IFJUSÁGI KÖNYVTÁR



AZ UTMUTATÓ



COOPER BESZÉLYEI UTÁN
VACHOTT SÁNDORNÉ



FEJEZETEK
1 2 3 4 5 6 7





 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-320-5 (online)
MEK-18176






Első fejezet.

Egy szép nyári napon, a mult század második felében, az amerikai őserdőség közepett két férfiú s két nőből alakult társaság volt látható, kik azon reményben, hogy szabad kilátást nyernek a vadonság fölött, egy fatörzs-halomra igyekeztek fölmászni, melyet a szél hányt egymás fölé. A fák egy tetőn álltak, s igy messzeterjedő körültekintést engedtek. Az egyik, gyökerestől látható vala, s alsó része ugy volt fölfelé fordulva, hogy négy kalandorunk számára valódi állványt képezett földdel betöltött gyökérhézagaival, melyen kényelmesen s biztosan állhattak s köröskörül nézhettek.

Utasaink nem voltak előkelő emberek; kettő közülök egy férfiu és neje, a tuscarora indián törzsből származott; a harmadik, ruházata és jelvényei utáni, tengerész, kisérőnője pedig unokahúga volt, az Ontario vizén levő Oswego várdai angol őrmester leánya, s e hely vala épen közös utjok czélja.

A fiatal, szép és nem miveletlen leány örömmel nézte a nagyszerü és magasztos látványt, mely szemei előtt feltárult; gondolkozva szemlélé a levelek és ágak e végtelen tengerét, mely, meddig csak tekintete terjedt, a legdicsőbb zöld szinben pompázék. Az ékes szilfa, a széles levelü jávor, a pompás tölgyek, s a karcsu, magasan felsarjadt hársak széles, végtelen szőnyeget képeztek, mely a legszélső láthatárig terjedt, hogy ott, az átnézhetlen Oceánhoz hasonlón, az ég fellegeivel vegyüljön. Néhol meghaladta egy-egy óriási fenyőtörzs a véghetetlen térföldet, s piramidi alakja nagyszerü emlékoszlophoz hasonlita, melyet ugy látszék művészi kéz állitott fel a széles zöld lapályon.

Nagybátyám - szólt a leány hosszú szünet után - nagybátyám, engem e látvány a végtelen tengerre emlékeztet, mely előtted oly kedves és drága!

Nem sokkal hasonlit jobban, mint épen egy tudatlan leány képzelheti, Mágnes! - (Gyakran nevezé igy unokahugát a tengerész, ez által a leányka személyes vonzerejére czélozva.) - Ugyan hogy találhatsz csak hasonlatosságot is e pár levél s a valódi atlanti tenger között? Mind e fatetők összevéve alig nyujtanának egy bokrétát Neptun kabátjára!

Erősen csalódol nagybácsi! - viszonzá mosolyogva Mari. - Ameddig csak a szem tekinthet, semmi egyebet nem láthatunk, mint leveleket. S mi többet adhat az Oceán?

Mi többet, Mágnes - viszonzá boszúsan az öreg tengerész - kérdezd inkább mi kevesebbet? Hol vannak itt a kék vizek, a hömpölygő hullámok, a hullámtorlatok, a czethalak, a vizforgatagok, a viharok, az Oceán szélvészei? Mit? S miféle halak usznak ez alázatos tér alatt?

Ó nagybátyám, a viharok itt sem hiányoznak, mint e fák földetlen gyökerei tanusitják; s ha halak nincsenek is a levelek alatt, két és négylábu teremtmények nem hiányzanak az erdőségben.

Még az nagy kérdés - viszonzá a vén tengerész. - Egész utazásunk alatt Albanytól idáig sem vad, sem szelid állatot nem láttunk, nehány nyomoruságos madáron kivül, - és mindent összevéve, nagyon kétlem, vajjon szárazfölded bármely állata hasonlitható-e az egyenlitő czápáihoz?

Mari nem felelt nagybátyja daczos szavaira, hanem ismét letekinte a végtelen erdőre.

Mi az? - kérdé rövid szünet mulva, ujjával a fák koronáira mutatva - ott füst gyürüzik fel. Valamely házból jőne az?

Hogy füst, az bizonyos, - viszonzá Cap bátya - de jelentőségét a tuscarorától kell megkérdenünk.

Az indiánhoz fordulva, könnyedén megérinté vállát, hogy figyelmét felébreszsze, s az átelleni vékony gőzoszlopokra mutatott, melyek körülbelül egy mértföldnyi távolságra a levél-vadonból csavarodtak fel. A magas, harczias termetü indián megfordult, s szemei fürkésző tekintetet vetének a légben lebegő illatos füstre. Azután könnyedén felemelkedett lábujjai hegyére, s egy teljes pillanatig állott igy kifeszitett orrlyukakkal, őzhöz hasonlón, mely veszélyt érez a légben. Végre gyönge, alig hallható kiáltás tört ki ajkain, s kissé összehuzta magát. Arcza nem tanusitott nyugtalanságot, de sötét szemei gyorsan futák át a vadonságot, mintha valahol veszélyt akarna felkutatni.

Nos, hogy áll a dolog, Nyilhegy? - kérdé ismét az öreg tengerész az indiántól - azt hiszem oneida és tuscarora indiánok vannak a közelben, s ajánlom, kössünk ismeretséget velök, hogy kényelmes éji tanyát nyerjünk kunyhójukban.

Nincs kunyhó ott - viszonzá nyugodtan az indián - igen sok fa!

Mindegy! mégis csak indiánok lesznek ott bizonyára, s talán épen társaid, Nyilhegy!

Nem tuscarora - nem oneida - nem mohawk - fehérarcz tüz!

Fehérarcz tüz? - kérdé Cap kétségesen és elcsodálkozva. - Hogy tudod ezt? Miről látod, kérdem, hogy a füst, melyet látunk, fehér arcz által rakaték és nem vörösbőr által?

Nedves fa! - viszonzá a harczos rendithetlen nyugalommal. - Nagyon nedves - sok füst; sok viz - füst fekete!

De Nyilhegy - szólt még mindig hitetlenül az öreg tengerész - de Nyilhegy, én nem látok ott sem sok füstöt s azt sem, hogy különösen fekete volna!

Nagyon sok viz! - viszonzá Nyilhegy a legnagyobb biztossággal. - Tuscarora okosabb, mintsem vizes tüzet rakjon; halvány arcz olvas sok könyvet, s megéget mindent; sok könyv, kevés tudás!

Ez eszélyesen volt mondva - szólt Cap, kit nem igen lehetett nagy könyvtisztelőnek mondani. - De hogy valami egyébről szóljunk, mondd csak, mennyire lehetünk még azon pocsolyától, melyet nagy tónak neveztek?

Nyugodt megvetéssel tekintett le az indián a tengerészre.

Ontario vize nagy, mint az ég; - viszonzá azután - még egy nap, s a tengerész meg fogja látni.

Ugy van, majd meglátjuk - mondá Cap. - Ha azonban az édesviz tó oly közel van, mint mondod, s egyszersmind oly nagy is mint az ég, akkor egy pár jó szem innen csak megláthatná!?

Látod? - szólt Nyilhegy, miközben karját nyugodtan kitárá - ott Ontario.

Cap követé szemeivel a kijelölt irányt, s azután bizonyos előkelő hanyagsággal nézett le az indiánra.

Tehát ama kis üres tér az égen, az a ti nevezetes Ontario tavatok! - mondá azután. - Nos, mondhatom, teljesen megfelel a várakozásnak, melylyel, a tengerpartot odahagyva, egy édesviz tó felől voltam. Gyönyörü tó biz ez! Alig hiszem, hogy egy csolnak vezetésére tér nyiljék rajta! Hallgass felőle Nyilhegy, s jer, keressük fel inkább a halvány arczokat, kik, mint mondod, közelünkben vannak.

Nyugodt fejbólintással jelenté beleegyezését az indián s hallgatva szállt le az egész társaság a leomlott fatörzsekről. Leszállván, Nyilhegy tudatá, hogy a tüzhöz fog menni, hogy magának felőle biztosságot szerezzen; intett egyszersmind nejének s két más utitársának, mennének addig a csolnakhoz le, melyet a tó közelében hagyott, s várják ott be visszajöttét.

Nem ugy, főnök - viszonzá Cap, kinek ez inditvány nem tetszett. - Ily ismeretlen s ösvénytelen vadonban mint ez, nem tartom jónak, hogy a révkalauz nagyon messze távozzék a hajótól, s épen azért azt kivánom, hogy társaságunk szépen együtt maradjon. Én veled megyek, s magam szólok amaz idegen emberekkel.

Az indián komolyan, s a nélkül, hogy Cap gyanuja által megbántva érezné magát, adta beleegyezését, s parancsolá nejének, menne egyedül a csolnakhoz, Cap intett unokahugának, kövesse a fiatal indián asszonyt.

Nem, nem, nagybátyám, én inkább maradok közeledben - viszonzá Mari. - A mozgás jól fog esni, miután oly soká ültem csolnakon; s számitok reá, hogy talán nők is lesznek az idegenek között.

Jer hát, gyermek! - viszonzá nyájasan az öreg tengerész. - A távolság nem nagy, s egy órával napalkonyat előtt minden esetre visszajöhetünk.

Dunhan Mari azonnal kész volt a férfiakat követni, mig az indián engedelmes, szelid neje, kinek Junithau volt a neve, türelmesen indult a hátrahagyott csolnakhoz.

Mielőtt a társaság utra kelt volna, az indián kisérőihez fordulva, igy szólt komolyan: "Sósviz legyen egészen szem, és ne nyelv!"

Azt akarja mondani nagybátyám, hogy szép nyugodtan legyünk - mondá Mari. - Az indián valószinűleg nem bizik azon emberekben, kikkel nem sokára találkozunk.

Igen, igen, értem! - viszonzá Cap. - Ez, a mint hallám, szokása az indiánoknak. Látod puskája csövét veszi szemügyre, s igy jó lesz, ha én is megvizsgálom pisztolyaimat.

Mig Cap megtette a mit mondott, az indián megindult a vadonság felé, és Mari, nagybátyja karjára támaszkodva, könnyü, ruganyos léptekkel követé őt. Az első fél mértföld alatt semmi más elővigyázatra nem vala szükség, mint mély hallgatásra, melyben maradtak. De midőn közelebb jutának a helyhez, hol a tüzet találniok kelle, az indián léptei mind zajtalanabbak s könnyebbek lőnek, szemei vizsgábbak, s mind nagyobbá vált a gondosság, melylyel alakját rejteni vágyta. Végre megállt, s egy nyilásra mutatott a fák között.

Nézd Sósviz! - mondá - halványarcz tüz.

Az égre, igaza van e ficzkónak! - mormogá Cap. - Ott ülnek, s oly nyugodtan költik el lakomájukat, s oly gondtalanul, mintha valamely hajó biztos szobájában volnának.

De Nyilhegynek még sem volt teljesen igaza - susogá Mari - mert én két indiánt s csak egy fehéret látok.

K é t  fehérarcz, és csak  e g y  vörös ember! - viszonzá Nyilhegy.

Mindjárt meglátjuk, kinek van igaza közületek. Az idegenek egyike mindenesetre fehér, s nagyon finom, csinos fiunak látszik. A másik, épen oly bizonyos, hogy indián, de a harmadikon nem tudok eligazodni. Az félig fehér, félig vörösnek látszik.

Két halványarcz s csak egy vörösbőr! - viszonzá még több biztossággal, mint az imént, a tuscarora.

Akkor igaznak kell lenni, nagybátyám - mondá Mari. - Ugy látszik, Nyilhegy szemei soha nem csalnak, s nekünk most csak azt kell még tudnunk, vajjon barát vagy ellenség van-e előttünk. Csak francziák ne legyenek!

E körülményre nézve mindjárt tisztába jövünk, gyermekem - viszonzá Cap. - Vonulj itt egy fa mögé, hogy biztosságban légy, ha a semmirevalók belénk kötnének; s most mindjárt ki fogom tudni, miféle zászló alatt vitorláznak az idegenek.

Mindkét kezét szájára tette, s épen az idegeneket akará harsány hangon megszólitani, midőn Nyilhegy gyors mozdulata megakadályoztatta.

Vörösbőr, mohikán - halvány arczok, yengeesek! - mondá Nyilhegy.

Nos, ez örvendetes ujság! - susogá Mari, ki nem csekély félelmet állt ki. - Jer, nagybátyám, üdvözöljük őket egyenesen ugy, mint barátainkat!

Jó! - mondá Nyilhegy. - Hadd menjen a leány. Vörös ember elővigyázó s okos, halvány arcz tüzes, mindjárt tüzel.

Bolond vagy, ember? - szólt Cap fölháborodva. - A gyönge leány menjen veszély elé, ha attól csakugyan tartani lehet, s mi két nagy renyhe, összetett kézzel nézzük? Mielőtt ezt megengedem, inkább - -

Csöndesen, nagybátyám! - susogá Mari. - Nyilhegynek igaza van, ő helyes tanácsot ad. Egy szegény, gyönge leányra egy keresztény sem fog tüzelni, s igy megjelenésem békés szándékunkról kezeskedik. Hagyj engem menni, s meglásd, jól fog a dolog kiütni. Eddig senki sem vett bennünket észre, s igy nyugtalanitás nélkül fogom az idegeneket meglepni.

Jól van! - mondá Nyilhegy, tetszését nem rejthetvén el Mari bátorsága felett.

Cap csak ellenkezve engedett.

Ám menj hát Mari, ha azt hiszed, hogy ugy legjobb - mondá. - De vidd magaddal e pisztolyok egyikét, hogy - -

Nem, nem, inkább bizom magamat ifjuságomra s gyöngeségemre, mint fegyverre - viszonzá Mari s bátran indult a férfiakhoz, kik a tüz körül ülve, lakomáztak.

Senki nem vette észre őt, mig száz lépésnyire közeledett a csoporthoz. Ekkor azonban egy száraz ágra lépett, mely ropogva tört szét lábai alatt, s azon perczben felugrék az indián, kit Nyilhegy mohikánnak mondott. A más kettő fegyverét ragadta föl, melyek egy fához valának támasztva. Midőn azonban csak fegyvertelen leányt vőnek észre, a mohikán nehány halk szót váltott társaival, s nyugodtan ülvén vissza lakomájához, a két fehér idősbikére hagyta, hogy Marinak elébe menjen.

Midőn az idegen közelébb jött, Mari észrevette, hogy csakugyan saját szinebeli férfiut lát, habár ruházata félig európai, félig indián volt is. Közép idejü lehete, s arcza, mely, ha szépnek nem volt is mondható, annyi jószivü nyiltságot tanusitott, hogy Mari azonnal meg vala győződve, hogy innen veszély nem fenyegetheti. Megállt s nyugodtan várta be az idegent.

Ne félj, fiatal leány - mondá a vadász, miközben Marit, nyájasan köszönté - keresztény emberekkel találkoztál a vadonban, kik becsület- és szeretettel fognak veled bánni. Oly férfiu vagyok, kit e vidéken jól ismernek, s talán több nevem közül hallottad egyiket vagy másikat. A francziák és mingók "hosszú puska" néven ismernek jó fegyverem miatt; legjobb barátim, a mohikánok, Sólyomszemnek neveznek, s a katonák és vadászok a viz ezen oldalán "Utmutató" névvel tiszteltek meg, jól tudván, hogy soha nem tévesztem még el oly ösvény végét, melynek elejét föltaláltam.

E nyiltszivüleg előadott szavak azonnal mély benyomást tőnek Marira.

Tehát ön Utmutató! - mondá, kezeit elragadtatva csapdosván össze.

Igen, igy neveznek, habár arra többet tartok, ha ott megtalálom utamat, hol semmi ösvény nincs, mint olyat követni, mely nyitva áll előttem. De a katonák nem tudnak különbséget tenni az ut és ösvény között, habár az egyiket jól láthatják, mig a másikból ritkán létezik szagánál egyéb.

Tehát ön azon jó barátunk, kit atyám elénk küldeni igért?

Igen, ha ön Dunhan őrmester leánya, akkor senki igazabbat nem mondott.

Az vagyok! Nevem Dunhan Mari, s amott van Cap nagybátyám és vezetőnk Nyilhegy, egy tuscarora, a fák mögött. Azt gondoltuk, hogy csak beljebb, a tónál fogunk találkozni.

Ej, kivánnám, hogy jobb indulatu indián lett volna Vezetőtök - mondá Utmutató. - Én épen nem vagyok a tuscarorák barátja, s Nyilhegy oly főnök, ki teli van dicsvágygyal. - Nála van Junithau?

Igen, ő szintén kisér bennünket, s jóindulatu, szelid asszonykának látszik.

S a mellett hű és tiszta szive van, mit Nyilhegyről épen nem lehet mondani - tevé hozzá Utmutató. - Mindegy, ugy kell társunkat venni, mint Isten adta, s még roszabb indiánok is vannak, mint e tuscarora. Egyébiránt jó, hogy találkoztunk, miután azon igéretet tettem az őrmesternek, hogy gyermekét épségben viszem a várdába, ha saját életembe kerülne is.

Im - szakitá meg őt Mari - amott jő nagybátyám és az indián.

Utmutató hallgatva várta be a férfiakat, s különösen Capot szivélyesen üdvözlé. Erre az egész társaság azon két férfiut keresé föl, kik ez ideig nyugodtan maradtak a tüz mellett ülve.

A mohikán érkezésükkor is háboritlanul evett tovább, a másik fehér azonban fölállt, s Dunhan Mari előtt udvariasan vette le fövegét. Ez fiatal, erőteljes, szép ember volt, kinek öltözete világosan tanusitá hogy hajós.

Itt vannak barátaink Mari, kiket atyád elődbe küldött - kezdé ismét Utmutató, miközben nyájas mosolylyal fordult a fiatal leányhoz. - Ez itt nagy főnöke a delawaroknak, ki sok vészszel nézett szembe. Chingachgooknak hivják őt, mi nyelvünkön annyit jelent: nagy kigyó, s e nevet nem azért nyerte, mintha áruló volna, hanem mivel bölcs és ravasz főnök. Nyilhegy érti jól, mit gondolok.

Mig Utmutató ezeket mondá, a két indián szilárd és kutató pillantásokkal nézé egymást. Végre Nyilhegy előlépett, s látható nyájassággal s szivélyességgel szólitá meg a másikat. Utmutató elégülten intett s ismét a fehérekhez fordult.

Két indián kölcsönös üdvözletét oly szivesen látom e vadonban, mint te, Cap, az Oczeánon két barátságos hajót - mondá; - de lám, mivel épen vizről beszélünk, eszembe jut ez a fiatal barátom, Weszter Gáspár, ki szintén ért az ily dolgokhoz, mivel egész életét az Ontarion tölté.

Örvendek fiatal barátom, hogy ismeretséget köthetünk - mondá Cap, miközben a fiatal hajóssal kezet szorita, mit az szivesen viszonzott. - De nektek itt gazdagon teritett asztaltok van, s Utmutató int, vennénk részt a lakomában.

Az egész társaság egy közös tál körül foglalt helyet, melyben vadsült darabok kinálkoztak, s oly pompás étvágyat tanusitott mindenki, mely egészen megfelelt a megelőző hosszu vándorlásnak. Midőn azonban Cap lecsillapitá első éhségét, ismét beszélgetni kezdett.

Nos, vadász mester, - mondá - azt hiszem, oly élet, minő a tiéd, elég élvezettel jár, habár annyival nem is, mint a miénk tengerészeké. Nálunk minden viz, nálatok szárazföld.

Nem épen minden; mert mi utazásink s vándorlásink közben találunk elégszer vizet is - viszonzá Utmutató. - Mi csaknem épen oly gyakran bánunk evezővel és hálóval, mint puskával és vadászkéssel.

Igen, igen, hiszen van egy pár tavacskátok s egy pár kis vizecskétek is, hanem ez aztán minden, - viszonzá kicsinylőleg Cap, ki saját tengerészi méltóságára sokat tartott. - De ne nagyon dicsekedjetek vele; mert tudjátok meg, hogy utamat főképen azon okból teszem, hogy édesviz-medreiteket megismerhessem, s épen azért bajos volna U helyett X betüt mutatnotok. Mit eddig láttam tavaitokból, nem sokat ér, s igen csekély véleményre gerjeszt. Őszintén megvallom, alig hiszem, hogy léteznék itt friss vizü tó.

Nincs igazad, egyátalában nincs, ha valamely dologban Isten hatalmát kétségbe vonod, - viszonzá komolyan Utmutató - ki sós vizü tengereket teremtett, az édes vizű tavakat is teremthetett.

No, no, az igaz hogy ugy van! - viszonzá Cap. - Egyátalán véve nem akarom Isten hatalmát kétségbe vonni, csak azt mondom, hogy mindaddig nem hihetem édes vizek létezését nagy medrekben, mig saját nyelvem meg nem kóstolja; s legyen ebből elég ennyi.

Utmutató belenyugodott, s más tárgyra tért át beszélgetésök.

Innen csakhamar odább kell állnunk, Cap barátom - mondá, - tömérdek irokéz van e környéken, kiknek csak ravaszság s csel által térhetünk ki utjokból.

Mit? - kiáltá a tengerész. - Szabad e gazoknak ily közel bátorkodni az angol ágyukhoz?

Ej, miért nem? Hiszen azért jőnek, mert természetökben fekszik, s Chingachgook és én átkerültünk, egyikünk a folyam egyik, másikunk a folyam tul felén ide, hogy előre kipuhatolhassuk e semmirevalókat. Gáspár e közben a csolnakot hajtá vizmentében.

Talán csak nem tarthatunk veszélytől? - kérdé Cap, nem minden aggodalom nélkül.

Csupán annyi veszély fenyeget, hogy valamely lesből agyon lődöznek bennünket, s ez nem épen csekélység!

De a patvaroa, miért kivánta hát az őrmester, hogy e vadonságon át százötven mértföldnyi utat tegyek? Valóban, ha Marit nem tekinteném, azonnal visszafordulnék, s az Ontarioval cseppet se törődném, akár édes, akár sós legyen a vize.

Ha azt tennéd, sem járnál sokkal jobban - viszonzá Utmutató. - De légy nyugodt, s hagyd magad reánk; mi majd gondoskodunk, hogy ép fejbőrrel kerüljünk ki minden veszedelmet.

Midőn Cap a fejbőröket hallá emlitetni, önkénytelenül végig simitá hosszu czopfját, fejét boszusan rázva. Végre azonban jó képet vágott a gonosz dologhoz, habár nem mulasztotta el sógora közönbössége fölött, ki őt ily veszélyek közé juttatta, nehány káromkodást mormogni fogai között.

Jól van, Utmutató - mondá végre - daczára minden veszélynek, nem fogok fölhagyni azon reménynyel, hogy épen jutunk a révpartra. Milyen messze lehet még innen a várda?

Mintegy tizenöt mértföldnyire, a mit a gyors folyamáron elég gyorsan átfuthatunk, ha a mingók nem akadályoznak.

S ez erdők valószinüleg folytonosan kormányfélen s tathalon huzódnak mellettünk?

Mit?

Nos, azt akarom mondani, hogy utunkat bizonyosan ez átkozott fák közt kell folytatnunk?

Ó nem, az Oswegon megyünk csolnakon, és pedig oly gyorsan, a mint csak hullámok a hajót röpithetik.

De mi fog hát, a patvarba, a mingók golyói ellen védeni?

Az Ur! - viszonzá egyszerüen Utmutató. - A nagy Isten, kinek kegyelme és irgalma már nagyobb veszélyben is segitett mindnyájunkon. De ideje, hogy induljunk, miután napalkonyat előtt csak kevés óránk van még.

Azonnal készületeket tőnek a tovább utazásra, s kevés pillanat alatt az egész társaság készen volt. Mielőtt azonban elhagyták tanyájukat, Utmutató egy csomó galyat szedett össze s a tüzre dobta. Készakarva tőn nehány darab nedves fát is reá, hogy az azonnal fellobbanó füstöt a lehetőségig sötétté és sürüvé tehesse.

Nos, Gáspár, - mondá a fiatal hajóshoz fordulva - légy rajta, hogy hajódat elrejthesd, s akkor e füst inkább lesz hasznunkra, mint kárunkra. Azon mingók, kik tiz mértföldnyire vannak e körön belől, fák és dombokról bizonyosan körül néznek füst után. Ha a miénket itt fölfedezik, váljék egészségükre, s bizton jöhetnek oda, honnan mi búcsut vettünk.

De nem fogják a füst után nyomunkat követhetni? - kérdé Gáspár. - Innen a folyamig széles tért kell hátunk mögött hagynunk.

Minél szélesebbet, annál jobb; mert ha már a folyón vagyunk, semmiféle csele föl nem fedezheti a mingóknak, föl-vagy lefelé usztunk-e, s bizonynyal azt fogják hinni, hogy utunkat fölfelé vettük. Miért? Mert föl nem teszik, hogy csak mulatság kedvéért veszélyeztettük volna fejünket.

Igen, igen, ugy van; - viszonzá Gáspár - minthogy ők az őrmester leányáról semmit nem tudhatnak, ki egyedüli ösztönzője utunknak.

S tőlünk ne is halljanak felőle - mondá Utmutató, miközben gondosan lépkedett Mari lábnyomaiba. - Csak e vén sóstengerhal, e Cap, ne hordozta volna körül az erdőben unokahugát! A vén hóbortos!

Hóbortos, Utmutató?

Igen, igen, valóságos hóbortos! - folytatá a vadász. - Vagy nem szól-e oly megvetéssel szép tavaink s folyamainkról, mintha csak mocsárok volnának? Igazán jó volna őt büntetésül egyszer a vizesések fölé szöktetni, akkor azután máskép gondolkoznék az édes vizről.

De mi történjék azalatt unokahúgával?

Annak épen nem szükség vészek s aggalmak közé jőnie. Őt más hajóba tennők, mely az eséseket megkerülné. Csak ezt az atlanti Oceán-embert állitjuk próbára, s reménylem, több elismeréssel szól majd, ha a határőrök csapásait ismerni tanulta.

Gáspár mosolygott, minthogy a tréfa épen nem volt ellenére.

Jól van, - mondá - maradjunk föltételünk mellett; s az öreget ugy átszöktetjük a vizeséseken, hogy szeme-szája eláll bele.



Második fejezet.

Az Oswego folyam, melyen barátaink utjokat folytaták, az Oneida és Onondaga által képeztetik, s mintegy tíz mérföldnyire folyik a rónán át, mignem egy természetes terrasz szélét éri el, melyről tizenöt lábnyira omlik le egy más sik térre, honnan azután jobbára csöndesen és nyugodtan folytatja utját az Ontarioig. A csolnak, melyen Cap jött társaságával, a folyam partján volt kikötve s ebben foglaltak mindnyájan helyet, kivéve Utmutatót, ki a parttól ellöké a könnyü sajkát.

Forgasd előre a csillagot, Gáspár, - szólt a vadász a fiatal hajóshoz, ki azonnal a kormányosi állomást foglalá el a hajón - forgasd előre a kereket, s menjünk az árral lefelé. Ha e mingó ördögök észreveszik ösvényünket s idáig követik, természetesen először is az iszapban keresik föl a nyomokat; ha aztán fölfedezik, hogy a partot ármentében hagytuk el, kétségtelenül azon sejtelemre fognak jutni, hogy tovább fölfelé eveztünk.

Gáspár követé az utasitást, s Utmutató erős lökést adott reá a hajónak miközben, egyuttal maga is a csolnakba ugrott. Midőn a folyam közepét elérék, megforditották a sajkát, s az csendesen és nesztelenül siklék lefelé ármentében.

A jármű egyike vala azon indián fahéjcsolnakoknak, melyek épen ugy rendkivüli könnyüségüknél, mint mozgékonyságuknál fogva, alkalmasak az olyan hajókázásra, melynél fövenytorlatok, uszófák s hasonló akadályok oly gyakran állnak az emberek utjába. Oly könnyü vala e sajka, hogy egyetlen ember vihette volna fáradság nélkül; de annak daczára is tekintélyes hosszu vala, s elég téres az egész társaság befogadására.

Cap a csolnak közepén alacsony keresztbe fektetett ülést foglalt el, s mellette Chingachgook gubbaszkodott térdein. Nyilhegy és neje elöttük ültek; Mari nagybátyja mögött, félig bőröndéhez vala támaszkodva, mig Utmutató és Gáspár, az egyik a hajó elején, a másik a csillagnál egyenesen állva, lassan, szilárdan és nesztelenül kezelték az evezőket. Rövid darabon haladt előre a csolnak, midőn a fasorok közt tompa zaj hallatszott, mely Cap figyelmét azonnal nagy mértékben fölébreszté.

Ez kellemesen hangzik! - mondá, füleit hegyezve, mint a kutya, mely távol ugatást hall.

A folyam ez, mely fél mérföldnyire omlik alattunk a sziklákon át.

Ej, a patvarba, Utmutató mester! - mondá Cap e kellemetlen ujdonságnál - nem tudod-e, hogy a vizesések fölött rendesen árcsaptatások vannak? Adjatok más irányt csolnakunknak, s tartsunk közelébb a parthoz.

Nem, nem, hagyd egészen reánk magadat Cap barátom, - viszonzá Utmutató. - Habár csak szegény édesviz-hajósok vagyunk is, és nem tudunk semmit a nagy Oceán felől, mindamellett ismerjük egy kissé az árcsapásokat s vizeséseket, s mialatt átmegyünk rajtok, mindent el fogunk követni, hogy művészetünk- s nevelésünknek becsületére váljunk.

Átmenni rajtok?! - mondá irtózattal Cap - Ember! ily dióhéj bárkában csak nem fogsz egy vizesésen átmenni akarni?

Ej, de hiszen épen csak azt akarjuk! Az ut az eséseken vezet át, s könnyebb átsiklani fölöttük, mint ismét kikötvén, a csolnakot legalább egy mérföldnyi darabon hurczolni.

Ugy van, ugy, - tevé hozzá Gáspár - a nőket s az indiánokat szárazra teszszük, s mi három fehér férfiu, kik a vizhez szokva vagyunk, biztosan átvezetjük a sajkát a vizeséseken.

S merényletünknél nem kevéssé számolunk gyámolitásodra, Sósviz barátom - mondá Utmutató, miközben Gáspárnak pajkosan intett. - Te hozzá vagy szokva a hullámzuhataghoz, s ha valaki a rakodásra föl nem ügyel, az egész könnyen semmivé lehet.

Cap tökéletesen zavart lőn, s ha tengerészi büszkesége nem lázadt volna föl ellene, bizonyosan kiszállt volna a csolnakból, minthogy azon gondolat, hogy az esések fölött hajózzanak át, a legiszonyubb szörnyüségnek látszék előtte.

De hová legyünk unokahugommal? - kérdé - csak nem tehetjük őt ki, ha indiánok lappangnak a közelben.

Egyetlen mingó sem fog a kiszállóhoz közeliteni - viszonzá Utmutató biztosan; - e hely nagyon is nyilt az ő ördöngösségeikhez, miket csak ott szoktak gyakorolni, hol legkevésbé várhatók. De vágj belé, Gáspár! Marit ama fatörzs végénél kell szárazra tennünk, hogy száraz lábbal mehessen a partra.

Gáspár engedelmeskedett, s kevés percz alatt Utmutató, Gáspár és Cap kivételével, az egész társaság elhagyta a csolnakot.

Állj föl ama sziklára Mari, s nézd onnan, mint fogunk a vizzuhatagon átmenni! - szólt Utmutató az őrmester leányához, miközben a sajkát ismét ellöké a parttól.

Mari követte az utasitást, gyorsan elérte könnyü lépteivel a kijelölt helyet, s önkénytelenül az irtózat sikoltását hallatá, midőn a vizesés szemeibe ötlék. De azután hirtelen összeszedé magát, s lélekzetét visszatartva figyelé, mi történik. Az indiánok e közben nyugodtan ültek egy leomlott fatörzsre; Junithau azonban Marihoz csatlakozék, s a legnagyobb figyelemmel nézte a sajka minden mozdulatát.

A hajó e közben folytatta utját. A mint az áradathoz közelitének, Utmutató letérdelt, a nélkül azonban, hogy fölhagyna az evezéssel. De azt csak lassan tevé, és olymódon, mely társa fáradozását nem akadályoztatá. Gáspár még egyenesen állt, s gondosan, látszék kutatni az átmenet legalkalmasb pontját. -

Jobban nyugat felé, fiu! jobban nyugat felé - mormogá Utmutató - arra tarts, hol a viztajtékot látod, és hozd ama kiszáradt tölgy koronájával egy vonalba ama száraz fenyő törzsét ott!

Gáspár nem felelt, mert a hajó épen a folyam közepéig jutott, s miután az áradat hatalma nőtt, elkezdé mozdulatait és sebességét gyorsitani. E pillanatban sokat adott volna érte Cap, ha ép bőrrel a partra menekülhetett volna. A leomló vizesés moraja, mint távoli mennydörgés hatott füleibe, s szivét megremegteté, mi alatt az mind erősebb s tisztábban kivehető volt.

Félre kormányoddal és fordulj vissza, ember! - kiáltá végre Cap, képtelen lévén szorongattatását tovább is leküzdeni, midőn a hajó gyorsan közeledett a vizesés széléhez.

Ugy van, ugy, lefelé már elég biztosan haladunk - viszonzá Utmutató szokott nesztelen kaczagásával. - Engedj a csillagnak fiú! Fölebb a csillaggal!

E perczben az áradat a vihar gyorsaságával ragadá el a sajkát; a vizár közé lövelt az, s nehány perczig ugy tetszett Capnak, mintha főző fazékba jutott volna. Érezé, a mint a hajóhegy hajlik, látta a vadul hánykodó, tajtékzó és forgó vizet őrült hullámokban tánczolni két oldalt, s észrevevé, hogy a könnyü sajka dióhéjként hányatik. Azután azonban nagy örömére s meglepetésére, tapasztalta, hogy Gáspár folytonos és biztos evező csapásaira, átsiklik a nyugodt vizmederbe, mely a vizesés alatt elterült.

Utmutató vidáman kaczagott, s felállván térdelő helyzetéből, egy czin kannát s szarukanalat vőn, s elkezdé merni a vizet, mely az átmenet alatt, betolult a sajkába.

Tizennégy kanál viz - mondá - tizennégy jól megmért kanál viz, Gáspár. Ez kissé sok ahhoz képest, hogy már láttalak tiz kanál viz mellett is áthaladni e helyen.

Ugy van, ugy, de Cap mester oly erősen hátradőlt, hogy csak fáradsággal adhattam a sajkának a kellő irányt, - viszonzá Gáspár.

Cap mély lélekzetet vőn, erősen hurokolt, s végig simitá czopfját, hogy meggyőződjék, vajjon e nagybecsű ereklye baj nélkül jutott-e idáig. Azután nézett csak vissza megmérni a veszélyt, melyen épen átesett, s egy csaknem függőleges, mintegy tizenkét láb magas vizesést pillanta meg, mely fölött a hajó törött s itt amott fennakadt szikladarabok és faromok között haladt. E látvány nagy méltánylattal tölté el a tengerészt s önkénytelenül is bámulnia kelle a bátorságot, melylyel a veszélyes merény elkövetteték. De azért nem volt még hajlandó érzelmeit kimondani, attól tartván, hogy nagyon is sokat talál mondani az édesvizi hajózás dicséretére. Többszörös hurokolás után végre igy szólt:

Igen, igen, az áradat utját nem roszul ismeritek Édesviz mester, s ily vizeknél s különösen árcsapásoknál ez a fődolog. Ismerek sajkavezetőket, kik itt épen ily jól áthajóztak volna, ha oly jól ismernék e viz utját.

Nem, nem, Sósviz barátom, - viszonzá Utmutató - nem, nem! Nem csak ismerni kell a vizet, hanem erővel s ügyességgel is birni, hogy a sajkát biztosan kormányozhassuk a sziklától. Nincs senki ez egész környéken, Gáspáron kivül, ki biztosan merne az Oswego vizeséseinél elhaladni, sőt magam sem volnék képes, ha csak Isten keze láthatólag nem segit!

Ha ez igaz, miért igazgattad akkor e kormányzásban!

Miért? - Hát csak emberi gyöngeségből, mely végre mindnyájunkkal közös - viszonzá Utmutató.

Ó úgy! - mormogá Cap - egészben véve az egész dologról nem sokat tartok. Épen ugy van ez is, mint az átlövellés a londoni hidnál - kissé befecskendezi az embert a tajték, s ennyi az egész! A legelőkelőbb hölgyek közül százanként vonulnak el alatta, sőt magának a királynak magas személye is megtevé ez utat.

