ROMAIN ROLLAND: JEAN CHRISTOPHE PÁRISBAN

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-253-6 (online)
MEK-17624

Én: Nyilvánvaló, hogy fogadást kötöttél, Christophe! Arra vállalkoztál, hogy rám zuditod az egész világ haragját!

Christophe: Ne add a meglepettet. Az első pillanattól kezdve tudtad, hová vezetlek.

Én: Te tulságosan sok dolgot kritizálsz. Ellenségeidet felbőszited, barátaidat zavarba hozod. Ha egy jobbfajta házban valami nincs rendjén, nem tudod, hogy a jóizlés azt kivánja, hogy erről ne beszéljünk?

Én: Tudom: valóságos indiánus vagy. Te ügyetlen! Még utóbb kikürtölik rólad, hogy ellensége vagy mindenkinek. A te hazádban már abba a hirbe keveredtél, hogy antinémet vagy. Az enyémben meg az a hired lesz majd, hogy antifrancia, vagy ami még sulyosabb, hogy antiszemita vagy. Vigyázz. Ne beszélj a zsidókról... Sokkal több jót tettek veled, semhogy rosszat mondhatnál róluk...

Christophe: Miért ne mondanám el róluk mindazt a jót s mindazt a rosszat, amit felőlük gondolok?

Christophe: A jó majd ezután következik. Vajjon őket jobban kell kimélni, mint a keresztényeket? Ha jól kimérem nekik, ez csak azt jelenti, hogy megérdemlik ezt a fáradságot. Tartozom nekik avval, hogy az első hellyel tisztelem meg őket, ha már elfoglalták itt Nyugaton, ahol a fény kialvóban van, no meg azért is, mert egynéhány közülök halállal fenyegeti civilizációnkat. De viszont az sem titok előttem, hogy vannak köztük olyanok is, akiket tettben és gondolatban gazdag értékeinkhez számithatunk. Tudom, hogy van még nagyság fajukban. Tudom, hogy ezrével van köztük olyan, akikben megvan az önfeláldozás minden hatalma, minden gőgös önzetlenség, a jobbnak minden vágya és szeretete, a fáradhatatlan tetterő, a homályban kifejtett szivós szorgalom. Tudom, hogy van bennük egy Istenség. És éppen ezért haragszom azokra, akik megtagadták, akik valami lealázó sikerért és silány boldogságért elárulják népük rendeltetését. Ellenünk harcolni annyi, mint népük pártjára állani ő ellenük, mint ahogy Franciaországot védelmezem, mikor támadom a romlott franciákat.

Én: Fiam, te abba ártod magad, amihez nincs közöd. Jusson eszedbe Sganarelle felesége, aki azt akarja, hogy elpáholják. »A fa és a kéreg közé...« Izrael ügyei nem tartoznak mireánk. Ami pedig Franciaország ügyeit illeti, Franciaország olyan, mint Martine, aki engedi, hogy elverjék, de nem türi, hogy mondják is neki, hogy elverték.

Christophe: Pedig hát meg kell neki mondani az igazságot, annál inkább, minél jobban szeretjük. Ki fogja neki megmondani, ha nem én? Te bizony, nem. Titeket mindannyiatokat egymáshoz láncolnak a társadalmi összeköttetések, tekintetek, aggályoskodások. Én ment vagyok e kötelékektől, én nem a ti társadalmatokból való vagyok. Sohasem vettem részt semmiféle klikketekben, semmiféle perpatvarotokban. Engem semmi se kényszerit arra, hogy veletek egy nótát fujjak, vagy hallgatástok bünrészese legyek.

Christophe: Igen, azt fogják mondani, ugy-e bár, hogy egy német zenésznek nincs joga rólatok itélkezni és hogy nem érthet meg benneteket? Ám jó, lehet, hogy tévedek. De legalább el fogom nektek mondani, mit gondolnak rólatok bizonyos idegen nagyságok, kiket ugy ismersz, mint én - a legnagyobbak halott és élő barátaink közt. Ha tévednek is, annyi fáradságot megérdemelnek tőlünk, hogy megismerjétek gondolataikat; hasznotok lehet belőlük. Ez még mindig többet ér, mintha elhitetitek magatokkal, amint egyre teszitek, hogy mindenki csodál benneteket, vagy, ha váltakozva: csodáljátok, vagy befeketititek magatokat. Mi haszna, ha időszakos rohamaitokban, kikiabáljátok, - amint ez már divat nálatok - hogy ti vagytok a világ legnagyobb népe és azután azt, hogy a latin fajok hanyatlása gyógyithatatlan; hogy minden nagy eszme Franciaországból jön és utána azt, hogy már csak arra vagytok jók, hogy mulattassátok Európát. Arról van szó, hogy ne hunyjatok szemet a baj fölött, mely emészt benneteket és hogy ne sujtson le, hanem ellenkezőleg, lelkesitsen föl annak a csatának az átérzése, melyet fajotok életéért és becsületéért kell vivnotok. Aki átérezte, hogy ennek a nemzetnek a lelke, bár halálra van marcangolva, meghalni nem akar, annak lehet is, kell is merészen mezitelenre vetkőztetnie büneit és félszegségeit, hogy harcoljon ellenük - főképpen azok ellen, akik kihasználják gyengéit és élnek belőle.

Én: Ne nyulj Franciaországhoz, még azért se, hogy megvédelmezd. Ez fölháboritja a derék embereket.

Christophe: A derék embereket - no persze - a derék embereket, akiknek fáj, hogy nem mondják mindenre, mily szép és jó; fáj, hogy annyi szomoru és rut dolgot mutatnak nekik! Őket is kihasználják, de ők nem akarják ezt beismerni. Annyira fáj nekik, megállapitani a bajt másoknál, hogy inkább jobb szeretnek ők maguk áldozatok lenni. Azt akarják, hogy legalább egyszer naponta, kijelentsék előttük, hogy a lehető legjobb valamennyi nemzet közt az övék s náluk a lehető legjobban mennek a dolgok - meg azt, hogy »... óh Franciaország! az első te maradsz...« Ennek utána a jó lelkek megnyugodva szépen tovább alszanak - és a többiek tovább végzik a maguk dolgát... Derék, kitünő emberek! Fájdalmat okoztam nekik... Még jóval többet is fogok nekik okozni. Bocsánatot kérek tőlük... De ha nem akarják, hogy az ember segitse őket az elnyomóik ellen, gondolják meg legalább azt, hogy vannak mások is, akik épp ugy el vannak nyomva, mint ők s nincs bennük az övékéhez hasonló beletörődés, se pedig az övékével egyenlő hatalma az önáltatásnak; mások, akiket maga ez a beletörődés, ennek az önáltatásnak a hatalma kiszolgáltat elnyomóiknak. Óh, hogy szenvednek ezek! Emlékezzél csak vissza! Mennyit szenvedtünk! S velünk együtt oly sokan mások, mikor láttuk, mint sürüsödik körülöttünk nap-nap után, mint lesz nyomasztóbb a légkör, mint lesz romlott a müvészet, cinikus és erkölcstelen a politika, s az ernyedt gondolat hogy hanyatlik az enyészet sodrába és megelégedett nevetéssel... Mi is ott voltunk, szorosan egymásba fogózva, a rémülettől el-elfuló lélekzettel! Ah! Kemény éveket töltöttünk együtt. A mi mestereinknek sejtelmük sincs azokról a halálos gyötrelmekről, melyekben a mi lelkünk az ő árnyékukban vergődött! Mi ellenállottunk. Mi megmenekültünk. És mi ne mentenők meg a többieket? Mi elnézzük, hogy vonaglanak ők is ugyanazokban a fájdalmakban, anélkül, hogy kezünket kinyujtanók feléjük! Nem, az ő sorsuk s a mienk össze van kapcsolva. Ezren és ezren vannak Franciaországban, kik azt gondolják, a mit én fennhangon kimondok. Tudatában vagyok annak, hogy érettük beszélek. Nemsokára róluk fogok beszélni. Alig várom, hogy megmutassam az igazi Franciaországot, az elnyomott Franciaországot, az elmélyedő Franciaországot: keresztényeket, zsidókat, minden hittől, minden vértől szabad lelkeket. De ezekhez csak ugy lehet eljutni, ha rést vágunk azok soraiba, akik a ház kapuját őrzik. Óh, bárcsak le tudná rázni a szép fogoly nemtörődömségét és ledönthetné börtöne falait! Nem ismeri erejét és ellenfeleinek középszerüségét.

Christophe: Bennem nincs semmi gyülölet. Még ha a leggonoszabb emberekre gondolok is, jól tudom, hogy emberek, akik éppen ugy szenvednek, mint mi s akik egy napon meghalnak. De harcolnom kell ellenük.

Én: Küzdeni annyi, mint rosszat tenni, még ha jót akarunk is. Az a fájdalom, amit esetleg egyetlen élő lénynek okozhatunk, fölér-e avval a jóval, amivel ezeket a szép bálványokat: »a müvészetet« vagy »az emberiséget« reméljük megajándékozni?

Christophe: Ha igy gondolkozol, mondj le a müvészetről, mondj le önmagadról...

Én: Nem, ne hagyj el! Mi lenne belőlem, nélküled? De mikor fog elkövetkezni a béke?

Christophe: Majd ha kivivod. Nemsokára. Nemsokára... Nézd, a fejünk fölött száll már a tavasz fecskéje.

Rendetlenség a rendben. Lompos és bizalmaskodó vasuti hivatalnokok. Utasok, kik tiltakoznak a rendszabályok ellen, miközben alávetik magukat azoknak. Christophe Franciaországban volt.

Miután kielégitette a vámhivatal kiváncsiaskodását, ujra felült a párisi vonatra. Az éjszaka eltakarta az eső áztatta szántóföldeket. A nyers fényben világitó pályaudvarok mellett még keményebben ütött el a sötétségbe temetkezett, végtelenbe nyuló róna szomorusága. A szembejövő vonatok, melyek mind sürübb egymásutánban bukkantak elő, áthasogatták a levegőt füttyeikkel s meg-megrázták a zsibbadtan szendergő utasokat. Közeledtek Párishoz.

Christophe már egy órával az érkezés előtt elkészült a leszállásra: kalapját rányomta a fejére; a tolvajoktól való félelmében, akikről azt hallotta, hogy Páris tele van velük, nyakig begombolkozott; tizszer is fölkelt s visszaült helyére; tizszer is leemelte kofferjét a hálóból a padra s a padról fel a hálóba, boszantva szomszédait, akiknek - mint aféle ügyetlen ember - mindannyiszor nekiütődött.

A vonat, mikor berobogott a pályaudvarba, teljes sötétségben hirtelen megállt. Christophe arccal nekiesett az üvegtábláknak s látni próbált - de hiába. Majd utitársai felé fordult, egy tekintetért esedezve, mely megengedné, hogy beszélgetést kezdjen, hogy megkérdezze, hol álltak meg. De azok szundikáltak, vagy mogorva és bosszankodó arccal alvást szinleltek; egyik se mozdult, hogy a megállás okát tudakolja. Ez a tétlenség meglepte Christophe-ot: ezek az érdes és megdermedt emberek oly kevéssé hasonlitottak a franciákhoz, aminőknek ő képzelte őket! Végre is, csüggedten, leült a kofferjére s a vonat minden zökkenésétől dülöngve, ő is elbóbiskolt, mig az ajtók nyitogatásának zaja föl nem ébresztette. Páris! Szomszédai le is szálltak már.

Taszigáltatva és taszigálva a kijárat felé ment, félrelökve a hordárokat, kik ajánlkoztak, hogy elviszik a podgyászát. Gyanakodó volt, mint egy paraszt, azt gondolta, mindenki meg akarja lopni. Vállára emelte drága kofferjét s ment a maga utján, nem törődve az emberek megjegyzéseivel, akik közt utat tört magának. Végre kikerült Páris ragadós kövezetére.

Sokkal jobban foglalkoztatta a podgyásza, a szállás, melyet választani készült s a kocsik torlódása, amibe belekeveredett, semhogy arra gondolt volna, hogy nézzen is valamit.

Első dolga az volt, hogy hozzálásson szobát keresni. Szállodákban nem volt hiány: a pályaudvart minden oldalról ostromgyürüként övezték; nevük gázbetükben világitott. Christophe azt nézte, amelyik valamennyi közt a legkevésbé ragyogó: erszényéhez mérve egyik sem tetszett neki elég alázatosnak. Végre egy mellékutcában meglátott egy piszkos vendégfogadót, a földszinten kurta korcsmával. A cime ez volt: Hotel de la Civilisation. Egy asztalnál ingujjban egy testes ember pipázott, mikor meglátta Christophe-ot, eléje sietett. Semmit se értett meg Christophe jargonjából; de az első szempillantással megállapitotta róla, hogy egy félszeg és gyerekes német, aki nem engedi, hogy elvegye a csomagját s kinlódik, hogy valami lehetetlen nyelven társalgást kezdjen vele. Kellemetlen szagu lépcsőn fölvezette egy levegőtlen szobába, mely falak közé zárt udvarra nyilt. Nem mulasztotta el dicsérni a szálló csöndességét, hogy oda semmiféle külső zaj be nem jut; és jó magas árat szabott a szobának. Christophe, aki nem értette meg jól, nem tudta, minők Párisban az életviszonyok és sajgó háttal cipelte terhét, mindent elfogadott; alig várta már, hogy egyedül lehessen. De alig maradt magára, a piszoktól összerázkódott; és hogy át ne engedje magát a szomoruságnak, mely felgyülemlett benne, sietett ki az utcára, miután fejét belemártotta a poros vizbe, melyet a bőre zsirosnak érzett. Erőlködve igyekezett, hogy mit se lásson, mit se szagoljon s igy megszabaduljon az utálkozástól.

Lement az utcára. Az októberi köd sürü és csipős volt; Párisnak az a megüllepedett szaga érzett rajta, melyben a város nehéz lehellete összekeveredett a külvárosi gyárak kigőzölgéseivel. A gázlámpák világa reszketett, mint a gyertyaláng, mely ki akar aludni. A félhomályban embercsoportok hömpölyögtek szembeömlő hullámokban. A kocsik keresztezték egymást, összeütköztek, eltorlaszolták az utat, megakasztva a közlekedést, mint egy gát. A lovak meg-megcsuszamlottak a jeges sáron. A kocsisok káromkodásai, a közuti vasutak tülkei és csengői agybóditó zsivajt csináltak. Ez a lárma, ez a nyüzsgés, ez a szag ránehezedett Christophe fejére és szivére. Egy pillanatra megállt, nyomban kezdték őt előrelökni azok, akik mögötte jöttek s az áramlat tovasodorta. Végigment a boulevard de Strasbourg-on, nem látva semmit se, félszegen mindegyre beleütődve a járókelőkbe. Reggel óta nem evett. A kávéházaktól, melyek lépten nyomon a szemébe ötlöttek, félt és undorodott, a tömeg miatt, mely bennük összeverődött. Megszólitott egy rendőrt. De oly lassan találta meg a szavakat, hogy ez sokalta még azt a fáradságot is, hogy végig hallgassa s a mondat közepén, vállát vonva, hátat forditott neki. Gépiesen ujra járni kezdett. Egy bolt előtt emberek álltak. Mint ezek, ő is gépiesen megállt. Arckép és képeskártya kereskedés volt: a képek leányokat ábrázoltak ingre vetkezve, vagy ing nélkül; képes ujságok trágár tréfákat találtak ki. Gyermekek, fiatal asszonyok nyugodtan nézegették. Egy sovány, vöröshaju leány, meglátván Christophe-ot szemlélődésbe merülve, ajánlatokat tett neki. Christophe ránézett, mint aki nem érti. A lány belékarolt bárgyu mosollyal. Christophe lerázta a kart, mely szorongatta s pirulva a haragtól, eltávozott. Dalcsarnok dalcsarnokot követett; kapuikon komédiásokat ábrázoló groteszk falragaszok parádéztak. A tömeg mind sürübbé vált.

Christophe-ot meglepte a züllött alakok, gyanus csavargók, lealjasodott koldusok, undoritó szagu, kimázolt képü utcai lányok nagy száma. Ugy érezte, hogy megdermed. A fáradtság, a gyengeség és a borzasztó utálat, mely mind erősebben fojtogatta, elszéditették. Összeszoritotta a fogait s tovább ment szaporább léptekkel. Minél közelebb ért a Szajnához, annál nagyobb lett a köd. A kocsik gabalyodása itt már kibogozhatatlan volt. Egy ló elcsuszott s a leánykára esett; a kocsis ütötte-verte, hogy föltápászkodjon; a szerencsétlen állat, a hámszijjaktól fojtogatva, vergődött és siralmasan ujra lezuhant, megmerevedve, mint egy holttetem. Christophenál ez az utszéli látvány volt az a vizcsepp, melytől a lélek kicsordul. E nyomoruságos lény vonaglásai a közömbös tekintetek előtt olyan aggasztóan éreztették vele sok ezer lény közepette saját semmiségét; az idegenkedés ettől az emberi nyájtól, ettől a mocskos légkörtől, ettől az ellenséges erkölcsi világtól, melyet egy óra óta igyekezett elfojtani, olyan erőszakosan rohanta meg, hogy fuldoklott. A zokogás rohama tört ki rajta. A járókelők elcsodálkozva nézték ezt a nagy legényt, fájdalomtól eltorzult arcával. Ment, ment, könnyei végigcsorogtak az arcán, nem törődött avval, hogy letörölje őket. Az emberek meg-megálltak egy pillanatra, hogy szemükkel kövessék, és ha Christophe képes lett volna olvasni ennek a tömegnek a lelkében, mely ellenségesnek tetszett neki, talán egyeseknél láthatott volna - persze vegyitve egy kis párisi gunnyal, mely az eléje táruló s minden naiv fájdalomban ott rejlő nevetségesség ellen szokott megnyilatkozni - testvéri részvétet is. De semmit se látott már: szemei vakok voltak a könnyeitől.

Egy térre vetődött, valami nagy szökőkut mellé. Ott megfürösztötte a kezeit, bemártotta az arcát. Egy kis ujságárus fiu kiváncsian nézte, mit csinál s incselkedő, de nem rosszindulatu megjegyzéseket tett rá; és fölemelte a kalapját, melyet leejtett. A viz jeges hidege fölélénkitette Chpistophe-ot. Összeszedte magát. Megindult visszafelé, amerre jött s ugy igyekezett, hogy sehova se nézzen; az evésre se gondolt már. Ugy érezte, hogy képtelen volna bárkivel is szóba állni; egy semmiség elég lett volna, hogy megnyissa könnyei forrását. Ki volt merülve. Eltévesztette az utat, találomra ide-oda bolyongott, egyszer csak - éppen, mikor már azt kezdte hinni, hogy végleg eltévedt - azon vette magát észre, hogy a lakása előtt áll; még a nevét is elfelejtette annak az utcának, ahová beköltözött.

Hazatért gyalázatos lakásába. Étlen-szomjan, sajgó szemmel, görnyedező, roskadozó szivvel és testtel lerogyott egy székre, szobája egyik sarkában; ott maradt két óra hosszat, ugy, hogy moccanni se birt. Végre kiszakitotta magát ebből az érzéketlenségből s lefeküdt. Lázas elbágyadásba merült, amelyből minden percben avval a képzelődéssel ébredt föl, hogy órákat aludt át. A szoba fojtogatta; egész teste tüzelt; borzasztó szomjas volt; esztelen lázálomképek gyötörték, melyek akkor se eresztették ki karmaik közül, mikor szemeit nyitva tartotta; éles szorongások ugy hasogatták, mint a késvágás. Éjféltájban fölébredt; oly irgalmatlan kétségbeesés fogta el, hogy üvölteni tudott volna; az ágytakarót a szájába tömte, hogy meg ne hallják; ugy érezte, hogy megőrült. Leült az ágyára s lámpát gyujtott. Folyt rajta az izzadság. Fölkelt, kinyitotta a kofferjét, hogy zsebkendőt vegyen ki belőle. Keze egy vén bibliára tévedt, melyet anyja dugott a fehérnemüje közé. Ez a Biblia a nagyapjáé volt s a nagyapjának az apjáé. A családfők a könyv végén egy fehér lapra beleirták a nevüket s életük fontosabb dátumait: a születéseket, házasságokat és elhalálozásokat. A nagyapa ceruzával följegyezte, az ő vastag betüivel, azoknak a napoknak dátumait, amikor az egyes fejezeteket olvasta s ujra elolvasta; a könyv tele volt megsárgult papirdarabokkal, amelyekre az öreg fölirta naiv elmélkedéseit. Christophe ezt a Bibliát egy deszkán tartotta, az ágya fölött; gyakran forgatta, hosszu, álmatlan éjszakáin; inkább társalgott vele, semmint olvasta. A beszélgető társa volt halála órájáig, mint ahogy az volt az apjának is. A család gyászainak és örömeinek egy százada támadt fel ebből a könyvből. Ha vele volt, Christophe nem érezte oly nagyon, hogy egyedül van. Felnyitotta a legkomorabb lapokon:

A köznapias lelkek nem tudják megérteni, hogy egy szerencsétlennek minő jótétemény ez a határtalan szomoruság. Minden nagyság jó s a fájdalom tetőpontja felér a felszabadulással. Ami gyógyithatatlanul veri, sujtja, pusztitja a lelket, az a fájdalom és az öröm középszerüsége, az önző és kicsinyes szenvedés, melynek nincs ereje, hogy félrelökje az elvesztett élvezetet és titokban kész egy uj élvezetért minden lealacsonyodásra. Christophe-ot felélénkitette az a zord fuvalom, mely a vén könyvből kiáradt: a Sinai hegynek, a hatalmas tenger tágas magánosságainak fuvalma elsöpörte a miazmákat. Mikor ujra kinyitotta a szemeit, már nappalodott. Még tisztábban látta, hogy a szobája milyen gyalázatos: érezte a nyomoruságát és az elhagyatottságát; de szembe nézett velük. A csüggedtség eltünt; csak férfias mélabu maradt vele. Ismételte Jób szavait:

Még aznap reggel elhatározta, hogy megteszi az első lépéseket. Csak két személyt ismert Párisban, két hazájabeli fiatal embert: régi barátját, Diener Ottót, ki egyik nagybátyjának, egy posztókereskedőnek üzlettársa volt a Mail városnegyedben és egy kis mainzi zsidót, Sylvain Kohnt, akiről annyit tudott, hogy segéd egy nagy könyvkereskedő cégnél, melynek a cimét nem tudta.

Benső barátságban volt Dienerrel, ugy tizennégy, vagy tizenötéves korában. Aféle gyermekbarátság volt ez nála, aminő megelőzi itt a szerelmet s amely már szerelem. Ezt a kövér, félénk, peckes modoru sihedert vonzotta Christophe szilaj függetlensége; erőlködött, hogy utánozza őt nevetséges módon; ez bosszantotta Christophe-ot és hizelgett neki. Akkoriban olyan terveket csináltak, melyek fölforgatják majd a világot. Később Diener kereskedelmi müvelődés céljából utazásokat tett és azóta nem látták egymást; de Christophe hébe-hóba hallott felőle hirt a földieitől, akikkel Diener fenntartotta a rendes összeköttetést.

Ami Sylvain Kohnt illeti, az ő érintkezése Christophe-al más természetü volt. Mint apró fickók ismerkedtek meg egymással, az iskolában, ahol a kis majom néhány csinnyel megtréfálta Christophe-ot, aki viszont elagyabugyálta, mikor látta a csapdát, melybe beleesett. Kohn nem védekezett; hagyta, hogy meghempergesse s beledörgölje arcát a porba s nyafogott; de aztán nyomban ujrakezdte, fáradhatatlan rosszindulattal, addig a napig, amikor megszeppent, mert Christophe komolyan avval fenyegette, hogy megöli.

Christophe jókedvüen ment el hazulról. Utközben betért egy kávéházba, hogy megreggelizzen. Hiusága ellenére kényszeritette magát, hogy egyetlen alkalmat se mulasszon el, mikor franciául beszélhet. Mivel - talán évekig - Párisban kell élnie, a lehető leggyorsabban alkalmazkodnia kellett az életviszonyokhoz s legyőznie idegenkedéseit. Megfogadta, hogy nem hederit a pincérre, ki csufolkodó arccal hallgatta zagyvalék beszédjét, bár emiatt kegyetlenül szenvedett és csüggedés nélkül, sulyos nehezen épitgette föl idomtalan mondatait, melyeket szivós kitartással addig ismételt, amig megértették.

Elindult, hogy fölkeresi Dienert. Szokása szerint, mikor egy gondolatot vett a fejébe, semmit se látott maga körül. Ezen az első sétán Páris egy régi és rosszul gondozott város benyomását tette rá. Christophe megszokta volt az uj német császárságnak azokat a nagyon régi s egyben nagyon fiatal városait, amelyekben egy uj erő gőgjének föltámadása érzik; kellemetlenül lepték meg a felturt utcák, a sáros kocsijárók, az emberek taszigálása, a kocsik rendetlensége, a százfajta és alaku járómüvek, lovaktól vont tisztes omnibuszok, gőzzel hajtott, villamos és mindenféle rendszerü közuti kocsik, elárusitó bódék a gyalogjárókon, falovakkal, vagy inkább szörnyetegekkel és sárkányokkal keringő körhinták a császárkabátos urak szobraitól tulzsufolt tereken és a jó Ég tudja micsoda szennyes nyüzsgés, mintha a város középkori volna még, az általános szavazati jog áldásait élvezné s régi, csavargó koldusra emlékeztető külsejétől nem tudna szabadulni. A városi köd aprószemü, átható esővé változott. Sok üzletben égett a gáz, jóllehet tiz óra elmult már.

Christophe elérkezett - persze ugy, hogy előbb elbolyongott a place des Victoires-al szomszédos utcák utvesztőjében - ahhoz a rue de la Banque-i áruházhoz, amelyet keresett. Mikor belépett, ugy tetszett neki, hogy a hosszu és homályos bolthelyiség hátsó részében Diener több alkalmazott közt csomagokat rakosgat. De egy kicsit rövidlátó volt és nem bizott a szemeiben, bár azoknak ösztönös sejtése ritkán csalta meg. Miután Christophe megmondta a nevét a segédnek, aki fogadta, nagy lett a sürgés-forgás a helyiség mélyében a dolgozó emberek közt. Előzetes tanácskozás után egy fiatal ember kivált a csoportból s németül ezt mondta:

- Oh! az nem tesz semmit! - felelte Christophe szelid nyugalommal. - Nincs itt Párisban semmi dolgom. Ha éppen kell, akár egész nap is várhatok.

A fiatal ember álmélkodva nézett rá, azt hitte, tréfál. De Christophe már nem is gondolt rá. Nyugodtan leült egy sarokba, hátat forditva az utcának; és ugy látszott, készen arra, hogy ott tanyázzon.

A segéd visszament a bolt hátulsó részébe és társaival sugdosott; komikus megütközéssel azon tanakodtak, hogyan tudnák a tolakodót szép szerrel eltávolitani.

Néhány percnyi bizonytalanság után kinyilt az iroda ajtaja s megjelent Diener ur. Vörös és széles ábrázata volt, lilaszinü sebforradásból kimarjult arca és álla, szőke bajusza, laposra nyirt, oldalt elválasztott haja, arany csiptetőt, ingmellén arany gombokat s kövér ujjain gyürüket viselt. A kalapját és esernyőjét a kezében tartotta. Fesztelen testtartással és arckifejezéssel lépett Christophe-hez. Christophe, ki elmélázva ült székén, hirtelen meglepődéssel ugrott talpra. Megragadta Diener kezeit és lármás nyájassággal kiáltott fel, ami az alkalmazottakat suttyomban nevetni és Dienert pirulni késztette. A méltóságos személyiségnek megvoltak az okai, hogy ne akarja Christophe-al megujitani a hajdani érintkezést s megfogadta, hogy már az első találkozás percétől kezdve, felsőbbséges modorával kellő távolságban fogja őt tartani. De alig került ujra Christophe tekintete elé, jelenlétében ujra kis fiunak érezte magát s emiatt dühös volt és szégyelte magát. Szaporán dadogta.

De a dolgozószobában, melynek ajtaját gondosan betette, Diener nem serénykedett széket kinálni neki. Állva maradt és sulyos ügyetlenséggel magyarázta:

- Nagyon örülök. Éppen el akartam menni. Azt hitték, már elmentem. De valóban el kell mennem... Csak egy percig maradhatok. Sürgős találkozóm van.

Christophe tisztán látta, hogy az alkalmazott s Diener, hogy kitegye a szürét, az imént hazugságban összejátszottak.

A kövér fiu lesütötte a szemét. Gyülölte Christophe-ot, hogy oly gyávának érzi magát ő előtte. S bosszusan hebegett valamit. Christophe félbeszakitotta.

(Ez a tegezés sértette Dienert, aki már az első szóktól kezdve, hiába igyekezett maga és Christophe közé az »Ön« sorompóját felállitani.)

(Azoktól, akikkel levelezett, értesült Christophe szökéséről s az üldözésekről, melyeket ellene inditottak.)

- Akkor - kezdte ujra Christophe - tudod, hogy nem mulatságból vagyok itt. Menekülnöm kellett. Semmim sincs. És élnem kell.

Diener várta, hogy kéréssel fordul hozzá. S kérését vegyes érzéssel fogadta: elégtétellel - (mert alkalma nyilt visszaszereznie Christophe-on felsőbbségét) és zavarral - mert nem merte éreztetni vele ezt a felsőbbséget ugy, ahogy szerette volna.)

- Ah - szólt fontoskodva - ez bizony bosszantó, nagyon bosszantó. Az élet nehéz itt. Minden drága. Óriásiak a költségeink. És ez a sok alkalmazott...

- Van, van, hála Isten, megjárja! - mondta óvatosan Diener. (Bizalmatlan volt.)

- No hát akkor, beszélj ott rólam. Azok ott bizonyára zenekedvelők. Gyerekeik is vannak. Leckéket fogok nekik adni.

- Mi az megint? - mondta Christophe. - Talán bizony kétségbe vonod, hogy elég a tudásom ehhez a mesterséghez?

Mintha ő tenne szivességet, ugy kérte azt. Diener, aki soha semmit se tett volna Christophe-ért, ha csak azért az örömért nem, hogy lekötelezettjének érezheti, el volt tökélve, hogy az ujját se mozditja meg érdekében.

- Igen... Szó, ami szó, a te ügyed, az a pör... Ha kitudódnék... Rám nézve nehéz dolog ez. Sokat árthat nekem.

Megállt, mert látta, hogy Christophe arca eltorzul a haragtól és sietve tette hozzá:

- Nem is rólam van szó. Magam miatt nem félek... Ah! ha magam volnék! De hát, tudod, a nagybácsim. Az üzlet az övé, nélküle én semmit se tehetek...

Mindjobban elrémülve Christophe arcától s a robbanástól, mely kitörni készült, igy szólt nagy szaporán - (alapjában véve nem volt rossz, a fösvénység s a hiuság viaskodtak benne; szerette volna lekötelezni Christophe-ot, de csekély költséggel):

Christophe karmazsinszinüvé vált. Egészen közel ment Dienerhez, ugy, hogy ennek sietve hátrálnia kellett az ajtóig, amelyet kinyitott, készen arra, hogy behiv valakit. De Christophe beérte avval, hogy közel értette hozzá lángbaborult fejét.

Félrelökte őt az utból s ment kifelé a hivatalnokok közt. S utálatában köpött egyet a küszöbön.

Nagy léptekkel ment az utcán. Részeg volt a haragtól. Az eső kijózanitotta. Nem is tudta: hová megy tulajdonképpen. Nem ismert senkit. Egy könyvkereskedés előtt megállt, hogy gondolkozzék s nézegette, anélkül, hogy látta volna, a kirakatban a könyveket. Az egyiknek cimlapján szeme megakadt a kiadónak nevén. Azon tünődött, hogy miért? Pár pillanat mulva eszébe jutott, hogy annak a cégnek a neve, amelyben Sylvain Kohn alkalmazott volt. Följegyezte a cimét... De hát volna is ennek célja? Hiszen bizonyos, hogy nem fog odamenni... És ugyan miért is menne? Ha az a rongyos Diener, aki barátja volt, igy fogadta, mit várhat egy ripőktől, akivel kiméletlenül bánt s aki föltétlenül gyülöli őt? Hiábavaló megalázkodás volna. Vére föllázadt. De a veleszületett pesszimizmus, mely talán keresztény neveltetéséből marad meg benne, arra ösztökélte, hogy a legvégsőkig próbára tegye az emberek aljasságát.

- Nekem nem szabad teketóriáznom. Mielőtt megdöglenék, át kell esnem minden kisérleten.

Ujra emlékébe véste a cimet s elment Kohn-hoz. El volt szánva, hogy az első szemtelen szóra ököllel megy a fejének.

A könyvkiadó háza a Madeleine negyedben volt. Christophe fölment az egyik első emeleti szalónba s kérdezősködött Sylvain Kohn után. Egy libériás alkalmazott azt felelte neki, hogy »nem ismeri.« Christophe elcsodálkozva, azt hitte, hogy rosszul ejtette ki a nevét és ismételte a kérdést; de az alkalmazott, miután figyelmesen meghallgatta, kijelentette, hogy ilyen nevü ur nincs a cégnél. Christophe, egészen megzavarodva, mentegetőzött s éppen távozni készült, mikor egy folyosó hátsó részében kinyilt az ajtó s magát Kohnt pillantotta meg, aki egy hölgyet kisért ki. Annak a sértésnek a hatása alatt, melyet csak az imént szenvedett el Dienertől, hajlandó volt e pillanatban azt hinni, hogy mindenki csufot üz belőle. Első gondolata az volt, hogy Kohn meglátta őt, mikor belépett s azt izentette az inassal, hogy nincs az irodában. Fuldoklott ettől a szemérmetlenségtől. Méltatlankodva kifelé indult, mikor hallotta, hogy nevén szólitják. Kohn éles szemével messziről fölismerte s mosollyal az ajkán, kitárt karokkal, a tulzott öröm minden jelével sietett feléje.

Sylvain Kohn kistermetü volt, zömök, arca amerikai módra, egészen csupaszra beretvált, arcbőre tulságosan vörös, haja tulságosan fekete, széles, tömzsi képén szétmáltak a vonások, szemei aprók, fürkészők és ráncosak voltak, a szája kissé félreállt, mosolya nehézkes és rosszindulatu volt. Öltözetén meglátszott a keresett elegáncia, mellyel leplezni akarta termete hibáit, magas vállát és csipőinek a szélességét. Csak ezek a testi fogyatkozások gyötörték hiuságát; szives örömest eltürte volna, hogy három rugást kapjon a hátsó felébe, ha ezért két-három hüvelyket nyerhetett volna és nyulánkabb termetet. Más egyebet tekintve, mindenképpen önelégült volt; azt hitte magáról, hogy ellenállhatatlan. S ami igazán sok, tényleg az volt. Ez a kis német zsidó, ez a tuskó, a párisi elegáns világ krónikása és itélőmestere lett.

Ő volt a szép francia stilus, a francia elegáncia, a francia lovagiasság, a francia esprit bajnoka. Régence, vörös sarok, Lauzun.

Kicsufolták, de evvel nem hiusitották meg sikereit. Azok, akik azt mondják, hogy Párisban a nevetségesség öl, nem ismerik Párist; vannak emberek, akik nem hogy bele nem halnak, hanem élnek belőle; a nevetségesség mindenhez elvezet: a dicsőséghez és a jó szerencséhez, még a szerelemben is. Sylvain Kohn alig győzte már összeszámlálni a vallomásokat, melyeket frankfurti marivandage-ainak mindennap köszönhetett.

- Ah! ez aztán a meglepetés! - kiáltotta vidáman, megszorongatta Christophe kezét hurkás, rövidujju kezeiben, melyek ugy tüntek föl, mintha kissé szük bőrbe lettek volna begyömöszölve. Nem tudta magát rászánni arra, hogy elengedje Christophe kezét. Azt lehetett volna hinni, hogy legjobb barátjával került össze. Christophe, akit ez zavarba hozott, azon tünődött, vajjon nem üz-e belőle gunyt? De Kohn nem gunyolódott. Vagy ha volt is szavaiban guny, nem több, mint máskor. Kohn sokkal értelmesebb volt, semhogy haragot tartson. Jó ideje már, hogy elfelejtette, mily rosszul bánt vele Christophe és ha emlékezett volna is rá, egyáltalán nem törődött volna vele. El volt ragadtatva, hogy alkalma nyilt egy volt pajtása előtt uj hivatala jelentőségében és párisi modora előkelőségében bemutatkozni. Nem hazudott, mikor meglepetését hangoztatta; ha valamire még csak legtávolabbi gondolataiban se számitott, ugy az bizonyára Christophe látogatása volt és habár éleslátása előre tudta is, hogy Christophe valami cél érdekében jött hozzá, kész volt a legjobb hajlandósággal fogadni őt, már csak azért is, mert látogatása a hatalma iránt nyilvánitott tisztelet volt.

- Hazulról jön? Hogy van a mama? - kérdezte olyan bizalmaskodással, mely máskor sértette volna Christophe-ot, de most, ebben az idegen városban, jól esett neki.

- De hogy van az - kérdezte Christophe, egy kissé gyanakodva még - hogy az imént azt felelték nekem, hogy Kohn ur nincsen itt?

- Kohn ur nincsen itt, mondta Sylvain Kohn nevetve. Már nem Kohn-nak hivnak. Nevem Hamilton.

S odalépett egy hölgyhöz, aki éppen elment mellettük, kezet szoritott vele s arcát mosolyokra fintoritotta. Aztán visszajött. Megmagyarázta, hogy, a hölgy irónő, aki tüzes gyönyört árasztó regényeiről hires. A modern Sapho ruhaderekát ibolyaszin kitüntetés diszitette, dusan dagadó idomai voltak, bemázolt és örvendező arca körül égőszőke haja; kérkedő modorban beszélt, férfias hangon, a franc-comtoisbeliek kiejtésével.

Kohn ujra elkezdte kérdezgetni Christophe-ot. Tudakozódott szülőföldjük valamennyi ismerőséről, értesitést kért erről is, arról is, hogy mi lett belőlük, bizonyos kacérsággal fitogtatva azt, hogy emlékezik mindenkire. Christophe feledni kezdte ellenszenvét; háladatos nyájassággal felelgetett, egész tömegét adta a részleteknek, amelyek Kohnt teljesen hidegen hagyták s amelyeket ujra meg ujra félbeszakitott.

- Franciaország - nő, kedvesem. Ha fel akarja magát küzdeni, vegye hasznukat.

Christophe nem hallgatta meg ezt a magyarázatot s folytatta a maga fejtegetéseit. Kohn, hogy véget vessen nekik, ezt kérdezte:

- Ahá! - gondolta Christophe. - Eddig nem tudott semmit. Azért volt olyan szeretetreméltó. Ha majd tudni fogja: miért jöttem, minden meg fog változni.

Rátarti büszkeséggel beszélte el mindazt, ami a lehető legrosszabb fényt vethette rá: verekedését a katonákkal, az ellene inditott hajszákat és szökését hazájából.

Melegen megszoritotta a kezét. Gyönyörüsége telt minden fricskában, amit a hatóságok kaptak és ez annál inkább érdekelte, mert ismerte a történet hőseit: a dolognak egész komikus volta világosan tünt fel előtte.

- Nézze csak! - folytatta. - Tizenkét óra elmult. Örvendeztessen meg avval, hogy velem ebédel.

- Most már látja, milyen a helyzetem. Azért jöttem ide, hogy munkát keressek, zeneleckéket, addig is, mig nevemet megismerik. Ajánlhatna-e engem?

- Hát hogyne! - mondta Kohn. - Akinek csak akarja. Én itt mindenkit ismerek. Teljesen a szolgálatára állok.

Christophe ömlengve hálálkodott. Ugy érezte, hogy szivéről nagy teher esett le.

Az ebédnél olyan étvággyal falt, mint aki két nap óta egy harapást se nyelt. Szalvétáját a nyaka köré kötötte s késsel evett. Kohn-Hamilton borzasztóan megütközött falánkságán és pórias modorán. Nem kevésbé sértette őt az a csekély figyelem, amelyet asztaltársa az ő hencegéseivel szemben tanusitott. El akarta őt széditeni fényes ismeretségeinek s szerencsés szerelmi kalandjainak meséivel, de mindez kárbaveszett fáradság volt: Christophe nem hallgatta meg, teketória nélkül félbeszakitotta. Nyelve megoldódott; kezdett bizalmaskodó lenni. A szive csak ugy duzzadt a hálától s Kohnt halálra untatta avval, hogy ártatlanul előadta neki a jövőre vonatkozó terveit. Különösen avval bőszitette fel nagyon, hogy egyre-másra átnyult az asztal fölött és áradozva szorongatta a kezét. Ingerültségét még betetőzte, hogy német szokás szerint, kocintani akart vele s inni, érzelmes szavakkal, azokért, akik távol vannak és Rhein apóért. Kohn már látta, rémüldözve, azt a pillanatot, mikor énekelni kezd. A szomszéd asztaloknál gunyosan nézték őket. Kohn sürgős elfoglaltságát használva fel ürügyül, fölkelt. Christophe beléje kapaszkodott; azt akarta tudni, mikor kaphatna tőle ajánlólevelet, mikor jelentkezhetne valakinél s mikor kezdhetné meg a leckeadást.

- Foglalkozni fogok a dologgal. Még ma este! - igérte Kohn. - Azonnal szóba hozom. Nyugodt lehet.

- Óh, az nekem nem fáradság. Ellenkezőleg! Most még ugy sincs semmi más dolgom Párisban, nem igaz?

- Az ördögbe is! - gondolta Kohn. - Nem! - kezdte ujra fennhangon - inkább majd irni fogok önnek. Ezekben a napokban nem találna itt. Adja csak ide a lakása cimét.

Az irodában figyelmeztette az inast, hogy ha «a német» keresi, mondja, hogy elment. Tiz perccel később már el is felejtette őt.

- Derék fiu! Jó fiu! - gondolta magában. - Milyen igazságtalan voltam iránta. És nem is haragszik rám.

Furdalta a lelkiismeret; azon járt az esze, hogy megirja Kohn-nak, mennyire fáj neki, hogy a multakban olyan rossz véleménye volt róla s bocsánatot kér tőle azért, hogy igazságtalanul bánt vele. De könnyebben ment nála egy partiturának, mint egy levélnek a megirása és miután tizszer is káromkodva szidta a szálloda tintáját és tollát, elvesztette türelmét s az egészet a pokolba küldte.

A nap hátralévő része lassan telt, de Christophe-ot annyira kifárasztotta rossz éjszakája és a délelőtti lótás-futás, hogy a székén elbóbiskolt. Ernyedtségéből csak estefelé serkent föl, hogy lefeküdjék s megszakitás nélkül tizenkét órát aludt egyhuzamban.

Nem kételkedett Kohn pontosságában. Nem mozdult ki hazulról, avval biztatva magát, hogy Kohn talán benéz a szállodába, mielőtt a hivatalába megy.

Hogy végig otthon maradhasson, déltájban fölhozatta az ebédjét a földszinti kurta korcsmából. Aztán ismét várakozott, biztosan számitva arra, hogy Kohn ebéd után a vendéglőből beszól hozzá.

Föl-alá járkált szobájában, leült, ujra elkezdett föl-alá sétálni, kinyitogatta az ajtót, mikor a lépcsőn fölfelé menők lépteit hallotta. Egyáltalában nem kivánkozott Párisban sétálgatni, hogy elaltassa türelmetlenségét.

Lefeküdt az ágyra. Gondolata szüntelen vissza-visszaszállt öreg édes anyjához, ki e percben szintén rá gondolt - az egyetlenre, aki rá gondolt. Véghetetlen gyengédséget érzett iránta s lelkifurdalást, hogy elhagyta. De nem irt neki. Várakozott, amig tudathatja vele, milyen állást talált.

Mélységes szerelmük ellenére, sem az egyiknek, sem a másiknak nem jutott volna eszébe a levélirás, csak azért, hogy egyszerüen azt irják, hogy szeretik egymást; a levél arra való, hogy meghatározott dolgokról számoljon be. Az ágyon fekve, kezeit a feje alatt összekulcsolva, ábrándozott. Jóllehet szobája távol esett az utcától, Páris dübörgése betöltötte a csendet; a ház rengett. Ujra eljött az éjszaka, anélkül, hogy levelet kapott volna.

A harmadik napon Christophe, akit ez az önkéntes bezárkózás kezdett felbősziteni, rászánta magát, hogy elmegy hazulról. De Páristól az első este óta ösztönszerü idegenkedést érzett. Nem óhajtott semmit se látni: nem bántotta a kiváncsiság; sokkal jobban foglalkoztatta a saját élete, semhogy öröme telt volna abban, hogy a másokét szemlélje; és a mult emlékei, egy város nevezetes épületei iránt közömbös maradt. S valóban, alig járt künn egy kis ideig, máris unatkozott és bár föltette magában, hogy egy hét leforgása előtt nem keresi föl Kohnt, egy iramodással beállitott hozzá.

Az inas, akinek Kohn kiadta a jelszót, azt mondta, hogy Hamilton ur üzleti ügyekben elutazott Párisból. Csapásként hatott ez Christophe-ra. Dadogva megkérdezte, mikor jön vissza Hamilton ur. Az alkalmazott, találomra, ezt felelte:

Christophe megdöbbenve ment vissza a lakására s a következő napokon otthon gubbasztott. Képtelen volt ujra hozzáfogni a munkához. Rémülettel vette észre, hogy megtakaritott vagyonkája - az a kevéske pénz, amit anyja küldött volt neki gondosan bekötve egy zsebkendőbe - a kofferja fenekén rohamosan fogyatkozott.

Szigoru életrendnek vetette magát alá. Csak este ment le vacsorázni a földszinti korcsmába, ahol a törzsvendégeknek mihamar ösmerős lett a »Porosz«, vagy a »Savanyu Káposzta« néven. Kinos erőfeszitések árán irt két-három levelet francia zenészeknek, akiknek nevét homályosan ismerte. Az egyik közülök már tiz évvel azelőtt meghalt. Arra kérte őket, hogy legyenek szivesek őt fogadni. A helyesirás fura volt és a stilust olyan hosszu inverziók és szertartásos szólásmódok füszerezték, aminők a németben szokásosak. Az episztolát igy cimezte: »A Francia Akadémia palotájában.« Az egyetlen, aki elolvasta, jót mulatott rajta barátaival.

Egy hét mulva Christophe ujra elment a könyvkereskedésbe. Ezuttal a véletlen segitett neki. A küszöbön találkozott Sylvain Kohn-al, aki éppen kifelé indult. Kohn elfintoritotta az arcát, mikor látta, hogy meg van csipve; de Christophe annyira örvendezett, hogy ezt nem vette észre. Boszantó szokásához hiven ismét megragadta a kezét, s egész vidáman kérdezte:

- Hisz tudja, mi végett jöttem... Megmondták, ugy-e bár?... Nos hát, mi ujság? Beszélt rólam? Mit feleltek?

Kohn mind jobban és jobban elfanyalodott. Christophe meglepődött erőltetett viselkedésén; ez már egészen más ember volt.

- Beszéltem Önről - mondta Kohn - de semmit se tudok; nem volt időm. Utolsó találkozásunk óta nagyon el voltam foglalva. A fejem bubja se látszott ki a sok munkából. Nem is tudom, hogy készülök el vele. Össze kell roskadnom. Még az lesz a vége, hogy belebetegszem.

- Talán nem jól érzi magát? - kérdezte Christophe nyugtalan gondoskodással.

- Rosszul vagyok. Néhány nap óta, nem tudom, de valami bajom van. Érzem, hogy beteg vagyok s nagyon szenvedek.

- Ah! Istenem! - mondta Christophe, megfogva a karját. - A fődolog, hogy nagyon vigyázzon magára. Pihennie kell. Mennyire sajnálom, hogy még evvel a fáradsággal is terhére voltam. De hát miért is nem mondta? S tulajdonképpen mit érez?

Olyan komolyan vette a rossz kifogásokat, hogy Kohnt, akinek szelid kacaghatnékja támadt, s aki igyekezett ezt lehetőleg palástolni, lefegyverezte ez a nevetséges szendeség. A guny a zsidóknak oly kedves élvezet - (és ebben a tekintetben zsidó nagyon sok párisi keresztény) - hogy különleges elnézéssel vannak a tolakodók, sőt ellenségeik iránt is, ha alkalmat adnak nekik, hogy rovásukra gunyolódjanak. Kohnt is meghatotta az az érdeklődés, amit Christophe személye iránt tanusitott. Hajlandóságot érzett, hogy szivességet tegyen neki.

- Egy jó eszmém támadt! - mondta. - Elvállalna-e zenemüvek kiadása körül fölmerülő munkákat, addig is, mig leckéi lesznek?

- Megvan már, ami éppen Önnek való! - mondta Kohn. - Benső ismeretségben vagyok egy nagy zenemükiadó cég egyik főnökével, Daniel Hecht-el. Be fogom Önt neki mutatni; majd meglátja, miféle munkát kaphat ott. Én persze, tudja, mit se értek ehhez. De ő igazi zenész. Nem lesz nehéz megérteniök egymást.

A következő napra találkozót adtak. Kohn nem bánta, hogy szivességet téve Christophe-nak, egyben le is rázhatja őt a nyakáról.

Másnap Christophe elment Kohnért a hivatalába. Kohn tanácsára magával hozta néhány szerzeményét, hogy bemutassa őket Hechtnek. A zenemükereskedőt üzletében találták, az Opera mellett. Mikor beléptek, Hecht nem hagyta magát háborgatni; Kohn kézfogására hidegen odanyujtotta a két ujját, nem viszonozta Christophe szertartásos köszöntését és Kohn kérésére átment velük egy szomszéd szobába. Nem mondta nekik, hogy foglaljanak helyet. Szemét a falra szegezve, háttal a fütetlen kandallónak támaszkodott.

Daniel Hecht a negyvenes felé járt, magas, hideg, rendes öltözetü ember volt, nagyon kifejezetten föniciai tipus, megjelenése értelmes és kellemetlen, arca mogorva, szőre fekete, assziriai királyszakálla hosszu volt és négyszögalakura vágott. Szembe majd soha nem nézett s beszédmódja fagyos és brutális volt, mely ugy sujtott le, mint a szidalmazás, még akkor is, ha jónapot kivánt. Ez a szemtelen modor inkább látszólagos volt, mint valódi. Kétségkivül benne volt ez a lekicsinylés a jellemében; de még inkább abból származott, ami gépies és erőltetett volt benne. Az efajta zsidók nem ritkák s velük szemben nem éppen enyhe a vélemény: kihivónak bélyegzi ezt a hasogató merevséget, mely gyakran valamely gyógyithatlan testi és lelki félszegségből származik.

Sylvain Kohn, a szenvelgett tréfálkozás hangján, tulzott magasztalásokkal mutatta be pártfogoltját. Christophe, ki a fogadtatástól megzavarodott, kalapjával és kézirataival kezében ide-oda himbálta magát. Miután Kohn előadta a mondanivalóját, Hecht, aki eddig ugy tett, mintha nem is sejtette volna Christophe ottlétét, fejét lenézően feléje forditotta s anélkül, hogy rá nézett volna, igy szólt:

Christophe ugy fogadta ezt a kijelentést, mint ökölcsapást a melle közepébe. A pir elöntötte az arcát.

Hecht meg se rebbentette a szemét s folytatta rendületlenül, mintha Christophe nem is léteznék.

Azok közé az emberek közé tartozott, akiknél már az is rossz osztályzatot jelent, ha ők valakit nem ismernek.

- És Ön a Rhein-Landból való? Csodálatos, mennyi ember van ott, aki zenébe ártja magát! Azt hiszem, egy sincs köztük, aki magát zenésznek ne mondaná.

Élcet akart mondani és nem valami szemtelen megjegyzést, de Christophe másképpen vette föl. Visszavágott volna, ha Kohn meg nem előzi.

- Ah! bocsánat, bocsánat - mondta Hecht-nek - de rólam el kell ismernie, hogy én semmit se értek hozzá?

- Ha ahhoz, hogy valaki tessék önnek, az kell, hogy ne legyen zenész - mondta szárazon Christophe - akkor sajnálom, engem nem használhat.

Hecht, a fejét még mindig oldalvást forditva, ugyanolyan közömbösen, mint az elébb, ujra kezdte:

- Dalokat, szimfóniákat, szimfonikus költeményeket, vonós négyeseket, suite-ket zongorára, szinpadi zenét - mondta Christophe nekitüzesedve.

Annál inkább bizalmatlan volt az ujon érkezett iránt, mivel annyi müvet irt s ő, Daniel Hecht, nem ismerte őket.

- No hát - mondta - lehet, hogy adhatok Önnek valami munkát, mivel Hamilton barátom ajánlja Önt. Éppen most egy gyüjtemény jelenik meg nálam, Az Ifjuság Könyvtára s ebben kiadok néhány könnyü zongoradarabot. Át tudná nekem irni Schumann Carneval-ját leegyszerüsitve, hat és nyolc kézre.

- Nem értem, mi az, amin Ön ennyire elcsudálkozik. Ez nem olyan könnyü munka. S ha Ön tulkönnyünek találja, annál jobb. Ön azt mondja, hogy jó zenész. Én hiszek Önnek. De, utóvégre is, én nem ismerem Önt.

- Ha az ember hitelt adna ennek a sok fickónak, lepipálnák ezek még Johannes Brahmsot is.

Christophe nem felelt - (megfogadta, hogy elfojtja felindulásait) - a fejébe nyomta a kalapját s megindult az ajtó felé. Kohn nevetve visszatartotta.

Christophe szó nélkül átnyujtotta a kéziratokat. Hecht, hanyagul, rájuk vetette a szemét.

- Mi ez? Suite zongorára... (Olvasva) Egy nap... Ah! mindig csak programmzene!

Látszólagos közömbössége ellenére nagy figyelemmel olvasta. Kitünő zenész volt, értette a mesterségét, különben azon tul aztán semmit se látott; az első pár ütem után teljesen tisztán érezte, hogy kivel van dolga. Miközben a müvet olvasta, lenéző arckifejezéssel hallgatott, nagyon meglepte a tehetség, melyet benne fölfedezett; de gőgös természete, Christophe modora és sértett hiusága nem engedte, hogy eláruljon valamit. Végigment rajta, csendben, nem ejtve el egy hangjegyet se:

- Semmi szükségem sincs arra, hogy ezt mondják nekem - jegyezte meg magából kikelve.

- Én pedig azt gondoltam - mondta Hecht - hogy azért mutatja nekem ezt a darabot, mert tudni akarja, mit tartok róla.

- Mást nem adhatok most Önnek, csak amit az imént mondtam. S még ebben sem vagyok biztos. Azt mondtam, hogy lehetséges.

- Egy olyan zenészt, mint Ön? - mondta Hecht sértőn gunyos hangon. - Zenészek, akik, ha a legkevesebbet mondom, vannak olyan jók, mint Ön, nem tartották ezt a foglalkozást méltóságukon alul valónak. Egyesek, akiket meg tudnék nevezni s akik jól ismertek ma Párisban, hálásak voltak ezért irántam.

- Persze, afféle csepürágó kóklerek! - fakadt ki Christophe. (Ismerte már a francia nyelv bizonyos finomságait) - Ön csalódik, ha azt hiszi, hogy efajta emberrel van dolga. Azt hiszi talán, hogy imponál nekem avval, ha nem néz az arcomba s foghegyről beszél velem? Még a köszönésemet se kegyeskedett viszonozni, mikor beléptem... De hát mi Ön, hogy igy bánik velem? Legalább zenész Ön? Irt valaha valamit? S Ön akar tanitani engem, hogyan kell irni, engem, akinek élete a zeneszerzés! És Ön semmi jobbat nem ajánlhat nekem, miután elolvasta a szerzeményemet, mint azt, hogy heréljek ki nagy zenészeket, s bepiszkoljam a munkáikat, hogy kis lányok táncolhassanak rá! Erre jók lesznek az Ön párisi zeneszerzői, ha ugyan elég gyávák ahhoz, hogy eltürik Öntől a megleckéztetést! Ami engem illet, én megdöglök inkább!

Alapjában becsülte őt. Elég értelmes volt ahhoz, hogy megérezze nemcsak a müveknek, hanem az embereknek az értékét is. Christophe szidalmazó heveskedése alatt meg tudta látni az erőt, melyről tudta, hogy ritkaság - a müvészek világában még nagyobb, mint másutt. De hiusága megcsökönyösödött: semmi áron se lett volna hajlandó elismerni, hogy hibázott. Lojális szükségét érezte annak, hogy Christophe-nak igazságot szolgáltasson, de képtelen volt ezt megtenni, hacsak Christophe meg nem alázkodik előtte. Várta, hogy Christophe ujra beállit hozzá: szomoru skepticizmusa és az emberekről szerzett tapasztalatai megismertették vele azt a lealacsonyodást, amire az akaratokat elkerülhetetlenül belekényszeriti a nyomoruság.

Christophe hazament. A harag helyébe jött a levertség. Ugy érezte, hogy el van veszve. A gyönge támogatás, amelyre számitott, összedőlt. Bizonyos volt abban, hogy nemcsak Hechtet, hanem Kohnt is, aki bemutatta, halálos ellenségévé tette. Egy ellenséges városban a tökéletes elhagyatottság. Dieneren és Kohnon kivül senkit se ismert. Barátnője, Corinne, a szép szinésznő, akivel Németországban összebarátkozott, nem volt Párisban; még müvészi köruton volt a külföldön, Amerikában, még pedig ezuttal a saját zsebére; mert hires lett; az ujságok harsány hireket közöltek utazásáról. Hányszor tette föl magában Christophe, hogy ha Párisban lesz, fölkutatja a kis francia nevelőnőt, akinek, bár anélkül, hogy akarta volna, mégis csak miatta kellett a helyét odahagynia! De most, hogy Párisban volt, kiderült, hogy csak egyet felejtett el: a nevét. Lehetetlen volt reá emlékeznie. Csak a keresztneve maradt az eszében: Antoniette. Különben, még ha emlékezett is volna rá, módjában lett volna-e megtalálni egy szegény nevelőnőt, ebben az emberi hangyabolyban!

