RITOÓK EMMA: NÉGYEN A TŰZ KÖRÜL

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-281-9 (online)
MEK-17766

Nem tudom, érdekli-e a közönséget egy élő irónak az életrajza? Mivel az élet utolsó szava mégis csak a halál, az ilyen adatokban többé-kevésbé valamely művészi befejezetlenség van.

A keresztlevél szerint 1868. julius 15-én születtem és úgy az időpontot, mint a születésem helyét rosszul választottam. Iskolába jártam, nem nagyon szerettem tanúlni, de mindig kitünő voltam. Zongoráztam, festettem, bálba jártam, amellett szerettem volna festő és hires lenni. Egyszer aztán az atyám befolyása utján felfedeztem, hogy filozófia és szociológia van a világon és az autodidakták rendszertelenségével és mohóságával kezdtem olvasni. 1900. juniusában letettem az érettségi vizsgát és az életem tulajdonképen ezzel kezdődik. Budapesten végeztem az egyetemet, azután Lipcsében, Párisban, Berlinben, Würzburgban hallgattam előadásokat. 1906. őszén filozófiai doktorátust tettem, érdeklődésem tárgya a filozófia, esztétika és pszihológia maradt. Iványi Ödön biztatására még Nagyváradon kezdtem irni, s ott jelentek meg első novelláim. Később az »Uj Idők«-be és az »Egyetértés«-be írtam, újabban az »Az Ujság«, »Pesti Napló«, »Renaissance«, »Aurora« c. lapokban jelentek meg munkáim.

Ritoók Emmának eddig két regénye meg egy novellakötete jelent meg. Az Egyenes uton egyedül cimű regénye (megj. 1905-ben) az »Uj Idők« c. lap kétezer koronás pályadíját nyerte meg. Másik regénye: A nagy véletlen. (1908.) Novella-kötete: Mai idegek. (1896.) Megjelent azonkívül, német nyelven, egy esztétikai műve: Zur Analyse der aesthetischen Wirkung. (Előbb a »Zeitschrift für Aesthetik und allgemeine Kunstwissenschaft« c. revue-ben, (Stuttgart 1910.) (V. Band 3.) azután különnyomatban. Megjelent két forditása: Kielland: Méreg és Garman és Worze c. műveinek forditása. Sajtó alatt van a Modern Könyvtár-ban és egyebütt megjelenő több forditása.

Gyönge szél fujt, a tavaszi eső szaga a gyárak füstjével keverten érzett a levegőben. A doktor céltalanul kóborolt az utcán és szeretett volna valami határozott benyomást kiváltani ebből az először látott városból, de minden hatás széteső, szétfolyó, bizonytalan volt. Még ez az össze nem illően kevert, néha lágy, néha érdes, majd émelyitő szag is csak izgatta. Minduntalan hangos beszéd ütődött a fülébe, amiből nem értett meg semmit, mintha a szavak valami át nem hatolható, kemény akadályt vontak volna a többi ember és ő közé, nem is nyelv volt, amit hallott, mely összeköthetné az embereket, hanem valóságos fal, mely távol tart minden idegent.

Most nem értette, miért kivánkozott el onnan, ahová tartozott. Minden olyan messze volt, ami elüzte, hogy már nem érezte annyira kegyetlennek a sorsát, olyan véglegesen elveszettnek a hitét. Uj világitásban látta az asszonyt, a tévedéseit, a csalódásait, becsvágyának bukását és néha el tudta hitetni magával, hogy csak nem kellett volna gyáván megszöknie s akkor beteljesedés is megvárta volna. Mintha nem is élte volna át a mindennapiság unott keretében vágyai elkinzását, vagy csak ugy, mint egy jól átérzett drámát, ami egy esténket uj, mély, nehéz élményekkel rontja meg, szinte lidércnyomást okoz, de ő ahelyett, hogy kialudta volna rá magát, megszökött a szinházból.

Minek is jött ide? Lehet-e valamitől egyáltalán megmenekülni? Most már valami idegen, érthetetlen, titkos kényszernek érezte azt, ami idehozta. Vagy csak épen azért vágyott nagyon messzire, hogy ilyen tehetetlenül elhagyottnak, hogy kiüldözött kutyának érezze magát? Nem ugy akarta-e a keserüségét kiélvezni, mintha bosszu volna?

... Az emberek arca igy az utcán tulságosan hasonló - gondolta, mert nem akart józan, uj megfigyeléseket elmulasztani; - az asszonyok szépek, egy kicsit kihivóak az esteli világitásban, barnák és fekete szemüek; ezt várta is. De a férfiak, ezek a tipikus férfiarcok és az a lármás, érthetetlen beszéd...!

Betért egy mellékutcába és akkor egyszerre nagyon is csendes lett minden. Egy kicsit sötét is volt, hogy nem világitottak a kirakatok, szinte félelmesen sötét. Hirtelen lekerült az ut közepére, mert egy ember jött szembe, aki olyan különösen tartotta a karját; aztán egy megvilágitott boltajtó felé sietett, ahol a villanyfény nagy darabon széttolta két oldalra a homályt és a homály mögé taszitott minden idegen, rossz sejtelmet. Beleállt a világosság közepébe, mintha meg akart volna fürödni benne és nézte a nagy kristálylapban a fénytörések hosszu sávjait.

... Milyen különös, egy közönséges gyógyszertár és milyen nagy fényt sugároz. Furcsa, miért áll ő itt? Mit akart vásárolni? vagy csak kérdezni akart valamit? Már tul volt a fényen és csak ment össze-vissza, cél nélkül. Az utcakereszteződéseknél meg-megállt és fontolgatta, merre forduljon; pedig ugy is mindegy, akárhová jut, sehol sem várja senki.

Igen, most már tudta, ő várt valamit; valami szokatlan szenzációt. A soha meg nem éltett itt ezen az idegen, exotikus helyen akarta átélni. És semmi... ez is épen olyan, mint minden nagy város, talán csak az éjszaka csendesedik el hamarabb, mint náluk nyugaton.

Megint egyenes, széles, megvilágitott uton járt, de már kevés volt az ember, a villamosok üresen futottak el mellette s csak a csengetésük lármázta be az álmos utcát. Nagy, kivilágitott cégtáblák értelmetlen szavaikkal üresen bámultak le rá.

Egy leány ment el mellette, egészen közel és féloldalról, egy kicsit gyáván érintette a tekintete; a ruhája görbére volt hátul bekapcsolva és megnyult szoknyája seperte a járdát. A doktor csak most vette észre, hogy esik: az aszfalt tarka volt a ritkás cseppektől...

Szemben a variété reklámbetüi szabályos időközökben ragyogtak fel. Jó lenne bemenni - gondolta minden igazi akarás nélkül - de már ment is. Jegyet váltott, lökdösődött, asztalt keresett, enni rendelt, pedig nem volt semmire sem kiváncsi és nem is volt éhes.

A szinpadon egy fiatal nő énekelt festett kulisszák között. Gyermekkorában látott operette-diszletek jutottak eszébe, rózsalugasok, amelynek szürke tüllfoszlányok tartották össze a kiálló ágait, egy szinésznő, az első szerelme, az első drámai kisérlete...

Nagyon sok ember volt bent; az első asztaloknál csupa fiatal, olyan tipikusan hasonló deák-féle ember ült. Közben-közben röviden hirtelen felkacagtak és hátravetették a fejüket. Utálatosnak találta a kacagást, amelynek nem értette meg az okát, gyülölte a dalt, melynek szavai zagyván tolultak arca alá és szinte megakadtak a levegőben áthatlanul, megértetlenül. Rettentően unalmas volt az egész, legjobb volna elmenni. De csak ülve maradt.

A mozdulatok a szinpadon mindig kihivóbbak lettek, az emberek mindig jobban kacagtak, neki pedig elfojtott düh kezdte szorongatni a torkát; gyülölte ezeket az ostobául rángatózó arcokat és minden nevetés arculütötte.

Hogy is jutott ide? Nem az a gyáva tekintetü, lompos leány hivta be az utcáról? De most már nincs itt sehol.

Komolyan, kutatóan nézett körül, aztán megakadt a tekintete a szinpadon. Egy férfi jött ki, csucsos koponyáju ember, aki olyan banális Mefisto-szemöldököt ragasztott magának és valami jóakaróan lenéző gunnyal mosolygott ki alóla.

A lámpák elé lépett és egyenesen ránézett... Énekelt és szavalt, feléje rikácsolta ismeretlen szavait, feléje vágott szemével a versek végén, mintha őt gunyolná. Elfordult, hogy ne lássa, de érezte, hogy az tovább nézi, hogy most már az ujjával mutogat rá, róla énekli gunyos, trágár nótáit. És ő nem érti - meg meri tenni, mert nem érti... az ő kudarcát énekli az asszonyról és a drámájáról. Honnan tudhatja? Az már mindegy - tudja, az bizonyos.

Érezte, hogy félni kezd, hogy bensőleg mindjobban összeesik. Ha védeni kellene magát... még a botja sincs nála - a gyufatartó és a söröspohár itt van a kezeügyében... Tapsot hallott, az énekes kiment és ő rá senki sem nézett többé.

Legjobb volna elmennie. Mit is ül itt? Azért, hogy az a leány ide becsalta, ő elmehet, amikor akar. Ha nem akarnák kiengedni, majd meggyül a bajuk a konzulátussal.

Kihivóan tekintett körül, de látszólag senki sem figyelt rá. Fizetett, felállt - megint kint volt az utcán - egyedül. Valami zavaros, értelmetlen hangkeverék egy valcer pontosan betartott ritmusával lüktetett az agyában. Még egyszer elolvasta a fel-felvillanó reklámbetüket: Variété Cosmopolis. Ezt legalább megértette. Nagyon unalmas volt, de... mitől ijedt meg? Világosan emlékezett, hogy félt odabent... félt... Mi történt vele? Egy kicsit összeborzongott.

Ideje lesz hazamenni. Intett egy kocsinak és megmondta a cimet: Hotel Cosmopolis. A kocsis elmosolyodott és a fejét rázta, mig ő haragosan és szégyenkezve lépett vissza. Hát persze, hogy nem... hiszen ez a Variété... De hogy is hivják a Hotelt? Végigfutott a gondolatán egynéhány megszokott cim, végigpróbálta az ismertebb neveket: Metropol, Monopol, Savoy... nem... Savoy a nizzai vendéglő volt, ahol először látta azt az asszonyt mosolyogni, kristályüvegek és virágok mögül... De most merre? Hotel... Hotel...

Egy ember jött vele szembe. Mephisto szemöldöke volt és jóakaratu, lenéző gunynyal mosolygott rá a szeme szegletéből. Az énekes! Hát utána lopózott az utcára, hogy még itt se hagyja békén! Hotel Continental... nem... Hotel...

Egyszerre olyan fáradtság fogta el, hogy szédülni kezdett. Csak addig a kávéházig akart eljutni a szegleten és most ugy érezte, hogy egész este egyetlen kivánsága egy csésze forró kávé volt. Már be akart lépni, mikor egy férfiarcot látott meg az üvegajtón keresztül; egy pillanatig rámeredt, aztán sarkon fordult és kiszámitottan lassu, hanyag léptekkel, mint akinek nincs sietős utja és egy cseppet sem fél, ment tovább. Közben feszülten hallgatta, nem követik-e léptek.

Ugyanaz az ember volt, az énekes. Most már lemosta szögletesre festett szemöldökét, de ő száz között is felismerte volna hunyorgató szemét, jóakaratuan lenéző gunyos mosolygását, azt a ráncot az orrától a beretvált álláig. Vajjon miért üldözi a mosolygásával, mely mindent tud róla: az asszony hütlenségét és a drámája bukását... Megint egy kávéház!! Itt meg fog pihenni, ide még nem érhetett el a másik, talán addig el is veszti szem elől.

Bement, megitta kávéját és szivarra gyujtott. Kezdte jól érezni magát, hátradőlt a széken és összeszorult mellkasát kifeszitette. De most... mintha megint valami nyugtalanság futkosna a hátgerincén végig: ugy érezte, hogy valaki megint nézi. Körültekintett; senki; a kávéház csaknem üres, ott messzebb billiárdoznak, egy pincér álmosan járkál; senki. Egyszerre a tarkóját olyan merevnek érezte - igen, most már tudta, a háta mögött ül valaki és szurós tekintete égeti a nyakcsigolyáját. Tudta, hogy az az ember van ott mephistói mosolyával. Hát mégis utolérte. Előre görbült, hogy ne érezze olyan kinosan azt a tekintetet, amely keresztüljárta a mellkasát és ugy fájt - ugy fájt, mintha ostor lett volna. Ha bátran oda merne nézni! Nem tudott; az a láthatatlan tekintet odaszegezte.

Összeesve, agyonhajszoltan ült ott, a gondolatai elsápadtak, kuszáltakká lettek, össze-vissza kalandoztak, az aranyozásokról az üvegpoharakra, a pincér cipőjére és már csak azt érezte, hogy valaki mögötte nézi, mosolyogva nézi a kinlódását. Aztán annyira eltompult, hogy nem bánt semmit, még a félelmet se. Fizetett, felállt és vigyázva ment ki, nehogy hátranézzen véletlenül és meglássa - csakugyan meglássa azt a tekintetet. Kint egy percig hallgatózott, hogy nem jön-e utána. Megkönnyebbülten indult utnak.

... Hotel Continental - persze, hogy Continental! Most már egyenesen haza fog menni a legelső kocsin, amit talál.

Egy leány ment előtte, kissé elhagyva magát, álmosan, mint aki azt hiszi, hogy senki sem figyeli. Ez nem fél attól, hogy valaki a háta mögött nézi. Erre a gondolatra egyszerre jókedvü lett és megszólitotta a leányt. Az elmosolyodott, kihuzta a derekát, de nem értette meg, mit mondott, nem tudtak egymással beszélni. Mindegy, csakhogy érezhette valakinek a lélekzését maga mellett, csakhogy asszonyi hangot hallott. Szinte félálomba ment tovább, s ha néha felriadt, csodálkozott, hogy idegen helyen, idegen asszonnyal jár.

A leány megállt és becsöngetett egy kapun. Kis idő mulva ujra csengetett, s most maguk is meghallották a tompa, halkitott csendülést; egy kicsit rekedt hang volt, de szinte rosszakaratu, lenéző, gunyos hirtelenséggel csilingelt fel: csak ne türelmetlenkedjél, még idejében eléred, amit vársz, - ami reád vár.

Most már tudta... ki fog nyilni az ajtó s mögötte ott fog állni az az ember gunyos mosolyával. Nem a banális Mephisto, akit a szinpadon látott - valami más, rettenetes, soha meg nem élt, halálos... Már csoszognak is a lépései, már neszei a kulcs a zárban... ki fog nyilni a kapu, mint egy nagy kripta-ajtó és nyilásából rá fog nevetni a rettenet... aki mindent tud.

Fekete rés támadt előtte, amint a nehéz kapu lassan hátravonult és mögötte az várt reá... az elkerülhetetlen.

Felkiáltott, a leányt, aki várakozóan nézett fel, mellbelökte, hogy nekitántorodott a kapunak és futni kezdett az utcán lefelé, kárörvendő idegen falak és néma kapuk mellett, melyeknek mereven csukott, fekete nyilásai mögött mindenütt ott rejtőzött az üldöző.

A kis ajtó nyitva volt s a kapu előtt a homokban friss keréknyom látszott. Egy fehér, lompos kuvasz, a lábát huzva, ódalgott a gazdája elé és lustán mozgatta a farkát. Horváth lehajtott fejjel nézte a keréknyomot és bement.

