WOHL STEFÁNIA: ÉVA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-301-4 (online)
MEK-17868

Egy szép tavaszi reggelen, a nyitott ablakon beszállt hozzám egy óriás pillangó. Szinarany volt mindkét szárnya és olyan fénylő, hogy beragyogta az egész szobát.

Künn a pacsirta csattogott és a tavaszi fuvalom édesen játszott homlokom körül.

- Honnan jösz? - kérdém a pillangótól, reszkető hangon és félig lezárt szemekkel, melyek kápráztak a vakitó fénytől.

S e fényben mely mind ragyogóbbá, mind sugárzóbbá lett, láttam magam előtt elvonulni mindazokat kiket szerettem, kikben hittem, kik rajongásom és bámulatom tárgyai voltak, és ugy látszott mintha jobbakká, szebbekké és nagyobbakká válnának azon sugárözönben, mely a pillangó szárnyairól áramlott.

Láttam a jelent, olyan szépnek mint a paradicsom, hervadhatlan virágokkal, melyeknek üde kelyheiben nem volt méreg, és árnyas ligetekkel, melyek nem váltak csalékony délibábbá a puszta végtelenjén.

S a jövőt is láttam. Tulvilági bübájban lebegett előttem: csupa beteljesült remény, megvalósult igéret, megtestesült ábránd és olyan tündérálom, melyből nincsen ébredés!

- Ki vagy? Ki küldött? - kérdém szinte ittasan a csillámló ragyogástól a mely környezett.

Fénylett és e fényben nem éreztem szenvedést; fénylett és e fényben, mely mindent csábitó bűbájjal ruházott fel, olyannak tűnt fel nekem az élet minden árnya, mint egy muló felhő, melyben nincs valóság.

Egy ideig tartott ez a káprázat, aztán a pillangó kiterjeszté szárnyait és elrepülni készült.

- Maradj! Ne szállj el! - kiálték ijedten s a pillangó után kapkodtam, mely mellettem elsurranva, kezemet érinté.......

De mig az ablakhoz futottam, már eltünt, és midőn kihajoltam hideg, csipős szél érte arczomat és láttam - hogy alkonyat van.

Abból a fényből, abból a tündérvilágból pedig mit a pillangó elém varázsolt, nem maradt semmi, csak egy kis aranycsillám azon a kézen - melylyel a tollat tartom.

Ketten ültek a szánban, mely nyílsebességgel röpült tova a beláthatlan fehér pusztaságban. Czéltalanul futottak versenyt a hóförgeteggel, eleinte még látva, mint hasitja át futtában a négy pej a láthatárt bevonó hószin leplet, mint a czirkuslovak az eléjökbe tartott fehér papirkarikát, de nemsokára ezt se látva többé.

A fiatalabb utas aggódva igyekezett tekintetével a sürü hóleplen áthatni, az idősebb beismerve, hogy itt minden igyekezet hiábavaló, czinikus közönynyel vállat vont.

- Nyugodj bele, Ernő! Most is csak egy ismeretlen erő ragad egy ismeretlen czél felé, mely egészen más mint az, a mit kitüztél. Az egész élet sem egyéb.

Néhány órával ezelőtt vidáman hagyták el a vasuti állomást egy barátjuk szánján, kinek vadászkastélyába készültek és eleinte kitünő tréfának vették a mind sürübben hulló havat, mely pár percz alatt királyi hermelinné változtatá a szánt betöltő pompás medvebőröket; de most, néhány órai tévelygés után a hósivatagban, jókedvük elmult. Orrig bundáikba burkolódzva ültek ottan, meg se mozdulva, ha csak olykor kulacsukat nem emelték ajkaikhoz, melynek tartalma legalább egy időre uj életet öntött dermedő tagjaikba.

A nyalka oláh kocsis, mintha csak tudná, hogy a természettel való harczban az ösztön sokkal biztosabb fegyver az észnél, már régen a lovakra bizta mindhármuk életét s a négy nemes állat száguldva, fáradhatlanul futott tovább.

A vakitó hóvilágitás jó ideig küzdött az esthomálylyal, de lassanként mégis esteledni kezdett s az utasokat nemsokára megszállta amaz álmatag zsibbadás, melynek nagy hidegben mindig veszélyes engedni. Az idősebb küzdött is egyideig az álmosság ellen, sőt olykor felrázta ifju utitársát is, de végre belefáradt és már-már szunnyadozni készült, midőn a közelben kutyaugatás hallatszott és a szán egy zökkenéssel megállt.

- Ihol ni - egy ház! - kiáltá örvendve a kocsis, elzsibbadt lábait dörzsölgetve, hogy a bakról leszállhasson. A két férfi ugyanazt tevé, majd a szán medvebőreiből kibontakozva, hálát adtak az égnek, hogy egy ilyen oláh legényben is több az ösztön mint az ész. Mert ők, czivilizált szemeikkel, bizony sehol se láttak házat. A legény vezetésére kellett magukat bizniok, ki kézenfogva őket, a homály és arczukba csapó hó daczára, végre egy kapura rátalált, melyen zörgetni kezdett.

Sokáig kellett zörgetniök. Belülről is csak kutyaugatás hallatszott, de semmi emberi hang.

- A hol kutya van, ott ember is van - biztatá a kocsis az utasokat s csakugyan nemsokára csoszogó léptek hallatszottak, a kulcs megfordult a zárban és a kapu kinyilt.

Őszhaju, majdnem kettégörbült rongyos bérruhás öreg állt előttük, ki kezében faggyugyertyát tartott. A kapuszinből sajátságos nedves penészszag áramlott, melytől a két férfi önkénytelenül visszahőkölt. De itt nem volt idő sem a megfontolásra, sem a magyarázgatásra. A förgeteg egy percz alatt hóval boritá el a kapuszint s akarva, nem akarva, be kellett lépniök. Az öreg azonnal becsapta ismét a kaput, miután néhány szót váltott oláhul a kocsissal, ki künn maradt. A lovakat nyilván más uton kellett az udvarba szállitani.

Az öreg ki nem nyitá többé száját. Mit sem felelt az urak udvarias kérelmére, hogy az éjjelre szállást adjon; vontatott léptekkel ment előre gyertyájával és egy hosszú, sötét, félelmetesen elhagyatott folyosón végig vezetve vendégeit, tágas szobába nyitott, melyben a penészszag még sokkal fojtóbb volt mint odakünn.

- Valóságos megbüvölt kastély! - kiáltá vigan. - A te kedvedért Ernő, mindenesetre kivánom hogy a tündérmeséhez hiven, valami különösen bübájos királyleányt találjunk benne.

- Már bocsáss meg édes Ákos, de ez egyszer szivesen elengedném a legszebb királyleányt egy jól lobogó tüzért - felelé Ernő dideregve.

S mintha e háznál csakugyan a tündérmesék büvhatalma működnék, mely a kimondott kivánságot azonnal megvalósitja, kinyilt az ajtó és egy kétes tisztaságu, mezitlábos szolgáló lépett be, nagy hasábokkal karján, melyek mihamarább kedélyes világosságot és jóltevő meleget árasztottak.

A két férfi felvilágositást igyekezett nyerni a szolgálótól hollétük felől, de az csak oláhul tudott és kerek barna szemeivel bámészkodva nézett a magyar urakra.

- Annál jobb ha nem tudjuk hol vagyunk - mondá Ákos nagy léptekkel fel alá járva, hogy felmelegedjék. - Annál érdekesebb és annál több tér nyilik leleményességünk kimutatására. Nem valóságos charade-e ez a mi menedék helyünk? Fejtsd meg Ernő: Elhanyagolt, düledező kapuszin; vén szolga, ki egyszersmind portás szerepet visz, de kinek rongyos bérruhájának gombjaira grófi korona van vésve; penészszagu, pókhálós szoba mesés értékü persa szőnyeggel asztalán és - tevé hozzá félhangon - ilyen gyertyatartókkal?! - mert éppen most lépett be ujra az öreg szolga két pompás régi karosgyertyatartóval kezeiben, melyekben azonban szinte csak faggyugyertyák égtek.

- Tönkrement nagyur - felelé félvállról Ernő, miután az öreg ismét némán távozott.

Majd a kandalló mellé telepedve, szivarra gyujtott és teljesen átengedé magát a biztosság és kényelem kellemes érzetének.

Vagy egy félóra telhetett igy el. Az urak nyugodtan szivaroztak, egykedvüen nézve a rendetlen és poros, de izléssel berendezett szobát, midőn Ákos véletlenül a falra tekintve, nagy érdeklődéssel felállt.

- Mily pompás faburkolat - mondá a müértő igazi örömével világitva meg a diszes faragványu ébenfával szegélyzett falakat.

De ugyane perczben visszatántorodott és a gyertyatartó majdnem kiesett kezéből.

- Szent Isten! - kiáltá elhalványulva - hisz ezek a veérfalvi gobelinek! Aegidnél vagyunk!

Ezzel, mintha lábai megtagadnák a szolgálatot, a legközelebbi karszékbe rogyott.

Ernő, ki még mindig a kandalló mellett ült, felugrott és barátjához rohant. Ilyen hangot a közömbös és mindig gunyorosan kedélyes Ákostól soha sem hallott; halványsága meg éppen megijesztő. Még mielőtt azonban felindulásának magyarázatát kérhette volna, az öreg ujból megjelent a küszöbön.

- A nagyságos grófné vacsorára kéreti az urakat - mondá kifogástalan magyarsággal és magatartással. Külseje is megváltozott. Fehér nyakkendő és keztyü volt rajta, valamint jóval tisztább kabát.

- Köszönjük a szives meghivást - felelé udvariasan, de még mindig felindulástól remegő hangon. - A báró úr hálásan fogadja, de mi engem illet, az ut annyira megviselt, hogy képtelennek érzem magamat a szobát elhagyni. Csak egy csésze teát kérek. - Azután barátjához fordulva angolul folytatá. - Az istenre kérlek Ernő, valahogy ki ne ejtsd nevemet a háziasszony előtt, valahogy el ne áruld előtte utitársad kilétét. Igérd, becsületszavadra igérd, hogy hallgatni fogsz!

Ákos annyira ki volt kelve képéből, fájdalmas izgatottsága oly nyilvánvaló volt, hogy Ernő kérdés nélkül mindent megigért, bár égett a kiváncsiságtól megtudni, mi zavarhatta meg ily teljesen, sztoikus barátja nyugalmát.

- Se baj, legalább egyelőre meglátom a rejtélyes háziasszonyt, ki Ákos életében nyilván nagy szerepet játszott - gondolá magában az öreget követve, ki a vendéget széles márványlépcsőn felvezetve pompás ódon stilü ebédlőbe nyitott, melynek csak közepe volt megvilágitva.

Az első mi a belépő Ernő szemébe ötlött, a legszebb férfiarcz volt melyet valaha látott. Szoborszerű, görög profilja, mit az arcz halotthalványsága még feltünőbbé tett, egy fehér kaméa tisztaságával vált le a szoba sötét hátteréről; mandulaalakú barna szemei fölött, merész, tiszta ívet képezett a koromfekete szemöldök s a hosszú, selyemszerű fekete szakáll még impozánsabbá tevé a már ugyis megkapó jelenséget. A férfi a hosszú patkóalakú asztal fejénél ült és meg nem mozdúlt midőn a vendég belépett.

- Furcsa háziur! - gondolá magában Ernő, de egyszersmind sajátságos borzongást érzett tagjain végig futni, mit azonban ideje sem volt figyelembe venni, mert egy szembenlévő ajtó feltárult és rajta egy magas, királynői alak lépett be, uszályos fekete bársonyruhában. Utána egy férfi jött, ki a kálvinista lelkészek hosszu kabátját viselte.

Már nem fiatal, de nagyon szép asszony volt az, ki most fedhetetlen nagyvilági nyájassággal nyujtott kezet a mélyen meghajló Ernőnek, de a fiatal ember mégis fázott e gyönyörü jelenségtől. Mert a nagy, világló szemekben, melyek nem néztek arczába de mellette el, nyugtalan, téveteg fény lobogott és a szép, nemes arcz, a vakitó teint-el és élveteg vérpiros ajkakkal, iszonyúan sovány volt.

- Bocsánat grófné, hogy igy sans façon, utiruhában bátorkodom megjelenni, - mondá Ernő magát bemutatva, - de a podgyászunkat szállitó kocsi isten tudja hol vesztegel az uton, tán meg is akadt a hóban, mi alkalmasint mivelünk is megtörténik, ha e vendégszerető lakra rá nem találunk.

- A véletlen ezzel mindenesetre kedvezett nekünk, - felelt a szép asszony, halk, igen zengzetes hangon, de bizonyos gépies udvariassággal, mintha egy rég betanult leczkét morzsolna le. Ezzel elfogadta Ernő karját és az asztalhoz vezetteté magát.

- Férjem, - folytatá az asztalnál ülő mozdulatlan alakra mutatva, melynek széke mögött foglalt állást az öreg komornyik. Majd egészen közel hajolva az alakhoz, hangosan, tisztán a fülébe kiáltott:

Az alak szemeiben az értelem egy szikrája lobbant fel és lassan, darabosan, mint egy zsineg által mozgatott fabáb, forditá fejét a beszélő felé.

- Vendégünk van, báró Szederkényi Ernő, - beszélt tovább az asszony, folyvást ily lassu, tiszta hangon.

- Ernő - ismétlé mint a viszhang, azután előbbi némaságába esett vissza.

A fiatal ember ujból azt a sajátságos, szokatlan borzongást érezte a hátán mint elébb, mig szórakozottan, majdnem öntudatlanul kezet fogott a lelkésszel a kit bemutattak.

Leültek, enni kezdtek, az automata - mert hogy ez élő ember, azt Ernő nem birta elképzelni - szinte evett, azaz lenyelte az ételt mit kanalanként tett szájába az öreg komornyik; a lelkész udvariasan sajnálkozott vendégük kellemetlen utikalandja fölött, mit az röviden elmondott, aztán beszélt tovább monoton, ércztelen hangon, a vidéki honorátiórok nehézkes fontoskodásával az időről, a gabona emelkedő áráról... s az egész idő alatt Szederkényi Ernő ugy érezte magát, mintha álmodnék.

Oly kisérteties, oly félelmetes volt az egész jelenet. A gyéren világitott terem, a sürü fojtó levegővel, mely mindjobban mellére nehezült; a Meduzafő vele szemben, mely ellentállhatatlan varázszsal bilincselte le tekintetét; az aranyhaju szép asszony, a soványságtól majdnem átlátszó arczczal, ki nagyranyilt, rejtélyesen kétségbeesett szemekkel mohón lesi, mint nyel az a kőbálvány melynek nyilván testestől, lelkestől rabja - mindez folytonos izgalomban tartá idegeit és teljesen elvette étvágyát. Midőn asztalhoz ültek, rosszul volt a nyolcz órai bőjtöléstől, de e környezetben nem birt enni. Minden harapás torkán akadt s csak néhány csésze teát öntött magába.

Időnként Lili grófné - igy szólitá a szép asszonyt a lelkész - egy-egy rövid kérdést intézett vendégeihez, de válaszukat alkalmasint meg sem értette, mert nyugtalan, fátyolozott tekintete, mely olykor elfordult az automatától, csakhamar annak arczára szegződött ismét. Nézte, folyton nézte, mintha valami szörnyü igézet alatt állna, mely emésztő tüzként pusztit ereiben és kiszáritja a velőt csontjaiban, ama kisérteties soványsággal homályositva el bűbájos szépségét, mely Ernőre mindjárt első perczben oly ijesztő hatással volt.

Vacsora végével a lelkész kifogyván az időből és a termésből, a környékbeli emberekről kezdett beszélni; főképp egy fiatal parasztleányról, ki szavairól itélve, afféle falusi Gretchen lehetett. Ezen tárgy némi érdekkel birhatott a grófné előtt, mert szeme gyakrabban hagyá el az automata arczát és olykor egy-egy megjegyzést tett.

- Rá kellene birni a legényt, hogy vegye el az Örzsét, olyan jó, tisztességes leány volt mindig - mondá fáradt, vontatott hangon, szelid sajnálkozással.

- Ugyan hova gondol grófné! Biró Mátyás uram soha sem adná beleegyezését fia ezen házasságához. És aztán, rossz példa is volna, - folytatá a lelkész kenetteljes szigorral.

- Bizony szegény leány, de ki segithet rajta? Csak tegnap beszéltem a lelkére, mely a milyen megtört, még mindig tele van földi kivánságokkal. A lelkére beszéltem és igyekeztem vele megértetni, hogy e földön már csak az igazi, töredelmes megbánásban találhat megnyugvást.

Lili grófné hátra vetette magát székében és hangosan, harsányan felkaczagott. Szörnyű, vigság nélküli, szinte őrült nevetés volt ez, melytől a fiatal ember ereiben megfagyott a vér. Majd szép kezeit görcsösen összekulcsolva és nagy, kétségbeesett szemeit egy leirhatatlan tekintettel ég felé emelve:

- A megbánásban! - tört ki belőle szinte vadul. - Nincs az a megbánás, nincs az a bünhődés, mely meg nem történtté tehetné azt, a mi megtörtént!... A mi megtörtént... ismétlé tompán, kezeit két oldalán lebocsátva és fejét mellére horgasztva.

Ernőnek ugy látszott, mintha az öreg komornyik az automata széke mögül, feddő pillantást vetne a lelkészre, ki a grófné ezen kitörése által lehütve, elhallgatott. Majd urnőjéhez hajolt az öreg és fülébe súgott valamit.

Lili grófné mélyen felsóhajtva, egy fáradt mozdulattal simitá el kezét homlokán, azután felállt és szemeivel intett az öregnek, ki az automata hóna alá nyúlva, azt lassan, óvatosan felhúzta székéről. Az alak, mintha egy rugót nyomtak volna meg bensejében, felegyenesedett és lábaira állt. Csak most látta Ernő, mily hatalmas, minden arányában tökéletes termeten nyugszik az a büszke szépségü, kisérteties fő.

Az öreg az automatának előbb egyik lábát tette előre, azután a másikat s az alak igy mozgásba hozatva, mereven, darabosan, mintha fából volna, ment tovább, az öreg által követve, kivel csakhamar egy oldalajtón eltünt.

Ernő merőn nézett utánuk, midőn Lili grófné zengzetes hangja felriasztá azon igézetből, mely lekötve tartá.

- Tehát csakugyan holnap hajnalban indulnak? - kérdé nyájasan, bár nagy, szomorú szemei még fáradtabban, szórakozottabban tekintettek maguk elé. Nyilván annyira el volt tompulva minden idegen külső benyomásra nézve, hogy öntudatával sem birt annak, mikép az előbbeni jelenet egy hivatlan tanújával beszél.

- Hajnalban grófné. Kegyes engedelmével már most köszönöm meg barátom nevében is a sziveslátást, és elbúcsúzom. Hosszú tévelygésünk a hóförgetegben nagyon kifárasztott.

- Örvendtem hogy szerencsénk volt és sajnálom hogy már mennek - felelé a szép asszony ismét oly gépiesen, mintha egy betanult frázist ismételne.

Ernő a kinyujtott szép kéz fölé hajlott, azután elbúcsuzott a paptól és egy buta kinézésü, fehér keztyűs gyerkőczöt követve, ki az öreggel együtt az asztalnál felszolgált és most gyertyával kezében állt az ajtóban, várva, hogy a vendéget lakosztályába világitsa - sietősen hagyá el a termet.

Alig várta hogy Ákossal közölje a látottakat s e ház rejtélyes lakói felől felvilágositást nyerjen; alig várta, hogy megtudja, helyes-e sejtelme, s csakugyan csendes őrült-e a szép Lili grófné, csendes őrült, kivel elhitetik, hogy az a halottias arczu automata, a rugók által mozgatható tagokkal, rég megholt férje?

Midőn szobájukba nyitott, csaknem összeütközött Ákossal, ki elébe rohant. Izgatottsága Ernő távolléte alatt nemhogy csillapult volna, de még növekedett s halvány, feszült arczczal tekintett barátjára.

- Csodaszép! Huszonöt évi vértanuság után még mindig csodaszép? Vérfagyasztó szívósság! És Aegid?

- Hát csakugyan Aegidnek hivják és élő lény ez a titán a Meduzafővel? - kérdé Ernő lelkendezve és előbb hadarva, összefüggés nélkül, de azután mind élénkebbé, mind melegebbé váló ékesszólással festé le az elmult óra élményeit.

Ákos az egész idő alatt fel alá járt, majd barátja előtt megállva, majd egy felkiáltással vagy kérdéssel félbeszakasztva elbeszélését.

- S most - végzé Ernő, mélyen fellélegzelve - mondd meg végre, hogy ki Aegid és ki a felesége, s főkép magyarázd meg, milyen összeköttetésben állasz te ezen rejtélyes emberekkel? Nagy szerepet játszhattak életedben, mert nyugalmad, melyből oly nehezen vagy kizavarható, teljesen elhagyott.

- Ugy van, elhagyott. De ki maradhat nyugodt, ha a mult kisértete váratlanul megjelen előtte, sirjából kikelve, feltámadva, de szemfedőben mint egy visszahozhatatlan, örökre letünt időnek szomoru árnyképe? Ki maradhat nyugodt, ha ez a kisértet azt susogja édes és ah! oly ismerős hangon: Én vagyok ifjuságod, én vagyok szivednek hajnalhasadása, az első isteni mámor az élet kelyhéből - mit első szerelemnek neveznek!

- Ülj le és figyelj - folytatá a kandalló mellett álló karszékek egyikére mutatva, mig önmaga a másikban foglalt helyet. - Titkom, mit annyi éven át hiven őriztem, most nyomja lelkemet. Megfulnék tőle ha el nem mondhatnám; megfulnék tőle ezen házban, mely gondtalan ifjuságom vidám kaczagását hallá és első szivfájdalmam tanyája volt.

- Ide, ezen földszinti szobákba szállásoltak be bennünket fiatalokat, valahányszor Veérfalvi Aegidnél vendégség volt. Nem hogy Veérfalvi Aegid akkor, a hatvanas évek elején maga is nem lett volna fiatal-ember. De ő korán megnősült és ezen körülmény olyan tekintélylyel ruházta fel, hogy nekünk, könnyelmü garçonoknak, idősebbnek látszott mint valóságban volt.

Az egész erdélyi fiatalság imádta Aegidet. Ő volt eszményünk, mintaképünk s ha nem is sikerült egyikünknek sem ily magasra nőni, ily herkulesi erőre és impozáns szépségre szert tenni, sem pedig ily bübájos, ellentállhatlan teremtést meghóditani, mint a minő a szép Lili grófné volt - legalább modorát, magatartását, egész lovagias, nagyuri, elegáns fellépését utánoztuk a lehető leghivebben. A szép Lilibe egytől egyig mindnyájan belébolondultunk, én kissé jobban mint a többiek, de természetesen épp oly reménytelenül. Minden rajongásunk mellett őrültségnek tartottuk volna férjével vetélkedni, ki ugy nézett ki, mintha a föld minden szép asszonya csupán az ő kedvéért léteznék.

- Az, csakhogy akkor még nem igen gondolt Afrikára. Beérte vele, ha Aegiddel megmászhatta havasainkat és zergét lőhetett oly helyen, hova eddig ember nem hatolt. Épp oly szenvedélyes sportsman volt mint Aegid és vézna alakja daczára, a legkitartóbb vadászok egyike.

- Soha gyöngédebb, önfeláldozóbb barátságot mint azt, mely e két embert egyesité! Szomszédok lévén, együtt növekedtek és ugy megszerették egymást, hogy elválaszthatatlanokká váltak. Az erdélyi társaság megszokta Aegid hóditó szépségét és szeretetreméltóságát, Viktor ragyogó esprit-jével füszerezve élvezni, kinek arisztokratikus kis feje, a nagy szellemes szemekkel és finom érzékeny szájjal, még barátja mellett sem vesztett érdekéből.

- Nekünk, fiataloknak, Viktor, ki Aegidnél is pár évvel idősebb volt, határozottan imponált, ugyannyira, hogy őt még utánozni sem jutott eszünkbe. Az ő fölénye oly szubtilis valaminek látszott, mikép elismertük ugyan, de elemezését sem kiséreltük meg.

- Aegid nősülésével a két barát folytonos együttléte természetesen megszakadt, de a veérfalvi kastélynak nem volt gyakoribb látogatója Szentandrássy Viktornál. Lilit nagyon megkedvelte. Úgy bánt vele mint egy gyermekkel, kivel évődik, bohóskodik az ember, de kit nem vesz komolyan. A szirén ki mindnyájukat megbabonázott, éppen nem zavarta meg Viktor nyugalmát, ki különben sem volt udvarló és rendesen kissé félvállról beszélt a nőkről.

- Az ifjú pár szerette a társaságot és vigan élt. Nehezen fogod elképzelhetni, hogy ezen elhanyagolt, penészszagtól áthatott, magányos ház, huszonöt évvel ezelőtt a legszebb kastélyok egyike volt. A fényüzés minden raffinementjával lévén berendezve, a legnagyobb társaság is napokra sőt hetekre talált benne főuri ellátást és tágas termei folyvást zajos jókedvtől viszhangoztak. Szindarabokat játszottunk, charadeokat és élőképeket adtunk elő, hangversenyeket rendeztünk és mindig Lili volt e mulatságok fénypontja, Lili, csodálatos arany hajával, királynői termetével és kissé tartózkodó, érintetlen modorával, mit akarata ellenére is kimondhatlanul ingerlővé tett, élveteg ajkainak szemkápráztató mosolya.

- Én voltam tán a legbolondabb a sok vig gyerek között, kiket Aegid maga köré gyüjtött. Megvallom, hogy cseppet sem hasonlitottam egy boldogtalan szerelmeshez, sőt többet mondok, nem is voltam az. A fiatalság képzelete oly hatalmas, az álom a mit álmodik oly édes, hogy könnyen nélkülözheti a valósulást. S azután, az elérhetetlen utáni vágy nem is jár valódi fájdalommal; csak az fáj, csak az bánt, ha kizárva látjuk magunkat egy olyan paradicsomból, mely mások előtt nyitva áll. Az a boldogtalan szerelem, mely tantaluszi kinokat szenved, midőn az elérhetőt kénytelen magára nézve elérhetetlennek elismerni.

- Nem tudom mikor esett az első árny vidám életünkre, csak annyit tudok, hogy Viktor volt az oka. Idő multával szellemes, finom arczát mind ritkábban láttuk körünkben és ez nagyon rosszul esett Aegidnek. Panaszkodott, hogy könyvmoly válik barátjából, ki mindig otthon ül és se mulatságra, se semmiféle sportra rá nem vehető többé.

- Miután én is nélkülöztem Viktort, meglátogattam és csakugyan könyvei között találtam, még pedig pongyola, elhanyagolt öltözetben és feltünően rossz szinben. Arcza be volt esve és szemeiben lázas, nyugtalan fény lobogott.

- Ez nem járja Viktor, igy megbetegszel! - mondám feddőleg. - Nyomban öltözködjél és jer velem Aegidékhez. Mindnyájan ott leszünk e héten s szégyen volna, ha épen te hibáznál.

- Olyan különösen nézett rám, mintha meghivásomat gyanusnak találná, azonban csakhamar elmosolyodott.

- "Sok lesz ennyit Aegidékhez járni" - mondá tréfásan, de kitérőleg. - "Hátha megégeted szárnyaidat?"

- "Már megtörtént!" - felelém kissé érzelgősen. - "Lili grófné első naptól fogva rabbá tett."

- "És ő?" - kérdé előrehajolva és még mindig mosolyogva. Csak később, sokkal később jutott eszembe, mily sajátságos mohósággal ejté ki e szavakat.

- "Ő?" - felelém meglepetve. - "Ő Aegid felesége. Kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem hogy az ilyen magamféle paránynyal törődjék."

- Akkor nem jött el velem és azután sem igen láttuk Veérfalván. Betegnek jelenté magát s bár Aegid, ki maga soha sem volt beteg, szeszélynek vette kifogásait, szorgalmasan ellátogatott hozzá. Néha én is elkisértem s ez időtájban beszélt először afrikai uti terveiről, melyeket mint tudod, később egész terjedelmükben megvalósitott. Nekünk akkor kissé merésznek látszott az eszme s főképp Aegid mindent megtett, hogy barátját lebeszélje róla. Nem birta a gondolatot elviselni, hogy valamikor éveket legyen kénytelen Viktor nélkül eltölteni.

- Pár nappal utolsó látogatásunk után volt Lili születésnapja és Viktor, Aegid unszolásának engedve, megigérte, hogy eljön. El is jött és most már mindenkinek feltünt, mily iszonyuan megváltozott s mily betegnek és megtörtnek látszik. De azért nagyon vidám volt, tán tulságosan az. Ideges kaczagása minduntalan felhangzott s miután ellentállhatlanul tudott élczelni, tulcsapongó vigsága az egész társaságra ráragadt. Csak Lili volt komolyabb mint rendesen. Ha künn jártunk a szabadban, minduntalan Aegidhez csatlakozott és éppen Viktorral beszélt legkevesebbet, kinek tulzott vidámsága ugylátszék kellemetlenül érinté. Vacsora alatt tréfás megjegyzést tettem komolysága fölött.

- Elfelejti, hogy huszonkettedik születésnapomat üljük - felelé szép ajkát felbigyesztve, - Maholnap vén asszony leszek. S még csodálkozik, hogy komoly vagyok?

- Jót nevettünk a szép Lili ötletén és még vidámabban üritgettük pezsgős poharainkat a jövendőbeli "vénasszony" egészségére. Majd fokozódó érdeklődéssel hallgattuk Aegidet, ki kitünő elbeszélő lévén, ez este egy különösen érdekes vadászkaland sikerült leirásával mulattatott bennünket.

- Mig az egész társaság feszülten figyelt, poharam után nyulva, tekintetem véletlenül Viktorra tévedt, ki csekély távolságra tőlem éppen Lilivel szemben foglalt helyet. Elmélyedve ült ottan, két vérpiros folttal halotthalvány arczán és tekintete oly vad, parancsoló, hatalmaskodó szenvedélylyel függött a fiatal asszonyon, minőt soha se láttam emberi szemben. És Lili is nézte, nézte, ahogy soha se nézett férjére. Ha száz évig élek, el nem felejtem azt a tulvilági ragyogást az eszményi szépségü, büvös bájos arczon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

- Nekem ugy látszott, mintha egyenesen szivemre mértek volna egy borzasztó csapást. Reszketni kezdtem, a szoba keringett velem, fejem zugott. Óriási erőfeszitéssel forditám el szemeimet az egymás nézésébe elmerült pártól.

- Eleget láttam! Eleget láttam, hogy bálványom hussá s vérré válva, a tantaluszi vágynak egész poklát gyujtsa meg szivemben.

- Tántorogva keltem fel az asztaltól. Ingerkedni kezdtek, hogy a pezsgő fejembe szállt - nem mondtam ellent. Elvánszorogtam ide, bezártam az ajtót és mig fölöttem, ugyanazon teremben, hol az imént az automatával esteliztél, hangosan folyt a vigság, az ágyra vetve magamat, zokogtam mint a gyermek.

- Fáztam és égtem, reszkettem a szerelem és féltékenységtől és ezer őrült tervet forraltam boldog vetélytársam ellen. De közben voltak világos perczeim, midőn nemcsak önmagam, de Viktor előtt is szégyeltem magamat. Éreztem, hogy féltékenységem igazságtalanná tesz. Nem küzdött-e szenvedélye ellen, nem maradt-e el a háztól, nem martirizálta-e szivét és testét a lemondással azon kincsről, mely barátjáé, nem, mely nem is barátjáé többé - hanem az övé? Mert Lili én előttem már házasságtörő nő volt, ki jobb, nemesebb felét elvette férjétől és odaadta másnak.

- Haha! Bolond fogalmakkal bir az ilyen husz éves platonikus a jóról és a rosszról! Nem ismer fokozatot, a vágyat összetéveszti a tettel és próbálatlan erejének nevetséges elbizakodottságában, drákói szigorral itél a gyengék felett.