Meglehet - mondá hidegvérüleg Utmutató, - nekünk azonban nincsen királyokra s hölgyekre szükségünk sajkánkban, midőn az a vizesések fölött halad; mert egy hajóhoszszával több- vagy kevesebbet hibázva, mindnyájukból megfult tetemeket csinálna. Hallod, édesviz Gáspár, végre Cap mestert a Niagarán kell keresztül vinnünk, hogy meggyőzzük őt a határőrök ügyességéről.

Ej a patvarba, Utmutató mester, neked ugyan hatalmas jó kedved van enyelegni! - viszonzá Cap teljesen megijedve. - Az már valóságos képtelenség, hogy ama borzasztó vizomláson ily nyomoruságos fahéj hajóval át lehetne menni.

Soha életedben nagyobb tévedésben nem voltál, Cap barátom! - viszonzá Utmutató, miközben pajkosan intett szemével Gáspárnak. - Több hajót láttam önszemeimmel is ott átsiklani, s azt hiszem, az Oceán legnagyobb hajója biztosan át volna vezethető, ha előbb a vizcsapásokig hozhatnák.

Cap nem vette észre Utmutató pajkos intését? s jó ideig csöndesen maradt; épen oly képtelenségnek tartá aláhajózni a Niagarán, mint rajta vitorlázni, s ily szörnyü merény gondolata teljesen erőt vőn rajta.

E közben a társaság elérte a szárazon azon helyet, hol Gáspár hajója el volt rejtve, s a sajkások találkoztak vele. Itt valamennyien csolnakra szálltak ismét: Cap, Gáspár és Mari az egyikben, Utmutató, Nyilhegy és Junithau a másik csolnakba. Chingachgook azonban a folyamparton már előbbre haladt, hogy népe teljes éleselmüsége- s ügyességével keresse az ellenség lehető nyomát.

Mintegy fél mérföldnyi utat tehetett a két csolnak, midőn egyik hajlásnál, gondosan elrejtőzve a part melletti bokrok közt, egy sötét alak mutatkozék, kit Utmutató azonnal a nagy Kigyónak ismert föl.

Ez Chingachgook! - mondá. - Ő az, s mint intéseiből látom, kivánja, hogy hozzá menjünk. - Kormányozz felé, Gáspár fiam, mert kétségtelen veszély fenyeget, különben oly férfiu, minő a nagy Kigyó, soha ily háboritást nem okozna. De csak bátran előre! Mi fehér emberek vagyunk, s meg kell birnunk a mingó ördöngösséggel, mint szinünkhöz és hivatásunkhoz illik.

Erőteljes evezőcsapásokkal közelitett a két sajka a parthoz, rövidebb idő alatt egy pillanatnál elérék a lombot, melyben a delawar rejtőzött. Midőn az utasok hozzá közelitének, gyors jel által hallgatást intett nekik, s Utmutatóval a delawarok nyelvén rövid, de komoly beszédet kezdett.

Mingók vannak az erdőkben - mondá röviden.

Mint az utóbbi napokban sejtők. Tud felőlök fivérem?

A mohikán egy kő pipát tartott föl a magasba.

Friss ösvényen találtam, mely az őrizet felé látszik vezetni, - mondá.

Jó; de a pipa valamely katonáé is lehet; sokan használják vörösbőrök pipáit.

Látod! - viszonzá a nagy Kigyó, s a pipát szorosan barátja szemei elé tartá.

Utmutató gyors pillantást vetett reá. A pipa lágy kőből volt faragva, s közepén kis latin kereszt volt, mely elég gonddal s pontossággal készittetett.

Ugy van, ugy ez istentelenséget és ördöngösséget jelent, habár keresztényekre nézve béke jelének kellene lennie - mondá komolyan Utmutató - csak a canadai ravasz papokkal érintkezett indián képes ily dolgot pipájára metszeni. A mingók közelünkben vannak!

Igen, közelünkben - viszonzá Chingachgook; - a dohány még égett, midőn a pipát találtam.

Akkor főnök, nagy munkára lehetünk elkészülve! Hol a nyom?

A mohikán egy pontra mutatott, mely alig volt száz rőfnyi távolságra a parttól. Utmutató kiszállt, a kijelölt helyhez közelite, s Chingachgook társaságában a legnagyobb gonddal vette szemügyre az ösvényt. Csak negyed óra mulva tért vissza a vadász, mig Chingachgook ismét eltünt az erdőségekben.

Ugy van, ugy - mondá becsületes vonásai között a gond kifejezésével, társaihoz - a mingók közelünkben vannak, s fájdalom, épen le az őrség felé látszanak vonulni, ugy, hogy semmi emberi lény nem közelithet a nélkül az irtás felé, hogy őrködő szemök figyelmét kikerülje. Majd jőnek egyre a fütyölő golyók!

De nem jöhet segitségünkre a várdai őrség? - kérdé Cap. - Ágyuik, azt hiszem, elüznék az ördögöket.

Igen, ha e vadonsági váracsok a telepitvényi váracsokhoz volnának hasonlók! De itt alig van két-három könnyü ágyunk, s ezekkel nem sokat lehet kivivni. Számunkra csak egy ut marad, s ez is hamis és veszélyteljes: nyugodtan kell fekve maradnunk, s bevárni a mi következik; a magas part s különösen a bokrozat köröskörül elrejt bennünket minden kémlelő szem elől, ha csak a lombtolvajok egyike a tulparton nem felejté magát, s most már csak az a kérdés, hogyan vezetjük ismét ármentében a vérszomjazó ördögöket. De az is elérhető talán, s tudom is már miként. Gáspár, látod ama széles koronáju gesztenyefát ott az utolsó árfordulatnál? Oda át a te oldalodon mondom!

Azt ott, a bomlott fenyőnél?

Igen, épen azt! Végy aczélt és kovát, csuszszál a part hosszában, s ama helyen gyujts hatalmas tüzet. Talán fölcsalja őket a füst, s a közben a sajkákat kissé lejebb vihetjük, s jobb rejtekhelyet keresünk számunkra. Akarsz odamenni, Gáspár?

Minden esetre, Utmutató! - viszonzá a fiatal ember, gyorsan kiugorva a sajkából. - Tiz percz alatt a tüz égni fog.

Ugy, ugy, Édesviz barátom, ismerlek már - mondá Utmutató szivélyes, nesztelen kaczagásával. - És hallod, végy ezuttal kissé sok nedves fát, érted? Ha hiányunk van a füstben, viznek kell segitenie!

Gáspár intett, s gyorsan indult a kijelölt pont felé. Erre a sajkák tova siklának az áradattal oly helyig, melynél nem lehetett többé rájuk látni a gesztenyefától. Itt megálltak, s minden szem a visszamaradt fiatal hajóst kereste.

Amott komolyodik fölfelé a füst! - mondá Utmutató, midőn a gyenge szélfuvalom a füstoszlopokat a szárazról a folyam vizére hajtá. - Csak megemlékeznék Gáspár a nedves fáról! Mert a nélkül nem igen fog sikerülni cselfogásunk!

Tul sok füst, tulságos eszélyesség! - mondá Nyilhegy.

Igen, minden esetre, tuscarora, ha nem tudnák a mingok, hogy katonák vannak közelünkben, kik valamely pihenő helyen valóban sokkal többet gondolnak lakomájukra, mint az elővigyázatra, mely vész ellen otalmazhatná őket. Nem, nem! Csak halmozzon egymás fölé minél több fahasábot a fiu! De megállj! Oly füstöt csinál egyszerre az a fiu, mintha egész ezred botorkálna az uton! Valóban más buvhelyet kell keresnünk!

Még beszélt Utmutató, midőn a sajkát mélyebben betolta, mig a part hajlása a füstöt eltakarta előlök. Itt kis öböl mutatkozék, melyben a meggondolt vadász azonnal befordult, első pillanatra látván, hogy a közelben alig találhatna jobb buvhelyet. A bokrozat itt nagyon sűrű volt s áthajolt a viz fölé, ugy, hogy valóságos levél-mennyezetet képezett. Az öböl hátterében keskeny kövecsvonal látszott a parton, s idevonult a társaság többsége. Itt csak a folyam tuloldaláról lehetett észrevétetni, sőt még onnan is csekély volt a felfedeztetés veszélye, minthogy a part oly nedves és mocsáros volt, hogy nehézség nélkül nem lehetett volna átjőni.

Ez szép buvhely! - mondá Utmutató, miután a környezetet átkutatá, s jól szemügyre vette tekintetével. - Dicső buvó hely! De még tökéletesbbé s biztosabbá kell alakitani, Cap mester, légy az egyszer csöndesen és nyugodtan, és te tuscarora, jer ide s légy segitségemre, hogy a veszedelmet megelőzzük.

Az indián engedelmeskedék, és Utmutató kissé mélyebben ment vele a bokrozat közé, hol mindketten hallgatva, s minden zajt a lehetőségig kerülve, levagdalák nehány erősebb egerfa ágát és más bokrozatokat. E kis fák végeit a mocsárba dugdosák a sajkák külső oldalánál, s tiz percz eltölte előtt a lehető legcsalókább ernyő állott azon ponton, honnan leginkább fenyegethetett volna veszedelem. Ez ernyőépitésnél Utmutató minden éleselmüségét fölhasználta. Különösen görbe törzseket keresett, melyek itt tömegesen nőttek; s miután ezeket kissé a görbülés alatt vágta le s csak ezek által engedé érintetni a vizet, nem ugy nézett ki a mesterséges sürűség, mintha az árból nőtt volna ki, mi szükségkép gyanut gerjesztende, hanem sokkal inkább oly bokrozatnak kelle azt tartani, mely a parttól vizirányosan nőtt ki, s csak azután hajolt föl a világosság felé, mint igen gyakran előfordul a partszéleknél. Egészben véve oly művészileg s éleselműséggel volt az ernyő összeállitva, hogy csak a szokatlanul gyanakvó szem sejthetett mögötte buvóhelyet.

Ez kétségtelenül a legjobb buvóhely mindazok közül, mikben valaha rejtőztem - mondá Utmutató szokott csöndes kaczagásával. - Mesterséges fáink levelei csalékonyan folynak össze a többi bokrozat leveleivel, s a legélesebb szem sem kutathatja föl, mi a gondviselés műve itt, s mi a miénk. Csöndesen, amott lábal Gáspár! Mindjárt meglátjuk, ér-e valamit buvhelyünk, vagy nem.

Csakugyan Gáspár volt, ki a reá bizottat elvégezvén, a sajkákat keresé, melyek, mint azonnal sejté, valamely öbölben lehetnek elrejtve. Térdig gázolt a vizben, s kutató szemekkel nézett körül.

A bokrok mögötti társaság, Gáspár minden mozdulatára figyelve, azonnal észrevette, hogy a hely, hová őket Utmutató rejté, kikerülte figyelmét. Midőn az ifju a part hajlásaihoz ért, s elveszté a kilátást a tüzre, megállt, s elkezdé a partot nagy elővigyázattal kutatni. Ha semmi feltűnőt nem talált, tovább ment nyolcz-tiz lépéssel, s ismét megállt, hogy megujitsa kutatásait. A viz meglehetős sekélyes volt, s mivel Gáspár szorosan a part mellett gázolt, oly közel jutott a mesterséges növényzethez, hogy kezeivel elérhette volna. De semmit nem vőn belőle észre, s már épen mellette akart elhaladni, midőn Utmutató vigyázva félre hajtott nehány ágat s lassu hangon beszólitá őt a buvóhelyre.

A dolog meglehetősen sikerült - mondá Utmutató nevetve - s fogadni mernék akármibe, hogy egész ezred katona haladhatna itt el a nélkül, hogy a cselt csak sejtené is. Mindamellett a mingókat nehezen ámitná el, ha ők is, mint Gáspár, lejőnének a folyamágyba, mert a vörös bőr szemei ugy különböznek a fehér arcz szemeitől, mint a szemüvegtől különbözik a messzelátó.

De mondd csak Utmutató mester - szólt Cap - nem volna-e legjobb, ha hirtelen tovább állva, oly gyorsan mint csak lehetséges, lefelé vitorláznánk, miután tudjuk, hogy a gazok mögöttünk vannak? A csillagvadászat hosszu vadászat.

Nem, nem! - viszonzá Utmutató - a várda valamennyi puskaporáért sem mozdulnék e helyről az őrmester leányával, mielőtt Chingachgook hirt nem hoz. Más volna, ha a fiatal leány az erdőkön átkelhetne! Akkor még holnap előtt érnénk az őrséghez; - de a kicsike ahhoz igen gyönge!

Ó nem! - mondá Mari fölugorva - én fiatal vagyok, és elég gyors, s annyira hozzászokva minden fáradsághoz, hogy bizonyosan még nagybátyámnál is inkább megbirnám az utat. Nem akarok azon akadály lenni, mely mindnyájatok életét veszélyezteti.

Nem ugy, jó gyermekem - nyugtatá őt Utmutató - mi sem akadálynak, sem tehernek nem tartunk, s szivesen daczolnánk még egyszer minden vészszel, hogy neked, s a derék őrmesternek szolgálatot tegyünk. Nem ugy gondolod-e te is Édesviz Gáspár barátom?

Minden esetre - erősité szilárdan az ifju - semmi akadály nem kényszerithetne, hogy Dunhan Marit elhagyjam, mielőtt teljes biztosságban van.

Jól beszélsz, derék fiu! - mondá Utmutató örömmel. - Egészen osztod véleményemet. Ugy van, ugy Mari, te nem vagy első női lény, kit e vadonságon keresztül vezettem, de még senkinek sem történt baja mellettem, egyetlen egy kedves jó gyermek kivételével. Az gyászos esemény volt, s igen szomoru nap. Szegény Cora!

Mari megindulástól ragyogó szemekkel nézett két védelmezőjére. Mindkettővel kezet szoritván, igy szólott:

Nem volna szép tőlem, ha magam miatt benneteket is vésznek tennélek ki, de jó atyám meg fogja köszönni, mit velem tesztek, s én is hálát mondok azon reményben, hogy a nagy Isten visszapótolja nektek! De ne vesztegeljünk itt, hasztalanul vésznek kitéve. Én igen jól tudok gyalogolni, és saját mulatságomra, egész mértföldnyi utat is tettem már. Miért ne mehetnék hát most is, midőn a ti és az én életem forog koczkán?

Ez hű kedves kis galamb, Gáspár - mondá Utmutató, miközben Mari kezét szivélyesen szoritá meg. - De azért még sem jöhetsz apró lábaidon, gyermekem, mert nekünk legalább husz mértföldet kellene tennünk a sötétben és sürüségen keresztül, mielőtt elérnők a várdát. Nem, nem, nyugodtan be kell a mohikánt várnunk!

A tapasztalt vadász e szavai eldönték a dolgot, s egyetlen betü sem ejteték tovább. A társaság egyes csapatokra oszlott. Nyilhegy és neje elkülönözve ültek a bokrozat alatt, halkan beszélgetve, Utmutató és Cap az egyik sajkát foglalák el, szárazon és vizen kiállott kalandjairól csevegve, és Gáspár a másik hajót Mariával, miközben mindent elkövetett, hogy elbeszélése által felejtesse vele jelen veszélyteljes helyzetét. Daczára az őket környező szorongásnak, mindnyájukra nézve gyorsan mult az idő.

Csak dohányozni lehetne! - mondá Cap Utmutatóhoz; - átalában egészen kényelmes itt lenni, egyetlen kellemetlenség abban áll, hogy az ember nem használhatja pipáját!

A dohányfüst azonnal elárulna bennünket - viszonzá a vadász. - Mérsékeld vágyaidat, Sósviz barátom, s tanulj meg egy erényt a vörösbőrtől, ki egy egész hétig kész felejteni éhségét, csakhogy egyetlen fejbőrhöz juthasson. Nem hallottál valamit, Gáspár?

A nagy Kigyó jön.

Ugy majd meglássuk, élesebbek-e az ő szemei, mint bizonyos fiatal emberé, ki a vizben gázolt el mellettünk!

Chingachgook ugyanazon irányt követte, melyet az imént Gáspár. A helyett azonban, hogy egyenesen menne, a folyam hajlásaiba mélyedt, s igy a legczélszerübb módon akadályozá, hogy magasabb pontokról látható legyen. Mindig szorosan a part mellett haladva, a legnagyobb elővigyázattal olyan állást foglalt el, hogy visszanézhetett, a nélkül, hogy valaki észrevette volna.

Chingachgook látja a gazokat! - susogá Utmutató. - Kétségtelenül elámittattak s körülvevék a füstöt.

Szivélyes, hangtalan kaczagása követé szavait, s ezután ő is, mint a többi, feszült figyelemmel kiséré Chingachgook minden mozdulatát. Tiz teljes pillanatig maradt mozdulatlanul állva a mohikán; azután azonban egyszerre éles és aggodalmas pillantást vetett körül, s gyorsan lefelé gázolt, mindig figyelvén, hogy utja rejtve maradjon a viz alatt. Szemlátomást sietett és nyugtalankodék, s majd visszanézett, majd átkutatá vizsga szemekkel a part minden helyét, hol csak a két sajkát képzelheté.

Szólitsd őt be, Utmutató! - susogá Gáspár, ki tovább nem rejtheté türelmetlenségét. - Szólitsd be, mielőtt késő volna. Látod, épen most vonul el buvhelyünk mellett.

Nem, nem fiu, még nincs sietésre ok - viszonzá Utmutató hidegvérüleg. - Ha a veszély oly közel volna, Chingachgook el kezdene csuszni. De Isten legyen velünk, s adjon számunkra bölcseséget. Valóban azt kezdem hinni, hogy magát a nagy Kigyót is rászedi buvhelyünk, habár szemeire biztosabban ráhagyhatja magát az ember, mint a kutya szaglására.

Ez állitás azonban kissé elsietett volt, mert alig hangzának el a szók Utmutató ajkain, midőn az indián, ki nehány lépéssel már tul volt a rejthelyen, egyszerre megállt, gyors, de éles pillantást vetett a mesterséges növényzetre, nehány lépést tett hirtelen visszafelé, meghajolt, a lombot vigyázva félrehajtá s percz alatt megjelent a társaság között.

Az átkozott mingók! - mondá Utmutató - hol vannak?

Irokézek! - viszonzá röviden az indián főnök.

Az mindegy, irokéz, ördög, mengewe vagy mingó. - Gazok valamennyien, s én mindnyájukat mingóknak nevezem! De jer ide, Kigyó, s beszéljünk nehány okos szót!

Mindketten félre menvén, komolyan váltottak szót a delawarok nyelvén. Erre Utmutató ismét a többiekhez fordult, hogy megadja a szükséges felvilágositást.

A mohikán követte egy darabon a várda felé az ellenség nyomát, mig észre vevék Gáspár füstjét, s azonnal visszafordultak. Ez által Chingachgook a legnagyobb veszedelembe jutottt hogy fölfedeztetik, s kényszeritve érzé magát, rejtekhelyet keresni, hol személyét elvonhatta az ellenség szemei elől. Szerencséjére annyira igénybe valának véve uj fölfedezésük által a mingók, hogy a főnököt nem vették észre, bár szorosan mellettük csuszék el. Tizenöten voltak, s mindannyian az elől menő nyomaiba léptek. Alig távoztak, midőn Chingachgook a vizbe szállt, s kikutatá, honnan lehet itt különös veszély nélkül az irokézek mozdulatait megfigyelni. Csakhamar észrevette, hogy a cselt a tüzzel észrevették, s meggyőződének, hogy az csak az ő ámitásukra rakaték, mert a tüzhely gyors átkutatása után külön váltak, s mig nehányan ismét az erdőkbe rohantak, mások leszálltak a partra, s követék lefelé ármentén Gáspár lépteit, azon helyig, hol a csolnakok kikötöttek. Továbbá utjokat nem követheté Chingachgook, sejté azonban, hogy a part szélén le fognak jönni, s barátai buvhelyét keresé föl, hogy őket a körülmények felől értesithesse.

Midőn e hirrel a többieket is megismerteté Utmutató, a férfiak nagyobb része azonnali szökést javasolt.

Adjunk gyorsan szabad tért a sajkáknak! - mondá élénken Gáspár. - Ha jól evezünk, csakhamar mögöttünk lesznek a latrok.

Nem nem, az nem megy! - mondá Utmutató. - A sajkák gyorsak, Gáspár, és te jól tudsz evezni, de a puskagolyó mégis csak puskagolyó.

De Mari apja birja szavunkat, s igy kötelességünk gondoskodni felőle, s magunkat ily vésznek kitenni.

Igen, igen, de semmi esetre nem kötelességünk az eszélyt figyelmen kivül hagyni.

Eszélyt? Az eszélyt odáig is lehet vinni, hogy a bátorságról megfeledkezünk miatta, - mondá Gáspár meggondolatlan hevességgel.

A férfiak a parton álltak, és Utmutató puskájára támaszkodék, melynek agya a homokalapon nyugodott, mig csövét, mely válláig ért, mindkét kezével átfogva tartá. Midőn Gáspár ily nehéz és nem érdemelt szemrehányást hallatott, Utmutató arcza változatlan maradt, mig kezei a puska csövét szoriták.

Fiatal és heves vérü vagy - viszonzá a vitéz vadász annyi nyugalommal s méltósággal, mely a többiek előtt teljes erkölcsi felsőbbségét tanusitá. - Fiatal és heves vérű vagy, de az én életem szakadatlanul oly vészek sorában folyt, mint ez, s tehetségeim ugy vannak alkotva, hogy nincs szükségök egy fiu türelmetlensége által vezettetniök. Nem akarok szemrehányást szemrehányással viszonozni, Gáspár, mivel tudom, hogy hűségesen azt mondád, mit legjobbnak gondolál; de azon tanácsot adom neked, ne vesd meg oly férfiú szavait, ki már akkor szembe nézett a mingókkal, midőn te még kis gyermek voltál, s ki épen azért tudja, hogy az indiánok ravaszságát sokkal inkább ártalmatlanná teszi az eszély, mint a bolondság csele.

Utmutató, bocsáss meg - mondá Gáspár megbánásteljesen, miközben megragadá a megsértett kezét s melegen megszoritá - őszintén kérem bocsánatodat! Roszul s esztelenség volt tőlem, oly férfiút vádolni gyávasággal, kinek bátorsága a jó ügy mellett oly szilárd és rendithetlen, mint a sziklák a tó partjain.

Utmutató arczán elsötétedék a pirosság e szavaknál, s az ünnepélyes méltóság, melyet az imént fölvett, komoly egyszerüségig szállt alá. Minden neheztelés nélkül viszonzá szives kézszoritását hevesvérű fiatal társának, s nyájas szemeiben természetes jóság kifejezése ragyogott.

Jól van, Gáspár, jól van! - mondá mosolygva, - én nem szoktam neheztelni, mert természetem fehér természet, mely abban áll, hogy szivemben semmi boszuságot és haragot ne tűrjek. Már csak fél annyit mondani is a nagy Kigyónak, veszélyes lehetett volna, habár ő jeles delawar. Minden szivnek meg vannak sajátságai, s jó volna, ha ezt megjegyeznéd magadnak, fiam.

E pillanatban Dunhan Mari megérinté karját, miközben kezével a bokrozat egy nyilására mutatott, hogy figyelmét még inkább lekösse. Utmutató előre hajolt fejével, gyors pillantást vetett a lombon át, s igy susogott Gáspárnak.

Fegyverre! Közelednek az átkozott mingók. De legyetek oly csöndesen, mintha kiszáradt fatörzsek volnátok!

Gáspár mindenek előtt a sajkához sietett, s kérte Marit, venne oly állást, mely által egész teste rejtve maradjon. Azután közelében választott helyet, s a fölhúzott fegyvert készen tartá. Nyilhegy és Chingachgook közelébb csusztak a búvhelyhez s készen tartott fegyvereikkel, mint a kigyók ugy várták az ellent; Junithau leült, fejét ruhájába rejté, s teljesen mozdulatlanul s csöndesen viselé magát; Cap kivonta övéből pisztolyait, mig Utmutató mozdulatlanul állva maradt, miután kezdettől fogva oly állást vőn, mely képessé tevé őt mind a biztos czélzásra, mind az irokézek szemmel tartására.

Épen azon perczben, melyben Mari Utmutató vállát érinté, látszott a vizben három vad. Még mintegy száz rőfnyire lehettek a rejtekhelytől, s megálltak az ár és partjai vizsgálására. Övig mindnyájan ruhátlanok voltak, harczias festéssel testökön. Az utra nézve, melyet a szökevények után követniök kellene, különböző nézetben látszának lenni. Egyik közülök le, a másik föl felé mutatott, s a harmadik a tulsó partra.

Feszült pillanat következett, minthogy a rejtőzöttek csupán mozdulataikból következtetheték üldözőik szándokait. Rögtöni fölfedeztetés fenyegeté őket; Utmutató belátta szükségét a gyors határozásnak, s csatára tőn készületeket. Magához inté a két indiánt, Gáspárral együtt, s halkan susogva közlé velök nézeteit.

Barátaim, csatakészen kell lennünk - mondá - öten vagyunk, s csak hárommal lesz dolgunk e fejbőr-vágyó ördögök közül - s igy győzelmünk bizonyos. Édesviz, te bánj el azon ficzkóval, ki halálként van festve; reád Chingachgook, a főnököt bizom, s te Nyilhegy, szegezd puskádat ama fiura. Tévedésnek itt semmi szin alatt nem szabad történnie, minthogy két golyó egy testben a legborzasztóbb vesztegetés volna; mig az őrmester leánya vészben forog. Én magam részéről, az utócsapatot fogom képezni, azon esetre, ha negyedik féreg is jőne még, vagy ha valamelyitek keze bizonytalannak mutatkoznék. Csak akkor tüzeljetek azonban, ha jelt adok, és Gáspár - a mint mögöttünk, a partról mozgás hallható, akkor el azonnal az őrmester leányával a sajkán, az őrség felé, oly gyorsan, mint csak lehet!

Ez utasitások alig hangzottak el, midőn az ellenség közeledte a legmélyebb hallgatást igénylé. Csönddel jöttek le a folyam felé, s mindig a bokrok közelében tartózkodtak, melyek a viz fölé hajoltak. E közben észrevevék az elrejtőzöttek a levelek suhogásain, hogy második csapat vad is érkezett a partra, s azokkal, kik már a vizben jártak, hasonló lépést s irányt tartának. Miután a mesterségesen alakitott lombozat némi távolságra volt a valódi parttól, a két csapat épen a szemben fekvő pontokon vevé észre egymást. Itt megálltak, s beszélni kezdének, betüszerint az elrejtőzöttek feje fölött. De a növényzet ágai s levelei eléggé védék őket, s a vadak szemei átsiklának a bokrozat felett, melynek levelei elég sürüek voltak, hogy gyanut ne gerjeszszenek. Utmutató épen ugy, mint a két indián és Gáspár, jól érté a tanácskozást, melyet a két fél folytatott, s mindnyájan a legfeszültebb figyelemmel hallgaták.

A viz elmosta az utat - mondá a folyamban az indiánok egyike, ki oly közel állt a rejthelyhez, hogy kézzel is el lehetett volna érni. - A nyom tökéletesen eltünt, úgy hogy egy yengees kutyája sem követhetné.

A halványarczok csolnakokon hagyták el a partot - viszonzá felülről egy más indián.

Nem, nem, az nem lehetséges - szólt az első - harczosaink puskája lenn biztos.

Utmutató e szavaknál gyors pillantást vetett Gáspárra, s összeszoritá fogait, hogy elnyomjon egy önkéntelen fölkiáltást.

Hadd nézzenek szét fiatal embereim, s lássuk sasszemük van-e - kezdé ismét a folyamban a főnök. - Egy hete járunk már harczkészen, s prédánk csak egy fejbőr volt mindössze is. Menjünk!

Ezzel elvégződött a beszélgetés, s az elrejtőzöttek észrevevék, hogy az ellenség fenn, a parton, csöndesen távozik. A kis csoport a vizben azonban még maradt, s a partot mindegyik átkutatá szemeivel, melyek a sötét harczi festés között mint égő szikrák villogtak. Kevés percz mulva ők is lefelé kezdtek gázolni a vizben, s csöndesen távoztak lépésről lépésre, mint oly emberek, kik valami elveszettet keresnek.

Igy haladtak el a mesterséges buvhely mellett, s Utmutató ajkai már rendes szivélyes kaczagásra vonultak el, midőn idő előtti diadalának egyszerre véget vetett a következő esemény. A távozó csapat legutolsója t. i. véletlenül még egyszer visszapillantott, s meglepetve állott meg, mintha valami szokatlant fedezett volna föl. Ez elárulá Utmutató ijedelmére, hogy nehány elhanyagolt bokornak föl kelle az indián gyanuját ébresztenie.

Az elrejtőzöttek szerencséjére a harczos, ki annyira elrémité őket, még igen ifju volt, s életében először vett részt harczban. Tudta jól, mi szükséges az ő idejebeli ifjúnak: a meggondoltság és szerénység, és semmitől sem tartott inkább, mint a megvetéstől, mely őt érné, ha gyanuja alaptalan volna s hasztalan lármát ütne. Anélkül tehát, hogy társait visszahivná, magánosan fordult meg, s vigyázva közelgett a lombokhoz, melyekre pillantásai, mintegy varázs által, szögezve voltak. Néhány levél, melyet jobban ért a nap a többinél, hervadtnak látszék, s e csekély jel volt az ok, mely az ifju harczos figyelmét fölébreszté.

Annak mit észrevett, látszó csekélysége szintén ok volt az indiánra nézve, hogy ne közölje társaival. Ha fontos fölfedezést ismertet meg velök, dicsősége annál nagyobb leend; ha azonban reményeiben csalódnék, akkor legalább kikerüli a kinevetést, melytől jobban fél minden fiatal indián, mint a haláltól. S mind e mellett még azon veszély is fenyegeté, hogy ott megtámadtatik, s ez annál lassúbb és elővigyázóbb közelitésre ösztönzé s igy történt, hogy társai legalább ötven - hatvan lépést tettek lefelé, mielőtt az ifju vad oly közel juthatott a mesterséges bokrozathoz, hogy kezeivel elérhette volna.

Az irokéz arczán, melyet az elrejtőzöttek figyemmel kisérhettek, világosan látszott érzelmei változása. Eleintén élénk reményt tanusitott a legnagyobb eredményre; de azután kétségek következtek, minthogy a hervadt levelek ismét emelkedni s az áradat levegőjén megujulni látszának; végre vonásain közel veszély gyanitása rajzolódék.

A lombozat napfény általi változása, melynek végei vizben állottak, oly jelentéktelen volt, hogy az irokéz, a leveleket kezeibe véve, azon sejtelemre jött, hogy csalódék. Mégis, inkább hogy semmi módot el ne mulaszszon kétsége megoldására, mint kedvező eredmény reményében, félrehajtá az ifju harczos az ágakat, s egy lépéssel a rejtekhelyen volt, hol az elrejtőzve voltak mint élettelen szobrok állának tekintete előtt. "Hugh", e könnyű visszariadás, s a fiatal harczos ragyogó szeme alig volt látható, midőn Chingachgook karja gyorsan, de nesztelenül fölemelkedék, s a delawar tomahawkja, mint a szétzúzó villám az ellenfél kopasz koponyáját ketté hasitá. Az irokéz vadul kapkodott kezével a légben, de lerogyék visszafelé s a vizbe zuhant, mely testét azonnal elsodrá. A delawar gyors, de hasztalan kisérletet tőn, a meggyilkolt karja után kapva, azon reményben, hogy fejbőrét megszerezheti; de a vértől csikos viz lefelé forgott, s rángatózó terhét magával vitte.

Mindez nem tartott egy pillanatig sem, s oly váratlanul s egyszerre történt, hogy Utmutató és társai minden éleselmüségüket összeszedék, hogy most a legjobb utat választhassák rögtön szabadulásukra.

Egyetlen veszteni való pillanatunk sincs, - susogá Gáspár, miközben vigyázva félrehajtá a lombokat.

Kövesd példámat, Cap mester, ha unokahugod megmentését óhajtod, és te Mari, feküdjél a sajka fenekére.

E szavaknál megragadá a könnyü sajka elejét, s Cap által gyámolitva, a part hosszába czipelé, s a folyam felső fordulatát igyekezett elérni, mely mögött a társaság el vala vonva a vadak tekintete elől. Utmutató hajója hátrább feküdt, s igy később kelle a partot elhagynia. Chingachgook szárazra ugrék s eltünt az erdőben, miután feladatának tartá, az ellenség fölött azon vidékről őrködni, mig Nyilhegy segitett fehér társainak a sajka feloldásánál, hogy Gáspárt követni lehessen. Mindez igen gyorsan történt, de midőn Utmutató elérte a folyamban az árt, egyszerre megkönnyülni érzé a sajkát, visszafordult, s nagy meglepetésére észrevette, hogy a tuscarora és felesége elhagyták őket. Az árulás gondolata villant fel lelkében; de most nem volt arra alkalmas az idő, hogy megálljanak s az indiánt üldözzék.

E közben panaszos kiáltás jelenté, mely lejebb emelkedék a folyamból, hogy az ifju indián eluszott testét észrevevék társai. Egy puskadurranás következett, s most már látta Utmutató, hogy az első sajka áthasitá az árt, s Gáspár s Cap erőteljes evező csapásai által előre hajtatik. Mégis vész fenyegeté, különösen Marit, ki Gáspár sajkájában vala, és Utmutató, mint hű oltalmazó, sietett azt elforditani. Hirtelen sajkája hátulsó részébe ugorva, erős lökéssel az ár felé szökött, s oly nyiltan szelte a folyamot, hogy személye valóságos czéltáblája lőn az ellenségnek. Ez volt legbiztosabb módja a vészt a többiektől el, saját személyére vonni, miután a vadak fejbőr utáni vágyának, minden egyéb érzelmüket le kelle győznie.

Tarts az ár felé, Gáspár! - mondá a nemesszivű, férfiasan bátor vadász, miközben sajkáját hosszu, szilárd és erős evező csapásokkal átkényszerité az áradaton - inkább tarts mindig csak fölfelé, és igyekezzél a tulféli égerfa-bokorig jutni. Óltalmazd mindenek fölött az őrmester leányát, s e semmirekellő mingókat hagyd reám s a nagy Kigyóra.

Gáspár fölemelé evezőjét egyetértés jeléül, és most már lövés lövés után dörgött, s mindenik a közel sajka egyes férfiára vala irányozva.

Ugy, ugy, csak lődözzétek puskáitokat ki, juhfejek - mormogá magában lassan Utmutató - csak lődözzetek bizonytalan czélra, s engedjetek közelednem. Ott, ott! ez jól volt gondolva - mondá önkéntelenül, fejéhez kapva, miután egy jobban czélzott golyó halántékáról elvitt egy fürtöt - de mindegy, a golyó, mely czélját egy ujjnyira eltéveszti, csak annyit ér, mint az, mely a puskacsőben maradt. Jól van, Gáspár! Igen, az őrmester kedves gyermekét meg kell menteni, ha mindnyájan elvesztenénk is fejbőrünket.

E közben Utmutató a folyam közepéig jutott, s csaknem az ellenséges oldalra evezett, mig a másik sajka már közel jutott a túloldal kijelölt pontjához. Nehány evezőcsapás teljesen a parthoz szállitá; Mari, Gáspár és nagybátyja társaságában a part bokrai közé sietett, s azon pillanatra legalább mind a három menekvő biztosságban vala.

Nem oly jól állt most a dolog Utmutatóval. Nemes önfeláldozása veszélyes helyzetbe sodorta, mely az által még roszabbá lőn, hogy az ellenség ez ideig parton haladó csapata lerohant onnan, s vizben álló társaival egyesült. A folyam a helyen nem igen volt széles, s Utmutató csolnaka csak száz rőfnyi távolságra lehetett az ellenséges irokézektől, kiknek puskái szakadatlanul tüzeltek a bátor vadászra.

A kétségbeesett helyzetben csupán szilárdságára s ügyességére hagyhatá magát, s e nagy mértékben birt tulajdonai most pompás szolgálatokat tőnek neki. Könnyen kiszámithatá, hogy biztossága folytonos mozgásától függ; mert bármely egy helyben álló tárgyat eltalált volna valamennyi lövés. De azt is tudta, hogy a mozgás egyedül nem elég oltalmazására; mert ellenségei, kik a szarvast szöktében voltak szokva megölni, valószinüleg tudtak volna ugy czélozni, hogy eltalálják őt, ha mozdulatai szabályosak maradnak. Ennélfogva legjobbnak tartá sajkája irányát változtatni, nyil gyorsasággal villant pillanatra le, ármentében s a következő perczben vizirányosan vágta az árt. Szerencséjére az irokézek nem tölthettek ujra fegyvert a vizben, s a lombozat, mely a partot köröskörül beszegte, nehézzé tette, ha kiszálltak, a szökevény szemmel tartását. E kedvező körülmények védelme alatt Utmutató hamar megnyeré a biztos távolságot, midőn egyszerre uj, habár nem egészen váratlan veszély merült fel.

