TELEKI SÁNDORÉ: A HÉT SZILVAFA ÁRNYÁBAN

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-240-6 (online)
MEK-17555

- Hogy a hangyáknak szárnya lenne? Dehogy nem. Fogjon csak meg egyet, ugy-e, milyen szép?

- Az ám! Milyen finom a szárnya; mintha harmatcseppből lenne szőve. Na, ne nevessen ki. Tudom, hogy harmatcseppből nem lehet szőni, de azért ez mégis olyan.

- Persze, hogy nem nevetem ki. De képzelje csak, ezt a csodaszerszámot - egyetlenegy napra adja nékik az anyatermészet.

- Igen. Azon az egy napon szabad nékik messze-messze szállni, szabad táncolni a napsugárban, szabad gondtalanul örülni, az életnek, - de, csupán egyetlen egy napig.

- És?... nincs tovább, mert akkor jő az este, és az ő szép, csillogó szárnyuk könyörtelenül, elodázhatatlanul lehull a vállaikról.

- Azután?... Hasznos tagjai a bolynak. Megszünik számukra az egyéni élet, és következik a köz. A hangya-királyné valószínűleg oda rendeli a lárvákat rejtő kamrákba, és ők, öröm nélkül, napsugár nélkül ápolják, hurcolják, táplálják a nagyreményü hangyacsemetéket.

- Kis baba, azt még maga nem is gyanítja, hogy mennyire csúf... De majd ha bálba jár, és azután, amikor majd férjhez adják, akkor fogja csak a szárnyaikat elvesztő hangyákat megsajnálni...

Gerlach Feri beszélt így unokanővérének, a szép Pelsőczy Verának. A fáradt negyven esztendő, a még csak nem is álmodó tizenhét esztendőnek. A megcsontosodott agglegény, a férjhezadásra nevelt gyanútlan leánynak.

Pedig tudta, hogy Pelsőczyné nem szereti, ha Verának "bolondériákat tesznek a fejébe", de azért mégis így beszélt. Oly mulatságosnak, érdekesnek és izgatónak találta, gondolkozni tanítani egy szép, eszes gyermeket, aki eddig csak a szokásos együgyű kis virág-életét élte. De Gerlach első találkozásra kiérezte, hogy alapjában Verának a lelke százszorta gazdagabb, mint azoké az asszonyoké volt, akiknél ő - húsz év óta - aprónként, foszlányonként, ifjúságát elosztogatta, oda hagyogatta.

Így történt, hogy Gerlach Feri, - aki eddig azt hitte, hogy az életnek csakis akkor van némi értéke, ha az ember teljesen értéktelennek tekinti, vagyis, ha úgy fogja föl, mint egy nagyobb arányú gimkánát, - most egyszerre olyasmit érzett szívében, amit bátran szerelemnek lehetett volna nevezni. De nem tette. Annyiszor volt ő már szerelmes ezelőtt, hogy ma már ő nem bízott érzelme valódiságában (ezért nagy óvatosan "a jó öreg nagybácsi érdeklődésének" keresztelte azt el). Pelsőczyné örömmel látta, hogy a cousin legtöbb idejét Verával tölti. Ő ugyanis (miután egy kis fejszámítást rögtönzött a Gerlach vagyonát és elhalálozásának valószínű időpontját véve alapul), mindjárt elejétől fogva két kellemes lehetőséget állított föl azon esetre, ha "Feri bácsi" Verát megszeretné. Tudniillik: vagy belebolondul és elveszi; és ez volna a legokosabb, mert legegyszerűbb, vagy - "Erbonkli" válhatik belőle. És ez sem rossz, csak kissé hosszadalmas. De azért, persze, jobb a semminél. És ezért csöppet sem ellenezte a végnélküli sétákat, fölolvasásokat és zongorázásokat, amely Verát napról-napra közelebb vitte a Gerlach szívéhez.

- Csak aztán arra kérlek, - figyelmeztette unokaöccsét, - hogy nékem holmi fölösleges modern ideákat ne ébressz ám a leányomban!

Mert ez volt a réme. Modern ideák!... Igaz, hogy nehezen tudta volna megmagyarázni, hogy mit ért e fogalom alatt, - valószínűleg mindazt, ami egy emberi lényt egyéni gondolkozásig fejleszthet. - És ettől ments Isten! Különösen egy leányt. Mert, természetesen, Pelsőczyné el nem ösmerte volna semmi adományért, hogy a leánygyermek sajátmagáért is jöhet a világra. Nem. Ezt ő mereven tagadta. Szerinte a leány azért születik, hogy először az anyjáé legyen. Azután a férjéé (de ez nem fontos). Sokkal fontosabb, hogy férj kerüljön a leánynak. De azután, és legkivált: - a gyermeké. Szóval, hogy éljen vagy egy visszafelé-életet a tegnapnak, vagy egy előre-életet a holnapnak. De a ma? De az én? Szentségtörés! Az ő szemében csaknem erkölcstelenség jellegével bíró cselekedet.

És Verát mindezideig ezen magasztos eszmék szellemében nevelte. De azért sokat aggódott. Mert Veránál határozottan mutatkoztak önállóságra valló hajlandóságok. Ezt beszélték meg nővérével, Ernával, nem egyszer. És mivel Erna hajadon maradt, természetes, hogy csak még tüzesebben kardoskodott a clan, a törzs, a család követelményei mellett. Őt ugyan nem vádolhatta senki, hogy egyéni életet élne. Óh nem. Teljesen beérte a holtig eltartott szegény rokon szerepével. Foldozta az elébe rakott rongyos "házi ruhát", vizsga szemmel és éles kommentárokkal kísérte a cselédek ténykedéseit, igent vagy nemet bólogatott, aszerint, hogy Pelcőczynét igen- vagy nem-hangulatban gyanította. Gáncsolta vele a szomszédokat, búsult az elmult jó időkön, és dicsőítette az ősöket. Szóval hozzáformálódott a Pelsőczy-házhoz.

Gerlach Feri nagyon jól ösmerte a két tisztes dáma "ferslag-nézeteit", - mint ahogy ő nevezte, - de csak fokozta örömét az a gondolat, hogy Verát kimenti e pókhálós eszmekörből.

Kimenteni? De hogyan? Erre nem vágyott felelni. Ej, a fő, hogy szárnyakat növesszek neki, aztán repüljön, szálljon! - határozta el önző könnyelműen, és továbbra is gyönyörűséggel engedte át magát annak a bűvös, tiszta hangulatnak, amelyre a fiatal leány közelében mindíg számíthatott.

És Vera? Ő egy csodásan intenziv lelki állapotban élt. Már kezdte meglátni környezetének kicsinyességeit, s az otthon rettentően józan fogyatékosságát, de még nem szenvedett miattok. Nem ért rá, annyi új gondolat zsongott, táncolt az agyában. Sokszor úgy érezte, hogy ő mostanság egy beláthatatlan virágos rét kellős közepén áll, s amerre néz, mindenütt szín, illat, melegség övezi őt körül. Ha könyvet vett a kezébe, átértette a költészetet. Ha dalt énekelt, minden idegszála vele csengett, vibrált. Örült a napfényes időnek, mert lelkében továbbszövődtek az aranysugarak, de nem bánta, ha esős, ködös napok jöttek is, mert Gerlach megtanította az eltompított színek báját, ezer árnyalatát megtalálni, látni. Gerlach volt mindenütt. Gerlach volt mindenben. A Gerlach szemeivel nézett. A Gerlach eszével gondolkozott. Hanem (csakhogy ezt ő maga sem gyanította), a saját, fiatal, boldogságra vágyó, öntudatlanul is követelődző szívével, - szeretett.

Pelsőczyné meg épen nem. Hogyan is juthatott volna eszébe, hogy az ő csöndes, falusi otthonában, ahol emberemlékezet óta nem naptár jelzi a napokat, hanem a reá eső főzelék, vagyis: bab - hétfő, káposzta - kedd; krumpli - szerda, és így tovább, soha nem változó körforgásban, hogy ott, és épen az ő leánya fejében, önálló gondolatok, művészi álmok, és szívében egy be nem jelentett szerelem fölösleges ábrándjai ébredezzenek?

Mert azt értette volna, - sőt vágyott is reá, - hogy Vera Gerlachné legyen. De Istenem! Hát nem elég idő lenne valamikor esküvő után megszeretni egy jó öreg férjet? Különben is azon kezdett gondolkozni, hogy hátha mégis jó volna Verát Budapestre vinni, és ott egy kicsit mulattatni, társaságba vezetni? Mert végre is, olyan szép a kicsike, ki tudja? Hátha jelentkeznék egy épen olyan jó parti, mint Feri, de az ő húszévi fölöslege nélkül?...

Mikor aztán csakugyan beköltözködtek a félévre kibérelt körúti lakásba, Vera azzal a kéréssel állított be anyjához, hogy engedje őt maestro Pelletanihoz énekelni tanulni.

És ez egyszer az anyai hiúság túlkiabálta az anyai okosságot és Pelsőczyné beleegyezett a "méregdrága" leckék megfizetésébe.

Bár ne tette volna, mert íme, alig két hónap multával már mindenki tisztában lehetett azzal, hogy a Vera hangja nem csupán egy kis bájos dilettáns-csicsergés, de egy Istentől kapott csodás adomány. Érc, terjedelem, hajlékonyság, minden megvolt benne. Gerlach elbájolva figyelte meg huga bámulatos előremenetelét.

- Ha leányod így halad, - mondta egyszer Pelsőczynének, - elérjük, hogy ő lesz a világ legelső énekesnője.

Mire Pelsőczyné megbotránkozással csak annyit felelt, hogy: - Na, még csak az kellene!

Később, Ernával összeülve, bővebben kifejtette fölháborodásának okait:

- Már hogy is képzel olyat az a Feri, - panaszkodott, - hogy egy csörömpi és varovi Pelsőczy kisasszony nyakába vegye a világot és pénzért énekeljen?... Pénzért?... - ismételgette újra és újra növekvő rosszalással. - Hogy egy szegény úri leány - (és melyik úri leány nem szegény ebben a koldus országban! - szurta közbe honleányi búval), - mondok, hogy egy szegény úri leány pénzért menjen férjhez, ezt értem, ez így volt mindíg, és ennek az is a rendje-módja, de hogy énekléssel pénzt keressen?... fi donc!

Még mindíg Gerlach volt az a nap, amely körül gondolatainak, érzelmeinek csillagrendszere keringett, de már öntudatra kezdett ébredni az én és az, életcélra, diadalra vágyott...

- Elsőnek lenni az elsők között! - álmodozott. - Királynékat látni földig hajolni művészetem előtt! Mert még a királynék is földig fognak hajolni művészetem előtt, ezt tudom biztosan - elmélkedett máris gőgösen. A királyok hódolatával kevésbbé törődött; hiszen azok is csak férfiak, a férfiak táborából pedig nem vágyott más dicséretre, csupán arra, amit "Feri bácsi" juttat majd neki.

Hogy védekezzék a leány ostroma ellen? Mert Vera kereken kijelentette, hogy énekesnő akar lenni és hogy az is lesz... Ha legalább Gerlach Feri nyilatkoznék, - panaszkodott - de nem. Még mindíg nem. Sőt nagy a gyanúm, hogy még ő biztatja Verát. És az idő halad, a Vera hangja fejlődik. Most már késő az énekleckéket beszüntetni... Mi lesz? Uram, Teremtőm, mi lesz, ha teszem föl, egy impreszárió be talál állítani, holmi mesés ajánlattal? Pelsőczyné most már összetett kézzel kérte számos őseit, hogy e csapástól óvják meg a Pelsőczy-házat. Hogy pedig ő is hozzájáruljon a védekezéshez, rögtön csomagolt és visszavitte Verát falura.

És itt, mintha az ősök csakugyan meghallgatták volna kérését, lám, egy májusi délelőtt, beállított Peremfy Máté Alajos, a szomszéd vármegye leggazdagabb "épouseur"-je (miért nincs e nagy keresletnek örvendő cikknek magyar neve?). Az ám! A fiatalember automobilon jelent meg. Szerinte sokkal jobb az út Pelsőcön át Lipikre, mint Újdombovárnak, ami egy szóval se volt igaz és épen ezért mérhetetlen boldoggá tette Pelsőczynét.

Vera jól megnézte őt magának és valami vonzódásfélét is érzett iránta, annyira megsajnálta sápadt arcáért, jóságos tekintetű, de fáradt szemeiért.

- Ez a szegény Peremfy nagyon betegnek látszik, - jegyezte meg anyjának gyanútlanul, mire Pelsőczyné csaknem durván azt felelte, hogy:

Hat hét mulva Peremfy automobilja újra ott töfékelt a Pelsőczyék udvarán és ezúttal már nem volt olyan sápadt, az a, pápaszemeitől sietve szabaduló, hat ezer hold, amely belőle kiszállt. A szeme is fényesebb lett ott messze Szlavóniában.

Vera örömmel fogadta. Kedves, jó fiú volt. S most, hogy Gerlach néhány hétre külföldre utazott, jól esett néki mással is beszélni, nem csupán anyjával és nagynénjével. Hozzá Peremfy kitünően zongorázott és szenvedélyesen szerette a leány énekét hallani.

Mi természetesebb tehát, minthogy a látogatásokat számosak követték s ősz táján Máté úr szerelmet vallott a bámuló leánynak.

Vera halasztást kért tőle, mert nem mert rögtön nemmel felelni. Oly váratlanul jött neki az egész és úgy félt, hogy ha túlságos nyerseséggel utasítja vissza, újra beteggé teszi ezt a vézna, gyönge idegzetű embert. De eszébe se jutott, hogy valaha hozzámenjen. Egyáltalában nem gondolt férjhezmenetelre. Ott volt a művészet, mint életadó, életföntartó örök szerelem és ott volt "Feri bácsi". Mint férj? Vagy jó rokon? nem kérdezte magát. Csak mindíg láthassa, csak minden titkos gondolatát elmondhassa neki. Tovább nem terjedtek vágyai, mert tovább nem terjedt tudása az életről.

Pelsőczyné azonban megsejtett valamit és faggatni kezdte. Mikor aztán megtudta a tényállást, kérlelte, rábeszélte Verát, hogy menjen Peremfyhez.

Hanem anyja ezúttal nem értette a tréfát. Most már ráparancsolt és anyai hatalmánál fogva követelte, hogy mondjon igent.

- Mert mikor kapsz még egy ilyen gazdag embert, aki a rongyos ezerkétszáz forint évi járadékod mellett elvegyen? - kiabált.

- A hangod! A hangod! - méltatlankodott a derék asszonyság. - Először is, mit tudod te, hogy holnap nem kapsz-e egy influenzát, s akkor vége lesz annak a híres hangnak. Aztán meg, - igen, Vera, - kiáltott szenvedélyesen, - tudd meg, hogy inkább a terítőn lássalak, mint - kötéltáncosnőnek!... - És ezt már sírva mondta, sőt szívgörcs előjelei is mutatkoztak szederjesedő ajakán. Vera tehát már nagyon komolynak látta helyzetét.

De még mindíg tartotta magát. Hisz egész élete állott a játszmán. Egy szabad diadalmas élet, vagy egy örömtelen, összezsugorodott vegetálás!

- Oh, csak jönne már Feri bácsi! - zokogott, valahányszor egy újabb ostrom után szobájába zárkózott, új erőt gyűjteni az ellentállásra. De Gerlach nem mutatkozott. Úgy látszott, hogy utazása érdekesebbé fejlődött, mint előre hitte, és így hétről-hétre tologatta a hazajövetelt. Vera pedig minden nappal újabb gyötrődésre ébredt. Most már Erna nénje is beleszólt a sorsába, és valahányszor anyja nem volt a szobában, elősorolta az ágyacskájánál töltött álmatlan éjjeleket, a szép ruhák szó nélkül kifizetett számláit, a nevelésére költött óriási összeget, szóval mindazt, amiért gyermek a szülőnek hálával tartozik, - uzsorás kamatok kamataival.

És Vera még mindíg habozott. Lelkében még mindíg ott nyiladoztak a Gerlach által életre keltett virágok, és az én, a tehetség minden jogával, önzésével, odaadásával, követelményeivel megáldott, megvert én, makacsul ragaszkodott a szabadsághoz, az érvényesüléshez... Pelsőczyné pedig, épen annyi eréllyel, gőggel, hajthatatlansággal követelte a clan, a család, a törzs szokásai szerint való elhatározást. Minden nap megújoló, nehéz harc folyt közöttük. Belesápadtak, belebetegedtek mind a ketten. És rémülve látták, hogy ami a harcmezőn menthetetlenül elvérzik, az nem kevesebb, mint az egymás iránti szeretet. De csak harcoltak tovább, a leány makacs hallgatással, az anya durva szóval, kegyetlen kijelentésekkel. És ekkor Pelsőczyné egy végsőre határozta magát. Titkon sürgönyt küldött Gerlachnak, s kérte haladéktalan megérkezését.

- Nos? Mi a baj? - kérdezte unokafivére, midőn három nap multával Pelsőcre érkezett. Pelsőczyné sietett a tényállást előadni.

- Mit szóljak? - válaszolt Gerlach vállat vonva. Még nem találkozott Verával, akitől négy hónapi távollét alatt meglehetősen elszokott. Oh, még mindíg nagyon szerette, és őszintén kívánta boldogságát, de már visszavágyott a messze idegenbe, - egyedül, és szinte csodálkozott, hogy hogyan jut ő a tanácsadó szerepéhez? Végre is, Vera tegyen, amit akar. Persze, hogy kalandos elhatározás, egy ilyen tapasztalatlan fiatal leánynak kiindulni a nagyvilágba énekesnőnek. Ki tudja, mi várhat ott reá. Csalódás, sikertelenség?... Annyi szerencse kell mindenhez... Míg egy becsületes, jó fiú mellett, akinek hatezer holdja van...

Gerlach nagyon únta az egész helyzetet. Megzavarta őt szokásaiban. Mi több, azt a szót, hogy "felelősség" rég kitörölte volt szótárából, mégis, mintha most folyton az agyán ülne. Szerencsére, hogy tudta kötelességét, s ha már Pelsőczyné mint rokont idehívta, ő nem tehetett egyebet, mint beszéljen a Vera makacs kis fejével. És ezt meg is cselekedte.

Vera pedig csak nézett reá tágra nyílt, irtózattal teli, könnytelen tekintettel. Még csak nem is szólott, csak némán, engedelmesen igent bólogatott minden érvelésre.

Csupán később, hat hét mulva, amikor a násznagyi botot a Gerlach kezébe adta, jegyezte meg neki halk, színtelen hangon:

- Feri bácsi? úgy-e, úgy mondtad a szárnyas hangyákról, hogy... "nincs tovább, mert akkor jő az este, - és az ő szép, csillogó szárnyuk könyörtelenül, elodázhatatlanul lehull a vállaikról?!"... Úgy-e úgy mondtad?... Emlékszel?...

- Lehet hogy mondtam, - de már igazán nem emlékszem - felelt Gerlach meggyőződéssel.

Mióta gróf Udvardy Károlyné visszatért erdélyi látogatásából, úgy találta, hogy mégis csak az ő otthona a legszebb a világon s férje az aranyos, a kedves. Nem győzte kényeztetni, kedvét lelni. Mindez azóta van igy, amióta visszatért, - de mikor elindult?...

A hintóban ülő fiatalasszony elfogódva kérdezte a hosszúbajuszos, cifrazekés vén kocsistól:

Udvardy Ella megkönnyebbülve sóhajtott fel: Tehát még harminc percig sírhat vagy mosolyoghat, amint épen tetszik.

Istenem, mi is lesz azután? Hogyan fog viselkedni, ha egyszer csak újra szembe találja magát Malmossy Bálinttal - hét hosszú év után?...

Mintha hét nap sem telt volna el azóta... Be rémes! - gondolta félig türelmetlenül, félig fájdalmasan.

Most már még jobban haragudott férjére. - Miért engedett el? - lázongott. - Pedig tudhatta, hogy mi fog végbemenni a lelkemben, hiszen még mátkaságunk alatt elmondtam neki, hogy ki volt nekem Malmossy Bálint... De kitellik tőle, hogy ezt rég feledte - ajkát kicsinylő mosoly csúfította el egy pillanatra. - És - mégsem kellett volna ide jönnöm. De ki hitte volna... Tulajdonképen nem is becsület tőlem, az Udvardy Károly feleségétől, hogy ennyire gyáva... hogy ennyire... Igen... Mert hiszen ennyire félni egy más férfivel való találkozástól, már csaknem házasságtörés, - tépelődött dühösen. - S ezen nem változtat az a tény, hogy Károly tegnap olyan igazságtalan volt irántam amiatt a Doucet-számla miatt... Legjobban szeretett volna rögtön visszafordulni, de belátta, hogy ez most már lehetetlen.

- Ott látszik a házunk tornya ni, - szakította meg a csendet az öreg Lázár.

Udvardyné minden csepp vérét halántékában érezve, nézett a jelzett irányba.

Uram fia! hányszor járta volt be annak az ósdi kastélynak kongó folyosóit - gondolatban. Hányszor képzelte el, hogy mely erkélyes szobában fog az urára várni s mely teremben ülnek majd kettecskén... Még most is hallani véli amint ott, azon a margitszigeti majálison, Malmossy Bálint sóvárgással, szerelmesen a fülébe sugja:

S mi lett mindennek a vége? Az, hogy báró Malmossy Bálintot szülei hosszú külföldi útra küldték, s hogy onnan visszatérve, nem Jászlaky Ellát, hanem Pétery Maricát vitte haza abba a marosmenti vén kastélyba.

És ő? Ő bizony úgy járt, mint számtalan fiatal leány a világon. Sokat sírt, sokat panaszkodott barátnőinek, s mikor legjobban bele élte magát abba, hogy ő egy regényhősnő, akkor zökkent a banalitás leggyakoribb formájába: t. i. férjhez ment. Természetesen nem szerelemből, de "ahhoz, akit becsült, akivel őszintén rokonszenvezett" stb. stb.

Különben, ha e házasság előnyeit tudni akarják, forduljanak kérem egyenesen Jászlaky Ödönnéhez s néhány meghitt barátnőihez, ők ugyanis még ma is ennek magyarázgatásával töltik elhizott középkoruk alkonyát.

Fájdalom, Ella nem mindíg osztá nézetüket s ez viszont örökös önváddal kínozta, mert - úgy homályosan - ő is érezte, hogy Udvardy Károlynak csak egy hibája van, még pedig az, hogy: az aki, vagyis: Udvardy Károly és nem Malmossy Bálint az ideál, az első szerelem rózsaszín ködén át megpillantott tökély.

Nem. Udvardy Károly grófot semmiféle rózsaszín köd nem vette körül, ő maga volt a természetes józanság; csak a szíve volt színarany s abban az Ella iránti szeretet végtelen.

Tulajdonképen nem is egészen így állt a dolog, mert valójában Ella ma jobban szerette férjét, mint... megmondjam? - mint valaha Malmossy Bálintot, csakhogy vannak asszonyok, akik képesek egy vagyont elprédálni, de a nyakukon hordott lyukas krajcártól meg nem válnának egy országért. Vannak olyanok is, akik egy rég begyógyult szívbeli bánatot családi ékszerként őriznek, kezelnek. Elő-elő veszik, a tükör elé állnak vele s gyönyörködnek benne. Sőt az a tudat, hogy az övék, mérhetlen gőggel tölti el lelküket. Végre vannak olyanok, akik tántoríthatlan becsülettel jönnek a világra, ezek aztán az ilyes álmodozásban élik ki a még mindíg bennük lappangó - rudimentár - hűtlenséget.

Ez idő szerint (mint már igen sokszor házassága óta) gróf Udvardy Ella azt a régi érzelmet inkább - hogy úgy mondjuk - harci jelvényként viselte. Ott lobogott az szemében, szorosan lezárt ajkain, határozott s mégis ideges mozdulataiban. Meggyötrött szíve pedig telve volt lázadozással, sóvárgással.

Mily más is lett volna az élet Vele; - ismételgette magában, akkor is, mikor azt a szerencsétlen Doucet-számlát irományai közé helyezte.

Mit akart tulajdonképen? Bosszút állni? Talán igen. Bár távol állt tőle az a gondolat, hogy Malmossy Bálintot visszahódítsa. Ilyesmi igazán nem jutott volna eszébe; de azért mégis bosszút akart állni férjén - a maga módja szerint.

Igen, - gondolta, míg a gyorsvonat Erdély felé vitte - senki sem fogja tudni soha. Se ő, se Károly, senki, senki, csak én, hogy micsoda boldogság lesz az nekem, ismét együtt lehetni vele; a hangját hallani, érezni a közelségét, részesedni az életében s főként: átengedni magamat annak a hangulatnak, amely egyedül csak az ő otthonának lehet sajátja. - Pedig szenvedés is vár ott reám... hiszen egy asszonyt fogok ott találni. De mégis... Aztán? Aztán majd visszamegyek férjemhez, fehéren, mint ahogy jöttem, de a fájó boldogság diadalával lelkemben... Igen, a fájó boldogság diadalával lelkemben... Ez az. S ez lesz a bosszúm, édes úr, és az, hogy magának minderről soha-soha fogalma sem lehet...

Mindezt s még sok minden mást is, oly alaposan átgondolt utazása közben, de mióta kocsin ült s a friss tavaszi szellő arcába küldte a napsugaras rétek illatát, izgatottsága mégis minden kerékfordulással fokozódott.

Mi lesz, Istenem, mi lesz, ha az emlékek erősebbek, mint én? - gyötrődött, - kivált ha ő nála is élnek?...

- Ella! édes, drága Ellám! - jött feléje egy kedves női hang s a következő pillanatban ölelő karok húzták ki a kék posztó-ülésről s Malmossyné nagy örömében nevetve, sírva ismételgetett mindenféle üdvözlet-foszlányokat.

Hogy szeret! - gondolta Ella megszégyenülve - és én csaknem feledtem létezését...

- Reménylem angyalom, jól fogod magad nálunk érezni, - mondta Marica, a vendégszobába vezetve vendégét.

Ella érezte, hogy illenék a háziúr felől tudakozódni, de képtelen volt nevét a nyelvére hozni. Szerencsére Marica megelőzte.

- Férjem bocsánatod kéri, de ő így délelőtt mindíg a gazdaságban van... Pedig nagyon vágyott itt lenni, igazán nagyon...

- Sose mentegesd, - vágott Udvardyné a szavába, - nagyon értem. Végre is a kötelesség... - Magában pedig önkénytelen gőggel mondogatta: Ő is fél a találkozástól, ő is...

Öltözködni kezdett. Előbb a haját rakta másképen, sokkal öregebben, aztán egy sötétkék batiszt ruhát húzott ki a ládából.

Te szegény, fáradt arcú kis asszony, - gondolta s szíve repesett örömében, hogy ilyen nemes elhatározások fogamzanak meg benne. - Becsületes leszek, elcsúfitom magam. - Csak mikor már a gyémántcsattos övet is bekapcsolta, jutott eszébe, hogy Károly épen ebben a ruhában találja legszebbnek, meg hogy azt a vagyont érő csattot a mult héten kapta volt ugyancsak Károlytól.

- Instálom méltóságos grófné, tálalva van, - hangzott a bekopogó inas hangja, mire Marica összeijedve ugrott fel helyéről:

- Szent Isten! Elfelejtettem salátát szedni! - kiáltott s megriasztott madárként rebbent ki a szobából.

Ott aztán egyszerre, minden bevezetés nélkül, szemtől-szembe találta magát Malmossy Bálinttal. Ha ugyan ő volt? Első percben ugyanis kételye támadt. Miért is nem jutott sohasem eszébe, hogy Malmossy Bálint is öltözködhetik puha flanell ingbe, zöld vadászruhába, bogos nyakkendővel? Különben is nagyon megváltozott. A haja meggyérült s szeme sarkában apró kis rúnák mutatkoztak. De legszembeötlőbb volt arcának szikársága, mert az nem annyira a test lefogyásából eredőnek látszott, mint inkább egy pénzben, érzelmekben egyaránt fukar ember kicsinyes gondjairól árulkodott. Ella azonban azt következtette e külsőből, hogy a sors fösvénykedett vele szemben a boldogsággal. Egyúttal - asszonyi logikával - legott a szegény kis feleséget tette mindezért felelőssé. Malmossy némi zavarral nyújtotta kezét vendégének.

- Reménylem, - mondta, mialatt pillantása nem a szép asszonyt, de a terítést szemlélte - reménylem nem nagyon únta magát az állomástól idáig? És itt? Meg van elégedve a szobáival?

- Már hogyne! - nevetett Ella, s az épen belépő Maricához sietett - már hogyne!

Asztalhoz ültek s a társalgás jól-rosszul, megindult. Ámde Ella hamarosan belátta, hogy nem könnyű feladat két olyan embert szóval tartani, kik közül az egyik - a ház urnője, - folytonos izgalmak között figyel az ételhordásra s élénk szemjátékkal igyekszik az inasok ténykedését irányítani, a másik pedig - a háziúr - minduntalan félbeszakítja a mondatot, hogy valami kifogást nyilvánítson az ételre nézve, vagy hogy parancsot osztogasson a mindinkább fejüket vesztő szolgáknak.

Ella nagyon szeretett volna már túl lenni az ebéden, de még csak most kezdték a sültet hordani. S ekkor történt, hogy miután Malmossy egy szakértő pillantást vetett a salátás tálra, fagyos nyugalommal, csaknem álmosan kérdé feleségétől:

- Fájdalom, pedig hidd el, magam mentem érte a kertbe, úgy-e Ella? - mentegetődzött Marica nekipirulva.

- Óh, szót sem érdemel, - mondá - s tulajdonképen én vagyok a hibás, miért reagálok az ilyen kis figyelmetlenségekre. Pedig már rég megszokhattam volna őket. Nemde kedves grófné? - fordult Ellához kifogástalan udvariassággal. De a kérdezett annyira elmerült a kenyérmorzsák tanulmányozásában, hogy egyiknek sem adott választ. Igazában haza gondolt: világos, virágos ebédlőjébe, mely még soha sem volt tanuja hasonló "jeleneteknek" s ahol most valaki, aki őt nagyon szereti, sóhajtva fogyaszt egy unalmasan árva ebédet. S bár erősen küzdött ellene, percről-percre hangosabb lett lelkében az a bizonyos "minek is jöttem ide?" kérdés, amelytől senki sem ment, aki vendégeskedni indul; de ki hitte volna, hogy a szép Ella grófné épen a Malmossy Bálint házában fog általa gyötrődni.

De a végén, nem csoda, ha Bálint ilyen zsarnok lett, - fűzte gondolatait tovább. - Hiszen szegény Marica?!... Miért is fél annyira az urától a kis szerencsétlen?

S mikor később egyedül maradt vele, gyöngéden beszélni is próbált erről, de ekkor Malmossyné könnyes szemekkel panaszkodni kezdett:

- De ha mondom néked, hogy semmi sem használ! Megkíséreltem már mindent. Dacot, haragot, gyöngédséget, évődést, engedékenységet, mindent. De minden hiába! Mert... mert nem szeret, - s itt hangja megcsuklott a nagy zokogástól. - Sohasem is szeretett... soha, soha, soha! - Ronggyá ázott zsebkendőjét tépegette, szaggatta nagy felindulásában.

- Hagyd el, mind hiába, tudok amit tudok, - sóhajtott Marica most már megadással. - Lásd, én azt hiszem... igazán azt hiszem... más asszony kellett volna Bálintnak, nem én gyenge, beteges, gyáva teremtés. Igen, más, egészen más. Tudod milyen? - s nem várt határozottsággal tette kezét az Ella vállára. - Tudod milyen? Olyan mint te!

- Én? Én? - hebegte Udvardyné elsápadva, majd ideges nevetéssel. - De ugyan hogy is jut ilyesmi eszedbe?!

Ha sejtené, hogy mi hozott ide a házába, - gondolta, mikor később szobájába zárkozva, újra összeillesztette e különös párbeszéd részleteit. S egyszerre úgy érezte, hogy ő egy cseppet sem különb egy hitvány csalónál, mert hát mit akart ő itt? Belopódzkodni s letelepedni egy tüzhely mellé, melynek minden sugara, minden melege azt a kis fázékony asszonyt illeti s nem őt, óh nem. Miért is? Hisz neki nincs joga fázni. Semmi, semmi joga sincs hozzá! De még nem késő, még helyre hozhat mindent. Beszélni fog Bálinttal... Igen, ez kötelessége. Az asszony őrangyala, a férj legjobb barátja, igen, ez lesz a jövője, ezzel tartozik annak a szép, annak a ragyogó multnak...

S mintha az alkalom is kedvezne e tervnek. Ozsonna után Marica valami rendelkezést adva ürügyül, a cselédházba ment és Malmossy azt indítványozta, hogy nézzék meg a lóállományt. Tanúk nélkül maradtak tehát az elhagyott nagy kertben.

- Biztosan Nánihoz ment. Náni tudniillik régi dajkája, aki ezidő szerint betegen fekszik nálunk... Különben is annyi itt az elvénült s ápolást igénylő kutya, macska, vén cseléd, penziós gouvernante, hogy az egészségesekkel senki sem ér rá törődni.

- Mily igazságtalan szegény kis feleségével szemben! - kiáltott, - pedig ő biztosan egyébre se gondol, mint hogy önt boldoggá tegye.

- Boldoggá? - visszhangozta Bálint. Majd csúfondárosan: - Hol árulják azt kérem?...

- Bocsánat, nincs szerencsém kedves férjét ösmerni, - mondta Malmossy kalapot emelve.

Ella ajkába harapott. Ezer csipős, helyreutasító válasz tolongott agyában s mégis némán folytatta útját kisérője mellett, mert a szíve dobogása azt súgta, hogy ez nem gorombaság volt Malmossy részéről, hanem irígység Udvardy iránt. S ez a feltevés mindinkább meggyőződéssé vált nála, mert amint messzebb-messzebb jutottak a háztól, a báró tekintete annál több érdeklődéssel, konoksággal csüggött hajlékony alakján, szép arcvonásain.

Ismét kacagott, de nem nézett vissza házigazdájára. Volt valami a férfi hangjában, amivel nem mert szembeszállni.

