GULÁCSY IRÉN



A KÁLLÓI KAPITÁNY



REGÉNY





BUDAPESTEN
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-310-6 (online)
MEK-17939




TARTALOM

ELSŐ KÖTET

I. RÉSZ.
A KALLÓI LAKODALOM


II. RÉSZ.
TÚL A FEKETE KAPUN.


III. RÉSZ.
KÁLLAI KETTŐS.


IV. RÉSZ.
A JEDIKULE FOGLYA.


V. RÉSZ.
IDEGEN CSILLAGOK ALATT.


MÁSODIK KÖTET

VI. RÉSZ.
A FÉNYES PORTA


VII. RÉSZ.
MIRE A NAP LESZÁLL...


VIII. RÉSZ.
AZ ÚJ FAVORITA.


IX. RÉSZ.
A BÉCSI KIRÁLY KAPITÁNYA.


X. RÉSZ.
A FORTÉLYOS SZAKÁCS.


XI. RÉSZ.
HALÁL ŐFELSÉGE VÁRÓCSARNOKÁBAN.


XII. RÉSZ.
ÚSZÓ KOPORSÓ.


XIII. RÉSZ.
ELENGED A GÁLYA.


XIV. RÉSZ.
AMI ERŐSEBB A VASNÁL...


FELHASZNÁLT FORRÁSMŰVEK






ELSŐ KÖTET



I. RÉSZ.
A KALLÓI LAKODALOM

I.

A kállói vár fokán verdesett a zászló. A bástyák is mind zászlódíszben parádéztak. Volt belőlük vagy négy. Igaz hogy csak földbástyák, de tölgyfa-gyámolok közé rakottak s jó erőben. Mésszel becsapdosva egész a téglafalazat képét keltették s értek is annyit ostrom idején, mint akármi tekintetes kővár.

No hiszen...! Azért ha a huszárvárat földből emelte is a közszokás, a vár belső magja igazán kőből épült. Szép, régi torony. Meg a "palota", ahol a főkapitány lakik. Most ki van rakva minden ablaka virággal. Érzőke, bontakozó muskátli, bokrosodó rezeda, Boldogasszonylevél: kedvesen rajzolódnak az olajozott vászonnal borított ablakok fehérjére.

Üveg?

Drága. Meg mire is lenne a várba ablaküveg, mikor a históriaírók 1575-öt jegyeznek s az országba - az immár harmincnegyedik éve - befészkelődött rabló törökkel számot kell vetni?

Templomablaknak való az üveg, meg ivóedénynek!

Hát akad Kállóban ilyen is. Kápolna a palota jobb szárnyában, üvegpohár, kristálypohár meg, a lovagi szála fehérrel terített asztalán. Főhadnagyoknak kristály, azon alul közönséges. Ezüst két darab. Egyik alakos, három ejteles. Az a főkapitány úré, Zsegnyey Jánosé lesz, majd ha beérkezik újasszonyával az esküvőjükről, Lápispatakáról. A másodikat sajátmagának készíttette a vicekapitány, Prépostváry Bálint uram.

Szép szál, harmincban járó dalia! Edzett, barna orcájú, - kicsi, de villogó szemű. Villásbajuszú szája szélétől a nyaka kiboruló ingbodráig, alapos forradás. Mutatja, hogy nem mai gyerek a harcban. Közelismerős a kontyos pogánnyal. Ez a sebe tavalyról való, mikor a szikszói vásár fölverésére iparkodó törököt a szendrői kapitánnyal, Rákóczi Zsigmonddal közakaratban, oldalba kapta s Fülekig tiporta.

Ismerte azonban a törököt ennél közelebbről is. A saját országából, ahová alig húszesztendős süldőlegény korában már, fontos szereppel küldték. Bejárta Moldvát és még sok világot. Nem csuda ilyenformán, ha tekintélynek örvendett a kállai várban s a kis Esztáry Jankó hadnagy - akire a lakoma-asztal felügyelete bizatott - aggodalmas szemmel figyelte most, vajon nem találódik-e kifogás a dolgában?

Nem találódott.

Bálint úr elösmerőleg tapicskolta meg a legényke vállát:

- Jólvan öcsém!

- Menyecske-asszonyunknak ezüstpoharat nem tehettem, - pirult el a gyerek a dícséretre, - mivel nem talált a tálasban a szakácsfi.

- Sebaj...! Az ilyen újasszonyféle úgyis az uráéból pákoszkodik! Hiszen, ha nekünk ezüstmarhákra tellnék...!

Az a bús legyintés, amivel Bálint úr a sóhaját kísérte, elég magyarázat lett volna a bécsi király - Miksa császár - kamarájától elláttatlan, fizettetlen magyar várak nyomorúságáról, még az Esztáry Jankónál kevésbé járatos emberek előtt is. A hadnagy meg éppen elértette, amit Prépostváry - továbbiakban - elharapott.

Mert ugyan mire is lett volna ürmöt csepegtetnie a mai örömnapba...!

Hát csak kifordult a vicekapitány a lakodalmas teremből. Megszemlélte a várudvaron tőlük telhető díszbe huzakodott vitézeit. A tisztjeit.

Voltak, java nemzetségekből. Valóságos "Seminarium militiae Hungaricae", ahogy közszájon forgott. Zsegnyey János főkapitánykodása alatt fizetés se kellett nekik. Szolgáltak lelkesedésből, tanulási vágyból. Bajonyak, Bornemisszák, Dobók, Kállayak, Perényiek, Rápolthyak egy-egy főhadnagyi sarjjal, - Czibakék, Serédyek, Esztáryak, Gabányiak, Forgáchok egy-egy hadnagykával képviselve. Balog-Semjének, Guth-Keledek büszkeségüknek vallották ezt a várat és példájukként annak főkapitányát.

Hogyne dobbant volna meg az ifjak szíve és hogyne rikoltott volna harsány "éljent" az ajkuk, mikor szemle végeztén a Turris Timpanator - a doboló bástya - ormán megdobbantak a rézdobok s a lator kert külső kapuja fölött felrivallt a vigyázómester tülke?

Majd aztán - rövidesen - még fényesebb örömcsillagot vethetett a vitézek szeme. A lombfonadékos, emelcsős kapun át beérkeztek valahára azok is, akiknek tiszteletére mind e díszes előkészületek történtek. Zsegnyey János fő várkapitány, meg az újasszonykája, Tarczay Orsolya. János vasderes-módú, parádés főlován, tarcolán-dolmányosan, rárókalpagosan, ifjú felesége pedig felvonós bőrhintóban, ezüstre tündöklő, égszínű, nyakas selyemszoknyában. Néztek egymásra az őket köszöntő örömzuhatag közepett, meghatódva.

Volt is mit nézniök! János úr királyi példánya a magyar fajtának. Ölesmagos, karcsú, finom alkatú. Valami kötélcsomó izmok nem dagadoznak ugyan a dolmánya alatt, de a két nagynyílású, büszke szemén látszik, hogy abból az emberfajból való, melynél az ész ereje jár a test ereje előtt. Homloka mint a táblás márvány. Szemöldöke barna. Barna a fürtös haja, meg a bajusza is. Csak a szeme fekete. Vagy legalábbis olyan sötét barna, hogy nem lehet benne külön föltalálni a szem bogarait. Hosszú, setét pillák rojtozzák ezeket a komoly szemeket, melyek roppantul illenek a nyerges, sasorrú archoz, erős, akaratos állhoz. Az egész ember maga lehet úgy harmincöt esztendős. Vagyis abban a korban, mikor a szép, tartós férfiérzések nyílnak és családot fundálni a haza iránt való szent kötelesség.

Ami a menyecskét illeti, megállapítható, hogy ez a kötelességteljesítés János úrnak nem eshetett túl nehezére. Orsika az Úristen kertjének azon virágai közül való, akik felé örömest hajolna minden férfiderék. Termetre nem nagy, de arányos, mint szobor. Fényes fekete haja van és hozzá őszibarack-hamvas, fehér orcái. Legszebb azonban rajta - mégis - a szeme. Az a két búzavirág-kék, bámész gyermekszem, mely akkor is mosolyog, mikor a pittyedt piros szájacska - mint most - komolykodva tűnik el a vár tisztjeinek hatalmas ajándékbokrétája mögött.

Ahogy ennyire érkeztek volna s a köszöntések kölcsönösen elhangzottak várbeliek és a jövevények közt, a főkapitány aztán beinstallálta ifjú nejét a palotabeli fészkükbe.

Hogy minő szertartással?

Hát Istenem...! Elég pogányosan, bizony. Csattant. Meg is pirkadt tőle Orsika füle töve. Hanem azon túl nem nyaggatta tovább az új férj. A gömbölyű állacskát tenyerére véve, belemosolygott a búza-kék szemekbe.

- Itt egy kis búcsú következik, szentem! Az urad, azon kívül hogy a te férjed, katona is. Sőt az, elsősorban! Két napig távol lakodalmaztam, meg kell szemlélnem a várat. Nem galambdúc ez lelkem, hanem sasfészek! No, majd visszajövök dolog végeztén, ne búsulj! - tartotta jónak mégis hozzátenni, látva Orsika elszontyolodását. - Hordasd be addig a málháidat a csatlósainkkal!

Úgy lett.

És odakint is rendjén találódott minden. A külső huszárvárban tiszták az istállók. Lovak fényesre csutakolva. A harminclábnyi, döngölt földdel töltött palánk befonva sövénnyel, ahol ez a munka a várjobbágyoknak kiadatott. Öt ölnyi magosságban sehol szakadás, hézag. A sáncárok hatvan láb széles, magyar-kópja mélységű vize megtakarítva minden hulladéktól, tisztán rezgelődik a langyos májusi szélben. Csebrek a palánk tövébe készítve, ha netalán lángot fogna a sövény, hogy utol ne érje a magyar huszárvárak mindég fenyegető sorsa. Ne baj esetén kelljen oltáshoz kapdosni!

A középső vár kettős cölöpsorú falához - egyes szakaszokon - még hordták a homokot, meszet, melyekkel az időmarta károkat békés napokban ajánlatos helyrepótolni. Ez a munka nem volt kész, de nem is lehetett.

János odabólintott a míveseknek:

- Keverjétek, ne sajnáljátok!

Azzal ment tovább. A külső vár sorompóját, hídját, mind átvizsgálta. A többi árkokat, sáncokat is. Cirkálóházban a vártákat, porkolábokat, bástyákat, tornyokat. Meg a vár sáfárházát. Itt álltak a hatalmas szuszékok, hombárok, kasztok, lábas kasok és gernyelek. Némely szuszékban két-háromezer köböl búza is elfért volna, ha - - -

Ha Prépostváry vicekapitánynak nem lett volna olyan alapos oka arra a kézlegyintésre, kevéssel előbb...

Maga János úr is ilyenforma mozdulatot tett. Aztán csak kifordult a tárházból, hogy el ne lepjék a gond madarai. A kapuk fölötti filegóriákat vette inkább szemre, ahol a kivető lámpásokat tartották, melyekkel ostrom - esti ostrom - vagy más szükség esetén a falakat megvilágítani szokás.

Rendben voltak azok is. Töltve, kanócuk megnyesve.

De: nini...!

Több ennél, hogy a kapu fölötti sima falazat még meg is szaporodott, mióta elvágtatott Kállóból a kapitány! Azalatt a vén legények megvalósították szívük régi vágyát. Deszkákból "szakállszárítót" penderítettek maguknak. Afféle morgó színt, ahol jól el lehet politizálni az édes haza állapotán, mikor a kardok - elég ritkán - pihenhetnek.

János helybenhagyta az újítást.

Minek is kötődnék? Elég kevés az örömük az oly vár vitézeinek, ahova se zsold nem jár ki, se élelem, posztó. Igy volt ez legtöbb helyütt Magyarországon. Másra kellett Miksa királynak a pénz! Bár hiszen azt se mondható, hogy valami nagyon emelgette volna a bőség. Kilenc esztendeje nem kapta már a Német Birodalomtól a megajánlott török-baj pénzt. Igéretekkel traktálta a német szomszéd. Neki meg ott lógott a nyakán a nagy család rangszerű ellátásának gondja.

A felvonó kapunál megvesztegelt a főkapitány.

Két vascsapon forgott a kapu.

Az egyik súrlódott.

- A cigánykovács azonnal megigazítsa, - intett vissza Prépostvárynak. - Megigazítsa, megolajozza, különben nyikorog, mint a vonító eb. És aztán ebeké is lesz, mihamarabb!

No, elég kevés ellenvetés, egy egész várhoz képest. Nem is szándékozott János úr a parolát megvonni a kapitányától. De mire a kapuközben tartott ágyúkat, tarackokat és seregbontókat fölpillantotta s befejezőleg rányitott a belső vártorony lőszerkészletére, Prépostváryt már nem találta háta mögött. Elhúzódott a sernevelős ház szögletére. Egy közvitézzel tanakodott igen szorgosan. Most rugtathatott elő a huszár valami külső járatból, mert csupa por a gúnyája és őmaga is.

- Mit pusmogtok ott, úgye, kapitány öcsém? - indult feléjük.

A beszéd hirtelen abbamaradt.

- Nem felelsz-é?

- Hát - - - vonta a szót Bálint.

Zavar felhődzött az arcán.

Míg egyszercsak mégis fölvillant.

- Híreket vettem, főkapitány uram.

- Miféle híreket?

- Nem a legjavából.

- Honnét?

- Császárszállásról.

- A tarisznyavárunkból?

- Onnan.

Az olyan aprócska erőd, megerősített palánk értődött e név alatt, mely távolasabban és magányosan feküdt bár a fővár-testtől, de ahoz katonailag szorosan hozzátartozott. Minthogy külön tárházzal nem bírt, a fővárból naponta oda kiküldött őrszemek tarisznyában velük vitték az élelmet, mint ez most is lészen, alighanem.

- Beszélj, - intett Zsegnyey, kurtán.

És elszigorodott.

- Sajnálnám a mai napot megzavarni!

- Elég! A vár védelmében nincs különbség, napok szerint. Tehát a török - - -

Prépostváry igent bólintott.

És ezúttal valóban felhagyott a kerteléssel.

- A hír, főkapitány uram, egyezik azzal, amit Butykáról és Félegyházáról vettem, még mielőtt nagyságaitok beérkeztek. Csak nem akartam hitelt ajándékozni, míg egészen meg nem győződök. Nyomnézőket küldtem széjjel.

- Okosan!

- Ez a legény is azokból való. Hallgassa ki kegyelmed!

Nem kisebb dolgot jelentett bizony a jargaló szolga, mint hogy a szolnoki bég, a nyughatatlan vérű Eminder, megint rezsgelődik. Jön, nagyobb csapattal. Egyenest Kállónak tart. Aligha azért, mintha délibábos szép sík fekvésében akarna gyönyörködni! Hanem inkább ostrom lehet a célja, a cudarnak! Rég vásik a foga Kállóra! Tudja, hogy mióta - esztendeje - királyi végházzá adták át a Kállay uraságok (akkor még Rueber János kassai generális főkapitánysága alatt), a Porta folyvást mérgelődik ezért a kis tűzfészekért, ahol sohase pihen a nyíri fattyak kardja. Tavaly is csak úgy hosszabbította meg már a szultán a békét, ha Kállót a magyarok lerombolják. Nem hogy ez megtörtént volna, hanem tetejébe száz környező falut is kivont Zsegnyey a várával a török adózás alul! Most érdemeket akar kovácsolni Eminder, a padisáh előtt!

- Bizonyára hírét vette a lator a kegyelmed nászának, uram! - bólogatott Prépostváry, elszottyant ünnepi kedvvel, - hiszen mink itt a végvárakban mindent megtudunk egymás dolgáról, ha sikerül nyelvet fognunk. Jó alkalomnak látja a bitang az esetet, hogy ránkgyöjjön. Véli talán, hogy bornak ereszkedtünk itt szertelen s gyerekjáték lesz neki a várat bekapnia.

- Hát majd felokosítjuk a tévedéséről!

János úr kardjára ütött.

- Magunk vigassága az ország dolgánál elővalóbb nem lehet.

- A parancs, főkapitány uram?

- A dobosok verjék meg a jelt! A zászlók úgyis kitűzve. Pattantyúsok és német czájgvártok azonnal szereljék a bástyákat, tornyokat! A szakállasokat illeszttesd öcsém a lőrésekbe s melléjük tonnákban a lőszert. A lőporkölyű fogjon munkába. Dolgozzék emberváltással. Ami kész, hordják a szárítókba, a meglévőhöz és a bástyák alatti boltokba. Megállj! Még nem végeztem.

Prépostváry visszatért.

- Parancsára, főkapitány uram!

- A lakoma-asztalt lehordatni! Kész élelmet a hűtőcsárdákba. Étel-ital mindenkinek fél porció, nem hogy dupla!

- De hiszen, uram - - -!

Úgy gondolta Bálint, hogy ha már egyszer visszatért, megkockáztat egy kérdést. Azt, ami a begyét nyomta.

- Uram! Mindezek: ostromkészületek!

- Persze!

- Kegyelmed hát valóban komoly várszállásra számít?

- Mikor a szolnoki bég gyön ránk? Eminder? Alig lehet kétség.

A legény legalábbis ezt bizonygatta. Így aztán Bálint se kétkedett tovább.

Mindössze egy nyughatatlansága maradt, az örömen kívül, amit a verekedés reménye keltett benne.

Sajnálkozó pillantást vetett az új férjre.

- Mi lesz a kegyelmed újasszonyával, főkapitány uram? Bokréta után ágyúval köszöntjük-e?

Ezen János is megzökkent.

Fölkapta fejét.

- Nem számítottam rá, - vallotta be némi röstelkedéssel. - Legalábbis nem ilyen hamar. Majd amikor megszokta a mi életünket. Ha igazi katonaasszonyt neveltünk belőle, amilyen manapság a mi hányatott sorsunkhoz illő. Kicsit sietett Eminder bég! Már ami a feleségemet illeti, szegényt. De hát - - -

Egy elröppenő sóhaj jelezte, hogy ez is mindegy. János úr a kötelességétől eltántorodni nem fog. A szolnoki bég ravasz tervét sikerülni nem engedi, ameddig mozog. Nem adja, nem, az ő dicsőséges, az ő szép várát! És ha saját boldogsága, meg annak jóvolta közt választani készteti az ő keserves magyar sorsa, másképp nem választhat, mint ahogy főkapitányi esküje rendeli.

Már készen is állt az áldozattal. Készen a tervvel.

- Küldj ki újabb nyomnézőket! Az ostromszándék felől megbizonyosodjanak. Én addig fölkészítem szegény asszonyt, újból. A kocsis fogjon friss lovakat a hintóba! A fegyveresek, akik kísérték, gyülekezzenek.

- Kegyelmed visszaküldi oltártól hozott hajadon-feleségét? Esküvőjük napján?

- Lápispatakára, az atyámhoz, - borult el János arca.

Aztán megkeményült ismét.

- Ha Szolnok irányából jön a török, északnak szabad az út. Öregnéném mellett, aki ölbeli kora óta nevelte nekem az árvát, bevárhatja biztonságban, míg mink itt rendet teremtünk. Addig pedig szó se essék több rólam, se a családomról!

Érezni lehetett János hangján a megmásíthatlant.

A főkapitány sarkonfordult s kardja végét az udvar kövezetéhez verdesve, áthaladt a téren, eltűnt a palotában.

Kevés vártatva becsukódtak a muskátlis ablakok. Egy öreg kulcs sírósat csikordult valahol, valami zárban s a palota kapujában ismét megjelent az előbbi nagy bokréta. Nagy bokréta, kicsi asszony, elküldött, szerelmesszívű asszony...!


Mikor a batár kigördült vele a fegyveres csatlósok közt, le kellett bocsátania mosolygó arca elől a csokrot. Átton-át nedves volt az már addig, valami ráhullott gyöngyharmattól.



II.

Úgy egy óra multán a virrasztó kürtje elbődült.

A főkapitány veleintette Prépostváryt.

- Jer, öcsém, nézzük, mi készül?

Fölhágtak maguk is a toronyba.

Nem látszott ott a környéken semmi különösebb mozgolódás. A várjobbágyok félve kiütközött búzácskája megbátorodva lengedezett a szélben, mint a föld tündérének zöldselyem haja. Néhány tarka virág is próbálkozott közbül, szerényen. De a nyomnézésre újból kiküldött lovas őrszemek, azok jöttek, minden meghagyott irányból, iramodton. Észre lehetett venni, hogy előzik egymást. Vetélkednek, huszártempó szerint. Mögöttük vágtázik a külső tarisznyaváracskák őrsége.

János elébekiáltotta az első legényt.

- No! - kérdezte, türelmetlenségtől feszengve.

A huszár odacsapta nyűtt szekernye-csizmáját a torony kövezetéhez.

- Hát, - vetette föl fejét mérgesen - gyön a pogány, főkapitány uram! Gyön, a teremtésit!

- Ezt már hallottuk.

- A szolnoki bég gyön, - berzenkedett közbe Prépostváry. - Emésztené el az én Istenem! Bestye egy szomszéd!

- Majd móresre tanítjuk, Bálint fiam! Mekkora a horda? Nyomát vettétek-e?

A legény közben abbahagyta a csizmája porolását.

Állt feszesen.

- Hogyne! - válaszolt önérzettel. - Sokadoznak azok, uram, mint a sáska! Egymást lepik.

- Az ugyan nem jelent semmit!

- De, uram...!

- Közel-lesből, számbavetted-e őket?

- Nem mondhatnám, - harapott bajuszába a huszár.

És lejjebb hagyott a hangja.

- Egy csalitosból... Itélést inkább, mint számra...

- Új ember vagy, úgy-e?

- Tavaszi mustrán ültem föl.

- Így már értem! - fordult János Prépostváry felé. - Nem ösmeri még a török praktikát az ujonc! Növelni szokták ezek a látszatot, fiam! Tanuld meg, hogy a kontyost szemre becsülni sohase elég! Festett emberalakokat cipelnek magukkal az ebadta ravaszai! Minden kopjára négy-öt zászlót is tűznek!

- Olykor az útjukba bóduló jobbágy-népet is előttük hajtják, - köhhent szó közepébe a második nyomnéző.

Ez mostanra futott be.

Fontossággal igyekezett palástolni a lemaradását.

Zsegnyey átpillantott rá.

- Aztán mi járatban? - tudakolta. - Mert ez itt a fődolog!

De már a harmadik legény felelt. Süvege bal könyöke alatt, jobbkeze élével a verítéket suhintotta le homlokáról. (Lova helyett is ő izzadott, buzgalmában.)

- Főkapitány uramnak alásan jelentem, békés szándékkal jön a török!

János szeme ezen a katonán állt meg. Ösmerte, hogy az öreg csontokból való. El se mosolyodott a visszás beszédén. Ebben a harcos, daliás korban másképp értelmezték a békét, mint manapság. Úgy értették, hogy valódi háború csupán az, mikor a várszálláshoz, kastélypörzsöléshez ágyúkat és ostromlétrákat hoz magával az ellenfél. Ezeket tekintették a császár és szultán közt papíron fennálló egyezség igazi sérelmeinek. Egy-egy jóképű várat megvenni azonban, nem okvetlenül kellettek ilyen szemetdöfő harci szerszámok, ha egyébként az ostromló had szíve és esze helyén leledzett! János se érezhette hát még (koránt se!) biztonságban a várát! Csak mikor arról értesült, hogy tűzvető eszközök, pattyantyús topcsik és bombahányó kumbaradzsik nélkül jődögél a szolnoki bég, akkor látta be, hogy félrevezették az első hírhozók. Idő előtt tett készületeket az ostrom fogadására.

- Hiába, - mondta elkedvetlenülten. - Így van ez, mióta nem telik rá többé, hogy rendes iratos kalauzokat, hites kémeket fizessünk! Járatlan emberektől, lángfejű huszároktól ugyan mit remélhetünk? Hajdan jobb világban, még az alvó szultánok testőrei közt is tarthattunk figyelőket, akik híreiket aláküldötték. Nem bírjuk a versenyt a törökkel! Rossz értesültségünkből származnak minden bajaink. Hogy mi soha biztosra nem mehetünk...!

- A pogány bezzeg dúskál útmutató harámbasákban, knézekben! - keseredett bele Bálint is a panaszba. - Született kém, kalauz ez a vackából kibolygatott délszláv fajta!

- Már az igaz! Morlákok, jumbelliák, mind a török kezére járnak.

- Mert megfizetik őket, főkapitány uram! Boldogasszony havában, Nyitrán, ugyan mért kelhetett át a török? Rákövetkező Böjtelő havában mért foszthatta ki a nógrádi bég a bányavárosokat? Mások Szent Györgyöt? Harmadhete, Szent György havában, mért lett fekete-vasárnapjuk szegény kanizsai véreinknek, Virágvasárnap?

- Bizony, - sóhajtott mélyet Zsegnyey. - Itt egyedül negyven derék magyar főlegényünkre vetettek láncot, a cudarok!

- Mert jó körmös kémeik voltak!

János ráhagyta. Hiszen saját szavaival felelgetett neki a vicekapitány! Szájából vette a szót. Önmagával pedig mit vitázzék?

Elbocsátotta a legényeket. Elborult.

Amit azonban gondolt, azt megint Prépostváry mondta ki helyette:

- Ha így állunk, uram, vissza se kellett volna fordítanunk a nagyasszonykát. Csak hiába töretjük az úttal.

Erre se válaszolt. Döbögött lefelé a toronyból, néma-mogorván.

A szemöldökét ráncolta.

Épp mikor leértek, fordult be a kapun az utolsó látóhely virrasztója.

- Főkapitány uram...!

De már ennek a hírére fölélénkült János barnabronz orcája, ismét.

A harag pírja lepte el.

- Elkerüli ugyan a gaz Eminder Kállót, ellenben oda a vár keserves pénzen vásárolt marha-gulyája! - dobbantott.

- Bekerítették! - lógatta fejét a katona. - Bekerítették, uram, s elhajtották!

- Mindet?

- Mind egy lábig! A gulyások közül kit leöldöztek, kit meg rabszíjjra fűztek. Most aztán, mint akik jó munkát végeztek, szállnak is visszafelé, Szolnok várába.

Ennél a hírnél Kálló provisora is ottvolt. A derék Koltay. Az ostrom előtti végső számadását jött éppen megtenni, a vár gazdasági állapotáról. Számadó deákja ott állt mellette az iratokkal, füle mellé tűzött lúdtollal, övéről lefüggő bodzaténta-tartóval.

Csak elfakult a provisor a legény szavára.

- No, uram, - szólt - ha ez igaz, akkor pedig azt jelenti, hogy télire fölkopik a legénység álla! Oldalas szalonánk alig húsz darab. Zsírozó a bödönök fenekén. Aprólék semmi. Szárított húsnak tartogattam én azt a gulyát, mikorra itt mindenből kikopunk s a bécsi király - - -

János közbeintett.

- A bécsi király személyét hagyja ki kegyelmed a dologból, Zsiga bácsi! Mert az magyar király is.

- De én meg magyar nemes vagyok, uram! - döbbent öklével mellére a kárvallott ember. - Ha az nem lennék, meg se tehettek volna engem ispánynak itten! Hát ha én a tisztséget viselem, kötelességemet is tenném! Hogy tegyem, mikor ittvan ni...! A jószágaimat minduntalan elütik előlem, portyán? Mikor harmadéve már, mindég a pogány hordja szérűjébe, amit én nagykeservesen learatok? Mikor - - -

Nem folytathatta a derék Koltay.

János egyetlen mozdulattal meste el a szavát.

Elordult, sötéten:

- Lóra, huszárok! Utána a rablóknak! A holnapi élésünk függ ettől. Hallottátok! Szép és jóiramú szerecseny főlovat is szerezhet még tetejébe, aki ügyes!

Talán az élésnél is nagyobb biztatás volt ez. Minden valamirevaló huszár legszívbelibb vágya.

A közelállók elkurjantak örömükben. A seregdob megszólalt s nyomban rá megnyüzsdült az egész huszárvár. A lovak nyerítve érezték s jelezték a nagy eseményt. Gazdájuk tüzétől elragadottan szökelltek. Olyan bánnitudó nép kellett a megfékezésükre, amilyenek a lovonszületett kállai, - csintalan kassai, - minden hájjal megkent egri, tokaji és szatmárkörnyéki fiak voltak. Ezek aztán hamar visszanyerték uraságukat a rakoncátlan párák fölött.

Alig cserélte fel János harci karddal a köves díszkardját, már az egész huszárság ott táncolt lovával a várudvaron, készültségben.

- Seregelőtt-járó magam leszek, - ütött mellére a főkapitány. - Te fiam, Bajomy Mátyás, a jobb szárnyra! Rápolthy Pista baloldalt. Kapun túl: iram! Száguldást kell behoznunk az elveszett időt!

Még három embert keresett ki a szemével.

- Te, fiam, te, meg te, tik előre vágtáztok. Ahogy nyomot vesztek, vissza, hívatlanul. Míg nyomba találunk, egytagban maradunk. Azon túl, ahogy a helyzet kívánja. Haladás a füvön, hogy neigen döbögjünk. Most pedig: hajrá!

A várbeliek kigyulladt kedvvel rikoltoztak az elszáguldók után. Majd visszafordultak, hogy a vicekapitány keze alatt ők meg a várat ügyeljék, ha netalán mégis cselt vetett volna a kontyos. Mióta - egy ország testében élve - így elismerkedett egymással a két vitézi nép, minduntalan újabb fortélyokat kellett kieszelni, hárítani. Hát Kálló se maradhatott kapitány és őrség nélkül, ha már egyszer huszár nélkül maradt.

A homokdimbes-dombos vidék hamar elnyelte az üldöző lovasok csatáját. Különben sem volt valami nagy csata, - ahogy azidőben a csapatot hívták. A mezei munkák javában tartottak a földeken. A fizetetlen szegény katonáknak külső munkát kellett vállalniok, hogy télen legalább a maguk teli tarisznyájával könnyíthessenek a vár-élelmező ispány gondján. Némely végház szinte katonaság nélkül maradt. Kapitány uram bajlódott a kapuval is. Vagy - ha nehezen járt a kapu - hozzákiáltott egypár zsellérasszonyt.

De Kállóban nyaratszakán sem estek ilyen nagy fogyatkozások. Csak éppen hogy százötven huszárnál nem rúgott többre annak a katalauni sereg tüzével indult csatának lélekszáma...

Sebaj!

Aki indult, pecsenye és vitézi hírnév után indult. S ha Szerencse istenasszony társul szegődik mellé, rövidesen a vándorló török hafizok maguk is énekelni fogják szép, megbecsülő harci szurákban, a hősi tetteiket. A basák meg épülnek rajta s legközelebb meginvitálják a vitézt egy kis kópjatörésre. Példaképül emlegetik, mindkét részről, egymás jeles daliáit!

Oly nagy volt a katonák buzgalma és persze a török rablott terhe, hogy a száguldás nem tarthatott hosszan.

Úgy másfélórán túl már visszafordult az első cirkáló legény. Az irányt jelezte s csatlakozott. Majd a második.

János hát leállította népét. Rápolthy alatt külön választotta. Saját embereiből kiszakított még vagy húszat.

- Tik lesztek a martalék! - mondta nekik kitüntetőleg. - Mutatkozzatok oda a kontyosoknak, látásra, mintha ügyetlenségből tennétek. Aztán mikor utánatok erednek, tegyétek a riadtan menekvőt. Hozzátok hátatokon a gyanutlan pogányokat, ránk, a derék-lesre. Keleti irányt tartsatok mindég! Mialatt mi rájuk csapunk és dulakodunk, te, fiam, - mutatott Rápolthyra - hátbakapod őket. Öt ügyes embert válassz! Azok ne harcoljanak. A gulyát kerítsék s hajtsák Kálló felé, amilyen ügetést lehet. Karikásotok van-e?

Ezt éppen csak a forma kedvéért kérdezte a főkapitány. Az idevaló népnek ugyanis, valóságos második természete a lóügy... Törvény szerint azonban még deresrehúzni se volt szabad az ilyen tettenkapott műkedvelőket, mint más közönséges csíszárokat. Mert lovas szolga, járgaló szolga - huszár - más, mint teljes szerrel zászló alá állott nemes, nem lehetett.

Hogy mi az a "teljes szer"?

Hát saját ló, "huszáring", sisak, pajzs, kard, kopja, buzogány, fokos. Akadt főlegény, a módosabbjából - elvétve - aki még fölöskezes lovat is tartott.

No, hogy annál karikás ostor ne lett volna...?

Rápolthy tisztelgett és különnyilamlott. Emezek meg tovább, a martalék hijján. De tartották azért szemmel a húsz embert, a cserjéstől takartan, míg veszteglést nem parancsolt Zsegnyey, ismét. Ezúttal az előttük baktató, porfelhőbe burkolt török had miatt.

Akkor elnémult ember, állat.

Hogyne!

A kitörést a gép pontosságával kell megnyitni! Túlkorai sürgedelem éppolyan bajt okozhat, mint a késve mulyálkodás. Pattogni, vagdalkozni akkor való, mikor a martalék visszatér a derék-leshez, hátán a pogánnyal.

Bárhiszen...?

Ha így ügyeskedik a húsz kállai fiú...?

Biz' azok máris észrevétették magukat, a kapott parancs szerint. Odavillantak a török szemeknek s azzal:

- Uccú te!

Kezdődött a hajsza.

A szerzett zsákmányon mégnagyobb étvágyra gerjelt kontyos örömüvöltésben tör ki. Az oldalvéd leválik. Hirtelen megfordul.

- Hajrá!

A fürgébbje dolgozza is a lovát. Egy csüngőbajuszos pogány tenyerét dörzsöli. S azzal: topp! Ki az élre!

- Janicsár tiszt, bár alantas! - mosolyodott el János, két lombfüzér közé rejtőzötten. - Megismerszik pávakék posztóbugyogójáról, dolmánjáról. Meg hogy a köpenye fakéreg-színű. Süvege nem fehér, hanem piros.

- Alighanem timariottát akar itt szerezni, főkapitány uram!

- Micsodát?

- Hát vitézi hűbér-birtokot! Kardra osztják ezeknél.

- No csak hadd jöjjön!

De nem soká tartott János mosolygása. Invitálni se igen kellett a törököt!

Mikor az oldalvéd leszakadt és elvágódott a rabló hordától s a szél szétkergette a port, tűnt elő csupán, hogy megáll ám a hátvéd is és fejlődik, kanyarodik a kállaiak felé! Nem festett bábok bizony ezek! Ember ember mellett. Ló ló oldalán nyomakodik. Magából ebből a hátvédből kétszeresen kitelnék az egész kis magyar csapat, nem is szólva az oldalvédről, melyhez gyors és pontos mozdulattal zárkózik, mialatt a bég hada haladozik tovább szép komótosan a rablott gúlyával, mintha mi sem történt volna.

Számított rá a gaz Eminder, hogy az ebül szerzett jószágnak gazdája is utána fog eredni! Sőt épp ez lehetett a célja! Kicsalni a vitézeket a sík mezőre. Elvágni őket a várbeli segítségtől.

Csel volt az egész! Ravaszul kieszelt csel, amibe szegény kállaiak maguk estek belé.

No most aztán Zsegnyey János! Mi lesz a maroknyi népeddel? Hát a Rápolthyék oldalütésével? Hiszen órányi futam szükséges, csak megkerülni is ezt a hordát! Akkor is a túlsó oldalvédbe, derékhadba ütődnék előbb Rápolthy!

Ha Kállót se kímélte volna meg a többi magyar várak sorsa, hogy a bécsi kamara bizalmatlansága némettel, csehvel, morvával, kalandor spanyollal és vallon zsoldossal fertőzteti meg őket utóbbi időkben és idegen lenne ennek is a kapitánya, föltételezhető, hogy az talán haboznék. Tanácsra dugná fejét, vagy megpróbálna egyszerűen szökni. De János az ő magyar huszáraival ilyen kibúvót nem ösmerhet. Sem a martalékot nem hagyhatja. Azt a húsz ragyogószemű, fiatal nyíri fattyút!

Csak odaintett a tárogató-síposnak, mikor amazok már a cserjés leveleit kezdték sodorni jöttükben. És túlbocsátotta hangját a felrivalló "Jézus-Jézus" kiáltáson:

- Hozzá, vitézek! Hozzá!

Mostanig a katonák is észrevették a bajt. Tudták, hogy nem pecsenyére, főlóra megy itt többé a játék, hanem emberbőrre! Ahoz pedig ragaszkodik, ki-ki.

Az aprópuskák eldördültek. Kopja, buzogány lecsattan. Akinél fokos: megpenderíti. És mihamarabb egyetlen ordító, hadonászó gubanc válik az egész mindenségből. Kárörvendő pogány, tigrisvadsággal védekező huszár: egymást dúlja, marja. Hol itt rivall s dől ki egy ember, hol ott ágaskodik, nyerít végsőt és zuhan élőre-holtra egy paripa.

Egy. Tíz. Isten tudja, hány! Van-e még a maroknyi kállai népből?

János úr - hogy az előbb körülkapta a szemét - Bajomyt még látta. Egy madárfejű, aszúképű törökkel volt összeakaszkodva s védte a nádszál módon hajlékony pogány pokoli ügyes csapásait. Törött karddal, a derék vitéz...!

A többit azonban nem ért rá ügyelni. Reá meg az elsőül megpillantott lógóbajuszos janicsár rontott. Talán eltalálta, hogy a kállaiak legfőbbike és - alantas tiszt létére - ingerelte becsvágyát az ellenfél előkelősége.

Kardja fényeset villant tar feje fölött. Sujtott.

Ha talál a veszett csapás, két gerezdre osztja Jánost, mint az almát.

De a kállai kapitány sem először ütközik!

Hárítja a csapást, mesterül.

Ereje bénul az ütésnek. Ami pedig maradt volna mégis, kitérül céljából. Ott süstörög el, a vitéz füle mellett.

A második sujtásra időt se hagy készülni János a töröknek.

Ezúttal az ő kardja kanyarodik.

És találna! Találna, egész bizonyosan, ha egymaga fenekednék itt ez a pogány!

A mellette küzdő bezlia azonban épp most suhintotta le pengéjéről a vért. Ellenfele a porban. Feje nélkül. Ez észreveszi a másik kontyos veszedelmét és - mint a nyilallás - sujt oda a kapitánynak. Közben a janicsár is behozhatja késedelmét. Rezdülésnyi pillanaton belül, búg az ő kardja is. János lova pedig oldalt dől. Őmaga vérborítottan, világát vesztve fordul vele.

Még mintha hallana egy kiáltást valahonnan, a pokoli zűrzavarból:

- "Hozzám, emberek! Vissza!"

És mintha Kállay főhadnagyé lenne az a takarodót vezénylő hang!

De azontúl elzárkózik a füle és hallani se hall többé semmit. Vére piros hulltában festi a letiport füvet. A hősi módra védelmezett, édes anyaföldet.

*

Jóéjszakát Zsegnyey János! Jóéjszakát Kálló vitéz főkapitánya! Nem kapitánykodsz te egyhamar a te szép váradban! Aludni fogsz, álomtalan álmot, amiből jobb is lenne neked talán, föl nem ébredni többé, soha!



III.

Naphajlat derengett a tájra. Violaszínbe vont füvet, fát, virágot. A haladozó török falkára is ráterítette köpenyét, nem lévén ő a hivatott különbséget tenni ember és ember között, se fajtájuk, se a járatuk igazvolta szerint.

A portyázásról megtérő pogány népre ráfért ez a kis hűvösség az egésznapi tikkadás után. Melegen köszöntött le Pünkösd havának istenasszonya, Maya. A harcosok elfáradtak és szomjaztak. A kóborgás, lesvetés feszült figyelme, szokott hajdúinak hijján bogárzó vad gúlya fékentartása s befejezőleg az a mérges csetepaté ott, a távoli pagony szélén: megviselte őket.

Eminder az első vízérnél - úgy Fehértó környékén - megálljt parancsolt. Megitatták a szomjan bőgő barmokat és különváltak. A bég derékhadával, a gúlyával s néhány fogollyal továbbsétált Debrecen irányában Szolnok felé, egy kisebb ágazat meg - amelyikben még maradt kalandozó kedv - keletnek fordult.

A janicsár azonban egyik félhöz sem csatlakozott. Úgy nézte, hogy szépszerével eloldalogjon szem elől, a szekérbe rejtett főrabjával együtt.

Nem azért terítette le, nem azért fogta és dugdosta, hogy a bég uraság dicsőségét növelje általa! Saját kezére dolgozott.

Még vagy harminc ember követte. Ezek önkéntesek voltak. Bezliák, - gyujtogatásaikról híres akindzsik és gönüllük, akik csak rendes háború esetén kapnak zsoldot a tartományi basától, vagy valamelyik bégtől. Egyébként kóborlás, rablás a kenyerük.

Szolnok várfalai közé szorítva, szűk lett volna nekik a világ. Meg az álluk is felkopnék. Mig a megugrott janicsár oldalán nekikvaló kalandokat és legalább élelmet remélhettek, a bölcs előrelátással különmarasztalt szekerekből. Amellett a janicsár is jól járt kíséretükkel.

Örült a török! Nem győzte áldani segítő angyalát, amért egydarabban hagyta a magyar uraságot, mikor pedig harc hevében nemigen fontolgathatja az ember a kiosztott porció nagyságát! Ha megél a "gyaur", - a hitetlen - szerencséjét alapozhatja meg vele. Vagyont, magosabb rangot, hivatalt vásárolhat a sarcából... Ki tudja, talán még a fényes Porta is fölfigyel rá?

Lesz gondja, hogy fölfigyeljen! Kieszel valami ügyes mesét a szökése magyarázatául s nem kell rőfölnie többé az utakat.

Csak aztán valóban megmaradjon a fogoly!

Amint a derékhad a gúlyával elcsörömpölt, Ibrahimnak minden figyelme Jánosra fordult. Elővonatta szekerét a mogyorócserjék rejtekéből. Lerakatta s odalépett hozzá, ahol hosszan kiterítették a fűre. Nézte a ráhajló akindzsik sürgölődését. Az orvoskodásban ugyan - mint senki muzulmán - ő se hitt (lévén az egészen kiszmet dolga, hogy a Teremtő kinek mikor rendeli átsétálni az Al-Sirat borotvaélnél keskenyebb hídján), - de hát...?

Az ember azért kíséreljen meg minden tőle tellhetőt. Főképp a gyaúrból törekedjék hasznot húzni, ameddig csak lehet, mint ezt Mohamed próféta világosan megparancsolja.

- Locsoljátok, locsoljátok! - biztatta az akindzsikat. - Ha szagosvíz kell, találtok a bőrturbában. Ottvan a lovam nyergén.

A fínomfőzetű rózsaecetet sem sajnálta rabjától Ibrahim! Mert egyre inkább remélhette, hogy visszatérül a költsége.

A fogoly vitézen az élet kétségbevonhatatlan jelei kezdtek mutatkozni.

Elsősorban egy fiókfej, a fején. Vagyis daganat, ami gyorsan pirul, növekszik. Aki kereszthitű kutyát arra szánt Allah, hogy sürgősen a számára kijelölt harmadik Hotama-pokolra takarodjék, annak már nem dagasztja semmijét. Annak nem pirkad a teste bőre, hanem inkább sárgul. Legfőképpen pedig nem pillog a pillájával, mint ez kezd most itten!

Ibrahim örvendezve lökdöste meg sarkalatlan török csizmája orrával az elnyúlt vitézt. Majd nem röstelte saját személyében föléhajolni sem. Hogy vajon igazán kinyitotta-e szemét? Vagy csak ő káprázott?

De nem!

Valóban eszmélkedett a fogoly. S ez abból is kitűnt, hogy fölemelte jobb karját és úgy dúcolta gyomron öklével Ibrahimot, amitől a kíváncsi török nyekkenve ült le a porba.

- Hogy a Morhut kénköves barlangja nyeljen el, gyalázatos!

Már addigra egy bezlia is huppant és szitkozódott. Cudarabbúl, mint ahogy magyar tud! Török módra. Harmadik meg zúzott orral trombitált. És a fogoly felült. Talpra is szökkenik s folytatná, ahol félbehagyta, ha tehetné. Ám csak egy bőszült kiáltás, ami telik tőle.

Törött a rab ember lába! Két helyen is törött!

Nyilván, mikor a lova rádobbant, érhette ez a romlás.

Hát ilyen állapotban...? Egyedülmaradva...?

Nincs mit hetvenkedjék tovább. Hasztalan lázadozik benne a katona, a férfi; be kell látnia, hogy a török hatalmába került.

Egyelőre!

Mert azon túl...?

Ahogy fölépül...?

Az a kevélyen fölvetett áll, amivel tűri János, hogy a katonák lemessék róla mindjobban szűkülő csizmáját s tapasszák tört részeit agyagpárnázatba, deszkalécek közé - eléggé mutatja, hogy semmi szándéka tartósan gazdájának uralni Ibrahimot. Vagy megszökik ez, vagy keresztülveri majd magát a rabtartóin! Arra sem vár, hogy a Kállóba (okosan!) visszafordult maradék népe utánajöjjön fölszaporodva, kiszabadítani a varsából. Bizonyosan még az ország határán innen!

Hát csak egy kis türelem!

Karbafonta János a mellén karjait, úgy nézte a bezliákat, akik intésére két jó bírós ágat fejszéztek le az egyik útszegélyező fáról. Hántják róla a kérget. Villás végeiket párnázzák gyolccsal, borító bőrdarabbal. Istápot kívánt a két hóna alá, hogy ne kelljen szekérrel hurcoltatnia magát. Ne szoruljon senkire, mikor - haladtukban - vízeret lát majd és meg akarja mártani a fiókfejét borító kendőt.

Mert ezt akarta. Gyógyulni sürgősen, a legsürgősebben! Ismét egész emberré lenni, rendbetenni a várát, visszaadni Emindernek a szomszédi látogatást s hozni a Kállóból elrebbentett, édes asszonyát.

De már néhány lépés után belátta, hogy nagyobb a szándéka, mint a képessége.

Tört lába minduntalan odakoccant az istáphoz. Pokoli fájdalommal tiltakozott a gyalog-hősködés ellen. Az átkozott cselvágás is a fején, bár lapjára fordultan mély sebet nem ontott, gyötörni kezdte. Meg-megbódult. Ellepte a hőség. Végül se maradt más hátra, mint beletörődni, hogy a bezliák megint szekérre rakják. Onnan nézte aztán fogcsikorgatva, hogy növekszik a távolság karavánjuk, meg az ő szép vára között! Hogy szakad mindmesszebb azoktól, akik szívéhez nőttek.

Keserű gondolatok közepett sűrűsbödött rá a szürkület.

Akkor Ibrahim megállította lovát a menet élén.

- Bir jere gedselemek! - kiáltotta hátra a karavánterelő katonának, tölcsért formázva két tenyeréből.

- Evet! - bődült rá vissza, igenlőleg, az ember.

Ez a lárma kirezdítette tépelődéséből a rab kapitányt.

Éppolyan jól tudott törökül, mint saját anyanyelvén.

Megértette, hogy a janicsárgazda éjszakai pihenőt rendelt. Azt is, hogy miért?

A homokbuckák közt kis tavacska csillogtatta tükrét. Ezt szemelte ki Ibrahim a vallása által előírt szent mosakodáshoz, abdest nélkül nem hajthatná nyugvóra fejét a karaván! Tiszta víz szükséges neki hozzá. Ez pedig tiszta volt. Használhatták is már hasonló célra, más, hasonlójáratú törökök, mert jobban szemügyre véve, egyik partján - ahol a csalitost közelgette - ott állt egy ormótlan, fehér kő. Hervadt lombok övezték.

- "Mihrab"! Afféle hevenyészett, útmenti oltár, - legyintett János megvetőleg.

Egyébként, hogy jól következtetett, mutatta a gyarlómívű "kebla" is, az oltár fölött. Mekka irányát jelezte ez a tábla, amerre a hívőknek arccal kell fordulniok, ima közben.

Ösmerte nagyjából a mohamedán szokásokat a Kállói kapitány. De így közelről még sohase látott "szent" mosdást. Most hát - hogy a keserű gondolatait elverje - jobb híjján ráfordította figyelmét rabtartóira.

Sürgősen jött-ment a török. Közben egyre az ég állapotát aggódta, hogy nem ütközik-e már rajta valahol csillag? Mint a napközben öt ízben kötelező imáinak és mosakodásainak egyike sem, úgy ennek az esti ahnam namaz-nak elvégzése se tűrt halogatást. Szabott időn túl ájtatoskodni fölöslegesnek is tartja a muzulmán. Isten - szerinte - meg sem hallgatja a késlekedőt. Hanem majd a tisztítótűzben morzsolhatja le mulasztását a hanyag, egykoron.

Ebből azonban, jobb nemkérni!

Kevéssel az első harcosok megindulása után - egy kivételével - ott nyomakodott már az egész csapat a tavacska körül. Vetkeznek övig mezítelenre. Teregetik a fűre leoldott kaftánjaikat, imaszőnyegüket. Merigetik a vizet, locskolva. János porkolábja meg - lám! - port seper össze a földről s rakja halomba.

Zömökvállú, bütyök-forgós fejű ember volt ez a porkoláb. Csontdúcai kereken fénylettek tar koponyáján. Hozzá elállófülű és kerekszemű. Elől hiányzottak a fogai. Pedig negyven esztendőnél aligha számlálhatott többet. De nem is a kora vitte el a rágó-szerszámait, hanem egy kemény ütés, amit teli-arcba kaphatott valamikor. Mert orra is ellapult tőle, forradásosan. Szájszéle fölhasadt. Ő azonban nem törődött e fogyatékosságaival. Csak gyüjtögette szorgosan a port és mikor az elérte a süvegmagasságot, körülpacskolta két tenyerével a kupacot s lebocsátotta ő is válláról az asszonypendelyformájú török vászon ingét. Levonta terlyks-ét is, ami nem más, mint lábikrán felül érő, sarkatlan bőrharisnya.

- Mit csinálsz? - mérgelődött ki Jánosból a kérdés, látva, hogy a bikkfa-fejű kimarkol egy összemarékkal a porból s készül testéhez vinni.

Az ember átpillantott.

Megállt a karja.

- Látod, - felelt, hasonlóképpen törökül. - Az esti "namaz" elvégzésére készülődök.

- Hát az micsoda?

- Amit amazoknál is látsz ott, a víznél! Ima. Ima és mosdás. A kettő együttjár nálunk.

Azt, hogy "nálunk", bizonyos büszkeséggel nyomta meg.

De János nem vetett rá ügyet.

Ő csak a magáét tudakolta:

- Porral akarsz-e mosdani?

- Mért ne? Minthogy a vízhöz nem mehetek miattad! Megengedi a próféta ilyen esetekben. Sőt homokkal, földdel, mésszel, korállal, hamuval is. A dicső Mohamed emlékére van ez, mikor a ghaznehmeri ütközet után a kopár vidéken vizet nem talált, amiben tisztálkodjék.

- Hiszen így még maszatosabb leszesz!

- Külsőleg! - buktatta meg bütyök-fejét a porkoláb, fontoskodva. - Külsőleg! - ismételte. - Belsőleg azonban, annál tisztább leszek! Különben, mit magyarázzam? Nem értetek ti gyaurok ehez!

Fogta a port s beletömte a szájhasítékába. Közben hadonászott, mint a többi, ott a víz partján. Hol mellét, hol a homlokát illette, hol meg csak úgy üresen legyingetett a levegőben. Aztán kifordította szájából a sarat és orrlikait, füleit, búbján lévő kibontott hajtincseit vette sorra. Majd egész testét ledörzsölte, rézgyűrűi helyéről sem felejtkezve el.

A rab bosszankodó érdeklődéssel nézte, míg csak el nem készült. Akkor a csapat - s vele együtt az ő porkolábja is - imába fogott. De mielőtt a Korántól megparancsolt egyenes tartásba merevült, úgy rémlett Jánosnak, mintha átsandított volna a többiekhez. Mintha mustrát villant volna: hogy kell félig nyitott ujjait arcához emelnie, hüvelykujjait fülcimpáinak alsó részéhez tapasztania.

Lehet azonban, hogy tévedett. Bizonyára tévedett!

Megvonta vállát.

A karaván népe időközben halk dünnyögésbe merült.

- A tekbyr, - gondolta. - Az előljáró ima! Vajon meddig fognak így zümmögni?

No, nem sokáig.

A bezliák övük alá csúsztatták kezeiket, hogy a jobbik födje a balt. A dünnyögés szünetelt ezalatt.

- Ostoba babonáskodás! - legyintett. - Velejár a fetahah-val, ami a Korán kezdetéből való ige.

Erről is hallott már. De azért megfogta szemét, hogy milyen együtemre mozognak, dörmögnek ezek a pogányok, mind! Milyen egyszerre hajolnak! Tar fejük a hátukkal egyvonalba kerül, úgy, hogy akár pallót lehetne végigfektetni rajtuk. Félig nyitott ujjaik most a térdeiken. Egyik se kezdi előbb a mozdulattal járó imát és egylélekzetre szakad meg ismét a hang. Majd egy rándulás s mind fölcsapódik görnyedtéből, mint az elbocsátott nádvessző. Arccal vetődnek előre, az adta bolondjai!

- Persze! - mosolyodott vissza János saját emlékére, fanyarul. - Foguknak, orruknak és homlokuknak érintenie kell a földet...!

Mert már erről a babona-szertartásról is hallott. Tudta, hogy az ájtatoskodók rövid ideig a leterített szőnyegeiken fognak most vesztegelni, sarkukon guggolva, combra helyezett tenyérrel. Ezt az időt arra használta, hogy fordítson egyet a homlokát hűsítő kendőn.

De - - -?

Mi volt ez!

Mérget mert volna rá venni, hogy csakugyan tekinget a porkolábja.

Sőt!

Fölegyenesültében kisercintett oldalt, a foghíjja mellett.

Hallotta elégszer, hogy milyen tilalmas dolgok ezek a muzulmánoknál, ima közben. Lassan és komolyan végezni azt, rendeli a szent könyv! S közben se nézdelődni, se ásítani, még köhögni vagy tüsszenteni sem szabad, nemhogy nedvet a szájból kibocsátani!

Hát ez különös volt, ez a szabálytalanság. És szeget ütött a János fejébe. Azontúl le nem vette szemét a porkolábjáról. Ügyelte az ima-szakaszt - a "nicat"-ot - befejező hitvallás közben s figyelte a végső köszöntésnél. Köteles ezekkel a jobbra-balra meghajlásokkal minden muzulmán! Hiszen két oldala mellett ott véli láthatatlanul az ő két angyalát. Egyik arra való, hogy a jóra serkentse, másik pedig, hogy bűneit a fülébe sugdossa.

No, a második angyal meghajlás nélkül maradt.

A porkoláb egyszerűen elcsapta a nekijáró részt.

Most már a fejszabása is jobban feltűnt Jánosnak.

Nem megszokott a törökök közt az ilyen külűfej! Hosszúdad koponyájúak ezek inkább. Fekete szeműek.

Ennek az embernek a szeme sem volt fekete. Világossárga volt, mint a tajtékkő.

Ni!

A sarkatlan csizmájában is, milyen ügyetlen! Mint, aki nem szokta! Mást szokott.

- Hát ez se született töröknek! - jutott a megállapításra s épp kérdés alá akarta fogni - kevés tót tudományával - az ebadtát, mikor az szitokra fakadt.

Magyarul...!

- Azapád sarkantyúját, ronda tüske! Még szememvilágát venné!

A csipkebokornak szólt a szitok, mely a galagonya-cserjék tövében kínlódott sárguldozva és hajladozás közben képenlegyintette a mérges atyafit.

- Te magyar vagy?

- Azaz - - -

Későn eszmélt az ember, hogy eljárt a szája.

Elröstelkedetten vonogatta hosszú gém-nyakát. Zavarában röhintett is egyet, be a hóna alá. De aztán meggondolta. Félútban visszakomolyult és igent intett.

- Szóval pribék vagy, - biccentett a kapitány haragosan.

Mindég elömölte az utálat, ha keresztény férfit - s hozzá magyart - látott, aki pogánnyá vedlett. Vagyis pribékké, ahogy akkoron nevezték, mindkét részről, a hithagyókat.

- Nem ég el az orcád? - tette hozzá lenézőleg. - Apáid csontja nem zörgölődik itt a föld alatt?

Az atyafi mostanig egészen közelébe ért már. És hogy így lehordták, nem húzódozott tovább.

Visszalőtt egy nyilat tajtékkő-sárga szeméből a támadójára, ingerülten.

- Úr vagy, uram! Látom a gúnyádról. Vitéz vagy. Nemes ember. Neked könnyű jóba foglalnod magad! De az ilyen jobbágy, mint én - - -?

Csak legyintett.

- Húz minket az ág is. Belőlünk sohase lehet úr, magyar szokás szerint. A töröknél a legutolsó istállólegényből is lehet nagy basa, ha jól verekszik. Ugyan mit hozott nekem az egész magyarságom? Ezt a buzogánylapított pofámat, e! Meg koldústarisznyát.

- Koldús is lehet becsületes!

- De koldús! Megelégeltem.

János összevonta szemöldökét.

Intett, hogy nem kívánja folytatni a társalgást.

Ugyan mit rontsa magát egy ilyen hitvánnyal, akinek se Krisztusa, se hazája!

Most azonban, már a paraszt nyomakodott.

Miután a porcióját kikapta, kérlelőre fogta a dolgot:

- Uram! Ha volna egy darab szalonád...! Ha vak óta szememmel se láttam. Ezek itt megvetik, mint mink a dögöt. Mindegyre csak rizs, meg ürühús járja. Piláf! Nem nekünk termett az! Még álmodni is szalonával álmodok. Adj egy nyesésnyit, ha van!

- Inkább az útszéli ebnek!

- Mért fordul rám így a haragod, uram? Sajnálnál inkább! A nyomorúság odakergetett, két esztendeje, a fölkelő parasztok közé. Gubec Máté vezérlete alatt. Tizenötezren voltunk ott, nem én egyedül! Mi lett a vége? Ránkjött a nemesség! Ránkjöttetek. Gubecet Zágrábban ugyanaz a gyalázatos halál érte, mint hajdanában Dózsa Györgyöt. Pedig mi volt a bűne? Szerette a népet. Olyanok lettünk, mint a szedett ág, mióta elpusztítottátok. Üldözött kutya, én is... Senki be nem fogad.

- Takarodj!

De a pribék nem takarodott.

- Tudod jól, uram - esengte - hogy mi sorsra juthatok így is! Ha harc közben kerül kézre a hozzám hasonló rendű, sohase lesz belőle basa! Nincs a pokloknak az a kínja, amit ti meg ne ízleltetnétek velünk! Minden rab megválthatja magát, csupán minket tilos váltságon kibocsátani. A királyi rendelet, uram...! Harminc forint a beadott fejünk ára! Pedig szolgálatokat is teszünk. Nem egy főtörök került már közülünk s azok közt nem egy jótevője a magyarnak!

- Árulók vagytok magyar részről is, török részről is! - ingerlődött bele ismét János a beszédbe. - Bajban ti pribékek vagytok az elsők, akik cserbenhagyjátok az új gazdát. Ha szorul egy vár, legyen magyar vagy török, megkezdődik bentről a lónyerítés, malacsivítás. A ti szökéstek jeladásai, gazok!

- Kár így beszélned, uram! Még hasznom vehetnéd.

- Elkotródsz? Utállak!

A rab elfordult. Pedig a pribék ajánlkozása megütötte. Agyában villant egy sugár. De nem engedte megerősödni. Visszatartotta az a megvetés, amit a magyar-török iránt érzett. Nem is válaszolt többé semmi szavára. Hátatfordítva nézte amazokat, ahogy jődögélnek visszafelé a tó partjáról.

Lassú lépésben, elmélázott arccal jöttek. Az eleje már beért s kezdte lerakni a szekerekről a sátorrészeket, mikor egyszerre megzavarodott a rend. A partonmaradottak kiáltozni kezdtek. Lódobogás. Viháncolás. Fegyverek csörömpölése.

Hát ezekhez mi ütött?

A rab odafordult arccal. Vonta szemöldökét, hogy jobban lásson a homályban.

Látott is. Egy újabb kis csapat bezliát. Övékhez hasonlót. Két teve, megrakodva. Szekerek. Néhány ló. Összehajtott jobbágyrabok, gyermekek. És egy bőrfedeles hintó.

Hintó?

Csak lecsukta szemét.

Olyat döbbent a szíve, hogy majd kiütötte a dolmányát. Hogy: hintó...!

Igen, de micsoda hintó?

Ismerte ő azt már! Ismerte, közelről. És azt az angyalarcú kis asszonyi teremtést is, aki most bontakozik ki a lefegő bőrernyőzet alul! Megáll a párkányon s toppan le a fűre. Néz körül riadtan, ijedt galambnézéssel.

- Orsika!

Kemény ember volt Zsegnyey János. Kőből, vasból, puskaporból gyúrta talán emberré a Teremtő, mielőtt lebocsátotta ebbe a keserves magyar világba Férfinek. Harcosnak. Most ezegyszer mégis suttogóra gyöngült a kiáltani akaró hangja. És lehullt a karja az ölébe. Az ő híres, vagdalkozó, tettekre erős karja! Elfeketült vele a világ, feketébbre, mint amikor csontja törött, feje kondult a vitézi tornában.

De tudja az Uristen, mit miért cselekszik! Mért lobbant néha hőst a gyávából s hogy mért oltja ki olykor a hős szívéből az erőt! Mért némítja halk suttogóra az üvölteni akaró szájat!

Néhány perc multával János is tudta már, hogy jobban volt ez így. Nem rikoltani! Áruló nyomot nem adni a pogány rabtartó gazdának, ameddig nem muszáj. Ameddig a nyílt szó és büszke kiállás ideje el nem következik.

Csak odarezdült az álmélkodó asszonykának, érezhetőleg inkább, mint láthatóan:

- Vigyázz, el ne áruld magad! Szétválaszthatnának!

És elfordult, mint akit nem érdekel másnál jobban az, ami itt történik. Vagy mint aki tudja, hogy az a másik lélek egy ővele és megérti úgyis. A rezdülésnyi jelét is.

Hanem abban már nem akadályozhatta meg semmi bölcsessége a világnak, hogy két forró könny ki ne sajtolódjék a szeméből. Az első két könnycsepp, mióta férfikorba növekedett s kardot visel az oldalán.

Fölrémlett benne - iszonyú fájással - hogy mi sors várhat török rabságban a nőkre, ha szépek s ifjak! Főképp, ha töretlenek, mint az ég lilioma. Mint ez az ő hajadon-felesége, aki egyenest az oltártól került ebbe a pogány posványba.

Jobb lenne halva látni, mint arra a végzetre bocsátani, ami rá várakozik, ha - - -

Nem engedte végig agyán az egész rémséget. Zúzott lábával, hőségben kavargó fejével sem törődött többé. Rántotta hóna alá a két istápot s azzal le a szekérről!

- Hol a janicsár-gazda?

- Ibrahim?

A pribék ott dörzsölgette kezét. Megindult a tanakodó bezliák csoportja felé.

Most végezhettek be azok valami alkut a janicsárral, mert hajlongtak neki nagyon. Mintha máris főbasa előtt hajlonganának. Látszott, hogy belementek az egyezségbe. Elösmerték főnöküknek. Ők tudták: mi áron?

Hogy a katonák szétszóródtak, János letoppant az ujdonsült bandafőnök előtt. Az épp egy keréknyi vánkost cibált lefele az egyik szekérről s készült nekiülni estebédjének.

- Te janicsár!

A lógóbajuszos hátrafordult.

Nagyot pillantott a török szólításra. Még a vánkoscibálást is abbahagyta.

- Tudsz a nyelvünkön?

- Lásd magad szemével!

És a rab uraság egy szépmívű, becses gyűrűt vont le ujjáról. Atyjától kapta hajdanában, mikor vitézzé ült fel s hadnaggyá ütötték.

Két óriás, táblás gyémánt csillogott a gyűrűben. Közepén rubin. De akkora, mint egy alapos lencseszem.

- Tudod-e, hogy hívják? - kérdezte a rábűvölt törököt.

Az bambán lógatta fejét. Gyönyörködtében még a bemutatkozó mellbeütés haragjáról is elfeledkezett.

- Gyűrűnek, - mormolta.

- Nem.

- Hát?

- Tiéd-nek! Ha azt az asszonyt, akit most hoztak az új bezliák, tüstént szabadjára bocsátod és megfelelő emberekkel elkísérteted oda, ahová én mondom!

- Miféle asszonyt?

- Ott áll, ni!

János a hintó felé mutatott. Másik öklét meg a szívére szorította, hogy túl ne harangozza a szavát:

- Portyán került. Sajnálom. Odahaza megsiratnák.

- Ösmered?

- Szomszédom lánya.

- No, csak add ide a gyűrűt, amit úgy hívnak, hogy "enyém"!

- Megteszed, amit kívánok?

János nyujtotta is már az ékszert. Sőt, hogy azt egy másik, szintén elég becses gyűrű tartotta lefogva, hát azt is, vele! És ráadásul életét is odaadná, hogy amit kívánt, teljesüljön. Azonnal! Még mielőtt ő ismét egész-emberré forrad! Azzá aki volt s aki lesz, majd mikor ebből a rabló népségből kiöklöződik.

- Most aztán egy-kettőre!

De a janicsár csak áll. Forgatja a gyűrűket. Előbb a gyémántosat, majd a kisebbiket. Aztán egyszerre ottvan ujján mind a kettő. Ő meg az időközben lepottyant párnán. Bocsátkozik rá lefelé, törökösen maga alá keresztezett lábakkal s beletép az eléje adott lúdfi húsába, tíz ujjal.

- Pusztulj innét!

- Mit mondassz?

- Azt, hogy hitvány gyaúr eb vagy, ha százszor selyemágyban hozott is világra ebanyád! Nem tudod-e, hogy aki fogoly: fogoly mindenestől? Annak nincs mivel űzérkednie! Hát hagyj ennem és dögölj!

Ezzel a két lefüggő bajusz-szár elkezdett idestova vonaglani, mint két lebegő pióca. Egy foszlány lúdfipecsenye azonmód el is tűnt Ibrahim papucsforma szájában.

- Te török...!

Jánossal egyet fordult Isten szép országa.

Odakapott, ahol boldogabb időkben a kardját viselte.

De haj...! Hova tűnt az!

Nem volt sehol a kard, amivel beleszakíthatta volna a párát abba a betyár csalóba.

Istápját emelte hát ütésre és le is sujt vele, ha a pribék el nem kapja idejekorán a karót.

- Mit csinálsz, uram? - kérdezte súgva. - El akarod veszejteni végképp, magadat is, mint az asszonyodat? Bizd rám! Más módja van ennek!

A rab, - mint akit szél ért - hullatta le karját. Rádőlt az istápra, egy élet súlyával.

Eggyel?

Nem. Kettejükével. Kettejükért való felelősséggel.

- Vezess vissza a szekérhez!

Már addigra Orsika is ott kuporgott, szegény. A bezliák hagyták. Nem kaptak parancsot, hogy a rabokat egymás közt szólni ne engedjék. Hadd nézzék egymást! Hogy micsoda mélység, az üdvösségnek milyen menyországa, a kárhozatnak mekkora pokla tud égni két ember szemepillantásában néha, ugyan mit ért ahoz a baromi pogány?

Ne is értsen! Adassék meg legalább annyi kiváltság két ágrólszakadtnak, hogy a lelkük titkát némán kicserélhessék. Erősebb bátorítsa majd a gyengét, emez pedig felüdítse társát a maga üdeségével.

- Édes egy asszonyom...!

- János! Szerelmetes uram!

- Veszedelembe hoztalak ki, boldogságod helyett!

- Osztályos a sorsunk. Úgy esküdtünk.

Az asszonyka szeme fölparázslott.

Rávetette tág tekintetét vőlegény-férjére.

- Még köszönöm is, hogy elfogtak! Ha tudom, ami kegyelmeddel történt, futok magamtól. Nem sírok pulya módján! Nem ijjedezek.

- Bántottak, lelkem?

- Csak bekerítettek. Egyet se búsuljon kegyelmed azon!

- És az embereink...? A csatlósaid?

- Hurcolják őket, mások. Úgy vélem, Szolnokra.

- Akkor Eminder falkájáról levált portya lehetett a tiéd is!

- Lehet, - hagyta helybe az asszonyka. - Úgy értettem, hogy száguld ilyen kisebb csata, még vagy három a környéken. Ahol vásár, sokadalom: fölverik. Ahol búcsú jár, megütik. Szálldosnak, kozárolnak, szokott módjuk szerint.

- Szegény ország! Szegény mi-magunk!

János kebléből nehéz sóhajtás szakadt.

Lelke fenekéről jött. Enyhülést nem hozott.

- Mi lesz veled! Hogy töresselek éjszakára, édes egy árvám, ahelyett hogy selyem diktahéjra nyugtatnám a fejed!

- Meg van már vetve az ifiasszonyka ágya! Megvetettem, - szólalt közbe egy idegen hang, váratlanul.

Orsika összerezdült rá.

Ura keze meg a gyámolára.

Hátrafordult.

Aztán el is bocsátotta az istápot.

A tűz fénye mellett, amit a bezliák gyujtottak időközben, a pribék ábrázatát vette észre.

Az ember lesütve tartotta szemét.

- Hogy lásd, uram... - motyogta tétován. - Nem kellett volna olyan szigorún ítélned... Hiszen csak a német igája miatt tettem, amit tettem! Magam sátorát adom... Átkozol-e még?

A kapitány nem felelt mindjárt. Előbb lebocsátotta pilláit, mélyen. Mintha minden szónak, amit kiad, mélyről kellene kiszaggatnia a gyökereit.

Utóbb föltekintett, ismét.

- Keresd meg a fölöskezes lovam, - mormolta. - Ott kell lennie a többi rablott jószág között. Piros bársonnyal van kihányva a nyerge. Arról ráismersz. Tarisznyát lelsz az oldalán és abban szalonát. Tied.

- Megfizetsz uram! De emberszámba nem veszel. Jó. Megértettelek.

János elfordult némán. Az atyafi pedig elkullogott. Lassan kullogott, mintha minden lépés után arra várna, hogy visszakiáltsák.

Nem hívták azonban.

Erre eltűnt fekete árnyéka, a tűz körül imbolygó többi árnyék között.

A csöndet Orsika szakította meg:

- Pribék volt?

- Az volt.

- Hátha vissza lehetett volna téríteni?

- Alig hinném. A törökről csak úgy beszél ez már, hogy: "nálunk"... Saját fajtáját "gyaúr"-nak nevezi.

- Talán szégyenkezésből! Ilyen bánás mellett egészen bizonyos, hogy átkeseredik a pogányhoz! Látja, hogy mifelénk örökre becsukódott számára a kapu.

- Nem vesztett vele, sem a haza, sem a keresztény hit.

Orsika nem vitázott tovább. Az ura szava döntött. Az ő számára törvény volt az.

Megvonta kezét lágyan, János tört lábának pólyázatán.

- Fáj-e még, kedves?

- Nem érzem, mióta ittvagy.

- Nyugodnia kellene ezzel kegyelmednek! Nagyon kijutott mára!

- Én mondhatnám! Rút önzés, hogy itt virraszttatlak.

De nem akart válni urától az asszony! Mozdulni se, míg meg nem igérte János, hogy ottmarad a közelben, amennyire feltűnés nélkül teheti.

Egy szekeret látott ott, a sátor balján. Arra gondolt.

Üres volt a szekér.

- Hát jóéjszakát, édes uram!

- Áldjon meg az Isten!

Mégegyszer összenéztek, hosszan.

Aztán János is odafordult a maga szállására. Nem kúszott föl azonban! Ülvemaradt, az egyik keréken. A szemét lezárta. Csupán a melle háborgó fölvetődésein látszott, hogy nem alszik.

Oh, mert hiszen legalább csak éjszaka ne volna! Illatoktól terhes föld, csillagokkal hímes tavaszi ég! Éjszakája a szerelemnek és porbahullt násznak, ami ezer megejtő képet rajzol a szerelmes férfi szeme elé!

*

Eltörődött János valahogy éjfélig, az ő kemény ülésén. De mikorra a Göncölszekér feje fölé hajtott, nem birta tovább. Megtapogatta övét. Eszébejutott a kése, amit oda szokott mindig rejteni óvatosságból, ha külső járatra indult.

Nem szedték-e el tőle?

Nem. Csupán a látható nagy szerszámától ütötte el a pogány. Hogy kisebb is lehet nála, arra eddig őmaga sem gondolt.

Szerencsére! Mert ami eddig meg nem esett, megtörténhetett volna az előbb, mikor a janicsárnak akart rontani. Pedig nincs az a kincs, amiért azt a kést most elcserélné a rab ember!

Hogy miért?

Nem kérdi, aki férfi és szeretett valaha! Nem kérdi, aki szerelmesét, - a szűzit, a tisztaságosat, - olyan kockázatoknak látja futni, mint Zsegnyey János az ő templomból hozott asszonyát! Neve után már feleségét...

- Nem!

A fogoly megrázta fejét. Szemében szilaj elszántság lobogott.

Azt a sorsot, aminek az ő mátkája indul, nem engedi ráteljesülni! És minthogy önmagát még csak menthetné - ha majd az épsége visszatér - de kettejüket keresztülvágni a törökön nincs reménye, hát inkább azt a megoldást választja, amire most készül... Isten legyen neki érte irgalmas!

Az istáp halkan, óvatosan toppangatott az éjszaka harmatjától csillogó fűben. Egész odáig az üstig, melyben estelijüket főzték a pogányok, míg el nem heveredtek az őrrel együtt, aki ott horkolt a bogrács szolgafájának vetett fővel, az alvadozó zsarát mellett.

Itt megvesztegelt János. Visszafojtott lélekzettel figyelte, hogy nem ébredezik-e a strázsa?

Majd - hogy az csak húzta tovább, egyenletes horkantásokkal - ő is tovább lengett-toppant.

A sátorig!

Fél istápjával föllibbentette függönyponyváját a tetőzetére és belépett. Nesztelen mozdulatokkal odakerült a ruhanéműkből ágynak hevenyészett alkalmatosság oldalához s előre hajolt.

Ahogy szeme a csökkent világosságot megszokta, már az ágyon fekvő arcát is fel tudta ösmerni.

Orsika volt az, valóban! Karjait egymásbafonva nyugtatta fürtös feje alatt. Hamvas gyermekarca mosolyog álmában, szelídeden. Szája egy gondolatnyi vonalon nyitva. Éppen csak annyira, hogy a nedves gyöngyszemfogak elővillanhatnak. A hosszú, fekete bársonypillák lesímulnak, mélyen s a szoknya válla megoldódott kissé. Látni engedi a bőr barnás selymét, ott, a kar hajlásánál, ahol vállba gömbölyödik.

És ezekhez a szent titkokhoz érhessen pogány keze, avatatlanul? Ezeket az égi kincseket fröcskölhesse be sárral, akárki?

János nagy lélegzetet sodort a mellébe.

Kivonta övéből a kést s magasra emelte a szunnyadó asszony keble fölött.

Legyen biztos a döfése! Szerelme asszonyának szabadulása!

Most!

De nem.

Várt még egy pillanatig.

Talán épp most társalog vele álmában, szegény! Talán épp most suttogja az ő meleg bársonyhangján: "Édes uram!" Talán épp most várja tőle a szerelmes szót, gyöngéd símogatást! Most üsse át a szívét? Így váltsa valóra a szerelmes asszonyálmot?

Megtörölte homlokát.

Facsaró víz volt az a hideg verítéktől.

- Várnom kell, - gondolta. - Megvárom, míg abbahagyja a mosolygást, hogy ne legyen olyan védtelenül kiszolgáltatott, az árva!

Erre azonban hiába várt. Orsika mélyen és édesen aludt, mint a gyermekek. Nem mozdult. Pillája se rezdült.

- Az őr fölneszelhet. Nem késlekedhetek...

Az öldöklő eszközt szorító ököl ismét lendült. Megint ott állt a gyöngéden hullámzó asszonyi mell fölött.

És...?

Megint csak lehullt.

Most meg az nyilamlott át János zaklatott agyán, hogy, a döfésre, Orsika ki fogja nyitni a szemét. Abban az iszonyatos egyetlen pillanatban - mikor szerelmes álmából a halálra ébred - rá fog tekinteni. Látni fogja gyilokra emelt kezét, annak, akit minden szépségével megajándékozott. Gyilkosnak fogja látni őt és ez a kép fog belefagyni megdermedő látásába, örökre. Ez az emlék lesz útitársa, a nagy fekete útban. Ez lesz fizetsége szegény bohónak, azért az életreszóló bizalomért, amivel sorsát a tenyerébe tette!

Hogy bírja el a szörnyű gondolatot, csak addig a következő percig is, mikor majd a saját élete gyertyáját fogja kioltani? Hogy áll a Teremtő ítélőszéke elé, két ember vérétől könyékig véresen?

Zsugorodott kezéből kihullt a kés.

Nagyot hördült és nekitántorodott a sátor-oszlopnak. Öklével a saját fejét dobta meg. Verte, zúzta, míg a sebét borító kendő le nem siklott róla. Akkor kitámolygott a sátorkapun.

Melléből kitört a könnytelen zokogás:

- Hitvány féreg vagyok! Saját javáért se, nem birtam megölni!


Az arca olyan volt, mint a háborodotté.



IV.

Ahogy kihajnallott, hóna alá kanyarította a két gyámolát. Nem törődött vele, hogy a lába pokoli mód sajog. Fejromlásával sem törődött. Oda-odaütődve az istáp nyeléhez, megindult az alvó törökök közt. Bepillantott minden sátorponyván. Megnézett minden embert.

Végül egy köteg szalma mellett megállt.

Alul megoldott, zacskóforma nyílással, egy kékposztó bugyogó feküdt a szalmán. Meg egy piros dolmány. Sujtása piszkos nyakban folytatódott, a nyak pedig fehér turbánban. A turbán patyolatból való volt és tiszta. Élő lény fejét födte. Azt, akit keresett.

Ráismert a minapi pribékre és meglökdöste óvatosan, hogy föl ne rivalljon, mikor ébred.

- Te ember...!

Az atyafi nyomban fölserdült.

Zaj nélkül ült fel és eszmélkedően dörzsölte meg szemét.

- Uram...!

- Psszt, - intett a kapitány. - Csak halkan, te... Hogy is hívnak?

- Gáspár Jánosnak, instállom.

- Nem a régi nevedet kérdem! A mostanit!

A pribéknek megrándult egyik pofa-izma.

Hanem azért fölkelt és - a bugyogóját porolgatva - nyugodtan felelt:

- Mudzának. Mikor így fölrezdülök, még mindig amarra vélek...

- Hát mikor imádkozol! Alláhot hiszed-e, vagy Krisztust?

- Alláhot választottam, uram. De azért ha feszület előtt visz el az utam - - -

- Ráveted a keresztet is! Gondolhattam volna.

A paraszt bólintott.

- ...mikor emezek nem látják. Mert tudod, hogy nem tűrhetik! Az ember pedig mégse lehet egész bizonyos abban, hogy melyik az igazi hit...! Mért kérded, uram?

- Már nem kérdelek. Esketni akartalak valamire.

- Hiszen én esküszök azért!

- Ugyan mire! Amiben magad se vagy biztos?

- Hát - - -

János csak legyintett.

- Hagyjuk. Egyebet mondok én neked inkább, te Mudza!

(Szándékosan nevezte török nevén a pribéket. Az ő drága magyar nyelvét ugyan ne mocskolja többé egy hitehagyott!)

- Látod-e itt rajtam ezt a mentekötő láncot?

- Látom.

- Mit tartasz róla?

- Azt uram, hogy arany - vetett sóvár lángot a paraszt szeme.

Aztán hozzátette:

- Jó arany, meg szép is. A míve is szép. Uraknak való.

- Vagy basáknak.

- Hiszen ami azt illeti...

János kettémeste a szót.

Mentegombjainak bogláraira mutatott:

- És ezek? Ismered-e, hogy milyen kövek ezek itten?

A paraszt azonban nem volt járatos a kövekben. Csak vélte, hogy becses holmik. A mentekötő lánc - meg a viselője - kapcsán jutott erre a vélekedésre.

János helybehagyta.

- Ami kék, az türkiz. A fehér igazgyöngy. Zöldet is látsz emitt! Ezt smaragdnak híjják. Tetszenék-e?

Mudza egész megzavarodott. Zavarában turbánjához nyúlt, mintha süveg lenne s le akarná rántani. Megforgatni. Belepillantani. Mintha abból olvasná ki a kellő jobbágyi alázatú választ.

De még idejekorán észbekapott.

Nem szabad a töröknek felfödni a fejét! Se köszöntésre, sem bármi egyéb ok miatt.

Így csak az ádámcsutkáját járatta meg, izgalmában. A kellő tiszteletnek pedig lesunyt pillákkal adózott.

- Tetszeni tetszenék, uram! Ha magamfajta álmodhatnék ilyesmiről...!

- És ezek a gyűrűk?

A bikkfa-fejű lábait kezdte váltogatni erre a sejtelmes kérdésre.

Kérdéssel válaszolt:

- Mért tudakolod egy szegény szolgától? Haragod után, böcsmérlésed után, csúfot akarsz-e mármeg űzni belőlem?

- Nem, - ingatta meg János a fejét. - Én nem böcsmérellek többé. Ami számadásod, intézd el majd Istennel, mikor elébeállasz egyszer. Vagy az Allahoddal, ha addig egész belegyőződsz. Én csak vásárt kínálok neked. Abban talán megbízhatóbb vagy, mint az esküvésben, - fűzte hozzá, elfogyó hangon. (Akarata ellenére is kirezdült belőle a megvetés.)

- Számíthatnék-e rád?

Egy zökkenés volt az első felelet.

Mudza a csillogó holmik felé mozdult.

De észrevette és elszégyellte mohóságát.

- Mit kellene tennem, uram?

- Kilopódznod innen, a hordából. Lehető volna-e?

- Szabad a járás-kelésem. Nem tartozok semmi rendes hadhoz. Aztán?

- Aztán el kellene találnod Kálló várába.

- Ez se nehéz. Jártam én arra.

- Egy izenetet kellene átadnod a vicekapitánynak.

- Prépostváry úrnak?

- Hát ösmered?

- Megjártam vele Moldvát, - vörösödött el Mudza.

János azonban elpillantott róla.

- Meghírlelnéd a kapitány úrnak, hogy mi sorsra jutottunk. Feleségemtől, immár. Ami pénzt fölverni tudnak, küldjék váltságba, tüstént. Vagy ha megfelelő csatát bírnának alábocsátani, utánunk... De nem...! Erről ne szólj.

Az ötlött János eszébe hirtelen, hogy még lesre hozhatná ez a renegát az ő vitéz fiait!

Megmaradt inkább a pénzváltság mellett. Vagy - ami a legokosabb - egészen Prépostváryra bízta, hogy mi módon segítsen rajtuk. Elég ha tudja, hogy a bajuk megduplázódott. Ő innen nem láthat a várba és így nem kommandirozhat.

- Mihelyt visszatérsz, vagy hírrel, vagy a követséggel, ami aranymarhát rajtam látsz, mind a tiéd - fejezte be ajánlatát.

- És... Ha nem talállak?

A pribék hunyorgott, Röstelkedés és kapzsiság, a vérében hozott alkuvási vágy és aggodalom: tükröződtek zúzott arcán.

János hökkenve nézte.

- Hogy nem találnál? Talán csak nem gondolod, hogy megszökhetnék, tört lábbal? Hogy akkor veled tanakodnék itt?

- De... Az asszonyod...!

- Küldve se hagyna egyedül.

- És... ha...

Mudza nyelt egy nagyot.

Aztán mégis kinyögte:

- Ha... Netalán meghaláloznék az útban?

- A feleségem?

Úgy megborzadt János, mintha ez az éjszaka nem is lett volna! Mint aki sohase állt - emelt gyilokkal - a szelíden szunnyadó hitves ágya mellett, szíve helyét keresgélve.

- Megbolondultál? - kérdezte rekedten.

- Nem, uram! - felhődzött a paraszt. - Csak nem találom egész biztosnak az... izét...

- Az egyezségünket?

Mudza rálódította a fejét:

- Azt, uram! Mert nézd, uram! Megfáradok. Bőröm kockáztatom. S nem te magad mutattad-e ki éppen, hogy ti urak és magyarok... Az ilyen szegény pribéktől - - -

- Amit kívánunk, azt megfizetjük? - egészítette ki János a szánalmas nyögdicsélést, elútálkozott szájjal. - Ne félj! A fizetségedet előre kiadom. A váltságpénzből meg, - ha aláhozod az enyémeket - kijár a dupla. Megveheted rajtam, hiszen szöknünk lehetetlen. Váltság nélkül, ingyen, meg csak nem gondolod, hogy elszabadít a janicsár?

- Igazad van, uram! Megbocsáss!

Egyszeriben megbátorodott Mudza, amint a gyűrűket ujjain, mentekötő láncot, kapcsot meg a bugyogója fölé övezett kendőben érezte.

Még ő bíztatta a foglyot, miközben az ékköves boglárokat faragdosták le a dolmányáról:

- Menni fog minden, uram, mint a karikacsapás! Kár volt a másik két gyűrűért is! Rövid napon szabadak lesztek, mind a ketten!

*

Hát igen, ha Isten őfelségének úgy tetszik, hogy megszabadítsa a rab vitézt! Mert ettől a bal-útra tért hitványtól ugyan hiába várja Zsegnyey János, hogy Kállóba menjen, piruljon, nyakát töresse, bőrét viszolgassa! Igazat szólt Orsika! Megértette ez jól, hogy amarra vissza úgy sincs út többé. Beomlott. Az elárult fajtája többé be nem veszi. Mégegy csalással sem veszíthet többet, mint amennyit vesztett eddig. Aki egy dologban alávaló, másban sem különb! Aki egyben áruló, másban sem hűséges.

Örült a pribék, hogy amit lehet, elkaparintotta. Dehogy is akart az fáradni a mai bizonyoson túl, a holnapi bizonytalanért! Nézte, hogy mentől előbb és minél távolabb jusson a janicsártól is, Kálló várától is. Keresgélni nemigen fogják. Ugyan ki fájlalná fejét egy hitvány lókaparóért? Ha van: van. Ha nincs, a nap attól kering tovább, a föld tányérja körött.

*

Kilencedik reggelen a karaván érintette Budát. Majd Érdet, Ercsit. Megállt Csánkurtárán, Pentelén, Földváron. Tolnán - hosszabb pihenőt tartva - meglakta Szekszárdot, Báttaszéket és a gyászosemlékű Mohácsot. Három hét teltével pedig már Eszéken túl haladozott, a határ felé.

János hiába várta Mudzát.

A pribék nem mutatkozott.



II. RÉSZ.
TÚL A FEKETE KAPUN.

I.

Fekete Kapu, Bánatország kapuja, be sötét is vagy!

Pedig képzelt kapu vagy te csupán, melynek se bálványa, se lakatja. De csak egy láthatólag megvont vonalad sincsen, - végzetes Kapu, zárnélküli zár: Országnak Kapuja!

Mégis, hányaknak a dicsőkből volt életük álma: távolabb kivetni megfoghatatlan küszöbödet! Hányaknak voltál ifjúi becsvágya, aranyló ködkép, üdvösséges Kapu, magyar határoknak szent kapuja!

És mennyiek hulltak elődbe, megaggott reménynyel, halálra ébredten, - hősi akaratok elnyelője, gyilkos Kapu, te átkozott Kapu!

Mért nyílsz olyan készségesen az ártó szándéknak s mért dörömböz rajtad olyan hiába az igazak lelke, ökle, válla? Mért nyeled el az orgyilkos titkon lappangó lépteit és mért csörrensz olyan harsány visszhangot, valahányszor gazdád - az úr! - mozdulna átlépni rajtad, áruló Kapu, tornáca földi Gyehennának?

Vagy jó és rossz egyszerre: erőnknek próbaköve. Vagy szent és gonosz, hogy leboruljunk előtted és irtózzunk. Vagy - pedig nem is vagy - csalóka délibáb! Meg se foghatunk. Utolsó rezdüléssel lesorvadt csontvázkezünk még csak meg sem símogathat búcsúzóra, mielőtt elhányja szemünk a csábító lidércfényt, fülünk bíztató Sellő-hangot. Mielőtt kifosztottan és megcsalatkozva, örökutakra térnénk - árva nemzet fiai - Csaba királyfi égi Útján.

Nem illetett kéz soha, nem észlelt szem soha, csupán a képzelet. Mégis, hogy tud áradni rajtad keresztül gyász, siralom, idegen világok dermesztő levegője! Milyen hozzádillő kapusok: Sóvárgás és az Őrület!

Akit nem ért soha a balsors, hogy egy ilyen láthatatlan Fekete Kapu ráejtse szárnyát, nem bírja elgondolni azokat az érzéseket, melyek átton át fuvallnak rajta. Aki meg már kívülrekedt, mire volna beszélni annak? Tud tapasztalatból s megérti jól lápispataki Zsegnyey Jánost, hogy mért fakuldozik az orcája, mikor először töri meg rabkenyerét Brcskán?

*

A karaván itt, a Száva jobb partján állt meg első ízben bosnyák földön. Kompokon kelt át és - más csatlakozó népséggel jól fölszaporodva - haladozott tovább, a hegyek közt, Tuzla felé.

Orsika egy teve hátára vont sátorfélében próbált megküzdeni a nappalok tűrhetetlen hőségével. János meg a szomszédos szekeret lakta, gonoszkodó lábtörése miatt.

Feje már begyógyult. De hogy a hajcsár egyszintben vezette állatját a szekérrel, az asszonykának elég alkalma nyílt megfigyelni, hogy mégse derül az ura kedve! Komorodik inkább.

Látta megcsappanni, fokról fokra jobban elborulni minden stáció után, ami mögöttük maradt. Látta sápadozását, szemeinek megkarikásodását, emésztőfényű tüzét. Elszorult szíve a másik némaságától, mindég ráncbavont homlokától.

Már bajuszát se gondozta olyan ügyelten a daliás, szép vitéz, mint otthon, magyar földön! Szakállát is hagyta. A torzsák elpemetesedtek álla körül, még betegebb külsőt kölcsönözve az anélkül is fakó arcnak.

- Csak nem jól lesz ez így, lelkem! - ingatta meg fejecskéjét egy sugártól záporozó délelőttön, lágyan hintálódva a sátorülésben. - Emészti kegyelmedet valami!

A férfi tagadólag intett.

De integethetett! Asszony szemét nem lehet megcsalni, puszta mozdulattal. Asszonyt, aki szeret!

Orsika se hagyta abba a firtatódást.

- Az búsítja kegyelmedet, hogy elhagytuk a magyar földet! Legalább világot látunk! Megösmerjük közelről a pogányt. Örökké nem tart. Visszatérünk.

János melléből mély sóhaj szakadt.

Azonban most se szólamlott.

Orsika hát tovább folytatta a tudakozódást:

- Meg a pribékje nyugtalanítja, hogy késik! Mit gondol kegyelmed? Röpülhet? Vagy a kállaiak! Ki tudja, mi minden nehézség tartóztatta eddig őket! Nekik nem olyan könnyű az út, mint nekünk, török fedezet alatt! Azokat szegényeket az ág is húzza, ha ugyan csatát küldtek utánunk s nem váltságpénzt! Meg aztán az utunk vonalát se ismerhetik. Lehet, hogy más irányba bódorodtak és majd valami főhelyen csapódunk egybe velük. Kár ezen búslakodni, édes! Bízzék kegyelmed jobban Istenben s őutána a kállai embereiben. Nem képzeli talán, hogy tétlen maradtak, a bajunkat tudva?

- No nem!

János arcán fényt vetett a remény, mint mindég, mikor ez az ő aranymadara rácsicsergett. Megfrissült a gyermeki gondtalanságában, amit még csak színlelnie sem kellett Orsikának. Az ő lelke úgy volt alkotva, hogy sötétnek is a derűs színét lássa. Bízni, remélni tudjon. Mióta az urát melletteérezte, semmitől se félt többé. Nem ismert aggódást a sorsuk miatt. Sőt a változatos út ezer új tapasztalatával el is szórakoztatta. Minduntalan látott valamit, amire rákerekítette két nagy szemét.

Csak olyankor komolyodott el, mikor János lelkéből megint fogyadozott a biztatás ereje s ismét visszaesett tépelődő némaságába.

Tuzlát elhagyva, ez a komorság alig is akart engedni.

Orsika hát eltökélte, hogy ezentúl még annyi közt se enged maga és az ura közt, mint a teve lába s a szekér kereke. Át akart fészkelődni a szekérbe.

És egy kis furfanggal ki is módolta.

Hogy az útjuk Tuzlától kelet felé fordult és megint emelkedett, színlelni kezdte, mintha a teve rázása émelyítené a kaptatóknál. S olyan kétségbeesett arcocskákat tudott vágni, hogy a janicsár igazán felült neki. Megengedte, hogy a mogorva képű főrabmagyar mellé települhessen. Csak éjszakára rendelt külön szállást nekik s azontúl megint nem törődött velük.

János szerét ejtette, hogy titkon megcsókolja azt a tenyere alá búvó kis kezet.

- Angyal vagy te, lelkem! Égből szállt angyal!

- Kegyelmed pedig egy brummogó medve! - kényeskedett a menyecske. - De várjon! Kifogok én a brummogásán! Kieszeltem valamit!

- Ugyan micsodát?

- Majd meglátja kegyelmed!

Hát meg is látta János, alkonyatra kelve.

Mikor a török népség esti mosakodásának dűlt, Orsika meg a hintójáról átrakott úti málhái közé lopakodott. Íróvesszővel, jó nyaláb pergamennel tért vissza. Rakta oda őket az ura térdére.

- No itt van...!

- Mit akarsz ezekkel a papirosokkal?

- Fel fogjuk róni rájuk, ami újat tapasztalunk. Hogy szabadulásunkig se teljék az idő haszon nélkül. Valakinek még javára lehetnek ezek az írások, aki - mint mi - rabul esik s magyar és kereszthitű lévén, gyámoltalankodik, a sok szokatlanság miatt.

János pillája rezdült egyet. És megint apró sugárkák kezdtek röpdösni a szeméből. Egész fölélénkült azon, hogy - a szüntelen tespedés után - valami tennivaló kínálkozik számára.

Csak azon zökkent meg, hogy mimódon tegyék közkinccsé a jegyzéseiket?

De Orsika erre is talált választ.

- Ott a lápispataki papunk! Meg Sára néni prédikátora!

- Jól beszélsz, lelkem! Ki se mozdulnak hazúról!

- Nem is kell hogy mozduljanak. Mirevaló a szószék? Hirdessék, tanítsák a tanulságokat! Ha meg kifogynak, küldjék a könyvet más eklézsiáknak, más papoknak. Ily szerrel rabságában is oktatására lehetne kegyelmed a mi szegény népünknek, míg a kállai vitézek fölrakják a pontot a rovásunk után. Mert fölrakják!

- Hát tétlen nem maradnak!

Még azon este megkezdték Zsegnyeyék az ő új foglalatosságukat, ott a tűz fénye mellett, mely fölött a bográcsuk hintálódott.

- Visszafelé se igen vétsünk ki semmi érdemeset, - fontoskodott a kis tanácsadó.

- Mire gondolsz?

- Arra a dologba például, amit Szekszárdon láttunk. Kár volna kihagyni! Hadd tudják Felmagyarországon is, hogy mimódon kezdi szorítani az adófizetést ide-alant a pogány! Készülhessenek rá!

János bólintott. Az íróvesszőt rátette a pergamenlapra.

Egy szép †-jel után mormolta is már a megírandókat:

- "Anno Domini 1575. Rák havának 11-ik napján. Ad maiorem Dei gloriam..."

"Szekszárd körül véres nyársot hordoztat a török, megmutatván, mi sors vár azokra, kik a rájukvert adót idejenapjára bé nem adnák. Úgymint: kharadzs, azaz nem-mozlim földek után föld adót, kit Rezmi-Csift-nek neveznek. Szent György napkor telik, meg Szent Demeterkor. Kapuk szerint 25-25 oszpora. Továbbá termény-adót - tizedet -, még a méhkasokat sem feledve. A fejadót itt is iszpendzsé-nek híjja a pogány s bészedni nem ég le orcája, ötöd-módja szerint. De mondják, császár adója is készül, meg külön-különb rendkívüli harácsoltatások, mint ez lenni szokott a bestyénél, kit Isten megverjen zsarlásaiért. Innen is - mint följebb - Kőrösre, Kecskemétre kell bevigyék a török porciót, mert ezek a szultán kincstárának várasai."

- Írja hozzá kegyelmed, - csippent közbe Orsika az ura vállán keresztül - hogy a mohamedán szent könyvek, a Séri-k szerint verik rá az adót a szegénységre s kire mit kivetettek, be is örökíti a defterdár a defter-könyvekbe. Le nem alkudhat abból többé senki, semmit. Ha egy csöpp búzája nem terem, akkor se!

János azonban fejét ingatta.

- Nem újság, lelkem. Mindenfelé így van. Inkább egyebet örökítek be ide!

- Micsodát?

- Hát a pusztánhagyott falvakat! Emlékezel-e?

- Hogyne! - sóhajtott Orsika. - Igazuk is van a jobbágyoknak, ha fölkerekednek marhástól s szöknek olyan falvakba, ahol kisebb az adó!

- Öregebb hiba, hogy biztatásra se igen térnek vissza többé! Mert ez a kibolygatott déli szláv nép meg, nyomakszik mindjárt, az üres helyükbe! Készen kapja a födelet. Nagy veszedelem...!

Még az került a könyvbe, amit Dárda környékén láttak Zsegnyeyék. Egy török katonát, tehénháton lovagolva, háttal az állat fejének. Oda volt kötözve hozzá s asszonyok verték hátulról, seprűvel. Ki a községből! Hódoltsági jobbágyasszonyok, mozlim parancsra... Gyávaságon érődött a katona! Azt meg így bünteti saját fajtájánál a török!

- Ebből is megtanulhatják a miéink, hogy nem szabad lebecsülni a kontyost! Vad nép, de vitéz.

A jegyezgetést aztán abba kellett hagyni. Megfőtt a piláf a bográcsban s a szakácskodó bezlia odaintette a rabokat, közelebb a tűzhöz. Beköszöntött vacsora ideje.

Zsegnyeyék hát nekiszánakoztak. Ők csak ketten fogyasztottak, egy kisebb kondérból és - a janicsár engedelmével - maguk szerszámával, amit különben saját népének, vagy alantas raboknak, tilt a török. (Mire nőttek ujjak az ember kezén?) Főrabjának azonban, még egy látópohárnyi bort is odaküldött a gazda. Ne panaszkodhassék, mikor majd kiszabadul, hogy ebül bántak vele! Rossz hírét ne költhesse a rabtartójának! Mint minden muzulmán, Ibrahim is sokat adott erre. Ürühúst is főzetett Zsegnyeyék rizskásájába, szinte minden nap, míg a közfoglyok ételébe legföljebb ha egy kis répa, gyökér került s tízenkint dongták körül a nagy üstöket.

Néhány őrtűz kivételével, a katonák később szétrugdosták a többit. A szerelmeseknek válniok kellett. Ki-ki szállására! De mielőtt a sátorponyvák összebocsátkoztak, Orsika megfordult. Mélyen a piruló orcáira bocsátott pillákkal üzente meg mindazokat az érzéseit, amikről nem illenék, hogy szóljon szemérmes asszony szája.



II.

Amilyen pokolhőség uralkodott nappal, épolyan hűvösek voltak az éjszakák a magas hegyekben. Jégeső is eshetett valamerre, a mici-sipka formájú csúcsok közt, mert hallani lehetett az elvonuló felhők korgadozását s minduntalan megcikázott az ég alja. Szél is járt a szabad helyen. Végigsuhant egy-egy pászmája a fák, cserjék fölött. Így fölfrissült ember, állat s a karaván - reggelre virradva - könnyebben tudta venni a nyergeket, meredek hegyhátakat.

Déltájig haladoztak egyhuzamban, fényeslevelű tölgyek és kövér erdei páfrányok közt, melyek olyan nagyságot értek el itt, hogy némelye kardhosszúságra is kinyúlt.

Akkor megint megstációzott a menet. A bezliák ájtatoskodtak, főzésben sürögtek.

Csupán egy embert állított ki Ibrahim az útra. De Zsegnyeyék is kiláttak a tisztás lombcsapásain keresztül. Jól látták például, mikor a meredek török egyszercsak előre toppant és gyomra elé kapta a pikája végét. Azt a megláncolt férfiút is ők pillantották meg elsőkül a karavánból, akit az őr feltartóztatott s aztán szolgástól odaterelt Ibrahim elé.

Negyven, negyvenöt esztendős, előkelő szakállú, hátradűlt homlokú ember volt a jövevény. Magyar nadrágot viselt, török dolmánnyal s hozzá török csizmát, magyar mentével. Ruházata után ugyan meg nem lehetett volna állapítani, hogy melyik nációhoz is tartozik a kettő közül, olyan vegyesen viselt ebben az időben török magyar köntöst, magyar meg törököt. Hanem a kerecsentollas brokátkalpag láttára már összevillant Zsegnyeyék szeme.

A fejboriték tekintetében egyik nép se ösmert tréfát! Török sohase hord magyar süveget, kalpagot. Ha tenné, a többi mozlim oda is szegezné kapuja bálványához az idegen holmit és kebelében támadt árulónak bélyegezné holta napjáig a viselőjét! Magyar pedig - ha turbán alá bujnék - ki nem kerülhetne az alól többé, keresztény módra! Még akkor se, ha csak tréfából próbálgatta a fejére! Azonmód mohamedánnak tekintenék és a csíziót sem kerülheti el. De az is elég, ha csupán olyanféle mozdulatot tesz keresztény, vagy zsidó, ami a török köszöntés mozdulatára emlékeztet! Már ezzel is megpecsételte sorsát.

No, hogy a jövevény kalpagjához emelte jobbkeze élét és semmit se hajlongott, Zsegnyeyék ebből egészen megbizonyosodhattak afelől, hogy magyar a tekintetes szakállú úr, valóban. Rá is köszöntötték a jónapot, jószívvel.

A dűlthomlokú visszapillantott rájuk s róluk a gazdára.

Elfogadta a köszöntésüket, örömrezdülten. Amarra meg rámordult:

- Mi dolog, janicsár, hogy feltartasz utamban? Ki hallotta valaha emberséges ellenségek közt, hogy megállassák a sarca után járó rabot?

- De hát hogy rab vagy-e?

- Nem látod a láncot, amit cipelek?

Hiszen ami azt illeti...! A láncot éppen nem a fogolyuraság cipelte. A mögötte járó szolga cipelte azt bizony, vállán keresztül vonva. Azonban szokás volt ez is, nagyobb uraságoknál s ez az ő rabságukból le nem vont semmit.

Csak, hogy joggal visel-e láncot az idegen...? Az itt a kérdés és hozzá - valószínüleg - nem oknélküli. Mert mondja is a janicsár:

- Elsokasodtak a csalók, gyaúr! Nem lennél első, aki sarcot koldulsz, anélkül, hogy igazi rab volnál. Egy bilincset, láncot, lábára forraszthat bárki!

- Kételkedni mersz az úri szavamban?

Ibrahim kifordította szájából a fügehéjját, amit majszolgatott.

Felőle ugyan pattoghatott a jövevény! Az ő keleti nyugalmát nem zavarta.

- Én bizonyosságot akarok, - vetette föl hajoltából a szemét. - Hol raboskodtál? Honnan bocsátanak?

- Sztambulból, ha épp ez szúrná az oldalad!

- A Jedikulából?

- Onnan. A Héttoronyból.

- Szóra onnét nemigen eregetnek foglyot egy idő óta! Akkor hát koldulólevelet kellett kapnod!

- Kaptam is.

- Mutasd!

- Ebanyád...?

A fogolyuraság szeme sötétet villant. Ahogy a mellét fellökkentette, fejét hátrakapta, jobb lábát kidobbantotta, leordított róla az erős sértődöttség és ellenszegülő szándék. De hogy szolgája vállán viszont megcsördült a lánc szomorú emlékeztetője, meggondolta mégis és behalászott a dolmányzsebébe. Két ujj közt odavetette az írást a janicsár ölébe, a tál füge tetejére.

- Ne! Olvasd! Siess azonban, ha ugyan tudsz olvasni!

Tudott, Ibrahim. Pedig - mint minden hivatalos okmánya a Portának - ez a koldulási engedély is: magyar nyelven íródott.

Hanem hát levélmutató csausz volt a gazda, mielőtt janicsárrá vedlett! Neki értenie kellett a betűvetéshez, olvasáshoz, amihöz egyébként saját javauraink se mind értettek ebben a harcos korban. Járatosnak kellett lennie a közhasználatú nyelvekben. Amit meg mégse értett volna egyik szóból, annak jelentőségét kihámozta a másikból. Fülével is segített a munkáján, mert fennhangon dünnyögött:

- "Adjuk tudtára mindenkinek akinek illik, kiváltképpen magyar és török párton lévő fő- és vicetiszteknek, hogy e levelünket mutató Tornallyay Farkas török rab, itt fogságunkban lévén, sarcoltatott meg. Mely sarcát megszerezni adtuk néki ezen kolduló levelünket, hogy három hónapokig koldulhasson mellette s mint igaz sarcon járó török rabot mindenütt háborgatás nélkül bocsássák."

Mikor az utolsó dörmögés is elhalt, Ibrahim nem okvetlenkedett tovább.

Összehajtotta a levelet. Majd - alázatának jeléül - homlokához és melléhöz értetve, visszaadta:

- Eszerint Tornallyay Farkas vagy, gyaúr!

- Annak neveznek.

- Mi sarcot vállaltál szabadulásod fejében?

- Nem vállaltam én semmit! Rámverték. Magam helyett három főtörök rabot és tízezer tallért vertek rám! Hogy a Ponciusát...!

- Hiszen az temérdek? - emelintette szemöldökét Ibrahim, kiváncsian. - Olyan gazdag vagy?

- Fenét! Ha telnék a buxámból, már rég aláküldte volna a családom! Nem kopogtatnék koldulólevéllel jóbaráthoz, idegenhez. Elhidd!

- Sok hiányzik a váltságodból?

- Mi gondod vele! - fortyant mérgesen Tornallyay. - Tőled ugyse kérek. Azaz hogy... Ha kérnék is, egyebet. Két rabodat látom. Magyarul köszöntek...

- Hiszen fajtád, mind a kettő, hitetlen!

- Azoknak én szeretném megszorítani a kezét.

Ibrahim nem tiltotta. Sőt, hogy Farkas úr dolgát rendjén lelte, még neki is odaküldött egy látópohárnyi bort. Tudta, hogy mind iszik, aki magyar! Örömében is, búvában is. Köszöntésre is, búcsúzásra is. Iszik, ha beteg, ha meg egészséges, akkor azért iszik. Minden szentnek megvan nála a maga tisztelő-pohara. No igaz egyébként, hogy kész dögség az országának minden vize! Híres egész Európában. A sok csatározás, temetetlen holttestek miatt van így. A hitetlen magyar legalább ezekre vél, ha Allah betegséget bocsát reá.

Hát babonáskodjanak, míg a karaván pihen! Kárt nem tesznek egymásban.

Tornallyay uram is letelepült a bogrács mellé s előkerítette szolgájától az iszákját. Világért se fogadta volna el a török főztjét, se a hamu alatt sült pogácsát, amivel kenyér helyett él a muzulmán! Csupán a bort fogadta el. Mert hogy ehez igazán semmi köze a pogánynak, őmaga elismeri akkor, mikor eltiltja saját népének a borivást. (Tornallyay legalább szerette így értelmezni a koráni tilalmat. Lehet, hogy egy kicsit alkalomhoz igazítva...!)

A beszélgetés megindult a rab uraságok közt. És persze arról akart tudni mind a kettő, amivel a világ haladásában lemaradt.

Farkas úr a honi állapotokat kérdezősködte.

Híre járt, hogy meghalt a francia király. Henrik meg - a francia származású lengyel király - fogta magát s egy szép napon kiszökött Párizsba, szétnézni, hogy nem cserélhetné-e fel a parádésabb francia trónnal a szegény és izgága lengyelt? Fúrta Tornallyay oldalát, hogy a "bécsi király" - Miksa császár - vajon mit szól ehez a törekedéshez? Nem kacsingat-e az üresen maradt trónra valamelyik fia számára, az öt közül?

- Kacsingat bizony! - erősítette meg János a föltevést. - Ernő főherceget szemelte ki! Eltalálta kegyelmed! Igen tart az erdélyi fejedelemtől!

- Báthory Istvántól?

- Attól. Esennen eseng utána a nép. Trónratermett, igazságos, bölcs uralkodót remél belőle. Meg is mozgat Miksa minden tőle telhetőt, hogy szárnyait szegje! Ellene bocsátotta a tányérnyalóját!

- Békés Gáspárt érti öcsém-uram?

- Hát tud róla, bátyám?

Tornallyay igent pillantott, János meglepődött tekintetébe.

- Többet mint kegyelmeitek! Hiszen a sáfárja, Radák László, egyre odalent töri a nyakát, Sztambulban! Hallom, harmincezer aranyra emelt adót igért a Portának az ország terhére, ha a szultán palástja alá venné az ügyét. Arról is beszélnek, hogy Szokolli Mehemed nagyvezír talán hajlanék a vásárra...

Zsegnyey úgy vélte, hogy ebben a mendemondában lehet valami igaz. Alighanem ennek szelére nyüzsdült meg a készülődés, mikor ő még otthon szívta a drága honi levegőt!

- Kassán járt Békés, elmúlt hónapban. Rueber császári főkapitányt környékezte.

- Hadak miatt?

- Eltalálta, bátyám! Meg is kezdték a mustrát. Csak hogy Báthory se várja be, míg rajta jönnek! Ha meg csavaros észről vesz értést, abból is van neki!

- Ugyan mit tehetett?

- Húzott egyet az ostáblán, nemkülönben. Megmozdította a lengyeleket. Mult hónapban kivitte, hogy trónvesztettnek nyilatkozzák a szökött királyukat, aki vonakodott visszatérni a kihült lengyel trónba.

Hát ezt az ellenjátékot nagyon okosnak ítélte Tornallyay. De még mindég nem elegendőnek Báthory István teljes sikeréhez.

Meg is mondta, hogy miért:

- A lengyel trón, öcsém, nagy kölönchöz van ám kötve! Aki azt a koronát Henrik után fejébe akarná nyomni, annak nőül kell vennie az elhalt Zsigmond király húgát!

- Annát!

- Úgybizony! Az meg gyenge ötven esztendőske, a szentem! No, hogy Báthory, az a dali szép vitéz...

János azonban ellegyintette Farkas úr kétségét.

- Megtörtént, - mondta. - Báthory erre az áldozatra is hajlandó.

- Kutya bendője lehet! Vagy vaksi a szép szemére!

- Se egyik, se a másik - fútta bele tagadását János a forró rizskásába. - Csak becsvágy van benne. Az se önmagáért. Hazájának vél szolgálni azzal is, ha megmutatja, hogy uralkodásra termett faj a magyar! Ejszen, ha vállukra emelik a lengyelek, olyan királyt kapnak benne, akit századok multán is emlegetni és áldani fognak!

- Hát akkor: vivát, Báthory István! Ha sarcom fölhajtom, énmagam is toszítok egyet a szekerén!

Lelkes volt a vivát. A bor ellenben pogányul kevés a látópohárban. Tornallyay ezért csak belekortyintott éppen - takarékosan - s szétfente utána keze födelével a csöpögő bajuszát.

- Tanulhatna tőle a bécsi Maxi, egyenességet! - hümmögött. - Kétfelé pislog őfelsége, mint a sanda mészáros! Katholikusnak mutatkozik például színre, aztán pedig lutheránus, a lelke fenekéig! Suttogják a Portán, hogy magyar királyi esküjét is minduntalan halogatni kellett annak idején, emiatt. Két szín alatt áldozó létére, semmi letten nem akart, szokás szerint bőjtölni, se egyszínben nyilvánosan áldozni. Mikor meg körmére égett, kimarasztalta esküjéből Isten Anyját s a szenteket. És hogy Oláh Miklós érsek uram mégis belecsempészte őket a formulába, nem ismételte utána, a betyár! Mit vél kegyelmed? Igaz lenne ez?

János nem tudta.

Orsika azonban közberázta fürtös fejecskéjét:

- Én bizony hallottam! Sára nénénktől hallottam!

- Ő meg kitől vette?

- A prédikátorától. Lisznyay uramtól. Politikus elméjű ember!

- Akkor csak azt csudálom, - fordította válaszát Tornallyay udvariasan az asszonyka felé, - hogy megtűrik a bécsi udvarnokok ezt a Miksát!

- Mért ne tűrnék?

- Mert az mind nagy katholikus. Akár szívből, akár színből, de mind az!

- No hiszen, éreztetik azért őfelségével a neheztelésüket! Ha magasztalni akarják Rudolf királyfit, sohase azt mondják róla, hogy apjához, - hanem hogy nagyatyjához hasonlatos! Miksa királynak nevét sem ejtik ki. Ezt is Lisznyay uramtól hallottam.

A társalgás zátonyra futott. Tornallyay iszákja megkönnyebbült. Ami maradt benne, azt meg szolgájának vetette. Jánosék is végére értek a piláfjuknak és Orsika megtörülgette gondosan az evőeszközeiket, egy szolgálókendő szélében.

A két úr ejtődzött kissé a kollációzás után.

Akkor János fogta tudakozásra a dolgot. A fogolyi élet velejáróit kérdezte. A szabadulás módozatait, azesetre, ha túlságosan elkényelmeskedte volna útját a pribék. Vagy ha a kállai események váratnák. Atyja, nénje nem bírnának elég gyorsan pénzt mozgatni a birtokból.

Hát a szökés tervét kereken leintette Farkas úr. Nagy veszedelmekkel járhat az ilyen kisérlet! De ajánlott helyette más módokat. Ott a folytonos követjárások, Bécs és Sztambul között! Az internunciusok is váltanak olykor rabot, mikor engedelmet nyernek rá Miksa császár-királytól. (Igaz, hogy ezek inkább a németjét szemelgetik.) Barátságbaereszkedni velük azonban semmikép se árt. Vagy ott a kezesség! Ha valaki egy hasonrendű rabtársával összemelegszik s az jótáll érte, fogton maradván, míg a rabtárs visszatér. Akár sarcával, akár a maga továbbra is fogoly személyében.

- A francia barátok is sok rabot váltanak, - rejtette csizmaszárába Tornallyay a szalonázó kését. - Majd látnak ilyeneket kegyelmeitek, eleget, ha egy kicsit jobban közelgetnek Konstantinápolyhoz! Piros meg kék posztóból való keresztet viselnek ezek, a mellükre varrva. Erről megismerni őket, mindjárt.

A kamarával, királyhoz-folyamodással próbát tenni se tartotta károsnak Farkas. Vagy valamelyik országos nagytőzsérrel alkura lépni. Rabváltással is kalmárkodnak ezek újabban! Rájöttek, hogy jobb vásárt csinálhatnak így néha, mint akármi más portékával. De meg a kormányszék, a község, a megye is sokat tehet!

Készakartan hagyta utolsónak Tornallyay a megyét, hogy nagyobb nyomatékot adjon javaslatának:

- Hiába vonogatja más irányba határait és hiába próbálkozik a pogány, sohase fog igazi szandzsákokat formázni a mi megyéinkből! - mondotta büszkén. - Föl nem adták azok sehol a magyar jogot, igazgatást, igazság-osztást, még az erő hatalmán behódoltatott részeken sem. Nagy hatalom a megye! Hát meg kell környékezni illőképpen, persze majd csak Sztambulból.

- Addig is - bátorkodott bele Orsika a férfitanakodásba, látván az ura homály-futott arcát - javasolnék valamit...

- Halljuk, húgomasszony!

- Hogy vállalna kegyelmed tőlünk egy levelet, Lápispatakára! Atyánknak, nénénknek, - függesztette hozzá magyarázólag. - Az esetre, ha Prépostváry nem hírelhette volna meg a bajunkat otthon, amit nem gondolnék.

Ez bizony okos ötlet volt!

A rab kapitány föl is élénkült tőle. Előkészítette izibe a pergament, íróvesszőt s olyan szaporán pergette a betűt, hogy mikorra ütött a búcsú pillanata, egy helyett két levél került Tornallyay uram iszákjába. Kállóba is írt János. Biztos, ami biztos!

- Hogy köszönjem meg a kegyelmed szolgálatát?

- Ráérkezünk, - mosolyodott el fanyarul a vándor. - Kevés a reményem, hogy összegyűljön a sarcom! Pedig bizony a templomküszöböket is meg szándékozom lakni! Ha csakugyan így esnék, nincs más hátra, mint visszatérnem. Szabadjára járnak Sztambulban a foglyok. Találkozom akkor én még kegyelmeddel!

- Ne adja az Isten bátyámnak! Szívből kivánom.

A két férfi parolát rázott.

Az utak szétváltak.