- Jóval éjfél után hallottam, mint jönnek le barátaim a lépcsőn. Felkeltem, óvatosan felzártam az ajtót, azután ujra lefeküdtem és ugy tettem mintha mélyen aludnám.

- Nem háborgattak, sőt halkan beszéltek, hogy fel ne költsenek. Kinomban eleinte azt hittem, hogy soha sem fogok többé alhatni, de midőn virradni kezdett, a testi és lelki kimerültség végre győzött kétségbeesésemen és mély, nehéz álomba merültem.

- A nap már teljes fényében ragyogott be az ablakon, midőn Aegid érczes hangja felvert álmomból.

- "Az egyik hajnalban elmegy, a másik délben még alszik mint a marmota!" - kiáltá rosszkedvüen. - "Képzeld, Viktor a kapufélfától sem vett bucsut és haza ment. Tán le sem feküdt, olyan jókor indult. Szép barátság!"

- Még kábult valék a nehéz alvástól, de lassanként visszatért eszméletem és vele az elmult est emléke. De fiatal voltam és egészséges; az aranyos napfény elárasztá szobámat, Aegid teljes, tündöklő szépségében, mint egy félisten állt ágyam mellett és Viktor, távoztával egyelőre romba döntött minden eszeveszett tervet, mit ellene forraltam.

- Hátha az egész nem volt egyéb mint egy rossz álom, a pezsgő által felhevült képzelet játéka? Hátha - - - - de aztán, a mig öltözködve Aegiddel beszélgettem, egyszerre csak tisztán magam előtt láttam ismét Lilit és Viktort ott az asztalnál és később reggelinél, Lilivel kezet fogva, féltékeny tekintetem mély sötét karikákat fedezett fel szemei alatt és édes arczán az álmatag mélaság egészen uj kifejezését. Nem álmodtam valóság volt. Létezett, bár kivülem nem látta és nem tudta senki, mint sok más, mi pusztit és rombol az emberi életben, anélkül hogy tett vagy esemény válnék e rombolás kézzel fogható jelévé.

- Néhány nappal azután azt a hirt vettem, hogy Viktor hosszabb tartózkodásra Svájczba utazott. Nem bucsuzott Veérfalván s most már Aegid is elhitte, hogy beteg. Könnyes szemekkel mondta el nekem, hogy midőn az elutazása előtti estén nála volt, ugy nézett ki mint a haldokló.

Hideg borzongás futott végig rajtam és ujra megszállt a gyülölet vetélytársam ellen. Hogy szerethette Lilit! Mily öldöklő szenvedély pusztithatott bensejében s mily hősiesen küzdötte le szerelmét, bár tudta, hogy viszontszeretik. Gyülöltem őt is, magamat is, hogy bámulatomat meg nem tagadhattam tőle.

- Viktor elutazása után én lettem Aegid Piladese. Fellengző barátságomat vértül használtam őrült szerelmem ellen és minél többet voltam Aegiddel, annál jobban bámultam, annál melegebben ragaszkodtam hozzá. Aegid a teljes testi és lelki egészség eszményképe volt. Gyanu, rosszakarat, irigység, azon ezer gyengeség mely az emberek szenvedéseinek kutforrását képezi, soha sem fért hozzá. Szép természetének nemes egyensulyát egyetlenegy kicsinyes gondolat vagy érzés nem zavarta meg. Ragaszkodni kellett hozzá, már azért is, mert az erősek azon kifogyhatatlan gyöngédségével birt, mely embereket és állatokat egyaránt rabjaivá tett. Mindnyájan a tüzbe mentünk volna érte s nem volt az a szilaj, megcsökönyösödött paripa, mely kezének érintésére vagy delejes hangjának egy szavára, meg ne szelidült volna.

- Lilinek is szemefénye volt. Most inkább mint valaha járt kedvében és ragaszkodásának ezer kedves, megható jelét adta. És mégis! Elfojtott féltékeny szenvedélyem mindebben nagyon is sok igyekezetét látott. Meg voltam győződve, hogy szereti férjét - Aegidet lehetetlen volt nem szeretni - de egyszersmind tudtam, hogy máskép is tud szeretni. Ha szeme gyöngéden s a szeretet oly kimondhatlanul megható kifejezésével csüggött férje arczán, átkoztam azt a pillanatot, midőn felfedeztem, hogy ezen szemek még máskép is tudnak nézni.

- Senkinek se tünt fel, hogy Lili olykor halavány és fáradt, csak nekem. Senki se látta, hogy voltak perczek, midőn édes ajka körül feltűnt egy szenvedő, fájdalmas vonás, csak én. Csak én voltam arra kárhoztatva tudni, hogy Aegid életének koronája - hitvány aranyfüst.

- Egyszer jelenlétemben levél érkezett Viktortól. Aegid felolvasta és nem vette észre, mily mélyen hajol Lili kézimunkája fölé és ajkai mily idegesen rángatódznak. Később, midőn már más, közömbös dolgokról beszélgettünk, a fiatal asszony felállt és az ablakhoz ment. Szórakozottan hallgattam Aegidet, mig szemem a bájos, nyulánk alak minden mozdulatát követé. Háttal állt hozzánk és tisztán láttam, hogy párszor megrázkódik és homlokát görcsösen szoritja az ablakhoz.

Midőn megfordult, nagyon halvány volt. Szótalanul odament férjéhez és előttem, mit eddig sohasem tett, megcsókolta kezét.

- Szegény Lili! Szegény gyenge virágszál, mit megragadott az a förgeteg, melynek tölgyek se birnak ellentállni!

- Elmult a nyár és különösen szép őszi napok következtek, melyeket Aegiddel, sőt olykor Lilivel is, ki bátor és ügyes lovarnő volt, Veérfalván vagy pedig a környéken rendezett vadászatokon töltöttünk. Többek között Tárnokházy Dezső hivta meg a társaságot nagyszerü hajtó vadászatra. Garçon létére csak férfiakat látott magánál s miután négy-öt napi távollétre készültünk, Aegid rendkivül érzésteljesen bucsuzott el Lilitől, ki durczásan panaszkodott, hogy oly gyakran magára hagyja. Aegid mosolyogva vigasztalta. Jól esett neki Lili durczáskodása, jól esett neki azon tudat, hogy bármilyen rövid időre távozik, betölthetlen ürt hagy maga után azon nő életében, kit gazdag szivének egész rajongásával szeret.

- A tárnokházi vadászat pompásan és nagy sikerrel folyt s a társaság a legjobb kedélyben mulatott, midőn a harmadik napon távirat érkezett, mely jelenté, hogy az öreg Tárnokházy hunyadmegyei birtokán haldoklik. Ezzel természetesen véget ért a vadászat; a háziur a legközelebbi vonattal édes atyja halálos ágyához sietett, a vendégsereg pedig a szélrózsa minden irányában szétoszlott.

- Az ily váratlanul érkezett gyászhir, mindenkire nyomasztólag hatott Mi is meglehetősen leverten indultunk hazafelé, midőn Aegid arcza egyszerre kiderült.

- "Igaz, el se mondtam Ákos! Sándor Imre azt beszélte ma reggel, hogy Viktor hazaérkezett. Tegnapelőtt találkozott vele az n-i állomáson."

- Ugy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna, hogy e szavakra lélekzetem elállt és szivemet egy megmagyarázhatatlan, baljóslatu érzés szoritá össze.

- Szinlelt örömmel feleltem, mig ujból feléledt oktalan féltékenységem, a legtulzottabb, legőrültebb sejtelmekkel tölté el lelkemet. Nyomban reá ugyan megvetettem magamat azon gyávaságért, melylyel gyanusitani merem legjobb barátom legjobb barátját, ki hősies önmegtagadással önkényt számüzte magát körünkből, hogy Aegiden még gondolatban se váljék árulóvá, de az a rejtélyes, nyomasztó aggodalom, azért folyton facsarta szivemet, nem hagyott nyugodni.

- Belső küzdelmem még komorabbá, levertebbé tett s utoljára kénytelen voltam hangulatomat az idő rovására tenni, mely az előtte való est óta megváltozott. Egész éjjel esett és most is borúlt, de a mellett tikkasztó meleg volt.

- Aegid látva, hogy még a Viktorra vonatkozó jó hirekkel sem bir felderiteni, szinte elhallgatott s némán ültünk egymás mellett szekerén, melyen nyilsebességgel - Aegidnek voltak mindig a legjobb lovai Erdélyben - robogtunk hazafelé.

- Már közelről sötétlett a hires veérfalvi fasor, százéves gesztenyefáival, s árnyas vadszőlővel benőtt lugasaival, melyek két oldalt minden tiz-tiz terebélyes fát elválasztanak, midőn Aegid lerázva a rólam ráragadt mélaságot, vidáman felkiáltott:

- Tudod mit Ákos, lepjük meg Lilit! Ő csak holnapután vár, hogy fog örülni a kis bohó, ha egyszerre maga előtt lát, anélkül hogy szekerem ismeretes zörgése bejelentett volna.

- Ráálltam, mindenre ráálltam volna, csakhogy egy perczre megszabaduljak gyötrő eszméimtől. Kiszálltunk. Aegid rendeletet adott a kocsisnak, hogy kerülő uton menjen haza, mi pedig a fasorba lépve, lassan indultunk a ház felé.

- Aegid is, én is önkénytelenül visszaestünk némaságunkba. Tán a tikkasztó, nedves levegő nehezült mellünkre és azért nem szóltunk, vagy a halálos csend körülöttünk csendesitett el minket is? Egy falevél se zörrent, egy hang se hallszott. Az éjjeli esőtől átázott süppedékes, neszfogó talajon, némán, mint két kisértet mentünk tovább a komor, vigasztalan esthomályban.

- A fasor közepe felé érve, egyszerre nesz üté meg fülünket. Nem tudtuk sóhaj volt-e, vagy halk, elnyomott kiáltás, de a siri csendben sajátságos, kisérteties hatással volt idegzetünkre. Majd ismét elcsendesült minden. De pár percz mulva a nesz ismétlődött és most már tisztán kivehettük, hogy a legközelebbi lugasból ered. Emberi hangok voltak: majd elnyomott, édes suttogás, majd szenvedélyes, lázas kitörés.

- Aegid egész testében megrázkódva, a karomba markolt.... Napokig égett utána a karom, mintha tüzes vassal érintették volna - de akkor nem éreztem....

- Egymásba fogódzva, előre hajolva, lélekvesztett mohósággal szivtuk magunkba a mind halkabbá, mind sóhajszerübbé váló hangokat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

- Ekkor egyszerre, egy olyan ugrással, mint a prédájára csapó tigris, Aegid a lugas nyilása elé termett és széles melléből iszonyu, lelketrázó orditás tört elő.

- Azután, mintha a villám csapott volna belé, a hatalmas alak inogni kezdett és egy mély nyögéssel, arczczal előre, a földre terült . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A kandallóban elalvófélben volt a tüz. Ernő dideregve huzódott közelebb hozzá, mig Ákos felállt és néhány hasábot tett a parázsra. Azután sötéten folytatá:

- Soha sem eszmélt, soha sem változott többé. A világ legelső orvosai, mert képzelheted hogy mindent megtettek érdekében, részbeni agybénulást konstatáltak nála, mit kétségkivül valami borzasztó rázkódtatás idézett elő. Rendkivül ritka, gyógyithatatlan bajnak mondták, melynek kulcsát mint sok más hasonló bajét, még eddig hiába keresi a tudomány. Ama végzetes rázkódtatás okát pedig ép oly hiába keresték az emberek. Hármunkon kivül soha senki nem sejté, mi ölte meg a nemes, nagy és gyöngéd lelket e büszke, isteni szép testben.

- Lili hetekig élet-halál között vergődött, de szívós természete győzött a sorvasztó betegségen és felépült. Azóta férjének elválaszthatlan árnyéka. Ugy a mint ma láttad, ugy él huszonöt év óta. Huszonöt év óta életének minden percze nem egyéb szörnyü, vérfagyasztó bünhődésnél, egyetlenegy gyenge, egyetlenegy önfeledt óráért. .Viktor elhagyta a hazát s a világ előtt a hires Afrika-utazó lett. De valóságban földönfutó mint Kain, földönfutó, kit helyről helyre, sivatagból sivatagba űz, élőhalott barátjának kisérteties képe.

- Én akkor a mig lehetett Aegidnél maradtam és Lilit is ápolni segitettem, de csak a mig magánkivül volt. Midőn eszmélni kezdett, gyöngédségből elmaradtam. Nemsokára rá következett atyám bukása; elhagytuk Erdélyt, Magyarországon uj existentiát kellett alapitanunk és a létért való nehéz küzdelemben, lassanként elmosódott bennem első szerelmem tragikus emléke.

- De sajátságos, szinte félelmetes véletlen! Huszonöt év óta most vagyok először Erdélyben és az első küszöb amit át kell lépnem, ez elátkozott háznak küszöbe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ugy amint tervezve volt, hajnalban indultak. A havazás megszünt. Beláthatlan fehér szemfödele alatt a vidék csendes volt mint a temető, csak a jeges széltől mindjobban keményedő hó csikorgott, amint a szán elrepült fölötte.

- Nézd - mondá Ákos az elhagyatott, elhanyagolt lakra mutatva, mely mögöttük elmaradozott. - Nézd, nem ide való volna-é Dante poklának kétségbeesett felirata:

Megjelenése összhangzott a tavaszi verőfénynyel, mely beragyogta az ódon kastély barna falait, a rózsás virágokkal behintett fákkal, a rétek gazdag szinpompájával. A mint ott állt a nyitott ivezetes ablak mellett, mit a felkuszó vadvenyige egész kis lugassá változtatott át, kedves, leánydad alakja egybeolvadt az egész vidék üde, bűbájos képével.

A leány szemeiben mohó várakozás égett, félnyitott élveteg ajkai remegtek, keble hullámzott. Mintha azon erős lüktetés a természetben, mely virágokat fakaszt a fáknak ágain és a rét füvében, az ő ereiben is lüktetne, mintha őt is megragadta volna a tavasznak névtelen, nyugtalan sóvárgása.

A midőn lassan elfordult az ablaktól, szeme a régi órára tévedt, mely a terem egyik sarkát elfoglalta s látta, hogy még csak hat óra. Egy félóra választá el a várva várt percztől.

Felsóhajtott s kezét sötétbarna fényes haján elsimitva, egy öblös karosszékbe veté magát, melyben a kicsi, légies teremtés csaknem elveszett. Arcza elkomolyodott s szemei fátyolozott tekintettel néztek maguk elé. Most tünt csak fel, hogy nem oly fiatal többé, mint a milyennek az elébb látszott, sőt minél jobban erőt vett rajta az álmatag mélaság, annál inkább mosódott el ajkainak gyermekded kifejezése. Nem egy tizenöt éves, fejletlen leányka álmodozott ottan, de egy husz-huszonkét éves nő, ki már szeretett és tán - szenvedett is.

Nem hallatszott más zaj, mint kivülről fecskék csiripolása, bent pedig a régi óra hangos, száraz ketyegése.

Pedig ketten voltak ott az ablak mellett, a nagy ódon karosszékben; a leány és még egy alak, mit mások nem láttak, de mely el nem hagyta éjjel-nappal, ébren és álomban; melylyel századszor, ezredszer átélte a legtisztább boldogság óráit, attól a percztől fogva, midőn Albert hatalmaskodó szenvedélye először ejté remegésbe érintetlen szivét, egész azon perczig, midőn a válás órájában ujjára huzta a menyasszonyi gyürüt. Hiába volt távol hónapok óta, neki mindig jelen volt! Talán abban a kis karikagyürüben rejlett a varázs, mely oly teljesen egyesité szive bálványával, hogy távolléte merő álomnak látszott s valónak csak az, hogy szüntelenül ama nagy, sugárzó szemeknek delejkörében érzi magát. Mióta utoljára karjaiba zárta, egy perczig sem csökkent ezen érzés s bármikor mint most, behunyta szemeit, ujra ajkán érezte égő ajkát s szive épp oly őrületesen dobogott, mint akkor.

Ha eddig oly boldog volt, mi lesz majd ezután? Ha a válás perczében azt hitte, hogy meghal a boldogságtól, mi lesz majd a viszontlátás perczében?!

Neki levegő kellett, verőfény, virágillat, madárdal! Kezeit egy hosszu fohászszal szoritá szivére, azután egy ujjongó kiáltással kitárta karjait. Mert a messze láthatáron, éles tekintete egy négyes fogatot fedezett fel, mely villámsebességgel közeledett.

Néhány perczczel később a leány sugárzó arczczal bontakozott ki két erős férfikarból, mely gyöngéden, melegen átölelte. Sokan voltak körülöttük, Elza szülei, több rokon s a cselédség, mely Albert fogatával volt elfoglalva. Elza érezte, hogy környezete sokat vont el üdvözletének bensőségéből s a mint Albert karján a házba lépett, mohón kereste szemeit, hogy egy tekintettel kárpótolja. De Albert boldog izgatottságában mindenüvé nézett, jobbra, balra - csak nem Elza szemeibe.

Az est hangos vigságban folyt le. Albert csakugy szikrázott a jókedvtől s nyilván pompásan érezte magát arája fesztelen, barátságos családi körében. Jó kedélye mindenkit meghóditott. Azt találták, hogy előnyére változott s azon néhány hónap, mit budapesti kineveztetését megelőzőleg a bécsi követségnél töltött, valódi csiszolt világfit csinált a komoly, kissé zárkozott kedélyü férfiból.

Dobogó szivvel, sugárzó arczczal nézte s ha egy-egy perczre egyedül maradtak, odaadó bensőséggel simult hozzá. Tulvilági fény ragyogott ilyenkor a leány szemeiben s ajka körül édes, sóvár mosoly játszott. De az egyedüllét perczei rövidek voltak, és Elza utánuk mind csendesebb, mind halványabb lett. Mintha valaminek hiányát érezte volna, midőn Albert karjai átölelték; mintha az a csók, mit ajkára nyomott, nem lett volna olyan forró, olyan édes, mint akkor!

Theázás közben Albert az egész társaságot mulattatá s mig nevetséges történeteket beszélt a bécsi nagyvilágból, olykor lopva szoritgatta a mellette ülő Elza kezeit, vagy kaczér ingerkedéssel nézett a leány szeme közé. Elza, ki eleinte osztani látszott vidámságát, most már ugy ült ottan, mintegy álomban. Keveset beszélt, semmit sem evett s Albert kézszoritásait mind gyöngébben viszonzá.

Ha az élénk társalgás annyira el nem foglalja a jelenlévők figyelmét, észre kellett volna venniök, hogy minél vigabb lesz Albert, annál komolyabb lesz Elza, minél jobban gyul ki Albert arcza a pezsgőtől és saját kicsapongó vigságától, annál halványabbá, szótalanabbá válik a leány. Eleinte igyekezett Alberttel észrevétlenül néhány halk szót váltani, de midőn az hangosan és tréfásan felelt, ezen kisérletekkel is felhagyott. Szinte fázott szomszédjától, - mintha nem is szivének választottja ülne mellette - hanem egy idegen.

- Maga bohó kis jószág, hogy bánkódott utánam, hisz egészen belehalványult, - mondá Albert arája lehajló arczát felemelve, midőn tea után végre mégis egyedül maradtak.

Csak most jutott sajátságos kedélyállapotának öntudatára, csak most érezte, még pedig mintegy szemrehányásképen, hogy e néhány óra alatt, melynek hetek óta oly reményteljesen nézett elébe, egészen megváltozott, komoly és bánatos lett. Hangulatáról nem birt magának számot adni s ezt be szerette volna Albertnek vallani. El szerette volna mondani, hogy mostani halványsága csak látszat s hogy szerelme oly boldoggá tevé őt az elmult hónapokban, hogy se vágynak, se bánatnak hely nem maradt szivében. Mindez és még sok édes vallomás remegett üde, gránátpiros ajkán, midőn Albert tekintete ujra elnémitá. Ugyanazon idegen tekintet volt ez, mint asztal alatt: kaczér, önelégült, ingerkedő - de minden delej nélkül.

Hideg borzongás futott végig a leányon s hirtelen, ösztönszerü ellenszenvvel szabaditá ki állát a férfi kezéből.

- Mi történt magával Elza? Mintha nem is örülne visszatértemnek, mintha terhére volnék?

Ez őszinte, szemrehányó szavak jól estek a leánynak. Kipirult arczczal, szenvedélyesen ragadá meg a férfi kezét és könybelábadt, kérdő szemekkel nézett fel reá.

- Ugy-e szeretsz, még szeretsz, örökké fogsz szeretni? - susogá halkan s olyan bensőséggel, mely a férfit is meghatotta.

- Mindörökké! - felelé ünnepélyesen és bizonyos elszántsággal mit Elza tán észre sem vett. Vagy észrevette? Vagy azért borzadt ujra össze s nézett maga elé olyan sajátságos, ijedt tekintettel? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

De ez a hangulat csak egy pillanatig tartott, azután az ellenkező extrembe csapott át. Elza épp oly szilaj, épp oly izgatottan vidám lett mint Albert, épp oly kevéssé kereste vele az egyedüllétet mint ő, s midőn végre éjfélkor meleg öleléssel elváltak, szülők és rokonok megegyeztek abban, hogy összeillőbb, szeretőbb mátkapárt soha sem láttak.

Mi történt, hogy a leány kibontott hajjal, sápadtan mint a halál, egész éjjel töprenkedve ült ágya szélén?

Megőrült, hogy végre nagy, ijedt szemekkel maga elé bámulva, összekulcsolt kezekkel, remegő ajkakkal suttogá:

Másnap Elza még vidámabb volt mint Albert. Annyit nevetett, csicsergett már a reggelinél, hogy az átvirrasztott, átszenvedett éjtől elbádgyadt szemei kigyultak s arcza lázas pirban kezdett égni. Mindenki annak tulajdonitá tulcsapongó jó kedvét, hogy Albert, Elza szüleinek beleegyezésével, igen közeli időpontot tüzött ki az esküvőre s még az nap este a fővárosba volt visszatérendő, hogy az előkészületeket az egybekelésre sürgesse.

Elza ellentállhatlanul szeretetreméltó volt. Albertnál udvariasabb, megnyerőbb vőlegényt pedig képzelni sem lehetett. Sokat voltak egyedül s a leány vőlegényét bizonyos könnyelmű játszisággal mulattatá, mely minden érzelgést kizárt. Ama édes bohóságok helyett, melyek két szerelmes beszédtárgyait szokták képezni, Elza minduntalan az elmult tél bécsi élményeire terelte a társalgást s remegő mohósággal figyelt Albert minden szavára. Szerelmök ugy kezdődött, hogy Albertet lekötötte a szellemes leány társalgási képessége, kivel nyiltabban, bizalmasabban beszélgethetett mint más nőkkel. Előbb legjobb barátnőjének nevezé, s csak azután változott e nyugodalmas érzés szenvedélyes szerelemmé. És sajátságos!.... Mintha ezen átváltozás meg se történt volna, mintha még ott lettek volna a hol voltak egy esztendővel ezelőtt, midőn még egyikök sem képzelte, hogy valaha szerelmes pár válhatnék belőlük.

Albert melegen, szeretettel beszélt a leánynyal, de nem mint menyasszonyával - hanem mint barátnőjével. Feltárta előtte szivét, leirta azon hatást, mit ez vagy amaz a nő gyakorolt reá az utóbbi időben - s azután egyszerre eszébe jutott kivel beszél és nevetve kért bocsánatot.

- Nemcsak vőlegényemnek, de férjemnek se tiltanám meg hogy mulasson, - mondá vidáman, - de aztán - folytatá azon ideges kaczérsággal, mely egész mostani magaviseletét jellemzé - megkövetelném, hogy engem is mulatni hagyjon.

Albert erre ünnepélyes komolyságot szinlelt és protestált. - Hogy az más, hogy ő féltékeny lenne stb. - s azután enyelegve csókolgatá Elza kicsi, fehér kezeit, melyek jéghidegek voltak s melyeket az övéi között melengetnie kellett.

A leány hagyta magát dédelgetni, mosolygó, közönyös odaadással. Egyszer midőn Albert hosszasan kezeiben tartá kezeit, rejtélyes szikra lobbant fel szemeiben, fájdalmas, sovár várakozás vonaglott ajka körül. De ez csak egyszer volt.

Este, holdfénynél, azután kiültek a szalon szőnyeggel elzárt erkélyablakába. Itt töltötték őszszel ama feledhetetlen órákat, melyekre most Albert elégikusan kezdett visszaemlékezni, annál elégikusabban, miután már két óra mulva ismét a vasutra készült.

De arája nem volt ömlengésre hangolva. Egész lényén bizonyos elnyomott nyugtalanság vett erőt. Mindenről beszélt össze-vissza, majd ábrándosan, majd szilaj csipősséggel. Izgatottsága olyan delejt árasztott, mely Albertre is kihatott és sajátságos tulfeszitett s a mellett álmatag állapotba ejté, mit a holdfény s a kertből eredő erős virágillat még fokozott.

Ez állapotban nem vevé észre, hogy Elza folytonosan kérdezősködik s hogy ő felel, megfeledkezve az óvatosságról, egészen átadva magát az óra, a kábitó környezet hatásának. Társalgásuk a régi théma körül forgott, mely mindig uj marad s mit soha sem untak megvitatni.

- Tehát - mondá Elza odavetőleg - a lassanként fejlődött, későn ébredt szerelem, szerinte, nem is szerelem.

- Szerelem az is, ki tagadhatná? De vajmi távol áll azon hatalmas, démoni érzéstől, mely belénk csap mint a villám s lángjaival elárasztja egész valónkat, mielőtt még számot adhattunk volna magunknak felőle. Mely független mindentől mi eddig rokonszenvünk föltételeit képezte, független mindattól, mit eddig nőben szeretetre méltónak, lebilincselőnek, szentnek tekintettünk.

- Meglehet, talán, még nem gondolkoztam felőle. Tán a termet hajlékony bűbája, egy pár fehér váll, egy apró láb, mely a szoknya csipkefodrai közül előkandikál, mint egy ingerlő tiltott gyümölcs. Vagy egy aranyszőke hajkorona - igazi királyi diadém! Tudja-e Elza, hogy mi sajátságos? A szerelem igazi királynői mind szőkék voltak!

- Nem uj, olyan régi mint maga a világ. Évától fogva egész a Loreleyig és Meluzináig, mind szőkék voltak azok az asszonyok, kik után a férfiak bolondultak.

- Szőkék és fehérek - folytatá Albert halkan, álmodozó tekintettel. - Fehérek, mint a hab, mely a szépséget szülte - és épp oly állhatatlanok mint az.

Elza idegesen felkaczagott. Pikáns barna arczán két biboros folt gyult ki, a mint előrehajolt.

- Magára ugy látszik még sem hatott annyira a csáb, hogy az analysis szellemét megölje magában.

De Albert nem hallotta megjegyzését; eszméi messze csapongtak a kedélyes kis erkélyszobától és fehér ruhás, üde arczu szomszédnőjétől.

- Az ilyen alakoknak a világ zaja való - folytatá ugyanazon révedező tekintettel - a tömjén fellege, mely ezen istennőknek természetes légköre, a százhangu imádat, mely őket megilleti. Azon halandó pedig, kit boldog áldozatul kiszemelnek, fehér karjaikban megforditva éli át Semele kalandját Jupiterrel.

A férfi még mindig annyira el volt mélyedve, hogy nem vevé észre a metsző gunyt Elza szavaiban, a mint az remegő ajkakkal, sötéten villogó szemekkel végig nézett rajta. Bágyadt, álmatag tekintete csak annyit látott, hogy a leány hátra dőlt székében s a holdfény csillogó szemeit, piros élveteg ajkát még igézőbbé tevé.

Elza megragadá karját s ismét arczába tolult a vér midőn majdnem parancsolóan mondá:

- Kedves kis Elza! Mintha magával máskép lehetne társalogni mint érdekesen, magával, ki még az ostobákat is szellemesekké teszi. Hisz sajátszerü adománya, hogy mindig olyan tárgyra tudja terelni a társalgást, mely az emberre nézve éppen a legislegvonzóbb.

- Ez nagy bók, de mindjárt vissza is adhatom magának. Ma este legalább, épp oly ösztönszerüen kitalálta mi érdekel most különösen s hogy jelenleg a szerelem problémái foglalkoztatnak leginkább.

- Maga kis bölcsész! S én, a ki azt hittem hogy egy leány, ha szerelmes, csak érez és nem gondolkozik.

Elza felkaczagott élesen, keserüen. Ha a férfi eszméit el nem foglalja valami, mi mostani környezetétől szüntelenül elvonja figyelmét, a leány modorának szükségképen fel kell neki tünnie. Igy azonban semmit sem vett észre.

- Nincs öntudatos gyakorlat, alapos elmélet nélkül - felelé Elza bájos pedantériával - s ennélfogva, hogy tárgyunkat legalább ideiglenesen kimentsük, feleljen még egy kérdésemre. Mit tesz például egy jellemes férfi, ki le van kötve, - ki nős vagy mátkás s kit az emlitett "villámszerü" szenvedély, mely "mindentől független," megragad?

Albert összerezzent és előrehajolva fürkészően nézett menyasszonya arczába. De Elza e perczben a komoly, ártatlan kiváncsiság mintaképe volt.

- Ezt a kérdést - felelé erőt véve magán - nyilván rossz regények adták ajkára, melyekben a szerelmet, a szenvedélyt rendesen mint győzedelmest szokták feltüntetni. Pedig a valóban jellemes férfi mindenkor megteszi kötelességét, megtartja szavát.

- Megváltozott érzelmei daczára. Érzelmeinkről nem vagyunk felelősek, de igenis felelősek vagyunk tetteinkről. A sziv nagyon következetlen valami, mig a jellem nagyon következetes. Ilyen komplikált esetekben - folytatá kissé erőltetett mosolylyal - lehetőleg békésen osztozkodniok kell a feleknek. Egyiké a sziv - másiké a jellem!

- Nem segithetek rajtatok gyerekek, de válni kell - szólt be Elza atyjának vastag hangja. - Siess Albert, különben biztosan lekésel a vonatról.

Még egy ölelés, még egy csók arája ajkára, azután kézszoritások, kézcsókok mindenfelé és nemsokára Albert már fogatán ült, mely csakhamar elragadá a tornáczon állók szemei elől.

Elza jó éjt sem kivánt szüleinek, hanem felszökött szobájába. Ott azután magánkivül, indulatosan dörzsölni kezdte kendőjével ajakát.

- Soha többé! - tört ki, dult arczczal s az undor kimondhatatlan kifejezésével - soha! . . . . . . . . .

Két nappal később Albert szinházból hazatérve, két postán érkezett levelet és egy kis csomagot talált asztalán. Az egyik levél és a csomag Elza kézirását mutatták, de Albert nem azok után nyult. Mohón kapott a másik levél után s kalapját félredobva, beleveté magát egy karosszékbe és olvasni kezdett.

Egész kis kézirat volt ez a levél, sürün irt tizenkét oldal. De Albertnek mégis rövidnek látszott, mert első olvasás után ujra belefogott betüzésébe, minden sornál megállva, töprenkedve, minduntalan változó arczkifejezéssel, mely végre ittas, diadalmas boldogságot árult el. Azután fel alá kezdett járni, elmélyedve, elgondolkozva, nyilván habozva, mig végre csöngetett.

- Dehogy Egerfalvára - Bécsbe, hivatalos ügyben - felelé indulatosan és hátat forditott az öregnek, ki fejcsóválva távozott.

Albert összevont szemöldökkel lépett az asztalhoz és vontatva vette kezébe előbb a levelet, aztán a csomagot.

Meglátszott rajta, hogy nehezére esik figyelmét ha csak perczekre is elvonni ama sürün irt kéziratról, mely mintha büvös delejt árasztana maga körül, mindig ujra meg ujra magára vonta tekintetét. Végre mégis elhatározta magát és kibontá a csomagot. Kis doboz volt.