Hátha még mindig szeret? - villant meg eszében s ez a gondolat legott feledtetve Marica létezését mint millió apró kalapácsütés lüktetett, vert, zakatolt halántékában.

S minő érzések ébredtek e gondolatra? Diadalmámor-e, vagy kínos döbbenés? Nem tudott volna reá felelni, mint ahogy képtelen lett volna e percben arra, hogy a mult és a jelen között megvonja a határvonalat. De eggyel tisztában volt, azzal, hogy valamit mégis kell mondania, még pedig valami nagyon közömböst, nehogy Malmossy kitalálja a lelkében felszabadult áramokat, s ezért, mivel épen beértek a boltíves, sok száz esztendős istállóba, ahol hosszú sorban álltak a Malmos-Szent-Péteri ménes híres neveltjei, hangosan kezdte olvasni a lovak neveit: "Babám", "Mirza", "Valkür", betűzgette rendre. Malmossy nyomon követte, s míg tettetett érdeklődéssel beszélt erről vagy arról a lóról, eladásról, behajtásról, Ella egészen biztosan tudta, hogy tulajdonképen minden szava hazugság, mert csak egy tárgy van, amiről beszélni szeretne; szerelemről. És mintha nem is az az ember állt volna mellette, aki pár órával ezelőtt egy ostoba kis salátáért "jelenetet" rögtönzött a feleségének. Nem. Ez fiatal volt, szép volt, egészen olyan, mint hét évvel ezelőtt.

Ella nehezen féken tartott önuralommal folytatta érdektelen sétáját. De egyszer csak meglepetve állt meg egy box előtt.

- Igen, igen, Barangó II, - nevetett Malmossy, cseppet sem értve a dolgot. - Mi van abban olyan csodálatos?

- Az a Barangó? - kérdé Ella meggondolatlanul, s mit tehetett róla, hogy azt így kérdezte: Hiszen az a név annyi emléket keltett fel benne! Igen, mi tagadás benne, minden izében megremegve azokra a rég mult tavaszi reggelekre kellett hogy gondoljon, azokra a reggelekre, melyeken a Jászlakyék városligeti villája előtt - nap-nap mellett - egy nagyon szerelmes, nagyon szeretett fiatalember lovagolt el aranyragyogású, sötét lován ülve. Istenem, mily harmatos, mily érintetlen leányálmok kísérték útjában. Mennyi öröm hallgatta a patkó csattogását s mennyi fohász, áldás szálldogált utána...

- Barangó! édes, édes Barangó! - súgta a fiatal asszony titkos kényeztetéssel.

De Malmossy, talán mert egészen másutt járt a gondolata, kérdőn ismételte:

Ella ijedve nézett rá. Hogyan? - tünődött - lehetséges, hogy ne emlékeznék, mikor pedig egy óra óta arcának minden vonásából azt látom, hogy nincs a mult feledve?... Malmossy azonban most már egészen közel lépett hozzá:

- Ugyan grófné - mondta türelmetlenül, csaknem durván - ne nézze már oly soká azt a kiszolgált vén gebét... s a fiatal asszony elsápadását félremagyarázva: Ella - súgta gyöngéden - kérem jőjjön... Itt nem is beszélhetünk... Pedig... emlékszik hajdan, a Margitszigeten... arra a csókra, arra az egy ici-pici csókra?...

Az Udvardy Ella lelkében egyszerre világosság támadt, mint mikor túlhevült nyári estén az első tisztító villám felgyúl a láthatáron. De bizonyságot akart, azért leküzdve felháborodását, ő is súgva, álmodozóan kérdé:

Malmossy pedig, győzedelme biztos tudatában már nem is tartotta érdemesnek, hogy hazudjék s ezért égő tekintetét a fiatal asszony szemébe ékelve:

- De azért mégis - mondta vigasztalólag - amint ma viszontláttam, mintha kiesett volna ez a hét év az életemből, mintha még most is ott ülnék azon a padon magával s érezném annak a csóknak az édességét... De hála Isten nem ott ülünk - nevetett megelégedéssel - hiszen akkor olyan ostobák voltunk még mind a ketten... ugyebár?...

Lehet, hogy ennyit se mondott, lehet, hogy többet is, egy pár szóval több vagy kevesebb oly mellékes az ilyes vallomásnál.

Udvardy Ella azonban ott zokogott, ott sírt a "Barangó II" rekeszének dőlve. Oly koldus szegénynek érezte magát romba döntött álma nélkül. Mint egy alvajáró, aki se nem lát, se nem hall, vánszorgott ki a szabadba. Malmossy pedig, bajuszát tépegetve, dühösen, megszégyenülve, egy szót sem értve az egészből, kullogott utána.

A Grand Hotel előtt már készen álltak a csilingelős, piros csótáros szánkók, de a társaság még mindig ott ácsorgott a jó meleg hallban.

- Tulajdonképen bolondság ma Kézsmárkra menni - mondta Nyáray Ella. - Ezt a napot az Isten is egy bobsleigh-partie kedvéért teremtette.

- Az igaz - sóhajtott Jánky Béla. - Hej, hogy jönnénk le a Tarajkáról, Ssssss!... Mi?...

- Ne is mondja, mert mindjárt cserbenhagyom az egész úri kompániát... és...

- Tegyen mindenki, ahogy tetszik, - vágott szavába Oroszváryné - de nekem egy meleg sapkára van szükségem, én tehát Kézsmárkra fogok menni. - S ezzel már ki is lépett a szabadba. Természetesen mindenki követte, bár jó idő telt el, míg sok nevetés, helyezkedés, rendelkezés után végre elindulhatott a zajos karaván.

Karcsú norvég szánok és tisztes családi bárkák siklottak egymás nyomában. S amerre mentek, csengett a kacagás, röpködtek a hólabdák, táncoltak a hószilánkok. Mintha nem is meglett emberek, de pajkos gyermekhad ülne a szánokban.

Igaz, hogy olyan nap volt, aminőt csak a téli Tátrában láthatni. Mikor minden, ami kék, kékebb, minden, ami fehér, fehérebb, mint ahogy elképzelhetnők. Mikor a szironyos hó rubintot, smaragdot, topázt és ametisztet hint a lábaink elé, és a nap úgy át- meg átszövi az eget aranysugarakkal, hogy egyszerre minden mese és minden imádság, amiben valaha hittünk, ami valaha értéket adott az életünknek, újra a szívünkbe tódul. Csoda-e, ha egy ilyen napon a szegény emberiség lelkében elnémul a gond, remélni tanul a csalódás és diadalt ül az életöröm?

Csoda-e, ha Iktáry Pálné is, bár az imént még könyes szemmel hagyta el szobáját, most szintén úgy nevet és épen olyan harciasan gyúrja a hólabdákat, mint a többiek?

- Hiszi, hogy Ilmánál őszinte ez a jókedv? - súgja Orlayné előrehajolva; de mielőtt választ kaphatna, Torbágyi Feri orozva, sunyi komolysággal egy hóval megrakott ágat ránt meg a feje felett, és ez sikoltozásba fullasztja a "még mindíg szép asszony" kíváncsiskodását. Orlayné neheztel is, örül is e csatározásnak. Egy darabig ő igyekszik a Torbágyi nyakába apró jégcsapokat csempészni, de mivel az homlokáig felhuzta nagy rókabundáját, belátja, hogy feleslegesen fárad.

- Komemura, - szól tehát az előtte ülő fiatalembernek (akit különben Járday Máténak kereszteltek, de akit mindenki makacsul Komemurának szólít; hogy miért, azt senki sem tudja) - tegye a plaidet a lábamra. Fázom.

Járday sietve tesz eleget a parancsnak, s míg kezei remegő gondoskodással tapogatják, egyengetik helyre a takarót, szeme alázatos kérdéssel lesi, hogy vajjon zsarnoka meg van-e elégedve.

Iktáryné önkénytelenül messzebb huzódik tőlük, és kellemetlenül érinti, hogy Torbágyi neki is felajánl egy plaidet.

- Köszönöm. Nincs reá szükségem, - utasítja vissza kurtán - de legott megbánva igazságtalanságát, titkon int a fejével, hogy nézzen a völgyre, ahol ezer árnyalatban fehérlenek a kis házikók, ragyognak a templom-keresztek, sötétlenek az erdők, s ahol pamutos puhasággal húzódnak a párák s gomolyognak a füstök, eggyé olvasztva, eltompítva a téli táj éles körvonalait.

Torbágyi némán követi a fiatal asszony tekintetét és nem is szólnak többé egymáshoz, nem is néznek többé egymásra, de azért mégis mind a ketten tudják, hogy ugyanegy érzéssel engedték az örök szépet a lelkükre hatni.

Hallgatásuk a szán másik két utasára is átragad. Mióta az erdőkből kiértek, Orlayné se folytatja a Járdayval kezdett suttogást. Beérik a szemek beszédével.

Iktáryné ezt kevésbé bánja. Végre is nem kénytelen odanézni. Míg azt, a mit beszéltek, néha mégis meghallotta.

Kár volt vele egy szánra ülni. Tünődött. De ki gondolt az Orlayné és Komemura szerelmére? Volt-e Ilmának más az eszében, mint a vágy, egy ily csodás szép napon kimenekülni a fülledt szobából. Elfeledni az Iktáry Pál gorombáskodását, és... Ejh, minek keresse a kibúvót önmaga előtt is? Hát igen. Egyesegyedül azért jött, mert egy egész napon át együtt akart lenni Torbágyi Ferivel.

És amikor ezt beismerte, úgy érezte, hogy a szíve hallhatóan lüktet. Szinte csodálta, hogy senki sem kérdezi e szokatlan jelenség okát. Mégis. Mintha Torbágyi megkérdezné egy alig észrevehető kérő tekintettel.

Vagy tévedett volna? Kell, hogy tévedett légyen. Hiszen soha, soha, egy szóval sem árulta el, hogy ezt a nálánál három évvel fiatalabb embert szereti... És nem is fogja elárulni soha. Nem? Miért nem? Mi tarthatja vissza? Oltárnál tett esküje, melyet a másik fél egy percre sem vett a maga részéről komolyan? És nincs-e kötelességei alól feloldva az olyan asszony, akinek férje már évek óta görnyed egy tolóskarszék szűkös, börtönében - a saját hibájából? Iktáry Ilma összeborzongva vallja be magának, hogy már részvétet sem érez az iránt a szerencsétlen iránt, aki szeszélyből, kegyetlenségből, irígységből folyton csak gáncsolja, gúnyolja. És most, hogy végre találkozott azzal az eggyel, akinek jöttét egész életén át várta, akit meggyötrött szíve egész lázadásával már előre is szeretett, most mégis eltaszítsa magától? Előítéletből? Gyávaságból?

Tekintetük ismét találkozik, és amit abból kiolvasnak, sok évi szenvedésért kárpótolja őket.

Miért kellett Orlaynénak épen akkor megszólalni? Vagy már régen beszélt, csak ők nem hallották?

- Ugyan Komemura, - nevetett a szőke asszony ideges, hangos nevetéssel - csak nem fogja pártját a férjemnek? És épen maga?

- Isten ments! - siet Járday a felelettel s hangjában hála cseng és még valami: félelem.

Ilma bosszankodva tapasztja gallérját füleire és azontúl kerüli a Torbágyi tekintetét.

De ime, megszünt a szánok sima, hangtalan repülése. A nagylomniczi országútra értek és itt, erősen ki lévén járva a nyom, a fogatok kellemetlen morzsolódással döccentek előre a fagyott köveken. Szerencsére nemsokára Kézsmárkon voltak.

- Nini! Vásár van - fedezte fel Oroszváryné, aki a legelső "stolkier"-ben ült. S legott szántól-szánig repült az indítvány, hogy látogassák sorra a látványos bódékat.

- Helyes! Pompás! - kiabálták mindenfelől és ki-ki sietett a lábzsákból kimenekülni.

A "ringli-spielt" egyhangúlag leszavazták. De a menazsériába - a négyes szán utasainak kivételével - mindenki örvendve tódult.

- Mi inkább a panorámába megyünk - határozta el Orlayné, aki egészen átengedte magát a Járday vezetésének. Még keztyűjét is lehúzta, "hogy jobban melegedjek" - magyarázta Ilmának.

Iktáryné növekvő ellenszenvvel ballagott nyomában. Visszataszítónak találta hízásnak indult gömbölyű alakját, változhatatlan szőkeségét, gerlicéskedő nevetését, szóval mindent, amit tett, amit mondott. De sohasem érezte ezt annyira, mint épen ma, amikor Orlayné talán mert szokatlan környezetében szabadabbnak vélte magát, vagy talán mert érzelmei csakugyan erősebbek voltak akaratánál, - tény az, hogy szerelmét a nálánál tiz évvel fiatalabb és egy tüdőkatarrus veszedelmétől még most is sápadt gyermek-ember iránt alig palástolta.

Iktáryné bosszankodva kérdezte magától, - legalább huszadszor - hogy tulajdonképen miért nem csatlakozott inkább a többiekhez, de pirulva ismerte be az igazat: mert Torbágyi vele tartott.

- Rég ismeri Malvine-t? - kérdezte tőle, mialatt a vásártéren végighaladtak.

- Van ám; még pedig milyen derék, aranyos ember - felelt Torbágyi őszinte lelkesedéssel, és ez a hang még élesebbé tette azt a megvető pillantást, a mellyel Orlayné után nézett.

- "Mégis" bizony. És igazán nem tudom, kit sajnáljak jobban, az én jó öreg Miklós barátomat, aki előbb-utóbb szenvedni fog miatta, vagy ezt a szerencsétlen sárgaszájú Mátét, aki sohasem menekszik többé a körmei közül?

- Bizonyos vagyok benne, Orlaynénak egy rettenetes fegyvere van vele szemben, tudja mi? A feddhetetlen, kifogástalan multja.

- Pedig egyszerű. Aztán meg Komemura nemcsak az első idegen férfi ennek az asszonynak az életében, de korát tekintve, egyúttal valószínűleg az utolsó is.

- Szt! Hallgasson... - felelt Ilma nevetve és mégis összeszoruló szívvel. - Hát nem tudja, hogy Malvine csak két évvel idősebb, mint én?

De Torbágyi csak egy szemrehányó tekintettel felelt, amely azonban szónál jobban értésére adta, hogy hogyan is mondhat ilyet. Mintha nem tudná, hogy nálánál nincs se szebb, se fiatalabb asszony az egész világon, a Torbágyi Feri szemében.

Ilma önkénytelenül magához szorította a fiatalember karját, melyet most, hogy a panoptikum lépcsőjéhez értek, elfogadott.

- Tessék, tessék - hadarta a panorámás, máris félrevonva a kopott vörös függönyt.

Ahogy a külső nagy világosságból beléptek, első percben teljes sötétségben érezték magukat, s így csak sejtették, hogy négyőjükön kívül nincs más a szobában.

Orlayné és lovagja a legvégső ablaknál kezdte a képek nézését, Ilma és Torbágyi pedig egészen feledték, hogy nézni is kellene valamit. Ők most csak egymásra gondoltak, mert mindkettő szívében elnémult a gyötrelmes "miért", hogy ajkuk boldog odaadással "mindég"-et suttogjon. Tele volt a lelkük a viszontszerelem minden üdvösségével s tán nem is vágytak másra, ebben a percben határozottan nem. Arra pedig, hogy mentől igazabb ma az a "mindég", annál több hazugságot fog majd az életükbe dobni, most egyik se gondolt.

Hiszen az igazi szerelem is olyan, mint az emberfia: születik. Még pedig ártatlanul születik. Eleinte minden öntudatlan nála, még az éhség is. És épen ez az, ami a mamákat megtéveszti, mert elhitetik magukkal, hogy csupán a jó neveléstől függ, hogy a gyermekeknek ne legyenek vágyai, követelődzései.

Ilma is ilyesmit hitt, mert hófehér lelkének jól esett ezt hinni. Torbágyi pedig óvakodott volna e tévhitet ilyen korán eloszlatni. Oh, a papák annyival okosabbak!...

Miért is nem maradhattak még sokáig e varázslatos, tiszta hangulatban? Miért kellett az Orlayné nevetésének végigsivítani a csendes kis szobán, mint ahogy kuvik rikogatása végigsivít egy holdfényben álmodó csendes erdő mélyén?

Ilma összeijedve sietett egy kivilágított ablak mellé állani. Torbágyi pedig egy sokkal távolibbhoz lépett. És újra elnémult minden körülöttük. De mégse. Mintha ott messze, a legvégső sarokban, ahová nem ér a kis kivilágított ablakocskák fénye, valaki suttogva kérne és valaki halkul kacagva, izgatva nemmel felelgetne.

- De hiszen ezek csókolóznak - suttogja megbotránkozással. - Én megyek - szól aztán hangosan. - Ti is jöttök? - kérdezi még foghegyről, bár ő már el is indult.

- Nem... mi még nem néztük ezeket a nagyon érdekes dolgokat végig... - hebegi Járday bizonytalanul.

Ilma csak egy hideg "ahogy tetszik"-et felel s a kijáráshoz lép és kellemetlen biztonsággal érzi, hogy most ott ketten örülve, gúnyosan tekintenek utána.

Torbágyi siet az ajtót kinyitni. De úgy látszik, eltévesztették az útat, mert ime, nem a szabadban, hanem a panoptikum másik felében találják magukat.

- A tükörterem - magyarázza a tulajdonos dicsekvéssel. Ilma kérdő tekintettel néz körül. Tényleg lóg egy pár tükör a falon és egy polcon velencei üvegből néhány karos gyertyatartó is díszeleg, de - ennyi az egész?

Úgy látszik, a panorámás csak ezt a kérdést várta, mert legott, titokzatosan, sokat igérő mosollyal vezeti őket egy emelvényhez, melyen függönnyel letakart nagy keretek állnak, s miután egy húzózsinórt ad át Torbágyinak, diszkréten távozik a szobából.

Ilma félig únott, félig kíváncsi mosollyal lép fel az állványra. Torbágyi pedig, aki nagyon kételkedik a mulatság értékében, közömbös vállvonitással rántja meg a zsineget. De legott sokat adna érte, ha ezt nem tette volna, hiszen alig hogy Ilma odanézett, máris elsápadva hátrál a kerettől.

- Iszonyú! - kiáltja, nevetés helyett igazi rémülettel, mert bár tudja jól, hogy egy ártatlan, ugynevezett jux-tükör előtt áll, mégis irtózatos az, amit benne meglát. Karcsú, fiatalos alakja helyett egy elhízott, vénhedő asszonyságot, aki sokkal inkább hasonlít Orlay Miklósnéra, mint saját magára. És ahogy önkénytelenül oltalmat keresve jobbra fordul, egy másik tükörben, abban, amely keskenyít, meglátja Torbágyit, véznán, satnyán, akárcsak Járday Mátét...

- Ugy-e, milyen mulatságos? - kérdezi Torbágyi erőltetett nevetéssel, mert ő is arra a másik kettőre gondolt.

De Ilma nem felel, mert ellenállhatatlan önkínzással mélyed eltorzult képmásának a nézésébe.

- Vajjon mire gondolhat ez a szép, finomruhás dáma, hogy nem nevet, mint a hogy mások szoktak, sőt inkább, lám, egyik könycsepp a másik után pereg le szomoru arcáról? - tünődik a panorámás, aki ismét visszasompolygott.

- Ilma? - kérdi aggódva, gyöngéden, de nem mer többet szólni, mert Iktáryné olyan kétségbeesetten nézett reá, mint valaki, akit durva kéz keltett fel egy édes álomból.

Nemsokára ismét ott ülnek a csilingelő szánban. Fagyos némasággal száll rájok az este és Iktáry Pálné tudja, hogy végéhez közeledik életének az az egyetlen napja, amelyet érdemes volt átélni, de tudja azt is, hogy ennek a napnak nincs holnapja, mert ha lenne?... Iszonyattal, keserűséggel néz a mellette ülő vénülő asszonyra, aki mit sem törődve szomszédaival, kacérkodik, parancsokat osztogat, féltékenységi jelenetet rögtönöz fiatal udvarlójával.

- Oh, hát nem érti?... Mert maga az első férfi az életemben és mert én magát - örökre fogom szeretni... - jő rá a lehelletszerű felelet, csakhogy Torbágyi nem hallhatja, mert épen akkor harsan fel újra az Orlayné éles nevetése.

A fővárosban észre se vették távozását. Egyszer betegsége idején egypár ismerőse megkérdezte a kaszinó portásától, hogy "talán elutazott a gróf, hogy már oly rég nem láttuk?" - Egy piknik rendezésénél lett volna az aláírására szükségük. Azért keresték. De amikor azt a választ kapták, hogy hetek óta beteg, közömbösen belenyugodtak. - Végre is, - mondogatták, - maga kereste magának, mert aki olyan beteges, mint ő, annak nem tehet jót, ha nap-nap mellett este nyolckor kél és reggel ötkor fekszik. Aztán meg mi öröme is telhetett ez életmódban, amikor egyebet se tett, minthogy egyik teremből a másikba hurcolta az unalmát, nézte a mások kártyázását - és fizette a pezsgős orgiákat, amelyen ő maga Giesshüblit ivott?... S mindezt egykedvűen, fáradtan, életundorral, mintha nem is a maga kedvéért cselekedné azt, de megbizásból, mint ahogy a szűcs levegőre hordja a gondjaira bízott molyette bőröket.

Amikor aztán egy ködös novemberi napon kifüggesztették érte a lobogót, - legjobb ismerősei is egy-két bölcselkedő "Hja-já"-val tértek fölötte napirendre. A lapok meg éppen hogy két sorban végeztek vele: "Gróf Csákóczy Péter, a csákócfalvi és holdédi uradalmak tulajdonosa, folyó hó 20-án hosszas betegség után, élete negyvenedik évében elhunyt". - Ennyi.

Pedig, valaha, mindenki azt hitte, hogy nagy jövő áll előtte. Neve, vagyona, tehetsége minden megvolt hozzá, csupán kettő hiányzott: erély és felelősségérzet. Az előbbit nem örökölte, az utóbbit elfeledték nevelési rendszerébe tenni, ő tehát soha nem ébredt öntudatára annak, hogy azokat a fényes lehetőségeket, amelyek benne szunnyadoztak, illenék nemzeti értékre átváltani. Nem. Erre igazán nem gondolt; és ezért egész természetesnek találta, hogy úgy rendezze be életét, ahogy ő azt a legkényelmesebbnek találta.

Így történt, hogy amikor meghalt, nem hagyott maga után nagyobb űrt, - még klubjában sem, - mint aminőt hagy egy osztriga, ha a sok osztriga közül egyszerre csak tova mossa a hullám.

Temetésére mégis megjelentek egynéhányan, sőt, mivel tekintélyes összeget hagyományozott különböző sportegyesületeknek, illőnek találták, hogy egypár küldöttség Csákócfalváig kísérje.

Kora reggel volt, amikor a pályaudvarra hajtattak. Budapest még alig-alig kezdett ébredezni. Falun ilyenkor, már harmadik portában jár a koldus; de a város lakója ösztönszerűleg halogatja az utcáralépés idejét. Hiszen oly kétségbeejtőn józan ilyenkor minden.

Későbbi órákban mégis sző az élet egy-két szines szálat az általános szürkeségbe. - De így, novemberben? a milímárik szállingozása idején? Rettenetes! Aki nap-nap mellett nézi, idővel színvakságba esik tőle. Ha nem is a szemével, - de a lelkével, biztosan.

- Igazán kiméletlenség ilyen hajnalok hajnalán kizavarni az embert. - Zsörtölődik Tóváry Árpád is, mialatt a különvonathoz siet. Csak amikor a többi úrral kezet szorít, akik egytől-egyig még álmosabbnak, zöldebbnek és gyűröttebbnek látszik, mint ő, - érez valami kárörömfélét.

Amikor pedig a mozdony süstörögve, kalapálós zökkenésekkel, kiindul a pályaudvarról, hogy legott rohanvást tűnjék el az őszi köd hangtalan végtelenébe, Tóváry lelkében teljesen megváltozik a hangulat.

Alkalmasint a nagy pompával ravatallá átalakított furgon megpillantása váltotta ki nála ezt az észrevételt. Mert az, hogy ők (a néma utasnak már is zajongó, nevető, kártyázó kísérői) milyen kényelmes vörösbársony pamlagokon fanyalognak, igazán elkerülte figyelmét. Hozzá volt az ilyesmihez szokva, amióta megszületett.

Természetesen sietett az elhunytra terelni a beszédet. Az összes jelenlévők között ő ismerte volt legjobban és így könnyen beleélhette magát a "legjobb barát" borús, de kellemesen parádés szerepébe.

- Alig félórányira laktunk egymástól, - magyarázta. - Egy iskola padján verekedtünk, s együtt mulattuk át a "tanulmány-évet" Londonban és Párisban.

- Milyen volt szegény jó Péter fiatalabb korában? - kérdezte Arisztid Arzén, az Atléta-Klub küldöttje.

- Szóval, akkor is olyan volt, mint utolsó évében: szürke hüllő és semmi más. Mi?

- Isten neki. Meghallgatjuk. Úgyis elfeledtünk újságokat venni, - mondta Ákos gróf el nem palástolt ásítással, de ez cseppet sem zavarta Tóváryt, mert miután kényelmesen elhelyezkedett, s egy pohár konyakot megivott, imigyen kezdte beszédét:

- Épen a tavasszal volt nyolc esztendeje, hogy egy csütörtöki... nem, pénteki... de mégis csüt... Ejh, de mindegy. Szóval egy kora májusi reggelen megnyergeltettem "Funny girl"-t és... Na, ni? Tudom, hogy valami fontos okom volt rá, de mi?... Á, - megvan: Meg akartam hívni Petyit az esküvőmre. Igen. Úgy van. Az esk... Hát igen. Elindulok, de alig érek feleútjára, oda, ahol egy gyönyörű - de igazán gyö-nyö-rű - nárcisszos rét kezdődik, - mikor csak szemtől-szembe találom magam az én Péter barátommal. Hát persze: "Szervusz", "Szervusz." "Honnan jösz?" "Hová mégy?" - "Én csak meg akartam neked mondani, - jelentette ki Péter, - hogy a Louisa ma éjjel ötöt kölykedzett." - Notandum a Louisa volt az a híres ezerforintos szetter, tudjátok? - szúrta közbe Tóváry, - majd újra a párbeszéd kettős hangján folytatta: "A Louisa?" - "Igen. Kell egy pár kölyök?" - "Már hogyne kéne! De én meg azért jöttem, hogy az esküvőmre meghívjalak." - "Az esküvődre? És mikor esküszöl te őrült kucséber?" - Szegény Petyi mindíg így nevezett! - Tóváry egy második pohár konnyakkal enyhített bánatán. - "Három hét mulva", - feleltem. "Ott leszek." És, mintha most is látnám, - nevetve szalutált a lovagló-ostorral.

Gyönyörű reggel volt. "Funny girl" alig fért a bőrébe. "Tudod mit, - indítványozom Csákóczynak, - próbáljuk ki a két ló gyorsaságát." "Helyes. A cél?" - "Az a gémes kút ott messze. Látod?" - "Látom."

Erre aztán hajrá! keresztül a nárcisszos réten, hogy, - mintha lepkék kelnének nyomunkban, - csak úgy repült jobbra, balra a sok lefejezett fehér virág. Rögtön ott voltunk a gémes kútnál, ahol egy nyüzsgő malacnyájat ijesztettünk el az itatótól. Nagyon mulatságos volt, mert persze, iszonyú sivalkodással és fülek szapora lóbálásával gurultak, tülekedtek a kis mocskosok szerte-széjjel.

Én épen lehajoltam, hogy a kengyelen igazítsak valamit, amikor hallom, hogy Péter halk füttyentéssel azt mondja, hogy: "Ejnye be szép!"...

Fölnézek, hát a szemközti kis erdőből egy kis paraszt leányt látok kilépni, akinél szebbet, bizony Isten, nem sokat láttam az életben.

Ő is meglátott minket, s mialatt zavarában egy virágzó galagonya-ágat tördelt apróra, sunyin, gyermekes kíváncsisággal sandított át hozzánk.

Valami ünnep lehetett, mert nagyon ki volt csipve. Egy olyan pirosvirágos sárga viganó volt rajta, amilyent a matyók-leányok viselnek. Bokáig érő, ezer ráncban hullámzó ingó-rengő szoknya az. Láttatok már olyant? Nem? - Na hát biz Isten, boszorkányos egy jószág! Nem is tudom, mihez hasonlítsam; orchideához? vagy azokhoz a ragyogó, félig virág, félig állat csudákhoz, amilyent az Adriában lelni. Mondhatom, észbontó volt az a leány, amint minden lépésére ritmikus himbálódzással, simultak hozzá a legforróbb színek kigyóvonalai. "Ha azt mondanák, hogy ez egy indiai rajahnak a leánya, elhinném!" - lelkesedett Péter.

Én nem feleltem. Tudjátok, három hét választott el az esküvőmtől és ilyenkor az ember olyan... olyan ostoba, - mi?

- Péter most már leszállott a lóról és átlépdelt a kis Veronkához, - mert persze, öt perc múlva tudtuk, hogy így hívják és azt is, hogy egyik uradalmi kondásnak a leánya. És amíg én a vőlegénység hátrányain tünődtem, az én lobbanékony barátom már ott ült egy vadkörtefa árnyékában és javában nevetgélt a szépséggel. Mégis, volt valami a leány viselkedésében: tartózkodás? vagy tisztaság? vagy én nem is tudom minek nevezzem, - de tény, hogy az udvarlást nem engedte az illem határain túl menni.

Végre is megúntam ezt a koplalós pásztorjátékot nézni és ezért odaszóltam Petyinek: "Dél lesz öregem. Én megyek." - Hát ő is jött. De milyen szomorúan és hányszor nézett vissza!... "Hallod-e, barátom, - kiáltottam méltatlankodva, - csak nem fogsz plátói szerelemre gyulladni egy kis kondásleány miatt?"

Kelletlenül vonogatta vállát: "Vőlegénye van", - dörmögte bosszúsan, magyarázatképen.

Reám nézett és valószínűleg agyába villámlott ez örök igazság, mert elmosolyodott. "Gondolod?" - kérdezte elmerengve.

Nekem pedig annyira mulatságosnak tünt föl az a furcsaság, hogy Csakóc ura egy percig is habozhasson egy cselédleány meghódításában, - "mert vőlegénye van", - hogy félig ugratási vágyból, félig fiatalos meggondolatlanságból, - kacagva böktem neki oda a tanácsot: "Mondok valamit, pajtás. Az én születendő fiamnak, mert biztosra veszem, hogy kilenc hónap és három hét mulva keresztelünk Tóvárott... mint ahogy kereszteltünk is! - szúrta közbe a báró önelégült nevetéssel. - De folytatom. Hát mondok, - az én születendő fiamnak épen egy ilyen dadára lesz majd szüksége, mint az az egészséges kis Veronka... Gondold meg..."

Péter hirtelen fölkapta fejét és - jól emlékszem, - a haja tövéig elvörösödött, - de nem felelt semmit. Én se folytattam. Így aztán némán köszöntöttük egymást és ki-ki ment a maga útjára.

A lakodalmunkról kimentette magát. Hónapokig nem is találkoztunk. Rég pesti lakos voltam már, amikor egy reggel, - csak úgy ni, - kopogtatás nélkül beállít hozzám az én jó Péterem. Mindjárt föltünt nekem, hogy valami nyomja a lelkét, mert szórakozottan felelgetett, idegesen rágta a szivarja végét, - minden lépten változtatta helyét. Öt perc alatt végigülte az összes karszéket, kanapét és mégis azon végezte, hogy nyugtalanul le- s fölmérje a szobámat.

Már én is kezdtem türelmetlenkedni. Dolgom is volt a városban, - így tehát kereken rákérdeztem, hogy: "Nos, öregem, ki vele, mert látom, hogy valamilyen pácban vagy. Igaz-e?"

Erre ő idegesen nevetni kezdett, s habozva mondta: "Igen, igen... mert, - mit szólsz hozzá? feleségül akarom venni Veronkát".

Ő azonban csak vállat vont. "Ezt minden vőlegénytől épen ilyen joggal és épen ilyen jogtalanul kérdezheted, - felelte, - hiszen a választ csak évek hosszú során túl lehetne megadni.

"Ejh, ne filozofáljunk, - kiáltottam, - mondd el inkább, hogyan jutott eszedbe erre az őrült házasságra még csak gondolni is?"

Természetesen a legközelebbi karosszékbe vetettem magam és úgy hahotáztam. És amikor végre szóhoz jutottam, ismét csak azt mondtam neki, amit pár hónappal azelőtt, ott a gémes kútnál, tudniillik, hogy: "Hát aztán?"

De, elhiszitek? ezúttal nem voltam képes e varázsszóval világosságot gyújtani az agyába. Sőt, nagy meglepetésemre, - elkezdett egész érzelgősen, elkeseredve, világmegvetéssel arról a nagy magányról, ridegségről, mindent eltompító szürkeségről panaszkodni, amiben évek óta tengődik, - ő, gróf Csákóczy Péter, két millió forint vagyonnak az ura, - hát mit szóltok ehhez? s amiből, szerinte, csupán és egyedül, az ő kis, örökké mosolygó, meleglelkű, melegvérű Veronkája tudná kimenteni.

"De hát ha házasodni akarsz, - rimánkodtam, - miért épen őt vennéd el, azt a butus kis parasztleányt, miért?"

Na hát mondhatom, bolondul éreztem magam. Mikor aztán pláne! Tolsztojjal kezdett előhuzakodni, egyenesen rohantam a feleségemhez és megtanácskoztam vele a dolgot. Persze, hogy az asszony ismét fején találta a szeget: "Ne ellenkezz vele, - súgta, amig visszakísért a dolgozószobámig. - De hivasd meg magad és még egy pár urat Csákócra."

- Mert harmadnap már Csákócon voltam és többé percre se eresztettem Petyit szem elől. Víg cimborákat invitáltam hozzá. Kártyapartikat rendeztem. A legszebb négy csikómat fogtam be s tűrtem, hogy kedve szerint tanítsa, páholja. Szóval, mulattattam.

