zongoránál ült s édes, szép hangján egy víg dalt énekelt. Pál előtte állott és oly szerelemmel, szenvedélylyel nézte őt, hogy tekintetéből látszott hogy kész az eget-földet ostromolni ez üde bájos gyermekért.

Szerettem volna visszafordulni, de már késő volt. Olga meglátott, s előmbe futva bevezetett. És midőn beléptem a barátságos, virágokkal és csecsebecsékkel elhalmozott kis szobába, sejtelmem sem volt róla, minek lesznek e virágok a következő perczekben tanui.

- Képzeld csak, - mondá Olga többek közt, - Pál azt kivánja, hogy ne menjek el a mai tánczestélyre.

Pál összeránczolta homlokát.

- Természetesen, - szólt közbe - nekem ma este valami sürgős ügyben okvetetlenül el kell útaznom, s úgy hiszem, nem illik, hogy akkor az én menyasszonyom táncz-estélyekre menjen.

- Hát ne útazzék el - vetette oda Olga könnyedén.

- De el kell és el is fogok útazni - mondá Pál szigoruan.

- Nos hát, nékem is el kell és el is fogok menni - mondá Olga - már minden négyesem el van igérve.

Kényelmetlenül kezdtem magam érezni, s igyekeztem a társalgást egyébre forditani.

E pillanatban a szobaleány lépett be és egy gyönyörü, nagy bokrétát adott át Olgának.

- A mai tánczestélyre küldték - mondá.

Olga diadalmas mosolylyal vette át, de Pál indulatosan ugrott fel.

- Ki küldte? - kiáltá.

- Nem tudom - felelt megriadva a szobaleány - egy kis fiu hozta és rögtön elment.

- És maga elfogadja azt a virágot, Olga? - kérdé Pál és hangja reszketett a visszafojtott indulattól.

- Miért ne? - nevetett Olga, és kedvtelten nézegette a bokrétát.

- Tudja-e, hogy ezt én nem fogom türni? - kiáltá Pál. - Ki van feljogositva annyira, hogy az én menyasszonyomnak ajándékot merjen küldeni?

Olga nevetve dőlt hátra székében. Tetszett neki a Pál haragja és felindulása. De én reszkettem. Ismertem szenvedélyes természetét, tudtam, hogy mennyire bir uralkodni magán s hogy csak oly alkalomkor indul fel, midőn legmélyebb morális felindulása erőszakoltatott ki. De ha egyszer felindult, szenvedélyessége, mint a gátját áttört folyam, nem ismert határt. Tökéletesen tudta e veszélyt és soha sem feledte el, hogy e perczekben nem állhat jót magáért.

Most is még igyekezett uralkodni magán, s ha Olga ekkor szeretetteljesen közeledik felé s igyekezik kibékiteni őt, haragja lecsillapul, s minden bántalom feledve lesz.

De Olga bizva hatalmában fölötte, kihivólag mosolygott, kihuzott a bokrétából egy virágot s keblére tüzte.

- Olga - mondá Pál szakgatott, rekedt hangon - akarom, hogy e virágokat rögtön dobja el, és most már semmi esetre sem fogom megengedni, hogy a mai tánczestélyre elmenjen.

E hang szokatlan volt Olga előtt. Neki még életében soha sem parancsoltak, és szokva volt hozzá, hogy mindig csak a saját akarata és szeszélye teljesüljön. E hang hallatára eltünt szivéből mindazon csekély jóindulat és engedékenység, mely talán megvolt benne. Mintha egy iszapos vizet zavartak volna fel, úgy került egyszerre felszinre rossz, daczos természete, s szép arcza egészen elszürkült, midőn felugorva hangosan kiáltá:

- Akarja? Nem engedi? Tudja meg uram, hogy nincs joga nekem parancsolni s most már csak azért is el fogok menni az estélyre, még pedig e virágokkal, s azzal tánczolok legtöbbet a ki küldte őket.

Ugy éreztem, mintha szivemben megszakadt volna valami, Pál feldúlt arczát látva. Azt hittem jelenlétem fölösleges s fölállottam, hogy kimenjek a szobából. De Pál utánam jött és megfogta karomat.