A karaván fölkerekedett. És Orsika boldogan ügyelte, hogy milyen kicserélt lett az ura! Milyen földerülve pillantgat maga elé, a lovak feje fölött! Néha el is mosolyodik.

Hát az a két levél...?

Sokat tett. Sokat.

Az kár csupán, hogy a földi örömök nem állandóak. Zsegnyey János vígsága sem bizonyult tartósnak.

Már úgy egy óra teltével, ismét nagy elgondolkozottságon érte férjét a menyecske. Aztán el is borult megint a kapitány.

Ugyan mi üthetett hozzá?

Végigvette gondolatban Orsika mind az egész beszélgetésüket. Nem talált benne semmi különös rosszat, amit eddig ne tudtak volna.

Talán amit a koldulásról mondott Tornallyay?

Nem volt abban semmi szokatlan! Közönséges dolog a végeken. A kor felfogása szerint még országos főemberek se tartották szégyennek, hogy keresztény közadakozásból teremtsék elő, ami a pogány járomból szabadulásukhoz kellett. Hiszen egy-egy fővitéz váltságán - így is - olykor virágzó dominiumok úsztak el.

Akkor hát...?

Sajnálja talán Farkas urat, amért nem reméli megváltakozását? Hogy alá kell vinnie árva fejét ismét, a rabságba?

Ez is természetes. Adott szóra megy a dolog. Nemigen hallatszott eddig, hogy magyar főember valaha megszegte volna. A keresztény hit szégyene lenne ez már, mind saját, mind a pogány nép előtt!

Aztán ami össze nem gyűlnék egyjárattal, megkerülhet egy második úttal.

Mit ezen búra fakadni?

Jó, hogy bármennyire együtt dobbant is feleség szíve az ő uráéval, abba egészen bele mégse láthatott. Megtudta volna, hogy éppen ő maga az oka János elborulásának.

Hogy mért búcsúzott így Farkas úr:

- "Találkozom kegyelmeddel?"

Mért beszélt egyesszámban? Mi lesz velük, ha a segítség - akármi oknál fogva - késnék? És nekik valóban egész Sztambulig kell aláereszkedniök? Meghagyják-e akkor őket együtt? Bevárni a kettős sarcot? Vagy...?

Nem fogja-e megbánni gyöngeségét, ami rabságuk első éjszakáján kiverte kezéből a gyilkot?

Ha elszakítják tőle az asszonyt, elveszti szem elől. Ottmarad feje fölött lebegve a legszörnyűbb bizonytalanság.

Korholta magát Zsegnyey, hogy mióta mellette érezte az ő liliomasszonyát, szinte megfeledkezett annak veszedelméről. Majd meg sötétlátással vádolta a szemét, amiért minduntalan ingadozik hite a felső kegyelemben és az otthoni segítségben.

De ez az önpirongatás se változtatott többé a kedvén. Mogorva és szótlan maradt, egész nap. Nem lehetett mosolyra olvasztani. Estére kelve is - mikor a Drina balpartján, szelídebb kapaszkodókkal beérkeztek Zvornik alá - csak egy titkon adott kézszorítás volt, amivel - étlen szomjan - szállására tért. Azaz vonszolta magát inkább! Betegebbnek látszott most, mint mikor még frissen sajogtak testének romlásai.

Óh, a lélek jobban tud fájni mint egy törött csont, megdobott koponya! A tört csontokról maholnap lekerül már a kemény kötés, mint ahogy lelohadt a fiókfej. De ki veszi le a szenvedőről a belső szorongást? Ki mondhat bizonyosat ott, ahol a bizonytalanság lassanölő méreg?



III.

- Mi lelt, gyaúr? Hovatovább csak a gúnyád fog itt lődörögni! Temagad kifogysz belőle! Fájlalod talán valamidet? Élésedről, kényelmedről van-e panaszod?

A janicsárnak is kezdett feltünni a rab állapota.

Kerülgette aggodalmasan. Tudakozta. Szimatolta.

János azonban tagadólag intett minden kérdésre s elfordult zordonan.

Utinaplójuk jegyezgetésére se igen jött kedve többé. Orsikának kellett kézbefognia az íróvesszőt, kedvcsinálásul, mint ahogy anya eszik étvágyat az ő beteg gyermeke elé.

Hát megesett, hogy egy-egy rövid időre fellobbant az élet elevensége a fiatal férfi lelkében! De hamarosan kialudt az megint s folytatódott tovább az emésztődés, tépelődés.

Így telt két nap. Így érkeztek Rák havának tizennegyedik napján - a Drina hellyel-közzel egészen szűkre szoruló völgyén át - Rogacsica alá, ahol ismét szállást ütöttek.

Szinte örült szegény asszony a sokadalomnak, amibe kerültek. Mert ahogy a török karavánnak híre futott a községben, egy csapásra megnyüzsdültek bosnyákok és rácok. Ki mivel bírt, kalmárkodott. Gondolta Orsika, hogy ez talán majd elszórakoztatja egy kicsit az ő mogorva urát.

Unszolta is:

- Ami pénzünk, válogassunk az árából! Inkább, mint hogy Ibrahim zsebelje el tőlünk! Aligha lesz nekünk szükségünk pénzre, míg a sommás váltságunk Kállóból, vagy Lápispatakáról utólér bennünket! Vagy ha egyéb módon szabadulunk! Beszólítok párat a háti boltosok közül. Kerül talán valami emlék, amiben örömét találná kedves kegyelmed!

De bizony, hívogatni se kellett a bosnyákot! Jött az, invitálás nélkül. Sőt úgy meglepték a szekeret, hogy egyszerre három barna fő is ütődött be a kasornya alá.

Csak épp hogy, szórakozás helyett, haragra fakasztották a rab urat!

Asszonyaikat, leányaikat kínálgatták ezek a gaz jumbellia vajdák! És ez utóbbiakat, serdületlenül!

- Van Istenetek? - bődült ki erre már mégis gunnyasztásából János. - Nem féltek, hogy álló lábatokon kárhoztok el?

Török-magyar elegyes nyelven tört ki belőle a düh. Lehet hogy ezért értette balul az egyik jumbellia, amelyik legélelmesebbnek látszott a tolakodók közt. Mert sértődés helyett alkura fogta a dolgot és portékáját is fölrántotta a szekérre, félcsuklójánál fogva. Egy hat-hétéves kislányt... Ki volt mosdatva a gyerek és látszott a condráin, hogy telhetőleg csinosra rendezték.

- Hát adom tíz tallérért, ha sokallod a húszat, uram! Bár igazán megérné! Szép gyermek és szép hajadon fejlődnék belőle, ha valamelyest érni engednéd...!

- Elpusztulsz?

Istápját ragadta föl János. És odasújt vele, ha a jumbellia le nem siklik a szekérről, felsivalkodó terhével együtt.

De még földön álltában se szünt meg alkudozni az orcátlan ember.

- Legalább öt tallért szánj már rá uram! Azt is sokallod? No, adom kettőért!

Végezetül beérte volna egy használt dolmánnyal, vagy törökös bugyogóval is. Hanem akkor Orsika kapta föl az ura másik istápját s úgy találta vele teliarcban a gyalázatost, hogy óbégatva kotródott el élő portékájával együtt.

János még órák multán is fortyogott, felháborodásában.

- El nem hiszem senki szavára, ha szememmel nem látom, hogy akadhat nép, amelyik saját gyermekét árulja! Add ide, add, azt az íróvesszőt! Hadd rójam föl magam kezével a gyalázatukat! Maradjon valami nyoma!

Amit a rábeszélő szó el nem ért, megtette a harag. János ezzel ismét hozzászokott az íróvesszőhöz. Sorsukat tekintve, ugyan nem messzi mentek vele, de legalább kurta kis időkre lekötötte a foglalatosság a töprengő ember figyelmét. Kikapcsolta, más gondolatkörbe fűzte gondolatainak láncszemeit.

Rácz földön haladoztak, mióta a karaván átlábított a Drinán. És hogy a hegyi esőkkel az idő lehülése tarlósabbnak igérkezett, a haladások is nagyobbak lettek. Uzicét, Krusevácot gyorsan mögötte hagyta a menet. A Morava-folyón is átkompoztak. Aztán lefordultak délnek, Nis felé. Nem mentek azonban a városba. Ibrahim kezdte sokalni az üzérkedésekkel járó késedelmet. Nisen kivül ütöttek sátort, Rák havának huszonhetedik napján.

Itt megint előkerült az íróvessző.

Az történt, hogy mármeg egy pogány Topcsi-tisztet talált útjukba kergetni a szél. Lovon ült az ebadta és - vesztére! - egy fölöskezes lovat futtatott sajátja mellett.

Fölöskezes ló...! Szerecsen főló, egy olyan töröknél, akinek bilincs a lábán...!

Nyilvánvaló, hogy fogoly a cudar, akit hitlevéllel bocsátottak haza, valamelyik magyar végházból, Törökországba, a sarcáért. Hogy ez a sarc miben állhatott, elnyeríti szónál beszédesebben maga a paripa... Mikor pedig kemény szultáni tilalom újabb időkben: török lovat a birodalomból kivinni! Ember csak emberfő ellenében szabadulhasson, ez a nagyságos padisáh akarata.

Rá is üvöltötte Ibrahim a megállj-t a rőkönyült törvényszegőre, lévén minden janicsár a birodalom rendőre is, egyazon személyben. De jól tudta az, hogy mi vár rá, ha enged a tartóztatásnak s hagyja megfogatni magát! Lófarkra kötözés, azon meghurcoltatás, ameddig a ló farkából, vagy a csempészkedő bűnösből betart. Legkedvezőbb esetben is, letördözik lábáról a rabságát elismerő bilincseit, amivel egyszerében igéretszegő szökevénynek látszik s ha megfogják - pedig biztosan megfogják! - a magyar kazamaták poklából ki nem kerül, míg a hetedik Ah-Havijat pokolra nem viszi álnok lelkét, az ördög!

Hát nem volt bolond a topcsi, hajtani az invitálásra!

Ellenkezőleg!

Kivetve kezéből a vezeték-paripa gyeplűjét: uccú...! El a háti lován, ahogy annak irama engedte.

No, a janicsár se röst!

- Utána! - rikolt a bezliáknak.

Kerekedett olyan versenyfutás a dologból, hogy szinte porzott tőle a föld.

- Jaj, mindjárt beérik szegényt! - ijedezett Orsika szánakozó asszonyszíve.

- Sose féltsd a pogányt! Megszabadul.

- Hiszen alig nyíllövésnyire vannak tőle!

- Azért mégse tehetnek rá kezet. Szerencséje van a bestyének!

- Miből gondolja kegyelmed?

- Nem látod ott azt a malmot?

- Látom, - szorult az asszonyka.

Aztán egyszerre észbekapott.

- Értem már! Értem! Szent hely a malom! Istennek háza. Azilum!

- Persze. Aki odamenekül, elfogni, bántani nem szabad többé.

- Minálunk! Csakhogy ezek törökök ám!

- Átvették tőlünk ezt a szokást is. No nézd! Nem megmondtam?

Valóban, a topcsi a malomnak kergette lovát.

Egy szökemlés s azzal lent is csöppen a nyeregből.

Usgyi!

Be a kapun!

A ló elnyujtja nyakát, hosszan, úgy bámul utána. A bezliák meg öklüket rázzák. De látszik, hogy igazán tartják a magyar szokástörvényt, mert fordulnak vissza. Legalább a lovat hozzák, kár fejében. Arra nem vonatkozik a menedékjog.

- Egymást se kimélnék ezek! - duzzogott az asszonyka. - Ocsmányság tőlük!

János azonban más nézetet vallott, ezegyszer.

Megingatta komolyan a fejét.

- Sőt épp ez a legszebb vonás bennük! Amit törvényül elfogadnak, egymástól is megkövetelik. Írd be a könyvünkbe! Ami igaz: igaz.



III.

A rákövetkező reggel se indult valami békességesen.

Nagy héhózás verte föl álmából a pihenő karavánt. Korbács-csattogás. Jajveszékelés.

A korbácsot Ibrahim suhogtatta. Az ordítás meg egy vándorló dervistől eredt, amilyennel mind gyakrabban találkoztak mostanában Zsegnyeyék. Kezén-lábán hurok tartotta fogva a nyomorult embert. Testén nem viselt többet egy szennyes daróc-csuhánál és egy nyakából madzagon aláfüggő fakupánál. Véres volt már a csuha az ütésektől, a dervis tohonya teste pedig a porban fetrengett. Azért a janicsár csak tovább is verte.

- Mit csinálsz, hóhér? - ötlött ki János elundorodott arca a szekérponyvák közül.

Legott, ő maga is letoppant.

Odacökletett a léc közé merevített lábával.

- Így bántok tik a szerzeteseitekkel?

Mintha süketnek beszélt volna!

Hát nagyobbat kiáltott.

- Hagyod abba rögtön? Pogány ez a pap és kövér, mint a sertés, de mégse nézhetem...!

Ibrahim azonban oda se héjjazott. Csak mikor belefáradt karja az ütlegelésbe, hajította el a korbácsot.

Mérges pofával fordult vissza.

- Mit értessz hozzá, gyaúr! Bektadzsita dervis ez!

- És azt már nem kell tisztelnetek?

- Mondom, hogy nem érted! - fujtatott még mindég a török. - Olyan szerzet ez, amelyiknek lopás a törvénye. Nem is lakik egymás közt, klastromokban. Kószál ide-oda. Ami kezeügyébe esik: fogja, viszi. Épp az egyik málhás szekér kobozásán értük ezt is. Talán kezetcsókoljak neki, amért meg akart lopni?

- Maguknak olyanfajta szerzeteseik is vannak, akik nem a jóra fognak össze?

Ezt Orsika kérdezte.

Minthogy kiriadt álmából, meg sem kisérelte folytatni. Lefele lépegetett a szekere küllőin s odajött. Kiváncsian nyujtotta közbe nyakacskáját.

De Ibrahim elfordult tőle. Illetlen lett volna társalgást kezdenie egy idegen asszonnyal, az ő szokásuk szerint.

Jánoshoz intézte inkább a választ:

- Ahogy a jóra, úgy a rosszra is, vannak, akik fogadkoznak. A kalendrita dervist se kimélném én, ha köröttünk látnám settengni! Azoknak a disznóknak meg evés-ivás, asszony a szabályuk! "Ma élünk, holnap nem élünk!" Sohase hallottál felőlük?

- Ilyen elvek mellett az ember nálunk nem áll szerzetbe! - vetette rá János a vállát. - Mire a szerzet, ha nem ájtatoskodni?

A török - úgylátszik - észrevette rabjai arcán a kicsinylést.

Hogy a mérge elszállt, szépítőre fogta a dolgot:

- No, a mevleviták igazán jámborak. Kilencvenkilenc szemű olvasót viselnek s azon Allah kilencvenkilenc tulajdonságát, naponta többször, föl kell sorolniok. Bőjtölnek! Azonkívül minden kedden és pénteken - Koránmagyarázat után - olyan sebességgel keringenek a moskékban, hogy csak egy felhő látszik belőlük, amit a szoknyájuk ver.

- És nem szédülnek?

Ezt megint Orsika kottyanta közbe.

Ibrahim azonban ismét Jánoshoz intézte a választ:

- Egy csöppet sem! Rá vannak gyakorolva. Két órán át is kibírják. Akkor összeesnek s szent álmokat látnak mint az alapítójuk, Mevla. Hát a ti szerzeteseitek értenek-e ehez?

- Bolondság, - legyintett a rab. - Forgolódni a kergebirka is tud. Arra ugyan nem ad Isten semmit!

- De ha szólítják közben! - makacskodott Ibrahim. - A kadry dervisek szólongatják is! Üvöltő derviseknek hívják őket, mert keddi egész napon, étlen-szomjan, egyre ezt kiáltják: "Hej-ji! Hej-ji!" Annyit tesz, mint "Örökké élő". Te mosolyogsz, gyaúr?

János valóban mosolygást harapott el. Majd - hogy meg ne botránkoztassa, pogányt se, az ő hitében - indult visszafelé, a napközben lakott úti szekerükhöz. Orsika meg utána. A janicsár is sátrába térült. Az elpáholt török szentatyát otthagyta, véresen, a porban.

Hát ezt a tapasztalatukat még följegyezték Jánosék a könyvbe. Azontúl inkább csak az útjukban érintett nagyobb fészkekről róttak maguknak párszavas emlékeztetőt. Hogy:

"Pirot. - Ide Rák havának harmincadik napján értünk. Egy tevénk megdöglött. Többi is kornyadozik. Nemigen szeretik a mi egünket."

Erre Slivnica következett. Szent Jakab havának harmadik napján.

"Erős kapaszkodónk volt a Dragomán-szorosig. Innen lefelé gyöttünk, rengetegerdők közt. A pribék nem mutatkozott."

Aztán:

"Szent Jakab havának ötödik napja. Szófia. - Völgyön át értük. Sok patakon kellett átgázolnunk. Iskernek mondják a folyót, amibe ezek a kisvizek szaladnak. Maga Szófia úgy fekszik, mintha katlanba ejtették volna. A környező hegyeket még ilyen melegben is havak nyomják. Azért elég szép, soktornyú város ez. Nagy a piaca. De se Kállóból, se hazúról, nem várt senki. A pribékkel számoljon Isten, az ő álnoksága szerint! Ha eddig elő nem került, aligha fog ezután."

- Sztambulban megelőzhetett! - esdekelt a szegény asszony és könyörgőleg emelte szemét a háborgó urára. - Istenre kérem, ne csüggedjen kegyelmed! Megsegít minket!

- Meg, ha én is segítek magamon!

Baljóslatú fényt vetett János barna szeme. És - amint ott gunnyasztottak egymás mellett, a továbbhaladozó szekéren - hirtelen csak odakapott a tört lábához:

- Ez...! Ez a hitványság! Ez minden bajunk oka! Ennek rabjai vagyunk!

- Mit művel kegyelmed?

De még mielőtt elránthatta volna Orsika a férje kezét, a kötés már lerepült a beteg csontról. Deszkalécestől, pólyástól.

- Látod! - csikordult a rab. - Vetem a nyűgöm, ami akadályoz! Nem nézhetem tétlen a...

Többivel azonban adós maradt. Szó helyett a fájdalom hördülése volt, amire fakadt. És lehalványult, falnál fehérebbre. Ha föl nem fogja az asszonyka, elhanyatlik.

Hát bizony, ideje előtt került még le az a pólya! A sok nyughatatlankodás közepett, vándorlásuk nyolc hete alatt se igazodott rendbe alatta teljesen a megsérült csont.

Vagy hogy a szilaj mozdulattal okozott benne új kárt a sebesült?

Mindegy az már a két fogolynak! Fontos csupán, hogy a borbélyokat elő kellett kiáltani.

Ibrahim is jött velük. Futva jött és igen elijedten kommandirozta embereit az új gyámol fölrakásában, szekerest a puha fekvőhely elkészítésében.

- Esettebb lettem a gyermeknél! Gyatrább a féregnél! Én! Én! A férfi! A katona! - mardosta magát a kapitány, öklét harapdálva keserű dühében.

A kifakadást a janicsár is meghallhatta.

Elnézte a vívódó embert. Majd a kéztördelő asszonyra pillantott. És a gyanuja, ami rég ott motoszkált már a fejében, egyszerre bizonyossággá érlelődött.

Nem szomszéd ez a két fogoly! Vagy igenis közeli szomszédok! Házasok! Szerelmesek! Ezért a rab efendi lázadozásai! Ezért az emésztődés, sorvadozás! Fog még ez a hitetlen ilyen kisérletekre keseredni! De addig, hogy egyszer még belezavarodik az elméje, vagy elpusztítja magát s vele együtt azokat a föllegvárakat, melyeket pedig olyan szépen fölépített, a busás sarc reményében!

Ohó...!

Abból ugyan semmi se lesz! A török sem esett a fejelágyára! Sőt csavarosabb esze van, mint ennek a fájdalom-bódorodott embernek. Azt veszi ő elő, harag és erőszak helyén. Kezessé teszi a rabját, hogy ne árnyékával számoljon be majd ott, ahová hurcolni akarja!

Meglökdöste óvatosan a vívódó oroszlánt:

- Gyaúr! Idehallgass! Nagytermészetű ember vagy te! Én hát nem vergődök veled, azon túl, ameddig okvetlenül muszáj! Sürgessük meg a sarcodat, hogy szabadulhassak tőled, mielőbb! Nem is követelek érted valami sokat, csak amennyit pénzben a hitetlen Tornallyayra vert rá a fölséges Porta. Hogy mentől hamarabb összehozhassa a nemzetséged s vigyen a nyakamról! Evégből én ezt az asszonyi állatot szabadon bocsátanám, kisérettel hazaküldeném, hogy szorgalmazza az ügyet. De akkor ne fickándozz ám, hé! Mert sánta ebet magafajtája se fog kiváltani! Épen kellessz nekem és jóhúsban, amíg érted jönnek!

Arra a vigyázatlan mozdulatra vélte a janicsár az intelmet, amivel János egyszerében felnyurgult fektéből, mintha üstökénél fogva rántották volna föl.

Nézett Ibrahim papucs-szájára, hogy igazán beszél-e a török, vagy csak kárhozata muzsikáltatja elé az üdvösség zenéjét? Szomjúsága láttat-e vele délibábkutat?

- Szabadon bocsátanád a - - -?

- Szomszédod hajadonját? Megmondtam.

A török arca méltóságteljes kifejezést öltött.

- Szólj is kérlek a lányzóval, hogy álljon készen. Amint a szekerét megmálháztuk, fordulnak. Üsse kő! Kapok én helyette olyat, amelyik önként kinálkozik! Hát: szaporán...!

Ezzel sarkonfordult Ibrahim. Otthagyta Zsegnyeykéket.

Hadd hüledezzenek! Hadd kacagjanak, zokogjanak!

Mert Orsikából legott kitört a sírás. Rávetette magát a megváltottan sugárzó ura mellére. Belekapaszkodott tíz körömmel és ölelte, kétségbeesett csókokkal halmozta. A szájtátó bezliákkal se törődött többé.

- Külön akarnak választani! Nem megyek! Nem megyek! - sikongott.

Úgy érezte szegényke, hogy mindjárt megszakad a szíve.

- Nem hagyom kedves kegyelmedet! Nem hagyom egyedül a sanyarúságában! Nem!

- De hiszen épp a bajomat tetéznéd, lelkem, ha maradsz! Kállóban zavar lehet, látod! Másképp Prépostváry már segített volna. A pribék is - úgy kell - hogy megszökött galádul. És Isten bocsássa meg a szavam, hogy Tornallyay is könnyebben fogja viselni az én terhemet, mint te viselnéd! Te tudom, hogy megmozgatnál értem mindent. Mihamarább mehetnék. Így csak elsenyvedünk, mind a ketten. No, okosodj hát, aranyvirágom - siklottak végig ujjai az asszonyka lágy haján. - Érettem hozasz te bizony áldozatot, ha belemész is a janicsár ajánlatába! Meg is hálálom a jóságodat, egész életemmel, ha rendbeigazodik a dolgunk és otthonleszünk megint, mind a ketten. Vagy sokallnád talán a járáskelést? Levelezést? Félsz az unalomtól, vissza, a nagy úton?

- Hogy gondolhat ilyeneket felőlem kegyelmed?

Talált János kegyes ravaszsága! Találtak a kérdései!

Orsika zokogása elakadt. Bántódottan kapta föl fejét.

Áldozatot emlegettek előtte...! Fáradságot, amit a szerelmes társért kell meghozni! És hogy ő azt sokalta volna...!

Fölparázslott a szeme.

- Hát jó, - rázta meg fürtös fejecskéjét, olyan szenvedelmesen, amilyennek eddig sohase látta az ura. - Hát majd megösmer engem kegyelmed, ha eddig rosszul ösmert! Megkövet még engem ezért a szaváért, tudom!

- Eszerint elmégy?

- El. El, hogy lássa kegyelmed...!

- Hiszen nem komolyan mondtam, te kis bohó!

- De én komolyra vettem. Csak készüljön valahára az a podgyász!

Most már neki lett sürgős. Igazi asszony módjára azonnal kezdeni akarta, amit céljául fogadott. Indulni tüstént, a párját védő nősténysas merész röptével.

Bizonyítani...!

Úgy egy óra beletelt azonban, míg a fiók-karaván élését, holmiját, kiséretét, különválasztotta Ibrahim. Majdmeg félrevonta az új csapat vezetőjét s azzal sugdosott. Biztosan illemre tanította, hogy tudjon viselkedni út alatt a fogoly-hajadonnal, aki - a hitetlenek mértéke szerint - mégis csak főrangú valaki. Vagy talán azt rágta szájába, hogy ne szégyelje azért egy kis jutalomra odatartani a markát, mikor visszaszolgáltatja övéinek?

János legalább ezt hitte és nem sokat törődött a tanakodó pogányokkal. Orsikát nyelte, fénylő szemmel, mintha a kedves arc minden vonását külön akarná emlékezetébe vésni.

Kezét símogatta, forrón.

- Gyötörtelek szegénykém a háborgásaimmal, egész út alatt. Csak most látom - mondta. - De majd helyrehozok mindent! Nem vagyok én csüggeteg természet, csak mikor miattad kell félnem. Ennek, hál' Istennek, vége. Otthon tudlak, a mi áldott öregeinknél, érettem való munkában. Édesebb lesz így még a szabadulásom is. A szép álmunk pedig, az a mi tündérszép álmunk - - -.

Fölvetette bársonypillantású, nagy barna szemeit. Tekintettel egészítette ki, amit szóval befejezni nem hagyott a karavánvezető. Mert közbetoppant. Ütött a búcsú perce.

A szerelmesek hát megszorították lopva egymás kezét. Egymás lelkébe mélyedtek, útravalóul.

Aztán János süveget emelt:

- Isten áldja, húgom!

- Küldetem a sarcát, szomszéd uram!

És Orsika föl, a szekérbe!

A menet elindult.

Valami fehérség még sokáig lengedezett ki, a ponyvába vágott ablakon... Végezetül a fölvert por maradt csupán. És János szívében régnemérzett, nagy-nagy békesség.

Süvegét nem húzta vissza a fejébe. Térdei közt tartotta fogva. Ajkai mormoltak és hosszasan állatta szemét a magasjáratú felhőkön.

A janicsár hagyta.

Papucsforma szája mosolyra fordította ki rózsaszín bélését.

Fölpattant ő is a lovára s haladt a megfogyatkozott csapat, tovább.



IV.

Rövid pihenőkkel, folyvást eget ostromló csúcsok közt, a Traján kapuján keresztül vonult a karaván. Egy hét mulva elérte Filippopolyt. Itt egy egésznapi ejtődzést engedélyezett Ibrahim. És János előszedte a jegyző papirosokat. Édes asszonya emlékének vélt áldozni azzal, hogy további útját megörökíti. Kettesben fogják olvasni ők egyszer azokat a rovásokat! És hogy csillog majd az a két kékvirágú szem, mikor már biztos fészekből pillanthatnak vissza az ő hányatásaikra!

Beírta:

"Szent Jakab havának tizenegyedik estéje. Filippopoly. - Mi legalább így nevezzük. Hallom, a török Plovdiv-nak híjja. Folyóvize is van. A Marica. Üzentem volna vele az én kedvesemnek, de idegen víz ez! Úgy mondják, hogy az Égei-tengerbe szakad. Hát csak szakadjon! Én meg egy bokrétaformájú felhővel üzenek helyette, az én asszonyomnak!"

Egész új íze lett ennek a deák-mesterségnek is, mióta leszakadt kebléről a féltés kőkolonca! És megörült, hogy - így a könyvben - nyomát mutathatja majd, a szüntelen hazagondolásainak. Annak az ő nagycsodájú szerelmének, ami alig is bonthatott virágot eddig, az örökös zaklatódásokban.

Rámosolygott a nyitott levelekre, álmodozó mosolygással. Csak lábának hasgatása ébresztette vissza, a való életre.

Fölvette az íróvesszőt, hogy beszámolja ezt is.

De meggondolta.

Mire lenne tudni az édes feleségnek, hogy bizony cudar fájdalmai voltak olykor?

Férfi-dolog! Katonadolog! Állja ő már ezentúl, szemrebbenés nélkül. Elviselné a pokol kínját is, hálából, amiért a szerelmese szabadulhatott.

Beburkolta a könyvet abba a kis selyem vállkendőbe, amiben tartották s hátradőlt fekhelyén. Azonmód el is aludt, mint mostanában minden este, mióta egyedül maradt a szekértömlöcben.



V.

Hat napon át haladoztak így. Hetednap megint tornyokba ütközött a szemük. Nagy városba érkeztek. És lesátoroztak.

A selyemkendőcske előkerült ismét. Mielőtt azonban megbontotta János, rálopott egy csókot.

Aztán futásnak eredt az íróvessző.

"Szent Jakab havának tizenkilencedike. - Drinápoly. Vagy Erdine, ahogy a török mondja. A Marica-folyóval itt megint találkoztunk. Innen fut le a tenger felé. De tengert még nem látni. Úgy számítom, hogy ha jól haladtatok tik is, kedves - kit Isten engedne értenem - ezóta Kruseváchoz kell közelgetnetek! Maholnap átlépitek a kaput, országnak kapuját. Hiába törekednék lerontani azokat a szent határokat a pogány! A mi szívünk mindég magyar marad. Óh, ha most láthatnám: milyen a magyar ég? Fű, fa és virág! Ha legalább egy rögöt elhoztam volna, amit csókolhatnék! Azért így sem lázadok. Csak hogy neked van részed mindezekből, édes feleségem!"

Egy vízcsöpp hullt rá a pergamenlapra. El is mosta kicsit a betűket.

János azonban utánamosolygott és fölszegte fejét.

Ahelyett, amin a lelke derengett, odaírta inkább, kemény vonásokkal:

"Kötésemet ma lemetszették ezek. Istáppal járok még, de már szabadon."

Félretette a könyvet.

Azt megint kimarasztalta belőle, amire pedig gyakran gondolt. Hogy talán sohase lesz olyan láb a lábából, amilyen ezelőtt volt! Igen merevnek találta. Nyilallt is, valahányszor ráállt, amíg meg nem indult. Ropogott, erősen. Egész muzsikákat tudott kiropogni. Lehet azonban, hogy csak a hosszas mozgástalan kimerevítés okozta az alkalmatlanságot, esti dagadozásokat.

Vizet kért hát s amikor tehette, megáztatta forrón. Amilyen forrón bírta. A bezliákkal megtapostatta, kenette. Ne sánta veréb módjára toppanjon be egyszer a kállai várba, amikor Isten engedi! Se asszonya oldalán ne hibbangasson. Bár...! Történjék minden úgy, ahogy felülről rendelik! Belenyugszik a végzésbe és várja, éli a sorsát, türelmesen.



VI.

Drinápolyon túl letértek a rendes taposott útról. Nem is tértek rá vissza. Erősen közeledtek céljukhoz. A sztambuli főút pedig olyan népes, mintha állandó népvándorlás özönlenék rajta. Sok időt vesztettek volna a folytonos előzködéssel. Ibrahim nem akarta ezt. És János ennek is örült. Találkozója - a sarchozóival - Sztambulra volt kitűzve. Ott keresik majd, a janicsár szállásán. Ott fog ütni a szabadulása.

Ugyan valami túlkemény fogságról itt se panaszkodhatott. Engedték őgyelegni, azon túl is, mikor a kötését lemesték. Bár szemmeltartották, vasat nem vertek rá. Sőt, hogy így elmagánosult, Ibrahim meg-meginvitálta délebédre, estebédre. Valóságos lakomákat csapott ilyenkor és úgy megimádta, kínálgatta a rabját, hogy Jánosnak önkéntelenül a magyar vendéglátásra kellett emlékeznie. Mióta jobban elismerkedtek, egyre több hasonló vonást fedezett fel a két nép közt. A török vadságait, ravaszkodásait is, más szemmel bírálta.

Mintha gyermekkorát élő magyar nép lenne ez! Lelke még kiműveletlenül szunnyadozik. És persze, ezenfelül nagy kárára van a babona-vallása is, az ő sok erkölcstelenségével! Ezek torzítják a magyartól különbözővé, leginkább.

De Ibrahim a többi közrendű rabjait se sanyargatta éhséggel. Sőt, Drinápolyt elhagyva, az anélkül se szűk porciójukat is föl javította. Mostantól a jobbágyfoglyok piláfjába is került ürühús. Szárnyas. És sajt, hellyel-közzel.

Ez azonban már nem a vendéglátás miatt történt, hanem hogy kövér és mutatós legyen a rab, mikor piacra kerül. Többet adnak érte az embervásáron, amit a többi napkeleti, ősi nép módjára, a török is kedvvel űz.

Hallott erről a szokásról a kállai kapitány. Nem első Zsegnyey ő ezen az úton! Tizenkilenc esztendővel előbb édes vére - György úr - ugyane stációkat járta. Később aztán a galátai nagytoronyból küldözgette alá bús leveleit, haza, Lápispatakára. Megőrizte a család mindegyiket, szent kegyelettel. Egyiknek szövegére most is emlékezett, úgy bevésődött az akkoron még fogékony, fél-gyermek lelkébe:

"Itt vagyok császár rabja, - írta a derék vitéz - Nagy Antallal. Együtt vagyunk Klokocs Istvánnal, Szecsődy Ozvalttal, Marthalin Mátyással és Verebélyi Mihállyal. Az császár rabját pínzen váltságra nem adják, hanem török fogoly szabadíthat ki. Főképpen janicsárfogoly Isten után leghamarább szabadíthat minden keresztény rabot, császár temlecéből..."

No hát ő nem lesz "császár rabja": szultán rabja! Miatta nem kell hogy cserefoglyok szerzésén fájlalják fejüket az övéi! Mert ez nagy gond volna! Elég csúnyaság, de bizony jövedelem céljából tart minden magyar uraság török rabot. Értéknek számítja, birtoknak tekinti, amiről még testamentumában sem mulasztja el, rendelkezni.

Pedig ha minden magyar összefogna! Leküzdené önzését...!

Maholnap kiürülnének a török börtönök Nem csörögne többé magyar lábon bilincs! Nem hullnék annyi keserves könny! Hanem hát a szultáni ajánlatot - hogy ezentúl fej fej ellenében szabadulhasson - épp a magyar főemberek vétózták meg leghangosabban az országgyűlésben, mikor a bécsi király véleményüket kikérte!

Eltünődött János ezen a fonákságon és be is írta útikönyvükbe, amiket gondolt. Valóságos tervezetet dolgozott ki, mellyel majd valamelyik országnagy elé terjeszkedik, mikor ismét szabad ember lesz és ország ügyeinek mozgatója. Az újabb öt nap - Drinápolytól - jóval gyorsabban múlt el így, a közbenső munkákkal.

Még egy nap és most már karavánszerályba terelte népét Ibrahim. Félnapi járásra állt előttük Silivri és a tenger.

Alig várta a rab magyar, hogy megláthassa ezt a mesebeli, irdatlan vizet!

El ne jöjjön az idő, mikor meggyülöli és elátkozza!



VII.

Ha mai értelemben való vendégfogadónak képzelné a karavánszerályt valaki, az ugyan csalódnék. Nincs ott aki a jövevényt fogadja, megimádja, kívánságait kihallgassa és derékaljról, pehelydunnáról gondoskodjék neki!

De azért mégis fogadóféle a szerály, mert útban megszállásra használják. És erre a célra aztán bárki igénybeveheti. Senkise tudakolja az utastól, hogy honnét, mijáratban, hova? Se nevét, se nemzetségét, se vallását.

Közterület a karavánszerály. Mindenkié, vagy senkié. Adománypénzekből építik, Allah szándékára. Egy szolgaféle embert is tartanak benne, aki a jövő-menő vándorok számára ételt főzzön, délben, este. Ingyen. Közös üstben készült pörköltrizst, a török főeledelét. Kinek hányszor kedve tartja, meríthet a bográcsból, mely ott kalimpál a magos kőkerítésű udvar egyik sarkában, vaskampón. Rég használhatják, mert sok rajta a vörösréz-folt és a tűz kimarta már alatta egészen a földet. Korom, hamu, szénpor: belerágták magukat a repedezett kérgű agyagba.

Így nyáridőben - persze - az üst környékét szokás leginkább ellepni s az mondhatja, hogy jó helyre jutott, aki legközelebb hozzá, terítheti le a gyékényt. De olyan sárkány dühével fujtató szélviharban, amilyen most rontott le az utasokra, meggondolja az ember mégis a szabadban hálást, mikor fedett pajtája is van a szerálynak. És hozzá hatalmas! Igaz, hogy bútorzata viszont nincsen. Se gyontáros ágy, se török-módi szerint való, alacsony díván. A két egymásnak szembe tátongó kapu valamelyikén bemegy az ember gyalog, ledobja batyuját s amije abban van, az a berendezés.

Azonban lóval, öszvérrel, szamáron, sőt teve- és elefánt-háton is be lehet menni. Senkise tiltja. Ellenkezőleg! Dicséretes dolognak tartja a muzulmán, ha valaki barmára is kiterjeszti a Koránban parancsolt jótékonyságot. Állatnak se esik rosszul, ami nekünk jól esik! És evégből a pajta falába vasgyűrűket ékelnek, melyekhez a jószágot oda lehessen kötni. Igaz, kellemetlen bűzt terjeszt ilyen nagy tömegben az állat, de hát ő szegényke nem tehet erről és az ember ne legyen túlkényes.

Napközben jön-megy, imádkozik, mosakszik, kalmárkodik, gúnyát javít, lovat csutakol a karavánszerály népe. Ezerféle náció ezerféle tarka viselete, nyelve, szokása keveredik zűrös összevisszaságba, hogy belefárad nézni a szem. Némely csapat indul. A másik érkezik. Egyik utas gazdag, hogy alig látszik ki a selymeiből. Szomszédja meg olyan szegény, hogy lóg róla a condra, ha ugyan nem félig mezítelen. Azért megférnek együtt és ritkaságszámba megy a vetélkedés, vagy éppen pörpatvar.

Hát ilyen volt a fogadó, ahol Jánosék lebocsátkoztak. Szekerestől, lovastól, tevéstől vonultak be ők is a pajtába. Aztán szállást kászolítottak a bezliák s nekifogtak, saját készletükből, délebéd-főzni. Ibrahim elveszett a nyüzsgésükben. Végre - úgy egy óra multán - előkerült ő is. Egy teve hasa alatt bujt át, minthogy a pajta középútját friss érkezők tartották megszállva. Egy csókafejű török s nehány rabfiucska követte, jól fölmálházva ruhanemüekkel. Valamelyik teve oldalládáját bonthatta meg a janicsár, abból kerültek a rablott gúnyák. Csupa gálás főruha! Akár diétára, vagy a bécsi király elé lehetett volna járulni azokban.

János érdeklődve pillantott föl.

Rákérdett a törökre:

- Minek neked ezek a köntösök, gazda?

Ibrahim előbb intett a fiúknak, hogy zökkentsék terhüket a gyékényre.

Aztán megfelelt:

- Megsajnáltam a rabjaimat, hitetlen.

És itt a jobbágynépség felé mutatott.

- Igen lerongyolódtak a hosszú útban. Én hát kioszttatom köztük.

- Ezeket a főruhákat?

- Igen.

- Jobbágy-embereknek?

- Mink minden anyától-lett lelket egyformára veszünk.

János megcsóválta a fejét.

- Nem hiszem én, gazda!

- Mit?

- Hogy ilyen nagylelkűségre fakadnál. Nem sajnálkozásból cicomázod te a boldogtalanokat!

- Hanem!

- Főruhába öltöztetve többet vársz értük Átlátok a szitán!

Ibrahim elvigyorult.

Hogy így leleplezték, nem tagadott.

- Igazad van, - mondta. - Hát valóban erre kellenek a díszköntösök. De ha már így rajtadvesztek a fél-sarccal, valamin csak be is kell hoznom a káromat?

Nem szólt aztán többet. Elfordult és ismét a ruhákkal kezdett foglalatoskodni. Egymásután hívta elő a rabjait. A csókaképű török meg a parasztok vállához, derekához mérte az öltönyöket. Kinek melyik illett, odaadták neki, azzal, hogy vigyázzon rá és majd mikor parancsolják, öltse fel, amit kapott. Még pomádét, viaszkot is oszttatott a csókaképű, hogy takarosra fenhessék magukat az emberek. Sőt a főruhákhoz való díszkardokat is hoztak a fiuk. Hanem ezeket már visszaparancsolta Ibrahim! Nem bízott a búsképű, setét-nézésű magyarokban. Különben se illett volna fegyver a legyőzött rab oldalára.

Elnézte János ezt a sürgés-forgást. Legfőképpen pedig a rabfiúkat. Szolgafiak voltak, igaz, akiket születésük alantasságának hatalmas választófala rekesztett el tőle, de mégis, vérei voltak. Magyarok. Mikor kardra erősödik a derekuk és kengyelt ér a lábuk, szép rendet vághattak volna az édes haza érdekében. Derék katonák válhattak volna belőlük.

Így?

Janicsár-iskolákba, szpáhi-ódákba fognak kerülni, szegénykék. Elfelejtik szülőiket, nyelvüket, származásukat s lesz belőlük: török. Az Ozmán Birodalom legfélelmesebb harcosai közülük kerülnek ki. Hazájuk ellen. Fajtájuk ellen.

Milyen kár értük! Be kár!

*

Keveset aludt János ezen az éjszakán. Egyre a rab gyerekek dolgán járatta az eszét. Hogy mit is lehetne tenni a magyar fiak védelmére? Ebben a kérdésben is kész tervezettel akart előállni, majd amikor megint szabad ember lesz és javaslataival az országnagyok elé járulhat.

De nem tudott eredményre vergődni. Míg az idegen nép a haza földjén szálldos: tilalmat nem ösmer. És ahol gyermeket talál: viszi. Nincs ez ellen törvény, csak egy! Kiűzni a bitorlókat, visszaállítani a vérzőn szétdarabolt ország határait s a haza egész testével teríteni oltalmat az új sarjak gyönge teste-lelkére.

Bár elkezdhetné a nagy munkából ráeső részt! Vagyis folytathatná, ahol félbehagyta, lángpallóssal kezében! Hej, hosszú lesz kivárni, míg az a váltságpénz aláérkezik, ha mindjárt a szerelmes hitves aggódó sietsége sürgeti is!

Úgy virradattájt, elnyomta volna már Jánost az álom, az édes feleség gondolatára. De akkor meg nem maradt idő.

Ibrahim talpraserdítette népét. A vihar elálltával más karavánok is indulni készültek. A szerályt csörömpölés, kiáltozás, a makacskodó tevék bőgése verte fel. Aztán - a reggeli mosakodás és imádság után - föl is kerekedtek s félnapot haladva, először pillantották meg a zölden fodrosodó tengert. Majd Silivrit. Három napra rá, Szent Jakab havának huszonkilencedik napján pedig, Konstantinápoly, - vagy ahogy a török nevezte: Stambul - moskéinak bádogkupolái előrajzolódtak a kánikulai napsütésben.

*

Úgy egy órajárásnyira a várostól, vesztegelt meg utoljára a karaván. A jobbágynépet beöltöztették. Mintha rendi gyűlés varázslódott volna ezzel hirtelen az idegen földre, olyanná magyarodott a képe. A sok mente, dolmány, megannyi színben pompázott. A rárótollas, kerecsentollas kalpagokon aranylott a sujtás, ezüstlött a prém. Sarkantyús magyar csizmák a lábakon és kacagány azok vállán, akiknek nem jutott mente.

Az Istenadta jobbágyok maguk is megélénkültek ebben az úri átalakulásban. Peckesebben mozogtak. De egyébként se volt hiány a mozgalmasságban. A szélrózsa minden irányából más, hasonló járatú karavánok érkeztek minduntalan. Akik befutottak, hozzácsapódtak a pihenő csapathoz és tisztálkodtak, lovakat csutakoltak, azok is.

János külön föltekintett minden falkát. Igaz ugyan, hogy most már biztos módját értette a szabadulásának, mégis megfordult eszében a pribék. Vagy hogy a kállaiak eszeltek ki valamit, amivel gyorsítani lehetne a dolgát?

No, eddig semmise igazolta ezt a reményt. Hanem hiszen jönnek-jövögetnek egyre a karavánok! Ahol is kanyarodik ki egy csapat, az erdőkoronázott dombocska mögül!

Hát azt is körüljárja, ahogy beérkezik.

Nem kellett sokáig várnia. Sebesen haladozik a menet. Az előljáró teve szaporán hányja buta madárfejét, a hosszú, görbe nyakán. S a vezetője még biztatja. Az embernek is kezd látszani a képe.

- Vagyishogy - - -

Megdörzsölte János a szemét. Mintha fejbeütötték volna, hátrált Ibrahim sátra-oszlopának.

Megbolondult ő? Elment az ép esze, hogy annak a karavánvezetőnek ábrázatát véli felösmerni, aki pedig szépecskén hazafelé járhat már ezóta, az ő lelkének drágábbik felével? Orsikával?

No, cudar káprázat!

Még egyet dörgölt a szemén.

De bizony ezzel se múlt a látomás.

Sőt!

A lidércnyomás erősbül. Növekszik.

Mert mármeg, mintha az a szekeres - - -!

Hát a szekeres arcában igazán nem lehet semmi kétség. Elégszer látta a hosszú út alatt. Teli-képpel is, jobbról is, balról is.

Hogy kerül ez most ide? Meg a második, harmadik ember? Mindnek ábrázata megképzik a fogoly emlékezetében. Mindre rájavél. (Hiszen száz évet ha él, se felejthet el ő ezek közül az arcok közül egyet sem!)

És hogy rémült megdöbbenése tetézetlen ne maradjon, végezetül egy fehér kendőcske integet ki onnan, az utolsó szekér sátorponyvája alól.

Az a kéz...!

Nincs több ilyen fehér, gömbölyű kezecske ezen a világon! Csupán egy. És nincs hang, ami János felordítását utánozni tudná.

Dermedt megkövültségéből oldódnék s rontana borzalmának képe elé, hogy poklok táncát járassa gaz csalóival!

De ebben az átokkal terhes pillanatban, hirtelen csak rásúlyosodik két kéz. Négy kéz. Isten tudja, hány!

Valakik lefogták az örjöngő embert. Valami csördül. Egy perc és a rab kapitány futásra dobbant lábán ott súlyosodik a bilincs, összekapcsolja fél karcsuklójával. Ibrahim meg odavigyorgatja fehér farkasfogait a megláncolt fogolyra:

- Hát balga voltál, hitetlen! Ösmerd be. Felültél csúful! Most aztán csak ne bomolj, mert úgyis hiába. Van eszembe, hogy épp a karavánunk dísze nélkül vonuljak Sztambul népe elé! Magam kisebbítsem a dicsőségemet! Vessétek a sátramba, asszonyostól együtt! - intett, látva, hogy Jánost, okoskodás helyett, elömli a tajték. - Te hajcsár ott...! Végy melléd őröket! Fejetekkel álltok jót!

Az ördögi markok ismét megragadták Zsegnyey Jánost. A szekérponyva alól is vonszolnak, egy másik testet. Asszonyit.

A sátor függönye lehull.

Nem látni többé semmit, két ember kínjából.

Jobb is, hogy majd csak akkor kerülnek megint azok ketten a kaján pogány szemek elé, mikorra megtalálták méltó önmagukat! Mikorra ráeszmélnek, hogy a nagy sorsokat - nagy szívvel - viselni is kell tudni!



VIII.

A vastag függöny elnyelte a belső hangokat.

Ibrahim kívülmaradt az új karaván vezetőjével Azt tudakozta:

- Hallottál-e útban valami hírt, Behrám?

- Hallottam, uram, - bólintott az ember. - Előttünk járt a bécsi hitetlen király követe.

- Nevét tudod-e?

- Preiner.

- Sokan vannak?

- Szokott szerrel. Vagy százhatvan ember és hatvan ló. Azonfelül tolmácsok, kurírok, három pap, öt orvos, patikárius.

- Mit akarnak?

- Megújítani a békét a fényes Portával, további nyolc évre.

- Azt ugyan tavaly is akarták!

- De most még több ajándékot hoznak. Külön a szultánnak, külön a validának, favoritának, nagyvezírnek, főmuftinak, a belgrádi kihajának és a vezérpasáknak. Úgy hallottam, hogy százezer forintnál is többet érő az ajándék. Órák, kardok, ékszerek, gyöngyök. Arany-ezüst tálak, bilikomok.

Ibrahim fölnyikorgott, kajánul.

- Valóságos második adó a hitetleneken ezek a portai ajándékok, azon a harmincezer aranyon felül, amit a bécsi király, és azon a tízezer aranyon kívül, amit az erdélyi fejedelem fizet évente nekünk! Allah éltesse a padisák eszét! Ezt jól kigondolták!

- Jól, - hagyta helybe a dicséretet Behrám.

És vigyorgott ő is, míg Ibrahim újból rá nem kérdezett:

- Ha előttetek járt az a - - - követ, be kellett volna érkeznie eddig! Mink senkit se láttunk.

- Mert lemaradtak, uram. Messzi mögöttünk maradtak. Tudod, ezek csak svábák. Nem gyorsaságra és nem dicsőségre megy náluk.

- Más híred nincsen?

De volt, Behrámnak. Hogy elmúlt Rák havában - annak tizenkettedik napján - három külön igazhitű portya szerencsésen megdúlta Szent Györgyöt.

Ibrahim fölsugárzott.

- Áldassék Allah!

- Áldassék, - bólintott a karavánvezető. - Marcalit is megvették a miéink.

- Dicső tett, vitéz tett!

- Mórichidánál nagy zsákmány esett.

- Kijár nekünk Allah rendeletéből, a hitetlenektől!

Győr sanyargatását utoljára hagyta Behrám. Tudta, hogy minden híre közül ez lesz a legnyomósabb. A győri huszárok nevét ismerte minden török harcos. Sárkánytejen nőtt oroszlánok azok! A váruk sasfészek. Hát ha bennük is kár esett, az már valóban nagy haszon a Portára! Legfőképpen pedig becsület.

A két kontyos összecsillant. Igazi törökök voltak. Látszott rajtuk, hogy a császárjuk, népük java az övék is. Egy család, egyetlen óriás, félelmes nemzetség fiai. Bizonyára épp azért olyan óriás és hatalmas az a nemzetség, mert a fiai így tudnak örülni örömének, így harcolnak érte karddal, csellel, vitézséggel, ármánykodással. Semmi eszközt se tartanak megvetendőnek a nagy cél érdekében.

Haj, szegény, árva kis nép! Pártoskodó, maroknyi magyar! Be nagyon tanulhatnál tőlük!

*

Befejezőleg még egy híre volt Behrámnak. Azaz nem is annyira hír, mint inkább két hordó. Most rakták le őket a bezliák a szekerekről.

Ibrahim kíváncsian nyujtotta oda a nyakát.

- Mit hoztatok ezekben?

Egyenes válasz helyett Behrám aládöfte handzsárja hegyét az egyik hordó födelének.

Fölpattangatta.

- Nézd meg uram s ne mondd, hogy jó szolgád nem vagyok! Ez még hiányzott volna a dicsőségedhez.

Ibrahim először hátrahőkölt.

Aztán felcsillámlott.

- Orrok és fülek! Gyaúr fülek! - kiáltott örvendezve.

- Igen, uram. Legyen mit a padisá, vagy a nagyvezír lábai elé helyezned. De még ez se minden!

A következő hordót vette.

Abból meg levágott fejek kandikáltak elő. Bús magyar fejek, pókos szeműek és véres nyaktorzsájúak. Lehetett vagy tizenöt-húsz ilyen fő a hordóban.

- Hogy kerítettétek?

- No, ezeket csak pénzen. Egy kis csapat hozta. Érdemes élő-rabjuk nem volt. Örömest visszafordultak. Azt a harminc Zechinót, amit adtam értük, tudom, hogy megadod nekem.

- Meg, - dörzsölte kezeit Ibrahim, öröm-izgultan. - Szívesen megadom, bár százhuszonhat forint szép pénz, aranyban... De nem sajnálom! Így legalább igazi zafer alaji lesz a bevonulásunk. Valóságos diadalmenet! Miben állnak ezek a fejek, te, hogy meg nem romlottak?

Pontosabb magyarázat céljából Behrám kihalászott egyet a hordóból. Üstökénél ragadta meg s föltartotta.

Valami áttetsző, nyúlós folyadék csorgadozott le, függönyös fodrokban, a szomorú, halotti ábrázatról.

A vezető aztán visszalottyantotta a többihöz.

Megnyalta csemmegve markát s az ujjait.

- Méz! - villant föl Ibrahim.

A másik ráigenlett, tenyere-szoptából:

- Igen, uram. Újabban így rakjuk el mink is a győzelmi jeleket. Így, meg rájukfagyasztott zsírban.

- Honnan tanultátok?

- A hitetlenektől. Elfogtuk egyszer egy küldöttségüket, amikor épp a királyukhoz indultak, valami győzelem-hírrel.

- Bécsbe?

- Oda. Hidd el uram, a gyaúrtól is lehet tanulni!

- Hát olykor, - hagyta helybe Ibrahim.

Majd megvonta vállát.

- Én ugyan jobbnak tartom régi módra...

- Szalma-töméssel?

- Nem. Az nem ilyen melegre való. Megférgesednének.

- Hát?

- Fűrészpor között.

- No, ki hogy szereti!

Belenyugodtak ebbe, mind a ketten. S a gazda kiadta parancsát a bezliáknak. Tálcákra rakatta az orrokat, füleket. Bronztálcákra. Mert ezüstholmija nemigen volt neki. (Annál több lesz ezután!) A kellő ünnepélyességet az a lombfonadék jelképezte, melyet a katonák a tálcák köré fontak.

- A fejeket mosasd meg sósvízben, tisztára! - rendelkezett a janicsár.

- Úgy lesz, uram!

- A többit már tudod...?

- Tudom, uram.

Hogy mit jelentett az a "többi", amit Behrámnak ezen kívül tudnia kellett, majd kiderül. Most az a fontos egyelőre, hogy valamelyik gyorslábú lovas meghírelje a győzelmi menet érkezését a Portán. Legyen idejük az udvarnagyoknak a szultánt értesíteni s nekik maguknak is, a fogadtatásra összegyülekezni. Aztán indulhasson Allah nevében a menet!

A csapatvezetők úgy egyeztek, hogy nem várnak több karavánt. Elegen voltak így is, ahoz, hogy Sztambul utcáin kellő feltűnést keltsenek. Egytömegbe se fognak zsúfolódni! Külön vállalkozás volt minden egyes falka, külön főnökök vezérlete alatt. Hát ennek a különtartozásnak meg kellett érződnie a fölvonuláson is.

Úgy tanakodott, izgult, készülődött a pogány, mint nálunk szokás, Úrnapja előtt. A körmenetre.



IX.

A dobok megperdültek. Sípok felsivalkodtak. A hajcsárok talpraserdítették a pihenő foglyokat. Ibrahim is fölvetette sátora függönyét. Intett az egyik porkolábnak, hogy terelje elő a rab urat, asszonyságot.

Ott gunnyasztottak szegények, a sátor két külön sarkában. Az őrök jobbra-balra. Mint a siralomházban...!

János ónos-halványan sárguldozott, mint a koporsóból kelő Lázár. Orsikának meg bíborlott a szeme környéke. Szólni egyikőjük sem tudott. Csak nézték egymást, szakadó lélekkel.

A janicsár Jánosra mutatott:

- Ezt ne fűzzétek a közös láncra! Külön haladjon.

- És a lány?

- Vele egysorban, távolabb. Őr menjen köztük.

János épp most ért a parancsosztogató gazda elé.

Megállt és rávetette kínzott tekintetű szemét.

- Ibrahim! - fakadt ki, esdeklő hangon.

De a pogány elfordult, dölyfösen.

- Ibrahim! - jajdult ismét a rab. - Egy kérdésemre válaszolj legalább!

Hát ezt éppen megtehette a török.

- No, mit akarsz?

- Megtudni, hogy mi sorsra szántad ezt a - - -

- Hajadont? A szomszédod lányát?

Kurta kis alig-mosoly futott meg a janicsár harcsabajusza alatt.

De visszatartóztatta.

Látta fölvillanni a fogoly ember tekintetében a tébolyodás fényét. Nem akarta ingerelni.

- Végette ugyan ne háborogj, - legyintett. - Ha nem is csorbítottam meg a díszmenet képét azzal, hogy nélküle lépjek a városba, ahogy a bevonulás megtörtént, szabadonbocsátom. Lásd be! Pár rongyos nap különbség az egész...!

- Mért nem szóltál mindjárt! Mért ámítottál?

- Hogy tönkretedd magad, mielőtt beérünk?

- És itt, az előbb? Mért jöttetek nekem, mint a megveszett farkasok?

- Csak rádijesztettem. Meg akartalak büntetni, amért olyan lármát ütöttél, mikor a karaván beért.

- Istenedre mondod ezeket?

A török kifordította tenyereit. Két vállát a füléig vonta.

- Tilos nekem Allah dicső nevét ilyen hitványságokért a számra vennem, gyaúr. Ha nem hiszel a szavamnak, majd hiszel a saját szemednek! Amit igértem: állom. Addig meg türelmezz és főképp ne nézegess ilyen bolondul, mert bizony holtrakacagja magát rajtad egész Sztambul népe!

Jónaklátta Ibrahim mégis, megbiztatni ezt a fene magyart! Kitelnék tőle, hogy utolsó percben döntse halomba az egész út alatt szép vigyázattal előkészített terveit!

Hát csak még egy kis óvatosság!

Gyümölcsözik is, lám! Csöndesül a balga ember. Tekintetéből kialudt a vészjósló fény. Orcái lesímultak, visszanyerték élő színüket. Melle olyan könnyebbülten lélekzik, mintha földomlás terhétől szabadult volna.

- Ibrahim! - kiált föl, áradó örömmel. - Úri szomszédom, ha nem is valami túl módos, bizonyára szépen megajándékoz majd a hajadonért! Én se fogom latra kimérni a sarcomat! Nem bánod meg, amért engedtél!

- Meglátjuk! - bólintott leereszkedőleg a janicsár.

Azzal továbblibbent. Nagy szelet vert az ünneplő kaftánjával. Aztán a tömeg közé vegyült. Magas, hátul övig lefüggő zacskójú fövege hol itt, hol ott piroslott János kifényesült szemébe.

Csak azt sajnálta a fogoly, hogy Orsikával már nem tanakodhatta meg az örömhírt. A kavargó népség időközben szétsodorta őket. De tudta, hogy Ibrahim megnyugtató szavait még neki is meg kellett hallania. Bizonyosan azért integet olyan enyhülten! És ni! Elmosolyodik. Mosolyog, azzal az ő derengő, szelíd mosolyával, ami olyan kimondhatatlanul vonzóvá, minden más asszonynál szebbé, kívánatosabbá teszi.

A drága képet - kis időre - megint elfödték szeme elől. Az akindzsik sorakoztak. A bezliák hasonlóképp. Amelyiknek jutott a harácsolt lovakból: lovon. Többiek a megmaradt tevékre szökdöstek, vagy gyalog álltak be a rendbe.

Ibrahim apró szakaszokra osztotta őket. Vagy tizet - a legjobban öltözöttekből - előre parancsolt. Majd egy zászlótartó gönüllüt intett utánuk. Lovat is adatott neki. János vezeték-lovát. A zászlók egyikén a félhold képe pompázott, csillag-udvarban. Ezt emelten tartani parancsolta a katonának. Másikat meg csüggeszteni kellett, hogy takarja a ló féloldalát s kifeküdjék rajta. Ezen a zászlón a bécsi király sassal és öreg osztrák címerrel megírt jelvényei voltak kiföstve. Isten tudja, hol kerítették a zsiványok! A kállai vitézektől semmiképp sem, mert azoknál még mindég a szűzmáriás magyar zászló járta. (János előszedetni sem engedte a vár szertárából a másikat, azt a hivatalosat...!)

A gönüllű után rabok következtek, hosszú, közös láncra fűzve. A főruhás jobbágyok. Ezeknek tálcákat kellett vinniük. Hogy mi volt rajtuk: nem látszott, mert - magosan - lombfüzérek fonták körül őket.

De János nem is nézetgette a tálcákat. Amint a fölsorakozás megszakadt, megint egy kis hasítékhoz jutott a szeme. Orsikát kereste, szomjas pillantással. Hogy látja-e még vajon? Nem foszlott-e szét az igézetes kép, a józan napsütésben?

Nem, Istennek legyen hála! Megnyugodhatott. Az asszonyka ott állt, előbbi helyén. Integetett, hogy csak a vonuló népség miatt nem tudják áthozni az őrei. Türelmezzen!

Hát várakozott. És végigsímogatta szerelmes pillantásával az ő tündérkéjét, míg egy rozsdás férfihang ki nem rezdítette gyönyörködtéből:

- Ne, fogd, gyaúr!

Egy köpcöstermetű, kurd ember állt előtte. Valami hideg és nyirkos érintésű tárgyat tukmált a markába. Legott föl is kapta és mellének szögezte handzsárját, ami nagyon helyénvaló elővigyázatnak bizonyult. Mert másképp talán elejti János a kezébe adott holmit, ahogy megpillantja.

Fej volt az! Egy tarkójánál húscafatosan lefaragcsált emberfő. Magyarbajuszos, fürtös és szakáll nélkül való.

A kurd ráintett vörösszegélyű szemével:

- Üstökénél fogd, ha éppen útálnád! A gazda rendeli, hogy vigyed.

- És ha mégse vinném? - rándultak irtózatra János szemöldökei.

Már a handzsár tolakodó hegyével sem törődött.

A kurd hát az övén függő korbácsához kapott.

Megrázta.

- Bármi főrab légy is, bizonnyal megízleled! Ne töltesd itt velem az időt! No! Viszed-e, vagy se?

Ugyan mit válaszolhatott volna a fogoly! Mit mondhatna rab oroszlán a kóbor komédiásoknak, mikor elébe tartják a sallangos karikát? Hogy átszökik-e rajta? Handzsártól félne-e jobban, vagy a gyalázó korbácstól, az is?

De ha egyébért nem, azért sem bocsáthatta el János az ő gyászos terhét, mert azt a szent tárgyat - egy keresztény és magyar vérének mártir-maradványát - nem dobhatta porba. Át meg senki se vette volna tőle.

Fogvatartotta hát a fejet és igyekezett megvígasztalódni azon a gondolaton, hogy ha már ez a sors méretett az ő ismeretlen, árva magyarjára, legalább kegyeletes kezek fogják hordozni!

Különben, amint széttekintett, látta, hogy mások se jártak jobban. Javarész fogolynak kijutott egy rúd s azon hasonló irtózatú, szent ereklyék. Egyiknek fejebőre is megsérült a goromba metélésben. Haja lefittyed, koponyacsontja rozsdafehéren ötlik elő. Másiknak meg félszeme hiányzik. Azt is nyiszálás közben onthatták ki, bizonnyal! Megintmásik a fogait mutatta. Halálában vicsorodhatott rá így, az átkozott hóhérjára.

No, ennek az átka meg is fogja, akit elér! Égre kiált!

Oh szegény asszony! Galamblelkű teremtés! Hogy nem tudja megváltani ezektől a szörnyűségektől! Miket kell megérnie az ő oldala mellett! Ha ugyan össze nem roskadt az ijedelemtől!

Felágaskodott, hogy átpillantson a tömeg feje fölött. Szorongó érzéssel kereste az ő aranymadarát. De mialatt ő az áradat túlnansó partján fürkészte, Orsika már ott csicsergett előtte:

- Itt vagyunk, kedves! Átfurakodtunk.

És rámosolygott a nagy bronztálcára, amit a karján tartott.

Levágott emberi orrok és fülek éktelenkedtek a tálcán!

- Úgy veszem, mintha merő ékszer volnának, - súgta, szinte mentegetőző hangon.

Aztán lebocsátotta pilláit az ocsmány képre. Halvány arcocskáján kiütközött az eltökéltség: nem irtózni! Nem nehezíteni annak lelkét, akit szeret. Megküzdeni minden iszonyattal, a másik nyugalmáért. Hős asszony volt ez a gyermeki teremtés! Önmagát legyűrő heroina, amilyet csak a vérzivatartól szántott magyar föld tud teremni!

János elforrosuló szemmel nézte. Szó nem jött az ajkára a meghatottságtól. Lelke beszélt csupán, hódoló elragadtatással, mintha Isten angyalával társalogna.

Majd ez a néma lelki beszélgetés is megszakadt. Sorba kellett állniok. A janicsár úgy rendelkezett, hogy mintegy tíz lépésnyi köz maradjon előttük. Meg mögöttük is, ugyanennyi. Ez a két rab volt főbüszkesége. Nem akarta, hogy a csőcselék takarja őket. De közt rendelt a házasok közé is, hogy nyugton lehessen felőlük. És őrt, jobbra, balra, mindegyiktől. Utánuk megint egy sor közösláncra fűzött, főruhás rab lépdelt. Majd síposok, dobosok. Ezek a bezliák közül kerültek ki. Éktelen zenebonát csaptak. (Mint éneklésnél, muzsikájában is azt tartja legkiválóbbnak a török, aki leghangosabbat tud rikoltani.) A szüneteken kívül, amit hellyel-közzel tartottak, maga Ibrahim is csak jelbeszéd által tudott értekezni népével.

Indulást parancsolt.

És a sorok mozgásba jöttek. Mérsékelt menetben, hogy a gyalogrendűeknek se kelljen futniok s hogy a por, fáradság el ne gyalázhassa őket, kanyarodtak föl ismét a járott útra.



X.

Másfél, kétórányi haladozás után a csapat Sztambul dombtetőn fekvő, nyugati elővárosába érkezett. A domb nem volt ugyan valami magas, de mégis elég emelkedett ahoz, hogy látni lehessen tetőzetéről az egész panorámát.

Mert hogy tündérien szép fekvésű ez a pogány székváros, az ő tömérdek, karcsú tornyával, azt - minden elfogultság ellenére - a rab magyar sem tagadhatta. Át is pillantotta Orsikára a meglepődöttségét. Az asszonyka meg visszacsillant neki. Nem tudták persze, hogy Ibrahim figyeli őket!

Ott poroszkált a török a karaván oldalánál, egyszintben velük. És hogy a kicserélköző tekintetüket elfogta, odariszálódott János mellé, a lovával.

- No, gyaúr! - intett le neki. - Eddig gáncsoltál mindent, ami miénk. Hát ehez mit szólsz?

És félkört kanyarított a kezében fogott handzsárjával.

- Hogy sokat raboltatok, török! Telt a székvárostokra, - felelt a kapitány.

(Nem akarta, hogy ámulaton érhesse a kontyos!)

Ibrahim azonban nem haragudott meg a kurta-furcsa válaszért.

Inkább tréfára fogta:

- Hát szegény-helyen mink nemigen járunk!

- Jártok bizony! Az én népem se gazdag, az Istenadta! Csak ti értitek a módját: kőből is tejet fejni! Az üres szalmát is megcsépelni!

A török fujt egy nagyot. Megtörülgette arcát a derekáról lefüggő kendőben. Patakokban csörgedezett róla a veríték.

- Lehet, - bólintott. - Bár abból, amit itt látsz, sokmindent rabolnunk sem kellett. Készen találtuk. Görögöt, rómait is azért teremtette Allah, hogy választott népének - nekünk - készítsen hajlékot. Nézd, ott északra! Az a Galáta-negyed. Nagy tornya még a bizánci korból maradt ránk. Ujjam irányában a Dzsámi mecsetet is hitetlen bizánci templomból alakítottuk. Most keringő dervisek lakják, akikről út alatt beszéltünk.

- Elég pogányság! - készült rávetni János.

Ibrahim azonban csak a dicsekedéshez vett friss levegőt.

Folytatta is már:

- Keletnek ott: az Aranyszarv öböl. Tik legalább így hívjátok. Akik világot jártak, azt mondják, hogy nincs kerek e földnek ennél jobb és biztosabb kikötője. Legnagyobb gályák is egyenesen befutnak a város szívébe s ott vetnek horgonyt.

Úgy belejött a mutogatásba a török, hogy majd kiverte János szemét a handzsárjával:

- Délen és keleten itt, ez a Márvány-tenger! Mindjárt ujjam végénél a Sztambul negyed. Ez a város magja. Legfőbb minden bilád, azaz negyed között. De te másfelé tekintgetsz, gyaúr! - neszelt föl, szemöldökráncoltan. - Amit te nézesz, oda túl, az már másik világ. Ázsia. Szkutari. Erre fordulj inkább, a lovam csótárjának irányába!

Mégközelebb oldalgott és nyergéből hajoltan folytatta a magyarázkodást, hogy csak el ne mulasszanak semmit, amit ő fontosnak ítélt. A rab meg - hogy így összebékültek az igéreten - nem akarta kedvét szegni.

Aztán meg is tapadt szeme a mutatott képen.

Ezúttal - önkéntelenül - őmaga fakadt kérdésre:

- Az a kupolás, rengeteg palota...! Valóságos második város!

- Lehet is! - dagadt Ibrahim mája. - Mert az a padisá székháza, tartsa meg Allah a kedves egészségét.

- A szultáni Szerály?

- Igen. Tízezer lélek lakja. Főméltóságok és szolgák. Bár hiszen...! A szultánhoz képest csak szolga mindenki. Maga a természet áll őrt a háza biztonsága fölött! Nézd, két oldalról a tenger övezi! Csupán a harmadikat hagyta nekünk. Azt meg mi védjük. A város.

Kis szünetet tartott a janicsár. Egy ledöntött fatörzs feküdt az útjukon keresztbe. Az aprófejű, ideges paripa vonakodott átszöktetni rajta. Ibrahim hát körülkerülte. Meg aztán, időt is akart engedni rabjának, az álomszerű kép befogadására.

Kék, zöld, vörös aranyozásban tündökölt a tündéri épület. Szívalakú csúcsba futó kapuinak, díszes oszlopfőinek anyaga ki se látszott a csipkézetes faragványokból. Az ormokon, légiesen karcsú tornyok égretörő dárdáin, a zászlók, lófarkas boncsokok százai libegtek.

- Van ezen kívül még két másik Szerály is, - folytatta Ibrahim később, mikor megint összeértek és elégnek ítélte a szemlélődést. - Látod ott a város közepén, azt a sok egyforma ezüstgombot?

- Látom.

- No, hát az az Ó-Szerály. Az elhalt szultánok özvegyei siratják benne leáldozott dicsőségüket. A Hypodromusi Szerályban pedig a szultánfiak esnek át a csízión.

János szeme azonban minduntalan a szultáni palotára tévedezett vissza. Mintha rábűvölte volna valami...! Maga se értette hogy miért, a szíve egyszerre megnehezült.

Hogy szabaduljon az igézettől, inkább ő vette át a szót.

Rámutatott egy oszlopok nélkül, vakmerő kupolával égnek törő márványcsodára:

- Az ott az Aja Szófia!

- Honnét tudod? - kapta föl Ibrahim a fejét. - Jártál már Sztambulban talán?

- Nem én. De hallottam a szépségéről. Csak ez lehet!

- Hát ez! - intett a török, elérzékenyülten állatva szemét a hatalmas kupola arany félholdján. - Úgy mondják a vének és a tudós mollák, hogy még a hitetlen Justinianus idejéből való.

- És Konstantin császár korában valóságos vérfürdő színhelye volt, - vetette rá a rab.

Jól esett neki a pogány csudálkozó meglepődése.

Hadd lássa a különbséget saját baromian tudatlan fajtája, meg a keresztény míveltség közt!

Most már ő magyarázott:

- Olyan tömegekben hevertek benne akkor a hullák, hogy napokba telt, míg a szultántok parancsára kihordhatták őket!

- Ez csak hódító Mehemed lehetett! E néven második! - tünődött Ibrahim, áhítatosan lógatva fejét a lova hintálásához.

Aztán hozzáfűzte:

- Alláh engedje a szent Tubafa árnyékában úgy ennie végig mind a háromszáz-fogásos lakomáit, hogy az utolsó tálból éppolyan étvággyal faljon, mint a legelsőből! Te mosolyogsz, gyaúr?

Valóban azt tette János.

Rossz érzése elszállt.

Talán még nevetésre is fakad az üdvösségnek ezen a pogány elképzelésén, ha az esze óvatosságra nem inti.

Nem volt szabad rájukbőszíteni a janicsárt!

- Ahogy hiszed, Ibrahim, neked úgy igaz, - mondta. - Mink máskép gondoljuk az üdvösséget.

- Hogy?

- Abban nincs evés-ivás és semmi, ami földi.

- Asszonyok se?

- Asszonyok se.

- Hát az hogy lehet?

- Egyformák leszünk ott, mindnyájan.

- No, akkor tartsátok is meg az üdvösségteket! - riadozott a török. - Én bizony oda nem adom az enyémet a tiétekért! Nekem visszaígéri odaátra Allah minden földi feleségemet s rajtuk kívül még hetvenkét hajadon-lányzót! Sőt az asszonyaimat is hajadon állapotukba fogja visszarendelni!

- Aztán, ha te magad aggastyánul halsz meg?

- Száz esztendővel is húszévessé változok vissza és ebben a korban örökre megmaradok.

- A hajadonok is?

- Ők a tizenhét tavaszt se lépik át a paradicsomban, hitetlen. Így jelentette ki Allah a Prófétának, Gábriel főangyal által. Legfőbb felesége, Chadiga is hallotta! De meg a Koránban is így áll, az pedig Isten örökkévaló végzése könyvéből vétetett! A Hára-hegy barlangjában kezdte közölni Mohameddel az úr. A prófétának magának is, kerek huszonhárom esztendő kellett hozzá, amíg megtanulta!

- Persze! - bólintott haladoztában János. - Hiszen se írni, se olvasni nem tudott a jeles hitalapító!

Ibrahim szerencsére nem értette el a gúnyt.

Egész föllelkesült.

- Kapta az angyal Mohamedet és háromszor földhöz ütötte. Így tanult meg olvasni.

A beszélgetés kis időre félbeszakadt. Ibrahim visszafogta a lova kantárját.

Az út lankának ereszkedett. Vigyázniok kellett, hogy a rögök meg ne induljanak lábaik alatt.

Mikor a nehezén túlestek, János visszacsörgött láncaiban, Ibrahim mellé.

Fölpillantott a törökre.

- A Jedikula, - mormolta. - A Héttornyot elfelejtetted megmutatni!

- Mire az neked, gyaúr? Hiszen az én rabom leszesz, míg a sarcodat aláküldik. Házi rabom, ha helybenhagyja dolgaimat a dívántanács. Már pedig helybenhagyja!

János azonban kitartott a kívánsága mellett.

- Mégis hát...! Látni szeretném. Sok hazámfia raboskodott ottan!

- Ha éppen akarod...?

Ibrahim előre döfött:

- Ott, nézd! A Márvány-tenger partján!

- Az a hatalmas várforma épület?

- Az.

- Micsoda irdatlan falai vannak! - tört ki a sóhajtás a fogoly lelkéből. - Az a torony legalább kétszáz láb magos!

De a janicsár rálegyintett.

- Mi gondod vele! A rabok odabent külön községet formáznak. Szabad a járáskelésük. Csak éjszakára kötelesek visszatérni, egyébként azt teszik, ami nekik tetszik. Akár házat is építhetnek maguknak, a falakon belül. Kertészkedhetnek, szolgákat tarthatnak. Saját baromfiakat nevelhetnek a telkükön. Van külön gazdájuk, íródeákjuk. Papjaik is, a mindenféle bolond hitük szerint. Sétahelyeiknél az otthonhagyott sem különb. Sőt még vízvezeték és fürdőház is van a Jedikulában. Nem hiszed?

János csak a fejét csóválta, búsan.

- Más híre járja nálunk a Héttoronynak, Ibrahim!

- Mesebeszéd! - intett mosolyrafutott szájjal a török. - Azért költik rá a tiéitek mind a hét pokol rémségét, hogy lágyuljon az otthoniak szíve. Szaporábban küldjék a sarcot. Ugyan melyik rab ne szeretne mentől előbb szabadulni? Hiszen, egy tornyát kivéve a Jedikulának, a többi nem is börtön!

- Hát!

- Kincstár. A szultáni khasyneh.

- És a hetedik?

A janicsár úgy tett, mint aki nem hallotta a kérdést.

János magának felelt meg, keserű szájjal:

- Az a Vértorony. Alatta siralomház. A Tas Csukura. Igaz-e? Erről mért nem beszélsz?

- Nem tölthetem itt veled az időt! Végül még megváratom miattad a fölséges szultánt s a dívánt! - förmedt el bosszúsan a török.

És hátrasuhintott jatagánjával a lovára Kiugratott a sorból.

A sípok-dobok megint fölrivaltak.



XI.

Csak távolból, a dombtető megszépítő magosságából nyujtott olyan festői képet Sztambul, amilyennek János első szemléletre látta! És csupán a középületei voltak olyan tündérien szépek. De ahogy beljebb hatoltak, eloszlott a káprázat.

A girbe-görbe utcákon két oldalt: gondolomszerűen tákolt fakunyhók. A nap beléjük süthet. Eső becsoroghat rajtuk. Ablakok helyett szabálytalan lyukak. Nem nagyobbak, mint amekkorán egy emberfej éppen kifér. Üveget se vág ezekbe a nyílásokba a török. Beéri olajozott vászonnal is. Vagy szalmacsomóval tömi el a rést. A gerendákból rovátkolt falazat mocskos mindenütt a sártól, annak jeléül, hogy télvíz idején még ezt a szalmatömést is kiveti a pogány. Sárral tapasztja el a lyukak helyeit. A sár füsttel, korommal elegy. Mert bent tüzel házában a mozlim. Kéményt azonban nem rak. Minek! A füst a gerendafalazat hasítékain át is kitör a szabadba. Persze a kipattanó szikra se sokat kérdezgeti aztán, hogy merre szabad az út? Perdül világgá.

Hát ezeket a kedvrontó gyatraságokat igazán nem lehetett látni onnan fentről, a sok gyönyörű cifra templom közt megbújva! És csak most értette meg János egészen azt is, hogy mért olyan gyakori a tűzvész a török-lakta helyeken! Olykor egész városok esnek a láng martalékául.

Megcsóválta fejét.

De majdnem rajtavesztett! Kishíjján felbukott abban a kidűlt lóban, melynek dögteste ott hevert, - keresztbe - a polyvaszemetes úton. Nagy falka eb lakmározott a tetemén. A közébük toppanó jövevénytől szétugrottak s fogukat mutogatva lesték, ha nem akarja-e az vajon elütni őket a prédájuktól? Aztán látva, hogy a megláncolt ember továbbmegy, megnyugodva folytatták ők is lakomájukat.

- Amott meg egy lyukas üst! Vigyázz efendi, hogy annak is neki ne fuss! - intette Jánost az egyik őr, amelyik a láncait segített cipelni.

- Hát mért nem takarítjátok az utcáitokat, disznóteremtette! - zsémbelt a fogoly. - Ehol is, ni...! Mármeg egy elhullt macska! A ti szemeteket nem sérti az ilyen rondaság?

- Nem soká sérti, uram! - mentegetőzött a török. - Hisz' látod az ebeket? Arra valók. Minden igazhívő hajléka előtt ott a kutyaól. Házunkba ugyan nem bocsátjuk be a kutyát, mert a Korán tisztátlan állatnak mondja, hanem azért megbecsüljük a szolgálataiért.

- Tik magatok vagytok a tisztátlan állatok! - dörmögött a rab. - Házaitokból kifolyó undokságokon, kutyáitok sem segítenek. Állj meg pogány! Hadd vonom elő a keszkenőmet!

Aztán mégis, inkább a kezébenhordott szegény tetemfőre borította, oltalmul. Féltette a felhőnyi légytől, mely ott rajzott a csapat fölött, mióta a városba beértek. Egy aggódó pillantást Orsikának is átküldött. De az asszonyka már megelőzte az óvatosságban. Le volt terítve a tálcája, rég. Nyugodtan nézett vissza az urára, mintha csak azt akarta volna mondani:

- Sose féltsen kegyelmed! Az én eszem se áll!

Oh, hogy kell majd egyszer ezt a sok jóságot, erőslelkűséget mind visszahálálni!

Bár túlesnének, mentől előbb, ezen a gyötrelmes körmeneten s fordulhatna hazafelé, szegény asszony!

A gondolatra úgy megsietett a rab, mintha az ő sietsége elegendő lenne ahoz, hogy megrövidítse a hitestársa Kálváriáját. A porkolábnak futton kellett tennie pár lépést, hogy a láncgyeplű vége ki ne feszüljön kezéből.

Meg is morogta a dolgot:

- Be sürgős, efendi! Neki akarsz talán szaladni az előttünkjáróknak?

Hát ezzel igazán semmit se lendített volna János a dolgukon. Észre is tért s azon túl józanultan haladozott megint, a porkolábja mellett. Nézegélte a fakunyhóik előtt sátrazó utcai szakácsokat, olajkárosokat; a bazárosok, ékszerészek szivárványszínben tarkálló képét. Egy szőnyegárus ott helyt, a bódéja előtt, szövögetett valami öszvértakaró mintáin. Agg perzsa férfiú guggolt a lábainál. Az öregnek mozgott a szája. Mesével szórakoztatta a szőnyegszövő embert. Pálmaligetekről, tündérkelyhű virágokról, káprázatos tollú madarakról, lepkékről szólhatott a mese és szép lehetett, mert sokan gyűltek a bódé köré. Hallgatták az öreget, álmodozó arccal, tágrabűvölt szemmel. A szőnyegszövő meg, beleszőtte szines fonalaival a nyers matériába a hallott dolgok képét...

Így szokták ezek!

Valamivel följebb tálas forgatta agyagmintázó korongját. Ez sajátmagát mulattatta munka közben. Énekelgetett. Különös, andalító, mélabús keleti dallama volt az énekének. Kár, hogy a torkuk szakadtából kínálkozó pénzváltó görögök minduntalan belerontottak, vándorköszörűsök közbecsikorogtak.

Egy utcai kávéfőzőt kóbor csepürágók rezsegtek körül. Hogy a menet rájukfordult, nyomban hozzápártoltak. Ennek a vágáns népségnek ugyanis, az ilyenfajta parádék képezik főszüretjét.

Egy kardnyelő ott tárogatta épp torkát a Jánosék sorának végén. Másik jokulátor meg égő szurokfáklyákkal dobálta körül magát. Meg kell adni, hogy boszorkányos ügyességgel mesterkedett! Mert hat-hét tüzes csóva is röpdösött már körülötte, anélkül, hogy neki akár csak a körme széle is megperzselődött volna.

No, bolond játék!

A bezliák hangos ordítása verte el róla János figyelmét.

A menet hirtelen megtorlott. Egy utcai borbély ugyanis, éppen az út közepén találta jónak letrónolni a vendégét. A sok koldus meg, - akihez fogható szemtelen talán az egész világon sincs - nyomban köréje gyűlt. Egyik zsákdarabot kapott elő s fölébe guggolt. Csukott ládikójából kígyók kerültek elő. Azokkal kezdte körülfonogatni barna fényességű, félmezítelen testét. Sipolt is a kígyóknak, valami jajveszékelő, hátborzongató hangú sípon.

Hát a borbélyt, kígyóbűvölőt és verébcserfelésű közönségüket el kellett előbb tessékelni a korbáccsal.

De azután se indulhattak mindjárt.

A János mellett cammogó második őr, vállalkozott megtudni, hogy mért?

Jött is vissza, lihegve.

- A gazda...! - pillogott fontoskodó arccal.

- Mi van vele?

- Allahnak áldozik.

- Itt, az útfélen?

- Ahol alkalma kerül, uram!

Egy nyers uborkán éldegélt eddig a török.

Megmaradt csutkáját hajította föl, magyarázatul.

- Látod ezeket a galambokat?

Épp most rebbent el fölöttük, vagy húsz.

- Látom.

- Érted már?

- Nem én!

- Ejnye, de keményre gyúrták a koponyádat, efendi! Hát ezek a galambok: az áldozat. Rab madarak voltak, lábuk összekötözve. A gazda megvette mind a dervistől és szabadon engedi. No! Mégse érted?

A fogoly megtakaríthatta a választ.

Ibrahim elkészült időközben a jótékony vásárral. Indultak tovább.

- Erre, uram! Mellék-szokakba fordulunk, - terelgette rabját az őr.

És buzdítólag tette hozzá:

- Itt majd kevesebb lesz a szemét. Háttal állnak a házak az utcára, látod.

Hogyne látta volna János! Hiszen előtte tárongott a fonák-furcsa kép!

Ablak itt se. Sehol.

- Nem vakultok meg az örökös homályban? - Bosszankodott rá a bezliára. - Tik sohase vágytok a világba kitekinteni?

- Inkább mi se tekintsünk ki, mint hogy más meg betekintgethessen!

- Olyan nagy baj volna?

- Háremek ezek itten uram, mind! Jobb, ha udvar felé szolgál a szelelőjük...!

A katona hunyorított.

János meg rávetette a vállát, kölletlenül. Csöndben haladozott egy darabig.

Aztán megintcsak szóra kapott a méltatlankodása:

- Ha már egyszer ilyen bizalmatlanok vagytok az asszonyaitokhoz: üsse kő! A ti dolgotok. De találhattatok volna hozzá legalább valamilyen formát az építkezéstekben! Nyomnátok rá házaitokra a népetek lelkének különös bélyegét! Teremtenétek meg a török módit! Így olyanok a szedett-vedett vityillóitok, mint a sertésólak. Hol a nagy basáitok palotái? Hiszen Sztambul telivan fő-fő méltóságokkal. Azok hol laknak?

- Itt uram és mindenütt, - pislantott egykedvű-értetlenül az őr. - Mit pattogsz itten? És ugyan mire lenne azoknak is, a cifra palota? Nem élünk örökké. Elég, ha rablótól, idő fogától megóv a hajlék. Mást mit várjunk tőle?

- Hát kényelmet! Csinosságot! A rang tisztességét!

De már erre elfakadt nevetve a katona. Majd torkárafutott a második uborka, amit bugyogója ráncai közül kotorászott elő.

- Eltaláltad! - intett fitymálóan, - hogy felköltse másokban az irigység dzsin-jét! Nem tudod-e, hogy nálunk minden vagyonos férfiút szemmeltartanak? Aki még házának külső pompájában is kérkedni merészkednék, megkívánhatnák a birtokát és annál hamarabb beállítanának hozzá a fekete kapidzsik.

- Kicsodák?

- No, akik a selyemzsinórt szokják kivinni. Tik hóhérnak mondjátok, ha jól tudom.

- Megölik a gazdag embert, csak úgy találomra?

De a török tagadólag rázta fejét.

- Ha keresnek, lelnek is valami okot, a nagyok! A szultán meg írott parancsot ád nekik hozzá. Így és így, véljük, hogy eleget éltél, megérdemled a halált. Kegyes akaratunk, hogy miután a szent mosdást és imát elvégezted, tartsd nyakadat ezeknek, akiket hozzád küldtünk. Ez szokott állni az írásban. Elébb fölolvassák az elítéltnek.

- Szép! - biccentett rá gúnyosan a fogoly.

Hamarjában igazán nem tudta volna megmondani, hogy botránkozása nagyobb-e, vagy pedig a török egykedvű közömbössége fölött érzett csudálata. Hogy ilyen természetesnek találhassa ember, mikor az államhatalom egyszerűen visszarabolja alattvalóitól, amit azok egy életen át raboltak...!

- No, és az elítélt elég dőre odatartani nyakát? - unszolódott tovább, bosszús-kíváncsian.

A török ráharmonikázta homloka bőrét - evés közben - a kérdésre.

- Ühüm...! Mi mást is tehetne! Saját háremében sem adnának oltalmat neki. A próféta utódja a szultán, uram! Meg aztán a kapidzsik se sokat teketóriáznak. Akit egyszer lekaptak: egykettőre nyakában a hurok. Láttál már ilyen zsinórt, efendi?

- Nem én! - hőkölt a rab.

- Két végén vasgombok vannak. Két kapidzsi kétfelé fut velük és: krkk... A dolog kész.

Utolsó szavait inkább csak a mozdulataiból sejteni, mint érteni lehetett a porkolábnak. A zene ugyanis megint rábődült. A karaván más utcába fordult. Két szegélyét szájtátó csőcselék tartotta megszállva. Bizonnyal a győzelmi felvonulás híre csalta őket elő. Kandi gyerekszemmel bámulták a póznákra tűzött fejeket. Aztán éljenre szakadt a torkuk. Persze, csupán a férfiaknak. És persze, törökül:

- Jasa! Jasa! Jasiszin!

Hát míg az üvöltve ünneplő tömegből ki nem nyomakodtak, gondolni se lehetett beszédre.

De János nem hagyta abba. Ha már idevetette a sors, szokott alaposságával minden különösségét ki akarta tudni ennek a népnek, mely az ő népe nyakába ült. Minden új dolognak szeretett ő végére járni!

Amint a tolongásból kilélekzettek, megint visszalassúdott a török mellé.

- Te, hallod! - szólt. - Ráértem gondolkozni azokon, amiket mondtál. És ha így igaz, nem azon csudálkozok többé, hogy ilyen ebül laktok, hanem hogy egyáltalán áll még Sztambul!

- Sose féltsd! - fogott bele harmadik uborkájába az őr, miután visszakanyarította félvállára a láncot. - Ez a mimár aga gondja. Ő az építés főmestere.

- Pallérféle?

- Sőt, nem is igen ért az építéshöz.

- Hát akkor - - -?

- Szeme neki is van. Látja, ha dűlőben egy ház. Akkor megparancsolja a tatarozást, vagy új házat építtet. Ő határozza meg a magosságát.

- Még abba is beleártakozik?

- No hallod...?

A porkoláb szeme állva akadt az uborkája fölött.

- Csak abba igazán! Az igazhitűek hajléka nem haladhatja meg a tizenkét pik magosságot. A tiétek, hitetleneké meg, a tízet se lépheti túl. Ki kell látszódniuk - magosságban is - Allah házainak s a középületeknek, a közönséges hajlékok közül! Az csupán nálatok van, hogy mind fejetekkel törnétek be az eget!

Még a szpáhikat, janicsárokat, vetette ellen János. Tudta szomorú otthoni tapasztalatból, hogy mekkora hűbér-birtokok szálltak ezek közül egyre-egyre néha! Úgy vélte, hogy rájuk már igazán nem eshetik semmi gyanú. Kardjuk után lett, amijük lett. Utánozhatnák, amit nyugaton tanulnak. Építkezhetnének.

De a török ebben is lehurrogta.

- Mire a harcosnak, aki folyvást hadban jár?

- Hát legalább a családjának húzhatna emberségesebb födelet! Hiszen fölhagytatok a régi szokással! Szpáhi, janicsár, nem papféle többé. Házasodhatik.

- Ki mit szerez érdemmel nálunk, át nem örökítheti, senkire. Mit fájlalja fejét a mimár agával, mikor a ház már gyermekeinek sem adhat oltalmat? - dobta el magától a bezlia a harmadik uborka végét.

Ingerült volt a mozdulata. Látszott, hogy únja és részéről befejezettnek is szeretné a hosszúra nyúlt oktatást.

Nagyobb nyomaték kedvéért megcsörömpöltette a láncot, nehogy a tudományszomjas uraságnak eszébejusson tovább firtatódni.

János azonban nem forgatott ilyen szándékot. Némán tűnődött maga elé. Az út is rosszabb lett. A keréknyomokkal agyonhasgatott, szűk és szabálytalan utcákon csak nehézséggel tudott áthatolni a karaván. Minduntalan elakadt egy-egy szekér. Vagy a makrancos tevék átalkodtak meg. Míg egy fordulónál, hirtelen kibővült a térség. A lerövidített út meghozta a fáradság gyümölcsét.

Ott állt előttük a Szerály kapuja, a Bab-i Humajun. Mögötte a szultáni palotaváros fitogtatta bádogtetőzetét és tömérdek ezüstgombját. A főoromfalon kevélykedett az Ozmán Birodalom címere: egy hasgatott oroszlánbőr-fosztányba foglalt, zöld mezőben csillogó, ezüst félhold. Fölötte kócsagtollas turbán s kétfelől lófarkas zászlók.

János szíve nagyot kondult.

- Bemegyünk a Szerályba?

A bezlia helyett azonban Ibrahim felelt.

Odajött, végső megnyugvást szerezni a rabja felől.

- Nem is gondoltad talán, hogy a Padisáh járul elénk? Majd valamelyik ablak aranyrostélya mögül fog végignézni minket, a Díván-palotából. Mi nem láthatjuk.

- De aztán nyomban visszafordítod a... hajadont Magyarországnak, úgy-e? - tört utat János lelkéből a szorongás.

- Atyáim árnyékára! Légy nyugodt, gyaúr.

És Ibrahim kisurrant megint a sorok közül.

Ragyogott annak még az orra hegye is! Napja volt kelőben.

A lánc pedig továbbcsörömpölt.

*

A szűk utcákból kihaladtak, egy fehér márványkapun pedig behaladtak, az első udvarba. Azaz hogy futostak, tipegtek inkább.

Tiltja a török illem: ráérős lassúsággal járkálni a szultán előtt, vagy akár csak a közelében is!

A pénzverő ház, főlovak istállóinak hosszú láncolata, jobbkézt maradt el a menet mögött. Merő gyönyörűség, márvány, arany, mozaik mind. De Jánost nem érdekelte többé a hivalkodásuk. Szemfényvesztés csupán ez a pompa! Barbárság, babonás tudatlanság, zsarnokság és szenny képezik magvát. Gyümölcs után - amit a városban ízelítőül kapott - fényes héjjára nem volt kíváncsi többé.

Mentek tovább, nagy bimm-bamm és tutúlás közepett.

Elérkeztek egy második kapuhoz.

Márvány ez is. Előtte szökőkút. (Ennél szokott felülni lovára a napkeleti pogány fejedelem, mikor a Szerályból kisétál!)

Rütű, rütű, rütütű...!

Mármeg a tömlősíposok is munkába fogtak.

A raburaság velük sem törődött. Megszoktatták fülét a vad zenebonákhoz. Ám, hogy a szökőkút környékén a virágoknak valóságos erdeje pompázott, ez megfogta a szemét. Szerét ejtette észrevétlenül, leszakítani egyet közülük. Megcsókolta a kelyhét s egy óvatlan pillanatban áthajította Orsikához. Épp arca közepébe esett. És megszínesült gyöngén, virágtól, a virág. Az asszonyka szeme pedig szerelmet és köszönetet mosolygott. Legközelebb aztán viszonozta is a virág-üzenetet. Így postázgattak egy darabig. De nem soká. Nagy csinnadratta mellett bekanyarodtak egy különálló, tekintetes épület felé.

János elfogta félfüllel - a többi rabok közreadott beszédéből - hogy a Dívántanács székháza a méltóságos külsejű palota. Azt meg tudta Ibrahimtól, hogy az ő dolgában a Díván összessége fog ítélni.

Hát: addig még egy virág...!

Ha el tudják fogni az ügyes kezecskék, jó lesz emlékül... Búcsúképpen... Amíg majd Kálló vár minden szabad helyecskéjén liliomokat nevelhet az ő liliomos asszonyának!

Hopp...?

Kézbefutott az illatos ajándék. S onnan az ingvállba tűnt...

Boldog az a virág...!

De János is örül, hogy adhatott valamit a szerelme asszonyának, útravalóul. Valamit, amit az ő keze érintett...

És most már vigye kánya az egész barbár parádét, minden nevetséges formaságával együtt! Mindjárt letelik! Kezdődik valami jobb. Az, hogy beérkeztek, első lépés a szabadulás felé.

Ott álltak a Díván-palota előtt.

A téres, pávás, virághímes nagyudvar - mint varázsütésre - telt meg selyemkaftános néppel. Képviselkőzött azok közt minden elgondolható színbeli játék, az egy zölden kívül. Mert fölségesnek tartja a török a zöld színt! Tilos - a szultánt kivéve - ilyen köntöst, turbánt viselni, bárki halandónak. Aki pedig megpróbálná, bőrével együtt fejtenék le róla.

A török urak egytestületbe verődtek és a palotakapu előtt foglaltak állást. Méltóságteljes mozdulatlansággal hagyták elvonulni előttük a menetet.

Három ilyen kört kerengett le így a csapat, a zenekar ujongó sivalkodása, a bezliák hurítozása és meg-megfakadó "jasa" üvöltözése közben.

Akkor egyszerre olyan csönd támadt, mintha valami láthatatlan kéz ollóval vágott volna el minden hangot.

A karaván megállt. Ember-állat várakozásba kövült.

A közfigyelem Ibrahimra szegeződött.

A főnök lesiklott lováról. Ott állt egy pillanatig szemtől-szembe a meredek uraságokkal. Aztán szétlazult a tekintetük kapcsa. A karavánvezér megillette homlokát és szívét s arcraborult.

Ima-alázattal mormoltak szavai:

- Salam alejkom...

Mint zsoltár-zümmögés, pergett vissza karban a válasz a köszöntésre:

- Alechmi salfam ramatullah...! (Tenéked is adjon békességet a könyörülő Isten.)

És kifordított tenyérrel, a nagyok megadták a jelt Ibrahimnak, a fölemelkedésre. Majd a hátas-jószágáról lehámlott népségtől, raboktól követve, megindultak futva, fölhaladtak a márványlépcsőkön és megálltak sarlóformán a Hassz-Odah kupolacsarnokában. Ez volt az egyedüli terem a fényes Portán, ahová - szükség esetén - idegen nemzetség is betehette lábát.

*

Kívül a kapun nem maradt, csak a janicsár-aga, a szpáhi-aga és a szilihdár-aga. E három rend legfőbbjei. Őket ősi ozmán szokás rendeli a Díván küszöbére. Jelképileg ez az ő vártájuk. Mindjárt le is települtek a számukra hozott vánkosokon. (Mert ebédjét is itt fogja elkölteni a három uraság!)

A szpáhi-aga látszott legnagyságosabbnak, mind közt. Térdét verdeste a szakálla. Neki egy külön ráadás-vánkost is hoztak, hogy ne kelljen a kőfalnak vetnie hátát.

A köszvényes, aszú ember azonban még így is folyvást zsörtölődött.

- Igen fáj a lábam, oh tiszteletreméltó efendik! Ágyból húztak ki ezek a gazok, hogy sose látnák meg az üdvösség arany Tuba-fáját, se az ágai közt lakó pávamadarat, melynek szívében a Próféta lelke rejtőzik! Nem tudod-e, dícséretes Mahmud, vajon soká fog tartani ma odabent a tanács?

- Alig hinném, oh bölcs Memmi! - bókolt vissza a janicsár-aga. - Megkérdeztem a kalemdzsi-basitól, a fő titoknoktól. Azt mondja, hogy csaló lenne ez az ember! Beöltöztetett parasztokat hoz ide a Díván színe elé.

- Hát ő honnan tudja?

- Egy pribéktől. A karavánfőnök csapatával járt, míg meg nem szökött tőle.

- Miért? Bántotta?

- Hogy bánthatta volna, oh nemes efendi! - ütődött meg Mahmud. - Nem elég világosan szólt-e a te szolgáid szolgája, hogy kitért a hírhozó? A Próféta testvérül adta őt nekünk, az igaz hitben. Mudzának híjják.

- Akkor hát...? Mért szökött meg a karavánfőnöktől?

A janicsár-aga vállatvont. Kényelmesebben szedte maga alá a lábait.

- Volt esze Mudzának, - felelt kis idő teltén. - Ha megmarad a karavánban, semmit se kap. Így meg, hogy előresietett a hírrel - - -

- Megajándékozták! - élénkült a szpáhi. - Értem már! Értem!

- De aztán, valóban csak beöltöztetett jobbágyok a rabok?

Ezt a szilihdár tudakolta.

Nem akart kimaradni ő se az értekezésből.

Mahmud legott feléje is fordult.

- Nem merné állítani Mudza, oh kellemetes Kácsun, ha nem lenne igaz. Tudod, hogy rajtaveszthetne, ha valótlanságon érnék.

- Nem is lesz akkor itt ma ajándék-kaftán osztás!

- Én is azt hiszem, hogy rebuffi-val bocsátják el a hitvány csalót! Még köszönje Izrafil angyalnak, ha meg nem fújja fölötte az ítélet kürtjét, itt helyt!

Az urak elnémultak. A hátafájós aga keservesen nyögött.

Majd mindhárman a kapu felé tekintettek.

Egy kappanhájas szerecsen fickó valami húsz figyermeket terelgetett kifelé. Le a lépcsőn. A gyerekek párosával fogództak és szüpögtek. A szerecsen pedig bambuszvirgácsot tartott kezében. Meg-megpiricskélte vele hol az egyik, hol a másik fiúcskát, ahol legjobban csíp a vessző. A gyerekek felríttak ilyenkor. Főleg az apraja. Rivalogva forgatták el szemüket a néger ijesztő, fekete ördög-ábrázatáról.

Nem soká fognak pityogni! Megszoktatják őket a janicsáriskolában, szpáhiiskolában, a néma megadásra!

De két felnőtt is követte a virgácsos férfit. Őszszakálú imám - papi ember - kísérte őket nyomon. Az imám komolyan bókolgatott, mint a temetkezési ló. Amazok meg kornyadozva bámulták az utat. A főruhás rabokból kerültek. Csakhogy már nem csörtetett rajtuk bilincs. Ehelyett fez piruldozott a fejükön. Olyan törökrendű fejboríték, mint a turbán. Szemüket lesütve tartották elhaladtukban.

A szilihdár feléjük sunyorított:

- Kitérők...!

- Áldassék érte Allah neve! - vetette égnek tekintetét a másik kettő.

Hanem azért a janicsárnak biggyedve maradt a szája:

- Elég kevés! Máskor több esik.

- Déli nemzetségek, inkább!

- No! Svábák, frenkek, velencések is, olykor!

A bús csapat elhaladt.

Helyette asszonyképű szakácsférfiak jöttek, a három uraság ebédjével. Hogy konyhai szolgák, meglátszott abból, mert fényes cinn-kanalat viseltek a turbánjukba tűzve. Lerakták az élést az agák elé, korlátrostélyos ezüsttálcákon.

A három előkelő nekihajolt falatozni.

Míg ettek, semmit se szóltak. Csupán mikor az első fogás elfogyott, pillantott föl a szilihdár.

A kapura bökött.

Egy második s ezúttal jóval nagyobbszámú csapat fogoly lépdelt ki a kapun. Köröttük fegyveres bosztandzsik.

Ezek a rabok már nem viseltek főruhákat. Le voltak koppasztva ingre, lábravalóig. És a katonák elég félreérthetetlenül hadonásztak orruk előtt, szerszámaikkal.

Mindennek látszott ez a kíséret, csak valami túlnyájasnak nem!

- Megmondtam, úgy-e, efendik? - szopta le ujjait illedelmesen a janicsár. - Íme, hogy Mudza igazat beszélt! Hova viszitek, hé, ezeket a kutyákat?

A kiáltás a katonáknak szólt.

Amelyik elsőnek meghallotta, tüstént oda is jött.

- Kit sóbányába, kit erdőirtásra, kit meg taposó-malomba, gályára, - felelt, kétrét hajolva.

- Nem akartak a Koránra esküdni?

- Nem, rothadna meg a lelkük!

- És igazán parasztok?

- Úgy vallották a Díván magasztos színe előtt, nagyuram.

- Akkor hát főnökük, a janicsár...?

- Hazug eb! Szökevény.

- Mi lesz vele?

- Lásd tulajdon szemeddel, kegyes Mahmud!

A katona oldalt lépett. Utat nyitott a mögötte lábító fegyvereseknek.

A karaván gazdáját gyűrűzték azok. Vagyis a volt-gazdáját! Mert nem igen látszott most a főnöki méltóság a törökön. Levetkeztették, övig. Még fűzős bőrkapcáit is levonták a lábáról.

A kárvallott ember kigyult pofacsontjai közül haragosan villogva fordult el bámulói elől.

- Harmincszor kell megtennie az utat Sztambultól Mekkáig, vezeklésül! - lógatta fejét a bosztandzsi.

- Más büntetést nem kapott?

- Vagyigen!

- Megcsapják?

Hát pontosan ez történt Ibrahimmal. Hiába kepickélt, hasztalan forgatta veszett eb módjára a szemét, a poroszlók lekapták ott-helyt. Olyan huszonötöt cserdítettek rá, hogy egydarabig aligha panaszkodhatik majd vérpangásról. Aztán talpraráncigálták és kikergették a szerályi udvarból, nagyotlátó terveivel együtt.

Onnan kintről hallatszott még egy ideig az óbégatása:

- A rabjaim! Két főrabom! Legalább azokat adjátok vissza! Vagy legalább csak az asszonyt!

Végre a kiáltozás is elnémult. (Nyilván a külső palotaőrök közreműködésével.)

De a szpáhinak már megviszketett az esze.

- Azám! Mi lett a két parádés fogollyal?

- Még bentvannak, - válaszolt a katona. - Éppen most kerül sorra a férfi. Utoljára hagyták őket.

- Nem hallgatóznál kissé?

- Megtehetem uram, ha kivánod!

Kivánták, mind a hárman.

A bosztandzsi hát sarkonfordult és visszaballagott a palotába.



XII.

János és Orsika ezalatt a Díván ítélőszéke előtt álltak. A tanács meg félkört ült szemben.

Középütt egy hatvan-hetvenesforma, nagyméltóságú férfiú. Ha igaz az, hogy minden ember emlékeztet valami állatra, akkor ennek a főuraságnak arcát leginkább az oroszlán ábrázatához lehetne hasonlítani. Kevély homlok, széles-egyenes orr, emelt főtartás, lassú, büszke mozdulatok. A férfi rőfnyi magos, háromszögletű turbánt viselt fején. Ha a méltóságról, - ami még az ujjahegyéből is áradt - meg nem tudja János, hogy ennek kell lennie a nagyvezírnek, megtudhatta volna a ruházatából.

Mert habos fehérselyem, hermelinnel bélelt felső gúnyát viselt az oroszlánfejű. Ilyen pedig csak a nagyvezírnek dukál a pogány birodalomban, ahol a ruházkodást is szigorú rangtörvény szabja. (Más kübbe-vezérek - ha fehér kaftánt is - de csupán selyemposztóból valót hordhatnak.)

Aztán meg a szakáll is különös tekintélyt árasztott! Hosszúsörényű, ápolt szakáll körítette a nagyúr állát. Fehér, mint a leesett hó. Bajusza is fehér. Egybefolyik szakállával és beborítja arcának alsó részét. Ettől az oroszlánhoz való hasonlatosság.

Ám ha még mind e jelekből se vélne rá a kállai kapitány a nagyvezírre, el kell hogy árulja azt a szeme...! Példabeszédek jártak arról a két sárgán lobbanó, zöld szemről, egész Magyarországon! Ez a két szigorú szem pillantott körül Törökország immár harmadik szultánjának birodalmában, hogy ameddig tekintete elhord, leperzseljen és elpusztítson mindent, ami hazája boldogulásának és terjeszkedésének útját állhatná. Ezek a biztostekintetű, jól mérlegelő szemek voltak a török hódításainak, gazdagságának erőforrásai, míg Nagy Szulejmán és fia, "részeges" Szelim alatt, a jóllátás mellé, rendelkező jog is adatott a nagyvezírnek.

Ez a rendelkező jog azonban, végzetes csorbát szenvedett az új uralkodó: III. Amurád alatt. Az ifjú padisáh tarsolyában hozta magával a féltékenykedést a népszerű nagyvezír ellen, már akkor, midőn - két hónappal ezelőtt - Magnéziából Sztambulba hajókázott, felövezni I. Ozmán hagyományos kardját s elfoglalni atyáinak üresenmaradt trónusát.

Minden beavatott szerályi udvarnok tudta, hogy Szokolli Mehemed korlátlan birodalomültető hatalmának szceptrumát elrágta a féreg. Mazul lett - kegyvesztett - anélkül, hogy valóságban megfosztották volna hivatalától és nyakában ott függött már a selyemzsinór, ha még nem is látszott. Azért senki se merte kimutatni azt, amit különben a vén oroszlán maga is jól tudott.

Különös, delejes varázs áradt ebből az emberből! A dívánülő basák szinte áhítatos pillantással csüggtek most is ajkán, szavait lesve.

Tőle jobbra a ruméliai, balra az anatóliai Kádi-Leskier - a hadak legfőbb bírái - foglaltak helyet. Egyforma barna selyemkaftánjaikban, óriási gelebet-turbánjaikban, valósággal meggörnyedtek közellétének lenyűgöző tudatától. A Defterdár - vagyis a Birodalom pénz- és adóügyeinek legfőbb igazgatója - még tüsszentését is visszafojtotta, nehogy egy rosszalló pillantás érje azokból a legendáshírű szemekből!

Mellette kucorgott - hasonlóképpen hermelines barnaselyem kaftánjában - a Reisz-efendi, az udvari főkancellár. Olyan törpére zsugorodott, hogy behúzott melle kidagasztotta a hátát és a Kapudzsi-basi - a török hajóhad főnöke - is nagy-számba ment mellette. Pedig izgékony csöppség volt az egész ember. A Seraskierekkel, a tartomány-első begler-bégekkel és a többi főbasával hasonlólag, hermelinszegésű, aranycsíkos köntöst viselt ő is. Rajtakívül még a Kjethuda-bég - a kapunál ülő janicsár-aga helyettese - a viceadmirális Teskierdzsi-basi és a Nisandzsi-basi, vagyis a szultáni kéziratok cifrázó mestere, képezték a Dívántanácsot.

A Nagymufti nem vett részt a gyűlésben, mert ő csak akkor szokott a Dívánba jönni, ha külön felhívták. Most - a rögtönzött összejövetel miatt - nem maradt erre idő. Elő lehet azonban keríteni a főpapot akkor is, ha a fogoly hitetlen hajlandónak mutatkoznék az igazhit iránt. (Ott ül, vagy fekszik a szentatya, egész áldott nap a Fethva-Emyni házában, a gyékényen, igazi keleti kényelemben!)

De hát heverészhet, békén! Nem úgy áll ott a rab magyar a Díván színe előtt, mintha áttérési gondolatok bántanák! Sőt igenis úgy meredezik őrei közt - tízlépésnyire Orsikától - mint a lángotfogott tilalomfa. A vénoroszlán Mehemed velőkigható tekintetétől sem hátrál. Sőt! Visszavillámlik, mennydörög neki, amúgy magyar módon:

- Ki vagy, hitetlen kutya?

- Hitetlen kutyák foglya, ha épp tudni akarod!

Nem tartózkodott már János semmitől! Előtte rántották el a janicsár nótáját. Tudta, hogy az egyezségükre nincs mit számítani többé. Csalódás volt minden reménye, amibe fogódzott! És ha már szabadítására nem lehetett annak a két életnek, melyeket ő valaha Isten orcája előtt egybefont, kétségbeesésében azt akarta legalább kicsikarni, hogy ott-helyt végezzenek velük! Koncolják fel őket a gőgjükben sértett barbárok!

De csak újabb csalódás várt rá.

A nagyvezírt nem ingerelte ki nyugalmából a kihívó felelet. Tünődve simogatta meg párszor fehér szakállsörényét.

Majd odaintett a ráfüggesztettszemű basáknak és megszólalt mély, darázsdongású hangon:

- Hallottátok efendik...! Ez a magyar valóban úr. Ráismerek a beszédjéből. Mi módon kerültél, hitetlen?

(Mintha a sértést meg se hallotta volna!)

- Béke idején! - toppant a fájdalom-bőszült ember. - A garázda néped megtorlása közepett!

És pattanásig megfeszült karja a sápadtan állongó asszonyra mutatott:

- Tudjátok meg hát...! A feleségem! Oltártól házamig is alig vihettem, a rabló kedvetek miatt! Követelem, hogy bocsássatok szabadon és ujjat se merjen rá tenni senki! Különben a bécsi királlyal gyűl meg bajotok! Annak a kapitánya vagyok én! Főkapitány! Bizony meglakoltat benneteket, akármi csorbánk esnék!

Beszélt még szegény jó Zsegnyey János, kemény, férfias szavakkal európai ligáról, keresztények büntető hadjáratáról, a római pápa Őszentségéről és mindenről, amit ebben a válságos pillanatban hasznosnak, fenyegetőnek ítélt. De, mint ahogy tisztes halálukat nem sikerült kiharagítania a nagyvezírből, úgy az ijesztés fegyvere is levegőbe puffant.

Mehemed arcán egy izom se rándult. A Dívánülő basák pedig elkezdtek sorba mosolyogni. Úgy bólogattak, mintha csupa hízelgő, kellemetes dolgokat hallottak volna. Mintha csak ezt mondanák:

- Ez ám a helyre legény! No ugye, hogy micsoda derék beszédű!

Negédeskedésüknek Mehemed vetett véget.

Kiemelte a két ujja közé támasztott, sörényes állát.

Nagy, nyugodt-sárga oroszlánszeme Jánosra terült.

- Ítéletünk, hogy szultán rabja legyen ez a gyaúr! Nemes virágja ő egy nemtelen fajnak! Eszes mint az elefánt és bátor mint a hörcsög. Atyáim árnyékára, megérdemli, hogy megbecsüljük! A Jedikulába vigyétek! Ez szónk és parancsunk, - fordult az őrök felé, emeltebb hangon.

Majd - mintegy véletlenül - a kőpadozathoz koccantotta kardját:

- Ami pedig a bécsi királyt és ligákat illeti, fog még a muzulmán fegyver...! Bu iláhi hutbeszi...

A leselkedő katona elkapta fejét az ajtótól.

Valaki ordított odabent. De olyat, hogy a hang puszta szele is megcsapta.

Aztán szétvágódtak a faragott ajtószárnyak. Fegyveres fogdmegek dübörögtek el mellette. Egy hanyatthelyzetű emberi testet hoztak, lándzsanyelekből rögtönzött ágyon. A férfi össze volt láncolva. Száján egy óriás, ripacsos tenyér tartotta vissza a hördülő hangot. Arca szederj-vörös színben vonaglott, a tenyér alatt. Elhagyta minden emberi vonás. Szájának környéke tajtékhabos. Szemei olyanigen nyitottak, hogy szinte üregükből kilépők.

Pedig nem látott velük Zsegnyey János semmit.

Nem élt ő most ezen a világon!

Szerelme nagyságának egét mérte, fájdalom-mértékkel, ami leért a lelke kavargó pokláig.

*

Miután a poroszlók lehaladtak terhükkel a lépcsőn, a bosztandzsi fülelt még egy kissé. Aztán ásított egy nagyot és ledülöngélt ő is, az alsó rendre.

A három uraságot ott lelte, ahol hagyta. A hűsítő sorbet-nél tartottak épp. Előttük a lábas tálcán párolgott a minden török lakomát befejező "fekete leves", a kávé.

Odalépett melléjük.

- Uraim, a fogoly gyaúr - - -

- Láttuk! Erre vitték, - bugyborékolt ki a szilihdár, csészéjéből.

- S az asszony...? - emelte ki hosszú kecsegeorrát a szpáhi.

A katona kurtán felröhögött.

- A nagyvezír a szultáni hárembe ítélte.

- Odaliszkának?

- Annak.

- Ott a gyaúr előtt?

- Nem előtte. Gondolom, akkor mégjobban ordított volna. Nem hallottátok, jeles efendik?

A három egyszerre bólintott igent.

A janicsár pedig megtoldotta a kérdést:

- Elvitték már?

- Most jött érte a háremi fő mesterasszony.

- A Kadun Kjethuda?

- Igen. Meg kell győződni róla, hogy igazat szólt-e a gyaúr? Valóban egyenest a hitetlenek bolond oltárától hozta-e a hurit. Mert tört-liliom nem kerülhet a császári hárembe, jóltudjátok, urak...!

- Jóltudjuk.

A beszéd félbeszakadt.

A janicsár-aga kitette kezéből a szorbetes csészét. Feketelevessel váltotta föl és a mögötteálló néger szolga hatalmas strucctoll-legyezője alá igazodott.

Majd rövidesen utolszor nyílt a palota-kapu. Három feketebőrű némber közt, egy álomszerűen imbolygó, fehér jelenés tünt elő. Lábain ezüsthímes szaffián-papucskák. A kebleire tapadó selyemgáz entery-mellénykét drága gyöngysor tartja összefűzve. Arca azonban nem látható. El van az már burkolva "hadjaz"-fátyollal, török szokás szerint...

A tündéri tünemény meg-megrogyadozik olykor, mint a napszívott virág. Finom tagjai reszketnek a selymek és fátyolok közt. Ilyenkor a némberek hozzákapnak, megösztökélik.

Aztán átlibeg a téren a különös csapat, mint egy árnyszínekkel festett, álombéli pillangó-csoport és eltűnik a Szerály legbelső, harmadik udvarába vezető kapun.

Nem jött még ki azon ilyen élő árnyék, mióta ez a palota-város fölépült! Nem röpült ki még élve egy ilyen pillangó se, soha!



III. RÉSZ.
KÁLLAI KETTŐS.

I.

Mialatt az árva foglyokkal ezek történtek, Kálló fölött is rossz napok jártak.