A lehető leggyorsabban biztositania kellett annyit, amiből megélhetett. Öt frankja maradt. Undorodva bár, de mégis rászánta magát, hogy megkérdezi a szállásadójától, a kövér korcsmárostól, vajjon nem ismer-e a városnegyedben olyanokat, akiknek zongoraleckéket adhatna. A házigazda, aki már eleve is csak közepes becsülésre méltatta az olyan embert, aki napjában csak egyszer étkezik és németül beszél, a tisztelet utolsó maradékát is megvonta tőle, mikor megtudta, hogy csak zenész. A régi fajból való francia volt, akiknél a zene naplopó mesterség. S csufolódva szólt:

- Zongoraleckét?... Nem ismerek. Tud zongorázni? Gratulálok! Mégis csak furcsa, hogy vannak, akik kedvtelésből erre a mesterségre adják magukat! Rám minden zene olyan hatást tesz, mint az eső, mikor esik... Ejnye bizony, talán megtanithatna engem. Mondják csak, kérem, mit szólnak hozzá? - kiáltotta, odafordulva a munkásokhoz, akik iddogáltak.

- Csinos kis mesterség - mondta az egyik. - Nem piszkit. Meg aztán tetszik a hölgyeknek.

Christophe rosszul értette meg a francia beszédet s még rosszabbul a csipkelődést: keresgélte a szavakat; nem tudta, haragudjon-e.

- Talán akadna mégis valaki - folytatta Christophe-hoz fordulva - aki magának való volna.

Megmondták Christophe-nak, hogy a mészáros lányára gondolnak: a szülei kisasszonyt akarnak belőle csinálni; talán beleegyeznének abba, hogy a lányuk zongoraleckéket vegyen, ha másért nem, csakhogy beszéljenek róla. A fogadós felesége megigérte, hogy utána jár a dolognak.

Másnap azt mondta Christophe-nak, hogy a mészárosné látni szeretné. Elment hozzá. A kasszánál találta, állati tetemek közt.

Szép asszony volt, viruló arcszinü, édeskés mosolyu, ki méltóságos arcot vett föl, mikor megtudta, hogy miért keresik. Azonnal rátért a pénzkérdésre, és sietve tette hozzá, hogy sokat áldozni nem akar, mert a zongorázás kellemes ugyan, de nem szükséges: egy óráért ötven centime-ot kinált Christophe-nak. Ennek utána, bizalmatlankodó arccal, azt kérdezte tőle, hogy legalább jól ért-e a zenéhez.

Ugy látszott, hogy megnyugodott s nyájasabb is lett, mikor Christophe azt mondta, hogy nemcsak ért hozzá, hanem komponál is: ez hizelgett a hiuságának; elhatározta, hogy a városnegyedben el fogja hiresztelni, hogy a leánya egy zeneszerzőtől vesz zongoraleckéket.

Másnap Christophe, ott látva magát egy széken a zongora mellett - szörnyü hangszer volt, alkalmi vétel, olyan hangokat adott, mint egy gitár - a kis mészárosleánnyal, akinek rövid és vastag ujjai ide-oda bukdácsoltak a billentyükön, aki képtelen volt két hangot egymástól megkülönböztetni - aki rángatózott az unalomtól, aki már az első percekben az arcába ásitott - tudva azt, hogy végig kell szenvednie az anya felügyeletét és társalgását, eszméit a zenéről s a zenei nevelésről - oly nyomorultnak, oly nyomorultan megalázottnak érezte magát, hogy már annyi ereje se volt, hogy méltatlankodjon. Teljesen lesujtva tért vissza a lakására; voltak esték, mikor nem tudott ebédelni. Ha néhány hét leteltével idáig esett, vajjon később meddig fog még sülyedni? Mit használt neki, hogy fellázadt Hecht ajánlata ellen? Amit elfogadott, az még megalázóbb volt.

Egy este a szobájában megeredtek a könnyei; kétségbeesetten térdre vetette magát az ágya előtt, imádkozott... Kihez imádkozott? Kihez imádkozhatott? Istenben nem hitt, azt hitte, hogy nincs Isten... De kellett imádkoznia, ki kellett magát imádkoznia. Csak a középszerü emberek nem imádkoznak soha. Ők nem ismerik azt az érzést, mely az erős embereket arra kényszeriti, hogy néha-néha visszavonuljanak szentélyeikbe. Otthagyva a napi megaláztatásokat, szive zsongó csöndjében Christophe érezte Örökkévalójának, az Ő Istenének jelenlétét. A nyomoruságos élet hullámai alatta kavarogtak, anélkül, hogy fölcsaptak volna hozzá. Az ő Istene s ez élet közt volt-e valami közösség? A világnak pusztitásra acsarkodó minden fájdalma szétzuzódott az ő sziklafalán. Christophe hallotta ereinek lüktetését, mint egy belső tengert s egy hangot, mely ezt ismételgette:

Jól ismerte ezt a hangot: mindig hallotta, amióta csak vissza tudott emlékezni. Megesett vele, hogy megfeledkezett róla; gyakran hónapok is elteltek, hogy nem ébredt benne tudatra hatalmas és egyhangu ritmusa; de tudta, hogy ott van, hogy nem szünik soha, hasonlatosan a tengerhez, mely zug az éjszakákon. Ebben a zenében feltalálta a nyugalmat és tetterőt, melyeket belőle meritett, valahányszor belémártotta magát. Megenyhülve kelt föl. Nem, legalább az az egy bizonyos, hogy abban a sulyos életben, melyet él, nincs semmi olyan, amiért szégyenkeznie kellene; pirulás nélkül eheti kenyerét; azok piruljanak, akik ezen az áron vétetik meg vele. Türelem! Türelem! Majd eljön még az idő!

De másnap ujra elfogta a türelmetlenség; és minden erőfeszitése ellenére egy leckén végre is kitört belőle a düh a hülye barom ellen, aki ráadásul szemtelen is volt, aki csufolta a kiejtését s majmos rosszindulattal éppen az ellenkezőjét csinálta annak, amit mondott neki.

Christophe haragos kiabálásaira a hölgyike orditozni kezdett. A lány elrémült és méltatlankodott, hogy egy ember, akit megfizetnek, merészel vele tiszteletlenül bánni. Elkezdett kiáltozni, hogy ütik-verik őt. (Christophe elég keményen megrázta a karját). Az anya berohant, mint egy furia, a lányát csókokkal, Christophe-ot szidalmakkal boritotta el.

A mészáros, aki szintén beállitott, kijelentette, hogy nem türi, hogy egy rongy porosz hozzányuljon a leányához. Christophe, a haragtól elfakulva, szégyenkezve s félve attól, hogy a férfit, az asszonyt és a leányt meg találja fojtani, a zápor közben elmenekült.

Házigazdáinak, akik látták, hogy magából kikelve jön haza, nem volt nehéz ráterelni a beszédet arra, hogy mi történt vele. Rosszindulatuk a szomszédok iránt örömet lelt a történetben. Ám este már az egész városrész azt hiresztelte, hogy a német egy otromba fráter, aki veri a gyermekeket.

Christophe ujabb lépéseket tett néhány zenemükereskedőnél, de eredmény nélkül. Nem találta nagyon barátságosnak a franciákat; és hebehurgya ide-oda kapkodásukon elszörnyülködött. Az a benyomása volt, hogy anarchikus társadalmukat zsarnoki és büszke bürokrácia igazgatja.

Egy este, mikor a boulevardokon őgyelgett, erőfeszitéseinek hiábavalóságán kétségbeesve, megpillantotta Sylvain Kohnt, aki szembe jött vele. Abban a meggyőződésben, hogy haragban vannak egymással, félreforditotta a szemeit s megpróbálta észrevétlenül elhaladni mellette.

- Ugyan mi lett Önnel ama hires nap óta? - kérdezte nevetve. - El akartam menni Önhöz; de nincs meg már lakásának a cime... Teringettét, kedvesem, nem is tudtam, mi lakozik Önben. Fellépése eposzi volt.

Eszeágában se volt haragudni, sőt örvendett, hogy Christophe Hechtet olyan alaposan megcibálta: abban a pár percben gyönyörüsége telt. Teljesen közömbös volt neki, hogy Hechtnek vagy Christophe-nak van-e igaza; az embereket csak abból a szempontból itélte meg, a mulatság mekkora mértékét tudják neki nyujtani; és Christophe-ban a magas komikumnak olyan forrását fedezte föl, amelyből biztos hasznot remélhetett.

- Miért nem látogatott meg? - folytatta. - Vártam Önt. Mit csinál ma este? Velem jön ebédelni. Többé már el nem eresztem. Magunk közt leszünk: néhány müvész, kik kéthetenkint egyszer összejövünk. Meg kell ismernie ezt a világot. Jöjjön. Be fogom Önt mutatni.

Christophe hiába szabadkozott az öltözetével. Sylvain Kohn elvitte magával.

Christophe azon vette magát észre, hogy vagy harminc fiatal ember társaságába került, kik huszonöt-harmincöt évesek lehettek s élénken vitatkoztak. Kohn ugy mutatta be, mint aki mostanában szökött meg Németország börtöneiből. Az ifjak semmi figyelmet se forditottak rá, még csak abba se hagyták szenvedélyes vitájukat, amelybe Kohn, alighogy közibök érkezett, hanyatt-homlok belémerült.

Christophe ettől a válogatott társaságtól bátorságát vesztve, hallgatott és csupa fül volt. Mivel nehezen tudott lépést tartani a szaporán pergő francia beszéddel, nem sikerült megértenie, mily nagy müvészi érdekekről folyt a vitatkozás. Hiába figyelt, csak ilyen szavakat hámozott ki, mint »trust«, »megkaparintás«, »árhanyatlás«, »a bevétel összege«, összekeverve ilyenekkel, mint »a müvészet méltósága«, »az iró jogai.« Végre rájött, hogy üzleti ügyekről volt szó. Egy csomó szerző, akik, ugy látszik, egy üzleti társasághoz tartoztak, fölháborodott azokon a kisérleteken, amelyek egy evvel versenyezni készülő társaság alapitása érdekében történtek s ilyenformán ezen a piacon az ő monopoliumukat veszélyeztették. Néhány társuknak árulása, kik előnyösnek találták, hogy teljes felszereléssel, átpártoljanak az ellenlábas céghez, a düh rohamait váltotta ki belőlük. Nem kevesebbet emlegettek, mint »fejvesztést«. Züllöttek... Árulók... Meg kell bélyegezni őket!... Eladták magukat...

Mások viszont nem az élőkön akadtak fenn; a holtak ellen keltek ki, akiknek dijazatlan kéziratai eltorlaszolták a piacot. Musset összes müveinek kiadási joga éppen akkor lett szabaddá és ugy látszik, tulontul vásárolták. Éppen ezért nyomatékos támogatást követeltek az államtól, sulyos adók kivetését a mult remekmüveire, hogy ily módon meggátoltassék azoknak leszállitott áron való terjesztése, amit ők a jelenkor müvészeinek cikkeivel szemben lovagiatlan konkurrenciának nyilvánitottak.

Közbe meg-megszakitották egymás beszédét, hogy meghallgassák, milyen összegre rugott a mult estén egyik vagy másik szindarabnak a bevétele. Valamennyien lobogó hévvel beszéltek a drámai müvészet egyik veteránjának szerencséjéről, aki hires volt ugy az ó-, mint az ujvilágban - akit lenéztek, de még sokkal jobban irigyeltek.

A szerzők vagyonáról a mübirálókéra tértek át. Beszélgettek azokról az összegekről, amelyeket egyik ismert irótársuk vett föl - (tiszta rágalom, kétségkivül?) - az egyik boulevard szinház minden egyes bemutató előadásáért, hogy jót irjon róla. Tisztességes ember volt: az alkut, ha megkötötte, meg is tartotta becsületesen; de nagy müvészete - ahogy ők adták elő a dolgot - abban állt, hogy olyan magasztalásokat irt a darabról, amelyek a lehető leggyorsabban megbuktatták s ilyenformán elérte, hogy gyakrabban voltak bemutató előadások. Az elbeszélésen (vagy az elszámoláson) nevettek, de nem csodálkoztak.

S mindezt keresztül-kasul szelték nagy szavak; »költészet«, »l'art pour l'art«. A nagy garasok zörgésében ez igy hangzott: »müvészet pénzért.« És Christophe megbotránkozott ezeken a lócsiszár-erkölcsökön, melyek egy idő óta elharapóztak a francia irodalomban. Mivel pénzkérdésekhez semmit se értett, lemondott arról, hogy a vitát figyelemmel kisérje, mikor végre irodalomról vagy legalább is iróemberekről kezdtek beszélni. Victor Hugó nevét hallván emliteni, Christophe hegyezni kezdte a fülét.

Azt kellett megállapitani, hogy Victor Hugó fölszarvazott férj volt-e? Hosszasan vitatkoztak Sainte-Beuve és Madame Hugó szerelmi viszonyán. Ennek utána Georges Sand szeretőiről beszéltek s arról, hogy külön-külön mindegyiknek mik voltak az érdemei. Az e korbeli irodalmi mübirálatnak ez volt egyik főfoglalkozása; miután mindent fölfedeztek már a nagy emberek házában, kifürkészték a faliszekrényeket, kiüritették a fiókokat, rátértek a hálófülkék átkutatására. Monsieur de Lauzun helyzete, mikor hason feküdt a király és Montespan asszony ágya alatt, azok közül való volt, melyeket a történet és az igazság kultuszának a kedvéért a mübirálat különösen kedvelt: - (ebben a korban, amint tudjuk, mindenki az igazság kultuszát ápolta) - Christophe asztaltársai ugyancsak kimutatták, hogy az igazság megszállta őket; az igaznak ebben a keresésében őket semmiféle részlet ki nem fárasztotta. Kiterjesztették ezt a kutatást a mának valamint a multnak a müvészetére; és legismertebb kortársaik közül egynéhánynak a magánéletét a pontosságnak ugyanazzal a szenvedélyével elemezték. Érdekelte őket az, hogy ismerjék olyan jeleneteknek legaprólékosabb részleteit, amelyek rendszerint tanuk nélkül szoktak lejátszódni. Azt kellett hinni, hogy az érdekeltek voltak az elsők, akik hódolatból az igazság iránt a közönséget pontos tudósitásokkal látták el.

Christophe, kinek zavara nőttön-nőtt, megpróbált a szomszédaival más valamiről beszélni. De egyik se foglalkozott vele. Kezdtek ugyan néhány tétova kérdést intézni hozzá Németországról - olyan kérdéseket, melyek, nagy csodálkozására föltárták előtte azt a majdnem teljes tudatlanságot, melyben ezek az előkelő és müvelteknek látszó emberek leledzettek, mesterségüknek: az irodalomnak és müvészetnek Párison kivül eső dolgaiban. Legfeljebb hallomásból ismertek néhány nagy nevet. Hauptmannt, Sudermannt, Liebermannt, David, Johann és Richard Strauss-t s ezeket is kerülgették, nehogy valami kellemetlen tévedéssel elárulják magukat. Különben is csak udvariasságból s nem kiváncsiságból kérdezősködtek Christophe-tól: ennek nyoma se volt náluk; alig ügyeltek arra, amit felelt nekik; alig várták, hogy rátérjenek ujra azokra a párisi kérdésekre, melyekben az asztalnál ülő többi társaik gyönyörüségüket lelték.

Christophe nagy félénken megkisérlette, hogy zenéről beszéljen. Ezeknek az irodalmároknak egyike se volt zenész. Alapjában a zenét alsóbbrendü müvészetnek tekintették. De e müvészet növekvő sikere, néhány év óta, titkos bosszuságot okozott nekik és mivel divatban volt, szinlelték, hogy érdekli őket. Különösen nagy hühót csaptak egy uj operával, amelytől nem sok hija volt, hogy nem kezdték a zenét, vagy legalább is a zene uj korszakát számitani. Ennek az operának a szerzője, egy párisi, akinek nevét Christophe most hallotta első izben, egyesek szerint tabula rasat csinált, eltörölte mindazt, ami előtte volt, a zenét minden elemében megujitotta, ujrateremtette.

Christophe fölpattant. Hiszen leghőbb vágya éppen az volt, hogy higyjen a lángészben. De micsoda vágásu lángész az, aki egy csapásra megsemmisitette a multat!... Az áldóját! Helyre legény ez, hogy a csudába tudta ezt megcsinálni? Magyarázatot kért. A többiek, akik ugyancsak zavarba jöttek volna, ha magyarázatot kellett volna adniok s akik torkig voltak Christophe-al, azt mondták neki, forduljon a klikk zenészéhez, a nagy zenekritikushoz, Théophile Goujardhoz, aki rögtön elkezdett neki hetedekről és nyolcadokról beszélni. Christophe rálépett vele erre a területre. Goujard értette a zenét, olyasformán, mint Sganarelle a latint.

- (Rajongással) Cabricias, arci thuram, catalamus, singulariter,... bonus, bona bonum.

Egy olyan emberrel kerülvén össze, aki értett latinul, óvatosan behuzódott az esztétika bozótjába. Ebből a vihatatlan fedezékből elkezdte lövöldözni Beethovent, Wagnert és a klasszikus müvészetet, akiknek a dolgáról itt szó sem volt; de Franciaországban nem lehet egy müvészt dicsérni anélkül, hogy áldozatul máglyára ne dobnák neki mindazokat, akik nem olyanok, mint ő. Hirdette egy uj müvészet uralmának eljövetelét, mely el fogja taposni a mult konvencióit. Beszélt arról a zenei nyelvről, melyet a párisi zene Kolumbus Kristófja nemrégiben fedezett föl és amely teljesen eltörölte a klasszikusok nyelvét, holt nyelvet csinált belőle.

Christophe, fenntartván véleményét az ujitó lángelméről, akinek müveit látni óhajtotta elébb, hogy bárminő módon nyilatkozhassék róluk, akarata ellenére bizalmatlanságot érzett e zenei Baal iránt, akinek a zenét a maga egészében feláldozták. Megbotránkozott, mikor hallotta, hogyan beszélnek a mesterekről és nem jutott eszébe, hogy hajdan, Németországban, ő maga is mondott hasonlókat s egyebeket is. Ő, aki a müvészetben, odahaza, forradalmárnak tartotta magát, ő, aki másokat megbotránkoztatott itéleteinek vakmerőségével és nyers őszinteségével - Franciaországban már az első szavaknál ugy érezte, hogy lelkében konzervativ lett. Vitatkozni akart s elkövette azt az izléstelenséget, hogy belement a vitába, de nem ugy, mint a jónevelésü ember, aki fölveti az érveket, ám nem bizonyitja be őket, hanem mint a céhbeli, előszedi a pontos tényeket s az embert ledorongolja velük. Nem átallotta technikai fejtegetésekbe bocsátkozni; és hangját, vita közben, olyan magasságokba eresztette föl, hogy az előkelő társaság már fülsértőnek s egyben nevetségesnek találta érveit, meg a hevességet is, amellyel azokért sikra szállt. A kritikus sietett egy ugynevezett »szellemes ötlettel« véget vetni a henye vitatkozásnak, amelyben Christophe kezdett álmélkodva rájönni arra, hogy az, akivel vitázik, semmit se tud arról, amiről beszél. Ekkor immár megállapodott véleményük volt a pedáns és ósdi németről; s zenéjét, anélkül, hogy ismerték volna, silánynak itélték. De ennek a husz-harminc csufolkodó szemü, a nevetségeset gyorsan meglátó fiatal embernek figyelme ráterelődött erre a bizarr egyénre, aki félszeg és erőszakos mozdulatokkal hadonázva rázta óriási kezekben végződő sovány karjait s aki tuléles hangon, kiabálva meresztette ki dühösen villogó szemeit. Sylvain Kohn vállalkozott arra, hogy barátai előtt egy mókában utánozni fogja Christophe-ot.

A társalgás végleg elfordult az irodalomtól, hogy a nőkre térjen át. Tulajdonképpen ugyanannak a tárgynak két arca volt ez: mert irodalmukban egyébről se volt szó, csak asszonyokról s asszonyaikban irodalomról, annyira hozzá voltak ragadva a nők az irodalmi dolgokhoz és személyekhez.

Szóba került egy tisztességes, a párisi társaságban jól ismert uri nő, aki nemrégiben a szeretőjével a saját leányát vétette nőül, hogy annál jobban megtarthassa magának. Christophe feszengett a székén s vigyázatlanul utálatra fintoritotta el az arcát. Kohn észrevette ezt s könyökével meglökve szomszédját, azt a megjegyzést tette, hogy a tárgy - ugy látszik - érdekli a németet s kétségkivül ég a vágytól, hogy avval az uri nővel megismerkedjék. Christophe elpirult, dadogott, végre haragosan azt mondta, hogy az ilyen nőket meg kellene korbácsolni. Ezt a kijelentést homeroszi kacagás fogadta és Sylvain Kohn, fuvolázó hangon, tiltakozott, hogy egy nőt nem szabadna megütni, még virággal sem stb. stb. (Párisban ő volt a szerelem lovagja.) Christophe azt felelte hogy az ilyenfajta nő nem több, nem kevesebb, mint egy szuka s a fajtalankodó kutyák ellen csak egy orvosság van: a korbács. A társaság zajosan méltatlankodott. Christophe erre azt mondta, hogy lovagiasságuk képmutatás s hogy mindig azok beszélnek a legtöbbet a nők tiszteletéről, akik legkevésbé tisztelik őket s kikelt a botrányos elbeszélések ellen. Szavaira az volt az ellenvetés, hogy ebben nincs semmiféle botrány, csak nagyon is természetes valami és valamennyien megegyeztek abban, hogy a történet hősnője nemcsak bájos nő, hanem a Nő par excellence.

A német kifakadt ez ellen. Sylvain Kohn furfangosan azt kérdezte tőle, vajjon milyen is a nő, aminőnek ő képzeli. Christophe érezte ugyan, hogy céltáblának akarják állitani, de azért belement a vitába, erőszakossága és meggyőződése belesodorta. S elkezdte kifejteni ezeknek a csufondáros párisiaknak, mik az eszméi a szerelemről. Nem találta a szavakat, nehézkesen kereste őket, aztán végre kihalászott az emlékezetéből lehetetlen kifejezéseket, irdatlan nagy szólamokat, melyeken a hallgatóság jól mulatott és nem jött zavarba, csodálatosan komoly maradt s megható nembánomsággal türte, hogy kinevetik, mert lehetetlen volt nem látnia, hogy szemtelen módon gunyt üznek belőle. Végezetül belegabalyodott egy mondatba, nem tudott belőle kievickélni, rávágott az öklével az asztalra s elhallgatott.

Megpróbálták ujra belerántani a vitába; de Christophe összeráncolta a szemöldökét, meg se moccant, az asztalra könyökölt, szégyenkezve és ingerülten. Az ebéd végéig összeszoritotta a fogait s csak akkor nyitotta szét a száját, mikor enni vagy inni akart. Rengeteg sokat ivott, nem ugy, mint ezek a franciák, akik alig nyultak a borukhoz. Szomszédja alattomban egyre bátoritotta s teletöltötte a poharát, melyet Christophe - mire se gondolva - ki-kiüritett. De jóllehet nem volt hozzászokva a lakmározáshoz és italozáshoz s különösen nem a nélkülözéseknek néhány hete után, melyeken mostanában esett át, jól tartotta magját s nem nyujtotta azt a nevetséges látványt, melyet a többiek reméltek. Csak az történt, hogy magába mélyedt; már nem ügyeltek rá: azt gondolták, hogy a bortól elszunditott. Azonkivül, hogy nehezére esett figyelni a francia társalgás menetét, az is fárasztotta, hogy egyéb, mint irodalom, nem jött itt szóba: szinészek, irók, kiadók, kulissza- vagy irodalmi hálószoba-pletykák - ugy látszott, ezekre zsugorodott itt össze a világ. Mindezeknek az uj alakoknak s a szavak e lármájának közepette, sehogyse tudott magában akár egy arcot, akár egy gondolatot megrögziteni. Rövidlátó, tétova és elmélyedő szemei lassan körüljárták az asztalt, rá-rávetődtek az emberekre, de mintha nem látták volna őket. Pedig jobban látta őket, mint bárki más, de őneki magának erről nem volt öntudata. Tekintete nem olyan volt, mint ezeké a párisiaké, s ezeké a zsidóké, mely behabzsol - mint a madár kitátott csőre - ici-pici parányi tárgyfoszlányokat s azokat egy szempillantás alatt darabokra csipegeti. Ő hosszan, csendben felszivta magába a lényeket, mint egy szivacs s magával vitte őket. Ugy tetszett neki, hogy semmit se látott, hogy semmire sem emlékszik. Csak később, hosszabb idő, órák, gyakran napok multán, mikor egyedül volt s magába tekintett, vette észre, hogy mindent bekebelezett.

De a jelen pillanatban olybá vették, mint egy otromba németet, aki telezabálja magát és semmi másra nincs gondja, csak hogy egyetlen kortyot, egyetlen harapást el ne mulasszon. És semmi se volt neki világos, csak az az egy, hogy mikor az asztaltársak egymást a nevükön szólitották, ő a részegek állhatatosságával egyre azt kérdezgette magától, vajjon e franciák közül miért van annyinak idegen neve: flamand, német, zsidó, levantei, anglo-hispano-amerikai...

Nem vette észre, hogy fölkeltek az asztaltól. Egyedül ő maradt ülve s elálmodozott a rajnai dombokról, a nagy erdőkről, a megmüvelt szántóföldekről, a viz partján elterülő rétekről, öreg édes anyjáról. Néhányan az asztaltársak közül beszélgettek még, állva, a terem tulsó sarkában. Nagyrészük eltávozott már. Végre ő is eltökélte magát és fölkelt és senkire se nézve, elindult a kalapjáért meg a köpenyéért, melyek a bejárat mellett a fogason lógtak. Miután fölöltözött, kifelé tartott, anélkül, hogy jóestét mondott volna és ekkor egy félig kitárt ajtónyiláson át megpillantott a szomszéd szobában egy tárgyat, mely megbüvölte: egy zongorát. Több hete volt már, hogy nem nyult hangszerhez. Belépett, szerelmesen cirógatta a billentyüket, leült s kalappal a fején, köpennyel a hátán, elkezdett játszani. Tökéletesen elfelejtette, hogy hol van. Nem vette észre, hogy ketten belopóztak a szobába, hogy meghallgassák.

Az egyik Sylvain Kohn volt, bolondja a zenének - a jó Ég tudja miért, mert semmit se értett hozzá s éppen ugy szerette a rosszat, mint a jót. A másik a zenekritikus volt, Théophile Goujart. Az ő esete egyszerübb volt, ő sem nem értette, sem nem szerette a zenét; de azért ez nem gátolta őt abban, hogy beszéljen róla. Ellenkezőleg: nincsenek szabadabb elmék, mint azok, akik nem értik azt, amiről beszélnek: mert rájuk nézve közömbös, hogy ezt, vagy azt mondják róla.

Théophile Goujart termetes, szélesvállu és izmos ember volt; fekete szakállt viselt, vastag hajkarikák csavarodtak a homlokára, melyet nagy, kifejezéstelen ráncok redőztek, rosszul leszabdalt ábrázata olyan volt, mintha durván, fából faragták volna ki, a karjai s a lábszárai rövidek voltak, a melle hájas: olyasfajta, mint egy fakereskedő, vagy egy auvergne-i targoncás. A modora közönséges volt s a beszédje pöffeszkedő. A zenemüvészetbe a politikán át jutott: ebben az időben, Franciaországban a beérkezés egyetlen eszköze a politika volt. Odakapcsolta magát egy megyéjebeli miniszter szerencséjéhez, akiről kideritette, hogy félig-meddig atyafia, vagy szövetségese - a gyógyszerésze fattyujának valami fia. - A miniszterek nem örökéletüek. Mikor már ugy látszott, hogy amaz elsülyedni készül, Théophile Goujart elhagyta a hajót, miután elébb magával vitte mindazt, amit elvihetett, nevezetesen a kitüntetéseket; mert szerette a dicsőséget. Megunván a politikát, amiben egy idő óta, a gazdája, sőt a saját számlájára is, kezdett néhány kemény vágást kapni, olyan foglalkozás után nézett, amely egyrészt megvédi a viharoktól, másrészt módot nyujt arra, hogy másokat bosszantson, anélkül, hogy őt bosszantanák. Mi sem lehetett ajánlatosabb, mint a kritika. Az egyik nagy párisi ujságnál éppen akkor üresedett meg a zenekritikusi állás. Azt a fiatal, tehetséges zeneszerzőt, aki e helyet betöltötte, elbocsátották, mert nem tágitott attól, hogy a müvekről és a szerzőkről azt mondja, amit gondolt róluk. Goujart sohasem foglalkozott zenével és semmit se tudott; habozás nélkül őt választották. Megelégelték a hozzáértő embereket; Goujart-nál legalább nem kellett semmitől se félni; ő nem tulajdonitott a véleményeinek nevetséges fontosságot; az igazgatóság parancsainak mindig alávetette magát, eltürte zaklatásait és elcsusztatta reklámjait. Hogy nem volt zenész, azt csak másodsorban vették tekintetbe. Goujart hamarosan megszerezte a nélkülözhetetlen tudást. A módja egyszerü volt: abban állt, hogy a hangversenyeken zenészek, vagy ha lehetséges volt, zeneszerzők szomszédságába ült s kihozta belőlük, hogy mint vélekednek azokról a müvekről, amelyeket előadnak. A tanonckodás néhány hónapjának letelte után a mesterség el van sajátitva: a madárfiók repülhetett. Szó ami szó, ez a madár nem volt sas s csak a jó Isten a megmondhatója, micsoda ostobaságokat hullatott el Goujart a lapjában, tekintéllyel. Ahol mit lehetett, meghallgatott és elolvasott, mindent összezagyvált nehéz agyvelejében s arcátlanul ő akart másokat tanitani; nagyképüsködő, szójátékokkal felcifrázott és kötekedő szőrszálhasogatásokkal teletüzdelt stilusban irt; az eszejárása olyan volt, mint egy óradijas tanáré. Nagy ritkán, hébe-hóba, kegyetlenül vissza-visszavágtak neki; ilyenkor a halottat mimelte s ovakodott attól, hogy válaszoljon. Közönséges és otrombán agyafurt perszóna volt, a körülményekhez képest szemtelen és sekélyes. A kedves mesterek előtt, akik hivatalos állás, vagy dicsőség birtokában voltak, hajlongott; (ez volt nála az egyetlen eszköz, amellyel biztosan tudta értékelni a zenei érdemet.) A többiekkel lenézően bánt, a kiéhezetteket pedig kizsákmányolta. Nem volt ostoba ember.

A megszerzett tekintély és hirneve ellenére, legbenső mélyében tudta, hogy a zenéhez, semmit se ért és annak is tudatában volt, hogy Christophe nagyon jól ért hozzá. Neki persze nem mondta ezt; de Christophe tekintélyét elismerte. És most hallgatta Christophe-ot, amint játszott; és elmélyedve figyelő arckifejezéssel erőlködött, hogy megértse; semmire se gondolt, minden homályos volt neki a hangjegyeknek ebben a ködében és mint müértő bólogatott, helyesléseit Sylvain Kohn hunyorgatásai szerint nyilvánitotta, ki csak nehezen birt nyugton maradni.

Végre Christophe, kinek öntudata lassankint kezdett felbukkanni a bor és a zene gőzeiből, halványan megsejtette azt a némajátékot, mely a háta mögött lejátszódott; s hátrafordulva, meglátta a két mükedvelőt. Ezek nyomban rárohantak s erősen szorongatták a kezét, - Sylvain Kohn azt csipogta, hogy ugy játszott, mint egy Isten, Goujart tudori ábrázattal bizonykodott, hogy a balkeze Rubinsteiné s a jobb keze Paderewski-é - (ha ugyan nem az ellenkezője áll ennek.) - Mindaketten közös megegyezéssel kijelentették, hogy egy ilyen tehetség nem maradhat véka alá rejtve s kötelezték magukat, hogy biztositják érvényesülését.

Jóelőre mindaketten ugy számitottak, hogy az ő révén nyerhető minden tiszteletet és hasznot maguknak foglalják le.

Sylvain Kohn mindjárt másnap reggel meghivta Christophe-ot, hogy jöjjön el hozzá, szeretetreméltóan rendelkezésére bocsájtván kitünő zongoráját, melyet semmire se használt. Christophe, ki majd meghalt, halálosan epedt egy kis belső zene után, nem kérette magát, elfogadta a meghivást, is élt is vele egy bizonyos ideig.

Az első estéken minden jól ment. Christophe egészen boldog volt, hogy játszhatik és Sylvain Kohn tüntető tapintatossággal engedte, hogy Christophe békességben élvezze boldogságát. Ő maga is őszintén örvendett ennek. Bizarr tünemény volt nála - ilyet különben mindenki megfigyelhet - hogy ő, aki se zenész, se müvész nem volt, kinek szive egészen ki volt száradva s minden költészet, minden mély jóság hijján volt, érzékei által foglya volt azoknak a zenéknek, melyeket nem értett, de a melyekből a gyönyör ereje áradt beléje. Sajnos, nem tudott hallgatni. Dagályos felkiáltásokkal kisérte a zenét, mint egy snob a hangversenyen, vagy pedig nevetségesen bizarr megjegyzéseket tett. Ilyenkor Christophe ráütött a zongorára, s kijelentette, hogy igy tovább nem tud játszani. Kohn egy ideig hallgatást erőltetett magára; de a természetén nem birt uralkodni: nyomban ujra elkezdett vijjogni, nyögdécselni, fütyörészni, dudolni, dörömbölni, a hangszereket utánozni. S mikor a darabnak vége volt, megdöglött volna, ha nem közölheti Christophe-al bárgyu megjegyzéseit.

Különös keveréke volt a német érzelgősségnek, a párisi csufolkodásnak és az önhittségnek, ami tisztára az ő tulajdona volt. Majd mesterkélt és negédeskedő itéletekkel állt elő, majd különcködő összehasonlitásokkal, vagy pedig illetlenségekkel, trágárságokkal, esztelenségekkel és szellemi bukfencekkel. Hogy Beethovent dicsérje, sikamlósságokat és buja érzékiséget látott benne. Komor gondolatokban elegáns enyelgést talált. A Cisz-moll vonósnégyes szeretetreméltóan rátartinak tetszett neki. A Kilencedik Szimfónia fenséges adagioja Cherubinire emlékeztette. A C-moll Szimfóniának három bevezető akkordja után rendesen ezt kiáltotta: »Ne tessék belépni! Van benn valaki.« Csodálta a Heldenleben csatáját, mert véleménye szerint föl lehet benne ismerni egy automobil dübörgését. S a zenedarabok magyarázatára mindig képekkel hozakodott elő, gyerekes, oda nem illő képekkel. Az ember azon tünődött, hogyan szerethette a zenét? Pedig szerette; bizonyos lapoknál, melyeket a legfurábban értett, könnyek gyültek a szemébe. De miután meghatotta őt Wagnernek egyik jelenete, lekalimpálta a zongorán Offenbach egyik galopját, vagy egy kintornáktól is lecsépelt dalcsarnoki kuplét dudorászott, miután elhangzott az Óda az örömhöz. Ilyenkor Christophe fölpattant és üvöltött haragjában.

De nem az volt a legrosszabb, mikor Sylvain Kohn esztelen volt, hanem mikor mély és finom dolgokat akart mondani, mikor tüntetni akart Christophe szemeláttára, mikor nem Sylvain Kohn beszélt, hanem Hamilton. Mikor ilyesmi történt, Christophe dárdaként szegezte rá gyülölettel telt tekintetét s legázolta hidegen szidalmazó szavakkal, melyek sértették Hamilton hiuságát; a zenei összejövetelek gyakran összeveszéssel végződtek. De Kohn már másnap elfelejtette a történteket és Christophe, kit lelkiismerete bántott erőszakossága miatt, kényszeritette magát, hogy ismét elmenjen hozzá.

Mindez semmi se lett volna, ha Kohn meg tudta volna állni, hogy vendégeket hivjon, hogy hallgassák meg Christophe-ot. Neki el kellett dicsekednie a zenészével. Az első alkalommal, mikor Christophe ott talált Kohn-nál három-négy kis zsidót és Kohn szeretőjét - egy nagy, bemeszelt képü leányt, ki ostoba volt, mint egy fazék, bárgyu szójátékokat mondogatott, s arról beszélt, hogy mit evett, de aki zenésznek képzelte magát, mert minden este a Variété egyik revue-jében a combjait mutogatta - Christophe fanyar képet vágott. A második alkalommal egész kereken kijelentette Sylvain Kohn-nak, hogy többé nem fog nála játszani. Sylvain Kohn égre-földre esküdözött, hogy többé senkit se hiv már ezután.

De azért titokban mégis megtette s vendégeit a szomszéd szobában helyezte el. Persze Christophe észrevette: dühösen eltávozott s ezentul nem is jött vissza.

Ám azért Kohn-nal, aki bemutatta kozmopolita családoknál s leckéket szerzett neki, kiméletesen kellett bánnia.

Néhány nappal ezután meg Théophile Goujart kereste föl az odujában Christophe-ot. Nem mutatta, mintha megütközéssel látná, hogy olyan rossz lakása van. Ellenkezőleg, elragadóan kedves volt. Ezt mondta neki:

- Ugy gondoltam, öröme telnék abban, ha hébe-hóba egy kis zenét hallana s mivel nekem mindenhova szabadjegyem van, eljöttem, hogy elvigyem magammal.

Christophe el volt ragadtatva. A figyelmet finomnak találta s áradozva köszönte meg. Goujart egészen elütő volt attól, aminek az első estén látta. Kettesben vele nem volt felsőbbségesen lekicsinylő; jó fiu volt, félénk, müvelődni vágyó. Csak mikor másokkal került össze, viselkedett nyomban nagyzoló módon s beszélt metsző hangon. Különben müvelődési vágyát mindig a gyakorlatiasság jellemezte. Ami nem volt aktuális, az nem érdekelte. Most éppen azt akarta megtudni, vajjon mi a véleménye Christophe-nak egy partituráról, melyet beküldtek neki s amely nagy zavarba hozta volna, ha be kellett volna róla számolnia, mert alig-alig hogy olvasni tudta a hangjegyeket.

Elmentek együtt egy szimfonikus hangversenyre. A bejárat közös volt egy music-hall-al. Szük, tekervényes folyosón egy terembe jutott az ember, melyből nem lehetett kiszabadulni; a levegő fullasztó volt; a székek egymásra zsufoltak és keskenyek; a közönség egy része állt s eltorlaszolta az összes kijáratokat: - a francia kényelmetlenség.

Egy ember, akit - ugy látszott - gyógyithatatlan unalom gyötör, vágtatva dirigálta Beethoven egyik szimfoniáját, mintha sürgős volna neki, hogy mielőbb kész legyen vele. A szomszéd dalcsarnokból egy hastánc dallamfoszlányai jöttek át s keveredtek össze az Eroica gyászindulójával. A közönség ezalatt folyton gyülekezett, helyezkedett s messzelátón látcsövezte egymást. Alig végezte el az érkezést, már kezdte a távozást. Christophe agyának minden erejét megfeszitette, hogy kövesse a mü fonalát és erővel teljes iparkodásokkal odáig vitte, hogy élvezetet talált benne, - (mert a zenekar ügyes volt és Christophe hosszu idő óta nem jutott zenéhez) mikor Goujart karon fogta s a hangverseny közepén ezt mondta neki:

Christophe összeráncolta a szemöldökét; de nem felelt semmit s követte vezetőjét. Átvágtak Páris fele részén. Megérkeztek egy másik terembe, melynek istállószaga volt s ahol, más órákban, látványos, tündéri és népies darabokat játszottak; - (a zene, Párisban, olyan, mint azok a szegény munkások, akik ketten állnak össze, hogy egy lakást béreljenek: mikor az egyik lelép az ágyról, a másik bebujik a még egészen meleg takaró alá.) Persze, levegő nincs; XIV. Lajos óta a franciák azt tartják, hogy a levegő egészségtelen s a szinházak egészségügye, épp ugy, mint hajdanában Versailles-é, ugy áll, hogy nem lehet bennük lélekzeni. Egy nemes aggastyán, állatszeliditői mozdulatokkal, rászabaditott a közönségre egy felvonást Wagnerből; a szerencsétlen fenevad - a felvonás - azokhoz az állatsereglet-beli oroszlánokhoz hasonlitott, amelyek meg vannak rőkönyödve attól, hogy a rivalda lámpái elé kerültek s amelyekbe korbáccsal kell beleverni a visszaemlékezést, hogy ők tulajdonképpen oroszlánok. Kövér képmutató és kis verébagyu nőcskék előtt zajlottak le ezek a mutatványok, akik mosollyal az ajkukon nézelődtek. Miután az oroszlán s az állatszeliditő is tisztelgett s mindakettőt megjutalmazta a közönség dörömbölése, Goujart nagyratörő vággyal el akarta vinni Christophe-ot egy harmadik hangversenyre. De most már Christophe odaszoritotta a kezeit a zsöllye karjaihoz, kijelentette, hogy nem fog moccanni; elég volt neki abból, hogy az egyik hangversenyből átszaladt a másikba s futtában kapott el itt szimfónia-morzsákat, ott meg concerto-foszlányokat. Hiába próbálta Goujart megmagyarázni neki, hogy Párisban a zenekritika olyan mesterség, a melynél lényegesebb látni, mint hallani. Christophe tiltakozott, hogy a zene nem arra való, hogy az ember fiakkerben hallgassa, meg hogy több áhitatot kiván. Ettől a hangversenykeveréktől fölfordult a gyomra; neki egyszerre egy elég volt.

A hangversenyeknek ezen a nagy tömegén ugyancsak csodálkozott. Mint a legtöbb német, azt hitte, hogy a zene Franciaországban alárendelt helyet foglal el s azt várta, hogy kicsi, de nagyon válogatott adagokban szolgálják fel neki. Bevezetésül hét nap alatt tizenöt hangversennyel kinálták meg. A hét minden estéjére esett egy, gyakran kettő-három is, ugyanarra az órára, különböző városrészekben. Vasárnapra jutott négy, persze mind ugyanabban az órában. Christophe csodálta ezt a zenei étvágyat. Nem kevésbé lepődött meg a müsorok gazdagságán. Ezideig azt hitte, hogy csak honfitársainak a különlegessége az a hangéhség és falánkság, melyet nem egyszer utált meg Németországban. Megállapitotta, hogy a franciák jó néhány pont előnyt adtak volna nekik. Valóban jól megmérték: két szimfónia, egy concert, egy vagy két nyitány és egy felvonás valamely lirai drámából. S származásra nézve volt minden: német, orosz, skandináv, francia - sör, pezsgő, árpaszörp és bor - mindent lenyeltek, mukkanás nélkül. Christophe álmélkodott, hogy ezeknek a francia libuskáknak olyan tág gyomruk van. Ez éppenséggel nem feszélyezte őket. A Danaidák hordaja. A fenekén semmi se maradt.

Christophe nemsokára észrevette, hogy ez a zenemennyiség - ami a végeredményt illeti - ugyancsak kicsi dologra zsugorodik. Minden hangversenyen ugyanazokat az alakokat és ugyanazokat a darabokat találta. Ezek a bőséges müsorok sohasem mozdultak ki ugyanabból a körből. Majdnem semmi Beethoven előtt. Majdnem semmi Wagner után. S a kettő közé eső időszakban mennyi hézag! Ugy tetszett, hogy a zene öt vagy hat hires névre szoritkozik Németországban, háromra vagy négyre Franciaországban s egy féltucat moszkvai zenemüre a francia-orosz szövetség óta. Semmi a régi franciákból. Semmi a nagy olaszokból. Semmi a XVII-ik és XVIII-ik századi német zeneóriásokból. Semmi a kortársi német zenéből, az egyetlen Richard Strauss kivételével, ki a többieknél furfangosabb volt s maga ment el minden évben Párisba, hogy uj müveit a franciákkal megismertesse. Semmi a belga zenéből. Semmi a cseh zenéből. De ami a legmeglepőbb: semmi a kortársi francia zenéből. Pedig mindenki beszélt róla, titokzatos kifejezésekkel, mint olyasvalamiről, ami forradalmat keltett a világon. Christophe lesben állt s vadászott az alkalmakra, hogy halljon belőle valamit; széleskörü volt a kiváncsisága s előre nem foglalt állást: égett a vágytól, hogy valami ujat ismerjen meg és csodálhassa a lángelmék müveit. De ez minden erőfeszitése ellenére nem sikerült neki; mert nem vette számitásba azt a három-négy, elég finoman megirt, de hideg és okosan bonyodalmas kis darabot, melyeket nem is méltatott nagy figyelemre.

Addig is, mig maga alkothatott magának véleményt, Christophe azon igyekezett, hogy a zenei kritika révén szerez felvilágositást.

Ez nem volt könnyü dolog. Pétaud király udvarához vala ez hasonlatos. Nemcsak a különböző zenei lapok mondottak ellen egymásnak szivük-lelkük szerint, de valamennyien saját maguknak. Az ember, ha mind végig találja olvasni, belébolondulhatott volna. Szerencsére ellenmondtak önmaguknak is, a saját cikkeikben, sőt egy és ugyanazon cikküknek különböző lapjain is.

Mindegyik szerző csak a saját cikkeit olvasta s a közönség egyet se olvasott. De Christophe, aki pontos fogalmat akart szerezni a francia zenészekről, nekigyürkőzött, hogy semmit el ne mulasszon; és csodálta ennek a népnek nyugalmát, mely ugy fickándozott az ellenmondásban, mint a hal a vizben.

Ezeknek a nézeteltéréseknek közepette egy dolog ragadta meg: a kritikusok nagy részének tudományos magatartása. Vajjon ki is mondta azt, hogy a franciák szeretetreméltó elméncek, akik nem hisznek semmiben? Azok, akiket Christophe megismert, több zenei tudománnyal voltak felvértezve - még ha semmit se tudtak is - mint a Rajnán tul az egész kritika.

Ebben az időben a francia zenekritikusok elszánták magukat arra, hogy megtanulják a zenét. Sőt voltak is már egynéhányan, akik értettek hozzá: ezek eredetieskedők voltak, akik nem restelték a fáradságot müvészetükről elmélkedni és saját eszükkel gondolkodni. Ezek, természetesen, nem voltak nagyon ismertek: kis folyóiratok sorompói közt maradtak, a többi ujság egy-kettő kivételével nem adott helyet nekik. Jóravaló emberek voltak, értelmesek, érdekesek, kiket elszigeteltségük néha hajlamossá tett a paradoxonra, a magukban való csevegés pedig a türelmetlen itélkezésre és a fecsegésre. A többiek sietve megtanulták a harmónia alapismereteit s elcsudálkozva álltak ujsütetü tudományuk előtt. Akárcsak monsieur Jourdain, mikor megtanulta a nyelvtan szabályait, ők is elálmélkodtak a tudásukon:

- D, a, Da, F, a, Fa, R, a, Ra... Ah! milyen szép ez! Ah! micsoda szép dolog tudni valamit!

Nem beszéltek már egyébről, csak témáról, összhangzó és rezultans hangokról, kilenced láncolatokról és nagy tercek sorozatáról. Miután megnevezték a harmóniák egymásutánját, melyek egy zeneszerzeményben leperdültek, büszkén törölgették a homlokukat: azt hitték, evvel már megmagyarázták a darabot; sőt majdnem azt hitték, hogy ők irták. Igazat szólva, nem tettek egyebet, mint iskolai müszavakat ismételtek, a hogy a gimnazista nyelvtanilag végig elemez egy oldalt Ciceróból. De oly nehéz volt, közülük a legjobbaknak is, ugy fogni fel a zenét, mint a lélek természetes nyelvét, hogy mikor nem tették meg a festészet fióktelepének, a tudomány külvárosaiban szállásolták el s a harmóniai szerkesztés problémáira zsugoritották.

Az ilyen tudós embereknek természetesen meg kellett leckéztetniök a letünt zenészeket. Hibákat találtak Beethovenben, megvesszőzték Wagnert. Ami Berliozt és Gluckot illeti, ezeket nyiltan kinevették. A divatnak ebben az órájában minden semmi volt nekik, Johann Sebastian Bach és Claude Debussy kivételével. Bár az előbbi is, kit az utóbbi években nagyon kihasználtak, kezdett már pedánsnak, parókásnak és - szó ami szó - kissé gyerekesnek tetszeni.

A nagyon előkelők titokzatosan Rameau-t s a »nagy« Couperint dicsőitették.

E tudós férfiak hőskölteménybe illő viadalokat vivtak egymással. Valamennyien zenészek voltak, de minthogy nem mindannyian voltak azok egyazon módon, mindegyik azt állitotta, hogy egyedül csak az ő modora a jó és pihát kiáltottak arra, ahogyan kartársaik dolgoztak. Kölcsönösen áliróknak s áltudósoknak nevezték egymást: s idealizmust, meg materializmust, szimbolizmust meg serizmust vagdostak egymás fejéhez. Christophe azt gondolta magában, hogy nem volt érdemes Németországból eljönnie, ha egy semmiségen Párisban is ugy veszekszenek, mint Németországban. Ahelyett, hogy hálával teltek volna el a jó zene iránt, hogy mindnyájuknak annyi különféle módot nyujt arra, hogy élvezzék, nem türtek más módot, csak a magukét és egy uj Lutrin, egy ádáz háboru, osztotta ezidőben két hadseregre a zenészeket: az ellenpont és az összhang hadseregére. Mint a Nagy-botosok és a kisbotosok, egyesek elkeseredetten bizonykodtak, hogy a zenét vizszintesen, mások meg azt hangoztatták, hogy függőlegesen kell olvasni. Emezek hallani se akartak másról, csak zamatos hangzatokról, omlós láncolatokról, inycsiklandó harmóniákról: ugy beszéltek a zenéről, mint valami cukrászdáról. Amazok tiltakoztak az ellen, hogy a zenész a füllel, evvel a ronggyal, törődjön; a zene ő nekik beszéd volt, parlamenti gyülés, ahol a szónokok mind egyszerre beszélnek, szomszédaikra nem ügyelve, mindaddig, mig a beszédjüket be nem fejezték; magára vessen, aki nem értette meg őket! Másnap ugy is el lehet majd olvasni a beszédeiket a Hivatalos Közlönyben; a zene nem arra való, hogy hallgassák, hanem hogy olvassák. Mikor Christophe először hallott a Horizontalisták és a Vertikalisták közt kitört viszályról, azt gondolta, hogy valamennyien megbolondultak. S mikor fölszólitották, hogy foglaljon állást a Mellérendelés s a Ráhelyezés tábora közt, szokásos jeligéjével felelt nekik, mely nem egészen ugy hangzott, mint Sosie felelete:

Ezek a rettenthetetlen csatázók, kik vetélkedtek egymás kicsufolásában, hacsak valamelyik elhalálozott hirneves öregen nem csufolkodtak, akinek hiressége tulsokáig tartott, egy közös szenvedélyben: zenei hazafiasságuk hevében mindig kiengesztelődtek. Szerintük a zenei nagy nemzet a francia volt. Száz hangon hirdették Németország lesülyedését. Christophe emiatt nem sértődött meg. Hisz ő maga annyiszor hangoztatta ezt, hogy jóhiszemüen nem mondhatott ellent ennek az itéletnek. De a francia zene felsőbbségén mégis csodálkozott egy kicsit: igazat szólva, a multban ennek vajmi kevés nyomát találta. Ám a francia zenészek azt állitották, hogy az ő müvészetük, a nagyon régmult időkben, csudálatos volt. Viszont, hogy jobban dicsőitsék a francia zenét, nevetségesnek állitották be a mult századbeli legragyogóbb francia zenészeket, s csak egyetlen egy mesterrel tettek kivételt, aki nagyon jó, nagyon tiszta, de éppen belga volt. Miután evvel a kivégzéssel elkészültek, kényelmesebben csodálhatták az archaikus mestereket, akik mind el voltak felejtve s akik közül néhányan mind e mai napig teljesen ismeretlenek maradtak. A visszája volt ez annak, amit a franciaországi világi iskolák müvelnek, kik a világot a francia forradalomtól számitják; a zenészek ellenben ugy tekintették ezt, mint sulyos hegytömeg láncolatát, amelyeket át kell hágni, hogy mögötte szemlélni lehessen a zene aranykorát, a művészet Eldoradóját. E hosszu napfogyatkozás után ujjá készül születni az aranykor: a kemény fal leomlik; a hangok varázslója ujra csodálatos tavaszt fog előbüvölni; a zene, vén fáján fiatal, gyengéd rügyek fognak sarjadni; a harmóniák virágágyaiban ezen virág nyitja fel mosolygó szemeit az uj hajnalra; hallani fogjuk csobogni az ezüstös forrásokat, a patakok üde énekét... idyll lesz ez.

Christophe el volt ragadtatva. De mikor a párisi szinházak falragaszait nézegette, mindig csak Meyerbeer, Gounod, Massenet, sőt Mascagni és Leoncavallo neveit látta rajtuk, akiket a kelleténél jobban ismert; s azt kérdezte barátaitól, vajjon ez az arcátlan zene, ezek a kéjhölgyi ájuldozások, ezek a mesterséges virágok, ez a parfümbolt - vajjon ezek volnának Armida kertjei, melyeket neki igértek. Sértődött arccal tiltakoztak; ha hinni lehetett nekik, ezek egy haldokló kor utolsó nyomai voltak; ezekben senkise hisz már. A valóság az volt, hogy az Operában a Cavalleria Rusticana trónolt s az Operában a Bajjazók Massenet és Gounod érték el a bevételek maximumát s a zenei szentháromság: Mignon, a Hugenották és Faust, vidoran lépték át az ezredik előadás turnusait. De ezek jelentéktelen balesetek: nem kell egyéb, csak az, hogy az ember ne lássa őket. Ha valami arcátlan tény megzavar egy elméletet, mi sem egyszerübb, mint letagadni. A francia kritikusok tagadták ezeket az arcátlan müveket, tagadták a közönséget, mely tapsolt nekik s nem sok kellett volna ahhoz, hogy az ember az egész szinpadi zenét letagadtassa velük. A szinpadi zene szerintük irodalmi, ennélfogva nem tiszta müfaj volt. Mivel valamennyien irodalmárok voltak, egytől-egyig tiltakoztak az ellen, hogy irodalmárok. Minden kifejező, leiró, egyszóval sugalló zenére, minden zenére, amely mondani akart valamit, kimondták, hogy nem tiszta. Minden franciában egy Robespierre lakozik. Le kell neki fejeznie valakit, vagy valamit, hogy az tiszta legyen. A nagy francia kritikusok csak a tiszta zenének kegyelmeztek meg, a másikat a csőcseléknek engedték át.

Christophe egészen elbuslakodott, mikor arra gondolt, hogy milyen csőcselék-izlése van. De megvigasztalódott egy kicsit, mikor látta, hogy az a sok zenész, aki lenézi a szinpadot, mind a szinpadnak ir: egy se akadt köztük, aki operákat ne irt volna. De ez is - minden kétségen felül - jelentéktelen mozzanat volt. A tiszta zenéjük alapján kell róluk itélni, ugy, amint ők maguk akarták, hogy róluk itéljenek. S Christophe elindult megkeresni a tiszta zenéjüket.

Théophile Goujart elvezette őt egy Társaság hangversenyére, mely magát a nemzeti müvészetnek szentelte. Az uj nagyságokat ebben a laboratóriumban költötték ki hosszas preparálások után. Egy nagy coenaculum volt ez, kis templom, több kápolnával. Mindegyik kápolnának megvolt a maga szentje, minden szentnek a maga kliensei, akik szivesen leszólták a szomszéd kápolna szentjét. Christophe eleinte nem igen tudott a sok szent között különbséget tenni. Egészen más müvészethez lévén szokva, természetes volt, hogy mit se értett ebből az uj zenéből s annál kevésbé értett belőle valamit, mennél inkább hitte, hogy érti.

Ugy tetszett neki, mintha itt minden soha nem szünő félhomályban uszna. Azt lehetett volna mondani, hogy az egész egy festmény, szürkében, hol a vonalak elhalványulnak, elsüppednek, időnkint előbukkannak s ismét elmosódnak.

Voltak itt merev, érdes, száraz, mintegy szögmérővel kihuzott rajzok, melyek olyan hegyes sarkokkal illeszkedtek egymás mellé, mint egy sovány asszonynak a könyöke. Voltak hullámosan gyürüzők, melyek ugy tekergőztek, mint a szivar füstkarikái. De szürkében volt mindahány. Hát nem volt többé napsugár Franciaországban? Christophe, aki Párisba érkezése óta csak esőt és ködöt látott, meglehetősen hajlott erre a föltevésre; de hiszen a müvésznek a szerepe napot teremteni, ha nincs. Ezek meggyujtották ugyan apró lámpásukat; csakhogy ez olyan volt, mint a szentjánosbogaraké: egy parányit se melegitett s alig-alig világitott. A müvek cimei változtak; néha szó volt tavaszról, délről, szerelemről, életörömről, a mezőkön csapongó sétákról; maga a zene nem változott; egyformán enyhe volt, halovány, didergő, vérszegény, elszintelenedett. Akkortájt Franciaországban finomlelküeknél divat volt a zenében halkan beszélni. S helyesen cselekedtek: mert mihelyt hangosan beszéltek, már átcsaptak a kiabálásba; nem volt középut.

A finom szendergés, vagy a rémdrámai harsonázás közt lehetett csak választani.

Christophe, lerázva a zsibbadtságot, mely kezdte már megszállani, elolvasta a müsort s meglepődve látta, hogy ezek a kis ködpárák, melyek szürke égen uszkáltak, nem átallottak nagyon szabatosan meghatározott ábrázolatok gyanánt szerepelni. Mert elmélet ide, elmélet oda, ez a tiszta zene majd mindig programmzene, vagy legalább is valami tárgyhoz alkalmazott zene volt. Hiába szólták le az irodalmat: kellett nekik egy irodalmi mankó, amire rátámaszkodjanak. És rendszerint minő különös mankók! Christophe figyelte a tárgyak bizarr gyerekességét, melyeknek ábrázolását magukra kényszeritették. Gyümölcsös és veteményes kerteket, tyukketreceket, zenei állatseregleteket, valóságos állatkerteket. Némelyek áttették zenekarra, vagy zongorára a Louvre festményeit, vagy az Opera freskóit; megzenésitették Cuyp-ot, Baudry-t és Paul Pottert; magyarázó jegyzetek segitettek felismerni az egyikben Páris almáját, a másikban a holland korcsmát, vagy egy fehér ló farát. Christophe-nak ezek ugy tüntek föl, mint öreg gyermekek játékai, kiket csak a képek érdekelnek s akik, nem tudván rajzolni, telemázolják a füzeteiket mindavval, ami az eszükbe jut s nagy ártatlanul vastag betükkel fölibe irják, hogy ez egy háznak, az meg egy fának a képe.