- Maradjon - kiáltá - félek, még valamit teszek.

Szemei vad kifejezést öltöttek, s egészen feketéknek látszottak. Oly erősen szoritotta meg karomat, hogy majdnem fájdalmat okozott. Érezte, hogy a keserüséggel vegyült vad harag mindjárt erőt vesz rajta, de még egyszer megkisérlé uralkodni magán, s esdeklő hangon szólt:

- Olga, gondolja meg mit beszél? - Ez utolsó szava?

- Utolsó - felelt Olga kihivólag. - E virágok küldője bizonyára udvariasabb ember mint ön.

Pál oly mozdulatot tett, mintha hozzá akarna rohanni, kitépni a virágokat kezéből s a földre taposni. De hirtelen visszatartottam.

- Pál - kiáltám - az Isten szerelméért, csendesedjék le.

Rám tekintett s nehányszor mélyen föllélekzett.

- Köszönöm - mormogá, s pár lépést távozott.

- Olga, - mondám aztán halkan, - nyujtsd kezedet Pálnak és béküljetek ki. - De Olga nem mozdult. Vállat vont, és az asztalon dobolni kezdett.

- Hallgasson meg Olga, - mondá Pál, pár percznyi kinos szünet után - és maga is hallgasson ide Sára. Én ma este elútazom és ez az egész jelenet köztünk marad. Igyekezni fogok mindent elfelejteni és úgy tekinteni, mintha semmi sem történt volna, ha Olga nem fog ma elmenni az estélyre. Nem kivánok igéretet, tegyen tetszése szerint, - de hogyha elmegy, tudja meg, hogy köztünk mindennek vége. Utoljára is, én nem vagyok játékszer, melylyel kedve szerint lapdázhatik!

Olga nem válaszolt, daczosan vetette fel fejét; hátat forditott Pálnak, s a zongorához ülve egy vig keringőt kezdett játszani.

És aztán az engedékenység legkisebb jele nélkül, a megsértett férfi-büszkeség kinzó fájdalmával, vig zenehangok közt engedte távozni jegyesét, ki kész lett volna érte életét is föláldozni. Távozni engedte egy bucsúszó, egy utolsó tekintet nélkül s még csak fejét sem forditotta vissza, midőn az ajtó bezárult mögötte.

- Mit tettél Olga - kiáltám reszketve a haragtól és felindulástól, és lezártam a zongora fedelét, hogy ne folytassa tovább a játékot.

- Azt hiszed, hogy hagyok magam fölött zsarnokoskodni? - mondá daczosan, felugorva.

- Te nagyon megsértetted Pált.

- Majd kibékül - veté oda könnyedén. - De meg fogom neki mutatni, hogy nekem nem parancsol.

- Mit akarsz tenni?

- Elmegyek ma az estélyre.

- Azt nem teheted Olga - kiáltám - akkor Pál el fog téged hagyni!

Olga elbizakodott mosolylyal nézett a tükörbe.

- Azt te ne hidd. Sokkal jobban szeret.

- De van a mit náladnál is jobban szeret. Férfi büszkesége. Olga, te nem ismered Pált. Ő nem hagy magával játszani. Megtartja szavát, ha szive is megszakad!... Mindenre kérlek Olga, ne engedd haraggal eltávozni. Dobd el azokat a virágokat, hivd vissza Pált és igérd meg neki, hogy nem mégysz el ma az estélyre. Mert hidd meg, igy nem lesz jó vége ennek a dolognak.

De Olgát nem lehetett meggyőzni. Minden kérésemre csak önhitt nevetéssel válaszolt. Bizott szépségében és hatalmában fölötte s szivében egy hang sem szólalt föl e méltatlanság ellen.



IX.

Pál elútazott és Olga elment az estélyre, kitünően mulatott és udvaroltatott magának, mintha nem is lett volna menyasszony.

Én pedig hazatérve, bementem azon szobába, hol Pál lakott volt, s leborulva a divánra sokáig sirtam. Szerettem volna perbe szállani az Istennel, hogy kettőnk közül őtet sem engedi boldognak lenni.

