WILHELMINE HEIMBURG: ÁLMOK KERTJE

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-324-3 (online)
MEK-18326

- No, Isten áldjon meg, Magda, - szólt gyámom és kissé tétovázva, félénken homlokon csókolt, miközben kicsi, jóindulatú szeme könnyezett. - Isten áldjon meg, Magda és György miatt ne aggódjál, én vigyázok rá; vasárnaponkint meg fog engem látogatni és akkor gondom lesz rá, hogy neked mindig nehány sort írjon, és anyád sírját majd rendben tartjuk Krisztinával; György is gyakran kimegy majd, ugy-e fiam? Ez volna hát minden. Ne vedd rossz néven, hogy nem megyek ki a vasútra veled, de kilenc órára tárgyalásom van; Krisztina mindent elvégez majd, podgyászt, jegyet miegymást, azután Wolldorfban át kell szállnod, inkább többször kérdezd, mint kevesebbszer, az jobb és Tennstedtben biztosan vár valaki rád, talán nénéd, vagy Fernande; azután iparkodjál hamarosan hozzászokni az új környezethez és írj minél előbb.

Mégegyszer kezet nyújtott és megsimogatta az arcomat. - Nem szabad sírnod kicsikém, ne sírj! - ezzel gyorsan kiment a szobából.

- Isten veled, bátyám, - szóltam halkan és dacára az intésének, mégis csak könnyek tolultak szemembe.

Az ablaknál egy fiatal, karcsú nyolcéves fiúgyerek állt összekulcsolt karokkal, csinos arca dacos és sötét volt.

- És anyánk születésnapján majd küldök egy koszorút, azt kiviszed a sírjára, én már nem tehetem ezentúl - - a mondat vége már könnyekbe fulladt.

- És néha küldesz a sírjáról nehány szál virágot, ugy-e György, - - - mintha üdvözletet küldene nekem...

- Óh Léna, Léna! - kiáltott a fiú hangosan zokogva és viharosan, szeretettel fonta karját nyakam köré. - Ne menj el! Hát semmiképen sem tudsz itt maradni? Mit keresel a nagynéninél, aki anyánkat annyira nem szerette?

- Mennem kell, szivecském, kell! - suttogtam, szép fürtös fejét csókolva. - Mit csináljak itt? A bácsi azt mondja, hogy hálásnak kell lennem, hogy a nagynéni magához vesz, különben idegen emberek közé kellene mennem.

- De Krisztina azt mondja, hogy a nagynéni olyan végtelenül büszke - szakított félbe. - Hátha barátságtalan lesz hozzád? Hátrahajolt és nagy sötét szemében félelem látszott.

- Ugyan miért volna barátságtalan - feleltem látszólag bátran, noha szivemben ennek a bátorságnak nyoma sem volt.

- Azért Léna, mert anyáról soha sem akart tudni semmit, - magyarázta. - Azután meg mikor a levele a gyámunkhoz megérkezett, melyben azt írta, hogy hozzá mehetsz, Krisztina azt mondta, hogy ő ezt előre tudta és hogy nem szeretetből vállal, hanem csak azért, mert nem tűri, hogy egy Dempfhoff kisasszony idegeneknél állást vállaljon. Látod Léna - hátha csak ezért engedte meg, hogy odamenj hozzá?

Hallgattam és a kis legényt szorosabban magamhoz öleltem. Istenem, ezek a szavak úgy belenyilallottak a szívembe. Anyám sógornője anyámmal semmiféle viszonyban nem volt, mindig barátságtalanok voltak hozzánk és minket, szegény rokonokat észre sem vettek - - hiszen lehetséges, hogy az öcsémnek igaza volt.

És oda kell mennem még ma! Szent Isten és már háromnegyed kilenc van és féltizkor indul a vonat. Vígasztalanul néztem le Györgyre, aki még mindig szorosan átölelve tartott: még ezt a fiút is itt kell hagynom, az egyedüli embert, aki még hozzám tartozik, mióta négy héttel ezelőtt eltemettük anyámat, akit hosszú szenvedéstől váltott meg a halál. Leroskadtam a földre és fejemet az övéhez támasztottam. - Anyám, édes anyám, miért mentél el tőlünk! Ha anyám még élne, most nem kellene elmennem hazulról és Györgynek nem kellene idegen emberek között nevelődnie. Hátha beteg lesz, ha megkapja a szamárköhögést, senki sem fog az ágya mellett ülni, hogy forró tejet nyújtson neki, senki sem lesz, aki ápolja, simogassa és biztassa.

Valami ki nem mondható félelem fogott el, úgy éreztem, hogy nem mehetek el, hogy itt kell maradnom nála még akkor is, ha a legszegényebb padlásszobában kellene meghuzódnom és pénzért varrnom.

- Krisztina, nem bírok elmenni, nem utazom el! - kiáltottam az öreg asszony elé, aki most a szobába lépett és egy csésze bouillont hozott be, hogy azt az utazás előtt fogyasszam el. - Kérlek, engedd meg, hogy itt maradjak, ha máskép nem lehet, hát nálad, de engedd, hogy Györggyel együtt maradhassak.

- Mindjárt gondoltam - szólt ez nyugodtan és megbiccentette a fejét, - szakasztott olyan, mint az édesanyja, az sem ment ki ezért soha a házból; de most nem segít semmi, magának el kell mennie Lénácska. Itt nem maradhat; a fiú miatt ne aggódjék, az jó embereknél van elhelyezve, a doktorné vigyáz rá és ápolja, csak látná kisasszony! És én is odanézek hébe-korba, hiszen nem volna a boldogult nagyságos asszonynak a fia, ha nem tenném. De mégis bosszankodom - szólt megváltozott hangon - hogy üvöltésével, ami sehogyan sem illik egy fiúhoz, a búcsúzkodást megnehezíti. Pfuj György, szégyelje magát, - szólt tovább és a bouillont letette az asztalra s kezét csípőjére téve, látszólag haragosan nézett a fiúra, aki hirtelen eleresztette nővérét és dacosan hátra vetette fejét.

- No nem is szeretném látni! A fiúknak bátraknak kell lenni, az ilyen búcsúzkodás is elmúlik. Az uram, aki a boldogult édesapjuknál szolgált, mindig azt mondta nekem, hogy életében sem látott olyan kemény katonás embert; csodálkoznám, ha a fia más volna.

- No, de most jőjjön Lénácska, - figyelmeztetett barátságosan az öreg asszony, - igya meg a levesét, mert mennie kell. Maga György, búcsúzkodjék el gyorsan és menjen az osztályába, az az óra, amit elkért, már lejárt.

- Isten áldjon meg, Léna, - súgta a fülembe és újra a nyakam köré fonódott a karja; nemsokára irok és küldök virágot és ugy-e Léna, ha most a születésnapod lesz, tizenhét éves leszel?

- Igen, György, isten veled! - Utolsó szavaim az előtörő könnyekbe fulladtak. Maradj egészséges, légy óvatos a fürdésnél és a tornázásnál, tudod, hogy anyánk hogy aggódott mindig, járj el gyakran a gyámunkhoz és az iskolában tanulj! A bizonyítványt mindig elküldöd ugy-e? Azután, ha a néni megengedi, az őszi vakációra eljöhetsz.

- Isten veled, Léna, mindent megteszek, amit akarsz, csak ne sírj annyit, én sem fogok sírni.

Ezzel kirohant a szobából; én az ablakhoz léptem és láttam, amint zsebrevágta a zsebkendőjét, mikor kilépett a házból, de azután büszkén hátraszegett fejjel ment végig anélkül, hogy csak egyszer is megfordult volna; pedig de sokért nem adtam volna, ha még csak egyszer láthattam volna kedves pofácskáját. Betettem az ablakot. - No de most menjünk! szaporán! - figyelmeztetett Krisztina, mialatt egy pillantást vetett az órára, mely a gyámom íróasztala felett lógott. Ebben a dolgozószobában voltunk, itt oszlattuk fel az egész háztartásunkat.

- Nagy útunk van még a pályaudvarig, a kocsinak azonnal itt kell lennie. És most Léna kisasszony, még valamit szeretnék mondani. A nagynénjét már régóta ismerem; még abból az időből, mikor maguknál szolgáltam. A maga szülei akkor házasodtak meg és egyszer velök voltam Wendhuzenben. Nagyon előkelő ott minden házacska, Istenem, hogy fog maga csodálkozni - a kastély, a szobák, a termek, a park, - olyat maga még nem látott. De mit is akartam mondani! A nagynénje, Dempfhoffné nagyon különös asszony, olyan mint a jég; tehát ne gondolja, hogy úgy fogja magát fogadni, mint édesanyja, mikor egy sétáról hazatért; hogy örülni fog, magát csókolni és dédelgetni! Először is nem anyja magának és másodszor saját gyermekei számára sem voltak csókjai. Azok akkor még kis gyerekek voltak, a legidősebb fiú már tizenegy éves volt és a lányok úgy öt és hét évesek, de sohasem láttam, hogy anyjuk csak egyszer is dédelgette vagy csókolta volna; ó Istenem, mennyire más volt a maga édesanyja Lénácska! Az alig mert kimenni a gyerekszobából. Bájos volt mikor a maga bölcsője mellett ült, olyan volt mint egy gyermek, finom, pici, törékeny, olyan, mint maga és éppen olyan sötét fürtei voltak és olyan sötét szeme, mint magának.

- De igyék Lénácska, igyék... ezt csak azért mondtam el, hogy ne csudálkozzék, ha valami nagy ujjongás és öröm nem lesz a megérkezésekor és hogy senki sem fog valami különösen... de mit is beszélek én itt össze-vissza, hiszen majd meglátja fiam, az ember fejét nem harapják le olyan hamar és utóvégre mindenhez hozzá lehet szokni. Még mindig jobb így, mintha idegen emberek közé kellene mennie nevelőnőnek.

Ne vegye rossz néven Lénácska, ha ilyenféle tanítást adok magának az útra, - kezdte egy kis idő mulva ujra és okos, barátságos arca bíborszinüvé vált a fehér főkötő alatt. - Látja Lénácska, vegyesen jó és rossz napokat töltöttem el édesanyjánál. Isten látja, hogy az utóbbiak erősen többségben voltak. De az Ur küldte ránk azokat, ő tudja, hogy miért tette ezt. A maguk házából mentem férjhez és mikor később nem tudtak már cselédet tartani, takarítónő lettem édesanyjánál egész a legutolsó napokig. Mindig sok jóakaratot tanusítottam magukkal szemben és mindig megtettem azt, amit lehetett; - a boldogult nagyságos asszony is tudta ezt. Bizony nagyon csodálatos időket éltünk végig együtt.

- Óh Istenkém! - szakította félbe önmagát. - Gyorsan Lénácska, vegye a kalapját és a kabátját. Itt a kocsi, nem szabad lekésnie; csak gyorsan - itt az elemózsiás táska. Búcsúzkodnia már nem kell senkitől. A nagybátyja házvezetőnője a piacon van, én hamar körül bezárom a lakást. - Meg van a pénztárcája? Istenem, micsoda rendetlenség van az ilyen özvegyember házában! Vigyázzon, le ne essék azon a sötét lépcsőn. - Ugy, csak szálljon be. Kocsis, a központi pályaudvarhoz, de gyorsan!

Mintegy álomba merülten ültem a kocsi mélyében. Az ismeretes utcák elmaradoztak mögöttem, a gyalogjárókon emberek jöttek-mentek mint egyébkor, itt van az a fehérnemü üzlet, melybe az én édes, szorgalmas anyám annyit varrt, ott a templom, melyben husvétkor confirmáltak és most közeledünk ahhoz az utcához, amelyben laktunk. Kinéztem az ablakon. Az a három ablak ott a harmadik emeletről olyan üresen, hidegen nézett le rám; hányszor tekintett ki belőlük egy édes, nyájas asszony arca, mikor az iskolából hazajöttem. Most már hetek óta koporsó rejti a kedves vonásokat... És tovább döcögött a kocsi és Krisztina kezében tartotta a kezemet és beszélt - nem tudom már, hogy mit.

Azután a pályaudvaron szaladgálás, jegyváltás, podgyászfeladás és máris csengetnek.

- Kalauz, kalauz, női szakaszt! - kiáltott Krisztina. - Látja kicsikém, egészen üres, ne veszítse el a jegyet, aztán a Györgyre majd lesz gondom; vigyázok rá, mint a szememre, csak föl a fejet, aztán ne akarjon mindjárt fejjel neki menni a falnak, csak mindig szép nyugodtan tegyen mindent, hiszen magának okos fejecskéje van, éppen úgy, mint édesanyjának. Isten óvja kicsikém, aztán ne feledkezzék meg rólam és az öregemről - én majd mindig gondolok magára - és kivánom, hogy jó dolga legyen... Jézusom, hát ne sírjon, no ne sírjon, no... és megfogta a kezemet; úgy éreztem, mintha satuba volna szorítva... és könnyek peregtek alá a szeméből és az ajkai reszkettek az elfojtott indulattól.

Még egy kézszorítás, egy utolsó istenhozzád, még egy üdvözlet Györgynek, azután egy éles fütty és a vonat prüszkölve megindult. Én kihajoltam az ablakon és néztem azt a magas, mozdulatlan alakot, aki ernyőt csinált a tenyeréből és a vonat után nézett. Azután nem láttam őt többé, határtalan félelmes és szorongó érzéssel visszaültem a párnákra. Ugy éreztem magam, mintha egy elszabadult pihét szárnyára kap a szél és viszi magával támaszték, védelem nélkül, egyedül... egyedül, hazátlanul, otthon nélkül.

Ez volt az első utazásom. Eddig még sohasem hagytam el a várost, melyben születtem és fölnevelődtem.

A vidéket bámultam, melyen szédületes gyorsan száguldottunk keresztül, a város tornyai egy páratengerben vesztek el, azután mennydörögve zúgott át a vonat a vasuti hidon; réteket láttam s itt-ott egy vitorlát, azután minden ismeretes dolog eltünt a szemem elől. Azután ujra jelentkezett az a bizonytalan, félő érzés, a vágy György után; a kocsi párnájába rejtettem arcomat és sírtam. Azután megnyugodtam és beletörődve a sorsomba, nyugodtan ültem a helyemen. A fáradtság nyomott el. Elvonult előttem a gyermekségem, melyet ugyan alig léptem át és mégis hetek óta olyan öregnek éreztem magam; visszaemlékeztem arra a szép időre, mikor még apám élt, mikor ujjongva az ajtóig eléje futottam és ő felvett a karjára. Akkor még nem laktunk a szűk padláslakásban, elegáns, szép szobáink voltak és anyám finom alakján drága kelmékből készült ruhákat láttam; anyám! Ugy emlékszem rá vissza, mint egy bájos, tarka álomra. Soha sem tudtam azt a finom kis alakot a későbbi szomoru, megtört asszonnyal azonosítani. Nagy, sötét szeme mérhetetlen fájdalommal nézett vissza a multba.

A későbbi események elmosódtak emlékezetemből; úgy rémlik, mintha valami sötét árnyék feküdt volna életünkre, mely megbénított minden örömet. Emlékszem, hogy anyám gyakran sírt, s apám hangosan, hevesen beszélt hozzá, azután néha napokig nem jött haza. Csak Krisztina maradt mindig egyforma. Azt hiszem, mindig olyan volt, mint ma. Gyakran cukrot dugott a szájamba és erősen magához ölelt, azután bevitt magával a konyhába, különösen, ha odafenn olyan nagyon hangosan beszéltek.

Azután egy reggel - sohasem fogom elfelejteni - Krisztina még álmosan kiemelt az ágyamból és átvitt anyám szobájába, ahol egy bölcsőben csendesen aludt az édes kis öcsém, György. Hogy az ezután következő idő hogy telt el, magam sem tudom. Napokig elültem a bölcső mellett és egyre a kis alvót néztem, közben elfelejtkezve evésről, ivásról is. Egy napon atyám lejött a csendes gyerekszobába és megnézte a fiát. Mikor hozzá akartam simulni, hirtelen ellökött magától. Tisztán emlékszem rá. Nagy, büszke, szőke haju, szakállu ember volt. E percben belépett anyám is és a bölcsőhöz ment. Beszélgetni kezdtek, eleinte halkan, csendesen, de azután anyámat szenvedélyesen a karjaiba zárta és igy szólt:

- Elza, szegény kis Elzám, bár sohase láttál volna; én vagyok az oka a szerencsétlenségednek...

Anyám megnyugtatóan tette szájára kezét és rám mutatott; de már jött is Krisztina és magával vitt a konyhájába; útközben csak anyám csendes zokogását hallottam.

Azután következett a keresztelő, mely alkalommal ragyogott utoljára fényben a lakásunk. Sok vendég volt és én körbe jártam és illedelmesen kezet szoritottam a vendégekkel. Aznap láttam anyámat utoljára színes ruhában. Sötétvörös selyemruha volt.

Nemsokára azután kisebb lakásba költöztünk; akkor nagyon szomorú voltam ezért. Csendes utca volt, ahova lakni mentünk és sok emeletet kellett megmászni. Azután elutazott atyám. A bucsuzás órájában anyám görcsösen átölelve tartotta és atyám folyton csókolt bennünket. Végre Krisztina indulásra nógatta és atyám ment és mielőtt a szobát elhagyta, még egyszer mondta: - remélem, hogy nemsokára értetek jöhetek. - Este pedig anyám imára kulcsolta kezemet és imát mondatott velem atyámért, aki messze, tengeren túlra ment, nagyon messzire.

Óh, de sokszor elmondtam imámat, százszor elképzeltem a tengeren hánykolódó hajót; azután becsuktam szememet, hogy képet alkossak magamnak egy nagy, óriási víztömegről, mely a látóhatáron az éggel egyesül, ahol nem látni egyebet, mint eget és vizet, ahogy Krisztina ezt gyakran mondta.

Nagyon csendesen éltünk. Krisztina nem volt már nálunk, apa szolgája feleségül vette és csak néhány órára jött át naponta; György járni tanult és anyánk elmesélte, hogy apa irt és hogy jövő tavasszal értünk jön; akkor mi is egy nagy hajón fogunk átkelni a tengeren. De a sors máskép akarta. Atyám meghalt egyikében azon rettenetes betegségeknek, melyeknek bevándorló idegenek olyan gyakran áldozatul esnek. Én még nem sejtettem, hogy mit jelent ez a csapás, mikor anyám félőrülten szaladgált a szobákon keresztül, de nemsokára, megtudtam, mert a szükség bevonult hozzánk; a legkeserűbb nélkülözés.

Anyám szívét sötét bánat rágta. Most már pénzért dolgozott és az én gyermekkezeimet is a munkához idomította. Sápadtan és csendesen ült az ablaknál és csak a hófehér, finom keze mozgott, amint a vékony fonalat szünet nélkül húzta keresztül a hímzésen Csak néha, mikor György hozzásimult, hagyta abba a munkát, hogy zokogva magához ölelje. - Szegény fiam, szegény gyermekeim! - kiáltott fel és ilyenkor órák hosszáig nem tudott felnyugodni. Idővel azután kissé megnyugodott; a vékony, törékeny testben csodálatos lelki erő és akarat lakott; mikor éjjel megébredtem, az asztalnál ült és varrt és mikor világosodott, már megint varrt.

Azután iskolába kerültem és ekkor megtudtam, hogy egy nagynéném is van; a gyámom kierőszakolta, hogy anyám forduljon a meghalt nagybátyám feleségéhez támogatásért. Meg is jött erre a levélre a válasz - még most is látom, hogy anyám halálsápadtan visszadőlt a székébe.

- Én vagyok az oka? - szólt halkan, - én vagyok oka a szerencsétlenségének? És ezt addig ismételte, amig Krisztina megjelent.

- Krisztina, azt mondják, hogy én vagyok oka az uram szerencsétlenségének, - szólt tompán, - én vagyok az oka, hogy meghalt.

Krisztina elolvasta a levelet, azután beledugta a kályhába. Reszketett a méregtől és csak ennyit mondott: - Ne sírjon nagyságos asszony, nagyon hitvány dolog ez.

Ezen a napon anyám súlyosan megbetegedett és amikor meggyógyult, az a csendes, megtört asszony lett, akinek holtáig ismertem; beszélt velünk, mosolygott is, de ez nem volt a régi mosolya, valami félelmes volt benne.

Igy nőttem fel folytonos munka és nélkülözés között és mégis vidáman, talán vidámabban, mint fényes körülmények között élő gyermek. Szép volt a mi kis padlásszobánk borostyánövezte falaival; gyönyörü volt, mikor vasárnaponkint Krisztinával sétálni mentünk és ő titokban perecet vett nekünk a saját pénzén. Kedvesek voltak azok a délutánok, mikor szorgalmasan varrogattam az asztalom mellett, mig a szomszéd toronyban négyet ütött az óra, mikor azután kihajoltam az ablakon és megláttam egy kedves kis alakot, aki rohanvást jött az iskolából. A táska a legközelebbi székbe repült, a kávéskanna gőzölgött, s a kis legény bátran bele harapott a kenyérbe, melyet Léna testvér oly soványan kent meg.

Szépek voltak a hosszu téli esték a szobácskánkban, szépek voltak a nyári délutánok, mikor sétálni mentünk vagy a kézimunkánkkal az árnyékos parkban ültünk. Kétszeresen csábítónak tünt fel előttem az a boldogság most, hogy elvesztettem és idegenek közé megyek. Még minden élénken előttem van. A fekete koporsó, az idegen emberek, akik azt elviszik, a síró Krisztina és nagybátyám rideg legénylakása. Nem is tudom, hogy történt minden olyan gyorsan, csak akkor ébredtem öntudatra, mikor megmondták, hogy Györgytől el kell válnom és néném engem magához vesz. Ez a fájdalom élesebben belém nyilallott, mint anyám halála. Olyan békés arcu halott volt, sápadt ajkán boldog mosolyt láttam.

- Ő boldog - szólt Krisztina. - Ő boldog! El sem búcsúztunk tőle; egy éjszaka csendesen örök álomra szenderült. Ő boldog - de mi, szegény kis öcsém!

A fájdalom ismét belemarkolt a szívembe, de keményen összeszorítottam a fogamat és kinéztem a nevető rétekre; sárga kalászokat ringatott a szél, amott egy kis falu huzódott meg öreg tölgyek árnyékában és felette mosolygó, kék ég, mintha nem is volna szomoruság és bánat a világon.

Végre utolsót fütyült a mozdony és a vonat berobogott az állomásra. - Tennstedt! - kiáltott a kalauz és kinyitotta az ajtókat. Szívdobogva hajoltam ki, hogy szétnézzek; nehány hölgy állt a perronon, de azok már egy másik kocsi felé siettek; nehány úr sétált fel s alá, az egyik közülök monoklit hordott és tolakodó pillantásokat vetett felém, de értem senki sem jött. Félénken kiszálltam a kocsiból.

- Nem, köszönöm, - feleltem neki még mindig félénken, jobbra-balra nézelődve, Wendhuzenbe akarok menni és...

- Van itt egy kocsi Wendhuzenből, kisasszony, a kolostorkocsi az öreg Gottliebbel - ugy-e, ön a gazdálkodást akarja megtanulni? No csak menjen körül és adja ide a podgyász bárcáját, majd én odaszállítom a holmiját.

Követtem az utasítást és megkerültem az állomásépületet. Egy szálloda kocsija éppen tovagördült és egy másikba, egy nagyon szép fogatba beszálltak azok a nők, akiket az imént a pályaudvaron láttam; ezenkívül még csak egy jármű volt itt, egy különös, nem nagyon csábító kocsi, melynek ernyője vissza volt hajtva és amely egy kissé bizonytalan, megviselt kerekeken állt. A bakon egy öreg ember ült olyan egyenesen, mint a gyertyaszál és utánozhatatlan kocsisméltósággal tartotta kezében a gyeplőt; barna libériája viseltes volt és a lovak a kocsis méltóságos tartásával élénk ellentétben, fáradt fejüket csaknem a földig lógatták.

Odamentem a kocsihoz. - Ez a kocsi Wendhuzenből való? - kérdeztem az öregtől.

- Igenis, kisasszony, - felelt a kocsis, a kalapját levéve. - Bocsásson meg, kisasszony, azt hittem, hogy Anna a perronon várja a kisasszonyt, hogy ide vezesse. Isten tudja, hol járkál még mindig - tette hozzá mérgelődve és kinyitotta a kocsi ajtaját. - Tessék beszállni kisasszony, Annának még valami megbizást kell teljesítenie Riedingen nagyságos asszony számára, addig már csak várnunk kell.

Beszálltam és vártam. Meleg volt és az állomás-épület körül semmi árnyék. A podgyászom már régen a kocsira volt csatolva, a kocsis már régen a bakon ült és türelmetlen mozdulatokkal hajtotta a lovakról a legyeket, néha-néha a város felé tekintett, de a titokzatos Anna csak nem került elő.

Elmúlt egy negyedóra, azután még egy; az öreg valami átkozódásfélét mormogott és azzal fenyegetődzött, hogy Anna nélkül fog hazamenni. A bágyadtságtól behúnytam a szememet. Ugyis fájt a fejem a sok sírástól, végre hangokat hallottam és mikor a szememet felnyitottam, egy köpcös kis alakot láttam a kocsi előtt, csaknem kisebb volt, mint én, világos nyári ruhában, a nagykarimájú, sok virággal diszített szalmakalap alatt először sok-sok huncutkát, azután egy teljesen kerek arcot láttam, kicsi, élénk szemekkel; egyelőre egy fiú felé fordult, aki egy nagy, rosszul összekötözött papirdobozt tartott a kezében, melyből egy rózsaszinű szalagos fehér mullruha kandikált elő.

- Irgalmas Isten! - kiáltott a kis gömbölyű nő, - el fogod ejteni a ruhát, ügyetlen fickó.

Ezzel kivette kezéből a csomagot és a hátulsó ülésre tette úgy, hogy kényelmes ülésemből kizavarva, a kocsi sarkában kellett meghúzódnom, ahol majdnem olyan egyenesen ültem, mint a kocsis a bakon, ha csak nem akartam poros utiruhámmal, a skatulya hófehér tartalmát bepiszkítani. Ezután egy rövid - jónapot-tal mellém ült és keztyűjét lehúzva kiszólt a kocsisnak: - No, most menjünk azonban, nógassa azokat a lovakat Gottlieb, mert már majdnem fél öt van, hat órakor öltözködik a nagyságám és isten legyen nekem irgalmas, ha nem vagyok ott időre.

- Annyi baj legyen - dörmögött az öreg. - A sietéshez már mindaketten öregek vagyunk - ostorával a lovakra mutatott, - miért nem jött pontosabban, a kisasszonynak itt kellett ülnie ebben a tikkasztó melegben.

- Hát tehetek én róla, hogy a szabó nem készítette el a ruhát? - kérdezte hetykén a szobalány. - Nekem várnom kellett a ruhára, ez az én kötelességem és magának engem időre haza kell szállítania, ez a maga kötelessége.

- Elhiszem, - bólintott az öreg, - de nem segíthetek rajta. Friedrichnek kellett volna bejönnie a nagyságos asszony sárgáival, akkor idejére leszállíthatná ezeket a haszontalanságokat. Ami nem megy, az nem megy. - Előre - kiáltott és a nyelvével csettintett, s a lovak csöndes ütemben megindultak.

Milyen szép is volt kocsikázni! Minden szorongó érzésem elmúlt, mikor az országút legmagasabb pontját elértük. Az út egy erdős meredekre vezetett; alant egy fürge kis patak kígyózott át a búja zöld réten, hol ismét egy erdős hegyhát emelkedett és e mögött kék hegyek, völgyek, erdők, amíg a szem ellátott.

A mellettem ülő nő mosolyogva és csodálkozva nézett rám, mikor a csodálkozástól hangosan felkiáltottam, de az öreg kocsis felém fordította arcát és mosolyogva szólt: - Ugy-e kisasszony, szép itt minálunk? És látja, ott a magas hegy mögött fekszik Wendhuzen; egy darab paradicsom.

- Bizony, nagyon szép itt - feleltem és fölnéztem a tölgyek és bükkök csúcsaira, mikor az erdőbe beértünk.

- Ez még semmi, kisasszony, várja meg, míg a mi erdőnkbe érünk. Olyan fákat még nem látott, csupa szálerdő, ez itt még semmi ahhoz képest, - szólt és kicsinylőleg mutatott az erdőre. - Bizony a mi gazdánk nagyon örül az erdőnek, de jó karban is van az erdőnk, mint sehol itt a környéken.

És a lovak csendesen tovább ügettek. - Ez itt Flissen, - szólt egy kis idő múlva és egy pompás kastélyra mutatott, mely a zöld lombok körül előtűnt. - Ez Stelsen báróé. - Prr-r-r! - kiáltott rögtön utána és hirtelen visszarántotta a lovakat; abban a percben közvetlen előttünk egy könnyű bricska fordúlt ki egy fasorból az országútra; két pompás sárga volt eléje fogva, melyek játszva vitték az apró járművet, amelynek a bakján két hölgy ült. Egy pillanatig láttam egy fiatat arcot, mely a csipkekendője mögül közönyösen nézett rám; a másikból, a mellette ülőből csak egy nagy tömeg szőke hajat láttam és egy kicsi kalapot. A hátulsó ülésen inas ült keresztbefont karokkal. Nyílsebesen repültek előttünk; bennünket egész porfelhő takart el.

- Szent Isten, a nagyságám! No, ha ez hazaér és nem találja ott a ruháját - de Gottlieb, hát hajtson már egyszer, - kiáltott indulatosan a szomszédom.

- Igen, Riedingenné - felelt szánakozó mosollyal, - Stelsen kisasszonyért jött, hogy magával vigye a táncmulatságra D.-be, a kisasszonynak nincsenek már szülei és a nagyságos asszony mindig magával viszi, ha megy valahova. Mindenesetre - - a kis köpcös a torkát köszörülte és elhallgatott.

Én is hallgattam. Az elegáns megjelenés láttára ismét a félelem és a sértődöttség érzete vett rajtam erőt. Én rám senki sem várt, engem az ócska kolostorbárkában szállítanak haza és ott is az unokanővérem szobalánya mellett ülök. De hiszen Krisztina megjósolta, hogy senki sem fog örülni... Éreztem, hogy elpirulok; büszkén kiegyenesedtem a kocsiban, - csak nyugodtan, csak fel a fejet, - bíztattam sajátmagamat. Ha ezt anyám tudná - - milyen jó, hogy nem tudja!

- Ott kezdődik a mi erdőnk, kisasszony, - szólt Gottlieb és ostorával búja lomberdőre mutatott - és amott, látja kisasszony, egy kupola látszik ki az erdőből, az a mausoleum, abban fekszik immár tizennégy esztendő óta a mi gazdánk. - Az öreg kocsis felém fordult és barátságosan intett. - Igen, igen, - dörmögött tovább - ha az még élne - - -

- Sokkal jobban tenné, ha egy kicsit gyorsabban hajtana, minthogy a kisasszonynak a vidéket magyarázza, - szólt közbe éles hangon a szobalány, - ha elkésve érkezünk meg, majd megmondom, hogy a maga lődörgése volt az oka.

Az öreg ember elpirult. - Hallja-e Anna leányasszony, - szólt nyomatékosan és egészen hozzá fordult, - maga az öreg Gottlieb kocsissal beszél, aki a megboldogult nagyságos urat husz esztendeig vitte és jegyezze meg magának, hogy én, ha fennülök a bakon, egy teremtett élő embertől nem fogadok el utasitásokat, s ha a legrosszabb kocsival megyek is, s ha a leggyengébb lovakat hajtom is, mégis csak az maradok, aki voltam, az öreg Gottlieb és a maga parancsa alatt semmiképen sem állok, maga tudja, hogy miről van szó; engem azért küldtek ide, hogy a kisasszonyt hazavigyem és maga csak velem jött és most csak velünk haza jön - eddig van.

- El fogom mesélni a nagyságos asszonynak, hogy maga mit fecseg itt össze-vissza, - tüzelt a szobalány.

- És a nagyságos asszony el fogja mondani a nagyságos úrnak, hogyan teljesíti maga a parancsokat.

- Kérem Gottlieb, hajtson egy kicsit gyorsabban, - szóltam bele végre, mert minden perc egy örökkévalóságnak tetszett, melyet a dühtől tajtékzó személy mellett el kellett töltenem.

- Azonnal, kisasszony, - felelt az öreg és gyorsabb menésre nógatta a lovakat.

Már homályos parki útakon mentünk, a friss erdei levegő éltetőleg hatott rám, jól esett lüktető halántékomnak, forró fejemnek, de a szívem lázasan, hevesen kalapált a féléstől és a fájdalomtól - tekintetem végigsiklott az úton, minden percben feltűnhet a kolostor, melyben ezentúl lakni fogok; ha igazi kolostorban kellene élnem, nem aggódnék jobban. Egy vándorlegény jött velünk szembe és egy bús dalt énekelt. Mikor közelebb jött, megértettem a szöveget is. Egyszerű kis dal volt, az volt a magja, hogy idegenben lenni nem jó; a szüleiről és a babájáról énekelt. Mikor mellettem elment, levette viseltes kalapját. Fiatal legény volt, vajjon igazán a honvágy bántotta-e? Sokáig utána néztem, csak Gottlieb hangjára fordúltam vissza.

- Ott a kolostor, - szólt és magas hegyes tetőkre mutatott, melyek a fák koronáján túlemelkedtek - és ott lent a villa világít ki a sűrűből.

A villa - egy egész csomó kérdés tolakodott az ajkamra, hiszen semmit sem tudtam azokról az emberekről, akikhez mennem kellett. Krisztina is keveset mesélt róluk. Csak anyám elejtett szavaiból tudtam meg annyit, hogy van egy nagynéném, annak van két fia és ugyanannyi lánya s ezek közül az egyik férjhez ment - kihez forduljak bizalommal, kiben bízzam meg? - Valami nagy ujjongás és öröm nem lesz a megérkezésekor - így mondta Krisztina és szavai újra és újra eszembe jutottak.

Külsőleg teljesen nyugodtan néztem az egyre közeledő fehér falakat, melyek az üde lombsátorból előtünedeztek; még egy fordulat és előttem feküdt mint egy tündérországi csoda az elragadó kis kastély.

A lenyugvó nap rózsaszínű fénybe burkolta a lépcsőházban és az erkélyen levő márványcsoportokat és szinte az élet melegét kölcsönözte nekik; zöld selyem pázsit terült el a villa előtti téren, s rajta mint csillogó drágakövek, szóródtak el apróbb virágágyak egy homokkő medence körül, melyből egy kristálytiszta vízsugár szökött a magasba; ez a csobogás volt az egyedüli zaj, mely a mély csendet megtörte. Megbűvölve néztem a csinos épületet, mely olyan szellősen állt itt áttört erkélyeivel és oszlopcsarnokával; futórózsák fonódtak a finom munkájú rács körül és a halvány piros virágok százai küldték felém édes illatukat. Krisztina tündérmeséiből ismertem az ilyen kastélyokat, ha György ezt láthatná! György! ez a szó ismét öntudatra ébresztett.

A kocsi megállott; szomszédom fürgén kiugrott belőle és papirdobozával eltűnt a magas üvegajtó mögött. Az öreg ember utána figyelt. - Maradjon kisasszony ülve, majd mindjárt jön valaki, - szólt. - Azonnal fognak jönni.

Egy pillanatig csend volt, senki sem jött; elszántan kiléptem a kocsiból. - A podgyászra majd lesz gondom, - kiáltott utánam az öreg és hallottam még, amint a kocsi tovagördült.

Tehát itt álltam az idegen házban és nem mertem előre lépni; egy hang nem hallatszott. A legszívesebben utána rohantam volna az öreg Gottliebnak és kértem volna, hogy vigyen el innét, vigyen el messzire, amíg a fáradt lovai bírják, csak el ebből a házból, ahol senki sem üdvözli az apátlan-anyátlan árvát, ahol senkinek nincs egy kedves szava hozzám. Igy álltam mozdulatlanul a lépcsőn, a szívem úgy dobogott, hogy szinte hallottam és ostobaságomban nem mertem tovább menni. Hirtelen valami forró vágy lepett meg anyám után és öcsém után, könnyek tolultak a szemembe.

De csend! Nem lépést hallottam itt? Ruhasuhogást? Visszatartott lélegzettel figyeltem és valóban egy fehér ruha világított a csinos bronzrácson keresztül, egy leányalak sietett fel az emeletre; aranyszőke haja egy pillanatig ide világított hozzám, azután eltűnt. Hallottam, amint egy ajtó kinyílt és újra becsukódott, utána ismét csend.

Önkéntelenül is utána mentem. Ez biztosan az unokanővérem. Vajjon nem vették észre, hogy megérkeztem, - a szobaleány vajjon nem szólt-e?...

- Kérem, jelentse Dempfhoffné nagyságos asszonynak, hogy unokahúga megérkezett és beszélni szeretne vele.

- Igenis, - felelt az inas és miután egy csodálkozó pillantást vetett rám, végigment a folyosón és kinyitott egy ajtót.

- Parancsoljon belépni, azonnal jelentem a nagyságos asszonynak - ezzel eltűnt a szomszédszoba vastag, ibolyaszinü függönyei mögött.