Hej, körmös ember volt a szolnoki bég! Körmösebb, mint amilyennek a kállaiak gondolták! Háromszoros cselt hányt a legutolsó szomszédi látogatásával! Nem elég, hogy a gúlyát elhajtotta, huszárságot pocsékká tette, hanem tetejébe - mikor már senki se számított rá - még a vár ellen is visszafordult. Meggondolta hazatérőben, hogy soha jobb alkalom: megütni azt, mint most, mikor a huszárság erejét az erődből kivonta. Lehet mondani: megsemmisítette. És mikor ott emiatt nagy lehet a gyász, fejetlenség!

Megszáguldották bizony a visszatérő pogányok Kállót. Maradék őrségét - a talpasokat - tizedre vették. Ám azért csak kiállta a próbát a derék vár is, meg vicekapitánya is. A törököt be nem fogadta.

Ahogy a nagyja-bajon átvészeltek s az országos főparancsnokság kiszállt megtartani az előírásos legfőbb hadi vizsgálatot és Prépostváry Bálint a váron esett romlásokat helyrehozatta, mindjárt eszén termett. Elkezdte azt a szabadítás módozatain járatni. Mert hogy halottul esett volna Zsegnyey János, azt egy percig se hitte. Nem szokott meghalni az ő uruk! Csak épp elhurcolta a török, valami olyan sebbel, ami verekedésre képtelenné bénította, a hőst.

Ennek a föltevésnek igazsága mellett szólt az a körülmény is, hogy a csatahely föltekintésekor nem találódott János úr a tetemek közt. Lova ellenben igen. Hát hova tűnt volna lováról a lovas, ha nem török rabságba? Szabadon - akárhogy! - hírt bocsátott volna magáról már eddig.

Segítséget is kapott fejtöréséhez a vicekapitány, kevéssel rá, hogy az új tavaszi mustrát - a várőrség létszámának kiegészítésére - megtartotta. A segítség egy termetes matróna, meg egy botra támaszkodó nemzetes szép öregúr képében jelentkezett, úgy Pünkösd havának huszadik napja táján. A lovagi teremben tartózkodott épp Bálint, mikor az egérégius a két vendéget bevezette.

Az ajtónyitásra csak lerakta a kezében vizsgálgatott szablyát. Meghajolt a két tisztes öreg előtt.

Azok meg közelébb jöttek.

- A vicekapitány úr, ugye! - vette föl a szót rezgő hangon a Mikulás-szakállú úr.

- Nagyságaitoknak szolgálatjukra.

A fakultas arcból két jóságos szem csillantott bágyadt mécsesfényt.

- Tartjuk szerencsénknek kegyelmed előtt prezentálódhatni. Zsegnyey László vagyok, e néven ötödik. Ez meg itt Semsey Sára húgom. Mindketten a kegyelmed főkapitányának nemzetségéből. Jómagam az atyja...

De ezzel a magyarázattal már akár adós is maradhatott volna László úr! Bálint az első figyelmesebb pillantásra fölfedezte a nagy hasonlatosságot ura s a vendég-aggastyán közt. Ugyanaz a szálas termet, csak az évek súlyától roskadt. Ugyanaz a nyílt, nemes arc, csak fehér csepü-haj övezi. Ugyanaz az értelmes, kerek koponya, csupán hogy gyönge szitálással rezeg, mint ez öregeknél lenni szokott. Olyan öregeknél, akikre nem henye fiatalság után ejtette le galambszárnyát az Ősz...

Meghatódott érzéssel arrábbított egy hátasszéket az apostolfejű aggastyán, - másodikat meg a matróna elé.

- Otthonuknak tekintsék nagyságaitok Kállót! Engem pedig szolgájuknak.

- Így lesz, öcsém!

László úr köszönetet pillantott.

A két öreg lecihelődött.

- Most már aztán kérdezze kegyelmed, hogy mi járatban jöttünk, mi két rosszcsontú vénség!

- Sejtem, bátyám! Sajnos.

- Hát biz' ez szomorú! Napáldozatunkra... - nyelt egy nehezet a nemzetes uraság. - Az én szegény fiam...! Édes egy fiam...!

- Mikor vették kegyelmeitek a hírt?

- Úgy ötnapja-formán.

- Előbb még nem hittük! - panaszolta a matróna.

És a bólintással csüggvemaradt a feje.

Aztán előkerült a keszkenő.

- Legalább ha az én kis jószágomért átizenne, öcsém...! A palotába...! Ha megtenné...!

- Hogyne! Készséggel! Mindent!

Csak mikor kiszaladt Bálint száján az ígéret, ötlött az eszébe, hogy olyasvalamire fogadkozott, amit nem is ért.

Micsoda jószág van a palotában? Valami kedves holmi? Miért kell, hogy küldjön?

Már hiába röstelkedett, nem maradt más hátra, mint megkérdezni.

- Hát a menyünket ha áthivatná, fiam...! - legyintett Zsegnyey László, lehulló, fáradt kézzel.

- Lányunkat! - javította Sára asszony.

És a kedveért erőtvett kitörő könnyein. Megtörülte két apadt szemét, széles-magyaros, kedves arcát s szépen hajtására igazgatta a keszkenőt. Odafogta ildomosan, az ünneplő, fekete-islógos köténye fölé.

Mentegetőzve tette hozzá:

- Nem akartunk egyenest rájajdulni. Azért kerültünk ide előbb. Meg ne riasszuk...

Kezdte már érteni Prépostváry, amit eddig nem értett! És rádöbbent, hogy nincs itt bizony még kimerítve a bánat fekete kútja, sem az ő érző lelke, sem a két lankadt sírvirág számára! Nem tudják még ezek szegénykék - amit különben ő is csak az elhullajtott szavaik óta tud - hogy történnie kellett itt valami gonosz dolognak, az újasszonykával is, ha Zsegnyeyék Kállóban keresik, mikor ő meg, rég, Lápispatakán hitte!

Nagyon elszorult a torka. Szinte feje is belefájdult abba a kemény feladatba, ami most hirtelen elé tornyosodott: Darabos katonaember létére szép, kíméletes szavakat találni s azokba burkoltan fölvilágosítani ezt a két boldogtalant, a tévedésükről! Hogy nincs itt a fiatal úrnő! Nincs, akiben megvérzett lelkük enyhülést találhatna!

Hogy kezdjen a hímeskedéshez, mikor neki magának is felordítani, ütni-vágni, bosszútrobogni volna legjobb kedve?

Nagy szorongatottságában épp azok jöttek segítségéül, akiktől leginkább tartott. A két öreg.

Megértette az ő tapasztalt szemük a kapitány zavart csöndjéből is, azt, amihöz Bálint szavakat keresgélt!

- Hogy történt...? - csukta le kenderszín pilláit, mély pillantással, László úr, a váratlan újabb csapás szelére.

- Még Kálló veszedelme előtt.

- Meg... Meghalt?

- Semmi többet nem tudunk róla, mint hogy János bátyám... A főkapitány urat akartam mondani! Elküldte a hintóval, ugyanaz-nap, amikor hozta.

- Hová?

- Haza.

- Lápispatakára?

- Igen.

- ...ahová soha meg nem érkezett!

László úr még mindig csukvatartotta a szemét. És majd csak azután nyitotta ki megint, mikor tenyerében lesimította párszor az arcát, apostol-szakállát. A tenyere megnedvesült...

- Hát édes öcsém, rajtunk az Isten keze! De akár ad, akár vesz, nem zúgolódhatunk. Ne siránkozz, Sára! - fordult a fölzokogó matrónához, elszánakozva annak újabb gyötrelmén. - Hiszen ha jól meggondoljuk, nincs még veszve a nevelted! Nemigen szokott asszonyt öldözni a török! Talán megrekkentették valahol, szegényt. Valami úri portán megbújva várja, hogy tisztuljon az út. Visszakerülhet! Visszakerül.

- Igen, ha nem meddő siránkozással fogyasztjuk erőnket! Ha tanácsotülünk inkább! - látta helyénvalónak Bálint a szóba kapni.

Mert itt már megint talaján érezte magát. A bátorításhoz, tervek kovácsolásához inkább meglelte a szükséges szavakat! És olyan ügyesen bánt is velük, hogy Sára asszony lassankint abbahagyta a szüpögést.

Ráfordult érdeklődve.

- Gondolja, öcsémuram?

- Mind ezen fogunk munkálkodni!

Legegyszerűbbnek persze azt vélte volna a kapitány: tüstént fordulni Szolnok várába, Eminder béghöz, egy kis ropogós szomszédi tudakozódásra...!

De belátta, hogy ilyen vállalathoz csekély a kállai erő. Meg aztán az se bizonyos, hogy lenne-e a kiruccanásnak fogható haszna, a puszta virtuson kívül? Nem valószínű, hogy ott, a várban tartogassa főrabját a bég! Konstantinápolyba szokás az ilyen féltett rabokat aláküldeni!

Akkor hát - kinálkozott második eshetőségként - felültet egy csatát az ujoncokból s ereszti őket János úr nyomába.

Azonban: bökkenő van itt is!

Hol keressék az utasokat? Ki tudja, hol-merre járnak már azok?

Talán Szekszárd, Mohács körül? Ha ugyan azon is túl nem haladtak ezóta! Hír nem jött róluk.

- Leginkább még a király, vagy a budai helytartó basa segíthetne a dolgunkon, - csábult bele László úr a tanakodásba.

És elgondolkozottan nézett maga elé.

- ...ha volna, aki élőszóval megkörnyékezze őket! De hát kegyelmedet, öcsém, köti a vár. Én meg így félnyomorékul...?

Elsóhajtotta a mondat végét.

Csak legyintett.

- Ne idegen földbe rakjanak el, no...! Így aztán aligha lesz a dologból valami.

- Mert én a világon se vagyok, ugye? - keseredett bele Sára asszony is a tanakodásba.

És pirkadt udvarából fényeset villant a szeme.

Nem volt már könnyes, révedező! Csüggetegsége elszállt. Kemény asszonyi akarata került fölül.

- Megyek én! Jobb a lábam, mióta hévizet jártam. Többet bír. Nem kegyelmedből áll a világ, nézze meg az ember!

- Asszonynéném nekivágna? - élénkült a kapitány.

- Ha mondom...!

A matróna ráintett, hogy ez bevégzett dolog, amire kár időt pazarolni.

Meg is állapodtak aztán, hogy Bécsben kezdje a dáma a próbálkozást. Ott közelebb a segítség lehetősége. Akad a császári tömlöcökben elég főtörök rab! Bőven kitelnék belőlük a fejváltság. Hiszen, ha nem cikkelyezték el soha törvényül, szokásjog alapján magának követeli be a török főrabokat az udvar! S valahol lenni ért ilyet, annak a végháznak kapitányára nyomban ráírnak, hogy így és így, rabját beküldje, mordizom-adta...! Persze, nem mind küldi. Rejteget, ki mennyit rejtegethet. De azért Bécset mégse kell félteni! És csak illő, méltányos, hogy kiadjanak olykor egyet-kettőt az elharácsolt foglyok közül, olyanokért cserébe, akik a királyúr szolgálata közben vesztették szabadságukat.

Sára asszony nem sokat magyaráztatott aztán. Prépostváry lelkére kötötte László úr hazaküldését, ő pedig elparolázott és le, a hintóhoz!

- Fordítsd fiam Miska, azt a rudat!

- Merre, instállom?

- Hát Bécsnek, egyenest a király palotája elé, te toklyú! (Mintha azt mondta volna csupán: "Ide a szomszédba, egrest venni!")

Rövid idő mulva már csak egy apró porfelhő mutatta, hogy merre nyelte el a messzi a derék matrónát.

Van is távolság az asszonyi szívnek, ha a szeretet melege fűti!



II.

Hát ezt a szeretetet is, meg Sára asszony türelmét is, volt ami kipróbálja!

Tizenöt napig rázta a kocsi a matrónát. Tizenöt napig ágyat, meleg ételt alig-alig látott.

Pünkösd havának harmincadik napján érkezett Bécsbe. Akkor pedig a fogyatékos német tudományával gyűlt meg baja. Hallani hallgatott ugyan németül, de nagyobb baj az annál, hogy beszélni is - inkább csak hallgatott...! Mikor meg mégis szóra fakadt, bolondot csináltak tisztes személyéből. Uszították, hogy aztán kinevessék. Szállást is üggyel bírt fogadni az "Arany Báránynál", ami magyaros-módú fogadónak hírlett. Persze inkább csak a híre volt magyar. Meg a fűszeres, borsos-paprikás - számlái...! De legalább födelet adott, ahonnan ki-ki lehetett röpdösni, megújból próbálkozni a ménkű udvarral, audienciáért.

Kerek egy hét ment rá erre a kálvária-járásra. Végezetül se lett semmi a személyes tisztelgésből. Pedig (hála az asszonyság jó kövér magyar erszényének!) addigra már szépszámú előkelő közvetítőt sikerült szereznie, akik az ügyét lógassák!

Hanem hát: beteg lett a király, Miksa! Mint mostanság egyre sűrűbben. Áldozóra hanyatlott a napja, mely különben soha nem is tündökölt a bécsi császári fészekben azzal a delelő fénnyel, mint elődeinél, akiknek hódoltak, hízelegtek.

Miksát nemigen szerette a környezete. Nem tudták megbocsátani neki, hogy vérbeli Habsburg létére, - bár nyilvánosan nem változtathatta meg őseitől örökölt katholikus hitét, - de lélekben Luther új vallásához szított, protestáns udvari papot tartott. Annak prédikációit hallgatta és két szín alatt áldozott az ágostonos atyáknál.

Még tulajdon fia, Rudolf királyfi sem szerette őfelségét, holott iránta igazi atyai önzetlenséggel és gondossággal viseltetett a császár. Inkább megvált gyermekétől, hogy csak megóvja fiát - trónja örökösét - saját keserű tapasztalataitól, a lelki vívódásoktól és népszerűtlenségtől. A buzgó katholikus spanyol udvarba küldte nevelkedni, hogy a kétségeknek még szele se érinthesse ifjú lelkét. Ám ezzel az áldozatos szülői cselekedettel is, csupán önmagának okozott kárt a boldogtalan ember! Hálás gyermek helyett annál elfogultabb bírát nevelt a saját nyakára. El is idegenült aztán tőle s élte hanyatló élete napjait, nagy egyedülvalóságban, mardosó emlékek közt.

Volt mire gondolnia!

Lelkesedéssel, cselekvési vággyal, hatalmas uralkodói tervekkel teljes fiatal évei céltalanul pocsékolódtak el. Férfikorának nyarában minden esztendő letépett már egyet ezekből a tervekből, elvitt egy darabot a cselekvő erőből. A szárnyaló gondolatok lassan elsatnyultak lelkében, egy kibőjtölhetetlen-hosszú életű előd oldalán, aki mindent másképp gondolt és tett, mint ahogy ő gondolta és cselekedte volna. Mikorra aztán ütött a trónfoglalás fölszabadító órája, a folytonos akaratbénulások már teljesen felőrölték elhatározó képességét. Megtörték, önmagával is meghasonlottá tették. Élete végéhez közeledve, Miksa nem is kivánt többé mást, mint ezt a véget. Az örök pihenést mindentől, mindenkitől...

Ez a lelkiállapot súlyosbította most is betegségét s tette valószínűtlenné gyors talpraállását.

Sára asszony hát - ha csak nem akarta itt bevárni az új mustot - aligha tehetett volna annál okosabbat, mint amit tett.

Tarsolyában a törődésteljes út egyetlen fogható eredményével, egy nagystambiliás ajánlólevéllel, megint fölkászolódott és odaintett kocsisának:

- ...no akkor Budára, fiam Miska! Egyenest a helytartó basához!



III.

Buda, mi örömünk, büszkeségünk, koronánk aranyboltozata, országunk ékköve, dicsőségünk tornya...! Szomorú magyaroknak reményt nyujtó helye, víg magyaroknak vigadozó helye, ősi törvények látója, királyok dajkája: mi lett belőled?

Voltál szemünkfénye, lettél világtalanságunk. Voltál kevélységünk, lettél alázottságunk. Voltál szentségtartónk, lettél szeméthalmaz, melyet útfélre vetve tipornak, tisztátalan lábak.

Jaj, jaj, elfelejthetik e valaha is késő századok a szörnyű szégyent, hogy vad idegen hordák vonultak be szent köveid közé, kaján röhögéssel, hódítókul?

Jaj nekünk, oh, hogy alantas barbárnép csürhekatonái osztogathatták, alamizsnaképpen, őseink véres mezőin, azt, amit csaknekünk termett a magyar rónaság, hegy-völgy és kincsesölű bánya!

Sírva rótta az ismerős utcákat a derék nagyasszony. Mert hintóval megközelíteni se lehetett a legtöbb városrészt. Egyetlen ép ház is alig maradt itt! Az első töröklátogatás után - amely negyvenkilenc éve - s a második után, mely harmincnégy esztendeje rontott a két szerencsétlen, dunamenti városra, Budára és Pestre, ezelőtt négy évvel, tetejébe még tüzvész is pusztitotta azt a keveset, ami a pogány dúlás első két korszakából lábonfelejtkezett volna.

A hajdan ékes főúri lakoknak már csupán külső falai állnak. Azok is kormosan, füstösen. Gyönyörü erkélyeik részint a tűzvészkor omlottak le, másrészt a török verte-hordta le őket. Legtöbb templom beomlott. Többiből - ha még használható volt az állapotuk - mecseteket alakított a török. A keresztény temetők márványemlékeivel szemben sem ösmert irgalmat. A piacra hordatta össze, ülőpadnak, vagy kufár-asztaloknak.

Omladék mindenütt. Szemét, elhullt állatok, undokság. A hevenyészett faházakból utcára folyik a szennyvíz s ott bűzhödt pocsolyákká gyűl. Némely utcát a ragadozómadarak valóságos felhője tartja megszállva. Olyan szemtelenek ezek az állatok, hogy még az ember közeledtére sem repülnek föl. Holló, kánya: jó, ha meg nem támadják a járókelőt.

Inkább lefordult Sára asszony a Dunapartra, semhogy az ép szemevilágát veszélyeztesse velük.

De ott se vígasztalóbb az eléje táruló kép!

Ahogy föltekint a Várhegyre, összeszorul torka a könnyektől. Mintegy felét foglalta el hajdan a királyi palota a hegynek, régibb korabeli gót és Mátyás király alatt épült reneszánsz palotáival. A vörös márványszegélyű, pompás ablakok: sehol! Rendes szokása szerint, azokat is sárral tapasztotta el a pogány. A Bécsi Kaputól a piacig, takaros úri házacskák örvendeztették valaha - vidám képükkel - a szemlélődőt. Most az egész egy garmaz roskadék.

A Felsőváros közepén még állt a Szent György templom. De egy részéből már mecsetet alakítottak. Másik fele fegyvertár lett. Patkányok, pókok, denevérek szomorú tanyája. Magának a királyi palotának ragyogó fehér oszlopcsarnokai is, foghijjasan, kidűlve, a földön. Pedig micsoda mesébeillő oroszlán, tigris és hollófaragásos fejük volt egykor! A Corvinok művészi címerét, Beatrix királyné mestermunkájú emlékét: hogy jártak ide, messziföldről bámulni!

Hová tűntek?

Mi lett belőlük?

Sára asszony mély sóhajtással indult tovább. Távolabbról egy templomfélét látott. Gondolta, ha azt meghagyták, oda betér. Leimádkozza a szívéreszakadt nyűgöt...

Majdnem életével fizetett ezért a szándékáért!

Épp mikor odaért, fordult ki a kapun egy csomó jobbágyi rab. És: bumm...! Hatalmas dörrenéssel dobbantottak le - a mögöttük kurjongató mimár parancsára - valami nagysúlyú terhet. Alig két lépésnyire a riadozó öreg hölgytől.

Csak mikor a porfelhő elszállott, látta, hogy mi volt az a valami. Egy szobor. Szent Expeditusznak, László úr kedvenc szentjének bronzszobra. Beleverte szegény a fejét egy nagybuta terméskőbe. A fej levált, elgurult. Ott állt meg - pár lépés távolságra - egy halom kőtörmelék tövében. Az a törmelék is: csupa ilyen templomból kihányt szent dolog. Szoborfejek, pálmaágas angyalkarok, dicső királyok sarús lábai. Szárnyashátú kerubinok pisze orrocskái...

A matróna - bár protestáns létére ő se szerette az irott képet - mégis sietten haladt tovább. Kikerülte azt a másik csapat munkást, akik meg az út közepén dolgoztak. Mellettük csöbrökben mész. Kezükben meszelő. Ezek a szentképeket meszelik be...!

Allahot fogják hát dicsőíteni - hangos gajdolással - ebben a keresztény templomban is, nemsokára!

Csak el! Innen is el!

A Nyulak Szigetén akarta megpihentetni botránkoztatott szemét a szegény nagyasszony. Szerette ezt a kies, ligetes, szép zöld helyet, Szent Margit királylány egykori zárdamenedékét és a környező szigeti falvacskákat, füstölgőkéményes, nyájas orcájukkal. Számos klastrom s az előkelők üdülőházai tarkították valamikor a kedves, csöndes zugot, ahová fiatal éveiben ő is örömest járogatott nyaranta, "eget változtatni".

De a Nyulak Szigetétől is hamar elment a kedve. Jobb, ha nem vési emlékébe a pusztulásnak azt az új képét, amit ez a mostani sziget nyujtott!

A túlpartra pillantott át.

Tévedett azonban, ha azt remélte, hogy Pestnek majd derűsebb képét leli.

Óbudától le, az alsó Hévizig - ahol boldogabb időkben falu falu mellett virágzott - ma egy sor szenesen égremeredező üszök, gerenda. A daliás óbudai vár leemelte cserépfödelét Enyészet őfelsége előtt. Az egykor pompás kőépületek közül mindössze két templom áll még. Azok tornyán is ott éktelenkedik már, a sarlójára-fogyó félhold pogány képe... Bent a város közepén árkot hasított a török. Egy védőpalánk-formát ragasztott mellé, hosszában, vesszőfonadékból, sáragyagból.

Török város lett ez is, szegény! És pestis inkább, mint Pest! A pogány saját képére formázta át, Budával együtt.

Nagyon elnehezült Sára asszony szíve mind e tapasztalt dolgoktól. S hozzá egy kaputos embert is alig látni ott, ahol valaha ismert minden palotás urat! Pedig milyen jó lenne most, szóbaereszkedni velük! Együtt siránkozni, tanácsotkérni!

Hanem hát azzal kezdte kormányzását a két szerencsétlen városban a török, hogy kibosszantotta épp a java-nemzetséget az ősi falak közül. Nem maradt ott, csupán a lefegyverzett polgárság s a mezítlábas alja-nép. Velük meg ugyan mit kezdett volna a nagyasszony?

Azaz, hogy egyre mégis rá kellett szorulnia. A budai basa szállását nem ismerte.

A Duna partján - a hajóhíd lábánál - öszvérhajcsárok merigették teli folyóvízzel lajtjaikat, szennyes tömlőiket.

Ezek egyikét kiáltotta elő:

- Te hé...!

Az ember odabaktatott.

- Hová ez a sok víz?

- Oraja! Öteje! Föl, Felsőváros bele! Nincsvan tebbé kút. Ed torba víz: hed-nolc oszpora. Jó ár...!

Török volt, a nyavalyás.

A matróna kelletlenül fordította el tőle fejét.

Utóbb mégis, megfontolta.

Éppen, mert török a fickó, talán több hasznát veheti!

Tarsolyába nyúlt és kiaprázott belőle tízet az előre elkészített pogány pénzekből. Többet, mint amennyit az atyafi egyjárattal kereshetett volna.

- Eljössz velem és megmutatod a basa szállását!

Az ember fölvillant. Sietten tüntette el bugyogója ráncai közt a pénzt. Előbb azonban megcsókolt egyet közülük.

Hát ez török tempó. Csúf szokás.

De aztán meg is köszönte a fickó, amit kapott:

- Krisztus fizesse meg! Tesekür eredin!

- Te Krisztussal köszönsz? - lökkent meg Sára.

- Psszt...!

A török szája elé kapta ujját.

Fürkészve nézett körül.

- Szeginy Ibrahim már nemvan Ibrahim. Már megvan Ábrahám...

- Kikeresztelkedtél?

- Ked éve, asszonyság! Szép megvan madzsar moské. Jó megvan Krisztus. Én hallotta tebbször beszélni madzsar imám... Mások izs... Nekünk csak ed feleség... Lenni ám sok török keresztény! Ott másik part járunk nagy templom bele.

- A bosnyák franciskánusokhoz?

- Hoz! - ejtette rá buksi fejét komolyan a török.

És előre indult.

Sára asszony meg utána.

A szívét valami jó melegség öntötte el. Az első derűs érzés, megérkezése óta.

Lám, hát milyen balgák vagyunk! Hogy nem látunk néha saját szemünktől! S ő épp ettől az embertől akart elfordulni, aki pedig csüggetegségében legnagyobb bátorítására küldetett. Megláthatta példájából, hogy ha pusztulnak is a keresztény városok, házak, - bontják, alakítják a cudar pogányok a kereszt templomait, mégse korlátlan a hódításuk. Amit veszít Krisztus az erőszak hálójába fogott lelkekkel, visszanyeri saját belső meggyőző ereje által. Visszajár a lélek-kölcsön!

Nem rontott ezen a meggyőződésén többé az sem, mikor a nap délidőre fordult s a közeli mecsetté formált templom toronyablakában megjelent az imaórát kikiáltó pogány müezzin. Mekka felé fordított, vak arccal, magosratárt karokkal, belefogott énekébe:

- "Asehadu en la ila, ella Allah, ve Mohamed resul Allah..."

- Csak hadd kiáltozzék! - gondolta.

Mosolygott és fölvértezett lélekkel haladt tovább a Duna partján, az egykori királyi palotakert széléig. Itt végre megállt a vezető. Egy cserépfödeles kőházra mutatott. Egyedüli tekintélyesre, az egész városnegyedben:

- Erre eredzs madzsar asszony!

Megérkezett hát "Magyarország uj kormányzóinak", a budai helytartó-basáknak székháza elé!



IV.

Bár nagy és öblös volt az előcsarnok, mégis megrekkent benne a levegő. Nem mintha olyan sokan részesültek volna a kegyben, hogy a "szultán képének", a budai helytartó-basának színe elé bocsáttassanak! Hanem mert - egy vaksiképű vármegyei magyar követ és egy levélmutató csausz kivételével - a többi várakozó a tőzsérek és kalmárok rendjéből került ki. Ezeken pedig messziről megérzik az istállószag s a mindenféle portékájuk fűszerszámillata.

Szokolli Musztafa basa azonban - Szokolli Mehemed nagyvezír vérszerinti unokaöccse - rendkívül sokra tartotta magyarországi kiskirályságának virágzó kereskedelmét. Hiszen a tőzsérek pénzéből töltögette kincsesládáit! Ezek adójából, vámjából birta csak időnkint csillapítgatni a szultán, no meg a sztambuli udvari nép mindig tártmarkú kapzsiságát. Akinek hát ebből a hasznos rendből bármi ügyesbaja támadt, azt ő mindenkor készséggel bocsátotta színe elé és igyekezett dolgán segíteni.

Magarészéről, Sára asszony is azon törekedett, hogy segítsen magán. Elővonta levendulaecetes kendőjét s azzal verte el orra elől az átható tőzsérillatot. Így talán könnyebb lesz kivárni azt az időt, mikor a kutyafülű pogány bevégzi déli étkezését!

A jó Sára lekicsinylő kiváncsisággal lesett be az ajtó szőnyegkárpitján, valahányszor egy átfutó étekhordó meglibbentette a függönyt. Mondhassa el már otthon, hogy végignézte egy ilyen barbár nagyfejű lakozását! Regélhessen aranyról, ezüstről!

Hát arany-ezüst csak akadt. De asztal itt sem. Földön ültében adózik - lám! - étvágyának a basa uraság is, mint a többi alja-török. Hiába került huszonnégy éve magyar földre, hasztalan tölti be kilenced esztendeje budai főtisztségét, a buta muzulmán szokásokkal föl nem hagyott. A nyugati míveltség nemigen ragadt rá! Kés-villához nem nyúl. Kanalat se használ, csupán a híg-neműhöz. Az igaz, hogy olyan puhák a húsételei, hogy gyűrűs ujjának gyönge nyomására is, levált - ni! - egy hibátlan szép szelet!

Végre túladott az étvágyán Musztafa. Megtörülte egérfark vékonyságúra lesodort végű, kaftángombjáig lógadozó őszes bajuszát és fölkelt. Jelt tapsolt a kihallgatások kezdetére.

Csak most tűnt föl Sárának, hogy milyen sugár növésű ez a férfi, akit ő csöndes ellenségeskedéssel szemlélt. Égszínkék-fonákú, fehér selyemkaftánba burkolt termete hajlatlan az ebadtának, javakora ellenére is.

- No, aligha rongálta magát valami sok munkával! - biggyesztette le száját.

Majd utánahunyorított:

- Orra, mint a saskeselyűé!

De ezzel aztán el is akadt a gáncsoskodása. Kényelmetlenül kezdett feszengni helyén. Musztafa derűs, méltóságteljes ábrázatáról olyan vonzás sugárzott, ami nyugtalanná tette. Bosszankodott, amért nem talált benne több kivetnivalót. El is határozta, hogy vigye patvar! Rá se néz ezentúl! Egyéb se hiányzik, mint hogy itt még elgyönyörödjék egy hóhér pogányon! Abból ugyan nem eszik a kutyahitű!

Hanem a nagy fogadkozást korántse volt olyan könnyű állni, mint első pillanatra gondolta! Az a megnevezhetetlen vonzás, ami Musztafa lényéből indult, már láthatatlan hálószövedékébe kerítette és fogvatartotta.

Ugyan mit árt - mentegetőzött - ha oda is fordul? Ha meg is nézi a hitványt? Hiszen nem gyermek ő, hogy egy szép hosszú szakálltól mingyárt elbűvölődjék! Ráér a szőrzetét ápolni, akinek egyéb gondja sincs! Hogy meg ilyen magas, domború a homloka ennek a töröknek? Bizony azon se fog csodálkozni! Hiszen köztudomású, hogy búbja közepét kivéve, beretváltatja a koponyáját minden török! Így aztán persze nagyobbat mutat a homlokuk!

Hanem hogy a szeme igazán szép Musztafának, azt már legkeresztényibb ellensége: őmaga sem tagadhatta. Barnák ezek a szemek, mint a legmélyebb barnájú bársony. És szelid fényűek, mint a bölcsőt virrasztó mécses. Akire ráterül nyugodt tekintetük, annak mintha láthatatlan meleg palástot borítottak volna hirtelen a vállára. Fölenged. Elcsitul. Megszelídül.

- Igen, - próbált volna ijedten menekülni az öreg hölgy, saját gondolataitól. - És ezekkel a szemekkel nézi, el tudja nézni a két gyönyörű ősi magyar város, Pest és Buda pusztulását! Lakosainak sarcoltatását!

Egyre izgatottabban szította magában az ingerültséget. Egyre riadtabban kapadozott. De már összeakadt Musztafának egy rátévedt pillantásával. Már rajta is ott terjengett a bűvös palást...

Jó, hogy a teremálló szerecsen kikukkant a függönyön! Intett, a csausz pedig befelé indult. Ez megtörte a varázst.

A matróna megkönnyebbülten lélegzett föl. És örült, hogy az ebadta török egész összecsapta hátamögött a kárpitot.

No, így legalább beföllegzett a látványnak! Nincs többé, ami odaingerelje a szemét, ahol annak semmi keresete. Hallani se hallhat, csupán néhány hangfoszlányt. Hál' Istennek, az is török.

- Azaz...?

"Bizehely... Letenye... Bolhás... Becsehely...!"

Debizony, magyar nevek ezek! Meg Tormos is! Jómódú község.

Tudta már Sára, hogy miről folyik odabent a szó. Hiába társalgott törökül a csausz! Megdúlta ezeket a módos fészkeket Pünkösd havában a pogány. Kifosztotta őket, utolsó kenyér-tevés lisztig, szemje ocsúig. Még a sernevelős házaik csörgő árpa-, komlóágyát is elhordta - azon lucskosan - a nagybélű esztergomi bég.

Hát ezzel a hírrel kedveskedik odabent a csausz!

Sára szinte megörült most a szomorú dolgoknak. Volt amibe kapaszkodjék. Majd eszére józanodik ő itt, mindjárt! Tapasztalhatja, saját fülével, hogy mennyit ér az a napkeleti-bölcs képű török! Hogy örül az ő népe vesztének! Hogy vereti meg a győzelmi dobot! Őket talán még el is kergetteti, hogy ünnepét ne rontsák!

Mohó fülekkel fülelt.

De amire várakozott, nem teljesült. Sőt...! Vidulás helyett, inkább mintha szomorúan csendült volna Musztafa mélyzsongású hangja:

- "Isztemem!"

Feddőleg morgadozik inkább, mint ünnep-uszítóan!

- "Hics bir sej' icsün meszul dejilim!"

Ha valami nagy török tudománnyal nem is dicsekedhetett Sára asszony, ezeknek a minduntalan ismétlődő, köznapi szavaknak azonban, tudta az értelmét. "Isztemem", annyit jelent mint: "nem akarom!" A többi pedig: "Semmiért se vagyok felelős..."

Csak leesett az álla.

Mit nem akar a basa uraság? Minek a felelősségétől ódzkodik? Hát igazán jól értette, amit értett?

Mintegy válaszképp az elhült kérdéseire, fordult is kifelé a csausz a kárpitok közül.

A képe kedvetlen. Orra megnyúlt. Senkise kíséri. Nem törődnek vele többé. Három függönyt is elránt, míg végre a helyes kijáratot - magától - megtalálja.

No, ezt valóban kipirongathatták, ahelyett hogy - mint gondolta, - parádét csaptak volna a híreiből!

A matróna kezében izgatottan lipegett a keszkenő. Szíve is gyorsabban dobogott.

Micsoda fonák cselekedet volt ez, olyan valakitől, aki - már csak a hivatalánál fogva is - zsarnok kell, hogy legyen...? Ugyan kiféle-miféle ember ez a basa?

Majd kisül a sorban következőnél! - próbált telhető gúnyos mosolyra fakadni. - Majd lerontja nála a pogány azt a kis látszat-becsületét, amit a csausz körül szerzett! Ha ugyan nem azért szidta ki, amért keveselte a híreit!

Most mutasd meg török, hogy mennyit érő vagy! Mert lám, a magyar uraságot, a rókaképű megyei követet inti befelé a teremálló! Ennek meg a szavai is érthetők lesznek és Musztafa válaszai is. Azon kevés törökök közé tartozik ugyan a budai basa, akik máig se birtak megtanulni magyarul, de arravaló a tolmács! Vissza fogja adni - híven - a beszédjét!

Jól megnézte elhaladtában Semsey Sára a megyebiztos urat.

Kopasz fej, folyvást szimatoló, nyúlt-vörös orr, rókaformán hegybeszökő arcszabás, apró hunyori szemek. Nyak semmi. A haskó domború.

Hát sajátmagának nem választotta volna társaságul ezt az embert, annyi bizonyos. Hiába a saját fajtájából való! De most nem bánta, hogy épp egy ilyen furfangban megkopaszodott személlyel lesz szemben a basa, amilyennek a követ úr látszott. Ez legalább kiforgatja, hogy mi rejtőzik a kaftánon belül...!

És, tetejébe rá, nyitva felejtette hátamögött a követ a függönyt! Így nemcsak hallani, látni is lehet majd az egzáment! Ahogy a két előkelő összehajlong:

- Szálám alejkom!

- Szálám...!

És amint a tolmács Musztafa baljára görnyed. A tanakodás megindul. Persze, a tolmácson keresztül - némi török közbemorgadozással - mind kérdés, mind a felelet: magyar szóval.

Nem más kívánsággal terjeszkedett elő a rókaképű, mint hogy küldetnék engedély a megye független magyar közigazgatásának a - magyar adót is megvenni Pest-Buda magyar lakosságán...

- Mondd meg uradnak, emberséges tolmács, - hunyorgott a magiszter, - hogy a ti népetek a miénk eltörökösítését sose tűzte célul. Megyei életünkbe, nyelvünk szabad használatába, bíráskodásunkba, vallásügyeinkbe nem ártakozott. Ezt mi mind készséggel elösmerjük. De be nem érhetjük vele. Szerte a hódoltságban, mindenütt kétfelé történik az adózás. Közmegállapodásra, feles kulcs szerint. Török deliák és magyar huszárok, egyképpen járnak ki a falvakra, adót behajtani. Olyik helyre együttmennek, valahol összetalálkoznak. Hát akkor Pest és Buda se vonják ki zsebüket a magyar közterhek alul!

- ...ara jük altindan! - fejezte be fordítását a tolmács.

És - Sára asszony feszült figyelmétől kísérve - tekintett föl gazdájára, a válaszért. A magiszter is szeme elé emelte ollósnyelű igazlátóját.

Musztafa azonban, nem fordult mindjárt oda nekik. Könyökét félkarjára, állát tenyerébe támasztva merengett a füstölő kékes felhőjébe. Mig egyszerre kirezdült tűnődéséből.

Szavai átszűrődtek a tolmácson:

- Üdv neked magiszter és ispánjaitoknak, mind a többi jeleseknek is, üdv. Szónk és izenetünk, hogy köszönjük elösmerésteket. Mi valóban olyan atyja kívánunk lenni a te népednek, akit bizonnyal megsirassatok, ha majd a szent Tubafa árnyékába térünk!

- Meglesz, - örvendezett a követ.

Bár egy kicsit korainak bizonyult az öröme!

Mert így folytatta a tolmács:

- Tudjuk mi, hogy a szandzsák magyar megyeiségében is jól fogna egy kis pénz! Nem is sajnálnók tőletek, ha kicsinyég tollasodnátok! De azt a romlást is látjuk, ami a háborúkkal, tűzvésszel szakadt a két város népére!

- Majd felépülnek!

- Igen, ha a szandzsák minden forgatható pénzét erre áldozza őnagysága! Ez is a célja. Mindent virágzó állapotjába visszahelyezni, sőt szép fürdőkkel, kutakkal, türbékkel ékesíteni Pest-Budát! Ellenben mit érne vele, ha - másrészről - ti meg sarcba fognátok a népet? Azért hát ebbe ő bele nem egyesül. A lakosságot új adóval zsarlani: megtiltja.

Mi volt ez ismét?

Még legyezkedni is elfelejtett Sára asszony, úgy megütődött.

Mintha Musztafa is tolmács lett volna! Azoknak a gondolatoknak tolmácsa, melyek őbenne magában fogantak, mikor a két pusztult városban körülpillantott!

De nem ért rá az új meglepetést mérlegelni.

A magiszter igazlátóján is csillant az üveg. Arra kellett tartogatnia figyelmét.

Hogy aztmondja, döbbent hangon, a követ:

- Megtiltja? Közöld őnagyságával emberséges terdsüman, hogy ilyen válasszal én uraim elé nem is állíthatok. Nagyon kell a pénz! Megfontoltuk, amit kérünk.

- Hát az én uram meg azt feleli, hogy akármennyire fontolgattátok, se jogos a kívánság!

- Mit ért őnagysága abban? A mi uraink mind tanulták a jogot, a törvényt!

- No, ő sohase tanulta, mégis jobban tudja. Fejedreolvashatja, magiszter, ha éppen akarod!

- Kiváncsi lennék rá!

A tekintetek és szavak átfordultak Musztafához. Aztán vissza tőle:

- Vidd hírül a tudós doktoraitoknak, hogy Buda is, Pest is: ősi törvények erejével voltak mentve a magyar királyok alatt minden adófizetéstől. Ezután se fognak fizetni, se nektek, se nekünk. Eju kal gyaúr! Légy jóegészségben!

Azzal intett Musztafa. A tolmács meg elfordult, mint aki bevégezte dolgát. Hagyták lábracihelődni az elképedt követet.

Az csak ámult-bámult. Álmodni se merte volna, hogy rájöjjön a szorult helyzetben kapadozó tanács csöndes turpisságára ez a barbár! Saját törvényükből torkolja le, egy török! Talán még akkor is hápogott, mikor a teremálló kiforgatta a függönyön.

Hát ezzel a második cselekedetével már egészen megzavarta Musztafa a derék Sára asszonyt. Nem tudta, hogy mit gondoljon a basa-uraság felől. Saját érzéseiben se ösmerte ki többé magát. Utjavesztett lélekkel várta, míg a tőzsérek végeznek. Némelyik mellé fegyveres kísérőket is rendelt a helytartó, hogy annál biztonságosabban vonulhassanak keresztül a hódoltság földjén.

Aztán őreá került a sor.

Ingatag léptekkel indult a szerecsen hopmester után. Sejtelme se volt róla, hogy mivel, hogyan is fogja kezdeni! Hogy köszön? Mihez igazodjék? Szépen kigondolt tervei mind kipárologtak a fejéből.

Mialatt így hányta a hab, egyszercsak ott is állt már a nagyárnyékú barbár előtt. És - hogy történt, hogy se? - ajkai oda találtak valahogy tévedni Musztafa kezére... Melléből pedig kitört a zokogás.

No, a tolmács rávakkant emiatt. Nagy gyakorlatával azonban mégis kiigazodhatott az alig összefüggő szavak közt, mert szép törökhímes beszédbe fűzte, amit kihámoznia sikerült és előadta a basának Zsegnyeyék bús históriáját.

- Oh mindenható kegyelem! Unokaöccse a szivárványnak és testvérbátyja a Szeher-jildiz csillagképnek! Bécsben jártam én, a latrok királyánál, kinek ólmot öntsenek siket fülébe a másvilágon! De meg nem indult a hitetlen király kérges szíve a mi bajunkon! Eléd borulok hát, bölcsességnek kútja, igazságnak serlege, hogy ösmerd meg szorongatottságunkat s nyujtsd fölemelő jobbodat azok felé, kik egy méltatlan szolgád miatt szenvednek...!

Ilyenformán fuvolázott a visszaadott beszéd. És nyilván jó nyomon, mert a basa orcája egyre sötétebb lett, mialatt hallgatta. Mikor pedig végére ért mondókájának a tolmács, Musztafa kiemelte tenyeréből a fejét s megrázta hosszú, deres szakállát:

- Ki cselekedte véletek mind e gazságokat? Azt kérdi az én uram.

- Eminder, a szolnoki bég! - pihegett ki Sára a keszkenője mögül.

- Izeni őnagysága, hogy ha panaszotok beigazul, menten mazul-lá teszi! Bizony jó helyre fordultál és bizonnyal közbe is jár ügyetekben! Csakhogy a portai leveleknek formájuk vagyon! Ezért az instanciádat - amint előadtad - azonképpen valakivel ékes magyar nyelven leírassad, ahogy a fényes Porta hivataloskodni szokott. Másfélrőf vontarany kelmébe beköttessed, félrőf dupla tafotával megbéleltessed, aranygalonokkal meghányassad. Nagy ezüst kapoccsal ellátni se felejtsd s az egészet így, szabály szerint elkészítvén, hozzánk beküldjed. A többi őnagysága gondja.

Olyan volt ez a bíztatás, mint valami álom. Már azt a kis tévedést se sajnálta az öreg hölgy, ami beköszöntéskor Musztafa kezével történt... Sőt! Készakartan ismételte meg, újból. A szíve megtelt hálával, szeretettel. Megértette, hogy mi az a leküzdhetetlen vonzás, ami a nagy, komoly férfiúból árad! Az emberi jóság. Olyan meleg érintésű kéz pihent meg egy pillanatra szegény, zaklatott fején, mintha nem is holmi ebugatta török, hanem egy gyöngéd édesapa vígasztaló keze lenne. Ő meg olyan bizakodva kelt föl, mintha már minden dolgukat rendjén tudná.

Hálatelt szívvel búcsúzott a derék basától.

Szolgájáról azonban még az emberséges Musztafa se tehetett, hogy olyan ravasz, keleti fajta!

Odasúgott biz' ott Sára asszonynak a tolmács, mielőtt a függönyt szétnyitotta előtte:

- Elküldi őnagysága a levelet a Portára - ha ugyan egyáltalán kezéhez kapja. De hogy megkapja, két zacskó ezüstöt el ne felejts melléje adni, te asszony! Ennyi jár a fáradságomért, meg a többi udvari népnek. Különben ottdöglik a hitetlen fajtád, asszonyostól, ahol éppen vannak! Aztán csak jól siess, nehogy a késedelmed miatt még tengerbe fojtsák őket! Mert Sztambulban az ilyesmi könnyen megesik!

Dehogy várt több sürgetést Sára asszony! Úgy megiramlott, hogy - Budán kívül - kocsisának kellett utána futnia!

Biztatás volt, amit kapott. Lelketszárnyazó biztatás. De fene-pogány toladékot raktak utána, nyomtatékul! Testvérek közt is fölért a - fenyegetéssel!

- Vissza Kállóba, fiam Miska...!

A kerekek gurultak tovább, a kánikulát lihegő, porbanfürdő országúton.



V.

Beszámolt Sára asszony Kállóban a végzéseivel. Harmadnappal rá, befutott Lápispatakára. Nyélbeütötték László úrral - és a deák segítségével - a levelet is, meg - a kompaktor közbejöttével - annak díszes kötését is. Korcsolyáztatójáról se feledkeztek el...

Úgy látszik azonban, hogy rendeltetése helyére csak a pénz jutott. Vagyishogy, mind egyhelyre szaladt. A baksisváró udvari léhűtők része is, a kapzsi tolmács kezébe... Aminek utána a levéllel se lett volna bölcs dolog előhozakodni...

Elégett az bizony, utolsó hamváig, a benne foglaltatott kérelemmel együtt. A jó Musztafa hiába várt rá. Sohase jutott kezéhez.

Hát neki így is jó volt, ha amazoknak nem sürgős többé!

A napok teltek, olvadoztak. Két hét is elmúlt, Lápispatakára mégse jött hír. Semmi bíztató jel. A kúriára mély szomorúság borult. Eleintén csak szótlan tipegett-csoszogott a két öreg. De nagyobb baj, hogy utóbb össze is horgolódtak.

Egy vasárnapon tört ki a csetepaté, mikor mindkettejüket beszorította a házba a csúz, meg a nekidörrenő égiháború. A zsinór-eső becsíkozta a szürke eget. Elömölte a kápolnák taposott útját. Nem lehetett azokat megközelíteni, legföljebb csónakkal, vagy tekenővel. Így aztán a tisztaszobában ütötte föl ki-ki sátorfáját, meg a templomos könyvét.

Hát mi tagadás, Sára valóban fennszóra felejtkezett a zsoltár benső, lelki énekléséből. Mire László úr szintén megnyomta a Glória in excelsis-t, figyelmeztetésül.

A matrónát azonban, már igen elfogta az áhítat. Ahelyett, hogy észbekapott volna, még kanyarított is egyet a hangján:

"Pe-reelj U-raam per-lőő-immel
És az ellen-séé-ge-immel..."

Egy hangos Credo lett rá a válasz.

De László úr már hümmentett is hozzá. Különben szelid, pátriárka-arcának közepe kigyúlt.

Elborította a harag öreg-pirossága.

Ám az asszonyság ezt se vette észre. Csaktovább fodorgatta a zsoltárt s úgy belejött, hogy valódi templomi éneknek is beillett volna, amit mívelt.

- "...et expecto resurrectionem mortuorum, et vitam venturi saeculi, amen!" - dörrent közbe váratlanul, idősebb Zsegnyey szava, mint egy derekas ajtócsapás. - Mit kántálsz itt, húgom! Nem látod, hogy a szentmisét olvasom?

- Hát én talán a Kati babos szoknyájáról danolok! - vetette föl szemét, bántódottan, Sára a könyvről. - A Teremtőt dícsérem én is, a magunk vallása szerint.

- Eretnekséget akartál mondani!

- Ha eretnekség az Egyisten-hivés, az legyek inkább, mint ami kegyelmed!

- Micsoda?

- Asszonyimádó!

- Hallgatsz el mindjárt?

- Nem biz' én!

- Oltárfosztó!

- Faragottkép-hívő!

- Krisztuskorrigáló! Vastagnyakú!

- Kegyelmed meg pápa talpnyalója!

Úgy összekapott a két öreg - akik békés galambok módjára eddegéltek eddig az Egyisten mindnyájunkkal közös tenyeréből - hogy estére kelve külön falt mindegyik, a saját ágyas szobájában. Egy-levegő se kellett nekik többé, nemhogy közös asztal!

A várakozás feszültsége és aztán a kiábrándulás: útatnyitott ebben a békés hajlékban is, annak a levegőben lebegő fertőzésnek - a vallási viszálynak - amiben az egész boldogtalan ország senyvedt.

Jó, hogy Prépostváry ölbe nem ejtette ezalatt a kezét! Különben a torzsalkodások közepett elaludt volna a rabok ügye. Mert ez a kettő itt, Lápispatakán, mostantól csak egymást csépelte, marta.

De ő külső segítség nélkül is megtette a magáét. Hol a bécsi udvart nyaggatta, hol meg Kassára küldözte a jargalókat, Rueber főgenerálishoz. Lótott-futott Ponciustól Pilátusig. A török ellen szövetséges, nagy európai udvarok is jót nézhettek rajta, hogy ugyan micsoda rab barbár magyar végett fájlalja itt fejüket minduntalan, egy - másik "barbár magyar"...? A többi hatalmas nemzetek előtt ismeretlen dolog volt a mi nyomorúságunk. Azoknál - ha valaki pogány rabságba esett - igyekeztek a foglyot mindjárt ki is váltani. Vagy legalább zsoldját küldték alá.

A nagyhatalmaktól hát nem jött válasz. Mindössze a francia barátok magyar házaiból, ahol a kegyes atyák - rendjük parancsára - foglalkoztak rabváltással.

De ebben a levélben se esett sok köszönet. Azt írták az atyák, hogy az ő szemükben nincs kapitány, se bármilyen sarzsi. Ők nyomorúságuk nagysága szerint kötelesek a foglyokat kimenteni. Ha Zsegnyeyre kerül a sor, bizony ott nem hagyják! Addig azonban várjon békén.

Elsötétült Bálint arca, erre az izenetre. Egyedüli bizakodása most már, a csere-foglyokban maradt. Abban, hogy (szerencsére és fölösnek gondolt óvatosságból) írt ő előzetesen ennek, amannak is. Minden nagyobb vár főkapitányának, főembereknek. Kérlelte őket Istenre, hogy hisz' mind tartogatnak a tömlöceikben előkelő török rabokat! Bocsássanak hozzá egy-kettőt, akikkel a gazdáját kicserélhetné.

De nagy igazságot mondott Tornallyay Farkas Zsegnyeynek, azzal, hogy üzérkedésre tartogatnak foglyokat a magyar uraságok!

Cserefogoly helyett, jó ha ki nem szidták Prépostváryt.

Micsoda beszéd...? Ki bolond, csak úgy elosztogatni az értékeit?

- Kaparj kurta, neked is jut!

- Nohát, majd kaparok!

Olyat vágott Bálint az írószeres asztalára, hogy araszosat szökkent rajta a tintatartó.

Bánta is ő, ha kiloccsant a bodzalé! Nem kell neki tinta, ezentúl. Másvalami kell ide!

Még azonórában nyergelést fúvatott. S ő maga is felült.

Kitörtek a várból. Felnyomozták, megszáguldották félnapi járóföldre, az egész környéket.

De bizony üres kézzel ballagtak vissza megint.

Nem bolond a török se, hogy a veszetthírű Kálló körül mászkáljon, mikor másfelé is kerülhet! Hacsak nem jár derekas haddal! Eminder is sejtette amaz emlékezetes látogatása óta, hogy előbb-utóbb visszajár neki a kölcsön. Óvakodott. Hiába hányták neki a lest, hasztalan vetegettek cselt csel után, nem harapott a horogba. Nem bujt ki szolnoki barlangjából. Főképp nem, mert Buda felől is neszelt valamit. Ha, levél híjján, nem is állhatta Musztafa a Sárának tett igéretét, a csintalan béget jobb békességre inteni, azért nem felejtette.

Itt se végeztek hát Prépostváryék, semmit.

- Hej Teremtőm, be meglátogattál!

Egész búnak ereszkedett Bálint úr. Aztán - hogy a búslakodása tetézetlen ne maradjon - utóbbi időben, mintha a várban is lazulni kezdett volna a fegyelem. Hol erről a vitézről, hol arról a főlegényről jelentette a porkoláb, hogy eltűnt. Nyomaveszett, az utolsó, hiábavaló portyán.

- Tudom Istenem, megkeserüli, aki a szökevények közül kezembe kerül! - fogadkozott a vicekapitány, fogcsikorgatva.

És be is váltotta, amit igért.

Egy szép reggelen - Szent Jakab havának derekán túl lehetett - csak jön pihegve a porkoláb:

- Kapitány úrnak alásan jelentem, itt a szökevények, mind egy szálig!

- Mikor érkeztek?

- Még az éjjel. De mint - parancs szerint - senkit, aki sötéttel kocog, őket se bocsátották be verradat előtt az őrök.

- Hol éccakáztak?

- Kint a vár alján.

Bálint komoran ráncolta szemöldökét.

Mert hozzá nemcsupán holmi szélfejű ujoncokról volt itt a szó, mint ez a strázsamester beszédéből kitünt! A legfőbb kállói vénhuszár, az őrség szemefénye, bizonyosnevezetű Tokodi Ambrus is a szökdicsélők közt találódott!

Hát elállta a hőség erre a jelentésre a vicekapitányt.

Ráordított a porkolábra:

- Járassa el kend velük a kállai kettőst, hogy elmenjen a kintsétáló kedvük!

Példásnak szánta ezt a büntetést. És méltán. Annyit jelentett ez, mint hogy a ludasokat le fogják szállítani a vár kazamatáiba, melyekkel kevés börtön vetekedhetik sanyarúság dolgában! Ketrecnyi kicsiny ott, minden fogolyrekesz. A sötétben csak görbülten lehet állni s azt sem egyhelyütt! Mert élrefordított kockaalakúak a kalickák. S a síkos, ferde padozatról lecsúszik a rabok lába. Váltogatniuk kell, folyvást. Tipegni, mintha táncot lejtenének. Reggeltől délig, déltől estig, még: hagyján! De két egész nap...! Nem volt eddig bűnös, aki ezt a tortúrát konokul kiállta volna. Megtört. Vallott. Esengett.

Várta Bálint, hogy nagyon megjuhodnak majd a szökevényei ettől a leckétől!

Alig telt azonban két-három nap, megint szökésben találódott a vén Ambrus és vele öt másik huszár.

No, most aztán három-éjt-napot mért rájuk s azonfölül ki is köttette a rendbontókat.

De ez se és semmise használt. Vagy a kállai kettőst járta Ambrus, vagy a csigán függött, vagy a cimborák közt való susi-pusiban érődött a szakállszárítón, aminek persze ismét kívülutazgatás lett a vége.

Épp amikor legnagyobb fegyelemre lenne szükség! Mikor napról napra szálldosnak a fenyegető hírek! Ma Kékkőt, Divényt, Somoskőt veszi meg a török, - holnap Kaproncát fosztja ki, Szlavóniára repíti föl a vörös kakast! A szigeti, mohácsi, koppányi bégek a Duna vidékét dúlják. Ki tudja, nem kerül-e holnapután Nagykállóra a sor?

- Csak mit csináljak én most már kenddel, hogy így elfajult kend! - próbálta egyszer rábeszélőre fogni a dolgot, egy ismételt eset után, lévén hogy kezdett komolyan aggódni a vár belső rendje miatt és mert tudta, hogy Ambrus nagyobb sérelme esetén, még rá is lázadhatna az erőd, olyanigen tartott a legénység a vén huszárra.

- Miféle lator természet kerekedett felül kendben, ugye! - folytatta a vallatást, zordonul. - Nem szégyeli, hogy deresedő fejjel menyecskézni bitangol, a fiatalok rossz példájára?

No, ez a mocskolás kiugratta végül a nyulat a bokorból!

Szóra gerjedt Ambrus, akiből eddig harapófogóval se lehetett kivonni a hangot:

- Nem menyecskézni járunk mink, hanem mezei-munkára!

- Most, behordás után?

- Nem gabnára mén a dolog!

- Hát!

- Főrab-keresni, instállom, a magunk képzelődése szerint. Mert nem hagyható pogány rabságban az urunk...

Kevés beszéd volt ez, ami nagynehezen kidörzsölődött a vén huszár rozsdás torkán. De Bálint mégis egyszerében elértette. Úgy elértette, hogy kifényesült szemei sarkába a könny:

- Kentek portyázgattak...!

- Az! - bólintott jólelkűen a vitéz.

- Mért nem mondták mindjárt?

- Senkise tudakolt minket, instállom.

- Kérdés nélkül is megjelenthették volna a szándékukat!

- Ühüm...! Hogy kapitány urat is belekeverjük a csávába! Éppen! - ütött le nagy iromba állával az öreg. - Jól tudjuk mink, hogy fővétel súlyával tiltja a király a végbeli portyázást! Ha kapitány urat előre beavatjuk, hogy hitelne az ártatlansága mellett? Mink meg aztán kettejükért járjuk itt a kállai kettőst?

Parolára nyujtotta biz' végül Bálint az ő büntető szigoruságú kezét!

Még meg is ölelte a tüskös bajuszú, mordpofájú huszárt:

- Ember kend, Ambrus!

- Nono...

Hát ezentúl lecsukta szemét a vicekapitány, valahányszor a porkoláb "szökés"-t emlegetett. Hadd "menyecskézzenek" a legények, az ő különös, gyönyörű módjukon!

De hiába ez is! Csak nem akadt, Ambrusék horgára se, témfergő főtörök. Ellenben a vén huszárnak magától támadt kedve, egy idő óta, a kazamatákba lebocsátkozni... Minduntalan a tömlöc kulcsát kérette.

Míg végül se állhatta Bálint úr tudakozódás nélkül:

- Mi a fenét szöszmötöl kend odalent annyit?

Mire Ambrus viszont:

- Tessen megmustrálni!

És szépet csillant barázdált orcájában az a két barna szem.

Hát uramfia...! Olyanok a ketrecek, mint egy-egy bolt. Némelye vállmagosságig teli vég-patyolattal, szövetgöngyöleggel. Akad bennük szita, fűszerszám, bársony, drótszög, mázas kancsó, szárított marhabőr, szuperlát-függöny. Még csebeli csizma és asszonyfejre való fedeles kendő, pénzes előkötő is.

- Kentek valami vásárt ütöttek meg! - hökkent el Bálint.

- Megtekintettük, - sodorgatta deres cincérbajuszát Ambrus, pajkosan. - Ha nincs élő árú, tán így is begyűl a váltság, uram!

De rövidesen - mikor már senkise remélte - került aztán élő portéka is.

Egy eleven fő-aga!

Kiséretét szétcsapkodták a huszárok s olyan diadallal hozták, hogy üvöltözésükre a seregdobhoz futott a vigyázómester. Riadót akart dobolni, azon hitben, hogy talán valami elszabadult tatárhorda készül itt a vár ellen rontani!

Csak Bálint úr jó fülének köszönhető, hogy kellő idejére fölismerte a zsivajban a "huj-huj hajrá"-t és lefogta a vigyázómester dobverőit.

- Ehun la, uram...!

Kevéssel rá, ottguksolt már a török, a várudvaron. Lánc híjján, nadrágszíjakkal összekötözve. Ijedten pislogott ki a méltóságos nagy selyemturbánja alul.

Kicsi, vén és mókusképű volt a pogány. Ambruséknak azonban megtette, így is. Sőt még jobban szerették, mintha fiatalt fogtak volna! Az ilyen vénség kiterjeszkedettebb családú, nagyobb vagyonú. Többet tartanak rá.

El is indult vele Ambrus - ötödmagával, törökül tudókkal - mindjárt másnap, Konstantinápoly felé. Örmény kereskedőknek öltöztek, hogy drága idejüket ne kelljen csatározásokkal tölteniük s mind török, mind más részre, nyugodtan árulgathassák a harácsolt portékát. Legyen egy kis aranyszemű kukoricájuk is, amit majd a pogány nagysertések elé szórhassanak, ha netalán mégse érnék be a főaga cseréjével.



VI.

Úgy vigyázott Ambrus az ő fő-törökjére, hogy saját szemevilágára se jobban. Egy hét multán - Temesvár körül - azonban csak megesett a baj.

A török elkezdett satnyulni, gémberedni. Hol forróság lepte, hol a hideg törte.

Kifogta biz' ott a hagymázt, a kutyafülű! El is vitte rákövetkező negyednap éjszakáján a cudar kórság, Mohamed paradicsomába, Pozsarevácnál, rác földön. Annyit se szólt, hogy: Szálám alejkom!

Ambrus fölvetette szemét a bárányfelhős nyárderéki égre. Onnan meg a halott kontyosra pillantott, ahogy az hosszan elterítve feküdt a földön. Aztán jobb, ha nem mondta ki, amit gondolt, az ő ropogós huszár nyelvezete szerint... Csupán a füle tövét hersegtette meg az öt körmével.

No, ennek a csereüzletnek is hegedűlt Szent Dávid!

Eltemették a törököt a kállai fiúk. "Tatártemetéssel" temették el, vagyis máglyán, hogy ne sokat kelljen bajlódniuk.

- Már most mit csinálunk, apám?

- Hát vissza nem térünk!

Nem bizony! Ha egyszer fejébeszedte a vén katona, hogy megy a gazdája után, akkor az el is megyen. Egyek voltak ebben a komákkal.

Így csak útnakeredtek megint, mindenütt a legrövidebb ösvényt keresve, kalmárkodva.

Igaz, sohase jártak ezen az idegen tájon. De mit tesz az! Majd helyrevezeti őket, aki a pusztában vándorlóknak jelmutató csillagot küldött. Áldja meg az Isten a derék, hűséges szivüket!



IV. RÉSZ.
A JEDIKULE FOGLYA.

I.

A kőfalba vágott, keskeny ablak lantornáján tört-sárga színnel derengett keresztül a nyárreggeli napfény. Tompított világosságba vonta a tágas, dúsan szőnyegezett szobát, selymesen tükröztette a falak alján körbefutó, alacsony dívánok szőnyegtakaróit. Egy, a szoba harmadrészét elrekesztő függönyön - amely mögött a tér öltözőül és tisztálkodási célokra kínálkozott - egy nagy és néhány kis asztalon, meg egy háncsfonatú széken kívül, nem is volt több bútor a szobában. A falakat se ékítették képek. Az asztal közepén álló bronzból vert, kicsinyalakú mangál - mely füstölőként és világítási célra egyaránt szolgálhatott - képezte a helyiség egyedüli dísztárgyát.

A szoba törökös ízlésű. Egyike azoknak, melyeket a Jedikulában megkülönböztetett rangú főrabok számára tartanak fent. Rég nem használhatták, mert levegőjében megrekedt az ódon illat s olykor egy-egy fuvallatnyi penészszag libbent fel a szőnyegekből.

Ebbe a keverékbe most még némi kihült kozmás égési zamat is elegyült. Arra enged következtetni, hogy előző este fenékig égethették a parazsat a mangálban, mely így magától kényszeredetten aludt ki.

A szoba lakója nyilván nem ügyelt rá. És le se feküdt. Az alacsony dívánok szőnyegei legalább gyűretlenek. A törökdivatú kasmir-paplan, vánkos érintetlen.

A fogoly - Zsegnyey János - ott ült az asztal mellett, a gyékényfonatú széken, állát két öklére támasztva. Így ült ott - rövid megszakításokkal - mióta behozták és köteleit feloldozták. Már negyedik napja! Étlen-szomjan. Kábán, lélektelenül.

De még ez volt a jobbik eset! Mert mikor mozdult is, bár ne mozdult volna inkább! A tehetetlen düh, kétségbeesés, egész hatalmukba kerítették ilyenkor. Arca eltorzult, ajka elkékült. Körbe rohant a szobában, mint a ketrecbe zárt vad. Toporzékolt, tajtékzott. Tombolt. Hol ökleit tördöste, hol meg fejét zúzta, haját szaggatta. És hörgött, mint akitől a lélek válik. Néha fel-felüvöltötte Orsika nevét. Majd olyan hirtelen némult el, mintha elvágták volna a szavát. Csak dermedt előre, ijesztővé fagyott tekintettel, mint a lábonálló halott. Aztán kiverte a veríték. Lábai megrogytak. Zihálva és erejefogyottan dobbant megint a székre.

Végül - negyednap hajnal felé - elfogta a halálos zsibbadtság. Nem értett többé semmit. Égő szemei megszűntek látni azt az észbontó képet, mikor a poroszlók elragadták - őt, a férfit, a férjet! - az ő védtelenül maradt, édes asszonyának oldaláról... Fülei elzárkóztak a rémület és hívás szívszaggató hangjai elől. Valami különös, zuhanó érzést érzett. Mintha meredek szélén állna s szédítő sebességgel kezdene hanyatlani egy fényhabokat gyűrűző, irdatlan fekete mélységbe, melynek se partja, se feneke nincs.

- Ez a megsemmisülés - gondolta, saját gondolata mellett is elrohanó aggyal.

És dermedt arca kín-mosolyra torzult.

Odaterült a rejtelmes enyhületnek. Átbocsátotta magát neki.

Pedig csak az álom vette birtokába, a többnapos virrasztás és emberfölötti izgalmak után. Elcsigázott szervezete összeomlásszerűen mondta fel a szolgálatot.

És elernyedt, elpihent ott, a kényelmetlen széken.

Hogy meddig tartott lelkének ez az ájultsága, nem tudott volna számot adni róla. De mire fölébredt, a kétségbeesés tomboló dühe elmúlt. Nem őrjöngött többé. Üresen, fásultan, gondolattalanul bámult maga elé. Azt se vette észre, mikor a várbörtön fogoly-gazdája benyitott s odajött hozzá, megállt előtte.

Alacsony, szikkadt kis öreg volt Bajazeth bég, Csupasz bőrfejű, elálló sárga-fülű és billegő nyakú. Behorpadt melle púpban dűlt ki a hátán. Hozzá bicegett is, féllábára. Nemigen ingerelte volna bizony a képíró ecsetjét, hacsak gnómot nem akar pingálni róla! A tekintetében azonban derengett valami több is, mint amennyi egy ilyen börtönjáró pogánytól várható. Tar homlokán szelíd borulat űlt. A szemében merengés. Ritkás-bajuszú, vértelen, vékony ajkán nyájasság.

Már vagy tizedszer nyitott rá új rabjára, mióta azt ide betelepítették. De a fogoly most se látszott erről tudomással bírni.

Hát csak ráingatta fejét:

- Nem vagy te bölcs ember, vitéz gyaúr! Mire így búnak ereszkedned? Ha egyszer rádmérték a fogságot, viseld megadással. Hidd el, nincs édesebb dolog, mint a szív nyugalma...

Valami választ várt. Elhallgatott.

Ám hogy felelet nem jött, tovább szitált a hangja, csöndesen:

- ...aztán mért is bánkódnál, nézd...! Allah tudja a legjobbat. Megírta ő a mi sorsunkat, örök idők előtt! Ha az rendeltetett számodra, hogy kiváltsanak: kerül csere-másod, ha minden fejtetőre áll is. Ha meg rabság a plánétád, búslakodással se változtathatsz azon. No, idd meg szépen ezt a kis kávét, mert elhül! Még mikor az előbb bentjártam, hoztam.

Keltegetőként, egész közel tolta a fogolyhoz a párolgó ibriket. A lötykölésre kicsapott belőle az aromás gőz.

És János valóban föleszűdött tőle.

Felvetette mélyenárnyékolt, búsbeteg szemét.

Megismerte a kis púpost.

- Jó ember vagy Bajazeth, pogány létedre is, - szólalt meg tört-rekedt hangon, mintha csupa seb lenne a torka. - Megáld az Allahod, vagy az én Istenem, ha ugyan nem egy ők ketten...

Az agg török merengő arccal bólogatott.

- Mit tudhatjuk...! Hidd el gyaúr, hogy kifürkészhetetlen minden, ami fölöttünk, bennünk és köröttünk való! Ez a feketeleves is...!

A kávéra értette.

S csak legyintett.

- Tudod-e, hogy jött rá használatára egy dervis?

Nem azért kérdezte, mintha választ várt volna, hanem hogy a beszélgetés útját egyengesse kettejük közt:

- Úgy háromszáz-nehány hedzsra-éve múlhatott Ramasan hónapban... Kikergettek egy jámbor férfiút a mokkai kolostorból, a többi irigyei. Mit tehetett volna szegény, mikor az éhség gyötörni kezdte? Megfőzte a magvait egy azonhelyütt közönséges cserjének. Épp mikor a főzéssel elkészült, két régi társa toppan rá. Megkínálta őket az itallal. S lám, a két göthös megszabadult betegségétől! Hírétvitték Mekkába a remetének. Fölöttesei visszahívták s elhalmozták ajándékokkal, amiért az új italt föltalálta, ami azóta minden igazhivő kincse lett... Gondolhatta volna-e az is, hogy így megforduljon a sorsa? Így van ez, mindőnkkel.

János csak sóhajtott, ködlött.

De Bajazeth nem hagyta annyiba.

- Lásd, lásd! Te se tudod még, hogy mire virradhatsz! Meg aztán ez a rabság se valami túlnehéz. Ha felfogadod, hogy bolondot nem mívelsz, nem zárom rád többé az ajtót. Kimehetsz az udvarra, sétakertbe, vagy akár a városba is. Nem szegem útadat. Hiszem, hogy szavadnak állnál.

A rab gyöngén megrezdült.

Elszínesedett a fakó, horpadt arca.

- Igazán megtennéd?

- Másokkal is megteszem, ha szelíd viseletűek s ígéretüket adják, hogy nem törik szökésen az eszüket. Mert abból nekem lenne bajom. Hitelj meg hát!

- Így, a legnagyobb esküvésünkkel! Emelt ujjal! A mi Krisztusunk hét sebére! Úri és nemesi szavamra! Hiszesz?

A török válaszképpen az ajtó felé indult. Kinyitotta, kivonta a zárból a kulcsot. Odatette a fogoly elé.

- Járhatsz-kelhetsz, gyaúr. Én látom, hogy rendes ember vagy. Te pedig lásd, hogy nem is olyan szörnyű hely ez a Jedikule, amilyennek hírlik.

- A te könyörülő szíved teszi tűrhetővé, Bajazeth! - sóhajtott a rab, olyan megkönnyebbüléssel, mintha rágördült sziklák alul bontakoznék. - Midás király körött is arannyá vált, bármihez nyúlt.

A bégnek jól esett a dícséret.

Hanem azért szelíden szabódott:

- Szerezhetnék-e nektek akármi könnyebbséget, ha nekem is meg nem engedik? Jó nép az én népem! Sokszor irgalmazóbb, mint ti vagytok, akik pedig a Bárány híveinek valljátok magatokat.

Megszünetelt.

De János nem vette föl az elejtett szót.

Hova röppent már az ő esze...! A gondolatoknak micsoda forgatagába!

Bajazeth még állongott egy darabig. Aztán - látva, hogy a másik figyelme végérvényesen elfutott mellette - megfordult ő is és csöndesen kifelé ballagott.

A küszöbön megtétovázott, visszanézett. Nézte a foglyát, ráhunyorgó szemmel, szúrón.

Majd megcsóválta ráncosbőrű kis fejét.

- Vallahi...! Különös. Különös...!



II.

Hát csudát mívelt az a kulcs!

János egész más emberré lett, mióta előtte látta. Szinte újjászületett. Agyonvirrasztott szeme megfrissült. Füle se hallatott vele káprázat-hangokat többé. Testének izmai megduzzadtak, megfeszültek. Tudatára ébredt fiatalságának, egészségének. Visszatért bele az erő.

Tornallyaytól is, Ibrahimtól is hallotta már ugyan, hogy a Héttorony rabjai nem élnek szigorú zár alatt, ha fölötteseiknek nem kell szökésüktől tartaniok. De nem hitt a dologban mindmostanig, mikor sajátmagán tapasztalta szavaik igazságát.

Ez mondhatlan bizakodással töltötte el.

Hogy mit fog kezdeni szabad mozgásával, annak persze, még sejtelmével sem bírt. De hogy tétlen nem marad, hogy a legkétségbeesettebb harcot is fölveszi szerelmeséért, ezt már tudta.

- Nagy hatalom az akarat! - tüzelte bátorságát. - Isten is azon keresztül míveli az ő új-csodáit!

Nem rongálhatja hát többé testét, az eszközt! Nem őrjöng és a megsemmisülést se idézgetheti ezentúl. Ohó...! Az ő számára nincs pihenés, míg a kötelességteljesítésének utolsó lehetőségét is, ki nem merítette!

Ettől pedig távol állt. Azaz: a kezdetnek is csupán a küszöbén...

Első dolog - fogott nyomban a célkitűzésnek - nyugodt viselkedéssel az őröket is megnyugtatni. Megfigyelni mindent. Megösmerkedni a környezettel, helyekkel, dolgokkal, szokásokkal, ami nélkül mindjárt első lépései zsákutcába futhatnának.

Aztán?

A tervek számtalanjára önként fog kínálkozni a tér. Lehetetlen, hogy egy tetterős, fiatal férfi, meg ne tudja oldani a rá várakozó feladatot - nyomára ne bírjon jönni egy elhurcolt asszonynak - ha szabad a járás-kelése! Nincs olyan akadály, amit egy gondolkodó lény le ne küzdhessen, itt, e gyermekien együgyü emberek közt, ha ésszel tör előre és a célból sehol ki nem siklik.

- Persze, mindenütt az adott szó határain belül!

Maga szökése meg se fordult az eszében. A derék Bajazethet - egyedüli jóakaróját - semmikép se akarta bajba dönteni.

Fölpillantott, hogy továbbfűzze hozzá intézett beszédjét.

Hát lám, a bég nincs már a szobában...!

Elcsudálkozott, hogy nem vette észre távozását. És aggodalommal gondolt rá, hogy talán meg is haragította a jó öreget.

De Bajazethtől távol állt, megharagudni. Rövidesen ismét előkerült. Visszahozta az a függvemaradt kérdés, amire - bármennyire törte aszú kis fejét - sehogysem talált magyarázatot. Hogy ugyan kire is hasonlít az ő rabja? Ezen töprengett, mióta új foglyát behozták és ő először pillantotta meg arcát. Mustrálgatta eddig is, lopva, ahányszor észrevétlenül benyitott. Míg most egyszerrecsak elfutotta a megvilágosodás.

Olyan hevességgel tenyerelt János elé, ami merőben szokatlan jelenségnek látszott nála.

- Megvan! Jaradidsi...! Tudom már!

- Mit?

- Hogy kire emlékeztet a te orcád!

- Kire?

- A legfölségesebb padisáhra.

- A szultánotokra?

- Arra.

- Megbolondultál, derék öreg?

- Azt ne hidd! Régen figyellek én! Ha valamelyes szakállad volna és hajad nem volna, maga Nur Banu se bírna különbséget tenni közted s a dicső Amurád között.

- Az meg már kicsoda?

- Amurád?

- Nem. A másik, akit említettél.

- Nur Banu?

- Igen.

- Hát a szultána valida! A padisáh édesanyja. No, ez csudálatos...!

János hagyta álmélkodni az öreget.

Mikor végül megelégelte, visszaterelte a szót befejezetlenül maradt társalgásukra. Helyre akarta köszörülni udvariatlanságát.

- Sajnálom. - mondta - hogy az előbb válasz nélkül hagytalak, Bajazeth! Nem szándékosan történt.

- Elhiszem, - lipegett az apró kis madár-fő.

- A mi népünk irgalmatlanságát példáztad, ha jól emlékszem?

- Azt.

- Tán a piláf nyomta meg gyomrodat, hogy rémeket látsz?

A bég csak mosolygott, az ő derengő mosolyával.

Közvetlen felelet helyett megbontotta vállán a kaftánját, patyolat ingét.

Két nagy kerek lyuk, két cudar, régi sebhely nyoma tárult János szeme elé. Cakkos-egyenetlenül forrt sebek voltak. Látszott, hogy maguk kínjain heggedtek.

- Jártam én a ti földeteken, - bólintott Bajazeth.

És visszabocsátotta a köntöst.

- Ott éltem, majd egy évtizedig. Míg aztán foglyul estem. Pethő János komáromi főkapitány rabjául. Hogy a sarcom ügye reménytelenre fordult, eke elé fogatott be, szántani. A kötelet itt, ezen a két lyukon, a kulcs-csontom alatt húzta keresztül a tortor... Külön a bécsi királytól kérette Pethő, mert neki nem volt a várában.

János megirtózottan kapta el a szemét.

Nem akarta, hogy arcába nézhessen most a pogány! Ne lássa az elbíborodását.

Szégyelte magát, a lelke mélyéig. Tudta, hogy Bajazeth nem hazudott. És már elhitte mindazokat a többi szörnyűségeket is, amiket kapitánytársairól, más főurakról rebesgetett a világ nyelve...

Nem bírt az ő fajtája embert látni a kontyosban, pogány-volta miatt! És ha pusztulás jelölte annak útját - mikor a nyugtalan, vad vére úrrá lett fölötte - már elhitte, hogy a messzi mögötte maradt honi világban se tanácsos ám a legtöbb végház tömlöcébe benézni...!

Mi sem maradtunk a török adósai!

Nehogy tovább kelljen fűznie a kényelmetlenné fajult társalgást, elővette kebléből az imakönyvét. Különben se akart ma továbbmenni Bajazeth-tel. Az óvatosság azt parancsolta, hogy ne törjön előre túlmohón.

Föllapozta és kinyitotta a könyvet.

Tudta, hogy megy attól a török - anélkül, hogy megsértené - küldetlenül is!



III.

Rákövetkező nap azonban lebocsátkozott a kertbe és harmadnap őmaga vonta beszédbe Bajazethet.

Lassú léptekkel haladoztak egymás oldalán.

- Gondolkoztam azokon, amiket meséltél - kezdte, vigyázattal keresgélve össze minden szót. - Hát elösmerem, hogy nálunk se csöppentett méz a rabok sorsa! Rólad is elhiszem, hogy megszenvedtél. De a vállak sebét könnyebb elfelejteni, mint amit a lélek kapott! Mert az nem gyógyul. Mit értesz te például, jó öreg, ahoz, hogy mi az: elveszíteni, aki az embernek legdrágább? Egy szűzi tiszta, angyali teremtést, aki közelebb tartozik hozzánk, mint a mellünkben dobogó szív! Ez az én sebem, látod! A Díván színe előtt martak el az én kedvesemtől. Azóta azt se tudom, hogy él-e, vagy hal.

A vén török beljebbkerült, az útszegélyező ciprusok alá, hogy a szúró Sztambul-nyári nap hevét kerülje.

Megvárta bölcs nyugalommal, míg a panaszkérdés utolsó hangja is elcsendült.

Akkor messzi tünődő arccal felelt:

- Bizonnyal értek én a te nyomorúságodhoz is, gyaúr! Bizonyára...

- Ugyan honnan? Miből? Más, amit képzelettel fog föl az ember, Bajazeth és megint más a valóság!

- Ha sokat élünk, sokat is érünk, Allah jóvoltából.

- De ilyet, ami velem történt...!

- Ítéld meg te magad!

Bajazeth megállt egy kicsit. Fölpillogott a felhőkre, onnan le, az úti fövenyre. Tünődött, mint aki az emlékeit rendezgeti.

Majd - kurta bicegésekkel - ismét elindult.

- ...a komáromi szandzsákban éltem, hitetlen. Volt timáriotta-birtokom, födelem, istállóm, gúlyám, ménesem. Volt feleségem és egy lánykám...

- S a feleséged...? - élénkült János.

- Úgy tetszett Allahnak, hogy oldalához hívja. Eltemettem, amint illő. Fejfájára az ünneplő feredzséjét, melyet utolsó Tulipán-ünnepkor vettem neki... Ráfestettem a fára: "Dame Alla hu teala Raemeti..." Hogy legyen hozzá örökké kegyelmes az Isten... Ezen ne akadj fönn! Hanem a leányom...! Az én nevetőszemű, fürtöshajú kis szolgálóm...!

Egy hangosat nyelt Bajazeth.

Aztán már megint derűsen duruzsolt tovább a szava:

- Telkemet megdúltátok, födelemre csóvát vetettetek, istállómat bedöntöttétek, gúlyám-ménesem elhajtottátok. Én éppen küldetésben jártam. Élő tanúja pedig nem maradt a látogatástoknak... Senkise mondhatta meg többé, hogy mi lett a lánykámból. Vagy bentégett a házban, vagy rabszijjra fűzte valamelyik fajtád. Még utána se eredhettem a dolognak! Röviddel rá engem is varsába fogott Pethő...

A beszéd fonala elszakadt. Kis ideig csöndben maradtak, mind a ketten.

János váltakozó arckifejezésén látszott, hogy nyomon követi a bég elbeszélését. Utánaéli annak minden mozzanatát. Fogékony volt most a lelke az ilyen borzalmakra!

Majd - egy mély sóhajtással - hangra fakadt, megint:

- Elösmerem, hogy ezentúl jogod van bajodat az enyémhöz mérni.

- No lásd...!

- Bölcsebb is vagy nálam és nagy a te szíved, ha még ezek után is emberséggel tudsz lenni irántunk. Tetézd meg hát a jóságodat!

- Mivel?

- Hogy egészen megbocsátod elvakult véreimnek a gyötrelmeidet.

- Nincs mit megbocsátanom, gyaúr! - tiltakozott Bajazeth szelíden. - Rávilágosított a Korán, hogy puszta eszközök voltatok ti csupán Allah kezében. Őmaga mondja a szent könyvben, hogy: "Valaki engemismerő szolgám meglankad buzgalmában, az engem nem-ismerőket teszem urakká fölötte..." Bizonyára nem érdemeltem jobbat.

- S ha még valamire kérnélek?

A vén török kérdőleg vetette föl gyulladtperemű szemét.

János pedig lesütötte az övéit.

Elfogyó hangon felelt:

- Tudakozódj valahol, hogy mi lett az én árvámból...! Örök hálára köteleznél. Legalább hát kereshessem gondolatban... Ugye, megteszed?

A bég megsímogatta gyér fehér szakállát. Minden simításnál elfogta a szakáll végét és igenlőre húzta vele a fejét.

- Megteszem. Meg. Mért is ne tenném? Gyakran megfordulok a Portán, a dolgaitokban... Csak te ne engedd el magad! Most pedig hagyd békémét. Az ilyen agg csont hamar elfárad.

Egy árnyas díszbokorra mutatott. A tövében tulipán sokadozott s egy csíkos-ponyvájú sátorka-féle kínálta nap ellen védő ernyőzetét.

Bajazeth öreges nyögdicséléssel bocsátkozott a vánkosaira. És nézett János után, hunyadozó pillantással, amíg elérte szemmel. Mögötte már messzi elmaradt az élet, viharzó örömeivel, szaggató kínjaival együtt. Rájött a nyugalom törvényére: a tökéletes vágytalanságra. Úgy tekintette a földi dolgokat, mint kocsin utazó vándor, a hol nyájas, hol zord, de neki mindenkép idegen tájakat és szívből sajnált mindenkit, aki még nem jutott el az ő hűvös bölcsességéig.

Ezt a rabját is sajnálta. Örömest nyujtott volna neki a saját leszűrt bölcseletéből. De azt is tudta, hogy nem veszi annak hasznát az emberfia, maga ideje előtt...!

Rábólintott a sugár, fiatal férfi tovatűnő alakjára, ahogy az lefordult a kőépületek labirintusa felé s a következő percben már - aludt.



IV.

A nyár derekán túl fordult. Kisasszony havának huszonegyedik napja beköszöntött. Három hét telt el János érkezése óta. Három keserves, hosszú hét, amibe bele lehetett volna őszülni, ha nincs a remény és nincsenek a tervező gondolatok, melyek a fogoly figyelmét a muladozó időről elvonják.

A három hét egyetlen napja se telt nagy tervek nélkül. Javarészben épkézláb ötletek voltak ezek, melyeket János kifőzött, csupán a hely és viszonyok ismerete kellett hozzá, hogy egyik vagy másik megvalósulhasson. Bajazeth hire, hogy hová hurcolták Orsikát?

János a rabszolga-vásár gondolatába kapaszkodott. Hiszen otthon, Magyarországon is, házi-rabokul tartogatták az imitt-amott elfogott nőket! Legtöbbje jól tudott hímezni, varrni. Ezeket "varróbulyáknak" nevezték s a mívelő házakban hasznosították. Más részük a paplan készítésére tanította meg asszonyainkat - ami szintén ismeretlen valami volt nálunk. A töröktől vettük át szokását, a többi európai népekkel együtt, akiknek meg aztán mi adtuk tovább a tudományunkat. De dulcsászt is készítettek a török bulyák, aminél nincs ízesebb csemege. Vagy serbet-et főztek, ami szintén általuk kezdett az országban elterjeszkedni.

Hát mért ne érdekelné a törököt is, a másik nép házi tudománya? Bizonyára ezek is épp úgy vetélkednek egymás közt a rabjaikkal, mint mi tesszük otthon!

Itt ennél a pontnál mindég leeresztette János az agyának gondolat-zsilipjét. Hogy egyéb is lehetett az ő szűzi feleségéből, mint házi rab - akit munkája és tudása után becsülnek, hasznosítanak - erre nem szabadott gondolnia. Azokat a lehetőségeket, melyek e föltevésen túl estek, meghagyta gomolygó fekete bizonytalanságnak, amibe éppolyan halál belehatolni, mintha csak sziklaszakadékba, vagy tengerörvénybe vetné magát. Ha pedig úgy látta, hogy a jótékony homályfüggöny bolygatás nélkül is oszladozik, külső dolgokban keresett menekülést.

Jelentkezett a kapu-vártánál, felöltötte bokáira a rabsorsát jelképező bilincs-pereceket - melyek nélkül tilos volt fogolynak Sztambul utcáin járni - s kiment a városba. Kint kószált olykor, míg rá nem kiáltotta az esti visszatérés óráját a müezzin vontatott, imára hívó éneke. Elnézegette a házakat s találgatta, hogy vajon melyik fal mögött él és vár rá az ő szerelmes asszonya! Ha pedig nem érzett kedvet a kint-barangoláshoz - elképesztő tudott lenni a hőség ebben a városban! - előszedte az útinaplót s abba jegyezte le az újanszerzett tapasztalatait, terveit. Örült, hogy nála maradt a könyv! És méginkább a kedves, tarkavirágos, asszonyillatú kendő.

Eleintén a nagyudvarban, a rabok közös gyülekezőhelyén is gyakran megfordult. Hozzá hasonló rendű és gondolkodású magyarok, barátok után vágyott.

De hamar kiábrándult.

Magyar fogoly - úri rendű - akadt ugyan elég szép számmal, azonban olyan szerencsétlenül találtak összeverődni, hogy egyikkel se bírt megmelegedni.

Voltak, akik a politikai agyarkodást, a vallási visszavonást ide is magukkal hozták. Ezek folyvást patvarkodtak. Mások a tétlenségnek valósággal állati állapotába sülyedtek s étel-italon kívül nem érdeklődtek semmi iránt. Naphosszat hevertek az árnyas díszbokrok tövében. Ismét mások örökkön asszonydolgokat hánytorgattak és olyan mosdatlan szájjal tárgyalták a legszentebb kérdéseket, hogy ő - aki máig megmaradt az édesanyja tiszta gyermekének s a nőt testetöltött égi lénynek tekintette - undorodással és megvetéssel kényszerült elfordulni tőlük. Minthogy pedig se szerencsejátékokat játszani, se a várudvarra gyakran bevetődő vándor mímusok orcapirító tréfáiban gyönyörködni nem tudott, ezzel aztán ki is merítette saját számára a közös élet utolsó lehetőségét. A fogolytársak eleintén gúnytárgyul pécézték, majd erre is ráúntak és nem törődtek vele többé. Egy-egy felületes köszöntés volt minden érintkezése velük.

Ha meg már így különrekedt saját fajtájától, idegen népek fiaival illetlennek érezte volna összebarátkozni. A velencések amúgy is visszariasztották lármásságukkal, szemtelenségükkel. A franciák örökkön kérkedtek és emberszámba se vették, aki nem közülük való. Németből, osztrákból otthon is kijárt a része, kelletén túl... Hát csak elmagánoskodott és leste Bajazeth járta kelését. Az arcát, amivel külső útjaiból megtért.

Míg végül - a harmadik hét utolsó napján - látja ám a nyitott ablakon keresztül, hogy az udvaron egyenest az ő szállása felé átlózik át a török! Barázdált arca élénk. Mozdulatai is élénkebbek, mint lenni szoktak.

Beledöbbent a bizonyosság, hogy itt a régvárt perc! Most hírrel jön a bég!

Megvetette körmeit az asztal szélében s nagygyorsan lebocsátkozott a székre. Lábai úgy meggyengültek, hogy nem bírták volna megtartani.

Bajazeth pedig ezenközben átcappogott az udvaron, fölcsoszogott a lépcsőn. Majd benyitott és odahibbangatott elé.

- No - aztmondja, önelégült mosoly kiséretében - hát amit igértem, beváltottam...

- Mit? - reccsent a fogoly hangja, de oly erőltetetten és idegenül, hogy őmaga se ismert rá.

- Megtudtam az udvarnál, hogy mi lett az asszonyodból.

János csak pillantott egy mélyet. A belső feszüléstől ónsápadtra halványult le az arca.

Az öreg hát folytatta, kérdezetlenül:

- Látom, szorongassz, hitetlen! Egyet se riadozzál! Jó hír, amit hozok. Most már igazán megnyugodhatsz.

- Él?

- Fényes egészségben.

- Nem szenved szükséget?

- A legnagyobb bőség jutott osztályrészeül.

- Láttad?

- Nem láttam.

A derék Bajazeth ábrázata rejtelmes kifejezést öltött. Apró szemei hunyorogtak. Néhány pillanatig évődő mosollyal szemlélte rabját.

Aztán - mint a nyerő kockát - úgy vágta ki:

- Áldhatod a Teremtőt! A szultán háremébe került. Nono te...! Mi bajod, hé gyaúr? Mi ütött egyszerre hozzád?

Talán míg él, se fogja megérteni az emberséges török, hogy amit ő különös örömnek tartogatott s úgy hozott az udvartól idáig, mint valami diadalmi zászlót: mért jajdul föl így attól a rabja?

Ime homlokához kap, az álla leesik, mint akin dárda hegye futott keresztül.

- Szultán... hárem... - dadogja összeverődő fogakkal s azzal úgy megroskad, hogy ha a másik hóna alá nem nyúl, bizony lehúzza a feje a székről.

Így is időbe fájt, míg eszére ráncigálta Jánost az öreg. Mert az ilyen vasember - mint a kállai kapitány - nem egyhamar ejti el magát. Ha meg már teszi, akkor ezt se cselekszi félig.

Gyihíkelte, nógatta Bajazeth az elpilledt foglyot! Közben pedig váltig törte a fejét. Mégis arra vetett leginkább, hogy a túlnagy dicsőség szállhatott ilyen ártalmas hirtelenséggel a rabja fejébe. Az a rendkívüli megtiszteltetés, aminél nagyobb - muzulmán embert például - nem is érhetne! Hogy a Próféta földi helytartója fogadja sajátjának az asszonyát s így a Legfőbb Úrral osztozzék...! Rajta keresztül meg Allah kiválasztottjával, Mohameddel, sőt magával Allahhal kerüljön összeköttetésbe, már ezen a földön!

Gondolta: mérsékli valamelyest a túlnagy örömhírt. Hadd erősödjék hozzá - fokonkint - a gyaúr!

Hűtögette hát azzal, amit még tudott.

- Hisz' egyelőre csak az odaliszkákat mívelő ódába helyezték! Nagy kérdés, hogy a szultána favorita - Ossafije - mellett, viheti-e többre is? A padisáh igen kedveli Ossafijét. Az meg...? Mint a párduc! Védi a méltóságát. Senki-asszonyt nem tűr a szultán körött. No...! Könnyebben vagy? Okosodsz?

Arra a mozdulatra értette Bajazeth ezt a kérdést, amivel János föligazodott a székén.

Ni! A homlokát simogatja. Körülpillant.

Hát valóban használt a szoktató módszer!

Már arcáról is tünedezik az a fojtott-szederjeges szín, amivel kötélrőlvágott holtembernek látszott inkább, hogyse élőnek. Szája se kék többé. Megpirkadtan rebeg:

- Egészen... bizonyos vagy benne?

- Miben?

- Hogy... nem hárem még...! Csak iskola...!

- Hallod? Te tán azt képzelted, hogy azon-esetlenül hajtják fel őket, ahogy oda bekerülnek? Haj-haj!

S a bég fontoskodva emelintett szemöldökén.

- Tenger mindenfélét kell elsajátítaniok addig, gyaúr! Elsősorban: ott a csábító öltözés, fésülködés, kendőzés tudománya.

- Aztán?

- Aztán az illatok készítésének, használatának titka.

- Tovább!

- Majd a rajiha uszta után az italkeverő mester áll elő. Minden odaliszka saját különleges frissítőjével kell, hogy a szultánnak szolgáljon.

- Hát még!

- Hát még a tornamestert: a dsimnasztik mu' allimi-t se soroltam. Se a másik müderriszt. Pedig az mind közt a legfőbb!

- Kicsoda?

- Aki a táncban oktat. A föld semmi asszonya nem ért úgy a tánchoz, mint a mi háremeinkben. Gondolhatod, hogy a szultáni háremben meg éppen szükség van rá!

- És... ezeket a dolgokat mind... mesterek tanítják?

Bajazeth értetlen szemeket meresztett.

János hát utánalehelte a magyarázatot:

- Úgy értem: férfiak...?

És elpirult. Lesütötte hozzá a szemét.

De Bajazeth nem is kereste a pillantását.

Szörnyűködött.

- Hová gondolsz? Le is ütnék minden irgalom nélkül a bosztandzsik, aki férfi a hárembe merné rakni a lábát!

- Úgy rémlik pedig, mintha "mestert" mondtál volna...

- Félember az mind, te saskin! Annak is rút, feketebőrű. A kislar-aga a főnökük. Ugyan szemes emberi állat...!

János ráhunyt a feleletre.

Hanem, hogy most már így utattört a szava a torkán, nem állt meg félútban. Többet, mindent tudni akart!

- És - firtatta beteg hangon - amúgy is... Szigorú ezekben az ódákban az élet?

- Há...! Miket nem álmodsz, gyaúr! Hogy a padisáh kiválasztottaival durválkodhatnék bárki halandó!

- Valaki csak tartja köztük a fegyelmet?

- Persze! - bólintott a török. - Minden ódának megvan az igazgatója. Megaggott háremnők. Meg külön hálóterme is van minden csoportnak s az egyesnek külön ágya. Öt-ágyankint fekszik egy-egy ilyen vénasszony. De ha észre is vesz valami nemtetszőt, csupán a fő-mesterasszonynak, a kadun kjethudának megmondani van joga. Az meg a kislár-agának adja tovább a jelentést.

- Igen, - fakadt ki János melléből egy keserves sóhajtás - egymás közt azonban annál inkább vetélkednek, civakodnak, képzelem! A szájas lecserfeli a szelídet. Rangos a nála kisebbet futtatja!

No, ebben ismét tévedett. Nincs más rang odabelül, mint hogy a később-jött szolgálni tartozik az előttevalót. A dulakodások ellen meg jó szer a szultán kegyének félelme s az a minden háremi nőbe beoltott tisztelet, mely a férfiben valami földi istenfélét láttat velük.

De a rab lelki békéje csak nem akart visszatérni.

Még egy kérdése maradt. Az utolsó. Mindnél ijesztőbb.

Alig hallhatóan lehelte:

- És... gyakran... Mennyi időnkint szokott új asszonyt venni a szultán?

Ha épp ettől rettegett, egyelőre legalább, vigasztalódhatott.

Bajazeth a vállát vonogatta.

- Nem mondtam-e, hogy Ossafije tartja a helyét? Az előző padisáh, Szelim, kedvelte a... változatosságot. Ez a mostani azonban elüt mindtől. Egy éve lesz, mióta trónralépett s Ossafijén kívül nem nézett másra.

- Akkor hát kevés asszony lehet odabent! - bólintott János, szürke árnyékos arccal. - Könnyű kitünni közülük!

- Tévedsz. Lehetnek vagy háromszázan a nők. A padisáh rangja megköveteli. Akarsz még tudni valamit, gyaúr?

János tagadólag intett.

Valóban, épp eleget tudott ahoz, hogy - ha pillanatnyilag nem is tették torkára a kést - mostantól egy nyugodt perce se lehessen.

Teremtő ég...!

Orsika, az ő tisztaságos lilioma: - a gyalázat és kicsapongások bűntanyáján...! A véletlen játékára, egy állati pogány kiszámíthatatlan szeszélyére bízva...!

Alig távozott Bajazeth, az idegen szemek előtt nagynehezen magáraparancsolt önuralma ismét cserbenhagyta. Szörnyű tehetetlenségében fogait csikorgatta, majdmeg sírásra fakadt, mint valami gyermek. Közelállt az első napok tébolyához, ha Bajazeth hírei nem róttak volna férfiúi és férji vállaira csak még kettőzött kötelességeket s ha nincs a reménynek az a néhány pókhálószála, amibe fogódzhatott.

- Hisz' talán még nem is látta a nagy ragadozó az én szegény kis tündérkémet! - igyekezett csillapítgatni meggyötört szívét.

Az is bátorítására szolgált, amit a szultáni főkegyencnő erőszakos egyeduralmáról hallott.

- Ha eddig elnézte Isten végtelen engedékenysége ezt az aljas uralmat, mért ne hosszabbítaná meg türelmét, míg én egy szeplőtlen angyalát a posványból kimentem? - kérdezgette magát, lázas vívódásában.

És imára kulcsolta ujjait.

Igen, hinni akart, hinnie kellett. Jobban, mint idáig tette. Ki másra is számíthatott volna iszonyú szorongatottságában, mint arra, aki ott lakozik a felhőkön túl?

Krisztus látja ezt az ádáz harcot két jó híve és a fajtalan pogány közt. Nem engedheti, hogy hibájukon kívül elkárhozzanak már e földön, akik egykor az ő égi palástja alatt kötöttek szent frigyet, - az ő nevében indultak bizakodó útjukra! Nem engedheti, hogy a becstelenség kerüljön felül!

- Isten, Isten! - jajdult.

És lelkének roppant megpróbáltatásában, arccal borult börtönszobájának padozatára.

Szaggató bizonytalanságai és véges emberi természetét meghaladó fájdalma közepett, görcsösen igyekezett a hit erejében vetni horgonyt.

Hosszú időt töltött szenvedélyes imába merülten. Acélozta lelkét a várható küzdelmekre, bátorságra. Könyörögte, vagy a menekülést, vagy a szeplőtlen vértanu-halált mindkettejük számára, akik utóvégre éppúgy a keresztény hitnek voltak mártírjai, mint a legelső tanítványok. Ha azok elérhették a megdicsőülés aureoláját, mért kellene nekik az elhullottak förtelmes sorsát nyerniök osztályrészül?

- Uram! - kiáltott fel könyörgés végeztén, lelkének megtört hullámverésében. - Ha pedig tán engem nem érdemesítenél s eltörnéd árva fejem fölött a te rettenetes fekete pálcádat, érd be legalább az én áldozatommal! Fogadom, hogy vállalok minden kínt, akármit mérnél is rám. Csak őt mentsd ki a szennyből! Szabadíthassam meg a lélek halálának pokolveszedelméből! Hiszen még nincs a háremben!

A döbbenetnek valami váratlan belső ütése hirtelen elvágta szavát.

Megborzadva eszmélt rá arra, amit kimondott.

Mekkorát zuhant!

Íme, olyanvalamiben tud már enyhülést találni, aminek, kevéssel előbb, puszta elképzelése is, elegendő lett volna ahoz, hogy törjön-zúzzon, öljön...!

Hogy szerelmes mátkája, nevének viselője a: - hárem-ódában van!

Csak az ódában!

Csak...!

Milyen mélyen alázott, koldusszegény lett, hogy ennyivel is beéri! Milyen féreggé taposták dacos-büszke természetét azok a csapások, melyek egy idő óta - szinte rendszeres egymásutánban - szakadnak le rájuk!

Vajon mi új gyötrelem forr még számára a gyehenna kohójában?

De legott elűzte a gondolatot. Nem akarta eljátszani azt az erőt, amit az imádságból merített. És vállalni akart valóban, becsületesen, mindent, amit a Gondviselés keze rámér. A megaláztatást is!

Önzéssel vádolta magát.

Mit sajnálkozik itt a saját sorsa fölött?

És a másik?

Egyszerre megképzett előtte Orsika légi alakja. Bámulatos tisztán látta, fehérruhásan, mirtuszkoszorúsan, ahogy: tipp-topp, - az oltár elé lépdel vele... Látta szende arcocskáját, felhőtlen kék szemeit, virág-imbolygású lényét.

Hát az mit szóljon, ha ő - a férfi - háborog? Mi volt a sors, amire az otthon puha kényeztetéséből kiragadta?

És lám, a kedves gyermek mégse sopánkodott. Sohase kényeskedett. A jólétből, biztonságból, kényelemből, a legtermészetesebb önkéntértetődéssel illeszkedett egyszerre a tulsó végletbe. A nélkülözésekbe, veszedelmekbe, nyomorúságokba. Zúgolódás nélkül, sőt boldogan felezte megpróbáltatásait.

Hirtelen elöntötte egy forró hullám. Vére gyors vágtatással indult meg erein keresztül.

Gyermekkorától gyöngéden ragaszkodott a nekinevelt, kedves kis lélekhöz. Ez a szerelem azonban most - becsüléssel párosulva - olyan mérhetetlen naggyá nőtt benne, hogy szinte valami szentek tiszteletével határos rajongáshoz kezdett hasonlítani.

Pirult, amiért egyedül vélte magát. És elömölte a bizalom.

Ügye igazságos, keresztényi és férfiúhoz illő. Isten nem tagadhatja meg tőle segítségét. S rajta kívül földi segítőtársra is számíthat. A hitestársra. Igaz, gyermek még, de a szenvedések napja gyorsan érlel. Igaz, tapasztalatlan, de az esze nyílt, világos. Bátorságáról számtalan bizonyítékot tett. S ahogy eddig nem adta át magát semmi iszonyatnak, úgy bizonyára ennek az utolsó, legnagyobb rémületnek se fog tartósan engedni. Ha ő ostromra készül a gyalázat tanyájának bezárt kapuja és minden kőfal ellen, felejtheti-e, hogy egy ugyanilyen hatalmas erő és elszánt akarat kifelé is törekszik ám azon a megátkozott kapun?

Össze kell hogy találkozzék az egymást kereső kezük, a lehetetlenségen át is!

- Ámen, - rebegte mély megindulással.

És fölegyenesült. Megszegte nyakának izmait. Olyannak látszott így, mint aki mindjárt homlokával akarja betörni az eget.

Amit el nem ért semmi ész-okoskodással, megtette benne a hit és szerelem.

Úgy érezte, hogy csudálatos erő költözött belé s most már nemcsak bátorsága: kedve is lesz a küzdéshöz. Se ijedelem, se csüggetegség nem verhetik többé tartósan lábról. Harcolni akar és végül győzni is fog, mert hatalmas szövetségesei vannak és mert szeret s tudja, hogy viszontszeretik.

*

Sietten rendbeszedte magát. Hátrasímította csapzott fürtjeit a verejtékben fürdő homlokából. Belátta, hogy könnyelműség volna dúlt külsejével eljátszani azt a bizalmat, amit háromheti okos viselkedésével őreiből nagynehezen kicsikart. Sőt, keményen eltökélte azt is, hogy bármily nehezére essék, mind elkölti az eléje tett élelmet. Nem engedhette megfogyatkozni izmainak acélosságát sem. Ellenkezőleg! Ha valaha, úgy most kell éppen megsokszoroznia teste-lelkének minden képességét!

Az étekfogó már készen találta és valóban kiürült edényekkel fordult ki az ajtón.

Ebéd után meg Bajazeth nyitott rá megint. Előbbi nagy hírével - úgy látszik - nem merültek ki még azok az élmények, melyeket a mai nap tartogatott rabja számára.

De János már fölvérteződött.

Nyugodtan emelte szemét a bégre, aki bicegő léptekkel közeledett asztalához.

A vén török kis aszaltszilva arcán jóakaratú mosoly játszott.

- No! - szólt, megállva az asztal előtt.

És kaftánja alól kis zacskó aranyat ömlesztett az elkerekült szemű ember elé.

- Tiéd, - tette hozzá s mosolyában előkásázott behorpadt szájának két maradék foga. - Ne mondhasd, hogy rosszul folytatódik a napod! Tőzsér jött a házatokból. Próbául küldték vele, ha sikerülne nyomodba találnia... Átvettem, kiszolgáltatom. Fordítsd könnyebbségedre.

- Üzenet nem jött? - rezdült meg János, egész testében.

S feszülten itta a török minden mozdulatát.

Bajazeth igent intett.

- Valami csavaros nevet említett a tőzsér, hogy annak tanácsára igazították ide, a Jedikulába.

- Zsegnyey?

- Nem.

- Semsey?

- Nem.

- Prépostváry?

- Az se. Azaz, hogy... Mintha mind ezeket a neveket is említette volna hozzá! Ejnye, pedig tudnom kéne! Hisz' féllábbal idetartozik...! Hitleveles rabunk, aki a sarca után jár.

- Tornallyay? - villant föl János.

Bajazeth röptében kapta el a szót:

- Hát ő! Lásd, ilyen már a vén fej! No, hogy mindjárt eszembe nem jutott! Pedig olyan te-formájú ember az is. Különb, mint ezek a külsők. Igen összeszoktunk... Tisztelnek otthonról, - tette hozzá befejezőleg. - Egészségesek és gondjuk van rád.

János érezte, hogy a melle tágultan duzzad. Szeme elnedvesült.

Elfogultságában alig tudta kirebegni a kérdést:

- Más izenet - - - nincs?

- Ha volt, se lehetett valami fontos! Kiment a fejemből.

- Visszaizenhetnék?

De erre már tagadó választ kellett hogy adjon Bajazeth. A tőzsér prémek vásárlásában járt és Oroszországba készült.

- Lehet, hogy majd csak esztendők multán vetődik haza! Hosszú és bizonytalan az út!

A fogoly azonban így is keblére tudta volna ölelni a púpos kis törököt s az egész világot.

Nem kellett-e égi jelmutatást látnia ebben az eseményben? Nem odafentről hasította-e meg egy láthatatlan ujj a szemének gyászfekete fátyolát, amin keresztül eddig minden feneketlenül reménytelennek látszott? Nem talpragyürkőzéséért jutalmazza, további harcra, bátorságra inti-e? Ahoz, amit önmagával elvégzett, íme még egy leheletnyi áldott, honi levegőt is küld, frissítőül! És egy baráti jobbot, a férfi és úri-magyar szótartás hitének jogát...

Milyen jól esett ezekre gondolnia! Milyen fölszállóan könnyű lett a szíve, milyen elevenek a mozdulatai! Csak most ébredt rá, hogy mekkora erőtartalék, a jóságnak milyen tárháza az öröm! Szinte megtisztultnak, nemesebbnek érezte általa lényét. Nem igaz az - gondolta - hogy a szenvedés jobbá tesz! Sőt, az erőn túlnőtt fájdalomról épp ellenkező tapasztalatai voltak. Komorrá, keserűvé, mások iránt érzéketlenné torzította lelkének arcát, míg most mindenben meglátta a derűs színt. Valósággal megcsordult a hála melegétől s legszívesebben ráölelkezett volna az egész világra.

Amint Bajazeth visszavonult, kiürítette a zacskót. Megkönnyezett, megáldott minden pénzdarabot. Nem, mert aranyfényben hivalkodtak, hanem mert hazúról jöttek és szeretetből, a sors jobb fordulatának hírnökeiül.

Aztán a rend kedvéért meg is számlálta a pénzt. Egy szép hímzett selyemkaftán árát különkészítette. A becsületes Bajazethet akarta megjutalmazni. A többit meg visszahullatta tarsolyába.

Nem volt valami krőzusi vagyon. De eddigi semmitlen állapotához képest, mégis, valóságos gazdagságnak látszott. Ha szolgálatot kíván, ezentúl úrhoz illően megfizethet érte. Felújíthatja megviselt öltözetét. Legfőképpen pedig - amint tervei egy megfelelő alkalommal találkoznak - foghat valamihöz...

A zacskót gondosan eltette. Majd, a bégnek szánt ajándékkal, kifordult az ajtón.



V.

A törököt a nagyudvaron találta, szolgái közt. Valami parancsot oszthatott nekik, mert a legények figyelemmel tapadtak az ajkára és sorban meghajlongtak. Aztán sietten haladtak ki a kapun.

János bevárta, míg Bajazeth egyedül marad. Akkor hozzálépett s átadta neki ajándékát.

- Szeretném, ha ebből a csekélységből is kiéreznéd hálámat, emberséges bég, - mondta. - Vigye föl Isten a dolgom, hogy még bőkezűbben emlékezhessek meg rólad!

Bajazeth nem sokat szabódott. Csak igazi török volt ő azért, aki a legnagyobb méltóságba kerülve se tartotta volna sértésnek, ha pénzt nyomnak a markába!

Apadt kis szemei néhány pillanatig öröm-hízottan álltak az ajándékon. Végül összecsukta tenyerét s ökle eltűnt a bő bugyogójának ráncai közt.

- Tesekkür ederim...! - mormolta a köszönet szavait. - Finom ember vagy gyaúr és nekem továbbra is gondom lesz rád.

Majd egy ötlettől megkapva, hirtelen fölpillantott.

- Most is...! Ha akarod, magammal viszlek.

- Hova készülsz?

- A tenger fölött ilyenkor jó sós párák vannak... No?

Jánost mintha angyalszárny ütötte volna meg.

Kipirosult az örömtől.

- Igazán veled vinnél?

A török igent bólintott. És azzal indult is, hogy az őrségen a dolgot eligazítsa.

Mikor járt, úgy illegett mindég, mintha valami szűk résen akarna keresztülfűződni. Csak a teste felével hatolt előre s azzal is féloldalasan. Háta púpját, meg a jobb lábát visszahagyta. Mikor meg azokat is utána vonta, gyorsan két aprót tippentett.

Azért - ha kellett - sietni is tudott.

János engedélyét például oly hamar eligazította, hogy mire a fogoly a kapufülkéhöz ért, a porkoláblegények készen hozták a nyitott láb-pereceit.

Aztán kiléptek a kapun.

Az idő naphajlat felé járt. A hőség ugyan még mindég nagy volt, de már nem türhetetlen. A tenger felől érezhető könnyebbséggel tört elő néha egy-egy fuvalatnyi enyhe pára. A házak palánkjain belül is locsolhattak, mert János orrát minduntalan megütötte a friss virágillat. Ilyenkor meglibegtette keszkenőjét, vagy nyakának fölnyitott ingbodrát. Bajazeth mögött azonban le nem maradt.

Végül kibökkent belőle a kérdés, ami egész út alatt szorongatta:

- Megláthatnám a - - - szultán palotáját?

- Hát nem láttad eddig?

- A tenger felől: nem.

- Akarod?

- A bécsi császár-, meg a budai királypalotát is láttam, - válaszolt a rab kitérőleg, nehogy a török megneszelje a vágyakozásnak azt a vad türelmetlenségét, ami sárkánykörmökkel szaggatta a keblét: közelébe kerülhetni, még ma, most mindjárt, annak a helynek, ahol - már tudta - az ő szerelmes asszonyát őrzik...! Ahol Orsika él, reménykedik, küzd, álmodozik felőle...!

Lehetett e számára ennél sarkalóbb gondolat?

Hovatovább alig bírta lépteit Bajazeth mozgásához mérsékelni. És míg lábai oda nem vihették, legalább szemével rohanta meg a tengert.

Valahára elérték a partot!

Sajka várt itt rájuk, kikötve egy dűlt fehér kőhöz. Meg a szolgák, akik elébük vágtak. Besegítették a két uraságot. Míg elfészkelődtek, egy övig mezítelen legény a kőre ölelkezve tartotta a sajkát. Mert dagálynak kezdett morgadozni a tenger s nagy fodrokat hajigált a fövenyre. Ha le nem rögződnek, öleset repített volna rajtuk a parthoz ütődő hullám.

Dolguk végeztén a legények is helyükre szökdöstek és gyorsan bekapkodták a kötélhurok végét. Azzal neki a térdüknek az orrukkal!

A csónak hosszút siklott. Szinte mintha a víz futott volna meg alatta. Méregzöld tömegei kristályosan derengtek s jó mélyecskén. A szirtek, zátonypadok és ágbogas tengeri növények meglátszottak bennük.

A rabok együtemre járatták az evezőt. Meglehetős távolságra suhantak így, szótalanul. Minél messzibb távolodtak, a város képe annál inkább előreszökött. Egyre téresebb részei lettek láthatókká. A karcsú mecset-tornyok egész erdeje tűnt elő. Az aranygömbök, kupolák, félholdak, boncsokok rengeteggé szaporodtak és hogy, hogy nem: János most egyszerre megint elbűvölőnek, páratlanul szépnek találta Sztambult, minden jólismert piszkával és rendetlenségével együtt. Azért a látványért, amit a tenger felől nyujtott, elfelejtette még a kezdetleges faházakat, egyenetlen utcákat is s a közeli szemléletnek ezer gyarlóságát. Rájött, hogy ezt a várost nem szabad részleteiben bírálni. Az egészet egyszerre kell befogadni, grandiózus kereteivel, idegenszerűségével, hangulatának meséket lihegő kisugárzásával együtt. Be kell lehelni, mint egy egzotikus, nagy virágot, anélkül, hogy a szirmaira bontogatná s ízei közt keresgélné különleges illatának forrását az ember.

Tekintete még a csónaknál is gyorsabban siklott. Künn járta-keltében elég tájékozottságra tett már szert ahoz, hogy tudja: merre keresse azt a hatalmas mágnest, ami idáig vonzotta. A szultáni palota roppant épület-tömegét.

Egyik fordulónál egy ép akkor horgonyzó gályát kerültek körül.

Egyszercsak fölkapta az ujját:

- Ott...!

- Evet! - hagyta helybe, főbólintással, a bég, - A Szerály tengerfelőli oldala...

És hozzátette:

- Amögött a padisáh s a szultánák kertjei. A fürdőházak. Úgy-e, szép?

János némán intett. Nem mert megszólalni. Félt, hogy a hangja elárulná belső fölindulását. Így is szinte csudálkozott, hogy ezek itt nem hallják meg szívének hangos verését. Mert ő hallotta. Fülében is, a torkában is. Szemét elfutotta a bíbor. Lecsukta kissé, nehogy kiolvashassák belőle a gondolatait...

Mire megint körültekintett, a sajka jó darab utat futott be. És valamelyest közeledett a parthoz. Ha az ember kicsit megnyujtotta a nyakát, most már a belső díszbokrok lombkoronáját is cseszte a szeme.

Nem bírta tovább. Mint akit rugó vet talpra, kelt föl hirtelen. Kiragadta a lapátot az egyik rab kezéből.

- Megengeded?

És nézett Bajazethre, láz-forró szemekkel.

- Olyan rég nem mozogtak az izmaim! - mormolta utána, magyarázatul, látva a török elcsodálkozott tekintetét.

A jó öreg nem tiltakozott.

- Arra vigyázz csupán - intette - nehogy túlságosan meg találj nyúlászkodni! Be ne tekingess! Mert ezek a bosztandzsik fene-legények ám! Ha valami illetlen kíváncsiságon kapnának, élve ki nem kötünk!

- Olyan - - - vérengzők?

- Anatólia legvadabb népsége közül válogatják őket!

Az evező járt, merült.

János kigyulladt testtel-lélekkel tornázott a langyos párázatban. Barna orcáját kezdte ellepni, megtükröztette a veríték. Sasorrának izgékony cimpái meg-megremegtek a szokatlan erőkifejtésben. Súlyos tömegű fürtjeivel, tündöklő homlokával olyan volt így, mint egy megolvadtában hajladozó, remek bronzszobor.

- És - - - Nem szédülnek meg ettől a keringéstől? - kérdezte idők multán, józanultabban. - Tíz lépést ide-oda, ha kitesz az útjuk...!

A bég gyanutlanul ment bele a vallatásba.

- Csakhogy váltják ám őket!

- Sűrűn?

- Napjában ötször.

- Szabott időben?

- Mindég az ima-hirdetés, a nahmaz után!

- Hát éjszaka?

- Éjjelenkint is ötször.

- De hiszen első álmon túl nem kiált többet a müezzin?

- Ilyenkor a klepszidrához igazodik a váltás.

- A vízórához?

- Másfélóra-formán, - bólintott a török.

És egy kis ásítást nyomott el.

Őt, szegény fejét, nem érdekelték ezek az előtte jólismert dolgok. A csónak hintálása is bágyasztotta. Rövidesen elnémult. És János nem zavarta. Hagyta csöndnek a csöndet.

Befelé azonban annál jobban forrt a lelke kohója!

Megtelt a siker mámorával.