- Pandora szelenczéje - mormogá gunyoros keserüséggel, mit azonban csakhamar leplezetlen megdöbbenés váltott fel. Mert a kis dobozból, mit csak nagy nehezen birt kinyitni, egyszerre csak finom karikagyürü gurult ki.

Albert mélyen elhalványult. Egy perczig szótalanul bámult a gyürüre, azután a levél után kapott és izgatottan, reszkető kezekkel kibontá azt.

A férfi egy perczig mozdulatlanul állt ottan, aztán indulatosan homlokára csapott.

- Talán hallott valamit, - mormogá fogai között. - de nem, nem lehet, ki mondta volna meg neki s különben ki is tud róla? Vagy én árultam volna el magamat?... Dehogy.... hisz épen engem bántott mindjárt első nap nyilvánvaló hidegsége, mit azután egyes, jól játszott kitörésekkel igyekezett palástolni...

- S én, a ki martirizálni akartam szivemet, ki fel akartam áldozni szerelmemet, hogy adott szavamhoz hű maradjak! Én bolond, én gyáva! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

És Albert a levelet eldobva magától, az igazságosak méltó felháborodásával vagy egy óráig izgatottan rohant fel alá szobájában.

- Még egy bizonyiték arra, hogy minden theória sántit, - nemcsak a szőkék állhatatlanok!

- Nekünk egy ellenségünk van - és az a klubb! - mondja a szép asszony duzzogva Elekhez, ki szokása szerint mellette foglalt helyet a kis félhomályos salonban, mig a nagy terem à giorno világitott tág terén, javában foly a harcz: tizennyolczéves kincskeresők és tartózkodó epouseurök, kivirult, meglett rózsák és ártatlan zöld ujonczok között.

- Pardon - felelé Elek cigarettere gyujtva és kényelmesen elnyujtózkodva a tüzvörös plüs-zsölyeszékben, melyről bizarr, sötét czigányfeje előnyösen válik le - önöknek egy ellenségük van - és az a salon.

- Hogy ne volna, ha egyszer pozitive tudom, hogy nem azért nem járunk a salonokba, mert a klubba szeretünk járni, hanem azért, mert a salonokba nem szeretünk járni.

- Maga az udvariasság mintaképe. Ha megengedi, holnap diszkötésben küldöm el magának az életbölcseség azon quintesszencziáját, mit egy "Illem" czimü kötetbe szoritott "egy nagyvilági hölgy" álnevet viselő titokszerü egyéniség.

- Köszönettel fogadom, legalább megtudom belőle, mit ne tegyek, hogy "érdekes" hirnevemet fentartsam és ne váljak banálissá. Mondja - maga is jobb szeretné ha udvariasabb volnék?

- Ez egy olyan probléma, mely fölött még nem gondolkoztam. Előbb látnom kellene, milyen ha udvarias.

- Machiavellhez méltó felelet. Mindig mondtam, hogy a nők született diplomaták.

- No lássa! Hát miért van az mégis, hogy Pesten nincs politikai salon? Pedig itt volna az leginkább helyén. Csoda-e, ha nálunk nincs igazi, nemesebb értelemben vett társasélet, ha a társaság egyik fele épen azzal a thémával nem törődik, mely tán az egyetlen, mely a társaság másik felét komolyan érdekli.

- Hát miért nem törődik vele? Különben - mit is mondok - isten ments, hogy törődjék! Politizáló asszonyok - brr! - És Elek az undor egy leirhatatlan mozdulatával rázza meg hatalmas fejét.

- Vaskalapos férfiak - brr! - felel, azt a leirhatatlan mozdulatot elbájoló kecscsel utánozva. - Különben legyen nyugodt. Az az asszony, a ki politizál - már nem való arra, hogy politikai salont tartson.

- Egy olyan bölcs és mély belátásu honpapa!.... Nem tudja, hogy Pompadour asszony öltözőszobájában két "mouche" felrakása közben, néha többet lenditett valami politikai megoldáson mint három minisztertanács összevéve? Pedig királyi udvarlójával lábainál ugyancsak nem politizált.

- Semmi vonatkozás - csak azt akarom magával megértetni, hogy a nők a maguk drágalátos politikai életükben, csak olyanféleképen játszhatnak szerepet, mint az a kis fiu a King-Fu belsejében, a melyről senki sem tudott.

- Abban már igaza van. Cherchez la femme. Ha az egyszer annyira előtérbe lép, hogy keresni sem kell többé, félértékét elvesztette. - S azért ne is hozza többé elő a politikai salont, ne is törődjék a mi unalmas nagy horderejü dolgainkkal, melyek ily szép, gyenge fejekbe nem valók. Férfié az élet gondja!

- Szép maxima, és meg is fogadják, a milyen nehéz. Mert nehéz feladat igy a rhetorika üres szalmáját csépelni évről-évre; kivihetetlen terveket szőni hosszu beszédekben; a kritika ostorát suhogtatni azzal a pikáns virtuozitással, mely ezt a könnyü mesterséget egész művészetté fejleszti s a theoria egész meddő skáláját végigfutni a szellem, az élcz, az irónia villám világitásánál. Nagy és nemes feladat - és igazán asszonyos kicsinyesség részemről, ha ennyi fáradság, munka és önfeláldozás után - még az eredményt is számon kérem.

- Ah, hiszen ez egy egész filippika politikai működésünk ellen! Hát mi igazán ilyen gyakorlatlanok volnánk? Még elhiteti velem szép barátnőm, hogy - magukhoz kellene iskolába járnunk.

- Oh dehogy - hogy is mondhat ilyet! A tetterős férfiak a passziv asszonyokhoz; a gimnáziumot és egyetemet végzett tudós urak az egyszerü nőkhöz, kiknek egyetlen számbavehető tudományuk - "was sie von der Frau Mutter ererbt"; a nagy szofisták és ügyvédek azon közönséges gondolkozásu lényekhez, kik előtt még kétszer-kettő négy, holott önök felsőbbségük egész elvitázhatatlan hatalmával kimutatják és elhitetik az emberrel: hogy például kétszer két deficzit - egy nyereség az országnak.

- Deficzit! Csak ezt a borzasztó szót ne ismételje - betegje vagyok, görcsöt kapok tőle!.... Szeretném magukat látni ezzel a szóval szemben, mely januártól deczemberig s deczembertől januárig a fülökbe csengene!

- Talán nem csengene fülünkbe, mert nem volna deficzitünk, legalább ilyen mérvben nem. Vegye például nőegyleteinket......

- Deficzit! nőegyletek! maga minden áron tőnkre akar engem tenni. Az istenért, beszéljünk másról!

De a szép asszony nem tágit. Egyszer életében könnyiteni akar lelkén - még pedig épen Elek előtt, kiről biztosan tudja, hogy a nőt nem tekinti másnak, mint egy szép bábnak vagy legfeljebb mulattató gépnek.

- Sajnálom, de nem tehetem. Ez egyszer végig kell hallgatnia engem, már büntetésül is azért, hogy egy életen keresztül félreismert bennünket. Jöjjön, üljön le mellém és legyen egyszer életében igazságos. Nem bizonyitjuk-e nőegyleteink által, hogy legalább látszata van annak, ha mi valamibe belefogunk s hogy a mi szóbőségünk, ha nem is vezérlik a logika rendithetlen elvei és nem is ékitik a rhetorika czifra szóvirágai, legalább tettekben nyeri befejezését, magyarázatát és - mentségét? S azután deficzitről - deficzitről meg éppen szó sincs nálunk!

- Hja, ha mi olyan eszközökhöz nyulhatnánk, mint maguk! Például a fosztogatáshoz mosolylyal, szép szóval....

Elek ugy forditja fauteuiljét, hogy épen szembe kerül felhevült szép ellenfelével és figyelmesen ránéz.

- Maga ugylátszik ma szokása ellenére, komolyan akar vitatkozni. Csak azt szeretném tudni, mit szeretne tulajdonképen reám disputálni?

- Ön egy megfizethetetlen ember! Lássa, ha asszony volna, ezt már nem kérdezné. Régen kitalálta volna.

- Hála istennek, nem vagyok asszony - felel elégedetten felsóhajtva - és ennek boldogitó tudatában örömest veszem magamra a nehézkesség ódiumát. Különben - folytatja mosolyogva és előrehajol - mi hasznunk volna abból, ha a klubb helyett inkább a salont látogatnók?

- Örvendve látom, mikép ha nem is asszony, de legalább meglátszik rajta, hogy sokat volt nőtársaságban. Magából még lehet valami. Ami pedig azt a pozitiv "hasznot" illeti, a mi önökre háramlanék, ha a klubb helyett gyakrabban térnének be hozzánk, az kétféle volna......

Először is nem találkoznának minduntalan csak a maguk pártbeli emberekkel, kiknek egy része diktátor, másrésze mameluk s kik már azért sem tanulhatnak egymástól semmit, hanem alkalmuk nyilnék ezen a semleges parketten más pártbeliekkel is összeveszni, mi mindenesetre jó előkészület volna a parlamenti vitára; másodszor - és a szép asszony egy elragadó fél pajkos és fél szerény mosolylyal néz fel Elek arczába - két tréfa között olykor tán - egy kibuvó eszmével szolgálhatnánk nehézségeik tömkelegéből.

- Oh kérem, ne tessék képeket vágni - folytatja a beszélő élénken. - El ne felejtse, hogy Ariadne vezette ki Theseust a labirinthból, egy egyszerü zsinegfonál segélyével, mely persze a nagy hősnek, az antik világ ezen Szt. Györgyének eszébe sem jutott volna. Mi "szük", "korlátolt" eszünkkel, szerintök, csak a közel fekvő dolgokat látjuk, de olykor a közel fekvő dolgokban fekszik a megváltás - holott önöket tág eszmekörük és mély tudományosságuk Rozinantéja, rendesen messze elragadja és eltereli az egyszerü megoldás mindennapiságától........

- Nem emlékszik Dickens Copperfieldjének elejére, midőn a szegény fiu rongyosan, piszkosan és félholtan érkezik nagynénjéhez? A jó asszony előbb a kert közepette ül le megilletődésében, azután a csodálkozás és meglepetés sokféle kifakadásai után, végre odaáll féleszü laktársa elé és zavartan, aggályosan kérdi: Mr. Dick, mit tenne ön mostan? És Mr. Dick fontos arczczal ujját orra mellé teszi, végignéz a poros, fáradt gyermeken és kenetteljesen igy szól: Megmosdatnám!

- Higyje el, édes barátom, akárhányszor jutott eszembe ez a jelenet, ha végig hallgattam hosszu vitáikat, akárhányszor kivántam önöknek egy Mr. Dicket, vagy annak hiányában egy pár talpraesett, praktikus asszonyt, Ariadne közönséges zsinegfonalával kezében.

- Madame Adam ugyancsak megköszönné ezt a két hasonlatot - a féleszü Dickkel és az otthagyott Ariadnéval... Mert, szép barátnőm, mi tagadás benne, de Theseus csakugyan otthagyta a praktikus Ariadnét.

- Elég gyalázat. Tán csak nem fogja pártját a hálátlannak? Ugy beszél, mintha Ariadnénak kellene magát szégyelnie.

- Isten ments! Hanem hát - bocsássa meg - de attól tartok, hogy akárhány Theseus lesz közöttünk, ha maguk egyszer Ariadnékká válnak a politika tömkelegében; a salon pedig, nem hogy inkább felkeresnők - de az lesz a maguk Naxosa.

- Kitalálta. Megyek a klubba és a tarokkba igyekszem ölni azt, amiről közelében hiába kerestem feledést - a politikát.

Magas férfialak hajol meg a fiatal asszony előtt, egy delejes pillantás nyilal szivébe és a mint az erős, ruganyos karok átfogják karcsu derekát, szinte felujjong tuláradó gyönyörében, mig apró lábai nyilsebességgel repülnek el a tükörsima padló fölött . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Mily szép a világ, mily boldogság élni! Az az ezerfényü csillár ott fejük fölött, maga a nap, mely tündérkertre szórja arany ragyogását, tündérkertre, egész büszke tavaszi szinpompára, mely körülöttük forog és inog, repül és ringatódzik, ama kábitó zene rhytmusára, mely őt is elragadja magával, el a távolba, messze a földtől, abba a hazába, a hol boldog a szerelem.

A zene szól - forognak tovább. De a mit hall, az nem zene többé, hanem ezer hivó csábos hang.... A mit szí, az nem levegő, hanem Lethe forrásának büvös habja, melyben elmerül a mult, az a szintelen mult, az az egyhangu, örömtelen idő, melyben nem élt, csak tengette életét.... Nem, ez nem volt élet, csak most érzi, most tudja, most, hogy szivén kopogtat az ébredő, hatalmas érzés és azt susogja égi hangján: Csak én vagyok az élet, én, a szerelem!

A zene szól - forognak tovább. Szorosabban és szorosabban öleli őt magához az az erőteljes, aczélos kar s tagjain halálos zsibbadás fut végig..... Meghalni igy, mily édes volna!... Meghalni a gyönyörtől még ártatlanul, mint az ujonszülött gyermek; meghalni, mielőtt boldogsága kárhozattá vált. Lefeküdni a koporsóba fehéren mint a liliom és épp oly tisztán, felszállni a mennyországba azon szeplőtelen érzés szárnyain, mely csordultig tölti meg reszkető szivét.

A zene szól - és gyorsabban, rohamosabban forognak. Barna fürtök vegyülnek el szőke hajával és égő ajkak susognak valamit fülébe, a mi néki édesebb a sphärák zenéjénél. Nem keringőt járnak ők most, egy büvkörben forognak, ama varázshatalmu háromtagos szónak szivcsábitó rhytmusára, mely után semmit sem kiván többé hallani. Fülében cseng, szivében dobog, ereiben lüktet, szemeiben ragyog, ajkán reszket - az a szó, az az édes, édes szó - a mit nem mer ismételni.

A zene szól - forognak tovább. Bádgyadtan, fáradtan járják egy helyen, alig haladva, mint két karcsu, álmatag virágszál, mit a szellő ölében ringat. Hátravetett fejjel, félcsukott szemekkel nézik egymást és szólnak egymáshoz azon a csodálatos nyelven, mely két szempár között születik és két szempár között enyészik el. Ékesszóló, szivreható nyelv ez, melytől elsáppad a férfi és reszket az asszony. - "Velem jösz, el nem hagysz többé?!" - szól a mélytüzü fekete szem. - "Veled megyek, el nem hagylak," - felelnek a könyben uszó, ábrándos csillagok. És igy nézik egymást, megigézik egymást - ez az ördög keringője.

Igen, az ördögé! Ah, hogy forognak ismét! A férfi magával ragadja a karcsu, légies alakot és viszi, sodorja őrületes széditő futásban, mintha meg nem akarna állani az örvény fenekéig, a pokol legmélyéig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

És az asszony nem áll ellent. Mily tüz körülöttük, hogy ég a lég! Boldog volt és elkárhozott. Egy perczig fején érezte az élet koronáját, mely most töviskoszoruként nyomja, sebesiti lehajló homlokát. Oh édes fájdalom, oh gyönyörteljes kin! igy uszni az égő habokon, igy érezni a pokol emésztő lángját, mig a messze távolból, az emlék hazájából átcseng feléje az az égi zene, mely rövid boldogságát ringatá! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

S a zene ringatja tovább, és tovább repül, ittasan, lihegve. S a mint forog, mind szilajabban, őrültebben, egyszerre egy ismert édes dallam üti meg fülét; egy ismert édes dallam, melynek hallatára egész testében remegni kezd és ugy érzi magát, mint a ki hosszu, kábult álomból ébredne fel..... Hisz ez tán nem is keringő, a mit most játszanak, hanem bölcsődal, egy rég elfelejtett, halk melodia, melyet rég elnémult ajkak zummogtak az elfüggönyözött alkovban, a ringó bölcső mellett.

Hogy jutott e dal a bálterembe, a keringő vidám zenéjébe s a forgó, tolongó sokaság közé, hogy jutott be egyszerre ez a szomoru, szelid arcz, az összeboruló hajkoronával, mely gyermekkorának szentképe volt? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

S a mint önfeledten, megigézve nézi azt a szomoru szelid arczot, mely az üdvözültek glóriájával homlokán lebeg fölötte, az ölelő karok, melyek fogva tartják, egyszerre csak izzó lánczokká változnak karcsu dereka körül és az a mélytüzü szempár, mely az övét keresi, félelemmel, iszonyattal tölti el.

Csak szabadulni tőle és e káprázattól, csak vissza a megvetett mult zöld oázisába, mely enyhe, hüs árnyával kinálja eltikkadt lelkét; csak ki e szédületből, e lángtengerből, oda a lefüggönyözött alkóvba, ama másik bölcső mellé, mely az ő ringató dalát várja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A zene mind halkabban szól, a tánczoló párok oszlanak. Az asszony egy gyors, határozott mozdulattal bontakozik ki az ölelő karokból, melyek nem akarják elbocsájtani és szeme komoly, hideg pillantással néz fel a férfi szenvedélydult arczába.

A tömeg már oszolni kezdett a német iróné érdekes estélyén és mi is épen a háziasszony felé tartottunk, hogy elbucsúzzunk, midőn egy magas, erőteljes férfialak, őszbecsavarodott hosszú barna szakállal, előzött meg bennünket és kezet fogott a kedves ősz matrónával, kinek salonja a legkedélyesebbek egyike Rómában.

Ez a férfi már előbb is feltünt nekem, még pedig nem büszke, előkelő magatartása, sem pedig mély tüzü sötét szemeinek sajátságos, nyugtalan fénye, hanem borzasztó, csaknem kisérteties halványsága miatt. Soha se láttam emberi arczon ilyen élettelen ólomszint, sem ilyen merev mozdulatlanságot mely még akkor sem engedett, midőn elbucsúzva, egy pár halk, udvarias szót intézett a háziasszonyhoz.

- Ki ez a sajátságos jelenség asszonyom? - kérdém német barátnőnkhöz lépve. - Olyan mint a parancsnok szobra Don Juanban, vagy egyike azon félelmetes vampyroknak, kikről Hoffmann regél fantasztikus meséiben.

- Igaza van kedves gyermekem. "Le bel assassin" külseje, teljesen megfelel ezen elnevezésének.

- A társaságban igy nevezik gróf T. Vincenzót, ki, ha nem is kisértet vagy vampyr, de mindenesetre egy élő regény, vagyis inkább egy járó-kelő tragédia. Különben - folytatá a kedves asszony, helyesen értelmezve az arczomon leplezetlenül tükröződő érdeklődést - szivesen elmondok önnek felőle mindent, ha bevárják, mig vendégeim elszélednek és egyedül maradunk.

Igy történt, hogy midőn már mindenki eltávozott és a nagy csillárokat is eloltották az üres, kongó termekben, mi még ott ültünk a kis salon egyik sarkában, a háziasszony karszéke körül és lélekvesztett figyelemmel hallgattuk azt a szivrenditő drámát, mely egyszerü, kendőzetlen előadásában mélyen meghatott bennünket.

- A hatvanas évek elején volt - kezdé elmélázó tekintettel - midőn gróf T. Rómába hozta szép fiatal feleségét. Velenczei nő volt, egyike azon vöröshaju, fekete szemü, vakitó arczbőrü szépségeknek, a minőket Tintoretto és Paolo Veronese örökitettek meg vásznaikon. Ezt a venusi testet lángoló, szenvedélyes lélek lakta. A ki csak egyszer hallotta a contessát énekelni, a ki csak egyszer követte tiszta, csengő althangját magas röptében és megremegett az elfojtott szenvedélytől, mely énekén átrezgett, azt önkénytelen sejtelem fogta el, hogy ennek a megkapó jelenségnek még története lesz, és hogy ő és az a Don Juani természet, melylyel a sors összefüzte, valamikor végzetesen össze fognak koczczanni. Mert gróf T. akkortájt még valódi szivcsábitó volt, egy ember, kinek az asszonyok nem tudtak és nem akartak ellentállni s ki szerelmi házassága daczára, oly kevéssé birt volna elszokni attól, hogy az utján kinálkozó virágot leszakitsa, mint a szivarozástól vagy bármilyen más sporttól a mit kedvteléssel üzött.

- Természetesen eljött az az idő, midőn a szép asszony tudomást nyert férjének apró hűtlenségeiről. Nem tartozott azok közé, akik féltékenykedéseikkel lármát csapnak, sőt, a mint később fejlődni láttam jellemét, midőn figyelemmel követtem magaviseletét a világban, hol elég gyakran találkoztunk - tán szemrehányást sem tett neki soha. Csakhogy észrevettem, hogy lassanként átváltozik.... A hideg, büszke, megközelithetlen asszonyból érdekes, kaczér, majdnem kihivó jelenség vált, kibe nemsokára belebolondult Róma fél fiatalsága.

Soha ilyen ünnepelt asszonyt! Ha mernek, tán kifogják a lovakat kocsijából s ugy viszik haza minden bálból, minden estélyből, melynek bálványozott királynéja volt. A gróf mindezt jó szemmel, sőt bizonyos büszkeséggel nézte. Tán mert feltétlenül bizott nejében, vagy, mi valószinübb, mert annyira el volt bizakodva, hogy nem birta elképzelni mikép egy nő, kit ő feleségül választott, komolyan észre vehesse, hogy még más férfi is létezik a világon. Egyszóval legkevésbbé sem törődött neje diadalaival, már azért sem, mert ez időtájt egy szép szinésznővel volt elfoglalva, ki épen nem maradt érzéketlen feltünő hódolatával szemben.

- A grófné ezt is megtudta és a szó legteljesebb értelmében beleőrült magába fojtott féltékenységébe. Eddig csak általánosan szórta szemsugarait és lehetetlen lett volna ráfogni, hogy valakit kitüntet, de azon percztől fogva, midőn férjének emez uj és komolyabb viszonyáról hallott, eszeveszetten kezdett kaczérkodni Róma legszebb fiatal embereinek egyikével, egy fiatal nobiléval, ki - vőlegény volt.

- Ez egyszer mindenki megbotránkozott, - csak a férj nem. Vagyis inkább csak nagyon ügyesen rejtette el megbotránkozását, mert a mint később kitünt, már akkor figyelemmel kisérhette nejét... Hogy miért nem szólt semmit, hogy miért nem ébresztette fel a szerencsétlen, féltékenységtől elvakitott gyermeket, a szenvedély azon mámorából mely vesztét okozta, még ma is rejtély előttem!.... Tán sértett büszkeség, tán hiuság volt a mi visszatartotta!..... Ki tudná ezt megmondani!..... Csakhogy nem tett, nem árult el semmit és a félőrült asszony mindjobban belebonyolódott a veszedelmes játékba, melybe belefogott.

- Minden áron kompromittálni akarta magát, minden áron meg akarta magát boszúlni azon emberen, kit déli természetének egész féktelen szenvedélyével szeretett, és látva, hogy kaczérkodásával még nyugalmát sem birja megzavarni, komoly lépésre határozta el magát: - fényes nappal, saját kocsijában, elment kitüntetett udvarlója lakására.

- A fiatal nobile szerette menyasszonyát és épen csak mulatott a szép, ellentállhatatlan asszonynyal; azonban nem csoda, ha mégis eszét veszté, midőn az hozzá belépett. De ha első perczben azt képzelte is, hogy iránta való szerelme vitte rá szép látogatóját ezen meggondolatlanságra, csakhamar kiábrándult, mert a grófné oly visszataszitó hidegséggel fogadta szenvedélyes kitöréseit, hogy abba hagyta az ostromot és épen a köztük megszokott tréfás hangon akarta a társalgást folytatni, midőn az inas jelenté - hogy csengettek. A fiatal ember elhalványul, a grófné nyugodt marad. A fiatal ember kéri szép vendégét, vonulna vissza a másik szobába, honnan csigalépcső vezet az utczára, a grófné gunyosan felkaczagva azt feleli: hogy nem bánja, ha egész Róma megtudja, hogy itt van.

E közben már nyilik az ajtó és belép fesztelen, nyugodt magatartással - gróf T.

- Egy modern drámairó ezzel a jelenettel pompás hatást idézhetne elő. Dumas fils például azonnal felhasználná a "Tue la" egy ujabb hathatós változatára, mely ez esetben, az asszony tökéletes ártatlanságának pikáns zamatjával birna. - Én csak a valót mondhatom el, a való pedig az volt, hogy a gróf szeretetreméltó nyájassággal kezet csókolt nejének, üdvözölte a háziurat és egy zsölyébe vetve magát - a legujabb operáról kezdett beszélni.

- A grófné legelébb únta meg a situátiót. Halotthalványan, reszketve a tehetetlen felindulástól, felállt hogy távozzék. Férje mosolyogva nyujtja karját, levezeti lenn váró kocsijához, gondosan beleülteti, meghajtja magát és jelt adva a kocsisnak az indulásra, visszatér a fiatal nobiléhez.

- Másnap golyót röpitett a fiatal ember fejébe, kinek menyasszonya az iszonyu hir hallatára megőrült és nemsokára rá meghalt. - Azóta nevezzük gróf T.-t "le bel assassin"-nek.

- A grófné, - felelé a matróna halkan, mig látható borzongás futott végig rajta, - a grófné élve eltemetkezett, hogy levezekelje azt a szörnyü szerencsétlenséget, melynek okozója volt.

- Hisz ez semmi sem volna, a halál a legkevesebb. A mi ő vele történt, ezerszer rosszabb a halálnál. Ő a fogantatás ferenczrendi nővéreinek szerzetébe lépett, kiket mi itt Rómában "Le sepolte vive", az élve eltemetettek-nek nevezünk.

- Hogy e szerencsétlen asszony sorsának iszonyatát egészen felfoghassa - felelé a matróna kérdő tekintetemre - előbb tudnia kell, mik azok a "sepolte vive"-k, mi az a borzasztó zárda, azon élő-halottakat tartalmazó kripta, a középkor fanatizmusának ezen borzalmas maradványa, mely még mindig fennáll Rómában. Tudja, mik a karmeliták?

- A "sepolte vive"-k szerzete még szigorúbb a karmeliták szerzeténél. A kik a fogantatás ferenczrendi nővéreihez belépnek, nemcsak az élet örömeiről, de annak kötelességeiről is lemondanak. El vannak tiltva minden munkától. - egyetlen foglalatosságuk az imádság. A nap huszonnégy órájából tizenhatot szentelnek az imádságnak és szent elmélkedésnek s nem csoda, hogy sokan beleőrülnek a teljes tétlenségbe, melyre őket a szerzet természetellenes szabályai kárhoztatják. A mi házimunka van a zárdában, azt a szerzet néhány világi nővére végzi, ki azonban a többiekkel sohasem jöhet érintkezésbe s csak háromszoros rácson keresztül, jelek utján veheti át kivánságaikat, mert beszélniök, a főnöknőt kivéve, áltáljában nem szabad. Amint az áldozatok egyszer átlépték e zárda küszöbét, sokasam vehetnek többé hirt szeretteikről, sohasem érintkezhetnek többé velök sem szóval, sem irásban. Ha valamelyiknek legközelebbi rokona elhal, a főnöknő csak ennyit mond:

"Nővéreim, imádkozzunk egyikünk atyjáért, anyjáért vagy testvéreért, aki elhagyta a földet, hogy a mennyei dicsőségnek részesévé váljék."

- De nevet nem emlit s egyikök sem tudja, őt érte-e a nehéz veszteség, ő maradt-e árván, őt illeti-e meg a gyász, mely szivét kétszeresen marczangolja, az iszonyu bizonytalanságban.

- Képzeljék e szép, élettelt, ragyogó teremtést ezen élőhalál közepette; vénusi termetét a durva szőrcsuhában, melyet közvetlenül a testhez tapadva, minden fehérnemü nélkül viselnek az apáczák s mit czellájuk kemény földjén hálva, két éven át sem éjjel, sem nappal nem szabad levetniök, bár a kitüzött időpontig már a szó teljes értelmében, foszlányokban válik le róluk. Képzeljék ezt az élő, dobogó, szenvedélyes szivet, ezt a szivet, mit épen a magány, a tétlenség ébreszthetett még lüktetőbb életre, elfogott madárként verdesve annak a sötét, vigasztalan tömlöcznek könyörtelen rácsát, melybe önkényt elzárkózott!

- Hisz látták. Az asszony élőhalott a zárdában, a férj élőhalott a világban - ez az egész különbség.

- Biztosan tudják hogy az asszony még él, hogy képes volt ezt az életet elviselni?

- Biztosan ezt senki sem tudhatja. Hirt nem adhat magáról, hisz a "sepolte vive"-k egyedüli összeköttetése a külvilággal - egy virágszálból áll. Minden nővér egy bizonyos napon és órában, egy virágszálat dobhat a falon át, künn várakozó rokonainak vagy barátjainak, jelezve, hogy még életben van - ha a virág elmarad, a künn várakozók tudják, hogy az illető nővér beteg vagy meghalt.... Már most ki merné gróf T-t kérdezni, - őt a ki annyi virágot szakasztott életében - künn jár-e a Rione dei Monti zárdafala előtt, a hónap valamely napján, azt a virágot keresve, mely hirt ád a legszebb, elhervadt rózsáról? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Öreg barátnénk mély megilletődéssel elhallgatott s mi is még egy ideig némán, elmélázva ültük körül zsölyeszékét. Elbeszélése a legnagyobb mérvben költötte fel érdekünket, a "sepolte vive"-k zárdája iránt s midőn végre elbúcsuztunk, elhatároztuk, hogy minden áron engedélyt szerzünk annak megtekintésére. Hogy ez nehézséggel fog járni, arra el voltunk készülve, mert barátnőnk tudatta velünk, hogy a bebocsáttatásra szükségelt "permessik" csupán a vatikáni udvar különös protekcziója által kaphatók meg, annálinkább, miután azok csak számtalan bibornok, érsek, püspök és kanonok sajátkezü aláirásával ellátva, érvényesek.

Szerencsére, a vatikáni udvar pártfogását ugyis birtuk s igy nagynehezen, de mégis megszereztük utoljára azt a becses okmányt, melynek segélyével megnyiltak előttünk a Rione dei Monti fantasztikus kriptájának kapui.

Fagyasztó siri levegő érintette arczunkat, midőn a kolostor első nehéz vasajtaja feltárult előttünk. Ezt a vasajtót egy második, harmadik, negyedik, ötödik követte s mindannyinak zára nyikorogva nyilt meg, mindannyi tompa, kisérteties morajjal csapódott be hátunk mögött.

Megvallom, nem volt épen biztató érzés, igy ötször egymásután elválasztatni az élők világától s borzongva, szorongó szivvel mentünk végig egy komor, a szentek kinlódásait és a pokol iszonyatait feltüntető képekkel teleaggatott nedves folyosón, mig a fogadási szobába értünk.

A szoba üres volt. Fehérre meszelt falai csupaszok, disztelenek, apró, rácsozott ablakai szük udvarra nyilhattak, mely soha sem látott napsugarat. A zárt, fülledt levegő itt még nyomasztóbban nehezült mellünkre, mint a folyosón.

Néhány perczig vártunk. Ekkor a világi nővér, a ki szótalanul, mosolytalanul fogadott bennünket és vezetett idáig, félrevont egy fehér függönyt, mit a meszelt falon alig vettünk észre és egy nagy kerek rácsra mutatott, mit a függöny eddig elrejtett szemeink előtt.

Közelebb léptünk s a rács mögött még két rácsot fedeztünk fel, ezek mögött pedig egy mozdulatlan, hófehérbe öltözött alakot, melynek fejét nagy fátyolszerü szőrszövetdarab fedte, úgyannyira, hogy még az alak körvonalait sem lehetett alatta megkülönböztetni.

Ereimben jéggé fagyott a vér e jelenség láttára, mely ott állt mozdulatlanul, mereven, mint Sais elfátyolozott szobra, mely az "örök semmi"-nek titkát rejtette magában.

Szivem úgy dobogott, hogy alig birtam szóhoz jutni, pedig tudtam, hogy mindössze tíz percznyi audienciánk van e síri világ kisérteties királynőjénél.

Végre erőt vettem magamon és felszólaltam - hangom tompán viszhangzott a nagy, boltozatos szobában. - Kérdeztem, boldogok-e e halottias nyugalomban, szivök megnyugvást talál-e ezen falak között, melyekből ki van zárva minden földi vágy és kivánság, minden földi gond és küzdelem?

A főnöknő hangja elfojtottan, homályosan, mintegy messze távolból hangzott ki hozzánk, midőn a legtisztább toskániai kiejtéssel felelé:

- Igen, boldogok vagyunk... A mi örömünkről, a mi nyugalmunkról, a világban eltévedtek fogalommal sem birnak.

- Mindnyájunknak réve a halál. - Én és nővéreim az Úrban, csak előbb jutottunk e révbe és imádság, vezeklés utján hamarább érjük el a paradicsom gyönyöreit, melyek mindazokra várnak, kik a világ hiú örömeitől elfordulnak és léha szemfényvesztését megvetik.

- Isten azért adta az életet, hogy a kisértés elől kitérve, az élvezetet megvetve, ájtatos gyakorlatok által készüljünk az örökkévalóságra.

A hangban, mely mindezeket mondta, nem volt semmi szigoruság, semmi ascetizmus, inkább bizonyos megadásteljes meggyőződéses, ihletett szelidség szólt belőle, mely meghatott és elvette egész elfogultságomat..... Sőt önkénytelen kétely fogott el saját világias, követelő felfogásomra nézve, bizonyos sóvár vágy e zavartalan nyugalom, e küzdelem nélkül való, önmagában befejezett lét után és midőn a fehér alak nehéz fátyla alatt kiterjesztette láthatlan kezét, hogy áldást mondjon reám, igazi kegyelettel és azon kivánsággal hajtottam le fejemet: bár szállna reám valami e szent nő megnyugvásának égi malasztjából!...

A mint ismét felemeltem fejemet, a rács mögötti tér üres volt és a világi nővér némán intett, hogy kövessük.

A kápolnába vezetett, hol e rend megalapitója: Francesca di Gesu e Maria, a herczegi Farnese-ház leánya van eltemetve. Egyszerü, kőlap jelöli sirját, ez évszámmal: 1643. A kápolna különben komor és kopár, mintha nem is volna katholikus imahely. Egyetlen érdekes részlete, az a dupla rácscsal ellátott zárt galeria, hol az apáczák istentisztelet alatt ülnek és énekelnek.

Ide e komor, zárt helyre, de hol legalább énekben könnyithetett zaklatott lelkén, képzeltem azt a szépséges, szerencsétlen asszonyt, ki életének egyetlen tévedését egy másikkal, még nagyobbal tetézte, midőn tétlen vezeklésre kárhoztatta gazdag, lángoló szivét..... Ha ez ugyan tévedés volt, ha nem jutott csakugyan a révbe, midőn küzdelem és szenvedés helyett, azt az égi békét választotta, mely a főnöknő egyszerü, szelid szavaiból felém hangzott?.... És szivemet ujra elfogta az a névtelen sóvárgás, mely a fogadási szoba háromszoros rácsa előtt erőt vett rajtam s a kápolna titokzatos homályában mintha kiterjesztett fehér karok hivtak volna magukhoz, azon nyugalomba, mely elért vágy a fáradt szivnek és nem lemondás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Pár percz mulva, ismét becsapódott mögöttünk az öt vasajtó és künn álltunk, Isten szabad ege alatt, a sugárzó olasz verőfényben, mely kétszeres meleggel és ragyogással kinált, a kolostor siri levegője után.

S a mint ismét beszivtam a tiszta, illatos léget, a mint végigtekintettem a Piazza dei Monti hemzsegő életén, végkép eloszlottak a sötét árnyak, melyek lelkemre borultak, végkép megszünt az a beteges vágy, ama élő halál után, melynek szemtanuja voltam.

Fürödni a napfényben, vagy a szélvész zugását hallani fejünk fölött. Megküzdeni a természet és saját szivünknek fékevesztett elemeivel; hallgatni a szenvedély csábitó hangját, mely elveszi éjeink nyugalmát és fülünkben cseng, mint egy igéző, boldogitó, ellentállhatatlan és - elfogadhatatlan igéret. Keblünkre tüzni a szerelem hervadó rózsáját és érezni, mint marczangolja tövise martirrá vált szivünket akkor is még, midőn minden szirma elhullott már.... Élni, élni, egész lelkünkkel, egész szivünkkel élni ezt a létet, mely magába zárja a poklot és a paradicsomot, ha mindjárt a pokol a való és a paradicsom csak álom volna is! Könnyeket szántani és mosolyt aratni olyan ajkakról, melyek elfeledtek mosolyogni, és ha lankadó kézzel, roskadó lélekkel is, de elvégezni a reánk mért munkát!

Nyugalomra térni, mint a fáradt gyermek, kinek vánkosa még nedves utolsó könyétől és aludni azt az álomtalan álmot, mely az egyetlen valódi pihenés!

Az Uristen befejezte törvénykönyve egyik legbonyolúltabb paragrafusát és fejét fáradtan támasztá kezére. Beismerte hogy drákói törvény az, mit az "anyagcsere" látszólagosan egyszerü és ártatlan elnevezésével jegyzett be örök betükkel könyvébe s mely annyit jelentett mint: hervadás a rózsának, pusztulás a rétnek és halál az embernek.

"Hja, a czél szentesiti az eszközt!" sohajtá végre az öreg úr, hiábavaló tépelődéséből felocsúdva - s ezzel hozzálátott az uj törvény kijelentéséhez.

Legkönnyebben ment ez a természettel. Az nem szokott okoskodni s minden teketória nélkül fogadta el uralkodójának uj rendeletét. Még egyszer, rövid időre teljes lélekből élte világát s a bachansnő koszorújával fején, megittasodva a szőllő illatos nedvétől, magára hullatá a kalászok arany esőjét. Azután fáradtan hanyatlott hóágyára.

Ádámmal már nehezebben birt elbánni. Azon mindjárt teremtésétől fogva erőt vett a gondolkozás rossz szokása s nem igen nyugodott bele semmibe, ha csak érthetően meg nem magyarázták neki minden "miért"-nek "azért"-ját. Az öreg ur nagy "speech"-et tartott. Büchner maga sem tudta volna világosabban kimutatni, milyen szükséges az a világrendszerre nézve, hogy por porrá váljék s miután Ádám belátta, hogy a logikának megfelelő dolog, ha megőszül és meghal - megdicsérte a szép előadást és belenyugodott sorsába.

Már most csak Éva volt hátra. Meg kell vallanunk, hogy az öreg ur ösztönszerüleg rettegett ettől a találkozástól és azért is hagyta utóljára.

A szép asszonyt egy patak partján sziklán ülve találta. Aranyhajának köpenyéből alabastrom fehéren váltak ki gömbölyü karjai, melyekre fejét támasztá. A mi szőke ősanyánk, a viz fölé hajolva, keservesen zokogott.

Ez már rosszul kezdődött. Az öreg ur természetesen nem szivelhette a siró asszonyokat, s ha nem röstelli, azonnal megszökik. De röstelte és ott maradt.

A szép asszony felemelte könyben úszó szemeit és egy tragikus mozdulattal homlokára mutatott.

"Itt, ezt, ezt a szörnyü dolgot a homlokomon, mely olyan mint ennek a csúf sziklának a hasadéka, és mely homályt vet arczom szépségére!" Ezzel könnyei ismét megeredtek s két csillogó patakként özönlöttek égkék szemeiből.

Ezen kétségbeesés láttára az Úristennek, nagyon melege lett. Jaj hogy szeretett volna otthon lenni!

"Dehogy mulik. Régóta tart már és itt is kezdődik," ezzel Éva hátrasimitá aranyhaját és egy második finomabb vonalat mutatott a halántékán.

Az öreg ur érezte, hogy akarva, nem akarva, tul kell esnie a dolgon. Összeszedte magát és még nagyobb ékesszólással, még világosabban adta elő mindazt, mit Ádámnak elmondott. A szőke asszonyka ezalatt a sziklán csendesen zokogott.

Midőn az öreg ur befejezte mondókáját, nagyot lélegzett és csodálkozva látta, hogy hosszu dictiója cseppet sem enyhitett az asszonyka bánatán.

"De gyermekem, - mondá szeliden s megfogta kezeit - miért sirsz, ha megértettél?"

"Dehogy értettelek! - kiáltá sirva és dühösen. - Sohasem fogom megérteni, hogy mi az a törvény, paragrafus, anyagcsere és mindaz a sok hiábavalóság, a mit itt összehadartál! Azért sem fogom megérteni!..... S nem akarom ezt a csuf dolgot a homlokomon, - érted? nem akarom és sohasem fogom akarni, - ha ezer paragrafus parancsolja is!"

Ezzel levetette magát a sziklára és az ifju természet csodálkozva szemlélte az első hysterikus rohamot.

De az Úristen már abból semmit sem látott. Elfordult s a milyen gyorsan tehette, felhősátra felé tartott.

S azóta sohasem igyekezett többé Évát kapaczitálni. Évezredek születnek és mulnak, tavaszok virulnak és hervadnak, Darvin és Büchner váltig ismétlik mindazt, a mit az öreg ur akkor speechelt - de Éva a modern tükör előtt még ép ugy zokog az első ráncz fölött, mint egykor, az uj természet ölén, a patak melletti sziklán.

Künn finom őszi eső permetez és a sürü köd még feketébbé teszi a csillagtalan éjet - benn az almapiros függönyöktől árnyalt budoirban, fiatal asszony ül a kandalló mellett, elől nyitott, kaczér háziruhában, apró csattos czipőit a kandalló rácsára támasztva. Az asszonyka nagyon izgatott, arcza ég mig kezei és lábai jéghidegek, s a karcsu alakon olykor ideges remegés fut végig. Vár - lelkendezve vár. - Minden kis neszre összerezzen és kezei idegesen szoritják térdeihez a könyvet, melyben lapozgat. Olykor felugrik és lázasan jár fel alá.

Hol késik ma Andor? Béla rég elment a kaszinóba és mégis csak boszantó, hogy Andor épen ma nem siet jobban, mikor a rossz idő miatt tán nem jön senki s oly kedélyesen lehetne elbeszélgetni.

De miért is várja egyszerre ily türelmetlenül. Ha itt van, sokkal nyugodtabb, hidegebb és utoljára nincs is min nyugtalankodnia. Merő unalomból izgatott. Béla pár napja oly csipősen beszélt e látogatásokról. No bizony! Tán egyedül töltse a délutánt és estét, mig ő nap-nap mellett láthatatlan; nappal a hivatalba, képviselőházba, este a kaszinóba s még isten tudja hova jár s hetek mulnak, anélkül hogy egy bizalmas szót váltanának együtt. Ha ő megunta, van a ki értékeli; ha ő elhanyagolja, van a ki mohón kap az alkalmon, hogy vele társaloghasson. S utoljára is mi kifogása lehet Andor ellen? Soha se fogadta máskor, mint fogadási óráiban és soha sem tartotta másnak, mint eszes, mulatságos embernek, ki még nem is udvarol neki - oh nem - hogy is merne! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

De az áruló vér e gondolatra mégis csak arczába szökik a fiatal asszonynak, midőn eszébe jut egy-egy tekintet, egy-egy kézszoritás, egy-egy odavetett szó. És ez emlékekre szivét egyszerre vad, szilaj, bóditó gyönyör fogja el és egyszersmind végtelen rémület. Megrendül, szédül, mint aki egyszerre örvényt lát maga előtt tátongani és érzi, mint vesz erőt rajta a mélység titokzatos, vonzó csábja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A fiatal asszony felugrik. Arcza, mely csak az elébb sötét pirban égett, halálsápadt lesz, a mint reszketve fogódzik a szék támlájába és lélekvesztett, mohó várakozással tekint a lefüggönyözött ajtó felé.

E halk sikoltás ijedséget, csalódást, haragot fejez ki - de a férfi meg nem érti. Mosolyogva közeledik nejéhez és két jéghideg kezét ajkaihoz emelve, vidáman felkiált:

- Ugyebár, valóságos csoda! Béla, aki éjfél előtt haza jön a kaszinóból. - Kissé rosszul éreztem magamat, fáztam - elég az hozzá, hazavágytam és hazajöttem.

Eddig már belevetette magát a kandalló melletti egyik zsölyébe, mig a fiatal asszony némán, gépiesen, mint egy alvajáró, foglalt helyet átellenében.

- Ejnye beh jó dolgom van! Mondhatom hogy pompásan értesz a komforthoz és ez a félhomály is olyan megnyugtató, kellemes. Nem csoda, hogy annyian keresik fel ezt a te szép, kényelmes kis fészkedet. Apropos! Andorral találkoztam az utczán és fel akartam hozni, de nem jöhetett, soiréeba megy.

Az asszony még mindig nem birt magához térni tompa megdöbbenéséből - üres tekintettel bámult maga elé, tán nem is hallotta, mit beszél a férje.

Az asszonyt ez a mozdulat felébreszté fél aléltságából. Sértődve, indulatosan vonta vissza kezét.

- Milyen ingerült vagy! az ember azt hinné, hogy valami boszant. Tán nem is engem vártál?

- Téged! Haha! Ez jó! Tán csak nem képzelted édes férjem uram, hogy a mióta házon kivül töltöd az estéidet, én az enyéimet arra vesztegetem, hogy téged várjalak. Költői, meginditó eszme - de kimondhatlanul naiv.

- Öröklét bizony. Elég a szerelemre és a kiábrándulásra és egy öröklét alatt sem tehet az ember ennél bolondabbat és - okosabbat.

- Ah - nem lehet? Ismét egy naivság! - És a szép asszony egy elragadóan kaczér, kihivó pillantással nézett férje szeme közé.

Hol tanulta neje ezt a nézést! Hol azt a kihivó modort, melylyel zsölyéjében hátradől és apró lábait a kandalló rácsára támasztja; hol a társalgás ezen frivol fesztelenségét?. . . . . . . . . Régóta észreveszi, hogy Malvin változni kezd: egy-egy elejtett szó, egy-egy fellobbanó tekintet áruló biztossággal jelezték a tapasztalt férfi előtt, a készülő forradalmat. S most átkozza indolencziáját, mely oly soká hallgatásra birta és sajátságos borzadályt, hidegséget érez szivében, a mint erőt vesz rajta az a meggyőződés, hogy egy uj lény ül vele szemben, egy idegen, egy ismeretlen, ki semmiben sem hasonlit azon fiatal leánykához a kit elvett, s mi több, ki semmiben sem hasonlit azon nőhöz, a kit birni vélt.

- Lóri, Sárosiék four o'clock-theájáról jött, szinültig tele pletykákkal.... jól mulattam.

- Nem szeretem hogy ennyire megbarátkoztál ezzel az asszonynyal; a hir nagyon is szárnyára veszi már a nevét, még pedig mindig más nevekkel párosan.

- Úgylátszik szigorúbb vagy a saját férjénél, a ki beismeri, hogy egy asszonynak nem lehet succés-je a világban, ha nehány neves férfi, pénzes mágnás vagy legalább előkelő képviselő, meg nem hódolt neki.

- Én áltáljában nem találom szükségesnek, hogy egy asszonynak succés-je legyen a világban.

- Valóságos szerencse, hogy olyan feleséggel birsz, ki akaratod ellenére is becsületedre válik. Csak nem szeretnéd, ha hamupipőke szerepet játszanék a barátnéi mellett?

- Hát mivel foglalkozzék? Tán a "családi tűzhelyért" rajongjon platonice, a tüzhely egyik felén, mig a tüzhely másik felén - nem ül senki?

- A férfi nem lehet mindig otthon. Állása a világban, összeköttetései megkivánják, hogy...

- Éjfélig kártyázzék a kaszinóban. Tökéletesen helyes, semmi kifogásom ellene, de a nő is tartozik magának, sőt férjének is azzal: bebizonyitani, hogy ez a.... természetesen csak látszólagos - elhanyagoltatás a melyben részesitik, nem az ő fogyatkozásainak kifolyása...

- Csakhogy elfelejted, hogy ezt a bizonyítást rendesen drágán fizeti meg - a jó hirnevével.

- E földön mindent meg kell fizetni..... Különben mi is az a jó hirnév?.... Néhány üresfejű, kikosarazott dandy és megtért vénasszony, afféle kényszerült Magdolna véleménye.... A tiszta önérzet meg bir vele küzdeni és még inkább - a jó positió.

Béla türelme fogyatékán van. Idegesen rágicsálja bajuszát. Látja hogy ezen az úton nem boldogul a feleségével. Aztán meg annak kérlelhetlen, a czinismushoz nagyon közel járó logikája megijeszti... egy asszony a ki ilyen következetesen okoskodik, nagyon hideg lehet. S eszébe jutnak ennek a hideg asszonynak meggondolatlan, elragadóan kedves bohóskodásai házasságuk első hónapjaiban, gyermekded naivsága, félénk és mégis oly szenvedélyes szerelme..... Eszébe jut az ő saját szerelme, mit a birás eltompitott egész a feledésig... Szeretne a multra hivatkozni és nem mer. Valami felesége arczán elnémitja... fél hogy kinevetik... fél hogy egyenesen, kiméletlenül arczába mondják azt, mi ma oly korán haza hozta... mire csak távolról hallott czélozni, de mi elég volt arra, hogy kényelmes biztosságából felriaszsza......

A szőke asszonyka az egész társalgás alatt meg se mozdult. Látta, hogy férje izgatott, de ez az izgatottság nem mondott neki semmit, legfeljebb azt, hogy férje jó hirnevét félti, a mi ellen egész büszkesége, önérzete fellázadt... Tud ő magára vigyázni, ezt bebizonyitotta, elég soká volt magára hagyatva.... Béla ellágyuló tekintete mely egy perczig sajátságos, vágyteljes kifejezéssel függött arczán, meg épen hidegen hagyta. Egy idegennek tekintete volt ez, kinek érzéseihez semmi köze. Ő nála a múlt annyi keserüség, annyi hiábavaló, gyötrelmes, kimeritő várakozás, annyi benső megaláztatás alá temetkezett, hogy egy emléket sem talált többé szivében, mely megindithatta volna... Még haragot sem érzett, csak teljes, reménytelen közönyt.

Ez a mosoly a tűrhetetlenségig fokozta a férfi ingerültségét. Majdnem indulatosan kapott neje karja után, de még idején fékezve magát, csak a könyv után nyult, mely ölében feküdt.

A férfinak elég egy tekintet a czimlapra. Fellobbanó dühvel vágja földhöz a könyvet és reá tapos.

- Ki hozta neked ezt a könyvet, ki merte vele kezeidet, lelkedet beszennyezni?!

- Kár lesz magadat alterálni Béla, - mondá lassan, közönyösen, - mi pedig a könyvet illeti, azt Andor hozta. Igen érdekesnek találom, - pompás jellemfestés.

- S nem jutott eszedbe, hogy tisztességes nőnek, nem szabadna ilyen könyveket kezébe vennie?

- Persze, hogyne! Hisz legfőbb bája az, ha észreveszszük, hogy ép oly otthonos a kétértelmüségek terén, mint szalonja parkettjén.

- Micsoda uj szeszély ez Béla! Nem tudtam eddig, hogy a nő előtted alárendelt lény, kinek semmi köze az élet és az érzelem problémáihoz. Ha igy gondolkozol, mindenek előtt nem engem kellett volna elvenned, mert én soha sem tagadtam, hogy nem az előitéletek, de a haladás pártján vagyok.

Béla egy megvető pillantással, egyet döfött lábával a földön heverő könyvön.

- És ezekben keresed a haladást?... Ezekből csak sülyedni tanulhatsz és nem haladni.

- Légy szives szavaidat jobban megválogatni. Elvekkel, önérzettel biró nőket, könyvek el nem ronthatnak.

- Gondolod? Látszik, hogy még nem ismerted fel azt a szubtilis mérget, mely az ilyen könyvekből ereitekbe szivárog. Az ügyesen, brilliánsan csillogtatott szofiszmák kápráztató báját; az érzékingerlő szenvedélyfestést, azt az egész szív és észrontó hamis érzelemistenitést, melyben az ilyen irók exczellálnak.

- Mintha én mindezt nem tudnám tulajdonképeni értékére leszállítani! Kevés itélőtehetséget tételezesz fel bennem.

- Keveset? Épen semmit, ha egyszer nem eszed, hanem - idegeid forognak kérdésben. Mert az ilyen irók nem az észhez, hanem az idegekhez appellálnak.

A férfi fáradt, szomoru tekintettel néz végig a már most felindulástól remegő alakon; szeme egy perczig az apró lábakon akad meg, melyek türelmetlenül tapossák a süppedékes szőnyeget, azután a rózsás ajkakra téved, melyek görcsösen vonaglanak.

- Jó, tegyük fel, hogy nem vagy ideges és hogy az ilyen olvasmány csak szellemedet depraválja. Nem kár-e ezért is? Midőn szegény anyám meghalt, hatvan esztendős volt és még pirulni tudott egy szó miatt.

- Ah, hát igy szoktál az ideges asszonyokhoz! Egy nőnek a ki egy szó miatt pirul, persze nem szabad Feydeaut olvasnia. Én nem vagyok olyan prűde - engem az ilyen könyvek már fel sem izgatnak.

- Meglehet, de edzve is vagyok a szív meglepetései ellen. Annál nyugodtabb lehetsz te!...

- De ha nekem ez a nyugalom nem kell! De ha én nem azért akarok nyugodt lenni, mert nőm kerüli azt a veszélyt, melynek lételéről sem volna szabad tudnia, de mert szeret és mert föltétlenül bizhatom szivében! Szivében - - haha! Ez a sziv hova lett? Hova lett szived Malvin, melyet egykor meleg viaszként formáltam kezemben, a legmagasabb ideál képére?!

És a férfi érezte hogy elkésett. Mig ő önző czéljainak, örömeinek élt, az ifju lélek mely kezeibe adatott, hogy ő legyen vezetője, irányadója az élet tömkelegében, olyan utra tévedt, melyről nincsen visszatérés. Örökre bezárult mögöttük azon tiszta, szent otthonnak paradicsoma, mely minden férfiszívnek legfőbb eszménye és már most mehettek tovább, egymás mellett, de azért még sem együtt, azon sivár ürben, melynek neve - modern-házasság.

Nyiltan, minden álszemérem nélkül, vallom be Önnek azt, a mit féltékenyen kellene titkolnom Ön előtt. Talán ha szemben állnánk egymással, ama nagy világ szinpadán, melyhez mindketten tartozunk, lelkem egész erejével fojtanám vissza ezen vallomást, sőt arra törekedném, hogy sohase találja ki titkomat. - De igy,... Ön elvonult a világtól halálos sebével, mint a nemes vad, mely végtusájában röstelli a közönyösek kiváncsi tekintetét. Egyedül akar elvérzeni s magányában semmi sem zavarja amaz öldöklő kin kéjes élvezetében, mely most ép oly ellentállhatlan csábbal fonja be lelkét, mint befonta azt ama rövid boldogság, melyet feledni képtelen. S én? Engem felold a conventiók alól az ismeretlenség. Ön nem ismer, nem látott soha, és alig fog valaha találkozni velem. Képzeletemben tehát egyedül vagyok Önnel a végtelenben. A világ elsülyedt, s mindketten csak elvétve hallunk egyet-mást nyüzsgő életéből, zajából, mint ama magányos hajósok a tenger végtelenjén, kik csillagfényes éjjeleken, csodás melódiákat hallanak a mélyből felhangzani, szellemüzeneteket amaz elsülyedt világrészből, melyről a regék mesélnek.

Ön tán meg fog gyülölni - már azért is mert nem vagyok Ő, és mégis szeretni merem egy olyan szerelemmel, mely helyet követel magányának elátkozott édenében. Ám legyen! De legalább mondja meg, hogy gyülöl - és ne üzzön ki néma megvetéssel onnan, hova vágyakozni azért soha meg nem szünnék!

Nem szép dolog egy magamféle, az élettel meghasonlott szegény fiut igy megtréfálni. Soká nem tudtam magamat rászánni hogy soraira válaszoljak, de azután eszembe jutott mindaz, a mit a nők iránti udvariasságról tanultam, de még magam is vallottam akkor, midőn még azoknak hittem önöket, a mik valóban és a miben kételkedni ismét udvariatlanság volna.

Lássa, levele elkésett. Egy félévvel ezelőtt tán még bolondjára talált volna bennem. Azóta, fájdalom! kevesebb maradt meg hiuságomból, mint a mennyi az életre szükséges. - Tudja-e, hogy nem lenne félannyi szerelmes férfi, ha a jó fiuk külsejük vagy szellemi fejlettségük hiányainak tudomásával birnának. Hisz a mely férfit önök nem érzékeinél fogva fognak meg, az hálójukba kerül az ellentállhatatlanság azon édes illuziója által, melyet keblében felkölteni és táplálni kedves foglalatosságuk. Ha néhány hónappal ezelőtt a tükörbe néztem, azt találtam, hogy átkozottul érdekes ficzkó vagyok. - Ma - bah! képzeljen magának egy Romeot sovány, ügyetlen alakkal, ravagiert arczczal, beesett, kialudt szemekkel... haha!... nevetséges! De ne nevessen, ez a Romeo nem létezik, még akkor sem léteznék, ha az olasz ifjú egész isteni szenvedélyét hordaná is keblében - mert nem találna Juliára.

Hagyja abba ezt a tréfát asszonyom - és keressen magának hálásabb játékszert. Hisz a magyar főváros utczáin talál elég sima arczu gavallért, kikkel labdázni már azért is kényelmesebb dolog, mert a labdák főkellékével birnak - üresek.

Ön el van keseredve édes barátom és ezért nem neheztelek. Mi nők betegápolók vagyunk par excellence (ha ugyan legujabb nézetei megengedik, hogy egy-egy jó tulajdonságunkat is elismerje) s hozzá vagyunk szokva a beteg emberek igazságtalanságaihoz. De csak annyi józan észt feltehetne rólam, kedves Don Quixotte, hogy Pestről nem irnék a varsányi pusztára - labdákért. - S azután, azt irtam-e kegyednek, hogy szép arczába szerettem bele? Egy barátnőm rajong a pókokért és egy egész kis kamrát engedett át, e másoknak épen nem rokonszenves állatkák finom szövevényeinek. Hátha nekem is ilyen kificzamodott az izlésem! Hátha lelkemet olyan csodahálóval szőtte be, az Ön lelkéből sugárzó delej, hogy az elfedi előlem alakja hiányait?

Nem tudja-e Ön, hogy az érzelem világából ki vannak zárva a systémák bénitó törvényei s hogy azok a legdiadalmasabb érzések, melyek az üstökösök fénylő és szabad utját járják. Ha én megszeretek egy rut embert, valamely kézzel nem fogható tulajdonságáért, mely őt szemeim előtt az egyetlen férfivá teszi a világon, ez csak önámitás vagy tréfa lehetne? Valóban, Ön tán az első férfi, ki azt a nőt, ki neki szerelmet vall - logikára kényszeriti. - Tehát csakugyan be kell Önnek vallanom, miért szeretem?

Szeretem, mert képes volt megbolondulni; szeretem, mert rajongása elragadja, szerelme rabbá teszi, elvakitja, a porba sujtja és lealázza egész a kétségbeesésig! Szeretem szenvedélyeiért, melyekért a világ Önt megitéli s melyekkel most megbirkózik, mint a gladiátor a puszták királyaival, hogy legyőzve a győzhetetleneket, azt mondhassa magáról - hogy férfi! Olyannyira szeretem, a mennyire unom, egész a gyülölségig unom a modern józanságot, mely végkép letörli fiatalságunkról az ifjuság zománczát. A mit ezek az ifjak maguknak az érzésből megengednek, attól megdermedne egy öreg asszony vonzódása.

Don Quixotte, nemes lovagom, el kell fogadnia szivem tömjénét. Ha nem is engem szeret - legalább tudom, hogy képes szeretni, és az több, mint a mennyit mindazokról mondhatok, kik valaha szerelmesek voltak belém.

Első levele után "asszonyom"-nak szólitottam - ma biztosan tudom, hogy Ön egy bájos, kedves, rajongó leány, kit környezete untat s ki minden áron hőst akar látni bennem, már azért is, mert szüksége van egy hősre, kihez álmait füzheti.

Kedves gyermekem! Az Ön hőse nagyon nyomorult személyiség. Csak annyiban hasonlit Don Quixottehoz, a mennyiben hosszu, sovány alakjával, pompásan személyesithetné a nemes lovagot, - egy jelmezbálban. Az életben ugyancsak belebuknék e szerepbe.

Hisz én egy nyomorult, gyáva ember vagyok, ki első vereségére összezuzva hever a porban s kinek sem ereje, sem akarata, lealázó helyzetéből felemelkedni. Inkább Tannhäuserhez hasonlitson, de egy olyan Tannhäuserhez, ki mit sem gondol az üdvözüléssel, hanem szüntelenül visszavágyik a kárhozatnak égő karjaiba.

Ha Ön asszony volna és nem egy ártatlan, érintetlen ifju leány, ki a szenvedélynek csak nevét ismeri, elmondanám Önnek szivem történetét. Bele engedném pillantani multam büvös könyvébe, melynek minden betüje egy-egy láng - egy-egy hamis fényt árasztó, kegyetlen láng, - mely mindörökre elperzselte lelkemet. Bele engedném pillantani, már azért is, hogy megvessen, megtudva, miért dobtam el magamtól állásomat, carriéremet, hogy e zord magányba temetkezzem. Az Ön gladiátora itt csak a hollók előtt tarthatna előadást, abból a meddő küzdelemből, mely napról-napra jobban fogyasztja erejét. Mert ellenfele hatalmasabb a puszták királyainál. A megsemmisülés utáni vágy az, melyből elvégre is nincs menekülés - csak a halálban.

Adja az ég, hogy ne tudja soha mi az fáradtan, fásultan felébredni, undorral fordulni el a napfénytől és iszonyattal nézni a sivár nap elébe. Szomjazni az örök nyugalmat, mint az eltikkadt vándor az erdő árnyát, égőbben óhajtani a Nirvánát, mint egykor üdvözitő csókját annak, a kit szeretett.

De bocsánat! Érzelgésemmel untatom, pedig azon kellett volna lennem, hogy legalább unalom nélkül ábránditsam ki. Ennyit megérdemlett volna tőlem rajongó és mégis olyan pikáns leveleért, melynek nem is remélem többé folytatását.

Lássa, ilyen udvariatlan, unalmas emberek az Ön hősei! Higyje el, legjobb lesz, ha feléjök se néz többé s megelégszik azokkal, kik - szerinte - nem képesek szeretni s mégis szerelmesek Önbe. - Menjen férjhez, alapitson családot és még álmában se gondoljon azokra, kik képesek megbolondulni; még álmában se tévedjen ki biztos révéből azon szerelemnek holdsütötte tengerére, melynek láthatatlan örvényein csodás kelyhü virágok ringanak s melyben olyan édes volna elmerülni - ha csak a halált találnék odalenn.

De vannak dolgok melyek rosszabbak a halálnál, csakhogy azokról mitsem tud. Örüljön ennek és ne legyen kiváncsi. A mit megtud, soha sem fog felérni azzal - a mit nem tudott.

Tapasztaltságának magaslatáról felém röpitett sorain jóizüket kaczagtam!

Milyen fiatalnak látszhattam utolsó levelemben, hogy ily könnyedén bánik el velem és mintegy vissza akar helyezni egy olyan álláspontra, melyen soha sem álltam, még fiatal leány koromban sem. - Mert nem vagyok fiatal leány, (de azért a világért se gondoljon valami különösen öregnek) annyit el szabad árulnom Önnek - többet nem. Különben már abból is láthatja, hogy nem vagyok olyan nagyon fiatal, hogy visszautasitó soraira felelek. Az éretlen fiatalság sokkal hiubb és tapasztalatlanabb, mintsem képzelt büszkesége árán szót emelne ott, hol nem akarnak rá hallgatni. Hisz nem ismeri azt a raffinement, mely a megtagadott után való törekvésben rejlik, s melyet csak akkor vagyunk képesek teljesen méltányolni, - ha már sok könnyen elérhetőt meguntunk.

No lássa! Ez a fentebbi mondat nem egy olyan nőre vall-e, ki megérett arra, hogy elolvassa szerelmének tragédiáját? Nem egy olyan nőre vall-e, ki már sok szerelmi komédián kaczagott, s kit a sok felületes játék után melyet játszott és játszani látott, ellentállhatlan erővel ragadott meg az, a mi igaz az Ön szerelmében?

Levelének minden sora azt árulja el, hogy jól esnék Önnek, ha gyónással könnyithetne szivén. Kérem, beszéljen nyiltan és ne féltse lelkem szeplőtelenségét. Ha a nő lelke nem olyan, mint Szent Bazil a pokolban, ki előtt az ördögök meghunyászkodtak, mig a kárhozat lángjai dicsfénnyé fonódtak feje köré, - soha sem fogja tisztaságát megóvhatni, e földi lét salakjának közepette.

De azért ne füzzön reám nézve vérmes reményeket ezen gyónáshoz. Ne gondolja, hogy bármivel elriaszthat magától. - Én Önt soha sem fogom megvetni és soha sem fogok kiábrándulni Önből, mert soha sem láttam Önben ideált. Sőt inkább! A mi engem leginkább vonzott Önhöz, az férfias lényének Achillessarka, a szenvedély rendkivüli ereje, mely eddig csak mint legyőzhetlen gyengeség nyilvánult tetteiben.

Csakhogy én épen ebben egy szebb jövő kezességét látom, azon szebb jövőét, melyben diadalmaskodni fog önmaga fölött és a "gyáva legyőzött"-ből - hős fog válni!

Sfinx! kamäleon! minek nevezzem kegyedet Sabina! - Ma ártatlan, gyermekded és hivő, mintha az első ifjuság himpora még érintetlenül remegne lelkén, holnap bölcs és gunyoros, mintha az élet minden gyönyörét és csalódását megismerte volna a megunásig. Szinte látom, szeme mint csügg rajtam ábrándos, tiszta fénynyel - mig ajka körül a guny kigyói játszanak és felbátoritanak akkor, midőn szemei tartózkodást parancsolnak.

Ti kedves, sziszegő kigyók! legyen meg akaratotok - elmondok mindent, elmondom, hogy szirén volt Ő, kinek örvényébe szivem beleveszett. Aranyhaja volt, mint Loreleynek s alakjának rózsás márványa, csak karjaimban vált testté-vérré. Én legalább azt hittem. Pygmaleonnak képzeltem magamat, ki e szobrot a szerelem életére ébresztette. Pedig megforditva volt. Ismeri azt a borzalmas mesét a kő Venusról, kinek egy szép lovag egyszer éjnek idején tréfából szerelmet esküdött, s ki azóta éjről éjre megjelent és halálra csókolta a könnyelmü lovagot?!

Nem egyszer, százszor, igyekeztem magamat kiragadni azon mámorból, mely fogva tartott, s ma, hogy ő bocsátott szabadon, őrületes vágyat érzek csábjának üres szemfényvesztése után. Oh Sabina! Tegye hüvös kezét égő homlokomra, és könyörüljön rajtam! Miért kivánja, hogy emlékezzem - ha az emlékezés - visszaesés?

Olyan szép volt! Csak szép volt - de hát ez a szó nem mond-e mindent? Nem volt lelke, nem volt szive, nem volt érzése, nem volt becsülete - de a természet remeke volt! - Ha saját szemeimmel gyilkolni látom - tovább szerettem volna, mert nem birtam nem szeretni!

Mit használt az okoskodás ezen alakkal szemben, melynek láttára elszédültem és elvesztettem önuralmamat. Bolond egy regény volt ez, higyje el, egész lefolyása elcsépelt és hősnője olyan nagyon közönséges.

A szinpadon láttam először, művészetének egész hideg fényében, melynek tulajdonképen csakis szoborszerü szépsége kölcsönözte a lelket. Paradoxonnak hangzik és mégis igaz: hogy nála az anyag tökélye képviselte a szellemet... Pár napra rá bálban láttam és féltem tőle, kerültem egész az udvariatlanságig.

Most már tudom, hogy ez egyszerűen az önfenntartás ösztöne volt, egy halálos veszélyével szemben.

Talán tartózkodásom ingerelte, mert mióta tisztán látok, valóban nem birom elképzelni, mi lehetett neki, az istennőnek! egy olyan ember mint én vagyok. Legfeljebb furcsa ritkaságnak tekinthetett áldozatainak gyüjteményében, mely ha nem is ért előtte semmit, de legalább a bizarrnak, a váratlannak ingerével birt. Elég az ahhoz, azon perczben midőn ő akarta, beleestem az örvénybe és a hullámok összecsaptak fejem felett - végkép elmerültem, meghaltam az egész világnak........

Mit mondjak még? Regényemnek nem voltak érdekes, izgató epizódjai. Szerelmem oly hatalmas volt, hogy megölt bennem minden kételyt s mig ő tovább élte világát, én tovább hittem benne, vakon, akaratlanúl, azzal a fenkölt ostobasággal, mely a szenvedélylyel együtt jár... Sőt nem is valami nagy jelenettel ért véget ezen "grande passion". Mert midőn végre, idő múltával erőnek, erejével nyitották ki szemeimet és megértettem, hogy nem egy, de egy egész sereg vetélytársam van, halálos lázba estem.... Ő tán jóizüket kaczagott gyengeségemen, Ő, ki csak a férfiasságért, vagyis, mi előtte ugyanaz volt - a nyers erőért rajongott mindig.

Pedig isten tudja, akkor nem hiányzott bennem az akarat ezen erő kimutatására! Megöltem volna, megfojtottam volna, olyan őrült boldogsággal, mint Othelló Desdemonát - s csak azon mult, hogy az embernek nem csak akarata - de teste is van. Midőn három hét mulva felocsudtam betegségemből, az ujjamat se birtam megmozgatni s e nyomorult állapot, siralmas ellentétet képezett, nagyszerü érzelmeimhez. Megakartam halni, de természetemnek szivóssága akaratom ellenére megmentett s azóta is rég eldobtam volna magamtól ezt a nyomorult tengődést, ha nem szégyelnék egy ilyen asszonyért meghalni.

Pedig tulajdonképen nem is ő érette halnék meg, de ő miatta - és ez kettő. Meghalnék, mert elvette tőlem mindazt, mi az életet elviselhetővé teszi: a hitet a boldogságban, a reményt a jövőben; megölte bennem az ambicziót, összetaposta a törekvést s nem hagyott hátra bennem egyebet, határtalan undornál, reménytelen ürnél!

Isten áldja Sabina és bocsássa meg, ha várakozásának meg nem feleltem. Egy érdekfeszitő regény helyett, csak halvány vázlatot nyert, unalmas reflexiók kiséretében. De hiszen nem vagyok sem Feydeau, sem Zola, hogy irói tehetségemet egy ilyen tárgy részletezésére vesztegessem.

Előre tudtam hogy meg fog haragudni leplezetlen vallomásom miatt. De gondolja meg kérem, hogy Ön kényszeritett reá. S most miért nem válaszol? Két hét óta ostromlom a postát, s a postamester alkalmasint már azon tépelődik, mikép értesitse a hatóságot arról, hogy végre bekövetkezett, az, a mitől az egész helység már hónapok óta tartott - t. i. D. Tomi csakugyan megbolondult.

Nevetségesen vágyódom a maga kedves, istentelenül rossz kézirása s az ibolyaillat után, mely levélpapirjából felém illatozik; dorgálásai, ábrándozásai, bájos csevegése után, mely álomba ringatja szenvedésemet.

Most, hogy már oly régóta nem irt, napestig csak azon jár az eszem: ki Sabina és milyen? Nagy-e vagy kicsi, szőke-e vagy barna? Komoly, ábrándos szeme lehet és csókra hivó, édes, mosolygó ajka. Egész lénye csupa ellentét, ha ugyan igaz, hogy az irály az ember. Nem bámulja-e, hogy nem kérdem: özvegy-e vagy lány? Azért nem kérdem, mert elég tudnom, hogy szabad. Ez utóbbiról pedig azért vagyok meggyőződve, mert a milyen tiszta és nemes egész lénye, soha sem irt volna ugy a mint irt, ha le volna kötve.

Maga kedves, kaczér kis jószág! - Ugyan dobja már el csunya álarczát és engedje megtudnom, ki volt az én vigasztaló angyalom. Mert igazán megvigasztalt. Csodálatosan jól esett szenvedésem genezisét elmondanom, s nem hihetem, hogy megsértettem volna vele. Képzelje, hogy egyszer életében elolvasott egy rossz franczia regényt.

Vagy talán érdekét végkép lehütötte nyomorult gyávaságom, s csakugyan megveti azt a férfit, ki még mindig szerelmes egy ilyen multba?

Isten tudja, a mióta olyan szivszakadva várom levelét, mintha mind halványabban jelennének meg előttem e multnak kisértetei, s a szivemet emésztő, öldöklő vágyódás, lassan átváltoznék éltető vágyódássá, tiszta, mocsoktalan epedéssé, mint a minőt réges-régen éreztem, midőn az első szerelem tavaszi fuvalma érinté szivemet.

Ma már dolgozni is tudtam. Úgy érzem mintha tennem kellene valamit, hogy megérdemeljem szerelmét, melyet eddig érdemetlenül pazarolt reám. Hisz ha tudnék is szeretni ujból - miben kétkedem - Ön be nem érné szerelmemmel. Nem azon nők közül való, kik egyebet sem kivánnak azon férfitól kit szeretnek - csak azt, hogy szeressen.

Lássa mennyire ismerem magát. S minél jobban ismerem, annál inkább szégyelem magam, annál bátortalanabbá válok. Mert ha le is küzdöm a démonokat, melyek lelkemre törnek - ez sem az én érdemem, hanem a magáé. Úgy járok, mint Dávid a Goliáth elleni harczban - egy angyal vezérli karomat.

Hogy miért nem feleltem levelére? Mert ez nem volt levél, hanem az érzéki szerelem dithyrambja.

Nem haragudtam meg érte, csak hallgattam, mert valóban nem tudtam mit mondjak reá. Érvelések ily esetben ép oly hasztalanok, mintha az ember a szélvészt akarná kapaczitálni, vagy a villámmal akarná megértetni, hogy nincs abban logika, ha agyonsujt egy embert kinek felesége és hat gyermeke van.

De a szélvész lecsöndesül és az égiháboru elmulik - magától. Minden elemi esemény magában hordja a mulandóság csiráját: igy az olyan szerelem is - ha ugyan e szent néven akarja nevezni szerencsétlen szenvedélyét - mint a minő a magáé volt.

Ne szidjon hidegnek, ha a sorait átható láng nem gyujthatott szivemben rokon-lángot, s legfeljebb csodálkozó sajnálkozást ébresztett benne. Előttem az illuzió nélküli szerelem érthetetlen probléma, még pedig olyan, melynek megoldására nem is vagyok kiváncsi. Sőt bizonyos ellenszenvet, undort érzek vele szemben, mint egy abnormitás előtt, mely tán inkább az orvos, mint a bölcsész szakmájába vág.

Csak azon csodálkozom, hogy egy olyan mély eszü, szellemes ember mint Ön, eldobta magától az egyedüli lehetőséget a gyógyulásra. Nem tudja-e barátom, hol buzog Lethe áldott forrása? Nem próbált-e belőle inni és feledve a multat, erőt meriteni a jelen elviselésére, reményt a jövő bevárására; cseppenkint beszivni éltető nedvét és érezni, mint nyugszik le szivének őrült dobbanása, mint alszik el a vágy és válik csöndes, komoly megadássá a követelő szenvedély? Nem próbálta-e a munkába ölni bánatát, lelkét eltölteni egy nagy eszmével és boldogsága romjain élni - másokért?!

Igaza van ha azt mondja hogy én többet követelek a férfitól, mint csak azt, hogy szeressen. Hát még az oly nagy tehetségü férfitól, mint Ön! L'esprit oblige. Minden kiválóbb szellemü lénynek, ki van jelölve a maga része a haladás nagy munkájában s akár az elvonultság árnyában, akár a hirnév kétes fénye mellett teljesíti feladatát, de kötelessége annak megfelelni.

Nagy érdekkel olvastam mindig régészeti dolgozatait és diplomatiai pályája is, tudom, rendkivüli reményekre jogosított mindaddig, mig erőszakosan véget nem vetett annak. Ha rá vihetném hogy tanulmányait ismét érdekkel üzze, ha látnám, hogy ambicziója felébred ismét, de nemesebb, fennköltebb alakban, tisztulva az önzés salakjától, ha megérném, hogy a szenvedély azon intenzivitásával, melyet eddig oly érdemetlen dolgokra pazarolt, megragadna egy nagy eszmét és akadályt akadály után legyőzve, diadalmasan sietne egy nagy czél felé - akkor tudnám, hogy mindenkorra meg van mentve és ezen eszmében fellelném boldogságomat!....

Kaczér volna-e Ön Sabina? Nem... bocsánat ezen őrült szavakért, melyek Önnel szemben szakrilégiumnak hangzanak.

És mégis..... mert szivem keserüsége sugallta azokat, s mert hozzászoktam ahhoz, hogy lelkemet leplezetlenül kitárjam Ön előtt, - nem dobtam el ezt a lapot, elküldöm, ha ezáltal neheztelését vonnám is magamra.

Midőn hosszú, türelmetlen várakozás után, levele végre megérkezett, és én mohón bontottam fel azt a boritékot, melyen egy ismert drága kézirást fedeztem fel, ugy jártam, mint a vándor a pusztában, ki égető szomjjal küzdve, a távolban egy patak csillogó habját pillantja meg - és közelebb érve, észreveszi, hogy az csak a délibábnak csalékony, szemfényvesztő játéka volt.

Levele minden - csak nem válasz az enyémre. Bátorító, serkentő, lelkes levél, de megfeledkezett-e arról, mivel kezdte levelezését? Vagy azok közé tartozik talán, kik előtt az elért czél azonnal elveszti érdekét?

Jól tudja utolsó levelem mit árul el. Éreznie kellett szívem meleg vágyódását midőn elolvasta, azon delejt, melytől kezem reszketett midőn megirtam. - Bolond egy állapot! Tegnap még szerettem egy nőt, ki nem volt egyéb egy lelketlen élő szobornál és ma szeretek egy nőt, kit testi szememmel soha sem láttam, kinek csak lelkét ismerem, mely az enyémmel rokon.

S miért nem akarja magát felfedezni most, midőn látja, hogy a szikra gyujtott? Maga vonzó, bájos, érthetetlen talány! Hisz magához nem lehet hozzáférni! Minél jobban melegedem annál inkább hidegül, minél inkább közeledem feléje, annál jobban hátrál és pajzsul elémbe tartja eljátszott életem Meduza-fejét.

De ezen élet nincs még eljátszva, Sabina! Csodálatos erőt érzek magamban, mióta felébresztett lethargiámból. Nem Lethenek kell többé tekintenem a munkát, mióta mindörökre tovaűzte a mult démonjait, de Hippokrénének, melyből mindig uj meg uj lelkesedést iszom!

Vallja be, micsoda bűbájjal vesztegette meg lelkemet? Hisz ismét örülni tudok a létnek és ez a szép világ, mely csak a minap oly szomorúan, némán terült el előttem mint egy temető, feltámadt halottaiból és ezer édes, csábos hanggal hí magához. A napfény felmelegíti szivemet, köny csordul ki szememből ha kitekintek a messze, hófedett vidékre; az első, a hó alól kiszedett ibolyák asztalomon, elmondják tavaszi regéjüket, és én megértem őket ismét.

De azért ne higyje, hogy ezekhez hasonló bohó ábrándozásoknak engedem át magamat napestig. Tudom, cselekednem kell hogy kielégítsem várakozását s valóságos szenvedéllyel dolgozom, ha arra gondolok, hogy mindezt csak azért teszem, mert meg akarom érdemelni becsülését.

Már irtam is Pestre és mindennap várom kinevezésemet. Nem fognak késni vele, mert ugyancsak nehezen bocsátottak el, igazán csak akkor, midőn meggyőződtek arról, hogy akkori lélekállapotomban épen nem vehették hasznomat.

S ha felmegyek, legelőször is kegyedhez sietek Sabina! Kegyedhez sietek, hogy saját ajkairól halljam azon édes szavak ismétlését, melyekkel legelső levele kezdődik. Pompás dolog az, ha az ember egy ilyen váltó birtokában van, főkép, ha ugy mint én, el van határozva, hogy kérlelhetlen hitelező lesz.

Kérem, ne gyötörjön! Ha tudná, milyen szivszakadva várom kilétének felfedezését, szivének jósága nem engedné, hogy ily kegyetlenül kinozzon egy szegény, lábbadozó beteget.

Csodálatos ember! Egy nőért tette tönkre multját és egy nőre akarja épiteni jövőjét! Gyönge alap, melyben még azon nő sem bizhatik meg, ki szerinte, oly mély és hatalmas befolyást nyert életére.

Az én kedvemért akar dolgozni, é n érettem akarja tehetségét érvényesiteni?..... De ha én ezt nem akarom! Soha se tudnék szeretni egy olyan embert, ki az én teremtményem s kit nem saját jellemszilárdsága tart fönn azon piedestálon, melyen azon férfit látni óhajtom, a kit szeretek.

Tehát pályája, melyen már oly szép sikert aratott, semmi Ön előtt? Hazája, melynek olyannyira szüksége van becsületes, önzetlen, komoly munkásokra, nem érdemes arra, hogy neki szentelje életét? Gondolja meg a nő nem lehet életczél - csak kisérő a férfi rögös utján, csak bátoritó a küzdelemben, vigasztaló a bánatban és legfeljebb jutalom a harcz után, s hogy Ön lelke minden nemes tulajdonságával, szellemének egész teremtő képességével, tehetségével, munkaerejével nem nekem, sem bármely más nőnek - de hazájának, az emberiségnek tartozik.....

S azután, szenvedélyessége ez egyszer nyugtalanit, megijeszt. Oly gyorsan és oly látható átmenet nélkül lobbant lángra, hogy szinte félek ezen indokolatlan tüztől. Megvallom: egyszerre nagyon kislelküvé váltam. Hátha nem vagyok sem szép, sem fiatal s állitólagos szerelme mindjárt az első találkozásnál, szétfoszlanék mint a szappanbuborék! Ne csodálkozzék, ha nem tudok bizni Önben s el nem képzelhetem, hogy Ön válhatnék életemnek támaszává. Ön, az a férfi, a ki azt állitja, hogy minden mostani igyekezetének és ambicziójának én vagyok alapja és gyúpontja...

Higyje el barátom, jobb lesz, ha egy időre megszüntetjük ezt a levelezést s ha mielőtt megismerne, igyekszik tisztába jönni önmagával és terveivel. Mielőtt Sabinát meglátná, tudnia kell, mit akar - Sabinának pedig tudnia kell: hogy birása vagy elvesztése, nem tesz különbséget azon férfi komoly czéljaiban, kit a szenvedély már egyszer tönkretett.

Ne játszszék velem Sabina, és ne torlaszolja el magát nagyhangzásu frázisok mögé. - Észre kellett vennie, hogy lelki betegségemből teljesen felépültem s hogy nem kell visszaeséstől tartania. Mitől fél tehát?

Mindig kötelességszerető ember voltam s mindaddig, mig megőrültem - mert ma már tudom, hogy őrült valék - sem az ambiczióhiányt, sem a lomhaságot nem lehetett szememre vetni.

De látom, Önnek büszkeségi skrupulusai támadtak és azután - a hiuságát félti. Ön, az én Sabinám, kinek lénye oly teljesen kielégiti vágyaimat, attól fél, hogy külseje nem nyerhetné meg tetszésemet! - Én - nyugodtabb vagyok. Tudom, hogy kellemetlen, minden bájt nélkülöző nők, kik soha sem voltak az imádat, a kényeztetés tárgyai, nem irnak olyan kedves, ellentállhatatlan, pezsgő életet és elégedett öntudatot lehelő leveleket, mint a minők - az ön első levelei voltak. Mert az igazat megvallva, én még mindig azokban gyönyörködöm és azokba vagyok szerelmes. Az utóbbi időben nagyon is sokat leczkéztet és ugy tesz, mintha azt akarná, hogy mindent jobban szeressek mint magát: hazát, carriéret, tudományt s isten tudja még mi mindent, mit szerinte, kötelességem szerelmem fölé helyezni.

Kedves lelkem, hiszen igaza van és mindez magától értetődik. De ne kivánja egy szerelmes embertől, hogy leveleit nagyravágyásának terveivel töltse meg. - Ha Sabinának irok, Sabinának, életem legtisztább, legfenköltebb szerelmének, azon lénynek, ki szeplőtelen fehér szárnyaival leszállt a kárhozatnak és salaknak legmélyére, hogy lelkemet megmentse: csoda-e, ha lábaihoz teszem le életemet, nem, többet annál, mindazt mi életemnek tartalmat, becset kölcsönözhet?

Oh hogy vágyom kezét megfoghatni, szemeibe nézhetni, ajkát érinthetni ajakammal; szive dobbanását hallhatni, a mint az az én szivemnek dobbanásával összefoly és örökre összefüz bennünket!

Nem kérem többé, követelem, hogy magához bocsásson! Követelem azon szerelem nevében, melyet nekem bevallott és azon szerelem jogainál fogva, melyet bennem felköltött! Sesame nyilj meg! Nyilj meg csodás tündérvilágom. Sabina szive! nyiljatok meg ti kifogyhatatlan kincsesbányák - Sabina szerelmetes karjai!

Rajongó, szenvedélyes leveléből csak egyet értettem meg, az egyetlent a mit belőle megértenem szabad, - t. i. azt, hogy visszaérkezett Pestre s hogy állását ismét elfoglalva, megujult ruganyossággal és életkedvvel fog rég elhanyagolt munkájához. Tudom, érzem, hogy ezentul férfiui méltóságához hiven, érzelemvilágától függetlenül fogja kötelességét teljesiteni - és ez képezi törekvéseimnek legédesebb jutalmát.

És most, a helyett hogy kilétemet felfedezném Ön előtt - hallja vallomásomat. - E vallomás első perczben méltó felháborodását fogja előidézni és csak később, sokkal később fog igazságot szolgáltatni azon nőnek, ki egy nemes czél felé törekedve, megragadta az egyetlen eszközt mely annak elérésére kinálkozott, habár ezen eszköz több mint kétes természetü volt..... De elébe vágok történetemnek.... hallgasson meg.... ha lehet nyugodtan.... ha lehet megfontolva, hogy eljárásom, ha nem is fedhetetlen, de legalább a tökéletes önzetlenség érdemével bir:

A mult ősz egy hüvös, felleges estéjén, egy fiatal nő ült férjével a Margitszigetről visszatérő, csaknem egészen üres "Fecske" fedélzetén. A kabin körüli padok egyikét foglalták el, s a kabin másik feléről, két férfi élénk beszélgetése hangzott át hozzájuk. A beszélgetők, a kik a császárfürdő állomásán szálltak be, bizonyára egészen egyedül képzelték magukat, mert nyiltan, minden tartózkodás nélkül társalogtak.

Érdekes társalgás volt - egy fiatal, szenvedélyes kedély kétségbeesett kifakadása egy nagy csalódása fölött, melynek romboló, megsemmisitő hatását, költői ékesszólással festé. Társa, ki nyilván legjobb barátja lehetett, hiába igyekezett őt megnyugtatni; higgadt érvelései csak olajat öntöttek a tüzre, csak inkább fokozták társának legyőzhetlen felindulását.

A fiatal nő, férje vállára hajtva fejét, mohón, teljes odaadással hallgatta e szenvedélyes szavakat, melyek majd ugy hatottak reá, mint Heloise valamely bűbájos, szerelmet lehelő levele, majd ugy, mint Othelló őrjöngése, a hütlennek vélt Desdemona fölött.

Ezalatt a hajó az Akadémiához ért és a társalgás félbeszakadt. A fiatal asszony felállva, még hallotta, hogy bucsúzik el egymástól a két jó barát, kiknek egyike, szavairól itélve, utra készült; látta két magas férfialak hogy ölelkezik és mint távozik az egyik, ki azonban kiszállva, még egyszer megfordult a hajón maradt társa után.

S a halvány hold fényénél, mely e perczben a távozónak arczát teljesen megvilágitá, felismerte D. Tomit, kivel párszor találkozott társaságban és kinek regényes viszonyát a főváros legszebb divájával ismerte, bár nem tudta, hogy e viszony felbomlása oly végzetes hatással lesz a széptehetségü, nagy reményekre jogositó fiatal ember egész életpályájára.

Kábultan a lángoló szavaktól melyeket hallott, szivében a legmélyebb sajnálkozással, tért haza. És egy izgatottan átvirasztott éj után, megfogamzott benne azon elhatározás, hogy az ifjut megmenti az élet magasabb czéljainak, megmenti azon nemesebb, tisztább érzéseknek, melyekre szivünk képtelenné válik, ha egy ilyen csalódás mérge végkép megmételyezte azt.

Kedves barátom, a fiatal asszony homöopatha volt és ez esetben is elveinek megfelelő gyógyszert alkalmazott:

Még pedig egészen forma szerint járt el, a mennyiben igazi hasonszenvi adagokban adta be orvosságát, eszményi szerelem alakjában, mely ártatlan pilulák gyógyhatásában szegény betege - férfi létére - aligha bizott volna, ha ugyan tudtával és beleegyezésével szedi azokat.

A kura várakozáson felül sikerült és Ön ma már nélkülözheti az orvosságot. Hisz az ugyis elveszti minden hatását azon perczben, midőn megtudja, hogy merész, vállalkozó orvosa boldog nő, ki szereti a férjét és ki áldott családi tűzhelyéről azt kiáltja Önnek: Okuljon két tapasztalatán! - Mert a valódi szerelem sem tiszta anyag, sem tiszta eszmény, hanem mindkettőnek egyesülése egy édes, szent érzésben, melynek folytatása és koronája - a gyermek.

Szeretőről, ideálról lemondva, keressen magának egy hű odaadó élettársat és felejtse el Sabinát - ki sohasem létezett!

- Végre, valahára! - kiáltok, kezemet az érkező elé nyujtva. - Egész télen nem láttam. Nos, gratulálhatok?

Barátom arcza, mely a régi, bizalomtelt mosolylyal ragyogott reám, e szavakra elkomorul.

- Attól, hogy megfogassam ebben az át.... városban, - duzzog Ervin barátom még kelletlenebbül.

Én nevetek. - De édes barátom, ha jól emlékszem, maga csak azért jött fel az idén, hogy megfogassa magát - a mi különben harminczezer forint évi jövedelem mellett, polgári és hazafiui kötelesség egyaránt.

- Persze, és harminczezer forint évi jövedelmem csak arra volna jó, hogy magamat feleségem impresszáriójává kiképezzem - ugy-e? - No bizony, ebből nem lesz semmi.

- Azt hiszi, hogy becsiptem, - mond, kezemet megfogva. - Nem, édes barátnőm, egész józanon beszélek, ha azt mondom, hogy nem vagyok sem dilettáns Barnum, sem mükedvelő Strakosch s ennélfogva el nem vehetek egy efféle modern leányt.

- No, de az antikok ellen tán még rosszabb kifogása volna, - mondom hanyagul, tettetett komolysággal.

- Kedves barátnőm, ne bolondozzék, - kiált Ervin felugorva, - nem azért jöttem ide, hogy szatiráját elviseljem, inkább részvétére számitok, mert én valóban szerencsétlen ember vagyok.

- Szegény barátom! A legünnepeltebb epouseur, a legkeresettebb parthie Pesten! Nem csoda, ha saját szerencséjének fényétől megvakult.

- Persze, volt is okom megvakulni. Annyi kosarat kaptam, hogy akár kereskedést nyithatok ezen - nem keresett czikkből.

- Kosarat - maga! - Végig nézek Ervin nyulánk, elegáns alakján, kifejezésteljes, férfias arczába pillantok s hozzágondolom szépcsengésü nevét és ... jövedelmét. - Ez lehetetlen!

- Pedig ugy van. A hányszor háztüz-nézni mentem, ugy jöttem vissza, hogy kosarat adtam magamnak.

- Hja vagy ugy! Most értem. De még sem értem. Miért nem vette el például D. Melaniet - mi kifogása lehetett ő ellene? Farsang elején beszélték, hogy udvarol neki.

- Nem tagadom, udvaroltam neki - udvaroltam mindaddig, mig a járvány őt is utól nem érte - akkor megfutamodtam. Hisz régtől fogva tudja, hogy irtózom a betegektől.

- A mükedvelést kivéve. Abban ugy szenved, hogy a ragálytól tartva, megszöktem előle.

- Micsoda bogár ez megint Ervin? Maga furcsa ember. Még ott is bajt talál, a hol nincsen.

- Nincsen? - haha! Édes barátnőm, nem mondtam-e magának ezerszer, hogy nem vagyok modern ember. Le nem irtam-e magának százszor, mi az én házi tüzhelyem elavult ideálja? Egy szép, kedves, szellemes, kiváló nő - ki azonban az enyém és nem a világé.

- Tudja mit édes barátom - farsangoljon jövő télen Konstantinápolyban. Ott talán talál magának való feleséget.

- Köszönöm szépen. Elég volt az egyik szélsőségből. Én az utcza és a hárem között oda vágyom, hova minden jóravaló férfi és müvelt gentleman - a házba és a házban a salonba.

- Hát hol néztem volna, ha ott nem a hol mutogatják őket. A kereskedések kirakataiban a demi-monde szépségei mellett; a szinházak és vendéglők nagy termeinek mükedvelő szinpadán; zenetanárok és akadémiák nyilvános hangversenyein; bazárokon, közvacsorákon, bálokon, piknikeken, a jégen, a váczi-utczában, a korzón, a tömegnek odavetve, kiváncsi és szemtelen tekinteteknek czélpontul oda dobva, mindenütt, csak nem otthon!... Fiatal leánykák, kiknek arczán mohón keressük azt a névtelen zománczot, mely a férfiszivnek olyan, mint a paradicsom visszaigérése!... Fiatal leánykák, kiknek hasonlóknak kellene lenniök Évához, teremtése reggelén mielőtt Ádámot meglátta, s egész lényén még elömlött tudatlanságának s érintetlenségének szivigéző csábja!... Szent isten! Hova lesz minálunk ez az érintetlenség!... Hisz már tizennégy éves korukban oda ültetik őket a zongora elé, hogy müvészi pretenziójukkal nyilvánosan agyonkinozzák a szerencsétlen hallgatók martyrfüleit... A kedves ártatlan angyalkák! Hisz tizenhat éves korukig elfelejtik mi a pirulás, s midőn bemutattatnak, edzve vannak a férfiszemek tüze és a nem kivánatos parthiek kisértései ellen, s bátran mehetnek kézről-kézre délután a jégen s éjjel a bálban és ismét délután a jégen és éjjel a bálban, s igy végig egész télen, mig ugy néznek ki mint elnyütt báliruhák, melyeket szellőztetés végett kiaggattak az indiscréte napfényre.

- De Ervin, mi lelte magát? Soha sem láttam ilyen szenvedélyesnek! Gondolja meg az istenért, hogy a nőknek is hozzá kell járulniok a társadalmi élet élénkitéséhez, emeléséhez. Sőt tagadhatatlan, hogy nekik abban kiváló szerep jutott.

- Hogyne, ezt soha sem tagadtam - azonban nem az a maguk szerepe, a mit itt Pesten játszanak. Azon nők, kik más országokban oly sokat tettek és tesznek a társadalmi élet emelésére, nem az utczán töltik idejöket. A salon azon hely, a hol a nő a társadalomra hathat, ez az ő birodalma, melyben mindenható.

- Ha mindazon nők, kiket most alig lehet otthon találni, fogadási napjaikon, kedélyes estéiken, a fél várost is látnák maguknál, salonjukban, mit tehetségök szerint, szépségük és egyéniségük méltó keretévé tettek, nem lenne semmi kifogásom. Minden tulzás megrovandó, de ez esetben legalább természetes hatáskörükben tuloznának. Ha már szerepelniük kell, szerepeljenek ugy, mint Recamierné, Girardinné, Potocka grófné Párisban, mint Rachel Levin a szellemes zsidóné Berlinben, mint mindazok a nők, kik határozott befolyást gyakoroltak korukra és annak erkölcseire, kiknek otthonát a férfiak valóságos menhelynek tekintették az élet küzdelmei és fáradalmai közepette; kiknek szalonjában a költők lelkesedést, a müvészek buzditást, az államférfiak és üzletemberek szórakozást találtak, azon nemesitő légkörben, mely bájos alakjaikat környezé, egy-egy boldog perczre elfeledve a nyüzsgő élet gondjait, a külvilágot és annak árnyoldalait. Lássa, ez a nők szerepe a társadalomban - és nem elvegyülni a tömeggel, nem ellepni az utczákat és nyilvános helyeket, mig a férfi különbséget nem bir többé tenni köztük és azon nők között - kiknek ez természetes légkörük.

- Hogy ne lennék elkeseredett, ha minden meglehetne a boldogsághoz és még sem tudok boldog lenni? Lássa, most bevallom, Melanie igazán tetszett nekem, vagyis inkább mindkét testvér tetszett. Camilla hallgatagságát kedélymélységnek, Melanie elevenségét romlatlan nyiltságnak vettem. Farsang előtt volt s D.-éknek ismerősei még meg nem érkeztek vidékről. Sokat jártam oda és majdnem mindig otthon találtam azt a két szép, distinguált leányt. Karácsonyra haza utazom, s mire január közepén visszajövök, a pár heti távollét annyira felcsigázta érzéseimet, hogy el vagyok határozva - elveszem Melaniet. A szerelmes ember sietségével mindjárt megérkezésem napján látogatást teszek D.-éknél. Nincsenek otthon - a jégen vannak. Este még egyszer oda megyek. Nincsenek otthon szinházba mentek. Fáradt vagyok s unok szinházba menni - hazamegyek és lefekszem. Másnap délelőtt megint ott vagyok D.-éknél. Nincsenek otthon - próbán vannak. Ez a háromszoros vak vizit meglehetősen lehüti elragadtatásomat. Hazamegyek és asztalomon látok egy levelet - Melanie kézirásával. Azonnal lángra lobbanok ismét. Vajjon mit irnak nekem? Reszkető mohósággal bontom fel a levelet - nyomtatott szinlap esik ki belőle, D.-né névjegye és egy jegy az ...i egylet által rendezendő mükedvelői előadásra. A czimlapon ott vannak Camilla és Melanie nevei is. Képzelheti kellemes meglepetésemet! Mindazáltal még eléggé rajongok Melaniért, hogy az előadásra elmenjek, azon elhatározással azonban, hogy ha egyszer feleségem lesz, majd elszoktatom a mükedveléstől.

- Camilla a szinpadon ügyetlen és darabos volt. Lényének egész kellem- és szellemtelensége kitünt az áruló deszkákon, melyek a világot jelentik... De Melanie! Melanie ugy játszott mint egy kész szinésznő. Minden mozdulata öntudatos volt és játéka kifogástalan. Kaczér szerepét olyan tökélylyel, olyan chic-kel, olyan csodálatos fesztelenséggel adta, hogy az egész közönség belébolondult és én - kiábrándultam. Azóta se beszéltem a D. lányokkal.

Hosszu szünet után, mely alatt barátom, látható felindulása jeléül néhány erős füstkarikát bocsátott ki cigarettjéből, folytatom a társalgást.

- De tudja min csodálkozom leginkább? - mondom a hamutartót oda nyujtva Ervinnnek, - hogy ennek az S. Annának udvarolt. Azt mondják, szerelmes volt belé és minden látható ok nélkül, ott hagyta a faképnél. Az utóbbit értem - az előbbit nem. Hisz ez a leány egy közönséges, müveletlen teremtés, kin, bár kamarás az atyja, rendkivül meglátszik hogy az anyja szakácsné volt. Talán irni se tud!

- Hiszen épen ez a primitiv nevelés vonzott engem oda. Ugy meguntam az ugynevezett "müvelt" leányokat, hogy parasztossága szinte jól esett nekem. Megmondom miképen jutottam S.-ékhez: - Egyszer délután meglátogatom Emma cousineomat. Bemegyek a salonba - senki; bemegyek az ebédlőbe - senki; benyitok a boudoir-ba, ismét senki. Azonban a boudoirban hangokat hallok. Emma bizonyosan a gyermekszobában van. Kinyitom az ajtót. A mindig oly rendes gyermekszoba, valóságos lomtárhoz hasonlit, nincs egy szék a hova le lehetne ülni, s Gizikére, az én szép kis kedvenczemre, ki elémbe szalad, - épen nem birok ráismerni... Tökéletes kis franczia marquise, a hajporozott fejtől le a csattos rózsaszin selyemczipőig. A kis jószág lábujjhegyre áll, hogy megcsókoljam, de kezeit védőleg tartja elémbe, hogy ruháját össze ne gyürjem. A szoba közepén egy asztalon áll Emma másik bébéje - mint toroczkói parasztasszony - azt még öltöztetik.

- Ej, ej, Gizike, miféle maskara ez? - mondom, a kis leányt ellenzése daczára felkapva és megcsókolva.

- Emma hozzánk rohan. - Az istenért, Ervin, bocsásd el a gyereket. Még összekuszálod a frizuráját, mely pedig annyi bajomba került. Tudod ma van az a nagyszerü tánczpróba az .....i egylet javára. Remélem van jegyed és eljösz?

- Én szó nélkül rogyok egy pouffra. Meg vagyok semmisitve! Gizi hét, Emmike hat éves és - nyilvános tánczpróbán szerepelnek! Neki esem Emmának. Micsoda gondolat ez! Hogy ronthatja igy a gyermekeit. - De persze, - mondom végre dühösen - egész nyilvános tanfolyamot akarsz velök végeztetni. Hat éves korukban: nyilvános tánczpróba; tizennégy éves korukban: nyilvános zenepróba; tizenhat éves korukban: nyilvános szinielőadás, vagy mire felnőnek tán már divat lesz a nyilvános kötéltáncz, a szép Helena jelmezeiben, és igy tovább. Igazad van, ez a nő rendeltetése, erre kell őt nevelni.

- Emma felbigyeszti ajkát. Hisz ismeri Emmát, őt nem lehet kapaczitálni, igazi asszony.

- Ugyan ne dühöngj ugy édes Ervin, - feleli csipősen. - Hisz régtől fogva tudom, milyen vaskalapos vagy s mennyire ellenzed a nők müvelődési törekvéseit, (figyeljen jól, Emma előtt a müvelődés és nyilvános szereplés egyértelmü dolog), s mindig óvakodtam magamat általad befolyásoltatni. Különben most rá nem érek a vitatkozásra, - folytatja gúnyosan, - s csak azt sajnálom, hogy előbb nem jöttél. Volt itt egy leány, kiben biztosan feltaláltad volna ideálodat. Csodaszép s nem tud még helyesirást sem, zongoráról pedig szó sincs a házuknál.

- Felugrom. - Hogy hivják, hol lakik? - kiáltok lelkendezve. - Nincs zongora a házuknál - hisz ez valóságos Eldorádó!

- Emma még gúnyosabban néz végig rajtam, megmondja S. Anna nevét és lakását, azután hátat fordit és befejezi mükedvelő bébéjének toilettejét. Én pedig elrohanok és még aznap találok valakit, ki S.-éknél bemutat.

- Emma nem tulozott. A leány valóban gyönyörü s modorának ügyetlensége, észjárásának kezdetlegessége csodálatosan felfrissit.... Majd kinevelem, gondolom magamban, s ha müveletlen is, legalább érintetlen, a mi előttem többet ér a müveltségnél. Néhány bálban feltünően kitüntetem Annát és tapasztalom, hogy elég kedvezően néz reám. A házhoz is járok s bár a leányt a léha udvarlók egész raja környezi s észreveszem mikép otthon mindig hanyagul van öltözve s a szállásban is határtalan rendetlenség és tisztátlanság uralkodik, azzal vigasztalom magamat, hogy majd megtanitom a tartózkodásra és rendtartásra.

- Egy reggelen levelet kapok S.-nétől. A jó asszony hihetetlen ortográfiával, de czimeres levélpapiron aznap estére - próbára hí meg.

- Mi a ménykő? - kiáltok fel. - Ugyan miből tarthatnak ezek próbát, hisz Anna hál' Istennek semmit sem tud, a mit próbálni lehetne.... No de tán nem is ő róla van szó. Ezzel nyugtatom meg magamat és este pontosan megjelenek S.-éknél. Belépek a salonba, mely tele van fiatal urakkal s alig birok keresztülhatolni a tömegen, hogy a háziasszonyhoz jussak. Ekkor meglepetve, nem, megbüvölve állok meg!

- Egy nagy fekete keret közepette, áll az első császárság jelmezében, egy csodaszép nő. Elől, majdnem az övig kivágott testszinü ruháján, mely oly szük, hogy szoborszerü alakját a legkisebb részletig érvényesiti, csillog az aranyhimzés, dus szőke haján nagyperemü kalapot visel.... Csak nagynehezen birok ráismerni Annára.

- Tudja az ...i egylet élőképeket rendez, - sugja fülembe S.-né magyarázólag, - és Annát is felszólitották a közremüködésre.

- Hát ez a próba! Nem tud semmit a mivel szerepelhetne és igy önmagát adja oda egy estébe - jótékony czélra.

- Én gépiesen mondok néhány elismerő szót, azután tekintetem visszatér arra a fél-öltözetlen igéző leányalakra ott a keretben.

- El sem pirul tekintetem alatt, fel sem indul a huszonöt férfiszempár tüzétől, mely szemtelen mohósággal függ gyönyörü nyakának leplezetlen haván. Önelégült, öntudatos nyugalommal áll ottan, szépségének diadalmas érzetében, mint büvös-bájos személyesitője a szellemtelen, szemérmetlen, érzéketlen anyagnak.

- Akkor este, sokan megittasodtak ettől a látványtól - én kijózanodtam. Nem udvaroltam többé Annának.

- Szegény Ervin barátom, magából agglegény lesz, mondom végre rövid szünet után. - Az az eszménykép, a mit maga keres, nem létezik a tizenkilenczedik században.

- Lehetetlen! Létezik és maga megengedte, hogy más vegye el? Nem ismerek magára Ervin!

- Mit csináljon az ember - a trónörökössel csak nem rivalizálhat! Pedig Stephanie főherczegnő már tizenhat éves volt, midőn még szülővárosából sem látott egyebet néhány templománál! - De a hol egy ilyen volt, tán több is lehet. Isten áldja édes barátnőm, holnap Belgiumba indulok - háztüz nézni!

Volt, hol nem volt, réges-régen, mikor Byron és Shopenhauer még nem tették divatossá a pesszimizmust, a pesszimizmus pedig az életuntságot - egy csodaszép fiatal királyleány. Olyan szép volt, olyan szép, mint Makart legszebb asszonya, ha letöröljük róla a rizsport, és olyan boldog, hogy mikor egyszer könyeket látott egy koldusasszony arczán, azokat odatapadt gyémántoknak vette. Márványpalotájának termei visszhangzottak csiripoló kaczagásától, aranyczipős piczi lábát, mintha csak örök mozgásra, tánczra teremtette volna az Úristen.

Mikor a szép királyleány tizenhat éves lett, öreg keresztanyja pompás ünnepélyt adott s szép keresztleányát megajándékozta gyémántokkal kirakott ifjukori arczképével. A királyleány megköszönte az ajándékot, megcsókolta keresztanyja kezét, azután az arczképre nézett, majd keresztanyjára nézett és egyszerre csak felkaczagott.....

- Ez volna a keresztmama? Oh dehogy! - kiáltá vidám nevetéssel. - Hisz ez egy sima bőrü, fehér arczu szép leány és a keresztmama arcza barna és ránczos; ennek haja szőke mint a folyó arany, és a keresztmama haja fehér mint a hó; ennek piczi gyöngyfogai vannak és a keresztmamának nincsenek is fogai. Ez és a keresztmama, haha, nevetséges!

És a szép királyleány még jobban kaczagott és minthogy ő kaczagott, kaczagott az egész udvar, de még a zöld frakkos inasok is az ajtóban kaczagni kezdtek.

Ez felbőszitette az öregasszonyt. Felemelte botját és hallgatást parancsolt. Azután kezénél fogva odavezette keresztleányát a tükör elé, és mondá:

- Nézd meg magadat jól - és nézz meg engem. Ma szép vagy és fiatal, ma még hived a szépség, az ifjuság és a szerelem, de eljön az az idő a mikor mind a három el fog hagyni, a mint elhagytak engem. Most kaczagsz - de akkor sirni fogsz; most folyó aranyként csillog fürtöd - de akkor fehér lesz mint a galamb szárnya; most még virul arczodnak rózsája - de el fog hervadni mint a kóró. Rövid lesz virulásod - hosszu lesz hervadásod, mert igy van az az élet könyvében megirva.

S a szép királyleány, mintha a villám csapott volna le mellette, oly fehér és oly komoly lett. Nagy, ijedt szemekkel nézett körül, azután leborult arany kerevetére és sirni kezdett. Hiába vigasztalták hölgyei és édesatyja, az öreg király, hiába vették körül mulatsággal, szórakozással, a szép királyleány csak sirt és szomorkodott, napokig, hetekig, vigasztalanul, kétségbeesetten.

Ekkor a király szomoruságában nagyhangzásu körlevelet bocsájtott ki és küldött szét világszerte, minden király udvarába. Kijelentette, hogy az a lovag, legyen az bárkinek fia, ki a szép királyleánynak megszerzi az örök szépséget, ifjuságot és szerelmet, kezét, koronáját és országát nyeri el.

Ezen időtől fogva, a király udvara élénkebbé vált mint valaha. A legtávolabb országokból jöttek oda királyfiak, lovagok, bölcsészek, tudósok, de egy se tudta a végzetes rejtélyt megfejteni, egy se tudta felfedezni: hol rejlik az örök szépség, örök ifjuság és örök szerelem titka.

És a szép királyleány ezalatt folyton sirt és bánkódott, mig arczának rózsái liliomokká váltak, karcsu termete még légiesebb lett és szemeinek ragyogását bádgyadtá tette a könyek patakja. Az öreg király pedig nagyon elbusulta magát egyetlen gyermeke szomoru sorsán.

Ekkor egy szép reggelen szőkefürtös ifju kért engedélyt a bebocsáttatásra. Köpenye piros, arcza, mint a felkelő nap, hangja mint a csengetyüszó, kezében aranylant. S az ifju viruló parasztmenyecskét vezetett kezén, ki pirospozsgás csecsemőt tartott karjai között. Az egész udvar csodálkozva nézte a sajátságos párt, a szép királyleány pedig mélyen elpirult, midőn szeme az ifju lángtekintetével találkozott.

S az ifju térdet hajtva a királyleány előtt, odamutatott a fiatal anyára és mondá:

- Szépséges királykisasszony, ime az örök szépség, az örök ifjuság és az örök szerelem. Szeress - és lesz arcz, melyen szépséged megujul; szeress - és lesz lény, melyben ifjuságod rózsái tovább virulnak; szeress - és lesz szív, melyben szerelmed tovább él!

S minthogy mindenki azt találta, hogy az ifjunak igaza van s minthogy a szép királyleánynak különösen jól esett minden szavát elhihetni - összekeltek és ha eddig meg nem haltak, most is élnek, ha nem is személyesen, hát gyermekeikben.

Emma tétovázó tekintettel néz körül szobájában. Nagyon halvány, és a sötét karikák nagy ibolyakék szemei körül álmatlan éjjelekről tanuskodnak. Habozva tesz nehány lépést az ajtó felé, midőn tekintete egy életnagyságu férfiarczképre esik, melynek deli alakjára és klasszikus szépségü arczvonásaira rózsás fényt vet a függőlámpa.

A fiatal asszony daczosan fordul el a képtől és szemei haragos könyekkel telnek meg.

Nem akarja többé látni ezt a nyugodt arczot, ezeket a mosolygó szemeket, melyek le nem tudták olvasni szenvedő, kimerült arczáról az elmult hetek küzdelmeit. El akarja szakitani azt a lánczot, mely egy érzéketlen szoborhoz füzi, mely mellett szive jéggé dermed. Elég soká türt, elég soká szenvedett - legyen vége a habozásnak. Szép szerével nem sikerült, jó, majd drasztikus módon tanitja meg férjét arra, hogy értéke szerint megbecsülje. Nem, értékén felül fogja megbecsülni - ha egyszer elvesztette. S ez lesz az ő boszuja!

Mily édes őt egyszer kiragadni érzéketlenségéből s oly csapást mérni reá, mely még az ő elviselhetetlen hidegvérét is tönkre teszi! Mily édes tudni, hogy egyszer végre ő is ugy fog szenvedni mint szenvednek azok, kiket szivtelen közönyével megaláz. Egy Achilles sarka van - az a becsülete! - ott fogja őt megsebezni, s csak azt sajnálja, hogy nem láthatja a kitörő düh és szenvedély kifejezését szép közönyös arczán, ha nejét nem találja többé otthonában.

Igen, azt sajnálja, sokkal jobban sajnálja, mint örvend annak, a mi reá ezentul várakozik.

A fiatal asszony erre a gondolatra összeborzad és egy lépést tesz visszafelé; de csakhamar erőt vesz magán s mintha időt sem akarna többé hagyni magának a meggondolásra, felrántja az ajtót és a félhomályos lépcsőn leszaladva, a kapu előtt álló bérkocsiba veti magát.

- A központi vasuthoz, gyorsan! - kiált lelkendezve, s prémes köpenyébe burkolódzva, sürübben vonja össze arczán a fátyolt.

Mint gazdag édes atyjának egyetlen, elkényeztetett szép leánya, azon emberhez adták férjhez a kit szeretett, s ki különféle más rossz tulajdonságok mellett, még azon megbocsáthatatlan hibával is birt, hogy nagyon előkelő és nagyon gazdag volt, s ennélfogva imádott nejének minden legtulzottabb kivánságát azonnal teljesithette.

Nem csoda tehát, ha Emma pár évi házasság után igen boldogtalannak érezte magát, olyan boldogtalannak, hogy nem volt reggel, melyen felébredve, ne kivánta volna, bár örökre tovább alhatnék.

Ne nevessen senki a szegény asszony szenvedésein, melyek igen reálisak voltak. Hisz tulajdonképen nincs is képzelt szenvedés, csak az ok, mely azt előidézte lehet a képzelet szüleménye; a miatta való fájdalom azonban ép oly valódi, mintha bármilyen kézzelfogható szerencsétlenségnek volna következménye. A lélek szemcsalódása ez, mely elferditve tüntet fel mindent, a kedély daltonizmusa, mely még a rózsaszint is feketének látja.

Eljött az az idő, midőn Emma felfedezte, hogy férje tulajdonképen szörnyen közönséges ember; egy szellemes, kissé nagyravágyó asszonyra nézve pedig semmi sem lehet kinzóbb, mint egy olyan emberhez lánczolva lenni, ki azt hiszi, hogy megtette kötelességét ha pontosan végzi dolgát, jószágait rendben tartja, példás háziéletet él és azt a sok jót a mit tesz, ki nem kürtölteti az ujságok által.

Ha Emma férje hatalmas, vállas alakján végignézett, mély keserüséggel gondolt arra, hogy ez a deli alak mily kevéssé felelt meg utóbb azon eszményképnek, mit magának felőle alkotott. Leánykorában afféle Artus királyt látott benne, afféle "vád és félelem nélküli lovagot", ki tettei által dicsfényt fog szőni neje aranyszőke feje köré.

Ezen dicsfénynek elmaradása nagyon bántotta Emmát, még jobban pedig az, hogy Miksa ép oly kevéssé sejté, hogy nejével szemben szószegő, mint sejti ama bálvány, mit a vadak fából vagy kőből faragnak és dühösen szétrombolnak, midőn azt tapasztalják, hogy alkotásuk meg nem felel azon igényeknek, miket az ember egy tisztességes, teljhatalmú istennel szemben jogosan formálhat.

Szegény Miksa! A milyen jól megtermett, egészséges egyensúlylyal biró ember volt, észre nem vette, hogy a fellegekből alkotott piedesztál melyen neje szivében áll, inogni kezd. Egy gyönge lökés, és az isten porban hever; a legnagyobb baj a dologban pedig az volt: hogy sem az ég sem az asszonyszív, el nem lehetnek istenek nélkül.

Emma szép és szellemes volt és sokkal többet járt a világba, mintsem hogy észrevétlen maradhatott volna. Azonban erősen kifejlett, finom izlése nem engedte, hogy az őt környező középszerűségek közül valakit kitüntessen. Férje legalább külsőleg hasonlított egy olimpusi istenhez, s a ki vele mérkőzni akart, annak mindenek előtt határozott fölénynyel kellett birnia a többiek felett.

Magától értetődik, hogy egy napon mégis csak megtalálta azon egyéniséget, kit legalább izléstelenség nélkül állíthatott szembe férjével.

Edgar báró, az államférfi és szónok, mindazon fényes tulajdonságokkal bírt, miket Emma Miksában oly fájdalmasan nélkülözött. Ékesszólásával, hangjának érczes csengésével, melylyel elbűvölte az országházat, őt is megbabonázta; sötét tekintetének delejes ragyogása megremegtette szivét s a hírnév koronájától mely homlokán ragyogott, szinte káprázott a szeme.

Edgar báró határozottan eszményképnek termett és legyünk méltányosak - ennek teljes tudatával bírt.

Különben még egy kevésbbé képzelődő ember is észrevette volna azt a hatást, a mit a fiatal asszonyra tett, s miután Emma szépsége és társadalmi állása folytán, épen nem volt megvetendő hóditás, Edgar báró elhatározta, - hogy imádtatni fogja magát. Egy perczig sem kételkedett abban, hogy czélt ér nála ha egyszer rászánja magát az ostromra, s meghittjeinek körében már ugy beszélt Emmáról, mintha csak kezét kellene kinyujtania hogy övé legyen.

Mi tagadás benne! Ezen ragyogó jelenségnek és kápráztató szellemnek, nem volt erős oldala a discrétió. Sőt ő maga volt saját hóditásainak leghüségesebb krónikása, s ezenkivül taktikájához tartozott, azon nőket kiket kitüntetett, egymásnak feldicsérni, egy olyan hadicsel, mely elcsépeltségénél fogva már csak a nagyon tapasztalatlanoknál vezet sikerhez.

De épen Emma nagyon fiatal és nagyon tapasztalatlan volt s igy Edgar magaviselete ingerelte. Reá eleinte még hatást tett az a fogás, hogy mig epedően az ő szeme közé nézett, Clarisse vagy Marianne tökélyeinek dicsénekét zengte az az ember, a kibe szerelmesnek hitte magát.

A fiatal asszony egy ideig valóságos lázban élt, melyben nagy része volt az Edgar által folyton felidézett féltékenységnek, de tán még nagyobb része a szinte gyülölséggé fokozódó dépit-nek, mit férje ellen táplált. Emma akkor a világért se tudta volna megmondani, mi bosszantja és ingerli jobban: Edgar kaczérkodása, vagy Miksa zavartalan nyugalma. Mert Miksa bizony nagyon nyugodt, nagyon higgadt volt. A férjek ezen példányképe észre sem vette, hogy Edgar mindennapossá vált házánál, s nyilván ideiglenes siketségben szenvedett, különben nem maradhatott volna oly egészen érzéketlen, a pletykákkal és czélzásokkal szemben, melyek az ő házi boldogsága fölött, a társaságban keringtek.

Emmának ez a zavartalan nyugalom imponált. Be nem vallotta magának, de akarva nem akarva el kellett ismernie, hogy ez a "közönséges ember" nem törpül jelentéktelen semmivé uj ideálja mellett. Sőt inkább! Edgar nőies kaczérkodása, mely eleinte annyira felizgatta, lassanként elveszté előtte érdekét Miksa hidegvére mellett, olyannyira, hogy a férje ellen táplált dépit végre győzött azon ingerrel párosult érdekeltség fölött, mely Edgarhoz vonzotta.

Azon lázas izgatottság, melyben Emma a napokat tölté, majd Edgar jövetelét lesve, majd dobogó szivvel tanulmányozva Miksa férfias arczát, mig jelenlétében Edgart a legfeltünőbben kitüntető, végre elviselhetetlenné vált a fiatal asszonyra nézve. S ugyanakkor, midőn életét adta volna oda, hogy Miksában a szenvedély egy szikráját fellobbanni lássa, elhitette magával, hogy Edgar nélkül nem tud tovább élni, s elhatározta, hogy elmegy vele bárhova, csak ne lássa többé azon ember gyülölt arczát, ki szerelmére olyan érdemetlennek bizonyúlt!

Igen, otthagyja őt, Edgar lovagiasságára bizva magát, ki tiszta szerelmével nem fog visszaélni. Megmutatja Miksának, hogy van egy ember, még pedig egy nálánál sokkal különb ember, ki azon kincsért mit ő értékelni nem tudott, odadob pályát, hirnevet, dicsőséget, egyszóval sok mindent, mit ő nem vethet a latba, miután birásukkal nem dicsekedhetik......

A szöktetés eszméje, valljuk be őszintén, soha sem jutott volna Edgar eszébe. De midőn ama bolond kis szőke fejben megfogamzott, eredetinek s főkép hizelgőnek találta és nem mondott ellent. Hisz hozzá volt ő ahhoz szokva, hogy a nők szerelmökkel üldözzék, s ha eszeágában sem volt is, mint Emma naivul képzelte, pályáját ezen pikáns kalandnak feláldozni, egy pár hónapot rá akart szánni, azon eshetőség higgadt megfontolásával, hogy Miksával meg kell majd verekednie.

Igy történt, hogy Emma ama ködös őszi estén, prémes felöltőjébe burkoltan, a vasut felé robogott.

A második csengetés elhangzott és az utasok apró podgyászukat összeszedegetve, sietve tolongnak a kijárat felé.

- Csak gyorsan kedvesem, kitűnő kupét biztosítottam, hol egyedül leszünk, - susogja gyöngéden egy feltünően érdekes arczu férfi egy mélyen elfátyolozott hölgynek, ki ideges reszketegséggel simul karjához. A sűrű fátylon keresztül is látni, mily halvány a nő arcza és mily kisírtak szemei.

E gyöngéd biztatás még növeli idegességét és a mint a kijárat felé közelednek, csaknem visszaborzad a férfitól.

A férfi arczán futó, diadalmas mosoly vonul el, s felelet helyett a nőt magával vonva, gyorsabban siet egy első osztályú kocsi felé. Már épen fel akarja oda segíteni társnőjét, midőn egy impozáns alakú, sealskin bundás úriember, tör magának utat a kijáratot még mindig betöltő tömegen keresztül és a beszállásra készülő párhoz rohan.

- Csakhogy el nem késtem! - kiáltja lelkendezve és stentorhangon. - Minden összeesküdött ellenem, nem birtam szabadulni. No de hisz tudtam hogy jó kezekben hagytam Emmát s hogy mindenesetre külön kupét fogsz nekünk reserválni. Mégis csak pompás gyerek vagy te Edgar!

Ezzel karjaiba emeli a majdnem elaléló hölgyet és felszállva, a kupéba ülteti. Majd visszafordul a szinte kővé meredt Edgarhoz.

- Au revoir édes barátom, s ha épen a Riviera mellett vinne el az utad, szivesen látunk második mézesheteink alatt. Eljösz, ugy-e?

- Mindenesetre - felel a másik gépiesen s látható igyekezettel összeszedve magát, szinte hülye mosolylyal kalapot emel. Véghetetlen zavarában észre sem veszi, mikép a vonat mozogni kezd, s a vonatvezetőnek kell őt figyelmeztetnie, hogy lépjen vissza.

Ekkor, mintha csak most jutna nevetséges helyzetének öntudatára, fejére csapja kalapját és egy elfojtott káromkodással, majdnem szaladva hagyja el a pályaudvart.

Mig Edgar reszketve a dühtől, az első bérkocsiba veti magát s azon tépelődik, hamarjában hova menekülhetne nevetséges kudarcza elől, Miksa kényelmesen helyezkedik el a kupéban és szivarra gyujtva, kedélyes bonhomiával fordul nejéhez, ki némán, mintegy álomban ül vele szemben.

- Milyen ritka szeretetreméltósággal gondoskodott rólunk az az Edgar! Ragaszkodása valóban megható, hisz folyton csak velünk foglalkozik. Tegnap este például, egyedül vagyok a kaszinó olvasótermében, midőn a mellette lévő "chambre séparée"-ban beszélgetést hallok és felismerem Edgar hangját, ki nehány pajtásának részletesen mondja el mai elutazásunk programmját. Nagy érdekkel hallgatták s nem képzelheted milyen finoman füszerezett, pikáns megjegyzésekkel szakasztották olykor félbe, mulatságos elbeszélését.

Ő az egészből csak annyit ért meg, hogy férje kijátszotta s hogy mind a mellett nyugodtabb és közönyösebb, mint valaha. Edgar nyomorult eljárásával nem is gondol.

Azután tehetetlenségének és szégyenének érzetében, indulatosan veti magát egy sarokba és keserves könyekre fakad.

Ekkor egy hatalmas kéz ragadja meg karját, olyan erővel, hogy felsikolt s egészen közel magához látja Miksának a felismerhetlenségig eltorzult arczát. Teljesen átváltozott hangon sziszegi fülébe.

Ez a durva érintés, ez a halvány, indulattól rángatódzó arcz, ez az átváltozott, sziszegő hang, egészen máskép hatnak a fiatal asszonyra, mint várható volna. Könyei hirtelen felszáradnak és arczát rózsás pir özönli el.

- Miksa, te féltékeny vagy, te szeretsz! - kiált fel ujjongva és sirva és nevetve, kitörő boldogsággal, a férfi karjaiba veti magát.

Vagy egy órai, csókkal füszerezett magyarázgatás után, a kimerült asszonyka, fejét férje vállára támasztva elaludt s Miksa szokott hidegvérével, nyugodtan néz le reá.

- Mégis csak jó - mormogja fogai között - hogy ily ügyesen mentettem meg a látszatot és le nem lőttem ezt az embert. Még azt merték volna hinni, hogy okom volt a féltékenységre.

Első bálja volt a mióta menyecske. Kis fürge lábai egy egész álló évig pihentek, ha ugyan pihenésnek lehet nevezni azt az örökös nyugtalanságot, a melyben Ella élt. Ő hires volt arról, hogy nem bir soká egy helyen maradni, s ha csak szerét tehette és asszonyi méltóságáról megfeledkezett - mi, köztünk legyen mondva, gyakran megtörtént - a közönséges lépést mindig egy pirouettel toldotta meg. Lánykorában ugyancsak kapós volt a bálokon, pedig legkevésbbé sem volt szép. De hát ki tudott volna ellentállni az ő villiszerü repülésének, mely nem volt táncz, de lebegés. Karcsu, finom alakját ugy ringatta a zene rhytmusa, mint a virágszálat a szellő, s lábainak oly természetes volt a kötött lépés, mint a költő gondolatának a kötött szó.

S ha nem tánczolt - kaczagott. Kaczagott azzal a zeneszerü, tiszta, elragadó kaczagással, mely a gyermekek és a nagyon boldog emberek sajátja. A ki őt egyszer nevetni hallotta, érezte, hogy egy olyan lénynyel áll szemben, ki nem tudja mi a szenvedés s ki az élet gondját oly kevéssé ismeri, mint a pillangó, mely virágról virágra röppen és nem gondol azzal, hogy az a nap melynek sugarában fürdik, le is fog áldozni egyszer.

A kis asszonyka megfogadta, hogy nagyon szépen fogja magát a bálban viselni; csak néhány tourt tánczol s azután oda ül az asszonyok közé s szép, komoly képeket vág, a hogy ez egy tisztességes matrónához illik.... Jaj, de Ella nyilván a czigány nélkül számitott! Megfeledkezett arról, hogy soha se tudott lábaival birni, ha a puszták barna fia egyszer rá kezdte a frisset, s hogy ilyenkor a: "szabad kérnem nagysád", ellentállhatatlan syréndalként hangzott füleiben.