- A nagyságos asszony kéreti! - Visszahajtotta a függönyt sokkal magasabbra, mint amennyire az én kis termetemnek szüksége volt.

A szoba túlsó oldalán háttal felém az íróasztal előtt ült egy nő és írt. - Egy perc múlva készen vagyok, - szólt egy éles hang - üljön le - ülj le addig.

Nyugodtan megnéztem az elegáns berendezést, itt is minden ibolyaszinü volt, bútorhuzatok, függönyök, szőnyegek. Az íróasztal felett ovális keretben egy fiatalember mellképe volt látható; csinos arcú, sötétszemű fiatalember volt lovassági egyenruhában. Egy kis chaiselongue felett, exotikus virágcsoportozat között lógott ennek a képnek a párja. A pálmalegyező finom csipkéje éppen felért a csodálatosan festett sárgásfehér szinű atlaszruháig, melyen az aranyszőke hajnak egész hulláma omlott végig. Pompás formájú vállak emelkedtek ki a sárgásszinű kelméből, azon egy ideálisan szép fejecske félprofilban a néző felé; az egyenes finom orr, a sötétkék szemek és a gyermekes ártatlan mosoly megkapták a szemlélőt.

Visszatolta a székét és fölkelt; ösztönszerüleg nehány lépést tettem felé, mielőtt ránéztem volna. Most, hogy ránéztem, egy pár hideg, szürke szemet láttam, mely közönyösen, idegenül és mégis kutató kiváncsisággal nézett rám.

Gyerekkoromban sem könnyen sírtam és mindig nagyon kínosan éreztem magam, ha valaki sajnálkozott felettem; csak az utóbbi hetek súlyos eseményei okozták, hogy annyit sírtam; még most is néhány könnycsepp lógott a szempillámon, de íziben letöröltem azokat, nem szabad több könnynek előjönni, ennek a nőnek a hideg szeme előtt nem tudtam volna sírni egy világért sem; ezek a szemek nem tudták, hogy mi a könny, nem tudták, hogy azok a legmélyebb fájdalom forrásai. Nem, nem mutatom meg neki, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hogy mennyit szenvedtem anyámért és elhagyott öcsémért. Összeszorítottam az ajkamat és komoran néztem fel rá.

- Mikor jöttél? - kérdezte tőlem és egy székre mutatott; ő is leült. Olyan egyenesen ült a székén, mint egy nyárs és kezeit egymásba kulcsolta.

- Mert senkisem törődött velem és nem tudtam, hogy hova menjek, - akartam mondani, de csak elfojtottam magamba; még mielőtt azonban felelhettem volna, kinyílt az ajtó és egy fiatal hölgy lépett a szobába. Rögtön fölismertem a chaiselongue felett lógó kép eredetijét, csak a szép nyakat takarta el egy csipkebetétü gallér.

- Anyácskám! - kiáltott egy lágy, hízelgő hang és a rózsás arcocskán neheztelés látszott, - panaszkodnom kell, Gottlieb gorombáskodott Annával és az elégtételt követel; nem akarod megmondani Gerhardtnak, hogy szedje ráncba? Ezen szavaknál közelebb lépett és háttal felém megállt anyja előtt; szőke hajában imitt-amott egy brilliáns tüze csillogott és néhány friss piros rózsa volt a fürtei között. Ugy-e anyácskám, gondoskodsz róla, hogy ez a goromba fickó ne ússza meg szidás nélkül a dolgot? Gerhardtot sajnos nem lehet rábírni, hogy a vén gonosztevőnek egy rossz szót szóljon. Stelsen Melanie is meg van botránkozva, sejtelmed sincs, hogy milyen goromba volt; egyébként itt van valahol az a kis lány, hol is van csak - -?

A következő pillanatban felém fordult. - Nini! - szólt nyújtva és a nagy mandulaformájú szeme hidegen, kutatóan nézett rajtam végig. - Egy vonás nincs rajta a Dempfhoffokból; nem olyan, mint egy cigány leány? - szólt és kezét nyújtotta felém, mellyel mindazonáltal alig fogta meg az enyémet. - Mindenesetre az édesanyjához hasonlít, nemde? Vagy mégsem? Mert az veszedelmes szépség hírében állott...

- Fernande, nem tudod hol van Charlotte? - kérdezte az idősebb nő, leányát hevesen félbeszakítva. - Ebéd óta nem láttam, isten tudja, hol mászkál megint.

- Itt vagyok - kiáltott egy üde hang és a lépcsőházban látott leányalak belépett a szobába. Rózsás mosoly volt az arcán és egy pár aranyfényű hajfonat lógott a hátán végig; a hasonlatosságból látszott, hogy testvérek és mégis alig volt két különbözőbb lény a világon.

Ó, a kis unokahugunk! - kiáltott még mindig nevetve és felém sietett. - Isten hozott Léna, így hívnak, ugy-e bár? - szólt és felém nyújtotta mind a két kezét. - Látod, jól megjegyeztem a nevedet, amióta gyámod levele megérkezett; istenem, milyen kicsi vagy, - nevetett ujból és a fejét rázta, hogy a szőke hajfonatok röpködtek körülötte.

- Ne légy gyerekes, - figyelmeztette őt anyja és felállt; - menj öltözködni; Stelsen Melanie is itt van már, legfőbb ideje, hogy hozzáfogjatok.

- Én nem megyek velük, anyám, - szólt a leány röviden és elfordúlt tőlem.

- De igen, - erősködött amaz; - nem akarok ilyen pompás nyári estén egy kemence melegségű szobában lenni, hogy ott táncoljak; Gerhardt is ugyanazt mondja. Inkább még egy óra hosszat sétálni megyek a parkba, az kellemesebb lesz és egészségesebb is.

- Látod anyám, - kiáltott a fiatal asszony, - Gerhardt is ugyanazon a véleményen van. Ha valami hóbortos szeszélyről van szó, mindig reá hivatkozik, - azt hiszem, - fordult a fiatal leány felé, - ma eleget csatangoltál a parkban és - -

- És én egyszer és mindenkorra megtiltom a parkban való csatangolást, hogy ha Róbert itt van; nem hozzád illik ez, nem vagytok már gyerekek, - szólt szigorúan Dempfhoffné! - Voltál Edith néninél? - kérdezte szigorúan, mikor a fiatal leány homlokáig elpirulva lehajtotta fejét.

- Igen, - felelt keményen és ismét fölemelte fejét. - Ma éppen úgy, mint mindennap. Nem látom be, hogy miért maradjak el? Csak azért, mert Róbert itt van? Mint gyerekek, mindig együtt játszottunk már, azonkívül unokatestvérek vagyunk. Egyébként Róbert már nincs is itt. - Hevesen elfordult és kiment.

- No tessék! Mi lesz ebből? - panaszkodott a fiatalasszony. - Gerhardt mindig a pártján van, teljesen tehetetlenek vagyunk vele szemben. - Aztán elhallgatott. A szomszéd szobából egy férfihang hallatszott lágyan csititóan, mint mikor az ember egy gyerekhez beszél: - El fogsz menni kicsikém, ha anya olyan nagyon kívánja, ugy-e Lotte?

- Hála Istennek, Gerhardt, hogy rábeszéled, ma ismét dacoskodik, noha tudja, hogy az egész fáradságos kirándulást csak az ő kedvéért tesszük meg. Menj Lotte és öltözködjél, - kérlelte húgát.

- A fiad már ismét egészen jól érzi magát, Fernande, - szólt a férfi, - odaát láttam az istállóknál, ujjongva ült Gottlieb vén lovai egyikén.

- Ez hallatlan, ez fölháborító! Remélem Gerhardt, hogy levetted a lóról? A kisasszony könnyelmű, hogy ilyesmit megenged; ha leesik és a ló patái alá kerül, akkor szerencsétlen véletlen az egész, semmi más.

- Nem emeltem le a lóról, Gottlieb két kézzel tartotta, mint ahogyan téged is tartott Fernande, gyerekkorodban. Éppen az imént emlékeztem rá, - hangzott a nyugodt felelet.

- De nem akarom, hogy ez az ember hozzányúljon a fiamhoz; bizalmatlan vagyok vele szemben, mindent ellenemre tesz; éppen az imént is goromba volt Annával és azt mondta, hogy nem törődik vele, hogy a ruhámat idejében megkapom-e vagy sem és nem akart gyorsabban hajtani.

- Ó, arra nincs semmi szükség, ha én mondom, - duzzogott a fiatalasszony; - egyébként van itt egy tanunk is...

A következő pillanatban a szép asszony kidugta fejét az ibolyaszinü függönyök között és rám nézett. Én még mindig kalapban, kabátban ültem ugyanazon a helyen. Nagynéném már ismét írt és látszólag nem ügyelt a gyerekek szóváltására.

- Hugocskám, - hangzott kérően, - ugy-e Gottlieb hihetetlenül goromba volt Annával?

Tekintetében vakmerő felszólítás volt, hogy a kérdésre igenlően feleljek. Hirtelen valami hihetetlen undor fogott el a hazugsággal szemben. - Nem, - feleltem hangosan, - a szobaleány haragra ingerelte Gottliebet, nagyon sokáig kellett rá várnunk és - -

A szőke asszonyfej eltűnt és rögtön utána ezüstcsengésű kacagás ütötte meg a fülemet; Lotte fényesen mulatott a szókimondásomon.

- Hogyan? Demphoff kisasszony a te szobalányoddal érkezett ide? - hallatszott Gottfried mély hangja. - Hogy történhetett ez? Hiszen te megigérted nekem, hogy érte méssz.

- Istenem, igen, - de - hiszen akartam, de azután eszembe jutott, hogy Stelsen Melanienek megigértem, hogy sétakocsizni viszem; tehát Gottlieb-et küldtem és Anna egyúttal vele mehetett. Ne haragudjál, Gerhardt, - hízelkedett az asszony, - hiszen a gyermek így is egészen jól megérkezett.

A férfi nem felelt. Mindjárt ezután egy úr lépett ki a függönyök mögül. Csaknem felkiáltottam a csodálkozástól és ijedtségtől, annyira hasonlított vonásról-vonásra az apámra! Ugyanaz a dús szőke haj és szakáll, ugyanazok a szemek; csak valami beteges sápadtság volt az arcán és egy kissé hajlottan járt.

- Isten hozta Wendhuzenben, - szólt hozzám és csodálkozva nézett rám, - de úgy látom, még kabátban van és kalapban; bocsásson meg, a hölgyek már féllábbal a táncteremben vannak; anyám bizonyosan már megmondta, hogy egyelőre Edith néninél fog lakni; ez az élénkség a maga gyászát zavarná.

- Még semmit sem közöltem vele, Gerhardt, - szólt lassan; - Ferra közbejött a panaszával és aztán ez a levél - jó, hogy átveszed ezt az ügyet. Te biztosan fáradt vagy, gyermekem, - fordult hozzám kényszeredett barátsággal, - legjobb, ha mindjárt átméssz.

- Ezt mikor határoztátok el? - kérdé Fernanda, aki hirtelen ismét a szobában termett, - tegnap még ellenkező véleményen voltatok.

- Anyánk ma elfogadta az ajánlatomat, - felelt Gerhardt higgadtan, de nem minden gúny nélkül, - egy fiatal hölgy, aki gyászol, csak az utadban volna, Ferra, de nem is beszélve az ő érzéseiről.

- Fiatal hölgy? - nevetett a szép asszony és hangjában egy kis türelmetlenség volt. - Hova tetted a szemedet, Gerhardt? Nézz rá! Valóságos gyermek ez, még pedig elkényeztetett gyermek! Pűh, milyen szemeket tud csinálni, mikor úgy alulról fölfelé néz; Edith néni örülni fog ennek az akviziciónak.

- Egyébiránt igazad van, kedves Gerhardt, - folytatta egészen megváltozott hangon, - vidd csak Edith nénihez, miattam akár ő is rendelhet magának egy féltucat macskát. De most már mennem kell. Ugy-e, elkisérsz D.-be? Melanie is velünk jön.

- Sajnálom, húgom, de nem érzem magam elég jól ahhoz, hogy egy táncmulatság fáradságait - - -

- Rosszul érzed magad, Gerhardt? - szakította őt félbe nővére és finom kezeit bátyja vállára tette. - Kedves Gerhardt, miért nem mondtad mindjárt, természetesen egy szóval sem említettem volna a táncmulatságot. Világos, hogy itthon maradok.

- Kérlek, Ferra, hagyd ezt, tudod, hogy a részvét ilyen jelentéktelen dolgok miatt terhemre van.

- Jelentéktelennek mondod, Gerhardt? - kérdé a nő gyöngéden, - nem, nem, most látom csak, hogy beteg vagy, a mulatság el van intézve, itthon maradok. Anyám menjen Melanieval és Lotteval, én nálad maradok.

- De én nem kívánom, - felelt a férfi hidegen - és hogy lásd, hogy nem vagyok olyan rosszúl, mint te gondolod, megmondom, hogy iderendeltem a gazdasági felügyelőt a számadásaival. Csak zavarnál itthon. Tehát csak menj és mulass, - ha tudsz. De mindenekelőtt - és hirtelen a csengetyühöz lépett - Dempfhoff kisasszonyt kell elhelyezni.

- Anyám, - fordult Gerhardt az öreg asszony felé, - van még valami elrendelni valód a vendégünk ügyében?

- Közölted Joachimmal - mert fölteszem, hogy a leveled neki szól -, hogy a kopónak az árát igen magasnak tartom?

- Nem, - felelt ismét olyan röviden, mint az előbb, - megveszem neki a kutyát.

- Megveszed? - Gerhardt kellemetlenül meglepetve nézett anyjára. - Rendben van, - felelt azután, - nekem egy kicsit drága lett volna.

- Ez a leány majd elvezeti önt a szállására. Bizonyosan szüksége van pihenésre.

- Isten áldjon meg, gyermekem, - szólt kissé felém fordulva. Mikor a fiatal asszonytól el akartam búcsúzni, az már nem volt a szobában. Gerhardt elkisért a lépcsőig.

- Holnap reggel érdeklődni fogok, hogy hogy aludt, húgom, - szólt udvariasan, - egyelőre nyugodt pihenést kivánok.

Már erősen alkonyodott, mikor vezetőmet a szőnyegborította folyosón követtem. A hűvös esti levegő megnyugtatta idegeimet. A park utain teljes sötétség volt már; még egyszer visszafordultam a tündérkastély felé, melyet elhagytam; fehér falai a fák sötétjéből kivilágitottak, a fáknak a konturjai élesen rajzolódtak le az esti égen; a szökőkút csobogása még gyengén idehallatszott és a visszahulló vízsugár folytonosan ingatta a körülfekvő növénycsoportok leveleit és az üde boskettek körül hófehéren világítottak elő a márványszobrok. Milyen szép volt itt minden. És mégis szerettem volna elfutni innét, - el - messzire - Györgyhöz vagy Krisztinához, vagy bárkihez, aki szeretettel nézne rám és úgy szólítana: kedves Léna; mit csináljak itt, ezek között az emberek között, akiket az imént láttam? Ezek sohasem fognak szeretni, ezeknek teher vagyok, melyet minden módon meg akarnak könnyíteni. Egész világ választ el bennünket: tiszteletlenség, gúnyolódás és hideg, üzletszerű nyájasság; ezzel fogadták az idegen gyermeket - és most, vajjon most hova vezetnek? Ki az az Edith néni és mit jelenthetett a fiatal asszony célzása a macskákra? Gépiesen követtem a leányt a park tekervényes utain.

- Nem nagy utunk van a kolostorig, - szólt nyájasan, - a dalolás már ide hallatszik.

Fölfigyeltem, tán csak nem igazi kolostorba kell mennem? De nem, nem templomi ének hallatszott ide; egy kéthangon előadott egészen ismeretes népdalról volt szó.

- A gazdasági udvaron, a hársfa alatt, - felelt a leány. - A béresek és a cselédlányok énekelnek, mára befejezték a munkájukat, tetszik látni, ott van a kolostor és fent a kivilágított ablak mögött lakik a nagyságos asszony.

A beálló este fantasztikus világításában félelmesnek, nagynak és sötétnek láttam a hosszúra nyúló épületet, mely ezentúl az otthonom lesz. Még egy vasrács választott el az előkerttől, melyet a kolostor két szárnya kerített be. A rácsoskapú nyitva volt, hallottam, a mint a leány átment a kocsiúton és amint a kerítésen belül a kavicsos útra lépett. Szemem még mindig a sötét épületre meredt; az alsó ablakokon erős vasrács volt, mint egy börtönben és a baloldali szárnyon csukott ablaktáblákat láttam; hihetetlen félelmes benyomást tett rám az egész kolostor!

A leány visszajött és keresett; tétovázva léptem át az úton és bementem a kapun; egy láncokkal elkerített pázsithelyet kerültünk meg, melynek közepén egy borostyánnal benőtt homokkő urna állt. Egy erősen megvasalt ajtó egyenesen az ormótlan faráccsal ellátott lépcsőházba vezetett; hűvös, nyirkos levegő ütött meg, dideregve összerázkódtam a kísérteties sötétségtől, mely a bolthajtásos csarnokra ráfeküdt; akaratlanúl is apácakísértetekre gondoltam, akik haragosan lépnek a vakmerő idegen elé - de egyszerre tipegő lépéseket hallottam mögöttem és gyerekhangokat és apró fejek kandikáltak elő az épület sarka mögül. - Macskanéni! macskanéni! - hangzott össze-vissza és egy csaknem kiabáló gyerekhang egy gúnydalt énekelt.

Élesen visszhangzott a magas falakról. Én megálltam, de a kísérőm ismét gyorsan lefutott a lépcsőn és fürgén, mint egy menyét, utána vetette magát a kis dalosnak.

- Nem szégyeled magad, neveletlen kölyke, - kiáltott rá és jól megrázta a kis fickót. - Te kigúnyolod a jó nagyságos asszonyt, aki minden karácsonykor megajándékoz és megfizeti érted a tandíjat és ruhát ad neked, hálátlan kamasz.

- Jette, ugyan ereszd el, - szólt egy nyájas hang s mikor a hang irányába megfordultam, közvetlen előttem állt egy feketeruhás nő; fehér főkötője és sápadt arca felém világítottak és két keskeny kéz nyúlt felém.

- Isten hozott, gyermekem! - szólt halkan. Egy csókot éreztem a homlokomon, azután egy könnyet és még egyet és aztán a fejem ott nyugodott a keblén. - Szegény kis leánykám, - suttogta, - áldom azt az órát, amely hozzám vezetett. De most jőjj, hadd nézzelek meg a világosságban... Jette, hagyd azt a fickót békében, ő is csak azt teszi, amit a többi tesz, egyik a másiktól tanulja; gondoskodjál teáról, a kis vendégem bizonyosan éhes.

Mellette végigmentem egy hosszú folyosón, itt már csaknem sötét volt, azután egy nagy kivilágított szobába léptem, mely régi divatú bútorokkal és fali kárpittal volt fölszerelve; a hófehér abrosszal megterített asztalon egy lámpa égett; egy pár nyájas asszonyszem nézett rám kedvesen, jóságosan, úgy éreztem magam, mintha jégből, fagyból ragyogó napsugárba lépnék. Ösztönszerüen köréje fontam a karjaimat és ennek a teljesen idegen asszonynak a keblén kisírtam magamat és az utóbbi órák minden kellemetlenségét tűnni éreztem.

- No, most elég lesz, kis lányom, - szólt nyugodtan, - gyere, hadd nézzelek már végre meg - hiszen te éppen olyan liliput vagy, mint anyád, egy tökmag. Szégyeld magad gyerek és iparkodjál, különben senki sem fog komolyan venni.

- Mosolyogtam. - Igen, Fernande is azt mondta, hogy gyerek vagyok - úgy éreztem, hogy a régi jókedvem kezd visszatérni, amely a rámszakadt bajok következtében hetek óta eltűnt. Mikor azután leültem az asztalhoz és a legjobb étvággyal kezdtem fogyasztani a vacsorámat, melyet nagyon kívánatosan, tisztán tálaltak fel, csaknem ujjongásba törtem ki, de hirtelen dorombolást hallottam és egy hófehér macska termett a vállamon és hízelegve dörzsölte arcomhoz puha bundáját.

- Nézd csak, no nézd! - kiáltott vidáman az öreg néni. - Minka barátkozni akar veled, pedig ezt nem szokta tenni, nagyon vad; no ennek örülök, de mennyire örülök, - ismételgette többször és szeretettel simogatta kedvencének a bársonyos szőrét.

Hirtelen eszembe jutott az imént hallott gúnyvers és ösztönszerüleg körülnéztem, hogy a szobában vajjon - - -? Valóban, a kályha sötét sarkából két zöldes szem világitott elő, az ablak előtt álló karosszékben egy fekete-fehér szinű macska nyújtózkodott és amott a sarokban ismét két kis tarka vadállat. Ijedten tettem le a kést, villát és kérdően néztem a velem szemben ülő öreg asszony fínom szabású arcába.

- Nem szereted a macskákat kicsikém - és hangjában mintha szomorúság tükröződött volna.

- Ilyen sok, ugyebár, azt akartad mondani? - Hagyd el fiam, majd hozzá fogsz szokni annyival is inkább, ha megtudod, hogy éveken keresztül a macskák voltak az egyedüli társaságom és ők sohasem szomorítottak meg és nem bosszantottak, - szólt és fájdalmas tekintettel nézett Minkára, aki egész kényelmesen berendezkedett a vállamon.

- Dehogy, én nagyon szeretem a macskákat, - nyugtattam meg őt, bár egy kicsit aggodalmaskodtam.

- Igazán? Ennek örülök! - kiáltott. Meg fogod látni, hogy olyan okosak, mint az emberek és néha - - - abbahagyta és nyájasan rámnézett. - No gyermekem, most jőjj mellém a pamlagra és ha nem vagy nagyon fáradt, mesélj nekem anyádról; van még egy öcséd is?

- Van, igen, - feleltem és csaknem újra sírásba törtem ki, de a mellettem ülő hölgy magához vonta a fejemet és olyan kedvesen tudott vígasztalni, beszélt a jövőről és arról, hogy az én koromban minden bánat csak egy sötét felhő, amely elvonúl és helyet ad a ragyogó napsugárnak. Olyan nyájasan, kedvesen beszélt, hogy visszatért a régi nyugalmam.

- Ki vagy te tulajdonképpen, - kérdeztem félig álomban, mikor később anyai gondossággal átkísért a szobámba, mely közvetlenül az övé mellett volt és a kifakult zöld selyemtakarót simogatta. Nagyon fáradt voltam és már csak félig csukott szemmel láttam, amint az öreg néni alakja a csak gyengén világított szobán nesztelenül végig ment.

- Hiszen tudod, - suttogta csaknem nevetve, én vagyok a macska néni. igy hívnak a gyerekek, de te Edith néninek fogsz hívni. Az én nevem... Edith... egy nevet mondott, amit nem értettem tisztán - és egy igazi... de erről majd máskor beszélünk, ezt te úgysem érted; és most aludj Lénácska és álmodj valami szépet, - súgta felém és megcsókolta a homlokomat; az anyád sohasem beszélt rólam? - kérdezte még.

Álmosan ráztam a fejemet, a szemem becsukódott a fáradságtól. - Hogy is beszélt volna - szólt halkan maga felé Edith néni, - akkor ő még fiatal volt - aztán már nem igen hallottam, hogy mit mondott, elaludtam.

Kábult álomba merültem. Egyszer csak hirtelen fölriadtam ezzel a hangos kiáltással: - György! oly tisztán láttam magam előtt, felém nyújtotta a karját és betegnek, nyomorultnak látszott.

- Aludj Léna, ne féltsd Györgyöt, - suttogott ismét Edith, - nem hiszel már az őrangyalokban? Gondolj arra és meg fogsz nyugodni.

- Hiszek, - feleltem megkönnyebbülten, már ismét félig álomban, mely most édesen és teljesen hatalmába kerített.

Mikor másnap felébredtem, nem tudtam tájékozódni, hogy tulajdonképpen hol vagyok. Felettem a mennyezetes ágy nehéz selyem szövetét láttam, melyen aranyozott fadíszek lógtak; a szinehagyott, itt-ott már csaknem sárga ágyfüggönyök vissza voltak hajtva és álmos tekintetem egy magas szobába tévedt, mely a beözönlő napsugaraktól fényesen meg volt világítva. Egy fekete márvány kandalló, valóságos szörnyeteg volt éppen az ágyammal szemben; felette magas tükör diszítette a falat; nagyon régi lehetett ez a tükör, mert óriási felülete három darabból volt összerakva, kerete pedig vékony, de gazdag faragású faléc volt. A bútorok különböző időkből származhattak, mert egy csodálatos berakású domború ajtóju fiókos szekrény mellett egy aranyozott asztalka állott, melynek lehetetlen kanyarodású aranyozott lábai a rokokó időkre emlékeztettek. A kárpit egy kékesszürke árnyalású, szabályosan visszatérő női figurát mutatott, aki egy delfinen, melynek farka egy szép hajlású arabeszkben végződött, úszott keresztül a nagyjából odarajzolt hullámokon. A házat úgy látszik abban az időben építették, mikor az emberek a szépség rovására a tartósságot tartották szem előtt, mert ezek a hatalmas falak, melyekben nagy ablakmélyedések voltak, egy örökkévalóságra látszottak építve lenni.

Kellemesen éreztem magamat a napsütötte szobában; fejemet beleástam a hófehér párnákba és hunyorgatva csukám be ismét a szememet, amíg egy zengzetes, kellemes hang föl nem ébresztett ebből a félálomból. Az imént még becsukott szárnyasajtó most tárva nyitva volt és azon keresztül egy fehérruhás, karcsú alakot láttam hosszan lelógó szőke hajfonatokkal.

- Alszik még, néni, - szólt ugyanaz az üde hang, - ott voltam az ágyánál; nyitott szájjal fekszik és fekete haja belelóg barna arcocskájába; micsoda csodálatos kis emberpalánta ez nekünk, akik csupa szőke óriáshoz vagyunk szokva, - gyere ide, Minka!

A fehér alak lehajolt és fölemelte a macskát; azután hirtelen az ablakdeszkán termett, kalapja a legközelebbi székre repült és én megismertem Charlotte unokahugomat, aki úgylátszik a legderültebb hangulatban volt és nagynénjénél reggeli látogatást tett. Lábait lógázta, cirógatta a macskát és halkan, de véghetetlen kedves hangon egy dalt dudorászott, mint egy kis madár, mely álmában énekel.

- Ne keltsd fel azt a gyereket, Lotte, - figyelmeztette őt szeliden a néném és mindjárt utána megjelent a látókörömben az ő egyszerű, szürke pongyolájában és leült Lotte mellé, de felém háttal úgy, hogy csak a hófehér főkötőjét láttam.

Charlotte hirtelen elhallgatott. - Néni, - kérdezte letompított hangon, de mégis úgy, hogy tisztán hallhattam minden hangot, - néni, igaz az, amit Fernande tegnap mesélt, mikor Melanieval a bálba mentünk, az t. i., hogy a kicsikének az anyja, no hogy is mondjam, - szóval, hogy a szinházból való és hogy hihetetlen pazarlásával tönkretette a nagybátyámat.

Ebben a percben becsuktam a szememet; úgy éreztem, hogy egy csapást intéznek ellenem, mely elől nem tudok kitérni. Az én anyám szinésznő! Az én szegény anyám. - Kedves arca hirtelen föltűnt előttem, az a kicsi törékeny alak, aki véresre dolgozta a kezeit, hogy az hihetetlen pazarlásával... ó ha Fernande ismerte volna!

- Ugy? Ferra könnyített a szívén? - kérdé Edith néni, mindenesetre érdekes lehetett és gyorsan mult az idő, nem?

- Igen, Edith néni, engem érdekelt. Tudod, csaknem minden családban előfordul egy kis pikáns skandalum, csak a mienk látszik - hála a Dempfhoffok nyugodt, szenvedélytelen vérének egész filiszterszerűnek.

Ezüstcsengésű kacagás volt a válasz. Mégis csak úgy van és én azt hiszem, ez rendkivül érdekes. Képzeld csak el, hogy ilyen rangonaluli szerelmi szenvedély micsoda változatosságot hozna egy békés unalmas családi életbe. Jelenetek a szülőkkel, a fiú öngyilkossággal fenyegetőzik, az anya ünnepélyeket rendez, hogy a fia felejtsen, az apa utazást proponál, a nővérek egy fél tucat házasságképes barátnőt hívnak meg és végre egy szép napon a helyilapokban lehet olvasni a következőket: - Közvetlen közelünkben a mai blazirt időkben szokatlanul regényes történet játszódott le; a legelső családok egyikének sarja a család kétségbeesett ellenállása dacára házasságot kötött egy szinésznővel, aki szépségével a fiút annyira rabul ejtette, hogy... ugy-e néni így volt? - kérdezte Charlotte.

- Fernande sokkal kevesebbet tud a dologról, semhogy mesélhetne róla, - felelt Edith komolyan, - ezt már az is bizonyítja; hogy a kicsi anyja soha nem volt színésznő; tehát színésznőről nem is lehet szó és én kérlek, hogy erről a dologról ilyen hangon többé ne beszélj.

- Te ismered a történetet pontosabban, néni? - kérdezte élénken a fiatal leány. - Láttad te valaha azt a nőt, aki apát és nagybátyámat örökre elválasztotta egymástól?

- Láttam, Lotte, habár csak egyszer, - felelt Edith nyájasan, - hiszen átéltem azt a szomorú, még ma is kiderítetlen ügyet. Ez a nő - Istenem! - ez a kicsi, gyermekszerű nő, az ő nagy fekete szemeivel, persze, hogy oka volt a veszekedésnek, de ártatlan okozója, benne volt a legkisebb hiba, ártatlan gyermekkedély volt - nem kacér, ahogy neked mondták.

A kedves jó Edith néni! szivem hálásan dobogott feléje; anyácskámat védte azzal a fiatal leánnyal szemben, aki fiatalos könnyelműségéből kifolyólag nem is sejtette, hogy mit tesz az, szerencsétlennek lenni. Kinyitottam szememet és láttam, hogy tekintetében semmi részvét, csupán kíváncsiság van.

- Ó, mesélj, Edith néni, - kérte nénjét, - jót teszel vele; először is kárpótolsz a tegnapi táncmulatság unalmáért, másodszor bebizonyíthatom végre Ferrának, hogy van olyan dolog, melyet én jobban ismerek mint ő.

- Ezek az okaid csupán, amiért ezt a szomorú dolgot meg akarod tudni? - kérdé Edith komolyan.

- Sajnálom, hogy meg kell mondanom, Charlotte, - folytatta Edith, - hogy nagyon felületes és hiányos neveléssel kerültél ki az iskolából; erről már többször meggyőződtem. Te már nem vagy az a barátságos kis lány, akit a mások szerencsétlensége meghat, te élvezni akarod az életet, mulatni akarsz, ugy látszik, ez az egyedüli célja az életednek.

A fiatal leány egy pillanatig kérően nyujtotta kezét nénje felé, azután ismét lesütötte szemét és hallgatott.

- Amennyit tudok a dologról, azt szivesen elmondom, - kezdte újra az öreg hölgy; - de keveset tudok és csak azért mondom el, hogy beleláss az életbe, mely olyan csalóka képeket tükröz eléd, melyről azt hiszed, hogy csak szépet fog neked nyujtani. Nem akarom a rózsás vidámságodat elvenni, a világért sem, de szokjál hozzá, hogy mások szerencsétlensége mellett ne menj el közönyösen és ne tekintsd azt mulatságos beszélgetési témának; minden ember reménységét megüti a dér, te is meg fogod ezt tanulni.

Rövid a történet, amit elmondok, Charlotte, de tele van fájdalommal, bánattal, - kezdte Edith néni, míg én szivdobogva hallgattam.

Dempfhoff Hermann, aki vendégünk atyja, a te atyád öccse volt; tehát csak nagyon mérsékelt vagyont örökölt, éppen annyit, hogy a tiszti pályára léphessen.

Az állomáshelyén ismerte meg azt a nőt, aki ránézve olyan végzetessé vált; a leánya nagybátyja házában lakott és mindenki azt hitte, hogy az öreg úr örökbe fogadta őt. Én azt hiszem, hogy ha a dolgok úgy álltak volna, mint amilyennek látszottak, atyádnak nem lett volna kifogása a frigy ellen, mert az öreg nagybácsi a legtekintélyesebb emberek közé tartozott és igen vagyonos volt.

Azután hirtelen meghalt; végrendelet nem maradt utána és a minden fényűzéshez hozzászokott fiatal leány koldússzegényen maradt magára. A vagyont egészen távoli rokonok örökölték, akik a leányról nem vettek tudomást.

Nagybátyád ide érkezett és hajlékot kért menyasszonya számára. Erre kitört a vihar. Sajnos, nem tudok sokat azokból a rám nézve mélységesen szomorú időkből, nem tudom, milyen jelenetek játszódtak le apád házában, csak Gottliebtől tudtam meg hiányos adatokat, aki nagybátyádat a legközelebbi vasútállomáshoz vitte ki. Utóbbi én rám is haragudott és így nem is tudtam meg semmit az esküvőjéről, melyet nemsokára megtartottak. Csak az újságokból tudtam meg. Az esküvő után azután valamennyire kibékülhettek, mert Hermannt meghivták feleségestül Wendhuzenbe. Csak mikor a szobámmal szemben levő vendégszobákat kinyitották, és mikor Gottlieb vasárnapi libériájában az állomásra hajtott, csak akkor tudtam meg a kérdezősködésemre, hogy a fiatal házasokat várják.

Abban az időben annyi mellőzésben volt részem a testvéreim részéről, hogy nem is csodálkoztam ezen; engem úgy tekintettek, mint egy halottat, de még annak sem, mert egy kedves halott sírjára néha-néha letesznek egy virágot. No, de ez most nem tartozik ide.

Az asszonyban valami kutyatermészet van; ahelyett, hogy sértődötten a szobámba zárkóztam volna, órák hosszat álltam aznap az ablaknál, hogy a legfiatalabb öcsémet és annak feleségét láthassam. Sajnos, az utolsó percben hiábavalónak bizonyult a várakozásom, mert a csukott hintó miatt nem láthattam semmit, csak egy kék fátyolt, melyet a tavaszi szél magasan lobogtatott. Ez volt minden, amit a sógornőmből láttam. És később sem láttam, mert megbetegedtem és az ágyat kellett őriznem. Csak néha hallottam egy lágy, muzsikás női hangot és könnyű lépteket, melyek a lépcsőn jártak. Cselédem jelentette, hogy szép a fiatal asszony, nagyon szép. - Óh, nagyságos asszony, olyan szép, mint a szentkép az oltár felett és a mellett olyan kicsi, mint egy baba, - szokta mondani a cselédem.

Körülbelül két hét múlhatott el; én először voltam fenn, odakint tikkasztó juniusi meleg volt, mely még este sem szűnt; alkonyatkor fáradtan és a melegtől meggyötörve a pamlagon feküdtem, mikor újból hallottam a lépcsőn az ismeretes könnyű lépteket, ideges futkosás volt és nemsokára csattogva csapódott be a vendégszoba ajtaja; egy kis idő múlva siető férfilépteket hallottam, a vendégszoba ajtaja kinyílt és öcsém hangját hallottam, amint így szólt: - El van határozva Elza, elutazunk, még pedig rögtön. - Egyidőben sírás hallatszott be hozzám, keserves, szívettépő sírás.

Ebben a pillanatban kinyitottam az ajtómat; a vendégszoba ajtaja is tárva-nyitva volt, végigláttam a szobán és a lenyugvó nap alkonyfényében egy törékeny kis fehér alakot láttam a pamlagon, öcsém előtte térdelt és halk vigasztaló szavakat suttogott a fülébe.

- Hermann, nem tettem semmi rosszat, agyonszégyelem magam itt, engedj el, engedj el innét, - kérlelte öcsémet egyre. Fiatal, könnytől ázott, mondhatatlanul bájos arc emelkedett ki a párnákból és öcsémhez simult.

- Igen, igen, csak nyugodj meg, csomagolni kell és te hihetetlenül izgatott vagy, talán csak nem hiszed, hogy egy percig is kételkedtem benned? Istenem, ki is sejthetett ilyesmit. A férfi fölkelt és idegesen járkált föl s alá s egyszerre csak fölkapott egy kristályserleget és azt úgy vágta földhöz, hogy az millió szilánkra törött. A fiatal asszony ijedten felszökött és sötét szemével az urára nézett. - Még egy pohár víz sincs ebben a vendégszerető házban, ha az embernek szüksége van rá, - kiáltott dühösen és a csengetyűzsinórhoz lépett; azután hirtelen dördülve becsapódott az ajtó.

Megütközve csuktam be az enyémet is és azon törtem a fejemet, hogy vajjon mi történhetett. Ebből a tünődésből lódobogás riasztott fel, s az ablakhoz lépve láttam, hogy atyád szokása ellenére ellovagol hazulról, bele a sötétlő éjszakába és még mielőtt visszatért volna, Hermann és a felesége elutaztak és soha többé vissza nem jöttek.