E vak képeskönyv-árusok mellett, kik a fülükkel láttak, voltak filozófusok is; ezek metafizikai problémákat dolgoztak fel zenében; a szimfóniákba bevitték elvont elvek harcait, valamely jelkép, vagy vallás tanainak kifejtését. Ugyanezek operáikban körük jogi és sociális kérdéseinek tárgyalásával is kisérleteztek, aminő pl. a Nő és a Polgár Jogainak kinyilatkoztatása. Attól se riadtak vissza, hogy mühelyükben munkába vegyék a válásnak, az apaság kideritésének, az állam és az egyház elválasztásának kérdését. Két táborra oszlottak: voltak laikus és klerikális szimbolisták. S operáikban felvonultak bölcsész rongyszedők, szociológus grizettek, jóstehetségü pékek s apostoli halászok. Már Goethe is emlitést tesz korának azokról a müvészeiről, akik »Kant eszméit ábrázolták allegorikus képekben.« A Christophe korabeliek a szociológiát tették le kettős keresztekre. Zola, Nietzsche, Maeterlinck, Barrés, Jaurés, Mendés, az Evangelium és a Moulin Rouge csorogtak bele abba a medencébe, amelyből az operák és szimfóniák szerzői gondolataikat meritették. Szép számmal voltak azok, kik Wagner példájától megmámorosodva igy kiáltottak fel: »Én is költő vagyok!« - s bizalommal rakosgattak el zenéjük hangjegyei alatt rimes, vagy rimtelen sorokat, az elemi iskolák, vagy dekadens tárcanovellák stilusában.

Mindezek a filozófusok és költők a tiszta zene hivei voltak. De jobban szerettek a zenéről beszélni, mint komponálni. Mégis hébe-korba megesett velük, hogy szerzettek valamit. Olyan zene volt ez, mely semmit e világon ki nem fejezett. Az volt a baj, hogy ezt gyakran eltalálták: nem volt benne semmi, legalább Christophe-nak nem volt meg hozzá a kulcsa.

Hogy egy idegen zenét megértsünk, fáradságot kell vennünk, hogy megtanuljuk a nyelvét s nem szabad azt hinnünk, hogy előre tudjuk már. Mint minden jó német, Christophe is hitte ezt. De volt mentsége. A franciák közt is voltak sokan, akik épp ugy nem értették, mint ő. Mint a XIV. Lajos korabeli németek, akik erőlködtek hogy franciául beszéljenek s végtére a saját nyelvüket felejtették el, a XIX. század francia zenészei oly huzamos időn át nem beszélték a maguk zenei nyelvét, hogy valósággal idegen beszéd lett előttük a saját zenéjük. Csak kis ideje indult meg a mozgalom, hogy franciául beszéljenek Franciaországban. Nem sikerült mindenkinek: a megszokás nagyon is erős volt s a francia beszédjük egynéhányé kivételével belga volt vagy németszag érzett rajta. Természetes volt hát, hogy egy német nem tudott benne eligazodni s szokott biztonságával azt erősitgette, hogy elrontott német beszéd, amelynek nincs semmi értelme, mivel ő semmit se tudott belőle megérteni.

Christophe ugyancsak jócskán beszedett belőle. A francia szimfóniák elvont dialektikának tüntek fel neki, melyben a zenei témák egymással szemben, vagy egymás fölé helyezkedtek el, akárcsak holmi arithmetikai müveletek: kombinációik kifejezésére a témákat bizvást számokkal, vagy az abécé betüivel lehetett volna helyettesiteni. Az egyik fölépitett egy müvet, hogy kivirágoztasson egy hangzatos formulát, amely csak az utolsó rész utolsó lapján bontakozván ki teljesen, a mü kilenctized része folyamán lárva állapotban maradt. A másik változatoknak egész halmazatát épitette föl egy témára, mely csak a végén bukkant elő, leereszkedvén a bonyodalmasból az egyszerübe. Ezek igen tudományos játékszerek voltak. Nagyon öregnek s egyben ugyancsak kis gyereknek kellett lenni, hogy valaki ezekben mulatságát lelje. Hallatlan erőfeszitésekbe került ez feltalálóiknak. Évekbe telt, mig megirtak egy fantáziát. Megőszültek belé, hogy uj hangzat-kombinációkat találjanak, hogy kifejezzenek velük - mit? Bánták is ők, hogy mit! Uj kifejezéseket. Mivel - mint mondják - a szerv szüli a szükségleteket, a kifejezés végtére is csak megszüli a gondolatot; a lényeges az, hogy uj legyen. Ujat minden áron! Beteges ijedezés szállta meg őket attól, amire azt lehetett mondani: »ezt hallottuk már.« Ez a jobbakat is megbénitotta. Érezhető volt, hogy ebbeli félelmükben folyvást figyelik magukat, letörlik, amit irtak s ezt kérdezgetik önmaguktól: »Ah! Istenem! hol is olvastam ezt!« Vannak zenészek - különösen Németországban - kik idejüket avval töltik, hogy mások mondatait, darabonkint, egymáshoz ragasztják. A francia zenészek minden egyes mondatukat külön ellenőrizték, vajjon nincs-e benn a másoktól már alkalmazott dallamokat feltüntető jegyzékükben és addig vakarták, vakarták, változtatták az orrának az alakját, mig semmiféle ismert orrhoz, sőt végezetül semminő orrhoz nem hasonlitott.

Mindevvel nem tudták Christophe-ot megcsalni: hiába cicomázták fel magukat bonyolult beszéddel, hiába mimeltek emberfölötti lázongásokat, zenekari vonaglásokat, hiába tenyésztettek nem szerves harmóniákat, megrögzött egyhanguságokat, szavalásokat à la Sarah-Bernhardt, melyek mindig a kellő tónus mellől indultak el s aztán, órákon át, bóbiskolva bandukoltak, miként öszvérek a sikamlós lejtő szélén. Christophe az álarc alatt hideg és unott, becstelenül beillatositott lelkeket talált, Gounod és Massenet modorában, de kevesebb természetességgel. S elmondogatta magában Gluck igazságtalan ötletét, mellyel a franciákat csipdeste:

Ám a tudományos köntöst a világért el nem engedték volna. Népdalokat vettek témául szimfóniáikhoz, melyek tudákosak voltak, mint a sorbonne-i értekezések. A napi divat ezt a játékot kapta föl legjobban. Az összes népdalok s valamennyi ország népdalai sorra kerültek. S ezekkel aztán csináltak Kilencedik Szimfóniákat és vonósnégyeseket, mint César Franck, de sokkal nehezebbeket. Volt olyan, aki kigondolt egy egészen világos kis mondatot. Szaporán sietett a közepébe beleilleszteni egy másodikat, melynek nem volt semmi értelme, de kegyetlenül reszelődött az elsőhöz. És érezni lehetett, hogy ezek a szegény emberek oly nyugodtak, oly tökéletesen egyensulyozottak!...

E zenekari müvek előadásán egy fiatal, korrekt és bősz karmester dirigált, aki majd széttépte magát, mennyköveket szórt, michel-angelói gesztusokkal hadonászott, mintha legalább is beethoveni, vagy wagneri ármádiákat akarna mozgásba hozni. A nagyvilági társaságból való közönség, mely majd meghalt unalmában, de azért a világért se mondott volna le a tisztességről, hogy a dicsőséges unalmát drágán fizetheti meg és kis tanoncok, akik boldogok voltak, hogy egymásnak bebizonyithatják iskolai tudományukat avval, ha a mühely titkait eláruló drótokra hellyel-közzel rá tudnak mutatni, valósággal tobzódtak a lelkesedéstől, mely tuláradó volt, mint a karmester gesztusai s a zene harsogásai.

Christophe avval a szenvedélyességgel itélkezett, amit mindenbe bele szokott vinni s avval a képességhiánnyal, mely a némettel veleszületik s lehetetlenné teszi neki, hogy megértse a francia müvészetet. De legalább jóhiszemü volt, s örömest kész volt beismerni tévedéseit, ha bebizonyitották neki, hogy tévedett. És ennélfogva magát sem tekintette megkötöttnek itélete által s tárva-nyitva hagyta az ajtót az uj benyomásoknak, melyek esetleg meg fogják azt változtatni.

De már most is elismeréssel állapitotta meg, hogy ebben a zenében sok tehetség van, érdekes anyag, ritmusban és harmóniában különös kitalálások vannak, finom, omlós és tündöklő szövetek választéka, a szinek libegése, állandó tékozlása a leleménynek és szellemnek. Christophe-nak mulatsága telt benne s hasznot huzott belőle. Mindezekben a kis mesterekben nagyobb volt a szellem szabadsága, mint Németország zenészeiben; letértek bátran a nagy utról s nekivágtak az erdőnek. Rajta voltak, hogy eltévedjenek. De olyan okos kis gyermekek voltak, hogy ez sehogyse sikerült nekik. Egyik-másik alig tett husz lépést s máris visszafordult a nagy utra. A többiek hamarosan elfáradtak s megálltak utközben akárhol. Voltak olyanok is, akik majdnem elérkeztek uj ösvényekhez; de ahelyett, hogy tovább mentek volna, leültek az erdőszélen s egy fa alatt elbabráltak. Ami leginkább hiányzott náluk, az az akarat, az erő volt: minden adomány az övék volt, egynek - a hatalmas életnek - kivételével. S főleg ugy tetszett, mintha ezt a sok-sok erőfeszitést zavaros módon használnák fel utközben s el hagynák kallódni. Ritkán fordult elő, hogy ezek a müvészek világos tudatára jutottak volna saját természetüknek s erőiket állhatatosan egy adott cél szolgálatára tudták volna felsorakoztatni. A francia anarchiának rendes hatása volt ez, mely a tehetségnek és jóakaratnak óriási készleteit fecsérli el, hogy tétovázásaival és ellenmondásaival megsemmisitse önmagát. Alig volt példa rá, hogy csak egy is nagy zenészeik közül, egy Berlioz, egy Saint-Saéns - nem emlitve itt csak a legujabbakat - belé ne iszaposodott volna önönmagába s ádázul emésztve, meg ne tagadta volna magát, mivel hiányzott bennük a tetterő, hiányzott a hit, s hiányzott mindenek fölött a belső iránytü.

- A franciák egyebet se tudnak, csak elpocsékolni magukat olyan találmányokban, melyeket nem használnak föl semmire. Mindig egy más fajból való ur kell nekik, egy Gluck, vagy egy Napoleon, aki ki tudja használni forradalmaikat.

Az anarchia közepette volt mégis egy csoport, mely igyekezett a rendet és a fegyelmet a müvészek és a közönség elméjében helyreállitani. Avval kezdte, hogy latin nevet vett föl, felidézvén egy klerikális intézmény emlékét, mély körülbelül ezerháromszáz-ezernégyszáz évvel ezelőtt virágzott a gótok és vandálok nagy betörése idején. Christophe csodálkozott egy kicsit, hogy oly távoli időkbe nyultak vissza. Az bizonyos, hogy helyes a kor fölött uralkodni. De viszont félni lehetett, vajjon ez a tizennégy-század-magasságnyi torony nem kényelmetlen csillagvizsgáló-e, ahonnan könnyebb figyelemmel kisérni a csillagoknak, mint a ma embereinek járását? Christophe hamarosan megnyugodott, mikor látta, hogy Szent Gergely fiai csak ritkán maradnak fenn a toronyban; csak azért másztak föl, hogy meg-megkongassák a harangokat. A megmaradt idejüket lenn töltötték, a templomban. Christophe, aki megjelent néhány istentiszteleten, nem vette mindjárt észre, hogy szertartásuk katholikus; eleinte abban a meggyőződésben volt, hogy valami kis protestáns felekezet szertartásáról van szó. A közönség térdre omlott, a tanitványok ájtatosak voltak, türelmetlenek s támadni készek szives-örömest; aki az élükön állt, nagyon tiszta s nagyon hideg férfiu volt, akaratos és kissé gyerekes, aki őrködött, hogy a vallási, erkölcsi és müvészi tan épségben maradjon, elvont kifejezésekkel magyarázta a zene Evangéliomát a Választottak kisded seregének s nyugalommal átkozta ki a Gőgöt és az Eretnekséget. Ezeknek a rovására irta a müvészet összes hibáit s az emberiség büneit: a Renaissance-ot, a Reformációt s a jelenkori judaizmust, melyek mind egy huron pendültek neki. A zene zsidaira kimondta a máglyahalált, in effigie, miután megbecstelenitő köntöst aggatott rájuk. A kolosszális Hendel szöges korbácsra itéltetett. Egyedül Johann Sebastian Bach menekült meg, az Ur kegyelméből, aki kideritette róla, hogy tévedésből protestáns.

A Saint-Jacques utcai templom apostoli munkát végzett: itt mentették meg a lelkeket és a zenét. Rendszeres oktatást adtak a lángelme szabályairól. Szorgos növendékek ezen rendelvények alapján dolgoztak, sok vesződséggel s feltétlen bizonyossággal. Az ember azt hitte, hogy áhitatos fáradozásaikkal kárpótlást akarnak adni azért a vétkes könnyelmüségért, amit nagyapáink: az Auber-k, Adam-ok s Berlioz, az a hétszer elátkozott, az az ördöngős szamár, az a testet öltött szamár, diabolus in musica, követtek el. Dicsérni való hévvel s őszinte kegyelettel terjesztették az elismert mesterek kultuszát. Tiz év alatt jelentékeny munkát végeztek; a francia zene átalakult. Nemcsak a francia kritikusok, immár maguk a zenészek voltak azok, kik megtanulták a zenét. Akadtak most már olyan zeneszerzők, sőt még virtuózok is, kik ismerték Bach müveit. Az eset nem volt éppen gyakori, még Németországban sem!

Főleg nagy erőfeszitéssel törekedtek arra, hogy leküzdjék a franciák otthonülő természetét. Ezek az emberek bezárkóznak az otthonukba; nehezükre esik kimozdulni. Ezért aztán a zenéjükben nem kering levegő; olyan, mint akit a kamrába zártak, aki székén heverész, nem mozog. Épp az ellentéte Beethovennek, aki erdőn-mezőn komponált, lehengergőzött a lejtőkön, jó nagyokat lépve kóborolt napon és esőben, föl-fölriasztva a nyájakat gesztusaival és kiáltozásaival! Nem kellett attól tartani, hogy a párisi zenészek háborgatni találnák szomszédaikat ihletük neszével, mint a bonni medve. Mikor komponáltak, hangfogót tettek a gondolataikra s a kárpitok nem engedték, hogy a külső zajongások hozzájuk bejussanak.

A Schola igyekezett megujitani a levegőt: kinyitotta az ablakokat a multra. De csak a multra. Ez annyi volt, mint az udvarra nyitni ki őket s nem az utcára. Ennek bizony nem volt valami nagy haszna. S mihelyt föltárták az ablakot, behuzták az ajtószárnyat, mint öreg nénikék, akik félnek a meghüléstől. Be is szállt ilyen módon a multból néhány fuvalom, Bach-Palestrina s a nép dalai. De hát ez is valami? A szoba levegője csak dohos maradt ezután is. Alapjában jól érezték benne magukat; óvakodtak a nagy, modern áramlatoktól. S ha tudásuk többet ölelt is fel másokénál, viszont több volt az is, amit tagadtak. Ebben a környezetben a zene bizonyos tudori jelleget öltött; nem ment üdülésszámba; a hangversenyek történeti leckék, vagy épülésre szánt példaadások voltak. Akademizálták az előhaladott gondolatokat. A nagy, a zuhatagos Bach, megszeliditve befogadtatott az Egyház kebelébe. Zenéje a skolasztikus agyvelőkben olyasféle átalakuláson ment át, mint az angol agyvelőkben a dühöngő és érzéki Biblia. A tan, amelyet fölmagasztaltak, valami nagyon arisztokratikus eklekticizmus volt, mely arra törekedett, hogy egyesitse a VI-ik s a XX-ik század közé eső néhány nagy zenei korszaknak jellemző vonásait. Ha lehetséges lett volna megvalósitani, a zenében létrehoztak volna egyenértékü alkotásokat azokkal az épitészeti szörnyszülöttekkel, amilyeneket egy indiai alkirály emelt, mikor hazatért utazásaiból, fölhasználva mindazokat az értékes anyagokat, melyeket a földgömb valamennyi zugában összeszedegetett. De a francia józanész megmentette őket ennek a tudós barbarizmusnak tulzásaitól; ugyancsak óvakodtak attól, hogy elméleteiket átvigyék a gyakorlatba is; azt csinálták velük, amit Moliére az orvosaival: átvették a receptet, de nem használták az orvosságot. A legerősebbek a maguk utján jártak. A nyáj zöme a kivitelben szépen megmaradt a tudós és a nagyon nehéz ellenpontozati gyakorlatoknál; ezeket aztán elnevezték szonátáknak, vonósnégyeseknek és szimfóniáknak. »Szonáta, mit kivánsz tőlem?« - Nem akart az semmi egyebet, csak szonáta akart lenni. A gondolat elvont volt benne és névtelen; alkalmazott és örömtelen. Olyan müvészet volt ez, mint a tökéletes ügyvédi tanácsadó. Christophe, aki eleinte dicsérte a franciákat, mert nem szerették Brahmst, lassankint rájött arra, hogy sok kicsi Brahms van Franciaországban. Mindezek a jóravaló, dolgos, lelkiismeretes munkások tele voltak erényekkel. Christophe otthagyta a társaságukat, mely szerfölött épületes volt neki, de unalommal árasztotta el. Jó volt, finom volt, nagyon is finom volt.

De azért élt Párisban a zenészek közt, egynéhány független is, akik elváltak minden iskolától. Egyedül ezek érdekelték Christophe-ot. Egyedül ezek adhatják egy müvészet életrevalóságának mértékét. Iskolák és coenaculumok a müvészet felületes divatját fejezhetik ki csak, vagy gyárilag előállitott elméleteket.

Ám a függetlenek, kik magukba zárkóznak, több valószinüséggel lelhetik föl ott koruknak és fajuknak igazi eszméjét. Viszont az is áll, hogy éppen ennélfogva, egy idegen még nehezebben értheti meg őket, mint a többiek.

S valóban ez is történt, mikor Christophe először hallotta azt a nagyhirü müvet, amelyről a franciák ezer különösséget tudtak mondani és amelyről egyesek azt hirdették, hogy tiz évszázad óta a legnagyobb zenei forradalom. (A századok náluk nem sokat számitottak: a magukéból nagy ritkán szoktak kimozdulni.)

Théophile Goujart és Sylvain Kohn elvezették Christophe-ot az Opera Comique-ba, hogy hallgassa még Pelléas és Melisande-ot. Valósággal usztak a dicsőségben, hogy ezt a müvet ők mutathatják be neki: az ember azt hihette, hogy ők irták. Christophe-nak értésére adták, hogy itt meg fogja találni a maga damaszkuszi utját. Az előadás már megkezdődött s ők még mindig nem hagyták abba fejtegetéseiket. Christophe csendre intette őket és megfeszitett figyelemmel hallgatott. Az első felvonás után odahajolt Sylvain Kohnhoz, ki igy szólt ragyogó szemekkel:

- Semmi nincs benne, éppenséggel semmi! - folytatta Christophe. - Hol itt a zene? Hol van itt a kifejtés? Itt semmi se tartozik egybe. Itt minden szétmállik. A harmóniák nagyon finomak. Vannak benne nagyon jó izlésre valló, valóban jó kis zenekari effektusok. De ez semmi, tisztára semmi.

S kezdte ujra hallgatni. A lámpa lassankint átvilágosodott, kezdett a félhomályban egyet-mást megkülönböztetni. Igen, azt jól megértette, hogy itt határozott állásfoglalás van a mértéktartó józanság mellett, szemben a magnesi eszménnyel, mely a drámát a zene hullámaival valósággal elsülyeszti; de némi gunnyal azt kérdezte magától, vajjon a feláldozásnak ez az eszménye nem azért van-e, mert azt áldozzák fel, ami nincs meg? Ebben a müben érezhető volt a vesződéstől való félelem, a törekvés, hogyan lehet a legkisebb fáradsággal hatást kelteni, a nembánomságból eredő lemondás a kemény erőfeszitésről, amit a hatalmas wagneri épitmények követelnek. Nem titkolhatta a meglepetést, amit az egyszinü, egyszerü, szerény és ellágyitott deklamáció keltett benne, jóllehet egyhangunak tünt fel neki s mint német, nem találta igaznak: (- ugy vélte, hogy mennél jobban igyekezett igaz lenni, annál jobban éreztette, mily rosszul talál a francia nyelv a zenéhez; tulságosan logikus, tulságosan megrajzolt, körvonalai tulságosan kiélezve, egy magában tökéletes, de légmentesen elzárt világ.) Mindazonáltal a kisérlet különös volt és Christophe szivesen helyeselte ezt a forradalmian reakciós szellemet, szemben Wagner fellengző erőszakosságaival. A francia zeneszerző, gunyos indiszkrécióval arra látszott törekedni, hogy minden szenvedélyes érzelem félhangon, suttogva szólaljon meg. A szerelem, a halál kiáltó hang nélkül.

A dallam vonalának alig észrevehető reszketéséből, a zenekarnak olyasféle meg-megrezzenéséből, mint egy kis rándulás az ajkak szögletében, ébredt csak az ember annak a drámának a tudatára, mely a lelkekben lejátszódott. Ugy tetszett, mintha a müvész remegne attól, hogy valóját feltárja. Az izlés géniusza volt benne - kivéve egyes pillanatokat, mikor a valamennyi francia szivében szunnyadó Massenet fölébred, hogy egy kicsit lirizáljon. Ilyenkor előbukkantak a tulszőke hajzatok, a tulpiros ajkak - a Harmadik Köztársaság polgársága, mely adja a nagy szerelmest. De ezek csak kivételes pillanatok voltak; a szerző lazitani akart azon a kényszeren, melyet magára erőszakolt; a mü többi részében kifinomult egyszerüség uralkodott, amely azonban nem volt olyan egyszerü; amely az akarat terméke volt, egy ősrégi társadalom szubtilis virága. Christophe, ez a fiatal barbár, csak félig-meddig tudta élvezni. Különösen a dráma egész felépitése, a költemény izgatta. Mintha egy párisi nő, élete alkonyatán, ujra kisgyermeket kezdene játszani s tündérmeséket meséltetne magának. Ez már nem a wagneri nyafkaság volt, mely vaskos és érzelgős, mint egy jól megtermett rajnai leányzó. De a francia-belga nyafkaság se ért többet szalon szenvelgéseivel és butuska tereferéivel: «hajfürtök», «apuska», «galambok» és csupa titokzatosság, nagyvilági hölgyek használatára. A párisi lelkek ebben a darabban ugy nézegették magukat, mint valami tükörben, mely bágyatag fatalizmusuk, boudoir-nirvánájuk, omlatag mélabujuk képét hizelgő ábrázolásban mutatja nekik. Akarat - ennek még nyoma se volt itt. Senki nem tudta, mit akar. Senki nem tudta, mit csinál.

- Én nem tehetek róla! Én nem tehetek róla! - nyögdécselték ezek a nagy gyerekek. Végesvégig az öt felvonáson át, melyek soha nem szünő esti szürkületben peregtek le, - erdőkben, barlangokban, földalatti kamrákban, halottas szobákban - apró délszaki madárkák alig-alig hogy vergődtek. Szegény kis madarak: csinosak, langymelegek, finomak... Hogy féltek a tulélénk világosságtól, a gesztusuk erőszakosságától, a szavaktól, a szenvedélyektől, az élettől! Az élet nem kifinomult ám! Az élethez nem nyulnak keztyüvel...

Christophe hallotta, mint közelegnek dübörögve az ágyuk, melyek ezt a kimerült czivilizácziót, ezt a végsőt lihegő kis Görögországot össze fogják morzsolni.

Vajjon a mélabus és fenhéjázó részvét érzelme volt-e, ami mindennek ellenére rokonérzést sugalt neki e zenemüvel szemben? Tény az, hogy jobban érdekelte, semmint hajlandó volt elismerni. Bár a szinházból kijövet is még egyre hajtogatta Kohn előtt, hogy «finom», nagyon finom munka, de hiányzik belőle a lendület s ő a maga részéről nem talál benne elég muzsikát, óvakodott attól, hogy Pelléas-t a többi francia zenemüvekkel egy sorba állitsa. Csábitotta őt ez a lámpa, mely a köd közepette világolt. S észrevett más, élénk, kisérteties lángokat is, melyek körülötte reszketve lobogtak. Ezek a lidércfények izgatták: szeretett volna közelükbe lépni, hogy megtudja, hogyan ragyognak; de biz ezt nem volt könnyü megérteni. Nem igen lehetett érintkezni ezekkel a szabad zenészekkel, akiket Christophe nem értett meg, s akiket annál nagyobb kiváncsisággal vágyott megfigyelni. Ugy látszott, mintha nem lett volna meg bennük a rokonszenvnek az a nagy szükségérzete, mely megszállta Christophe-ot. Egy-kettőnek a kivételével kevés müvet irtak, keveset ismertek, keveset óhajtottak ismerni. Majdnem valamennyien elvonultan éltek, elszigetelten, valósággal és szántszándékkal egy szük körbe zárva, - fenhéjázásból, vadóckodásból, utálatból, érzéketlenségből. Akármilyen kevesen voltak is, egymással vetélkedő kis csoportokra oszlottak, melyek nem tudtak együtt élni. Rendkivüli volt az érzékenységük s nem szenvedhették, sem az ellenségeiket, sem vetélytársaikat, sőt még barátaikat sem, ha merészeltek közülök más zenészt is csodálni, vagy pedig ha megengedték maguknak azt, hogy őket vagy tulságos hidegen, vagy tulzott rajongással vagy tul banális, vagy tulságosan különc módon csodálják. Mondhatatlanul nehézzé vált őket kielégiteni. Végtére mindegyikük egy-egy meghatalmazott kritikust vett maga mellé, szabadalmat adtak nekik s ezek féltékenyen őrködtek a szobor talapzatánál. Nem volt szabad hozzájuk nyulni. Azért, hogy csak ők maguk értették meg magukat, azért még mások nem tudták őket jobban megérteni. Mivel hizelgett nekik s elmásitotta őket az a vélemény, amit hiveik tápláltak róluk s ők magukról, müvészetük és lángelméjük megismerésében elvesztették a talajt a lábuk alól.

Kedves, ötletes zeneköltők reformátoroknak tartották magukat. Alexandrinus müvészek kiálltak, hogy ők versenyt mérkőznek Wagnerrel. Majdnem valamennyien a tulárverelés áldozatai voltak. Kellett, hogy minden nap magasabbat ugorjanak, mint az előtte való napon, s főleg magasabbat, mint vetélytársaik. A magasugrásnak ezek a gyakorlatai nem sikerültek mindig s csak néhány hivatásos zenészre volt csak vonzó erejük. A közönséggel nem törődtek; a közönség nem törődött velük. Müvészetük népnélküli müvészet volt, olyan zene, mely csak a zenéből, csak a mesterségből szivott fel táplálékot. Nos, Christophe-nak az volt az igazi, vagy hamis benyomása, hogy nincs zene, melynek nagyobb szüksége volna, mint a franciákénak arra, hogy önmagán kivül keressen támasztékot. Ez a hajlékony és kinzó növény nem tudta nélkülözni a karót: nem tudta nélkülözni az irodalmat. Nem találta fel magában az élet elegendő feltételeit. Rövid volt a lélegzete. Kevés volt a vére, nem volt akarata. Olyan volt, mint egy epekedő asszony, ki egy himre vár, aki birtokába vegye. De ezt a cingár-testü, kiszáradt vérü, drágakövekkel teleaggatott bizánci császárnőt eunuchok vették körül: snobok, esztéták és kritikusok. A nemzet nem volt zenére született; s mind ez a Wagner, Beethoven, vagy Bach, vagy Debussy iránt husz év óta nagy hühóval megnyilvánuló lelkes hevülés egyetlen kaszton tul nem terjedt. A hangversenyek e szaporodásának, ennek a minden áron zenét hömpölygető dagálynak semmiféle reális alapja nem volt a közizlés fejlődésében.

Divat volt, tulterhelés, melyhez csak az előkelőknek volt közük s amelytől valósággal megháborodtak. A zenét igazán csak egy maroknyi ember szerette; s nem mindig azok, akik a legtöbbet foglalkoztak vele: a zeneszerzők és kritikusok. Olyan kevés zenész van Franciaországban, aki igazán szereti a zenét!

Igy gondolkodott Christophe; s nem jött rá, hogy igy van ez mindenütt, s hogy még Németországban sincs sokkal több igazi zenész, s hogy a müvészetben nem azok az ezerek számitanak, akik semmit se értenek hozzá, hanem az a maroknyi ember, akik büszke alázatossággal a szolgálatába szegődnek. Vajjon látta-e őket Franciaországban? Alkotók és birálók - a legjobbak - csendben dolgoztak, távol a zajtól, mint ahogy Franck csinálta meg a jelenkori zeneszerzők közül a legszebb tehetségüek, megannyi jeles müvész, kik leélik majdan egész életüket az árnyékban, hogy egykor valamelyik ujságirónak juttassák a dicsőséget, hogy ő fedezte fel őket s a barátjuknak mondhassa magát és kis hadserege a munkálkodó tudósoknak, akik nagyravágyás nélkül, magukkal nem törődve, téglánként épitették fel a letünt Franciaország nagyságát, vagy akik az ország zenei nevelésének szentelve magukat, előkészitették az eljövendő Franciaország nagyságát. Hány szellem volt közöttük, akiknek gazdagsága, szabadsága s egyetemes érdeklődése vonzotta volna Christophe-ot, ha megismerhette volna őket! De alig-alig, csak futtában látott egyet-kettőt közülök; csak gondolataik torzképein át ismerte őket. Csak a hibáikat látta, másolatokban és nagyitottan, ahogy a müvészet közismert majmai és a sajtó utazó ügynökei beállitották őket.

Amit ebben a zenei plebsben mindenek fölött émelyitőnek talált, az a formalizmusa volt. Ezeknél az embereknél sohasem volt szó egyébről, csak a formáról. Az érzelemről, a jellemről, az életről egy szó se! Sejtelme se volt, akár csak egynek is arról, hogy minden igazi zenész egy zengő világegyetemben él, mint ahogy a többi emberek egy látható világegyetemben élnek s hogy napjai ugy peregnek le benne, szines hullámok gyanánt. A zene a levegő, amit belehel, az ég, amely ráborul, a természet ugy tükröződik lelkében, mint egy zene. Maga a lelke is zene: zene mindaz, amit szeret, gyülöl, szenved, retteg, remél. A zenei lélek, ha szeret egy szép testet, zene formájában látja. A kedves szempár, mely elbájolja, nem kék, nem szürke, nem barna; az is zene; ha nézi őket, hangok simogatásának, egy kéjes hangzatnak benyomását érzi. Ez a belső zene ezerszer gazdagabb, mint az, amely kifejezi és a billentyüzet alantasabb annál, aki játszik rajta. A lángelme értékmérője az élet hatalmassága és az, hogy mennyire képes ezt felidézni a müvészetnek, ennek a tökéletlen eszköznek a segitségével. De hány embernek van erről sejtelme Franciaországban? Ez a nép, mely mind egy szálig zenész, ugy látszik, nem tekinti a zenét egyébnek, mint olyan müvészetnek, mely a hangok kombinálásából áll. Az abécét nézi könyvnek.

Christophe a vállát vonogatta, mikor azt a bizonyos önhittséggel hangoztatott kijelentést hallotta tőlük, hogy aki a müvészetet meg akarja érteni, annak el kell azt vonatkoztatni az embertől. Nagy elégtétellel vágták ki ezt a képtelen állitást: mert ilyenformán saját maguknak bebizonyitani vélték a zenéhez való tehetségüket. Még Goujart is, ez az együgyü, ki sohase volt képes felfogni, miképpen lehetséges az, hogy valaki vissza tudja idézni emlékezetébe egy zenemünek valamely bizonyos részletét (próbálta is ezt a titkot Christophe-al elmagyaráztatni magának) és aki be akarta neki bizonyitani, hogy Beethoven lelki nagyságának és Wagner érzékiségének nincs nagyobb része zenéjükben, mint egy festő modeljének a róla festett arcképekben.

- Ez azt bizonyitja - vetette oda neki végül Christophe, mikor már kijött a sodrából - hogy Ön előtt egy szép testnek nincs több müvészi becse, mint egy nagy szenvedélynek. Szegény ember!... Hát Önnek sejtelme sincs mindarról, amit egy tökéletes alaknak a szépsége hozzáad annak a festménynek a szépségéhez, amely ábrázolja, éppen ugy, amint egy nagy lélek szépsége emeli annak a zenének a szépségét, amely visszatükrözi?... Szegény ember!... Hát a müvészetnek csak a mesterségbeli része érdekli Önt? Csak az a fontos, hogy a mü jól legyen megcsinálva, de az aztán már mindegy Önnek, hogy mit akar kifejezni?... Szegény ember!... Éppen olyan Ön, mint azok az emberek, akik nem arra figyelnek, mit mond a szónok, hanem csak a hangja csengésére, akik a szavait nem értve, elnézik test- és kézmozdulatait, s aztán kijelentik, hogy a szónok ördöngősen jól beszél... Szegény ember! Szegény ember!... Cudar egy agylágyulás!

De nemcsak az egyik, vagy a másik elmélet bőszitette fel Christophe-ot, hanem valamennyi elmélet. Torkig volt ezekkel a véget érni nem akaró szórohamokkal, bizánci vitacsatákkal, zenészeknek örökösen és kizárólagosan a zenén való nyargalásaival. Odáig vitték már, hogy megundorodott ettől a legjobb zenész is. Christophe ugy vélekedett, mint Mussorgski, hogy a zenészeknek nem ártana, ha hébe-korba félretennék ellenpontjukat és harmóniáikat szép könyvek olvasása és élettapasztalatok szerzése kedvéért. A mai zenész nem érheti be egyesegyedül a zenével; igy bizony nem juthat fel odáig, hogy uralkodjon a százada fölött s föléje emelkedjék a semmiségnek... Az élet! Az egész élet! Mindent látni, mindent ismerni, mindent érezni. Szeretni, keresni, magához ölelni az igazságot - a szép Penthesile-át, az Amazonok királynőjét, ki megharapja azt, akinek csókot ad!

Elég volt a zenei tereferékből, elég volt a szatócsboltokból, hol akkordokat gyártanak! A zenei konyháknak ezekből a harmóniai kotyvasztásaiból sohasem fogja megtanulni, hogyan teremthető egy uj harmónia, amely élőlény akar lenni, nem pedig szörnyszülött.

Hátat forditott ezeknek a doktor Wagnereknek, akik lombikjaikon kotlottak, hogy valami üvegbe zárt Homunculust költsenek világra; megszökött a francia zenéből, arra törekedett, hogy megismerje az irodalmi világot s a párisi társadalmat.

Christophe épp ugy - mint sok millió ember Franciaországban - a napilapok révén ismerkedett meg a korabeli francia irodalommal. Mivel a lehető leggyorsabban kivánt a párisi gondolatra áthangolódni s egyuttal a nyelvben is tökéletesedni, nagy lelkiismeretességgel adta magát azoknak az ujságoknak olvasására, melyekről azt mondták neki, hogy a párisiasság szempontjából a legelső helyen állanak. Az első napon, a vérfagyasztó napi hirek közt, amelyeknek elbeszélései és pillanatfelvételei több lapot töltöttek meg, talált egy hirt egy apáról, aki tizenötéves leányával hált: a dolog egészen természetesnek, sőt eléggé meghatónak volt beállitva. A második napon ugyanabban az ujságban olvasott egy közleményt egy apáról és tizenkét éves fiáról, kik ugyanavval a leánnyal háltak. A harmadik napon olvasott egy hirt egy fiuról, aki a nővérével hált. A negyediken két nővérről, akik együtt háltak. Az ötödiken... Az ötödiken elhajitotta az ujságot, mert a hányás kerülgette már, s igy szólt Sylvain Kohnhoz:

És megmutatott Christophe-nak egy nemrég megjelent körkérdést a Müvészetről és az Erkölcsről, amelyből kiviláglott, hogy «a szerelem mindent szentesit», hogy «az Érzékiség a Müvészet erjesztője», hogy «az erkölcs a jezsuita neveléstől belénk préselt konvenció» és hogy egyesegyedül «a Vágy határtalansága» számit, semmi más. Irodalmi bizonyitványoknak egész sorozata tanuskodott az ujságokban egy regénynek müvészi tisztaságáról, mely a kitartók és kitartottak erkölcseit festi. A válaszok beküldői közt ott voltak a kortársi irodalom legnagyobb nevei és komor kritikusok. Egy polgári, katholikus családi költő, müvészi áldását adta egy müre, mely a romlott görög erkölcsöket igen nagy gonddal ábrázolta. Fellengző reklámok dicsőitették azokat a regényeket, melyek szorgos kutatás alapján tárták fel a kicsapongást történeti korszakok szerint: Rómában, Alexandriában, Bizancban, az olasz Renaissance s a Nagy Század korában; teljes tanfolyam volt. A tanulmányoknak egy másik ciklusa felölelte a földgömb különböző országait: lelkiismeretes irók szentelték magukat a bencés szerzetesek türelmével az öt világrész büntanyái áttanulmányozásának. Senki se csodálkozott, hogy az élvezet e geografusai és historikusai közt előkelő költőket és tökéletes irókat talál. Csak tudományos képzettségükről lehetett ezeket a többiektől megkülönböztetni. Gáncsolhatatlan kifejezésekkel mondtak el archaikus sikamlósságokat.

A legmegdöbbentőbb az volt, hogy jóravaló emberek, igazi müvészek, a francia irodalom olyan alakjai, kik jól megérdemelt hirnévnek örvendtek, kinlódtak egy olyan mesterséggel, amelyhez egyáltalán nem volt hivatottságuk. Egyesek abban merültek ki, hogy a többiek példájára mocskosságokat irtak, melyeket a reggeli lapok szeletenkint tálaltak föl. Rendszeresen tojták ezeket meghatározott napokra, egyszer vagy kétszer hetenként s ez igy tartott már évek óta. Tojtak, egyre tojtak, nem lévén semmi mondanivalójuk, marcangolva az agyvelejüket, hogy valami ujat hozzanak ki belőle, csak minél zagyvább és bizarabb kotyvalék legyen: mert a jóllakott közönség minden ételbe beleunt s izetlennek találta a legrakoncátlanabb képzelet szülte bármily szemérmetlen élvezetet is; az örökös tulárverelés, mindig többet és többet kellett igérni, tulárverelni másokat és önmagukat s kitojták a vérüket, kitojták a beleiket; siralmas és groteszk látvány volt.

Christophe nem ismerte ennek a szomoru mesterségnek összes rejtelmeit, s ha ismerte volna, nem lett volna irántuk elnézőbb: mert az ő szemében semmi e világon nem tudta menteni azt a müvészt, ki eladja a müvészetet harminc tallérért...

- Nem arról van szó, hogy emberiesek, hanem hogy emberek legyünk... Emberies!... Az Isten áldja meg a maguk fehérmáju emberszeretetét, amelyben egy csepp vér sincsen már... Nem lehet egyszerre tizfélét szeretni, egyszerre több istent szolgálni!...

Christophe élete munkával telt, s igy nem igen jutott kivül kis német városa látóhatárán s nem sejthette, hogy az a müvészi feslettség, elfajultság, mely olyan nyersen volt kiteregetve, Párisban, majdnem valamennyi nagy várossal közös volt és a «szüzies Németország» átöröklött előitéletei «a latin erkölcstelenség» ellen ujra fölébredtek benne. Pedig Sylvain Kohnnak mi sem lett volna könnyebb, mint ellentétül elébe vetni azt, ami a Spree partján történik s a császári Németország egyik előkelő társadalmi körének elrémitő rothadását, amelynek förtelmességét az erőszakossága még visszataszitóbbá tette. De Sylvain Kohnnak esze ágában se volt, hogy ebből előnyt szerezzen, ezen se botránkozott meg jobban, mint a párisi erkölcsökön. Azt gondolta gunyosan, hogy «minden szentnek megvannak a maga szokásai» s oly természetesnek találta a világéit, amelyben élt, hogy Christophe azt vélhette, hogy ezek képviselik magának a fajnak a természetét. S éppen ezért, ő sem mulasztotta el, akárcsak honfitársai, hogy azt a fekélyt, mely Európa szellemi arisztokráciáit emészti, a francia müvészet sajátos bünének, a latin fajok csődjének tekintse.

Ez az első érintkezése a francia irodalommal kinos volt neki s nem kis időbe telt, mig lassacskán elfelejtette. Pedig éppenséggel nem volt hiány olyan müvekben, melyek nem kizárólag avval foglalkoztak, amit ez irók közül az egyik nagy nemesen «az alapvető szórakozások szereteté»-nek nevezett. De a legszebb és legjobb müvészekből semmi se jutott el hozzá. Nem aféle müvek voltak ezek, melyek Sylvain Kohn és barátai szavazataira pályáznak; nem is hederitettek rájuk, s ők viszont nem izgultak ezekért a müvészekért; kölcsönösen semmibe se vették egymást. Sylvain Kohn nem kivánt ezekről Christophe előtt emlitést tenni. Teljes jóhiszemüséggel meg volt győződve arról, hogy barátai, meg ő, testesitik meg a francia müvészetet s hogy azokon kivül, akiket az ő véleményük s a boulevardsajtó nagy embereknek kent fel, nincs tehetség, nincs müvészet, nincs Franciaország. Azoktól a költőktől, akik a francia irodalom disze-büszkesége, Franciaország koronája voltak, Christophe semmit sem ismert. A középszerüek áradata fölé emelkedő regényirók közül Barrés és Anatole France néhány müve került csak a kezébe. De még tulkevéssé barátkozott meg a nyelvvel, semhogy teljesen tudta volna élvezni az egyiknek egyetemes dilettantizmusát és tudós iróniáját s a másiknak egyenetlen, de néha felsőbbséges müvészetét. Egy ideig kiváncsi szemléletben időzött azoknál a vázában tenyésztett kis narancsfáknál, melyek Anatole France melegházában nőttek és azoknál a véznácska és tökéletes virágoknál, melyek Barrés lelki temetőjéből sarjadtak ki. S ugyancsak megállapodott néhány pillanatra Maeterlinck kissé fenséges, kissé gyermekes lángelméje előtt; nagyvilági, egyhangu miszticizmus áradt ki belőle, mely elzsibbasztott, mint egy réveteg fájdalom. Egyet rázott magán, beleesett Zolának sürü erőzuhatagába, pocsolyás romanticizmusába, amelyet ismert már s mihelyt kieviczkélt belőle, máris a fulladásig merült el egy valóságos irodalmi árviz hullámaiba.

Ezekből az elöntött sikságokból odeur di femina áradt szerteszét. Ennek a kornak az irodalma nőstény férfiaktól és asszonyoktól hemzsegett. Helyes, hogy a nők irnak, ha megvan bennük az őszinteség ahhoz, hogy azt fessék le, amit soha egy férfi se tudott egészen meglátni: a női lélek belsejét. De vajmi kevesen merték ezt megtenni; a legtöbben csak azért irtak, hogy csábitsák a férfiakat, épp olyan hazugok voltak könyveikben, mint szalonjaikban, nyeglén szépitették magukat s flörtöltek az olvasóval. Mióta felhagytak a vakbuzgósággal s nem voltak gyóntatóik, akiknek elmondhatták piszkos kis ledérkedéseiket, a közönségnek mondogatták el. Záporként hullottak a majd mindig sikamlós, mindig modoros regények, melyeknek stilusa olyan volt, mintha selypitene, mintha virágtól és jó parfümtől, tulsok finom parfümtől lenne illatos - meg sok-sok közepestől is - az örökös száraz, meleg és cukros szag mindenütt érezhető volt ebben az irodalomban. Christophe ugy vélekedett, mint Goethe: «Ám irjanak a nők annyi költeményt s annyi irásmüvet, amennyit akarnak, csak a férfiak ne irjanak ugy, mint asszonyok. Ez az, ami nem tetszett nekem». Nem nézhette utálat nélkül ezt a kényeskedő nyafogást, ezt a gyanus kacérkodást, ezt az érzelgős nyavalygást, mely különös kedvteléssel az érdeklődésre legkevésbé méltó lények körül szorgoskodott, ezt az ideológiákkal, szenvelgéssel és érzékiséggel föleresztett stilust, a tulfinomultságnak és brutalitásnak ezt a keverékét, ezeket a lélekbuvár targoncásokat.

De Christophe belátta, hogy nem itélhetett helyesen. A szóvásár zsivaja elbóditotta. Lehetetlen volt kihallani a szines fuvola-áriákat, melyek elvesztek benne. Mert még e szórakoztató müvek közt is voltak szép számmal olyanok, amelyekben mosolyogva fel-felderengett Attika verőfényes ege, s dombjainak összhangzatos vonala - annyi tehetség és kellem, annyi életösztön, a stilus bája, olyan világnézet, mely hasonlatos Perugino és a fiatal Raphael élvsóvár szépeihez, álmatagon epedő ifjaihoz, kik félig lehunyt szemekkel mosolyognak szerelmes álmuk elébe. Christophe mindebből semmit se látott. Semmi se tudta rávezetni a közszellem áramlatainak felismerésére. Maguk a franciák is csak nagy üggyel-bajjal tudtak volna itt eligazodni. S az egyetlen, aminek megállapitása sikerült neki, az volt, hogy már-már valóságos nemzeti csapásnak lehet tekinteni az irodalomnak ezt az áradatát. Ugy tetszett, hogy mindenki ir: férfiak, nők, gyermekek, katonatisztek, szinészek, világfiak, fegyencek. Járvány volt ez.

Christophe egyelőre lemondott erről. Érezte, hogy olyan vezető, mint Sylvain Kohn, csak arra lehetett jó, hogy teljesen eltévedjen. Az a tapasztalat, amit Németországban egy irodalmi cenaculumtól szerzett, joggal keltett benne bizalmatlanságot ama környezet ellen, ahol ezidőben forgott: kételkedéssel vette kezébe a könyveket és az időszaki szemléket: sohasem lehet tudni, vajjon egyszerüen csak munkanélküliek alig száz főre rugó csoportjának véleményét képviselik-e, vagy bizonyos esetekben nem egymaga a szerző egész közönsége-e önönmagának. A szinház pontosabb fogalmat adott a társadalomról. A szinház Párisban, a mindennapi életben, a szertelenséggel határos helyet foglal el. Óriási konyha volt ez, egy fantasztikus étkező terem, mely még ezideig nem tudta ennek a kétmillió embernek étvágyát kielégiteni. Volt vagy harminc nagy szinház, nem is szólva a külvárosi szinházakról, dalcsarnokokról és különféle mulatóhelyekről - vagy száz terem, ahol minden este játszottak és minden este majdnem valamennyi telve volt. Egy egész hadsereg szinészekből és alkalmazottakból. Ez az örvény rengeteg összegeket nyelt el. Az államtól segélyezett négy szinház maga közel háromezer személyt foglalkoztatott s évente tiz milliót költött el. Egész Párist elárasztotta a komédiások dicsősége. Minden lépten-nyomon arcképeknek, rajzoknak, torzképeknek megszámlálhatatlan sokasága népszerüsitette fintoraikat, divatjaikat, a grammofonok nyafogásaikat, az ujságok itéleteiket a müvészetről és a politikáról. Megvolt a saját külön sajtójuk. Kiadták hősi és családi emlékirataikat. A többi párisiak, e nagy, őgyelgő gyermekek közt, kik avval töltötték az idejüket, hogy egymást majmolták, ezek a tökéletes majmok tartották a kormánypálcát és a drámairók voltak első minisztereik. Christophe megkérte Sylvain Kohnt, hogy vezesse be őt a reflexek és árnyak királyságába.

De Sylvain Kohn ebben az országban sem volt biztosabb vezető, mint a könyvekében és az első benyomás, melyet Christophe a párisi szinházakról nyert, s melyet neki köszönhetett, nem volt kevésbé visszataszitó, mint az, amit első olvasmányai keltettek benne. Ugy tetszett, mintha mindenütt az elmebeli prostituciónak ugyanaz a szelleme uralkodnék.

Két iskola volt a gyönyörkufárok közt. Az egyik a régi jó módszer, a nemzeti módszer szerint mérte az erősen füszeres, vaskos élvezetet, nyiltan, teketória nélkül, ami egyet jelentett a tulságban, a jól megrakott bendőkben, a testi fogyatkozásokban való gyönyörködéssel, mely jobbat mit se kivánt, mint az ingre-gatyára vetkezést, a testőrségnél divó kaszárnyai élceket, rothadástól megporhanyult hushoz hasonló éjjeli mulatók különszobáiba való, borsos történeteket, azt a bizonyos férfias nyiltságot - már amint ők nevezik - mely azt hirdeti, hogy kiegyezteti a szabadságot az erkölccsel, mivel négy felvonásnyi malackodás után helyreállitja a rend uralmát s a törvénykönyv diadalát olyformán, hogy valami véletlen müveképpen a kusza bonyodalom a törvényes hitvest a férje ágyába dobja, akit éppen meg akart csalni - (csak a törvényen ne essék csorba, akkor az erény is meg van mentve) - az a könnyelmű tisztesség, mely védelmezi a házasságot, miközben a kicsapongás mezébe öltözteti - szóval: a gall modor.

A másik, a modern-stilus iskolája. Ez még sokkal kifinomodottabb volt, s egyben émelyitőbb is. Az elpárisiasodott zsidók (és az elzsidósodott keresztények), kik csak ugy hemzsegtek a szinházaknál, becsempészték ide a szokásos érzelmi zagyvalékot, mely az elfajult kozmopolitizmus jellemző vonása. Ezek a gyermekek, kik szégyelték az apjukat, nagy buzgón igyekeztek megtagadni fajtájuk öntudatát; s ez a kelleténél jobban sikerült nekik. Miután lekopasztották százados lelküket, éppen csak annyi egyéniség maradt rajtuk, hogy más népek szellemi és erkölcsi értékeit összevegyitették; vegyes salátát olla podridá-t csináltak belőle: ők ezt igy szokták élvezni. Azok, kik Párisban ezidőtájt a szinpad mesterei voltak, kiváló módon értettek ahhoz, hogyan kell a nemzetet és az érzelmet egybedagasztani, a bünnek erényszagot adni, az erénynek bünszagot, a kor - nem a család - és az érzelembeli viszonyok rendjét fölforgatni. Müvészetüknek ilyenformán sui generis szaga volt, jó is, meg rossz is egyszerre, vagyis nagyon rossz: és ezt amoralizmusnak nevezték.

Akkoriban legkedveltebb hőseik egyike a szerelmes aggastyán volt. Szinpadjuk ezekből gazdag arcképcsarnokot tudott bemutatni. Ennek a tipusnak ábrázolásában alkalmat találtak arra, hogy ezer finomságot teregessenek ki. A hatvanéves hősnek egyszer a leánya volt a bizalmasa; elbeszélgetett vele a szeretőjéről; viszont a leány az ő szeretőiről mesélt neki; testvériesen ellátták egymást tanácsokkal; a jó apa segitette a leányát házasságtöréseiben; a jó leány közbenjárt a hütlen szeretőnél, könyörgött neki, hogy térjen vissza, hazaterelte a jászolba. Másszor meg az érdemes aggastyán maga állt be szeretője bizalmasának: elcsevegett vele volt kedveseiről s valami jobbnak a hijján megelégedett avval, hogy előadta neki paráználkodásait, sőt végezetül még élvezetet is talált benne. Voltak olyan szinmüvek is, melyekben hősszerelmesek - kik kifogástalan gentlemen-ek voltak - intendánsul szerződtek régi szeretőikhez, vigyáztak az üzletükre és párosodásaikra. A nagyvilági hölgyek loptak. A férfiak a keritést üzték, a nők a lesbosi szerelmet. És mindez a legjobb társaságban: a gazdagoknál, akiken kivül más társaság nem számitott. Mert ez módot nyujtott arra, hogy a klienseknek, a fényüzés csábitásainak takarója alatt, megromlott portékát adjanak.

Igy, kendőzetlen, egyszeribe széjjel kapkodták a fiatal asszonyok s az öreg urak gyönyörrel élvezték. Hullák és hárempasztillák szaga büzlött ki innen.

Stiljük nem kevésbé volt zagyva, mint érzelmeik. Valami vegyes utcai nyelvet állitottak össze maguknak, valamennyi társadalmi osztály és ország kifejezéseiből, tudákos, Chat Noir-i, klasszikus, lirai, negédeskedő szurtos-maszatos stilust, melynek nem volt se füle, se farka, mely külföldi izü szenvelgések, durvaságok, szellemeskedések keveréke volt. Rendelkezett a gunynak s a könnyebb fajtáju mókázó humornak adományával; természetes szellemesség nem sok volt bennük, de amilyen ügyesek voltak már, párisi kapta szerint, ezt is elég leleményesen gyártották. Ha a drágakő tükrözése nem is volt kifogástalan s ha a foglalat majd mindig barokkos és tultömött volt is, azért elég szépen csillogott: s ennél több nem kellett. Különben értelmesek voltak, jó megfigyelők, de rövidlátók, mert irodai életet élvén századok óta, a szemük elmásult; az érzelmeket nagyitóval vizsgálván, mely az apró dolgokat nagyméretüeknek mutatja, nem látták a nagy dolgokat; határozottan kedvelték a sallangot, képtelenek voltak mást festeni, mint azt, ami a felkapaszkodott snob előtt az elegáns társadalom eszményképének tetszik: fáradt kéjvadászok és kalandorok kisded csapatát, mely valami lopott pénz, vagy erénye vesztett nőstények élvezhetéseért marakodik.

Néha-néha, nagy hirtelen, fölébredt, előszüremlett lényük messzeségeiből ezeknek a zsidó iróknak igazi természete, amire alkalmat adtak - a jó Ég tudja minő titokzatos - egy szó lökése folytán keletkezett visszhangok. Ilyenkor aztán századoknak és fajoknak különös vegyülete támadt, a sivatag fuvallata, amely a tengereken tulról elhozta ezekbe a párisi hálószobákba török bazárok penészes szagát, a homok rikitó csillogása, keleti káprázatok, mámoros érzékiség, hatalmas kifakadások, veszett neuraszthénia, mely két ujjnyira volt a görcsös vonaglástól, a rombolás örjöngő rohama, Samson, aki századok óta ült az árnyékban, hirtelen fölkel, mint egy oroszlán s dühében rázza a Templomot, melynek kövei reá s az ellenséges fajzatra omlanak.

- Van ebben erő, de büzlik. Elég volt ebből. Menjünk s lássunk más egyebet.

- Nem hiszek én ebből semmit se. Az a nép, mely ilyen volna, nem maradhatna fenn husz évig sem: itt már érezni a rothadást... Van itt még más valami is.

- Oh! Vannak, persze, szép lelkeink is! - mondta Sylvain Kohn - és szinházaink szép lelkek számára. Ez kell Önnek! Ilyennel is szolgálhatunk.

Ezen az estén egy prózában irt modern társadalmi szinmüvet adtak, mely jogi kérdést tárgyalt.

Christophe már az első szavaknál nem tudta, hogy a darab milyen világban játszódik. A szinészek hangja szerfölött szélesen ömlő, tétova, lassu volt és kinosan mértékre szabott; minden szótagot olyanformán hangoztattak, mintha leckét adnának a szóbeli előadásból; mintha állandóan alexandrinusokat ütemeznének, tragikus csuklásokkal. A gesztusok ünnepélyesek, majdnem hieratikusak voltak. A hősnő, pongyolájában, mint valami szépen redőzött görög peplunban, fölemelt karral, lehanyatló fejjel, örökkön-örökké Antigonét alakitotta, ajkán az örökkévaló áldozat mosolyával, miközben szép contraltójának legmélyebb hangjait árnyalta. A nemes családfő olyan léptekkel járt-kelt, mint egy vivómester, automatikus mozdulatokkal, gyászmeneti méltósággal: igazi frakkos romanticizmus. A fiatal hősszerelmes hidegen összeszoritotta a torkát és a mellét, hogy könnyeket sajtoljon ki. A darab stilusa olyan volt, mint egy tárcarovatba szánt tragédiáé: tele elvont szavakkal, hivatalos izü diszitő jelzőkkel, akadémikus körülirásokkal. Nem volt benne egyetlen előre nem látott mozdulat, vagy sikoltás. A kezdetétől a végéig óramüszerkezet, kitüzött probléma, drámai séma, szindarab-csontváz, s rajta semmi hus, csupa könyv-szólam. A viták mélyén félénk eszmék, melyek merészeknek akarnak látszani: polgári lélek, mely ünnepélyes komolyságot mimelt.

A hősnő elvált méltatlan férjétől, akitől gyermeke van s ujból házasságra lépett egy tisztességes emberrel, akit szeretett. Már most azt kellett bebizonyitani, hogy még ebben az esetben is, a válást ugy a természet, mint az előitélet kárhoztatja. Mi sem könnyebb, mint ezt kihozni: a szerző ugy rendezi el a dolgot, hogy az első férj, egyszer, meglepetésszerüen megejtse az asszonyt. És aztán az egészen egyszerü természet helyett, amely önvádakat, szégyenkezést akart volna, de egyben annál nagyobb vágyat, hogy a második férjet, a tisztességeset szeresse, a heroikus lelkiismereti válság esetét adta, természetfölötti mértékben. Hisz oly kevésbe kerül, természetfölötti mértékben erényesnek lenni. A francia iróknak, ugy látszik, nincs valami benső ismeretségük az erénnyel: mikor róla beszélnek, mindig tulfeszitik a hangot; lehetetlen benne hinni. Ugy tetszik, mintha mindig Corneille hőseivel, tragédia-királyokkal volna dolgunk. Ugyan, hát nem királyok ezek a milliomos hősök, ezek a hősnők, akik semmi érdeklődést se tudnak kelteni, ha nincs legalább egy palotájuk Párisban s két-három kastélyuk a vidéken? A gazdagságot az efajta irók szépség, majdnem erényszámba veszik.