Két hétig dolgoztam. De bizony Isten, robotoltam! Már annyira mentem, hogy kezdték a színésznők dolgai érdekelni, de még akkor sem biztos, hogy célt érek nála, - ha szerencsémre épen akkor nem csípi azt a kínos ichiast, amely rögtöni elutazást, Pöstyént, Rivierát jelentett neki. Ez azonban végleg háttérbe szorította a házassági terveit.

- Jól mondod, hogy végleg. Hiszen soha sem hallottuk, hogy szándékai lettek volna.

- Nem, mert többé soha sem gyógyult ki teljesen. Azután a híres kacsa-les után...

- Amelyet én rendeztem. De ki gondolt ichiasra? - védekezett Tóváry türelmetlenül.

- De tulajdonképen minek ellenezted annyira a Veronka ügyét? Végre is senkinek semmi köze, hogy ki miképen boldogul.

- Semmi köze? - pattant föl a báró erélyesen. - Könnyü neked! aki száz mértföldnyire lakik Csákóctól. De én? De mi? a legközelebbi szomszédok? Szeretném tudni, melyikőtök felesége örülne, ha a feleségem helyzetébe jutna, - aki kénytelen lett volna azt a pesztonkát fogadni. Na... úgy-e?... Aztán meg, az egész felelősség rám szakadhatott volna, hiszen énnekem jutott eszembe az az ostobaság, tudjátok, hogy... izé... hogy Veronkát dadának szánjam... anélkül pedig... ki tudj... Na? Ugy-e?...

Tóváry nem felelt rögtön, mert épen azon volt, hogy mutató- és hüvelykujja segítségével egy kis dohányfoszlánytól szabadítsa meg a nyelve hegyét. De mivel többen ismétlék a kérdést, válaszképen mégis odamorogta, hogy: - Nincs tovább.

- De hát, csak mégis törént valami, - okvetetlenkedik a bácskai úr. - Például Veronkával?

- Ja? - Veronkával? - Tóváry már láthatólag únja a dolgot, ezért csak félvállról felel: - Alig hogy elutaztunk Csákócról, a híres vőlegénye egy szép reggel csak megleste.

- Ne mondd? Hej, nagy "macher" vagy öregem! - nevetett Arisztid Arzén a térdére ütve. - Fogadjunk, hogy őt is te igazítottad útba, mi?...

- Azt persze nem álmodhattam, hogy az az állat olyan kegyetlenül helybe fogja hagyni a szerencsétlent...

- De meg ám. Más asszony talán bele is halt volna, - de ő, - egy egészséges fiúnak adott életet.

- Igen. A komornyikom figyelmeztetett reá. Remek egy eleven kölyök - és mégis, - csodálatos! - nevetségesen hasonlít a mi szegény jó Péterünkhöz.

- Majd nézd meg. Mindennap ott szaladgál a Rákóczi-út sarkán. Újságot árul.

- De ha olyan sikerült kis poronty, hogy lehet, hogy Péter nem törődött vele?...

Tóváry fölhúzta az orrát és balkezének mind az öt ujjával hárfázni kezdett a semmibe:

- Inkább nem! Ebben már óvatos volt a kis öreg. Hiszen olyan komplikációkra adott volna ez okot.

- Veronkát? - kiáltá a báró nevetve, - Veronkát? De hisz most már úgy félt tőle, mint a tűztől! A díszes vőlegénye ugyanis, amikor "helyben hagyta" - már nem emlékszem? hogy az orrát verte-e be? vagy a szemét ütötte ki, - elég az hozzá, hogy végképen elcsúfitotta...

- Természetesen kerülte még az árnyékát is... de azért - és épen ez mutatja, hogy ideálista volt, sohasem volt szabad még a nevét sem említeni előtte. Egyszer megpróbáltam... és...

- És nagyon dühbe jött, - nevetett Tóváry. - Majdnem olyan dühbe, mint amikor az a buta Oláh Elemér elszólta magát előtte és az anyja őméltósága első szerelmi kalandjáról kezdett kotyogni...

- Persze, hogy "pedig". Ezt mindnyájan tudjuk. De Péter imádta az anyját, s ez mindent megmagyaráz. Na? Úgy-e? Különben úgy látom, rögtön megérkezünk, - jelenté ki örömmel. - Majd nagyot nyújtózkodva: - Ha elgondolom, hogy nélkülem és a kacsales nélkül, ma nem volna címerfordítás a Csákóczyak családi kriptájában, hanem egy kis paraszt csemetének hajladoznának az uradalmi ispánok... Brrr!...

Senki sem felel, mert épen lassít a vonat és a még sűrűbbé vált ködben tompán, irányt tévesztőn hallatszik egy messze harang kongása.

Sáros gubákban, átnyirkosodott köpenyegekben fázlódó alakok ácsorognak a sinek között.

Nagysokára, temérdek ide-oda suttogott parancs után, helyére csúsztatják a nehéz bronzkoporsót.

És megindul a menet. Elől a hat lótól vont pompás gyászkocsi, amely minduntalan nagyokat zökken a süppedős sárban, utána tíz négy-négy lóval befogott üveges hintó, ezek közül azonban csak kettőben ülnek, a többi üresen himbálódzik magas féderein. Gyalogosan nem kíséri más, mint az Entreprise kirendeltjei.

A kis vasúti őrházból néhányan érdeklődéssel nézik, hogy hogyan tünnek föl, tünnek el a fekete lángként lobogó gyászzászlók és hogyan vesznek el még a fáklyafények is, a mindent egyformán letakaró szürkeségben, de mivel most már az eső is kezd permetezni, mindenki fedél alá siet.

Egy élelmes tudósító ezalatt nyugodt lélekkel foglal helyet a várószobácska piszkos asztalánál és képzeletből megfogalmazza sürgönyét lapjának. Leírja az egész temetést, és különösen kiemeli a címerfordítás megható jelenetét.

S mire ott fent a fővárosban színházba sietnek az emberek, az utca sok lármájába egy éles gyermekhang is vegyül, amely ott a Rákóczi-út tájékán harsányan, egykedvűen kiabálja:

- Ugyan, hagyd már abba azt a betűvetést, - kiáltott rá barátjára, - inkább hallgasd meg a bolond esetemet.

- Tehát, im, légy nagyon meghatva. A Zoltánék szobaleánya így köszönt ma nekem, hogy: "Jó napot kívánok, Pali úrfi!"

- Csak ennyi?... Azt hittem, kiugrasz a bőrödből a megtiszteltetéstől. Pali, nézz ide. Mi?... - Peér tükör elé állt, s nagy gyönyörűséggel nézegette magát; aztán, ugyancsak a tükörből, Szalókyt vette szemügyre. - És biz' Isten, hasonlítunk egymásra! - határozta el félig bosszankodva, félig csodálkozva, de legott a szokott melegséggel tette kezét barátja vállára: - Hátha még a lelkünkbe láthatnánk, mi? - mondotta tréfás dicsekvéssel, miközben egyetértően hunyorgatott Szalókyra.

- Az ám, - hagyta rá. - Magam is azt hiszem, hogy az iker-lelkek teóriáját mi ketten fényesen beigazoljuk.

- Te?! Tegnap magyaráztam az iker-lelkek teóriáját Izidor bácsinak, de nem értette.

- Elhiszem. Én is elmagyaráztam valakinek, - mondotta Szalóky, a nagyon szerelmes ember átszellemült arckifejezésével, - és talán meg fogja érteni...

- Vagy úgy? - nevetett Peér. - De aztán mondd meg ám annak a szép valakinek, hogy én fedeztem fel e nagy metafizikai tételt.

- Te, vagy én?... Ki tudja, barátom! - kiáltott meggyőződéssel. - Tudod azt, hogyha angolok volnánk, szektát alapítanánk, s a népek ezrei vallanák velünk, hogy az emberi lélek nemcsak kvalitativ, de kvantitativ is evolvál. Mert arról szó sincs, hogy minden egyes ember egy egész, különálló, hogy úgy mondjam, unikum lelket kapna osztályrészül.

- Persze, hogy nem. Mentől primitivebb az ember, annál apróbb lélek-szilánkot hordoz magában. De mivel ezzel be nem éri, mivel ösztönszerűleg érzi, hogy többhöz is lehet joga, keres, sóvárog, szenved - és ezzel evolvál.

- Igen. És mikor újra születik, már nagyobb a lélek-szilánk, amely élete útját beragyogja, bár még mindíg milliomszor kisebb, mint eszménye, és ő újra keres, sóvárog, szenved, de már juttat másnak is abból a fényességből, amely bensőjéből árad, és ezzel ismét jobban evolvál...

- Cseppet sem. Most jövünk rá. Szerintem ez a lélek-szilánk teória magyarázza meg, hogy a tömeg miért egyesül oly könnyen a tömeggel. Hogy a tucat ember miért találja meg minden úton-útfélen a maga tucat-barátját, és hogy ezzel ellenkezően, az igazán nagy lelkek miért élik oly magánosan az életüket.

- Helyes! és ez mind azért van így, mert csakis a teljesen egyforma nagyságu lélek-szilánkok keresik egymást, és illenek össze.

- Meg vagyok róla győződve, - vallott Szalóky, nevetéssel leplezve komolyságát.

Peér ismét tréfás önelégültséggel bólogatott igent; aztán felkacagott.

- Valószínűleg kinéznének a kávéházból... Ott különben az se nagyon használ nekünk, hogy a bimetallizmust tanulmányozzuk.

Szalóky ez utóbbi szavak után hirtelen elhallgatott, keresgélni kezdett íróasztalán, szivarra gyújtott, mindezt, hogy időt nyerjen, végre mégis leküzdte tétovázását, és tőle telhető közömbös hangon szólt oda barátjának:

De Peér válasz helyett csak türelmetlenül vonogatta vállát, aztán kelletlenül vallotta be a rég megérett elhatározását:

- Igen, barátom, én is!... - kiáltott Szalóky felugorva helyéről, s most már ő tette kezét Andor vállára. - Hallgass ide. Már rég megfogamzott bennem a gondolat, hogy azt, amit mi ketten annyiszor, és olyan szegről-végre megbeszéltünk együtt, papirra vetem... Eleinte csak úgy, ni, mulatságból, de lassan-lassan a pályázatról kezdtem álmadozni, amely egy csapásra ismertté tehetné nevemet... és akkor... Hanem ez nem tartozik ide. De aztán, valahányszor eszembe jutottál, mindíg kétségbe estem.

- Ne ostobáskodj. Nagyon jól tudod, hogyan értem. Két oknál fogva kötötted meg a kezemet. Először, mert ocsmányságnak találtam volna, ha esetleg én viszem el orrod elől a pályadíjat.

- Legyen. De... és ez a fő: hogyan adhatok be egy pályázatot egyidejűleg veled, amikor becsületemre mondom, nem tudom, mi ebben a dolgozatban az enyém és mi tiéd?

- Légy nyugodt. Minden a tiéd, mert én nem fogok konkurrálni... - jelentette ki Peér mosolyogva, de már korántsem oly őszintén, mint azelőtt, mert emlékeiben sorra ébredt az a sok tervezgetés, álmadozás, amit arra a soha meg nem írt dolgozatra költött. Tudta, hogy ezzel fényes pálya nyílnék meg előtte. Hogyne. Ki is ért mai napság a fiatalok táborában a bimetallizmushoz? Csak ő, és Szalóky. És mégis, amennyire szeretett róla beszélni, amennyire örült ha csillogtathatta elvont tudományát, s láthatta az értelmetlenség zavart mosolyát hallgatói arcára fagyni, épen annyira irtózott a tolltól, tintától, és így történt, hogy az Akadémia pályázatára még csak el se kezdte azt a munkát, amit titokban mindenki rég megírtnak s benyujtottnak hitt részéről.

- Ez egyszer, áldjon meg az Isten érte, pajtás. - Gondold meg, ha megnyerem, egy csapásra enyém lesz a világ...

- A világ? - nevetett Peér. - A világ... más szóval az az ösmeretlen szépség, akit szeretnél Szalóky Pál feleségévé tenni. Mi?

- Bolond kérdés! Mert még nem tudnám eltartani. Ki merne ilyen szegény legény létére egy leányt lekötni?... De várj csak! - kiáltott felderülve. - Várj csak! Ha a pályázatot megnyertem...

Peér elgondolkozva fricskázta le a cigarettahamut kabátjáról; aztán halkkal kérdezte:

- Nagyon... - jött a válasz szenvedélyes határozottsággal. - Olyan komoly, hogy... - Szalóky türelmetlenül rántott egyet a vállán. - Ejh, erről kár beszélni is. Hát csak azt mondom én neked, hogy ha meglehet, hát meglesz... Ha pedig nem lehet...

- Jó, jó, - mormogta Szalóky fanatikus csökönyösséggel. - Majd meglátjuk...

- Magától értetődik, - biztosította Andor, máris az írásokba pillantva. - Hej, ha ezt én írtam volna! - sóhajtott tréfás bűnbánattal. - Micsoda karriér nyilt volna meg előttem...

- És micsoda boldogság lesz az enyém, ha ezt a pályadijat megnyerem, - felelt Szalóky kezet nyujtva.

- Szerencse fel! Szervusz! - mondta Peér, az iratokat zsebre vágva. - Holnap délután visszahozom. Jó?

Egész éjjel a Szalóky pályamunkáját tanulmányozta; és mentől előbbre jutott az olvasással, annál elégedetlenebb lett - önmagával.

- Átkozottul jó, - határozta el hajnal felé, - és dühösen fútta el a fölöslegessé vált gyertyákat.

Nagyon szerette barátját, de azért nem tagadhatta el, hogy őszintén irígykedett e percben reá.

- Ha elgondolom, - zsörtölődött, - hogy restségem nélkül épen így talán jobban megírhattam volna! Hozzáteszem, hogy ha a pályadíj a kezemben lenne, Izidor bácsi rögtön fizetéses helyre tenne a bankjában. Megmondta. És mama? aki egyszerűen elvárja tőlem, hogy előbb-utóbb valami "extrával" lepjem meg a világot?... És nagyon lehet, hogy végre is rászántam volna magam, hogy megírjam azt a munkát, de persze, most már, hogy Pali...

De itt ketté szakadt gondolatainak fonala, mert az inas kopogtatás nélkül rohant a szobába.

Ennyi, de Peér tízszer is átolvasta, mielőtt megérthette. Sőt, míg a bérkocsi vágtatva vitte a Vámház-körútra, folyton azzal biztatta magát, hogy hátha csak a Pista rossz tréfái közé tartozik ez is.

- De miért? mondjátok meg, hogy miért tette, - kérdezte sorra járva Koltoványit s az ágy körül ácsorgó rendőröket. De néma vállvonogatás volt minden felelet. Hanem egyszerre, mélyen lefátyolozott női alak lépett a szobába. Mindenki félreállt, hogy utat engedjen neki a halotthoz. Az ösmeretlen pedig az ágy mellé térdelt, s fejét az élettelen kézre hajtva:

- Pali, - suttogta, kérőn, bűnbánóan, - miért nem mondta előbb, hogy szeret?... hogy ilyen nagyon szeret?... Aztán szava elfúlt a nagy zokogásban. A szobában lévők zajtalanul lopózkodtak ki a folyosóra, hogy ne zavarják ezt az utolsó kínos találkozást.

- Ime a válasz kérdésedre, - mondta az orvos Andornak. - Ha jól láttam, az a leány a szép Tölgyessy Ilka. Tegnap volt az eljegyzése Major Ernővel...

- Lásd barátom, - bölcselkedett, mikor egy órával később Peért hazakísérte a Vámház-körúttól. - Fogadom, hogy minden lap "szerencsétlen szerelemnek" fogja a szegény Pali esetét minősíteni...

- Nincs, - vágott szavába a doktor türelmetlenül. - Gyávaság, gyávaság marad, akár egy szép leányt nem merünk megkérni, akár a kínálkozó jó alkalmat nem merjük üstökön ragadni.

- Ne izgasd magad, fiam, - könyörgött Peér Andrásné, az Andor forró kezét saját sírástól fáradt szemére téve. - Megmondta Koltoványi, hogy neked mostanság nagyon okosan kell viselkedned.

Andor lassan-lassan emlékezni kezdett. Csak az idővel nem volt még tisztában. Tudta, hogy régen fekszik ágyában, - de hogy hónapok, vagy csak napok óta? erről nem bírt tájékozódni. Arra is emlékezett, hogy egy erős, hideg márciusi délután a temetőben járt. Sokadmagával. Miért? Kit kísért oda? Nagyon szerette volna ezt is megkérdezni, de nem merte, mert előre gyanította a választ:

Pedig ez nem igaz. Valami azt súgja neki, hogy az, aki meghalt, nem Szalóky Pali volt, hanem Peér Andor. Csakhogy ezt nem akarják elhinni. Különösen az anyja nem. Annyira nem, hogy ha fia erről kezd beszélni, rögtön előveszi a lázmérőt, altató porokat kever az italába, és sietve küld orvosok után.

De miért? Olyan nagy baj az, ha egy dologtalan asztfalttaposó helyett egy szorgalmas, okos fia maradt az élők között?

Ha-ha, de nem ám! Ahhoz a Szalóky nagy szorgalma kell, az a szorgalom, amelyet itt érzek az agyamban, a lelkemben, - határozza el titkos nagy gyönyörűséggel.

- Fiam... fiam! ne hánykolódj. Légy csendesen. Tudod, annál hamarább kimehetünk majd együtt a nyíló orgonafák alá... Érzed az illatát?

- Május bizony! S az én édes egyetlen fiam nemsokára felkél és... akkor megsúgok majd neki egy nagy, nagy ujságot...

- Nem. Igérem, hogy egész nyugodt leszek. Lásd, már egészen jól vagyok. Na, mondd meg hát anyám... te édes!

- Természetesen. Az Elekházy nagy díjat... De az Istenért, mi bajod van? Andor? Fiam? Andor?!

Ismét csend. Hosszú, hetekig tartó csend; aztán a teljes felgyógyulás. Pezsgős poharakat nyitogatnak. Az egyik pohárköszöntőben üdvözlik az új életre ébredt beteget, a másikban dicsőítik az akadémia koszorújával díszes ifjú homlokot. Rokonság, jó barát sorra jár örvendezni, gratulálni.

Az öreg Izidor bácsi is elhagyja bőrzsöllyéktől ékes igazgatói lakását, hogy igéretét beváltva, elhozza öccsének a fényesen jövedelmező bizalmi állást.

Peér Andor pedig mind ezt mintegy fátyolon át hallja, látja. Egyáltalán, amióta abból a vámházkörúti bérkaszárnyából kifordult, minden olyan különös álomszerű előtte, benne.

A temetés. Az a lázas sietés, amivel hálószobája asztalán szerte dobált írásokat összeszedi. Átolvassa. A végén újra ír egy-két mondatot, aztán elküldi az akadémia titkárának. Jelmondattal.

Aztán a végnélküli semmi, amiből csak egy folytonos zúgás, és tompa fájdalmak emléke maradt meg. És most? A felgyógyulással járó öröm.

A reggeltől estig tartó kényeztetés otthon. A fáradságnélküli hivatal a bankban, ahol máris képviselőségről, nagy politikai jövőről, mindíg több vagyonról, mindíg több hatalomról beszél a nagybácsi. "Mert, majd meglátod, - mondta tegnap is, - meglátod, hogy egyik dolog a másikból fog adódni."

- Enyém a siker, - mondogatja Andor önelégedetten, - belátja, hogy ez így van. Örül is neki. De tovább nem mer gondolkodni.

Mégis, egyszer, épen amint a kocsija hágcsójára tette lábát, hogy hazahajtasson, sietve haladt el mellette egy karcsú női alak. Csak egy szempillantásig láthatta, s bár ezúttal nem fekete fátyol takarta az arcát, s járása sem volt olyan roskatag, mégis felösmerte.

- Tölgyessy Ilka, - suttogta elfehéredett szájszélekkel, és éles, fájdalmas, könyörtelen világosság szakadt az agyára.

Attól a naptól kezdve nem volt nyugodalma. Mert bár a józan ész folyton-folyvást arról biztosította, hogy az a leány feléje se nézett, sőt, hogy valószínűleg létezését se gyanítja, azért ő szüntelenül magán érzi tiszta tekintetének az irtózatát, látja amint reá mutat, és hallja vádló, megbélyegző kiáltását:

Mily rettenetes erre gondolni. Pedig mióta a leány fehér ruhájának széle hozzáért az utca porában, nincs menekvés tőle. Ez a szó riasztja fel álmaiból, és ez űzi ki otthonából.

- Nem veszitek észre, hogy ez az Andor napról-napra különösebb? - suttogják a családban.

A távolabb állók azonban még több tisztelettel vannak iránta, mert megközelíthetetlennek érzik.

De mit törődik ő az emberekkel? Csak megválthatná magát. Csak élhetne úgy, mint hajdan. Ösmeretlenül, de nyugodt lelkiismerettel. Mert így... Minden nap csak újabb kínnal, kétségbeeséssel van tele...

Már sötétedik. Nemsokára kapukat zárnak. De ő azért csak folytatja vándorlását. Mit akar ott? Ő maga sem tudja. Talán végezni ezzel a gyötrelmes élettel, vagy csupán orvosságot kérni azoktól, akik már kigyógyultak belőle.

A lemenő nap vörös tüzeket gyújt a síriratok arany betűjére, s már messziről tündöklik, fénylik a Szalóky Pál nagy bronz-koszorúja.

Peér Andor odalép a sírhoz. Eleinte a virágok közé ékelődött füveket gyomlálja, mintha semmi egyéb se érdekelné, vagy mintha helyet akarna magának tisztítani a puha, süppedős földben, de aztán mintha az egész lénye egy nagy fohászban olvadna fel, néma kérdéseket, engesztelő szókat intéz a halotthoz...

- Te mondtad, - suttogja, - hogy közös volt a művünk, s ha úgy volt, miért ne vettem volna ki részem a sikerből?... Akkor, amikor már neked semmi sem kellett... Hát mondd: olyan nagy a bűnöm?... Nincs menekvés tőle?

Az esti szellő lágyan, hűsítően símogatja meg égő homlokát, mintha csak feleletet hozna. Mintha azt mondaná: - Nyugodj meg, nem haragszom.

És egyszerre, olyan különös! Peérnek eszébe jutnak rég elfeledett mondatfoszlányok.

- Iker-lelkek vagyunk, barátom, te, meg én... igen, iker-lelkek, ehhez nem fér kétség, - hallja Szalókyt, amint félig tréfásan, félig komolyan jelenti ki meggyőződését.

- Miért ne lehetne? - biztatja önmagát. - És úgy is van az, hogy, miként az életben egymásra lelünk, úgy most, mióta Pali elköltözött, az ő lélekszilánkja... Igen. De hisz ez egész logikus!... Az ő lélekszilánkja, egyszerűn: végleg azonosította magát a bennem lakozó lélekszilánkkal... És akkor? Ő és én teljesen egyek vagyunk... (Hogy nem jutott ez nekem hamarább eszembe! Ez érthetetlen, - jegyzi meg és kedve volna hangosan felnevetni.) Annyira egyek, - fűzi tovább jól eső gondolatait, - hogy az enyém és a tied fogalma, mi kettőnk között már rég megszünt, ha egyáltalán létezett...

Most már könnyű léptekkel siet vissza a város felé. Úgy érzi, hogy az egész világ szebb lett körülötte és hogy ő újra felemelt fejjel járhat az emberek között.

Ez időtől kezdve használt olyan névjegyeket, amelyekre nem Peér Andor, hanem "Peér Andor Pál" volt írva. Sőt, amikor Izidor bácsi nemességet kapott, - öccse kijárta, hogy "szalóki" legyen az előnevük.

Milyen boldogan írta oda a könyvalakban megjelenő pályamunkára azt, hogy: "Szalóki Peér Andor Pál". Úgyszólván egész lénye átváltozott, amióta ezt megcselekedte.

- Ki hitte volna, hogy ilyen hiú, - mondogatták az ismerősök. De ő csak vállát vonogatta, és örült az életnek. Szorgalmas lett. Dolgozott.

- Olyan tintaszagú vagy már, amilyen az a szegény jó Szalóky Pali volt! - mondta egyszer Koltoványi megvetéssel. És Peér láthatólag megörült e tréfának, bár hetykén csak annyit felelt, hogy: - Miért ne lennék?... - Szóval felfrissült. Megifjodott. Anyja boldogan fizette szabó-számláit és sajátkezűleg tűzte a Malmaison-szekfűket a gomblyukába. Egy Andrássy-úti palotában aztán összetalálkozott Vele...

De most már nem ijedt meg a látástól. Sőt ellenkezőleg. Úgy érezte, hogy mind e napig folyton-folyvást csak őt kereste. És mikor bemutatták, a leány is rajta feledte tekintetét.

- Különös, - mondta inkább saját magának. - Lehetséges, hogy már találkoztunk volna?...

- Igen. Kétszer. De annál mi sokkal, sokkal régebben ismerjük egymást, - felelt Peér titokzatosan.

- Most már értem, - súgta összeborzadva. - Ön bámulatosan hasonlít valakire, aki...

- Mint saját magamat, - adta meg Andor a választ, mosolygott is hozzá, bár minden izében megremegett, amikor ezt kimondta. De a szép leány ezt észre se vette, annyira elfoglalták a fiatal ember szavai.

- Ismerte? - kiáltá mohó örömmel, - ismerte? Oh, akkor beszéljen, beszéljen nekem róla.

- Mindent. Életéről, gondolkodásáról, szokásairól, mindenről, mindenről.

- Nagyon. Mert lássa, mi leányok, olyan különös teremtések vagyunk. Minden érzelmünk csupán a képzeletünkből táplálkozhatik. De ez nem ám a mi hibánk, hanem erre vagyunk utalva. Mert szabad-e igazán tudnunk valamit? Szabad-e nekünk igazán ösmerni valakit? Különösen ez, ez a borzasztó, hogy senkit sem ismerhetünk. Mert ez nem szabad. Ez nem illik. Ez tabu. Bálba visznek, színházba visznek, ahol láthatnak, ahol bemutatják nekünk azokat, akikre a mamák mint vőkre vágyakoznak. Meg is súgják okos nagynénik, évődő nagybácsik, hogy nézd meg jól és bolondulj bele, ha teheted. Ha nem, - igyekezz legalább megszeretni úgy ahogy, mert akkor mégis kevésbbé fogsz vergődni a házassági kötelékek "lasso"-jában. Mindezt megsúgják, de azzal aztán vége. Mint az összeesküdtek vigyáznak, őrködnek, hogy mindkettőnk igazi énje rejtve maradjon a bókok, a virágok, a cukorkák görgetegjei alatt... és így történik, hogy...

- Jegyet váltanak egy érdemtelennel, és nem is sejtik hogy ezalatt, az a másik, az igazi, kétségbeesetten vívódik a halállal, - magukért, - fejezte be a mondatot Peér, lassan, minden szót hangsúlyozva, mert úgy érezte, hogy ő most követségben van ideküldve.

- Hogyan tudja mindezt?... És miért beszélek én önnel (akit egy órával ezelőtt nem is ösmertem) úgy, és olyan dolgokról, amikről még eddig soha senkivel se beszéltem?

- Mert már mondtam az előbb, mi nagyon régen ösmerjük egymást, - felelte Andor.

Ez első találkozás után gyakran jöttek össze. Tölgyessyék szívesen hívták a nagyreményű fiatalembert házukba. A szép Ilka pedig nem győzte várni, kérni és beszéltetni - meghalt barátjáról.

És ő szót fogadott. Legalább úgy hitte. Minden alkalommal egész őszintén kezdte a Szalóky Pál lelki világát föltárni, analizálni, de legott, bár anélkül, hogy az átmenetet észrevette volna, a saját lelkét tárta föl a leány előtt. És míg a Szalóky szerelméről beszélt, a saját szíve dobogott minden szónál szenvedélyesebben. De ő ezt nem tudta, Ilka pedig nem érdeklődött érte. Neki a Peér Andor társasága napról-napra becsesebb lett ugyan, de csak azért, mert ő volt az egyetlen, aki neki arról az emberről beszélni tudott. Akit, fájdalom, csak későn ösmert meg, akinek nagy szerelme csupán a síron túlról jött az életébe (és aki miatt visszaküldte a gyűrűt az apja által választott vőlegénynek). Egy üzenetet látott benne attól, akit nem volt alkalma meghallgatni. Egy letéteményesét mindazon mély gondolatoknak, amelyek egykor csak mint távoli melódiák érintették, de amelyek után azóta, mélyebb tudásra, szélesebb látkörre éhes lelke oly végtelenül sóvárgott.

- Óh, beszéljen kérem, - unszolta Andort behizelgő hangon, meleg tekintettel, - beszéljen. Mintha szárnyaim nőnének, amikor hallgatom.

Peér most már csak azokat az órákat számította, amelyeket a szép leány társaságában töltött. És mégis, valahányszor szemtől-szembe találta magát vele, valami kínos, megmagyarázhatatlan gyötrelem fogta el a lelkét.

Olyanforma érzés volt az, mint amikor álomban el akarunk érni valamit, és hogy ezt tehessük, küzködünk, úszunk, repülünk, sárkányokat győzünk le, mindíg azzal a hittel, hogy most... most... De azért az a valami csak olyan távol marad, mint annakelőtte... Peér folyton ilyesmit érzett, és még valamit: hogy, míg egyrészt kimondhatatlanul szenvedett emiatt, addig mintha egy másik énje lett volna, amely kedvteléssel, diadalmasan szemléli vergődését.

- Ejh, ez mindenkinél így szokott lenni, - biztatja magát. - El sem képzelhető modern ember kettős én nélkül.

De azért nyugtalansága napról-napra jobban tudta, hogy az ő énjei közül az egyik nem él - és mégis létezik.

Peér Andor nagyon jól tudja, hogy ezt a kísérteties ént saját maga erőszakolta magára, hajdan, régen, amikor iszonyú önvádtól hajszolt lelkiösmerete ehhez a gyáva kibúvóhoz kényszeredett. Azt nem tagadta el önmaga elől, hogy azóta minden igyekezetével annak az énnek a szellemében akart gondolkozni, cselekedni. Ezt szolgálta. Ehhez sietett egész lényét átformálni. És hogy örült, Istenem, hogy örült, ha egy-egy megjegyzésből, tekintetből arra következtetett, hogy nagy célját elérte. Azt is kénytelen volt beösmerni, hogy az a létező én vezette Tölgyessy Ilkához, és az gyújtotta fel szívében a leány iránt érzett kiolthatatlan nagy szerelmét. De most már? de azóta? - az igazi, az élő énje sóvárog viszontszerelemért! az szenved, az vergődik... és azt némítja el, folyton-folyvást azt kiabálja túl, az a rémes kísértet-én, amelytől nem bír szabadulni...

Mily jól látja, hogy a szép leány egyetlen egyszer se vette őt magát tudomásul. Pedig már rég nem idegenkedett tőle. Sőt ellenkezőleg. Talán már hiszi is, hogy szintén szereti. Keze bizalommal nyugszik az övében, s hogy szerelmes szóval keblére vonja, szemében szintén lángol a szerelem. És mégis, óh, milyen dermesztőn érzi, hogy ez a csók, amit forró ajkáról forró ajkára koldult, nem neki volt szánva.

- Ha majd az enyém lesz! - biztatja magát fájdalomcsitító önámítással. - Ha majd az enyém lesz...

Peér Andor türelmetlenül siet menyasszonyához. Oly végtelen boldog... (Most, még most, az utcán, végtelen boldog.) Az álomkép-leány egészen az övé. De majd két perc mulva, amikor a szobában szemtől-szemben fognak állani ők ketten, amikor szerelmes szavára szerelmes suttogást hall, vajjon akkor nem ver-e a szíve szörnyü kételyek közt?

De hátha mégsem?... Hiszen lám, van egy hete, több is, hogy Ilka a Szalóky Pali nevét nem is említette...

- Nem. Előbb én. - És Ilka vőlegénye nyakát átkarolva, boldog mosolygással, hízelgően kérdi:

De tovább nem szól, mert Peér szenvedélyesen csaknem durván szakítja ki magát öleléséből.

- Megtiltom, - hörgi Andor, - megtiltom... - aztán összeroskad és soká marad némán, rémeket látó merev tekintettel. Egy világot érez rombadőlni, de azért még mindíg reméli, hogy nagy szerelmének hatalmával felépíti újra.

- Ilka, - súgja alázattal, kérőn. - Nem. Csak te ne szólíts azon a néven... Találj ki mást, hisz oly könnyű az annak, aki szeret... Óh, hát nem érted?... Csak azon az egy neven ne... csak te nem... soha!...

Érteni? Nem. A leány cseppet sem érti. Sőt talán még kissé ő érzi magát megsértve, hogy vőlegénye őt nem értette, őt, aki oly magasztosan igyekszik kárpótolni a halottat - az élő iránti odaadással...

De mivel meghatja az az alázat, amivel Andor megkérlelte, szelid jósággal teszi kezét vőlegénye lüktető homlokára.

- Jól van, ha nem akarja, hát nem fogom Palinak hívni... - súgja olyan hangon, mint ahogy anya síró gyermekét vigasztalja. - Mert hiszen... nem mindegy az? Azért maga mégis csak ő marad nekem...

És Andor most már nem is ellenkezik. Agyában összekuszálódnak a képek, mint ahogy elválaszthatatlanul összeforrott a két én vergődő lelkében.

- Igazad van, - nevet, messze hallható éles nevetéssel. - Ő meg én, az egy. - Majd felriad, és arca eltorzul, mintha dulakodnék. - Ő meg én, az egy... - ismétli bosszúállón, gyöngyöző homlokkal, hanem legott lecsendesedik és legyőzötten, sírva panaszolja: - Ő meg én, az egy...

- Ugy-e, mondtam neked, réges-régen mondtam, hogy nem Pál a halott, de a fiad, - Andor.

- Csodaszép asszony volt, - kezdte Verédy, mialatt félszemmel a lámpa elé tartott likőrös poharában gyönyörködött.

- Minden asszony, akiről kalandot mesélünk, csodaszép. Menjünk tovább, - szólt közbe a báró szárazon.