Ez azon csapat megjelenéséből állt, mely lejebb az ár őrizetére állittaték. Tiz vad volt ez, s vérengző vágyaikhoz mérve, igen előnyös állást választának ott, hol a viz sziklák között és mélységek fölött torlódék. Az ár ereje ellenállhatlan vala, és Utmutató belátta, hogy épen az irokézeknek kell mennie, ha egyszer az árszorosba hatolt. Halál vagy elfogatás volna egyetlen, valószinű következése ily kisérletnek. E veszély kikerülésére megfeszité tehát minden erejét, s a nyugati partot törekvék elérni, miután valamennyi ellenség a folyam keleti oldalán volt. De ily merény meghaladá egyes ember erejét, s az ár legyőzésének megkisértése szükségkép oly irányt adott volna a sajkának, mely a biztos czélzásnak nyit vala tért. E szükségében a derék vadász a legnagyobb meggondoltsággal tőn készületeket oly határozathoz, melyet azonnal gyors számitással tökélt el. A helyett, hogy tovább is igyekeznék a járvizet elérni, a folyam legposványosabb helyéhez kormányzott, itt puskáját s vadásztáskáját ragadá meg, beugrék a vizbe, s nyugoti irányban gázolt szikláról sziklára, s a sajkát átengedé sorsának. Gyorsan forgott az a habzó árban tova, átgurult nehány sikamlós kövön, megtelt és ismét kiürült, s végre partra ért, igen közel azon helyhez, hol az indiánok állottak.

Daczára bátor menekvési módjának, még épen nem volt Utmutató veszélyen kivül. Kezdetben bátorságának s ügyességének megbámulása nehány pillanatra tétlenné tevé az ellenséget; de a boszuvágy csakhamar fölébreszté őket mozdulatlanságukból. Puskalövés lövést követett, s a golyók oly sűrün zugtak a szökevény feje körül, hogy daczára a viztorlat és morajnak, tisztán hallhatá fütyülésöket. Mintha azonban varázserő védné életét, közönbösen lépdelt tovább Utmutató, s még csak bőre sem karczoltaték meg, habár egyszerü köntöse több helyen átlyukadt is.

Néhányszor kényszeritve volt Utmutató hónaaljáig a vizben gázolni, s e helyzetében pukáját s lőszerét az ár fölé emelni. Ez nem kevéssé merité ki erejét, s épen azért örvendett, midőn egy kis sziklát ért el, melynek felső része magasan emelkedék a vizen felül, s igy egészen száraz vala. Ezen kőre tevé puskapor-tartóját, maga pedig mögéje vonult, hogy legalább részben védve legyen az ellenség golyóitól. Most már csak ötven lépésnyire volt a nyugati parttól, de a mély, gyors, sötét ár, mely attól elválasztá, meggyőzé, hogy azt csak uszva érheti el.

Az indiánok e közben felhagytak a tüzeléssel s összegyültek a kikötött sajka körül, hogy azt hatalmukba ejtve, azon induljanak a folyamra.

Utmutató! - hangzék most egyszerre a nyugati partról - Utmutató!

Mit akarsz Gáspár?

Bátorság, Utmutató! Barátid közel vannak, s egyetlen mingó sem jő a nélkül e folyamra, hogy bordái közé golyó ne nyomuljon. Nem akarod-e puskádat a sziklán hagyni, s átuszni, mielőtt a gazok ideérhetnek?

Nem, nem! Egyetlen becsületes vadász sem hagyja fegyverét cserbe, meddig puskapora s golyója van. Még ma nem érintém a ravaszt, s azon gondolatot nem viselhetném el, hogy a nélkül találkoztam e férgekkel, hogy emléket ne hagytam volna köztök magam után. S azon felül ott látom a gaz Nyilhegyet is e gyom között s szeretném árulása jutalmát elküldeni számára. De hol van az őrmester leánya, Gáspár? Csak nem hoztad őt ide magaddal, puskalövéstávolságra?

Nem; Mari e perczben biztosságban van, s számunkra csak azon feladat megoldása van hátra, hogy magunk s az ellenség között a folyamot megtartsuk. Most ismerik gyöngeségünket a gazok, s bizonyosan teljes erőfeszitéssel meg fogják az átjövetelt legalább egyszer kisérteni.

Ezt az éj beálltáig meg kell akadályoznunk: akkor a sötétségben a legvégső erőmegfeszitést is megteszszük az őrmester leánya megmentésére.

Minden jó volna, Utmutató, csak te a partra jöhetnél! Bizol-e magadban, hogy száraz fegyverrel érnéd el a partot, ha sajkánk birtokodban volna?

Tud a sas repülni? - kérdé viszont Utmutató, miközben szivélyesen kaczagott. - De hogy kapnám a sajkát ide? Neked nem szabad a viznek kitenni magadat, miután a mint látom, a gonoszok ismét körülöttünk forognak.

Megtörténhetik az anélkül is, hogy vésznek tegyem ki magamat. Cap felment a sajkáért, s egy ágat vet a folyamba, hogy megkisértse az árt. Lásd, amott uszik már! A mint jól ide ér, csak karodat kell kinyujtani, s a hajó azonnal követni fog.

Az uszó ág közelébb jött, s az ár növekedő gyorsaságával sietett az is, s azután hirtelen lefelé siklott Utmutató felé, ki azt megragadván, diadalmasan tartá föl, Cap észrevette a jelt, s a sajkát is átengedé az árnak, mely azt egyenesen Utmutatóhoz hajtá. Ez föltartóztatá, s puskája s vadásztáskájával együtt beleugrott, egyet lökött rajta, s kevés pillanat mulva, a biztos partra érkezett. A csolnak biztosságba téteték, s a két jó barát szivesen szoritott kezet.

Most majd meglátjuk Gáspár, e gazok egyike bátorkodik-e a vizre jönni - mondá nevetve Utmutató, miközben vadölőjét fölemelé.

Amott jőnek már - viszonzá Gáspár, miközben a tulsó part felé mutatott.

Valóban, valóban! - mondá Utmutató egészen meglepetve. - Három gaz épen most lépett csolnakba. Azt kell hinniök, hogy megszöktünk innen, különben nem bátorkodnának ily közel jőni vadölőmhöz.

Az irokézek csakugyan azt képzelék, hogy Utmutató barátaival megszökék, s azért készültek elérni az átelleni partot. Hárman szálltak közülök sajkára. Kettő letérdelt a hajó elejénél, hogy minden perczben készen tarthassa fegyverét, s a harmadik hátul állt s az evezést kezelte. Pompásan érté mesterségét, mert folytonos és hosszú evezőcsapásaira ugy repült a vizen a könnyü jármű, mint a madár a légben.

Tüzeljek? - kérdé Gáspár remegve a csata megkezdésének vágyától.

Még nem, fiu - viszonzá Utmutató susogva. - Még nem! Csak hárman vannak, s igy nyugodtan bevárhatjuk, mig a partig jőnek, hogy a sajkát ismét visszanyerhessük.

Hát Mari?

Ne aggodjál rajta! Ő, mint mondod, jól el van rejtve, és -

Utmutató megállt beszédében, mert e perczben puskadurranás hatott fülébe. A sajka csillagában levő indián felugrék, s evezőjével együtt a vizbe zuhant. Könnyű füstfellegecske hempergett a folyam keleti partja bokrainál, s csöndesen eltűnt a tiszta kék légben.

Ez a nagy Kigyó sziszegése volt! - mondá ujjongva Utmutató. - Igen, igen, hő és bátor szív dobog a delawar keblében. Bár igen sajnálom, hogy a dologba vegyült, de helyzetünket nem ismerve, jobban nem cselekedhetett volna!

Mig Utmutató igy engedett tért érzéseinek, a vezetőjétől megfosztott sajka az árszoros ragadó hullámai közé sodortatott. A bennlevő gyámoltalan két irokéz vadul tekintett körül, a nélkül, hogy az elem hatalmának legkevésbé ellenállni képesek lettek volna. Néhány pillanat alatt a sajka egy sziklához csapódék, fölfordult és a két harczost a vizbe sujtá. A csolnak az ár közepén függve maradt egy sziklán, a két indián azonban gázolva és úszva biztos partjuk felé tért vissza, melyet fegyvereik elvesztését kivéve szerencsésen el is értek.

Most már ideje hű frigyesünk, Chingachgook után nézni - mondá Utmutató, miközben puskáját lövésrekészen fogta vállához. - Nézd, nézd, oly igazán, minthogy szegény gyarló ember vagyok, ama gaznép egyike a part felé csuszik! Várj csak kissé!

Gáspár éles szemei azonnal fölfedezék, kit ért Utmutató. Az ellenség egyik fiatal harczosa volt, ki szerette volna magát kitüntetni, s igy titkon azon rejtekhely felé vonult, hol Chingachgook volt elbujva. Már oly állásra tett szert, honnan a delawart jól látta, mi tüzelési készülődéséből kitünt világosan, habár Utmutató nem birta barátját fölfedezni.

A bátor vadász leereszté puskáját, miközben szemeit le nem vette az ellenséges ifju harczosról.

A nagy Kigyónak különös őrt állva, ott kell valahol lennie, miután ily vérszomjas fiatal semmirekellő oly közel juthat hozzá, - mormogá magában. - Nézd csak, e lappangó gaz épen most készül legrégibb, jobb s megpróbáltabb barátom fejbőrére szert tenni.

Utmutató egyszerre megszakitá beszédét, hosszú puskáját gyorsan fölemelvén, s csodálatra méltó gyorsaság- és biztossággal czélzott és tüzelt. Az átelleni irokéz azonnal összerogyott, s puskája, melylyel az imént Chingachgookra czélzott, ártalmatlanul sült el a légbe.

A lappangó féreg nem akarta különben - mormogá Utmutató fegyverét leeresztve s ismét megtöltve, - azután Chingachgook és én együtt harczoltunk fiatal korunktól fogva, s ily esztelen gaz azt képzelé, tétlenül fogom nézni, hogy legjobb barátomat valamely lesből lelőjjék. - A bolond!

Nézd csak Utmutató - szakitá meg magánbeszédét Gáspár - mi uszik amott partunk felé? Kutya vagy szarvas?

Egyik sem, hanem ember, indián - viszonzá Utmutató, miután a kijelölt tárgyat éles tekintettel szemlélte.

Valamit tol maga előtt s feje úszó lombhoz hasonlit - mondá Gáspár.

Úgy van úgy, valami indián ördöngösség lesz fiam, de a mi keresztény becsületességünk minden ravaszságaikat meg fogja szégyeniteni.

Midőn az indián csöndesen közelite, az szemlélők vélekedése kezdett zavarodni, mig végre, midőn az úszó kétharmadát maga mögött hagyta az árszélességnek, a valóság egész tisztán állt előttök.

Oly igaz, minthogy élek, ez a nagy Kigyó! - mondá Utmutató, s gyönyörében barátja jó gondolata felett oly édesen kaczagott, hogy szemeibe könyek szöktek. - Lombokat kötött feje köré, hogy elrejtsék őt, s a puskaportartót felfüggeszté egy kis ágra. A puska a törzsön fekszik, melyet maga előtt hajt, s azért jő át, hogy barátaival egyesüljön. Ó az idő, az az idő, mikor együtt tettünk ily bohóságokat, még nem olyan nagyon régen volt.

De ez még sem a nagy Kigyó - szakitá meg őt Gáspár. - Egyetlen vonását sem födözhetem föl, melyre emlékezném.

Mit vonás! Ki fogja egy indián vonásait nézni! A festés az fiu, mely itt beszél, melyet delawaron kivül senki más nem viselhet, de most im, szemeit is láthatod, a vitéz főnök szemeit. Hanem Gáspár, bármi vadul villámlanak is e szemek a csatában, s bármi fényesen tündökölnek most a levelek mögött, - mégis láttam azokat könnyezni is, mint a felhőkből az esőcseppek, és ezt nem oly igen sok idő előtt. Igen, igen, e vörös bőr alatt hű és lágy sziv dobog, habár tehetségei különböznek is a miéinktől.

Abban senki sem kétkedik, ki a főnököt ismeri - viszonzá Gáspár.

Ugy van, de én tudom azt - mondá büszkén Utmutató; - örömben s fájdalomban társa voltam, s mindig hü és becsületes embernek ismertem. De ne szóljunk róla! Ő tudja, hogy szeretem, s hogy háta mögött jót beszélek róla, s többre nincs szükség!

A nagy Kigyó elérte társaihoz egészen közel a partot, felmászék, lerázta magáról kutya-módra a vizet, s így szólt szokása szerint: "Hugh!" Utmutató meginditó bensőséggel üdvözlé őt.

Bölcsen volt-e az téve Chingachgook, hogy egy magad egy csomó mingó ellenében kitetted? - kérdé szemrehányó de gyöngéd részvét hangján. - Vadölőm kétségtelenül csak ritkán téveszt, de az Oswego széles, s én a gazból alig láttam többet feje és vállainál. Ezt meg kellett volna gondolnod főnök!

Chingachgook mohikán főnök, s csatán csak ellenségeire gondol.

Igen, hiszen azt tudom, miután ismerem tehetségeidet - viszonzá Utmutató. - De az eszély épen ugy illik a harczoshoz, mint a vitézség, s ha ez irokéz ördögök nem barátaikra figyeltek volna a vizben, akkor ugyancsak sok bajt okozhattak volna neked.

Chingachgook nehány érthetlen szót mormogott. Azután elhagyta egyszerre barátját, megfordult, a folyamhoz sietett, s ismét leszállt a vizbe. Gáspár e mozdulatot rejthetlen bámulással kiséré.

Mit akar a delawar? - kérdé. - Csak nem akar ismét a tulsó partra visszatérni?

Nem, nem, azt nem! - viszonzá Utmutató. - Tudod Gáspár, hogy Chingachgook indián főnök, s igy neki is megvannak indián tulajdonságai. Látod, azon irokéz teteme felé uszik, kit az imént leteritett, s ki most ama sziklán függ. A dicsőségért uszik oda, vagyis, hogy a fejbőrt biztositsa magának.

De az Istenért, hiszen a legnagyobb vésznek teszi ki magát! - mondá az ifju aggódva.

Az igaz, de ő nem ügyel a veszélyre, ha bátor tettet kell véghez vinni.

Most az irokézek közt irtóztató kiáltozás lőn hallható, melyet azonnal puskáik éles ropogása követett. Az ellenség azon fáradozék, hogy e delawárt visszaüzze áldozatától, s ugy neki tüzesedtek a mellett, hogy tizen-tizenketten még a vizbe is rohantak, s csaknem száz lábnyira tolakodtak előre a tajtékzó árban. Chingachgook azonban nem engedé magát háborittatni, s föladatát hosszu gyakorlat nyugalmával s ügyességével végzé be. Azután fölemelé magasan a légbe véres diadal-jelét, s messze hangzó irtóztató hangon hallatá népe csatakiáltását. Az irokézek dühösen viszonzák a kiáltást, s a hallgató erdő remegett nehány perczen át a fellázadt szenvedélyek irtóztató hangjaitól.

E közben a delawar ismét nyugodtan felmászott a partra, társaira diadalmas pillantást vetett, s azután mélyebben vonult a bokrozat közé, hogy szegényes karton öltözetét összeigazgassa, s puskáját megtöltse.

Gáspár, most menj le Cap mesterhez, s szólitsd föl, egyesüljön velünk - mondá Utmutató. - Tanácsot kell tartanunk, s csak kevés időnk van reá, minthogy e gaz mingók elég hamar ismét bajt fognak okozni.

Gáspár szót fogadott, s kevés percz alatt együtt voltak mind a négyen, hogy legközelebbi teendőik felett tanácskozzanak.

E közben a nap végéhez közelite, s a szürkület, melyre nem sokára a mély és sötét éj következék, beállott. E kedvező körülményre épité Utmutató reményeit; mert habár nem üzött is el minden vészt a sötétség, mégis kedvezett utjoknak, miután elrejté mozdulataikat az ellenség elől.

Barátim és férfiak - szólt Utmutató komolyan - a percz jelen van, melyben tervünket el kell készitenünk. Egy óra alatt oly sötétek lesznek itt az erdők, mint éjfélkor, s ha valaha el akarjuk érni az őrséget, annak csak sötétben lehet történni. Mi a te véleményed Cap mester?

Azt hiszem, semmi jobbat nem tehetünk, mint ha ismét sajkára szállunk, s oly gyorsan nyomulunk a várda felé, a mint csak a viz és a szél engedik.

S mit mondasz te Gáspár? - kérdé ettől Utmutató.

Egy véleményen vagyok Cap mesterrel - viszonzá a fiatal ember. - Ha a nagy Kigyó és én a vizbe uszva, elfoghatjuk a másik sajkát is, akkor legbiztosabb utunk vizen lesz.

Igen, igen - ha! - És még is megtehető volna, ha kissé jobban elsötétedett! - Mondd Gáspár, kész vagy e merényre?

Mindenre kész vagyok, mi Marinak előnyére válik - viszonzá Gáspár.

Jól van, ugy hát a nagy Kigyó segélyedre lesz, s a mingó ördögök egy módtól legalább meg lesznek fosztva, mely által roszat és kárt okozhatnának.

A mint e fontos ponttal tisztába jöttek, azonnal szükséges készületek tétettek a kivitelre. Midőn az est árnyai sűrűn szálltak a rengetegre, s oly sötét lőn, hogy a tulsó parton semmit megkülönböztetni nem lehetett, minden készen vala a bátor merényhez. Miközben Gáspár és Chingachgook csak késekkel s a delawar tomahawkjával fegyverkezve az árban usztak, s a legnagyobb vigyázattal igyekeztek mozdulataikat rejteni, Utmutató elővezette Marit rejtekéből, s vele és Cappal azon helyet keresé föl, hol a sajka állott, s mindnyájan elfoglalva előbbi helyeiket belészálltak. Utmutató a kormánynál állt, s szilárdan fogódzék egy bokorba, hogy az ár el ne ragadhassa a csolnakot. Igy mult a legfeszültebb figyelem nehány pillanata, mialatt barátaik bátor merénye következésére vártak.

A két kalandor e közben a mély és ragadóvizen uszék, s szerencsésen eljutának az árszoroshoz, hol a sekély viz a gázolásra módot nyujtott nekik. Alig érezték a szilárd alapot lábaik alatt, midőn kezeiket összefogva, csöndesen s nagy elővigyázattal azon irány felé gázoltak, hol a hajót találni reménylék. Gáspár e mellett egészen a delawar ösztöne által engedé vezettetni magát, miután a mély sötétségben a szem mit sem használt. Lehetetlen vala csak három lépésnyire is látni, s midőn a két bátor férfi az ár közepén gondolá lenni magát, a partok csak mint sötét tömegek valának kivehetők, melynek körrajza csak gyöngén vala kivehető a kiálló facsucsok által. Néhányszor kénytelenek voltak vándoraink az irányt változtatni, minthogy váratlanul a mély vizbe jutottak, mert azt tudták, hogy a sajka az árszoros legsekélyebb helyén akadt fön.

Mintegy negyedóráig tapogattak már a vizben, s keresésük tárgyához még sem látszanak közelébb jutni mint kezdetben voltak. Gáspár türelmetlenné lőn, s a delawar azt akarta már vele közölni, hogy jobb volna visszatérniük a partra, hogy onnan uj kisérletet tegyenek, midőn egyszerre egy idegen férfi alak mozgott mellettök a vizben, s a delawar azonnal kitalálta, hogy az irokézeknek az övékhez hasonló szándékuk van.

Mingó! - susogá azonnal Gáspár fülébe. - A nagy Kigyó meg fogja fivérének mutatni, mi a ravaszság!

A fiatal észrevette az idegen alakot, s a rémitő valóság felvillant az ő lelkében is. Annak szükségét is azonnal belátta, hogy e vészteljes helyzetben tökéletesen a delawar vezetésére kell magát hagynia, s igenlőleg felelt, midőn Chingachgook arra szólitá föl, hagyna mindent az ő ravaszságára.

Hugh! - mondá az idegen indián - Hugh! A sajkát megtaláltam, de senki sincs itt, ki nekem segitene. Jertek, szabaditsuk el a sziklától.

Megyünk! - viszonzá Chingachgook, az irokézek nyelvén. - Vezess, mi követünk.

Az idegen követé e felszólitást, s elleneit egyenesen a sajkához vezette, hova kevés pillanat alatt elértek. Ő egyik végéhez, Chingachgook a közepére s a másikhoz Gáspár állt.

Emeljétek! - parancsolá az irokéz; s azonnal levéteték a csolnak a szikláról, s megszabadittatván a belé tolult viztől, illő helyzetben téteték le. Mindhárman szorosan tarták, hogy az ár magával ne ragadhassa, s az irokéz azonnal a keleti part felé tartott, hol reá barátai vártak.

Miután Chingachgook és Gáspár azon körülményből, hogy megjelenésök épen nem tünt föl az indiánok előtt, kitalálhatták, hogy az árszorosban még több irokéznek is kell lennie, mélyen érzék a legnagyobb elővigyázat szükségét. De félelmet nem ismertek, s még bátrabb merényre is készek leendének, hogy a menekvéshez oly nagyon szükséges sajkához juthassanak.

E közben az irokéz, ki a csolnakot vezette, csöndesen haladt előre a vizen, s magával vitte ellenséges társait is. Egyszer Chingachgook már fölemelé tomahawkját, hogy gyanutlan ellensége koponyájára sujtsa; de a valószinüség, hogy az indián halálkiáltása valószinüleg annak minden czimboráját nyakukra hozná, arra birta az elővigyázó főnököt, hogy fölhagyott szándékával. Csakhamar megbánta azonban határozatlanságát, miután magát egyszerre még négy más irokéztől látta körülvéve, kik szintén a sajka után ólálkodtak.

Azonnal megálliták a vadak a csolnakot, s Chingachgook nehány pillanatra nem csekély zavarban volt. Nehány szó váltása után az irokézek egyesült erővel tolták a sajkát saját partjuk felé, s csakhamar elérék a keleti járviz szélét, hol, mint a nyugati oldalon, sokkal mélyebb volt a viz, semhogy gázolni lehetne benne. Itt kissé megálltak, minthogy el kelle határozni, mi módon vitessék partra a sajka.

E pillanatban Gáspár sokkal jobban ki volt téve a fölfedeztetésnek mint bármikor, habár állása a csolnak hátulsó részénél valamennyire elvonta őt szem elől. Még veszélyesben állt a dolog Chingachgookkal, ki betüszerint leghalálosb ellenei közé került, s alig mozdulhatott a nélkül, hogy valamelyiket ne érintené. Mindamellett nyugodtan viselé magát, habár minden érzéke éber vala, s minden perczben kész vala megszökni, vagy alkalmas pillanatban elhatározó lépést tenni. A fölfedeztetés veszélyét csak az mérséklé, hogy nem fordult meg, s igy arcza a mögötte állók előtt rejtve maradt. Egész rendithetetlen nyugalmával a legbátrabb főnöknek várta a pillanatot, melyben a dolog tettre kerülhet.

Menjen valamennyi fiatal emberem a partra a fegyverekért, azon kettő kivételével, kik a sajka két végénél vannak - szólt végre az ujon érkezett indiánok egyike, ki az irokézek egyik főnökének látszék.

Az indiánok engedelmeskedtek, s Gáspárt ott hagyák a csillagnál, s azon irokézt, ki a csolnakot megtalálá, s ki a könnyű jármű elejénél maradt. Chingachgook oly mélyen alámerült a vizbe, hogy felfedeztetés nélkül elhaladhatott a többi mellett. A viz locsogása csakhamar hirdeté, hogy a többi uszáshoz kezdett s gyorsan távozék. Amint ezt a delawar észrevette, ismét felmerült, s előbbi állását véve föl, a cselekvés pillanatára gondolt.

Miután Chingachgook tudta, hogy mögötte az árban még több indián is van, sokkal gyakoroltabb harczos volt, minthogy hasztalanul veszélyes merényhez fogjon, s igy nyugodtan engedé az indiánt a hajó elejénél a viz mélyébe menni, s mind hárman keleti irányban usztak előre. A helyett azonban, hogy a sajkát keresztbe segitnék a gyors ár fölé hajtani, a delawar és Gáspár oly módon usztak, mely minden előmenetelt akadályozott, keresztbe az áron. Oly lassanként s elővigyázattal történt azonban e dolog, hogy az irokéz a sajka elejénél azt képzelé, csak az ár hatalmával kell küzdenie, s a csolnak folytonosan lefelé hajtatik, mignem az árszoros lábánál a csöndesebb vizre jutott. Csak itt kezdett gyanakodni a vad, megfordult, s azonnal látá, hogy hasztalan erőlködéseinek okát társai fáradozásiban kell keresnie.

A nélkül, hogy félelmet mutatna, a vizen át egy gyors ugrással Chingachgook torkánál termett, s most a két indián két tigris dühével támadá meg egymást. A sötét homályában, s oly elemben úszva, melynek halálos viadalra nézve veszélyesnek kelle lennie, mindent feledni látszának, csak véres gyülölségöket s azon kölcsönös törekvést nem, hogy győzelmet arassanak egymás felett.

Gáspár most már teljesen hatalmában látta a csolnakot, mégis első gondolata az volt az ifjunak, hogy Chingachgook segélyére siessen. De azután eszébe jutott, mily szükséges a sajkát biztosságba helyezni, s elkezdé azt oly gyorsan mint csak lehet, a nyugati part felé hajtani. Szerencsésen el is érte azt, s keresés után föltalálta a hátra hagyott társaságot, s közlé velök, mily helyzetben s mily veszélyes harczban kellett a delawart elhagynia.

Nyilatkozására mély hallgatás következett, s mindenki feszülve figyelt az éjbe, hogy talán valamit hall, mi némi felvilágositást nyujt az iszonyu csata felől. De semmit nem lehetett hallani csak a folyam zugó moraját, s még az ellenség is a túlparton halálos csendben hallgatott.

Gáspár - susogá végre Utmutató nyugodt, de kissé búskomoly s nyomott hangon. - Gáspár, vedd az evezőt, s kövess sajkáddal. Itt nem tanácsos tovább is időzni.

De a nagy Kigyó?

A nagy Kigyó Isten kezében van, s a Mindenható tetszése szerint élni vagy halni fog. Segiteni nem tudunk neki, s nagyon sokat veszélyeztetnénk, ha itt tétlenül jajgatnánk. A sötétség nagybecsü s ezt föl kell használnunk.

Hangos, hosszan tartó; irtoztató kiáltás hangzott át a túlpartról s megszakitá Utmutató szavait.

Mit jelent e zaj, barátom? - kérdé Cap egészen leverten. - Hiszen ez úgy hangzik, mintha ördögök orditoznának, nem keresztény emberi torok hangjai.

E kiáltás - viszonzá mély sohajjal s szomorúan az Utmutató - e kiáltás örömöt jelent, diadal-ujjongást. Semmi kétségem nincs többé, hogy a nagy Kigyó élve vagy halva a vérszomjas mingók kezeibe került!

És mi! - szólt Gáspár megbánással, jól érezve hogy e szerencsétlenséget elhárithatta volna, ha nem mozdul társa oldala mellől.

Mi nem használhatunk a főnöknek fiú, s azért mennünk kell innen.

A nélkül, hogy szabaditását megkisérlenénk? A nélkül, hogy tudnánk, él-e vagy meghalt?

Igen, igen, Gáspárnak igaza van - mondá Mari tartózkodva. - Itt maradok, s mindaddig nem megyek innen, mig nem tudom, mi sors érte barátunkat.

Utmutató, ez józan beszédnek látszik, s én is unokahugommal tartok - mondá Cap gondolkozón. - Egy becsületes tengerész soha nem hagyja el társát szükségében, s örvendek, hogy ily helyes nézetekkel találkozom az édesvizi nép között is.

El veletek s beszédeitekkel - szakitá őt meg hevesen Utmutató, miközben a csolnakot az árba szoritá. - Ti nem vagytok képesek a veszélyt felfogni, s azért nem félitek. De az őrmester leányát meg kell mentenünk, s ha életetek kedves, igyekezzetek az őrséget elérni s bizzátok sorsára a delawart. Ó, ó! A szarvas, mely nagyon gyakran jár sót nyalni, végre találkozik a vadászszal.

Mindnyájan beszálltak ezután ellenmondás nélkül a készen álló csolnakokba, melyek Utmutató és Gáspár által vezetve, gyorsan s csöndesen sikamlának le az árra. Köröskörül minden nyugodt és zajtalan volt; csak a természet szólott ezer nyelvével a sötét erdei éj beszédes nyelvén. A lég sóhajtott a fák közt; a viz gyürüzött és pezsgett a part mentén, s imitt-amott egy-egy száraz ág recsegett, vagy egy törzs ropogott a vadonban. Egyszer Utmutató távoli farkas üvöltést vélt hallani; de a hang oly határozatlan s kétséges vala, hogy jelentésére nézve bizonytalan maradt.

Egy óra mulhaték el, mely alatt a társaság a sajkákban csöndesen beszélgetett, midőn Utmutató egyszerre csak fölemelte kezét, s hallgatást parancsolt.

Férfi lépteket hallék a parton - susogá.

Hogyan? Hát fegyvereikkel átjöhettek volna sajka nélkül az irokézek? - kérdé halkan Gáspár.

A delawar lehet! - viszonzá Utmutató. - Talán követett bennünket lefelé a parton, miután tudta, hol találhat, s én mindenesetre közelebb vonulok a parthoz körülnézni.

Bocsáss engem! - susogá Gáspár. - Én elhagytam a delawart szükségében, s mindenre kész vagyok, hogy segithessek rajta.

Ám legyen, ez jó érzés, s nem akarlak követésében akadályoztatni - viszonzá Utmutató. - Menj hát fiu! De halkan forgasd eveződet, s bizonytalanért semmi esetre ne bátorkodjál a partra.

Gáspár gyorsan eltünt a sötétben, mig a másik sajka csendesen siklott lefelé az áron. Senki nem beszélt, senki nem engedett egy hangot sem ajkára jönni, hogy a legcsekélyebb nesz is áthallassék a partról. De még mind csak az előbbi ünnepélyes s magasztos csend uralkodék köröskörül, s tiz percz a nélkül mult el, hogy legkisebb jele észrevehető lett volna valamely következménynek. Végre száraz ágak halk recsegését lehetett hallani, s ugy tetszék Utmutatónak, mintha tompitott hangokat hallana.

Talán tévedek - mondá elnyomott izgatottsággal - talán tévedek, de azt hiszem, e hangok a delawar hangjához hasonlitanak.

Valamit látok a vizen! - susogá Mari, miközben szemeivel áthatni igyekvék a sötétségen.

Igen, igen, ez a sajka - viszonzá Utmutató megkönnyülve. - Mindennek jól kell mennie, különben hallottunk volna valamit a fiuról.

A következő pillanatban a két sajka ismét egymás mellett haladt s Gáspár alakja tisztán látható volt sajkája csillagában. A hajó elején egy másik férfi ült, s Utmutató régi hü társát, a delawart ismeré fel benne.

Chingachgook - testvérem, - mondá remegő hangon, mely örvendő érzelmei teljes hatalmát elárulá - Mohikánok főnöke, szivem el van ragadtatva. Gyakran voltunk együtt a véres csatákban, de attól tarték, hogy az soha többé nem fog történni!

Hugh! - mondá Chingachgook. - A mingók asszonyok! Három fejbőr függ övemen. Ők nem képesek a delawarok nagy Kigyóját eltalálni. Sziveikben nincs vér, s gondolataik visszautaznak a nagy tó vizein!

Te köztük voltál, főnök? Mi történt a harczossal, ki a folyamban volt?

Hallá változott, s csontjai lenn feküsznek az ángolnák között. Késem eltalálta őt. Hadd vessék utána ki fivérei a horogszakállt! Utmutató, én megolvastam az ellenséget s megérintém puskáikat.

Ó, mi vakmerőség - mondá Utmutató angol nyelven, társaihoz. - A vakmerő főnök a mingók között volt, s elhozta egész történetüket. Szólj, Chingachgook, hogy kalandodat elbeszélhessem barátimnak.

A mohikán e felszólitásra elbeszélte komolyan s nyugodtan a leglényegesebbet mindabból, mi az alatt történt, mig a folyamban ellenségével küzdött. A mint a rettentő viaskodás után mint győző került felül, a keleti part felé úszott, vigyázva szállt ki a vizből, s a sötétség oltalmában egyenesen az irokézek között folytatta utját. Egyszer megszólitották, de Nyilhegynek adván ki magát, minden további kérdezgetéstől ment maradt. Az ellenség beszélgetéseiből csakhamar tisztán látta, hogy Mária- s nagybátyjára ólálkodtak, kiknek sokkal magasabb állást tulajdonitának, mint melylyel valóban birtak. Azt is megtudta, hogy Nyilhegy árulójuk, habár e vezető érdemlett jutalmát szolgálataiért még nem kapta meg.

Utmutató átforditá ez értesitést angolra, s azonnal kijelenté társainak, hogy ideje, minden erejöket összeszedve, tovább sietniök, mielőtt az irokézek magukhoz jönnek zavarukból.

Már nem vagyunk messze az őrségtől, s csak egy árszoroson kell áthaladnunk - tevé hozzá, - s ha itt találkoznánk is egy csapat vaddal, e sűrű sötétségben nem sokat árthatnak. Gáspár, vedd Marit csolnakodba, miután tudjuk, hogy te jobban ismered nálam az árszorost, s azután kormányozzunk előre Isten nevében.

E rendelet betölteték; Mari és Chingachgook helyet cseréltek, s előre siklának a sajkák a setétségen át. A beszélgetés most megszünt, s a rettegett árszoros közelgése mindenkire aggasztó hatást gyakorolt. Csakhamar hallható lőn a lerohanó viz zúgása, s különösen Capnak minden bátorságát össze kellett szednie, hogy nyugodtan ülhessen helyén, minthogy a benyomás még nem törlődék el, melyet az első vizesés képzelő tehetségére gyakorolt. Félelme azonban, ha nem is volt alaptalan, mindazáltal tulságos vala, miután az Oswegó árszorosai sokkal kevésbbé veszélyesek, mint vizzuhatagai.

Mari sem volt aggodalom nélkül; de kisérője nyájas biztatásaira csakhamar megnyugvék, ki kérte őt, tartózkodjék szilárdan a sajkához, s különben bizza magát félelem és aggodalom nélkül Istenre s az ő karjára.

A gyors ár most megragadá Gáspár sajkáját, s ragadó gyorsasággal sodrá előre. Mari nehány perczig semmi mást sem látott köröskörül, mint a ragyogó tajték ömléseit, s nem hallott egyebet, mint a fölgerjedt viz zúgását. Húszszor látszék a könnyü sajka az omló hullámok által elnyeletni, de mindig tova siklék; Gáspár erős és ügyes karjai által vezetve, sértetlenül a fenyegető vész között és csakhamar a nyugodt és biztos járvizre jutott az, a veszélyes szorost messze maga mögött hagyva.

Minden vészen túl vagyunk, Mari - mondá az ifju hajós örömmel s még ma estve atyád karjai között lészsz.

Hála Istennek! - szólt felsóhajtva Mari, - de hol vannak barátaink?

Gáspár körültekintett, s azonnal észrevette a másik csolnakot, de üresen s fölfelé irányzott gerinczczel. A hullámok által felfordittaték az, s őrsége úszva és gázolva igyekvék a közel partot elérni mi sikerült is, és Utmutató oda kiáltott Gáspárnak, folytassa utját nyugodtan, mig ő kisérőivel szárazon kisérti meg, hogy a várdához jussanak. Gáspár engedelmeskedék, s rövid hajózás után sajkája a kis erősség alatt állott. Kiáltására megnyilt a kapu, s kevés percz alatt Mari apja karjai közt volt, ki örömkönyekkel üdvözlé a vésztől szerencsésen megszabadult kedves gyermekét.



Harmadik fejezet.

Alig örvendett Mari nyolcz napig apja társaságának, midőn ezt egy reggel az oswegói várda parancsnoka, Lundie Duncan őrnagy magához hivatta.

Őrmester, - mondá a parancsnok - mint már hirül adaték, a jövő hónapra az Ezerszigetre fog ön küldetni. Önön a sor, hogy az őrséget felváltsa s habár szállásmesterünk, Muir hadnagy, óhajtja is ön helyét ezuttal betölteni, abból semmi sem lehet, hogy kivánata teljesülhessen. Ha kisérni akarja önt, azt megteheti mint önkéntes. Kiválasztotta már embereit?