Íme, váratlanul mennyi mindent megtudott, ezen az egy napon! Szinte vállán érezte a Gondviselés fölemelő kezét. Pedig milyen kevés még az érdeme hozzá! Mennyit kell gyűjtenie! És mennyivel többre viheti, ha mindenben ehez a láthatatlan, hatalmas pártfogóhoz igazodik! Az okosság és mérsékletesség parancsától soha el nem térül!

Elsősorban a falra vetett egy igen óvatos pillantást.

Tizennégy, húsz láb magosnak becsülte, egy-hunyorítással.

No, ez magábanvéve nem lett volna épp valami áthághatatlan akadály! Ellenben hosszára: annál nagyobb! Hosszú a fránya kőkerítés! És hozzá élbe törik! Ki tudja, mekkora darabon halad tovább a szegleten túl! Már pedig ahány tíz lépés, annyi őr... Itt is, túloldalon is.

Hát ez nem volt valami vidám fölfedezés. De János csak evezett és nem hagyta megcsappanni a kedvét. Van őneki kész terve, minden eshetőségre! Ha meg érett fontolgatással mégis úgy ítélné, hogy a meglévők egyike sem alkalmazható az itt tapasztalt helyzethez, majd készít ő magának másat, jobbat!

Nem is vesztegetett több időt a fal szemléletére.

Néhányat hajtott az evezőn s aztán megint körülfigyelt.

A csöndet alig szakította meg egyéb zaj, mint a lapátok méla csobbanásai. Legföljebb olykor egy-egy hullámütődés, ahogy - távolabb - a tajték megtorlott egy kiálló zátony szirtjei közt, vagy - kifutott tejhab módjára - keresztülsistergett az akadályon.

A sajkások némán dolgoztak. Nem kellett tartani tőlük.

A bég?

János feléje is vetett egy kémlelő pillantást, a hóna alul.

De Bajazeth se ügyelt rá. Szokott révedezésével merengett a saruja orrára. Lehet, hogy nem is gondolt ilyenkor semmit. Van talán valami titka, melynek segítségével ki tudja kapcsolni az esze kerekeit.

Annál jobb!

A rab megnyugodottan merítgette lapátját. És mostantól azon törekedett, hogy amennyire egy ember mozgásától telik, feltűnés nélkül közelítse a csónakot a parthoz. Időnként egyet-egyet fent állával a vállához, mintha verítékét törülgetné. Valójában azonban, az oldalt-tekintgetését leplezte ezzel a fortéllyal. Be-besandított.

- Orsika! - lehelte, epedőn.

S a szíve remegett.

Mind gyakrabban oldalazott be így. De mindannyiszor eredmény nélkül.

Míg egyszercsak - - -?

Majd kiszalasztotta kezéből az evezőt.

Ott túl, az egyik épületből - mintha virágos zsák száját oldották volna meg - egy csomó tarka, villi-járású nőalak rebbent ki a zöldselymű pázsitra. Hangjuk, mint a kristálycsöngetyű. Kacagásuk fodrosodik, mint a meglobogtatott pántlikák színdús csapongása. Legyezősen széjjelfutnak, mind. Aztán meg összetorlódnak ismét, mint a báránykák. És megint sikongnak, kergetőznek.

Huss!

Egy csapat keresztül a nagy, csillagszerű virágágyon! A többi: utánuk!

Úgy érezte János, hogy elrogyik mindjárt. Elrántja a feje.

Szinte szerencse, hogy a sok fátyol közt nem lehetett megkülönböztetni a bohóskodó asszony-gyermekek arcát és hogy a látvány nem maradt tartós. Mert talán belehanyatlott volna a vízbe.

A kertet, hirtelen, egy falka útálatosképű, kihízott néger szolga lepte el. Valami oldal-épületből rezsegtek elő. Lebukó függönyű vászonernyő volt náluk. A szavuk ugyan nem hatolt idáig, de szigorú jeleikből kitűnt, hogy a nőket az ernyők alá parancsolgatják. Szegény kis jószágok egymásután álltak ki a játékból s tűntek el az otromba ernyők mögött. Talán hogy még a kert virágai se gyönyörködhessenek bennük?

János azért így is szédült már. Szerelmes ösztönével megérezte, hogy ott, abban az élő csokorban kell lennie az ő szív-virágának is!

Oh, hogy nem ronthat hozzá! Nem ragadhatja erős karjai közé! Nem szoríthatja sóvár keblére...!

- Pedig alig néhány rugaszkodás lenne az egész! Egy rikoltás, egy hussanás! - ingerkedett benne a csábítás ördöge.

De volt ereje visszaverni.

Józan esze került fölül.

- Nem, - gondolta - oktalanság lenne!

Sőt, az se tartozott éppen az okosságok közé, hogy az előbb úgy megnyomta az evezőt. Kibotlott vele a többiek üteméből. Jó, hogy föl nem borította a csónakot! Az emberséges Bajazethet is milyen veszedelmekbe sodorhatta volna...!

Nem vályú az ő szent föladata, hogy úgy rontson neki, mint éh-jószág! Ellenkezőleg, megkörnyékezni is csak a legnagyobb körültekintéssel lehet!

Büntetésből - és hogy a további kísértéseket eltávoztassa - visszaadta a lapátot a szolgának s leült, a törökkel szembe. Nagyon jámboran viselkedett azontúl. Még a fal szintjéig se emelte szemét. És mikor a gazda hazatérést kezdett emlegetni, sóhajtott bár, de az ellen sem emelt kifogást.

A kapun belül megköszönte szépen a bég szívességét s visszavonult.

Nem is mutatkozott többé, aznap.



VI.

Nagy változásokon ment át János a lepergett egy hét alatt. Amilyen otthonülő volt ezelőtt, úgy alig lehetett mostanában a rabszállásán látni. És amilyen szótlan volt, most ugyanolyan bőbeszédű lett. Ki nem fogyott a tudakozódásokból. Bajazeth alig győzte válasszal.

Lehet, hogy neszelt valamit a Pálfordulás okából a tapasztalatokban megőszült férfiú. De ha igen, se nyugtalankodott miatta. Jól bezárt világ a szultáni Szerály! Majd beüti orrát, aki ellene ágaskodik s akkor aztán elcsöndesül. Az is lehet azonban, hogy semmit se gyanított János hadi fondorlataiból a török. Beletörődésnek vette a rabja kedv-fordulását. Felelt neki, amire tudott. Mikor pedig a kérdések elfogytak, fölsegítette vállára a hálót, horgászó szerszámait és hagyta menni.

- Sok szerencsét, gyaúr!

Talán egy kis szelíd gúny is évődött a jókívánatban?

De az ujdonsült "halász" nem ügyelt rá. Föl a lábpereceit s azzal: kifelé!

A tenger hívta, húzta.

Harmadnapja, saját csónakkal bírt már ott, a parton, egy bokor mögé rejtve. Azon vágott a víznek. Nem kellett neki se kormányos, se iránymutató. Elkormányozta a szíve, a helyes irányba. Oda, ahoz a kőfalhoz, mely az asszonyát takarta...! Látnia kellett neki azt a falat és minden szirtet, martost, minden cserjét, bokrot, ami csak a közelébe esett. Semmi apróságot nem keveselt és nem sokalt semmi fáradságot.

Újabb két napon belül sikerült - nagyjából - tisztábajönnie a Szerály külső-belső életével. Tudta, hogy mikor szoktak kijárni a kertbe a háremi asszonyok, sőt néhányszor már ernyő nélkül is megleste őket. És szerelmes szeme, a fátylak s távolság ellenére, háromszáz társa közt is fölismerte azt az egyet, akiért ő itt - jól tudta - napról-napra a fejével játszik...

Ösztönén kívül, persze, lélekkutató értelmessége is hozzájárult a sikerhöz. Úgy okoskodott, hogy aki rab - és olymódon rab, mint az ő tündérkéje - az nemigen fogja készakartan az emberek sűrűjét keresni! Azt a gonosz falat fogja nézegetni, mely boldogságától elzárja. Azon túlról várja - valami formában - a kívülrekesztett szerelmes társ csudatételét.

Azokat fürkészte hát, akik kiváltak a többiek közös játékaiból, előgyeledtek s a fal közelét keresték. Így jóval kevesebbek közt kellett válogatnia s nem is volt éppen túlnehéz föladat: megkülönböztetni köztük Orsika szép, délceg kócsag-járását, finom, nevelt mozdulatait.

Így látott rá legelőször, lelkének megrázó érzésviharában s azon túl mindég fölfedezte. Olyan kevéssel beérte már a sok csapás után, hogy még ennek a felismerésnek is tudott röpösni. Legalább hát nem beteg a szegény mártir-asszony! Lelke sebén fölül, testi szenvedés nem kínozza!

A puszta felismeréssel azonban nem érhette be. Minden napnak közelebb kellett vinnie a cselekvéshöz.

Még feszültebben figyelt s még serényebb munkára tüzelte agyát.

Egyszer aztán - mikor legkevésbé várta - lelt valóban egy ötletet, melynek segítségével, ha nem is ragadhatta el nyomban szerelmesét, de legalább talán kapcsolatot teremthet kettejük közt, a háremnek abban a minden képzeletet meghaladó elzártságában, mely összes előző tervét halomba döntötte.

Ráhökkent, hogy milyen sok galamb tanyázik a kőfal tetején...! Rezsgelődésükben, szinte a párkány élő cifrázatának látszanak. Egy rész a kerítésen tollászkodik, többi le-leszálldos a kerti fűre s ott bóklászik a szerályi asszonyok lába előtt. Azok meg, nevetnek rájuk, míg hím-galambot nem érnek köztük. Csókolódzáson... Akkor - vallásuk törvénye és a háremi belső parancs szerint - sietten takarják feredzséjükbe fátyolos arcukat.

Igen ám! De aki nem abban a babona-vallásban nőtt...! Aki azokat a háremi szabályokat még meg sem tanulhatta...!

Az az egy a hím-galambtól se riadt el. Lehajolt hozzá... Megsímogatta szép, fényes tollazatát...! Becézgeti...!

János agyát elöntötte a tűz. Homloka mögött lázasan kezdtek csörömpölni a gondolatkerekek.

A galambok, a galambok...!

Egyre azokon őrlődött.

Hogy esett, hogy eddig észre se igen vette és ezentúl hogy foghatná szolgálatába őket?

Egyszercsak lehúnyta szemét.

Pillanatra a szívverése is elállt.

- Megvan!

Hogy ő erre azonnal rá nem jött!

Pedig olyan egyszerű az egész, hogy szinte a tenyerén fekszik!

Nekidűlt a lapátoknak és gyorsan befelé tartott. (Nehogy a légyszemű bosztandzsik gyanúját magára vonja!) Közben - valahányszor egy csapat sétálókedvű galamb elhúzott fölötte - kivetett nekik a sajka orrára egy marékkal a hal-eleségből. Aztán állva marasztotta a lapátokat s várta feszülten, hogy lesz-e foganata a mesterkedésnek?

Hát aznap nem lett. És másnap sem.

Harmadnap azonban - Szent Mihály havának nyolcadik napján - egy égi vendég már lebocsátkozott a csalétekre... És a kis bohó rövidesen ötre, tízre növelte a kisérletezők számát.

A madarak látták, hogy nem esik bajuk.

Kezdtek odaszokni ismeretlen barátjukhoz.

A bosztandzsik ügyet se vetettek a dologra. A csónak sohase járt az engedett távolságon belül. Olyan finomságokra meg, amilyen egy galamb, nem fogott az ő buta, barbár agyuk.

De János ezzel se érhette be! Nem enyelegni csábította ő magához a levegő tollas vándorait! És az a tudat sem elégíthette ki, hogy ezt a csillámló tollazatot mindennél drágább kezek is megcirógatják, néha...

Készen állt a tervvel és csak kedvező alkalomra várt.

Hát két nap fordultával az is akadt. Sikerült ellesnie egy oly pillanatot, mikor tisztán felösmerte a feleségét s mikor az épp egy búbosfejű védencével kedveskedett.

Hirtelen fölállt a csónakban és messziható hangon elkiáltotta magát:

- Orsika!

Az egész, csupán egy pillanat műve volt. Hogy egy hajnalszín fátyol meglibegett odaát, a kőfalon túl, s két fölfedett szem - dacolva a távolsággal - odaégett a hang élő forrására.

A kertet sikoltás nyilalta át. A galamb ijedten fölrepült, János pedig ugyanazon percben kicsobbant a csónakból s a víz alá bukott.

Mire a bosztandzsik odanéztek - ha ugyan odanéztek - egy fölborult halászcsónaknál egyebet nem láthattak. Vélhették, hogy talán valami baj érte a benne ülőt.

Mit törődtek vele?

Halászok sorsa...!

Rótták tovább az ő tíz lépésüket, rendületlenül.

*

Csuromvizesen és holtra fáradtan tért haza János aznap alkonyattájt.

Hiába volt valamikor nagyhírű úszó! Kijött a gyakorlatából. Különben, régente se igen szokott ő a víz alatt úszkálni! Az erős rugódozástól lábtörésének helye is megnyüzsdült. Mindezekhez pedig annak a nagy pillanatnak lelki rázkódtatása...!

Hát csak éppen hogy támolygott.

Meg is lógatta rá Bajazeth a kis töppedt, aszaltszilva fejét:

- Hej-hej, vitéz gyaúr! Póruljártál bezzeg! Bor és tenger...! A kettő biz' nemnagyon szereti egymást!

- Azt véled talán - - -?

De a többit el is harapta János. Észbekapott, hogy hiszen ni, lám, egészen hasznos ránézve Bajazeth gyanúja! Sokkal jobb magyarázat, mint amit ő a zsákmány nélküli, dísztelen hazavonulására kieszelt!

Dörmögött hát valamit s csak még nagyobb vargabetűket kanyarogva, elhaladt, szállására tért.

Bent mosolyodott rá csupán, hogy a víztől pergedező füvege ellapult és valóban, kicsit betyárosan talált félfülére billenni... Meg hogy az oldala is maszatos kicsit. Kicsit nagyon is. Nyilván akkor estek ezek a pocsékságai, mikor - kifelé lábaltában - a hullám fölkapta s végigmázolta az iszapon.

No sebaj!

Így legalább szükségtelen a további magyarázkodás. Egyedülmaradhat az ő különös részegségével, amihez ugyan semmi köze a bornak, de ami azért nemkevésbé mámor.

A szerelem és remény kétszeres, édes ittassága...!



VII.

Másnap új csónakot vásárolt az elúszott helyébe. Egy rend viselős gúnyát, sarut is, hogy legyen, míg az elgyalázott öltözetét helyrehozza a Héttorony szabómestere, a terzi basi. És egy másikat előrelátásból - száraznak - ha netán megint úgy találna járni egyszer, mint tegnap... Persze, törökös volt a ruha! De nem nyugtalankodott evégett. Hiszen odahaza Magyarországon is elegyesen viseltek török-magyar öltözetet az urak! Magyarok is, meg törökök is.

A holmit a csónak bokrába rejtette, a csónakot pedig vízbe tolta. Ő maga is beűlt.

A kőkerítésnek azonban tájékára se ment, se most, se jónéhány napig.

Bizony, nehezére esett! Sóhajtozott is nagyokat. Hanem hát így kivánta ezt az okosság. Ha netalán gyanút fogtak volna a parti őrök, hadd aludjék az ki bennük!

Ez ugyan nemigen látszott valószínűnek.

Negyednap aztán megint ott hintálódott már a magános halász sajkája a vizen. Az őrséget is cserélték közbe, néhányszor. Meg lehetett kockáztatni a vállalat előrevitelét, nagyobb veszedelem nélkül.

Első galambnak - melyet elfogott - kék fonalat kötött János a lábára. Nem széleset. Nem rikoltót. Csak annyicska haloványat, hogy aki különös figyelemmel nézegetné a kert tollas vendégeit, annak szemébelopakodjék a szerényke jel... Többi egy vékony kis hártya dolga, mely - láthatatlan finom fehér szálacskával kötve - odakerül majd a madár szárnyforgója alá.

Biztosra remélte János, hogy amire számít, bekövetkezik. Orsikában ezentúl szükségképpen minden galamb, melyet meglát, az ő emlékét kell hogy felköltse, ama jeles nap óta, mikor - épp a madarakkal foglalatoskodása közepett - kiáltotta rá a nevét. A két fogalom eggyé forr lelkében. Egymást idézi, vonzza. Egymástól külön nem válhat most már.

Akkor pedig, ha helyes ez a föltevése...?

Szegény mártir-asszony rövidesen saját szemével s az ő betűivel írva fogja olvashatni, hogy nincs egyedül. Lehet remélnie. "Valaki" a megszabadításán fáradozik...

Azért mégis elfogta a szorongás, mialatt a galambot megint fölvetette.

Nem bódorodik-e félre a kis bolond? Nem kóvályog-e a levegőben valami gyanús, ragadozó szárnyas?

Ugyan mért aggódott!

Az ilyen égi szerelmek hírnökeire - amilyen az övé is - úgylehet, hogy maga a Teremtő vigyáz, felhőkön átlátó aranyszemével.

Írt röptében néhány kört a galamb. Aztán mind lejjebb és lejjebb... Leszállt szépen, előbb a kőfalra s onnét a szerályi kertbe. Ott begyeskedett egy darabig, a kavicsos úton.

Míg - - -?

Egy lenge női alak hirtelen levált a többitől.

Előrehajol és - - - A madár eltünt. Se föl nem szállt, el se futott. Mégse volt többé sehol.

Azaz, hogy bizonyára volt valahol...

Galambokkal még a szultán szegény rabnőinek sem tilos egypárnán pihenni, egyszobában álmot szőni...

Megérkezett az üzenet, hiány nélkül, áldassék érte megpróbáltatások és vígasztalások legfőbb ajándékozója.



V. RÉSZ.
IDEGEN CSILLAGOK ALATT.

I.

Mikor, elmult év Karácson havának huszonharmadik napján, az új padisáh - III. Amurád - Sztambulba érkezett, elfoglalni atyáinak megürült trónszékét, a félember berbi basi bizony kevés töretlen virágot talált a szultáni előd háremében, a szokásos föltekintésnél. (Pedig kétezer odaliszka közt válogathatott.)

"Részeges" Szelim - ahogy a közszáj az elhalt padisáht nevezte - nem csak a bornak volt nagy barátja. Vad kicsapongásai még a forróvérű napkeleti fejedelmek történetében is páratlanul álltak. (Ezek okozták vesztét is.) Megesett, hogy némely napon három-négy fehér liliomot tűzött keblére. Ezeket az özvegyeket aztán, halála után - ősi ozmán szokástörvény szerint - az Ó-Szerályba kellett átszállítani, míg az új uralkodó virágoskertje majdnem üresen maradt.

Nehogy a hiányok miatt a legfőbb úr tekintélye tartós csorbát szenvedjen, az udvar sietten fogott a hárem lélekszámának kiegészítéséhöz. A Díván adót vetett ki Georgiára és Cirkassziára: - szép leányokban... Azonkívül is, a szultáni háremnek ítélt oda minden oly elrablott hajadont, aki külsejének kellemével az átlagból kitünt. Habár az odaliszkák száma ezzel az erőszakos sorozással mostanig háromszázra növekedett is, az előd kétezer lelket kitevő gyűjteményének még mindig mélyen alatta maradt és további pótlásra szorult. A verbuválást hát folytatni kellett és csak természetes, hogy ilyenformán Orsika sem kerülhette el sorsát.

Életük hirtelen, szörnyű zökkenője és a szerelmesétől való irgalmatlan elszállítás, bizony, nagyon megviselte szegénykét. Első napokban ágynak dűlt. De fiatal szervezete dacolt a betegséggel. Erős lelke nem adta meg magát. Rövidesen lábraállt, megint.

Lelke erején kívül - tagadhatatlanul - kívülről is nyert segítséget ehez. Elsősorban: nem volt egyedül. Aztán pedig: legtöbb társnőjének sorsa hasonlított az övéhez. Az asszonyféle hamar melegszik! Nemsokára már barátnői is akadtak. Persze, nem a született-török nők sorából, akiknek babonás, félgyermek, félállat lelke távol esett az ő mélyen keresztényi lelkétől. Hanem a nyugati országok mívelt leányai közt talált néhány olyat, akiket bizalmával megajándékozhatott. Neki nem volt oka úgy elzárkózni az idegen nemzetségek asszonyai elől, mint Jánosnak a férfiaktól. Őt egyedüli magyar fogolyként őrizték a háremben.

Egy Conchita nevű, nyulánk, eszményien szép spanyol lányon kívül - akit a mardosó szabadságvágy és tehetetlenség, harmadéve már, a csendes őrületbe kergetett s akit ezért teljes szívéből szánt - leginkább egy Meg nevezetű szőke, német hajadont és két cigányképű, dél-olasz lánykát fogadott szeretetébe. Az olaszkák, Eliza és Bóna - egy jómódú génuai kereskedő gyermekei - ikertestvérek voltak és még alig serdültek. Annyira hasonlítottak egymásra, hogy ha Elizának nincs egy pirinyó lencséje a bal orcája közepén, talán meg se lehetett volna őket egymástól különböztetni. Pár hónapja, egy tengeri sétacsónakázás alkalmával estek fogságba, szegénykék. A török kalózok szemük láttára gyilkolták le evezőseiket, dajkájukat, úgy, hogy a gaztettnek senki élő tanúja nem maradt. A szerencsétlen szülők meg se tudhatták: hova tüntek el olyan nyom nélkül kedvenceik.

A szőke lány is utazás közben került a rettenetes hálóba. De rajtuk kívül a hárem minden boldogtalanjának megvolt a maga bús története és - persze - titkon táplált reménye, szabadulási terve is! Enélkül talán mind a Conchita borzalmas sorsára jutottak volna.

Ezek a szegény osztályostársak mutogatták meg a háremi szállást az új lakónak, mikor az már túlesett lelkének első válságán és ismét megtanult járni, a környező világ dolgai iránt érdeklődni.

Egy sugaras délelőttön karonfogták s levitték a kertbe. (Természetesen, a legfőbb háremi felügyelő asszony, a kadun kjethuda engedelmével s egy csomó strucclegyezőt tartó félember szigorú őrizete alatt.)

Hát egy hatalmas tölgyfa-kapunál, az úgynevezett "Kucsuk"-kapunál vette kezdetét az új "otthon". Roppant négyszöget képezett. És olyan sűrűn körülültették magas fákkal az oldalait, hogy szinte második falat vontak vele az épület körött.

- Minden oldal kétszázhatvan lépés - magyarázta Meg, az ő kicsit hadaró beszédmódján, melyet azonban - minthogy tiszta németségébe nem vegyített tájszókat - a két olaszka is és Orsika is jól megértett.

- Amazt a két másik oldalát, mi ott, nem láthatjuk - folytatta - mert mind a kettő a tengerre szökik. Itt a kerti oldalon pedig a cselédasszonyok laknak.

- No és erre balkézt a konyhák! - nyalta körül szájacskáját Bóna, mire a többiek összenéztek s elmosolyodtak, az ő halvány mosolygásukkal.

Később Orsika is megértette, hogy miért.

Bónának gyöngéje volt az étvágya. A nap bármely szakában tudott enni és mindég jóizűen. Egyszer megtréfálták s éjszaka vittek be neki valami süteményfélét. A tál akkor is üresen került ki szobájából. A kis torkos pedig másnap nem is emlékezett többé az éjszakai lakomára...

Hát konyhászati dolgokról nála pontosabb fölvilágosítást valóban senkise adhatott. Azt is tudta, hogy a Szerályban összesen tízezer lélek számára főznek. (Persze minden rendű népségnek külön!) És hogy a szultáni konyhában a tűz soha ki nem alhatik. A szakácsok éjjel-nappal váltogatják egymást.

- Éjjel? - nyílt nagyra Orsika két bús-árnyékos szeme.

Mert ez a furcsaság mégis megfogta.

Vélte, hogy rosszul hallott.

De Bóna hevesen rázogatta barnafürtös fejecskéjét.

- Hogyne! A Nagy Állat étkezése nincs órákhoz kötve! (Maguk közt csak így nevezték a szultánt.)

- Akármikor nyikorodnék el, kész kell hogy találjon egy harmincfogásos lakomát. És mindég frisset!

Históriázott volna a kis pákosz, tovább! Orsikát azonban inkább érdekelte az a két rikoltó festésű, tarka cifrázatú ház-szakasz, mely elé érkeztek. Egybeereszkedett bár szerkezetileg a háremi anya-házzal, de kirívó pompájában mégis elkülönködött attól.

- Mik ezek? - állt meg Eliza és Bóna karjába függeszkedve. - Valami óriás madárkalitkák?

- Igen, - vette vissza Meg a szót.

És szomorkás mosoly suhant el szép, korallszín ajkai körül.

- Eltaláltad! Két hatalmas páva lakik bennük. A szultán anyja és első asszonya.

- Felesége?

- Csak asszonya.

- Pedig mintha én szultána favoritáról hallottam volna beszélni...!

- Csupán fő-kegyencnő. Az első fi-gyermek, a trónörökös anyja.

- És - - - a többiek?

- Mint mi! Rabnői. Akiket - ha akar - megajándékoz, ha akar, megfojttat és a tengerbe dobat.

- Mint a vedlő macskákat! - futotta el a harag pírja Orsika arcocskáját.

Meg rábólintotta arany hajkoronás fejét.

- Úgy. Soha senki felelősségre nem vonhatja értünk.

Néhány percig némán, lesujtottan lépdeltek egymás mellett. A nyári nap fénye megsiklott selyem feredzséjükön. Szintjátszó fátyolaikban, a kert ezer virágával tette hasonlatossá őket. A gyöngyhímes szaffián-papucskák búsan cappogtak s mély nyomokat hagytak a friss porondban.

Aztán Orsika szólamlott ismét. A szőke lány füléhöz hajolva suttogott, hogy a két gyermek el ne értse, amit kérdez:

- Így hát a cudar pogány nem is vesz... igazi feleséget?

- Nem.

- Pedig úgy tudtam, hogy valami babonaformában ugyan, de ezeknél is járja a házasság!

- Jól hallottad. A köznépnél! - intett vissza hosszú arany pilláival Meg. - Csakhogy a Korán a szultánokat kivonja minden kényelmetlen szabály alul! A híres Mohamedjük sajátmagán kezdte a kivételeskedést. Különben...? - tette hozzá, gömbölyű vállait felvonva - azt mondják, hogy első Bajazeth-ig a szultánok is házasodtak. Csupán mikor őkelmét Tamerlán feleségestől együtt elfogatta és a szultána belehalt - állítólag - szégyenébe, hagytak föl a padisák a házasodással. Nehogy ez a megaláztatás igazi szultáni feleséggel mégegyszer megeshessék!

- Tamerlán! - tünődött Orsika. - Tamerlán...! Ki volt az a Tamerlán, aki ilyen jó leckét adott ezeknek a gazoknak? Nem tudod?

- Valami barbár fejedelem. Timur-Lenknek is hallottam nevezni. Dzsingisz khán leszármazottja.

- Tatár! - villant föl a két nagy kék szem.

És Orsika rábólintott.

- Így már én is ösmerem, hírből! Irtóztatóan megdúlta az én hazámat is! A Sajó mellett, a Mohi puszta - - -

De nem végezte be, amit mondani akart.

Eszébejutott, hogy a német lányt aligha fogja érdekelni az ő ismeretlen népének története. És aztán nem is oktatni: okulni akart ő inkább!

Hagyta hát, hogy Meg folytassa.

A szőke lebiggyesztette nedvesfényű szája szélét. (Olyan volt az a fiatal száj, mint valami frissenszakasztott gyümölcs.)

- ...ami engem illet, én nem nagyon hiszem.

- Mit?

- Az egész Tamerlán-históriát! Ezeknél a keletieknél minden csak mese. Hamarabb vélem, hogy erszény kérdése az igazi ok. A török férfi előre ugyan nem láthatja és nem ösmerheti, mégis gazdagon meg kell hogy ajándékozza az igazi feleségét. Sőt! Annak egész családját. Már most, vedd! Ha minden szultán négy asszonynak és egész kiterjedt rokonságaiknak kellene, hogy birtokokat osztogasson...! Maholnap elfogyna Törökország! Azonkívül rengeteg család közelatyafiságos viszonyba is kerülne a szultánokkal. Idővel eszükbejuthat valami címen igényt formázni a Birodalomra!

Hát ilyen okos teremtés volt ez a Meg.

Orsika tisztelő bámulattal tekintett föl rá. És úgy eltünődött azokon, amiket tőle hallott, hogy csupán a kadun kjethuda visszahívó szavára rezdült ki ismét elmélkedéséből.

Megfordult és hallgatagon indult el, a három lány közt, az óda felé.

A ház küszöbénél a strucc-legyezős félemberek lemaradtak. Eliza pedig megütötte - a kapufélfán függő rézdobon - a bekéredző jelt.

Irdatlan erős volt ez a kapu! Vaspántjai, mint óriás vitézkötések. Orsika csak most látta, mert mikor idehozták, nem tudott ő nézelődni, a szemét ellepő könnyektől. De még az előbb sem, mikor először bocsátották le a kertbe. A szabadságnak ez a morzsája is, úgy lázba hozta, hogy szédelgett csupán, nemhogy tájékozódni bírt volna. Most azonban - okulva Meg példáján - aki mindent észrevett és elraktározott emlékezetébe - föltette, hogy ezentúl ő se hágy semmit figyelmen kívül. Ki tudja, melyik tapasztalatát hol hasznosíthatja majd egyszer?

Fogadkozása közben nyilt a kapu s ők beléphettek.

Új szemmel nézett körül.

Néhány lépésnyi nagyságú, gyéren megvilágított előtérre jutottak. Jobbkézt egy alacsony ajtó, melyen a portásasszony suhanó alakja eltünt. Az ajtó előtt keskeny, faragott korlátú csigalépcső kezdődött s vezetett föl a poklok tanyájának első és egyetlen emeletére, ahol az odaliszkák - s így az ő szobáik is - nyertek elhelyezést. De mint általában az egész gyűlöletes kalitka, úgy ez a garádics is oly kevés megvilágítást kapott, hogy a négy lány csak a korlátba fogódzva és tapogatódzva tudott egy-egy lépéssel előbbre hatolni.

A lépcső végénél megismétlődött a nehány rőfnyi négyszög.

Megálltak és Meg intett, hogy várakozzanak. Úgy tünt, mintha zsákutcába futottak volna, mellyel be is fejeződik a világ. A befelé vezető ajtó azonban ott volt. Nem ugyan előttük, hanem fölöttük. Otromba, mázsás csapószerkezet, aminőket nálunk pincékre, vagy tömlöcökre szokás rakni. Egyedül a vaspántjai le-fölemeléséhez négy-öt jómarkú félember kellett, nem is szólva a karvastagságú felvonógyűrűkről, még kevésbé a kettéboruló szárnyakról.

Hát aki fogoly egyszer ide bekerült...! A csöndes elosonást bizony kihagyhatta a tervei közül! Már csak azért is, mert az utolsó lépcsőfok s a felső mennyezet közti űrt át nem repülhette. Létrát kell a csapda forgójára erősíteni, a lépcső toldalékául! És hozzá elég nagy darabot!

A megtérő lányok után a kapu ismét bedöbbent és a négy rabmadár pillantással vett búcsút egymástól. Fájdalom, nem laktak együtt! Külön Meg és ismét más teremben az olaszkák. Orsika pedig legtávolabb. Ha találkozni akartak, végig kellett menniök azon a hosszú függőfolyosón, mely a fedett ódán körbefutott s melyre az egyes lakószobák nyiltak. Sóhajtoztak is ezért, eleget! De nem adták föl a reményt, hogy a kadun kjethuda kegye egyszer mégis feléjük fordul és ők összekerülnek. Addig is, oly gyakran keresték föl egymást, ahányszor napi foglalkozásaiktól csak tehették.

A termek azon része, mely a palota tenger felőli falaira szolgált, mintegy tizenöt lépésnyi távolságra sorakozó, jón-fejű, fehér márványoszlopzaton nyugodott. Az árkádsort dús aranyozású bronzpillérek fogták össze. Az oszlopok lába már a vízben állt és Orsika - csöndes időben, főképp éjszakánként - gyakran hallhatta a megtörő hullámok titokzatos loccsanásait...

Világítást - mentől kevesebbet - a tetőzet felül nyertek a lakószobák, melyek valamennyien egyöntetű bútorzattal bírtak.

Nyugati fogalommal mérve, ez a bútorzat nem volt éppen soknak mondható. Mindössze néhány gyöngyházmívű ébenasztalkából, körbefutó alacsony szófából, halasmedencéből, madárkalitkából, füstölő mangálból s egy falba mélyített polcból állt, mely utóbbi - céljára nézve - körülbelül az európai ember szekrényének felelt meg. De a padozatot, szófákat, falakat, pazar értékű szőnyegek fedték! A halasmedence: velencei kristály. A madárkalitka: zománcozott vertezüst. A polctakaró: aranyhímes selyemfüggöny. Bár mennyezettől padlózatig bukik, keresztülvonható egy karikagyűrűn. S a mangált is kövek, keleti gyöngyök ékítik. Rajtuk kívül meg a finomra csiszolt acél- és ezüsttükrök sokadalma a falakon! Szinte jó is talán, hogy teli napfény sohase hatol a szobákba. Szegény teremtések különben megvakulhattak volna a villódzástól.

Mikor pedig akadt, ami az ő szemüket rontsa, tükör nélkül is, elég!

A honvágy, kétségbeesés, hol egyik, hol a másik szerencsétlen fölött lett úrrá. Az ilyen roham aztán terjedt, harapódzott, jobban mint a ragadós betegség. S rövid időn belül az óda hatalmas épülettömege megtelt szívszaggató zokogással, észbontó sikoltozással, a téboly vérfagyasztó kacagásával. A lányok törtek-zúztak, hajukat, ruháikat szaggatták, vagy elfordult szemmel és habzó szájjal vonaglottak a padlón. Egyedül a kodzsák hidegvizes vödrei bírtak segíteni a tömeges őrületnek ezeken a kirobbanó dühöngésein. Akkor csönd lett. Sírbolti némaság, talán még az eszeveszett tombolásnál is hátborzongatóbb.

Most azonban - mióta az új társ a hárembe érkezett - legalább a három barátnő iparkodott visszatartani kétségbesésének kifakadásait. A derék teremtések érezték, hogy az ujoncnak, ha nem is több, de mindenesetre frissebb oka van erre, mint nekik. Azon igyekeztek, hogy túlnagy zökkenők nélkül vezessék be a Szerály házi szokásaiba és lehetőleg mellette álljanak, mikor a lelki vihar órája rátör.

Hát az efajta háborgásokra épp elég oka volt szegény Orsikának. Elsősorban a hárembe őt megelőzően lépett hölgy - egy szilaj, félvad, Edidzsi nevű cirkassziai lány - aki vőlegényt hagyott otthon s akit a házi szabályok értelmében - mint rangban utána következő - szolgálni tartozott. Aztán meg a lakószobájuk felügyelő vénasszonya, a kodzsa kari, akinek négy más társnőjével együtt jogara alatt nyögött. Ez a rút, szemölcsös, irigy vén banya, aki a hárem alantas örömeiből már rég kivénült, ha testileg nem is bántalmazhatta, ki nem fogyott a kínzásából. Nem mozdulhatott olyat, hogy szóvá ne tegye s nem szünt meg őt gúnyolni és vádolni a kadun kjethuda előtt.

Kettős szorongatottsága közepett, Orsika szinte menekülésszerűen vetette magát azokba a napi foglalatosságokba, melyeket ugyan jórészt haszontalanoknak ítélt, melyek azonban megváltották a civakodó barbár lány és a cudar boszorkány közellététől.

No, meg - Edidzsin kívül - három másik szobatársnőjétől: egy kurd, egy ferdeszemű tatár s egy drúz hölgytől is! Ezek se néztek rá jó szemmel, mióta elég botor volt megvetését éreztetni velük azokért a túlzott gyöngédkedésekért, melyeket egymás iránt tanusítottak s melyek különben a Szerály egész területén, szinte leplezetlenül divatoztak.

Nappalai ilyenformán örökös tevékenységben teltek, úgy, hogy a barátnőivel töltött rövid pihenőkön kívül, alig maradt ideje belső dolgaival foglalkozni. De éjszaka - a képzelet szárnyán - repülhetett, amerre épp akart. Nem nehéz kitalálni, hogy hová, kihöz...?

Mióta különszakadtak, Jánosról többé semmit se tudott. Csak kifinomult ösztöne sugalmazta, hogy a szeretett férfi, lelkének drágábbik fele: él. Ha pedig él - kapaszkodott görcsösen a fenntartó gondolatba - akkor nem is fogja a kezét ölbe rakni! Mindent elkövet, hogy szabaduljon s őt is kimentse. Az a fő, hogy ne késlekedjék soká! Mert hiszen őrá itt bármikor lezúdulhat a halálnál gyászosabb vész... Ugyan ki mondhatja meg biztosan, hogy nem ér-e véget - és ha igen: mikor - a szultán ragaszkodása a korfui helytartó, Basso leánya iránt? Igaz, hallotta társnőitől, hogy Murád trónörökös kora óta se tűr maga körött asszonyt Ossaffijén kívül, akit még csöpp gyermekkorában, Velencéből atyjához, Korfúba utaztában raboltak számára a török kalózok. Tudta azonban azt is, hogy a szultán anyja és nővére egyre rosszabb szemmel nézik a szép olasz nő egyeduralmát.

Mi lesz, ha apró cselvetéseik sikerülnek s a szultán elkezdi rajtuk járatni a szemét...?

Ha erre gondolt, elfutotta a jeges borzalom. De mint Jánost, úgy mély vallásossága őt is megmentette a kétségbeeséstől. Se Isten, se akit a földön oltalmazójául rendelt: férje, - el nem hagyhatják abban a szorongatottságban, melybe önhibáján kívül került, - ingatta meg ilyenkor a fejét.

És ettől a meggyőződéstől mindég fölbátorodott.

Hogy a setétlátás réme ne is hatalmasodhassék el lelkén, igyekezett még azokban az órákban is foglalkozást keresni, melyeket társnői s az előírt gyakorlatok szabadon hagytak. Ellátogatott a mívelő termekbe, ahol a serényebb hajlandóságú nők szövés-fonással, varrással töltötték idejüket.

Meglepő ügyesnek bizonyult. Az asszonyok bámulták éles szemét, könnyű kezét és szívesen oktatták abban, amit épp tudni kívánt. Így aránylag rövid idő alatt elsajátította a vetélő-hajócskával való bánást s nemsokára rá kelmét is tudott szőni, háromféle díszes mintában.

Amellett állta, amit megfogadott. Figyelmét kiterjesztette, - ébren neszelt mindenre. Jelt gyanított mindenben. Se a remény, se a bánat óráiban nem lanyhult. A legparányibb zörej már gyorsabb dobogásra kergette szívét. Megszokta félig-hunyt pillák alól is látni s a látottak fölött netalán érzett fölindulását elleplezni.

János föltevése helyesnek bizonyult. Okos lett és óvatos, egész a bizalmatlanságig. Gyorsan érlelődött. Szabadulásának reményeiről soha, még meghitt barátnői előtt sem beszélt. Igaz, hogy azok se őelőtte. Ez nem volt szokás a háremben. Amit forralt, várt: ki-ki magának tartotta.

Annyira ment elővigyázatában, hogy éjszakai fekvőhelyét is folyvást cserélgette, ajtó és ablak közt. Sohase vetkőzött le egészen. Csoportos kerti séták alkalmával pedig mindég annak a pillangónak eredt nyomába, mely az életet jelentő kőfal felé vette röptét. Nem tekintgetett gyakran a tiltott irányba és soha elegendő külső magyarázat nélkül. Mikor azonban tette, alapos munkát végzett. Egypillantással nyelt a szemébe mindent, amit az be bírt fogadni.

A galambokkal valahogy mindég furcsán volt. Nem tudta volna pontos magyarázatát adni, hogy mért, de izgatott remegés fogta el, valahányszor csak le is szálltak a kerti porondra. Le nem vehette róluk a tekintetét! A külső szabad világ egy-egy élő darabját jelentették számára ezek az égi utasok, akik játszva szárnyaltak a tiltó kőfalon, irigy ernyőkön és minden akadályon keresztül. Azt a gyönyörű, korlátlan birodalmat jelképezték, ahová titkon az ő lelke is röpösött.

Jó iskolával szolgáltak neki, először az éles megfigyelésben, majd az önuralomban. Lehetővé tették, hogy képes legyen szerelmesének kék pántlikás hírnökét egyáltalán észrevenni, aztán pedig a megrendítő sejtelmet elviselni, áruló kapadozás, vagy még árulóbb elernyedés nélkül.

Első visszafojthatatlan fölsikoltásán kívül - ami akkor történt, midőn Jánost kiáltásának pillanatában fölismerte - nem követett el több hibát. S ezt is könnyen kimagyarázhatta azzal a kis gyíkkal, mely - útját tévesztve - ott futkosott zavarodottan, a lábaik előtt. Azontúl higgadtan viselkedett és a rendkívüli események minden külső nyoma nélkül játszadozott az elfogott madárral. Megállta, hogy míg a zsémbes kodzsa fekvést nem parancsolt s a szobára leszállt a sötétség, tüzetesebb vizsgálat alá se vonja a galambot.

Hanem mikor a mangál világító parazsa kialudt...!

Izgalomtól jéggé merevült keze a gondolat gyorsaságával suhant át a madár tollain.

Nem hitte, hogy az véletlenségből visel a lábán jelt. Soha, egyik tollas vendégükön se látott eddig ilyen megkülönböztetést. Azért egy percre most mégis elállt a szíve dobogása. Ajkai - a nagy tét élet-halál kockázatában - lázas fohászra nyiltak:

- Tedd Istenem, hogy amit remélek, beteljesüljön!

Aztán ismét útjukra bocsátotta kereső ujjait. Végigtapogatott a galamb hajladozó nyakán. Begyes keblén. Síkos hátán.

A szárnyai...!

Az egyik... Semmi!

Visszahullatta és tovább! A másik!

Valamiben - mint pókhálószövedékben - megakadt.

Egy rántás!

Elszakította.

A madár másik szárnya alá nyult. És - - -

Mint összecsókolódzó, száradt virágszirmok, valami halkan zizzent.

Ottvolt kezében a csodateljesülés! Az édes vőlegény-férj üzenete.

Nem olvasta, mégis tudta, hogy nem lehet más. Csak a szerelmesek gondolata találkozhatik így!

Lelke határtalan megilletődésében egész elomlott ettől a bizonyosságtól. Tehette. Most, itt az áldott sötétben, senki se ügyelt rá. Átadhatta magát a gyönyörű kábulatnak.

Anélkül, hogy arcának izmai mozdultak volna, a könnyek kicsordultak szeméből. És folytak, csak folytak, le az arcán, mosolygó ajkain, végig a párnán.

Úgy tünt neki, mintha egész lénye megolvadt volna. Ilyennek képzelte az üdvözülést. Nem érezte testét, csupán a lelkét, mely oltárrá nőtt, hogy szerelmesének lángsugaras képét a csodálat és rajongás magaslatába emelje.

Ime, az Erős! A hatalmas ember, akinél szív és ész párosul! Aki a pogány bűnbarlang lezárt világába is be tudott hatolni! A diadalmas férfi! Az ő szerelmese!

Soká maradt ott az ágyon, elterülve, végtelenbe áradó szerelemmel. Néha ájulás karolta körül. De a hártya-levélkét, azt jól fogta, mintha a boldogsága szabadságlevelét tartaná.

Aztán lassan visszahintált vele a vére a szép, piros valóságba. A jövendőbe, amiben még szilárdabban bízhat ezentúl, ha önmagának el nem rontja. Ha továbbra is neszel, vigyáz!

Hajához tapintott. Megbontotta. Kiemelt egy fürtöt az arcábapatakzó, súlyos tömegből. Rácsavarta a levélre, melyet lelkével már elolvasott és visszatűzte a többi mellé. A madarat két keze közt szívére kulcsolva, reggelig imádkozott egyvégtében. Hogy a hálája se legyen kisebb, mint volt a rimánkodása...

Első derengésnél átfutotta a hártya tartalmát.

- "Remélj, megszabadítlak, a galambbal izenj, - szeretlek..."

A pogány hárem se volt többé pokol torka! A vad cirkassziai lány zsarnokságát, a kodzsa szidalmait olyan könnyű lett tűrni egyszerre!

János hírt küld! Tehát szabadon mozog. Tud írni! Tehát nincs baja. Biztat! Tehát őmaga is bízik. És... szereti őt...!

- Jóra fordul minden, jóra fordul minden, - ámen...!

*

A mangálban hunyorgott a parázs.

A láng fölcsapott.

A levél elégett a füstölőben.



II.

Ennek a hónapnak - a mi naptárunk szerint szeptembernek, régi kalendárium szerint Szent Mihály havának, mohamedán takvim szerint Muharrem hónapnak - minden napját lángbetűkkel lehetne a históriába írni.

Azelőtt se igen nyughatott a török! Várszállásainak, portyáinak se szeri, se száma. De ebben a holdfordulatban még a saját garázdaságain is túltett.

A behódolatlan magyar területekre Isten hét csapása zúdult. Főleg a boldogtalan dunántúliakra. Az akkorbeli magyar közmondást: "ki török szomszédságban lakik, otthon ne háljon", nagyon eltanulta s visszájára is fordította a kontyos! Nemigen akaródzott biz' ott egyik szandzsák-bég uraságnak se, a vackán szunyókálni! Az mind járt-kelt, rezsgett, rettegtetett. A szlavon végek és Krajna meg éppen a rémület és inség idejét élték. A hó huszonkettedik napján a bosznai basa valóságos hadsereggel - tizenkétezer emberrel - özönlötte el a két szerencsétlen földrészt, a szultán és Miksa császár közt folyvást pecsételgetett béke nagyobb örömére. Megnadrágolta a császári fővezért, Auersperg Herbartot, csúful!

Nem maradt ott az árva lakosságnak szemje lisztje, magnakvaló barma se. Ahonnan meg már mindent elhordtak, a kifosztott fészket felgyujtották a bestyék.

Vannak az életnek néha furcsa fonákságai!

Ilyen fonákság, hogy mialatt künn a szabad nagyvilágban a veszedelem vörös kakasai repdestek, a török pokol, Sztambul kellős közepén meg - a háremi börtön irdatlan szigorúságú kőfalain keresztül - a szerelem szelíd-fehér galambjai szálldostak... Mind vitt el szárnya alatt valamit a bánatból. És mind hozott egy-egy új reményt.

János egész helyre emberedett a változásban.

Bajazeth örvendező szemekkel nézte.

- Kár érted gyaúr, hallod, hogy egyszer mégis a pokol fenekére fogsz kerülni! - ingatta a fejét. - Pedig még basa is válhatnék belőled, amilyen jóállású ember vagy! Ne küldjem be hozzád az imám-ot, hogy próbálkozzék a hitetlen fejeddel? Amodaát a másik udvarban két gyaúrt fogott Mohamed hálójába, rövid egy hónapon belül! Hamarosan a csíziójuk is meglesz és akkor indulnak vissza, az eb-fajtátok közé, mint szandzsák-bégek. Nó! Mit szólsz...?

Nem szólt János semmit. Csupán legyintett.

De a szeme mosolygott hozzá.

- Jó, - pillantott a török. - Ahogy gondolod... Ha megszáll Allah kegyelme, magadtól is át fogsz te térni! Csak úgy ne járjak veled, mint a két szomszédoddal!

- Hát hogy jártál velük?

- Az egyik asszonyimádó római-hitű volt, mint te, másik meg újhitű. Ha jól tudom, ti reformáltaknak mondjátok. Addig acsarkodtak egymás bolond hitére, míg most mind a kettő áttért.

- Muzulmánnak?

- Hair! A római újhitűnek, amaz meg rómainak. Úgy megkótyagosították egymást, hogy most mind a kettő csak a másik ebhitére esküszik.

A jó öreget elfutotta a harag.

Összeráncolta szemöldökét.

De hamar megbékült.

- Különben...? Mit bánom! Telik vele az idő. Míg az egyik zsoltárt dünnyög, másik meg az Asszony dicsőítését tanulja, legalább nem marakodnak. Aztán majd megint megbökkennek valamin és ki-ki visszatér a maga régi babonájához. Nem akarsz ebből egy keveset...?

A főtt tengerire értette, amin minden mondókája után majszolt egyet, a fogahullt szájával.

János azonban inkább dinnyére éhült.

- Az nincs. - lógatta petyhüdt bőrös nyakát a török. - Épp ma reggel vittem be az utolját a velencéseknek. Nyolc piasztert igértek érte.

- Jó, - bólintott a fogoly. - Hanem a héjját azért nem éppen muszáj az ajtóm elé vetniök! Megtaníthatnád ezt a cudar népet, hogy ne nehezbítse a másik rab sorsát! Igennagy már a szemtelenségük. Míg egyszer valamelyiket galléron találom kapni...!

- Azt ugyan ne tedd, - ijedezett a bég. - Aligha örülnél annak a fontos bilincsnek, amit a lábadra raknának, büntetésből! Várj, inkább kinézek a kapun. Ha látnék háti kalmárt, beinvitálom. Mostanában nem engedjük be őket, mert mit zavarkodjanak itt, ugye?

János figyelmét nem kerülte el, hogy Bajazethnek tétovázik a hangja.

Fölnézett rá a szeme szögletéből s elmosolyodott.

- Valid be öreg, hogy vásárolsz te tőlük odakint, olcsón, nekünk meg eladod méregdrágán! Ej, ej...! Pedig a te Allahodnak se lehet kedves, ha te itt a szegény rabok bőrén nyerészkedsz!

A kontyos tagadni próbált.

De utóbb mégis a jószíve kerekedett felül.

- Hiszen igaz, igaz...! - motyogta. - Mondasz valamit...! Megállj, no! Meghagyom, hogy ezentúl megint bejárhassanak a kalmárok. Majd megtölti Allah másunnan a kaftánom zsebét!

Valóban, ettől fogva ismét járni kezdtek a kereskedők. Egyik ékszert kínált, a másik fakupát, harmadik a jó ég tudná, mit. Olyan hangos zsinatolást csaptak néha, hogy János szinte megbánta, amiért így túladott a békességén. Egy sáfrányt óbégató örményre még rá is bődült mérgében.

Ám aztán csak símára hökkent a haragos orcája.

Ejnye...! Ez az arc...!

Ugyan hova tegye?

Hol látta már ezt a bárddalfaragott, nagyállú, nagyhomlokú koponyát? Ezeket a behúzódott, mélybarnájú szemeket?

Mert kellett, hogy lássa. És hozzá gyakran.

Az érzés, amit a tudás tükre alá merült kép fölidézett, nem volt visszataszító. Sőt! A maga ködösségében is, jóderengésű emlékezet volt.

Közelebb lépett a kereskedőhöz.

- Ki vagy te? - kérdezte törökül.

- A te szolgád, Juszuf - válaszolt a kalmár, hasonló tiszta törökséggel.

Azonban: a hangja...!

Hát az olyan ismerős dercésen csengett, hogy semmi kétség többé! Sokszor hallotta.

- Honnét jösz?

- A boltomból.

- Nem azt kérdem. Nyugatról? Keletről?

- Ahol a jó sáfrány terem, efendi...

Juszuf föltekintett. És egy átfutó, pajkos sunyorítással, a fogoly szemébe kacsintott.

- Kállóbul, - tette hozzá, de olyan halkan, amennyire ez már egy ilyen rozsdás hangtól egyáltalán telik.

A rab kapitányon: végig egy villám!

- Ambrus!

- Csak csinján, főkapitány uram! Míg a sáfrány betart, Juszufnak jobban cseng...! Később majd váltogathassuk. A portéka szerint. Hümm...? Jó török portéka! Annak adjuk, akitől szereztük. Vasáron...

Az a mozdulat, amit a csipeje felé tett az ember, oda engedett következtetni, hogy azt a vasat alighanem zsebe fölött viseli ő, rendes alkalmakkor... Kardformán. Mikor úgy üt alkut, hogy a gazda véletlenül nem tartózkodik a boltjában... A török gazda...!

De kevésen múlt, hogy el nem járt a János keze is!

Majd hogy parolára vetette!

Még szerencse, hogy idejekorán észbekapott. Benyúlt a sáfrány közé s meghullatta három-ujj között.

- Jó a portékád. (Te utánam jöttél?)

- (Hát ha a pokol fenekére viszik, nem utána megyünk?) Emitt a szárazzából!

- Megáld a Teremtő!

- Nagyságod szabadulásával! Gyűldögél uram, a váltság! A kállai emberiség is belejárult. A németje is. A lanckenétek...

- Rossz nyomon haladsz, fiam! Szultán rabja vagyok. Pénz nem szabadít.

- Ezeknél? Ha sárga, maga a szultán és a saját szülőanyját is eladná tán érte!

Sietősen váltott, szaggatott szók voltak ezek. A két honfitárs igyekezett kihasználni az időt, míg senki se ügyel rájuk.

De Bajazeth visszafelé közeledett körsétájában. Tarkójáig fodrosodtak a fejbőre ráncai, mikor így megemelte a szemöldökét.

- Mit tanakodtok ott annyit?

János vállatvont.

- Sáfrányt kínál ez a bazirgijan, mikor én dinnyére éheztem.

- No, majd hozok, ha lesz! - fogadkozott a kalmár.

És nyakábaakasztotta megint a fél-ládácskáját.

Cihelődött, köszönt.

- Chair olla, gyaúr!

Indult kifelé.

*

Szerelmesének se nézhetett volna sokkal melegebben utána a fogoly kapitány, mint most ennek a vén huszárnak. Mióta felbukkant és belekapcsolódott az életébe, mintha felére apadt volna a lelke súlya. Bizakodása pedig új erőre kapott. A nap valahogy szebben sütött, az ég kékje elmélyült és dalolt a jövő zenéje, testének minden izmából, egész lelkéből. Dalolta a remények és harc vérpezsgető indulóját.



III.

Az idő Mindszent havára fordult. Odahaza - Magyarországon - ilyenkor már szálldos az ökörnyál. Karcsú nyírek fehér pagonya megborzong, - füvek, virágok meghajtják fejüket s a természet elkezdi szövögetni avarcsipkés szemfödelét. Nap ha süt is, csak mélázva, gyéren. Bőr attól meg nem barnul, veriték ki nem perdül. Hevük nincs többé a sápadt sugaraknak. Halkan, álmodozva, a tiszai fűzeken, Balaton suhogó nádrengetegén át, közeledik az enyészet szelídarcú fejedelemasszonya, az Ősz.

Itt Sztambulban ugyanakkor, mintha nem is fordult volna még Safur havára a Hegire-naptár. Pillangók csapongnak, fák új rügyeket vetnek. Virágok kelyhében a nyár feszeng s a pázsitnak mintha gondolnia se kellene, soha, az elmúlásra. A tenger vize is oly enyhe, hogy alig ád felfrissülést s aki a hullámokba vetné magát, nem érez eltérést testének melege és a víz habjai közt.

De ha csak ennyi lenne a különbség otthoni világ, meg a pogány Kelet közt...! A história-író emiatt ugyan nem verné bodzalébe a kalamárisát! Magyar szem se figyelne föl rá, külön. Hanem azokra az eseményekre, amiket ez a hónap kötényében hordoz, már nem csuda, ha gondba borul a honfi!

Elmúlt holdfordulatban új pözsgésnek indult a török. Ugylátszik azonban, hogy ez csupán bevezetője volt egy még gonoszabb korszaknak, mely a sanyargatott nemzetre szakadt. Az esztergomi bég Ónod alatt garázdálkodott. Mások Boncid földjét száguldották. És egész Tornamegyében, nincs hajlék, siralom nélkül. (Hja, a vitézi kölcsön visszajár!)

Jó, hogy rab Zsegnyey János nem tudott ez eseményekről. Különben megkeseredett volna a szája íze és nem adhatta volna át lelkét úgy a szabadulásuk tervének, mint ahogyan tette. Míg így zavartalan, kemény pörölyütésekkel kovácsolhatta tovább, jövendőjük mívét.

Juszufot nem azért keresztelte igazában Ambrus névre a pap, hogy szavának ne álljon. Alig mutatkozott meg, másnap már előkerült, ismét. Hozta az ígért gyümölcsöt... És harmadnap se maradt ki a látogatása.

Akkor az ura odasúgott neki, dinnyelékelés közben:

- Kintjártamban nagy rakományt láttam ma a Porta előtt. Tudd meg, mi légyen?

- Igenis.

A válasz aztán így szólt:

A szállítmány egy része füge, datolya s másminden délszaki gyümölcs. Ezt a háremi asszonyok éléstárába viszik. A másik rész puskapor. A Szerály belső őrizeténél használják.

- De már most, honnét lehet megtudni, hogy melyik mifélés?

Ambrus erre is megfelelt.

- A puskaporos hordók hasára kék pántlika van föstve. Ama másik fajtákra megintelen: piros. Rácsördülhettek valami anatóliai tartományra, az szolgáltatja így be az adóját.

- Lehet, lehet...!

János hümmögött. Maga elé bámult. És olyan elgondolkozottan találta evegetni a dinnyét, hogy a vén huszár helyénvalónak ítélte - Bajazeth szempontjából - kissé megnógatni az ura emlékezetét:

- Tán fizetnél, efendi! Mert hogy az étvágyad jó, azt látom. Csak nekem még másfelé is van utam.

- Vagy úgy...!

Használt a figyelmeztetés.

János föleszüdött. Odavetette a pénzt.

Mielőtt azonban a kalmár végleg nekikészült, szerét ejtette, hogy odasúgja:

- Beszédem van veled! Itt nem ajánlatos... Mielőtt a nap leáldoznék, ott légy a rakodás körül.

- Ott leszek.

Nem is volt hiba a parancs teljesítésében.

Mire kiérkezett János, már messziről megismerte Ambrust. Pedig az nem dinnyét árult most! Vándorló varga színe alá rejtőzött. Bőrkapcák, deli saruk tisztítására való sárga viaszt, föstéket kínálgatott. Megimádott, minden arrajárót. De persze, a szekerekről rakodó rabszolgáknak legföljebb a mezítelen testük bőrét agyusztálhatta volna ki. Aki főrangú török uraság meg mégis arra vetődött, meggondozták annak saruját, odahaza. Így érthető, ha az idegen uraságra vetette magát a szegény varga.

János hagyta futni egy darabig a háta mögött. Aztán csak lenézett s vállatvont, látszólag nagy közömbösen.

- Nem bánom, no!

Föltette egyik lábát egy fatönkre.

A vén huszár: neki a pomádéival!

Közben - mint aki dolgához motyog - mordult egyet-kettőt!

- A puskaporos hordókkal még ma végeznek uram! Mire lealkonyul és a Szerály kapuit bezárják, odabent kell lenniök. Kitudakoltam.

- Hát a többi hordó?

- A hárembevalókat érti nagyságod?

- Igen.

- Azok holnapra maradnak, - biccentett az öreg legény.

Majd hozzátette:

- De holnap estig azoknak is bent kell lenniök, a palota élésházaiban.

- Jó, - intett rá János, színre mintha a varga munkáját dicsérné. - Akkor idehallgass!

- Hallom, uram.

- Éjszaka visszajössz ide, a kállai fiúkkal.

- Visszagyövünk, uram.

- Egyet a fügéshordókból különguríttok.

- Há...! - esett meg Ambrus a szón. - Őrözik ám őket!

- Hát a virtus...! Bánjatok el az őrökkel, azebadta! Ti dolgotok, hogyan! Fő, hogy egy hordó - a nagyjából - kiürítve, tisztán álljon itt, holnap délután! Fenekét messétek körül, hogy ki s be járjon, de látást mégis hibátlant mutasson. Zötykölésre se nyíljék ki! Török plundra, turbán, jatagán, aprópuskák töltve, vagy két jóravaló íjj is legyen készítve belé. Tik később továbbálltok, azazhogy vesztek egy halászcsónakot és halászgassatok a Szerály tengerfelőli oldalán. Közelgessétek a háremkert falát, amennyire már a bosztandzsik gyanújától lehet. Ha emberi test, vagy akármi dolog a falon keresztül a tengerbe hullanék, azt kifogjátok s erős oltalommal biztos helyre viszitek.

- A... háremből?

Ambrus majd kiejtette száján a szemét, akkorát bámult.

- A szultán háreméből? - tette hozzá rökönyülten. - Ahova idegen a lábát be nem rakhatja? És ha berakná, élőn ki nem húzhatja többé? Így gondolta nagyságod?

- Így, - bólintott János.

S fölrakta a fatörzsre másik lábát.

De Ambrus kezében még mindig állt a törülő kendő.

- Nagyságod sajátmaga akar beutazni a hárembe, abban a... fene hordóban!

- Eltaláltad.

- Ama hitvány pendelyörző félemberek maskarájába búnék az én vitéz gazdám?

- Minthogy más választásom nincs. Evégből azután kenőcsöt is készítsetek a holmi közé, ha netalán kéne. Barna saruhoz használatos barnát, ami a bőrt fogja. Tudod, hogy mind ilyen ördögpofájúak ezek ott, a hárem falán belül!

A vén huszár csak dermedezett. Homlokabőrén keresztül, látszott, hogy mekkorákat lökög alatta az ér.

Nem volt annak most kedve tréfálódni!

János hát komolyultan fűzte a szavaihoz:

- Egyet se búsulj, öreg szolgám! Nem a külső teszi az embert.

- De nem érti-e nagyságod, hogy az ilyenfajta utakat nem lehet egydarabban megjárni?

- Ahogy Istennek tetszik. Fiam, az emberélet hossza - akár egy nap, akár száz esztendő - mindenképpen nevetnivaló semmiség az örökkévaló végtelenben.

Ambrus csak a fejét rázta.

Becsületes arcát a harag pírja tartotta elborítva.

- Nohát uram, - tört ki belőle - én nem bánom, ha papnak csap is föl s mától fogva úgy hullatja az Igét, mint vedlő kandúr a szőrét. Hanem azt megmondom, hogy semmi olyan dologhoz, ami biztos vesztét okozhatná, én nem adom magam! Se egy is a kállai fiúk közül! Nem azért gyöttünk le ide alá, hogy kocka-húsonkint rakosgassuk össze majd, a fölszabdalt, kedves tetemét!

Még a veríték is kiverte a gondolatra a jó Ambrust. S féltésének hirtelen dühében, úgy találta földhöz teremteni a pomádés rongyát, hogy az út felporzott tőle.

János nem felelt mindjárt. Nézte elgyönyörködötten ezt a roppant haragosnak látszó embert. Pogányokhoz hasonlatossá gyalázott, szép nyílt homlokát, elsetétült, marcona képét, komor villámokat vető, hűséges, barna szemét.

Megértette, hogy mi zajlik most abban a török condra alá rejtett, színarany szívben. És nem haragudott meg a tiszteletlenségért. Inkább elmosolyodott az ő komolykás mosolyával s a vándorló varga vállára nyugtatta kezét.

- Nem vagy-e fölesküdött katonám, Tokodi Ambrus? És én nem vagyok e kapitányod? - kérdezte mélyzsongású hangon.

- Az vagyok, uram.

- Nem tartozol-e engedelmességgel nekem?

- Kállóban! - ütött le állóval csökönyösen a vén huszár.

S elfordította fejét.

És hogy gazdájának szelid szava kísértésbe ne gyöngíthesse, nagyobb bizonyosság kedvéért ráismételt!

- Kállóban, főkapitány uram! Vitézi dolgokban! A haza céljában!

- És az azonfelülvaló becsületem? A férfi-tisztességem? Azok neked: semmi?

- Becsülete-e nagyságodnak, hogy a pogány császár latorkertjében gurigázzák?

- Nem, - ingatta fejét az úr. - De kötelességem még ezt is megkisérelni, mikor az esküdött feleségemet a gyalázattól megmenteni, más mód nem kinálkozik.

- Esküdött...

Ambrus megint elbávult. Éspedig ezúttal fordított módon. A szerszám - ami eddig állt a kezében - elkezdett ide s tova futkározni a sarun.

Látszott a vén huszáron, hogy nem tud erről. Olyan nagy volt azonban a megütődése, hogy valami cselekedetnek okvetlenül származnia kellett belőle.

- Feleség...!

Valójában, ennek a kérdésnek mélyére sose nézett eddig. Elhurcolták a gazdáját, értejött, hogy karddal, pénzzel, csellel, vagy ha kell, bármi türelempróbáló módon, visszaszerezze. Ő csak ennyit gondolt át az ügyből. Az asszony nem érdekelte. Rabul vitték, hárembe vitték: meghalt az övéi számára. Az ember elsajnálja és elfelejti, ott, ahol kerül helyette száz és ahol annyi érdemes, vitéz férfiú cudar sorsa edzi meg a férfiúi sziveket.

János hagyta elmélkedni öreg szolgáját. Nem szólalt meg, csupán jó darab idő teltével. Hanem akkor még mélyebbről muzsikáltatta meg a hangját:

- Rideg legény voltál fiam, világéletedben. Magános életű. De lásd, aki társat veszen pap előtt, mint én, az azért az életért felelősséggel tartozik. Kapitányság ez is, szolgám, egy lélek vára fölött, melyen a pünkösdi csoda tüzes zászlója lengedez. Nem adhatom föl, míg számot tartok a vitézi névre! Megértesz-e most már?

Ambrus hallgatott. Mogorván fülledezett.

Majd kisvártatva mégis elmordult:

- Ha megértettem volna is, mi haszna, uram? Nem tudja-e, hogy otthon nálunk nincs becsülete többé az olyan fehérnépnek, aki egyszer török kézen forgott?

- Ez az, hogy nem forgott! - meste el a szót János, szemének egy örömvillanásával. - Isten megőrizte nekem eddig! - függesztette hozzá, elszerényült halkan. - Jár köztünk a hír, öreg cselédem! Ha nem múlatjuk az időt akadékoskodással, talán megmenthetjük azt az ég angyalát a lator kezéből. Így, ezeket tudva, beállsz-e most már segítő társamnak, a legényeiddel? Vagy hagytok, kínomra?

- No! - vakkant föl Ambrus, a nagy fülledezésből.

És dühösen tarisznyájába hajigálta a mindenféle szerszámait.

Fölkelt s leporolta azt a fertályát, melyen eddig ülő életmódot folytatott a porban.

- Hát ottleszünk, - biccentett mogorván. - Ha rideglegények vagyunk is, azért még nem kell rólunk rosszakat gondolni! E helyt, ahol állunk, fog majd várakozni az a fránya hordó! A nagyságod koporsója. De aztán ha szecskát aprítottak a húsából odabent azok a gazok, el ne tessen árulni az Úristennek odafönt, hogy mink is kezére jártunk, ebben az önnön-gyilkosságban! Mert én szentúgyse, letagadom! Hát holnap délután?

- Akkor.

- Meglesz.

A két vitéz szétvált. János egy néma fohásszal, Ambrus meg egy jó hangos szitokkal. Fent a felhők közt tudták azonban, hogy a vén szittyának is csak a szája jár rá a mosdatlan beszédre. Imádság a gyökere annak! Hűség, szeretet és szívbeli jóság. S a két kifakadást - szándékban - bizonnyal egynek vették.



IV.

Ambrustól elválva, akadt még dolga Jánosnak. Hírt kellett küldenie be, a hárembe, a készülő esemény felől. És választ kellett kapnia is.

Hazairányodott hát rab-hajlékába s megírta a postát:

"Isten ingyenvaló kegyelmével, holnap megszabadítalak. Alkonyattól vigyázz. A szállástok lehető jó rajzát bízd a madárra. Heggel kint várom a vizen."

Hozzá akart volna tenni egy szót. Azt, hogy "szeretlek". De félt, hogy ez az egy rövid szócska olyan súlyossá tenné a levelét, amit egy galamb szárnya meg nem bírna. Így aztán elhagyta. Hiszen értődött az ő nagy, szent érzése, íratlanul, mondatlanul is! Az olyan szív, mint az övé, egyszer nyilik csupán. Ám ha egyszer kinyílt, majd csak a Teremtője fogja becsukni, egykoron, ha idejét látja, elállítani a szép, piros harangozását.

*

Leszállt a madár a csónakra, baj nélkül, szelídülten, mint máskor. És vitte az üdvösséges izenetet.

Hej, vajon könnyekben, vagy nevetésben virágzik e ki az öröme annak a szegény rabasszonynak, aki megkapja? Készül-e, sápadó szívvel? Vagy a vére lüktetését is meghallja féltében? Bír-e aludni? Vagy ébren álmodik?

A feleletből - amit másnap hozott a levegő fehér kis postása - nem lehetett erre a kérdésre választ kiolvasni. Csupán a kivánt rajz volt egy darabka fehér fátyolra kimintázva, lángszín selyemöltésekkel. Ennél többet, nyilván, Orsika se mert a gyönge tuba szárnyára bízni...

De hát ennyiért is legyen áldott! Legyenek áldottak mind a ketten - egymással.



V.

Szállására téret borbélyért kiáltott a fogoly uraság. Ollót tétetett hullámos hajára. Ott nyírták, beretválták a Jedikula udvarán, mint szokás.

Bajazeth csak elnézte a mívelkedést egy darabig, a háza ablakából. Soká azonban nem állta veszteg. Kicsalogatta valami nagyotsejtés.

- Jól látok-e? - kérdezte. - Vagy tán a szemem káprázik? Borotváltatod a fejed...?

Hozzá akarta tenni - mint máskor - hogy: "gyaúr". Mégse tette hozzá. Ehelyett lesütötte szemét és nagy szemérmetes halkan azt lehelte: "Uram..."

Előszörre, mióta rabul hozták ide ezt az embert.

De János eltalálta a jó öreg gondolatát. És - belőle is először, mióta itt élt - kihasadt a harminckétfogú, fiatal nevetés:

- Azt ne hidd, hogy pribéknek térek ki! Mozlim hitre! Csak korpádzik a hajam. Azért nyiratom.

A bég búsan kornyadozott.

- Vagy úgy...! Pedig hogy megörültem! Ha nem hát - - -

A többivel adós maradt.

Sóhajtott s azzal visszacammogott.

János is szállásába tért. Végigterült az ágyán. Nem bírt volna ma jönni-menni, fecsegő rabtársak, se a közömbös idegenek között. Készült erejének próbatételére. Át akart gondolni mindent, a legkisebb részletig. Százszor elővonta a fátyoldarabkát, megnézni, hogy ugyan jól mondja-e föl a leckéjét az önnön emlékezetének? Százszor végigélte a vakmerő vállalat minden eshetőségét.

Végezetül aztán ütött az indulás pillanata.

Megállt az otthonául rendelt szoba közepén. Széthordta tekintetét.

Vajon hogy fog ide visszatérni? És hogy visszatér-e, valaha?

Talán nem, - gondolta. - Az elkövetkezendő események Ambrusnak adnak talán majd igazságot, hogy ez az élete utolsó napja...

Figyelte önmagát. Rezdül-e a szíve?

Nem rezdült.

Öklei csomókban.

A vállát vonta.

Ha balul sikerednék a vállalat, befogadja az égi tábor eggyel több mártirnak, aki a keresztény ügyben bátran és eltökélten vetette oda életét.

De ha beütne a nyerő kocka...!

Olyan boldog lesz itt, amilyen boldog rabot még nem őriztek a Jedikulában!

Itt?

Rábólintott.

Hát persze!

Mert hiszen megesküdött, hogy eb módon le nem szökik a láncáról! Márpedig, az adott szó megmásíthatlan törvény, ha magyar úr adja!

Vajon visszajön-e?

Az esze azt felelte rá, hogy nem. A szíve: hogy igen.

Összehajtva kebelébe rejtette a fátyoldarabkát s kilépett a házból.

Akárhogy rendelte is a Teremtő, szemfödél nélkül már nem marad!

*

Óh hatalmas asszonyi nem, melyért ha kell, vérrel áldozik s eget-földet megmozdít a férfi! Be csudálatos is a te erőd...!



VI.

A világító égi király leszállóban volt bíborhintójáról. Szétlibbentette piros palástját Sztambul fölött. Olyan lett a város, mintha vérpárában fürdenék. És a százakra menő karcsú minaret, mintha fekete csipkézetet vert volna az óriás, királyszín égi terítőre.

Rejtelmek városa, rubin kristályba kövült Kelet, - magyar könnyek városa, Sztambul, te vérnek városa...! Fekete tornyaid tövében hány lelkünk veszett? Hány orca és remény borult örökös homályba, - hasztalan sóhajtások és epekedések tikkasztó városa, - Sztambul, te magyar álmok roppant temetője...!

*

Mire az alkony utolsó sugara is elbágyadt, János megérkezett a kijelölt helyre.

Már messziről megpillantotta a hordót, mostantól fogva lakását, Ambrus szerint koporsóját. Ott állt az edény a többivel együtt, csak - mintegy véletlenül - kissé távolabb gurulva. Középütt, a dagadóján: kékfösték sávoly...

A kapitány lassan közeledett. Óvatosnak kellett lennie, észrevétlen beöltöznie, hogy figyelmet ne költsön.

Szerencsére, nem járt a közelben senki. A málházó rabszolgák távolasabban héhóztak, a szekereknél.

Nagyot lélegzett s egész odalépett a hordóhoz. Megtapogatta, mint aki fáradt és ülnivaló helyet keres. Hogy - ha netalán ügyelnék - elterelje a gyanút. Nem ügyelt rá azonban senki. Erre leült s jódarabig ismét veszteg maradt. Majd mintegy tudatlanul, megérintette két oldalt az edény két fenekét.

Könnyülten bólintott.

Derék Ambrus...! Nem felejtette el a kapott parancsot.

A hordó egyik feneke engedett a kéznyomásra. Befordult, valami láthatatlan tengely körül. Bizonnyal éjszaka mesterkedték ki ilyen ügyesen a dolgot a kállói fiúk! Csapóajtó formán.

Áldott, hűséges lelkek!

De a parancs többi részéből se hiányzott semmi. A városi kutyák ellen védelmül hozott bot kampójára, sorba akadoztak rá a kívánt holmik. Még egy tekercs ponyvát és köteleket is rakott Ambrus a furcsa kelengyébe, ráadásul.

János apródonként kihalászgatta, lábtól rakta a kincseit. És mikor már minden együttvolt, szétpillantott, ismét.

Nem lesik-e ólálkodva, mialatt ő itt magáraölti utálatos maskaráját?

Idejében esett a kérdés!

Elhőkölt.

Néhány málházó rabszolga épp feléje tartott. Lehettek vagy öten. Rongyos, piszkos, mezítláb-rendű népség.

Ezek megláthatták! Meg is látták, bizonnyal. És most lármát fognak ütni!

Fölvette, öklébe szorította az egyik handzsárt. Szája vékony vonallá szorult. Készen állt rá, hogy a legelső alkalmatlan fickót, aki kezet akarna emelni rá, menthetetlenül ledöfi. Ellenség: ellenség...! Nem hagyja, hogy fölrúgják a tervét, mint holmi bábjátékot! Ha kell, tíz ilyen rongyossal is megvív, de a férfi-helyét - vitéz helyét - vagy megállja, vagy megfekszi a füvön.

Miközben így tüzelte a hevét, az emberek egész beérkeztek. És akkor János is elvetette a markában szorongatott gyilkot. Sas-nézésű, kemény szemét ellepte az égi harmat.

Mert nem más volt az az öt szurtos rabszolga, mint az ő királynak is úr, öt drága, szabad, büszke kállói magyar huszárja!

Ambrus hunyorítása belevillant a gazdája elfelhősült tekintetébe. És biztatást kacsintott a négy másik ember felé.

A jelre úgy kezdtek forgolódni azok, hogy ellenzőül szolgáljanak a vetkező uraság előtt. Födözzék. Leplezzék.

És János nem várt unszolást! Hogy az elsőnek vélt akadálya ilyen váratlan örömbe fordult, a lelke megtelt bizakodással.

Ami így kezdődik, - gondolta - annak sikerülnie kell!

Egy-kettőre készen állt.

A "rabszolgák" addig egész halom hordót gurítottak köré. Így már néhány fojtott szót is meg lehetett kockáztatni.

- Lekvár lakott a hordóban, fene essék bele! - dohogott Ambrus.

És megvetőleg sercintett foghíjja közül, a porba.

- ...bűzlött, mint a pestis! Alig győztük kivakarni. Nem tudom, hogy állja majd szusszal tenagyságod azt a mocskos rohadék-szagot! Beleévődött egész a deszkákba! Bátor mosogattuk, bővesen!

- Sohase félts, szolgám!

- No! - biccentett a vén katona. - Hát akkor igyekezzünk. Mert ezt a hordót, rajtunk kívül más, ugyan föl nem rakja a szekérre!

Úgy fogták meg a kállai fiúk a nagy faedényt, mint a hímes tojást. Gyöngéd, vigyázó kézzel. És se túl mélyre, se nem a legtetejére ágyazták a szállítmánynak. (Ki tudja úgyis, minémű goromba kezek fogják azt a nekik megszentelt holmit majd, onnan lentről, lezökkenteni...!)

Hogy a hordó helyére igazodott, oldalán kinyílt a szelep. Egy fényes sárga-barna kar bukkant ki belőle.

A kállaiak elértették.

Sorban járultak hozzá és a turbánjaikat hónuk alá gyűrve, ki-ki belerakta kérges tenyerét a kínált parolába.

Rab Zsegnyey János - búcsúzóban - mégegyszer kezetszorított az ő próbált vitézeivel.

- Mi a neved, fiam?

- Bence, instállom.

- Honnét?

- Ábrányból.

- Telked lesz ott, ha megszabadulok! És te...?

- Illés, szolgálatjára uram!

- Ábrányból, magad is?

- Én Nyírbátorbul.

A harmadik már kérdezetlen mondta:

- Lőrincfia Lőrinc! Szikszórul.

- Kemény nép vagytok! Jó kardok. Ösmerlek!

Végül a negyedik állt elő.

- Mátéfia Gergöly! Én is Szikszóbul...

Az ígéret mind a négynek kijárt, az esetre, ha a Magosságbeli jó végét engedné dolguknak.

A legények fogadták a végső rendelkezést, pisszenés nélkül. Pedig olyan furcsa volt ez így, állni valaki előtt, mezítelenül összeverődő bokákkal, akiből csupán egy pőre kézszár látszik, - hogy nehéz lehetett könnycsordulás nélkül bírni.

A sort Ambrus zárta be. Neki prezentálódnia se kellett. A hangja rávallott.

Hanem a keményszorítású paroláját beadta azért rendre, ő is. És deresedő feje lassan lehorgadt.

Kezetcsókolt - jobbágyi tisztelettel - az ő halálba utazó, kedves gazdájának...

- Aztán, majd odafönt, ejtsen vagy egy szót Kállóért is, Nagyságod! Mert ha elő nem kerül uram, nem lesz annál a várnál egyéb célunk, minekünk se többé!

Klapp!

A szelep lecsapódott.

Ha igazán halál van jegyezve a kállói kapitány sugaras homlokára, jöjjön akár az is, inkább, most már, mint hogy továbbtartson ez a szívszorító búcsú!

*

Az öt vitéz állongott még nehány percig, mellre csüggedt fővel, némán.

Utóbb Ambrus fönttermett a bakon.

A többi négy követte a példát. Kettenkint két oldalra igazodtak, hogy a becses portéka le ne gördülhessen. Kincset rejt az! Sárkányölő lovagok elejét! A mustrájukat!

A menet megindult. Egész szabályos temetési menet, koporsóval, gyászkísérettel. Épp csak hogy halottja nem volt.

Ma még...!

Holnapra az is kerülhet.

*

A szekér megállt a Szerály kapujánál.

Hallani lehetett, ahogy a kocsis lent termett a bakról.

Innenfogva más vezeti már a kocsit, ismeretlen sorsa felé.



VII.

Hogy meddig haladtak, János nem tudott volna számotadni magának erről. Elvesztette az időben tájékozódó képességét. Része lehetett ebben a testi fájdalomnak s az utálatnak is!

A kerekek minden zökkenőjénél heves nyomást érzett, a csípeje lágyában. Alighanem a titkos fegyvertárának valamely darabja döfködte. Az utálatot meg az a ráburkolódó, kegyetlen bűz árasztotta, ami a többi hordóból szüremkedett kifelé. (Igaz, hogy a sajátja se lehelt éppen ámbra-illatot!)

De valahára mégis megállt a guruló pokol. A szekér körül felzsivajló emberlárma. Valószínüleg a háremi konyhanéptől ered. Fogadják a szállítmányt s elkezdik lerakni.

János megfeszítette figyelmét.

Ugyan merre járnak tőle? - találgatta.

Hol jobbik, hol a bal oldalán imbolyodott meg egy hordó. Hol meg fölébe gördült. Ilyenkor egész közelről érezhette az átható, undorító szagot, úgy, hogy minden erejét összeszedve bírta csupán leküzdeni émelyetét.

Nem árulhatja el magát ilyen ostoba módon!

Ez a gondolat megkeményítette. Már bírta, amit az előbb nem bírt. És mikor a sor rákerült, még a szívének is megparancsolta, hogy csöndesen dobogjon. Visszatartotta lélegzetét s igyekezett testesúlyát egyenletesen elosztani börtönében. Közben éberül figyelt, minden elejtett szóra.

Valami kappanforma, félig férfi, fél-asszonyi hang azt mondta, törökül:

- Fogd meg! Lökjük!

Mire egy másik, szintén törökül:

- Ni, mennyivel könnyebb a többinél!

- Legalább nem olyan rothadék-szagú! Illerije!

János érezte, hogy fölemelték. Most meghimbálják a levegőben. Aztán hajítják.

Bár semmi gyanús dolog ne történnék! A zuhanást ő állja.

A zökkenő azonban nem volt olyan heves, amilyenre készülődött.

Hál' Istennek!

Egy pillanatra lecsukta szemét. Köszönet és nagy áhítat forrósult szét benne.

Megérkezett hát oda, ahova férfi és férji kötelessége parancsolta! Szegény, rab asszonya közelébe! Védelméül!

Most már csak az lenne kívánatos, hogy ne temessék túlmélyen! Ne tornyozzanak túlsok terhet a gubója fölé! Hogy föltámadhasson, kitörhessen, amint annak ideje elkövetkezik.

Ismét összeszedte figyelmét. Fülelte a szekérről leszállingatott, többi rakomány tompa buffogását.

A dübörgés hol egyik, hol másik oldalán hallatszott. De fölé - szerencsére - nem raktak semmit. A hordókat alkalmasint sorjába állogatják.

Ebben is a felső Kegyelem jelenlétét látta s megadózott érte, illendőképp.

A lomolás soká tartott odakint. Míg végül aztán megszünt. A szekér eresztékei üresen csörrentek. S az egyik élhetetlen külső hang megtessékelte a legyesen csapkodó lovakat.

- Fordulnak vissza! - pillantott nagyot, a sötétbe, János.

És maradt tovább, moccanás nélkül.

Jó próbát állt a türelme!

Vagy tíz ilyen újabb fordulót kellett hogy kivárjon, mire minden künnlévő árú befutott.

Akkor új hang szólamlott meg, kényelmetlen tömlöcén kívül. Nyafka és éretlen bár az is, de a lejtésén valamiképpen mégis megérzett, hogy tulajdonosa parancsoláshoz szokott.

- Tihriszt...! Hol a lajstrom? Adjátok ide a lajstromot!

Lábdobogás, csördülő pergamenlevelek.

És a parancsoló nyivakolás ismét fölcsendült:

- Előbb a füge-szállítmányt! Ez a csoport lesz az! Te hallod! Üsd föl az egyik fidsi födelét!

- No most, Uram Isten...!

János érezte, hogy egy percre eláll benne az ütő.

Ha ezek itt künn minden hordót megnyitnak...! És őt itt találják...!

Megcsendült fülében Ambrus jóslata.

De azért nem, nem ejtette el magát!

Jön mi jön, nem bánja meg a tettél! Úgy kellett cselekednie, ahogy tette. Ahogy a kötelesség előszabta.

Mindössze a jatagánja markolatát szorította meg erősebben. És várt. Neszelt.

Vajon nem éppen az ő gubóján kezdik a bontakozást?

Nem.

Tompa ütések dobbantak. Elég távolasan tőle. Végezetül reccsent valami. Nyilván a betört födél.

Azonban...? Mi ez!

Tisztára megbolondultak, ott kint!

Támadt olyan virnyikálás, mintha egész had macska vinyarodott volna el!

A fogoly lecsukta szemét, hogy ezzel is jobban tudjon fülelni. Meg is hallotta a kappan-ember főtörök elútálkozott hangját:

- Tú! 'Aib! Pöf! Csupa rothadék! Vessétek félre!

Majd kevésvártatva:

- Bontsd a másikat!

Ugyanaz a mesterkedés, csak mégbűzösebb eredmény.

- Megromlott ez a portéka a hosszú útban, efendi!

- Törd a következőt!

Végigpróbáltak ott jó pár edényt a külső kappanemberek! Minden rendűből egy-két mustrának valót. Beleizzadhattak s rájuk is sötétedhetett, mire belenyugodtak, hogy nem használható itt az egész hajórakomány csemegéből, de semmi! A próbálatlan többi tartály se lesz különb, mint amit vaktában fölvertek. Ha kerülne is hírmondóba ép hordó: ki győzné válogatni? Fölvetné addig az egész virághímes háremkertet a dögszag!

Vajon mi lesz ebből?

János szinte már a teste bőrével is hallgatózott. Érezte, hogy az ügy nem marad következmények nélkül! És akárhogy forduljon, az ő szándékát - hogy éjjel szépen kihámlik rejtekéből s cselekvésre indul - mindenképpen megzavarja.

Végehosszatlannak látszó percek múltak el így, pattanásig feszült várakozás közepett.

Aztán - valóban! - a kappanember hangja fölvirnyított:

- Gyorsan, gyorsan! Föl a falakra és tengerbe az egész mocsokkal! Mazullá lesz a disznó Mende bég ettől az adótól! Megtanítom!

Jánosnak szeme-szája, de még a lélegzete is elállt.

Hiszen gondolt ő sokminden cudar fordulatra! Erre a legvégső veszedelemre azonban, nem számíthatott.

Hanem hát, amit nem tett eddig, azzal el is késett.

Mielőtt a gonosz riadalomból észreocsudhatott volna, már meglódult a gurigája. Érezte, hogy fölragadják. Utazik sebesen, kézből kézbe, valahova fölfelé. Valamihez hozzáverődik. Majd egy nagy hintálás és - - - Az üres semmi.

Repül megint lefelé, az irdatlan mélységű tengervízbe, azon jatagánostól, mindenestől. Repül, élőn is halottul, a magáraburkolt, önkéntválasztott koporsóban.

Ég veled Orsika! Hűséges vitézek! Ég veled dicső-szép kállói vár s Istennek ékes világa! Tárul már az örvény, amit a vakmerő utasnak nyitott a sors!

A habok megcsapódnak, szétsisteregnek, aztán összezárulnak.

Forradás nem szokott maradni a sebük után.



VIII.

A Boszporusz felől, osonva, észrevétlenül, közeledett csillaghímes fekete fátyolköntösében az éjszaka. A tengerből súlyosabb tömegekben emelkedtek föl a sós párák. A hullámok játéka erősbödött. Bekövetkezett a dagály szaka.

Az öböl háremkerti oldalán, halászcsónak himbálózott a fekete vizen. Öten ültek a csónakban. Egyikőjük meggyujtotta a figyelmeztető lámpácskát, a többiek kivetették a hálót.

Röviddel előbb még katonák voltak ezek az emberek. Aztán - a földi dolgok forgandóságával - lett belőlük tőzsér, aki marhagulyát hajkurász. Kereskedő, aki fűszerszámot, gyümölcsöt árul. Rabszolga, akinek korbács csiklandozza a bőrét. Bizony, ez az öt Isten remekéül termett, marcona férfi; a magyar Nyírségen látta meg a napvilágot és Kálló várában tanulta meg: ésszel igazodni mindenfajta megpróbáltatáshoz.

Most türelem lett a törvény. Hát tűrtek! És várták az irdatlan nagy falkerítésen túlról jelentkező ama rejtélyes valamit, amit nekik - biztos evezőcsapásokkal - szárazra kell menteniök s féltő gonddal megőrizniök.

Vagy valakit...?

Ambrusnak nem sok fejtörésébe került kitalálni, hogy alighanem a szoknyás rendhez tartozandó az az ő falat-járó vendégük...!

- No egy asszonyért...! - csóválta oda Bencének a fejét. - De ha egyszer parancs...!

- Ühümm, - helyeselt a szőke legény.

S azzal hallgattak tovább. Az evezők ráérősen sepergették a vizet. A hálóval nem törődött senki. Úszott utánuk.

Jóvártatva, a szikszói Gergő vette föl a szót.

(Megfente előbb az álláig alkalmatlankodó, törökmódis bajuszát.)

- Hallják-e kentek...! Sokallom az időt.

- Hát mikor leseket vetettünk s éjt-napot mart a légy, a szúnyog? A lovunk hátán, mozdulatlanul? - vetette ellen a másik szikszói fiú, Lőrinc.

A nyírbátori Illés azonban Gergő pártjára szegődött.

- Az más volt! - legyintett az egyik fölszabadított kezével. - Koma se a fáradságot sokallja, csak a bajt neszeli! Igaz-e, komám?

A védelem helybehagyatott.

- Magam is rihellem az esetet! - döntött végül Ambrus. - Aszondom, ha most úgy otthon lennénk, Kálló várában, alighanem huzigálnánk is már a lélekharangot. Ahun e...!

Egy mozdulatot kisért ez a toldalék-beszéd.

Ambrus öregujja hirtelen a kőfal irányába fordult.

A többi négy embernek is arra lippent a szeme.

- Azám...! - riadt Bence.

- Tyhű, az ámmenit...! - tüzelt föl Gergő.

El is hallgatott.

Lőrinc úgy előre talált düllyeszkedni buzgalmában, hogy hátába vágta az orrát. Nyekkentek mind a ketten.

Amiből láthatják mindenek, hogy Ambrusnak magához kellett ragadnia a kommandót, mint ez különben illik is, hadban deresült, öreg szentségekhez.

- Csiba! - szólt tekintéllyel. - Lapátokat a víz szintjén, laposan! Mártani igényest! Csuklóban forgassátok, hé, ne vállbul! De egyensúly tartassék, különben úgy váglak fejbe édes fiam Illés, hogy a próféta ölébe ugrik a szemed!

Gyors oktatás is használ néha. Ez legalább használt.

Siklott a sajka a víz hátán, mint a gondolat.

Hogyne!

Hiszen a kállai fiúk is nyomban fölpillantották az ő vártát-szokott sólyomszemükkel, hogy a kőfalon át a vízbehullt valami! Azt is, hogy mi légyen! Ösmerős volt nekik a hordó, cudarul!

Vagy a kapitányuk utazik most abban sürgősen a tenger fenekére, vagy a felesége úrasszony. Akár így, akár úgy, mindenképp lelkes és hozzájuk tartozandó portéka.

Nem kellett az embereknek biztatás! Olyan irammal rohantak, hogy se láttak, se hallottak, a vett irányon kívül.

Míg egyszercsak a vén huszár fölvakkan a kormánynál, kurtán:

- La...! - mondja vésztjóslólag.

S megint döf a kőfal felé.

Hát: teremtő Egek...! Egy második hordó repül onnan lefelé, messzi előrevetett ívben!

Bence vállat ránt.

Dűl már vissza az evezésnek.

- Mit rivadozik kend, apám?

- ...mikor nem egy, ha kettő!

- Ilyenformán kigyünnek mind a ketten!

De Ambrus kezében csak áll, tovább, a kormány.

Majd aztán el is bocsátja.

- Szent Anna segélj! - fakad olyan döbbenetre, amilyet a négy fiatal sohase tapasztalt őkelmén.

És ami hogy nem esik ok nélkül, kiderül mindjárt!

Mert ime, újabb hordók kezdenek fölbukkanni a kőfalon túlról! Egy perc és mást se látni, mint hordót, meg hordót. Sulykolják a tenger vizét, mintha óriás vas-esőcsöppek volnának.

Erre a látványra Bence se okoskodik tovább. Valaminthogy lebocsátja szerszámát a többi is. Gergő elfakad káromkodva. Lőrinc meg a fogát szívogatja, ami nála a legnagyobb belső megrendülés jele. Illésről szólni is kár! Az csupán lehedezik.

- Vége a világnak! - ejti el az állát.

S őmaga is ledobban, a padra.

- Ha megmarad egynek, kihúzzuk, még a tengeri bornyú torkából is! De ki győzné ezt a záport...! És ki a megmondhatója, hogy melyikben mozog élet!

- Élet, ha még élő...! - adja rá az öreg csont, bánatosan.

És azzal leül ő is. Illés példája szerint. A másik három szintén. Szorgos kezük az ölükben. Szemük üres nézésű. Így bámulják - szakadozó szívvel - ezt az érthetetlen, alkonyati, fekete csillaghullást.

*

Mikor az utolsó hordó is a vízbe loccsant, Ambrus lebocsátkozván térdre a fenékdeszkán, szép széles keresztet vetett. Kommandíroznia se kellett többé. Belülről hallotta ki-ki a parancsot.

A tenger síma volt már, mint valami kiterigetett zöld vászon. És nyugodt, mint a jóllakott szörnyeteg. Az égen csillagok jöttek mentek. Idegen csillagok s közömbösen hunyorgók, a derék kállói vitézek nagy bánatára.

És idegen csillagok alatt, idegen tengeren, megcsendült öt szájról a temetkező fohász:

- Adj Uram megholt híveidnek örök nyugodalmat...

Bence vette föl a vén huszár elfulladt szavát:

- Az örök világosság fényeskedjék nekik...

De tovább ő se bírta.

- Nyugodjanak békességben...

Illésnél maradt a szó. Áment nem mondott, senki. A két másik vitézt a zokogás rázta. Mellből, mélyrőljövő, szép, búgó férfi-sírás.


Magyar katonák temették dicső kapitányukat, a távol Boszporus partján.

Óh árva nemzet elárvult fiai...!



MÁSODIK KÖTET



VI. RÉSZ.
A FÉNYES PORTA

I.

Az éjszaka elmúlt, a hajnal rábontotta lánghaját az égre. Ki is reggeledett. Orsika azonban hiába várta az ígért szabadítást. A hárem életre kelt. Minden a szokott kerékvágásában haladozott. Sehol semmi nesz, ami valami különös, külső körülményre engedne következtetni...

A szegény rabasszony lelkében akkor megpattant az az egyetlen szál, amit a remény tartott megfeszítve. Összeomlott, a virrasztás emberfölötti izgalmától megviselten, szinte élettelenül. Meg és a két olaszka alig győzték fellocsolni. Akkor is csak sírni tudott, szívszaggató zokogásokkal, mint egy mélyen megszomorított gyermek. Arcocskája úgy megfehérült, úgy elkeskenyedett egy éjszaka alatt, hogy a nyomorult látványokban cserzett szivű kodzsa is elijedt tőle.

Betegnek vélte s - feloldozva a napi teendők alul - kiparancsolta a kertbe.

De írva lehetett a Végzés könyvében, hogy a csalódott teremtésnek ma még az is bánatot hozzon, amiben máskor egy parányi enyhületet tudott lelni!

A kertben már látogatókat talált. A szultána favorita - Ossafije - vonult le egész udvarával és fiacskájával.

Jóképű, csinos, elevenmozgású gyermek volt a kis szultánfi, Mehemed. Máskor talán el is játszogatott volna vele Orsika. Ma azonban meggyűlölte a szive mélyéig, ahogy csak a túlnagyra nőtt fájdalom képes gyűlölni.

Az történt, hogy Mehemed - miután pajkosan összefutkározta a kertet s mindenhatóságában meggázolta a pázsitot és féltett virágágyakat - íjjat és nyilakat parancsolt.

Eleintén csupán kifeszített cél-dobokra ment a vadászat. Ám a mozgástalan tárgyakat mihamarább elunta a nyugtalanvérű fiú. Akkor különféle kéztőleső holmikat: cukros kaskákat, az odaliszkák papucsait, legyezőit kellett előtte feldobálni.

De a kis szultánfi harcos életre nevelt, igazi török gyerek volt! Szeme mint a héjjáé. Keze mint a villám. Minden célt eltalált. S ezt a dicsőséget is hamar megelégelte. Mégjobban akarta fitogtatni ügyességét a tapsikáló rabnők és ámulattól makogó félemberek előtt! S ahogy Orsika ott gunnyasztott a gyeppadon, egy pirosbogyójú díszbokor tövében, megtöretett szívvel babusgatván az ő galambját, egyszercsak rávillant a két fekete vasgomb szeme.

- Dobd föl a galambot! Dobd föl, hogy szálljon!

Aztán látva, hogy a kisírtszemű árnyékasszony - a parancs vak teljesítése helyett - inkább fátyolaiba burkolja kedvencét, rá is toppantott. Barnabőrű, kerek arca olyan piros lett, mint az atlasz dolmánkája.

Méghevesebbet dobbantott és még élesebben hasított a hangja:

- Azt parancsoltam, hogy vesd föl!

- Keress magadnak másvalamit! Ez a madár az enyém!

Megszólalt az árnyék-asszony az unszolásra! De bár ne szólalt volna inkább!

Mert a gyermek dühös kifakadásaira már anyja is fölneszelt.

Ossafije megnyújtotta kevély-szép nyakát, mint a figyelő kócsag és - hatalmas toll-legyezőinek árnyékában - odalebegett a csatározókhoz.

- Mi ez itt? Hogy mersz ellenkezni a fiammal! - villantak szilaj fényt azok a fekete kárbunkulus szemek, melyek kétségbevonhatatlanul bizonyították a legfőbb kegyencnő velencei eredetét. - Hogy mered ingerelni! - tette hozzá, ő is toppantva. És kendőző szerei alatt, kétszeresen elbíborult.

- Hiszen csak gyermek...!

- De a kalifa vére s az enyém! Tedd azonnal, amit kíván!

- És ha nem teszem? Ha ez a tuba kedvesebb nekem mindkettőtöknél?

Állt már a rab asszony is! Állt minden ízében reszketőn. Óh, nem féltében! Nem. Hanem megalázott büszkeségében és fájdalmakkal teli lelkének hirtelen lázadásában.

Eszétvesztette-e, hogy így ellenszegült? Vagy annyira tölt a serlege, hogy ki kellett annak valamikép csordulnia?

Maga se értette meg később a vakmerőségét. Most azonban még féltőbben fogta szívére a madarát.

És villant a szemével, ő is.

- A galamb az enyém!

- Ez...! Ez a tiéd!

A velencei nő gyorsat mozdult. Kikapta a korbácsot a mellette víjjogó kodzsa övéből.

Egy pillanat és... suhi!

Épp halántékon találta az ellenszegülőt.

Orsika feljajdult s önkéntelenül elbocsátotta a galambot. Megtántorodott. Búcsúzó eszméletébe beleszűrődött még a kép: hogy rebben föl a kedvence...! Hogy kapja álla alá az íjjat a fiú s hogy repül bele a biztos halál abba a szegény kis szívbe!

Aztán elfeketült szeme előtt ez a gyászos sárgolyó.

Nem elég, hogy a sóvárgott szabadulás boldog reménye füstbe ködlött! Tetejébe a kézhöz szelídített égi postás is elpusztult.

Vannak az életnek, vannak, ilyen korommal jelölt napjai!

Talán jobb is volt Orsikának, hogy az övét megrövidíthette.

Ott feküdt a pázsíton, elomolva, nemlátón, nemtudón, nem hallva a cudar velencei asszony gúnyos kacagását.



II.

Fájdalommal szökött ki a világból s a fájdalom hívta vissza oda, megint.

Homloksebe - bár nem maródott éppen valami túl mélyre - gonoszul sajgott.

Kinyitotta szemét, melyben még a szédület elsuhanó uszályvége ködlött.

Fölnézett.

Egy női arc hajolt fölé. Nem ismerte. Csak úgy vélte tompán, hogy valami ötven körül járó asszonyé lehet. Még mindig szép s az árnyékosra festett szemhéjjaival, pilláival, kendőzöttségével: fiatalos is. Homlokán arany-abroncsú smarágd csillag fogja sárgáratündöklő, violaszín fátyolait. Tekintete hosszúkásan eltáguló és epedő fényű, mint a török nőké általában lenni szokott. Arca nyúlt kör. Állán gyermekujjnyomásnyi, gyöngéd horpadáska.

De Orsikát mindennél közelebbről érdekelte az idegen hölgy sokgyűrűs keze. Milyen jó símogatással jár végig az a kéz, az ő porbazilált haján...!

Hálásan és bágyadt csudálkozással rátűnődött.

- Ki vagy, jó lélek, hogy áldhassalak ezentúl? - rebegte kérdező tekintettel.

Az ismeretlen dáma teljes fehér fogsorokat villantott rá.

Elmosolyodott s kissé hátrább vonult.

Helyette - a túloldalról - egy másik, jóval fiatalabb nő arca ötlött elő. Idegen, hasonlókép.

Az válaszolt.

- Te nem tudakozhatod a szultána validát, bohó! Legföljebb válaszolhatsz neki, ha kérdez és szólhatsz vele, ha ő úgyakarja. A felséges padisáh anyja ő! Nur-Banu, a "Tiszta", - lehelte utána, természettől piros ajkai közül, melyek úgy uralkodtak gyümölcsbolyhosan üde arcában, mint becses kövek a remekmívű foglalatban. Őszi kökörcsin színével elegyes, árnyékbarna fátyolok adtak szegélyzetet ennek a megkapó keretnek, olyan festői elegyítésben, ahogy egyedül a mohamedán nők tudnak a fátyollal bánni. Az alóluk kibuggyanó haj azonban, rajtok is túltett, ritka színével. A megolvadt bronz haragosvörös patakzásában övezte körül az ismeretlen hölgy nyakát.

Orsika egyik asszonyról a másikra hordozta szemét. Vélte, hogy talán még mindég álmodik. A sok buja szépség egész megzavarta.

Jó, hogy az anyaszultána megtörte a varázslatot.

- Ez a másik meg itt, aki téged oktat, a padisáh nénje. Eszmahán, a lányom, - függesztette utána.

S átcsillant ahhoz, akit ilyképen prezentált.

- Eszmahán, nem szabad a gyermeket megfélemlítenünk! Ne tarts semmitől, sekerli! Jószívvel vagyunk hozzád, mind a ketten. Mi szedtük ki a korbácsot annak a sárkánynak kezéből. Különben talán még most is ütne.

Ő is halkan beszélt, nehogy a félkarajba hátrált rabnők kíváncsi füle elkaphasson valamit a szavaiból.

Orsika elértette a szándékát s azt, hogy a méltóságát félti.

Mély pillahúnyással felelte inkább, mint hanggal:

- Hálásan köszönöm a segítségteket, úrasszonyok...!

- De mi nagy vétket követtél hát el, hogy így összetört? - érdeklődött tovább Eszmahán. - Valamivel csak ki kellett, hogy a haragját híjjad?

- Volt egy galambom...

És Orsika elmondta, ami történt.

A két hölgy nem vágott közbe. Hagyták beszélni. Időnkint azonban össze-össze néztek. Orsika már meg tudta ítélni, hogy ezek a lopva váltott tekintetek: tetszést tükröznek. Egyetértők. Sőt! A világszép tündérasszony meg is nedvesítgette olykor az ajkát, mint a pákosz cica. Nur-Banu pedig egyre diadalmasabban tündökölt.

- Látod? - emelte rá arcát a leányára, mikor a megnyilazott galamb bús históriája véget ért. - Nekem van igazam! Ez a velencei kígyó egész elhatalmasodott. Rendelkezik, büntet, mintha ő volna itt az egyedüli úr! Mintha te, meg én, a világon se lennénk! Honnan vette a bátorságot, hogy ezt a boldogtalant így leterítse?

- Felejted, anyám, hogy ő a szultána favorita, - sajnos...!

A hangban féltékenység és irigység rezdült.

De Nur-Banu csak fátylas fejét rázta.

- Nem felejtem. Tudom, hogy ki ő. Ez a rabnő azonban, a szultáné! Örömére kiszemelt lény. Szentségtörés volt, egy ujjal is megilletnie. Meg is fogom ezt mondani Amurádnak.

- Nem mégy vele sokra, anyám!

- Miből gondolod?

- Mert Ossaffije elég ravasz lesz, hogy a fiára hivatkozzék! Mehemed pedig, végül is, az első szultánfi.

- Sőt, fájdalom, az egyetlen! - tört ki egy keserű sóhaj az anyai kebelből. - Ez éppen a második ok, amiért a Basso-lány hatalmát tovább növekedni nem hagyhatjuk! Gondold meg, Eszmahán! Mi lesz a házunkkal, ha ez tovább így tart?

- Bizony, - kornyadt le bú-hervadtan a fejedelmi hölgy virágfeje. - Minden évben öt-tízszer kellene örömet lövetnünk a bástyákról, egy-egy új szultánfi születésére, akiket a trón biztosítására küldene Allah!

Nur-Banu rábiccentett.

- No, úgy-e! Végül rájösz. Így, ha Monker és Nakir vizsgáló angyaloknak holnap eszükbejutna elvinni az élők sorából a szultánfit, elég, ha a hatalmas janicsárok összesúgnak a muftikkal... Nihajet! Vége! Fogoly lehetne a szultán, mi meg - - -

- A halak eledelei!

- Eltaláltad. Amurád körül hiányoznék a fiák kardja, mellyel a padisáh uralmát megvédjék s vele minket is. Ezért hajtogatom, hogy valamit ki kell eszelnünk!

- Mire gondolsz? - tágította két fénylő topázszemét Eszmahán.

- Föl kellene tüzelned uradat, Mehemedet is, Osaffije ellen! Nem nehéz dolog a vén oroszlánnal, ha a te ifjúságodat és szépségedet, magas származásodat vesszük! És utóvégre, ő a nagyvezír!

- De féllábbal mazul! Mellőzött! Amilyen korlátlan úr volt dicső Szolimán és Szelim-atyám alatt, éppoly semmivé lett, mióta öcsém üli a trónt.

- Bizonnyal ez is a korfúi macska műve! - élesztgette volna csökönyösen a tüzet Nur-Banu. S finom orrcimpái kerekre hólyagzottak.

Ezúttal azonban Eszmahán tagadólag intett.

- Ebben az egyben megelőzték!

- Ki?

- A gaz Kara Ovejsz!

- A "fekete ember"?

- Ő, - sóhajtott Eszmahán. - Annyi turpisságot hordott a füle mögött, hogy ajánlatosnak látszott - jóidejében - födözni a hátát. Ígéretet csikart ki öcsémtől, még mikor trónfoglalni érkeztek együtt, hogy sohasem kell tartania a nagyvezír haragjától. Azóta is lop, csal, a cudar eb! Mi meg nézhetjük. Ha Mehemed megpróbálná, számadóra vonni, őt alázzák le, míg Ovejsz ellép, bántatlanul.

- Hát majd eligazítom a sorukat, ne félj! - csapott ki a tűzláng az úrnő szeméből. - Ha én egyszer fölteszek valamit, azt ki is vívom!

Úgy tanakodott a két fejedelmi dáma, mintha Orsika a világon se lenne. De most megint visszafordult rá a figyelmük. Nur-Banu ismét a haját kezdte símogatni. Eszmahán pedig, még a gyöngén halmosodó keblét is megcsókolta.

- Szegény kicsike! Te szép...!

- Bennünk erős oltalomra találtál! - intett Nur-Banu. - Hallhattad, hogy nekünk is épp elég okunk van gyűlölni azt a cifra, velencei rongyot!

Orsika tagadólag úsztatta oldalt bágyadt szemét.

- Én nem gyűlölöm, úrasszony.

- Nem-e?

- Csak megvetem a szívtelenségét.

- Igen egyremegy, - vont vállat a valida. - Fő, hogy vak eszközünk légy! A többit bízd rám. Meg foglak bosszúlni.

- Azt se kívánom.

- Hát!

- Hogy szabadítsanak ki innen!

- A háremből?

A két nő összevillant. Néhány pillanatig hökkenve néztek le rá.

Aztán Nur-Banuból kiszaladt a kiáltás:

- Ohó...!

- La, la...! - visszhangzott rá Eszmahán megütközött hangja is.

S a két rejtelmes szempár ismét kereszteződött.

A hölgyek fölemelkedtek. Megajándékozták Orsikát gyöngyökkel, nyalánkságokkal és Nur-Banu kiadta rendeletét, hogy a beteget azonnal fürdőbe, onnan pedig ágyba kell vinni. Pihenjen, gyógyuljon és ügyeljen szépségére, míg ők a boldogságán munkálnak. Persze, saját elképzelésük szerint...

Hogy ez mit jelentett?

Szegény asszonyt sokkal jobban megviselték a kiállt izgalmak, semhogy behatóan elmélkedni bírt volna a kérdés fölött. A megdöbbent felkiáltások értelmét se fogta föl tisztán. Csak annyit tudott, hogy mostantól fogva a hárem két nagyhatalmának - valamiképp - ráfordult a figyelme.

Mit bánta!

Nem bánt ő már semmit! Nem érdekelte őt már semmi többé, ezen a világon!

Míg az odahívott félemberek hordozószékbe emelték, arcára borította fátyolait. Élő testben halottul, úgy vitték át a kerten.



III.

Mióta hódító Szulejmán, a "nagy", lezárta sasszemét, fia és utóda, "részeges" Szelim alatt a félhold rettegett uralma hanyatlásnak indult. A háromnegyed éve Ozmán kardjával övezett új szultán - Amurád - országlása sem igérkezett olyannak, ami ezt a hanyatlást meggátolhatta volna. Népe harcos politikát és régebbi, hangos fogadkozásaihoz illő, nagy tetteket várt tőle. De hovatovább kitűnt, hogy csalatkozott.

Az ifjú uralkodó visszaakasztotta szépen dicső Ozmán kardját a szögre s minden végzendő munkát divánülő basáira bízott, kik túlnyomórészben idegen nemzetek fiaiként kerültek Sztambulba. Velük együtt a hűtlen sáfárkodás, majd a közcélokra való pénztelenség átka is beköszöntött az egykor kincsekben dúslakodó Portára. A rendetlenség és szűkösség elégedetlen közhangulatot szült. Az elkedvetlenült vértörök nagyfejüek - rejtett helyeken - összeesküvő terveket kezdtek kalapálni. Kis híjja, hogy néhány igen veszedelmes lázadás gyújtózsinórját még idejenapján el lehetett rekkenteni.

De csak a köpeny alá!

Mert maga a baj - a kincstár és rossz belső gazdálkodás baja - harapódzott tovább. Lassankint átterjedt Európa legjobban szervezett hadára, az ozmán seregre is. A legendáshírű fegyelem: lazult. A vezírek - olykor - csupán a legnagyobb erőfeszítés mellett és hiú igérgetések árán bírták fékrefogni embereiket. Új, soha nem álmodott zsákmányú magyarországi hadjáratokat kellett kilátásba helyezniök, hogy így a morgolódó legénység képzeletét foglalkoztassák, dühét levezessék.

A láng azonban, így is, ki-kicsapott a köpeny alul. A feszültség nőtt, hányta szikráit s rövidesen a magyar hódoltsági részekre is átperdült. A janicsárok és szpáhik kezdték pontatlanul kapni zsoldjukat, aminek vad rablások és féktelenségek lettek következményei.

A helytartó-basa, begler-bégek és bégek rőkönyülten adták meg Sztambulba a vészjelt. Ám hiába! A birodalom pénzügyeinek minisztere, a defterdár, üres közpénztárban vájkált. Amit talált volna, az is az udvar esztelen dőzsöléseire futott szét. (No meg az ő hivatalos járandósága, a befolyó jövedelmek egyhuszad része is kiállt néha az esőre: nőni...! Hogy mennyivel? Ki a megmondhatója annak? A számadásokat arabs nyelven vezették, a Krima nevű titkos írás módján, amelyet - a kamarás tiszteken és a szultánon kívül - senki sem értett. Azoknak pedig kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint számolással veszkődni!)

A basák, begler-bégek és bégek kénytelen-kelletlen szemethúnytak hát a hódoltsági katonák csintalankodásaira. Sőt - kilenced éve - ennél is tovább kényszerültek egy elefánt-lépéssel! Kijárták az engedélyt a janicsároknak, hogy kivonakodva egykor kérlelhetetlen szigorúságú szabályaik alól - melyek féligmeddig a félhold szerzeteseivé tették a török katonaságot - ezentúl házasodhassanak.

Persze, ilyképp a hajdan híres janicsár és szpáhi-iskolákat se lehetett elzárni a mérgezett korszellem elől! Az ódákban tanulás okvetlen kötelező volta megszűnt. Kit is köteleztek volna? A megházasodott janicsár uraknak eszük ágába se jutott, hogy féltett csemetéiket Sztambulba küldözzék! Vagy oldaluk mellé szedték őket, azon képzetlenül - ami még a jobbik, eset - vagy egyszerűen otthonhagyták őket, a jó meleg sutton.

A vitézi élet tündöklő éráját a kivételes kedvezések, visszaélések s a lassú elpuhulás korszaka váltotta föl. Nem kellett itt mostantól, hogy valaki bátor szablyasuhintgatással vágjon magának ösvényt a jobb jövő felé! Az eddig kard szerint osztott és örökölhetetlen hűbér-birtokok puszta öröklés útján cseréltek gazdát, nem is nagyon várva, hogy Sztambul megerősítse az egyoldalú határozatot.

Ilyen s efajta belső férgek rágcsálták a hatalmas Török Birodalom fáját. De az elszúvasodás veszedelme - egyelőre még - csak bent őrölt a mélyben. Kívülről semmi se mutatta a roppant szervezetben lappangó bajt. Sőt! Talán sohase adtak annyit a birodalom fejének s a szultáni udvarnak napkeleti fényére, mint ezidőt.

III. Amurádot valóságos bálványszertartással szigetelték el Szerály-beli szentélyében. Nem szabadott körötte hanggal se szólni! Az udvar a siketnémáktól eltanult jelbeszédet használta. Maga a félisten-voltába belegyőződött padisáh és azok a jövevények is, akiket az ajtónálló törpék az életet jelentő függönyön belül bocsátottak.

Az a kiváltság, hogy előzetes jelentés nélkül is beléphessen a mindenható úrhoz - aki az összes vallási és földi törvényeken felül álló - mindössze két halandónak járt ki a palotában. Kegyencnőjének: Ossaffijének és anyjának, a szultána validának, akin a nagyúr szenvedélyes fiúi rajongással csüggött.

Nos, a valida most hát épp ezt a rajongást akarta gyümölcsözővé tenni, amikor eltökélte, hogy végetvet a gyűlölt korfúi helytartólány egyeduralmának. Élt szabadságával s félretolva útjából élő és élettelen akadályokat, belépett fiához.

Amurád épp süketnémáival, törpéivel és udvari bolondjaival mulatozott, a délszaki növények fűszerillatát lihegő, szemkápráztató mozaikpompás hűtődző-terem közepén. Kevéssel előbb szállt ki fürdőjéből. S míg a szolgák szárogatták, illatos olajokkal kenegették, magas és arányos, de korai s egyenetlen hízást jósló testét oltárszerűvé emelt pihenőágyon nyugtatva, féltenyerébe támasztotta arcát.

Nagyhomlokú, tág barna szemű, merész sasorrú volt ez az arc. Tetszetős, bárha némileg rontotta is az ütköző sarjú-szakáll, amelyet Amurád alig néhány napja - atyja hivatalos gyászidejének elteltével - kezdett növeszteni. Hogy azonban minden férfiúi kelleme dacára mégsem keltett vonzó képet, ez nem a szakáll bűne volt. A restség, gőg, unalom és lelki csiszolatlanság nyomták rá bélyegüket a szultán ábrázatára. Minduntalan átfutott rajta egy-egy vonás, mely hol kegyetlenné, hol meg üressé, bárgyúvá, vagy éppen állativá tette arckifejezését.

A valida előtt - persze - így is szépnek, a földkerekség legszebbjének tűnt. Elhízlalta rajta anyai hiúságát, diadalszomjú, fejedelmi szívét. Párduchajlékony alakját kiegyenesítve, fogódzott az oszlopkárpit szegélyébe. Elnézte hosszan, moccanás nélkül: mint emelkedik az az arany-abroncsokkal pántolt, asszonygömbölyű kar...! Mint nyúl be az istenített gyermek keze a bőrzacskóba, melyet egy néger szolgafi térdenállva tart elé, hogy emel ki egy marék pénzt s veti a mély márványmedencébe! Aztán hunyorít a törpéknek, akik erre a jelre a vízbe tartoznak ugrani s a bedobált pénzdarabokat felbuvárlani. Ki mit kapott: az övé lett. Ám amelyik kifulladt és elügyetlenkedte mesterségét, annak ott-helyt meghegedűlték a talpát.

Nur-Banu megkacagta az újfajta mulatságot s végül előlépett rejtekéből. A szultán pedig egyetlen parancsoló mozdulattal eltávoztatta élő játékszereit.

Anyjához fordult.

- Ó, valida, - mondta napkeleti kenetteljességgel. - Légy üdvöz fiadnak szállásán!