- Hol az asszony? - kérdezte ivástól rekedt hangon egy kövér leánytól, aki az udvar közepén az akácfához támaszkodva állt. Háta mögött a konyhakertet és a szemétdombot magas napraforgók szegték nagy, nehéz virágokkal. Az udvaron valamivel nehezebb volt a levegő és még nyomasztóbb a meleg, mint kint.

A leány arra fordult lustán, lomposan, akár csak a nagy kuvasz; balkeze a kötője alá volt rejtve és egyet rántott kövér vállán:

Egy hete volt már, hogy megint ivott. Megint megjelentek az apró, vörös erecskék a szemefehérjén, az arca felduzzadt, de biztosan járt. Most jól esett bent a hüvös szobában lenni, csak olyan nagy, nagy csönd ne volna. És épen most ment el az asszony, mikor megfogadta, hogy nem vesz többé poharat a kezébe. Nem hisz neki. Egyszerre a vér a fejébe tolult és a torka, a melle, a gyomra szárazon égett. Felugrott.

Ugy is hiába, - gondolta. Érezte maga is, hogy mig az alkohol földhöz nem vágja, addig nem tudja félbehagyni. Birta az italt, régen büszke is volt rá. Aztán vissza is birta magát tartani, már majd egy esztendeje, hogy nem ivott, azelőtt öt hónapig nem látott bort a felesége kedvéért, - és mégis, valahányszor rájön... rájön a nyomoruság, mikor hiába küzd ellene, akkor az asszony hazamegy, itt hagyja egyedül.

Odaszoritotta a homlokát a divány hüvös viaszosvászon boritékjához. Aztán majd elkezdődik a könyörgés, - gondolta, - a megalázkodás, a fogadkozások, csak hogy visszajőjjön. Csak ne szeretné olyan nagyon; csak ne szeretné épen azért, hogy olyan finom, kényeskedő, lustálkodó és olyan vékony, hogy szinte félnie kell, nehogy összeroppanjon, ha megöleli.

A vér megint a fejébe tólult; dühösen kezdett fel s alá járni az egymásba nyiló szobákon át. A legutolsóban Julcsa lassan teritett a vacsorához, oda nem ment be. Ki nem állhatta ezt a félig-rokont, félig-cselédet, lusta mozdulatait, kövér csipőjét, csunya, szeplős arcát és a kezét... A balkeze egy kissé béna volt, de jó sokáig el tudta titkolni; a kötője alá dugta, ha valaki beszélt hozzá, mint kiskorában, mikor a falusi gyerekek csufolták miatta.

Mikor kisült, Horváth az egészséges erő brutális kegyetlenségével megutálta. Nyomorék! - mondta a feleségének. De az asszony nem engedte. Julcsa valami félparaszt, féluri daccal türte a szeszélyeit, szótlanul elvégezte a dolgát, ha cselédnek kellett lennie és eltürte, hogy az asszony délutánonkint felöltöztesse és divatos frizurát csináljon vastagszálu, szintelen hajából. Ilyenkor bent ült mellette estig és hallgatta, hogy beszél a másik álmodozóan kastélyokról, parkokról, inasokról, akik csipkés köpenyegeket vesznek le az asszonyok vállairól, mig fényes, bizonytalan nagyságu termekből zene szól... Az asszony mulatott rajta, ha vendégek jöttek s az urak nem tudták, hogy viselkedjenek Julcsával: a szolgabiró, meg a bérlő medikus fia.

Horváth egyszer különösen meggyülölte. Egy vacsora után magához ölelte az asszonyt s az egész arcát végigcsókolta; mikor felnézett, Julcsa ott állt az ajtóban kerekre nyitott, meredt szemekkel, amik nem mondtak semmit. Valami nevetséges szégyenkezés fogta el az embert és olyan dühös lett Julcsára, hogy kikergette. Az csak lehajtotta a fejét és kifordult az ajtón. Horváth még jobban szégyelte ezt a brutalitást, de az asszony csak nevetett:

- Ne bomolj, asszonykám, - vetette oda ő is nevetve; de azóta rá sem nézett a leányra. És most ez is látja, hogy egyedül van, hogy küzd az ital ellen hiába, hogy a felesége elhagyta...

Az ablakok nyitva voltak, a hazatérő csorda bőgése behallatszott, aztán csendesebb lett minden. Az alkonyati szél állatok és virágok szagát csapta be az ablakon.

Horváth bement és leült. Csak egyre volt teritve. Az asszony helye üres. Két üveg bor állt a tányér mellett.

- Miért hoztál bort? - kiabált Horváth. Szeretett volna orditani, sirni, megverni valakit, ezt a kövér, lustamozgásu asszonyt, aki itt maradt mellette, itt piszmog körülötte...

Julcsa szó nélkül ment az ajtó felé, ott megfordult és megint olyan kerekre nyitott szemmel, azzal a kifejezéstelen tekintettel nézett rá.

Egy kicsit gyáván, alázatosan közeledett, ami nem illett szokott nemtörődömségéhez, hallgatag dacosságához. Odaállt a férfi mellé és várt.

- Miért nézel ugy? - ismételte és dühösen, keményen megfogta a balkarját. A leány nem mozdult, csak ránézett panaszosan, ügyetlenül. Semmi tüz sem volt a szemében, csak valami állatias megadás.

Egy vizespoharat teletöltött borral és elébe tolta. A leány megizlelte s a pohár felett kérdően nézett az emberre.

Egy darabig hallgattak. E leány rátámasztotta jobbkarját és erős mellét az asztalra.

- Csak legalább gyerek volna a háznál, - mondta egyszerre halkan, nyugodtan az ember. Aztán kitört belőle, ami fojtogatta. - Csak legalább egy öklömnyi gyerek... egy kicsi... amilyen a béresemnek is van, a kocsisomnak is van, mindenkinek van... egy csepp jószág... csak egy ennyi...

A leány megriadtan nézett rá, lassan felé nyujtotta a karját, aztán hirtelen visszahuzta. A béna keze volt. Valami megértés fénylett egyszerre a szemében, aztán a jobbkarját nyujtotta ki és félénken megsimogatta az ember keményszálu, fekete haját.

Az ember megforditotta fektében a fejét s kivörösödött szemével ránézett. Julcsa melléje állt és magához vonta a fejét:

- Az szegény... az... - dadogta Horváth; az ölébe huzta a leányt és kartonruhája ujján végigtörölte az arcát.

Egy pár nap mulva, mikor az ura kijózanodott, az asszony is megint hazajött, megint hazakönyörögte az ember.

- Ellustult, elhizott, - mondta haragosan az asszony, - ugy piheg, ha lehajlik, mint egy tömött lud.

De az asszony mindig haragosabb lett Julcsára; talán azért, mert most már az ura nem bántotta, talán mert a leány hallgatag dacossága lassankint kihivó ellenkezéssé vált. Mikor egyszer meg sem fordult az asszony szavára, dühösen kiáltott rá:

- Ki tudja, meddig? - mondta Julcsa a nyakát szegve, csaknem bamba nyugalommal.

- Az... szegény... mint te, - motyogta. Hát nem volt igaz. A gyerek sem volt igaz. A gyerek az övé és mégis neki kell menni. Semmi sem igaz. Nem fog bent ülni a másik helyén a gyerekével.

És a Julcsa szük fejében némi zavart fogalmak kezdtek keletkezni férfihazugságok, társadalmi kasztok, polgári rend és a természet kegyetlensége felől, de olyan zavarosan, hogy még mindig nem tudták elnyomni az anyaság asszonyos biztonságát, a naiv, állati önbizalmat. Nem tudta, hogy számitott, és nem tudta, hogy kudarcot vallott. Olyan nagyranyitott, értelmetlen szemmel nézett bele ebbe a zavarosságba, mint odabent. Csak lassan érezte ki, mikor már órákig lógatta a lábát az ágy szélén, hogy nem az ő gyereke után sirt az az ember részegen.

Éjjelre rosszul lett és nem lehetett tovább titkolni az állapotát. Az asszony reggel dühösen ment be az urához. Egyszerre minden durva szó eszébe jutott, amit csak valaha cselédektől és parasztoktól hallott, és finom metszésü kis szája belereszketett, amint dühében kimondta:

- Az a dajna... az a... na, nézd már. Elkergettem. Az istennek ki nem nyitja a száját, hogy megmondja, kitől...

Az asszony meglepetten nézett rá, és aztán leesett egy székre. Abban a pillanatban eszébe jutott, mit mondott az a leány neki tegnap, és abban a pillanatban világosan tudott mindent. Valami iszonyu átok, szavak nélkül kóválygott át a fején, talán ugyanaz, amelyikkel valamelyik ősanyja könnyitett magán hasonló esetben. De már ő benne nem volt meg hozzá a vér. Ugy érezte, hogy fuldoklik a ki nem mondott szavaktól.

Az ura komoran nézett maga elé. Eszébe sem jutott, hogy tagadjon. A magyar urnak mindig volt valami ősi joga a nőcselédekhez. Sajnálta az asszonyt és érezte a maga igazát. Egyszerre felállt és foghegyről odavetette:

Aztán kiment. Az asszony hallotta, hogy csikorgott a hó dühös, nehéz lépései alatt, amint az ablak előtt elhaladt.

Már kezdett tavaszodni és Horváth még mindig tartotta magát, szinét sem látta a bornak. A május meg épen gyönyörü volt, a meleg éjszakai esők csak ugy huzták ki a vetést a földből, és a gazda minden reggel fütyörészve jött haza. Szerette volna az egész világot megölelni, hát a feleségén töltötte ki az ölelő kedvét, aki a verandán várta a reggelivel.

Kezébe fogta a felesége finom kis arcát, mely csaknem eltünt nagy tenyerei közt. A cseléd bő szoknyáját ringatva hozta le a reggelit és falusi cselédek bizalmasságával hajolt az asszonyához:

Az ember rácsapott az öklével az asztalra és felugrott. A szék dübörögve fordult fel mögötte.

... Az asszony a kamara ajtó mögött hallgatózott. A konyhában a gazdáné beszélte a szakácsnénak:

De később hiába hallgatózott a kamara-ajtó mögött, a cselédek nem beszéltek többé Julcsáról. Egy reggel lement a gazdánéhoz. Megnézte a korai csirkéket, és kérdezősködött a gazdáné gyerekeiről.

Aztán a gyereket mégse merte megkérdezni. De visszajövet Csökénével találkozott, az aztán kérdezősködés nélkül elmondta a falu minden pletykáját, nem maradt ki Julcsa, meg a gyereke sem.

- Szép, fehér gyerek az istenadta, olyan urifajta, dehát nem fog sokáig élni.

- Nem épen, de gyenge, oszt olyan kékeres az orra felett. Vagy meghal, vagy nyavalyatörős lesz. Részeg lehetett az apja, mikor...

Egy este Horváth a faluban járkált, kétszer is megfordult a Nemes-sor legvégén, mikor a feleségét látta az ákácosból kijönni. Az asszony megállt, Horváth pedig hirtelen befordult a kertek közt egy ösvényen. Hol járt itt az asszony? - gondolta, de neki sem volt tiszta lelkiismerete, hát nem kérdezősködött. Az asszony is hallgatott, talán meg sem látta, hogy ő is ott járt.

- Ma egy hónapos - gondolta az asszony egy reggel, mikor felébredt. Fehér csipkés pólyára gondolt és összeszoritotta a fogát. Ma egy hónapos - gondolta az ebédnél - vajjon eszébe jut-e az apjának? És féloldalt nézte az urát, aki nyugodtan evett. Ma egy hónapos; talán sohasem fogom látni az uram gyerekét - gondolta századikszor a hosszu, napos délután a besötétitett szobában.

- Hol jártál, feleség? - kérdezte az ura - már van egy órája, hogy várlak.

- Szép. Fehér. Az ölembe vettem, olyan nehéz... de Julcsa nem hagyta sokáig.

- Azt mondta... azt mondta - zokogott fel az asszony - »az én fiamat akarja hurcolni?«

- Nem, hanem... - az asszony hangja már alig hallatszott - hanem mert részeg volt az apja, mikor...

- Ezt mered, ezt mered mondani arra a kis ártatlanra! - sikoltott fel az asszony és az öklével a karjára csapott az urának. Az csak megfogta a gyenge kis kezet és a markába szoritotta:

Az asszony érezte a sötétben, milyen hideg, nedves az ura tenyere és hogy reszket a keze az övé felett.

Hanna haragosan dobta le fehérvirágos kalapját. Hogy boszantotta ez a mosolygás, az a jóakarata, szinte dédelgető mosolygás, amely az olyan ártatlan, mindennapi kis szerelmi ügyeket szokta körülvenni, mint amilyen az övé is volt. Az egész utca, az egész kis város tudta, hogy délután hat órakor két fiatal ember megy hozzájuk. Pál szerelmes volt bele és udvarolt virággal és szavakkal - hol nyugodtan, hol meghatott hangon, a másik pedig, Pál barátja, segitett neki és lefoglalta addig a mamát, vagy a vendégeket.

Hogy épen neki kell ilyen nevetségesen egyszerü, unalmasan mindennapi szerelmi történetének lenni, amelyet az egész társaságnak a beleegyező mosolya kisér!

A tükör elé állt, hogy megigazitsa a haját. Az arca jellegét tulajdonképen a szemöldöke adta meg; minden vonása egy kissé nagyobb volt a kelleténél: a szája, az orra, a szemevágása; de csodálatosan ivelt barna szemöldöke valami méltóságteljes, hideg harmóniát adott az egész arcnak.

Ott a tükör előtt ugy találta, hogy joga volna a sorstól valami érdekesebb, drámaibb helyzetet követelni, mint amit neki juttatott. Érezte, hogy félelmesen szép, megható vagy megdöbbentő tudna lenni, ha kell - de nem a kicsinyes, egyhangu életben, nem Pállal szemben... nem!

Most csengettek, most mindjárt be fognak jönni mind a ketten és folytatják a tegnapit, a tegnapelőttit - ma, holnap, holnapután...

A másik ingerült lett erre a természetes kérdésre, holott épen barátja kedvéért jött egyedül. Ő is meggyülölte már ezt a végtelenig huzódó mindennapos együttlétet és mert Pál gyáva volt nyilatkozni, megigérte, hogy ő kéri meg barátjának a leányt.

Vajjon csalódás volt a Hanna hangjában, vagy csak meglepetés? hogy szeretett volna kérdés nélkül a lelkébe látni! Mind a ketten hallgattak és kényelmetlenül érezték a mondanivalójuk sulyát.

- Engem Pál küldött... tudja... minden magától függ... - Sohasem képzelte, hogy ilyen nehéz lesz beszélnie a Hanna tekintete alatt.

A leány érezte, hogy mi fog jönni és azonnal elhatározta, hogy nemet fog mondani. Pál - soha! Felállt és egykedvüen ment az ablakig, aztán visszafordult s háttal ült le ujra a világosság felé. Tetszett neki a fiatalember zavara, ideges szája és a szurós tekintet, amellyel mozdulatait követte.

Megint elvesztette a beszéd fonalát. Nem látta a leány arckifejezését, nem tudta magát tájékozni és egyszerre érezte, tisztán érezte, hogy nevetséges. Valami tompa ingerültség szállt fel benne. Hirtelen erélyesebben ismételte:

Önkénytelenül a leány keze után nyult, de aztán megint leejtette a karját. A leány vállának világos körvonala megrezzent és nyugodt hangja megcsendült:

- Hanna, ez nem felelet, ezt nem mondhatom meg neki! Miért bolonditotta hónapok óta, ha...

- Én!? - Hanna felugrott, s mig profilját éles világosság rajzolta körül, dacosan nézett a férfira. Ugy álltak ott, vad gyülölettel nézve egymást, mint két halálos ellenség, akik nem tudják, milyen fegyvert válasszanak egymás legyőzésére.