A közönség még meglepőbb volt, mint a darab. Semmi valószinütlenségen fönn nem akadt. A kellő helyen nevetett, mikor a szinész kiejtette azt a mondatot, amelyen nevetni kellett, amit persze jó előre bejelentett, hogy legyen elegendő idő a nevetésre előkészülni. Könnyekig meghatva az orrát törölte és köhögött, mikor a tragikus próbabábuk csuklottak, orditottak, vagy elájultak, a megszentelt szertartások szerint.

- És még azt mondják, hogy a franciák könnyelmüek! - kiáltott fel Christophe, mikor kijöttek az előadásról.

- Mindennek megjön az ideje - mondta Sylvain Kohn csufondárosan. - Erényt akart látni? Most már tudja, hogy az is van Franciaországban.

- Törvényszéki erény - mondta Christophe - a pálmát az viszi el, aki a legjobb fecsegő. Utálom az ügyvédeket. Hát nincsenek Önöknek költőik Franciaországban?

Voltak költők Franciaországban. Sőt voltak nagy költők. De a szinház nem az övék volt. Hanem a rimcsilingelőké. A szinház a költészetnek az, ami az opera a zenének. Ahogy Berlioz mondta: sicut amori lupanar.

Christophe megismerkedett itt hercegnőkkel, akik csupa erényességből lettek kurtizánokká, akik büszkélkedtek avval, hogy parázna életre adták magukat, s akiket a Kálvárián roskadozó Krisztussal hasonlitottak össze, barátokkal, akik megcsalták a barátaikat irántuk való önfeláldozásból; fölmagasztalva látott itt hitveseket, kik egy harmadikkal szürték össze a levet; fölszarvazott hősi lelkeket (ez a tipus, éppen ugy, mint a szent életü kéjleány, európai árucikk lett; Marke király példája elcsavarta a fejüket; akárcsak szent Hubert szarvasát, ezeknek fejét is sugárkoszoru övezte). Christophe ezeken kivül látott még gáláns leányokat, akik a szenvedély és a kötelesség közt vivódtak; a szenvedély arra ösztökélte őket, hogy kövessék uj szeretőjüket; a kötelesség pedig arra, hogy maradjanak a régi, az öreg szerető mellett, aki pénzt adott nekik s akit - egyébként - megcsaltak. A vége az volt, hogy «hősiesen» a kötelességet választották. Christophe ugy találta, hogy ez a kötelesség nem sokban különbözött a szennyes érdektől; de a közönség meg volt elégedve. Ez a szó «kötelesség» kielégitette; magára a dologra nem vetett sulyt: a lobogó fedezte a portékát.

A müvészetnek a teteje volt - s ez tetszett a legjobban - mikor a legképtelenebb módon össze lehetett egyeztetni a nemi erkölcstelenséget a corneillei heroizmussal. Ilyen alkalmakkor mindene kielégült ennek a párisi közönségnek: szelleme, érzékei és retorikája. Különben abban igazságot kellett neki szolgáltatni, hogy inkább fecsegő volt, mint kicsapongó. Az ékesszólásban gyönyörüségét lelte. Egy szép beszédért szivesen elszenvedte volna még a megostoroztatást is. Erény, vagy bün, elképesztő hősiesség, vagy tivornyázó aljasság, nem volt olyan labdacs, amit zengzetes rimekkel és áradozó szavakkal bearanyozva le ne lehetett volna velük nyeletni. Minden anyag volt; a szerelem, a szenvedés, a halál: kuplék, ellentétek, érvelések anyaga. Minden frázis volt. Minden játék volt. Mikor Viktor Hugo mennydörgését hallotta, gyorsan hangfogót tett rá (ahogy apostola: Mendés mondta), hogy még egy kis gyermeket se ijesszen meg. (Az apostol szentül hitte, hogy evvel bókot mondott.) Müvészetükben sohasem lehetett természeti erőket érezni. Mindent nagyvilágivá öltöztettek át. Ugy, mint a zenében - még nagyobb mértékben; mint a zenében, mely Franciaországban fiatalabb s viszonylag naivabb müvészet volt - borzadoztak attól, amire azt lehetett mondani: «Ezt hallottuk már.» Tehetségesebbek hidegen arra törekedtek, hogy ellentéteket mutassanak be. Az eljárás gyerekesen egyszerü volt: kiválasztott egy szép legendát, vagy egy gyermekmesét s homlokegyenest az ellentétét hozták ki belőle annak, ami éppen benne foglaltatott. Igy például szinre hozták a Kékszakállu Herceget, aki verést kap a feleségeitől, vagy Polyphemost, aki csupa jóságból szurja ki saját szemeit, hogy feláldozza magát Acis és Galathea boldogságának. Mindebben semmi se volt komoly, csak a forma. Christophe, jóllehet ebben rossz biró volt, még azt is kétségbe vonta, hogy mesterei a formának, inkább a divat és az utánzás törpe virtuozainak tartotta őket, mint nagy iróknak, kik a maguk sajátos stiljének megteremtői, kik szélesen festenek.

Müvészesdit játszottak. Költősdit játszottak. A költői hazugság seholsem terpeszkedett arcátlanabbul, mint a hősi drámában. A hősről burleszk fogalmat alkottak maguknak:

Ilyen verseket komolyan vettek. E nagy szavak, e csillagok, e bádogkardok és papirsisakok szinpadi parádéjának cicomája alól mindig kiütközött Sardounak a nagy vaudeville-irónak gyógyithatatlan semmitmondása, aki Paprika Jancsit játszott a történelemmel. Ugyan minek felelhetett meg a valóságban egy Cyrano hősiessége? Ezek az emberek döngették az eget és a földet, kiemelték sirjaikból a császárt és légióit, a Liga bandáit, a Renaissance condottiere-it, mindazokat az emberi ciklonokat, melyek pusztulásba sodorták a világegyetemet s mindezt csak azért, hogy bemutassanak valami dróton ráncigált bábut, aki érzéketlen marad az öldöklések közepette, aki lovagok és fogoly háremhölgyek egész seregétől van körülvéve, regényes, butuska szerelemben sóvárog egy hölgy után, akit tiz-tizenöt éve látott valahol - vagy hogy ugy állitsák be IV. Henrik királyt, mint aki képes volna megöletni magát, mert a kedvese nem szereti.

Ezek a jó urak igy adták szobában a királyokat, a hősöket. Méltó ivadékai voltak a Nagy Cyrus korabeli hires félkegyelmüeknek, Scudérynek, La Calprenéde-nek, az eszmény e gascozne-i bajnokainak; kiirthatatlan fajzat, dalnokai a talmi heroizmusnak, a lehetetlen heroizmusnak, mely az igazinak az ellensége. Christophe csodálkozva tapasztalta, hogy a franciáknak, akikről azt mondják, hogy finom izlésüek, nincs érzékük a nevetséges iránt.

Még szerencse volt, ha a divat nem a vallást kapta föl. Mert ilyenkor nagyböjt idején, a Gaité-szinházban komédiások felolvasták Possuet templomi beszédeit orgona kiséret mellett. Izraelita szerzők izraelita szinésznőknek tragédiákat irtak Szent Terézről. A Bodiniére-ben a Kalváriát játszották, az Ambigu-ben a Gyermek-Jézust, a Porte Saint-Martin-ban a Passiót, az Odéon-ban Jézust, az Állatkertben zenekari suite-ket Krisztusról. Valamelyik ragyogóan elmés causeur, a kéjes szerelem költője, a Chatelet-ben szabad előadást tartott a Megváltásról. Természetesen ezek a nagyvilági urak és hölgyek az egész Evangéliumból Pilatust és Magdolnát jegyezték meg legjobban: - «Mi az Igazság?» és a szent balga szüzet. S az ő boulevard-Krisztusaik rettenetes fecsegők voltak, kik be voltak avatva az előkelő társadalom kazuisztikájának legfrissebb rejtelmeibe.

- Ez már igazán mind között a legrosszabb - mondta Christophe. - Ez a testet öltött hazugság. Megfulladok. Távozzunk innen.

Mindazonáltal volt egy nagy klasszikus müvészet, mely fennmaradt e modern ipartelepek közt olyképpen, mint a mai Róma hivalkodó épitményei közt a nemes antik templomok romjai. De - Moliére kivételével - Christophe még nem jutott el odáig, hogy ezt értékelni tudja. Nem hatolt még eléggé a nyelv szellemének legbelsejébe, a faj géniuszába. Seholse érezte magát oly kevéssé otthonosnak, mint a XVII. századi francia tragédiákban - a francia müvészetnek egyik olyan tartományában, mely idegeneknek a legkevésbé közelithető meg, azért, mert Franciaországnak éppen a szivében van. Ugy találta, hogy gyötrelmesen unalmas, hideg, száraz, kényeskedéseivel és szőrszálhasogatásaival valósággal émelyitő. Cselekvénye vagy inségesen sovány, vagy erőltetett, személyei elvontak, mint a retorikus érvek, vagy higvelejüek, mint a nagyvilági hölgyek beszélgetései. Az antik tárgyaknak és hősöknek valóságos torzképe. Észnek, okoknak, stilvirágoknak, lélekbuvárlatoknak, divatjamult archeologizálásoknak kirakata. Beszédek, beszédek, beszédek: az örökös francia fecsegés. Hogy ez szép-e, vagy nem, annak eldöntését Christophe gunyosan elháritotta magától; ebben az egészben semmi, de semmi nem érdekelte, bármiféle tételek, bizonyitásáért, vagy cáfolatáért álltak is ki a porondra Cinna szónokai, teljességgel közömbös volt neki, hogy végezetül melyik marad győztes e beszélőgépek közt.

Egyébként megállapitotta, hogy a francia közönség nincs vele egy véleményen s hogy megtapsolta azokat a darabokat, melyek untatták. Ez éppenséggel nem járult hozzá ahhoz, hogy eloszlassa a félreértést: ezt a szinházat a közönségen át vizsgálta s a modern franciákban felismerte a klasszikusoknak egyes másait, de elváltozottan. Olyanformán van ez, mint ahogy a tisztán látó szem ráismer egy kacér vénasszony letarolt arcán leánya finom és tiszta arcvonásaira (persze az ilyen látvány nem éppen alkalmas arra, hogy szerelmi illuziót ébresszen).

Valamint ugyanazon család tagjai, akik állandóan látják egymást, ugy a franciák sem vették észre, hogy hasonlitanak egymáshoz. De Christophe-ot meglepte ez, s ő még tulozta is; a hasonlatosságon kivül semmit se vett észre. Az a müvészet, mely körülvette, ugy tetszett neki, mintha nagy ősök vénecske torzképeit mutogatná, viszont maguk a nagy ősök is ugy tüntek föl előtte, mint a torzképek. Már Corneille-t se tudta kiemelni a költői szónokoknak tőle származó ivadékai közül, kik mindenhova veszettül illesztették be a fenséges és képtelen lelki válságokat.

És Racine egybeolvadt az őt követő apró párisi lélekbuvárok nemzedékével, akik nagyképüsködve a saját szivük fölé hajoltak.

Ezek az emberek nem tudtak megválni klasszikusaiktól; folytatták véget érni nem akaró vitatkozásaikat Tartuffe-ről és Phaedrá-ról. Ebbe soha bele nem fáradtak. Állandó gyönyörüség forrását lelték ugyanazokban az ötletekben és mint az aggastyánok, még mindig ugyanazokon az élceken nevettek, melyeken mint gyermekek oly jól el tudtak mulatni. S ez igy lesz mindaddig, amig csak a faj ki nem hal. A világ egyetlen országa sem őrizte meg ily meggyökerezetten dédapáinak kultuszát. A mindenség más részei nem érdekelték őket. A legintelligensebb elmék közt hány akadt olyan, aki nem olvasott semmit s nem akart semmit se olvasni azonkivül, amit Franciaországban a Nagy Király idejében irtak. Szinházaik nem játszották sem Goethét, sem Schillert, sem Kleistot, sem Grillparzert, sem Hebbelt, egyet sem a többi nemzet nagyságai közül, az antik Görögország kivételével, amelynek azt mondták, ők az örökösei (akárcsak a többi európai népek). Nagy ritkán szükségét érezték annak, hogy Shakespeare-t besorozzák kiséretül. Ez volt a próbakő. A tolmácsolásnak két módja volt náluk: egyesek Lear királyt nyárspolgári realizmussal játszották, ugy, mint Augier szinmüveit; mások operát csináltak Hamlet-ből, vitézi stilusban és hanglejtésekkel à la Victor Hugo. Nem jöttek rá arra a gondolatra, hogy a valóság költői lehet s a költészet magától ömlő nyelv az élettől tulcsorduló sziveknek. Shakespeare hamisnak tetszett. Hamarosan ujra előrántották Rostand-t.

Pedig husz év óta egyre kisérletet tettek arra, hogy megujitsák a drámairodalmat; a párisi irodalom szük köre kiszélesbedett; a vakmerőség látszatával hozzányult mindenhez. Sőt kétszer-háromszor, a kivül duló viaskodás, a nyilvános élet egy erőteljes lökéssel széjjelrepesztette a konventiók függönyét. Ők aztán hamarosan bevarrták a repedéseket. Ezek a kényes apuskák féltek attól, hogy olyanoknak lássák a dolgokat, amilyenek. Társadalmi szellem, klasszikus hagyomány, a szellem és forma rutinja, a mélyrehatoló komolyság hiánya tartotta őket vissza attól, hogy a vakmerőségben megtegyék az utolsó lépéseket is. A legizgatóbb problémákból szellemes játékokat csináltak s mindig és mindenben a nőkérdést, a kicsi nők kérdését tolták az előtérbe. Óh, mily szomoruan festettek szinpadjaikon a nagy emberek árnyalakjai: Ibsen hősi Anarchiá-ja, Tolstoj Evangeliuma, Nietzsche Übermensch-e!...

A párisi irók ugyancsak erőlködtek, hogy azt a látszatot keltsék, hogy uj dolgokat gondolnak ki. Alapjában valamennyi konzervativ volt. Nem volt Európában irodalom, melyben egyetemesebben és öntudatlanabbul uralkodott volna a mult, az örökkévaló tegnap: a nagy Szemlékben, a nagy napilapokban, az államilag segélyezett szinházakban, az Akadémiákban. Páris az irodalomban ugyanaz volt, mint London a politikában: az európai szellem mérsékelő fékje. A francia Akadémia egy főrendiház volt. A Régi Rend intézményei közül egynéhány kitartott amellett, hogy hajdani szellemüket rákényszeritsék az uj társadalomra. A forradalmi elemeket azonnal visszataszitották, vagy hamarosan beolvasztották. Csak azt kivánták, hogy ők képviseljék a forradalmi elemeket. Hiába mimelt a kormány a politikában socialista allüröket. - A müvészetben uszály gyanánt hagyta magát huzni az Akadémiai iskoláktól. Harcra keltek ugyan az Akadémiák ellen, de az üléseket az egyes coenaculumok osztogatták s nagyon rosszul verekedtek. Mert mihelyt egy coenaculum megtehette, azonnal átsurrant egy Akadémiába s még akadémikusabb lett, mint a többiek. Különben az iró, akár az előcsapatoknál volt, akár a szekerészeknél, a saját csoportjának és csoportja eszméinek foglya maradt. Egyesek az akadémikus, mások a forradalmi Credojukba gubózták be magukat s a végeredmény mindig az volt, hogy valamennyiük szemére ugyanazok a szemellenzők voltak csatolva.

Hogy felébressze Christophe-ot, akit az akadémikus müvészet elaltatott, Sylvain Kohn azt ajánlotta még neki, hogy elvezeti különleges jellegü szinházakba - melyek a finomultság legmagasabb lépcsőfokát képviselik. Gyilkosságokat, nőkön elkövetett erőszakot, megőrüléseket, kinzásokat, kiszaggatott szemeket, kigázolt beleket lehetett itt látni, mindazt, ami föl tudta izgatni az idegeket s ki tudta elégiteni egy tulságosan civilizált elite-közönség elrejtezett barbárságát. Ezeknek az előadásoknak nagy vonzóereje volt csinos asszonyokra és nagyvilági urakra, ugyanarra a közönségre, mely délutánokon bezárkózott a törvényszéki palota fullasztó levegőjü termeibe, hogy végigélvezze a botrányos bünpereket, miközben fecsegett, nevetett és cukorkát szopogatott. De Christophe méltatlankodva utasitotta vissza. Minél tovább haladt ebben a müvészetben, annál jobban érezte azt a szagot, mely már az első lépéseknél alattomosan megcsapta s azóta konokul fojtogatta: a halottszagot.

A halál mindenütt jelen volt, e fényüzés és e zsibongás alatt. Christophe most már meg tudta magának magyarázni azt az irtózást, amit azonnal kezdett érezni e müvek egynémelyikével szemben. Nem erkölcstelenségük volt az, amin megütődött. Erkölcsösség, erkölcstelenség, erkölcsi közömbösség - ezek a szavak semmit se jelentenek. Christophe sohase csinált magának erkölcsi elméleteket; szeretett a multban ilyen nagy költőket és ilyen nagy szinészeket, akiket éppenséggel nem lehetett kis szenteknek nevezni; ha véletlenül megismerkedett valami nagy müvészszel, nem kért tőle gyónási igazolványt; inkább azt kérdezte tőle, hogy egészséges-e.

Egészségesnek lenni, ebben minden benne van. Ha a költő beteg, az legyen az első dolga, hogy meggyógyuljon! - mondta Goethe. - Majd ha egészséges lesz, akkor irjon!

A párisi irók betegek voltak; vagy ha egyik-másik közülök egészséges volt is; szégyelte; titkolta, igyekezett valami jóféle betegséget szerezni. Betegségük nem müvészetük ilyen- vagy amolyan vonásaiban nyilvánult; az élvvágyban, a gondolatok rendkivüli szabadosságában, az általános kritizálásban, mellyel kétségbe vonták az elme valamennyi megállapitásait. Ezek az elmék lehettek, s aszerint, amilyen eset adódott, voltak is egészségesek, vagy egészségtelenek; nem volt bennük a halálnak semmiféle csirája. Ha a halál jelenvaló volt, ugy nem ezektől az erőktől származott, hanem attól, hogy mire és hogyan használták fel őket? - benn volt az emberekben. Hiszen Christophe maga is szerette az élvezetet. Ő is szerette a szabadságot. Ő fellázitotta maga ellen kis német városának közvéleményét avval, hogy nyiltan védelmezett olyan dolgokat, melyeket viszontlátott most felmagasztalva, ezektől a franciáktól s amelyektől most, hogy ezek a párisiak magasztalták, megundorodott. Pedig ugyanazok a dolgok voltak. De nem hangzottak ugyanugy ezeknél a párisiaknál, mint őbenne. Mikor Christophe türelmetlenségében lerázta a mult mestereinek igáját, mikor harcot inditott a képmutató esztétika és erkölcs ellen, neki ez nem volt játék, mint ezeknek a kifinomult elméknek; ő komoly, irtózatosan komoly volt és ő lázadása céljául az életet, a termékeny életet tüzte ki, mely az eljövendő századoktól terhes. Ezeknél az embereknél minden a meddő dédelgésre irányult. Meddő, meddő. Ez a szó volt a rejtvény kulcsa. A gondolatnak és az érzékeknek terméketlen kicsapongása. Egy ragyogó szellemmel és ügyességgel tele müvészet, szép forma, feltétlenül, a szépség hagyománya, mely fentartotta magát elpusztithatatlanul, az idegen rárakódások ellenére; drámairodalom, mely igazi drámákat termett, stilus, mely igazi stilus volt, szerzők, akik értették a mesterségüket, irók, akik tudtak irni, csontváza egy elég szép müvészetnek, egy gondolatnak, melyek egykor hatalmasok voltak. De csontváz. Szavak, melyek csilingelnek, frázisok, melyek zengenek, az üres légbe ütődő eszméknek cintányér csattogása, a szellem játszadozásai, érzékiségtől megszállott agyvelők és okoskodó érzékek. S mire való volt mindez? Semmire, csak arra, hogy önző élvezetet nyujtson. Ez egyenesen a halálba vitt. Hasonló jelenség volt ez, mint Franciaország ijesztő elnéptelenedése, melyet Európa figyelt - leszámitolt - szép csendesen. Mennyi elmésség és értelem, mily kifinomult elmék és elpocsékolták magukat, mint valami szégyenletesebb önfertőzéssel! És sejtelmük se volt erről, nem is akarták sejteni. Nevettek. Még ez volt az egyetlen, ami megnyugtatta Christophe-ot; nincs még minden elveszve. Sokkalta kevésbé szerette őket, mikor komolyan akarták venni magukat és semmi sem gyötörte annyira, mintha azt látta, hogy olyan irók, akik a müvészetben csak az élvezet eszközét keresték, egy önzetlen vallás papjainak adták ki magukat. Mi müvészek vagyunk! - mondogatta is nyájasan Sylvain Kohn. - Amit mi művelünk, az «l'art pour l'art». A müvészet mindig tiszta; nincs benne semmi, csak szüzies. Mi át- meg átkutatjuk a müvészetet, miként turisták, akiket minden szórakoztat. Mi ritka érzésekre kiváncsi emberek, a szépség szerelmesei vagyunk.

- Önök képmutatók - vágott vissza végül nyersen Christophe. - Bocsássa meg nekem, hogy ezt kereken kimondom. Eddig azt hittem, hogy csak az én népem az. Mi Németországban abban vagyunk képmutatók, hogy mindig idealizmusról beszélünk, miközben mindig az érdekünket hajszoljuk, sőt azt hisszük, hogy ideálisak vagyunk, miközben kizárólag az önzésünkre gondolunk. De Önök még rosszabbak: Önök a Müvészet és a Szépség nevével (persze nagy betüvel irva) takarják nemzeti bujálkodásukat - ha ugyan nem teszik az Igazság, a Tudomány, a Szellemi Kötelesség nevének védőpajzsa alá erkölcsi pilatizmusukat, mely mossa a kezeit fensőbbséges kutatásainak esetleges következményeitől. L'art pour l'art! Nagyszerü hit! De csak az erősek hite. A müvészet! Megragadni egy életet, mint a sas a zsákmányát, s fölemelni a levegőbe, fölszárnyalni vele a verőfény honába!... De ehhez karmok, széles szárnyak kellenek és hatalmas sziv. De önök csak verebek, akik, ha valami döghulladékot találnak, ott nyomban darabokra csipdesik és csipogva veszekednek rajta. L'art pour l'art! Óh, maga szerencsétlen! A müvészet nem silány harapnivaló, amit odaszórnak hitvány utasok elé. Gyönyörüség, az bizonyos, még pedig valamennyi közt a legrészegitőbb. De olyan gyönyörüség, mely csak ádáz tusának a dija, borostyán, mely az erő győzelmét koronázza meg. A müvészet a megszeliditett élet. A müvészet az élet császárja. Aki Caesar akar lenni, annak legyen ahhoz való lelke is. Önök csak szinházi királyok: szerep ez, amit eljátszanak, de még csak nem is hisznek benne. És mint azok a szinészek, akik büszkélkednek testük idétlenségeivel, Önök a magukéival irodalmat csinálnak. Szerelmesen ápolják népük betegségeit, félelmét az erőfeszitéstől, az élvezetnek, az érzéki ideológiának, az ábrándos emberbarátságnak szeretetét, szeretetét mindannak, ami kéjesen elzsibbasztja az akaratot, ami a cselekvés minden okáról való lemondásra ösztökéli. Önök egyenesen az ópiumházakba vezetik. És Önök jól tudják, de nem mondják meg, hogy mindennek vége: a halál. Nos, hát én megmondom. Ahol a halál van, ott nincs müvészet. A müvészet az, ami éltet. De még a legtisztességesebbek is az Önök irói közt oly gyávák, hogy ha már le is esett a kötelék a szemükről, ugy tesznek, mintha nem látnának, s nem sülyednek el, mikor ezt mondják:

Christophe szerette volna tudni, mire való a francia kritika. Annyi bizonyos, hogy kritikusokban nem volt hiány; nyüzsögtek a müvészeten. Az ember nem is tudott már odáig jutni, hogy lássa a müveket: valósággal eltüntek a kritika alatt.

Christophe általánosságban nem volt éppen gyengéd a kritika iránt, már az is nehezére esett, hogy elismerje a müvészek e sokaságának hasznosságát, kik jóformán egy negyedik, vagy ötödik rendet képeztek a modern társadalomban; ebben egy kimerült korszak jelét látta, mely másokra bizza annak a gondját, hogy figyelje az életet, mely érez ugyan, de meghatalmazottak által. S még nyomósabb oka volt kissé szégyenletesnek találni azt, hogy már nem képes még csak a saját szemeivel sem látni az életnek ezeket a reflexeit, hogy még más közvetitők kellenek neki, reflexek reflexei, szóval kritikusok. Ha legalább hüeknek lehetett volna mondani ezeket a reflexeket. De nem tükröztek semmit, csak a tömeg bizonytalanságát, mely körülötte körbe verődött. Éppen ilyenek azok a panoptikumbeli üvegtáblák, amelyekben festett mennyezet tükröződik és a kiváncsiak képmása, akik látni szeretnének benne.

Volt idő, mikor ezek a kritikusok Franciaországban óriási tekintélynek örvendtek. A közönség meghajolt itéleteik előtt s nem állott távol attól, hogy mint intelligens müvészeket a müvészek fölé helyezte őket (mintha ez a két szó «intelligens» és «müvész» sehogyse akarna egymáshoz illeni). Aztán tulnyomóan kezdtek szaporodni; tulsok volt az augur s ez rontja a mesterséget. Ha olyan sokan vannak, akiknek mindegyike, egytől egyig, azt hirdeti magáról, hogy ő az egyetlen igazság egyedüli letéteményese, akkor nem lehet többé hinni bennük s a vége az, hogy ők maguk se hisznek többé magukban. Beállt az elcsüggedés: máról holnapra, amint már ez szokás a franciáknál, az egyik végletből a másikba estek. Miután azt vallották, hogy mindent tudnak, most azt kezdték vallani, hogy semmit se tudnak. Valósággal eldicsekedtek, sőt páváskodtak vele. Renan alapitotta volt ezeknek az elpuhult nemzedékeknek, hogy nem elegáns bármit is állitani, anélkül, hogy mindjárt ne is tagadnók, vagy legalább is, hogy ne kételkednénk benne. Azok közül való volt, kikről Szent Pál beszél, «akikben mindig igen, igen van, s aztán nem, nem.» Az egész francia elite elragadtatva lelkesült e kétéltü Credo-ért. A szellem lustasága s a jellem gyengesége egyaránt jól jártak e mellett. Immár nem mondták egy müről, hogy jó vagy rossz, igaz vagy hamis, okos vagy ostoba. Hanem ezt mondták:

- Uram, uram. Sgnarelle, talán lenne szives felhagyni az ilyen beszéddel. A mi filozófiánk azt parancsolja, hogy semmit se állitsunk bizonyossággal; ennélfogva ne tessék igy beszélni: «Ez piszok», hanem igy: «Nekem ugy tetszik... Nekem úgy tünik fel, hogy ez piszok... De nem bizonyos, hogy az. Lehetséges, hogy remekmü. És ki tudja, vajjon nem remekmü-e?»

Attól igazán nem kellett tartaniok, hogy avval fogják vádolni őket, hogy zsarnoki módon leigázzák a müvészeteket. Hajdan Schiller megleczkéztette őket, emlékébe idézvén a korabeli sajtó-zsarnokocskáknak azt, amit ő igy nevezett: a szolgák kötelessége.

«Mindenek előtt legyen tiszta a szoba, ahol a királynő meg fog jelenni. Fel, szaporán! Söpörjétek ki a szobákat. Hé, urak, ezért vagytok itt.»

«De mihelyt Ő megjelen, hordjátok el az irhátokat, cselédek. A cseléd ne pöffeszkedjen az urnő karosszékében!»

A mai kritikusokra igazságtalanság lett volna rápiritani. Ők már nem ültek bele az urnő karosszékébe. Azt akarták, hogy cselédek legyenek: hát azok voltak. De rossz cselédek; nem tisztogattak ki semmit: a szoba valóságos odu volt. Ahelyett, hogy rendet és tisztaságot csináltak volna, keresztbe fonták a karjaikat s a munkát ráhagyták a gazdára, a pillanat istenségére, az általános szavazati jogra.

Az is igaz, hogy egy idő óta a polgári lelkiismeretben a reakciónak bizonyos áramlata kezdett feltünedezni. Néhány derék ember hadjáratot - egyelőre igen gyenge hadjáratot - inditott a közélet megtisztitása érdekében; de Christophe abban a környezetben, melyben élt, mit se látott ebből. Különben se hallgatott rájuk senki, csufot üztek belőlük. Ha meg is történt nagy ritkán, hogy egy tisztességes ember szót emelt a tisztátalan müvészet ellen, a szinészek nagy büszkén azt vetették rá, hogy velük van az igazság, mivel a közönség meg van elégedve. Ez elég volt, hogy a gáncsoskodók száját betömje. A közönség megnyilatkozott; szava törvény volt, a müvészet legfőbb törvénye. Senkinek eszébe nem jutott, hogy vissza lehet utasitani egy lezüllött közönségnek azok javára tett tanuvallomását, akik züllésbe vitték, valamint az sem, hogy a müvész azért van a világon, hogy parancsoljon a közönségnek, nem pedig azért, hogy a közönség parancsoljon őneki. A szám vallásának hódolt - értsd a nézők számát, s a bevételek összegét, - ennek a szatócs-demokráciának müvészi gondolkozása. A szerzőket követve a kritikusok is szépen, tanulékonyan kimondták a határozatot, hogy a müvészi alkotás lényeges hivatása az, hogy tessék. Törvény a siker és ha a siker tartós, nincs más hátra, mint meghajolni előtte. Ebben az volt a mulatságos, hogy a közönség a maga részéről nagyban erőlködött, hogy kiolvassa a kritikus szemeiből, hogy mit kell a müvekről gondolnia. S igy, mind a ketten egymást nézték s egymás szemében nem láttak mást, mint saját határozatlanságukat.

Pedig a rettenthetetlen kritika soha szükségesebb nem lehetett. Egy anarchikus Köztársaságban a müvészetben mindenható divatnak ritkán vannak olyan hátracsuszamlásai, mint a konzervativ államban, mindig előre, előre megy s ez magával hozza a hamis szellemi szabadságnak azt az örökös tulhajtását, amelynek jóformán senki se mer ellene szegülni. Ha a kritikusok erősek lennének, ha mernének erősek lenni, milyen hatalmuk volna! Egy izmos kritikus néhány év alatt a közizlés Napoleonjává lehetne s a bolondok házába seprüzhetné a müvészet betegeit. De Napoleon nincs már többé. Először is az összes kritikusok bünfertőzte légkörben élnek: már nem is veszik ezt észre. Valamennyien ismerik egymást, kis társaságot képeznek, amelyhez mindannyian többé-kevésbé kötve vannak s egymás iránt kiméletet kell tanusitaniok: nincs köztük független. Aki független akarna lenni, annak le kellene mondania a társas életről, még a jó barátokról is. Kinek volna ehhez bátorsága, olyan legyengült korszakban, melyben a legjobbak is kételkednek: vajjon egy kritika helyessége fölért-e azokkal a kellemetlenségekkel, melyeket okozhat annak, aki mondja s annak, akire vonatkozik. Ugyan ki itélné el magát, kötelességből, arra, hogy életét pokollá tegye; ki merne szembeszállni a közvéleménnyel, birkózni az általános higvelejüséggel, mezitelenre vetkőztetni a nap diadalmas hőseinek középszerüségét, védelmére kelni az ismeretlen, magára utalt müvésznek, akit a fenevadaknak vetnek oda martalékul, kivivni a szellemi fejedelmek uralmát azokon a szellemeken, kik arra születtek, hogy engedelmeskedjenek? Megtörtént Christophe-al, hogy egy bemutató előadás estéjén, a folyosón, kritikusok szájából ezt a párbeszédet hallotta:

És másnap krónikáikban, remekmüről, Shakespeare-ről, a géniusz szárnyáról beszéltek, mely átsuhant a nézők feje fölött.

- Nem is annyira a tehetség hiányzik az Önök müvészetéből - mondta Christophe Sylvain Kohn-nak - mint a jellem. Inkább egy nagy kritikusra volna itt szükség, egy Lessing-re, egy...

- Ha nem hallgatnának rá, akkor nem volna Boileau! - vetette rá Christophe. - Biztositom Önt, hogy azon a napon, mikor kedvem kerekednék elmondogatni Önöknek nyersen az igazságokat, bármilyen ügyetlen vagyok is, de megértenék s akarva, nem akarva, le kellene őket nyelniök.

Annyira látszott rajta, hogy biztos ebben az általános ernyedtségben, és meg van vele elégedve, hogy Christophe-nak miközben elnézte, hirtelen az a benyomása támadt, hogy ez az ember százszorta inkább idegen Franciaországban, mint jó maga és a szive összefacsarodott.

- De hiszen ez lehetetlen, - mondta ujra, mikor egy este megundorodva jött ki valamelyik boulevard szinházból. - Kell, hogy más is legyen itt.

Christophe egy pillanatig mereven nézett rá, aztán a fejét csóválta s ujra kezdte a refraint:

Abban a mértékben, amint egyre világosabban látott bele abba a dézsába, melyben a párisi müvészet erjedt, mind erősebb benyomás lett urrá Christophe-on: a nő fenhatóságot gyakorolt ezen a kozmopolita társadalmon. Képtelenül, mértéktelenül nagy helyet foglalt el benne. Már nem volt neki elég, hogy társa a férfinak. Még az se volt neki elég, hogy egyenlő lett vele. Az kellett még, hogy a férfi az ő élvezetét tartsa a legelső törvénynek. S a férfi ebbe is bele ment. Mikor egy nép öregszik, lemond akaratáról, hitéről minden életcéljáról a nő javára, aki gyönyört osztogat neki. A férfiak csinálták a müveket, de a férfiakat a nők csinálják (ha ugyan abba is bele nem ártják magukat, hogy ők csinálják a müveket is s éppen ez volt az eset akkor Franciaországban) s amit csinálnak, arra helyesebb azt mondani, hogy nem épités, hanem rombolás. Az örök nőies kétségkivül mindig lángragyujtó erőt sugallt a legjobbaknak is, de a közönséges emberek s a kifáradt korszakok számára van még - mint valaki mondta - egy másik nőies is, mely ugyancsak örök, s amely lefelé huzza őket. S éppen ez volt a párisi gondolat ura, a Köztársaság királya.

Christophe kiváncsian figyelte a párisi nőket, azokban a szalónokban, ahol Sylvain Kohn bemutatása és a maga virtuóz tehetsége révén szivesen fogadták. Mint a legtöbb idegen, minden francia nőre általánositva alkalmazta elnézés hiján való megjegyzéseit, ama két, vagy három tipus után, akikkel találkozott; fiatal nők voltak ezek, nem igen magasak, nem éppen üdék, a termetük hajlékony volt, a hajuk festett, nagy kalapot hordtak szeretetreméltó fejükön, mely a testhez mérten kissé nagy volt; arcuk vonala tiszta, husuk kissé puffadt, orruk elég jól formált, gyakran közönséges és mindig jellegtelen; a szemeik mindig fürkészők, nincs bennük semmi mélységes élet s igyekeznek, amennyire csak lehet, ragyogóknak és nagyoknak látszani; a szájuk szépen ivelt, s teljesen ura magának; álluk kövér; arcuk egész alsó része jelzi ezeknek az elegáns személyeknek anyagias jellemét, akik, bármennyire lefoglalják is őket a szerelmi cselszövések, sohasem tévesztik szem elől, hogy a nagyvilágnak s a háztartásuknak minő gondot kell szentelniök. Csinosak, de nincs bennök «race». Ezeken a nagyvilági nőkön, majdnem valamennyin, meg lehetett érezni az elfajult polgárságot, vagy azt, amelyik ebbe az osztályba akart belépni a saját osztálya hagyományaival, minők az óvatosság, takarékosság, hidegség, gyakorlati érzék, önzés. Szegényes élet. Sóvárgás az élvezet után, mely nem is annyira az érzékek szükségletéből, mint inkább kiváncsiságból fakad. A kiemelkedésre irányuló közepes, de elszánt akarat. Felsőbbségesen öltözködtek s apró, gépies mozdulatokkal gesztikuláltak. A tenyerüknek, vagy a kezük fejének finom, apró ütéseivel igazgatták a hajukat s a fésüiket. És állandóan ugy ültek, hogy vagy egy közeli, vagy egy távoli tükörben nézegethették magukat és megfigyelhettek másokat is, sőt ebédnél, theánál sem mulasztották el a kanalak, kések s ezüst kávéskanál csiszolt, fényes tükörfelületén ellesni arcuk képmását, mely bárkinél és bárminél jobban érdekelte őket. Étkezésnél betartották a legszigorubb egészségi szabályokat: vizet ittak s lemondtak azon ételek élvezetéről, melyek a lisztes fehérség eszményének megvalósitását akadályozták volna.

A zsidónők elég erősen voltak képviselve azokban a társaságokban, ahova Christophe eljárogatott és még mindig vonzották őt, jóllehet Mannheim Judith-al való találkozása óta illuziókat egyáltalában nem táplált róluk. Sylvain Kohn bevezette őt néhány izraelita szalónba, ahol ennek az intelligenciát szerető fajnak szokásos intelligenciájával fogadták. Az ebédeknél találkozott itt Christophe pénzemberekkel, mérnökökkel, ujságalapitó vállalkozókkal, nemzetközi közvetitőkkel, aféle algiri négerkereskedőkkel. Világos eszü, tetterős férfiak voltak, mások iránt közömbösek, barátkozók és zárkózottak. Christophe-nak néha az az érzése volt, hogy ez emberhussal, virágokkal, borokkal teli, pazar asztal körül letelepedett férfiak kemény homloka mögött, multjukban és jelenükben vétkek lappanganak. Majdnem valamennyi csunya volt. De a nők nyája, az egész, ahogy együtt volt, messziről elég ragyogóan festett. Persze, tulközelről nem volt szabad nézni őket: a legtöbbjének arcszinéből hiányzott a finomság. De tündöklés az volt, valamint az anyagias élet elég erős látszata, meg szép vállak, melyek fennhéjázón virultak a rájuk vetődő pillantások alatt és valósággal zseniális ügyesség, ahogyan a férfi megejtésére szépségükkel, sőt rutságukkal kelepcét tudtak felállitani. Müvész-szem egyikben-másikban felismerte volna a régi római tipust, és a Nérótól Hadriánig terjedő kor asszonyait. Lehetett látni másféle arcokat is, à la Palma, érzéki arckifejezéssel, sulyos, a nyakba erősen behuzódó állal, némileg bestiális szépséggel. Másoknak haja dus és göndör volt, a szemük merész és tüzelő; az ember gyanitotta, hogy fortélyosak és tudnak marni is, készek mindenre, férfiasabbak, mint más asszonyok, de azért asszonyabbak náluk. Imitt-amott a nyájból egy-egy átszellemült arcél vált ki. Tiszta arcvonásai, Rómán tul a Keletre, Lábán országára mutattak vissza; a csend, a Sivatag költészetét lehetett rajta érezni. De mikor Christophe közeledett s hallgatta a Rebekka, a római Faustina, vagy a velencei Szent Borbála ajkairól folyó társalgást, éppen olyan zsidónőt talált, aminő a többi, aki férfiasabb volt, mint egy párisi nő, mesterkéltebb és hamisitottabb, aki nyugodtan adta le gonosz megjegyzéseit, miközben Madonna szemeivel az embereknek a testét és a lelkét levetkőztette.

Christophe az egyik csoporttól a másikhoz vetődött, anélkül, hogy bármelyikbe is belé tudott volna vegyülni. A férfiak vadászatról beszéltek: vérengzőn s szerelemről: brutálisan; csak pénzről beszéltek biztos, hideg, csufondáros módon, helyes itélettel. A dohányzóban jegyzeteket csináltak üzleti ügyeikről. Egy szép fiuról, aki a hölgyek karosszékei közt fel-alá járt, rozettával a gomblyukában, otromba nyájaskodásokat raccsolva, Christophe ezt a megjegyzést fogta el:

A szalon egyik sarkában két hölgy egy fiatal szinésznőnek s egy előkelő uri asszonynak szerelmeiről beszélgetett. Néha hangverseny volt. Lihegő, verejtéktől csepegő költőnők apokaliptikus hangon Sully Prudhomme és Auguste Dorchain verseit szavalták. Egy hirneves komédiás ünnepélyesen elszavalt egy Misztikus Balladát, égi orgona kisérete mellett. A zene és a költemény oly ostoba volt, hogy Christophe beteg lett tőlük. De a római nők el voltak ragadtatva és szivvel lélekkel nevettek, mutogatva nagyszerü fogaikat. Ibsent is játszották. Egy nagy ember küzdelme a Társadalom Támaszai ellen, arra a sorsra jutott, hogy szórakoztassa őket!

Természetesen valamennyi azt hitte, hogy kötelessége elcsevegni a müvészetről. Ez már valóban undoritó volt. Különösen a nők adták rá magukat, hogy Ibsenről, Wagnerről, Tolstojról beszéljenek, ami náluk semmi egyéb nem volt, mint flört, udvariaskodás, unalom, vagy butaság. Ha a társalgás egyszer erre fordult, lehetetlen volt megállitani. A betegség fertőző volt. Az embernek meg kellett hallgatni bankárok, közvetitők és négerkereskedők gondolatait a müvészetről. Hiába akart Christophe kitérni a felelet elől, hiába akarta másra terelni a társalgást: ők ki nem engedték a szájukból a zenét s a magasabb müvészetet. Hogy is mondta csak Berlioz? «Ezek az emberek a legnagyobb hidegvérrel használnak egyes kifejezéseket, mintha csak borról, asszonyokról, vagy egyéb disznóságokról beszélnének.» Egy elmeorvos Ibsen valamelyik hősnőjében egyik páciensére ismert, de bambaságában ez tultett rajta. Egy mérnök jóhiszemüen bizonykodott, hogy Nórában a férj a rokonszenvre méltó. A dicső szinész - egy hirneves komikus - avval szamárkodott, hogy nagy lendülettel mély gondolatokat pergetett Nietzsche-ről és Carlyle-ről; elmondta Christophe-nak, hogy Velasquez festményeit - (ezidőtájt épen Velasquezt tették meg istennek) - nem nézheti anélkül, hogy «nagy könnycseppek ne gördülnének végig az arcán.» Mindazonáltal bevallotta - ugyancsak Christophe-nak - hogy bármily magasra állitja is a müvészetet, még magasabbra állitja a müvészetet az életben, az akciót s ha választania lehetne, hogy mily szerepet játsszon, Bismarck szerepét választotta volna. Néha jelen volt ezekben a társaságokban egy-egy ugynevezett szellemes ember is. Ezektől sem lett a társalgás észrevehetően emelkedettebb. Christophe kiszámitotta, mennyi az a szellemesség, amit a javukra irnak s mennyi az, amit tényleg mondanak. A leggyakrabban nem mondtak semmit, megelégedtek szinlelt kedveskedésekkel, vagy talányos mosolyokkal; a hinevükön élősködtek és egyáltalán nem erőltették meg magukat. Csak néhány társalgó akadt köztük, rendszerint délvidékiek. Ezek aztán beszéltek mindenről. Az értékelés legparányibb érzéke sem volt meg bennük; mindig egy sikban maradtak. Shakespeare ilyen volt. Moliére ilyen volt. Ilyen volt Pascal, vagy éppen Jézus Krisztus. Összehasonlitották Ibsent az ifju Dumas-val, vagy Tolstoj-t George Sand-al; és természetesen azért, hogy kimutassák, hogy mindent Franciaország talált ki. Rendszerint nem tudtak egy idegen nyelvet sem. De ez nem feszélyezte őket. Az ő közönségüknek egy cseppet sem volt fontos az, hogy az igazságot mondják. A fontos az volt, hogy amit mondanak, az mulatságos legyen s amennyire csak lehet, hizelegjen a nemzeti hiuságnak. Az idegenekre rákentek minden rosszat - a pillanat bálványainak kivételével; mert a divatnak mindig kellett egy bálvány: lett legyen az Grieg, vagy Wagner, vagy Nietzsche, vagy Gorkij, vagy d'Annunzio. Az igaz, hogy egyik se tartott sokáig, s bizonyos volt, hogy a bálvány egy szép napon a szemetesládába kerül.

Ekkortájt éppen Beethoven volt a bálvány. Beethoven - ki hitte volna? - divatos ember volt. Legalább a nagyvilágiaknál s az irodalmároknál; mert a szinészek egyszeribe elszakadtak tőle, a mérleg-szisztéma szerint, mely Franciaországban egyike a müvészi izlés törvényeinek. Egy franciának, ha azt akarja tudni, milyen véleményt mondjon valamiről, tudnia kell, hogy mit gondol erről a dologról a szomszédja, még pedig azért, hogy ő is ugyanazt, vagy annak éppen az ellenkezőjét gondolja. Ugy történt, hogy mikor a legelőkelőbb zenészek látták, mily népszerü lett Beethoven, nyomban rájöttek arra, hogy nekik nem elég előkelő; azt hirdették magukról, hogy ők nem követik, hanem vezetik a közvéleményt; semhogy egyetértsenek vele, inkább hátat forditottak volna neki. Elkezdték hát Beethovent elnevezni vén süketnek, ki zordon hangon kiabál; és egyesek azt bizonyitgatták, hogy mint moralista igen megbecsülni való, de mint zenész tulhaladott. Ezek a rossz tréfák nem voltak Christophe inyére. A nagyvilági társaságok rajongó lelkesedése se elégitette ki jobban. Ha Beethoven ez időtájt Párisba jön, ugy ünnepelték volna, mint a legelső arszlánt; sajnálhatja, hogy meghalt száz évvel ezelőtt. Ezt az ünneplést nem is annyira a zenéjének, mint inkább élete többé-kevésbé regényes körülményeinek lehetett tulajdonitani, melyet érzelmes és erényes életrajzirók népszerüsitettek. Vad kifejezésü arcával és oroszlán szájával románchőst csináltak belőle. A nők siránkoztak rajta, elejtett szavaikból meg lehetett érteni, hogy ha ők ismerték volna, nem lett volna olyan szerencsétlen; és nagy szivük annál inkább kész volt magát felajánlani neki, mivel az a veszedelem, hogy Beethoven a szavukon fogja őket, egyáltalán nem fenyegetett: a jó öregnek semmire se volt már szüksége. És ezért fedezték fel magukban a virtuozok, a karmesterek, az impresariók a részvét valóságos kincseit Beethoven iránt s mint az ő képviselői, ők szedték be a hódolatokat, melyekkel neki adóztak. Nagyon magas belépő dijak mellett rendezett pazarfényü ünnepi hangversenyek alkalmat nyujtottak a nagyvilági köröknek, hogy bebizonyitsák nagylelküségüket és néha azt is, hogy felfedezzék Beethoven szimfoniáit. Komédiásokból, nagyvilágiakból, félvilágiakból és politikusokból, akiket a Köztársaság elnöke a müvészet sorsának legfőbb irányitásával bizott meg, bizottságok alakultak s tudomására adták a világnak, hogy Beethovennek szobrot akarnak állitani; a kibocsátott iven néhány jóravaló ember neve közt, kik utlevél gyanánt szerepeltek a többieknek, fel volt sorolva az az egész söpredék, mely az élő Beethovent letiporta, s amelyet Beethoven legázolt volna.

Christophe csak nézett és hallgatott. Összeszoritotta a fogait, nehogy valami hajmeresztőt mondjon. Az egész est folyamán feszültek s rángatóztak az idegei. Se beszélni nem tudott, se hallgatni. Az, hogy beszéljen - de nem élvezetből, vagy szükségből, hanem udvariasságból, mert beszélni csak kell - lealázónak és megszégyenitőnek tetszett neki. Azt, ami gondolatai mélyén volt, nem volt szabad kimondania. Banalitásokat nem tudott mondani. Még ahhoz se volt tehetsége, hogy legalább akkor legyen udvarias, mikor semmit se mond. Ha ránézett a szomszédjára, tekintete nagyon merev és mélyreható volt: akarva, nem akarva tanulmányozta s evvel megbántotta őket. Ha beszélt, tulságosan hitt abban, amit mondott: ez sértő volt mindenkire, sőt még magára is. Teljesen tisztában volt avval, hogy sehogyse illik a környezetbe és mivel elég értelmes volt ahhoz, hogy meg tudja itélni, mi rontja az összhangot s mennyiben ri ki az ő személye a környezetből, őt magát éppen ugy gyötörte fellépése és modora, mint azokat, akik meghivták. Haragudott magára is, meg rájuk is haragudott.

Mikor végre kiért az utcára s egyedül volt az éjszakában, annyira össze volt zuzva az unalomtól, hogy nem volt ereje gyalog haza menni a lakására, kedve lett volna ott az utca közepén végignyulni a földön, amint kicsi hija volt, hogy akárhányszor meg nem tette, mikor, mint kis virtuóz, hazatért a nagyherceg kastélyából, ahol játszania kellett. Megesett néha, hogy a hét végére alig öt-hat frankja maradt s kettőt kocsira költött. Rohanvást ült bele, hogy minél gyorsabban meneküljön s mialatt a kocsi tova gördült vele, nyöszörgött az idegességtől. Még otthon is nyöszörgött, az ágyában, mikor már elnyomta az álom... És aztán egyszerre hirtelen, fölkacagott, valami burleszk megjegyzés jutott az eszébe... Azon kapta magát, hogy utána mondja, s mimeli a gesztusokat. Másnap, meg több nap multán is, megesett vele még, hogy egyedül sétálva hirtelen föl-fölmordult, mint egy fenevad... Miért is jár ilyen emberek közé? Miért keresi fel őket ujra meg ujra? Miért kényszeriti magát arra, hogy gesztusokat és grimaszokat csinál, mint a többiek s érdeklődést szinlel olyan dolgok iránt, melyek nem érdeklik?... Egy évvel ezelőtt képtelen lett volna elszenvedni ezt a társaságot. És most, alapjában véve, mulattatta, miközben ingerelte is. Mintha egy kevés a párisiak közömbösségéből őrá is átragadt volna. Néha nyugtalanul töprengett, vajjon erejéből nem veszitett-e? Épp az ellenkezője áll ennek: ereje szaporodott. Szelleme szabadabb volt az idegen környezetben. Szemei önkéntelenül rávetődtek a világ nagy komédiájára.

Különben, akár tetszett neki, akár nem, folytatnia kellett ezt az életet, ha azt akarta, hogy a párisi társaságnak, mely csak abban a mértékben érdeklődik a müvészet iránt, amennyiben ismeri a müvészeket, bemutathassa müvészetét. S ugyancsak kellett, hogy igyekezzék ismertté lenni, ha azt akarta, hogy leckéket vegyenek tőle ezek a filiszterek, akikre szüksége volt, hogy megélhessen.

Meg aztán, az embernek van szive is és ez a sziv - akarata ellenére is - valakihez ragaszkodni kiván s bármilyen környezetben is, de megtalálja, hogy kihez ragaszkodjék, ha nem találná meg, nem tudna élni.

A nem éppen nagyszámu nagyvilági fiatal leány közt, akiknek Christophe zongoraleckéket adott, volt egy gazdag automobilgyárosnak a leánya. Colette Stevens. Apja belga volt, naturalizált francia, egy Antwerpenben letelepedett anglo-amerikainak s egy hollandi nőnek a fia. Anyja olasz nő volt. Igazi párisi család. Christophe és mások is, igen sokan, Colette Stevensben látták a fiatal francia leány tipusát.

Tizennyolc éves volt, bársonyos, fekete szemekkel, melyek szeliden néztek a fiatal emberekre; a szeme bogara olyan volt, mint a spanyol nőké s egész szemgolyóját elárasztotta nedves ragyogásával; kissé hosszu és szeszélyes orrát beszéd közben összeráncolta s egy picinykét ide-oda mozgatta, miközben durcásan elfintoritotta; a haja rendetlen volt, arcocskája gyürődött, arcbőre csak közepesen finom s rizsporral behintett vonásai elnagyoltak s kissé duzzadtak, egy pufók kis macskának a képe.

Testének méretei egészen kicsinyek voltak, nagyon jól öltözködött, igéző és ingerlő tudott lenni, kecseskedett, kényeskedett, adta a kis leányt, két óra hosszat is elhimbálta magát a hintaszékén, aprókat sikoltva:

Az asztalnál összecsapta a tenyerét, mikor olyan ételt hoztak, amit szeretett; a szalónban is elfüstölt egy cigarettát; a férfiak előtt áradozó vonzalmat mimelt barátnői iránt, a nyakukba omlott, cirógatta a kezüket, a fülükbe sugdosott ártatlan semmiségeket, de gonoszságokat is, csudálatosan szelid, vékonyka hangon, sőt alkalom adtán kissé erős sikamlósságokat is, olyan arccal, mintha távol állna tőle ilyesmit csak érinteni is, de annak a módját is tudta, hogyan kell másokból kihuzni ilyesmiket; a világba mindig ugy nézett, mint egy jó viseletü leányka; szemei a nehéz szempillák alatt kéjsóváran és alattomosan csillogtak és rosszindulatuan hunyoritottak; minden pletykát ellesett, a beszélgetésekből minden csintalanságot behabzsolt s éberen ügyelt, hol és mikor kaphatna egy szivet horogra.

Ezek a majmoskodások, ezek a kiskutya mutatványok, ez a hamisitott szendeség semmiképpen sem tetszett Christophe-nak. Más dolga volt, mint játékszerül odadobni magát egy kitanult leánynak, vagy mulatságból a mesterkedéseit akár csak el is nézegetni. Neki a kenyerét kellett megkeresnie, megmentenie a haláltól életét és gondolatait. Ezek a szalonpapagályok csak annyiban érdekelték, hogy ehhez az eszközöket ők adták neki. A pénzükért cserébe leckéket adott, lelkiismeretesen, összeráncolt homlokkal, a munkájára feszülten figyelő elmével, mely nem engedi magát eltántoritani, sem az unalom által, amit okoz neki, sem növendékeinek boszantásai által, ha még oly kacérak voltak is, mint Colette Stevens. Épp olyan kevés figyelmet tanusitott iránta, mint Colette kis unokahuga: egy tizenkét éves, hallgatag és félénk leányka iránt, kit Stevensék magukhoz fogadtak s akit szintén tanitott zongorázni.

De Colette sokkal eszesebb volt, semhogy ne érezte volna, mily hiábavaló minden kedveskedése Christophe iránt és sokkal simulékonyabb volt, semhogy az ő életmodorához rögtön ne alkalmazkodott volna. Szükségtelen volt, hogy ezt szavakkal magyarázza meg neki. Ez természetének ösztöne volt. Nő volt. Olyan volt, mint egy alaktalan hullám. Minden lélek, amellyel szembekerült, egy-egy váza volt neki, amelynek alakját, kiváncsiságból, vagy szükségérzetből, nyomban fölvette. Lenni, ez ő nála annyit jelentett, mint folyton-folyvást másnak lenni. Az adott neki egyéniséget, hogy egyénisége soha ugyanaz nem maradt. Minduntalan vázát változtatott.

Hogy Colette-t Christophe vonzotta, annak sok oka volt, első sorban az, hogy Christophe-ot nem vonzotta. Azért is vonzotta őt Christophe, mert különbözött mindazoktól a fiatal emberektől, akiket ismert; ilyen alaku s ennyire érdes vázácskával még sohase tett próbát. És vonzotta végül azért, mert a vérénél fogva kitünően értvén ahhoz, hogyan kell egyetlen szempillantással megállapitani a vázák és az emberek értékét, teljesen tisztában volt avval, hogy Christophe, ha elegánciában nem is, de férfiasságban azt nyujthatja neki, amit egyetlenegy sem, párisi csecsebecséi közül. Colette is foglalkozott zenével, mint a mai tétlenül élő fiatal lányok legnagyobb része. Sokat is, meg keveset is. Ezt pedig ugy kell érteni, hogy állandóan foglalkozott vele s a tudása majdnem egyenlő volt a semmivel. Egész áldott nap nyaggatta a zongoráját, vagy dologtalanságból, vagy fitogtatásból, vagy élvkeresésből. Egyszer ugy gyakorlatozott a zongorán, mint ha kerékpár lett volna. Máskor tudott jól, nagyon jól játszani, izléssel, lélekkel - (majdnem azt mondta volna az ember, hogy van lelke: ehhez elegendő volt az, hogy olyasvalakinek képzelje magát, akinek van lelke) - képes volt szeretni Massenet-t, Grieg-et, Thomé-t, mielőtt megismerte Christophe-ot. De arra is képes volt, hogy ne szeresse őket, mióta Christophe-al megismerkedett. És most Bach-ot meg Beethovent játszotta, egész tisztességesen - (ami, őszintén szólva, nem sokat mond); de a legfurcsább az volt, hogy szerette is őket. Alapjában se Beethovent nem szerette, se Thomé-t, se Bach-ot, se Grieg-et, hanem a hangjegyeket, a hangokat, az ujjait, melyek futkároztak a billentyükön, a hurok rezgéseit, melyek birizgálták az idegeit, éppen ugy, mint ahogy annyi más hur a bőrét csiklandozta.

Az arisztokratikus palota szalonjában, melynek falait halvány kárpit boritotta, s amelynek közepén, festőállványon, a jól megtermett Stevensnének egy divatos müvésztől festett arcképe diszlett - epedőn ábrázolva, mint egy vizet szomjazó virág, halódó szemekkel és csigavonalban csavarodó testtel, hogy mindez együtt kifejezze milliomos lelke különös ritkaságát - a nagy szalonban, melynek üvegfalu ablakmélyedéseiből hóval behintett vén fákra nyilt kitekintés, Christophe mindig a zongora előtt ülve találta Colette-t, végeszakadatlanul morzsolva ugyanazokat a frázisokat és cirógatva a füleit omlatag disszonanciákkal.

- Ah! - szólalt meg Christophe, mikor belépett. - A kis macska megint duruzsol!

- Nagyon jól tudja Ön; és én nem fogom Önnek megmondani, mert az nem illik.

- Akarja? Annál rosszabb Önre nézve! Nos, hát, tudja-e, mit csinál Ön a zongorával. Flörtöl.

- Igenis, ezt teszi. Azt mondja neki: «Kedves zongora, kedves zongora, mondj nekem kedves szavakat, meg cirógass, adj nekem egy kis csókot!»

- Nem fogja be mindjárt a száját! - mondta Colette félig nevetve, félig haragosan. - Önnek egy parányi fogalma sincs az illemről.