- De ez igazán az volt, - sóhajtott Verédy. Bizonyság reá, hogy harminchét esztendejét egész nyugodtan be merte vallani.

- Igen. Vannak ilyen asszonyok a világon - bölcselkedett Poprády. - Ezeknél nem az arcon vannak a ráncok, hanem a szívben.

- Szó sincs róla. Annak az asszonynak, akiről én beszélek, a szíve is bájosan fiatal maradt.

- Nem tagadom. Szerettem fiatalságom minden lelkesedésével, minden ideálizmusával. Szerettem úgy, ahogy csak huszonnégy éven aluli korban szeret az ember.

- Keresztfia voltam a férjnek, s mint ilyen, sokszor hónapokig időztem kastélyukban. Az ismerősök az Adeline grófnő "szerelmes apródjának" csúfoltak. És én erre nagyon büszke voltam; csak attól rettegtem, hogy Gramszi előbb-utóbb spektákulumot csinál miatta.

- Csak volt. Valami Dunántúlról szakadt szegény rokon. Egy rém-alak, nevét úgy hiszem, a német Gram és Grampusz fogalmak összetételeiből kapta, legalább is: megfelelt mind a kettőnek. Örökké sápított és senkinek sem hagyott békét. Életét különben abban koptatta, hogy az Adeline egészségére és lépteire vigyázott.

- De hányszor!... Annál inkább, mivel tudnotok kell, hogy a férj botrányosan elhanyagolta Adelinet.

- Brrr! Uram fia! Még a hűtlenkedésnek is elvenné varázsát, ha tudnám, hogy mialatt én mással mulatgatok, a feleségem otthon derűs egyformaságban éldegél.

- Mennyi ostobaságot beszéltek itt össze-vissza, - mondta megvetéssel. - Pedig ugyancsak messze jártok a valótól. Mert a valóság az, hogy Adeline végtelenül szenvedett a férje miatt, csakhogy, - és itt a magyarázat: mivel szülei ellenére ment volt hozzá, csupa büszkeségből, dacból, önámításból, magára erőszakolta a derűs egyformaság álarcát.

- Így már más, - bólogatott Parády. - És te, persze, nagyon hamar kitaláltad lelkének vergődését, árvaságát, mi?

- Igen, és csak még jobban imádtam érte, - felelt Verédy s volt valami a hangjában, amitől mindenki, még ő maga is, egészen megilletődött.

- Folytatom én, - kiáltotta Parády, aki nem kívánt megilletődve lenni. - Folytatom én. A mi Verédy Józsink egy darabig tétovázott, küzdött, - veszekedett önmagával, - s ekkor felajánlotta szerelmét kárpótlásul... mi?

- Másképen. Budapesten voltam. Az első szigorlatra készültem. Adelinet már három hónap óta nem láttam és ez valamicskét csendesített szerelmemen.

- Szerettelek volna az én helyzetemben látni. Messze tőlem egy asszony, akit imádok mint egy istennőt, de akiről tudom, hogy olyan megközelíthetetlen, mint egy istennő, míg itt Budapesten... De hagyjuk ezt, hiszen bármit tettem is, - szívem legeslegmélyén mégis csak hű maradtam Adelinehez. És akkor mi történt? Az, hogy egy gyászkeretes "szomorú jelentés" a Gramszi haláláról értesít s hogy mielőtt még jóformán átérthetném, hogy ez milyen kellemes változás, meghallom, hogy az Adeline férje Cseppkövi Birinek ajándékozta a felesége legszebb gyémántjait.

- Még hozzá oly ügyetlenül, hogy anyósa hamarabb megtudta, mint a felesége. Nos, képzelhetitek.

- Na, most ebből mi lesz? - Kérdeztem magamtól. - Ezután csak lehetetlen, hogy Adeline továbbra is álarcul használja a derűs egyformaságot?... Elválik?... Nem válik? S ha nem válik, hogy fogja ezt a megaláztatást elviselni? Szó nélkül? Nyilt lázadással? Titkos megtorlással?

Őrülten vágytam hozzá. Szerettem volna szemeiből a könnyeket felcsókolni, ezer vigasztaló szót a fülébe súgni, kis, átlátszó, fehér kezeit a kezemben tartani. Szóval szerettem volna mindama bölcs őrültségeket elkövetni, amelyeket egy szerelmes huszonkét éves ember ilyen esetben elkövet. De nem mertem. Hisz tudjátok úgy-e, hogy a huszonnégy éven aluli ember asszonnyal szemben néha vakmerő, de mindég gyáva? Attól féltem, hogy még be sem ereszt házába most, amikor teljes elhagyatottságban keresi a módot, mellyel a rászakadt események ellen védekezzék. És ekkor... egy levelet hoz a posta. Nagyon rövid levél volt, de mire elolvastam, máris feledve volt félelem, szigorlat, budapesti szerelmek, minden. Csak egyet tudtam, hogy Adeline vár engem, mert Adeline szeret.

Elhihetitek, hogy nem soká tartott a csomagolás, s én még az nap Tisza-Vadasra repültem. Megérkezem, de az állomásnál nem vár senki. Elkésve kapta sürgönyömet, gondoltam s mivel a kastély alig volt két kilométernyire, elindultam gyalog.

Úgy uzsonna tájra érkeztem oda. Késő augusztusi nap volt; az egész kert telve kábító illattal. Érett gyümölcs, erjedő szilva, kaszálatlanul maradt here-táblák, viola, heliotrop, s száz más nyíló virág részegítette meg szerelmes lelkemet.

Hogy fogom őt viszontlátni? Mit mondunk egymásnak? Hogy zárom karjaimba?... Mind ezt kérdezgettem, mind ezt elképzeltem, és csaknem futva igyekeztem az előttem fehérlő ház felé.

Belépek az előszobába. Senki. A pipázóba. Senki. A nagy szalonba. Senki. Végre az asszony boudoirjának függönyét húzom nagy vigyázva széjjel, s mit látok? - a férjet, - aki hálálkodva, bűnbánólag csókolgatja az Adeline kezeit.

Mintha kígyók sziszegnének rám azokról a zöld selyem függönyökről, olyan irtózattal hátráltam mellőlük. Hogyan? Adeline máris elfelejtett, máris megbocsájtott?

Vérlázító, undorító viselkedés, nemde? Akkor legalább úgy éreztem és kétségbeesve menekültem a házból; s míg egy épen Budapestre induló vonatba vetettem magam, lázongva átkoztam a nők álnok kiszámíthatatlanságát.

- Nézzétek, - nevetgélt Parády, - hát nem úgy nekibúsulja magát, mintha még most is az Adeline szerelmét sajnálná?...

- Hogyan? a "pointe"-jével? De hiszen nincs tovább. - Volt valami a hangjában, ami a további faggatásnak elejét vette.

De mikor vendégei távoztával magában maradt a báróval, mégis előkeresgélt egy levelet iróasztalának számos fiókjaiból, s maga elé tette a dolgozó lámpa szűk határú fénye alá:

- Bevezetésül megjegyzem, - mondta Verédy, mialatt cigarettere gyujtott, - hogy ezt a levelet Tisza-Vadasról való menekülésem utáni reggelen kaptam Adelinetól.

Verédy elgondolkozva hajtogatta össze az elsárgult levelet, aztán félig barátjához fordulva, mégis inkább csak magának mormolta:

- Alig két hónapra e levél után a férj sürgönyét kaptam, mely az Adeline betegágyához hívott.

- Igen. Lóról esett le. Később meghallottam, hogy elképzelhetetlen vakmerőséggel kereste a veszélyt. Férje zokogva adta tudtomra, hogy önkivületében mindíg a nevemet suttogta.

"Méltóságos likas-bezdéti Bezdéti Aladár cs. és kir. kamarás úrnak, Likas-Bezdéten" - olvasta a címzett látható gyönyörűséggel; mert bár hat hét óta csaknem mindennap hozott a posta valamelyes levelet, csomagot, melyen előkelő mivolta ekként vala bizonyítva, ő még mindíg - az épen asztalhoz ült éhes ember mohóságával "ette" e sokat jelentő betűket.

"Szép dolog is az, - hiába!"... mormolta most is, mialatt a vaskos boríték felnyitásához kezdett. - "Na már ennek igazán örvendek. Ejnye de jó, hogy haza küldték!" - folytatta aztán magánbeszédét, mikor a küldeményből a kamarási próbához szükséges címerrajz színpompás táblája ragyogott feléje.

De nem is volt az mindennapi látvány. Hatvankét szabályszerűen megrajzolt, művészileg kipingált nemesi címer. Balról a mindíg ismétlődő bezdéti oroszlán, - torkán átlőtt nyíllal - jobbról a kakutyi Kolompárok vértől csepegő török feje, melyet vaskeztyűs kéz tart három láng felett. Hát még a többi - a beházasodottak gőgös jelvényei!...

A jávorfai Peékh-ek galambot fojtogató kígyója, a setéti Bán-ok pallosra fűzött kettős szíve és a többi és a többi!...

"Szép dolog ez mégis", - ismételte Bezdéti Aladár áhitattal s olyan gyöngéden s olyan szeretettel símogatta a papirlap gyürődéseit, mintha azon nem is csupa vér, csupa csuda és csupa borzalom-képecskék lettek volna, hanem legalább is egy valóságos asszony meleg delejes bőre. "Mennyi ős! Pedig milyen kevés ahhoz képest, amivel előállhattam volna" - nevetgélt a büszke unoka és szeme gőgös öntudattal nézett a falon függő elsötétült képekre.

Igen. Ott sorakoztak ők, a hős Bezdétiek az óriás ebédlő padmalyától le, egészen a székek támlájáig.

De nem csupán képek, hanem tisztesen merev kőszobrok is hirdették ott a nemzetség örök dicsőségét. Rossz nyelvek tudni vélik, hogy Bezdéti Ádám, kamarásunk apja, amikor meghallotta, hogy Goldmann Izidor egész családjával kikeresztelkedett, éjnek idején egyenkint kilopdosta őseinek síremlékét a templomból s ideállította fel sorba az örökké petróleumszagú, de óriás arányú ebédlőbe. Igy történt, hogy mikor Bezdéti Aladár duzzadozó kebellel körülnézett, édes apjától ük-ük-ük nagyapjáig, és édes anyjától ük-ük-ük nagyanyjáig csaknem valamennyi ősét viszontlátta. A viszontlátást ma különösen aktuálissá tette az előtte fekvő címeres táblázat; és valahogy, mintha megelevenedtek volna; mintha festett tekintetükkel minden mozdulatát ébren kísérnék. Bezdéti Aladár szinte összeborzong tőle.

- Ejh, nevetséges! korholja önmagát, - s hogy a pillanatnyi gyávaságot örökre száműzze, legott megnyomja a villanyos csengő gombját s ime rövidesen ott áll előtte egy üveg jól behűtött Pomery Grenault, s ő, nekipajzánodva nevet a komor képekre.

- Szervusz öreg! - köszön oda a legmerevebb sírkőnek, s egy percre eszébe jut, hogyha ez most, úgy hirtelen megszorítaná a feléje nyújtott kezet, milyen bizonysága lenne az annak, hogy ő egy Don Juan. De aztán nevetve vallja be magának, hogy ez mégse volna igazság, mert bizony ő azt "csak úgy mondja".

"Tehát soh'se pacsizz velem kis öreg, mert megbánnád, biz Isten, hogy megbánnád!"... Most már igen harciasnak érezi magát. Hogyne. Ennyi kardos, buzogányos, talpig vértes levente közt.

- De szó, ami szó, nagy urak lehettetek egytől-egyig, - intézi hozzájuk beszédét, s az elnehezedett szempillák alól kedvteléssel nézi a sok hősi felszerelést. Majd a nők felé fordul. Gyönyörűséges, fehérbe, bíborba öltözött komoly asszonyságok. Mentől régibb a kép, annál több rajta a csillogó aranylánc, gyűrű, násfa és kösöntyű. Tisztán látszik, hogy századról-századra visszafelé menve, több és több lehetett a kincs és nagyobb az előkelőség a Bezdéti családban.

De nini, mi történt? Lám a kamarás úr arca a kiterített címer-képre borul, - s nem törődve a piros és kék, zöld és arany ákom-bákumokkal, - sír - sír keservesen. Hogyan? ő, aki olyan büszke blazirt mivoltára mint őseire, - elérzékenykedik? Hát lehetséges ez? s ha igen, ugyan mi az ok?

Az ok bizony fura. Neve: Katang Esztike. Az öreg Katang Wencel nyugalmazott adótárnok leánya. Gyönyörű kis baba. Napsugár mosolygással, pacsirta lélekkel. Igen ám, de csak Katang Esztike - tout court. S bár méltó millió lelkesült jelzőre, de nincs egy akkora nemesi előneve sem, hogy la. - És ez nagy baj. Irtózatos nagy baj. S még annál is százszorta nagyobb szomorúság, mert megtörtént az elképzelhetetlen: Bezdéti Aladár, a tűzmentesen elkaszinósodott nagy úr nemcsak úgy - ahogy illett volna: őrülten, - hanem egész polgáriasan: őszintén és igazán belészeretett a kicsikébe.

Ősök, ősök, büszke ősök, mit szóltok késő unokátok e szörnyű eltévelyedéséhez?

Bezdéti Aladár bűntudatos meghunyászkodással sandít egyik szigorú arcképről a másikra.

De mi ez? Farsangi tréfa, vagy éjféli káprázat? Lám a képek, mintha meg-megmozdulnának. Mi több, egyszer csak valahol az ebédlő falában felpattan egy rejtekajtó, s rajta hosszú, beláthatatlan sorban különös alakok raja tódul, tódul, folyton tódul a terembe. Nesztelen jönnek, el-elfoszladoznak, aztán újra lépnek, újra közlekednek, s valami megmagyarázhatatlan elmultság jellemzi őket. Bezdéti Aladár rögtön tisztában is van vele, hogy ez megannyi kísértet.

De hát miért jönnek? Kicsodák, micsodák? s vajjon mit csinálnak? A kamarás úr növekvő elfogódással szemlélgeti őket.

Érdekes?! Hisz ez csupa asszony, s bár akadt közöttük egy-két nagyúri dáma, azért a legtöbb mezitlábos, pruszlikos jobbágy-leánynak látszik. De akár suhogó selyemből, akár szőttesből legyen is fonnyadt öltözékük, ők azért szorosan egymás mellé sorakozva foglalnak állást egy-egy buzogányos, cifra kardos férfi-arckép előtt. Egyiknél öten, másiknál tízen, ötvenen vagy százan. Van olyan nyalka bajuszos, hosszú fürtű, parókás úri kép is, amely alatt már el sem férnek, mert annyian tolongnak. Itt aztán a képkeretre kúsznak, ülnek, tapadnak, mint pókháló szállnak a vadrózsa bokrára.

- Kik vagytok? Mit kerestek itt? - kiált rájuk Bezdéti, ha ugyan kiáltásnak lehet nevezni ijedt makogását.

- Hát kik legyenek?... a szeretőink. Mindazok, akiket nagyúri kedvünkben kínoztunk, becéztünk, szerencsétlenné s mégis boldoggá tettünk. Lásd mily hűségesek, hogy feljárnak hozzánk még ma is, annyi száz év mulva!... - s mintegy bizonyságul, kardján nyugvó kezét kissé felemelte s legott egy madárkönnyű patyolat-alak símult alázatos gyöngédséggel kopott keblére.

- Hallatlan! - szörnyűködék Bezdéti Aladár. - Hallatlan! És ti, szegény, megcsalt, megalázott fenkölt, ősanyáim, ti mit szóltok ehhez?

De amit feléjük fordulva megpillant, az felülmúl minden eddigi iszonyatot, mert íme, a komor, méltóságos ük-ük-ük nagyanyák képei alatt (igaz, hogy legtöbbnyire csak egy-egy, legfeljebb két és csupán egy esetben tíz, de mégis, mégis!...) bizony ott, mi tagadás benne? férfi-kísértetek gubbaszkodtak. S még hozzá micsoda gyanús obskurus alakok?! Hegedősök. Apródok. Sőt olyan furcsa, átmeneti jelleggel bíró vándor-lovagok vagy effélék...

Nem, nem. Bezdéti látni se, hinni se akarja őket. Igen. Agyrém az egész. Hiszen csak lehetetlen, hogy az ő ősanyái, akikre a hetedhét országra híres, neves és előkelő likas-bezdéti Bezdétiek becsülete volt bízva, már akkor is... és annyiszor...

- Ugy-e, nem igaz? - kérdezte felugorva, s most már sorra járt a képek, szobrok között, s kiméletlenül dobta félre az útjába akadó jobbágyleányokat és spinette-tanárokat, mit sem törődve azzal, hogy ilyenkor kezén az az érzés támadt, mintha mézbe esett hajszálak tapadnának hozzá. - Ugy-e nem igaz? A Bezdétiek vérébe sohasem vegyült plebejus elem?... - De kérdésére csak azt éri el, hogy az ük-ük-ük nagyapák képei felől részben fogak csikorgatása, részben tehetetlen nyöszörgés hallszik, s hogy itt-ott egy-egy buzogányos kéz a férfi kísértetek felé suhint bőszen, könyörtelenül, de csak az üres levegőt éri s hogy a komor, méltóságos ük-ük-ük nagyanyák, szemlesütve fordítják el fejüket, hogy a felháborodott unoka vallató pillantását elkerüljék...

- Úgy?... Hát így vagyunk? kacag Bezdéti Aladár gúnyos keserűséggel. Így vagyunk? Szégyeljétek magatokat!

- Különösen te, Kakutyi Kolompár Borbála, a kenyérmezei hős Bezdéti István özvegye, - te, aki előtt ha jól látom, épen tíz mindenféle jött-ment kuncsorog... Nesze neked pezsgő. Vidítsd fel az udvarlóidat! -

- Mi a baj nagyságos uram? - kiáltá midőn gazdáját igen kényelmetlen - félig ülő, félig fekvő - helyzetben találta a nagy karosszékben.

- Semmi, semmi - dadogta Bezdéti kábult fejét símogatva. - Úgy látszik elaludtam.

- Bizony el, hiszen réges-régen megvirradt! - felelt Péter, aki ekkorra már ott térdelt a terem másik végén és megjegyzés nélkül gyűjtögette markába az itt is ott is felcsillanó üvegszilánkokat, aztán szolgálatkészen felugorva: - Parancsolja a reggelit Nagyságos uram? - kérdezte.

- Mikor fogod már végre megszokni te szamár, hogy Méltóságosnak szólíts. Hát még mindég nem tudod, hogy kamarás lettem?... Mi? Most azonban rohanj és fogass. - Mához két hónapra, - tette hozzá, jókedvre derülve: asszony lesz a háznál Péter!... Eltaláltad vén kópé... mi? Esztikének hívják öregem, igen, Esztikének...

Rosenspitz Mózsinak írták be a városnál, de egy kis jóakarattal sokkal szebb nevet is adhattak volna neki. T. i. ez a kérdés egészen ki volt szolgáltatva a képzelet csapongásainak, mert azt, hogy milyen név illette meg jogosan, a világon senki se tudta. Egyáltalján nyilt kérdés maradt az is, hogy van-e joga valamihez. Sokan azt állították, hogy nincs. Hogy még az élethez sincs. Hiszen csak egy nyűg lesz a társadalmon ha felnő; - hát még ameddig apró!...

De a város atyák annyi engedményt mégis tettek vele szemben, hogy élni hagyták (a törvénykönyvekben, úgy látszik, ilyen eseteknél sincs a cyankali előirva).

Mivel pedig a kis emberkének vörös haja és lefelé hajló orra volt, elhatározták, hogy mégis legjobb lesz azon a néven beírni, amit Miss Rosy Rose, dohánygyári munkásné korában használt. Igaz, hogy Miss Rosy Rose is csak azért vette volt azt fel, mert őt Rózának, a dohánygyári felügyelőt azonban Spitznek hívták, de ez már régi história s ezért felesleges a fölelevenítése.

A tény az, hogy Róza kisasszony nagyon rövid ideig sodorgatta a finom cigarettákat, mert mintha csak valami varázsszereket csempészett volna beléjök, valamit, amivel a férfiakat megbabonázta, elbűvölte... Egyszerre csak iszonyú háborúság támadt a munkások között, miért is az udvariatlan főigazgató (hetven éven túli irígy vénség) egyszerűen kiutasította őt a gyárból.

Róza kisasszony azonban, nem igen töprengett azon, hogy az ő sorsa mennyire hasonlít a Carmenéhez, hanem, egy jó barátja pártfogásával bekéredzkedett egy vidéki orpheum társasághoz.

Fellépése kitünően sikerült. Két nap alatt minden nyolcadéves gymnazista az ő nótáit fütyürészte (amiért számos kiutasítás is történt az ottani iskolákból). S a Róza (most már Miss Rosy Rose) csillaga, szédületes gyorsasággal haladt fel, fel - egészen a fővárosi mulatók belső Király-utcai régiójáig...

Egyszer azonban egy kis hiba esett... Amit különben igen is hangos sivítással adott a világ tudtára - Mózsi. Miss Rosy Rose kétségbe volt esve. Micsoda hallatlan szemtelenség? Ki kérte? Ki hívta? Ki várta? Mi jogon tolakszik egy ilyen kis emberi féreg a világba? Neki telik ebben öröme? Vagy talán azt várja, hogy ő benne teljék öröme másnak... Na hát, ha így gondolkozik, akkor ugyancsak sokat fog csalódni ezen a világon!... És Miss Rosy Rose rögtön el is határozta, hogy dajkaságba adja.

De ez nem mindég megy könnyen. - Egyszer egy új programm betanulása gátolja a keresésben, máskor meg a farsang követelményei vonják el a figyelmét, de meg mai napság már annyi a "hivatalos közeg", amelynek joga van nehézségeket gördíteni mindenféle üdvös cselekedet elé: Hogy hát "ide nem szabad". Hogy hát "az angyalcsináló" meg, hogy "ott járvány dühöng" stb. stb. Míg végre is Miss Rosy Rose azon vette magát észre, hogy a gyermek már javában szaladgál, de ő még mindíg nem birt tőle szabadulni.

Körülbelől három éves lett már Mózsi. Szeplős, kis csunyaság volt bíz az; csak a két nagy szeme volt szép, hanem azoknak a nézésében volt valami fájó, kérdő, szemrehányó, amiért Rosy Rose nem igen szerette, ha feléje fordította.

De mikor a kis fiú aludt, sokszor mégis órákig nézegette s eltünődött azon, hogy tulajdonképen kire is hasonlít?... Hanem bizony soha sem tudott erre reá jönni.

Egyszer még Johankát is faggatta e végből, de annak se jutott eszébe senki.

Johanka t. i. szintén dohánygyári munkásné volt hajdan, ma azonban egy kapu alatti kis virágárús bolt büszke tulajdonosnője. A két barátné egy külső Kerepesi-uti kávéházban szokott találkozni s ilyenkor, a második pohár "anizette" után Johanka rendesen igen közlékeny lett.

- Természetesen, nekem is van gyermekem, még pedig kettő - mondotta egy ilyen őszinteségi rohamában. - De, - tette hozzá vállatvonva - egy cseppet sincsenek terhemre. Az egyik már rikkancs, a másik meg épen semmi gondot sem okoz: nyomorék.

- A lehető legjobb, mert azt eltartja a társadalom, - mint ahogy az ügyvéd ur megmagyarázta. - Különben is, mind a kettőnél megnyertem az apasági keresetemet.

- Na hát, nem épen sokat, de mégis - felmegy tíz-tíz forintra egynek-egynek a havi kötelezettsége.

- Kedvesem, - mondá, egy jó hirében megtámadott színpadi királynő méltóságával, - kedvesem, mondja meg nekem, mikor hallotta, hogy nekem valaha az életben, két kedvesem lett volna egyszerre?...

Miss Rose megsemmisülve tekintett reá: Micsoda fölény! és milyen jogosult dicsekvés!

Ha ő ugyanezt mondhatná, akkor Mózsival se volna neki semmi gondja... Pedig van. Annál inkább, mert íme már hatodik hónapja koptatja a mulató helyek küszöbét, minden szerződtetési kilátás nélkül. Odahaza pedig folyton-folyvást vajas kenyérért sír az a kis vörös haju sáska.

- Tehát, ide hallgasson. - És Johanka komolyan, egy szakavatott részletességével sokáig magyarázott.

Miss Rosy Rose meg is hallgatta, be is tanulta, meg is fogadta a sok jó tanácsot.

Egy hét leforgása előtt már be is volt adva az apasági kereset, még pedig - négy ösmertnevű gavallér ellen...

De mikor Johankát erről a sokat igérő bekezdésről értesítette, az egyszerűen ajtót nyitott neki. Sőt még olyasmit is kiáltott utána, hogy: "Dumme Gans". S ezzel vége szakadt, egy tíz esztendős meghitt barátságnak.

Mindennek dacára, Miss Rosy Rose kezdte Mózsit afféle kis takarékpénztári betétkönyvecskének tekinteni. De már csakugyan itt az ideje, hogy a fiút dajkaságba adjam, határozta el. Sápadt is, vánnyadt is, a mult héten láza is volt. Még csak az kellene, hogy most essék valami baja, amikor szükség lehet reá. Miss Rosy tehát kezdett körültekinteni.

Igen, mikor anyja a konyhába lépett, ő épen ott ült a tejesasszony terjedelmes ölében és jóízűen szürcsölgetett egy nagy pohár tejet.

- Mi jut eszedbe! - förmedt reá az anyja, de a sváb asszony csak közelebb húzta magához a kis mosdatlan jószágot.

És az anyának egyszerre nagy gondolata támadt "hátha ez ujjmutatás a végzettől?" - már hogy az ő könnyebbítésére. Ezért rögtön beszédbe ereszkedett a jóképű milimárival. Félóra mulva aztán szerencsésen meg is kötötték az alkut.

- Ezért teljes ellátást kap. Jó dolgod lesz kis fiam, - mondta Mózsinak egy czuppantós csókot előlegezve neki.

- Mint a magamét... azaz majdnem úgy mint a magamét - igazította ki magát a becsületes asszony. - Mert - folytatta kissé zavartan - egyet kikötök magamnak, azt; hogy legkésőbb holnapután kihozza a gyereket.

- Mert... szeretném, ha már bele volna szokva a ház tájékába, amire a... hát igen, - amire a gólya nálam megérkezik... Igenis... a jövő hónapban. Tetszik tudni, ha épen akkor jönne Mózsi, senki se ügyelhetne reá...

- Na hát holnapután. Grüss dich Kleiner! - nevetett a kis fiúra. - Majd meglátod milyen jó dolgod lesz. Van nálam minden: kutya, macska, ló, tehén és tej... amennyi csak beléd fér...

Mózsi szemei felragyogtak. Nem egészen értette a dolgot, de a kutya, macska, ló, tehén említése egy ösmeretlen messze világot nyitott meg képzeletének. Hát még a tej!... Az pedig valóság, mert íme amint nyelvét végig huzza kis halvány ajakán, még mindíg érezni véli azt az édes jó ízt, ami olyan nagyon jól esett.

Rosy Rose is nagyon meg volt nyugodva, de azért két nap alatt még se tudott Palotára jutni. (Azt, hogy miért is kellene oda sietni, meg már épen régen elfeledte.) Nem is csuda, hiszen annyi baja került a biróságokkal. Három héten keresztül nap-nap mellett zaklatták. - De ekkor valami történt, ami menetelét haladéktalanná tette: Ugyanis egy új ösmerőse, aki igen bőkezűnek igérkezett, utazni kívánt vele, még pedig Monte-Carlóba és rögtön. Kapóra jött az eset, mert - keresetével mind a négy esetben, s talán épen mert négyes volt az eset - egyszerűen elutasították.

Miss Rosy Rose tehát még aznap délután villanyosra ült a fiával s kiindult Palotára.

Odakint épen tavaszodott. A vetések friss zöldjében madarak csicseregtek, az út szélén pedig mindenütt apró sárga virágok integettek, bólingattak. Mózsi bámész kíváncsisággal nézett körül. Mennyi gyönyörűség! A városi udvar szürkesége után micsoda soha nem álmodott csodák. De Rosy Rose alig méltatta mindezt figyelmére; inkább teljesen szokatlan becézgetéssel beszélt a fiához. Még kétszer meg is csókolta, amin Mózsi szerfelett csodálkozott ugyan, de legott boldogan viszonozta.

Most már az erdő felé közeledtek, de Mózsi hirtelen támadt iszonyú félelemmel egyszerre csak megállott.

- Nem, nem megyek arra!... - súgta fejét rázva és a suhogó selyem szoknyát teljes erejéből a falu irányába kezdte húzni. Anyja csodálkozva nézett reá.

Erdő? Mit tudta Mózsi, hogy mi az? Ő csak azt érezte, hogy arra jobbra, csupa csupa ösmert valamik vannak: házak, kémények, tornyok, - míg itt, - előttük, egy soha nem látott, teljesen ösmeretlen borzalom: Az a temérdek, a végtelenséget egészen betöltő egymás mellett meredező lombtalan fa, amely mind hadonáz, fenyeget, mintha mind-mind kergetni, verni, üldözni akarná suttogó, zörgő, nyöszörgő karjaival.

- Nem. Nem megyek. - Ismételte Mózsi, és most már összehúzta magát mint egy megtámadott kis töviskes kutya.

Mit kezdjek vele? tünődött Rosy, sietnem kell, hiszen egy óra mulva indul a vonat! Megverjem?... Végre is nem volna az első eset. - De mégis letett szándékáról, valahogy érezte, hogy képtelen lenne megtenni, ma, épen most, amikor már kezében szorongatja azt az útlevelet, melynek segítségével, most rögtön, el fog menekülni ettől a kis nyűgtől örökre.

- Gyere no. Az ölembe veszlek, - bíztatja a kis fiút, és csodálatos! egy darabig határozottan jól esett neki is azt a kis pihegő meleg fejet a vállán érezni.

Mózsi pedig teljesen megnyugodva vitette magát. Szemeit is zárva tartá, - ez mindég jó orvossága volt a félelemnek - csak azt nem szerette, hogy a száraz ágak zörgését még így is folyvást kénytelen hallani. Hanem egyszer csak azon veszi magát észre, hogy ujra a földre tették.

- Na hát, eregyj, szaladj oda, és mondd meg a tejes néninek, hogy megérkeztünk... Siess... siess!... hadd látom, hogyan tudsz szaladni?...

- Én is megyek!... - válaszol Miss Rosy Rose és ajkába harap, hogy egy hivatlan, meglepő zokogást vissza kényszerítsen. A kis fiú pedig futva indul a ház felé. De alig haladt tíz lépést, midőn a szokatlan talajon megbotlik, s menten el is vágódik a földön.

- Mama... mama!... kiáltja panaszosan és félig kinyitott szemekkel szepegve néz körül. De közelében senki...

- Mama, mama! ismétli most már hangosabban, de csak a puszta akácfák rémes zörgését hallja válaszképen... Mózsi alig mer egy lépést tenni előre, egy helyt maradni meg épen nincsen bátorsága. Szerencsére messziről, messziről, a kis fehér ház ablakában egy lámpa fénye gyúl ki. Az is eléggé ijesztően néz ki, mint egy meredező nagy veres szem, de mégis jobb, - minden jobb! - az erdő ismeretlenségénél. És Mózsi nekibátorodva igyekszik a fényhez. Most már csak néhány lépés választja el a háztól, ezért előbb csak suttogva, aztán mind jobban jobban kiáltva:

- Tejes néni?!... Kedves tejes néni... eresszen be!... mondogatja. De semmi felelet.

És Mózsin újra végig borzong az erdő félelme. Már erősen alkonyodik. Hideg is kezd lenni és a fák, oh rémület! nőnek, egyre nőnek körülötte... Meztelen karjaik hajladoznak, kapkodnak utána... és ő bármerre fordítja is tekintetét, mindenütt csak őket látja jönni, közeledni.

Csak legalább a kilincset elérné... De szó sem lehet róla!... Végre is bátorságot vesz magának és apró ökleivel döngetni kezdi az ajtót... de, bár az igy keletkező zaj minden csepp vérét szívébe kergeti, a házból még se jő reá felelet.

- Tejes néni... kedves tejes néni... Mamám... édes mamám... nem vagyok rossz, eresszenek be... Tejes néni... - És Mózsi tizedszer, századszor újra előlről kezdi kérő mondókáját...

De ha?!... Mintha mégis lenne foganatja?! Lám belülről gyors léptek közelednek. Igen. Most már valami különös vinyogó, sivákoló hang is vegyül emberi suttogás közé... A léptek épen az ajtón belül megszünnek egy percre... Tejes néni!... Mamám... kiáltá Mózsi, kis véres öklét még egyszer teljes erejéből a fához nyomkodva.

És a kis Rosenspitz Mózsi továbbra is egyes egyedül marad künt az éjszakában - a csúfolódó, fenyegető, rengeteg erdőben...

A Péteri-palotából kisugárzó fények, mintha ragyogó arany szőnyeget dobtak volna a bejárattól egészen a fasor járdájáig, de különben a ház körüli kert annál sötétebb, elhagyottabb.

Késő novemberi est van; fekete felhőkkel, feketére ázott földdel, feketén meredő, lombnélküli fákkal. De, bár hideg szél lobogtatja az útszéli gázlángokat, a járókelők mégis sűrű tömegbe verődve ácsorognak a kapu előtt.

- Mit jelenthet ez a nagy kivilágítás - kérdezgetik egymástól, mire irígységtől túlhevített képzelettel adogatják meg innen is, onnan is a választ:

- Valószínűleg báró lett az öreg Pétery, - jegyzi meg egy kopottas alak végtelen megvetéssel.

- Azt mondják, a múlt héten egy újabb milliót nyert a börzén, - panaszolja egy másik, de legott mintegy vigasztalásképen teszi hozzá: Na, lesz az még máskép is - és tettetett közönnyel hagyja el a még irígyebbé vált csoportot. Helyébe két előkelő kinézésű egyén lépett.

- Mi jutott Péteryéknek eszébe? - kérdi a hölgy prémes bundába burkolt kísérőjétől. - Muzsika? Az öregnél? Hallatlan!...