Ebben a percben átrezgett Hannán a helyzet érdekességének tudata; abban a percben átérezte állásának, arckifejezésének egész drámaiságát, mintha csak tükörben látta volna.

A férfi csak annyit érzett, hogy egy asszony áll vele szemben, a másik nem, hogy iránta érzett gyülöletén átnyilalik valami mélyebb, valami más - a vágy.

A Hanna kemény, egyenesre huzódott szájvonala lassan meglágyult és halkan, majdnem panaszos hangon mondta:

- Hanna, - suttogta a másik, aztán hirtelen átölelte a vállát, magához vonta, megcsókolta a haját, a szemöldökét, az ajkát...

Szerették egymást régtől, vagy csak attól a perctől fogva? Nem tudták volna megmondani, de eszükbe sem jutott. A férfinak csak talán a más nevében mondott szerelmi vallomás ütött a szivére vissza és kavarta fel a vérét, - a lánynak meg a helyzet és a pillanat különössége, talán csak az, hogy »a másik« volt, aki a karjaiba zárta, - annyi bizonyos, hogy abban a percben szerették egymást és ittasan mosolyogva néztek egymás szemébe.

A Hanna barna haja szétzilálódott a férfi vállán, egy kis fésü kisiklott belőle, halk nesszel esett végig a ruháján és a földre koppant.

A két egybekapcsolt tekintet elvált és egyszerre mind a ketten felnéztek. Pál az ajtófélfához támaszkodva ott állt velük szemben és tágra nyitott szemmel, hangtalanul bámult reájuk.

Hanna - miután az a két ember örökre eltünt köréből, akikkel első kis drámáját átélte - nemsokára férjhez ment. Azt találta, hogy alapjában véve az élet ezáltal sem vált érdekesebbé. Ez az örökké egyhangu, szürke élet, amelyben még a tragédiák is csak pár pillanatig tartanak, előkészületlenül, jóformán az ember tudta nélkül villannak fel és eltünnek, nyomot sem hagyva.

Egy néhány ildomos udvarló és ártatlan udvarlás farsangkor vagy fürdőben - azután megint a szürke mindennapiság.

Ha már leánykorában gyülölte az ilyen életet, most már szomjazott az érdekességre. Nem hagyta el emlékét annak a nagy jelenetnek a pillanata, mikor Pált meglátták az ajtóban. Felejthetetlen maradt a megdöbbentő izgatottság, az álmatlan éjszaka, melyben kiváncsian leselkedett előre a lelke a holnapra, - a párbaj, - a várakozás, - a lelki feszültség hullámzásai - és hogy ellaposodott minden, mintha semmi sem történt volna!

Ez a kiváncsi élnivágyás vonta bele második szerelme történetébe. Ez vitte el először sürün lefátyolozva, ahhoz a férfihoz, akit szeretni vélt. Borzongva a veszélytől és vágyva rá, lopta meg az otthona perceit és óráit. Egy érdekes, izgatott élet kezdődött, melynek minden pillanata uj rettegést hozott.

Csak mikor a férje - ez a hatalmas lusta ember - nem vett észre semmit, kezdett a viszony vesziteni és unottá válni.

Hanna nyiltabb és merészebb lett. Nem leplezte többé hazugságokkal távolmaradását és megvetően lehuzott szájaszöglete kezdte izgatni a férje hiuságát. Mig aztán egyszerre minden különösebb indok nélkül gyanut fogott.

- Ne menjen el ma délután - mondta még aznap, mikor ez a vak félelmi érzés először elfogta. - Maradjon itthon.

Hanna nagy fekete bársonykalapját tette fel és a ragyogó kristálygombos tüvel lassan, vigyázva tüzte a hajához.

- Oh-hó! - A férfi térdeire támasztotta a könyökét, állát nagy tenyerébe nyugtatta s élesen nézett az asszonyra.

- Oh-hó! - hangzott ujra a háta megett és a hang valami tompa hörgésből sivitó gége-hangba csapott át. A hatalmas férfi megkapta az asszony derekát és visszarántotta.

Hanna gyülölködő kárörömmel nézett a felébe hajló férfiarcba, melyet a himnek az ősi féltékenysége idegenné torzitott. Milyen pillanat volt ez, milyen hallgatás! És amint igy gyülölettel és féltékenységgel egymásba mélyedt a tekintetük, a Hanna szive vadul vert a félelemtől és boldogságtól.

Eszét vette a vágy, hogy ezt a percet a legmélyéig kiélvezze és fogait összeszoritva mondta:

Még egy pillanat, Hanna hátralökve nekivágódott egy széknek, az ajtó becsapódott, rövid, kemény csattanással, mint egy pisztolylövés.

Hanna féltérden maradva várta, hogy mi fog most következni... Most, ha most visszajönne, szeretni tudná azért a pillanatért.

De nem jött semmi. A jelenetnek vége volt, ők elváltak és az élet szépen nyugodtan folyt tovább.

Hanna ezt kissé egyhanguan, csaknem unott hanglejtéssel mondta, mintha lusta lett volna ajkait egy olyan tanács miatt nagyon kinyitni, amit már annyiszor elismételt - talán inkább a maga megnyugtatására - mint aki ugyis tudja, hogy a másik nem fogadja el.

Az elválása után évek mulva ismerkedett meg ezzel la sokkal fiatalabb emberrel és tartós barátságot kötött vele. Azt hitte, már sokkal nyugodtabb lett, nem izgatja az élet, hogy bele tudott menni ebbe az egyhangu barátságba. De ha az érzelmei mögé pillantott, ott megtalálta az érdekesnek a hajhászását. Az ő barátságuk mögött ott leselkedett a szerelem; csak egy vonal választja el, az a vonal, melyet ő nem enged átlépni, de minden percben átléphetne. Ez az ingadozás, távolodás és közeledés volt a barátság fentartó ereje, ez a bizonytalanság az érdekessége.

Hanna külsőleg is megváltozott. Stilszerü fáradt tartást vett fel, puha, elmosódó, csaknem kifejezésnélküli kézmozdulatokkal beszélt és müvészi öltözködésével még mindig szép asszonynak tartották.

Voltak ugyan, akik a férfit még érdekesebbnek találták: éles, sovány arcának akaratos kifejezését, keskeny fehér homlokát. De mert változatlanul jó barátok maradtak, társaságuk napirendre tért felettük.

Egyszer ugyan a fiatal ember egészen komolyan megkérte az asszonyt, de egész komolyan kosarat kapott. Hanna azt az életet már ismerte, átment már egyszer a házasság unottáválásának minden fokán és most rettegett tőle, hogy megismétlődhetnék. Ösztönszerüleg érezte, hogy ez az utolsó felvonás, hogy most már ő forog veszélyben - érdektelenné válhatik, mikor ő még érdekesnek találja a másikat. Ezért ragaszkodott fanatikusan ahhoz a határhoz, melyen belül még a váratlanra, a meglepőre számithatott.

- Lesz idő, mikor még meg fogja nekem köszönni, hogy nem kell egy fáradt, öreg asszonyt magával hurcolni az egész életen át.

Okos asszony mindenre képes, még arra is, hogy egy szerelmes férfit barátjává tegyen; és ez az epizód alig okozott pár heti elhidegülést közöttük - belejöttek a régi kerékvágásba és minden este hat órakor barátság, szép asszony és kitünő forró tea várták a fiatal embert a megszokott szobában.

És ma is igazán épen ezt felelte. Odább tolta a teás csészét és akkor az asszony egy pillanatra ismeretlen mosolygást látott végigfutni az arcán, amely a szája szegleténél kezdődött, eltünt a bajusza alatt, futólag még élesebbé tette az arccsontját s megcsillant a szeme fehérjén. Egy pillanatra az egész arca világosabbá lett tőle. Egy fénysáv volt, - vajjon nemcsak a lámpa vetette a félrehajtott fejre? Ime most ujra minden különös kifejezés nélkül nézett szembe a nyugodt, kissé öntudatos arc...

És ugyanabban a pillanatban a férfi is látta, hogy az asszony szájvonala merevvé válik, alsó és felső szemhéja összeér egy pár remegő sávvá a kissé felhuzott szemöldökök alatt... de most már megint ránézett nyugodtan, bágyadtan.

Az asszony lelkében egy kérdés küzdött s a férfi ajakán ott lebegett a felelet: és mindegyik belelátott a másik lelkébe s érezte a kérdést, - érezte a feleletet:

Mikor a férfi elment, Hanna lassan, szokásos nyugodt lépéseivel ment be a másik szobába. Gyertyát gyujtott és a tükör elé állva igyekezett élesen megvilágitani szembenéző képmását.

Eloltotta a gyertyát, hogy sötétben maradjon, de az utcai világitás nagy elnyult négyszögletes fehér foltokat vetett az átellenes falra s a mennyezetre.

Hanna az ablakhoz rohant s vad energiával rántotta félre a csipkefüggönyt. A tulsó oldalon a férfi ismerős alakja fel-feltünt, meg ujra eltakarta egy kocsi, egy lámpaoszlop... egy végigvetődő árnyék... egy asszonyi silhouette.

És az ablakon át beverődő hideg, közönyös utcai gázvilágosság még élesebbé tette a kibámuló asszony arckifejezését, szájának merevvé vált vonalát és összeszoritott szempilláit - két remegő barna sávot felhuzott szemöldöke alatt, halálosan fehér arcában.

És Hanna világosan érezte, hogy életének ez volt a legérdekesebb, az igazi drámája, amelyik a legmindennapibb jelenet mögött játszódott le.

Nagy János a parton ült egy padon. Mögötte a tó halkan csapkodta a kövezett mólót, de ő nem hallotta a viz zugását. Kimeresztett szemmel nézett az uj, cifra fürdőpalota kivilágitott ablakaira: tekintete néha öntudatlanul követte a széles fényfolyamokat, amint tüzes rést ütöttek a sötétségbe, majd reszketve halaványodtak bele az éjszakába, mig végre ott a tó felett beleolvadtak a nehéz, leselkedő feketeségbe. A dereka szinte megnyult, amint hallgatózott, mintha a világosság szivta volna előre a testét.

Egyszerre odabent kinyitották az ablakokat a meleg nyári éjszakára s a cigányzene is kicsapódott hozzá a fénnyel együtt. Egynéhányan ott maradtak pár percig az ablaknál, de az arcuk vonásait nem lehetett kivenni. Az asszonyok hullámos haján átvilágitott a lámpafény és világossággal rajzolta körül az alakjukat is. Aztán üresen maradt az ablaknyilás és ő még az árnyékukat sem láthatta, olyan magasan állt a ház az emelkedő parton.

Nagy János mélyen sóhajtott. Tudta, hogy odabent táncolnak, nyápic emberek ölelik át az asszonyok derekát, - micsoda emberek! Megtapogatta a karját és káromkodott.

Ő volt a legjobb evezős az egész környéken. Mikor az asszonyok a csónakba szálltak, ő már bent ült s ahogy megemelték a szoknyájukat, hogy lelépjenek az ingó pallóról, látta a lábukat, a csipkeharisnyájukat, azokat a cipőket, amikbe csuda, hogy emberi láb belefér - mint valami játékszer, - nem is embert hordozni való lábak... Némelyik asszony rámosolygott a csinos parasztlegényre, de ő belecsapta az evezőket a vizbe, hogy csak ugy repült ki a csónak a tóra. Nem bánta, ha sikoltoztak is az asszonyok - legjobban szerette volna beleforditani őket mind egymásután, hogy sohase lássa többé azokat a kis lábakat... vagy valamelyiket a csolnakba lökni és elevezni vele valahová. Ha most egyik vagy másik erre jönne...

A muzsika csak szól tovább. Néha olyan nótákat hallott, amiket jól ismert; ilyenkor bánattá olvadt a düh és keserüség benne, az állát a tenyerébe támasztotta és sirni szeretett volna. Valahányszor elhallgatott a zene, fel akart állani, hogy hazamenjen. De aztán mégis csak ott maradt.

Nem is tudta mennyi ideje, mióta a világos ablakokra bámult, fel se nézett az égre, hogy elmult-e már az éjfél? Olyan nehezen forogtak a gondolatai... tán el is szunyókált vagy álmodott is, mert mintha belülről látta volna a kivilágitott termet a sok-sok asszonnyal - mind ott voltak a fürdőtelepről, akik olyan szégyenlőség nélkül mutogatták a lábukat a parasztfiu előtt, meg a csipkeharisnyájukat a vékony bokájukon, ami olyan gyengének látszott, hogy tán el is tört volna, ha megfoghatja a markos kezével.

A feje még jobban előrehajolt és már nem vette észre, hogy megszünt a zene, nem hallotta a távozók hangos beszédét és nevetgélését, amint a tulsó uton a fürdő felé mentek, nem látta, hogy sötétednek el az ablakok, mintha egymásután szivnák vissza magukba a fényt. Az éjszaka köröskörül beburkolta, még az inge ujjának a fehérségét is elnyelte és nagy, nehéz fekete alvást boritott a lelkére is.

Arra ébredt, hogy megborzongott. A tó felől hüvös szél fujt s a korai pitymalat szintelen, hideg, áttetsző levegőjében messze-messze el lehetett látni. A viz hamvasszürke volt s felülete néha végigborzolódott, mielőtt a szél a partra ért. Tul a tavon a hegyek kékesszürkén, laposan rajzolódtak az égre fehér házfoltjaikkal. A nagy, cifra palota szemben hallgatva, fázósan nézett rá az üvegablakaival.

Nagy János a szemére nyomta a kalapját és megindult a falu felé. Egyszerre megállt és lehajolt.

- Ejha! - hát itt járt valaki az éjszaka? - Körülnézett, de sehol egy élő lény. Aztán ujra lehajolt.

Lábnyomok vezettek a nagy ház felől a part felé. Eleinte szétszórva, alig látszottak meg a kavicsos uton. De a tó mellett a finom homokban világosan ki lehetett venni a lépéseket, csak mintha mindegyiket átlátszóan befujta volna a fövény. Egyszerre tisztán láthatókká váltak a kis hegyes orru, magas sarku cipő nyomai.

Nagy János érezte, hogy ver a nyakában a nagy ér. Most már tudta: egy asszony járt itt a táncolók közül; eleinte elseperte a nyomait a hosszu ruhája, aztán fölfogta rövidre a szoknyáját, hogy könnyebben mehessen. De hová? Kit keresett itt egy asszony az éjszaka? A falu felé tartottak a nyomok. Hová mehetett?

A legény megmért egyet a kitárt kezével: alig egy arasznyi. A páros cipőnyom egyformán váltakozva, kényesen kifelé tartott lábheggyel mutatta az utat. Egyszerre az apró bemélyedések felületesebbekké váltak, közelebb szorultak egymáshoz, rendetlenebbül váltakoztak. Itt sietni vagy futni kezdett. Hová?

- Hopp! - itt egyszerre bemélyedt a magas sarok, a két lábnyom egymás mellett maradt. Itt megállott, - talán várt. Kire?

Itt meg rendetlenül egymásba tapadva hevertek, - visszafordultak, - a sarok tétován, hosszas árkot huzott a homokba, aztán egyszerre ujra megfordultak és biztosan, nyilegyenesen vezettek a parton tovább.

Nagy János lihegve ment utánuk. Ha itt találná valahol, itt a parton, - egyedül...

A falu házai kezdtek feltünni, de ő semmit sem látott, csak az apró mélyedéseket a homokon. Lehajtott fejjel, a vad szimatjával ment mellettük s mögötte messze, az egész uton ott maradtak a patkós csizmájának nyomai a finom cipőnyomok mellett.