Nem tudtam többé elfelejteni a bájos arcocskát, amint sötét szemével hosszú pillái alól olyan riadtan, kérdően nézett és csak nagysokára jutott el hozzám is a híre, hogy a legkeserűbb nélkülözésben élnek. Ekkor nem tudtam ellentállni és levelet írtam nekik, melyben egy, a viszonyaimhoz mért támogatást ajánlottam fel. De a levél felbontatlanul jött vissza; azt hiszem, nem is sejtette, hogy ki lehetett a levél írója, sőt valószinűnek tartom, hogy nem is tudott a létezésemről; talán azt hitte, hogy a levél az anyádtól jön, szóval én ismeretlen maradtam számára, bárhogyan is szerettem volna közelebb jutni hozzá.

Még egyszer megpróbálkoztam, de a levél ismét visszajött, rajta finom női irással annyi, hogy Wendhuzenből érkező leveleket nem fogad el. Ez körülbelül Hermann halála után egy évvel történt.

- De nénikém, - szakította félbe az elbeszélőt Charlotte, - a te mesédben semmi sincs, ami Hermann felesége javára szólna és Ferra azt mondja, hogy a hihetetlen pazarlásával...

- Charlotte! Igazán hiteles neked Ferra ítélete? Persze, hogy fényesebben élt a fiatal pár, mint azt a viszonyaik megengedték volna, de ennek főleg a férfi az oka; az asszony azt hitte, hogy férje gazdag és megengedheti magának azt a fényüzést; sejtelme nélkül a dolgok igazi állásáról élt az asszony abban a luxusban, melyet férje nyújtott neki, én meg vagyok győződve, ha Hermann csak egy szót szól, az asszony örömest nyugodott volna bele sokkal szerényebb életmódba.

- Abból a módból, amellyel az akaratán kivül történt hibákért vezekelt. Vagy azt hiszed Lotte, hogy nem vezeklés az, ha egy asszony minden erejének a feláldozásával, munkához nem szokott kezeivel éjjel-nappal dolgozik, hogy a gyermekeit tisztességesen talpraállítsa?

Nem hiszed, hogy ilyen keserves munka árán akaratlanul elkövetett hibák jóvátehetők? Tudod te, hogy mi az éjszakánkint nyomorult lámpavilágnál dolgozni kinzó gondolatoktól gyötörve? Tudod te, hogy mit jelent az az ölő tudat, hogy a munkaerő elfogytával te és a gyermekeid nyomorogni fognak? Te nem tudod, Isten óvjon is tőle.

Nem láttam, hogy mit tett ezen szavaknál; én hirtelen a másik oldalamra feküdtem és fejemet mélyen beleástam a párnákba, hogy senki se hallja a zokogásomat. Egy csókot éreztem a hajamon és mikor megfordultam, Lotte kisírt szemeit láttam, aki az ágyam előtt térdelt.

- Kicsi húgocskám, szeretni akarlak, - szólt könnyes szemmel. - Szeretni foglak és bocsáss meg azért, amit az imént pajkosságból mondtam, mert te hallottál minden szót, én tudom. Gyere ide te kicsi jószágom és adj egy csókot - szólt és magához ölelt. - Ugy-e nem haragszol rám? - kérdé és szép rózsás arca sápadt volt a fölindulástól.

A fejemet ráztam és karomat a nyaka köré fontam. - Én is szeretni foglak, Charlotte - biztosítottam őt.

- De most fel kell kelned - kiáltott régi hangján. - Itt lehetek az öltözködésnél? - nevetés és viháncolás közben segített öltözködni. - Te úgy látszik nem is tudod, hogy mi történt veled, te kis városi kisasszony. Falun vagyunk, tehenek és borjuk között, ezek t. i. híresek itt minálunk Wendhuzenben. Fű, fa, virág és levegő van bőven; megállj csak, nemsokára a te arcod is kipirosodik. - Dédelgetve simogatta meg arcomat és segített hajamat egy hálóba beszorítani.

- Ugy-e Charlotte, Edith nénit tulajdonképen Berkernek vagy Berkának hivják?

Hangosan fölkacagott és összecsapta a kezét. - Gyerek, hát te nem tudod? Persze, hogy Berka néni.

- Gyerek, a végén majd kisül, hogy azt sem tudod, hogy én ki vagyok, - szólt komikus kétségbeeséssel. - No, ez így nem megy, hallgass ide, majd fölsorakoztatom a családot. - Leült az ágyam szélére és rám nézett, azután az ujján el kezdte számlálni.

Tehát No. 1. természetesen az anyám Demphoffné von, született von Thienen Thüringiából, nagy tekintélye van a gyermekei és alattvalói előtt; ha Ferrával beszélünk róla, ugy hivjuk, hogy Serenissima. Ferra és Joachim a kedvencei; Gerhardt és én egy lépcsővel alább állunk; engem elég sokat és elég gyakran szid, de erről majd később, mikor az én személyleirásomra kerül a sor.

No. 2. Dempfhoff Gerhardt Luitpold, első szülött, a család feje, az én drága bátyám, a legjobb és a legnemesebb ember a földön, csak - sajnos - egy kicsit, egy egész icipicikét beteg, - a leány kék szeme egy pillanatra elborult.

- De egészséges lesz, Léna, én tudom biztosan. Ha egyszer lesz valami kérni valód, csak hozzá fordulj, nem fogod hiába tenni.

No. 3. A szép Fernande nővérem, Riedingenné, aki hét év óta ismét a szülei hajlékban lakik, mert az ura egy lóverseny alkalmával olyan szerencsétlenül esett le a lóról, hogy holtan ott maradt és nővéremet özveggyé tette. Másfél évig egész feketében gyászolt és ez az ő szőke hajához végtelenül jól illett...

- Lotte, Lotte! - szólt bele Edith, aki éppen belépett a szobába, - már megint visszaesel a régi hibádba. Aztán hozzám jött és homlokon csókolt.

- Jól aludtál? - kérdé tőlem. - Látod éppen személyleirás készül a családról, amely a hallottak után...

No. 4. - szakitotta félbe nénjét Charlotte. - Dempfhoff Joachim, hadnagy a kilencedik dragonyosezredben, nagyon szép ember, Cavalier comme il faut minden hozzávaló erénynyel és hibával. A baletten kivül főleg a vadászatot szereti.

- Ugyan Charlotte hagyd abba már, mit fog rólad gondolni Léna, - szólt bele türelmetlenül Edith.

No. 5. Charlotte Dempfhoff, a rakoncátlan kölyök, a család réme, mindent meglát, amit nem kellene, mindent meghall, ami nem neki van szánva, egy csúnya, rossz tulajdonsága van, akit egyszer megszeret, az nem menekül előle többé; a legszivesebben az öreg kolostorban tartózkodik Edith nénjénél és hallgatja, hogy az hogyan szidja őt. - Óh te drága Edith néni, - kiáltott és viharosan megölelte az öreg nénit. - Csak arra kérlek, ne engedd, hogy erre itt féltékeny legyek.

- Hóbortos te, hiszen agyonszorítasz, - kiáltott a nénje. - Ha nem fogsz megváltozni, nagyon meglehet, hogy ez a kicsi a háttérbe fog szorítani.

- Akkor Léna vigyázz magadra, mert rád uszítom az összes macskákat, pedig ez jelent valamit, annak a tarkának már megint hat kölyke van, - kiáltott és a szomszéd szobába rohant, úgy hogy az ott lévő macskák a szoba minden sarkában szétrebbentek. Mégegyszer megjelent az ajtóban, meglengette a kalapját és eltünt. A lépcsőn még hallatszott ezüstcsengésü kacagása.

- Most már tudom, hogy ki vagy, - szóltam nénémhez. - Te vagy apám nővére. Ha tudtam volna, hogy milyen jó vagy, akkor anyám neked írt volna és nem Dempfhoff nénémnek, mikor támogatást kért tőle; te biztosan nem írtad volna azt, hogy anyám oka minden szerencsétlenségnek.

Intettem, hogy igen. - Anyám nemsokára ezután nagyon beteg lett és erről beszélt lázálmaiban.

Edith hallgatott, mereven nézte a fák zöld lombozatát, leírhatatlan keserü vonás mutatkozott a szája körül. Azután az ablakhoz ment és miután kinyitotta a hatalmas ablaktáblákat, így szólt: - No, gyere Léna, reggelizzél meg, ma már későn van, holnap korábban kell kelni. Én minden reggel egy sétát teszek és te el fogsz kísérni. Nem is tudod, hogy milyen pompás ez, te szegény kis városlakó.

Ilyen volt a megérkezésem Wendhuzenbe és az első ébredésem. Azóta már csaknem öt év mult el, de annak a napnak az eseményei olyan élénken állnak lelki szemeim előtt, mintha csak tegnap történt volna, hogy egy hazátlan, árva gyerek Edith néni zöld függönyös ágyában megébredt és hallotta a vázolt beszélgetést, mintha még látnám, amint Charlotte az ágyam előtt térdel és sírva-nevetve biztosít arról, hogy szeretni fog; Charlotte, ez a mosolyból és könnyekből összetett bájos gyermek, akinek a változó élet mosolyt is hozott és könnyeket is, de a végén hála Istennek mégis csak visszaadta a mosolygást.

Óh Charlotte, ha nem tudnád már régen, hogy szeretlek, akkor most tennék egy szerelmi vallomást annak az emlékére, amit közösen megéltünk és elszenvedtünk.

Azt a napot sem fogom elfelejteni soha, mikor először fölfedező útra indultam a kolostorban. Azt hiszem még az első napok egyikén volt. Edith néném egy beteg asszonyt látogatott a faluban; egyes egyedül voltam otthon és egy ablakmélyedésből néztem végig a parkon, melynek magas fái mögött állt elrejtve a villa. Félelmes csend volt a nagy épületben és odakint is nyoma sem volt az életnek; oldalt állt az apátnők háza csukott ablaktábláival! A szabadon álló lépcsőt a vadszőlő indái teljesen benőtték és a hatalmas ajtót buján borította a borostyán, úgy hogy valóban olyan volt, mint a bejárat Csipkerózsika tündérkastélyához. Ezen csukott ablakok mögött élt egykor apám, mint boldog gyermek, ezeken a mohalepte lépcsőkön ment anyám abba a házba, ahol olyan súlyosan megsértették; mit tehettek, mit mondhattak neki, aki olyan jó volt és olyan szép? Ha valaki bemehetne oda, de a nagybátyám halála óta minden el van zárva.

Vajjon miért? Minden olyan titokzatos volt, amit eddig láttam és hallottam! Egy kis borzadály futott végig rajtam, úgy hogy fölkeltem és kimentem a folyosóra. A hosszu folyosó még napsütéses időben is homályos volt és a sok szögletet és mélyedést sűrű árnyékok borították. Vajjon hol lakhattak szüleim, mikor itt voltak látogatóban? Itt velem szemben, bizonyosan ők laktak.

A sötétre pácolt ajtók egyike előtt álltam, melyek szabályos közökben voltak a fehérre meszelt falba beépítve; benéztem a kulcslyukon és egy nagy virágos tapétacsíkot láttam; éles huzatot éreztem, nyilván nyitva voltak az ablakok, hiszen a néném mesélte, hogy nagy vadászatok alkalmával még most is vendégszobaképen szerepelnek. Ezt vendégszárnynak is hívták. Mikor a kolostor virágjában volt, ezt a hatalmas kőházat hozzáépítették és a szobák nagysága és mennyisége után itélve, igen vendégszeretőek lehettek a jámbor apácák.

Hirtelen egész jól éreztem magam ebben a titokzatos homályu épületben. Eszembe jutottak a régi lovagvárak meséi, amint a vár folyosóin a várurnő suhogó selyemruhában végig megy, fején arannyal hímzett főkötő, oldalán kulcscsomó; ez nekem való volt, kutatni régi, elhagyott szobákban, melyek évek óta lakatlanok és amelyek annyit tudnának mesélni.

Lábujjhegyen lopódzkodtam végig a hosszu folyosón, itt-ott egy kulcslyukból fény szűrődött ki a régi padozatra és ott a folyosó végén egy világosabb fénykévét láttam; néhány lépcső vezetett le a kolostorba, először egy nagy, fehérre meszelt előcsarnokba, melynek ablakai vászonfüggönyökkel voltak eltakarva. Szép faragásu barna ajtók vezettek a szobákba, hatalmas agancsok diszítették a falakat és a tetőről régi divatu sárgaréz gyürükbe foglalt üvegharang lógott alá, nyilván lámpa számára. Itt is bekémleltem egy kulcslyukon, hisz itt kell lenniök azoknak a szobáknak, ahol atyám született és fölnevelkedett. De itt is csak egy darab barna bőrkárpitot láttam és egy aranykeretes képnek egyik csücskét.

Edith néni sokat fog nekem mesélni, - gondoltam magamban és egyszerre csak, magam sem tudom hogyan, egy széles lépcső legmagasabb fokán találtam magamat, mely ugyan aggodalmasan kezdett nyikorogni jelentéktelen súlyom alatt. Egy pillanatig tétováztam, azután gyorsan lefutottam a lépcsőn, egész porfelhőt kavarva fel magam mögött. Közvetlen a lépcső előtt ismét egy csukott ajtó, de nem, a kilincs engedett és az ajtó nyikorogva nyílt ki és én bámulatomban csaknem fölkiáltottam; mintha néhány évszázaddal visszamentem volna a multba; középkorbeli csúcsíves folyosón találtam magam; karcsu oszlopok tartották a bolthajtásokat s kúszó rózsák és vadszőlő futotta be az egészet. Messzire ki lehetett látni a virágos gyepre s azontúl az erdőbe, évszázados fák közé.

Vakító déli napfény sütötte a pázsitot és egy hang nem hallatszott, amíg az oszlopok közül habozva a fűvel benőtt kerti útra léptem. Megszámlálhatatlan fehér lepke szállt a virágágyak körül, melyek tele voltak vadhajtásokkal; a kerítés buxusai fölött centifóliák terjeszkedtek buján nagy mennyiségben, mindent megfojtva, eltakarva maguk alatt, az utat is messzire elborítva és ruhámba kapaszkodtak, mintha bosszuságukat akarták volna kifejezni, hogy az elhagyott kertbe léptem; itt-ott egy borostyánnal befuttatott szobor világított elő a sűrűségből.

Mintegy álomba merülve mentem tovább. Ez valóban Csipkerózsika tündérkertje volt, a világtól olyan távol, elhagyott, kísértetszerü, ahol a homályt egyes helyeken még a déli nap sem volt képes eloszlatni. A mélyen lecsüggő ágak a hajamat érintették és köröskörül bevonták a kolostor falait, úgy hogy a kert végtelennek tetszett.

Óh, te kedves, elhagyott kolostorkert, mennyire megszerettelek téged! A széles világon ez volt a legkedvesebb hely, ahol tartózkodtam.

Az elegáns villa körül fekvő óriási parkot bársonysíma angol pázsitjával, tágas virágágyaival teljesen elfelejtettem e vadvirágos rét láttára. Semmiféle modern karosszékben nem lehetett olyan kényelmesen ülni, mint a nagy hársak között álló mohalepte kőpadon, melyet a leboruló ágak még magányosabbá és kedvesebbé tettek.

Számtalanszor ültem ott, fejem felett az imbolygó ágak, lábaim előtt a félig elsülyedt sirkő, mely alatt egy fejedelemasszony aludta örök álmát. A sírkő felett az apátnő életnagyságú szobra merev apácaköntösben. Összekulcsolt kezekkel állott immár két évszázad óta. Az eső, a téli fagy rombolása dacára ott állt a finoman kimintázott alak és a nagy, ormótlan betük még mindig hirdették, hogy Radeberg Magdalena Sibylla őrgrófnő, a nagytiszteletü asszony, az Ur 1558-ik évében földi életét egy jobbal cserélte fel.

Idehoztam a bánatomat, az örömömet, ez lett a kedvenc helyem, ez a régi sír. Kitéptem a csalánt és egyéb gazt, körülültettem borostyánnal és közben eszembe jutott egy távoli, drága sírhalom, milyen hálásan gondoltam azokra az idegen kezekre, melyek arról a gazt letisztították. Hiszen amit ezen a síron tettem, az tulajdonképen anyámnak volt szánva.

- Jól van ez így, - mondta később az öreg Gottlieb, akitől virágpalántákat kértem, - jól van ez így, kisasszony, az embernek legyen valamije, ami kézzelfogható, egy helye, ahol otthonosan érzi magát, ahová senki sem követheti, mikor az emlékezés megrohanja. Én is azt tartom; látja, mikor néha nagyon neki keseredem - és biz ebből mindenkinek kijut - akkor elmegyek a szobámba, fölmászom a lenszárító padlásra, ez volt feleségem büszkesége, ha, mondom, nagyon tele van a szívem keserűséggel, belépek a kamrába és ha orromat megüti a lenszag és látom a feleségem kezemunkáját, épen úgy érzem magam, mintha ő szólna hozzám: »- hagyd el, öreg, hagyd; a fejeddel úgy sem mehetsz keresztül a falon...«

Sokszor elbeszélgettem a becsületes öreg emberrel a kolostorkertben; ő megmutatta nekem megboldogult nagybátyám dolgozószobáját, melynek ablakából néha hajnalig is kivilágított a lámpafény a csendes kertbe. Megmutatta a kedvenc sétaútját, melyet mindennap végigjárt reggeli előtt, a napórát s alatta a sötét emlékeztető mondást: »Memento horae novissimae. - Gondolj az utolsó órádra.« - Elmeséltettem magamnak, hogy mennyire más volt itt az élet, amíg az öreg úr élt és Gottlieb parádés kocsis volt. Minden vasárnap reggel pont hét órakor előállt az üveges hintó és asszony, gyerek, házitanító és gouvernante, valamennyi átment Welsrodába misére, azután délután átmentek Littwitzbe vagy Tromsdorfba látogatóba, néha pikniket rendeztek az erdőben, ahol kávét főztek, táncoltak és énekeltek. Az uraság vidám volt és a cselédség is jól érezte magát este a cselédházban a disznósült és sör mellett, melyet maguk főztek. De hej, az idők változnak; ma már semmi sem jó; a templomba sem járnak és ha a fiatal úr nem ragaszkodnék hozzá, egész esztendőben sem jutnának már oda el. A világ gömbölyü és forognia kell, de ma már nem olyan, mint azelőtt volt.

Egyszer félénken megkockáztattam azt a kérdést is, hogy miért nem parádéskocsis többé.

Először elpirult haragjában az öreg, azután halálsápadt lett. - Azért, mert a nagyságos asszony sohasem tudta többé elfelejteni, hogy akkor Edith kisasszonyt elvittem a kocsimon. Amig az úr élt, úgylátszott mintha elfelejtették volna, engem derekasan leszidtak, azzal rendben volt. De a nagyságos asszony úgylátszik nem felejtette el a dolgot, mert alighogy meghalt a nagyságos úr, kiadta a parancsot, hogy én menjek a kolostorba, ez annyit jelentett, hogy ezután az intézőket és az ispánokat kocsiztassam és Berka nagyságos asszonyt, mert ugy mondták, két gazdát nem lehet szolgálni. Veszed észre öreg Gottlieb, hogy mi történt? Ez még azért van, gondoltam magamban és helyet adtam az uj kocsisnak. A feleségem a bosszuságba belebetegedett, már akkor beteges asszony volt. Istenem! nem is szeretek beszélni arról az időről, de nagyon össze kellett magamat szedni, hogy mindent össze ne törjek, ami a kezem ügyébe került. Mintha tehettem volna valamit ellene, mikor a kisasszony azt mondta: - Gottlieb, este légy a vadászkocsival a kis kertajtónál, ki akarok kocsizni. Parancs volt ez, melyet teljesíteni kellett; hogy nem jött velem vissza, arról én nem tehetek.

- Nem bizony. Ott maradt, ahol jobban tetszett neki, mint itt. De hiszen önnek nem szabad tudni a dologról; egyébként nem is tudok többet, de azt tudom, hogy ha ma ujra kérne tőlem valami szolgálatot, megtenném neki és ha még aznap el kellene hagynom a szolgálatot.

Mindig titokzatosabban szövődött körülöttem ez a történet és felizgatott fantáziám ezerféle sejtéssel foglalkozott anyám és Edith néni körül; félnapokon át eltünődtem a dolgon és csaknem elfelejtkeztem Györgyről. Ha az idő csak félig is engedte, lelopódzkodtam a kolostor kertjébe és halomszámra hordtam fel a mezei virágot, mellyel aztán a magam és Edith néni szobáját földiszitettem; ő csendesen mosolygott hozzá és csak a hajamat simogatta meg néha. És ha a varróasztalkáján lévő fiú fényképet rózsákkal megkoszoruztam, akkor nevetett és így szólt: - Pompás egy fickó, ugy-e Léna? Ilyen lesz György is, - azt hiszem hasonlítanak is egymáshoz. Azután előhoztam György fényképét és összehasonlíthattuk őket, amig végül mégis fölfedeztünk valami hasonlóságot.

Ittlétem óta elmult már nyolc-tiz nap, György és Krisztina már válaszoltak első leveleimre és az életem kezdett rendes mederbe terelődni. Segítettem varrni Edith néni szegényei számára, egy régi divatu zongorán skálákat és etüdöket gyakoroltam és Edith nénivel francia és angol társalgást gyakoroltam és napról-napra otthonosabban éreztem magamat a zord kolostorban. A nagy gazdasági udvar is érdekelt a kolostor mögött. A velünk szemben lévő szobák ablakai erre az udvarra nyíltak; ezen szobák egyikét néném raktárnak használta, gyakran álltam ott és nézegettem le az udvarra. A városi ember számára a galambdúcok, a tarka tyúkok és a négyfogatu szénásszekerek érdekes látvány voltak. Gerhardtot is láttam néha, ilyenkor mindig barátságosan üdvözölt, sőt egyszer láttam, amint Gottliebbel hazajött és a kocsiból kiszállás után barátságosan intett az öregnek.

A villa lakói közül senkit sem láttam. Gerhardt is valószinüen elfelejtkezett arról, hogy Edith néni mellett egy kis leány lakik, akinek megigérte, hogy tudakozódni fog hogyléte után. A hölgyeket is csak egyszer láttam, mikor a park útjain sebes tempóban arra kocsiztak és ekkor Charlotte még a fejét sem fordította Edith néni ablakai felé.

Nénémet Charlotte hosszu elmaradása nem látszott meglepni, nem is beszélt róla, de nyugtalannak és szórakozottnak látszott, mintha várna valamit; estefelé, mikor a levélhordó szokott jönni, végigment a hosszu folyosón és hallgatódzva lehajolt a rácson; vagy ha valami beteglátogatásból nem tért vissza pontosan erre az időre, kiváncsian, félve nézett a sarok szekrényre, melyen Jette a postát szokta elhelyezni. Ha azután az ujságokon kivül nem talált ott egyebet, akkor mélyen fölsóhajtva az ablak elé ült és a fák lombjai közé bámult. Később azután, ha bementem hozzá, azt mondta: jóestét kicsikém, s a kedvenceit szólítgatta és kiderült az arca.

- Holnap is lesz még nap, - mondta egy este, mikor György levelével beléptem hozzá és az ő kérdésére a postás azt felelte, hogy - semmi.

- Hány levelet kaptál már e két hét alatt, mióta itt vagy? - kérdezte egy este. - Lásd, az a kis fiú elkényeztet téged, persze, ez az első fájdalom még az első vágy... Jól van a kisfiu?

Leültem Edith néni lábához és fölolvastam neki a levelet, de nem jutottam a végére, mert a könnyek elfojtották a szavamat; György panaszkodott, hogy a vasárnapi ruhájáról leszakadtak a gombok és a doktor néni nem érkezik azokat felvarrni. Búsan lehorgasztottam a fejemet és hallgattam, mert elképzeltem, hogy milyen kínosan érintheti ez a rendetlenség a szegény fiút, akinek ruhája a gondos anyai ellenőrzés alatt mindig csinos és kifogástalan volt.

De Edith néni úgy látszik, nem ügyelt a fölolvasásra, mert tekintete kint kalandozott a fák között, keze pedig gépiesen simogatta a fehér macska puha szőrét. Rosszul éreztem magamat, mert néném részéről nem voltam hozzászokva ekkora részvétlenséghez, mellőzve éreztem magamat és a legszívesebben kihajítottam volna az ablakon a macskát. De ezt nem tehettem. Nem tudtam, várjak-e, míg Edith néni ismét magához tér, vagy pedig menjek a szobámba és sírjam ki jól magamat. De még mielőtt elhatároztam volna magamat valamire, kinyílt az ajtó és azon Charlotte lépett be a szobába. Sietve nénje felé ment és fölöttem megölelte őt, úgy hogy engem egészen elborított fehér ruhájával, melynek illata megcsapta orromat és amint sietve félrehúzódtam, leült a helyemre és fejét lehajtotta nénje ölébe.

Mindez nagyon hirtelen történt, aztán láttam, hogy a néni ráhajolt és csendesen kérdezett valamit, amire Charlotte szívettépő zokogással felelt.

- Néni, kedves néni, nem bírom már ki azokat a kínzásokat, - kiáltott azután s fölemelte a fejét, hogy a könnyeit fölszárítsa. - Egész nap nem hallok egyebet, mint azt, hogy - legyen eszed, gyermek! - hisz mi csak a javadat akarjuk! Gondold meg csak, stb. stb. Anyám úgy látszik, hogy készen van már az elhatározásával és legfeljebb annyit mond, hogy - majd meglássuk. Ellentmondást nem tűr és főleg megtiltotta, hogy veled erről a tárgyról beszéljek. De ma nem birtam ki tovább, erélyesen kijelentettem Ferrának, hogy most tüstént hozzád megyek és kikérem a tanácsodat.

- Ezt bizony elég balgául cselekedted, Charlotte, mert a kérdéses ügyet - hiszen sejtem, hogy miről van szó, - ezzel egy lépéssel sem vitted előre és hogy az én tanácsomat hogy fogadják... gyermek, bizony balgául cselekedtél. Miért nem beszélsz Gerhardttal?

- Ez, persze, kellemetlen! Akkor hát öntsd ki a szívedet és mondd el, hogy mit akarnak tőled?

Charlotte hátraszegezte a fejét és ujból megölelte nénjét, ránézett, azután hirtelen fölkacagott, ezüstcsengésü kacaj töltötte be a szobát.

- Óh, ez rettenetesen komikus, kedves néni! - kiáltott fel, de azért a könnyei sürűn hullottak, - Nevetnem kell és mégis olyan kétségbeesetten komoly a dolog, képzeld csak, azt akarják, hogy hozzámenjek...

Hirtelen elhallgatott és felugrott térdelő helyzetéből, mert a nyitott ajtóban ott állott Ferra.

Ferrának megvolt az az írígylésreméltó tulajdonsága, - ahogy később módomban volt ezt megtanulni, - hogy elfogulatlannak tudott látszani; eleinte sohasem lehetett észrevenni, hogy valami célja van, ma is mosolyogva jött végig Edith néni szobáján, mintha ezt az útat naponta megtenné. Kezet adott nénjének, de óvakodott annak szemébe nézni, mosolyogva megfenyegette Charlotte-ot és engem futólag üdvözölt.

- No, nézze meg az ember, - szólt aztán - úgy látszik, Edith néninél újra megtanultál mosolyogni. Biztosítlak, néni, otthon úgy jár-kel ez a gyerek, mintha az összes reményei a kútba estek volna. No megállj, te kis képmutató, ezután majd tudom, hogy a könnyeid mit jelentenek. - Charlotte nem felelt semmit, hanem elfordult és a könnyeknek a nyomait letörölte arcáról, azután leült mellém a dobogóra.

- Nos, húgocskám, régen láttuk már egymást. Mindig reméltem, hogy a beígért barátság folytán majd csak utánam nézel, de bizony hiába vártalak.

- Természetes, ne kérdezz ilyen ostobákat; te egyszerűen beméssz a szobámba és ha nem vagyok ott, utánam küldöd a szobaleányt, ha csak nem akarsz magad fölkeresni anyámnál.

- Élénken tiltakoztam ez ellen. - Nem, Charlotte, ezt nem teszem; inkább te jőjj ide Edith nénihez, akkor neked is megmutatom a kedvenc helyemet lent a kolostor kertjében.

Ferra eközben egy karosszékben ült és úgylátszott, hogy egészen jól érzi magát abban; az volt a látszat, hogy eszeágában sincs a szobát előbb elhagyni, mint a nővére. Ezt Charlotte is észrevette és fehér fogait összeharapta efölött érzett rosszkedvében.

Ferra szeme fölcsillant és egy barátságos tekintetet vetett húgára. - Helyesnek tartom, hogy Charlotte ezt az ügyet maga akarja elintézni, - dicsérte a kis lányt Ferra. - Nincs annak semmi értelme, ha az ember ide-oda futkos és tanácsokat kér, csak még jobban belezavarodik.

- Éppen beszélni akartam Edith nénivel, mikor te beléptél Ferra, de ami halad, az nem mulik.

- Akkor talán most beszélnél róla, hadd halljam én is. Lásd néni, én meg vagyok győződve, hogy te igazat fogsz nekem adni; nem találod te is, hogy Lottenak nincs semmi oka olyan kétségbeesetten védekezni, ha egy szeretetreméltó ember feleségül kéri.

- Efölött nem is estem kétségbe, - felelte Lotte, - mert ez a szeretetreméltó ember nekem nagyon közönyös, csak az ejt kétségbe, hogy te is, anyám is, következetesen amellett foglaltok állást, hogy nekem hozzá kell mennem, mintha...

- Te sohasem akarod belátni, hogy mi csak a javadat akarjuk Lotte, - szólt Ferra lágy hangon.

- Nem akarjátok Gerhardt tanácsát igénybe venni? - kérdé Edith. - Én magam semmiképen sem tudnék hozzászólni, mert nem is ismerem azt az urat, még ha a nevét megmondjátok is, hiszen évek óta nem hagytam el a házat, tehát nem is tudnék itéletet mondani.

- Nem, néni, a világért sem, - kiáltott hevesen Ferra, - Gerhardtot meg kell kimélni az ilyen dolgoktól; nem szabad elfelejtenünk, hogy ő beteg és máris több olyan dolog van, amit nagyon a szívére vesz, több, mint amennyi kellene. Mint minden beteg, ő is feketébbnek látná az ügyet, mint amilyen. Semmit sem szabad neki erről megtudnia!

- Ebben az esetben te látod feketének a dolgot, Ferra, - felelte Edith néni nyugodtan. - Egyáltalán nem tartom Gerhardtot annyira betegnek.

- Gerhardt nagyon beteges, kedves néni, - bocsáss meg, én, aki naponta körülötte vagyok, ezt jobban meg tudom itélni, mint te, aki ritkán találkozol vele. Nézd majd, hogy milyen betegen és nyomorultan fog visszatérni erről az utazásáról is.

- No, azt hiszem, - felelte szárazon Charlotte, - amennyi mérget szegénynek most le kell nyelni, attól nem lehet az ember jó színben. Joachim bizonyosan gondoskodott róla, hogy ne érezze magát jól.

- Te úgy beszélsz Charlotte, mint egy értelmetlen gyerek, - szólt rendreutasitó hangon Ferra, - ha Joachim adósságot csinál, ez természetes következménye Gerhardt fukarságának. Miért nem ad neki annyi költőpénzt, amennyiből meg tud élni? Határozottan Joachim pártján állok, én is tudom, hogy mit jelent az, szüken megélni.

- Szegény Ferra, - nevetett jóindulatuan Charlotte, - téged ugyan szűken tartottak itt.

Ferra gonoszul nézett húgára. - Nem is dicsekedtem azzal soha, hogy jó gazdasszony vagyok, - folytatta azután, - amint hogy Joachimot sem tartom jó gazdának, de hogy abból a pénzből, amit Gerhardt kiutal neki, nem lehet tisztességesen megélni, az egészen bizonyos. De elnézőnek kell lennünk, hisz Gerhardt beteg és mit tudnak beteg emberek arról, hogy mi az élet.

- Igazad van! Gerhardt éppen annyira képtelen volna egy héten két lovat tönkretenni, mint ahogy nem tudna néhány ezer tallért egyetlen éjszakán elkártyázni. De, hogy ez az egészséget jelenti-e, azt nem tudom. Én inkább az ellenkezőjét hinném; és Charlotte az ujjával a homlokára mutatott, azután felállva folytatta: - És most mondd nekem Edith néni, hogy nincs-e jogom Sanden urnak kosarat adni, ha ehhez az urhoz nem akarok feleségül menni; határozottan ellenszenves nekem, már gyerekkoromban féltem tőle.

- Óh, Istenem, Ferra, ezt a gyereket akarjátok hozzáadni ahhoz az öreg emberhez? - kiáltott fel Edith néni.

Charlotte ujból nevetni kezdett; az ezüstös kacagás mintegy megváltás volt nekem! már nagyon kellemetlenül hatott rám a testvérek vitatkozása.

- No mondd, Edith néni, hát nem komikus az ügy? Képzeld csak el magadnak ezt az urat, egy kissé hajlottan jár, de még mindig elegáns és ügyes, mosolygó arcú, a szája mindig fütyülésre áll, mindig rózsát hord a gomblyukban és koromfekete parókát! - Nagyságos kisasszonyom, - szólt Charlotte elváltozott hangon, egy porolót kapva le hirtelen a falról, - néhányat a grunwaldi rózsáim közül a legnagyobb tisztelettel teszek a lábai elé, nagyon vágyódtak a testvérük után, - ezután egy groteszk mozdulattal átnyújtotta Ferrának a porolót úgy, hogy ez, ha bosszus volt is, kénytelen volt kacagásba kitörni.

- Te gyerekes vagy és az is maradsz, - szólt bosszusan és félredobta a porolót úgy, hogy a néni kedvencei közül kettő hanyatthomlok rohant át a másik szobába. - Szégyeld magad, hogy egy szeretetreméltó embert így kigúnyolsz, örülj, hogy anya nem látta.

- Óh, Ferra, ha nem tudnék valami jobbat is a számodra, akkor rábeszélnélek, hogy menj el te hozzá, de...

- Charlotte, te tudod, hogy ebben nem értek tréfát, már százszor mondtam neked, hogy nem megyek férjhez többé, én Gerhardt mellett maradok.

- Ezt az áldozatot Gerhardt biztosan nem kívánja tőled, - szólt Edith egykedvűen, - Gerhardt nem egoista.

- Ugy van, - bizonyította Charlotte, - ezt mondom én is egyre, azután egy szép napon majd egy csinos kis menyasszonyt hoz haza Gerhardt és aztán... - ezzel ismét vincogott és a sarkán megfordult.

- Gerhardt sokkal okosabb ennél, - szólt most már igazán ingerülten Ferra, - ő tudja, hogy mennyire beteg és nem fog egy asszonyt szerencsétlenné tenni, ahhoz sokkal becsületesebb.

- Egészen rosszul ítéled meg a helyzetet, Ferra, - szólt Edith néni és egy pillanatig abba hagyta a kötést. - Amint már mondtam, nem tartom őt olyan betegnek, azonkívül miért ne találna egy beteges ember is szerető társra? Gerhardt a családi életre született és ha egy leány szereti és a kérdésére azt feleli: - olyannak szeretlek, amilyen vagy és veled megyek a szükségbe, szenvedésbe épp úgy, mint az örömbe és boldogságba, mi kifogásod volna ez ellen, Ferra? Azután itt ellenmondásba keveredsz, Ferra, mert húgodat hozzá akarod kényszeríteni egy öreg emberhez, aki inkább gondolhatna a halálra, mint a nősülésre és Gerhardtnak, aki kilencven esztendeig is elélhet, nem szánsz boldogságot.

A néni szája körül finom mosoly volt, mikor elvégezte a mondókáját; egyikünkre sem nézett, csak a macskáját cirógatta.

Ferra türelmetlenül vonogatta vállát. - Gondolhattam volna, hogy Charlotte dacosságát itt istápolják, - szólt hevesen, - azért is nem akarom, hogy idejőjjön; azt hiszem, hogy Gerhardt és Charlotte között van valami különbség; Gerhardt, a gazdag majorátus ura, Charlotte pedig csak nagyon szerény jövedelem felett rendelkezik, amiből élnie kell. Férjhez kell mennie, ha úgy akar tovább élni, mint ahogyan eddig szokva volt - és jó viszonyok közé kerülne. A mesebeli hercegre nem várhat és az asszonyszív egyetlen nagy szerelméről szóló ostoba ideálokat le kell küzdeni, mert az ostobaság és ebben te igazat fogsz nekem adni, kedves néném. - Ferra felállt és telegyűrűs kis kezeivel élénken hadonászott. Edith néni azonban hirtelen elsápadt.

- Elég volt, Ferra! - szólt tompán. - Elég volt! Én a tanácsomat nem erőszakoltam rá senkire, kérték a tanácsomat. Charlotte-ot nem féltem, az majd megtalálja egyedül is az útját. A beszélgetést befejeztük. - Ezzel fölkelt és bement a hálószobájába.

- Brrr! - szólt Ferra, mikor az ajtó Edith néni mögött becsukódott. - Bolondságokat beszéltem, de minek is mérgesítenek meg.

Charlotte csodálkozva nézett nővérére, azután Edith néni után sietett, de az úgy látszik, belülről elreteszelte az ajtót.

- Semmi egyébről, mint arról, hogy Edith néni ebben az ügyben nem mondhat ítéletet, mert a saját házasságánál olyan hebehurgyán és hóbortosan járt el, hogy az egész családot kompromittálta. Részleteket nem kell tudnod, különben a nagyrabecsülésed meglehetősen alászállna. Remélem, most kikocsizol velem?