- Ön neveletlen... És még ha ugy volna is, amint mondja, hát nem ez az igazi módja annak, ahogyan a zenét szeretni lehet?

- Hát nem igaz ez? Miért vonogatja a vállát? Miért fintoritja el az arcát?

- Undorodom attól, hogy a zenéről ugy beszéljenek, mint valami kéjelgésről... Óh! ebben nem Ön a hibás. Hibás a társaság, melyben él. Az az egész izetlen társaság, mely a müvészetet ugy tekinti, mint valami megengedett kicsapongást. De hagyjuk ezt, elég volt ebből! Játssza el a szonátát.

- Nem azért vagyok itt, hogy beszélgessünk, hanem, hogy zongoraleckét adjak önnek... Előre, gyerünk!

- No, maga ugyancsak udvarias! - mondta Colette, akit sértett ez a kemény bánásmód, de alapjában véve el volt tőle ragadtatva.

Eljátszotta a darabot, tőle telhetőleg igyekezve; és mivel ügyes volt, a játéka megjárta, sőt néha elég jó volt. Christophe, akit nem tudott rászedni, nevetett magában ennek az ördöngős kis fruskának ügyességén, aki ugy játszott, mintha érezné azt, amit játszik, pedig semmit se érzett belőle. S gyönyörködő rokonszenvet érzett iránta. Viszont Colettenek minden semmiség jó ürügy volt, hogy ujból társalgást kezdjen, ami sokkal jobban érdekelte, mint a zongoralecke. Christophe hiába tiltakozott ez ellen, avval a kifogással, hogy nem, ugysem mondhatja meg, amit gondol, mert attól kell tartania, hogy evvel megsértené és minél sértőbb volt, Colette annál kevésbé sértődött meg - mulatság volt neki. De mivel a jó madárka érezte, hogy Christophe semmit se szeret annyira, mint az őszinteséget, merészen szembeszállt vele s makacsul vitatkozott. S mint nagyon jó barátok váltak el.

De azért Christophe soha a legkisebb illuzióval sem áltatta volna magát e szalon-barátság felől, soha a legkisebb bensőség nem keletkezett volna köztük, ha egy napon Colette nem tesz neki bizalmas vallomásokat, meglepetésszerüen, de nem kevésbé csábitási ösztönből is.

Az előző estén vendégfogadás volt szüleinél. Colette veszett dühvel nevetgélt, fecsegett, flörtölt, de másnap reggel, mikor Christophe zongoraleckére jött, kimerülten, megnyult vonásokkal, fakó arcszinnel ült a zongorához. A fejét akkorának érezte, mid egy katlan, olyan volt, mint ha az élet kialudt volna belőle, alig-alig szólt egy-két szót. Lagymatagon játszott, csetlett-botlott, meg-megpróbált játszani, megint csak hibákat csinált, mire hirtelen abbahagyta a játékot s igy szólt:

Christophe megkérdezte tőle, hogy fáj-e valamije. Colette azt felelte, hogy nem. Hogy «rossz a kedélyállapota... ilyesmi máskor is előfordul nála... Nevetséges, de hát azért kéri, ne haragudjon rá.»

Christophe azt ajánlotta neki, hogy majd eljön máskor; de Colette unszolta, hogy maradjon:

- Csak egy pillanatig... Lehet, hogy elmulik hamarosan... Milyen ostoba vagyok, ugy-e?

Christophe jól látta, hogy a leány nincs normális állapotban; de nem akart kérdezősködni, s hogy másról beszéljen, igy szólt:

- Lássa, azért van ez, mert ugy sziporkázott tegnap este. Majd, hogy széjjel nem tépte magát.

- Igen, hirhedt fecsegők, szellemes férfiak. Én nem találom a helyemet a maga csontnélküli franciái közt, akik mindent megértenek, mindent megmagyaráznak, mindent mentenek s akik semmit sem éreznek. Emberek, akik órákon át szerelemről és müvészetről beszélnek. Hát nem émelyítő ez?

- Ha már a szerelem nem is, legalább a müvészet kellene, hogy érdekelje Önt.

- De ha az ember nem gyakorolhatja őket? - mondta Colette kissé félrebiggyesztve a száját.

S kezeit a zongorára téve, ujra próbált játszani, ujra hibásan vette a hangokat, ráütött a billentyükre s igy nyöszörgött:

- Nem birok!... Tisztára látom, hogy semmihez se vagyok jó. Azt hiszem, Önnek igaza van. A nők nem valók semmire se.

Colette ránézett, a megpirongatott kis leány megszeppent ábrázatával, s igy szólt:

- A jó nőkről nem mondok én semmi rosszat, - felelt rá vidáman Christophe. Egy jó nő mennyország ezen a földön. Csakhogy a mennyország ezen a földön...

- Én nem vagyok ilyen pesszimista. Én azt mondom: én még sohase láttam, de lehetséges, hogy létezik. Sőt elhatározott szándékom feltalálni, ha létezik. Csakhogy ez nem könnyü ám. Egy jó nő s egy zseniális férfi, az egyik olyan ritka, mint a másik.

- Egy kicsit. Kell, hogy egynéhány ilyen legyen. Ha másért nem, hát a többiek érdekében... Ha e világon, imitt-amott, nem volnának kavicsok is, kásává mállana szét a világ.

- Igen, Önnek igaza van, Ön boldog, hogy erős! - mondta Colette szomoruan. - De ne legyen tulszigoru azokhoz, s különösen azon nőkhöz, akik nem erősek... Ön nem tudja, mily sulyosan nehezedik ránk a gyengeségünk. Azért, mert azt látja, hogy flörtölünk, majmoskodunk, azt hiszi, hogy a fejünkben nincs egyéb semmi és megvet bennünket. Ah! ha elolvasná mindazt, ami ott kavarog a kis tizenöt-tizenhatéves nők fejében, akik nagyvilági társaságban járnak s akiknek ezerfajta sikerekben van részük, ami vele jár a tuláradó életükkel - ha ügyesen táncoltak, haszontalanságokat, képtelenségeket, keserüségeket fecsegtek, amiken nevetnek, mert nevetve mondják őket, ha kiszolgáltattak egy kevéskét önmagukból néhány ostoba fickónak s egyik-másiknak a szeme mélyén keresték azt a fényt, melyet sohase találnak meg benne - óh, ha látná őket, mikor éjjel haza mennek s bezárkóznak csöndes szobájukba s térdre hullanak a magányosságban, halálos vonaglásaikkal!...

- Lehetséges ez? - mondta Christophe álmélkodva. - Hogyan! Ön szenved, igy szenved Ön?

Colette nem felelt, de könnyek jöttek a szemébe. Megpróbált mosolyogni s kezét odanyujtotta Christophe-nak; Christophe megindultan szoritotta meg.

- Szegény kicsike! - mondta. - Ha szenved, miért nem csinál semmit, hogy szakitson evvel az élettel?

- Mit csináljunk, mondja! Nem lehet semmit se csinálni. Önök, férfiak, kiszabadithatják magukat, azt tehetnek, amit akarnak. De mi, mi örökre be vagyunk zárva a kötelességek és a nagyvilági élvezetek börtönébe: mi ki nem mehetünk ebből.

- Ki akadályozza meg, hogy felszabaditsa magát, s olyan munkát vállaljon, ami tetszik Önnek s épp ugy biztositja, mint nekünk, a függetlenséget?

- Mint önöknek? Szegény Krafft ur! Önnek bizony nem valami nagyon biztositja!... De hát utóvégre is, az Ön munkája legalább tetszik Önnek. De mi, milyen munkára születtünk, mi? Nincs egy se, mely érdekelne minket. Igen, jól tudom én, hogy mi most már mindenbe beleártjuk magunkat, érdeklődést szinlelünk egy sereg olyan dolog iránt, amikhez nincsen semmi közünk; ugy szeretnénk valami iránt érdeklődni! Én is ugy teszek, mint a többiek. Eljárok a Sorbonne-ba, Bergson és Jules Lemaitre előadásaira, történeti hangversenyekre, klasszikus matinéekre és csinálok jegyzeteket, jegyzeteket... hogy mit irok, azt nem tudom!... s igyekszem elhitetni magammal, hogy ez izgat engem, vagy legalább hasznomra válik! Ah! mily jól tudom, hogy ennek az ellenkezője igaz, hogy mennyire mindegy nekem mindez s mennyire unatkozom!... Nehogy most ujra megvessen engem azért, mert nyiltan kimondom, amit mindenki gondol. Én se vagyok nagyobb liba, mint más. De hát mit nyerek én a filozófiával, a történelemmel, a tudománnyal? S hogy vagyok a müvészettel? Amint látja, nyaggatom a zongorát, pepecselek, piszok kis akvarelleket mázolgatok - de hát ez töltsön ki egy egész életet? A mi életünknek csak egy célja van: a házasság. De mit gondol Ön, valami nagyon mulatságos férjhez menni az egyikhez, vagy a másikhoz e szomoru alakok közül, kiket Ön éppen olyan jól ismer, mint én? Én olyanoknak látom őket, amilyenek. Engem nem ért az a szerencse, hogy olyan lehessek, mint az önök német Gretchenjei, akik mindig tudják magukat ábrándokkal hitegetni... Hát nem borzasztó ez? Körülnézni, látni azokat, akik férjhez mentek, azokat, akiknek feleségei lettek s elgondolni, hogy ugyanugy kell cselekednünk nekünk is, elváltozni testben és lélekben, köznapivá lennünk, mint nekik... Mondhatom Önnek, stoicizmus kell ahhoz, hogy valaki elfogadja az ilyen életet s a velejáró kötelességeket. Nem minden nő képes erre... S az idő mulik, az évek lefolynak, az ifjuság eltünik! Pedig volt bennünk egy és más, ami szép és jó, aminek semmi haszna se lesz, ami kivész nap-nap után s bele kell törődnünk abba, hogy ezt a sok szépet és jót odaadjuk ostobáknak, olyanoknak, akiket megvetünk, s akik majd megvetnek bennünket!... És nincs senki, aki megértené! Az ember azt hihetné, hogy rejtvények vagyunk a férfiaknak. Azt még meg tudom érteni, hogy a férfiak ilyeneknek és ósdiaknak találnak bennünket! De a nők, azoknak csak meg kellene bennünket érteni! Ők olyanok voltak, mint mi, nekik csak vissza kellene emlékezniök... Dehogy is jönnének ők a segitségünkre... Még az édes anyák se tudják, milyenek vagyunk s nem is igyekeznek megismerni bennünket. Legfőbb törekvésük, hogy férjhez adjanak. Egyébként, élj, halj meg, rendezd el magadnak, ahogy éppen tetszik! A társadalom minket teljes elhagyatottságban marasztal.

- Ne csüggedjen, - mondta Christophe. - Kell, hogy mindenki külön-külön szerezze meg az élettapasztalatot. Ha bátor, akkor minden jól fog menni. Nézzen körül egy kicsit a saját társadalmi körén kivül is. Talán csak akad még néhány tisztességes férfi Franciaországban.

- Vannak ilyenek. Ismerek ilyeneket. De olyan unalmasak!... És aztán, hadd mondom meg Önnek azt is, hogy az a világ, amelyben élek, nem tetszik nekem; de nem hiszem, hogy most már ezen a világon kivül élni tudnék. Megszoktam. Kell nekem egy bizonyos jólét, bizonyos kifinomult fényüzés és társaság, amit kétségkivül maga a pénz nem nyujthat, de amihez feltétlenül szükséges. Ez bizony nem éppen fejedelmi. De én ismerem magam, gyenge vagyok... Arra akarom kérni, ne távolodjék el tőlem, mivel most apró gyávaságaimat elmondtam Önnek. Hallgasson meg jóságosan. Olyan jól esik nekem elcsevegni Önnel. Érzem, hogy ön erős, egészséges, Ön iránt teljes bizalmat érzek. Legyen egy kicsit a barátom. Akar-e az lenni?

- Meghallgat, tanácsot ad, bátorságot önt belém. Sokszor egész lényem föl van forgatva. Ilyenkor nem tudom, mi tevő legyek. S azt mondom magamban: «Minek viaskodjam? Minek kinozzam magamat? Igy lesz, vagy ugy lesz, mit bánom én! Legyen akárki! Legyen akármi!» Szörnyü állapot ez. Nem szeretnék beleesni. Segitsen nekem! Segitsen nekem!

Azt a benyomást tette, mintha le lenne sujtva, mintha tiz évvel megöregedett volna; jó, alázatos és könyörgő szemekkel nézett Christophe-ra. Christophe mindent megigért neki, amit csak akart. Ekkor felélénkült, mosolygott, ujra feléledt.

Ettől a naptól kezdve gyakoriakká váltak meghitt beszélgetéseik. Magukba voltak, kettesben; Colette bizalmasan elmondott Christophe-nak annyit, amennyit éppen el akart neki mondani; Christophe mindent elkövetett, hogy megértse őt s ellássa jó tanáccsal; Colette meghallgatta a tanácsokat, vagy a szükséghez képest az intelmeket, komolyan, figyelmesen, mint egy jóviseletü kis leány; ez elszórakoztatta, érdekelte, sőt támogatta is és meginditotta és kacér kacsintással rótta le a köszönetét. De életén semmi se változott: csak még egy szórakozás járult a többihez.

Mindennapi élete az átalakulások sorozata volt. Rendkivül későn, déltájban szokott fölkelni. Gyakran kellett küzdenie az álmatlansággal; s csak hajnaltájban jött álom a szemére. Egész nap nem csinált semmit. Elméjében végeszakadatlanul tudott forgatni egy verset, egy eszmét, egy gondolatfoszlányt, beszélgetések egy-egy emlékét, egy zenei frázist, egy arcnak a képét, mely megtetszett neki. Tulajdonképpen csak este négy-öt óra tájban ébredt föl teljesen. Addig a szempillái nehezek voltak, arca duzzadt, a kifejezése álmos és durcás. Csak akkor élénkült föl, mikor eljött néhány barátnője, akik épp olyan fecsegők voltak, s kiváncsiak a párisi pletykára, mint ő. Beláthatatlan vitákba bocsátkoztak a szerelemről. A szerelmi lélektan: ez volt az örök kérdés, meg a toilette, apró titkok leleplezései és mások meghurcolása. Egész kis köre volt tétlen fiatal emberkékből, kiknek valósággal életszükséglet volt, hogy naponta két-három órát szoknyák közt töltsenek, s akik maguk bátran szoknyát viselhettek volna, mert sem a lelkük, sem a társalgásuk nem különbözött a leányokétól. Christophe-nak megvolt a maga órája. A gyóntató megjelent. Colette abban a szempillantásban komoly és áhitatos arckifejezést vett föl.

Olyan volt, mint a fiatal francia nő, akit Bodley emlit, aki a gyóntatószékben «kifejtett egy nyugodtan előkészitett témát, mely a kristálytiszta és világos elrendezésnek valóságos példaképe volt s amelyben minden, amit elő kellett adni, szépen rendbe volt szedve s pontosan csoportokba volt osztva.» És ennekutána ujra kezdett még csapongóbban mulatni. Ahogy haladt a nap, abban a mértékben fiatalodott. Este szinházba mentek és örökös élvezet volt örökkön-örökké ugyanazokat az alakokat ismerni fel a teremben, élvezetet nyujtott, nem a darab, amit játszottak, hanem az ismerős szinész, akinek jólismert félszegségeit nem unták meg ujra meg ujra firtatni. És azokkal, akik átlátogattak a páholyba, néhány rossz megjegyzést váltottak azokról, akik a szomszéd páholyokban ültek, vagy pedig a szinésznőkről. Megállapitották, hogy a drámai szendének a hangocskája olyan, «mint egy savanyitott ugorka», vagy hogy a drámai hősnő toilette-je olyan, «mint egy lámpaernyő.» Vagy estélyre mentek; és itt az volt az élvezet, hogy mutogathatta magát, aki csinos volt (mivel semmi se szeszélyesebb, mint egy párisi nő csinossága: ez napok szerint változott); itt meg lehetett ujitani a kritikák készletét az emberekről, az öltözékeikről és testi fogyatkozásaikról. Társalgásnak nem volt se hire, se hamva. Későn tértek haza. Lefeküdni nem igen akarózott (ilyenkor volt csak igazán fölébredve). Aztán jött egy kis ide-oda ténfergés az asztal körül. Lapozgatás valami könyvben. Egy kis nevetés befelé, valami visszaidézett mozdulaton, vagy gesztuson. Unatkozás. Ah! milyen szerencsétlen élet. Az álom nem jön. És éjjel, hirtelen, kitörnek a kétségbeesés rohamai.

Christophe, aki hébe-korba eltöltött egy-egy órát Colette-el és csak néhány átalakulását figyelhette meg, már ezekben is csak nagy nehezen tudott eligazodni. Azon tünődött, mely pillanatban őszinte - vajjon mindig őszinte-e, vagy soha. Maga Colette se tudott volna neki erre feleletet adni. Olyan volt, mint a legtöbb fiatal lány: csupa tétlenségre kárhoztatott és éjszaka visszafojtott vágy. Nem tudta, tulajdonképpen mi lakozik benne, mert nem tudta, mit akar és mert nem is tudhatta, mielőtt meg nem próbálta. És ekkor megpróbálta, a maga módján, a lehető legtöbb szabadsággal s a lehető legkevesebb kockázattal, igyekezvén másolni azokat, akik körülvették s átvenni erkölcsi zsinórmértéküket. Nem sietett a választással. Szeretett volna mindennel takarékoskodni, hogy mindent kiélvezhessen.

De egy olyan baráttal, mint Christophe, a dolog sehogy se akart simán menni. Christophe ráállt arra, hogy vele szemben előnyben részesitsenek olyan lényeket, akiket nem becsült, sőt megvetett; de azt már nem engedte, hogy ezeket vele egyenlőknek tegyék meg. Cselekedjék kiki izlése szerint, de legalább legyen neki valamilyen izlése.

Christophe annál kevésbé volt hajlandó a türelemre, mert Colette szinte kedvteléssel állitott maga köré valóságos gyüjteményt olyan fiatal emberekből, akik a legjobban fel tudták bősziteni: undoritó kis snobokat, akik javarészt gazdagok, de feltétlenül tétlenek voltak, vagy szerencséjük volt egyik-másik miniszteriumnak valami szinekurájába beülni - ami egészen egyre megy. Valamennyi iró volt; legalább azt mondták, hogy irnak. Valóságos idegbetegség volt ez a Harmadik Köztársaság idején.

Tulajdonképpen a hiu lustálkodásnak egyik alakja volt ez, mivelhogy a szellemi munka volt az, melyet valamennyi közt a legnehezebben lehetett ellenőrizni, s amellyel a legkönnyebben lehetett bluff-öt üzni. Nagy munkálataikról csak egy-egy szót ejtettek el, titkolózva, de kellő tisztelettel. Meglátszott rajtuk, hogy áthatja őket feladatuk fontossága, hogy roskadoznak a teher alatt. Christophe kissé kinos zavarban volt, hogy oly tökéletesen ismeretlen előtte a nevük és a müveik is. Nagy félénken igyekezett róluk értesülést szerezni; különösen azt szerette volna tudni, mit irt az az ifju, akit társai beszélgetéseikben ugy állitottak be, mint egyik mesterét a drámairásnak. S meglepetésére azt hallotta, hogy ez a nagy drámairó egyetlen-egy felvonást alkotott, amely kivonat volt egy regényből, mely maga is novellák sorozatából állt, vagyis inkább följegyzésekből, melyeket egyik szemléjükben adott ki az utolsó tiz év valamelyik évfolyamában. A többieknek a podgyásza sem volt sokkal sulyosabb: néhány felvonás, néhány novella, néhány vers. Némelyek hiresek voltak, mert egy cikkük megjelent. Mások egy olyan könyvért, melyet «készültek megirni.» A hosszabb lélekzetü müvek iránt bizonyos lenézést tanusitottak. Ugy látszott, hogy rendkivüli jelentőséget tulajdonitanak a szavak elrendezésének a mondatban. Ám azért ezt a szót «gondolat», gyakorta ejtették ki beszélgetéseikben; de ugy tetszett, hogy náluk ennek az értelme nem ugyanaz, mint a mindennapi beszédben; aprólékos előadásbeli finomságokra alkalmazták. Mindazonáltal voltak közöttük nagy gondolkodók és nagy ironisták, akik mély és finom elmésségeiket ritkitott betüvel szedették, nehogy az olvasó véletlenül rá ne akadjon.

Valamennyi az Én kultuszát üzte; ezen kivül más kultuszt nem ismertek. S igyekeztek, hogy ebben mások is osztozzanak velük. A baj csak az volt, hogy mások nem kértek belőle, mert már ellátták magukat. Ahogyan beszéltek, jártak, dohányoztak, ujságot olvastak, a fejüket tartották, a szemüket forgatták, köszöntek egymásnak - abban állandóan az lebegett előttük, mit szól hozzá a közönség. A szinészkedés a fiatal embereknek a természetében van, s annál inkább, minél jelentéktelenebbek s minél kevesebb munkát végeznek. Különösen a nők kedvéért szoktak kitenni magukért: mert sóvárognak érte, s még inkább, mert kivánják, hogy a nők sóvárogjanak értük. S páváskodnak uton-utfélen, bárki előtt, aki elmegy mellettük, ha tőle egyebet nem várhatnak is, csak egy bámész tekintetet. Christophe gyakran találkozott ilyen pávafiókákkal: fiatal piktorokkal, virtuózokkal, komédiásokkal, kik olyan fejet csináltak maguknak, hogy az valamely ismert müvész: Van Dyck, Rembrandt, Velasquez, Beethoven fejéhez hasonlitson, vagy valami szerepet játszottak, pl. a jó festő, a jó zenész, a jó mesterember, a mély gondolkodó, a vig cimbora, az együgyü paraszt, az ősember szerepét... S jobbra-balra pislantva figyelték, hogy észrevették-e őket. Christophe, mikor látta, hogy ilyen alak jön szembe vele, rosszindulatból közönyt mimelve, másfelé forditotta a fejét, mikor mellette elhaladt. De ha le is voltak forrázva, ez nem tartott sokáig; a legelső ember előtt, aki elment mellettük, megint csak illegették magukat. A Colette szalonjának vendégei már magasabbra törtek: ezek a szellemességükkel hivalkodtak; lemázoltak két-három modelt, akik már maguk sem voltak eredetiek. Vagy pedig egy eszmét mimeltek: az Erőt, az Örömet, az Irgalmat, az Együttérzést, a Socializmust, az Anarchizmust, a Hitet, a Szabadságot: ugy játszották, mint egy-egy szerepet. Megvolt az a tehetségük, hogy a legszebb gondolatokból irodalmi ügyet tudtak csinálni s az emberi lélek leghősibb fellobbanásait szaloncikké, divatos nyakkendőkké tudták lealacsonyitani.

De sehol oly igazán elemükben nem érezték magukat, mint a szerelemben; ezt teljesen kisajátitották. Az élvezet kazuisztikája számukra nem rejtegetett már titkokat; virtuóz leleménnyel uj eseteket találtak ki, tisztán azért, hogy övék legyen a megfejtés dicsősége. Ezt a foglalkozást mindig azok szokták üzni, akiknek nincs egyéb dolguk: szerelem hijján «gyakorolják a szerelmet és főleg magyarázzák». A magyarázatok mindig bőségesebbek voltak, mint a szöveg, mely, náluk nagyon vékony volt. A szociológia füszeres mártással öntötte le a legmerészebben illetlen gondolatokat: ebben az időben mindenre a szociológia lobogóját tüzték ki; bármilyen élvezetük volt is abban, hogy kielégitették bünös vágyaikat; az élvezet nem lett volna teljes, ha el nem hitetik magukkal, hogy kielégitvén őket, az uj idők utját egyengették. Ez a szocializmusnak kizárólag párisi fajtája volt: az erotikus szocializmus.

Ama problémák közt, melyek ez időben szenvedelmesen izgatták ezt a kis «cour d'amour»-t, volt a nők és férfiak egyenlősége a házasságban s a nők jogai a szerelemre. Voltak derék, tisztességes, protestáns, egy kicsit nevetséges - skandináv, vagy svájci - fiatal emberek, kik azt követelték, hogy legyen a két nem közt egyenlőség az erényben: a férfiak is szüzen lépjenek a házasságra, ugy mint a nők. A párisi kazuiszták másfajta egyenlőséget hirdettek: az egyenlőséget a tisztátalanságban; a nők is bemocskolva lépjenek házasságra, éppen ugy, mint a férfiak - mindkét nemnek legyen joga szeretőket tartani. A párisiak olyan rengeteg sokat fogyasztottak képzeletben és gyakorlatban a házasságtörésből, hogy kezdték ezt már hülyének találni s kerestek egy eredetibb találmányt, amivel az irodalom világában amazt helyettesiteni lehetne s ez: a lányok prostituciója volt, - amin a rendes, egyetemes, erényes, illemtudó, családi s ráadásul szociális prostituciót értem. Egy sok tehetséggel megirt könyvre, mely akkortájt jelent meg, mint törvényre hivatkoztak; ez a könyv, négyszáz oldalon, enyelgő szőrszálhasogatással «a bacon-i módszer összes szabályai szerint» «az élvezet legjobb berendezésé-t» tanulmányozta. A szabad szerelem kézikönyve volt ez, melyben a szerző lépten-nyomon eleganciát, illendőséget, jó izlést, nemességet, szépséget, igazságot, szemérmet, erkölcsöt emlegetett; egy valóságos Berquin volt ez, nagyvilági fiatal lányok részére, akiknek elhatározott szándékuk van lezülleni. Ideig-óráig ez volt az Evangelium, Colette kis udvarának csemegéje. Ebből csináltak parafrázisokat. Magától értetődik, hogy - amint ez már a tanitványok szokása volt - figyelmen kivül hagyták mindazt, ami e paradoxonok alatt helyes, jól megfigyelt s elég emberi lehetett, hogy csak a legrosszabbat jegyezték meg belőle. A kis cukros virágoknak ebben a kertjében siettek a legmérgesebbet leszakitani, - pl. efajta aforizmákat: hogy «a gyönyör szeretete csak élesitheti a munka szeretetét»; - hogy «szörnyüséges, ha egy szüznek anyává kell lennie, mielőtt élvezett volna»; hogy «egy szüz férfinak a birása a nőre nézve a természetes előkészülés a jól megértett anyaságra»; - hogy «az anyáknak kell vállalni ezt a szerepet, a lányok szabadságának szervezésére, még pedig a gyengédségnek és az illemtudásnak avval a szellemével, melyet fiaik szabadságának védelmében tanusitanak»; - hogy el fog jönni az az idő, «mikor a fiatal leányok olyan természetességgel jönnek ki a szeretőjük lakásáról, mint ahogy ma valamilyen előadásról jönnek haza, vagy a barátnőjüktől, aki egy csésze teára hivta meg őket.»

Colette kijelentette, hogy ezek a tanok nagyon észszerüek. Christophe irtózott ezektől a beszédektől. Tulozta a jelentőségüket s a bajt, amit okozhattak. A franciák sokkal okosabbak, semhogy irodalmukat alkalmaznák. Ezek a kislábu Diderot-k, a nagy Diderot-nak ezek az apró garasai, a mindennapi életben olyanok, mint az Enciklopédia lángeszü Panurge-e; éppen olyan tisztességes és félénk nyárspolgárok, mint a többiek. S éppen, mivel ily bátortalanok a tettben, azért oly nagy mulatság nekik a tettet (gondolatban) keresztülvinni a lehetőség legvégső határáig. Ez a játék nem jár semmi kockázattal.

Mindazon fiatal emberek közt, akik Colettet körülvették, volt egy, akit, ugy látszott, a legtöbbre becsült. Természetesen Christophe-nak valamennyi közt ez volt a legkiálhatatlanabb.

Meggazdagodott nyárspolgárok gyermeke volt, azok közül való, akik beállnak az arisztokratikus irodalom müvelői közé s adják a Harmadik Köztársaság patriciusait. Lucien Lévy-Coeur volt a neve. Élénk tekintetü szemei messze álltak egymástól, az orra horgas volt, az ajkai szélesek, szőke szakálla, à la Van Dyck, hegyesre nyirt, a feje korán kopaszodni kezdő, ami nem állt neki rosszul, a szava behizelgő, a modora elegáns, kezei oly finomak és puhák, hogy majd elolvadtak az ember ujjai közt. Valósággal tüntetett nagy udvariaskodásával, tulfinomult előzékenységével, még azokkal szemben is, akiket nem szeretett s akik alól igyekezett a gyékényt kirántani.

Christophe találkozott már vele azon az első irói társasebéden, ahova Sylvain Kohn vezette be, s noha nem beszéltek egymással, elég volt a hangját hallania, hogy olyan idegenkedéssel forduljon el tőle, amit maga sem tudott magának megmagyarázni, s amelynek mélyen rejlő okait csak később értette meg. A szerelemnek vannak villámcsapásai. S vannak a gyülöletnek is - vagy - (hogy meg ne bántsuk a szelid lelkeket, akik félnek ettől a szótól, valamint minden szenvedélytől) - mondjuk, hogy az egészséges lény ösztönszerüen megérzi az ellenséget s védekezik.

Christophe-al szemben a guny és felbomlás szellemét képviselte, mely szeliden, simán, nesztelenül kezdi ki mindazt, ami a halni készülő régi társadalomban nagy volt: a családot, a házasságot, a vallást, a hazát; a müvészetben mindazt, ami benne férfias tiszta, egészséges, népies; minden hitet az eszmékben, a nagy emberekben, az emberben. Gondolkozása mélyén nem volt egyéb, csak a gépies kedvtelés a végletekig vitt elemzésben, aféle állati szükséglet: rágódni a gondolaton, giliszta-ösztön. S a szellemi rágcsálásnak ez eszménye mellett az az érzékiség, amely lányoknál, még pedig az ugynevezett kékharisnyáknál tapasztalható: mert nála minden irodalmi volt, vagy azzá lett. Minden anyag volt neki az irodalmi feldolgozásra: apró sikerei a szerelemben, a saját bünei és a barátaié. Irt regényeket s szindarabokat, melyekben sok tehetséggel beszélte el szüleinek magánéletét, intim kalandjaikat, s a barátaiét, meg a saját kalandjait, szerelmi viszonyait, többek közt egyet, melyet legjobb barátja feleségével folytatott; az arcképek festésében nagy müvészet nyilatkozott meg; mindenki dicsérte, milyen találók: a közönség, az asszony, a barát. Nem juthatott egy asszony bizalmas vallomásaihoz, vagy kegyeihez, anélkül, hogy egy könyvben el ne mondta volna. Mi sem lett volna természetesebb, mint az, ha indiskréciói miatt a «munkatársnői» elhidegültek volna iránta. Ám szó se volt erről: legfeljebb, ha egy kicsit feszélyezte őket a dolog; a forma kedveért tiltakoztak, de alapjában véve el voltak ragadtatva, hogy mezitelenre vetkőztették őket a járókelők előtt; csak az arcukat takarja álarc, a szemérmük nyugton fog maradni. Ami őt magát illeti, vásári pletykáiba nem vitte bele sem a bosszuállás, sőt talán a megbotránkoztatás szellemét sem. Mint gyermek és mint szerető nem volt rosszabb, mint az emberek többsége. Ugyanazokban a fejezetekben, amelyekben arcátlanul letépte a fátyolt atyjáról, anyjáról és szeretőjéről, voltak olyan részletek is, amelyekben költői gyengédséggel és bájjal beszélt róluk. Tény az, hogy a családias érzés rendkivül ki volt benne fejlődve; de azok közé tartozott, akik nem érzik a szükségét annak, hogy becsüljék is azt, akit szeretnek; sőt éppen ellenkezőleg, jobban szeretik azt, amit egy kis megvetéssel illethetnek; vonzalmuk tárgya igy közelebb állónak, emberiebbnek tetszik nekik. Az ilyen emberek képesek a legkevésbé arra, hogy megértsék a hősiességet és a tisztaságot. Nem állnak távol attól, hogy ugy tekintsék őket, mint hazugságot, vagy szellemi gyengeséget. Különben nem is kell mondani, mennyire meg vannak győződve arról, hogy ők jobban megértik, mint bárki más, a müvészet hőseit, valamint azt sem, hogy pártfogói bizalmaskodással itélkeznek róluk.

Ő, meg a gazdag és tétlen polgárság feslett szendéi csodálatosan jól értették egymást. Valósággal társnőjük volt, aféle züllött, szabadszáju és kitanult szobalány, aki felvilágositotta őket, akit irigyeltek. Vele szemben egy cseppet sem feszélyezték magukat és Psyche lámpájával a kezükben kiváncsian tanulmányozták a meztelen kétnemü ifjut, aki engedte, hogy tanulmányozzák.

Christophe nem tudta megérteni, hogy egy olyan fiatal leány, mint Colette, akinek ugy látszott, finom természete van, s megvan benne a megható vágy, hogy szabaduljon az olyan élettől, mely fokozatosan koptatva lealacsonyitja az embert, jól találja magát ebben a társaságban. Christophe nem volt jó lélekismerő. Lucien Lévy-Coeur százszorta jártasabb volt a psychológiában. Christophe bizalmasa volt Colette-nek; de Colette-nek Lucien Lévy-Coeur volt a bizalmasa. Igy határozottan emennek a részén volt a jelentékeny felsőbbség. Egy nőnek nagyon jól esik az, ha tudja, hogy olyan férfival van dolga, aki gyengébb nála. Vele szemben kielégitheti azt, ami a legkevésbé jó benne, s egyuttal azt is, ami elérzékenyitésének egyik legbiztosabb eszköze: ha ezt a titokzatos hurt hozzuk rezgésbe. Aztán még, Colette gyengének, meglehetős gyávának érezte magát, ismerte ösztöneit, melyekre éppen nem volt büszke, de amelyeket ugyancsak óvakodott volna visszaszoritani. Tetszett neki az, hogy barátjának vakmerően kiszámitott gyóntató beszédei által engedi magát meggyőzni arról, hogy a többi nő se jobb nála, s az emberi természetet olyannak kell venni, amilyen. Ilyenkor megszerezte magának azt az elégtételt, hogy nem küzdött ama hajlamai ellen, melyek kellemesek voltak neki s azt a fényüzést, hogy elmondhatta magának: ennek igy kell lennie, a bölcseség azt parancsolja, hogy ne lázongjunk ellene s legyünk elnézőek abban, amin - sajnos! - ugy sem tudunk változtatni. Olyan bölcseség volt ez, amelynek gyakorlása semmi kint nem okozott.

Aki az életet derülten tudja nézni, az pompásan élvezheti a társadalom kebelében a látszólagos müvelődés végtelen kifinomultsága s a mélységes állatiasság közt fennálló örök ellentétet. Minden szalónban, mely nincs tele kövületekkel és megmerevült lelkekkel, a társalgásnak két rétegét lehet megkülönböztetni, melyek ugy rakódnak egymásra, mint a föld rétegei: társalgás - amelyet mindenki megért - az emberek elméi közt és társalgás - melyről kevés embernek van tudata, pedig éppen ez az erősebb réteg - az emberek ösztönei, a fenevadak közt. Ez a két társalgás gyakran ellentmond egymásnak. Mialatt az elmék a szokásos aprópénz szólamokat adják-veszik, a testek ezt mondják: Vágy, Idegenkedés, vagy még gyakrabban, Kiváncsiság, Unalom, Utálat. A fenevad, bár a sok százados civilizáció megszeliditette már, s éppen annyira elbutitotta, mint az állatszeliditő a ketrecben sinlődő oroszlánokat, még mindig eleségről álmodozik.

De Christophe még nem jutott el az elmének ahhoz az önzetlenségéhez, melyet csak a kor és a szenvedélyek halála szokott meghozni. Nagyon is komolyan vette Colette-el a tanácsadó szerepét.

Colette arra kérte volt, hogy nyujtson neki segitséget s azt látta, hogy Colette könnyü szivvel teszi ki magát a veszélynek. Ezért aztán nem is titkolta többé ellenséges érzületét Lucien Lévy-Coeur iránt. Ez kezdetben Christophe-al szemben kifogástalanul udvarias és gunyos magatartást tanusitott. Ő is ellenséget szimatolt Christophe-ban, de nem itélte félelmetesnek; s bár viselkedésén nem lehetett észrevenni, nevetségessé tette. Egyébként nagyon szivesen látta volna, hogy Christophe csodálja őt s ezen az alapon jó viszonyban legyenek egymással; de éppen ez volt az, amit sehogyse remélhetett; s evvel teljesen tisztában volt, mert Christophe nem értette a szinlelés müvészetét. Ekkor aztán Lucien Lévy-Coeur észrevétlenül átsiklott a tisztán elvont gondolati ellenzékiségtől a személyes, gondosan leplezett kis hadakozásba, melynek dijául Colette-t akarta elnyerni.

A két barát közt Colette tartotta fenn az egyensulyt. Érezte Christophe-nek erkölcsi felsőbbségét és tehetségét; de élvezte Lucien Lévy-Coeur-nek mulatságos erkölcstelenségét és szellemét is; és alapjában véve, ebben több alázatossággal hallgatta őt, s evvel lefegyverezte. Elegendő jóság volt benne, de a nyiltság, gyengeségének éppen jóságánál fogva, hiányzott nála. A komédiát félig játszotta; alakoskodott, hogy ugy gondolkodik, mint Christophe. Valójában jól tudta, mily nagy egy ilyen barátnak az értéke. De a barátság kedvéért nem akart semmiféle áldozatot hozni; nem akart áldozatot hozni semmiért és senkiért; csak azt akarta, ami a legkényelmesebb neki s a legkellemesebb. Titkolta hát Christophe előtt, hogy még mindig fogadja Lucien Lévy-Coeur látogatásait; hazudott a nagyvilági fiatal leányoknak bájos természetességével, akik gyermekkoruk óta jártasak ebben a müvészetben, mely feltétlenül szükséges nekik, ha meg akarják tartani valamennyi barátjukat s valamennyit ki akarják elégiteni. Önmaga előtt azzal mentegetőzött, hogy nem akar Christophe-nek fájdalmat okozni; de a valódi ok az volt, hogy tudta, mennyire igaza van Christophe-nak, meg az, hogy azért mégis csak azt akarta csinálni, amiben kedvét lelte, hogy össze ne vesszenek. Christophe néha gyanitotta ravaszkodásait; ilyenkor dörmögött, megeresztette a hangját. Colette tovább alakoskodott, adta a megszeppent, ragaszkodó, kissé bánkódó leánykát; néhányszor szeliden rákacsintott - feminae ultima ratio. Colette-t valóban elszomoritotta az az érzés, hogy esetleg elvesztheti Christophe barátságát; ilyenkor igézően kedves volt hozzá s komolyságot mimelt s tényleg sikerült neki Christophe-ot egy időre lefegyvereznie. De a hangos szakitásnak előbb, vagy utóbb be kellett következnie. Christophe ingerültségében - öntudatlanul - volt egy parányi része a féltékenységnek is. És Colette fontoskodó becézgetéseiben a szerelemnek is volt egy kis része. S éppen ezért történt kissé élénkebben a szakitás.

Egy napon, mikor Christophe Colette-t nyilvánvaló hazugságban tettenérte, törésre vitte a dolgot; alku nincs: válasszon közte és Christophe közt. Colette megpróbálta a kérdést kijátszani és végezetül követelte a jogát ahhoz, hogy megtartsa mindazokat a barátait, akik tetszenek neki. Tökéletesen igaza volt, s Christophe tisztában volt avval, hogy nevetségessé teszi magát; de azt is tudta, hogy nem önzésből lép fel követelőző módon; őszinte vonzalmat érzett Colette iránt; meg akarta menteni, még azon az áron is, hogy erőszakot követ el akaratán.

- Nem, - felelte Colette. - Nagy fájdalmat okozna nekem, ha nem maradna a barátom.

- Áldozatot? Micsoda képtelen szó ez? Miért kellene mindig egy dolgot egy másikért feláldozni? Ezek buta keresztény fogalmak. Alapjában véve, Ön egy vén klerikális, anélkül, hogy tudná ezt.

- Lehetséges, - mondta Christophe. - Ami engem illet, az nekem mindegy, vagy mind kettő. A jó és rossz között, szerintem, nincs középut, még olyan keskeny se, mint egy hajszál.

- Igen, tudom, - mondta Colette. - Éppen ezért szeretem Önt. Biztositom Önt, hogy nagyon szeretem, de...

Colette nevetett s amily behizelgően csak tudott nézni, s amily szelid hangon csak tudott beszélni, igy szólt:

Christophe azon a ponton volt, hogy ismét enged. De Lucien Lévy-Coeur belépett; és szolgálatra készen őt is ugyanazok a behizelgő szemek s ugyanaz a szelid hang fogadták. Christophe egy ideig hallgatva nézte, mint üzi Colette apró komédiáit; aztán elment, elszántan, hogy szakitani fog. Szive bánattal volt tele. Minő ostobaság, mindig vonzódni valakihez s engedni, hogy a hálójába keritsen.

Hazatérve gépiesen rakosgatni kezdte a könyveit, tétlenségből felnyitotta a Bibliát s ezt olvasta:

... «Az Ur imigyen szól: Mivel Sion leányai mereven tartják a nyakukat, forgatják a szemeiket, begyeskedve, apró léptekkel járnak, miközben a lábaikon csörgetik a gyürüket:

Az Ur Sion leányainak a feje bubját meg fogja koppasztani, az Ur láttatni fogja a fejük meztelenségét...»

Colette mesterkedéseire gondolva felkacagott; és jó hangulatban feküdt le. Aztán eltünődött, hogy ugyancsak kikezdte őt is a párisi romlottság, ha komikusnak találja azt, amit a Bibliában olvas. De azért agyában egyre ismételgette a nagy, tréfálkozó Birónak itéletét s próbálgatta elképzelni, hogy fiatal barátnője fején milyen volna a hatása. Nevetve aludt el, mint egy gyermek. Már nem gondolt többé uj bánatára. Egygyel több, egygyel kevesebb... Kezdett már hozzászokni.

Christophe ezután is adott zongoraleckéket Colette-nek, de most már kerülte az alkalmakat, melyeket Colette barátságos beszélgetések kezdésére kinálgatott neki. Hiába buslakodott, hiába sértődött meg s játszotta apró kópéságait: Christophe makacsul kitartott; összezördültek; végre Colette ürügyeket keresett, hogy hosszabb időre el-elhalogassa a leckéket; és Christophe is talált kifogásokat, hogy Stevensék estélyeire kibujjon a meghivások alól.

Megelégelte már a párisi társaságot; nem birta már elviselni ezt a sivárságot, ezt a tétlenséget, ezt az erkölcsi tehetetlenséget, ezt az ideggyengeséget, ezt a hyperkritikát, melynek se értelme, se célja nincsen, mely önmagát falja föl. Arra gondolt, hogyan képes egy nép olyan poshadt légkörben élni, hol a müvészet a müvészetért van, s hol azért élveznek, hogy élvezzenek. Pedig ez a nép élt, nagy volt, még most is «elég jól festett» a többi nép között; legalább illuziót tudott kelteni annál, aki messziről nézte. Honnan merithette az okait élete fenntartásához? Semmiben nem hitt már, semmiben, csak az élvezetben...

Mikor idáig jutott elmélkedéseiben, az utcán beleütközött fiatalemberek és asszonyok orditozó tömegébe, kik egy kocsit huztak, melyben egy öreg pap ült, s jobbra-balra áldást osztogatott. Kissé távolabb francia katonákat látott, kik fejszecsapásokkal bezuzták egy templom kapuit s akiknek fejét rendjelszalagos urak bezuzással fenyegették. Ebből azt látta, hogy a franciák mégis hisznek valamiben - csak azt nem tudta még, miben. Elmagyarázták neki, hogy az Állam válik az Egyháztól, száz éves közös élet után, s mivel az egyház jogára és erejére támaszkodva jó szántából nem akar elmenni, az Állam kilöki őt az ajtón. Christophe ezt a bánásmódot nem találta lovagiasnak; de annyira belefáradt már a párisi müvészek anarchikus dilettantizmusába, hogy bizonyos élvezettel nézte ezeket az embereket, kik készek voltak bezuzatni a fejüket egy ügy érdekében, bármily esztelen lett légyen is az.

Nem sok időbe telt, mig arra is rájött, hogy ilyen emberek szép számmal vannak Franciaországban. A politikai lapok olyan harcokat vivtak egymással, mint Homerosz hősei; nap-nap után közöltek felhivásokat a polgárháborura. Igaz, hogy rendszerint csak szavak röpködtek, ütésekre ritkán kerül a sor. Persze, mindig akadtak olyan naivak, kik készek voltak érvényt szerezni annak az erkölcstannak, amit mások papirra vetettek. Ilyenkor különös látványok játszódtak le: egész megyék el akartak szakadni Franciaországtól, ezredek megszöktek, megyeházakat fölgyujtottak, adószedők lovon jártak csendőrszakaszok élén, parasztok kaszákkal verekedtek s üstökben vizet forraltak, hogy igy védjék meg a templomokat, melyeket a szabadgondolkodók a szabadság nevében le akartak dönteni, falusi megváltókat, kik fölmásztak a fákra, hogy beszédeket intézzenek a Bor tartományaihoz, melyek föllázadtak az Alkohol tartományai ellen. Itt-ott megesett, hogy az a pár millió ember, ki ököllel fenyegetőzött, vörösre kiabálta magát, a végén alaposan elagyabugyálta egymást. A Köztársaság hizelgett a népnek, s aztán hagyta megkardlapozni. Viszont a nép bezuzta a nép néhány gyermekének a fejét, - tisztekét s közlegényekét vegyesen, igy mindenki bebizonyitotta a többieknek, hogy kitünő ügyet szolgál, s az öklei is kitünőek. Ha az ember messziről nézte ezt, az ujságokon keresztül, azt hitte, hogy hátrafelé ment néhány századdal. Christophe arra a fölfedezésre jutott, hogy Franciaországban, a szkeptikus Franciaországban fanatikus nép lakik. De lehetetlen volt megtudnia, milyen irányban. A vallásért, vagy a vallás ellen? Az értelemért, vagy az értelem ellen? A hazáért, vagy a haza ellen?... Fanatikusak voltak minden irányban. Azoknak látszottak. Fanatikusak voltak, tisztán azért az élvezetért, hogy fanatikusak legyenek.

Egy este Christophe erre terelgette a beszélgetést egy szocialista képviselővel, akivel néha találkozni szokott Stevensék szalónjában. Jóllehet beszélt már vele, nem sejtette, hogy ez a képviselő milyen szerepet tölt be: ezideig soha másról nem társalogtak, csak zenéről. Nagyon csodálkozott hát, mikor megtudta, hogy ez a világfi igen szenvedélyes pártvezér.

Achille Roussin szép férfi volt, szőke szakállu, piros-pozsgás arcu, raccsolva beszélt, a modora nyájas volt, a viselkedésében megnyilvánuló bizonyos elegancia alól ki-kibujt néha a közönségesség, a parasztos mozdulatok; társaságban el-elbabrált a körmeivel s tisztogatni kezdte őket, falusiak szokása szerint nem tudott valakivel beszélni anélkül, hogy meg ne ragadta volna a kabátját, az öklét s ne nyomkodta volna a karjait; nagyétü és jó ivó, kedvelője a lakomázásnak és a kacagásnak, a nép szülötte, annak összes vágyaival, aki ugyancsak utána veti magát a hatalomnak, hogy megszerezze; hajlékony, ügyesen alkalmazkodó, aszerint, hogy milyen környezetben forog, s kivel van dolga, képes hallgatni s egy szempillantás alatt be- és elfogadni, amit hall; különben rokonszenves, értelmes, minden iránt érdeklődő, részint veleszületett, részint később szerzett hajlamból, részint hiuságból; tisztességes, addig a mértékig, amig érdeke az ellenkezőt nem parancsolta, amig veszélyesnek mutatkozott a tisztesség ellen véteni.

Volt elég csinos felesége, nagy, szép növésü, keménykötésü asszony, kinek elegáns termetét kissé keskenyebbé tették pazar öltözékei, melyek tulozva emelték ki idomainak izmos domborulatait; arcát göndörödő fekete hajzat fogta keretbe; a szemei nagyok voltak, feketék és nehezek, az ajka kissé előre állt; arca, bár tömzsi volt, elég kedves benyomást tett, csak rövidlátó, egyre hunyorgó szemei rontottak rajta s a száj, mely hegyesre csucsorodott. A járása természetellenes volt, elaprózott, mint bizonyos madaraké s a beszédmodora kedveskedést szenvelgő, de csupa jóindulat és szeretetreméltóság. Gazdag polgári, kereskedő családból származott, mely becsülte az erényt s a szellem szabadságát, a számtalan társadalmi kötelességhez, mint a valláshoz, ragaszkodott, nem is számitva azokat, melyeket önszántából vállalt, a müvészi és társadalmi kötelezettségeket: szalónt tartani, a müvészetet bevinni a munkás-egyetemekbe, foglalkozni közjótékonysági intézményekkel és gyermek-lélektannal - nem a sziv benső melegsége, nem mélyebb érdeklődés, inkább természetes jóság, snobismus, az olyan müvelt fiatal nő ártatlan, pedáns igyekezete vezette, aki örökösen egy és ugyanazt a leckét látszik ismételni, s akit a hiuság sarkal, hogy ezt a leckét jól tudja. Szükségét érezte annak, hogy foglalatoskodjék, de annak nem, hogy érdeklődjék az iránt, amivel foglalkozik. Hasonlitott ez azoknak a nőknek lázas munkájához, kiknek ujjai közt mindig ott van a kötés, s akik szünet nélkül mozgatják a kötőtüket, mintha a világ üdve függene ettől a munkától, melyről azt sem tudják még, fogják-e használni? S aztán benne is megvolt - mint a harisnyát kötögető asszonyokban - a tisztességes nőnek a hiusága, ki példájával más nőknek leckét akar adni.

A képviselő a felesége iránt vonzalommal párosult lenézést tanusitott. Nagyon sikerült választás volt, akár az élvezetet, akár nyugalmát vette tekintetbe. Az asszony szép volt, kielégitette az élvvágyát s ennél többet nem kivánt tőle; az asszony se kivánt tőle semmi mást. Roussin szerette őt s megcsalta. Az asszony belenyugodott ebbe, avval a feltétellel, hogy megkapja a maga részét. Sőt az is lehetséges, hogy bizonyos élvezetet talált ebben. Nyugodt és érzéki volt. Ugy gondolkodott, mint egy háremhölgy.

Két csinos gyermekük volt, négy-öt évesek, akiket Roussin-né gondozott, mint jó családanya, ugyanavval a szeretetreméltó és hideg nyugalommal, amellyel a férje politikáját s a divat és a müvészet utolsó megnyilatkozásait karolta fel. És igy, ebben a környezetben, előhaladott elméletből, ultra-dekadens müvészetből, nagyvilági agitációból és polgárias érzületből a legkülönösebb keverék keletkezett.

Meghivták Christophe-ot, hogy látogassa meg őket. Roussin-né jó zenész volt, elbájolóan tudott zongorázni; billentése finom volt és határozott; kicsi fejével, melyet mereven rászegezett a billentyükre s fölöttük kifeszitett, ugrándozó ujjaival olyan volt, mint egy tyuk, mely ide-oda kapkod csőrével. Noha szép tehetsége volt a zenéhez, s nagyobb képzettsége, mint a legtöbb francia nőnek, a zene mély értelme iránt olyan közömbös volt, akárcsak egy kapanyél; a zene-hangok, ritmusok, árnyalatok sorozata volt neki, melyeket kellő pontossággal hallgatott s adott elő, lelket egyáltalán nem keresett bennük, mivelhogy arra magának se volt szüksége. Ez a kedves, értelmes, egyszerü asszony, ki szives szolgálatokra mindig késznek mutatkozott, Christophe-ot ugyanavval a jóságos kedveskedéssel fogadta, amit mindenkivel szemben szokott tanusitani. Christophe ezért nem igen volt hálás; nem érzett iránta nagy rokonszenvet: valósággal nem létezőnek tekintette. Lehet hogy nem tudta neki megbocsátani - bár tulajdonképpen maga sem volt evvel tisztában - hogy olyan könnyü szivvel fogadja az osztozkodást a férje szeretőivel, kinek kalandjairól tudomása volt. Valamennyi bün közt a passzivitást tudta a legkevésbé menteni.

Christophe bensőbb ismeretséget kötött Achille Roussin-el. Roussin a zenét, meg a többi müvészeteket is, durván, de őszintén szerette. Ha szeretett egy szimfóniát, ugy tetszett, hogy vele hál. Müveltsége felszines volt és jó hasznát tudta venni; e tekintetben a feleségének a segitsége nagyon a javára vált. Christophe iránt azért érdeklődött, mert olyan izmos plebejust látott benne, amilyen ő maga volt. Különben a kiváncsiság is hajtotta feléje: közelebbről akart megismerni egy ilyen fajtáju különcöt - (kiváncsisága nem tudott belefáradni az emberek megfigyelésébe) - és szerette volna ismerni párisi benyomásait. Christophe nyiltsága, megjegyzéseinek keménysége mulattatta. Eléggé szkeptikus volt ahhoz, hogy elismerje azok helyességét. Egyáltalán nem feszélyezte őt, hogy Christophe német: ellenkezőleg! El szokott dicsekedni avval, hogy fölötte áll a hazafiui előitéleteknek. És - mindent összevéve - őszintén «emberies» volt; (ez volt a legfőbb tulajdonsága); rokonszenvezett mindavval, ami ember volt. De ez nem tartotta vissza attól, hogy szilárd meggyőződéssel vallja a franciáknak - régi faj, régi civilizáció - felsőbbségét a németekkel szemben és hogy csufolja a németeket.

Achille Roussin-nél látott Christophe más politikusokat is, tegnapi és holnapi minisztereket. Egyénileg, külön-külön, mindegyikkel nagy élvezete lett volna elcsevegni, ha ezek a hirneves személyiségek őt erre méltónak itélték volna. Az általánosan elterjedt véleménnyel szemben ugy találta, hogy társaságuk érdekesebb, mint a többi franciáké, akiket ismert. Intelligenciájuk élettől duzzadóbb volt, fogékonyabb az emberiség szenvedélyei és nagy érdekei iránt. Ragyogóan tudtak csevegni, nagy részük délvidéki volt s csodálnivalóan dilettáns; egyenkint véve, majdnem oly nagy mértékben, mint az irodalmárok. A müvészetben persze eléggé tájékozatlanok voltak, különösen az idegen müvészetben; de többé-kevésbé valamennyien erősködtek, hogy értenek hozzá; és gyakran szerették is, igazán. A miniszteri tanácskozások néha ugy festettek, mintha kis szemlék tartottak volna coenaculumot. Az egyik szindarabokat irt. A másik hegedüt nyekergetett s dühös wagnerista volt. A harmadik képeket mázolt. És valamennyien gyüjtötték az impresszionista festményeket, olvasták a dekadens könyveket, s avval kacérkodtak, hogy élvezik az ultraarisztokratikus müvészetet, mely eszméiknek halálos ellensége volt. Christophe zavarba jött, mikor látta, hogy ezek a szocialista, vagy radikális-szocialista miniszterek, a nyomorult és éhező osztályoknak ezek az apostolai, a legfinomultabb élvezetekben müértőknek adják ki magukat. Ehhez kétségkivül joguk volt; de az ily dolog nagyon loyalisnak nem tetszett neki.

Különösen akkor állottak elő képtelen furcsaságok, mikor ezek az emberek - akik a magánbeszélgetésben szkeptikusok, érzékiek, nihilisták, anarchisták voltak - a cselekvés terére léptek: egyszeribe fanatikus lett valamennyi. A legavatatlanabb dilettánsok, alig hogy hatalomra jutottak, valóságos kis keleti kényurakká változtak át; elfogta őket az az őrület, hogy mindent igazgassanak s elfojtsanak minden szabadságot: szellemük szkeptikus, vérmérsékletük zsarnoki volt. Nagyon is erősen ki voltak téve annak a kisértésnek, hogy a központositott közigazgatás mühelyének félelmetes gépezetét, melyet egykor a világ egyik legnagyobb despotája alkotott, felhasználják és visszaéljenek vele. Ilyenformán létrejött a köztársasági imperiálizmusnak egy bizonyos fajtája, amelybe ráadásul az utóbbi pár évben beléojtódott egy atheista katholicizmus.

Egy bizonyos ideig a politikusok megelégedtek avval, hogy csak a testek - értsd ezalatt a vagyonok - uralmára törekedtek; a lelkeknek jóformán teljesen békét hagytak, mivel a lelkekből ugyse lehet pénzt csinálni. Viszont a lelkek nem foglalkoztak politikával. A politika vagy fölöttük, vagy alattuk áramlott. Franciaországban a politikát olybá vették, mint a kereskedelemnek és az iparnak jövedelmező, de gyanus ágát; a szellemi munkások megvetették a politikusokat, a politikusok megvetették a szellemi munkásokat. És ime, egy idő óta, a politikusok s a szellemi munkások leghitványabb osztálya közeledni kezdett egymáshoz, majd szövetségre léptek. Egy uj hatalom lépett a szinpadra, mely bitorolni kezdte a gondolatok teljhatalmu kormányzatát: a Szabadgondolkodók. Egyezségre léptek a másik hatalommal, mely felismerte szerepükben a politikai despotizmusnak tökéletesitett gépezetét. Igazában nem is annyira az volt a céljuk, hogy megsemmisitsék, mint inkább az, hogy ők helyettesitsék az Egyházat, és tényleg egyházat képeztek: a Szabad Gondolat egyházát, melynek megvoltak a katekizmusai és a szertartásai, keresztelői, első áldozásai, házasságai, kerületi, nemzeti, sőt világzsinatai Rómában. Bele illett volna egy cirkuszi bohózatba az a sok ezer szegény állat, akiknek nyájba kellett összeállniok, hogy «szabadon gondolkodjanak». Igaz, hogy az ő gondolatszabadságuk abban állt, hogy megtiltották a másokét, az Értelem nevében; mert ők az Értelemben hittek, mint a katholikusok a Szent Szüzben, anélkül, hogy akár emezek, akár amazok, sejtették volna, hogy az Értelem - valamiképpen a Szüz is - semmi magában véve s hogy a forrást máshol kell keresni. És valamint a katholikus Egyháznak megvoltak szerzetesekből s kongreganistákból álló hadseregei, melyek alattomban hömpölyögtek a nemzet ereiben, terjesztették a fertőzés csiráját és megsemmisitettek minden szembeszálló életakaratot, az anti-katholikus egyháznak is megvoltak a szabadkőmüvesei, akiknek anyaháza a Nagy Kelet, hiven jegyzékbe foglalta mindazokat a titkos jelentéseket, melyeket ájtatos árulkodói Franciaország minden pontjáról nap-nap után hozzá fölterjesztettek. A Köztársasági Állam kéz alatt bátoritotta az Értelem e kolduló szerzeteseinek és jezsuitáinak kémkedéseit, akik terrorizálták a hadsereget, az egyetemet, az Állam összes testületeit; s nem vette észre, hogy ezek, látszólag szolgálván őt, arra törekszenek, hogy lassankint ők üljenek a helyére és hogy szép lassan, lépésről-lépésre közelebb jut az atheista theokráciához, amelynek majdan mit se fog kelleni irigyelnie a paraguay-i jezsuiták theokráciájától.