- Hát nem tudja? - felel az úr a jólértesültség fölényével nézve maga körül. - Ma vacsorál itt az egész Kratovszky familia legeslegelőször.

- Hát csak. Úgy örülök, de úgy örülök, hogy szegény Kratovszky Poldi végre-valahára megszabadulhat az anyagi gondoktól.

- Amellyel a pénzes láda kulcsát szorongatja? Magam is azt hiszem; és az is bizonyos, hogy Adelaïd grófné jól ért az ilyesmihez... De mondja, úgy-e a kis Pétery Klára csúnyácska szegény?

- Persze, aki gazdag, az még a boldogságot is megveheti magának, - mormolja egy végképen elcsigázott, sápadt asszony, s keze önkénytelenül ökölre zárul.

- Csakhogy nem mindíg sikerül ám a vásár, hugám! - nevetgél mellette egy beretvált képű ember. - Mert tudja-e, hogy mi az: Zsákban macskát venni? - Nem? Na hát: a pénzen vett boldogság az a zsákba vett macska... én mondom magának.

De még mielőtt választ kaphatna átérzett kijelentésére, egy újabb szélroham süvít végig a fasoron, és a vékony kabátok és kopott nagykendők viselői zúgolódva rebbennek széjjel s tűnnek el az éjszakában.

Bent persze, a jól elzárt palotában mindebből mit sem gyanítanak. Ott délszaki meleget terjeszt a központi fűtés szövevényes erezete; nappali fényt a temérdek villanykörte, és tavaszt a mindenfelé pompázó virágok sokasága.

És mégis! Különös!... Hiába vannak az asszonyok párisi ruhákban, s az urak kifogástalan estélyi öltözetben, amit ott egymásnak sugdosnak, az lényegében alig-alig különbözik a kapu előtt ellesett megjegyzésektől.

- Úgy érzem magam, mint egy iparművészeti kiállításon, - nevetgél Kratowszky Juliette; gúnyosan nézve körül a gazdagon bútorozott szobában.

- Igen; de olyan kiállításon, - felel unokafivére, a kamarás, - amelyet jury beleszólása nélkül nyitottak meg.

A kamarás úr nagyon meg van magával elégedve e feleletért; hogyne, hiszen ő szakértő, az ő lakása tele van mindenféle örökölt műtárggyal és művészektől ingyen elcigánykodott szebbnél-szebb vázlatokkal, szobrokkal. Neki tehát teljesen jogában áll egy ilyen "pénzszagú" lakást lekritizálni. Teszi is, jobb célra érdemes buzgósággal. És így cselekesznek egytől-egyig mindannyian, - Poldy bárót is beleszámítva. De egy valaki mégis van a vendégek között, aki mindent szemügyre vesz ugyan, csak úgy, mint a többi, de hallgat. Ez Kratowszky Adelaïd grófnő. Poldy báró édes mamája.

Ő ma nem töltheti idejét holmi aprólékos firtatással, élcelődéssel. Majd kerül arra még alkalom máskor, teszem fel: a Poldy gyerek esküvője után. De ma? Ejh, ma az anyai ösztön összes elraktározott furfangját elő kell szedni, hogy az öreg Pétery akadékoskodásait eloszlassa velök.

Mert hihetetlen!... Ez a vén Pétery, ez az árendás ivadék, aki talán még ma is náthás a nyakába zúdított keresztvíz hidegétől, - alkudozni mer a Kratowszky címerre! Valóban nevetni kellene, ha nem lenne olyan szomorú a dolog, ha nem világítana úgy be a jelen idők sivárságába. Igen, nevetni kellene, hogy Pétery Ármin kifogásokat talál a báró Kratowszky Poldi előéletében. - De persze hogy ez csak ürügy, hogy talán ebből kiindulva egészen megváltoztassa az öreg Girgl Dávid által tett ajánlatát.

De hála Istennek, mégis puhul már az öreg. Lám, két és fél óra előtt még tízezer forintról beszélt, s most már a negyven ezernél tartunk, - de hol áll ez a törzsvagyonhoz!... Adelaïd grófné aggódva pillant a nagy bronz órára, mely tizenegyet mutat, s öntudatában van annak, hogy hatvan percen belől meg kell nyernie a csatát. (Poldynak ugyanis azt rendelte, hogy pont éjfélkor valljon szerelmet, de csakis, ha azt látja, hogy anyja a structoll legyezőjét nyitva tartja a kezében...)

S mit tett ezalatt a boldog menyasszony-jelölt? Óh, valóban, egy egészen megengedhetetlen ügyetlenséget, azt, hogy megszökve az előkelő vendégek mézédes kedveskedéseitől, a leggyérebben kivilágitott szobába vonszolta barátnőjét, a kis Beregi Stefikét és kezeit idegesen szorongatva, a kétely és reménység kínos vergődésével kérdezgette:

Beregi Stefike pedig alig mer rá nézni. Két hó óta figyeli a Kratowszkyak háló-vetését - el is lesett egyet-mást apja és az öreg Pétery beszélgetéseiből s így tudja, hogy itt ma közönséges alku folyik. De tudja azt is, hogy barátnője lelke egész odaadásával szereti báró Kratowszky Leopoldot. - Mit tegyen tehát? Lebeszélje? Biztassa? Egyikhez sem érez hivatást.

Mert hiszen ki meri a sors kerekének küllői közé dugni az ujját? - Legjobbnak véli tehát a remegő kis kezet meg-meg cirógatni, s hagyni, hogy inkább a másik beszéljen.

- Látod, - suttogja - néha azt hiszem, hogy ő nem közömbös irántam, de aztán máskor... Óh, az a pénz, az az átkozott pénz! - jajdul fel minden átmenet nélkül. - Miatta, egyedül miatta nem leszek sohasem igazán boldog...

Künt a palota előtti kis térségen, mely a házat az utcától elválasztja, egy fehérkötényes törékeny kis alak surran át.

- Itt vagy? - kérdezi halkan, mikor már túlhaladta a kivilágított ablakok fénykörét.

- Nem. Ne most. Nincs időm. Tenger a vendég minálunk. Azt mondják, a Klára kisasszony férjhez fog menni... Be boldog... Istenem, be boldog, akinek pénze van...

- Ejh, ki tudja, az-é, - felel a férfi türelmetlenül, - de aztán csaknem zokogással teszi hozzá: - Hej, Mariskám, ha mi ketten egymáséi lehettünk volna...

- Hogy mondod? - sikolt a leány, s önkéntelenül mintegy támaszt keresve, a széles vállakra teszi kezeit, de legott rémülve támolyodik hátra, mert érintése, bármennyire gyöngéd volt is, mégis fájdalmas nyögést csalt ki az egymásra szorított ajkakból; de aztán:

- Ne gondolj vele, - biztatja a férfi erőt véve magán. - Ma reggel a gyárban - magyarázza - a kerék kissé meg talált simítani...

De nem rögtön jő a válasz, - s akkor sem az egész valóság. Mert a férfi is épen olyan ösztönszerűleg irtózott az elnyomorodott embertől, mint a leány, s mint körük minden egyes tagja. Hogy adja tehát tudtára, hogy munkaképtelenné vált egész életére? Hogy vallja be, hogy tegnap még ép karja ma már egy idomtalan tömb csupán, amelynek gyógyulásához hónapok kellenek... Igen. Hónapok. És mi jő azután? A munkátalanság. A nyomor. Talán koldulás, talán - ami majdnem nagyobb, - kegyelem-kenyér a gyár hátsó udvarában végzett alantas munkákért. Nem, ezt nem bírja kinyögni, ezért inkább csak azt mondja, hogy mivel sebe egyelőre úgy sem engedi dolgozni, ma délben ő is beállt a streikolók közé.

Mari pedig hallgatja, hol ökölre szorított kezekkel, hol zokogva. Végre is bátorságot vesz magának, s alig hallhatóan kérdezi:

- De ugy-e, Pali, - lesz még jól is ezen a világon? Várok, Isten bizony várok reád hűségesen, - és majd ha a karod meggyógyul, majd ha...

- Nem. Soha, - kiáltja kétségbeesett makacssággal. Mire Pali szeliden néz a szemébe:

- Rossz tréfa a muszáj, mert tulajdonképen azt teszi, hogy "Nem lehet". - Most már érted?

- Hát ez tőlünk függ, - s a Pali hangja egyszerre határozott lett, mint a kalapács ütés. - Együtt nem élhetünk, ennyi bizonyos, - de együtt...

Mari összeborzongva mereszti rá szemeit, majd öklével megfenyegetve a cigányzenétől hangos palotát:

- Hát hol az igazság? - suttogja gyűlölettel panaszosan. - Lám, Klára kisasszony boldog lehet, mert gazdag. Óh az a pénz, az az átkozott pénz!... nyögi, mialatt a ruhaderék gombjait nyitja, hogy szive tájékát jobban meglelhesse.

Ugyanekkor fent egy rózsaszin selyem leányszobában, kifogástalan elegánciával hajlik báró Kratowszky Leopold a kis Pétery Klára remegő kezére:

- Esküszöm, hogy szeretem magát jobban az életemnél, - suttogja behizelgő őszintességgel hangjában, tekintetében.

(Elfogadó szoba Forraynénál. Vörös selyem butorok. Sok félhomály. Erős Ess-bouquet illat. 20 fok R.)

(Forray Margit 38 éves, még mindíg nagyon szép asszony, de már igyekszik háttal ülni a világosságnak. Jelenleg egy kibontott levelet tart a kezében, és össze-összeborzongva bámul maga elé.) "Hihetetlen! Juliának már jogász fia volna? Hiszen csak most volt, amikor a fejedelemasszony párnái alá cserebogarakat csempésztünk... Irtózatos, hogy fut az idő! De végre is, Julia legalább is egy esztendővel... sőt valószínűleg két esztendő és pár hónappal idősebb mint én... Persze. Az nem is lehet másképen (a tükör elé áll). Na hát, én belőlem ugyan senki se nézne ki jogász fiakat. Hála Istennek nincs is... Csak a kis Margó. (Kiált.) Margó, gyere csak!

Margó (beszalad): Tessék? (megperdül) Szép vagyok? Úgy-e jól áll ez a kék szalag? (Panaszosan.) De az a Mari azt mondja, hogy most már ne játszak főzőcskét...

Margit: Tökéletesen igaza van. Vigyázni kell, mert mit mondana Pisti meg Jenőke, ha gyűrött vagy épen foltos ruhával fogadnád őket? Bizony, egy tíz éves kis kisasszonynak már gondolni kell az ilyesmire... Na, most, adj egy csókot. - Nem, - nem öleléssel, - csak úgy. (Ő is leánya is lehetőleg kinyújtják a nyakukat s szájukat csucsorítva - hogy valahogy ruhájuk össze ne érjen - megcsókolják egymás. Margó el. Margit megkönnyebbült sóhajtással néz utána.)

- Még nagyon kicsi. - Bátran eltagadhatok nyolc esztendőt a koromból. (Újra a levelet olvassa.) Az intézetben töltött boldog napok emlékére kérlek, vedd fiamat szárnyaid alá! - Nagy szüksége van erre, - mert lásd, úgy igyekeztem nevelni, hogy mindenképen kiváljék a mindennapi emberek sorából, - de ezt csak úgy hiszem elérhetőnek, ha majdan egy magához méltó feleséget talál... De az még messze van! És addig, mennyi, de mennyi veszedelem érheti. Ki óvja meg a rossz barátoktól? Ki vonja el a méltatlan társaságtól?... Úgy-e te édes Margitom? Te nem fogsz engem kinevetni, ha arra kérlek: légy Védangyala... Igaz, rég elszakított tőled az élet, - de azért tudom, hogy jó kezekre bízom kincsemet, - hiszen fenkölt szellemről tanuskodó leveleid, melyekkel csendes magányomban olykor-olykor fölkerestél, - eléggé tanuskodnak arany szívedről, minden jóért lángoló szellemedről!..." (Margit türelmetlenül dobja félre a levelet.) "Kincsemet!", "jobb kezekbe!" "lángoló szellem!" Micsoda ósdi, lelkesült stylus!... De ilyen volt mindíg. Már az intézetben is a Karthausi volt kedvenc olvasmánya. "Julia! Tekints az égre!..." Hányszor mondtuk neki. Mi nevettünk; de ő komolyan vette... Ő mindent komolyan vett. Úgy látszik leveleimet is. Ha elgondolom, - mennyi unalmas órámba kerültek!... És, - már réges rég befagyasztottam volna őket, ha nem a Julia kertjében nőnek a legpompásabb - spárgák...

De hát, tehetek én arról, hogy a spárgát mindenki szereti?... (íróasztalának egy rejtett fiókjából arcképeket szed elő.). Ez is szerette... Ez is... Hát még ez a szegény Porlaky Gyurka! (az arcképhez) téged jó fiú, talán még én is szerettelek... ezért, - kár volt, olyan hamar főbe lőni magadat!... (Visszadobja az arcképet.) Ejh, ostobaság! Ezek már mind elhantolt esetek!...

Tulajdonképen miért is nem udvarol most nekem senki?... Van hat hete. - Igen. Amióta Zágonyi Lórándot a 16-osokhoz áttették... azóta nem hallottam szerelmi vallomást; és, valahogy, eddig nem is bántam. Jól esett a pihenés. Az az utolsó dolog rengeteg "heccel" járt: Féltékeny táncosné, még féltékenyebb karmester, aki mindent besúg. Névtelen leveleket ír, jó tanácsokkal és vitriolos üvegcsékkel kedveskedik, brr!... Nem nekem való. - Hanem most már elég lesz a felvonásközből. Jó lesz egy új vígjátékot vagy drámát, - csak nem tragédiát, mert abban rendesen mind a ketten meghalnak, - erre pedig semmi kedvem. - Igen, - jó lesz valami újat kezdeni, különben azok a kedves jóbarátnék még azt találják hinni, hogy kényszerűségből tértem az erény útjára... Amin - mellesleg mondva, - többször megmaradtam, mint gondolnák. Szegény Porlaky Gyurka tanúm lehetne erre, - ha élne... De ki tudja, - kérdés, hogy ha élne, tanúm lehetne-e?...

Ejh! micsoda filozófikus kedvemben vagyok ma... (A pamlagra fekszik: únottan.) De úgy illik. Ha majd belép Halmágyi Endre, olyan bölcs jóakarattal fogom fogadni, de olyan bölcs jóakarattal... Különben is mit tehetnék egyebet egy húsz esztendős kis jogásszal?... még hozzá, - a Várnay Julia fiával... (ásít).

Margit (felkönyököl mintha emlékében keresgélne): Halmágyi?... Ki az?... Mit akar?... (A szobalány karját megragadja, mohón.) - Hogy néz ki?

Szobaleány (fölényes csodálkozással von vállat): Úgy látom, nagyon csinos.

Margit: Ah? (A tükörbe néz.) Igen, igen, - már emlékszem. Halmágyi. Úgy-e úgy mondta, hogy Halmágyinak hívják?... Csak eressze be. (Szobaleány el. Margit felugrik, két lépést tesz az ajtó felé, aztán megáll félig nyújtózkodva kiegyenesedik, álmatagon lehúnyja szemeit, piros ajkait fogaival beszívja és vár. Amint Endre belép, egészen átváltozik. Csupa egyszerűség és jóakarat. Mind a két kezét elébe tartja).

Margit: Isten hozta édes Halmágyi. Már nagyon vártam. Anyja két nappal előbbre igérte e látogatást...

Endre (feltünően szép fiú. Gyermekes szabású lehajló gallért visel. Ajka pelyhes. Mozdulatai kissé szegletesek, de tekintete nyilt, megnyerő. Lelkesült melegséggel siet Margit felé és a kinyújtott két kezet megragadva): Mily jó ön Margit néni! (a kezeket mohón, többszörösen megcsókolja. Margitban a néni szóra elakad a lélekzet, de gyorsan magához tér, egyik kezét kiszabadítja, mosolyog, és előbb csak tettetett anyáskodásból, de aztán fokozódó kedvteléssel símogatja az Endre haját.)

Margit: Édes gyermekem!... (Izgatottsággal küzdve.) Ma épen egy kissé ideges vagyok... de ez nem baj... majd elmúlik... és... (Kezét akaraterővel elvonja az Endre fejéről.) Igen... és mondja csak... hogy van az a kedves jó mama?

Endre: A mama?... Milyen jól esik ezt a kérdést hallani. Lássa Margit néni... Vagy talán, nem illik igy...

Margit: De csak mondja. És... igen... én, majd, te-nek szólítalak, jó? akkor nem lesz benne semmi különös.

Endre: Köszönöm!... Így még inkább azt fogom hinni, hogy egy darab otthon várt reám e falak között.

Margit: Kedves!... ez már igazán kedves!... Tehát édes Endre, most én is azt mondom: Isten hozott: itthon!...

(Endre újra megragadja a Margit kezeit és csókolni akarja, de a szép asszony elvonja őket.)

Margit: Oh dehogy. Ellenkezőleg... De... Próbáltad-e valaha mi az, mikor az ember a tavaszi levegőtől megrészegszik?

Endre (örömmel): Tudom már! Mikor a kezére hajlottam, biztosan eszébe jutott a mama... mondják nagyon hasonlítok reá, - és az ő emlékével - az intézetben töltött évek... a tavasz... életük tavasza?... Kitaláltam?

Margit (szárazon): Nem egészen... De beszéljünk másról. Még mindíg nem mondta, hogy van a mama.

Endre: Hogy hogyan van a mama? Nagyon jól, nagyon nagyon jól. De hiszen el se jöttem volna, ha ez nem így lenne.

Margit (Önkénytelenül végig simítja tenyerét a haján. Könnyelmüen): Miért nem festi?

Endre (felkél mellőle és neheztelve elvonul): Festeni a haját, - az anyám?!

Margit (aki észrevette hibáját, felkacag): Na jó, - kedves kis anyám asszony katonája, - többé soha nem beszélünk ilyen vétkes dolgokról, - de egy ilyen öreg néni, mint én, - szereti kitapogatni, hogy milyen mélyen fészkelnek a dicséretre méltó "jó érzések" az ilyen kis első éves jogászkák lelkében...

Margit (vállat von): - ?... Valószínűleg, hogy az imádott mamának beszámolhassunk a tényálladékról...

Endre: Mama azt úgyis tudja... De Margit néni megengedi, hogy valamit megvalljak? -

Endre: Mondtam már, nemde, hogy úgy jöttem ide Margit nénihez - mint haza... Mintha csak anyámhoz jöttem volna. - Hiszen otthon, annyit, de annyit emlegettük. De most... mentől tovább nézem...

Endre (lesüti szemeit zavarodottan): Mentől tovább nézem, annál nehezebben tudom elhinni, hogy... hogy... Margit néni... a mamámmal egy idős.

Margit (felpattanva): Mert hát ez nem is igaz. Julia nálam sokkal, de sokkal idősebb.

Margit: Miért? Mert már ez így szokás. Ebben a kérdésben minden asszony egyforma. (Szemeit hunyorgatja, bizalmasan): Az ilyet el kell a mamának nézni...

Endre (felháborodva): Soha!... Épen azért nem, mert máig azt hittem, hogy ha minden asszony egyforma is... de...

Margit (nevetgél): de, az anyád kivétel, ugye?... Nyugtasd meg magad: mindnyájan ezzel a hiedelemmel kezdjük az életet...

Endre: És, - mennyi csalódás van a hangjában!... Mondja, mindnyájunknak meg kell győződni az ellenkezőről? De hiszen ez rettenetes lenne!

Margit: Dehogy! Miért? - Az "egyetlen kivétel" mindíg az, akit legjobban szeretünk. De mivel nem mindíg az anyánkat szeretjük legjobban...

Margit (csendesen megfogja kezét és észrevétlen magához vonja a pamlagra): Hát, mondd csak, - még sohase érezted úgy, hogy valaki mást jobban szeretsz az anyádnál?

(Endre zavarodottan játszadozik a Margit nyakán lévő hosszú fehér marabout boával.)

Endre: Nem érdekes. Annyi az egész, hogy egy meleg délután a szilvásban heverésztem: egyszer csak felnézek és előttem áll Zsuzsika - a tiszttartó leánya. - Nem szólt egy szót se, csak reám nevetett, és egy négylevelü fűvet felém kínálva mellém ült.

Endre: És, én nem is tudom, hogy történt, de mikor a tekintetünk találkozott, én egyszerűen magamhoz öleltem és megcsókoltam. Igen. És abban a percben úgy éreztem, hogy csak mi ketten vagyunk az egész világon. És én senki mást se szeretek, csak egyedül Zsuzsikát... Ennyit.

Endre (felkacag): Szó sincs róla!... Különben, még jóformán vissza se adhatta a csókomat, amikor - ég tudja honnét, de legott reánk tört az öreg Dani bácsi, - az apja, - és Zsuzsikát még az nap átküldték a külső majorba. Azóta nem is láttam.

Endre (vállat von): Ne... em... Csak azt az érzést nem éreztem soha többé, amit akkor...

Endre (álmodozva, elbüvölve néz reá): Először is nem hiszem, hogy a szerelem korhoz legyen kötve...

Margit (meggyőződéssel és meggyőzőleg): Nincs is. Mert a szerelem, egy darab az örökkévalóságból!... Biztosan tudom, hogy akik egymást szeretik, azok újjá születnek, azon a napon, amikor az első csókot váltják, - így tehát: mindíg egykorúak...

Endre (a Margit kezét, majd ujjait egyenként csókolgatja. Szórakozottan): Milyen igaz amit most mond... és, - milyen szép keze van!...

Endre: Az anyámé?... nem tudom,... nem emlékszem... De igen: Nincs ilyen bársonyos fogása...

Endre: Nem tudom... (ajkát önkénytelenül a Margit szájához emeli. Margit behunyt szemekkel csókolja. Csengetés. Margit, Endre szétrebbennek.)

A Margó hangja: Mama, mama, milyen nagyszerű (beszalad). Épen most állt meg a kocsi a kapuban. Itt vannak Pistáék, meg... (Tapsolva, táncolva a bejárat felé el.)

Endre: Nem. Nem lehet... Nincs mit. Tudom, hogy ön nagyon jó... és nemes... és én, nyomorult... visszaéltem jóságával... De egyet igérek. Sohasem lát többet... elbújdosok innen messzire... messzire. Óh Istenem... Bocsásson meg! (Elrohan.)

Margit (zokogva egy pamlagra borul, tehetetlen haragjában ököllel üti a selyem párnákat): Hogy lehet valaki ennyire fiatal?

("Rout" az olasz főkonzulnál. Hatszáznál több vendég. Az egész budapesti elite társadalom.

Forray István, miniszteri tanácsos, neje Margit és leányuk Margó épen most érkeznek - és míg felöltőiket leszedik, Margit tanácsokkal, igazában: szigorú parancsokkal - látja el lányát.)

Forray Margit (48 éves. Kissé hízásnak indult, de erősen küzd ellene. Haja aranyszőke. Arcának minden kifesthető része festve van. Még szemei is, amennyiben csillogásuk atropin becseppentésével van fokozva. Leányához súgva.): Ma aztán légy ügyesebb. Nevetséges! Húsz esztendős multál és még nem volt egy számbavehető kérőd.

Margó. (Gyönyörű leány. Öltözéke valóságos műremek. A mélyen kivágott derékból halhúsra emlékeztető, szinte kékesen fehér nyaka leányos finomsággal válik ki. Haja puha, vöröses szőke.)

Margó (durcásan kapja hátra a fejét): Tehetek én róla? Te nem vittél eddig sehova. (Amíg a félrecsúszott apró fürtöket a tükör előtt helyreigazgatja, gondolatban:) Oh mama, sohse féljen! Én is alig várom, hogy megmenekedjem az "édes otthonból"... Mennyi hazugság is van a világon! "Édes otthon", "Legszebb kor", "Leányévek"... Kérdezzék meg csak tőlem, majd elmondom én, hogy mi az az "édes otthon!" - Egy ház, ahol folyton civakodnak, apa mamával, mama én velem. - Minden héten háromszor cseléd-felmondás, vagy elkergetés. Szabók és fűszeresek fenyegetődzése, hogy árvereztetnek, - de azért reggeltől estig vendégek, gyűlések, értekezletek. Jótékony cél, Misszionárius-egylet, - Samaritánus-egylet... Folyton varrunk, gyűjtünk, ajándékozunk, - s mindez miért? Mert három év óta mama egyébre se gondol, mint a lelke üdvösségére. De bocsánat!... még valamire; arra, hogy engem kifiatalítson "legszebb éveimből"... Épen négy évig voltam tizenhat esztendős. Ami azt jelenti, hogy se nagy leány, se gyerek. A gyermekszobából kikopva, a szalonból kitiltva... Sacre Coeur-ruha. Készen vett cipők. Vizes kefével hátra fésült görcsbe kötött hajviselet... ez a "legszebb kor" - külsőségeiben. De ma... (Megelégedve pillant a tükörbe.)

Margit (aki eddig egy püspökkel társalgott, türelmetlenül): Nos Margó, meddig várjak?

(Belépnek a túlzsúfolt terembe. Margit a háziúrral kedveskedik. Forray egy klubismerősét fogja gomblyukon. Margót a népáradat messze sodorja anyjától.)

Margó (a harmadik szoba küszöbén megáll és kíváncsian, kissé elfogódva, de alapjában kevés örömmel néz közül): Ez hát a "nagy világ!" - és ezzel a belépésemmel, - ime, - megkezdődnék számomra a sokat megénekelt ábrándos "leányévek" korszaka... Csak ne tartanának sokáig, mert mama zárdával fenyeget.

Zsoltkay Zsezsé (elvált asszony, bár még alig van huszonkét esztendős. Margónak gyermekkori legjobb barátnéja. Nincsenek titkaik egymással szemben. Örömmel siet Margóhoz): Nini! Kit látok! Alig ismerlek meg hosszú ruhában!... De jól áll!... Hogy mulatsz?

Zsezsé: Ugyan, dehogy nem! De ha nem csalódom, Margit néni ismét kedveskedett valamiképen. Mi?

Margó: Csak ahogy szokott. (Keserű mosollyal.) Tudod, úgy jöttem ide, mint egy spanyol "desperados".

Zsezsé: Értem. A két szemedet rá akarod szegezni egy szerencsétlen védtelenre és azt fogod neki mondani: "erszényedet és életedet".

Margó: Még kérded?! - A kényszerűség. Hisz tudod mi vár reám, ha nem megyek férjhez.

Margó (ugyanígy): Vagy a zárda... Más szóval, - a börtön, vagy a sír!... De tréfán kívül, Zsezsé, mondd meg, te hogy szereztél magadnak egy férjet tizenhét éves korodban?

Zsezsé: Azt a módot nem ajánlom. Nincs meg hozzá az alakod. Ha rám hallgatsz, - semmiféle leányos sületlenségekkel se fogsz előállni, - hanem annak mutatod magadat, aki vagy. Mellesleg légy csalódottan reményteli, megundorodott az emberektől, de sóvárgó az "egyetlen egy" kegyére! Hitesd el vele, hogy "ő nem olyan, mint a többi"... és akkor ő sem fog késni ezt rólad konstatálni.

Zsezsé (egy magányos urra mutat, aki nem messze áll tőlük): Ha nem csalódom, ott ni... De ott jő Miliczky Tivadar, - őt megkérheted, hogy hozza ide... én azonban elpárolgok, mert erre sántikál ex-férjem. Semmi kedvem vele találkozni. Tehát: pá!... (Egy csókot int keztyűs ujja leghegyéről, - el.)

Margó: Csak módjával. Valahogy azt képzelem, hogy mindazt és mindenkit, akiket itt látok, már régtől fogva ösmerném és unnám.

Miliczky: Ne mondja?! De nézze, vette észre, hogy ott a pálma alatt áll valaki, aki folyton ide pislog?

Miliczky: Tényleg nagyon gazdag, - de a jelzőt másért kapta; úgy mondják: kerüli a nőket.

Miliczky: Hogy Halmágyi házas-e? Na ez jó vicc!... Ha az volna, mindjárt nem neveznék érdekes embernek.

Miliczky: Maga enfant terrible! - De jó, nem bánom. Ide hívom. (A pálmához támaszkodó úrnak int, majd miután az sietve közeledett, bemutatólag): Halmágyi Endre. Jó barátom. Különben főkonzul Teheránban.

Margó (Miliczkyhez): Megkérdjem? (Miliczky vállat von. Margó Endréhez): Mondja csak kérem, miért nevezik önt érdekes embernek?

Endre (kissé kopasz, de igen elegáns megjelenés, fellépése biztos, de most mégis meglepetve, sőt megütődve néz Margóra): Megvallom, kétségbeejtőn váratlan kérdés... Hogy lehessen az ilyenre felelni?...

Miliczky (tettetett szörnyűködéssel): Ezek a kis leányok! Még csak a mult héten láttam rövid ruhában, kezében egy ormótlan szögletes táskát szorongatva...

Endre: Mikor pedig egy kis leány először vesz legyezőt a kezébe, ez olyanforma folyamat, mint mikor a cseresznyefa egy tavaszi éjjen át egyszerre csak kivirágzik?...

Margó: Körülbelül. (Miliczkyhez jelentőséggel, keserűen.) Az én életem cseresznyefája különben kissé északi oldalra jutott... ezért - nagyon későn virágzott ki.

Miliczky: Annál tökéletesebben. De bocsánat, nekem rendezői kötelességeim vannak. (Meghajtja magát és eltávozik.)

Margó (Endréhez): Halmágyi úr kérem, - ön adósom maradt egy felelettel. Nos?

Margó (tréfás tudákossággal, mint egy Moliére doktor): Az még megválik! - Mindez attól függ, hogy ön miért kerüli a nőket.

Margó (mint fent): Ha azért lakik ön sátorban, mert egyszer valamikor a feje felett kigyulladt a ház... ez arab mesék bölcsességével szólva: okosság öntől... de ha ön csak azért lakik sátorban, mert fél, hogy esetleg véletlenül, úgy történhetnék, hogy egy zsindely meglazulván valamely ház tetején, önre eshetnék... akkor kérem... ön nem okos... akarom mondani, nem: "érdekes ember".

Endre (nevetve, bár némi keserűséggel hangjában): Úgy történt hogy azt a házat kisasszony, amelyet én otthonomnak hittem, földrengés pusztította el. Azóta nem bízom az alapkövekben... (Magában.) Vajjon ki ez a leány? Micsoda ostoba szokás, hogy a hölgyek nevét nem említik bemutatáskor! Nem sablon alak, ennyi bizonyos! Vajjon kicsoda?...

Margó (érzéssel): Elhallgatott! Ugy-e azért, mert sületlen tréfámmal sebeket téptem fel a lelkében?

Margó: De igen. Érzem! - De bocsásson meg - kérem!... soha sem teszem többet...

Endre: De édes kisasszony, hogy merészelnék én önre haragudni. - De honnan veszi ön, az ön korában ezt a sok életbölcseséget?

Margó: Hja tudja! minket, lányokat olyan csendes, nyugodalmas osztriga-életre kárhoztatnak mamáink - hogy az ilyen kis megfigyeléseket, a saját elkeseredésünk drágagyöngyeként váltjuk ki tétlen eszecskénkből...

Endre (melegen): Most már én kérek bocsánatot, hogy fájó sebeket érintettem. (Félre.) Sokért nem adnám, ha lelkébe láthatnék!...

Margó (megadással): Soh'se bánja. (Vígságot erőltetve, kacérkodva.) De mondja csak tisztelt sátorlakó úr, - mondja! - Soha sem vágyott ön állandóan megtelepedni?

Endre: Dehogy nem. Például most is. De sorsom a vándorlás. Ma itt, holnap ott.

Margó: Nem lehetne leszoktatni róla?... Ha például találkoznék valakivel, aki... (érzéssel, csaknem érzelgően), aki épen olyan árva, mint ön. Mert önnek ugy-e senkije sincsen?... Igazán megmondhatja, mert nem kíváncsiságból kérdem.

Margó: Éreztem. (Kezet nyújt.) Lehet másként nyilvánul a sorsunk, de alapjában egyforma. (Hosszan néznek egymás szemébe. Szünet. Végre is Margó összeborzong, mint aki álomból ébred.)

Margó: De én most nem magamról akartam beszélni, - hanem azt kérdem, ha például találkoznék valakivel, aki azt mondaná: megyek veled... Mit felelne?...

Endre (nyugtalan, de jól eső zsibbadtságot érez, félre): Ennek a leánynak lehet hinni! Ez más mint azok, akiket ez ideig ösmertem. Csípős, éles a szava, de bódító, mint a márciusi szellő! - Csak tudnám, kicsoda... Bolond állapot! Itt állunk egymás mellett, csaknem szerelmet vallok neki, - és még mindíg nem tudom a nevét... De végre is, - olyan nagy baj az? A szivét önkénytelenül kitárta előttem és ez a fődolog. Határozottan, ez a leány más, mint a többi. (Fenn.) Azt kérdezi, édes kisasszony, hogy mit felelnék? Nem tudom. Valószínűleg semmit, csak megfognám a kezét és - elvezetném innen... messzire...

Margó (Önkénytelenül feléje nyújtja kezét, de ijedve vonja vissza. Erőltetve nevet.): Lássa milyen hatalmas a képzelet, - egészen beleéltem magam annak a más valakinek az érzéseibe...

Margó (kiegyenesedik, gőgösen): Nekem nincsenek érzéseim (halkabban, megtörve, panaszosan), mert kiölte őket belőlem az élet...

Margó (alig hallhatóan, mint egy sebzett madár): Hogy bántott-e? De mennyien! Mind, mind... Ugy-e tudja: Azért vagyok itt, azért hoztak ide, hogy vevőre találjak... Mert eladó vagyok... én is, mint - nézzen körül: az is... az is... meg az is (fiatal leányokra mutat). Szép ruhába öltöztettek, megtanítottak mosolyogni, táncolni, - és mostan hajrá! versenyt mosolygunk, versenyt táncolunk a "kérők" csalogatására... Hát nem iszonyú ez?

Endre (nevet): Ugyan kérem! Nem kell azt olyan tragikusan venni. Mulasson gondtalanul. Felejtse el azt a csúf "vásár" fogalmat.