Egyszerre megtorpant. Itt össze-vissza volt tapodva a homok. Egy másforma cipő nyoma, egy nagyobb, férfi cipőé gázolt emebbe bele; ezek a nyomok a tó felől jönnek idáig, aztán megfordulnak és szorosan, párhuzamosan a kis lépések mellett tartanak a tóig; ott egy cölöp mellett még egyszer belemélyed a magas sarok, aztán - minden nyom eltünik.

A cölöpön árván lóg a csónak karikája és a viz üresen, szürkén borzolódik a part felé.

- Hogy futott egy cipő után vakon, mintha az Isten parasztlegénynek teremtené az ilyet. Bezzeg a kis cipő tudta, hogy hová mén!

Egy ideig még ott állt és bámulta a vizet, mintha még sohase látta volna. Aztán nagyot káromkodott és egyet rugott a cölöpökön.

Egy kicsit megnyugodva indult a falu felé. Nekiszegte a fejét a levegőnek és lassan ment tovább. Legjobban szerette volna elkerülni a falut, de hová, merre menjen? Szegény embernek csak egy utja van. Megint elfogta a keserüség és ökölbe szoritotta a kezét.

Egy kakas hangosan kukorékolt bele a reggelbe. Bár csak kitekerhetné a nyakát. Aztán megint nagy csend lett; az utca üresen nyult végig az alvó házak között.

Minden házat ismert, minden embert, minden lányt e faluban. Mindet itt hagyná szivesen, egy sóhajtás nélkül. Elmehetne Amerikába, aztán mikor gazdag lenne, egy grófnőt venne feleségül és aranyos cipőt huzna a kis lábára. Nem kéne többet messziről nézni...

Már bent volt a faluban. Itt ebben a vityillóban az a vén boszorkány kártyavető asszony lakik, - ebben meg...

Nagy János tétovázva állt meg, egy kicsit el is szégyelte magát... Itt Terka lakott, akihez minden időben be lehetett kopogtatni. Egyszerre nagyot ütött tenyerével az ablakfára, hogy az üvegek ijedten csörrentek meg. Valaki belülről kiszólt, a legény bement a keritéstelen udvarra és az eresz alatt várt. Néhány perc mulva kinyilott a pitvarajtó.

- Ki az? - kérdezte Terka álmosan. Egy szoknyában állt az ajtó mögött, az arca piros volt az alvástól, de a nyaka és a melle fehér. Ahogy Nagy János belépett a küszöbön, szinte megcsapta az ágy melege, ami a lányt körülvette. Ránézett egy percig, aztán le a földre. Terka biztosan állt két széles talpán, mint aki szokva van a mezitláb járáshoz; a lába vörös, a bokája erős volt.

Pécsi a reggeli hajóval érkezett s az egész napot kint akarta tölteni a villában. Megindult a gyaloguton, a mezőn keresztül. Azt találta, hogy kicsit tulságosan nyugodtan élvezi a nyári reggelt s a cigarettáját ahhoz képest, hogy udvarló és szerelmes. Pedig az utolsó napokban már nagyon izgatta, hogy több mint egy hónapja nem látta az ő szép, szőke asszonyát. Akkor is a férje s a mostoha lánya mellett, csak épen, hogy láthatta, csak épen, hogy megcsókolhatta a kezét.

Valaki fehér ruhában, piros napernyővel ment ott a mezőn. Pécsi izgatottan dobta el a cigarettáját és elkezdett sietni... De nem. - Csak Margit volt.

A leány visszafordult és nevetve indult feléje; ahogy már messziről nyujtotta a kezét, mig a másikkal fölemelte a ruháját, amint a nedves füvön végig szaladt, olyan friss volt, mint maga a reggel; az arca kipihent és nyugodt, csak a szemében maradt egy kis csodálkozó álmosság, mint a gyermekében, ha nagyon mélyen aludt.

Margit hangja egy kicsit érdes volt, mint a reggeli levegő, vagy a hideg, ködös, zöld hegyek, vagy az ezüst-sávos viz a Dunában. Tulajdonképen szinte szép volt a hangja is, ő is, igy idekint, ha sok levegő vette körül és a teljes világitás elmosta vonalai szögletességét.

- Ez igazán jó gondolat volt - mondta. - Hogy fog mama csodálkozni.... De apa nincs itthon, csak este jön ki.

- Igen? - mondta Pécsi kicsit vontatottan és a leány szemébe nézett. Tiszta és gyanutlan tekintettel találkozott. Lehajolt és egy kicsit meghatottan érintette meg ajkával a kezét. Toilette-szesz illata érzett rajta s a bőre hüvös volt a hideg viztől. Mikor Pécsi ujra felnézett, látta, hogy a haja töve még nedves a mosdástól.

Volt valami gyermekes a friss tisztaságában és mégis olyan asszonyosan hatott. Az egészségesen gondozott test illata, a széna, a harmat illatával együtt, mintha az augusztus-végi reggel egész levegőjét betöltötte volna. Valami egészen uj érzés volt: egy kis mámor szédülés nélkül, szerelem, öröm, nyugalom vágy nélkül...

Margot egyszerre érezte, hogy elpirul; nem volt tisztában vele, hogy miért ejtette zavarba a Pécsi mosolygó tekintete. Inkább boszankodni szokott máskor, ha ugy bánt vele, mint egy felnőtt gyerekkel. Valahányszor Pécsi belépett hozzájuk, amint meglátta, érezte, hogy szereti; de aztán mindig elfogta valami hidegség. És az ember sohasem vette komolyan és akkor ő is rideg és visszautasitó lett. De most nem, most egyszerre olyan boldog volt, egy pillanat alatt mintha minden megváltozott volna. Milyen boldog nyugalom... igy együtt menni, halkan beszélni. Milyen kár, hogy olyan rövid az ut!

Pécsi nagy ivben vette le a kalapját és boldogan nézett fel imádott szőke asszonyára.

Pécsi elment a délutáni hajóval. Kicsit soká bucsuzott és az asszony nevetve küldte:

- Milyen szép volt ez a nap - gondolta Margot, mikor azután sétálni ment. Leült a fübe és nézte a Dunát, a nagy, nyugalmas vizet. Tulajdonképen csak a reggel volt olyan szép, de ez is elég volt egy napi boldogsághoz. Egy egész életen át ilyen boldognak lenni, ez talán sok is volna, talán nem is lehetne elviselni.

A nap szépen, lassan, minden festői hatásvadászat nélkül csuszott le a hegy mögé. Egyszerre szürkület lett. Egy őszi tücsök harsányan megszólalt, de épen olyan hirtelen elhallgatott. Margot elnevette magát.

Kis szünet mulva egy másik, félénkebb cirpelés hangzott, aztán halkan, melankólikusan még egy-kettő felelt rá. Néhány pillanat mulva az egész mező visszhangzott az ősz szomoru dalától.

Margot felállt, hogy haza menjen; de mintha egy egyhangu vontatott hangsor, mely szünet nélkül ismételte önmagát, megfogta volna a lépteit, mindig lassabban ment. Néha oly erős volt a zaj, hogy nem hallotta tőle a ruhája zörejét a füvön, néha halkan ellágyult, mintha csak valami messziről jövő bánat gyáva sirása volna, néha meg mintha sóvárogva kiáltana a vágy egymás felé minden füszál alól és ezerszeresen csak a saját visszhangját keltené...

A terassze nem volt kivilágitva s amint Margot a füvön közeledett a ház felé, halk beszédet hallott. A Pécsi hangja volt - s most az anyjáé.

- Lekésett a hajóról - gondolta és szinte elszégyelte magát, hogy mennyire megörült. De aztán elfogta a fájdalom. Oh, minek is ment el sétálni, miért maradt olyan soká! Minden ellene esküdött: a naplemente, a Duna, a tücskök... Abban a pillanatban a kavicsos utra lépett s az éles zörrenés egyszerre elvágta a suttogást fent. Olyan csönd lett, hogy meghallotta a mostohaanyja ruhájának neszét, amint hirtelen megmozdult. Aztán megint vontatottan huzódott át az estén az őszi kórus hangja.

Kicsit még hallgatózott, aztán elszégyelte magát. Milyen különös volt ez a pillanatnyi csönd. Milyen hirtelen elhallgattak, amint ő kavicsra lépett. Miért? Most is hallgatnak. Egyszerre ugy érezte, hogy szeretne egy nagyot kiáltani, felsikoltani - azután halkan visszalépett a füre. Az elfojtott kiáltás mintha benne maradt volna a mellében, ugy nyomta. Miért is akart kiáltani. Mert véletlenül elhallgattak? Csak mert csend volt, azért? Olyan jó lett volna a nagy csöndbe belekiáltani, egyedül, hirtelen, váratlanul, mint az a szegény tücsök az elébb, amit kinevetett.

Körülkerülte a házat és a hátsó lépcsőn ment fel. Szép nyugodtan leült a szobájában. Bent egész sötét volt már, de kint a rózsafák mellett levő szines üveggolyók a szürkület utolsó fényét magukba gyüjtötték, és halványsárgán, sötétkéken, rozsdavörösen égtek; aztán lassan elsápadtak, elfeketedtek.

Milyen különös, mikor két ember egyszerre hallgat el egy zavaró zajra. Elhallgat... figyelmeztetés, összebeszélés nélkül. Vajjon csakugyan szeretik-e egymást?

Szeretik egymást! - ismételte halkan magában. Az apja jutott eszébe és megrémült. Nem elég lesz, ha a saját boldogtalanságát kell elviselnie? De az apjáét is látnia kell?... Csak olyan tehetetlen ne lenne! Milyen gyöngének érzi magát és hogy reszket a keze...

Nem kételkedett egy percig sem tovább, a gyanu csak addig a pillanatig maradt gyanu, mig az áruló csönd tartott. Mikor visszalépett a füre, mikor nem akart végig menni a kavicsos uton fel hozzájuk, akkor már bizonyosan tudta. Talán már azelőtt is. Egyszer az anyja nem mondta el, hogy Pécsi ott járt náluk, mikor egyedül volt otthon, de ő később véletlenül megtudta. A tavasszal milyen különösen játszottak egy szál virággal - egyszer az egyik vette a kezébe, aztán a másik... És ma reggel, mikor ő azt mondta, hogy a mama meg lesz lepve, mit is felelt Pécsi olyan vontatottan?... Csak a ma reggelét ne vették volna el, - csak legalább azt a percét hagyták volna meg a tiszta boldogságnak...

A hajó kürtje hallatszott be. Margot összerázkódott. Az utolsó hajó Pest felé. Pécsinek ezzel kellett elmennie, ha a délutániról lekésett. Lekésett? Őt az anyja biztatta, hogy menjen el sétálni. Lehet, hogy lekésett, de őt sétálni küldték.

Margot az ablakhoz állott. A Duna sávja a sötétben is csillogott. Aztán felhangzott a hajó kattogása, a viz zugása, - most fordul a hajó, - most feltünik baloldalt a vörös lámpa és a hosszu reszkető visszfény a vizben, mintha csak az vonná maga után a hajó sötét testét.

- Az apám!... őt is megcsalják, mint engem, - sikoltott fel magában és behunyta a szemét, hogy ne lássa a hajó lámpáját.

Margot kiment a terraszra. Az asszony ott ült egyedül. Olyan sötét volt, hogy nem látták egymás arcát, és ez mindkettőjüket nyugtalanitotta.

- Miért nem kérdez? - gondolta az asszony, akit gyötört a félelem és a bizonytalanság. De Margot leült és nem szólt. Belemerültek a csöndbe. Mikor Margot megszólalt, megriadt a saját szavától.

- Pécsinek nem szabad többé eljönni hozzánk, - mondta; egy pillanattal azelőtt még nem tudta, hogy ki fogja mondani, de most, milyen jó volt, hogy tul esett rajta.

- Nem értelek, - felelt az asszony és a szája szélét harapdálta a sötétben. Egyszerre tisztán látta az összefüggést. Ha Margot tudja, az utjába fog állani. Még egy utolsó eszközt kisérlett meg:

- Azt hiszem, egészen tőled függ Margot, de eddig ugy láttam, erősen bátoritottad.

- Igen - mondta Margot és érezte, hogy elpirul, - féltékeny és nagyon boldogtalan vagyok... És te is az fogsz lenni, nagyon boldogtalan, de Pécsinek nem szabad többé eljönni hozzánk. És most nem szabad sirnod és nekem sem szabad. Apa mindjárt megérkezik.

- Margot, - próbálkozott még az asszony - de hiszen tévedsz! Nem tudom, honnan veszed ezt a gyanut... hogy merészelsz...

- Én most kimegyek a hajóhoz apa elébe; és Pécsi nem fog többet hozzánk eljönni.

Jobbra egy halvány fény tünt fel a feketeségben, lassan megnagyobbodott, vöröslött, reszkető sáv nyult a vizben, és mig tüzével végig égette a sötét Dunát, lassan vonta maga után a hajó fekete testét. Margit lefutott a lépcsőn és gyorsan ment az atyja elébe.

A kerülő egy csomó rőzsét dobott a parázsra. A láng egy percre lekushadt és a sötétség abban a pillanatban rászakadt a környékre. De máris piros lángok kezdtek kinyulni a galyak alól, végigfutottak rajtuk, kergették egymást, összesimultak s egyszerre nagy, lobogó vörös éket égettek az éjszakába.

Vékony fénysáv futott végig a fához támasztott puska csövén, a törzsek rücskössé váltak az apró, táncoló fényes árnyfoltoktól, a levelek odafent felébredtek álmukból s lassan ringatták visszájukon a láng vörös szinét, felületükön az éjszaka árnyát. Két pár élő szemben is megcsillant a tüz világa; az öreg ember összehuzott szempillája alatt mint egy mozdulatlan szikra, a kutya pupillájában mint nyugtalanul rezgő fényfolt. Gyönge szél járt s magával hozta az országut porának a szagát; a láng ilyenkor lágyan hajolt meg alatta, de a két élő lény, mint minden este, most is mozdulatlanul nézett a világosságba.

Egyszerre a kutya elvakkantotta magát és hirtelen az erdő felé fordult. Az öreg lustán nyult a puskája felé. Akkor már a két fa között ott állott egy idegen férfi, - mozdulatlanul, karcsun, egyenesen maga is, mint egy fiatal fatörzs. Hogy a tüz világa alulról esett rá, nem lehetett kivenni az arcát, csak kemény álla szögellett ki élesen; a kalapja mélyen a szemére volt huzva és olyan urfélének látszott az öltözete után.

- Jó estét kivánok, - mondta egy kicsit rekedten - vajjon átmehetnék-e a komppal még ma éjjel a tulsó partra?

- Be lehet a faluba is menni, meg itt is meg lehet pihenni. Hajnalig ugy sem mehet a komppal át.

- Köszönöm, - mondta az idegen a kétes meghivásra és előre lépett. Az öreg még egyszer jól megnézte, látta, hogy nem erre a környékre való, aztán nem érdeklődött tovább iránta. Az ember leült a tüz mellé, kinyujtotta a lábát és a felkarjára dőlt. A kutya egy kicsit körülszaglászta, aztán visszament a gazdája mellé s lefeküdt. Az öreg még egy ideig nézte a lángot, mely mindinkább összezsugorodott, apró kis nyelvekre oszlott, nyugtalanul táncolt egy-egy rőzseszálon, mig csak az izzó parázs maradt, - aztán elszunyókált, még a pipa is kialudt a szájában.