Minden készen van, nagyságos uram - viszonzá katonai rövidséggel az őrmester.

Jól van akkor holnap után, ha nem holnap éjjel még, indulni kell. A legénység nagyon kivánja, hogy fölváltsák.

Ugy mondja Western Gáspár is, oly férfi, kire az ember nyugton rábizhatja magát.

Western Gáspár, kit Édesviz Gáspárnak is hivnak? E fiatal ember is kisérni fogja önt?

Nagyságos uram, ő kormányozza hajónkat, a "Felhőt", melyen utunkat tenni fogjuk.

Igaz; de én azt hittem, hogy sógorát, Capot fogja ön magával vinni, miután a tengerész bizonyosan szivesen szállna egyszer friss vizre is.

Mindenesetre szándékom volt magammal vinni, de ő is csak, mint Muir hadnagy, önkéntesként fog jőni. Gáspár sokkal különb ember, semhogy szabad lenne tőle a kormányt ok nélkül elvenni, s aztán attól is tartok, hogy sógorom sokkal inkább megveti a friss vizet, semmint rajta hasznos szolgálatot tehetne.

Jól van, őrmester! Mindezt egészen ön itéletére bizom. Magával viszi ön Utmutatót is?

Igen, nagyságod engedelmével. Neki és Chingachgooknak hiszem sok dolguk lesz.

S én meg vagyok győződve, hogy önnek igaza van. No's őrmester én sok szerencsét kivánok e vállalathoz. Ne feledje ön, hogy az állomásnak, ha ön seregosztálya visszavonul, s egészségben visszatér közénk, hogy akkor az állomásnak szétdúlva, s elhagyottnak kell lennie. Isten legyen önnel barátom!

Dunhan őrmester tisztelgett, hirtelen megfordult, s épen ki akart menni, midőn az őrnagy visszaszólitá őt.

Elfeledtem mondani, őrmester, az ifjabb tisztek megkértek, hogy czélba lövő versenyt tarthassanak. A holnapi napra határoztam s minden ember részt vehet benne. A jutalmak: egy ezüsttel kivert puskaporszaru, egy bőr puskaportok, s egy selyem hölgykalap, melyet a győző tetszése szerint ajándékozhat udvariassága bizonyitékául.

Igen jól van, nagyságos uram! Szabad Utmutatónak is részt venni a czéllövésben?

Mindenesetre, ha kedve van. De mint az utóbbi időkben észrevettem, nem igen vesz részt az ilyes mulatságokban; - valószinüleg, mert meg van győződve saját legyőzhetlenségéről.

Igen, ugy van, Duncan őrnagy. A becsületes sziv jól tudja, hogy senki nem mérkőzhetik vele, s igy örömétől nem akar senkit megfosztani.

Nos, ez esetben cselekedjék saját tetszése szerint. Isten önnel, Dunhan őrmester.

Ezzel a párbeszéd bevégződék, s az őrmester visszavonult tiszteletteljes köszöntés után, hogy Utmutató barátját felszólitsa, venne ő is részt a következő nap fegyvergyakorlataiban.

Szabad tért választának ki a mulatsághoz, mely meg volt nyesve s minden bokortól megtisztitva. Kissé nyugatnak feküdt, a várdától közvetlenül a tó parton, s kellőleg biztositva a vadak lehető támadása ellen.

A czéltávolság száz rőfnyi lehete, s a czél közönséges fehér táblából állott, melynek közepe fekete csillaggal, az ugynevezett ökörszemmel vala ellátva. Szabad kézzel kelle felé lőni. A nézők, különösen a hölgyek számára, alacsony deszkaállvány vala készítve, közvetlenül a tó töltéseinél, s a díjak közelében függöttek egy karón. Az első sort három tisztné foglalá el leányaikkal, mig a második sorban Mari ült az altisztek leányai s feleségei között.

Alig foglaltak helyet a hölgyek, midőn Lundie őrnagy parancsot adott a mulatság megkezdésére. A legjobb nyolcz vagy tiz lövész azonnal a lövő állványra lépett, s elkezdének egymás után tüzelni. A vadászok tisztekből s más emberekből álltak, minthogy senkinek sem volt szabad kizáratni. Nehányan eltalálák a tábla középpontját, mások kevésbé lőttek biztosan, a szerint, a mint az ügyesség vagy a szerencse kedvezett.

A czéllövés szabályai szerint senkinek sem volt szabad másodszor lőnie, ki a czélt először elhibázta, s a térsegéd épen a szerencsés vadászok nevét jelenté, midőn Duncan őrnagy Muir szállásmester és Gáspár megjelentek a lőállványon, mig Utmutató kényelmesen jelent meg a téren, a nélkül, hogy hires és rettegett puskáját magával hozná. Duncan őrnagy azonnal előlépett, állást foglalt egy pillanatig czélzott és tüzelt. A golyó több hüvelyknyi távolságra repült el a kijelölt czél mellett.

Duncan őrnagy ki van zárva a további kisérletekből! - mondá azonnal a segéd oly biztossággal, hogy az idősb tisztek azonnal látták, miként e tévlővés előre ki volt csinálva, mig a fiatalabb urak s a közlegénység e szembetűnő részrehajlatlanság által még inkább neki bátorodtak.

Most rajtad a sor Édesviz mester - mondá Muir hadnagy, a szállásmester. - Lőjj, ember! S ha nem találsz jobban mint az őrnagy, akkor azt állitom, hogy kezed csak az evezővel tud bánni!

Gáspár elpirult, de azonnal az állványra lépett, puskája csövét látszólag csekély gonddal, bal kezére ejté, agyát gyorsan felemelé s pillanatnyi czélzás után tüzelt. A golyó pontosan az ökörszem központjába nyomult. Ez volt az eddigiek között a legjobb lövés, minthogy a többi mind csak a feketét érinté.

Jól volt, Gáspár mester, - mondá Muir. - E lövés vénebb fejnek s tapasztaltabb szemeknek is becsületére válnék. De azt még sem hiszem, hogy egy kis szerencse is ne játszott volna kézre, minthogy jól láttam, hogy a tüzelésnél, s puskád kezelésénél épen nem jártál el tudományosan. Most, hölgyeim, figyeljenek, mert én fogom a puskát ugy használni, a mint csak belátás mellett lehet.

Beszéde közben elkészité magát tudományos kisérletére a szállásmester, azután betanult ékeskedéssel állást vőn, fölemelé puskáját csendesen, aztán ismét lebocsátotta, s ujolag fölemelvén, ismétlé e mozdulatokat, mig végre elsütötte.

Elhibázta! az egész táblát elhibázta! - mondá ujjongva a mutató, ki nem nagy tetszést talált a szállásmester tudományosságában. - Az egész táblát elhibázta!

Az nem lehet! - kiáltá haraggal Muir, oly arczczal, mely félig fölháborodástól, félig szégyentől égett. - Az nem lehet! - ismétlé - mert soha életembe még oly ügyetlenséget el nem követtem.

Érje be vele, Muir - mondá Lundie őrnagy nevetve. - Tévesztett lövés volt, s önnek alkalmazkodni kell a szerencse szeszélyéhez.

Nem, nem őrnagy - jegyzé meg végre Utmutató, mi közben mosolygva előlépett; - a szállásmester, lassuságát kivéve, bizonyos távolságig épen nem rosz lövő, s én azt állitom, hogy golyója Gáspárét fedezé, mint azonnal látni fogjuk, ha a táblát megvizsgáltatjuk.

A tisztelet Utmutató ügyessége s szemei biztossága iránt oly nagy volt, hogy a nézők azonnal kételkedni kezdtek saját véleményükben, s többen rohantak a czéltáblához, hogy a tényállására nézve maguknak biztosságot szerezzenek. Csakugyan ugy találák, hogy a szállásmester golyója valóban a Gáspár által okozott lyukadáson ment keresztül, minthogy egyik golyót a másik fölött találák a czölöpön, melyhez a tábla erősitve volt.

Mindjárt mondtam, hölgyeim, hogy önök tanui fognak lenni a befolyásnak, melyet a tudomány a lövés mesterségére gyakorolt - mondá diadalmasan a szállásmester, miközben azon állvány felé ment, melyen a nők ültek. - A bölcsészet csak bölcsészet marad, s hasznos minden dologban. Szeretném látni, ki fog most rajtam túl tenni?

Ime, Utmutató lép elő, - viszonzá egyik századosné. - Ugy látszik, ő is meg akarja szerencséjét kisérteni, s ő biztosan talál, mint mindnyájan jól tudjuk.

Az ellen protestálok! - szólt Muir, miközben kiterjesztett karokkal az álláshoz sietett vissza. - Azt nem engedhetjük, őrnagy, hogy Utmutató vadölőjével részt vegyen e mulatságban!

A vadölő nyugalma nem fog háborittatni, szállásmester - viszonzá Utmutató nevetve, - Gáspár puskáját fogom használni, mint ön látja, s az nem jobb, mint az öné.

E válaszszal meg kelle a szállásmesternek elégednie, s minden szem Utmutatón függött, midőn az a megkivántató állást elfoglalta. Semmi szebbet nem lehetett látni, mint e kitünő erdész tartása vala, midőn bátor alakja fölemelkedék, s a fegyvert megkivántató helyzetbe hozta. Ő nem tartozott azok közé, kiket közönséges értelemben szép embereknek szoktak nevezni, de megjelenése bizalmat gerjeszte s tiszteletet parancsolt, s alakját tökéletesnek lehetett volna mondani, ha kissé húsosabb, s nem lenne annyira sovány. Gondolatgyorsasággal czélzott, s midőn a puskapor-füst feje fölött lebegett, a puska agyát már a földön lehetett látni, s mig keze annak csövére vala támasztva, becsületes arczát kedélyes s csöndes kaczagásra vonta el.

Ó, hó, Utmutató! - mondá Duncan őrnagy - csaknem azt merném állitani, hogy a czélt elhibáztad.

Ez merész állítás volna, őrnagy - viszonzá Utmutató biztosan, - ugy van, ugy, igen merész állitás! Egyébiránt a puskát nem én töltém, s igy nem mondhatom, mi volt benne; ha azonban meg volt töltve, akkor tapasztalni fogják önök, hogy az én golyóm Gáspárét s a szállásmesterét mélyebben behajtá, vagy ne nevezzenek többé Utmutatónak.

A kiáltás a czéltáblától ez állítás igazságát tanusítá.

De ez nem minden, épen nem minden, gyermekeim - mondá Utmutató, miközben csöndesen a hölgyek felé lépdelt. Ha a táblát csak legkevésbbé érintve találjátok, akkor vesztettem. A szállásmester golyója megsimítá a fát, - az enyémnek legparányibb módon sem volt szabad megérintenie.

Ugy van, Utmutató, egészen ugy! - szólt Muir, - golyóm oly szélessé tette a lyukadást, hogy az öné könnyen keresztül mehetett. Az nem valami nagy dolog, barátom!

Jó, jó, szállásmester; most azonban a szög következik, s majd meglátjuk, ki hajtja mélyebben a fába, én-e, vagy ön? Ha azonban a szöggel nem elégszik meg ön, majd elválik akkor a dolog a burgonyánál.

Csak ne oly fennen, Utmutató! Hiszen csakhamar meg fogsz győződni, hogy nem valami zöld fiuval, vagy ujonczczal van dolgod, azt előre is mondhatom.

Azt jól tudom, s épen nem akarom önnek ügyességét kétségbe vonni, szállásmester. Ön már régen él a határnál, tud a fegyverrel bánni, s becsülésre méltó, éleslátásu lövész. De mindamellett sem valóságos puskalövő ön. Nem akarok dicsekedni, - de valamely ember tehetségei, az ő tehetségei s a gondviseléssel daczolna, ki azokat megtagadni merné. Az őrmester leánya ítéljen ügyességünk felett, ha van önnek kedve magát ily illedelmes kis biró itéletének alávetni.

Jó, csak járjon ön saját esze után, Utmutató; legyen itélőbirónk az őrmester leánya, s mindketten neki szenteljük a dijat, melyet egyikünk vagy másikunk bizonyosan megnyer.

A segéd felkiáltása végét szakitá a párbeszédnek, s Utmutató épen ugy, mint a szállásmester, visszatértek a lőállványra, hol kevés percz alatt elkezdődött a második kisérlet. Egy közönséges vasszög, melynek feje be vala festve, könnyedén beütteték a czéltáblába, s a lövészeknek el kelle azt találniok, ha a további kisérletekre nézve nem akarák elveszteni lövésüket. Senki azok közül, kik az ökörszemet eltéveszték, nem bocsáttaték oda.

Mintegy hatan lehettek a vetélkedők, s a három első eltéveszté a szöget. Most a szállásmester lépett elő, ki miután szokott mozdulatait rendre megtette, annyiban a szerencse mégis pártját fogta, hogy golyója leszakitott egy darabkát a szög fejéből, s azután mellette befuródék. Ez nem tekinteték rendkivüli lövésnek, habár a lövészt ismét a lajstromra segité.

Nos, szállásmester, ön ugyan megmenté bőrét, mint a telepitvényeken szokták mondani - szólt nevetve Utmutató, - de mind a mellett igen soká tartana, oly kalapácscsal épiteni, mely nem volna jobb az önénél. Ha Gáspár nem veszité el keze szilárdságát s szemei biztosságát, akkor majd megmutatja ő, mint kell eltalálni egy szöget, s azért vigyázz, hadnagy. Ha egyébiránt tanácsomat kivánja ön követni, ne helyezze magát a lövésnél oly katonás állásba. A lövés természetes tehetség, s igy természetes s mesterkéletlen módon kell gyakoroltatnia.

Miközben Utmutató még beszélt, Gáspár tüzelt, s golyója eltalálá a szöget, melyet mintegy hüvelyknyire ütött a táblába.

Vegyétek ismét ki, fiuk - mondá Utmutató, mialatt elfoglalá állását. - Nem szükség ujat vennetek! Látom én ezt is, habár a szín lement róla, s a mit látok, azt el is találom száz rőfnyi távolságról, ha csak egy szunyogszem volna is. Beütöttétek ismét?

A puska durrant; a golyó tova szállt, s a szög feje betemetteték a fába, s be lőn fedezve egy laposra nyomott ónnal.

Mondhatom, fiu, te naponként javulsz - szólt Gáspárhoz Utmutató, mintha saját lövése eredményére nem is gondolna. - Ha még teszesz nehány hadjáratot oldalam mellett, a határ legjobb lövészeinek össze kell magokat szedniök, ha utánad foglalnak állást. A szállásmester türhetőn lő, de ő nem viszi tovább; neked ellenben van tehetséged s egykor bármely lövészszel versenyezhetsz.

Ohó! - mondá Muir. - Ön egy szögfej eltalálását türhető lövésnek mondja, habár az a tudomány tökéletességét bizonyitja! Ha a lövésnél szabad egy hajszálnyit hibázni, a találásnál még inkább szabad, Utmutató! Már ez az én nézetem!

Nyugodjék meg Muir - szólt Lundie őrnagy. - Hiszen ügyességét még egyszer bebizonyithatja ön, és pedig a burgonya kisérletnél.

Muir hallgatott s hozzá készült az uj versenyhez. A jeladás azonnal bekövetkezett s a szállásmester elfoglalá az állványt. A kisérlet nehéz volt. Egy nagy burgonyát vettek ugyanis elő, s átadták valakinek, ki a lő-állástól husz rőfnyire volt. E szónál "föl" melyet a lövész ejte ki, a légbe hajittaték a burgonya, s a czélzó feladata volt azt átfurni golyóval, mielőtt ismét a földet érintené.

Száz kisérlet közül egyetlen egyszer sikerült a szállásmesternek e nehéz mütét szerencsés kivitele, s a sikert épen azért csak vakon reménylé kisérleténél. A burgonya közönséges módon vetteték föl, a lövés eldördült, de a lövész csalódék reményében, mert a repülő czél érintetlenül esett le.

Jobbra fordulj! átestél szállásmester! - mondá Lundie szivélyesen kaczagva. - A becsület most már csak Gáspár és Utmutató között lebeg.

És mint fog a kisérlet végződni, őrnagy? - kérdé az utóbbi. - Hozzá jöjjön még a két burgonya is, vagy el van a dolog végezve a központ- és héjával?

Központ és héjával, ha létezik valami észrevehető különbség - viszonzá az őrnagy; - ha nem, ugy a dupla lövésnek kell következnie.

Utmutató, ez irtóztató pillanat reám nézve! - susogá Gáspár, miközben csöndesen lépdelt az állvány felé.

Meglepetve pillanta Utmutató fiatal barátjára, s pillanatnyi türelemre kérve azután az őrnagyot, Gáspárt félrevezeté, ugy hogy senki nem hallhatá beszédöket.

Gáspár, te nagyon is szivedre látszol venni a dolgot, - mondá a becsületes vadász, miközben szilárdan nézett az ifju szemei közé.

Igen, Utmutató - viszonzá a fiatal ember - megvallom, érzéseim még soha ily fölgerjedt állapotban nem voltak.

Hát engem kivánnál kitolni, Gáspár? Engem, öreg, megpróbált, hü barátodat-e és ezt épen saját utamon? Fiu, lásd, a lövés az én tehetségem, és semmi közönséges kéz nem mérközhetik az enyémmel.

Azt tudom Utmutató, azt tudom, de - -

Mit, de? csak ki vele! Hiszen barátoddal beszélsz!

Hát, Utmutató, az igazat megvallva, - szeretném, én szeretném - Marinak a hölgykalapot ajándékozni!

Utmutató meglepetve tekintett az ifjura, s azután elgondolkozva, a földre.

Tehát arra van törekvésed irányozva! - mondá végre. - De Gáspár neked soha nem fog a dupla kisérlet sikerülni!

Igen, igen, azt tudom, s épen az kinoz!

Mi különös teremtmény is az ember! - mondá a becsületes vadász - oly dolgok miatt búsul, melyek nem az ő tehetségei, s a gondviselés jótéteményivel könnyelműleg bánik! De nem tesz semmit, nem tesz semmit! - Foglald el az állást fiú, és halljad - a héját legalább meg kell golyómnak érintenie, különben soha többé nem mutathatnám magamat az őrség előtt. Szedd össze hát magadat!

Utmutató, mindent el fogok követni, mintha életem függne tőle.

Gáspár előre ment, és Utmutató ismétlé: - Mi különös lény az ember! saját tehetségeit lenézve, másnak tehetsége után törekszik!

E közben a burgonya fölhajittaték; Gáspár tüzelt, s a rákövetkező kiáltás tanusitá, hogy a golyó közel furódék a központhoz, s hogy e lövés érvényesnek találtatott.

Ez méltó vetélytársad, Utmutató! - szólt Duncan őrnagy örömmel, midőn a vadász foglalá el az állványt. - Reménylem, a dupla lövésnél még látunk egy pár jó lövést!

Mi csodálatos teremtmény a halandó ember! - ismétlé Utmutató mormogva, a nélkül, hogy az őrnagy szavaira ügyelne. - Föl!

A burgonya repült, s a puska épen azon percben durrant, melyben a kis czél a légben megállni látszék. Utmutató szemlátomást nagy gonddal czélzott, s annál nagyobb volt azok meglepetése, kik a burgonyát fölfogták.

Két lyukadás egy oldalon? - kérdé az őrnagy.

A héja, a héja! - hangzék a válasz, - csak a héja van találva!

Ej, mi ez? - kérdé az őrnagy. - Tehát Gáspár legyen a nap hőse, Utmutató?

A kalap az övé! - viszonzá fejcsóválva a vadász s nyugodtan hagyta el az állást. Miféle teremtmény a halandó ember! Saját tehetségével soha nincs megelégedve, s mindig azután vágyik, mit a gondviselés megtagadott tőle.

Miután Utmutató golyója nem furta át a burgonyát, csak héját sérté meg, a jutalomdijat Gáspár nyerte el, ki azt örömsugárzó szemekkel nyujtá Marinak.

Köszönöm az adományt, Gáspár, - mondá Mari elpirulva. - Emlékjele fog az maradni azon vésznek, melyet az ön és Utmutató segélyével kikerültem.

Jól van, jól - kedves gyermek - szólt Utmutató. - Jer Gáspár, lássuk, mit tudnak a többiek mutatni.

A két barát visszavonult, de a mulatság vége kevés élvezetet nyujtott. Bár meglehetős jól lőttek, de a leirt lövészek mutatványaihoz egyé sem vala hasonlitható, s igy a vetélkedők csakhamar magukra maradtak. A hölgyek visszatértek az erősségbe, s épen Mari is haza akart menni, midőn Utmutató hozzálépett. A puskát, melylyel e napon lőtt, kezében tartá. Szemei nem voltak oly nyájasak, mint máskor, s bizonytalan és sötét kifejezést tanusitának. Egyszerre csak, nehány jelentéktelen szó után élesen nézett a leányra, s igy szólt:

Gáspár nyerte el a kalapot számodra, Mari, a nélkül, hogy valódi tehetségeit megerőltette volna különösen.

De mind a mellett jól viselte magát, Utmutató.

Igen, kétségtelenül, kétség nélkül! A golyó szépen átröpült a burgonyán, és senki nem tehetett volna többet, habár mások épen annyit tanusithattak volna.

De senki nem tanusitott annyit! - viszonzá Mari oly élénkséggel, melyet a következő perczben megbánt, midőn a becsületes vadász szomorú tekintetén észre vette, hogy szavai által sértve érzi magát.

Az igaz, Mari, senki nem tanusitott annyit, - de - - én nem látok semmi okot, melynél fogva tehetségeimet meg kellene tagadnom: - igen, senki nem tanusitott annyit, mind a mellett, ám lásd gyermek, mi mindent lehet itt tenni. Látod ama csüllőket, melyek fejünk fölött repkednek?

Minden esetre, Utmutató, sokkal nagyobb számmal vannak, minthogy ne látnám.

Jól van! ott, hol keresztbe repdesnek egymás fölött - mondá gyorsan, miközben felhuzta a kakast s puskáját fölemelte - ama kettőt, ama kettőt - látod Mari?

Gondolatgyorsan volt vállnál a puska, s épen midőn két madár egy vonalban volt, melyek távolsága egymástól nehány rőfnyi lehetett, a lövés elsült, s a golyó átfurta mind a két áldozatot. Alig zuhantak a csüllők a tóba, midőn Utmutató földre ereszté puskaagyát, és sajátságos módja szerint hosszan és szivéből kaczagott. Az elégedetlenség s megbántott büszkeség minden nyoma eltűnt arczáról.

Lásd, kedves gyermek, ez az, mit én lövésnek nevezek, - mondá - s miután most már láttad, hogy mint tudok lőni, szivesen átengedem Gáspárnak a mai nap dicsőségét. Ily lövést nem tehetne utánam.

Marit nyájasan köszöntve, távozék, s gyorsan tünt el az erősség bástyái mögött.



Negyedik fejezet.

Kevés órával az épen elbeszélt események után Mari, Cap és Utmutató azon bástyák egyikén álltak, honnan a tükörsima, ragyogó tóra a leggyönyörübb kilátás nyilt, s a pompás vizesések szépségéről beszélgettek, melyet szokott módja szerint csak Cap maga nem akart elismerni.

Majd máskép fogsz beszélni - mondá végre Utmutató, kissé ingerelten - s máskép gondolkozni Cap mester, ha e nagy, dicső vizen megtetted az utat. Gáspár hajóján fogunk utazni, s akkor érted meg e tó teljes nagyságát és szépségét.

Bensőtengertek nem jelentékeny, és én semmit nem várok tőle - viszonzá Cap - de azt megengedem, hogy ez ut czéljából csak ki fogok valamit tanulni.

Hiszen Sósviz, az nem épen nagy titok, habár az őrség nem sokat beszél is felőle - viszonzá Utmutató, - ugy is nem sokára vitorlázunk, s miután mindketten elmegyünk, megmondhatom, miért megyünk, föltéve, hogy tudod, mit nevezünk mi Ezerszigetnek.

Igen jól tudom, itt köröskörül, mit neveznek ugy, habár meg vagyok győződve, hogy nem valódi szigetekről van szó, s az ezer alatt kettőt hármat kell érteni.

Nem, nem, Cap! Habár igen jó szemeim vannak, még nem sikerült soha e valódi s kétségtelen szigeteket megolvasni.

Igen, igen, ismertem embereket, kik bizonyos számon tul nem tudtak olvasni - mondá Cap. - Nagyon kétkedem, hogy friss viz képes volna valódi szigeteket alkotni. Mit értetek ti sajátlag egy sziget alatt, Utmutató mester?

Földet, mely körül van véve vízzel.

Jó, igen: de miféle földet, s miféle vizzel? Ez a kérdés. De mindegy; mi sajátlag e keresztut czélja?

Miután az őrmester sógora vagy, ruházok reád egy parányi kis fogalmat. A nagy tavak, mint tudod, egy lánczolatot képeznek, s a viz az egyikből a másikba omlik, mignem az Erie tengert elérik, mely innen le, nyugat felé fekszik, s épen oly nagy, mint az Ontario. Ha ehhez ért, akkor egy nyiláson át a tengerbe folyik, s azon szorosban, hol a viztömeg sem folyam-, sem tónak nem nevezhető, fekszik az Ezer sziget. A francziák e szigetek fölött birnak egy révpartot, a Frontenast, s alantabb van egy erősségük, készleteiket tehát folyam mentében szállithatják föl Frontenasba, s azokat ezen s a többi tavak partjai mentében tovább, mignem képessé vállnak ördögségeiket a vadak között játszani, s angol fejbőröket nyerni.

S a mi jelenlétünk megakadályoztathatja ez irtóztatóságot? - kérdé Mari.

A mint jő, s a mint a gondviselés határozta. Lundie őrnagy legénységet küldött ki, hogy e szigetek egyikén szilárd alapot nyerhessünk, s nehányat el lehessen vágni a francia hajók közül. Az előbbi őrizet ez ideig keveset tett, habár két indián javakkal terhelt sajkát elfogott is. Mult héten egy követ jött, s hireket hozott, melyek az őrnagyot arra birták, hogy a gazok rászedésére, utolsó erőfeszitését megkisértse. Gáspár ismeri az utat, s mi jó kézben leszünk; mert az őrmester eszélyes, főkép tartaléksereggel lesben - eszélyes és gyors.

Cap türelmesen hallgatá e magyarázatot, azután megvetőleg vont vállat, mintha az egész hadjáratról nem sokat tartana, s aztán a tóra forditá szemeit, melyen szorosan lábai alatt, a "Felhő" állt.

Gáspár késziti már hajóját - mondá Utmutató. - Az utazás valószinüleg nem sokára megtörténik.

Na, akkor majd tanulunk valamit a ti hajózási tudománytokból - mondá Cap gunyosan mosolyogva, - már csak abból is sokat itél a tapasztalt tengerész, hogy a hajó hogyan tud elvitorlázni.

Nekem nagyon szépnek tetszik e hajó, nagybátyám - mondá Mari.

Igen, igen, nem épen rút, de azért teli van hibával - viszonzá Cap.

De Sósviz mester - mondá Utmutató, - saját füleimmel hallottam, midőn öreg, tapasztalt tengerészek elismerék, hogy a "Felhő" egészen takaros, szép kis jármü. Én nem sokat értek bár ily dolgokhoz, azt azonban mégis bajosan hitetnéd el velem, hogy Gáspár nem tartja rendben hajóját.

Azt nem is mondom, Utmutató mester; mégis megvannak e hajónak hibái, még pedig nagy hibái.

Nevezd meg uram! Nevezd meg, és én közölni fogom Gáspárral, - mondá Utmutató sürgetve.

Megnevezzem? Az nem oly könnyü dolog, miután oly sok van. El sem kezdem tehát, mert egy óra alatt sem érhetném e hibák végét.

Utmutató kedvetlen arczczal fordult el, miután belátta, hogy Cap csak azért birálgat, hogy az igaz tengerész müveltség előnyeit érvényesithesse s az édesvizi hajókat leszólja. E közben Gáspár kifeszité vitorláit, s a könnyü széltől hajtva oly ékesen repült a hajó, hogy Cap önkénytelenül tetszését nyilvánitá. Szorosan a várdai hajózási térnél, lebocsátá Gáspár a vitorlát, hogy az együtt utazók érkeztét bevárja, s hogy őket hajójára fölvegye.

Igen, igen, Gáspár ügyes fiu - jegyzé meg egyszerre Dunham őrmester, ki észrevétlenül közelite a többihez. - De jertek csak! még fél óránk van, mely alatt dolgainkat rendbe szedjük, s minden perczben készen kell lennünk az indulásra.

E közleményre megvált egymástól a kis társaság, s mindenki gondoskodott a különféle apróságról, minek még hajóra kelle szállittatnia. A dobverés a katonáknak is jelt adott, s kevés pillanat alatt minden mozgásban volt.

A kis csapat gyorsan s minden zavar nélkül szállt hajóra. Az egész erőt, mely az őrmester parancsnoksága alatt állt, tiz közlegény és két altiszt képezte. Ezekhez járult még Muir szállásmester, mint önkéntes, Utmutató, Cap és végre Gáspár legényeivel, kik között az egyik gyermek volt. A nők közül csak Mari s egy katona felesége szállt hajóra.

Midőn minden rendben volt, az őrmester még egyszer visszatért a váradba, hogy Lundie őrnagy végparancsait hallja.

Megvizsgálta a katonák táskáit? - kérdé az őrnagy, midőn az őrmester tiszteletteljesen állt előtte.

Igen, nagyságosur, s mindent rendben találtam.

Fegyver és hadikészlet?

Minden jól van s a szolgálatra alkalmasan.

Kiválasztá ön az általam kijelölt legényeket?

Bizonyosan, uram! A legkülönb legényeket az ezredben.

Szüksége lesz reá, őrmester. Mert ez a harmadik kisérlet, s minden esetre utolsónak kell lennie. A következmény főképen öntől és Utmutatótól fog függeni.

Mindenikünkre számithat, őrnagy ur.

De hogy áll a dolog Western Gáspárral? Ön csak nem kétkedik e fiatal ember ügyessége felől, őrmester?

Nem, uram, ő próbált ember, s mindennek megfelel, mit kivánni lehet tőle.

Azt hallom azonban, hogy ifjuságát a franczia ültetvényekben töltötte. Franczia vér folyna talán ereiben?

Egy csepp sem, nagyságos uram, Gáspár apja régi barátom volt, anyja pedig becsületes amerikai család leánya.

De hogy jutott akkor a francziák közé, kiknek, mint hallom, nyelvét is érti?

Egészen egyszerüen, őrnagy ur. A fiu szülei halálával egyik tengerészünknek adaték át, s ugy jutott a vizhez, mint valamely kacsa. Miután nekünk az Ontarion nincs becsületes kikötőnk, ideje legnagyobb részét természetesen a tó tulsó felén tölté, hol a francziáknak ötven év óta több hajójok van. Ott tanulta a franczia nyelvet s a hajóstudományt is.

Nézetem szerint a franczia mester mindig rosz tanitó angol hajós számára.

Mindamellett, őrnagy ur, Gáspár nagyon ügyes a maga mesterségében.

De hogy hű-e? az a kérdés. Tudnia kell önnek őrmester ur, hogy egy névtelen levelet kaptam, mely arra int, tartsam szemmel Western Gáspárt. Azt állitják benne, hogy az ellenség fizeti őt, s reményt adnak, hogy nemsokára bővebb értesitéseket nyerhetek.

Aláirás nélküli levelek harcz idején nem érdemelnek figyelmet.

Ez bár igaz, őrmester, de még egyéb gyanus körülményeket is neveztek. A többek közt azt is emlitik, hogy az irokézek azért engedék ön leányát megszabadulni társaságában, hogy Gáspárt megkedveljem.

Az áll benne, hogy Frontenas urai inkább akarják a hajót Dunham őrmesterrel s a legénységgel együtt elfogva, megsemmisíteni tervünket, mint egy leányt s nagybátyja fejbőrét prédául nyerni.

Az intés ravasz, de nem adok hitelt neki. Ha Utmutató hamis, akkor természetesen Gáspár sem lehet hű, de a becsületes vadászban épen ugy megbizom, mint magában nagyságodban.

Ugy van, ugy, benne nem kétkedem, de Gáspár még sem Utmutató, s megvallom, sokkal inkább biznám a fiuban, ha francziául nem beszélne. Egészen megzavart e levél. Mindenesetre legyen ön előrelátó, őrmester, s ha bajt venne észre, zárassa be a fiut, s a hajókormányt bizza sógorára.

Ugy lesz, nagyságos uram.

És most őrmester a taraczkokat nem feledé ön.

Gáspár ma reggel hajóra tette, sir!

Jól van! Arra is gondolt, hogy fölösleges számu puskakovát vigyenek?

Mindenről gondoskodtam, nagyságos uram.

Ugy hát jó s most adjon kezet, őrmester, Isten önnel! Ég áldja, s adjon mindenhez jó sikert. Gáspárt tartsa szemmel, s ha nehézségek mutatkoznának, tanácskozzék ön Muirral. Négy hét alatt, reménylem, győzelmesen fognak önök visszatérni.

Isten áldja nagyságodat! Ha engem valami baj érne, számitok reá őrnagy ur, hogy ön gondoskodni fog egy vén katona becsületéről.

Mint barátjára, ugy bizhatja magát reám, őrmester! És most, ég áldja önt Dunham!

Az őrmester szivesen rázta meg főnöke odanyujtott kezét, s megvált tőle, hogy a parton le, s a hajóra szállhasson. Lelkét nehéz gondok nyomták, s habár meglehetősen jó véleménynyel volt Gáspár felől, mindazáltal, mióta az őrnagygyal beszélt, gyanu szállta meg szivét, melyet minden fáradozása daczára sem győzhetett le. E közben a "Felhő" vitorláit kiereszték, s a hajó gyorsan haladt ki a sötétségbe. Az őrmester félre hivta Utmutatót, s vele együtt a hajószobába vonult, s meggyőződvén, hogy senki sem leskelődik, gondosan bezárta az ajtót, s igy szólt:

Azért hivtalak ide, Utmutató, hogy Western Gáspár felől nehány bizalmas szót váltsak veled. Duncan őrnagy egy tudósitást kapott, mely azon gyanut közli, hogy Gáspár áruló, s az ellenség zsoldjában áll. Mi a te véleményed e dologról?

Mit? - kérdé Utmutató.

Igen, igen - ismétlé az őrmester. - Az őrnagy attól tart, hogy Gáspár áruló és kém, s bennünket az ellenség kezébe akar játszani.

Lundie Duncan őrnagy mondta ezt, őrmester?

Igen, Utmutató!

S te hiszesz neki?

Nem egészen, s ezt mondtam is az őrnagynak; de mindamellett sem hagy a dolog nyugodni, s attól tartok, bizonyos előérzet mondja nekem, hogy e gyanu végre talán még sem egészen alaptalan.

Őrmester - viszonzá szilárdan Utmutató - én nem értem, mik azok az előérzetek, de Gáspárt ismerem, s becsületességében ugy megbizom, mint a magaméban. Semmi roszat nem hiszek felőle, mig magam nem látom. Küldj sógorodért, közöljük vele is a dolgot.

Cap behivaték, hogy részt vegyen a tanácskozásban, s Utmutató azon kérdést intézé hozzá - vajon ma estve vett-e valami szokatlant észre Gáspár modorában?

Cap nemmel felelt s Utmutató megmagyarázá neki, mily gyanuban van a fiatal ember.

Tehát az ifju beszél francziául? - kérdé Cap, miután mindent megértett.

Igen, beszél, de az semmit nem bizonyit ellene, miután Gáspár kénytelen francziául beszélni, ha amaz emberekkel odaát értekezni akar - viszonzá Utmutató. - Hiszen én is beszélem a mingó nyelvet, de azért senki sem mondhatja, hogy mingó vagyok.

Akár mint van is a dolog - Gáspár beszél francziául, s ez aggasztó! - mondá Cap. - Egyetlen egy aggodalom előttem fontosabb, mint ötven tanubizonyság s én a mellett vagyok, hogy tartsuk szemmel a fiut.

Arról gondoskodni fogok - viszonzá az őrmester. - Egyébiránt Cap sógor, számitok segitségedre a hajó-vezetésnél, ha valami olyas történnék, mi Gáspár elfogatását tenné szükségessé.

Nem foglak cserben hagyni, őrmester; s azon esetben meg fogod valószinüleg tanulni, mire képes a "Felhő." Ez ideig, azt hiszem, csak ugy sejtitek.

Én, magam részéről, - mondá Utmutató, mély sóhajjal - meg vagyok győződve Gáspár ártatlanságáról, s nyilt bánásmódot ajánlok, kérdessék meg maga a fiu, áruló-e vagy sem.