Margó: De nem tehetem, hiszen mióta ide jöttem, mindenkiről azt gondolom, hogy ilyeténképen elmélkedik: Persze, Margó kisasszony is férjhalászáson töri az eszét.

Margó: Mily boldoggá tesz! Lássa, én nem tudom, hogy van az, de első perctől fogva éreztem, hogy ön más, mint más... különb... sokkal különb... Bocsásson meg, hogy ezt így a szemébe mondom, de olyan jól esik... Olyan árván éltem eddig, nem volt soha egy igaz jó barátom, - de valahogy, amikor megpillantottam önt ott a pálma alatt, - valami azt sugallta: ez lesz a te legjobb barátod...

Margó: Ne köszönjön semmit. Én vagyok végtelen hálás. De lássa, a másik gondolat, - rögtön nyomon követte az elsőt, - és az a másik azt huhogta: Igen ám, de hátha félre ért ő is? - már mint ön...

Endre (félre): Milyen édes naivitás lappang ez alatt a "szecessziós leány" poseok alatt! Fogadom, hogy csak egy kis jóságra, egy kis szeretetre, egy kis odaadásra volna szüksége, hogy teljesen átváltozzék a világ legodaadóbb feleségévé. Isten ugyse! Komolyan fogok e kérdésről gondolkozni.

Margó: Újra hallgat!... (Kétségbeesett rémüléssel.) Talán mégis félre értett?

Endre (meggyőzőleg): Oh, a világért sem. Csak azon tünődöm, hogy lehet valaki, aki olyan szép, olyan kedves, - és érzem: olyan jó, mint ön, - hogy lehet az olyan, amint maga mondta: olyan "árva"?

Margó: Ha tudná, milyen szerencsétlen vagyok (alig hallhatón, inkább magának) - otthon!...

Endre (mohón): Megengedi?!... Nagyon boldoggá tesz!... De... még nem is tudom...

Margó: Hogy hol lakunk?... Igaz. Honnét is tudná. Megmondom, de nem felejti el?

Endre (lelkesülten, ünnepélyesen, mint egy esküt): Nem!... Arról biztos lehet, hogy nem.

Endre (félre): Nem, az nem lehet! Ez a megközelíthetetlen tiszta gyermek... az ő leánya... (Fenn): Forray Istvánné ő nagyságát valaha ösmertem... ő is?...

Margó: Hogy ő is ott lakik-e? Természetesen, hiszen ő az anyám... Különben ott jön épen... a híres cukorkirály karjába akaszkodva...

Endre (szótlanul néz hol Margóra, hol anyjára, félre, kétségbeesve): Hasonlít reá!... (Fenn): Bocsánatát kérem édes kisasszony (óráját nézi), de most el kell búcsúznom. Miliczky Tivadar vár reám a kaszinóban...

Endre: Oh, ne fáradjon kérem, ő méltósága és én már régóta ösmerjük egymást... (Sietve köszön és elrohan.)

Margó összeszorított fogakkal néz utána: Elment. És valami azt súgja, hogy: örökre. És... különös! Határozottan rosszul esik ez a gondolat. Úgy érzem, hogy nagyon tudtam volna szeretni... Ejh bolondság... Holnap se ő, se én nem emlékezünk többé semmire... És ne is emlékezzünk... ez a legokosabb... (Egy hivatlan könyet hirtelen elmorzsol apró csipke zsebkendőjével és mosolyogva tesz egy lépést anyja és a vele közeledő cukorkirály elé.)

Forray Margó: huszonhétéves. Egy év előtt elhalt anyjáért gyászt visel, de már csak úgynevezett csillogó gyászt, amely leginkább csipkeszövetekből és zizegő, símuló fekete pikkelyek sokaságából van összealkotva. Vöröses szőke hajának és hófehér bőre szépségének nem is lehetne diadalmasabb keretet képzelni, mint azt a szomjas virágként lankadó puha öltözéket, amely minden mozdulatnál oda tapad a kerevetre, mintha ezzel figyelmeztetni akarná gazdáját; maradj így, mert így vagy a legcsábosabb. Künn rekenő meleg. Zivatar előtti nyomott levegő. Bent a szobában fényűzés, kényelem, bódító virágillat, félhomály. Hely és idő: Augusztus végén egy tátrai nyaralóhely.

Margó (félig fölemelkedik fekvő helyzetéből, hogy a kandallón ketyegő rokokó órára nézzen): Vajjon ma sem fog eljönni? Ime, már harmadik napja, hogy hiába várom. Hihetetlen!... Minek is hozta ide a fergeteg azt a kis angyalarcú Érdy Ritát?... Amíg nem tolakodott az utamba, olyan zavartalanul élveztem a bosszú összes gyönyörét. Hat hétig kínozhattam azt a gőgös urat, úgy, ahogy megérdemli és úgy, ahogy csak Forray Margit kínozhat valakit, akit valaha viszonzatlanul szeretett... Mert szerettem. Óh édes szép leányálmaim! Hét esztendeje, épen hét, hogy azon a konzuli bálon először találkoztunk. Hogy sietett mellém, mintha titkos erők kergetnék a közelembe, a hatalmamba... S amikor már azt hittem, hogy az enyém, - egyszerre kisiklott a kezeim közül... Elment... Emlékszem, mama, szegény jó mama! - keserű szemrehányással illetett ügyetlenségemért s csak akkor vigasztalódott meg, amikor elfogadtam Wenigstein Alfréd báró kezét... jobban mondva: a markát, mert abban szorongatta millióit. Persze; hiszen az a fontos... Elfogadtam és most?... Gyönyörű karriér! Örülök annak, hogy abból a milliókból egynéhány százezret elpörölhettem s hogy újra Forray Margónak hívnak s nem báró Wenigsteinnénak... S mindennek miért kellett így történnie? Azért, mert Halmágyi Endre megismertette velem egy fölösleges fogalom vágyát - a boldogságét... És azóta?... Tehetek róla, ha mindíg azt hajszolom?... De amióta újra találkoztunk, csaknem megtaláltam, - Halmágyi Endre vergődését látva... Hahá, kedves úr! fordult a kocka, - most én kínozom önt. És jól van ez így... Vágyakozzék, epedjen... Könyörögjön!... S én? hitegetem... játszom a szívével s mulatok... igen... igen... mulatok a szenvedésén... De vajjon igazán mulatok-e?... és - van min mulatni?... Az a kis Érdy-leány... valahogy mintha rontaná a játékomat... Három hét óta sok különös történt. Halmágyi nem egészen az a rabszolgám többé, ami volt... és ez - fáj. (Dühösen gyűr a dereka alá néhány pehellyel töltött selyempárnát s idegesen fészkelődik.) Fáj... mert mintha mégis szeretném. Mi? Igaz volna ez, Margó? te - és szeretsz?... Ejh, miért is nem jön, - hiszen ha az ember vár valakit, önkénytelenül szentimentálissá válik. Úgy hiszem, érzelgősség az a vatta, amibe az istenek a vágyakat csomagolják, - mielőtt hozzánk küldik... mert hiszen, reménylem, hogy nálam mindez csak érzelgősség lehet és nem érzelem... Vagy tévedek?... (Csengetés.) Végre!... (Fölugrik, egypár lépést tesz előre, de csalódottan bigyeszti el ajkait, mert asszonyi hangok hatolnak be a folyosóról. "Érdy Gáborné és a leánya!" súgja a meghitt komorna, mialatt betanult alázattal tárja föl az ajtót a belépőknek.)

Érdy Gáborné (eltéveszthetetlenül az "eladóleány mamája", tehát: korán vénült, elhízott, előítéletes, hizelgő, pletyka, bizalmaskodó, panasszal teli): Ime, itt hozom neked Ritát, aki már nagyon vágyott hozzád - de nekem mennem kell, majd érette jövök.

Rita (húszéves, bájos, közvetlen, nyilt. Erősen el van határozva, hogy semmi földi hatalom sem fogja olyan emberhez kényszeríteni, akit nem szeret. Más szóval, hogy vagy Halmágyi Endre felesége lesz, vagy senkié. Margóhoz a fiatal leányok ellenállhatatlan nagy lelkesedésével vonzódik.

Margó (miután ujongó örömmel fogadta őket): Csakhogy végre-valahára látlak!... Micsoda eljárás két nap óta felém se nézni?

Érdyné: De igen, mi és egy egész nagy társaság, akikkel véletlenül összetalálkoztunk a Tököly-várban.

Érdyné (bizalmasan): Úgy hiszem, nagyon jó úton vagyunk... nagyon jó úton, de majd elmondom holnap. Pá. (Elsiet.)

Rita (utánaszól): Ugyan, mama!... (Halkan.) Margó, édes, ne higyj neki. Ha mama nagyon vágyik valamire, rögtön el is hiszi, hogy már úgy is van.

Margó (elfordul, hogy véresre harapott ajkait ne mutassa): És te... szintén úgy vélekedel, mint... anyád?...

Rita: Óh, én?... (Zavarában Margó kezeit csókolgatja, majd megsímogatja.) Honnan érdemelném én meg azt, hogy egy olyan ember, mint ő... (Mondata vége egy fohásszal, lelkesedéssel, reménységgel teli sóhajba vész.)

Margó (szárazon, csaknem durván): Nevetséges! A legjobb férfi se érdemli meg, hogy a legeslegrosszabb asszony a cipője sarát hozzátörülje... Halmágyi pedig épen nem tartozik a legjobb férfi tipusához... ezt elhiheted nekem.

Rita (hirtelen átkarolja a derekát): Óh, Margó, most valami nagyon csunyát fogok mondani, - de bocsáss meg! Fáj, hogy Halmágyiról így nyilatkozol és mégis jólesik, mert... őrülten féltékeny voltam reád... Ugy-e, ez ocsmányság tőlem? de lásd... Ha tudnád, hogy milyen nagyon, nagyon szeretem...

Margó (gőgösen kiegyenesedik és kihívóan viszonozza a leány esedező tekintetét): Mióta ösmered?

Margó (nevet): Nos, kicsikém, ha épen tudni akarod, én épen hét esztendeje, hogy - szeretem.

Margó (lüktető orrcimpákkal, félig lehunyt szemekkel áll a szoba közepén s nem is érzi, hogy a leány körmei a csipkeszöveten át mélyen belevágódtak karjába. Csak azt tudja, hogy neki most hazudnia kell és büntetni irtózatosan és könyörtelenül, különben hiúsága, izgalomvágya s ami fő, az, amit pedig be sem akar magának vallani, hogy létezik: szerelme is mind-mind elvesztik a csatát; s ezért lassan, nesztelenül egészen közel húzódik a leányhoz, hogy szemét szemébe mélyesztve, lehelje az arcába): És ő? kérdezed? - Valóban kiváncsi vagy, angyalom. Megelégszel azzal, ha bevallom, hogy három hét óta a szeretője vagyok?...

Rita (kábultan néz maga elé s elhalványuló ajaka gépiesen ismétli): Három hét óta, épen három hét óta.

Margó (egy az egerészéstől fáradt macska tunyaságával helyezkedik vissza a kerevetre s szótalan érdeklődéssel figyeli meg áldozatát. Künt a folyosón léptek zaja hangzik).

Margó (kiszól): Suzanne? (Komorna kinyitja az ajtót. "Parancsol?" Rita rémülten szedi össze keztyűjét, napernyőjét és a kerten keresztül menekül az erdő felőli kijárathoz; de itt szemtől-szembe találja magát Halmágyival.)

Halmágyi (harminchétéves, feltünően elegáns megjelenés. Fekete hajában egy-két ősz szál kezd mutatkozni. Nevetve, gyanutlanul): Ezt nevezem aztán "jó sors"-nak. Így utamba vezetni önt édes Rita kisasszony! (Széttárt karokkal állja el az utat.)

Rita (kétségbeesve néz reá): Oh hagyjon engemet... és - Isten önnel. (Nehezen küzd könnyeivel, kikerüli Halmágyit és sietve távozik.)

Halmágyi: Mit jelent ez? (Utána indul): Rita kisasszony... Rita! (A szobából Margó nevetése hangzik. Halmágyi megáll.) Hogy nevet. Pedig fogadok, hogy valamivel ő bántotta meg ezt a gyermeket. Vajjon mivel? Meg fogom tudni... kell hogy meg tudjam... Oh az a szívtelen asszony... csak soha se került volna az utamba. Különben most már mit bánom? Hiszen tegnap óta tudom, hogy egyedül csak Ritát szeretem... (A leány után néz): Nini, milyen messze, milyen magasan jár a hegytetőn... Micsoda fiatalság! Hogy tud fölfelé menni!... (Egypár lépést tesz nyomában, aztán fulladozva, boszankodva áll meg.) Soha sem érem utól! De végre is, az nem lényeges. A fő, hogy még ma megkérjem a kezét. Ez pedig meglesz... És miért ne? Harminchét év alatt az élet épen elég szivárványszínekben gyönyörködtetett már arra, hogy vágyjam egy édes, tiszta hófehér kis lelket magamévá tenni... Különben is, mire várnék még? Talán Margó asszony elérhetetlen kegyeire? Nevetséges... És most már hiába is adná... hi-á-ba. Oh te üldözöttként menekülő szép kis Rita, ott fent a virágos réten... milyen boldoggá is teszlek én nemsokára... Igen... megyek is. S mire előjösz magányos sétádból, már ott foglak várni anyádnál - igen én - a vőlegényed... (Elgondolkozva lassan az országútra nyíló kapuhoz indul.

Margó (az erkélyről): Halmágyi?! (Halmágyi jobbnak látja nem szólani. Margó leszalad a lépcsőn.) Halmágyi... (mikor utól éri kérőn) Endre?...

Halmágyi (megáll és hideg udvariassággal köszön): Bocsásson meg, hogy a "magántulajdon" tilalmát átléptem, de...

Halmágyi (félre): Ha úgy sincsenek otthon, félperc nem tesz különbséget (fenn): Ha megengedi... (A ház felé tart Margóval. Szünet.) Az imént láttam Érdy Ritát innen eltávozni. Ha nem csalódom...

Margó (megáll, hosszan, némán a szemébe néz, aztán bűnbánóan, mintegy gyónva): Megmondtam neki az igazat... (Kitörő szenvedéllyel): Hát tehetek én róla, hogy - hogy nem bírok nélküled élni?!

Halmágyi (teljesen megrészegülve az asszony szépségétől, vallomásától): Margó, igaz ez?

Margó (csak némán, mintegy legyőzve int igent s mivel fejök felett nagy cseppekben kezd esni az eső, sietve menekülnek a rájok szakadó zivatar elől a házba).

- Hogy hívhatnak valakit Perecz Alfrédnek?! - kérdezte a miniszter úr ő excellenciája indulatosan.

- És hogy feledkezhetik meg valaki annyira magáról, hogy egy ilyen nevű emberhez akarjon feleségül menni? - egészítette ki a kérdést Sajó Tekla ő nagyméltósága az atyai szidást, egy anyai szemrehányással tetézve.

Szegény kis Elluci, most már igazán nem tudta, hogy melyikre nézzen kettőjük közül, - ezért legjobbnak látta, ha szomorúan bevonul az ablakmélyedésbe, és csendes szipogással ott nyelegeti keserű könnyeit.

- Ugyan hagyj már neki békét! - csitította haragvó élete párját Sajó Bódog, akinek rettenetes töprengést okozott leánya az ő szívbeli bánatával. Mert nagyon szerette a kicsikét. Tulajdonképen ő miatta küzdött, fáradt az életen át. - Ő legalább így hitte. A szülők mindég azt hiszik, hogy a gyermekeikért küzdenek, azokért takarékoskodnak, azokért szerzik a vagyont, - pedig tulajdonképen egytől-egyig a saját természetök sugallatát követik, amikor így cselekszenek. Példa reá az a sok gyermektelen házaspár, sőt agglegény és vén leány, aki mind küzd, ha becsvágy van benne, takarékoskodik és vagyont szerez, ha ezzel a tulajdonsággal felfegyverkezve születik e világra. De Sajó Bódog talán még se lett volna olyan kitartó az ugorkafa megmászásában, ha nem ösztönzi az a tudat, hogy leányának fényes poziciót kell biztosítani a finnyás magyar társadalomban. - Nélküle, valószínűleg már régebben beéri valamely kis, alantabb álló ággal is.

Mert könnyű annak, aki ott folytathatja a mászást, ahol az apja abbahagyta. De Sajó Bódog nem tartozott e szerencsés levelibékák legfelső tízezréhez. Ő neki bizony legalulról kellett a kúszást kezdeni, mint a csigabigának. De hát addig vezércikkezett, addig börzézett, addig rágalmazott és addig barátkozott, míg végre felküzdötte magát annak a csodafának arra a magaslatára, ahol már csak kilenc gerezd hajlong a politikai légáramlatok forgatagában.

Miniszter lett. - És ez, természetszerűen azt eredményezte, hogy e nagy naptól kezdve feleségét is "excellenciás asszony"-nak szólították (nem is hallgatott más megszólításra azontúl, még ha véletlenségből történt is).

Most tehát már csak az hiányzott a teljes boldogságból, hogy egyetlen leányukat, a kis Ellucit, rangjához méltón adhassák férjhez. Ezért nagy volt az öröm a Sajóék házánál, amikor báró Berecz Tihamér kopogtatott náluk. Mert hogy komoly szándékai voltak, már mindjárt megjelenéséből kitetszett. Londoni szabótól volt a szalon kabátja (olyan: csipőben szűk, alján csaknem fodorrá kibővülő elegáncia) gomblyukában pedig egy óriás lilaszinű orchidea (amely kertészek között is megért öt forintot).

- Báró Berecz!... - álmodozott Sajó Bódog most is, mialatt lopvást még mindég sírdogáló leányára sandított. - Ha elgondolom, hogy unokáim azt a történelmi nagy nevet viselve jöhetnének a világra! Az én unokáim!... az öreg Sajó Péter kántortanító dédunokái!... De mégis, ha az anyjuk, akarom mondani Elluci nem akar a báróhoz menni?... Mit csináljak? Kényszerítsem? - Tulajdonképen miért is nem szereted a bárót? - Támadt a leányára bosszúsan.

- Nem tudom... - súgta Ella nagyon halkan, nagyon szomorún. - Hiszen én volnék a legboldogabb, ha szeretném, mert belátom... igen én is belátom, hogy egy miniszter kisasszonynak bajos olyan valakihez menni, akit csak Perecznek hívnak.

- Egyszerűen nem is mehet egy olyan valakihez. - Határozta el az excelleneiás asszony.

- De ha őtet szeretem papa! - kiáltá Elluci a miniszter keblére vetve magát.

- Soha, papa. De hogy is tehetném, hiszen olyan más, mint más... Igen, sokkal különb... aztán meg... Óh papa! nem is képzeled, hogy micsoda boszton táncos az az Alfréd.

- Itt gyors intézkedés szükséges, - dörmögte a miniszter úr, és legott sürgős állami ügyeket emlegetve, átment minisztériumába.

Igen rövid volt az út magánlakásából a hivatalokhoz, - mindössze egy puha szőnyeggel bevont folyosó, - mégis elég hosszú arra, hogy amíg áthaladt rajta, Sajó Bódog teljesen átváltozzék. A szerető apa minden érzelme és aggodalma végképen visszahúzódott szíve legrejtettebb zugába és aki a hajlongó szolga köszöntését nem is fogadva a dolgozó szoba küszöbét átlépte, az már nem látszott egyébnek, mint az állami gépezet valamelyes hatalmas srófjának vagy kapcsának, ha nem: pörölyének.

Csupa szigor, csupa erő, - csupa kérlelhetlen zsarnokság nézett ki rideg szemeiből.

- Baj van! - súgtak össze a hivatalnokok, akik az nap megpillantották, és legott kombinálni kezdtek, hogy ha a minisztérium megbukik - mert ilyesminek kell a levegőben lenni - akkor vajjon ki is lesz a Sajó Bódog utódja?...

Ezalatt a kegyelmes úr, e beszédekből mit sem gyanítva - még kevésbé törődve velük - erősen megnyomta a villanyos csengő gombját:

- Mondja csak kérem, - intézte szavait a besiető tanácsoshoz. - Van itt a minisztériumban valami Perecz Alfréd nevű számfeletti segéd fogalmazó, - nemde?

- Én is kegyelmes uram, - mert keresztfiam a gyerek, és így kicsi kora óta figyelemmel kísérem. Ha nem csalódom, sokra fogja vinni.

... Hála a boston táncának - gondolta a miniszter keserűen, - hangosan pedig azt mondta, hogy:

Öt perc mulva már ott is állt a nevezett fiatal ember. De mintha feleslegesen sietett volna, - mert lám a szigorú nagyúr még azután is legalább tíz percig nem vette tudomásul jelenlétét. Lehet hogy nagyon elfoglalták a fontos államügyek, de tény, hogy úgy nézett el a vegyes érzelmeivel némán viaskodó Perecz Alfréd felett, mintha az nem is ember, csak valami rég elintézett akta csomó lenne.

- Azt reménylem, kegyelmes uram, - felelt az neki bátorodva, mert jóllehet az a kérdés olyan hangon volt mondva, mint egy vezényszó a vesztőhelyen, mégis hallatára legott holmi soronkívüli előléptetés és lakodalmi vigasság délibábos képei kezdtek túlhevült agyában rezgésbe jönni.

A miniszter úr azonban egészen másra gondolhatott, mert most már a kielégített bosszú mosolyával ajkán, csaknem szívélyesen folytatta:

- Nos, épen azért, úgy vélem, nagy hasznára lesz önnek, ha tapasztalatokat gyűjteni, - nehány évre vidékre küldöm...

- De bocsánatot kérek!... - dadogta a megrémült fiatalember, - én azt hiszem itt is... itt... igen... itt is gyűjthetek én tapasztalatokat, amennyire nekem előmenetelemhez szükségem van...

- Annak megítélését bízza amice másra. - Utasította rendre Sajó, aki az audienciát ezennel befejezettnek tekintette. De Perecz Alfréd nem vonult vissza, sőt ellenkezőleg még néhány lépéssel közelebb is jött.

- Kegyelmes uram, - kezdte, de most már hadarva, mert mondandói úgy tolongtak a nyelvére mint égő ház lakói a mentőlétrára. - Nem tudom tetszik-e tudni, de én tudom, és ő is tudja, hogy mi ketten szeretjük egymást.

- Ki az az "ő" - és mi közöm hozzá? - förmedt rá Sajó gőgösen. De Perecz miután egy mély lélekzetet vett, elszántan, ünnepélyesen állt meg előtte:

- Kegyelmes uram!... Ezennel van szerencsém az Elluci, akarom mondani Ella kisasszony kezét megkérni... - rebegte. No most, tette hozzá gondolatban - ha rám szakad is a ház, - kimondtam.

De nem szakadt rá a ház. Még a miniszter úr is olyan nyugodtan maradt, mint egy fürdőkádban, csak a szája széle látszott valamelyest keskenyebbnek, amikor azt kérdezte, hogy:

- Édes barátom, tudja, hogy magának láza van? - Ennek pedig egyetlen orvossága a levegőváltozás... Ezért ismétlem: ön nyolc napon belül el fog utazni!... És most elmehet... Még egy szót: - kiáltá utána kérlelhetlenül: Figyelmeztetem, hogy ha nem akarja hivatalát "egészségi okokból" örökre elveszíteni, igyekezzék azon, hogy láza ne fokozódjék és hogy se szóval, se írásban holmi félrebeszélést ne inscenáljon... - Megértett?...

- Meg kegyelmes uram... - hebegte a fiatal ember, de azért máris azon töprengett, hogyan beszélhetne elutazása előtt Ellucival. És a szerencse kedvezett neki, mert íme még az nap találkozott vele egy elite bálon, ahol a miniszter leánya "hivatalból" volt jelen. Egy darabig ugyan hiába ólálkodott az emelvény körül, mert Sajó Tekla őexcellenciája mindég úgy intézte, hogy jól kifejlett háta úgyszólván védbástyaként tömörüljön leánya és az epedő lovag között, - de egyszer mégis, - épen amikor ő fensége érkezésére felhangzott a Gotterhalte, - Perecz Alfréd egy ángolna fürgeségével siklott Ellucihoz, - és mire a kegyelmes asszony a legfelsőbb kézszorítás mámorából némileg magához tért, - a fiatalok már ott repültek messze, messze, a terem másik végén.

- Tudja milyen rettenetes szerencsétlenség ért ma engem? - kezdte a szerelmes ifjú valamivel közelebb vonva magához táncosnéját, mint ahogy feltétlen szükség lett volna.

- Nekem csak egy borzasztó lehet a világon: magát elveszíteni, - súgta Perecz áhitattal.

- Édes!... De hát akkor nincs elveszve semmi. Végre is, a maga szülei sem lehetnek fából, ha meg olyan nagy urak is.

- Nem, de... Óh, Alfréd! - tört ki most az őszinte kétségbeesés a szánalomra méltó kis leányból. - Miért is nem maga az a báró Berecz Tihamér, vagy legalább: miért nem hívják magát báró Perecznek.

Erre a kijelentésre aztán megtörtént az a csoda, hogy Magyarország leghíresebb boszton táncosa a saját lábára lépett ámulatában, de aztán vállatvonva elnevette magát.

- Na hát ha az a legnagyobb baj, - akkor nincs okunk sírni, ugy-e édes, édes kis leány?

- De van. Bizony van, - suttogta Elluci, félve tekintgetve a bálanyák emelvénye felé.

- Értem. Az excellenciás mamája valóságos "cázus"-t csinál belőle, nemde? Hanem arra ne adjon maga semmit, de semmit... Másba mindenbe. Természetesen. De ebbe ne hallgasson senkire másra, mint a szívére, meg az enyémre... ami különben egyre megy, tekintve, hogy már a magáét is nekem adta. Igaz-e?

Elluci csak bólintott a fejével és kis fehér atlasz cipője leghegyét nézegette.

- No lássa, - ujjongott a fiatalember, aki teljesen beérte ezzel a válasszal. - Na lássa! Ha pedig én még arra is esküszöm, hogy életem minden percében azon fogok igyekezni, hogy az én imádott kis feleségemet nagyon nagyon boldoggá tegyem... Aztán milyen szorgalmas leszek a hivatalban, hogy gyors előmenetelem legyen!... Főnökeim eddig is meg voltak velem elégedve, - hát még ezután!... És még valami. Igaz, hogy az a név: Perecz... nem gyönyörűen hangzik, - de higyje el, hogy az apám, meg a nagyapám holtig tisztességgel viselték... És - talán ez is javít valamelyest a hangzásán, - a takarékpénztárban nehány ezer forint ára részvényt őríznek azon a néven számomra...

Mégis, - Perecz csak Perecz marad!... töprengett Elluci kétségbeesetten. Istenem, miért is nem gondolt erre rögtön. Akkor mennyivel könnyebb lett volna Alfrédnak hátat fordítani, mint ma, mert most, amikor tudják mind a ketten, hogy olyan nagyon szeretik egymást... Ejh végre is, miért ne legyen boldog? Hát alapjában nem mindegy az, hogy valakinek mi az a neve, amit a világ ösmer, ha a felesége lelke legmélyéből Aranyomnak - Mindenemnek nevezheti? - Ebben az esetben pedig úgy lenne... Sajó Elluci egészen biztosan tudja, hogy úgy lenne... Ezért végső elhatározással már-már elnémította a nagyravágyás, hiúság és társadalmi kapaszkodás ördögeit a fejében, - ajka már-már kimondta azt, hogy: "várni fogok reád, ha kell, tíz évig is", midőn tekintete újra az emelvény felé tévedt, és ott íme, Ruprecht ő fenségét pillantotta meg, aki épen Sajó Bódoggal és kedves nejével látszott élénk és nagyon barátságos beszélgetésbe elmerülve lenni...

És erre a látásra Sajó Elluci, - vagy talán nem is ő, nem az igazi Elluci, hanem az a másik énje: a Sajó Tekla ő excellenciája leánya, - egyszerre úgy érezte, hogy azt az igéretet nem szabad kimondania, mert az végtelen szégyent hozna az ő fényes állásu, az ő előkelő szüleire. Ezért remegő szájszélekkel, de mindinkább szilárduló hangon azt felelte a mellette álló fiatalembernek:

- Mégis, azt hiszem, helytelen lenne tőlem szüleim engedelme nélkül eljegyezni magam...

Perecz Alfréd azonban valószínűleg nem látta ezt be, - legalább nem most, rögtön, mert önérzetének, sértett hiúságának, és szívbeli csalódásának hármas csúcsáról csak annyit kiáltott, hogy:

- Vagy úgy? - és egyszerűen, jóllehet igen neveletlenül, elrohant megsemmisített táncosnéja mellől.

- Még ezer szerencse, hogy báró Berecz Tihamér, únott őgyelgése közben épen arra tévedt, és így Elluci minden nagyobb feltűnés nélkül visszaérhetett anyjához, a nagynevű kis ember szolgálatkész vezetése mellett.

Úgy történt, hogy körülbelül azon a napon mikor Perecz Alfréd száműzetési helyére - Kátyújhelyre - érkezett, egy politikai fergeteg indult meg Bécsből, mely hamarosan elsöpörte azt a magyar felelős minisztériumot, melyet épen útjában talált. Ha nem az lett volna, de egy másik, - azt is szakasztott úgy elseperte volna. - Ez már a bécsi politikai fergetegek szokása. Sajó Bódog a kísérletügyi miniszter e szomorú valóságban lelte minden vigasztalását. De volt is reá szüksége, mert ügyes ember legyen, aki az ugorkafa tetejéről úgy tud leesni, hogy minden íze ép maradjon. Sajó Bódog, fájdalom, nem volt ilyen ügyes ember, és a bukás reggelén, bevallotta magának (s ami még százszor kínosabb volt: a feleségének is), hogy kezdheti az életet előlről. Mert egyelőre: se pénz, se posztó.

Félévi miniszterség épen elég arra, hogy az emberi szem megszokja a hátak görbülését sokkal szebbnek látni, mint a mereven egyenes derekak önérzetes tartását. A számozatlan bérkocsi is kellemesebb mint a túlzsúfolt villanyos. De, hat hónap nem elég a penzió kiérdemelésére. Anélkül pedig mi lesz?

Szegény Sajó Bódog addig kérdezgette ezt magától és közelállóitól, míg egyszer csak - hogy hogynem - báró Berecz is meghallotta. Mivel pedig báró Berecz nem kedvelte az olyan kérdéseket, melyekre nehezen lehetett őszintén felelni (azt meg épen ki nem állhatta, ha ő hozzá intézték azokat), így tehát rövidesen elmaradt a Sajó-háztól. Még ráadásul olyasmit is hangoztatott róluk, hogy "egyszerűen szédelgő, swindler népség! Akik mikor a miniszteri polcon ültek, "úgy adták", mintha legalább egy millió pihenne a láda fiába, - most meg kisül, hogy semmijük sincs".

Lassan, lassan mások is követték példáját, úgy annyira, hogy Sajó Tekla ő excellenciája (már csak így hivatta magát, ha nem is mint titkos tanácsosné vonult a magánéletbe. Olyan bajos a cselédségnek az ilyes árnyalatokat megmagyarázni!) tehát mint mondám, Sajó Tekla ő excellenciája beszüntette a kiskugleres jourokat. Annak az egy-két jó ösmerősnek, aki péntek délutánokon még el-elnézett hozzájuk, jó volt az otthon készült pogácsa is.

A Sajó Bódog neve most már alig került egyszer-kétszer az újságba. Pedig, el nem mulasztott volna egy szobor-leleplezést, vagy egy temetést a világért. Mindegy! Mégse vették többé "jelenvolt" számba.

Ellenben egyszer egy ilyen temetési raut-nál valami nagyon szomorú dolog történt: Csúnya hideg idő volt; bent pedig a feketével bevont termekben annál nagyobb a hőség.

Másnap a félváros notabilitásain kiütött az influenza. Sajó Bódog meg épen úgy átfázott, hogy hat napi önkívületi vergődés után őseihez tért. Ha ugyan voltak ősei. A legenda ugyanis azt tartotta, hogy Sajó Bódog apját, az öreg Péter bácsit egy jólelkü kántor-tanító találta sivító pólyásbaba korában a kis templom sarkánál. Most ugyan aranyos szerszámú hat ló vontatta ki utolsó nyughelyére, de azért nem sokkal több maradt utána, ama bizonyos, - ereklyeként őrzött - de nagy gonddal rejtegetett, vörös és kék kockás "csinvatt" dunnácskánál.

Özvegye legalább folyton ilyesmiről panaszkodott - természetesen a dunna megemlítése nélkül.

Azt találta, hogy az a nyomorúságos nyolcvanezer forint, amit Elluci anyai nagybátyától örökölt, semmiesetre se biztosított méltó évjáradékot egy volt miniszter családjának.

Sajóné már azon kezdett gondolkozni, hogy vajjon ki által is lehetne ama bizonyos "nemzeti ajándékot" kiprotezsáltatni maguknak, amely, úgy hallotta minden nagy ember özvegyének ki szokott járni ez országban. De mégis elállt szándékától, mert Elluci hallani se akart róla.

Jaj az a leány! Csak menne már férjhez! - zokogta az "exciás" asszony (mint ahogy a hajdani hizelgők elnevezték). De kihez? Istenem kihez menjen, mikor öt év óta a macska sem nyávog utána?

Mert természetesen ott felejtették. Az ilyesmi megesik néha; és ha van olyan ember, aki reménykedik a főnyereményben, olyannak is kell lenni, aki az ilyesmibe belenyugszik.

Perecz Alfréd most már, ezek közé tartozott. Igaz, sok idő kellett, amíg ezt a bölcseséget magáévá tette. Az első félesztendőben még öngyilkosságra is gondolt. Később megelégedett azzal, hogy kerülte a kátyújhelyi társadalmat. Utóbb ezzel is kibékült. Csak épen a Sajó Elluci emléke sajgott a szíve mélyén. Lassanként azonban az az érzés is átváltozott, s míg eleinte elvesztett boldogságát síratta benne, - most már az is leginkább csak azért zsibongott, mert a büszkeségen ejtett sebek leglassabban hegednek. - "Nem akart a feleségem lenni, mert nem vagyok báró? mondogatta magának Perecz Alfréd mogorván. Na jó. Hát meg fogom én mutatni, hogy ki vagyok én báróság nélkül is."