Csak az idegen volt ébren egyedül. Levette a kalapját előrehajolt a tüz fölébe; a vörös fény elöntötte, szinte perzselte az arcát, a mély árnyékok egyszerre átizzottak a szemöldöke és az arccsontja alatt, de a szeme sötét maradt s dühös elszántság szoritotta össze a száját; csak a keze reszketett, amint a tüz fölébe tartotta. Igyekezett leküzdeni ezt a reszketést, de hiába; mintha nem is tartozott volna hozzá, annyira nem engedelmeskedett az akaratának, mintha valami idegen kéz lett volna... valami tőle független élet...

Elkezdte nézni, szinte kiváncsian lesni azt a két kemény és mégis remegő izomdarabot, a hosszu ujjakat, melynek szélén átrózsaszinlett a fény... aztán egy hirtelen rándulás után megszünt a remegés, az ujjak lassan széttárultak, játszva meggörbültek, mintha puha mozdulattal egyenkint simogatnák a levegőt, - megint nyugodtan vártak... aztán hirtelen, görcsösen behajoltak, minden izületük kemény ékké vált, az inak és csontok megfeszültek a kézfejben... egyszerre ökölbe szorult az egész, keményen, mint egy kalapács - és egy köröm belevágódott a tenyerébe.

Csak most érezte meg megint önmagát. Fáradtan ejtette le a kezét a térdére, fölegyenesedett, az arca ellágyult, szinte ijedt lett, az árnyékok ernyedten huzódtak hosszabbá a csontok alatt.

- Az ő keze volt; még egyszer megnézte a tenyerével fölfelé forditva; - az ő keze...

Apró szikrák kezdtek táncolni fáradt szeme előtt, de azt is látta, hogy a parázs mozdulatlanul izzik és egy szélfuvalat sincs, hogy szikrát kergessen fel belőle.

És minden oly csodálatosan mozdulatlan volt - változatlan, élettelen, mint valami varázslat alatt. Az erdő mellettük, mintha évezredes megkövültségben állna, némává meredt fekete lombjával, a parázs izzása fényes érclap, a sötétség nehéz nyugalmas tömeg, a csönd lomha, meg nem rezzenő anyag - és ő maga viseli a halott mozdulatlanság terhét.

És mégis, - volt itt valami mozgás, valami élet... Az ember kába, fásult érzékeivel nem tudta mindjárt felfogni, mi nyugtalanitja a lomha testté vált éjszakában a szemét - mig hirtelen megkapja a tekintetét a kutya lélegző oldala; egyforma ritmikus váltakozással emelkedett és sülyedt; a bordák megfeszültek, majd meglazultak, a fény is hol összehuzódott, hol szélesebbre terült rajta. Mindig egyformán, változatlanul egyformán, hogy a mozgás ismétlődése maga is szinte mozdulatlansággá vált.

Az ember nem akart odanézni, erőltetetten bámult a tüzre, tágra nyitotta a szemét - aztán lopva megint odafordult a tekintete...

Ha most rányomná a tenyerét arra a ruganyos mozgásra, lassan mindig nehezebbé válnék a keze, sulyossá, mint egy vaslemez, - az erő az egész testéből abba a felületbe folyna át - a ruganyosság behajolna, a csontok engednének, megroppannának alatta... nem mozogna többet... minden nyugalommá válnék körülötte.

Két keze laposra merevedve nyult ki egymás mellett, de még nem ért el odáig, mikor a kutya felugrott s ugatva fordult az országut felé. Az öreg lassan fölemelte a fejét, mintha nem is aludt volna, megnézte pipáját, egy zsarátnokot megtáncoltatott a tenyerén és rányomta a dohányra.

A másik kettő, az idegen ember és a kutya elnyult testtel, kifeszitett nyakkal figyeltek az országut felé; az ember lihegett, mintha szaladt volna.

A sötétség egy darabja megmozdult, árnyék lépte át a megvilágitott körnek az éjszakába belesápadó szélét, aztán egy fiatal ember nagy kerekgalléros köpenyben közeledett feléjük. Nyilt szemekkel, látható kedvteléssel nézte meg a tüzet, az öreget, a kutyát, egy kicsit fürkészően tekintett a másik ember sötét arcába, aki ezalatt föltette a kalapját s most hirtelen lehuzta a szemére. Valami gyerekes kiváncsiság volt ebben a tekintetben, aztán egy csöpp csodálkozás, végül vidám megértés.

- Adjon Isten jó estét vagy jó éjszakát. Nem adnának-é egy vándornak egy kis helyet a tüznél?

Az öreg elmosolyodott. Vastag ősz bajusza nem mozdult meg a pipa felett, de a szeme megcsillant. Régen valamikor... ő még emlékezett rá...

Leteritette a köpenyegét a földre, a kalapját is lelökte és leheveredett. Most már meglátszott a szőke haja, a szeme kék csillogása és ideges finom keze, amint a tüz felé kinyujtotta.

- Hát olyan vándorló legény inkább, - kételkedett a másik ujra és a kinyujtott fehér kezet nézte. - Aztán mi volna a mestersége?

Mielőtt biztatták volna, már belefogott; komolyan, elmerülten nézett a tüzbe, mintha csak annak mondaná. Egyszerre megakadt, kereste a szavakat, ujra kezdte, aztán türelmetlenül rázta a fejét.

Az öreg már megint bóbiskolt, a másik háttal fordult a tüznek, hogy az arca sötétben volt. Ugy látszott, nem igen törődtek a verssel; csak a kutya nézte a költőt komoly, fájdalmasan csillogó állatszemével, melyben több mélység látszik, mint az emberében: a meg nem váltottak tudattalan panasza.

Egy darabig hallgattak, de a nyugtalan ember nem engedte a csöndet megint megmerevedni körülöttük.

Az öreg bólintott, talán csak álmában. A fiatal ember felugrott és rálökött a szénre a közeli rőzse-rakásból egy ölre valót. A láng csakhamar felcsapott, nyugodtan, egyformán égett, aztán lohadni kezdett. De őt magát már megfogta a tüzvarázs, sötétségtől és lángtól ittassá lett a fiatalsága, az éjszaka és a tüz minden vágyát magában érezte - és egyik csomó rőzsét a másik után dobálta bele a tüzbe.

Vékony füst szállt fel ringatózva, egy hosszu lángnyelv, futott utána nyilegyenesen, aztán több - mindig több, mig ujjongó, részeg lobogássá vált a recsegő, ropogó máglya és széthasadozó, szikrázó, vergődő, vonagló tüzrongyokat dobált a sötétbe.

Az erdő egyszerre kilépett a merev sötétségből, vörös villanások futottak be a fák közé, megakadtak a bokrokon és szinükre ébresztették a virágokat; nagy árnyékok táncoltak a törzsek megett, a levelek vörösen merültek fel a sötétből, meg ujra belebuktak az árnyékba; a máglya felett reszketett a levegő s benne a kékre halványodott csillagok.

A fiatal ember ragyogó szemmel nézett a lángba, az ujjait kitárta, meg összeszoritotta, a szája idegesen remegett, aztán nem birt tovább hallgatni.

Kiterjesztette mind a két karját, melynek nagy, fantasztikusan eltépett árnyéka végig nyult mögötte a fatörzseken, mintha az árnyékkarok körül akarnák ölelni az erdőt.

Az öreg dörmögve csóválta a fejét, a másik sem sokat értett a dologból, de az asszony szó belevágott a lelkébe. Fürkészően nézte végig alulról fölfelé a lobogástól megvilágitott alakot; - asszony! - ismételte halkan ő is és nem félt többé a vándorlótól. Az már leejtette a két karját; - Mária! - suttogta, vagy csak inkább gondolta; ezt már nem hallotta senki...

A láng lassankint kezdett megnyugodni, aztán hirtelen összeesett és szélesen ellapulva égett tovább. Az öreg a csizmájával beljebb toszogatta a széléről az égő galyakat. Egy ideig még némán néztek a tüzbe, aztán az öreg lefeküdt a szürére. A kutya már aludt és néha vakkantott álmában. A fiatal ember még szeretett volna kérdezősködni a másiktól, de annak olyan zárt és merev volt az arca, hogy abbahagyta. Egy ideig gondolkozott rajta, hogy kiféle - miféle lehet, de nagyon elálmosodott, beletekerte magát a köpenyegébe, lefeküdt - egy kicsit forgolódott, aztán ő is elaludt.

A harmadik ember megint egyedül volt ébren. A zsarátnok szélesen terült el közöttük.

A nagy mozdulatlanság megint ott várt körülötte; de ő most már mozgást kivánt; hangot szeretett volna hallani. Suttogni kezdett magában - asszony, asszony - aztán ijedten elhallgatott... Megint ott volt mellette a nagy csönd.

Valaki felsóhajtott. Talán az alvó volt, de neki ugy hangzott, mint ha a csend sóhajtott volna, vagy a sötétség... vagy az erdő. Figyelni kezdett, feszült idegekkel, leselkedve. És egyszerre érezte, hogy ott valahol a fák között őt is épen ugy figyelik, feszülten, lesből. Felnyögött... és egyszerre az erdő jajgatni, sikoltozni, hörögni kezdett. Rémülten kapott a fejéhez, bedugta a fülét, az egész teste összezsugorodott.

A tüz felszine itt-ott hamvat kapott; alig észrevehető puha szürkeség terjedt el a felületén, fátyollá sürüsödött felette, melyen átütötte magát a vörösség; lassankint kéreggé vált a fátyol, elnyomta a vörösséget, eltakart minden szint és az ember merev tekintete előtt az egész beleolvadt a sötétségbe.

Mintha csak maga maradt volna élő a világon. Közelebb kuszott az alvóhoz, hogy hallja a lélegzését... a füle zugott, a szempillája lecsukódott, az érzékei összezavarodtak. Embereket látott, máglyalángot és táncoló árnyakat - vasutrobogást hallott és viznek a zaját - és tudta, hogy ébren van, hogy itt ül a sötétben és csak egy alvó lélegzését hallgatja...

Kezdte lesni a hajnalt és azt gondolta, hogy ott szemben, az erdő széle felől fog megvilágosodni. De a sötétség végtelen volt és időtlen...

... Egyszerre felhorkant, megrázta a fiatal ember karját, aki felült s nem tudta első pillanatban, mi történt vele; a szeme nagy kék bámulás volt, amint arrafelé nézett, amerre az ember mutatott. Gyönge szürkeség szövődött bele az éjszakába, ott messze a folyó felé már világosodott az ég alja, de az erdőben még éjszaka volt.

Épen ott, a sötétség és a hajnal határán, az erdő szélén valami fehér, átlátszó, ködös fátyol lebegett nyugtalanul, mintha beleakadt volna a faágakba, aztán lassan elszakadt az erdő éjszakájától s magasra nyulva siklott odább a füvön. Fehér fátyol, ami alig takart valami áttetsző, rózsaszin ködtestet - rózsaszin és fehér asszonyi testet, a karja beburkolva a fátyolba, néha fölemelkedik, mint egy szárny... foszlányos, világos haj - szőke haj lebeg az arca körül... az arca nem látszik, csak a szeme éget a haj fátyolán keresztül - siklik, - lebeg, - lehajlik - a haja sepri a füvet, a fátyola beleakad a sötétségbe, elszakad, egy pillanatig meztelen szépségben áll mögötte - lassan összeesik - fehér gomolyag hever a földön - szétoszlik a hajnalban...

A két fiatal ember mereven bámult a messzeségbe. A szőke ki akarta nyujtani a karját az eltünő után, de megbénultan mozdulni sem tudott. - Mária, - sugta halkan, vágyón, hivón.

- Visszajött - mondta a másik; egy pillanatra összezsugorodott, aztán épen olyan gyorsan kiegyenesedett. Az öreg, ültében visszafordulva nézett abba az irányba, amerre a másik kettő és köhögve mondta:

A magas, barna ember megbillentette a kalapját és szó nélkül megindult a folyó felé.

- Köszönöm az éjszakai szállást, - mondta a szőke és kezet nyujtott az öregnek. Nagyra nyilt szemében álmok és látomások eksztázisa fénylett s az öreg megcsóválta a fejét.

- Igaza van bácsi, de akkor sohasem látnánk olyan szépet, mint ma a tüz mellett.

Az öreg értetlenül nézett rá, mire a másikat megszállta fiatalságának dacos életkedve ebben a csipős, friss, uj reggellel tele levegőben. Egyet kurjantott, megrázta a kalapját s már messze járt az uton.

Az öreg még egy darabig ott maradt, ide-oda tapogott a harmatos füvön, igazgatta a szürét, a kalapját. Egyszerre egy suhanc kiabálva futott ki az erdőből:

- Azt a! Az ura nem volt otthon, oszt azt beszélik, hogy megfojtotta a szeretője. A zsandárok már bent vannak a faluban; a doktor kocsija is ott áll a kapu előtt, de ezt ugyan már fel nem támasztja senki. Azért kérdem, hogy nem járt-e erre valaki...?

A parasztfiu tovább futott a hirével. Az öreg megcsóválta a fejét és végignézett mind a két uton, amerre az éjszakai vendégei elmentek.

- Vajjon melyik volt a kettő közül? - dünnyögte. - A szőke aligha, hanem a másik... különben sohse tudhassa az ember... - Egyet rántott a vállán. - Bánom is én; nem vagyok én zsandár, hogy tudjam.

De vastag, csizmás lábával gondosan széthuzta a hamut, az elfeketedett szenet és a félig égett galyakat a körül letaposott füvön. Aztán vállára akasztotta a puskáját, fütyült a kutyájának és elballagott a harmadik irányba, fel az erdőbe.

Lea hazaérkezett az intézetből s az anyja bevezette a szobájába, amelyben fehér butorok és rózsaszin függönyök voltak. Megállt a szoba közepén, hosszura nyult sovány alakjával és egész tizenhétéves komolyságával nézett körül. Érezte, hogy nem illik hozzá ez a bájos, édeskés környezet, de nem szólt. Meglátta a tükörben a háta mögött álló anyja mosolygó arcát.

Lea tulajdonképen nagy zavarban volt. Még nem látta a mostoha apját és olyan különösnek találta, hogy most mindig egy idegen férfi lesz köztük. Már elébb a beszélgetésnél beleakadt valamibe miatta. Mikor csodálkozott, hogy neki egész külön szobája lesz és a lakbeosztásról kérdezősködött, meg hogy lefekvésnél megint az anyja ágya szélén üldögélhet-e? Mindig kitérő feleletet kapott. Érezte, hogy közéjük állt egy ember, akit ő mindig kifelejtett, de akire az anyja mindig gondolt.

Inkább ellenséges érzülettel ment be végre, de Jeney olyan fiatal volt - sokkal fiatalabb, mint az arcképe - és olyan kedvesen fogadta, hogy eltünt az egész idegenkedése.

- Oh dehogy!... - Lea megint zavarba jött, nem tudta, hogy szólitsa. Csak nem mondhatta apának?

- Ugyan jőjjetek már, elhül a tea! - idegeskedett az anyja. Nem értette, hogy nevethetnek ezek ennyit az első pillanatban. Mint két gyerek... Hirtelen felnézett, - idegenül nézett mind a kettőre, mintha messziről látná őket és futó megdöbbenéssel háritotta el a gondolatot: Két fiatal gyerek.

- Már féltem, hogy Lea zavarni fogja a mi kettősünket - mondta Jeney, mikor egyedül maradtak - örülök, hogy ilyen természetes és jókedvü.

- Azért fölöslegesnek találom, hogy megcsókold - felelt az asszony és nézte a saját kezét, mintha valaki másé volna. Igen, a kezén, - hiába minden gondozás - meglátszik, hogy nem fiatal. Mintha egy alig látható finom háló lenne ráfeszitve, ezer apró ránc huzódott szét rajta, ha igy az ujjait mozgatta. Szinte elfelejtette, mit akart mondani és hirtelen felnézett, mikor megint eszébe jutott:

- Jó, jó, majd csak eltaláljuk a helyes hangot. Azt hittem, nekem valami apai szerepet kell játszanom, vagy mi?...