Ferra, aki közönyösen nézegette Edith varróasztalkája felett a képeket, éppen egy fényképről hajtotta vissza a ráboruló borostyánleveleket, melyek alá az el volt rejtve.

- Hiszen itt van, - szólt gúnyosan. - De ez tulajdonképpen nem gyerekeknek való. A néninek nem kellett volna hozzámennie, de ő éjnek idején elszökött a szülei háztól.

- Ez nem igaz, - kiáltott fel Charlotte. - Ferra, ez nem igaz! Kérlek mondd, hogy nem igaz, - átölelte nővérét és halálsápadtan nézett annak arcába.

- Bizony így volt, kicsikém, - szólt emez és szeretettel simogatta meg húga haját. - Ez le nem tagadható tény. Gottlieb, ez a vén bűnös, vitte el a kocsiján. Hogy ezáltal micsoda szerencsétlenség szakadt a házunkra, azt tudod. Évekig itt dúlt közöttünk a békétlenség. De bocsáss el, hiszen agyonszorítasz. Jössz-e sétálni vagy nem?

- Hát akkor maradj, bolondos leány, - és anélkül, hogy egy tekintetre is méltatta volna, kiment a szobából. Világos nyári ruhájának uszályán egy kis macska játszott, azt türelmetlenül lerázta onnét és egy gúnyos tekintetet vetve húgára, becsukta maga mögött az ajtót.

Egy pillanatig csend volt a szobában, azután Charlotte felém nyújtotta karját.

- Jöjj, Léna, mutasd meg kedvenc helyedet a kolostor kertjében, most úgy sem tudnék néném elé lépni; úgy érzem, mintha valami bűnt követtem volna el, hogy ilyen beszédet végighallgattam; gyere, gyere.

Hevesen megragadta a kezemet és magával húzott a homályos folyosón végig, le a poros lépcsőkön; kiléptünk a keresztfolyosó bolthajtása alól az üde kertbe. Bíborfény szűrődött át a magas fák koronáin és megaranyozta Charlotte bájos arcát, amelyen egészen idegen kifejezést láttam. A fűvet lekaszálták a kertben és annak illata megtöltötte az egész kolostort, és mikor végre a hársfák alá értünk a régi sírkőhöz, Charlotte így szólt:

- Léna, elhiszed azt, amit a nővérem mesélt? Én nem hiszem, vagy máskép történt a dolog. - Azután elhallgatott és elgondolkozva nézett a kertre. - Annyira szeretem őt, annyira, mintha anyám volna, - folytatta félhangon és halvány pirosság öntötte el az arcát. - Látod, Léna, nem is tudod elgondolni, hogy mim nekem a néni és akkor ne fájjon, ha Ferra...

Egészen elfelejtkezett arról, hogy nehány nappal előbb még sovárogva gondolt egy parányi családi skandalumra.

- Nem, ne szólj semmit, - kért, mikor hozzáfogtam, hogy elmeséljem neki, amit Gottliebtől hallottam, hogy az valóban elvitte Edith nénit a kocsiján egy viharos estén; közelebbi részleteket persze én sem tudtam.

- Te nem ismered őt még eléggé, hagyd csak, majd magam is elkészülök ezzel a dologgal.

És így elgondolkozva, némán üldögéltünk egymás mellett. Charlotte a mellette álló mályvabokorról szedett egy-egy bíborszínű virágot és apránkint koszorúba fonta őket. Én nagyon csendesen ültem és gondolatban megvarrtam György kabátkáját és rávarrtam a legszebb gombokat. És mikor azután mosolyogni láttam, gondolataim merészen Gerhardthoz szálltak és ott előadtam azt a kérésemet, hogy Györgynek az őszi vakáció tartamára adjon szállást a régi kolostorban. Azután láttam őt a parkban végigszágúldozni, láttam lovon ülni és sok ismeretlen gyönyört végigélvezni és mikor ezt a képet teljesen kirajzoltam magamnak és megfogadtam, hogy Gerhardt-ot a valóságban is megkörnyékezem eziránt, letérdeltem a régi sírkőre és álmodozva néztem a fák lombjai között ki a kertbe. Alig vettem észre, hogy Charlotte a hajamban babrál és utána ismét a mályvabokrot pusztította. Mindenféle regényes dolog járt a fejemben; elképzeltem, hogy Edith néni apáca, akit egy lovag szeretett - mint Krisztina meséiben - s addig bolyongott a csendes kolostorkertben, míg a lovag érte jött, maga elé ültette a nyeregbe és elvágtatott vele.

Charlotte ezalatt bájos, kedves hangján, egy ismert szerelmi dalt énekelt nagyon halkan. Feléje fordúltam; mályvakoszorú volt a fején és az édes arcocskája szinte átszelleműlten nézett ki a piros virágok közül. Két térdét átfogta és egy egyszerű melódia ritmusára ringatta testét. Azután hirtelen felállt és lefelé ment az úton, fejét lehajtva, mintha keresne valamit. Szememmel követtem, de nem mertem utána menni; végül egészen eltűnt a kert sűrű bokrai között; csak imitt-amott világított ki néha szőke feje a kert sűrűjéből.

Egyedül maradtam tehát a kedvenc helyemen. Előttem volt a kert az alkonyodó ég tűzpiros világításában; míg a szürke falak és a keresztfolyosó oszlopai is tűzfényben égtek; se hang, se lehellet nem törte meg a néma csendet köröskörül; kényelmesen elhelyezkedtem a sírkövön és átöleltem egy ciprus törzsét; hiszen Charlotte csak visszajön; gondolataim megint ott jártak Gerhardt körül, őt kértem, hogy engedje idejönni az öcsémet. Gondolatban fölmentem a villa lépcsőin és félénken beléptem a szobájába.

- Kedves rokon, - így fogom kezdeni, - egy kérésem van önhöz. Kérem, engedje meg, hogy György az őszi vakációt itt töltse, nagyon vágyódom utána és - - a ruháit is ki kell foltoznom.

Ebben a pillanatban egy sötét árnyék állt előttem; mintegy védekezően nyújtottam ki a kezeimet, mert Gerhardtot láttam magam előtt; ott állt éppen a hárs alatt, úgy hogy az ágak érintették szőke haját és mosolyogva nézett át hozzám.

- Nos, azt hiszem, hogy elég nyomós okokkal támogatja kérését, már ezért is teljesíteni kell azt, - szólt kellemes, mély hangján. - Tehát őszkor, húgom, úgy-e? de hogy fog az a kis ember ide jönni?

Megütközve néztem rá; hogy a beszédemet félhangosan mondtam el, az eszembe sem jutott, csak azt értettem meg, hogy az öcsém ide fog jönni és hangos ujjongásba törtem ki.

- Óh, kedves rokon, ön megengedi, hogy György itt töltse el a vakációt? Megragadtam a kezét és karjába kapaszkodtam, mint egy gyerek.

- Óh, az pompás lesz, micsoda öröm! De mit szól majd Edith néni hozzá? Fogja-e akarni? és - - -

- Legyen nyugodt, - biztatott jóságos hangján. - De most tegyen egy ellenszolgálatot, húgom; Charlotte-ot keresem, azt mondták Edith néninél van, de ott minden ajtó be van csukva, s a szobaleány azt mondta, hogy a kisasszonyok a kertben vannak; itt ugyan megtaláltam a kert legmelankolikusabb részében az egyiket, de hol a másik?

- Itt vagyok, bátyám! - kiáltott Charlotte, s a következő pillanatban bátyja nyakában volt. - Mondd gyorsan, hogy vagy? mi újságot hoztál?

- No, Lotte, egyrészt elég jól érzem magamat; viszont másrészt, no de hagyjuk ezt... Róbert szivélyesen üdvözöl és azt üzeni, hogy mondd meg Edith néninek, hogy Fölkerode-ban kinevezett főerdész, jó fizetéssel. Én megmondhattam volna ugyan neki, de Róbert azt akarja, hogy tőled tudja ezt meg.

Charlotte bájos pofácskája hirtelen úgy kigyulladt, mint a lenyugvó nap és szemében fölcsillant az öröm; lábújjhegyre emelkedett és bátyja szakállát megcsókolta, azután sarkon fordult és a gyepen keresztül rohant a házba.

Gerhardt mosolyogva nézett utána, aztán felém fordult és leült a kőpadra azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy húgának nehány zavartalan percet biztosítson a nénjével való beszélgetéshez.

- Nem szereti jobban a parkot? Ez ugyan mélabús hely ilyen fiatal leány számára...

- Nem. Szivesebben vagyok itt, mert itt senkivel sem találkozom; itt úgy érzem magamat, mintha az egész kert az enyém volna.

- Tehát a magányosságot szereti? - szólt tréfálkozva, - Ki tartja ezt a helyet ilyen szép rendben? Ezt is maga csinálja?

Igent intettem és félénken néztem feléje, mert úgy vettem észre, mintha mulatna rajtam. De annyira elgondolkozva nézett a sírkőre, hogy azt a benyomást szereztem róla, hogy egészen másra gondol, mint amiről szó van. Nyugodtan leültem tehát a sírkőre és mozdulatlanul ültünk egymással szemben. Csak egyszer éreztem, mintha a tekintete rajtam nyugodnék és amikor feléje fordultam, láttam, hogy rám néz; azután hirtelen végigsímította arcát és egy kis pálcikával figurákat rajzolt a homokba.

- No menjünk, húgom, - szólt azután hirtelen fölemelkedve. - Jőjjön, késő lesz és anyám vár rám.

Én is fölkeltem és egymás mellett elindultunk. Nem szólt többet és némán léptünk a kolostor keresztfolyosójára.

- Vigyázzon a sötét lépcsőn, magasak a fokok, - figyelmeztetett, mikor hirtelen előre siettem. Valami borzongás fogott el hirtelen ebben az elhagyott házban, s ebben a kísérteties világításban; mintha minden oszlop mögött leskelődött volna valami ismeretlen veszély. Ha nem féltem volna attól, hogy nevetségessé válok, azt mondtam volna, hogy nyújtsa ide a kezét. Mikor utána akartam sietni, hirtelen éles fájdalmat éreztem a bokámban és térdre estem.

- Hiszen ezt gondolhattam volna, - szólt megfordulva a kiáltásomra és visszasietett hozzám. - Nagyon fáj? Tud menni? Nem? Hát akkor vinni fogom. És fölemelt könnyen, mint egy pihét és fölvitt a lépcsőn.

- Nem! - felelt egyszerűen. - Azt hiszem, hogy beteg voltam, de most már nem vagyok az. De ki cicomázta magát ennyire húgom? - kérdezősködött éppen akkor, mikor Edith néni ajtajához értünk és az ósdi függőlámpa gyönge fényénél láttam, hogy lehajtja hozzám a fejét és közvetlen közelről szemügyre vett.

- Engem nem cicomázott föl senki, - szóltam és iparkodtam lejutni a földre, de ez nem sikerült. - Bájosan föl van cicomázva, - ismételte és ügyesen kinyitotta Edith néni ajtaját, s a szobából Charlotte vidám nevetése hangzott felénk.

- Eladó báránykád van, Gerhardt? - kiáltott Charlotte és felugrott nénje mellől és a hajamat kezdte csipkedni.

- Le akarok menni, - kiáltottam csaknem sírva, mert Edith néném is nevetett. De Gerhardt nem bocsátott el, hanem oda vitt egy nagy álló tükörhöz, melyben egy jól ismert barna arcot láttam tüzpiros virágkoszorúval a feje körül. Ijedten letéptem a koszorút a fejemről és a földre dobtam, azután odasántikáltam Edith néni mellé a pamlaghoz.

- Hát észre sem vetted, a mikor a koszorút a fejedre tettem? Óh, te álmodozó gyerek.

- A húgocskám beteg, - jelentette Gerhardt, - a lábát megrándította, küldjem be az öreg pásztort? - tréfálkozott velem.

- No, csak hagyd ott a pásztort, ahol van, - szólt Edith néni, - ennyit mi is tudunk. De köszönöm a jó hírt, Gerhardt; hosszú évek óta ez a legelső örömhír, ami eljut hozzám. - E szavaknál megfogta Gerhardt kezét és barátságosan, megindultan nézett rá.

- Nem is hiszed el, - mondta azután halkan, - hogy milyen boldoggá tesz az a tudat, hogy Fölkerodéban van, Fölkerode! - De most menjetek, anyátok biztosan vár benneteket, ő is híreket akar hallani Joachimról. Nem történt semmi, ugy-e Gerhardt?

Gerhardt arca elsötétült. - Elég gonosz dolgok történtek, - felelte nénjének, azután barátságosan kezet szorított vele és Charlotte-val elhagyta a szobát.

Egy félóra mulva gondosan bepólyázott lábbal feküdtem a pamlagon és onnét néztem néném finom kis alakját, amint szünet nélkül föl s alá járt. Arca kipirult és szeme csillogott, hihetetlenül megfiatalodott ezen félóra alatt. A hálószobából a lakószobába ment, s onnét megint vissza. Fiókokat nyitott ki és csukott be anélkül, hogy azokból kivett volna valamit, azután tünődve megállt; én a pamlagról néztem ezt a céltalan mozgolódást, de magam is elfogódott voltam; ugy éreztem, mintha reggel óta nagyon megnőttem volna, mintha felnőtt, öntudatos leánnyá serdültem volna, pedig éppen ma este viselkedtem elég gyerekesen; nem tudtam magamnak megmagyarázni! Minkát, a néni kedvencét magamhoz szorítottam és suttogva meséltem neki: - Gerhardt megigérte, hogy György ide jön majd és hogy milyen kedves fiú az.

Edith néni ma nem törődött a kedvenceivel, elővette Róbert képét és azzal leült mellém egy karosszékbe; gyengéden nézett rá, azután hozzám fordult. Látod Léna, itt még félig gyermek, de csak látnád most, milyen helyre legény lett belőle; főerdész. Ugyanazt az állást kapta meg, melyet atyja betöltött, ismét abban a házban lakhatik, ahol született, s ahol anyja életének egyedüli nehány szép esztendejét eltöltötte, - látod fiam, ez engem végtelen boldoggá tesz, ki sem mondhatom. A jó Isten igazságos, amit ma este adott nekem, az fölér minden szenvedésemmel. - És a mikor büszke, anyai örömében a képet szívéhez szorította, engem is megkapott a vágy az anyai szeretet után.

Ezután helyére vitte a képet, s mikor visszajött, kopogtattak az ajtón és az öreg Gottlieb belépett.

- Jó estét, nagyságos asszony, - köszönt az öreg és megállt az ajtóban, azután csöndes hangon kezdett beszámolni egy egész sereg megbízásról, melyeket Edith nénitől kapott. Csak betegekre és takarékpénztár ügyekre vonatkozó dolgokról volt szó; egy egész csomó könyvecske volt a hóna alatt és a kezében három vagy négy orvosságos üveg.

- Az öreg Neumannének mindennap egy pohár bort kell kapnia, - fejezte be végre a jelentését - tehát azt gondoltam - -

- Rendben van, Gottlieb, - szakította őt félbe néném, - azt megkaphatja. De hogy viseli magát az unokája a városban?

Az öreg megvakarta a fejét. - No, nagyságos asszony, bizony baj van vele. Finom ruhát akar, szalmakalapot, mint egy kisasszony, de én rendbeszedtem a fejét, - szólt kifejezően és fehér szemöldökeit fölhúzta.

- No, azt gondolom, hogy nem volt valami udvarias vele. De ne bántsa, fiatal még és a nagyszüleitől egy jó adag becsületességet örökölt; alma nem esik messze a fájától -!

- Hm, - dörmögött az öreg, - nem tudom, egyáltalán ki tudhatja, - majd meglátjuk - -

- Nincs tovább, nagyságos asszony, - felelt az öreg. De ne vegye rossz néven, nagyságos asszony, - most hallottam Charlotte kisasszonytól, hogy Róbert úr főerdész lett Fölkerodeban. Én nem tartozom azok közé, akik bizalmaskodást engednek meg maguknak gazdájukkal szemben, csak azért, mert már régen szolgálnak, de csak megmondom, hogy már régen örültem valaminek ennyire, mint ennek a hírnek.

- No, adja ide a kezét, Gottlieb, hiszen mi régi barátok vagyunk, - szólt Edith néni és finom fehér kezét beletette a kocsis izmos, széles tenyerébe. - Az én barátságom ugyis elég sokba került magának.

- Szó se legyen róla, - védekezett az öreg és komoly, okos arca földerült. - Ha ma ismét úgy alakulna a helyzet és én tudnám a következményeit, csak úgy tennék, mint akkor. Sajnáltam a nagyságos asszonyt. Ahogy az Isten akarja, ezt mondom én mindig.

- Bizony Gottlieb, ma nagyon rágondoltam, - biccentett Edith néni és egy nagy pohár bort töltött a kocsisnak.

- Én sem, nagyságos asszony! Micsoda időjárás volt az akkor! Olyan sötét volt, mint egy zsákban és a vihar végigszáguldott a wendhuzeni országúton, hogy azt hittem, a kocsit lovastul együtt lesöpri a szakadékba! azután arra is vigyázni kellett, hogy idejekorán ismét otthon legyek, mielőtt még valaki fölkel és mikor már azt hittem, minden a legnagyobb rendben van és nagyságos asszony jól el van helyezve az öreg nagymamánál és a lovaimat egész csendben kifogom, hogy az istállóba vezessem, az ördög arra hurcolja, még ma sem tudom hogyan - a nagyságos asszonyt; éppen az udvaron keresztül jött, egy irtóztató nagy kötény volt eléje kötve, mintha a tejes kamrába készülne. Azt meg kell neki hagyni, hogy szorgalmas asszony volt. Ijedtemben eltátottam a számat.

- Honnét ilyen korán, Gottlieb? Hogy néznek ki a lovak? Óh, édes Jézusom, ha rágondolok!

- Igen, igen, Gottlieb, tudom, hagyja el, - felelt a néni és izgatottan járt föl s alá, míg Gottlieb néhány lépést tett a szobában.

- Ne vegye rossz néven, nagyságos asszony, - védekezett Gottlieb, - csak éppen eszembe jutott; egész életemben nem éreztem magam rosszabbúl, még akkor sem, mikor a feleségem meghalt, mikor a nagyságos úr szobájába kellett mennem számot adni az éjjeli fuvaromról. Óh, jóságos egek!

Még soká vándorolt nyugtalanul fel s alá Edith néni, még akkor is, mikor a kolostor recsegő órája elütötte az éjfélt és én már néhány órája pihentem a mennyezetes ágyamban. Aludni nem tudtam, mert a lábam nyilallott. Fejemben ezer gondolat kergette egymást. Ezer kérdést intéztem magamhoz, de felelni egyre sem tudtam. A mit eddig itt láttam, tarka képekben vonult fel előttem és ez mind Edith nénire vonatkozott.

Most a hálószobájában volt, az ajtó mint rendesen, most is nyitva volt és egy széles fénysáv húzódott végig a szobám padlóján. Szabályos időközökben egy árnyék libbent el felette és az öreg néni könnyű lépte szakadatlanul ide hallatszott.

Egy másik ember ilyen nyugtalan vándorlása idegességet támaszt az emberben. Végre egy olyan félszenderbe merültem és úgy tűnt, hogy nem az öreg néni sétál ott fel s alá, hanem egy viruló fiatal leány készülődik, hogy a szülei házat elhagyja. De miért, vajjon miért?

Ezután ismét mint őszhajú öreg asszony jelent meg előttem, akit a sok sok gond meggörnyesztett. Félálomban azt suttogtam: Macska néni.

- Kedves néni, miért vitt akkor éjjel Gottlieb innét el és miért jöttél vissza?

- Ej kicsikém, fiatal vagy te még ahhoz, hogy ilyen szomorú történeteket elmeséljek neked, különösen ma éjjel. Aludj! - Azzal egy csókot nyomott a homlokomra és a szobájába ment, ahol nemsokára eloltotta a lámpát.

Mindenféle tarka álomkép röpködött körülöttem, csintalanul bebujtak ágyam szinehagyott függönyei mögé. Sötétpiros virágokat láttam, Gerhardt olyan különösen nézett rám és Charlotte hangját hallottam, a mint egy szerelmi dalt énekelt, melynek alakja egy vadász, akit ő szeret. Erre egy pillanat alatt kiment az álom a szememből; a néni fia, Róbert is vadász! Ez a gondolat, mint a villám belevilágított a zűrzavarba, amivel a fejem tele volt. - Óh, Charlotte, most végre tudok valamit, - szóltam csaknem hangosan. És azután rögtön elaludtam.

Hetek múltak el azóta és nekem csupa örömöt hoztak. György itt volt és én láttam, hogy sápadt arcocskája a falusi levegőtől kipirult és az egészség virított róla. Mindenki szívét rohammal vette be, sőt még Ferra is magához szorította barna fejét és kis apródjának nevezte. Charlotte ezt a tényt is támadásra használta fel, amennyiben kijelentette, hogy a fiú olaszos barna bőréhez kellemes ellentét az ő szőke fehérsége és ezt Ferra igen jól tudja.

Ferra az ilyen kis támadásokat bámulatra méltó szelidséggel viselte el és beérte azzal, hogy Charlotte-ot enfant terrible-nek nevezte. Jól tudta, hogy egy szóharc esetén alul marad.

Charlotte jó kedve teljesen visszatért. Gerhardt egy nagyon udvarias, de határozott hangú levélben tudtára adta az öreg kérőnek, hogy Charlotte még nagyon fiatal és férjhezmenésre nem gondol. Az elutasított kérő egyelőre utazni ment azzal, hogy nem tekinti magát végleg legyőzöttnek. De egyelőre mégis el volt intézve és Charlotte nem gondolt többé rá. De Ferra ébren tartotta a családban az érdeklődést és olyan bizalmas hangon beszélt róla, mintha idővel egész bizonyosan bejutna a családba.

Ilyen alkalmakkor élvezetes volt Charlotte-ot megfigyelni. Nagyon jó tulajdonsága volt a folyó beszélgetésből látszólag semmit sem hallani; ilyenkor rendesen dudorászott, azután hirtelen egy, a tárgyhoz egyáltalán nem tartozó kérdéssel fordult Ferrához, mellyel a gondosan fölépített kártyavárat szánalmasan elsöpörte.

Abban az időben gyakran hívtak a villába, nagyobbrészt Charlotte-hoz. Csak egyszer láttam Dempfhoffnét, mikor Györggyel oda kellett mennem, hogy bemutassam. Bajos volt a kis legényt erre rávenni. Gyermek logikájával nem tudta belátni, hogy mi szüksége van neki arra, hogy üdvözölje azt a nőt, aki az ő anyjára mindig haragudott.

- Hiszen itt nincs semmi parancsolni valója, itt minden Gerhardt-é. Nem megyek hozzá.

- El kell jönnöd, különben megszomoritod Gerhardtot, - feleltem neki és miután Gerhardthoz nagyon ragaszkodott, annyira, hogy szinte féltékennyé tett, sikerült őt rávennem, hogy nagynénjéhez elmenjen. Különös volt nézni azt a kis embert, ahogyan szemben állt a magas, szigorú nővel. Kis barna arca elsápadt, kicsi keze ökölbe szorult és hosszú pillái alól a lekicsinylés és kíváncsiság keverékével nézett fel rá.

- György üdvözölni akarta nénémet, - dadogtam. A hideg arc szinte kővé keményedett. Ugyanebben a szobában voltunk, mint akkor, mikor megérkeztünk.

Azután odament a csengetyűhöz és belépő szolgának megparancsolta, hogy a szomszéd szobában limonádét és süteményt tálaljanak fel és Charlotte kisasszonyt értesítse arról, hogy itt vagyunk. Minket megkért, hogy menjünk be a szobába, azután elbúcsúzott azzal, hogy Charlotte fog bennünket mulattatni.

De Györgyöt hat ökörrel sem lehetett itt tartani. Kirontott az ajtón és minden teketória nélkül beszaladt Gerhardt szobájába, mert ez megigérte neki, hogy magával viszi a mezőre.

Charlotte, aki mindezt végignézte, agyon nevette magát. Én csodálkoztam a fiú helyismeretén, de Charlotte megmagyarázta, hogy Gerhardt az első napon ide hozta a villába a kis embert és azóta az csaknem mindennap eljön.

- Anyám csudálkozni fog, hogy az uzsonna ilyen érintetlen maradt. Joachim mindent megeszik, amit eléje tesznek. Ebből eszembe jut, hogy a napokban egy féltucat bajtársával ideérkezik. Vadászni akarnak. A vén kolostor hangos lesz, mert ezeket mind oda szállásolják, hisz itt nem is volna hely és Ferra idegei - ó, istenem!

De még a vadászat előtt várta Edith néni fiát; amióta főerdész lett, még nem volt itt; megható volt nézni azokat az előkészületeket, melyeket az öreg néni tett a fia elfogadására; még azt sem vette zokon, hogy Charlotte az összes macskák nyakára égő pirosszínű szalagot kötött és mindegyiknek a végére csengettyűt. Képzelhető az a vásár, ami ebből támadt. Az öreg Gottlieb, aki keresztül ment a szobán, dörmögött és mi hallottuk, amint Edith nénihez szólt:

- Nagyságos asszony, én azt hiszem, hogy mi fiatal korunkban nem voltunk ilyen hóbortosok, mint a mai fiatalság. Hallgassa csak.

- Ej, öreg, elfelejtette már azt. Hiszen tudja, hogy a gyereknek hét évig kell a bolondját járni és ha abból csak egy órát is elmulaszt, kezdheti előlről.

- Nem, nem, manapság minden máskép van már; ő csak akkor nyithatta ki a száját, ha atyja tüsszentett. Akkor is csak annyit mondhatott: - egészségére.

Erre persze Charlotte azonnal tüsszentett. Az öreg kimondhatatlan nyugalommal fordult feléje: - Egészségére, kisasszony, - a tréfát nem látszott észrevenni.

Gerhardt hébe-korba átjött Edith nénihez. Sőt miután kirándítottam a lábamat, csak azért jött el, hogy hogylétem felől tudakozódjék; de a mályva koszorú, melyet aznap este eldobtam és amelyet annyira szerettem volna visszakapni, eltűnt. Senki sem tudott róla. Edith néni nagyon szórakozott volt akkor este és nem emlékszik rá; azt mondta, hogy a leányok valószinűleg kiseperték.

György szabadságideje a végéhez közeledett. Hosszú rimánkodás után még két nappal megtoldottuk, mert Gerhardt születésnapján még itt akart lenni.

Mert hogy adnunk kell valamit, az bizonyos. Gerhardt annyit tett értünk, olyan szép napokat szerzett nekünk és Györgyön egy vadonatúj ruha díszlett, mely felett Krisztina és a doktornő a kezüket összecsapják a csudálkozástól. Bementünk a szobámba és számonvettük a vagyonomat. Akkori pénzérték szerint husz jó garas volt az egész vagyon, melyet úgy őriztem, mint a fukar a kincsét, hogy Györgynek karácsonyi ajándékot vehessek rajta. Az önzetlen kis ember azonnal lemondott minden karácsonyi ajándékról.

Hosszú gondolkozás után kisütöttük, hogy ezen a pénzen pamutot veszünk és én meghorgolok egy shawlt, - Ferra mindig azt mondja, hogy a torkát fájlalja, tehát ez nagyon alkalmas ajándék lesz. György hozzájárult s így a postakihordót megkértük, hogy a városból hozzon pamutot. A kolostorkertben a kedvenc helyemen azután meg is kötöttem a nyakvédőt. Az a jelenet az ajándékátadásnál a legkedvesebb emlékeim közé tartozik.

Mikor t. i. elkészültem vele és Györgynek megmondtam, hogy mit mondjon az átadásnál, ez hátratette a kezét és kereken kijelentette, hogy ő nem adott pénzt hozzá, nem is kötötte meg a kendőt, következésképpen nincs joga azt elajándékozni. Mindenféle kérés, hízelkedés, rábeszélés hiábavaló volt, nem engedte magát elhatározásában megingatni, tehát, ha csak nem akartam magamnak megtartani, nekem kellett az ajándékot átadni.

Este buzgón imádkoztam, hogy másnap jó hideg legyen, hogy az ajándék praktikus volta annál szembeszökőbb legyen. És íme! Másnap szeles, esős szeptemberi reggelre ébredtem. A szobánkban dideregtünk. Mi ketten nagyon örültünk ennek és Györggyel egész reggel az ablaknál álltunk és lestük Gerhardt-ot, aki megigérte, hogy reggel megnézi, vajjon a vendégszobák rendben vannak-e?

Mialatt azon tünődtem, hogy mit fogok neki mondani, György hirtelen fölkiáltott:

- Jön már és kendő nincs a nyakán. S a következő percben már futottam is a folyosón végig és kihajoltam az emelet rácsán. De a mikor láttam, hogy feljön, szívdobogást kaptam és hirtelen visszahuzódtam a folyosó sötét részébe. Gerhardt jött és engem csak akkor vett észre, mikor közvetlenül előttem állt. Kedvesen, barátságosan mosolygott.

- Kedves Gerhardt, a születésnapjára akartam - - szeretnék gratulálni, - dadogtam, - szeretném, szeretnők, György és én ezt a kendőt önnek adni, ha majd hideg, szeles idő lesz...

- Óh, mennyire köszönöm, húgom, - kiáltott örvendező hangon és megfogta a kezemet. - Ez igazán váratlan öröm számomra. De most kösse is fel a nyakamra, mert ma éppen olyan szeles idő van, mint amilyenre ezt szánta. - Lehajolt és én boldogan tettem nyakára a puha kendőt.

- Óh, milyen pompás, - mondta, - nagyon köszönöm, hugom. - És ismét olyan beszédes tekintettel nézett rám, mint akkor este, mikor a lépcsőn fölvitt. De csak egy pillanatig, mert a folyosón rohanvást jött György és a nyakába ugrott.

- Léna hazudott neked, - kiáltott, - a kendőt ő egyedül ajándékozta a saját pénzéből és ő is horgolta egyedül.

- Nem hallgatsz mindjárt, - kiáltottam rá, de Gerhardt a kis árulót a karjába vette és felültette a vállára. A kendő egyik végét mindjárt gyeplőnek használta a kis semmiházi és elindultak a folyosón egész Edith néni ajtajáig.

Ott az öreg néninek kellőképen meg kellett csodálni az ajándékot, amelyről azt sem tudta, hogy mikor készült.

- Tudod Léna, hogy az ajándékod mindenkinek tetszett, csak Ferrának nem; mikor Gerhardt a kendőt feledékenységből a szobában is a nyakán hagyta, Ferra megkérdezte tőle, hogy micsoda közönséges dolgot hord a nyakán? De én megmondtam, hogy te kötötted és hogy az nagyon csinos.

Szomorú októberi nap volt, a falevelek nedvesen csillogtak az ágakon, a park útjait fonnyadt levelek borították. A nagy vadászat előestéje volt és a csöndes kolostort szokatlan sürgés-forgás zaja töltötte meg. A folyosókon a cselédek léptei, ajtócsapkodás zaja futott végig. Ferra és Gerhardt még egyszer megvizsgáltak minden szobát; Ferra csendes, értelmes beszéde tisztán behallatszott a néni szobájába. Itt is ünnepi hangulat volt, mert a néni is vendéget várt, a fiát. Gottlieb az ajtókat fenyőgalyakkal díszítette, ezek közül kivilágított a habos kőris bíborpiros gyümölcse. A régi, szolid, művészies berakású bútorok úgy fénylettek, mintha újak volnának. A néném föl s alá járkált a szobában és még mindig talált rendezni valót. Engem leküldött a kertbe, hogy néhány virágot szedjek még.

Azonnal félretettem a munkámat, hogy kimenjek, ekkor Charlotte karcsú alakja jelent meg az ajtóban; az egyik kezét eldugta a háta mögé, csak mikor közvetlen Edith néni előtt állt, vette elő és egy csokor csodálatosan szép rózsát nyújtott át neki.

- Ime a kolostor kertjéből való virágok, úgyszólván könyörögtem értük a kertésznek, mert minden virágot Ferra foglalt le magának. Ezeket tedd ma este Róbert elé az asztalra.

- Itt maradsz, Charlotte? - kérdezte a néni és gyönyörködve nézte a virágokat.

- Most még egy darabig, amig akarod, mert oda át nem jó lenni, nézeteltérések Gerhardt és Ferra között Joachim miatt... brrr! Ez rettenetes! És anyám is rosszkedvű. Hogy estére itt leszek-e? Szeretnék, de... - kedvetlenül vállat vont. Azután hirtelen megint nénjéhez fordult. - Róbert, úgy-e, saját kocsiján jön?

- Természetes! Hisz látnom kell a fogatját; nincs is olyan messze. De most nem is tudom, hogy mikor fog megérkezni, csak annyit írt, hogy este jön.

Éppen uzsonnaidő volt és Charlotte jóízűen ette velünk a kávét és mézeskenyeret. Azután föltettük a macskákra a piros szalagokat, persze csengettyü nélkül. Most Charlotte-val megnéztük a vendégszobákat és megcsodáltuk a hatalmas mennyezetes ágyakat, a régi divatú mosdókat, a hófehér, finom fehérneműt és a hihetetlen tágas szobákat, melyek a ránktörő alkonyatban még nagyobbaknak látszottak. Az egész sor szoba nyitva volt, kivéve a régi kolostorházat, mely most is csendes és elhagyatott volt.

Charlotte karját az enyémbe fűzte és elcsendesedett. Előbb még dalolt, de hogy most az utolsó szobából kijövet visszamentünk a sötét folyosón, egy hang sem hagyta el a száját; csak a szemében volt valami boldog, álmodozó tekintet.

Hirtelen elbocsátotta a kezemet és szinte ijedten nézett rám. - Nem! gyere csak, - szólt aztán. - Ma már nem akarok énekelni.

Mikor ismét a néni szobájába léptünk, az az iróasztala előtt ült és annak számtalan rekeszében kotorászott. Az íróasztal a kandalló mellett állt, a kandallóban tűz volt, a sárga lángokat a fényesre kefélt padimentum visszatükrözte és széles fénynyalábokat vetett a néném szürke ruhájára. Charlotte hirtelen bevetette magát egy kényelmes karosszékbe a nénje mellett, én egy zsámolyra ültem és teljesen átadtam magam az ábrándos, kedves alkonyóra varázsának.

A néni folyton mozgó keze hirtelen megállt és mikor arra néztem, láttam, hogy egy finomlevelü, elszáradt koszorút tartott a kezében.

Tisztelettel és kiváncsisággal néztem az elszáradt koszorút és azután a kis, öregedő asszonyt; szinte hihetetlennek látszott, hogy egykor ő is fiatal volt és virágot viselt a hajában. Charlotte is odahajolt hozzá és fénylő szemekkel nézte egy régen elmult boldogságnak ezt az elszáradt szimbolumát.

- Bizony, mikor egy ilyen koszorú még friss és zöld, azt hisszük, hogy a mennyország és minden boldogsága bennünk lakik. Ezt hittem én is, pedig szomoru lakodalom volt az enyém.

Árva leány voltam, mint te, Léna, de Isten mentsen meg az ilyen esküvőtől. Ezt a koszorút magam fontam, barátnőm akkor nem volt; a nászkíséret csupán az uram nagyanyja volt, azonkivül még csak a pap volt a templomban, mikor az oltár elé léptünk. Mennyit sírtam és imádkoztam én ott, gyerekek, - de mikor azután a férjemmel bementünk a még harmatos erdőbe, - korán esküdtünk meg, hogy minden feltünést elkerüljünk... mindig beljebb a zöld rengetegbe, amelyben a vadászlak állott, amely ezután az otthonom lesz, mikor kisütött a nap, mikor magamba szívtam az üde erdei levegőt és mikor annak a férfiúnak a karján mentem végig, akit a világon a legjobban szerettem és mikor tudtam, hogy nem választhat el bennünket más, csak az Isten, akkor éreztem azt a nagy, teljes boldogságot, melyet csak nagyon kevés menyasszony érezhet. Ha néha nagyon megnyomorít az élet és Isten ellen zúgolódni készülök, fölidézem emlékezetembe azt a napot, azt a jelenetet, mikor az uram karján elértük az otthonunkat, mikor ujra hallom kedves hangját, amint szól hozzám:

- Edith, ez az otthonod, az erdő üdvözöl téged. - Megnyugszom, mert zavartalan, tiszta, egy egész asszonyéletet betöltő boldogságot élveztem.

Még mindig kezében tartotta a hervadt koszorút és arra a napra való emlékezés nyomán arca kipirult. De azután hirtelen visszatette a koszorút a dobozba és végigsimította az arcát. - Mit is beszélek én itten, hiszen nem értitek. Nézzetek ide, nem helyes ez? - És mosolyogva vett elő egy parányi gyerekcipőt.

- Óh, add ide egy kicsit, - szólt Charlotte halkan, - és mikor a parányi cipő a kezében volt, simogatta, becézte azt csaknem úgy, mint az imént a néném.

- Istenem, - szólt a néni. - Az idő múlik és a régi történetek miatt elfelejtem, hogy tulajdonképen mit akartam itt. Nézzetek ide, ezt Róbert ma ajándékba kapja tőlem - és egy gazdagon aranyozott nyelű vadászkést emelt fel. - Ezt az édesatyja hordta és ma neki adom.