Az nem megy barátom, az nem megy - viszonzá az őrmester. - A felelős én vagyok, s kérlek benneteket, egy szót se szóljatok senkivel a dologról. Szemünket nyitva fogjuk tartani, s a körülményekre annak idején tekintettel leszünk.

E nézetet Cap is osztotta, s a tanácskozásnak vége szakadt. Mindnyájan visszatértek a födélzetre Gáspár magaviseletére ügyelni, s a szerint intézni további teendőiket.

E közben a hajón minden a szokott mód szerint ment, s épen midőn a három férfiu megjelent a födélzeten, Gáspár akkor adott rendeletet a hajót parthosszában tartva forditani.

Csak nem akarsz szomszédunkhoz, a francziákhoz közeledni, Gáspár? - kérdé Muir, midőn a parancsot hallá.

Nem, nem, Muir - viszonzá nyugodtan Gáspár. - Csak a szél végett veszem ez irányt, minthogy a part közelében mindig legjobban fuj.

Vannak a hajó-oldalon olyas holmik, a miket köteleknek nevezünk? - kérdé Cap, miközben a fiatal hajóshoz lépett. - Csaknem attól tartok, nincsenek, mert hiszen alig nyilnék alkalom használatukra.

Gáspár mosolyogva igy válaszolt:

Vannak köteleink, s alkalmunk is elég használatukra. Mielőtt bekanyarodunk, alighanem megmutathatom; mert kelet felől zúg a vihar, s a szél gyakran fordul az Ontarion, s nagyon váratlanul.

Majd meglátjuk, meglátjuk! - mondá Cap, gúnyos pillantást vetve a hajókötelekre.

Gáspár - kérdé Utmutató - mit gondolsz, tartanak-e a francziák itt a tó körül kémeket?

Ugy tudjuk, hogy igen, Utmutató. Csak a legközelebbi hétfőn is volt egy a várda előtt. Egy héjcsolnak jött egészen a keleti csúcsig, s egy indiánt s egy tisztet tett a partra.

Ej, ez csodálatos módon hasonlít valamely körülményhez - mondá Cap. - Nem tudnád-e megmondani, mint jött tudomás a kémről?

Chingachgook által, ki megismeré a katonacsizma és moccassin nyomát másnap reggel; ehhez még, vadászaink egyike egy csolnakot látott a Frontenas felé evezni.

Miért nem tartál vadászatot reá, Gáspár mester? - kérdé Cap.

Az lehetséges az Oceánon - szólt Utmutató fiatal barátja mellett - de itt nem, a vizen nem marad ösvény, s a patvar tudna egy indiánt s egy francziát üldözni.

Ej, mire való volna az út, midőn az ember látja azt, a kit üldöz? - mondá Cap. - Ez ismét bámulatosan hasonló valamely körülményhez.

Cap mester, te nem gondolod meg, hogy a vadászat egy héjcsolnakra hosszú és reménytelen.

Csak jól kellett volna dolgozni, s a parthoz hajtani!

A parthoz Cap mester? Kevéssé ismered az utazást tavunkon, ha azt hiszed, hogy kicsiség egy héjsajkát a parthoz hajtani.

Cap alig hallgatott e szavakra; sógorát és Utmutatót félrevezeté, s bizonyossá tevé őket, hogy Gáspár beszéde, a kémet illetőleg, gyanús körülmény, még pedig oly fontos körülmény, melyet ugyancsak meg kell gondolni. Utmutató ellenben más szempontból tekinté a dolgot, és semmi különöst nem látott a közlött tényekben. Igen hamar vita támadt ennélfogva Gáspár vétkének valószinüsége ellen és mellett, mely semmi másra nem vezetett mint hogy mind a két félt megerősité előbbi véleményében. Valamely véletlen azonban alkalmat nyujtott reá, hogy a dolog Gáspárnak nagyon is hátrányára üssön ki.

Midőn Utmutató a fiatal hajóshoz lépett, ez egy héjsajkára tette őt figyelmessé, mely nem messze a hajótól a vizen uszék, s azon sejtelmét fejezé ki, hogy ellenséget szállit tova. Utmutató, habár az éj teljesen beállt, azt tanácslá, kelne a sajka nyomába, s Gáspár követte e tanácsot. Nehány percz alatt a csolnakot utólérték, s látható volt, hogy két egyén van benne. A vett parancsra, a sajkából átszálltak a hajóra, s csak most ismerék meg a jövevényekben Nyilhegyet és feleségét.

Utmutatónak egyszerre eszébe jutott korábbi gyanuja a tuscarora ellen, ki őt és társaságát csak a multkor, s mint látszék, áruló módon hagyta el, s igy félrevezetvén őt, megkérdé tőle, miért szökött meg akkor, s mivel foglalkozott azóta?

A tuscarora minden hozzá intézett kérdésre teljes indián nyugalommal felelt. Megszökését illetőleg csak azt adá okul, hogy ő csupán biztosságért állt tovább. Azért vőn bucsút, hogy életét megmentse.

Jó! - viszonzá Utmutató e nyilatkozatra, miközben ugy tőn, mintha hitelt adna neki. - Jó, fivérem bölcsen cselekvék, de neje is követte őt?

Nem követik-e a fehérarczu nők is férjeiket?

Jó, az ugy lehet, s én természetesnek találom. Szavaid, tuscarora, elfogadhatóknak s becsületeseknek látszanak előttem. De miért maradt fivérem oly soká távol az őrizettől? Barátai gyakran gondoltak reá, azonban nem láthatták.

Nyilhegy neje eltéveszté az ösvényt s kénytelen volt idegen kunyhóban főzni; ezért követte Nyilhegy feleségét.

Értelek, tuscarora. Nőd az indiánok kezébe került s te követéd utját.

Utmutató oly jól kutatja az okot, a mily jól a fák mohát látja. Ugy van!

Mennyi ideje, hogy nődet visszakaptad, s mi módon történék az?

Két napja. Junithau nem soká váratott magára, midőn férje besugta neki az utat.

Jó, jó. Mindez igen természetesnek látszik! De tuscarora, mint jutottál e sajkához, és miért eveztél a Lőrincz-ár felé, a helyett, hogy az őrséghez siettél volna?

Nyilhegy ismeri tulajdonát; meg tudja azt másokétól különböztetni. E sajka az enyém; ott találtam közel a várdához, a partnál.

Ez is eszélyesen hangzik. De miért nem akartad magadat előttünk teljességgel bemutatni?

Utmutató tudja, hogy a harczosnak is lehet gyöngéd érzete. Az atya kérdezte volna tőlem leányát s én nem adhatám vala neki. Azért küldém Junithaut a sajkáért, és ő senkit nem szólitott meg. Egy tuscarora nő nem bátorkodik idegen férfiuval szóba állni.

Mindez annyira egyező volt az indián jellemével, hogy Utmutató semmi feltünőt nem talált Nyilhegy magaviseletében. De azért még egyszer megkérdé tőle: Miért evezett a Lőrincz-ár s miért nem a várda felé?

Nyilhegy látta a nagy hajót - hangzék a válasz - s szeret Édesviz szemébe nézni. Estve a nap felé indult, de látván, hogy a fiatal hajós más utat vesz, visszafordult s ugyanazon iránynak tartott.

Utmutató visszatért a többiekhez, hogy vizsgálata eredményét közölje velök. Ő maga és Gáspár valónak tarták Nyilhegy elbeszélését, habár megengedé, hogy az indián lehető árulási szándokai ellenében tanácsos kitelhetőleg gondoskodni. Cap azonnal lánczokra akarta őt veretni; az őrmester azonban ugy határozá el a dolgot, hogy bár őrizet alatt kell is tartani, de megkötözni nem szükséges. E határozat értésére adaték a tuscarorának, ki magát szokott nyugodt méltóságával veté alá annak. Csöndesen állt félre s figyelmes szemlélője lőn mindannak, mi a hajón történik.

E közben a legénység legnagyobb része pihenni ment, s a födélzeten csak az indián, Cap, az őrmester, Gáspár és néhány matróz maradt.

Nyilhegy - mondá az őrmester - lenn találsz egy kis helyet, hol feleséged alhatik, s magad ama vitorlán élvezd a pihenést.

Köszönöm, atyám - viszonzá Nyilhegy méltósággal. - A tuscarorák nem szegények; nőm az én sajkámban lát nyughely után.

No's, amint akarod! Én jót akartam - mondá az őrmester. - Küldd le hát nődet, s menj magad is a sajkába, s hozd fel az evezőket.

Szót fogadva szállt le az indián és felesége a sajkába. Midőn mindketten lenn foglalkoztak, a férj kemény szavai fölhallatszának, ki nőjét pirongatá, a miért idegen takaró után nyult. Alázattal keresé Junithau a másikat, hogy szigoru urát kielégithesse.

Jer föl, Nyilhegy - szólt e közben az őrmester türelmét vesztve - nagyon késő lesz, s le kell feküdnünk kissé.

Nyilhegy jő - hangzék a válasz s a tuscarora előre lépett, a sajka elejébe.

A helyett azonban, hogy hajóra szálljon, éles késének egy vágása elválasztá a kötelet, melynél fogva sajkája oda volt erősitve, s a hajó, mely gyorsan repült előre, a könnyü bárkát csaknem mozdulatlanul hagyta maga mögött. Az egész mozdulat oly gyorsasággal s ügyességgel viteték keresztül, hogy a sajka már túl volt az üldöztetés körén, midőn az őrmester közölte Gáspárral az eseményt. Gáspár megkisérté bár a szökevényeket utolérni, de a tuscarora már nagyon messze volt s nevetett minden nyomozást.

Mig Gáspár ismét előbbi utjára tért vissza, Cap félrehivta az őrmestert s gondolatait nagy hévvel közlé vele.

Dunham sógor - mondá - már ez valami. Én Nyilhegy elfogatását s megszökését egy-egy aggasztó körülménynek tekintem. Gáspár vigyázzon magára.

Igen, igen, mindenik körülmény, sógor, de egyik kiegyenliti a másikat. Az, hogy a tuscarora megszökött, a fiu ellen szól, az meg mellette, hogy elfogta őt.

Az mindegy őrmester, nézetem szerint ez Édesviz mestert azonnal fogságra kellene vetni. Ha nem akarsz holnap franczia fogságban lenni, tétesd hüvösre e fiút, állits mellé őrt, s ruházd reám a hajó kormányzatát. Föl vagy reá hatalmazva, s igy cselekedni kötelességed.

Dunham őrmester tovább egy óránál hányta-vetette sógorának ezen tanácsát, és sem arra nem birta magát ráhatározni, hogy kövesse, sem arra, hogy figyelembe ne vegye. E zavarában végre a szállásmester tanácsát kérte ki s eltökélé annak nézetét követni. Cap elbeszélte a dolgok állását, és Muir teljesen az ő véleményét osztá. Most már minden kétség megszünt, s az őrmester megtevé a szükséges előkészületeket.

A nélkül, hogy hosszas magyarázatokba bocsátkoznék, egyszerüen csak azt tudatá Gáspárral, hogy szükségesnek tartja a hajó kormányzatát tőle elvéve, sógorára ruházni.

Gáspárt e rendszabály a legnagyobb bámulatba ejté, miután Dunham őrmester nem tartá jónak vele e szigoru rendszabály okait tudatni. De mind a mellett nyugodtan engedelmeskedék, sőt maga szólitá föl legénységét, ezentul Cap mester parancsainak engedelmeskedni, s első segédével együtt, kinek fogságát osztania kelle, az alsó szobába vonult.

A mint a két férfiu távozott, igy szólt Cap:

Most őrmester, légy oly jó, s tudasd velem az árfolyamok- és távolságokat, hogy lássam, vajjon hajónk orra kellő irányban van-e?

Cap sógor - viszonzá az őrmester - arról én semmit nem tudok. Parancsom az, érjük el lehető gyorsan az Ezer szigetet, s ott az eddigi őrizetet váltsuk fel. Ez minden.

De hát nincs földabroszod, mely után irányozhatnám a hajót?

Nincs, s kétlem, hogy Gáspár is birjon valami efélével. A mi hajósaink a nélkül járnak e tavon, hogy valaha földabroszokat használnának.

De istenem, őrmester, hogy találjak hát egy szigetet ezer között meg, ha sem nevét, sem fekvését nem ismerem?

Jaj sógor, az ilyes dolgokhoz te jobban érthetsz, mint én. A mint én tudom, ama szigetek közül egynek sincs neve, s fekvésükről épen semmit nem mondhatok, miután még soha nem voltam ott. Meglehet azonban, hogy a matrózok egyike tud felvilágositást adni.

Megkisértem tehát szerencsémet a kormányos kikérdezésével.

Cap és az őrmester a kormányoshoz mentek, de semmit nem tudtak meg tőle, csak azt, hogy Gáspár és első segédje az egyetlenek, kik az állomás fekvését megmagyarázhatják.

Mi többiek - tevé hozzá a kormányos - épen csak ugy ismerjük az utat, mintha soha nem lettünk volna ott, mert Gáspár mindig födél alá küldött bennünket, a mint a szigetet bizonyos távolságig elértük.

Cap boszusan rázta fejét s nem csekély zavarba jött.

Ez ismét oly körülmény, mely nagyon ellene van Gáspár mesternek. A mellett azt is látom, hogy e ficzkóból semmit ki nem vehetünk, s igy nyugodtan tartom meg még két óráig a mostani irányt, s aztán levetjük a mély mérőt. Mennyire lehet, a körülményekhez kell alkalmazkodnunk.

Az őrmesternek ez ellen semmi kifogása nem volt, s miután sógora felvigyázata alatt teljes biztosságban érzé magát, lefeküdt a fedélzeten, s csak hamar álomba mélyedt. Cap mester ellenben nyugodtan járt föl s alá a födélzeten, mert oly férfiú volt, kinek megedzett teste minden fáradsággal daczolt. Az egész éjen át nem hunyta be szemét.

Midőn Dunham őrmester felébredt, nappal volt. De midőn fölállt, s körültekinte, meglepetve kiáltott föl. Az idő tökéletesen megváltozott. Mindent sürü köd burkolt, s a tó tajtékozva hullámzék. Sógorától megtudta, hogy éjfél körül megállt a szél, egy órakor reggel azonban északnyugat felől viharrá változott.

Dunham őrmester belátva jelen helyzetük veszélyességét, azonnal fölszólitá sógorát, küldjön Gáspárért, s kérje a tapasztalt fiatal ember tanácsát. Cap azonban makacsul vonakodott azt tenni, s igy az őrmester kénytelen volt engedni rendithetlen akaratának.

Az egész nap s a következő éj folytán vadúl hánykodék a hajó a vizen, s a vihar hatalma által üzetve, különböző irányokat vőn. Cap mindent elkövetett, hogy kitelhető távol tartsa a parttól, s arra számitott, hogy végre mégis csak csillapodni fog a szél, s igy az állomást még, mint reménylé, Gáspár segélye nélkül eléri. A vihar azonban inkább nőtt mint szünt, s az éj ujabb sötéte oly veszélyes helyzetbe hozta a hajót, hogy Utmutató, ki ez ideig mindenhez hallgatott, kényszeritve érzé magát a dolognak véget vetni. Az ő erőteljes felszólalására a következő hajnal szürkületkor felhivaték fogságából Gáspár és segéde, s ismét ezek vették át a hajó vezetését, mely távol vetteték igazi utjából. Gáspár azonban csakhamar jó irányt adott neki, s habár Cap és az őrmester még mindig gyanusan néztek reá, becsületesen rendeltetése helyére szállitá. Midőn az Ezer szigetet eléré, egy szük csatornába hajtott be, biztosan vitorlázott a számtalan kisebb és nagyobb sziget között, s végre egy sűrű bokrokkal lepett partnál kiveté a horgonyt. Az állomás szerencsésen eléreték, s a katonák azon örömmel üdvözöltettek rájuk váró társaik által, melyet a felváltás rendesen magával szokott hozni.

Mari elragadtatással ugrott a partra, s atyja oly örömmel szólitá fel legényeit a követésre, mely elárulá, mennyire megelégelte már a hajózást. De az állomás valóban alkalmas is volt reá, hogy oly embereknél, kik oly soká voltak egy hajóba zárva, örömteljes reményeket ébreszszen. A sziget, melyen feküdt, valóban kicsi volt, de a mellett oly kedves, hogy egészen kényelmesen érezheté magát rajta bárki is. Partjait köröskörül bokrok szegték, s ezek védelme alatt nehány alacsony kunyhó volt épitve, melyek a tisztnek s a legénységnek lakhelyül szolgáltak, s azonkivül egyéb készletek megőrzésére is használtattak.

A kis sziget keleti oldalán, sűrű erdőséggel lepett félsziget feküdt, s annak közelében egy gerendavár, mely némileg védő állapotba vala helyezve. A törzsek szilárdan álltak, s oly gondosan összerakva, hogy egyetlen pontja sem vala védtelen. Az ablakok lőrésekhez hasonlitának, az ajtó kicsi volt és nehéz, s a tető vágott törzsfákból összeállitva, melyet az eső benyomulása ellen fahéjjal fedtek be. Az épület alsó része élelmiszerek s egyéb készletek eltartására használtaték; a második emelet lakásul s egyszersmind fellegvárul, szolgált, a tető alatti tér pedig három szobácskára vala osztva, mikben tiz-tizenkét ember számára lehetett ágyat késziteni. Az egész butorzat egyébiránt nagyon egyszerü volt, de épen elég a katonákat valamely váratlan támadás ellen védeni. Miután az épület nem volt negyven láb magas, egészen elburkoltaték az a fák lombjai által, s csak a sziget bensejéből volt látható.

A gerenda-vár alatt egy vizmedencze állt, melyből ostromállapot esetén vizet lehetett merni. Hogy e műtétet meg lehessen könnyiteni, a felső emeletek több lábbal kijebb álltak az alsóknál, s a kiálló erkélyeken nyilások voltak hagyva, melyek lőrésekül és sülyedőkül is szolgálhattak, de közönségesen fadarabokkal valának befedezve. A belső összeköttetés a különböző emeletek közt létrák által eszközöltetett.

Az óra, mely a hajó megérkezése után következett, izgalomteljes óra volt. Az eddig az állomáson levő legénység, visszavágyott a várdába, s azonnal hajóra szállt, mihelyt az őrmester s a felváltandó tiszt a közönséges átadási formaságokon túl voltak. Gáspár azon utasitást nyerte, szállna ismét vitorla alá. Indulás előtt azonban Muir szállásmester, Cap és az őrmester titkos szóváltásba bocsátkoztak a felváltott zászlótartóval, melyben ez utóbbival közölték a gyanut az ifju hajós hüsége ellen. A tiszt kellő vigyázatot igért, hajóra szállt, s alig három órával érkezése után a "Felhő" ismét mozgásban volt.

Miután Mari a szükséges intézkedéseket mindnyájuk kényelmére megtevé, összegyültek barátaink az egyszerü lakoma köré, és Dunham őrmester tudatá leányával, hogy az éj folytán el fogja hagyni a szigetet a francziák elleni csatára, s védelmére ott hagyja M'Nab káplárt s a katonákat, valamint Muir hadnagyot és nagybátyját Capot is. Erre az elutazandók búcsút vőnek azoktól, kik a szigeten fognak maradni, s azután kivétel nélkül mindenki nyugodni ment.



Ötödik fejezet.

A nap már tisztán ragyogott az égen, midőn Mari ismét felébredt. Kiugrott ágyából, hirtelen felöltözködék s kilépett a szabadba, hogy a dicső reggel enyhitő, friss legét beszivhassa.

A sziget teljesen elhagyottnak látszott, s csak midőn Mari körüljártatta szemeit, akkor vette észre a visszamaradtakat a vidáman lobogó tüz mellett. Cap és a szállásmester kivételével M'Nab káplár és katonái voltak ott, s a katonáné, ki a reggelit elkészitette. A kunyhók köröskörül nyugodtan álltak, a nap átragyogott arany világával a fák közötti szabadabb helyeken, s az égboltozat Mari feje fölött legszelidebb kékében ragyogott. Egyetlen felhőcske sem volt látható, s minden mély békére s a legháboritatlanabb biztosságra látszék mutatni.

Miután Mari észrevette, hogy a legénység a tüz körül egészen csak a reggelivel van elfoglalva, csöndesen s észrevétlenül a sziget egyik vége felé ment, hol fák és bokrok rejték őt el szem elől. Egyszerre összerázkódék, mert a bokrok alatt emberi alakokat vélt észrevenni, melyek a legközelebbi partot körülvették. Miután a távolság alig lehetett husz rőfnyi, képtelenségnek tartá, hogy csalódott volna, s épen azért hirtelen vissza húzódott kissé, s azon volt, hogy alakját a bokrok és levelek által elrejtse. Épen végkép el akarta hagyni a bokrozatot, hogy visszatérjen nagybátyjához, s alig ébredt gyanuját véle közölje, midőn a másik szigeten egy égerfa-ágat látott fölemeltetni, mely baráti jelként rázaték felé. Rövid gondolkodás után leszakitott ő is azonnal egy ágat, s viszonzá a köszöntést, miközben a másik mozdulatait igyekezett utánozni.

Most vigyázva félrehajtaték az átelleni bokor, s egy emberi arcz jött előszinre a nyiláson, s Mari, meglepetésére, a tuscarora indián nőjét, Junithaut, ismeré meg.

Most már nem habozott tovább búvóhelyéről előlépni, mert tudta, hogy Junithau jó érzelemmel viseltetik iránta. Azonnal előlépett az indián nő is, s mindketten nyilt barátságos jeleket váltának, mig végre Mari kérte Junithaut, jőne át hozzá. Az indián nő eltünt, de azonnal megjelent ismét egy héjcsolnakban, melyen át akart jönni a vizen, midőn Mari nagybátyja hangját hallá, ki őt magához hivta. Most gyorsan intett az indián nőnek, rejtené el magát, elsietett a bokortól a szabad tér felé, s meghivaték nagybátyja által a reggelihez. Ő azonban nem fogadá el a meghivást, hanem visszasietett a bokorhoz, s ismét megujitá érintkezését az indián barátnéval, miközben őt ismét felszólitá, jőne át.

Junithau nem habozott a meghivást elfogadni, s nehány evező csapás után sajkája az állomás sziget bokrai közt volt elrejtve. Kiugrék a partra; Mari megfogta kezét és saját kunyhójába vezeté őt, mely a tüztől nem volt látható. Látatlanul jutottak be mindketten, s Mari azonnal bezárta maga mögött az ajtót.

Nos, Junithau, itt biztosságban vagyunk - mondá Mari nyájasan s legkedvesebb mosolyával. - Mint örvendek, hogy láthatjuk egymást; mi vezetett ide, s mint fedezéd föl e szigetet?

Lassan beszélni - viszonzá az indián nő, miközben Mari kezét szivélyesen megszoritá - lassabban - ha gyorsan beszélni, nem értem.

Mari ismétlé kérdését, s pedig oly értelmesen, hogy Junithau megérthette.

Én barátné - viszonzá.

Azt elhiszem Junithau, szivem szerint elhiszem, de mi köze van annak látogatásoddal?

Barátné jött, barátnéját látni - viszonzá Junithau nyilt mosolylyal.

De más okodnak is kell lenni, mert különben ily nagy vésznek, csupán azért nem tetted volna ki magadat. Csak magad vagy?

Junithau nálad, más senki; Junithau maga jött, sajkán evezni.

Igen, igen, elhiszem, s nem is kételkedem benne. Te nem árulhatnál el engem Junithau!

Hogyan elárulni?

Azt értem, hogy te nem fogsz megcsalni engem, nem fogsz a francziáknak, az irokézeknek vagy férjednek kiadni, nem akarod fejbőrömet eladni.

Nem, nem, soha! - viszonzá az indián nő, miközben Marit gyöngéden átkarolva, kebléhez szoritá. Mari viszonzá a szeretet e jelét, s nyiltan nézett a barátné szemei közé.

Ha Junithaunak van valami sugni valója - mondá - beszéljen őszintén - füleim nyitva vannak.

Junithau fél, Nyilhegy megöli, ha valamit mond.

Ó ne félj, Nyilhegy soha nem fogja megtudni, Mari nem mondja meg neki.

Ő Junithaut tomahawkkal agyonütni.

Nem, az nem fog megtörténni! Inkább ne mondj semmit, épen semmit Junithau.

Mari, gerendavár jó hely, aludni igen jó hely, ott maradni.

Azt hiszed, életem megmenthetném, ha a gerendavárban maradnék? Azt bizonyosan megmondhatod.

Igen, gerendavár nagyon jó nekünk. Gerendavárban fejbőr biztos.

Igen, igen, értelek, Junithau. Kivánnád atyámat látni.

Nincs itt, elment!

Hogy tudod? Nézd csak, az egész sziget teli van katonával.

Nincs teli, mind elmentek, csak négy vöröskabát maradt.

És Utmutató? Nem szeretnél Utmutatóval beszélni? Ő érti az irokézek nyelvét.

Utmutató nincs itt - elment - mondá Junithau mosolyogva.

Ej Junithau, te mindent tudni látszol! - viszonzá Mari meglepetve. - De mondd hát meg, mit szükséges tudnom, kérlek. Nagybátyám Cap, a szigeten van, s ő és én soha nem fogjuk barátságodat feledni, ha ismét visszatértünk a várdába.

Talán, nem térni vissza! Ki tudja?

Igaz, hiszen azt csak Isten tudhatja. Életünk az ő kezében van. De azt hiszem, téged eszközül küldött, hogy megmentsen bennünket.

Junithau nem érté e szavakat, de az látható volt rajta, hogy Marinak használni kiván.

Gerendavár igen jó! - ismétlé hangnyomattal.

Jó, értelek Junithau, s ma éjjel a gerendavárban fogok aludni. De bizonyosan szabad nagybátyámmal közölni, a mit mondtál?

Nem, nem, nem - felele az indián nő egészen leverten s nagy hevességgel. - Nem jó mondani Sósviznek. Ő beszélni, megmondani Nyilhegynek és Junithau meghalni!

Nem, Junithau, te igazságtalan vagy nagybátyám iránt. Ő soha nem volna képes téged elárulni.

Nem, te nem érteni azt! Sósviznek van nyelve, de nincsenek szemei, fülei és orra. Sósviz nem egyéb, mint nyelv, nyelv, nyelv.

Bár Marinak más véleménye volt nagybátyjáról, mégis belátta, hogy hasztalan reményü, hogy a jelen tanácskozáshoz hivhassa.

Ugy látszik, Junithau, te meglehetős jól ismered helyzetünket - mondá. - Voltál már máskor is ezen a szigeten?

Épen most jőni!

De hogy tudod hát, hogy minden ugy van, a mint mondod? Atyám, Utmutató, Gáspár, mind itt vannak a közelben, s ha hivom, azonnal jőnek.

Nem, mind elmentek - viszonzá határozottan az indián nő, de jóindulatu mosolylyal. - Jó szemünk van; láttuk a sajkát férfiakkal s a nagy hajót Édesvizzel elmenni.

Mindez egészen ugy volt, s igy Mari Junithau elámitására nem is tehetett több kisérletet.

Azt hiszed tehát, hogy jobb volna rám nézve a gerendavárban maradni?

Igen, jó hely leányoknak. Gerendák nagyon vastagok, nem kapni onnan fejbőrt!

Oly biztosan beszélsz a házról, mintha benne lettél s falait megvizsgáltad volna.

Junithau kaczagott, a nélkül, hogy e pontra nézve többet mondana.

Szólj - folytatá Mari, - kivüled még más is föl tudná e szigetet találni? Már fölfedezték talán az irokézek?

Junithau arcza elsötétült, s szemeit vigyázva villogtatá körül, mintha attól tartana, hogy valaki hallgatódzik.

Tuscarora mindenütt. Ha Junithaut látja, megölni.

S mi azt hittük, senki nem tud e szigetről, miután nem tünik föl oly könnyen, sőt saját embereink közül is csak igen kevesen tudnák föltalálni.

Egy férfiu tud beszélni - viszonzá Junithau, nehány yengees beszél francziául.

Mari megijedt, a Gáspár elleni gyanu ötlék ismét eszébe, melyet az indián nő szavai mintegy megerősitének.

Értem, mit akarsz mondani - szólt; - azt akarod tudatni velem, hogy közülünk valaki elárulta a ti embereitek előtt, hol és mint találják föl e szigetet.

Junithau kaczagott, minthogy az ő szemeiben inkább volt érdem, mint bün a hadi csel. Sokkal inkább függött azonban törzsén, semhogy többet mondana, mint mennyit a körülmények egyátalán véve kivántak. Szándoka mindenesetre az volt, hogy Marit megmentse - de csak Marit.

Halványarcz tudja, hogy gerendavár jó leányoknak. Férfiak és harczosok nem rám tartozni.

De reám tartoznak, Junithau! Egyike e férfiaknak, nagybátyám, kit szeretek, s a többiek barátaim és honfitársaim. Megmondom nekik, mi történt.

Akkor Junithau megölni! - viszonzá ez hevesség nélkül, de láthatón elszomorodva.

Nem, nem! Azt nem tudják meg, hogy itt voltál Junithau, csak inteni fogom őket, hogy jőjenek mindnyájan a gerendavárba.

Nyilhegy lát és tud mindent, és ő Junithaut megölni - viszonzá az indián nő, miközben fölállt, s menni készült, Mari nem merte őt visszatartani, de karjaival átölelvén őt, igy szólt:

Junithau, mi barátnők vagyunk, s neked nincs okod tőlem félni. Senki nem fogja megtudni látogatásodat. De nem adhatnál nekem jelt, midőn a vész közelit, melyről megtudhatnám, mikor kell a gerendavárba vonulnom, s mikor gondoskodjam biztosságomról?

Hozzál egy galambot Junithaunak.

Hol találjuk?

A közel kunyhóban. Onnan galambot hozni, s Junithaunak sajkába adni. Ha galamb felszáll, Nyilhegy jő és öl.

E szók után fölállt Mari, s fölkeresé a legközelebbi kunyhót, hol valóban galambokat talált s csekély fáradsággal elfogott egyet. A parthoz vitte azt, hol Junithau már csolnakában volt. A nő átvette a madarat, beültette egy önmaga által fonott kosárkába, még egyszer ismétlé, hogy: "gerendavár jó leányoknak," s aztán oly zajtalanul távozék a szigetről, a mint érkezett. Mari utána nézett s még egy jelére várt a búcsúnak vagy rokonszenvnek, de hasztalanul. Minden nyugodt és csendes maradt, és sehol nem volt a vésznek nyoma fölfedezhető, melyről Junithau hirt hozott neki.

Midőn végre hátat forditott Mari a partnak, föltünt előtte egy látszólag jelentéktelen körülmény, melyet rendes viszonyok közt alig vett volna észre. Most azonban teljes figyelmét magára vonta. Egy kis darab szövet lengett t. i. egy kis fa ágán, olyan, mint minőt rendesen hajózászlókul szoktak választani, s Mari első tekintetre észrevéve, hogy az igen jól látható a legközelebbi szigetről. Hirtelen ébredt gyanuja azon sejtelemre hozta, hogy a zászló valamely jel, mely az ellenséges vadakkal valami fontos tényt tudat, s épen azért nem habozott, azt levenni az ágról s aztán oly gyorsan, mint csak lehet, tova sietni. Azon szándokkal, hogy a katonánéval azonnal a gerendavárba vonul, gyorsan futott annak kunyhója felé, midőn szaladását egyszerre megszakitá Muir kiáltása.

Hova oly gyorsan, édes Mari, s miért oly egyedül? - kérdé. - És mi van amott a kezében?

Semmi, csak egy darabka szövet, egy neme a zászlónak, mely alig volna figyelemre méltó, ha - -

Ez kicsiség, Mari? Nem, nem, az semmi esetre nem oly csekélység, mint ön hinni látszik - viszonzá Muir, mi közben a szövetet kivette a leány kezéből s azt komolyan nézegette. - Hol találta ezt, kisasszony?

Mari megmondá a szállásmesternek, ki e közlemény alatt nyugtalanul tekintett körül.

Mari - mondá végre - a dolog gyanusnak látszik! Itt nem oly helyen vagyunk, hol zászlóinkat minden irányban lebegtethetnők.

Én is épen azt gondoltam, szállásmester ur, s azért vettem le a kis szövetet, hogy el ne árulja rejtekhelyünket. Nem kellene-e a dolog felől nagybátyámat értesiteni?

Ó nem! Minek nyugtalanitnók őt ok nélkül - mondá Muir kissé élénken. - Csak azt szeretném tudni, hogy jött ide ez a kis rongy! Mint látszik, hajózászlóból való, és valóban, épen olyan zászlóhosszuságu, minő a mi "Felhőnk"-ön lebegett. Igen, igen, Gáspár áruló, mert én emlékszem, hogy azon zászlóból le volt egy darab vágva.

Mari megijedt, mert még mindig szerette volna Gáspárt ártatlannak tartani, de azért nem válaszolt a szállásmester sejtelmére.

Ha jól meggondolom a dolgot - folytatá Muir - mégis jobbnak tartom beszélni Cap mesterrel. Ő hű alattvalója a királynak, s igy teljes erejével segitségünkre lesz.

Tegye azt, uram! - viszonzá Mari. - Én magam részéről oly komolyan veszem a dolgot, hogy halasztás nélkül a gerendavárba huzódom a katonánéval együtt.

Azt nem tanácslom, Mari kisasszony - mondá Muir élénken. - Ha támadás forog kérdésben, először is a gerendavár fog ostromoltatni, s az veszélyes lehet. Sokkal inkább ajánlanám, szálljon sajkára, s meneküljön a legközelebbi csatornába, hol a szigetek közt kevés percz alatt el leend rejtve.

Nem, Muir ur, én a gerendavár mellett maradok s a szigetet nem hagyom el, mielőtt atyám visszatér. Nagyon elszomoritná őt, ha győzelmesen visszatérve, bennünket nem találna itt.

Kegyed félre ért engem, Mari! - viszonzá Muir. - Távol vagyok attól, hogy az asszonyokon kivül valaki másnak is ajánlanám a szökést. Mi férfiak természetesen maradni fogunk, hogy a gerendavárral álljunk vagy essünk el.

Mari elutasitó mozdulatot tőn, a nélkül, hogy a szállásmesterre tovább is hallgatna, s rövid bucsuzás után távozni akart, midőn Muir még egyszer visszatartá őt.

Még egy szót, Mari - mondá. - E kis zászlónak vagy különös jelentősége van, vagy nincs. Az első esetben jobb volna ismét felfüggeszteni, s gondosan vigyázni, hogy nem érkezik-e válasz reá, mely előttünk az árulást fölfedezné; más esetben nem jelent semmit, - s akkor nem is következik reá semmi.

Muir ur, tegyen ugy, a mint akar - viszonzá Mari. - De ne feledje meggondolni, hogy a kis zászló könnyen alkalmat nyujthat ez állomás fölfedezésére.

E szók után hirtelen elsietett és csakhamar eltünt az utána bámuló szállásmester szemei elől. Ez körülbelül egy pillanatig állva maradt helyén; azután a kezében levő szövetdarabra tekintett, s a fölött látszék töprenkedni, mit kezdjen vele. Határozatlansága nem tartott soká; gyorsan sietett a fához, melyről Mari levette, s ismét megerősité azt oly helyen, hol inkább látszott az arról, mint a szigetről.

Mig e legalább is két értelmü tett végbement, Mari nehéz szivvel keresé föl a katonánét, s azon utasitást adta neki, hordana nehány szükséges holmit a gerendavárba, s a nap folytán messze ne távozzék tőle. Azután M'Nab káplárt kereste föl, hogy intést adjon neki a nélkül, hogy barátnéját, Junithaut elárulja, arra nézve, hogy vonuljon ő is katonáival együtt a gerendavárba.

Atyám nagy felelősséggel bizta önt meg, M'Nab káplár - mondá az öreg harczfihoz, ki gondtalanul sétált a sziget zöld mezején.

Igen, gyermekem - viszonzá a káplár - de azt is jól tudom, hogy kell magamat ahoz tartanom.

Abban nem kétkedem, káplár, de attól tartok, hogy ti vén katonák az elővigyázatról kissé meg fogtok feledkezni, mely sajátságos helyzetünkben megkivántató.

Ó nem, gyermekem, mi nem vagyunk hálósapkák, kik, mikor legkevésbé várják, akkor szoktak megkötöztetni.

Káplár, ha őszintén akarok szólani, meg kell vallanom hogy okom van veszélytől tartani, s azért nagyon kivánom, hogy vonuljunk mindnyájan a gerendavárba.