Roussin-nél találkozott Christophe egynéhány ilyen csuhással. A fetis-imádásban valamennyien tul akartak tenni egymáson. Ez időtájt éppen a felett ujjongtak, hogy a törvényszékekről eltávolitották a feszületet. Azt hitték, hogy a vallást semmisitették meg, mivel elpusztitottak néhány darab fát vagy elefántcsontot. Mások Jeanne d'Arc-ot és Szüz Máriás zászlóját keritették meg, elragadván azt a katholikusoktól. Az uj egyháznak egyik főpapja, egy tábornok, ki a másik egyház franciái ellen viselt hadat, antiklerikális beszédet mondott Vercingetorix tiszteletére: dicsőitette a gall Brennust, kiknek a Szabad Gondolat szobrot emelt, a nép gyermekét és Franciaország első bajnokát Róma (a római egyház) ellen. A tengerészeti miniszterek, hogy megtisztitsák a flottát s bizonyitékát adják a háborutól való borzalmuknak, a páncélos hadihajókat Descartes és Ernest Renan névre keresztelték. Más szabad szellemek a müvészetet igyekeztek megtisztitani. Kigyomlálták a XVII. század klasszikusait s nem engedték meg, hogy Isten neve bemocskolja Lafontaine meséit; és Christophe hallotta, mikor az egyik, egy öreg radikális - «Az öregkorban radikálisnak lenni - mondta Goethe - minden őrületnek a csucsponja» - méltatlankodott, hogy egy népszerü hangversenyen merészelték előadni Beethoven vallásos dalait. Azt követelte, hogy változtassák meg a dalok szövegét.

Mások, akik még radikálisabbak voltak, nem mentek bele az ilyen megalkuvásokba s azt akarták, hogy minden kertelés nélkül töröljenek el minden vallásos zenét s azokat az iskolákat, melyekben vallásos zenét tanitanak. Hiába próbálta magyarázni a Szépmüvészeti Miniszterium egyik osztályfőnöke, aki e Beotiában abban a hirben állt, hogy valóságos «athéni», hogy mégis csak kell zenére tanitani a zenészeket: mert, jelentette ki emelkedett szellemü beszéde folyamán, «ha egy katonát a kaszárnyába küldünk, ott fokozatosan megtanitják őt a puska használatára és a lövésre is. Ugyanez áll a fiatal zeneszerzőre is: a fejében rajzanak az eszmék, de osztályzásuk még nincs megállapitva.» S egy kissé megijedve a bátorságától, minden mondatnál tiltakozva: «Én egy öreg szabadgondolkodó vagyok... Én egy öreg Köztársasági vagyok», vakmerően azt hirdette, hogy «ő nem sokat törődik avval, vajjon Pergolese szerzeményei operák vagy misék-e; csak az a fontos, hogy tudjuk, vajjon emberi müvészet alkotta-e őket.» De ellenfelének irgalmatlan logikája azt vágta vissza az «öreg szabadgondolkodó»-nak, az «öreg Köztársasági»-nak, hogy két zene van; az, melyet a templomokban énekelnek és az, melyet másutt énekelnek. Az első ellensége az Értelemnek s az Államnak; és ezért az Államérdeknek el kell törölnie.

Ez a sok fajankó inkább nevetséges lett volna, mint veszélyes, ha nem álltak volna mögöttük ilyen értékes emberek, akikre támaszkodniok lehetett s akik éppen ilyen, talán még náluk is nagyobb fanatikusai voltak az Értelemnek. Tolstoj emliti valahol ezeket a «járványos befolyások»-at, melyek uralkodnak a vallásban, a bölcseletben, a politikában, a müvészetben, a tudományban, ezeket az «esztelen befolyások»-at, melyeknek őrültségét csak akkor látják az emberek, mikor már megszabadultak tőlük, de amelyeket azalatt mig leigázzák őket, oly igazaknak tartanak, hogy még vitatkozni róluk sem tartják szükségesnek. Ilyen a tulipánok szenvedélyes szeretete, a hit a boszorkányokban, az irodalmi divatok eltévelyedései. Ilyesfajta őrültség volt az Értelem vallása. Hiveit föl lehetett lelni a legbutábbak s a legmüveltebbek, a kamarai mezei hadak legtudatlanabb s a tudományos világ legértelmesebb képviselői közt. A veszély még nagyobb volt ez utóbbiak, mint az előbbiek részéről, mert az előbbieknél a vallás megállapodott az üresfejüséggel járó ájtatos optimizmusnál, mely meglazitotta a tetterőt; mig ellenben ezeknél megfeszitette az összes rugókat és kiélesitette a pengét az a fanatikus pesszimizmus, mely nem áltatta magát képzelgésekkel a Természet és az Értelem főbenjáró antagonizmusa felől s amely éppen ezért még ádázabban támogatta az elvont Szabadság, az elvont Igazságosság, az elvont Igazság harcát a rossz Természet ellen. Volt ebben bizonyos kalvinista, janzenista, jakobinus idealizmus, régi babonás hit, hogy az emberi romlottság gyógyithatatlan s csak a kiválasztottak engesztelhetetlen gőgje, azoknak a gőgje törheti meg s kell, hogy megtörje, akikben az Értelem fuvalma, Isten szelleme leng. Ez is igazi párisi tipus volt, tipusa az intelligens franciáknak, aki nem «emberies.» Kavics, mely kemény, mint a vas: semmi belé nem hatol; és eltör mindent, amihez hozzányul.

Christophe-ot valósággal földresujtották azok a beszélgetések, melyeket Achille Roussin-nél egynéhány ilyen őrült okoskodóval folytatott. Fenekestül felforgatták Franciaországról vallott eszméit. Az általánosan elfogadott vélemény szerint ő is azt hitte, hogy a francia nép mérsékelt, társulékony, türelmes, szabadságszerető. És ime elvont eszmékben megrögzött embereket talált, a logikától beteg embereket, kik egyik vagy másik szillogizmus kedvéért készek másokat s önmagukat feláldozni. Örökösen szabadságról beszéltek és senki sem volt kevésbé arra való, mint ők, hogy megértsék és elviseljék a szabadságot. És sehol nem voltak hidegebben, kegyetlenebbül zsarnoki jellemek, az ész szenvedélyének vagy annak a szenvedélynek hatása alatt, hogy mindig nekik legyen igazuk.

S ezt nem csak egy pártról lehetett elmondani. Valamennyi ilyen volt. Nem tudtak - nem akartak látni semmit politikai vagy vallási formuláikon, hazájukon, tartományukon, csoportjukon, szük agyvelejükön innen és tul. Voltak antiszemiták, kik lényüknek minden erejét veszett és tehetetlen dühre pazarolták a vagyon szabadalmas birtokosai ellen: mert minden zsidót gyülöltek és zsidóknak nevezték mindazokat, akiket gyülöltek. Voltak nacionalisták, akik gyülöltek, (ha nagyon jók voltak, beérték avval, hogy lenéztek) - minden más nemzetet, s még saját honfitársaik közt is idegeneknek vagy renegátoknak vagy árulóknak nevezték azokat, akik nem ugy gondolkodtak, mint ők. Voltak antiprotestánsok, kik elhitették magukkal, hogy az összes protestánsok angolok vagy németek s akik szerették volna őket mind számüzni Franciaországból. Voltak nyugatisták, akik semmit el nem ismertek, ami a Rajna vonalától keletre és északiak, kik semmit el nem ismertek, ami a Loire vonalától délre volt; aztán délvidékiek, kik barbároknak nevezték azokat, akik a Loire vonalától északra laktak; aztán azok, kik dicsőségnek tartották, hogy germán fajból származnak; és azok, akik dicsőségnek tartották, hogy gall fajból származnak; és a legőrültebbek valamennyi közt, a «rómaiak», kik gőgösek voltak apáik vereségére; és a bretonok és a lotharingiaiak és a provence-iak s az albigenzesek; és a carpentras-iak, a pontoise-iak s a quimper-corentin-iek: valamennyi csak saját magát ismerte el, valamennyi nemesi cimnek tette meg azt, hogy ő az, ami és nem türhette, hogy valaki másmilyen lehessen. Az efajta emberekkel semmit a világon nem lehet kezdeni; arra valók, hogy máglyára küldjék az egész világot vagy hogy őket égessék el.

Christophe valósággal szerencsének tartotta, hogy egy ilyen Népköztársaságban él: mert igy legalább ez a sok apró despota egymást semmisiti meg. De ha egy közülök császár vagy király lett volna, akkor az embernek elment volna a kedve az élettől is.

De hát nem tudta, hogy a bölcselkedő népeknek szokott maradni egy erénye, mely megmenti őket: - a következetlenség.

A francia politikusok kivették belőle a részüket. Despotizmusuk anarchizmussal mérséklődött; szakadatlanul ingadoztak az egyik sarktól a másikig. Ha balról a gondolat fanatikusaira támaszkodtak, a gondolat anarchistáira támaszkodtak jobbfelől. Környezetükben egész csordája volt a dilettans sociálistáknak és kis törtetőknek, akik ugyancsak óvakodtak attól, hogy a csatában részt vegyenek, mig meg nem volt a győzelem, de akik lépésről-lépésre követték a Szabad Gondolat hadseregét és minden egyes győzelem után lecsaptak a legyőzöttek tetemeire. Az értelem bajnokai nem az értelemért dolgoztak... Sic vos non vobis...

Azokért a kis kozmopolita polgárokért dolgoztak, kik vidáman taposták el az ország hagyományait s akiknek eszük ágába se volt, hogy azért irtsanak ki egy hitet, hogy egy másik foglalja el a helyét, hanem hogy ők maguk foglalják el a helyeket és szabadon garázdálkodhassanak.

Christophe itt ujra találkozott Lucien Lévy-Coeur-el. Nem nagyon csodálkozott, mikor megtudta, hogy Lucien Lévy-Coeur szociálista. Egyszerüen azt gondolta, hogy a szocializmusnak ugyancsak biztosnak kell lenni a sikerében, ha Lucien Lévy-Coeur csatlakozott hozzá. De azt nem tudta, hogy Lucien Lévy-Coeur arra is módot talált, hogy éppen olyan szivesen fogadják az ellenkező táborban is, ahol sikerült neki barátul szegődni a politika és a müvészet legantiliberalisabb, sőt határozottan antiszemita személyiségeihez.

- Hogyan tud maga mellett ilyen embereket tartani, - kérdezte Achille Roussin-től.

- Olyan tehetséges - felelte Roussin. Aztán meg, miértünk dolgozik, rombolja a régi világot.

- Azt jól látom, hogy rombolja - mondta Christophe. - S a rombolást olyan jól csinálja, hogy nem tudom, mivel fogják aztán az ujat fölépiteni. Biztos Ön abban, hogy marad még elég gerendájuk az uj házhoz? Sőt biztos Ön abban, hogy a férgek máris nem fészkelték be magukat az épitkezés egész telepén?

Lucien Lévy-Coeur nem egyedül rágódott a szocializmuson. A szocialista lapok tele voltak ezekkel a «l'art pour l'art» irócskákkal, ezekkel a parádés anarchistákkal, kik megszállták az összes sétautakat, melyek a sikerhez vezethettek. Elzárták az utakat mások előtt és elárasztották az ujságokat, melyek azt hirdették magukról, hogy ők a nép sajtó-orgánumai, dekadens és struggle for life dilettantizmusukkal. Nem elégedtek meg a helyekkel, a dicsőség kellett nekik. Egyetlen korszak sem emelt nagy sietve annyi szobrot, nem mondott annyi beszédet gipsz lángelmék előtt, mint ez. A legkomikusabb az a sok bankett volt, melyeket a dicsőség törzstányérnyalói rendeztek, a céh egy-egy nagy emberének, nem ám valami nagyobb alkotásuk, hanem valami kitüntetésük alkalmából: mert semmi annyira meg nem hatotta őket, mint a kitüntetések. Esztéták, übermensch-ek, bevándorlók, szociálista miniszterek közt teljes volt az egyetértés, ha arról volt szó, hogy megünnepeljenek egy kitüntetést a becsületrenddel, melyet az a korzikai tiszt alapitott.

Roussin jól mulatott Christophe álmélkodásain. Hajlandó volt elismerni, hogy a német nem is itéli meg olyan rosszul partnereit. Ha ketten voltak együtt, ő is kimélet nélkül nyilatkozott róluk. Jobban ismerte ostobaságukat és furfangjaikat, mint bárki más; de ez nem tartotta vissza attól, hogy támogassa őket, hogy viszont azok is támogassák őt. És ha bizalmas érintkezésben, minden tartózkodás nélkül megvetőleg beszélt is a népről, a szószéken más ember volt. Fejhangon szónokolt, melyet az orrán át bocsátott ki élesen, pattogtatva, ünnepélyesen; tremolózott, bégetett, szárnyak csapkodásához hasonló nagy, széles gesztusokat irt le: Mounet-Sullyt játszotta. Christophe ugyancsak erőlködött, hogy kideritse, milyen mértékben hitt Roussin a maga szocializmusában. Az egészen világos volt, hogy alapjában véve, nem hitt benne; tulságosan szkeptikus volt. Ám azért hitt is benne, gondolatának egy részével és igen jól tudta, hogy nála csak egy részről, nem is a legfontosabb részről, lehet szó; e szerint rendezte be életét és viselkedését, mert igy kényelmesebb volt neki. Nemcsak gyakorlati élete függött ettől, hanem életérdeke, létének értelme és cselekedeteinek alapja is. Neki magának szocialista hite aféle államvallás volt. Az emberek többsége tulajdonképpen ugyanigy él. Életük vallási, vagy erkölcsi, vagy társadalmi, vagy tisztán gyakorlati hiten nyugszik (hit a mesterségükben, a munkájukban, szerepüknek az életre kiható fontosságában), amelyekben, alapjában véve, nem hisznek. De ezt nem akarják tudni: mert az életükhöz szükséges ez a hit-pótlék - ez az «államvallás», amelynek mindenki a papjává szegődik.

Roussin nem tartozott a legrosszabbak közé. A pártban de sokan csináltak szocializmust vagy anarchizmust - s még azt se lehetett mondani, hogy becsvágyból; hisz ez a becsvágy olyan közeli célt tüzött ki, csak a haladéktalan fosztogatás és a mandátum biztositása lebegett előtte! Ezek az emberek azt a benyomást tették, hogy hisznek egy uj társadalomban. Talán valamikor hittek is benne; és még most is adták a hivőt; de valósággal nem gondoltak másra, mint hogy éljenek a haldokló társadalom tetemén. A jövendő nagy érdekeit feláldozták a ma és a holnap önzésének. Széjjelszaggatták a hadsereget, széjjelszaggatták volna a hazát, hogy megnyerjék választóik tetszését. Intelligenciában nem volt náluk hiány: avval tisztában voltak, mit kellett volna csinálni, de nem csinálták, mert tulsok erőfeszitést követelt volna tőlük és erőfeszitésekre már nem voltak képesek. A maguk és a nemzet életét a fáradság és áldozat minimumával akarták eligazitani. A létra legfelső fokától a legalsóig ugyanaz volt az erkölcs; a lehető legtöbb élvezet a lehető legkevesebb erőfeszités árán. Ez az erkölcstelen erkölcs volt az egyetlen vezető fonal ebben a politikai kavarodásban, melyben látni lehetett olyan vezéreket, kik példát adtak az anarchiára, olyan politikát, mely máról holnapra változik, tiz nyulat is kerget egyszerre, s utközben egymás után valamennyit elereszti, harcias diplomáciát és pacifista hadügyminisztert egymás oldalán, hadügyminisztereket, kik pusztitották a hadsereget azon a cimen, hogy meg akarják tisztitani, tengerészeti minisztereket, kik fellázitották az arzenálokat, hadtudományra oktató tiszteket, kik a háborutól való irtózást hirdették, dilettáns tiszteket, dilettáns birákat, dilettáns forradalmárokat, dilettáns hazafiakat. Általános politikai demoralizáció. Mindenki az Államtól várja, hogy juttasson neki hivatalokat, kitüntetést, ellátást, felmentéseket; és az Állam csakugyan buzgón árasztotta ezeket klienseire: a tisztségek és megbizatások zsákmányát szétosztogatta a hatalmasok fiai, első- és másodunokaöcscsei és szolgái közt; a képviselők fizetésemelést szavaztak meg maguknak; az állami vagyont, az állásokat, a cimeket, az Állam minden erejét zabolátlanul eltékozolták. S a fenn adott példának vésztjósló visszhangja támadt: a lenn jelentkező szabotázs: tanitók a tekintély megvetését hirdették és a lázadást a haza ellen; postai alkalmazottak elégették a táviratokat és a leveleket, gyári munkások homokot vagy szemcsés csiszolóport hintettek a gépkerekek fogazatába, fegyvergyári munkások lerombolták a fegyvergyárakat, tengerészek felgyujtották a hajókat, munkások förtelmesen elpocsékolták a munkát - nem a gazdagoknak, hanem a világ gazdagságának az elpusztitása volt ez.

Hogy megkoronázzák e müvet, a szellemi munkások kitünőségei nagy kedvteléssel megszervezték egy népnek ezt az öngyilkosságát, hivatkozva az embernek a boldogsághoz való szent jogaira. Beteges emberszeretet rágódott a jó és a rossz különbözőségén és vén emberek érzelmességével irgalomra lágyult a bünösök szent és felelőtlen személye előtt: behódolt a bünnek s kiszolgáltatta neki a társadalmat:

- Franciaország részeg a szabadságtól. Egyszer csak kitör rajta a delirium és holtrészegen össze fog esni. S mikor majd fölébred, azt látja, hogy a hüvösre került. Christophe-ot ebben a demagógiában legjobban az háboritotta föl, hogy a leggonoszabb erőszakosságokat hideg számitással oly férfiak hajtották végre, kikről tudta, mily bizonytalan elvi alapon állanak. Tulságosan botrányos volt az aránytalanság ez ingatag lények s az ádáz akció közt, melyet szabadjára eresztettek, vagy engedélyeztek. Ugy tetszett, mintha két ellentétes dolog lett volna bennük: egy állhatatlan jellem, mely nem hitt semmiben, s egy okoskodó ész, mely vágta, kaszálta, törte-zuzta az életet, nem akarva semmit se figyelembe venni. Christophe el-elgondolta magában, vajjon miért is nem dobják ki őket az ablakon a katholikusok, a tisztek, akiket mindenféle uton-módon zaklattak. Nem merte ezt Roussin-nek megmondani; de mivel nem tudott semmit se eltitkolni, Roussin könnyen kitalálta a gondolatát.

- Semmi kétség, ugyebár, hogy mi, Ön vagy én, megtennők ezt. De hát nem kell ám tőlük félni. Nyomoruságos fickók ezek, kik képtelenek arra, hogy csak a legparányibb energiával is állást foglaljanak: csak arra jók, hogy vádaskodjanak. Arisztokráciánk levitézlett, elnéző, elbutult rabja a kluboknak és a sportoknak, az amerikaiak és a zsidók szajhája, mely modernizmusát akarván bizonyitani, mulat azon a meggyalázó szerepen, amit a divatos darabokban játszatnak vele s még ünnepli is meggyalázóit. Polgárságunk érzéketlen és zsémbeskedő, nem olvas semmit, nem ért semmit, nem akar semmit se érteni, fanyarul csak feketiteni tud, bár semmit el nem ér vele s bár haszna nincs belőle senkinek; csak egy szenvedélye van: aludni, poshadni, álmában ráülni a pénzeszsákjára s onnan nézni azokra, akik háborgatni akarják, sőt már azokra is, akik nem hajlandók ugyanigy cselekedni, mint ők; mert az is háborgatja már, hogy mások dolgoznak, mialatt ő szunyókál!... Ha ismerné ezeket az embereket, még rájönne arra, hogy mi megérdemeljük a rokonszenvét.

De Christophe csak nagy undort érzett ugy ezek, mint amazok iránt, mert ugy gondolkodott, hogy az üldözöttek aljassága nem menti az üldözők aljasságát. Nagyon is gyakran találkozott Stevenséknél ennek a gazdag és mogorva polgárságnak a tipusaival, kiket Roussin festett le neki.

Nagyon is jól látta azokat az okokat, melyek Roussin-nek és társainak megadták ezen emberek fölött gyakorolt erejüknek, de a velük való visszaélés jogának biztos tudatát is. S éppen nem voltak hijjával a fölöttük való uralkodás eszközeinek. Ott voltak az akarat nélkül való hivatalnokok ezrei, kik személyiségükről teljesen lemondtak s vakon engedelmeskedtek. Udvaronc erkölcsök, köztársaság köztársaságiak nélkül; szocialista ujságok, szocialisták, a nép választottai, kik hasra vágódtak a látogatóba jött királyok előtt; szolgalelkek, kik ugy vigyáznak a cimekre, paszomántokra, kitüntetésekre, mint a vizsla a vadra s kiket csak ugy lehet pórázon tartani, ha odalöknek nekik valami csontot, amin elrágódnak, vagy pedig a Becsületrendet. Ha a királyok Franciaország minden polgárának megadták volna a nemességet, Franciaország minden polgára királypárti lett volna.

A politikusoknak nem kellett magukat megerőltetni. 1789 három rendje közül az első meg volt semmisitve, a második kivándorolt vagy számüzetésbe küldték vagy gyanuba fogták; a harmadik, győzelmétől jóllakottan, aludt. És ami a negyedik rendet illeti, mely azóta emelte föl a fejét, fenyegetően és féltékenyen, avval elbánni nem volt valami nehéz. A dekadens Köztársaság ugy bánt vele, mint a dekadens Róma a barbár hordákkal, melyeket nem volt már ereje átkergetni a határok mögé: bekebelezte őket s ezek lettek nemsokára legjobb házőrző kuvaszai. A polgár miniszterek, kik szociálistáknak vallották magukat, alattomosan elcsábitották, a polgárság részére lefoglalták a munkásság szine-javából az észben és tetterőben legkiválóbbakat; a proletárok pártjának fejeit lefejezték, uj vérüket átömlesztették magukba, és viszonzásul teletömték őket megemészthetetlen tudománnyal s polgári ideológiával.

Egyik legfurcsább mintapéldája annak, hogy a polgárság hogyan tette rá kezét a népre, a Munkás-Egyetemek intézménye volt. Kis bazárjai voltak ezek minden idők és minden országok zavaros ismereteinek. A programmban azt hirdették, hogy tanitani fogják «a fizikai, biológiai és szociológiai tudományok összes ágait: asztronómiát, kozmológiát, antropológiát, etnológiát, fiziológiát, pszichológiát, pszichiátriát, geográfiát, linguisztikát, esztétikát, logikát stb.» Éppen eleget ahhoz, hogy szétrepesszék egy Picus de la Mirandola agyvelejét is.

El kell ismerni, hogy egynéhány Munkás-Egyetemen eleinte az idealizmus magasröptü szelleme uralkodott, át voltak hatva annak a szükségességétől, hogy az igazsághoz, a szépséghez, a szellemi élethez mindenkit hozzá kell juttatni, ami feltétlenül nagyszerü igyekezet. Azok a munkások, akik a napi kemény munka után, a szük és fullasztó levegőjü előadó termekben összezsufolva szorongtak s kiknek tudásszomja erősebb volt, mint a fáradtság és az éhség, csodálatos és megható látványt nyujtottak. De minő visszaélést követtek el ezekkel a szegény emberekkel. Néhány igazi, értelmes és humánus apostol, néhány nemesszivü, inkább jószándéku, mint ügyes előadó mellett hány ostoba, fecsegő, fondorkodó akadt, hány iró, akinek nem volt olvasó- és hány szónok, akinek nem volt hallgató közönsége, tanárok, lelkészek, felolvasók, zongoristák, kritikusok, anarchisták, kik özönével zuditották a népre termékeiket! Mindegyik arra törekedett, hogy elhelyezze a maga portékáját. Persze a kuruzslóknál volt a legnagyobb tolongás, a bölcselkedő társalgóknál, kik általános eszméket hánytorgattak s közbe-közbe vetettek néhány adatot, tudományos fogalmakat és kozmológiai megállapitásokat.

A Munkás-Egyetemeken ezenkivül piacot találtak az ultra-arisztokratikus müvészeti alkotások: dekadens metszetek, költemények s zenemüvek is. Azt akarták, hogy a nép jusson uralomra, hogy általa ifjitsák meg a gondolatot s teremtsék ujjá a fajt. És avval kezdték, hogy beléje oltották a polgárság minden tulfinomultságát. A nép mohón szedte be, nem azért, mert tetszett neki, hanem mert polgári volt. Christophe-nak, akit Roussin-né elvezetett az egyik Munkás-Egyetemre, alkalma volt itt hallani, hogy Debussyt játsszák a népnek, Gabriel Fauré Bonne Chanson-ja és Beethoven egyik utolsó vonósnégyese közt. Ő, aki maga is jó pár esztendő alatt jutott el odáig, hogy megértette Beethoven utolsó müveit, s ezt ugy érte el, hogy izlésében s gondolatában szép lassan hozzáigazodott, egyik szomszédjától, részvéttel eltelve, ezt kérdezte:

És hogy bebizonyitsa, hogy megértette, megujráztatott egy fugát, miközben végigmérte Christophe-ot, kihivó arccal.

Christophe megdöbbenve menekült; eltöprengett, hogy ezeknek az állatoknak immár sikerült a nemzet élő forrásait is megmérgezni; nép se volt már többé.

- Nekem mondja, hogy «nép». - vágta oda egy munkás valamelyik derék férfiunak, aki A Nép Szinházai-nak alapitása ügyében fáradozott. Vagyok én olyan polgár, mint Ön!

Egy szép este, mikor az ég, omlós-puhán, mint egy meleg, kissé fakult szinekből himzett keleti szőnyeg terült az elkomorult város fölé, Christophe végigment a Szajna-parton, a Notre-Dame-tól az Invalides-ig. Az alászálló esthomályban a székesegyház tornyai ugy nyultak fel az égre, mint Mózesnek a csata előtt kitárt karjai. A Sainte-Chapelle csiszolt arany lándzsája, mint virágzó szent tövis meredt ki a házak rengetegéből. A viz tulsó partján a Louvre tárta ki fejedelmi homlokzatát; unatkozó szemeibe a lenyugvó nap visszaszürődő sugaraiból áradt az életnek utolsó fénye. Annak a siknak a mélyén, hol az Invalides állt, az árkok és büszke kőfalak mögött, a komor arany kupola, felséges magányában, ugy lebegett, mint távoli győzelmek szimfoniája. S fenn a dombon, mint hősi csatadal, az Arc de Triomphe a császári légiók emberfölötti hadak utját.

És hirtelen Christophe ugy érezte, hogy egy halott óriást lát, kinek irdatlan tagjai szétterülnek a sikságon. Rémülettől összeszoruló szivvel megállt s elnézte egy a földről eltünt mesebeli fajnak gigantikus kövületeit, azét a fajét, melynek lépteit hajdan az egész föld nyögte - azét a fajét, melynek sisakja az Invalides dómja, öve a Louvre volt, mely székesegyházainak ezer karjával az eget ölelte és átfogta a világot, napoleoni ivének két diadalmas lábával, melyek alatt ma Liliput népe nyüzsögött.

Christophe, anélkül, hogy kereste volna, egy kis hirnévre tett szert azokban a párisi körökben, hova Sylvain Kohn és Goujart bevezette. Sajátságos alakja, mely e két barátja egyikének vagy másikának a társaságában minduntalan fel-felbukkant a szinházak és hangversenyek bemutatóin, személyének, viseletének, kiméletlen és félszeg modorának nevetséges volta, a képtelen ötletek, melyek néha kicsusztak a száján, bárdolatlan, de sokat felölelő és izmos intelligenciája s a regényes történetek, melyeket Sylvain Kohn hiresztelt el, németországi szökéseiről, a rendőrséggel való összeütközéseiről és franciaországi meneküléséről, valósággal prédájává tették őt annak a buzgó semmittevésben sürgő-forgó kiváncsi, kozmopolita, hotel-szalónnak, amivé Páris átalakult. Amig tartózkodóan viselkedett, megfigyeléseket tett, hallgatott, igyekezett megérteni, mielőtt nyilatkozott volna, amig nem ismerték müveit és nem hatoltak be gondolatainak mélyébe, elég szivesen látták. A franciák köszönettel fogadták tőle azt, hogy nem tudott német maradni. Különösen a francia zenészeket hatották meg, mint valami irántuk tanusitott hódolat, Christophe igazságtalan itéletei a német zenéről - (tulajdonképpen régi itéletekről volt szó, melyeknek nagy részét ma már nem irta volna alá: egy német Szemlében valamikor régen megjelent néhány cikkről, amelyekből Sylvain Kohn egyes paradoxonokat kiszedett s hozzátoldásaival tovább adott.) - Christophe érdeklődést keltett és sok vizet nem zavart; senkinek se foglalta el a helyét. Csak tőle függött volna, hogy egy coenaculum nagy embernek tartsa. Ehhez mi sem kellett más, csak az, hogy semmit ne irjon, vagy csak a lehető legkevesebbet s főképpen ne beszéltessen magáról és szállitson eszméket Goujart-nak s a hozzá hasonlóknak, annak az egész fajzatnak, mely jeligéül, egy kis módositással, ezt a hires szállóigét választotta:

Egy erős egyéniség kisugárzása főleg olyan fiatal emberekre hat, kik jobban el vannak foglalva az érzéssel, mint a cselekvéssel. Ilyenek elég szép számban voltak Christophe körül. Általában olyan ifjak voltak ezek, kik nem dolgoznak semmit, kiknek nincs akarata, nincs célja, nem tudják, miért élnek, kik félnek a dolgozó-szobájuktól, félnek egyedül maradni saját magukkal, kik a kávéházból elvetődtek a szinházba, mindenféle ürügyet keresve, hogy ne kelljen haza menniök, hogy ne kelljen saját magukkal szemtől-szembe találkozniok. Jöttek, letelepedtek, elténferegtek órák hosszat azokban a bárgyu beszélgetésekben, amelyektől gyomortágulással kel föl az ember, émelyegve, jóllakottan és mégis éhesen, vágyat s egyszersmind undort érezve, hogy ujra kezdje. Körülfogták Christophe-ot, mint a Goethe uszkárja, a «leselkedő lárvák», melyek egy lélekre lesnek, hogy bekapják, hogy ujra belekapaszkodjanak az életbe.

Egy ostoba, hiu ember élvezetet talált volna az élősdieknek ebben az udvarában. De Christophe nem szeretett bálványt játszani. Égnek meredtek a hajaszálai csodálói elméjének bárgyu finomságától, kik abban, amit csinált, nevetségesen bizarr, renáni, nietzschei, hermafrodita szándékokat fedeztek föl. Ajtót mutatott nekik. Ő nem termett passziv szerepre. Nála mindennek a célja az akció volt. Megfigyeléseinek a célja a megértés, ennek a célja pedig az akció volt. Az iskolák és előitéletek kényszerétől szabadon, mindenről tudakozódott, mindent elolvasott, müvészetében tanulmányozta a gondolat valamennyi formáját és kifejezésének valamennyi eszközét, minden más országban és valamennyi korszakban. És kizsákmányolta közülök mindazt, ami hatékonynak és igaznak tünt fel neki. Ellentétben azokkal a francia müvészekkel, akiket tanulmányozott, akik uj formák szellemes feltalálói voltak s abban merültek ki, hogy szakadatlanul ujat, meg ujat nyujtottak s utközben elpotyogtatták a találmányaikat, ő nem annyira ujitani akart a zenei nyelvben, mint inkább több energiával akarta beszélni; nem arra forditotta a legtöbb gondot, hogy ritka, hanem arra, hogy erős legyen. Semmibe se vette az olyan müveket, melyeken megérzett a stilus a stilusért, a müvészet a müvészetért. A legjobb francia müvészek azt a benyomást tették rá, hogy luxus-iparosok. A legtökéletesebb francia költők egyike maga állitotta össze kedvtelésből «a kortársi francia költészet munkásainak jegyzékét, mely feltünteti mindegyiknek az áruit, a termékeit, ki miből tart végeladást» és elszámlálta: «a kristály-csillárokat, a bronz- és aranyérmeket, a királynői csipkéket, a szinezett szobormüveket, a virágos majolikákat», amelyek ennek vagy annak a kortársának a mühelyéből kerültek ki. Magát ugy ábrázolta, mint aki tágas iró-müterme egyik zugában régi szőnyegeket javitgat, vagy lomtárba került rozsdás alabárdokat csiszolgat. Mindenesetre van bizonyos nagyság abban a felfogásban, mely a müvészt jó munkásnak tekinti, akinek egyetlen gondja a megmunkálás tökéletessége. De Christophe-ot ez nem elégitette ki; és ha el is ismerte benne a mesterség méltóságának a megóvását, megvetéssel fordult el attól a szegényes élettől, melyet rendesen takarni szokott. Nem tudta megérteni, hogy valaki azért ir, hogy irjon s azért beszél, hogy beszéljen. Ő nem szavakat mondott, hanem dolgokat, dolgokat akart mondani:

A pihenés időszaka után, mialatt nem volt más dolga, mint magába szivni egy egész világot, Christophe elméje hirtelen szükségét kezdte érezni annak, hogy alkosson. Az az antagonizmus, mely fennállott közte és Páris közt, kidomboritván egyéniségét, erejét megszázszorozta. Csordultig tele volt szenvedéllyel, melyek parancsolólag követelték a megnyilatkozást. Volt köztük mindenféle fajta s valamennyi egyazon hévvel ösztökélte. Müveket kellett kovácsolnia vagy lecsapolnia, azt a szeretetet, mely elöntötte a szivét és a gyülöletet is; meg az akaratot és a lemondást is és kieresztenie mindazokat a démonokat, melyek viaskodtak benne, s egyenlő jogon élni akartak. Alig könnyebbült meg egy müben egy szenvedélytől, - (néha még annyi türelme se volt, hogy befejezze), már uj ellentétes szenvedélybe rohant. De az ellentmondás csak látszólagos volt; egyre változott ugyan, ám azért mindig ugyanaz maradt. Minden müve egy-egy különböző ut volt, melyek ugyanahhoz a célhoz vezettek; lelke egy hegy volt; végigpróbált minden utat, melyen feljuthatott rá; egyik-másik enyhe kanyarulataival elandalgott az árnyékban; a többiek, zordon kietlenségben, a napon kapaszkodtak fölfelé; valamennyi Istenhez vezetett, ki fenn trónolt a hegytetőn. Szeretet, gyülölet, akarat, lemondás, minden a végletekig felfokozott szenvedély, érintkezik az örökkévalósággal és részese is már. Mindenki magában hordja: a vallásos és az istentagadó, az, aki mindenütt életet lát s az, aki mindenütt tagadja és az is, aki mindenben kételkedik, az életben is, a tagadásban is - és magában hordta Christophe is, kinek lelke egyidejüleg zárta magába mindezeket az ellentéteket. Valamennyi ellentét egybeolvad az örökkévaló Erőben. Christophe-nak az volt a fontos, hogy fölébressze ezt az erőt magában és másokban, hogy fanyalábokat dobjon a parázsra, hogy lángra lobbantsa az Örökkévalóságot. Egy nagy láng csapott fel a szivéből, Páris kéjt lehell éjszakájának sötétjében. Szabadnak hitte magát minden hittől s egész lelke egy égő hitfáklya volt.

Semmi a világon a francia gunyt ennél jobban nem uszitotta. A hit egyike azoknak az érzelmeknek, melyeket a tulfinomult társadalom legkevésbé tud megbocsátani; mivel ő elveszitette, nem akarja, hogy másokat boldogitson. A fiatal emberek álmaival szemben a legtöbb embernél lappangva vagy csufolkodón megnyilatkozó ellenséges indulatban nem kis része van annak a keserü gondolatnak, hogy egykor ők maguk is hozzájuk hasonlók voltak, nekik is voltak nagyratörő terveik és nem tudták megvalósitani. Mindazok, akik megtagadták a lelküket, mindazok, akiknek lelke alkotni vágyott s alkotni nem tudott, mert a megbecsültetéssel járó, könnyü életről lemondani nem akartak, ezt gondolják magukban:

- Hogyha én nem tudom megcsinálni, amiről álmodtam, miért csinálnák meg ők? Azt akarom, hogy ők se csinálják meg.

Hány Hedda Gabler van a férfiak közt! Milyen alattomossággal küzdenek, hogy megsemmisitsék az uj és szabad erőket, mily jól értik annak a tudományát, hogyan kell megölni őket, hallgatással, gunnyal, erejük lecsapolásával, hitük lesorvasztásával, - és valami álnok csábitással - az alkalmas pillanatban!...

Ezt a tipust minden ország megtermi. Christophe ismerte már, találkozott vele Németországban. Az ilyenfajta emberek ellen föl volt vértezve már. Védekező módszere egyszerü volt: ő kezdte a támadást; már a legelső lépések láttára megizente a háborut; kényszeritette ezeket a veszedelmes barátokat, hogy ellenségeivé váljanak. De ha ez a nyilt politika a leghatásosabban védte is egyéniségének épségét, haladásának a müvészi pályán bizony egyáltalán nem kedvezett. Christophe ugyanugy kezdett ujra ide-oda tévelyegni, mint Németországban. Nem tudott uralkodni a természetén. Csak egy dologban történt vele változás a kedélyállapotában, mely rendkivül vidám volt.

Nem valami nagy mértéktartással és bizonyos hetykeséggel birálgatta a francia müvészeket, bárki előtt, aki éppen kiváncsi volt a véleményét hallani: s igy sok ellenségeskedést zuditott magára. S még annyira se volt óvatos, hogy legalább biztositotta volna egy kis klikk támogatását, mint józanabb kortársai. Mi sem lett volna könnyebb, mint olyan müvészeket találni maga körül, akik hajlandók lettek volna csodálni őt, avval a feltétellel, hogy ő is csodálja őket. Sőt voltak olyanok is, akik előre csodálták és persze elvárták, hogy majd viszonozni fogja. Azt, akit dicsértek, adósuknak tekintették, akitől, alkalom adtán, mindig követelhetik a kölcsön megtéritését. A pénzt igy gyümölcsözően kamatoztatták. - Ám Christophe-al rosszul ütött be a számitás. Ő semmit se téritett meg. És ráadásul volt benne akkora arcátlanság, hogy közepeseknek minősitette azoknak a müveit, kik az ő müveit jóknak találták. Bár nem mondták, gyülölködve gondoltak rá és megfogadták, hogy a legelső alkalommal, leszámolnak vele és semmivel se maradnak az adósai.

Christophe nagyon sok ügyetlenséget követett el s nem utolsó volt ezek közt az, hogy Lucien Lévy-Coeur-el is harcba keveredett. Ahol csak megfordult, mindenütt belé akadt s nem tudta titkolni tulzott ellenszenvét e szelid és udvarias lény iránt, akiben, ugy látszott, több jóság és feltétlenül több önmérséklet volt, mint ő benne. Minduntalan beleugratta őt vitákba és bármily jelentéktelen tárgyról vitatkoztak is, egyszerre csak - és mindig Christophe miatt - olyan ádáz indulattal csaptak össze, mely meglepte a jelenlevőket. Ugy látszott, mintha Christophe mindig és mindenben ürügyet keresne, hogy nekiszegett fejjel Lucien Lévy-Coeur-re vesse magát; de sohase tudott hozzáférkőzni. Ellensége, még ha teljesen bizonyos volt is abban, hogy nem neki van igaza, felsőbbséges ügyességgel biztositani tudta magának a szebb szerepet; olyan lovagiassággal védekezett, mely még kirivóbbá tette Christophe-nak az uri szokásokban való járatlanságát. Christophe, aki különben nagyon rosszul beszélt franciául, bár az utcai nyelvből, mint sok idegen, számos, nem éppen szalonképes szót és szólást hamarosan elsajátitott, képtelen volt Lucien Lévy-Coeur taktikáját kijátszani; és dühösen hadakozott e gunyos szelidség ellen. Senki se adott neki igazat; mert nem látták azt, amit Christophe homályosan érzett: a képmutatást ebben a szelidségben, amely, mikor valamely erőbe ütközött, amit nem sikerült letörnie, avval próbálkozott, hogy megfojtsa, zaj és feltünés nélkül. A dolog nem volt sietős neki, mert azok közül való volt, akik, mint Christophe, az időre számitanak; de az ő célja a rombolás volt, mig Christophe-é az épités. Könnyü szerrel eltántoritotta Christophe-tól Sylvain Kohn-t és Goujar-t, mint ahogy ármányaival szép lassan kiturta őt Stevens-ék szalonjából is. Valósággal elzárta mindenkitől.

Christophe elvégezte ezt maga is. Ővele senki se volt megelégedve, mivel egyik párthoz se tartozott, vagy jobban mondva, mivel valamennyi pártnak ellene volt. Nem szerette a zsidókat; de még kevésbé szerette az antiszemitákat. Visszataszitónak találta a gyáva viselkedését ezeknek a tömegeknek, melyek föllázadnak egy hatalmas kisebbség ellen, nem azért, mert rossz, hanem mert hatalmas, meg a bujtogatást, a féltékenység és gyülölet aljas ösztöneinek fölkeltésével.

Ugy viselkedett, hogy a zsidók antiszemitának, az antiszemiták zsidónak tartsák. Ami a müvészeket illeti, azok ellenségüknek érezték. Christophe, a müvészetben, ösztönszerüleg még németebbnek tüntette föl magát, mint amennyire német volt. Ellentétben avval az édelgő érzéketlenséggel, mely bizonyos párisi zenére nézve jellemző volt, ő az erőszakos akaratot, a férfias és egészséges pesszimizmust dicsőitette. Ha az öröm jelentkezett is, az izlés hiányára valló, plebejus hévvel áradt, ami csak arra volt jó, hogy a népies müvészetnek legarisztokratikusabb patrónusait is fölháboritsa. Sőt a reakció kedvéért nem tartózkodott attól sem, hogy stilusában bizonyos látszólagos hanyagságot s a külsőségekben megnyilatkozó eredetiséggel szemben bizonyos nemtörődömséget szinleljen, tudva azt, hogy mennyire bántják ezek a francia zenészeket. Igy történt, hogy azok, akiknek bemutatta néhány müvét, anélkül, hogy figyelmesebben beletekintettek volna, őt is a lenézettek közé, ugyanabba a zsákba dobták, mint a kortársi német iskola képviselői közül az elkésett wagneristákat. Christophe mit se törődött velük: nevetett magában s elmondogatta a francia Renaissance egyik bájos zenészének a verseit, - a saját használatára kiigazitva.

De mikor megpróbálta müveit a hangversenyeken előadatni, zárt ajtókra lelt. Elég baj volt már avval is, hogyan ejtsék - vagy, ne ejtsék - sorát a fiatal francia zenészek müveinek. Még egy ismeretlen német müveivel is törődjenek.

Christophe nem ragaszkodott makacsul ahhoz, hogy megtegye a szükséges lépéseket. Bezárkózott a szobájába s ujra nekilátott az irásnak. Nem tulajdonitott nagy fontosságot annak, hogy a párisiak hallani fogják-e müveit vagy nem. A maga gyönyörüségére irt, nem azért, hogy sikerei legyenek. Az igazi müvész nem törődik a müvei jövőjével. Olyan, mint azok a Renaissance-korabeli festők, kik vidáman ékesitették festményeikkel a házak homlokzatait, pedig tudták, hogy tiz év mulva semmi se marad belőlük. Christophe békességben dolgozott, kedélyesen beletörődve abba, hogy megvárja a jobb időket, mikor váratlanul segitséget kapott.

Christophe-ot ezidőben a drámai forma vonzotta. Belső lirizmusa hullámainak sodrába még nem mert belemerülni. Még belé kellett szoritania pontosan megszabott tárgyak csatornáiba. És valóban kétségtelen, hogy egy fiatal zseniális müvész, ki maga fölött még nem uralkodik teljesen, ki még azt se tudja pontosan, hogy mi lakozik benne, helyesen cselekszik, ha önszántából bizonyos határokat állapit meg vagy elzárja lelkét, mely neki magának is megfoghatatlan. Felállitja a szükséges zsilipeket és gátakat, melyek lehetővé teszik, hogy irányitsa gondolatának a folyását.

Christophe-nak egy költőre lett volna szüksége, de, szerencsétlenségére, nem talált: magának kellett kifaragnia a tárgyakat a legendából vagy a történelemből.

Azon látomások közt, melyek néhány hónap óta lebegtek benne, voltak egyes képek a Bibliából. A Biblia, melyet anyja utitársul adott volt melléje a számkivetésben, neki az álmok forrása volt. Jóllehet nem vallásos szellemben olvasta, ennek a héber Iliásznak erkölcsi vagy helyesebben mondva életenergiájában olyan forrásra lelt, amelyben, esténkint, megmosta mezitelen lelkét, mely piszkos lett Páris sarától és füstjeitől. A könyv szent tartalma nem nyugtalanitotta őt; de azért szent könyv volt neki is, szentté tette a vad természetből s a kezdetleges emberekből kiáradó fuvalom, mellyel fel tudta magát üditeni. Valósággal itta a hittől emésztett földnek, a megrendülő hegyeknek, az ujjongó egeknek és az emberi oroszlánoknak ezeket a himnuszait.

Különös gyengédséggel vonzódott a könyv egyik alakjához, a serdülő Dávidhoz. Nem ugy élt képzeletében, mint a gunyos mosollyal vagy a tragikusan megfeszülő arccal ábrázolt florenci suhanc, Verrochio és Michel Angelo fenséges müveiben: ezeket nem is ismerte. Ugy látta Dávidot, mint egy költői pásztorfiucskát, kinek szüztiszta szivében alszik a heroizmus; mint egy délvidéki, de finomultabb fajtából származó, szebb, testben és gondolatban összhangzatosabb Siegfriedet. - Mert hiába lázadozott a latin szellem ellen: ez a szellem, tudtán kivül, kezdett már beléje szivárogni. Nemcsak a müvészet hat a müvészetre, nemcsak a gondolat, hanem mindaz, ami az embert körülveszi: minden egyes város a maga embereivel, dolgaival, az emberek gesztusaival, mozdulataival, a maga fényével és vonalaival. Páris légkörének ugyancsak nagy az ereje: meggyurja a leglázadóbb lelkeket is. És a germán lélek még kevésbé tud ellenállani neki, mint a más fajbeli: hiába ölti fel nemzeti gőgje leplét, valamennyi európai lélek közt a leggyorsabban szokott elnemzetietlenedni. Christophe lelke is kezdett már anélkül, hogy sejtette volna, átvenni a latin müvészettől bizonyos világosságot, mértéktartást, az érzelmek megértését, sőt, bizonyos mértékben, plasztikus szépséget is, amelyeket e hatás nélkül soha el nem ért volna. Dávid-ja volt erre a bizonyiték.

A serdülő Dávid életének több epizódját akarta megrajzolni, találkozását Saullal, párviadalát Góliáttal; s mindenekelőtt, e jelenetek közül az elsőt irta meg. Eszmei tervezetében szimfonikus képet állitott össze, két személlyel.

Egy elhagyott fensikon, hangával benőtt virágos rónán fekszik a kis pásztorfiu s álmodozik a napon. A derüs verőfény, a lények zsibongása, a ringó füvek édes reszketése, a legelő nyájak csengőinek ezüstös csilingelése, a föld ereje ringatták a gyermek álmodozását, ki még nem ébredt isteni rendeltetésének tudatára. Hanyag nembánomsággal bocsátotta bele hangját és fuvolája zenéjét az összhangzatos csendbe; és ez az ének csupa nyugalmas, kristálytiszta öröm volt, ugy, hogy aki hallgatta, már nem is az örömre vagy a fájdalomra gondolt, hanem arra, hogy ez igy van és máskép nem is lehet. Hirtelen nagy árnyékok borultak a rónára; a levegő hallgatott; ugy látszott, mintha az élet visszahuzódott volna a föld ereibe. Csak a fuvola énekelt tovább nyugodtan, egyedül. Káprázatoktól üzve, jött Saul. Az őrült király, akin az enyészet réme rágódott, toporzékolt, mint egy dühös láng, mely emészti magát s melyet a vihar fojtogat. Könyörögve kérte, szidta, dacosan kihivta az ürességet, mely körülvette s amelyet magában hordozott. S mikor lélekzete fogytán lerogyott a rónára, ujra felcsendült a csendben a kis pásztor békességes éneke, melynek mosolya nem szünt egy pillanatra sem. Ekkor Saul, leküzdve zajongó szive lüktetéseit, halkan odalépett a fekvő gyermek mellé; némán elmerült szemléletében; melléje ült s lázas kezét rátette a kis pásztorfiu fejére. Dávid zavartalan nyugalommal mosolyogva fordult a király felé s reá nézett. Odatámasztotta a fejét Saul térdeihez s ujra elkezdett zenélni. Az est árnya leereszkedett; Dávid elaludt, énekkel az ajkán és Saul sirt. S a csillagos éjszakában ujra felzendült az életretámadt természetnek örömet és derüt lehellő himnusza s a gyógyulni kezdő léleknek hálát rebegő éneke.

Christophe, mikor ezt a jelenetet irta, csak a saját örömét akarta zenébe önteni; nem is gondolt a kivitel eszközeire; és különösen nem foglalkozott avval a gondolattal, hogy szinpadon elő lehetne adni. Hangversenyekre szánta, ha a hangversenyek egyszer majd kegyesek lennének elfogadni.

Egy este, mikor zenemüvéről emlitést tett Achille Roussin-nek és kérésére megpróbálta, hogy zongorán fogalmat adjon neki róla, ugyancsak elcsodálkozott, hogy Roussin rögtön föllelkesült s kész volt tüzbe menni müvéért, kinyilatkoztatta, hogy minden áron elő kell adni valamelyik párisi szinpadon s ő vállalkozik rá, hogy az egészet nyélbe üti. Christophe meglepetése még nagyobb lett, mikor, néhány nap mulva látta, hogy Roussin komolyan veszi a dolgot, s az álmélkodásba csapott át, mikor megtudta, hogy Sylvain Kohn, Goujart s még Lucien Lévy-Coeur is érdeklődnek iránta. El kellett ismernie, hogy ezeknél az embereknél a müvészet szeretete föléje kerekedik a személyes neheztelésnek. Ő maga fejtette ki a legkisebb buzgóságot, hogy müve szinre kerüljön. Egyáltalán nem volt alkalmas szinpadi előadásra; valósággal képtelenségnek tetszett s meg lehetett ütközni rajta, hogy szinre akarják vinni. De Roussin unszolása, Sylvain Kohn meggyőző érvelése és Goujart rábeszélése után Christophe mégse tudott ellenállani a kisértésnek. Gyáva volt. Nagyon vágyott a zenéjét hallani.

Roussin-nek minden könnyen ment. Igazgatók és müvészek igyekeztek a kedvébe járni. Éppen ekkor valamelyik ujság ünnepi matinéet készült rendezni valami jótékonysági intézmény javára. Abban állapodtak meg, hogy ez alkalommal fogják előadatni Dávid-ot. Jó zenekart szerveztek. Ami az énekeseket illeti, Roussin azt állitotta, hogy Dávid szerepére megtalálta az ideális tolmácsot.

Megkezdődtek a próbák. A zenekar elég ügyesen birkózott meg az első olvasással, jóllehet, amint az már francia zenekaroknál lenni szokott, nem volt éppen erősen fegyelmezett. Annak, aki Sault játszotta, a hangja kissé fáradt volt, de megérdemelte a dicséretet; a mesterségét jól értette. Dávid szerepét egy szép, nagy, kövér, széptermetü hölgy adta, de a hangja érzelmes volt és közönséges és sulyosan, terjengve szállt melodrámai tremolóival és dalcsarnoki kecseskedéseivel. Christophe elfintoritotta a száját. A zenekar legelső szünetje után odament az impresariohoz, ki a hangverseny anyagi részét szervezte s aki, Sylvain Kohn-nal együtt, éppen jelen volt a próbán. Az impresario, mikor látta, hogy feléje jön, sugárzó arccal igy szólt:

- Igen, - mondta Christophe, - azt hiszem, rendbe jön ez. Csak egy dolog van, ami sehogyse megy: az énekesnő. A szerepét másnak kell adni. Mondja meg ezt neki, kedvesen; hisz Ön megszokta ezt már... Ön könnyen fog helyette egy más énekesnőt találni.

Az impresarió bámész arcot vágott: ugy nézett Christophe-ra, mintha nem tudná, vajjon komolyan beszél-e s igy szólt hozzá:

Az impresarió egy pillantást váltott Sylvain Kohn-nal, aki gunyosan mosolygott s ujra kezdte:

- Nekem más Dávid kell, még pedig olyan Dávid, aki énekelni tud, nem pedig egy szép Heléna.

- Nagyon, de nagyon boszantó ez, - mondta. Pedig igazán kitünő müvésznő... Biztositom Önt! Lehet, hogy éppen ma nem tudja minden képességét kifejteni. Talán tessék még egy próbát tenni vele.

- Jó, nem bánom, - mondta Christophe; de csak hiába fogjuk az időt tölteni.

Ujra kezdték a próbát. Még rosszabbul ment. Christophe csak nagy nehezen tudta kivárni a végét; kezdett ideges lenni; eleinte hideg, de udvarias, aztán mind szárazabb és élesebb megjegyzéseket tett az énekesnőnek, aki szemmelláthatóan mindent el akart követni, hogy kielégitse és nyájas pillantásokat lövelt feléje, hogy biztositsa jóindulatát. Mikor már az a veszély fenyegetett, hogy a dolog rosszra fordulhat, az impresarió, óvatosságból, félbeszakitotta a próbát. El akarván háritani Christophe megjegyzéseinek rossz hatását, egyre ott sürgött-forgott az énekesnő körül és pazarul szórta neki a bókokat, mikor Christophe, aki látta ezt a mesterkedést, nem titkolva türelmetlenségét, egyszerre csak parancsoló jeladással magához intette őt s igy szólt:

- Kár itt tovább vitatkozni. Ezt a hölgyet én nem akarom. Tudom, hogy kellemetlen ez a dolog; de hát nem én választottam őt. Simitsák el az ügyet, ahogy éppen Önöknek tetszik.

- Mi tekintetben lehet ehhez köze Roussin urnak? - kérdezte Christophe. - Nem akarom őt ezekkel a dolgokkal untatni.

- Micsoda? Már vége van? Azt reméltem, hogy egy részt hallok még belőle. Nos, kedves mester, mit szól hozzá? Meg van elégedve?

- Mondja csak, mondja. Majd eligazitjuk. Azt akarom, hogy Ön meg legyen elégedve.

- Semmit se ér, egyáltalán semmit, - folytatta Christophe. - Se hangja sincs, se izlése és énekelni se tud. A tehetségnek még az árnyéka sincs benne. Mondhatom, szerencséje van, hogy az imént nem hallotta!...

Roussin mindjobban elképedve, a szavába vágott Christophe-nak és metsző hangon igy szólt:

- Én ismerem de Sainte-Ygraine kisasszonyt. Nagy tehetségü müvésznő. Csak a legélénkebb csodálattal tudok róla nyilatkozni. A jóizlésü közönségnek Párisban ugyanaz róla a véleménye, mint nekem.

És hátat forditott Christophe-nak. Christophe látta, hogy karját nyujtja a szinésznőnek s kifelé indul vele. Sylvain Kohn, aki gyönyörüséggel hallgatta végig e jelenetet, karonfogta az álmélkodó Christophe-ot és miközben együtt lefelé mentek a szinház lépcsőjén, nevetve ezt mondta neki:

Christophe megértette. Igy hát a kisasszonyért s nem ő érte akarták a darabját előadni. Most már tisztában volt vele, miért lelkesedett és költekezett Roussin s miért buzgólkodtak az inasai. És hallgatta Sylvain Kohn-t, aki elmesélte neki Sainte-Ygraine kisasszony történetét: egy music-hallban énekesnő volt s miután kisebbfajta szinházakban mutogatta magát, megszállta őt az a hozzá hasonlóknál elég gyakori nagyravágyás, hogy olyan szinpadon lépjen föl, mely méltóbb a tehetségéhez. Számitott Roussin-re, hogy kieszközli neki a szerződtetést az Operában vagy az Opéra Comique-ban; és Roussin, aki maga is hőn kivánta ezt, Dávid előadásában alkalmat talált arra, hogy kockázat nélkül ragyogtassa a párisi közönség előtt az uj tragika lirai tehetségét, egy olyan szerepben, mely jóformán semmi drámai akciót nem kiván s formáinak elegánciáját teljesen érvényre juttatja.

Christophe végig hallgatta a történetet; aztán eleresztette Sylvain Kohn karját s felkacagott. S nevetett, nevetett jó sokáig. S miután abbahagyta a nevetést, igy szólt:

- Utálom Önöket. Utálom valamennyiüket. Önöknél a müvészet nem számit. Itt mindenbe asszonyok vannak belekeverve. Szinre hoznak egy operát egy táncosnő, egy énekesnő kedvéért, ennek vagy annak az urnak vagy urnőnek a kedveért. Önök csak a malackodásaikra gondolnak. Látja, én nem haragszom Önökre, ilyenek voltak mindig, maradjanak eztán is ilyenek, ha kedvük tartja és fetrengjenek a pocsolyában. De váljunk el: mi nem vagyunk egymás számára teremtve. Jó estét kivánok.

S otthagyta őt. Alighogy hazaért, megirta Roussin-nek, hogy visszaveszi a darabját; nem titkolta előtte, az okait sem, hogy miért veszi vissza.