Azután újra elrakosgatta a holmikat, amíg Charlotte a vadászkést nézegette. Mikor a cipőt visszakérte a néni, csak tétovázva adta azt vissza.

Charlotte elpirult és félrefordította a fejét; a csendes szobára ráborult az alkonyat, a tűz leégett a kályhában.

- No, meséljetek valamit, gyerekek, - kért bennünket a néni, kényelmes karosszékében hátradőlve. - Meséljetek, hogy múljék az idő.

- Mi nem tudunk mesélni, - felelt Charlotte, - de te mesélj, drága néni, meséld el azt, hogy miért mentél el akkor éjnek idején a házból? - A leány letérdelt eléje és megfogta a kezét.

- Nem vagyunk gyerekek, csak mesélj. Ugy-e, barátságtalanok voltak hozzád, nem akartak hozzáadni ahhoz, akit szerettél?

- Igen, így volt, Charlotte! - felelt Edith néni. - Isten tudja csak, hogy nehezemre esett, amit megtettem, de nagyon szerettem azt az embert, akit mindenáron el kellett volna felejtenem.

De legalább azt tudtam volna, hogy miért felejtsem el. Nem volt rajta kivetni való. Jó volt, becsületes, pompás ember, aki gyerek kora óta itt élt a házunkban és a testvéreimmel együtt nevelkedett. Hogy szerettük egymást, azt apád régen tudta már és anyám a halálos ágyán még azt mondta, hogy ki ne kosarazzam, ha megkér.

Ezután nemsokára megnősült atyád és ettől a perctől fogva mindenki ellenezte ezt a házasságot. Néha két hét is elmult anélkül, hogy Berkát láttam volna, dacára annak, hogy hetenkint többször is átjött Fölkerodeból. Ilyenkor mindig úgy intézték, hogy kikocsiztam a sógornőmmel, vagy sétálni kellett mennem és ha egyszer véletlenül mégis találkoztunk, lehetetlenné tették, hogy négyszemközt szólhassunk egymással.

De ő nem szeretett leeresztett sisakrostéllyal harcolni. Egy napon küldönccel levelet küldött nekem, mely nem került a kezembe soha. Miután nem tudta kideríteni, hogy hová lett a levele, lóháton átjött és egyenesen a bátyám szobájába ment. Én a mellette levő szobában ültem, a sógornőm mellett, aki épen Gerhardtot dajkálta. Anyád sohasem volt valami bőbeszédü asszony, de most épen egy hosszabb beszédet eresztett meg, melynek az volt a veleje, hogy Berka egy hirtelen mérges ember, aki nem arra való, hogy egy asszonyt boldoggá tegyen. Én hallgattam, de csaknem sírva fakadtam s akkor a szomszéd szobából heves vitatkozás hangja hallatszott ki és én megismertem Berka haragos hangját.

A következő pillanatban a vitatkozó férfiak között álltam és kijelentettem, hogy Berka felesége akarok lenni.

Napokig a szobámban maradtam és azzal kínoztam az agyamat, hogy most mi lesz?

Azon a napon rábirtam Berkát, hogy minden nagyobb veszekedés nélkül hagyja el Wendhuzent és egyuttal biztositottam őt arról, hogy hű maradok hozzá. Egyelőre nem gondoltam menekülésre, bár ezer terv megfordult a fejemben. Végre azután eszembe jutott a legegyszerübb megoldás. Elmentem anyádhoz és megkértem, hogy az ura elhatározását iparkodjék megváltoztatni, hasson oda, hogy a bátyám jó szemmel nézze Berkát.

- Sohasem fogom ezt tenni, - mondta anyád, olyan hevesen és ingerülten, hogy azonnal láttam, hogy ő rá nem számíthatok.

- Jól van, - feleltem neki, - akkor majd magam fogom elintézni a dolgomat. Erre a szobámba mentem, hogy holmimat rendbe szedjem. Hogy mit akartam tenni, azt nem is tudtam, csak innét el, minél előbb. Lelopódzkodtam a cselédházba és kiintettem Gottlieb-ot, aki akkor még ügyes, kemény legény volt és a kocsijával odarendeltem a három bükkfához. Fölkerodetól nem messzire volt egy kis falu, ott lakott Berka özvegy öreg anyja; úgy látszott, hogy már egy kicsit gyermekes, sohasem láttam még addig, csak Berka elbeszéléséből ismertem. Oda menekültem éjszakának idején. A lépcső alján megcsuklottak a lábaim és csaknem visszafordultam. De mégis csak beültem a kocsiba. Mikor a lovak elindultak és Wendhuzen körvonalai is eltüntek a szemem elől, akkor sírtam, mint egy gyerek.

Az öregasszony nagyon csodálkozott, mikor éjnek idején beállítottam hozzá; nem nagyon tudta megérteni, hogy miről van szó tulajdonképen, mégis szívesen fogadott és kényeztetett.

Másnap levelet írtam bátyámnak és közöltem vele, hogy nem térek többé vissza a házába és Berkának is megírtam, hogy mit tettem és hogy hol vagyok.

Bátyám nem is felelt, csak a szükséges okmányokat küldte el, de kerülő úton megtudtam, hogy micsoda zivatar volt otthon, hogy elhatározták az elszökött testvér kitagadását.

Nem tudjátok gyerekek, hogy milyen dúlt kedélyállapotban voltam akkor és mégis a házasságom első éveiben voltam olyan boldog, mint azóta soha. De azután, mint a vihar, ugy tört ránk a sors. Az uram kénytelen volt egy vadorzót agyonlőni. Hétről-hétre kaptunk fenyegető leveleket, hogy a bosszú nem marad el. Nagyon gonosz idők voltak akkor. 1848 volt. Egy este a lakószobában ültem az urammal, aki épen hazajött az erdőből, mikor egy lövés dördült el és a golyó az uram feje fölött süvített el és egy nagy tükröt ezer szilánkra zúzott. Valóságos halálfélelem vett rajtam erőt, valahányszor távoznia kellett; olyankor nyugtalanul járkáltam fel s alá egész nap, amig csak haza nem jött. Ilyen időkben az ember hangtalanul imádkozik. Nem is hiszitek, hogy ilyen szívből eredő imádság mennyire megerősíti az embert.

De amit Isten elhatározott, azt ember meg nem változtathatja. Eljött az a rettenetes nap, mikor este hiába vártam az ismert lépteket. Ugy hozták haza holtan, mereven.

A néni kimerülten elhallgatott. Szemem megnedvesedett és akaratlanul is Charlotte keze után nyultam, de nem találtam a székében. A néném előtt térdelt és annak ölébe hajtva fejét, csendesen zokogott.

- No ne sirj Charlotte, hiszen mondtam, hogy ez nagyon szomoru történet ilyen fiatal embereknek, akik még semmit sem tudnak az életről; az Isten óvjon benneteket ilyesmitől. Te Léna, már tudod, hogy mit jelent az, ha egy koporsó lábánál állunk és nem akarjuk elhinni, hogy abban van minden boldogságunk, amely visszahozhatlanul elveszett számunkra.

Miután eltemettem az uramat, kezdtem észrevenni, hogy az élet micsoda követeléseket támaszt az emberrel szemben. A gyermekemről kellett gondoskodnom és ezek a gondok sulyosan nehezedtek rám. A nevetségesen csekély özvegyi tartásdij még a mindennapi szükségleteket sem fedezte, nem is beszélve Róbert neveltetéséről. Az uram, mikor megesküdtünk, megírta bátyámnak, hogy lemond a hozományomról. Most aztán egy meghatározott idő mulva el kellett hagynom az erdészlakot és nem tudtam, hogy a fiammal hova menjek.

Négy nappal azelőtt, mielőtt az erdészlakot el kellett volna hagynom, éjjel tűz támadt. Sohasem fogom azt elfelejteni.

Egy kiáltásra, egy rettenetes, velőtrázó kiáltásra ébredtem. Valahányszor ez eszembe jut, a hideg borzongat. Azután kopogás hallatszott az ablakon és az erdészsegéd beszólt, hogy tűz van.

Hirtelen kinyitottam az ablakot s a szobámba egyszerre nappali világosság áradt; velünk szemben egy csűr égett.

Nem igen emlékszem már arra, hogy mit tettem. Róbertet kikaptam az ágyából és hirtelen felöltöztettem. Azután gépiesen összekeresgéltem mindenféle holmit, amit meg akartam menteni. Mikor azután később láttam, hogy tulajdonképen mit hoztam el, mosolyognom kellett.

És mégis nem menthettem volna meg kedvesebb dolgokat. Elhoztam a menyasszonyi koszorúmat, az uram vadászkését és Róbert első cipőcskéjét. Még néhány ezüstnemüt csomagoltam össze, a legszükségesebb fehérnemüvel.

Mikor azután a fiammal, kezemben egy kis batyut szorongatva, kiléptem a sötét erdei útra és öntudatlanul néztem a lobogó tűzre, úgy tünt, mintha mindez csak egy gonosz álom volna. Emlékszem, hogy egy nagy csomó ember állt köröskörül, de senki a mentésre vagy oltásra nem gondolt. 1848 volt. Az egyik erdészt a tűzbe akarták dobni, láttam amint tülekedett velük, hallottam a részeg csőcselék ordítását: az ablakon kidobáltak minden butort és összetörték.

Róbert átölelt engem s mellettünk állt a kutyánk. Egyszerre csak a nevemet hallom s utána a tömeg bőszült ordítozását; tudtam, hogy engem keresnek, tehát megfogtam a fiam kezét és elrohantam az erdőbe. Nem tudom meddig szaladtam, egy kocsiut mellett kerültem ki az erdőből. Egy kocsi ment éppen arra, megállítottam és akkor fölismertem a szomszéd község plébánosát. Az megijedt mikor meglátott. Megmondtam neki, hogy fölgyujtották az erdészlakot és hogy menekülnöm kellett.

- Wendhuzenbe, - mondtam gépiesen és már félig lázban. Arra gondoltam, hogy az mégis csak a szüleim háza, egyébként mindent elfelejtettem, ami attól eltávolított. Késő este érkeztünk oda. Mikor a kapu éles csöngettyűje megszólalt, úgy tünt, mintha a halálharangot huznák. Bátyám, aki nyugtalanító híreket gyanított, nagyon mozgalmas idők voltak ekkor, néhány cseléd kiséretében jött kaput nyitni.

Mikor engem meglátott, meghökkent, arca megkeményedett, de csak egy percre, azután ennek helyet adott az igazi természetéből fakadó jóság és szelidség.

- Adj szállást, Werner, nekem és gyermekemnek. Fejünkre gyujtották a házat és én beteg vagyok. - Ekkor a karjaiba vett, mert már ingadozni kezdtem és bevitt a kolostorba. Akkor elvesztettem eszméletemet.

Sokáig súlyos beteg voltam akkor; de nem emlékezem semmire, csak arra, hogy egy napon, mikor az ágyamban már felültem, Gottlieb felesége ápolt és mesélte, hogy csak egy hajszálon függött az életem. Szomoru ébredés volt az akkor és azelőtt igen gyakran kivántam, hogy bár ne ébredtem volna többé fel. A szüleiddel a viszony nem javult meg. Sőt ellenségessé vált, bár én megpróbáltam feléjük közeledni, sőt apróbb megaláztatásokat is eltűrtem.

De a fiamat elvették, azt Gerhardtal és Joachimmal együtt akarták nevelni. Lakásul azt utalták ki, amelyben most lakom és bátyám ezen hosszú évek alatt egyetlenegyszer látogatott meg, hogy értésemre adja, hogy a visszautasított hozományt számomra és a fiam számára kamatoztatni fogja, de igérjem meg, hogy a fiú nevelésébe nem szólok bele, mert kételkedik, hogy azt helyesen tudnám irányítani.

Bele kellett nyugodnom. Nem mehettem el innét, mert nem tudtam volna magamról és fiamról gondoskodni. Hiszen mindig betegeskedtem akkortájt. És ugy éltem magányosan, szomorúan és még az a veszély is fenyegetett, hogy a fiamat elvesztem.

Mikor ujjongó gyermekhangokat hallottam a folyosón, hangosan feldobogott a szívem. De hozzám nem jött be egyik sem. Ha azután nagynéha tétovázó lépteket hallottam a szobám előtt és az örömtől reszketve mentem ajtót nyitni, akkor a fiamat láttam ott dacosan, idegenül, aki a kedveskedésemet csak tűrte. Ez nem volt az én fiam, aki egykor annyi szeretettel csüngött rajtam.

Sokszor kértem, hogy emlékezzék vissza arra az időre, mikor együtt mentünk az erdőben apja elé és én virágkoszorút fontam a kalapjára. Ilyenkor a visszaemlékezést láttam egy percre fölcsillanni a szemében. - De itt mégis jobb - felelte rendesen. Mikor kétségbeesetten könyörögtem neki, hogy szánjon meg, csak dacosan nézett rám, vagy gyermekes közönnyel.

Rettenetes időket éltem akkor, rettegtem, hogy a fiam jelleme nem fog helyes irányban fejlődni és én teljesen tehetetlen voltam. Ezenfelül gyakran mondták, hogy civakodó, hatalmaskodó gyerek és Joachim ordítozása ezt megerősíteni látszott. Egy napon ismét hallottam Joachim ordítozását és Róbert haragos kifakadását. - No megállj, te semmirevaló, majd én ellátom a bajodat. - Mikor a verekedés kezdett komolyabbra válni, letettem a kézimunkámat és kimentem. A fiúkat bőszült birkózásban találtam. Róbert ököllel és rúgásokkal jól ellátta Joachimot. Én hirtelen megragadtam a fiamat és visszahúztam. Ebben a percben anyád is előjött. Amióta itt voltam, most álltam vele szemben először, de utoljára is; még atyád temetésén sem nyujtottunk egymásnak kezet. Az évek nem mentek el felette nyomtalanul, ő is alig ismert rám, mert bizony én is nagyon korán öregedtem meg.

Egyszerre megmozdult anyád, Róbertet dühösen visszarántotta és kezét ütésre emelte, a fiú dacosan nézett fel rá. Ekkor visszalökte és a saját fiának esett és azt derekasan végigverte. Mindezt egy szóbeszéd nélkül. Én a fiam után nyultam és magamhoz vontam őt, de a gyerek kitépte magát a kezemből és anyádhoz menekült és annak ruhájába rejtette arcát.

Megréműlve, tanácstalanul álltam ott. Sógornőm arcán egy mosolyt láttam, mely úgy járt át, mint egy kés. Nem volt káröröm benne, boldog mosoly volt, mely arcát hihetetlenül megszépítette. Én azonban a szobámba mentem és nyomorultabb voltam, mint valaha.

A gyerekek felnőttek, te megszülettél Charlotte, Robert és Gerhardt a gimnáziumba kerültek és Joachim a kadétiskolába. Csak ritkán jött felőlük hír. A vakációt itthon töltötték és akkor újból kitört a gyülölködés.

Ebben az időben tettem szert a »macskanéni« névre. Egy napon, éppen az uram halálának évfordulója volt, különösen szerencsétlennek éreztem magamat; kétségbeesésemben kimenekültem a szabadba és az erdő szélén letelepedtem. Dúlt kedélyállapotom következménye volt, hogy kételkedni kezdtem abban, hogy felettünk egy jó és igazságos Isten van. Sőt egyáltalán kezdtem tagadni Isten létét. Nagyon rossz lettem ebben a nagy nyomorúságomban. A fájdalomtól szinte megbénítva ültem az erdőszélen és egyszer - nevetségesnek látszik - valami állat kaparta a ruhámat. Hátranézek, hát látom, hogy egy éhes, sovány kis macska van mellettem és panaszosan nyivákol. Nagyon megörültem a kis állatnak és hazavittem. Otthon persze, mikor már eleget játszottam vele, tudatára ébredtem annak, hogy egy oktalan állat képezi minden örömemet és keserves könnyekre fakadtam. De nagyon megszerettem a kis állatot. Ezek itt mind az ő utódai.

De mindennek van határa ezen a földön, az a rettenetes idő is elmúlt, én visszakaptam a fiamat, ismét úgy szeretett, mint azelőtt. Isten meghallgatta a könyörgésemet és ma nem cserélnék egy királlyal sem.

- Ugy-e, néni, ez akkor volt, mikor Róbert tifuszba esett? - kérdé halkan Charlotte.

- Igen, akkor ismerte meg csak az anyját; de hogy ápolhassam, azért is harcolnom kellett, anyád nem akarta engedni és ha az öreg, tapasztalt orvos nem szól bele - - de hagyjuk ezt, ez már messze mögöttünk van.

A szobában mindenki elhallgatott; az óra kimért ketyegésén kívül nem volt zaj; a kályhában az utolsó parázsok szikráztak már. Ebben a bizonytalan világításban láttam, hogy Charlotte, aki fejét a néni ölébe hajtotta, hirtelen fölfigyel és az ablakra néz. Azután hallottam, hogy megcsókolta a nénit és halk hangon jóéjszakát kíván. A következő percben becsapódott mögötte az ajtó.

- Charlotte, Charlotte! - kiáltott a néni utána, de ő már nem hallotta. - Mit akar ez a különös gyerek? - kérdezte halkan Edith néni.

Ismét csend lett a szobában. Gépiesen raktam rőzsét a kályhára és a néni térdeihez simultam. Egyszerre csak hirtelen kinyílt az ajtó és egy erőteljes férfihang szólalt meg:

Egy pillanat alatt talpon voltam és a helyemen térdelt valaki, akit nem ismertem.

Félénken vissza akartam húzódni, hogy ne zavarjam őket; e percben a rőzse hirtelen lángra kapott és ennek a fényénél egy ideális szép férfiarcot láttam, amint mosolyogva közelített Edith nénihez.

Hirtelen végignéztem rajta és - - vadászkabátjának legfelső gombján egy vékony szálon lógott egy halványkék szalagocska, mely nehezen tartozhatott a vadászfelszereléshez, eltekintve attól, hogy ezt a szalagot még az imént láttam Charlotte hajában.

Csendesen elhúzódtam, egészen megütődve azon, amit a rőzse fellobbanó lángjánál láttam és hirtelen a fülembe csengett az a nóta, amit Charlotte énekelt a vadászról.

Este, mikor együtt ültünk a vacsoránál, szemem odatévedt a rokonom vadászkabátjára, de a szalag már nem volt ott. A néni Charlotte-ról beszélgetett és említette, hogy ha Róbert csak egy kicsit előbb jön, találkozhatott volna vele. Róbert egy kicsit zavart volt és hallgatott, azután, hogy a beszédet másra terelje, napbarnított, kemény kezét a néni kezére tette és feléje fordult:

- Ugy tudom, hogy itt lakik, - felelte Edith néni és ijedten nézett a fiára.

- Szerettem volna, ha odaát marad, - mondta Róbert és homloka összeráncolódott.

- Kitérek az utjából anyám, hiszen nincs semmi dolgom vele; csak Gerhardtot sajnálom. A fiatal úr most olyan tökéletesen benne ül a hintában, hogy alig-alig lehet majd kihúzni belőle, dacára annak, hogy Ferra kétségbeesett kísérleteket tesz, hogy megházasítsa. Bizony nagyon haszontalan fráter lett a szép Joachimból.

Róbert vállat vont. Még csak Teréz néni és Ferra tartják benne a lelket. Mindenkinek tartozik. De hagyjuk ezeket a históriákat. Mikor jössz egyszer hozzám, anyám? Fölkerode üdvözöl és a régi ház még ismer.

Alvásról szó sem lehetett ezen az éjszakán. Olyan lárma volt a régi házban, mintha itt lett volna a hajtóvadászat. Ajtócsapkodás, parancsosztogatás, a szolgák lépteinek a kopogása lehetetlenné tettek minden pihenést.

Róbert édesanyjával még egymás mellett ültek a pamlagon, én korán visszahuzódtam. Sok beszélni valójuk lehetett, mert már nagyon későre járt az idő, mikor a néném lefeküdt.

Zavaros álmok tették nyugtalanná az éjszakámat. Egy apró kis leányt láttam menyasszonyi ruhában, fején mályvakoszoruval a régi folyosón végigmenni, mögötte nászkíséretül a néni macskái mentek párosával. Ott lenn a villa kapujánál állt Teréz néném és szigoru vonásai csodálatos szépen megenyhültek.

- Róbert is itt van Charlotteval, - szólt és mikor megfordultam, hogy lássam őket, felébredtem.

Reggel még egész zavaros volt a fejem; de Edith néni arca sugárzott a boldogságtól.

- Már régen elmentek, - szólt hozzám. - Láttad őket? Olyan zajjal mentek, hogy lehetetlen volt aludni.

Azután Charlotte jött. Sötétzöld gyapju ruhájában, mely puha ráncokban omlott karcsu termetére, nagyon bájos jelenség volt. Szép szőke hajába egy égő piros rózsa volt beletüzve. Arcán is valami asszonyos lágyság volt, ami rendkivül megnyerővé tette a szép leányt.

- Három órakor visszajönnek néni, félnégyre van rendelve az ebéd. Hadd nézzem csak, hány óra van most? - szakította félbe nénjét, aki arról kezdett beszélni, hogy tegnap néhány perccel a távozása után érkezett Róbert.

- Tudod néni, - szólt kitérően, - fél éjszaka nem aludtam, annyira fölizgatott az elbeszélésed. Szegény néni, mennyit kellett szenvedned! De most már elmult, most következnek a szép napok, majd meglátod.

- Fogja akarni, - mondta Charlotte bizakodóan. Azután föl s alá sétált a szobában és szimatolva hordta körül orrocskáját.

- Óh! rögtön meg lehet érezni, hogy itt férfinép van. Dohányfüst van a levegőben. Tehát ő is hozzászokott? No majd én... - de hirtelen félbeszakította a mondanivalóját és zavartan félrefordította a fejét. - Azt hiszem, hogy egy vadászembernek kell is dohányoznia. Nem igaz, Léna? - szólt hozzám. - Menjünk le a kolostorkertbe, a néninek itt ugyis sok rendezkedni valója van még.

- Csak menjetek gyerekek, - felelte a néni. - Hogy is lesz az ebéd Lotte, ti is résztvesztek azon?

- Nem, anyának feje fáj és Ferrának ilyenkor mindig migränje szokott lenni. Valóságban azonban arról van szó, hogy Joachim miatt nagy kellemetlenségek vannak. Nagy a lehangoltság. Mindenki rosszkedvü, még a kicsi is egész nap ordít. Gerhardt nagyon lehangolt, Joachim ellenben vidám és nem törődik a gonddal. Apánknak azt a mondását, hogy a gonddal nem lehet adósságot fizetni, úgylátszik alaposan megtanulta. Gyere Léna, ne gondoljunk rá.

A következő percben már a folyosón voltunk és onnét a kertben, mely ma kétszeresen szomoru volt a szürke őszi égbolt alatt; a leveletlen bokrok, a gondozatlan utak, melyeket vastag rétegekben takartak a hullott levelek, vigasztalan benyomást tettek; hébe-korba egy puskalövés hangzott ide.

Charlotte szakadatlanul körbe járt a kerti útakon, a régi sírt föl se kerestük.

- Olyan szép lehetne az élet, ha nem volna mindig a hátunk mögött valami ijesztő rém, amely nem enged örülni. - Ezután az órájára nézett és magához húzott le egy alacsony padra és ott versenyt hallgattunk.

- Maradj itt mellettem, Léna, - szólt hozzám, amikor egyszer fölkeltem, hogy néhány őszirózsát tépjek magamnak. - Maradj itt, ma kell, hogy mellettem legyen valaki, félek egyedül lenni.

Engedelmesen leültem ismét és szorosan magamra húztam a kendőmet, mert nyirkos, hideg idő volt.

Egyszerre csak fölugrott Charlotte és hirtelen nagyon sietős dolga akadt. Arca földerült és mentében dudolni kezdett. - Mégis csak ostobaság olyan dolgokon búsulni, amik még teljesedhetnek is, - szólt csendesen. Azzal megölelt és megcsókolt, amiért a padon segítettem neki hallgatni.

A homályos lépcsőn hirtelen megállt és hallgatózni kezdett. Láttam, hogy az arca elsápadt. A kolostor egyik szobájából hangok hallatszottak. Egy mély komoly férfihangot hallottunk.

- Ha ezerszer is megigéred, hogy megjavulsz, ha a becsületszavadat adod is erre, mégsem hiszek neked többé, Joachim; az én véleményem szerint, nincs jogod többé becsületről beszélni, azt elvesztetted akkor... No, de ne beszéljünk erről.

Charlotte az oszlop mellett térdre rogyott és halálsápadtan hallgatta a férfiak beszélgetését; összezsugorodva, csukott szemmel ült ott, mintha egy csapás fenyegetné, mely elől már nem tud kitérni. Bennem is meghült a vér, reszketve támaszkodtam a lépcső karfájához: ezek után valami rettenetesnek kellett következnie.

- Mindezek dacára megteszek minden lehetőt, hogy a világ előtt a becsületességnek legalább a látszatát föntartsam; nem ám a te kedvedért, mert irántad nincs szánalom bennem, hanem a mocsoktalan hirünk miatt; atyánk megfordulna a sírjában, ha látná, hogy a fiából mi lett; csak azért teszem meg azt az őrültséget, hogy kifizetek tizenháromezer tallér úgynevezett becsületbeli adósságot; mikor tegnap meghallottam, hogy milyen úton tudtad a hitelezőidet elhallgattatni, a legszivesebben golyót röpítettem volna a fejembe, bár ez inkább a te dolgod lett volna; egyre kerestem-kutattam azt, hogy hogyis tehettél ilyesmit, de nem találtam rá feleletet. Gondoskodni fogok róla, hogy kettőnkön kivül ne tudjon senki a dologról, a család érdeke kivánja ezt. Még egyet. Te most a huszezer tallérnyi vagyonodnak a nyakára hágtál; ezenkivül kifizettem érted tizezer tallért, a mostani tizenháromezerről nem is beszélve. Ez volt az utolsó pénz, amit tőlem kaptál, mert nem tehetem magamat tönkre miattad. Ferra is körülbelül elkészült a vagyonával, s az ő költséges özvegysége és a gyerek neveltetése szintén az én vállamra nehezedik. Itt is megszorításokat kell tennem. Ez az, amit még mondani akartam.

- Az Istenért, gyere! - suttogta Charlotte, a lépcsőn lesietve. Én követni akartam őt, de ijedtemben összecsuklott a térdem, mert sarkantyupengést hallottam a folyosón. Egy fiatalember ment el mellettem anélkül, hogy észrevett volna. Elegáns, karcsu ember volt, egy kissé megviselt vadászruhában; fütyülve suhintott egy lovaglókorbáccsal és szép arca, mely csodálatosan hasonlított Ferráéhoz, bosszuságot látszott kifejezni. Halk káromkodás hallatszott és a lépcső alján megállt egy pillanatra, de azután fütyülve tovább haladt.

Mikor a léptei már elhangzottak, lelopódzkodtam a lépcsőn és Charlotte után mentem. Ez a keresztfolyosó egy padján ült és keservesen sírt.

- Ugy-e, Magdalena, amit most hallottunk, az közöttünk marad? Mindig! Igérd meg ezt nekem.

- Mert mégis csak a bátyám, - fűzte hozzá magyarázatképen és újból el kezdett sírni.

- Csak gondolhatom. Azt hiszem, hogy váltókat... Ó, ne is beszéljünk róla. Szegény Gerhardt, mennyire sajnálom őt.

Csak miután bealkonyodott, mentünk fel Edith nénihez. Ott csend volt, csak a vidám asztaltársaság zajongása hallatszott fel néha. A vendégek az óriási régi ebédlőben ettek, mely a néni szobája alatt volt.

Róbert édesanyjánál volt és sokáig várt az unokahúgára; biztosan utolsónak érkezett az ebédhez. Joachim is benézett a nénihez egy percre, hogy kötelességszerüen az egészsége felől tudakozódjék.

- Még mindig a régi, mondta a néni, - ideálisan szép, gondtalan, könnyelmü, kiváncsi vagyok, mikor forrja ki magát.

Charlotte nem felelt. Titokban megfogtam a kezét. Lám, abban a fényes villában is ott ólálkodik a gond és rémíti mindazokat, akik abban laknak.

Lassan besötétedett és mikor Edith néni behozta a lámpát, kimentem a konyhába; tudtam, hogy ilyenkor ott van az öreg Gottlieb és mindig szívesen hallgattam, mikor mesét mondott. Most ugyan nem kívántam mesét hallani, csak szabadulni akartam a szobából, hogy ne lássam mindig Charlotte szomorú arcát.

A néni konyhája tulajdonképen egy szoba volt, melyben egy ügyes kis takaréktűzhely állott, köröskörül villogó fényesre tisztított rézedények, a falon egy öreg kakuk-óra. Az asztalnál szokott ülni Jette és rendesen font. Ma nem volt itthon, mert valami betegnek vitt levest a faluba. Az öreg Gottlieb egy habverőt faragott fából, ebben különös ügyességre tett szert.

- Innét messze nyugatra, a hegyek között, folyik a Selke patak. Nagyon szép út az, amelyet meg kell tennie; mindig a réten folyik, magas hegyek között. Az egyik hegyen áll a dacos, büszke Falkenstein vára, melynek magas bástyái és meredek tornyai visszatükröződnek a vízben.

A várral szemben egy hegy van, a Tidián; ha az a sok kincs, ami ott el van rejtve, az enyém volna, akkor gazdagabb volnék, mint a király, pedig az nagy szó. De senki sem tudja, hogy a hegynek melyik oldalán van és hogy kellene azt kiemelni.

Sok száz évvel ezelőtt egy lovag jött a városba Falkensteinből és egy aranyművesnél a felesége számára aranyláncot akart venni. De egyik sem tetszett neki. Ekkor a mester néhány csillogó aranyszemet mutatott neki és így szólt:

- Nemes lovag, hogyha a boltomban levő láncok és ékszerek nem nyerték meg a magas tetszésedet, akkor ezekből az aranyszemekből készítek olyan láncot, amilyet messze földön nem találsz.

- Ezt egy öreg pásztor hozza nekem, aki a te szolgálatodban áll, uram, - felelte az ötvös.

Erre a lovag nyeregbe pattant és haza vágtatott. Azonnal hivatta a pásztort és vallatni kezdte. Az megijedt ugyan, de konokul hallgatott. Semmi fenyegetésre sem mondta meg hogy honnét vitte az aranyat. Ekkor, ekkor...

De már nem hallottam, hogy az öreg mit beszél, mert a folyosón hirtelen kemény férfihangok hallatszottak; borizü mérges hangok. Az öreg felugrott a helyéről és ijedten nézett az ajtó felé.

- Ismerlek én, - hallatszott az előbbi hang. - Vagy azt hiszed, hogy elfelejtettem már, hogy kölyökkorodban áskálódtál ellenem.

- Kérlek Joachim, - hangzott Róbert nyugodt, mély hangja, - te most izgatott vagy; biztosítlak, hogy Gerhardttal egy szót sem beszéltem a te ügyeidről; az ostoba gyerekhistóriákat pedig hagyd békében, hiszen férfiakká lettünk.

- Nyomorult fickó, - dörgött most Róbert; hallottuk amint néhányat léptek odakint és utána egy pillanatig csend.

- Reinsberg majd elintézi a többit, - szólt most nyugodtan Joachim és sarkantyus léptei elhangzottak.

Gottlieb kezéből kiesett a kés és a habverő. - Gondoltam, hogy ez fog következni, - szólt halkan. - Éppen úgy van, mint volt azelőtt. És mi lesz belőle, szentatyám és semmit sem tehetünk ellene! - Tanácstalanul nézett rám a megijedt öreg.

Ha husz évvel ezelőtt történt ilyesmi, akkor fülönfogtam és az atyjához vezettem. De most nem él az atyjuk és a fiúk emberekké serdültek. Semmit sem tehetek kisasszony, még ha mind a kettő...

- Ugy-e már gyerekkorukban sem szenvedhették egymást, - szóltam, csakhogy éppen mondjak valamit.

- Ugy van! - felelte az öreg. - Már három nap óta tele vagyok aggodalommal, mert tudom, hogy együtt vannak. És most végre összevesztek. Ki tudja, hogy fog ez végződni.

- De hát mondja meg Gottlieb, mit akar tulajdonképen, - kiálték megijedve. - Hát olyan nagy baj az, ha veszekszenek? Hiszen békében elváltak.

- Ezt így szokták csinálni, kisasszonykám. Nem eshetnek egymásnak, mint az iskolásfiúk. Hogy is mondta csak Joachim úr? Reinsberg majd elintézi a többit. - Látja, sok szót erre már nem vesztegetnek, hanem kézbe vesznek egy-egy pisztolyt és azt mondják, hogy vagy te, vagy én. Óh, jóságos Isten!

Hirtelen felugrottam, a félelem megborzongatott. Tehát párbaj! Ez rettenetes volna. Ezer lehetőség villant át az agyamon. - A néni, Charlotte! - suttogtam.

- Ez nem lehet, Gottlieb, - dadogtam. - Maga téved, ennek nem szabad megtörténni! - Hallja? Nem szabad megtörténni! - Megfogtam az öreg karját és megráztam.

- Adná az Isten, hogy tévedtem, - felelte Gottlieb. - De én tudom, hogy megy ez, amit ezek egymásnak mondtak, azt nem lehet máskép elintézni, pedig ostobaság az egész. Hogy maga mit tehet kisasszonykám? Semmit, biztosítom, hogy semmit. Imádkozzék ma este ezért az öreg asszonyért idebent, hogy az Isten ne vegyen el tőle mindent. Semmi egyebet nem tehet.

- De mégis, - kérleltem az öreget. - Elmegyek Róberthez, megkérem Joachimot, hogy ez ne történjék meg, - kiáltottam kétségbeesve.

- Róbert úr nem tehet semmit, ő a kihivott fél és Joachimhoz - nem, kisasszonykám, az nem fiatal leánynak való.

- Léna, Léna, hol vagy, - kiáltott e percben Edith néni. - Gyere gyorsan, mutatok valami szépet, olyan szépet még sohasem láttál.

Felém nyujtotta a kezét és magával húzott. Akaratlanul is követtem és a következő pillanatban betolt abba a szobába, amelyben most Róbert lakott. Ott láttam őket szorosan összeölelkezve. Róbertet és Charlotte-ot. A leány arca a férfi keblén pihent és ájtatosan, szerelmesen nézett föl rá.

- Lénácskám, gyere ide és csókolj meg. Te kis ravasz! Már régen észrevettem, hogy kitaláltad a titkunkat. - Ezzel megcsókolt és eközben kiszabadult az egyik hajfonata és a férfi vállán maradt.

- No megállj, - tréfálkozott a leány. - Láncot csinálunk belőle, - azzal Róbert nyakába fonta az aranyos hajfonatot. - Látod, most fogva vagy, csak a halál választhat el bennünket. - Hallod, szegény ember, nincs többé menekülés.

Ránéztem Róbertre és észrevettem, hogy elsápadt és még szorosabban magához ölelte a leányt.

- Senki sem választ el bennünket többé Charlotte, de ma már ne beszéljünk róla. Menjünk anyámhoz.

Charlotte ujjongva fejtette ki magát az ölelésből és letérdelt Edith néni széke előtt; nevetett is, sírt is, közben beszélt a zöld erdőről, abban a magányos vadászlakról, melybe nemsokára beköltözik. A néni arcán csak boldogság volt. Karjait Charlotte nyaka köré fonta és egyre csak azt hajtogatta: - Ki hitte volna ezt...

Én kimentem a szobából. Nem nézhettem ezt a boldogságot, mely fölött viharfelhők gyülekeztek. Az ágyamra vetettem magam és sírtam és a lázban összeverődtek a fogaim. A tehetetlenségem még fokozta az idegességemet. Ismét kimentem a konyhába, de Gottliebet már nem találtam ott; azután Joachim szobája felé mentem; hogy mit akartam neki mondani, azt nem tudom, de amint a kezemet a kilincsre tettem, a szobában elmozdult egy szék és mindjárt utána egy kutya fájdalomordítása hallatszott és csattogó korbácsütések és Joachim káromkodása.

Megrettenve menekültem vissza és utánam futott a szobából kihajtott kutya, egy pompás barna vizsla. A kutya utánam nyomult a szobába. Leültem az ablak mellé és átöleltem a kutya nyakát. A néni szobájából Charlotte vidám kacagása hallatszott; enyelgés, kedveskedés hangjai hatoltak át hozzám. Ismét énekelte az ismert nótát a vadászról. Végre egyszer keresni kezdtek; Charlotte gyertyával előttem termett és csodálkozva kérdezte, hogy mit csinálok Joachim - Lady-jével.

Megijedtem, de aztán megmondtam, hogy Joachim annyira megverte a kutyát, hogy az hozzám menekült.

A leány arcát futó árnyék sötétítette el. - Óh, milyen, föllázitó, - kiáltott és megsimogatta a kutyát. Azután engem magával húzott. A kutyát egyelőre Róbert szobájába zárták, mert féltek, hogy a macskákkal harcba keveredik.