Nem, nem, abból semmi sem lesz - viszonzá büszkén a káplár, teljes megvetésévél a nyert intésnek. - Én skót vagyok, leányom, s az nem skót modor, hogy előbb verjenek el a csatatérről, mielőtt megtámadnának. Nekünk vannak jó széles fegyvereink, s szeretünk szembe nézni az ellenséggel.

Egyetlen igazi katona sem veti meg az elővigyázatot. Maga Lundie őrnagy is, kin senkisem tesz túl vitézség dolgában, nevezetes legényei előtt gondosságáról.

Lundie őrnagy urnak megvannak gyöngeségei, ő gyakran elfeledi a széles fegyvert s a nyilt skót pusztákat, a rút amerikai bokor- és lombviadalok közt. De higyjen egy vén katonának, Dunham kisasszony, ki már megérte hatvanadik évét, ha azt mondja önnek, hogy nincs biztosabb módja az ellenség fölbátoritásának, mint ha félni látszunk tőle, s hogy ez indián harczéletben nem létezik veszély, melyet az amerikai képzelődés nem nagyitott annyira, hogy végre minden bokrot vadnak nézünk. Mi skótok csupasz vidékről jövünk, s nincs szükségünk buvhelyekre, nem is telik kedvünk bennök; s igy látni fogja Mari kisasszony -

E perczben egy ugrást tőn a légben a káplár, arczával előre rohant s aztán hátra fordult. Ez oly egyszerre történt, hogy Mari alig hallá a puska éles durranását, mely golyóját testébe röpité. Egyetlen sikoltás sem hangzék a leányka ajkairól; sőt még nem is remegett, mert a szerencsétlenség oly gyorsan történt, oly irtóztató váratlanul, hogy képtelen volt megérteni. Sőt inkább hirtelen az elesetthez sietett, hogy ha lehetséges, segitségére legyen. Még élt; de arcza oly ember vad tekintetét nyerte, kit váratlan s hirtelen halál lep meg.

Meneküljön, oly gyorsan, mint csak lehet, a gerendavárba! - susogá Marinak, ki fölé hajolt, hogy a haldokló végszavait ellesse.

Habár érté a szerencsétlen intését, mégis csak akkor vált meg tőle Mari, midőn kevés pillanat múlva kilehellé életét. Csak akkor ragadá meg a menekvést, minthogy helyzetének teljes öntudata a szükséges cselekvésre kényszerité őt. Két percz alatt elérte a gerendavárat; midőn azonban az ajtón be akart lépni, az ajtót Jenni, a katona nője, vak ijedségében nem gondolva önbiztosságán kivül semmire, előtte vágta be. Mig Mari bebocsáttatást kért, öt vagy hat puskadurranás hallatszék, s ez uj ijedelem akadályozta benn a nőt, a závárokat hirtelen félretolni, melyeket már igen ügyesen elreteszelt. Csak egy pillanatnyi vonakodás után vette észre Mari, hogy az ajtó enged nyomásának, melyre nyulánk termetét bekényszerité a nyiláson, amint elég széles volt, a bemenetet megengedni.

E közben szive viharos dobogása engedett kissé, s Mari ismét nyert annyi önuralmat, hogy képes vala meggondoltan intézkedni. A helyett, hogy a katonánénak engedne, ki görcsös igyekezettel törekvék az ajtót elzárolni, Mari mindaddig nyitva tartá az ajtót, mig meggyőződék, hogy egyetlen egy sem látható barátaik közül, ki a gerendavárba kivánna menekülni. Ekkor is csak egyetlen závárt tolt elő, Jenninek azon utasitást adva, tolja ismét azonnal félre, ha valamelyik barátjuk biztossága kivánná, s maga a felső emeletre ment, honnan egy lőrésen át az egész szigetet beláthatta, meddig csak a körülfekvő bokrok engedék.

Nagy meglepetésére, az egész szigeten egyetlen élő lényt sem látott Mari; sem ellenség, sem barát nem volt látható. Csak egy kis füstölgő puskapor-felhő árulá el, mely oldalon keresheti az ellenséget. A lövések azon irányból jöttek, hol Junithau először megjelent; de azt nem veheté ki Mari, hogy az ellenség a másik szigeten van-e még, vagy már az övéket foglalta el? Másik lőrést keresett fel, melyből azon irány felé nyilt kilátás, hol M'Nab feküdt; s vére megfagyott, midőn mellette a három katonát is halva látta. Az első zajnál egy ponton gyültek össze, s ugyanazon perczben lövettek agyon a láthatatlan, irtóztató ellenség által.

Sem Capnak, sem Muir hadnagynak semmi nyoma nem volt fölfedezhető, habár Mari minden bokrot s lombozatot átkutatott szemeivel. Azt kezdé már reményleni, hogy a két férfiu sajkába szállt, megkisérteni a menekvést; de midőn kinézett: ott van-e a csolnak, nyugodtan látta azt a parton, s igy oly bizonytalanságban maradt barátai sorsára nézve, mint volt az imént.

Mari kisasszony! - hallá most alulról a katonáné hangját - Mari kisasszony, az Istenre kérem, mondja meg, van-e valaki a mieink közül életben? Ugy tetszik, mintha hörgést hallanék, mely mind gyöngébb lesz, s azt hiteti el velem, hogy valamennyit agyon verték.

Marinak most jutott eszébe hogy a katonák egyike Jenni férje, s remegett a következménytől, ha oly egyszerre adatnék tudtára halála.

Isten kezében vagyunk, Jenni - viszonzá remegő hangon. - A gondviselésben kell biznunk, és nem szabad semmit elmulasztanunk, mit védelmünkre nyujt kegyelmében. Csak vigyázz az ajtóra, és semmi esetre ki ne nyisd utasitásom nélkül.

Mondja csak meg, Mari kisasszony, nem látja-e valahol Sandyt? Szeretném vele tudatni, hogy biztosságban vagyok.

Sandy Jenni férje volt s halva feküdt a földön.

Nem szól semmit Mari kisasszony, hogy látja-e? - ismétlé a szegény asszony, Mari hallgatása által türelmét vesztve.

Nehányan embereink közül a káplár teteme körül vannak összegyülve - viszonzá Mari, ki nem akart épen hazugságot mondani.

Köztök van Sandy? - kérdé a nő ijesztő hevességgel.

Igen, bizonyosan köztök lesz, mert ezredünk négy vöröskabátosát látom.

Sandy! - kiáltott a nő félig őrülten, - Sandy! miért nem gondoskodol magadról? Jer ide, ember, ide, a gerendavárba! Sandy, Sandy!

Mari hallá a zár visszatolását, az ajtót sarkain nyikorogni, s mindjárt reá Jennit pillantá meg, a mint a bokrok közé sietett s a holt katonák csoportjához repült. A csapás, mely szivét ott találta, oly váratlan vala, hogy a szegény rémületében egész sulyát fölfogni sem volt képes. A csalódás képzeletének vad, félig őrült gondolata futott át zavart érzékein, s csakugyan azt képzelé, hogy a férfiak tréfát üznek aggodalmával. Megragadá férje kezét, még melegnek találta, s ugy tetszett neki, mintha ajkai körül félig rejtett mosolyt venne észre.

Sandy, miért teszed ki ily esztelenül életedet! - mondá. - Az indiánok mindnyájatokat meg fognak gyilkolni, ha azonnal nem siettek a gerendavárba! El innen! Ne veszitsétek a legbecsesebb pillanatokat esztelen tréfátokkal!

Kétségbeesett erőfeszitéssel akarta férjét a földről fölemelni, teljesen megforditá fejét s egy kis lyukat vőn észre halántékánál, melyből nehány csepp vér buzgott ki. Most minden világos lőn előtte; irtózva csapta össze kezeit, éles fájdalomsikoltást hallatott, mely az egész szigetet áthatá s egész hosszában rogyott azután a földre.

De bármi ijesztő, átható s szivrázkódtató volt is e fájdalomsikoltás, - édes dalként hangzott az a borzasztó orditásra, mely reá nyomban következett. Az indiánok szörnyü csatakiáltása hangzott a sziget minden rejtekében, s husz és nehány indián rohant elő, hogy a meggyilkoltak fejbőreit leszedjék. Nyilhegy volt az első; az ő tomahawkja zúzta szét az öntudatlan Jenni fejét, s két percz mulva fejbőre, mint győzelmi jel, függött az irgalmatlan, az embertelen főnök övén. Társai oly tevékenyek voltak, mint ő s a káplár és katonái nem hasonlitának többé csöndesen szunyadó emberekhez. Vérökben hagyták őket feküdni, mint megcsonkitott, elsanyaritott tetemeket.

Mari ez eseményeket zavart érzékekkel s szédelgő agyvelővel figyelé, a nélkül hogy csak pillanatra is eszébe jutna saját veszedelme. Csak midőn észrevette, hogy a sziget hemzseg a vadaktól, kik rohamuk sikere által örvendezve ujongtak, csak akkor jutott eszébe, hogy Jenni a gerendavár ajtaját nyitva hagyta. Szive hevesen dobogott; mert azon ajtó volt az egyetlen védernyőzet közte s a bizonyos halál között; és gyorsan sietett a lajtorjához, hogy lesiethessen, s az ajtót ismét bezárhassa. Alig tett azonban nehány lépést, midőn az ajtót nyikorogni hallá sarkain, s magát elveszettnek gondolá. Rémülten omlott térdére, gondolatait Istenhez emelé s a halálhoz kezdé szivét bátoritani. De ragaszkodása erősebb volt az élethez, mint az imádság szükségének érzete, s mig ajkai öntudatlanul mozogtak, aggodalomtól élesült fülei minden neszre figyeltek, mely alólról jött. Midőn hallá, hogy a závár ismét betolatik, felugrott, miközben remény támadt keblében, hogy valamelyik barátja, talán nagybátyja jött a gerendavárba. Már le akart a létrán sietni, hogy védelmébe ajánlja magát, midőn azon gondolat ismét visszatartá, hogy valamely indián is lehet, ki, csak hogy háboritlanul rabolhasson, azért zárta be az ajtót maga után. A mély hallgatás odalenn épen nem hasonlitott Cap bátor s tekintet nélküli mozdulataihoz, sokkal inkább tanuskodott az az ellenség mesterséges fogásához. E gondolat Marit lekötve tartá, s két teljes pillanatig a legnagyobb csend uralkodott az épületben. Ez idő alatt a leány a felső lajtorja lábainál állt, mig a csapóajtó, mely a legalsó emeletre vezetett, csaknem a tér ellenkező végén volt a földön.

Mari, mintegy varázslat által volt helyéhez bűvölve, miközben minden perczben valamely vad iszonyu arczát félt fölmerülve látni. Aggodalma végre annyira emelkedett, hogy már valamely szöglet után nézett körül, hol rejthelyet találhatna, s az elhatározó pillanatnak minden késedelme nyereség és vigasztalásként tünt föl előtte. Nehány hordó volt a terembe, s Mari elbujt kettő mögé, miközben szemeit azon nyilásra függeszté, mely a csapóajtóra engedett kilátást. Még egyszer megkisérlette imádkozni, de a várakozás iszonyubb volt, semmint gondolatait képes lett volna összeszedni. A mellett ugy tetszik neki, mintha könnyü ropogást hallana, mintha valaki a legnagyobb elővigyázattal igyekeznék az alsó létrán feljőni; most végre nyikorgást hallott, melyet, mint jól tudta, a lajtorja foka okozott, miután ugyanazon hangot saját könnyü terhe alatt is hallotta; szive remegett; s arcza halavány volt, mint egy fehér márvány szoboré. Még semmi nem mutatkozék a csapóajtónál; de Mari, kinek hallása a félelem és fölgerjedés által rendkivüli módon megélesült, világosan kivette, hogy valaki csak nehány hüvelyknyire van lenn, a földön, a csapóajtó alatt. Erről nemsokára szemei is meggyőződtek, mert egy indián fekete haja emelkedék csöndesen föl, mint valamely óramutató, a csapóajtó felett, s azután a sötét bőr és komoly vonások is láthatók lőnek, mig az egész barna arcz fölemelkedék a földről.

Mari félájultan hanyatlék vissza. A következő perczben azonban örömteli meglepetéssel rázkódék meg, mert egy másik élesebb pillantás meggyőzé őt, hogy Junithau gyöngéd, aggódó s mégis kedves arczát látja maga előtt.

Hirtelen felugrék Mari s az indián nő karjai közé repült, ki nem kevéssé örvendett, midőn látta, hogy tanácsa követteték, s hogy fiatal barátnéja biztosságban van a gerendavárban a vadak tomahawkjai ellen. Legédesebb hangjain kaczagott, vidáman csapta össze kezeit, s igy szólt:

Gerendavár jó! Nem kapják fejbőrt azok, künn!

Igen, Junithau, jó - viszonzá Mari összeborzadva, mert a rettenet minden jelenetei ismét eszébe jutottak. - Mondd csak, a jó Istenre kérlek, nem tudod-e, mi történt nagybátyámmal? Mindenfelé kerestem őt, de sehol nem voltam képes egyetlen nyomát sem fölfedezni.

Nincs itt a gerendavárban? - kérdé rejtetten kiváncsisággal Junithau.

Fájdalom, nincs. Csak egyedül vagyok itt, miután Jenninek életével kellett vigyázatlanságát megfizetnie. Igazán nem tudod, - él e még?

Nem tudom! Sósviznek van sajkája - talán vizre szállt.

Nem, az lehetetlen, a sajka amott áll a vizen.

Halva nem, mert Junithau látta volna. Magát rejté el!

Az lehetséges, ha neki s Muirnak volt alkalma reá. Támadástok iszonyú gyorsasággal történt Junithau!

Tuscarora! - szólt elragadtatva az indián nő férje sebessége által. - Nyilhegy nagy harczos!

De mihez kezdjek most, Junithau? Már nem tarthat soká, s honfitársaid megtámadják a gerendavárat.

Gerendavár jó, nem kapnak fejbőrt.

Igen, hanem meg fogják tudni, hogy itt nincs katonaság.

Azt Nyilhegy tudni, és minden vörös férfi tudni. Négy fehér arcz veszitni fejbőrt; ha még van nekik.

Csak hallgass felőle Junithau, mert ha reá gondolok is, megfagy a vér ereimben! Azt egyébiránt nem tudhatják embereitek, hogy egyedül vagyok a gerendavárban; sőt inkább itt fogják képzelni nagybátyámat és Muirt, s föl akarják majd az épületet gyújtani, hogy őket kiüzzék. Mindig hallottam, hogy a tüz a legveszélyesebb fegyver a gerendavárok ellen.

Nem égetni gerendavár - viszonzá nyugodtan Junithau.

Miért nem? Nem áll módomban, őket attól visszatartani.

Nem égetni gerendavár - ismétlé az indián nő. - Gerendavár jó, nem kapnak fejbőrt!

De hát mondd Junithau, miért? Attól tartok, mégis fel fogják gyujtani.

Nem, gerendavár nedves - sok eső - zöld fa - nehéz égetni! Vörös ember azt tudni! - Gerendavár égetni annyi, mint mondani yengeeseknek, hogy irokéz itt van. Atyád visszajő, nem talál gerendavár, gyanut költeni. - Nem, nem, indián nagyon ravasz - nem érinteni valamit!

De hiszed-e, hogy atyám visszaérkezteig itt biztosságban leszek?

Nem tudni mikor jő atyád. Már előbb azt megmondani, aztán felelek.

Mari aggódni kezdett, attól tartva, hogy társnője szándoka nem egyéb, mint azért kivenni tőle mindent, hogy embereivel tudassa, mi módon lehet apját katonáival együtt megölni, vagy fogságba ejteni. Épen kitérőn akart tehát válaszolni, midőn kivülről erős lökés gondolatainak más irányt adott.

Jőnek! - mondá megijedve. - De meglehet Junithau az is, hogy nagybátyám vagy a szállásmester. Az esetben be kell őket bocsátanom.

Miért nem nézni! Lőrés ott van, nézni!

Mari követé ez intést, s a lefelé irányzott lőrések egyikéhez sietett, melyek a felső emelet kiálló gerendáinál voltak. Vigyázva emelé föl a fatuskót, mely a szük nyilast elzárta, lepillanta, s halványan és remegve lépett vissza.

Vörös ember? - kérdé Junithau, miközben ujját vigyázva és intőleg emelé föl.

Igen, négyen vannak s borzasztón néznek ki rettentő festésükkel s a véres fejbőrökkel. Nyilhegy közöttük van.

Junithau gyorsan egy sarokba sietett; hol több puska állott, s már egyet kezébe is ragadott, midőn férje neve szándokát megakadályozni látszék. De perczig gondolkozva, a lőréshez sietett, s ki akarta nyujtani rajta a fegyvert, midőn Mari visszatartá őt.

Nem, Junithau, férjedre nem szabad czéloznod, még azért sem, hogy életemet megmentsd.

Nem találni Nyilhegyet, nem találni átalában vörös embert - viszonzá nevetve az indián nő - Nem lőni, csak ijeszteni!

Most már megérté Mari barátnője szándokát, s nem ellenkezék többé vele. Junithau kitolta a puskacsövét a lőrésen, a mellett azon törekedve, hogy kellő zajt üthessen, hogy a vadak figyelmét odavonja, s a légbe czélozván, tüzet adott.

Im, mind elszaladni az én tüzelésemre! - mondá szivélyesen kaczagva Junithau, miközben más lőréshez sietett, hogy barátai további mozdulatait figyelhesse. - Mindnyájan búvhelyt keresni! Harczosok azt hiszik Sósviz és szállásmester a gerendavárban lenni!

Hála Istennek! - mondá Mari, miközben kimerülten a sok kedélyfölindulásban, egy párnára ült le. - Most már biztosságban vagyunk?

Én megyek nézni! - viszonzá Junithau.

Teheted-e azt? Akarnád-e? Szabad e magadat biztosan mutatni a szigeten? Jelenléted tudva künn a harczosok előtt?

Igen, - viszonzá az indián nő. - Nyilhegy soha nem kimenni felesége nélkül. Ezt irokézek tudni. Én azért kimenni a gerendavárból, s megnézni, hol van Sósviz.

Mielőtt azonban Junithau elhagyta volna a gerendavárat, mindketten átkutaták tekintetükkel különböző lőréseken át az egész szigetet, s észrevevék, hogy az ellenség lakomához készülődik. A meggyilkoltak tetemei félrevitettek, s Mari látta, hogy fegyvereik a vendégséghez közel valának fölállitva. Különben az egész szigeten semmi változás sem látszék, miután a győzők az őrmestert akarák elámitani s őt idecsalni. Junithau egy emberre tevé barátnéját figyelmessé, valamely fán, ki, mint mondá, azért van ott, hogy idején észrevegyék, ha sajka közelitene. A gerendavár közvetlen támadása nem látszék szándékoltatni; de, mint Junithau mondá, több jel tanusitja, hogy azt csak szemmel tartják az indiánok, nehogy a támadás nyomait Utmutató gyakorolt szemei intésül tekintsék. A sajkát elfoglalák a vadak, s a bokrok közé vitték, hol saját csolnakuk is rejtve volt.

Miután szemlét tartának, az emeletre mentek a fiatal hölgyek, s Mari a nehéz reteszt félrevonta az ajtóról, hogy az indián nőt a szabadba bocsáthassa, Junithau fürgén sikamlék ki a megnyilt ajtón, s Mari nagy sietséggel tolta ismét vissza a védelmező závárt. Miután az ajtót erősen bezárta, ujólag visszatért a felső emeletre, hol szabadabb kilátása nyilt egész környezetére.

Több óra mult el, mielőtt Mari ismét hallott valamit barátnéjáról. Hallá a vadak átható kiáltását, kik egy hordócska pálinkát hoztak elé, s egy tekintet a lőrésen át tanusitá előtte időről időre, hogy az indiánok lakomája háboritlanul foly tovább. Dél felé egy fehér arczot látott köztük Mari, kinek azonban mind öltözete, mind egész lénye oly vadnak látszék, hogy szinte indiánnak lehetett volna képzelni. E körülményből némi reményt merite, mely azonban hasztalan volt. Mari nem tudta, mi csekély befolyása volt a fehéreknek vad szövetségeseikre, ha már egyszer vért kóstoltak s fejbőr-prédákhoz kezdtek látni.

A nap lassan mult, s Marinak oly hosszunak tetszék, mint egy hónap. Időről időre imádság által keresett enyhülést, s mindannyiszor szilárdabbnak nyugodtabbnak s megadóbbnak képzelé magát. Reményleni kezdé, hogy az indiánok csakugyan nem fogják megtámadni a gerendavárat, mielőtt apja visszatért, s csak az aggodalom miatta tölté el szivét leirhatlan szorongással. Helyzete azonban mindamellett türhető vala, mig a világosság tartott, de midőn az est árnyai leszálltak a szigetre, akkor valóban borzasztó lőn. Az indiánok részegsége lassankint egész a dühösségig fokozódott, tomboló lármájukkal ugy tüntek föl, mintha a gonosz lélek szállta volna meg őket. Minden fáradozása a fehérnek, a vadak franczia vezérének, arra nézve, hogy féken tartsa őket, haszontalanság vala, s végre kénytelen volt beérni vele, hogy a tüzet elolthatá, s azon szereket, melyekkel ismét meg lehet gyujtani, félre teheté. Azért élt ez elővigyázatokkal, hogy az indiánokat akadályozza a gerendavár fölgyujtásában, melynek föntartása szükséges volt további czéljaihoz. Miután még egy hasztalan kisérletet tőn az indiánok fegyverei elvételére, távozék s a fölgerjedt részeg bandát magára hagyta.

Alig távozott a tiszt, midőn a harczosok egyike azon inditványt tette, gyujtanák föl a gerendavárat, mely, miután Nyilhegy is visszahuzódott, azonnal harsány tetszésnyilvánitásokkal fogadtatott.

Ez irtóztató pillanat volt Marira nézve. Az indiánok nem törődvén többé a gerendavárban lehető puskákkal, az épülethez közelitének, lánczról szabadult ördögök orditozásai s ugrándozásaival. Először az ajtót kisérték meg betörni, s miután ez nem sikerült az ajtó szilárdsága miatt, átkutatá nehány indián a kioltott tüz hamuját, hogy egy pár égő parazsat keressenek, melyek szándékuk kiviteléhez segithetnének. Czéljukat el is érték, s nehány száraz ágnak segélyével lángoló tüzet élesztettek, a tiszt elővigyázata daczára is, melyet könnyü fadarabokkal tápláltak. Midőn Mari a lőrésre hajolt, hogy az indiánok további lépteire, irtóztató aggalommal, ügyeljen, észrevette, hogy a harczosok ág-bogat halmoztak az ajtóra, s arra tüzet tettek ugy, hogy az ág-bog meggyúlt, s végre pattogva borult lángba. Most az indiánok harsogó diadalkiáltást hallattak, s azon meggyőződésben tértek vissza társaikhoz, hogy romboló munkájuk jól fog menni.

Mari e közben alig képes helyéről mozdúlni, folytonosan a tüzre nézett le, melynek előmenetele természetesen minden érzelmét a legnagyobb fölgerjedésbe hozta. Midőn azonban a farakás teljesen égett, lángjai oly magosan felcsaptak, hogy csaknem szemöldeit kapták volna meg, ha hirtelen vissza nem vonul. Alig érte el az ür átelleni oldalát, midőn az alig elhagyott lőrés nyilásán tüzsugár szökött fel, s az egész szoba meg vala világitva, s Mariban azon vigasztalatlan meggyőződést ébreszté, hogy végórája jelen van.

Utolszor, mint hinnie kelle, emelé esdeklő gondolatait Istenhez. Szemei be voltak zárva, s lelke teljesen távol látszék lenni. Csak több pillanatnyi rendkivüli szorongás után nyitá föl ismét szemeit, s tartózkodón s vadúl nézett körül. De meglepetésére többé nem vakittaték a tűzár által el, habár a fa égett a lőrésnél, köröskörül, s időről időre apró szikrákban szállt föl. A szoba egyik szögletében egy hordó viz állt. Mari meritett belőle egy kannával, s ráönté az égő helyre, s nagy örömére azt vette észre, hogy ott tökéletesen kioltá a tüzet.

Most már bátor volt az ajtóra is letekinteni, s elragadtatására észrevette, hogy az égő farakás szét volt verve s szórva. A hasábok vizzel valának kioltva s többé nem égtek, habár füstölögtek is még.

Ki van lenn? - kérdé Mari a nyiláson át. - Miféle barátságos kéz segitett szükségemben? Te vagy, kedves nagybátyám?

Nem, nem! Sósviz nem itt van! - viszonzá szelid, halk hang. - Nyisd ki gyorsan az ajtót, Junithau bemenni!

Azonnal lesietett Mari a létrán, s bebocsátá barátnőjét, kit szenvedélyesen fogadott.

Isten áldjon, Junithau! - mondá Mari, miközben a fiatal indián nőt hevesen átkarolá. - Isten áldjon! A jóságos gondviselés választott téged védangyalomúl!

Nem szoritni oly erősen! - viszonzá kaczagva az indián nő. - Engem elbocsátni, ajtót én bezárni!

Mari megkisérté fölgerjedt érzései mérséklését, s kevés perczczel később a két hölgy ismét a felső emeleten volt, kezet kézbe téve, egymás mellett.

Nos, Junithau, mondd csak - kérdé Mari - nem tudsz semmit közölni nagybátyám felől?

Nem, semmit tudni! Senki nem látni, senki nem hallani őt?

Hála Istennek, úgy hát bizonyosan elszökött, habár meg nem foghatom, mi módon. Nincs a szigeten egy franczia is, Junithau?

Igen, franczia százados és sok indiánok a szigeten.

Mondd, szeretett barátném, nincs valami mód, mely által az én kedves édes atyámat megmenthetnénk ellenei kezéből?

Nincs, nem tudni. Harczosok lesben várni, s yengeéseknek kell veszteni fejbőr!

De Junithau, ha akarsz, te képes vagy atyámon segiteni.

Nem ismerni atyádat, nem szeretni atyádat, Junithau segit Nyilhegynek, és Nyilhegy szereti fejbőr!

Nem, azt nem hihetem, hogy te embereinket lemészároltatni engedd, Junithau!

Junithau nem yengees, én tuscarora - tuscarora férj - tuscarora sziv - tuscarora érzések - egészen és teljesen tuscarora!

De hát akkor miért akarsz engem megmenteni? - kérdé Mari kétségbe esve.

Mert én téged szeretni és te jó lenni! - viszonzá egyszerüen az indián nő.

Jól van hát Junithau, csak azt tudasd velem legalább, mitől kell még tartanom. Ma éjjel dőzsölnek honfitársaid, de mit fogunk holnap tenni?

Nem tudni! Én félek, megkérdezni Nyilhegy. Én hinni: elbujnak, mig az yengeesek jőni.

Nem fogják a gerendavárat még egyszer megtámadni?

Ó nem, nagyon sok rum inni. Minden aludni ment.

Hát azt hiszed, hogy az éjjel legalább itt biztosságban leszek?

Igen, nagyon sok rum! Ha te, mint Junithau, te sokat tehetnél népedért!

És mit tehetnék? Mindenre kész vagyok, mi erőmtől telik!

Nem, nem, te nem birni szív, s ha is, én nem engedném, hogy tenni. Junithau anyja egykor fogoly lenni, s harczosok részegek; anyám gyorsan odalopózni, s mind agyonütni tomahawkkal! Indián nők igy tenni, ha van veszély!

Nem, arra nem volnék képes! - mondá megborzadva Mari. - Nekem sem erőm, sem bátorságom nem volna hozzá, sőt akaratom sem, a féle véres munkát saját kezeimmel véghez vinni.

Igen, igen, én is ugy gondolni. Maradni gerendavárba! Gerendavár jó. Nem kapni fejbőr!

Csak atyámnak vagy Utmutatónak intést adhatnék a veszélyre nézve!

Te szeretni Utmutató!

Igen, mindenki szereti őt. Te is szeretnéd, ha ismernéd őt.

Nem, nem! Őt nem szeretni. Felette jó puskája, felette jó szemei, ő felette sok irokéz és tuscarora lőni. Nem, őt épen nem szeretni.

És mégis meg kell őt mentenem, ha lehet, Junithau. Bocsáss ki; sajkára szállok, s elhagyom a szigetet, s megintem barátaimat.

Nem, nem szabad. Junithau Nyilhegy hivni, ha te menni.

Ó, te nem fogsz elárulni engem, miután oly soká segélyemre voltál. Bocsáss el Junithau!

Nem, nem! Én híni hangosan Nyilhegy, s felköltni harczosok. Én szeretni Marit, s akarom megmenteni; de nem engedni, hogy segitsen ellenségnek megölni indiánokat.

Nos jó, értem érzelmidet, kedves barátném. De hát csak ez egyet mondd meg: ha nagybátyám ide jőne az éjjel s bebocsáttatást kérne, megengednéd, hogy kinyissam a gerendavárat?

Igen, mindenesetre; én jobban szeretni foglyokat mint fejbőr. De Sósviz oly jól elbujt, hogy maga sem tudni, hol van.

További beszélgetései közben az indián nővel megtudta Mari, hogy Nyilhegy már régen összeköttetésben volt a francziákkal, habár ez vala első alkalom, melyen árulását napfényre hozta. Ő vezette az egész támadást a szigeten, de mindamellett a franczia százados főfelügyelete alatt, kit már felebb emliténk. Hogy az állomás-sziget fölfedezője szintén ő volt-e, azt Junithau nem akarta elárulni; de észrevéteté, hogy a francziák csak legujabban nyertek biztosabb közleményeket a sziget felől, és pedig egy halvány arcztól, ki Lundie őrnagy parancsnoksága alatt áll, Mari azonnal Gáspárra gondolt, és mélyen elbúsúlt, hogy mindig több bizonyságot nyert azon ifju árulásairól, kit szeretni kezdett.

Végre a természet megkivánta jogait, s a két nő nehány órai álom után vágyott. Elkésziték egyszerü ágyokat, s lefeküdvén, csakhamar mély és háboritlan szenderbe mélyedtek.



Hatodik fejezet.

Midőn Mari a következő reggel fölébredt, a napvilág fényesen sugárzott be a lőréseken. Fölébreszté társnéját, vele együtt a nyilások egyikéhez lépett, s teljes részvéttel nézett környezetére. Még sehol nem volt egyetlen élő lény sem fölfedezhető, s köröskörül a legmélyebb nyugalom uralkodék. Azon helyen azonban, hol M'Nab káplár és legényei rendesen reggelizni szoktak, félig kialudt tűz pislogott, melynek füstje, mint látszék, arra volt szolgálandó, hogy a távollévőket gyanutalanul oda csalja. A kunyhók köröskörül ismét rendes állapotukba hozattak; s Mari egyszerre örömtől rázkódék össze, tekintete egy három emberből álló egyenruhás csoportra esvén, kik kényelmesen ültek a füben, s gondtalan biztossággal látszának beszélgetni. A következő perczben azonban jéggé fagyott a szegény leány vére, mert második pillantására megismerte agyonvert honfitársai szintelen arczait s üvegesedett szemeit. Egészen a gerendavár közelében ültek, és miután meredt tagjaikat különböző, életet utánzó állásba hozták, oly gúnyos könnyedség látszott külsejükön, hogy a szegény fiatal leányka minden érzése föllázadt ellene. A csalás egyébiránt annyi müvészettel volt keresztül vive, hogy száz rőfnyi távolságból bármily felületes szemlélőt megtéveszthetett volna.

A part gondos átkutatása után Junithau egy negyedik katonára tette figyelmessé társnőjét, ki egy fához támaszkodva, lefüggő lábakkal a viznél ült, s kezében horgot tartott. A bőrtelen fejek sipkákkal voltak fedezve, s az arczokról lemosva a vérnek minden nyoma.

Mari e látványon csaknem elájult, s irtózata még inkább nőtt, midőn Jenni tetemét is fölfedezte, ki előrehajolt helyzetben egy gunyhó ajtóban állt. A férfiak csoportja felé látszék nézni; főkötőjét lengette a szél, s kezében egy söprőt tartott. Habár a távolság túl nagy volt, hogy vonásait biztosan meg lehetett volna ismerni, mégis ugy tetszék Marinak, mintha a szerencsétlen asszony állkapczája lenyomva lenne, s ajkai irtóztató mosolyra vonva szét.

Junithau! - mondá végre, midőn szóhoz birt jőni - Junithau, ez mindent meghalad, mit valaha egy nép árulásáról s ravaszságáról hallottam! Ez valóban vérlázitó és iszonyu!

Ó, a tuscarora nagyon ravasz! - viszonzá az indián nő oly mosolylyal, mely honfiai cselfogásait bámulni látszék. - Katonák halva, és segitenek a többit is holttá tenni - aztán mind elégetni!

Mari remegve fordúlt el, s e szavak által nagyon is világos lőn előtte, mennyire különböző társnéja gondolkozásmódja az övétől. Junithau e közben hideg vérüleg készité reggelijét, s oly nyugodtan evett, mintha semmi nem történt volna. Mari csak igen keveset izlelt; gondolatinak engedé át magát vagy figyeléseit folytatta a lőrésen.

Valahányszor kitekintett, összeborzadt, midőn szemei a halottakra estek; és még is mindig a lőrésekhez ment, ha könnyü zajt, talán a levelek zúgását, vagy a szél sohaját hallá. A nap egyébiránt a nélkül mult el, hogy akár franczia, akár vad mutatta volna magát, s Mari ez éjszakán sokkal nyugodtabban aludt, mint az előbbin. Első dolga, midőn fölébredt, ismét az volt, hogy a lőréshez sietett; mert apját épen ma várhatá. Midőn kitekintett, a füben most is egészen oly helyzetben látta a borzasztó csapatot, mint tegnap. A halász még mind a vizre hajolt, mintha fogására volna kiváncsi: Jenni eltorzitott arcza még mind ott meredezett az ajtóban, s a katonák gondtalan beszélgetésben merülve látszának együtt ülni. Az idő azonban megváltozott az éj alatt; a szél délről fújt, s az ég fellegei vihart látszának jelenteni.

Junithau - mondá Mari, midőn a lőrést ismét elhagyá - e látvány mindig elviselhetlenebb lesz? Inkább szeretném az ellenséget, mint örökké a halál e csoportait szemeim előtt látni.

Csöndesen! Csöndesen! - viszonzá az indián nő - jőnek. Kiáltást hallék, oly harczosét, ki leveszi fejbőr. Nézd, nézd, itt Sósviz! Nyilhegy őt hozni.

Kedves nagybátyám! Hála Istennek hogy él! - mondá örömmel Mari, kinézvén a lőrésen.

Capot és a szállásmestert az indiánok kezeiben látta, kik a foglyokat félelem nélkül hozták a gerendavár felé, miután most már tudták, hogy benne férfiui védelmezők nem lehetnek. Mari alig mert lélegzeni, még az egész csoport szorosan az ajtó mellett állt, hol némi megnyugtatásul észrevette, hogy a franczia tiszt is az indiánok közt volt. Rövid szóváltás után Nyilhegygyel s a franczia tiszttel, igy szólt a szállásmester Marihoz:

Dunham kisasszony, legyen szives egyik lőrésen reánk letekinteni, s vegyen részt helyzetünkben. Azonnali halállal fenyegetnek bennünket, ha ön a győzők előtt az ajtót meg nem nyitja, s a gerendavárat át nem adja nekik. Hallgasson kérelmünkre, ha kivánja, hogy fejbőreinket egy ideig még megtarthassuk.

Marinak ugy tetszék, mintha a szállásmester oly fontos dolgot, minő a gerendavár átadása, igen is nagy könnyelmüséggel kezdene, s épen azért semmi kedve nem volt kivánata teljesitésére.

Cap nagybátyám - szólt ehhez - mondd te, mint tegyek!

Istennek hála, kedves Marim, hogy hangodat ismét hallottam; azt hittem már, hogy neked is a szegény Jenni sorsát kelle osztanod, s ez aggalom nagyon nyomta szivemet. Hogy mit tégy gyermekem? Nos, ha az én őszinte tanácsomat akarod követni, akkor semmi föltétel mellett ki nem nyitod ez ajtót. A szállásmester és én, mi ketten vén gyermekek vagyunk, s nem sokat tesz, ha nehány évvel előbb vagy utóbb halunk is meg; - de neked Mari, őrizkedned kell, hogy e vérszomjazó ördögök kezeibe ne kerülj. Ha én benn volnék a gerendavárban, semmiféle indián ki nem kaphatna onnan.

Mari kisasszony - vágott szavába a szállásmester - reménylem, nem fog ön nagybátyjára hallgatni, kit szemlátomást megzavart szorongása. Biztositom önt, hogy egyikünket sem fognak bántani, ha ön átadja a gerendavárat, ellenkező esetben bizonyos halál áll előttem s ön nagybátyja előtt, ha makacsul megmarad állomásán.