- És te, padisák legdicsőbbike, mindenható khalifa, légy üdvöz a te árnyékod által! Megengednéd-e, hogy szólhassak veled?

- Jer közelébb! - indított le papucsa orrával Amurád egy hatalmas selyemvánkost, fekhelyéről.

S arcán fölcsillant az unatkozó emberek mohó eseményvárása.

- A fülembe súgj, - tette hozzá később, amikor Nur-Banu elhelyezkedett. - Hiszen tudod...! A palota tele szimatolókkal.

A valida követte a parancsot. És olyan közel támasztotta orcáját a legkegyelmesebb arculatához, hogy a kívülleselkedők - nagy bosszúságukra - egy hangot se bírtak kivenni az egész eszmecseréből. Annyit láttak csupán, hogy a társalgás alatt a nagyúr mind nyugtalanabbá válik. Olykor heveset mozdul. Majd elfutja a méreg szederj-vöröse. Le is rúgja sarkatlan, hímes papucsát!

Mire a látogató - befejezve közlendőit - távozott, Amurád úgy maradt ott, elkerekült szemmel, mint egy megbűvölt birka.

Nossza, a kopók...!

Rebbentek, megvinni a hírecskét Kara Ovejsznek, az álnok szultáni cimborának! (Jól fizetett!) Mások a magyarból vedlett testvérpárhoz: Dzsáfer főkamaráshoz és Chasnefer pasához futottak. Megint mások az öt vezírt, Piale-t, a khioszi hódítót, - Achmedet, Mahmudot, Musztafát - a bragadinói sintért -, Szinán basit, Jémen és Goletta leigázóját, ejtették útba. De a kapudán basa: Kilidzs Ali, - az európai és anatóliai legfőbb ítélőbírák - Abdurrahman s Mohamed efendi - se maradtak tájékoztatás nélkül. Lalesar főkamarás saját előkelő személyében értesítette főkamarási társát, Mohamed Cselebi-t, hogy pedig a többi bennfentes se éljen tudatlanságban, erről a birodalmi titoknok, Feridun gondoskodott. (Azért volt titoknok!) Sorrajárta a főmuftit, az ulemákat, egyházi rangjuk szerint. Végül a janicsárok, szpáhik, dzsebedzsik és bosztandzsik agáiról emlékezett meg. Sőt, az alsóbb kamarások és testőrök se panaszkodhattak mellőzésről. Ki kinek a talpát nyalta, kitől várt valami hasznot - szekere tolását - ahoz lódult. Ha nem is teljes hírrel, de legalább annyival, amennyit nyujthatott.

A dolog azonban nem állt meg ennyinél. Nur-Banu nem érte be a szokott heti-egy látogatással. Rövid időn belül ismét előkerült. Sőt, divatba vette, hogy egynap többször is fiára nyisson.

Murádot egyre ingerültebbé, szótlanabbá, az udvart pedig egyre kíváncsibbá tették ezek a rejtelmes beköszöntők. Mígnem egy szép napon épp annak tálalták a pokolkonyha főztjét, aki legkevésbbé éhezett rá.

Az égetnivaló kodzsa lelkendezve rontott be Orsikához.

Szokott szidalmai és gúnyolódásai helyett - az asszonyka őszinte riadalmára - térdrevetette magát előtte.

- Óh, tubarózsák tubarózsája! - víjjogott. - Elsápasztója a napnak! Földnek ékessége! Dicső vagy te a dicsők közt!

Azt hitte szegény kis teremtés, hogy hirtelen megbolondult a kínzója.

Ijedten taszította félre.

- Bocsáss...!

De az undok banyától nem lehetett szabadulni.

Mármeg a térdeit fonta át.

- Ne vess el színed elől, Égi Harmat lánya! Óh hagyd, hogy részegüljenek rajtad a szemeim! Engedd, hogy én, a te második anyád, készíthesselek föl téged a te nagy tisztességedre...!

Ekkora csökönyösség láttán, mégis föl kellett ügyelnie Orsikának. Összevonta szemöldökét.

- Micsoda tisztességről szólsz?

A szipirtyó csak forgatta ráncos boszorkányarcát, az égnek.

Majd szinte vallásos ihletben suttogta:

- A... szultán...! Ma estére magához hívat a legfőbb Úr! Beszélni parancsol veled. Ha úgy megtetszenél az ő szemeinek...! Óh, Seth, Énok, Ibrahim és Allahnak mind a háromszáztizenhárom prófétái...! Lehet, hogy asszonyául is fogad! Mondtam én azt neked mingyárt, amint megláttalak, hogy a hetedik paradicsomban sincs hozzád fogható gyönyörű és kellemetes huri! Mindég gondoztalak, becézgettelek!

Nem folytathatta az orcátlan hazug.

Ömlengését metsző kiáltás vágta ketté.

Olyan sikoltás volt, mintha éles tőr merülne élő szívbe.

Orsika színehagyott arccal, karikára dermedt szemmel hátrált az ocsmány banyától. Úgy nézett, mint aki nem lát s úgy hátrált, mint elítélt a vesztőhelyen, mikor hóhérját érzi közeledni.

A kodzsa azonban értenyúlt és megragadta.

Tehette. Vihette. Az az ellankadt test nem viaskodott már akkor. Könnyű lett egyszerre, mint a lehullt virág. Feje hátrahanyatlott. Dús fekete haja hosszan patakzik a földön.



IV.

Azért ez a nap is eltelt, mint a többi. A föld nem fordult ki sarkából. Forgott tovább, közömbös-lomposan, a talán csak megkésett talán mégis beköszöntő szabadulás sóvárgott, legkisebb jele nélkül.

Orsikának ezzel utolsó, kétségbeesett reménye is semmibe foszlott. Megértette, hogy a külvilágtól való elzártsága s ezzel teste lelkének rabsága teljessé vált.

A jövendő hite elhagyta. Nem tudott bízni többé.

János elpusztult - tűnődött, akadozó aggyal. - Mert ha lenne, híre után, nem hagyta volna beváltatlanul az ígéretét! Ha pedig ő nincs - fűzte tovább a kínos gondolatsort - mi köthetné tovább e világhoz azt, ki pompás sas röptének földre vetett kis árnyéka csupán?

Léphet ő már, akármilyen kockázatosat! Ellenszegülhet nyíltan s ellen is fog szegülni! Legföljebb azt veszítheti, amivel senkinek sem tartozik. Ami őmaga előtt sem érték ezentúl. Az álmaiból kifosztott, keserves életét.

Ez a végső leszámolás adott neki újból erőt. És ez tette keménnyé, mikor ütött a nagy óra, hogy szemtől szembe találkozzék hatalmas rabtartójával.

Nyugodt és sötéten eltökélt volt, amint fátyolaiba burkoltan, feléje lépdelt az árkádok, folyosók és termek sorain keresztül. S míg egész közel nem ért a szőnyegborított heverőhöz - melyen a zsarnok nyújtózott - föl se vetette a pilláit.

De akkor...!

Megrezdült, egész testében.

Jóságos ég! Ez a hasonlatosság...!

Egy pillanat hosszáig, mintha az ő édes urát látta volna maga előtt...!

Aztán Murád megmozdult, amivel vége is lett a gyönyörű látomásnak.

A szerelmes asszony éles szeme fölismerte a kétféle mozgás különbségeit.

Ez visszaadta önuralmát.

Alig észrevehetőleg megbólintotta fejét, mint a koporsóban felültetett holttest. S azon túl hajlatlan maradt. Állt meredekül, a pogány félistennel szemben, aki előtt fél Európa térdelni szokott.

- Hívattál, törökök khagánja, - mondta sírbolti hidegséggel. - Eljöttem íme, mert szolgáidnak százaival úgyis hiába huzakodnék. Mit kívánsz hát tőlem?

Olyan döbbenetesen hatott ez így, hogy egy senkicske rabnő felborítson minden bálványimádó szertartást, ami e falak közt divatozott és rá merjen kérdezni számonkérő, szigorú szóval Kelet urára, hogy Murád jó darabig beleszakadt lélekzettel bámult.

Csak percek multán eszmélt hüledezéséből s nyitotta meg száját a sértett méltóság.

- Hogy bátorkodsz szólni hozzám, kérdezetlenül, hitvány szolgáló? - rivalt fel.

De az a lábonjáró kőszobor nem ijedt el az üvöltéstől.

Fagyott tovább, előre, a szeme.

- Csupán rab, törökök khagánja! - felelt zengéstelen hangon. - Vonj különbséget! A rabot a bilincs teszi, amit nála számosabbak és erősebbek könnyen rárakhatnak. Szolgálót pedig a meghajlás, ami saját akaratából indul. Nem tartozom ezek közé.

- Ha parancsolom!

- Nekem nem parancsolsz. Nem vagy uram, se a hitem, se fajtám szerint. Keresztény asszonynak születtem és magyarnak.

- Tüstént láncraveretlek!

Két aranycirmos, kénsárga fénycsóva lobbant Murád szeméből. A sivatagok fejedelmi vadja nézhet így, mielőtt támadásra szöknék.

S valóban...! A mindenható pogány fölvetemedett az állatbőrös, szőnyegterítékes szófán. Hátát egy óriás vánkosnak dobva, teli arcot fordított vakmerő ingerlőjére.

- Szép eb vagy, de veszett, akinek örvet fogok a nyakára vetni! - acsarkodott föl ismét kiáltása.

És szemében megsokasodtak az aranyfényű cirmok.

A kőszobor azonban, csak állt. Lepergett róla a fenyegetés. Sőt, ha tudnak mosolyogni a szoborképek, most az ő arca is elrévült, fagyasztóan.

- Tedd, ha olyan szűkre húzatod, hogy kiszorítsa belőlem a lelket! Mi többre tartjuk a tisztes halált a becstelen életnél, padisáh!

- Elválik!

A szultán minden kiejtett szóra összerándult. Látszott rajta, hogy már-már a korbácsütés testi fájdalmával határos az az érzés, amit a szemtől-lázadás hangjai kicsalnak belőle.

Barna bőre agyag-sápadt lett és viaszos fényű ajaka vonaglott.

Míg egyszercsak, mintha zökkenés vetette volna ki haragjának bűvöletéből, fölszegte állát.

Arcán széles, kárörvendő vigyorgás jelent meg.

Visszaterülve a világító mangál ibolyafényébe, s puha állatbőrök közé, valami kígyósziszegéshez hasonló hangot hallatott s fölkacagott utána kurtán, kajánul.

Mintha bűbájosságot mívelt volna!

Az elhagyatottnak látszó mozaik-terem hirtelen életrekapott. Nesztelen suhanású törpék, púpos és lapítottfejű kis emberi szörnyek rezsdültek elő, minden résen, minden függöny és oszlop mögül.

Orsika tágraszakadt szemmel bámult rájuk. Sohase látott hozzájuk fogható utálatos lényeket.

Az írtózat szédülete kezdte környékezni.

Hogy e félember, félállati rémek közül egy is, ujjal érintse?

Erre, ilyen szörnyűségre, igazán nem számított.

De elfojtotta iszonyatát.

Az arénába vetett mártírok se válogathattak a szenvedések módjai közt, - gondolta.

És állt tovább moccanás nélkül, annyival is inkább, mert érezte, hogy a nagy barbár kíváncsi tekintettel nézegéli.

Hát csak nézze!

Ha az első riasztó meglepetés nem verte lábról, ezentúl mégkevésbé adja meg neki a szomjazott elégtételt! Azt ugyan hiába várja, hogy féreggé alázkodva boruljon elé!

Valóban, Murád várni látszott valamire. Aztán, hogy semmi se mozdult, megint átfutott rajta egy balsejtelmű mosolygás. Fölemelte gyűrűs kezét s a gyöngyözött fátyolok tündéri pompájában csillogó asszonyra mutatott. Olyan jellel, mely nem sok magyarázatra szorult, kiszabta sorsát.

Egy raj a süvegfejű kis szörnyekből, nyomban Orsikának rohant. Síkos és hideg érintésű ujjakkal megragadták a vállait. Másik csapat bilinccsel csörömpölt. Fölvonta a rab csuklóira a vasperecet. Összefűzte karcsú bokáival.

Egy lökés, egy zuhanás és az áldozat lábai alól kifogyott a szilárd támaszték. Elrántották, hogy megcsavarodott, saját karjai körött. Vonszolni kezdték, nagysebesen, valahová kifelé.

Nem próbált védekezni. Zúzódott, sodródott, egyetlen jajszó nélkül.

Csak mikor a bejárati függöny elé értek, fordult vissza egyszer.

- Köszönöm, - lihegte bágyadtan. - Mielőtt meghalnék, imádkozom érted, pogány nagyúr! Szándékod ellenére, te leszesz a legfőbb jótevőm.

Azzal vonszolták, tovább.

De...?

Mi ez!

A sziszegő fütty, íme, megismétlődik! A gnómok lába, mintha földbe gyökereznék. Aki vállába mart, meghőköl s elbocsátja.

Ám még ezzel se ér véget a mirákulum.

Amilyen gyorsan megtelt, ugyanúgy ki is ürül a terem. Az undok kis szörnyek kotródnak, mint fabogarak, fény-gyulladtán.

S a beállt csöndben Murád szava emelkedik. Nem dühöngve többé! A megdöbbent lélek ámulatával.

- Kelj föl, óh kiz! Elég a leckéből. Hát te valóban nem félsz? Akkor vasbólvaló a te szíved és arany a bátorságod! Ez tetszik nekem. Bármi ugatós légy, nem tudok rád haragudni. Különben is, ha jól utánagondolok, legalább egyelőre, anyám védőszárnya alatt állsz... Nézd, én saját kezemmel csatolom le a bilincseidet! Jer hát közelébb!

Már nemcsak a szava hívott a hatalmas pogánynak! Pillantása is. Ahogy rajtaállatta a kötelékeiből bontakozó asszonyon, az előbbi nagy zivatarnak nyoma se látszott többé benne. Szemöldökei közé a homállyal ütközött értelem vont álló barázdákat. Aki így látta, elhevert, félszemmel figyelő, fönséges odaomlásában, el se hitte volna, hogy az az érzékeny száj bőgni, marcangolni is tud.

De Orsika már tapasztalt! Horzsolt tagjaiból, töretett lelkéből kitelt a tanulság.

Mikor - sajgató fájdalmak árán - végre sikerült fölemelkednie, se igen kapott a híváson. Lappangott benne a gyanú. Maga fajtájában nem tudott rá példát, hogy valaki ilyen percek alatt váltogassa az indulatait s legott szabadjára is bocsássa őket, mint a köhögését, vagy tüsszentését.

Újabb, gonoszabb fordulatot várt. Kelepcét. Fondorlatokat. És fegyverkezett ellenük. Fürkészte az ellenfelét, ő is.

Míg Murád ajka szélén meg nem jelent egy kicsinylő mosoly:

- Csalódtam? Mégis félsz?

Akkor fölvetette fejét s elszántan előrelépett.

- Egyedül Istentől, khagán!

- Tartsd a csuklód, mondtam!

- Íme!

Egy csörrenés, egy csattanás és földön hevert a bilincs.

A szultán ujjal se érintette a márványhűvös csuklót.

- Hiszesz-é ezentúl, kétkedő, Szelim fiának, Szolimán fiának, aki Bajazeth fia, aki Amurát fia és dicső Ozmán lágyékából származik? - kérdezte, nem minden méltóság nélkül.

- Ha fölvilágosítasz, hogy mire szabadítottál! Halálnál cudarabb sorsra?

Orsika hangja zihált még az átélt küzdelemtől. De azért bátor volt és nyugodt. Pillantása is, rezdületlen.

Murád fordult el előbb.

Tagadólag úsztatta oldalt a szemét.

- Nem. Hanem hogy igazat szólj.

- Azt bilincsek közt se lett volna szabad kétlened!

- Akkor valóban más bordából szőttek, mint akik eddig vetődtek utamba, - mormolt maga elé a nagyúr. - Különös...!

És, néhány percig, álmodozóan akadt meg szeme a csúcsíves boltozaton.

Majd ismét megélénkült.

- Mindegy! Rád csak annyi tartozik ebből, hogy felelj: Megvertek-e ma téged a kertben, igazán?

- Szultán, egyedül a koldús kérkedik sebével! - szökkent magosba Orsika álla.

- Hisz' ott az ütés helye a halántékodon!

- A te szavad! És akkor mire a kérdés?

- Tamu...! Hát mégse felelsz? Ez az a híres "igazság"?

- Mindég igazat kell szólnunk, de nem minden igazat kell kibeszélnünk.

- Jó, - intett Murád.

S a tekintete fénylett.

- Ha erről vallani szégyen a te furcsa törvényed szerint, rádhagyom. Nevezd meg akkor legalább azt, aki kezet mert tenni arra, ami nem az övé!

- Kivánnád, hogy árulkodjam?

- Ha terhel, már azt se. Tudok mindent, úgyis.

- Akkor hát...?

A férfi ajka elbágyadtan mormolt:

- Próbára akartalak tenni, hogy valóban olyan vagy-e, amilyennek anyám föstött? Azt mondta: te nem gyűlölsz. Nem kívánod a bosszút. Masallah...! Azóta én ennél is többet láttam! Hiszek a beszédjében, ami pedig forgandóbb, mint az aj-csicseji virág feje. Sohase került elém eddig, asszonyállatban, hozzád fogható!

Most már egybefüggőleg beszélt s hangja, mely először csattant, azután hökkenve csudálkozott, lassankint valami búsongó tünődés ritmusába lágyult.

- Lehet, hogy a hited teszi ezt, kerime...! Akármilyen botorság, csak kell lennie abban valami varázslatnak, amit mi mozlimok nem ismerünk! Ami ilyenné tud tenni...! Ez sokszor eszembejut. És néha nyugtalanít is, mint a dolmánom alá tévedt dongó. Most még mindössze arra a kérdésemre felelj, hogy mért idegenkedsz tőlem annyira, te lány?

A két tág férfiszem feszült várakozással fordult Orsika felé.

Az - önkéntelenül - hátrébbhúzódott.

Lebocsátotta pilláit.

- Nem vagyok lány, - lehelte halkan.

Murád azonban így is megértette.

Ráingatta a fejét.

- Annak kell lenned, minthogy fölvettek a hárembe! Tört liliomot mi oda be nem ültetünk.

- Esküvőről jövet raboltak.

- Ezért útálsz?

- Nem útállak.

- Gonosznak és barbárnak vélsz!

- Csak barbárnak, ha éppen kérded. Senki se egészen rossz, se tökéletesen jó. Keverékek, mindnyájan gyarlók vagyunk.

- Iszonyít az orcám?

- Csak... emlékeztet. Mint élő más a holtra.

De ezt már igazán olyan halkan súgta Orsika, hogy őmaga se bírta kivenni. És Murád nem is faggatta tovább. Beérte annyival, amennyit az értelme fölfogott.

Mélázva bámult a mangál ibolyafényébe s olykor, alig tudottan, le-leszakított egyet a heverő mellé készített nagy tál gyümölcsből.

Az olaj halkan sercegett, a szökőkút vize szeliden szitált. És csöndesen mozgott az ő ajka is:

- Ha elgondolom: a lázadó fejednek mostanig valahol a vizek mélyén kellene lennie...! Mivel fogtál vissza? Én nem szoktam megállni félúton, amikor haragszom! Igen, azt hiszem, hogy mégis valami bűbájosság van itt...! Mintha más világból csöppennél! Különös, titkos világból, ahol álmomban én is megfordulok néha... Ott a virágok mind teljesek, a madarak éneklők, a férfiak hívek s az asszonyok olyanfélék, mint te. Nem a külsődre értem! Nem csupán arra... - legyintett hanyagul. - Szükségtelen félned azért! Akkor se kellenél, ha keletnéd magadat!

Egyszerre fölpillantott.

Csak egyik szemöldöke húzódott föl vele. Az alól mustrálta végig a rabnőt, a barbárok gyermeteg orcátlanságával.

- Nem kellenél. Talán... - halt el ismét száján a szó.

És megemelt félszemöldöke megint helyresímult.

Lebocsátotta nehezülő szemhéjjait.

- Távozhatsz!

Szegény asszony nem mondatta kétszer! Ment, ahogy kínzott tagjai bírták.

A függöny selyme zizegve rezdült.

Kint pedig a madárfejű gnómok arcraborultak az ingó-lengő jelenség előtt.

Idegent megtéveszthetett az a szultáni biztatás! Ők azonban tudták már, hogy milyen dülékeny lábakon nyugszik Kelet világában egy-egy ilyen kényúri "talán"...!

A hárem csúszómászó népe várta az új udvarral emelkedő Napot.



V.

Nagy lett ettől az időtől fogva Orsika tisztessége! Az ódában külön háromtermes lakrészt jelöltek ki számára. A vad cirkassziai lánytól, egyszersmindenkorra, megszabadult. Senkit se kellett szolgálnia többé. Sőt! Maga választhatott ki társnői közül hármat, akiket saját szolgálatára kívánt.

Persze, hogy barátnőit: Meg-et s a két olaszkát választotta! (Mellette legalább nyugton élhetnek majd, szegénykék!)

Régi környezetéből egyedül a kodzsát kötötték rá. De hogy megváltozott az is! Nemhogy pörlekedni merészelt volna, hanem valósággal olvadozott a tisztelettől. Hol nyalánkságokat, hol meg mindenféle csillogó haszontalanságokat hordozgatott Orsikának, díszül azokhoz a pazar főruhákhoz, melyeket a kádun kjethuda - mindjárt a szultántól való visszatérése után - küldött neki. Még galambokat is kapott! Ezekkel meg Nur-Banu és Eszmahán kedveskedtek védencüknek. Ám azt a szívéheznőtt, kedves jószágot, mely a zsarnok szultánfi áldozatául esett, száz másik társa se pótolhatta nála többé! Ügyet se igen vetett a tubákra.

Pedig, mióta az első szultáni látogatás kockázatán túlesett, az élet dolgai iránt való érdeklődése kezdett visszatérni. Szemei, melyek olyan üres tekintettel bámultak eddig a világba, mintha föl se fognák az eléjük táruló dolgok képét, ismét megteltek fénnyel. Sápadt arcocskája lassankint átszínesült.

A felső Kegyelem kétségbevonhatatlan jelét vélte felösmerni abban, hogy első szembenállása a nagy ragadozóval, oly véget ért, mint ahogy végződött. Asszonyi tisztességén leheletnyi folt sem esett...! A szultán igérettel bocsátotta el magától!

Ugyan mért oltalmazná ilyen csudával határos módon a Gondviselés, ha nem volna vele valami további célja? Mért veszejtette volna el épp azt az egyetlen lényt, akiért lenni: egyedüli értelme az életének?

Ne történhetnék meg, hogy János mégis élne? Hátha csak egy ugyanolyan vak véletlen, aminő az ő galambjának lepuskázása is volt, akadályozta meg, hogy végbevigye első tervét? És hátha - mialatt ő itt kishitűen emésztődik - azóta már valami újabb megoldáson kovácsol?

Óh, de akkor sietnie kell! Mert nagy kérdés, hogy mindég így sikerül-e, ami egyszer sikerült? Ki a megmondhatója, hogy meddig állja szavát a szeszélyes barbár? Elég egy átfutó hangulat, egy kézlegyintés, egy kis semmi és minden fejtetőre fordulhat vele!

Az a tétova "talán" a rettegett kényúr ajkáról, folyvást a fülében csöngött. Megtöltötte félelemmel, szorongással. Visszagondolt arra az érthetetlen ellágyulásra, amivel Murád kiparancsolta fogdmegeit. Ez is és minden jel a rátörhető nagy veszedelmek húrján feszült.

Tudta, hogy pillanatnyilag biztonságban van. A szultán - az ő pogánymódja szerint - még mindég ragaszkodik Ossaffijéhöz. Anyjának és nénjének méreglabdacsai csak lassan oldódnak benne.

De meddig bír ellenállni egy ilyen zabolátlan lélek? És egyáltalán...! Van-e lelke a pogánynak?

Jöttek órák - napok - mikor, saját nagy megütközésére is, majdnem igennel mert volna felelni. Mikor Murád szelíden beszélt hozzá és tág barna szemeiből lappangó szomorúság áradt felé. Mikor arról a másik, előtte ismeretlen világról szólt, melyben Orsika mélyen keresztényi lelke gyökerezett s mely után - úgy látszott - mintha öntudatlan sóvárgást táplált volna.

Ám amikor úgy találta, ópium-mámorban dadogva, élőn halottul fetrengve, mint valami állatot, vagy - atyai örökségeként - a dugva élvezett szeszes italoktól esztelenül, vagy látta, hogy koncoltatja föl hirtelenrobbanó dühében leghívebb szolgáit, ilyen napokon visszavette tőle ébredező szánalmát és megint elszégyelte, amiért néha megtéveszteni engedte magát.

Mert a magos invitálás nem állt meg egynél! Orsika gyakori vendége lett a kalifa belső szentélyének. Az öldöklő unalmával vívódó nagyúr sűrűn előparancsolta, hogy szörnyen üres perceit segítsen elverni. Ilyenkor Orsikának beszélnie kellett a falakon túli világról, távoli nagy városokról, népekről, szokásaikról. Beszélnie kellett geográfiáról, gyógyító füvekről, Krisztusról, a csillagokról és mindenről, ami csak eszébe jutott. Akár bolonddá is tehette volna Kelet hatalmas zsarnokát, ha épp kedve tartja! Murád - baromi tudatlanságában - mindent elhitt volna neki és olyan mohó füllel hallgatta, mintha tündérvilág képei peregnének le szemei előtt. Orsikát azonban lelke finomsága visszatartotta az ilyen ízetlenségektől. Megmaradt komolynak, okosnak és hidegnek. S az éheslelkű ember mindég fölélénkült, a veletöltött idő után.

Meg is csóválta egyszer a fejét.

- Bolond dolog, evli...! Te talán még a bölcs ulemák-nál is többet tudsz, akikről pedig azt tartja a Korán, hogy már az arcukra nézni is okulás, sőt imádkozás! Az általuk fölhasznált tinta, végítéletkor, a vértanuk vérével lesz egyenlő. Nem szólok a mufti-ról, aki közönséges viziló hozzád képest! Szinte mintha emberszámba vennélek...? Jó, - intett uszítólag és fölcsillant a szeme. - Csak ellenkezzél! Megszoktattál hozzá. És a vitatkozás már mulattat is.

De Orsika nem érzett most kedvet a csatározáshoz.

- Nálunk az asszonyt is emberszámba veszik, - válaszolt kitérően.

- Elég balgák vagytok! - pattant hát Murád a támadó szerepébe. - Az asszony: kígyó. Tetszetős bőrű, falánk, cifra és gonosz állat. Ebben nincs igazatok.

Elhallgatott s néhány percig komoran tünődve bámult maga elé.

Majd ingerült dörmögéssel tette hozzá:

- Nem rád véltem! Ha mind ilyenek volnátok, én is többre becsülném a fajtádat.

- Hiszen a ti asszonyaitok is különbek lennének, ha nem tartanátok ketrecben, ha megbecsülnétek és mívelnétek őket!

- Egyéb se hiányoznék! - rivalt föl Murád váratlanul, olyan oroszlánbődüléssel, amitől az egész hatalmas csarnok megrázkódott. - Hogy gaz módra ellenünk törjenek, épp akik iránt a legtöbb jóval viseltettünk...!

És lecsapott a heverő szőnyegére, hogy felporzott belé.

Orsika csak ámult.

De minél tovább nézte, annál jobban átértette a dühbegurult pogányt és szíve megreszketett a küszöbönálló veszély sejtelmétől.

Akármivel fűtik is Eszmahán és Nur-Banu ezt az acsarkodó barbárt, mindenesetre jól fűtik. Ha igaz, hogy van lelke, mérgezett már az! Egész valója: mint a nyúzott emberé. Bárhol érintsenek nála egy kérdést, elevenén tapintják.

Nem a női rend ennek a baja, hanem egyetlenegy asszony! A szép Basso-leány felett gyűlik a felhő! Ossaffijének: - alkonyul...! A szultán elégedetlensége hol itt, hol ott gyullad ki ellene.

Óh, ha egyszer ez az elégedetlenség teljes lángot fog...!

*

Hát ez a szörnyű nap is elkövetkezett. És valóságos poklot támasztott a háremi falak közt.

Muráddal elhitették, hogy a velencei nő - bosszúból, amiért ő a hárembe-lépésének kizárólagos jogát más asszonyszemélyre is kiterjesztette - bűbájosságot mível rajta. Varázsitalokkal igyekszik megrontani férfiúi kellemét és szerelmének ifjúi tüzét, hogy rajta kívül senki nőhöz forró érzelmekkel közelíteni se tudjon.

Míg csak a hatalmaskodás bűnében érte Murád egykori kizárólagos kegyencét, míg csupán gőgje és dacos fenhéjjázása képezték a besúgott panaszt, ezt - ha külsőleg duzzogva és bensőleg elkeseredve is - meg tudta bocsátani. (Hisz' ő maga kapatta a gyermeklányból párduccá érett asszonyt olyanná, amilyen lett!)

Ám erre a vádra betelt a mérték.

Safur hónapnak - keresztény időmutató szerint Mindszent havának - tizennegyedik éjszakáján, Orsika olyan sikoltozásra rettent álmából, hogy meghült tőle ereiben a vér. A kiáltozást lábdobogás, fuldokló hangok, majd heves ajtócsapkodás követte.

Hiszen ami azt illeti...! A fájdalom kitörései leghevesebb formájukban se mentek ritkaságszámba itt, e földi pokolban! De ilyen tomboló őrjöngésre mégse akadt példa eddigelé.

Szegény asszony sápadó szívvel ült föl. A háremben szokásos tapsjellel hívta barátnőit.

Jöttek tolongva, mind a hárman. Kisértetiesen fehérek voltak és reszkettek.

Meg fordult be elsőnek az ajtón.

- Mi... mi történik az ódában? - tágította rá, elsőnek, a kékudvaros szemét. - Mit jelentsen ez a szörnyű sivalkodás? Talán a szerencsétlen Concha, megint - - -?

Már addigra a két olaszka: Eliza és Bóna is ott szorongott az ágy körül. Vacogott a foguk, ami nem is csudálható, mikor a mindég szilárd, hűvösvérű germán lány is alig állt a lábán.

- Nem, - felelt az, kezét a szívére szorítva. - Concha szegény - - - Nem zavar többé minket!

- Kiszabadult?

- Örökre. Tegnapelőtt... Saját hajfonatára függesztette föl magát, a mívelő házban.

- Nem mondtátok!

- Mit búsítsunk! - pillantott Meg, szomorúan. - Elég neked a saját bajod!

- Akkor hát - - -?

- Ossaffije...! - lehelte a lány.

És összerázkódott, az újból felvonító jajveszékeléstől.

- A cudar pogány épp most fogatja össze azokat a rabnőit, akikkel bizalmas lábon állt. A zsidónőket, tudod, akiknek olyan szép, fekete hajuk volt...! Megbámultuk egyszer, a fürdőházban. Emlékszel még?

- És - - - mi lesz velük?

Eliza felelt. (Szegény gyermeknek szilvakéken rebegett a szája.)

- Sorba fojtják meg, mind!

- Honnan tudod?

- Láttam. Belestem egy függönyrésen, mikor a pokol tánca kitört.

- Hallod, hogy hörögnek? - kapott a homlokához Bóna.

És egyszerre egész hosszában végigvágódott a földön.

Orsika is elhanyatlott. Még szerencse, hogy ágyban érte az iszonyat és hogy - Eliza magyarázata után - fülére kapta két tenyerét. Nem is vette le onnan őket, míg Meg jelbeszéddel értésére nem adta, hogy a szörnyűséges horkolás elmúlt. Igaz, hogy akkor meg a csönd lett hajmeresztő.

A négy boldogtalan teremtés csak bámult egymás arcába, tágraszakadt pillantással. Alig rezgett a szívük.

Végehosszatlannak látszó idő telt így. Olyan hosszú, ami megérttette Orsikával az egyéjszaka megőszülés titkát.

Végre Bóna, aki lassankint föleszmélt aléltságából, könnyekre fakadt.

Ez elvitt valamit a tűrhetetlen feszültségből.

Orsika arca gyöngén elpirult, mint Máriaüveg, a hajnal átvilágító derengésében. Meg-re emelte szemét, aki karbafont kezekkel, meredekül támaszkodott az ágy lábához.

- Mind... elpusztultak? - kérdezte tőle, olyan suttogón, mintha attól félne, hogy felkölt valakit.

A szőke pillarojtok igen-re bocsátkoztak.

- Semmi kétség, - tette hozzá, szóval is, a lány.

És hosszasan sodorta keblébe a levegőt.

- A khiaji harem egymásután varratja zsákba, szegényeket.

- Zsákba...?

- Ez a temetésünk!

De Orsika még mindég nem értette.

A szőke lány hát megadta a magyarázatot.

- A holttesteket a falakra cipelik. Egy toszítás és repülnek a tengerbe. Azt hiszed, hogy valami sok teketóriát csinálnak miattunk?

Meg sötét mosollyal kísérte magyarázatát.

Kezével a hullámok összecsapódását utánozta.

- Ennyi...! És elmúltunk.

Rövidesen azonban, oktató beszédre sem lett szükség. Orsika tisztán kivenni vélte a víztömegek szokatlanul erős ütközéseit a tengerre szolgáló falak felől.

- Egy... kettő... öt... nyolc... - számlált, el-elfogyó hangon.

A tizediknél tenyerébe temette arcát.

- Mit róttak tulajdonképpen bűnükül?

A szőke nő megvetőleg vont vállat.

- Hogy segítettek a Favoritának, valami bűbájos ital készítésében.

- Ilyen babonaság!

- Mit akarsz? Vadak még ezek! Állatok prédájául estünk.

- És Ossaffije...? Őt is megölték?

Ezt a kérdést már Elizához intézte Orsika, mint aki saját szemével tapasztalt s így mindőjük közt legtöbbet tudott.

A lányka hideglelősen rázkódott össze.

- Vele nem tudom, hogy mi lett, - válaszolt betegül. - Meghalljuk, holnap. Addig ágybavinném Bónát. Ő gyengébbszívű nálam és könnyebben törik. Te magad is...! Hiszen csak árnyék vagy! És te is, Meg...!

A szőke bólintott és indult.

- Elizának igaza van. Elmélkedésre lesz elég időnk. Ha lesz...! A mangált égvehagyjam?

Orsika némán intett igent és tekintetével kisérte három mártírtársát, míg azok - bús temetkező angyalokként - áthaladtak a szobán. Aztán odaterült gondolatainak, melyek lázas zűrzavarban lüktettek homloka mögött.

Ezen az átkozott éjszakán - Murád pokoli kegyetlenségével - ismét egész szörnyűségében tárult elé fenyegetett sorsa.

Akár él, akár halott Ossaffije, a szultán számára mindenképp megszűnt. És most mi, - ki következik? Hogy állja a próbát az a habozó "talán"? Igazán csak az unaloműző társalkodásáért kedvelte-e meg őt a rettenetes kényúr? Vagy Ossaffije alkonyatával az ő kálváriája kezdődik? A végső, mindennél nagyobb próbáltatás?

Nem talált választ. Szegény fáradt agya mindenütt korlátokba ütődött. Sírni se tudott. Könnyei rég elapadtak. Csak meredt előre, a mangál színtjátszó fényébe, míg egyszerre - minden átmenet nélkül - valami halálhoz hasonló kábultságba omlott.

Mire ismét kinyitotta szemét, a mangál kialudt s a reggel, a szűk és magos ablakon keresztül, beporlasztotta gyér világosságával a szobát.

Sietten ült föl, hogy egy fölösleges perccel se nyujtsa meg az éjszaka gyötrelmeit.

De alig mozdult, mikor megint visszahanyatlott. A mozaik-míves boltozat megfordult szeme előtt.

Teremtő Isten, mi ez? Hát a rémség hatalma már a nappal birodalmába is betör?

Odakint ugyanolyan velőketjáró kiáltozás, mint volt az éjszakai. És a kisérteties hangok egyre közelednek...! Az ő ajtaja felé közelednek...! Aztán az ajtó be is roppan.

Tompán felnyöszörgött s fölvetette rémségeket váró tekintetét.

A csudálat és megdöbbenés kiáltása hagyta el száját.

A támadt nyíláson egy görnyedt asszonyi alak ötlik be! Haja zilált. Ruházata dúlt. Nyakán végig, hosszú csíkokban: vérgyöngyök. De gyűrűs kezei födve tartják az arcát. Nem tudni, hogy ki rejlik mögöttük. Míg egyszerre a kezek is lehullanak és dühtől, megalázottságtól vonagló testtel - mint egy sebzett párduc - Ossaffije áll az ágy előtt.

- Favorita...!

- Tegnap még...! Cudar, keresztény eb!

A velencei asszony szilajan rázta hátra szikrázófényű haját. Szikrát szórt a szeme is. És a szája: átkot, átkot!

Orsika csak hallgatta. Nézte.

Ijedelme elmúlt. Lassankint, valami megvetéssel párosult szánalom kezdte átjárni szívét.

- Azért jöttél-e - kérdezte halkan, - hogy szidalmakat halmozz rám?

- Hogy én mért jöttem?

Ossaffije ajkain érdes nevetés tört elő.

- Megmondom! - kiáltott vadul. - Azért, hogy elédhajítsam a pálmát! Én, a mindmáig veretlen: megbuktam. Nagyobb vagy nálam a cselszövésben! Te maradtál felül.

- Esztelenségeket beszélsz. Nem értelek.

- Hazudsz! - tágultak Ossaffije remegő orrcimpái. Értesz te engem, nagyonis! Fizetsz az ostorcsapásokért! Ám jó. Ez rendjén Helyedben magam se maradnék adós. De fizetnél legalább igazsággal. Hisz' neked tudnod kell, hogy a bájital dolgában nem vagyok bűnös! Mégis beárultál!

- Ha vádoltak, rossz helyütt kereskedsz. Nem én voltam.

- Tíz legkedvesebb rabnőmet és a kalifa kegyét vesztettem!

- Elveszthetted volna az életedet is!

- Igen, - vetette föl dacos-szép fejét Ossaffije. - Elismerem, hogy ottlehetnék most én is, ahol a többi, ha Murád nem tekint a fiára. Bizonyosan miatta kimélt. De ezzel a mi kettőnk számadása még nincs lezárva! Szemedbe kell kiáltanom, hogy - ha igazán adott bájitalt a szultánnak valaki - egyedül te lehettél! Nos, elérted a célod! A Szerályban ki van adva a kati seryf, hogy a padisáh ajtaja, a nap bármely órájában, nyitva előtted, míg előttem bezárult. Mától fogva te lész a Favorita, én pedig szolgálni tartozom neked! Hát csak parancsolj, pokol szülötte!

A fájdalom-bősz asszony ledobbant az ágy elé. Előreomló, selymes haja lobogott a démoni kitörés viharában. Körmei végigszántottak födetlen nyakán, melyen kiujúltak a rubincsöppek.

- És ezt nekem! Nekem...! - hörgött.

Egész testében rázkódva várta a győztes vetélytárs diadalkiáltását.

Ám az elmaradt.

Erre, egy idő multán, fölkapta fejét.

- Mégse nevetsz? - rikoltott.

De a kérdés függvemaradt száján.

Szeme elkerekült.

Semmit se látott abból, amit várt. Amitől büszke, pogánnyá szabadított velencei vére úgy rettegett, hogy már a halálos csapást is inkább vállalta volna.

A bosszúját szürcsölő ellenfél: sehol.

Helyette egy holdbéli sápadtságú arc fordul felé. Szenvedő, mint jómaga. Tekintetében fájdalom és megadás. Megadás, aminek azonban, mintha valami mostszülető, nagy eltökélés csillámlanék a mélyén.

Elképedve bámult rá. Nem hitt a szemének.

De Orsika helybenhagyólag bólintott.

- Ossaffije, - szólalt kérlelőn - csillapulj! Igyekezzünk egymást megérteni. Talán több hasznodra lesz, mint a rút dühöngés. Higyjél nekem! Sohase gáncsoltalak urad, a szultán előtt. És nem mesterkedtem semmiféle bájitallal. Az egész nem egyéb babonaságnál, amivel önmagatokat s egymást bolondítjátok! Az én Istenemre esküszöm - tette hozzá, megemelt hangon. - Lépj hát velem inkább szövetségre, ahelyett hogy ellenem törnél!

- Gúnyolódsz?

A velencei nő szép arca ismét kibukkant hajfürtjei közül. Tág fekete szemében állvamaradt a szégyen és lázadás két utolsó könnycseppje.

- Mulatsz-e rajtam? - ismételte s gyanakvó fürkészéssel vonta össze szemöldökét.

De Orsika fejét ingatta.

- Szánlak inkább.

- Hiszen gyűlölnöd kell!

- Nem tudok gyűlölni.

- Megaláztalak!

- Már elfeledtem.

- A... korbács...! Bántottalak.

- Megbocsátottam. Ami útra én indulok, az előtt az ember lezárja a számadásait.

- Te útra készülsz?

A szultána szemei mindjobban elnyíltak. Előbb még tajtékotfúvó szája is, kivillantotta fehérgyöngy fogsorát.

- Megőrültél? - kérdezte új ámulattal s kicsit elhőkölve. - Ugyan hova utazhatnál innen?

Orsika nem válaszolt. Csak hosszú pillái emelkedtek, könnyű pillangórezdüléssel, a mennyezet felé. Majd megint visszabocsátotta őket s úgy maradt ott egy ideig, lecsukott szemmel, derengő mosolygással. Keskeny arca vértelen volt és átszellemült, mint a templomi szobroké. Szinte világított. Még a felforrtvérű pogány nőt is megragadta édes szelidségével.

Ossaffije vonakodó keze önkéntelenül odatévedt a bőujjú hálóköntöshöz.

Megfogta s enyhén megrázta.

- Szép vagy, hallod! - suttogta, rádelejeződötten. - Meg kell adni...! Kicsit sovány vagy ugyan és hidegvérű, hanem azért szép. Hát miféle utat tervezel...? Oda föl? A dombokra talán? Hiszen mondtam, hogy mi nem mehetünk a falakon túl! Akkor pedig...?

Egyszerre és egy-rohammal lepte meg a tisztánlátás.

- A felhőket érted! - kiáltott föl, elhátrálva. Ahova nem juthat élő!

- A lelkem élni fog, - felelt a sápadt asszony. - Isten föltámasztja és megvígasztalja. Lemossa a vértől... Hiszen csak a tisztaságom utolsó védelmére - - -

A halvány ajkak elharapták a többit.

De ha folytatják, a szultána akkor se hallotta volna.

Megdöbbenésében hevesen eltoszította magát az ágytól.

- Meg akarsz halni? - hüledezett.

- Ki kérdezné az én akaratomat, aztán...?

- Ki...! Mindenki. A Porta! Az egész világ! Nem érted-e, hogy épp most van a csillagod kelőben? Hogy mért dobtak félre engem, mint valami rongyot? Nem a dacosságomért! Ne hidd! Te ejtetted rabul Murád szívét, ezzel a holdas szépségeddel és a törvényeid furcsaságával! A padisáh szeret! Téged szeret! És te, őrült, te halálra készülsz?

- Éppen azért! - tört ki egy mély sóhajtás Orsika kebléből. - Ezt persze nem értheted... Rossz nyomon jársz. Nem, ne is kivánj magyarázatot! Hanem, ha vissza akarod szerezni régi verhetetlen híred és - ki tudja - talán a hatalmat is, a kárörvendő udvari nép fölött...

- Óh, igen, igen! - sikoltott közbe Ossaffije.

- Akkor idehallgass!

- Igazán segítenél?

- Ha összefogunk.

- Mit kell tennem?

- Először is: add nekem azt a hosszú ezüst hajtűt, onnan a hajadból!

Amaz már vonta kifelé a csillogó holmit.

De félútban megállt.

- Lehet, - fürkészett ki, félighunyt pillái alól - hogy igazán javamra, valami hathatós varázslatra használnád a tűt. Lehet azonban, hogy csak a gyémántok végett... Ki biztosít az önzetlenségedről? S éppen a tiédről...?! Hogy nem akarsz-e, Murád szerelme után, az ajándékaiból is kiforgatni? Tudod, hogy ozmán nő az ékszerein kívül, más földi vagyonnal nem bírhat.

- Nem tudtam. Ám ha gyanakszol, szedd hát ki a köveket a tűből!

- Nem értek hozzá.

- Hívasd az ékszerészedet! Estélig ráérsz. A foglalat helyébe pedig, kárpótlásul - - -

Egy arany karcsatt fénylett Orsika csuklóján. Még hazulról hozott tárgy volt. Sára néni ajándéka.

Most leoldotta és Ossaffije ölébe vetette.

- Nesze! Megéri a tű ezüstjét. Ami meg azt a kérdésedet illetné, hogy önzetlenül... Hát nem! Hallgatásommal se legyek csalód! Tudd meg a titkomat, hogy magamért is tenném, amire készülök. Tudd, hogy ott az én távoli hazámban hűséget esküdtem egyszer valakinek, mielőtt elfogtak. Szeretem, talán jobban mint te a szultánt. Másé nem lehetek. Hiszesz-e ezentúl?

A két nő tekintete összekapcsolódott. Hosszú percekig tartották megkötve egymást.

Aztán Ossaffije lebocsátotta pilláit.

- Hinni akarok neked, gyaúr asszony, - szólt halkan. - Ebben az egyben nincs különbség keresztény és mozlim nő közt. Most még csak valamit...! Hallottad, hogy büntetésből szolgálódul rendelt a padisáh. Mit... Miben - - -

- Szolgálhatsz? - egészítette ki Orsika a vajudó kérdést.

Ossaffije büszke feje a keblére csüggedt.

- Igen, - lehelte megalázottan. - Tudom, hogy hiába minden lázadozás! A kati-seryf parancsol. Rendelkezz!

- Hogy költözz át legtúlsó szobámba! A kodzsák szeme miatt... Azon túl pedig élj, amint eddig.

- Jól értettem? Szabaddá teszesz?

A szultána egy szökéssel termett talpon. Örömét kétlő megrettenéssel riadt Orsikára.

- Szabaddá? - kiáltott. - Szabaddá, mint előbb?

- Egészen.

Az árnyék-asszony keblére csüggesztette fejét.

Csöndes mosollyal tette hozzá:

- Az én Krisztusom a pogány császártól se tagadta meg, ami a császáré. Én is megadom neked, ami meg a tiéd.

A másik inkább ajkáról olvasta, semmint hallotta a választ. Aztán - mint akiből a túlnagy öröm kifogyasztotta az erőt - hirtelen összecsuklott. Mélyre hunyta pilláit.

- Különös Isten lehet, - mormolt révetegül.

- Mielőtt Allahhoz láncoltak, te is övé voltál. Kereszténynek születtél, Ossaffije!

- Igén, - intett a lankadottságában is fejedelmi fő. - Mondják...

- Nem hiszed?

- Lehet. Rég történt. Elfelejtettem.

Orsika nem folytatta a kérdezősködést. Belátta ennyiből is, hogy ez az értetlen tekintetű asszony örökre elveszett az ő világa számára.

- Hagyj egyedül, - sóhajtott és lassan elfordult.

- Estére küldöm amit kivántál!

Erre se felelt.

Hol jártak már az ő gondolatai...!



VII. RÉSZ.
MIRE A NAP LESZÁLL...

I.

Teltek, muladoztak a napok, de a kállai fiúk csak nem bírtak lélekre vergődni. Gunnyasztottak - hangtalan tünődéssel - a sátoruk előtt.

Mert sátorlakók lettek egy idő óta. A halászatot választották mesterségül. No, azért nemigen szakították meg magukat vele! Épp annyit fogtak, amennyi a fenntartásukhoz kellett. Ahoz se sok. Elcsappant az étvágyuk is. Nagyon nekiereszkedtek a búsulásnak.

Míg egyszer Ambrus mégis nekiszánakozott.

- Halljátok-e? - fordult a népe felé. - Aszondom, hogy mit őrizzük itt tovább a kutyafejű császár portáját? Ideje volna Kállónak fordulnunk! Ha egyszer így esett...! - tette hozzá bánatosan.

És hogy az emberek nem válaszoltak, elértette ezt a néma beleegyezést is.

Föltápászkodott, előkaparta a sátor mélyéből a fél-ládácskáját, bele a maradék halnéműt s nyakába akasztotta az alkalmatosságot.

A szikszói Lőrincz akkor mégis kérdésre fakadt.

- Hova, apám?

- Csak benézek mán, még egyszer...!

Amiből érteni lehetett, hogy a Jedikulának irányodik.

Persze...! Aki egy utat megszokott, rájár a lába. Főképp ha olyan valakihöz vezetett az az út, aki kedves volt az ember szívének.

El akart búcsúzni a vén huszár attól a helytől, ahol a gazdája élt, míg élt. Ahol ama bizonyos parolaváltási história történt s az öreg vitéznek számos, szép megbecsültetése. Látnia kellett azokat a megszentelt köveket, melyeket az ura lábai tapodtak, mikoron ő még járt-kelt és tapodott e földi téreken. Mielőtt elérte az a cudar sors, amit előre megjósolt neki!

Nagyon sötét ábrázattal indult Ambrus. Maga se tudta, hogy ért el a tett helyéhez, úgy nekigondolkodott. És lelkének ebben az elszármazásában úgy megfeledkezett a kellő ügyelemről, hogy - magyar módra - dugóhúzósan kezdte sodorgatni a bajuszát. Hol a jobb, hol a bal szárat. Mire a Héttorony udvarába ért, állt a szőrzetének két vége, mint a cserebogár tapogató csápjai.

Szétpillantott az udvar közepén.

A régi ott minden! Falak, kőrakások. Itt-ott mohadékos omlatagok, pincéket záró, vasrácsos verécék. A rab uraságok jönnek-mennek, vagy üldögélnek a gyeppadokon, tereferélve. Ismerős arcú, mind. És mégis...! Milyen más minden: "azóta...!" Nézni is merő szomorúság!

Hát nem nézelődött. Visszarántotta mérgesen a szemét s fűrészcsikorgású hangon rágyujtott a kalmár-mondókájára:

- Turna baligi! Merszin baligi! Szazan baligi! Jilan baligi! Güzel balik almak!

Aztán magyarul is elsorolta a portékáját, ha netalán rákívánkoznék valaki a fogoly magyar uraságok közül. (Mert a török nemigen kedveli a halat.)

Valóban, a várakozása beütött. Ahogy állt, kis idő teltével koccan az egyik udvarra szolgáló, földszintes ablak.

Fordul neki és...

Megcsóválja - helytelenítőleg - a fejét.

No, cudarság, hogy épp a gazdája régi szállásáról vásárol valaki! Hát annak már új lakója került?

Bámul az ablak irányába, sóhajosan. Valami alakot lát ott imbolyogni, az olajozott vásznon át, amit ablaküveg helyett használ a török.

Néz oda, merően. Mindjobban néz, hogy szinte kidiózik tőle a szeme. Az állát is majd elejti.

Aztán úgy csapja ládáját a földhöz, hogy az eresztékei szétnyílnak. Fut, mintha ördögök űznék! Be a házba! Löki az ajtót. Rántja a kárpitot. S bődül egy akkorát, mint a sebzett bölény.

- Uram...! Jól látok-e? Nem halt meg kegyelmed?

Mire a tudakolt csak áll a szoba közepén, szétvetett lábakkal, karbafont kezekkel és mosolyog, fényes szemmel.

- Nem szoktunk mink meghalni, öreg szolgám! Főkép nem, ha fejünkbe vesszük, hogy élünk. Valakiért... Én pedig lásd, ezt igen a fejembe vettem!

És hinni kellett a szónak, a jelenés valódiságának is! Mert olyan parolát szorított Ambrussal a "kisértet", hogy az öreg legénynek összenőtt tőle egy kicsit az öt ujja.

- Kapitány úr...!

- Kedves vitézem!

Bizony, azok összeölelkeztek. Nem nézték, ki milyen bölcsőben látta meg a napvilágot. S az Ambrus két szarvasbogár csápja lekonyúlt megint, szép törökösre, az ölelkezés után. Nyilván valami nedvesség érte... Megeshetik, az ilyen élemedett, nyirkos börtönfalak közt!

Utóbb csak összekereste magát ismét a két férfi.

- Ne feledkezzünk meg az okosságról, - intett nyugalmat az úr. - A halaid...?

- Másnaposak!

- De láttak bejönni ide!

Szaladt már Ambrus! Mintha olajjal kenték volna meg, forgóban, a lábát, olyan fürge lett egyszerre. Elméjéről is lemúlt az ólmos köd. Elértette a félszót.

Aztán megkötötték a látszat-vásárt és elbúcsúztak.

- Estére legyetek az öbölnél, az első rakodóház előtt! A vizen zavartalanul beszélhetünk, - intett a kapitány és tekintetével kisérte kedves öreg vitézét, amennyire a nyitvamarasztalt ajtó engedte.

No, ha látta volna valaki a derék kállói fiúkat, mikor Ambrus közébük toppant, elujságolni az ő csodálatos hírét! Azt hihette volna, hogy valami ártó szél fuvalt el a kopott halászsátor fölött, amitől egyszerre bolondult meg öt ember!

Biz' ott úgy szökdöstek a huszárok, mint a szöcskék. Turbánjaikat hajigálták. Sőt a két szikszói legény - Lőrinc és Gergő - még a kállai kettőst is eltiprotta.

- Bizonyos kend, apám?

- Hát! - ütött le az állával Ambrus.

Aminél valóban nem kell nagyobb hitelesség.

Lehetett már megint remélni, tervezgetni!

A csepűhajú Bence fölgyűrte patyolat-inge ujját.

- No a teremtésit, - rikoltott - addig, hogy én magam török be abba a Szerályba és öregujjánál fogva rántom ki onnét azt a lator pogány császárt, ha mind a két rabunkat ki nem ereszti!

- Csiba! - mordult el Ambrus, az ő szokott, régi magosságából, ülvén s falatozván épp a tíz körme közül. - A parancs a kapitány úré! Régecskén jártál Kállóban, úgynézem...!

Eltelt így az idő, jóleső évődésben, a kitűzött óráig. Akkor aztán saját szemével győződhetett meg róla a négy legény, hogy a vén huszár se lett álmotlátó. Igazán Zsegnyey János úr, Kálló oroszlánja volt az a valaki, aki - jöttében a parton - feléjük lobbantotta keszkenőjét! Kicsit csapottabb ugyan a szokottnál, üstökén is vörhenylik néhány friss sebfolt, arcán, kezén, a vér törésének nyomai kéklenek, hanem azért együttvan, egész. És most már megtudható tőle az ő csudálatos szabadulásának históriája is.

Biz' ott, szegény jó urat, ki találták tessékelni - hordólakásával együtt - a tengerbe! Fenerossz mulatság volt, mert haszon helyett kárrá fordult a csapóajtó. Nem lehetett azt kifelé tolni, lévén odakívűl az irdatlan nyomású víz!

De mért ád a Teremtő olyan öles vállakat valakinek, mint Zsegnyey Jánosnak adott?

Hogy a menekülésre más mód nem maradt, azokat a hatalmas vállait feszegette hát szét. Fejét, nyakát, körmeit se szánta.

- Mint ez már lenni szokott az olyannál, aki vízbe akar fulni! - vélte Illés, mély szakértelemmel.

Ám hogy erre Ambrus egy bősz pillantást lövelt felé, elhallgatott.

- Akar a nyavalya! - dünnyögött a vén huszár. - Hásszen éppen hogy nem akart! Mit járatod itt a szád?

Nem is kopott ezentúl sok szó köztük. Magyar ember ért kevésből is. Főképp - mivel jobban megfontolva az ügyet - igazán nem volt olyan rettentő erős tartású az a hordó! Csak afféle lekváros-edény. Megvehette a rozsda az abroncsát, a párás tengeri utakban.

Megbólogattak a kállói fiúk. És hogy a maga külön kis elmélkedését ilyenformán elvégezte ki-ki, az arcok várakozólag fordultak a kapitány felé.

De János a part hosszába mutatott és tagadólag intett.

Egy csapat piád közeledett a város felől.

- Vízre!

Így történt.

Később aztán azt mondta, az első öröm után szemlátomást elborult kedvvel:

- Mostanáig nyomorítottak a sebeim. Megszállt a forróláz. Ez az első emberséges napom. Még semmi okosat se tudtam kifundálni. Pedig nem késlekedhetünk!

És rásóhajtott. Homloka mély redőkbe vonult, a két szemöldöke közt. Nemlátó tekintettel révedt maga elé.

A csónak közben megiramlott. Suhant a közeli alkony szivárványszíneivel tarkult, zöld tengertükrön.

A négy vitéz nekieresztette orrát az állának. Látszott, hogy átvették a gazdájuk gondját.

Csak Gergely oldalát szúrta még egy kérdés:

- A Héttorony bégje...! Nem fogott-e gyanut, uram?

- Bajazeth?

- Igen.

- Ügyeltem rá. Ha gyanakodott volna is, kimagyarázkodtam.

Ezzel végképp csönd lett. Az öt lélek befelé fordult.

Jó ideig haladoztak így, szótlan. Míg Ambrus egyszerre megfészkelődött. Elnyujtotta - hosszan - a nyakát.

- La! - hunyorított, az öböl kanyarodója felé.

Amiből megérthették mindenek, hogy valami különleges tünemény közeledik.

Valóban...! Egy hajó.

De minő!

Igen fő-töröké lehet, hogy így kicifrázták! Lóg róla a sok mindenféle függöny, drága szőnyeg, arany félhold, ezüst csillag, lófarkas boncsok, selyem-rojt. Még tarka tollbokréta is lengedezik, az evezőpadok szélén!

- Ezek így kóricálnak, - sercintett ki Illés a foghíjja közül, mély megvetéssel.

- Sétálni is leginkább hasmánt, vagy hanyatt szeretnek az ebadta lustái! - tódította Gergő.

Aztán - hogy már ilyen szemet-döfő volt a hajó cifrasága - hát csak arrafelé oldaloztatták a saját edényüket is! Hadd látnák!

Közeledve hallani lehetett, hogy muzsika is zümmög a hajóban. Cimbalom, hegedők, dudák és persze, török sípok zenéje! Valaki verset szaval hozzájuk. Bizonyára virágéneket, amiről otthon, Magyarországban is, híres a török. Vagy valami pogány győzedelmi szúrát.

Nagy basa lehet, aki ilyen szerrel őgyeleg! Akinek saját külön udvari énekmondó sáhnámedzsik-re is futja!

Jól kitátották szemüket a kállai fiúk! Még János úr se sajnálta, előbbre dülleszkedni. Mióta megint így a bizonytalanság habjain hányódott, mindenre kiterjesztette a figyelmét. Az ember sohase tudhatja, hogy mikor és hol lát valami okosat!

De ezúttal olyat tapasztalt, amire igazán nem készült! A lélegzet is benneszakadt, úgy elhőkölt.

Ámulj világ!

Ő maga ült azon a másik hajón!

Hát ez meg már micsoda! Hogy lehetséges?

Megvonta kezét a szemén, hogy kitakarodjék belőle a boszorkányos látomás. Majdmeg az üstöksebére tapintott, hogy netán emiatt nincs itt valami rendjén...?

S nézett, kövülten. A vitézek szintúgy. Bencének a lapát is kifordult a markából.

Talán ott dermednek bálvánnyá, mind a hatan, a rőkönyüléstől, ha a cifra hajóból ki nem ötlik hirtelen egy sárgadinnye csupaszságú, tollforgós, turbános kobak s a tulajdonosa rájuk nem bődül:

- Térdre, ebek! Nem látjátok, hogy a fölséges padisáh-t hozzuk?

Így aztán megoldódott a rejtély. Nyilvánvalóvá lett, hogy nem képzelődés, hanem élő valóság: III. Amurád, az Ozmán Birodalom császárja az, akit elébük vetett a sors s aki unott bólintással hordja végig rajtuk nagy, álmosnézésű szemeit.

Az öt embert azért, így is, fogvatartotta a csuda. Meglepődésükben még az urukra tekinteni is elfelejtettek. Csak mikor a cifra hajó már messzijárt, ötlött föl nekik, hogy a kapitány valami fehér gyolcs kötelékből bontakozik. Egy jókora keszkenőféle volt az, amit a harapós tengeri szúnyograj elhessentésére hordott János, az övébe gyűrve, mikor így a vízre indult. Hogy az élő hasonmását megpillantotta, azt kapta az orcája elé. Hirtelenében maga se tudta volna magyarázatát adni, hogy miért?

Hanem most egyszerre fülébe csöndültek Bajazeth szavai! Ő is rálátott arra a nemmindennapi hasonlatosságra, közte s a szultán közt, amiről a vén török beszélt. És megértette, hogy ösztönszerüleg cselekedett.

Nem tanácsos tudni erről a jelességről senkinek, rajtok kívül!

Hogy miért?

Majd elválik! A Teremtő - aki az emberarcok szabását rendeli - megengedi neki talán, hogy ezt a különös tüneményt, valami módon, javára is fordíthassa!

- Uram...! - kezdte volna Ambrus, hogy a hajó elsiklott.

De ő csak a fogai közül dünnyögve felelt:

- Hagyj gondolkozni!

Fordultak is ezzel visszafelé, a partnak. Hang nem esett több A derék kállói fiúk megsejtették azt a lázas munkát, ami a gazdájuk fejében indult. Különben őmagukat is lenyűgözte a rendkívüli élmény.

Mindössze búcsúzásnál szólalt meg ismét a kapitány.

- Valaki naponta bejöjjön! Cserélkőzzetek, hogy gyanút ne keltsünk. A többit meglátom...

*

Szegény magyar vitéz, jó kállói kapitány...! Alig még, hogy kigázoltál az egyik halálból, máris egy másikban töröd árva fejedet!

Szállására érve János, befordult a béghez.



II.

Nagyon megörült az emberséges Bajazeth az ő rabjának. Egy idő óta mind hosszasabban s mind jobban rámelegülő szemmel szokta nézegélni.

Hogyne!

Borotválgatta már a "gyaúr" a fejét! Sőt török ruhát is hord, mióta a tengeren póruljárt csónakjából olyan szerencsésen megmenekült. (Ittléte óta másodízben...!)

Arra persze nem gondolt a jó öreg, hogy a borotválkozást a fejsebek gondozása tette szükségessé. Az idegen gúnya meg arra jó, hogy az ember kímélje vele a sajátját. Ő csupán a külső jelenségeket vette számba s úgy állítgatta össze őket, ahogy legjobban kedveztek a szíve vágyának. Arra következtetett, hogy - ilyen lépésben haladva - a fez se lehet többé igen messzi...

Pedig a fez: nagy szó! Attól már csak egy bakarasz a turbánig, ami viszont a törökké-léttel egyenlő. Azzal, hogy a felhőkön túl szorgoskodó fő-melek új igazhitű nevét jegyezheti be az angyalok könyvébe! Aki egyszer turbánt húzott - ha puszta tréfából is - annak mozlimmá kell lennie, még ha nem akarná is!

Ha ő azt megláthatná! Megérhetné! A Korán igérete szerint, túlvilági boldogsága örökre biztosítva volna!

Szinte belehevült a vén török pergamenfakó arca, mikor ennek a dolognak sok szép lehetőségét így végigvette. És hozzá, a gyaúr a szultán felől kezd, ime, érdeklődni...! Hogy kiféle-miféle szerzet is a császár? Már ami az embervoltát illetné! Hogy s mint él a Szerályban? Mik a szokásai, sajátosságai? Holott eddig csak legyingetett, ha ő ráterelte a szót!

Örömében kávét töltött Bajazeth a rabja elé s úgy adogatta a válaszokat a szapora kérdésekre, mintha nem is foglya, hanem egyenrangú sorsosa, igazi vendége lenne a kérdező. És mikorra kifogyott a szultánjának magasztalásából, végső bizonyitékként hozzátette.

- Az igazság minden kedvelője közt ő a legigazibb. Annyira, hogy saját szemével szerez meggyőződést a népe sorsáról. Saját fülével akarja hallani a panaszokat...

- Bebocsátják a Szerályba az ügyesbajos embereket? - lőtt ki János szeme egy fénylő villámot.

- Annál is többi - bólintott a bég, kenetteljesen. - Szolimán óta Murád az első szultán, aki hallgat a Próféta tanácsára és maga megy ki a nép közé. Hol a kikötőben, hol a kaszárnyák, sajkások, hol a kutak, fürdők, templomok körül hallgatózik. Persze - tette hozzá megvető vállrándítással - akadnak gonoszok, akik kétségbevonnak minden szépet! Ezek azt állítják, hogy atyjának módja szerint, ő is az ital ördögét szolgálja titkon s arra kellenek a leplezett utak, hogy szabadabban részegeskedhessék. Meg unaloműzőkül. Én azonban ezt nem hiszem és te se hidd! De mi ütött hozzád uram? - kérdezte egyszerre, megváltozott hangon.

Valóban, Jánost úgy elfűtötte a hirtelen-hő, hogy képtelen volt tovább egyhelyben ülni.

Felszökött a vánkosáról s kipirult arccal, izgatott léptekkel méregette a szobát. Ám, hogy Bajazeth így ráolvasott, észretért és megcsöndesítette a robogását.

- Nagyon meglep, amiket meséltél! - adta magyarázatul. - Én azt hittem, hogy a padisah valóságos fogoly. Bálványkép gyanánt őrzik a Szerályban. Nagy szer nélkül ki se léphet...

- Nem is, ha mint szultán jön ki! Csakhogy olyankor kerüli a pompát! A legkülönfélébb formákat ölti föl! A beavatottak tudják, hogy milyet.

- Tanulhatna tőle a mi királyunk!

- A bécsi király?

- Az! Ti nevezitek a helyes nevén! Idegen nekünk. Azt se tudja talán, hogy mi fán terem a nép! Urai csinálhatják, amit épp akarnak.

- Más raboktól is így hallottam, - nyugodott meg Bajazeth a magyarázatban.

De János már nem hagyhatta ennyibe a dolgot! Üzte, hajtotta tovább az a terv, ami most fogant meg a ködből s kezdett bontakozni az agyában.

Kis idő teltén ismét kérdéssel fordult a béghez.

- Dicső szokás...! Aztán... Gyakran jár ki a palotából a... felséges úr?

- Gyakran.

- Napjai vannak talán kitűzve?

- Há...! Bölcsebb ő annál, semhogy előre napot tűzzön! Hanem azért ritka hét, mikor legalább egyszer ki ne jönne. Miért tudakolod?

- Tudja Isten! Szeretném egyszer látni, hogy ennyi szépet hallottam felőle...

Az öreg elgyönyörködötten mosolygott, a fogatlan szájával.

Ám ugyanakkor tagadólag vonogatta hozzá a nyakát.

- Bajos, bajos!

- Micsoda?

- A kívánságod. Hisz' mondom: nem lehet Mohamed utódjának gondolatait előre kiszámítani...! Azért sose búsulj! Ha a Kegyelem megkörnyékez, szembehozhat rá az utad egyszer, mikor legkevésbé várnád! Allah tudja a legjobbat.

Hát hiszen bizonyos, hogy a felső hatalmak többet értenek nálunk!

Azonban János földi agyában is kezdett már bontakozni a köd!

Az éjszakát töprengve virrasztotta keresztül. Reggelre kelve pedig, azt mondta a vándor borbély képében prezentálódó Bencének:

- Mától kezdve, fiam, szünet nélkül figyeljétek a Szerály kapuját!

- Mi módon?

- A koldus koldulhat, anélkül, hogy gyanút keltene. Itt ezeknél: a fiatal is...! Nem kérdik.

- Értem, uram.

- Mihelyst a tegnapi csónakos nagyurat látnátok kijönni, bármi külső alá rejtve, nekem azt valamelyitek, futva, tüstént meghírelje.

- A... szultánt?

- Őt.

- Úgy lesz, uram!

- Ne kend a szappant a fülembe, toklyú!

Ez a befejezés - persze - már a külvilágnak szólt. Az ablak előtt kóválygó és vitatkozó rabtársaknak.

Bence el is értette.

- Tisztelem a füledet, efendi, - hajlongott alázatosan.

S minthogy több vendége nem került, rövidesen indult is, kifelé.

Eleintén vontatva lépegetett, mint akinek ráérős. Aztán - amilyen mértékben távolodott a Jedikulától, ugyanúgy gyorsult a mozgása. Mire a látótávolságból kiért, már rohant. Vitte a parancsot, aminek meg se kérdezte a célját. Katona volt ő! Magyar vitéz, várhuszár, a legjavából. Megszokta a vak engedelmességet, társaival együtt.

Öt hűséges, bátor szívből állt a kállói rab kapitány regimentje. Ő tudta, hogy mihöz kezdhet velök!



III.

Egy hét eltelt, különösebb változás nélkül. A legények bejárogattak ugyan a Jedikulába, de inkább csak urukat látni, megmutatkozni. Hírük nem akadt.

Nyolcadnap azonban a vén Ambrus jött elő, ami egymagábavéve is, jeles dolog. Hozzá, belül se került egészen az öreg! Hogy ott látta gazdáját az udvar közepén - nagy fülledező járáskelésben - csupán a kapuból rikoltott:

- Kést köszörülni! Bicsak! Kárd! Szikkin!

Azzal hunyorított egyet és fordult kifelé.

No, ennek sürgős! Ez hírrel jár!

János nézte, hogy mielőbb kintteremjen.

Gyorsan letudta dolgát a kapuőrségnél s indult. Kívül Ambrus már várta. Egy kétkerekű kis kordé mellett ácsorgott. Arra tessékelte föl a gazdáját.

- Sietnünk kell uram, - rándította meg a gyeplőt. - Jöttömben, indult kifelé a palotából a kutyafülű!

- A szultán?

- Igen. Be kell hoznunk a késést.

- Rátalálunk-e majd?

- A négy legény követi. Leállnak vártának. Megmondják, hogy merre tartsunk.

- Akkor csak siessünk!

Mentek is, olyan sebesen, hogy János tekintete önkéntelenül a fürgén görgedező kordéra siklott. Leordított róla, hogy új.

- Tehallod...! - vonta föl a szemöldökét. - Honnét ez az alkalmatosság?

- Afféle köszörűsnek való, uram! Kell az iparban.

- De kitől szereztétek?

- Került, - hangzott a válasz, kurtán.

János nem is feszegette tovább a kocsi ügyét. Hanem a paripába - vérbeli lovas létére - nem nyugodhatott bele ilyen könnyen.

Szép, fényesszőrű, kisfejű, karcsúbokájú, ideges szájú állat volt, amilyet az ember ritkán kap szeme elé. Szerecsen főló, kétségtelenül! Nagyurak ménesében teremhetnek hozzá foghatók.

No, erre nem sajnálta mégegyszer rákérdezni!

- Füvelni csapták ki a szultáni lovakat, - sodorintott egyet Ambrus, félkézzel, a bajusza fél szárán.

- Ti meg elkötöttétek ezt!

- Nyíri emberek vagyunk uram, vagy mi!

- Félkézkalmárok!

- A török nem elragadoz-e mindent, ami meg a miénk? - vetette ellen, némi sértődöttséggel, a vén katona. - A kállai gulyánkat nem elhajtotta-e?

Hát csak éppen visszavettek egyet a legények a sok jogos tulajdon közül! Ambrus szerint, képzelni se lehetett természetesebb és becsületesebb üzletet ennél! Sőt. Jól véve, ezen a paripán fölül még vagy száz-százötven jószág járt volna vissza a kállai számlára, ha öt ember elegendő lenne az ilyenfajta kereskedelem lebonyolításához.

- Örüljön a pogány, hogy ennyivel beértük!

Nem volt apelláta a vén huszár határozata ellen.

De nem is folytathatták a tanakodást.

Az egyik olajkáros-sátor tövéből, hirtelen rájuk rikkant valaki:

- Hahó...! Allah nevében...!

A szikszói Gergő torkából eredt a hang. Megösmerni is inkább csak arról lehetett, mert olyan átkozottul rongyos, mocskos a dali-szép vitéz, mint aki sose látott élesmosót, vizet! Félkarja hiányzik.

Vagy hogy rongygubancos dolmánya alá szippantotta?

Alighanem. (Holott a reggel még semmi fogyatékossága se látszott.)

Biceg a fiú, a kordé iránt. Tartja féltenyerét.

- Szadaka vermek...! - kántálja, alamizsnát kérő alázattal.

Hálából aztán, viszonozza a baksist, egy örvendetes hírrel:

- Most vonult ám erre a fölséges szultán! Ha látni akarjátok efendik, erre irányodjatok!

A kordé gurult tovább.

De Jánost mintha nem örvendeztette volna meg kellőképp a hír. Igen hangosan kiáltotta meg a fiú!

- Hát, - vetette föl a kérdést - nem egyedül jött ki a szultán a Szerályból?

- Harmadmagával kujtorog biz' az! - pislogott az öreg legény. - A bosztandzsi basi kíséri, meg azon felül is valaki, a nagyobb úrfélékből.

- Kicsoda?

- Nem láthattam.

A kapitány hümmentett egyet. Kölletlenül barázdálta a homlokát.

Mondani azonban csak ennyit mondott:

- Ugy...! Akkor majd legközelébb... Ha jobban kezünkrejár a szerencse.

- Visszaforduljunk?

- Nem. Az se árt, ha minél többször látom...

Ügettek tovább. Minden fontos útkeresztezésnél leadták a baksist a kállai fiúknak s mindtől megkapták a szükséges irányítást.

Utolsónak Bencze maradt. Ez aztán a tenger felé dirigálta őket. Megint hajókázni ment a nagyúr, amire különben abból is lehetett volna következtetni, hogy a bosztandzsi basit velevitte. (Sétacsónakázásoknál annak tisztje: igazgatni a kormánylapátot.)

Összevárták a négy legényt. Nem volt többé sürgős a dolguk. A vízről bajos megszökni.

Csónakot vettek s eveztek, komótosan.

Ugy vagy fertályóra multán, meg is pillantották a cifra hajót. Addigra a nap fürödni indult a tenger vizében. Még egy hunyorítás és lemerült az elvérző hullámok mögött.

A szultáni csónak visszafelé tartott az esthomályban. Két végén épp a színes lámpákat gyujtogatták. Meg a középsátor előtt, egy ibolya-lánggal égő, hatalmas bronz-vödröt.

- Közelegjünk! - adta ki János a parancsot.

Mert úgy vonzotta egy idő óta a szultán látása, mint delejes patkó a szöget.

- Annak a négy világos ablaknak vegyétek az irányt!

- Görög kocsma...! - bólintott Ambrus.

- Akármi! Ott elébükvághatunk. Láthatjuk őket, közelből.

- Kapitány uram!

- No...!

Bencében ágaskodott egyet a virtus.

- Ne rezzentenők meg őket kissé?

- Már az igaz, hogy rég akadt vitézhöz való munkánk! Nekem is viszket a tenyerem! - tódította Lőrinc.

De a kapitány fejét csóválta.

- Várjátok sorát, fiúk!

Hát a legények aztán nem is okvetetlenkedtek többé, hogy szabaduljanak az izmaik feszülésétől, abban versenyeztek inkább, hogy ki milyen mélyre meríti a lapátot.

Vagy öt hajóhosszal surrantak keresztül, a cifra jármű előtt. Azon túl egyik edény lefelé, a kállaiaké fölfelé.

Jól kellett azonban ügyelniök, mert erősen partközelben siklott, a másik hajó is! Ők így mégkijjebb szorultak. És teli volt homokpaddal, korall-zátonnyal a fenék!

Tetejébe - mikor a négy világos ablak alá értek - felülről is hullni kezdett rájuk az áldás. Tengeri csutkák, kókusz-héjjak, gyümölcs-csonkok.

- Hej, a török szentháromságtokat! - pözsdült fel a szőke Bence.

S kirántotta lapátját a vízből.

Nagydühösen megfenyegette vele azt a kontyost, amelyik épp most találta el az orrát, egy löttyedt paradicsommal.

- Gyere ide, hé! Ideki gombozzunk!

- Tartod a szád? - vélte idejénvalónak Ambrus, közbelépni. - Addig, hogy idehurítaná ez a szpáhikat...!

Mert hogy szpáhik a görög kocsmában tivornyázók, azt az ő járatos szemének nem kellett magyarázni.

No, nem is maradt ennyiben az ügy! Bármennyire sietett légyen a vén huszár, elkésett az óvással.

Bor volt a törökben, Allah felé ne fordítsa figyelő szemét! S ilyenkor a mozlim veszettebb kötekedő, még a magyarnál is, talán.

- Dzsehennem! - üvöltött föl a szpáhi a fenyegetésre, övig kihajolva az ablakon. - Vízi eb létedre velem mersz kockázni? Lovas katonával?

- Paripád nem látom! Nyilván magad nyerítesz helyette!

- Majd meglátod, hogy lovas vagyok-e, ha a hátadra ülök, rothadt lehelletű bejgir!

Biz' ott, a két mérges fattyú összehorgolt. Ezen már csak valami okos ötlet segíthet, ha ugyan nem késő!

János leállította a kormánylapátot.

- Ugyan-ugyan, mit mérsz nyelvet ezzel a koldússal, vitéz hadfi! Bizony a saruid megoldására se érdemes! - fordult nyugodt hangon a gőgjében sértett katona felé.

És hogy erre a szpáhi fölneszelt, kifelé mutatott a vízre, ahol a sátras csónak úszkált.

- Ahol ni! Van ott valaki, aki méltóbb a te szavadra, aszker! Maga a fölséges padisáh hajózik el előttünk!

- Bolonddá akarsz tenni?

- Im, saját szemeddel szerezz meggyőződést!

A kapitány félreállt a csónak orrára. A legényeknek is intett, hogy buktassák meg a fejüket. Közben szerét ejtette, hogy egy rosszalló pillantást vessen a puskaporos Bencére.

A legény bűnbánólag húzta vállai közé a fejét.

A szpáhi meg kihajolt. Tátott szájjal fürkészett néhány pillanatig. Aztán hirtelen megfordult és fölkapta a kupáját. Harsány török éljenzésben tört ki:

- Jasa! Jasa! Jasaszin, padisah!

Már addig a többi csárdabeli szpáhi is az ablakoknál nyomakodott. Fej fő mellett. Ember ember hátán. Pohár, serleg, kupa mindnek a kezében. Fanyar borszag csordul velük a szabadba. Látszik, hogy megjárták ezek szép Magyarhont! Elismerkedtek az ottani szokásokkal. Nem sok ügyet vethettek a koráni bor-tilalomra, amit különben - az utolsó néhány évtizedben - maguk a muftik, imámok, khatibok és más egyházi személyek se vettek épp szó szerint.

- Szihhatinize, szultán azamethi! (Egészségedre, felséges szultán!)

- Jasa! Jasaszin! - ordítoztak, reszelős hangon.

Míg valamelyiknek eszébe nem ötlött:

- Hej...! Vissza is járna talán a köszöntés!

Erre összenéztek. Egyszerre csönd lett.

Az emberek vártak.

Majd, hogy az evezősök csak billegtek s a csónakból senki se felelt, egy szökés - és Bence paradicsomhajigáló komája kintcsöppen az ablakon. Kezében emelt kókuszpohár. A félittasok szilajságával törtet befelé a vízbe.

Most látszik, hogy milyen mokány, izmos férfi! A bor nem tett még kárt a mozdulatainak bizonyosságában. De azért már nem az esze hajtja a lábát, hanem a lába húzza a fejét:

- Megálljatok ott! Mink itt szpáhik volnánk, a haza első katonái! Ha elköszöntöttük az urat, járja, hogy visszaáldjon minket!

Bumm...!

Megjött végül a válasz! Egy jókora dörrenés. Nagy fényesség nyilamlik vele. Mint mikor puska sül.

Aminthogy - valóban - tűzzel feleltek a csónakból a garázda beszédre, hogy nem okosan, kiderül később. Egyelőre annyi történt csupán, hogy a paradicsomdobáló szpáhi, akinek füle mellett süvített el a halál szele, kihajitotta kezéből a kókuszpoharat.

- Mel'un! Átkozott! - rivallt föl. - Ezt megemlegetitek!

A fenyegetésre egy másik félittas szpáhi is: hupp...! Ki az ablakon! Nyomába loccsan a harmadik, ötödik, tizedik. Gázolnak a csónak felé, mely - vesztére - föl talált futni egy kis föveny-padra. Hiába izzadnak, nyögnek az evezősök. Hasztalan nógatja őket, maga a bosztandzsi-basa (aki az előbb tüzelt). Se előre, se hátra!

Pedig a nekivadult katonák már a csónak körül gyűrűznek! Egy harcsabajúszú, lopótök-fejű fickó meg is akasztotta tíz ujját a hajó peremén. Ordít, hogy fültől fülig tágul a nagy papucs szája:

- Hát föláldja-e a szultán az ő vitézeit? Vagy a Tuba-fa árnyékába vágyik inkább? Mert Allahra, mi odasegíthetjük!

És látszik, hogy nem a levegőbe beszél.

A többi szólni sem vesz időt. Ragadják a megátalkodott csónakot. Lökdösik a partnak. Egyik szpáhi hóna alá veti a horganykötél karikáját s uccu...! Kutyázik kifelé. Szörböli, pökdösi a vizet. Másik a kormánylapáthoz! Harmadik úgy toszítja haskón a bosztandzsi basit, hogy lecsücsültében söpri a habokat. Telefröccsenti a kállói fiúk szeme-száját.

Azoknak se kell egyéb! Anélkül is villogott a szemük!

Pattognak kifelé a csónakból.

- Kapitány uram...! - esengnek...

No, ezt nem óhajtotta János. Ám, ha egyszer így fordult...!

Nem akarta, hogy megpókosodjanak a vitézei.

Csak ráintett.

- Nem bánom! De a szultánra senki se tegye rá a kezét! Azzal más dolgom van... A bőrére is ügyeljen, ki-ki!

Biz' ott elsősorban önmagának kellett volna, hogy mondja ezt az óvást Zsegnyey János! Mert ahogy egy lapátot a vállára somondorít, még a víz hűvösségét se érzi meg, úgy fölpezsdül benne a harci vágy.

Ennyi kínlódás után, végül szembe lehetni az ő szerelmes asszonyának rab-tartójával...! Szerrel ronthatni az ellenségre...!

Nem csuda, ha elfutotta a bíbor-köd. És korpázta a bestye kontyost, ahol egy tar koponyát fölbukkanni látott!

Addigra Ambrus és a kállói fiúk már a mártogatásnál tartottak. Feltűnően néptelen lett az a sáv, amit útirányukba kerítettek. Azt se sokat nézték, hogy szpáhi-e, vagy evezős, akire a markukat teszik! Fő hogy török és hogy bugyborékoljon!

Kevesen mult, hogy a csónakhoz nem öklöződtek - János úrral az élükön - mint ez kapitányi és megrabolt férji állapotához kétszeresen illő. Mikor egyszercsak: mintha elvágták volna a lármát.

A szpáhik visszahőköltek s eleregették a foglyaikat. Az történt, hogy a szultáni csónak bíborfüggönyei közül, egy szálas férfi alakja ötlött elő. A becses kövekkel, gyöngyökkel ékített hármas kandiai strucctolltűzék a turbánján és fehér, sima selyemből készült, hermelinbéléses köntöse - no meg utánozhatatlan méltóságú testtartása - nyomban elárulták a született előkelőséget. Feje valóságos oroszlánfő. Tüszőig érő ősz szakálla arról tanúskodik, hogy megette őkelme mostanig a kenyere javát.

Ahogy a mangál fénye rávetült, János azonnal megismerte. (Hej, elég nagy és keserves szerepet játszott az életében ahoz, hogy soha el ne felejtse ezt az arcot!)

Mehemed volt, a nagyvezír, aki őt szerelmesétől elválasztotta, rabbá pecsételte.

A keze ökölbe rándult.

Hanem aztán, ki is nyílt szépen, megint.

Akármekkora átkát hurcolta Szokolli Mehmed szavának, jól tudta, hogy a nagyvezír szava sohase emelkedett önző célból. Bármint sáfárkodott, vitézkedett vagy alakoskodott, egyedül hazája vagy hálátlan szultánja érdekében tette. Egyike volt ama fehér hollóknak, akik az Ozmán Birodalomban talán még ritkábbak, mint másutt. S a becsületért becsültetés jár ki, az ellenféltől is.

Nyugalmat parancsolt hát föllángolt szívére s várta, a többivel együtt, a jelenés okát.

Nem sokáig kellett próbálnia a türelmét!

Az ősz ember hagyta, míg a dulakodás zsivajának utolsó nesze is elül, majd megszólalt, nyugodt és természetes hangon:

- Allahnak áldás! Vitézeim, szpáhik! Fölséges szultánunk, aki ezen a hajón tartózkodik, megértette, hogy látni és tisztelni kívánjátok őt. S mivel sóvárgástokhoz egyedül bátorságtok fogható, nem is akarja, hogy tovább szomjazzátok. Ime, fölfedi hát magát és óhajtja, hogy engedelmességtek is oly nagy legyen, mint volt az ő leereszkedése! A Próféta áldja meg az Ozmán Birodalmat!

Könnyedén megbólintotta fejét s hátralépett. Fölcsapta a sátorfüggönyt.

És János ujból megpillanthatta saját énjét: egy második testben. Ahogy - kiterjesztett ujjai fölött - áldást mormol... Vagy az alázott dölyf és kiállt aggodalmak szitkait?

Az is lehet.

Murádnak remegett az ajka. Félighunyt pillái alól, sárga sugarak törtek elő.

A szpáhik azonban ezt nem láthatták. Hangulatuk egyszerre megfordult. Akik eddig leghangosabban acsarkodtak, szelídekké kezesültek, mint a bárányok. Mellüket, homlokukat illetgették s az örök-gyermek nép ájtatosságával, könnyekre fényesült szemekkel itták zsarnokuk képét. Egyik se vette észre, hogy az áldomásból kimaradt a pohár.

De János figyelt mindenre és megértette, hogy ez az a pillanat, mikor nekik el kell tűnniök a küzdőtérről.

Oldalbataszította a mellette bámészkodó Ambrust.

- Vissza a csónakba!

- Most, mikor - - -?

- Csönd és tedd a parancsot!

A legények értettek a kettejük mozgásából is.

Amilyen zajtalanul lehetett, foglalta el ki-ki a helyét.

A négy lapát megmerült.

Csak Bencéé maradt gazdátlanul. A fiúnak lelógott fél karja, a vizbe. Olykor keserveseket nyögött, míg a kapitány - egy szigorú pillantással - el nem némította. Azon túl nem esett beszéd.

Csupán mikor a hallótávolságból kiértek, csóválta meg fejét a vén huszár.

- Kapitány úr!

- No!

- Mondok, hogy - - - Nem volt kár, mégis...?

- Azt hiszed tán, hogy bátrabb vagy nálam?

- Hászen ez az épp, ami nem fér a fejembe!

- Felejted-é, hogy csak addig dulakszik egymás közt a török, míg idegent talál? Előbb-utóbb megérezték volna rajtunk.

- Török gúnyában?

- Abban is! A fortélyunkról.

- Ejszen, ha egy kicsit kedvez a szerencse...! - motyogott bánatosan a vén legény.

- S ha nem kedvez?

- Elégszer néztünk mink szembe a csontkomával!

- Igen, - intett az úr. - Akkor úgy hozta a kötelességünk.

- És most?

- Most nem rendelkezünk a saját életünk fölött.

- Nem-é?

- Nem. Míg nálunk gyöngébbek oltalomra szorulnak, magyar vitéz, önnön kedvére, nem passziózhatik!

Ez a lecke egy kis kedvetlenséget támasztott. Ambrus elröstelkedve járatta kiülő ádámcsutkáját. A többiek meg, kényesek voltak a vén csontra. Nekik is megereszkedett az orruk. Sőt, maga a kapitány se kedvére tette, amit tett.

Megkókadva kötöttek ki.

*

Csak mikor fövenyt ért a lapát, jutott eszébe Jánosnak: jobban szemügyre venni Bencét.

- Hát te...! - kérdezte, kölletlenül. - Te vigyázatlan! A hetvenkedéseddel majd hogy föl nem borítottad minden tervemet! Ugy-e, csontod törték?

De a legény vállatrándított.

- Fenét! - mondta, mély meggyőződéssel. - Épp hogy ezt a paradicsomhajigálót tanítgattam móresre, kissé! Igen veckelődött itt, a csónak mellett...

S ezen-szóltában kiemelte a vízből a súllyal lelógó karját.

- Erővel lélegzeni akart...!

Ami nem csodálható.

Bence karja egy tincsben nyert folytatást. Az pedig egy tar koponyából serkedt. Nyak és törzs is tartozott a koponyához. Ám azokat nem használja többé a török! Leutazik szépen a tengerfenékre, megoktatni a halakat, hogy: "kállói fattyúba ne köss!"

Egyszerében odalett a komolykodás!

A vitézek kibuffantak, nevetve.

János úr is szétbocsátotta a szája két szögletét.

- No, ez ugyan gyorspostával visszakapta: paradicsomért a Paradicsomot!

És fölfénylett a szép, büszke, napbarnított arca. Föllegzése elmúlt. Helyette jó bizakodás járta át a szívét, édes melegével.

Megy ő még valamire, ezekkel az ördögfiakkal! Ami ma eredmény nélkül maradt, holnap majd sikerül! Csak addig tartsa féken a Teremtő az ő fekete angyalait!



IV.

Lázadás...!

Lélekindulásos, baljóslatú, beláthatatlan tartalmú szó!

Ha valaki azt találta volna mondani lápispataki Zsegnyey János főkapitány úrnak, hogy ő a sztambuli görög csárda csetepatéjával egy ilyen kockázatos esemény gyújtópontjába került, akkor lápispataki Zsegnyey János annak a valakinek egyszerűen szemébe mosolyog. És pedig nem véletlenül.

Holott ezegyszer ő járt volna az igazság mellett! Mert tojásból kél a sárkány is! S nincs az a hatalmas folyam, mely valamikor gyönge viz-erecske ne lett volna.

A kocsmai perpatvar még ugyanaznap megszülte óriásfejű magzatát. Igazi zavargássá fajult s egyike lett azoknak a veszedelmes belső háborúságoknak, melyek később aztán mindennaposakká lettek és lassankint aláásták a rettegett ozmán hadsereg belső rendjét, sőt az egész török despocia erejét, tekintélyét is.

A Szerályba érve, az anélkül is állandóan ingerült, szerelmi válságával küzdő és kénytelen meghunyászkodásában most végletekig dühödött szultánnak első dolga volt: ujból meghirdetni az ősi koráni szesztilalmat.

"Forró ólom nyelésével bűnhődjenek ezentúl, akikre a bor élvezete rábizonyosodnék!"

Hogy ő maga is társalgott titkon a palack dzsin-jeivel? Mit tesz az! Nem halandók és törvényeik fölött álló személy-e a szultán? Kelet legkeletibb értelmében vett kényúr? Nem maga Allah vonta-e ki Mohamedet s utódait a közönséges földi lények tömegéből, mondván:

"Oly különös szabadság a tiétek, melyet rajtatok kívül semmi igazhívő el nem nyerhet! Valami azoknak nem szabad, néktek megengedtetik. És valamit néktek különösen megengedtem, senki bennetek vétekül tartani ne vakmerészkedjék!"

Egy csöpp nyugtalanságot se érzett Amurád, mikor a kérlelhetetlen szigorú "kati seryf"-et kiadta! Csak azzal nem számolt, hogy elbolondított szpáhijai rég kijózanultak már a mohamedi idők fanatizmusából és szolgai engedelmességéből.

Még ugyanaz éjjel forradalomba lángoltak a lovassági kaszárnyák. A janicsárokéi: szintúgy. A bőszült katonák kitódultak az utcákra és rombolni, fosztogatni kezdtek. A levegő megtelt feszültséggel, a feszültség veszélyes lehetőségekkel. Az ordítozás terjedt s a kül- és elővárosokra is átharapódzott. Nem elég! A duhaj szpáhik kicsalták háreméből a kajmakám-ot s a csónakról lövöldöző bosztandzsi basi-t és mindkettőjüket félholtra verve, megcsúfolták.

Aztán földrengésszerű morajlással a Szerály elé zúdult a tömeg. Üvöltve kezdte gyalázni a főméltóságokat, sőt itt-ott magát a szultánt is.

A palota ablakai nem akartak nyílni. Murád még mindig dacolt.

Akkor a janicsárokkal s a hadi iskolákból kibocsátott katonanövendékekkel: az idsoglánokkal és asamoglánok-kal felszaporodott szpáhik, végső fenyítő eszközükhöz nyúltak. Egy hadtestjük előretört. Óriás réztúbákon keresztül kiáltva, fölszólították a legfőbb birodalmi törvénytudót s egyben főpapot: a főmufti-t, hogy szálljon alá és jöjjön nyomban közéjük. Már pedig, ha ő a hadak mellé áll, nincs az a hatalom, ami megmentse az összeomlástól a szultáni trónust!

Erre végül meg kellett indulnia Murádnak.

Az erkélyajtó kinyílt s a palota balkónján megjelent (ki más, mint aki bajban mindég kéztől esett?) az összes seregek legfőbb parancsnoka: Szokolli Mehemed nagyvezír, személyesen.

Fegyvertelenül jött a vén oroszlán s rendre intve az izgága népet, megígérte ura nevében a követelések teljesítését.

A szultán kénytelen volt beadni derekát. Vissza kellett hogy vonja azt a tilalmat, melyet, alig hat órával előbb, olyan dölyfösen hirdettetett.

Hej Murád, Amurád, törökök khangánja! Hol van már a te látszat hatalmad atyáidnak igazi hatalmához képest...!

Még álltak a trón oszlopai. Sőt tündöklőbben csillogtak, mint bármikor előbb. De bensejükben rágcsált már a szú! Vánkosai süppedeztek.

És aki a szuvas oszlopokat elsők közt megrázta, aki Kelet Bálványának selyemvánkosait elsők közt merítette alá, magyar kéz volt az, magyar játékból! Egy paprikáskedvű kállói huszár bajból-húzásáért.

Zsegnyey János rab kapitány gyujtotta lángra annak a lázadásnak csóváját, amiben eleinte maga se hitt, amiért első pillanatban megnevette volna a hírhozóját.

Később aztán nem nevetett, se ő, se mások.

A rémület villámokkal terhes föllegei jártak ezen a válságos éjszakán a szorongatott Sztambul fölött.



V.

A török nép vállát nyomasztó örökös fenyegetésnek: az állandó perzsa veszedelemnek hangoztatása, a szultáni behódolás, no meg a zacskószám osztogatott pénz és ingyen leves, ezúttal mégis megtette dolgát. Végezetül lecsöndesítette a fölzúdult népet.

A katonák visszatértek kaszárnyáikba, az idsoglánok és asamoglánok ódáikba. Az ordítozás elült.

Jánosnak nem kellett rettegnie többé, hogy a zendülés továbbfajul, átcsap a szultáni háremre s még nagyobb nyomorúságba dönti az ő szegény, rab asszonyát, mint aminőben eddig sinylődött. Sőt röviddel később azt is megérte, amire olyan türelmetlenül áhítozott.

A szultán egymaga jött ki a szerályi kapun!

Ambrus hozta a hírt, hogy közrendű töröknek van álcázva s a piac felé cselleng. A legények - persze - szemmel tartják, a megadott módon.

A kapitánynak akkorát döbbent a szíve, hogy szinte átütötte a török módi szerint való mellényét. Aztán olyan gyorsasággal, ahogy csak lehet, teremtek künn az utcán.

Beszedték a jelentéseket a vártázó legényektől.

Az utolsó - a szemfüles Lőrinc - már egész a szultán tőszomszédságába sündörgött. És hogy az álcázott nagyúr egy szájas szakácsot hallgatott épp, el-elmosolyulván a potrohos konyhaművész szófordulatain, a szikszói fiú odahunyorított egy jelentőségteljeset a kállóiakra s mire azok beérkeztek, már beszédbe is kapott a nagyméltóságú törökkel. Alkalmasint a politikus szakács elveit helyeselték, ami - Murádot tekintve - nem csodálható.

Az érdemes pecsenyesütő a trón és padisáh tántoríthatatlan hívének bizonyult. Persze, mint afféle nagy-basai ház cselédje, megszokhatta kora gyermekségétől az úrtiszteletet! Számára a világ az ő gazdájával kezdődött s a trón zsámolyánál végződött. Aki azontúl való, nem tekintette földi lénynek és azt se állta a füle, hogy mások bírálgassák. Védte hát körömszakadtig az elégedetlenkedőkkel szemben a szultánt, a piacon felszökő drágaságért a zendülést, azért meg az esztelenül lövöldöző bosztandzsi-basit s legfőképp az Istámbul efendi-t téve felelőssé.

- Őkelme tartoznék olcsó élelemmel ellátni a várost és a közmegelégedésre ügyelni! Ne legyen Ferhád a nevem, ha ez nem így van, ahogy mondom! - fejezte be szónoklatát, olyan szapora taglejtésekkel, melyeknek hevéhöz talán a bugyogója zsebéből kiütköző palack is hozzájárult...

Bármint volt azonban, megtalálta a hangot a hasonrendűi szívéhez.

A zúgolódók vállatvontak s elhallgattak. Város és kaszárnyák után, a belső békesség harmadik nagyhatalma, a piac is lecsöndesült. A szakácsok és kukták kisebb-nagyobb csoportokra únakodtak szét.

János elérkezettnek ítélte az időt a beavatkozásra.

Intett az embereinek:

- Most...!

Maga is közelebb lapult, olyképp, hogy jól megfigyelhesse a második énjének minden mozdulatát. Az ellenben sohase kaphassa őt teli látásra! És hogy egész bizonyos legyen efelől, megint beburkolta fél arcát, mint a fogafájós.

A kállai gyűrű észrevétlenül szorult Murád körött. A kapitány ügyelt rá, hogy a nagyszájú szakácsot is velük vonzza. Rezesorrú, erezettszemű, borissza külsejű ember volt ez a Ferhád. Épp beleillett a számitásába, már csak az ő második énjének tetszése miatt is.

Kishallal fogják a nagyhalat!

Csalétekül akarta használni a szakácsot a tervéhöz.

Fertályóra sem telt belé, a nyolc főre szaporult kis csapat már együtt tanakodott. Másik fertályóra multán pedig, ha akadt volna figyelmes szemlélő, azt láthatta volna, hogy megindulnak mind, közerővel. Az idegen török ugyan, mintha szabódnék eleintén. Tétovázik. Hőköl. Meg-megáll. Hanem utóbb lépeget, egész rendesen. Sőt mind bátrabban és mind nagyobbakat.

Az öregvár irányába tart a kis ember-csoport. Nyilván a péra-i bilád a céljuk! Leginkább idegenek lakják. Itt épültek az európai követségek rezidenciái, katholikus és protestáns ima-hajlékok, meg más ilyen nem-mozlim szándékra emelt házak is. Egy-egy putriforma házikó ékelődik néhol közéjük. Födélzetének nádhaját a meszelt fal-homlokra fésülte a szél. Gyaluforgácsból kötött pamat ötlik ki a gerendák alul. Fent bogra van hurkolva a forgács, mint a lófarok. Imbolyog a szélben. A magas kerítést söpri.

Nem ok nélkül magas a kerítés! Az bizony pincét rejteget. A pince meg seres- és boroshordókat. Óvatos ember a kocsmáltató görög! Tudja, hogy míg a földobott alma lehull, idők változhatnak s velük: - szultáni engedélyek... Az ő portékájával jobb nem kérkedni! Elegendő cégérnek a gyalúforgács.

Hát egy ilyen forgácsfonatos kalyiba előtt, megáll a nyolc jövevény. Vonják szemöldöküket a koradélutáni nap permetegében. Kémlelődnek körül. Aztán - egy a másra - osonnak be a kapun. Annak, amelyik leghátra maradt, kendővel van felkötve az álla. Borítja fél arcát, meg az egyik szemét. De a szabadon maradt félszemével is tud ő nézni! Hosszan tekint föl a felhőbárányait legeltető égboltozatra. Mintha társalogna valakivel? Ajka mozog. Tartása megindult. Majd kiegyenesűl megint s átlépi a küszöböt. A kapu bedörren mögötte.

Nem is nyílik ki az, csak mire beesteledik és a vacsoracsillag kisüt. Akkor visszajön egy ember a nyolcból. Némi időközökkel rá: még másik öt. A nyúlt árnyékok, távolabb, összefolynak. Aztán - amelyik legelsőül mutatkozott - megint különválik. Előre vág. A többiek szétszóródnak. A házban nem marad, csupán a szakács, meg mégegy vendég.

Hol?

Nem látható. A magos kerítés eltakar mindent.

A nyolc közül melyikőjük?

Ki tudná!

A görög, akié a kalyiba, ugyan nem firtat utánuk. Alszik a söntés mellett, olyan mélyen, hogy akár a fülébe lehetne ágyúzni. Attól se ocsúdnék.

A ház körvonalai lassanként belesüppednek az éjszakába. Nagy a csönd. Csak Sztambul köztisztaságának őrei, a kóbor kutyák őgyelegnek a néptelen utcán s rágódnak a kapuk elé vetett hulladékon.



VIII. RÉSZ.
AZ ÚJ FAVORITA.

I.

Vannak, akiket a közhit holtaknak vél. Sápadt az arcuk, csukva a szemük, hideg érintésű a testük, néma az ajkuk és csöndes a szívük. S azért mégis, csak látszat szerint halottak! Aki tőrt merítene beléjük: élő testet ontana meg vele. Vannak aztán élők, akiknek színes az arcuk, nyitva a szemük, meleg a bőrük, beszédes az ajkuk s ver a szívük. És azért mégis halottak! A lelkük halott, ami ellen a test élete sem segít.

Ilyen halottnak élő, élőnek halott volt a szultáni hárem legfőbb dísze, a hatalmas ozmán császár újan kiszemelt kegyencnője: Orsika.

Már ugyan a neve sem a régi! Átkeresztelték - pogány szokás szerint - keresztvíz nélkül. Úgy, hogy valaki fölkapott vaktában egy szót, a többi meg ragasztotta tovább.

"Faziletli Peri"... "Erényes Tündér" lett Zsegnyey Jánosné új neve. Sorsa pedig: amit a háremi felügyelőnő alig egy órája adott neki tudtul. Hogy Amurád - minden törökök khagánja - a mai napon őt, a szultáni virágoskert egyetlen magyar virágát akarja legfőbb kegyében részeltetni: nejévé tenni...

Ennyit ért hát a nagy barbár ígérete! Ennyit a keleti ember szava!

A "nem": "talán"-ná változott. Később "igen"-né. Az a rettenetes "talán", ami szegény asszony számára a feje fölé hajszálon függesztett karddal volt ugyan egyenlő, ám ami azért mégis csak magában rejtette eddig a remény egy parányi szikráját.

Mostanra aztán ez a bágyadt remény se maradt többé. A végzetes kard lehullt.

De Orsika már nem rémüldözött és nem sikoltozott.

Fogadta a hírt, szemrebbenés nélkül.

- Beteljesedett...!

Ennyit szólt mindössze a hírhozónak.

S azon túl engedte hogy forgassák, készítsék, mint ez lenni szokott olyan kiválasztottaknál, akikre először süt le a szultáni kegy szerencséje.

Fürösztgették is! Locsolták illatos olajokkal, fésülgették, burkolták drága selymekbe, fátyolokba.

Éjszaka lett, mire a nászpompa elkészült.

Akkor a leendő favorita elbocsátotta szolgálóit, megölelte, hosszan, sorsának szegény osztályosait, három barátnőjét s Ossaffije után küldött.

A velencei asszony jött, sietve. Megkeskenyűlt arcán, kékárnyékos szemén látszott, hogy kevés falatot, de annál több könnyet nyelhetett mostanában. Mozgásán is, valami titkon emésztő láz tüze érződött.

Megállt a függönykárpiton belül és csak bámult. Bámulta utódjának igazán tündéri szépségét s remegett hozzá, féltékenységében és a megalázottságtól.

Orsika akkor lassan feléfordította arcát.

Szobor merev volt ez a szép arc s valami nememberi kifejezésű. Sápadtsága átvilágított a kendőzőszereken is. A máskor csillogó kék szemek tekintete: dermesztő.

- Ne félj, - mozdúltak a fagyos ajkak. - Csupán azt akartam veled közölni, hogy amit régebben fogadtam: állom. Fiadnak atyját, csábbal, én tőled el nem veszem.

Ossaffije mélyre húnyta pilláit. Lábai egyszerre megrogytak.

Ledobbant vetélytársnője elé.

- Oh, Faziletli! - szabadult ki belőle a rettegő kiáltás. - Hihetek-e valóban a szavadnak?

- Felejted, hogy megesküdtem?

- De nem tántorít-e majd el, amit látsz? A hatalom?

- Az én tekintetem már befelé fordult.

- S ha Murád bolondító italokat fog veled itatni?

- Kiütöm a serleget a kezéből.

- A szultán szobája népes! - rázta fejét Ossaffije bús-makacsan. - Akkor is népes, ha senkit se látnál. A függönyök mögött: őrök mindenütt! És mindnél ólomgombos hurok!

- Kipróbáltam.

- Korbács!

- Nem fog fájni.

- Óh Faziletli! - jajdult föl megint a szorongatott teremtés. - Te mégis csak asszony vagy, míg Murád férfi és erős! Hatalmat vehet rajtad, másegyéb módon.

- Akkor pedig saját feje felett törte el a pálcát.

- Hogy érted...?

- Nem adtál-e nekem eszközt?

A zavarodottfejű asszony azonban, nem tudott most kiigazodni a burkolt beszédből.

Orsika hát megmerítette hajában az ujjait.

- Idenézz!

És valami villant a kezében.

- A tű!

De milyen tű!

Élesre fent, mint a borotva. Hegyes, mint valami kettőzött ágú tőr.

- Ha illetni mer - - -

- Leszúrod! - nyelt vissza Ossaffije egy vad sikoltást.

(Volt benne annyi öröm, mint iszonyat!)

- Inkább megölnéd, - ismételte, félig lehunyt pillái alól, bosszújának kéjét szürcsölve. - Óh, Faziletli, te valóban nagyobb, különb vagy nálunk! S én - - - kezdem Murádot megérteni... Engedd, hogy megcsókoljam a ruhád szegélyét!

Orsika azonban nem kért ebből a pogányos tiszteletből.

Kiszabadította magát.

- Ne légy esztelen, - hárította el a lelkendezőt.

Másvalami lett volna inkább, amit ő kívánt!

Néhány pillanatig habozott, hogy megmondja-e ennek az emberbőrbe bújt, szép fenevadnak, akiben a sértett gőg nagyobb mint a szerelem s a nő előbbvaló, mint az anya. Akinek egy szava sincs fia atyjának védelmére: megtenné-e vajon, amire a vetélytársnője kéri?

Aztán csak kimondta:

- Éjszakára kelve, ha loccsanni hallanád a tengert a falak felől - - - Vonj egy keresztet, abba az irányba! Így, ni! Nem lesz, aki hitem szerint temessen, - tette hozzá magyarázatként.

És elfordult.

- Megteszed?

Ossaffije értetlenül pillantott rá. Nem válaszolt. Ujjai görcsös szorításából azonban érezni lehetett, hogy a másik kívánhatna most tőle, bármit.

Orsika nem is akart többet ennél a néma beleegyezésnél.

Intett, hogy befejezettnek óhajtja a látogatást.

- Neveld szótartónak a fiadat! A hazug ember nem érdemli meg a férfi-nevet, - bólintott búcsúzóul.

És Ossaffije keresztülsuhant a szobán. A függönyök zizegő szeléből meg lehetett érezni, hogy kihaladt köztük.

A rabnő akkor letérdelt, ahol épp állott.

- "Sionban, Isten, téged illet a dícséret és neked teljesítik a fogadást Jeruzsálemben," - kezdte halkan.

Majd tétova hangja megerősödött:

"Napja Isten haragjának
Végét veti a világnak...
Ez szavuk a prófétáknak.

Akkor - szegény - én mit tegyek?
Oltalmamra kiket vegyek,
Hol a szentek is rettegnek
...?"

*

Szent vagy te magad is, szegény mártír-asszony, aki többrebecsülöd a tisztaságot az életnél! Aki fegyverrel szállsz szembe inkább egy világrész hatalmasával, mint hogy azon kívül, akit uradul fogadtál, másnak engedd át a lelked virágait!

*

Saját halotti imáját énekelte rab Zsegnyey Jánosné, a pogány csapdában.

"Amen" azonban nem hallatszott.

Túlrikoltotta egy török síp éles szava.

A dob ráperdűlt a küszöbön, tompán döbögve s valaki félrerántotta a függöny redőit.

A háremi zenekar érkezett, hogy - régi szokás szerint - muzsikával kísérje a leendő favoritát a Nagyúr színe elé.



II.

- Kövess, óh Faziletli!

A Kadun Kjethuda magosra emelte ezüst szövétnekét s megindult a menet élén. Az ő tisztjét képezte: a szultáni mátkát a padisáh legbelső terméig vezetni és ott a Kislar Aga gondjaira bízni. Mióta III. Amurád a trónon ült - tizedik hava - nem volt része a vénasszonynak ilyen beavatásban! Sőt, semminőben sem. Ossaffije valósággal lenyűgözte a szultánt.

És most íme, egycsapásra üt be, amire eddig olyan sóváran lesett az udvar...!

A kiváltságos szerep egész megbolondította a förtelmes szipirtyót. Ezerráncú ábrázata szinte világított, tarka fátyolai közül. Fogatlan szája torz vigyorgásra nyílt, behuppant szemei pedig olyan ördögi fényben égtek, mintha az Apokalipszis valamelyik szörnyalakja elevenűlt volna meg benne.

Mindmagasabbra lóbálta szövétnekét s rövid idő multán, már táncba csapott a mozgása.

A zene közben egyre szilajabban szólt, mint ez különben illik is, az ilyen napkeleti bálványfejedelmek lakodalmán. A buja, mindgyorsabb ütemű keleti dallam hol mélyen búgva, hol fölvisítva zúgott a palotán keresztül, aszerint, hogy a menet melyik árkádsor alatt s mely irányba fordult.

Végre egy hatalmas, nyolcszögletes terembe ért a bokrosodott táncot lejtő, éneklő és fáklyáit hajigáló tömeg. A csarnok közepét pazarul faragott, csúcspilléres, színes aranyozású oszlopok rekesztették külön. Tágas belső nyolcszöget formáztak. Köztük - oszloptól oszlopig és mennyezettől márványpadozatig - pazar, királyszín-vörös brokátfüggönyzet alkotott sátort. A nyolc csucsban ugyanannyi kristályos szökőkút porlasztotta gyöngyszemű vizét.

Ebben a teremben megállt a nászkíséret. A zene örjöngése elcsitult. A tánc és dobálódzás megszünt, mintha elszakadt volna valami rejtelmes zsinór, mely mostanig az emberek tagjait rángatta.

A csimpolyázó népség láthatólag a szentek szentjének borzongta ezt a helyet! A Kadun Kjethuda is lábujjhegyen futott egyik víztartóhoz, hogy még topánjának bársonytalpával se üssön zajt.

Kioltotta szövétnekét, aztán megint a menet élére toppant és várt.

Volt ebben a hirtelentámadt csöndben és várakozásban valami idegszaggató! Érezni lehetett, hogy hiába lelték üresen a szálát, a függönyzet mögött az élő lénynek számtalanja lappang, kúszik s készíti elő az elkövetkezendő órák boszorkányfőzetét.

Orsikának szinte már az is megváltásként tűnt föl, mikor az egyik kárpit megmozdult s a kislar aga gombfejű, tohonya alakja előhimbálódzott mögüle.

A kadun kjethuda felé tartott a fél-néger embercsúfság s megállt előtte, szertartásosan. Mindketten keresztbetették karjaikat a mellükön és meghajoltak, mélyen.

Kölcsönös üdvözlésnek számított ez a hajbókolás. Egyben azonban jelezte az átcserélt szerepeket is.

Majd a néger félember Orsika felé nyujtotta nyirkos érintésű kezét. Szívós pióca-ujjai az asszony bal csuklója köré fonódtak. Megragadta és a nyolcszegletű biborbaldachin irányába lendítette, azzal a különös, szaladó járással, melyet a szultán közelében a palotai szokástörvény előírt.

Orsika nem is szegült ellen. Ment, amerre vonták. Még a sátor közvetlen közelétől se torpant vissza. (Pedig a muzsika megint rábődült, jelezve, hogy a nagy események most értek fordulópontjukhoz!) Haladt, mint akit saját végzete igéz. Csupán a tekintetét sütötte le.

Nem akarta pillantására méltatni azt a férfinevet bitorló hitványt, aki levegőbebocsátott szappanbuborék módjára játszott a maga szavával! Nem akarta látni a Szörnyet, aki elnyelni készül az ő egész boldogságát, életének minden reményét! És végül, nem akarta látni azt az élő embert, aki halottul marad itt, az ő tisztaságát védő keze nyomán...

De ha nem nézett is föl, a szultán kereveten nyújtózó alakjának körvonalai a való dolgok bizonyosságával futottak szemébe. Föl tudta fogni Murád intését, ahogy az - parancsolólag - a szófa lábánál fekvő selyemvánkosra mutatott és megindult felé.

Meglepő volt a szépsége így, kövült arcával, büszkén fölvetett mártírfejével. A sátor szegletein álló ezüst füstölő urnák illatterhes, szivárványszínt porlasztó fényében valami meséből idetévedt álomképnek látszott inkább, mint földi asszonynak. Útját virágszirmokkal hintették föl és virágszirmok hulltak rá a sátormenyezetről is, mikor elfoglalta a számára parancsolt helyet.

Most egyszerre taps-jel csördült. Tudta, hogy csak a Kislár Agától eredhet. S erre már odafordult. Hiszen a szultánon kívül egyébtől nem tiltotta el a tekintetét! (Látnia is kellett minden körötte történő mozdulást, ahoz, hogy védekezni tudjon!)

De mindössze egy villanás volt ez a tekintet. Míg rádöbbent arra a sereg kibontotthajú, rózsakoszorúzott homlokú indus bajadérra, akiknek ez a koszorú és sörénypalást képezte: - egész ruházatát...

Akkor egyszer mégis elhagyta a nyugalma.

Fölkiáltott, a tisztaerkölcsű magyar udvarház leányának szégyenkező kiáltásával és arca elé kapta két tenyerét. Nem látta meg az aranytálakat se, melyeken Dél legritkább gyümölcseit s a szultáni édességmester - a Halvagis Basi - remekeit kínálgatták neki. Csak akkor bocsátotta le megint a kezét, mikor a zene megszüntéből megtudta, hogy az orcátlan táncosnők kitakarodtak a sátorból.

Ám egyben azt is megértette, hogy most az ő nagy órája következik!

Kivonta hajából az élezett tűt.

És valóban...! Sejtelme nem csalt. A következő percben heves érintést érzett. Nyomban rá, erős rándulást.

A heverőn nyugvó férfi kapta el s vonta hirtelen maga felé.

Az italokkal rakott szofra fölborult. Az edények fülsértő csilingeléssel zúzódtak porrá. S a megrohant áldozat ujjai közt megvillant a hidegfényű eszköz.

- Jézusom, állj mellettem! - futott ki a fohász összeszorított fogai közül.

Jobb karja fölemelkedett, készen lesujtani.

Azonban, nem sujtott le.

Ehelyett egész testében összerázkódott, mint akin delejes ütés csap át.

Széternyedt ujjai közül kihullt az életontó eszköz.

Hogyne...!

Hiszen végső szorongatottságából fakadt szavára: egy másik válaszolt! Elfojtott bár, az is, de éppolyan tisztán kivehető, mint az övé. Éppolyan érthető és éppolyan: - magyar...!

- Orsikám! Édes feleségem!

- János!

A rab asszony csak bámult, örömháborodott nézéssel. Nézett, míg a megösmerése bizonyossággá erősült. Míg elbágyadó szeméből ki nem fogyott a megváltó csuda látása.

Akkor aztán már szabad volt megengedni annak a büszke főnek is, hogy lehorgadjon, mint a túlsok napban fürdött virág. Meg lehetett engedni a roskadó lábaknak, hogy elomoljanak, a viselhetetlen öröm súlyától.

Nem jött hang többé.

Orsika ott hevert, aléltan, az ő legdrágább rabtartójának lábai előtt.

Óh, ha az most föléhajolhatna: karjaiba kapni...! Csókjaival halmozni...! Micsoda halottat is fölébresztő csókok lennének azok! Micsoda kárpótlás, a kiállt szenvedések után! És: mekkora esztelenség! Könnyelmű fölidézése olyan újabb veszedelmeknek, melyekből egy is elég volna: halálos halomba dönteni a vakmerő tervet.

Nem azért tört be a lehetetlenség birodalmába az a kemény férfihomlok, hogy tetézni segítse a sorsnak két élet nyomorúságát! Hanem, hogy eltávoztassa legalább annak feje fölül, aki számára maga a szerelem is csak kagylóba rejtett, titokzatos gyöngy volt még, szűzi lelkének oltárvánkosán!

A két fénylő barna szem nézett még néhány pillanatig, az elomlott, édes fehérségre. Aztán már látta a követendő utat.