Nagy erőszakkal nyugalmat erőltettem magamra és elhallgattam Charlotte-ot, amint kedves légvárait szőtte. Gerhardtnak ma még nem akart szólni a boldogságáról, mert féltette, hogy emiatt nem tud aludni. De holnap, ha a vendégek elmentek, majd elmond neki mindent - és akkor Róbert majd átjössz, Istenem, mit szól majd Ferra, és anyám...

Hirtelen elhallgatott. Róbert mellette ült és ajkáról leste a szót; néha-néha megsimogatta kezét, szőke haját, mintha még mindig nem tudná elhinni, hogy ez a szép leány az övé.

Azután kopogtak az ajtón. Egy szolga jelentette, hogy Reinsberg főhadnagy úr kiván beszélni Berka főerdész úrral.

No lám! Gottliebnak igaza volt. Meredten néztem Róbert után, aki határozott léptekkel ment a szobájába. Azt hittem, hogy itt kell őt tartanom, önkéntelenül utána ugrottam és kinyújtottam feléje a kezemet, de azután ismét visszaroskadtam a helyemre.

- Gyerek, te beteg vagy, - kiáltott Charlotte. - Gyere ide! Milyen forró a kezed! - Edith néni rámparancsolt, hogy azonnal feküdjem az ágyba.

Mindenféle tréfálkozás közben levetkőztettek és ágyba fektettek; azután Charlotte leült az ágyam szélére és egy altató dalt énekelt.

Én kezemet égő homlokomra szorítottam és azon töprengtem, hogy a férfiak mit határoztak el.

Ezen az éjszakán nem tudtam aludni; a folyosón is sokáig nyugtalankodtak. Egyszer Joachim hangját hallottam, amint reggel hat órára két kocsit rendelt a parkbejárat elé.

Hat órakor! Hogy az első hajtást nyolc órára tervezték, azt tudtam; tehát mégis végrehajtják borzalmas tervüket, amely ezt a házat gyászba borítja majd?

Az ágyamban ültem és gondolkoztam. Halálos csend borult az egész házra. Edith néni mélyen aludt és sejtelme sem volt a feje fölött függő veszedelemről. Azon gondolkoztam, hogy helyes volt-e Róberttől, hogy Charlotte-ot éppen most kötötte magához, mielőtt még eldőlne a kockázatos vállalkozása. Vagy talán még egyszer igazán boldog akart lenni, mielőtt...

És odaát a villában nyugodtan alszik Charlotte. Képzeletben mosolyogni láttam álmában. Vagy talán ő sem alszik és azon gondolkozik, hogy anyja mit szól a választásához? Milyen fölfordulás lesz itt holnap ilyenkor!

Ebben a percben belevillant a fejembe, hogy mit kellene tennem. Hogy ez előbb nem jutott eszembe! Természetes, hogy Gerhardthoz fogok menni. Hirtelen fölkeltem az ágyból és megnéztem a néni éjjeli szekrényén, hogy hány óra van.

Tiz perc híján fél hat volt. Visszamentem a szobámba és egymásután felöltözködtem. Egy meleg kendőt borítottam magamra és elindultam. Még mindenütt hangtalan csend. Sietve mentem át a nedves avaron. Gerhardt szobája előtt egy szolga ruhát tisztogatott.

- Azt hiszem, hogy a nagyságos úr nem érezte jól magát, - válaszolta a szolga és csodálkozva nézett rám.

- Az Isten áldja meg, költse fel hát a gazdáját, - szóltam rá ismét. De a szolga eltünt és a következő pillanatban Anna állt előttem. Ferra szobájából jött elő és csodálkozva nézett rám.

A szobalány vállat vont és a tiszta kis főkötőjét megigazítva, így felelt:

- Nagyon sajnálom, de én csak nem kelthetem föl a nagyságos urat, ez nem az én dolgom.

- De hát akkor mondja meg a szolgának, - kiáltottam a türelmetlenségtől reszketve. - Hiszen hallja, hogy fontos dologról van szó, különben nem jöttem volna el ilyen korán hajnalban.

- Én nem parancsolhatok Józsefnek, - válaszolt és a következő percben eltünt a szobában.

- József, - szóltam halkan, de József már ismét a gazdája kabátját kefélte. Erre hirtelen fejembe szállt a vér és a következő pillanatban előtte állottam.

- Azonnal fel fogja kelteni a gazdáját, rögtön induljon, - kiáltottam rá kemény, parancsoló hangon és a lábammal is toppantottam hozzá. - A szolga riadtan nézett rám.

Megfordultam; még tombolt bennem a harag a szolgaszemélyzet impertinenciája miatt és emlékszem, ökölbe szorult kezekkel álltam a szolga előtt.

Nyilván már régebben ébren volt, mert a szokott szürke ruhája volt rajta és a magasszárú csizmák, melyben a mezőre szokott kilovagolni; egy nyitott levél volt a kezében.

- Beszélnem kell magával, de rögtön, amig nem késő, - dadogtam és elfogadtam a felém nyujtott karját.

- Most legelőször igyék egy csésze teát, - szólt és felém nyujtotta az illatos, párolgó italt.

- Köszönöm, majd később. - Most nincs ráérő időnk, Róbert és Joachim... hirtelen félbeszakítottam a mondókámat, mert láttam, hogy az első szavaknál halotti sápadtság borította el az arcát.

- Mi van velök, Léna? Beszéljen nyugodtan, mi történt Róberttel és Joachimmal? - kérdé tompán.

Mereven állott előttem és úgy tekintett rám, mintha nem hinné el azt, amit mondtam.

- Hat órakor, most fognak kikocsizni - és a kandalló párkányán lévő órára mutattam.

Hirtelen elmeséltem, hogy Gottliebnál a konyhában voltam és ott hallottam az összetüzést, a kihivást és hogy Reinsberg főhadnagy tényleg föl is kereste Róbertet.

Gerhardt ezalatt fölvette a kabátját, a kalapja után nyúlt, azután keresve ment a szobában körül, aztán egy ismeretes szürke sált csavart a nyaka köré.

Siető léptekkel haladtunk a park tekervényes utain, Gerhardt többször türelmetlenül nézte az óráját és arca mindjobban elsötétült. Mikor végre megérkeztünk a régi kolostorhoz, hatot ütött az óra. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk.

- Elkéstünk, - suttogtam és a félelem összeszorította a torkomat. - Óh, Gerhardt, elkéstünk.

- Ne féljen Léna, menjen fel a szobájába, hiszen beteg lesz az izgalomtól. Menjen csak, én utána megyek, amint módomban lesz magát megnyugtatni.

- Az öcsém a szobájában van? - kérdezte azután az éppen arra haladó szolgától.

Gerhardt fölsietett a lépcsőn és benyitott Joachim szobájába; de abban a percben vissza is fordult és még hallottam, amint a lovát parancsolta. Utána szaladtam, de a kapubejáratnál eltünt. A gondolataim megelőzték őt. Vajjon jókor érkezik-e? Bizonyos, hogy elkésik. Isten tudja, azok már hol járnak. Gottlieb jött fel a lépcsőn.

- Én? Látszik, hogy a kisasszony nem tudja, hogy miről van szó. Ha két ilyen úr meg akar verekedni, akkor senki fia abba be nem avatkozhatik, legkevésbé ilyen félig kiszolgált cseléd. Jogcímet erre az sem ad, hogy ezeket az urakat ő tanította járni. Nem, nem kisasszonykám, ha biztosan tudnám, hogy nagy szerencsétlenség történik is, még akkor sem avatkozhatnám bele. Nem is tenném. Az más, ha ilyen kisasszony félelmében kibeszél egyet-mást, amit nem tilthatnak meg neki. Ha a kisasszony tegnap este szólt volna Gerhardt úrnak, akkor az talán tudott volna valamit tenni. De így! Azok már hat óra előtt árkon-bokron túl voltak és most valószinüleg a malomvölgy egy csendes tisztásán szemben állnak már egymással. Isten adja, hogy jól végződjék.

Szomoruan ingatta fejét és a levegőbe bámult. Én a hidegtől, a nedvességtől és a félelemtől reszketve álltam mellette.

- Itt jön az úr vissza, - szólt aztán az öreg. Gerhardt fölment a lépcsőn.

- Nem megyek utánok. Föltéve, hogy megtalálom őket, segíteni akkor sem tudnék rajtok. A régi, átkozott gyűlölködés, - dörmögte magában és ebben a percben nagyon törődöttnek és nyomorultnak látszott.

Akaratlanul a karjára tettem a kezemet; valami vigasztalót szerettem volna neki mondani, de egy szónak nem voltam úra.

- Milyen sápadt maga, szegény húgocskám! - Lehajolt hozzám. - Jőjjön Léna, menjen a szobájába.

- Gottlieb, a hintók nyolc órakor álljanak készen az uraságok rendelkezésére, mintha semmi sem történt volna. Ha engem keresnek, mondd, hogy előre mentem. Azután hozzám fordult.

- Mégis csak a legjobb lesz, ha a szobájába megy és lefekszik. Edith néni nyugtalankodnék, ha fölkelne és magát nem találná a szobájában. Nagyon kérem, hogy fogadjon szót.

Szótfogadtam és ő mozdulatlanul megállt, amig a szobám ajtaját elértem. De engem a félelem majd megölt a homályos szobában, minden függöny mögött rémeket láttam.

Ruhástól az ágyra feküdtem. Most már nem tudom, meddig feküdtem ott. Külsőleg nyugodtan, de minden érzékemmel kifelé figyelve.

A folyosó megelevenedik. Az urak a vadászatra indultak lármásan és jókedvüen. Azután ismét csend. Edith néni fölébredt. Hirtelen a paplan alá bujtam, hisz nem volt szabad meglátnia, hogy ruhástól feküdtem le. De nem jött be hozzám. A macskáival beszélgetett és Jettével zsörtölődött, hogy az későn kelt föl. Kérdezte a fiát és azt, hogy ez kapott-e kávét?

Fölkeltem, hogy a nedves ruháimat levessem és pongyolát vegyek magamra, mintha most keltem volna föl. De ekkor hirtelen lármát hallok a folyosón. Kiáltozást, siető léptek kopogását. - Szerencsétlenség történt a vadászaton, ezt kiáltotta valaki éppen az ajtóm előtt. A szívverésem megállt. Tehát megtörtént, a rettenetes, amitől féltem!

Edith néni már az első zajnál a folyosón volt. Lent a folyosó végén egy csomó ijedtképü ember állt.

- A hajtásnál történt! A fegyver magától elsült. Meghalt már? Nem, még él. Ezek a hangok süvítettek el a fülem mellett.

Most már nem emlékszem pontosan arra, ami történt. Csak azt tudom, hogy ott voltam abban a szobában, melyből egyszer Gerhardt feddő szavait hallottam, hogy ott néhány ur halkan beszélgetett és hogy Edith néni halkan ide-oda járt, olyan önuralommal, ami az úri asszonyokat ilyen rendkivüli esetekben annyira jellemzi. Hogy ki körül szorgoskodott, azt nem láttam, mert az ágy bársonyfüggönye félig le volt húzva.

Nem mertem sem tovább menni, sem kérdezősködni, pedig nagyon szerettem volna tudni, hogy kettőjük közül melyik fekszik ott. E percben hirtelen kinyilt az ajtó és Ferra rontott be a szobába. - Joachim! Meghalt? Mondjátok hát! Most az egyetlen ember is meghalt, aki még szeretett ezen a világon! - kiáltotta s a földre vetette magát, mikor Gerhardt eléje lépett és kíméletet kért a sulyosan sebesült számára.

- Szedd össze magad Ferra, - figyelmeztette a szép asszonyt Gerhardt és iparkodott őt fölemelni. - Hiszen itt vagyok én, nem szeretlek éppen úgy? Ne zavard őt, talán ez az utolsó órája.

- Te? - szólt fölegyenesedve és megrázta a fejét. - Te? Egy percig sem voltál számomra az, ami Joachim; nem is lehetsz soha, sohasem értettük meg egymást! És kezével arcát eltakarva zokogásba tört ki.

Gerhardt felelni akart, meg akarta nővérét nyugtatni, de e percben visszalépett és én is ijedten huzódtam a függönyök mögé, Dempfhoffné lépett be. Merev arca halálosan sápadt volt.

Ugyanabban a pillanatban Edith néni jött elő a függönyök mögül, kezében pólyák és kötözőszerek voltak. Mindketten hirtelen megálltak. A szobában halálos csend volt, még Ferra zokogása is elnémult. Mindenki a gyűlölködő sógornőket nézte.

- Szegény Teréz! - Edith néni kinyujtott karral ment eléje, hangjában részvét és melegség volt.

Dempfhoffné felelet nélkül elment mellette és a függönyök mögé lépett; az ágyon fekvő viaszsárga alakra mutatva hangosan, olyan hangosan, hogy a haldokló fájdalmasan összerezzent, igy szólt:

- Azt mondom, ne nyulj a gyermekemhez. Gyűlöllek. Mindent elvettél tőlem az életben, amihez ragaszkodtam. Mindent! És a fiad, akit úgy szerettem, mint a magamét, megölte az én fiamat.

- Róbert tette? - kiáltott föl Edith néni. - Róbert? Gerhardt beszélj hát, azt hiszem, ez csak álom. Teréz, szegény Teréz, alig tudom elhinni. Edith néni térdre rogyott és a sógornője ruháját fogta. - Teréz, soha az életben nem akartalak bántani. Soha.

- Nézd Teréz, - folytatta sebesen, - te nem is tudod, hogy Róbert mennyire szeretett téged. Ugy szeretett, mint a saját édesanyját. Igen, mint a saját anyját. Hányszor voltam féltékeny, mikor Róbert hozzád fordult. Hagyd abba most már az évek óta tartó gyűlölködést, lásd a hajam megfehérült, amióta láttuk egymást, kemény, kiméletlen idők multak el azóta, ne folytassuk tovább. Nyujtsd ide a kezedet Teréz; nem Róbert volt, biztosan nem ő tette, hogy is gondolhattál ilyet?

- Anyám, kiméld őt, - szólt Gerhardt halkan. - Megölöd őt az ilyen kiméletlen szavakkal.

Nem birtam ki tovább; kirohantam a szobából. Mintha kergetnének, úgy futottam végig a folyosón és benyitottam a szobámba. Ott a szoba közepén állt Charlotte és előtte, arcát tenyerébe rejtve, térdelt Róbert.

Világos, napfényes volt a szoba; a felhők oszladozni kezdtek és aranyos napsugár ragyogta be a szinesedő őszi erdőt. De itt a kolostorban rémesen besötétedett.

- Hozzám ne érj! - kiáltott Charlotte és visszalépett, mikor Róbert feléje nyujtotta kezét. - Menj, nem akarlak látni, nem szabad, hogy lássalak.

Róbert támolyogva ment az ajtóig. Onnét mégegyszer szomoruan visszanézett.

- Charlotte, mit tettél? - kiáltottam sírva és átöleltem őt. - Hívd vissza! Ne engedd így elmenni, vagy legalább szólj hozzá egy jó szót.

Egy kocsi gördült ki a leboruló éjszakában, a kolostorban egy ablak csörrent és egy szőke leányfej kémlelt ki az erdő felé a távozó kocsi után.

A temetés elmult. A ravatal körül fölállított virágok erős szaga a nyitott ablakokon elillant. Egyik kocsi a másik után hagyta el a kastélyt. Nagyobbrészt birtokos szomszédok voltak a vendégek.

Edith néni az íróasztala előtt ült könnytelen szemekkel, mereven, mint a szerencsétlenség napján; Charlotte azóta nem volt itt. Gerhardt többször itt járt és kedves hangon vigasztalta a nénit, de ez nem felelt soha. Étel-italhoz nem nyult; nyomoruságos idők voltak.

Tudtam, hogy a temetési szertartáson a hölgyek mind itt voltak, de én nyugodtan Edith néni mellett maradtam. De most már nagyon vágyódtam Charlotte után. Miután hasztalan iparkodtam nénémnek legalább egy tekintetét elfogni, kilopódzkodtam a szobából, hogy Charlotteval válthassak néhány szót. Azt sem láttam az emlékezetes este óta.

Mikor a folyosón végigmentem, hogy a régi kolostorhoz érjek, Ferra éppen jött fel a lépcsőn a fiával. Fekete gyapjuruha volt rajta és pompás szőke haját egy drága csipkekendő takarta. A kis fiú egy csokor rózsát vitt.

Megszólítottam és Charlotte-ot kérdeztem tőle. Rám nézett és ekkor láttam, hogy ezen az arcon a könnyeknek nyoma sincs. Teljesen megvigasztaltnak látszott.

- Charlotte a könyvtárszobában van, vagy a fehérteremben. Nagyon célszerü volna, ha egy kicsit összeszedné magát; nem lehet vele egy okos szót váltani, még a sírboltba sem akar eljönni. Talán maga jobban tud vele beszélni. Gyere kicsikém, - szólt azután a fiához, - viszünk virágot Joachim bácsinak.

Benyitottam abba a szobába, ahol Joachim meghalt. Csak most vettem jól szemügyre a berendezést. Hatalmas, tágas szoba volt, melyet egy zöld bársonyfüggöny választott kétfelé, az elülső része könyvtárnak volt berendezve. Tölgyfapolcokon sok kötet könyv sorakozott egymás mellé. Az ablakmelletti rész úri szobának volt hagyva. Berendezése a mult század eleji izlésre mutatott. Az íróasztal fölött Dempfhoffné arcképe függött. Gyönyörü fiatalságában ábrázolta az asszonyt, de a szeme hideg, szája keményen csukott, mint most is.

Körülnéztem, de Charlotte-ot nem találtam. A nyitott szárnyas ajtón beléptem a szomszéd szobába, ahol a ravatal állott. Még mindig virágok hevertek a földön és a nagy csillár gyertyái égtek és a mennyezeten lévő faragott nimfákat és vizitündéreket világították meg. Az ablak előtt egy gyászruhás női alak állt. Charlotte volt.

Csendesen odamentem hozzá és megöleltem. Charlotte rám nézett, szinte megijedtem tőle. Mi lett ebből a viruló leányból három nap alatt! Arca sárga, szemében semmi fény. Leült egy párnázott padra, maga mellé huzott és kezemet a kezében tartotta.

- Anyám és Gerhardt a szomszéd szobában vannak. Rendezik Joachim ügyeit, egy egész csomó sürgős levél érkezett. Rettenetes, hogy a túlélőknek kell ezeket a dolgokat elintézni...

- Át kellene menned a villába, anyám, - szólalt meg Gerhardt. - Nem neked való azokat az iratokat átnézni, bizd én rám.

- Anyám! - és olyan lágyan csengett a hangja, - ezt mind megbocsátottuk és elfelejtettük, most csak a jótulajdonságaira gondoljunk, napsugaras lényére és arra a szeretetre, amellyel anyján csüngött.

- Nem akarom, hogy gondjaid legyenek miatta. Amit a könnyelmüsége még meghagyott nekem, az mind rendelkezésedre áll. Add ide a leveleket.

- Köszönöm, - felelte Gerhardt, - de a jövedelmednek nagy részét elemésztenék ezek a levelek. Nagyobb összegekről van szó, mint sejted.

Az ezután következő néhány percen belül csend volt, csak a papirok zörgése szakította azt meg. Azután hirtelen fölhangzott: - Mi ez? - És rögtön utána parancsoló hangon: - Add vissza ezt a levelet, tisztán akarok látni. Váltó, hamisított?... Ez utóbbi szavaknál megcsuklott a hangja.

- Senki, anyám. Mindjárt aznap, mikor a névtelen levél ideérkezett, elővettem Joachimot és... de hagyjuk ezt anyám, a váltók immár az én kezemben vannak.

- Tudod-e Gerhardt, - kiáltott éles, metsző hangon, - hogy hálát kell Istennek adnom, hogy elvette őt? Hogy még soha anya olyan szerencsétlen nem volt, mint én? Jóságos Isten, köszönöm, hogy ezt a szégyent nem vitték ki a nyilvánosság elé. Ez az én fiam, akit szerettem, dédelgettem, s majd megőrültem a fájdalomtól, mikor... - a vége zokogásba fult.

- Fiatal volt még, anyám és a szerencsétlenség üldözte, hisz olyan könnyen elbukik az ember...

- Soha, sohasem szabad annak megtörténnie; hogy egy ember a szülei becsületes nevét bemocskolja. Elfajzott gyerek volt, az első annyi sok között.

- Óh, ha tudnád Gerhardt, hogy évek óta mit szenvedtem. Hogy mennyi álmatlan éjszakán tűnődtem azon, hogy az adósságait hogyan fizessem. Azt hiszed, hogy szekrényemben van még egyetlen drágakő? - Hangosan nevetett. - Semmim sincs már. És mégis... mégis... Hogyan tűztek ezek össze? - kérdezte egy kis idő mulva.

- Joachim Róbertet vádolta a névtelen levél megirásával. Róbert ezt a durva vádat visszautasította és végül becsületszavára mondta, hogy nem tud a dologról semmit. Erre Joachim vállat vont. A többi már jött magától. Róbert nyomorult fickónak nevezte.

- Igen! Mikor Róbert kissé meghiggadt, teljesen szokása és elvei ellenére megpróbálta a dolgot békés utra terelni, de hasztalan. Én csak későn értesültem a dologról, különben minden rendelkezésemre álló erővel törekedtem volna ezt a párbajt megakadályozni. A helyszinen Róbert és a segédek ismét mindent elkövettek, hogy a dolgot elsimítsák, de Joachim ennek a törekvésnek olyan durván vette elejét, hogy további békítési kísérletekről szó sem lehetett.

Az első golyóváltásnál Róbert karját horzsolta a golyó, miután ő szándékosan ellenfele feje fölé lőtt. A második golyóváltásnál Joachim felbőszülve az ellenfél kiméletes magatartásától, a vezényszó bevárása nélkül lőtt és nem talált. Róbert nyugodtan fölemelte pisztolyát és hogy veszedelmes ellenfelét lefegyverezze, annak a karjára célzott. Joachim a lövés pillanatában egy oldalmozdulatot tett, minek következéseképen halálosan találva összerogyott.

- Isten jókor vette el, - szólt az asszony hidegen. - Most csak azt akarom tudni, hogy mennyit kell fizetnem. Ezután majd összébb huzom a háztartást. Estig elvárom a jelentésedet.

Hirtelen megjelent az ajtóban büszkén, hidegen. Minket nem látott meg, szeme arra a helyre volt szegezve, ahol a koporsó állt. Keserü mosoly volt a száján. Egyik gyertyát a másik után oltotta el. - Babérok! - mondta gúnyosan, - minden hazugság az életben, minden...

Félénken huzódtunk a függöny mögé. Charlotte némán nézte, hogy anyja mit csinál. Egy széken volt a meghalt sisakja és kardja, az asszony szomoruan nézte ezeket a jelvényeket, melyek a fiatal tiszt koporsóját diszítették, azután lerogyott eléjök és arcát a hideg acélsisakhoz szorította, s keserves sírásba tört ki. Számára kétszeresen halt meg a fia.

Charlotte lassan kihuzott a szobából. - Anyámnak nem szabad tudnia, hogy te láttad őt.

Erre megbiccentette a fejét és csendesen végigmentünk a visszhangos folyosón.

A kert már nagyon szomoru volt, a lombjavesztett fák hirdették az őszt. A kert falán túl egy fiatal gyerekhang valami szentimentális nótát dalolt a távollévő kedveséről.

Charlotte arcán könnyek peregtek végig. - Jőjj, - így szólt hirtelen, - menjünk Edith nénihez.

Hetek multak el és a november hatalmas hóviharokkal köszöntött be. A lombjavesztett fák közül kifehérlett a villa, s mögötte egy változatlan szürke háttér, a hegyek; az ember azt hinné, hogy a szürke ház mögött viharfelhők tornyosulnak.

A régi kolostorban szomoru világ volt. Edith néni fájdalmában szinte megdermedt és nem fogott rajta semmiféle hizelgés és kedveskedés; néha hozzásimultam, mint a macska, akkor, mikor a legszerencsétlenebbnek hitte magát, de mostanában még ember sem tudott a szívéhez hozzáférkőzni. Nagynéha futólag végigsimította a fejemet. Most már néha elővette ugyan a kötését, de nem látogatta a betegeit és senkit sem tűrt maga körül, úgy hogy most már én jártam a faluba helyette. Gottlieb hűségesen kísért és megvédett az emberek arcátlanságától, mert még nem tanultam meg elbirálni, hogy hol és mennyire kell az embereken segiteni.

Gottliebtől tudtam meg, hogy Róbertet szabadságvesztéssel büntették; egy félévi várfogságot kellett elszenvednie a párbajért.

- A nagyságos asszony bizonyára tud róla és Charlotte kisasszony is valószinüleg tudja, csak nem beszélnek róla.

Szegény Charlotte. Naponta egy meghatározott órában eljött és a néni lábai elé kuporodott, sok mindenféle közönyös dologról beszélgetett, bár halvány ajkain megláttam az elhallgatott panaszokat.

Gerhardt szomorunak látszott e változások miatt. Minden felesleges idejét húgának szentelte. Sokszor eljött könnyü kocsiján értünk és elvitt bennünket kocsizni. Ilyenkor figyelmesen elkerülte azt az utat, mely Fölkerodeba vezetett. Bár nem tudta biztosan, mégis sejtette, hogy huga inkább az elvesztett boldogságát gyászolja, mint a bátyját. És megható volt nézni a nagy, hatalmas embert, amint azt a fiatal leányt és az öregedő asszonyt dédelgette.

Egy napon megköszönte nekem a Charlotte iránt érzett barátságomat. Észrevette, hogy sokat foglalkozom a húgával és a nagynénjével és iparkodom azoknak szomoru gondolatait elűzni.

Ferra is eljött egyszer »szerencsétlen« nagynénjéhez, hogy néhány résztvevő szót mondjon neki. Ujabban mintha kicserélték volna. Azelőtt folyton panaszkodott, hogy aggodalmai vannak a fia jövőjét illetőleg, nem tudja magát elhatározni, hogy milyen pályára adja, most ezt a kérdést úgylátszik elintézte magában, mert egész lelkesülten beszélt arról, hogy a kicsi mennyire szereti a lovakat és a teheneket, következésképen nem lehet belőle más, mint gazda, még pedig olyan szakértő, ügyes gazda, mint Gerhardt. Ennek kifejezést is adott néhányszor és ezzel mindig egy finom mosolyt csalt Gerhardt arcára.

Egy havas novemberi napon jött át Ferra a kolostorba. Gerhardt a nagynénjét iparkodott megnyerni a karácsonyi ünnepség rendezésére. De Edith néni röviden elutasitotta.

- Nem segíthetek Gerhardt, nem akarok tüzeket látni és örömöket. Léna majd segít. Én éppen két széket toltam össze és annak támláira kifeszítettem a legombolyitandó pamutot. Persze gyerek módjára egyre körbe kellett járni.

- Segítek magának hugom, - szólt Gerhardt és a következő percben már a kezein volt a pamutköteg. Igy természetesen gyorsabban ment az ügy, de Gerhardt ügyetlen volt és néhány fonalat leejtett.

- No, most csak legyen türelmes, - szóltam és a pamut fölé hajoltam. Vagy százszor keresztül kellett bujtatni a gombolyagot és még mindig akadozott a fonál.

- Az eperfalevélből selyemruha lesz idővel, ha az ember türelemmel kivárja, - tréfálkozott Gerhardt és rám nézett, úgy hogy ingerült lettem.

- A türelem nemes palánta, csakhogy nem terem meg minden földben, - mondta a dajkám.

- Akkor tenyészteni kell, - felelte Gerhardt rendületlen nyugalommal. - Csak ne olyan hevesen, mert különben elszakad a szál.

Egy kissé megszégyenülten hajoltam a pamut fölé és így nem hallottam, hogy Ferra belépett; csak akkor vettem észre, mikor közvetlenül Gerhardt előtt állt és meglepetten nézte ezt a jelenetet.

- Hisz ez bájos, - szólt, - egy idyll; anyánk odaát ül és vár, hogy a jogtanácsosnak írj egy levelet és te itt ülsz és...

- És már megírtam azt a levelet, - fejezte be a megkezdett mondatot Gerhardt, - és anyánk már postára is adta.

Ferra bosszusan hátat fordított és Edith nénihez ment. - Kedves nénim, még a szerencsétlenség óta nem is beszéltem veled, - Ferra egy pillanatra a nénje karjára tette hófehér kezét; ez abbahagyta a kötést és kérdően nézett rá.

- Ne emészd magad annyira, hiszen nagy csapás, mi különösen érezzük a sulyát és Róbert...

- Tudom már fiam, hogy mit akarsz mondani, de nem hallgathatlak meg, nem akarok erről beszélni.

- Uristen, a néni éppen úgy tesz, mintha az ő fia feküdnék odaát, - érzékenykedett Ferra. - Rettenetes most itt Wendhuzenben, senkivel sem lehet egy értelmes szót váltani. Anya egy szót sem szól és még zárkózottabb, mint azelőtt. Ennyire nem szabadna átengedni magukat a fájdalomnak; mintha Joachimmal mindent elvett volna tőlünk az Isten.

Mikor Ferra ezzel az előadással elkészült, én is befejeztem a gombolyítást.

- Gerhardt, jó hogy találkozom veled. Anna azt mondta, hogy te elbocsátottad őt a szolgálatból. Én biztosítottam arról, hogy ez nem igaz, de az a bárgyu személy ott ül a szobájában és sír és viszont biztosít róla, hogy ő egészen jól értette. Micsoda nevetséges félreértés ez?

- Nem félreértés ez, Ferra. Miután te jónak láttad a fiad mellé nevelőnőt fogadni az én megkérdezésem nélkül és miután annak a díjazása és Anna hihetetlenül magas bére együttvéve igen nagy számot tesz ki, kénytelen voltam az utóbbit elküldeni annyival is inkább, mert jól tudod, hogy a háztartás költségeit tetemesen le kellett szállítanunk. Ugy mellesleg megjegyezve, a nevelőnő tudománya meglehetősen kihasználatlanul fog maradni, mert a fiad még igen kicsi; nem is tudom, miért jutott ilyesmi eszedbe. De ha ez nem volna is, Annának mégis menni kellene, mert csak egész szerény és jómodoru cselédeket tűrök meg magam mellett, a te Annád azonban sem szerénynek, sem jómodorunak nem mondható.

- Gerhardt, - kiáltott Ferra villámló szemekkel - tudod-e, hogy ezt a nőt nem nélkülözhetem. Ő ismeri már az én ideges rohamaimat; egyszerűen nem tudok nélküle meglenni.

- De én meg akarom őt tartani! - kiáltott a szép asszony és toppantott a lábával.

- Nem! Okom van rá, hogy elküldjem. Igazság szerint már négy héttel ezelőtt azonnal el kellett volna mennie, de az akkori zavaros időkben megfeledkeztem róla. Tehát ne is szólj erről többé, ez el van intézve.

Ezt csendes hangon, de nagyon határozottan mondta Gerhardt, azután nyájasan odaköszönt hozzánk és elhagyta a szobát.

- Ez felbőszítő! - kiáltott Ferra. Azután elhallgatott, szeme hirtelen megakadt rajtam és egy csodálkozó kiáltás tört ki belőle.

- Óh, de együgyű voltam. - Azután néhányszor föl s alá sétált a szobában és újra megállt előttünk.

- Szegény Gerhardt beteges, nem kellett volna feleselnem vele. Az ember ezt mindig elfelejti, ha olyan erősnek látja. Pedig az orvos éppen tegnap mondta, hogy a tüdeje szánalmas állapotban van. Szegény Gerhardt.

- Ha most hallotta volna ezt a beszédet, talán ingerült lett volna - szólt bele Charlotte. - Ő nyugodt volt az imént, te voltál ingerült.

- Igen, heves voltam. De majd jóvá teszem a hibámat. Az ő kedvéért lemondok a tervezett utazásomról. Joachim halála nagyon elővette őt, ki tudja, meddig lehetünk még együtt.

- Nos, attól ugyan nyugodtan elmehetnél - felelt Charlotte és magához édesgette a macskákat, egyiket a másik után és leoldotta a nyakukról a piros szalagokat.

Ferra a kandalló mellett álló nagy karosszékben ült. Hirtelen felém fordult.

- Hisz nekem nincs otthonom - feleltem halkan és a szemem megtelt könnyel. - Tavaly karácsonykor még élt az anyám, de az idén...

- Ugy? Akkor nagyon a kedvében járhatott, kis hizelgő. - Hirtelen áthajolt hozzám és finom fehér kezével megfogta a hajamat. - Ezek a fürtök kétségbeejtően állnak a fején. Azzal boszorkányos gyorsasággal befonta a hajamat és feltűzte. - Ugy ni, így már rendesebb.

- Miért pfuj? Azt találom, hogy itt keveset törődtek magával. Ez a szoknya is nevetséges. A bokái kilátszanak alóla. Holnap egy fodrot fogok rávarratni.

- Erre nincs semmi szükség, Ferra - szólt bele Charlotte. - Léna új ruháit ilyen rövidre rendeltem. Látod, hogy gondoskodnak róla.

- Micsoda kérdés ez? Tudod jól, hogy Gerhardt magára vállalta, hogy a testvérekről gondoskodik.

Ferra kiméletlen szavait úgy éreztem, mint a késszúrásokat. Megmondtam neki, hogy eszem ágában sem volt ide jönni, százszor szivesebben vállaltam volna állást idegeneknél, hogy az öcsém közelében lehessek. Ha módomban volna, még ma itt hagynám ezt a helyet.

- Nem szabad olyan szenvedélyesnek lennie - folytatta Ferra. - Én is belenyugszom olyan dolgokba, amik nincsenek kedvemre. Tanácsolom magának, hogy szokjék le arról, hogy valamit rossz néven vegyen. Ez a maga helyzetében nem okos dolog.

Ezzel a tükör előtt fejére tette fekete csipkekendőjét és kiment a szobából.

Néhány nappal később egy súlyos csomagot kaptam postán és azontúl minden nap éjfélig dolgoztam. A cserépkályhában vigan pattogott a tűz és jótékony meleget árasztott a szobában. Odakint az utak behavazva, a hegyekről élesen süvített le a jeges északi szél, mely neki feküdt az ablaktábláknak, mintha látni akarta volna, hogy ebben a régi kolostorban mit csinálnak olyan késő éjszaka. Néha megborzadtam, hogy ebben a nagy csendes házban egyedül vagyok ébren. Félénken néztem körül, hogy vajjon nem jön-e be valamelyik ajtón valami kisértetféle és ha egy erdei bagoly rekedt kiáltását hallottam az ablak előtt, ijedten rejtettem fejemet a takarók alá. Néha Joachimra gondoltam és hallani véltem mérges hangját. De azért a következő estén megint csak ott ültem és szorgalmasan öltöttem a tűt és mire a karácsony elérkezett, a csomagok titokzatos ide-oda vándorlása után, Krisztina tizenkét fényes tallért küldött, amelynek akkor úgy megörültem, mint a pénznek azóta sem.

Charlotte naponta eljött és akármilyen csúnya idő volt is, egy óra hosszat sétáltunk. Azután otthon kiszabtuk a ruhákat azokból a szövetekből, melyeket Gerhardt küldött nekünk.

Charlotte némán ült a helyén és ha néha valami útbaigazítást kértem tőle, felriadt és látszott rajta, hogy nem is érti a hozzá intézett kérdést.

Növekvő félelemmel néztem őt. Láttam Gerhardt gondterhes arcát, mikor húga fáradtan a karjára támaszkodott. Arra a kérdésre, hogy beteg-e, mindig egyforma volt a felelet: - Nem, nincs semmi bajom, köszönöm.

Végre Edith néninek is feltűnt, hogy kedvence mennyire megváltozott. Ujra beszélgetni kezdett velünk, sőt újra munkához fogott. Charlotte-val többet foglalkozott és ez felelgetett neki, mert örült, hogy az öreg asszony kezd magához térni. Igy támogatták egymást és egyik a másik kedvéért magába fojtotta égő fájdalmát. Hiszen beszélniök nem is igen kellett. Mindig egyet gondoltak. Mindkettőjük gondolata elszállt az erdő mélyében fekvő vadásztanyához, onnét a komor, sötét várfalakhoz, melyek mögött egy férfi szünet nélkül fel s alá járkál szűk cellájában és siratja alig elnyert és máris elvesztett boldogságát.

Egy napon ismét csendesen üldögéltünk egymás mellett. Charlotte éppen most jött át, kissé elkésett, mert az anyja utazásából most tért meg. Charlotte arcán két vörös folt égett.

- Gerhardt a karácsonyi ünnepek után azonnal délre utazik, az orvos ragaszkodik hozzá. És nekem vele kell mennem. Istenem, nekem is el kell menni - és sirva borult a néni lábaihoz.

- Csak menj, fiam - biztatta a néni. - Te még fiatal vagy; a te bajodon még segít a világ.

- Nem birok innét elmenni - kiáltott szenvedélyesen. - Azt hiszed egy percre is elfelejtettem, hogy Róbertet elvesztettem? nem hiszed, hogy az a sok szép, amit meglátnék, kétszeresen figyelmeztetne, hogy számomra nincs több boldogság. Bárcsak már meghaltam volna. Igy kelljen élni egyik nap a másik után, anélkül...

Elhallgatott. Ez volt az első szenvedélyes panasz, melyet tőle hallottunk. Az öreg asszony megragadta Charlotte kezét és mérhetetlen keserűség volt az arcán.

- Ha segíthetnék rajtatok, gyermekeim, az életem árán is megtenném; ha mégegyszer el kellene mindazt szenvednem, amit elszenvedtem, megtenném a ti boldogságtokért.

- Igazad van, néni, az élet szenvedés, csakhogy ez a szenvedés nem tarthat soká.

- Kicsikém, nem olyan könnyen hal meg az ember. Persze, hogy az volna a legegyszerűbb és a legjobb, de engem nem engedett meghalni. Látod, huszonnégy évvel ezelőtt szivesen meghaltam volna és jött egyik nap a másik után, jött a szenvedés és a bánat, az átszenvedett éjszaka után jött egy új nap egész mostanig - - te még sokára fogsz meghalni, még fiatal vagy nagyon.

Ingerülten, hevesen beszélt; azután Charlotte karjára tette kezét és lágyan ismételte:

- Te még fiatal vagy, Charlotte, én öreg vagyok és elkeseredett. Te még számtalan boldog órát megélhetsz, nem mindenkit üldöz úgy a balsors, mint engem.

- Nem akarok boldogságot! - kiáltott Charlotte hevesen. Hirtelen kiegyenesedett és szeme szokatlan tűzben égett, de azután két kezével eltakarta arcát. - Mit is csinálnék vele egyedül?

Edith néni felugrott a helyéről és átölelte a hugát. Vigasztaló szó nem jött ajkára, nem talált vigasztalást sehol, csak a szája mozgott. Láttam, amint a kezét kinyujtotta a varróasztal felé, ahol a bibliája feküdt. Végtelen jól esett nekem ez a mozdulat, mert tudtam, hogy ama szerencsétlen nap óta bele sem nézett. Ennek az erősen istenfélő asszonynak a ridegsége és zárkózottsága már nagyon rosszul esett. De a következő pillanatban keze ismét lesiklott a kis fekete könyvről, karját hirtelen az ajtó felé nyujtotta, melyben sötéten, kisértetiesen megjelent Dempfhoffné alakja.

Senki sem tudta, hogy mit akar, hogy miért jött. Charlotte maga is, akit a néni hirtelen mozdulata felijesztett, mereven nézte anyja bánattól feldúlt arcát.

- Azért jövök, - szólt és leejtette kezét, melyet Edith néni nem fogadott el - hogy a kemény szavaimat, melyet multkor, mikor a te fiad az enyémet agyonlőtte, némiképpen jóvátegyem. Azt hiszem, olyan kegyetlen órában nem lehet a szavak súlyát pontosan megmérni. Most már tudom, hogy a te fiad csak a kényszerűségnek engedve fogadta el a párbajt, hogy távol volt tőle nekem ezzel bánatot szerezni, hogy csak egy szerencsétlen véletlen okozott minden bajt és ezért - itt szünetet tartott és mély lélegzetet vett - és ezért - folytatta - B.-be utaztam és Ő Felségénél kieszközöltem fiad számára a kegyelmet. Róbert útban van Fölkerode felé. Ezzel azt hiszem bebizonyítottam, hogy a tévedésemet be tudom látni és még egyszer kérlek, hogy a kemény szavaimat bocsásd meg.

- Köszönöm, - szólt aztán és hangja csaknem olyan keményen hangzott, mint az imént Terézé. - Megindító, hogy egy anya a fia gyilkosáért könyörög és hogy ide fáradtál, az meg éppen csodával határos.

- Nem. Mert huszonhárom esztendő elmúlt anélkül, hogy a küszöbömet átlépted volna és én mind a mai napig sem tudom, hogy mit vétettem ellened, hogy ugy kerültél, mint egy bélpoklost. Bocsáss meg, ha önfeláldozásodat nem tudom megköszönni úgy, ahogy illenék, de sehogysem találom meg hozzá a szavakat. A múltkor, mikor a kedvenc fiad ott feküdt véresen, kiterítve, ezt a huszonháromévi keserűséget egyszerre elfelejtettem. Akkor a szívem lágy volt és a megértésre, kibékülésre hajlamos. Ez elmúlt. A szívem megkeményedett és ha ma újra el akarnád fordítani tőlem fiam szívét, mint egykor, ma már nem venném észre, a szívem már nem érez.

Edith alakja mintha megnőtt volna. Imponálóan, keményen, vádlóan állt a sógornője előtt.

- Óh, mennyire örülök, hogy eljött az az idő, hogy neked mindezt megmondhatom. Vágyva vágytam erre az időre. Véghetetlenül szerencsétlen voltam és te voltál az oka. Te voltál az, aki a szülői házból elűzött; éjnek idején menekülnöm kellett, mintha becstelen lettem volna; te keserítetted meg az özvegységem éveit, te idegenítettél el a bátyámtól, te, mindig csak te...

- Néni, kedves néni, - kiáltott közbe Charlotte, - anya nem akart rosszat tenni.

Dempfhoffné pillája sem rezdült. Nagy, fehér keze nyugodtan pihent a szék támláján.

- Menj ki, Charlotte, - parancsolta azután, szeme kutatva járt végig a szobán, azután megakadt rajtam.

Hirtelen fölemelkedtem és félve szaladtam el mellette. Pillantása követett, amíg az ajtót betettük magunk mögött.

A néni hálószobájában voltunk és alig mertünk suttogni. Charlotte szeme ijedten tapadt a magas ajtóra, melyhez ösztönszerűen közelebb lépett. Eleinte nem hallottunk semmit, Edith lágy hangja áthallatszott ugyan, de elmosódottan. Nem értettünk semmit belőle. De azután megszólalt Teréz és hideg, kemény hangja tisztán áthallatszott.

- Szerettem őt, hogy mennyire, azt csak én tudom. Fölöttem elnézett, te miattad. Tudod te, mi az a féltékenység? Te nem tudhatod, de én végigkóstoltam minden cseppjét, rosszabb az a tébolynál. Nem tartozom azok közé, akik elfelejtenek egy férfit azért, mert egy másik felajánlja kezét és szerelmét. Amit én megragadtam, azt fogtam erősen. Berka nem vett engem észre, de én szerettem és ez a szerelem egyre nőtt. Ennek dacára eljegyeztem magamat, férjhez is mentem; azt hittem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy ezt megkockáztassam. Erőt vettem magamon, kezdtem felejteni, azután megláttam őt veled. A régi szenvedély újra fellángolt és nem tudtam többé tőle szabadulni, még halála után sem. Nem birtam volna elviselni a jelenlétedet, nem tudom, Edith, ki volt a szánandóbb, te vagy én. Igen, igen, csak fordulj el tőlem, te voltál az erény mintaképe és nem tudod megérteni, hogy egy asszony a derék, nemesgondolkozású férjét minden gondolatával megcsalta. Magam sem tudom, hogy történt; ki az, aki ilyen fájdalommal sújtja az embert? Küzdöttem magammal, imádkoztam, hogy szabadulhassak ettől a szenvedélytől - hiába! A fiadat magamhoz vettem és olyan szeretettel dédelgettem, amilyenben az enyémeknek soha sem volt részük.

Odaát a szobában csend lett. Csak a falióra egyforma ketyegése hallatszott ide. Értelmetlenül bámultam Charlotte-ra. Ez az a hideg, szótalan asszony, akinek a szavai mint a perzselő tűz jártak át rajtam?

- Békességet akartam mindenáron, Edith és visszájáról fogtam hozzá. Nem akartalak többé látni, Róbertet sem és hidegen fordultam el minden embertől. Mintaszerű volt a háztartásom, de hiányzott belőle a melegség. Én fáztam legjobban, de fáztak a gyerekek is és az uram is; de semmi kötelességemet el nem mulasztottam és szerettem őket, ezt legjobban azóta veszem észre, amióta Joachimot elvesztettem.

Ismét elhallgatott és Edith szobájából csak csendes sírás hallatszott ki. Edith hangját hallottuk aztán csendesen, kérően, sokáig. Közbe-közbe Teréz beleszólt, de hangja már bizonytalanabb volt.

- ...mert éppen úgy utáltam őt, mint téged - szólalt meg ismét Teréz. - Mielőtt idejött, sohasem panaszkodott rám az uram, talán nem tudta, hogy máskép is lehetne. Azután meglátta a bátyja verőfényes boldogságát.

- Ó, hogy gyűlöltem ezt a szerelmet. Ezek csak egymást látták meg. Azt képzeltem, hogy az uram tekintete gyakrabban kereste fel azt a fiatal, szép asszonyt s azután szemrehányóan nézett rám. Tudtam, hogy összehasonlításokat tesz. A mi házunkban még sohasem volt ilyen verőfény, mint amilyet ezek hoztak ide. És a sejtelmem nem csalt meg. Megtörtént az első összeütközés köztem és az uram között, én a szokottnál is hidegebb és sötétebb voltam és igy kétszeresen érezhető volt az a különbség, amely közöttem és ama bájos nő között volt. Az események természetes következéseképen szemrehányást tett nekem a ridegségemért és barátságtalanságomért és tréfálkozva utalt a követésre méltó példára.

Hogy ez mennyire bántott, azt nem tudom elmondani. A kötelességtudásomat és magamat sértve éreztem és ezt annyival mélyebben, mert tudtam, hogy képtelen vagyok rajta változtatni. Azután valami határtalan félelem fogott el, hogy még azt is elveszíthetem, ami az életet némileg tűrhetővé tette számomra, az uram becsülését és szeretetét és megtörtént az, amit már te is tudsz...

Charlotte hevesen elhúzott az ajtó közeléből és bevitt az én szobámba. Akkor még nem tudtam, hogy anyámról beszéltek odabent.

Engem rendkívül érdekelt a most hallott fejezet egy asszony életéből és eltünődtem rajta, hogy ezek a szenvedések, tévedések, keserűségek mindabból származnak, amit az emberek szerelemnek neveznek.

Itt ült előttem Charlotte; mi lett ebből az életvidám, bájos gyerekből? Nem volna százszor boldogabb, ha Róbertet sohasem látta volna meg?... és ez a két asszony a szomszéd szobában...

- Charlotte, - szóltam, közelebb lépve hozzá - nem szeretnéd inkább, ha Róbertet sohasem láttad volna meg?

- Ó, te gyerek, miket kérdezel te! Mit kezdenék, ha nem volna meg ez az emlékem? Akkor sohasem tudtam volna meg, hogy milyen szép lehet az élet!

Elhallgattunk mindaketten. Már erősen alkonyodott, mikor Charlotte bement Edith néni szobájába. Később utána mentem és láttam a néném kisírt arcát, kezében volt a kis bibliája.

- Jól esik néha egy ilyen sírás, Léna, de előveszi a szememet és nem tudok olvasni. Olvasd el helyettem a 77. zsoltárt.

- Az én számmal az Istenhez kiáltottam, az én számmal az Istenhez kiáltottam és meghallgata engem.

Az én szomorúságomnak napjain az Urat megkeresém, az én kezemet éjjel kiterjesztettem és el nem fáradott; mikor az én lelkem vigasztalást nem akarna bévenni.

- Ó Isten, a te utad szentséges, kicsoda olyan nagy, erős Isten, mint az Isten.

- Hosszú évek után kivilágosodik. És Róbert visszajön. Odamegyek hozzá, mindaketten odamegyünk hozzá...

Hogy azon a délután a sógorasszonyok még mit beszéltek, azt sohasem tudtam meg. Teréz néni egyelőre még nem járt ide és mégis minden más volt. Miben volt a különbség, azt nem lehetett megállapítani. Edith néni újra megtalálta önmagát és szeretettel vígasztalta a szomorú Charlotte-ot.

Ferra is csaknem naponta átjött és segített gyerekingeket varrni a közeledő karácsonyra, úgy, hogy Gerhardt is elismerően nyilatkozott erről a szokatlan szorgalomról.

A karácsonyi ünnepek is elmultak szomorúan, hidegen. Csak a néni szobájában volt egy kis karácsonyfa felállítva. György számára. Gerhardt figyelmessége sok örömet szerzett a kis legénynek, aki vidáman ugrott ki a szánból, amelyet eléje küldtek.

De ez is mihamarabb elmult. György ismét hazautazott, boldogan szorongatva zsebében a tandíjat, melyet kézimunkával szereztem neki. És most ismét nem hallom a kedves gyerekhangot és némán, szomoruan üldögélek a nagy kolostorban, aggódva Gerhardt elutazása miatt; féltem, hogy azután minden egy csapásra megváltozik itt.

Pompás téli nap volt, mikor egyesegyedül üldögéltem a néni szobájában. Edith egy órával ezelőtt szánon elutazott Fölkerodeba. De Teréz nem ment vele, ahogy megtervezték, mert a villába váratlanul vendégek érkeztek. Ezért Charlotte sem jöhetett át.

Éppen azon gondolkoztam, hogy kimegyek sétálni, vagy átmegyek Gottliebhoz, csak egyedül nem akartam lenni, mikor kinyilt az ajtó és belépett rajta Gerhardt.

- Ugy látszik, már tudja, hogy miről van szó, - szólt félig tréfásan, félig komolyan. - Most legalább szégyelheti magát. Üljön csak ide le, mindjárt elolvasok magának egy levelet, melyet most kaptam. Örülök, hogy a levél még itthon talált. Tehát hallgassa.

Gerhardt letette a levelet és különösen nézett rám. Sem harag, sem öröm nem volt a szemében.

- Biz ez bolondság, Léna, - szólt hozzám lágyan, - nem akarom, hogy éjjelente a szemét rontsa ilyen munkákkal. Haragudnék Edith nénire, hogy csak ennyire tudott magára vigyázni, de elnézem ezt a mulasztását, mert tudom, hogy minden gondolata a fiánál van. De mondja Léna, hogy tudjak nyugodtan elutazni, ha magának az a rögeszméje, hogy nekem terhemre van? Vagy hagyjam abba az egész utazást?

- Ne tegyem? Hát akkor megígéri nekem, hogy ezt az éjjeli munkát abbahagyja? Megígéri, hogy okos lesz? Igen? No, adjon kezet rá! Ugy! No jól van.

És most egy kérésem van magához. Nem könnyü szívvel megyek el hazulról, különösen Charlotte miatt nem. Ha annak valami baja történnék, ha megbetegednék, értesítsen engem azonnal. Hiszen fölírtam magának, hogy mikor hol leszek. Ferrától nem kérhetem ezt, anyámtól sem. Megígéri?

- Lássa, félek, hogy Charlotte ugyan rá adja a fejét a búbánatra. De vígasztal az, hogy még fiatal és legyűri majd a fájdalmát. Az idő majd segít.

Eközben lassan fel s alá sétált a szobában, azután hirtelen megállt előttem.

- A mi családunk asszonyait valami különös balszerencse üldözi. Rég elmult időkből szokatlan, regényes részletek maradtak fenn. Még öreganyám mesélt szerencsétlen házasságokról, szöktetésről, kolostorbamenésről, sőt öngyilkosságról is. És így lejebb, egész Edith néniig és Ferráig, akinek a házassága szintén szerencsétlen volt, mert szerelem nélkül ment férjhez, dacból. Azt, akit szeretett, szeszélyből kikosarazta. És Charlotte a bátyja halálát látja maga között és a között, akit szeret. Bizony Isten, az ember szinte babonás lesz.

- Léna, - fordult ismét felém, - mit csinálna maga, ha az a férfi, akit nagyon szeret, abba a szerencsétlen helyzetbe kerülne, hogy az öccsét agyonlövi... De hogy is tudok ilyeneket kérdezni magától? Hisz erre nem is lehet felelni!

- Dehogy nem. Nem tudnám ugyan megmondani, hogy mit tennék, mert én... de ha Charlotte helyén volnék, elmennék Róberthez és azt mondanám neki: »Te elég szerencsétlen vagy már amúgy is, nem akarom, hogy még szerencsétlenebb légy; én hozzád tartozom és a világ véleményétől függetlenül, itt maradok nálad.« Ezt teljes meggyőződéssel mondom és nem értem Charlotte-ot, hogy miért nem tette ezt meg.

- Ezt. Mert szánalmasan ingadozó szerelem lehet az, amely emiatt megszűnik. A napokban a templomban voltam és végignéztem egy esküvőt. Azt fogadták egymásnak, hogy minden bajban és nyomoruságban egymás mellett kitartanak. És ez eljegyzés alkalmával adott komoly ígéret ne érne annyit, mint a templomban tett fogadalom? Ha Charlotte történetesen már felesége lett volna Róbertnek akkor, mikor ez a szerencsétlenség történt, elválna tőle most? Nem, úgy-e? Lássa Gerhardt, én nem tudnám megtenni azt, hogy egyedül hagyom azt az embert, abban a magányos erdőben, minden vigasztaló szó nélkül. Csak meg tudnám ezt valahogy mondani Charlotte-nak, ha... - ijedten elhallgattam, mert Gerhardt mögül előtünt Charlotte halálsápadt arca.

- Lénának igaza van. Hűtlen, kötelességszegő voltam. Abban a szerencsétlen órában, melyben kétségbeesve jött hozzám, elküldtem. Pedig csak néhány órával azelőtt hűséget ígértem neki és azt, hogy soha el nem hagyom. Igaz, hogy megölte a bátyámat. De nem kényszerítették erre? Nem tette önvédelemből? Nem egy előre kiszámíthatatlan véletlen okozta a bátyám halálát? Róbert sokkal közelebb állt hozzám, mint Joachim. Mije voltam én annak? Semmije. Nem jelentettem az ő számára semmit. Ő megölte a boldogságomat bűnös módon. Kockáztatta egy ember életét, mert az övének már nem volt értéke, nem lehetett értéke. Egy húr a szívemben nem mozdul meg érte, minden gondolatom őt vádolja, azzal, hogy ellopta a boldogságomat. Lénának igaza van. Én már régóta ugyanezzel a gondolattal birkózom, de mindig a fülembe cseng az iszonyú szó: ő megölte a bátyádat. Az egész világ ellene szólna, de most érzem, hogy mégsem tehetek máskép, el kell hozzá mennem. Segíts, Gerhardt bátyám.

Könyörögve nyujtotta kezét bátyja felé, de szemében határozottság és egész tartásában megingathatatlan akarat fejeződött ki.

- Jól meggondoltad, Charlotte, hogy mit akarsz tenni? Nem egyedül én döntök ebben a kérdésben. Meg akarod szomorítani anyádat, aki - jól tudod - mindig ellenezte ezt a viszonyt. Azt tanácsolom, nyugodjál meg egy kicsit, majd később beszélünk róla.

- Anyára ne hivatkozzál, Gerhardt, anyánk beleegyezésében biztos vagyok. Te nem ismered őt úgy, mint én. De föltéve, hogy ellene volna is, mégsem tehetnék mást, látnom kell Róbertet. Te nem tudod, Gerhardt, hogy mit jelent az, egy alig megszerzett boldogságot elveszíteni.

- Most öt óra felé jár az idő, kilencre ott lehettek. De, Charlotte, te betartod az igéretedet és velem utazol.

Egy negyedóra mulva a szánban ültünk. Gottlieb ült a bakon. Gerhardt utasitásokat adott a kocsisnak az útirányra vonatkozóan és figyelmeztette az öreget, hogy vigyázzon a leányokra.

Azután megindult a szán és vígan csilingelve haladtunk keresztül a falun a csendes országútra.

Az utazás sokáig tartott, a hideg már kezdett a bundánkon keresztül hatolni.

Ebben a percben kanyarodott a szán és két világító ablak tünt elő az erdő sürüjéből.

- A vadászház, kisasszony! - jelentette az öreg és megállította a lovakat. - Hajtsak oda, vagy gyalog mennek a kisasszonyok? Azt hiszem, a kutyák nagy zajt csapnának.

Rövid gyaloglás után a vadásztanya elé értünk és lassan fölmentünk a hótakarta lépcsőkön.

Charlotte megfogta a kalapácsot és hatalmasan megzörgette a kaput. Rögtön utána kutyaugatás verte fel a csendet, a kapu kinyilt és egy férfihang hallatszott a küszöbről:

Ez a hang belemarkolt a szívembe. Meghatva néztem a hatalmas férfialakot, aki átölelte a leány térdét és elcsukló hangon egyre csak azt mondta: Charlotte! Charlotte!

Wendhuzen elcsendesedett. Gerhardt és Charlotte elutaztak és Ferra a fiával és a nevelőnővel Berlinbe ment, úgy okoskodva, hogy egy kis szinház, néhány hangverseny és társaság egészen jól összefér a gyásszal.

A kolostorban Edith néni és én, a villában Teréz néni voltunk az egyedüli lakók.

Nagyon nehéz napom volt a búcsúzkodás napja. Gerhardt és Charlotte átjöttek a kolostorba. Charlotte folyton csókolt és én folyton sírtam.

- Szorgalmasan fogok írni, Léna - szólt Charlotte - és te mindig felelni fogsz, úgy-e?

- Óh, Léna, nem is tudom neked elmondani, hogy milyen változáson mentem keresztül a kirándulás óta. Megtaláltam a nyugalmamat, mert a kötelességemet teljesítettem.

Gerhardt egészen különösen viselkedett; türelmetlenül járkált fel s alá a szobában, s végre bosszusan Charlottehoz fordult: - No, most elég lesz a csókolózásból, húgom. - Mikor ez csodálkozva ránézett, Gerhardt odajött hozzám, kezet adott és így szólt: - Isten áldja meg, húgom. - De az ajtónál mégegyszer megfordult és előttem megállva így szólt:

- Ne sírjon, Léna, mi az a néhány hónap? Egy-kettőre megint itthon lesz - Charlotte. Manapság már alig van távolság, 48 óra alatt itthon lehetünk, ha akarunk; nem is érdemes érzékeny búcsút venni. Tehát szárítsa fel a könnyeit és nevessen még egy kicsit.

- De most már mennem kell - szólt Gerhardt és abban a pillanatban lehajolt hozzám és megcsókolta a homlokomat. - Isten áldjon, Léna! - mondta nagyon halkan és hirtelen kiment a szobából.

Zavarodottan néztem utána, de amikor becsukódott az ajtó, a szobámba menekültem és lángoló arcomat a pamlag vánkosába rejtettem. Azt hittem, hogy a világ kifordult a sarkából. Az ezután következő napok örökös álmodozásban teltek el. Boldog idők voltak. Órák hosszat el tudtam üldögélni az ablakmélyedésben és bámulni a park kopasz fáit, vagy a kályha mellett üldögéltem és a néni macskáit tartottam az ölemben.

Edith néni jóságosabb és gyengédebb volt hozzám, mint valaha. Ugy kényeztetett, mint egy hercegnőt.

- Látod, fiacskám, így kellett történnie, különben mindaketten tönkre mentek volna; nem hiszed el, hogy Róbert milyen kétségbeejtő kedélyállapotban volt aznap, mikor ti eljöttetek. De most, hála Istennek, ismét örül az életnek.

És boldogságában szorgalmasabban látogatta a betegeit és jót tett mindenkivel, aki hozzá fordult.

Eredetileg úgy tervezte Ferra, hogy Wendhuzenben marad, legalább azt mesélte, hogy Gerhardtnak ezt megigérte.

De most olyan sürgős meghivást kapott egy barátnőjétől, hogy azt visszautasitani sértés nélkül nem is lehet. Gerhardtot majd levélben értesíti és reméli, hogy az majd utólagosan beleegyezik.

- Nem is igen tehet mást, minthogy beleegyezik, - mosolygott Edith néni. - Egyébként, azt hiszem, hogy Gerhardt nem is irigyli tőled ezt a kis változatosságot, csak arról van szó, hogy anyád ez idő alatt egyedül marad. És mi történik akkor, ha megbetegszik?

- Ugyan kérlek, - felelt Ferra - hogy gondolsz ilyesmire? Anya azzal a vasegészségével! Bizonyos, hogy anyám mindnyájunkat túlél. Még a kis ujja sem fájt soha.

- Ahogy gondolod, - felelt hidegen Edith néni - neked kell tudnod, hogy mi a kötelességed.

- Mindenesetre - felelt Ferra - az a kötelességem, hogy gyermekem kedvéért egészséges maradjak. Joachim esete óta az idegeim teljesen felmondták a szolgálatot. Karácsony előtt lemondtam az utazásról Gerhardt miatt, de most már orvossal kell beszélnem.

- Nem hallgathatom el azt sem, - folytatta a szép asszony - hogy helytelenítem Gerhardt olaszországi utazását. Ha eddig nem volt rá szüksége, eztán sem segit már rajta. Az ember egész nap egyebet sem hall, mint azt, hogy takarékoskodni kell. Ez nálunk a jelige. Kár, hogy nem írták ki a villa homlokzatára. És ennek a takarékoskodáshirdetésnek dacára utazni mennek. Hogy Charlotte miért ment el, azt egyáltalán nem tudom megérteni. Belátom, hogy az utóbbi időben kissé megfogyott, de Istenem! egy kis szerelmi bánat miatt nem hal meg az ember mindjárt. Ez a kis olaszországi kirándulás nekem sem ártott volna meg.

- Igazságtalan vagy, Ferra, - szakitotta őt félbe a nénje. - Nagyon jól tudod, hogy Joachim halála és annak nyomában járó dolgok mennyire elővették Gerhardtot. Hiszen éppen te szónokoltál mindig, hogy Gerhardt így beteg, meg amúgy beteg és most, hogy a betegségét gyógyítani akarja, azt egyszerre fölöslegesnek tartod.

- És hogy Charlotte szerelmi bánatáról beszéljek, azt te sohasem fogod megitélni tudni, mert hiszen az ilyen felületes jellemű nő azt sem tudja, hogy mi a szerelem.

- De Edith néni, te igazságtalan vagy velem szemben, - szólt Ferra inkább csodálkozva, mint haragosan - hogy az elvesztett boldogság feletti bánatába az ember nem hal bele, arra élő példa vagyok én.

- Ne forgasd a szavaidat, - szólt a néni parancsoló hangon - nem tűröm, hogy Charlotteot a nyelvedre vedd, nekem ő százszorta többet ér, mint te a szánalmas önzéseddel. Hogy én keresztül láttam a te durván szőtt hálóidon, azt elhiheted nekem; az arcodról látom, hogy tudod miről van szó, tehát fölöslegesnek tartok minden további beszélgetést. Csak még annyit akarok erről mondani, hogy minden fáradságod kárba veszett.

- Nem tudom, hogy mire célozol - felelt Ferra és könnyek csillogtak szemében. - Ti mind olyan hevesek és barátságtalanok vagytok velem; pedig hát én senkit sem bántok. Mondd meg, hogy mi a kifogásod ellenem, hiszen lehet, hogy egy kicsit önző vagyok, Riedingen annyira elkényeztetett engem.

Edith néni szótlanul nézett rá. Heves ellenvetésekre volt elkészülve és ime, ez a sima nő könnyekkel hozakodik elő és megbánással.

- Lásd néném, nem akarok rosszat mondani azzal, hogy Charlotte nem hal bele a szerelmi bánatába. Ha már ez a szerencsétlen vonzalom a hálójába kerítette őt, örülnie kellene, hogy vége szakadt az ügynek, mert anyám ehhez a házassághoz sohasem adta volna a beleegyezését.

- Óh, Ferra, hogy sajnállak téged - szólt a néni és egy kulcscsomagot fölvéve az asztalról, elhagyta a szobát.

- Kedves Léna, - szólalt meg rövid idő mulva - maga nem is hiszi, milyen szerencsétlennek érzem magamat. Engem itt senki sem ért meg, idegen vagyok az otthonomban, egy kis megértésre volna szükségem és csak ellenségeskedésre találok mindenütt.

Itt aztán következett a fiatalsága és házassága leirása, amely végül odalyukadt ki, hogy minden férfi haszontalan, önző és durva. Egyetlenegy kivétel nincs. Csak az a nő lehet boldog, aki soha házasságra nem lép.

E felett aztán a belépő nénivel még összekülönböztek, s aztán illedelmesen kezet csókolt nagynénjének, nekem futólag odaköszönt és mint egy sértett királynő, kiment a szobából.

Ferra már négy hét óta odavolt és a február vége felé járt. Edith néni kétszer volt Fölkerodeban. Róbert egyszer sem járt itt.

Mikor Edith másodszor akart a fiához utazni és Gerhardt kocsija a kapu előtt megállott, a kocsiban benn ült már Teréz néni és kezét nyujtotta sógornőjének, hogy segítsen neki a beszállásnál. Edith ijedten nézte Dempfhoffnét, aki az utóbbi időben rohamosan kezdett öregedni.

Edith néni nem felelt, csak mereven nézett sógornőjére, aki ijesztő módon betegesnek látszott.

- Nem, - felelt Teréz néni röviden, - éppen azért akarok menni, ki tudja különben oda jutok-e még. Igazad van, beteg vagyok, de már régóta, nagyon régóta.

A meleg takarókat a két öreg asszony köré csavartam és üdvözöltem a nénémet. Most sem köszönt vissza, de mintha tekintete kevésbbé lett volna ellenséges.

A kocsi elindult és Edith néni az úthajlásnál mégegyszer visszafordult és búcsut intett.

Mikor aztán este megjött, megölelt és sokszor megcsókolt és átadta Róbert üdvözletét és azt az üzenetét, hogy a bükkfák virágoznak és hogy nemsokára jön a tavasz.

A tavasz! Charlotte megírta, hogy ott már tavasz van, olyan csodálatos, amilyenről otthon fogalmuk sincs az embereknek és ennek dacára vágyódik haza, mert az olaszországi tavasz minden szinpompájával mégsem ér fel a hazai bükkösökkel.

Szorgalmasan írt, mint ahogy megigérte, Gerhardtól is volt a levélben mindig üdvözlet, de Gerhardt maga nem írt egy sort sem, amin eléggé bosszankodtam, mert már előre örültem a levelének.

Odakint a tavaszi viharok zúgtak végig a hegyeken és friss, üde levegőt hoztak a kolostorba; a márciusi nap melegen sütötte a kolostor homokkő lépcsőit. A nagy szoba kivilágosodott és a néni ablakai tele voltak a mindenféle szinű jácinttal. A régi kolostorházban minden ablak nyitva volt, Gottlieb járt szobáról-szobára és néha megláttam ősz fejét az ablakban.

Gyermekes örömmel figyeltem a tavasz minden mozdulását; nyugtalanság kergetett szobáról-szobára, mindig Gottlieb sarkában voltam és egyre kérdezősködtem a legkülönbözőbb dolgok után.

- Nem is értem, hogy lehetett ezt a pompás kolostort egy modern villával fölcserélni. A régi előkelő, méltóságos berendezéstől szánalmasan elüt a modern villa kényelmetlen fölszerelése.

- Mikor a nagyságos úr meghalt, a nagyságos asszony nyakra-főre építtetett, mert azt hitte, hogy Gerhardt ur majd asszonyt hoz a házhoz. Ebből ugyan nem lett semmi, de a villa azért áll. Pedig az úr ugyancsak megérdemelné, hogy jó felesége legyen, de úgylátszik, az már nem házasodik meg. Node most menjen innét kisasszonykám, mert itt huzat lesz, kinyitom a másik ajtót.

Visszamentem az egész sor szobán végig és csak most csodáltam meg azoknak előkelő ízlésre valló berendezését. Az öreg Gottlieb mindenütt a sarkamban volt és gondosan becsukott maga mögött minden ajtót. Azután kinyitotta az utolsó szobát. Kicsi szoba volt, aranyos falikárpittal, s fehér kandalló volt benne. A szobában nagy rendetlenség. Párnák hevertek szanaszét, takarók, az asztalon monogrammos levélpapírok, kártyák, könyvek, a földön a lovagló korbács, szanaszét még ezerféle dolog, mintha valaki most tette volna le a kezéből. A széken egy sötét katonazubbony világossárga hajtókával.

- Joachim szobája, - kiáltottam megrémülve és valami megnevezhetetlen borzadály futott át rajtam.

- Az ember nem hinné el - dörmögött az öreg, - hogy mindent úgy hagytak itt, ahogy volt. Persze mindenki nyakra-főre menekült innét. Az úr talán azt hitte, hogy majd én takarítok, tudta, hogy nálam is van kulcs.

- Istenem, ha az ember ismerte őket már kicsi koruk óta, azután látta, hogy minden hogy fordult - - rosszabbul már nem is jöhetett volna... Ahányszor este lecsukom a szememet, világosan látom őt magam előtt a viaszsárga arccal a halottas ágyon.

Nem feleltem, magam előtt láttam még az egész katasztrófát. Szomorúan néztem az öreg embert, aki reszkető kézzel rakosgatta el a holmikat.

- Csukja be kisasszony az írómappát, én nem akarok hozzányúlni és itt is van valami, ami valószinüleg bele való.

Ezzel lehajolt a földre és egy lapot vett fel onnét, melyen F. v. R. monogramm volt. Kinyujtottam a kezemet utána, de Gottlieb arca elsötétült és a kártyát a zsebébe tette.

Azután még haragosan dörmögött egy darabig. Én elvettem az írómappát és kisiettem a szobából, örültem, hogy kimenekülhettem onnét. Egyenesen Edith nénihez mentem, hogy a mappát átadjam neki.

De nem találtam Edith nénit sehol. Mikor kimentem a konyhába Jette-hez, az azt mondta, hogy itt volt Dempfhoffné szobalánya és Edith nénit sürgősen hívta a villába, mert Dempfhoffné súlyosan megbetegedett.

Hirtelen magamra kerítettem egy kendőt és elindultam a villa felé. Velem csaknem egyidejüleg egy kis köpcös nőalak is közeledett a villa felé. Csodálkozva nézett rám, de szó nélkül elsiettem mellette. Anna volt, a régi szobalány, nem értem rá vele törődni. Visszafordulva láttam, hogy Ferra szobájába ment.

A folyosón találkoztam a levélhordóval, aki egy levelet adott át nekem. Megismertem Gerhardt írását. Gyakran láttam jellegzetes betűit, a néni szegényei számára kiállított fa-utalványokon. Hirtelen fölnyitottam a borítékot, de csak nehány sort láttam a levélben.

Csalódva nézegettem a rövid levelet. Ez az egész? Azután bementem a villa szalonjába, ahova a szomszéd szobából behallatszott a beteg nyögése és Edith néni szelid rábeszélő hangja.

- Nem akarom Ferrát, - hallatszott ki a néni még mindig erélyes, kemény hangja. - Egyedül akarok lenni!

Félénken húztam félre a függönyöket és halkan beszóltam. A szobaleány jött ki, akivel kihivattam a nénémet. Megmutattam neki Gerhardt levelét, melyet ő nyugodtan végigolvasott, azután visszaadott.

- Nem, - hangzott a felelet. - Senkit sem akarok. Még ha rosszabbra fordul is a betegségem, akkor sem. Hallod Edith, senkit sem.

Igy hát visszamentem a kolostorba és ott alkonyatig üldögéltem, Gerhardt levelét szorongatva a kezemben. Sokszor végigolvastam s a szemem mindig megakadt az aláiráson. Mennyi bájos, boldog gondolat szaladgált össze-vissza a fejemben ezen magányos órák alatt! Elfelejtettem a körülöttem lévő nyomoruságot, ragyogó napsugarak aranyoztak be körülöttem mindent, hogy fényüktől be kellett hunynom a szememet, - azután odakünt bimbóba fakadtak a galyak, jött a tavasz!

Végre eszembe jutott, hogy mit igértem a néninek. Szivesen elábrándoztam volna még, de mennem kellett. A konyhaajtó előtt elhaladva, hallottam Jette kedves, üde hangját, amint egy mélabús népdalt énekelt; erről ismét eszembe jutott Gerhardt, akitől ezt a dalt hallottam.

Szinte menekültem ki a házból; a kerten keresztül hamarosan elértem a villát, ahol óriási rendetlenséget és fejetlenséget találtam. A beteg állapota sulyosabbra fordult, az öreg orvos egy asztalnál receptet írt, a függöny mellett jeges vödör állt a földön, a szobalány ijedten kapkodott ide-oda.

Bementem a betegszobába; a gyenge világosságnál láttam Teréz néni lázban égő arcát, félig nyitott szemeit. Edith néni az ágy előtt állt és borogatást készült tenni a beteg fejére.

A vastag szőnyeg elfogta lépteim zaját, néném csak akkor vett észre, mikor már mellette álltam. Ijedten nézett rám.

- Hagyj engem itt néni, fiatal vagyok és erős, te pedig meghülsz ebben a hidegben.

- Ehhez semmi közöd gyerek, fiatalokat hamarabb megkapja az a betegség. Menj!

- Nem megyek! - szóltam határozottan; az a szenvedő asszony Gerhardt anyja, hogy mentem volna el innét!

- Nem megyek! - ismételtem ujból és kivettem a kezéből a ruhát, hogy a jégre tegyem. - Azt hiszed, hogy nem tudok betegeket ápolni?

- Nem kételkedem rajta, te dacos kölyök, de Gerhardt sohasem bocsátaná meg nekem, ha ilyen veszélynek tennélek ki.

- Gerhardt aggódik az anyjáért és felelnem kell a levelére; mit írjak neki? Mit szól az orvos? - kérdeztem kitérően.

- Nem akarja, hogy közöljék vele, már Charlotte érdekében sem, aki még alig szedhette össze magát. Ird meg neki, hogy itt minden rendben van, csak menj már ki innét.