Türelmetlen lett; bár már elmult volna legalább egy pár hét, hogy benne lennének az uj kerékvágásban. Megint feltámadt benne az a fizikailag is kényelmetlen érzés, hogy egy harmadik jött közéjük, akihez tulajdonképen neki semmi köze.

Hamarabb beletalálták magukat a helyzetbe, mint Jeney hitte. Egyszerüen jó pajtások lettek Leával. Bizalmasságuk növekedésével leszokott az apai tegezésről és egyenranguan bánt vele, ami Leának jól esett. Különösen az estéket szerette, mikor fáradtan jött haza a hivatalból, az asszonyok teával várták és ő ebben a várásban érezte a saját személyének a fontosságát. Már az utcán felmelegitette az a gondolat, hogy most két asszony reá gondol, hogy mikor csenget, Lea már kitölti a teáját és odakésziti előre a cigarettát. Aztán Lea zongorázni szokott, nagyon is egyenesen, kissé mereven tartva magát, ragyogó szemmel olvasva a hangjegyeket, olyan figyelemmel, mint egy gyermek, aki dicséretet vár.

A felesége ránézett, gyorsan kutatóan. Ebben a percben ő is őszi estékre gondolt, de az elmultakra, amikor ők ketten ültek itt mint fiatal házasok - csak ketten és a férfi csak őt nézte, csak ő létezett neki a világon.

Lea Chopint játszotta a mostoha apjának, aki alapjában véve szentimentális ember volt. A leány nevetett rajta, mert ő meg nagyon pozitiv lénynek tartotta magát és a nagyon fiatalok fölényességével gunyolta az érzelmességet és a regényességet.

- Lea, magának olyan szép haja van - mondta egy szünet közben váratlanul Jeney - de nagyon rosszul fésülködik, nem jut érvényre a szine. Kérje meg a mamáját, hogy tanitsa meg...

Mosolyogva nézett az asszonyra, de abban a pillanatban csaknem megdermedt az arckifejezésétől. Minden vonása merev volt, öregnek látszott és ugy összeszoritotta a száját, hogy egészen eltünt az ajaka szintelenné vált arcában.

- Mi történt - gondolta - mi ez?... és feleletül már valami félős sejtelem összeszoritotta a torkát. Nem mert Leára nézni.

Csak a leány nem vett észre semmit. Tovább játszott és a szoba ujra megtelt az édes melódiával, mely mögött nagy, nagy, titokzatos csönd hallgatózott, mintha az szürte volna ki magából a muzsikát.

- Ma affektáltan játszottál - mondta az anyja hidegen. Lea ránézett és nem tudott felelni. Ő még nem értette meg az anyját, de olyan váratlanul borzongott végig a zenétől felmelegedett lelkén ez a hideg hang, hogy a szeme könyes lett és kiment a szobából. Azután is, az egész est hallgatagsága csupa diszharmónia volt.

Lefekvés előtt, mint rendesen, az anyja bement Leához. Szerette volna elsimitani a mai nap összeütközését, - ha összeütközés lett volna legalább! De semmi sem volt, csak nagy hallgatás s annak a mélyén valami ismeretlen, amit nem lehetett megfogni. És most megint csak hallgattak.

Az asszony nézte Leát, amint a haját fésülte, de nem ugy figyelte, mint anya a leányát, hanem mint öregebb a fiatalabbat s ezt maga is világosan érezte. Csakugyan szép, barna haja volt, igy kibontva bronz-csillogásu.

- Azért, mert... mert... megtiltom, hogy másként fésülködjél! - Maga is elhalványodott a hangjának szenvedélyességétől és nehogy többet mondjon, kirohant. A rózsaszin függöny nagyot lebbent az ajtón, felpuffadt és lassan megint lesimult. Lea nézte, - olyan volt, mintha a szövet megelevenedett volna - aztán megint a tükör felé fordult. Eszébe jutott, hogy az anyja szőkitő hajvizet használ és már a multkor észrevette, hogy a szemöldöke sötétebb, mint szokott lenni.

Jeney a szobájában dolgozott, mikor a felesége bement hozzá és a vállára tette a kezét.

- Mi az? - kérdezte a munkában lévő ember szórakozottságával. Az asszony hirtelen levette a kezét és elfordult.

- De kedvesem, ne legyen olyan ideges - fordult hozzá a férje és magához vonta. - Tudja, hogy ha dolgozom, csak fontos ok miatt hagyom félbe.

Jeney kérdően nézett rá és megint ugyanazt a kifejezést látta az arcán, amit délután.

Mi történik itt?... mi lesz?... mit tettem én?... - gondolta zavarosan az ember és ő is ráhajtotta a homlokát a kezére.

... Valami feszült elővigyázat lépett a jó pajtásság helyébe. Ha Jeney és a leány magukban voltak, akkor is kutató tekintetet éreztek maguk mögött és ez a képzelődés figyelmesebbé tette őket egymásra. Minden mozdulatuk, minden szavuk ki volt számitva, hogy minél közönyösebbnek lássék és igy mindig egymással foglalkoztak. Nézésük habozó lett, gyorsan siklott el egymás mellett s a kézfogásuk felületes volt, mintha parazsat érintenének. Az egész akaratuk megfeszitetten arra irányult, hogy az egymás iránti viselkedést szabályozza - egy harmadik miatt.

Aztán lassankint a harmadik kiesett a tudatukból. De a gyakorlat által minden érzékük már végtelen finommá vált az egymás s az önmaguk megfigyelésére. Ha összebeszélnek, akkor sem reagálhattak volna pontosabban egymás gondolatára. És koronkint mindegyik felujitotta magában akarata eredeti célját - a harmadik miatt.

Lea esténkint nem zongorázott többé, bent ült a szobájában és olvasott, de a régi esték, amiket a férj és feleség kettősben töltöttek, csak nem tértek vissza. Az asszony sem birta ki ezt a feszültséget és egy este igy szólt a leányához:

- Nem mama, csak unalmasnak találtam azt az egyformán beosztott életet. - Aztán mégis bement és zongorázott.

Az asszony közönyös akart lenni és nem nézett rájuk, de annál bizonyosabban elhitette magával, hogy azok egymást nézik. Az elfojtott indulat felkavarta a veszedelem iránti kiváncsiságát.

- Azt a Nocturne-t - mondta Jeney megfeledkezve magáról és Lea egyenesen ott nyitotta fel a füzetet. Az asszony maga elé nevetett és finoman ráspolyozott körme beletört a karszék támlájába.

A füzet tompa zajjal csuszott le, amint a leány hirtelen leeresztette a kottatartót. Jeney utána hajolt és visszaadta. Egymásra néztek, egy kicsit hosszasabban és az utolsó pillanatban nagy rémület csillant fel a szemükben.

- Lehetetlen, - gondolta a leány. - Lehetetlen - bizonykodott a férfi magában... és épen akkor világosan érezték azt a nagy, megrázó lehetőséget, amire egy esztelen féltékenység felhivta a figyelmüket s amire lehetetlen volt többé nem gondolni.

Mikor télen a társas élet megkezdődött, mindnyájan megkönnyebbültek. Lea ugy igyekezett mulatni, mintha azt a bizonytalan, fenyegető valamit akarná elkerülni; az anyját boldoggá tette, hogy az első komoly udvarló is nemsokára jelentkezett és biztosabbnak érezte a jövőt. Jeney pedig boldog volt, ha kivonhatta magát a társaságból, nem kellett messziről néznie a leány jókedvét, fölhevült arcát, ragyogó szemét... Ilyenkor otthon egyedül lehetett, elővigyázat, feszültség nélkül. Mintha elsülyedt volna minden körülötte, övé volt a gondolat és a nagy csönd, - amelyből néha mintha halkan szivárogna elő a Nocturne egy-egy akkordja. Leára gondolt, az alakjára, a szemére, a hajára, külön-külön s aztán az egész édes szép fiatalságára, ami ugy vette körül természetesen, mint a levegő s ami az övének természettől a párja volt.

Tavaszszal Vass Endre csakugyan megkérte Leát. De ő habozott s ezzel az anyja izgatottságát ujra fölkeltette. Féltékenysége állandó lelkiállapottá vált és pillanatokra gyülöletig fokozódott mind a kettő ellen. Hiába volt hidegség és közöny, megérezte mögötte a rejtegetést. Lea fáradt arccal fogadta minden célzását, de hallgatása csak ingerelte az anyját.

Egy este szinházból jöttek haza és a szerelmi dráma fátumszerüségének egész hangulatát magukkal hozták. Jeney otthon maradt és magányos estéinek veszedelmes ingerét ellenállás nélkül engedte nőni maga körül.

- Miért szalad el? Még nem is láttam ebben a ruhájában - mondta a férfi és amint a leányra nézett, a szeme még tele volt azokkal a lehetetlen álmokkal, amikből az ő belépte riasztotta fel.

- Ha most játszanék, mikor csak ketten vagyunk, mintha az egész világ elsülyedt volna...

Jeney elfordult és ugy adta oda a könyvet. Lea kiment és a másik szobában leesett a pamlagra. Nem akarta a bizonyosságot látni és mégis reszketett érte, hogy el ne veszitse.

Abban a percben megrémült a saját hazugságától. Miért is hazudott?... Miért ne beszélhetnének együtt?... Mi történik itt vele?...

Jeney csak nézte kétségbeesetten eltorzult arcát, vonagló száját, amely alig dadogta a szavakat.

- Hallgass, ki ne mondd! - suttogta a férfi elfojtottan, megragadta az asszony karját és lenyomta a pamlagra. - Ne mondd ki! Mert ahogy féltékenységed megmutatta azt, ami... lehetne... Ugy lehet, hogy a kimondott szó... a saját szavad valósággá teszi, amit az őrjöngésed kigondolt.

Az asszony rémülten nézett fel rá. Most már tudta, hogy igaz és ugy érezte, hogy váratlanul tört rá annak a szörnyü valónak a tudása, amire pedig mindig gondolt. A férje lassan magához jött és elbocsátotta a karját.

Lea nyárára falura utazott a rokonaihoz és Vassnak azt igérte, hogy az ősszel bizonyos választ fog adni. Még remélte, hogy nem kell hozzá menekülnie.

De a távollét felébresztette a vágyat s a féltékeny ellenőrzés hiánya szabaddá tette a képzeletét. Nem tudta többé elhitetni magával, hogy félremagyarázta az érzéseit. Nem; ez a szerelem volt, a mély, bánatos, lemondásra kész szerelem.

Mikor ősszel hazatért, már tudta, hogy férjhez fog menni. De először annak akarta megmondani, akitől titokban mégis valami segitséget várt, - nem tudta, hogy mit, - de talán... valami csodát. Nem azt, hogy mindez beteljesüljön, hanem inkább, hogy minden elmuljék. És megmondta nyugodtan, egyszerüen Jeneynek, hogy feleségül megy Vasshoz.

- Igen, Lea, én is ezt óhajtom. - Megfogta a leány mindkét kezét, aki - ha most azt mondta volna, hogy a halált óhajtja - abba is beleegyezik. De nem mondta. Csak nem bocsátotta el a kezét, aztán egyszerre magához szoritotta ellenállás nélküli testét és csókjai közt a hajába suttogta:

Hosszas kérdezősködés után talált el a kis parasztházhoz, ahol a barátja lakott. Pár percig állva maradt a tornácon és elgondolkozva nézte földjén a veres, elkoptatott téglákat s rajtuk a vadszőlőlevelek lassan ingó éles árnyékait.

- Ki az? - hallatszott bentről és egy fiatal ember lépett ki. Ingujjban volt és az arca kétes meglepetést árult el.

- Te vagy, Sándor? - A hangja nem volt biztató és gyorsan, felületesen nyujtott kezet a vendégnek.

- Zavartalak ugy-e, boldog nyaralók? Olyan meleg van a városban, hogy megkivántam egy kicsit a falut. - Elkezdte a kezét dörzsölni, mint aki sikerült tréfát csinál, és röviden, ok nélkül fölnevetett.

A szoba be volt sötétitve és nem látta jól a barátja arcát, mig nehezen, kinosan kereste a beszédfonalat, mely odajuttatná addig a nehéz kérésig. Aztán könnyedén, csak ugy odavetve mondta, mialatt érezte, hogy az egész mellkasa összeszorul:

- Elsejére van kilátásom... egy banknál. Apró állás, de ha az ember egyszer bent van... ez a fő.

Elhallgatott. Most akart pénzt kérni; ez volt az előre elkészitett átmenet, de megakadt és csak a torkát köszörülte. Látta a barátja kezét, amint idegesen nyult egy szivar után, aztán őt is megkinálta. A vendég feszengett a kényelmetlen széken. Ezt az alkalmat elszalasztotta, hogy hozhatná fel ujra? Valamit legalább beszélni kellene...

A másik szobából gyereksirás hallatszott ki. A fiatal apa felugrott a vendég is felállt.

- Nem akarlak tovább zavarni, - mondta mentegetőző hangon. Vége, gondolta, vége; most már nem kérhetek semmit.

- Nahát, azért ne siess; - vontatottan, meggyőződés nélkül hangzott a marasztalás és Sándor érezte, hogy elvörösödött a sötétben.

- Még sétálni is akarok egyet, - mondta. - Még egyszer hirtelen végiggondolt mindenféle ismert fordulatot, hogy hozhatná fel a pénzt, de csak nem szólt. Se nem indult, se nem maradt, az ajtó és az asztal között megállt. A másik kinlódott egy kicsit, hogy szabaduljon, aztán egyszerre megszánta:

- Ha valami csekélységgel kisegithetnélek... tudod, most magam is családos ember vagyok...

- Csak elsejéig... - nem birta a hangja mohóságát leküzdeni. - Igen, csak elsejéig... csak tiz... koronát...

Forintot akart mondani és mindjárt meg is bánta, hogy kevesebbet kért. A barátja azonnal kivette a tárcáját és szó nélkül odaadta a pénzt. Örült, hogy ilyen kevéssel megszabadult.

- Dehogy, dehogy, - szegény fiu! - Ezt a barátja mondta. Tovább sietett, nehogy visszadobja a félig nyitott zsalun át a nyomorult pénzüket. Szegény fiu! Ez a szánalom és lenézés kikergethetné a világból.

Mire a hajóállomáshoz ért, egészen össze volt rágva a szivarja vége és olyan keserü lett, hogy dühösen belehajtotta a vizbe. Ettől az erélyes mozdulattól egy kicsit megnyugodott.

Hát örökké igy fog ez menni? Krajcáros keresetek, kölcsönök, szégyenkezések, félénk kopogtatások barna irodaajtókon, levert visszavonulások feltartott fejjel... hiszen a mostani érzése sem uj többé, csak mintha a sok megélt nyomoruság eltompitotta volna... valamikor a tavasszal még öngyilkosságra is gondolt, de most olyan fáradt, csak valami bágyadt keserüség volt benne, olyan olcsó nikotinizü keserüség.

Milyen lassan uszik tovább a szivarja... minduntalan visszalöki a hullám a hid lábához.

Messziről regattisták jöttek le a Dunán; erős karokhoz szinte hozzánőtt evezők emelkedtek fel, belesimultak a vizbe, megint fel, megint le... a vizcseppek sziporkázva hullottak le róluk és a felhasitott folyó éles ékben messzire csillogott.

Most volt legalább egy pár forintja. Hogy adta át az az ember a pénzt! Mint egy koldusnak... és ő is ugy vette el, mint egy kielégitett koldus... Csak olyan soká ne kellene a hajóra várni.