Szállásmester ur, én nagybátyám tanácsát fogom követni - viszonzá Mari szilárdan. - Mielőtt a sziget sorsa elhatározva nincs, semmi föltétel mellett el nem hagyom a gerendavárat.

De Mari kisasszony, én megigértem elleneinknek, hogy azon föltétel alatt, ha jól bánnak velünk, ön át fogja adni a gerendavárat. Gondolja meg, én a király tisztje vagyok, s igy szavamat meg kell tartanom. Nyissa ki tehát az ajtót, s bocsásson bennünket be.

Nem fölnyitni! - susogá Junithau Marinak. - Nem elhagyni gerendavár! Gerendavár nagyon jó fejbőrnek!

E bátoritás megszilárditá Mari határozatát.

Azt jól tudom, Muir úr - viszonzá - hogy önnek, mint önkéntesnek, semmi joga nincs, a gerendavárat az ellenségnek átadni, s épen azért nem érzem magamat kötelezve ön szerződése elfogadására. Én maradni fogok, itt, hol vagyok, meddig atyám visszatér, kit a legközelebbi tiz nap alatt visszavárok.

Ó, Mari, hasztalan akarja ön az ellenséget ámitani. Az indiánok tudják, valószinüleg az ifju áruló Gáspár által, biztosan, hogy ön apja ma napalkonyat előtt visszatér. Engedjen tehát s vesse magát türelemmel az előnkbe szabott határozatok alá.

Nem, nem, Muir ur, én tartani fogom a gerendavárat, sőt szükség esetén védelmezni is. Nézzen csak ön a felső emeleti lőréshez!

Minden szem föltekinte s ott egy puskacsövet vőnek észre, mely vigyázva tolaték ki a nyiláson; Junithau t. i. ismét korábbi cseléhez folyamodott, mely egyszer már oly jó szolgálatot tőn. Várakozásában nem is csalódék; mert alig vették észre az indiánok a fenyegető fegyvert, midőn gyorsan bucsut vőnek a kapufélfától s csodás ügyességgel kerestek buvhelyeket. Csak a franczia tiszt nem futott meg. Midőn gyors tekintettel meggyőződék, hogy a puska csöve nem volt reá irányozva, hidegvérüleg szippantott szelenczéjéből s nyugodt maradt Cap és Muir mellett.

Az ég szerelméért, ki van önnél, Mari? - kérdé a szállásmester meglepetve.

Nos, mit mondana hozzá Muir ur, ha Utmutató volna? - kérdé Mari vissza. - Azt hiszem, jó őrizet volna ily erős állomáson.

Mit mond ön, Mari kisasszony? Ha valóban Utmutató van a gerendavárban, akkor beszéljen ő, hogy alkudozásunkat végezhessük közvetlenül vele. Mi barátai vagyunk, s igy bennünket legalább nem fog bántani.

Itt alkudozásról szó sem lehet, Muir ur, és Utmutató épen azért nem is jő előtérbe - viszonzá Mari, miközben jeléül, hogy az alkut megszakitni kivánja, visszavonult a réstől.

A franczia tiszt, ki Utmutató nevének emlitésére már aggódni látszék, hasonlókép távozott, miközben a mellett maradt, hogy foglyai kövessék őt, és Mari egyidőre megszabadult elleneitől. Minden kisérlettel, a gerendavár elfoglalására, föl látszának hagyni, s Junithau jelenté a felső emeletről, hogy az egész indián csapat a sziget egy távol eső részén lakomázni gyült össze, és hogy Muir és Cap oly nyugodtan vesznek részt az étkezésben, mintha semmitől sem tarthatnának. E közlemény teljesen megnyugtatá Marit, s valamely mód felől kezdett gondolkozni, mely vagy szökését eszközölheti, vagy azt hogy apjának intést adjon a reá váró vészre nézve. Ma délután várta érkezését, s jól tudta, hogy egy megnyert vagy elvesztegetett pillanat határoz sorsa felett.

E közben az órák multak, s a nap alkonyodni kezdett, a nélkül, hogy Mari határozott volna. Junithau lenn egyszerü estelit készite, mig Mari a ház fedélzetére ment, mely csapóajtóval volt ellátva. Innen nyilt legtávolabb kilátás a szigetre, habár az itt is korlátolva volt köröskörül a fák és bokrok által.

A nap lealkonyult, s szürkület állt be, s Mari miután barátairól semmit föl nem fedezhetett, épen vissza akart vonulni, midőn az elrejtett csatornák egyikén, s csaknem teljesen bokrok közé rejtve, egy fahéjcsolnakot vőn észre, melyben egy emberi lény volt. Meg lévén győződve, hogy egy jeladás nem árthat, még akkor sem, ha ellenség volna a sajkán, Mari azonnal egy kis zászlót lengetett az idegen felé, melyet apja számára készitett, arra ügyelvén, hogy a szigetről észre ne vétessék.

Nyolcz vagy tizszer ismétlé Mari e jelt, s már minden reményével fölhagyott, hogy az idegen által észrevétessék, midőn az egyszerre viszonzá a jelt evezőjével s annyira előlépett, hogy Mari Chingachgookot vélte benne fölismerni. Ez hát végre barát volt, még pedig olyan, ki képes is, hajlandó is, őt minden kitelhető gyámolitásban részesiteni. Minden bátorsága ujra fölébredt. A mohikán látta őt, bizonyosan meg is ismerte, s a mint sötétedni kezd, kétségtelenül meg is fogja tenni szabaditására a szükséges lépéseket. Hogy az ellenség jelenléte figyelmét nem kerülte el, a nagy elővigyázatból sejté, melylyel élt, s eszélyessége- s ügyességére jól tudta, hogy ráhagyhatja magát. Az egyetlen aggodalmat Junithau miatt érezé, mert azt reményleni sem merte, hogy megengedné egy ellenséges indián bebocsáttatását a gerendavárba. S igy azon fél óra, mely a nagy kigyó megpillantása óta lefolyt, Marira nézve az elképzelhető legkinosabb vala. A módot, kivánatai kiviteléhez, oly közel látta, s még sem ragadhatta meg, miután Junithau határozottságát s meggondoltságát teljesen képes volt méltányolni. Bár nehezére esett, de végre mégis arra kelle magát eltökélni, hogy barátnőjét s védelmezőnéjét rászedi; mert apja élete forgott koczkán, s társnőjét semmi közvetlen veszély nem fenyité. Hozzá menvén tehát, igy szólt:

Junithau, nem félsz, hogy embereitek ujólag tüzet vetnek a gerendavárra, miután azt hiszik, Utmutató itt van.

Nem, nem szükség azt gondolni: gerendavár nem felgyujtani; gerendavár jó fejbőrnek.

De Junithau, én még sem érzem jól magamat! Szeretném, ha ismét a födélzetre mennél s körül néznél, nincs-e valami gonosz szándékuk.

Én menni, mert te kivánni; de az indiánok aludni és várni atyádat.

Adja Isten, hogy igazad legyen! De menj csak föl, s nézz körül, kedves Junithau. A veszély akkor jöhet, mikor legkevésbbé várjuk.

Junithau azonnal fölállt s a födélzetre készült menni; a létra első ágánál azonban megállt. Mari annyira megijedt rajta, hogy szive csaknem hallhatólag dobogott; mert attól tartott, hogy valódi szándokának sejtelme nyugtalanitja barátnője lelkét. Mindenesetre azon tünődött a fiatal indián nő, nem meggondolatlanság-e, mit tenni akar. De miután semmi nem tünt fel előtte, mi gyanuját felkölthetné, rövid gondolkozás után tovább ment fel a létrán.

Midőn a padot elérte, Marinak szerencsés gondolat jutott eszébe, mely nagy előnyt látszék igérni terve valósulására nézve.

Junithau - mondá társnőjének - az ajtóhoz megyek, hallgatózni, a mig te a födélzeten lészsz. Ily módon fenn és alant is vigyázunk.

Junithaunak ez inditványra semmi ellenvetése nem volt, habár kivitelét hasztalanságnak tartá, s igy lehetségessé vált Marira nézve a nélkül menni az ajtóhoz, hogy gyanut ébresztene, mig barátnéja a födélzetre lépett.

Junithau a sötétségben semmit nem vett észre magas álláspontjáról, mig Mari lent gyönge s elővigyázó kopogást vélt hallani az ajtón. Attól tartva, hogy nem megy talán minden kivánsága szerint, s Chingachgookkal aggódva kivánván tudatni közellétét, halkan s szakadozott hangon dalolni kezde. A köröskörül uralkodó mély csendben hangjai a födélzetig fölhatottak, s egy perczczel később elkezdett Junithau lefelé lépdelni. Közvetlenül erre ismét csöndes kopogás lőn hallható az ajtón, s Mari jól látta, hogy most nincs vesztegetni való idő. Reménynyel teli, de sietségében bizonytalan kézzel kezdé a závárokat félre tolni. Feje fölött a tornáczon Junithau lépéseit hallá, s még csak egy závár vala visszatolva, épen a másodikat fogta meg, midőn az indián nő alakja a létra felén látható volt.

Mit tenni te itt? - szólt hevesen Junithau - Elfutni? - Nem jó! Gerendavár jó, te itt maradni!

Mindketten az utolsó závárra tőnek kezet, mely valószinüleg engedett volna, ha kivül az erőteljes nyomás a fát meg nem szoritja. Most rövid küzdés vette kezdetét, habár az erő teljes használatától mindketten idegenkedtek. Valószinüleg Junithau lett volna azonban a győztes, ha kivülről egy másik, még erősebb nyomás a könnyü akadályt, mely a závárt még tartá, legyőzve az ajtót meg nem nyitja. Egy férfiui alakot lehetett csak belépni látni, s mind a két nő a létrához sietett, mintha egyenlően remegnének a következményektől. Az idegen bezárta az ajtót, s miután földszinten gondosan körültekintett, fölfelé indult a létrán.

A mint besötétedék, Junithau azonnal bezárta az első emeleti lőréseket, és gyertyát gyujtott. Annak világánál várta a két hölgy uj vendégét, kinek meggondolt s vigyázó lépteit hallhaták a létrán. Mindketten azonban egyenlően elbámultak, midőn Utmutató alakja állt szemeik előtt.

Hála Istennek! - mondá Mari, ki a gerendavárat ily őrizet mellett legyőzhetlennek gondolá, - Utmutató, mi történt atyámmal?

Az őrmester mindeddig egészséges és győzedelmeskedik, habár még nem lehet megitélni, hogy fog a dolog végződni - viszonzá Utmutató. - De lám, vajjon nem Nyilhegy felesége-e ez itt, ki ama szögletben kuczorog?

Igen, Utmutató, ő az - szólt Mari - de nem szabad őt szemrehányásokkal illetned, mert hiszen egyedül neki köszönöm életem és eddigi biztosságomat. De beszéld előbb el, mi történt atyámmal s legényeivel, s mint jöttél ide, s aztán majd én elbeszélem saját sorsomat.

Ej, azt hamar el lehet beszélni. Hadjáratunk jól ment, mert a nagy Kigyó lesben volt, s mindent közölt velünk, mit a szív csak kivánhatott. Három hajót vertünk ki a lesből, s kiüzvén belőle a francziákat, elfoglaltuk tartalmukat s a csatorna azon helyén, hol legmélyebb, vizbe sülyesztettük a jármüveket. Elég puskaport s ónt és indián kincset nyertünk el, még pedig a nélkül, hogy egyetlen embert vesztettünk volna, úgy hogy az ellenség nem igen fog jót mondani felőlünk. Egyszóval, épen olyan kirándulás volt, minőt Lundie őrnagy oly nagyon szeret. Kevés kár részünkön, annál több kár az ellenségén.

E hadjárattal az őrnagy mégis bajosan lesz megelégedve - mondá Mari sóhajtva.

Igen, igen, tudom mire gondolsz, Mari. De hadd beszéljek tovább. Midőn az őrmester becsülettel bevégzé hadjáratát, engem és a nagy Kigyót csolnakokon előre küldött, hogy veled tudassuk, hogy ő, a nehéz teherrel megrakott hajón holnap előtt nem érkezhetik meg. Ma délelőtt azonban én elváltam Chingachgooktól, miután összebeszéltünk, hogy én az egyik, s ő a másik sor csatornánál jövünk fel, látni, hogy az ut tiszta-e. Ez idő óta nem láttam a főnököt.

Mari itt megszakitá elbeszélését s közölte vele, mint fedezte föl a mohikánt s hogy őt most a gerendavárba várja.

Nem, akkor hasztalanul vársz, a valódi hirhordó soha nem jár addig falak s fatörzsek mögött, mig a szabad légen hasznos foglalkozást talál. Én sem jöttem volna, gyermek, ha nem igértem volna meg az őrmesternek, hogy bátoritani foglak s őrködöm biztonságod felett. Nehéz szivvel kutattam át ma reggel a szigetet, és keserü gondolat volt téged is a meggyilkoltak közt képzelni.

De miféle szerencsés véletlen akadályozta, hogy bár a szigetre evezzél, még sem jutál az ellenség kezei közé?

Véletlen, Mari? Igen, olyan véletlen, minőt a gondviselés teremte; megmondani a kutyának, hol találja föl a szarvast, vagy a szarvasnak, mint kerülheti el a kutyát. Nem, nem! E műfogások és ördögségek a tetemekkel, oly férfiut, ki egész életét erdőkben tölté, nem fogja elámitani. Lejövék a csatornán, s megpillantám az állitólagos halászt. De habár az indián féreg a szegény meggyilkoltat elég mesterségesen ülteté oda, még sem történt az a szükséges éleselmüséggel, mely a gyakorlott szemet rászedné. A horgot nagyon magasan tartá, s aztán nagyon is nyugodt volt ez ember, oly valaki helyén, kinél a hal nem akar horgon akadni. Azonkivül soha nem szoktunk vaktában menni valamely állomásra, s egyszer egész éjen át csak azért feküdtem egy őrizet előtt, mert elcserélték az őrök helyeit. Ugy van, ugy, sem a nagy Kigyó, sem én magam nem hagynánk magunkat ily vastag műfogások által rászedetni, melyek irek és skótok megrontására számitottak.

Hiszed talán, hogy atyám és legényei rászedethetnek? - kérdé hirtelen Mari.

Ha megakadályozhatom, nem, Mari. Azonfelül azt mondod, hogy a nagy Kigyó lesben van, s igy kettőnknek bizonyosan sikerülni fog őt a veszély felől értesiteni, mielőtt késő volna, habár nem tudjuk határozottan, melyik csatornán fog jönni.

Utmutató, kérlek, ne veszitsünk egy pillanatot sem! Nem volna jó sajkádra sietnünk, s atyám elé evezni?

Nem azt nem tanácsolhatom, minthogy, mint mondám, nem tudom, melyik csatornán fog jönni. Egyébiránt nyugodt lehetsz Mari, hogy a nagy Kigyó képes minden felé csavarodni. Nem, nem; azt tanácslom, maradjunk itt. A törzsek, melyekből e gerendavár épült, még zöldek, s igy nehéz volna felgyujtani; s ha a tűztől nem tarthatunk, ugy magam egyedül helyt állok egész törzs indián ellen. Nem, nem, az irokéz szemét nem fog kiüzni állomásunkról, meddig a lángokat eltávolithatjuk. Az őrmester most minden esetre valamelyik szigeten van, s csak holnap jő meg. Ha tehát megtartjuk a gerendavárat, a puskák kisütése által intő jelt adhatunk neki, és ha akkor, mint az őrmestertől várható, viadalra kerül a sor, akkor ez épület kiszámithatlan fontosságu. Nem, nem, a mellett vagyok, hogy maradjunk!

Jó, hát maradjunk, Utmutató, ha azt tartod jónak. De ne bocsássuk Junithaut szabadon.

Már gondoltam reá, miután nem volna tanácsos a gerendavárban addig szemeinket bezárni, mig az ő szemei nyitva vannak. Vezessük őt a felső térre, s aztán elveszszük a létrát, akkor legalább kezeinkben van.

Ó nem, Utmutató, ő az én életemet mentette meg s igy oly durván nem bánhatok vele. Adjunk neki inkább szabadságot. Ő jobban szeret engemet, mintsem ártani képes volna.

Édes Mari, te nem ismered még az indiánokat. Junithau az igaz, nem irokéznő, de mindazáltal köztök él, s igy valamit eltanulhatott konokságukból. De csöndesen - mi ez?

Ugy hallatszik, mintha evezőcsapás volna! Valamely hajó jött a csatornából.

Utmutató azonnal bezárta a csapóajtót, mely az alsó emeletre vezetett, eloltá a világot s gyorsan egy lőréshez sietett.

Nehány percz elmult, mielőtt Utmutató szemei a sötétségen áthatottak. Végre észrevevé, hogy két hajó evezett elő, s mintegy ötven rőfnyire a parttól megálltak. Az éj sötétsége gátolá a különböző tárgyak pontosabb szemügyre vételét, s Utmutató azt sugta a várakozásban remegő Marinak, hogy a hajók épen ugy hozhattak barátokat, mint ellenségeket. Most azonban nehány ember, mint kivehető lőn, kiszállt a hajóból s aztán három szives angol örömkiáltás hallatszott, mely minden további kétségnek véget vetett. Utmutató azonnal fölemelé ismét a csapóajtót, lefutott a létrán s oly gyorsasággal kezdé az ajtót fölzávárolni, mely tanusitá, mi közelnek tartja a vészt barátjaira nézve. Mari követte, és segélyére kivánt lenni, de inkább akadályozá fáradozásit, semmint elősegitette volna. Alig volt az első retesz félretolva, midőn számtalan puskaropogás hallatszék s mindjárt reá az indiánok harsány csatakiáltása tölté be az egész szigetet.

Most az ajtó nyitva volt, s Utmutató Marival együtt kirohant a szabadba. Minden ismét csöndes lőn. De mig Utmutató nehány perczig hallgatózék, ugy tetszett neki, mintha félig elnyomott sóhajt hallana a hajó közelében; a szél azonban oly élénken fujt, s a levelek zugása annyira összevegyült a vihar morajával, hogy semmi bizonyossághoz nem lehetett jutni a nyögésre nézve. Mari nem volt képes a borzasztó feszültséget tovább is viselni; elsietett társa mellett s a hajóhoz kezdett futni.

Nem, nem Mari, az nem megy! - mondá Utmutató halkan, de komolyan, miközben karját megragadá s szilárdan visszatartotta őt. - Az semmi esetre sem megy, mert biztos halálba vinne minden haszon nélkül. Nekünk vissza kell térnünk a gerendavárba.

De mi lesz hát atyámból az én kedves, szegény, meggyilkolt atyámból? Jer menjünk hozzá, ha csak egy szikrát szeretsz.

Az nem megy Mari! Az egyébiránt különös, hogy senki nem szól s a hajóból senki a tüzelést nem visszonozza. Én magam a gerendavárban hagytam a vadölőt, miután egy ellenség sem mutatkozik.

E perczben fölfedezének Utmutató gyors szemei, melyeket szünet nélkül minden oldalra irányzott, s melyek áthatni látszának a sötétséget, négy vagy öt sötét alakot, kik meghajolva mellette akartak elhajózni, hogy elvágják utját a gerendavár felé. Marit azonnal karjára ragadta, mint a gyermeket s erejének ellenállhatlan hatalma által sikerült visszatérnie az épületbe, mig üldözői szorosan sarkába látszának lenni. Alig tette le Marit, azonnal megfordult, betevé az ajtót, s alig tolta be az egyik závárt, midőn oly irtóztató taszitás téteték az ajtó ellen, mely megrázta sarkaiban, s kiszakitással fenyegeté. A veszély azonban azonnal elmult, minthogy a többi reteszeket betolni egy pillanat müve volt.

Mari fölment a felső emeletre, mig Utmutató őrként maradt lenn. Társa kivánsága szerint gyertyát gyujtott a szegény aggódó leány, s aztán ismét visszatért a földszintre, hol Utmutató várt reá, s most gondosan átkutaták az egész földszint s a felső emeleteket, hogy meggyőződjenek, hogy senki sincs elrejtőzve a kis erősségben. E kutatás eredménye meggyőzé őt, hogy a gerendavárban egyedül van Marival, miután Junithau megszökött. A mint Utmutató erről meggyőződék, visszatért a főterembe, a gyertyát az asztalra tette, megvizsgálá hosszu puskája kakasát, s azután leült.

Aggodalmaink tehát valósultak - kezdé Mari remegő hangon - atyámat és embereit vagy megölték, vagy elfogták.

Azt holnap fogjuk meglátni, Mari. Mostanig nem hiszem, hogy a dolog egészen tisztában legyen, minthogy e söpredék diadalkiáltását még nem hallottam. Arra minden esetre biztosan számolhatunk, hogy feladásra fogunk felszólittatni, ha az ellenség valóban győzelmet aratott. Junithau nem fogja elmulasztani, hogy társaival helyzetünket megismertesse, s akkor bizonyosan megkisértik kifüstöltetésünket, addig, mig az éj tart, s mig azt a sötétség oltalma alatt tehetik.

Csöndesen, Utmutató; ugy tetszik, mintha sóhajtást hallottam volna!

Utmutató hallgatózott s azonnal bevallá, hogy Mari éles érzékei nem csalódtak. De kérte őt egyszersmind érzései elnyomására, miközben arra emlékezteté, hogy a vadak mindenféle mesterfogásokra készek czéljaiknak elérésére, s igen valószinü, hogy e sohajtás által csak ki akarják őket csalni a gerendavárból, vagy legalább az ajtó megnyitására ösztönözni.

Nem, nem! - mondá Mari szenvedélyesen - e hangban nem fekszik cselfogás! Ez szenvedő test nyögése, mert irtóztató módon természetes.

Nos, jól van, megnyugtatásodra, gyermek, utána fogok nézni, barát-e vagy nem. Rejtsd el a gyertyát Mari; a lőrésen át akarok az idegennel beszélni.

Mari engedelmeskedék, és Utmutató megkérdé halkan, ki van oda lenn?

Utmutató! - viszonzá egy hang, melyben azonnal az őrmesterére ismertek. - Utmutató öreg barátod van itt! Mondd csak az Isten szerelmére, mi lett leányomból?

Itt vagyok atyám! - szólt azonnal Mari - Itt, sértetlenül és biztosságban! Adná Isten, hogy rólad is hasonlót mondhatnék!

Az őrmester hálafohásza hallatszék; de világos volt hogy a fájdalom nyögése vegyül abba.

Utmutató - szólt Mari a kétségbeesés izgalmával: - Utmutató, atyámat be kell bocsátani a gerendavárba, bármibe kerüljön is.

Igen, gyermekem, történjék meg, mert természetes érzéseink s Isten törvénye kivánják! De légy elkészülve kedves gyermekem, s aztán, ha elég erősnek érzed magad, jer.

Én erősnek érzem magamat, Utmutató! Soha nyugodtabb s elkészültebb nem voltam mint most!

Haladéktalanul ment le most a létrán Utmutató s az ajtó závárait félre tolta. De midőn vigyázva megnyitá, nyomást érzett ellene, mi csaknem arra készteté, hogy ismét bezárja az ajtót. Áttekintvén azonban a hasadékon, azonnal megnyitá, s az őrmester teste, mely az ajtóhoz volt támaszkodva, félig beesett a gerendavárba. Utmutató azonnal egészen behuzta, s teljes gondoskodását a sebesültnek szentelé azután.

Mari e közben gyertyát hozott, apja száraz ajkait vizzel nedvesité, s ruháiból párnát rakott a beteg feje alá. Mindez a legmélyebb hallgatásban történt, s még Mari sem hullatott könnyeket, meddig az áldó szavakban tartott, melyeket az őrmester gyöngédsége- s gondoskodásáért mondott fejére. Utmutató e közben megnézte öreg barátja sebét, s ugy találá, hogy egy puskagolyó nyomult testébe. Ebből következteté, hogy a drága sebesült gyógyulásához csak igen kevés remény lehet.

Hála a jó Istennek gyermekem, hogy legalább te elkerüléd a vadak gyilkos fegyvereit - mondá az őrmester bágyadt hangon, mi közben szeretettel nézett leányára. - Beszéld el a szomoru történet folyamát, Utmutató.

Ó, őrmester, az elég szomoru. Mi elárultattunk, s közlék az ellenséggel állomásunk fekvését! Ez oly bizonyos, mint hogy a gerendavárban vagyunk.

Tehát az őrnagynak igaza volt! - sóhajtá Dunham.

Nem ugy, mint te gondolod őrmester! Nem, hűbb szív, mint Western Gáspáré, nem létezik! De hallgass csak tovább, őrmester. Tudod, hol hagytunk el benneteket a nagy Kigyóval, s igy arról semmit nem szükség mondanom. Tiz mértfölddel lejebb a vizen megváltunk egymástól, miután legeszélyesebbnek tartánk még barátságos állomáshoz is elővigyázattal közeliteni. Hogy mi lett Chingachgookból, nem tudom, habár Mari állitja, hogy nincs messze tőlünk; a bátor delawar minden esetre meg fogja tenni kötelességét, s meg fogod látni őrmester, hogy azt halljuk felőle, megfelelt magáért. Én, magam részéről, midőn a szigethez közelebb jövék, azonnal észrevettem a füst hiányát, s ez ösztönzött, hogy vigyázzak magamra. Nem sokára azután amaz álhalászt pillantám meg, kiről az imént már beszéltem Marinak, s a mint fölfedezém, hogy neki a gerendavárban kell lennie, ide jövék, hogy vele éljek vagy meghaljak.

Utmutató még beszélt, midőn Mari az ajtón halk kopogást hallott. Azt hivé, Chingachgook áll künn, s fölállt, hogy magának bizonyosságot szerezzen. Midőn két reteszt félretolt, megkérdé, ki kér bebocsáttatást, s a válasznál azonnal megismerte nagybátyja hangját. Azonnal elvette a harmadik reteszt is, és Cap gyorsan belépett, mire az ajtó tüstént ismét bezáraték.

Midőn Cap sógorának szerencsétlen helyzetét észrevette, a nyers tengerész csaknem könnyekig megindult. Saját megjelenéséről azzal adott felvilágositást, hogy nem nagy gonddal őrködtek fölötte, minthogy azt hivék ő és a szállásmester alusznak. Muir csakugyan aludt is, Cap azonban a támadás zavarában a bokrok közé menekült, hol Utmutató sajkáját találá, s annak segélyével sikerült a gerendavárat észrevétlenül elérnie. Kezdetben az volt gondolata, hogy unokahugát a sajkán elviszi; de miután tudtára esett az őrmester helyzete, természetesen fölhagyott e tervvel.

Ha a legroszabbra kerül a sor, Utmutató mester - mondá ehhez fordulva - akkor végre megadjuk magunkat. De azzal tartozunk legénységünknek, hogy a meddig csak lehet, magunkat védjük.

Az természetes, Cap mester - viszonzá a bátor vadász. - De mint volt ez ideig dolgod?

Ej, hát midőn a vadak támadtak, s M'Nab káplárt és katonáit lelőtték mint a nyulakat, én és a szállásmester azon barlangok egyikébe menekültünk, melyek e szigeten bőven láthatók. Ott be voltunk szorulva mint két ostromlott az alsó hajóürben, mig az eleséghiány kiüzött. A vadak egyébiránt jobban bántak velünk, mint képzeltem volna, habár egészben véve a legistentelenebb söpredék valamennyi. Ugy látszik azonban, sógor, hogy neked roszabb dolgod volt, mint nekem!

Mig a két rokon elbeszélé egymásnak kölcsönös tapasztalásait, az alatt Utmutató Marival a felső emeletre ment, hogy szemlét tartsanak. Nem sokára ismét megjelent a csapóajtónál Utmutató s Capnak intett, jőne föl csöndesen a létrán, s engedje át helyét az őrmester mellett Marinak.

Eszélyeseknek s egyszersmind bátraknak kell lennünk - susogá. - A söpredék komolyan föl akarja gyujtani a gerendavárat, miután tudják, hogy most már semmit nem nyernek, ha állni hagyják is. A semmire kellő Nyilhegy is köztök van, s ösztönzi őket, hogy még ma éjjel véghez vigyék ördögi munkájukat. Nekünk tehát helyt kell állanunk, barátom Cap, s mozognunk. Szerencsére, öt jól megtöltött vizes-hordónk van a gerendavárban s ez már valami az ostromlásnál! Jer, Sósviz barátom!

Capnak nem volt szüksége másodszori felszólitásra, hanem csöndesen fölmenvén a felső emeletre, Mari elfoglalá helyét sebesült apja mellett. Utmutató, miután elrejté a gyertyát, megnyitott egy lőrést, s mellé állt, hogy azonnal felelhessen, ha, mint várta, átadásra szólittatnék föl. A következő csend valóban csak hamar megszakittaték a szállásmester hangja által.

Utmutató mester - mondá Muir - egy barát szólitja föl önt párbeszédre. Jőjjön tartózkodás nélkül valamelyik nyiláshoz, minthogy semmitől nem lehet félnie.

Mit kiván ön, szállásmester ur? - kérdé Utmutató. - Mit kivánhat tőlem? Szorgos követséget hozhat, miután éjjel bátorkodik egy lőrés alá, hol, mint jól tudja, a jó vadölő puska van.

Ó, ön nem fogja barátját bántani, Utmutató, s ebben találom megnyugtatásom. Tudja meg, én csak azon jó tanácsot jövék adni, adná át az ellenségnek a gerendavárat azon föltétel alatt, hogy mint hadi foglyokkal bánjanak velünk.

Köszönöm a tanácsot, szállásmester, de semmi esetre el nem fogadom, miután nem szokásom ily helyet addig feladni, mig élelem és viz elég van.

Ej, Utmutató, én bizonyosan semmit nem fognék ily bátor föltétel ellen szólani, ha kivitelét lehetségesnek tartanám. De azt bizonyosan fogja ön tudni, hogy Cap mester elesett?

Isten óvja - menydörgé a becsületes tengerész mély hangja egy másik lőrésen át. - Isten óvjon, Muir ur. Eddig egészen jól érzem magamat, s nem szándékozom mind addig elhagyni a gerendavárat, mig öt érzékem együtt van.

Ha ez élő ember hangja, örvendek azt hallani - mondá a szállásmester. - Mindnyájan azt hittük, hogy ön a legutóbbi borzasztó zavarban elesett. De Utmutató mester, habár ön Cap barátja társaságának örvend, mi sok élvezetet nyujt, mint saját tapasztalásomból tudom, Dunham őrmester mind az által mégis csak elveszett valamennyi vitézével együtt, az utolsó támadás alkalmával.

Nem, nem, ön ismét tévedésben van, szállásmester - viszonzá Utmutató. - Az őrmester szintén teljes épségben jutott a gerendavárba.

Jó! Örvendek ezt hallani, mert mi kétségtelenül az elesettek közé számitók őt. De mind a mellett, ha Mari még a gerendavárban van, az ég szerelmére! ne hagyják őt tovább is ott, minthogy az ellenség eltökélé az épületet tüzpróbának alávetni. Ön ismeri e borzasztó elem hatalmát, s igy jobban fogja tenni, ha átadja a helyet, sem mint magát és minden társát biztos halálnak szánja.

Szállásmester, én ismerem a tüz hatalmát, s igen jól tudom, hogy még más dologhoz is, mint sütni és főzni mellette, szokták használni. De más részről abban sem kétkedem, hogy ön a Killdeer vagy vadölő puska hatalmáról is hallott s biztositom önt, hogy azon ember, ki csak egy nyaláb ágbogot bátorkodik is e gerendákra tenni, meg fogja azt izlelni. Égő nyilak az épületet soha nem boritják lángba, mert födélzete nem zsindelyezett, csak tuskókból s zöld héjakból áll, s viz van a mennyi csak kell. Én békés indulattal vagyok, mindaddig meddig békében hagynak; ki azonban megkisérteni bátorkodik e gerendavárat felgyujtani fejem fölött, az tudja meg előre, hogy a tüz vérében fog kihülni.

Utmutató, ezek esztelen és haszontalan beszédek, melyet magad is elvetnél, ha valódi helyzeted fölött gondolkozol. Vakmerőség volna az, ha itt védelemre gondolnál!

Szállásmester, én tisztában vagyok nézetimmel, s minden további szó eredménytelen. A mingó férgek elkezdhetik miattam pokoli munkájokat. Szót se többet! Mindenik fél használja föl módjait s tehetségeit oly jól, mint képes.

Ez egész beszélgetés alatt Utmutató elfedve tartá testét, nehogy a lőrésen át valamely áruló lövés találja őt, s most azon utasitást adta Capnak, menne a födélzetre, hogy legyen jelen az első támadásnál. Cap azonnal szót fogadott, s azt találá, midőn a tetőt elérte, hogy legalább tiz-tizenkét lángoló nyil szegződött a héjakba, mig a lég az ellenség harczkiáltásával telék meg. Erre gyors puskalövöldözés következett, s a golyók, mint a jégeső, oly sürün pattogtak a fatörzsekre, hogy a harcz valódi megkezdésében többé kétség nem lehetett.

Utmutató és Cap azonban sokkal inkább hozzá voltak ily hangokhoz szokva, semhogy általok megnémittathattak volna, s Mari sokkal élénkebben volt fájdalmával elfoglalva, semhogy nyugtalanságot érezhetne. Az őrmesterben azonban a harczizaj uj erőt ébreszte, bágyadt szemei ismét tüzesek lőnek, s a vér ismét visszatért a halványult arczokba. Tekintete azonban tétovázva járt ide s tova, és Mari először vette észre, hogy apja félre kezd beszélni.

A könnyü csapat előre! - mondá. - Gránátosok, tüzet! Nagy bátorság bennünket váradunkban megtámadni! Miért nem lő a tüzérség?

E pillanatban tompa, mennydörgéshez hasonló durranása lőn hallható egy ágyunak, s a fa ropogott és pattogott, midőn egy nehéz golyó a felső emelet törzseit széttépé. Az egész gerendavár megrendült egy bomba hatalmától, mely az épület bensejébe nyomult. Utmutató alig menekült e rettentő lövéstől, s Mari rémülten sikoltott föl, midőn a bomba szétpattant, minthogy minden élőt s élettelent szétzuzva képzelhetett feje fölött. Rémülése nagyobbitására szegény, sebesült apja dühösen kiáltott önkivüli állapotában s igy szólt: "Fegyverre!"

Mari - szólt e közben Utmutató a csapóajtón le, - Mari, ne félj, az egész nem egyéb, mint valódi mingó munka, t. i. "sok lárma semmiért!" A semmirekellők, egy bombát sütének el, melyet a francziáktól vettünk el, s ezzel vége a tréfának, minthogy több egyetlen egy sincs. Zavart eleget okozott e lövés, de senki nem sérteték meg, Cap ugyancsak mozog a fedélzeten, s én legkevésbé sem ijedtem meg.

Mari a jóindulatu vigasztalónak szivélyes köszönetet mondott, s aztán ismét apjára forditá minden figyelmét, ki mindig föl akart ugrani, s csak gyöngesége által tartaték vissza. Oly élénken el vala foglalva a beteggel, hogy alig figyelt a vadak kiáltásaira köröskörül, habár a zenebona az övénél erősebb idegeket is megrázkódtatott volna.

Cap valóban csodálatra méltó meggondoltságot fejtett ki. A háztetőn ugy érzé magát, mint valamely hajó fedélzetén, s mert tudta, hogy itt szigonyozástól nem kell tartania oly félelmetlen mozdulatokkal járt-kelt, hogy valóban vakmerőséggel volt határos, s Utmutató által bizonynyal kárhoztaték vala, ha észrevette volna. A helyett, hogy magát fedezve tartsa, mint az indián harczokban szükséges, Cap mester gondtalanul mutogatá magát a tető minden helyén, s jobbra és balra a legnagyobb kitartással öntözé le az égő nyilakat vizzel. Megjelenése volt legfőbb oka az ellenség orditásinak, kik oly kevéssé voltak szokva ellenfelüket ily gondtalanul s bátran látni. Minden oldalról golyók repültek felé; de egy sem találta, habár ruhái több helyen átlyukadtak. Midőn a bomba a födélzet alatt a gerendákhoz ütődék, leejté a vén tengerész kannáját, s kalapját a légben rázva, három örömkiáltást hallatott. E szokatlan kezdeményezés menté meg valószinüleg életét; mert e percztől megszüntek az indiánok lángoló nyilaikat a gerendavár felé lődözni és Capra czélozni, minthogy összhangzólag egyszerre nyerték azon meggyőződést, hogy a "Sósviz" bolond. Mint jól tudjuk, az indiánok senkit nem bántanak, kinél az észerőt gyöngének vagy zavartnak képzelik.