Okosság és áldozatos önlebírás, rakták annak határköveit...

A henyélő nagyúr elfordította tekintetét a megvesztegető képről. Tapsolt. Mire a szolgák elősiettek, már az elérzékenyülés utolsó felhőfoszlánya is eltűnt arcáról. Dölyfös volt megint és kegyetlen az a mozdulata, mellyel az összerogyott nő felé intett.

- Vigyétek és vessétek ki a Szerály kapuján! Ez az asszonyi állat nem való hárembe! Nehézkóros!

Nem érzett Zsegnyey Jánosné a durva vonszolásból, semmit! Az ütődést se érezte, amivel egy halom kőre terült.

Angyalok vitték őt most a kötényükben, csodavilágból mégcsodásabb szabadulásba!

*

Veszélyes kaland volt ez! Aki rámerészkedett, fejével játszott s ha száz élete lett volna: mind a százzal. Óvatos ész, körültekintő szem kellett hozzá! Hűséges, önfeláldozó, sárkánytejet-szopott bátorságú férfi. Huszár. Magyar ember...

A história - persze - nemigen fogja emlegetni! Lehet, hogy észre se veszi senki a turpisságot, azokon kívül, akiknek pedig megvan minden jó okuk a hallgatásra...

Adja a Teremtő!

Klio szekere afelől ugyan görgedezhet vígan, tovább, a História évezredes ösvényén.

Mi egy éjszaka a népek történetében?

Semmi.

Két ember sorsában: kárhozat, vagy üdvözlés.



IX. RÉSZ.
A BÉCSI KIRÁLY KAPITÁNYA.

I.

Lápispatak bizonyára nem valami főhely a büszke városok rendjében. Mégcsak nem is város. Csupán egy kis község, Sárosmegye déli részén, ahol Tolnamegyének veti hátát. Hanem ha kicsi is a fészek, annál szemrevalóbb! Környéke festői. Hegy-völgyes. Mindössze a Tarca folyócska tekenőjében enyhül búzát is megtermő szelíddé. De itt se lapul el annyira, hogy ne kínálkoznék egy derekas halom, melyre urasági kastély volna építhető. Kell a domb magoslata! Védettebb lesz vele a hajlék a mindenféle rablókalandok ellen, melyektől a magyar udvarházaknak - hódoltságbeliek vagy se - annyi okuk van manapság tartani! Főképp mióta - lepergett Szent András havában - a bosznai basa megint az országba tört. Az ilyen rezdülés köztapasztalatúlag végighullámzik az egész haza földjén. Lovat ád az unatkozó basa-népség alá. Hát jó, ha hátát födvetartja ki-ki!

A lápispataki halmon épült kastélyt - némi hozzávaló toldalékkal - a nemes Zsegnyey-család uralja, több mint száz esztendeje. Valami túlnagynak nem mondható. Ám kisebb termetében is, célszerűen egyesíti e daliás kor minden kívánalmát. Előtte tüskös bozót, első ijesztő a behatolni próbáló, garázda szándék ellen. Majd rendes vizesárok gyűrűzi körül a dombot. Amit mulaszt térfoglalásban, pótolja mélységben. (Lovas embert elborítana benne a víz.) Aki ördögadtának pedig ez sem elegendő, kilábolva, a "latorkert"-be fog csöppenni s fújhatja bezzeg körmeit, a különféle ravasz védőeszközök hasgatása után!

Szerencsére nem minden beirányuló szándék gonosz. Igaz, hogy a békés járatú jövevény nem is az árok mentét tapasztalgatja, hanem nyiltan szemtől kerül. Odaverdesi a tölgyfagyámolú, bálványos, tőkezáras kapu táblájához a róla lefüggő kalapácsot. Az ilyen utast megkérdi a porkoláb, hogy: "mi járatban" s - kellő válasz esetén - félretolódik bentről a vasdorong és a serpenyőkön forgó kapu megnyílik, szépen.

Azért azt ne higyje valaki, hogy most mindjárt a kastélynak futunk!

Dehogyis!

Jobbkézt a sáfárépületeket szokás építeni, magyarosan, sövényből. Fa-gyámolokon nyugvó borjútartó pajtákat, tapaszos marhaszállásokat, szénás arborákokat. Balfelől a pásztorházak sokasága vidítja a szemet. Bogárhátukra könyököl a csűr. Zsegnyeyéknél három kármentője is van s polyvatartó fiókjai. Búza-garat. Szérűk. (Látszik, hogy módos az uraság!)

Maga a "palota" a főrészben emelkedik, több kontignációsan, pagonyosan. Sárgára meszelt falainak - már puszta megpillantásánál is - derű szállná meg az ember szívét, ha a legfelső rend téglahíjjaiból s a szakállszárítóvá alakított donjon párkányáról, tarackok csövei nem meredeznének elő. Így aztán jól esik visszabocsátani a tekintetet a kastély tövében békésen elnyujtózó virágos kertre, színesen gyontározott filegóriáival. Szép látvány lehet tavaszi s nyári évad alatt a sok tarka jácint, tulipán, nárcisz, szekfű, bazsarózsa! Mert ennyit mégis köszönhetünk a törökjárásának! Egész csomó, eladdig ösmeretlen virágfajt honosított meg nálunk. Jeles kertész a mozlim!

A gonddal cirkalmazott ágyakra könyököl ki a palota faoszlopzaton nyugvó tornáca. Itt ülne össze a család, ha ugyan egybe tudna gyűlni a mostani zavaros időkben.

Kertből folytatódik a gyümölcsös. Hát ebben is felötlenek különféle, eddig ismeretlen fajok, mikorra idejük érkezik. Ezek se voltak, ameddig török nem volt! Se "török-bors", a veteménynéműek közt. Mink paprika néven vettük át és úgy hozzábarátkoztunk, éppen mint az utakat szegélyező, kedves akácfához is, mely szintén idegen szerzemény.

De az aszalóházak találmánya megint színmagyar. Méhes, sernevelős-ház, leguminás pince társulnak hozzá. Tartogatják a kincseiket.

Kinek, ugyan? Minapot leszámítva, nemigen kéredzett be itt a kapun vendég, már hónapok óta. Azoknak is első, ami megütötte szemét: a palota oromzatáról búsan lefüggő zászló.

Ha csak közönséges címeres zászló lengene kint, ez - a korszokás szabálya nyelvén - azt jelentené az országúton járókelőknek, hogy itthon a castrum ura. Ám hogy fekete a zászló, ez meg azt panaszolja, hogy nincs többé honn senki számára, e földi téreken.

Biz' ott jó Zsegnyey László nemzetes úrra ráejtette szárnyát az elmúlás angyala, kilenc nap előtt. (Épp Karácsony havának első napján!) Mostantól a kastély-kápolnában, időleges koporsójában hanyattfekve várja, hogy a ceremóniás temetőlevelek szétrepüljenek s a kőfaragók, énekmondó deákok, címervetők és egyébszőrű mesterek elkészítsék utolsó pompáját. Az 1570-es évek táján, bele szokott tartani néha nyolc-tíz esztendőbe is az ilyen készülődés, míg valóban elföldelésre kerülhet a dolog. De legalább aztán megvan a látszata! Némely gála-temetésre akkora sokadalom gyűl, hogy szandzsák-bég uraimék is orrot emelnek rá és titkon iratos kémekkel szimatolgatják, ha vajon nem lázadásra sereglik e a sok gyaúr?

No, majd lenyugszanak őkelméik! Ami meg László urat illeti, az se türelmetlenebb, mint a többi halott. Ha kell, akár a Dies Irae bekövetkeztéig is, ráér kivárni sorát.

Más lapra tartozik, hogy ily szokások mellett, a gyász állandó lakótársul költözött a lápispataki portába. Zene, vígasság nincs többé. Lábujjhegyen járnak a cselédek is, amin különben a ház urán kívül van még egy jó okuk. Az évtizedek előtt asszony nélkül maradt kastély úrnő-helyettese, a derék Semsey Sára. Igen elővette a koros dámát szokott baja - a csúz - s hozzá az ő legdrágább ellenségének elköltözése.

Nincs mit megütközni az egymásnak ellentmondó szavakon! Mert csak látszat szerint való az ellenmondásuk. Valóságban - a lefolyt esztendők alatt - úgy elmérgesedett a viszony a két egymást szerető atyafiságos öreg közt, hogy hiába egy-födél, szólni se szóltak egymáshoz. Papirosra vetették inkább, ami közlendőjük éppen került.

Ezek a dirib-darab cédulák ott forogtak most a medvebőrös nyugvópad szélén, egy nyúltárnyékú, fiatal asszonyka kezében.

- Olvasd, Orsikám! Hadd halljam, lelkem! - nyűglődött a matróna.

- De nem búslakodik el tőlük kegyelmed?

- A rossz is jól esik, ha ő származtatta rám!

Ifjú Zsegnyey Jánosné hát, különfogott egy cédulát, találomra.

- "Te Isten egyigaz valójában megbódorodott és eretnekségedben dőrén hibbangató lelki inaszakadt asszony!" - futott ki száján a megszólítás.

El is ijedt tőle!

Az úrnő azonban nem vett tudomást róla.

Intett, a faggyas ruhákba kötözött kezével:

- Ne hagyd félbe, lányom!

Így a menyecske újból nekikészült:

- "Megmutattatik semmirekellőnek lenni a te tudományod, nemcsupán hitbéli tekintetben, hanem az földi répának vermeltetése környül is! Mert mi dolog úgy-e, hogy egyremásra vetteti az répákat a te tévengések porában vájkáló kezed, holott külön-különb eredetű és természetű répák vagynak ott, a leguminás pincegádor előtt? Ezért ajánlom, térj balga eszedre, minekelőtte az ördögök pányvára kerítenek s külön vermeltesd nékem az marharépát, nagyot és koránérőt s megint külön a főztembe valósit!"

De már erre a kíméletlen üzenetre igazán elhűlt a kisebbik úrnő!

Szomorkás kék szeme tágra nyílt.

- Rosszul olvastam-e? - ámuldozott.

- Nem, nem! - lógatta fejét Sára, tagadólag.

S két mogyorónyi könny gördült végig nagy, nyílt orcáján.

- Vedd a másik cédulát! Olyan ez így, mintha a valóságot élném...!

No, ez a cédula se lett az előzőnél különb.

E sorok álltak rajta:

- "Ha kedved tartja hányni-vetni, ahova csípős nád volna való neked: én nem bánom! Ám ha máskor patika-füvek válogatása közt, eretnek zsoltárokat vakmerészkedsz nyihorászni fennyszóval, az én igazhitű ablakom alatt, bizon kint termek a te részeidnek virgáccsal megpritskéltetésére! Miértis ajánlom, ne kancsalogj köröttem, ki az Egyisten igaz leheletét szívom s fúvom, hanem oldalogj magad pajtája felé, hová majd az válogatnivaló többi fűszerszámokat is bévettetem neked!"

- Jóságos Teremtőm! - szörnyedt fel Orsika, ölébehullatva, levelestől a kezét s szánalommal tekintve Sára asszony szemébe. - Be igen kiforgathatta atyánkurunkat a betegség, hogy ilyen írásokkal traktálózott...! Sokat szenvedhetett az oldalán kegyelmed! Sokat kellett megbocsátania!

- Hát hisz...! Ami azt illeti - - -

A jó öreg zavartan forgatta félre arcát.

Aztán csak megkeményült. Sőt, mintha valamelyes büszkeség is lobbant volna, fakó két szeméből:

- Úgy igaz, hogy én se maradtam adós... a mi drága angyalunknak, lányom! - vágta ki elszántan. - Nem esett afelől semmi kár a szeretetünkben!

- Hogyan...! Kegyelmed is póstázott?

- Vedd azt a legalsó cédulát! Olvasd!

Így kívánták, így történt.

Ez állt a levélben:

- "Vén makutyi, asszonyimádó! Bálványozásodban eszelősen trombitáló elefánt! Mikor agyaraidat ellenem csattogtatod, fülembe felgyött, hogy bűnökben fertéztetett bendődet főzőrépákkal akarnád tömni e télen; kit hogy megérj, magunk imádásával jól imádkozzunk, mindketten! Nem répa való már a te lyukadozott, gonosz pápista csontjaidnak, kiken fütyülve szaladgál a szél! Hanem tyúkbéli takarmány s könnyű! Ezért én, igenis, egybevettetem mind az répákat a jószág számára, úgy tudd! S orrodat többé konyhám dolgába ne verd, holott karikával vonyhatnád vissza...!"

Nem olvasott tovább a menyecske. Félresöpörte az egész csúfos levélhalmazt.

Bántódottan vonta szemöldökét.

- Hogy bírt kegyelmed ennyi ócsárlást összehordani?

- Hiszen: nini...! A prédikátorunk is kezemre járt!

- És apánk urunk...! Aki mindég kurtoáziával adózott az asszonyi rendnek...!

- Annak meg a káplánunk segélt.

- Hát a lelkek pásztorai se nyughatnak?

- Azoknak kötelességük csak egyszer igazán, a való utat keresni!

- Mikor a pogány a nyakunkon?

- No, - sujtott le az úrnő s ezúttal igazán ingerülten. - Úgy tudd, hogy ha férfi lennék és kard verdesné az oldalam, mielőtt a török ellen szállnék, én is egy pápistát ontanék meg előbb! Mert a kontyos meg se ösmerte a szent kinyilatkoztatást. De ezek megösmerték és gazúl meghamisították.

- Igen, a reformáltak! Úgy faragták a hit szent matériáját, mint szabó a rázsa-posztót! Ahol bő: elszűkítem. Hol meg szűk: kinnebb hagyom.

Ki tudja, hová fajul még ez az eszmecsere, nevelőanya és dajkáltja közt is, ha Orsika ideje-pillanatában rá nem eszmél, hogy ami fölött olyan kész volt pálcát törni, észrevétlenül belesodródott már - íme - ő is, a vallásbeli patvarkodásba! Lám, a kornak kijáró tiszteletes alázatról, a betegnek dukáló kíméletről is, majd megfeledkezett!

Elszégyelte hevességét és letérdelt a harciasan hadonászó dáma elé.

Odamosolygott neki, könnyek körül:

- Hát akkor rajtam kezdje az öldöklést, édes nevelőanyám! Mert, hogy ne feledjük: pápista vagyok én is... S épp a kegyelmed áldott keze tartott meg azon a hiten, amire születtem. Konfirmációs ruhámat is, ki varrta, úgy-e?

Választ azonban nem várt ifjú Zsegnyeyné. Mielőtt a könnyei végleg kitörhettek volna: huss! Ki, a föltüzelt levegőjű szobából.

Gyorsan subácskát rántott, nyusztprémes bretra-süvegét fejére, jól bélelt henger-karzsákba kezét s áthaladt a sáfárházak közt, a virágcsárda mellett, a díszkert felé.

Nem tudta a bohó, hogy amivel itt, a hajdan békés falak közt szembeütődött: világjelenség, mely rajtuk kívül egy egész földrészt nyomorít! A háborúk szenvedéseinek szokott velejárója. Bűnbak-keresés. Ragályos betegség a lelken, mint pestis a testen. Ő szegény csak azt érezte, hogy valami megváltozott, nincs rendjén. Valami fáj, sajog belül. Új ütődés érte, azok után, amiket szenvedett.

Óh, pedig mennyit, mennyit szenvedett...!

Magábavéve, az a hat és félheti vándorlás, a nagy messziségből, szekéren, lóháton...! Fagyos utakon, járatlan vízmosásokban, hogy gyenge tagjai meggémberedtek, megzúzódtak a hidegben s a kíméletlen zökkenésektől.

- Hagyján ez is, - sóhajtott föl, a gonosz emlékekre.

Hanem amit a lelke kiállt! Felösmerni az ő oltárnál-hitelt szerelmesét, akin lelkének egész rajongásával csüggött! Hogy megint külön kelljen hasadniuk, mint mindíg, valahányszor a sorsuk ösvénye egybeszakadt! Otthagyni a szeretett férfit, az érte vállalt kockázatok prédájáúl...!

Ugyan hogy is bírta ki?

Tűnődve állt meg. Összeszedte értelmének minden erejét, hogy valahára tiszta képet alkothasson arról a percről, mikor - alig megízlelt öröm után - megint rászakadt a nagy árvaság. Tudni szerette volna: hogy került ki a hárembörtönből?

Ennél a pontnál azonban, mindég elakadt az emlékezete. Föl kellett adnia a harcot és ott folytatni az édes-keserű emlékek fűzését, ahol a kállai huszárok rátaláltak. A Szerály kapujánál, egy kőrakás tetején. Eszméletlenül rakták egy perzsasátoros szekérre. (Alélt lehetett nyilván már előbb is, azért nem tudott a vele történtekről!)

Sztambul kapujáig szemét se igen nyitotta ki. Igaz, hogy nem is nagyon költögették! A derék kállai fiúknak csak könnyebbségül szolgált, ha nem a város kíváncsi népe közepett üt majd neszt a siránkozásával, mikor az élők világába ébred.

- Így is meggyűlt velem a bajuk! - gondolta, visszarémledezve azokra az órákra, mikor egyre a Szerályban képzelte magát.

Alig lehetett meggyőzni, hogy nincs mitől tartania többé! Akkor meg azon háborgott, hogy vigyék vissza az urához! Osztozni akar a sorsában! Sikoltozott. Kért. Fenyegetőzött. Csak arra csillapult, mikor elmagyarázták neki, hogy milyen veszedelembe dönthetné mindnyájukat, a visszatérésével! Sőt Jánost, egész bizonyosan el is veszítené! Hiábavalóvá tenné a nagyszerű áldozatot. Ő mostantól fogva úgy szolgálhatja legjobban az ura szándékát, ha az értevaló gondtól megszabadítja. Ha bevárja otthon, a fészkükben, míg visszatér. Mindnyájan ezen fognak munkálkodni!

A kemény fogadalomra - végre - megcsöndesült és viselte ellenszegülés nélkül a pórias köntöst, amit számára készítettek s a szerepet, amit ráosztottak.

Idegenek előtt Illés feleségének vallották a kállai fiúk, önmagukat pedig perzsa sátorkészítőknek, akik rendelt szállítmányt visznek Eminder, a szolnoki bég udvarába. Így érték el a honi földet, bár megrövidített úton, de kétannyi törődés árán, mint Sztambulba menet.

Rábólintott az elsuhanó emlékekre:

- Így volt ez! Így...!

És vontatott léptekkel bandukolt tovább, a díszkert kanyargó ösvényén. A cipreszus-liget mély csenddel övezte körül. Csak elvétve koccantak, fagyosan, a gallyak, ahol hozzájuk surlódott. Korán beköszöntött a tél, itt, a hegyek-dombok közt! A hó már Szent András havában lehullt s a szemcsés kristályok most hideg fénnyel sziporkáztak a délelőtti napsütésben. A födetlen maradt, edzettebb díszcserjék üstökéről, hosszú szakáll módjára függött a jég. Görnyedthátú, vén törpéknek látszottak így, akik a pihenő föld szívedobogását hallgatózták s közben megdermedtek. Néhol egy-egy karcsú surján-fa felébe repedt és előrehajolt fél törzsével, a szokatlanul bőséges zúzmara terhétől.

- Ni, ezek meg itt valóságos tündérlányok...! Azon kapta magát Orsika, hogy míg kezdetben fásult közönyösséggel járkált, amerre az út épp fordult, most percek óta áll már egyhelyben s tágranyílt szemmel - gyönyörködik. Az élők tulajdonságaival ruházgatja föl a látott dolgokat, mint hajdan, letűnt gyermekéveiben! És hogy ez az önkéntelen képzelet-játék: - jól esik neki... Fölkavart emlékei lecsitultak, fájdalmas lelke föloldódott, észrevétlenűl.

Elcsudálkozott a változáson: a csöndes, fehér kert ajándékán. De elfogadta. És mostantól tudatosan folytatta azt a gondolatfűzést, ami a természet néma beszédéből indult, hogy ott folytatódjék, az ő kétségektől zaklatott lelkében. Maga elé varázsolta a képet, amilyen ez a kert lesz majd, nyarat szakán! Aztán még tovább hatolt. Megtárta búszántott lelkét egy újabb magvetés, egy újabb biztonságtermő gondolat előtt:

- Mért egyedül a lélektelen teremtmények telére következnék boldog Június? Mért adna Isten ekkora előnyt nekik, az ő lelkes és érző teremtményei felett? Ha ez így volna, hol maradna a gondviselői jóság és igazságosság?

- Nem, - ingatta meg fürtös fejecskéjét, bensőjén átlangyosodó, jó s egyre növekvő bizakodással. - Lehetetlen, hogy épp csak az ő életük zord évadja lenne örökkétartó, a természet nagy fölváltakozásainak elleneszegülő! Mit vétettek, hogy rossznál, csapásoknál egyébben sohase legyen részük? Végre betelik a pohár, lejár a próba! Utolsót fordul a fekete sorskerék. Beköszönt a kikelet, melyet neki - igen - kötelessége lábon bevárni! Bízni a Teremtőben és bízni a szeretett férfiban - élettársában - tovább! Vállalni a ráeső részt s ha le-ledöntenék gyarló csüggedések - mint most - megrázkódni és megújból talpraállni.

Igazat szóltak a derék kállai fiúk! Nem siránkozó, elborult lélekre lesz Jánosnak szüksége, ha egyszer visszatér! Se púpozott sírdomb bánatával nem fizethet a roppant áldozatokért, melyeket szerelmes társa érette hozott. Vidám, továbbküzdésre vértezett asszony kell hogy várja, az otthon küszöbe előtt és - az is fogja várni! Megfogadja, még itt, ebben az órában.

- A kert legyen a tanú!

Könnyek lepték el szemét. Átfűtötte a boldog elragadtatás.

Volt már: célja...!

Legott eltökélte, hogy kék liliomokat, sárga szarkalábakat fog majd nevelni itt, ha a tavasz beköszönt. És sok violát! Főleg rozmarint. A szerelem virágát...! Érzőkét, rezedát, fárakúszó hajnalicskát is vet, hogy méltóképp örökítse meg fogadalmának helyét és hogy térdig járhasson illatozó szépségben az ő hazaszálló hőse, mikor - megvívott harcok után - végre üt a boldogságuk órája.

- Én uram! Be nagyon szeretem is kedves kegyelmedet! - mosolyodott el, önmagára csukott pillái alól.

És lassan megfordult. Templomi áhítattal tért vissza a békétlenemlékű házba.



II.

Sára asszony nyugtalankodott már. Nem is feküdt. Készre öltözve üldögélt a medvebőrös padon. Aggódta, hogy nem vonakodik-e ki, valamilyen ürüggyel, Orsika a közös étkezésből? Mert ha igen, akkor igazán megneheztelt. Mélyen fájlalta volna. És mialatt a másik odakünn viaskodott önmagával, ő is erősen föltette, hogy a nevelt leányával nem patvarkodik hitbeli ügyekről többé. Van elég, ami eméssze az Istenadtát!

Az ajtónyitásra nagyon megkönnyebbült. Melléölelte kedvencét a lócára.

Egy csöndes szembemosolygás volt a béke-trakta, kézcsók, homlok-csók a szigillum. A nap benyilazott az ablak halszegletes, ólomba pántolt, apró üvegtábláin s körültáncolva a falak vadász-zöld színű posztó-szuperlátján, ódon bútorokon, megállt az ölelkezők feje fölött.

Sára asszony nyeldeste még egy ideig a könyeit. Aztán csak megindult a históriázás. Ebédig ráértek. Az öreg kikövetelte mindazokat a részleteket, melyekkel Orsika - érkezésének első törődöttségében - adósa maradt. Érdekelte minden, abból a titokzatos, idegen világból, honnét a neveltje olyan csudával határos módon szabadult. Utóbb persze, elülről kellett kezdeni a mesét.

De látszott az asszonykán, hogy örömest enged a kívánságnak. Hisz' azoknak a históriáknak mindegyikéből a szeretett férfi dicsősége nyilatkozott. Okosságának, szerelmének, hősiességének fénye verődött vissza, mint tükörből. Ahol meg valami rossz fordulatra került a sor: ott sem ejtette el többé a bátorságát. Megtalálta a kellő, nyugtató szavakat, míg a dáma betelt, végezetül.

Akkor szerepet cseréltek.

Most meg ő kérdezősködött.

- Hát itthon...! Hogy s mint, mióta elszakadtunk?

- Láttad! - fakadt sóhajra Sára asszony. - A mi gyászos históriánk a palota ormán lengedezik...!

- Osztályt kérek belőle. De azon kívül!

- Egy gondolatot tápláltunk, a drága halottal. Urad szabadítását. Mert, mint mondtam, téged elveszettnek kellett tartanunk. Ki hitte volna, hogy pogány háremből...! És hozzá töretlen virágként...!

A válasz többi részét elnyelte a jó Sára. Nem illettek volna azok, mégse, egy olyan menyecskéhöz, aki csupán az abrincsos gyűrűje szerint asszony...!

Kis szünet után, az úrnő továbbgördítette a mese kerekét.

- Írtunk, - legyingetett. - Küldözgettünk Ponciustól Pilátusig. Majd hogy így lábról estünk: sáfár uramat mozgattuk. Oldódott a zsák! Ment a pénz! Ment Bécsbe, Budára. Biztattak innen is, túlról is. Ám az eredményt magad tapasztalhattad... Legföljebb azt nem tudhatod, hogy mind elúszott, amit az idei aratásokon bevettünk. Makovica zálogban. Bodony zálogban. Somost alig pár hét előtt cserélte fel a boldogult, egy kisebb birtokért. Csak semmi...!

- Talán a kezdet volt hibás! - vetette ellen a fiatal asszony.

Szerinte nem a bécsi királynál és nem a helytartó basánál kellett volna kezdeni, hanem talán ott, ahol a derék kállai huszárok. A török váltságpénzen. Keleti szabású nép a török! Ha százszor törvény is nála, hogy "szultán rabja csak fej fő ellenében váltakozhassék", - túlteszi az magát minden törvényen, mikor aranyat kínálnak neki!

Sára asszony kenetteljesen rezgette csótárját.

- Én is erre véltem. Egész elbúslakodtam már, hogy annyit fecséreltünk, míg az én Mírám meg nem nyugtatott.

- Kicsoda?

- Hát a Jaromir. Ja persze! Hiszen te nem ösmerheted! Add ide fiam, no, azt a krakkai időmutatót, a tálas pereméről! Abba bele van írva az egész neve. Így, könyv nélkül, mindég kiforgatom!

Meglett a kívánság.

Az öreg hölgy eltartotta- jó távolaskán - magától a kalendárium-könyvet s összecsücsörítette párnás ajkait.

Roppant fontos képet öltött.

- Chelcic... Cselcsics! - betűzte. - Az, az, a bagoly rugná oldalba! Mindég kimarjul tőle a nyelvem!

És gyász ide, gyász oda, kifelejtkezett belőle egy kurta kis nevetés.

De Orsika nem vett részt a vidulásban. Valahogy furcsálta, hogy a nénje olyan bizalmas lábra ereszkedett egy idegennel.

Nem is állta kérdés nélkül.

- Aztán ki légyen az a Cselcsics Jaromir, édes?

- Azt ne hidd, hogy valami szedett-vedett népség! Főember biz' az! Derék morva úr. Rueber János császári helytartó alatt kapitánykodik, Kassán. Anyja - ha jól tudom - bárónő...

Ebből azonban még mindég nem lehetett kiérteni, hogy mi módon verődtek egybe. Míg végre kiderült, hogy Prépostváry, kállói vicekapitány uramnak köszönhető az ismeretség.

- Beverte őket egy pogány felhőszakadás ide, Lápispatakára. Itt éjszakáztak nálunk. Akkor szerettem meg a nyájas beszédjéért! - rezgette tokáját az öreg hölgy.

Majd hozzáfűzte:

- Most ő ragadta kézbe a mi szegény Jánosunk dolgát. De psszt csak...?

A faggyas kendőbe burkolt kéz egyik ujja figyelmeztetőleg bukkant elő.

Nyomban rá, Sára örömpirúltan bólintott:

- Úgy nézem, farkast emlegetünk!

Valóban, a kapu felől lódobogás közeledett. A tornácnál megszűnt, hirtelen. Hallatszott, amint két szekernye-csizma letoppanik. Kevéssel rá már a lépések is kivehetőkké váltak, ahogy urak-háza felől az asszonyi szállás felé dökrettek. (Mert szigorú szokás minden rendes úri-magyar portán, hogy külön lakozzanak a két nemen lévők!)

Az öreg Sárában ezzel meg is szűnt minden kétség.

- Az no! - izgúlt. - Hát igazán az én Mírám! Add ide lányom hamar, a jobbik féketőmet! Tiszteljük meg a látogatót. A konyhára kiüzenni se ártana! A lemóniás levet el ne felejtsék a tehénhús-pecsenye mellől! Gyömbérrel megtrágyázzák, megsavazzák, beborsolják, mindenestül!

De a kommandírozásnak vége kellett hogy szakadjon.

Egy kemény koccantás és belülkerült az maga, aki végett az úrnő ilyen sürgedelmesen megmozgatta az egész házi gépezetet.

Az ajtónyílásból egy szálas, harmincöt-negyven körül járó férfi alakja bukkant elő. Ahoz, hogy szépnek lehessen mondani, az orra ugyan valamivel hosszabb, ajaka vékonyabb, keze-lába kisebb lehetett volna. Ám hiszen, nem is a szépséget kereste őbenne az úrasszony! Ami célra meg neki kellett, arra jó volt őkegyelme pisze orral, kigyűrt szájszélekkel és nagy lábakon is!

Sőt!

Az ember igazán el is felejtette neki mind ez apró gyarlóságait, olyan udvariasan prezentálódott és annyi volt benne a derűs közvetlenség. Orsikát is úgy kezelte mindjárt, mintha testvérhúga lenne a fiatal asszony. Mindössze abból sejlett, hogy nem valódi testvér, mert igen ráfénylő meglepődéssel mustrálgatta és szelíd mosolyát, hangjának kellemetes rezdüléseit is, megdícsérte.

Nem lett volna Éva lánya Orsika, se az a háládatos kis teremtés, akinek széltében ösmerték, ha mind ez a sok jó buzgalom hatás nélkül marad rá! Megbánta azt a kölletlenséget, amivel Jaromir létezésének hírét, majd első pillanatban őtmagát is fogadta s igyekezett nyájasságra hasonlóval felelni.

Úgy összemelegedtek biz' azok hárman, mire az egrégius asztali kézmosáshoz csöndített, mintha évek óta ösmernék egymást! És mivelhogy az öreg dáma nemigen közlekedett saját lábán, Míra kerek világért se engedte volna senkinek a hordószék mellső rúdjait. Lovacskát csinálva saját úri és kapitányi személyéből, mindenféle bakugrások és bohóskodások közepett, indult az ebédlő szálába, a menet.

Táblánál aztán komolyra fordult a beszéd.

Sára asszony Jánosra terelte a szót.

- Mi hír a dolgunkban, öcsém-uram?

- Remélhetjük-e az én édes lelkem szabadulását? - kapott a régvárt fordulaton Orsika is.

Míra épp pástéllyal mesterkedett a káposztalevélbe göngyölt csuka körül s látszott, hogy szemével fut elé a szájának. Hanem azt meg kell adni, hogy erre a kettős kérdésre, úgy csukától, mint pástélytól, egyszerre elvonakodott. Fölvetette szemét, mely az ő búzavirág kékségében, igen talált a lenszínű hajához s az ő hangja is mindjárt komolyra fordult.

- Hát, - mondta, idegen kiejtésű, de tán épp azért kétszeresen kedves magyar beszédjén - mind asszonynénémnek, mind húgomasszonynak, nyugtató hírrel lehetek. Halad az ügy! Halad.

- Megtalálta-e már öcsém azt az élő lakatot, akibe az én aranyládikóm kulcsa beleillik s akiről legutóbb beszéltünk?

- Az én főrangú bécsi barátomat?

- Őt, őt! Az udvari ezüstkamarást!

Míra szlávosan gyöngéd bőrű arca, mintha elborult volna, egy pillanat hosszáig. Az is lehet azonban, hogy csak a szála ablaka előtt haladt el valami szolgáló.

Így kellett hogy legyen, mert a kapitány hangján legcsekélyebb elfogultság se érződött.

- No, ami azt illeti, pontosan őt ugyan nem találtam. De arra nem is számíthattunk, hogy mindjárt őmaga álljon rendelkezésünkre! Az ilyen nagyurak nem őrzik a házuk küszöbét. Hol egyik birtokukon vadászgatnak, hol a másik kastélyukban vendégeskednek. Aztán elúnják mind és nekifutnak, világot látni.

- A kamarás úton van? - riadt föl Sára asszony, saját részéről is lerakva a csukához járó marsolt lé kanalát. Hiszen akkor: Uram-Teremtőm...! Hogy lehet jó a kegyelmed híre? Kit talált, ha a főkamarást nem találta?

- Én csak kamarást mondtam! Ezüstkamarást.

- Üsse kő! Az a fontos, hogy ki segít nekünk, ha ő nem?

Míra - úgy látszik - helyénvalónak ítélte, egy kis leckét adni a kurta asszonyi észnek.

- Kegyelmed, néném, tán az utolsó lépcsőfokon kezdi, ha a fölső kontignációra akar jutni! - ráncolta szemöldökét. - Lám, lám...! Így én se a kamarással kezdtem, hanem azon a garádicson, amin keresztül biztosan eljutok hozzá. A lájb-vadászán. Gazdája után készülődik, épp!

- Hova?

- Ha én azt tudnám!

- Hát a kamaragróf meg se írta kegyelmednek? A kebelbarátjának?

- ...azaz hogy megírta. Nagyonis...! De épp a vadásztól veszem értésül, hogy az az invitációs levél elveszhetett. Elcsapta a kezemről valamelyik udvari fickó. Lehet rossz tréfa, lehet irígység is. Barátom erősen megválogatja, hogy kiket hívogasson, - fejezte be magyarázatát a vendég, nem minden felsőbbség nélkül.

Majd, mint aki ennyivel kiköszörültnek is tekinti az önérzetén esett csorbát, legott derűs jófiúvá igazodott, megint. Így - mondta - egyelőre be kell érnie azzal, hogy, a kamarás távollétében, fölszalad Bécsbe, megvívja sebtén duellumait a gyanús főurakkal és beilleszti az aranykulcsot a vadászmesterbe.

- Nem fut meg a pénzzel, Uram Teremtőm?

- Elég-számba veszi a gróf azt a vadászt?

A két asszony már csak szerényen mert érdeklődni.

Míra megelégedéssel vette tudomásul ezt a változást és ezúttal a menyecskéhez indította a szót.

Kiderült belőle, hogy az a bizonyos vadász azért nem olyan kis pont ám, mint ahogy a dámák vélték! Közel esik a kamarás úrhoz... Vérben nem, csupán névben és rangban különbözik tőle!

- A fia! - rikkant föl Sára asszony és megdöbbenésében kiejtette a kanalat a kezéből.

- Értem már! Értem! Afféle szerencsétlen kerültgyermek...!

- Úgy, úgy! - helyeselt Míra. - ...akivel nem szokás kérkedni, de aki azért sokszor közelébb esik az ilyen nagyurak szívéhöz, mint a legjobb kamerád... Csakhogy fölvilágosodtak kegyelmeitek!

És ezek után - valóban - neki lehetett fogni a félbehagyott kollációzásnak. A két asszony nem firtatódott többé.

Csak mikor Míra kedvence, a liktáriumos gombóc is lekerült a tábláról, tért vissza az öreg hölgy - befejezőleg - a beszéd tárgyára.

Engesztelőleg tette kezét Míra kezére.

- Nem szabad neheztelnie, öcsém, amiért az előbb úgy riadoztunk! Az az aranykulcs, amit legutóbb átadtam s amit kegyelmed majd a vadászmesterbe illeszt: a somosi birtok ára volt. Szép tag, udvarházzal. És nem azért mondom, de velevitt egy halastavunkat is...!

Bocsánat jeleképp Míra őmaga csókolt kezet, nagy gálánsul.

Ugyan mit is vehetett volna komoly rossznéven két nyúlszívű asszonytól? S nem is azt tűzte ő feladatául, hogy érzékenykedjék, hanem hogy kemény férfikezekkel ragadja meg a gyeplűszárakat. Úri és gavalléri kötelességének nyilatkozta: rendelkezni, ha kell, még a két hölgy kedve ellenére is, valakiért, akit bár személyében nem ösmert, ám aki bajtársa és sorsosa volt a pogány ellen vívott, szent keresztény harcban.

E szép dikció után a vendég megtörülte száját a szolgáló kendőben, rendetállt a tábla után való kézmosásnál s megköszönve a bőséges lakozást: búcsúzott is. Semmi tartóztatásra nem maradhatott.

- A kötelesség mindenek előtt!

Sára hát kénytelen-kölletlen útjára bocsátotta kedvencét.

- Kállóba? - kérdezte s búcsúzóra nyujtotta ép keze ujjait.

A kapitány gáláns csókot nyomott rájuk.

- Nem. Onnét jövök.

- Kassára?

- A leggyorsabb úton!

- Kár. Kíséretűl adhattuk volna valamelyiket a kállói vitézek közül. Hírlik, hogy Vasban, Tornában, megint dúl a pogány. A fehérvári bég Palotát, a többi meg Szalatnát s a Rábán túlt sarcolja. Ügyeljen öcsém! Valahogy be ne kerítsék!

- Bizony, - tódította a fiatal asszony. - Úgy ne járjon, mint szegény jó uram!

És utánafohászkodott a szabadítónak, míg elérte szemmel.



III.

Dejszen, aligha vállalkoztak volna testőrködésre azok a kállói legények, akikre a dáma hivatkozott!

Alig fordult ki a kapitány paripája a kapun, a vén huszár kisercintett, balvállán keresztül. Tekintete összehorgadt Bence pillantásával.

- No...! - vetette föl kérdőleg az állát.

- Ühümm, - bólintott a másik.

- Láttád-é?

- Láttam.

- Hogy hajította magát nyeregbe...!

- Oztán mekkorát rántott a feszítő száron!

- Egész összecibálta a boldogtalan párát!

- Udvarból igényest, vágtában indult! Egyálltó helyből!

- Rossz lovas és rossz katona, - húnyta rá a szemét Ambrus.

A legény is tűnődve sodorgatta bajúsza végét.

- Úgy inalt ki, hogy garast se vetett a szolganépnek...!

- Mivelhogy ő maga se igazi úr!

- Míg a tornácról láthatták: "hec-hec...!" Azon túl: "lotty...!"

- Álorcás ember! Hamis. Kutyámat se bíznám rá, - vonta le az öreg katona a végső következtetést, ebből a beszédből.

És megint sercintett.

Majd szájába dugta két ujját. Harsány füttyöt hallatott.

Ösmert jel lehetett ez a kállói vitézek nyelvezete szerint, mert jöttek a hangjára, kit hol talált éppen. Bokájukat csapdosva járultak a vén huszár elé.

Az végigpillantott rajtuk. Szólni ugyan nem szólt - az előbbi licitálódásban kiadta minden ilynemű tudományát - de két bütykös öklét melle irányába emelte, aztán pedig hátrarántotta. És apró, villogó szemével suttyantott egyet, az istállók felé.

Elérti a parancsot, aki vérbeli katona, ennyiből is! Nem mást jelentenek e dolgok, mint hogy: "Nyergelj, szolgám s fordulj Nagykállónak!"

Ha itt ilyen idegen világ járja, hát csak próbálja, aki bízik hozzá! A kállói fiúk ugyan nem fognak abból kérni.

Aláz' szolgája!


Egy óra teltén hírmondó se maradt belőlük Lápispatakán.



IV.

Kell néha egy-egy kis édesség is ahoz, hogy az ember el bírja viselni a sors keserűségeit! Főképp, ha az a sors olyigen keserű, mint volt, az 1575-ös években, a magyar vitézi állapot.

Jól esett a kállói fiúk szemének, látni az ő kedves várukat, amit a török terjeszkedés a haza testének szívében tett már végházzá s ahol annyi hősi cselekedetet műveltek, míg az ég így be nem borult az ő nagyságos gazdájuk fölött! Öröm lett volna ez a viszontlátás akkor is, ha van a dicső sasfészek, a régiben.

Hát még, hogy így megújúlt!

Lehet mondani, hogy tiszta új lett az egész Kálló. A külső latorkert hegyes karózatán egyetlen foghijj se mutatkozik. Frissen van leverve minden cölöp. Sőt - vízálló szurokkal - meg is gyontározták. Erős vaspántok övezik a falazatos sorompót, hogy úgy föst, mint egy vitézkötésekkel meghányt és kivetett kebel. A sánc vizes árka tisztára kotorva. Se aszúnövényzet, se moha nem ékteleníti az oldalait s jó derekasan megmélyítették.

És a híd...!

No, az merő gyönyörűség, hogy mi lett a híddal. A kidűlt-bedűlt, ócska bürü, valóságos igaziszép és komoly kőhíddá változott. Mintha tündérkezek varázsolták volna el! Hegyes vasakkal kivert felvonó gémjén ugyan meg nem ismerhető a hajdani, rozoga emelcsős kapu! A külső vár kerítése is, derekas palánkfal.

- Ni...! - ragyogott föl Bence, örömsugárosan s arrafelé vetette az állát. - Még egy sánccal szaporodtunk! Sövenyfonatos!

- Jól megtüsközték, - tette hozzá Illés.

Úgy bólogatott a két huszár, mintha édesgyerekük lenne Kálló és az ünneplő köntösét mustrálgatnák!

De a külső vár kapujánál félbeszakadt a bírálgatás. Itt egyenesen el kellett némulni. Gergőnek a könny is a szemébe jött, olyan takaros lett a kiérdemült, régi cirkálóház. Hej, hányszor álldogált ő abban, égre meresztve a szemét! Hányszor verte eső, tépte a zimankó s csak az Úristen kékfelhő subája terült fölé...!

Hanem azért - minden gyönyörűségek közt - mégis a megifjúlt kapubástyák keltették a legnagyobb ámulatot, a hazajáró vitézekben. Hát azok olyan komoly és nagytekintélyű építmények lettek, hogy Ambrus meg is szalutálta őket maga-feledtében, mintha élőlények volnának s azok közt is: urak!

Micsoda boldogság lehet ilyen várban szolgálni! Ilyen huszárvárban nyergelni! Ilyen istállókba köthetni a paripát! Lám, tűzvész - a magyar várak legfőbb átka - se fenyegeti itt a palánkot! Mészhabarékkal csapdosták be a sövényt s ezzel elvették a gyulladós kedvét.

Hogy sóvárog majd ide ezentúl a vén huszár szíve, onnan, a távoli idegen országokból! Vajon megadatik-e neki, hogy visszatérhessen, a becsületből vállalt és emberül végzett föladat után?

A néma kérdésre nem válaszol senki. Csak a nap küldözgeti le sápadt sugarait az égből. Mintha dicsfénybe akarná foglalni az öreg katonát...

A kis lovascsapat bedörömbözött a belső várba. (Mert, hogy ne feledjük, mind ez a sok csuda, még csupán a külső várnak képezte részét!)

Belül aztán már csodálkozni is elfelejtettek a fiúk.

Uram Teremtőm...! A donjonok: ki réztetősen, ki cserépfödötten! A tornyok érckakasosan, ércsipkásan! És megint sáncok! Fával bélelt, font-sövennyel burkolt, drága holmik...!

Hogy a jövevények a turris limpanator - a doboló bástya - alá értek, odafönn megdöbbentek a rézüstök. Nem mintha különösebb jel kellett volna a vitézek bebocsátására! (Hiszen, akit már ennyire engedett az őrség, az úgyis idetartozik.) Hanem mivel Prépostváry Bálint vicekapitány uram - történetesen - őmaga is fent álldogálván épp az oromzaton, így akart ráköszönteni az ő hazaszálló katonáira. Balkeze keményen a kard markolatán, jobbját parolára teríti. Mind az öt közlegény beleadhatja a sajátját.

Szép megtiszteltetés!

Csak a beszéd indul nehezen. Igen köhécselnek fiúk. A kapitány is nyeldes, míg le nem gyűri azt a csomót, ami a torkát szorongatja.

Akkor megszólal, dercés hangon:

- Vele, vagy nélküle?

Arra a valakire vonatkozik ez a kérdés, aki elsőnek értendő mindég a magyar várban, akár jelenlégyen, akár se s aki személye felől épp Ambrus szorul a legkevesebb magyarázatra.

Nem is vár ilyet a vén huszár!

- Istámbulban maradt, - dörmögi. De olyan csöndesen, hogy inkább csak érezni, mint hallani lehet a választ.

Ennyi is elegendő azonban ahoz, hogy Prépostváry ajkai körül eltűnjék a mosoly-derengés, amit az ő kedves katonáinak üdvözlete fakasztott rajtuk.

Szép, férfias arca megködlik.

Sőt már sóhajt is egy mélyet:

- Akkor hát balul jártatok...!

- Fele-részben.

- Hogyhogy?

- Az ifiasszonykát hoztuk.

- De főkapitány urunk csak él?

- Ő maga váltotta ki, - siet Ambrus eloszlatni a kérdésből kirezdülő szorongást.

Meleg pillantás jutalmazza.

Aztán gördűl tovább a kérdezősködés:

- Pénz árán-e?

- Vagyishogy, egynapi Szerályban lakozással...

Ezen a válaszon megint fönnakadhatna, aki járatlan! Ám közvitéz Tokodi Ambrus úgy hullatta ki csupán, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondaná. Olyasmit például, hogy: egynapi sétalovaglással. Vagy: egygöngyöleg faliszőnyeggel. A kapitány pedig úgy vette, ahogy kapta. Nem volt szokás megsokallni Kállóban semmi ragyogó cselekedetet, ha az a vár fejétől származott!

Prépostváry fűzte a szót, tovább:

- Hol hagytátok őkegyelmét?

- A Szerályban. Lehet, hogy ma is ott lakozik. De inkább kijött.

- Nem vész-e oda?

- Há...! Nem szokása neki.

- Hallottátok! - fordult a kapitány a köréjük szaporodott és mohón fülelő vitézek felé.

S ezzel abba is hagyta a tudakozódást.

Még valami kedvetlenítő találna kikerekedni a beszédjükből! Nem akarta lerontani a bizakodó pillanatot.

Megfordult és - odapengetve sarkantyúit a bástyaút kövezetéhez - a palota felé indult.

Utánaintette Ambrust is.

- Gyer a szállásomra!

Ott aztán részletesebben nekiereszkedhettek.

Prépostváry lecsatolta kardját és a lovagterem kecskelábú asztalára könyökölt.

- Hogy vélitek tovább urunk ügyét? - kérdezte, a falazat győzelmi trófeáin kalandozó tekintettel.

A huszár a pénzváltság mellett szavazott.

A kapitány fölvonta rá a vállát.

Sejthető volt, hogy más nézeten leledzik, hanem azért nem szegült ellent. Végighallgatta az öreget, félbeszakítás nélkül.

- Főrabbal indultatok, - pillantott föl, mikor Ambrus végére ért a mondókájának. - Azzal mi történt? Megszökött?

- Meg, a kutyahitű! Egész a hetedik paradicsomig!

- Baj. Más nem akadt volna helyébe?

- Őrözteti magát amelyik rangos, az én Istenem pusztítaná ki, valahol egy írmagja van! - kesergett a vén huszár. - Így aztán inkább kalmárkodtunk.

- Gyűlt-e valamelyes pénzetek?

- Gyűlt, de el is olvadt most, az úttal. Hát nagyságaitok...?

Hogy a kapitány elhallgatott, Ambrus is megkockáztathatott már egy kérdést. Utóvégre, közösérdekű dolog ez itt! És nincs szájatátó, aki botránkozhatnék a cserélt szerepek fölött.

Válaszának bizonyságául, Prépostváry kifelé mutatott a vaskosaras ablakon.

Tűnődő arca fölélénkült.

- Láthattad fiam, - mondta, csillanó büszkeséggel. - Merő ujjá építtettem ezt a düledék tanyát! Pedig tudod, hogy a Porta folyvást a lebontását sürgeti?

Ambrus ne tudta volna...!

- Esztendeje is ezzel a kikötéssel hosszabbította meg a békét!

- Persze! Száznál több falut von ki a vár a török adózás alól. Majd még mit nem...! - rágott vissza bosszúsan Bálint úr a lebontás gondolatára. - Hát egy kis sáfrány nem kéne? Szolnokot kivéve, az egész környéken sincs ehez fogható, célszerű erősség!

- Sok pénzt kóstálhatott, míg így megújúlt! - vélte az öreg huszár.

De Prépostváry tagadólag ingatta fejét.

Nem vádolhatja őt esztelen költekezéssel senki! Bizony, csak acélpénzen fizethette a szegény jobbágyot! Fegyver hatalmával terelték őket az emelt robotra! Fájt a lelke értük, hiszen fajtája volt a jobbágy is. Ám, mit csináljon? Behozta ugyan az országgyűlés a "laborpénzt", de ki fizeti azt, a koldús-világban?

- Én az építőanyagra értettem, - hümmentett Ambrus, mikor a kapitány befejezte a jeremiádát.

Bálint úr azonban erre is csupán legyinteni tudott:

- Kinek telik ma vásárlásra, fiam? Melyik magyar várnagy mehet boltba mészért, vasért, szögért, fáért? Biz' én a szomszéd uraságok erdőit, bányáit mejjesztgettem ki. Ne csak az árva jobbágyot húzzam, szükségemben!

- Nem ütöttek lármát?

- Engedi a törvény, a jó célra! Aztán, ha nem engedné is...!

Egy kézmozdulatból kisejlett, hogy Prépostváry bizony, a tilalomból se csinált volna valami nagy dolgot. Ki hol talál, onnét vesz a mai nyomorult világban és úgy állja tovább az ő nehéz sorsát.

- No, - fejezte be végezetül fölvilágosítását - ezzel most körülbelül tudsz is minden szükségeset, édes vitézem! Tisztán állnak a dolgaink egymás előtt. Tik kalmárnak, kupeceknek csaptatok föl, magam meg pallérnak. De hát így van ez jól! Próbálkozzunk, minden mód szerint! Én - mint látod - ezt választottam. Erős meggyőződésem, hogy egyedül a közös javulás hozhatja már meg az egyes ember sorsajavulását is! Várakat emelni! Nekigyűrkőzni! Senki idegenre nem számítani! Fogni, verni, irtani a törököt, míg le nem pusztul a mi ősi, szent földünkről! Nem használ itt egyéb, hidd meg, öreg csont!

Hogy az "öreg csont" mit hitt, mit sem, arról nem sok szó esett ezentúl. Tarisznyálás és nyergelés annál inkább...

Csak a déli strázsacserélést várta még be, huszár Tokodi! Ám, ahogy a lovak megabrakoltak s a legények kitisztálkodtak, dörömbözött is már megint a kis csapat a hídon. Épp hogy most: kifelé...!

Sarcoltassa bár magát idegen uraságokkal az egyik felekezet, építsen várat - gyönyörű föllegvárat! - a másik, a "majd"-ra: a vén vitéz halad a saját útján és semmi kecsegtetés le nem téríti arról.

*

Mire a megindult zsinórhavazás egész elfátyolozta szem elől a szépséges, azt a szívnek legdrágább kállói várat, Bence odakormányozta fehér szepemódú kabláját Ambrus vasderese mellé.

- Merre, apám...?

- Csiba! Hászen látod! Előre! - vakkant a vitéz.

- Messzi megyünk?

- Neee... Csak amoda Kisázsiába.



X. RÉSZ.
A FORTÉLYOS SZAKÁCS.

I.

A sztambuli görög korcsma pincéjében - az ajtó alatt - besüt a fény. Rávilágít egy gömbölyű termetű ember arcára. Az ember hanyatt fekszik és alszik. De már bosszantja a világosság. Görgeti előle a fejét jobbra-balra, a porban. A fez lemarad csupaszra beretvált kobakjáról. Két keresztbetűzött kanál jelét viseli a fez. Tehát az ember: szakács.

Evickél még egy kicsit, ásít egy savanyút, aztán felül.

Körülhordja a tekintetét.

Ni lám, egy másik ember is fekszik mellette! Csakhogy az még alszik. Sőt le is van vetkőztetve. Lábtól a gúnyái.

A szakács nézi, eszmélkedően. Megdörgöli előbb az orrát, apró sündisznó szemeit, rezgelődő tokáját. Majd szélesrefuttatja a száját. Elvigyorul.

- Ühümm...! - dünnyögi.

És megpiszkálja az alvót.

- Efendi! Ébredj!

Az "efendi"-n azonban nemigen akar fogni a szó. Mordul egyet s oldaltveti magát. Folytatná.

Ám a szakács most már nem engedi. Megint megpiszkálja. Akkor végre kinyitja szemét az alvó és dühösen felül.

- Kutya! Hogy merészelsz...? - kezdené.

De a másik nem hagyja befejezni.

Összecsücsöríti száját és roppant méltóságos arckifejezést ölt.

- Én a szúbasi szakácsa vagyok! - emeli meg hangját.

- Én meg a szultán! - dörren rá amaz.

- Kicsoda?

- Szultán!

A szakács elfakad röhögve. Hasára csapja két tenyerét, úgy röhög. És mentől jobban erősködik amaz, annáljobban röhög. Végezetül már hempereg.

- Aludj no, még egy fertály órát, efendi! Míg az eszed kitisztúl. Csak addig ne beszélj, mert megveszedek a nevetéstől!

Hanem a cimbora ezúttal igazán haragos! És a hangjába is vegyül valami, amitől a szakács gondolkozóba esik. Beszünteti a nyihározást. Mered a földön kuncorgó férfiúra, tétova szemmel.

- Masallah...! Én bolondúltam-e meg, vagy te vagy bolond, uram? - kérdi zavarodottan.

- Bizonnyal te inkább, mint én! Meg is keserülöd, ha tovább folytatod! Nem szoktam meg, hogy egy ilyen te fajta eb a szemembe csaholjon!

- Megbocsáss efendi... De olyan hihetetlen az egész! Hogy kerülnél akkor te ide?

- Úgy, hogy Allah a mozlim nép atyjául küldött! Nem első eset, mikor kijövök az én palotámból.

- Palotá - - -

Kis hijján, újból nevetésre durrant volna a szakács!

Ám még idejében összerántotta a szája redőit. Óvatosságra intette az a dölyfös legyintés, amit a másik tett.

Ez a mozdulat...

És valóban: mintha az arc is...! Finom kezek...! Patyolatselyem alsónémű...!

- Már igazán hogy elment a jódolgom! - rázta meg fejét s látszott rajta a kínos igyekezet, hogy eloszlassa tompult agyában a ködöt. - Segíts rajtam, efendi! Tégy hitet rá, hogy való, amit mondasz! A nagy hitet tedd le, amit mozlim ki nem ejthet hamisan a száján, az Al-Havijat hetedik poklának kárhozata nélkül! Akkor nem kételkedek többé, bármi csodásan hangozzék is a te beszéded. Illeszd szívedre a kezedet és fordulj Mekka felé, nagyuram!

Szinte már könyörgött a szakács! És pillogott a társára, aggodalmas tekintettel.

Az is fürkészte őt, a szeme zúgából. De hogy semmi illetlent se fedezett föl az atyafin, sőt, hogy az "nagyuramnak" szólította, ettől megenyhült a dühe.

Engedett a kívánságnak.

- Asehadu en la ila, ella Allah, ve Mohamed resul Allah! - oldódott a dölyfe is. - Hiszesz-e most már?

- Hiszek, óh kerim!

- Hogy hívnak?

- Ferhád, óh kelő nap fényessége!

Alázata jeléül, a szakács elomlott a földön. (Csodálatos, hogy milyen kicsivé tudta hajtogatni egyszerre a kövér tagjait!)

Ajkai a félmeztelen ember talpait keresgélték.

- Megbocsátod-e a vakságomat, óh, édes lehelletű?

Hiszen nemigen tehetett ennél okosabbat a pincelakó földi bálvány! Elég volt körülnéznie, hogy mámorködös szemmel is lássa: micsoda helyzetbe sodródott! És hogy ebben a méltóságteljesnek éppen nem mondható, korán-i parancsnak semmikép meg nem felelő állapotban, még ki is szolgáltatta magát esküjével, egy élő tanu kénye-kedvére.

- Üszt! Kelj föl! Segíts összeszedelőznöm! - válaszolt, azonban nem minden nyájasság nélkül.

Majd, hogy nagyobb jelét adja ennek a nyájasságnak, el is vigyorodott.

- Fel tudsz-e öltöztetni?

- Tudnom kell mindent, mikor a Tudományok Teljessége sugárzik rám!

- Az én tagjaim nehezek.

- A méltóság teszi, óh, khagán!

- Vagy a bor...!

De ezt már nem mondta hangosan Murád. Beérte azzal, hogy elgondolja.

Kifelé fordult és öklére támasztva állát, nézte kíváncsian - a kapatos emberek kárörvendezésével - hogy helyezkedik talpra a másik? Hogy rántja ide-oda a borgőzös feje? Ni! Esik a salksir a bő, vörös bugyogóért! Bódul a hosszú entari-mellény után! Imbolyodik a kaftán fölé és nyujtaná is, ha támolygó lába megengedné az egyhelybenvaló szolgálatot.

Csakhogy nem engedi!

Elbotlik és puff! Végigdűl, mint egy liszteszsák. Két kezét előre nyujtva, hasonlít egy nagy, piros teknősbékához.

Nem lehetett ezt így, komoly képpel nézni!

Ezuttal Murád buggyant el, nevetve.

És hogy a kacagás olyan sokkal jobban esett neki, mint a méltóságoskodás, meg se kísérelte visszafojtani. Kacagott, a combjait csapkodva. Kacagott, hogy a szeme kidiózott belé.

- A köpeny...! Add a djupeh-emet is! Fuss neki, egyenest! - fuldokolt.

Valahogy csak sikerült az ügy.

A bénis átszolgáltatása közepett azonban, megint póruljárt a konyhaművész. De már nem is bánta.

Ha egyszer olyan jól mulat fölötte ez az idegen úr, aki lehet, hogy józan korában se sokkal kisebb legény, mint amilyennek félittasan vallja magát...! Hadd teljék a kedve! Akkor ez a kis bokázás se fog kárbaveszni!

Ő is beletársult a nevetésbe.

Csak mikor az utolsó ruhadarab is előkerült, nézett össze a kettő.

- A szent mosakodás...! Elmulasztottuk, - hökkent Ferhád.

- Hogy jutok vissza a Szerályba? - emelintette Murád is a szemöldökét.

Kettejük közül a szakács nyugodott meg előbb. A Szerály említése megvígasztalta, sőt leleményessé tette.

Biztatólag bólingatott:

- Ne félj, nagyuram! Egyet se félj, míg engem látsz!

- Vissza tudnál vezetni?

- Hátamon viszlek odáig!

- Megtennéd?

- Hát te, sekerli, teszesz-e valamit, a te lábad poráért?

- Nem áldozik le a nap a te nagy dicsőséged nélkül, - intett a földönülő férfi, kenetteljesen.

És néhány balulsikerűlt kísérlet után, föltápászkodott, ő is.

Körültapogatta magát.

- Hallod-e te kizmedzsi!

- Igen, nagyuram.

- ...hanem az a bor mégis csak jó volt!

- Édes volt uram, mint a nádméz!

- És tetszetős illatú!

- Mint az angyalok talpa!

- Egy-két látópohárral a Szerályban is elkelne...

- Ha megengeded, lesz gondom rá, hogy mindég kerüljön!

- ...az igaz, hogy kár a kóborló gyaúr ebekbe, - dünnyögött szemérmesen Murád, az öve csattjával piszmogva.

De a gyaúrok emlegetéséről nyilván eszébejuthatott valami, mert egyszerre elvörösödött, mint az érett paradicsom és felfújta magát, mint a fánk.

- Tehallod!

- Igen, nagyuram.

- Mi lett azokkal a kutyákkal?

- Miféle kutyákkal, dicső?

- No, akikkel idejöttünk!

- Ki a megmondhatója, óh fényes orcájú? - vonogatta vállát a szakács.

Aztán meghajolt és tisztelettel hozzátette:

- ...a Próféta hízlaljon kövérré!

A másiknak azonban nem volt kedve a szépelgéshöz. Vitte a tudásszomj.

- Valamit csak gondolsz? - fortyant türelmetlenül.

Hát igen. Gondolt valamit a szakács, már mióta eszmélkedett. És most, hogy kérdezték, ki is vallotta:

- Idegenek lehettek, óh padisáh!

- Hitetlen cudarok?

- Alighanem.

- Akkor karóban üljenek ma estig, - lett kész a válasszal az ivó-cimbora, de olyan izibe, hogy ha maradt volna is Ferhádban kétség a társa személye felől, ez a zsarnoki hirtelenség azt is eloszlatta.

- Úgy lesz, földnek ékessége, ahogy rendeled! - hajlongott. - Még azesetben is, ha rossz percben fogannék a te parancsod... - tette hozzá és jelentőségteljesen forgatta kifelé tenyereit.

- Keveseled a büntetést?

- Bátorkodik mástgondolni a te árnyékod árnyéka!

- Mit?

- Azt, hogy hagyd te csak futni azokat a rothadtlelkűeket! Mi módon is akadnánk rájuk, a városban kószáló ezernyi idegen közt?

- Körülkeríttetem bezliákkal Sztambult!

- Akkor egész birodalmadat keríttesd körül, jó uram! Mert ha igaz amit gondolok, kivülvannak azok már rég a város falain! Allah tudja, kik lehettek s hogy hol-merre járnak! Aztán pedig - tette utána döntő érv gyanánt - a mi tapasztalatainkkal, jobb is lesz zajt nem ütnünk...

- No, ez igaz!

A haragos ember megvakargatta füle tövét.

Elszottyant a mérge.

Nem is háborgott azontúl. Abban csúcsosodott minden igyekezete, hogy fölkapaszkodjék és lehető jó fészket térdeljen ki a szakács hátán.

Ferhád ülőkét formált két tenyeréből, mint nálunk a gyermekek, mikor puttonyos tótot játszanak:

- "Túrót vegyenek! Túrót!"

De itt csak Murád játszott. A félittas emberek kegyetlen pajkosságával kapta sarkantyúba időnkint a konyhaművész érzékeny részeit. Mezítelen tenyerével nagyokat ütött szegény Ferhád tar fejére, ahol az kimaradt a fezből. A szakács azonban tűrt mindent. Úgy vitte, mint elkövetkezendő dús kárpótlások zálogát. Megesett, hogy néha elbotlott és belehasalt az útféli sárba.

Sebaj!

Co, föl megint!

Lépés volt azért, minden lépés! És déli imakiáltásra - valóban - el is vergődtek a Szerályig.

A beavatott kapuőrök egyetértő pillantást váltottak.

Hogyne! Hiszen tegnap is így történt ez!

Bár - jól fölgondolva - az eddig igazán ritkán fordult elő, hogy két egymásutánvaló nap menjen ki eget változtatni s térjen vissza ilyen malac-mód a Szerályba, a nagyúr.

Ám, ha most így tartotta a kedves kedve...!

De Ferhád előtt lecsapta dárdáját az egyik bosztandzsi.

- Takarodsz? - rivalt.

- Oh nagyuram! - vonyított föl a szakács. - Vajon tűrheted-e, hogy elválasszanak tőled, ezek a gazok? Emlékezz az ígéretedre, igazságos az igazságosak közt!

Murádot eddig már vitte is befelé egy marhaerejű aga.

A nyikorgásra azonban visszafordult és hátraintett:

- Szögezzétek csak a kapuhoz a dárdájával azt a hitvány kutyát! Emezt meg itt, bocsássátok velem és mától megnagyságoljátok, aztmondom!

A bosztandzsi felüvöltött.

Hanem addigra már le is zajlott fölötte a gyors keleti igazságszolgáltatás. Állt a gyomrában a dárda. Olyan volt vele, mint egy óriás-tűre szúrt bogár. Szeme forgott, mintha bűvészpálcán forgatnák, belülről. Hörögve és átkozódva köpte ki lelkét a távozók után, akik - mindkettő egy-egy embertáltoson - vígan ügettek befelé a mesék palotájába.



II.

Ezt követőleg, órákig, mély csend honolt a hatalmas épülettömb környékén. De olyan csönd, mintha az a tízezer főnyi ember - úr, szolga, hivatalos személy - aki a Szerályt lakta, mind kezét-lábát nyelte volna el.

A nagyúr aludt.

Mikor aztán később föl méltóztatott ébredni neki, két cselekedetet végzett, gyors egymásután. Először is, fejbecsapta az ásítozó Ferhádot, amivel legmagasabb fölismerésének adta kifejezését. Majd pedig a szerályi fő-hoppmesterért, Kasznefer agáért rikoltott:

- Lódulj rögtön a fethva-emint házába! Hozd magaddal a fő-muftit! Legyen veletek, ami illő.

A vén aga tiszteletteljes futamodással indult kifelé.

Bumfordi képű atyafi volt őkelme. Szögletesfejű, vastagorrú, nagyarcú, aprószemű, tömzsi kis ember. (Már ugyan csak félember.) Le se tagadhatta volna, hogy rablott magyar gyerekből ficamította törökké a lelkét a hirhedt janicsár-iskola, valamikor! De tanulékony paraszti eszével, olyan sikeresen végezte ezt a ficamodást is, hogy a Porta legfőbb méltóságai közé küzdötte fel magát.

Nem azért élemedett meg a szerályi szolgálatban, hogy ne tudta volna: mi készül itten?

Akkor szokták hivatni a nagyurak a fő-muftit, mikor valamilyen kérdés tekintetében két-közbe kerülnek és - vallásuk parancsa szerint - Isten emberével kell dűlőre vitetniök a bizonytalanságukat. Az ilyen kérdéseket írásba szokás foglalni, mint ahogy a főpap is írásban terjeszti vissza válaszát, a Fethvát. (Persze, bizonyára inkább a szultán szájaíze, mint a Korán szelleme szerint!)

Kasznefer hát "állam-ügyben" loholt a főmuftihoz.

Épp hivatalában lelte a nagytekintetű férfiút.

Ám a szentatya nem ült írószeres asztalánál, hanem feküdt. A padozat gyékényén feküdt, hanyatt. Azzal foglalatoskodott éppen, hogy legyeket kapdosott s a zsákmányt aztán beillesztgette szépen a mezítelen lábaujjai közé, hogy ott brözsgésükkel kellemetes bizsergést támasszanak.

- Mit művelsz, óh bölcsek ámbralehelletű bölcse? - toppant a kis Kasznefer a hosszú, csontos-bütykös férfiúra, mintha nem látná, amit lát.

A nagyméltóságú Istenpásztornak azonban, nem méltóztatott mindjárt válaszolni. Bevárta előbb, hogy a legye kibrözsögje magát a lábujjai közt és csak mikor előbújt s végigtipegett talpának gyalogútján, akkor felelt:

- A legédesebbet és legokosabbat, oh tiszteletreméltó Kasznefer, amit Allah tennem enged! Semmit.

- A padisáh hívat!

- Fethva? - sóhajtott föl kelletlenül a főmufti, még mindig fektéből.

- Az, az! Mozogj hát, uram! Nem hinném, hogy meg óhajtasz ösmerkedni azzal a márványmozsárral, amit külön a hanyag főmuftik számára őriznek a Jedikulában...!

A szóban fenyegetés bujkált.

A főmufti el is értette, sóhajtott is megint, de azért még mindig nem mozdult.

- Allah nem kedveli, ha sietünk, - mondta bágyatagon. - Azt vélné ebből, hogy gyorsasággal többet képzelünk elérni, mint amennyit ő nagy kegyelme folytán enged. Meg aztán meicelesz sincs kész...!

Azokra a pergamenlapocskákra vonatkozott ez az ujabb panaszos kifogás, amelyekre a rövid Fethva-kérdéseket szokás írni. Kilenc coll hosszúaknak és négy coll széleseknek kellett lenniök a szent pergameneknek s hogy most nem voltak fölvágva, ez némileg indokolta a főmufti azon mozdulatát, mellyel fél-emelkedtéből megint a gyékényre terült.

- Ott a pergamen és a kés! - nyavalygott. - A nagyságot el ne hibázd!

Kasznefer - mi mást tehetett volna? - munkához gyűrkőzött. Míg ő a cédulákat nyesegette, a főmufti lebocsátott még torkán egy csésze párolgó fekete levest - kávét - s elkapott, nagy gyakorlattal, néhány kóválygó legyet.

Akkor aztán már nem került több kifogás.

A kettő a szultáni lakószobák felé indult.

Kasznefer hátát tartotta íróasztalként és Murád íróvesszeje mozogni kezdett a papiroson.

- "Elcsaphatja-e a szultán az ő legfőbb embereinek egyikét, ha az méltatlan disznó? És másat tehet-e helyébe, Allah orcájának elborulása nélkül?" - morzsolta le, szemmel, a főmufti.

De Murád türelmetlenül vakkant rá:

- Ne itt olvasgass! Menj annak helyére és hozd a választ, mielőbb!

- Uram, - emelte apadt szemét a mennyezetre a főmufti - az Aya Szófia messze innét...!

- Ha az én szolgálatom követeli?

- Úgy értettem, oh legfőbb úr, - sietett a helyesbítéssel a főpásztor - hogy a mecsetig is szükségtelen mennem!

- Tudod a fethva-mintákat?

- Fejből.

- Akkor hát: neki!

Rendszerint a válaszok se hosszabbak a kérdéseknél.

A szent férfiú nem soká kucorgott a sarokban. Hozta is már a kész fethvát.

Murád belepillantott.

"Elcsaphatja,
Mást tehet helyébe,
Allah tudja a legjobbat",

- állt, a szokott formában, a pergamenen a döntés.

Rábólintott:

- Evet!

És a birodalom fő-szekretáriusa, Feridun után küldött.

- Pátenst fogsz írni, - mondta ennek pedig, enyhén oldalbarúgva a hajbókoló férfiút. - Két levelet rajzolj! Egyet szultáni zöld színnel ékesen körülpingálj, a másik jó lesz barnával, vagy egyéb színnel is. Díszitened sem kell! Elbocsátjuk rajta hitvány szolgánkat, az Istámbul Efendit, - tette hozzá kiegészítésül s a szeme megállt Ferhádon.

A szakács addig már a papucsa talpát csókolgatta.

- Oh bőkezű a bőkezűek közt! Idő és föld oszlopainak, az Ozmán Ház szultánjainak legjava! A hódítás második atyja, győzhetetlen szultán-khán, aki Szelimnek fia, aki Szolimán fia, aki Bajazeth fia, aki Amurád fia...! A Próféta nyujtsa khalifaságodat az idők végéig!

- Meg vagy elégedve?

- Kegyeidben fürdöm!

A nagyúr félbeszakította az áradozást.

Papucsával odanyomta titkon, a szőnyegre, a térdelő cimbora fülét.

- És te...? - hunyorított.

- Bocsáss ki uram a palotából, csak alkonyatig! Olyan nektárban lesz részed, hogy a paradicsomi szent Tuba-fa ágaiból se fejhetsz annál különbet, - lihegte vissza a szakács.

*

Szavának is állt, valóban.

De írva volt erről a napról, hogy továbbra is meglepő eseményekkel teljék!

Alig hogy az Ozmán Birodalom ujdonsült nagyhatalmassága a Szerályba visszatért (immár rangjának megfelelő, aranycsíkos, hermelinnel bélelt selyemkaftánban s egy szakajtónyi gaelebet-turbánnal a fején) Murád gondolt egyet és a legfelső háremőrtisztért nyargaltatott.

- Úgy határoztunk, hogy mai napon nőülvesszük a magyar odaliszkát, - jelentette ki az elmeredő kislár agának.

S a vérködös szeméből sóvár tekintet villant.

- Mit állsz itt még mindig, te fekete víziló? - rivallt föl hirtelen, látva, hogy az aga csak nem mozdul. - Gondolod talán, hogy engedjük sokat zavarni magunkat abban, amire kedvünk kerekedik?

A szegény négerből szinte kifutott az erő.

- Uram, - makogta végre, megrőkönyült hangon, - a magyar odaliszkát érted-e valóban?

- Azt hát, te tulok! Megsiketültél?

- Hiszen... kivettette tegnap szent parancsod a Szerály kapuján!

- A magyar odaliszkát?

- Tulajdon őt, igazság kelő napja!

- Én-e?

- Te magad, jáspis-szemű!

Murád kezéből kifordult a nádméztartó, amit épp az agához készült sujtani.

Ámulatában még az állát is leejtette.

Bambán pillantott Ferhádra.

- Mit szólsz ehez...?

A szakács is meghökkentnek látszott.

Állt és tünődött.

De csak egy percig.

Aztán kiemelte állát a két ujja közül.

Szeme zugából, merően adta vissza Murád pillantását.

- ...hogy ezt mi uram, veled együtt, mindnyájan jól tudjuk! Bölcsességedre vall azonban, hogy időnkint kipróbálod a te szolgáidat! Mire valók, ha arra sem, hogy a legdicsőbb úr náluk tartsa az emlékezetét? Lássuk aga, mondj el végig mindent! - fordult a se holt, se eleven háremfőnök felé s egy nyomatékos hunyorítással elbocsátva a szultán szemeit. - Hogy is volt hát azzal az odaliszkával?

- Nehézkór törte ki a nász előtt, fölséges padisáh! - citerázott a rémült ember. - Úgy kegyeskedtél ítélni, hogy nem való a te asszonyaidnak rózsáskertjébe...

- A magyar odaliszka...!

- Igen.

- És én kivettettem...!

- Magam is láttam! Nem győztük bölcsességedet dícsérni, - emelt a hangján Ferhád.

S hogy a kislár aga lekonyult fővel álldogált ott, ezúttal egy gyors jellel is megtoldotta figyelmeztetését.

Murádnak el kellett értenie.

Kizavarta az agát és harag-döbbenten fordult Ferhádnak:

- Hallottad ezt a röfögő sertést?

- Hallottam, uram.

- Hogy én itt minap a nászomat készültem ülni...!

- Ugylátszik.

- És kidobattam minden rabnőm közt a legékesebbet...!

- Ugylátszik.

- Hát én akkor a Szerályban is voltam az éjjel, meg a pincében is?

- Ugylátszik.

- Allah bolondítson meg, ha egy árva szót is értek az egészből!

Elkeseredésében, Murád lekapta és falhozvágta zöldselyem papucsát.

- Ugylátszik, te Ferhád, hogy itt valami hatalmas disznóság történt velünk!

- Bátorkodom mást gondolni, pacsirta-szavú!

- Mit?

- Hogy éppen Allah őrzött! Trónod örökösének szelleme...

- Mit ártakoznék ő az én asszony-dolgaimba!

- Sőt nagyonis...! Nem akarja, nyilván, hogy mást szeress, mint a nagykellemetességű Ossaffijét.

- Mehemed anyja...! - rezdült meg Murád.

- No lásd...! És neked hű asszonyod!

- Úgy neveltem...

- Képedre nevelted, nagyúr!

- Hát nem is vált szégyenemre!

- Dicsőségedre vált! Nincs nála királyibb termetű!

- Se jobb táncú, az bizonyos...

A kettő összenézett.

Majd Murád elmosolyodott.

Ferhád pedig megcsókolta a köntöse szélét.

- Mikorra hívassam?

- Azonnal jöjjön! Több tíz napjánál, hogy - - -

De nem végezhette be, amit kezdett.

Kint - a palota előtt - rézdob perdült.

Most proklamálták épp, Ferhád kinevezését...

*

Egy világrész szakácsa lesz ezentúl, a fortélyos szakács!



XI. RÉSZ.
HALÁL ŐFELSÉGE VÁRÓCSARNOKÁBAN.

I.

Hajnalodik. De Sztambulban még az őszi hajnalok is oly enyhék, mint nálunk - Felvidéken - derekanyárban. A nap pirult orcával bontakozik felhőpárnái közül. Kimelegedett őkelme, nyilván! Végigfuttatja hát mezítelen sugarait az égi mezőn és bevilágítja velük a tájat.

A firmamentum rózsaszínbe borul. Mint könnyű, légi csipkézet, rajzolódik rá ezernyi-száz, karcsú mecsettorony. A kupolák aranygömbjei aranylanak, félholdak, szélkakasok ezüstlenek, a fényben. A temérdek lófarkas boncsok-zászló kibontott hajjal röpköd és játékos csapdosásaival terelni látszik a város felett otthonos, felhőnyi galambfalkát.

Legszebb napszaka a hajnal, mindenütt. De talán sehol a világon nem olyan megkapó, mint épp ebben a pogány városban. Lehet kék ege Nápolynak, örökderűs mennyboltozata Firenzének! A hajnal koronája mégis Sztambult illeti!

A karneollal átfuttatott, csodás narancsszín elomlik, halvány violaszínbe mosódik és csipkés tetőzetről a földre csordul. Bevilágítja az utat.

Egy árnyék suhan a szivárványszínű úton. Gyorsan mozog az árnyék. Azt bizonyítja, hogy akiről vetődik: fut. Meg-megvesztegel ugyan olykor - lélegzetet venni - ám csak pillanatokra. Aztán nyilal megint, tovább.

Sok itt Sztambulban a fogoly-féle! Az ember kitalálni véli, hogy mit jelentsen egy ilyen futó alak...

Bizonyára valamely tömlöc ejtette rá homályát s most abból szökik! Menekül.

Tévedne, aki ezt hinné.

Ez a férfi bíborselymek közül rohan. Kelet legpazarabb ékszerei övezték nyakát, homlokát és ezek elől, a szolgák ezrei: a hatalom elől rohan. A Jedikulába. Rabnak lenni...

De hát bolond ez az ember?

Nem. Csak fajtájánál fogva nemes és lelkében úr. Magyar vitéz. Egyszer - valamikor - parolát adott arra, hogy a rámért rabságból önhatalmúlag ki nem szabadkozik. És ezen az áron háboríttatlan mozgást élvezett.

A férfi vágtat tovább.

Jól hajtja, ami hajtja, mert már lélegzetetvenni se igen áll meg. Törhet be, a házak közé. Ott suhan végig, a kurd negyed alvó utcáin.

Azt mondhatná erre valaki szemlélő, hogy azért mégis: túlzás! Ha éppen mindenáron rab akar maradni a fogoly, a Jedikula iszonyú épületkolosszusa ugyan el nem szalad előle! Lassabban is megtalálná.

Az ilyen gáncsoskodó nem ismerné a kialakult szokást. Azoknak a keresztény raboknak, akiktől nem vettek "vasváltságpénzt", bokájukra forrasztott bilincsgyűrűt kell viselniök, jelkép gyanánt. Az abroncstól való önhatalmú megválás egyet jelent azzal, hogy a rab nem hajlandó többé sarcában szorgoskodni, vagy rámért és vállalt egyéb kötelezettségeinek megfelelni.

Jaj az ilyen lázadónak, ha kézrekerül! S épp ezért, nemhogy szívesség volna fogolyról levágni a bilincs-gyűrűt, hanem ellenkezőleg! Gonosztett. Aki pedig maga fűrészelte le lábperecét - mint Zsegnyey János ez éjszaka - az a szószegés csúf látszatán kívül, tetejébe még öngyilkosnak is tekinthető. Bizony, ha nem sikerül az időlegesen lerakott bilincskarika hiányát hamar pótolni és netalán anélkül csípik! Akkor hiába áldozat és jószándék!

Hát két jó oka is volt a kapitánynak a sietségre. Sőt ha jól meggondoljuk, egy harmadikban sem szűkölködött! Hiszen ezt az egész éjszakát a Jedikulán kívül töltötte, ami szintén főbenjáró bűn!

No, futott, ahogy birt. Tudott egy emberséges kovácsot itt, a kurd negyedben. Keresztény kovácsot. A kovács jól hallott ugyan, de - valami régi tatárkaland emlékekép - ki volt vágva a nyelve.

Eggyel több ok rá, hogy hozzáforduljon az ügyes-bajával s vele forraszttasson a bokájára egy új perecet!

Kész akart lenni, mire a nap egészen fölkél s a Héttorony életének belső gépezete megindul.

Ezért futott akkorát a görög kocsmától, ahol bizony jócskán elidőzött! Még a gúnyáját is vissza kellett váltania! Aztán nyitvahagyta szépen az ajtót a két horkoló törökre, hogy mikor a hasonmása kijózanul, mehessen oda, ahonnét ő megiramodott.

Jól fogyadozott a köz.

Kevés idő multán, látta már a kovács házát is. Ott függött egy kicsided halom oldalán, mint fecskefészek a fal ereszetén.

Irányt vett neki, mikor egyszerre - mintha mellbelökték volna - megállt. Redőkbe vonta a homlokát. Meredt előre, kisúlyosodó szemmel, mint aki előtt a föld tárult s most hányja ki magából a pokol rémségeit.

- Elkéstem, - mormolta, összecsikorított fogai közül.

Csakugyan...!

Az utcának szemközti torkolata megnépesedik. Öbléből egy csomó csausz buggyan elő. A csauszok: lovon. Rikoltoznak, pogányul. Liktorok előzik őket. Lovon ülnek és riognak, azok is. Mint az esőmosadék, árasztják el az utcát. Ömlenek előre és összefolynak azokkal, akiket meg a keresztutcák öble ont.

- Hej igazhitűek! Ébredjetek! Szökött-rabot keresünk!

A környéket egyszerre fölveri a lárma. Lódobogás. Nyerítés. Szitkozódás. Belülről - a faházikók oldalába vágott ablaklyukakból - láthatatlan kezek kirángatják a szalmatölteléket. Minden ablaklyuk egy álmos, szakállas pofa és minden arcban kérdésre nyílt szemek.

De nem kell itt sok magyarázat!

A szakállak tulajdonosai jönnek is már, kifelé a kapun. Kinél pányva, kinél sulyom, kinél dorong. Ki mit ért, törtet vele, segíteni a szultán katonáinak.

A rab állvamaradt. Hátra sem fordult, föltekinteni azt az utcát, melyen idáig terelte a balsors. Megmondta neki a füle, hogy visszafele sincs többé menekülés! Kerítik. Áradnak abból az irányból is a fogdmegei. Ebfalka jár velük. Tábori kutyák. Azok is beletársulnak a hajszába.

Megvárta, hogy körülfogják. Nem tiltakozott, mikor a bandavezető csausz nyakábaröpítette a hurkot és - harsány diadalüvöltéssel - futtatni kezdte a lova mellett. Tudta, hogy mindhiába lenne, úgyis! Ezeknél a baromi katonáknál magyarázkodással ugyan nem boldogul!

Meg se szólalt, csupán mikor céljukhoz értek és őt a Jedikula elüljárósága elé vezették.

Együtt szorongott addigra már a sok kapzsi török! Rekedtre ordítozták a torkukat dühükben és rémületükben, (Persze! Hiszen a lábrakelt sarcból mindnek járt volna egy-egy kis morzsalék!)

János végigpillantott rajtuk.

Egy tekintet is elég volt neki ahoz, hogy lássa: mire számíthat tőlük...!

Egyedül a vén Bajazethtől remélhetett pártfogást. A bég mindig emberségesnek mutatkozott iránta.

Egyenesen felé fordult hát a mentségével:

- Nem akartam én szökni, meghidd! Föltett szándékomban állt, hogy bilincset veretek magamra. A kovácshoz útban tartottak föl épp. Az én hitemre esküszöm, - tette hozzá, döntő bizonyítékképpen.

De minő csalódás!

Akiben egyedül bízott, Bajazeth sem, oda se fordult. Mint aki megsüketült! Egy hangja sincs. Csak pillog a rőt szemhéjjaival.

No, annál nagyobbat bődül a rabközség kapitánya!

- A lehelleted is hazugság! Ha bilincset akartál, mért nem hagytad rajtad a régit?

- Erre nem válaszolok és főképp nem neked, fajankó! - egyenesült ki hirtelen a rab s mint az ingerült oroszlánnak, sárga fényt vetett a szeme.

Sejtette, hogy nem használt magának! De úgy elöntötte a sértett méltóság és keserűség, hogy már azzal se törődött. Nézte, gúnyos tekintettel hogy ugrálnak föl helyeikről a kontyosok! Hogy hadonásznak, botránkoznak!

Tisztára, szarkacsörgéshez hasonlít a cserfelésük!

Csak odavetette nekik büszkén az állát és nézte őket, fentről.

Ennyi elégtétele legalább maradjon, hogy hajlatlan nyakkal fogadja a sorsát!

Nem is sokáig váratott az!

A tömlöctartó előintette porkolábjait:

- Vasba és pince-börtönbe vele, míg a diván határoz a dolga fölött! - ordított, a méregtől szilvakéken. - Majd adnád bezzeg lejjebb is, mikor karóra tűzik a fejed, ebfajzat! - tette hozzá.

Ez a fenyegetés azonban már nem jutott János fülébe.

Egyik porkolábja elrántotta nyakán a hurkot. A kötél belevágott húsába és úgy megfeszült, hogy meg kellett küzdenie minden lélegzetért.

Fuldokolva támolygott ki - fogdmegei után - az őrszobából, a nagy-udvarba.

A rabtársak jöttek-mentek ott, most is. Legtöbbjük oda se nézett a bús menetnek. Mindennapos dolog volt itt az efféle látvány! Megszokhatták.

Csak két férfi állt meg, mikor elvonultak mellettük. Papok lehettek - pápista papok - mert hosszú, fekete talárt viseltek és feszület függött a mellükön.

Ezek odamordultak a durva porkolábokra.

De az ő pártfogásuk se sokat használt. Sőt talán inkább még olajat öntött a tűzre! A cudar pribéklegények most már játékra vették a két ember ingerlését. Annáljobban cibálták, lökdösték a foglyot! Míg a szeglet-toronynál egyik kulcsot vont elő, beillesztette a rozsdás zárba és úgy megtaszította a megkötözöttlábú rabot, hogy az zuhanvást bukott egy sötét, földalatti barlangfélébe. Ott is maradt aztán elterülve, jó ideig, gondolattalanul.



II.

Arra eszmélt, hogy valami hideg kis tárgy koppangat a homlokára. Egy, majd mégegy és mégegy.

Odatapintott.

Az ujjai nedvesek lettek.

Tehát: víz...!

Ugyan honnét fakadhat?

Széttapogatott maga körött.

Egyszercsak valami hidegérintésű, kerek holmi akadt a keze közé. Amolyan arasznyi-átlós, háromujj vastagságú. Egyik részén a falba gyökemlik. Mint valami nagy, elvásott gyűrű!

Persze! Bilincs-gyűrű...!

Erről egyszerre eszébejutott minden.

Tudta már, hogy mit jelentsenek a rejtelmes esőcseppek! Azt is, hogy hol van.

A börtönben. És valamelyik sziklafal izzadhatja ezt a nedvességet...

Fölvonta rá a vállát.

Sajátságosképpen, nem érzett többé semmi indulatot. Emlékezett bár pontosan mindenre, ami történt, mégse birt, se megbánásra fakadni, se háborogni.

Nem elérte-e, amit céljául tűzött?

Akit saját énjénél is jobban szeretett, megmentve! Számolt ő jóelőre azzal, hogy az ilyen sikert nem osztogatják nagy kockázatok nélkül s hogy ezek bármelyike balul ülhet ki és összezúzhatja!

Nem történt egyéb ennél.

Hogy ő is megmenekülhetett volna, ha nincs a késedelem?

Volna, volna...!

Hiszen ha a "volna" nem lenne, akkor kockázat se lenne, érdem se lenne és nem lenne semmi! Ez a kurta kis szó: maga az élet. A vállalt föladatok fordulata. A legfelső döntés felettük, így, vagy úgy...

Hogy perceken múlott?

Már az sem keserítette.

Jelent valamit perc, vagy évszázad, az örökkévalóság szüntelen, végtelen patakzásában? És nem ilyen kurta kis perc kérdése volt-e valamikor a születése is? Ki mondja, hogy nagyobb dolog elmúlni, mint életreeredni?

Még arról sem panaszkodhatott, hogy csúnyán pusztul ebből az Isten félaraszával játszva átfogható, végességre kezdett, kicsided földi létből. Nem görnyedezett! Nem alázta meg férfiméltóságát! Riadozni nem látta senki.

Rábólintott a gondolatra s ezzel le is zárta számvetését. Átadta magát a befejezett dolgok nyugalmának.

Órák telhettek így, anélkül, hogy eszébejutott volna olvasgatni őket. Nem érdekelte többé az idő. Az se, mikor csikordulni hallotta mögötte a börtönajtót.

Egy porkolábféle, tömzsi, fakószemű és bárgyúarcú ember szállt le a barlangjába. Oda se nézett neki! Hagyta, hogy - rávilágítva szövétnekével - elébeadja szűkös estebédjét. Kenyeret, egy fej vöröshagymát és némi gyümölcsneműt. Csak az egyenesen hozzáintézett kérdésre mozdult:

- Kívánsz-e valamit, hitetlen? Alighanem utolsó estédet éled itt, e földön...!

- Papot, - vetette föl erre, lassan, a pilláit.

- Jó, - intett az ember.

De a dolog - úgylátszik - mégse lehetett olyan egyszerű, amilyennek első hallomásra ítélte, mert a lépcső aljában megállt és megdörgölte orrát.

- ...aztán mifélét? - tudakozta. - Hiszen sok bolond hit járja köztetek...!

- Római-hitűt keress!

- Aki a Krisztus-prófétát imádja?

- Krisztus istenünk nekünk.

- No, elég balgák vagytok érte, - vetett vállat az őr. - Hanem hát: a ti dolgotok...! Nagyobb baj, hogy kereszthitű imám az egész Héttoronyban sincs!

- Kettőt is láttam ma délelőtt!

- Azokra ugyan ne várj többé!

- Miért? Meghaltak?

Mintha árnyék futott volna el a rab arcán...!

Lehetett halálra átengedett a teste! Saját sorsa iránt megadássalteljes a lelke! A mások nyomorúságára azonban, még rezdült. Ösmert hálát.

Visszaemlékezett két pártfogójára.

Sajnálta volna a pusztulásukat!

Ám a török tagadólag intett:

- Valami frenk dervisek jártak itt...

- Megváltották őket?

- Mind a két gyaúrt! Két basát hoztak helyettük. A papféle nemigen maradandó...

Ni...!

Mármeg mintha mosolygásféle futna el a fogoly arcán...! Fölfele réved. Ajkai mozognak.

Mikor pedig - saját ügyéért - egy moccanása se volt...!

Az őr meghökkent. Kíváncsian szemlélte a furcsa jelenséget.

De be is telt vele, hamar, mert megcsörgette a kulcsait.

- Ne brözsögj! Beszélj! Más kalugyer nem jó?

- Nem.

- Az új-hitű...!

- Nem.

- A Mózes pártján való se?

- Az se.

- Akkor ugyan magad szakállán csúszol a gyaúrok Hotama-poklába! - fortyant hirtelenméregre a porkoláb és sarkonfordult. Fölvette szövétnekét, felhaladt a lépcsőn. Bevágta a vasajtót. János pedig egyenesen azzal folytatta félbemaradt társalgását, akinek - rövid időn belül - úgyis közvetítő nélkül kell, hogy előtárja szívét...

Kalárisfűzére nem volt. Olvasó helyett hát saját rabláncát csavargatta a csuklója köré.

Hangja halkan zsongott, mint a mélyhegedű. Zsongott, míg az álom szelíd csöndjébe bódult.



III.

Így érte a látogató, aki hajnaltájt lebocsátkozott hozzá.

A vén Bajazeth volt a látogató. Kanócos viaszfazekat emelt reszkető kezében, annak fényénél aprózta, egyenkéntvaló gyermektipegéssel, a lépcsőt. Majd megállt a fogoly fejénél. Elnézte hosszan, szótlanul. Ráncos ajkai körül szánakozó mosoly révedezett.

Aztán vállonérintette a rabot.

- Ébredj! Ütött az óra...

János épp a kállói vár virágoskertjében járkált. Apjaurával rózsatöveket gondoztak ott. A lugasban Orsika ült, madonnásan. A vitézek meg: körül... A nap aranyozta a kőfalakat. A dicső, szép, kállói falakat...!

De azért legott talpon termett.

- Indulhatunk!

- Ne még, - fogta vissza a vén török. - Valamit tudtodra szeretnék adni.

És kérlelően nézett János szemébe.

A rabot inkább a fehér aggastyánszakáll belénevelt tisztelete késztette megállásra, mint annak tulajdonosa, vagy épp a kiváncsiság. Mert földi dolgok őt már nem érdekelték! Ez az ember sem, akinek jóindulatában bízott és - utolsóul - akkorát csalódott...!

Vagy legalább azt hitte.

Bajazethen volt a sor, hogy fölvilágosítsa tévedéséről.

- Nincs részem a vesztedben, - rezdült a hangja. - A vártartó bég ébredt ma szokottnál hamarább. Valami kóbor ebnek ütötték el lábát az ablaka előtt s ez hozta rád a bajt. "Kiszmet..." Felső rendelés...! Ilyen semmiségekhez nyúl némelykor Allah, hogy megmutassa nekünk a semmiségünket! Ha későbben ébred a bég, nem csorba a kedve. Ha jókedvű, nem firtatja a rabok zárkáit. Hát így történt... Fájlalom. Hitetlen vagy ugyan, de különb, mint sok igazhitű... Össze is szoktunk. Okosbeszédű voltál... Kedveltelek.

Halkan, szomorúan permeteztek a szók az aggastyán ajkairól. Szikkadt kis madárfeje szitálva rezgett hozzá, az inda-vékony nyakán. Látszott egész lényéről, hogy többet érez, mint amennyit mondott.

A rabnak azonban így is eleget...!

Egyszerre valami jó, belső melegség hullámzott rajta keresztül. Öröm, amire nem hitte képesnek magát.

Elérzékenyülten viszonozta Bajazeth tekintetét. Köszönő szavakat mormolt neki. Végül még ő vígasztalta! Eldícsérte iránta tanusított emberségét. Jóságát.

- Tudom, - tette hozzá - hogy ha teheted, segítettél volna is.

- Hiszen megpróbáltam, gyaúr! Ha ezekkel a bőszült vártisztekkel nem is látszott tanácsosnak ujjat húznom, elkövettem minden telhetőt! Éjjel a divánban jártam...

- A Szerályban?

- Ott. A nagyvezírnél, mindkét kádi leskiernél, a defterdárnál, reisz efendinél, seraskiereknél, begler bégeknél és basáknál. Jó embereim...

- És hát... Mind a fejem ellen esküdtek, ugy-e?

Mióta az emberi jóságba vetett hite visszatért, János már mosolyogni is tudott.

De a vén török tagadólag intett.

- ...pedig talán jobb lett volna neked "úgy"...!

- Nem értlek. Szólj világosabban!

- Gályára változtatták a büntetésedet, - tompult Bajazeth hangja, egész a suttogásig.

És egy nehéz bólintással horgadva maradt a feje.

János torkából kiáltás tört elő. Nem lehetett tudni, hogy az öröm, vagy rémület fakasztotta-e?

Vagy mind a kettő együtt?

Mégis, az öröm lehetett inkább. Mert néhány percnyi fojtogató csönd teltén, melyben csak egy hatalmas mell küzdő lélekzetvétele hallatszott, a rab megint elevenné mozdult. Arcáról eltűntek a halálrakészültség fásult vonásai. És ami szemében villant, az régi akaratának kemény fénye volt.

- Míg élet van jó Bajazeth, olyan élet, amit nem becstelenséggel vásárolt az ember: minden lehető! - mondta, immár lehiggadt szóval. - És ha azokból a lehetőségekből, melyeket látok, csupán egy is valóra fordul, még boldog ember válhat belőlem és áldhatlak a jóságodért. Akárhogy dűljön, el nem felejtelek...

*

Nem, Kálló várának vitéz kapitánya! Te valóban nem fogsz felejteni. Eszedbejut majd sokszor ez az óra! Ez az óra, ez a perc s az agg török sejtelmes jövendölése, hogy: jobb lett volna neked "úgy...!" Megképzenek még előtted mindazok orcái, akiket szerettél és nemszerettél! Megnyílnak a sírok is, hogy iszonyattal és vággyal ostorozzák szívedet, lelkedet, agyadat! Bekopognak még hozzád: düh, lázadás, bosszú, hogy megizeltessék veled a téboly poklát, amikor önmagadból kivetkőzöl!

Csak vállalod - jó hős - gyönyörű férfi-módra ezt a sorsot is, azokért, akikért eddig mindent vállaltál! De nem tudod még közelről, mi az: lelkes lényből puszta számmá, alázott barommá válni! Nem ösmered mi a szenny, a bűn, mi az eleven kárhozat! Hallhattál elröppenő meséket, de nem tanultad meg húsod, csontod, ép-eszed árán, hogy mi az a gálya, mi az a gálya...!



XII. RÉSZ.
ÚSZÓ KOPORSÓ.

I.

- Erre gyere! Vigyázz, a fejedet be ne üsd a boltozatba!

Bajazeth fölemelte viasz-fazekát és előre indult.

Földalatti, sziklás, alagútszerű, szuroksötét és nyirkos sikátoron nyomultak elő. A fordulatokból ki lehetett számítani, hogy elkanyarodnak a főbbrendű rabok szállása alatt. (Nyilván a Héttorony valamelyik mellékudvara a cél!)

Az út nem volt könnyű. A doh és penész-szag szinte fojtogatott. A falakról pedig csergedezett a víz. Ez a víz némely helyen tócsába verődött és - súlyos bilincseivel - nagyban nehezítette János számára az átkelést.

Ilyen helyeknél Bajazeth bevárta foglyát s amennyire fonnyadt izmaitól telt, igyekezett a terhén könnyíteni. Aztán tocsogtak, tapogatóztak tovább.

Végül, egy barlangszerű öblözetnél, megállt a vezető. Föltekintett a rab emberre és gyöngén megkornyasztotta fejét. Balját a szívére helyezte.

- Chair olla, gyaúr...! - sóhajtott.

- Nem vezetsz tovább?

- A mi utunk mindjárt szétválik. Allah engedje, hogy a tied se vigyen ártalmadra! Teljesítse, amit remélsz...

- Neked pedig nyujtsa hosszúra napjaidat, emberséges öreg!

A török mégegyet bólintott, mégegyet pislantott, mégegyet sóhajtott s azzal a sóhajtással el is fújta a viaszmécses lángját.

Most látszott csak, hogy szabadranyíló, falazatlan, vasrostélyos ajtó tövében állnak s kintről beszüremlik a korareggel fénye. Azonban másrészt se lett volna, a világ szempontjából, ildomos, hogy bég hurcoljon lámpást egy hitetlen (s hozzá gályarab) előtt.

Pár lépcsőfok után, Bajazeth hát kinyitotta a rostélykaput és oldalt surrant, János pedig csörömpölt tovább, előre.

Nagy, sivár, ötszegletű térség volt, ahová jutott. Köröskörül hámlott vakolatú, egyenlőtlen magos, szomorú börtönépületek szegélyezték a tért. Közepén hatalmas esővíz-ciszterna állt.

Már ugyan mozgalmas képet nyujtott a vidéke! A foglyárok minden irányból terelték a rabokat. Valószínüleg a környező épületek szerencsétlen lakóit. Némely tömlőcből kettenként, hármasával is buggyantak a némán loholó árnyékok, kik közt a kapitány - fehér bőrükről s kék szemükről - fölismerni vélt néhány lengyelt és oroszt. De akadtak brittek, moldvaiak, cirkassziaiak, georgiaiak, cigányok, rácok, levanteiek, sőt egyiptusok is. Képviselközött itt - rabokban - úgyszólván a világ minden nemzetsége. Egyrészüket azok a boldogtalanok tették, akiket csak pár nap előtt tereltek Sztambulba, valami harci kaland után s akik nem mutatkoztak hajlandóknak a Diván színe előtt a mohamedán hitre áttérni. (Ami közrendű foglyoknál elengedhetetlen!) Mások esztendők óta várták már - hiába - a sarcukat és hogy ne egyék a kenyerüket ingyen, ahelyett az ő testük erejére róttak ingyen-munkát, a pogányok. Nagy számban akadtak azonban igazi gonosztevők is! Látszott ez eldurvult ábrázatukon, ádázvillogású szemükön s a gondozatlan testükön.

Mindezek a jó és vad arculatok - fehérek, barnák és feketék, lázadók és bárgyúságig megtört kifejezésűek - a legtarkább összevisszaságban hullámzottak ide s tova. A jöttön-menten sürgölődő hajcsárok sem tettek különbséget köztük, se testük bőrének színe, sem pedig a lelkük mélyéről derengő indulatok szerint. A felügyelő is - aki láthatólag a főhatalmat gyakorolta a fogolytábor fölött - válogatás nélkül terelte őket a ciszterna köré plántált borbélyokhoz.

Oh, siralmas kép! Első keserves próbatétel!

János önkéntelenül lehunyta szemét, mikor a hideg ollóvas megindult a hullámos, az ő kényengondozott, dús hajában!

Minden csesszenés távolabbvetette az eddigi énjétől és közelebbhozta ezekhöz a körötte hemzsegő páriákhoz, akik rendjébe ezentúl tartozni fog...!

A borbély gyorsan és gorombán mívelkedett. Szappant se használt a borotválásnál, csak úgy, a mezítelen, csorba késével hántotta le a daliás bajúsz szép, villás ágait. A szakállt is fűrészelte inkább, hogy mire elkészült, Jánosnak arca, egész feje égett már, mintha tüzes olajjal forrázták volna végig.

No hiszen, a tűztől se járt messze! Ott lobogott az, az udvar bal sarkában, egy rőtreégett oldalú, hordozható vaskemence rostélyzatán. Előtte vörösbugyogós, vörösdolmányos, tatárképű ember. Félkar hosszúságú vaspálcát hevít épp, a tűzön. A rúd végén körteformájú gubó. Fogja s üti egy előtte váncogó rab csupasz jobbvállára.

A fogoly sebéhez kap és ordít.

De addigra ott lángol már nyomorúlt testén a beleégetett jel. A gályarabok minden nációval közös bélyege. Igaz, hogy mindössze három betű:

"GAL"

azonban annyit jelent hogy: "Galerien"...

És ez a tartalom elég, egy élet hosszára. Szökni nem hágy. Szabadulni nem enged. Még álomban is árulkodik, ezentúl.

János sápadozni érezte a szívét.

Összecsikorította fogait és elpillantott.

Nem volt szabad meggyöngülnie! Nem akarta látni a kínjukban hadonászó áldozatok keserves látványát! Nem akarta tudni, hogy porigalázott emberméltóságában, mikor kerül a sor majd rá? Állni akarta a próbát tovább és a szenvedések elviselésében is különbözni attól a szomorú, alantas csordától, melytől születésénél és számtalan más kiváltságánál fogva, különbözött.

Minthogy megkötözött védtelenségében vitézi megtorlásról nem ábrándozhatott, föltette, hogy szó, egyetlen hang nélkül fogadja a rámért gyötrelmet. És amit föltett, annak urául bizonyult! Mindössze az ajka szélén perdült le egy vércsöpp, ahogy megszívta s a tenyereibe rajzolódott ugyanannyi szederjeges kis félhold, ahány körme az ujjain.

Aztán sodorták, tovább.

Az udvar másik sarkában várt reá kálváriájának újabb állomása.

Míg odavergődött, legalább a külsejével formázta régi énjét. De mire onnan is elkerült, nem maradt meg a délceg kállói kapitányból, nemes arcán, két lelkes szemén és tagjainak fínommívű izomzatán kívül többé, semmi. A szennyes, barbár kezek leszaggattak róla minden ruhát. Csupán egy lágyékát övező, kurta, cserzetlen bőrtunika leplezte.

Erre is rábólintott és állta, zokszó nélkül.

Már rávilágosodott, hogy férfierejét nem a csapások osztogatásában, hanem ellenkezőleg, azok elviselésében kell megmutatnia ezentúl.

Mi lenne, ha mindjárt a kezdetet megsokalná?

Elveszne, örökre! Menthetetlenül.

- Az a fő - gondolta, lelkét vértezgetve - hogy el ne hagyjam magam!

Legott megfogadta, hogy lelkének és szellemének épségét mindenáron meg fogja tartani. Nem sűlyed az alantas tömeg értelmi tompaságába! Nem szabad elbutulnia, sem elaljasodnia!

Hogy gondolatainak mindjárt kezdettől munkát adjon, nagy elhatározással mégis körülhordozta szemét. Vizsgálat tárgyául tett minden falkát és külön minden arcot. Osztályozni próbálta őket, fajtájuk és ábrázatukra ütköző, belső tulajdonságaik szerint. Elnézte, hogy mely rab hogy viselkedik a borbélyok és vetkeztető sintérek keze közt s hogy-mint állja a bélyegzés iszonyatát?

Szándékkal tért vissza ehez az ocsmány képhez. A förtelmekhez is edződni akart, hogy semmi se vesse sodrából később. Semmi ki ne foghasson a lelke erején!

Nehéz lecke volt, amit vett. De olyan eseménnyel járt, amiből a Gondviselő csodás égi jutalmát vélte kiolvasni.

Ahogy ott áll, a vaskemence látogatásában épp egy hozzáhasonló korú, zömök férfi a soros. Nagy az arca. Horgas állú, buzogány-orrú az atyafi. Kurta lábszárain, forgós bütykein ruha nélkül is látszik, hogy aligha született selyembölcsőben. Hanem a lelke, az: úr!

Egyet se jajdult, mikor hozzásütött a bakó!

Mindössze kurjantott egy kurtát:

- Tyű, azapád bestye pogány teremtésit...!

Így: magyarul.

És ennyit. Nem többet.

Jánosnak azonban ennyi is elég volt és fölért a legédesebbszavú mennyei hegedűk hangjával.

Ott-helyt, a szeme előtt ment végbe a második jutalmazó csuda.

Úgy megszépült egyszerre az a darabostestű férfi, hogy szinte az orcája se látszott nagynak többé! Horgas álla valahogy meggömbölyödött. Mélyenülő, apró szemei tündöklő fényt nyertek. Trombita-orra megnemesbült és illő, vonzó járuléka lett arcának.

Első percben arra gondolt János, hogy megkiáltja az embert. Megosztja vele az örömét, hogy nincsenek többé egyedül az idegen csordában!

De hamar helyre-eszűdött.

Nemcsak a lelki erejét: okosságát is nevelnie kellett, mostantól!

Hátha a jelváltással felbőszítené a hajcsárait?

Mért vonna többet - talán mindkettejük fejére - azokból a lealázó bántalmakból, melyekből lesz nekik, úgyis, elég részük...!

Visszalépett hát szépen rabtársai közé s bevárta hangtalanul, míg az utolsó fogoly is leborotvált fővel, lecsupaszítva és megbélyegezve igazodott a sorba.

Akkor a korbácsos hajcsárok közrevették őket és a bús menet megindult, az udvaron keresztül, ki a Jedikule kőburkolt kapuján.


Isten veled, lápispataki, nemes Zsegnyey János!



II.

Időközben egész kireggeledett. Az út, amerre a menet haladt, megélénkült. Mindenfelé fátyolozott arcú, vízhordó rája-lányokat, asszonyokat, moskékba siető hívőket, piacra igyekvő szakácsokat és háti kalmárokat lehetett látni. Az útféli fazekasok már leállították talicskaformájú, tolható korongjaikat, - borbélyok lecihelődtek. A vándor kávéfőzők és cukrászok egymást túlrikoltozva hirdették: ki mit kotyvasztott. Hasonlókép fennszóval magasztalták tudományukat a kardnyelők, majomtáncoltatók, kígyóbűvölők és delejeshatalmú dervisek is.

A rabsereg azonban elhaladt mellettük. Sőt a szőnyeg-, kaftán-, élő-madár- és üveggyöngy-árusok zsivajló sátorvárosánál sem állapodott meg. Egy nagy, szennyes piacféle volt a célja annak! Afelé hajkolódtak a hajcsárok.

No, a piac se nyujtott kevésbé élénk képet, mint az eddig megtett út! Kavargott, tarkállott itt is, a mindenféle nép. Éppen hogy itt nem arabs patyolat, kordován, damaskusi penge, vagy drága haszontalanságok képezték az árucikket, hanem maga a teremtőisten megcsúfolt álma, az: ember...

Nem állt egyedül ezzel a szomorú vásárral Sztambul, a világrész népei közt! Velencében, Máltában is dívott a lélekkereskedés ocsmány szokása. De azért a sztambuli piacnak mégis, még fölöttük is megvolt az ő külön híressége! Éspedig az, hogy itt szemmel se lehetett "selejtes portékát" látni. Ami reménytelen, alja-foglya van a töröknek, annak ott a tenger meg a zsák! Ide csak a legjava kerül. Hatalmas mellek, gigászi lábszárak, acélcsípők.

A piacfelvigyázók - nyilván - tudták is ezt a nevezetességüket, mert igen gangosan lépdeltek a magas dobogóra kiállított rabjaik között. És akadt olyan árus, akinek kétszázötven, háromszáz forinton kelt el a "portékája..."

(Hja, kellettek az erős izmok, mindenütt! Bányákban, gályákban, aranymosótelepeken, kőolajforrásoknál, rengeteg erdőirtásoknál és a földalatti, körbenforgó taposómalmok poklában, egyaránt. Gépek nem divatoztak. Napszám meg mégkevésbé. Ha ugyan lennének a semminek fokozatai!)

De a piac hivatalos és hivatásos férfiaival, be is telt a büszkélkedők sora! Ami rajtukkívül való, az mind csupa inség, szenny, bűn. Siralom és nyomorúság. Aki egyszer látta ezt a harsányan kínálgató és jajveszékelő piaci népet, megmérte vele az emberlélek legfeketébb gyehennáját s ha százévig él, sem felejti el többé.

Mikor a tábor egy alkalmas helyen lecihelődött, az őrök köteleket hoztak a kísérő szekerekről és körülkerítették vele a Jedikulából hozott rabokat, annak jeléül, hogy ezek nem eladók. Sőt, inkább vettek hozzájuk. Éspedig lehetősen. Úgy, hogy mire a vásár megtörtént s a kiegészített csapat megint útnak eredt, a foglyok száma a kétszázat is meghaladta.

Kettenkint voltak összefűzve a szerencsétlenek és hat-hat ember alkotott egy sort. Horgadt fejjel, búsan haladoztak egymás oldalán. Lehet, hogy szabad lett volna beszélgetniök. Megpróbálni azonban nem merte, senki. Hátha mégse szabad? Az őrök árgus szemmel figyeltek a sorok végén. Az ilyen rabféle pedig, meg van már félemledve. Gyanakodó. Bajt neszel mindenben. Mintha érhetné nagyobb baj annál, hogy a világraszületett...! De hát úgy alkotta az embert az Alkotó, hogy ragaszkodjék, még a legnyomorultabb életéhez is!

A csapat nagy port vert és hagyott háta mögött. A vezetők lehetőleg a szélesebb utakat válogatták, hogy könnyebb legyen rendettartaniok. Senki le ne maradozhassék.

Jó egy órán keresztül csoszogtak, sóhajtoztak, meneteltek így. Akkor végre előbukkant egy házcsoport rései közül a tenger s a rakodópart.

Az első szélesebb köznél letértek. Megérkeztek.

A porkolábok leállították a tábort. Sűrűn egymáshoz zsúfolták a szerencsétlen rabokat, mert sok a kétszázfőnyi ember! A hely meg kevés. Sorban, a legtöbb hajón, folyt a rakodás. Nyüzsgött az egész kikötő. Itt hordókat görgettek, siketítő duhogás közepett, amott tengeri fövenyt lapátoltak ki. Másutt meg befele málházott a legénység.

János szándékosan fordította figyelmét rájuk. Nem akart a saját nyomorúságára gondolni! Elnézte, hogy mekkora irdatlan terhet bír el egy-egy ilyen teherhordó! És milyen macskaügyességgel fut föl vele a keskeny járódeszkán, melynek még csak korlátot se vontak! Némely padló szinte félívbe görbült, úgy elhajolt a terheléstől.

Aztán az egymásmellé kikötött hajókat kezdte mustrálni. Találgatta, hogy ugyan melyik is lesz az ő börtöne?

- Úszó koporsó, a tenger-temető ölén...!

Elrántotta figyelmét a csüggesztő gondolattól. És hogy az esze vissza ne kalandozhassék rá, kiválasztott egyet - találomra - a gályák közül. Kemény eltökéléssel merült a szemléletébe.

Mintegy ötven, ötvenöt magyar rőfnyi hosszúságúnak becsülte a hajót. Ezzel szemben a szélessége alig lehetett több öt-hat rőfnél. Karcsú és nyugtalan testű alkotmánynak mutatkozott. Mozdulattal felelt a parti hullámok legkisebb ütésére is. Ilyenkor megrezgette három, alacsony kötelékkel csillagformán lerögzített árbócát és vitorláit.

János elcsudálkozott rajta, hogy egyik kötél se visel egynél több vitorlát. Azok se igen nagyobbak, mint egy nyakbavető leányka-kendő.

Hát hogy akar haladni ez a hajó?

Nyomban megfakadt benne a keserű válasz.

- Ugyan mit bízná magát játékos szelekre! Gondoskodtak ennek hajtóerőről, szél és vitorlák nélkül is...!

No, ez megint veszedelmes gondolat volt.

Hamar elhárította.

Az árbóc ormán alul függő kosárra terelte vissza figyelmét.

Ni! Lőrésekkel lyuggatott az árbóckosár...!

Csata-gálya vajon ez?

Néhány pillanatig eltűnődött.

De aztán megrázta a fejét:

- Nem következés. A puskarések nem bizonyítanak semmit. Éppannyi erővel kalmárgálya alkatrésze is lehet a kosár. A tengeren sok a kalóz, akik ellen minden vízi járóműnek egyaránt védekezni kell.

A kormánylapátra külön figyelmet fordított. Elnézegette sarlóformáját, mór ízlésű és tarka föstékkel megírt cifrázatait.

Vajon merre fog mutatni az a kormány, mely majd az ő börtönét igazgatja? - surrant észrevétlenül ismét az eszébe. - Leáll-e vele mégegyszer e földön? Lesz-e menekülés? Vagy ha nem, hol, mikor üt az utolsó órája?

Megint ráeszmélt, hogy félrekalandozik és megint elhessentette szorongását. A kísértő gondolat meg-megérinthette szárnyával. Ez nem tőle függött. De az már igenis, rajta állott, hogy fészketverni ne hagyjon neki a fejetetején!

Kettőzött buzgalommal folytatta a gálya vizsgálatát.

Egy négyszögletű, hátrafelé azonban mindinkább keskenyedő galériát látott, a kormánylapát felett. Közepét ívboltozatú kis hajlék tartotta lefoglalva. Homlokán címer. Oroszlánbőrfosztány közt, zöld mezőben lebegő, ezüst félhold. Fölötte kócsagtollas, zöld turbán s két lófarkas zászló.

Tudta, hogy az Ozmán Birodalom címere az egyedüli, amit a török használ. (Nála nincs született nemes úr!) Így a találgatás nem sok fejtörésébe került. Inkább a házikó lakóján tűnődött.

Ki légyen?

Előkelő személy, az bizonyos. Mert a lakása ajtajáról hosszú, becses gyöngyfüggöny csügg. Oldalait is, drága keleti szőnyegek ékítik.

Kapitány?

Igen, ha csata-eszköz a gálya!

Valami gazdag űzér?

Mégis, inkább ez látszott valószínűnek. A födélzeten seholse mutatkozott ágyú. Bálákba sodort holmi annál több. Mocskos és rohanó emberek cipelik, süllyesztik le a hajó gyomrába. Mezítelenek félig és hogy a nap időközben telefénnyel kisütött: verítékeznek is már.

János jólélekkel örült, hogy végefelé járnak a munkájuknak. Akkor talán lemosolyog rájuk egy kis pihenő...!

Vagy lelkükszakadt foglyok, rabszolgák ezek is, mint ők maguk?

Elhatározta, hogy a következő fordulónál meggyőződik a dologról. Elég, ha valamelyik vállal fordul felé. És ha ott a vállán a bélyeg...?

De írva lehetett, hogy a kállói kapitány sohase gondolhassa végig ezt a gondolatát.

Hirtelen éles, villámszerű fájdalom cikázott végig rajta. Majd - mielőtt a kínos meglepetésből felocsudhatott volna - második! Harmadik!

A támadás oly váratlanul érte, hogy nem volt ideje fölvérteződni ellene.

Önkéntelenül fölkiáltott és düh-riadt szemmel kereste fájdalmának okozóját.

Nem kellett sok keresgélés.

A levegőben - mint megbőszült kígyó - egy korbács szökdösött. Aztán még egy és még tíz. Pontosan ugyanannyi, ahány rabterelő. Most buggyantak ki s futottak le a hajóról! Alkalmasint a rabok átvétele lehetett céljuk, mert az egyik lajstromot tart a markában. Számlálja a rémült csordát, ahogy vinnyogva és púpossá görbedve, elkúsznak előtte. S hogy a számot el ne vétse, minden tizediknek még ő is utána üt:

- Ileri, itler! (Előre, kutyák!)

Mintha kellene ide sürgetés!

Törtet, ki hogy bír.

Valóban: a cifrakormányú hajó felé...!