Perecz Alfréd ilyenkor valószínüleg arra gondolt, hogy ő majd annyira kiválik hivatalnoktársai közül, hogy holmi soronkívüli előléptetéssel ejti csodálkozásba a világot, - és mi fő: ezzel szégyeníti meg azt a gőgös leányt, aki őt egyszerű neve miatt mellőzte.

De nem egészen így történt. Igaz, hogy feljebbvalói Kátyújhelyen is nagyon meg voltak vele elégedve, és "nagy jövőt" jósoltak neki (kivált leányaik előtt), de mégse e dicséretek keltették fel iránta a közérdeklődést, hanem a Véletlen.

Úgy történt a dolog, hogy Pitypalatty Ferike Kátyújhelyen vendégszerepelt. Perecz Alfréd pedig, aki annak idején rá se nézett a kis kezdő szinésznőre, most egyszerre mégis úgy érezte, hogy az a szép pesti leány, aki azt a nyelvet érti, amit hajdan ő beszélt, azokat az embereket ösmeri, akikkel ő pajtáskodott, - ott nőtt nagyra, ahol kora fiatalságának boldog éveit töltötte, az a szép leány mindennél fogva neki földije. Egy földit pedig illik megünnepelni. Ezért Perecz Alfréd gondolt egyet, és a búcsú-előadáson olyan virágesőt hullatott a kis soubrette formás lábaihoz, amilyen virágeső még nem esett Madridtól Bukarestig se Patti Adelinára, se a Barisson nővérekre. Azt beszélik, hogy többrendbeli négyökrös szekér szállította Kátyújhelyre a pipacs garmadákat. Annyi tény, hogy amikor azok a ragyogó, tapadó, selyem érintésű piros szirmok százezrei szállingózni kezdtek, az egész szinház közönsége megbabonázva csendesedett el, de csak azért, hogy a következő percben annál lelkesedettebben tomboljon. Mikor pedig Pitypalatty Ferikét már térden felül lepte el a virág, de azért még mindig hullott, mindig hullott, "mintha megannyi lángoló szív sietne a diva lábainál kiszenvedni", akkor már épen félni lehetett, hogy a meghatottságtól nemcsak a kis primadonna pityeredik el (mint ahogy tényleg el is pityeredett), de még a t. c. publikum is. Szinte megkönnyebbülten lélekzett fel az egész színház, amikor végre megszünt ez a "szimbolikus zuhatag" (n. b. a macskakörömmel jelzett mondatokat mind a "Kátyújhelyi Ébresztő"-ből idézem).

Nos, ettől az estétől kezdve a hír, szárnyaira kapta a Perecz Alfréd nevét. Kivált mikor Gerezdy grófné kérésére egy jótékonycélú bazár rendezését is elvállalta és ez is fényesen sikerült.

Ezután még a sajtó is szívesen foglalkozott vele. És épen egy ilyen karcolat jutott a Tekla exciás kezébe, amelynek olvasása legott megbánással, keserűséggel, megalkuvással töltötte el anyai kebelét.

- Hja Perecz! - álmodozott s félig lezárt szempillák alól Ellucit figyelte, aki bizony cseppet se szépült meg az utóbbi, bánattal, gonddal töltött öt esztendő alatt. - Hja Perecz! Ha még egyszer vissza lehetne csalogatni. De persze, ilyesmihez alkalom kell... Alkalom?... Na hát - az meglesz, ha addig élek is! - fogadta meg magának szilárd elhatározással.

És Elluci, - akitől gondosan elrejtette a lapot, - nagy ámulatára azt látta, hogy anyja kiveszi az Útmutatóhoz mellékelt térképet és tanulmányozni kezdi. Nem is állta meg, hogy oda ne szóljon:

- Mit kérded? Tudod, hogy köszvényes vagyok - felelt Sajóné mogorván. Ella azonban, aki ezt sehogyse bírta válasznak minősíteni, csak még jobban bámult. Sajóné pedig legalább húsz percig bökögette, huzogatta kötőtűjét az előtte kiterített ákumbákumok között, míg végre diadalmasan felkiáltott:

- Azzal te ne törődj. Majd meglátod, ha ott leszünk. A fő, hogy köszvényemtől megszabaduljak. Vagy talán nem? - utasította rendre anyja zordonan. Ella (most már sokkal gyakrabban Ella mint Elluci) tehát vállat vonva fogott a csomagoláshoz. Nem is nagyon kérdezősködött többé, hogy hová mennek. Neki ugyanis meglehetősen mindegy volt. Itt sincs semmi érdeke. Máshol se igen lesz. Sőt még szinte mulatságosnak találta ezt a találomra berendezett útikészülődést. Így történt, hogy Sajóné úgyszólván belophatta leányát arra a kis hővizes fürdőhelyre, amely Kátyújhelynek elővárosát képezi. De itt csak nagy rémüldözések és hangos panaszok után kapott szobát.

- Csak holnapig tetszett volna várni! - sopánkodott a Tündérlak mázsás tulajdonosnője, - mert mára Juniálisra készülünk, és ilyenkor az egész vidék fiatalsága ide szokott szállni mihozzánk.

- Menjünk vissza mama! Lásd még a véletlen is azt tanácsolja, - szólt közbe Ella, aki sejteni kezdte a valóságot. De Sajóné bosszúsan kapta fel a fejét.

- Eszembe se jut! De nem is tehetném, annyira fáj a lábom, - jelentette ki élesen; és szavai bizonyságául rögtön rendelt is magának egy harmincöt fokos fürdőt. Sőt annyira vitte az elszánt önfeláldozást, hogy utána annak rendje módja szerint pokrócba göngyöltette magát. Ezért még akkor is úgy feküdt ágyában mint egy frissen készült mumia, amikor a szobaleány örvendezve jelentette hogy:

De mikor meghallotta, hogy Perecz Alfréd a bizottság elnöke, rögvest, úgy megelevenedett, mintha "vizes pokróc helyett tévedésből tüzes taplóba lett volna befáslizva" - (Panna asszony - a fürdősné, legalább úgy adta elő az esetet a főpincérnek).

Sajó Ella épen a fogadó előtt állt, és a podgyász miatt rendelkezett, amikor egyszerre csak szemtől szembe találta magát egykori eszményképével. Perecz Alfréd azonban nem ösmert reá.

Lehet azért, mert a mai Elluci, abban a sötét utazó ruhában egészen, de egészen másképen nézett ki, mint a hajdani kis báli ruhás leány, - de lehet azért is, - mert minden gondolata egy más valakivel volt elfoglalva.

Sajó Ellának mélyen a szívébe vágott ez a feledékenység. Azt rögtön belátta, hogy ennél mi sem természetesebb, hanem azért mégis kissé hangosabban kezdett a pincérnek magyarázni, mint különben tette volna. És jól számított. Perecz meglepetten fordult meg e hang hallatára és mintha soha se lett volna köztük jó pajtásságnál egyéb, - őszinte örömmel sietett üdvözlésére.

- Hogyan? Ön itt. Elluci kisasszony? De hiszen ez pompás. Reménylem ma este eljön a bálunkra? De mennyire örülök!...

És különös! Ez a barátságos megszólítás amelyben semmi, de épen semmi se maradt meg a régi haragból, a régi sérelemből, még ezerszerte jobban fájt Ellának mint az iménti mellőzés.

Sajó Ella nagyon vegyes érzelmekkel eltelve kezdett báli ruhája kicsomagolásához. Az a ma reggeli találkozás teljesen összekuszálta gondolatait, s nagyrészt megfosztotta nyugalmától.

Tehát újra látta Perecz Alfrédot, azt az embert, akit egykor olyan nagyon szeretett.

- Nagyon, - és még se eléggé, - vallotta most magának piruló homlokkal. - Nagyon, - mert évekig bánkódtam utána, s még se eléggé, - mert egy előítéletért képes voltam őt elűzni magamtól. Egy előítéletért..., amely még ráadásul: nem is volt az enyém, hanem csak az anyámé. És most mi lesz? Vajjon mit hoz ez a ma esti összejövetel? A régi érzelmek újra ébredését? vagy - végleges lemondást?...

Sajó Elluci szorongó szívvel állt a tükör elé; de aztán kissé felderült, mert a fényes üveg lap egy még mindíg vonzó, ragyogó szemű, bájos mosolygású fiatal leány képét adta vissza.

- Határozottan, ma nagyon jól nézel ki, - mondta anyja is, aki sütővasakkal és hajbodorítókkal felfegyverkezve lépett a szobába.

Mikor pedig megjelent a bálteremben, általánosan nagyon kellemes egyéniségnek minősítette a kátyújhelyi "haute volée". Ilobay Menyhért meg épen szépnek találta, kivált mikor Tasnádyné, aki Sajóékat miniszter korukban ösmerte, elmondta, hogy Ellának nyolcvanezer forint hozománya lesz.

- De persze maga nem gondolkozik házasságról?... - puhatolódzott a jószívű asszonyság. Mire Ilobay csak sokat mondólag a két szikár vállát vonta a füléhez.

Tasnádyné nem is késett a maga részére egy egész estére való kellemes izgalmat kiolvasni e vállvonogatásból. - Hidd el lelkem, - suttogta Sajónénak, - ez az Ilobay nagyon jól néz ki az ő ötven esztendejével, - különben is, a férfi ha csak egy évvel fiatalabb az ördögnél, még mindíg elég jó - férjnek. Aztán azért, hogy özvegy? baj is az, annál nagyobb a valószínűség, hogy most ő van holtsoron. Mostohaleánya pedig, a kis Perémy Veronka, - ott táncol ni a Perecz Alfréd karján, - előbb-utóbb férjhez megy, - talán épen a táncosához, - tette hozzá titkolódzva, de mivel Sajónét épen ebben a percben szólította meg Gerezdy grófné, tehát az exciás asszony e fontos titkot nem hallhatta meg.

Egy csoportban nehány fiatalember beszélgetett: Tudjátok, mit mondok? - lelkesedett az egyik. - Hát azt, hogy ez a Sajó Ella egy kapitális leány! Van annyi esze, mint tíz papnak együtt véve, - és milyen jókedvű, mulatságos! szavamra! különb mondásai vannak, mint az öreg Guszti bácsinak...

- Nana?! - kételkedett egy másik, de Perecz véget vetett a további ellentmondásoknak, kijelentvén, hogy:... Sajó Ella?!... Egy kincs az a leány, - egy valóságos kincs!...

Kicsit dicsekedve, kicsit megilletődve mondta ezt, de azért már eszébe sem jutott, hogy volt idő egyszer, valaha régen, amikor épen azért érezte magát olyan végtelen koldusnak, mert azt a kincset elvesztette. Bizony nem gondolt erre, - és pedig azon egyszerű okból nem, mert ma már szíve minden dobbanása a Perémy Veronkáé volt. Lehet, hogy nem azzal az őrjöngő, mindjárt örökre fogadkozó szenvedéllyel szerette ezt a még mosolygásában is komoly gyermeket, mint aminővel hajdan Sajó Ellát szerette, - hanem azzal az átgondolt meleg érzelemmel, amely beérné a törvényszabta "holtomiglannal" is. Csak elmondhatná!...

De elmondhatja-e valaha? Ez a kérdés kínozta szünös-szüntelen és valószínűleg akkor is arra gondolt, amikor ma reggel Sajó Ellát fel nem ösmerte. Minderről azonban Elluci csakis a bál folyamán kezdett gyanakodni. Kivált amióta Perémy Veronkával megösmerkedett. És különös! mégis vonzódott e leányhoz. Talán mert volt valami a tekintetében, amely a foglyul ejtett őz nézésére emlékeztetett.

- Fogadom, hogy keserves sorsa van, - határozta el, - de vajjon miért? Talán a mostoha apja bánik vele rosszul?... Bizony, nem valami jó embernek néz ki, - fejezte be tünődését, egy szigorú pillantással illetve Ilobayt, aki egy óra óta nem tágított mellőle.

Az első négyes után már két dologgal volt tisztában: hogy az özvegy embernek "beadták" az ő nyolcvanezer forintját; - és hogy Perecz Alfréd sokkal többet foglalkozik Perémy Veronkával, mint ahogy reménységgel újra eltelt bolond szívének jól esnék. E felől teljes bizonyságot kell szereznem, határozta el, ezért éjféltájt odaszólt Veronkához:

- Nem volna kedved egyet fordulni a fenyők alatt, oly szép holdvilágos est van. Gyere szökjünk ki a bálból, - akarod?

- Nem tudom miért, de kiérzem, hogy te nagyon jó vagy. - Suttogta most is, amint a sötét fenyőktől őrzött kis padhoz értek. Ella csak némán ölelte magához s ő is egész jól tudta, hogy e pillanatban két tiszta leánylélek símult egymáshoz az egész életre való barátsággal. - Mind a kettőnek olyan jól esett volna beszélni, a szívét kitárni, mégis soká-soká hallgattak egymás kezét fogva. Végre is Sajó Ella szólalt meg először.

- Mióta szereted? - kérdé elfojtott sóhajtással, de azért olyan egyszerűen, mintha csak saját magát kérdezné. És Veronka nem talált ebben semmi tolakodást, sőt! Ezért keze még szorosabban kulcsolódott a másik leány kezéhez, amikor felelte:

- Te még régebben szeretsz? - Kit?... - unszolta Veronka. De Ella most már még fel is kacagott.

- Azt ni!... - mutatott a tele hold jóságos arcára. - Azt ni!... Vagyis az elérhetetlent...

- Hát azt hiszed te, hogy én közelebb vagyok ahhoz, akit szeretek? Oh dehogy is!... Pedig...

- Pedig tudom, hogy ő is nagyon szeret! - vallotta Veron barátnője keblére rejtve arcát. De Ella türelmetlenül ugrott fel helyéről és minden átmenet nélkül csaknem durván kérdezte:

- Hát tudod az úgy van, - magyarázta Veron el-elfúló hangon, - hogy szegény jó mamám második férjét, Ilobay Menyhértet jelölte ki teljhatalmú gyámomnak... ő pedig soha sem fog beleegyezni, hogy férjhez menjek.

- Soha. Nagykorúságomig meg épen nem... Pedig az is hol van még! Négy esztendő mulva. De... azután se hiszem...

Veronka most már annyira halkan beszélt, hogy Ella alig bírta szavait kivenni:

- Mert... Istenem, hogy ilyesmit el kelljen mondani, - de te jó vagy, - nem fogod szavaimat rágalomnak gondolni, - bár csak az lenne!

- Értem - bólintott reá Ella a leány kezeit megszorítva. - Értem. Ő tehát nem akar tőled megválni, mert ugyanakkor búcsút kellene mondania pénzednek is. Nemde?

- Épen félannyi, mint amennyi nekem van, - jegyezte meg Ella csak úgy mellékesen.

- Nincsen nekem abból semmi hasznom, - felelt Ella keserűen. Hanem aztán türelmetlenül összerázkódott. - Fázom, gyere menjünk vissza a terembe. Azóta már biztosan tűvé tettek érettünk minden zeg-zúgot... - És valóban valóságos szenzációt keltett visszatérésük.

- Hol járnak, az Istenért! - lázadozott Perecz, majd Veronkához lépve, "Szabad egy fordulót kérnem" - és már legott röpítette is a szép leányt, egy szenvedélyes öleléssel szorítva őt magához.

- Ugy, - épen ugy vitt engem, - akkor, azon a szerencsétlen Atléta-bálon! - gondolta és nagyon keservesen esett ez a visszaemlékezés, de nem sokára egy:

- Vajjon tudunk-e még bosztont táncolni együtt?... kérdéssel Perecz Alfréd messze riasztotta töprengéseit.

Ella mintegy varázslatra szedte össze magát: - Talán, - felelte vidám mosolygással s hagyta magát vinni. De alig indult el kitünő táncosával, legott egy különös, fájó érzés járta át egész valóját. Istenem! Milyen más is volt ez a tánc, milyen egészen más, mint az a hajdani! S míg ők ketten hullámos szép mozdulattal látszólag teljesen összeolvadtak a keringő mámorító rytmusával. - Sajó Ella, az Alfréd önkénytelen magatartásából, - egyszerre minden emberi szónál jobban megértette, hogy milyen végtelen közömbös ő ma már annak az embernek, aki nehány év előtt még életét adta volna egy mosolyáért.

- Kissé elszédültem... üljünk le kérem, - sugta lüktető homlokát legyezőjével símogatva. És Perecz sietve tett eleget kívánságának. Hanem mikor ott ültek a cigányoktól legtávolabbi kis zugolyban, mégis a régi bizalmas hangon kezdett vele beszélni, ámde - Veronkáról!...

Talán maga se akarta így, de a szeretett lény neve önkénytelenül kisiklott a száján.

- És ugye megbocsájt érte?... - könyörgött, - de lássa, maga ösmer engem! hiszen a szívemet mindég magának tártam fel. Nemde?... Emlékszik?... Higyje el Elluci - mert úgy-e megengedi, hogy ezután is így szólítsam? - nincs több olyan jó barátja, amilyen én vagyok, - s én is érzem, hogy maga megért engem... ezért úgy-e elmondhatom nyiltan minden titkunkat?!...

- Oh, csak mondja. Szeretem hallani. - Felel Ella, és talán - igazat is mondott, Perecz természetesen élt az engedéllyel, és beszélt neki soká, soká. Veronkáról, álmaikról, melyek megvalósítását fájdalom! az Ilobay pénzsóvárgása sohase fogja megengedni. Ella most már kevésbé figyelt reá. Nem mintha únta volna, de mert gondolatai önként messze kalandoztak tőle. Messze. Nagyon messze. A legtávolibb határon, ahová emberi gondolat elhatolhat: a saját szíve legmélyére. És ott, oh csoda! nagy ámulatára, nyomát se lelte a Perecz Alfréd iránti nagy szerelemnek. Hová lett? Mikor tűnt el? Most, vagy évekkel ezelőtt? nem tudta volna megmondani, hiszen a tulajdonképeni szerelmet lassacskán úgy beszoktuk vonni, rakni mindenféle mellékérzelmekkel, önámítással, hiúsággal, kedves és fájó emlékekkel, hogy sokszor csak évek multával ébredünk öntudatára annak, hogy az élő érzelem már rég nincsen sehol és amit mi szívünk féltett kincsének hittünk, tulajdonképen amannak csak a burka volt. Egy üres váz, és semmi más. Olyanforma tákolmány, mint amilyennel a tegzér az ő törékeny lárváját felöltözteti.

Sajó Ella hangosan felkacagott. De mikor a Perecz neheztelő arckifejezését meglátta, sietett hibáját jóvá tenni, de hiába magyarázta hogy egy "hivatlan gondolat oda tolakodott a többiek közé" - Perecz mégis felállt és rendezői kötelességeit emlegetve eltávozott.

- Ha egy ilyen vén táncost ki nem kosarazna... - rebegte Ilobay. És a báli közönség nagy ámulatára Sajó Ellával az özvegy is beállt a négyest táncolók soraiba.

Ellucinak egyszerre bolondos jó kedve támadt. Azt találta, hogy ő máma csodálatosan jól mulat. Mulattatta a második négyesre felállt párok szemjátéka, suttogása, mulattatta Ilobaynak hódítási nagy igyekezete - de főként, és első sorban saját magán mulatott. Tehát, ez az az ember, - elmélkedett, Ilobayt véve szemügyre, - aki az én térfoglalásomnak leghatalmasabb eszköze lehetne. Persze csak úgy, ha a mama tanácsait megfogadva "nagyon ügyeskedném". Mert ha egyszer Alfréd be fogja látni, hogy sohase lehet a Veronkáé, - akkor... Talán újra remélhetek!... Milyen boldogságot igérő kilátás nemde? és az Elluci szájszélei gúnyosan összerándultak, majd Veronkát figyelte meg, aki félénken tekintgetett mostoha apjára. - Szegény kis leány! - gondolta. - Ez a csúnya vén ember most is milyen dühös pillantásokat küldözget feléje. Látszik, hogy legszívesebben hazatoloncolná a bálból.

Milyen kiállhatatlan lehet ez a kedves mézesmázos szavú bácsi otthon, családja körében! - gondolta. - Ejh! be nagy gyönyörűségem telnék a megtréfálásában... És miért ne? - ötlött az eszébe, és legott elkomolyodott. Igen. Miért ne? Azért hogy ma már nem szeretjük egymást Alfréddal, miért ne segíteném elő a boldogságát - kárpótlásul azért a boldogságért, amelyet megtagadtam tőle és magamtól is - tette hozzá, de sietett ezt a gondolatot száműzni lelkéből. Most másra volt gondja. Ezerféle terv cikázott formás kis fejében, végre megállapodhatott valamelyikben, mert egész nyugodtan, bájos és sokat mondó mosollyal fordult Ilobayhoz, akivel az imént a buffetbe vonult volt egy kis hűsítőre.

- Milyen jól mulatnak. Úgy-e? - s alig észrevehető szemhunyorítással mutatott Veronkára, aki épen egy rózsaszirmot bűvészkedett át a Perecz tenyerébe.

- Egy kissé túlságos az a mulatozás, - felelt Ilobay keskeny szájszéleit még keskenyebbre szorítva ritka fogaival.

- Ugyan miért? Hiszen úgy hallom félig-meddig jegyesek. Vagy talán nem? - kérdezte Ella ártatlan arccal. Ilobay dühösen csapta hátra a fejét:

- Már pedig lássa, - én az ön helyében, nagyon is pártfogolnám mostoha leányom férjhezmenetelét, nagyon is! - ismételte Elluci igen erős hangsullyal a két utolsó szón.

- Óh nagyon egyszerű!... - mosolygott Ella. - De előbb egy kérdést: Nem akar ön újra megházasodni?

- Azt magam sem tudom, - felelt az özvegy melegebben, s ég tudja honnan vette hozzá a bátorságot, de ugyanekkor megszorította az Elluci kezét.

- Na lássa!... - hagyta rá Ella, - és mintha egy pillanatra a frakk "tükrös" ujjához egy puha kis női kéz símult volna. - Na lássa! Akkor pedig higyje el, hogy Veronka csak akadály lesz a háznál. Én legalább, - jelentette ki kiegyenesedve, és az irtózattól még össze is borzongott, - én legalább soha se mennék olyan emberhez, akinek felnőtt leánya van! Nem én soha!... De nem is tudom minek mondom ezt önnek... - vetette közbe szégyenkezve. - Szerencsére ön nem érthet félre, tekintve, hogy önnek van otthon egy mostoha leánya, - és lesz is, - még sok-sok éven keresztül. Nemde?

- Fájdalom, ez valószínű, mert látja kérem, ki bizonyítja be nekem, hogy Perecz nem csupán a Veronka pénzére vágyik? - védekezett Ilobay. - Nekem mint gyámjának szent kötelességem az ő boldogságára őrködni...

Óh a vén kígyó! - gondolta Ella tiszteletlenül, hangosan pedig felnevetett.

- Ugyan kérem! A mai partie-vadászok nem elégszenek meg az olyan vagyonokkal, mint a Veronkáé, de még olyannal sem, mint az enyém. Bizonyság reá, hogy még ma is pártában vagyok. - Ella azt csak úgy ni, - könnyedén ejtette ki, de ezalatt nagy lelki gyönyörűséggel figyelt az Ilobay arcára, amely önkénytelen úgy rángatódzott most, mintha izzó dróttal pedzegetnék.

- Mondja csak Ella nagysád, - hebegte Ilobay, mert nagy izgalmában egy egész "snitt" fagylaltot talált lenyelni. - Mondja csak, - igazán nem menne olyan özvegy emberhez, akinek leánya van?

De Ella ezt a kérdést még csak feleletre se méltatta. Egyszerűen felállt, kiegyenesedett, és átgondolt lassúsággal intett nem-et a fejével.

Ilobay szintén felugrott, de akkor meg az történt vele, hogy a másik fél adag fagylalt romlott fogához csúszott, és ez hirtelen visszaülésre kényszerítette. Mire pedig a levegőt szipogtatva az Ella keresésére indulhatott, megtudta, hogy Sajóék már rég elmentek a bálból.

Veronka is csak másnap jutott Ellucihoz, de ekkor egy olyan csókzáport hullatott arcára, vállára, mintha legalább is egy év óta nem látta volna.

- Az, hogy ma reggel egész váratlanul kijelentette papa, hogy Alfréddal jegyet válthatok.

- Ne tagadja. Ez a maga műve, - tódította Perecz is, hálásan szorongatva az Ella, valamicskét mégis csak meg-megremegő kezét.

- És, - fordult Ella Veronkához, a fiatal ember kérdését válasz nélkül hagyva, és - mondd csak? apád nem is tett semmiféle kikötést?

- De igen. Azt, hogy esküvőnk csakis azon a napon lehet, amelyen az övé... És ez nagy baj, tekintve, hogy én neki nem tudok csak így ni, - rögtön egy menyasszonyt keríteni...

- Dehogy nem, - nevetett Ella vállatvonva. De erre Perecz is, Veron is rémülten jajdultak fel. Az Istenért! Nem, nem, te. - Nem maga Elluci! Ezt az áldozatot még a saját boldogságunkért sem engedhetjük meg. Ugy-e Alfréd? - jelentette ki Veron nagyon határozottan.

- Nem. Semmi esetre sem! - bizonykodott Perecz. - Higyje el, - tette hozzá atyáskodva - maga nem tudja, hogy mit cselekszik.

Mire Ella egy jóságos, de azért nagyon sunyi kis szemhunyorítással felelt: Dehogy nem!...

Sajóné ő excellenciája elemében volt! Végre-valahára ismét társadalmi központnak érezhette magát. Mindenesetre a kátyújhelyi tereferék főérdekességét ő képezte. Vagyis inkább Elluci. De hol az a mama, aki ne azonosítaná magát, leányával? Kivált ha az a leány egyszerre csak előveszi a "jobbik eszét" - és arra határozza magát, hogy férjhez megy. Elluci pedig még azzal tetézte bölcseségét, hogy nem holmi ugrifüles bálrendezővel jegyezte el magát, hanem egy komoly "meglett" úri emberrel: Ilobay Menyhérttel.

- Úgye mondtam? - diadalmaskodott Tasnádyné. - Úgye mondtam, hogy ez lesz a vége. Első perctől kezdve láttam, hogy milyen egymáshoz illő pár lesz belőlük. És, - majd meglátod angyalom, - emlékezz vissza a szavamra! hogy az Ellád boldogsága mennyivel tartósabb lesz az ő meggondolt takarékos férjével, mint a Perémy Veronkáé azzal a csélcsap Pereczcel!...

- Magam is úgy hiszem, - különben ha tudni akarod - bizalmaskodott Tekla ő exciája barátnője füléhez hajolva, - most már bevallhatom neked, hogy Perecz tulajdonképen az én Ellucimba volt őrült szerelmes és csak azóta foglalkozik a kis Veronkával, amióta az én Ellám kiadta neki az utat.

- Hm?!... - kételkedett Tasnádyné, de Sajóné nem tartotta érdemesnek a további magyarázgatást, annyira gőgössé tette a saját nagy eszének öntudata. Mert csak szép dolog az, amikor valakinek sikerül egy olyan csinos kis füllentést összeragasztgatni: megannyi igaz alkatrészekből?! De különben se ért volna reá a társalgást folytatni, mert kopogás hallatszott és a kátyújhelyi örökké fésületlen fodrászné nagy hajlongások között jelentette, hogy Perémy Veron ő nagyságának már a mennyasszonyi fátyolt is a fejére tűzte, most tehát Ella ő nagyságán volna a sor.

- Igen, igen; jőjjön! - kiáltott át a másik szobából Ella és rögtön ki is nyílt az ajtó, hogy utat engedjen a boldog menyasszonynak, aki egy habos csipke alsószoknyában, lábán fehér atlasz cipőcskékkel tánclépésben lejtett a szobába.

- Be jó kedved van! - jegyezte meg anyja feddőleg, mert illetlennek találta, hogy egy menyasszony ne kisírt szemekkel, hanem pajzán mosollyal "ugrándozzék" - "ország-világ láttára"... De Ella csak nevetve vont vállat.

- Hogyne lenne jó kedvem, amikor ma van az a nagy nap, amelyre hat hét óta annyian vágyva vágyunk! Vagy talán nem?... Ugyan mamám, valld be, hogy te is alig várod?

- Természetesen! Menyhért olyan derék, jó ember!... - védekezett Sajóné, mert be nem vallotta volna egy házért, hogy szabadulni vágyott egyetlen leányától. - És talán nem is erre vágyott, hiszen szívesen vette volna, ha például mint özvegy, vagy akár elvált asszony, két hét mulva visszaköltözik hozzá, - csak nem mint leány maradjon nála! - Irgalmas Isten, csak ezt nem!

- Most tehát boldogok lehetünk mindannyian! - sóhajtott, egy hálafohászt küldve ég felé. Csak akkor ijedt meg egy kicsit, amikor Ella fátyolosan, keztyűsen, indulásra készen oda súgott hozzá:

- Negyvenhét... - súgta Tekla ő exciája, zsörtölő hangon, de szívében új gondolatokkal.

Tulajdonképen miért is ne menne ő férjhez, - persze nem Ilobayhoz, - mert az egy óra mulva a leánya férje lesz, de egy másik olyan korú és állású férfiúhoz. De miért is ne?

Aztán megindult a kettős nászmenet és mindenkinek szeme, lelke a két szép menyasszonyon csüggött.

Perémy Veronka haladt elől két kis unokafivérétől vezetve; utána két rózsaszín ruhás nyoszolyó leány között Perecz Alfréd karmazsin mentés díszmagyarban.

- Be gyönyörű pár! - suttogták, amint az oltár előtt egymás mellé álltak.

A Sajóék nászmenete kissé hátrább maradt. Meg kellett várni a vőlegényt, aki hangos szóval szidta az egyházfit, amiért nyitva hagyta a templomajtót, - pedig tudhatná, hogy ő, - Ilobay Menyhért - rögtön fejgörcsöt kap a "cúg"-tól... Ilobay Menyhért egyáltalán igen izgatott vőlegénynek bizonyult. A számára kikészített bársonyszéket lopvást végigtörölte zsebkendőjével, nehogy egy esetleges porszem megártson új frakkjának, - Ellához pedig fölényes hangon odaszólt: "Emelje az uszályát, tönkre megy a ruhája, - ezek a gazemberek ki se seperték a templomot". - Hanem mindez csak bevezető kifogás volt nála, mert nyugtalanságának igazi oka az volt, hogy míg az Ella határozott fellépése folytán Veronkának már ma reggel átadta a vagyonáról szóló okmányokat, s eltépte a gyámsági megbízást, - addig menyasszonya hozományáról nem bírt egy hivatalos írást kicsikarni.

- Hiszen úgyis mindent átadok esküvőnk után! - turbékolta volt Ella legbájosabb mosolyával, valahányszor csak ezt a kérdést pedzegette, - s mivel minden házasságnál muszáj elhitetni, hogy tisztán érzelmi okokból köttetik, szegény Ilobay Menyhértnek nem volt bátorsága erélyesen fellépni - az esküvő előtt. De erős elhatározással készült arra, hogy a szertartás után családfői jogaiba lép és az asszony vagyonát egyszerűen - elkobozza.

- Nehezen fog menni, - vallotta be magának, - mert több esze van Ellának, mint kellene, - de végre is, - a nyugodalmát biztosítom, ha a pénzkezeléssel egyedül én vesződöm.

- Álljon fel, - súgta Ella, - mert rögtön mi következünk. - És Ilobay nem valami szeretetteljesen nézett az oltár felé, melynél Veronka épen esküre emelte kezét.

- Valóságos fosztogatás az ilyen! - lázongott Menyhért úr titokban, mert elképzelte, hogy az Ella megmagyarázhatatlan ellenszenve nélkül, - mellyel Veronka iránt viseltetett, - ő ezután két vagyont kezelhetne, - míg így?...

- Kedves jó apa, engedje meg, hogy férjemet (erős hangsúllyal) kegyeibe ajánljam, - rebegte a fülébe valaki és Ilobay akkor ébredt öntudatára annak, hogy Perémy Veronka nem az ő gyámleánya többé, de most már elvitázhatatlanul a Perecz Alfréd hitestársa.

- Édes vőm! most magukon a sor, - édeskedett Sajóné, miután a fiatal párt minden jelenlévő megcsókolta és meggratulálta.

- Hála Istennek! - felelt Ilobay teljes őszinteséggel és kezét nyújtotta Ellucinak.

- Igen! hála Istennek. - Visszhangozta Elluci is, épen olyan őszintén, de csodálatosan elhalaványult szájszélekkel. De aztán összeszedte magát és határozott léptekkel közeledett az oltárhoz. És megkezdődött a szertartás. A vőlegény nagy tekintélye iránti tiszteletből sokkal nagyobb pompával mint a Pereczék esketése. Előbb a dalárda zendített reá valami Hyment dicsérő énekre, aztán az orgona búgott egy szívet-lelket átjáró fohászt, végre előbbre lépett a plébános úr és egy megható beszédben elmagyarázta a boldog házasság fogalmát. Szerinte senki sem remélhette annak elérését jogosabban, mint előtte álló "kedves hívei" - akiknél a szeretet tiszta forrását semmiféle rút anyagi érdek sem vonta be hinárjával. - Aztán az esketéshez kezdett.

Ilobay az egész templomot betöltő búgásszerű hangon felelt a feltett kérdésekre.

- A lelkem! vajjon hangosan fogja-e az igent elmondani? - tünődött Sajóné meghatottan törülgetve szapora könnyeit.

De egyszerre még a forrásuk is kiapadt a nagy ijedtségtől; mert ime, a pap ama kérdésére, hogy "Sajó Gabriella! Szereted-e a melletted álló férfiút?" Sajó Gabriella - óh rémület! óh borzadály! - messze hallhatólag, kihívó daccal azt felelte, hogy:

Hogy erre a kijelentésre minő zavarodás támadt a díszes násznépben, úgyszinte a kíváncsiak padsoraiban, azt csak az tudja elképzelni, aki látott már valaha forgószelet, mely a nagyvásár pántlikával, babos kendőkkel tele akgatott sátrait dönti, röpíti, kavargatja össze-vissza és szerteszét a porban és a levegőben.