A hiddal szemben egy kis vendéglő volt; odament. Néhány kerek asztal állott kivül, a fehér viaszos vászonbehuzaton kábult legyek mászkáltak, a szárnyuk összeragadt, a mint a kiömlött sörben végighuzták. A lemállott falon nagybetüs vörös plakát volt kiakasztva: »A futó asszony«, olvasta minden érdeklődés nélkül, mint ahogy a várótermekben szokták fáradt, unott vagy közönyös szemek a kiabáló hirdetéseket olvasni, azután egyszerre elmosolyodott a nagy szavakon: szenzáció, ezer métert fut pihenés nélkül, versenyen kivül...

- Hej, futni, futni, - mormolta, mint valami szuggeszció alatt, - futni itt végig a Dunaparton valahová messze... el, nyomoruságtól, várakozástól, csalódásoktól...

Visszament a hajóhidra. Azóta egy fiatal pár jött oda, az asszony szőke, mosolygó arca nagy, virágos kalap alatt, a férfi elégedett, pirosképü ember; mindjárt meggyülölte őket és önkéntelen mozdulattal tolta be piszkos kézelőjét a kabátujja alá. Gyülölte őket, az önző fiatalságukat, a gondtalanságukat, az asszony szines napernyőjét, a férfi fehér panamakalapját. Háttal állott feléjük és szinleg érdeklődéssel nézte a vizet. Aztán egyszerre visszafordult és elvörösödött: milyen nevetséges lehet igy háttal a kopott ruhájában. Kihivóan nézett az asszonyra, hogy gyáva szégyenét palástolja, de ez észre sem vette, hogy ott van.

A vendéglő előtt egy kis csoportosulás volt: egy csomó gyerek közül vörös ruhás alak vált ki és az ut közepén ment; halk, szaggatott csengőzörgés hallatszott minden lépésénél.

- Asszony ez? - gondolta Sándor kissé undorodva és lopva végignézett a mellette álló finom alakon. - Ez is asszony...

Az ott az ut közepén még mindig mozdulatlanul állt, mintha nem hallaná a gyermekek biztató sikongásait. Valami kopott-vörös uszóruha-féle volt rajta, idomtalan lábai térdig vastag harisnyában, a bokáján és övén apró csengők zörögtek - szomoru, vékonyhangu csengők. Az alakja mint egy elhizott férfié, az arca puffadt, sárga, mint egy beteg papé, vastag szemhéja fáradtan csüngött a szemére.

Egyszerre nagy erővel nekilenditette magát és nehézkesen kezdett futni a felszálló porban; gyermeksivitás és nevetés kisérte. A csengők zavaros csilingeléssel riadtak fel, aztán egyforma ritmusra kezdtek szólani a futó léptei szerint. Amint gyorsabbá vált a tempó, a csengés is elvesztette halk szomoruságát, éles, visitó csilingeléssé vált, mig a távolság ujra el nem halkitotta. De az ut végén, ahol a házsor a falu felé kanyarodott, megfordult az asszony és visszatörtetett a felszaporodott gyermeksereg között. A csengők megint élesebbek lettek, a vörös ruhán átlátszottak a nehéz test zökkenő mozdulatai, már meglátszott kipirult arca is; hajszolt, állati fáradtsággal nyomult előre és a fej huzta maga után a nagy testet; két karja lógott mellette, mintha csak nem is hozzátartoznék.

És a csengők! Most már tisztán hallotta Sándor, hogy gunyolják, hogy hajszolják, rosszakaratu sikongással a futó lábakat s ha elhallgatnak egy pillanatra, annál egyetértőbben csörrennek össze és visitnak fel a másikban.

Az asszony ujra visszafordult, megint ott futott el előtte; a csengés megint élesebbé lett, metsző kinzássá vált az idegeinek, aztán megint elhalkult: feszült, kinzó várakozássá tompult... Az asszony már megint visszafelé futott, az arca még vörösebb volt, de tompa és kábult, mintha rosszat álmodnék.

Sándor elfordult, nem akarta tovább látni. Miért fut ez itt, kimerülten, hajszolva, nevetők között, csengő szó mellett, gunyos, vidám, biztató csengőszó mellett, ahelyett, hogy lefeküdnék egy árokpartra és mint egy fáradt állat, nyugodtan felfordulna... mint egy nagy darab elhagyott, feleslegessé vált test, amire senkinek sincs szüksége többé, - szétmállana.

Kihajolt a hidkorláton s a viz zugására akart ügyelni. De hiába nem akarta nézni, hallotta a futást: a csengők szaggatottabban hangzottak, a fáradt láb botladozásait fel-felriadva kisérték apró, gonosz, csufolódó csendüléssel: »Ugy-e, nem birod tovább, fuss, ugy-e nem birod?...«

Egyszerre zavaros csördülés... csend... a fiatal asszony fölnevet mellette. Sándor hirtelen megfordult. A vörösruhás az ut közepén féltérdre esve igyekszik felállani. Olyan nehezen tápászkodik fel... senki sem segit... Ha most megütné azt a nevető asszonyt maga mellett és odamenne a másiknak segiteni: a szegénynek, a hajszoltalak, az elhagyottnak! Végignézett kopott ruháján és az előcsuszott piszkos kézelőt megint betolta.

A vörösruhás asszony már állt, egy fához támaszkodva; az inai reszkettek a durva harisnya alatt. Az arca szinte barnás-vörös volt, vastag erekkel áthuzgálva.

A kopott ember ott a hidon szintén elvörösödött. A szégyen, hogy nem mert segiteni, lassan utálattá, tehetetlen dühvé vált a másik ellen, aki nem várta meg, hogy segithessen neki.

- Mit sajnáltatod magad, - gondolta és összeharapta a fogát; - halj meg a vackodban, ne mutogasd magad. Én nem esem el.

Az asszony fölemelte vastag szempilláit; fátyolos, halott szemek voltak alattuk, tekintet nélkül. Megfordult és halk, szomoru, elaprózott csengőszó mellett ment a vendéglő felé.

Egy piszkos fiu közeledett előre nyujtott kalappal; rézkrajcárok és apró nikkelpénzek huzódtak egymásra zsiros belsejében és amint megzörrentek, a kopott ember fülében ujra felriadt a csengők éles, kinzó hangja. Beledobott egy koronát a kalapba és keserüen gondolta:

- Ma nem fogok vacsorálni egy vörösruhás, undoritó némber miatt - a testvérem miatt...

... De a hajó jelzőharangjának tiszta, nyugodt, meleg hangja megkondult, végighullámzott mellette a vizen át a fehér, csendes nyári felhőkig.

Az előszoba zárjának valami baja történt - ez volt az első, amit Csáti észrevett, mikor hazajött. A családját látogatta meg, akik falun nyaraltak és mikor reggel a koránkeléstől fáradtan megérkezett, nem tudott bemenni a lakásába. Hosszu ideig bajlódott és bosszankodott, mig végre engedett a zár és bejutott.

Csáti visszahőkölt - azután gyorsan bement. A nagy mahagoni iróasztal egyik fiókja a földön kiboritva, a másik kihuzva... Betörtek!

Első pillanatban tanácstalanul bámult az iróasztalra, azután körülnézett. Más minden a szokott helyén volt, rendben, csak a tükör függött ferdén a falon, azt alighanem meglökték a nagy sietségben, mig az iróasztalt feszegették. Pénzt nem találhattak, hanem az ezüst és a felesége ékszerei...

Most már szinte tétovázva ment a másik szoba ajtajához és benyitott. Szemben egy feltárt üres szekrény legfelső polcáról egy füző vékony, rózsaszin zsinórja csüngött le. Ezt látta meg legelőször, azután a többit mind egyszerre. Itt alaposabban elbántak mindennel; a szekrények mintha ki lettek volna seperve: a fehérnemü a földön kirángatva a szines szalagkötelékek közül, skatulyák, selyemdarabok, ruhák gyürötten a földre és a pamlagra dobva. Az egyik ledobott vászoning fehérségén egy férficipő piszkos talpának a nyoma.

Csátit egyszerre elboritotta a tehetetlen düh. Magából kikelve kiáltott fel:

Csak most látta meg az iróasztalt; a fiókhelyek üresen tátongtak a világos fakeretek között, egy csomó levél, számla, szinespapir egyenkint szétdobálva, mintha valami orkán fujt volna közéjük, hogy szétrepitse.

- Szegény asszonyka! az ő legintimebb dolgait - följelentem a gazembereket - de hogy jöhettek be?...

- Még az arcképeit is szétszórták - dühöngött Csáti. - Bizonyosan pénzt kerestek és hogy az én iróasztalomban nem találtak, azt hitték, itt...

Önkéntelenül lehajolt egy fotografia után, mely ott barnállott az asztal lába mellett.

- Furcsa, nem is tudtam, hogy ez a kép - gondolta magában, de a gondolat oly meglepően és erőszakosan tört rá, hogy fenhangon folytatta: - hogy ez a kép a feleségem fiókjában van. Különös!

Körülnézett. A szemhéját merevnek érezte és a kezét is. Elejtette a képet. Ujra lehajolt érte és egy csomó levelet is fölvett, meg egy fekete szalagot, ami még csokorra volt kötve és négyszegletes formában feküdt ott ugy, amint a levelek kicsusztak belőle. Kibontotta a szalagot és kezdte a gyürődést kisimitani.

- A Károly arcképe Bellánál, - sohasem emlitette nekem - mormolta magában és most már a körmével is simitgatta a szalagot. Nem, nem akarta azt gondolni! Őrültség... Eldobta a pántlikát és lenézett egy levélre... A válla leesett, a szája nehéz, tört lélegzésre nyilt, a szemét behunyta és behunyt szeme előtt ott égett az a szó, amit olvasott: »Egyetlenem«.

- - Hát igaz. Itt őrizte annak a halottnak az arcképét, a leveleit, annak az emlékét, akit szeretett és ő semmit sem tudott róla. Megcsalta - és nem tudta; boldog volt - és nem tudta; szenvedett, - hogy szenvedhetett, mikor meghalt a kedvese - és ő nem tudta. Itt élt vele együtt, mellette ezekben a szobákban, ... hirtelen körülnézett. Ezekben? Milyen utálatos rendetlenség...

Megint a képre tévedt tekintete, mely most a földön hevert egy ledobott csipkés vásznon. Ugyanaz a dühroham fogta el, ami az elébb, amikor a sáros lábnyomot meglátta a felesége fehérnemüjén. Lehajolt és ketté tépte az arcképet. Ettől lecsendesült, még szinte meg is bánta, egy halott arcképét! Azután összeszedte a leveleket és kezdte olvasni a legfelsőt. Semmiféle álszégyen nem támadt fel benne, eszébe sem jutott, hogy van-e joga hozzá? Természetesen és ösztönszerüen csinálta.

»Egyetlenem, oly rég nem láttalak! Azt hiszed, csak te szenvedsz? Én is szenvedek és vannak percek, mikor meggyülölöm szerelmemet, mert megtanitott hazudni mind a kettőnket. A tieid boldogságának ára a mi szenvedésünk, de hát miért nem lehet megforditva: kinek van joga mérlegelni, hogy melyik értékesebb? Igen, neked! Szeretlek és mindenbe belenyugszom. Szeretlek és... semmi, csak szeretlek. Károly.«

Egy pillanat alatt átfutotta a pár sort. Ezelőtt hat évvel irta egy már elporladt kéz. Mit tehetne? A bosszu gondolata elhalványodik, a féltékenység buborékká válik, egy nagy nehéz lélegzésben tör ki és elszáll, - egy halottal szemben. De az asszony élt.

Fölvette a másik levelet és egymásután elolvasta mind. Talált egy kis rajzot egy szelet papiroson, valami képtalányfélét; - egy párisi kereskedő cimét, amit ceruzával irt fel egy ujságpapir szélére a halott; finom papirba gondosan becsomagolva egy sima fadarabkát, rajta a dátum - valami emlék egy bohóságra - egy közös titok, amiről ő semmit sem tudott. És az asszony, mint egy tizenhatesztendős leány, érzelgősen rejtegette a közös emlékeket.

Nem lehettek nagyon boldogok. A legtöbb levélben az asszonyt igyekszik megnyugtatni a férfi, könyekről beszél, - öngyilkosságról.

Itt szenvedett mellette és ő semmit sem sejtett, - ez a gondolat nem hagyta el egy percre sem. Az ő felesége, ez a természetes, egyeneslelkü, komoly asszony! De mit tudhatta ő, hogy milyen? Ha akkor nem látott bele a lelkében, vajjon ismerte-e egy pillanatig is?

Itt volt az utolsó levél is, betegágyból kéri, hogy látogassa meg. Vajjon megtette? Nem emlékezett semmire sem vissza; kereste a multban ennek a viszonynak valami külső jelét, amit talán elhanyagolt, amit akarattal nem vett észre, de semmit sem talált. Olyan egyformák voltak a napok, mint a mostaniak, - de az asszony a halotthoz hü maradt.

Összerakta a leveleket és ujra átkötötte a fekete szalaggal; az arcképet a zsebébe tette. Megnézte az óráját is. Csak délután indulhat vissza. Egy darabig a szalagnál fogva lógatta a kezében a levélcsomót és nem tudta, mit csináljon vele. Végre az egyik kis fiókot visszadugta a helyére és beletette a leveleket. A zár elromlott a feszitéstől és a fa megpattogzott körülötte. Figyelmesen megnézte az apró szétágazó hasadásokat és ujját néhányszor végighuzta az érdessé vált fán.

Mit tegyen? Csak este hét órakor érkezhet vissza a feleségéhez. Mit tegyen?

Bement a másik szobába, ott is összerakta az irásokat, járkálás közben megigazitotta a ferdén álló tükröt, azután benyitott az ebédlőbe is. A szekrény itt is nyitva volt és üres. Csak most jutott eszébe megint a betörés. Egy percig a rendőrségre gondolt, de a másik gondolat megint felülkerekedett.

Iszonyuan fájt a feje, kénytelen volt lefeküdni a pamlagra. Mit tegyen? Arra akart gondolni, hogy mi történt hat évvel ezelőtt, milyen volt akkor Bella. De csak ugy látta mindig maga előtt, amint ma reggel elbucsuzott tőle a vasutnál a fiával, a nagy tizennégy éves, lefeketedett, ragyogó szemü fiával. Még nevetnek, integetnek a vasut megindul, ... de ők még mindig ott állnak az ablak előtt... integetnek... nevetnek...

Gondolatai összezavarodtak és gyenge szédülés fogta el, igyekezett ezt a kellemes fél-öntudatlanságot fogva tartani, de az akarat erőfeszitése csak felrázta öntudatát. A nyomasztó boldogtalanság valami zavaros érzésére riadt fel. És mire felnyitotta a szemét, már tisztán állott előtte helyzete, tisztábban, világosabban, mint a levelek olvasásakor. Mintha a tények egyszerre maguktól kikerekedtek volna, egységes gondolatba tömörült az egész esemény, az egész mult. De ez a gondolat nem a fejében volt, hanem a szivében lüktetett kegyetlen fájdalommal.

Végre a vonaton ült, fáradtan, zavaros fejjel. Valamennyi terve, amit egész nap kigondolt, a fülében zugott, de azért most sem tudta, mit fog csinálni, mi legyen az első szava, ha feleségével szemben áll. Nem volt már semmi harag a lelkében, csak kimerültség és halálos szomoruság.

Már sötétedett, mikor benyitott a veranda-ajtón. A felesége háttal ült a kivilágitott szobában és figyelmesen előrehajolva olvasott vagy dolgozott. Csáti egy pillanatig megállt, amint meglátta a sötét szilhouettet világos körvonalával. Mint valami képtelen rossz álom, valami nagy lehetetlenség, ugy tünt fel az egész napja, - most először lepte meg kétkedés, ugy érezte, hogy tulajdonképen egy percig sem hitte az egészet és most mindjárt ki fog derülni minden.

Csáti szó nélkül leült a legközelebbi székre és nézte a felesége ijedt arcát. Vajjon sejti, hogy mindent tud? Miért is nem mondja meg azonnal? maga sem tudta. Miért nem dobja azonnal a szemébe a fényképet? Olyan egyszerüen, olyan természetes aggodalommal állott előtte az asszony, egy kicsit előrehajolva, a szemöldökét felhuzva ugy, mint mikor valamit kérdezni szokott. Egyszerre észrevette, hogy tulajdonképen kinozza Bellát és valami kegyetlen gyönyörüség fogta el. Egy pillanatig sem akarta elvesziteni a szeme elől az arckifejezését. Látni akarta szemében a megdöbbenést, a rémületet, - a szája szegletét sirva elhuzódni, látni akarta mindazt, amit a multban eltitkolt s a jelen szenvedéseit is.

Az asszony hozzálépett, átölelte a nyakát és félkezét a homlokára tette.

Az asszony figyelmesen nézett a férjére. Mit jelent ez a könnyelmü, kissé gunyos hang?

- Ne haragudjál - ezt pedig - sajnálom, véletlenül eltéptem - ezt a reliquiát.

Csáti kivette az arcképet a zsebéből. Nem dobta a felesége elé, hanem szépen letette az asztalra és összeillesztette.

Bella elsápadt és lassan rátette kezét a képre, mintha még most is védeni akarná idegen tekintet elől. - Szegény! suttogta, a másik pillanatban eszébe jutottak a levelek és mindent megértett.

Leült a másik székre, szemben a férjével. Egymásra néztek, szó nélkül, harag nélkül, szomoruan. Bella egy percig fölemelte a kezét, mintha a férje felé akarná nyujtani, aztán tehetetlenül ejtette vissza az ölébe. A halott arcképe ott feküdt közöttük. Csáti is csodálatosan lecsillapodott. Mindegyik egy szót keresett, - egy szót, amit most ki lehetne mondani, de nem találta meg egyik sem. Az asszony feje mindig jobban előrehanyatlott, a lámpa fénye lassan siklott hátrafelé fényes barna haján. Egyszerre megszólalt:

A férfi csak a fejével intett; szinte várta, olyan természetes volt, hogy ezt kérdezze.

- Nem is azért kértem a bocsánatot - mondta az asszony egyszerre fenszóval és a hangos beszéd szinte kiáltásnak tetszett a csend és suttogás után. - Csak azért, hogy elég gyenge voltam és nem égettem el mindent, hogy sohase tudhasd meg...

Megint elhalkult a hangja. - Mikor olyan szerencsétlenül megszerettük egymást, ő mindig azt akarta, hogy elváljak; de én tudtam, hogy téged tönkretenne és a fiamnak is szüksége volt rám, azért maradtam... és most minden szenvedés hiábavaló volt... most már elmehetek.

- Nem! - mormolta Csáti és megfogta az asszony kezét, - nem lehet - mit akarsz most? Viseljük el ugy, ahogy lehet...

- Most már mindent tudsz, hogy élhetnénk igy együtt tovább? - Egyszerre keserüen felzokogott: - Minden hiábavaló volt, most már elmegyek.

»Ha valamikor később eszébe jutnék, ne gondoljon gyülölettel rám. Edit.« Igy végződött a levél.

Keresztesy az ablaknál állva olvasott, mert már sötétedni kezdett. Évenkint egyszer-kétszer, - mikor nem tudta, hogy mást mit csináljon - elolvasta ezt a levelet. A lelkiismerete egészen nyugodt volt, nem gondolt gyülölettel Editre; de mikor nem volt más dolga, szerette, ha ez a régi levél fiatalos, ábrándos hangulatot keltett benne elmosódott, csendes fájdalommal telve, fél gondolatokat, fél érzelmeket, melyek időtlenül és tértelenül, személyre vonatkozás nélkül kóvályogtak a lét nehézségei és unalma körül. Ilyen hangulatot már eleven asszony nem tudott kelteni benne.

Tudta, hogy ez szentimentalizmus, de mivel más nem tudott róla, még egy kicsit örült is ennek a féltékenyen őrzött gyengeségének.

A levelet elolvasta, aztán ujra olvasta, de a hangulat enyhébb volt, mint máskor, kevésbbé mély, gyorsabban muló - s az este csak nem telt el.

Meleg levegő csapódott be a nyitott ablakon és behallatszott az utcáról egy csomó gyerek vidám kiáltozása; lenézett. A szürke mélységben, a csöndes uton rongyból csinált nagy labdát rugdostak az utca kis uralkodói; egymásba gomolyogtak, elestek, kis meztelen lábak és karok evickéltek a levegőben. Egy kerékpáros jött nagy csilingeléssel - a gyerekek nem zavartatták magukat s a fenhéjázón csengető vigyázva került ki rongylabdát és gyereket.

Szemben a házak ablakai mind le voltak zárva a vasredőnyök leeresztve, - leólmozva, gondolta s ezt a szót annyiszor ismételte magában, mig csak olyan idegennek nem tünt fel, mintha valami ismeretlen nyelven lett volna.

Egyetlen ablak volt nyitva az övén kivül, ahol egy fiatal asszony ült a gép mellett, ott ült reggeltől estig - talán még éjszaka is.

A regény, amit egész délután olvasott a félhomályos szobában, ott volt nyitva az asztalon, de megcsömörlött attól a sok szerelemtől, ami a lapjairól áradt.

Edit! sohasem találkozott azóta asszonnyal, akit Editnek hivtak, - ezt már az utcán gondolta. Azóta sem gondolt semmit, mióta fejébe csapta a kalapját és elment sétálni. Nézte az asszonyokat, - a fiatalokat, - hogy melyiket hivhatnák Editnek - de csak egy fehérruhás érdemelte volna meg. Edit is szeretett fehér ruhában járni... akkor még odaát lakott Budán... sok jó estét töltött jogászkorában a fiukkal a budai korcsmákban... cigány mellett... holdvilágnál...

Valakinek a köszönését rendkivül komolyan fogadta, nehogy észrevegye rajta, hogy cigányra és holdvilágra gondol.

- Igen, Budán - de hiszen a mai estét - lusta volt végiggondolni, de körülnézett és megvárta a Hüvösvölgyi villamost. És mig mellette a pesti meleg, nyári esték világosruhás, hangos közönsége tolongott, ő telve a váratlant remélés érzésével szállt fel. Maga előtt is restellte ezt a gyerekes érzelmet és félhangon komolyan mormolta:

Mikor leszállt, találomra nekiindult a hegynek. Egy kis eldugott korcsmát szeretett volna felfedezni, ahol valami véletlen várná, valami egészen különös, érdekes történnék vele. De ezt a gondolatát nem is engedte tudatossá lenni, csak ott volt az érzelmeiben, a növekvő feszültségben, ami elfogta, amint kijutott a villák közül.

Akkor emelkedett ki az elfeketült hegyek mögül a hold veres korongja, mely lassan narancssárgába ment át, körülötte az ég lilaszin árnyalatot öltött, a táj kezdett világosodni és minden felvette éjszakai, fantasztikus arányait. Az utjában és a fák között nagy áttetsző árnyékok össze-vissza keresztbe metszették egymást, fücsomók bokrokká nőttek benne, az eleven sövény sürü bozóttá.

A nagy, nyomasztó csend, ami a fák közül kiszállt, megülte a lelkét, egyszerre elhagyottnak érezte magát, rettenetesen egyedül, amint hosszu árnyéka lassan siklott előtte az uton.

Visszafordult a hold felé. Az opálszinü levegőből éles csipkézetben váltak ki a fák a hegy tetején, de most már megvilágosodott az egész környék és a hidegzöldre vált ég messze látszott a végtelen ür mélyében a hold sárgásfehér lemeze mögött.

Cigányzene hallatszott és a sétáló hirtelen a hang irányába fordult. Fáradt volt és levert, bosszankodott magára, hogy idejött, fázott is és már nem várt semmit.

Egyedül érezte magát és mégsem örült, mikor a korcsma udvarára érve az embereket meglátta.

Három budai család ült a kerek, tarka teritővel leteritett asztaloknál; a leányok láthatólag unták magukat és kissé fázni látszottak könnyü ruháikban. Fonnyadt világos kalapjukat gyürött virágaikkal már bizonyosan egész nyáron viselték, talán már meg is áztak ilyen kirándulásokon. Távolabb még egy pár ember ült; egy pirosnyakkendős, felhevült arcu fiatalember és egy csinos fehérruhás asszony, kerek matrózkalap volt rajta, nagy friss sötétkék szalagcsokorral.

Az egyik asztalhoz Keresztesy is leült, vacsorát és bort rendelt. A vacsora és bor rossz volt - nem ugy mint régen - a cigány élesen játszotta a divatos operetteáriákat.

A pirosnyakkendős ur már nagyon jókedvü volt, szidta a bort, de azért ujra rendelt, közbe-közbe megfogta az asszony kezét s nagyokat nevetve beszélt hozzá. Nem volt a felesége, az bizonyos, ezek a matrózkalapos, vastag, fitos orru leányok nem szoktak pirosnyakkendős urak feleségei lenni. De miért volt olyan komoly? Minél többet ivott a férfi, annál kevesebbet törődött vele és hallgatagon nézett a holdfényes erdő felé.

Mindenki megvacsorált. A fehérkötős vendéglős álmosan lézengett az asztalok körül. A budai családok készülődni kezdtek - azután a cigányok is. A veresnyakkendős még utánuk kurjantott, de nem adtak rá semmit.

Keresztesy is indult, bár kissé kiváncsi volt erre a két emberre. Hogy teljék az idő, még beszélgetett a korcsmárossal, de a férfi még mindig ivott s nem mozdult az asztaltól, hol a kerti gyertya fénye is álmosan küzködött a holdvilágitással.

Mikor elindult s kilépett az udvarról, kékesfehér hideg csillogással, fekete árnyékokkal feküdt előtte a lejtős ut. Nem messzire a cigányok álltak, hangosan veszekedve; a fekete alakok hegedüikkel s a bőgős, amint gnómszerüen előrehajolt hangszerének sulya alatt, - mely a szokatlan világitásban még nagyobbra fuvódottnak látszott - nevetségesen szomoru karikaturáknak tetszettek. Keresztesy csakhamar elhagyta őket s az éjszaka csöndje nyugalmasan vette körül. Fáradtan, gondolatok nélkül nézett bele a hold kemény, élettelen, érctelen világába.

- Bizonyosan az a pár ember - gondolta és lassabban ment, hogy hátramaradjon; de akkor a lépések háta mögött szintén meglassudtak... egy ember lépése volt, női léptek, melyeket minden mozdulatnál kisér a ruha lábhoz surlódásának a hangja.

Most a keményebben kavicsolt utra ért; a lépések a magas cipősarok kopogásával egyforma ritmusban hangzottak az övével.

Idegessé tették ezek az egyforma koppanások, melyek az egész figyelmét lefoglalták annyira, hogy egyszerre azon vette észre magát, hogy öntudatlanul számolja a lépéseket. Türelmetlenül forditotta kissé hátra a fejét - egy fehér ruhát látott megvillanni maga mögött.

Világos, hogy az a leány jön utána, meg fogja szólitani és ő kénytelen lesz goromba lenni. Titkos szentimentalizmusához illő titkos lovagiasság volt benne, amit épen olyan gondosan rejtegetett, de olyan erősen érzett minden női lény iránt, hogy egyenesen kinos volt neki a szokásos megszólitás visszautasitása.

Csalódott - a lépések egyforma távolságban hangzottak tovább. Keresztesy hirtelen hátrafordult és nyersen szólt:

A leány odalépett és szótlanul ment mellette tovább, kissé sietve, hogy lépést tarthasson a férfival.

- Miért nem jött a kedvese vele, ha nem akart egyedül menni? - kérdezte hirtelen hozzáfordulva. A hold a tulsó oldalról világitott, a leány félarca árnyékban volt, csak közönséges kis profilja volt világosan körvonalozva.

Egy ideig hallgatva mentek tovább. Az utkanyarodásánál a hold elibük került, a leány arca egyszerre világitani kezdett a fekete haja alatt. Milyen nyugodtan ment mellette, mintha csak az ő társaságához tartoznék, holott most hagyta ott a részeg kedvesét. Szinte bosszantotta, hogy olyan közönyös.

- Ugyan hogy tudta otthagyni egyedül szegényt, ebben a holdvilágos szerelmes éjszakában? - mondta egy kicsit gunyosan.

- Szerelmes éjszakában? - ismételte a leány és egész arcát feléje forditotta. - Ez magának... önnek szerelmes éjszaka? Ez a hideg holdvilág, amelynél élesebben lehet látni, mint nappal, ez a csupa szintelen fehér-fekete, átmenet nélkül... józanon, ostobán. Én legalább mindig kiállhatatlanul józan leszek a holdvilágtól.

- Csak ritkán érek rá. Most varrok, néha modell is vagyok, ott sokat hallottam ilyeneket beszélni. De az ritkán akad, abból nem lehet megélni.

Na most jön a szegény özvegy anya, akit eltart s a gyerekek, akiket neveltet - gondolta magában Keresztesy. De semmi sem jött. Bosszankodott miatta, mintha csak kijátszotta volna ez a leány.

Ott vártak a villamos megállónál, de ugy látszik elkéstek; gyalog kellett hazaindulni.

Keresztesy nem tudta, hogy nevessen-e vagy boszankodjék a furcsa szerepen, amit ez a kis józan teremtés neki juttatott.

- Félek, hogy megszólitanak - mondta a leány szinte mentegetőzve - nem akarom, hogy megszólitsanak... holdvilágnál.

Keresztesi ránézett s egyszerre megértette. Hiszen ez a leány nem józan, hanem épen olyan romantikus mint ő. Még nem adja a szerelmét a hangulat egy kis hazugsága, a félhomály egy kis költészete nélkül. Vajjon milyen lehet az utcának ez a kis fehér virága, ha nincs holdvilág?

Beértek a városba; mindig sürübben jöttek az emberek és nehányan megnézték az elegáns férfit és a kis fehérruhást.

- Hol lakik? - kérdezte Keresztesy, akit kellemetlenül érintettek ezek a tekintetek. A leány félreértette, vagyis a megszokott értelemben magyarázta a kérdést és összerezzent.

- Hogy hivják? - Keresztesy megijedt a saját kérdésétől; az Edit név merült fel a gondolatában. Ha Editnek hivnák!

Szinte kárpótlásul önkénytelenül kezet nyujtott a leánynak. Ügyetlenül tette bele a négy ujja hegyét a tenyerébe, aztán elsietett. Keresztesy még látta, mikor felszállt a villamosra, aztán a kékmáslis kalap megjelent az egyik ablaknál mielőtt elindultak, ő pedig ott maradt állva egy kis utólagos sajnálattal a lelkében. Hátha nem engedte volna el?

Még egy kicsit nézte a gázlámpák sárga visszfényét és a hold ezüst sávját a sötét vizben. Edit jutott eszébe és Róza és fehérruhás lányokra gondolt... majd a félgondolatok és félérzelmek időtlenül és tértelenül, személyre vonatkozás nélkül suhantak át lelkén.

- Bolondság, az éjszaka még sem olyan nagyon józan. - Aztán összébbhuzta a kabátját, mert a hidon hüvös szél volt és hazaindult.