Jánoson épp csakhogy keresztülfuthatott a gondolat. Azzal már fönt is volt a járópallón.

Végződött az élet!

És kezdődött valami, ami nem élet többé, mert nincs benne szabad mozgás, se akarat, se öröm. De nem is halál, mert nemismeri az örökálom békességét.

Kezdődött a gálya, himbálódzott a gálya, élet és halál keresztútján.



III.

János jól következtetett. A hajó - melyre került - valóban a kereskedelmi gályák s azok közt is a java-rendjébe tartozott. Húsz-harminc főnyi, hivatásos gemidsi-legénysége ott tűnt el batyúival a födélzet alatt, körülbelül el is foglalva ezzel minden emberlakható tért, amire a karcsútestű hajón számítani lehetett.

Hol lesz akkor hát a raboknak otthonuk?

No, megkapták rövidesen a választ erre és minden más bennükszorongó kérdésre is!

A hajcsárok az árbócrúd köré terelték a rőkönyödött falkát. Asztalnyi nagy, lépcsőzetes zsámolyféle emelkedett ott.

Kis idő teltén egy harmincöt-negyven év körüli, harcsabajúszú, kék kaftános férfi sietett elő. Átvágott a födélzeten és föllépdelt a dobogóra. Tisztféle lehetett, mert igen rangosan dobálta fülesbögre-fejét s a turbánjában két jókora strucctoll kalimpált, egy gyémánt griff karmai közt.

Ez a következő felvilágosító beszédet intézte a megfélemledett nyájhoz:

- Kutyák! Mai napon annyi, mintha megdögöltetek volna. Nem a mi dolgunk az ítéletteket kutatni! Csak hogy rendet tartsunk köztetek. Lesz gondunk rá! Tudjuk, hogy mire számíthatunk a rothadt párátoktól! S épp ezért, senki a fejét összedugni, egymásközt csaholni, de még suttogni se merészkedjék! Kivétel, ha talán valami rangos miszáfir lépne a hajóra. Ezt azonban a fölvigyázóitok majd idejében hírül adják. S akkor mind így tegyetek: - - -

Az érdes papagájhang egy percre elcsitult.

A bögrefejű tölcsért formált két tenyeréből:

Aztán hangosan felkurjantott:

- Hú! Hú!

És hogy a szerencsétlen rabok erre ijedten rezdültek össze, felröhögött s a saját szórakoztatására, elismételte még párszor a kiáltást.

- Ez a köszönéstek, - folytatta utóbb a cudar leckét. - Azt ne merjétek hinni, hogy továbbra is emberek vagytok! Nevetek nincs. Megszűnt! Számot kaptok, melyet ki-ki ott lel a gályapadján. Az evezésre beoktatnak benneteket. Este pedig, mikor a száldob megperdűl, magatok fujjátok el a takarodótokat. Így...

Megint vigyorgásra futtatta szét a száját és megint eltátotta torkát.

Ezúttal elnyujtott, vonításszerű üvöltést hallatott.

- Ebből is megérthetitek, hogy ebek vagytok, akik ebül fognak veszni! Most takarodjatok! - vágta el kurtán a beszédét, ráunva a mulatságra.

És szavainak nagyobb nyomatékául, korbácsával a legközelebbálló rab arcába ütött.

Az ember felordított és felszökött, egyhelyben.

De akkor már jajveszékelt és szökdelt a többi is!

Nagy kavarodás keletkezett, melyben János azt se tudta többé, hogy tulajdonképpen mi történik? Csak annyit érzett, hogy toszítják, sodorják. Majd záporszerűleg lehulló ütlegelés közepett, hirtelen kifogyott lába alól a lépcső. Kötelékeibe és más kötelekbe, malmozó karokba, lábakba gabalyodva, pokoli zsivaj hangjai mellett, megindult zuhanvást a hajó gyomra felé. Érezte, hogy élő testeken gördül végig s élő testek zuhannak rá, fentről. Azt is, hogy párolgó vér csordul arcán, vállán, törzsén s hogy ez a véreső folyvást szaporodik azokéval, akik meg őfelette tülekednek. Azonban nem maradt ideje se irtózni, se mérlegelni. Az egész ördögi utazás úgy tört rá, mint valami iszonyú, hirtelen lázálom. Megszakadt benne érzékeinek helyes felfogóképessége és gondolatainak ép folyamata.

Mire a lidércnyomás alól fölszabadult, már lent is volt a hajó félhomályos fenekén. Ezt a sűrű félhomályt alig szaggatta meg egy-egy szövétnek imbolygó fénye, úgy, hogy világossághoz szokott szemei eleintén nem is bírták a dolgokat egymástól megkülönböztetni. Mire pedig megszokta volna a szürke ködöt, ott súlyosodott bokáján a lánc s ő hanyatt-homlok terült az evezőpadok egyikére.

Olyan fájdalom érte ismét, amitől be kellett csuknia néhány percre a szemét.

Mintha betört volna fél arca...!

Arra pillantott föl, hogy már fogja is azt a valamit, ami ez újabb szenvedést hozta rá és szorítja, szorítja, eszeveszettül.

Az erőkifejtés eszméletet, az eszmélet józanulást nyitott.

Gondolatai lassanként visszatértek.

Vállába törülte verítékes arcát és keze alá tekintett.

A tölgyfából készült dalladzó evezőt fogta! Életének ezentúli társát...

Fényesre koptatták azt már más tenyerek gyötrelmes súrolásai!

178.

állt a szám, a markolat tövén.

Összerázkódott az - új nevétől...! Egy percre a vén Bajazeth jóslata is fülébe csendűlt, hogy: "jobb lett volna úgy...!"

De elutasította a gondolatot.

Nem azért nyerte vissza eszének birtokát - egyetlen tulajdonát e földön - hogy alig bírva, ismét elveszítse!

Erőt és önuralmat parancsolt magára.

Szilárd eltökéléssel hordozta körül tekintetét.

Hosszú, ehez képest azonban aránytalanul keskeny, gerendákból és deszkákból ácsolt pajtaféle volt, ahova került. A bivalybőrrel dobszerűen bevont lyukon át - melyből evezőjének szára kinyúlt - kivette a hullámok ütődéséből, hogy padja körülbelül másfél rőfnyire lehet a víz színe fölött. Előtte és mögötte - úgy egy-egy rőfnyi távolságban - más, hasonló evezőpadok nyúlászkodtak. Középjárat választotta külön őket. A padokat úgy erősítették a gálya gerendáihoz, hogy minden következő magosabban esett a másiknál és valamennyi háttal a gálya haladási irányára. A többitől eltérést csupán az utolsó sorok mutattak. Ezek evezősei számára egyáltalán nem volt pad készítve. Alighanem állva kellett hát dolgozniok, márcsak eszközeik nagyobb hosszúsága miatt is.

Mikor ennyire jutott a tájékozódással, félbe is szakíthatta, ismét.

Ugyanoly embertelen módon, ahogy ő a padra terült, társai érkeztek. Szám szerint még öt. Egy gyűröttorrú, hatalmasmellű, fiatal barbár, egy javakorbeli, zömök férfi, egy himlőhelyes cigányforma, egy szélesarcú tatár s egy sebforradásos, hókaképű legény. A hóhérló pallérok nyomban bilincsekkel cserélték fel kötelékeiket és - Jánoséval együtt - odaláncolták lábaikat az evezőpad alsó gerendázatához. A nyomorultak szűköltek és vonaglottak a rájukcsergő ütésektől és csak nagysokára némult el a nyöszörgésük.

Megnépesültek addigra a többi padok is. Mindegyikre hat-hat kárhozott jutott. Valamennyinek úgy szerkesztették az evezőjét, hogy egyik sem fölözhette a másikat.

A terem megtelt tajtékzó, ziháló emberpáriákkal. Levegőjét a vér és veríték bűze kezdte súlyosítani. S mindehez a növekvő, fülledt hőség és sötétség...!

Haj, akinek az a három rettentő betű ékteleníti a vállát...! Az bizony ne válogasson!



IV.

Hát rettenetes volt a beköszöntő. De a kínok serlege még korántsem telt be vele. Látszott a padsorok közt járkáló pallérok előkészületein, hogy nem fogytak ki a kínzásaikból.

Arasznyi magos és ugyanolyan széles ládikókat hoztak. Minden három-négy padsor mellé leraktak egyet belőlük. Majd - mire a ládikók mind szétosztódtak - sorba fölnyitogatták őket.

Fából, vagy vasból készült pöcköket tartalmaztak a gonosz kis ládikók. Egymásután feszítették ki velük a szerencsétlen rabok száját. A cövek a száj fenekére lapította nyelvüket, úgy, hogy lehetetlenné vált vele minden beszéd. Tetejébe olyan nyomást támasztott a szájpadláson, hogy János például úgy érezte: be fog az övé mindjárt roppanni!

No nem roppant be. De gyötörni gyötörte, mondhatatlanul.

Zúgó aggyal gondolkozott, hogy mire kellhet kínzóiknak ez az újabb, szenvedéstetéző szerszám?

Megtudta.

A dalladzó termet - immár teljes létszámban - árasztották el az őrök. Szíjjostort szorongatott mind, egy kivételével. Ez a terem túlsó végén elhelyezett, lépcsős emelvényre települt. Megdöbbentette a fatönkön előtte álló dobot. És erre következett olyan szörnyűség, amit a rab kapitány soha többé nem bírt elfelejteni. Az elvetemült kegyetlenségnek és kínoknak olyan színjátéka, amitől megállt az esze, sőt még az ő nagyon erős, bátor szívének verése is.

A pallérok korbácsa lehullt. Ahányat a dob üteme döbbent, annyit sujtottak, nem válogatva sem áldozataik személyét, sem testük részeit. Csak vertek, csépeltek, hülyén, vakon, arcukon szétfolyó, állati vigyorgással, míg a nyomorult páriák össze nem roskadtak s félig élettelenül, padjaik alá gördültek.

Mennyi időre történhetett ez? Meddig tartott a démoni tánc? Órák hosszán keresztül? Vagy csupán évezredeknek tetsző pillanatokig?

János nem bírt volna számot adni róla. Mint ahogy abban sem volt bizonyos: vajon mi lehet kínzóik célja ezekkel az alávaló gyötrésekkel?

Arra vetett, hogy a hajó ujonc gályarabjainak betörésére szolgálhatnak, még leginkább. Kimutatni, hogy az egyes rab tökéletesen kiszolgáltatott és minden hatalom a felügyelőké.

De lehet, hogy tévedett. Lehet, hogy a galád verések ítéletük járulékait képezik. (Azon ítéletekét, melyeket soha, senki sem hirdetett ki előttük.) Azt se tartotta azonban kizártnak, főleg nem, mikor kozárolóik arcába pillantott, hogy nincs semmi más céljuk, mint a megtorlás veszélye nélküli, önmagáértvaló gonoszkodás. Ujonckorukban talán még ösmertek szánalmat ezek a kérges szívek! Később aztán elvesztették lelkük nemes érzékenységét, míg végül most már, örömet is találnak mások kínzásában.

*

Órák teltek ilyen és ehez hasonló tépelődések közt. Órák, melyek alatt a cudar hóhérok - mintha maguk is belefáradtak volna ocsmány munkájukba - szüneteltek. Sőt, néhány kivételével, a többi el is hagyta a pajtát.

A boldogtalan rabok kezdtek lélekre kapni. Mind több és több váll bukkant föl. Mind több arc lett látható.

János - amennyire zúzódásai hagyták, hogy saját baján kívül egyébbel is foglalkozhassék - figyelmesen szemügyre vette ezeket az arcokat.

Különös megállapításra jutott!

A rabok túlnyomó többsége aligha lehetett különb, mint mészárolóik! Elvetemültség, alattomosság és bárgyúság, képezték köztük a közös vonást. Alig egy-kettő akadt, akiken enyhülettel bírt volna megpihenni a szeme. Egyikőjük - egy húsz-huszonnégy esztendősforma ifjú - hosszú, barna pilláit le-lebocsátva, szinte szoborszerű mozdulatlansággal ült helyén. A másik bronzszínű óriás volt, sajátságosan ragyogó szemekkel, melyekből bátorság és lélek csillant elő. A harmadik hajlottabbkorúnak látszott. Alkalmasint hatalmas erejének köszönhette, hogy mégis a gálya lett a sorsa. Valóságos emberbika benyomását keltette ez a férfi! Nyaka: oszlop. Karján a gladiátorok kötélszerű, roppant izmai. Amellett, dereka karcsú. Törzse sudár. A lélegzetvétel játéka kiremegett bordái közt.

János azonban mégis a negyedik kiszemeltjénél időzött el leghosszabban. Annál az embernél, akit magyarul hallott szólni, ott a börtönudvaron, mikor a tüzes bélyegző vállára égett. Ez az arc jelentette számára a lelki pihenőt, az otthont, népét, szeretteit s a régmúlt, gyönyörű, vitézi multat.

Melegen zárta szívébe és hálával gondolt rá, magáért a puszta tényért, hogy: van. Fölemelő hatást tett rá a férfi nyugalma, ahogy - kínjainak emberi fölháborodása után - visszanyerte békességét és méltóságát.

De hát ő milyen bírálatot válthatna ki vajon, más szemlélődőből? - vágott az agyán keresztül. - Maradt-e, csak egyetlen vonása is, mely a régi, büszke arcára emlékeztetne?

Rosszkor találta föltenni a kérdést!

Izmainak egy szerencsétlen mozdulatával megbolygatta a szájábarakott pecket, mely nyomban heves fájdalommal felelt erre a bolygatásra.

Érezte, hogy eltorzul s az iparkodás, hogy testében békességet teremtsen megint és valamivel jobb helyzetbe tolja a kínzó eszközt, véget is vetett kifelé irányított figyelmének.

Hirtelen önmagára eszmélt. Arra, hogy szenved és hogy szenvedései nagyobbodnak.

A nyitott szájon át való légzés teljesen kiszárította torkát. Nyelve érdes lett, mint a reszelő. Inye lángolt. Sebei tüzeltek. Külön sajgott mind. Azonkívül, a hosszas egyhelyben ülés is gyötörni kezdte. Dereka tompán szaggatott. Bal lába pedig - melyet a gerendához láncoltak - bolond rezgéssel tiltakozott a megmásíthatatlan helyzet ellen.

Lassanként forróság szállt le rá. Homloka verítékben fürdött. Szemei parázslottak.

- Vizet!

Ez maradt az egyetlen gondolat, melyre gondolni tudott.

- Vizet!

Ezt a sóvárgást láthatta volna rabtársain is, ha ugyan bírt volna figyelmezni rájuk most már, ebben a mindinkább ráhatalmasodó forróságban, mely végül egész birtokába vette.

*

Heves lökés és szájának nyilaló kínja ébresztette vissza abból az ég és föld közt lebegő tudatlanságból, melybe zuhant.

Önkéntelenül felordított.

Akkor eszmélt rá, hogy: tudott ordítani...!

A pecek nem volt a szájában.

Nyilván akkor rántotta ki valamelyik hóhérló pallér, amikor meglökte.

Oh áldott, áldott könnyebbülés...!

És áldott az a víz - ha langyos és bűzös is - melyet torkára önthetett!

Nem maradt más vágya, mint inni, inni, inni. Inni végehosszatlanul, teljes odaadással. Eltelni nedvességgel, mint a száraz homok. Járatni merev nyeldeklőjét, megforgatni tikkadt nyelvét.

Mikor a szennyes fakupa utolsó csöppje is kimerült, kihullatta kezéből.

Határtalan kielégülést érzett. Fájdalmai is, vagy elcsitultak, vagy úgy elbújtak tudata alá, hogy nem találta őket, sehol. Azt sem hiányolta, hogy étel nélkül maradt. Mert ennivalót nem adtak a rabok elé, pedig jó hosszú idő múlhatott, mióta a gálya magábanyelte őket!

- Talán be is esteledett már?

Hogy föltevése nem csalt, abból is kitűnt, hogy a pajta bejárójából egy fáklyás porkoláb bukkant elő.

Intésre emelte kezét s megadta a hangot ahoz a vonításhoz, mely a rabok takarodóját képezte.

Az egész pajta felsüvöltött. Engedelmességük és szorgalmuk jeléül, a szerencsétlen páriák igyekeztek egymást túlordítani, míg egy ismételt intés és ledöbbenő dobszó elnémította őket.



V.

Az éjszaka leszállt.

De hol a pihenő? A fekhely? Bármi nyomorúságos is?

Jánost szinte már tűrhetetlenül gyötörte az egyhelyben ülés s a kemény lóca.

Várt. Várt valami engedelemre, vagy terelésre - ha mindjárt a kínzó korbácsok kíséretében is - hogy csak szabadulhasson helyzetéből és kinyújthassa gémberedett tagjait.

Azonban semmi sem mozdult. Nem jött senki.

Körötte egyre gyakrabban ismétlődő dobbanások és csördülések jelezték, hogy rabtársai lezuhannak a padok alá.

Ebből megértette, hogy az ő számukra ugyan nem vetnek ágyat!

Nincs többé fekvőhely és nincs pihenés!

Melléreejtette hát fejét s belehullt ő is abba a mély tudatlanságba, mely közös járópallót képez álom és halál közt.

Aludt, nem tudva arról, hogy ő is a pad alá gördült, hogy ott fekszik a gálya fenekén, szomszédja verejtékes mellén nyugtatva arcát. Aludt, csak aludt, testének tökéletes elengedésével, izmainak teljes ernyedtségével, szellemének, gondolatainak megsemmisülésével.

*

Így rontott le rá a hajnal s az őrök kezében suhogó ébresztő.

Fölriadt rá, de már nem kiáltott.

Az álom megfürösztötte lelkét, fölújította erejét.

Bírta az ádáz tornát, hangadás nélkül. Sőt, várta is az ütéseket! Érezte, hogy legfőbb ideje iskolát kezdeni, melyben önmagát nevelje a szenvedésekhez, mint hogy azok semmikép se fognak hozzá alkalmazkodni.

Összeszorította fogait és csukvatartotta szemét.

Föladatául tűzte annak megfigyelését, hogy micsoda érzésekből tevődik össze a fájdalom, hogy kezdődik, folytatódik és szűnik meg ez a rejtélyes dolog, amit így neveznek?

A korbács lehullt.

Végighasított, hátán keresztül.

Megrándult rá, hogy minden izma csomóba szökött. Hanem azért néma maradt. Fogadta, figyelte és szűrte a nyert benyomást.

És: sajátságos tapasztalatot tett!

Így - értelmének tevékenységétől kísérten - a fájdalomnak nevezett érzés nem hatott rá olyan élénk kínnal, mint mikor gondolat nélkül terült oda neki. Nem hatalmasodott el rajta úgy. Nem alázta őrjöngő fetrengésbe.

Még és mégegy ütést várt!

Egyik nyakszirtjétől melléig, másik vállától csípőjéig találta. De ezeket is bírta csöndben állni.

Sőt!

Most már arra is parancsot adott agyának, hogy a korbácsszíjjak útját kövesse:

Hol hasított a szíj?

És hasított, vagy marcangolt-e inkább?

Mely érzés milyen osztályba tartozandó?

Hogy felel rá a teste?

Várta a következő ütést.

Majd kinyitotta szemeit.

Az ütés: elmaradt...

Megértette, hogy túlesett az ocsmány ébresztőn és hogy iskolája bevált. Bírta, pisszenés, egy méltatlan mozdulat nélkül az egész sanyarúságot, mely pedig semmivel sem maradt az előző esteli mögött! Állta, legalább egyharmadával csökkent szenvedéssel, mint eddig...

Mint minap, mikor innia adhatott tikkadt torkának s eltelt a nedvesség kielégülésével, úgy telt el most a lelke is.

Mondhatlan diadalérzet járta át.

Megtudta, hogy jó nyomon halad s hogy ugyanezen az úton továbbhaladva, megőrizheti önbecsülését, emberi méltóságát, eszének épségét és velük együtt a reményt, a lehetőségekben kifogyhatatlan életre: a holnapra...

Óva intette magát erejének túlbecsülésétől, ami megint csalódásokba, sőt a kétségbeesésbe is kergethetné! Sejtette, hogy lesznek még hatalmas próbái. Bukások, melyeknél módszere cserbenhagyja. Vagy lelkének akaróereje lazul. De föltette, hogy szembenéz az ilyen gyöngeségekkel is. Talpraszökik minden elsiklásból és nem, nem hagyja kialudni azt az Istentől belegyujtott szikrát, ami nélkül nem ember az ember!

Általában: értelmének szakadatlan munkát adni - hogy a bárgyúság el ne heveredhessék rajta - ezt tűzte ki fő elvként. És ezen az elven keresztül akart kivédeni minden csapást, minden szenvedést.

Nem múlt óra biztató sikerek nélkül.

Első próbáját a dalladzó terembe végül mégis lehozott élelem képezte.

Ecetes vízben áztatott korpa volt az. Mint a sertéseknek, vályúkban öntötték minden evezőpad elé.

- Most! - gondolta, a lealázó kép első megpillantására. - Most válik el, hogy igazán úr vagy-e a tested fölött, vagy hagyod úrrá fölötted ezeket a gazokat, akik kínzásodat tűzték célul?

Megmerítette tenyerét az undok pépben.

Nem kóstolgatta. Lenyelte egy-nyelettel.

- A táplálkozás nem öncél! - bátorította magát. - Csak eszköz, hogy az életet fenntartsuk!

Mégis, a torka ingerkedni próbált.

Megvonta hát rajta az ujjait.

- Nyelj! - adta ki a befelé rivalló parancsot.

És megint megmerítette tenyerét.

Kétszer-háromszor ismételte a kísérletet.

Aztán - nem akarva túlzásba esni - félretolta a vályút.

Már nem érezte a kóválygó csömört. A rosszullét elmaradt.

A jutalom azonban nem!

Bármilyen emberhöz méltatlan moslék volt is a táplálék, amit elköltött: csak táplálék volt. Eloszlott benne. Megszüntette gyomrának mardosó üresség-érzetét. Szétfutott ereiben, tagjaiban, izmaiban.

- Menni fog...! - ujongott föl.

És végtelen hálával emelte szemét a nyomorúságos odu deszkatetőzetére.

*

Kevéssel rá, harangjelzés ütötte meg füleit.

A hang a felső födélzet felől indult. Lábdobogás zaja, lánccsörgés és tompa buffanások kísérték.

Mindez a mozgolódás, főleg pedig, hogy a pajta hátulsó dobogóján, egyszer már látott ember bejött és megint elfoglalta helyét a száldob mellett, arra vallott, hogy a gálya elvégezte rakodási munkáját és indulni készül.

Valóban, kis idővel rá, a hóhérló pallérok ismét beözönlöttek.

Egyikőjük fölragadott egy evezőt.

A hatalmas dalladzó lapát fölszárnyalt, egy pillanatig megállt a levegőben, majd megint lehullt.

A pallér kibocsátotta kezéből és rövid, éles sípjelet hallatott.

A rettegő raboknak nem sok magyarázat kellett.

Ki-ki fölragadta és megmártotta evezőjét.

A gálya teste megrázkódott. Orra lemerült, hátulja fölemelkedett. A födélzetre csörömpölve hulltak le a vasmacskák. Ugyanekkor a száldob is megszólalt. Ütött egyet és ismét egyet. Aztán megint és megint. A dobbanások szabályos időközt tartottak. A lapátok pedig mindannyiszor emelkedtek, vagy süllyedtek.

A hajó teste megszűnt rázkódni. Olykor még meg-meghintáló, de mind símább siklása arra vallott, hogy kifelé halad az öbölből.

Ám, volt erre más jel is. Éspedig félre nem érthető...! Az evezőpadok bal táblájára csattogott alá, arra késztetve a boldogtalan rabokat, hogy mialatt a jobb tábla előnyomul, ők meg hátrafelé hajtjsák eszközeiket.

A gálya úgy megfordult, mint a megperdített orsó. És ettőlfogva csakugyan mély vízen járhatott már, mert megszűnt körötte minden emberi zaj.

A kikötő s vele a szabad, boldog lények egész világa, a növekvő távolság ködébe merült.



VI.

- Kezdődik az «új élet», - gondolta János, mély nekifohászkodással, melyet azonban félbeszakított az a heves rántás, ami majdnem kitépte karját.

Megértette belőle, hogy a kelleténél egy pillanattal hamarabb mártotta az evezőt s hogy ez a hullámelőző mozdulat okozta kárát.

Föltette, hogy ezentúl megkíméli magát az ilyen fölösleges fájdalmaktól. Pontosan betartja a száldob jeladásait. És míg az evezés üteme egész átment mozdulataiba, nem is engedte megoszlani a figyelmét.

Hála szívós akaratának és kitűnően működő ösztöneinek, a gyakorlat nem igényelt túlsok időt. Lassanként már visszabocsáthatott agyába egyet-egyet száműzött gondolataiból, anélkül, hogy a veszedelmes hullámelőző mozdulat rászabadította volna karjára a gálya egész megzavart egyensúlyát.

Szerencsétlen társainak azonban - akik nem rendelkeztek az övéhez hasonló akarattal és értelmességgel - sokkal nehezebb volt a dolguk. Hol itt, hol ott vonított föl egy kétségbeesett sikoltás. Hol itt, hol ott fordult ki a lapát egy-egy kimarjult kézből. Sőt az se tartozott a ritkaságok közé, hogy valamely bolond hullám egyszerűen lesodorja az űlésről az evezőst.

Az ilyen szánandó teremtésekre mindjárt lecsördült a hóhérok korbácsa és saját kárukból meríthették az okulást, hogy az ügyetlenség ugyan még nem mentesít a további munka alól! Kinek mije sajdult, evezhetett sajgó tagokkal. Aki pedig jajgatni merészelt, az megismerkedett a "kínzó körte" gyötrelmeivel.

János sohasem hallott eddig erről a gyalázatos eszközről. De most közvetlen padszomszédján tapasztalhatta ki szörnyű használatát.

A gömbölyű vasszerszám - melyet a tehetetlenné kötözött áldozat szájába nyomtak - egy rugónyomásra felpattant és úgy kifeszítette a nyomorult ember bőrét, hogy arca rövid idő multán elkezdett repedezni.

A vér márványszerű erezetben indult meg a sebekből. Még néhány vonaglás s az ember odazuhant, János lábafejére. Ott érezte aztán vívódó lélegzetvételét, egész napon keresztül. Nézhette fogcsikorgatva, hogy szorgoskodik az élő testen egy kövérpotrohú, undorító légy, hogy rakja a nyitott sebekbe förtelmes petéit. Nem segíthetett a szerencsétlenen. Másnap pedig - mire föleszmélt - az Istenadta rabtárs már nem zihált. Nem köhögött. Elkékült: halott volt. Megölte a szája belső roncsolódásából tüdejére szivárgott, szilvalészerű vér. Az őrök nem törődtek vele. Ott hevertették napokon át, mígcsak a tűrhetetlenné váló levegő őmagukat is terhelni kezdte. Akkor valahára kioldozták láncaiból. Megragadták lábainál fogva és kivonszolták a teremből.

Ilyen és ehez hasonló szörnyűségek játszódtak le a pajta más helyein is. A rabok mind után szorgalmasabbak és riadtabbak lettek, hogy az arcukra kiülő rettegés, végül, valóságos szörnyetegeket torzított belőlük.

Kemény próbáit jelentették az efajta események János akarat-iskolájának! De nála a megdöbbenés és iszonyat is haszonná fordult. Jobban az Isten s a vallás felé terelte belső szemléletét. Mostantól - ha szenvedőket hallott jajveszékelni - imádkozott könnyebbedésükért. Ha pedig az áldozatok kiszenvedtek, megnyugodott a gondolatban, hogy földi vezeklésük ideje elmúlt és lelkük ott áll már az édesszelídségű Krisztus előtt, akinél bizonyára vígasztalódást találnak.

Őmaga nem adta föl a harcot, se a mögöttemaradt élet folyamatosságától nem akart elszakadni.

Elsősorban tudnia kellett, hogy mennyi idő telik odakünn a nagyvilágban, mialatt ők itt alvilági életüket tengetik!

Gondolkozott a mód fölött, amivel a napok múlását megjegyezhetné.

Végezetül az az ötlete támadt, hogy hüvelykujja körmével - minden esti fohász előtt - rovást karcol lapátja nyelébe, hogy pedig ennek a szerszámnak mondhatlan fárasztó mozgatását megkönnyítse, különböző jelszókat keresgélt s azokat cserélgette:

- "Márt-sad!"

- "Húz-zad!!!"

Hát bizony, sovány szórakozás volt! De egy-egy kis időre mégis elfoglalta az értelmét. Később ki is bővítette azzal, hogy hozzácsengő rímeket keresett a jelszavakhoz. Két vers mindennap el kellett, hogy készüljön. Emellett elhatározta, hogy több érdeklődést tanusít saját munkája iránt.

Elkezdte számlálni evezőjének merítését.

Fél nap alatt - aminek leteltét az etetővályú megjelenése adta hírül - közel ötszáz, nagy, mély, ívelő evezőcsapást olvasott meg!

Szinte maga is megdöbbent a hatalmas teljesítménytől. De hogy képes volt rá és hogy az első napok izomszaggatásai után, aránylag hamar beletört a munkába, ez bizalommal töltötte el testének ereje iránt.

- Ha egyszer kiszabadulnék - gondolta - senki sem fog vetekedhetni a karjaim erejével!

Ahogy azonban előre sejtette, akadtak kevésbbé erős napjai is, mikor ráutált összes együgyű játékára s lelke a lázadás és csüggedés meredekén tántorgott. Ilyenkor lazábban kezelte az evezőt, minduntalan elvétette a dobszó ütemét és karjának tőből-rángatásával, keserves korbácsoltatással fizetett.

Hogy új lélekre kapjon, új szórakozást kellett találnia.

Már régebben feltűnt neki, hogy evezője nyelén - a foggantyún alul - egy kis kéregszemölcs áll ki, melyet, ha előrenyujtott hüvelykujjal evez, elkaphat a körme élével.

Nyomban kitűzte magának a föladatot. Három evezőmerítést kell tennie símán s a negyediknél - kapásból - elfogni a kéregszemölcsöt, anélkül, hogy keze mozdulatait szemmelkísérné, vagy az evezésben elakadna.

A próba eleintén nem sikerült. Vagy innen, vagy túlfogott a kéregszemölcsön. De a játék harmadik napján, egyszer már megakasztotta a körmét. Sőt, ugyanaznap még két ilyen diadalt aratott. Ekkor - megijedve a túlgyors eredménytől, mely csakhamar gyakorlattá válhatnék s megfoszthatná őt a játék ingerétől - abbahagyta az új időtöltést és visszatért korábbi szórakozásainak egyikéhez.



VII.

A gálya pedig közben haladozott. Hol símán, hol táncolva, szökellve, aszerint, hogy milyen kedvének örvendett a tenger, ott a hajó héjján kívül, az ő határtalan, boldog szabadságában.

Mert neki is megvoltak a szeszélyei!

Egy éjszaka például - mintha hirtelen megveszett volna - harsogni és dobálódzni kezdett. A hullámok vadul vágódtak a gálya bordázatához. A dalladzó lapátok minduntalan hullámelőző helyzetbe kerültek. Sőt akadt olyan rab is, akinek markában roppant szét az evezője szára.

János számítása szerint elindulásuk harmincharmadik napját - Mindszent havának huszonkilencedikét - követhette ez a viharos éj, mely véres betűkkel íródott az emlékezetébe.

A vihar épp akkor tört rájuk, mikor ritkaörömű órái következtek volna. Fölváltották s a zöldséges magazin sikátora elé terelték, az első tíz sor legénységével együtt.

Annál örvendetesebbnek ígérkezett ez a pihenő, mert a pallérok - talán restségből, talán feledékenységből - elmulasztottak pecket rakni a foglyok szájába. És János a maga kiszemeltjeiből is ott látott kettőt, köztük...! A hosszú szempillájú legényt, meg az ő magyarját!

Föltett szándéka volt, hogy az éj leple alatt valami módon megközelíti az embert s vált vele néhány szót. Istenem...! Az ő drága, közös anyanyelvükön...! Magyarul...!

Ki tudja, talán még szabadulásukról is szőhetnének valami közös tervet...?

De ha nem, akkor is, legalább talán kezetszoríthat titkon az ő honfitársával, akit régen a szívébe fogadott!

Olyan sóvár vágyat érzett a gálya durvaságai közepett, azután, hogy szeressen valakit és hogy felé is forduljon valami nemesebb emberi érzés, hogy már egy puszta egyetértő összepillantástól is megistenült volna. Mikor azonban legszerényebb kívánsága is megsemmisült és a korbácsok megint terelni kezdték őket a bűzös pajta felé, ettől a csalódástól hirtelen szinte eszét vesztette.

Maga sem értette később, hogy mi ütött hozzá. Micsoda fölviharzása lehetett a dacnak, dühnek (- vagy talán az őrületnek? -) az a valami, ami váratlanul szembefordította kínzóikkal? Csak arra emlékezett, hogy egyszerre - teli ököllel - az egyik porkoláb arcába sujtott. Fogait csikorítva, zúzta, gyömörte, ahol éppen érte.

Hogy mi történt ezen túl, az már megint kiesett az emlékezetéből. Pedig elégszer faggatta, hogy vezekeljen önfegyelmének lazulásáért! De szemei hirtelen lecsukódtak. Ellepték a megtámadott őr segítségére siető pribéklegények.

Jobb is volt talán, hogy nem tudott magáról!

Ott függött - csuklóinál fogva - a pajta külső falán, egy horgas vasszögön, egész éjszakán keresztül.

Mikor leszedték, mint halott, terült el a fal alatt.

*

Tombolt eközben a pokol, az evezőteremben is.

Amily mértékben erősbödött a tenger háborgása, a rabokat annál veszettebb munkára nógatták. Az őrök szüntelenül jöttek-mentek a járópallón s a korbács meg nem állt kezükben.

A ziháló rabok szinte fürdöttek verítékükben.

Nem elég!

Az átkozott korbács csak sujtott és sujtott.

Itt-ott vad röhögés támadt a nyomában, jelezve, hogy a tébolyodás megindult s kezdi szedni áldozatait, a túlhajszolt ember-barmok közt.

Nem ügyelt rá senki.

S talán még ezek az őrültek jártak szerencsésebben! Nem éreztek többé se fájdalmat, se fáradságot. Nem voltak más, mint lélekző gép, mely a lapátot mártja, vonja.

Ha ugyan nem az evező vonta őket...?

Már azt sem tudták.

Ha fölpillantottak, félelmesen elfordult fehérjű szemükkel, a pokolvörös alvilági fény derengésénél, tekintetükben borzalmas űr tátongott.

A többi azonban még látott, érzett és szenvedett.

Némelyik tengeribetegséggel küzdött. Mások vérhabos szájjal fetrengtek a gálya fenekén és semmi rugdosás sem bírt többé lelketverni beléjük.



VIII.

Így telt a démonok éjjele és ki tudja, hány éjjel, hány nap, míg János - az eszmélkedés halvány derengésével - megint kinyitotta szemét.

Tagjai zúzottak voltak, mintha köves malomban őrölték volna meg, külön a csontjait. Szemhéjjai tüzeltek.

Körültapogatózott, megtudni, hogy hova került?

De reszkető kezei eleintén semmi magyarázó nyomot se találtak.

Lecsukta szemét és várt. Gyüjtötte az erőt.

Aztán akaratának megfeszítésével, hirtelen felült és körülnézett.

Ugyanott, a zöldséges magazin előtt hevert, ahol a baj rárontott. Körülötte néhány rabtársa. Némelyük nyöszörgött. Mások tébolyult vihogással hahotáztak.

A rab magyar: sehol többé.

Azaz hogy, csak a törzse ült. Egy faltámasztó gerendának vetette hátát. Feje - lábtól - eléje téve. Mintha köszönésre emelte volna, valami láthatatlan hatalom előtt...

És ezzel a szivetmardosó, drága csonkasággal kellett farkasszemet néznie Jánosnak, a nap többi óráin keresztül...! Kegyetlenül elpusztított reményével, az egyedüli lénnyel, akihez ragaszkodott...!

Mert el nem mehetett innét! Őrök, akik fölszabadítsák, nem mutatkoztak. A födélzet felől sem hallatszott nesz.

A kínok hajója - minden valószínűség szerint - az elmúlt napok ördögi táncát heverte.

*

Este azonban az élet újból megindult. Az őrök ételt, vizet is hoztak.

De János csak a víznek vette hasznát. A langyos, bűzös korpa elnyeléséhez, hiányzott most a lelki iskolája. Meg aztán, a nyomorúságos táplálékot még el is gyalázta két latorképű porkoláb.

Összeröhögtek s egy marék szemetet vetettek belé.

Az átkozottak...!

A rab nem emlékezett rá, hogy egész életében találkozott volna annyi gazsággal, amennyi ezeknek csak egyikébe is, szorult.

Nem túlzott, mikor ezt vélte.

A porkolábok kétségtelenül cudarabbak voltak a legelvetemültebb gonosztevőknél is, az egész teremtett földkerekén. Mert sem rabló, sem gyilkos nem cselekszik valami cél nélkül. S néha-néha mégis megpihen. Kiáll. Ismer magábaszállást. Belső csömört. De ezek a fenevadak sohase teltek be a szenvedések okozásával! Sohasem léptek ki oktalan gyűlölködésükből. Egy sem akadt, amelyiknek ne tartozott volna legjobb mulatságai közé: valami új, meglepő kínt föltalálni. Ha más szórakozásuk nem került, legalább valami hegyes eszközt döfködtek azok testébe, akik mellett elhaladtak.

János mindinkább azon föltevése felé hajolt, hogy korcslelkű eszelősök, egytől egyig. Bármint volt is, mondhatlan megvetést érzett irántuk s - még sokszor visszatérő lázképzelődései közepett - gyakran érte magát a gondolat-tévengésen, hogy ott ül valamelyiknek a hátán s addig fojtogatja, míg az emberbőrbe bújt szörnyeteg szeme ki nem lép üregéből.

Ezek a zabolátlanságai azonban, mind gyérebbekké váltak. Teste lassankint megerősödött, tagjai visszanyerték szabad mozgásuk képességét.

Egy napon aztán megint ott ült a dalladzó teremben, szenvedőtársai közt.

De hogy megfogyatkoztak azok!

Jó harmadával kevesebben lettek, mint mielőtt a gyászosemlékű élmény kiszólította közülük. És János ebből a számapadásból megértette, amin eddig hiába törte a fejét, hogy mért nem vetették ki a gályából hitvány hóhérlóik, mikor - maga-tehetetlenűl - kidűlt a dolgozók sorából?

Kellett a kar! Az erő! Szükség volt minden evezősre.

Az ostoba emberpazarlás nagyon lecsökkentette a hajó személyzetét.



IX.

A romlás azonban már megindult a gályán. Az emberek egyremásra fordultak le a padokról. Valami különös gyöngeség lepte meg őket. Bőrük alatt vérfutásos foltok tűntek föl, még olyankor is, ha az örök kezében pihent a korbács.

A vérzési hajlam terjedt, növekedett.

János padjából is lefordult egyik szomszédja. Szájszélein csergedezve indult meg két, piros csík... Hajtorzsái közt: gyulladt gumók...

Kezdetben nem értette a dolgot. De új munkába lépésének harmadik napja rákényszerítette, hogy kettőzött figyelemmel forduljon a különös tünemény felé.

Az ő karján, mellén, lábszárain is megjelentek a sajátságos vérszüremlések. Ő is meg-megszédűlt! Izmai heves fájdalommal kísértek minden evezőcsapást. Bágyadt lett, egész a fásultságig. Foghúsa meg-megfakadt. Vér ömölte el száját, torkát.

- A skorbut! - riadt föl hirtelen, letargiájából.

- A száj-fene! - visszhangzott lelkében az iszonyat belső kiáltása.

Valamikor régen, boldog vitézi napjaiban - kállói kapitány korában - hallott ő már erről a förtelmes betegségről! A nyomorúság baja volt. Az egyoldalú és rossz táplálkozásé. Néha szinte járványszerűleg ütötte föl fejét a katonák közt, mint most itt, ezen az átokvert hajón is.

De nem érhette be a megállapítással! Ujjászületett életösztöne leteperte ólmos bágyadtságát. Védekezést parancsolt, éspedig késedelem nélkül.

Tudta, hogy első teendő: azonnal változtatnia egyoldalú táplálkozásán. Félbehagyni az örökös korpa-evést.

Csak: hogyan?

Szakácsok - akiknek parancsolgathatott volna - nem álltak rendelkezésére. Se élelmiszerek. Beszédre sem nyithatta a száját, nemhogy holmi kívánságokkal álhatott volna elő.

És mégis, ki kellett találnia valamit, ha nem akarja föladni az életét s vele a lelkemélyén folyvást ott-parázsló reményt, hogy kiverekedheti magát egyszer ebből a pokolból és visszatérhet az élők világába, kedvesei körébe!

Soká tűnődött, hasztalanul.

Leleményessége azonban mégis fölülkerült.

Eszébejutott, hogy néha - mikor nagyobb erővel dűl a munkának és a lendülettel beljebb is vonja lapátjának nyelét - a rúd köré fonódva, zöld tengeri moszatot, mohát talál...

Úgy kapott a gondolaton, mint az újból visszaszerezhető egészség ígéretén. S a gyógyulás reményével, kedve is visszatért.

Nekihajolt az evezésnek. Dolgozott, hogy álla majdnem a térdét súrolta. És ha kettőzött fáradtság árán is, de hovatovább elsajátította azt az ügyességet és gyorsaságot, melyre szüksége volt, hogy az erős evezőnyomások után egyúttal beljebb is rántsa a lapát szárát. Letépte róla a természetadta gyógyszert, még mielőtt kizökkent volna az evezés üteméből.

Hát sós-keserű volt az orvosság, amit ily módon kiharcolt magának! De nem finnyáskodott. Nyelte - mint orvosságot szokás - izlelgetés nélkül. Mikor pedig part-távolban jártak s a tenger gyérebben osztogatta ajándékait, a hajó-oldal felé fordította figyelmét.

A gombák valóságos tenyészetét látta ő ott! Igaz, hogy a nyirkosság és árnyék hívta életre őket, mérgesek azonban nem voltak.

Lekapdosta és megette, amit talált. Nem rettent vissza, még evezőjének bőrszijjazatától sem. Megrágta azt is. Így folytatta élethalál küzdelmét, napokon keresztül.

Ám elkeseredetten tapasztalta, hogy a baj csak nem akar engedni!

Ereje szemlátomást fogyott. Míg egy reggel, az ostor is hiába cserdült le hátára. Nem bírta többé az evezőt.

Hagyta, hogy a durva hajcsárok fölcibálják s a zöldséges pince felé vonszolják. Ott összerogyott és lecsukta szemeit. Várta a halált.

Mennyi idő telhetett így?

Nem tudta.

Arra rezdült, hogy valami ütés éri.

Nem volt valami nagy az ütés, de épp arca közepén találta s erre már mégiscsak fel kellett neszelnie.

Egy csapatnyi őrt látott. Élelmiszeres ládákat cipeltek ki a pincéből. Egyik láda födele fellazult és a bennelévő holmi szertegurult a földön.

Egy csomó citrom..

Nyilván a gálya más, emberszámba vett népségének konyhájára kellettek!

Hogy most a gaz palléroknak hajladozniok kellett végettük, ez megdühítette őket. Szedegetés közben szitkozódtak s oda-odavágtak egy-egy sárga kis bombát a pince elé terített szerencsétlenek közé.

János először csupán pilláinak bágyadt libbenésével felelt az újabb gonoszságra.

Egyszerre azonban, villámszerű gondolat ütötte át:

Gyötrő szomjúságában, italul is szolgálhatna a citrom! Kész lemónia annak a leve!

Már nem csukta vissza a szemét. Sőt nagyon is ügyelt, hogy hol hullanak le körötte a sárga gyümölcs-parittyák. És mikor a csapat ember valahára elkészült a ládák cipelésével s eltakarodott, mohón gyüjtött össze minden citromot, amit csak el bírt érni.

Kettőt a zsákmányból nyomban fölfalt. A többit meg gondosan bőrtunikájának kötényébe rejtette s fölgyűrte rájuk a kötő szélét.

- Hátha a halál még várat magára? - gondolta. - Hátha még napokig kell itt hevernie? Azzal ugyan senki sem törődik, hogy nekik inniuk adjon! Isten se, akinek alkalmasint szintén csak ép, egészséges, úri és vitézi állapotában tetszett. Másképp nem fordította volna el tőle így az arcát! Méltányolta volna erőfeszítéseit.

Ezzel a gondolattal - s egy mindent betetéző csalódással szívében - el is aludt. Aludt, mozdulatlanul, órákon keresztül.



X.

Lázong az ember sokszor! Ami csapás éri: megmorogja. Nyomban kész megoktatni a Teremtőt, hogy mit hogyan kellett volna jól és méltányosan elrendelnie? Panaszolja a rámért szenvedést. Pedig sokszor épp a tetézett kínt választja Isten megmentésünk eszközéül.

Ilyenfajta gondolatokat forgatott agyában János, miközben a leguminás pince előtt heverészett és mohó nyeletekkel szürcsölgette az ő citromait.

Néhány napja, mióta észrevétlenül így komótizált, állapota egyre javult. A véraláfutások kezdtek elszínteledni bőre alatt. Majd lassacskán el is tűntek. Foghúsának vérzékenysége alábbhagyott, sőt egész meg is szűnt. Tagjai fölfrissültek, visszanyerték mozgékonyságukat. Ugyanígy szellemének erői.

Nem tudhatta be, csak az elköltött, savanyú gyümölcs javára, melyet a Gondviselő épp kínzói kezén keresztül s ép akkor küldött csodálatos és jóságos megmentésére, mikor ő legjavában kételkedett s ellene zúdult...!

Mély bánkódással büntette magát kishitű gyarlóságáért és minden kinálkozó lehetőséget fölhasznált, hogy az égi segítséget, sajátrészéről is, előmozdítsa.

Ha porkolábot látott közeledni: óvatosan visszahanyatlott. Pihenni, erősödni akart, ameddig csak lehetett! Míg egyik őrnek végül mégis szemetszúrt megemberesedett arcával. Erre fölcibálták és visszakergették evezőjéhöz.

De már háborgás nélkül indult. Megértette, hogy a Gondviselés számára nincs lehetetlenség. Ha akarja, a gályapadhoz láncoltán is feloldozhatja és megmentheti.

Bizakodó lélekkel fogott ismét munkához. Megint elővett egyet-egyet régi játékai közül és gyermeteg örömmel adózott minden kis sikerért. Az időszámítást is újból kezdte.

- Orsika! - lehelte néha, mint bűvöserejű varázs-szót. - Még találkozunk...! Ember vagyok még! Ember maradok, édes feleségem...!

Milyen jó, hogy nem látott el odáig, ahová a szegény lelke röpdösött...! Szép Magyarországba, Lápispatakára, az ősi kúriába...!

Talán ép most gyujtották otthon a karácsonyi gyertyát! Talán ép ez volt az a perc, mikor Chelcié Jaromir kapitány úr - szép bókot csapva mindkét dáma előtt - elsóhajtotta a balvégzetű hírt, hogy kamarás cimborájának titokzatos fia, bizony meglépett a somosi birtok árával... És ő most új nyomokon indul... Persze: új költségek mellett...!

Oda a halastó! Makovica, Bodony, zálogban. Talán épp e pillanatban kerül a sor Budamérre. Budamérre és egy hosszú pillantásra - Jaromir részéről - ami elől azonban elfordul Zsegnyey Jánosné, szemérmetes bíborral az arcán.

Ma még...!

Vond csak azt az evezőt, te gályarab! Vonjad csak, vonjad, megállás nélkül!

- "Márt-sad!"

- "Húz-zad!"

*

A hajó rohant előre.

Rabtartók hajója s az élet hajója: ismeretlen céljuk felé, ismeretlen mélységek fölött, idegen vizeken.



XIII. RÉSZ.
ELENGED A GÁLYA.

I.

Múlhattak telek, mert Jánosnak ötször egymásután nyílt alkalma - huzamos időn keresztül - látni saját lehellete párafelhőjét a gálya dögletessé vált levegőjében, míg teste didergett a rádobott nyersbőr válladzó alatt. És múlhattak nyarak is, mert megismerte néhányszor a gyehenna forróságát. De hogy pontosan mennyi idő múlt, azt nem tudta többé. Evezőjének nyele körben rovátkos volt már, a napok belekarcolt jeleitől. Nem maradt rajta több hely, új rovások számára. Se célja nem látszott ennek a keserves erőlködésnek.

Az eltelt végehosszatlanságban, lassanként vásott, rozsdásodott János vasakarata is. Értelmének működése gyakran kiállt. Mikorra pedig újból erőtvett zsibbadt lelkén, hiányzott számításainak folyamatossága. Elvesztette a kiindulási pontot.

- Hogy fog végződni mindez? - döbbent föl benne olykor a kérdés.

- A halállal, - kondult rá lelke mélyéből a válasz, melyet mindritkábban sikerült elfojtania.

- Jobb is lett volna "amúgy"... - bólintott rá és ilyenkor mindig eszébejutottak a vén Bajazeth szavai.

Csüggedés ejtette rá szárnyát. Komor vágy fogta el: nem mártani és nem húzni többé! Nem érezni hátán az ostor marását! Nem úszni ezen a világból kiátkozott hajón, ebben a poklok kamrájában, ahol minden gyönyörű emberi erőfeszítése megbukott, minden áhítatos reménye porrázúzódott.

A végehosszatlan idő alatt - amit itt töltött - a külső szabad világ legparányibb jele sem jutott hozzá. Nem változott körötte semmi. Legföljebb néhány arc, mikor rabtársainak létszáma már nagyon megfogyatkozott és új áldozatokat tereltek helyükbe, valamelyik ismeretlen kikötőből.

De ezeknek az arcoknak változatossága is mihamarább megszűnt. A némán végzett baromi munka - mely éhesen hagyta a rabok értelmét s melynek se hasznát, se végső célpontját nem lehetett látni - a durva ütlegelések, melyek sohasem engedtek kegyetlenségükből: rövidesen minden fogoly ábrázatára rányomtak valami közös bélyeget. Megtört szellemüknek állati türelmében, lelkük kimerültségében, szinte hasonlókká lettek egymáshoz, mint a testvérek. Egy izzadó s egy aztkövető didergő korszakon túl, ugyan senki sem állapíthatta volna meg többé róluk, hogy miféle fajhoz és nemzethöz tartozhattak.

Legtöbbje ezzel sem törődött. Az első idők vívódása után behódolt végzetének, a munkának, melyet sem becsvágy, se hazafiság, se vallás, sem semminő más nemes célkitűzés meg nem édesített. Föladta az életet, mely viszonzásul aztán föladta őt magát: az élőt.

János a legcsudálatosabb halálnemek számtalanját látta körötte bekövetkezni. Az ember ma még dolgozott és gőzölgött verítékében. Démoni erejűvé fejlődött izmai működtek, mint a gép. Melle tágult, mint roppant sátor, melyet vihar szele feszít. Holnapra pedig merevek lettek a pompás izmok s a herkulesi mell megállt. A lélek kiszökött a külsőre hibátlan, óriás gépezetből. Beteg sem volt a rab! Egyszerűen csak kimúlt, ugyanolyan némán és értelmetlenül, mint ahogy élt.

- Meddig tart ez így? Mikor áll meg a verő a rettenetes száldobon? Mikor áll meg a klepszidra? - jajdult föl benne ilyenkor megint a kérdés.

- Soha, soha! - fakadt rá nyomban a gyászos felelet.

Hogy bele ne tébolyodjék ebbe az önmagával folytatott, meddő párbeszédbe, igyekezett még ebből is valami szellemi föladatot formázni.

- "So - - -"

Itt megmártotta az evezőt.

- "...ha!"

Itt előrevonta.

Nem elég!

Valami dallamot is keresett a keserves ritmushoz, míg füle össze nem zagyválta a képzeletbeli hangokat s értelme - észrevétlenül - elsiklott az új föladat mellett. Akkor visszasüppedt ólmos fásultságába és végül bekövetkezett az az idő, hogy napokon át, talán nem is gondolt tudatosan semmit.

Ha ugyan csak napokat jelentett ez az ébrenlét és lelki homály közt libegés!

De lehet, hogy heteket töltött rendbefoglalható gondolatok nélkül.

Első visszaderengő gondolata az lett, hogy megállt a hajó. Rákövetkezőleg azt a megállapítást tette, hogy ismét új rabszolga-legénységet vesznek föl. (Gyakran pótolták az elhullottakat!) Aztán: hogy a rövid pihenés végétért. A gálya megint indult. És hogy szaporodik rajta a patkány... Nemcsupán szaporodik: bátorodik is!

Az undok férgek nem érték be többé azzal, hogy éjszakánként suhanjanak ide s tova! A nappal se űzte el őket. Ott súrlódtak, motoszkáltak, szimatoltak a riadtszemű foglyok közt, akik állati idegenkedéssel rángatóztak el előlük.

Maguk az őrök is hökkenve figyelték a dolgot. Látszott, hogy tanácsot tartanak.

Míg egyszer - váratlanul - fölöslegessé vált minden tanakodás.

Amilyen rohamosan szaporodtak a patkányok, ugyanúgy kezdtek hullani.

Csakhogy nem egyedül ők!

Az emberek is velük! Éspedig olyan arányokban, mely minden előző pusztulást fölülmult!

A szánandó páriákat egyszercsak kirázta a hideg, hogy alig bírták fönntartani magukat az evezőpadon. Majdmeg forróság öntötte el őket. (Látszott ez szegény, fénylő, szomoru szemükön!) Nyakuk, álluk, végtagjaik forgóinak mirigyei gyorsan megduzzadtak, utóbb aztán szét is estek: - a boldogtalan rab életkerekeivel együtt...

Eleinte két-három napig még elvonszolták kínzott tagjaikat az áldozatok! Később azonban már ennyi idő sem kellett a szörnyű baj kifejlődéséhez.

Az evezők egymásután álltak le. Hol itt, hol ott hallatszott a padozatra lezuhanó embertestek tompa dübörgése.

- A pestis! - nyílt rá János szeme a bizonyosságra, miután közvetlen közelből nézhetett végig egy ilyen kimúlást, melynek gyötrelménél egyedül undoksága lehetett nagyobb.

De már távolállt a rémüldözéstől. Nem üvöltözött, mint a többi. Életösztöne - melyet nem táplált többé a remény, semmi ember és férfi-voltához méltó cél - alvadozott.

Sőt!

Az elomlott testek tökéletes pihenését látva, inkább csak még erősbödött benne az eddig leküzdött, tétova vágy: nem-lenni! Elmúlni! Így fekhetni, bármi áron! Nem lázadni, viaskodni, nem folytatni a hasztalan erőfeszítéseket többé!

Mire a pusztulás olyan tömegessé vált a teremben, hogy alig huszonöt-harminc evező mozdult s az őrök nagyrésze is kiejtette kezéből a korbácsot, - lelökte magamellé a lapát foggantyúját ő is és várt. Várta a saját testén feltünedező jeleket. Az elmúlást.

Már mindössze tíz társa hördült! Már csupán négy fuldokolt, orrvérzéstől gyötörten!

Harmadnap virradatra nem maradt több, egynél. Mikor pedig a rákövetkező reggel szennyessárga világossága a pajtába szűrődött, az az egy is megszűnt lélegzeni. Anélkül, hogy János a betegség leghalványabb jelét észlelte volna...

A fekete kaszás késett.

A halál kitért azelől, aki kereste!



II.

Nem jött a halál.

De élő se jött!

Órák múlhattak és János körül semmi sem mozdult. A födélzetről se hallatszott semmi zaj.

A hajó véletlen himbálódzásokkal hintált a közömbös tenger tükrén. Hajó, melyet nem vezetett senki. Nem hajtott senki... Hajó, teli borzalmas, néma teherrel! Halál hajója, egyetlen élő lénnyel sírbolt-fenekén...

- Egyedül maradtam.

Ez a gondolat rezdítette ki bágyadt pillangószárnyával először Jánost, abból a fásult éber-álomból, amiben lelke szunyókált.

- Egyedül maradtam! - lett első érzése, mely a gondolat után rohant, mint ahogy dörrenés a villámlást követi.

Megrázkódott tőle, mint akit igazán villám ütött.

Egész elvakult, elgyengült. Aztán csak reszketett, percekig, mintha valami láthatatlan, de rettenetes erejű marok rázná.

- A Gondviselés keze! - vacogta.

És annyira érezte, hogy szinte bibliai félelem szállta meg, kinyilatkozó közellététől.

- Istenem, - mormolt. - Irgalmazó Isten...!

Tenyerébe födte az arcát. Nem bírt, nem is akart tudni ebben a döbbenetes pillanatban semmit, a hálának azon a tűzfolyam-forróságú érzésén kívül, ami jobban átjárta, mint a belehelt levegő, vagy vérének keringése. Ha a padmaly megnyílik alatta, vagy a mennyezet indul meg feje fölött, azon sem csodálkozott volna, e percben. Sőt inkább az lepte meg, hogy semmi rendkívüli sem történik. Teljes a csönd és mozdulatlanság.

Hogyan...?

Fölemelte fejét s körülhordozta réveteg szemeit.

Aztán egy-tekintettel fogott föl mindent.

Mint akit meglöktek, vetemült talpra. Fásultsága robbanó akarattá, akarata egyetlen kiáltássá tornyosult:

- Menekülni!

Már nem volt gyönge! Nem volt tétovázó. Már megértette, hogy a lábáraforrasztott bilincs az utolsó akadály közte és az élet közt, melynek lehetőségei - minden látszat ellenére is - kifogyhatatlanok. És oh, be gyönyörűek! Mégis, gyönyörűek!

- Orsika! - kiáltott föl, mintha megnyíló szívén keresztül nyilalnék ki a kiáltás. - Orsika!

Szinte összerogyott arra a képre, amit ez a név elébe idézett.

De nem hagyta el magát. Nem többé! Ezentúl felül akart maradni. Felül kellett maradnia, minden további küzdelemben!

Először is: kihámlani abból a hideg ölelésből, mellyel bilincse a lába köré fonódott...!

Nyugalmat parancsolt ziháló izgalmára és megint körüljártatta szemét. Feszült figyelemmel keresett valami eszközt, amivel elzúzhatná láncát.

Azonban nem talált semmit.

Pedig már tudta, hogy nem késlekedhetik! Amit eddig kikerült, az leteperheti ezentúl. A pajta teli halottakkal. Bomlásuk gyors és gyilkos. A levegő tele fertőzéssel. Azonkívül, az éhenhalás veszedelme is mind fenyegetőbb...!

Mintha máris zörgetne testén...?

Eszébejutott, hogy második napja - mióta az őrök cirkálása megszűnt - semmi táplálékot sem vett magához.

Mi lesz, ha ez így tart tovább?

Legyöngül és tehetetlenné válik! Ott pusztúl el, az élet megnyiló kapuja előtt.

Rácsikorította fogát a gondolatra:

- Nem!

S teljes erejével megrántotta az átkozott láncot, mely az evezőpad alsó gerendázatához fűzte.

A lánc megfeszült és zajosat csördűlt.

De nem engedett. Dübörögve hullt a padozatra. A második, harmadik kísérletnél is.

És János nem is erőltette tovább. Belátta, hogy a hatalmas csavarnak - mely a gerendát átüti - valahol egyebütt, a hajó egy általa meg nem közelíthető részén kell, hogy kifutása legyen. Biztosan le is rögzítették valami csavarházzal! Egy ember ereje nem elég ahoz, bármilyen óriás legyen is!

Más megoldást kell hát kitalálnia!

Visszabocsátkozott az evezőpadra s néhány pillanatig mély tűnődésbe merült. Tekintete az előtte heverő rabtárs holttetemén nyugodott, anélkül, hogy tudott volna erről.

Visszatérő értelme azonban, már nem engedte tartóssá válni az ilyen látásnélküli nézést! Rövidesen tudatossá lett benne, hogy szemlélődik s az is, hogy mit?

Egyszerre odakapott a halott ember lábához. A láncához, mely éppolyan kérlelhetetlen és szétszakíthatatlan volt, mint az övé.

De ami nem szakad, még törhetik!

Megragadott egyet a nehéz láncszemek közül. Fölkapta és teljes erőből saját láncának egyik szemére sujtott vele.

Emelt és ütött. Emelt és sujtott, ugyanolyan egyenletesen, fáradhatatlanul, mint ahogy a lapátot húzta eddig.

Beleizzadt. Azzal sem törődött. Hagyta, hogy a veríték megeredjen sörénnyé vadult hajcsomói közt s lefolyjék pemetes szakállán. Ő csak zúzott és zúzott.

Hiszen most már az életért ment a küzdelem! A holnapért! A szívébe gyökerezett reményekért...!

Ez a tudat százszoros erőt kölcsönzött izmainak.

Kitartóan folytatta a munkát. Míg egyszerre azt észlelte, hogy a megostromolt láncszem ugyan nem törik, de: - lapul...! Szemlátomást, minden lecsapás után jobban és jobban szétterül!

Végezetül felényi vékony lett már.

Akkor abbahagyta a sujtolást.

Lehajolt és fölemelte a láncszemet. Aztán két hüvelykujjának dagadó izomcsomói közé szorítva, megpróbálta elfacsarni.

Egész beletorzult. Szemei kidülledtek. Fogai - mint valami vigyorgásban - előütköztek. Érezte, hogy megpattanásig duzzad benne minden ér. De érezte azt is, hogy: - a vasdarab lassan megsodródik, facsarodik kezei között... Nyúlik, vékonyul. Vásik. Míg egyszercsak két ökle szétrepült s ő odaterült - zuhanvást - az evezőpadra.

- Szabad vagyok!

Valami nem-ember kiáltás volt, ami a torkán előtört. A rab-oroszlán bődülhet így, mikor ketrecének ajtaja szétcsapódik. És mintha ez a repesztő hang magával is szakította volna minden erejét, egy ideig ottmaradt, elomolva, a padon. Melle viharosan hintált. Lelke remegett. Majd - mintha hosszú esztendők minden csigázó feszülése egyszerre akarna kirobbanni belőle - kibuggyant száján a zokogás.

*

- Szabad vagyok!

Zokogott és ujongott, egyszerre.

- Szabad vagyok! - kiáltott ismét és talpravetette magát.

Egy szökéssel termett kint, a padok közt futó gyalogjárón. Vállaival előrebukva, fejét előrefúrva, rontott előre. Keresztül az elfeküdt holttesteken! Végig az evezőpajtán! Föl a száldob zsámolyára! El a zöldséges magazin sikátora előtt!

Amitől eddig értelmének tompasága folytán megmenekült: már az iszonyat is kezdte hajtani. Mentől inkább távolodott, a mögöttehagyott, borzalmas kép annál riasztóbb és elevenebb színekkel rajzolódott elé. Hangokat vélt hallani. Csontjain átfütyülő sóhajtásokat. Aztán meg fojtott zokogást, gonosz, vihogó kacagást. Tudta, hogy mindez csupán a téboly játéka. Az őrület most, végezetül akarja hatalmába keríteni, aki eddig dacolni merészelt vele! De ez a tudat sem használt. A szörnyű hangokat nem szaggatta ki a füléből. Azok tovább üldözték.

Futott előlük, ahogy mozgástól elszokott lábaival bírt. Egyre szorulóbb szívvel kereste a kijáratot abból a pokolból, melynek útjait nem ösmerte, minthogy rabságának egész ideje alatt, egyszer se bocsátották föl, Isten szabad ege alá. Esztelen rohanásában azonban, minduntalan csak oda tért vissza megint, ahonnan elindult.

Végül - minden ízében reszketőn, dülledt szemekkel s egy beleszakadt kiáltással a száján - megtorpant.

A deszkafalhoz kellett támaszkodnia, hogy össze ne rogyjék.

Jól lát? Vagy igazán megháborodott?

Közvetlen előtte a keresett lépcső...!

Igen ám! De alsó fokát egy jelenés tartja megszállva, akiről éppenséggel nem bizonyos, hogy nem egyike-e azoknak a rémeknek, melyek idáig üldözték?

Férfi-formájú a fantóm és szövétneket tart a kezében. Arca olyan kísérteti, hogy János eddig soha nem látott hozzá foghatót. Sápadtsága sajt-színű. Tekintete kövült.

Rárőkölt a látomásra és felordított:

- Ki vagy?

Nem jött felelet.

A jelenés csak állt és bámult.

Ha tíz, - ha még csak öt percig tart így ez a feszült állapot, János talán igazán beleőrül. De e percben észrevette, hogy a jövevény kezében megrezdült a szövétnek s ezzel meg is tört a lidércnyomás.

Megértette, hogy ugyanolyan élő lénnyel áll szemben, mint ő maga. És elszégyelte, amiért annyira hagyta hatalmasodni lelkén a láz képzelődéseit.

Leszikkasztotta verejtékes üstökét s kiegyenesült. Egészarccal fordult a jövevény felé.

Megnézte tüzetesebben.

Közepes korú, csukaorrú, lógóbajuszú, sovány ember volt a "fantóm". Most már azt is látta, hogy török ruhát hord. A fején turbánt. Strucctollasat. A csótárt gyémántos medály fogja. A szövétneket tartó ujjakat pedig kölesszem nagyságú köves gyűrűk övezik.

Tehát nemcsupán élő, hanem tetejébe még előkelő személy is a török! Alkalmasint a födélzet felső világából való. A szabad emberek közül...!

Erre a megállapításra egész elsímult izgalma.

Megismételte - s ezúttal török nyelven - az előbbi kérdést. Azonban arra is készenállt, ha netalán ártó szándékkal jött volna ide ez a férfi.

Akkor ugyan élve vissza nem fordul...!

De ettől nem kellett tartania. A jövevény láthatólag örült, amiért őt nem bántják, nemhogy ő akart volna támadni.

Sőt - egy kis ocsúdozás után - az előbb válasz nélkül hagyott kérdésre is felelt, éspedig igen jámboran:

- Resid a nevem, oh mahbúz.

- Odafönt?

- A többi mind halott.

- Idelent is... Állnak az evezők.

Az idegen nyelt egyet és valamivel bátrabban folytatta.

- Rólad persze nem tudhattam. Egyedüli élőnek véltem magam az egész gályán.

- Én is...

- ...míg az elébb dörömbözés hatolt a fülembe. Gondoltam: akárki, mégis csak élő...! Lejöttem. Láttalak, ahogy keringtél...

- Mért nem kiáltottál rám?

- Nem tudhattam, hogy nem vagy-e deli? Hisz' olyan szemeket meregettél, mint a megszállott!

- Valami kijárót kerestem! - vetette rá János, magyarázólag.

Mert bántotta volna, ha úgy éri a török, azon a percnyi, nagyon emberi gyöngeségén...

De kárbaveszett a magyarázkodás.

Távol állt most Resid minden bírálattól!

Jobban érdekelték őt a saját kérdései.

- Ki vagy? - tudakozta. - A szád ékes török beszédű, mint akár az enyém. Pedig mi nem szoktuk gályára vetni a véreinket! - Javuz...! - terjengette szét a tenyereit. - Ha nem akarsz, ne válaszolj. Mától fogva nem kényszerítlek, semmire. Szükségem van rád, mint ahogy neked is szükséged lehet rám.

- A szabadságomat magam vettem magamnak és meg is tartom! - csattant János hangja, figyelmeztetőleg.

Resid azonban sietett eloszlatni minden félreértést.

- A hajó az enyém, - szólt. - Nemcsupán a szabadságodat, hanem tetejébe azt is neked adom, ha nem táplálsz ellenem gyűlöletet és segítsz, hogy partra jussunk. Allahra esküszöm! Megfogadod-e te is, hogy nem törsz romlásomra?

János nem felelt mindjárt. Habozott. Még túlközeliek voltak az emlékei! Égették. Bőre, húsa, csontja még sajgott az ütésektől. Még háborgott a gyarló lelke s annak mélyén a bosszú állati vágya: sujtani a csapásokért! Fojtogatni a fojtogatásokért! Megtorolni valakin azt a rettenetes sorsot, amit reámértek, - ártatlanul.

De jobbik énje lassan felülkerült. A hála, mellyel annak a fölötteálló hatalomnak tartozott, aki fenntartotta és irgalmában talán meg is menti: lefegyverezte és megszelidítette.

- Tőlem ne félj, - mondta, mélyet hunyva a pilláin. - Csak egyre válaszolj... Tudtál-e azokról a gazságokról, amik idelent történtek?

Resid komolyan adta vissza a pillantást.

A fejét rázta.

- Énmagam sohasem fordultam meg a rabok közt. És a népemet emberségre intettem, mindig. Kétóránként rendeltem, hogy váltsanak benneteket. Ha gazságot emlegetsz, abból csak azt látom, hogy nem követték a parancsomat.

János nem bírt elfojtani egy keserű mosolyt.

- Volt úgy, hogy éjt-napot eveztünk, kiállás nélkül, étel-ital nélkül, gazda! Úgy hulltak a rabok, mint az őszi légy. De hát - tette hozzá, visszatartva magát egy újabb indulatfeltöréstől - nem felelhetsz a szolgáid cudarságáért! Amiről nem tudtál, abban nem hibáztatlak.

A beszéd félbeszakadt.

A szövétnek hunyorgása arra figyelmeztette a két férfit, hogy fogytán az ecet a kanócból. Sötétben maradnak, ha tovább időznek!

- Jöjj - intett a török - és megfordult.

Lassan fölfele indult a garádicson.

De pár lépés után mégis megállt. Leoldotta övkendőjét.

- Odafönt tűz ám a nap! - szólott. - A te szemed nem szokta... Ne, itt ez a kendő! Kösd be vele a szemed.

Bölcs előrelátás!

Így is megszédült János, mikor különféle kanyarulatok és - oh! - mondhatlan szomorúságú, örökös szürkület után, ismét kibukkant Isten szabad világába.

Nem bírt leküzdeni egy vad kiáltást.

Szilajan doboló szívére szorította két öklét.

Sokáig csak állt így, az aranyló sugárözönben, minden porcikájában reszketve, sodorva tüdejébe a friss, sóspárájú levegőt, fürösztve tagjait áldott, szabad mozdulatokban, - míg ismét meg tudott indulni.

Indulni...!

Az élet, - az Új Élet felé! A megváltás és kárpótlás üdvössége felé!

Oh, torkon soha ki nem férő, befelé tellő, befelé éneklő, boldog Halleluja...!



III.

Jó pár órába telt, míg János lábai megszokták a szabad mozgást s még egy-kettő, mire leoldozhatta szeméről a kötést. De akkor is - és még sokáig - úgy hibbangatott, mint aki falábakon lépeget. Akkora erővel roskadt meg minden mozdulatnál, mintha mázsás zsákot tartana a vállain, ami lenyomja. Szeme is hunyorgott, mintha folyvást kacsintana. Csak nem egyszemmel, hanem mind a kettővel. Olyan furcsa volt így, hogy a gazda - minden nyomorúságuk ellenére - sem állta meg elfanyalodás nélkül.

- Látod...! A szabadság se olyan könnyű, mint az ember hinné! Azt is tanulni kell.

- Azt is.

János ráhagyta. Az ő gondolatai másfelé jártak most!

Mikor a födélzeten megkotyvasztott kis elemózsiájukat elköltötték, meg is kérdezte a töröktől:

- Tudod-e gazda, hogy mely világ körött járunk? Vagy kallódunk inkább, - igazította helyre. - Mert hiszen csak a hullámok sodrása, ahogy mozgunk!

Resid a válláravetett szolgáló-kendőbe fente előbb a kanalát. Csak aztán felelt:

- Míg így ki nem pusztultam mindenkiből, a kormányos reggel-este jelentette az irányt, amit követünk.

- Mikor kaptad az utolsó jelentést?

- Úgy harmad-negyed napja. De várj...! Igen. Épp ma negyedik napja! Akkor úgy mondta, hogy a frenk partokhoz járunk közel. Egész a szomszédjában.

- A francia partoknak...! - hümmentett János, sajátrészéről is kendőbe törülve kanalát.

És fölsandított, az ő furcsa hunyorgatásával.

Épp belefutott a török szemébe a szeme.

Resid állatta rajta a tekintetét. Komoly figyelem tükröződött a pillantásából.

- Te franciának hívod a frenket...!

- Úgy.

- Hát akkor madzsar tabaszindan is vagy te! Azok nevezik fransziz-nak a frenket! Eltaláltam?

- Semmi tagadni való sincs a nemzetségemen! - villant föl János.

Majd visszasímult megint.

Vállatvont.

- Szólíts, ahogy akarsz! Előbbrevaló dolgunk van, minthogy egymás nevét és nemzetségét keresgéljük. Ne felejtsd gazda, hogy teli halottakkal a hajó!

- Én felejteném-e?

Resid búsan legyintett a füle mögé.

- Napokon át egyebet se láttak a szemeim! Akiknek idefönt ütött az órájuk, végezetül mind magam kellett, hogy eltemessem.

- A vízbe?

- Oda. Szükség esetén engedi a Korán.

- Nem elég! - vélte János. - A lentvalókat se hagyhatjuk. Ennyivel még nem ugrottuk át az árkot.

- Mit bolygatnók a lentlévőket! - tört ki az újabb dolog gyanúja és fajának eredendő restsége a törökből. - Akit nem látunk, nem undorít.

- De a baj látatlanul is feljöhet hozzánk!

- Nem jár az lépcsőt!

- Annál nagyobbat szökik!

Resid csak pislogott.

A fenyegetés nem látszott valami nagy hatást gyakorolni rá.

- Hát mit tegyünk? - kérdezte utóbb vontatottan és inkább előzékenységből, mint igazi érdeklődésből. - Te gondolkozz helyettem is, gyaúr, mert attól engem elszoktattak, rég!

Nos, elsősorban azt gondolta János, hogy a kávészürcsöléssel jó lenne mielőbb végezniük, akármilyen gyönyörködtető volt az ő számára is a régízlelt, aromás ital.

Fölkelt és a tengerbe rugdosta a főző parazsat. A hajó szerszámoskamrájába vezettette magát.

Horgasvégű vaskampókat és szíjjhevedereket keresett elő. Két kampót és két hevedert. Ez utóbbiakat lécekre kötözte, átlósan.

Mire a munka elkészült - Resid őszinte bámulatára - egy egész takaros hordozóágy állott rendelkezésükre.

Akkor János két bőrpánttal még külön átfogta az alkalmatosság két végét s - átbujtatva mellét az egyik szijjon - szövétneket és kampót fogott. Intett a töröknek is, hogy kövesse a példát. Aztán megindult előre, lefelé.

A szíve nagyokat lükögött. De nyugalmat parancsolt rá. Hisz' azokért, akik ott lent várakoztak, úgyse tehetett többet annál, mint amit tenni készült!

Ilyen megfontolás mellett - ha meg is borzongatta a halottas csarnok - józansága maradt az úr. A riasztó képzelődések megkímélték és társát is megnyugtatta nyugalmával.

A két kampó egymásután emelte hordágyra az elhullt tetemeket.

Mikor úgy megrakódott, hogy több már nem fért rá, mindketten befogták magukat a bőrpántokba és: föl...!

- Emeld, borítsd! - vezényelt János a hajókorlátnál. - Vigyázz, hozzá ne érj a szerencsétlenekhez!

- Mi muzulmánok nem hiszünk abban, hogy a betegség ragad, - jegyezte meg Resid, utánatűnődve az egyik hullának, mely - fölfuvódott bőrtunikájánál fogva - kis ideig még lebegve maradt a víz színén.

Csúnya portéka volt, szegényke! Felakadt inyű és nagyfogú. Szemefehérje fölvetődve, mintha a sirályok siklását bámulná. Szájszéle s a teste már kékült. Hosszúra megeredt szakálla szennyesszürke moszatként úszkált előtte, a vizen.

János is utána bámúlt, míg - mintha csak tréfából tenné - a tetem tovább-bukdácsolt a hullámokon s más társakba ütődve, megkavargott velük és aztán elmerült a mélyben.

Akkor utánamutatott:

- Nem látod a példát?

- Allah akarta így, - emelt vállat a török. - Mi hiába óvakodunk. Ha írva van a sors, utólér..

- Úgy tégy, ahogy meghagytam!

Két fényes villám János hunyorgó szeméből, arról győzhette meg a gazdát, hogy tud parancsolni is, aki engedelmeskedni tudott!

- Jó, - bólintott rá Resid, békéltetőleg.

És azontúl óvatosan forgatta ki a hordágyat, a párkányon keresztül.

A munka haladt, derekasan. János nem is ügyelt többé a törökre, csak arra, hogy mentől szaporábban térüljön-forduljon. Üresnek akarta tudni a gályát, mire bealkonyodik.

És amit céljául tűzött, azt el is érte.

Mikorra az utolsó violaszín sugarak is elfolytak a tenger tükrén, a gálya födélzete alatt sem maradt több temetetlen veszedelem.

Akkor gyantagolyócskákat keresett elő és kifüstölt vele minden zeget-zugot. Egy nagy vörösréztálcán ként is gyujtott a dalladzó pajtában és zsákokkal torlaszolta el a réseket.

- A legszebb selymeim...! - siránkozott Resid, a puffadt bálákra mutogatva. - Csupa selyemgyolcs és fátyol az egész...! Egy falut beborítana, ami egy-egy ilyen ponyvában rejtőzik, olyan finom és lenge a kelme!

- Még mindig jobb, mintha szemfödélül vetnék rád! - vígasztalta János a kárvallott embert s dolguk végeztén terelte is már fölfelé, nehogy még valami galibát csináljon, fukarságában!

Megfőzte - ahogy épp tudta - az estebédjüket, aztán fáradtan álomnak dűlt. A gálya ringatta, szép csöndesen. A gonosz hajó, mely csak kínokat tartogatott számára eddig...! Most megjuhászodott az Isten tenyerén, egész arra bízva, aki - bizonnyal - kormányosnak is a legjobb.



IV.

Álmodni sem ért rá János, úgy aludt reggelig. Mikorra pedig fölserkent, már a hunyorgás is kiment a szeméből. Egésznek, frissnek és olyan hatalmasan erősnek érezte magát, mint eddig még soha. Szinte maga is elcsudálkozott izmainak kötélfonadékain és hogy akkora keresztet kellett vetnie a mellére - reggeli fohászként - amihez szinte rövidnek bizonyult a karja.

- Glória in excelsis...

Csupán hogy a köszöntést elvégezte, indult, hogy megkeresse a törököt.

Egy kicsit meghökkent.

Ni...! Üres a vacok az árbócrúd tövében, ahová minap este kászolították, előrelátásból!

Hát eleinte furcsállta.

De aztán megemelintette a szemöldökét.

Mit lehet tudni...? Talán hüvösöllte az éjszakát a török és a hajócsárdába vonult. Vagy imádkozik, ő is. A szent mosdást végzi.

No, csak hadd imádkozzék, mosakodjék! Majd előkerül.

Hanem az bizony nem jött. Mialatt ő - segítség hiányában - már a vitorlák használatának kitapasztalásán erősködött, még mindig nem mutatkozott. Sőt akkor sem, mikor - kellőszámú fejbeverődések árán - végre sikerült, jól a szélmentébe fognia az egyik vászonparipát.

- Resid!

De nem felelt, senki.

- Hát hosszan tart az az ima...!

Fogta a második vitorlát s most azzal próbálkozott. Már voltak némely tapasztalatai. A súlyos kötélzetet se vonszolta többé maga után, hogy minduntalan a lábai közt alkalmatlankodjék és leüsse! Szépen fölcsavarta félvállra, félkönyékre előbb. Kúszott, lendült, szökellt. Megkísérelt minden bevált fogást. Került úgy, hogy hibásat mozdult. Ilyenkor egyszerre megbillent az egész hajó. Sőt előfordult az is, hogy megdőlt és szinte korlátig lebukott a féloldala. Akkor hamar más irányba lendítette a ponyvát, míg végezetül ezzel a szélfogóval is megküzdött.

A két vitorla dagadozott, mint két hatalmasan felpörsent hólyag s a gálya vígan iramodott előre. Úgy siklott, mintha tündérkezek vonnák, láthatatlanul, valami áldott rejtekből.

- Ha ugyan helyes az irány...!

Hát efelől mégiscsak ajánlatosnak látszott megkérdezni a törököt.

- Resid!

Semmi válasz.

- Gazda! Efendi!

János már tölcsért is formált a két tenyeréből, úgy kiáltozta a társa nevét.

Továbbra is: semmi.

No, ez különös! Ugyan hol az ördögben bujkál az az ember?

Az ujdonsült hajómester abbahagyta a kiáltozást.

Ráncolt homlokkal indult a gazda keresésére.

A szíve egyszerre elnehezült. Maga se tudta volna megmondani, hogy miért, hirtelen valami gyanu fogta el. Rosszat érzett.

Egyre gyorsabb léptekkel járta körül a gálya fedélzetét. És egyre furcsábbnak tűnt, hogy senkit se talál. Végűl már csak a csavarterem maradt hátra. Tudta, az előzőnapi gyászos munkájuk óta, hogy itt futnak ki azok az iszonyú vastekervények, melyek az evezőpajta gerendázatához erősítették a rabok bilincseit. Hát - más lelő hely híjján - ide is bekukkantott.

És: valóban...!

Ott feküdt a török! Ott feküdt, hosszan elnyúlva, hanyatt. Arca iszap-szín fakó. Szemeit mély, lilás árnyék gyűrűzi. Semmi fénye annak a két báva szemnek! Se nyak: sehol. Nincs is talán, úgy egybeduzzadt Resid szegény, tar fejével. Mérges buckók a füle körött. Csillagformájúak. Melle véres a töröknek, ahogy így fekszik. Látni az orrán, csuka-szájának két végén és a búsan függedező bajusz-szárain, hogy orrából eredhetett a vér.

Nem azért látott János az utóbbi napokban annyi emberhullást maga körül, hogy sokat kellett volna találgatnia: mi lelheti az ő törökjét...!

- A döghalál...! Még egy...! Az utolsó...! - döbbent el a siralmas képtől.

És a szenvedő rábólintott, szegény, nyakatlan fejével:

- Kiszmet, - mormolta, bús-csökönyösen. - Bár az is igaz, hogy mikor nem ügyeltél rám - - -

- Hozzáértél temetés közben a tetemekhöz!

- Evet! - csukta rá, igenlőleg, a török a szemét.

És megrándult, valami, a testén átfutó borzongástól.

- Végem, - pihegte. - Már az éjjel tudtam, mikor idehúzódtam...

- Fáztál?

- Míg a forróság rám nem tört. A nyelvem kiszáradt. Adj innom, gyaúr, ha nem irtózol...

Mintha bizony ösmerne idegenkedést, aki annyi förtelmet megért, mint a rab kapitány...!

Ha óvakodott is eddig, csak az okosság parancsára. A fölösleges bajt kerülte. De hogy a baj már ittvolt és látton gyötörte egy embertársát, eszébe se jutott, hogy a segítségét elkímélje tőle. Hogy pogány a nyomorult? Azért volt ő keresztény, hogy ne válogasson felebarát és felebarát közt! És ha rosszat tudhatott be neki? Követ is kenyérrel visszadobni: szólott az ő törvénye!

Meg aztán, nagy dolog is az az utolsó ember...! Utolsó élet, rajta kívül, ezen az elmagánosult hajón...!

Fordult a sarkán és indult az éléstár felé. Megtanulta mostanig a járatát.

Egy köcsög savanykás itallal, kovásszal és bemártott kendőkkel tért vissza. Megitatta a szerencsétlen halódót. És ha halódott is az, próbaképpen ráborított a buckóira egy kovászos kendőt. Hátha meg lehetne még a tüzelő búbókat nyitni? Hátha volna még segítség?

A vízbemártott kendők közül egyet homlokára, egyet szívetájára igazított a töröknek. És hogy így bevégezte szamaritánusságának testi cselekedeteit, vígasztalóra fogta a dolgot.

Resid azonban ellegyintette a bátorítgatást.

- Hagyd, - zihálta. - Beletörődtem. Már nem is bánom. Mi az élet? Kincs, vagy terhes batyú? Ki tudná megmondani...! Te sem tudhatod még, hogy mire maradsz meg?

- A te sorsodra, - pillantott János.

Mert nem is várhatott mást, ebben a gyilkos közelségben, amivel itt a baj biztos átragadásának útját egyengeti.

De a török tagadólag úsztatta oldalt a szemét.

- Nem, - szólt révületbe fordultan. - Biztos érzésem, hogy ezt a romlást elkerülöd! Én úgy hívom ezt, hogy kiszmet. Te gondolhatod, hogy rajtad nem fog a baj... Megjártam a perzsa háborút. Hallottam eleget a fekete halálról. Néhány mindig elkerüli. Te ezek közül való vagy... Szerinted, mert olyan a véred. Szerintem, mert Allah úgy rendelte. Adj még egy kicsit - - -!

Az italra értődött ez a kívánság, mely ott állt egy sajtárkában, Jánosnak lábtól.

Érte nyúlt s a török szájához emelte az edény csatornáját.

Resid azonban nem kortyolt többé.

Szakállán csordult le a víz.

- Már nem megy. Nem nyel a gégém, - mormolt fáradtan. - Megígéred-e, hogy mikor befejeztem, lehetőségig úgy temetsz, ahogy mi szoktunk? Ne tiltakozzál, - szigorodott meg egyszerre a két összeránduló szemöldöke.

És hangja is érdessé reszelősödött.

- Vond le majd rólam valami eszközzel a ruhát... Mink úgy megyünk a nagy Bíró elé, ahogy tőle elindultunk. Leplezetlen testtel és lélekkel... Talpam, kezem hintsd meg izsóppal. Lelsz a kamrában s ezt is megcselekedheted, hozzámérés nélkül... Minthogy te hiszesz a betegség ragadásának balgaságában... Aztán úgy vess a vízbe, hogy arccal Mekka felé bukjak a hullámok közé. Úgy-e megígéred, emberséges gyaúr?

A hang ereje rohamosan fogyott. A beteg légzésé szörcsögővé vált. János azt is látta, hogy összefont kezének ujjain kékülnek a körmök. Fölfedett mellére, sápadt kézfejeire, nagy udvaros, szennyes sárga-barna foltok ütköznek ki.

Megértette belőlük, hogy nincs az a felebaráti gondosság többé, ami ezt az embert az életbe visszafoghatná. Nincsenek már ennek, talán csak percei...! A pusztulás utolsó napjaiban elég hasonló esetet látott, mikor a szörnyű kórnak többé napok sem kellettek a teljes kifejlődéshez. Órák alatt ölt, mint a méreg.

Nem szabódott hát tovább.

Rábólintotta a várt megnyugtatást:

- Úgy lesz ahogy kívánod, Resid.

- Megfogadod?

- Az én Istenemre!

- Köszönöm, - volt az elhaló válasz. - Szót ejtek majd érted odatúl, ahova készülök... Mért ne tenne kivételt Allah egyszer egy gyaúrral is? Talán javadra lehetnék...

- Ahoz ugyan nem kell meghalnod!

A török elnyitotta pókosult szemeit, annak jeléül, hogy vár és hall.

Akkor János föltette neki a kérdést, ami egyre sürgetőbbé vált benne:

- Te tudod az irányt, amiben a gálya haladt, amíg haladt. Úgy-e?

- Tudom.

- Hát azt tudod-e, hogy milyen irányt kell tartanunk, ha el akarjuk érni a frenk partot, amiről a kormányosod beszélt?

Resid lecsukta viaszosfényű szemhéjait. Így jelezte az igent. De szóval felelni nem bírt mindjárt. Valami öblögető hang támadt a torkában. Azt a csomó alvadt vért, ami fojtogatta, ki kellett hogy adja előbb.

Aztán mégegyszer fölnézett.

- Északnak tarts, - suttogta. - Mindég csak északnak...! Az árbócrúd nyirkos oldaláról megtudhatod... Közel a part. A part - - -

Nem végezhette be a mondanivalóját. Már addig őmaga járt a túlparton. Nagyon messzi, nagyon ködös parton...

Szeme nyitvaszakadt. Álla lefittyedt. Egész teste szederjeges színbe öltözött. Melle nem zihált, szíve nem birkózott többé.

- Resid!

A hívásra se mozdult. Örök siketségre zárkózott a füle.

És János nem is szólogatta. Ült csöndesen a halott mellett s nézte. És nézte önmagát is.

Milyen elfogódott!

Nem értette.

Hiszen ez az ember - tegnap még - idegen volt neki...! Egy idegen pogány... Hosszú esztendők háborító kínjait okozta neki azzal a puszta ténnyel, hogy a világon van, ahol a hozzáhasonló páriáknak még egész sora húzott-vont miatta. A többi el is pusztult, mintha valami láthatatlan kéz egysöpréssel törülte volna le őket a föld színéről. Lehettek köztük érdemesebbek is, ennél a csuka-orrú töröknél. A szenvedés közösségében például, egész bizonyosan közelebb álltak hozzá. S mégis...! Rajokban nézte végig a pusztulásukat, száraz szemmel, mozdulatlan szívvel, míg ezt: meggyászolja...!

Mi teszi ezt?

Sokáig ült ott, néma töprengésben és nem talált magyarázatot.

Míg egyszerre rányílt a titok:

- Teljesvirágú, nemes érzések csak szabad emberben születhetnek! A szánalom is ilyen érzés...

Olyan gyöngéden vonta le a vaskampó segítségével Residről a köntöst, mintha testvére lett volna. Aztán izsóppal meghintette s jól meggyőződött róla fönt a födélzeten, hogy melyirányban keresse Mekkát... Mely oldalán nyirkos az árbócrúd?

Mikor minden kétsége megszűnt, óvatosan a hajókorlátra emelte a hordozóágy rúdjait és terhével együtt az egész alkalmatosságot alábocsátotta, a vízbe.

Ugyan kinek kellett volna már az a szerszám?

Rajtakívül igazán nem maradt itt több erő.

Ha pedig rákerülne a sor...?

Megrázta fejét és föltekintett.

A nap magosan járt. Sugarai szétomlottak, mint megoldott aranykévék. Áldott biztatású fényükkel bearanyoztak mindent. Eloszlattak minden borulatot és homályt. És János másodszor érezte olyan közelinek a Gondviselést, mintha oltalmazó palástja alatt lett volna.

- Aki eddig megóvott a veszedelmektől, megtart továbbra is, - mormolt, mély megindulással.

És kísérte tekintettel az utolsó társát, míg látni lehetett.

A halott utazott csöndesen, lefelé. Az átvilágított víz még elő-előcsillantotta. Majd végleg elmerült, eltűnt szem elől.

Akkor János megragadta a vitorlák kötelét. Célba irányította a ponyvákat.

A gálya megperdült és futni kezdett, abban az irányban, amit az árbócrúd mohos oldala jelölt. Futott, szökdécselt, mintha neki magának is visszatért volna a kedve.

*

Minden tőle tellőt megtéve, János nem törődött tovább a hajóval.

- "Élni!" - lett az új törvény.

Erre hallgatott.

Vizet forralt a konyha-kabinban s beleforgatta, ami hamut, ecetet csak talált. Leöntötte a buzogva fortyogó vízzel mindazokat a helyeket, melyeket szegény Resid megült, vagy megfeküdt. Lemosta magát is. Egy szekrénykében gondosan eldugott égettbort lelt. Azzal meg száját, orrát öblítette ki. Majd a födélzetre kerítette a sort. Megúsztatta, hogy néhol bokáig csatakolt a tócsában, míg a korlát-deszkázat dugóit meg nem nyitotta. Aztán a fedél aljába vonult. Félrelökdöste a nyílásokat torlaszoló selyembálákat. Kicsapta a dalladzóterem ajtaját, hogy a kiáramló kéngőz öntsön el és járjon át mindent, mielőtt szétoszlanék.

Sajátszámára fönt, az árbóckosárban készített vackot, de úgy, hogy előbb végigmosta a köteleket és minden tárgyat, amivel ezentúl érintkezésbe fog kerülni. Elhányta ruháit is. Egyik megontott bála legközepéből hasított magának leplet és ágynéműt. Így elkészülve úgy érezte, hogy megtett mindent, amit a józan ész parancsolt. És mikor az éjszaka leszállt, jó bizakodással hajtotta álomra fejét.



V.

Alkonyatra fordult az idő. A parti bokrok imbolygó árnyékokat hintáltattak a tenger vizében, mely - mintha hatalmas táblában hirtelen megemelkedett volna - földombosodott, aztán nagy hullámokra szakadva, szanaszét zúdult a part felé.

A fák közt - némely helyütt - emberderékig érő, húsos és csúcsoslevelű növények terjengnek. A végük szúrós. Másoknak tányérosan nagy a levelük és behasgatott, mint a kéz ujjai.

Sok az ilyen furcsa növény. De kevés a fű. A talaj sziklás, homokos. A homok a tenger fövenye. Arra teremtette Isten is, hogy útépítő anyagként szolgáljon a parti lakosoknak. Az utak némelyikét hegynek szalajtották, hogy az odafönti nép se legyen elzárva a tengertől. A főút azonban mégis, sík talajon vezet. Part mentén, ahol már nem kapdoshatja el a víz, mikor nekibokrosodik és söpör, dübörög, dagadásának hevében.

Ezen az úton négy ember halad. Négy férfi. Hogy férfiak, inkábbcsak a járásuk darabosságáról és a tagjaik gyöngédtelen nagyságából sejlik. Mert a felületes szemlélő - ugyanannyi erővel - asszonyoknak is vélhetné őket. Hiszen szoknya van rajtuk! Vagy legalábbis olyanféle gúnya, ami jobban hasonlít szoknyához, mint a szokott, rendes férfiúi köntöshöz. A ruha fehér és otromba fekete sarukban végződik, alul. Aki viseli, barát mind a négy. Szerzetes barát. Közelebbi szemléletnél, meglátszik ez különben, a mellükön viselt feszületről s az övükre függesztett olvasóról is.

Aki már látott ilyen barátokat, az tudja, hogy trinitáriusok. De a járatlan nem lesz okosabb, a szavuktól se! Mivel idegen nyelven tanakodnak az atyák. Valami sziszegő, selypítő, gyermeki nyelven, amit azonban ők négyen jól bírhatnak, mert látszik rajtuk az egyetértés.

Kor és kiállás tekintetében, ahány, annyiféle a négy barát. Az elülső szikkadtkoponyájú, ráncosnyakú kis vénség. Töppedt és ősz. Csupán szemöldöke maradt meg kemény feketének, az esztendők nagy elhavazkodásában. Egyéb keménység aztán nincs is rajta. Szeme lágy kék, mint a bepillédzett, téli tó tükre.

Annál meredekebb, amelyik mögötte jár! Ennek körül rojtos a feje, a kerekrenyírott szög-hajától. Olyan, mint a kéményseprő keféje. Amúgy erőteli, daliás férfiú. Arcának izomzata szíjjas. Látszik a bőrének lilás derengésén, hogy gondot okozhat neki a beretválkozás.

A harmadik nagylábú, nagykezű. Abban az állapotban van, mikor se öreg, se fiatal az ember és bajos kitalálni a korát.

De zsenge-fiatalnak ott a negyedik!

Ez jóformán gyermek. Surján növésű. Bőre barna. Haja is. Szeme kicsi, élénk. A szája lapos. Beszédre nemigen nyitogatja. Hagyja selypíteni, sziszegni a többit. Legföljebb bólint egyet-egyet, mint noviciusokhoz illő, akik számára bölcsesség és okulás a föllebbvalóik minden szava.

Ugyan min magyarázkodhatnak olyan nagyon?

Taglejtésük hevességén megérződik az izgatottság.

Még a kis töpörödöttnek is jár a sovány karja. Meg-megtorpan olykor. Bevárja a többit, ilyenkor a három élemedettebb a tenger felé fordul. Zsizsegnek. Az ifjú meg biccentget hozzá. Mikor pedig amazok megint nekiindulnak: tölcsért formáz tenyereiből a szeme elé.

Látná-e vajon már ő is a vízen azt a valamit, ami az atyákat ilyen lázba ejtette?

Hát most már látja. És nem képzelődés, hogy az a valami: hajó. Két-vitorlás hajó. Zászló az árbóc tetején.

Hagyján a zászló...!

Hanem hogy - nyilvánvalóig és orcátlanul a pogány félhold jelét viseli...!

No, ezen igazán hadonászhat egy kicsit az ember! Főképp, ha szerzetes.

A négy barát megint megtett egy darab utat. Olyan sebesen lépdeltek, hogy még a csuhájukat is meg kellett emelinteniök hozzá, másképp bekaffogott volna lábuk közé, a nagy sietségtől.

Ilyenformán - mikor az elüljáró meghőkölt - jó hogy egymás hátába nem verték az orrukat.

Mi volt ez?

Bizony, különös tünemény!

Nem elég, hogy igazhitű keresztény vizeken pogány zászlóval orcátlankodik egy hajó - az a hajó! - de még fényt is mer gyujtani az alkonyati homályban, mely jótékonyan eltakarná a bennerejlő botrányt!

Sőt: nini...!

Mármeg csóválódik is a fény! Apró csillagokat preckel s forog körbe körbe.

A kis agg barát majd a földre ült.

Azonban a többi is izgatottan csápolt.

- Szi-szi - csicseregnek, berzenkednek, az ő madárnyelvükön.

És mutogatnak a hajóra.

Az közeledik. Sebesen közeledik. Ki-kialvad rajta a fényvillogás. Ám - mire megnyugodnának a barátok - ujfönt kigyúl.

Vajjon mire vegyék?

Hát egyszercsak felhökken mind a négy szerzetes. A legifjabb még el is nyikorodik. Igaz hogy megkapja tenyerével a száját, de már ezzel sem változtat azon, hogy a hang kintvan.

Az elámulás és ijedelem hangja...!

Nem ok nélkül esik. Mert lám, a botrány-okozó vízi edény egyet perdült s ott, a fráterek szeme előtt szökkent neki egy zátonynak.

- Eh, eh! - mondja a vén barát.

S ezúttal valóban lecsücsült egy kiálló kőre.

- La! La! - lódítja a pemetes hajú.

És a botjával csápol.

Alkalmasint arra akarja fölhívni a társak figyelmét, hogy megfeneklett a pogány hajó, a homokpadon. Ráfutott s leült.

Azonban: látja ezt a többi is!

Mint a megijedt bárányok, izgatott berbikélésre dugnák épp a fejüket, ha a dolgok állapota megengedné a tanakodást.

De: a csudahajón közbe új csudálat történik...!

Kanyarodik róla ismét a fényjel! Preckeli a csillagokat s bukik a lilaárnyékosan feketedő, alkonyati vízbe.

És ha még a fáklya buknék csupán...!

Ám kivehető, hogy bukik ott vele a kar is, amelyik tartotta.

Egy magányos ember!

Vagy inkább emberformájú tünemény? Megelevenült bronzszobor?

Hogy nincs túlmesszi a hajó, szinte a víz nagy loccsanását is hallani vélik az atyák, ahogy beleüstökösödik a hatalmas test.

Ha ugyan nem a káprázat játszik velük...!

Ez is megeshetik. Hiszen egész odavannak a gyermeteg lelkek, az egymástkövető ámulatoktól! Mint jó keresztényeknek, örülniük kellene mindannak vesztén, ami pogány. Viszont - ugyancsak keresztény létükre - segítségül kellene sietniök a nyilvánvalókép bajbajutott embernek.

Hát most hogy legyenek ők itt okosak? Mihöz kapjanak?

Szerencsére, feltört a kemény dió, nélkülük is. S épp maga a gondjuk okozója segítette ki őket a bajból.

Mert lám, úszik az ember! Két hatalmas, élő evezője lapátolja a vizet! Mutatja az előttefutó hullám, hogy milyen gyorsan halad. Ahol fövenypadot, sziklaütközőt ér, fölvetődik rá. És azzal tovább, megint!

- Diő, Diő...! - gőgicsél föl erre a látványra a madárfejű kis aggastyán.

S a parti cövekhez erősített csónakra mutogat.

A kereszt jele ékeskedik a csónakon.

Mostanig elkészült - alighanem - a jámbor lélek számvetése. Rájött, hogy hiszen csak egyedül van az úszó tünemény! Aligha forralhat ártó szándékot! Aztán ha pogány is, Szent Péter hálójával talán ki lehetne fogni az Igaz Egyháznak?

De a három szegény zavarodott barát keze lassabban dolgozott, mint a különös jövevény.

Mire a pányvacsomót kigabalyítanák s löknék vízre a keresztes csónakot, a vendég már be is érkezik. Vagy inkább repül. Zihál egy nagyot, fröccsent egy mégnagyobbat, döf előre egy utolsót a fejetetejével s azzal: áll a talpán. Léptei alatt porcog a kavics.

- Eh, eh...! - hőköl a kis vénség.

- La! - ámul a másik három.

És csak merednek, kidiózó szemmel. Hátrálnak.

Mert nem láttak ők, soha, ehez az idegenhez fogható látványt!

Álomalak ez! Úgy tévedhetett ide közéjük, valami dajkameséből!

Ahogy a lábát megveti, megrendülnek s gördülnek a parti szikladarabok. Ahogy megindul: egy bikát föltoszíthatna. Álla gerendákat zúzhatna. Erő van ennek, talán még a hajában is, ahogy a vállára fodrosul és egybeömlik bajuszával, torzonborz szakállával.

A szeme meg: éppen...!

Valami szilaj fény lobog a szemében. Elvadult, puszta mezők fénye lángolhat így, mikor beléjük kap a tűz.

Félelmes, félelmes a szőrös, mezítelen gigász! Talán egyenest a pokol hányta ki magából, hogy megkísértse általa az ég vőlegényeit...?

A madárfejű kis vénségnek már épp egzorcizáló szavakra riadt a szája, mikor egyszerre megfordult benne az Ige s lett belőle az öröm felsüvöltése.

Hogy a jövevény talajt ért s kizihálta a vizet tüdejéből, farkasszemet villant a barátokkal egy percig. Majd fölemelte jobbját és: - keresztet vetett...! Aztán összekulcsolta szép szelídeden a roppant vasujjait s csak nézett, azzal a két tág szemével, várakozólag. Emelte mind a négy fráterre, egymásután.

És hogy azokba úgy belekövült a beszéd, meg is szólalt, mély, erdőzúgású hangon:

- Laudetur Jesus Christus...

- In aeternum, amen!

Megtört a jég.

Mind a négy barátból egyszerre lökkent ki a lélek dugója. S a jámbor teremtések megrezsegtek, mint négy nagy fehér galamb, akik elé magot hullattak. Az aggastyán is talpára serdült. Nem volt már benne semmi ijedtség! A többiekben sem. Ki hol érte: illette, karolta a tenger váratlan utasát.

Kár, hogy hamar kifogyott a beszédjük.

A jövevény - láthatólag - nem vallott többet latinul, mint amennyit üdvözletképp mondott.

Próbálkoztak hát máskép.

- Anglé? - tudakozta a merev fiatal.

- Italien? - vette át a vallatást a második.

- Eszpányol - pihegett a kis öreg fráter, látván, hogy az élő szobor egyre csak ingatja loboncos fejét.

Még a gyermekbarát is belecsippent a firtatásba.

Ám hogy a jövevénynek erre se lehetett igen-nel válaszolnia, most meg ő vette vissza a szót:

- Johannes Zsegnyey de Lápispatak! Magyar... Hungar... Ungáris...! - erősködött.

- Sprehhen ön pő dejcs?

- Kicsit visszen... Intelligit!

Az ártatlan öröm kiragyogott mind az öt arcra.

Hogyne!

Akármilyen gyarló módon, de már tudtak értekezni!

Csak törték hát kerékbe a nyelveket. Németet, latint, franciát, magyart. Ki mire bicsaklott. Sőt, a nagy botladozásban kiderült, hogy jóval többet is tudnak, mint hitték.

Vagy a pünkösdi Lélek szállt le rájuk?

Semmi se lehetetlen, ha az a tenger sanyarúság, amit János-Johannes - az ő gyarló módjuk szerint - elmesélt jámbor hallgatóinak, ime, olyan áldássá fordulhatott, mint ahogy ez itt történt!

A fráterek gyermeteg együgyűséggel állták körül az elbeszélőt.

Ott volt a három végzetes betű! Ott égett - valóban - az óriás vállán. A gályarabok rettentő bélyege! A mese hiszem pecsétje!

No, ezt megkönnyezte az egész barát-társaság. Olyan meleg szemmel nézegélték az előbb még gyűlölt és rettegett embert, hogy, ha lehetne pillantással vasat olvasztani, János menten elolvadt volna.

Végül a kis reszketős - aki mindnyájuk közt legfőbbnek látszott - az idegen hatalmas karja alá öltötte kezét.

- Claustrum! Claustrum! Kloátr! - integetett egy, a parti homályból tekintetesen kiötlő, fehér épületcsoport irányába.

Ha nem is volt valami igen érthető amit mondott, a födelek közül kiütköző templomtoronyka eltalálni engedte, hogy a klastromba hívogatja a tenger csudájából csöppent óriást.

Ott lett csak egyszer öröm!

A sok kedves, galamblelkű fráter nem győzött ávézni, benedicitézni! Legott hálaadásra gyűltek. Miséspapjuk olyan lángoló példabeszédet kanyarított a Gondviselés kifürkészhetetlen útjairól és végtelen irgalmáról, hogy még Jánosnak is - aki pedig egy szót sem értett az egészből - elfolyta az égi harmat a szemét. Úgy megtelt a szíve rajongással, hogy szinte elnehezült.

Hálaadás végén, csöndes áhítattal követte a barátokat a tanulóterembe. Hagyta magát nézni, forgatni. A sok elkínzott, baromian bárgyú ábrázat, alattomos és gonosz ördögpofa után - melyek eddig körülvették - valóságos lelki fürdőt jelentettek számára ezek az átszellemülten fehér, égi mód derüs és nyugodt arculatok. Testvéreiül szerette mind, mint ahogy a barátok is egymással versenyeztek a készségben.

Egyikőjük mindjárt széket tolt elő és ollót hozott. Körülnyírta, kimosta, kikefélte a rab ember elvadult haját, szakállát. Kifente, még a bajúszát is. Más szere nem lévén: hát gyertyaviaszkkal. Tömjénszagot árasztott ugyan a viaszk, de így is jó volt az, nagyon! Mintha félmázsát könnyebbült volna a tisztogatás után, János szegény feje...

Egy másik, osztott-állú, kékszemű, fiatal kis fráter ezalatt a körmeit vette gondozás alá. A prior pedig ruhát hozott, meg sarut. És minthogy az egész zárdai ruhatárban egyetlen olyan csuha se került, ami ráment volna az oszlop-nyakra, bölény-szügyre és gerenda-karokra, így a sartor-fráter mindjárt hozzálátott: két csuhából toldani egyet. A gyermek-barát fűzte keze alá a tűt. A sekrestyés lenfonalat gombolyított. A misés atya meg a daróc végét tartotta, a fürgén futkározó szabóolló előtt.

Mire a szakács-fráter a kolostorra csendítette a vesperást, egész rendes harmadosztályú barátot fábrikáltak a derék szerzetesek az ő pogánynak vélt felükből!

Akkor - a kevés fölszedett francia tudományával - János rátüsszentett egy háladatos "merci-t".

Ezen aztán, persze, mind nagyon örültek. Megnevették, ártatlanul.

- Nix: merci! Merszi!

- Hát legyen merszi!

És a barátsereg fehér föllege elvonult, az ebédlőterem felé.

Fehér asztalhoz!

Onnan: fehér ágyba!

Esztendők állati nyomorúságai után...!

Bizony: "laudetur...!"

*

Úgy aludt ezen az éjszakán János, mint akit semmi rossz se érhet többé. Dehogy is gondolt volna rá, hogy a próbák mértéke nem akkor telik be, mikor mi elegendőnek itéljük! Hanem kinél-kinél a lelkébe pattantott, égi szikra nagyságához szabják azt!

Aludj, jó Zsegnyey János! Aludj édesdeden. Virraszthatsz te még, álomkerült szemmel! Ha kiúsztál a tengerből, kerülhetsz te még más tengerbe is...! Csak majd onnan kiússz! Abból vergődj partra!



VI.

Szentandrás havának elseje, Mindszent napja beköszöntött.

Reggel a novicius vándorbotot tört a vendég számára, a klastromi kertben.

Nem lett volna a világnak az a nyájas csicsergése és sziszikelése, ami tovább is visszatartsa Jánost!

A prior hát - kicsit elszontyolodottan - áldást vont a meghajtott fejére.

Másik kezében ezalatt, egy útravaló pénzes buxácska csördült.

És hogy erre a zörejre János elbíborult s azt mondta, nyaka-fölszegetten, figyelmeztetőleg:

- "Nobilis sum, -"

a jámbor kis öreg a reggeli fényességben hintáló hajóra mutatott.

- Nem volt-e jogosan a tiéd? S nem adtad-e nekünk, rendünk céljára? Hozzádhasonló rabok szabadítására? - kérdezte, beszédesebb tekintettel a beszédénél.

A vándor megintcsak meghajtotta fejét. Belátta, hogy valóban ő az itt, aki adományt oszt. Nincs mért vonakodnia tovább.

Eltette hát a pénzt és - vállán az iszákkal, kezében görcsös bottal - megindult.

Haza...!

Ha ugyan van még otthon...! Ha ugyan engedi majd oda elérni a sok viszontagság, - a hegyeken-völgyeken át, gyalogszerrel rácsikorduló télidő...!

*

Egyik félperemén sugárzott az ég. De a másikon már zimankós jóslatú föllegek úsztak. És vihart jósoltak a tenger fölött nesztelen szárnycsapásokkal sikló sirályok is.



XIV. RÉSZ.
AMI ERŐSEBB A VASNÁL...

Ha Klio - a történelemírás széphomlokú múzsaasszonya - nem ereszti nagyon bő lére bodzaténtáját, a lepergett hat év eseményeit így jegyezhetné:

1575: Székely belháború. Vallásbeli viszálykodások, mindenütt.

1576: A derék Báthory István erdélyi fejedelmet a lengyelek királyukká választják. Örökébe a jóravaló, de gyönge és beteges Báthory Kristóf ül. Ugyanez év őszén fejezi be szomorú, magával is meghasonlott életét a "bécsi király" - Miksa császár - Regensburgban. Épp a birodalmi gyűlés idején. (A mellvízkór végre hozzásegítette a csöndhöz, ami után életében hiába áhítozott!) Fiával, a huszonnégy esztendős Rudolffal - őrült Johanna szépunokájával - egy Spanyolországban nevelkedett, idegen és beteglelkű uralkodó foglalja el a magyar trónt. Kormánykodásának másnapján már, négy magyarfaló fivérének egyikét, Ernő főherceget rendeli helytartójául, a szerencsétlen nép nyakába, a török-baj tetézésére.

Hogy milyenfajtájú ez a török veszedelem? Kitűnik abból az ajándékból is, mellyel egyik buzgó szandzsákbég kedveskedik a budai helytartó basának. Egy halom levágott emberi orrot rejtegetett a cudar kosár...! Derék magyar vitézek leszabdalt testrészeit... A lesvetések, kozárolások mindennaposak, bár talán sohase olyan gyakoriak a békességpecsételgető követjárások, mint mostanság.

No, az inség és nyomor aztán, még követeket se járatnak előttük! Jönnek s pusztítanak. Mátyás király egykor ékes budai királypalotája valóságos sertésóllá züllik. A közbizonytalanság, elnyomottság, törvényszegés: félelmes arányokat ölt... A jobbágynyomor akkora, hogy maga a császári kamara kénytelen az adónövelések ellen szót emelni...

Hogy legalább papiroson élvezhessen békét s nyugodtabban áldozhassék régiséggyüjtő hóbortjának, az ifjú király - nyolc évre - valóban leszerződi a törökkel a fegyvernyugvást.

1577: szeptember tizedik napjára pedig országgyűlést hirdet, az egyre növekvő nemzeti elégedetlenség megvizsgálására. De a "mirigyhalál" kibúvójával kétszer el is odázza a lármásnak ígérkező gyűlést...

Ez évben - csupán ajándékul - 128.099 frt-nyi érték vándorol ki Sztambulba, a Portának, - mialatt a Korona adósságai - csak Magyarországon! - 1,667.789 frt-ot tesznek ki. Horribilis összeget, abban az időben! Minden elzálogosítható birtok és érték, zálogban hever. A kereszténycélú, német birodalmi segélypénz évekre előre fölszedve és elköltve. Várak tatarozása, zsoldfizetés helyett régi képekre, órákra... Rudolf gyűjtőszenvedélye olyan összegeket fal föl, melyek árán a törököt nemcsupán Magyarországból, hanem egész Európából ki lehetne kergetni. Főképp, mivel a Keleti zsarnok házatáján is mindnagyobb a hanyatlás.

Murád - újból visszafogadott kegyencnőjének, Ossaffijének hatása alatt - egészen a kicsapongások felé fordult. Aláásta egészségét s elértelmetlenült. Uralkodói tevékenysége mindössze abban az intézkedésben merült ki, hogy a tartományokból beszállított adópénzeket aranygolyókba gyúratta és kincstárában - haszontalanul - fölhalmoztatta...

De hát, micsoda érdekeitvédő mozdulást várhatott volna a sors-sujtott ország egy olyan magyar királytól, akitől még hagyományos, legszentebb nemzeti ereklyéjét - Szent István koronáját - se lehetett visszakapni? Prágában őrizték azt, a többi sok ócska lim-lom közt!

Az elégedetlenség nőtt, harapódzott.

1578-ban az elkeseredett rendek már csak két évre hajlandók adót ajánlani, miközben a szűkebb értelemben vett, legbelső honi viszonyok is egyre rosszabbodnak. A fegyverneki sokadalom megütésével, veszteség éri a kállói vitézeket is. És Prépostváry vicekapitány uram ugyan nézheti, mint pótolhatja a vár legénységében és hadiszereiben támadt hiányokat!

A baj tetőzéseül, az emberséges budai főbasa, a derék Musztafa is bajba kerül. Ellenségei eláztatják a cselszövő Portán, ahonnét ez év szeptemberének 30-ik napján, a baltadzsik neki is meghozzák a török-módi szerint való selyemzsinórt... Megfojtják szegényt, azt az utolsó kegyet se engedve neki, hogy fiacskáját búcsúzóul megcsókolhassa. Nagybátyja - Mehemed nagyvezír - se igen tehetett az érdekében! Irigyei akkor már annyira kikezdték, hogy tizenegy nappal Musztafa halála után, az ő utolsó órája is ütött. Két héten belül pedig egy új, jóétvágyú basa ült a budai helytartói székbe, a "fekete" Ovejsz személyében.

A sanyargatott nemzet számára - egyelőre legalább - az se hozott érezhető könnyebbülést, hogy keleten, a Török Birodalom túlsó végében, újból föllángolt a perzsa háború. Afelől ugyan itthon vígan garázdálkodhattak a beglerbégek és bégek!

Hej, a tespedésnek, széthúzásnak, sok régi vétkét kellett hogy bűnhődje ez a boldogtalan ország! Mert ellene esküdtek ennek, még az elemek is!

Pünkösd vasárnapján olyan földrengés rázkódtatta meg Pest-Budát, hogy alig maradt kő kövön.

1579 is a növekvő nyomorúság és véres huzakodások jegyében telik.

1580-ban pedig, már az új budai basa is mazul-lá lesz. Kalajkilosz Ali követi a harácsolásban. Az adószedők sohase járták olyan szorgalommal az országot, mint őkelmének kormánykodása alatt! Amire vígasztalásul a bécsi király - két ízben is - meghirdeti ugyan az oly rég sóvárgott, törvényes országgyűlést, de: ...azok elsőbbikén nem jelenik meg, - a másodikat meg... a következő évre halasztja ki...

1581: Erdélyben ismét vajda-változás! A hatalom egy gyermek kezébe fut. Báthory Zsigmondéba.

A szultánon kívül, két uralkodója is van hát az árva országnak! Azonban, a kettő együttvéve se tesz ki egy egész embert!

Hozzá - kivált a fölvidéket - valósággal ellepik a császári besúgók. Trónellenes és lengyel király, Báthory-párti mozgolódásokat szimatolnak mindenütt s árulkodásaikkal végképp elvadítják a magyar néptől az anélkül is agyrémekkel küzdő Rudolf király szívét. Őfelsége már igazán csak alkémista laboratóriumának és régiségeinek szentelközik. Hatalmasai pedig a dőzsölésnek, harácsolásoknak. A hadak gyűjtésére udvari tányérnyalók kapnak pátenst, akik toborzás és zsoldfizetés helyett, saját zsebükre süllyesztik a közpénzt s fővezéreikkel, tiszturaikkal együtt, Prágában, vagy Bécsben telelnek, farsangolnak, mialatt az éhező és rongyos zsoldosnép igazi rémuralmat teremt a kiuzsorázott magyar földön.

Bizony, okosan teszi Klio asszony, ha mentől kurtábbra fogja históriáját! Jobb, minél kevesebb emlékeztetőnk marad a hányatottságnak és inségnek emez esztendőiről!



I.