- A világért sem megyek, - feleltem és az orvoshoz fordulva megkérdeztem tőle, hogy ittmaradhatok-e?

- Fogadja el a segítséget, nagyságos asszony, nem máról és holnapról van szó.

- Nem igaz, mégsem igaz, - suttogta a beteg, - vajjon ki látta? Róbert! Róbert! Nem hiszem. - Azután egy kis szünet után ismét kezdte: - Gerhardt, hozd ide azt a leányt, szeretni fogom őt.

- Lázálmában beszél, - szólt Edith. - Eredj fiam innét, nem szükséges ezt hallanod.

De én nem mentem; eljött az éjszaka és a beteg kissé megnyugodott. Edith néni a pamlagra feküdt, a szobalány egy karosszékben aludt.

Künn hatalmas vihar volt. Zúgva rohant át a park fáin. Kifigyeltem a zengő-zúgó éjszakába. Besurrantam a szalonba és kinyitottam egy ablakot. Meleg szél csapta meg az arcomat. Vajjon honnét jött ez az enyhe szél? Talán Olaszország felől?

Az éjszaka kétségbeejtő lassúsággal telt el. Teréz folyton beszélt, lázas, összefüggéstelen dolgokat. Egyszer Edithtől kért bocsánatot, aztán Róbertet hívta, majd meg Joachim ellen védekezett.

Igy eltelt az éjszaka és a délelőtt. Az orvos eljött és én megkérdeztem, hogy hazahívjam-e Gerhardtot.

- Csak hagyja ott, ahol van, - felelt az öreg úr, - legrosszabb esetben még sürgönyözhetünk, Isten segítségével majd csak megússza a beteg; de valahogy Riedingennét ide ne hozza a betegágyhoz! Egyszer itt volt Gerhardtot ápolni, majdnem megölte azt.

Három óra felé átmentem a kolostorba. Gerhardtnak akartam írni. De mit írjak? Mindjárt az első levelemben hazudjak? De meg kellett tenni a nyugalma érdekében. Megírtam hát, hogy itthon minden példás rendben megy, a szóban forgó kis lány este tíz órakor már az igazak álmát alussza, hogy még hó van a hegyeken, de a hóvirág már kiváncsian kidugta a fejét.

Nehányszor átolvastam a levelet és mindig hozzáfűztem egy utóiratot, úgy hogy a végén az utóiratok jóval hosszabbak voltak, mint az eredeti levél. Azután átadtam Jettenek, aki hamis mosollyal tette el.

Azután siettem vissza a villába. A lépcsőházban találtam Ferra kis fiát, aki sírva kiáltozott anyja után.

- Hát te mit csinálsz itt, Kurt? - kérdeztem a kis embert és feléje siettem.

- Kurt a nagymamához akar menni, - sírt a kis fiú, - Kurt fázik itt - és valóban nagyon hideg volt a lépcsőházban.

- Ebben a percben, - felelt az udvarias kis francia nő. - Nyitott bérkocsiban jöttünk, a nagyságos asszony egyenesen fölment az édesanyjához.

- Hogyne, táviratot kaptunk Annától és azután nyakra-főre csomagoltunk és egész éjjel utaztunk.

- Azonnal küldök önnek valakit, aki befűt a szobában és meleg tejet is küldök, és azzal elsiettem.

- Most már rámbízhatod anya ápolását, kedves néni; nagyon szeretetreméltó, hogy ide jöttél azok után, ami közöttetek történt, alig hihető, hogy ilyesmi megtörténhetik. Aranyszived van, de most már itt maradok helyetted, mert ha anya magához tér és téged itt talál...

Beléptem a szalónba. Ferra letette a bundáját és kalapját és éppen egy nagy fehér kötényt kötött maga elé, melyet Isten tudja, honnét szedett elő sebtiben.

- Hát akkor önkívületben beszélt anyám, de azt csak nem hihetem el, hogy a harmincéves ellenszenvét csak úgy egyszerűen kidobja az ablakon.

- Anyád most nem adhat erről felvilágosítást, tehát meg kell várnod, míg fölgyógyul.

Ferra zavartan nézett nénjére. - Most már igazán nem tudom... - dadogta, - de Berkáné nyugodtan folytatta: - Azonkivül figyelmeztetlek Ferra, hogy ez a betegség nagyon ragályos.

- Tifusz? Az a rettenetes betegség, a mi után az embernek kihull a haja? - ijedezett Ferra és akaratlanul is egy lépést hátrált.

- Stelsen Melanie csaknem megkopaszodott a tifusz után. De hisz ez rettenetes? Tanácstalanul állt a szép asszony és a legszívesebben azonnal elhagyta volna a szobát, ha ezt a gyávaságát valamiképen indokolni tudta volna.

- Valószinüleg nem fogsz ragaszkodni az előbbi kijelentésedhez - szólt Edith komolyan. - Azután gondolj a fiadra!

- Igazad van néni, nekem kötelességeim vannak, nem maradhatok itt. - Hirtelen levette a fehér kötényét, eközben mindig az ajtó közelében tartózkodott. Ekkor léptem én be.

- A kis fia lent van és fázik a fűtetlen szobában... inkább ne csókoljon meg, mert egész éjjel a betegszobában voltam.

- Le kell mennem a fiamhoz, ha már itt nem segíthetek, - magyarázta. - De ugy-e, - fordult mégegyszer vissza, - ha a segítségemre szükség volna, akkor...

- Igen, - bólintott rá Edith és Ferra eltünt. Az öreg néni arcán finom mosoly volt.

- Anna sürgönyzött neki, - feleltem és hirtelen be akartam menni a betegszobába.

- Semmi szín alatt sem tűröm, hogy ittmaradj. Nemsokára itt lesz egy betegápolónő, a te segítségedet már nem vehetem igénybe. Gerhardtnak megigértem, hogy vigyázni fogok az egészségedre, tehát nem tehetlek ki a fertőzés veszélyének.

Csaknem sírva mentem el, de mit csináljak egyes-egyedül abban a nagy házban. Mikor a lépcsőn lementem, Ferra szobájából annak a hangját hallottam.

- Bolondság volt engem haza sürgönyöznie és halálra rémíteni, de legalább meg tudná mondani, amit tudni akarok. Hogy fenn van, azt magam is láttam, hogy hogy történt ez? Arra nem tud felelni.

Átmentem a kolostorba és ott nyugtalanul sétáltam egyik szobából a másikba. Egészen egyedül voltam, csak a nagy fehér macska sétált utánam és rám nézett, mintha kérdezte volna, hogy hol van a gazdája.

Mikor besötétedett, nem birtam ki tovább. Ujra átmentem a villába. Ferra ablakai ki voltak világítva. A lépcsőn találkoztam a szobalánnyal.

- A nagyságos asszony rosszul van, egyre beszél lázában; az orvos úr az éjjel ittmarad, az ágy mellett betegápolónő ül; ne menjen be kisasszony, szigoru parancsom van a nagyságos asszonytól, hogy önt semmi szín alatt se bocsássam be.

Szomoruan fordultam vissza. Megint visszamenjek a kolostorba? Nem akartam egyedül lenni. Azon tünődtem, hogy mit csináljak, azután egyszerre, anélkül, hogy számot tudtam volna adni róla, bekopogtattam Ferrához.

Kedves, meleg szoba volt és tündéri a berendezése. Puha vastag szőnyegek borították a padlót, délszaki növények egész kertje volt izléses csoportokba állítva.

Csodálkozva néztem körül. Még sohasem voltam Ferra lakosztályában. Azt hittem, hogy egyedül szomorkodik és aggódik anyja betegségén.

Ferra egy pamlagon feküdt igéző pongyolában, kibontott aranyhaja a földig leért. Előtte elegáns lovaglóruhában nagyon csinos fiatal hölgy állt, Stelsen Melanie.

- No mi történt, Léna? - kérdezte Ferra felém fordítva a fejét. - Anya rosszul van?

- Nem történt semmi, Ferra, bocsásson meg, ha zavarom, de egyedül nagyon félek a kolostorban.

- Hát én nem helyezhetem magát itt el, Léna; ha a néni olyan áldozatkészen felajánlotta a szolgálatát, ám lássák, hogy lesznek meg.

- Nem úgy gondoltam, Ferra, azt hittem, hogy maga aggódik édesanyja miatt, azért eljöttem, hogy segítsem ebben a nehéz órában és magam sem lettem volna egyedül.

A csinos fiatal hölgy kérdően nézett Ferrára, mire ez bemutatott bennünket egymásnak.

- Micsoda egy csodálatos nő vagy te, Ferra! Másfél mértföld távolságról ide lovagoltatsz, azután kisül, hogy a legbájosabb társaságban van részed.

- Hát persze, hogy itt marad, - szólt Melanie. - Jőjjön csak Dempfhoff kisasszony, nekem mennem kell és neked nem szabad egyedül maradnod, Ferra.

- Nem én! Otthon senkinek sem szóltam, hogy hova megyek. Ott látom jönni a lovászt a lovakkal. Ezzel egy kacér kis kalapot tett a fejére és egy prémszegélyes kis bársony kabátba bujt.

- Isten áldjon, Ferra mia, - szólt és megölelte barátnőjét. - Amint tehetem, ismét eljövök, addig jobbulást kívánok édesanyádnak. A bátyád már tud róla?

- Nem. Már elkészítettem a sürgönyt, de az öreg orvos kitépte a kezemből, én tehát mosom a kezemet.

- Nyugodtan moshatod, az öreg úr biztosan tudja, hogy mit tesz. Valószinüleg Charlotte-ra van tekintettel, amikor nem akarja őket megijeszteni.

Ezalatt elérték az ajtót. Ott megállt. - Isten vele Dempfhoff kisasszony, remélem, hogy gyakrabban láthatom még, ha arra jár, el ne kerülje a házunkat.

Még mielőtt megköszönhettem volna a szives meghivást, becsukódott az ajtó.

- Igen, ő is az egyedüli, akit sógornőnek elfogadok, ha már kell sógornőnek lenni.

Kezem akaratlanul is a szivemre tévedt. Mintha kést szúrtak volna belém. Ferra észrevette.

- Maga meg van ütközve, Léna. Csodálkozik ezen? Tudja, Olaszország megérlel olyan gyümölcsöket is, melyek itthon sohasem érnének meg. Melanie hat hétig volt Velencében és Rómában a nénjével és naponta együtt voltak Gerhardttal és Charlotteval. Hát az nem írt erről semmit?

Hirtelen nagyon elcsendesedtem. Ferra hangja mintha messzi távolból hallatszanék.

- Csacsi, - szólt azután, - azt hiszi, hogy Gerhardt az amúgy is megterhelt költségvetésébe még beállít egy hozomány nélküli leányt is? Gondolja csak el, hogy mennyi embert kell ennek a birtoknak eltartani. Itt van anyám, aki a magánvagyonát Joachim költséges hóbortjaira áldozta, itt vagyok én, akinek vagyona csak volt; itt van még Kurt és Edith néni és a szegény rokonok egész hada. Még csak legény sem maradhat, mert csakis egy gazdag asszony hozománya billentheti csak helyre az egyensúlyt.

- Dehogy nem szereti, mindenki forrón szereti azt a gazdag leányt, akit megkér. De gazdagnak kell lennie; ugy azt hiszi, hogy a legmélyebb kút is nem merül ki, ha abból így fogyasztanak.

Ezzel felém nyujtott egy papirost, amit az iróasztaláról vett fel. Csak futólag néztem rá, de azután megismertem az irást, a gyámom irását és figyelmesen végigolvastam. Anyám élete vége felé százötven tallért kért tőle kölcsön és az most Gerhardthoz fordul azzal, hogy küldje meg neki a szóbanforgó kis összeget, melyet nem tud tovább nélkülözni.

- Bocsásson meg Ferra, ha most elmegyek, - szóltam és az ajtó felé mentem. A szoba körbe forgott velem, támolyogva értem le a lépcsőn, át a kolostorba, ott a sötétben kitapogattam az ágyamat és ruhástul belefeküdtem.

Az első érzésem a szégyenkezés volt, hogy Gerhardt érzéseit egyébnek minősítettem, mint szánalomnak. Előttem állt a fiatal, csinos, gazdag leány... Óh, hogy szégyeltem magam.

Azért is nem írt, mint ahogy megigérte; nem is gondolt másra, mint Melaniera. Csak most, hogy az a leány már itthon van, most vágyódik haza.

És ha tényleg azért kell gazdagon házasodnia, hogy a gazdaságát rendbehozza, az is rettenetes. És én az öcsémmel még hozzájárultunk a kiadásaihoz.

- Nem, - szóltam hangosan, - ez így nem megy tovább! Inkább idegen embereknél szolgálni, mint itt kegyelemkenyeret enni. Ferra francia kisasszonya sem erősebb mint én, én is el tudom azt végezni, amit az.

A fölindulástól reszkető kezekkel gyujtottam lámpát és a néni szobájában kezdtem a lapok apróhirdetéseit böngészni. Hosszu keresgélés után szemembe ötlött egy hirdetés: Keresek április 1-ére egy öt és hat éves leánygyerek mellé kisasszonyt, aki a francia nyelv és zongorázás elemeiben járatos és szeret gyerekekkel foglalkozni.

Ez éppen megfelel. Nem sokat gondolkoztam, hanem megírtam az ajánlatomat. A kész levelet eltettem, mert hatalmas eső zuhogott alá és a postára nem mehettem. Másnak pedig nem volt szabad tudni a dologról.

Keserü, dacos hangulatban feküdtem le. Álmatlanul hánykolódtam sokáig. Eszembe jutott az a nap, mikor ideérkeztem, mikor először aludtam ebben az ágyban, hogy hányszor hajolt le rám Edith néni kedves arca, eszembe jutott Charlotte, a régi kolostorkert, minden, amit nemsokára itt fogok hagyni.

Tudtam, hogy Edith néni szomoru lesz, Charlotte sírni fog és Gerhardt? Még hallani vélem a hangját, amikor kedvesen összeszidott az éjjeli munkám miatt. De azért csak elmegyek, mert nem kell senkinek a szánalma. Elhatároztam, hogy elmegyek még mielőtt Gerhardt és Charlotte hazajön.

Most már értettem őket mind. Edithet, Charlotte-ot és azt a lázálmas asszonyt odaát. A szerelem valamennyieknek szenvedést okozott. Értettem Teréz éveken át tartó keserüségét, megértettem, hogy nem tudta maga mellett tűrni szerencsésebb vetélytársát.

Csak hajnal felé aludtam el és valami zajra, amely a néni szobájából jött, megébredtem. Még az ágyban feküdtem, mikor Edith néni kedves arca fölém hajolt.

- Meg kell, hogy szidjalak Léna, - szólt, - még a macskákat sem etetted meg. Hova gondoltál, te gyerek?

- Egészséges vagyok néni, - de azért valami ónos fáradtságot éreztem a tagjaimban.

- Teréz betegsége rosszra fordult, - jelentette Edith néni, - egész éjjel le nem hunytam a szememet; egyre sírt és kiabált, mindig Róberthez akart menni. Csak most még te is meg ne betegedjél. Istenem, csak addig tartson az ereje, amig Gerhardt megjön. A táviratot hajnalban feladtuk.

- Távirat? Gerhardt jön? - kiáltottam és egy perc alatt kint voltam az ágyból.

- Léna, Léna, te beteg vagy, - mondta Edith néni és segített öltözködni.

- Holnapután este! - Könnyebbülten lélegzettem fel. - Egészen jól vagyok, néni, ne aggódjál. Menj át nyugodtan. Egyszer-egyszer átmegyek érdeklődni.

Elment. Délfelé én is átmentem, de kerülőt tettem a falu felé. A postaszekrénynél habozva megálltam egy kicsit, de aztán bedobtam a levelet. A választ Krisztina címére küldetem. Mikorra az megérkezik, én már nem leszek itt.

A villa előtti kavicsos téren egy lovászgyerek két lovat jártatott. Az egyiken női nyereg volt, amiből azt következtettem, hogy Melanie itt van. Jöttek is éppen le a villából. Elkerültem őket és a másik oldalon léptem a házba. Ott kérdésemre azt felelték, hogy néném állapota válságosra fordult. Ismét elmentem és a park fái között bolyongtam egy darabig.

- Tudja, hogy Gerhardttól éppen most érkezett válasz? Holnap este itt lesz. Hihetetlen gyorsan lehet manapság utazni; Ferra most vitte fel a táviratot nénjének.

- Örülök, hogy Gerhardt megérkezik, Ferra biztosan elveszti a fejét, ha valami váratlan szerencsétlenség történnék.

- Nagyon tiszteltem azt a szegény, beteg asszonyt odafenn; akármilyen rideg és szigorú volt is, bármennyire is távol tartott magától mindenkit, az eredeti jóság mégis keresztül világított ezen a merev álarcon, ugyanolyan becsületes jelleme van, mint Gerhardtnak.

- Csak jó? - ismételte, - sokkal több, mint jó, Dempfhoff kisasszony. Én már nagyon régen ismerem. Kevés olyan ember van, mint ő; egyenes, becsületes, nemes ember a szó igazi értelmében, a mellett gyengéd... csak látta volna Charlotte mellett Olaszországban.

- Óh, én tudom, Stelsen kisasszony, senkinek sincs több oka a jóságát dicsérni, mint nekem és öcsémnek - -

A fiatal nő különösen nézett rám. Talán a hangomban volt valami, a mi meglepte őt; nem felelt és játszva egy kavicsot lökött le lovagló vesszejével a lépcsőről.

- De nagyon örülök, csak bánom, hogy ilyen szomorúságra jön haza. Sajnálom őt, mennyire aggódhatnak útközben. - Sok csapás éri Wendhuzen-t, - szólt Melanie. - Évek óta nem tért be ide az öröm; mindent együtt éltem velök végig. Először az öreg úr halála, azután Gerhardt hosszú betegsége, Ferra szerencsétlen házassága, Riedingen hirtelen halála, Joachim szerencsétlensége, - könnyek peregtek végig az arcán ennél az emlékezésnél - és ma-holnap meghalhat az anyjuk.

- Szereti őt - állapítottam meg magamban és lementem a lépcsőn; fájt a szivem, egyedül akartam lenni. Az út hajlásánál megfordultam. Melanie még ott ült és utánam nézett. Végtelenül kedves jelenség volt, amint így félre fordított fejjel rám nézett. Hiszen ő nem tehet róla. Szégyeld magad, Léna, szidtam sajátmagamat és visszamentem hozzá.

- Bocsásson meg Stelsen kisasszony, hogy elfelejtettem köszönni. - Melanie megfogta a kezemet és erősen megszorította.

- Isten vele, Léna kisasszony! Egész természetesnek találom, hogy ilyen nehéz órákban az ember a köznapi dolgokról megfeledkezik; én is megyek, de estefelé mégegyszer visszajövök.

Elváltunk egymástól. Én nem mentem haza, egyre mélyebben bementem a parkba, gyönyörű tavaszi idő volt, az ég felhőtlen, tiszta, a park fái tele bimbóval. Milyen lehet itt a tavasz. De akkor én már nem leszek itt.

Azon gondolkoztam, hogy vajjon György eljöhet-e ide néha, ha én már nem leszek itt? Gerhardt biztosan megengedi, majd levélben megkérem rá. De, hogy jutok el innét holnaputánig, mielőtt ők megérkeznek. Krisztinához akartam menni. Az utiköltség megvolt, de az állomásra hogy jutok ki? Gottlieb jutott eszembe. Az biztosan kivisz. Hiszen kitalálhatok valamit. Talán azt, hogy György beteg. Isten óvja attól. Azonnal elhessegettem magamtól ezt a bűnös gondolatot. Majd eszembe jut valami más. De szabadulnom kell innét mindenáron.

Ismét elmult egy éjszaka és a következő nap fölvirradt. A villában a halál bontogatta a szárnyait. Edith nénit nem láttam már, mikor alkonyatkor átmentem kérdezősködni, a lépcsőn Ferra ült siránkozva. Fiát az ölében tartotta.

- Óh, Léna, - és megfogta a ruhámat, - úgy félek odalent a szobáimban; nem vagyok babonás, de itt haldoklik az anyám, odalent Riedingen és Joachim arcképe... Kérem, maradjon nálam.

Gépiesen leültem melléje. Megfogta a kezemet, a kisfiú elaludt az ölében. A cselédek lábujjhegyen mentek el mellettünk. Gerhardt és Charlotte szobáit hozták rendbe. Végre azután Ferra elhivatta a kis mademoisellet és átadta neki a fiát, ő pedig mégegyszer meg akarta nézni, hogy a testvérei szobái rendben vannak-e?

- Itt is minden meg fog változni, - suttogta, - nem hiszem, hogy Gerhardt ittmarad, ha édesanyám esetleg meghal; biztosan átköltözik a kolostorba.

- Hát persze, magának igaza van, az ember a legközelebb álló dolgokról is megfeledkezik. Azután a szobalányhoz fordult, aki a betegszobából jött ki.

- A nagyságos asszony egész mozdulatlanul fekszik, se nem hall, se nem érez már semmit, Óh, ez rettenetes!

- Édes jó Istenem, fordítsd jóra a betegségét, örüljön mégegyszer valaminek az életben.

Ferra a folyosón fel s alá járkált és hangosan sírt. Gyermekes, kellemetlen volt ez a hangos jajveszékelés.

- Istenem, Istenem, ez az izgalom megöl engem, - kiáltozott egyre. - Csak már vége volna egyszer.

Az éjszaka elmult és uj nap köszöntött a betegszobába, de a beteg állapotában változás nem állott be. Gerhardttól egy távirat érkezett, melyben a déli vonathoz kocsit rendelt. Visszamentem mégegyszer és kihivattam Edith nénit. Sírva borultam rá és ő megvigasztalt és hazaküldött. Nem is tudta, hogy tulajdonképpen miért voltam olyan vigasztalan.

Azután a szobám ablakából láttam Gerhardtot és Charlotte-ot megérkezni, láttam azt is, hogy mindketten egy pillantást vetettek a mi ablakainkra. A függönyök mögül néztem őket és valami vad fájdalom fogta meg a szívemet.

- Hát el tudok én innét menni? De menni kell! Most nem szabad ellágyulnom. Reszkető kézzel csomagoltam egyet-mást az utitáskámba.

Az öreg csodálkozó arccal lépett a szobámba és nyugtalanul nézett a kisírt szemembe.

- Gottlieb, maga mindig jó volt hozzám - kezdtem a mondókámat és az öreghez símultam.

- Ugy van, kisasszonykám. Igy volt ez az első perctől kezdve, amikor megláttam. Mikor ott a pályaudvaron gyámoltalanul, félénken szétnézett, elhatároztam, hogy mindig rajta lesz a szemem. És így is volt ugy-e?

- B-be kell mennem, mert levelet kaptam a gyámomtól, aki beszélni akar velem, de nem szabad senkinek tudni róla.

- Tyhű, mennykő teremtette, - ne vegye rossz néven kisasszony, de ez egy kicsit furcsa - felelt az öreg és lehajolt hozzám, hogy az arcomba nézzen.

- No persze, hogy elviszem, mit is kérdezősködöm olyan dolog után, amihez semmi közöm. De... hm... kisasszony tudja, hogy egyszer már megjártam...

- Nos én rajtam ne muljék, kisasszony... tehát nyolc órakor a park sarkában?... Szent Isten, éppen úgy, mint akkor...

- Rossz hírek, kisasszony! - felelt halkan az öreg. - Istenem, hogy sajnálom Charlotte kisasszonyt. Az anyja ágyára borulva sír és könyörög Istenhez, hogy ne vegyen el tőle mindent.

Sírva mentem vissza a szobámba. Ott könnytől fátyolos szemmel néztem végig minden butordarabot, megetettem a néni macskáit, elbúcsúztam a régi karosszéktől, melyben Edith néni szokott üldögélni, azután levélben elbúcsúztam tőle és azt a varróasztalkájára tettem.

A szobában nem hallatszott más zaj, mint az óra ketyegése. Kínos lassúsággal multak a percek. Néha egy percig úgy éreztem, hogy nem tudok innét elmenni. De azután eszembe jutott Stelsen Melanie és ez megerősített az elhatározásomban. Nem, nem szabad őt viszontlátnom, nem akartam olyan szerencsétlen lenni, mint az a haldokló asszony odaát.

Az óra nyolcat ütött. Csaknem sötét volt már. Hirtelen felálltam és magamra vettem a kabátomat, föltettem a kalapomat, azután a táskámat fölemelve kisiettem a szobából. Gyorsan mentem végig a parkon és annak a hajlásánál megláttam a kocsit. Gottlieb a kocsi ajtaja előtt állt.

Ugyanazok a fáradt lovak, ugyanaz a düledező, ütött-kopott kocsi, amelyben idejöttem.

A kocsi csak nagyon lassan haladt, a kerekek nyikorogtak; féltem, hogy nem jutunk ki észrevétlenül a parkból.

- Hajtanék én kisasszonykám, de a lovak egész nap a mezőn dolgoztak és most fáradtak.

Kihajoltam a kocsiból. A villa ablakai ide világítottak. Ott most nyomorúság van és könnyek. Ebben a zűrzavarban senki sem fogja észrevenni az eltünésemet. Csak Edith néni és Charlotte... Mikor az utolsó ablakok is eltüntek a szemem elől, a kétségbeesés vett rajtam erőt. Nem tudok innét elmenni! Kinyujtottam a karjaimat Gottlieb után, de hang nem jött ki a számon.

- Állj! - szólt egy mély férfihang... A lovak abban a pillanatban megálltak, egy sötét, magas alak kinyitotta a kocsi ajtaját.

- Fordulj meg - hangzott a további parancs a kocsisnak. Gottlieb a parancsot boszorkányos gyorsasággal teljesítette és a lovak ügetve megindultak, sokkal gyorsabban, mint ahogy jöttek. Most nem látszott rajtok semmi fáradtság.

Már nem sírtam. Az arcomat a kezembe rejtettem, hogy mit éreztem akkor, azt ma már nem tudom.

- Léna, - szólt Gerhardt lágyan, - most, éppen most akartál elhagyni? Hát ez helyes volt? Te egyszer olyan édesen beszéltél szerelemről, amely nem ingadozik a szükség és bajok idején, amely eltart a sírig és most el akartál hagyni!

- Óh, Gerhardt, - dadogtam, - Gerhardt, hagyjon... mit tegyek... hisz Melanie...

- Léna, hát nem érezted, hogy minden gondolatom ittmaradt Wendhuzenben... nálad? És te mégis azt hitted, hogy...

- Nem, nem hiszek már semmit, - kiáltottam ujjongva és a nyaka köré fontam a karjaimat, - csak azt hiszem, hogy szeretlek és hogy meghaltam volna, ha sikerült volna elmennem.

Gerhardt erős karjaiban éreztem magam és boldogan simultam hozzá; a feltámadt erős tavaszi szél végigzúgott a park fáin és megrázta a bimbóba szökött galyakat; hatalmas ünnepélyes tavaszi melódia volt ez, egy szerelmi himnusz.

Bennem is tavaszodott. Minden virágzott és világitott óriási, pazar színpompában és a szeretet és hála koszorura fonódott Gerhardt, az én Gerhardtom köré.

- Az alszik Léna, - felelte Gerhardt. - Szerencsés napom van ma; abban a percben, mikor Gottlieb jelentette nekem az elutazásodat, jótékony álom borult a kimerült betegre. Ágnes testvér kiküldött bennünket, különben nem is tudtam volna idejönni és te elutaztál volna, ki a nagy világba... egyedül.

- Csend! Az öreget nem engedem bántani, az uj háztartásomban bizalmi állást fog betölteni. De most mondd meg nekem, hogy ki beszélt neked Stelsen Melanieről?

- Ferra. Azt mondta, hogy Olaszországban eljegyezted magad vele, mert sok gondod van... mert meg kell házasodnod és...

- És mert György meg én terhedre vagyunk, azután a gyámom levele! Óh, Gerhardt, ne hidd, hogy anyám könnyelmü volt! Szégyeltem magam és fájt a szívem; nem akartam, hogy miattunk...

- Óh, Istenem, hisz magam olvastam, százötven tallérról van szó, - kiáltottam ijedten és megpróbáltam arcát kikémlelni. Azt hiszem, hogy mosolygott.

- És te el akartál menni, hogy ezt a nagy összeget lehetőleg megtérítsd nekem, ugy-e? És hogy Györgyöt és magadat önállóan eltartsd, hogy rajtam egy gonddal kevesebb legyen.

- Ugy vigyáztam magamra, mert tudtam, hogy mi fog történni, ha Ferra előtt elárulom a titkomat; azért nem is irtam az én kis Lénámnak és mégis! Szólj, gyanított valamit Ferra?

- Nem, Gerhardt, hisz magam is alig tudtam, hogy mennyire szeretlek és ő nem is volt itt. De most jut az eszembe, hogy Anna látta, mikor a leveledet megcsókoltam.

- No, most eleget tudok. De mondd csak, hogy lehetett ezt a sok mindenféle badarságot elhinni, miután úgy elbúcsúztam tőled?

- Nem, kicsikém. Nem úgy vettünk mi búcsút, mint rokonok. - Gerhardt jóízűen nevetett.

- Ne hidd azt, Léna, felelt Gerhardt komolyan. - Melanie úgy ragaszkodik hozzám, mint testvéréhez. Csak kérdezd meg tőle, mennyit kellett szenvednie Olaszországban. Egész nap rólad meséltem neki és ő türelmesen hallgatta. Nagyon szerette Joachimot, de az csak a legnagyobb szükség idején nyujtotta ki utána kezét; rövid idővel halála előtt kérte meg a kezét. Szülei nincsenek, tehát hozzám fordult tanácsért; sok mindenfélét hallott Joachimról, de ennek dacára is hozzá ment volna, ha őt erkölcsileg is megmentheti.

Én óvtam őt ettől és kirajzoltam neki a jövőt az öcsém oldala mellett; nem engedhettem őt a nyomorba elsülyedni és ő fölismerte a jóakaratot, azért ragaszkodik hozzám.

De még egy aggodalmam volt. Az, hogy Gerhardt anyja vajjon beleegyezik-e ebbe a házasságba? Ezt meg is kérdeztem tőle.

- Amint anyám felgyógyul, majd megkapod tőle a feleletet erre a kérdésedre. De hogy addig is megnyugtassalak, elmondom, hogy az Olaszországba írt levelében mi volt. Azt írta, hogy belátja, hogy veled szemben igazságtalan volt, hisz te nem vétettél ellene soha, és hogy mindent jóvá tesz, ha Isten visszaadja az egészségét. Téged szeretni fog, mert nincs más vágya, minthogy gyermekeit boldoggá tegye, boldogabbá, mint amilyen ő volt és Edith.

Ilyen beszélgetés közt beértünk a villa előcsarnokába. Ott megálltam és Gerhardt felé fordultam.

- Soha sem voltam engedékenyebb, mint most, azért ne is tarts vissza, - szólt és már be is lépett Ferra előszobájába.

A szobában sötét volt, nem láthattam az arcát, de végigsimítottam illatos haját.

Minden boldogságom az ajkamra tolakodott és mégsem szólhattam. Charlotte előtt nem beszélhettem boldogságról. Egy csókot éreztem a homlokomon, azután kibontakozott az ölelésből és kiment az erkélyre. Mikor utána mentem, láttam, hogy a távoli hegyeket nézi...

- A menyasszonyom itt van Charlottenál, - hallottam Gerhardt hangját. Olyan természetesen hangzott, mintha már évek óta mennyasszonya volnék.

Ránéztem és mély szánakozás fogott el. Ajka, melyet mosolyra kényszerített, halálosan sápadt volt, a felém nyujtott keze reszketett.

Nem szólt egy szót sem, mikor kezemet beletettem az övébe, de fejét gőgösen hátravetette, mint rendesen, amikor velem beszélt.

- Ferra egy időre elhagyja Wendhuzent, - szólt Gerhardt nagyon nyugodtan. - Már régóta tervez egy olaszországi utazást, most, ha anyánk felgyógyult, végrehajtja tervét.

- Azt hiszem, már a legközelebbi napokban, - mondta Ferra tompán, - de most bocsáss meg, ha visszamegyek, nagyon fáj a fejem és...

Gerhardt feléje nyujtotta kezét, de Ferra hirtelen elfordult és a következő percben már becsapódott az ajtó.

- Sajnálatraméltó is. Sehol sem fog nyugalmat találni. De remélem, hogy majd visszakerül ide, ha majd megérti, hogy mi az a szeretet. De hol van Charlotte?

- Itt vagyok, - szólt egy lágy hang mellettünk. - Meggyujtom a lámpát, hogy megnézhessem a kis menyasszonyt.

Láttam az édes, mosolygó arcát, mikor megölelte bátyját. Az én régi, kedves Charlotteom volt.

Amikor leszállt az éj, a vihar elült. Gyönyörü csillagfényes éjszaka volt; Edith néni a kolostorban volt már s a szobájában ült a pamlagon. A búcsúzó levelemet olvasta és jóságosan nézett ránk, amint előtte állottunk.

- Édes jó Edith néni, hát el tudod képzelni, hogy Gerhardt menyasszonya lettem?

- Én már régóta tudom, hogy Gerhardt miért járt ide olyan sűrűn. Tudtam én azt, hogy belészeretett a kis cigánylányba.

Gerhardt nem felelt, hanem a kandallóhoz lépve, oda beledobott egy különös alaku papirost. Megismertem azt a levelet, melyet Gottlieb Joachim szobájában talált.

- Ugy, most már semmi sem emlékeztet rá, hogy voltak egyesek, akik nem akarták, hogy boldog legyek.

- Nemsokára ismét egyedül leszünk, Minka, - szólt a néni szomoruan. - Látod, ez a hűtelen leány itthagy bennünket. Csak az vigasztal, hogy már előre tudtam, hogy sokáig nem marad a vendégem.

- De most elég legyen a sírásból, Léna, - szólt bele Gerhardt. - Györgyre gondoltál-e már?

Ujjongva ugrottam föl. György! Ezután lesz otthona, védője. Nem akartam többé sírni, de a könnyeim csak omlottak. Örömkönnyek voltak.

Négy év mult el azóta. Zavartalan, boldog évei házasságunknak. Férjem jóságos, komoly arca és nevető gyerekszemek vesznek körül.

A régi kolostorban lakunk. A legidősebb leányom már négy éves és egész önállóan gyalogol végig a folyosón Edith néni ajtajáig, ahol illedelmesen bekopogtat és ahol mindig ujjongva fogadják. Minden délután átküldöm a villába nagyanyjához, vagy néha az maga jön át érte és magával viszi unokáját.

Anyósom sohasem beszélt az anyámról, én pedig nem mertem kérdezősködni. De amikor Gerhardttal és vele a szülővárosomba utaztunk, hogy a kelengyét megrendeljük és ő azt sem tudta, hogy mi mindent adjon a szegény hazátlan leánynak és én hálából a nyakába borultam, így szólt hozzám: - Jőjj velem, Léna és vezess anyád sírjához. - Ott sokáig imádkozott és könnyei sűrűn hullottak anyám sírhalmára. Mikor azután elhagytuk a temetőt, megfogta a kezemet és így szólt:

- Hálát adok Istennek, hogy módomban van rajtad jóvá tenni, amit ellene vétettem.

A könyvtárszoba Gerhardt dolgozószobája, a mellette levő erkélyes szoba, melynek ablabai a régi kolostorkertre nyilnak, az én szobám. Ez a legkedvesebb helyem, a gyerekek a kolostor védett kertjében játszanak. A kis Teréz szivesen játszik a régi sírkövön.

Gottlieb vitt bennünket a templomba. Még sohasem láttam büszkébbnek, mint mikor a négy pejt hajtotta a menyasszonyi hintó bakjáról. Azóta az én kocsisom. Csaknem naponta kikocsiztat a gyermekeimmel. Ő volt az első, aki nagyságos asszonynak szólított. Krisztina is, nem restelve a hosszú utat, eljött az esküvőmre.

Ferra kis fia meghalt. Most már az utolsó erkölcsi támasztékot is elvesztette maga alul. Innét haraggal távozott s mivel büszkébb volt, hogy a gavallérosan fölajánlott tartásdíjat Gerhardttól elfogadja, hozzá ment ahhoz az öreg úrhoz, akit Charlottenak szánt és most fölváltva lakik Párisban, Baden-Badenban és Itáliában. Nemrégen levelet kaptam tőle, melyben kis Lénájának nevez és egy elég magas összeget kér, mert pillanatnyilag pénzzavarban van. Gerhardttól megkaptam a pénzt és elküldtem neki, de választ erre a levélre nem kaptam. Valószinűleg azért, mert Gerhardt utasítására beleírtam, hogy valódi boldogság nem lehet ott, ahol nincs bizalom a házastársak között. Az ilyen erkölcsi prédikáció nem látszott inyére lenni.

Még Charlotte esküvőjéről kell megemlékeznem. Mindnyájan ott voltunk Fölkerodeban. Charlotte bájos menyasszony volt. Nem volt vidám esküvő, de ünnepélyesebbet és meghatóbbat alig lehetett képzelni.

Teréz és Edith most gyakran vannak együtt. Megható nézni a két öreg asszony gyengéd viszonyát.

Miről nem beszéltem még? Óh, Minka, jó öreg pajtás, te is itt vagy, mint hűséges lakója az öreg kolostornak.