Nem akartam és nem is tudtam arra gondolni, hogy az ő szakadásuk nekem tulajdonképen örömet kellene hogy okozzon. Nem a remény merült fel előttem; csak a Pál bánatára gondoltam, s arra, hogy ő mennyire szenved most s mily küzdelmet vív magával, mert tudtam, mint szereti Olgát nemes szive egész szenvedélyével.

Mély megvetést és haragot éreztem Olga iránt, s elhatároztam, hogy e naptól kezdve kerülni fogom ez önhitt, könnyelmü teremtést, ki annyi szenvedést okozott azon férfinak, kit én oly mélyen és igazán szerettem.

Nem tudom mennyi idő telt el azóta. Nekem úgy tetszett, mintha a napok esztendőkké váltak volna, oly lassan huzódtak tova. Hallottam, hogy Pál hazajött, de nem láttam őt. Nem mozdultam ki a szobából. Valami tompa zsibbadtság vett erőt rajtam. Nem érdekelt semmi, s fásult közönynyel hagytam telni az elérkezett hétköznapokat. Egyetlen reményem volt, hogy elnyerem azon tanitónői állomást, melyért folyamodtam volt, s aztán itt hagyhatom e várost és kezdek új életet...

Egy délután Lila néni épen elment látogatóba, s én egyedül ültem a szobában. Varrni akartam szorgalmasan, s kényszeritettem magam, hogy ne gondoljak semmire.

A nyitott ablakon behozta a szellő az utolsó rózsák illatát. Nyár volt még, de már érezni lehetett az ősz közelgését. Néha az ablakhoz közel álló ákáczfáról berepült egy-egy hüvely s zörögve pattant szét a földön.

Kiesett a varrás kezemből, s az asztalra könyököltem. Fájdalmasan gondoltam a régi, soha vissza nem térő álmokra, az oly rövid ideig tartott, képzelt boldogságra, és félve gondoltam a jövőre... És előttem mintha semmi sem lett volna, semmit sem óhajtottam, semmit sem reméltem...

Valaki megérintette vállamat s én ijedten rettentem fel. Pál állott előttem.

- Miért oly szomorú, Sárika? - kérdé halkan, s szép barna szeme oly megtört fénnyel, oly fáradtan tekintett reám, hogy szivem elszorult. Épen úgy állott előttem, mint ezelőtt két hónappal, midőn először láttam. A délutáni napsugár ismét rávetette fényét magas tiszta homlokára, de nem az a délczeg, büszke férfi volt többé, mint akkor. Arcza sápadt volt és beesett, s szeme körül két mély karika képződött. Oly öregnek látszott.

- Csodálkozik rajtam úgy-e bár, hogy milyen rosszul nézek ki? - mondá szomorú mosolylyal, észrevéve megdöbbenésemet. Beteg voltam, Sára, de most már kezdek meggyógyulni. Visszaküldtem a jegygyürüt Simon Olgának. Többé nem mátkám...

Odalépett mellém s ismét szeliden vállamra tette kezét. Valami kékes köd borult szememre.

Tudtam, hogy ez lesz a vége, de nem hittem, hogy ő igy fogja elviselni. Azt hittem, hogy kétségbe lesz esve, hogy önmagát fogja vádolni, hogy igen szigorú volt, s fájdalmában sirni fog, mint egy gyermek. És készen voltam reá vigasztalni őt, mint igaz, jó testvér, s megkisérteni mindent, hogy talán még jóvá lehetne tenni.

És e helyett mi történt most?... midőn kezének gyöngéd érintését éreztem vállamon, egyszerre világosan állott előttem minden, a mit mondani akar. Miért? Honnan? Mi okból tudtam?... Ezt sohasem voltam képes megfejteni magamnak, de egyenesen reánéztem, s ő szóról-szóra úgy mondott mindent, miként én már előre tudtam.

- Sokat szenvedtem, Sára. Az a leány csak játszott velem és sohasem lett volna képes megérteni engem. Még most, az utolsó perczben is oly önhitt nevetéssel nézett reám, mintha azt akarta volna mondani: "nem tudsz megélni nálam nélkül!" - De meg tudok élni - mondá hangosabban, s szemében a régi büszkeség csillámlott fel - megmutatom neki, hogy meg tudok! Segitsen nekem, Sára, ne hagyjon el! Gyógyitson meg egészen. Én tudom, hogy maga szeret engem, elárulta a tekintete, a szeme, a jósága... Ha azt hiszi, hogy el tud fogadni igy, a mint vagyok, megsebzett szivvel, betegen, akkor próbálja meg, Sára, ha tudna-e engem továbbra is szeretni?... Legyen a feleségem, Sára, és én áldani fogom egész életemben.

Félbe akartam szakitani, fel akartam kiáltani hangosan, hogy ne beszéljen tovább, mert nem birom hallgatni. De nem voltam képes egyetlen szót is szólani. Behúnytam szememet, s azt gondoltam magamban, hogy ő csak daczból, bosszúból akarja azt tenni, s szivében még mindig Olgát szereti, és nekem nem szabad őt elfogadnom.

De aztán feltekintettem, s magam előtt láttam halvány, dúlt arczát és a szivén ütött mély sebet, melyet csak a szeretet tud meggyógyitani...

És e pillanatban nem tehettem máskép, az enyémbe kulcsoltam kezét, ráhajtottam fejemet, s halkan suttogtam magamban: Köszönöm neked én édes Istenem, hogy mégis meghallgattad kérésemet...



X.

Pál ideges türelmetlenséggel siettette az esküvőt, s azon este után négy hétre határoztuk a napot. Alig volt annyi időm, hogy sietve elkészitsek magamnak egyet-mást.

A mi kis városunkban az emberek összecsapták kezöket, midőn meghallották, hogy mi történt, s a Lila néni számos barátnői valóságos lázban voltak. De mit törődtem én a sok szóbeszéddel?

- Ime - mondám magamban, - Pál reájött: "mi a különbség egy nő között a ki szeret, és a ki szeretni hagyja magát..." Szeretem, s az övé leszek; mi közöm egyébhez? Beszélhetnek az emberek a mi nekik tetszik!

Beteljesült hát mindaz, a mit egykor remélni sem mertem, és mégis - nem voltam boldog! Hiába igyekeztem ámitani saját magamat, világosan olvastam a Pál lelkében és láttam ott azt a küzdelmet, melyet ő saját magával öntudatlanul vivott.

- Gyógyitson meg Sára, - mondá nékem akkor este, - de mind jobban átláttam, hogy sokkal betegebb, semhogy én meg tudnám gyógyitani. Akkor este is ugyan megvillant eszemben: hátha csak daczból, bosszúból teszi? De hamar elűztem magamtól e gondolatot.

De most, midőn ismét és ismét elbeszéltettem vele, hogy miként szakitott Olgával, s szemei mindig oly daczosan felvillantak, midőn hozzátette: mégis megmutatom neki, hogy meg tudok élni nála nélkül is! - ilyenkor mind jobban meggyőződtem róla, hogy még mindig szereti Olgát.

Pálnak minden jobb érzése küzdött e szenvedély ellen. Átlátta, hogy természetük nem egyezik, hogy nem egymásnak valók, s kénytelen volt megvetni e könnyelmü, kaczér teremtést, - de azért szerette még mindig. Valóságos kétségbeeséssel küzdött szerelme ellen, kényszeritette magát nálam feledést keresni - és épen e kényszeritésben rejlett a hiba.

Minél gyöngédebb volt ő irányomban, annál szomorúbb és tartózkodóbb lettem én. - Miért nem marad inkább meg a réginek? - gondoltam magamban. - Hiszen én tudom, hogy nem szeret úgy; miért erőlteti hát? Egyedül csak az időben biztam, s abban, hogy majd csak mégis megszeret.

Olgát eljegyzésünk után rögtön elvitte egy nagynénje útazni, s én reméltem, hogy nem is jön vissza jó sokáig.

E napokban egy reggel megkaptam az értesitést is, hogy elnyertem az állomást, melyért folyamodtam volt, s hogy legkésőbb két hét alatt jelentkeznem kell, különben elveszitem. Mosolyogva tettem félre az irást. - Nincs már szükségem reá, - gondoltam magamban, - s később teljesen el is feledkeztem róla, hogy válaszolni is kellene reá

Az idő gyorsan elrepült, s elérkezett menyegzőnk előestéje. Együtt ültünk a szalonban, s én az utolsó öltéseket varrtam menyasszonyi ruhámon.

Pál halvány és izgatott volt; néha felkelt s ideges gyorsasággal sétált a szobában. A menyegzői előkészületeket nem jelezte semmi más, csak az a két bőrönd, mely szobámban készen becsomagolva állott, apa és Lila néni fontos tanácskozásai az ebédlőben, s a menyasszonyi ruha, melyen varrtam.

Úgy éreztem, mintha kezeim ólomból lennének, oly nehezek voltak, alig tudtam mozgatni a tűt. S mintha lelkemre is ólomsúlylyal borult volna egy sötét előérzet. Valami mondhatatlan félelem úgy összeszoritotta szivemet, mintha nem esküvőre, hanem temetőre varrtam volna szemfedőt.

És a mint némán figyeltem Pál lépteire, melyek váltakozva hallszottak a kis, homályos mellékszobában s a szalonban, s halvány arczára tekintettem fel, midőn mellettem elhaladt, ismét és ismét feltámadt lelkemben az a végzetes kérdés: Van-e jogom hozzá? Helyesen cselekszem-e? Ez-é az út, a melyen haladnom kell?"

Pál mintha kiolvasott volna valamit szemeimből, hozzám lépett, s enyelegve simitotta végig kezével hajamat.

- Maga álmos, Sárika, - mondá mosolyogva. - Jó lesz, ha én most elmegyek. Holnap korán fel kell kelnünk. Holnap - - ismétlé elkomolyodva, s megszoritva kezem.

Csodálkoztam magamon, hogy e szó: "holnap" mennyire nem keltett semmi visszhangot bennem. Mintha én e holnaptól semmit sem vártam, semmit sem reméltem volna. Kezem jéghideg volt, s erőtlenül pihent az övében.

- Mi baja, Sárika? - kérdé gyöngéden.

- Semmi, semmi - tördelém, alig tudva visszatartani kitörni akaró könnyeimet.

Pál felsóhajtott, s távozni akart, de én visszatartottam.

- Várjon egy pillanatig, még ne menjen, - mondám, erőt véve magamon. Ki akartam ragadni magam e hangulatból, s hogy elűzzem a keserü érzést, mi bántott, hirtelen beszaladtam a másik szobába, hogy felpróbáljam menyasszonyi ruhámat.

- Mindjárt visszajövök, - mondám az ajtóban megállva, s Pál beleegyezőleg intett fejével.

Felöltöztem teljesen, még a koszorut és fátyolt is feltettem, s mikor készen voltam, kinyitottam egy kissé az ajtót, hogy Pálnak egy pillanatra megmutassam magam.

De a szobában sötét volt. A lámpa el volt oltva. A világosságból lépve a sötétbe, egy perczig nem láttam semmit, de aztán észrevettem, hogy Pál ott áll a nyitott ablaknál, s messze kihajolva, valamire figyel. Nesztelenűl léptem háta mögé. Meg akartam tréfásan ijeszteni. De egyszerre mintha egy éles kést ütöttek volna szivembe. Szembe a Simonék házában szintén nyitva volt egy ablak. Benn égett a gyertya, s a sötét ház kivilágitott ablakszemeivel, mint egy őr tekintett ki az éjbe.

A ház előtt a hársfák már sárgulni kezdő lombjai a csillogó holdfényben bizonytalan szürkés szint mutattak, mig a távolabb álló fák átláthatlan feketék voltak. Időről-időre különös visszatartott zörej tört ki a levelek közül, mintha tanácskoztak volna egymás közt, hogy melyik hulljon le hamarább a földre. Minden fa előtt annak gyöngén áttört árnya feküdt a fényes, harmatos fűvön. Az őszies, holdfénnyel elárasztott levegő oly tiszta, átlátszó volt, hogy minden közelebb látszott. Körül csendesség, végtelen csendesség volt. Néha egy-egy távoli zörej hallszott, de oly távoli, hogy nem lehetett kivenni, honnan és mitől származik, s ez elhaló hangok, e zörej csak emelték a csend mélységét.

Pál még jobban előrehajolt s kezével önkénytelen oly mozdulatot tett, mintha valaminek a folytatását várná. Nem mertem megmozdulni. Mereven álltam háta mögött, a holdfény és harmat által elözönlött udvarra tekintve, s folyvást - nem is tudva miért - azon nyitott ablakra néztem, mely előcsillogott a sötétből.

...És egyszerre zongora hangot hallottam, mely ama házból jött, s hullámként gördült tova... A könnyen mozgó és rezgő lég viszhanggal felelt... És az első akkordok után azonnal megcsendült egy lágy, édes női hang, oly hivogatólag, oly behizelgően, mint egy syrén éneke.

Valami varázsszerü volt e dalban, mely a szerelem boldogságáról zengett az éjnek és a csillagoknak... Messzire elhatottak a hangok s még sokáig zengettek a sötét hársak fölött, mig lassanként körös-körül hullámozva elhaltak...

Pál kétségbeesett, vágyó mozdulattal nyújtá ki karjait. - Olga, Olga, - kiáltá félhalkan.

Valami végtelen fájdalom, vád és szemrehányás volt hangjában. Mintha az elnyomott szerelem kiáltott volna föl egész hatalmával és az utolsó harczot kisértené meg a férfibüszkeség és józan ész ellen.

- Olga, Olga, - ismétlé még halkabban.

Kimondhatlan szánalom fogott el. E pillanatban világosan láttam lelke mélyére s tanuja voltam, miként küzködik saját magával.

És mintha Olga meghallotta, vagy megértette volna a kiáltást. Egyszerre az ablakból eltünt a gyertyavilág sugárzata, s ő megjelent az ablak keretében, könnyü fehér ruhában, leomló hajjal, s odatámaszkodva, karjait összekulcsolta feje fölött.

Hallgatagon és mozdulatlanul állt ott, gúnyosan, diadalmasan tekintve szét, s egész alakja a szépség győzelmét árulá el. A hold fénye épen a ház falára veté sugarait s azon ablakra, a melyben ő megjelent, és Istenem!.. mily hatalmasan csillogtak annak fényében nagy, sötét szemei! Kibontott haja körülfolyta karcsú derekát, s felvont, kerek vállait.

Jól látta Pált a szembenlévő ablakban, s meg sem mozdulva, merőn nézett reá. Visszajött... visszajött, hogy megsemmisitse őt s kimutassa hatalmát fölötte...

Pál felegyenesedett, szemei majdnem vad kifejezést öltöttek; azt hittem mindjárt kiugrik az ablakon s odarohan hozzá. De hirtelen erőt vett magán, kezével nehányszor végig simitotta homlokát s halkan mormogá:

- Hiába csábitasz kigyó, nincs többé hatalmad fölöttem.

Félre fordult, s még egy utolsó szenvedélyes, fájdalmas pillantást vetve reá, kirohant a szobából, a nélkül, hogy engem észrevett volna - és oly erővel csapta be maga után az ajtót, hogy minden még sokáig rezgett azután.

Olga hangosan felnevetett, bezárta az ablakot, s a gyertyavilág elhalványodott, mintha más szobába vitték volna át.



XI.

Sokáig állottam még ott csendesen, mozdulatlanúl, fehér menyasszonyi ruhámban, s a fátyollal. Fejem zúgott oly kábult voltam. Azt hittem, mindezt csak álmodtam.

Mintha folyvást hallottam volna a becsapódó ajtó erős zaját, s éreztem volna, mint rohan el mellettem, észre sem véve engemet.

Öntudatlanul, félálomban néztem a sötét hársfákat, s a holdfényben fehér ház falát. Időnként kis, finom fellegek borultak a holdra, s egyes pillanatokra átlátszó köddé változtatták át annak csendes fényét. Az ég boltozata apró csillagokkal volt behintve; úgy tetszett, mintha némán pillantanának le a távol földre, mintha le akarnának hullani onnan, mint valami ragyogó gyémánt könnyek.

Lassanként e zürzavarból fejemben mind jobban bontakozott ki egy gondolat. Lázas erővel ragadtam meg s szőttem tovább.

Ugy éreztem, hogy valaki küldte azt nékem onnan felülről, azokon a láthatatlan aranyszálakon, melyek egyik csillagtól a másikhoz vezetnek.

Ez lesz az egyetlen, helyes megoldás - mondám magamban, s a Pál nyugalmára gondolva, egyszerre emberfeletti erőt éreztem magamban reá lépni arra az útra, mely egyedűl vezethetett ki e tömkelegből.

Gyorsan, pillanatnyi idővesztegetés nélkül siettem szobámba. Megnéztem az órát; még nem volt kilencz óra, a vonat majdnem egy óra múlva indult.

Sietve átöltözködtem, menyasszonyi ruhámat egy szekrény fiókjába zártam, s a kulcsot zsebembe rejtettem. Lázas gyorsasággal csomagoltam ki aztán a két bőröndből a sok holmit, s tettem egy kisebbe át a mire épen szükségem volt.

És azután levontam ujjamról a gyűrüt, s egy borítékba zárva, Pálnak czimeztem. Szabad akaratból, erős elhatározással váltam meg e drága gyűrütől, mely kedvesebb volt előttem mindennél e földön; de midőn még egyszer utoljára megcsókoltam, egy perczig kisértetbe jöttem összetépni a boritékot, visszahúzni a gyűrüt ujjamra, s hagyni mindent úgy a hogy van... De a csillagok benéztek az ablakon, s fényök világosan megmutatta azt a tövises, magános, de egyenes útat, melyen haladnom kell, s melyen egyedül integetett felém az igazi lelki megnyugvás.

Tervem az volt: rögtön elútazni s elfoglalni az állást, melyet elnyertem volt, s mely reméltem, nem volt más által betöltve. Sietségemben, fölindulásomban mindazáltal nem feledtem el semmi szükséges irásokat sem, s magamhoz vettem csekély pénzemet is, melylyel birtam.

Tudtam, éreztem, mennyire nem talál hozzám e titkos szökés hazulról, mily regényességre mutat, holott pedig én egyszerü, őszinte természetemmel irtóztam minden regényességtől. De azt is éreztem, hogy kénytelen vagyok igy cselekedni, mert ha apának vagy Lila néninek elmondanám tervemet, ők világért sem egyeznének bele. És előttem pedig csak ez az egyetlen egy mód állott megmenteni Pált és magamat is.

Mikor mindennel elkészültem, kimentem körülnézni, hogy miként távozhatnék legkönnyebben el. Apa már lefeküdt, Lila néni az ebédlőben rakosgatott egyet-mást, s nem is vette észre, midőn a Pál régi szobáján keresztül kivittem a bőröndöt.

Könnyü szerrel jutottam el a kapuig. Még nem volt késő, de az udvaron senki sem járt.

A kapuban még egyszer visszafordultam. Az öreg ház komoran meredt reám fehérre meszelt, kopasz falával, s mintegy biztatni látszott: - helyesen cselekszel, helyesen cselekszel! - És ott van a Pál régi szobája. Ajtóját nyitva feledtem... Ki fogja bezárni? Én nem lépem át soha többé küszöbét.

Nem birtam levenni szemeimet arról a nyitott ajtóról. Valami úgy húzott, hogy menjek vissza, s tegyem be magam után. Holnap lesz az esküvőm és én itt állok a kapu előtt egyedül, elhagyatva - készen egy oly lépést tenni, mely mindenki előtt érthetetlennek fog látszani... Az ég letekint rám csillagszemeivel; fényök megtörik könnyeimben, s nem látom azt az útat, melyre lépni akarok.... Zokogva támaszkodtam a kapuhoz. Hát lehetséges-e? Szeretem Pált, holnap lesz az esküvőnk... Miért is állok hát én itt, édes istenem?... Csak egy lépést kell tennem visszafelé - és az enyém lesz örökre!... Pál, édes Pál...

De egyszerre visszacsendült lelkemben az az édes-bús, csábitó dal, s látom Pált, a mint sováran terjeszti ki karjait s vágyteljesen suttogja: "Olga... Olga!..."