Mint mikor kilobbanása előtt a kanóc még egyet ágaskodik, ilyen lángot vetett utóbbi időben a jó Sára alvadozó élete-gyertyája is. Egy heteformán kiserdült az ágyból a nagyasszony. Csiszegett-csoszogott a házban. Mintha hosszú idők minden kényszerű tétlenségét egyszerre akarta volna pótolni, ott is megtoppant az istápja, ahol legkevésbé számított rá a cselédség. Hol a kamara, hol a sáfárház környékén ejtette holdkórosságba - váratlan megjelenésével - a szolganépet. Akkor aztán kárpált, hogy meg se állhatott előtte, aki csak a legcsekélyebb mulasztáson érődött.

Ma meg éppen nyüzsgedelmes napja járt! Kora reggel már Orsikát is ő keltette ki az ágyból. Hiába kérlelte a fiatal asszonyka, saját személyében cökletett ki a mérleghöz, kiadni az anapi élést.

Hiszen nem egészen ok nélkül sűrített! Vendéget várt a házhoz. Chelcic Jaromir császári kapitány urat. Bár talán ebben a minőségében se vert volna még ekkora szelet érte! De hogy Mira "szerelmetes fiának" jegyezgeti alá magát mostanában a levelek alján, ez a ragaszkodás egész megvette az öreg hölgy szívét.

Tetejébe azt üzeni utolsó levelében Mira, hogy nagy hírrel jön! Amit sohasem írt eddig! Ha akadt is ujságolnivalója, beletette mindjárt a levélbe. Vagy nyelvet küldött, aki elmondja. Avagy pedig lóra penderült s átfutamodott ő maga, előadni élőszóval, hogy így és így, Budamér ára is elúszott ugyan, (a bécsi kamarási jóbarát immár saját személyében ejtette csalódásba!) ám ezentúl egyenesen a főherceg úrhoz fordul János ügyében, ha úgy Bogdányit pénzzé lehetne tenni... Mint ezt legutóbb is cselekedte - minden külön beharangozás nélkül - együtt sóhajtozván a sokszorosan kárvallott családdal, mint annak bármely más kebelbeli tagja. És együtt reménykedvén.

Hiszen köztudatú dolog, hogy Rudolf király elméje egészen elborult! Az üldöztetésnek rémképei tartják lenyűgözve. S annyira megy ezekkel a szerencsétlen képzelődéseivel, hogy saját testvéreit se átallja a trónja ellen való konspiráció gyanújába vonni! Szükséggel sanyargatja őket. Udvartartásuk költségeit ki nem adja. Miértis szívesen veszik az Istenadták, ha egy-egy kicsit megkenegetik a zsebük környékét... Az ilyen megkorcsolyáztatott ügyekben aztán, szavatemelnek miniszter uraimék előtt, akik döntenek is, mióta őfelsége kormányzati kérdésekben teljesen nekik vetette oda a gyeplőt.

A reménykedés hát, nem volt alaptalan. Egész a múlt hétig.

De akkor maga Mira jött át, hogy - gyöngéd módon - a családnak ezt a reménységét is eloszlassa...! Ezt a nagyköltségű reményét...!

Azóta abban maradtak, hogy majd gondolkozni fog Mira a továbbiakon.

Talán csak nem ez a gondolkodás a "nagy hír"?

Sára asszony rácsóválta a fejét.

- Azzal még nem izent volna így ránk! Valami rendkívülinek kellett történnie itten, meglásd, Orsikám! Érzek valamit! Érzek, szegény fiam!

Addig kuvikolt a jóasszony, addig emelgette a szemöldökeit, míg a menyecskére is átragasztotta a nagyotsejtését. Míg az is beletörődött a vendéglátás szokatlan ünnepiességébe.

Kötényt kötött s kivonult a nagy, téglás pádimentomú konyhába.

Délre egész kigyulladtak az orcácskái. Szeme tükrözött. Mostanig teljesen bizonyos lett már afelől, hogy a "nagy hír" egyedül Jánosra vonatkozhatik és - hiába sóhajtozik Sára néne - csakis jót jelenthet! Akkor pedig igazán megérdemli az a derék jó fiú, Mira, hogy ő is készséggel legyen hozzá! Amiért így siet...! És amiért így lebírja a saját emberi önzését...!

Mert hiszen, ami jó őt Jánossal közösségben éri, az csupán rossz lehet a szegény flótásnak. Tudja az ilyesmit az asszonyi szív! Kiolvassa a férfi szemecsillogásából, kezeinek rezdüléseiből, apró figyelmességeiből. Meg abból, hogy - mióta a főhercegekkel is úgy leültek Zsegnyeyék - Mira semmi letten-módon nem akar többé olyan tervhöz nyúlni, ami további költségekbe ránthatná a megsarcolt családot... Kíméli őket minden elkerülhető kiadástól, mintha saját zsebét kímélné. Kész költségei fejében sem fogad el semmit, ezentúl! Bejelentette. Hát jeles dolog az önzetlenségnek ilyen nagy foka! És: - jelentőségteljes...!

Jutalmul, jómagosra tornyozta Orsika a tortát, miután a többi konyhai művekkel elkészült. És mire a vendég lova bedörömbözött a kapun, a legfodrosabb köténykéjét kötötte föl. Addigra a bátortalanul kezdett reményei föllegvárrá növekedtek és Sára asszony is elszipogta az utolsó könnyeit. Száraz volt már a két öreg szeme! Nem is sóhajtozott, mire a fiatalok rányitottak, ott, a szokott karosszékében, ahová csak vissza kellett ejtenie magát, végül! Mindössze a pilláival intett egy lassút, mikor Mira - gáláns kézcsókkal - elébe hajbókolt.

- Megjöttél, fiacskám?

Mostanig tegezte is már a kapitány urat. Amúgy öregnénésen. Vagy anyásan? Istenem, no...! Ahogy a különféle gyöngéd figyelmességekért ki is jár! Nézze meg az ember...!

De Mira nem fogott bele azonnal a mondókájába, amit kétpár tágranyitott szem lesett, sóváran, az ajkairól. Előbb a vendégszobájába kérődzködött, rendbehozakodni. És beletelt egy jó órába, mire megint előkerült. Addigra ki volt pomádézva erősen s igazán, egész szemrevaló legénynek mutatkozott így. Lám...! Még gyűrűket is rakott az ujjaira! Középsőre pecsétnyomót, tallérnyi nagyságút. (Ez alkalmasint, az anyai részről való! Bárói, azért olyan nagy. Mert valami nagy bárónő legyen a fiú anyja...!)

- Hát édes gyerekem - - -?

Azonban:

Be különös!

A kapitány úr továbbra sem sürög a bejelentett nagy hírével! Mármeg egy arannyal megírt iskátulyát von elő a mándlija zsebéből s azt adja Sára asszonynak.

- Jóféle tea... Házi szedésű!

Majd Orsikának nyújt egy másik dobozt. Pirosbőr foglalatút.

- Húgomasszony...? Ha megengedi...?

De bizony az nem engedte. Mivel - ahogy a zár fölpattant - egy gyémántos kösöntyű villant ki az iskátulyából...

Legott rá is csapta a zárt.

Kipirult arccal hárította el az ajándékot.

- Nem illet ez éngem, Mira!

- Visszautasítaná?

- Köszönettel.

- Hiszen Sára mama is elfogadta a teát?

A fiatalasszony sudár alakja kiegyenesült.

- Az orvosság: figyelem, - mondta. - Az ékszer pedig érték. Ékszert én mást, mint az uramtól valót, nem viselhetek. Úgy-e, néném?

És helybehagyást várólag fordult Sára asszony felé.

De: sajátságos...!

A lecke elmaradt. Nem lobban az öreg hölgy! Csak pislog. És szomorkás-zavarodottan forgatja az iskátulyát.

Vélte Orsika, hogy talán nem jól értették!

Megint rákérdezett a nénjére.

Ám ismét csak nem azt a célt érte, amit kívánt! Sőt! Hogy megszólal valahára az öregasszony, ezt motyogja:

- Hát édes gyerekem... Ami azt illeti - - - Mirától...? A Mira nem akárki! Nem idegen, fiam. Más, mint mások.

- Ebben ő se lehet más!

- Ha mondom...! Van kivétel... Egy kivétel lehet... Ha a Teremtő is úgy rendeli...

- Hogy én az uram jogát csorbítani engedjem? S ezt épp kegyelmed tanácsolná?

Most meg halovány lett a fiatal asszony, összerántja két szemöldökét. Egész szigorúnak látszik így. Szinte haragosnak, amilyennek pedig soha, senki se látta eddig a környezetéből. S ki tudja hogy nem fordulna-e a szava is ingerültté, ha Mira közbe nem veti magát?

De a kapitány úr rátette kezét a Sára megrebbenő kezére.

- Ne tüzeljen kegyelmed, - így szólt. - Jól véve a dolgokat, igaza van az én húgomasszonynak. Kicsit előre találtam szaladni a prezenttel. Egyebütt kellett volna, hogy kezdjem! Ha azt végigmondanom engedi az én kedves húgom, majd visszafogadja a kösöntyűt is! Grácia...! - fejezte be védőbeszédét egy komplimenttel, Orsika felé.

És felkölt. Kihuzakodott vállban. Az állát fölszegte. Arca szomorkásan ünnepies kifejezést öltött.

- Kedves feleim, - emelte hangját - vértezzék kegyelmeitek a szívüket Istenbenvaló bátorsággal, hogy kelleténél jobban meg ne üsse a hír, aminek közlését a kötelesség szabja elejbém...

Itt egy kicsit megszünetelt, hogy eszmélési időt engedjen arra, amit mondott.

Aztán folytatta, a hirtelen körédermedő csöndben.

- Meg kell tudniok, hogy végére jártam az én ösmeretlen, dicső bajtársam ügyének, akit testvéremül szerettem, kegyelmeiteken keresztül.

- János...! - futott ki a fiatalasszony száján.

- Jánosom, - lehelte Sára asszony is.

És elfordult.

De nem ejtette el magát. Csak sóhajtott egy mélyet - megadóat - s állatta tovább a szemét Mirán, várakozásteljesen.

Az visszaintett felé - mint akik már összetalálkoztak a megértésben - s mint aki helybenhagyást int:

- Megtudtam, hogy hiába apasztanánk mink itt tovább a tisztes családi vagyont! Húgomasszonyt is hasztalan engednők kornyadozni, épp az ő legkívánatosabb, ifjúi virágzásában! Zsegnyey János bajtársam, - nincs többé az élők közt... Istenéhöz tért, számos éveknek előtte, a pogány rabságában, kit a Teremtő kergessen ki az ő igaz bárányai közül.

A hang megint lehullt. Ám ezúttal úgy hullott le, hogy ki lehetett érezni belőle a végzést.

Mira meghajolt és futó pillantással átpillantotta a két nőt.

Nem lepte meg, hogy a matróna keményen tartja magát. Tudta abból az előbbi tekintettalálkozásból, hogy a tapasztalt öreg hölgyet nem éri a híre készületlenül. Orsikától azonban egyebet várt volna a kapitány úr! Hogy sikoltozik, vagy elfakad ríva.

De az se nem kiáltott, se könnye nem perdült. Ha meg is rezzent a hiób-hírre, ha el is fakult, sápadtabbra a templomi kőszenteknél, hamar összeszedelődzött. És száraz fényt vetett a szeme.

- Hiszem, - szólott - hogy kegyelmed, Mira, jó tudása szerint mondja, amit mond. Csakhogy téved kegyelmed is, meg a fölvilágosítói is tévednek! Az én uram él!

Fejecskéjét is megrázta, a tagadás nagyobb nyomatékául.

- Kitől vette kegyelmed a hírt?

- Annak hivatalos útján.

- Azoknak a hivatalosoknak engem kellett volna értesíteniök. A hitestárs én vagyok.

- Én pedig - villant föl Mira - az szerencsétlen, aki kegyelmednek húgom, ezt az utolsó bizakodását is kénytelen eloszlatni...

E szavakkal keblére tette a kezét. Aztán ugyanazon kézzel, meg is bontotta a zubbonyát. Valamit matatott a belső zsebében. S az a valami megzördült...

Mire ismét elővonta kezét, egy írás fehérlett az ujjai közt. Nagy, violaszín-stambíliás, riasztóan hivatalos külsejű irat.

- Ime, szegény húgom...!

- Mit jelentsen...? - hátrált el Orsika, most már igazán nyugtalanul.

S a tekintetében kialudt a szárazon szikrázó fény.

Mintha megöregedett volna, pillanatok alatt, úgy meggörnyedt.

Csak rebegtek a vértelen ajkai:

- Mi ez az írás?

A fiatalúr azzal válaszolt, hogy szétnyitotta a négyrét pergament s előtárta a fölzetét.

"Halottá nyilatkozás", - állt kövérrepingált latin betűkkel, az okmány felső sorában.

De akinek mutatták, nem is olvasott belőle annál többet!

Az asszonyka úgy elomlott könnyű súlyával, hogy zaja se hallatszott. A feje is hanyatt hullt, állacskájával a mennyezet felé. Úgy kellett azt Mirának két tenyere közé fognia, vánkosra feligazítania. A szagosvizes flakon se bizonyult túlzott előrelátásnak, a kapitány úr zsebében! Akadt dolga annak is, míg az ónos sápadtság újból élőszínre pirkadt s az a két kékárnyékos szem megint fölvetődött.

Akkor aztán talpra is lökte a fájdalom a szegény kis teremtést. Oda, az öregnénje lábaihoz! Fonja át a térdeit, úgy rázza a sírás. Csukladozik. Jajdul. És rezeg, mint az őszi falevél, a szedett, száraz ágon.

- No, kis bohó...! No, árva madárkám...!

Mira se állhatja sokáig tétlenül. Előkeríti a stikkolt keszkenőjét. S ő is Sára asszony lábaihoz kuporodik. Csempészi kezeügyébe a fejét. Míg egyszercsak arra eszmél az öreg hölgy, hogy egy helyett két fejet cirógat... És hogy Mira gyűrűs ujjai is rá-rátévedeznek az Orsika hajfürtjeire...

De nem azért tapasztalt, bölcs teremtés ő, hogy az ilyesmiből lármát csapjon s elriassza azt a madarat, mely - kérdés - hogy nem az új reménység olajágát készül-e itt csőréből hullatni? Az ő szegény dajkáltjának ölébe, aki ím, megözvegyült, még mielőtt asszony lett volna...?

Elfordult, mint aki az ablakon át tekintget.

És pergette tovább a vígasztalás igéit:

- Mit akarsz, gyerekem? Aki halott, halott. Rívással azt mi ugyan föl nem építjük többé! Nyugodjék békével! Imádkozunk érte, a neve miköztünk szent marad, ennél többet nem tehetünk. Hát csillapulj! Tudod-e hogy mit mondanak, akiknek a nagylátás kegyelmét megadta a Teremtő?

Hogy válasz nem érkezett, rábólintott:

- Úgy tartják, hogy a könnyeink - ha útjukat nem szegjük - mind a halott kedves sírjába folynak és hátukra emelik a koporsóját. Az ilyen halott vízben van. Úszik. Nem nyughatik. Azt akarod-e, hogy a mi Jánosunk is ússzék? Ne nyughassék? Sírját víz vesse föl? Ezt akarod? Mondjad!

Hej, öreg találékonyság...! De rá is tudsz tapintani az emberi gyöngékre!

Orsika egyszerre elnémult. Még a búgó lélekzetvételét is kettészakította, úgy elhallgatott. Remegő ujjai riadt mozdulattal simítottak végig sápadt arcocskáján. Törülte sebzett lelkének gyöngyszemeit, mintha lopott holmikat rejtene. Törülte. Nyeldeste. Pillogtatta a pilláit, hogy visszaverjék a könnyek folytatását. Csak a kebléből szakadt föl olykor egy-egy töredezett hang, a szorosracsukott ajkai mögül.

Sára ezalatt folytatta lelki doktorkodását.

- Sejtettem én ezt, - bólogatott. - Sejtettem, rég! Épp hogy nem akartam szólni. Mit keseritselek? Sohase tudjuk meg elég későn a rosszat. Hiszen ha élne a mi szegény Jánosunk...! Hat év hosszú idő! Meg nem állta volna, levél, vagy valami üzenet nélkül! Úgy eltünt abból a Jedikulából, vagy miből, mint akit a föld nyelt el! Hát ezért nem kell sírni, gyötrelmeskedni, fiam! Mert akit te most siratnál friss halottnak, régen por és hamu! Túlesett az már, szegény, talán még a túlvilági penitenciáján is, eddigre! S azóta ott ül a Krisztus trónja előtt, égi dicsőségben, boldogan. Rontanád-e az üdvösségét azzal, hogy téged ilyen búvalverten lásson? Mert lát, fiam! Lát ő már mindent! Figyelemmel kísér. Őriz. Ha örülsz: örül. Ha megnyugszol s hagyod pihenni őt is, bizony nem vonja meg tőled a háláját! Ugye, Mira fiam?

- Úgy vagyon, - bólintott a kapitány úr. - Szent igazság minden szava, néném! Sőt azt hiszem, hogy engem is a boldogult irányítása vezetett kegyelmeitekhöz! Az én kishúgomhoz... hogy ne legyen olyanigen egyedül, mikor rátör a gyász... Legyen, aki helyette szeresse, dédelgesse...!

De egy kicsit túl talált menni a határon Mira, ezzel az ő kényeztetésével.

Csak most eszmélt rá Orsika, hogy a nénje kezén kívül: mégegy kéz tévedezik a fején... Le is siklott, - ni, - a hamvas őszibarack arcocskájára!

És ez már sok volt. Ez - egy idegen férfi érintésének elviselése - átlépte az ő megzúzott lelke bírásának küszöbét.

Felszökött, mint akit rúgók vetnek talpra.

- Hogy merészeli...? - kiáltott, szinte vadul.

Hanem addigra Mira is állt már!

Nézett a fölparázsló szemekbe, elgyönyörödve.

Égett az ő szeme is! Arca kipirult. És tekintetével fogva Orsika pillantását, válaszolt:

- Úgy, hogy rég szeretem kegyelmedet! És most, hogy szabadnak tudom, vanszerencsém meg is kérni a kezét...

Egy sikoltás lett rá a válasz. Olyan sikoltás, aminőt a madár hallat, mikor a lesből szökkenő macska elkapja a torkát.

Azzal a fájdalmából fölriasztott teremtés kívül is termett az ajtón. Futott, mint akit kergetnek. Vitte magával - a szívéreszorítva - azt a végzetes írást.

Vagy az vitte őt?

Úgy kapaszkodott belé, mint meredek szélén csüggő az utolsó gyökérszálba, ami még ehez a világhoz köti.



II.

Szegény Sára asszonynak ugyan meggyült a baja!

Egy helyett kettőt vígasztalhatott már.

Mert Mira is egész sodrából fordult, hogy ilyen fogadtatásban részesültek az ő nagy szavai. Mérte a szobát, öles léptekkel.

- Nem kellett volna olyan ajtóstúl rontanod a házba! - oktatta a nagyasszony. - Elég lett volna mára a gyászhír!

- De mikor úgy szomjazom rá, mint a szomjanvesző! - torpant meg az ezüst-szekrény előtt a kapitány úr.

S nagy fölindulásában, rácsapta a kinyílt ajtót a nemesveretű, csillogó, címeres családi holmikra.

Mit bosszantsák még azok is? Mit lássa hogy - azon kivül, akiért a sok bizalmas együttlét alatt igazán lángotfogott már minden csöpp vére - mennyi mindent veszített még? Ő, az alantas sorsból fölvergődött, szegény, éhkoppos katona! Aki körött minden jólét: talmi! Minden uraság: csak aranyfüst! Aki csupán azóta élhette a magakorú tiszt-úr bajtársak csillogó és élvezetes életét, mióta Makovica ára, Bodon ára, Budamér ára, Bogdányi ára - - -

Eh!

Erre is rábőszült.

Mintha nem jobb szerette volna ő is a dolgokat másmódon! Tisztességgel! Hogy mikor a tükörbe tekint, rászalutálhasson a saját büszke képmására:

- "Aláz' szolgája, kapitány úr! Vitéz úr! Félelem és gáncs nélkül való lovag! Aláz' szolgája...!"

Szebb, kényelmesebb is lett volna: feddhetetlenül.

De hát a szegény ördög számára olyan a becsület is, mint a kárbunkulus. Nem telik rá. Nem engedheti meg magának a fényűzését. Ott vesz, ahol lel és úgy veszi, ahogy veheti...

- Az ember nem olyan, amilyen lenni szeretne, hanem csak amilyen lehet! - szögezte le életbölcseletét, fanyar mosolygással.

És folytatta a körbe-járkálást.

Közbe pedig legyingetett.

Hogy - ami azt illeti - ő se egész így képzelte azért...! Ami tagot lefaragcsált a birtokról, vélte, mintha előlegül venné s költögetné. Sajátjából! Két leendő, privilégiumos, szép sárosmegyei kővárából és a hozzájuktartozandó negyvenkét faluból...

Álmodta volna, hogy így ellene iszonyodjék Orsika, mikor majd kenyértörésre kerül az ügy?

Gondolta az ördög!

Hiszen olyan szívesen fogadták itt, mindég! A menyecske se vágott rá haragos arcokat. Mirám így és Mira úgy... Nyájas volt hozzá. Az idegen származásáról való beszédet - amin néhányszor összekaptak eleintén - kerülte maga is. Akkor mi ütött bele most? És meddig akar vonakodni?

Ráintett, nagykeserűn:

- Meglássa, Sára mama, sohase fog szívlelni! Amiérthogy én hoztam a gyászos hírt, úgy vesz, mintha legalábbis én lennék az ura gyilkosa! Mikor pedig mennyit fáradtam az ügyében...!

Hát igazán: eleget! Mert azokat a szövevényes meséket - kamarási jóbarátról, szolga fiáról, főhercegekről s ki tudja még mi mindenről, - csakugyan nem volt könnyű mesterség kifundálni! Hagyján a kieszelés! De észben is tartani a mesét és állni azokat a zavarbahozó, váratlan keresztkérdéseket, amelyekkel az embert minduntalan megrohanják...! Szélesbíteni, mélyítgetni a históriát, míg az ember maga is hinni kezd benne, végül! Amilyen meggyőződéssel például ő minap azt a halotti nyilatkozatot is - sajátkezüleg - megszerkesztette...!

Azonban: pszt...!

Erre csupán gondolni is, még önmagának is megtiltotta a kapitány úr. Nehogy egyszer álmában elkiáltsa, véletlenül! Mert az efféle bélyegzőutánzásból s a hozzáhasonló ügyeskedésekből, baja is származhatnék az embernek! Mikor pedig - alapjábavéve - olyan mindegy, hogy ki szerkeszti az ilyen írást...! És hogy egyáltalán leírják-e valakiről írott szóval is, azt, hogy halott! Mikor igazán halott!

- Hat esztendő alatt...? Egy sor levél, egy üzenet nélkül?

Hess!

A nyugtalanító gondolat már el is párolgott. És lassanként a Mira heves loholása is lecsillapult.

Végigvillázta öt ujjával a kenderszín haját s megállt az aggodalmas öregasszony előtt.

- Ne haragudjék, Sára mama!

- Hogy haragudnék, lelkem! -

- Talán heves voltam.

- Érthető! De majd jórafordul. Összefogunk ketten... Ne félj! Ha vérzik is a szívem a mi szegény Jánosunkért: megszerettelek.

- Pártulvenne Orsika előtt?

A matróna mélyet sóhajtott.

- Lezárhatnám-e a szemem úgy, hogy ezt a boldogtalan árvát támasz nélkül hagyjam? Igaz, más fajból való vagy, mint mink. De hithű keresztény s nem holmi pogány. Eggyé barátkoztál velünk. Mért surlódnátok? Se náció, se vallás nem lehet ütközőkő olyanok közt, akik okosak és egymást igazán megszeretik.

- A családom bár előkelő, vagyont és birtokot vesztett!

- Majd te okulsz a példájukon s annál ügyesebben forgatod, amink meg nekünk maradt! Azt hiszem, szegény Jánosunk is így kivánná, ha úgy leszállhatna ide, közénk... Most, hogy már nem homályosítják a szemét földi indulatok... - végezte szavait az öreg hölgy, önmagát bátorítólag.

És megsimogatta a Mira kezefölé hajló fejét.

- Megnyugszik Orsika! Munkába veszem... Majd elszánakozik, meglásd!

Addig azonban helyesebbnek ítélte a jóasszony, ha a szerelmében parázsló lovag békéthagy a friss özvegynek. Nem unszolódik! Engedi megkóstolni az árvának a magány keserű ízét. A senkitlenséget. Sehovátartozást.

- Ha rám hallgatsz fiam, mégy és nyergeltetsz. Míg nem híjlak, ne mutatkozz! Megpuhítom. Értem én a módját!

Nagyon bizakodva fordult ki az ajtón, végezetül mégis, az elrivalt vőlegényjelölt. Már a kárbaveszett pompás ebédet sem sajnálta. Igaz, hogy a konyhafelé kerültében, jól föltarisznyáztatott a lovászával!

Aztán - hogy már arra járt - a portát is körülnézte.

Egy helyt dúrta a falat a salétrom. Ahoz odaparancsolta a kőszegőt. Habarja be, mindenestől! Bekukkantott az istállókba is, hogy ugyan megvannak-e mind, a paripák? És hogy a kutricákban különrekesztették-e a maglókocákat? S mennyit? A próbaképpen hozatott stíriai teheneknél, hogy ütött be a családi esemény? Hány a borjú?

Mire lórapenderült, már egész helyrelibbent az ifjú úr kedve. Visszatért keblébe a bizalom. Sőt - hogy a mészégetőt elhagyta és a kassai útra fordult - még nótára is fakadt.

Nem valami harsány kurjongatásra. De azért csak ének az ének, ha fog közül serdül is ki! Requiescat: János!

Éljen az élet s az élő!



III.

Aznap Orsika távolmaradt az ebédtől. Estebédtől is.

Sára asszony hát, hagyta étlen. Másnap reggel se mutatkozott! Akkor meg még a cselédeket is eltiltotta az arrafelé őgyelgéstől, nemhogy ő állt volna be, hívogatni!

Ez is a módszerei közé tartozott.

És a módszer jónak bizonyult.

Harmadnap délután, előkerült magától az özvegy. Fehéren ugyan, mint a hideggel elfutott pohár és virrasztástól égő szemmel, de előjött. S letelepült az ő szokott helyére. Sára asszony karosszékének lábtól, egy kis gyontáros zsámolykára. Aztán előbontotta a varró munkáját, mint egyébként.

A matróna látta mindezt a szeme szögletéből. Csak tette, mint aki nem lát. És mint aki igen természetesnek véli így a dolgokat...

Ez is a módszerei közé tartozott: semmit el nem kiáltani!

Gyermeknél is - ugye - ha elterül és senkise hederít felé: fölkél s odébbáll, csöndben. Míg ha sajnálgatják, akkor is sírvafakad, ha eszébe se jutott volna amúgy.

Csöndes napi dolgokról szólt hát csupán, míg Orsikából ki nem csordult a panasz.

- Néném vesz mindent, mintha mi se történt volna?

Úgy befelé - a nyugalma színe mögött - várt az öreg erre a kifakadásra is!

Készenállt a felelettel:

- A te gyászod se nagyobb, lányom, mint az enyém! Hiszen egész életemet arra a fiúra tettem! Épp hogy okosabban gyászolom őt, mint te, szegény bohó. Az én gyászom nem abban áll, hogy már most aztán dűlj össze világ! Koplaljunk, sanyarogjunk, némabarátot játsszunk! Hanem hogy tegyem, ami a kedves halottnak szándéka szerint volna, ha úgy ittjárna köztünk és kívánhatna tőlünk.

Egy kis gondolkozási szünetet tartott a jóasszony, öltött néhányat a csizmahúzónak készülő munka cifrázatán.

Utóbb - mintegy toldalékul - tette utána:

- Kedvérelenni az elköltözöttnek...! Az: igen! Nézd, János hányszor akarta - szegénykém - hogy fejtsük össze ezt a mi lápispataki borunkat a Zsegnyéről valóval. A heted-esztendei vöröset értette, persze! Hagytam elszaladni a fülem mögött. Tegnap volt a napja, hogy elrendeltem. Hadd örüljön! - mondom. - Ha nem is iszik már belőle, azért úgy legyen, ahogy kívánná! Aztán pedig - segített keresztül egy akadékoskodó fonálcsomót a kiszurkált kelmén - az jutott eszembe, hogy az ebédlőszála házöltözék-kárpitját mindég átcserélni óhajtotta, szegény jó fiam, a nappali szoba falán függővel. Akkoriban valahogy elmaradt. Ma délelőtt leszedettem a posztót és: hallod-e? Már kalapálnak is mester uraimék! Cserélik. Hadd örüljön...!

Még egypár ilyen apróságot sorolt fel az öreg. Majd elnémult. Mélyen lesütötte szemét a munkájára.

Nem pironkodásból! Dehogyis. Hanem mert érezte, hogy az a két búsbeteg szem rajta áll. Azt is tudta, hogy miért?

A sebzett szív fájdalomérzése átfordult egy más érzésre. Azaz hogy, most van fordulóban...!

Irigységnek lehetne leginkább nevezni.

Azonban hiányzik belőle a gonosz szín.

Akkor talán vetélkedés? Féltékenység?

Lehet, hogy egyik fogalom se megfelelő. Lehet, hogy mind a háromból bennevan, ami nemes, szép és szent. De már mindenképpen az élet felé irányodott lélek érzése!

Hagyta Sára asszony, hogy kiteljesüljön.

Mikor aztán elégnek bírálta, jött a csalétekkel.

- Te lányom! - futtatta ki a munkából a fonalát. - Úgy gondolom, hogy te is példámra kelhetnél. Ha nénje voltam is a drága boldogultnak, felesége csak nem voltam! Ha szeretett is, mégse úgy mint téged! Tőled bizonyára az öröm is nagyobb öröm volna neki...!

- Ugyan mit tehetnék, én nyomorult! - fakadt fel a kérdés sebszája az elkinzott teremtésből. - Hát mit tudok én?

- Nem mondta-e János sokszor, előtted is, hogy asszony kötelességet mulaszt, ha lompos? Nézd végig magad! Féketőd: Isten nevében! Köténykéd fonákján. Ingvállad félrefűzve egy likkal. Helyedbe én tüstént úgy igazítanám, ahogy való. De nem is ezt a gyászmadárnak való, fekete gúnyát! Tudod, sohase szívelte asszonyon a fekete színt, a boldogult! Virághoz hasonlította mindig a nőt. És annak szerette. Szemek örömének!

- Csak nem húzhatok tarkát, a gyászom második napján?

- Századik, ötszázadik napját akartad kérdezni, ugy-e, fiam? - biccentett rá, fontos képpel, a nagyasszony. - Vagy kitudja, nem az ezrediket-e? Mert amiért mink minapában hallottuk meg a hírt - - -

Rálegyintett.

- Amint mondtam, letelt itt a gyászesztendő, rég! Hanem azért ne panaszolhasd, hogy előírok neked! Magad asszonya vagy. Teszed úgy, ahogy akarod. Én arra válaszoltam csupán, hogy tudnál bizony te is holmi apró örömökkel kedveskedni a mi Jánosunknak, ha épp keresnéd. Ebben versenyezzünk, ne a sopánkodásban!

Nem esett több szó.

Ám az esti táblához már beimbolygott az özvegy. S a haja megkefélve, szépen... Annak rendje-módja szerint az ingvállacskája. Kötője a színén. Aztán hát, nem is volt fekete, se a rokolya, se a pruszlik... Igaz hogy csak szürke volt - gyöngyszínű - de mégse fekete. És - ha meredt torokkal is - de evegetett a szegény, fészkéből-hullt madár. Csipegetett, hol ebből, hol abból. Ráncolt homlokkal, mint aki szorgos kötelességet végez. Szeme ott kalandozott minden leszörnyűködött falat után, a plafonon, mintha azt keresné, hogy látja-e, nézi-e onnan valaki? Köszönti-e? Jutalmazza-e?

Hiába mutatkozott olyan szigorúnak Sára asszony! Ez a kép elfacsarta a szívét. Az első nagy sírásoknál is jobban.

Arca elé kapta az asztali kendőt.

- Ni, de balga vagyok! Nem belekenyem a törökborsot a szemembe?

Egész este se birkózott meg a derék matróna azzal a paprikával! Éjszakájába került, míg meg tudta nyugtatni a lelkét azon a keserves szerepen, ami ráméretett. Adni a jámbort, mikor lázad ő is...! Szigort tanusítani, mikor lágy és símogató szeretne lenni! Feledést tanácsolni, mikor őmaga sem felejthet! Soha-soha nem felejthet...!



IV.

A napok múltak, múlogattak, kápolnába-járással, mécsesgyújtással, létániázgatással. Hanem azért a napi cselekedetekben sem meddőn.

A két asszony versengése nem szűnt. Fokozódott. Ha Sára átrakatta a kandallót a lovagi szála másik sarkába - "Jánosunk kedvére", ahogy mondta - Orsika tüstént rebbent, a cserepekbe dugványozott nevendék-palántáit agyusztálni. Muskátli volt a cserepekben. János kedvelte ezt a virágot... És jó, hogy kézzel nem húzgálta az özvegy a dugványokat, hogy csak - Böjtelő havának előrehaladott télvíz-szaka ellenére is - látható legyen rajtuk a növekedés.

Így figyelgették folyton, félszemmel egymást, hogy valamiképp le ne maradjanak.

Azaz hogy mégis inkább Sára figyelt. És mikor egyszer azt látta, hogy Orsikának sikerült megelőzni őt s hogy ezen - bágyatagon ugyan és szendergő arccal - de már el is mosolyodik: megkapaszkodott ebben az elsőszülött mosolygásban.

- Így, fiam, így! Most vagy igazi asszony! Ennek örülne a mi kedvesünk. Ha mégvalamit meg bírnál szokni...!

- Mit? - öntötte el a buzgalom tejes rózsaszínje az asszonyka sápadt arcát.

S föl is vetette a szemét.

A matróna rábólintott.

- Hogy nyájasabb légy azokhoz, akik körötted élnek!

- Hiszen néném: hol van tőlem a harag...!

- De annak látszik az örökös szomorúságod! Te azt nem veszed észre. Mink, akik látunk, annál inkább! Mintha gyűlölnél mindenkit, aki élő! Azzal a szegény Mirával is, hogy elbántál...! Milyen ebül! Pedig ugyan mi volt a bűne?

- Hogy a gyászom első pillanatában nem átallta magát emlegetni...! - csapott ki a láng a menyecske szeméből.

És ezúttal igazán elszínesült az orcája.

- Hogy merészelte...! - kiáltott, kiújuló keserűséggel.

Sára azonban nem ijedt meg a csattogástól.

Megvonta rá a vállát.

- Úgy, fiam, - felelt - hogy okos asszonynak vélt, akinél nem az a fontos, hogy első pillanatban hall-e meg valamit, hanem hogy mi az, amit megtud! Mira - ha szeleskedett is kicsit - csak a szeretettől volt szeles. Javadat kereste. Annál többet, szebbet, amit ő kínált, rendes férfi nem ajánlhat tisztes asszonynak. Nem kedvesének óhajtott, hanem feleségül!

- De mikor én nem akarok férjhezmenni többé!

- Ezt ugyan értésére adhattad volna, szebben is!

- Hiszen nem bántottam!

- Nem! Csak néztél rá, mint a hiúz. No, el is érted, amit kerestél! Azóta ránk se nyitja az ajtót. Jól teszi! Nem ez járt neki, az ő sok szolgálata után! Szerencsére, talál ő még házat, ahol jobban megbecsülik, mint nálunk! Asszonyt is kap, minden ujjára tízet. Te meg maradhatsz itt az öregnénéddel, hoppon, míg majd lezárom a szemem. Jöhet idő, amikor visszahíjnád! Mikor ráébredsz magad is, hogy nem szép élet a magányos élet! Nem arra teremtette Isten az embert, hogy család és cél nélkül tengesse egyik napját a másikra, lányom!

No, kifutott erre a beszédre Orsika, ismét. És megint elzárkózott. De tudta az öreg hölgy, hogy nem marad ez az elzárkózottság haszon nélkül! A csöndben könnyebb gondolkodni. A magány jobb tanácsadó olykor, a legbölcsebb oktatásnál is.

Szurkálta hát tovább a csizmahúzó díszes alkatelemeit, szomorú-nyugodtan, amilyen mindég volt, mikor az a csacska kis gyerekasszony nem látta.

Öltögetett s várt.

És valóban, nem hiába várt. Ha a szokottnál is halványabban, ha még lidércesebben fénylő szemmel is, másnap megint előkerült az özvegy.

Szelídülten került elő.

- Gondolkoztam a kegyelmed beszédjén, - sóhajtott rá a fali acéltükör új szuperlát-függönyére, amit munkába vett.

- No és mit gondoltál?

- Hogy kegyelmednek egyrészben igazsága volt. Nem kellett volna úgy ráhörkennem a szegény Mirára.

- Lásd...!

- Félre ne értsen néném! - tiltakozott egy fölemelt ujjacska. - Én csupán a viselkedésemre gondolok itt! Mert amúgy - - -

Az asszonyka rálegyintett:

- A dolog velejében, megmaradok változatlan.

- Te dolgod, lányom. Senkisem erőltet.

- Hiába is tenné! - vonta össze Orsika a szemöldökét. - De ami igaz, azt beösmerem, erőltetés nélkül is. Beösmerem és sajnálom. Nem akartam megbántani Mirát. Szólnom kellett volna vele, okosan s nem csak ráirtózni, mint a rihes ebre. Ha előgyönne Mira, ezt - ennyit - szívesen megmondanék neki. Bocsánatot kérnék a vadságomért. János kedvére... - egészült ki a vallomás, egy mély pillahúnyással.

A kapitány úr azonban nem jött, hogy meghallgassa a kegyes magyarázatot. Nem mutatkozott, napokon keresztül. Pedig a háládatlanság önvádja mindjobban kezdte égetni az asszonykát. Tiszta szívet akart volna mutatni ő, annak a két örökre lecsukódott, drága szemnek, melyek talán épp azóta látnak legmesszibb, mióta lezárultak! Tiszta szívet, mindenbenvaló tökéletességet, napról-napra rendjén végződő, belső számadást.

"Ime édes uram, követtem az elémadott példát! Aki jóval fordult kegyelmed felé, annak mindég jóval válaszolt. Én se vagyok hálátlan! Sebet senki szerető lelkén nem ütöttem. Hiszen én is tudom, hogy mi az: szeretni...! Ember általam soha ne érezze azt a kínt, amit én érzek, kegyelmed után! Gyöngéd voltam édes uram és kíméletes szívű, mint ez a kegyelmed feleségéhöz illő. Mert az vagyok én, ma is! Nevét viselem! Meg nem mocskolhatom. Kötelez az a név, azon túl is, hogy kegyelmedet halottnak veszi a világ! Én nem veszem annak. Bennem - ha láthatatlan is - mindig élő, minden ügyemben jelenvaló. Ehöz igazodok...!"

Hát jó lett volna így szólhatni a drága köd-alakhoz, a sötétben, éjszakánként, mikor a kúriára leborult a csönd!

Ám ehelyett csak a nyugtalanság maradt a fehéren őrzött özvegyi szobában és szívben.

Másnap Orsika már le se zárta a szemét.

Harmadnap pedig odaállt Sára asszony elé, lecsüggesztett fővel:

- Mi lenne néném, ha írnánk?

- Kinek?

- A Mirának.

- Ugyan mit írjunk?

- Azt hogy... Bocsásson meg!

Sára asszony alig tudott palástolni egy örömvillanást.

Hanem azért mégis elpalástolta.

Vállatvont.

- Nem helyeslem.

- Mért?

- Nem való az ilyesmit levelezni. Azt a levelet el is foghatják. Idegen kézbe kerülhet.

- Hát akkor - - -?

Megintcsak vállat rántott az öreg hölgy.

- Mit tudom én? Várjunk.

- Mire?

- Hogy a keserűség talán magától kimúlnék a szegény fiúból.

- De hiszen épp ezt nem akarnám!

- Akkor gondolj ki fiam, valami okosabbat!

Nem segített már most a kedves, ravasz Sára asszony!

Sőt!

Nagy körmönfontan, ő kezdett akadályokat támasztani. Tudta, hogy mikor a nyugtalanságnak egy ily folyamata egyszer megindul az emberi lélekben, az ugyan meg nem áll! Nem, cselekedet nélkül!

Hát csak hadd érjen! Hadd motoszkáljon! Az ő célját fogja előmozdítani az a feszülés! Az ő messzi, holnapba-ellátó, irgalmas szándékát. Az árva teremtés hasznát, jövendő sorsát...

- És ha lovaslegényt küldenénk? - toppant elő déltájban Orsika, az újabb javaslattal.

Arra is tagadólag intett.

- Munkában a jószágok!

- Egy talán kerül?

- A hetes se nélkülözhető. A sáfárházban vagyon dolga.

- Akkor menjen az udvarbíró!

- Töretnéd azt a szegény embert? Nem gyerek már!

- Ha jól nekiöltözik...!

- Nem sokat ér. Hófúvást kaphat útban.

- Hiszen derüs az idő!

- Akkor meg fagyot kapunk!

Ez is jól volt így. Ügyesen.

Ebéd költén, hiába várta vissza Sára asszony az özvegyet. Kiderült, hogy - varrogatás helyett - kint művelkedik a sáfárházban. Segít a hetesnek...

- Jó, - mosolyodott el szomorkás mosollyal a matróna, a hírre.

És most ő pillantott a mennyezet felé, mint aki beszámolót tart:

- "Lásd: nem hagyom gondviselő nélkül...! Ne félj!"

Mikorra elegendőnek ítélte a dolgot, lecökletett a sáfárházba, maga is.

Fejét csóválva hümmögött:

- Ejnye, hejnye...! Hagyd abba fiam! Nem neked való. Inkább hát, no...! Menjen a hetes-fiú! Üsse kő. Ha egyszer olyanigen akarod...!

De addigra már ott kucorgott zsebében a kész levél!

Odacsempészte, titkon, a postázó legénynek.

Hogy mi volt a levélbe írva?

Bizonnyal okos tanácsok! Mert pár nap fordultán, Mira is nagyon megokosodva került elő. Hagyta magyarázkodni Orsikát. Nem lottyant közbe. Nem heveskedett. Nézte, szép ildomosan, a csizmája orrát és bólogatott.

- Nem is annyira a kegyelmed ridegsége fájt nekem, húgomasszony! Inkább attól féltem, netalán megbántottam a kedves halottat...!

- Nem bántotta, Mira! Ugyan mivel?

- De igen! - makacskodott az ifjú úr. - A mohólkodásommal! Pedig senki nálam jobban nem tisztelheti az én vitéz bajtársam emlékét! Az ő ellenére...! Bármit...! Isten őrizz! Így aztán misét mondattam érte. Engesztelésül...

- Jánosért?

Szinte kiáltva tört ki a kérdés Orsika száján.

S összecsapta hozzá a kezeit. A tekintete föllángolt, idvezülten.

Mira nem látszott ezt észrevenni.

Bánatosan lógatta a fejét:

- Zsegnyey uramért, hát! Neki tettem én azt a fogadalmat, hogy kegyelmed mellett maradok, húgom, védni, oltalmazni, mikor azt a szomorú hírt vettem! Persze, csupán ha kegyelmed is úgy gondolta volna... hogy mostantól egymaga helyett ketten tiszteljük a drága elhúnyt emlékét... Ketten imádkozzunk. Mondassunk miséket...

Orsika nem válaszolt. És szótlan maradt, azon túl is. Tekintete mintha átfutott volna azon, aki előtte állt. Jött-ment a házban, tünődve, zavarodottan, betegen égő szemmel.

*

- Csak hagyd! - sunyorított Sára, a pártfogoltjára. - Csak te ne nyergeld most! Hallgass rám! Eddig se volt rossz a tanácsom. Ezt a bokrétát is - - -!

- Ne adjam oda?

- Ne ám!

- ...akkor kegyelmednek, ha megengedi!

- Nekem se! Vidd az ebédlőpalotába. Ott az a kép, tudod...!

- János uramé!

- Igen.

Mira megfogadta a tanácsot. És ezentúl, mintha a halottnak kezdett volna udvarolni inkább, semhogy az élőnek. Szája minduntalan Jánossal volt tele. Hol ezt, hol azt a gyengéd figyelmet találta föl. Hol így, hol úgy adott olyan fordulatot a társalgásnak, amiből végezetül is, mindig a halott ember magasztalása kerekedett ki. Messzehíres vitézi tettei. Majdmeg a nagy szíve. Katonáihoz való, lehajló jósága. Büszkesége, fölfelé. Utoljára azon vette észre magát a gyászoló asszony, hogy ami kegyeletes rajongás benne él az elköltözött iránt - s amit hitvesi szemérmességében ajkára se mert volna venni - azt a másik mind elmondja előle. Egyszerűen lehetetlenség volt, szebb és nagyobb gyászemlékezetbe övezni János alakját, mint ahogy ezt Mira tette.

Hogy mi ment végbe, mi sem, a fájdalmak boronájával fölszántott asszonyi lélekben - erre a megállapításra - afelől nem szerezhetett bizonyosságot senki. Egy azonban bizonyos, hogy ez időtől fogva nem riadozott többé az özvegy, ha Mira történetesen bekocogott a kapun... Sőt a hangjára is előjött, bárhol tartózkodott légyen.

Nyujtotta neki a kezét, szemlesütve, szelíd-sóhajosan:

- Hozta Isten nálunk...!

Egy napon aztán - fecskeváró hónap nyolcadik napján - csak belefogott a szuperlát hímzésébe, megint.

- Néném!

- No mi az, lányom!

- Azt mondta egyszer nekem kegyelmed, hogy az asszonyi élet - ha nem családnak szentelkőzik - nem is tetszetős Isten előtt...

- Azt mondtam, - rezdült meg az úrasszony, nagyotsejtően. - Mire kérded?

- Hát, hogy kegyelmed is így hajadonul maradt...! Pedig kérhették, a maga idején.

- Kértek, lányom. Kértek. Hanem tudod: a föld! Szétszórt darabjai maradtak volna csupán, ha én kihasítom a jusst. Jánosunkért történt így, ami történt. Ez is: család...!

- Ne találhatnám én is, ígyvalahogy célom?

- Magvunk szakad. Nincs több, aki vérünk.

- De mikor én nem szeretem azt a szegény Mirát! Azaz - - - Nem úgy szeretem, mint szoktuk a férfit, akit egy életre akarunk! Nem szerelemmel!

Sára kettéharapott egy fonalcsomót. Nagyot rezdült, mint akinek nyerőkockáját vágták ki.

Ám azért ügyelt, hogy el ne árulja örömét!

- Kell is a férfiba belehabarodni! Olyan a szerelem, fiam, mint az ótvar. Rágyön az emberre, aztán meg-elmúlik. Elég, ha jól megtűröd! Becsülöd. Elég, hogy valakit boldoggá tégy, ha már egyszer temagad nem lehetsz boldog.

- Soha! - ütött le Orsika az állával.

- Az első keresztelőig, - mosolyodott befelé az öreg hölgy, fájdalmasan.

Majd fennhangon tette hozzá:

- Leélni az életet, szép áldozatokkal teli, keresve, hogy legalább másvalakinek essék köszönete belőlünk, ez: igen! És ha lepergettük, odaállhatni a halott kedves elé s azt mondhatni neki: "Kamatoztattam a napjaimat! Ahelyett, hogy haszontalanul emésztődtem volna: mosolygás fakadt az én lépteim nyomán - - -"

Nem fejezhette be, amit kezdett.

Az asszonyka közbeizgúlt:

- De hátha nem helyeselné? Hűtlenségnek venné?

- Kicsoda?

- János!

- Ettől tartasz?

- Kérdem csupán, hogy így éppen szóbakerült ez az... izé...! Ez az ügy...

Nemcsak szóbakerült! Meg is érett. Tudta ezt a tapasztalt öregasszony! Érezte, hogy az a pillanat - amit eddig óvatosan kerülni kellett - mostanra beköszöntött. Most meg már elsiklani mellette, volna balfogás!

- Hát nézd, fiam, - komolyult ünnepélyesre. - Ha épp felvetődött, csak kimondom... Hiszed-é, hogy Jánosunk - Isten nyugtassa! - özvegyen maradt volna, mindvégig? Úgy értem: ha te pusztultál volna ott és ő az, aki túlél? Nem, fiam! Megsiratott volna, lélekből. Őrizte volna is - kegyelettel - az emlékedet. De hogy kámzsát húzzon és barátnak álljon, vagy egyedül morzsolja le a hátralévő napjait, cél és öröm nélkül: ezt én nem hiszem.

- Gondolja kegyelmed - - -

- Mit?

- Hogy... hogy - - -

Orsika nagyot pillantott. Valami különös, bús, komoly pillantással pillantott, mint aki erőt gyűjt.

Aztán csak fölszakadt a melléből:

- ...hogy megházasodott volna?

- Gondolom, - intett az asszonyság.

- Az - - - az én... ellenemre?

- A te kedvedre! Vagy te tán azt kívántad volna, hogy bús magányosságban morzsolja le az életét? Öregségére az se legyen, akihez szóljon?

- Isten őrizz!

A hang mélyén fojtott könnyek bugyogtak.

Sára úgy tett, mint aki nem vette észre.

Komolyan bólogatott:

- Lásd, lásd! Hát ő se önzőbb nálad. És ha jelt adhatna nekünk, most az ő tanácsa is bizonnyal az lenne, ami az enyém! Hogy hagyj föl végre a konokságoddal! Hajts az okos beszédre! A szerencséd mellett el ne fuss! Mondj "igent" annak, aki tisztességre kér, lányom!

Orsika ölébebocsátotta a munkát. Fehér arcát meg, a két tenyerébe. Úgy maradt ott, sokáig, de olyan mozdulatlanul, hogy a jó Sára kezdett aggódni, nem szaladt-e túl, mégis? Vagy ebből a meglankadt kis testből nem szaladt-e ki az élet?

Föléhajolt. Könnyebbülten látta, hogy lélegzik. Piheg. És - igen - mozdul is már! Lefejti arcáról egyik tenyerét s odanyujtja. Majd a másikat is. Aztán már ottvan mindenestül, a matróna térdei előtt. Hajtja a fejét rájuk. Nem szól, csak fúrja a két ráncos öreg kézbe a könnyázott, szenvedő arcát.

De hát: Teremtőm...! Ugyan mire is volna kimondani minden igen-t?

Érthető az, néma szájról, csüggedt főről is! Érthető, érthető, sokminden ebben az életben, mely nem az Igéret boldog birodalma, hanem a siralmak völgye. Alázatosság iskolája. Szűntelen megalkuvás.

*

Harmadnapra ott csillogott már a mátkagyűrű özvegy Zsegnyey Jánosné szegény, remegő kis ujján.



V.

A határozat úgy szólt, hogy az esküvőt mentől előbb meg kell tartani. A kapitány úr óhajtotta ezt így.

Igen érthető vőlegényi óhaj!

De Sára asszony se bánta a sietséget.

Ki tudná az ilyen bohó kis gyerekasszony eszejárását? Amit ma így gondol, holnapra másként vélhetné! És akkor maradna a gyámoltalan teremtés bizonytalan sorsa, a fejefölött, függve.

Nem, nem. Jól volt az így! Mire is küldözgettek volna hívogató leveleket, rokonoknak, jóbarátoknak, megyéknek, városoknak? Mire gazdákat és algazdákat fölkérni, vőfélyeket, nászoló asszonyokat s lányokat csődíteni, aranyozottszarvú ökröket süttetni, - mikor csak özvegy esküszik? És hozzá ilyen zavaros időben...!

Elegendő a közvetlen ismeretség. A szomszédság. Mirának násznagyul Rueber János, a generálisa - vagy annak perszonálisa - Kassáról, Orsikának meg Préspostváry Bálint kapitány úr, hogy Kálló se maradjon már ki a családi eseményből...!

Azért így is szép számra szaporodott a násznép, mire a jeles nap - Pünkösd havának tizenötödik napja - elérkezett. Megtelt az asszonyok háza, urak rendje, sőt éjszakára még a lovagi szálában is ágyakat kellett vetni. Nyüzsögtek az ünneplők. Tréfálkoztak, poharaztak, hol a menyasszony, hol a vőlegény egészségére.

Mert külön legénysirató se volt, mint egyébként szokás. Se asszony-búcsúztató. Összecsapták ezt a kettőt is, ide, Lápispatakára. Ma estére tűzték ki, hogy másnap - az esküvő napján - azért el lehessen mondani: "minden kijárt, az ő rendje szerint..."

Mira gálaruhát öltött a nagy alkalomra. És azt a díszkardot hevederezte föl, melyet Sára asszonytól nászajándékul kapott. Orsikának meg két rend lakodalmas öltöny készült. Egyik csuklóigérő ujjú, hamuszín tarcolán-selyem szoknya - vontarannyal, bomeszával - a másik ezüstre tündöklő, gyöngyszín tafotából, csipkével prémezve s ezüst galonokkal négysorban meghányva.

A mai siratóestére a hamuszínű ruhát választotta ki. Egyik frájj terítgette is épp, az öltözőszoba heverőjére, míg a másik a hajfodorítással foglalatoskodott.

A matróna meg, bólogatott hozzá:

- Így, így, fiam! Dícsérem az eszed! Tudtam én, hogy nem hiába fordulok ahoz! Hiszen úgyis olyan volt már Mira köztünk, mint családtag!

Orsika csak mosolygott, révedezőn. Az arénába-vetett áldozati szűzek szenvedő vonása szántotta halovány arcát.

- Nem szeretem, - lehelte válaszul.

- Majd megszereted! - bátorítgatta a nénje. - Közbe sírsz egy-egy nótát, nem mondom...! De hát asszony-sors...! Mind sírunk, fiam! Mink is, akik férjet nem ismertünk, meg tik is. Elmúlik a fiatalsággal, gyerekem! A kösöntyűt föltenni el ne felejtsd! - zökkent ki egyszerre a prédikátor szerepéből.

És hozta is az ékszert. A vőlegény prezentjét.

Mostanra el kellett azt már fogadni...!

Őmaga csatolta föl. A gyöngycsepegtetésű fátyol előkötőt is felövezte, a szoknyára. Az aranybogláros özvegyi fékető fölhelyezését, meg éppen nem bízhatta másra!

- Viselheted majd, ünneplőnek! - biccengetett rá. - Csak majd ezt a fekete sávolyt kell lefejteni róla, később!

- Bizony nem fejtem én, néném!

- Új állapotodba is belevinnéd a régi gyászt?

- Még a koporsómba is!

- Jaj, ne szólj így! - ijedezett a szegény jó Sára. - Tudod, hogy egy idő óta babonás vagyok!

Hát Orsika nem is beszélt többet. Megakadályozta benne az egrégius.

Szélesre tárta az ajtó szárnyát:

- Tálalva van, nagyasszonyom!

- Az ételelőtt-járó inasok elindultak?

- El.

Így aztán indultak ők is. Kézenfogva, mint illő. Ahogy a fényesre világított ebédlőszála küszöbét elérték, fönt, a körbefutó karzaton, a csimpolya rágyujtott. Fölsivalkodtak a török sípok. Fölzendültek a hegedők, utolsó vacsorára, melyet az özvegy - még mint Zsegnyey Jánosné - fog elkölteni.

Be igen találóképp is nevezték siratónak...!

*

Orsikának úgy elnehezült a szíve, hogy majd megszédült.

Hogyne!

Hiszen hét esztendő előtt - - -!

Minthacsak ugyanaz lett volna minden, ami "akkor" volt...! A szomszéd famíliák: Keczerék, Homonnay-Drugethék, Konték, Czudarék...! Az öreg Bebek...! Világra, mint az első kézfogóján! Éppen hogy a fehér haja szívódott sárgásra, egy kicsit... Berzeviczy pedig meggyomrosodott s a szép Perényi Mikolt álla alá két kis rend toka gyűrkőzött. Thurzó uramból - igaz - apa lett, Forgách úrból meg nagyapa, - Dessewfy azonban ma is olyan csontraszikkadt, sovány. Mint ahogy a többin is, inkább csak vélhető, mint látható a különbség.

Óh, hogy abban a vőlegényi gálában is, mért nem ugyanaz feszít ma, mint "akkor"...! Mért nem ugyanaz vezeti helyére, az asztalhoz, mely mintha a régi mátka halottitoros asztala lenne mostan!

- Miért...!

Bús mélázásából a szomszédja riasztotta ki Orsikát.

Rátette iromba férfikezét a kezecskéjére.

- Hova el oztan bamiszkodolsz illen nagyon, leanyocskam?

Rárebbent és megösmerte.

A lápispataki pap volt. Fölvidéki - tót - az Istenadta.

Hanem azért derék, jóember.

A hajdani eskető papjuk...!

Meg: a leendő...

- Arra gondoltam, - sóhajtott - hogy hét évnek előtte...!

- Had nem oztan kell illenek gondolni raja! - zsémbelt a kegyes férfiú. - Latolsz, máris ki oztan buggyanta könnycsepp a szemedból! Belule! - sietett a helyreigazítással, magán érezve az átellenes szomszéd: - Homonnay Rikolt - kötődő pillantását.

De a jó úr, aki - az orra lilás derengése után ítélve - nem lehetett éppen ellensége a bornak, már rátette nyergét.

Átkönyökölt az ezüstterhű, virágdíszes asztalon.

- No, Zapletál Janó! - kezdte az ugratást.

A papocskát elfutotta a méreg.

- Nem vagyom Zapletal! - zsörtölt. - Vagyom: Zalai! Is nem megvagyok "Janó", hanem Janós! Szolgaja Istennek! Szolgaja magyar oztan hazának! Tudhatnalsz annyi embersig, hogy ne oztan kukorítsad csúf oztan néven Egyhaz oztan cselídjét!

- Hiszen csak kérdezni akartam valamit!

- Ha kirdesz becsülettel, meg is oztan felelek! Had mit oztan akarsz tudni?

- Hogy tán tormalével öntözöd a hajad, atyus!

- Beszílsz bolondok össze oztan vissza! Hiszen hajam se oztan nincsmegvan...!

- De a menyasszony rí melletted!

És a széleskedvű úrból kicuppant a nevetés. Combjait csapkodta, úgy kacagott a pap bosszúságán, meg Orsika zavarán.

A többiek: vele!

Utóvégre, lakodalmas nép lettek volna s nem bánkódni jöttek! Maradjanak a könnyek a menyasszonynak! Annak valók! Annak is csupán szerivel-módjával. Illendőségből.

Ám hogy Homonnay úr így ráeszméltette, Orsika egész abbahagyta a sírást. Eszébe jutottak a nénje szavai, hogy a könnyek árja megemeli a halott kedves koporsóját...

Megtörölte gyorsan a szemét s igyekezett megfogódzni a többiek vígságában. Ez a vígság pedig azonképp növekedett, ahogy az étekfogók szállingózni kezdtek.

Zeneszó mellett vonultak föl, a hoppmester tisztjét betöltő, öreg rendszolga vezetése alatt. A tálcákat jónál jobb fogások terhelték. Szerepelt azok közt lemónialeves bárányhús, kappany ispékkel, lúdfi tiszta borssal, csík marsolt lében, sertésfi susával, galambhús gyönge lánysárjával, páva pástéllyal s ki tudja, hogy mi nem! Pedig a közép- és öregtálaknak még hol vagyon idejük! Hisz' a szerszolgák is csak most kezdenek járni a kézmosó kannákkal, beadogatván kinek-kinek cipóját és saját evőkészségét is, az asztalhoz, mint illő.

Hát ennyiminden ízes falaton el is örvendezhet a szív - minekutána az ember elmondta szépen a pap után az asztali áldást, figyelvén a kellő áhítatra és nem figyelvén a gyakori "oztan"-okra, melyek még latin beszéd közepett is utólérik olykor a jó Janó pátert.

A fogásokat utóbb beemelték asztalközépre - köztálakban - s meríthetett, faraghatott most már, kinek mi csiklandozta az ínyét. Járhattak a dámák ezüstpohárkái, urak fortélyos edényei, gömbölyűtalpú barát-serlegek, melyek nem állhatják, hogy ital maradjon bennük! De a cápás, testállásos és növényalkatot formázó poharak és kupák sem hiányoztak, díszére a háznak! Keczer apó előtt kériás kupa kínálkozott. Homonnay úrnak jó másfél-ejteles, hólyagos kupa került. A két násznagynak meg, bilikom. A kassai német generális - Rueber tábornok - perszonálisáé nagy, talpas száron állt s lejárt a födele. Húsz gíránál is többet nyomhatott súlyban, Prépostváry kapitány úréhoz hasonlóképp, mely szintén igen becses, zöld zománccal dúsan ékített holmi.

Hogy az előtálak kitakarodtak később, a generális úr személynöke leemelte a bilikom födelét s felállt. Elköszöntötte az első kancsó aszúbort a jobbján ülő vőlegényre. Persze: németül.

Prépostváry uramnak kellett most már a menyasszonyhoz szállnia! Meg is tette. Persze: magyarul. Sőt magyarán...! (Jó, hogy meg nem értette a német sógor! Mert akkor bezzeg nem bólogatott volna olyan helyeslőleg, a bécsi udvar kölcsönkért fényében sütkérező ebadta!) Ivott aztán egymásra a vendégség. Oda, meg viszont. S megtelt zsivallyal a terem. A kedélyek felszabadultak. Czudar uram Homonnay úrral cserélt eszmét, a politika fordulatai felől. Kont uram Keczernek adott elő csiklandós anekdotákat, az utolsó diétáról. Az agg Bebek pedig Berzeviczyvel ortályozott, valami jobbágykérdésben s tőle nem is vélhető fiatalos hangon, védte a maga igazát. A Perényiek, Thurzók, Forgáchok, Dessewfyek összefogtak, itt is! S ugyan nézhette a jó Sára, hogy a mókáiknak fel ne üljön!

A zsibongásnak Janó páter vetette kis időre végét. Minthogy örömatyát nem ösmert a ház, rá várakozott a tiszt, hogy - helyette - a család nevében föláldja a vendégkoszorút.

Fölkelt hát és párnás kezeit csúcsos gyomrocskáján összekulcsolva, belefogott a menyasszony-pohárral járó beszédbe. Egy bibliai képpel kezdte a dikciót. És meglepően kevés "oztán"-t alkalmazott bele.

Azt jelentette ez, hogy előre készült! Tanult.

De a vendégek nem tudhatták.

Csak helyeseltek.

- Ni a Janó! Hogy elkanyarítja...! - ámult el hangosan, még a mindig kötekedő Homonnay is.

És, elismerése jeléül, vagy háromszor, igenlőre rántotta az abrosz alatt deres szakállát.

Azonban épp ezzel az elösmeréssel okozta a szép szónoklat vesztét! Mert igen meglelkesült tőle a derék páter! Kipirultak az orcái. Pislantott néhány sürgőset, megcsücsörítette negédesen a száját s most már: rögtönzött...! Hol egyik, hol a másik karja lendült.

- A hajó, feleim, mely ilymódon révbe fut: a legszebb reményekkel vethet horgonyt!

Itt a jobbkarja libbent.

- Azt, azt! Horgonyt! - kanyarodott a balkarja.

Kis hijján orronütötte volna balszomszédját, a jámbor atyus.

No, ezt már nem Homonnay úr számára találták föl!

Csepegő bajusza alá visszavonaglott a selyma vonás.

Elnyikkant nevetve:

- Tán evezel, Janó! Vagy a tutajt hajtod?

A páter odanézett neki, egy keményet.

De - egyelőre még - folytatta:

- ...a boldog családi élet talajában. Mert értésül vagyon mindenek előtt - - -

Itt azonban félbeszakadt a tudomány.

Rikolt úr méltónak bizonyult a nevére.

Nagyot rikoltott, kacagtában:

- Ni, mármeg legyeket űz...!

- Elhallgatsz?

- Dehogy hallgatok! Kidurranok, ha így gesztikulálsz, öreg!

A papocskát kezdte elhagyni a béketűrés.

- Én nem geszti oztán kulálok! - ütött le az asztalra, a harmadik ujja csontbütykével. - Én megbeszílok szent hazasság rúla! Áldom Teremtő ezen szép frigyért! Áldom menyasszonyka. Áldom vő oztan legíny! Kivanom minden szép oztan jót fényes egisz nasz oztan népnek! Oztan - - -

De addigra az egész gyülekezet kacagott már!

Rikolt úr kínjában az asztalon dörömbölt.

- Huh, a terem oztan tésit! - utánozta a méltatlankodó pátert. - Bocsád oztán el a torkomat, atyus, mert bizony megfulladok!

Hát nem is volt itt okosabb mit tenni, mint sürgősen kihörpinteni a poharakat s lakoma teltén asztalt bontani, táncot osztani, akinek dukál és ahogy dukál.

János atya azonban, még akkor is csóválgatta a fejét, mikor Prépostváry uram menyasszonybúcsúztatója fölcsendült.

- Csag ezt oztan zavarjatok beszídjibe bele! - dohogott Rikolt úrra. - Tudom, megtanítja nektek kállai oztan kettő...!

A hárfa elkezdett plüncögni. Fölrivaltak a sípok. A beszédnek fonala szakadt. Most következett, hogy vőlegényt s menyasszonyt egymáshoz bocsássák. Édeskedhessenek is kicsit, a sok illedelmeskedés után!

Mira lehajolt és megcsókolta a menyasszonya vonakodó kezét.

- Milyen hideg! - suttogta. - Hihetem-e, hogy annál melegebb a szíve?

Orsika fölvetette kékárnyékos szemeit.

Halkan válaszolt:

- Nem megmondtam-e kegyelmednek, becsülettel, hogy ami érzés hét év előtt fűtött, azt többé nem tudom érezni férfi iránt? Mért tudakolja hát kegyelmed?

Szemrehányás bujkált a hangjában.

És Mira tekintetében is, ahogy fölpillantott.

- Véltem, hogy afféle özvegyi negéd...

- Nem! Való igazság volt.

- Elég lehetne, akkor is!

- Nekem sohase elegendő!

- Így hát még mindég szereti a - - -

- Ne hánytorgassuk a nevét, boros asztalnál! - vonta össze Orsika a szemöldökeit. - Elég legyen kegyelmednek, hogy a kívánsága teljesül! Nyujtom, amit tudok...

- A maradékot!

- A maradékot. Még ideje visszalépni, ha keveselné! Nem kell, csak egy szava...

De azt a szót okosabbnak látta ki nem ejteni, a kapitány úr. Észbekapott attól a fagyos tekintettől, mely Orsika szeméből villant.

Juhászodottan mentegetőzött:

- Elragadott a hév! Kérem gráciáját! Hisz' tudhatja kegyelmed, hogy nálam nagyobb tisztelője nincs a boldogultnak!

- Hinni szeretném!

- A féltés beszélt belőlem!

- No, meg a pohár szelleme is, kicsit, - gondolta Orsika és idegenkedve húzódott arrébb, a fölgyúlt arcú embertől.

Körülhordozta a termen szomorú pillantását.

Csupa ilyen parázsló arc tükrözött vissza rá, mindenünnen. A násznép zsibongott, táncolt, ivott. Egyedül az öreg Sára üldögélt a karosszékében, elmélázva, mint ő. És sóhajtott mélyet, mint ő.

Egy percre összefogódzott a tekintetük.

És ebből az egyetlen, bús tekintetből, Orsika egyszerre fölfogta azt az egész, szent komédiát, amit ez a szegény, megroskadt öreg asszony játszott előtte. Megértette övéhez hasonló fájdalmát, kiolvasta gondviselő anyai jóságát, aggodalmait.

Odafutott hozzá s átölelte, olyan forrón és hálásan, mint eddig soha. A matróna pedig szívére vonta az asszonyka fejét.

Nem szóltak semmit, de mégis tudták, mind a ketten, hogy egyek ők most, nagyon!

Senkise ügyelt rájuk. Csak a hold lesett be az egyik ablak ólomkarikás üvegén keresztül. Fényes volt a nagy égi tányér, mint valami óriás ezüstszem. Mint az az egyszem, mely a templomok menyezetéről szokott alátekinteni a hívőkre, ezüstfelhők közül, szelíden, mozdulatlanul.

- Istenem, adj erőt! Tégy csudát! - nyíltak suttogó fohászra Orsika vértelen ajkai.

Majd az ablakhoz lépett és szélesre tárta. Talán, hogy levegőt bocsásson a fülledtlevegőjű szálába. Talán, hogy az égi vendég még akadálytalanabbul küldözhesse be sugarait s mégmélyebben láthasson az ő engedelmes, szomorú, rettegő lelkébe...

A friss levegő beáramlott az ablakon. A kacagás, zene pedig, kicsordult rajta s elkanyargott a fekete kert fekete fái közt.

Éjszaka volt. Készülő új násznak éjszakája. Szívek éjszakája.



VI.

A telihold lesütött az égről. Bevilágította a tájat. Ezüstszövedékbe vont földet, fát, bokrot. Az országutat is megfehérítette, hogy olyan lett, mint egy nagy, fényes fehér szalag.

Az országúton egy férfi haladozik az éjszakában. A rozgonyi országúton. Hatalmas, ölestermetű. Két válla faltörő kosnak is beillenék. Nyakáról Atlaszt mintázhatna a képíró ecsetje, vagy a kőszegő vésője. Két lefüggő kezében, de még a haja növésében is: erő. Erő és olyan kemény határozottság, hogy szinte-szinte nem is illik ahoz a köntöshöz, amit a vándor visel.

Mert csuha van az óriás férfin. Barátcsuha. Lábán is: nyersbőrsarúk. Vándortarisznya a hátán. A csuha egészen fehér. A sarú: szürke. Poros és avítt. Éppen mint a tarisznya, mely a széles vállakon zötyög. Hogy így zötykölődik, ürességre vall. Éhes lehet a barát. Talán azért is iránykodik olyan elszántan Rozgony falunak? Emberi portát keres. Befogadó hajlékot, élelmet, pihenést.

Nem messzi már ezek! Egy-két forduló és: ott a falu. Az egyforma apró jobbágyházikók megguggolnak a földön. Ezüstlik a hátuk, mint a tündöklő bogaraknak. Némely kéményből kanyarog a füst. Itt ébren az asszony. Nem: még-mindig, hanem: máris. Kenyeret vet, jókorral, mint szokás.

A barát megáll s tűnődni látszik. Majd iránytvesz. Egy ilyen füstölgőkéményű hajléknál bezörög.

- No! - hangzik a zörgetésre bentről, nem épp szívélyesen.

És nem is asszonyi hang, amely szólott. Férfié. Darabos. Reszelős.

- Ki vagy, ott künn?

- Vándor.

- Török vagy-e?

- Nem vagyok török.

- Pribék vagy-e?

- Nem. Hithű keresztény.

- Akkor hát - - -?

Hallani a cölöpökre alkalmazott házikó padlódeszkázatán, a közelgő léptek döbbenését.

A tolózár csattant. Az ajtó meglibbent.

Egy szövétneket tartó kéz s egy tüskösbajuszú, mogorvaarcú férfifej ötlött elő. A szellő fújja a lángot. A világa: gyér. A kéz maszatos. A férfi fején állkendős jobbágysipka.

Paraszt az ember. És néz gyanakvóan. Nem beszél, csak néz. Mustrálja a jövevényt. Az meg: állja. Megszokhatta már - vándorkodásában - az eféle mustrálást, mely javára üthetett ki, mert visszavonja a gazda a szövétneket s elfordul. Int hátra, hogy beljebb...!

Hát: beljebb...!

Az idegen betassog és köszön.

- Áldást, békességet!

- ...békességet, - hagyja helybe a férfi.

És állítja a szövétneket a kemence sarkába, mialatt a vendég körülhordozza tekintetét az odun, ahova jutott.

Fülledt meleg. Egy rozoga szénaágy. Gyalulatlan asztal, szék. Némi cserépköcsögök s más edénynemű, mosatlanul, szanaszét a földön. Egy felrúgott zsámoly. És cser-szag. Ételszag. Olvasztott enyvnek szaga, a sok deszkadarab fölött, mely összevissza hever.

Magányos, rideglegény lehet az atyafi! Nincs ki rendben tartsa.

- No, ülj le, barát, ha már idehordott a szél!

A felrúgott zsámolyra vonatkozik ez az invitálás.

A vándor elérti. Lebocsátkozik. Roppannak a roppant tagjai.

- Messziről gyössze-e?

- Messziről.

- Üres az iszákod, látom. Köll-e szalona? Vagy főzzek inkább?

- Nem fárasztalak, jóember. A szalona is jó lesz. És - tevődik hozzá - meg is fogom fizetni... Ha ma nem: holnap.

- Fene hallott ilyen barátot! Nem szoktatok tík fizetni, csak kereszthányással. Hát miféle barát vagy te?

Nem kérdésnek szánja a mogorvaarcú atyafi a szavait. Csupán morgolódásnak. És nem is vár feleletet. Kotorja elő a kenyeret, a kemence-kuckóból. Meg a szalonát a szegről. Kést is hoz. Görbe kést. Látszik, hogy kardból verték. Tört kardból, ami úgyse való egyébre. S kanyarít a kenyérből, mérgesen. Akkorát, amekkora a mérge. Nagyot. A szalonából is. Sőt meg is tetézi.

- Ekkora embernek - - -? Várj! Vizet is hozok. Aztán ne tartóztass!

Csapja ki kezéből a kard-kést s telekes bocskorát a padozathoz. Vízzel tér vissza. Egy szilke friss vízzel. Majd felfogja a gyalút és dögönyözi tovább, a félben maradt deszkát.

Jó lélek rejtezhet a mord pofája mögött!

A barát rábólint s hozzálát, evegetni. Szel a kenyérből, szel a szalonából. Húz hozzá, a szilkéből. Elgondolkozott az arca. A szája néma.

Csupán hogy a kollációzást bevégezte, szólamodik:

- Éjszaka is dolgozol-e?

- Látod!

- Vásárra talán?

- Fenét! Nem vagyok én mester!

- Hát akkor - - -?

- Csak: köll... És te, barát? Vackalsz-e? Ott az ágyam! Nekem most úgyse lehet...

A vándor megköszönte. De szállást már igazán nem kért. Épp hogy megpihenni akart, mielőtt tovább indul. Megpihenni és még valamit... Valami kérdés ég ott a száján. Azonban: mintha a kimondásához hiányoznék belőle az erő. Mintha igensok függne attól a választól, ami jöhetne...!

Így aztán mellékérdez, megint.

- Hogysmint megy sorotok?

- Jobbágymódra. Cudarul. Robotolhatok éjszaka is!

A barát összevonja szemöldökét.

Megütközés érzik a hangján.

- Itt is?

- Itt is.

- Úgy hírlik pedig, hogy ezen a földön emberséges a földesúr! Szívvel van a néphöz...

- Csak volt! - legyint el a paraszt a füle mellett. - De egy idő óta - - - Kutyámnak se kívánnám ezt az újvilágot, ami ránk gyött! Amellett adózunk is, csuhás! Bécsi királynak. Török császárnak. Van úgy, hogy havak-szám járunk vármunkában! Még ha egyedül...! De szekérrel!

- Van szekered? - villant meg a barát.

- Telkes jobbágy lennék! - vakkan vissza a paraszt, önérzetesen. - Lovam, kocsim! Kettő is volt, míg a másodikat el nem szedték...

- Kicsoda?

- Hát ki szokott pénz nélkül vásárolni? A török! Úgy tartják ezek, hogy ami a kereszthitűeké, az övék is. Szolgáik vagyunk... Kellett valami istenátka bégnek. Felült, aztán se pénz, még írás se...! Hogy a silly - - -!

De ez a szitkozódás már nem a töröknek szólt. A gyalú akadt meg, egy görcsben. Időbe került, míg a buckó lesímult. Addigra a vándor is lerázta öléből a morzsát. Szája megvonaglott.

Mégis hát, csak hozzálélegzett ahoz a kérdezősködéshöz, ami mostanáig az ajakán égett.

- Közel ide Lápispataka... Jár-e ki errefelé a földesuraságtok?

- Melyik?

- Az öregebb. Miklósfia László.

- Járt, míg meg nem halt!

- Meg - - - halt?

A jobbágy kurtán biccentett. Megsivánkodott a gyalúval. Nem ügyelt a barátra, hogy az megrökken ott, a zsámolyon. Elfakul. Szeme tágan bámul maga elé, mintha abból a gonosz képből látott volna meg egy foszlányt, amitől idáig rettegett.

Ám nem azért olyan nagy-tag a vándor, hogy mindjárt első szélfúvásra elejtse magát! Bármi gonosz legyen is az a szél!

Megemberedik, mihamarébb. Pillant egy mélyet, sóhajt egy mélyet s azzal ismét együttvan, ha elszomorodva is. És hogy az első hírt megkapta - s mivel a gyalú síkárolása is elszűnt - megy már elé, a többinek is.

- Hát a nagyasszony?

- Aki nála lakott?

- Az!

- Csak megvan.

- Egészséges?

- Nem kívánnám neked! A csúz - - -! Mondják: gyalázatos egy baj!

Talán jó is, hogy megint felvonyít a gyalú! Húzza, sikoltja a deszkát, mint a szűkölő eb. A zaj folytán beállt szünetben, ezt a rossz hírt is el lehet rakni, az előző mellé. S nekikészülhet a barát a harmadik kérdésnek, amit tulajdonképp elsőnek szánt volna, ha a szorongása megengedi. Úgy készült hozzá, hogy megmarkolta görcsös kézzel a zsámoly két végét, amin ült. Nyakát pedig elnyújtotta, hogy így talán kimenne belőle az a fullasztó csomó...

Azért így is látható lenne az átkéklő erek lükögése a bőre alatt, ha a mogorvaképű atyafi ügyelné a jövevényt. De az inkább a szerszámát vizsgálgatja.

Fölöttébb elsokasodott a forgácstörmelék a gyalú acélnyelvének tövében! Azt kell előbb onnét kiakolbólintani.

Olyan csönd ez, ami ellen nem vethető kifogás.

A barátnak szólalnia kell:

- Hát a fiatalok...! Zsegnyeyék...!

Hanem a hangja olyan gyermekül gyönge, hogy a gazda: már mégis - - -!

Odaúsztatja rá a szemét.

- János urat gondolod?

- Őt, - kap a kérdésbe a vándor, mint akinek ennyi haladékra mégis szüksége van. - Őt, a kállói kapitányt! - teszi utána, szinte kérlelőn.

A paraszt vállatvon.

Visszakormányozza szemét, a gyalúra.

- Rég meghótt, - feleli. - Nyomaveszett. A török rabság - - -! Istámbul...! Ösmerted?

- Azaz - - -

- Jóravaló vitéz úr volt, - int a mogorvaképű. - Isten nyugtassa.

- És... a felesége...? Abból mi lett?

Olyan halk már ez a kérdés, hogy inkább csak érezhető, mint hallható.

S a barát lecsukott szemekkel marad utána, a helyén.

Ha az előbb elfakult, ezúttal a maradék-színét is elvesztette. Szájszéle lefelé görbül, mint aki vasat tör és azon erőlködik. A melle mozdulatlan. Látszik, hogy visszafogja a lélegzetét.

A feszült pillanatban pedig, megszólal a jobbágy:

- Az asszony...! Jókor kérded! Most áll a lakzija! Valami morva úr - - - Nyögjük az ízelítőjét, máris...!

De ennél tovább nem jut.

A barát felszökik. Sodorja csuhájával a zsámolyt, mely dörömbözve borul a padozatra.

Nyitva már a szeme! Olyan tág és úgy előre dülled, hogy meg lehetne attól ijedni. Arca se fakó! Elömölte a szederj-vörösség.

Hangja meg - - -

A hangja...!

Nem is emberi hang az, talán! Sebzett oroszlán bődülése:

- Hazudsz!

- Nekem mondod?

Fölhorkan a paraszt is, mint az orrbaütött mén. Csapja kezéből a gyalut. Döbög előre, ő is. Dülled az ő szeme, - hólyagosodik az ő orrcimpája is. Lerí a mokány magyarról a jóslat, hogy ez ugyan nem hagyja a sérelmét megtorlatlanul! Hozzá egy kápsáló baráttól, akit éjszakának évadján fogadott be, a portájára!

Hát: jön a jobbágy.

Ám ahogy odaér és szembekerül, ahogy a becsmérlőjére tekint, a támadó szelindek néma figyelmével: egyszercsak meglohad pillantásának tüze.

A gyalú kiesik kezéből.

- Uram...! - fakad sötét ámulatra.

A másik rábólint:

- Ha megösmertél...! Mondod-e még - - -?

A paraszt nem felel. Bocskorát szemléli. És köhög.

S a viharzó ember nem is faggatja tovább. Tudja, hogy a válasz se lehetne beszédesebb, mint ez a nemfelelés...

- Hát így...! - buggyan a melléből.

És dűl a deszkafalnak, mint az ittas.

- Elkéstem. Megesküdtek...!

- Azt ugyan még nem!

A vándor kifordul. Mintha valami roppant bágyadtság este volna meg. Olyan fáradtan fordul.

- Mit mondtál? - őrli lassan az álla.

És nagyokat, lassú-nehezeket nyitogat a szemén, mint aki ólmos álommal küzd.

Végre fogja szeme az embert! Füle is, a hangját:

- ...hogy ma csupán a siratót ülik! A nászt: majd holnap!

- Holnap, - int rá a jövevény.

Aztán - mint akit ez a zökkenés egyszerre riasztott éberré - megrázkódik.

A hang süvöltve szakad ki torkából:

- Az istállóba! Lovat!! Egy falut egy lóért!

*

Úgy elvágtat az, hogy szelek se érnek a nyomába! Úgy elszáguld, hogy a paripája hátsó lába elüti a mellsőt és tüzes csillagokkal hinti az utat a patkó.

Talán csak a végzet rohanhat így. Ilyen föltartóztathatlanul.

Meg a szerelem.

Vagy a kettő egyet jelent?

Néha.



VII.

A lápispataki kastély kapuja nyitva tárongott. Nem őrizte, csupán két strázsa. Azok is, inkább formaságból. Mert török nemigen jár erre mostanság. Aki vendég meg a házhoz kívánkozott, belül került eddig. Jöttek-mentek egész napon keresztül. Főképp - persze - a vágáns népség, melynek jó orra van kiszimatolni, hogy hol készül nászünnep, gyászünnep.

Udvarbíró uram nem győzte a dolgot a sáfárházban. A cipóosztó deákra bízta a gondoskodást, hogy üresen ne forgolódjék a belső udvarban a nyárs, a szabadtűz fölött s ki ne merüljön a pinceablakon át vezetett bádogcsatorna, melyen keresztül a szolga-bor folyik. A sütőasszonyok háromszor is töltötték a tekenőket, zsenge cipóval.

Hát lakozhattak itt koldúsok, énekmondó inasok, kedvükre. Míg aztán éjszaka: le is út, fel is út!

De hogy éppen éjszakának évadján kerüljön elő valaki...?

No, erre a közeledő lódobogásra már, fölkapta lámpásait a két virrasztó!

Ki lehet ugyan?

Ajánlatos keresztbetenni az alabárdokat, az ilyen furcsa jövevény előtt.

Várt a két strázsa, ügyelten. Jól kinyitották a szemüket, hogy időt ne veszítsenek, ha majd a rejtélyes utas kibukkan a rekettyésből, a dombocska mögül.

Nem kellett soká várakozniuk.

A gallyak csörögve pattogtak, mint nagy-vad cökletésénél. A kő gurult lábuk elé, a halmocskáról.

Aztán egyszercsak kilökkent a bozót közül a ló orra is. A paripa zihálva dobbant előre. Az emelt lámpások fényénél látni, hogy egész kinyúlt. Gőzölög. Orrlikaiból is lövel a gőz.

Persze, csupán pillantásnyi idő maradt, belefogadni a szembe ezt a látványt! Ám a két strázsa hadviselt ember. Ennyi idő is elég nekik. Lovat nézve, lovasát is látják.

Hát: barát a lovas...!

Azaz: bizonyára valami barátnak öltözött lator, mert ugyan ki hallott valaha szerzetest lóháton száguldozni, éjjel?

- Állj! Ki vagy?

A két lámpás egyszerre koccan földre. Egyszerre emelkednek az alabárdok.

Semmi válasz.

Csak az agyonhajszolt állat nyerít egy keserveset s leroppannak alatta reszkető lábai. A barát oldaltdőltében szökken le róla. Fordul a kapu felé. Gyalogosan, most már. Mint aki meg se látta a két fenyegető eszközt.

No, majd eszébejuttatják a virrasztók!

A két fegyver egyszerre csillámlik. És - - - egyszerre csörömpöl a földre.

Az óriás-barát félkézzel kapja el őket s veti magától. A rárohanó strázsákat is. Kit jobbra, kit balra. Azzal: el közöttük!

Mire az emberek összeszedelkőznek s keresik a riasztó tülköt: nincs sehol a barát...!

Bizonnyal elérte a belső udvart. A tornác lépcsőjét. Aztán - mint akit tatárok kergetnek - végig a folyosón! Át a szobákon! Aki ellene ágaskodnék, a virrasztók sorsára jut. Keresgélheti a lábait, hogy újból talpraálljon!

De addigra már a lakodalmas-terem küszöbén áll a förgeteges jövevény! Röpíti be az ajtó szárnyát.

Torkából aludtvér-setét hang szakad:

- Hej, vendégkoszorú! Még egy vendég! Akire nem számítottatok! Akad-e itt még valaki, aki Zsegnyey Jánosra emlékeznék?

És megáll középütt, karbafont kezekkel, öklelő homlokkal.

Ha égi kő sistereg le a felhőkből, váratlanul, az se művelhetett volna nagyobb kavarodást, mint ez a hang s ez a fehéren lobogó kísértet.

Hirtelen elnémultak a hegedők. A vidám nép szájáról ledermedt nótázás, tréfa. Az élő szó is. Csak hökkentek, helybegyökeredve.

Míg egy metsző hang föl nem jajdul, velőket járón:

- Uram! János! János!!

S a menyasszony felszökik ültéből.

Mindeneket félrelökve, ront a jövevényre.

Erre már fölenged a dermedtség! Oldódik a lidércnyomás bénulata.

- Zsegnyey János! Főkapitányom! - rivall Prépostváry szava is.

- Szomszéd uram! Kenyeres komám! - süvölt Homonnay.

Felugrik. Felpattog mindenki. Bilikomok dűlnek, székek borulnak, asszonyok rikítoznak.

Kont úr majd legázolta az agg Bebeket.

Örömvadultan rikolt:

- Megösmerem én is! Felösmerem én is!

- Drusza oztan uram...! - hebegi a páter.

S a lelke csordul.

Mert semmi kétség többet! Asszony és a bajtárs szava után, egyszerre minden jelenlévőben bizonyossággá szakadt egy tétova ködkép, amit nem bírt hovatenni, eddig. Mindenki törtet, hogy parolát nyujtson, a lelkét feszítő öröm és csudálat számára zsilipet nyisson. Ki hol éri, rivallja, szorongatná az óriást. Aki pedig közelébe nem jut, legalább a keszkenőjét lobogtatja.

De János nem elegyedik az őt-ujongók közé! Távolseper mindenkit, az egy Orsikán kívül. Azt azonban megragadja, csuklójánál s rántja, magával szemtől.

Néz rá setéten patakzó nézéssel. Az élve kárhozottak döbbenetes tekintetével.

- Új nászt ülsz-e, élő embernek hitvese?

- Halottnak véltelek...

Csak annyi neszt támaszt az asszony hangja, amennyit egy elrepülő madár szárnyasuhogása.

Ám hall most a férfi, a szenvedés és gyönyör találkozásában végletekig finomult érzékkel, mindent! Amit meg mégse hallott volna, leolvasta abból a két kitágult szemből, - arról az áttetsző arcról, ajkak vonaglásáról.

Szorít egyet a menyasszony csuklóján.

- Gondolomra akartál-e új kötést tenni, az enyém helyett, aki a poklokkal vívtam meg érted?

De már erre nem Orsika válaszolt!

A férfi-szorítás édes kínja odavetette, számonkérő ura és bírája elé.

Térdeltéből tekint rá, átistenült rettegéssel s onnan hall ő is, egy emelkedő, szigorú, öreg hangot:

- Asszonyodat elbocsásd! Rajta számon semmit ne követelj! Ha vétkes van, nem lehet más, rajtam kívül! A halálodról írott bizonyságlevelet hozott a vőlegény nekünk! S az én akaratom volt, hogy utánam az özvegy gyámol nélkül ne maradjon. Amit látsz, egyedül a te túlvilági nyugalmadért tette. Úgy tudd!

Sára asszonytól eredt a szó.

És a matróna - akit az első percek bénultsága megejtett - fölegyenesült egész tiszteletetparancsoló alakjában s odalépett szorosan, az ítéletlátó ember elé.

Őt nem lehetett félresöpörni! Sem elpillantani nem lehetett, az ősz feje fölött! Azokba a bánattól árkolt, vén szemekbe, bele kellett nézni és kiolvasni belőlük hosszú esztendők küzdelmeit, csalódásait. Két élet összeomlását, remények hasztalanságát s mindent, amit elmondani a száj kevés.

- Bocsásd el a feleségedet! Ártatlan, mint a szent!

- És nem szeret rajtad kívül senkit! - sír föl az a madárszárnyakon repeső hang, onnan, a porból, János lábai elől.

Az óriás megrezdült tőle, mint az emelvényén megingott vasbálvány.

Ítélkező jobbja lehullt. Másikkal pedig, fölemelte a térdelő nőt.

Egy percig ott álltak, szembe.

- János! Hiszesz-é?

- Feloldoztalak, - hárította el a férfi.

Ám a vérködös szeme még mindig nem lel pihenést!

Siklik tovább, gyász-komoran.

Ha lehetne tekintettel ölni, rég halva lenne, akit keres! Kutat, de nem talál...

Csupa régtől jólismert arc bámul rá vissza. Prépostváry. Kont! Homonnay. Bebek. Forgách...! Megannyian szomszédok. Hajdani kebelbarátok Mint megáradt bíborpatak tükrén elúszó ködképek, úgy suhannak el, egymásután, a szeme előtt.

Akkor ismét kiáltásra nyílnak a gyötrött ember ajkai:

- Hej vőlegény! Bitorló cenk! Meddig várjalak? Nem érted-e, hogy kettőnk számára szűk lett a világ? Ide elém! Számoljunk!

És felporzik a padozat, a szilaj lábdobbantás súlyától.

- Ide a halottas-levelemet! Látni követeli az élő!

Hang nem, - csak mozgás felel.

A násznép most már egymásnak fordul. Egymást fürkészi.

- Kegyelmed - - -?

- Homonnay uram...!

- Berzeviczy uram...!

A vőlegény nincs közöttük. Nincs sehol. A szék - amin hetvenkedve ült, mielőtt ez a megelevenült ítélet-szobor idedöbbent - üres.

S az ajtó nyitva...

Az éjszaka gomolyog be rajta, holdsugárosan, csillag-ihletetten. A titokzatos ezüst-szem fénye, az égről, mozdulatlanul... Meg egy oldalbarugott eb vonítása. Lódobogás.

Most ered meg az istállótól! Most csattog keresztül, a köves major-udvaron! Most fordul le az üveg-csárdánál! Most döbben rá az emelcsős hídra! Zörömpöl rajta, végig.

Aztán: semmi.

Elhal a dübörgés.

- Megszökött! - kiált föl a terem sarkában, hirtelen, Dessewfy úr.

- Utána! - hasít a János hangja.

S elsőnek vetemül.

De a többi férfinek se kell magyarázat!

Érzik valami égrekiáltó cudarság illatát, a levegőben.

Homonnay a terített asztalon szökken át. Kont a gyermekek otthagyott macska-asztalát borítja el, útból. S rohannak, dübörögve, a kéztördelő asszonyfélét a pap gondjaira hagyva, keresztül az üres szobán.

János csupán annyi időt szakít, míg - futtában - lekap a lovagterem faláról egy kardot.

Aztán: tovább!

Ki az udvarra!

Az istálló előtt nyergelt ló nyerít. Kevéssel előbb érkezett rajta egy kállói vitéz. Gyors küldönc...

Arra fel!

S neki! Hajrá!!

Mire a többi úr nyergeltet és lóraserdül, már csak két nyilalló árnyék látszik, a réten, a hold-ezüst füvön. Ott száguldanak egymás sarkában, a Kálvária-domb felé, míg el nem nyeli alakjukat a cserjés.

De nyomonvannak a kísérők! Lovaik okos, nemes állatok. Érzik a gazdájuk parancsát, irányítás nélkül is! Rohannak, sarkantyúzatlanul.

Fogy a tér.

Már emelkedik a halom...!

Itt a kis surján-erdő!

Akkor Prépostváry - aki elől törtetett - hirtelen megrántja paripáját.

A ló nyerít és visszatop. Megáll. Homonnay vasderese is. És Konté, meg a többieké.

Bálint úr előre mutat:

- Ott...!

A hold fénye bevilágítja, szelíd permetegével, a tájat.

A lápispataki Kálvária templomkája sudárodik előttük. Térségének ezüstfürdésében: ahol a két vetélytárs! Szökevény és üldöző...!

Lovaik horkannak, egymással szembe.

Két kard csesszen. Két paripa ágaskodik. Két penge szórja a szikrát.

Összenyilallnak, meg-szétrebbennek. Kereszteződnek, malmoznak, felülről, alulról, oldalt. Sujtanak csellel. Suhannak erővel.

Beszédhang: semmi.

Az urak se szólnak. Megértik, hogy az ő szerepük itt végetért. Ami történik, rendjénvaló ügy és egyedül két ember dolga, ezen a világon. Számukra nem marad, csak az igazlátás.

Hát néznek és látnak.

Látják tisztán-élesen, mind a két küzdőt. Bőszült rontásaikat, fürge szökellésüket! S azt a gyors suhintást, az óriás hóna alá...

Ki se védi! Hagyja suhanni. Ő már alulról fölfelé irányította a pengéjét! És aztán - - -

- Mi ez!

Prépostváry lova megugrott. Valami szügyön találta.

Tompát buffant s lehullt. A fűből néz föl - emberszemmel - a némán bámuló urak szeme közé.

Jaromir kapitány, a vőlegény...

Vagyis: a volt-kapitány és volt-ember feje...

Teste még nyurgul egy pillanatig, ott, a küzdőtéren, a nyergében, öles vérsugarat lövelve magából. Majd ledül.

És János is lesuhintja kardját:

- Urak, elvégeztetett...


A kísérők csapata megemelte süvegét.



VIII.

A pitymallat bontakozott.

János és Bálint sebesebb ügetésre ösztökélték lovaikat. Az őt kísérő kállói huszár: szintén. A hintót hajtó kocsis forgathatta ostorát, hogy lépést tartson a törtetőkkel! Amint egy kicsit lassudtak, Orsika mindjárt nyughatatlankodott. Nem akart többé - pillanatig se - ura nélkül maradni, a szegény asszony! Amazoknak pedig sietős.

Mert a lovas küldönc - aki az éjjel érkezett - ugyan fontos híreket hozott, Prépostváry számára!

Először is: a Kassára való áthelyezését.

Rég vágyott erre a derék Bálint úr! Terhes dolog ugyanis a kapitánykodás, egy oly várban, melyet egyedül az Úristen gondoz! Szálkául szökni minden bitang basa szemébe...! Folyvást leseket vetni, hárítani...! Csatázni, fizetetlen katonákkal, - élelem, posztó és lőszer-porció nélkül!

Elég volt szegény fejének hét esztendő, ebből a felelősségből.

Most aztán hát, itt a szabadulás.

Persze, csak János úr megjöttével, az is! Mert az áthelyezési engedelemben - nagy ravaszul - bennefoglaltatott a kikötés, hogy a távozni-akaró kapitány köteles maga helyett utódot állítani. Addig nem mozdulhat...

Tudta jól a fölöttesség, hogy ő ugyan aligha fogna Kállóba kapitányt! A magyar fővitézek ismerik, hírből.

De most - szerencsére - a jogszerinti utód került meg. Azaz: az előd, akinek főkapitányi állapota, tulajdonképpen, soha be sem szűnt. Kipelyhezett fészkét érintetlen módon őrizték meg a várpalotában, minthogy - rideglegény létére - Prépostvárynak nem is kellett ekkora nagy szállás.

Hát lehet, hogy azzal a rideg állapottal is máskép lesz, ezentúl... Valami szépasszonnyal szánták össze, utóbbi időkben, a vicekapitány nevét. Parlagi Pálnéval. Igaz ugyan, hogy nem szabad még a gyönyörű Csáky Anikó, de élő ember özvegye, máris. A tudós doktorok eltörték fekete pálcájukat Parlagi uram fölött. Nemsokáig áll az összeillő fiatalok közt, az árnyék. És amint az asszony az ő hitvesi szamaritánus-kötelességeit beteljesítette emberül, összeházasodhatnak, Isten-ember előtt emelt fejjel.

Ám, ha mind e dolgok sarkantyúzták is Bálint urat - mialatt ő meg a lovát ösztönzi - a másodiknak vett hír se tűrt haladékot.

Arról is értést hozott a minapesti küldönc, hogy valami három vitéz érkezett a várba. Régi kállói emberek, úgymondják. Szolnok körül, verekedtek is. És a legöregebb köztük: sebesült. Mégpedig olyan sebbel, hogy soká aligha húzza. Mielőtt lezárná a szemét, közlendője lenne. Fontos! De olyigen fontos, hogy senkimásra nem bízhatja, a kapitányon kívül.

Hát szálljon vissza Bálint úr! Mihamarább!

- Szolgálati érdek! - mentegetné nagy sietségét Prépostváry.

Ám hogy arccal is odafordul a társa felé, látja, hogy kárbaveszett az egész magyarázkodás.

Nincs az oldalán János! Visszamaradt, a hintó mellett. Már ki tudja, mennyi ideje!

A vicekapitány elmosolyodott:

- Érthető, érthető...!

És volt benne annyi tapintat, hogy meg ne forduljon a nyeregben.

Hadd örülje egymást az a két szegény! Rászolgáltak, ennyi rossz után! Majd beéri János megint, ha a menyecske elbocsátja a hintóablakon keresztül fogvakapott kezét!

De még azt is kiügyeskedte Orsika, hogy csókot lopjon arra a liliombimbó-ujjú s mégis vaserős kézre!

- Mintha nem is lett volna az a szörnyű hét esztendő! - súgta. - Mintha nem is engem ért volna az a sok hányatás! Levett rólam a kegyelmed első megpillantása mindent, ami nyűg. Áldja meg a megváltó szerelméért az én Teremtőm!

A férfi nem felel, csak sóhajt, mély boldogsággal.

Kis idő teltén meg, ő ejti rá szívvirág-formájú, forró, puha száját az ablakon kintfelejtett kézre.

- Sára nénénk miatt se búsulj! - bólint. - Nem okos, korhadt fát új földbe ültetni! Vesztét okozhatná. Nem haragból maradt ő külön tőlünk, hanem hogy atyánk-urunk végtisztességét illőn elkészítse. Mondatlan is tudom.

Orsika rápillantott, megnyugodva.

Ami után János is visszaszökhet most már, ahonnan megszökött.

- Csak arra figyelmeztettem az asszonyt, hogy mindjárt beérkezünk...! - magyarázza, férfias röstelkedéssel.

És siet, újjal elütni a beszéd tárgyát:

- Egyvalamit sajnálok csupán!

- Mit? - segít Prépostváry.

- Hogy egy csalóval mértem össze a kardom!

- A - - - vőlegény...?

- Ő, - int rá a főkapitány úr. - Hamis volt ám az a bizonyságlevél!

- Melyik?

- Amelyikben halottá nyilatkoztak engem! Azt az iratot sajátmaga fábrikálhatta a morva! Virgács dukált volna őkegyelmének, nem lovagmérkőzés! De hát, hagyjuk! "De mortuis nil nisi bene...!" Kívánnám, hogy ahova küldtem, odaát nyerjen bocsánatot...

A két férfi elcsöndesült. Akadt mindkettőnek, amin gondolkozzanak.

Csak vagy úgy egy fertályóra multán, emelte föl megint Bálint a fejét.

Állával előre intett:

- Az ottan már Kálló!

Mintha nem látta volna János is...! Mintha nem itta volna, azt az álmaiban százszor előderengő, drágalátos képet!

Reszketett a mellében a szíve.

Az a vár, az a vár...!

Jó, hogy senki se készteti választani, közte s az asszonya közt! Lelke szakadna, mégse bírna dönteni.

Az a büszke sasok fészke s ez a fehérszárnyú kis emberpillangó...! Be jó, hogy mind a kettővel megajándékozta Isten!

Elhúzta - észrevétlenül - keze födelét a szeme előtt.

- Minden olyan, mint hagytam! - feleli. - Épp hogy takarosabb talán, ha ugyan jól látok ebben a... homályban...!

- Jól lát kegyelmed! - intett rá Prépostváry, büszkén. - Szívem vérét raktam én erre a várra! Hitem, hogy az ország dolga erődeinken áll, vagy bukik. Ezért is kell, hogy aki már kornyadozik, új embernek adja át a posztját. Vagy olyan réginek, aki saját kárából vett leckét, hogy mi-sors vár a fajtánkra, ha ezeket a szent köveket idegen kézre bocsátjuk. Kálló a kegyelmedé, főkapitány uram!

- Megtartom! Nem hagyom! - vetette magasba homlokát, Zsegnyey.

Azontúl csak egy rövid társalgás az ibolyaszínben bontakozó föllegekkel - és a virrasztó kürtje felbődül. A híd lecsapódik. Az utasok bedörömböznek. A hintó hasonlóképp. A várták leszalutálnak s állnak kövülten, mint dukál.

Vagy tán nem is merő illendőségből...?

A vitézek szeme tágul. Mellük emelkedik, a nyűtt harci zubbony alatt. Falják tekintettel azt az óriás embert, aki elléptet előttük. Még aki nemrégi katona is, láthatta megföstött képét, a várkápolna előterében...! Legendák jártak a huszárok közt, arról a képről. Vagyishogy arról, akit ábrázolt.

No, hogy most ilyen feszes vigyázz-ban kell meredezniök...! Hogy egyet rikoltani se szabad!

A két úr ezenközben leszállt. Kinyitották a hintó ajtaját.

A nagyobbik tollpehelyként emelt ki egy hatalmas csokor virágot.

Asszony van a bokréta mögött...!

Vagy virág az is? Isten virága, a férfi-sors mellett...?

Prépostváry előrelépett, pár lépést. Csak oda, a strázsa-házikóig. Benyúlt az ajtón. Valamit lekapott a falról. Kis fűzér kulccsal tért vissza:

- Némi friss eget nem árt a szobákba bocsátani, - mondja. - Egyébként rendesen takaríttattunk...

- Köszönöm, öcsém. Visszafizeti minden jóságodat, az Isten!

A kulcsok megcsikorodnak a zárban.

A két ember, ott, a küszöb előtt...!

Akkor Prépostváry tisztelgőre emeli a kezét:

- Főkapitány úrnak alássan jelentem: leteszem a tisztet. Kegyelmedet pedig várják, a betegedőházban. Az a sebesült huszár - - -

- Jövök!

És be se lépett a küszöbön Zsegnyey János.

Az ő édes asszonya: most már a fészkükben! Megtalálja ezentúl. Hanem majd csak kötelességek végeztén.

Mégis: katona ő! Elsősorban is!

Sietten megy, a napos vigyázómester oldalán, át az udvaron. Lép egy elkülönözött, fehérremeszelt házba. Az első szobába.

Üres!

A másodikba!

Üres, hasonlóképp.

No: a harmadikba!

Ott aztán megtalálja, akit keresett.

A szobácska kicsiny, de világos és derűs. Meszelt falának tövében, fehérrel leplezett szénaágy. Azon fekszik az a lelkétől váló test, mely könnyíteni kíván a terhén. Vagy lelkin, vagy testin.

Az ajtó betevődött.

Mind a két férfi levette süvegét.

János odalépett, az ágyhoz.

- Vitézem...! - szólal.

Ám a szó függvemarad az ajkán. Előrehajol és bámul. Hökken, az előtte halódó vitézre.

Nézi.

Sápadt, öreg arc. Behorpadt szemgödrök. Hatalmas bajusz, az arcon keresztül.

Látta ő már valahol ezt az arcot! Látta! Épp hogy akkor szürke volt az a válligbukó sörény. Azok a megfakult szemek villogtak, mint a vasgombok. S az az átlós bajusz, feketéllett. Most fehér minden, mint amire az idők hava szállt.

Verdes a főkapitány szempillája, még pár percig. Aztán egyszerre orcáira borul, mint két fekete pillangó. Mintha azt a hangot - mely kitör belőle - valahol mélyről, a szív és emlékezés mélyéről kellene felbocsátania.

- Ambrus!

A haldokló a hang iránt fordította arcát.

Az ő tekintete is állt, egy rezdülésnyi ideig.

Majd a vértelen ajkakon gyönge vonaglás suhant keresztül.

- Főkapitány uram! Itt...? Élő személyében?

- A kezedet, vitéz!

Hideg volt már az a kéz. És csak két ujját nyujtotta. A többivel fogott, féltékenyen szorongatott valamit, a vén huszár. Valami sátorponyvából készült zacskófélét. A takaróján is, ilyenek. Körül. Állnak kipúpozottan, keményen.

Ambrus megpihentette rajtuk pókos szemeit. Mintha belőlük akarná meríteni a szükséges erőt.

Aztán egyszerre, kireszelődött megint torkából a hang:

- Meglaktuk Kisázsiát. Szőnyegszövés - - -! Illést eltemettük. Bencét is... Nagyságodat többé nem találtuk. Hát - - -

Egy kis szünetet tartott.

Szájaszélén vékony, piros zsinórkák eredtek.

Utóbb folytatta:

- ...idegyüttünk. A sarccal! Együttvan...! Hogy keressék most már nagyságodat vele, felsőbb helyről...! Járatosabbak, mint mink. De hogy így szabadnak látom - - -

A tikkadt ajkak alig susogtak már.

Inkább csak sejteni, mint érteni lehetett a beszédjüket.

János megrendülten hajolt az ágy fölé.

Szívével hallgatta ő, azokat a tördelt hangokat!

- Fordítsák Kállóra...! - állt meg Ambrus tekintete, a gazdája melle-közepén. (Mintha fürkészten figyelne ott, valamit!)

Aztán egyszerre kinyúlt.

- Megyek előre, szállásmesternek...! Föllegvárba! - mormolt.

Nem is szólt ennél többet.

Majd odaát! A nagy szószéken! Az Égi Főparancsnok színe előtt! Majd ott beszél már tovább ezentúl, Tokodi Ambrus, a vén kállói vitéz. Angyalok fogják hallgatni, szentek szalutálni. Maga a Teremtő kommandíroz talán vigyázz-t, az égi hadseregnek s befödi csillagmónétával azt a tallérnyi, piros foltocskát, ott, a hűséges, áldozatos keblén. Hogy merő sugárzás legyen mostantól a nyoma annak a kószáló török jagmágír eszköznek, ami ezt a drága életet elontotta.

Ambrus így vélte legalább. És méretik neki odatúl - bizonnyal - az ő hite szerint...

A főkapitány állt egy ideig, tiszteletteljes, néma csöndben. Aztán az ágy fölé hajolt és megillette homlokán az átszellemült arcot. Az ágy leplét fölvonta rá, fejetetején felül. S megfordult.

Halk, de már nyugodt hangon rendelkezett:

- A legparádésabb temetést! Minden zászlót fölvonni! Minden ágyú szóljon! Megérdemli Kálló második alapítója, aki - - -

Nem fejezhette be, amit még mondani akart.

Odakint, a fölébredt nap sugárkévéiben fürdő udvaron, megharsantak a kürtök. Ünnepi kürtök...

A vár népe - mely közt a főkapitány visszajöttének híre futótűzként terjedt el - kigyülekezett s látni kívánta új urát, régi gazdáját.

A katonák: legjobb mundérjukban. Minden gomb tündököl. Minden kard fénylik. Minden süveg lobog. Minden szem nedves. Minden torok kiált:

- Vivát Zsegnyey János, főkapitányunk!

János maga is födetlen fejjel, szelte át az udvart. Megaranylott a napban, mint egy mozgó bronzszobor. Haja leomlik válláig. Válla magasbatör. Úgy áll meg ott, az új napkeltében, mint az élet és győzelem felujongása.

- Vitézek! - kiáltja, messziható hangon. - Köszönöm, hogy üdvözöltök! S én is szívből üdvözöllek tikteket. A vár főparancsnokságát - ezennel - újra átveszem. Új törvényem nincs. Csak a régi. Kálló hősi hírnevéhez hívek maradjatok! Valameddig egy csöpp vér buzog bennünk, az ezé a váré s a hazáé.

- Vivát! - tüzelt rá a kiáltás, minden torokból.

- Vivát! - követi a fölharsanást egy asszonyi madárhangocska, onnan, a főkapitányi szállás erkélyéről.

S egy szál virág lehull a térre, János lábai elé.

A parancsnok fölpillant egy villanással, mint a napba játszatott tükör.

Aztán folytatja:

- Most pedig, hogy ezt értéstekre bocsátottam, álljon elő a vár számvevője!

Kellett is azt hívni!

Ott verte a bokáját s várta a rendelkezést.

János kurtán fölpillantott.

- Meghagyom kegyelmednek, hogy mai napon a vár katonáinak fizetetlen zsoldjáról számadást eszközöljön! Jelentse, amint elkészült, hogy mennyi összegre rúg a hátralék.

Az ember megint bokázott.

Majd a dolmányába nyúlt.

- A kállai számadás mindig kész, - válaszolt, önérzettel. - Imhol, tekintsen belé, főkapitány uram!

János a fogai közt dünnyögött.

Végül összehajtotta és visszaadta az ívet.

Ismét fölemelte érces szavát:

- Elrendelem, hogy minden hátralékos zsold, még e mai napon, kifizettessék! A tárházakat meg kell nyitni! Ami megtakarított posztónk, szétosztjuk. Minden katona kapjon egy rend emberséges öltönyt, lábbelit. Délre ünnepi lakozás légyen s bor egy kupával, kinek-kinek. Szűkös állapothoz szoktunk. Kérditek, hogy: honnét? Hát én megmondom! Egy egyszerű közvitéz - a ti rendetekből - hozta rátok ezt a bőséget s a várra szebb napokat. Vérét adta érte, a dicső! Nevét megtudjátok és maradékaitoknak bizony áthagyjátok! Tokodi Ambrusnak hívják. Szolgáljon példája buzdítástokra és mindőnk épülésére, Isten orcája előtt pedig, üdvösségére. Nyugodjék békén, fényben, áldottan, ámen.

De már addigra ott állt, a pap is! A vár kapellánusa. Teljes ornátusban. Megérezte, hogy őrá is tisztség vár ma itt! Magosratartott karral - tömjénfüstben - a szentséget hozta s azzal vetett áldást a végház népére.

Mikor befejezte, a harang megkondult.

A vártorony öreg harangja...! Felbúgott mélyen, zöngőn.

És a betegedő-ház kéménye mellé, felperdült egy lobogó.

Nem fekete! Nem! Háromféle színű. Közepében az áldó és oltalmazó Égi Anya képe. Lengette a reggeli szellő. Sugárzott benne, biztatón, derüsen. Akinek szólt, nem illette azt az elmúlás gyászfekete színe! Mert élni fog ő a harcosok lelkében, friss patakok partján, pásztortüzeknél, minden bajtárs emlékezetében, minden magyar szívében.

*

Mikor az ünnepség, a két megmaradt, törökföldetjárt kállói legény előléptetésével, befejeződött - s a szikszói Lőrinc a Bajazethnek szánt, busás ajándékkal útnak eredt - Prépostváry is feljött a főkapitányi palotába.

Immár indulásra szerelkőzve jött. Köszönni.

Az úrasszony friss cipót, pogácsát tett a tarsolyába.

Főparancsnok uram pedig, derekas parolát szorított a jó vitézzel.

- Isten áldjon, bajtárs, azért, amit Kállóval tettél!

- Emberség volt, főkapitány úr! Nem érdem.

De Bálint még mindig nem vonta vissza a kezét. Tétovázva állt a szeme az óriáson.

Ki is bökte végül:

- Bátyám...!

- No!

- ...ha kérdenék valamit!

- Mondd csak!

- Mostanig se futott időnk megkérdeznem: hogy került meg kegyelmed a fogságból, mégis?

Orsika is közelebb hajolt.

Az ő részére se ütött eddig a históriázás órája!

Hát leste mohón, ő is, az ura szavát.

János azonban nem felelt közvetlenül.

Elmosolyodott, az ő komoly mosolygásával s kérdést adott a kimondott és ki nem mondott kérdésekre:

- Úgy-e, erős a török?

- Erős! - sóhajtott Bálint.

- Erős! - hunyta le pilláit, az asszonyka.

- Hát a rabláncot erős vasból szokták-e kalapálni?

- Persze!

- A legerősebből!

Bálint úr bólintott.

- És látjátok...! Mindez: semmi. Hiába erős a legerősebb vaslánc is! Van olyan valami, ami erősebb a vasnál.

- Micsoda?

- Amit az ember maga köt magára! Egyiket a koporsóba fekteti, velem meg az én úszó koporsómat is áttörette. Isten segítségével, - tette hozzá, megindultan. - A nevét tudjátok már ebből, úgy-e?

Bálint úr bólintott.

- Tudom. "Kötelesség."

- Tudom, - intett Orsika is.

De ő nem mondta ki azt, amit gondolt.

Csak elpirult. Egész a fehérkagyló füléig.

És lesütötte a szemét.

Aztán odamosolygott az urára. Az meg vissza, rá.

És szótlan megfogták egymás kezét.


VÉGE






FELHASZNÁLT FORRÁSMŰVEK

Szekfű Gyula: Magyar Történet (XVI. század).

Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Története.

Varga Ottó: Magyarország Története.

Horváth Mihály: Magyarország Története.

Buday Ferentz úr: Magyarország polgári históriájára való lexikon, a XVI. század végéig.

Szalay László: Adalékok a magyar nemzet történetéhez a XVI. században.

Salamon Ferenc: Magyarország a török hódítás korában.

Dr. Kerényi Ede. Magyarország történetének időrendi átnézete.

Dr. Szentkláray Jenő: Újabb részletek a délmagyarországi török hódoltság történetéből.

- Chronica des Ungarischen Kriegswesens.

Thallóczy Lajos, Krcsmárik János, Szekfű Gyula: Török-magyar oklevéltár.

- Magyar országgyűlési törvénykönyv.

*

Takáts Sándor: Rajzok a török világból.

- Régi idők, régi emberek.

- Komáromi daliák a XVI. században.

- A török hódoltság korából.

- A török-magyar lesvetés módja (Századok).

- Régi magyar kapitányok és generálisok.

Gévay Antal: A budai basák.

Takáts Sándor, Eckhardt Ferenc, Szekfű Gyula: A budai basák magyarnyelvű levelezése.

Mikulik József: Magyar kisvárosi élet.

Mikó Pál: Női magyar levélstílus a XVII. században.

Georg Krekwitz: Totius Regni Hungariae superioris-inferioris accurata Descriptio.

Kopp Tibor: Erdély művelődése.

Bártfay Szabó László: Ghimesi Forgách Ferenc váradi püspök évkönyvei, tekintettel művelődéstörténeti adataira.

Dr. Lukinich Imre: Auer János Ferdinánd pozsonyi nemes polgárnak héttoronyi fogságában írt naplója.

Nagy Iván: Magyarország családai, címerekkel.

Kempelen Béla: Magyar nemes családok.

Kerekes György: Nemes Almássy István kassai kereskedő és bíró üzleti, köz- és családi élete (1573-1635).

Joseph von Hammer-Purgstall: Geschichte des Osmanischen Reiches.

Ricaut: Die eröffnete ottomanische Pforte.

Ewald Banse: Die Türkei.

Decsy Sámuel: Osmanographia.

Castetlan: Sitten, Gebrauche und Trachten der Osmanen.

Molla Hasszán Elkjáfi: Az egri török emlékirat (ford.: dr. Karácson Imre).

*

Struvens: Vollständige Teutsche Reichs-Historie.

Graf Majláth: Geschichte des östreichischen Kaiserstaates.

Ludolff: Schaubühne der Weltgeschichte (1. folio).

*

Dr. Sziklay János és Dr. Borovszky Samu: Abaujtorna vármegye és Kassa (Magyarország Vármegyéi és Városai).

Tóth Sándor: Sáros vármegye monográfiája. - Szabolcs vármegye (Magyar Orsz. vármegyéi és városai).

Szirmai Szirmai Antal: Szathmár vármegye fekvése, történetei és polgári esmérete.

*

Bárczay: A hadügy fejlődése.

Rónai Horváth Jenő: Hadtörténelmi közlemények.

Könyöki József: A középkori várak.

Eduard Fuchs: Az erkölcsök története.

Dr. Siklóssy László: A magyar középkor erkölcse.

Dr. Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században.

Tóth Béla: Magyar ritkaságok.

Trócsányi Zoltán. Magyar régiségek és furcsaságok.

Dr. Hóman Bálint: Magyar pénztörténet.