Evvel beállt a szakitás, egyfelől Christophe, másfelől Roussin és egész klikkje közt. A következmények nyomban mutatkozni kezdtek. Az ujságok elég nagy hühót csaptak a tervezett előadással s a zeneszerző összekülönbözése a müvésznővel sok szóbeszédre adott alkalmat. Egy hangverseny-vállalat igazgatója kiváncsi volt arra, hogyan fogadnák a müvet egy vasárnapi matinée-n. Ez a szerencse katasztrofális kudarcot jelentett Christophe-nak. A müvet előadták és kifütyülték. Az énekesnő összes barátai kiadták a jelszót, hogy meg kell leckéztetni a szemtelen zeneszerzőt; a többiek, akik jelen voltak a hangversenyen, unalmasnak találták a szimfonikus költeményt s szivesen szentesitették az illetékes birák itéletét. Végül Christophe szerencsétlenségét avval tetőzte be, hogy virtuóz tehetségének érvényesülést akarván szerezni, oktalanul belement abba, hogy ugyanazon a hangversenyen, mint pianista is bemutatkozik egy zongorára és zenekarra irt fantáziában. A közönség, mely Dávid előadása alatt, kimélni akarván az előadókat, bizonyos fokig tartózkodott attól, hogy kimutassa rosszindulatát, szabad folyást engedett neki, mikor maga a szerző került a szeme elé - kinek a játéka különben se volt hibátlan. Christophe, kit a terem zajongása idegesitett, hirtelen a darab közepén abbahagyta a játékot; majd csufolkodó arccal szemébe nézve a közönségnek, a «Malbrough s'en va-t-en guerre!»-t kezdte játszani s szemtelenül elkiáltotta:

Csinos kis kavarodás támadt. Zajongva kiabálták, hogy ez megsértése a közönségnek s itt nincs más jóvátétel, csak a bocsánatkérés. Másnap az ujságok mind összefogtak s kivégezték a groteszk németet, akivel alaposan elbánt a jóizlésü párisi közönség.

Ezután ujra ür keletkezett Christophe körül, teljes és feltétlen jellegü. Megint csak magára maradt, egyedül állt, oly magánosan, mint még eddig soha, a nagy, idegen, ellenséges városban. Már nem okozott neki fájdalmat. Azt kezdte hinni, hogy ez az ő végzete s hogy igy lesz ez már egész életében.

Nem tudta, hogy egy nagy lélek soha sincs egyedül, hogy mindig tud magának barátokat teremteni, még ha a sors megfosztja is valamennyitől, hogy ő maga sugározza maga körül ki azt a szeretetet, mely eltölti s hogy most is, ebben az órában, mikor azt hitte, hogy örökre el van vágva mindenkitől, szeretetben gazdagabb, mint a leggazdagabbak e világon.

Volt Stevenséknél egy tizenhárom-tizennégy éves kisleány, akinek Christophe, ugyanakkor, mikor Colette-nek, zongoraleckéket adott. Unokatestvére volt Colette-nek s Grazia Buontempi volt a neve. Telt orcáinak aranyos bőre a gödröcskéknél finoman rózsállott, csak ugy viritott rajta a falusi egészség, az orra kissé tömpe volt, félig mindig kinyilt szája nagy és szépen hasitott, álla gömbölyü, nagyon fehér, szemei nyugodtak, szeliden mosolygók, gömbölyü homlokát hosszu, selymes szálu hajának özöne fogta keretbe, mely fürtök nélkül, könnyed, szelid hullámzással hullott alá orcái mellett. Olyan volt, mint azok a szélesarcu, szép hallgatag tekintetü kis Madonnák, kiket Andrea del Sarto festett.

Olasz leány volt. Szülei, majdnem az egész éven át, falun laktak, északi Olaszországban, egy nagy birtokon, mely csupa sikság volt, tele rétekkel és kis csatornákkal. A háztető terraszáról aranyos venyigék hullámaira szállt a tekintet, melyekből imitt-amott a ciprusok fekete orsói bukkantak fel. Távolabb szántóföldek s rajtuk tul is szántóföldek. Csend. Ide hallott a földet hasogató ekék elé fogott ökrök bőgése s a szántóvető parasztok éles kiáltásai:

A tücskök a fák között és a békák a viz mentén énekeltek. És éjjel ismét csend volt, végtelen csend, a hold ezüsthullámai alatt. A csőszök, kik gallyakból rótt kunyhóikban szundikálva őrizték a termést, a távolban időnkint el-elsütögették puskáikat, figyelmeztetésül a tolvajoknak, hogy ébren vannak. Azoknak, kik félig elszenderülve, hallották még e lövéseket, ugy tüntek fel, mint egy békességes toronyóra kongásai, melyek a távolba megjelentik az éjszaka óráit.

A kis Grazia körül az élet mintha aludt volna. Nem sokat foglalkoztak vele. Nyugodtan hajtott, mint a rügy, a szép nyugalomban, mely mindennapos fürdője volt. Semmi láz, semmi sietség. Lusta volt, szeretett kószálni és sokat aludni. A kertben órákig elheverészett. Belefeküdt a csendbe s ugy lihegett benne, mint egy légy, nyár évadján, a falak fölött. És néha, hirtelen, minden ok nélkül, elkezdett szaladni. Futott, mint egy kis állat, fejét és mellét könnyen jobboldalt lenditve, hajlékonyan, merevség nélkül. Mint egy kis kecskegödölye, fölmászott, lekuszott a kövek közt, csak azért, mert kedve telt az ugrándozásban. Elcsevegett a kutyákkal, a békákkal, a füvekkel, a fákkal, a parasztokkal s a baromfiudvar szárnyasaival. Imádta mindazokat a kis lényeket, melyek körülötte voltak és a nagyokat is, de ezekkel szemben tartózkodóbb volt. Igen kevés emberrel érintkezett. A birtok elszigetelten feküdt, messze esett a várostól. Csak nagy ritkán bandukolt arrafelé a poros uton egy-egy komoly képü, vontatott járásu paraszt, vagy egy-egy szép napbarnitott arcu, villogó szemü parasztasszony, fejét magasra tartva, mellét előre szegve, ritmikusan himbáló léptekkel. Grazia egész napokat élt át egyedül a csöndes parkban, nem látott senkit, nem unatkozott soha; nem félt semmitől.

Egyszer beállitott egy csavargó, hogy tyukot lopjon az elhagyott majorban. Meghökkenve állt meg a füben fekvő kis leány előtt, ki dalt dudorászva, nagy darab vajas kenyeret evett. Grazia nyugodtan ránézett s azt kérdezte tőle, mit akar.

Grazia odanyujtotta neki a vajas kenyerét s mosolygó szemeivel ezt mondta neki:

Anyja elhalt, nagyon jó, de nagyon gyenge apja, jófajta öreg olasz volt, izmos, kedélyes, gyengéden érző, de egy kicsit gyerekes, s teljesen képtelen arra, hogy vezesse a kis leány nevelését. Az öreg Buontempi nővére, Stevensné, ki eljött a temetésre s akit megejtett a kis lány magára hagyottsága, el akarván tőle üzni a gyászt, eltökélte, hogy egy időre elviszi Párisba. Grazia sirt és öreg papája is; de mikor Stevensné elhatározott valamit, nem maradt más hátra, mint belenyugodni: ellenállani senki se tudott neki. Ő volt a család esze; és párisi házában ő kormányzott, őt uralta mindenki: a férje, a leánya, a szeretői, mert ezekből bőven kivette a részét; kötelességei teljesitése közben élvezeteit se hanyagolta el: gyakorlatias és szenvedélyes nő volt, - egyébként nagyvilágiasan és állandó izgalomban élt.

A nyugodt Grazia, Párisba átültetve, imádnivalónak találta szép unokahugát, Colette-t, aki mulatott ezen. Bevezették a társaságba s elvitték szinházba az édes kis vadócot. Ezután is ugy bántak vele, mint egy gyermekkel s maga is még mindig gyermeknek tekintette magát, mikor már nem volt az. Olyan érzelmei voltak, melyeket titkolt s amelyektől félt: a gyengédség gerjedelmei óriási lendülettel hajtották egy-egy tárgy vagy egy-egy lény felé. Titokban szerelmes volt Colette-be: ellopott tőle vagy egy szalagot vagy egy zsebkendőt; gyakran megesett, hogy társaságában egy szót se tudott szólni; s mikor várta, mikor tudta, hogy eljön hozzá, reszketett türelmetlenségében és boldogságában. A szinházban, mikor csinos unokahugát, ahogy kivágott ruhában, odalép mellé a páholyba, mikor látta, mint vonzza mindenkinek a tekintetét, jóságos, alázatos, gyengédségtől és szeretettől tuláradó mosolylyal nézett rá; s szive olvadozott, ha Colette pár pillanatig beszélgetett vele. Fehér ruhájában, barna vállaira omló, kibontott szép fekete hajának dus hullámaival, ott ült mellette s miközben hosszu fehér cérnakeztyüjének a szélét harapdálta s unalomból a lyukak közé bele-belefurta az ujjait, az előadás alatt minduntalan hátrafordult Colette felé, hogy pár barátságos pillantást könyörögjön tőle, hogy barna, átlátszó tiszta szemeivel odasugta neki:

Sétán, erdőkben, Páris környékén, Colette árnyékában lépegetett, odaült a lábaihoz, előtte szaladgált, letördelte az ágakat, melyekbe beléakadhatott volna, köveket rakott eléje, hogy sárba ne lépjen. S egy este, mikor Colette a kertben, a hidegtől borzongva, elkérte fejkendőjét, valósággal felorditott örömében - amit nagyon restelt azután - a boldogságában, hogy az, akit oly nagyon szeretett, magára vett egy picinykét ő belőle s aztán visszaadta neki, teste illatától egészen átitatva.

Voltak olyan könyvek is, egyes költőknek titokban olvasott versei, - (mert még most is csak gyermek-könyveket volt szabad olvasnia) - melyek kéjes izgalmakat okoztak neki. S még inkább bizonyos zenék, jóllehet nem egyszer mondták neki, hogy azokból még ugy sem érthet semmit, s el is hitette magával, hogy semmit se ért belőlük; de ugy meghatották, hogy elhalványult és kiverte a veriték. Senki sem tudta, hogy az ilyen pillanatokban, a bensejében, mi történik.

Egyébként az maradt, aki volt, egy tanulékony, szeleburdi, lusta, egy kicsit torkos leányka, ki egy semmiségért elpirul, majd hallgatásba merül órákon át, majd meg pereg a nyelve, könnyen nevet, könnyen sir, hirtelen elkezd zokogni s kacag, mint egy kis gyerek. Szerette a tréfát és semmiségekkel el tudott mulatni. Sohasem akarta az urhölgyet játszani. Gyermek maradt. S főleg, jó maradt, nem tudta volna elviselni, hogy fájdalmat okozzon, viszont neki fájt, ha a legparányibb haragos szóval illették. Nagyon szerényen mindig a háttérben maradt, készségesen szeretett és csodált mindent, amiben szépet és jót vélt látni s olyan tulajdonságokkal ruházott fel másokat, melyek nem voltak meg bennük.

Kezdtek foglalkozni a nevelésével, mely ugyancsak elmaradt volt. Igy jutott ahhoz, hogy Christophe zongoraleckéket adott neki.

Christophe-ot nagynénje egyik estéjén látta először, melyen nagyszámu társaság volt jelen. Christophe, aki semmiféle társasághoz nem volt képes alkalmazkodni, egy véget érni nem akaró adagio-t játszott, mely általános ásitást váltott ki: mikor ugy látszott, hogy már vége lesz, ujra kezdődött; mindenki azon tünődött, hogy egyáltalában lesz-e vége valamikor. Stevensnében csak ugy forrt a türelmetlenség. Colette ugy mulatott, mint egy bolond; élvezettel szürcsölte mindazt, ami ebben a dologban nevetséges volt, s egy cseppet se volt elégedetlen Christophe-al, amiért nem is hederit arra, hogy nevetségessé teszi magát; érezte, hogy Christophe az erőt képviseli s ez megnyerte rokonszenvét; ám egyuttal komikus is volt ez s Colette ugyancsak óvakodott attól, hogy, Christophe-ot védelmébe vegye. A kis Grazia volt az egyetlen, kinek lelkét ez a zene annyira átjárta, hogy könnyezett. Elrejtőzött, a szalon egyik sarkában. Mikor a darabnak vége volt, kiosont, hogy ne vegyék észre zavarát, meg azért is, mert szenvedett, mikor látta, hogy gunyt üznek Christophe-ból.

Néhány nappal ezután az ebédnél hozta szóba Stevensné Grazia előtt, hogy Christophe-tól zongora leckéket adat neki. Grazia annyira zavarba jött, hogy kanalát beleejtette a leveses tányérjába s befeccsentette magát is, meg Colette-t is, Colette megjegyezte, hogy Graziának inkább abból kellene leckét vennie, hogyan kell az asztalnál illendően viselkedni. Stevensné azt füzte hozzá, hogy ha erről volna szó, Christophe-hoz fordulni nem igen volna ajánlatos. Grazia boldog volt, hogy együtt kapott feddést Christophe-al.

Christophe megkezdte a leckéket. Grazia feszes és fagyos volt, mintha a két karja oda lett volna ragadva a testéhez, nem tudott mozdulni; s mikor Christophe kis kacsójára rátette a kezét, hogy megigazitsa ujjainak a tartását s kifeszitse őket a billentyükön, ugy érezte, hogy elájul. Remegett, hogy rosszul talál játszani; de hiába gyakorolt annyit, hogy majd belebetegedett s unokahuga is kezdett már türelmetlenségében sikoltozni, Christophe előtt mindig rosszul játszott; elfulladt a lélegzete, ujjai merevek voltak, mint a fapálcikák vagy puhák, mint a gyapot; akadozva ütötte meg a hangokat s egyre-másra elhibázta a hangsulyt; Christophe megpirongatta, megharagudott s elment: Grazia ilyenkor szeretett volna meghalni.

Christophe Graziára nem forditott semmi figyelmet; ő csak Colette-et foglalkozott. Grazia irigyelte unokahugát, hogy olyan benső bizalmasság füzi Christophe-hoz; de bár szenvedett emiatt, jó kis szivét öröm töltötte el Christophe-ért és Colette-ért. Annyira maga fölött állónak érezte Colette-t, hogy természetesnek találta, hogy neki jut minden hódolat. Csak mikor választania kellett unokahuga és Christophe közt, érezte, hogy szive Colette ellen nyilatkozik. Bár kis leány volt, a nő ösztönös sejtelmével jól látta, hogy Christophe szenved Colette kacérkodásai és Lévy-Coeur buzgó udvarlása miatt. Ugyancsak ösztöne sugallatára nem szerette Lévy-Coeurt, sőt utálta, attól a perctől kezdve, mikor megtudta, hogy Christophe utálja őt. Nem tudta megérteni, hogyan mulattathatja Colette-t az, hogy Lévy-Coeurt vetélytársul állitja Christophe mellé.

Kezdett Colette-ről titkon szigoruan itélkezni; nehányszor rajtakapta apró hazugságokon s egyszer csak hirtelen másképpen kezdett vele szemben viselkedni. Colette észrevette ezt, de az okát nem találta ki, ugy tett, mintha kislányos szeszélyeknek tulajdonitaná. De az bizonyos volt, hogy Grazia fölött elvesztette a hatalmát: s ezt egy jelentéktelen tény eléggé megmutatta neki. Egy este, mikor együtt sétálgattak a kertben, Colette, kacér gyöngédséggel, köpenye redőivel akarta óvni Graziát egy kis eső ellen, mely permetezni kezdett. Grazia, akit néhány héttel előbb még kimondhatatlanul boldoggá tett volna az, hogy odabuvhat kedves unokahuga keblére, hidegen eltávolodott és csendesen pár lépéssel odébb ment. És mikor Colette azt mondta, hogy csunyának találja azt a darabot, melyet Grazia játszani szokott, Graziát ez nem tartotta vissza attól, hogy azontul is játssza és szeresse.

Most már csak Christophe-ot figyelte. A gyengédség isteni sugalló erejével birt és megsejtette, mennyit szenved, bár egy szóval se mondja. Szenvedéseit, igaz, erősen tulozta, mert iránta való figyelme nyugtalan és gyermekes volt. Azt hitte, hogy Christophe szerelmes Colette-be, holott csak követelő barátságot érzett iránta. Azt gondolta, hogy Christophe boldogtalan és miatta ő is boldogtalan volt. Szegényke, gyengéd gondjaiért nem kapott jutalmat; nem Colette, hanem ő fizette meg az árát, ha Colette felingerelte Christophe-ot; Christophe rossz hangulatában kis növendékén töltötte ki bosszuját, játékában türelmetlenül mutatván rá a hibákra. Egy reggel Colette még jobban felbőszitette Christophe-ot, mint rendesen, ugy hogy ez oly hevesen ült le a zongorához, hogy Grazia még annyit se tudott kihozni, mint máskor; az ujjai bukdácsoltak; Christophe haraggal vetette a szemére, hogy hamisan játszik; erre Grazia egészen belezavarodott a játékba; Christophe bosszankodott, megrázta a kezeit, elkezdett kiabálni, hogy sohase fog tisztességesen zongorázni, jobb volna, ha a konyhával, a varrással törődnék, vagy amivel éppen tetszik, csak, az Ég szerelmére! a zenének hagyjon békét! Kár az embert kinpadra fesziteni avval, hogy folyton hamis hangokat ver a fülébe. S ezek után szépen a faképnél hagyta, a lecke közepén s dühösen eltávozott. És a szegény Grazia kisirta könnyeinek utolsó cseppjeit is; nem is annyira a megalázó szavak busitották, mint inkább az okozott neki szomoruságot, hogy, minden kivánsága ellenére, nem tud Christophe-nak örömet okozni, sőt ostobaságával még növeli a gyötrelmét annak, akit szeret.

Még jobban szenvedett, mikor Christophe Stevenséknél beszüntette látogatásait. Szeretett volna visszatérni hazájába. Ez a gyermek, ki még álmodozásaiban is oly egészséges volt s oly sokat őrizett meg falusi derüs kedvéből, sehogyse tudta magát jól érezni ebben a városban, az ideges és lótó-futó párisi nők között. Végre már anélkül, hogy meg merte volna mondani, elég helyesen itélte meg azokat az embereket, kiknek körében élt. De félénk volt, gyenge, mint az apja, jóságból, szerénységből, kishitüségből. Engedte, hogy hatalmaskodó nagynénje uralkodjon fölötte, meg unokahuga is, aki hozzászokott ahhoz, hogy mindenkin zsarnokoskodjon. Nem merte megirni öreg édes apjának, akinek állandóan küldözgetett hosszu, gyengéd leveleket.

És öreg édesapja sem merte visszavenni őt, bármennyire óhajtotta is; mert Stevensné, első félénk lépéseire, azt felelte, hogy Grazia jól van ott, ahol van, sokkal jobban, mintha őnála lenne s neveltetése érdekében szükséges, hogy maradjon.

De eljött az az idő, mikor a Dél leányának kis lelkére tulságosan ránehezedett a számkivetés fájdalma s repülnie kellett a fény felé. Christophe hangversenye után történt ez. Grazia is ott volt Stevensékkel; és sajgó szivvel nézte azt az utálatos látványt, hogy egy tömeg mulatságot talál abban, hogy egy müvészt gyalázkodással illet... Egy müvészt? Azt, aki Grazia szemében a müvészet képe, mindannak megszemélyesitője volt, ami az életben isteni. Szeretett volna sirni, elmenekülni. S végig kellett hallgatnia a dörömbölést, a füttyöket, a lehurrogást és otthon, a nénjénél, a bántó megjegyzéseket, Colette pajzán nevetését, aki Lucien Lévy-Coeur-el szánakozó mosolyokat váltott. Szobájában, ágyában keresett menedéket s ott átzokogta az éjszaka egy részét: elbeszélgetett Christophe-al, vigasztalta, szerette volna az életét oda adni érte s kétségbe volt esve, hogy lehetetlen Párisban maradnia. Könyörgött apjának, hogy hivja haza.

- Tovább már nem élhetek itt, irta neki, nem birom ki tovább, meghalok, ha még sokáig itt hagysz engem.

Apja azonnal eljött érte, és bármily kinos volt is mindkettőjüknek a rettenetes nénivel szemben helyt állani, kétségbeesetten megfeszitett akaratuk erőt adott nekik.

Grazia visszatért a nagy alvó parkba. Örömmel látta viszont a kedves természetet s a lényeket, akiket szeretett. Elhozott ide magával s meggyötört szivében, mely napról-napra mindjobban felvidult, megőrizett egy ideig még egy keveset Észak mélabujából, mint valami ködfátyolt, mely a napon széjjel foszladozott. Időnkint vissza-visszagondolt a boldogtalan Christophe-ra. A pázsitra leheveredve, a megszokott békákat és tücsköket hallgatva, vagy a zongoránál ülve, amellyel most gyakrabban elbeszélgetett, mint azelőtt, elálmodozott barátjáról, akit kiválasztott magának; elcsevegett vele, egészen halkan, órákon át; s nem tünt fel neki lehetetlennek, hogy egy szép napon kinyitja az ajtót és belép hozzája. Irt is neki, s miután jó sokáig habozott, elküldte a levelet, aláirás nélkül; egy reggel, titokban, dobogó szivvel, bedobta a levélszekrénybe, a faluban, mely három kilométernyire volt a birtoktól, a nagy fölszántott földek tulsó oldalán - egy jóságos, megható levelet, mely elmondta neki, hogy ne érezze magát elhagyatottnak, ne csüggedjen, ő gondol rá, szereti és imádkozik érte - egy szegény levélkét, mely butamód elkallódott valahol s melyet Christophe sohase kapott meg.

Aztán az egyforma és derüs napok leperegtek a távoli barátnő életében. És az olasz béke, a nyugalomnak, a nyugalmas boldogságnak, a néma szemlélődésnek géniusza visszatértek ebbe a szüzi és hallgatag szivbe, melynek mélyén, mint egy kis mozdulatlan láng, nem szünt meg élni Christophe emlékezete.

De Christophe mit se tudott a naiv vonzalomról, mely a távolból őrködött fölötte s amely később oly nagy helyet volt betöltendő életében. És azt sem tudta, hogy ugyanazon a hangversenyen, ahol gyalázkodással illették, jelen volt az, aki majdan a barátja lett, a kedves társ, ki arra volt rendelve, hogy ott maradjon, ott menjen, kéz a kézben, az oldala mellett.

Egyedül volt. Azt hitte, hogy egyedül van. Különben ez egyáltalán nem sujtotta le. Most már nem érezte azt a keserü szomoruságot, mely egykor régen Németországban szorongatta. Erősebb volt: tudta, hogy ennek igy kell lennie. Párisról szőtt illuziói szertefoszlottak: az emberek valamennyien és mindenütt egyformák; ebbe bele kell törődni s nem szabad makacsul és gyerekesen viaskodni a világ ellen; az embernek nyugodtan hünek kell maradnia magához. Mint ahogy Beethoven mondta: «Ha kiszolgáltatjuk az életnek életünk minden erejét, mi marad nekünk a legnemesebb, a legjobb számára?» Elszánt erővel fejtette ki magában természetének és fajának öntudatát, melyeket hajdan oly szigoruan itélt meg. Minél jobban fojtogatta a párisi légkör, annál nagyobb szükségét érezte annak, hogy hazája oltalmába meneküljön, a költők és zenészek karjaiba, akikben az volt összegyüjtve, ami lényének a legjava volt. Mihelyt felnyitotta a könyveiket, szobája a napsütötte Rajna csobogásával s a régi elhagyott barátok mosolyával telt meg.

Milyen hálátlan volt irántuk! Hogy is nem érezte korábban, milyen kincs az ő hótiszta jóságuk? Szégyenkezve idézte emlékébe mindazt az igazságtalanságot és gyalázkodást, amit a szemükbe mondott Németországban. Akkor csak a hibáikat látta, félszeg és szertartásos modorukat, siránkozó idealizmusukat, gondolatban elkövetett kis hazugságaikat, apró gyávaságaikat. Ah! milyen csekélység volt ez nagy erényeikhez képest! Hogy is lehetett oly kegyetlen gyengeségeikkel szemben, melyek e percben jóformán még meghatóbbakká tették őket szemei előtt: mert ezek által még emberiebbek voltak! Ellenhatás folytán, közülök most éppen azok vonzották jobban, akikhez a legigazságtalanabb volt. Mi mindent nem mondott Schubert ellen és Bach ellen! És ime, most ugy érezte, hogy közelebb áll hozzájuk. Ime, ezek a nagy lelkek, akikben türelmetlenül annyi nevetségeset tudott kimutatni, feléje hajoltak, most, hogy távol volt övéitől és jóságos mosollyal ezt mondták neki:

- Testvér, itt vagyunk. Bátorság! Nekünk is több jutott ki a nyomorból, mint amennyi egynek az osztályrésze... Eh mit! az ember mégis csak megbirkózik vele...

S hallotta mormolni Johann Sebastian Bach lelkét: a zugó szeleket és viharokat, az élet felhőit, melyek tova siklanak, - az örömtől, fájdalomtól, dühtől megittasult népeket és Krisztust, tele szelid elnézéssel, a Béke Fejedelmét, ki az emberek fölött lebeg, - a városokat, melyek fölébrednek az éjjeli őrök kiáltásaitól s vidáman rajongva rohannak az isteni Jegyes elé, kinek lépteitől megrendül a világ, - a gondolatoknak, szenvedélyeknek, zenei formáknak, hősi életnek, shakespeare-i káprázatoknak, savonarola-i jóslatoknak, pásztori, eposzi, apokaliptikus látomásoknak csodás világát, melyet, mint egy medence, magába zárt a ráncos szemhéja és felhuzott szemöldöke alól apró, ragyogó szemekkel néző, kettős tokájú kis thüringiai kántor fejletlen teste... oly jól látta őt, komoran, kedélyesen, egy kicsit nevetségesen, allegoriákkal és jelképekkel teletömött agyvelejével, gótikusan és rokokón, indulatosan és nyakasan, derüsen, az élet szenvedélyével s a halál nosztalgiájával... - látta őt, a lángeszü pedans embert, iskolájában, tanitványai közt, a piszkos, durva, koldus, rühes, rekedthangu fickók, a kis semmiházik közt, akikkel majd kiadta a lelkét s verekedett, mint egy targoncás s akik közül az egyik elpáholta... - látta őt családja körében, huszonegy gyermeke közt, akik közül tizenhárom előtte halt el és egy hülye volt s a többiek, jó zenészek, kis hangversenyeket rendeztek neki... Betegségek, temetések, fanyar veszekedések, nélkülözés; lángelméjét nem ismerik el; és mindezek fölött a zenéje, hite, neki felszabadulás és fényesség volt sejtett, előre megértett, akaratától soha el nem ejtett s végre megragadott Öröm-Isten, Istentől jött, csontjait égető fuvalom, mely felborzolta a szőrét s mely az ő szájából kivillámlott... Oh Erő! Erő! Erőnek üdvösséges Mennyköve!...

Christophe hosszu kortyokban itta ezt az erőt. Érezte a jótéteményét annak a zenei hatalomnak, mely a német lelkekből patakzik. Gyakran középszerü, sőt durva, de hát fontos ez? A lényeges az, hogy legyen, hogy folyjon, amig kicsordul. Franciaországban a zenét cseppenkint gyüjtögetik, Pasteur-szürőkön át, gondosan eldugaszolt kancsókban. És ők, akik izetlen vizet isznak, adják a megundorodottat a német zene folyamaitól. Hibákat böngésznek a német lángelmékben!

- Szegény kicsikék! - gondolta Christophe, nem emlékezve vissza arra, hogy valamikor ő is ilyen nevetséges volt - hibákat találnak Wagnerben és Beethovenben! Nekik olyan lángelmék kellenének, akikben nincsenek hibák!... Mint hogy ha a vihar, mikor zug, törődnék avval, hogy a dolgok szép rendjét valahogy föl ne találja forgatni!...

S erejét érezve vidáman járt-kelt Páris utcáin. Annál jobb, ha nem értik meg! Igy még szabadabb lesz. A lángésznek, ha teremteni akar - aminthogy ez a szerepe - számtalan alkotó részből egy olyan világot, mely belső törvényei szerint szervesen van fölépitve, akkor egész valójával benne kell élnie. Egy müvész soha sincs tulságosan egyedül. Félelmetes csak az, ha azt látja, hogy gondolatát olyan tükör veri vissza, mely kiforgatja az alakját és összezsugoritja. Az ember ne mondja el soha másoknak, hogy mit csinál, mielőtt meg nem csinálta: különben nem volna bátorsága végig csinálni, mert az nem az ő eszméje volna már, melyet önmagában látna, hanem másoknak a nyomoruságos eszméje.

Most, hogy szórakozni már semmi sem vonta el többé álmaitól, ugy bugyogtak fel azok lelke minden zugából s életutja minden kövéből, mint a források. Olyan állapotban élt, mint a látnokok. Mindaz, amit látott és hallott, olyan lényeket és dolgokat idézett fel benne, melyek különböztek mindattól, amit szeme és füle érzékelt. Csak engednie kellett, hadd folydogáljon az élete, hogy maga körül mindenütt feltalálja hősei életét. Hőseinek érzései maguktól jöttek fölkeresni őt. Azoknak a szemeit, kik elhaladtak mellette, a hangot, melyet a szél a fülébe sodort, a fényt egy gyeppázsiton, a madarakat, melyek a Luxembourg fáin énekeltek, egy zárda harangját, mely a távolban megkondult, a halovány eget, az égnek azt a kis zugát, melyet a szobájából látott, a nap különböző óráinak neszét és árnyalatait nem önmagában, hanem a lelkétől álmodott lényekben érzékelte. - Christophe boldog volt.

Pedig helyzete nehezebb volt, mint valaha. Elvesztette azt a néhány zongoraleckét, melyeken kivül nem volt más jövedelmi forrása. Szeptember volt, a párisi társaság nyaralni ment; uj növendékeket nehéz volt találni. Egyetlen tanitványa akadt, egy intelligens és fuzsitus mérnök, aki negyvenéves korában a fejébe vette, hogy kiváló hegedüs akar lenni, Christophe nem nagyon jól tudott hegedülni; de mindenesetre többet tudott, mint a tanitványa. Egy ideig három órát adott neki hetenkint, s két frankot kapott egy óráért. De másfél hónapi tanulás után a mérnök megunta a zenét s hirtelen fölfedezte, hogy neki tulajdonképpen inkább a festéshez van nagyobb hivatottsága. Azon a napon, mikor Christophe-al közölte ezt a fölfedezést, Christophe sokat nevetett; de miután már eleget nevetett, egy kis számadást csinált és megállapitotta, hogy a zsebében semmivel sincs több, mint az a tizenkét frank, amit az imént kapott tanitványától az utolsó leckékért. Ám azért nem döbbent meg; csak azt gondolta magában, hogy most már határozottan nyakába kell vennie a világot és más módokat kell keresnie a megélhetésre; ujra kell kezdenie a lótás-futást, hogy munkát kérjen a zenemükiadóktól... Pff!... Érdemes is ezért előre kinoznia magát! Ma szép az idő. Elment Meudonba.

Veszett kedvvel szeretett gyalogolni. Gyaloglás közben dus volt lelkében a zene aratása. Tele volt zenével, mint méhekkel a kas; és ajkára nevetést csalt méheinek aranyos zümmögése. Rendesen nagyon változatos zene volt. S a ritmusok szökeltek, nem tágitottak, kisértettek, mint a káprázatok... Tessék csak ritmusokat alkotni, a szobában gubbasztva! Ott csak olyan hajszálfinom és mozdulatlan harmóniákat lehet kotyvasztani, mint ezek a párisiak!

Mikor elfáradt a járástól, leheveredett az erdőben. A fák már félig lombtalanok voltak, az ég zöldes-kék. Christophe elernyedten álmodozásba merült, mely lassankint annak az enyhe fénynek szinárnyalatát vette föl, mely az októberi felhőkből árad. A vére lüktetett. Hallgatta, mint ömlenek gondolatainak morajló hullámai. A látóhatár minden pontjáról jöttek: fiatal és öreg világok, melyek tusára keltek, elköltözött lelkek foszlányai, régi, élősködő vendégek, melyek ugy éltek benne, mint a lakosok egy városban. Amit egyszer régen Melchior sirja előtt mondott Gottfried, az jutott most az eszébe: egy élő sir volt ő, tele halottakkal, akik mozogtak - az ő egész ismeretlen faja, melynek ivadéka volt. Elhallgatta az élőknek ezt a sokaságát, kedvteléssel bugatta az orgonáját ennek a százados erdőnek, mely tele volt szörnyetegekkel, mint Dante erdeje. Most már nem félt tőlük, mint amikor még serdülő ifju volt. Mert most itt volt az ur: az akarata. Élénk örömöt érzett, hogy meg-megcsattogtatja ostorát, azért, hogy a fenevadak üvöltsenek, hogy jobban érezze belső állatseregletének gazdagságát. Nem volt egyedül. Nem kellett már félnie, hogy valaha is egyedül lehet még. Ő maga egyedül, egy hadsereg volt, vidám és egészséges Krafftoknak egész századait érezte magában. Az ellenséges Páris ellen, népe ellen egy egész nép: a küzdelem egyenlő volt.

Elköltözött a szerény, de tulságosan drága szobából, ahol eddig lakott s a Montrouge városnegyedben bérelt egy padlásszobát, mely, más előnyök hijján, legalább szellős volt. Örökös keresztszél volt itt. De neki levegő, sok levegő kellett. Ablakából tág kilátás nyilt Páris kéményeire s a háttérben Montmartre-ra. A hurcolkodás ugyancsak gyorsan ment: egy kézi kocsi elegendő volt; Christophe maga tolta hazáig. Öreg kofferjén kivül butorzatának legbecsesebb darabja az ő szemében egy gipszöntvény volt: Beethovennek az a maszkja, amelyik az utóbbi időben nagyon népszerü lett a forgalomban. Olyan gondosan csomagolta be, mintha igen nagy értékü müalkotás lett volna. Nem vált el tőle. Ez volt az ő szigetje, Páris közepén. Meg erkölcsi barométerje is. Ez a maszk mutatta neki, még világosabban, mint saját lelkiismerete, lelkének hőmérsékletét, legtitkosabb gondolatait: majd a felhőktől terhes eget, majd a szenvedélyek szélrohamát, majd a hatalmas nyugalmat.

A táplálékát kénytelen volt ugyancsak szükre szabni. Egyszer evett napjában, déli egy órakor. Vett egy nagy szalámit, azt fölakasztotta az ablakába; egy jó szeletet levágott belőle, hozzá egy nagy darab kenyér s egy csésze kávé, amit maga készitett el s megvolt az isteni lakoma. De szivesen evett volna napjában kétszer is. Boszankodott, hogy olyan jó étvágya van. Szigoruan leckéztette magát; elnevezte magát falánknak, aki csak a hasára gondol. Hasa bizony nem volt; kilátszottak a bordái, mint egy sovány kutyának. Különben izmos volt, kemény, mint a vas s a feje szabad volt.

A holnap nem igen nyugtalanitotta, jóllehet oka elég volt rá. Amig volt annyi pénze, amennyi egy napra futotta, gonddal nem emésztette magát. De mikor aztán eljött az az idő, hogy semmije se volt már, végre rászánta magát, hogy megkezdi a sétákat a kiadókhoz. Sehol se talált munkát. Megnyult ábrázattal, mendegélt hazafelé s eközben elhaladt egy zenemükereskedő mellett, ahol egykor Sylvain Kohn mutatta be Daniel Hecht-nek. Belépett, anélkül, hogy eszébe jutott volna, hogy itt járt már, nem éppen kedvező körülmények közt. Az első ember, akit megpillantott, Hecht volt. Éppen készült visszafordulni; de már késő volt: Hecht meglátta. Christophe nem akarta, hogy ugy tünjék fel, mintha hátrálna; odalépett Hecht elé, anélkül, hogy tudta volna, mit fog neki mondani, készen arra, hogy olyan kihivó büszkeséggel száll vele szembe, aminő majd éppen szükségesnek mutatkozik; mert meg volt győződve arról, hogy Hecht nem kiméli meg a szemtelenségektől. De nem igy történt. Hecht hidegen kezet nyujtott neki: köznapian udvarias szólammal tudakozódott az egészsége felől s be se várva, hogy Christophe megkérje rá, dolgozószobája ajtaja felé vezette s félreállt, hogy maga előtt beengedje őt. Titokban nagyon örült ennek a látogatásnak, melyet gőgje előre látott, de nem várt többé. Bár nem árulta el, nagy figyelemmel kisérte Christophe-ot; egyetlen alkalmat se mulasztott el, amikor zenéjével megismerkedhetett; ott volt Dávid hirhedt bemutatóján; a közönség részéről megnyilvánult ellenséges viselkedés őt, aki amugy is lenézte a közönséget, annál kevésbé lepte meg, mert tökéletesen átérezte a münek egész szépségét. Talán nem volt két ember sem Párisban, akik képesebbek voltak, mint ő, értékelni Christophe müvészi eredetiségét. De ugyancsak óvakodott attól, hogy erről emlitést tegyen neki, nemcsak azért, mert boszantotta Christophe-nak vele szemben tanusitott magatartása, hanem azért is, mert teljességgel képtelen volt szeretetreméltóan bánni valakivel: a kellemnek ez a teljes hiánya természetének sajátságos vonása volt. Őszinte hajlandóság volt benne, hogy segitsen Christophe-on; de magától egyetlen lépésre se szánta volna el magát: azt várta, hogy Christophe kérje tőle a segitséget. És most, hogy Christophe eljött - ahelyett, hogy kapott volna az alkalmon, hogy eltörölje félreértésük emlékét, megkimélvén látogatóját minden lealázó lépéstől, megszerezte magának azt az elégtételt, hogy végighallgatta, mint adja elő Christophe hosszasan a kérelmét s ragaszkodott ahhoz, hogy legalább egyszer rákényszeritse azokat a munkákat, melyeket egykor visszautasitott. Megrendelt nála a következő napra ötven lap zenét, amit át kellett tennie mandolinra és gitárra. S miután kiélvezte azt az örömet, hogy Christophe meghajolt előtte, adott neki kevésbé kellemetlen munkát is, de mindig a nyájasságnak legparányibb megnyilvánulása nélkül, ugy hogy lehetetlen volt hálát érezni iránta; a nélkülözésnek ugyancsak kellett Christophe-ot sarkalnia, hogy ujra hozzá folyamodjon. Mindenesetre jobb szerette, hogy ezekkel a munkákkal keresi meg a kenyerét, bármily boszantók voltak is, mint pénzt fogadni el Hecht-től, aki egy izben tett neki ilyen ajánlatot: és bizonyos, hogy jó szivvel tette; de Christophe megérezte, hogy Hecht-nek határozott szándéka előbb megalázni őt s ha már helyzete arra kényszeritette, hogy elfogadja Hecht feltételeit, legalább jótéteményeinek az elfogadását utasitotta vissza; szivesen dolgozott neki - munkát adott bér fejében s igy nem maradt lekötelezettje - de adósa lenni nem akart semmivel. Nem olyan volt, mint Wagner, ez a müvészete érdekében szemtelen koldus; ő megfulladt volna azon a kenyéren, amit nem maga keresett volna meg. - Egy napon, mikor beszolgáltatta a munkát, melynek egész éjszakáját feláldozta, Hecht éppen a villásreggelinél ült. Észrevévén Christophe sápadtságát s pillantásait, melyeket önkéntelenül vetett az ételekre, bizonyosra vette, hogy egész nap nem evett s meghivta, hogy tartson vele. A szándék jó volt; de Hecht oly otrombán mutatta ki, hogy tudja, Christophe mily szükösen él, hogy meghivása alamizsna nyujtáshoz hasonlitott. Christophe inkább éhen halt volna, mintsem elfogadja. Azt már nem utasitotta vissza, hogy leüljön az asztalhoz - (Hecht azt mondta, beszélni valója van vele); - de ételhez nem nyult: azt mondta, hogy csak az imént reggelizett. Gyomra remegett az ürességtől.

Christophe szeretett volna Hecht nélkül boldogulni; de a többi kiadó még rosszabb volt. - Voltak aztán gazdag dilettánsok, kik világra szültek egy-egy zenei frázis-foszlányt s ezeket még hangszerre se voltak képesek letenni. Elhivatták Christophe-ot s elénekelték neki korcsszüleményeiket.

S odaadták Christophe-nak, hogy dolgozza ki (irja meg egészen); - s ez aztán az ő nevükön jelent meg valamelyik nagy zenemükiadónál. Szentül hitték aztán, hogy a darabot ők komponálták. Christophe ismert egy ilyent, egy jónevü, jól megtermett, izgékony nemesembert, aki rögtön «kedves barátomnak» szólitotta, a karját szorongatta, a viharos lelkesedés tüntető kitöréseit zuditotta rá, a fülébe röhögött, tücsköt-bogarat összehordott és az önkivületig felcsapó rajongással keverte Beethovent, Verlaine-t, Fauré-t és Yvette Guilbert-t zagyva sületlenségei közé... Dolgoztatta Christophe-ot, de a fizetésről megfeledkezett. Tartozásait kézszoritásokkal törlesztette és avval, hogy villásreggelikre hivta meg. Végre valahára küldött aztán Christophe-nak husz frankot és Christophe megengedte magának azt az egyetlen fényüzést, hogy visszaküldte neki. Ezen a napon nem volt husz sou a zsebében s egy huszonöt centime-os bélyeget kellett vennie az anyjának irt levélre. Az öreg Louisá-nak névnapja volt; Christophe semmiért a világon nem akarta ezt elmulasztani: a jó asszony nagyon is számitott fia levelére, nem tudta volna nélkülözni. Pár hét óta Louisa kissé gyakrabban irt Christophe-nak, noha az irás nehezére esett. Szenvedett magányos élete miatt. De nem tudta volna rászánni magát arra, hogy elmenjen Párisba a fia után; nagyon is bátortalan volt, tulságosan ragaszkodott kis városához, templomához, házához, félt az utazásoktól. És különben is, ha szeretett volna is menni, Christophe erre nem küldhetett neki pénzt; hisz neki magának se volt minden nap.

Egyszer kapott egy küldeményt, mely nagy örömet okozott neki: Lorchentől jött, a fiatal parasztlánytól, aki miatt verekedése volt porosz katonákkal. Lorchen megirta neki, hogy férjhez megy; tudatta vele, hogy van az édes anyja; küld neki egy kosár almát, meg egy darab kalácsot, fogyassza el az ő tiszteletére. Ezen az estén Christophe-nál éppen böjt volt, hármas, sőt nagyheti böjt: az ablak mellett a falra akasztott szalámiból csak a madzag maradt meg. Christophe a szent remetékhez hasonlitotta magát, akiknek, szikláikon holló hozta a táplálékot. De ugy látszik, a hollónak sok dolga volt avval, hogy valamennyi remetének vigyen táplálékot, mert nem jött vissza többé.

Sok-sok kellemetlensége ellenére, Christophe megőrizte élénk jó kedvét. Fehérnemüjét maga mosta ki a mosdótáljában, maga fényesitette a cipőjét s közbe fütyörészett, mint egy rigó. Berlioz szavaival vigasztalta magát. «Emelkedjünk az élet nyomoruságai fölé s énekeljük könnyed hangon a jólismert vidám dallamot: Dies irae...» El is énekelte néha, megbotránkoztatva a szomszédokat, kik álmélkodva hallották, hogy az éneket hirtelen kacagással szakitja félbe.

Szigoruan szüzi életet élt. Azt szokták mondani, hogy «szeretőt csak az tarthat, aki gazdag s akinek semmi dolga sincs.» A nyomora, küzdelem a mindennapi kenyérért, a tulzott mértékletesség és az alkotás láza nem hagytak Christophe-nak sem időt, sem kedvet ahhoz, hogy az élvezetre gondoljon. Nemcsak közömbös volt az élvezet iránt; reakció volt nála Páris ellen az, hogy bizonyos erkölcsi aszketizmusra kényszeritette magát. Szenvedélyesen kivánta a tisztaságot, szenvedélyesen irtózott minden mocsoktól. Nem mintha a szenvedélyek ő fölötte nem uralkodtak volna. Voltak idők, amikor ő is hódolt nekik. De ezek a szenvedélyek szüziesek maradtak, még akkor is, mikor engedett nekik: mert nem az élvezetet kereste bennük, hanem azt, hogy egész lényében odaadja magát s érezze lényének teljességét. S mikor látta, hogy csalódott, dühösen eldobta magától szenvedélyeit. A bujálkodás nála nem olyan bün volt mint a többiek. A nagy Bün volt ez, mely bemocskolja az élet forrásait. Mindazok, akiknél a régi keresztény alapot nem temették el egészen a ráülepedett idegen rétegek, mindazok, akik még ma is izmos fajok fiainak érzik magukat, akik hősi fegyelem árán felépitették a Nyugat civilizációját, könnyen meg fogják ezt érteni. Christophe megvetette a kozmopolita társadalmat, melynek egyetlen célja, credo-ja az élvezet volt. Bizonyos, hogy helyesen cselekszünk, ha keressük a boldogságot, ha meg akarjuk szerezni az embereknek, ha le akarjuk küzdeni a lesujtó, pesszimista balhiedelmeket, melyek alatt a góthikus kereszténység husz százada óta görnyed az emberiség. De csak oly feltétel alatt, hogy azt az akaratot, mely mindenkinek biztositani akarja a boldogságot, nagylelkü hit vezérelje. S ehelyett, miről van szó? A legsiralmasabb önzésről. Az élvhajhászóknak egy kicsike csoportja minden igyekezetével azon van, hogy érzékeiknek a lehető legtöbb élvezetet nyujtsák a lehető legkisebb kockázat mellett s emellett nagyon szépen belenyugszanak abba, hogy a többieknek emiatt el kell sorvadniok. - Oh igen, semmi kétség sem lehet már afelől, milyen az ő szalon-szocializmusuk!... De vajjon ők maguk nem tudják-e, hogy kéjt prédikáló tanaik semmit se érnek, csak azoknak, akik a zsirban usznak, csak az olyan megtrágyázott élite-nek, mint amilyen az övék és hogy a szegényeknek csak méreg lehet?...

Christophe nem volt gazdag s nem is született arra, hogy meggazdagodjék. Ha keresett egy kis pénzt, sietett mindjárt zenére költeni; lemondott az ételről is, csakhogy hangversenyre mehessen. A legolcsóbb helyeket vette, az utolsó emeleten, a Chatelet-szinházban; elmerült a zenébe: a zene helyettesitette nála a vacsorát és a szeretőt. A hangversenyekre a boldogságnak olyan éhségével ment s olyan fogékonysággal az élvezetre, hogy még a zenekar tökéletlenségein sem tudott fennakadni; két-három órán át, olyan állapotban volt, mintha elernyesztette volna az üdvösség; sem a vétségek az izlés ellen, sem a hamis hangok nem váltottak ki belőle mást, mint elnéző mosolyt: a kritikát künn hagyta a kapuban; nem azért jött, hogy itéljen, hanem, hogy szeressen. Körülötte a közönség is átengedte magát, ugy mint ő, mozdulatlanul, félig lehunyt szemekkel, az álmok nagy zuhatagos áradatának. Christophe-nak az a látomása volt, hogy a sötétben a nép megbuvik s lelapul, mint egy óriási macska s költögeti magában a kéj és a vérontás káprázatait. A sürü és aranyos félhomályban titokzatosan domborultak ki egyes alakok, melyeknek ismeretlen bája és néma önkivülete csábitották Christophe tekinteteit és szivét; vonzódott hozzájuk; bennük hallgatta a zenét s végül összeolvadt velük testestül-lelkestül. Megtörtént, hogy egyik-másik észrevette ezt s közte meg Christophe közt a hangverseny folyamán azon homályos rokonszenvek egyike szövődött, mely behatol a lélek legbelsejébe, anélkül, hogy csak egyetlen határozott szó bármit is közölt volna saját öntudatunkkal s amelyből semmi se marad, mihelyt a hangversenynek vége van s megszakad az áram, mely egyesitette a lelkeket. Olyan állapot ez, melyet jól ismernek azok, kik szeretik a zenét, különösen, mikor fiatalok s mindent odaadnak magukból; a zenének a lényege annyira a szeretet, hogy csak akkor élvezünk teljesen, ha egy másik személyben élvezünk, s ezért a hangversenyen, a tömegben, szemeinkkel ösztönszerüleg keresünk egy barátot, akivel az egymagunknak tulnagy örömet meg szeretnők osztani.

Ezen egyórás barátok közt, akiket Christophe ki szokott magának választani, hogy jobban kiélvezze a zene édességét, volt egy arc, melyet minden hangversenyen ott látott s amely vonzotta őt. Egy kis grisette volt, aki bizonyára imádta a zenét, anélkül, hogy valamicskét is értett volna belőle. Olyan arcéle volt, mint egy állatkának, kicsi egyenes orra, mely alig emelkedett ki, egy kissé előre nyuló szája, s gyengéd álla vonalán tul, finoman ivelt szemöldöke és világos szemei: olyasféle gondtalan arcocska, melynek fátyla alatt a közönyös nyugalom burkában rejtezkedő örömet és nevetést lehet sejteni. A munkásosztály feslett leánykái, huncut fruskái közül való volt, kiknek lényéből még legjobban tükrözik az eltünt derü, az antik szobrok és Raphael alakjainak tiszta derüje. Csak egy pillanat ez az életükben, az élvezet első ébredése; aztán gyorsan kiüt rajtuk a bünözés bélyege. De legalább egy szép órát ők is átéltek.

Christophe gyönyörködve szokta elnézegetni: egy kedves arc jól esett szivének; tudta élvezni anélkül, hogy megkivánta volna; örömet, erőt, enyhülést - igen, majdnem erényt - meritett belőle. A leány - tán mondani sem kell - gyorsan észrevette, hogy nézi őt; és anélkül, hogy, gondoltak volna reá, magnetikus áram keletkezett közöttük. És mivel majdnem minden hangversenyen körülbelül ugyanazokon a helyeken találkoztak, nem tartott sokáig, mig megismerték egymás izlését. Bizonyos részleteknél megértő pillantást váltottak; ha a leánynak különösen tetszett egy frázis, egy kicsit kidugta a nyelvét, mintha megnyalná az ajkait; vagy ha azt akarta jelezni, hogy valami nem jó, csinos orrocskáját fitymálón elfintoritotta. Mikor igy arcokat vágott, nyilvánvaló volt nála bizonyos ártatlan szinészkedés, a mitől senki se tud szabadulni, ha tudja, hogy megfigyelik. Néha, mikor komoly darabot játszottak, komoly arckifejezést akart mimelni, és profilban ülve, mosolygó arccal, elmélyedő szemeinek szögletéből Christophe felé kandikált s vizsgálta, hogy nézi-e őt. Nagyon jó barátok lettek, anélkül, hogy valaha csak egy szót is váltottak volna vagy csak meg is próbálták volna - (legalább ami Christophe-ot illeti) - hogy a kijáratnál találkozzanak.

Végre egy esti hangversenyen a véletlen ugy hozta magával, hogy egymás mellé kerültek. Egy pillanatnyi mosolygó habozás után elkezdtek barátságosan csevegni. A leánynak bájos hangja volt és sok badarságot mondott a zenéről: mert semmit sem értett hozzá s olyan szinben akart feltünni, mint aki ért hozzá; de szenvedélyesen szerette. Szerette a legrosszabbat s a legjobbat, Massenet-t és Wagnert; csak a középszerü untatta. A zene gyönyör volt neki, beitta testének minden pórusával, mint Danaé az aranyesőt. Élt-halt Tristán előjátékáért és az Eroica-t avval a kéjes érzéssel élvezte, mintha zsákmányként megragadnák és vonszolnák tova a csatában. Elmondta Christophe-nak, hogy Beethoven süket néma volt és ő ennek ellenére, ha ismerte volna, képes lett volna őt nagyon szeretni, noha ugyancsak csunya volt. Christophe tiltakozott, hogy Beethoven nem volt olyan csunya; ekkor elkezdtek vitatkozni a szépségről és a rutságról; a leány elismerte, hogy minden az izléstől függ; ami szép az egyiknek, nem szép a másiknak. - Christophe azt kivánta inkább, hogy ne beszéljen; akkor sokkal jobban megértette őt. Mikor Izolda halálát játszották, a leány odanyujtotta neki a kezét; egészen veritékes volt; Christophe nem eresztette el a darab végéig; egybefonódott ujjaik közt az életáramnak ugyanazt a hullámát érezték.

Együtt mentek el; éjfélre járt az idő. Csevegve ballagtak fel a Quartier Latin-be; a leány belekarolt Christophe-ba s majd hogy a lakására nem vezette; de mikor a kapu elé értek s éppen készült neki mutatni az utat, Christophe elbucsuzott tőle, ügyet se vetve mosolyára és hivogató szemeire. A leányt egy pillanatra ámulat, majd düh szállta meg; aztán elkezdett hangosan kacagni, elgondolva, a férfi milyen ostoba volt; majd fölment a szobájába, levetkőzött s miközben elrakosgatta öltözékét, ismét ingerült lett s végül szép csendesen sirdogálni kezdett. Mikor egy hangversenyen viszontlátta Christophe-ot, sértődött, közönyös, metsző modort akart vele szemben tanusitani. De Christophe olyan jó fiu volt, hogy elhatározása megingott. Ujra elkezdtek csevegni, de most már a leány megőrzött bizonyos tartózkodó viselkedést. Christophe nyájasan beszélgetett vele, de nagyon udvariasan és komoly dolgokról, szép dolgokról, a zenéről, amit éppen játszottak s arról, hogy az mit jelent neki. A leány figyelmesen hallgatta s igyekezett, hogy ő is hasonlóan gondolkodjék. Christophe szavainak értelmébe gyakran nem tudott behatolni; de azért mégis hitt bennük. Hálás tisztelet töltötte el Christophe iránt, de nem igen mutatta neki. Hallgatólagos megegyezéssel csak a hangversenyen beszélgettek. A leány egyszer éppen diákok társaságában volt, mikor Christophe találkozott vele. Komolyan köszöntek egymásnak. A leány senki előtt se beszélt Christophe-ról. Lelke mélyén volt egy megszentelt kis tartomány, valami szép, tiszta, vigasztaló.

Christophe ilyeténképpen, tisztán jelenléte által, egyedül azon tény által, hogy létezett, kezdett csillapitó és erősitő befolyást gyakorolni. Ahol csak megfordult, öntudatlanul mindenütt nyomát hagyta belső világosságának. De mindenkinek inkább volt erről sejtelme, mint neki magának. Abban a házban, ahol lakott, voltak körülötte emberek, akiket nem látott soha és akik, anélkül, hogy sejtették volna, lassankint nem tudták kivonni magukat jótékony kisugárzásának hatása alól.

Christophe-nak több hét óta nem volt már pénze és hangversenyre még nagyheti böjtölés árán sem mehetett. Szobájában, mely a háztetők alatt volt, most, hogy beállt a tél, a hideg egész testét átjárta; nem tudott az asztalánál ülni mozdulatlanul. Elment hát hazulról s járt-kelt Párisban, hogy fölmelegedjék. Megvolt benne az a képesség, hogy időnként elfelejtse a körülötte nyüzsgő várost, s elmeneküljön az idő közeibe és végtelenjébe. Elég volt látnia a zajosan kavargó utca fölött a halott és fagyos holdat, az ég örvényében libegve vagy a nap korongját, a fehér ködben forogva, hogy az utca zsivaja elmosódjék, hogy Páris elmerüljön a határtalan ürességbe, hogy ez az egész élet csak mint egy régen, réges-régen, századok előtt kihalt élet árnyalakja tünjék fel neki... A természet nagy vad életének, melyet jól-rosszul eltakar a civilizáció köntöse, legparányibb, az emberek tömegétől nem is érzékelt jele is elég volt, hogy ez az élet a maga egészében feltámadjon a szemei előtt. A fü, mely az utcai kövek közt hajtott ki, egy vaskarika béklyóitól fojtogatott fa rügyezése, mely levegő és föld hijján senyvedett a kietlen boulevard-on; egy mellette lépdelő kutya, egy fölötte átrepülő madár, ez utolsó nyomai annak az állatvilágnak, mely az őskori világot betöltötte s melyet az ember kiirtani készült; egy légyraj; a láthatatlan járvány, mely egy városrészt pusztitott: - elég volt, hogy ennek az emberi melegháznak fullasztó levegője megsuhintsa arcát, a Föld Szellemének fuvallata s felkorbácsolja energiáját.

Ezeken a hosszu sétákon - mikor gyakran üres gyomorral járt-kelt s napokon át senkivel a világon nem beszélt - elálmodozott végeszakadatlanul. A nélkülözések és a hallgatás a tulságba vitték nála a beteges hajlandóságot. Éjente alvása kinos volt, az álom kifárasztotta: szüntelen előtte lebegett az öreg ház, a szoba, ahol mint gyermek élt; zenei ötletek ejtették meg s üldözték. Nappal szakadatlanul belső lényével beszélgetett és azokkal, akiket szeretett, a távollevőkkel és a megholtakkal.

Egy nyirkos decemberi délután, mikor dér fedte a megmerevedett pázsitokat, a házak tetői s a szürke kupolák szétfolytak a ködben és a fák, mezitelen, ösztövér, girbe-görbe ágaikkal az Oceán mélyében tenyésző növényzetekhez hasonlitottak, - Christophe, aki már előző este óta didergett s nem tudott felmelegedni, bement a Louvre-ba, melyet még alig ismert.

Ezideig a festészet nem nagyon hatotta meg. Tulságosan elmélyedt a belső világegyetemébe, semhogy jól tudta volna felfogni a szinek és formák világát. Csak zenei rezgéseik által hatottak rá és ezek csak elmásult visszhangot hoztak el neki. Kétségkivül ösztöne homályosan sejditette az azonos törvényeket, melyeknek egyaránt hódol a látható és a hallható formák harmóniája, valamint a lelkek mélységes rétegei is, melyekből a szineknek és hangoknak az élet két lejtőjét fürösztő két folyama buggyan fel. De ő csak az egyik lejtőt ismerte s tájékozatlan volt a szem királyságában, mely nem volt az övé. S igy a tiszta tekintetü, a fény világában királynőként uralkodó Franciaország legfinomabb, talán legtermészetesebb bájának titkába nem tudott betekinteni.