S csakugyan nem telt bele egy fél óra s épp úgy megforgattatta magát mint lánykorában; fürtei elszabadulva röpködték körül pikáns arczocskáját s tánczközben mint egy boldog madár csicsergése, hangzott fel minduntalan az a kedves, elbájoló kaczagás.

Olykor helyére visszatérve, ott találja férjét, a széke mögött egy oszlophoz támaszkodva, s a magas, komoly férfi hideg arczán, gyöngéd mosoly vonul el, a mint lehajol kis nejéhez.

Majdnem atyai az a gondoskodás, melylyel vállai köré teszi beléptijét, s kezével kisimitja homlokából zilált fürteit. A kis asszonyka elégedetten néz fel reá, s óh! hogy szeretné most karját nyaka köré füzni. De a milyen elkényeztetett, akaratos kis jószág, mégis tudja, hogy az ilyet bálban tenni nem szabad, s igy csak nagyon szerelmesen néz fel reá, olyan szerelmesen, hogy a férfi felkapja fejét s arczán ismét feltünik az a fásult, hideg vonás, melyet egy perczre elűzött onnan Ella kedves enyelgése.

Polka után csárdás következik, egy hosszu, gyakran ujrázott csárdás; csárdás után keringő. Ella kézről-kézre jár; ő a bál legünnepeltebb tánczosnéja. Piczi lábai csaknem szikrákat szórnak már az őrült rohamban s nincs a ki ezt megakadályozná. Ahányszor most visszatér helyére, hiába keresi a férjét, ő a ki mindig olyan figyelmes szokott lenni, ma megmagyarázhatatlan módon eltünt.

Ella röstel utána kérdezősködni, szégyeli magát hogy egyedül hagyja, ma, első bálján, s az első perczet felhasználva, melyben azt háboritlanul teheti, elvegyül a tömeggel, s maga indul keresésére.

A másik teremben whisteznek, de férje nincs ott, hisz soha sem szokott kártyázni. Egy mellékszobában senkit se talál, az üres, s onnan egy kabinetbe akar lépni, melynek bejáratát nehéz bársony függönyök árnyalják, s melynek fehér atlasz pamlagára antik formáju függőlámpa vet rózsás világot. Ellát vonzza a derengő félhomály és nyugalom, már-már ott áll a küszöbön, midőn egyszerre ijedten visszahőköl.

A kabinet mélyén, egész exotikus viráglugas közepette, áll egy második pamlag s azon egy fiatal párt vesz észre. Illedelmes, feszes távolságban ülnek egymás mellett, mindazáltal bizonyos ösztönszerű érzés készti a visszalépésre, bár a férfiban férjére ösmer. A leány, ki mellette ül, a legszebb nő kit valaha látott. Valóságos junói alak, vállaira lebocsátott gesztenyeszín hajjal, s nagy sötét szemekkel, melyek merengően néznek maguk elé, mig az üde ajkak körül fáradt, bánatos mosoly játszik.

A fiatal asszony maga sem tudja mit tesz, midőn a függöny mögé, egy szék mellé rejtőzik, hogy észrevétlenül megfigyelhesse a párt. E mozdulat egészen ösztönszerü, nem tudna számot adni róla, s szokásos, gyermekded módjára felkaczagna, ha valaki azt állitaná - hogy féltékeny. A kételynek még árnya sem fért soha lelkéhez. Olyannyira hozzá van szokva a szeretethez, a fellegetlen boldogsághoz; húsz éves szivének zománcza még oly érintetlen, hogy a legérthetőbb czélzat is visszapattanna, tapasztalatlan ártatlanságáról.

- S lássa Endrey - mondja halk, fátyolozott hangon - én rég azt hittem, hogy végkép elfelejtett, hittem és belenyugodtam.

A leány nem vonja vissza kezét. Hosszan, szomorúan néz a férfi arczába, s igy maradnak mozdulatlanul, szó nélkül, perczekig.

Ella egész alakjában megrendül. Öntudatlanul, még semmit sem értve abból, a mit lát... de egy villamos folyam árad ki onnan a lugasból s megremegteti minden idegét, úgy hogy fuldokolva felzokog.... Félős tekintetet vet körül... Nem hallotta senki.... Aztán pillantása ismét visszatér figyelme tárgyaihoz. Még mindig mozdulatlanul ülnek egymással szemben, csakhogy vonásaik sajátságosan meglágyultak... mintha megittasodtak volna egymás nézésétől...

A fiatal asszony mereven, kiváncsian nézi férjét.... Ez a nézés nagyon fáj neki s még sem birja szemeit elforditani... néz és bámul... Ugyanazon arcz-e ez, melyet oly régen ismer; ugyanazon szemek-e ezek, melyeknek fényét mindig oly bágyadtnak, hidegnek találta; ugyanazon ajkak-e ezek, melyeket ezerszer csókolt?... Most egy ismeretlen, sóvár mosoly remeg rajtok s ettől a mosolytól Ella tagjai elzsibbadnak, feje szédül, térdei roskadoznak... A mit most érez, hirtelen, minden átmenet nélkül érez, azt soha sem érezte eddig férje iránt..... Végtelenül gyenge lesz... egész akarata elhagyja... egész lénye elolvad, elvész - ő benne. Nem látja többé azt a szép leányt mellette, nem lát semmit, egyedül csak őt látja s szemeivel mohón szivja magába átszellemült arczának minden vonását, mig keze görcsösen fogódzik a szék támlájába, hogy oda ne rohanjon s lábaihoz ne vesse magát.

Fáradtan támaszkodik a falhoz, midőn férjének hangja üti meg fülét. Feje ugy szédül, szive oly őrületesen dobog, hogy első szavai érthetetlen morajként hangzanak el előtte. Lassanként azonban mégis megérti, mit beszél; egy egész epizódot mond el életéből, melyről Ella mit sem tudott eddig, s szavai mindörökre tönkre teszik azt a rövid multat, melyben oly kimondhatlanul boldog volt.

- Értse meg Éva - mondja a férfi végre fáradt, töredezett hangon - nem lehettem háládatlan nagybátyám iránt, kinek neveltetésemet, carriéremet, mindenemet köszönhettem! Tudtam, hogy csak ugy hal meg nyugodtan, ha egyetlen leányának ki árva és vagyontalan, oltalmamat biztosítja s az ő ártatlan gyermekszivét, mely oly rajongó szerelemmel csügg rajtam, kezeim közé teszi le. Nem-et mondhattam-e, tudva, hogy ezzel azon ember leányának szivét töröm meg, ki több volt mint jóltevőm, ki atyám és igaz barátom volt?... Hisz elvégre is jó kis asszonyka - folytatja keserű nevetéssel, - s igyekszem is boldoggá tenni... Csakhogy ez persze kissé egyoldalú boldogság....

A sápadt leány mellette, e vallomásra összerezzen és még sápadtabb lesz. Kezét kiragadja a férfi kezéből és feláll.

- Elég! - mondja határozottan. - Önnek ott a helye és kötelessége, az enyém pedig szegény beteg anyám mellett van, és ha ez elhal.... akadozik s nagy szemei szomorú, révedező tekintettel néznek maguk elé.

S most egyszerre minden elhomályosul a fiatal asszony szeme előtt... Annyit még lát, hogy férje egy elfojtott kiáltással karjaiba kapja a leányt s arczát, nyakát, szenvedélyes csókokkal borítja, azután forró borzongás fut végig tagjain, a vér mind szivéhez tolul és kezei, arcza jéghidegekké válnak, s körülötte minden égni kezd... A csillárok egyes lángjai egész tűzoszlopokká lesznek, melyek mind feléje törekszenek s zúgva csap össze felette a tűztenger.

Midőn magához tér, a kabinet üres s ő még mindig a falhoz támaszkodva áll, csoda, hogy össze nem rogyott. Isszonyúan fáradt és egész testében fázik és remeg. Szivét görcs szorítja össze, melytől nem bír szabadulni... pedig oly elviselhetetlen érzés ez, melyet perczekig kiállani is gyötrelem.

Ella az ajtóhoz rohan. Félig eszméletlen, de az indulat emberfeletti erőt kölcsönöz neki. Mindjárt az ajtónál elkapja egy tánczosa. Ah! milyen jól esik neki ez az őrületes repülés! Kézről kézre megy, s bár lélekzete elakad, s arcza ólomszint ölt, az a görcsös nyomás szivében egy perczig sem hagyja nyugodni...

A halálra sebzett vadnak rohanása ez, tüskön-bokron keresztül, mig végre összerogy, hogy páráját kiadja.

- De most elég volt Ella, - mondja egyszerre mellette egy nyugodt hang, mely a milyen kedves és megszokott, most mint egy éles tőr járja át egész valóját.

Iszonyúan lankadt, de csodálatos önuralommal tartja fenn magát. Egy vad sugár villan fel szemeiben, a mint felnéz Endreyre... a körülállók észreveszik - de a férj nem. Endrey szeme addig is a mig nejével beszél, ott jár a közeli ablakmélyedésben, hol viruló narancsfák alatt, mozdulatlanul mint egy márványistennő, ül egy csodaszép barna leány.

Ella szemeivel követi férje tekintetét és a görcs szívében még elviselhetetlenebbé válik. Kis kezével olyat szorít férje karján, hogy az felsziszeg.......

Ez a sziszegés magához téríti Ellát s arcza rögtön átváltozik. A szenvedély egy pillanat alatt, tökéletes szinésznővé teszi az ártatlan gyermeket. A régi kedves mosolylyal arczán néz fel férjéhez.

A férj sokkal közönyösebb, mintsemhogy nem-et mondana. Apathiájában hozzászokott neje minden kivánságát parancsnak tekinteni, már azért is, mert Ella nem mondhat olyat, a mit megvitatásra érdemesnek találna.

Nem látja a fekete karikákat a fiatal asszony szemei körül, azt sem látja, hogy ajkai szederjesek, mint egy halottéi... Karját dereka körül fűzi és elindul vele a Coppélia-keringő ringató zenéjére.

Neki is jól esik, így tánczolva kitombolni szenvedélyét, s nem veszi észre, hogy tánczosnéja mindnehezebben támaszkodik karjára s hogy utoljára már csak viszi, ragadja magával a levegőben, mint egy élettelen terhet.....

Végre az ő lélegzete akad el, nem bírja tovább, s mig szemei mohón futnak végig a termen, hol nyilván nem találják többé azt a kit keresnek, neje karját karjába fűzi és a buffet felé vonszolja őt.

Ella a táncz alatt nagyon nyugodt lett. Fuldoklása megszünt, sőt a lélegzet is alig emeli keblét. Mig férje leülteti, egy mozdulatot tesz, mintha kis prémes gallérkáját keresné. Endrey, ki ugyis egy ürügyen töri fejét, hogy oldala mellől szabadulhasson, azonnal elindul a gallérkáért.

Alig ért azonban a buffet ajtajához, midőn egy velőtrázó sikolyt hall, s mig megfordul, már rémült kiáltások töltik be a termet.

Kezében egy kiüritett vizespoharat szorit görcsösen, s alakjának merevsége, az élettelen, nyitott szemek, a violaszin száraz ajkak, elárulják a megrémült társaságnak, mely sürü tömegben gyült a fekvő köré - hogy ez nem ájulás.

- Meghalt - szivszélhüdés! - mondja néhány pillanat mulva, a pohárra mutatva, mit a halott még mindig kezeiben tart.

És a mig Endrey kétségbeesetten borul a holttestre, egy fehérarczu, szép barna leány, térdre veti magát a tömeg között és arczát kezeibe rejtve, esküt tesz magában, hogy egy élet lemondásával fogja levezekelni azt, a mit ma este akaratlanul e halott ellen vétett.

- Mégis csak szeretném tudni, maga miért nem házasodott meg? - kérdem Marczel bácsit, ki lassan fel alá járt a boudoirban, mig a salonban élénken csevegtek és még élénkebben tarokkoztak.

Marczel bácsi megállt előttem és mosolyogva, lassan eregette a füstöt félnyitott szájából, melynek még mindig ép fogsorai, vakitón csillogtak ki az őszbecsavarodott bajusz alól.

- Miért? Hja lelkem, mert egy ideálom sem állta meg a pezsgő-próbát - felelé szokott vontatott, indolens hangján, és tovább folytatta sétáját.

- A pezsgő-próbát! Hát ez micsoda próba? - kérdém nevetve. - Kifogás, légből kapott üres kifogás, melylyel inquisitori szeszélyem elől ki akar térni. De ez egyszer nem sikerül. Megfogadtam és... ce que femme veut Dieu le veut!... hogy ma este nyomára jövök annak, egy ilyen érdekes, szeretetreméltó, ellentállhatatlanúl kiálhatatlan és azonfelül jómódú ember mint maga, hogy maradhatott agglegény.

- Becsületszavamra, úgy volt mint az elébb mondtam, - szólt ünnepélyesen mellére téve kezét - ha nem hiszi, elmondom hogy történt.

- De nem ültet fel, nem gondol ki valami bolondos történetet, csakhogy megszabaduljon kiváncsiságomtól?

- Maga kis skeptikus. Jól van, hát esküszöm, azon szerencsés szerencsétlenségre, vagy szerencsétlen szerencsére, melynél fogva egy leány sem tudott végkép hálójába keriteni, hogy minden szó a mit mondani fogok, olyan igaz, mint a szentirás.

- Huh milyen ünnepélyes eskü! főkép ha az ember tudja, hogy Marczel bácsi körülbelül úgy hisz a szentirásban, mint én a férfihűségben. De azért csak beszéljen, majd kiszedem én magamnak valahogy az igazságot a maga szatirikus rhapsodiáiból.

- De ha mondom, hogy ez egyszer nem fogok improvizálni, hanem szent igazat beszélek, olyan igazat, a milyen igaz, hogy Leontine a legszebb leány volt kivel életemben találkoztam. Egészen az én izlésem - mindenek előtt magas...

- Ha mindig szavamba vág, semmit sem fog megtudni kicsi húgom, - felel Marczel bácsi kedvetlenül, - különben legyen, tegyük úgy, hogy egészen akkori izlésem, - maga még akkor rövid ruhát viselt s igy nem apprehendálhat - magas, nyúlánk, a legszebb szoborszerű termettel és olyan nyakkal!.... A milói Vénus hozzá képest valóságos fatuskó, már azért is, mert nincsenek karjai, mig Leontine karjai még szebbek voltak mint a nyaka... Hát még az arcz! Az a nemes, bájos Madonna-arcz, a nagy ábrándos kék szemekkel és gyermekded ajkakkal, melyeknek ártatlan kifejezéseért "Szeraf"-nak keresztelte őt el a fiatalság!

- S csakugyan volt valami angyali, érintetlen, meghatóan ártatlan Leontine megjelenésében, mely engem, a nagyvilág raffinement-jaival jóllakott világfit, teljesen megbabonázott... Ábrándossá, rajongóvá lettem, mint egy tizenhét éves fiú, ki első ideálja előtt nem meri elárulni szerelmét, félve, hogy ez a tulvilági lény szárnyra kél és elröpül, földi szenvedélyének profán érintése elől.

- És aztán, az a háziasság, az a szorgalom, az a bájos, keresetlen szendeség!

- Egy bizalmas perczben bevallotta nekem, mennyire gyülöli a társaságot, a nagy világ zaját és felületességét; bevallotta, hogy egyetlen vágya egy szerény, csendes otthonnak boldogitó nemtője lehetni! Ha délutánonként meglátogattam, mindig kézimunkával volt elfoglalva, kis nővéreinek ruhákat varrt, vagy pedig a szegényeknek készitett meleg öltönyt s valahányszor igy elfoglalva láttam, eszembe jutott Penelope, Cornélia, az ó-kor valamennyi eszményi nőalakja, melyek a milyen istenien szépek voltak, a női erények mintaképei gyanánt szerepeltek! Mindennap hálát adtam istennek, hogy egy ilyen kincset találtam, és százszor megkértem volna, ha biztosabb lettem volna viszontszerelméről.

- De ezen szűziesen tiszta arczról semmit sem birtam leolvasni s ha olykor képzeltem is hogy melegebben, gyöngédebben pillant reám, még sem mertem nyilatkozni, félve, hogy elriasztom, megijesztem.... Egy szóra vártam, melylyel némikép elárulja vonzalmát, ébredő szivének egy jelére, melyhez vallomásomat füzhetem, midőn, ezen gyötrő bizonytalanságom közepette, farsang elején egy nagy estélyen találkoztunk.

- Tudva Leontine milyen vonakodva jött el e zajos mulatságba és látva, milyen hideg közönynyel bánik a fiatal emberekkel, kik örömest körülrajongták volna, egész estémet neki szenteltem. El nem mozdultam oldala mellől és kimondhatatlan gyönyörrel hasonlitottam össze ezt a bájos, szende jelenséget, egyszerü, keresetlen öltözetében, a felpiperézett, kaczér asszonyokkal, és feltünő, öntudatos fellépésü leányokkal körülöttünk. Souperhoz is én vezettem és egy kis sarokasztalka mellett foglaltunk helyet, egyedül, fejeinket összedugva, édesen csevegve, mint két boldog szerelmes.

- Vidám zaj volt a teremben, egész kis bachanal. A pezsgő csak ugy folyt s bár én soha sem nyulok hozzá, bőven töltögettem belőle Leontinnak, ki mint minden asszony, szerette az édes bort. Elragadtatva néztem mint pirul fehér arcza az illatos nedvtől, és tán - legalább ugy képzeltem, - az én tekintetemtől; hogy ragyognak fel ábrándos szemei a társalgás hevében; - egy kézszoritást koczkáztattam, az visszonozva lőn; bátrabb, ékesszólóbb kezdtem lenni, vallomásom ajkamon lebegett.... midőn a Szeraf egyszerre eltolta tányérját és egy fesztelen, nála egészen szokatlan mozdulattal hátravetve magát székében, felkiáltott:

- "Pompás egy pezsgő, soha sem ittam jobbat! S ez az egész mulatság is milyen fesch! Lássa Marczel, ez nekem való élet, ez a zaj, ez a vigság, ez a fényüzés, ez a pompa!"

- A szó ajkamon akad - kővé meredten bámulok szép vis-a vis-mra, ki mintha egyszerre kicserélték volna, csöppet sem hasonlit többet a Szerafhoz.

- "Haha, milyen képet vág Marczel, mintha kisértetet látna. Hát van abban valami, ha egy szép leány szereti a vig életet. Nézzen meg jól - s azzal egy kaczér pillantással végig nézett királynői alakján - apáczának teremtett engem az Uristen, igy, jó kedvében?"

- De - rebegtem, mindjobban elképedve, - csak az imént mondta, mily rosszul esik ez a zaj, ez a vigság, mennyivel boldogabb otthon, testvéreivel, a csendes házikörben.

- "Mondtam? hogy ne mondtam volna, - felel a Szeraf vállat vonva, - hisz mama mindennap huszonötször ismétli, hogy sohse kapok férjet, ha elárulom mennyire szeretem a gyémántokat, szép lovakat és mulatságot, s igy engedelmes leány létemre, maga előtt az ellenkező extrembe csaptam át. Mert maga jó parthie, ugy-e?" - folytatá, egy bizalmas fejbólintással szemem közé nézve s felém tolva poharát.

- Én gépiesen töltögetek neki, ő fenékig üriti a poharat és kezeibe csap.

- "Oh be jó volt, oh be pompás! Ha a maga felesége leszek, mindennap champagnit iszunk és azután milyen házat viszünk, milyen soiréekat adunk! Az egész arisztokratia hozzánk fog járni, mert a mama mondta, hogy a maga mamája báróné volt és ennek a révén...."

- De Leontine nagysád, - feleltem végre, meglepetésemből felocsudva - nem ezerszer mondtam-e önnek, hogy rangirozni akarom magamat ha megházasodom, hogy csöndes falusi életet akarok élni, szük családi körben, a mint az izlésemnek megfelel? És ön ugy tett, mintha rá akarna állni.

- "Hogyne, persze. Mindenre rá kell állni, ha az ember jó parthiet akar csinálni. Hanem aztán - és a Szeraf a legbájosabb szemtelenséggel orrom alá tartá fehér kezeit, egy kecses mozdulattal jelezvén, hogy fog majd később az ujja köré tekerni. - Már annyi idős és még sem tudja, hogy a férj csak eszköz."

- "Hát az minden leánynál más. Mama azt állítja, hogy nekem nincs temperamentumom... mintha mi azt, ha van is, a mamáink orrához kötnők... s ennél fogva rossz czélra nem fogom magát felhasználni. Igaza van mamának. Olyan ambitiózus vagyok, hogy fedhetetlen asszony leszek, mert fájdalom, csak így csinálhat magának az ember positiót, ha nem mágnásnő, vagy egy pénzt kölcsönző milliomos felesége... a kik nem szorultak az ilyen önmegtagadásra..."

- S ön ezt az önmegtagadást, csak positiója kedvéért gyakorolná... Hát irántam való szerelme, ha egyszer nőm lesz?

- "Mikor mondtam én magának, hogy szeretem? Nem hiszem, hogy szeretni tudok, de ha tudnék is, nem egy olyan blazirt, kiélt ember volna az izlésem. A nyáron Görzben voltunk és egy csomó marineur udvarolt nekem. Azok aztán a chic emberek, azokban van tüz, merészség, szenvedély. Az egész esztendőt a tengeren töltik s ha egyszer szárazra jutnak, annyira el vannak ragadtatva az asszonyoktól, hogy az embert tökéletesen kiforgatják valójából. Jaj milyen jól mulattam!"

- De már akkor felállunk. Én visszavezetem a salonba és leültetem. Azután szót sem szólva, engedelmet sem kérve, fogom a kalapomat és megyek. Másnap korán reggel utban voltam hazafelé s úgy utaztam el, hogy hat évig nem látott a pesti társaság.

- Nos, és ez mit bizonyít? Talán csak nem azt akarja ezzel az épületes történettel kimutatni, hogy igaza volt, midőn meg nem házasodott? Hála istennek, nem minden leány Szeraf.

- Kivétel - haha! Tudja hugocskám, hogy ama végzetes est óta legkedvesebb sportom: az asszonyok és leányok megpezsgőztetése. Szavamra mondom, még egyszer sem történt, hogy ezen próba következtében nem jutottam valami olyan hibájuk vagy legalább olyan gyengeségök nyomára, mit feleségemben kifogásoltam volna.

- Csitt! - mondom, szájára téve kezemet s a salonra mutatva, hol a tarokkozók épen felálltak, - tartsa titokban veszedelmes felfedezését, mert ha sokan megtudják és a maga csele követőkre talál.... attól tartok, hogy kihal a világ....

Hedvig épen le akarta oldani csolnakát lánczáról, midőn a holdfényben egyszerre egy fekete alakot látott szaladva közeledni, ki kalapjával integetett. Azt a fiatal münchenit ismerte fel az alakban, ki rendesen szomszédja volt az asztalnál, s ki pár nappal ezelőtt egy krajnai kirándulásra indult. Boszankodva, hogy az épen holdfény-sétáját zavarja meg, meglehetős durczás arczczal várta be a fiatal embert, ki végre lihegve ért eléje és egy csomó harangalaku virágot nyomott markába.

- Lássa, - kiáltá lelkendezve, - ennyit találtam abból a virágból, a mit az az ügyetlen, álomlátó "Minnesänger", még az ördög segélyével is hiába keresett. Lábaihoz teszem le a boldogság virágait, melyek olyan kékek, olyan kékek, mint az ön.....

Azonban eszébe jutva, hogy Hedvignek történetesen macskaszeme van, egyszerre csak fennakadt.

- Mint az én harisnyáim, - egészité ki a leány szárazan. - Köszönöm - és milyen frissek! - folytatá, csakhogy valamit mondjon.

A "boldogság kék virágai", melyeket egy köpczös, egészséges képü uri ember Selterviz palaczkban hozott le a vadregényes Hermagor meredekeiről, tán elbájoltak volna más halandó hölgyeket. Hedviget azonban a festői holdfény-staffage daczára, sem hatotta meg table d'hôte-lovagjának hőstette, sőt rendkivüli megkönnyebbülésére szolgált, midőn az fáradság ürügye alatt, mely különben meg is látszott rajta, elbucsuzott tőle hogy hálósapkáját feltegye, mely bizonyára jobban illett hozzá mint az a dicsfény, mit a hold zsemlyeszőke fürtei köré szőtt.

A leány ismét egyedül maradt a holdsütötte tóparton, a virágokkal kezeiben, melyek, midőn a müncheninek prózai alakja a távolban eltünt, mégis némileg érdekelni kezdték.

Hermagorról, Krajna e szép, vadregényes tájáról beszéli a monda, hogy sziklás bérczein nő a boldogság virága, az a mesés virág, melyről a német mesterdalnokok regélnek és melynek keresésére indult Heinrich von Ofterdingen kobozzal egyik, karddal másik kezében. Maga a sátán volt vezetője - de a csodás virág, melynek kelyhében nyugszik az ember legfőbb vágyainak teljesülése, az ő számára is csak álom maradt és ábránd. Ő lett a mesterdalnokok Byronja és dalaiban sir és zokog az a névtelen epedés és ki nem elégitett vágy, melyről közönséges emberek oly kevéssé birnak fogalommal, hogy magát a varázsos kék virágot vélik feltalálni, midőn egy csokor gencziánát szakasztanak egy meredek sziklafalon.

Mert gencziánákból állt az a csokor, mely Hedvig ölében feküdt, a mint künn himbálózott az ezüstfényben uszó tavon és midőn álmodozó mosolylyal letekintett reájuk, arra gondolt: mily könnyen válhattak volna e virágok az ő számára a német rege varázsos virágaivá, ha egy más, egy kedves kéz szakitotta volna azokat. S a virágokról szeme a ragyogó mélységre tévedt, melyből ezer meg ezer fénylő szempár vágyva tekint más ezer meg ezer fénylő szempárra odafönn, onnan pedig fáradtan szegződött a partra, melynek villái és házikói a kisérteties fényben, mind sajátságosabb, fantasztikusabb alakot kezdtek ölteni.

Festői lovagvárakká váltak, meredek sziklafalakra épitett bástyákkal és csipkézetes diszü tornyokkal, melyeknek vadszőlővel benőtt erkélyein fehérruhás nőalakok tüntek fel. Öveiken csillogott a drágakő, hosszan lelógó haj fonataikba gyöngy és gyémánt volt füzve, szemeikben méla ábránd, ajkaikon szerelmes, igéző mosoly, a mint letekintenek a ragyogó vértekben küzködő lovagokra, a czimerekkel és lobogókkal ékitett köröndben. Távolabb, mintha maga a Wartburg omladozó falait látná, puszta termeivel, magányos bástyáival, melyeknek fokán egy sötét alak áll, annak az alakja, ki már a középkorban elénekelte azt, a mit későbbi költő-nemzedékek csak variáltak:

Az alak int neki. Arcza idegen, de mégis ismerős, szeme azt a nyelvet beszéli, melyet ugy tanult meg, hogy soha nem felejti el többé. És e szemek ékesszóló, parancsoló pillantása hívja, vonzza maga után, fel a vár omladozó lépcsőin, tekervényes kertjeibe, melyekben egykor dalnokok hangja szólt, madárdal helyett. De nem is egykor, most e perczben, mintha felelevenednék a rég elhangzott zene alvó visszhangja és ujra szólna az ujjongó tavaszi dal, az epedő szerelmes ének. A tekervényes, mohval benőtt utak megnépesülnek és himezett ruhás, bársony föveges nyulánk alakok jelennek meg Hedvig előtt. Mind ifju, mind szép, mind kobozt tart kezében és mind virággal kinálja meg a leányt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Az egyik rózsát nyujt neki és megénekli a szerelmi kéjt, a másik narancsvirágból koszorut fon és két szív örök egyesülésének örömét zengi, egy szép ifju leveszi fövegéről sötétvörös szegfüjét és fülébe súg egy édes dalt, tiltott boldogságról, melyről álmodni sem mert eddig.... mindenünnen dal, virág, illat veszi körül, megigézve, csodahálóba fonva meglepett szívét....

S nem bír menekülni, pedig menekülni szeretne, ki e mesés tömkelegből, mely idegeit felizgatja, de szivét oly hidegen hagyja, ki és vissza a magányos várfokra, hol az a sötét alak áll, néma ajkakkal, üres kézzel, de melynek szeme édesebben szól az édes dalnál, mig ujja a távolba mutat, hol egy holdfénybe burkolt sziklacsúcson, magányosan ringatózik egy nagy égkék virág.

Hedvig szivét egyszerre végtelen, ellenállhatatlan vágy tölti el a virág után és szalad, rohan ki a varázskertből, le az omladozó lépcsőkön az éjjeli harmattól ázó országútra.... Letün a hold és megvirrad . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A virradat hidege átjárja egész valóját, ruhái nedvesen csüggnek le róla, czipőjét szaggatja az ut köve és tövise,... de ő csak megy tovább, arra, merre a sötét alak a várfokon mutat, a sziklás bércz felé, hol a kék virág virul. Nem érzi a felkelő nap melegét, sem a dél epesztő hőségét, mely a mind meredekebbé váló utakat égő, tikkasztó lángba boritja, csak megy, vonszolja magát feljebb, mindig feljebb, mig elaléló tekintete sóváran függ az égkék szirmokon. Érzi, hogy el kell érnie a virágot ha mindjárt belehal; érzi, hogy kezében tartani, illatát beszivni, tekintetét kelyhébe mélyeszteni - annyi lesz, mint elérni azt a boldogságot, melyet más halandó ember nem ismer és a költő is csak álmodik!

Még egy hegy előtte és most még egy sziklafal; vérző lábakkal vonszolja magát odább, agya ég, lélekzete eláll, mig közelebb és közelebbről mosolyognak reá az égkék szirmok, mint egy hivó, igéző, szerelmetes szempár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

És most csakugyan fenn van, még csak egy lépés és a virág el van érve, - de e lépést nem teheti többé. Előtte mély, irtózatos örvény tátong és mellette két oldalt hajmeresztő ut vonul lefelé, mit izzó fénybe burkol a déli nap kegyetlen sugára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

De ha az örvényt át nem lépheti is, átér rajta keze, mit reszketve a sóvár vágytól, a vad, végtelen gyönyörtől kinyujt a virág felé.... Már csaknem megragadta... már érinteni véli nyulánk szárát és édes illatának szelid csókját érzi arczán... ekkor a virág kiterjeszti égkék pilleszárnyát - és felszáll az égbe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Hedvig szivét éles fájdalom hasitja át, kiáltani akar, de nem bir, futni szeretne, de lábai mintha odanőttek volna a puszta sziklafalhoz és a mig igy küzködik szivének kétségbeesett viharával, egyszerre zengzetes, keserü kaczagás üti meg fülét és ismét maga előtt látja a magányos várfokot és rajta a sötét alakot, mely kiterjesztett kezével a tátongó örvényre, a hosszu, meredek, reménytelen utra mutat előtte... És most, mintha inogni kezdene alatta a talaj, szédülve támasz után kapkod a levegőben, és mig tovább hangzik a halk, a keserü kaczagás, a tátongó mélység előtte lassanként átváltozik holdsütötte, ezüstcsillámos habbá, melyen lassu, egyforma mozgással ringatózik csónaka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Másnap reggelinél, a fiatal müncheni ékesszóló leirását adja azon veszélyeknek, melyeket kiállott, midőn Hedvig számára a boldogság kék virágaira vadászott Hermagor meredekein. S mig a leány szórakozott mosolylyal dicséri hőstetteit, esze a mesés vidéken jár, mit a mult éjjel átzarándokolt, vérző lábakkal, de reménytelt szivvel, hogy elérje azt a virágot - melynek szárnya nő, ha leakarjuk szakitani.