Utmutató modora teljesen különbözött az öreg tengerészétől, s minden tette sok évi tapasztalás, s mélyen begyökerezett meggondoltságból származott. Gondosan távol tartá magát mindig a lőrés lővonalától, s a hely, melyet magának választa, semmi vésznek nem volt kitéve. Nem történt ez félelemből, vagy saját biztonsági aggodalomból, hanem kizárólag csak Mari sorsa iránti részvétből, ki menthetlenül veszve fogna lenni, ha vele baj történnék.

A támadás első pillanatában nem gondolt Utmutató reá, hogy vadölőjének czélt adjon, de midőn az ágbog ropogása elárulá, hogy a gerendákra csakugyan tüzet akarnak rakni, ekkor gyorsan tőn készületeket, minden vészt csirájában elfojtani. Elhivta Capot a fedélzetről, honnan többé nem lehetett vésztől tartani, s felszólitá őt, tartaná magát készen vizével azon nyilásnál, mely közvetlenül a fenyegetett hely fölött volt.

Utmutatónál kevésbé tapasztalt ember kétségtelenül tul nagy igyekezetet és sietséget fejtett volna ki ily veszélyes pillanatban. Nem ugy barátunk. Előtte nem az volt fő dolog, hogy a tüzet eloltsa, mely magában véve legkevésbé sem nyugtalanitá őt, hanem sokkal inkább az volt szándéka, hogy megtanitsa az ellenséget, mely őt az éj hátralevő részén elővigyázóvá tette. Azért tehát elhatározá, mig a fellobbanó lángok világa czélt mutathat, türelemmel várni, minthogy jól tudta, hogy ügyességének csak parányi kisérlete is illő tiszteletben tartandja az ellenséget. Nem háboritá tehát az irokézeket kezdeményükben, hanem engedé, hogy szedjenek száraz ágbogat s feltornyozzák az épületre, s meggyujtván, buvóhelyeikre vonuljanak. Capnak egy vizhordót kelle csupán készitenie, hogy alkalmas pillanatokban a lángokra önthesse. E percz azonban még nem volt jelen Utmutató nézete szerint, addig, mig a láng a szomszéd bokrot megvilágitá s gyors és gyakorlott szemeinek időt engedett nehány vad alakját fölfedezni, kik hideg s érzéketlen kegyetlenséggel nézték a tüz előmenetelét. Csak most szólalt meg.

Készen vagy Cap barátom? - kérdé. - Vigyázz hogy a hordót helyesen állitsd, hogy a vizet hasztalanul ne vesztegesd.

Minden kész! - viszonzá Cap meggondolt nyugodt hangon.

Jól van, várj addig, mig további utasitást adok. Veszélyes pillanatban éppen oly kevéssé szabad tul gyorsnak lenni, mint esztelenül vakmerőnek a csatán. Várj, mig szólok.

Mig ez utasitásokat adá, Utmutató saját készületeit is megtevé; miután látta, hogy a tett pillanata elérkezett, gonddal emelé föl puskáját, megvizsgálta a töltést, fölemelé czélzott és tüzelt. Azután kinézett a lőrésen a szabadba.

Igy jó! Egy semmirekellővel kevesebb van! - mormogá. - E férget már előbb is láttam valahol, s ugy ismerem őt, mint könyörtelen ördögöt. S most még egyet e gazok közül, aztán reménylem, megnyughatunk az éjszakára.

Hidegvérüleg tölté meg ismét vadölőjét, s mielőtt még beszélni megszünt: leesett egy másik irokéz is. Ez elég volt az egész csoport megszalasztására, minthogy egynek sem látszék kedve lenni, ugyanazon biztos kéz által fölkerestetni. Mindnyájan kiugrottak buvhelyeikről s különböző irányban széledtek el, hogy bőrüket megmentsék.

Most öntsd le a vizet, Cap mester! - mondá Utmutató barátjához. - Már kaptak a semmirekellők emléket, s ez éjjel nem fognak többé gyujtogatni.

Tisztelet! - szólt Cap, tengerész módon, s leönté a hordó tartalmát annyi gonddal, hogy a lángok azonnal és tökéletesen kialudtak.

Ezzel elvégződött a csata, s az éj nyugalma többé nem háborittaték, Utmutató és Cap fölváltva aludtak egy-egy keveset, s mig egyikök őrt állt, a másik pihenhetett.

A mint a napvilág ismét szürkülni kezdett, a két férfi a fedélzetre ment, hogy lássák a dolgok állását a szigeten. A szél még meglehetős hevesen fujt dél felől s tajtékozva és zúgva hajtá a hullámokat és csatornákat maga előtt, a vadaknak semmi nyoma nem volt fölfedezhető, s valamely tapasztalatlan azt hitte volna, hogy a kis szigetet végkép elhagyták; egyszerre igy szólt Cap, ki szemeit a csatornákra függeszté, erőteljes tengerész módon:

Vitorla! Hó!

Hol? - kérdé hirtelen Utmutató, miközben társa szemei irányát követé.

Ott! - viszonzá Cap, s a vadász egy hajó fehér vitorláit látta fényleni a bokrokon át, s a csatornák egyikében futó gyorsasággal repülni.

Ez Gáspár nem lehet - mondá leverten Utmutató. - Ama hajót ott a francziák küldik, küldik barátaik, a mingó gazok számára segitségül s mi el vagyunk veszve.

Ezuttal hatalmasan elszámitád magadat barátom Utmutató - viszonzá Cap jó kedvvel. - Nekem tengerész szemeim vannak, s mondhatom neked, hogy ama hajó a Felhő. Megismerem nagy, szokatlan alaku vitorlájáról.

Meg kell vallanom, hogy én nem birom fölismerni - szólt Utmutató.

Nem, öreg barátom? Na ezen csodálkozom; én magam részéről jól látom, hogy ez Gáspár hajója, s meg kell vallanom, derék barátom, hogy helyedben nyugtalankodnám, azt vélve, hogy szemeim romlani kezdenek.

Ha valóban Gáspár, ki ott jő, akkor nem igen félek többé - mondá örömmel Utmutató. - Most már a gerendavárat az egész mingo nemzet ellen megvédelmezhetjük. És csakugyan Gáspár hajója bukkan elő a szigetek közül, s igy nehány percz alatt minden világos lesz előttünk.

Tajtékzó gyorsasággal vitorlázék a Felhő a szigetnek lefelé, s határozottan követte utját, habár egy emberi lény sem volt látható födélzetén. A hajó maga látszék magát vezetni, s hallgató ámúlattal nézett Cap e különös látványra. Csak midőn a Felhő közelebb jött, fedezte föl, hogy a kormányt egy gondosan elrejtett matróz vezeti, s hogy az egész legénység véd deszkák mögött van, melyek az egész hajó-párkányt körül vették, az ellenség puskagolyói ellen védelmül. E körülmény azonban azt árulá el, hogy csak kevés ember van a hajón, s Utmutató társának e magyarázatát fejcsóválva hallgatá.

A nagy Kigyó bizonyosan nem érhette el a váradot, s igy nem várhatunk segélyt az őrnagytól - mondá. - De mind a mellett vitézül keresztül fogjuk magunkat vágni s Mariért férfias csatát küzdeni ki.

Igen, azt kell és akarjuk tenni! - mondá Cap egyezőleg. - A Felhő érkeztét eseménynek tekintem, s azt kezdem reményleni, hogy Édesviz Gáspár végre is becsületes ember. Minden esetre eszélyesen viseli magát, mint látod, mert nagy jó távolságban tartózkodik a parttól, s ugy látszik, előbb az egész sziget fölött szemlét akar tartani.

Most már tudom! Most már értem, - szólt örömmel Utmutató. - Ott fekszik a nagy Kigyó sajkája a tetőn! A főnök kétségtelenül a hajó párkányán van s hü értesitést vitt helyzetünkről. Amint látta, hogy be vagyunk zárva a gerendavárba, a derék ember az őrizet felé evezett, s utközben bizonyosan a Felhővel találkozott, s magával hozta, hogy lássa, mit lehet tenni. Adja az ég, hogy Western Gáspár is a hajón legyen még, akkor vége lesz minden bajunknak!

Cap nem válaszolt, mert e közben a hajó mind közelebb vitorlázott, és teljes figyelmét igénybe vette. A vadak tökéletes nyugodtan viselék magukat, s egyetlen egyet sem lehetett közülök látni. Hogy azonban még a szigeten vannak, hajóik tanusiták, melyek a katonák sajkáival együtt egy kis kikötőnek használt öbölben voltak.

Bár azt irokézek a Felhő váratlan s rögtöni visszatértére a legnagyobb mértékben meglepettek, mind a mellett elővigyázatuk oly általános és ösztönszerü volt, hogy az első intőjelre, valamennyien rejthelyre siettek, mint a róka üregébe. Onnan figyelék a hajó utját, s iszonyat szállta meg őket, midőn nem emberi kezek által vezetett mozdulatinak tanui lőnek. Aggódni kezdtek merényletük kimenete fölött, s maga Nyilhegy is baljóslatunak látta a legénység nélküli hajó megjelenését, s e perczben szivesen lett volna a szigettől távol, ismét szárazföldön.

E közben a hajó gyorsan mozgott előre. Midőn a gerendavárral épen átellenben volt Gáspár, ki már régen felfedezte barátait, felugrott a födélzeten, s háromszoros szives örömkiáltást hallatott, melyre Cap hatalmas hangja azonnal felelt. Amint Utmutató fiatal barátját megpillantá, barátságosan intett neki, s igy szólt:

Légy segitségünkre fiu, s a nap a miénk lesz. Szemeld ki ama bokrokat kissé! A semmirekellők ott kuczorognak.

A Felhő most oly közel tartott a parthoz, hogy a két figyelő a gerendavárban attól tartott, Gáspár ki akar kötni; s a vadak azon nemével a jókedvnek nézik a hajót rejtekeikben, minővel a tigris lesi védtelen áldozata közelitését. Gáspár azonban csak annyira közeledett, hogy hajózás közben a katonák két sajkáját elszakitá a kötelektől, melyhez erősitve voltak, a kis öbölben, s azokat a csatornák felé hajtva, magával huzá. Miután a többi csolnak is e két sajkához volt kötve, a vadak egyszerre minden módtól meg lőnek rabolva, mely által, az uszáson kivül, a szigetet elhagyhatnák, s ők e körülmény fontosságát maguk is belátták. Valamennyien felugrának tehát s irtózatos orditozás közben ártalmatlan puskatüzeléshez fogtak. E vigyázatlan kezdeményezés közben elleneik részéről két puskadurranás hangzott. Az egyik golyó a gerendavár tetőről repült, s egy irokéz, fején találva, halva rogyott össze. A másik golyót a Felhő küldé, s ez a delawar fegyveréből jött. Ez bár nem ölte meg az ellenséget, de egész további életére képtelenné tette fegyverviselésre. A Felhő legénysége örömujjongásban tört ki, a vadak azonban ismét oly gyorsan eltüntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

Ez egész idő alatt nem állt nyugodtan a Felhő, Gáspár, az indiánok hajóit a sziget tulsó végéig vitte, azután szabadon engedé üzetni, meddig az ellenség kezei ellen biztositva voltak, s fél mértföldre futának a part felől, azután vissza fordult s csak akkor állt meg, midőn azon helylyel, hol a mingók elrejtve voltak átellenben találá magát. Itt a védfal, melylyel a hajó el volt látva, leleplezteték, s a következő perczben egész jégeső kartács repült a bokrok közé. Egy csapat fürj nem emelkedheték vala gyorsabban föl mint e váratlan vaseső az indiánokat fölkergette. Most ismét elesett egy vad a vadölő által, s egy másik sántikálva sietett el, kit Chingachgook puskája talált. A többi azonban ismét azonnal buvóhelyre vonult; s mind a két fél a csata megujitásához kezde készülődni. Junithau megjelenése azonban, ki fehér zászlót tartott kezében, s a franczia tiszt és Muir által kisérteték, minden fegyvert nyugalomra indított, s további alkudozás előzménye volt, mely oly közel tartaték a gerendavárhoz, hogy a közeledők teljesen Utmutató soha nem tévesztő puskája kegyelmére voltak hagyva.

Utmutató, ön diadalt vivott ki, és Sanglier kapitány maga jő békealkudozásokat kötni - mondá a szállásmester. - Ön nem fogja megtagadni egy vitéz ellenségtől a becsületes visszavonulást, különösen, ha azt mondom önnek, hogy föl vagyok az ellenség által hatalmazva a sziget kiüritését, a foglyok kicserélését s a fejbőrök kármentesitését fölajánlani.

Mit mondasz hozzá, Gáspár? - szólt Utmutató - elbocsássuk a semmirekellőket, vagy adjunk oly emléket nekik, mely elég lesz egész életükre?

Attól függ, mi történt Dunham Marival - viszonzá a fiatal hajós. - Ha csak egy hajszálát meggörbíték is, akkor lakoljon érte az egész irokéz törzs.

Itt vagyok s egészen jól érzem magam - mondá Mari, ki, miután a dolgok ily kedvező fordulatot vőnek, maga jött a fedélzetre. - Hagyjátok békével utjokra kelni ez embereket, s ne tartóztassatok közülök egyet se vissza. Távozzatok, francziák és indiánok, mi nem vagyunk többé ellenségtek és senkit nem bántunk közületek.

Én is Marival tartok, és nem rablom el hasznos czél nélkül egyetlen mingó életét sem - mondá Utmutató. - Halljuk tehát szállásmester, mi mondani valójok van a francziáknak és mingóknak?

Rövid tanácskozás után a vadak valamennyien a gerendavár elé gyültek, és Utmutató lement hozzájuk, hogy a feltételeket meghatározza, melyek alatt az ellenség végre a szigetet elhagyja. Az indiánoknak elővigyázatból minden fegyvereiket még a késeket s tomahawkokat is oda kelle adniok, továbbá a foglyokat, kiket ez ideig egy barlangban őriztek. Midőn ez emberek előjöttek, kisült, hogy többen egészen sértetlenek, s kettő csak oly könnyen van sebesülve, hogy azonnal szolgálatba léphetett. Puskáikat magukkal hozták, s azonnal a gerendavárba vonulván, rendes őrt álltak az ajtóban.

Miután a föltételek betöltettek, Gáspár a vadak hajóit visszahozta, s ezeket reájuk szállitván, oly gyorsan eveztette tova mint csak lehetett. Csupán Sanglier kapitány, Nyilhegy s Junithau maradtak vissza, miután az elsőnek Muir hadnagygyal kelle némi papirokat rendbe hozni s aláirni, s az utóbbi valami, csak általa ismert oknál fogva nem csatlakozék az irókézekhez.

Miután mind e dolgok tisztába hozattak, végre Gáspár is kiszállt, hogy barátait közelről üdvözölhesse, s az egész társaság, természetesen Mari kivételével, ki apját ápolta, leült a szabadba s reggelihez látott. Mielőtt azonban ez megtörtént, Muir hosszu párbeszédet tartott Utmutatóval, melyben őt arról igyekvék meggyőzni, hogy senki rajta kivül át nem veheti a további parancsnokságot, miután az őrmester oly nehéz sebet kapott, hogy maga nem kormányozhat, mibe nehány ellenvetés után Utmutató beleegyezett.

E párbeszéd után mindketten visszatértek a reggeli tüz mellé, hol a szállásmester azon méltóságra azonnal igényt tartott, mely uj állását illeté. Előhivatá az életben maradt káplárt, s tudatá vele habozás nélkül, hogy jövőre őt kell főnökeül elismernie, s meghagyá, hogy az állapotok e változását közölje alárendeltjeivel. A káplár ezt ellenmondás nélkül teljesité, miután a szállásmester törvényes igényeit a parancsnokságra eléggé ismerte.

Ez egész idő alatt Sanglier kapitány csak reggelijével volt elfoglalva, s e mellett egy világbölcs megadását, a katona nyugalmát, a franczia szabadelvűségét s a strucz falánkságát fejté ki. Már harmincz év óta volt ez ember a franczia telepitvényeken, s átalánosan oly keményszivü embernek ismerék őt, hogy a vadak "Kőszivnek" nevezék el. Midőn Utmutató vele a tűznél összejött, a két férfiu szó nélkül nézte meg egymást. Mindenik érzé, hogy borzasztó ellenséggel áll szemben, de egyszersmind azt is, hogy jelentékeny különbség létezik gondolkozásuk és cselekvésmódjuk között. Utmutató becsülte bár Sangliert, mint vitéz katonát, de sokszor tanusitott önzését s kegyetlenségeit nem feledheté s épen nem helyeselte.

Miután a két erdőhős egy ideig hallgatva figyelé egymást, Sanglier kapitány udvariasan megérinté fövegét s igy szólt nyájas mosolylyal:

Monsieur le Utmutató, a katona tisztelni a bátorság és vitézség. Ön beszél irokéz nyelven?

Igen, értem e férgek nyelvét, habár sem az, sem a törzs nincs inyemre. Hol csak mingó vérre akad Kősziv mester, ott gazra is akad egyszersmind. Elégszer találkoztam velök, habár csak csatán, s ott is mindig lövés előtt. Golyóinkat saját szemeik után ismerhetik.

Nem mindnyájukét, monsieur le Utmutató! Une balle az ön tisztelt keze után, bizonyos halál számukra. Ön mindig legjobb harczosaimat öli meg.

Az meglehet, megengedem, habár, épen a legjobb mingók a legnagyobb gazemberek. Igen, ne vegye rosz néven, Kősziv mester, ön förtelmes társaságban él.

Igen uram! Ön nagyon kegyes; - viszonzá a franczia, ki nem érté a becsületes Utmutatót, s azon véleményben volt, hogy valami bókot mondott neki. - De mit jelenteni ez? Mit tenni e jeune homme?

Utmutató visszanézett s észrevette, hogy Gáspárt két katona megragadá, kik a szállásmester parancsára kezeit kötözék meg.

Mit jelent ez? - szólt a bátor vadász, miközben előugrott s a katonákat visszataszitá. - Ki bátorkodik Gáspárral az én szemeim előtt igy bánni?

Utmutató, ez az én parancsomra történik, s én fogok érte felelni - mondá a szállásmester. - Reménylem, az én parancsommal nem fog ön ellenkezni akarni?

A király parancsával is ellenkezem, ha Gáspárral igy bánik. Nem épen most menté-e meg a fiu fejbőreinket, bennünket győzelemhez segitve? Nem, szállásmester ur, ha parancsnokságának jobb hasznát nem veheti, akkor én minden erőmmel ellentállok.

Utmutató, ez kissé subordinatio elleni dolognak látszik - viszonzá Muir, - de mi sokat elnézünk önnek. Ön ugy látszik egészen felejti a multat. Nem maga Duncan őrnagy jelölte-e ki az ifjat, mint gyanus embert? Nem a legkézzelfoghatóbb bizonyitványaink vannak-e, hogy elárultatánk? S nem Gáspárt kell-e árulónak tartanunk? Távozzék, menjen ön, Utmutató, s hagyjon szabad kezet az igazságnak.

Sanglier kapitány vállat vont s felváltva tekintett majd a szállásmesterre, majd Gáspárra.

Mit gondolok én az ön igazságával - viszonzá hevesen Utmutató. - Édesviz Gáspár barátom! Édesviz Gáspár bátor legény és hü fiu, s addig egy katona sem emel kezet ellene, mig én gátolhatom.

Bon! - mondá Sanglier kapitány nagy hangnyomattal.

Utmutató, az ész szavára csak mégis fog hallgatni! - kezdé ismét a szállásmester. - Nézze csak e vitorlavászon-darabot! Dunham Mari találta szigetünk egyik fatörzsén, alig egy órával az ellenség támadása előtt. Épen oly hosszu e szövet, mint a Felhő lobogója, s igy abból kelle levágatnia. Azt hiszem, ennél szembeszökőbb jelére nincs szükség Gáspár bünös voltának!

Lelkemre, ez kissé sok! - mormogá fogai között a franczia.

Szállásmester - szólt Utmutató - ne fecsegjen nekem szövetekről s zászlókról, mikor én a szivet ismerem, Gáspár becsületes, s én nem fogom őt cserbe hagyni. Félre innen! - vagy majd meglátjuk, ki tartja magát jobban a csatán, ön-e katonáival, vagy a Nagykigyó itt, a Vadölő és Gáspár hajóslegényeivel. Saját hatalmát ne becsülje ugy túl, a mennyire Gáspár hüségét lenézi, Muir ur!

Très bon! - mormogá Sanglier kapitány.

Nos, Utmutató - szólt a szállásmester - látom, hogy kénytelen vagyok a teljes igazsággal előállni. Itt Sanglier százados ur és ama derék Tuscarora közölték velem, hogy e szerencsétlen fiatal ember az áruló. Mit mondasz hozzá, Nyilhegy barátom?

Ah, le scélerat! - mormogá a franczia.

Sanglier kapitány bátor katona, s igy semmit nem mondhat hűségem ellen! - mondá Gáspár. - Van áruló közöttünk, Kősziv kapitány?

Igen, igen, - tevé hozzá Muir - igen, igen, a kapitány beszéljen! Hogy áll a dolog barátom, lát ön árulót közöttünk, vagy nem?

Oui, - igen, uram, igen nagy árulót.

Tulsok hazugság! - Szólt most Nyilhegy dörgő hangon, miközben heves mozdulattal megérinté a szállásmester kebelét. - Hol vannak harczosaim? Hol yengees fejbőr? Túlsok hazugság!

Sem személyes bátorság nem hiányzott a szállásmesternél, sem bizonyos becsületérzés. Tévedésből a tuscarora érintését, mely valóban véletlenségből történt, ütésnek véve, egy lépést visszahátrált s kezével kardja után nyult. Arcza sápadt vala a haragtól, s tekintete nagyon is elárulá véres szándokát. De Nyilhegy megelőzte őt. Vad tekintetet vetvén körül, övéhez kapott, s előrántván egy elrejtett tőrt, pillanat alatt egész a nyeléig bedöfte a szállásmester keblébe.

Voilà a tréfának vége! - mondá Sanglier kapitány, midőn Muir lábaihoz rogyott s a rögtöni halál merev tekintetével nézett reá. - A tréfának vége van - csak egy gazemberrel van kevesebb a világon.

A tett oly gyorsan történt, hogy megakadályozni nem lehetett volna, s midőn Nyilhegy harsány kiáltással eltünt a legközelebbi bokrok közt, senki nem követte őt, csak Chingachgook, ki gyors szaladással utolérni igyekvék őt.

Beszéljen, kapitány ur - szól ismét Gáspár a francziához - áruló vagyok én?

Nem ön, hanem ez itt - viszonzá Sanglier, Muir tetemére mutatva - ez itt a mi éspion, a mi hirnökünk, a mi barátunk! Becsületemre! ő volt a nagy gazember!

E szavaknál lehajolt Sanglier kapitány, benyult Muir zsebébe, s egy jól megtöltött erszényt vőn ki belőle, melynek tartalmát a földre önté. Csupa franczia aranyokat tartalmazott, melyeket a katonák nem mulasztának fölszedni; a kapitány azonban megvetéssel hajitá el magától az erszényt s a legnagyobb lelki nyugodalommal tért vissza reggelijéhez.



Hetedik fejezet.

Miután Muir tetemét a katonák félrevitték s egy köpenyeggel betakarták, Chingachgook nyugodtan foglalt ismét helyet a tűz mellett, és Sanglier épen ugy, mint Utmutató, egyszerre észrevették, hogy egy egészen uj, még vérző fejbőr függ övén. Senki nem kérdé, hol vette, mert tudta mindenki, hogy a szerencsétlen tuscaroráé volt. Utmutató csöndes fejbólintással üdvözlé indián barátját s azután Sanglier kapitányhoz fordult, hogy megtudja tőle Muir árulásának közelebbi körülményeit. A franczia következő körülményeket fedezett föl előtte.

A szállásmester önkényt ajánlá föl szolgálatait az ellenségnek, Lundie őrnagy barátságával dicsekedvén, ki neki sokszoros alkalmat nyujt, szokatlanul biztos és fontos hireket adhatni. Föltételei elfogadtattak. A kapitánynak a várda közelében többször volt vele találkozása, sőt egyszer egy egész éjet ben töltött az őrizet között. Nyilhegy mint közbenjáró szolgált. Az őrnagyhoz intézett aláirás nélküli levél is, mely Gáspár hűségét gyanusitá, Muir által téteték föl, s a franczia Frontenac váradba vitetvén, ott leiratott, s a tuscarora által visszaküldetett, ki épen e küldetésből tért vissza, midőn a "Felhő" által elfogatott. Gáspárnak kelle feláldoztatnia, hogy a szállásmester árulása el legyen fedezve, s minden gyanu elhárittassék a miatt, hogy Muir közleményei által árultaték el az ellenség előtt a sziget fekvése. Rendkivüli jutalom, mely erszényében találtatik, birta őt reá, hogy ő is elkisérje Dunham őrmestert, hogy a támadásra jelt adhasson.

Látja ön, ez minden, monsieur le Utmutató - mondá végezetül Sanglier kapitány. - Mi ugy veszszük a kémet, mint veszszük la médecinet pénzen; de megvetjük őt. Itt vegye ön kezemet, monsier le Utmutató, ön egy brave homme!

Igen, én elfogadom ön kezét, kapitány, mert ön törvényszerü, természetes ellenség, s egyersmind férfias is. A szállásmester azonban áruló volt és teteme soha ne gyalázza meg az angol földet.

Itt, itt feküdjék, hol gazságát gyakorlá, és árulása legyen sirköve.

Te nagyon haragudni látszol a szegény szállásmesterre, Utmutató - mondá Cap, ki épen most jött sógora ágyától. Hiszen már meghalt, s a halállal meg kell szűnni minden gyülöletnek. Fogadni mernék, te sem vagy oly egészen hibátlan, öreg!

Sokan az utmutatók közül - viszonzá Utmutató - valóságos gazemberek, sőt van nehány olyan is, ki egyszerre fizetteti magát a franciák és angolok által, mint a szállásmester, de én, mint Isten a tudója, nem tartozom ezek közé. Háromszor voltam életemben erős kisértetnek kitéve. Először, midőn egy csomó bőrt találtam, mely mint bizonyosan tudám, egy francziáé volt, ki angol földön vadászott, hol semmi keresete nem volt. Huszonhat kásztorbőrt olvastam meg a csomagban, s valamennyi oly szép volt, a milyen csak valaha az emberi szivet megörvendezteté. Ez ugyan nehéz próbáltatás volt, minthogy azt gondolhatám, hogy csaknem jogom volna hozzá, habár béke vala. De ezután az jutott eszembe, hogy a franczia talán nagy reményeket kötött a jövő télre nézve e bőrökhöz, s aztán ott hagytam a hol voltak. Társaim azt mondák bár, hogy esztelen voltam: de a mód, a mint a reá következő éjjel aludtam, az ellenkezőről győzött meg, s azon példaszót juttatta eszembe: "a jó lelkiismeret a legjobb fejpárna." - A másik kisértet egy puska miatt kerülgetett, melyet ugy találtam. Egyetlen egy volt egész Amerikában, mely vadölőmmel mérkőzhetett s ha megtartom és elrejtem, tudtam bizonyosan, hogy nincs lövész a határban, ki velem mérkőzhetnék. Akkor még fiatal s dicsvágyó voltam, s igy a kisértet igen nagy volt! Mind a mellett azonban, Istennek legyen hála, leküzdém azt, és Cap barátom, - mi csaknem annyit ért - vetélytársamat legyőztem egy oly dicső vetélylövés alkalmával, minő csak valaha tartaték valamely őrizet által, ő puskájával, s én vadőlömmel lőttem, még pedig a tábornok jelenlétében.

Itt nevetett szivéből Utmutató; szemeiben a visszaemlékezés öröme sugárzott, s a győzelem örömének pirja boritá naptól barnult arczait.

Nos, most a harmadik csata jő az ördöggel - folytatá, - s ez volt a legnehezebb. Egykor hat mingó semmirekellő tanyájára bukkantam, kik az erdőben rakáson aludtak, mig fegyvereiket és puskaportartójokat ott halmozták föl, honnan a nélkül elvihettem volna, hogy a férgeket felköltsem. Ez pompás alkalom lett volna a nagy Kigyó számára egyikkel a másik után a késsel elbánni s a fejbőröket öt percz alatt öve köré függeszteni.

De mit tevél te Utmutató mester? - kérdé Cap türelmetlenül, midőn a másik kissé megállt. - - - Jó vagy rosz cselekedetet müveltél-e?

Jót is, roszat is, a mint veszszük - roszat, mert a kisértet igen nagy volt, s végre, ha minden körülményt meggondolunk, mégis jót. Egyetlen hajuk szálát sem érintém, s puskáik közül sem foglaltam el egyet sem; minthogy nem biztam magamban jól tudván, hogy a mingok épen nem kedvenczeim.

Mi fejbőreiket illeti, jól tevéd öreg barátom, hogy azokat nem háboritád! - mondá Cap. - De a fegyvereket s lőkészleteket jó lelkiismerettel elvihetted volna.

Igen, igen, csakhogy akkor a mingok szabadon mehettek volna, mert a fehér embernek soha nem szabad fegyvertelen ellenséget megtámadni, ha tehetségei szerint akar cselekedni. Nem, én nem vétettem érzéseim, szinem és vallásom ellen, s vártam, mig a mingok kialudták magukat s ismét a harcztéren voltak. Akkor azonban ugyancsak összelődöztem őket előlről, hátulról s minden oldalról, ugy, hogy csak egyetlen egy maradt közülök, az is csak sántikálva tért vissza falujába. Szerencsére, a delawar csak kissé maradt el tőlem, hogy egy vadat nyomozzon. Azután követé ösvényemet, s midőn velem ismét találkozott, ott függött az öt fejbőr, a hova illett, és igy - látod - eljárásom mellett semmi nem veszett el, sem a becsületet, sem az előnyt illetőleg.

Végszavainál fölállt Utmutató, s Cappal együtt az őrmester ágyát keresé föl, hogy állapota felől tudakozódjék.

Marit apja mellett találák, s ezt sokkal jobban s erősebben, mint sejteni vagy reményleni merték. Utmutató megvizsgálta az öreg katona sebét, Chingachgookot is odahivta, s rövid tanácskozás után mind ketten abban állapodtak meg, hogy az őrmester állapotát még sem lehet reménytelennek tekinteni. Chingachgook uj czélszerü kötést tőn fel, mely után a sebesült szemlátomást jobban s könnyebben érzé magát, sőt elég erős lőn, hogy a hajóra szállva, a váradba visszaindulhasson. Mari mind e körülményekből uj reményeket meritett, s forró hálakönyekben tört ki, melyek hő hálaimával végződének. Cap és Utmutató, átengedék őt áhitatának, s visszatértek Gáspárhoz, hogy jelentsék neki, hogy hajóját készitheti a mielőbbi induláshoz.

Mind a mellett még három nap mult el, mielőtt hajóra szállhattak volna, minthogy Gáspár a heves szél miatt nem bátorkodott a hullámokban bizni. E körülmény tartá vissza Sanglier kapitányt is, ki csak harmadnapra hagyta el a szigetet, midőn a szél kedvezőbb, s az idő enyhébb lőn. Mielőtt elutazott, Utmutatótól a legnagyobb tisztelettel vett búcsut.

E közben Muir és Nyilhegy, valamint a többi halott is eltemetteték, s Gáspár indulásra tőn készületeket. Mari gyöngéden búcsúzott el Junithautól, ki a szigettől s férje sirjától még nem birt megválni, s Utmutató kivételével valamennyien visszatértek a váradba. A becsületes vadász, meddig csak láthatta, utána nézett a hajónak, s azután Junithauhoz ment; hiszen ő volt az egyedüli ok, mely őt az állomás-szigeten visszatartá.

Fölbontott hajjal s minden jelével a legkeserübb fájdalomnak, találá őt férje sirján, s nehány perczig csöndes figyelemmel állt mellette.

Junithau - szólt végre ünnepélyes komolysággal, mely teljesen kitűnteté szive részvétét. - Junithau, nem vagy fájdalmaddal egyedül. Fordulj meg s pihentesd szemeidet egy barátodon.

Junithaunak nincs többé barátja - viszonzá az indiánnő. - Nyilhegy a boldog vadászmezőkre ment, és senki nincs többé, ki Junithauról gondoskodjék. Hagyd őt meghalni férje sirján.

Nem, az nem lehet! Az az ész és igazság ellen volna. Nem hiszesz Maritonban, Junithau?

Mariton eltakarta arczát Junithau előtt, mert haragos. Magán hagyta őt, hogy meghaljon.

Junithau, te tévedésben vagy! Ha a fehérek Istene valamely fehérre szerencsétlenséget küld, csak azért teszi, hogy jót tegyen vele; mert fájdalmaink között tanuljuk magunkat ismerni, s megkülönböztetni az igazat a hamistól. A nagy szellem szeret téged, s a főnököt csak azért vette el mellőled, hogy ravasz nyelve félre ne vezessen, s ne csábithasson igaztalanságra!

Nyilhegy nagy főnök volt! - viszonzá büszkén az indián nő.

Igen, hiszen megvoltak érdemei, de nagy hibák mellett. Te egyébiránt nem vagy elhagyatva, s nem lész elhagyatva. Hadd tombolja ki magát fájdalmad, s ha eljő ideje, majd többet mondok.

E szavakkal sajkájára szállt Utmutató s elhagyta a szigetet. Kétszer hallá Junithau a nap folytán puskája durranását s napalkonyatkor megjelent ismét madarakkal, melyek a legnagyobb gonddal már meg is voltak sütve.

E közlekedés igy egy hónapig tartott, mely idő alatt Junithau makacsul vonakodott férje sirját elhagyni, habár oltalmazója nyájas adományait szivesen fogadta. Egyszer - másszor beszéltek egymással, s Utmutató mindig kedélyállapotát kivánta volna kikutatni. De mindig igen rövidek voltak e párbeszédek. Junithau egy kunyhóban aludt, hol barátja védelme alatt fejét biztosan lehajthatá, habár Utmutató minden éjjel egyik szomszéd szigetre vonult, hol ágakból kunyhót épitett magának.

Végre az évszak annyira előhaladt, hogy Junithau helyzete kellemetlen kezdett lenni. A fák elveszték leveleiket, s az éjszakák hidegek s téliesek lőnek. Végső ideje volt az indulásnak. Ekkor megjelent ismét Chingachgook s fölszólitá Utmutatót, kisérné őt a váradba. S Utmutató az indián nőhöz lépvén, igy szólt:

Junithau, holnap indulunk, s te is velünk jösz, mert fájdalmad most már megenyhült, s te ismét nyugodt levél.

Junithau az indián nők rendes alázatos módjával jelenté bele egyezését, s aztán visszavonult, hogy az utolsó órákat még férje sirjánál tölthesse. A következő nap reggelén elindultak mind a hárman együtt, s negyvennyolcz óra alatt a váradban voltak, hol régi barátaik által nagy örömmel fogadtattak s többféle meglepő ujságot hallának.

Az első hir abban állt, hogy Western Gáspár és Mariból egy pár lett, s a legboldogabb házastársak lőnek. A másik épen ily jó hir az volt, hogy az őrmester tökéletesen fölgyógyult, és nem érzi semmi rosz következését a sebesülésnek, s a harmadik s kevésbé örvendetes végre, hogy Cap visszatért kedves sósvizére s Utmutatót ezerszer üdvözli.

Utmutató kérelmére, Junithau barátnőként fogadtaték fel Gáspár házánál. De a szegény indián nő nem volt képes férje veszteségét felejteni, s csakhamar meghalt bújában. Gáspár átvitte tetemét az állomás-szigetre, hol őt, végkivánatára, Nyilhegy mellé fektette, a hüvös földbe.

Utmutató és Chingachgook nehány évig még a váradban maradtak. De midőn Gáspár és fiatal neje, Cap kérelmeire, New-Yorkba költöztek, s az öreg őrmester, gyermekeit követve, elhagyta a szolgálatot, akkor ők is elhagyták az Ontário partjait, s mélyebben bevonultak az erdőbe, azon tóhoz, mely első harczi tetteik szinhelye volt.

Gáspár idővel jó módu kereskedő lőn, de sem ő, sem neje nem látták többé a hű Utmutatót. De Mari időközben háromszor nagybecsü prém-ajándékokat kapott, s érzései mondák neki, honnan jőnek, habár semmi név nem kisérte az adományt. Mi tudjuk, hogy Utmutató küldé azt régi barátságának kitörülhetlen részvéte jeléül.

Sok évig élt Utmutató uj hazájában, s még elég sok jó és rosz kalandot ért meg, melyet következő szakaszunkban részletesen elbeszélünk.