Zárjátok csak be azt az ajtót. Én nem léphetem át küszöbét...



XII.

Egy üres bérkocsi hajtott nagy lassan arra. Felültem rá, s öt percz mulva künn voltam az indóháznál.

Nem történt semmi, épen semmi. Egy ismeretlen asszonyságot kértem meg, hogy váltson számomra jegyet, s egy félóra mulva elindult a vonat, anélkül, hogy a csekély számu útasok között csak egy ismerősre is találtam volna, s anélkül, hogy bárkinek is feltünt volna az a magánosan útazó leány.

Csendesen megvonulva ültem egy szögletben, észre sem véve kik útitársaim; igyekeztem lecsillapitani magam, s megnyugodni a megváltozhatatlanban. Mert egy-egy pillanatban ki szerettem volna ugrani az ablakon s visszarohanni hozzá, kitől örökre elszakitottam magam.

Egyszerre oly őrültségnek tünt föl az a mit tettem. Nem tudtam elhinni, csakugyan én ülök-e itt a vonaton?... Csakugyan az-e az a hold az égen, mely alig pár órával ezelőtt arra az ablakra vetette fényét?... Csakugyan végét szakitottam egyszerre mindennek?...

- Még nem egészen, - mondá egy parancsoló hang bennem, s önkénytelen a kis kulcs után nyultam zsebemben.

Dübörögve rohant tovább és tovább a vonat. Kitekintettem az ablakon. Messziről egy csillogó, kanyargós vonal látszott, mint egy széles ezüst szalag. A folyó volt az, mely örökké siető hullámaival mosta a partokat.

Leeresztettem az ablakot, kivettem a kis kulcsot, s midőn a hidra értünk, messze behajitottam a folyóba.

És egyszerre úgy tetszett nekem, mintha az ezüst habokból egy rég látott, jól ismert alak emelkedne fel, kinek szenvedő arczát oly hosszú időn keresztül láttam éjjel-nappal magam előtt. Ugy tetszett, mintha fejével jóváhagyólag integetne - - és ez intésre csodálatos béke és megnyugvás szállott lelkembe...

*

Ennyi az egész. A többi aztán még egyszerübb. Megérkeztem a városba, s másnap felkerestem az igazgatónőt.

Igen szivesen fogadott, a hely még nem volt betöltve, s én rögtön elfoglalhattam új állásomat.

Apa nehány nap múlva értem jött, hogy haza vigyen, de én hajlithatatlan voltam. Minden kérése és előterjesztése eredménytelen maradt.

A Pál levelét felbontatlanúl küldtem vissza. Nem éreztem magam elég erősnek, hogy elolvassam. Csak egyszer irt nekem. Ugy hiszem, ő egyedül értette meg azt a mit tettem.

Többet soha sem találkoztam vele. Azt tudom, hogy Olgát nem vette el, s nem is házasodott meg soha. Nagyon szorgalmasan s nagyon szépen fest. Utolsó képével is - mely mint olvastam, egy erdőrészletet ábrázol - dijat nyert a kiállitáson.

Néha, midőn az ujságokat kezembe veszem s keresek valami hirt róla, mélabús mosolylyal emlékezem vissza Lila nénire, kit hajdan, egyszer, régen, oly közönyösen hallgattam volt, midőn némi hireket olvasott fel az ő unokaöcscséről, a ki festő s Münchenben meg Drezdában útazik... Milyen régen is volt az, én Istenem... Azóta több dijat is nyert... Hiszem, hogy feltalálta a békét és megnyugvást a munkában, miként én!

És mi kell egyéb? A gyermekek szeretnek, kevés ismerőseim kik vannak, becsülnek - megfutom az útat, mely számomra ki van jelőlve, s aztán pihenni térek.

Magános, tövises út, az igaz, de én akartam igy.

Volt idő ugyan, midőn másként álmodtam az életet, de hát ki az, kinek álmai teljesültek volna?.. Néha kérdezték, hogy miért élek oly egyedül, s különösen a mig fiatalabb voltam, rejtélynek találták, hogy miért nem akarok férjhez menni? Azt a rejtélyt nem tudta megfejteni senki.

A kulcs ott pihen a folyó fenekén.