Varga Pali ökölbe szorított keze görcsösen nehezedik az asztalra, mig nyilt, jóságos vonású arcza sötét, komor, szinte fenyegető kifejezést ölt és szemeiben baljóslatu fény lobog fel.

Vasárnap volt mint ma, és itt, ugyanebben a szobában, két szőke-fürtös, eleven gyermek játszadozott térdei körül, csicsergő édes hangon szólva hozzá, majd meg ölébe kapaszkodva és puha, meleg karjait nyaka köré fűzve. Ő dajkálta őket akkor délután, ő vigyázott reájuk, várva édes anyjukat, ki vásárfiáért ment el, és még mindig nem jött haza. Alkonyodni kezdett, épen ugy mint mostan; odakünn kigyultak a csillagok, épen ugy mint mostan; csak itt a szobában, nem volt ilyen halottias, kisérteties csend. A két kis gyermek soká csicsergett, de csicsergésük utoljára zokogássá vált. Hiába csititgatta őket, hiába mesélt nekik aranyos meséket, ők az anyjuk után sírtak, csak arra vágytak, még ha vásárfia nélkül jönne is vissza.

A férfi összeborzad. Kegyetlen hűséggel tér vissza emlékébe az az iszonyu, átbolyongott éjszaka, midőn fedetlen fővel, pihegő, kékülő ajkakkal, hideg verítékkel homlokán tévelygett a főváros utczáin, minden boltba, minden mulatóhelybe betekintve, minden kocsi után futva; órákat töltve a vasuti állomásokon, majd meg kétségbeesetten minden nőalak, minden vigságról visszatérő pár után rohanva, keresve, mindhiába, mind nehezebbé, mind reménytelenebbé váló szívvel keresve azt a szeretett alakot, mely igy szó nélkül, búcsu nélkül, tünt el gyermekeinek bölcsője mellől.

Reggel volt, midőn hazavetődött. A két kis gyermek aludt s mellettök egy jószívű szomszédnő ült, ki tegnap este ráállt, hogy gondjukat viselje, mig ő feleségének keresésére indul. Midőn belép, az asszony ráemeli szemeit és Varga Pali azonnal látja, hogy mindent tud. Hja, az a szép fiatal ur odaát a sarokházban! Régen tudják, hogy a Katalin után jár, de azért senki sem gondolt semmi rosszat, a Katalin mindig olyan tisztességes volt. S most mégis csak vele ment el. A Pista gyerek, ki az úr után kivitte a podgyászt a vasutra, együtt látta őket - azonnal ráismert az ifiasszonyra, fehér-piros orczájáról, mely a fátylon keresztül is csakugy ragyogott a szépségtől.

Varga Pali mélyen, keservesen felsóhajt. Hogy orditott akkor dühében, hogy sirt és káromkodott, ő, a ki eddig nem is tudta mi a bánat. Reggeltől estig dalolva dolgozott kőfaragó-mühelyében s este dalolva jött haza szép, tiszta otthonába, mit az a szépséges piros arczu menyecske egész mennyországgá varázsolt át számára. S mikor aztán még az a két szőke angyal is lejött hozzájuk az égből, Varga Pali elbámult volna, ha valaki azt találja mondani, hogy a király aranykoronástul, ő nálánál boldogabb ember.

Két gyenge nőkéz rombolta le egész világát és taszitotta ki a sötét, reménytelen ürbe. Mert csakhamar ür, iszonyu, félelmetes ür lett körülötte. A két kis gyermek elbetegesedett s nem volt anyjuk, a ki gondozza őket. Ő hiába ápolgatta őket, hiába virasztott mellettök - előbb az egyik, azután a másik mosolyogva szállt vissza az égbe, nem hagyva egyebet árva atyjára, hideg, merev kis testénél - s még ezt is visszakövetelte a föld.

A férfi lehajol és kiterjeszti kezét. Olyan mozdulatot tesz, mintha két gyermekfejet simogatna, azután bátortalanul bocsájtja le kezeit oldalánál.

S bekövetkezett az az idő, midőn hirét vette, hogy az anyjuk is meghalt. Ez tán legkeservesebb emléke. Most is fejéhez kap, mint az őrült, ha reá gondol. Felesége meghalt szégyenben, nyomorban, elhagyatva, megvetve azon ember által, kiért szenvedélyének vakságában, feláldozta mindenét. Meghalt, az ő bocsánatát kérve. - Bocsánatát! - Megbocsájtott, azon borzasztó esküt téve magában, hogy megboszulja összetiport ifju életét, megboszulja azt a négy örökre lezárt gyermekszemet, mely arra volt hivatva, hogy még számos esztendőn át lássa a ragyogó napfényt és e földnek mosolygó szépségét. A boszu reménye tartotta benne eddig is a lelket, ő benne, a ki semmiben sem talált vigasztalást. Reá nézve nem léteztek társainak durva örömei és a zöld szemü varázsló, mely feledést töltöget az ő fajtájabeli embereknek, csak undort ébresztett lelkében és soha sem szennyezte be ajkát.

De tisztább volt-e az a mámor, mely lelkét fogva tartja, mióta halált esküdött élete megrablójának?

A férfi felugrik és sötéten, majdnem félősen néz körül, mig egy hosszu, éles kést huz ki kabátja alól. A kés láttára arcza iszonyuan eltorzul és a mint fogait csikorgatja, szinte látni, mint ébred fel benne a vadállat. Vagy egy hete hogy megtudta, mikép az a kit keres ismét Pesten van, nejével és két gyermekével s megtudta azt is, hogy egy nagy épitkezési vállalatnak főnöke. Este hét órakor szokta hivatalát elhagyni... ezt már személyesen leste ki, fél napokig ott lebzselve a hivatal ablakai alatt.... S most alig várja azt az órát, alig várja a perczet, midőn árvákká teheti annak az embernek a gyermekeit, ki öt év előtt árvákká tette az övéit, azt az órát, midőn megbánás, vezeklés nélkül oda küldheti őt, a hova fekete lelke rég való - a pokol legmélyére!

Az az ember ma fog bünhődni vétkeiért. Ma fogja vére pirosra festeni a havat körülötte, még ha neki aztán saját vérével kell is megfizetnie, a boszu isteni gyönyörét. De bánja is ő - minek éljen?.... Körülnéz a tág, üres szobában, és hangosan, keserüen felkaczag. Igen, minek éljen, kinek éljen? Annak a két kis sirnak odakünn, mit ma teletüzött friss, illatos fenyőágakkal?

Varga Pali ismét magához dugja a kést és mind komorabbá, merevebbé váló arczczal, gombolja reá vastag, hosszuszőrü kabátját. Még egyszer körülnéz a homályos szobában, mit csak az átellenben, az utczán pislogó légszeszlámpa világit meg. Vissza fog-e még jönni ide, meglátja-e még ezt a békés fészket, melyhez annyi emlék, annyi bánat füzi - őt - a gyilkost?

Varga Pali összeborzad - de a másik perczben mintha megelevenednék a sötét, magányos szoba és valaki fülébe sugná ezt a három szót:

A férfi szivéhez kap és keblén érezve a kés keménységét, elégedetten bólintgat fejével.

Aztán lassan, óvatosan kinyitja az ajtót, maga után zárja azt és gyors, nehéz léptekkel távozik. De korántsem a falak mellett oson el, mint valami gonosztevő; biztosan, emelt fővel halad át a külváros szennyes utczáin, az uriasabb negyedek felé, melyekben sürög-forog a finom öltözetü, vásárló tömeg, mitsem gondolva az állig begombolt, magányos alakkal, mely végre egy szük utczában áll meg, villogó szemekkel pillantva fel, egy magas ház első emeletének világitott ablaksorára.

Nagy, diszes hivatal van ottan s onnan, az utcza tulsó feléről tisztán kivehetők az iróasztalok felső részei, a reájuk hajló férfialakok fejeivel együtt. Varga Pali szinte remegve, feszülten kisér szemmel egy bizonyos ablakot, mely mellett nemsokára egy zömök férfialak vonul el. Akkor megkönnyebbülten felsóhajt. Itt van!... el nem kerülheti...

Kihuzza az óráját... igen, egy félóra mulva már biztosan lejön.... Még egy egész félóra! Varga Pali ökölbe szoritja kezeit és indulatosan toppant lábával. A mit évek óta oly türelmesen várt és lesett, azt alig birja még egy félóráig várni. A mint a zömök alak árnyát megpillantja, olyan vérszomj, oly kegyetlen düh fogja el, hogy akár felrohanna a lépcsőn és nyomban, ott, társai között, szurná át azt az álnok, gyülölt szivet, mely életét tönkretette. Fogait csikorgatja és a falhoz kell támaszkodnia, mert szédül és szemei előtt vérvörös felleg vonul el. Kabátja alá nyuló keze szinte vad gyönyörrel ragadja meg a kés markolatát, azután dédelgető kéjjel vonul végig a jéghideg aczélon....

Valami felrázza rettentő mámorából - egy kéz - igen - egy kéz, mely kabátját meghuzza.

Varga Pali iszonyuan összerezzen s vére megfagy ereiben. Egy vad, indulatos mozdulattal fordul meg, mig keze még görcsösebben fogja a kés markolatát kabátja alatt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ekkor maga előtt, a hóban állva, egy parányi, alig öltözött, didergő leányalakot pillant meg, arczába lógó fürtös szőke hajjal és nagy, égkék szemekkel, melyek kérve, esdve néznek fel reá.

Varga Pali ugy bámul a gyermekre, mintha kisértetet látna, de minden mostani vadsága daczára, arcza egyike azoknak, melyeket gyermekek és kutyák egyaránt szeretnek. Az a parányi jószág mellette sem ijed meg tőle, hanem vékony kendőcskéjét, mely meztelen vállait takarja, jobban összevonva bizalmasan megszólal:

Varga Pali megrázkódik. Ez az édes, kérő gyermekhang olyan varázszsal vonul be fülein át szivébe, hogy szinte fájdalmas gyönyört érez. Egy perczig teljesen elfeledi véres szándékát és leguggol a gyermek mellé a hóba.

A kis leány szomoruan rázza meg fürtös fejét és a kis didergő száj még jobban kezd remegni, az elfojtott sirástól.

- Mamát elvitték a fekete emberek, mert egészen hideg lett és nem akart többé beszélni - elszaladtam, mert féltem tőlük - azután éhes vagyok - olyan régóta - a mióta mama nem adott enni... neki sem volt, azért nem adott...

A férfi nem tudja mit beszél a gyermek, csak hangját lesi, csak piczi alakját nézi, melyhez nem mer hozzányulni... Nem mer?... Miért nem mer...

Homlokához kap, felugrik, s vad, ijedt szemmel bámul fel az ablakra. Hátha elmulasztotta a várva várt perczet - hátha egyetlen megmaradt reménye a földön: a véres, kegyetlen boszu kisiklott kezéből, mig egy koldusgyerekkel vesződött? - De épen most vonul el ismét az ablak mellett ama gyülölt zömök alak árnya. Türelmetlenül toppant lábával és mind feszültebben, mind vadabbá, ingerültebbé váló szemmel nézi azt az ablakot odafönn. Mikor fog már lejönni?! - Már századszor kérdezte magától, s szinte érzi, hogy esze megbomlik, ereje nem képes többé féken tartani kitörő indulatát, midőn egy apró, hideg kis kéz csuszik érdes markába és ujra megszólal az az édes ezüstcsengésü angyalhang, mintha vissza akarná csábitani lelkét a pokol kapujától, a hol kopogtat.

A hang remeg és tele van elfojtott könyekkel. Varga Pali megfordul, lenéz a kis kérőre - és nem bir ellentállni. Mint egy varázsütésre nyugszik le a vihar bensejében - és ujra megfeledkezik iszonyu tervéről.

Lehajol és a gyermeket ölébe véve egy közellévő kávémérésbe viszi. Azonban alig ért oda, midőn már ujra kikapja óráját - még tiz percze van - de hátha ő addig elmegy, hátha elmulasztja egyetlen életczélját! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy lépést tesz vissza az ajtó felé, de a gyermek, kinek eddig már meleg kávét hoztak, nem bocsájtja el kabátját, nem akar inni, mig mellé nem ül. És Varga Pali leül... Valahányszor belenéz e kérő, esdő kék szemekbe, valahányszor hallja ezt az édes, ezüstcsengésü hangot, elhagyja emlékezete és elfelejt - mit? -

De a kis leány addig már lecsuszott a székről, utána szalad és térdeit karjaival átölelve:

Az óra reszket a férfi kezében.... Egy pillantást vet ki az utczára, azután vissza a kis könyező gyermekarczra, mely mintha perczről-perczre kedvesebbé, ismerősebbé válnék; a szőke fürtökre, melyek hasonlóak azokhoz, melyekkel egykor oly boldogan játszott . . . . . . . . . . . . . . . . .

S egyszerre csodálatos átalakulás történik bensejében; iszonyat, leirhatatlan iszonyat fogja el önmaga és azon tett előtt, mit el akar követni és mint a vizbe fuló, ki egy fűszálba kapaszkodik hogy megmentse életét, egy elfojtott kiáltással ölébe kapja a gyermeket s kirohan vele a boltból, végig a hófedett utczákon, egy pillantást sem vetve többé a világított ablakra - melyben e perczben elalszik a fény.

Egy óra mulva, Varga Pali a földön ül a szobájában és csendes mosolylyal hallgatja a kis szőkefürtös leányka vidám csevegését. Dióval, mogyoróval játszanak s megesik, hogy Pali bácsi egy-egy diót fel is bontogat a kis leánynak, még pedig egy nagy, éles késsel mit kabátja alól vett elő.

A ki vágyakozik sóhajt; a ki vágyát elérte ásit; a ki nem vágyakozik semmire, alszik. A három állapot közül minden kinja mellett, a legelső tán mégis a legirigylendőbb.

A férfi a szerelemben olyan mint a gyermek, ki a játék után sír mit anyja elzár előle. De ha megkapja, összetöri és ha összetörte - megveti.

Csak egy módja van annak, hogy egy gondolkozó ember megelégedett lehessen - el kell felejtenie azt a szót: "Miért?"

Az emberiség nagy szellemei mind az igazságot keresik és elfelejtik: hogy mióta a világ áll - csak illuziók boldogították az embereket.

Azt állítják: a szerencsétlenség a barátság próbaköve. Pedig inkább a szerencse az. Mert a szerencsétlenség csak hamis barátoktól szabadít meg bennünket, mig szerencsénk ellen még legjobb barátaink is fellázadnak.

A férfiaknak felsőbbségük érzete és éreztetése olyan életszükség, hogy szinte jól esik nekik, ha valami megbocsájtani valót találnak azon nő életében, a kit szeretnek. Ez azon tartós ragaszkodás titka, mit némely ledér nő, a legtisztességesebb ember szivében ébreszteni képes.

Vannak nők kiknek erénye számitás, mások kiknek erénye véralkat, meg mások kiknek erénye meggyőződés eredménye. A három között csak a legutolsó érdem és az is csak akkor, ha a szenvedély próbatüzén ment keresztül.

A föltétlen női erényre nincs kritérium. Soha sem tudjuk, hányat buktattak el a körülmények, sem azt, hányan álltak volna ellent hasonló körülmények között.

A nők nem ismernek abszolut őszt. Náluk az első meleg fuvalomra itt a másodvirágzás, és az ákáczok illatoznak és a pacsirták zengenek - ép úgy, mint husz évvel ezelőtt.

A nő rizsporral tölti be ránczait és ezalatt örök tavaszról ábrándozik.

A férfiaknál a hiuság ép oly szenvedélyes és féltékeny, mint a szerelem.

Egy férfi életnézletéből egész biztossággal következtethetjük: milyen lehetett az a nő, ki a legnagyobb, vagy épen döntő befolyást gyakorolta életére.

A prüderia spanyolfal, mely mögött sok minden történik, mit a prüderia megró.

A férfi két nő között rendesen azt fogja inkább szeretni - a ki ezt kevésbbé érdemli meg.

Szegény asszonyok! Ha "nem"-et mondanak, a teremtés urai kijelentik, hogy szivtelenek vagy gyávák; ha "igen"-t mondanak, vállat vonnak és azt találják - hogy gyengék.

A mely szerelem nem bir szárnyakkal mint az angyalok - hüllővé vál, mely a porban csuszik.

A szerelem fejti meg azt a problémát: mint lehet pazarlás mellett meggazdagodni.

A szerelem szenvedés, mely felér a boldogsággal; nyomorúság, mely dúsabb a dúsgazdagságnál és kárhozat, melyért érdemesnek találjuk odadobni magát a mennybeli üdvösséget.

Minden ifju szív a mesebeli "Csipkerózsa", mely a szép királyfi csókjára életre ébred. De jaj a Csipkerózsának, ha a szép királyfi - szinpadi herczegnek bizonyúl.

Egy összetört nősziv! Mily gyakran hasonlit a szőlőhöz, mely összezúzva, a legédesebb italt nyujtja.

A boldogság főföltétele a megelégedés. Minden haladás csirája az elégedetlenség. S az emberiség e két ellentét között hányódik évezredek óta. Ebben rejlik minden küzdelmének nyitja.

A szaporaság magában véve mit sem számithat egy iró értékének meghatározásában. Ezer meg ezer tengeri nyúl nem ér fel - egyetlen egy oroszlánkölyökkel.

Egy szellemes asszonynak igen sok szivvel kell birnia, hogy szellemét megbocsássák neki, viszont egy jószivü férfi meglehetős adag észt igényel, hogy jószivüségeért ki ne nevessék.

A komoly munka az a büvszer, mely a boldogságot táplálja és a szenvedést emészti.

Az, a mit diplomácziának neveznek, egyszerűen abból áll: hogy az ember ott tudjon aratni, a hol mások vetettek és a kórót müvészi csokorrá kötve, ugy tudja elfogadtatni az ellenféllel - hogy még az érezze magát lekötelezve.

A ki tapasztal nyer is veszit is és önkénytelenül kérdezzük: a nyereség felér-e a veszteséggel?

Ha egy embernek nincsen jelleme, tökéletesen mindegy akár jó ember, akár rossz ember.

Az olyan nő, ki a kezdeményező szerepét vállalja, várhoz hasonlit, mely kaput nyit az ellenfélnek, mielőtt ostromolnák. Dicstelen hadjárat a férfi számára.

A mit rendesen szerelemnek neveznek, az képzelődés, hiuság, szenvedély, makacsság, érzékiség - de még tunyaság is; egyszóval minden, csak az nem a minek keresztelték.

A szerelem csak olyan örök és csak olyan mulandó, mint minden a mi létezik.

Vannak érzékeny, könnyen hevülő természetek, melyek egy bizonyos exaltált izgatottságot összetévesztenek a szerelemmel; pedig nem a szivök remeg - csak idegeik rezegnek.

Minden elért szerelem elveszteti velünk a paradicsomot és midőn az "angyal" lassanként asszonynyá, az "isten" férfivá válik, ezen átalakulással együtt elsülyed az a csodakert is, örök tavaszával és hervadhatlan virágaival, melyben csak addig birunk eligazodni, a mig - csodálatos de igaz - a kis pajkos isten befogva tartja szemeinket.

Egy ember kinek nincsen komoly életczélja, nem egyéb játékszernél - a mely játszik.

Az öröm láncz, mely a lelket a földhöz köti; - a szenvedés szárny, mely azt fel viszi a mennybe.

Az egyetlen boldogság mit el nem veszthetünk, melyben nem csalódhatunk az - a mit másoknak szerzünk.

A modern férfiak nagyravágyása nem abból áll, hogy nagy dolgokat tegyenek, de abból hogy nagyoknak lássanak. Ez az ambiczió szédelgése.

Azt mondják: a szerelem vak. De a legvalódibb szerelem mégis csak az, mely lát és még sem szünik meg.

Ha valamely vágyunk teljesül, többnyire csak egy csalódással lettünk gazdagabbak és egy reménynyel szegényebbek.

A férfiak nem tudják megérteni, hogy egy nő gyakran sokkal nagyobb áldozatot hoz azzal a mit megtagad, mint azzal a mit ád.

Némely ember egész életén át szerelmes és mégis meghal, a nélkül hogy tudná mi a szerelem.

A férfi ugy itéli meg a nőket a minőknek tapasztalja, a nő ugy itéli meg a férfiakat a minőknek képzeli.

Minden remény egy-egy igérvény a boldogságra, de vajmi kevesen nyerik meg a nagy sorsot.

Nem az a mit átélünk, de az a mit átérzünk, képezi örömeink és szenvedéseinknek összegét.

Semmi sem bántja a nőket jobban, mint a visszaemlékezés oly előzékenységekre, miket közönyös férfira pazaroltak.

Csak egy tükör van, mely egy bizonyos korban megmondja a nőknek az igazat és az - a férfiszem.

Teljes estélyi öltözetben állt meleg, félhomályos kis salonjának ablaka mellett, s kibámult a holdfényes, csillogó téli éjbe. Gyémántok ragyogták körül mindenütt, fönn, a sötétkék tiszta égen örökfényűek, igazak és elérhetetlenek, lenn a befagyott utakon elérhetők, de hamis csillogásuak, miket az első napsugár sárrá olvaszt. - Az ablak egyik oldalát a jég egész fantasztikus flórával vonta be, egész sűrű, rovátkos levéltömkelegbe veszett a szem, s közbe nagy, fénylő csillagvirágok nyitották ki élettelen kelyheiket, virágok, melyek soha se voltak bimbók, melyeket soha se ringatott ölében a nyáréj titkos, sejtelmes fuvalma és csókolt virággá az arany napsugár.

szólt halkan a leány s azután összeszorította ajkait és szeme még merőbben, sötétebben nézett ki a fénylő éjbe.

Jól esett neki ez a fagyos ragyogás ezen a szent estén; a természetnek ez az üres élczelkedése csillagokkal, virágokkal, levelekkel, melyek egy lehelletre semmivé olvadnak, és melyekben kevesebb a lényeg, mint a pezsgő habzó gyöngyeiben, vagy egy salontársalgás pikáns ötleteiben.

Alig várta az órát, mely estélyre szólítja... szomjazott a társaság, a zaj, az esztelen, üres, bohó csevegés, a cigarette és Ixora-illat terhes lég mámorító hatása után... Egy kis bolondságot a boldogságért, egy kis pohárcsengést fürtös gyermekek csengő kaczagása helyett, egy pár cseppet Lethe áldott habjaiból, mely elfeledtesse vele a multat és jövendőt!

Szilajon felkaczag - valami bohó tréfa juthatott eszébe, azután a tükör elé lép s kaczéran igazgatja a csipkefodrokat nyulánk nyaka körül. Az órára néz - nyolcz óra és csak kilenczkor jönnek érte. Oh be hosszu ez az est! - Mit csináljon a mig elmegy? A kandalló melletti alacsony karosszék olyan hivólag kinálgatja duzzadó párnáját; de hiszen csak az imént ugrott fel onnan, hogy megmeneküljön... mitől?

Ismét az ablakhoz lép. Valami különös igézet vonzza őt oda ma este, pedig ablakaiból ugyancsak nincs kilátás: keskeny utcza és épen vele szemben egy rozoga, alacsony házikó. Szegény hivatalnok család lakik ebben a házikóban és a legjobb szoba ablaka, mely rendesen sötét szokott lenni, ma szokatlan fényben úszik. A leány az imént elfordítá szemeit e fénytől, elment az ablaktól s most ujra visszatért.... nem birt ellentállani a kedves képnek odaát.

Látja, szomszédainak három piros pozsgás leánykája, mily vidáman tánczolja körül az asztalt, melyen szerény karácsonyfa áll; látja a kékszemü kis fiucska az apa ölében, milyen tuláradó gyönyörrel kapdos kövér kacsóival a piros almák és aranydiók felé, melyek hivólag csillognak a sötétzöld ágak között és az anyát is látja, a mint mosolyogva nézi a gyermekek örömét, s majd egyet igazit leánykáinak himezett köténykéin, majd helyrehuzza a hófehér gallérkát, mely szilaj vigságuk közepette félre csuszott. Sovány szőke kis asszonyka, halvány, finom arczczal, melyről az élet gondja rég lehervasztott minden virágot. De ő ezzel nyilván nem törődik. Simára fésült haján, öltözetének egész keresetlen egyszerüségén meglátszik, hogy saját személye az, a mivel legkevesebbet gondol, s a mit gyermekeiért elfeledni, mindennap megujuló gyönyöre.

A magányos leány a csipkefüggönyös ablak mellett, végignéz suhogó selyemuszályán s gúnyosan felkaczag. Mennyi fejtörésébe került ez a toilette!

Azután gépiesen fordul iróasztalához. Maga sem tudja mit tesz, midőn kihuzza azt a fiókot, melyet évek óta oly féltékenyen zárva tartott. Mintha érezte, sejtette volna, hogy ez az ő Pandora szelenczéje, melyet kinyitnia annál veszélyesebb, minél üresebb azon jelen, mit a mult kisérteteivel szembe állithat.

Szórakozottan keresgél a levélcsomagok között, mig megtalálja azt a mire vágyik. Volt életében egy epizód, melynek ugy kellett volna végződnie, mint az a boldog családi kép odaát az alacsony házban, s midőn felbontja a kék szalagot, mely azt a három-négy rövid, de bensőségteljes levélkét összecsatolja, maga előtt látja a férfias barna kezet, mely oly idegesen reszketett, valahányszor kis fehér kezét belétette; azokat a komoly kék szemeket, melyek olyan odaadással függtek az ő arczán. Fiatal orvos volt, pályája elején, sok tehetséggel, de a gyakorlatnak még csak reményével. A leány szerette, de keveselte azt a mit neki a szeretett férfi nyujthatott, félt a küzdelemtől, a szegénység ezer apró bajától és gondjától, melyet összeférhetetlennek tartott azon eszményi fogalommal, mit magának a házasságról alkotott.

Ő, elegáns toilettjében, fáradt, fásult arczával, mely szinte ijesztő hüséggel tükrözi vissza fáradt, fásult belsejét, vagy az a szelid szőke nő odaát, kinek igénytelen alakját beragyogja a szeretet örök tavasza?

A leány érzi mint fakadnak fel a könyek fájó, izgatott szivéből, s daczosan leküzdi felindulását. Nem tartozik azok közé, kik jajgatva tördelik kezeiket életboldogságuk romjain; ő mosolyogva rántja ki a tőrt szivéből, és azt mondja a sorsnak: - "nem fáj!"

Leteszi a leveleket az asztalra és tovább kutat a fiókban.... Egyszerre elmosolyodik. Igazi, őszinte mosoly ez, de mely merengő mélasággá változik, a mint szétbontja a kezében levő levelet és letekint a nagy, darabos, de határozottan férfias irásra. Ismét elmosolyodik, ugyane perczben azonban fénylő könycsepp hull a sárgult papirra. Bohó, boldog idő az, a mit ez a papirdarab emlékében felidéz! Látja magát első hosszu ruhájában, mely korszakot alkotott életében, s lát egy izmos athleta alakot, mely jóakaró elragadtatással néz le reá a mint megforgatja a csárdásban, minduntalan azt mondogatva, hogy "épen a szivéig ér neki." - Mennyit dicsérik előtte az athletát. Milyen becsületes ember, milyen jó gazda és - milyen vagyonos!... A "backfisch" azonban mindezzel nem igen törődik, de még azzal sem, hogy az athléta a szó legteljesebb értelmében tenyerén hordja s galambszelidséggel türi szeszélyeit, kinzásait. Nagyokat nevet áldozatkészségén és milyen jó izüket kaczag azon a komoly levelen, a melyben megkéri kezét! Mert az athléta nem tud helyesirást s a midőn elmegy a feleletért szeszélyes kis imádottjához, az az álmodott "igen" helyett - szép kötésü magyar nyelvtannal fogadja őt... Ez a nyelvtanban nyujtott kosár, ugyancsak pikáns dolog volt akkor, de isten tudja, a leány most nem tud rajta nevetni. Ama jóságos sziv, mely a teljes odaadás türelmével viselte el az ő ezer apró fogyatkozását, elvesztett kincsként tünik fel előtte, s kimondhatatlan vágyódással gondol arra, mily jó lett volna megnyugodni azon erős karokban, melyek megvédelmezték volna mindattól, a mit azóta szenvedett.

Hiábavaló tépelődés! Hisz ennél ezerszer fényesebb sorsot dobott el magától - csakhogy épen ezt az egyet nem birja sajnálni. Felkap egy illatos levélcsomagot, melyből arany karikagyürü hull ki és gurul lábaihoz. A leány lehajol s vontatva, két ujja hegyével szedi fel a gyürüt és az asztalra dobja azt. A csomagot fel sem bontja és hideg nyugodt arczczal néz le reá. Kissé elpirul midőn arra gondol, hogy egy ideig még is habozott, és elfogadta az öreg bankár visszataszitó hódolatát - egész a gyürü cseréig. De hogyne? Ily nagy vagyon! Ő ki mindig olyan nagyravágyó volt s ki tudja, hogy a pénzzel annyi mindent meglehet szerezni, például - őt magát is!

Ez az utóbbi gondolat jutott eszébe egyszer éjnek idején s következménye az volt, hogy másnap visszaküldte az öreg Krőzusnak az "előpénzt", pompás gyémántos nyakláncz és gyürü alakjában.

Akkor, midőn még a világnak minden kincse, csekélynek, méltatlannak látszott neki ahhoz képest, a mit büszke, szeplőtelen szivével cserébe nyujthat. Ma, összetiport szivével, elfásult kedélyével, talán vissza nem küldené, talán megtartaná, azon öntudattal hogy ád érte - semmit.

"Ugye?" szól halkan, szemeit egy kis kék bőrszekrénykére függesztve, mely oldalt áll az iróasztalon. Egész este nem egyszer lopva pillantott a szekrénykére, kaczérkodott vele s keze olykor ott reszketett a sajátságos bronz-záron, melynek titkos rugóját csak ő ismeri. Most egyet nyom rajta, habozva, akadozva s e nyomásra a szekrény négyfelé nyilik. Üres - csak legfenekén fekszik egy hervadt ibolyacsokor.

A leány lázas mohósággal kapja fel a csokrot és hátradőlve az iróasztal előtti karosszékben, fejét kezére támasztja és nézi, mereven, mindjobban halványuló arczczal nézi a csokrot, mig hideg borzongás fut végig nyulánk alakján.

E perczben nyilik az ajtó s a szobaleány nesztelen léptekkel közeledik feléje.

"Nem hallottad - itthon maradok!" szól indulatosan s a szobaleány, ki jól ismeri ezt a hangot, vállat vonva távozik.

Tehát ez volt életének "grande passion-ja," az egyetlen férfi, a kit valaha szenvedéllyel, alázattal szeretett!

Szellemes férfiu volt, a legvonzóbb, legérdekesebb csunya arczczal. Társalgása csak ugy szikrázott a finom gúny-tól s a csiszolt világfi nonchalance-a mögött, valódi, mély tudományosság, a legélesebb itélőtehetség rejlett. Ha valaha nő feltalálta ideálját, ugy ő volt az a boldog s szeretett is a bálványozásig. De a bálványok ősidőktől fogva hamis istenek voltak, megbizhatatlan istenek, önző szenvedélyekkel, kikben csak az tudott hinni, kit a fanatizmus elvakitott.

S a leány érzi, tudja, hogy a fanatizmus ez a vaksága még most, évek multával sem szünt meg nála. Nem birja őt sem feledni, sem megvetni, de még kárhoztatni sem azért, hogy szerelmét feláldozta nagyravágyásának, s ma még karjaiba szoritotta a mindenható szenvedély egész tüzével s másnap - elvett egy milliót, hogy megaranyozza vele halványuló czimerének hétágu koronáját...

Nem volt joga sem a megvetésre, sem a panaszra... Visszatorlás volt ez a sorstól s életének szomoru jelmondata: elhagyni és elhagyatni!

Feláll, és kezét végigsimitva izzó homlokán, fel-alá kezd járni a szobában.

Odaát lecsendesült minden, a gyermekek aludni mentek... Az asztalon alacsony lámpa áll, melynek fénye mellett a férj fennhangon olvas, mig neje kezét tartva, vállára nyugtatja szőke fejét.