Szegény Sajóné ő excellenciája is épen úgy érezte, mintha az a forgószél az agyveleje sejtjeit tépegetné darabokra, ezért rémülten kapkodott az így szétszórt gondolatfoszlányokhoz, de kábult fejében csak egy maradt épen és ez kifejezésre is talált görcsös sírása közben.

- Ilyen skandalum! Ilyen skandalum! - ismételgette, míg vállal, könyökkel védekezett az Ella magyarázgatása, ölelgetése ellen.

Hát Ilobay Menyhért? Ő szegény, krétafehéren, mozdulatlanul állott helyén, és mereven nézett az oltár lépcsőjén levő kis aranycsengetyűre. Pedig valószínűleg nem is azt nézte, nem is azt látta, - hanem inkább azt a nyolcezer darab aranyat, amely zaklatott képzeletében ott gurult, ott forgott őrült táncolással gúnyosan csörögve, mintha megannyi őszi szellőtől letépett falevél lenne, - az a nyolcezer darab arany, amit Sajó Ella, - ez "az emberi szív legszentebb érzelmeivel játszó szörnyeteg!" - egy kis nem szócskával ütött el a kezétől!...

Elluci végre is megsajnálta a szerencsétlent, ezért lábujjhegyen hozzá lopódzkodott és biztatón, tanácsadón súgta a fülébe:

- Soh'se búsuljon! - Ennek így kellett lenni, - de nézze szegény mamát, mennyire oda van, - menjen kérem és vigasztalja meg! - aztán még halkabban: Tudja, a mamának is van egy kis pénzecskéje, nem sok, de jobb a semminél!

S mielőtt Ilobay felelhetett volna, - már ismét elillant mellőle és ott suttogott a templom másik végén Pereczcel és Veronkával, akik mit sem törődve a körülállók sértő megjegyzéseivel, Elluci felé lövelt felháborodott pillantásokkal, alig győzték helyeslésüket és kényeztetésüket öleléssel és kézcsókok özönével bizonyítgatni.

Hajdan azt szerette, ha Lillának szólítják. Lillának, két l-lel, mert az így regényesebb, ő pedig tízéves kora óta minden könyvet csak azért olvasott, hogy magát fölfedezze benne. De mind hiába... mert a sors, szemenszedett kegyetlenséggel, olyan viszonyok közé helyezte, amelyből egy csepp, de egy csepp regényességet sem lehetett volna kipréselni.

Szülei, becsületes, józangondolkozású átlagemberek, épen úgy bántak el vele, mint többi hat testvérével, vagyis - miként a kertész a zsenge palántát át meg átülteti, - azonképen Lillát is előbb a dajka, aztán a pesztra, aztán a francia bonne, végül a német gouvernante, gondjaira bízták. Ezek pedig, ősidőktől megcsontosodott tradiciók értelmében ápolták és fejlesztették a kicsikét. S mert tizenhatéves korára elég jól zongorázott, kitünően táncolt és Schiller Haramiáira homályosan emlékezett, nevelését ünnepélyesen befejezettnek nyilvánították.

Hogy az előírt tragédiák mellett még egyebet is olvas, és hogy a házi varrónő őt tiszteli meg bizalmával, amikor Bálvány Tihamér lirai költő iránti reménytelen szerelmét elzokogja, ezt senki sem tudta, de senki nem is kérdezte a szülői háznál. Azt meg már épen nem, hogy lassan-lassan eltulajdonította azokat a lángoló érzelmeket a gyámoltalan kis Maritól, s most már ő írt szerelmes verseket a soha nem látott költőhöz. Mert olyan szépnek érezte a lelkét így, telve meg nem értett, el nem árult sóvárgással!...

Midőn első báljára ment, e titkos nagy szerelem uralta egész valóját, annyira, hogy végre, pár rokonszenvesebb táncosával beszélni merészelt Róla. S mentől többet beszélt, annál jobban elhitette önmagával, hogy szerelme őt a regényhősnők rózsaszín felhőkön trónoló csoportjához emelte.

Két évi farsangolás után aztán hozzáment a legelső kérőhöz, egy igen jóravaló, gazdag bánsági földbirtokoshoz. Sápadtan, de elszánt léptekkel indult az oltárhoz. Nem volt hosszú az út a szülei háztól az Egyetem-templomig, de épen elég, hogy Lilla a husvéti báránytól Iphigeniáig minden fehér áldozattal összehasonlítsa magát, s kell-e mondanom, hogy ez összehasonlítások a husvéti bárányok és Iphigeniák őszinte lekicsinylésével végződtek?

Pedig senki sem kényszerítette a házasságba. Csak a Végzet: ez a cinikus asszonyság, aki néha-néha azt sugalmazza a Bálvány Tihamérokba szerelmes leányoknak, hogy nem csupán créton-szobákból, de nehéz selyemmel kárpitozott boudoirból is lehet az utolérhetetlen, az örök ideál után sóhajtozni.

Lillánál ez a tanács nem talált süket fülekre, s ezért egy májusi reggelen Kloparich Lázárné lett belőle. Mi több, bár nem szerelemből lett a nevezett jó úrnak felesége, mégis, - mint ahogy ez már lenni szokott, - egy cseppet sem szerette férjét kevésbé mint Anna vagy Panna, Elma vagy Jerna a magáét. Megvoltak békességben, barátságban. Dúskáltak a jómódban, s igen örültek, amikor az első év végén a kis Tilda beköszöntött hozzájuk.

Különben Lillával nem is volt nehéz az élet, mert apró örömöket (minők egy szüreti mulatság, vagy új ruha, tennisz-verseny vagy rákászat) senki sem tudott olyan őszinte gyermeki kedéllyel élvezni, mint ő. Persze ezt be nem vallotta volna egy világért, s ezért a legpesszimistább kijelentésekkel kételkedett a jelenbe és jövőbe. Csakis a multról, "a régi jó időkről" emlékezett meg könyező szemekkel.

Házassága harmadik évében végre összetalálkozott Bálvány Tihamérral és - rögtön úgy semmivé vált szíve nagy szerelme, mint ahogy semmivé válik az Auer-égő harisnyája, ha gyöngédtelenül érintik. Mert, természetesen, Bálvány Tihamér egészen más volt a valóságban, mint a szép asszony képzeletében. Kicsi volt és vézna, s ha beszélt, apró kis buborékok pattogtak szájáról a védtelen hallgató kezére, ruhájára, arcára...

Kloparichné három napig szublimáttal vegyített eau de cologne-fürdőkben üldögélt, s ott sírta el csalódásának keserves könnyeit.

Szerencséjére épen ez idő tájt találkozott Korytnicán Nyepotánszky Wladimir herceggel, egy muszka nagyherceg száműzött hadsegédével, s az első perctől fogva szerette. Tagadhatatlan, hogy nagyon szerette. Nyepotánszky ismeretlen világtájakról jött, nagy nevet viselt, s ami fő: tragikus sorsa volt, mi természetesebb tehát, mint hogy a fürdőn unatkozó fiatal asszony csakis jambusokba szedett mondatokban tudott róla álmodozni. De titkát senki sem tudta meg soha. Nyepotánszky legkevésbbé. (Pedig de örült volna, ha rájön!) Lilla küzdött és győzött. Kloparich Lázár továbbra is nyugodtan alhatott.

Lilla nem is állta meg, hogy remegő ajakkal egy csókot ne leheljen arra a kis kézitükörre, amelyből könnyel ázott szemei oly búsan, oly megadástelin, oly mártirszerűen mosolyogtak vissza.

- Csupa fehér lap! - suttogta sokszor, amikor szívének minden idegszála titkos tintával írt, táncoló betűkre vágyott. - Csupa fehér lap! - zokogta ilyenkor őszinte bánattal, gőgös tetszelgéssel.

De egyszer csak, kegyetlen meglepetéssel nagy szerencsétlenség szakadt fehér vállaira.

Kloparich Lázár meghalt. Igen, meg. Csak úgy máról holnapra. Este még tizenhét cikk sárgadinnyét fogyasztott el a legjobb étvággyal, - reggelre pedig már félrebeszélt. A sebtiben előhívott orvos mindenféle betegséget emlegetett, de bármi volt is a baja, tény az, hogy két nap alatt sírba vitte. Lillának majd megszakadt a szíve bánatában.

Ezután ő maga is több időt töltött a kriptában, mint szobáiban. Ekkor kérte fel hozzátartozóit arra, hogy többé ne Lillának, de Euláliának szólítsák, "mert már maga ez a név is úgy hangzik, mint az eolhárfa panaszos sóhajtása", magyarázta búsan bólogatva. És egyszer nagy eszméje támadt: beállíttatta zongoráját a kripta feletti kápolnába, épen-épen a megboldogult feje fölé. Úgy szerette a zenét a drágám! magyarázta a csodálkozó rokonoknak és azontúl órákig játszott ott magyar kesergőket, német gyászdalokat.

Öltözékén, a gyászkreppek viselését illetőleg, valóságos liturgikus törvényeket rendelt el magának, amelytől el nem tért volna semmi adományért. S valahogy, e változhatatlan bánat, amely minden tettében, szavában nyilvánult, egy különös (tiszteletből, gáncsból összevegyült) kiváltságolt helyzetet biztosított neki ösmerősei körében. S ez akkor érte el tetőpontját, amikor kitudódott, hogy Kloparich Lázár vagyonának nagy részét elbörzézte volt, családját a nagy gazdagság helyett, csak épen hogy na, jólétben hagyva.

És ki tudja?! Lehet, hogy az Eulália lelke akként volt megteremtve, hogy ez újabb szomorkodási ürügyet még hálával is vette a megboldogulttól.

Anyja talán ezt még soká nem vette volna észre, ha a legutóbbi regatta-verseny óta báró Halkersdorf Niki nagyon sűrűn nem kezd a házhoz járni. A kicsike aztán sietett egy lélekzetben tudtára adni, hogy igenis, "szeretjük egymást, de..."

A "de" egy fukar, kőszívű apa, aki még elég fiatal arra, hogy maga akarja élvezni vagyonát, s egy sovány évjáradéknál sem hajlandó egyebet adni fiának, ha az megházasodik.

- Hány éves az öreg? - kérdezte egy önkénytelen oldalpillantással a tükör felé.

- Nem úgy, mint szegény jó anyád! - sóhajt Eulália némi várakozással hangjában.

- Oh, hogy beszélhetsz ilyet! - kiáltott Tilda meggyőződéssel, - hisz' negyvenet se mutatsz...

- Még csak az kellene! - kiáltott megbotránkozással, - hiszen csak harmincnyolc voltam a tavasszal...

Tilda sietett más térre terelni a beszélgetést, de anyja csak szórakozottan hallgatta, mert ezer terv tolongott feketére festett fürtei alatt. Mert festette. Nem mintha őszült volna, de mert a gyászához illőbbnek tartotta a feketére festett fürtöket mint szőkeségét.

A posta megjött - jelentette a komornyik. Tilda mohón kapott egy bárói címerrel lezárt levél után; de alig olvasott pár sort, máris kezeit tördelve zokogni kezdett.

Euláliát nagyon meglepte ez a viselkedés. Hogyan? Másnak is lehet bánata, nemcsak őneki?

- Mi az? - kérdé leányától némi lenézéssel, de az szótalan nyujtotta át a levelet, maga pedig tágra nyílt szemekkel nézett a semmibe.

- Mi lesz velünk? Mi lesz velünk? - szipogta egyre-másra, s nagy könycseppek gördültek arcán végig.

Eulália most már úgy érezte, hogy gyermeke fájdalmát tízszerezve érzi, s ez fölkelté összes anyai ösztöneit.

- Meg. De hogyan? Az öreg báró teljesen szabadon rendelkezik vagyonával, maga szerezte klondyki részvényekkel, - magyarázta Tilda mintha betanult leckét ismételne. - Ha tehát megházasodik... Mi is történik, ha megházasodik...

- Gondolom, hajthatatlan marad Nikivel szemben, ha pedig családja lesz, és valószínű, hogy lesz, akkor majd egy féltucat mostohatestvérrel kell hogy Nikid osztozkodjék! Úgy van?

- Még nem tudom, de majd csak kitalálunk valamit. A fő, hogy ide kapjuk... - Eulália agyában úgy kezdtek a gondolatok ide-oda cikkázni, mint esztovátén a hajócska... - Mit mondtál, - szólalt meg újra, kissé idegesen remegő ajakkal. - Mit mondtál? Nagyon gazdag?...

- Szörnyűség! - kiáltott fel Eulália, de ez a kifakadás nem annyira a vagyont, mint azt a kócos kis francia nőt illette, aki a levél szerint az öreg bárót hálójával kerülgeti...

S a terv sikerült. Halkersdorf Ottokár báró két héten belül Velkinácra érkezett. (Valami megvételre kínált nagy aranybányák hevertek ott parlagon s azok megtekintésére csalogatta őt oda élelmes fiacskája.)

Egy meleg júniusi reggel jelent meg. (Véletlenül épen a Kloparich Lázár halálának tízedik évfordulóján.) A kápolna oldalán csilingelt a misére hívó kis harang, s a falu népe sorfalat képezve várta Eulália érkezését. De ő ma késett. Soha sem történt még ilyen! A pap aggódva kérdezgette a sekrestyést, hogy "mi lesz már?..." de az sem tudott reá választ adni. Végre megindult a menet az udvarból. Elől, miként minden évben, a főcselédek ballagtak, talpig feketében. Aztán Tilda következett, fehér ruhában. Nehezen kapta ugyan meg erre az engedélyt, de a Niki báró egyenes kérését mégse lehetett volna megtagadni. Annál mélyebb gyászt öltött a hívséges özvegy. S mégis, amint a bámészkodó népség között az idősebb Halkersdorf karján elhaladt, csodálkozó morgás, meglepett kis vihogások hallatszottak. Eulália ideges kézzel vonta sűrűbbre a hosszú krép fátyolt homlokára. Mind hiába! Egy incselkedő kis aranyszőke fürt mégis csak kikandikált onnan. Szerencsére Eulália ezt észre sem vette. De annál inkább a báró. Igen, az örökké szerelmes báró, akinek két nappal ezelőtt rettenetes jelenete volt a kis kócos francia nővel, egy táviratkihordó miatt... Ilyet még nem is álmodik az ember!... Egy táviratkihordó?! Hihetetlen!... Azóta szabadnak hitte a szívét, s mivel ezt az érzelmet már szokatlanságánál fogva is aggasztónak találta, s mivel végtelenül elárvultnak érezte magát, - nagyon jól esett neki a velkináci meleg fogadtatás. Mi több, amióta ezt a "még mindíg szép özvegyasszonyt" meglátta, különös gondolatok, kérdések, alkudozások, nyüzsögtek a fejében.

Eulália pedig csodás telepátiával hagyta a szerencsét közelegni. Nyugodt és előkelő maradt, mint az uráért kesergő Penelope, de azért mosolygott és csicsergett, mert uram bocsáss! tudta, hogy istentől áldott, kedves hangja van. Néha talán még álmadozó szemeit is a bárón feledte, s az is megesett, hogy a kezében túllazán tartott gyászkoszorút néhány percig közönyösen hagyta az út porában uszálya mellett vonszolódni, de mindez csak addig tartott, amíg a kápolnáig értek. Amint azonban megszokott helyén, a Józsefoltár előtt térdelt, szívének minden dobbanása, lelkének minden fohásza kizárólag a feledhetetlen megboldogultat illette.

"Te tudod, - magyarázta neki könnyekkel áztatva imakönyvét, - te tudod, hogy Tildánk, gyermekünk, boldogsága van a kockán! Hogyha az öreg báró új családot alapít, akkor leányod örök időkre pártában marad, hisz ösmered! Anyjától örökölte a hűséget!... Ezért, óh Lázár, hallgass meg, kérlek, s ha hatalmadban van (amit hiszek, hiszen te jó és szent voltál egész életedben), mondom, ha hatalmadban van, kérlek, esdeklek, könyörgök, sugalmazd Ottokárt, hogy vegyen el engem!... Lásd, folyamodhatnám védszentemhez is, de nem teszem, mert az mégse tudja úgy, mint te, hogyan is tudhatná?... hiszen azt csak te, te tudhatod, Lázár... Óh, Lázár, mondd! ott a túlvilágon emlékszel-e még a te fehérlelkű, hófehér Lilládra?... Ha emlékszel, s miért ne emlékeznél, akkor... akkor légy szószólóm, édes, nála, a bárónál... Lázár, óh drága Lázárom, ne légy féltékeny, de tedd meg, amire kérlek... Mondd: megteszed?... Igen?... Ha igen, úgy adj egy jelt, kérlek, s én örökre áldani fogom porodat..."

- Requiescat in pace!... - zengte a pap, de a válasz egy pillanatra megkésett, mert mindenki a kápolna jobboldali része felé nézett, ahol a porlepte zongorában, hosszúra nyújtott siránkozással, egy húr megpattanása hallatszott.

- Köszönöm, oh Lázár!... - sóhajtá az özvegy átszellemült örömmel, s karját a báró karjába fűzve, kiindult a templomból.

Radnóthy Béla minden öt percben ki-kinyitotta ablakát, hogy távoli kocsizörgésekre leskelődjék. Most jő... gondolta, valahányszor két tünde lámpás beleragyogott a hórakásoktól ordas, néptelen utcába. De csalódottan húzódott vissza, amikor a közeledő kocsik legott újra magukkal is vitték a nyomukban támadt zörgéseket. És mégis, - ahányszor hiába csendültek össze a zongorán egymás mellé állított pezsgős poharak, ahányszor némább lett a csend a szép legénylakásban, mintha a Radnóthy türelmetlenségébe a megnyugvásnak némi tünetei is vegyültek volna.

Pedig, - igazán, poétalelke egész tüzével szerette azt az asszonyt. És hogy várta! Mennyi ékesszólással hálózta körül, amíg végre kicsalhatta belőle igéretét. Két hónap óta kérte. Esküdözött. Mi több, hitt a saját esküjében. Úgy érezte, hogy más asszony soha sem létezett és soha nem is fog létezni, csak ő, - a jó öreg Oroszváry Tamás hites felesége.

Hja, persze, a jó öreg Oroszváry Tamás... Miért is kellett épen neki megházasodni? Hány olyan férj van a világon, akitől csupa gyönyörűség lenne a feleségét elszeretni. De épen tőle?... Nem. Ez nem kellemes; hiszen, amióta Radnóthy Béla a világon van, egyebet sem tapasztalt az öregtől, mint jóságot és önfeláldozást. És ezt senki sem tudta jobban, mint Radnóthy Béla.

De honnan sejthette, hogy világkörüli útjából hazatérve, az öreg urat mint a legszebb asszony férjét fogja viszontlátni?

- Tulajdonképen, nem is olyan öreg - jutott a fiatal gróf eszébe, mialatt idegesen vetette magát a zongora előtti forgó székre. - Nem, nem is olyan öreg. Alig hatvan éves. De persze száraz, ráncos, mint afféle szobatudós.

Radnóthy a délelőtt komponált szerelmi dalt kezdte halkan kipengetni. - Igen, - határozta el, mialatt nagy eréllyel csapott a billentyűkbe. A jó öreg nagyon derék ember, de rettenetesen unalmas! És ez némileg megnyugtatta.

- Azért mégse szép a sorstól, hogy ezt a mi dolgunkat ilyen rosszul rendezte... - mondotta a fogai között s ki tudja hányadszor, az ablakhoz lépett. És most nem hiába, mert ime, ott közeledett az a várva-várt kocsi, amely végre! - meg is állott a kapu előtt.

- Nem. Semmire se akarok gondolni. Boldog vagyok! Élek! Tied vagyok... Hát nem elég ez? - kérdezte az asszony újra és újra Radnóthy ajkához kínálva piros ajakát.

- Igazad van, édes; csak egy pillanatra jutott az öreg úr eszembe... lásd mi férfiak olyan gyávák vagyunk...

- Tudom. Vigyázni... De ha mondom, hogy Tamás holnaputánig nem jő vissza Budapestre. - A cselédeknek pedig azt mondtam, hogy (csengőn felkacagott a visszaemlékezésre), hogy egy haldokló gesztenyesütőnél fogom az éjszakát tölteni...

- Rögtön. Lásd, milyen jó, ha az ember egy csomó jótékony egyletnek a lelkes, munkás tagja?

Radnóthy gyanakvólag nézett reá, mert bár ez a jártasság - esetleg - bűntudatát szállítja operett-nivóra, mégis, mégis a hiúságán ejt olyan mély sebet, amit nehéz lenne kigyógyítani... Oroszváryné kitalálhatta gondolatát.

- Csalódol, drága, - súgta bizalmaskodva. - Igazán. Bizony Isten! Te vagy "az első". Nevezd véletlennek, ügyetlenségnek vagy gyávaságnak, de tény, hogy így van. Hiszed?

- Hiszem, - felelt Radnóthy s máris ott térdelt két pici láb előtt és csókjai izzó parázsát lehelgette rájok.

A gróf fenékig ürítette a feléje tartott pezsgős poharat, aztán tettetett unalommal a zongorához ült.

De mintha a fiatal asszony ez egy éjszakán végig akarná kóstolni mindazokat az érzéseket, örömöket és diadalmakat, melyekre annyi évig vágyott.

- Tudod, mire volna kedvem? - kérdezte csillogó szemmel állva Radnóthy elé.

- Ennek a mai estnek az emlékére egy dalt vagy nótát, vagy kuplét, - írni, veled. Igen, igen. Te a zenét, én a verset, jó?

Oroszváryné a mellette levő hintaszékre vetette magát, térdét összekulcsolt keze közé vette, és néhány percig teljesen átadta magát gondolatainak. Mivel szemeit lezárta, csakis lassú, egyenletes himbálása jelezte, hogy nem alszik.

- A megtestesült ritmus! - ujjongott Radnóthy néma gyönyörűséggel. S valóban csodásan szép volt így, amint hol közeledett, hol eltávolodott. Puha fehér selyemruhája lágyan fogta körül s engedelmesen alkalmazkodott minden mozdulatához. Most úgy tünt föl, mintha szobor lenne, hogy a következő percben már csak félig elmosódott, félig eltompított álomképnek lássék.

- És ennek férje az, aki a napsugarat csak a spectrum analysis céljából veszi tudomásul! - nevetgélt Radnóthy s egyszerre, egy római imperátor közönyével gondolt legyőzött vetélytársára, a jó öreg gyámra.

- Írjad! - rendelte most Jolántha s a gróf alázatos engedelmességgel legott szót fogadott. A vers pedig, amit a szép asszony diadalmasan, szerelmesen két korty pezsgő közé ékelve lediktált, ilyen formán hangzott:

- Hurráh! Éljen! Hisz ez a siker! - lelkesedett Radnóthy máris a zongoránál ülve.

A gróf pedig, a vérbeli zenész gyönyörűségével kezdte a melódiát kicsalogatni hangszeréből.

- Ez jó. Ez nem... Oh ez egy csöppet sem... De lásd! ez pompás! - bírálgatta a szép asszony, sőt, temperamentuma biztos ösztönétől vezetve minduntalan javított is, igazított is valamit a keletkező dallamon.

- Most már én is azt mondom, hogy ez a siker! - örvendezett, mikor vers és dal teljesen összesímulva perdült, kacagott a gyorsan lebbenő kezek varázslatára. - Igérd meg, hogy még holnap elküldöd Koroknaynak.

- Persze, hogy gondolom. Úgy tudom, épen egy operett-premiérre készülnek; nos, fogadom, hogy a kis Csattogányi Elza remekül fogja énekelni.

- Ha megbánjuk... - felelt Oroszváryné elbizakodott kacérsággal és könnyelműen, gondtalanul dudolgatni kezdte, hogy:

És a siker valóban szárnyaira kapta azt a pajzán dalocskát. Mint valami ragadós betegség, terjedt az szerteszéjjel. Öregek zümmögték. Gyermekek dalolták. Szerelmes párok suttogták egymásnak. Dadák altatták vele a kisdedeket. A primadonnák pedig "ereszd a hajam"-ig versenyeztek érte.

Radnóthy a szerző kevélységével ült egy-egy páholy mélyén s hallgatta, amint a közönség - ez a siker legbiztosabb jele - együtt énekelt a divával. S ha társaságban valamely szép asszony "tolvaj úr"-nak szólította, nagy gyönyörűséggel szerénykedett.

Csak Jolántha viselkedése aggasztotta. Mert az a vakmerő asszony kezdte az elővigyázatot sutba dobni. Most már mindennap ott volt a Hunnia-színházban, ahol Csattogányi Elza alig győzte az újrákat. Sőt, legújabban, férjével jött oda.

- Mert megeshetik, hogy túlzott közönyéből, (amely mégsem természetes, tekintve, hogy nap-nap mellett eljár azt a dalt meghallgatni), valaki megsejti a valót.

- Jó, jó... - kacagott Jolántha és mindössze annyit változtatott a kínos helyzeten, hogy Pálosy Nándor báróval kezdett kacérkodni.

- Semmit. Vagy igen: Pálosyt, - s az asszonynak gyönyörűsége telt abban, hogy a gróf milyen dühösen tekint ilyenkor reá. Mert tényleg dühös volt az ilyen beszédért. Néha szeretett volna Oroszváryhoz rohanni, s a fülébe kiabálni az asszony árulását, de aztán eszébe jutott, hogy az az árulás nemcsak a férjnek szól s ez még dühösebbé tette, de egyúttal el is némította.

Pedig most már mind ritkábban találkozott Oroszvárynéval. Talán, mert napról-napra jobban kínozta mellette a rossz lelkiismeret. Jolántha pedig kezdett rájönni, hogy ő tulajdonképen olyan, mint a gyermek, ki óriási fáradság árán épít homokvárakat a tenger partján, de aztán, egész közömbösen nézi, hogy miként mossa el azt, az új hullámokkal érkező dagály.

Jolánthát sem a vár érdekelte, hanem a felépítése. Valószínűleg akkor se szerelem vitte őt Radnóthyhoz, de a titkolódzás, az önmagával vívott harc, az őrszemek kijátszása, szóval - izgalom. És ezt - úgy sejtette - ezután elérheti anélkül is, hogy folyton a férjét emlegessék bűnbánóan.

- Unalmas ember, - határozta el ma is, a színházba érve s többé nem foglalkozott vele. Különben is nagyon idegessé tette Oroszváry érthetetlen hallgatása.

- Mi bánthatja? - tünődött, férje dúlt arcát, dacos viselkedését megfigyelve, de nem merte kérdezni. - "Lehetséges lenne, hogy valaki mondott neki valamit?" - töprengett s ezután csak lopva mert Pálosy felé nézegetni.

A szemközti páholyban Radnóthynak is föltünt az Oroszváry szürkés sápadtsága, fagyos merevsége.

- Mi lelheti? - aggódott a gróf kellemetlen sejtelmektől gyötörve s folyton odanézett. De sokáig nem történt semmi, hanem amikor a "Tolvaj-nóta" felcsendült a diva ajkán, egyszerre mozgás támadt Oroszváryéknál. Látni lehetett, amint a férj fölállt s tántorogva húzódott a páholy hátterébe. Azt is, hogy Jolántha milyen kényeztetve, könyörögve igyekszik kibékíteni, megnyugtatni. A gróf már ekkor futva igyekezett hozzájuk, de, amint odaért, szemtől-szembe találta magát Pálosyval.

- Te is itt vagy? - kérdezte ridegen s válaszát se várva nyitott be Oroszváryékhoz. Hanem ami ott fogadta, teljesen feledtette vele a báró létezését, mert ime, a páholy hátteréhez támaszkodva ott állt Oroszváry és dühösen, de tehetetlenül dadogó nyelvvel, folyton csak azt ismételgette, hogy: "Tolvajok, csalók" s reszkető karja hol a feleségére mutatott, hol - még valakire. De kire? Pálosyra? vagy ő reá, Radnóthyra?... A két fiatal férfi oly közel állt egymáshoz, hogy lehetetlen volt ezt meghatározni, annál kevésbbé, mert az a vádló kar nem engedelmeskedett többé hűdött gazdájának...

Fenn pedig, a színpadon, a szép Elzácska zavartalan pajzánsággal újrázta, aprózta a nótát, hogy:

Barátai már aggódni is kezdtek. Honnan e nagy bánat? Ki hitte volna, hogy ez a baccarat-vitéz ennyire a szívére fogja venni öreg gyámja halálát? "Örülj, hogy többé nem szenved!" - vigasztalták, de nem sok eredménnyel. Sőt! Ha fontos pénzbeli ügyek elintézése nem kötötte volna a fővároshoz, föltétlen útra kél, hogy ne is hallja többé az Oroszváry nevet - és még valamit: a dalt. Azt a bizonyos Tolvaj-kuplét, amely úton-útfélen követte lépteit. - Mennyire gyűlölte! Milyen boldog lett volna, ha soha sem hallja, - de menekült bár a budai hegyek magányába, biztos lehetett felőle, hogy valamely kis korcsma rejtekéből reá leskelődik. Verkli, harmonika, vak koldus hegedűje, mind azt nyikorgatta, mind azt nyöszörögte. S ha a városban sétált, mintha csak hangja támadt volna aszfaltnak, kőnek, ablakfélfának, innen is, onnan is jött a dal feléje. Pajkos iskolás leányok, ha felösmerték - s hogyne ösmerték volna fel pajkos iskolás leányok?! - rögtön az orra alá dörgölték egy-két strófáját, s bosszúságát látva, ketten-hárman nevetgéltek össze.

Még saját otthonában sem volt nyugodalma, sőt, itten legkevésbbé, mert itt még a néma zongorája is folyton csak ezt az egy dalt zengte!

- Bele fogok őrülni, - gyötrődött, de, már menekvésre sem volt bátorsága.

Hanem ekkor, egy kis gyászkeretes, ibolyaillatos levélkét hozott a posta, s bár ebben nem állt egyéb, mint egy pár bátortalan emlékeztetés a régi barátságra s egy szerény meghívás "egy nagyon lesújtott szerencsétlen özvegyhez" - ő bizony - azt olvasta abból a kúsza sorokból, hogy "S te mi vagy? - csóktolvaj"...

- Nem! - lázongott. - Nem akarok hozzá menni, mert akkor örök időkre behálóz, szerencsétlenné tesz.

S ez a rémület annyira hatott reá, hogy minden fontos ügyet félre dobva, Bécsbe menekült.

Teljesen hiába. A dal már ott is csak úgy süvített, minden inasfüttyben, minden kőművesállványon, csak úgy, mint Budapesten.

Tovább ment. Salzburgban akart megállani, de alig ért az Európa-szállodához, mikor is az előkertben, egy kis síró gyereket pillantott meg, akit kalotaszegi varrottasban ékes dadája, épen azzal vígasztalt, hogy diszkrét szordinóban dúdolta a fülébe:

Többet nem is hallott, mert dühösen fordult vissza és felült a legközelebbi vonatra.

- Hát már nincs menekvés? - kérdezgette önmagától s nagyon, nagyon elfogta a bánat.

A divat, amely két hónappal ezelőtt, léghajó módjára vitte, emelte a nevét, a dalát, hogy most már ép olyan biztosan kezdje elejteni. Igaz, nem rohamosan, hanem csak úgyszólván: szálló ernyővel ellátva, de azért már mégis észrevehetően gyérültek a Tolvaj-nóta zümmögői. A Belvárosban például Radnóthy már elég bátran járhatott, kelhetett. Csak a "Zöld vadász", meg a "Trieszti nő" tájékán érhette volna veszedelem. De ezt elkerülte.

Kezdett tehát föllélekzeni és ezt annál inkább, mert széltében ezt suttogták, hogy Jolántha a Pálosy titkos menyasszonya...

- Szegény jó Tamás bácsi! Hátha mégse én reám mutatott? - biztatta magát a gróf napról-napra több megnyugvással. És mikor a szép kis Liczy Elmával megismerkedett, egyszerre úgy vágyott, úgy sóvárgott egy új, - méltóbb, tisztább életet kezdeni.

- Csak ez a nóta ne ütögetné fel a fejét minduntalan - töprengett. - De üti, - még mindig üti! Nincs menekvés előle! - Ez a gondolat akkor gyötörte legjobban, mikor tekintete az Elma nyilt, tiszta, leányos tekintetével találkozott.

- Kedves Radnóthy, nem készül ön Velencébe? - kérdezte egy napon Liczy báróné, azzal a félig közömbös, félig csalogató hanglejtéssel, amely a leányos mamák kizárólagos szabadalma.

- Miért ne, ha önök is mennek, - felelt a gróf örömmel s alig várta az elindulást.

Velence. Holdvilág. Szerelem... Azt hitte rég ösmeri, rég neveti, rég únja mindezt - s ime mégis, amint a szép kis Elmával oda érkezett, egyszerre új szemmel, új lelkesedéssel, új szívdobogással nézte s szívta be annak a mesevárosnak örök varázsát.

Ketten ültek a Desdemona erkélyén, ő és a leány. A laguna selyem zsongása, rég elmult szerelmi suttogások visszhangját keltette. A titokzatosan feltűnő gondolákba pedig egymáshoz símuló párok éltek a jelennek. S ők ketten, egymás szemébe nézve, egymás szavát lesve, áradoztak a jövőről.

"Én fehér virágom!" - suttogta Radnóthy szerelmesen - és e pillanatban a saját lelkét is hófehérnek érezte. "Rám bízod-e magad egy hosszú életre? Nem félsz-e, hogy nem vagyok méltó hozzád, én, aki..." De mi ez? Mi jön ott a néma messzeségből? Mi rebbenti széjjel a lagunák csendjét? Mi zárja le a szót a szerelmes ember ajkán?

Igen. Mint megannyi csengetyű a bohóc sapkáján, úgy cseng, bong az a dal az olasz énekesek ajkán...

Radnóthy keze ökölre szorul, két fekete szeme bele villan az éjbe, aztán lerohan a lépcsőn; be egy gondolába.

- Al Lido! - kiáltja a két gondolásnak s magára csapja a "coperta" ajtaját, még a zsebkendőjét is szájára szorítja, hogy ne hallja senki önváddal teli dühös suttogását.