De még ha nagyobb lett volna is a kiváncsisága a festészet iránt, Christophe sokkalta inkább német volt, semhogy könnyen hozzá tudott volna szokni a dolgoknak ily egészen más látásához. Nem azon legujabb divatu németek közül való volt, kik megtagadják az érzésnek germán jellegét s elhitetik magukkal, hogy ők bolondulnak az impresszionizmusért s a francia tizennyolcadik századért, - ha ugyan véletlenül, az a meggyőződés nem vert bennük gyökeret, hogy jobban megértik, mint maguk a franciák. Lehet, hogy Christophe barbár volt; de ő nyiltan volt az. Boucher rózsás kis ülepei, Watteau kövér állacskái, az unatkozó pásztorok és a füzőikbe préselt dundi pásztorleányok, a tejszinhabos lelkek, Greuze erényes kacsintgatásai, Fragonard felgyüremlett ingecskéi, ez az egész költői levetkőztetés nem sokkal több érdeklődést ébresztettek benne, mint valamelyik elegáns és sikamlós napilap. Nem értette ennek a festészetnek gazdag és ragyogó harmóniáját; Európa e régi, legfinomultabb civilizációjának kéjes, néha mélabus álmai idegenek voltak neki. Ami a francia tizenhetedik századot illeti, ennek szertartásos ájtatosságát és pompázatos arcképeit sem tudta jobban élvezni; e kor mesterei közül a legkomolyabbaknak kissé hideg tartózkodása, a léleknek bizonyos szürkesége, mely Nicolas Poussin büszke vásznain és Philippe de Champaigne halovány alakjain borong, eltávolitották Christophe-ot a régi francia müvészettől. És az ujból semmit sem ismert. Ha ismerte, ugy bizonyára félreismerte volna. Az egyetlen modern festő, akinek elbüvölő hatását még Németországban érezte, a baseli Boecklin, nem igen készitette őt elő a latin müvészetre. És Christophe még mindig annak a benyomásnak a hatása alatt állt, amit e brutális géniusztól kapott, akin érezni lehetett a föld szagát s a hősi állatvilág nyersen büzlő fenevadjait, melyeket a földből felidézett. Szemei, melyek égtek még a nyers fénytől s hozzá voltak szokva e részeg vadember szineinek tobzódó keverékéhez, a francia müvészet fél-árnyalataival megtört és omlós harmóniáival nehezen tudott megbarátkozni.

De hiába, mindenki megadja az árát annak, ha idegen világban él. Tudtán kivül reátapad s rajta marad a bélyege. Hiába akarja magát az ember saját magába befalazni; egy napon azt veszi észre, hogy valami megváltozott benne.

Valami változás volt Christophe-ban ezen az estén, mikor a Louvre termeiben bódorgott. Fáradt volt, fázott, éhes volt, egyedül volt. Körülötte a homály kezdett leereszkedni a kihalt termekbe, az alvó formák megelevenedtek. Christophe némán, dermedten járt-kelt az egyptomi szfinkszek, az asszir szörnyetegek, a perzepoliszi bikák, Palissy ragadós kigyói közt. Ugy érezte, mintha tündérmesék légkörében volna; és szivében titokzatos megindultság kezdett gerjedezni. Az emberiség álma lebegte körül - a lélek különös virágai...

A képtár rezgő aranyporral behintett termeiben, a tündöklő és érett szinek kertjei, a képmezők közepette, ahol nincsen levegő, Christophe, akiben lappangott már a láz s akire leselkedett már a betegség, ugy érezte, mintha villám sujtotta volna le. Ment, ment, anélkül, hogy látott volna, a nélkülözéstől, a termek langyos melegétől s a képek orgiáitól elbódulva; a feje egészen elszédült. A Szajna partján huzódó csarnok végére érve, Rembrandt «Jó Szamaritánusa» előtt, hogy el ne essen, két kézzel rátámaszkodott a vaskorlátra, mely körülveszi a képet; egy pillanatra lehunyta a szemeit. Mikor ujra felnyitotta s rávetette őket a fényre, mely egészen közel az arcához szemben volt vele, meg volt igézve...

A napfény kialvófélben volt. A nappal messze volt már, halott volt már. A láthatatlan nap beleomlott az éjszakába. Az a varázslatos óra ez, amikor a káprázatok kilépni készülnek a napi munkáktól elbusult, mozdulatlan, elzsibbadt lélekből. Minden hallgat, csak ereink lüktetését halljuk. Nincs erőnk mozogni, lélekzeni is alig birunk már, szomoruak vagyunk, elengedjük magunkat, nem érzünk mást, csak hatalmas vágyat, hogy beleroskadjunk egy barát karjaiba, esedezve csodáért könyörgünk s érezzük, hogy el fog jönni... S ime! Aranyos hullámok özöne lángol az alkonyatban, visszahull a kalyiba falára, az embernek a vállára, aki a haldoklót viszi, megfüröszti ezeket az alázatos tárgyakat és szegényes lényeket s mindenből isteni szelidség és dicsőség árad. Isten maga az, aki rettenetes és gyengéd karjaival magához öleli e gyenge, rut, szegény, piszkos nyomorultakat, a tetves szolgát, kinek a harisnyája lecsuszik a sarkáig, a torz és ijedt arcokat, melyek kinlódva odatódulnak az ablakhoz, ezeket az elfásult lényeket, kik a rémülettől szorongva hallgatnak - Rembrandtnak ezt az egész szánalmas emberiségét, ezt a nyáját a sötét és guzsbakötött lelkeknek, kik csak várni tudnak, remegni, sirni, imádkozni. - De a Mester itt van. El fog jönni, tudják, hogy el fog jönni. Őt magát nem látják; de látják sugárkoszoruját s a fényesség árnyékát, melyet ráhullat az emberekre...

Christophe kiment a Louvre-ból, támolygó léptekkel. Fájt a feje. Nem látott semmit se már. Az utcán, az esőben, alig látta már a tócsákat a gyalogjáró kövei közt s a vizet, mely a cipőjéből csurgott. A sárgás ég, a Szajna fölött, napszálltakor, kigyulladt valami belső fénytől - mintha lámpafény lett volna. Christophe szemeiben magával vitte ennek a képnek igézetét. Ugy tetszett neki, hogy semmi nem létezik: nem, a kocsik nem rengették a kövezetet irgalmatlan robajjal; a járókelők nem ütköztek egymásba nedves esernyőikkel; ő nem az utcán járt; talán otthon ült a lakásán s álmodozott; talán nem is létezett már... És egyszerre csak, hirtelen, - (oly gyenge volt)! - szédülés fogta el s érezte, hogy elbukik, mint valami tömeg, fejjel előre... Olyan gyorsan jött, mint a villámcsapás: összeszoritotta az ökleit, feltápászkodott s tartásában visszanyerte a biztonságot.

Pontosan ebben a pillanatban, abban a másodpercben, mikor öntudata felbukkant az örvényből, tekintete beleütközött, az utca tulsó oldalán, egy tekintetbe, melyet jól ismert s mely hivni látszott őt. Kissé megütődve megállt s tünődött, hol is látta már. Csak egy perc multán ismerte föl a két szomoru és szelid szemet: a kis francia nevelőnő volt, akit ő miatta kergettek el a helyéről Németországban s akit azóta annyiszor keresett, hogy bocsánatot kérjen tőle. A leány is megállt, a járókelők kavargó tömegében és nézte őt. Majd hirtelen azt látta, hogy a lány a népáradattal szembe iparkodik menni s lelép a kocsijáróra, hogy átjöjjön hozzá. Christophe eléje sietett; de a kocsiknak szünni nem akaró torlódása szétválasztotta őket; még egy pillanatig figyelte, mint küzködik a leány, az élő falnak tulsó oldalán; minden áron át akart jutni hozzá, de egy ló meglökte, elcsuszott, lebukott a ragadós aszfaltra s majdnem elgázolták. Mikor, egészen besározva, fölkelt, és valahogy sikerült átjutnia a tulsó oldalra, a leány eltünt már.

Utána akart sietni, de most még fokozottabb szédülés fogta el: le kellett erről mondania. A betegség mindegyre közelgett: érezte, de nem akart tudni róla. Makacskodott, nem akart mindjárt haza menni s a leghosszabb utat választotta. Hiábavaló önkinzás volt: el kellett ismernie, hogy le van győzve; a lábai roskadoztak, alig tudta már magát vonszolni, csak nagy nehezen jutott el hazáig. A lépcsőn fulladozott, le kellett ülnie a fokokon. Mikor felért jéghideg szobájába, ismét makacskodott, nem akart ágyba feküdni; leült egy székre, ugy ahogy volt, egészen átázva, elnehezült fejjel s ziháló mellel, belezsibbadva olyan zenékbe, melyek ugy sajogtak, mint ő. Schubert Befejezetlen Szimfóniájá-nak egyes frázisai zsongtak a fülében. Szegény kis Schubert! Mikor ezt a szimfóniát irta, ő is egyedül volt, lázas volt, ő is a fél-dermedtségnek abban az állapotában volt, mely megelőzi a nagy álmot; álmodozott egy zugban a tüz mellett; zsibbadt zenék, miként állott vizek, lebegtek körülötte; elidőzött velük, mint a félálomban szendergő gyermek, kinek tetszik a történet, amit önmagának mesél s egy-egy részletet huszszor is elismétel; jön az álom: jön a halál... - És Christophe hallotta elsuhanni azt a másik zenét is, mely forró kezekkel, lehunyt szemmel, bágyadtan mosolyogva, sóhajoktól dagadozó szivvel a szabaditó halálról álmodozik: - Bach Cantaté-jának első kardalát: «Én jó Istenem, mikor halok meg?»... Jól esett belesüppednie az omlós zenei frázisokba, melyek lassan gyürüzve hullámzanak, a távoli és fátyolos harangok zümmögésébe... Meghalni, felolvadni a föld békéjében!... «Und dann selber Erde werden»...

Christophe lerázta ezeket a beteges gondolatokat, az elgyengült lelkekre leselkedő szirén gyilkos mosolyát. Fölkelt s megpróbált föl-alá járni a szobában; de nem tudott a lábán megállani. Didergett a láztól. Vissza kellett feküdnie az ágyba. Most már érezte, hogy ezt komolyan kell venni; de nem rakta le a fegyvert; nem azok közül való volt, akik, ha betegek, mindjárt átengedik magukat a betegségnek; ő viaskodott, nem akart beteg lenni s legfőképpen el volt szánva arra, hogy nem fog meghalni. Odahaza várta őt szegény édes anyja. És a müvét be kellett fejeznie: nem engedi megölni magát. Összeszoritotta vacogó fogait, megfeszitette akaratát, mely szét akart omlani: mint a jó uszó, aki a testét elboritó hullámok közt sem adja fel a tusát. Minden pillanatban elmerült: félrebeszélt, összefüggéstelen képek, szülőföldjének és párisi szalónoknak emlékei szállták meg, ritmusok és frázisok, melyek végeszakadatlanul forogtak, kavarogtak, mint a lovak a cirkuszban; aztán hirtelen egy lökés rázta meg: a Jó Szamaritánus aranyhullámu fénye; a rémülettől révült alakok az árnyékban; és aztán örvények, éjszakák. Majd ujra felbukkant a felszinre, széjjelszaggatta a vigyorgó rajokat, görcsösen összeszoritotta ökleit és állkapcsát. Belekapaszkodott mindazokba, akiket a jelenben s a multban szeretett, a barátnőbe, kinek arca nemrégiben egy pillanatra elébe tünt, édes anyjába és saját elpusztithatatlan lényébe is, melyet ugy érzett, mint egy sziklát: «la mort n'y mord»... «Nem fog rajta a halál foga.» De a sziklát ujra elboritotta a tenger; egy hullám átcsapott fölötte s a lélek nem tudta magát tartani; a tajtékzó habok vitték, sodorták. Christophe küzködött deliriumában, esztelen szavakat mondott, vezényelt és eljátszott egy-egy képzeletbeli zenekart: harsonák, trombiták, cintányérok, üstdobok, fagottok, nagybőgők... nyekergett, fujt, dobolt veszett szilajsággal. Belső zene forrt benne lobogva. Hetek óta, mióta nem hallhatott zenét s nem játszhatott, olyan volt, mint a gőz nyomásától a szétrobbanásig feszülő katlan. Bizonyos makacs zenei frázisok, mint csavaros szegek, furakodtak agyvelejébe, repesztették a dobhártyáját s ugy megkinozták, hogy üvölteni tudott volna. Mikor aztán tulesett egy-egy ilyen rohamon, visszahanyatlott vánkosára, halálosan kimerülve, veritékben uszva, kerékbe törve, lihegve, fulladozva. Ágya mellé odaállitotta a vizes kancsót s nagy kortyokat ivott belőle. A szomszéd szobákból áthangzó nesztől, a becsapódó ajtók zajától mindegyre felriadt. Érzékeit a körülötte összezsufolt emberek utálatának káprázata ejtette meg. De akarata nem szünt meg viaskodni; egyre fujta a harsány, harci riadókat, melyek csatára tüzeltek az ördögök ellen... «Und wenn die Welt voll Teufel wär und wollten uns verschlingen, so fürchten wir uns nicht so sehr...» («És ha a világ ördögökkel volna tele s fel akarnának falni bennünket, akkor se félünk oly nagyon...»)

És a tüzben izzó sötétségek óceánja, mely lényét hömpölygette, hirtelen elpihent, fény derengett, a hegedük és violák elkezdtek megenyhülten suttogni, a trombiták és kürtök nyugodtan a dicsőséget zengeni, mialatt, majdnem mozdulatlanul, mint egy nagy fal, fölmeredt a beteg lélekből egy megrendithetetlen ének, mint J. S. Bach egyik templomi kardala.

Miközben a láz kisértetei és a mellét fojtogató fulladozás ellen viaskodott, tétova tudatára ébredt annak, hogy szobájának ajtaja kinyilt és egy asszony lépett be rajta, gyertyával a kezében. Azt hitte, ez is csak káprázat. Szólni akart. De nem tudott és visszaroskadt. Ha az öntudat egy-egy hulláma nagy ritkán felsodorta őt a mélyből a felszinre, érezte, hogy megigazitják a vánkosát; takarót tesznek a lábaira, hogy valami van a háta alatt, ami égeti; vagy az ágy lábánál ülve látta ezt az asszonyt, kinek az arca nem volt neki egészen ismeretlen. Aztán egy másik alak jött, egy orvos, ki fülét a mellére téve vizsgálta. Christophe nem hallotta, mit mondanak; de kitalálta, hogy arról beszélnek, hogy elszállitják a kórházba. Megpróbált tiltakozni, kiabálni, hogy nem megy oda, hogy itt akar meghalni, egészen egyedül; de csak érthetetlen szavak jöttek ki a száján. Az asszony mégis megértette őt: mert védelmére kelt s megnyugtatta. Egészen kimerült bele, hogy kitalálja, ki lehet ez az asszony. S mihelyt, hallatlan erőfeszitésekkel, képes volt egy összefüggő mondatot kiejteni, megkérdezte tőle, hogy kicsoda. Az asszony azt felelte neki, hogy padlásszobája szomszédos az övével, hogy a fal tulsó oldalán hallotta a nyögését s bátorkodott bejönni hozzá, abban a hiszemben, hogy szüksége lehet segitségére. S megkérte őt, a tisztelet hangján, hogy ne fárassza el magát a beszéddel. Christophe engedelmeskedett neki. Különben is valósággal összetörte erejének ez a megfeszitése; mozdulatlanul maradt hát és hallgatott; de agya nem szünt meg dolgozni, kinosan szedegette össze a szétszórt emlékeket. Vajjon, hol látta őt?... Végre eszébe jutott: igen, a padlásszobák folyosóján találkozott vele; cseléd volt, Sidonie-nak hivták.

Félig lehunyt szemmel elnézte őt, anélkül, hogy a lány őt látta volna. Kistermetü volt, az arca komoly, a homloka kidomborodott, felfésült haja szabadon hagyta halovány, erősen csontos arcát és halántékait, az orra rövid volt, világoskék szemeinek tekintete szelid és alázatos, vastag felső és alsó ajka szorosan zárt, arcának bőre vérszegény, megjelenése alázatos, tartózkodó, kissé merev. Buzgón és hallgatag alázatossággal szorgoskodott Christophe körül, bizalmaskodás nélkül, soha nem feledkezve meg arról, mily tartozkodóan kell viselkednie egy cselédnek, aki tudja a különbséget a társadalmi osztályok közt.

Mégis, lassankint, mikor Christophe már jobban volt s elcseveghetett vele, Christophe nyájas jószivüsége rábirta Sidoniet arra, hogy kissé szabadon beszélgessen; de mindig vigyázott magára; voltak bizonyos dolgok, amiket - nyilvánvaló volt - nem mondott el. Az alázatosság összevegyült nála a büszkeséggel. Christophe megtudta tőle, hogy bretagne-i. Apját otthon hagyta a faluban; róla nagy titoktartással beszélt; de Christophe könnyen kitalálta, hogy egyebet se csinál, csak iszik, lustálkodik s kizsákmányolja a leányát; s a leány nem szólt semmit s csupa gőgből, hagyta magát kizsákmányolni; soha el nem mulasztotta volna, hogy havi bérének egy részét elküldje neki, de azért rászedni nem hagyta magát. Volt egy fiatalabb nővére, aki tanitónői képesitőre készült s akire nagyon büszke volt. Iskoláztatásának majdnem minden költségét ő fizette. Konok szivóssággal feküdt neki a munkának.

Christophe sehogyse tudta ezt megérteni; kezdte faggatni, hogy jobban megértse, bátoritotta, hogy beszéljen. De Sidonie nem igen mondhatott neki egyebet, csak egyhangu életét beszélhette el, mennyi kinnal jár megkeresni a mindennapi kenyeret, ő bizony nem ragaszkodik az élethez: a munkától nem fél, szükségét érzi a munkának, majdnem élvezet neki. Arról ami legjobban nyomta, az unalomról, nem beszélt. Christophe kitalálta ezt. Lassankint belátott a lelkébe, olvasott benne, annak a nagy rokonszenvnek ösztönös sejtelmével, melyet a betegség élesitett ki s még mélyebbre hatóvá tett azoknak a megpróbáltatásoknak emléke, melyeken édes anyja ment át, ki hasonló életet élt. Ugy látta, mintha maga élte volna át ezt a komor, egészségtelen, természetellenes életet, - azt, amelyet a polgári társadalom szokott a cselédeknek kiszabni: - látta gazdáit, akik nem gonoszak, hanem közömbösek s akiknél néha napok mulnak el, hogy azon kivül, ami a szolgálattal összefügg, csak egy szót is szólnának hozzá. S mulnak, mulnak az órák, a fullasztó konyhában, melynek állványokkal eltorlaszolt ablaka egy piszkos fehér falra nyilt. Minden öröme abban állt, ha hanyagul megdicsérték, hogy jó volt a mártás és szépen sütötte meg a pecsenyét. Befalazott élet, levegő nélkül, jövő nélkül, a vágy és a remény egyetlen villanása nélkül, érdeklődés nélkül valaki vagy valami iránt. A legrosszabb időszak az volt, mikor gazdái nyaralni mentek. Takarékosságból nem vitték magukkal, kifizették a havi bérét, de nem fizették meg neki az utiköltséget, hogy hazamenjen a falujába; ám azt megengedték neki, hogy a saját költségén haza utazzon. De nem akart menni s nem is mehetett. Igy aztán egyedül maradt a házban, jóformán egészen magára hagyatva. Sétálni nem igen volt kedve, a többi cselédekkel se igen állt szóba, mert durvaságuk, romlott erkölcseik miatt megvetette őket. Mulatni nem járt: a természete komoly volt, takarékos volt, félt, hogy rossz társaságba keveredhetik. Ott üldögélt a konyhájában vagy a szobájában, ahol a kémények fölött eltekintve láthatta egy fának a tetejét, egy kórháznak a kertjében. Olvasni nem szokott, próbált dolgozni, elzsibbadt, unatkozott, sirt unalmában; volt egy különös képessége, tudott sirni, egyfolytában, vég nélkül. De mikor tulságosan unatkozott, már sirni se tudott többé, olyan volt, mintha megfagyott, a szive kihalt volna. Aztán összeszedte magát; vagy az élet magától visszatért belé. Vissza-vissza gondolt a nővérére, el-elhallgatta egy távoli kintorna muzsikáját, ábrándozott, kiszámitotta hány napig fog tartani, mig evvel vagy avval a munkával elkészül, ennyi vagy annyi pénzt megkeres; a számitásaiban hibákat csinált; ujra elülről kezdte őket; közben elaludt. Igy teltek napjai...

A lehangoltság e rohamaival váltakoztak a gyermekes és incselkedő vidámság ébredései. Csufot üzött másokból és saját magából. Meg szokta figyelni gazdáit és itéletet is szokott mondani róluk, a gondokról, amiket a tétlen élet okozott nekik, urnője szédüléseiről és buslakodásairól, ennek az ugynevezett élite-nek ugynevezett foglalatosságairól, az érdeklődésről, amit egy kép, egy zenedarab, egy verses könyv iránt tanusitottak. Józan érzéke egy kissé durva volt s egyformán távol állt a nagyon párisias cselédek snobizmusától s a nagyon falusias cselédek otromba butaságától, akik csak azt csodálják, amit nem értenek, s éppen mert ilyen volt, bizonyos tisztelettel vegyes lekicsinylést mutatott a zongorabillegetések, a hülye fecsegések, a tökéletesen haszontalan s ráadásul unalmas szellemi dolgok iránt, melyek e hazug életet élő emberek életében oly nagy helyet foglalnak el. Nem tudta megállani, hogy össze ne hasonlitsa a reális életet, mellyel ő birkózott, ennek a fényüző életnek élvezeteivel és kinjaival, melyben mindent, mintha az unalom kovácsolt volna. Mindent természetesnek talált, a gonosz embereket és az ostobákat. - Kell, hogy legyen mindenből, enélkül világ nem lehet, szokta mondani.

Christophe azt képzelte, hogy vallásos hite tartja fenn; de egy napon, mikor szóba jöttek mások, a gazdagabbak és boldogabbak, igy szólt:

- A forradalom? Óh! addig még sok viz elfolyik a hidak alatt. Nem hiszek én ezekben a bolondságokban. Mindig igy lesz az, amig a világ világ lesz.

Christophe ugyancsak elcsodálkozott ezen a nyugodt materializmuson. Nem merte neki ezt mondani:

- Hát ha ez igy van, nem borzasztó, hogy az embernek csak egy élete van s az olyan legyen, mint a magáé, mig sok más ember boldogan él.

Sidonie, ugy látszik kitalálta, hogy mit gondolt, s beletörődő, kissé gunyos flegmával folytatta:

- Az embernek ebbe is bele kell nyugodni. Mindenki nem ütheti meg a főnyereményt. Nekem nem ütött be, ki tehet róla!

Még csak arra se gondolt, hogy Franciaországon kivül (mint ahogy Amerikában ajánlotta is neki) keressen jövedelmezőbb helyet. Az a gondolat, hogy elhagyja az országot, sehogyse ment a fejébe.

A lelke mélyén volt egy bizonyos kétkedő és gunyolódó fatalizmus. Valóban abból a fajból való volt, melynek kevés hite van, vagy egyáltalán nincs, melynek kevés szellemi oka van, hogy szeresse az életet s mégis óriási benne az életakarat - a francia szántó-vető népnek a gyermeke volt, mely dolgos és érzéketlen, fondorkodó és alázatos, mely nem nagyon szereti az életet, de azért ragaszkodik hozzá s amelynek nincs szüksége mesterkélt bátoritásokra, hogy megőrizze bátorságát.

Christophe, aki még nem ismerte őt, csodálkozott, hogy ennél az egyszerü leánynál semmi érdeklődést nem tapasztal a hit iránt; bámulta örömtelen és céltalan életéhez való ragaszkodását s mindennél jobban, kemény erkölcsi érzékét, mely semmire se támaszkodott. Mindezideig a földmivelő francia népet csak a naturalista regényeken s a kortársi, párisi irócskák elméletein keresztül látta, akik a pásztorjátékok és a Forradalom iróinak visszájára, ugy szerették ábrázolni a természet emberét, mint egy bünös állatot, még pedig azért, hogy igazolják a saját büneiket... Meglepte őt az a felfedezése, hogy Sidonie tisztessége nem ismer megalkuvást. Nála ez nem az erkölcs dolga volt, hanem az ösztöné és a büszkeségé. Megvolt a maga arisztokratikus gőgje. Mert ostobaság azt hinni, hogy aki azt mondja: nép, evvel azt mondja: plebejus. A népnek is megvannak a maga arisztokratái, mint ahogy a polgárságnak is megvannak a maga plebejus lelkei. Értve arisztokratákon az olyan lényeket, kiknek tisztábbak az ösztönei, talán tisztább a vérük, mint a többieknek s akik tudják ezt, kik tudatára ébredtek annak, hogy mik és büszkék arra, hogy le nem sülyednek. Ezek mindenesetre kisebbségben vannak; de, még ha félre taszitják is őket, mindenki tudja, hogy ők az elsők; s már puszta jelenlétükkel is féken tartják a többieket. A többiek kénytelenek utánuk igazodni vagy ugy tenni, mintha róluk vennének példát. Minden tartomány, minden falu, az emberek minden csoportja bizonyos mértékben az, amik az arisztokratái; s aszerint, hogy mik, a közvélemény egyik helyt rendkivül szigoru, másutt laza. A többségek anarchikus gondolkodása, amit manapság látunk, semmit se fog változtatni a néma kisebbségek ezen belső tekintélyén. Sokkal veszedelmesebb az utóbbiakra nézve, hogy gyökerestül elszakadnak a hazai rögtől s széjjelszóródnak messze a nagy városokban. De még igy is, idegen környezetekbe tévedve, egymástól elszigetelve, fenntartják magukat a jó fajból való egyéniségek, anélkül, hogy elvegyülnének a környezetükbe. Mindabból, amit Christophe Párisban látott, Sidonie jóformán semmit se ismert s nem is igyekezett belőle semmit se ismerni. Az ujságok érzelgős és szennyes irodalma épp oly kevéssé hatott rá, mint a politikai hirek. Még azt se tudta, hogy vannak Munkás Egyetemek; és ha tudott volna róluk, valószinü, hogy épp oly kevéssé jutott volna eszébe meghallgatni az előadásaikat, mint a prédikációkat a templomban. Végezte a dolgát s gondolta a maga gondolatait; s avval nem törődött, hogy a másokét gondolja. Christophe gratulált neki ehhez.

- Mi van ebben meglepő? - mondta. Én olyan vagyok, mint a többi emberek. Hát ön nem látott franciákat?

- Egy éve már, hogy köztük lakom - mondta Christophe; és nem találkoztam közöttük eggyel sem, aki mással látszott volna törődni, mint a maga mulatságával. Vagy mint avval, hogy majmolja azokat, akik mulatnak.

- No persze, - mondta Sidonie. Ön csak gazdagokat látott. A gazdagok mindenhol egyformák. Ön még semmit se látott.

Most kezdett csak fogalmat szerezni arról a francia népről, mely az örökkévaló fennmaradásnak benyomását teszi, mely egy testet alkot földjével, mely épp ugy, mint a földje, annyi hóditó fajt, annyi egynapos urat látott letünni s amely maga el nem tünik sohasem.

Mindenek előtt az nyugtalanitotta, hogy meg kell téritenie Sidonie-nak azt az összeget, amit ő érette adott ki, mialatt beteg volt. Mivel egyelőre lehetetlen volt még csak gondolnia is arra, hogy Párisban munka után szaladgáljon, el kellett magát szánnia, hogy levelet ir Hecht-nek: arra kérte őt, legyen szives előleget adni neki a legközelebbi munkára. Hecht a közömbösségnek és a jótékonyságnak nála szokásos keverékével két hétnél tovább várakoztatta a válaszra - két hétig, mely idő alatt Christophe emésztette magát, jóformán az ételhez sem akart hozzányulni, amit Sidonie hozott neki s csak egy kevéske tejet és kenyeret fogadott el tőle, amit valósággal rákényszeritett, utána meg rögtön szemrehányást tett magának, hogy az árát nem kereste meg: - ezek után megkapta Hecht-től, egy szó irás nélkül, a kért összeget; azon pár hónap alatt, mig a betegsége tartott, Hecht egyetlen egyszer sem próbálta megtudni, hogy érzi magát. Lángész volt abban, hogyan kell magát meg nem szerettetnie, még ha jót cselekszik is. Különben nem szeretett akkor sem, mikor jót cselekedett.

Sidonie délután meg este, mindennap bejött hozzá egy kis időre. Elkészitette Christophe ebédjét. Nesztelenül járt-kelt; végezte a dolgát feltünés nélkül; s mikor látta, hogy Christophe fehérnemüje milyen züllött állapotban van, nem szólt semmit, elvitte magával; hogy kijavitsa. Viszonyukba észrevétlenül valami gyengédebb vonzalom szövődött. Christophe hosszan elbeszélgetett vele édes anyjáról. Sidonie megindultan hallgatta; odaképzelte magát a távolba Louisa helyébe; s Christophe iránt anyai érzelmeket kezdett táplálni. Christophe, miközben elbeszélgetett vele, ilyen áluton próbálta kielégiteni lelkét, mely családi szeretetre szomjazott, aminek hijját még jobban sinyli az ember, mikor gyenge és beteg. Sidonieval közelebb érezte magát Louisához, mint bárki mással. Néha bizalmasan azokat a szomoruságait is elmondta neki, melyek mint müvészt bántották. Sidonie szeliden sajnálkozott rajta, de ebben volt egy kis guny is a szellemi fájdalmak iránt. Ez is anyjára emlékeztette s jól esett neki.

Christophe szerette volna Sidoniet bizalmas vallomásokra birni; de Sidonie sokkal kevésbé volt közlékeny, mint ő. Tréfálkozva többször is kérdezte tőle, vajjon nem fog-e férjhez menni. Sidonie a tréfálkozó beletörődésnek nála szokásos hangján azt felelte, hogy «egy cselédnek nem szabad férjhez menni: ez sok galibával járna. Aztán meg a választást jól el kell találni s ez bizony nem könnyü dolog. A férfiak gyalázatos gazfickók. Udvarolnak a lánynak, amig pénze van s aztán szépen ott hagyják a faképnél. Látott már ilyet eleget: egy csepp kedvet se érez ahhoz, hogy ő is igy járjon.» Azt nem vallotta be, hogy egyszer már jegyben járt s a házasság abba maradt, mert «a jövendőbelije» cserben hagyta, mikor látta, hogy egész keresetét a családjának adja. - Christophe gyakran látta, hogy Sidonie eljátszadozik egy velük egy házban lakó család gyermekeivel. Ha egyedül találta őket a lépcsőházban, nem egyszer megtörtént, hogy szenvedélyesen megcsókolta őket. Christophe odaképzelte őt az egyik uri dáma helyébe, akit ismert. Sidonie sem ostobább, sem csunyább nem volt másoknál; Christophe akárhányszor elgondolta, hogy jobban odaillene azokra a helyekre, melyeket ezek a dámák betöltenek. Ennyi hatalmas életerő el legyen temetve, anélkül, hogy törődne vele valaki! S viszont mennyi az eleven halott, akik ellepik a földet s a napon elveszik mások elől a helyet és a boldogságot!...

Christophe nem volt bizalmatlan Sidonie iránt. Gyengéd, nagyon is gyengéd vonzalmat érzett iránta: ugy hagyta magát tőle becézni, mint egy nagy gyerek..

Bizonyos napokon Sidonie levertnek látszott; Christophe ezt a napi munkájának tulajdonitotta. Egyszer a beszélgetésük közepén hirtelen fölkelt s magára hagyta Christophe-ot, avval a kifogással, hogy valami dolga van. Végre, éppen egy olyan nap után, mikor Christophe még több bizalmat tanusitott iránta, mint rendesen, Sidonie egy időre abbahagyta a látogatásait s mikor ujra kezdett bejárogatni hozzá, már csak kényszeredetten beszélgetett vele. Tünődött, vajjon mivel sérthette meg. Meg is kérdezte tőle. Sidonie élénken azt felelte neki, hogy semmivel; de ezután mind jobban eltávolodott tőle. Néhány nappal ezután tudatta vele, hogy el fog menni: felmondott s kilép a szolgálatból. Hideg és erőltetett szavakkal megköszönte iránta való jóságát, jó egészséget kivánt neki és az édes anyjának s elbucsuzott tőle. Christophe-ot annyira meglepte ez a hirtelen elutazás, hogy azt se tudta, mit mondjon neki; megpróbálta tudakolni az okokat, melyek e lépésre birták: Sidonie felelt ugyan, de kitérően. Christophe megkérdezte, hová fog menni: erre már nem felelt; s hogy a további kérdezősködésnek elejét vegye, távozni készült. Elindult az ajtó felé; a küszöbön Christophe kezet nyujtott neki. Sidonie kissé élénken megszoritotta; de arca semmit el nem árult; mindvégig megőrizte merev és fagyos kifejezését. Elment.

A tél mintha örökké akart volna tartani. Nedves, ködös, sáros tél volt. Hetek multak el, hogy ki nem bujt a nap. Bár Christophe állapota javult, még mindig volt egy fájdalmas szurás, egy sebhely, még nem gyógyult meg teljesen. A bal tüdejében mely lassan forradt s ideges köhögési rohamok lepték meg és emiatt éjjel nem tudott aludni. Az orvos megtiltotta neki, hogy kimozduljon a szobából. Éppen igy azt is rendelhette volna neki, hogy utazzon le a Rivierára vagy a Kanári-szigetekre. Állandóan nem ülhetett otthon, ki kellett járnia. Ha nem ment volna le ebédelni, bizony az ebéd nem jött volna el érte. Az orvos rendelt neki gyógyszereket is, amelyeket nem volt módjában megfizetni. Éppen ezért le is mondott arról, hogy az orvosoktól kérjen tanácsot: hiábavaló pénzköltés lett volna; velük sohase állt jó lábon; nem tudták egymást megérteni: az orvosok világa, meg az övé, két ellentétes világ volt. Az orvosok gunyos és kissé lenéző részvéttel voltak a fiatal müvész, e szegény ördög iránt, ki azt tartotta magáról, hogy ő maga egy egész külön világ s akit az élet folyama ugy sodort ide-oda, mint egy szalmaszálat. Valósággal megalázta az, hogy ezek az emberek tapogatják, gyömöszölik. Szégyelte beteg testét. - Hogy fogok örülni, mikor ő meg fog halni, gondolta mágában.

Annak ellenére, hogy magára volt hagyatva, beteg volt, nyomorban élt s annyi oka volt szenvedni, Christophe türelmesen viselte sorsát. Soha nem volt ily türelmes. Maga is csodálkozott ezen. A betegségnek gyakran van jótékony hatása. Megtörvén a testet, fölszabaditja a lelket; megtisztitja; az éjszakákon, napokon át tétlenségre kárhoztatott betegnek az agyában olyan gondolatok kelnek, melyek félnek a tulnyers világosságtól, melyeket eléget az egészség napja. Aki sohase volt beteg, sohasem ismerte magát teljesen.

A betegség különös enyhülést hozott Christophe-nak. Kiirtotta lényéből azt, ami a legdurvább volt benne. Finomabb érzékkel érezte most már azoknak a titokzatos erőknek a világát, melyek benn vannak mindnyájunkban s amelyeket nem hallunk az élet zsivaja miatt. Mióta azt a néhány lázas órát töltötte a Louvre-ban, melyeknek legkisebb emlékei is beléje vésődtek, olyan légkörben élt, mely hasonlatos volt ahhoz, mely a Rembrandt képéről áradt melegen, mélyen, szeliden. Ő is érezte szivében egy láthatatlan napnak varázslatos reflexeit. És bár hite nem volt már, tudta, hogy nincs egyedül: egy Isten tartja a kezénél fogva s vezeti oda, ahova kell, hogy eljusson. Mint egy kis gyermek, ugy bizta rá magát.

Évek óta most történt először, hogy kénytelen volt pihenőt tartani. A lábbadozás bágyadtsága is pihenő volt neki, a rendkivüli szellemi feszültség után, mely betegségét megelőzte s még most is hasogatta. Christophe, aki hónapok óta mintegy belemerült az örökös «vigyázz» állapotába, érezte, hogy tekintetének merevsége lassankint lazulni kezd. Éppen olyan erős volt, mint azelőtt, s megerősödött benne az emberszeretet. A lángésznek hatalmas, de egy kissé monstruózus élete a háttérbe vonult; arra ébredt, hogy éppen olyan ember, mint a többiek, lehámlott róla az elmének minden fanatizmusa, s mindaz, ami a cselekvésben durva és könyörtelen. Semmit se gyülölt már; nem gondolt már az izgató dolgokra, vagy ha igen, csak vállvonogatással; kevesebbet foglalkozott a saját kinjaival s többet a másokéval. Mióta Sidonie emlékeztette őt az alázatos lelkek néma szenvedéseire, kik a földkerekség minden pontján panaszkodás nélkül viaskodnak, ezekben a lelkekben megfeledkezett magáról. Őt, aki rendesen nem volt érzelmes, megejtették most annak a misztikus gyengédségnek rohamai, mely a gyengeség és betegség virága. Esténkint, ablakán kikönyökölve, hallgatva az udvar fölött az éjszaka titokzatos hangjait... vagy a szomszéd házból átcsengő éneket, mely a messzeségben meghatóbbnak tetszett, vagy a kis leányt, ki zongoráján naivul Mozart-ot billegette... ezt gondolta:

- Ti valamennyien, akiket szeretek s akiket nem ismerek! Ti, akiket az élet nem sujtott le, akik nagy dolgokról álmodoztok, melyekről tudjátok, hogy sohasem fognak megvalósulni, kik küzködtök egy ellenséges világgal, - azt akarom, hogy elérjétek a boldogságot - oly jó boldognak lenni!... Óh barátaim, tudom, hogy itt vagytok s felétek nyujtom karjaimat... Egy fal van közöttünk. Egyenkint zuzom szét ezeket a köveket, de egyuttal összezuzom magamat is. Eljutunk-e valaha egymáshoz? Eljutok-e hozzátok, mielőtt elém mered egy másik fal: a halál!... Sebaj! hadd legyek egyedül, egész életemben, csak dolgozhassam tiértetek, a ti javatokra s ti szeressetek engem egy kicsit, később, a halálom után!...

A lábbadozó Christophe igy itta annak a két jó dajkának a tejét, akiknek a neve: «Liebe und Noth.» (Szeretet és Nyomor.)

Akaratának ebben az elernyedésében szükségét érezte annak, hogy másokhoz közeledjék. És jóllehet nagyon gyenge volt még s bár vétett evvel az okosság ellen, kijárt sétálni a kora reggeli órákban, mikor a népes utcákból sürü hullámokban özönlött a nép a távoli munka felé vagy este, mikor hazatért. Bele akart merülni az emberi rokonszenv üditő fürdőjébe. Ám azért nem beszélt senkivel. Nem is kereste, hogy szót váltson az emberekkel. Elég volt neki, hogy nézte a járókelőket, beléjük látott és szerette őket. Gyengéd részvéttel figyelte a munkásokat, kik siettek, mintha mind előre éreznék már a napi munka fáradságát - ezeknek a sápadt vérü, durva tekintetü, különös mosolyu fiatal embereknek és fiatal leányoknak arcát, - ezeket az áttetsző és mozgékony arcokat, melyek mögött vágyak, gondok és változó guny hullámzottak, - a nagy városoknak oly intelligens, tulintelligens, kissé beteg népét. Valamennyi sietve ment, a férfiak ujságot olvasva, az asszonyok kiflit eddegélve. Christophe szivesen odaadott volna egy hónapot az életéből, ha az a borzas szőke leányka, kinek vonásai duzzadtak voltak még az álomtól, aki ideges, kemény lépteit, mint egy kecske, aprózva, elhaladt mellette, egy-két órával többet alhatott volna. Óh! dehogy is mondott volna nem-et, ha megengedték volna neki! Szerette volna a lakásaikból, melyek e korai órákban gondosan be voltak zárva, kihajszolni mind a tétlen gazdagot, kik unatkozva élvezték a jólétet s beengedni a helyükre, az ágyaikba, nyugalmas életükbe, ezeket az izzó és fáradt testeket, ezeket az el nem fásult, nem dus, de eleven és élni vágyó lelkeket. Most ugy érezte, hogy tele van irántuk elnézéssel; és mosolygott ezeken a vidor és vánnyadt arcocskákon, melyekről feslettséget és szendeséget lehetett leolvasni, az élvezet szemtelen és naiv sóvárgását s bensőjük mélyén egy derék, tisztességes, dolgos kis teremtésnek a lelkét. S most már nem haragudott, ha egyik-másik a szeme közé nevetett vagy meglökték a könyökükkel s mutatták egymásnak ezt a nagy legényt tüzelő szemükkel.

Ábrándozva gyakran elidőzött a Szajnaparton is. Ez volt a legkedvesebb sétahelye. A Szajna lecsillapitotta egy kicsit honvágyát a nagy folyó után, mely gyermekkorát ringatta. Ah! annyi bizonyos, hogy ez nem a «Vater Rhein» volt! Semmi sem volt benne annak mindenható erejéből. Semmi széles szemhatáraiból, tágas rónáiból, ahol a szellem lebeg és eltéved. Ez egy szürkeszemü folyó volt, halvány-zöld köntösben, finom és élesen rajzolt vonásokkal, egy folyó, mely csupa kellem, melynek mozdulatai hajlékonyak, mely, mint egy kóbor szép leány, szellemesen és hányavetin nyujtózkodik: pazar, de nem rikitó ékszerdiszével, a várossal, karkötőivel, a hidakkal, nyakláncával a monumentális középületekkel, s mosolyog, szépségében gyönyörködve... Gyönyörüséges fénye Párisnak! Ez volt az első, amit Christophe ebben a városban megszeretett; szeliden, szeliden járta át; lassankint átalakitotta a szivét, anélkül, hogy észrevette volna. Ez volt neki a zenék legszebbje, az egyetlen párisi zene. Esténkint órákat töltött el a Szajnapart mentén vagy a régi Franciaország kertjeiben s élvezte a nappal harmóniáit a lila ködben fürdő nagy fákon, a szobrokon és a szürke vázákon, a monumentális királyi épületek patinás kövén, mely századok fényét szivta magába - ezt a finom napsugárból és tejes párázatból szőtt szubtilis légkört, amelyben, ezüstös porszemecskék közt, a faj mosolygó szelleme lebeg.

Egy este ott álldogált a Saint-Michel hid mellett s miközben a korlátra könyökölt s a vizet nézegette, szórakozottan lapozgatott az ódon könyvárusoknak a korlátra kirakott könyveiben. Találomra felnyitott egy jól-rosszul összetákolt Michelet kötetet. Már olvasott néhány lapot ennek a történetirónak nagy müvéből, aki nem nagyon tetszett neki, mert tele volt francia dicsekedéssel, valósággal le tudott részegedni a saját szavaitól s csak ugy harsogott az előadása. De ezen az estén már az első szavak megragadták: Jeanne d'Arc pörének a végét olvasta. Az Orleansi Szüz-et Schillerből ismerte, de eddig ugy tekintette csak, mint egy regényes hősnőt, akinek egy nagy költő képzeletbeli életet adott. Hirtelen megjelent előtte a valóság s rabul ejtette. Olvasott, olvasott, a fenséges elbeszélés tragikus borzalmától marcangolt szivvel; s mikor eljutott ahhoz a naphoz, melynek estéjén Jeanne-nak meg kellett halnia, mikor olvasta, mint ájul el a rémülettől, kezei elkezdtek remegni, a szemei könnyezni, s abba kellett hagynia az olvasást. A betegség elgyengitette; oly nevetségesen érzékeny volt, hogy ez már őt magát is módfelett boszantotta. - Mikor be akarta fejezni az olvasmányt, már késő volt, a könyvárus bezárta a ládákat. Elhatározta, hogy megveszi a könyvet; keresgélt a zsebeiben: hat sou-ja volt mindössze. Nem volt éppen ritka eset, hogy ennyire kifogyott a pénzből: de ez nem igen nyugtalanitotta; az ebédjét bevásárolta már s a következő napon - ugy számitotta - hogy kap egy kis pénzt Hecht-től egy zenei átiratért. De holnapig várni, ez kemény próba volt. Minek is költötte el ebédre azt a kevéske pénzt, ami megmaradt neki? Ah! ha fizetés fejében felkinálhatta volna az ócska könyvárusnak a kenyeret s a szalámit, ami a zsebében volt.

Másnap reggel már nagyon korán elment Hecht-hez, hogy fölvegye a pénzt; de elhaladva a hid mellett, mely a csaták arkangyalának - Jeanne «menyországbeli testvéré»-nek - nevét viseli, nem tudta megállani, hogy meg ne álljon. Ott találta a becses könyvet a kereskedő ládájában; az egészet végig olvasta; két órát töltött el vele; találkáját Hechttel elmulasztotta s azután, hogy találkozzék vele, majdnem az egész napot el kellett fecsérelnie. Végre sikerült megkapnia az uj rendelést s fölvennie a pénzt. Rögtön sietett megvenni a könyvet, jóllehet végigolvasta már. Félt, hátha addig valaki meg találja venni. Szó sincs róla, a baj nem lett volna valami nagy: könnyü lett volna más példányt szerezni; de Christophe nem tudta, hogy a könyv ritka-e vagy nem; s különben is, ő ezt a kötetet akarta s nem egy másikat. Azok, akik szeretik a könyveket, szivesen lesznek fetis-imádók. Szentek előttük még a piszkos és foltos lapok is, melyekből az álmok forrása felfakadt.

Christophe a lakásán, az éjszaka csendjében, ujra elolvasta Jeanne kinszenvedésének Evangeliumát; s most már semmiféle emberi tekintet nem kényszeritette, hogy meghatottságát elfojtsa. Véghetetlen gyengédség, részvét, fájdalom töltötték el a szegény pásztorleányka, a vastag, piros parasztruhában járó félénk, szelid hangu pásztorleányka iránt, ki elmerengett a harangok énekén - (Jeanne is ugy szerette a harangokat, mint ő) - kinek mosolya szép volt, tele finomsággal és jósággal s a szemei könnyekkel, mintha mindig hullani akarnának belőlük a szeretet, a részvét, a gyengeség könnyei: mert oly férfias és mégis minden izében igazi nő volt, ez a tiszta és bátor leányka, ki megtudta zabolázni a zsiványok hadseregének vad akaratát és nyugodtan, rettenthetetlen józan érzékével, lelke női finomságával, szelid makacsságával, egyedül, mindenkitől elárulva, hónapokon át ki tudta játszani az egyház és a törvény embereit, véresszemü és véreskarmu farkasoknak és rókáknak falkáját, mely álszenteskedő cselvetésekkel bekeritette s végül a halálba hajszolta.

Legjobban meghatotta lelkét Jeanne jósága, szivének gyengédsége. Hogy sirt a győzelmek után, hogy sirt ellenségeinek a holtteste fölött, azok fölött, akik gyalázták, hogy vigasztalta őket, mikor megsebesültek, segitett nekik meghalni és még azok ellen se táplált keserüséget, akik kiszolgáltatták s a máglyán, mikor a lángok fölcsaptak már, még ott sem magára gondolt, hanem a szerzetesre, aki bátoritotta, kényszeritve őt, hogy hagyja egyedül. «Szelid volt a legádázabb tusában is, jó volt a rosszak közt, békeszerető még a háboruban is. A háboruba, az ördög diadalába is belevitte Isten szellemét.»

«Jónak lenni, megmaradni jónak, az emberek igazságtalanságai és a sors szigoruságai közepette... Megőrizni a szelidséget és a jóakaratot az éles viszályok közt, átélni a megpróbáltatásokat és nem engedni, hogy ehhez a belső kincshez hozzányuljanak...»

- Vétkeztem. Én nem voltam jó. Bennem hiányzott a jóakarat. Én tulszigoru voltam. - Bocsánatért esedezem. Ne higyjétek, hogy ellenségetek vagyok, ti, akik ellen harcolok. Én jót akarok tenni, tiveletek is... De azt mégis csak meg kell akadályoznom, hogy rosszat csináljatok...

És mivel nem volt szent, elég volt rájuk gondolnia, hogy gyülölete ujra ébredjen. S volt valami, amit legkevésbé tudott nekik megbocsátani; azt, hogy mialatt elnézte őket, mialatt Franciaországot ő rajtuk át nézte, lehetetlen volt elképzelnie, hogy a tisztaságnak a hősi költészetnek ilyen virága kisarjadhatott valaha ebből a talajból. S pedig ez megtörtént. Ki mondhatta, hogy nem sarjadhat ki még egyszer? A mai Franciaország nem lehetett rosszabb, mint VII. Károly Franciaországa, mint az a lezüllött nemzet, melynek a Pucelle a gyermeke volt. A templom most üres volt, be volt mocskolva, félig romokban hevert. Sebaj! Isten megszólalt benne.

Christophe keresett egy franciát, akit szeretni akart, hogy megszeresse Franciaországot.

Március vége felé volt. Christophe hónapok óta nem beszélgetett senkivel, leveleket nem kapott, legfeljebb nagy ritkán pár sort öreg édes anyjától, aki nem tudta, hogy beteg s akinek nem tett emlitést betegségéről. Minden összeköttetése a világgal arra szoritkozott, hogy eljárt a Zenekereskedésbe s munkát vitt oda vagy hozott onnan. Olyankor ment, mikor tudta, hogy Hecht nincsen ott - el akarta kerülni, hogy beszélgetnie kelljen vele. Fölösleges elővigyázat volt: mert azon egyetlen alkalommal, mikor találkoztak, Hecht alig intézett hozzá néhány közönyös kérdést az egészsége felől.

Be volt hát zárva a csend börtönébe, mikor egyszer csak, egy reggel meghivást kapott Roussin-nétől zenei estélyre: hires vonós négyest lesz alkalma hallani. A levél nagyon nyájas volt s Roussin is irt hozzá néhány kedves szót. Roussin egy cseppet se volt büszke arra, hogy összekoccant Christophe-al. S annál kevésbé volt az, mert azóta szakitott a táncosnőjével s kiméletlen itéletet mondott róla. Roussin jó fiu volt: sohase neheztelt azokra, akikkel igazságtalanul bánt. Nevetségesnek találta volna, hogy áldozataiban nagyobb legyen az érzékenykedés, mint ő benne. S éppen ezért, ha olyan emberekről volt szó, akiket szivesen látott, nem habozott békülékenyen jobbját nyujtani nekik.

Christophe első mozdulata az volt, hogy vállat vont s esküdözött, hogy nem megy el. De elszántsága abban a mértékben gyengült, amint a hangverseny napja közeledett. Valósággal fojtogatta már, hogy nem hall emberi beszédet, s főképpen zenei hangokat. S bár sokszor erősködött, hogy ezekhez az emberekhez többet be nem teszi a lábát, mikor eljött a hangverseny estéje, mégis elment hozzájuk, bármennyire szégyelte is gyávaságát.

De nem volt benne köszönet. Alig jelent meg e politikusok és snobok körében, még hevesebb idegenkedést érzett irántuk, mint annakelőtte: mert az egyedüllét hónapjaiban elszokott ettől az állatsereglettől. Lehetetlen volt ebben a társaságban zenét hallgatni: a zene megszentségtelenitése volt az, amit itt müveltek. Christophe elhatározta, hogy az első darab után azonnal távozik.

Szemeit végigjártatta ezeknek az ellenszenves arcoknak és testeknek körén. A szalón tulsó végében szemei rávetődtek egy szempárra, mely nézte őt s tüstént elfordult tőle. Az a megnevezhetetlen szendeség, mely benne tükrözött, e sok fásult tekintet közepette meglepte őt. Félénk, de tisztán és nem tétován néző szemek voltak, igazi francia szemek, melyek, mihelyt egyszer reánk szegeződtek, feltétlen igazsággal néznek ránk, nem titkolnak el semmit magukból s talán belőlünk sem marad semmi rejtve előttük. Pedig nem ismerte az arcot, amelyet e szemek fénye világitott meg. Akire Christophe pillantása tévedt, husz-huszonötéves fiatalember volt, kis termete kissé félrehajlott véznácska teste fölött, szakálltalan orcáin mintha szenvedés látszott volna; a haja gesztenyeszinü volt, a vonásai szabályosak és finomak, bizonyos mértékben hiányzott belőlük az összhang, ami azonban arca kifejezését nem zavarossá, hanem csak egy kissé zavarttá tette; nem volt ez éppenséggel kellem hijján: és ellene látszott mondani a szemek nyugodtságának. Az egyik ajtó nyilásában állt és senki nem ügyelt rá. Csak Christophe nézte őt és mindannyiszor találkozott e szemekkel, melyek szeretetreméltó ügyetlenséggel elfordultak tőle és mindannyiszor «rájuk ismert»: az a benyomás volt, hogy látta őket már egy más arcban.

Christophe, szokása szerint, képtelen lévén titkolni azt, amit érzett, megindult a fiatal ember felé; de miközben közeledett hozzá, azon tünődött, vajjon mit is mondhatna neki; s késlekedett és tétován jobbra-balra pillantgatott, mintha csak véletlenül ment volna abba az irányba. A másikat ez nem tévesztette meg s tisztában volt avval, hogy Christophe feléje megy; az a gondolat, hogy meg találja szólitani, egészen megfélemlitette s már-már azon járt az esze, hogy átmegy a szomszéd szobába; de épp a félszegsége mintha odaszögezte volna a helyéhez. Szemtől-szembe voltak már egymással. Elmult pár pillanat, mig sikerült valahogy megkezdeniök a társalgást. S amig csak tartott ez a furcsa helyzet, mind a ketten nevetségesnek tüntek fel egymás szemében. Végre Christophe belenézett a fiatalember arcába s minden kerülgetés nélkül, mosolyogva igy szólt hozzá:

Erre a váratlan kérdésre a fiatal ember, bár zavarban volt, elmosolyodott s azt felelte, hogy nem. Gyenge, fátyolozottan zengő hangja olyan volt, mint egy törékeny hangszer.

És mivel látta, hogy ez a különös megjegyzés kissé zavarba hozta, ezt füzte hozzá:

Ujra csend lett. A fiatal ember zavara nőttön-nőtt. Erőfeszitéseket tett, hogy beszéljen; az ajka remegett; lehetett érezni, hogy készen van már a mondat, amit mondani akar, de nem tudja rászánni magát, hogy kiejtse. Christophe kiváncsian tanulmányozta ezt a mozgékony arcot, amelyen az áttetsző bőr alatt apró átsuhanó remegéseket lehetett látni; mintha nem abból az anyagból való lett volna, mint azok a nehéz, tömött arcok, melyek ott voltak körülötte e szalónban s ugy tüntek föl, mint a nyak meghosszabbitása a testnek egy darabja. Nála a lélek kibukkant a felszinre; erkölcsi élet volt teste minden porcikájában.

A beszélgetés sehogyse sikerült neki. Christophe kedélyesen, ujra tovább füzte a szót:

Egészen hangosan mondta ezt, avval a különös fesztelenséggel, amivel gyülöletessé tette magát. A fiatal ember zavartan nézett körül, vajjon nem hallották-e meg az imént elhangzott szavakat; és ez a mozdulat nem tetszett Christophe-nak. Aztán, ahelyett, hogy felelt volna neki, félszeg és kedves mosollyal ezt kérdezte:

Aztán ismét abbahagyta a beszédet s uj, hiábavaló erőfeszitéseket tett, hogy legyőzze bátortalanságát. Elpirult; érezte ezt; s pirulása csak fokozódott e miatt, ellepte halántékait és füleit. Christophe mosolyogva nézte s kedve lett volna megcsókolni. A fiatal ember csüggedt szemekkel pillantott föl rá:

- Nem, hiába, - mondta; - nem tudok... nem birok itt beszélni... itt nem birok...

Christophe megfogta a kezét, miközben széles, csukott szája némán nevetett. Érezte, hogy az ismeretlen ifju sovány ujjai enyhén remegve odaverődnek a tenyeréhez s akaratlan gyengédséggel megszoritják; és a fiatal ember érezte Christophe izmos kezét, mely az övét majd hogy össze nem morzsolta. A szalón zsivaja megszünt körülöttük. Egyedül voltak egymással s megértették, hogy barátok voltak.

Egy másodpercig tartott ez s rögtön utána Roussin-né, legyezőjével könnyedén megérintve Christophe karját, igy szólt hozzá:

- Látom, hogy már ismeretséget kötöttek és fölösleges, hogy bemutassam Önöket egymásnak. Ez a nagy legény ma este az Ön kedvéért jött el.

- Hogyan? - szólt Roussin-né - hát nem ismeri? Egy kis költő, aki kedvesen ir. Egyike az Ön bámulóinak. Jó zenész, jól zongorázik. Rosszul jár, aki vitát kezd Önről az ő jelenlétében: szerelmes magába. A minap is szóba került Ön s alaposan összetüzött Ön miatt Lucien Lévy-Coeur-rel.

- Igen, én tudom, hogy Ön igazságtalan a szegény Lucien iránt. Pedig ő is szereti Önt.

- Ugyanezt tette az ön szerelmese is. Maga éppen olyan bolond, mint ő. Lucien el akarta éppen magyarázni nekünk az Ön egyik müvét. S ez a kis nebántsvirág, akivel az imént beszélt, haragtól remegve fölkelt s megtiltotta neki, hogy Önről beszéljen. No nézze csak, micsoda elbizakodottság! szerencse, hogy ott voltam. Tréfával ütöttem el a dolgot s Lucien is ugy tett, mint én; az urfi pedig zavarba jött, kifejezte sajnálkozását s elhallgatott.

- Vajjon hova ment? - kérdezte aztán, nem is hallgatva Roussin-nére, aki más valamiről kezdett neki beszélni.

S elindult, hogy megkeresse. De az ismeretlen barát eltünt. Christophe visszatért Roussin-néhoz.

Ennek a névnek viszhangja ugy csilingelt Christophe fülében, mint valami ismerős zene. Egy fiatal leány silhouette-je lebegett egy pillanatig szemei mélyén. De az uj kép, a barátnak a képe, elmosta azonnal.

Christophe hazatért a lakására. Ment, ment Páris utcáin, az emberek tömegében. Nem látott, nem hallott semmit, érzékei el voltak zárva mindattól, ami körülvette. Olyan volt, mint egy tó, melyet hegyeknek körbefutó láncolata elválaszt a világ többi részétől. Semmi fuvalom, semmi nesz, semmi nyugtalanság. A béke. És ezt mondogatta magában: