MONISTROL KISASSZONY
BÜNÜGYI REGÉNY
IRTA
BOISGOBEY FORTUNÉ
BUDAPEST
A MAGYAR HIRLAP
KIADÁSA
1901.
Elektronikus
változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület,
2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár
Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN
978-963-417-467-7 (online)
MEK-18414
I.
Sötét éjszaka; a szakadó eső, melyet a szél korbácsolva kerget, özönnel boritja el egy magányos kis ház ablakait, mely Páris egyik külvárosának csaknem a legvégén áll.
Nem nyaraló ez a kis ház, nem is aféle kis palota, aminők ujabb időben Páris külső avenuejein épülnek. Emeletes ház, az utcza felé egyszerü deszkakeritéssel, mely mögött üres telek nyulik el a szomszédos veteményes kertekig.
Laknak benne, mert a földszinti ablakok egyikében világosság látható. - De ki lakhatik itt? Ez a kis fészek nem való másnak, csak valami embergyülölő öreg magánzónak.
Igy gondolkoztak azok, akik ezt a négyszögletü téglahalmazt látták, sőt igy gondolkoztak a környéken lakók is, kik látásból is alig ismerték a nyomor e kastélyának lakóit.
Mindnyájan tévedtek s elég lett volna átlépni a ház küszöbét, hogy meggyőződést szerezzenek arról, hogy a ház, ha külsőleg szegényes is, legalább kényelmesen van butorozva.
A megvilágitott ablak, melyről az imént szóltunk, egy kis szalonhoz tartozott, mely párnázott zsöllékkel, alacsony, törökös divánnal volt butorozva.
A kandallóban ropogó tüz égett, s a padlót valódi szmirnai szőnyeg boritotta.
A szoba közepén nagy négyszögletü fekete asztal állott. Dolgozó asztal volt ez, tele rajzokkal, léniákkal, körzőkkel, szögmérőkkel, iróeszközökkel.
E pillanatban egy idős ember ült előtte s egy rajzlapon vonalakat méregetett. - Szemközt vele, az ernyős lámpa világában fiatal nő himzéssel foglalkozott.
A férfi legalább ötven éves volt, sürü fekete, deresedni kezdő hajjal. A nő szép volt - komoly, csaknem férfias szépségü, mely korosabbnak tüntette föl, mint a milyen valóban volt. De husz éve ott ragyogott az arczán, mely üde volt, mint a tavaszi virág.
Szemét nem emelte föl munkájáról s a csendet csak a künn dühöngő vihar bugása zavarta meg.
- Szörnyü idő, mormolta a leány, munkáját ölébe nyugtatva. - Ha magam volnék itt, félnék. - Kőkunyhónk inog s attól félek; összedől...
- Eltart még egy hónapig, szólt a férfi nevetve, - s egy hónap lefolyása előtt, kedves Kamillám, pompás lakásod lesz Páris egyik legszebb negyedében... Most, hogy szabadalmamat ki is aknázhatom, szerencsénk meg van alapitva.
- Mondtad már ezt apám, felelt a leány - de még most sem tudtam hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy gazdagok leszünk.
- Máris gazdagok vagyunk, mert hiszen ma reggel vettem föl huszezer frankot, mint előleget. S ez még semmi ahhoz, amit találmányom hozni fog. Nemsokára minden gőzgép nekem fog adózni, mert egy sem fogja nélkülözhetni a "Monistrol-féle süritőt"... S ha meggondolom, hogy husz évig fáradtam anélkül, hogy gyakorlati eredményt tudtam volna elérni, midőn végre azzal a derék Gémozackal találkoztam, aki fölnyitotta előttem pénztárát, hogy találmányomat gyakorlatilag alkalmazhassam!... De hadd fejezzem be ezt a munkát! Mindjárt tiz óra lesz s ha elkészültem vele, még el kell csuknom azt a husz ezres bankót, amit ma kaptam.
- Hát nálad van a pénz? kérdezte Kamilla.
- Itt van ni, felelt Monistrol, a pénzt az asztalra téve.
- Egyelőre elzárhatod az üvegszekrényembe. De kérlek, apám, vidd el holnap egy bankárhoz. Akárki is betörhet ide s mind a kettőnket meggyilkolhatnak anélkül, hogy valaki a kiáltásainkat hallaná... A környék, kivált éjjel, teljesen néptelen.
- De most nem! Külvárosunkban most van a bucsu s egész Párisból idecsábitja a közönséget. Hallgasd csak!... Idehallatszik a zene.
A szél csakugyan trombiták hangjait hozta elő, jeléül annak, hogy a kötéltánczosok és komédiások bódéiban vigan folyik a mulatság.
- Különben - folytatta Monistrol - mielőtt szobámba fölmegyek, elreteszelem az utcaajtót. Folytasd csak a himzésedet, gyermekem.
Az apa és leánya ismét hozzáláttak dolgukhoz. Kamilla ujjai gépiesen forgatták a tüt, de szemei nem követték járását. Arra a fényes jövőre gondolt, mely most nyilt meg előtte.
Egyszer csak valami gyönge nesz, alig hallható recscsenés riasztotta föl.
Ugy tetszett, mintha óvatos léptekkel járna valaki az ebédlőben, melyet a kis szalóntól csak kettős kárpit választott el.
Kamilla nem szólt, nehogy atyját zavarja. Emez nem hallott semmit, ugy el volt merülve; de a leány fölemelte fejét s figyelmesen nézett szét.
Az első pillanatban semmi különöset nem látott s mivel a nesz megszünt, ismét föl akarta venni himzését, mikor egyszerre csak egy kezet vélt észrevenni, mely a két függöny közé furakodott.
Csakugyan kéz volt az a fekete folt ott a függönyön?... Kamilla nem akarta eleinte hinni, de sehogy sem tudta magának megmagyarázni a különös látványt...
Azt hitte, hogy ezuttal szeme megcsalta. A tüz kialvófélben volt a kandallóban, a lámpa fénye is homályosodni kezdett, ugy, hogy nem lehetett világosan kivenni a tárgyak körvonalait.
Szerette volna behunyni a szemét, de nem birta. Az a feketeség megigézte.
Óriási pókhoz volt az hasonló, nagy kaszalábakkal, amelyek nem mozdultak.
Talán valami szörny-állatnak a karma?
Kamilla nem volt gyáva, és mégis ugy érezte, hogy a vér megfagy ereiben. - Addig nézte azt a fekete pontot, mig végre öt ujjat olvasott meg egy kézen, mely a függönybe fogódzott. A hüvelykujj, mely a többitől elállott, szokatlanul hosszu volt, s nagy görbe körömben végződött, mint a keselyü karmai...
E pillanatban Kamilla a két függöny közt valami csillogást látott a sötétben, amit valami tőrpenge villogásának vélt.
- Apám!... Segitség! kiáltotta el magát, két kezét az ajtó felé nyujtva.
E váratlan felkiáltásra Monistrol hirtelen hátrafordult, de nem volt ideje ahhoz, hogy fölálljon.
Az ebédlőben elrejtőzött ember egy ugrással, rajta termett, s azzal az óriási görcsös kézzel, melyet Kamilla az imént a függönyön látott, lecsapott az asztalon heverő pénz-csomagra, másik kezével pedig torkon ragadta a szerencsétlen feltalálót, ki tusakodásában feldöntötte a lámpát.
Kamilla odarohant, hogy apját megvédelmezze, de a zsivány elrugta, még pedig olyan erővel, hogy a padlóra zuhant.
De azért Kamilla nem vesztette el bátorságát s ismét talpra állott. Csakhogy a szoba most már egészen sötét volt, s ő semmit sem láthatott, csupán dulakodást és hörgést hallott.
Amint arrafelé tartott, beleütődött az asztalba, s ezt meg kellett kerülnie, hogy megfoghassa a nyomorultat, ki atyját leszoritotta. Ruházatába akart kapaszkodni, de nem foghatta meg. Ujjai lecsusztak róla, mert valami sima, selymes, feszesen álló kelme volt, apró éles czifrázatokkal.
A zsivány őt nem bántotta; csak Monistrollal akart végezni. - A küzdelem nem is tartott sokáig. Az öreg ember összeroskadt a zsivány pedig fölugrott és elillant.
Elvégezte, amit akart: kezében volt a pénz, s nem gondolt egyébre, mint az elmenekülésre, nem töltve az időt azzal, hogy leüsse a leányt, aki ugy sem üldözhetné.
Csalódott. Kamilla ugy vélekedett, hogy apja csak elszédült, mert nem kiáltott, mikor elesett. Utána szaladt a rablónak, ki már a lépcsőn volt, s a külső ajtó felé tartott. Azután gyorsan futott végig az üres telken, mely a ház és a kerités közt volt, egy szökéssel átugrott az alacsony deszkázaton s a Trone-tér felé iramodott.
Kamilla éppen ezt akarta. Ugy okoskodott, hogy a közeli köztéren, ahol a vásár volt, majd talál rendőröket s ezek elfogják a vakmerő zsiványt.
Csak azon kellett iparkodnia, hogy el ne veszitse szem elől. Már pedig jó lába volt s keveset törődött azzal, hogy pongyolaköntösben, papucsban szalad az utczán s igy mutatja magát a komédiásbódék előtt bámészkodók tömegének.
Az eső elállott. Csak amolyan nyári zápor volt s az őgyelgők, kik előbb a bódék és sátrak alá menekültek, ismét megtöltötték a vásártért. A kikiáltók ismét kiálltak a komédiák elé, a trombiták recsegtek, a dobok peregtek. Pokoli zsivaj volt mindenfelé, ugy, hogy Kamilla hasztalan kiáltozott volna, nem hallotta volna meg senki.
Amaz folyvást futott s valahányszor egy-egy lámpa előtt elhaladt, Kamilla tisztán láthatta. Szálas, arányos termetü ficzkó volt, és tetőtől talpig sárgás kaucsuk-felöltőbe volt burkolódzva. - Mihelyt kiért a nagy térre, balra fordult egy nagy deszkabódé mögé. Kamilla most már jó közel volt hozzá. Bátran utána vetette magát s már majdnem megfogta, midőn az ember hirtelen eltünt.
Kamilla ajtócsapódást hallott s erről megtudta, hogy hányadán van. - A rabló egy komédiáscsapat tagja volt, mely e pillanatban e bódéban játszott, ahová a hátsó ajtón ment be.
Ezen az oldalon Kamilla nem követhette, de semmi sem gátolta abban, hogy a közönség számára való bejáráson menjen be s az előadás közepén fogassa el a rablót.
- Az arczát nem láttam, mondta magában, - de a kezéről ráismerek!
Pillanatot sem veszitve, kerülte meg a bódét s ért ki a világosságra, egy nagy embertömegbe, mely a bódé előtt álló komédiásokat bámulta.
Az emelvényen hat zenész lármázott s ezeken kivül egy bohócz, egy tizenkét éves pojácza, meg egy kurta szoknyás komédiás-tündér csábitgatták a közönséget.
Az előadás már megkezdődött, de a nézőtér aligha volt tele, mert a bohócz váltig biztatta a közönséget, hogy "Tessék besétálni, mindjárt kezdődik a hires Zig-Zug legutolsó mutatványa."
A hivogatásnak nem igen volt hatása, mert a bámészkodók csöppet sem siettek a "besétálással." Néhányan a tündért bámulták, ki szép, fekete szemü barna nő volt, mások meg egy hatalmas bulldogot bosszantottak, amely dühösen ugatta őket.
Kamilla körül sem nézett a bejárás előtt. Áttörtetett a sokaságon s éppen abban a pillanatban ért a lépcsőhöz, mikor a két fiatal ember szintén föl akart menni. Sietve haladt föl a szurágta, rozoga lépcsőkön, s amint az emelvényre ért, egyenesen a bejárás felé tartott, mely előtt fogatlan vén asszony ült, ki pálinkaizü hangon szólt rá:
- Tiz sou az első hely, kis nagysám...
Kamilla a zsebébe nyult, de nem talált benne semmit, s kétségbeesetten gondolt arra, hogy eszébe sem jutott néhány ezüstpénzt magához venni. A vén asszony megértette mozdulatát s vigyorogva mondta:
- Ma pénzért, holnap ingyen, szép kisasszony. Váltassa be magát ezekkel az urakkal.
S a két fiatal emberre mutatott, kik Kamilla után szintén feljöttek.
- Fogjon ki ebből három jegyre valót, szólt az egyik fiatal ember, egy ötfrankosat dobva a rézpénzzel teli fatálba.
Kamilla meg sem köszönte s besietett a nézőtérre. Üres hely volt még elég. Kamilla beült az első padba, egy csomó vidám boltoslegény és kisasszony közelébe.
Ezek képezték a néző-közönség "elite"-jét, mert egyébként csak munkások, katonák és szolgálók voltak jelen.
Zajos egy közönség volt. Az első sorokban hangosan kaczagtak, a második helyen lármáztak, a harmadikon meg valóságos macskazenét csaptak. De tulharsogták e zajt az ilyen kiáltások: "Zig-Zug!" "Lássuk Zig-Zugot!"
Kamilla a zsivajtól elkábultan foglalt helyet s csak most gondolt először arra, hogy mit csinált, midőn eszeveszetten rohant be ebbe a bódéba. A rabló, igaz, hogy ide jött be, de hogyan találhatja meg ebben a sokadalomban? Szégyenleni kezdte magát azért is, hogy házi pongyolában jött ilyen nyilvános helyre; a figyelem máris reáirányult s Kamilla ismét arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna otthon maradnia atyja mellett, kit a szoba padlóján hagyott s ki azóta talán föl sem birt állani.
Amint megfordult, látta, hogy az a fiatal ember, aki helyette fizetett, barátjával együtt a második padba ült s hallotta, amint beszélgettek:
- Gyönyörü teremtés!
- Megengedem, de nem valami erényes, mert különben nem vetődött volna ide...
Kamilla elvörösödött, s épp abban a pillanatban fordult vissza, mikor a két ur, szintén fölegyenesedve éppen szemközt állt vele. - A bohócz, ki az imént künn volt az emelvényen, a szinpadra lépett, esetlenül bókolt, s elkezdte:
- Tisztelt közönség! Az előadást a hirneves Zig-Zug egy uj fejugrásával fogjuk folytatni.
- Ez a Zig-Zug nem lehet az, akit én keresek, gondolta magában Kamilla. - Az nem ért volna rá, hogy ezalatt clownnak öltözzék át.
Csaknem ugyanabban a pillanatban vetette ki magát a szinpadra a várva-várt Zig-Zug, ugrásközben széditő sebességgel forogva a levegőben.
- Ő az! szólt magában Kamilla. - Öltönyének rézlemezes czifrázata fénylett a sötétben a függöny mögött s az karczolta föl az ujjaimat, mikor meg akartam fogni.
S körmeit megnézve, talált is alattok néhány töredéket az apró pléhkarikákból, melyekkel a komédiás ruhája ki volt varrva. Semmi kétsége sem volt többé.
De mégis várakozott. Látni akarta a kezét, bizonyos lévén abban, hogy arról ráismer.
Mialatt azon tünődött, hogy a zsivány hogyan öltözhetett át olyan gyorsan, eszébe jutott, hogy hiszen hosszu kaucsuk-felöltő volt rajta, mikor az utczán üldözte. Csak ezt kellett levetnie, hogy készen legyen.
Az "ugró-müvész" végre megállott, még pedig éppen Kamillával szemközt, a lámpák előtt.
Kamilla a kezeit kereste, s elámulással vette észre, hogy a hirneves ugró válltól-talpig zsákforma, czifra ruhába volt öltözve, ugy, hogy kezeinek, melyek ezen belül voltak, semmi hasznát sem vehette.
Sem keze, sem lábafeje nem volt látható, pedig azon meglátszott volna, hogy az imént még a sárban futkosott.
Nem gondolkozott tovább, felugrott s kezét az akrobata felé nyujtva, kiáltott:
- Fogják el! Rabló!
Képzelhetetlen vihar tört ki erre. A közönség tömegesen kelt pártjára kedvelt müvészének, s a nézőtér minden zugából orditani kezdtek:
- Csendesség!... Vessék ki azt a csatakost!... Részeg, vagy bolond! Vigyék a kórházba!
Az ingerültek felálltak a padokról s ököllel fenyegették Kamillát, ki megvetően nézett rájok vissza. Sápadt volt, de csengő hangon szólt ismét:
- Mondom, hogy ez az ember pár perczczel ezelőtt huszezer frankot lopott el apámtól!
Ez a kijelentés csak ujabb szidalmak árját zuditotta reá.
- Hallottátok?... Te, hiszen az apádnak épp ugy nincs egy fillérje se, mint magadnak!... Zig-Zugnak több pénze van, mint nektek!...
Zig-Zug nyugodtan, mozdulatlanul nézte ezt a czigányvásárt. Kifeszitette mellét s vigyorogva vont vállat.
A zsivaj csakhamar olyan nagy lett, hogy a bódé előtt parádézó "tündér" is bejött rá, még pedig egy rendőr kiséretében.
A dolog komoly kezdett lenni s a szegény Kamilla csak most értette meg, hogy milyen hinárba keveredett. Hazulról olyan ruhában jött el, amely mindenesetre gyanusnak tüntette föl, s most el lehetett rá készülve, hogy vagy kidobják, vagy a legközelebbi rendőrállomásra kisérik.
Minő oltalomhoz folyamodjék ebben a végszükségben?... Szeme találkozott annak a fiatal embernek a tekintetével, ki az imént fizetett érte...
A fiatal ember több kiváncsisággal, mint jóakarattal nézett rá; de rokonszenves arcza volt, s Kamilla ugy vélekedett, hogy bizvást hozzáfordulhat.
- Uram, szólt reszkető hangon, - kétségkivül rossz véleményben van felőlem e botrány után, de ha megtudja, hogy ki vagyok, nem fog vonakodni, hogy oltalmában részesitsen. Esküszöm önnek, hogy igazat mondtam, mikor e komédiást vádoltam...
E pillanatban azonban oda jött a rendőr s rátette kezét a leány vállára.
- Hozzám ne nyuljon! kiáltott Kamilla, a rendőrt visszalökve.
- Kapja nyalábra! orditoztak a nézők, kiknek ez a mulatság nagyon tetszett.
Zig-Zug egy darabig nézte a dolgot, de nem várta be a végét. Bókolt a közönségnek s három fejugrással a kulisszák közé vetette magát.
- Kész vagyok önt követni, szólt ismét Kamilla a rendőrhöz.
A fiatal emberre, kihez oltalomért fordult, hatással volt a leány bátor magatartása, s elszánta megát rá, hogy érdekében közbelépjen.
- Én is önnel megyek, szólt hozzá halkan.
Társa, a másik fiatal ember, igen nevetségesnek találta barátja lovagias fölhevülését, de azért nem szakadt el tőle s mindketten elkisérték Kamillát a rendőr vezetése alatt.
Kamilla bátran haladt le a lépcsőn, s azután igy szólt pártfogójához:
- Uram, itt lakom a közelben, atyámmal, Monistrol mérnökkel, s kérem, kisérjen haza.
- Monistrol! kiáltott föl a fiatal ember, - Jacques Monistrol, a mérnök?
- Az, felelt Kamilla. - Az ő leánya vagyok. Ismeri talán?
- Még nem igen közelről, felelt a fiatal ember. - De most már lesz alkalmam gyakrabban találkozni vele... Három nap óta üzlettársa atyámnak.
- Hogyan! ön...
- Julien Gémozac vagyok, kisasszony, s áldom a véletlent, mely módot nyujt arra, hogy segitségére lehessek.
Kamilla meglepetten és örömmel eltelten nézett védelmezőjére, kit valójában csak most vett igazán szemügyre, s azt látta, hogy a fiatal Gémozac megnyerő külsejü gavallér.
A gazdag franczia iparos fia olyan volt, mint valami fiatal angol arisztokrata: vonásai szabályosak, arczbőre fehér, szeme kék, s ajka kissé daczos kifejezésü. - Egész valója nyiltságot és jóságot árult el.
Gémozacnak szintén volt mit csodálnia a leány szigoru szépségén, kinek atyja, mint nevezetes feltaláló, azon a ponton állt, hogy hirnevet és vagyont szerezzen.
A másik fiatal ember, ki a párbeszédnek fültanuja volt, nem szólt, de gunyoros mosolya eléggé elárulta, hogy nem igen hisz olyan leány ártatlanságában, ki apja házából kiosonva, ilyen öltözékben futkos egy komédiás után.
A rendőrnek azonban nem volt oka arra, hogy ő is ilyen semleges maradjon, s ugyancsak durván avatkozott bele a párbeszédbe.
- Nem addig van az! szólt. - Maga megzavarta az előadást. Jöjjön velem az állomásra. A kapitány majd kihallgatja.
- A rendőrségre! mormolta Kamilla, pártfogójához símulva.
Itt volt az ideje, hogy Julien közbelépjen. Meg volt róla győződve, hogy Kamilla igazat mondott, s nem tehette azt, hogy atyja uj üzlettársának a leányát védtelenül hagyja.
- Felelek a kisasszonyért, szólt.
- Jól van, de nem ismerem az urat, dörmögött a rendőr.
- Talán ismeri az apám nevét, - Pierre Gémozac.
- Az, akinek az a nagy gyára van a Szajna-parton?... Ismerem. Az öcsém ott dolgozik.
- Nos, én meg ott lakom. Itt a névjegyem, s ha holnap föl akar keresni, tizenkettőtől kettőig a gyárban leszek.
- A kisasszony is? - felelt a rendőr tréfásan.
- Én apámnál lakom, szólt Kamilla bátran. - Ha sötét nem volna, megláthatná innen a házat. Ha nem hiszi, kisérjen haza. De sokkal jobban tenné, ha letartóztatná azt az embert, ki huszezer frankunkat rabolta el. Ott benn van a bódéban.
- Majd meglátjuk holnap. A komédiások ugy sem mennek el a bucsu végéig. Jelentést teszek a kapitánynak és átadom neki Gémozac ur kártyáját.
- Helyesen, barátom. Mondja meg neki, hogy rendelkezésére állok. És abban sem akadályozza semmi, hogy Monistrol uréknál tudakozódjék.
- Voltaire-boulevard, 292. szám, tette hozzá Kamilla, ki ezalatt teljesen visszanyerte hidegvérét. De most ne tartóztasson. Az a rabló bántalmazta apámat, s ha talán semmi baja sem esett is, bizonyosan nagyon nyugtalan távollétem miatt.
- Végre is - mormolta a rendőr - a kisasszony ugy sem vétett valami nagyot. Tessék most csak hazamenni s máskor jobban vigyázzon.
- Köszönöm, barátom - szólt Gémozac. - A többit meg bizza rám. Ha az öcscse derék munkás, gondom lesz az előléptetésére. Kisasszony, fogadja el a karomat.
Az egész beszélgetésnek csak a Gémozac barátja, meg néhány siheder volt a tanuja, mert vagy tiz ölnyire voltak a bódétól s a térség már majdnem egészen üres volt. A "tündér" bement a bódéba, értesiteni Zig-Zugot, hogy a rendőr bekisérte azt a leányt, aki őt gyalázni merte, a rendőr pedig hátratett kezekkel ballagott odább.
Kamilla sietve vitte tova megmentőjét. De ennek barátja utánok ment s azt sugta Juliennek:
- Ne feledd, hogy éjfélkor várnak bennünket a Café Anglaisban.
Julien megállott, szembefordult barátjával s válasz helyett ezt mondta:
- Engedje meg, kisasszony hogy bemutassam önnek Alfréd de Fresnay urat, ki annak a kijelentésére kért föl, hogy ő is épp ugy rendelkezésére áll önnek, mint én.
Kamilla meghajtotta magát, Alfréd pedig köszönt, de csak nehezen birta elpalástolni bosszankodását.
E fiatal nemesnek nem nagy kedve telt a regényes kalandokban s az üldözött kisasszonyoknál jobban szerette a könnyen hozzáférhető hölgyecskéket.
- Siessünk, uraim, az istenért, - könyörgött Kamilla.
Két perczczel utóbb ahhoz a deszkakeritéshez értek, melyen a zsivány egy ugrással átvetette magát. Kamillának, hogy utána mehessen, ki kellett nyitnia az ajtót s nem volt hozzá ideje, hogy betegye.
Nem csodálkozott tehát azon, hogy nyitva találta, de azt remélte, hogy atyja ott fogja várni, nem pedig benn a szobában.
De Monistrol nemcsak hogy az ajtóban nem volt, hanem az ablakok is mind sötétek voltak.
- Bizonyosan utánam akart jönni - gondolta magában a leány - de más irányban ment s isten tudja, merre keres!
Egyenesen a ház ajtajának tartott, mely szintén nyitva maradt. A lépcsőházban sötét volt s Kamilla nem mert egyedül fölmenni.
- Apám! - kiáltott elfogódott hangon - jöjj le hamar... Én vagyok, Kamilla!
Hivására senki sem felelt.
Gémozac és barátja nyomában voltak Kamillának s csaknem egyszerre léptek be vele a folyosóba.
- Félek... suttogta Kamilla a fiatal ember karjába fogódzva.
Julien, mint dohányos ember, mindig el volt látva gyufával. Meggyujtott egy szálat s meglátott egy asztalt, amelyen gyertya volt.
- Előre megyek, kisasszony, szólt, a gyertyát kezébe fogva.
- Majd mutatom én az utat, felelt Kamilla.
Előre ment a lépcsőn. A két fiatal ember utána s mind a hárman beléptek az ebédlőbe.
- Apám!... Itt vagy? szólt Kamilla.
Semmi nesz.
Gémozac gyöngéden félretolta a leányt, fölemelte a függönyt s a szoba padlóján az asztal mellett egy embert látott elterülve.
Kamilla szintén meglátta s ráismert.
- Szent isten! kiáltott föl, - megölte!
S mielőtt Julien megállithatta volna, rávetette magát atyja testére.
Jól sejtett. A szerencsétlen föltaláló meg volt halva. Teste már majdnem kihült. - A boldogtalan leány karjaiba fogta s föl akarta emelni, de nem birta... Elsikoltotta magát s ájultan roskadt le a holttest mellé.
- Gyilkosság!... No még csak ez kellett, dörmögött Fresnay, három lépéssel hátra huzódva. - Micsoda darázsfészekbe kerültünk mi itt?
- Hallgass, te ostoba! Segits inkább fölemelni ezt a szegény gyermeket, szólt Gémozac indulatosan.
- Hát azután?
- Azután? Elszaladsz a legközelebbi rendőrállomásra... Bejelented, hogy gyilkosság történt s idehozod a biztost két rendőrrel...
- Szép megbizás, mondhatom! No engem se veszel többet rá, hogy bucsura jöjjek veled!
- Én pedig, ha cserben hagysz, esküszöm, hogy megszakitok veled minden összeköttetést... Szégyeld magad! Hát nincsen szived?...
Fresnay megadta magát, s durczásan bár, de engedelmeskedett barátja kivánságának. Kezébe fogta a gyertyát, előrement s szerencsére meg is találta az emeleti lépcsőt.
Kamilla hálószobája balra volt a folyosón s nem volt nehéz megismerniök az ágy fehér függönyeiről. - Julien óvatosan fektette le a leányt, a pipere-asztalról vizes üveget hozott elő, s locsolgatni kezdte a leány arczát.
Kamilla kinyitotta a szemét, de rögtön be is hunyta, érthetetlen szavakat rebegve s kezével hadonázva.
Gémozac nem értett az orvosi tudományhoz, s fogalma sem volt róla, hogy ilyen esetben mit kell csinálni.
- Hozz orvost is, szólt Fresnayhez.
Lementek a földszinti szobába, s Julien a holttestet megvilágitva, igy szólt barátjához:
- A szegény embert megfojtották. Nézd a nyakát. A gyilkos ujjahelyei meglátszanak rajta.
Alfréd lehajolt s inkább kiváncsiságból, mint részvéttel vizsgálta a holttestet. Azután fölállott s igy szólt:
- Nem is annyira ujjak ezek, mint karmok. Ezeket a fekete foltokat a nyak két oldalán nem emberi kéz hagyta. Valósággal gorilla-kéz lehetett...
- Higyjed akár az ördög karmának, csak szaladj már a rendőrségre! felelt Gémozac, barátját vállon ragadva s kifelé tuszkolva.
E pillanatban az emeletről fájdalmas sikoltás hallatszott.
- Hallod? szólt Julien. - Fölébredt s bizonyosan rosszul van. Fölmegyek hozzá. Te pedig siess és jőjj vissza hamar...
Fresnay elment, Gémozac pedig fölsietett az emeletre.
A Julien barátja nem volt rosszlelkü fiu, de megvolt benne az a hiba, hogy semmit sem vett komolyan. Monistrol és leánya legkevésbé sem érdekelte. De Juliennek megigérte volt, hogy értesiti a rendőrséget s nem tudván, hogy merre van az állomás, a Trone-tér felé indult.
Utközben előtalált két rendőrt; megállitotta őket, közölte velök, hogy egy nem messze eső házban gyilkosság követtetett el s kérdezte, hogy nem értesitenék a kerületi biztost, mire ezek igennel feleltek.
Épp ebben a pillanatban bérkocsi jött arra s a kocsis "vendéget" szimatolván az urias külsejü fiatalemberben, megállott.
A kisértés sokkal nagyobb volt, semhogy Fresnay ellentállhatott volna.
- Nem téveszthetik el a házat, szólt a rendőrökhöz... Erre jobbra van, ni... deszkakerités van előtte.
Beleugrott a kocsiba s odakiáltott a kocsisnak:
- A Café-Anglaisba!
A bérkocsi elrobogott, az idősebbik rendőr pedig igy szólt a fiatalabbikhoz:
- Ez el akar bennünket bolonditani.
- Ne is fáradjunk, szólt a másik. - Még kinevetnének.
S nyugodtan folytatták körjáratukat.
II.
Pierre Gémozac, a vasipar egyik leghatalmasabb képviselője és többszörös milliomos, a Saint-Martin csatorna mellett lakott, közelében a gyárnak, mely vagyona kutforrását képezte.
Hozzá kell tennünk, hogy szép, kertes palotában lakott, s ez a hely nincs nagyon messzire a város központjától, ha jó kocsit és kitünő lovakat tart az ember. A mühelyek zajos szomszédságában alkalmatlan volt ugyan kissé, de a kalapácsok csattogása és gőzgépek duruzsolása kellemes zene volt e derék ember fülének, ki valamikor maga is munkás volt.
Későn lépett házasságra, s neje csupán egy fiuval ajándékozta meg, akit imádott, habár ez a fiu több gondot, mint örömet okozott neki.
Julien huszonnyolcz éves korában semmi egyéb nem volt még, mint henye urfi és semmi hajlandóságot sem mutatott a komoly munkára, ami nagyon rosszul esett atyjának.
A fiatal ember egy előkelő klubnak volt a tagja, pazarul élt, nagyban játszott, sokat koczkáztatott a futtatásokon és sokat költött a könnyüvérü hölgyecskékre.
Anyja elkényeztette, apja pedig ezzel a szokásos mondással vigasztalta magát: "A fiatalságnak ki kell magát tombolnia"... de ugy tapasztalta, hogy ez a kitombolás nagyon sok időt vesz igénybe.
Amig fiának az "igazi esze megjön", csupán két dolgot kivánt tőle: hogy otthon lakjék s délben a családdal étkezzék.
Nem egy zajosan átmulatott éjszaka után megtörtént, hogy sáppadt, megnyult arczczal, homályos szemmel jött be az ebédlőbe. Apja gyöngéden korholta, anyja pedig, ki erővel meg akarta házasitani, gazdag leányokat ajánlgatott neki.
A szegény Monistrol halála nagy zavart idézett elő a házban.
E napon Julien nem jött le az étkezéshez s azt is tudták, hogy nem hált itthon.
Szülei nyugtalankodni kezdtek és szomoruan töltötték a napot, mert csak este hat órakor tudták meg, hogy mi történt vele.
Juliennek, kit Fresnay barátja rutul cserben hagyott, az egész éjszakát ott kellett töltenie Kamilla mellett, ki szörnyü idegrohammal vívódott s csak hajnalban szólithatott be az ablakon át embereket.
A rendőrség, melyet ily módon értesitettek, végre eljött. Kamilla, kihez kérdéseket intéztek, csak összefüggéstelen szavakat mondhatott; Julien pedig jóformán semmit sem tudott és semmi felvilágositást sem adhatott a rendőrbiztosnak.
Gémozacné, amint a történtekről értesült, a beteg leányhoz sietett és megtelepedett ennek ágya mellett, mialatt az igazságszolgáltatás emberei a holttest körül foglalatoskodtak. Kamilla a nagy rázkódástól agylázba esett s az orvosok nem feleltek életéről. - Atyját is a nélkül temették el, hogy neki csak tudomása is lett volna róla.
Egy egész hét telt el anélkül, hogy a helyzet változott volna. Kamilla csak most kezdett lábbadozni, de egész valóján zsibbatagság vett erőt. A rendőrség buzgón kereste a tettest, de semmit sem talált, ami utba igazithatta volna. Gémozacné egy megbizható asszonyt, meg egy apáczát adott a beteg leány mellé és sürün meglátogatta.
Julien folyvást érdeklődött a leány iránt, kivel a bucsun oly különös körülmények között ismerkedett meg, s még mindig nem bocsátott meg Alfrédnek, ki oly rutul cserben hagyta.
Lassankint azonban visszatért előbbi életmódjához; sokkal kevesebbet gondolt már az árva szomoru esetére, s nem igen volt eszében, hogy a Monistrol ismeretlen gyilkosát kutassa.
Nyolczadnapra az ebédnél, mint mindig, megkérdezte anyjától, hogy Monistrol kisasszony hogyan érzi magát, s azt a választ kapta, hogy Kamilla már azelőtt való nap fölkelt.
- Nemsokára látni is fogjuk, szólt Gémozacné. - Erővel ide akar jönni, hogy köszönetét kifejezze.
- Nagyon szivesen fogom látni, szólt Gémozac, - először azért, hogy kifejezzem neki, mennyire osztozom szerencsétlenségében, másodszor meg azért, mert jó ujságot mondhatok neki. A Monistrol találmánya kész vagyon. Ha tovább is ugy megy, ahogy kezdődött, a leánya gazdag lesz s én mint üzlettársa, sok pénzt szerzek. Mostantól fogva már jómódban élhet, mert az év végével igen kerek összegecskéje fog tőlem járni, addig pedig annyit előlegezek neki, amennyit csak akar.
- Ez aztán jó vigasztaló lesz! - szólt Julien.
- Én pedig nem hiszem, hogy valaha is megvigasztalódnék, felelt Gémozacné. - Amióta jobban van, elég alkalmam volt őt megismerni. Nos hát, ez a husz éves leány valóságos jellem! Nem törődik azzal, hogy mi lesz belőle. Csak atyjáról beszél s csupán arra gondol, hogy haláláért bosszut álljon.
- Nagyon tartok tőle, hogy ez nem fog neki sikerülni. A vizsgálat folyik, de a gyilkos kilétére vonatkozólag semmi adat sincs. Azt az akrobatát, akit vádolt, mindjárt másnap kihallgatták s a vádlott bebizonyitotta, hogy a gyilkosság elkövetésének időpontjában másutt volt. Bizonyosan szembesiteni fogják vele, mert most már felépült annyira, hogy ki lehessen hallgatni. De fogadni merek, hogy nem fog ráismerni.
- Nagyon valószinü, mert - ugy látszik - a gyilkosnak csak a kezét látta. Nekem is mondta ezt, de bővebben nem nyilatkozott.
- Hja, igen, a kéz!... ez a rögeszméje. Első lázrohamában folyvást ezt kiáltozta: "Oh, az a kéz... közeledik... fenyegeti apámat!" - De az is igaz, hogy az orvosok véleménye szerint a szerencsétlen Monistrolt valami különös kéz fojtotta meg... Hanem ez nem elegendő utmutató.
Ebben a pillanatban benyitott az ebédlőbe egy inas.
- Mi az, Jean? kérdezte Gémozac.
- Monistrol kisasszony van itt, s beszélni szeretne ő nagyságával. Mondtam neki, hogy ebédelnek...
- Nem tesz semmit, bocsássa be, szólt Gémozac élénken.
Kamilla az előszobában várakozott, az inas utána ment, s mikor aztán az ebédlőbe belépett, Julien alig ismert rá.
Csupán abban az öltözékben látta volt, melyet találkozásuk estéjén viselt, s mikor elvált tőle, a szegény leány forrólázban feküdt, dult arczczal, felbomlott hajjal, rendetlen öltözékben.
Most egészen más alakban jelent meg előtte, egyszerü fekete ruhában, arczához illő hajdiszszel s a szenvedéstől meghalványodva. De ez a halványság csak növelte szépségét s olyan bájt adott neki, mely a fiatalembert egészen elbüvölte.
Az apa, ki most látta először, elbámult rajta; de Gémozacné fölállott, elébe sietett, gyöngéden fogta meg kezét és férje mellé ültette.
- Uram, szólt Kamilla bátran, - alig várhattam, hogy személyesen fejezzem ki önnek köszönetemet... Szegény apám önnek köszönhette élete utolsó örömét... én pedig nem csupán önnek tartozom hálával...
Ez utolsó szavak Julienhez és anyjához voltak intézve, ki aztán mindnyájuk nevében felelt:
- Kedves gyermekem, szólt, - ön most már a mi családunkhoz tartozik, s mi csak kötelességet teljesitettünk, Julien épp ugy, mint én. De rosszul tette, hogy ma eljött hazulról. Ilyen állapotban ez valóban meggondolatlanság.
- Az orvos megengedte, asszonyom. Teljesen fölépültem már, minek legjobb bizonyitéka az, hogy tegnap a vizsgálóbirónak egy hosszas kihallgatását álltam ki.
- Hogyan! Nem átallották önt ilyen kinos próbának alávetni?...
- Magam kerestem föl s kértem, hogy hallgasson ki. Rosszul tettem, mert kijelentéseimet figyelembe sem vette... Helyteleniti, hogy magára hagytam apámat s utána futottam a gonosztevőnek, aki megölte...
- Ah, kiáltott föl Gémozac, - majd közbevetem magamat én, hogy a vizsgálatot jobb kezekre bizzák. Most pedig kedves kisasszony, tudja meg, hogy a társasüzlet, melyet atyjával kötöttem, az első évben legalább ötvenezer frankot fog önnek jövedelmezni... s gondoskodni fogok róla, hogy mindjárt e percztől fogva ugy éljen, mint üzlettársam leányához és örököséhez illik.
- Köszönöm, uram, felelt Kamilla, de én ugy kivánok élni, mint eddig éltem.
- De nekem kötelességem, hogy önt gazdaggá tegyem akarata ellenére is. Majd keresek egy önnek való lakást a mi városrészünkben... És - ha megengedi - keresek számára két megbizható nőcselédet.
- Nagyon lekötelez uram, szólt Kamilla szeliden, - de én elhatároztam, hogy nem válok meg attól a kis háztól, amelyben mindig éltem. Öreg dajkám Montreuilben van. Szivesen jön el hozzám. Egyébre pedig nincs szükségem.
- De bizony pénzre is van szüksége, hogy élhessen, felelt kissé nyers hangon a gyáros, nálam pedig nyilt számlája lesz.
- Nagyon kérem, nekem csak annyit adjon át, amennyire éppen esetről-esetre szükségem lesz.
- Ez már okosabb beszéd, felelt Gémozac kezét dörzsölgetve. - Tehát megegyeztünk, pénztáram rendelkezésre áll, s annyit fog belőle kivenni, amennyi tetszik. A többit tőkésiteni fogom, s egy-két év mulva nagyszerü hozománya lesz.
- Nem szándékozom férjhez menni.
- Miért, édes gyermekem? kérdezte Gémozacné.
- Mert küldetést kell teljesitenem. - Bosszut akarok állni apámért. Mivel az igazságszolgáltatás lehetetlen, én fogom megtenni azt, amit ő megtenni nem tud. - Föl fogom fedezni a gyilkost és oda hurczolom a törvény elé, azt mondva: Itt van!
- És azt reményli, hogy egymaga meg fogja találni a gonosztevőt? Hiszen az arczát sem látta, mint fiamtól hallom.
- Bizonyos vagyok benne, hogy meg fogom találni. Üldözni fogom, ha kell, a világ végéig is. Semmi sem fog visszatántoritani, ha belehalok is.
- Ne beszéljen ily ifju fővel a halálról, engedje, hogy az idő megenyhítse fájdalmát, s feledje el a multat, hogy a jövőre gondolhasson. Eljön majd az idő, amikor szeretni fogja egy férfi, aki méltó önhöz s akit ön is szeretni fog.
- Meglehet, asszonyom, de ha valaha férjhez megyek, csak ahhoz fogok menni, aki kezembe szolgáltatja apám gyilkosát.
- Vigyázzon kisasszony, szólt vidáman Gémozac, ki nem vette komolyan a leány elhatározását - ha semmiképp sem akar máshoz nőül menni, mint ahhoz, aki azt a zsiványt elcsipi: megeshetik, hogy valami rendőrhöz kell feleségül mennie.
- Nem, felelte Kamilla. Az csak hivatalos kötelességét teljesitené, ha a gyilkost elfogná, s én nem tartoznám neki köszönettel. Olyan férfit értek, aki odaadással, rokonszenvből fáradozna értem. Ettől, ha czélt érne, nem vonnám meg a jutalmat.
- Lelkemre! szólt a gyáros nevetve - ha fiatalabb volnék pályáznék a jutalomra. Ily föltétel mellett sok ifju fogja magát boldognak tartani, ha az ön szolgálatába szegődhetik.
Julien nem szólt semmit, de anyja azt olvasta ki szeméből, hogy szivesen állna be a küzdők sorába. S való is, hogy Julien azt gondolta magában, hogy valóban szép lenne elnyerni apja bájos üzlettársának a kezét.
Nem a vagyon csábitotta, de Kamilla elragadó volt s a kaland ingerlő hatással volt reá. A dologtalanság már nyomasztani kezdte s nagy kedvet érzett ahhoz, hogy olyasmire vállalkozzék, ami különböznék eddigi életmódjától.
Itt volt az alkalom, hogy szakitson eddigi kedvteléseivel, a melyek már untatták. Csak az volt a kérdés, vajjon Monistrol kisasszony elfogadja-e szövetségesének.
- Kedves Kamillám, szólt Gémozacné, - csodálom erős lelkét, de nem tudom, hogyan fog czélt érni. - Remélem, fenntartja velünk az összeköttetést.
- Oh igen, asszonyom. Azonban egyidőre talán kénytelen leszek Párist elhagyni.
- Pompás! kiáltott föl Gémozac. - Mivel pénz nélkül sem háboruzni, sem utazni nem lehet, lesz olyan kegyes, és fölvesz ötezer frankot... Elég ennyi kezdetnek?
- Sok is, uram.
- Ha elfogy, lesz több is. Most pedig térjünk vissza az ön tervéhez. Nincs ellene határozott kifogásom, de tanácslom, hogy ne bocsátkozzék bele, amig alaposabb értesülései nem lesznek, mert semmisem bizonyitja, hogy a gyilkos az az akrobata volt, a kit ön üzőbe vett...
- Ő volt az, bizonyos vagyok benne.
- S ha ő volna is, azóta bizonyosan odább állott már.
- Nyomára fogok akadni.
- Különben nem bizonyos, hogy megszökött, szólt Julien. - A vásár még folyvást tart s Zig-Zug, miután a vizsgálóbirótól szép szerrel szabadult el, nem fél attól, hogy letartóztatják... Egyébiránt magam is foglalkozni szándékozom vele, ha a kisasszony megengedi.
- Köszönöm, uram, felelt Kamilla zavarodottság nélkül. - Szivesen fogadom a támogatást, melyet oly nagylelküen ajánl fel.
- Brávó! szólt az apa. - Ime ez az ember, akit keresett. De figyelmeztetem, hogy ne bizakodjék nagyon az ő közremüködésére! Az én fiamuram minden idejét a klubban tölti, meg oly helyeken, amik még ennél is kevesebbet érnek... Ha az érdeklődés, melyet az ön ügye iránt tanusit, kigyógyithatná rossz szokásaiból - valóban lekötelezettje lennék önnek.
- Majd meglátják, hogy mit fogok tenni, szólt Julien, kit ez a kihivás tettre ingerelt.
Gémozacné nem vett részt ebben a kis vitában, de ő is ugy vélekedett, mint férje, hogy Julien nagyon jól tenné, ha szakitana eddigi életmódjával; de attól is félt, hogy veszedelmes kalandokba talál bocsátkozni. Rokonszenvezett Kamillával, de a leány függetlenségi hajlama visszatetszett az ő polgárias felfogásának, s legalább is szükségtelennek tartotta, hogy fiát arra buzditsa, hogy segédjeül szerződjék ennek az annyira merész árvának.
Házasság lehetne a dologból, s bár Monistrol kisasszonyra nagy vagyon várt, az óvatos anya mégis ugy gondolkozott, hogy Julien, ha megbecsülné magát, különbet is kapna az ő társadalmi köreikben.
Gémozac fölállt és neje is. A derék asszonyság nem kivánta hosszabbra nyujtani ezt a társalgást, de föltette magában, hogy másnap meglátogatja Kamillát s négyszemközt okosan beszél vele.
Kamilla a bérkocsin, melyen jött, egyenesen a Trone-térre hajtatott. Elhaladt otthona előtt, sőt látta is dajkáját az ablakban, de nem állott meg. Máris szemrehányásokat tett magának, hogy először is nem járta be a vásári bódékat s mindenekelőtt arról akart meggyőződést szerezni, vajjon a Zig-Zug társulata nem távozott-e még el.
Déltájon a téren még nem volt közönség. Csöndes volt minden. Itt-ott egy kereskedő rendezgette sátrában estére a portékáját; egy-egy komédiás-bódé előtt kötéltánczosnő guggolt, harisnyáját javitgatva.
A "művészek", kiket este a közönség tapsolni fog, ilyenkor közönséges halandók, a kikkel könnyü szóba állani s akik szivesen fogadnak el egy pohár bort, vagy egy kupicza pálinkát.
Kamilla tudta ezt, s föl akarta használni az alkalmat arra, hogy tudakozódjék. Sőt azt is remélte, hogy véletlenül találkozhatik Zig-Zuggal s majd rá ismer a kezéről, melyet mutatványai közben elrejtve tartott.
Az a kéz pedig olyan, a melyet más kézzel összetéveszteni nem lehet; különösen pedig az a hüvelykujj, melynek nyoma olyan világosan látható a szegény Monistrol nyakán! -
Hogyan lehet az, hogy a vizsgálóbiró, mikor az akrobatát kihallgatta, nem vette észre azt a csodálatos kezet? Kamilla sehogy sem értette ezt, de azt mondta magában, hogy Zig-Zug, fölbátorodva azon, hogy minden baj nélkül bocsátották el, bizonyára nem tartja szükségesnek, hogy elrejtőzzék, s ő mindenesetre találkozni fog vele. Egy tekintet pedig elég lesz arra, hogy ráismerjen.
Valamennyi bódé be volt zárva, de egyik másik bódé körül már egy kis mozgalmasság uralkodott. Emberek jöttek-mentek, gyermekek játszadoztak a tájékukon. De az, a melyben Zig-Zug játszott, teljesen el volt hagyatva. Semmi zaj sem hallatszott belőle s a társaság lakásául szolgáló kocsi kürtője nem eresztett füstöt.
Ez a kocsi a bódé mögött állott. Egy matrózzekét és pofoncsapott kalapot viselő ember ült összefont karral a szekérrudon s egy kihült pipa kurta szárán rágódott.
A bohócz volt ez, ki amaz estén a közönségnek bejelentette, hogy Zig-Zug mindjárt meg fog jelenni. De most nem volt olyan vidám, gunyoros képe. Nagy karika szemei fénytelenek lettek, mint a vak emberéi; háta görbe volt s bamba arcza mélabus kifejezést öltött.
Nyilván valami csapás érte, s ez éppen alkalmas kifogás volt Kamillának arra, hogy vele szóba ereszkedjék.
A bohócz nem hallotta közeledését, s most ijedt képpel meredt rá.
- Nos, barátom, kezdte Kamilla - hát nem ugy folyik a sorja, a hogy szeretné?
- Egy pipa dohányra való sem jut, dörmögött a bohócz, kivéve szájából a pipát.
- Hát csak ez a baj!...
- Bajnak ez is elég... Könnyen beszél a kisasszony; de szeretném tudni, hogy mit mondana, ha tegnap óta meleget nem evett volna, s még dohánya se lenne. De meg mi köze is hozzá? Sohase láttam a kisasszonyt, s nincs kedvem beszélgetni.
- Csodálom, hogy meg nem ismer. Pedig itt volt akkor este, mikor engem kivezettek, mert megzavartam a előadást.
- Nini... most már emlékszem... De ha nem szól, biz én soha ki nem találtam volna. - Hát ön volt az, aki Zig-Zug után szaladt, azt állitva, hogy megrabolta önöket... No pedig csizmadiát fogott vele, mert a biró, aki kihallgatta, semmit se tudott rásütni... Hát igaz, hogy ezres bankójukat loptak el?
- Igaz, s a rabló meg is gyilkolta apámat.
- No akkor nem Zig-Zug volt. Bebizonyitotta, hogy az előadás alatt ki sem mozdul a bódéból... A társaság meg széjjel robbant. Be kellett csukni a bódét, mert egy fillért se vettünk be. Az igazgató, a vén kötnivaló, magához vette a kulcsot, s én már két nap óta nem ettem.
- De ma ehetik, barátom, szólt Kamilla, egy huszfrankost véve ki tárczájából.
A bohócz szabódás nélkül vette el és rögtön zsebredugta.
- Ez már beszéd! kiáltott föl. - A kisasszonynak jó szive van... A gyereknek is lesz mit rágni.
S könnycsepp csurgott végig puffadt képén.
- Gyermeke is van? kérdezte Kamilla.
- Van ám... egy fiam, a ki most fordult a tizenharmadikba. Hiszen láthatta a mult este. Ő volt a kis pojácza... Hej, hiszen ha csak magamat kéne eltartani, találnék én munkát, ha meg nem találnék, hát éhen vesznék s azzal vége... de a George gyerekem... az nem szokta még meg a koplalást...
- Hát a felesége?
- A feleségem! kaczagott a bohócz. - Az megszökött azzal a fáravaló Zig-Zuggal.
- Micsoda! kiáltott föl Kamilla, - Zig-Zug... megszökött?
- Tegnapelőtt párolgott el s elvitte Amandát is, szólt a bohócz keserves hangon. - Haszontalan fehérszemély, akit az utfélen szedtem fel. Megtanitottam tánczolni és rézgolyókat dobálni... Elkövettem azt az ostobaságot, hogy feleségül vettem, s harmadévre itthagy a faképnél azzal a gazemberrel.
- De hogyan hagyhatta el a gyermekét?
- George nem az ő gyermeke, hál'istennek. Kétszer házasodtam, s ha az első feleségem megvolna, nem jutottam volna enynyire... Szegény leesett a kötélről, s nyakát szegte... Az nem huzódozott a dologtól és gondját viselte a kicsikének... Hej, bizony, George nem fogja sajnálni Amandát! Rosszul bánt vele s én oly gyáva voltam, hogy nem páholtam el érte! S mikor Zig-Zug forgolódott körülte, nem gyanitottam semmit... Megszöktek s Amanda elvitte pénzemet - háromszáz frankot, amit fillérenkint gyüjtöttem.
S a szegény bohócz keservesen könnyezett.
Kamillát meghatotta ez az igazi fájdalom, de azért Zig-Zugról nem feledkezett meg. Éppen jó emberre akadt, hogy e nyomorult felől tudakozódjék, aki gyilkolt, rabolt s asszonyt szöktetett. Ezt a megcsalt férjet könnyü lesz megnyerni szövetségesnek.
- Mi a neve barátom? - kérdezte egyszerre a bohócztól.
- Jean Courapied!
- Minden áron folytatni akarja a mesterségét?
- Nem tudok mást. Az apám is bűvész volt, az anyám meg jövendőmondó.
- De ha valaki tisztességes megélhetést nyujthatna önnek... meg a fiának... olyat, amely kevesebb bajjal és több kényelemmel járna?
- Nem utasitanám vissza... De biz én még nem akadtam olyan emberre, aki pártomat akarta volna fogni.
- Majd leszek hát én az az ember.
- Ön, kisasszony? Azt bizony nagyon szeretném. De mit kivánna tőlem? Mert igaz, hogy csak hitvány komédiás vagyok, - de ha valami becstelenséget ajánlana valaki... visszautasitanám!
- Reménylem is. Ha becsületes embernek nem tartanám, nem fordulnék önhöz.
- Hát miről van szó?
- Nem gyanitja? Apámat meggyilkolták s én fogadást tettem, hogy bosszut állok érte. A biróság eleresztette a gyilkost. De én kézre akarom keriteni. Én csak futólag láttam, de ön ismeri...
- Zig-Zugot? Meghiszem azt, hogy ismerem. De csakugyan ő volt-e...
- Bizonyos vagyok benne. Utána szaladtam, s láttam, hogy a hátsó ajtón bement a bódéba...
- Igaz, hogy volt hozzá kulcsa, de esküdött, hogy előadás alatt nem volt künn... Én tudtam, hogy hazudott, de azt gondoltam, hogy borozni volt s nem akartam bemártani...
- Nos hát, ha segitségemre akar lenni, fölkutatjuk, s ha majd a kezünkben lesz, be fogom bizonyitani, hogy rabolt és gyilkolt. Rááll?
- Szivesen. De arról nem felelek, hogy elcsipem.
- Figyeljen... Én gazdag vagyok s szivesen áldozok akármennyit, hogy föltalálhassuk. Ön és fia először is tisztességes ruhába öltöznek. - Ha majd rendben lesz, egy fogadóban szállást bérel s azonnal megkezdi a kutatást. Fizetem a költséget s minden hónapban háromszáz frankot adok, hogy megélhessen. Ha pedig a czélt elérjük, szerzek önnek valami állást, a fiát pedig beadom egy intézetbe, ahol embert nevelnek belőle.
A bohócz megint könnyezett, de most már örömében.
- Oh, kisasszony! kezdte dadogva.
- Ne hálálkodjék. Feleljen inkább a kérdéseimre. Bővebbet akarok megtudni e rablógyilkos felől. Mi az igazi neve?
- Azt sohasem tudtam. Nem hiszem, hogy valakinek megmondta volna.
- De valamelyik pajtásának megmondhatta?
- Nincs annak pajtása. Nem is volt ő a mi emberünk soha - csak ugy véletlenül pottyant közénk.
- Hogyan lépett be a társaságukba?
- Annak története van. A mult év elején a clownunk átszökött Spanyolországba, minket a faképnél hagyva. A direktor mást keresett a helyébe s nem talált. Egyszer egy este, amint egy kis erdőszélen tanyázunk, a fák közül egyszerre csak egy uriasan öltözött ember lép elébünk... Ajánlkozott társnak. A direktor kinevette. De ő ingujra vetközve, két kezét bedugta az övébe s megcsinálja előttük azt a hires fejugrást, minden készülődés nélkül ott a gyepen. Nyitva felejtettük a szánkat mindannyian...
Elég az hozzá: a direktor szerződtette s nem is bánta meg, mert Zig-Zug után töménytelen pénzt keresett.
- S a mióta közéjök szerződött, nem tudhatta meg, hogy ki volt? Nem ismert rá senki?
- Nem lehetett. A közönség előtt mindig csak harlekin-ruhában, álarczosan jelent meg.
- De önök csak láthatták az arczát.
- Láttuk, s nem tagadhatom: olyan képe volt, ami tetszik az asszonyoknak. Fölséges foga van, pompásan megtermett a gazember. Magas és karcsu, hozzá erős, mint a bika...
- Mit gondol, hova ment innen?
- Vigyen el engem az ördög, ha csak sejtem is.
- Gondolja, hogy talán más társasághoz szegődött?
- De már azt a bolondot nem tette! Valamennyi társaság ott van minden bucsun. Találkoznánk vele Neillyben vagy Saint-Cloudban.
- Akkor hát hova lehettek? Talán külföldre mentek?
- Nem. Amanda nagyon is szereti Párist. Én azt gondolom, hogy uri életet akarnak folytatni... Attól függ, hogy van-e elég pénze. Mennyit rabolt?
- Huszezer frankot.
- Ez huszszor annyi, mint a mennyire szüksége van, hogy más bőrbe bujhassék. Nem is fog sokáig tartani... legfölebb három-négy napig.
- De addig?
- Addig nem csodálnám, ha valami "garni"-ban huzódott volna meg. Amanda ismeri a jó helyeket... Pompásan el lehet ott rejtőzni, amig az ember uj gunyát szerez...
- Nos hát, ott fogjuk keresni Zig-Zugot, ahol ön gondolja, hogy megtaláljuk.
- Ön, kisasszony? Világért se! Magam is alig merek azokra a helyekre elmenni. Még a George gyereket se viszem el. De nini. Itt van a George gyerek.
Kamilla hátrafordult s meglátta azt a kis fiut, kit akkor este a bódé előtt látott az emelvényen, pojáczának öltözve.
Csinos gyerek volt, rózsásarczu, szőkehaju. Nagyra nyitotta szemét, amint meglátta, hogy az ő apjával milyen szép uri dáma beszélget s nem mert közelebb jönni.
Kamilla rámosolygott, hogy bátoritsa, apja pedig odakiáltott neki:
- Sohse félj, fiam, jer ide...
Kamilla megfogta a fiu kezét s lehajolt, hogy megcsókolja.
George engedte, de nem merte ráemelni a szemét, bár nem volt nagyon félénk természetü.
- Tudsz-e olvasni? kérdezte Kamilla.
- Tudok, meg irni is, felelte a fiu. -
Most már nyugodt volt s nagy figyelemmel nézegette a kisasszonyt - nézte és csodálta.
- Apád velem akar jönni... Eljönnél-e te is?
- Hová?
- Jó lakásba, ahol jó dolgotok lesz.
- És mivel kell megszolgálnunk?
- Segitségemre lesztek, hogy megtaláljak egy embert, aki rosszat tett velem s veletek is... Egy embert meg egy asszonyt...
- Zig-Zugot, meg... Oh szivesen!
Nem akarta az apja előtt kimondani az Amanda nevét.
- Nem lesz pedig ez könnyü dolog, folytatta George. - Hiszen csak itt hagyták volna Hektort...
- Hektort? kérdezte Kamilla.
- Igen, a Zig-Zug kutyáját... Az fel tudná keresni a gazdáját.
George még ki sem mondta e szavakat, mikor egy óriási buldogg rohant el mellette s majdnem felboritotta.
- Ihol van ni! - kiáltott Courapied. Zig-Zug sem lehet messzire.
Kamilla izgatottságtól elhalványult arczczal nézett körül. De Zig-Zug sehol sem volt látható.
Az eb megállás nélkül szaladt a bódénak s rögtön talált egy helyet, ahol a deszkafal nem ért le egészen a földig. Ott hatalmas körmeivel kaparni kezdte a földet s mikor jókora lyukat vájt magának, lelapult s bemászott a bódéba.
- George! - kiáltott a bohócz. - Hamar, kötelet meg szijjat!
A fiu odaszaladt a lovakhoz, melyek a szekér mellett legelésztek, kést vett ki zsebéből, elvágta a kötelet, melylyel a szekérrudhoz voltak kötve, az egyikről leoldotta a kötőféket, odasietett a lyuk mellé, amelyen a kutya bebujt, s ott letérdelt.
Kamilla ámulva nézte ezeket az előkészületeket. Kérdő pillantást vetett a bohóczra, s az kezeit dörzsölgetve, igy felelt:
- Pompásan kezdődik. - Hektor el fog bennünket vezetni Zig-Zughoz. - Kitünően van betanitva s párja nincs a szimatolásban. Tiz mértföldről is visszatalálna a vaczkához.
- Nos? kérdezte Kamilla, ki még mindig nem értette a dolgot.
- Nos hát fogadjunk, hogy Zig-Zug itt felejtett valamit az öltözőjében...valamit, amire nagy szüksége van... s most elküldte érte a kutyáját... Azt mondta neki: "Hozd elő!" s ez elég volt.
- Az lehet, hogy elmegy oda, ahova küldik. De hogy ráismerjen arra a tárgyra, amelyre gazdájának szüksége van, azt nem hiszem.
- Pedig elhiheti. Megismer az mindent, amihez Zig-Zug hozzáért.
- Apám, szólt George suttogó hangon, - hallom már... Kaparja benn a padlót. -
- Mert alá van rejtve valami. Ne zavarjuk! Majd kihozza azt, amit keresett. Akkor aztán nyakon csipjük. De nyitva legyen ám a szemed, fiu!
A figyelmeztetés fölösleges volt. George, kezében a kötőfékkel meg a kötéllel, odalapult a deszkafal tövéhez s lankadatlanul leste az eb kibuvását, hogy aztán rávesse a hurkot.
Közeledett a döntő pillanat, s vigyázni kellett, hogy a kutyát meg ne ijeszszék, mert ha zajt hall, talán visszafordul s a bódé elején megy ki.
De Hektor nem tartotta szükségesnek az óvatosságot. Ott akart kijönni, a hol bebujt s csakhamar ki is dugta orrát a lyukon.
De nehéz volt kibujnia, mert a fogni közt egy kis ládácskát, vagyis inkább hosszu, lapos skatulyát tartott. A skatulyának aczél füle volt s az eb ezt tartotta a foga közt, mialatt kimászni erőlködött.
- Nem mondtam? kiáltott föl a bohócz. Ugy-e hogy eljár a megbizásokban? De ezuttal pórul jár! Vigyázz George...
George nagy ügyességgel vetette a kötőféket a kutya orra alá s kápráztató gyorsasággal csavarta körül rajta, mire aztán becsatolta.
Szempillantás müve volt az egész. - Hektor szerette volna ugyan használni fogát, de hogy haraphasson, el kellett volna eresztenie a skatulyát, ezt pedig nem akarta. - Nem tehetett hát egyebet, mint azt, hogy teljes erővel huzódott befelé a bódéba, de ekkor meg George a kötelet kapta elő, pillanat alatt belehuzta az eb nyaklánczának gyürüjébe s huzni kezdte, ahogy csak birta. Csakhogy Hektor erősebb volt ám.
- Ne hagyd magad, fiu! kiáltott az apa, segitségére sietve.
Ketten aztán nagy erőfeszitéssel kivonszolták a hatalmas állatot, mely azután csakhamar beadta derekát. A szijtól, melyet az orrára csavartak, nem haraphatott, de a skatulyát sem ejthette ki szájából.
Kamilla álmélkodva kérdezte magától, hogy mi lehet abban a skatulyában, s hogy vajjon az elmés Courapied mitevő lesz foglyával.
A bohócz megelőzte a kérdést, melyet hozzáintézni akart.
- Most már a kezünkben van Zig-Zug uram, szólt diadalmas arczczal, - vagy legalább kézrekerithetjük, a mikor akarjuk. Ez a kutya okvetlenül elvezet hozzá. Még ma este fölhajtom.
- Miért nem mindjárt?
- Mert nappal utánunk szaladnának a gyerekek, a rendőrök meg tán meg akarnák vizsgálni, hogy mi van a skatulyában.
- Azt én is szeretném tudni, - mormolta Kamilla.
- Csodálnám, ha pénz volna benne. Azt Zig-Zug a zsebében szokta tartani. Ahányszor Hektor megrázkódik, zörög valami a skatulyában; de nem hallatszik tallér-pengésnek.
- Zig-Zug mitőlünk papirpénzt rabolt el.
- Annál könnyebben vihette hát magával... A hiba az, hogy nem lehet kinyitni a skatulyát s a kutyától se vehetjük el. Hektor a szijtól nem nyithatja ki a száját, ha pedig leoldanám róla, fölfalna bennünket. Ugy kell innen elvezetnem, amint van. De hol tartsam estig?
- Nálam, szólt Kamilla.
- Hogyan, kisasszony, azt akarja, hogy ilyen állapotban menjek el önhöz?
- Egyedül lakom öreg dajkámmal, néhány száz lépésnyire innen. A kutyát megköti a konyhában, a fiát otthagyja nálam s elmegy ruhát vásárolni. Azután visszajön, átöltözik fiával együtt, megebédelnek nálam, s holnap gondoskodnak állandó lakásról.
- Hát még mindig áll az alku? kérdezte a bohócz félénken.
- Áll. Jőjjenek, ne vesztegessük az időt.
- Csak huznunk ne kelljen ezt a kutyát. - Tessék, éppen a boulevard felé igyekszik.
- Mi is arra megyünk.
- Akkor jó. Előre George! Most már nem koplalsz többet!
III.
A husvét későre esett ebben az esztendőben. Párisban már hivatalosan is megkezdődött a tavasz. A világfiak ilyenkor nem zárkóznak be többé a szinházakba, hanem elmennek oda, a hol világos ruhákba öltözött nőket és zenét találnak.
Igy tett a fiatal Gémozac és Fresnay barátja is akkor este, mikor Kamilla először tett látogatást a gyárosnál.
Julien még nem bocsátotta meg Fresnaynek azt a rut csinyt, melyet akkor követett el, mikor őt cserben hagyta. Sokszor hányta szemére és magában haragot is tartott rá, de a közös kicsapongások sokkal jobban egymáshoz füzik az embereket, semhogy egy kis harag szétválaszthatná őket.
Ma is, mint rendesen, a klubbeli kártyaasztalnál találkoztak, kivételesen nyertek is és elhatározták, hogy az éjszakát átmulatják.
Elmentek egy éjjeli kávéházba, a könnyelmü világ egyik dőzsölő helyére. Fresnay, aki egészen átengedte magát az élvezetnek, jelentős pillantásokat váltott a szomszéd asztalnál ülő hölgyecskékkel, oda-odaszólt az uraknak, akiket ismert és megjegyzéseket tett az énekesnőkre, kik az emelvényen kornyikáltak.
Julien, természeténél fogva, csöndesebben mulatott. Azon gondolkozott, hogy ez az életmód, bármilyen kellemesnek látszik is, egyhangu kezd lenni. Elgondolta, hogy közeledik már a harminczhoz s hogy a családi élet az egyetlen, ami boldogit.
S mindezek közben főképp Kamillára gondolt.
Az a leány, kit ma délben olyan igazán szépnek és olyan komolynak látott, eleven ellentéte volt mindezeknek a könnyelmü személyeknek, kik ide csak anyagi haszonért jöttek. Fortélyaik utálatot gerjesztettek benne s ideges lett, ha nevetni hallotta őket ismerőseik ostoba élczein.
És Julien azon tanakodott, hogy nem jobban tenné-e, ha egy lépéssel a csöndes polgári életbe vonulna vissza. - Tőle függött, hogy azt az utat válaszsza, melyet Kamilla kijelölt előtte s mely tetszett is neki, - épp azért, mert nem volt könnyü. Kalandokra járni, veszedelmekkel szállni szembe, hogy elnyerhesse egy tisztességes leány kezét: ez sokkal csábitóbb és ujabb dolog is volt, mint könnyelmü leányokat kitartani.
- Hallod-e Julien, szólt Fresnay, - téged szomoruvá tesz az ital. A harmadik üveget fogyasztjuk már s te még ki sem nyitottad a szádat - csak mikor ittál. Én már a másodiknál fölvidultam. Most pedig olyan jó kedvem kerekedett, hogy bolondokat szeretnék elkövetni.
- No én nem, felelt Julien szárazon.
- Barátom, megigértem volt két kedves hölgynek, hogy megvacsoráltatom őket... Már pedig tisztességes ember megtartja a szavát...
- Hallgass!... Nem értesz semmit, s világéletedben mindig léha maradsz.
- Azt gondolod, hogy én bennem talán nincs költőiség? Csalódol barátom! Kalandokra szomjazom... Igenis én, Alfréd de Fresnay, a fásult világfi eszmény után vágyódom. - Vannak pillanatok, amikor kedvem volna feláldozni magamat egy nőért... Vállat vonsz? Azt gondolod, hogy csak a levegőbe beszélek?... Nem ismersz te engem... Nekem regényes hajlamaim vannak!...
- Nézd! az a te eszményed, ni! felelt Julien, kit már bosszantani kezdett ez a boros beszéd.
- Az a nő, a ki most jött be?... No no, nem mondom... Gyönyörü alak, s kissé idegenszerü is.
A kérdéses "eszmény" pompásan megtermett sugár nő volt, a ki legkevésbbé sem hasonlitott az asztalok körül ülő hölgyecskékhez. Bizarr öltözéket viselt, mely egyenesen arra volt számitva, hogy minden mástól elüssön és feltünjék. Haja vörös volt, szeme fénylett mint a fekete gyémánt, s ajka nem mosolygott.
Belépése általános feltünést keltett. Senki sem ismerte itt ezt a nőt, ki pedig aligha volt ujoncz, mert nem látszott félénknek.
Kicsinylően nézett végig a közönségen, s nyugodtan állott meg, észre sem véve, hogy a futkosó pinczérek minden pillanatban meglökik.
Fresnay nem szalasztotta el az alkalmat annak bebizonyitására, hogy a különös kalandok nem riasztják vissza. Fölállott s bátran megszólította az ismeretlen nőt:
- Helyet keres nemde?... A mi asztalunknál van...
Udvariasan megfogta a kezét s odavezette ahhoz a székhez, melyről az imént állott föl s melyet az ismeretlen hölgy minden habozás nélkül foglalt el.
Gémozac szivesen lemondott volna e társaságról, de kiváncsisága mégis fölgerjedt s csak azt mondta magában:
- Hol láttam én ezt az arczot?
De hiába nézte bármily figyelmesen ezt a fekete szemü, vöröshaju nőt, sehogy sem tudott visszaemlékezni arra, hogy hol találkozott vele.
Fresnay, ki örült a pompásan kezdődő kalandnak, diadalmas arczot öltött. Büszkén vágta ki a mellét, himbálódzott a széken s csiptetőjén át nézegette a különös nőt, ki mellette ült.
A hölgy azonban nem kacsintott rá vissza, s egy árva szót se szólt. Sőt észre sem látszott venni, hogy foglalkoznak vele.
Csak a szinpadi emelvényre nézett, mely fényesen volt megvilágitva s kivágott ruhákat viselő kisasszonyokkal tarkitva. Ez a szemlélődés annyira elfoglalta, hogy szomszédja figyelmeskedéseit észre sem vette.
- Vallja meg, szólt Fresnay tréfásan, hogy Chaillét, a "kis pupos"-t jött meghallgatni. Bolondulnak érte a nők.
- Nem ismerem, válaszolt kicsinylően a vöröshaju.
- Hát először van most itt?
- Először. Mifélék azok a hölgyek, a kik ott a szinpadon körben ülnek?... Énekelni fognak tán?
- Dehogy, csak statisztálnak.
- Miért öltöztették fel őket, kit kékbe, kit vörösbe, kit sárgába, kit zöldbe?... Akár csak egy papagály család.
- Ugy van. Ön remekül tud jellemezni. Talán drámai müvésznő?... Nem?... Tehát énekmüvésznő?
- Egyáltalában nem vagyok müvésznő. Idegen vagyok.
- Nem csodálom. A franczia nőknek nincs ilyen szemük és hajuk. Kegyed bizonyosan spanyol?
- Nem. Magyar nő vagyok.
- Az egyre megy. De magyar volta nem akadályozza abban, hogy egy pohár pezsgőt elfogadjon?
- Szivesen. Szomjas vagyok.
Fölvette a teli poharat, mely Julien előtt volt, s egy hajtásra kiitta.
Ez a bizalmaskodás meglehetősen szokatlan és illetlen volt, de Julien mégsem haragudott érte. Sőt meg is hajtotta magát, ezzel köszönve meg az idegen hölgynek azt a váratlan megtiszteltetést, hogy az ő poharából ivott. Amaz nyájas mosolylyal viszonozta a köszönést.
Julien nagyon kiváncsi kezdett lenni, s még jobban gondolkozott, hogy vajjon honnan és mikorról emlékszik ő erre a rejtélyes nőre. Nem tudott kigondolni semmit, de meg volt róla győződve, hogy okvetlenül találkozott már vele, s meg is koczkáztatott egy kérdést:
- Szabad-e kérdeznem, hogy mióta tartózkodik Párisban? Én sohasem jártam Magyarországban, s mégis ugy tetszik, hogy arcza nem ismeretlen előttem.
- Meglehet. A mult héten jöttem ugyan Párisba, de mindenüvé járok... mert látni akarok mindent.
- Egyedül? kérdezte Fresnay hamisan.
- Egyedül. Nincs szükségem oltalmazóra, mert nem félek senkitől.
- Hát nincs férjnél?
- Nincs szükségem férjre. - Független kivánok lenni, hogy azt tehessem, a mi tetszik... e pillanatban pedig az tetszik, hogy sorra járjam ez érdekes főváros mulatóhelyeit.
- S először is a dalcsarnokon kezdi... Pompás. De vannak ennél érdekesebb helyek is s én el tudom önt vezetni mindenüvé. Kalauza leszek tehát, ha megengedi.
- Köszönöm. Van.
- Kicsoda? Talán valami cicerone, kit a vendéglőben ajánlottak s a kinek tiz frank napibért fizet?...
- Nem találta el, uram, a kalauzom nem huz tőlem fizetést. Honfitársam, ki tiz év óta lakik Párisban s barátja volt apámnak. Rendelkezésemre bocsátotta magát s együtt járkálunk minden nap. Azt mondta, hogy ma este itt fog vacsorálni.
- S nem állott szavának. Ez megbocsáthatatlan bün. De ön nem fog vele vesziteni semmit... majd betöltöm én a helyét. Hová vezessem innen az előadás után?
S Fresnay elősorolt néhány "nevezetes" helyet.
- Mindez nagyon érdekes lehet, de én főképp embervadászatot szeretnék látni, mikor például a rendőrök gyilkost kergetnek,... mint a regényben.
- Föl tudom fogni kivánságát, szólt Fresnay zavartalanul. - Csakhogy az ilyen expediczióknak nincs kitüzött idejük. Aztán meg vadászathoz vad is kell. Már pedig hál'istennek, a gyilkosok ritkábbak, mint a nyulak.
- Pedig nem gondolná az ember, ha az önök lapjait olvassa. Nincs nap, a melyen valami uj bűntényről ne közölnének tudósitást. Ideérkezésem után való napon is egy érdekes gyilkosságról beszéltek.
- Valóban, nem régi történet... s meg kell adni, hogy érdekes... Meg fogom önt lepni asszonyom, ha azt mondom, hogy abban a bünesetben én is szerepeltem, valamint barátom is...
- Ön, uram! kiáltott föl a hölgy.
- Oh igen, barátom, Julien Gémozac, akit ezennel van szerencsém önnek bemutatni, találta meg a holttestet... és a mi a dologban legkülönösebb az, hogy Julien barátom jól ismerte a szerencsétlen megfojtott ember leányát is...
- Igaz, mormolta az ismeretlen nő, - a lapok emlitették, hogy leánya is volt. - Mennyire sajnálom szegényt! Magamról tudom, hogy mi az, ha egy leány fiatal korában jut árvaságra! Tizenhat éves voltam, mikor apámat elvesztettem... pedig én nagy vagyont örököltem... holott ez a szegény gyermek bizonyosan nyomorban sinylődik.
- Oh, ne aggódjék miatta. Gazdag leány az! Pedig az apjának egy fillérje sem volt. Feltalált valami készüléket a gőzgépekhez, s ez a találmány óriási összeget fog jövedelmezni a leánynak. Julien sokkal jobban meg fogja ezt önnek magyarázni, mint én, mert atyja üzlettársa.
- Elvégzed-e már ezt a sok badarságot? kiáltott fel Julien, kit oktalan barátjának ez a fölösleges fecsegése kihozott a sodrából.
- Bocsásson meg uram, szólt szeliden az ismeretlen nő. - Akaratom ellenére okoztam önnek kellemetlenséget, mikor barátjától oly egyéniség felől kérdezősködtem, ki iránt ön érdeklődik. Nagyon sajnálom. Rosszul tettem, hogy asztalukhoz ültem, mert emiatt bizonyosan balul itél meg. Neveltetésem hibája ez, de kérem ne tekintsen azért kalandornőnek. Lugosi gróf özvegye vagyok. A Grand-Hotelben lakom, s ha szerencséltetni akar látogatásával, reménylem, véleménye mihamarabb meg fog változni felőlem.
- Hát előttem, kiáltott föl Fresnay, - bezárja ajtaját?
- Világért sem, mert reménylem, ön is be fogja magát mutatni.
- Igaz. Bemutattam önnek Gémozac barátomat, s mivel, mint látom, ő nem hajlandó arra, hogy nekem hasonló szolgálatot tegyen, magam mutatom be magamat... Alfréd de Fresnay báró vagyok... Ketten Juliennel a nemesi és polgári rendet képviseljük... de én szivesen elcserélném baróniám jövedelmét az öreg Gémozac millióival, melyek egykor egyetlen fiára fognak szállni.
- Nekem elég annyit tudnom, hogy gentlemanekkel van dolgom. Örülni fogok, ha nálam láthatom önöket, de nem hiszem, hogy e véletlen találkozást följegyeznék emlékeik közé.
- Be fogom önnek bizonyitani az ellenkezőt, szólt Fresnay hévvel.
Julien nem szólt. Nem hitt a hölgy szép szavaiban, s az állitólagos magyar grófnét egyszerü kalandornőnek tartotta.
- Egyébiránt, szólt ismét Fresnay, még az éjjel igen érdekes kirándulást ajánlhatok önnek, asszonyom. Az előadás után, ha megengedi, megmutatom önnek Páris egyik legkülönösebb helyét.
- Addig is, felelt az idegen nő kitérően - kérem, engedje élveznem ezt a látványt, mely teljesen uj előttem. Nem fognak többé énekelni? A sokszinü kisasszonyok már kivonulnak...
- Majd visszajönnek, de előbb trapez-mutatványokon kell átesnünk, a melyek nem igen fogják önt mulattatni.
- De igen, nagyon kedvelem a gimnasztikát.
Alfréd ezalatt tovább ivott, hogy magát feltüzelje, a furcsa grófné pedig nagy figyelemmel nézte két testszin-trikós, fekete bársony átkötős "müvész" mutatványait, kik egy nyujtó-rudon a legkülönösebb és legmerészebb dolgokat müvelték. A grófné nyilván értett a testgyakorlat e neméhez, mert hol helyeslően bólintott egy sikerült ugráshoz, hol meg kicsinylően bigyesztette el ajkait.
A szék, melyet az udvarias Fresnay rendelkezésére bocsátott, éppen a terrasz korlátja mellett volt. A grófné, az érdekes látványba belemerülve, öntudatlanul rákönyökölt e korlátra, megfeledkezve a két fiatal emberről, kik egy asztalnál ültek vele.
Julien most oldalról látta arczát, Alfréd pedig éppen nem látta, mert a grófné hátat forditott neki.
A többi férfiak és nők, kik a terraszon ültek, nem ügyeltek e hármas társaságra. A két fiatal ember folyvást integetett egymásnak, de jelképes beszélgetésüket a grófné nem láthatta.
- Gyerünk innen, integetett Julien, - nem akarok egész este ennek a nőnek a rabja lenni.
- Nekem tetszik, integetett vissza Alfréd. - Menj ha akarsz, de én maradok.
S nem mozdult, habár Julien csaknem dühöngött. Szeretett volna zaj nélkül elosonni, de tudta, hogy ha feláll, a kiállhatatlan Alfréd hangos kérdést intéz hozzá, a hölgy is beleszólana, s magyarázatot kellene adnia, hogy miért távozik ilyen hirtelen.
Mialatt magában mérgelődött, s a korlát mellett ülve, lenézett a közönség többi részére, lenn egy uriembert pillantott meg, ki a helyett, hogy az előadást nézte volna, szemközt állt a terraszszal s fölnézett, mintha keresne valakit.
Fiatal, csinos termetü, jól öltözött férfi volt ez, és semmi csodálni való sem volt abban, hogy a terraszon ülő vacsoráló hölgyecskéket sorra nézegette.
De Julien csakhamar észrevette, hogy csupán az állitólagos grófnét nézegeti, akit bizonyosan ismert is, mert intett neki s ezt látszott mondani:
"Nagyon jól van. Értem. Helyes."
Julien egy néma párbeszédnek a végét leste meg ezzel, s ez a körülmény még nagyobb bizalmatlanságot gerjesztett benne.
- Jó éjszakát, gimnaszta urak! - kiáltotta el magát Fresnay. - Hála Istennek, elmentek már,... Visszatérünk az énekesnőkhöz, meg a tenoristákhoz. Hallgatni kivánja őket, grófnő?
- Megvallom, nem, - felelt emez. - Tergovicz barátom nem jön, s szükségtelen rá várakoznom. Azt kell hinnem, hogy megfeledkezett a találkozóról.
- Szerencsére, itt vagyok szolgálatára én, s igérem önnek, hogy ujat fog látni, ha vezetésemre bizza magát.
- Nem bánom, ha tisztelt barátja szintén velünk tart.
- Arra ne számitsanak, felelt Julien élénken.
- De bizony eljössz, szólt Fresnay, - mert olyan helyre viszlek, hol esetleg találkozhatol apád üzlettársának a gyilkosával. Már pedig Monistrol kisasszonynak megigérted, hogy segitségére leszel e gonosztevő fölkutatásában.
- Ki az a Monistrol kisasszony? kérdezte nyugodtan "Lugosi grófné".
- Annak a feltalálónak a lánya, kiről az imént beszéltünk. Én csak pillanatra láttam a kisasszonyt, s nem hiszem, hogy ráismernék, de Gémozac barátom...
- Hallgass már egyszer!... szólt közbe Julien mérgesen.
- Ne tiltakozzék, uram, olyan érzelem ellen, mely csak becsületére válik, szólt a nemes grófné. - Az a leány, mint látszik, egyedül áll a világon. Igen természetes tehát, hogy ön vonzódik hozzá, s ha csakugyan arra gondol, hogy atyjáért bosszut álljon...
- Csakis erre gondol! szólt Fresnay.
Julien már ismét szólni akart, hogy letorkolja, de a kérlelhetetlen fecsegő tovább beszélt.
- Magad mondtad, barátom. Azt is mondtad, hogy megfogadta, hogy annak a férfinak a neje lesz, ki a gyilkost megfogja... s ez szép pályadij, mert Monistrol kisasszony milliókat fog kapni az atyja találmánya után.
Julien komolyan meg volt sértődve, s véget akart szakitani ennek a kiállhatatlan fecsegésnek, mikor a földszinti szobákból egy pinczér jött elő s az asztalhoz sompolyogva, kérdezte:
- Átadhatok őnagyságának egy névjegyet, mely Lugosi grófnénak szól? Egy ur adta...
- Adja ide, szólt a grófné.
A névjegy Alfrédnak a szeme előtt jutott a grófné kezébe, ki alig hogy reá pillantott, igy kiáltott föl:
- Tudtam én, hogy Tergovicz nem hagy cserben. Lenn van a hangversenyteremben, s kér, hogy csatlakozzam hozzá.
S a pinczérhez fordulva, hozzátette:
- Mondja meg annak az urnak, hogy lemegyek.
- Hogyan! El akar bennünket hagyni?
- Nagyon sajnálom uram, nem tehetek mást. Honfitársamnak szavamat adtam, ma estére - s én szótartó vagyok.
- Mutasson be neki. Együtt töltenők az estét négyecskén.
- Nagyon kellemes volna, de illőbbnek tartom, hogy a bemutatást máskorra halasszuk... ha majd szerencsém lesz önhöz...
- Hát tisztelt honfitársa is a Grand-Hotelben lakik? szólt Fresnay nyomatékosan.
- Nem, felelt a grófné hidegen, - de egyedül vagyok s gyakran unatkozom. Tergovicz tudja ezt s mindennap eljön, hogy szórakoztasson.
A grófné végig ment a terraszon, s eltünt a lépcsőhöz vezető folyosón.
Gémozac csak ezt várta, hogy kitörhessen.
- Hát minden áron össze akarsz velem veszni? kérdezte dühösen.
- Miért? szólt Alfréd hidegen. - Mert egyengetem magamnak az utat egy szép nő kegyeihez?...
- Eh, teringettét, tedd kedveseddé, ha tetszik, de ne beszéld el neki az én dolgaimat!
- Tessék! szemrehányást teszel, hogy rólad és Monistrol kisasszonyról beszéltem vele. De hát baj az? Hiszen ő nem ismer téged és valószinüleg sohasem fog találkozni azzal a leánynyal, aki iránt te ugy érdeklődöl. A grófnő mulatni jött, s nem azért, hogy olyan históriába avatkozzék, amelyhez semmi köze.
- Hát azt hiszed, hogy igazi grófnő? Igazán ostoba vagy.
- Nem olyan ostoba, mint gondolod. Keveset törődöm a grófi koronájával, de magát kedvemre valónak találom s igen élvezetes viszonyt remélek vele köthetni...
- Vigyázz, hogy tovább ne vigyen, mintsem akarnád. Ez a nőszemély a leggonoszabb fajtából való s Tergovicz nevü állitólagos honfitársa mákszemnyivel sem jobb. Itt állt az imént a terrasz alatt és integettek egymásnak. Bizonyos vagyok benne, hogy össze vannak beszélve s te veled majd járatják a bolondját... Ezzel különben keveset törődöm. Szegd nyakadat, ha ugy tetszik, de sohase emlitsd az én nevemet e népség előtt.
- Meg a Monistrol kisasszonyét sem. Jól van no. Különben nagyon valószinü, hogy téged nem is remél viszontláthatni, mert te egész ittléte alatt csak gorombaságokat mondtál neki.
- Nem mondtam eleget. Ez a nő éppen annyira visszatetsző nekem, mint amennyire neked tetszik... Előérzetem azt sugja, hogy ártalmamra lesz.
- De hogy a manóba ártson neked? Nem voltál iránta udvarias, de ez nem elég ok arra, hogy bosszut forraljon ellened.
- Meglehet, de azt ki nem vered a fejemből, hogy egyenesen azért jött fel ide a terraszra, hogy velünk beszélhessen... azaz, hogy mi elmondjunk neki olyan dolgokat, amiket tudni kivánt. Te persze szolgáltál neki mindenféle értesitéssel... anélkül, hogy felkért volna rá.
- Már mint Monistrol kisasszony felől... Megint ez a bajod?
- Iparkodjál legalább jóvátenni a hibádat azzal, hogy segíts megtudnom, kivel van dolgunk. Könnyü lesz figyelemmel kisérned a magaviseletét, ha majd elmégy hozzá... Komornája mindenesetre van, s egy-két aranynyal kiveheted belőle, hogy urnője kiféle.
- No szép! Most meg már azt akarod, hogy a kémed legyek. Ez a szerep nem igen van inyemre, de ha kigyógyíthatlak elfogultságodból, melyet a szegény grófnő iránt táplálsz... Nézd csak, ott van ni... Most jött be a földszinti terembe... egy úrral beszélget, amott a sarokban.
- Igen, dörmögte Julien, - azzal az urral, ki az imént integetett neki. Ráismerek.
- Annyi bizonyos, hogy csinos férfi. De mégis megengedem, hogy inkább valami párisi szerető, mint magyar főur.
- Még pedig elnéző szerető. Látja, hogy a kedvese két fiatal emberrel ül együtt, s a helyett, hogy feljönne és összeszidná, vagy minket kérdőre vonna, alulról titkos jeleket váltogat a hölgygyel...
- Nagyon könnyen ítélsz erről a derék Tergoviczról, pedig talán semmi más, mint egyszerű barátja Lugosi grófnőnek. Kár, hogy nem hallhatjuk, hogy mit beszélnek... Mert akkor tisztában lehetnénk velük...
Fresnay nem is tudta, hogy milyen igazat mond. Mert az a párbeszéd, mely lenn az állitólagos grófnő és ismerőse közt folyt, valóban semmi kétséget sem hagyott volna fenn viszonyuk felől.
- Ne maradjunk itt, szólt a férfi. - Látnak bennünket!
- Tudom, felelt a hölgy, - de megmondtam nekik, hogy lejövök hozzád. Ha rögtön elmennénk, azt hihetnék, hogy szökünk előlük. Hogy szerepemet jól játszhassam, itt kell maradnunk s látszólag nyugodtan csevegnünk.
- Hát fogott a fortély? Mit meséltél nekik?
- Hogy Lugosi grófnő vagyok, hogy mulatni jöttem Párisba s nem ismerek itt senkit, csak egy Tergovicz nevü nemes magyart.
- S elhitték?
- Legalább úgy tettek.
- Szép. De hát ki ez a két legény?
- A kisebbik Alfréd de Fresnay báró. Rajtam felejtette a szemét, s utánam fog futkosni, az bizonyos. Ez nem veszedelmes, de a másikban, abban a magas szőkében, nem igen bizom. Nem beszélt sokat s folyvást nézegetett... Julien Gémozacnak hivják s fia...
- Annak a hirneves gyárosnak?...
- Az. S ami a legérdekesebb, az, hogy az öreg Gémozac üzlettársa volt a kis lány apjának... Ez a fiu éppen akkor este vetődött oda a bódénkba!... De a legfurcsább a dologban az, hogy a leány nagyon gazdag... Az apja feltalált valamit, ami sok pénzt fog jövedelmezni.
- Ezt jó tudni.
- Várj csak, még nem végeztem el. A szende leányka megfogadta, hogy bosszút áll apjáért, s kezét nyujtja annak, ki a gyilkost előkeriti... Julien Gémozacnak nagy kedve van a dijat megnyerni... Szóval értesitve vagyunk kellőleg.
- Nem félek tőle.
- Én sem. Ők sem lesznek ravaszabbak a vizsgálóbirónál. De ott van az a semmirevaló Courapied... Az ránk ismerne, ha találkoznék velük. Talán legjobban tennők, ha átmennénk Angliába.
- Ugyan! Elköltenők a pénzünket, holott Párisban bizonyos, hogy zöld ágra vergődünk. Hiszen tudod, mi a tervünk.
- Tudom. Kiki magának dolgozik... a nyereségen pedig osztozunk... De a kezdet nagyon sokba fog kerülni.
- Azt előre tudtam. Az első berendezkedés körülbelől tízezer frankba fog kerülni. Azt mondtad nekik, hogy a Grand-Hotelban lakol?
- Azt, s fogadni mernék, hogy Fresnay holnap meglátogat...
- Akkor hát holnap be kell oda szállnod, podgyászoddal és komornáddal együtt. Podgyászod ott vár a nyugoti vasutnál, ahol nevedben letettem. Csak el kell onnan hozatnod s még ma este bemutatom neked a komornádat. Különben ismered már.
- Olga a kártyavetőnő... Ismerem. Agyafurt leány, s ha gondolod, hogy megbizhatol benne...
- Akár csak tebenned. Különben ugyis a kezemben van. Ha csak egy gyanus mozdulatot tesz, becsukathatom tíz esztendőre... Hanem én nem vagyok hajlandó a magyar urat játszani, akinek kiadtál. Külön fogok dolgozni, még pedig nem Tergovicz név alatt.
- Amint akarod. Csak mindennap lássalak.
- Azaz, hogy minden éjjel. A saint-denisi mezőn levő kéjlakunkban fogunk találkozni, ha csak egyikünk, vagy másikunk akadályozva nem lesz. De másutt akárhol is ugy teszünk, mintha nem ismernők egymást.
- Igen ám, de ez a két bamba együtt látott bennünket.
- Lesz rá gondom, hogy ne találkozzam velök. Különben nem akarom ám, hogy nagyon messzire menj azzal az urfival, akit fölcsiptél. Elfogadod, udvaroltatsz vele magadnak s megtudakolod tőle mindig, hogy Gémozac barátja miben sántikál. Az valószinüleg rajta lesz, hogy nyomozásaival megnyerje a kis lány kegyét. Erre pedig majd vigyázok.
- Jó, jó, csak el ne feledkezzél magadról. Ha eszedbe találna jutni, hogy vetélytársa légy ennek a Gémozacnak, velem gyülik meg a bajod.
- Ne félj. Egymáshoz vagyunk láncolva, s ha majd teli erszénnyel vonulunk vissza a magánéletbe, külföldre megyünk megházasodni. - De nézz föl csak. A fiatal emberek fölállnak s kitelik tőlük, hogy idejönnek és szemügyre vesznek. Gyerünk.
- Hova?
- A szokott helyünkre. Utoljára hálunk ott az éjjel. Tudod, hogy szükségem van Hektorra. Azóta bizonyosan hazament már s ott fekszik a skatulyán, melyet a bódéból elhozott.
- Jobb lett volna ott hagyni azt a skatulyát. Hektor okos állat, de mégis utána indulhat valaki.
- Ki? A bódéban senki sincs, mert a direktor elpárolgott. S nem akartam, hogy a skatulya akárkinek is a kezébe jusson. Szükségem van arra, ami benne van.
A derék pár megfordult s kiment a Concorde-térre, mialatt Julien és Alfréd az ellenkező oldalon jöttek le.
Azért hagyták el a terraszt, hogy közelebbről láthassák a grófnő gavallérját. De későn érkeztek. A két jómadár már elszállott.
- Eh, szólt Fresnay, ki mindent a könnyü oldalról fogott föl, - ami késik, nem mulik. - Holnap majd beszámolok neked Lugosi grófnéról meg Tergovicz urról.
IV.
Mialatt Julien és barátja a két idegent kereste, Kamilla és megbizottjai utra készültek.
Épen tizet ütött az óra. Együtt voltak a kis ház konyhájában, mindahárman kellően fölszerelve.
A bohócz ügyesen és gyorsan járt el megbizatásában.
Tetőtől talpig uj ruhába volt öltözve, valamint George is; Kamilla pedig fiuruhát viselt.
Brigitte, az öreg dajka, nem győzte eléggé bámulni s szentül meg volt róla győződve, hogy senki sem fog ráismerni.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy Brigitte helyeselte urnőjének e kirándulását. Sőt váltig iparkodott őt erről lebeszélni. De mivel ékesszólása hatástalan maradt, belenyugodott abba, a min ugy sem változtathatott.
Derék, csinos asszony volt ez az öreg dajka, s e mellett bátor és hüséges. A bohóczot eleinte nem jó szivvel fogadta, de George csakhamar ugy megkedveltette magát vele, hogy pompás ebédet főzött számukra, a melyből tisztességesen falatoztak.
- Készen vagyunk, szólt Kamilla - indulhatunk!
- Bizony jobban tennéd, ha itthon maradnál, dünnyögött a vén dajka, ki még most is tegezte a leányt.
- Annál inkább, mert mi ketten Georgevel ugyis elvégezzük a dolgot, kisasszony. Sőt jobban szeretnék egyedül menni.
- De nekem a kisasszony megengedte, hogy elmenjek, s el is megyek, szólt George.
- És én is elmegyek, mondta Kamilla erélyesen, ha veszedelem van, azt akarom, hogy nekem is részem legyen benne.
- Veszedelem, mormolta Courapied, reménylem nincs, mert hiszen csak azt akarjuk megtudni, hogy hol bujkál az a zsivány.
- Ma este beérem azzal, ha megláthatom. A többit majd elvégzem azután. - A fődolog az, hogy megtudjam, hol tartózkodik s a kutya csakugyan odavezet-e bennünket.
- Arról felelek, ha csak az uton el nem szabadul tőlünk. Már pedig nem szabadul el... A kötél erős, nekem meg jó markom van. Egyenesen a gazdájának lakhelyére fog bennünket vezetni. Azt is röstellem, hogy a skatulyát meghagyjuk nála... Ha kalapácscsal összetörhetném, meglátnánk, mi van benne.
- De nem lehet ám, atyus, szólt George. - Aczéllal van bélelve. De agyonüthetnénk Hektort, akkor...
- Magam is szeretném elpusztitani. De akkor sohse csipnénk meg azt a kötnivalót. De az is meglehet, hogy ebben a skatulyában az irományait találnánk meg...
- Meg tán egyebet is, atyus. Ha csak papiros volna benne, az nem zörögne, mikor Hektor rázza.
- Lehet, hogy egy pár tolvajkulcs, vagy gyilok...
Kamilla türelmetlenül hallgatta ezt a párbeszédet.
- Hát annyira félnek attól az embertől? kérdezte hidegen.
- De kisasszony, van is miért... mormolta a bohócz.
- Jó. Akkor hát magam megyek. Ez a kutya majd elvezet. Elbirok én vele.
- De már azt nem engedem. Ne nézzen engem a kisasszony olyan gyávának.
A bohócz most oldalba rugta a kutyát, mely fojtott morgással állott föl. George eloldta a kötelet, melylyel a cselédágy lábához volt kötve s odaadta a kötélvéget az apjának.
Valóságos tusakodás kezdődött most az ember és az állat közt, de Hektor, mivel az orra erősen össze volt kötözve, nem árthatott. Huzni kezdte hát a kötelet s kifelé igyekezett az ajtón.
- Tessék, megy ez magától is, szólt Courapied. Csak utána kell mennünk.
Kamilla elbucsuzott dajkájától s hidegvérrel mondta neki:
- Ha reggelig haza nem jövök, menj el Gémozac urhoz s mondd meg neki, hogy mi történt ma este. Ő majd kerestetni fog.
- Oh kisasszony, szólt a bohócz, nem lesz abból olyan nagy veszedelem. Tessék meggondolni, hogy hárman vagyunk. Ha pedig bajba találunk keveredni, én leszek elől... s nem félek attól sem, hogy odaveszek, mert a kisasszony gondját fogja viselni a gyermekemnek.
- Minden bizonynyal, bármi történjék is, felelt Kamilla. - De nem akarom, hogy az életét koczkáztassa, s az éjjel nem is fogja koczkáztatni, mert csak kémszemlét tartunk. Különben is revolver van a zsebemben, s tudni fogom, hogyan kell vele bánni.
- Akkor hát induljunk gyorsan, kisasszony, szólt a bohócz. Zig-Zug aligha lakik valami népes városrészben, máshol pedig nem igen ajánlatos éjfélkor járkálni.
Kamilla megcsókolta Brigittet, ki sirva kisérte ki urnőjét.
A leány előre indult, de csakhamar belátta, hogy igy semmire sem mehetnének. - Nem tudták, hogy merre kell menni. A kutya után kellett indulni, s hogy ez az utat mutathassa, a bohóczot kellett előre bocsátani, ki a kötelet fogta.
Ugy is tettek s e megváltozott rendben indult tovább a menet. A kérdés csak az volt, hogy Hektor merre fog elindulni.
A bohócznak ugyancsak volt dolga a hatalmas állattal, s most vette csak igazán hasznát a testgyakorlásban edzett karjainak.
Csakhamar végére értek a hosszu boulevardnak s a Chateau d'Eau térre jutottak ki.
A sajátságos menet nem igen vonta magára a figyelmet. Egyik-másik őgyelgő megállott ugyan, hogy utána nézzen a nagy kutyának, de nem igen ügyelt tovább reá.
Kamilla és George kissé gyorsabb lépéssel indultak vezetőjük után, hogy el ne veszitsék szem elől. A bohócz most a kutya után a Magenta boulevardra fordult be. Hektor lankadatlan erővel és sebességgel haladt előre, csak néha állva meg, hogy rámorogjon a bohóczra.
Hosszabb ideig haladtak így, minden baj nélkül, végig a külső boulevardon, keresztül a Pigalle-téren s be a Clichy-avenuebe.
Ez az utvonal igen hosszu s éjnek idején éppen nem bátorságos. Azonban itt sem történt semmi baj; csakhogy Hektor seholsem állott meg s lankadatlanul tartott a Clichy-kapu felé, mely a kültelkekre vezetett.
Mielőtt a kapun kimentek volna, Courapied egy magános helyen megállott.
- Kisasszony, szólt, - ha ezen a kapun kiérünk, nagyon veszedelmes helyen leszünk. Az úton, amely itt kezdődik, tisztességes ember az életével játszik.
- Miért? kérdezte Kamilla. - Néptelen?
- Dehogy. Nagyon is sokan laknak ott. Párisnak valamennyi zsebmetszője és zsiványa itt tartja éjjeli szállását. Ha Zig-Zug itt talált magának tanyát, sohasem találjuk meg s élve nem kerülünk haza.
- Menjünk csak, amig a kutya meg nem áll valamelyik ház előtt. Azután majd határozhatunk.
- Csakhogy az egyes tanyákon, ahol nehány kunyhó együtt van, még a járás is veszedelmes. Minden lépten-nyomon gödrök, vermek vannak. Még a rendőrség sem igen mer arra járni.
- És Zig-Zug olyan helyen keresett volna magának szállást? Hihetetlen!
- Oh, nem is fog ő sokáig itt lakni, csak ideiglenesen, a mig uj bőrbe nem bujhatik. Aztán meg tudom, hogy Amandának ismerősei vannak itt. Többször küldözött ide.
- Akkor hát kitünő kalauz lesz... Egyébiránt minek tanácskozzunk, mikor ugyis el vagyok határozva arra, hogy elmegyek a legvégsőig, bármi történjék is.
Courapied ismét megeresztette az ebet, melyet a beszélgetés alatt csak nagynehezen birt visszatartani, s Kamilla együtt haladt vele.
A kutya teljes erővel nyomult előre s éppen a leghirhedtebb pont irányába iparkodott őket terelni.
- No, mormolta a bohócz, - rosszabb helyre már nem juthattunk volna.
- Menjünk csak előre! szólt Kamilla elszántan.
Engedelmeskedni kellett. Hektor tovább vezette őket. Egy csapszék előtt, melyből lármás vigadozás hallatszott ki, megállott, de csak pillanatra, s ismét tovább ment.
- Most már csak az Epinettes-tized van előttünk, szólt Courapied, s ha Zig-Zug ott van, csodálom, hogy a kutya nem a másik kapun vezetett ki bennünket. Az a rövidebb ut.
Tovább haladtak, s Hektor csakhamar kivezette őket a rozzant kunyhó-sorok közül a mezőre.
- Nini, mormolta a bohócz, - csak nem Saint-Denisbe akar bennünket vezetni ez a kutya?
Egyszer csak Hektor balra ugrott, még pedig olyan erővel, hogy majdnem elszakitotta a kötelet. Az utszélen keskeny árok huzódott tova, melyet Courapied a kutya után szintén átugrott s köves mezőre jutott, melyen alig termett meg a fü.
Kamilla és George utána siettek s megállottak tanácskozni, habár a kutya, nyilván gazdája közellétét érezve, veszettül ránczigálta a kötelet.
Mindenekelőtt tájékozódnia kellett, az pedig holdvilágtalan éjszakán nehéz dolog volt. Jobbra az ut tulsó felén a Montmartre-domb rémlett a homályban, előttük a saint-denisi mezőség terjedt el.
- Apám, ugy tetszik, mintha nem messzire házat látnék a sötétben, - szólt George.
- Én is látok valamit, szólt Kamilla: de nem tudom, ház-e vagy csak kőhalom. Annyi azonban bizonyos, hogy a kutya arra igyekszik. Engedje!
- Szivesen, mert már igazán nem birok vele. A kötél már vágja az ujjamat. De ha utána megyünk, isten tudja, hova vezet bennünket.
Elindultak s alig haladtak ötven ölnyire, midőn egy nagy kőrakást találtak, melyet előbb nem vettek észre. Courapied megállott s fürkészni kezdte a környéket.
Ház volt, de már rom. A teteje bedőlt s két kéménye közül csak az egyik állott még. De az ablakokon zsalugáterek voltak s a négy fal erősnek látszott. Annyi bizonyos, hogy a két bünös, ha itt van, csak ideig-óráig tartózkodik e helyen s aki itt háboritani akarja őket, el lehet készülve a legrosszabbra.
- Nos, mit vár? kérdezte Kamilla halkan.
- Nem várok, mormolta Courapied. - Hanem azt gondolom, hogy legjobb lesz visszafordulni, mert őrültség lenne abba a házba bemenni. Nappal nem mondom, de...
- De holnapra az a nyomorult már kiköltözhetik innen. Végére akarok járni a dolognak, mert hiszen még azt sem tudjuk, hogy Zig-Zug csakugyan itt van-e. Meg akarok róla győződni.
- Utánam, aki szeret! tette hozzá Kamilla, elszántan a ház felé indulva.
George utána eredt s a másik pillanatban már megelőzte. Courapied nem mert hátul maradni s engedett a kutya erőfeszitésének, mely a ház felé vonszolta.
Alig kellett ötven lépést tenniök, hogy a ház elé érkezzenek, s ott ismét megállottak. Maga Kamilla is szükségesnek találta, hogy jól megnézzék a házat, mielőtt tovább mennének.
Hogy Zig-Zug itt van, az nem szenvedett kétséget. Hektor a hátulsó lábaira állt s roppant erőfeszitéseket tett, hogy elszabadulhasson. Ugatni is akart, s a szij már meglazult annyira, hogy elég hallhatóan mormogott. De hol lehet a rémes kezü zsivány? A fal mögött, vagy valami pinczeoduban a romok alatt? S hogyan férhessenek hozzá?
- Kerüljük meg a házat, kisasszony, szólt halkan Courapied. - Hátha arrafelé találunk valamit.
- Apám, nézd csak, világosság... suttogta George, az ablakok egyikére mutatva.
Kamilla odanézett s látta, hogy a fatáblák közt egy hasadékon vékony fénysugár szűrődik át. Lakható szoba van tehát a házban s Zig-Zug ott van!
Utólérte hát végre és semmisem fogja gátolni abban, hogy megjelenni kényszeritse. Látni fogja arczát, kezeit, ha gyertyával jön az ablakhoz, azután pedig... ostrom alá fogjuk venni a házat, s revolverrel kezében fogja a bohóczczal megkötöztetni.
Badarság volt ez, de Kamilla már elvesztette higgadtságát. A vér fejébe tolult. Habozás nélkül vette ki revolverét, felhuzta, s egy marék kavicsot véve föl, meghajitotta vele az ablakot.
A világosság kialudt s Kamilla megértette, hogy előbbi föltevése nagyon helytelen volt, mert ha Zig-Zug el nem buvik s ablakhoz jön is, kezét nem fogja láthatni a sötétségben.
- Szaladjunk innen, kisasszony, szólt Courapied. - Ott benn talán egész banda van... Még agyon vernek bennünket.
- Inkább meghalok, semhogy elmenjek innen, mikor végre megtaláltam apám gyilkosát.
E pillanatban valaki halkan kinyitotta az ablaktáblát.
- Ki az? szólt egy női hang.
Kamilla elámult. Ő Zig-Zugot keresi, az ablakhoz akarja csalni, s hivására egy nő jelenik meg.
- Ez az Amanda hangja! kiáltott fel a következő pillanatban Courapied.
Szerencsétlenségére olyan hangosan szólt, hogy meghallhatták az ablakban is.
A következő pillanatban a fatáblák szétnyiltak s egy fehér alak mutatkozott.
Kamilla és társai az ablak alatt állottak s az éj nem volt oly sötét, hogy nem lehetett volna őket látni.
- Hé, te semmirevaló, - kiáltott föl Courapied dühösen. - Megtaláltalak végre... Meg is tanitlak, ne félj.
- Micsoda? Hát te vagy, bamba? felelt a női hang. - Mit keresel itt?
- Téged, te becstelen!
- Engem? No ez nem rossz. Hát azt gondolod, hogy tovább is járom veled a vásárokat? Köszönöm, elég volt már belőle, meg belőled is. Tessék máskor jönni.
- El is jövök, ne félj. Megfogtalak, nem eresztelek el.
- Gyere hát, fogj meg. Gyere be öreg. Nyitva a kapu.
- Az ám, a szeretőd meg ott vár a kapu alatt, hogy hátulról leüssön.
- Ni, s ezt magadtól találtad ki? Ejnye be hamis vagy!... Nohát tudd meg, hogy magam vagyok, s ugyancsak gyávának kell lenned, hogy nem mersz bejönni. Én csak asszony vagyok, de olyan pipogya nem tudnék lenni.
- Hazudsz! Zig-Zug is benn van.
- Zig-Zug? Ejnye be későn keltél föl. Együtt jött el velem, mert a direktor nem adta ki a gázsit... De nem maradt Párisban, elszerződött Londonba, s jó messze van már, ha azóta mindig szalad.
- Nem igaz... S ha igaz volna, elcsipnék, hogy lenyakazzák a gazembert!
A miatt a gyilkossági história miatt?... Törődik is ő azzal! De ni, talán a rendőrséghez szegődtél? Mit fizetnek azért, hogy a volt czimborád után kémkedel? No, csunya mesterségbe fogtál! Ha még eszed volna, megélhetnél belőle, de nagyon ostoba vagy, s pár nap mulva elcsapnak. Nem hoztál magaddal egy-két fogdmeget?
- Nem!... de mindjárt hozok. Nem messze van a rendőrállomás.
- Eredj csak. Várom őket. Hárman vagytok. A másik kettő addig őrt áll, mig te odaleszel... Te, ki az a másik kettő? Fogadni merek, hogy a kisebbik az a haszontalan fattyu, George.
George felelni akart, de apja nem engedte.
- Igen, folytatta Amanda, - csakugyan az a semmirevaló kölyök. Az is ellenem esküdött, de majd megfizetek neki érte. Hát a másikat hol szedted?
Amanda mialatt beszélt, lassanként visszahuzódott. A következő pillanatban ismét visszajött s kidobott az ablakon valamit, ami röptében fényes kört irt le s a Kamilla lába elé esve, egyszerre fölgyulladt s vakitó világosságot terjesztett.
Kamilla meglepetve hökkent hátra s felnézett.
- Hahaha! kaczagott Amanda, - tisztában vagyok már vele!... Ez a hölgyecske, akit a minap a bódéból kidobattam. Hát az ő szolgálatában vagy, hogy idehoztad?... El akarja fogni Zig-Zugot, mert azt gondolja, hogy az ölte meg a papáját... Ejnye kisasszony, szégyelje magát csunya dolog az a kémkedés! Aztán meg tudja-e, hogy rosszul is járhat? Itt nem a városban vagyunk ám, s kedvem volna egy kicsit megcsiklandozni!
Kamilla nem hallgatott e fenyegetésre. A görögtüz fényénél a szobában egy férfi alakját vélte megpillantani s elméjét ez a hirtelen előtünt látvány foglalkoztatta.
- Hát te, vén kópé, folytatta Amanda, elloptad Hektort? Most már értem, hogyan jutottatok ide. Elküldtem Hektort az ékszeres skatulyámért, amit a bódéban felejtettem. Te meg elfogtad, mikor kijött... Megkötözted... de majd elereszted mindjárt!...
Courapied nem engedelmeskedett e kivánságnak, de nem tudta mitevő legyen. Ahhoz semmi kedve sem volt, hogy utána menjen a kutyának a házba, mely szerfölött veszedelmesnek látszott, s ha elereszti, akkor hiába tették az egész fáradságos utat. Visszavinni nem lehetett a kutyát, mert a kifáradt bohóez nem birt volna vele, s különben is Zig-Zug nem hagyta volna annyiban.
- Hát nem akarod elereszteni? kiáltott föl Amanda. - No mindjárt meglátjuk!
S éles fütty hangzott el az éjszakában.
A kutya, mely jól ismerte ezt a jelt, olyan erővel ugrott előre, hogy a bohóczot magával rántotta a kapu alá.
- Segits, George! kiáltott a szerencsétlen.
George odaugrott, két kézzel fogódzott bele a kötélbe de a kutya még egy végsőt rántott rajta ugy, hogy elszakadt s ugyanabban a pillanatban a bohócz és fia eltüntek a sötét boltozat alatt.
Kamilla csak két jajkiáltást, azután tompa zuhanást hallott... és semmi egyebet.
Odarohant a kapuhoz, hogy barátjain segitsen. Már be akart rontani a sötétbe, mikor megbotlott s kénytelen volt megállni, hogy egyensulyát visszanyerje.
Ez a kis baleset az életét mentette meg. Hüvös, nedves levegőt érzett, s szeme, mely a sötétséget már megszokta, fölismerte, hogy a padlózatban egy helyen nyilás van.
Most már értette az egészet. A két szerencsétlen, a hatalmas állat erejének ellent nem állhatva, beleesett a nyilásba, melyet a kutya, - ismervén a járást, egyszerüen átugrott.
Courapied és George a mélységben bizonyosan szörnyet haltak, mert Kamilla, bármennyire figyelt is, sem segélykiáltásukat, de még nyöszörgésüket sem hallhatta.
Kamilla agyában a gondolatok rövidebb idő alatt fordultak meg, mint a mennyi a leirásukhoz szükséges. De nem csak gondolkozni kellett, hanem cselekedni is, még pedig gyorsan, mert az a szörnyeteg asszony, ki férjét ily kegyetlenül pusztitotta el, bizonyosan nem fogja ezzel beérni. Kamilla el lehetett rá készülve, hogy Zig-Zug nincs is itt, ki fog jönni, s először is arra készült föl, hogy revolverrel fogadja.
De hátha barátai nem haltak meg s még segiteni lehetne rajtok? Legjobb lenne a legközelebbi rendőrállomásra szaladni, még pedig gyorsan, mert Amanda ráuszithatja azt a dühös ebet is.
Kamilla indulni készült, de e pillanatban hangokat hallott belülről. Női hang volt az egyik, az Amandáé, a másik pedig férfihang. Hogy mit beszéltek, azt nem hallhatta, de a hanghordozásról itélve nagyon valószinü volt, hogy czivakodtak.
A leány sejtette, hogy mi volt czivódásuk tárgya. Az egyik nyilván meg akarta őt ölni, a másik meg azt kivánta, hogy ne bántsák.
Kamilla nem várta be a szóváltás végét. Futásnak eredt. - Jól tudta, hogy visszafelé haladva, a Clichy-kapuhoz fog érni, de ismét el kellett volna haladnia ama csapeszék előtt, ahol az egész környék iszákosai együtt voltak. Az ellenkező irányba indult tehát, nem gondolva meg, hogy errefelé az ut egyre jobban távolodik Páristól és Saint-Denisbe vezet.
Vagy negyedóráig haladt, folyvást kezében szoritva a revolvert, s csak most kezdett azon gondolkozni, hogy nem háttal van-e annak a kapunak, a hol a vámőrök vannak, akiktől kérdezősködhetnék, hogy merre találhat rendőröket.
E pillanatban az utfél mélyedéséből két homályos alak emelkedett föl s közeledett lassan feléje.
Kamilla eleinte nem vette őket észre s lassu léptekkel folytatta utját. De nem sokáig. Egyszerre csak ugy vélte, mintha lépteket hallana háta mögött s hirtelen visszafordult. De nem volt hozzá ideje, hogy védelmi állásba helyezze magát.
Két ember rohant rá. - Az egyik torkon, a másik derékon ragadta, s Kamilla e szókat hallotta:
- Fogd csak jól. Feladom neki a nyaklót, s ha majd a hátamra kaptam, motozd meg a zsebeit.
Kamilla küzködése közben megnyomta a revolver ravaszát. A fegyver elsült s a golyó a levegőbe repült.
- Micsoda? még hamiskodik is a tacskó? szólt az utonállók egyike. - Várj csak, hadd vegyem el a játékát.
S botjával kiütötte a szerencsétlen leány kezéből a revolvert, még pedig olyan erővel, hogy az három ölnyire repült.
Kamilla elsikoltotta magát, de csak egyszer. Érezte, hogy szijjat tesznek a nyakára s azt hitte, hogy megfojtják.
Az egyik zsivány, ki a szij két végét egyik kezébe fogta, a másikba pedig görcsös botot tartott, hirtelen megfordult s hátára kapta Kamillát, a másik pedig motozni kezdte a zsebeit.
Kamilla közel volt a megfulladáshoz, de eszméletét mégsem vesztette el. - Érezte, hogy egy kéz kotorász a zsebeiben s kábultan hallotta e szavakat:
- Tyhü! van ám itt szépen! Arany a nadrágban, óra a mellényben... Ejnye be furcsa egy vándorlegény!... Bizonyosan megzsebelt valakit... És milyen fehér a keze, akárcsak egy leányé!...
- De ni, az is! szólt egyszerre a zsivány.
Küzködás közben a sipka leesett a leány fejéről s kontyra fogott haja kioldódva omlott le vállaira.
- Leány, te? kérdezte a másik.
- Az bizony! még pedig süldő forma.
- Nohát csak végezz vele, aztán elvisszük a répaföldre és mulatunk.
- De sikoltani fog.
- Majd bekötjük a száját.
Azzal leoldotta nyakáról a zsiros kendőt, rátette a leány szájára, körülcsavarta a fején és erősen megkötötte.
Kamilla elájult.
- Megvan. Ereszd le! szólt ismét az ember, miután minden zsebet kiforgatott.
A másik eleresztette a szij egyik végét s a leány eszméletlenül roskadt le a földre.
- No ez megkapta a magáét. Fogd meg a vállát, én meg majd a lábát. Vigyük... Tudok itt nem messzire egy helyet, ahol nem fognak bennünket háborgatni.
Fölkapták s már vitték is, mikor - az utszéli árkon átlépve, az egyik igy szólt:
- Vigyázzunk! Ugy tetszik, mintha errefelé jönne valaki.
Kamilla szintén hallotta a gyors lépteket s azt kérdezte magától, hogy megmentő, vagy ujabb ellenség közeledik-e?
Csakhamar megtudta.
A két utonálló a következő pillanatban már eleresztette. Kamilla a földre esett s mialatt fölemelkedni iparkodott, látta, hogy egy ember bottal neki megy a két zsiványnak.
A jövevény olyan hatalmasan forgatta a botot, hogy a két zsivány az első pillanatban meghátrált.
Az, amelyiknek botja volt, megkisérlette, hogy védelmezze magát. De egy hatalmas csapás lefegyverezte, s e csapás után valóságos jégeső omlott a két zsivány hátára, oldalára, fejére. Ugy, hogy mind a ketten orditva futásnak eredtek.
Az ismeretlen ura maradt a csatamezőnek. Odament Kamillához s kezét nyujtotta, hogy felsegitse.
- No, öcsém, mondotta, - ugy látom, nem tört el semmink. De azért mégis idején volt, hogy segitségére jöjjek. De hát mi a manót keres maga itt ilyenkor?... No, térjen magához s támaszkodjék rám... Alig bir megállni a lábán.
- Oh uram, szólt Kamilla, - ön az életemet mentette meg.
A női hang csengése kétségkivül meglepte az idegent, mert két lépéssel hátrahuzódott s figyelmesen nézte a legénykét. A következő pillanatban már észrevette a vállára leomló hosszu haját s más hangon kezdett beszélni.
- Bocsásson meg, kisasszony, szólt - de nem sejthettem, hogy e munkásruha...
- Leányt takar, egészitette ki Kamilla. - Mindjárt megmagyarázom, hogy miért öltöztem így át... De mindenekelőtt kérem, esedezem, segitsen, hogy barátaimat megmenthessem.
- Barátjait? Hát nem egyedül volt?
- Nem. Egy derék emberrel meg egy kis fiuval jöttem ide...
- Nos, mi történt velök?
- Kelepczébe jutottak... verembe estek, egy rombadölt házban... S alig hiszem, hogy a borzasztó zuhanás után életben maradtak.
- S laknak abban a házban?
- Igen, gonosztevők, akiket azért kerestem, hogy kiszolgáltassam őket a törvény kezének... egy gyilkos és női büntársa.
- És ön hogyan menekült meg? - kérdezte az idegen.
- Elszaladtam. Együtt kellett volna meghalnom barátaimmal, de semmit sem tehettem értök, s élni akartam, hogy megbosszuljam őket.
- S a gonosztevők idáig üldözték?
- Nem. Azok, akiktől ön az imént megszabaditott közönséges utonállók s éppugy megtámadtak volna mást is, mint engem. Nem ismerem őket.
- S a házbelieket ismeri?
- Egyikük megölte apámat.
- Akkor, szólt az ismeretlen, - rendőrökkel kellett volna magát idekisértetnie.
- Magam akartam eljárni. Okaim voltak rá, a melyeket majd megmagyarázok. De az isten szerelméért, ne vesztegessük az időt...
- De kisasszony, hiszen ön maga mondta az imént, hogy bizonyosan meghaltak, mikor abba a pinczébe lezuhantak. Czéltalanul tenné ki magát ujabb veszélynek. A gonosztevők bizonyosan ott maradtak, s mi ketten bizonyára nem birnánk velük. Én legalább nem merném megkoczkáztatni, pedig úgy hiszem, bebizonyitottam önnek, hogy nem vagyok félénk természetü.
- Igaz, s nem is tudom, hogyan fejezzem ki hálámat... de hát ott hagyjam-e barátaimat e gonosztevők körmei közt?
- Először is a saját biztonságáról kell gondoskodnia azzal, hogy visszatér a városba. Ha itt maradunk, okvetlenül megtámadnak bennünket, s akkor talán nem leszek olyan szerencsés, mint az imént.
- Nem akarom önt ujabb veszélynek kitenni, sietett közbeszólni Kamilla.
- Akkor engedje meg, hogy bekisérjem a városba. Holnap pedig, ha megengedi, fölkeresem a rendőrfőnököt s jelentést teszek neki.
- Nem... Az nem lesz hajlandó intézkedni, felelt Kamilla.
- Vagy jobban szereti, ha magam járok el a dologban? szólt az idegen. Szivesen rendelkezésére állok. Ami most éjjel lehetetlen, azt megkisérlem holnap fényes nappal s fogadom, hogy értesítést fogok önnek nyujtani nem csupán jó embereiről, de ellenségeiről is...
E pillanatban messziről hallatszó ugatás reszkettette meg Kamillát.
- A kutya, az a rettenetes állat! mormolta ijedten. - Utánam eresztették... Ha megrohanná önt... Siessünk innen!
Elfogadta megmentője karját, ki a város felé indult vele, de nem azon az uton, melyen Courapieddel együtt idejöttek volt, hanem oldalt térve, kissé távolabb a házaktól s egyenesen a saint-oueni-kapu felé tartva.
Hektor már nem ugatott, vagy legalább nem lehetett többé hallani. Kamilla lassanként visszanyerte higgadtságát s folyvást vádolta magát, mikor szerencsétlen barátjaira gondolt. De megmentőjével is kezdett foglalkozni.
Az éjhomályban nem láthatta vonásait s alig várta, hogy a sorompóhoz érjenek, ahol majd a lámpák világánál megnézheti azt az embert, kinek életét köszönhette.
A bástya-kapuhoz közeledve, sürübbek voltak a lámpák, s Kamilla láthatta, hogy megmentője magas karcsu, urias külsejü, finom öltözetü férfi. Senkisem tette volna föl ez elegáns világfiról, hogy ezüst-gombos sétapálczájával olyan derekasan vív meg két utonállóval.
Mit kereshetett egy elegáns férfi éjfélután a saint-denisi mezőn?
Az ismeretlen nyilván kitalálta a leány gondolatait, mert amint a sorompóhoz közel értek, megtörte a csendet s igy szólt:
- Bizonyosan csodálkozik azon, kisasszony, hogy velem ilyenkor a városon kivül találkozott. Vacsorán voltam egy jó ismerősöm nyaralójában, s az a bolond gondolatom támadt, hogy gyalog térek haza s megismerkedem ezzel a környékkel. Azt reméltem, hogy akad valami kalandom, s akadt is...
- De, tette hozzá vidáman, - én is méltán csodálkozhatnám azon, hogy önt itt találtam, olyan helyen, ahová leányok nem szoktak járni.
- Hiszen tudja már, hogy miért jöttem ide, felelt Kamilla zavarodottan.
- Oh, nem kivántam felvilágositást. De meg fogja engedni, hogy bemutassam magamat. Nevem Louis de Molinaux, harmincz éves vagyok s családom utolsó sarjadéka. Sokat utaztam keleten, s azután visszatértem Párisba. Még csak egy hete vagyok itthon, de most már nem szándékom elutazni. Ugy találom, hogy eleget jártam már a világot, s pihenni akarok...
- De az én történetem, attól félek, nem igen érdekli önt, s nem is folytatom. - Most csak arra kérem, hogy ne támaszkodjék a karomra. A sorompónál vagyunk s a vámőrök kiváncsi emberek.
- Nem fogom magamat kellemetlenségnek kitenni, szólt Kamilla, megmentőjétől eltávolodva. Előre megyek s a kapun tul majd ismét összejövünk.
Ugy is lett. A vámőrök féligmeddig aludtak s nem ügyeltek a bemenőkre. Kamilla gyorsan ment előre az avenuen s megállott egy lámpa alatt, hogy végre láthassa Louis de Molinaux arczát is.
Emez nem váratott magára és sietett folytatni a félbeszakadt párbeszédet.
- Most már Párisban vagyunk, kisasszony, szólt udvariasan, s én teljesen rendelkezésére állok. Kivánja, hogy hazakisérjem, vagy jobban szeret egyedül térni lakására s elkisérjem a legközelebbi bérkocsi-állomásig?... De csak most jut eszembe... az a két utonálló bizonyosan elszedte minden pénzét...
- Pénzemet és órámat, mormolta Kamilla. - De nem tesz semmit, majd kifizetem a kocsist otthon.
Mialatt e szavakat váltották, Kamilla jól megnézte kisérőjét, s megelégedéssel látta, hogy rokonszenves arcza van. Szép, barna férfi volt, fényes, szelid szemekkel.
E pillanatban üres bérkocsi jött feléjök, mely nyilván hazafelé tartott.
- Uram, szólt Kamilla, - egyedül kivánok hazamenni! - De reménylem, hogy holnap látni fogom. A Voltaire-boulevardon lakom, 292 szám alatt. Monistrol Kamilla nevem... S ha nem röstelli a fáradságot, hogy a hosszu utat megtegye...
- Hogyan gondolhatja azt? felelt élénken a fiatalember. - De énnekem ugy tetszik, hogy neve nem ismeretlen előttem...
- Bizonyosan a lapokban olvasta, mikor apámat meggyilkolták.
- Hogyan? Ön...
- Jaques Monistrol leánya vagyok, akit meggyilkoltak, s megfogadtam, hogy bosszut állok haláláért.
- Ah, most már értem, hogy miért találkoztam önnel ama veszedelmes környéken. A gyilkost kereste... s az egy ujabb bünténynyel fosztotta meg önt társaitól, akik oltalmazni akarták. Helyettesiteni fogom őket s velem a nyomorult nem fog olyan könnyen elbánni. Már holnap megkezdem a hadjáratot. Föl fogom keresni azt a házat, ha leirná... fölkutatom és...
- Nyers téglából van épitve... de, kocsis, álljon meg!
- Tessék! - felelt a kocsis, lovait megállitva. - Hova tetszik?
- A Trone-térre.
- Éppen arra igyekszem. Tessék felülni.
- A viszontlátásra, uram, holnap, szólt Kamilla remegő hangon.
Molinaux megszoritotta kezét, fölsegitette a kocsiba s megmondta a kocsisnak, hogy hova hajtson.
Kamillának most már e fiatal nemesben derekabb szövetségese volt, mint Julien Gémozac s ez jobban is tetszett neki.
V.
Alfréd de Fresnay, mikor a dalcsarnok kijáratánál Lugosi grófnét elszalasztotta, nagyon elszomorodott. Ez a rejtélyes nő éppen olyan volt, amilyent kivánt és siettetni szerette volna a kalandot, mert nem kedvelte a hosszas előkészületeket.
Bosszusan távozott tehát s hogy türelmetlenségét elaltassa, tovább szeretett volna mulatni. Elvitte hát barátját a Café Americainbe.
Ez az éjjeli mulatóhely tele van olyan hölgyekkel, akik vacsorálni jönnek oda, anélkül, hogy tudnák: kivel fognak vacsorálni. De Juliennek nem telt már élvezete az ilyen mulatságokban. Mivel azonban lefeküdni nem volt kedve, azt mondta, hogy megint visszamegy a klubba.
Fresnay nem igen kérette magát, hogy vele menjen. Föltette magában, hogy ugyis másutt fogja végezni az éjszakát, ha a szerencse kedvez neki.
Julien nyert s megtöltötte zsebeit. Alfrédnek pedig kiürült a tárczája.
Éjfél után két óra felé Alfrédnak egy fillérje sem volt s Gémozactól kért kölcsön tiz aranyat ki tovább nyert, ő pedig elment vacsorázni, másodszor.
Semmi sem szerez olyan étvágyat, mint a veszteség s Fresnay, mikor a legközelebbi vendéglőbe betért, olyan éhes volt, mint a farkas. Egyszersmind föltette magában, hogy ismeretséget köt egy nővel, ki megtetszik neki.
Válogathatott is. A nagy étterem tele volt s a törzs-kisasszonyok teljes számban voltak jelen.
Ezek azonban nem igen ejtették őt kisértetbe. Nagyon is jól ismerte őket; neki uj, ismeretlen valami kellett.
Megállt hát a terem közepén, szemével alkalmas szomszédságot keresve. Végre egy szögletben egy leányt pillantott meg, akit még sohasem látott s aki nem hasonlitott a többiekhez. Egyedül ült egy asztalnál s szerényen költött el egy kis sonkát, meg egy félpalaczk közönséges medocot.
Üres szék volt mellette s Fresnay sietett is azt elfoglalni.
Megtalálta, amit keresett.
A leány sem szép nem volt, sem valami izléses öltözéket nem viselt. De czigány arczbőre s ingerlő ruházata volt s Fresnaynak ez éppen elég volt ahhoz, hogy kiváncsisága és kalandvágya fölgerjedjen. A vörös grófné után ez a barna mulattnő éppen alkalmas folytatásnak igérkezett.
Fresnay nem himezett-hámozott a társalgás megkezdésével.
- Nem igen jó lehet az a sonka, szólt, s amit iszik, az sem különb.
- Meglehet, de semmi köze hozzá, felelt a leány. - Azért ült ide, hogy a vacsorámat becsmérelje?
- Nem, szép barna angyal, hanem azért, hogy jobbal kináljam meg.
- Akkor itt maradhat. - Rántott csirke, saláta, szamócza és ó-burgundi jó lesz. A pezsgőt nem szeretem.
Fresnay előhivta a pinczért és ismételte a rendelést. Észrevette, hogy a többi nő gunyosan mosolyog reá. Nyilván nem helyeselték a választást s az irigység bántotta őket. Amiért aztán Fresnay föltette magában, hogy még jobban fogja őket bosszantani s a legnagyobb tisztelettel kezdett bánni ismeretlen vendégével.
- Bocsánat, szép hölgy, hogy ilyen bizalmas vagyok önnel. Bizonyosan tolakodónak fog találni.
- Nem én, csak furcsának - felelt a barna minden zavarodottság nélkül. Szeretem a bátor fellépésü férfiakat. De tudja, ha azt gondolja, hogy vacsora után hazakisérhet, akkor csalódik, kedves ur.
- Oh, esküszöm, hogy nem táplálok ilyen utógondolatot.
- Annál jobb, mert felsülne. Nem vagyok olyanféle, mint ezek a kisasszonykák, akik ugy bámulnak rám, mint valami ritka állatra.
- Ön bizonyára először van most itt.
- Először, de utoljára is. Most este érkeztem Párisba s éhes voltam. Feljöttem hát ide, mint akár máshova. De holnap már vége lesz a mulatságnak. Munkához látok, hogy becsületesen keressem meg a kenyeremet.
- Mivel? - kérdezte Fresnay ártatlan képpel.
- Jósnő vagyok. Kártyát vetek s kávé-aljból olvasom ki a jövendőt.
- Ejnye be pompás! Én mindig tudni kivántam, hogy milyen végem lesz s ha ön meg tudná mondani...
- Nem nehéz. Gonoszcsont fog maradni mindhalálig. De korcsmában nem adok kihallgatást.
- Akkor hát... mondja meg, hogy hol lakik.
- Azt nem mondhatom meg. Először is szállást kell keresnem. Az pedig nem könnyü dolog.
- De addig is csak lakik valahol?
- Bizonyos, hogy nem az utczán fogok hálni. De önnek nem kell tudni, hogy hol.
- Mi a neve?
- Olga... De nézze csak, ön gazdag, ugy-e?
- Nem tudom, mennyi a vagyonom. Csakhogy ma este nincs egy fillérem se.
- De a vacsorát csak ki tudja fizetni? - kérdezte Olga élénken.
- Hát kinek néz engem? De ismernek itt s hiteleznek, ha kell.
Olga tovább evett, de nem oly jóizüen, mint előbb s meglátszott rajta, hogy fél, hogy neki kell majd fizetni.
Fresnay, mialatt szintén hozzálátott az evéshez, szempillája alól nézegette vendégét, aki valósággal mulattatni kezdte.
- Nini, most jut eszembe - szólt ismét. - Lakását nem tudja, vagy nem akarja megmondani; de semmi sem gátolja abban, hogy az enyémet megtudja.
- Hát csak tessék megmondani - felelte Olga poharát kiüritve. - Az nem kötelez semmire.
Alfréd kivett tárczájából egy névjegyet s letette az abroszra, szomszédnője elé, ki meglepetten kiáltott föl:
- Ni, hát ön báró? Ez szép. Szeretem az uri embereket... s hizelgek vele magamnak, hogy tetszem is nekik. Sok grófnőnek s marquisnőnek jövendöltem már.
- Elvezetek önhöz egyet, ha akarja, s drága árt szabhat neki. Én fizetem. Tartsa meg a névjegyemet s értesitsen, mihelyt elfogadhat bennünket.
- Jó.
A leány ledobta asztalkendőjét s föl akart állni.
- Mi lelte? kérdezte Fresnay. - Az orosz salátát még meg sem kóstolta.
- Mindegy. Sietek. Várnak.
- Csak nem akarja velem elhitetni, hogy hajnali négy órakor kártyát vet valakinek.
- Higyjen, amit akar. Én megyek.
- Hova?
- A nyugati vasuthoz, ha már éppen tudni akarja.
- A kedvesét várja a postavonattal, ugy-e?
- Nincs kedvesem. De mennem kell.
- Engedje meg legalább, hogy kocsin vigyem ki a vasuthoz.
- Világért se! A vendéglő előtt van bérkocsi elég, s nem félek egyedül menni.
Olga ezalatt már fölállott az asztaltól s Fresnay kénytelen volt akaratának engedni. A különös leány erősen megszoritotta kezét s határozott léptekkel ment kifelé.
Fresnay alig tudott hova lenni a csodálkozástól s nem tudta, mit gondoljon e különös leány felől. Sokáig tünődött ezen s üritgette egymás után a poharakat, amig gondolatai végképp összezavarodtak és agya elkábult.
A hetedik pohárnál elaludt s mikor fölébredt, a terem csaknem üres volt. Ekkor elszánta magát arra, hogy lefeküdjön; kifizette a vacsorát, bérkocsiba ült s otthon ágyában folytatta az álmot, melyet a vendéglő asztalán kezdett meg.
Másnap megreggelizett, nagy gonddal felöltözött s két óra után megjelent a Grand Hotel irodájában, Lugosi grófnő után kérdezősködve.
Némi keresés után azt a fevilágositást adták neki, hogy az az urhölgy ma reggel érkezett, a harmadik emeleten lakik, s itthon van.
Fresnay megmondatta magának az ajtószámot s fölment.
Az első emelet folyosóján egy uriemberrel találkozott, aki lefelé jött s amint őt meglátta, ugy tett, mintha az orrát fujná, ugy, hogy Fresnay nem láthatta az arczát; testtartása azonban arra az urra emlékeztette, akit tegnap este Lugosi grófnéval látott.
- Éppen jókor jövök! mondta magában. Most már nincs elfoglalva. De vajjon elfogad-e?
Följebb ment és ugyancsak kifáradtan ért föl a harmadik emeletre, hol egy darabig keresnie kellett a hosszu folyosókon az illető ajtószámot.
Végre megtalálta s látta, hogy a kulcs benne van az ajtóban. Egyszerüen benyithatott volna, de nem akarta meglepni a grófnét s szerényen kopogtatott.
Csakhamar könnyü lépteket hallott. Az ajtó megnyilt kissé és a nyilásban egy nő mutatkozott.
Két felkiáltás hangzott el egyszerre. A nő ráismert s ő is megismerte.
Olga volt, a kártyavetőnő.
- Ni, ön az! kiáltott föl a leány. - Mit keres itt?
- Azt a hölgyet, akit el akartam önhöz vezetni, hogy kártyát vessen neki, felelt Fresnay nevetve. - S mivel éppen nála találom...
- Ne olyan hangosan, az istenért! Ha meghallaná...
- Hát maga a komornája?
- Láthatja.
- Hát azért hagyott engem a faképnél, hogy őt a nyugati vasuttól elhozza?
- Azért. Ismeri?
- Hogyne? Várja a látogatásomat...
E pillanatban belülről csengetés hallatszott.
- Az urnője türelmetlenkedik. Menjen be kincsem.
- Megyek, de egy szót se, ugyebár? Ha az asszonyom megtudná, hogy hol találkoztunk, elkergetne.
- S ismét kártyát kellene vetnie. Ne féljen, nem szólok... de csak azzal a feltétellel, ha olykor-olykor eljön hozzám és értesitést ad Lugosi grófnő, meg az életmódja felől.
Olgának nem volt hozzá ideje, hogy erre a kikötésre feleljen. A grófnő maga nyitotta ki a belső ajtót s elámulva állott meg, mikor látta, hogy komornája egy uriemberrel beszélget, akit nem ismert meg azonnal.
Fresnay sietett megelőzni a grófné kérdéseit.
- Bocsánat, asszonyom, szólt kalapot emelve, - komornája, aki nem ismer, nem akart bebocsátani. Én pedig nem akartam tágitani. Rosszul tettem?
- Nem, felelt a grófnő némi habozás után. - Éppen el akartam menni, de mivel ön fölfáradt...
- Oh, nem akarok visszaélni perczeivel.
Olga félrevonult, hogy bebocsássa Alfrédet, ki be is surrant a lakosztályba. Utasnak való lakás volt ez s három egymásba nyiló szobából állott.
- Amint látja, szólt Lugosi grófnő, - még alig vagyok rendben s nem is szándékozom sokáig maradni e fogadóban. Ezért nem is bontottam még ki a málháimat. De a szalonban sokkal jobban cseveghetünk. Jőjjön, báró ur.
S komornájához fordulva hozzátette:
- Nem vagyok itthon senkinek.
Alfréd bement a grófnővel a közönségesen butorozott szalónba s helyet foglalt mellette egy kis kanapén. A grófnő bejövetelkor az ajtót bezárta, s Olga, ki künn maradt, nem háborgathatta őket.
- Megvallom, kezdte a grófné, - nem reméltem, hogy önt viszontlátom. Ugy gondoltam, hogy nem vette komolyan azt a véletlen beszélgetést egy kávéház terraszán...
- Tehát rossz néven veszi, hogy eljöttem? kérdezte Fresnay élénken.
- Világért sem, de attól félek, hogy nagyon messzire mentem, mikor megigértem, hogy elfogadom önt. Barátnak, jó ismerősnek megjárná. Mind a ketten egy társadalmi osztályhoz tartozunk s élénk csevegése, megvallom, mulattatott. De önök francziák, fájdalom, nem érik be kevéssel, s előrelátom, hogy többet fog tőlem kivánni.
- Meglehet, de önnek szabadságában áll azt meg nem adni. Addig is bátran cseveghetünk. Hisz a csevegés ártatlan dolog. Mit csinált Tergovicz urral?
- Ejnye, be jól emlékszik a nevekre!
- De még az arczokra is! A lépcsőn találkoztam az emlitett urral s azonnal ráismertem. Reménylem, az előadás után elvezette önt még valami érdekes párisi helyre, amelyet ismerni kivánt.
- Nem. A nápolyi kávéházba kisért el fagylaltozni s éjfélkor elvált tőlem itt a kapunál. Fáradt és álmos voltam.
- Én nem. Egész éjjel önre gondoltam s reggeli öt órakor feküdtem le. Amikor szerelmes vagyok, nem tudok aludni.
- Szerelmes! Ön? Vallja meg az igazat, kártyázással s vacsorálással töltötte az éjszakát.
- Nem tagadom. Ezzel szoktam a szivbeli bajaimat gyógyitani. De ezuttal az orvosság nem használt. Sok pénzt vesztettem és sokkal szerelmesebb vagyok, mint valaha.
- Majd elmulik. De a veszteség megmarad, s ha nagy volt...
- Oh, nem bánt. Elég vagyonom van ahhoz, hogy néha egy-egy drága szeszélyem is legyen. Van pedig egy, amelyet nagyon szeretnék kielégiteni. Sikerülni fog-e? Az öntől függ.
- Tőlem?
- Öntől. Tavaly egy nagybátyámtól igen csinos palotácskát örököltem a Mozart-utczában. Azt vettem a fejembe, hogy csak valami szép nőnek adom bérbe. A bérösszegre nézve nagyon engedékeny vagyok. Ha szép lakóm megengedi, hogy mindennap udvaroljak neki, sohasem küldök rá nyugtát.
- Ilyen föltétellel könnyü lesz lakót találnia, kivált ha a palota be is van butorozva.
- Két hét alatt az is meglenne. A kárpitosom elvégezné. De nem adnám ki akárkinek! Miért ne lenne ön az a lakó, akit keresek?
- Megbolondult?
- Nem én! Szerződést nem kell aláirni s minden pillanatban felmondhat. De a mig Párisban tartózkodik, sokkal jobb lakása lesz ott, mint a fogadóban. Nem értem, hogy miért ne fogadná el ajánlatomat.
- Mert nem komoly, felelt a grófnő, Fresnaynak egyenesen a szemébe nézve.
A grófnő kiválóan szép volt ma. Szeme sajátságos fényben ragyogott, s derékhoz simuló háziruhája egész pompájukban tüntette föl remek idomait.
Fresnay százszorta szebbnek találta igy, mint utczai öltözékben, s szivesen ajánlott volna föl neki többet is, mint egy bebutorozott palotát, mert szeszélyének nem tudott ellentállni.
- Azt hiszi, hogy tréfálok? szólt. Mivel bizonyitsam be hát, hogy komolyan beszélek? Jőjjön el velem a Mozart-utczába. Megmutatom a palotát s azután elmegyünk a kárpitoshoz...
- Bocsánat, vágott szavába a grófnő, - ön alkut kinál nekem. Már pedig én nem üzleteket kötni jöttem Párisba, hanem mulatni.
- Én is ugy értem, s igérem önnek, hogy ha ott unatkozni fog, nem az én hibám lesz. Elfogadja?
- Hát azt képzeli, hogy rögtön azt fogom felelni: igen, vagy nem, mintha egyszerüen csak egy kis sétáról lenne szó? Különös fogalma van felőlem, mondhatom! S mit gondolna, ha igent mondanék?
- Azt gondolnám, hogy ön egy fensőbb gondolkozásu nő, aki édeskeveset törődik az előitéletekkel, azt teszi, ami tetszik, s nem bánja, akármit gondolnak is a bolondok. Aztán meg örülnék is, ha elfogadná, mert ez azt bizonyitaná, hogy nem vagyok önnek visszatetsző.
- Nohát legyen boldog: nem visszatetsző. De ez nem ok arra, hogy a kedvese legyek...
- Nem köteles vele. Jogában áll a házbért lefizetni, nekem meg jogomban áll föl nem venni.
- Ön mindig csak tréfál.
- Legkevésbbé sem. Ajánlatom igen komoly. Ön azt mondta tegnap este, hogy alkalmas lakást keres. Én felajánlom házamat. Adja nekem az elsőséget.
- Ezt még meg kell gondolnom, felelt a grófnő nevetve.
- Más szóval: tanácsot akar előbb kérni Tergovicz urtól.
- Sohasem kérek mástól tanácsot.
- Pompás! kiáltott föl Fresnay. - Tehát megegyeztünk?
- Oh, korántsem! Még nem határoztam el.
- Majd elhatározza. Addig is megrendelem a butorokat.
- Ejnye milyen szeles ember! Alig ismerjük még egymást s erővel azt akarja, hogy sorsomat az önéhez kössem! Ha mindig ilyen volt, sok badarságot követhetett el.
- Követtem el nehányat. De ennél pompásabb alkalmam még sohasem volt s nem is lesz. El lennék ragadtatva, ha tönkretehetném magamat önért.
- Azt éppenséggel nem kivánom. S mivel ön az imént tanácskérést emlegetett, ajánlom, hogy kérjen tanácsot barátjától, Gémozac urtól, akit tegnap bemutatott. Kérdezze meg tőle, hogy minő véleményben van az ön szép terve felől. S ha ő azt fogja önnek tanácsolni, hogy hajtsa végre, kötelezem magamat, hogy - lakója leszek.
- Gémozac kivonná magát a tanácsadás alól. Minden gondolatát Monistrol kisasszony foglalja el s nem érdeklődik többé az én szerelmi viszonyaim iránt. Fejébe vette, hogy fölkutatja az öreg Monistrol gyilkosát.
- Én nem korholom érte. S nagyon jó néven venném öntől, ha mindig értesitene, hogy nagylelkü barátja milyen lépéseket tett ama derék leány támogatására, ki atyja gyilkosán bosszut akar állani.
- Nem fogom elmulasztani, s köszönöm, hogy ezzel kilátásba helyezte, hogy gyakran fogunk találkozni. Mindennap jelentést fogok önnek tenni, amig itt lakik, azután pedig még sürübben - a Mozart-utczában.
- Bocsánat, még nem mondtam, hogy beleegyezem...
- Annyi, mintha mondta volna. Holnap délben eljövök, hogy együtt menjünk el a butorokat kiválasztani. Estére együtt ebédelünk?... Nem? ön el akart menni hazulról - s én be akarom bizonyitani, hogy sohasem háborgatom semmiben... Igaz... nemde megtartja a mostani komornáját?
- De, uram, ismétlem, hogy...
- Bátran megtarthatja. Az ő számára is lesz ott lakás s még másik két cseléd számára is. Azt akarom, hogy házát uriasan rendezze be. Istálló nincs, de bérlek önnek kocsit, mely épp olyan elegáns lesz, mint akármelyik uri fogat.
Lugosi grófnő bizonyára nem jött egykönnyen zavarba, de Fresnay modora egészen lenyügözte s annyira megzavarta, hogy nem tudott neki mit felelni.
- Fölveszem a foglalót, folytatta Alfréd kezet csókolva, - s megyek. A viszontlátásra, grófnő, holnap!... Önről fogok álmodni az éjszaka.
S hirtelen fölállva, olyan sietséggel ment ki, hogy majd felforditotta Olgát, ki az ajtónál hallgatózott. Megfenyegette ujjával, s mikor a leány egészen a folyosóra kisérte ki, ezt sugta neki, mialatt száz frankos bankjegyet csusztatott a kezébe:
- Láthatod, hogy jól fizetek. Iparkodjál kellően kiszolgálni. Több pénzt fogsz igy keresni, mint a kártyavetéssel. Az asszonyod előtt csitt... Sok kérdezni valóm lesz, s nem fogok alkudni.
Olga nem tudott hova lenni nagy ámulásában, Fresnay pedig rohanva ment lefelé a lépcsőn.
Nagyon meg volt elégedve látogatásával, s ezt mondta magában:
- Végre mulatni fogok egy kicsit. Ez a magyar grófnő fölséges és szentül hiszi, hogy én igazi grófnőnek tartom... Ha a szobaczicza el nem árul, az asszonya sohasem fogja észrevenni, hogy tisztában vagyok családjával, én meg majd nagyokat nevetek az uriaskodásán.
A bebutorozás sokba fog ugyan kerülni, de ha majd megelégeltem az aranyhaju szépséget, a kárpitosom visszaveszi az egészet. Nem koczkáztatok tehát sokat, s körülbelül bizonyos vagyok benne, hogy élvezetesen fogom tölteni a nyarat...
Annyi bizonyos, hogy nem fogok ugy unatkozni, mint az a higvelejü Gémozac, ki egész idejét azzal fogja tölteni, hogy szerelmes sóhajtásokat bocsát Monistrol kisasszony felé...
S Fresnay elégedetten gyujtott szivarra és indult klubja felé, ahol Juliennel remélt találkozni.
VI.
Kamilla, kit amaz emlékezetes éjszaka élményei egészen megtörtek, másnap igen későn ébredt föl. - Öreg dajkája, kit éjfél után két órakor vert föl álmából, hogy menjen ki és fizessen a kocsisnak, nem kérdezősködött tőle kalandja felől. - Kamilla pedig, mikor kialudta magát, nem tartotta szükségesnek, hogy mindent elmondjon derék dajkájának, kinek a bosszu müvében ugy sem vehette volna hasznát.
Azt sem közölte az öreg asszonynyal, hogy gondolatait most egy uj ismerős foglalja el, az egyetlen, akiben még reménye van, s kinek eljövetelét türelmetlenül várja.
Megigérte, hogy el fog jönni... Vajjon megtartja-e szavát?
Kamilla csaknem kételkedett ebben. Azt mondta magában, hogy lovagias ember kötelességének tartja, hogy segitségére siessen egy leánynak, de azt már nem tartja kötelességének, hogy közelebbi ismeretséget is kezdjen vele.
Igy okoskodott Kamilla s szomoruan gondolta el, hogy ez az egyetlen ember, akihez fordulnia lehet, hogy támogassa őt, nem csupán a gaz gyilkos fölkutatásában, de főképp abban, hogy fölkeresse a szegény bohóczot és fiát.
Vajjon meghaltak, vagy még most is élnek a sötét pincze fenekén? - Bármint legyen is, Kamillának nem volt szabad róluk megfeledkeznie, s már is szemrehányást tett magának, hogy megfogadta a Molinaux tanácsát, ki rábeszélte, hogy jöjjön haza s ne tegye ki magát ujabb veszélynek azzal, hogy még egyszer fölkeresi azt az átkozott házat.
Igaza volt, mikor nem engedte meg, hogy vesztébe rohanjon, de abban nem fogja megakadályozni, hogy kedvezőbb körülmények közt, vagyis nappal meg ne tegye a kisérletet, jól fölfegyverkezve s egy megbizható és bátor barát kiséretében, aki semmiféle veszélytől nem fog visszariadni.
Ez a barát pedig nem lehet más, mint maga Molinaux. Rajta kivül Kamilla senkit sem tudott, aki erre a nehéz és veszélyes szerepre alkalmas lett volna. Ha nem jön el, akkor nem marad egyéb hátra, mint ismét ahhoz a rendőrséghez folyamodni, mely atyja halála után oly keveset tett az ő érdekében s melyhez legkevésbbé sem volt bizalma.
Kamilla fölkelt s ismét rendes gyászruhájába öltözött. Brigitte behozta neki a reggelit, de bármint iparkodott is, sehogy sem tudta eloszlatni fiatal urnője boruját és nyugtalanságát. Kamilla türelmetlenül számlálgatta az órákat s váltig biztatta magát, hogy már nem sokáig fog várakozni.
Végre nem maradhatott már tovább a szobában s lement a kertbe, mikor kocsizörgést hallott s összerezzenve állott meg.
Hirtelen az ut felé forditotta fejét, de a helyett, akinek jövetelét várta, egy csinos fogatból Gémozacnét és fiát látta kiszállni.
Julien nyájasan köszöntötte, Gémozacné pedig megcsókolta mindkét orczáját s a leggyöngédebb hangon mondta:
- Eljöttem önhöz, kedves gyermekem, amint megigértem. Egész este önről beszélgettünk.
Kamilla néhány köszönő szót dadogott, de meglátszott rajta, hogy gondolatai másfelé járnak.
- Hogyan töltötte a tegnapi délutánt, mikor tőlünk eljött? folytatta Gémozacné. - Nagyon rosszul tettem, hogy egyedül hagytam önt ebben a házban, mely olyan szomoru emlékekkel van tele. S igazán sürgetnem kell önt, hogy mielőbb máshová tegye át lakását. Kérem, ne szomoritson bennünket azzal, hogy ilyen távol lakik tőlünk.
- Valóban a legnagyobb hálával tartozom jóakaratáért, asszonyom, felelt Kamilla, - de mondottam tegnap, hogy miért akarok ugy maradni, a mint vagyok. Kötelességet kell teljesitenem s amig apám gyilkosát meg nem találom...
- Hát még folyvást ezzel a gondolattal van, kedves Kamillám! Hisz' ez valóban esztelenség...
- Szándékom nem változott, asszonyom s nem is fog változni.
- Akkor, kisasszony, engedje meg arra emlékeztetnem, hogy elfogadta segédkezésemet, szólt közbe Julien.
- Nem feledtem el, uram, s nem is bántam meg. De nekem a magam utjain kell járnom, s most már alapos okom van hinni, hogy meg fogom találni azt a nyomorultat. Tudom, hogy abbanhagyta előbbi mesterségét és Párisban tartózkodik.
- Lehetetlen tehát, hogy kikerülje sorsát, ha gondosan nyomozzák. Keze alakjáról rá fogok ismerni, s én mindjárt azon kezdem, hogy megbizandó embereimmel közlöm ezt a különös ismertető jelet. Csatlakozni fogok hozzájok, ha kell, e gonosztevő nyomozásában.
- Fogadja szives köszönetemet a jó szándékáért.
De Kamilla, midőn ilyképp köszönetet mondott, ezt gondolta magában:
- Ez ugyan nem fogja megtalálni Zig-Zugot. Az egyetlen ember, aki erre képes, az én mult éjjeli megmentőm, s az nem jön...
Gémozacné nem akart ellene szólni fiának, de úgy vélekedett, hogy Julien nagyon is könnyelmüen köti le magát. - Az óvatos anyának e látogatással nem csupán az volt a czélja, hogy Monistrol kisasszony iránt érdeklődését tanusitsa. - Nagyon jól észrevette, hogy fia szerelmes lett a leányba, s ma reggel ki is vallatta. Julien pedig minden habozás nélkül kijelentette, hogy Kamillát szívből szereti. S az anya, anélkül, hogy teljesen elvetette volna a házasság gondolatát, ugy vélekedett, hogy mielőtt beleegyezését adja, alaposabb értesülést kell szereznie Kamilla felől.
- Ez hát az a ház, amelytől nem akar megválni, - kezdte ujból Gémozacné. - Hogyan lakhatik ilyen szomoru helyen?
- Mindig itt laktam, asszonyom, születésem óta, s apám is itt halt meg, - felelt Kamilla.
- De ez nem alkalmas lakás egy magányos leánynak.
- És ugyan miért, ha szabad kérdeznem?
- Azért, mert nagyon egyedül van. - Hanem, - csak igen kevés időm van s bucsut veszek öntől, kedves Kamillám. - Ha kedve lesz bennünket meglátogatni, mindig szivesen látjuk s férjem megbizott, hogy emlékeztessem önt, hogy pénztára mindig nyitva áll számára.
Kamilla büszke mozdulatot tett, mely nem kerülte ki a Julien figyelmét.
- Nem erről van szó, szólt élénken. - Ön üzlettársa apámnak, s az a pénz, amit fölvesz, jogosan tulajdona. De én a magam jószántából szeretnék önnek szolgálni, s kérve kérem, mondja meg, mit tud arról az emberről, akit keres. Az imént azt mondta, hogy Párisban van.
- Az éjjel még itt volt.
- Látta?
- Nem láttam, de bizonyos vagyok benne.
- Hát már meginditotta a hadjáratot? kérdezte Gémozacné.
- Igen asszonyom, felelt a leány habozás nélkül.
- Amint látom, nem vesztegette az időt. S úgy gondolom, boldogulni fog a Julien segédkezébe nélkül is.
- Nem kértem, s ha elfogadtam, csak azért tettem, mert nem akartam a visszautasitás által hálátlan lenni. De nagyon sajnálnám, ha Gémozac ur miattam veszélynek tenné ki magát.
- Kész vagyok életemet is koczkáztatni, kiáltott fel Julien.
E nagy hévvel adott felelet hallatára Gémozacné elvesztette türelmét.
- Megőrültél, fiam? szólt. - Nem fogom engedni, hogy rendőrnek csapj föl.
- Ura vagyok cselekedeteimnek, felelt Julien hidegen, - s figyelmeztetnem kell, anyám, hogy ez a hely éppen nem alkalmas arra, hogy ezt a kérdést vitassuk.
- Ebben igazad van. Menjünk hát innen. Reménylem, nem bántasz meg azzal, hogy egyedül hagysz távozni?
- Nem, anyám, de reménylem, a kisasszony megengedi, hogy legközelebb ismét eljöjjek.
Kamilla nem felelt. Kényelmetlenül érezte magát és Gémozacné anyai buzgósága kemény próbára tette türelmét. - Nem akarta sem az anyát megsérteni, sem a fiut visszautasitani, de el volt határozva arra, hogy szándékát nem fogja megváltoztatni, még ha örökre elidegeniti is ezzel magától atyja üzlettársának a nejét és visszariasztja Julient, ki szolgálatait felajánlotta.
- Isten önnel, kisasszony, szólt Gémozacné. - Nagyon sajnálom, hogy háborgattam. Nyilván vár valakit. - Ime, épp most áll meg egy kocsi a kerités előtt.
Valóban bérkocsi állott meg az uton, s a kocsi ablakán egy arcz lett látható, melyet Kamilla rögtön megismert, de amely azonnal el is tünt a kocsi belsejében.
- Alkalmatlanok lennénk, szólt ismét Gémozacné. - Gyerünk, Julien, nincs már itt semmi dolgunk.
Julien szó nélkül követte anyját s Kamilla a megalázottság érzetével látta őket kocsijukba ülni, mely elrobogott velök.
VII.
Gémozacnéval és fiával gyorsan robogott el a kocsi, s Kamilla észrevette, hogy Julien kihajolt az ablakon, hogy szemügyre vehesse azt az embert, ki a kocsiban rejtőzött.
Kamilla szemrehányást tett magának, hogy felbosszantotta az anyát és megbántotta a fiut, holott egész egyszerüen megnevezhette, sőt bemutathatta volna nekik uj látogatóját.
Kimondhatatlanul örült annak, hogy megmentője eljött. Talán hírt hoz neki az elveszettek felől!
Molinaux megvárta, míg Gémozacék kocsija jó messzire haladt, s csak akkor szállott le. Kamilla elébe ment.
A fiatal ember kalapemelve köszöntötte s Kamilla most a napvilágon még szebb férfinak találta, mint az éjjel.
- Bocsásson meg, hogy ilyen későn jövök, kezdte lágy hangon. - Délelőtt azért nem akartam eljönni, nehogy pihenésében zavarjam. Sőt attól félek, hogy most is rosszkor jöttem, mert háborgattam... Látogatói voltak...
- Gémozacné asszony és fia. Apám, közvetlenül halála előtt üzlettársa lett Gémozac urnak; az a fiatal ember pedig, kit az imént elmenni látott, a gyilkosság éjjelén nagy segitségemre volt... De én olyan dolgokról beszélek itt, amiket ön nem ismer, mert a mult éjjel még nem beszélhettem el történetemet.
- Csak annyit mondott, hogy atyja gyilkosát üldözi.
- A történet egyszerü és rövid. Egy este belopózott házunkba egy gonosztevő. Rávetette magát apámra, megfojtotta és elszaladt. Én utána eredtem s egészen a Trone-térig üldöztem, ahol egy komédiás-bódéba surrant be. Bementem a nézőtérre s el akartam fogatni a gyilkost. De senkisem hallgatott rám, s kevés híja volt, hogy magamat el nem fogtak. A fiatal Gémozac véletlenül éppen ott volt s pártomat fogta anélkül, hogy ismert volna... S mikor vele együtt ide visszajöttem, apámat halva találtuk.
- Borzasztó! Miért nem jelentette föl a gyilkost?
- Néhány napig eszméletlenül lebegtem élet és halál közt. A biróság kihallgatta az akrobatát, akit el akartam fogatni, de azután szabadon bocsátotta... Csak tegnap este jutottam ismét nyomára, s ön tudja, hogy miként végződött kirándulásom...
- Azt az utat természetesen azok tanácsolták, akik kiséretében voltak, nemde?
- Igen... Egy ember, ki tagja volt a Zig-Zug társulatának...
- Zig-Zug... Furcsa egy név!
- Más neve is van, de azt még nem ismerem. A gonosztevő megszöktette egy társának a nejét... s ennek a nőnek a férje volt a tanácsadóm, tizenkét éves fiával együtt, akit magunkkal vittünk s aki apjával együtt esett bele abba a verembe, vagy pinczébe... De bocsánat, még föl sem kértem, hogy lépjen be szerény hajlékomba.
E szavakkal Kamilla a ház felé indult, Molinaux pedig utána ment. Brigitte, ki éppen az ajtóban állott, elbámult, midőn látta, hogy urnőjét egy csinos gavallér kiséri.
Kamilla fölvezette vendégét az emeletre s az ebédlőn mentek keresztül, melyet a gyilkosság óta nem használt.
- Itt rejtőzött el a gyilkos, szólt Kamilla.
- De hogyan juthatott be? kérdezte Molinaux. - Cselédjük nem zárta be a ház ajtaját?
- Nem volt cselédünk. Semmink sem volt, ami egy rablót kisértetbe ejthetett volna, s igy nem is féltünk. De szerencsétlenségünkre, aznap huszezer frankot kaptunk Gémozac urtól.
- És hogyan történt a gyilkosság?
Kamilla elmondta a már ismert jelenetet s midőn a kezet emlitette, mely a függönyön megjelent, Molinaux fölállott. - Ilyenformán? kérdezte.
S finom fehér, arisztokratikus kezét, melyről a keztyüt lehuzta, a függönyök közé dugta.
- Igen, mormolta Kamilla, önkénytelenül arra gondolva, hogy ez a kéz mennyire különbözik attól a borzasztó, görcsös, fekete kéztől, melyet akkor, s azóta álmaiban is gyakran látott. - Ennyi volt minden, amit a gyilkosból láttam.
- Hogyan? Hát nem ismeri az arczát?
- Nem... Mikor apámat megrohanta, feldöntötte a lámpát, s a szoba sötét lett.
- Hogyan reményli hát megtalálhatni?
- A kezéről okvetlenül.
- Ez valóban olyan ismertető jel, amelyről ráismerhetünk, ha ugyan valaha megtaláljuk.
- Kételkedik talán benne?
- Attól tartok, hogy a mult éjjeli kirándulás szökésre késztette... ha ugyan valóban ő tartózkodott abban a házban, melyet ön emlitett.
- Mindegy, azt a házat mégis föl kell keresnem. Barátaim ott maradtak, s nem hagyhatom ott őket.
- Éppen azért jöttem, hogy elkisérjem önt oda.
- Köszönöm, uram. Kész vagyok önnel menni.
- Bérkocsim el fog bennünket vinni a saint-oueni kapuhoz. Onnan gyalog megyünk tovább, s ön majd megmutatja az utat. - De hogy is hivják azt az akrobatát, akit vádol?
- Zig-Zug. Ő a gyilkos, bizonyos vagyok benne.
- Elhiszem. De azt nem hiszem, hogy most is ott van még abban a házban, ahol ön a mult éjjel kereste. Nagyon valószinü, hogy a történtek után elsietett onnan. Csupán azt remélhetjük, hogy némi utbaigazitó nyomot találunk ott.
- Ugy van, mormolta Kamilla, ki szintén nem remélt többet.
- De, folytatta Molinaux, ön azokat is meg akarja találni, akiket tegnap elvesztett.
- Ugy van, uram, az a főczélom. Föláldozták magukat értem s én máris nagyon sokáig késtem azzal, hogy segitségükre siessek.
- Még nem vesztett el sok időt, mert a gyilkos vagy bezárta őket a pinczébe, s ez esetben kiszabaditjuk őket, vagy pedig agyonzuzták magukat az esésben, vagy Zig-Zug megölte őket. Meg kell jegyeznem, hogy ezt az utóbbi eshetőséget valószinübbnek tartom.
- Mikor leestek, mindenesetre megsérültek.
- Ha csak ennyi bajuk történt, elhozhatjuk őket ide a nélkül, hogy bárkit is beavatnánk a különös kaland titkába... Most azonban induljunk.
- Megyek. Sziveskedjék megvárni a kocsiban.
Molinaux meghajtotta magát s kiment, mig Kamilla öltözőjébe sietett, honnan pár percz mulva utrakészen jött elő.
Beült a kocsiba Molinaux mellé s a kocsis elinditotta s lovakat.
A fiatalember megmondta neki, hogy minden eshetőségre gondolva, köteleket s különféle eszközöket is hozott magával.
- Köszönöm, szólt Kamilla, - s én mindenüvé el akarok önnel menni.
- Nem ellenzem, de csak ugy, ha veszélynek nem teszi ki magát.
- Ön is kiteszi magát, pedig senkiért sem kell bosszut állnia.
- Azt felelhetném erre, hogy amit teszek, kalandvágyból teszem s a veszedelmes kalandokat különösen szeretem. De inkább megvallom, hogy főképp az ön iránt való rokonszenv bir e lépésre. Ön olyan érzést kelt bennem, melyet nem tudnék kellően meghatározni. Kinevetne, ha azt mondanám, hogy az első pillanatban szerelmes lettem önbe. Magam sem hiszek a pillanat alatt keletkező szerelemben. De a rokonszenvben, mely ilyen körülmények közt támadhat, igen... De csak most veszem észre, hogy mindez majdnem szerelmi vallomás gyanánt hangzik. Mindenesetre korai volna még, s kérem, ne higyje el.
- Hiszem, hogy ön a legőszintébb és legnemesebb férfi, szólt Kamilla meghatottan.
- Egyébiránt, folytatta Molinaux vidáman, - ha már csakugyan merészelnék önnek vallomást tenni, nem is tudnám, hogy kitől kérjem meg a kezét. Kénytelen lennék Gémozac urhoz fordulni, s ez az üzletember azt hinné, hogy a pénzére áhitozom.
- Azt nem tudom, hogy ő mit gondolna, felelt a leány, - de én nem függök Gémozac urtól, s ha valamikor férjhez megyek, magam választok. S hogy valakit férjemül válaszszak, azt előbb jól kell ismernem...
- Engem pedig éppen nem ismer. Nem is kérek egyelőre egyebet, mint azt a reményt, hogy e kirándulás után, bármi legyen is az eredménye, ismeretségünk nem szakad meg.
- Nagyon természetes, felelt Kamilla élénken. - Mindig szivesen fogom önt látni. De különben is, hogyan lehetnék el az ön támogatása nélkül? Semmiesetre sem fogunk még ma azzal a gonosztevővel végezni... s önön kivül senkim sincs, aki nyomozásban segitene.
- De Gémozac ur szintén ismeri szándékát, nemde?
- Ismeri, de nem helyesli.
- És a fia?
- Ő helyesli, de nem képes arra, hogy segitségemre legyen... Az imént is arról beszélt, hogy a rendőrség támogatását kéri ki.
- Az pedig semmit sem fog végezni. Kezében volt már a gyilkos, és eleresztette. Ketten sokkal jobban fogunk végezni. De mielőtt oda érünk, sziveskedjék némi felvilágositást adni... Ön a gyilkosnak csak a kezét látta, de azt is emlitette, hogy megszöktetett egy asszonyt. Milyen ez az asszony?
- Magas, barna. Láttam a bódé előtt, tündérnek öltözve, s az éjjel megismertem annak a háznak az ablakán, a hova most megyünk.
- Ha másutt fogja látni, napvilágnál, még könnyebben ráismer. De szó volt egy kutyáról is, nemde?
- Igen, a Zig-Zug kutyájáról. Az a derék ember, aki segitségemre volt, a Tróne-téren fogta el; a kutya egy skatulyát tartott szájában, melyet haza akart vinni gazdájának. Courapied megkötözte...
- S az a kutya vezette önöket nyomra.
- Igen. Odavezetett ahhoz a házhoz. Ott berohant a kapu alá... Courapied utána szaladt...
- S beleesett a verembe. Most már tisztában vagyok a helyzettel.
Pár percz mulva a saint-oueni kapuhoz értek. Kiszálltak a kocsiból s gyalog mentek tovább. Kamilla megismerte a helyet, s az országutról csakhamar megmutatta Molinauxnak a romlatag házat.
- Közelebb van, mint gondoltam, szólt a fiatal ember, - s szeretem, hogy nincs a közelében más ház. Senkisem fog bennünket háborgatni. Jerünk...
Kamilla készséggel követte utitársát s csakhamar ott voltak a ház előtt.
Molinaux még egyszer megmagyaráztatta magának a történteket, s mikor Kamilla megmutatta neki, hogy Courapied és a fia melyik irányban tüntek el, igy szólt:
- Legjobb lesz először is körüljárnunk a házat. Bizonyára hátul is van ajtaja, a melyen a gonosztevők kijártak, s azon fogunk bemenni mi is, hogy a verembe ne essünk.
A tanács jó volt s Kamilla követte. A házat megkerülve, azt látták, hogy ez az oldala még romladozottabb, mint az elülső.
- Képzelem már, hogy mi volt ez a ház, szólt Molinaux. - Nem csodálnám, ha pénzt vertek volna benne, de alig hihetem, hogy Zig-Zug és kedvese itt laktak, - habár csak ideiglenesen is... De ime itt a bejárás; amott benn pedig egy lépcső, mely azonban nem látszik elég biztosnak.
- Elbir bennünket, szólt Kamilla, előre sietve.
Molinaux kénytelen volt utána menni s egyszerre ért vele egy nagy szobába, amely egészen üres volt.
- Itt tartózkodtak a semmirevalók, szólt a fiatal ember, lábával egy eloltott gyertyát rugva el, mely az ajtó mellett hevert.
- Igen, felelt Kamilla, - ebben a szobában voltak, mikor a ház elé jöttünk. Az ablakon csak a nőt láttam, de bizonyos vagyok benne, hogy a férfi is itt volt a szobában.
- Itt volt, semmi kétség, szólt Molinaux, - s itt volt a kutya is... itt hagyták a nyakravalóját.
- S rajta az elszakadt kötél, meg a szij, melylyel Courapied és fia megkötözték.
- A gonosztevők tehát magukkal vitték kutyájukat. Annál jobb - az talán még egyszer nyomukra vezet, ha valahol előtaláljuk. Bármint legyen is, nem igen valószinü, hogy az éjszakát ebben a házban töltötték. Nincs itt sem ágy, sem szék. Azt sem hiszem, hogy a történtek után visszajönnek még ide. Bizonyosan találtak már maguknak kényelmesebb lakhelyet.
- Ha csak a pinczébe nem rejtőztek, a hová két társam lezuhant.
- Az nem valószinü. Akármilyen gonosztevő is valaki, holttest mellett nem szeret hálni. De azért mégis meg kell tudnunk, hogy hova lett az ön két társa. Itt nincsenek, azt láthatjuk. Menjünk le hát.
Lementek, s egy földszinti folyosón végighaladva a tátongó pinczenyiláshoz értek.
Molinaux kibontotta csomagját, s egy hosszu kötélvégére kötött zsebbeli lámpást gyujtott meg.
- Nini! kiáltott föl. - Létra vezet le...
A nyilásból valóban egy létra két ága nyult föl, melynek alja a pincze fenekén volt.
- Reménylem, nem fog rajta lemenni, szólt Kamilla.
- Előbb levilágitok, s ha meglátom, hogy mi van lent, majd meggondolom, hogy mit kell tenni, felelt a fiatal ember.
S lebocsátotta a kötelet, melynek végén a lámpás himbálódzott.
- George! kiáltott le Kamilla a sötét üreg fölé hajolva.
Senkisem felelt.
- Meghaltak... mormolta a leány, közelebb simulva uj barátjához.
- Nagyon valószinü... A lámpás még nem ért feneket, pedig már majdnem két ölnyire bocsátottam le... Most végre leért... Harmadfél ölnyi mélységbe zuhanni, tökéletesen elegendő ahhoz, hogy az ember belehaljon. S ha barátjai életben maradtak volna, bizonyosan feljöttek volna a létrán... ha csak Zig-Zug utóbb nem bocsátotta le, hogy maga végezzen velük. Erről akarok most meggyőződni. Innen a lámpás világánál semmit sem látok.
- Én is lemegyek önnel, szólt Kamilla, mialatt Molinaux fölhuzta a lámpást.
- Hová gondol! felelt emez. - Nőnek egyáltalában nem alkalmas lejárás ez. Különben is gondolni kell minden lehetőségre. Ha Zig-Zug, valahol e romok közt rejtőzve, meglesne bennünket s felhuzná a létrát, mi is ott vesznénk, holott, ha ön itt marad, vigyázhat. Az első gyanus nesz hallatára figyelmeztet a veszélyre, s én fölsietek, hogy segitségére lehessek.
- De hátha a nyomorult a pinczében rejtőzik, s önt megrohanja...
- Rosszul járhat... Kitünő hatlövetü revolver van a zsebemben.
Kamilla szorongó szivvel nézett utána, s látta, hogy mint ereszkedik lejebb és lejebb a sötétbe.
- Leértem! szólalt meg pár pillanat mulva a fiatal ember hangja, de nem látok itt semmit. Körüljárom a pinczét. Ne ijedjen meg, ha lámpásom világa eltünik. Nem fog sokáig tartani.
Nemsokára alulról ez a kiáltás hangzott föl:
- Itt vagyok, kisasszony.
- Nos? kérdezte Kamilla.
- Nincs itt senki.
- Hova lett hát Courapied és fia? Elásta volna testeiket Zig Zug?
- Én is gondoltam erre, s megvizsgáltam a talajt, de ásásnak seholsem akadtam nyomára.
- Tehát kimásztak volna ezen a létrán? Az lehetetlen, mert a zuhanástól sulyosan kellett megsérülniök.
- Nem. A szénporban aligha sérültek meg, s nagyon lehetséges, hogy a létrán kimásztak.
- És azok a gonosztevők, kik e verembe ejtették őket, engedték volna, hogy meneküljenek? Ezt alig hihetem.
- Mindjárt megmondom, kisasszony, hogyan magyarázom én meg magamnak ezt az eltünést. De itt már semmi dolgunk sincs, engedje meg, hogy eloltsam lámpásomat és... eltüntessem nyomainkat.
Molinaux feljött, elfujta a lámpást azután megfogta a létra két szárát, fölemelte kissé, s eleresztette.
A létra nagy zuhanással esett végig a pincze fenekén.
- Mit csinál? kérdezte Kamilla elbámulva.
- Lehetetlenné teszem, hogy más is járjon még ezen az uton. Most már mehetünk! szólt Molinaux, a kötelet és lámpát fölvéve s összecsomagolva.
Kamilla nem ellenkezett. Szinte öntudatlanul engedelmeskedett védelmezőjének, s nem gondolt arra, hogy cselekedeteit vitassa, vagy tanácsait visszautasitsa.
- Kisasszony, szólt egyszerre a fiatal ember, - meg fogom önt szomoritani, mert kiábránditom egy csalódásból. Az én megyőződésem az, hogy a bohócz és fia együtt vannak Zig-Zuggal és egyetértettek vele. Az volt a czéljuk, hogy önt kelepczébe csalják.
- Az lehetetlen. Courapied gyülölte azt a hitvány gonosztevőt, ki feleségét megszöktette, George pedig ki nem állhatja mostoha-anyját, aki mindig csak bántotta.
- Én pedig azt mondom, hogy mindnyájan egy huron pendülnek és összeesküdtek ön ellen. A verembeesés előre ki volt számitva. Courapied és fia egyszerüen leugrottak, jól tudva, hogy egy rakás szénporra esnek és semmi bajuk sem lesz... Arra számitottak, hogy ön utánuk fog menni.
A fogás nagyon jól volt kiszámitva s valóságos csoda, hogy nem sikerült. Tudja-e, hogy miért nem vették üzőbe az éjjel?
Azért, mert azt hitték, hogy beleesett a pinczébe s először is ott keresték...
Kamilla lehorgasztotta fejét s nem tudta magát elszánni arra, hogy barátjait elitélje.
- Gondolkozzék csak higgadtan, folytatta Molinaux. A bohócz és fia nem maradtak a pinczében. Kisegitették tehát őket onnan. Hogyan van tehát az, hogy nem keresték önt fel? Ha hivei lettek volna, egyenesen odaszaladtak volna önhöz. Nem tették. Tehát ellenségei voltak s minden azt bizonyitja, hogy elillantak a másik két nyomorulttal.
De semmi sem bizonyitja azt, hogy ujra nem kezdik.
Zig-Zug tudja most már, hogy ön üldözi; igen valószinü tehát hogy most már csakugyan el akarja önt vesziteni. S hogy mire képes, arról már meggyőződhettünk. Ki tudja, minő kelepczébe akarja még csalni. Még arra is vetemedhetik, hogy éjnek idején megtámadja önt abban a házban, amelyben egyedül lakik.
- Mit csináljak hát? kérdezte Kamilla csüggedten. - Adjon tanácsot ön, kinek máris életemet köszönhetem.
- Azt tanácsolom, hogy költözzék ki házából, béreljen magának lakást valami népesebb városrészben s fogadjon megbizható férficselédet. Ha fölhatalmaz rá, szivesen eljárok mindebben.
- Gémozacné ugyanezt ajánlotta... s nem fogadtam el tanácsát.
- Fogadja el kisasszony s ne szakitson olyan családdal, melynek feje majdnem korlátlanul rendelkezik az ön vagyonával. Ha majd illendő lakása lesz, mondjon le végképp az ilyen veszedelmes kirándulásokról, s bizza egyedül én rám, hogy atyja gyilkosát előkeritsem.
Kamilla habozott a felelettel.
Molinaux folytatta:
- Vegyen magának gondolkozási időt kisasszony... Most pedig, nem ajánlom föl kiséretemet hazáig. Ha megengedi, bérkocsiba ültetem, és holnap délután négy órakor tiszteletemet fogom tenni, hogy előadjam terveimet.
- Várni fogom, felelt Kamilla, nagy felindulással s égve a vágytól, hogy megtudhassa, mit akar voltaképpen uj barátja.
VIII.
Egy hét telt el, s a helyzet ugyancsak megváltozott.
Kamilla folyvást arra gondolt még, hogy atyja haláláért bosszut álljon, de sokat gondolt Louis de Molinauxra is, aki szerelmet vallott neki s nőül óhajtotta venni.
Szerelmet vallott Julien Gémozac is, bármennyire ellenezte is ezt anyja, de Kamillától csak kitérő feleletet kapott.
Julien azóta folyvást borongós kedélyü s hasztalan iparkodik szórakozást keresni a kártyaasztal mellett.
Alfréd de Fresnay minden nagyobb fáradság nélkül győzte le Lugosi grófné büszkeségét. A szép vöröshaju asszony beköltözött a mozart-utczai kis palotába, s Alfréd vigan éli vele világát.
Még nem volt oka megbánni tettét. A "magyar grófnő" nem szenveleg ugyan iránta heves szerelmet, de kedvesen bánik vele s pompásan mulattatja.
A grófságát, meg az őseit már nem emlegeti, valamint Tergovicz urról sincs többé szó.
Fresnay azt kezdi hinni, hogy az ő grófnője Páris valamelyik külvárosában született, de annál kisebb gondja is nagyobb. Neki elég az, hogy uj és eredeti.
Olga megmaradt urnője mellett, s példás buzgósággal és hüséggel szolgálja őt. Fresnay több izben akart már tőle megtudni egyet-mást urnője multja felől, de Olga néma maradt, mint a hal.
Ellenben unni kezdi már a csöndes, nyugodt életet, melyet Alfréd az ő számára is biztositott s meglátszik rajta, hogy jobban szeretne ismét kártyát vetni és kóborolni.
Fresnay mindjárt az első naptól fogva, mikor Lugosi grófnő az ő palotájába költözött, rendes szokásokat vett fel. Négy órakor eljött a grófnéhoz, hogy elvigye megsétáltatni; megebédelt vele valamelyik előkelő vendéglőben s neki szentelte az estét a szó legtágasabb értelmében, mert csak éjfél után két órakor vált el tőle, hogy aztán éjszakáját a klubban fejezze be a kártyaasztal mellett.
Egy hétfői szép tavaszi napon Alfréd a szokottnál korábban jött el. A grófnő rendesen a terasszon várta; de ezuttal nem volt helyén, s Alfréd felpillantva, a második emeleten egy ablakocskában férfi-alakot vélt észrevenni.
- Máris! mormolta fogai közt. - Ez bizony elég furcsa lenne!
Alfrédnek természetesen külön kulcsa volt, s ha valaha, ugy most volt kellő oka és alkalma ahhoz, hogy használja. Használta is, óvatosan zárta be ismét az ajtót s nesztelenül ért föl a kis előcsarnokba, ahol Olga rendesen fogadni szokta.
Ezuttal nem volt ott, s Alfréd hallani vélte a hangját s nevetést is hallott felülről.
- Ugy látszik, mulatnak ott fönn, mondta magában.
Lábujjhegyen ment föl a lépcsőn s az emeletre érve, megállott hallgatózni; de mivel semmi neszt sem hallott, szétnyitotta a szalonba vezető ajtó kárpitjait és olyasmit látott, a mire csakugyan nem volt elkészülve.
Az igen magas szalont eltolható közfal választotta ketté, melynek közepén nyilás volt, de még nem volt lekárpitozva.
Abban a részben, a melybe Alfréd a kárpit keskeny nyilásán belátott, Olga ült háttal az ajtó felé egy lakk-asztalka előtt s kártyát vetett, vagy magának, vagy urnőjének, kit Alfréd csak minden második pillanatban láthatott.
Meg-megjelent hat lábnyi magasságban, de rögtön el is tünt, visszalebegve egy trapezen, a melyen testszinü trikóban, kurta rózsaszin szoknyában, szatin-czipőben, lebontott libegő hajjal állott.
- Nincs külömben, komédiásné volt valamikor, - mondta magában Fresnay, - mindég is gyanitottam.
S a helyett, hogy egyenesen belépett volna, végét szakitani a komédiának, csöndesen meghuzódott a kárpit közt, hogy kényelmesen élvezze ezt a látványt.
Kevés uriember dicsekedhetik azzal, hogy kedvesét ilyen helyzetben látja, s a különczséget kedvelő Alfréd nagyon mulatott a formás idomu nő pillanatnyi megjelenésén.
Világért sem háborgatta volna, annyival inkább, mert Olga fennhangon kezdett beszélni, s ő csöppet sem bánta, ha meghallja, hogy mit mond a grófnőnek.
- Már megint a piros alsó! kiáltott föl a komorna. - Jó kártya, de nagyon is sokszor mutatkozik.
- Minél többször, annál jobb! szólt le röptében a grófnő.
- Ma is láttuk. De ha összetalálkoznál a makk-királylyal...
- Törődöm is én a makk-királylyal!
- Én bizony igen. A makk pénzt jelent. Aztán megint itt van ez a zöld kilenczes... Ez a legrosszabb kártya... felsülést jelent. Rossz vége lesz a dolognak.
- Elég! Untatsz a jóslataiddal. Eredj föl s készitsd el a fürdőmet.
- Szépen vagyunk! szólt magában Fresnay. - Ugy látszik, én vagyok a makk-király.
- Eredj már! ismételte a grófné. - Öt percz mulva én is fölmegyek.
Olga összeszedte a kártyáját, fölállott s kifelé indult, mialatt urnője még egy pár fordulót tett a nyujtó-rudon.
- Jó napot, grófnő, szólt most Fresnay előlépve, legnyájasabb hangján.
A grófnő hirtelen felegyenesedett, leugrott a földre s karját mellén összefonva, elébe állott a fiatal embernek.
- Hogyan jött be ide! kérdezte szárazon.
- Az ajtón, felelt zavartalanul Alfréd. - Hiszen tudja, hogy külön kulcsom van.
- Nem biztam volna rá, ha sejtettem volna, hogy kémkedni fog utánam.
- Én? Nagyon rosszul ismer, grófnő. Hiszen annyi szabadságot adok önnek, a mennyit csak lehet, és mindig csak abban az órában jövök, a mikor vár. Ma valamivel előbb jöttem, az igaz, de ezt csöppet sem sajnálom, mert olyan öltözékben leptem meg, a mely valóban gyönyörü, s egy olyan tehetséget fedeztem föl benne, a melyről még soha sem szólt.
- Mondottam önnek, hogy szeretem a testgyakorlatnak minden nemét. És ettől teljesen meg vagyok azóta fosztva, hogy itt lakom. - De milyen gondolat volt ide ugy betoppanni? Egyenesen jött föl ide?
- Igen. S megvallom, hogy mielőtt beléptem, egy darabig nagy élvezettel bámultam önt.
- Hogyan van az, hogy Olga nem vette észre?
- Mert csak a kártyára gondolt. Sejtelme sincs róla, hogy itt vagyok.
- Már pedig azt neki is tudni kell, szólt a grófnő az ajtón kilépve s komornáját hangosan szólitva:
- Maradj csak fenn. Az ur itt van. Siess, készitsd el ruhámat!
- Azért beszél ilyen hangosan, hogy a piros alsó is meghallja? kérdezte Alfréd mosolyogva.
- Kedves barátom, nem szeretem a féltékenykedést. Jól tudhatja, hogy nincs kedvesem; a mikor majd kedvem lesz szeretőt tartani, minden teketória nélkül megmondom önnek. Most pedig kijelentem, hogy meguntam már ezt a magányt. Barátai azt találják gondolni, hogy szégyenli magát miattam... Azt akarom, hogy bemutasson nekik... s először is annak, a kivel együtt volt, mikor a dalcsarnokban találkoztunk.
- Gémozacnak! kiáltott föl Fresnay. - No ennek a társasága nem nagy mulatságára lenne.
- És ugyan miért? Akkor este igen kellemes fiatal embernek találtam, és hacsak ön nem féltékeny reá, nem értem, hogy miért ne hozhatná el.
- Nagyon szivesen megtenném, de azzal a fiuval nem lehet boldogulni. Szerelmes s hozzá még nőül is akarja venni az illetőt.
- A meggyilkolt Monistrol leányát. Emlitette volt akkor este a dalcsarnokban.
- Terringettét! milyen jó emlékező tehetsége van.
- Sohasem felejtek el semmit. De ön megigérte, hogy mindig értesiteni fog a Gémozac ur dolgairól, s mióta itt vagyok, egyetlen egyszer sem emlitette előttem még a nevét sem.
- Ha sejtettem volna, hogy az ő szerelmi históriája érdekli, telebeszéltem volna a fejét.
- Hogyne érdekelne az a szerencsétlen leány, meg az ön legjobb barátja?
- Nem sajnálni való egyik sem.
- Hogyhogy?
- Ugy, hogy a leánynak milliói lesznek az apja találmánya után, Gémozac pedig, ha a leány nem fogja is szeretni, könnyen vigasztalódhatik, mert ő meg még gazdagabb lesz.
- No és Monistrol kisasszony is szereti azt a fiatal embert?
- Ugy látszik, nem.
- Pedig igen csinos fiatal ember. - Igaz, mennyire van már a gyilkos ellen inditott hadjárattal? Ha Gémozacnak volnék, már régen megtaláltam volna azt a gonosztevőt.
- Meglehet. Ön erélyes, leleményes, bátor nő, - az a szegény Julien pedig csak sóhajtozni tud... Én különben megvagyok győződve arról, hogy ez a Zig-Zug csak efféle mesés alak. A rémes kezü akrobata sohasem is létezett. - De Julien ezt el nem hiszi. Az anyja hiába feddi, dorgálja, mindennap elmegy a Voltaire-boulevardra, s mikor a kisasszonyka nem fogadja el, negyedóraszámra elsétál a ház előtt.
- Ez csak azt bizonyitja, hogy állhatatos szerető...
- Igen ám, de vetélytársa is van.
- Valóban? Én azt hittem, hogy az a leány a megtestesült szendeség.
- Oh a vetélytársnak jó szándéka van s a leányka nyilván arra számit, hogy elvéteti magát vele. - De mit érdekli ugy ez a dolog?
- Kiváncsi természetü vagyok, s a bizonytalan dolgok mindig csábitanak. Azt hiszem, hogy ha ismeretségben volnék Monistrol kisasszonynyal, jó tanácsokat tudnék neki adni.
- Jó, jó! - Hagyjuk most ezt az üldözött ártatlanságot, s menjen inkább öltözni, hogy a Boisba mehessünk.
- Minden áron a Boisba akar velem menni, Alfréd? kérdezte a grófné hizelkedő hangon.
- Nem éppen, de máshová ugyis alig lehet menni, s ha megebédelünk a "Madrid"-ban...
- Még nincs ebéd ideje. Miért ne tennénk addig egy látogatást Monistrol kisasszonynál?
- Monistrol kisasszonynál? ismételte Fresnay. - És ugyan micsoda czimen? Hiszen nem ismeri.
- Baj is az! felelt hidegen a grófné. - Majd bemutat Ön.
- Elment az esze? Ugyan minő ürügy alatt vigyem el ahhoz a lánykához Lugosi grófnőt?
- És ugyan miért ne mehetnék én el hozzá? Talán ön engem nem tart méltónak arra, hogy egy tisztességes nő elfogadjon?
Erre a váratlan kérdésre nehéz volt felelni s Fresnay kitérés által iparkodott magán segiteni.
- Mennyi üres szó, vágott közbe a grófnő. S ez mind csak azt jelenti, hogy nem teljesiti a kivánságomat!... Most történik először, - de utoljára is.
Alfréd már bosszankodni kezdett s keményen akart visszavágni, mikor a komorna e szavakkal lépett be:
- A fürdő készen van s nincs már fönn senki.
Olgának torkán akadt a szó. Most pillantotta meg Fresnayt s már megbánta, amit mondott, mert hiszen urnője figyelmeztette az imént, hogy az ur itt van.
- Hát volt ott fönn valaki? nevetett Fresnay.
- Nem volt... Megcsuszott a nyelvem - felelt a komorna ritka vakmerőséggel.
- Ugy vélem - szólt a grófnő - nem azért jött ide, hogy jelenlétemben a komornámmal társalogjon s nagyon lekötelezne, ha magamra hagy vele. Szükségem van reá, önre pedig nincs.
- Hát nem akar velem ebédelni?
- Épp oly kevéssé, mint ön engem elvezetni oda, ahova menni akarok.
- Ismétlem, kedvesem, hogy az nagy hóbort volna, - szólt. - Nem bánom, akármilyen szeszélye van, csak erről az egyről mondjon le.
- Már pedig engem csakis az ugynevezett hóbortok mulattatnak s ugy találom, hogy nincs bennök elég részem.
- De remélem, csak nem fog oda nélkülem elmenni.
- Dehogy, csak lesse a lyukon! - felelt a grófnő, beleesve az ő megszokott komédiásnői modorába.
- Még ha megtiltanám is? - szólt Alfréd, hogy még jobban felingerelje.
- Főképp, ha megtiltja. Engem ugyan nem fog pórázra!
- Veszem észre, hogy olyan fajból való, mely sohasem türte a rabságot, s én nem is akarom megalázni azt a nemes vért, amely ereiben csörgedez. Hanem szabad akarok lenni én is.
- Amint tetszik, kedves ur. Isten hirével.
S miután Fresnayt visszakézzel félretolta, a magyar főurak ez állitólagos sarjadéka beleragadt a nyujtó-rudba, felhuzta rá magát s a legnehezebb és legveszedelmesebb fordulásokat végezte rajta.
- Fölséges! - kiáltott Fresnay, ki csak ugy fogta az oldalát a nevetéstől. - Vendégszerepelnie kellene a czirkuszban.
- Ne igen mondja kétszer, mert megteszem - felelt a grófnő, trapézét derekasan nekiröpitve.
- Az sokkal jobb is lesz, mint oktalan látogatásokat tenni.
- Álljon félre, mert a rud betöri a piszéjét.
- Igaz. Hát nem jön a Boisba?
- Félre, ha mondom. Neki találok rugatni a képes felének.
- No, pedig azt épségben szeretném megőrizni... Ajánlom magamat; majd visszajövök, ha belefárad a gimnasztikába. - Sohse fáradjon... maradjon csak fenn a kakasüllőn. Olga majd lekisér.
- Olga, meg ne mozdulj!
Olga keserves képet vágott. Hibásnak érezte magát s nem tudta, hogy melyikre hallgasson. Végre is azt cselekedte, hogy kihuzódott az első szobarészbe s Fresnay, mikor mellette elhaladt, hamarjában odaszólhatott neki, anélkül, hogy a grófnő, ki a magasban hintázott, meghallotta volna:
- Tíz aranyat kapsz, ha holnap délelőtt eljössz hozzám.
A meghökkent komorna nem mondott sem igent, sem nemet, s Fresnay sietve ment le a lépcsőn.
Más természetü szerető busan távozott volna, ő jókedvüen ment tovább. Sohasem ringatta magát csalódásban az állitólagos grófnő nemessége és érzelmei felől, s ez most uj, igazi alakjában jelentkezett előtte s csak annál nagyobb mulatságot szerzett neki.
Ami Lugosi grófnőnek szándékát illeti, hogy meglátogatja Monistrol kisasszonyt, Fresnay ennek semmi fontosságot sem tulajdonitott, biztosan számitva arra, hogy ez a szeszély mihamarább el fog mulni.
De mégis azt gondolta magában, hogy nem fog ártani, ha Julien barátját figyelmezteti, hogy esetleg útját vághassa a grófnőnek. S mivel mielőbb találkozni akart Juliennel, nem hajtatott a Boisba.
- A klubba! szólt oda a kocsisnak, mialatt felült.
Ez a klub, melyben két fiatal emberünk a nap egy részét és gyakran az éjszaka nagyobbik felét is tölteni szokta, nem tartozott Páris legelőkelőbb társaskörei közé, de nem is volt amolyan közönséges játékbarlang, amelybe mindenki bejuthat. A tagfelvétel nem ment valami nehezen, de ajánlás és szavazás okvetlenül szükséges volt hozzá.
Igaz, hogy vendégül is el lehetett oda menni, megebédelni s ebéd után ott tölteni az estét - másnap reggelig, s résztvenni minden játékban.
Az előkelő klubokban az ilyesmi nincs megengedve, s e klubban is régóta emlegették már, hogy szigoritani kell e részben az alapszabályokat; de mivel eddigelé az ily vendég-látogatások miatt semmi kellemetlenség nem fordult elő, a választmány a régiben hagyta a dolgot.
Fresnay tehát, a klub játszó-termébe érve, éppen nem csodálkozott azon, hogy a kártyaasztal körül két-három uj alakot látott.
- Mit csinálnak itt? kérdezte Fresnay egy Daubrac nevü ismerősétől, kivel az ajtó mellett találkozott.
- Semmi különöset. A nagy játékosok még nincsenek itt, az aprók meg az utóbbi időben sokat vesztettek, s nincs igazi játékkedv. Gémozac barátunk ad nekik egy szerény kis bankot.
- Az ám ni... most látom csak. - No, megvárom, amig elvégzi. Nem akarok belevágni a szerencséjébe. Pedig beszélni szeretnék vele.
Fresnay e beszélgetés alatt egy uri embert tartott szemmel, ki épp akkor lépett oda az asztalhoz. Ugy vélte, mintha ez az idegen veszedelmesen hasonlitana Tergovicz urhoz.
- Ismeri azt az urat? kérdezte Fresnay Daubractól.
Ez odanézett s igy felelt:
- Nem ismerem. Most látom itt először. Bizonyos, hogy nem tag.
- Kiváncsi vagyok rá, hogy ki hozta ezt ide s mi a neve.
- Azt könnyü megtudni. Mind a kettőnek be kellett iratkoznia az ebédlistába. Megyek és megnézem. Sehogy sem tetszik az arcza.
- Ha megnézte, értesitsen engem is - szólt Fresnay, a játszóasztal felé tartva.
Szembeállt az ismerősnek tetsző urral s a lehető legnagyobb figyelemmel nézegette. Fiatal, szálas, barna, elegáns ember volt, kinek vonásai erősen emlékeztették Fresnayt arra a "magyar"-ra, kit a dalcsarnokban Lugosi grófnővel látott beszélgetni. De akkor csak oldalról látta, most pedig szemben s igy nem volt egészen bizonyos abban, hogy a kettő ugyanaz.
Azt azonban egész biztossággal láthatta, hogy az idegen nagy szerencsével játszik. Ötszáz frankkal támadta meg a Gémozac bankját s merészen duplázott rá mindaddig, mig négyezer frankot nem huzott be.
- Tartom az összeget, - szólt Gémozac, kit ez a veszteség csaknem teljesen kifosztott.
- Teringettét! gondolta magában Fresnay, - eluszik a fiu. De majd vigyázok én rá.
Julien elvesztette a négyezer frankot s a kör pénztárából kért kölcsön ötven aranyat, hogy öt percz alatt kihuzott bankját folytathassa.
- A szerencsétlen nem tudja, hogy kivel van dolga! mormolta Alfréd a foga közt. - Ha ez az ember a grófné "magyar"-ja, akkor nem érdemel bizalmat. - Okvetlenül figyelmeztetnem kell Julient.
S közeledni iparkodott barátjához. - Az érdeklődők nagy tömegben állták körül az asztalt, ugy, hogy Fresnay csak nagynehezen juthatott a bankár közelébe.
Utközben megállitotta Daubrac, s halkan ezt mondta neki:
- Tergovicznak hivják; az a kimondhatatlan nevü lengyel kapitány hozta ide vendégnek.
- Tisztában vagyok már vele, dörmögte Fresnay. És odafurakodva Julienhez, épp akkor ütött ennek a vállára, mikor Tergovicz az egész bankot kihuzta.
Julien hátrafordult s barátját megpillantva szólt:
- Adjon bankot más.
A játékosok dörmögtek, mert nekik csak kevés jutott a bankból, de csakhamar elhallgattak, mikor az idegen késznek nyilatkozott a bankadásra.
Fresnay megfogta barátját s a terem egyik szögletébe sietett vele.
- Elment az eszed? szólt hozzá. Nagynehezen összenyersz kétszáz aranyat, s három kártyára elveszted!
Julien felelet helyett vállat vont.
- De csak most próbálj nekem szemrehányást tenni, hogy a palotámat bebutoroztattam a magyar grófnőm számára, folytatta Fresnay.
- Jogod volt hozzá, nekem meg jogom van játszani.
- Megengedem. De tudod-e, hogy ki nyerte el a pénzedet?
- Bánom is én, akárki! Meg se néztem.
- Nohát nézd meg. Ott ül a helyeden. Mit gondolsz, kihez hasonlit?
- Mintha láttam volna már valahol, de...
- Megmondjam, hogy hol láttad?... Emlékszel-e arra az idegenre, aki Lugosi grófnőnek a dalcsarnokban integetett?
- Emlékszem... Ez az ember csakugyan olyanforma.
- Körülbelül bizonyos vagyok benne, hogy ő az. Egy másik pontra nézve pedig teljesen bizonyos vagyok. Az én drága barátnőm a hátam mögött szerelmeskedik ezzel a gavallérral, ki a Tergovicz nevet viseli. Nekem határozottan azt mondta, hogy földije hazautazott. Ime pedig itt van, s erős a gyanum, hogy az imént nála volt. Meg kell adni, hogy nem vesztegeti az idejét. Mióta bankot ad, minden kártyára nyer, - a Mozart-utczában pedig elfoglalja a helyemet, mikor ott nem vagyok.
- Nohát ne játszszál ellene, annak a nőnek pedig add ki az utat.
- Hiszen a vége mindenesetre az lesz, ámbár nagyon mulattat. De ugyancsak meg foglak lepni, ha azt mondom, hogy a grófnő nagy érdeklődéssel foglalkozik veled, meg még valakivel.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Az imént összevesztünk, mert erőnek erejével azt akarta, hogy mutassam be Monistrol kisasszonynak.
- Ez már igazán netovábbja a szemtelenségnek! s valóban kiváncsi vagyok rá, hogyan jutott...
- Nem emlékszel, hogy akkor este, mikor találkoztunk, a Monistrol meggyilkolásáról volt köztünk szó. Ugy látszik, hogy ez a dolog nagyon hatott a grófnőre, mert azóta számtalanszor emlegeti. Valósággal azon kezdek tanakodni, vajjon nem ismeri-e azt a gazembert, ki a gyilkosságot elkövette. Ha csakugyan az az akrobata volt, nem éppen lehetetlen, hogy találkozott vele, mert erős a gyanum, hogy ő is komédiásné volt. Ma, mikor meglátogattam, rajtakaptam, hogy egy trapezen a legnehezebb fordulatokat végezte, mint egy igazi kötéltánczosné.
- Örömmel tapasztalom, hogy nem nézed igazi grófnénak, szólt Gémozac gunyosan. - Ami azt illeti, hogy ismeretségben lehet azzal a gonosztevővel, akit keresek, azt egyszerüen nem hiszem.
- Hátha kisüthetném, hogy ez a nemes Tergovicz ur senki más, mint Zig-Zug?
- Nézd meg a kezét.
- Megvallom, hogy biz az csöppet sem rendellenes. Feltünő ügyességgel használja a kezét. A kártya ugy sikamlik az ujjai közt, mint a gyik... S kedvez is neki, mert majdnem minden aranyat összeszedett már. Nem mernék megesküdni, hogy nem hamis játékos.
- Hagyjuk ezt a találgatást, s mondd meg inkább, mit feleltél a grófnőnek, mikor elég vakmerő volt azt kivánni tőled, hogy vidd el Monistrol kisasszonyhoz.
- Azt feleltem: soha! Erre olyan mérges lett, mint a pulyka, én meg otthagytam. De kivánsága gondolkozóba ejtett. Itt valami titoknak kell lappangani, amelyet holnap okvetlenül ki fogok deriteni. A grófnő komornája meglátogat. Két százfrankos bankó meg fogja oldani a nyelvét, s teljesen tisztában leszek az asszonyával... sőt talán Tergovicz urammal is. - Hát te hányadán vagy?
- Csak ugy, mint mindig. Eljárok a Voltaire-boulevardra mindennap, s négy eset közül egyszer fogadnak el, - mikor szabad a tér. - Ma is megfogadtam, hogy többet feléje sem nézek. S holnap megint csak elmegyek!... Nem tudok magamnak parancsolni. Te persze ezt nem érted, mert sohasem szerettél igazán.
- De ha megtörténnék rajtam egyszer ez a szerencsétlenség, nem maradnék sokáig bizonytalanságban. Ismerni akarnám legalább a vetélytársamat! - Miért nem várod meg azt az urat az utczán, hogy minden teketória nélkül megszólitsd, ha már nincs annyi bátorságod, hogy Monistrol kisasszonyt kényszeritsd a megnevezésére?
- Tegnap megmondta a nevét. Molinauxnak hivják.
- Ebből ugyan keveset tudunk meg. Hogyan ismerkedett meg vele?
- Az az uriember, ugy látszik, valami szolgálatot tett neki, s erősen biztatja, hogy föl fogja kutatni az atyja gyilkosát.
- Valami iparlovag lesz, aki megszimatolta, hogy gazdag a leány. Nem volna szabad türnöd, hogy Monistrol kisasszony befonassa magát egy emberrel, aki a pénzére vadászik. Miért nem szólsz apádnak? Ő kezeli a vagyonát s ahhoz mindenesetre joga van, hogy tanácsot adjon neki.
- Igazad van. Holnap reggel szólok az apámnak. Ő nem ellenzi határozottan a szándékomat, de anyám hallani sem akar róla.
- Fel tudom fogni. De tedd meg azt, amit mondok. Én is rajta leszek, hogy értesülést szerezzek s ketten majd csak megtudunk valamit arról a te vetélytársadról. Nézd csak, Tergovicz kizsebelte a bankot s felállott. Megrakodottan hagyja el a klubot. Holnap elmesélem ezt a grófnőnek. Most pedig jer, kocsizzunk ki a Boisba. A szabadban megtisztul az agyvelőd.
IX.
Mialatt Alfréd de Fresnay vig életet folytatott az állitólagos Lugosi grófnővel, Louis de Molinaux pedig Monistrol Kamillának udvarolt, ki nem utasitotta viasza, Courapied és fia keserves napokat éltek.
Nem haltak meg, mint Kamilla gondolta s Zig-Zuggal sem mentek el, mint Molinaux állitotta.
Ott vesztegeltek egy sötét, földalatti oduban, amelybe nem tudták, hogyan jutottak. Rövidebb, vagy hosszabb ideig tartott eszméletlenség után összetörten, fájó tagokkal, de teljes épségben tértek magukhoz s vak sötétségben találták magukat.
Lábaik hideg talajon jártak, kinyujtott kezük nyirkos falat érintett s felülről a legvékonyabb fénysugár sem szürődött át hozzájuk. - Minden arra mutatott, hogy el vannak temetve s hogy éhen kell elveszniök.
Az apa és a fiu, miután egy darabig szomoruan beszélgettek helyzetükről, hozzáfogtak ahhoz, hogy átkutassák a pinczét, melybe saját vigyázatlanságukból estek.
Világosság nélkül biz ez nem volt könnyü feladat, de tapogatózva, fölismerték, hogy egy szük folyosóban vannak, mely olyan alacsony volt, hogy Courapied fölérte kézzel a boltozatát.
E folyosó, ha sötét és alacsony volt is, nem volt üres. Két oldalt hordók álltak sorban s a kutatók sok mindenféle tárgyat érintettek, amit azonban ez első ut alkalmával a tapintással nem ismerhettek föl.
Az bizonyos volt előttük, hogy nem ide estek le. Ha az ember hat-hét lábnyi melységbe esik, attól még nem veszti el az eszméletét. Ugy hozták őket ide, mialatt el voltak ájulva s azután vagy bezárták, vagy befalazták őket, hogy éhen vesszenek.
Egyedül csak Zig-Zugnak és Amandának támadhatott ilyen ördögi gondolata s ha nem tartották szükségesnek, hogy áldozataikat agyonüssék, nyilván teljesen bizonyosak voltak abban, hogy számukra amugy sincs menekülés.
Courapied borzadva gondolta el, hogy minő sors vár reá és fiára s keservesen bánta, hogy Monistrol kisasszonynyal idejött. Az egyetlen remény, amely biztatta, az volt, hogy a leány talán megmenekült a gonosztevők körmei közül s rendőrökkel fog visszajönni, hogy barátjait kiszabaditsa.
De ez a remélt szabaditás késhetik is, élni pedig nem lehet táplálkozás nélkül.
Most még nem voltak éhesek, mert elindulás előtt Brigitte, a gazdasszony, jól tartotta őket. De pár óra mulva ismét megjön az étvágyuk. S hogyan elégitsék ki?
Jelentékenyen sulyosbitotta helyzetüket az, hogy nem járhattak biztosan, nem tudták, merre menjenek s minden pillanatban ki voltak téve annak, hogy egy, talán még mélyebb üregbe zuhannak le.
Courapied végképp kétségbeesett. Elterült a hideg földön, magához vonta fiát s várta - a halált. De e helyett csak képmása: az álom jött s lezárta szemeit. George nem aludt, nem volt álmos, s mialatt apja mozdulatlanul feküdt ott, ő azon tanakodott, hogy miképp szabaduljanak innen.
Először is arról iparkodott magának számot adni, hogy hogyan jutottak ide, hogy aztán ebből megitélhesse, mi lehetőségük van a szabadulásra.
Hol vannak? Vajjon ez a ház, melynek olyan mély és terjedelmes pinczéje van, haramiák, vagy pénzhamisitók tanyája-e? Miért hagytak itt hordókat, holott a ház régi lakói eltávoztak?
Vajjon e pinczének csak egy kijárása van-e, vagy pedig valami folyosó nem vezet-e ki valahol a mezőre? A pincze, amelybe leestek, nyilván annak a falnak a tulsó oldalán van, amely mellett eszméletre tértek. De hol van rajta az ajtó?
Vagy azt kell megtalálni vagy pedig más kijárást keresni. Őket ugy hurczolták, vagy tolták ide be: ugyanazon az uton tehát ki is kell juthatniok. Nincs tehát elveszve minden remény.
Cak a sötétség bántotta nagyon a gyermeket. Mit nem adott volna egyetlen szál gyertyáért, meg egy csomó gyujtóért!...
Ekkor eszébe jutott, hogy reggel, mikor a vásártéren a bódék körül őgyelgett, egy künn álló kávéházi asztalról néhány szál gyujtót csent el. Vajjon a zsebében van-e még? Kimondhatatlan aggódással tapogatta össze magát s csakhamar nagyot kiáltott örömében; a gyujtó megvolt!
Roppant óvatossággal szedegette ki zsebéből a drága szálakat, melyek százszorta becsesebbek voltak, mintha megannyi gyémánt, vagy gyöngy lett volna a zsebében.
De nagy öröme csak rövid ideig tartott, mert mikor megolvasta, ugy találta, hogy mindössze kilencz szál gyujtója van.
Ezzel a csekély készlettel ugyan alig találhat kijárást, s mindenesetre nagyon takarékosan kell vele bánnia, mert ahány szál elfogy, annyi eshetőséggel van kevesebb remény a szabadulásra.
De vajjon meggyullad-e minden szál, vagy meggyullad-e csak egy is? A pincze nyirkossága ezt is kétségessé tette.
George megtapogatta ujja hegyével a gyujtófejeket s örömmel látta, hogy ujján halvány villó fény keletkezik. - Ez már kezdete volt a reménységnek, de még korántsem biztositotta a világosságot. Egy szál gyujtó csak néhány másodperczig ég s azután ismét sötétben marad az ember, ha lámpája, vagy gyertyája nincs.
Lassan felállott s tapogatózva kereste a hordókat. - Az elsőnél, melyet keze érintett, megállott s miután meggyőződött róla, hogy a fa meglehetősen száraz, hozzádörzsölt egy gyujtót.
Kékes világosság támadt, melyet csakhamar fehérebb fény váltott fel, amint a gyujtó fája is tüzet fogott.
A szerencse, - éppugy mint a szerencsétlenség ritkán jár egyedül. George első tekintete egy nagy lámpásra esett, mely egy hordónak a tetején állott.
De hátha üres ez a lámpás? George levette s belenyulva, hosszu darab gyertyát talált benne, melyet azonnal meg is gyujtott.
- Hála istennek! rebegte.
Visszaszaladt apjához s fölrázta mély álmából.
- Mi az? riadt föl a bohócz. - Honnan szerezted ezt a gyertyát?
George elbeszélte, hogyan találta a lámpást, Courapied gondosan vette szemmértékre a gyertya hosszuságát s igy szólt:
- Előre fiam, pillanatot sem szabad vesztegetnünk a pincze megvizsgálásával, mert a gyertyánk nem sokáig fog tartani.
Pár lépésnyire voltak attól a faltól, mely a pinczét elzárta.
Courapied először is ezt a falat vizsgálta meg, de seholsem látott rajta semmiféle nyilást.
Hasztalan döngette sarkával, sehol sem adott olyan hangot, hogy ürességre lehetett volna következtetni.
- Azt gondolom, hogy lesz valahol ajtaja. De gyerünk, járjuk végig.
Elindultak. George előrement s a lámpást vitte. Végigmentek a hordók során, melyek szabályosan voltak elhelyezve s csappal ellátva, mint a pálinkamérésekben. Odábbmenve a lámpák világánál halomra rakott sódarakat, besózott husokat találtak.
- Világos, szólt Courapied, - ez a pincze csempészek lerakó helye. Bizonyosan látni is fogjuk őket, ha ugyan előbb ki nem szabadulunk. Az éhhalál ellen már biztositva vagyunk.
Tovább mentek mindaddig, mig egy helyen kétfelé nem vált a folyosó. Melyiken induljanak most el? A jobboldaliba tértek be, s csakhamar olyan akadályra bukkantak, melyre nem számitottak.
Tátongó ür nyilt meg lábuk alatt, s ha gyertyájuk nincs, okvetlenül elvesztek volna, mert az ür olyan mély volt, hogy nem láthatták a fenekét.
Szomoruan tértek vissza s a válóponton befordultak a másik folyosóba. Ez meg zsákutcza volt.
- Ennek a pinczének sehol, semerre sincs nyilása, szólt Courapied elcsüggedve.
- Hacsak a fejünk fölött nincs valami aknaszáj, biztatta az okos George.
Fölnéztek s nem láttak napvilágot.
Eszükbe sem jutott, hogy talán éjszaka van, s szomoruan tértek vissza oda, ahonnan elindultak.
- No legalább éhen-szomjan nem halunk, szólt George, a hordókra, meg a sódarakra mutatva. - De a gyertyát kimélni kell, s mindjárt el is oltom.
- Eloltod! Kiáltott föl Courapied. - Megbolondultál fiu? mit csinálunk ebben a sötétségben?
- Csakhogy, mormolta George félénken, - ha égetjük, három óra mulva elfogy, s akkor végképp sötétben maradunk.
- Az már igaz. De ha eloltod, mivel gyujtod meg megint, te szerencsétlen?
- Nyolcz szál gyujtó van a zsebemben. Ezzel a készlettel megleszünk egy hétig, ha mindennap egy negyedóráig, vagy tiz perczig világitunk magunknak... ameddig eszünk.
- Igazságod van, mormolta Courapied. Most pedig, hogy világosságunk van, használjuk fel arra, hogy fekvőhelyet készitsünk magunknak.
- Helyes. Nem fogunk a puszta földön feküdni.
- Hát ugyan miből csinálsz ágyat?
- Sonkából! Majd meglátod.
S lebontva egy csomag sódarról a takaró-vásznat, a lapos husdarabokat szétrakta a földön, ugy, hogy két derékalj-formát képeztek, nehányból pedig párnafélét csinált.
- Leleményes gyerek vagy, fiam! - kiáltott föl Courapied.
- Olyan helyet választottam, a honnan éppen a kezünk ügyébe esik az éléskamránk. Csak a kezünket kell kinyujtanunk, hogy megfogjunk egy sódart, vagy megforditsunk egy csapot.
- Hát a kenyér?
- A nélkül majd csak elleszünk. A besózott, füstölt hus szomjassá teszi ugyan az embert, de van itt innivaló elég.
- Az ám!... Hátha üresek a hordók?
- Nem üresek. Megkopogtattam. Tele vannak.
- Igen ám, de mivel? Vizzel nem, az bizonyos.
George a csap alá tartotta bal tenyerét s jobb kezével egyet forditott a csapon.
Mikor tenyere megtelt folyadékkal, a szájához kapta.
- Juj be erős! kiáltott föl, kiköpve a folyadékot, melyet le nem nyelhetett.
- Pálinka lesz! Dörmögte Courapied. - Még ha jóféle volna! De nyilván csak szesz. Meggebedünk, ha csak azt iszszuk.
- Hátha mégsem. Most mindenekelőtt levágok két-három szelet sonkát. Szerencsére a zsebemben maradt a késem.
Ugy tett, a miként mondta. A vásznon szétrakta a szeleteket, s a hordók közt motozva, talált egy ócska bádog itczét is, a melyet tele eresztett szeszszel.
- Teritve van, szólt. - Ebédelhetünk.
- Nekem egyhamar nem kell. Ez a szerencsétlenség elvette az étvágyamat.
- Nekem sincs.
És Courapied végigterülve a sonkákon, csakhamar el is aludt.
George gondosan beletette a lámpásba a nyolcz szál gyujtót, melyet szárazon akart tartani s szintén átengedte magát az ártatlanság álmának.
Sokáig aludt, de mégis előbb ébredt föl apjánál.
Felült és hallgatózott, azt remélve, hogy majd megüti a fülét valami nesz. De a földalatti üreg csöndjét semmisem zavarta meg.
- Ha a kisasszony nem gondoskodik rólunk, itt ugyan senkisem fog bennünket keresni, gondolta magában George, ha csak a csempészek...
E pillanatban ugy tetszett, mintha a zárófalat kivülről megdobbantotta volna valami. - George fölállott, s tapogatódzva mászott oda a falhoz. Hozzányomta fülét s hallgatódzott, de nem hallott többé semmit.
Meg sem gondolva, hogy hangja ugysem hat keresztül a kőtömegen, torkaszakadtából kezdett kiabálni, de kiabálásával csupán apját ébresztette föl.
Mennyire kétségbeesett volna a két fogoly, ha tudták volna, hogy azt a dobbanást, melyet az imént George hallott, annak a létrának a lezuhanása okozta, amelyen Molinaux ment le a szénporos pinczébe, de őket sehol sem találta.
- Mi az fiu? kiáltott Courapied, álmából fölrezzenve.
- Semmi, apám, felelt George. - Azt hittem, hogy kivülről bontogatják a falat, hogy kiszabaditsanak bennünket... de csalódtam.
- Hej, mi ránk senki sem gondol már, sóhajtott a vén bohócz. - No de gyujtsd meg a lámpást, - hadd együnk.
- Én is ehetnem, szólt George, lehajolva, hogy a lámpást fölvegye.
Amint világot gyujtott, első dolga volt megmérni s nyolcz egyenlő részre osztani a gyertyát, ugyanannyi vonalat vájván bele körmével.
- Mit piszmogsz azzal a gyertyával? kérdezte Courapied bosszusan.
- Azt akarom, hogy ne égessünk többet, mint a mennyi kell. Ugy a mint kimértem, kilenczednapig lesz világosságunk, felelt George.
- Talán el se fogyasztjuk egészen... a gyertya tovább fog tartani, mint mi, szólt borusan Courapied.
George sietett odanyujtani apjának a legizletesebb sódar-szeletet, mely azonban olyan sós volt, hogy pár falatnak a lenyelése után csupa tüz volt a szájuk padlása.
Courapied, hogy segitsen magán, derekasat huzott az itczéből, de az erős borszesz korántsem oltotta a tüzet.
George sokkal okosabb volt. Ő csak megöblögette a szeszes folyadékkal a száját s ez hüsitette némileg. A sódart azután is nehezen nyeldesték, de végre mégis jóllaktak.
A szesz természetesen a fejébe szállt Courapiednek, ki le is dőlt, hogy kialudja a gőzét. Nem volt részeg, csak elkábult, de ez elég volt ahhoz, hogy gondolkozni se tudjon.
George, kinek épen maradt az esze, mindjárt az első evés alkalmával felfogta, hogy - ha ki akarnak innen szabadulni, az apja segitségére sehogy sem számithat, elhatározta tehát, hogy maga fog hozzálátni a bizonytalan feladathoz s ismét elindult a pincze kikutatására. Lassanként megszokta a sötétben való járást, sőt a folyosó egyik ágában levő mélységet is ki tudta kerülni.
De kutatásai semmi olyan eredményre nem vezették, a melytől szabadulást várhatott volna.
Gondolta ugyan, hogy az elfalazott folyosó végén nyilásnak kell lenni a boltozatban, mert ott frissebbnek érezte a levegőt s ez csak felülről jöhetett. De hiába tekintgetett föl, nem látott világot.
Szörnyü élet kezdődött most a szegény fiura nézve. Courapied szüntelenül aludt, s csupán azért ébredt föl, hogy még jobban teleszivja magát borszeszszel; George pedig, ki semmit sem ihatott, iszonyuan szenvedett a szomjuságtól.
Az idő egyre telt anélkül, hogy számot tudott volna magának adni az egymásután muló órákról. Egyformán, nyomasztó lassusággal teltek ezek, és semmiben sem különböztek egymástól, mert e mélységben örökös éjszaka volt.
George csak akkor gyujtott gyertyát mikor apjának enni adott, ki azonban alig evett már, de viszont a sötétben is nagyon pontosan meg tudta találni a hordó csapját, teleereszteni a bádog-itczét s tartalmát aztán leönteni a gégéjén.
Ennek a nyomorgásnak csak a halál lehetett a vége, hacsak a csempészek, akik a hordókat és besózott husokat ide lerakták, mihamarabb el nem jönnek.
George ugy okoskodott, hogyha jönnek, csakis azon az aknán jöhetnek le, a melyet sejtett, de bizonyosan nem tudott, s ujra meg ujra elvánszorgott az elfalazott folyosó végére, ahonnan mindig csalódva kellett visszatérnie.
Végre egy izben olyan öröm érte, a melyre már gondolni sem mert.
Kutyaugatást hallott.
A szegény fiu, ki olyan régóta volt már elzárva a világtól, ugy érezte magát, mintha ujjászületnék. Élőlény közellétét jelezte ez az ugatás, s mivel tisztán volt hallható, George azt következtette, hogy a föld szine és e folyosó közt összeköttetésnek kell lenni.
Az ugató kutya nem lehet messzire az akna szájától, s az a gondolat, hogy ez a kutya talán a Zig-Zug veszedelmes Hektorja, jelentékenyen megzavarta a fiu örömét, ki igy okoskodott magában:
- Zig-Zug nyilván azért hagyta itt, hogy őrizze az egyetlen kijárást, mely ebből a pinczéből kivezet, s faljon föl bennünket, ha menekülni akarunk. Eh! mindegy! inkább az a kutya marjon agyon, semhogy éhen veszszek!...
Az ugatás megszünt, de George tovább hallgatózva, tompa dübörgést hallott feje fölött. Távoli mennydörgés, közeledő vihar hirnöke volt ez. S lassanként a dörgés csakugyan egyre hallhatóbb és erősebb lett.
George kimondhatatlan örömmel nézett fölfelé, lesve, hogy nem lát-e villámlást. A villám csakhamar ki is gyult, fényes, czikázó vonalat rajzolva az ég sötétjére, s pillanatnyi világitása mellett George a boltozatban valami kürtő-félét pillantott meg, mely egészen fölnyult a szabadba.
Ez a kürtő elég keskenynek látszott ahhoz, hogy föl lehessen benne kapaszkodni, a két ellenkező falhoz támaszkodva, mint a kéményseprők szokták. De csak hat-hét lábnyi magasságban kezdődött s George nagyon kicsi volt ahhoz, hogy ezt fölérje.
De azért a menekülés ez utjának fölfedezése nem volt kevésbé becses, és George föl is tette magában, hogy törik-szakad, de ezen a kürtőn ki fog mászni.
Csakhamar ujabb, még pedig igen kellemes meglepetése volt.
Homlokán nehéz esőcseppeket érzett.
Fönn megeredt a zápor s a viz csakhamar folyni kezdett lefelé a kürtőn.
Viz! ez valóságos kincs volt Georgera nézve, ki majdnem meghalt szomjan, s rögtön hozzá is látott, hogy szomjuság-okozta kinján enyhitsen. Előbb csak a tenyerébe iparkodott felfogni az esővizet, igy csak az ajkát nedvesithette meg; azután pedig jobbat gondolt, visszasietett fekvőhelyükhöz s előhozta a bádog-itczét, amelyet apja borszeszszel szokott volt teleereszteni.
Nem költötte fel az öreget, s mikor a kürtő alá visszatért, a zápor valóságos felhőszakadássá lett. Pár percz alatt kétszer szedhette tele s hajthatta föl az itczét s azután ismét telecsurgatta, hogy visszavigye apjának.
A viz egészen helyreállitotta a szegény fiut. Késznek érezte magát minden kisérlet megtételére, hogy magát és apját megmentse. De előbb jól meg akarta fontolni az egészet. S mialatt a kürtőből lefolyó vizzel kedvteléssel áztatta magát, komolyan gondolkozott.
Először is azt magyarázta meg magának, hogy miért nem látta ő eddig ezt a kürtőt. A véletlen ugy hozta magával, hogy mindig éjszaka járt itt, még pedig olyankor, mikor az éjszaka el volt borulva ugy, hogy a csillagokat sem lehetett látni. Csakis a villámlás mutatta meg neki e menekvést igérő nyilást.
Előbb-utóbb majd csak világos lesz, s akkor aztán jobban megnézheti a kürtőt.
George azt is felfogta, hogy ez a kürtő nem szolgálhatott egyébre, mint embereknek való föl- és lejárásra. Nem volt olyan tágas, hogy hordókat, vagy nagyobb tárgyakat lehetett volna rajta lebocsátani. Ha tehát itt mégis vannak hordók és nagy csomagok, a pinczének más lejárásának is kell lennie. Kell valahol ajtónak lenni a falban, de az olyan ügyesen van elrejtve, hogy hasztalan volna keresni.
Zig-Zug ismerte ezt az ajtót, mert hiszen azon hurczolta be őket ide, ebbe a második pinczébe, mely gonosz czéljainak sokkal jobban megfelelt, mint az első.
Kijutni innen csakis a kürtőn lehet, ez világos volt előtte, s azon kellett lennie, hogy a kellő előkészületeket megtegye.
A legnagyobb nehézség az volt, hogy a boltozat nyilását elérje. - Az jutott eszébe, hogy a hordókat használja föl lépcsőnek. Tudta, hogy a többi közt van két-három üres hordó is, amiket könnyen gördithet ide. Apját ráér fölkelteni akkor is, ha majd ezzel készen lesz.
A fergeteg elhuzódott, az eső elállott. George visszatért a hordókhoz, magával vive a vizzel teli itczét, s csakhamar eljutott apja mellé, ki mélyen aludt a sódarakon. Keze ügyébe tette le a vizet, s hogy biztosabban dolgozhassék rászánta magát hogy meggyujtja a gyertyát.
Már csupán egy szál gyujtója volt, s nehezére esett ezt föláldozni, mert ha a szabadulás nem sikerül, örökre sötétben maradnak. De a pillanat döntő volt s nem lehetett habozni.
Meggyujtotta hát a gyertyát, melynek alig volt már meg egy negyedrésze, s hogy jobban lásson, nyitva hagyta a lámpást.
Fáradság nélkül találta meg az üres hordókat, melyek elül voltak a sorban, s a legszélsőt elgörditette, még folyvást nem háborgatva apját.
Csakhamar elért a hordóval a kürtő alá s fölállitotta.
Fölnézett, s most ugy tetszett, mintha az ég nem volna már olyan sötét. Világos sem volt még egészen de már derengett.
George nagy örömmel mászott föl a hordóra, hogy ugy várja be a napvilágot, melyet már körülbelől egy hét óta nem látott.
Az a kis darab ég, melyet George a kürtő száján át látott, szemlátomást fehéredett, de világosság még nem hatott le a pincze mélyére.
George alig győzte várni a tavaszi nap fölkeltét, mert borus időjárás mellett nem vizsgálhatta volna meg jól a kürtőt, amelyen föl kellett másznia. Azt már kimérte, hogy a hordó tetején állva, mekkora távolság választja el fölnyujtott kezét a boltozat nyilásától. Meglehetősen nagy volt ez, de remélte, hogy egy jó ugrással majd csak belekapaszkodhatik valamibe.
Hogy a kisérletet megtegye, be akarta várni a teljes napvilágot.
E pillanatban apja kiáltását hallotta, ki rekedt hangon szólitotta.
- Itt vagyok, apám! kiáltott vissza George, a hordóról leugorva.
Apját a sódar-ágyon ülve találta. A vén bohócz veszettül káromkodott.
- Te fiu, mit öntöttél ebbe az itczébe? förmedt Georgera.
- Vizet apám. Az imént hoztam, megihatod, - én már ittam.
- Nesze, nézd mit csinálok a vizeddel.
S végig öntötte fiát a vizzel, melyet ez olyan gondosan fogott fel az edénybe.
- Szeszt adj nekem! Fordits egyet azon a csapon!
- De apám, kelnél fel inkább. Találtam egy helyet, ahol innen kimehetünk.
- Hát csak menj, én itt maradok a hordó mellett, s ha te rest vagy, majd magam szolgálom ki magamat.
Azzal kinyujtotta kezét s megfogta a csapot, mely egy forditásra bőven ontotta a szeszt. Tele akarta ereszteni az itczét, de nehézkes mozgása közben feldöntötte a lámpást, melyből az égő gyertya kiesett.
George odaugrott, hogy fölvegye. De már késő volt. A borszeszszel itatott föld egyszerre lángot vetett, s a bátor fiu hátra volt kénytelen ugrani. Őt nem is érte el a láng, de Courapied, ki épugy tele volt öntve szeszszel, mint a föld, azonnal meggyulladt.
A szegény bohócz borzasztóan vergődött, orditozott, s fia hasztalan iparkodott megkapni lángoló ruháját, hogy elvonszolja. Talán mégis sikerült volna ez, ha az ezalatt fölmelegedett szeszes hordó szét nem pattan s lángtengert nem zudit Courapiedre, ki most már végképp elveszett.
Georgera, bár elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy hátraugorjék, szintén ráfröcscsent az égő szesz, s csak nagynehezen birta magán eloltani, hogy aztán futva meneküljön.
Apján már nem segithetett, a pincze már tele volt lánggal, mihamarabb szétrobban a többi hordó is, - minek maradt volna hát ott George a tüztengerben?
Az önfenntartás ösztöne magával ragadta s lélekszakadva futott a sürü füst előtt, mely csaknem megfullasztotta.
Csak ott kezdett ismét lélekzetet venni, ahol a folyosó kétfelé vált, de itt sem maradhatott volna sokáig megfulladás nélkül, mert a tüz ijesztő gyorsasággal harapódzott el. George meg sem állott, amig a hordóhoz nem ért; fölugrott rá s föltekintve nem csupán a napvilágot látta, hanem azt is, hogy a kürtő-falból vaspántok nyulnak ki s valóságos hágcsót képeznek.
A legalsó pánt legalább két lábnyi magasságban volt tőle, de George nem hiában nevelkedett négy éves kora óta a komédiás mesterségben s e mellett könnyü is volt, mint a zerge. Fölvetette magát a levegőbe, megkapta az első pántot, azután felhuzódott a másodikhoz, harmadikhoz, mindaddig, amig a lába is föl nem érte a legalsót. Ekkor aztán a többi már csak játék volt neki. Csakhogy a füst már itt is utolérte és vastag gomolyokban tódult fölfelé a pincze egyetlen nyilásán.
A szegény fiu semmit sem láthatott már, pedig fönn sütött a nap. De azért egyre fölebb és fölebb mászott s végre ugy számitott, hogy most már mindjárt fönt lesz.
Egyszerre csak a feje beleütődött valamibe... A kürtő felső nyilását rostély zárta el.
Most már valóban elveszettnek hitte magát. Körülötte egyre vastagodott a füst; már égető kezdett lenni s a szegény fiu olyan helyzetben volt, mint aki egy kémény tetején ül, amely alatt tüzelnek.
Összeszedte minden erejét s ugy vetette neki fejét és vállát a rostélynak... És csakugyan érezte, hogy az enged is kissé.
Végső erőfeszitést tett; de ebben a pillanatban ujra hallotta azt az ugatást, melytől az imént ugy megijedt. Az ugatás egészen közelről hallatszott, - a kutya orra oda volt nyomva a rostélyhoz s George érezte lehelletét.
- Ez Hektor! - mormolta magában. - Végem van.
Már-már el akarta ereszteni a vaspántokat, melyekbe fogódzott, mikor egyszerre csak ellenállhatatlan erő ragadta meg s iszonyu robbanás tette süketté és eszméletlenné.
A fiu teste magával tehetetlenül repült ki az aknából s vele repült a rostély is, a kutya is. A pinczében tiz hordó robbant föl egyszerre, szétvetve mindent.
Az a kürtő, amelybe George fölmászott, lángot és fekete füstöt okádott. A föld megrázkódott s a vörös háznak egy fala összedőlt.
A reggeli nap szomoru pusztulást világitott meg s a robbanás zajára lélekszakadva siettek elő az emberek.
Mikor George magához tért, már öten-hatan álltak körülötte, rongyszedők, csavargók s két vámőr is, akik éppen állomásukat mentek elfoglalni.
A távolban a kutya eszeveszetten futott és senkinek sem jutott eszébe, hogy utána szaladjon.
George nem is gondolt többé rá s első szava, melyet körülte álló emberekhez intézett, ez volt:
- Apám! Mentsék meg az apámat!
- Hát hol van az apád? - kérdezte egy rongyszedő.
- Ott lenn a pinczében.
- Ejha, hát itt pincze is van? - szólt egy másik.
- És mit keresett apád a pinczében? - kérdezte a két vámőr.
- Beleesett velem együtt.
- Hát mit gyujtottatok meg? - kérdezte a rongyszedő.
- Szeszes hordók gyulladtak meg... De bocsássanak szabadon, hadd menjek segitségére.
- Hm, hm, szeszes hordók! - szólt az egyik vámőr. - Ez érdekes.
S halkan kezdett beszélni társával, ki a következő pillanatban gyors léptekkel indult el a csendőrkaszárnya felé, mely a saint-oueni kapu közelében volt.
Ezalatt többeket is hozott oda a kiváncsiság, a többi közt Villard apót is, a legközelebb eső hirhedt csapszék tulajdonosát, ki amint odaért, igy szólt:
- Régóta készül már ez a dolog. Minden éjjel világosságot lehetett látni a "vörös ház"-ban s bizony nem hiába világitottak benne. De most szétrobbant. Annál jobb, legalább elpusztulnak a tájékról a csempészek. És magok fináncz urak meg nem tudták szagolni kétszáz ölnyiről ezt a pálinkafészket.
- Dejszen majd utána járunk - dörmögte a vámőr, s a siránkozó fiut megrázva, rámordult:
- Vezess el, te kölyök, annak a pinczének a bejárásához, ahol az apádat hagytad.
Az akna, mely még most is füstölt, annak a kőrakásnak a közelében volt, amely mögött akkor este Courapied és Kamilla meghuzódtak, mielőtt a végzetes házhoz közeledtek.
De a háznak imént összeroskadt fala teljesen eltorlaszolta azt a bejárást, ahol Courapied és fia a pinczébe leestek.
- Itt volt - szólt George, a romladékra mutatva.
- Lám, még tréfálni is van kedved. No, majd elmulik a börtönben.
- A börtönben! Hiszen nem vétettem én semmit.
- Majd kieresztenek, ha megmondod, hol vannak a csempészek. Csak nem akarod velem elhitetni, hogy apáddal együtt nem tartoztál a bandához?
- Nem bánom, kisérjenek be - szólt George - de előbb segitsenek apámon. Ne hagyják odaégni.
- Ha a pinczében maradt, akkor már régen megsült, - szólt egy csavargó.
- Én bizony lemennék, de nincs kanócz - mondta a rongyszedő.
Odament az aknához, de nem nézhetett le, mert a még folyvást felszálló forró és büzös gőz majdnem leütötte lábáról.
- Ha még csak pálinkaszag volna - mondta - de ugy tetszik, mintha égett hus volna.
George sirva fakadt. Látta, hogy apja végképp odaveszett. Nem bánta most már, akármit csinálnak is vele.
- Hogy hivnak? - kérdezte tőle nyersen a vámőr.
- George Courapied a nevem.
- Furcsa név. Mi a mesterséged?
- Komédiás, - mondá a fiu habozva.
- Igaza lehet - szólt a jelenlevők egyike. - Ugy tetszik, mintha láttam volna ezt a fiut a bucsun a trone-téri bódék egyike előtt.
- Ott voltunk, - szólt George.
- Nem arról van szó - mondta a vámőr. - Hol lakol?
- Az igazgató bódéjában laktunk.
- Hát most?
- Sehol. Az igazgató megbukott, s mi nem tudtuk, hova menjünk, mikor ebbe a pinczébe leestünk.
- Rá akarsz szedni, haszontalan kölyke, de majd mondasz te még igazat is. Először is bekisértetlek. Majd meglátjuk aztán, keres-e valaki a rendőrségen.
Georgenak a nyelvén volt, hogy Monistrol kisasszonyra hivatkozzék, de azt gondolta magában, hogy kár lenne jóltevőjüket ilyen kellemetlen dologba keverni. Inkább hallgatott, s készebb volt börtönbe menni, semmint Monistrol kisasszonyt megnevezni.
X.
Mindenki tudja, hogy a szerelmeseket az akadályok még jobban feltüzelik. Már pedig Julien Gémozac őrülten szerelmes volt s minél hidegebb volt iránta Kamilla, annál jobban imádta.
Jól tudta, hogy Kamilla rendszeresen fogad egy Molinaux nevü urat s nem volt annyi lelki ereje, hogy közelebbről tudakozódjék tőle eme fiatal ember felől.
Kamilla megbüvölte, akarata ellenére - sőt talán épp azért, mert legkevésbé sem iparkodott őt meghóditani. - Nem használt ellene semmi, sem a Fresnay erélye s gunyolódása, sem az anya szemrehányásai, sem az öreg Gémozac komoly tanácsai.
Ebédre nagy ritkán jelent meg már otthon; vagy aludt még, mert az egész éjszakát a kártyaasztal mellett töltötte, vagy pedig már korán elment hazulról, hogy a Voltaire-boulevardon őgyelegjen.
Elannyira, hogy végre az apa szükségesnek látta a személyes közbelépést. Egy szép napon anélkül, hogy feleségének, vagy fiának szólt volna, befogatott s a Voltaire-boulevardra hajtatott.
A kocsis jól tudta az utat, s negyedóra is alig telt bele, mire a magányos ház keritése előtt megállott. - Gémozac kiszállt a kocsiból s bement az udvarba. A ház lakatlannak látszott s lépteinek zajára nem jött elő senki.
- A kisasszony talán nincs itthon, gondolta magában Gémozac. - De hát igy vigyáz a házra az a hires öreg dajka? Ha pedig a kisasszony elvitte magával, akkor nagy gondatlanság volt be nem zárni az utczaajtót.
E pillanatban ugy tetszett, mintha az emeletről beszélgetés hallatszanék. Gémozac figyelt s csakhamar két hangot különböztetett meg, melyek közül az egyik férfihang volt.
- Hohó! mondta magában, - ugy látszik, rosszkor jövök. Bizonyosan a Julien vetélytársa van itt... A dolog sokkal messzebbre ment már, mint gondoltam, mert a leány egészen bizalmas magányban fogadja el, s kezdem hinni, hogy Julien legjobban teszi, ha visszavonul.
De azt mégis szeretném megtudni, hogy kiféle s milyen ez a szerencsés vetélytárs.
Gémozac, miután ezeket elgondolta, fölfelé indult a lépcsőn, gondja lévén rá, hogy léptei jól hallhatók legyenek. A mellett erősen köhögött is.
Meg is hallották, mert fönn a társalgás azonnal elnémult.
A következő pillanatban Monistrol kisasszony jelent meg a szalon ajtajában. Utczai ruhába volt öltözve s kalapja fején volt.
- Én vagyok, kedves gyermekem, kiáltott elébe Gémozac. - Nem várta látogatásomat, ugy-e bár?
- Megvallom, nem, felelt Kamilla minden zavarodottság nélkül, - de igy is mindenkor szivesen látom.
- Tehát nem háborgatom?... De ugy tetszett, mintha vendége volna.
- Igaz, de nagyon örülnék, ha bemutathatnám önnek. Kérem, sétáljon be.
Gémozac nem kérette magát másodszor. Belépett Monistrol kisasszony után a szalonba s egy uriemberrel állt szemközt, ki kalappal kezében állott a szobában s igen csinos külsejünek látszott.
- Louis de Molinaux úr, szólt Kamilla, vendégére mutatva.
Gémozac e név hallatára meglepetten tekintett föl.
- Bocsásson meg, uram, szólt aztán, mielőtt Kamilla tovább mehetett volna a bemutatásban, - nem Aveyronból való ön?
- De igen, uram... Kihez van szerencsém?
- Pierre Gémozac vagyok s jól ismertem az édesatyját. Hámortulajdonos volt Aveynonban s vasat szállitott gyáram részére. De ha jól tudom, már rég meghalt?
- Pár évvel ezelőtt.
- Tudtam, hogy van egy fia, s mindig csodálkoztam azon, hogy ez a fiu miért nem folytatta a vállalatot.
- Teljességgel nem volt hozzá hivatásom, ellenben nagy kedvem volt az utazáshoz. S volt is vagyonom elég, hogy e kedvtelésnek átengedhessem magamat. Csak nemrég jöttem ismét haza, miután a világot bejártam.
- Ugy látszik tehát, hogy nagyon rosszul voltam értesülve, felelt Gémozac... Én ugyanis azt gondoltam, hogy a derék Molinaux tönkrement, fia pedig eltünt.
- Apám csakugyan jelentékeny anyagi veszteségeket szenvedett, de én örököltem anyám után s utazni nem éppen annyi, mint eltünni, felelt Molinaux szárazon. Egyébiránt nagyon örülök, hogy találkoztam önnel... anynyival inkább, mert legközelebb föl is akartam keresni.
- Szabad-e tudnom, hogy miért?
- Hogy megkérjem... nem a Monistrol kisasszony kezét, mert hiszen ön sem nem atyja, sem nem gyámja... hanem csak beleegyezését. Tartoztam ezzel annak a nagylelkü férfiunak, ki a kisasszony atyját támogatta, s ennek halála után neki barátja és pártfogója volt.
Gémozac kérdő pillantást vetett Kamillára, ki most igy szólt:
- Én tanácsoltam Molinaux urnak, hogy önt e kéréssel fölkeresse, s mivel a véletlen most összehozott bennünket, engedje meg, hogy egy kényes tárgyat érintsek. Fia, Julien úr, bizonyosan szólt önnek bizonyos szándékáról, mely rám nézve igen megtisztelő.
- Oh igen, szólott, s nekem a legkisebb kifogásom sem volt ellene. Az édesanyja kissé fél a dologtól, de csatlakozott volna ő is, s nem titkolom ön előtt, gyermekem, hogy midőn Molinaux urat választja férjeül, fiamat kétségbeejti... - De hát szabadságában áll azt tennie, amit tetszik s nincs jogom gáncsolni azért, hogy szive szándékát követi. Sőt éppen azért jöttem most ide, hogy ajánljam önnek, hogy nagykorusittassa magát, én pedig hozzálátok, hogy közös ügyeinket ugy rendezzem, hogy ön saját belátása szerint rendelkezhessék jövedelmeivel. Számlája évenként vagy félévenként fog lezáratni, amint kivánja, s velem és enyéimmel csupán annyit fog érintkezni, amennyit éppen tetszik.
- A legnagyobb örömmel fogok önökkel érintkezni továbbra is, ha megengedik, felelt Kamilla, - s mivel választásomat helyesli...
- Nem rajtam áll a helyeslés. Molinaux ur derék embernek a fia, és semmi kétségem sincs benne, hogy apja szellemét örökölte. De reménylem, nem fogja talán rossz néven venni, ha tudakozódom felőle azon a vidéken, ahol gyermek-éveit töltötte.
Erre a kijelentésre, mely némileg fenyegetésnek látszott, Molinaux ajkába harapott, de teljes nyugalommal felelt:
- Nagyon jól fogja tenni uram, ha tudakozódik. Ugy gondolom, elfeledtek már kissé otthon, de hizelgek magamnak azzal, hogy nem hagytam a vidéken rossz emlékeket.
- Előre is meg vagyok róla győződve, szólt Gémozac, ki épp az ellenkezőt gondolta s föltette magában, hogy még aznap ir aveyroni üzletfeleinek.
Olyasmire emlékezett homályosan, hogy az öreg Molinauxt fia juttatta tönkre s hogy a fiu rossz utra tért. De a hámoros bukása óta sok év mult már el s Gémozac nem mert megbizni emlékezetében.
Volt még ideje a tudakozódásra, mielőtt ez a házassági terv megmásithatatlan lenne. A házasságot először is ki kell hirdetni s ezek a formaságok legalább két hetet vesznek igénybe; neki pedig négy nap is elég volt ahhoz, hogy Aveyronból választ kapjon.
- Rosszul háláltam meg jóságát, uram, szólt Kamilla. - De esküszöm önnek, mélyen meg vagyok hatva attól, amit érettem tett. Mondja meg Julien urnak, hogy ha szivem szabad lett volna...
- De fájdalom, nem az, vágott közbe kissé gunyos hangon Gémozac apó. - Julien urfinak vigasztalódnia kell. Talán jobb is lesz igy... De nini, ha jól emlékszem, ön megfogadta, hogy csak ahhoz megy nőül, aki atyja gyilkosát előkeriti. Jól tudom, hogy Julien nem felelt meg ennek a föltételnek... Molinaux ur bizonyára szerencsésebb volt, nemde?...
- Fájdalom, nem mondhatnám. Sőt attól tartok, hogy sohasem fogják el. Molinaux ur megtett minden lehetőt, de nem mehetett semmire... De megmentette életemet.
- Ah, valóban?... No akkor értem, hogy meg akarja jutalmazni... Hogyan? hát élete veszélyben forgott? Talán az az ember, aki atyját meggyilkolta, önt is meg akarta ölni?
- Nem éppen ugy, mint ön gondolja. Megtudtam, hogy egy magányos, romba dőlt házban rejtőzik, kivül a városon...
- Nyilván Molinaux ur szolgáltatta önnek ezt a fölvilágositást.
- Nem. Egy szegény vásári komédiás, aki Zig-Zuggal együtt volt egy társulatnál... Egy este elindultam e komédiással és fiával, Zig-Zugot fölkeresni... Ők nem is jöttek vissza többé... Beleestek egy verembe, mely a ház kapuja alatt volt... Én is csak véletlenül kerültem ki ezt a sorsot s futva menekültem... De a pusztaságon két utonálló megtámadott, kifosztott s Isten tudja, mit tettek volna velem, ha Molinaux ur segitségemre nem jő, ki élete veszélyeztetésével ragadott ki kezükből.
- Valóban nagy szerencse, hogy a véletlen éppen akkor hozta arra Molinaux urat!... De e kalandnak még folytatásának is kell lenni... Nem ment el aztán fényes nappal, hogy megvizsgálja azt a zsiványfészket?
- De elmentem. Molinaux ur volt szives elkisérni. Ő le is ment abba a pinczébe, amelybe a szerencsétlenek lezuhantak... de testeiket nem találta meg.
- Akkor hát nem haltak meg. Ha önnek lettem volna, kisasszony, megkértem volna Molinaux urat, hogy tegyen jelentést a rendőrségnél, hogy minő különös dolgok történnek abban a házban. Ugyan miféle ház az?
- Nyers, vörös téglából van épitve, s ott az egész környék ismeri.
- Nyers vörös téglából! Különös... Nem igen szoktam olvasni a lapokban az ujdonságokat, de ma reggel mégis feltünt egy... Tegnap ugyanis a saint-denisi mezőségen, egy rombadőlt házban szörnyü robbanás történt.
- Szent isten!
A robbanásnak emberélet is esett áldozatul, mint a lapok mondják. Egy ember beleégett a pinczébe, egy gyermek pedig sulyosan sebesülve került ki belőle.
- És... mi lett belőle? kérdezte élénken Kamilla.
- Azt a lapok nem irják. Bizonyosan kórházba szállitották. De ez a történet nyilván semmi összefüggésben sincs az önével. - Most azonban el kell önt hagynom. Dolgaim hazaszólitanak. Csak azért szöktem ki irodámból, hogy önnel az ügyeiről beszéljek. Örülök, hogy ilyen hamar megegyeztünk. Reménylem, nem sokára viszontláthatom. Most pedig magára hagyom jegyesével... Molinaux ur, volt szerencsém.
Molinaux hidegen hajtotta meg magát, az öreg Gémozac pedig kiment a nélkül, hogy kezet szoritott volna Kamillával, kit ez a hidegség nem nagyon bántott.
- Legalább vége szakadt e ferde helyzetnek, mondta. Megmondtam neki az igazat, s nem is bánom, hogy megmondtam... De ön, barátom, mit gondol ama különös esemény felől, melyet Gémozac ur elbeszélt?
- Egyszerüen nem hiszem, felelt Molinaux. Merő hirlapi koholmány lesz. De ha igaz volna is, akkor sem volna összefüggésben az ön kalandjával. Zig-Zug czinkostársai, akik önt ahhoz a veszedelmes házhoz elvezették, régen odább állottak már... Ennél sokkal szomorubb ujságot kell önnel közölnöm - vagy legalább rám nézve szomoru... Ma este elutazom.
- Elutazik!
- Igen. Egy barátom, a kinek igen fontos ügyben van rám szüksége, sürgősen hiv Angliába.
- S nekem csak most mondja ezt?
- Tegnap még magam sem tudtam. Barátom levelét csak ma délelőtt kaptam meg. A szokott idő előtt nem mertem önhöz eljönni, s éppen a mikor szólni akartam erről, jött be Gémozac ur. Az ő jelenlétében természetesen hallgattam a dologról. Még azt hihette volna, hogy az ő tudakozódásainak eredménye elől sietek külföldre.
- Milyen gondolat!
- Hát nem vette észre, hogy milyen dühösen távozott? Ha beérte volna azzal, hogy velem szemben mutassa ki nemtetszését, nem is ügyeltem volna rá, de ön iránt még több is volt, mint hideg, s kötelességem önt arra figyelmeztetni, hogy többé nem számithat erre az emberre. Sohasem fogja önnek megbocsátani, hogy fiát miattam visszautasitotta... s minden lehetőt meg fog tenni, hogy nekem ártson.
- Eh, mit bánom én azt! Érzelmeim nem fognak változni. Sem a rágalom, sem a távollét nem fogja velem feledtetni, hogy jegyesek vagyunk.
- Ha ebben bizonyos lehetnék, könnyebb szivvel utaznám el.
- Tehát kétkedik bennem! Mivel érdemeltem ezt meg?... s mivel győzzem meg arról, hogy meg fogom tartani igéretemet?... Ha a törvény megengedné, már holnap a neje lennék.
- De nem engedi... s a hivatalos formaságok sok időt vesznek igénybe... Miért is nem vagyunk angolok!... Elmennénk egy protestáns lelkészhez, kijelentenők neki szent esküvel, hogy házasságunk előtt semmi törvényes akadály sincs... s ő rögtön összeesketne bennünket... De fájdalom, Francziaországban nem igy van ez... s mielőtt egy pap, meg egy polgármester összeadna bennünket, ellenségeimnek elég idejök lesz arra, hogy ön előtt befeketitsenek.
- Az nem fog nekik sikerülni... De hogy megnyugtassam önt, kijelentem, hogy kész vagyok Angliába menni és ott esküdni meg önnel.
- Megtenné! Szembe merne szállni a világ előitéletével, rágalmaival?... Nem félne attól, hogy végképp magára haragitja Gémozacékat? Holott vagyona a Gémozac kezében van!...
- Vagyonom? Szivesen lemondok róla, hogy életem boldogságát biztositsam. De ugysem foszthatnak meg tőle. Apám irásai közt megtaláltam a Gémozac urral kötött szerződést.
- Hála istennek! Attól tartottam, hogy ön talán vigyázatlan volt, s azt az irást kiadta kezéből.
- De külömben is Gémozac ur képtelen arra, hogy hazudjék, vagy csaljon, s bármilyen viszony legyen is jövőre köztünk, nem aggódom, mert bizonyos vagyok benne, hogy soha egy fillérrel sem fog megcsalni...
- És eljön velem Angliába?... Még ma este?
- Nem, barátom. Bármilyen független szeretek is lenni, ennyire még sem megyek a világ itéletének kicsinylésében. Azt fogják mondani, hogy ön megszöktetett, s én nem akarom, hogy ezt mondják. Utána fogok menni Londonba Brigitte kiséretében, s ugy jövök ismét haza, mint törvényes hitvese. Senkinek sem lesz joga ez ellen kifogást tenni. De addig nem megyek el Párisból, amig tisztába nem jövök azzal a különös eseménynyel, melyet Gémozac ur az imént elbeszélt.
- Hogyan? Hát még folyvást erre a hirlapi kacsára gondol, mely egy ujdonságot hajhászó zsurnaliszta agyában kelt ki?
- S ön nem találja természetesnek, hogy rágondolok? Valami azt sugja nekem, hogy a veszedelemből megmenekült gyermek Zig-Zug ellenségének a fia: George, a kiről sohasem akartam elhinni, hogy árulóm lett volna.
- Én nem osztozom bizalmában, kedves Kamilla; de bármint álljon is a dolog a kis ficzkó hüségével, legyen róla meggyőződve, hogy ha ő lett volna az, ki a pinczéből megmenekült, egyenesen ideszaladt volna önhöz.
- Gémozac ur azt mondta, hogy meg van sérülve... vagy talán börtönbe vetették, mint gyanus emberek követőjét... És mit fog mondani, ha kérdőre vonják?... Beszélni fog Zig-Zugról... rólam...
- Meglehet. De mit lehet ez ellen tenni?
- Föl kell keresni s megkérni, hogy beszélje el a vele történteket... Nem tudom, hol van, de ma még megtudom. Mert először is elhajtatok a saint-oueni kapuhoz, a vörös házhoz, tudakozódom a vámőröktől, a lakósoktól...
- És alaposan kompromittálja magát... Kérve kérem, kedves Kamilla, mondjon le erről a tervről s ha minden áron akarja, hogy ez a kutatás megtörténjék, bizzon meg vele engem.
- Önt!... Hiszen ma este el kell utaznia!...
- Elhalasztom az utat huszonnégy órára. Sürgönyözni fogok barátomnak...
- S holnap meglátogat?... Oh, akkor elfogadom ajánlatát... Csak azt igérje meg, hogy mindenesetre értesiteni fog George felől.
- Vagy legalább arról a gyermekről, akit a robbanás szinhelyén találtak... Mert a kettő nem okvetlenül ugyanaz... Mindenesetre meg fogom tenni mindazt, amit tehetek. De kérem, igérje meg még egyszer, hogy utánam jön Londonba... Olyan hihetetlennek tetszik előttem boldogságom!...
- Megigértem, s megtartom szavamat.
A fiatal ember térdre akart bocsátkozni előtte. Kamilla nem engedte.
- A Brigitte hangját hallom, szólt. - A városba küldtem, s bizonyosan be fog ide jönni... De, különös... ugy tetszik, mintha ijedten sikoltoznék...
Csakugyan sikoltások hallatszottak, azután pedig egy ajtó becsapódása. A következő pillanatban Brigitte sápadt, rémült arczczal rohant be a szobába:
- Mi bajod? kérdezte Kamilla ijedten.
- A kutya!... A... a komédiás kutyája, dadogta ki nagynehezen Brigitte.
Kamilla összerázkódott, s maga Molinaux is megdöbbentnek látszott.
- Hol van? sürgette a leány elfogódott hangon.
- A konyhában... Nagy szerencse, hogy be tudtam zárni. Mert most nincs elszijjazva az orra s mindnyájunkat felfalna...
- De hogyan került ide?
- Amint az imént kosarammal hazajöttem s a konyhaajtót kinyitottam, a lábamba ütődött valami ugy, hogy majd elestem... Hát ez a csuf dög volt... berohant a konyhába s egyenesen felugrott a padkára. Onnan aztán visszafordult ellenem... de szerencsémre a kilincs még a kezemben volt s berántottam az ajtót. Ha ezt nem teszem, bizonyosan összemarczangolt volna. De jól bezártam... Az ablakon meg ki nem ugorhatik, mert magas és mikor elmentem, becsuktam a külső fatáblákat is. Hallják, milyen zenebonát visz végbe?
Valóban tompa dübörgést lehetett hallani.
- Ugrálj csak, veszett barom! dörmögött Brigitte. Azt az ajtót ugyan be nem töröd...
Kamilla, ki épp oly zavarodott volt, mint cselédje, kérdően tekintett Molinauxra.
- Ha megkötözhetnők, mint a multkor, mondta Kamilla, ismét nyomára vezetne bennünket Zig-Zugnak.
- Megint olyan utat akar tenni, mint a multkor éjjel! kiáltott fel Brigitte, két kezét égnek emelve. - No elég szépen sikerült a multkori kirándulás is! Most pedig tudom, nem kerülne haza elevenen.
- Valóban esztelenség volna, szólt Molinaux. De különben sem érné el czélját, mert bátran merem állitani, hogy e kutyába koránt sincs meg az a tulajdonság, melyet az a bohócz ráfogott. Ha csakugyan annyira ragaszkodnék gazdájához, nem hagyta volna el... már pedig itt is nem Zig-Zugot keresi, mert hiszen Zig-Zug nincs itt...
- Hogyan magyarázza tehát meg?...
- A magyarázat a lehető legegyszerübb. Mint a legtöbb kutyának, ennek is jó helyi emlékezete van. Gazdája alkalmasint elkergette, mert bizonyosan attól félt, hogy a kutyáról rá fognak ismerni... A kutya aztán addig kóborolt, mig a Tróne-térre nem került, a hol egy időben tanyázott. Itt aztán elment a ház előtt, s eszébe jutott, hogy egyszer már járt itt. Az utczaajtó alkalmasint nyitva volt, s a kutya egyenesen beszaladt a konyhába...
- Valóban meglehet, mormolta Kamilla, kit csak féligmeddig győzött meg ez az okoskodás.
- És én abban a nézetben vagyok, folytatta Molinaux, hogy nem kell a konyhában hagyni. - Csöppet sem csodálkoznám rajta, ha meg volna veszve; de ha nem volna is, mindenesetre veszedelmes állat, melytől nem lehet eléggé óvakodni.
- Mit csináljunk hát vele? kérdezte Kamilla.
- Azt, a mit a rendőrök a gyanus kutyákkal tenni szoktak. Agyon kell lőni.
- De én nem akarom, hogy veszélynek tegye ki magát.
- Oh, nem megyek be a konyhába. Biztos helyről puffantom le. A konyhaablak fatábláin bizonyosan van lyuk...
- Van, szólt Brigitte, - kettő is. Ez igazán jó gondolat.
- Nos hát, jó asszony, vezessen a kellő helyre. A kisasszony itt marad. Szükségtelen, hogy tanuja legyen annak a kellemetlen jelenetnek.
- De látni akarom, szólt Kamilla, - s ha veszéylyel jár, osztozni akarok benne.
- Veszély nem lehet, mert különben semmi szin alatt sem bocsátanám oda. Jöjjön tehát, ha kivánja.
Brigitte előre sietett, Molinaux és Kamilla követték.
A konyhaajtó előtt elhaladva, nem is annyira ugatást, mint rekedt vonitást hallottak, mely egyik biztos ismertető jele az ebdühnek.
Kimentek az udvarra s Brigitte a konyhaablakhoz vezette őket, melynek külső táblái légmentesen voltak elzárva.
Molinaux benézett a két lyuk egyikén, melyek a fatábla aljában voltak.
- Látom a kutyát, mondta. - A manóba is, a fatábla és az üveg közt legalább öt hüvelyknyi távolság van. A czélzás nem lesz könnyü!
Alig mondta ki e szavakat, midőn üvegcsörömpölés hallatszott s hátra kellett ugrania.
A kutya meglátta s fölugrott az ablakra.
- Igy már könnyebb lesz eltalálni, mondta Molinaux, s előre szögezte revolverét.
A kutya másodszor is nekiugrott az ablaknak s ezuttal sikerült a belső párkányban megkapaszkodnia. Az üveg egyre töredezett hatalmas fejének nyomásától. A következő pillanatban kidugta vérző orrát a fatábla nyilásán.
Kamilla és Brigitte remegve huzódtak hátra.
A kutya feje félig látszott ki a lyukon. Szőre fel volt borzolva, szeme véres volt, tátogó szájából omlott a tajték, s rekedt vonitással nyomta kifelé az elzárt fatáblát. - Merően nézett Molinauxra, ki mozdulatlanul állt helyén s czélba vette.
A lövés eldördült. Ideje is volt, mert a fatábla már recsegett az állat hatalmas fejének nyomásától.
Elorditotta magát, de nem esett hátra.
Molinaux meglehetősen közelről lőtt, de mégsem talált pontosan oda, a hova akart. A helyett, hogy bezuzta volna az állat koponyáját, csak az orrát sebezte meg, a szeme alatt.
De ami igen különös volt, a kutya a helyett, hogy a lövés után visszahuzódott volna, csak annál dühösebben feszitette magát neki a fatáblának.
- Menjen el innen, kedves Kamilla, kiáltott hátra Molinaux, másodszor is czélbavéve a kutyát.
Kamilla nem mozdult. A rémes látvány elbüvölte.
Molinaux másodszor is lőtt, s nem sokkal nagyobb sikerrel, mint első izben. Kilőtte a kutya félszemét, de az még folyvást az ablakban maradt, s még dühösebben nyomva a táblát, kifeszitette sarkából, maga pedig az udvar porondjára gurult le.
Brigitte sikoltozva futott el, Molinaux pedig Kamillához rohant, hogy elébe vesse magát.
Még négy lövése volt, de a kutya még mindig nem volt halálosan találva. - Csakhamar talpra is állott, ugy, a hogy birt, de a helyett, hogy rávetette volna magát bakójára, lassan, nyöszörögve kullogott feléje.
Molinauxnak ezáltal ideje volt jól czélba venni az állatot s ezuttal le is lőtte.
A golyó az állat hátgerinczébe hatolt. Hektor hang nélkül rogyott össze s a földön csuszva közeledett Molinaux felé, folyvást rajta tartva a szemét.
De Molinaux nem szánta meg. Negyedszer is rálőtt s ezuttal a golyó a két lapoczka közé furódott. Az állat felfordult; épen maradt szeme még egyszer kinyilt s rámeredt kegyetlen megölőjére, azután pedig végképp bezárult.
- Végre kiadta páráját, mormolta Molinaux. - Nem fog többé bántani senkit... De szivós élete volt... egy pillanatig azt hittem, hogy sohasem fogok vele végezni. Félt, kedves Kamilla?
- Önért reszkettem... s megvallom, hogy a szegény állat kinlódása meghatott.
- Most már nincs egyébb hátra, folytatta Molinaux, mint az, hogy eltakaritsuk innen. Brigitte asszony, hozzon egy ásót; elvermelem itt valahol.
- A világért se! Én majd kivonszolom az utczára s ott hagyom. A rendőrség majd elviteti.
- Jó, tegye meg. Mi pedig kedves Kamilla, jerünk innen.
- Menjünk. De ne felejtse el, hogy mit igért. Értesitést kell szerezni a szegény gyermek felől.
- Első dolgom az lesz. Először is kimegyek a saint-denisi mezőre, a vörös házhoz, s ha ott semmit sem tudhatok meg, bemegyek a kerületi biztossághoz.
- Köszönöm. Türelmetlenül fogom várni visszajövetelét. Ne várakoztasson sokáig.
- Gondom lesz rá, mert hiszen ehhez a feltételhez kötötte Angliába jövetelét... Bizonyos vagyok benne, hogy határozott felvilágositást fogok önnek hozni, talán még ma. Nem megy el hazulról?
- Itthon maradok. Ki kell magamat pihennem ez idegrázó izgalom után. Menjen barátom, s jőjjön vissza minél hamarabb, szólt Kamilla, gyöngéden szoritva meg jegyese kezét, ki siető léptekkel távozott.
Brigitte tanuja volt e gyöngéd bucsunak, s mogorva arczán meglátszott, hogy csöppet sincs megelégedve.
- Hát csakugyan el akar utazni? kérdezte urnőjétől.
- El, felelt némi zavarodottsággal Kamilla. - De azért nem fogunk egymástól megválni. Magammal viszlek.
- Engem? az ángliusok közé? Soha! Ki nem állanám ott három napig. Már én csak itthon akarok meghalni... Aztán meg, ha azért megy oda, hogy ezzel a fiatalemberrel megesküdjék, bizony mondom, nagy bolondot tesz... Én bizony azt gondolom, hogy ennek a szép urnak csak pénz kell... A másik, az a szőke, az már igen. Azt legalább tudja az ember, hogy ki fia. Meg szereti is önt.
- Hallgass Brigitte, elég volt már, szólt Kamilla, kit a dajka megjegyzései annál jobban ingereltek, mert némi igazság volt bennök.
XI.
A könnyüvérü Fresnay báró nem busult valami nagyon a miatt, hogy kedvese összeszólalkozott vele. - Kikocsizott Julien barátjával a Boisba, pompásan ebédeltek, elmentek a nyári czirkuszba - s mindez elegendő volt ahhoz, hogy majdnem egészen megfeledkezzék a szép magyar hölgyről.
Éjféltájban Alfréd visszament a klubba, hogy szerencsét próbáljon a kártya asztalnál. Tergovicz urat már nem találta ott. Bankot adott, melylyel kétszer "eluszott", de aztán visszanyert mindent.
Reggeli öt órakor tért haza, még pedig teljes elégedettséggel, és semmitsem gondolva a holnappal. Lefeküdt s nyugodtan aludt. Azt álmodta, hogy elnyerte Tergovicznak minden pénzét, hogy Lugosi grófnő elfordult ettől a kétes jellemü uriembertől s szenvedélyes ragaszkodással tért vissza ő hozzá.
E kellemes álmokból azonban kilencz órakor fölverte az inas. Alfréd bágyadtan nyitotta ki szemét, ránézett a fali órára s összeszidta inasát, hogy ilyen korán keltette föl.
- Egy hölgy van itt, - mentegetődzött Jean. - Azt mondja, hogy a Báró ur légyottot adott neki.
- Kérdezd meg, hogy hivják.
- Olga.
- Nini, igaz biz az... Emlékszem már, hogy ma reggelre iderendeltem... Nos hát eredj, s mondd meg neki, hogy várjon meg.
Jean kiment, Fresnay pedig dünnyögve szánta el magát a fölkelésre. Házi pongyolába vetette magát, szivarra gyujtott s átcsoszogott a pipázóba.
- Itt vagy? szólt az ott várakozó komornához, ki a grófnő egyik ruháját kapta magára. - Mi mondanivalód van?
- Tudom, hogy háborgatom önt, szólt Olga, - de...
- Értem. Nem akarod elszalasztani azt a tiz aranyat, mit igértem. Ne félj: megkapod. De előbb érdemeld meg. Mi mondanivalód van?
- Attól függ, hogy ön mit akar megtudni.
- Nos hát először is, mikor tegnap a grófnőhöz mentem, a szeretője ugy-e ott volt?
- Ott... a második emeleten, az öltözőben s csak önön mult, hogy el nem csipte.
- Tergovicznak hivják, ugy-e?
- Ni! Hát tudja?
- Tudok én sok egyebet is. Magyarnak adja ki magát, pedig éppoly kevéssé az, mint én.
- Én is ugy gondolom, mondta Olga mosolyogva.
- A grófnő Páris valamelyik külvárosában született, nemde, valami házmesteri lakásban?
- Oh nem. A szülei urinép voltak s őt nevelőnőnek taníttatták ki. De neki jobban tetszett a könnyü élet...
- És nagyon bele van bolondulva abba a Tergoviczba?
- Igen... De két nap óta sehogysem tudnak összeférni... czivakodnak.
- Miért? Tergovicz uram talán féltékeny?
- Nem is annyira ő, mint a grófnő.
- Hát hütelenkedik az ifju?
- A grófnő nem tudja bizonyosan, de ugy sejti. Gyanitja, hogy Tergovicz ur komolyan udvarol egy uri kisasszonynak, akit talán el is akar venni. Persze, a grófnőnek ez nem tetszik, mert ő azt vette a fejébe, hogy Tergovicz urral elvéteti magát. Hanem ezeknek az apróságoknak az elbeszélése végett nem jöttem volna a báró urat háborgatni. Ezzel ugyan nem érdemelném meg az igért jutalmat. Hanem azért jöttem, mert ma reggel történt valami.
- Történt valami? kérdezte Alfréd, - mi?
- Tegnap, mikor a báró ur elment, a grófnő egész nap rosszkedvü volt...
- Tudom. Nekem is majdhogy be nem törte tegnap az orromat a nyujtó rudjával.
- Engem pedig megvert volna, ha okot adtam volna rá. De gondom volt rá, hogy távol tartsam magamat tőle. Este nem akart ebédelni, engem pedig elküldött a nyári czirkuszba. - Mikor innen hazamentem, a grófnő a szobájába volt bezárkózva. Kopogtattam, de csak nem is felelt. Igy hát lefeküdtem. - Éjfélután, ugy két óra tájban eljött Tergovicz ur. Czivakodtak, szitkozódtak, de milyeneket mondtak egymásnak!
- Nekem is mindig ugy tetszett, hogy ennek a magyar nemesnek nagyon el van hanyagolva a nevelése.
- Oh, amikor akarja, nagyon finom tud ő lenni! De az éjjel valósággal azt gondoltam, hogy elpáholja a grófnőt. Szerencsére nem jutottak ennyire. Egy óra mulva összebékültek. - Tergovicz ur már hajnalban elment, a grófnő pedig becsöngetett engem, hogy vigyem be a csokoládéját, meg az ujságokat. Amint ezeket olvasgatta, egyszerre csak elkiáltotta magát s olyat ugrott az ágyban, hogy felboritotta a csokoládés findzsát. Leugrott az ágyról s futkosni kezdett a szobában; hadonászott és beszélgetett magával, mint a háborodott. Egyszerre csak rám kiáltott, hogy hozzam el czipőjét, ruháját, felöltőjét, kalapját. S mivel nem futottam rögtön, összeszidott és elmondott mindennek.
- Kedves egy urnőnk van, mondhatom.
- Végre aztán felöltözött, még pedig alig egy negyedóra alatt, holott máskor két óra hosszat is elpiperézi magát. Kérdeztem tőle, hozzak-e neki bérkocsit.
"Nem. Gyalog megyek. Hagyj békét."
"Haza tetszik jönni délre?"
"Nem tudom."
"De hátha a báró ur eljön?"
"Mondd neki, hogy menjen dolgára."
Bocsánatot kérek báró úr, de igy mondta.
- Sohse aggódjál, nem haragszom meg. Sőt köszönöm, hogy mindent elmondasz. Most már azt mondd meg, hogy mi a véleményed mindezekről? Vajjon a grófné a faképnél akar-e hagyni?
- Attól tartok.
- Nos hát, az igazat megvallva, sajnálnám. Nagyon sokba kerül, de roppantul mulattat.
- De meg a báró ur nem is tudja, hogy mit ér valójában. Nem ismeri még.
- Hát Tergovicz urat ő tartja ki?
- Nem éppen. Nem tudom, honnan szerzett Tergovicz ur pénzt, de van neki.
- Én tudom. Nagy szerencséje van a kártyán.
- Nem csodálom.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy csalni szokott?
- Annyi bizonyos, hogy ha akarna, tudna csalni. Azt csinálja a kezével, amit akar.
- Akkor hát tisztában vagyok vele. S ha az ő kezében lesz a kártya, egy frankot sem teszek ellene... A grófnőnek gyönyörü ismerősei vannak.
- Már hiába! Bele van bolondulva ebbe az emberbe. Az pedig még koldusbotra juttatja, ha ugyan a báró ur meg nem szabaditja tőle.
- Semmi kedvem sincs hozzá.
- Kár pedig, mert nem volna nehéz. Alapjában véve a grófnő vonzódik a báró urhoz, s ha parancsolóan bánnék vele a helyett, hogy minden szeszélyének enged...
- Azt gondolod, visszatérne hozzám?
- Bizonyos vagyok benne, s ha egy kicsit még el is páholná, imádná önt.
- No az furcsa lenne. De nincs ehhez való természetem. Jobban szeretem a szelid eszközöket, s ha ezek nem használnak, kénytelen leszek visszavonulni. Majd meglássuk, mit csinál nélkülem.
- Ki fog békülni az emberével... és nyomoruságba jut.
- Egyhamar nem... hacsak mindent el nem költött már, amit tőlem kapott.
- Ezt nem hiszem. A bankókat egy aczéllal bélelt skatulyában tartotta, amelyet ma reggel kiüritett. Ezért is gondolom én azt, hogy nem szándékozik többet visszajönni. De ezt a pénzt mihamarabb el fogja költeni. Aztán meg nem is vitt el mindent. Otthagyta az ékszereit, meg a ruháit. Ha a báró urnak volnék, lefoglalnám. Igy legalább megtérülne valami a sok költségből.
- Kinek nézel engem? Nem vagyok én holmi Tergovicz. De kedvem volna egy kis szemlét tartani a házamban. Mivel a grófnő nem vitt el mindent, talán visszajön, s akkor cseveghetnénk vele egy kicsit.
- Azt bizony jól tenné a báró ur.
- Csakhogy még nem reggeliztem ám.
- Ott is reggelizhet a báró ur. Értek én a konyhához.
- Igazad van, miért ne tenném meg? kiáltott föl Alfréd. - Reggelit adsz s a csemege mellé kártyát vetsz. Ha pedig a grófnő hazajön, érdekes lesz látni, hogy milyen képet vág ahhoz, ha együtt lát bennünket az asztalnál.
- Engem elkerget, annyi bizonyos, szólt Olga. -
- Kapsz tőlem annyit, hogy helyiséget bérelhetsz a mesterséged folytatására. - Addig is, nesze felpénz gyanánt tiz arany. Dugd zsebre s eredj, hozz egy bérkocsit.
Olga keblébe dugta az aranyakat és kisietett.
Fresnay hozzálátott az öltözködéshez. Az imént folyt párbeszéd egészen felvillanyozta s mivel mindenekfölött szerette a rendkivüliségeket, pompás délelőttel kecsegtette magát, hogy hogyan fogja majd dühösiteni Lugosi grófnőt, aki bizonyosan vissza fog térni a mozart-utczai palotába.
Sőt azt is remélte, hogy ezuttal megtudhat tőle egyetmást a rejtélyes Tergovicz felől, kinek viselt dolgaira kiváncsi kezdett lenni. Hogy iparlovaggal van dolga, abban most már nem kétkedett, s nem sokkal jobb véleménye volt a "magyar grófnő" felől sem. De nyomára akart jönni annak, hogy mit forral ez a két egymáshoz illő jómadár, s szükség esetén meggátolhassa őket abban, hogy más tisztességes embernek ártsanak.
A férfitól nem félt, a nővel pedig szikrát sem törődött.
Viszonya csak afféle kaland volt s ugy vélekedett, hogy kedvtelésnek az a legjobb, mely a legrövidebb.
Egy viszonyon tuladni s másik tizet kötni, ez volt Alfréd de Fresnay elve.
De az utolsó alkalmat arra, hogy mulasson, nem akarta elszalasztani.
Gyorsan öltözött föl tehát s miután meggondolta, hogy egész nap nem fog hazajönni, lement s a ház előtt egy bérkocsiban találta Olgát.
Mialatt a bérkocsi Auteuil felé robogott velök, Alfréd még számos kérdést intézett a komorna-kártyavetőnőhöz, de ez most már nem felelt olyan készségesen.
Olga nyilván ugy gondolkozott, hogy kétszáz frankért eleget mondott már. Talán meg is bánta, hogy valamennyire elárulta a grófnőt. Mert jól tudta, hogy a komoly "kitartók", ha ugy tesznek is, mintha könnyedén vennék kedvesük hütlenségét, valójában dühösek és sohasem bocsátják meg a fizetett kedvesnek ilyes vétségeit.
- No de végre is, mondta Alfréd, - hol lakik az a Tergovicz? Az én házamon kivül is csak van talán lakhelye valahol!
- Minden bizonynyal, csakhogy én nem tudom, hogy hol.
- Hiszen ismerted előbb is, mielőtt a grófnő szolgálatába léptél.
- Oh, nem nagyon... Ritkán láttam.
- Párisban laktak, mikor együtt éltek?
- Nem hiszem. Sokat utaztak.
- Nem csodálom. A grófnő okvetlenül komédiásné volt.
- Oh, báró ur, hova gondol?
- Mindenki ezt fogja gondolni, ha a nyujtórudon gimnasztikálni látja. Remek női akrobata. Már pedig a testi ügyességnek ily fokban való kifejlesztése az uri családok leányai közt nincs divatban. Különben csöppet sem venném tőle rossz néven, ha csakugyan kötéltánczosnő lett volna. Mindig szerettem a müvésznőket.
Ilyen beszélgetés alatt értek el a Mozart-utczába, s mikor a kis palota kapuja előtt leszálltak, Fresnay nem sokkal többet tudott, mint előbb.
- Ha a báró urnak nincs rám szüksége, elszaladok a piaczra, szólt Olga. - Csak pár lépésnyire van ide, s negyedóra mulva készen lesz a reggeli.
Fresnay odaadott neki egy aranyat és fölment a lakosztályba, mig a komorna a konyhába sietett.
A szalonban semmi sem változott. A trapezt tartó kötelek még ott csüngtek a helyükön. - A felső emeleten azonban minden jel elárulta a hirtelen távozást. Az öltöző-szobában a legnagyobb rendetlenség uralkodott, s a hálószobában nemkülönben.
A székeken ruhák, a szőnyegen harisnyák, müvirágok, szalagok, széttépett levelek hevertek szerteszét, az éjjeli szekrényen nyitott ékszertok, az ágyon meg egy lapos, hosszu skatulya.
Egy kanapén nyitott ujságlap hevert, mintha türelmetlen kéz dobta volna oda.
Fresnaynek az jutott eszébe, hogy a grófnő talán ebben a lapban olvasta azt, a mi olyan nagy izgatottságba ejtette.
- Vajjon mi lehet? kérdezte magától, amint a lap első oldalát átfutotta. Lássuk csak... A vezérczikk igen unalmas, ezt bizonyosan nem is olvasta... Következik a parlamenti tudósitás, - tonkingi hirek - kisebb gondja is nagyobb... Különben is, a harmadik oldalt hagyta nyitva, azon kell keresgélni.
S Fresnay az ujdonságokat kezdte böngészni: hosszu sorát a baleseteknek, rendőri hireknek, tüzeseteknek, hirtelen haláleseteknek és egyebeknek, a mik őt egyáltalában nem érdekelték. Mindez semmi összeköttetésben sem látszott lenni Lugosi grófnővel, vagy Tergovicz urral.
Csakhogy az utolsó hasábból egy darab ki volt vágva, mint a hogy az ujságiró szokott ollózni, mikor más lapból átvesz valamit; és ezt az "ablak"-ot nyilván a grófnő vágta.
Ha nagy ingerültségében és sietségében is ráért erre, ez nyilván csak azért volt, hogy a kivágott ujdonságot megmutathassa Tergovicz urnak. Bizonyosan kettőjükre vonatkozik az.
Azért ment tehát el, hogy szeretőjét fölkeresse. De mi lehetett abban az ujdonságban?
- Mégis meg fogom tudni, mondta magában Fresnay. - A legelső árusitó bódéban megveszem a lapot...
S nem törve tovább a fejét a hiányzó ujdonságon, tovább fürkészett, vajjon nem talál-e valami érdekesebb tárgyat, ami felvilágositást nyujthatna.
Először is azt látta, hogy - miként Olga megmondta - az ékszerek mind tokjaikban maradtak, pedig nagy értéket képviseltek.
Miért hagyta mindezt itt a grófnő nyitva, hogy szobalánya hozzáférhessen? Ez is olyan dolog volt, amit Fresnay nem tudott magának megmagyarázni. - Végre a lapos skatulya került kezébe, a melyről azt hitte, hogy be van zárva.
De nagy meglepetésére könnyen emelhette fel a födelét, s meglepetése még nagyobb lett, mikor meglátta, hogy mi van ebben a skatulyában.
Egy pár vivókeztyü volt benne, sötétre barnitott aczélból, teljesen olyan, mintha egy középkori lovag fegyverzetéhez tartozott volna.
Szinte hihetetlen volt, s Fresnaynek jól össze-vissza kellett forgatnia, kívül-belül megnéznie, mire meggyőződött arról, hogy szeme nem káprázik.
Hogyan kerül ide ez a különös holmi? Az állitólagos magyar grófnő ősei semmiesetre sem szerepeltek a keresztes hadjáratokban, s igy ez a keztyü nem lehetett családi ereklye.
Talán valami régiségtárból csente el? S ha igen, minek tartogatja ilyen nagy becsben, erősen megvasalt skatulyában?
Ez már ismét titokzatos valami! Ujabb rejtély.
Fresnay, a mint tüzetesebben vizsgálta meg a keztyüt, látta, hogy az nem régiség, hanem ujkori gyártmány. Az aczél ujdonatujnak tetszett s finom bőrrel volt bélelve, mely sötétebb szinre vált ott, a hova a kéz izületei estek.
Ez arra látszott mutatni, hogy a keztyüt viselte, vagy használta valaki. Talán valami szinész, egy sisakos, vértes, középkori lovag szerepében. De hogyan jutott a grófnéhoz?
Vajjon nem a Tergovicz tulajdona-e? Ettől a kétes jellemü uriembertől kitelik, hogy valamikor szinész is volt.
Fresnay felpróbálta a keztyüt s azt tapasztalta, hogy a kéz igen kényelmesen mozog benne. Csak egy rugót kellett megnyomni, hogy szorosan rásimuljon a kézfejre. De azért nemcsak, hogy az ujjak mozgását nem gátolta, hanem a kéznek sokkal erősebb fogást adott, például kard- vagy tőrforgatásra.
- Talán ujabb találmányu vivókeztyü, mondta magában Fresnay. - Kedvem volna elvinni s megmutatni a fegyverkovácsomnak.
S mivel Olga épp e pillanatban jött fel a lépcsőn, minden további gondolkozás nélkül zsebredugta a különös holmit.
- Báró ur, készen van a reggeli, szólt Olga, belépve s szinpadiasan bókolva.
Fresnay rámutatott a szerteszórt ruhákra és a nyitva heverő ékszerekre.
- Mit szólsz mindezekhez? kérdezte.
- Mondtam már, hogy a grófnő eszeveszetten sietett el hazulról. Különben jól tudja, hogy én hozzá nem nyulok az ékszereihez.
- De a reggeli elhül, ha a báró ur mindjárt le nem jön, tette hozzá.
Fresnay azt gondolta magában, hogy utóbb is ráér kérdezősködni a vivó-keztyü felől, s lement a komorna után.
Olga a grófné ebédlőjében teritett, s az asztal valóban étvágy-gerjesztő látványt nyujtott.
Volt hus, hal, tojásos szarvasgomba, rák, hónapos retek, szamócza, finom bor, s mindez a legnagyobb csinnal volt felrakva a vakitóan fehér abroszra.
- Ejnye, be jól értesz a dologhoz, kiáltott föl Fresnay őszinte csodálattal. - Az én inasom egy órahosszat is elbibelődött volna, amig egy ilyen reggelit össze tudott volna hozni.
- Reménylem, izleni fog a báró urnak. A bor abból való, amelyet a minap küldött a grófnénak.
- Nem hittem volna, hogy iszom belőle, hanem ha már itt van, tölts, leányom, szólt Alfréd, hozzálátva a falatozáshoz.
Olga teletöltötte a finom pohárkát s állva maradt az asztal mellett, csipőre tett kézzel.
- Ejnye, milyen takaros vagy igy, szólt Fresnay, - valóságos markotányosnő! Csak a hordócska hiányzik az oldaladról, - a tojásos gomba meg kitünő!
- Köszönöm a bókot, báró ur!
- Becsületemre mondom, nem bók! Szavamra, sikkes leány vagy! Ülj le, csevegjünk.
Olga nem nagyon kérette magát, hogy az asztalhoz üljön. Meglátszott rajta, hogy most már nem aggódik a miatt, hogy urnője rajta kapja, s nem sokat törődik azzal, ha a szolgálatból kicseppen. Nyilván megsejtette, hogy Fresnay már megelégelte a grófnővel való viszonyt, s olyan urnőnek nem kivánt szolgálni, kit a szeretője cserbenhagyott.
Talán azzal is kecsegtette magát, hogy ő fogja helyettesiteni a báró kegyeiben, s a bókok, amiket ez neki mondott, csak megerősitették ebben a hiszemben.
- Oh, báró ur, mondta sóhajtozva, - a grófnő bizony nagyon rosszul teszi, hogy igy viseli magát. Okvetlenül elment az esze, hogy ilyesmit tesz, s nem tudom, hogy a báró ur mit fog szólni ehhez az ujabb csinyjéhez.
- Az a körülményektől függ, szólt Fresnay, második pohár bort hajtva fel. - Azt teszem, amit akarok, mert hiszen rajtam áll, hogy a faképnél hagyjam-e vagy sem, de ha kész volna beismerni a hibáit s megmondaná az igazat a felől a kalandor Tergovicz felől, ugy gondolom, megbocsátanék neki.
- Hát olyan nagyon érdeklődik a báró ur Tergovicz iránt?
- Annyira, mint egy ügyes szemfényvesztő iránt érdeklődni lehet. Kiváncsi vagyok rá, hogy kicsoda s szeretném tudni, hogyan fog végződni a komédia, melyet játszik.
- Ha rossz vége lesz rá nézve, a grófnéra nézve sem lesz jobb. Ebben a pillanatban haragban vannak egymással, de eddigelé mindig egyetértettek és sok dolgot végeztek együtt.
- Már tudniillik, hogy közös akarattal zsákmányolták ki a bambákat... Ugy-e, ezt akartad mondani?
- Igennel felelnék, ha attól nem tartanék, hogy megbántom vele a báró urat.
- Sohse félj! Magam is a rászedettek sorába számitom magamat, s csöppet sem haragszom érte, hogy felvilágositottál, mennyire bolondnak tartott engem ez a jeles pár. Sőt nagy köszönettel fogom venni, ha teljes felvilágositást adsz. Ha elmondhatnád igazi történetüket és igazi nevüket, istenbizony nem tudom, hol lenne határa elismerésemnek. Képes volnék téged ültetni bele a grófnőd butoraiba.
- A báró ur csak tréfál, mondta a kártyavetőnő szerényen pirulva.
- Dehogy, nagyon komolyan beszélek...! Kezdem hinni, hogy ezek a semmirevalók büntényeket is követtek el. Erejük az összetartásban volt; de most, hogy összevesztek, mihamarabb fel fogják egymást jelenteni. Már pedig gondolhatod, hogy semmi kedvem sincs ahhoz, hogy ilyenféle bünügyi dologban szerepeljek, hacsak közvetve is.
- Oh, annyira nem fog menni a dolog.
- No látod, hogy többet tudsz, mint amennyit eddig mondtál! Nosza, leányom, ne állj meg féluton. Szavamra igérem, nem fogod megbánni, hogy őszinte voltál. Megalapitom a szerencsédet.
- Ha bizonyos volnék benne, hogy nem fog elárulni a grófnénak, biz én elmondanám azt, amit tudok.
- Hogyan árulhatnálak el? Kiadom az utját ennek a komédiásnőnek és sem nem kérek tőle, sem nem adok neki magyarázatot. Beszélj hát bátran. Majd én utba igazitlak. Akkor éjszaka, mikor először találkoztam veled, azzal a kifogással hagytál el, hogy a nyugati vasutnál vársz valakit. Hazudtál, ugy-e?
- Nem hazudtam. A grófnő akkor az öt órai vonattal érkezett meg.
- Azaz, hogy ugy tett, mintha akkor érkezett volna meg. Az előttevaló este találkoztam vele egy dalcsarnokban.
- Csakugyan láttam, hogy a báró ur ismeri, mert mindjárt első nap meglátogatta a Grand Hotelben. Csodálkoztam is rajta, hogy a grófnő ott adott önnek találkozót, mert gondolhatta volna, hogy a kapus megmondja önnek, hogy a grófnő csak akkor reggel szállt oda be.
- Hja, mindenre nem gondolhat az ember. Hogyan kerültél hozzá?
- A kedvese szólitott fel, hogy álljak be hozzá komornának... Biztositott róla, hogy nagy hasznom lesz, ha segitségükre leszek a szerepük játszásában. Máshoz, mint hozzám, nem fordulhattak.
- Hát régóta ismertek?
- Igen. Azelőtt sürübben találkoztunk, mikor még jósnő voltam... De a mesterség rosszul fizetett s biz én elfogadtam az ajánlatot.
- Okosan!
- De megegyeztünk, hogy engem nem ártanak be az üzelmeikbe.
- Fel tudom fogni aggályaikat, szólt Alfréd gunyosan. - De hát honnan ismered őket? Hogyan kerültél velük össze? Talán ugy jöttek el hozzád, kártyát vettetni?
- Oh nem, az ilyen ostobaságokra ők semmit sem adnak. Sokkal furfangosabbak, semhogy rászedetnék magukat... aztán meg ők is benne vannak kissé a mesterségben.
- Lám, ugy-e mondtam, hogy a grófnő komédiásnő volt!
- Igaz. Régente nem volt párja a kötélen tánczolásban. De azután hizásnak indult, s az utóbbi időben alig végzett nehezebb mutatványokat és leginkább csak a bódé elé állott ki publikum-édesgetőnek.
- Már az bizonyos, hogy sok közönséget csalhatott be csak a szemével is. De az a magyar nemes, reménylem, nem volt valami bohócz?
- Oh nem, a bohócz az Amanda férje volt.
- Ah! Amandának hivják? No lám, ezt sem tudtam még... Hát Tergovicz mi volt?
- Akrobata. És csodálatos mutatványai voltak, amiket senkisem tudott utánozni. Különösen hires volt egy fejugrása... Ezzel magával is megkereshette volna a kenyerét.
- Fejugrás! ismételte Fresnay, homlokára ütve. - Várj csak... mintha láttam volna már ezt... Miféle név alatt játszott a vásárokon?
- Zig-Zugnak nevezte magát.
- Zig-Zugnak!... kiáltott föl Fresnay, olyan hevesen ugorva föl, hogy fölboritotta az epres kosarat.
- Jézus Mária, mi lelte? szólt Olga ijedten.
- Zig-Zug és Amanda ezelőtt három héttel a Trone-tér egyik komódiás-bódéjában játszottak, nemde? kérdezte Fresnay élénken.
- Biz az meglehet... Sőt nagyon valószinü. De bizonyosan nem állithatnám.
- Hát te hol voltál?
- Beauvaisban, ahol egy fillér bevételem sem volt... Éppen csak annyi pénzem maradt, hogy harmadik osztályon Párisba utazhattam... Azért jöttem ide, hogy itt találhatok talán valamit, és csakugyan jó orrom volt, mert alig voltam itt egy óráig, mikor Zig-Zuggal találkoztam az utczán... Alig ismertem rá. Ugy ki volt öltözve mint valami herczeg. Megszólitottam, s kérdeztem, nem tudna-e valami kis alkalmazást a régi kollégája számára... Erre ő megkinált azzal, hogy lépjek szolgálatba Amandához.
- S nem kérdezted, hogy honnan szerzett pénzt?
- De igen. - Azt felelte, hogy örökölt egy nagybátyja után. Azt is mondta, hogy már beleunt a komédiás mesterségbe s Amandával együtt a nagyvilágban kiván szerepelni.
- Tudom, honnan vették a pénzt, mormolta Fresnay a foga közt. - Most még csak azt mondd meg, hogy hol lakik ez a zsivány?
- Esküszöm, hogy nem tudom.
- Hol szoktak találkozni?
- Itt a házban. Ha a grófnő hazulról elment, őt látogatta meg. De nekem nem beszélte el a dolgait és sohasem tudhattam meg, hova jár. Gondolhatja a báró úr, hogy nem mertem utána lesni.
- De most megtennéd, ugy-e, ha jól megfizetnélek érte?
- Nem vagyok rendőrkém, felelt mérgesen Olga. - Csak azért mondtam el a grófnőről azt, amit tudok, mert önnek már ugyis mindegy. Én legalább azt gondoltam. De mivel ön ilyen komolyan veszi a dolgot, nem avatkozom bele többet... És aztán minek lesném meg, hogy hova megy? Hát azt gondolja a báró ur, hogy Zig-Zug lopott, vagy éppen gyilkolt?
Fresnaynak volt annyi higgadtsága, hogy ne adjon feleletet erre a kérdésre. Világos volt előtte, hogy Olgának nincs tudomása arról, hogy a két jómadár mit csinált.
Sokkal jobb tehát, ha ő sem közöl vele semmit, mert kitelik Olgától, hogy ha értesül a dolgokról, a komédiásnő pártjára szegődik s figyelmezteti őt a veszélyre. Ugy vélekedett, hogy a kártyavetőnőt legjobb lesz szelid modorral nyerni meg.
- No ne haragudjál. Jó leány vagy s én nem kivánok tőled egyebet, mint azt, hogy ne járj ellenem. Gondolhatod, hogy - amint a dolgok most állanak - nem maradhatok továbbra együtt a grófnővel. Amandának olyan ismeretségei és összeköttetései vannak, amelyek végtére engem is kompromittálnának... Szakitok vele, de nem akarok botrányt csapni. Barátságban válunk el egymástól, s neked nem lesz benne károd.
- De remélem, szólt Olga, hogy ha hazajön, a báró ur nem fogja mindjárt a szeme közé vágni mindazt, amit most elmondtam.
- Van eszem! Kikaparná a szememet. Már pedig én azt akarom, hogy békességben váljunk meg egymástól. Ugy gondolom, ő is válni akar. Nem fogok neki szemrehányást tenni s kényes kérdéseket sem fogok hozzá intézni.
Olga, kit ezek a szavak egészen kibékitettek, ujból leült, és sietett teletölteni a báró poharát, ki igy folytatta:
- De én nem szeretek ám egyedül inni. Tölts magadnak is, kedvesem és kocczintsunk.
- Nem, nem, szabódott negédesen a kártyavetőnő, én most még csak szobaleány vagyok.
- Annál több okod van rá, hogy beletanulj az urnői szerepbe. Sohse röstelkedjél. Majd én szolgálok. Tartsd ide a poharadat.
Olga engedelmeskedett. Fresnay töltött neki, mialatt fél szemmel figyelemmel kisérte magaviseletét, mely nagyon mulattatta.
- Azt gondolod, hogy a kezed közt vagyok már, - gondolta magában, - pedig én tartom a kezemben az urnődet... Ejnye, ha meggondolom, hogy én fogom elcsipni a Monistrol kisasszony apjának a gyilkosát!...
Olga koczczintott vele s epedően hajlott feléje, de ebben a pillanatban egy hang szólalt meg a hátuk mögött.
Ez a hang, melyet azonnal megismertek mind a ketten, olyan hatást tett Olgára, mint a végitélet harsonája. A szegény leány felugrott s egészen a falig huzódott vissza, hogy urnője haragja elől meneküljön.
De Fresnay sem megijedve, sem meglepetve nem volt. Csaknem várta ezt az érdekes szinpadi jelenetet.
Ülve maradt tehát s nyugodtan üritette ki poharát az utolsó cseppig.
A grófnő széthuzta a függönyöket s lassu léptekkel közeledett az asztal felé, dühtől szikrázó szemekkel nézve Alfrédra.
- Mi jogon bátorkodik itt ugy cselekedni, mintha otthon volna! - kérdezte száraz hangon.
- No már ugy gondolom, hogy kissé itthon vagyok - felelt Fresnay mosolyogva.
Ezután Olgához fordult a mérges grófnő:
- Te pedig, haszontalan, rögtön kitakarodjál innen... Elkergetlek.
- Jó, jó, megyek már - szólt Olga félénk hangon. - Ránézett a báróra, azt remélve, hogy ez pártját fogja; de Fresnay meg sem mozdult s Olga kénytelen volt szégyenszemre kisompolyogni.
- Most ketten vagyunk, uram! - szólt fenyegető hangon Lugnsi grófnő, amint Olga mögött az ajtó bezárult.
- Mirevaló ez a tragikus handabanda, kedves Ilka? - szólt Fresnay a legnagyobb nyugalommal. - Egy kis haszontalanság miatt ekkora hűhót csapni, igazán nevetséges. Föltesz talán bennem annyi izlést, hogy nem teszem önnek elébe a komornáját; és semmi rosszat sem véltem azzal cselekedni, hogy reggelit készittettem vele... Majd meghaltam éhen.
- Az ám! Ön nem reggelizni jött ide, hanem kémkedni.
- Oh, kedvesem, minő vád ez? Jól tudja, kedves Ilka, hogy mindig teljes, korlátlan szabadságot engedtem önnek.
- Különben mit bánom én? - Elutazom. Elhagyom Francziaországot.
- Magyarországba megy?
- Valószinüleg.
- Barátja, Tergovicz ur után?
- Mi köze hozzá?
- Semmi. De ugy látszik, mintha tegnap este itt láttam volna egy klubban.
- Hát ismeri?
- Oh, hogyne? Láttam önnel a dalcsarnokban, s mikor először látogattam meg önt a Grand Hotelben, találkoztam vele a lépcsőn. Különben is az a lengyel, aki a klubbunkba bevezette, Tergovicz név alatt iratta be. - Sőt mondhatok egy ujságot, melyet mindenesetre örömmel fog hallani. Óriási összeget nyert a kártyán.
- Mit ért ön óriási összeg alatt?
- Oh, csak ugy aránylag... tizenöt-huszezer frankot... talán harminczezret is...
- Gondolja-e, hogy még egyszer elmegy abba a klubba?
- Sejtemen sincs róla. Miért kérdezi?
- Mert keresem.
- Keresi? Hát nem tudja, hogy hol lakik?
- Tudom. De nem találtam otthon és nem tudták megmondani, hogy mikor jön haza. Már pedig nekem okvetlenül beszélnem kell vele még ma!
- Hogy megbeszélje vele az elutazást? Fel tudom fogni. Elküldjem önhöz, ha találkozom vele?
A grófné összerezzent. Csak most vette észre, hogy Fresnay ingerkedik vele. Az első pillanatban elvakitotta volt a düh, de most már tisztán vélt látni és azt kezdte hinni, hogy Olga elárulta az állitólagos magyar nemessel való titkos viszonyát.
- Nagyon is messzire megy az önmegtagadásban, szólt, a szemébe nézve a bárónak, mintha gondolatait akarná belőle kiolvasni.
- Hát nem megegyeztünk ebben? felelt a furfangos Alfréd. - Mikor viszonyunkat megkötöttük, én őszintén elmondtam önnek nézeteimet és mind a ketten egyetértettünk abban, hogy a legjobb mód arra, hogy békében éljünk az, ha nem háboritjuk, - sőt segitjük egymást.
Én csak örülök annak, hogy önnel ismeretséget kötöttem, mert kellemes perczeket éltem át mellette. Ön ráunt viszonyunkra és vissza akarja nyerni szabadságát. Csak tessék, - rajtam ne muljék! Jó barátok maradunk továbbra is s én kérem, rendelkezzék velem, ha valamiben hasznára lehetek.
- Komolyan beszél?
- Tegyen próbára s nem fog többé bennem kételkedni.
- Akkor hát a következőkre kérem: először is, igérje meg, hogy nem fog többé szóba állni ezzel a haszontalan Olgával. Ugy gondolom, már összecsomagolta a holmiját s ha még odább nem állott, kidobom.
- Jól teszi.
- Másodszor nem vesz vissza tőlem semmit, amit adott.
- Ez csak természetes. Elviszi a pénzt, az ékszereit... sőt, ha kivánja, a butorokat is.
- Ej, látom, hogy ön valóban lovagias gavallér... Megkoczkáztatom hát a harmadik kérésemet is.
- Előre megadtam... akármi legyen is.
- Oh, nem fogok visszaélni kegyességével... Csupán arra kérném, hogy kisérjen el...
- Hová? Magyarországba?
- Oh, nem olyan messzire. Párisban maradunk... Azt akarom, hogy tanuja legyen egy drámai jelenetnek.
- Ha érdekes, nagyon szivesen, szólt Fresnay.
- Akkor hát jöjjön. Bérkocsi áll a kapu előtt. Mehetünk!
XII.
Georgenak ama robbanás óta, melynek élete megmentését köszönhette, csaknem olyan szomoru napjai és éjszakái voltak, mint a vörösház sötét pinczéjében.
A vámőrök, akik letartóztatták, elhurczolták a legközelebbi rendőrállomásra s ott a biztos tüzetesen kikérdezte.
Ugy bántak vele, akár csak egy bünössel; azzal vádolták, hogy kéme volt a csempészeknek s kényszeriteni akarták, hogy valljon rájuk.
Persze, hogy George nem vallott, mert nem is ismerte őket, s ugy védelmezte magát, a hogy lehetett, körülbelül az igazat mondva el.
Elbeszélte, hogy apja és ő egy kutyájukat keresték, amely elveszett; keresés közben eltévedtek a saint-denisi mezőségen s ott rájok esteledett: mivel más menedékük nem volt, bementek egy rombadölt házba és itt beleestek egy pinczébe, melynek az ajtaja nyitva volt; legalább nyolcz napot és nyolcz éjszakát töltöttek ebben a pinczében, melyben nagymennyiségü besózott hus volt felhalmozva, tiz-tizenöt hordó szesz mellett; apja vigyázatlanságból meggyujtotta az egyik hordót s igy történt a robbanás.
A biztos, miután meghallotta ezt az eléggé valószinünek tetsző elbeszélést, elment George-al a helyszinére.
A vámőrök már ott voltak; munkásokat vittek ki, hogy fölássák a pinczét, ami csakhamar meg is történt. Nem sikerült ugyan egészen megtisztitani a pinczét, de megtalálták a szegény Courapied megszenesedett holttestét.
A robbanás ledöntötte a falat, mely a két pinczét egymástól elválasztotta, a holttestet pedig az első pinczébe dobta ki. Mivel ez a fal egy darabban dőlt el a nélkül, hogy széttördelődött volna, meg lehetett állapitani, hogy közepe táján az igen ügyesen összerótt kövek ajtó módjára fordultak; csak bizonyos ponton meg kellett nyomni a falat.
Sem Courapied, sem fia nem találták meg ezt a titkos nyilást, s mikor Georgenak megmutatták, sirva fakadt, mert elgondolta, hogy ha rátaláltak volna erre a nyilásra, mind a ketten megmenekültek volna s apja nem veszett volna el olyan nyomorultul.
A történet, melyet elbeszélt, nem egyezett meg teljesen azzal, amit mindjárt a katasztrófa után a vámőröknek mondott, de a rendőrbiztos nem tulajdonitott nagy fontosságot ezeknek az eltéréseknek, s pillanatig sem gondolt arra, hogy vád alá fogja a gyerkőczöt.
Azt azonban erősebben firtatta, hogy mi mestersége volt az elhaltnak s mit keresett ebben a látszólag elhagyatott házban. E kérdéseire pedig George nem adott egészen világos feleleteket.
A fiu megfogadta magában, hogy Monistrol kisasszonyt nem ártja bele a dologba, már pedig ha azt vallotta volna, hogy apja komédiás volt s legutóbb a bucsu alkalmával a Trone-tér egyik bódéjában játszott, ez talán elég lett volna ahhoz, hogy a tisztviselőt a Voltaire-boulevardon történt gyilkosságra emlékeztesse.
Csapán annyit mondott, hogy apja nagyon szegény volt és nem volt lakásuk; kóboroltak és ugy keresték kenyerüket, ahogy lehetett.
A csavargás nem lett volna valami nagy vétség s talán azonnal el is bocsátották volna a fiut, ha olyan furcsa vadász öltözéke nem lett volna, a milyet neki apja a Monistrol kisasszony pénzén vett s melyről a biztos ugy vélekedett, hogy ezt a kis csavargó bizonyosan ugy lopta valami boltnak a kirakatából.
George hasztalan mondta, hogy apja egy zsibárustól vette ócskán és csaknem ingyen, a biztost sehogy sem győzhette meg. Igy aztán, ahelyett, hogy szabadon bocsátották volna, beszállitották a központi épületbe s bővebb értesités szerzéséig fogva tartották.
A szegény fiu el volt erre készülve s nem is ellenkezett. - Tudta, hogy végre is beleunnak az őrzésébe s előbb-utóbb kieresztik. Csak az esett neki rosszul, hogy mindenféle gonosztevővel zárták össze. De türelemmel viselte sorsát s tartózkodott a veszedelmes társasággal való érintkezéstől. Sőt elég bátor volt Monistrol kisasszonyra sem hivatkozni, holott csupán üzennie kellett volna neki, hogy kiszabadulhasson.
A derék fiu csupán egy dolog miatt panaszkodott, hogy nem mehetett el az apja temetésére. Átkozta Zig-Zugot és Amandát, akik árvaságra juttatták és megfogadta, hogy mihelyt kiszabadul, nyomozni, üldözni fogja őket s végre is kezébe szolgáltatja őket a törvénynek.
Igy tervezgetett, mikor egy reggel, negyvennyolcz órai elzáratás után egyszer csak bejött érte egy börtönőr, kivezette s künn egy nehéz ajtót nyitva ki, kitolta rajta, ezt kiáltva utána:
- Szaladj, kölyök, s vigyázz, hogy még egyszer ide ne kerülj.
Szabad volt tehát! Élvezettel szivta be az utczák levegőjét s nézegette a kék boltozatot.
Szinte mámoros lett a szabadság érzetétől. Odatámaszkodott a Szajna mellvédjére s gondolkozni kezdett, hogy mi lesz belőle.
Szabadnak lenni nem elég: enni is kell s őt ebéd előtt bocsátották el a börtönből. Pénze természetesen nem volt s jól tudta, hogy isten nevében sehol sem kap enni.
Csakhamar azon vette magát észre, hogy biz ő nagyon éhes - csaknem annyira, mint az első napon, melyet a pinczébe töltött, mielőtt a besózott hust megette. Ott legalább ingyen volt az ennivaló, de itt, a városban fizetni kell, ha az ember jól akar lakni.
George tudott ugyan egy helyet, ahol pompás reggelit kapna, még pedig ingyen s ahol szivesen adnának neki éjjeli szállást. Csak a Monistrol kisasszony házába kell elmennie, hogy tárt karokkal fogadják s ennél valóban nem is tehetett jobbat; de nem akarta, hogy belépni lássák a házába s hogy ott esetleg idegenek lévén, őt ily szurtos állapotban lássák Monistrol kisasszonynál tisztelegni.
Elhatározta tehát, hogy nem megy egyenesen Monistrol kisasszonyhoz, hanem lassan sétálgatva, fokozatosan fog arrafelé közeledni s csak nagysokára oson be a házba.
Utjában egy omnibusz-állomáshoz érkezett, ahol egy éppen megálló társaskocsiból egy nőt látott kiszállni, aki magára vonta figyelmét.
Ez a nő ismerősnek tetszett, csak az nem jutott eszébe, hogy hol találkozott vele.
Különösen az hozta zavarba, hogy a nő uriasan volt öltözve, ő pedig sohasem ismert - az egy Monistrol kisasszonyon kivül - uri nőket.
Pedig ismerősnek kellett lenni, mert a nő is, amint megpillantotta, megállott s kiváncsian nézegette, mintha azt kérdezné magától:
- Hol láttam én ezt a fiut?
Végre odajött hozzá s halk hangon kérdezte:
- Nem George vagy te, a Courapied fia?
- Az vagyok, asszonyom, felelt a fiu némi habozás után. - De nem tudom, hogy kegyed kicsoda.
- Pedig elég sokszor másztál föl a kocsimba... És tavaly is, Saint-Cloudban...
- Oh most már ráismerek... Ön a kártyavetőnő!...
- Az vagyok fiam, azaz hogy csak voltam, mert már nem folytatom a mesterségemet.
- Látszik is. Vagyonra tett szert?
- Hát te nem? Meglehetősen szegényes és szurtos ruhád van. Mit csinálsz? Miből élsz?
- Magam sem tudom, mihez fogjak.
- Hát az apád?
- Az meghalt.
- Lehetetlen! Mikor utoljára láttam, olyan egészséges volt, mint a makk.
- Megölték.
- Micsoda? Ki ölte volna meg?
- Zig-Zug.
- Ugyan! Hiszen akkor Zig-Zugot bezárták volna. Én pedig tegnap is láttam. Hát a mostoha anyád hova lett?
- Amanda? Az megszökött Zig-Zuggal. Ő is részes volt az apám meggyilkolásában... Ha tudja, kedves Olga kisasszony, hogy hol vannak: mondja meg. Keresem őket.
- Miért?
- Hogy akasztófára juttassam őket.
- Csak? Ejnye be könnyen mondod ezt!... Hát aztán hogyan ölték meg?
- Apám nyomozta őket. El akarta csipni Amandát. Utánuk ment egy házba, mely arra künn van a saint-oueni kapun tul. Én is vele voltam... Beleestünk egy pinczébe, vagy verembe, amelynek a nyilását szándékosan hagyták nyitva. Azután bezártak bennünket, hogy éhen veszszünk ott a föld alatt... De a pincze tele volt sódarral, besózott hussal, meg pálinkával... Egyszer aztán a hordók tüzet fogtak s az apám odaégett.
Olga, ki eleinte nem vette komolyan azt, amit neki a fiu mesélt, figyelni kezdett erre az utóbbi részletre s most eszébe jutott, hogy reggel Lugosi grófnő félőrülten ugrott le az ágyról, mikor a lapot elolvasta.
A volt kártyavetőnő most a Mozart-utczából jött, abból a kis palotából, melyből urnője elkergette. Természetes, hogy bosszut forralt magában.
George, kinek még komolyabb oka volt a bosszura, éppen kapóra akadt utjába s Olga rögtön arra gondolt, hogy ezt a véletlen találkozást fölhasználja.
- Hah! kiáltott föl, - most már hinni kezdem az elbeszélésedet, ámbár eleinte kétkedtem benne. Tudd meg hát, hogy én is haragosa vagyok ezeknek a semmirevalóknak és csöppet se bánnám, ha bajba keverednének. Hanem a nyakukat nem fogod szegetni, fiu. Azért, hogy egy embert, meg egy gyereket bezár valaki egy pinczébe, még nem itélik halálra. Legfölebb bezárják vagy félesztendőre.
- De tettek azok annál rosszabbat is, szólt George, meg nem gondolva, hogy ez a két-három szó tovább fogja vinni, mint akarná.
- Ugyan mit? kérdezte élénken a kártyavetőnő. - Talán elvitték az igazgatójuk pénzét?
- Nem volt annak pénze. Hiszen megbukott s mi éppen azért maradtunk kenyér nélkül.
- Akkor hát miből éltek olyan uriasan? Honnan vették azt a sok pénzt?
- Egy öreg urtól vették el, akit Zig-Zug meggyilkolt.
- Ugyan, ne beszélj! - És bizonyos vagy abban, hogy Zig-Zug, meg Amanda rossz fát tettek a tüzre?
- Azt nem tudom, hogy Amandának volt-e része a dologban, de ő is hasznát vette, mert megszökött Zig-Zuggal.
- Világos. S te már most meg szeretnéd őket találni, hogy feljelentsd őket? De hogyan fogod elcsipni őket?
- Ön megmondhatná, hogy hol vannak.
- Azt nekem is tudni kellene előbb. Aztán meg, mondok neked valamit. Való igaz, hogy Amanda nem sokat ér, az a Zig-Zug meg még kevesebbet... De hát egy időben összejártam velök... s nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy én árultam el őket.
- Nem fogom nekik megmondani.
- Igazán?
- Esküszöm.
- Akkor hát ide hallgass. Ezelőtt egy órával láttam Amandát. Nem mondta meg, hogy hová megy, mert nagyon ravasz és nem bizik senkiben. De akkor amikor elhagytam, kocsiba ült s hallottam, hogy hová hajtatott.
- Menjünk hát oda, szólt George.
- Nem bánom, de én nem megyek be veled. Nem akarom hogy meglásson.
- Jó. Majd bemegyek én magam is.
- Azt teheted, amit akarsz. Én tovább megyek s ott hagylak.
A volt kártyavetőnő nagyon örült ennek a találkozásnak. Alapos okai voltak arra, hogy közvetlenül ne lépjen föl Amanda ellen, mert ennek és Zig-Zugnak ugyancsak módjában volt a megtorlás. S ime a véletlen a legalkalmasabb eszközt játszotta kezébe.
De George nem kevésbbé örült, mint ő s máris a kezében vélte tartani apja hóhérjait, akiket valószinüleg nem talált volna meg ilyen könnyen, ha a jó szerencse össze nem hozza Olgával.
Amint tovahaladtak, George meglepetve látta, hogy Olga azon az uton megy előre, mely egyenesen a Voltaire-boulevardra, tehát a Monistrol kisasszony háza felé vezet.
Olga folyvást előbbre ment a megkezdett irányban és George csakhamar megpillantotta azt a kis házat, amelyben őt és apját olyan jól tartották, mielőtt arra a végzetes utra elindultak.
George folyvást a házra bámult s nem nézett maga elé a földre. Igy történt aztán, hogy egyszerre csak megbotlott s majdnem elesett.
Egy élettelen kutya teste feküdt keresztbe az uton és George, ki ebben a tetemben megbotlott, olyat kiáltott, hogy Olga megfordult s halálra rémültnek látva a fiut, visszajött hozzá.
- Mi lelt? - kérdezte tőle.
- Ez Hektor, - dadogta George, - a Zig-Zug kutyája.
- Az ám ni, - szólt Olga, lehajolva, hogy jobban megnézhesse a kutya véres tetemét, - csakugyan ráismerek e gyalázatos állatra.
- Agyonlőtték, - szólt George.
- Hát nem látod, hogy meg volt veszve?... Még most is habos a szája. - Talán csak nem sajnálod.
- Nem, de attól félek, hogy Zig-Zug sincs messzire.
- Ej, hiszen csak nem esz meg!... Ha még négyszemközt találkoznál vele, zárt szobában, akkor persze megjárhatnád, de a nyilt utczán... Én azonban nem kivánok vele találkozni... Hagyd itt ezt a kutyát s gyerünk el addig a bérkocsiig, mely amott állott... Ugy tetszik, abban láttam Amandát elmenni.
- Abban, amelyik ott áll a deszkakerités előtt? Valóban?
- Valóban hát! Mi csodálni való van ezen?
- Hiszen Zig-Zug abban a házban gyilkolt meg egy öreg urat.
- Lehetetlen... Bizonyosan tévedsz.
- Nem tévedhetek... Ismerem a házat. Voltam benne apámmal.
- Ki lakik benne?
- Annak a meggyilkolt embernek a leánya.
- Lám, lám! És Amanda fölkeresi... Ez furcsa!
- Ki tudja, nem azért jött-e ide, hogy őt is megölje? mormolta magában George.
- Attól már ne félj fiam... Amanda nem egyedül jött ide, hanem egy uriember kiséretében, aki éppen nem zsivány... De várj, mig megnézem a kocsi számát. Addig várakozzál itt.
George, kit komoly aggódás fogott el, ott maradt mig Olga a kocsihoz közeledett s miután lámpásáról leolvasta a számot, visszatért.
- Csakugyan az, szólt a fiuhoz, ki kérdő tekintettel nézett rá. - Amanda benn van a házban, s ha elszalasztod, a te hibád.
- Nem éppen, mert kocsin fog elmenni s én nem szaladhatok utánna.
- Hiszen nem kell megvárnod, mig kijön. Az utczaajtó nincs bezárva. Eredj be és toppanj be váratlanul a társaságba... Uri hölgynek van öltözve, a haját meg vörösre festette, de azért rá fogsz ismerni... Szólitsd egyszerüen Amandának, s kérdezd meg tőle, mit csinál Zig-Zug. Majd meglásd, milyen czifra dolog lesz abból.
- Nem félek tőle... Nem félek én semmitől... csak attól, hogy kellemetlenséget okozok annak, aki itt lakik.
- A meggyilkolt ember leányának? Az inkább köszönetet fog neked mondani, mert bizonyosan ő is bosszut kiván állani az apa haláláért. Aztán meg, fogadni is mernék, hogy Amanda tervez valamit ellene. - Különben, a te dolgod, fiu. Ugy tégy, ahogy legjobbnak látod. Elvezetlek ide. A többibe nem avatkozom.
Megyek dolgomra, s számitok rá, hogy engem nem fogsz emliteni, akárhogy fordul is a dolog. Elhagyom Párist, hogy teljes biztonságban legyek, de talán visszajövök, ha Zig-Zug és Amanda a hüvösön lesznek... Isten veled!
S azzal Olga átment az ut tulsó felére s gyorsitott léptekkel haladt a Trone-tér felé.
George nagy zavarban maradt ott. Azt mindenesetre szivesen megtette volna, hogy leálczázza a gonosz Amandát és felakasztassa Zig-Zugot, de habozott hivatlanul és váratlanul betoppanni a Monistrol kisasszony házába.
Nem tudta, hogy benn mi történik, s attól félt, hogy éppen rosszkor fog jönni, különösen pedig attól tartott, hogy kellemetlenséget okoz jótevőjének olyan jelenet előidézésével, amelyről még azt sem tudta, hogy mi lesz belőle s hova fog vezetni.
Valamire azonban mégis el kellett magát határoznia, és George, mielőtt valami eszébe jutna, előbb benn akart lenni az udvaron, melynek közepén a ház állott.
Ovatosan haladt végig a kerités mellett, s látta, hogy a kocsis alszik a bakon.
Ezt az alkalmat felhasználva, belopózott az utczaajtón, s a kerités tövében haladva, jutott el a házig. Nem mert fölnézni az emeleti ablakokra, ahonnan Monistrol kisasszony talán megláthatná, s reszketett attól, hogy az öreg Brigitte ki talál jönni s őt esetleg tolvajnak nézi.
De Brigitte nem jött ki, és George szerencsésen talált a bejárás közelében egy kis fakunyhót, melyben az öreg Monistrol a kertészeti eszközeit tartogatta. - Beosont a kunyhóba s lesbe állott az ajtó mögött, melyet csak alig támasztott be.
Innen a deszkák hasadékai közt jól láthatott mindenkit, aki a házból kijön vagy bemegy. - Föltette magában, hogy Amandát nem ereszti el szó nélkül; utját állja, mihelyt kijön, s mozdulatlanul várta a fontos pillanat elérkeztét.
XIII.
Molinaux eltávozása után Kamillát a csüggedés, levertség érzete fogta el. Unni kezdte az életet, sötét szinben látva a jövőt s még kétségbeesettebb volt, mint az atyja halála után való napon.
A sulyos csapás óta minden ellene fordult. A gyilkos elmenekült. Azok, akik támogatták, szerencsétlenül jártak. A Gémozac-család, mely érdeklődött iránta, elfordult tőle.
Sőt még Brigitte sem volt megelégedve urnője magaviseletével és főképp választásával, és kereken visszautasitotta azt a kivánságát, hogy menjen el vele Londonba.
És mindezekért kárpótlásul csak a Molinaux szerelme maradt meg számára, olyan ember szerelme, akit alig ismert. - Pillanatnyi felhevülésében, ugyszólván hálából szerette meg s minden áron el akarta magával hitetni, hogy ez a szerelem komoly; de most már homályosan sejteni kezdte, hogy rosszul cselekedett, mikor igy örökre lekötötte életét.
De azért állhatatos akart maradni s meg akarta tartani elhamarkodottan tett igéretét is, hogy utána megy Angolországba s ott megesküszik vele.
Csupán azt várta még, hogy jegyese minő hirt fog hozni George felől. - Nem várakozott sokáig. Alig két órával azután, hogy Hektort agyonlőtte, Molinaux ismét megjelent s egyedül találta Kamillát abban a szobában, melyben atyját a gyilkos megfojtotta.
Kamilla csekélyebb nyájassággal fogadta jegyesét, mint rendesen. Kedvetlen volt, s először is azt kérdezte Molinauxtól, hogy mit tudott meg Courapied és fia felől.
- A lapok mindig tévednek, szólt emez könnyed hangon. - A saint-denisi mezőségen csakugyan történt robbanás, mint a lapok leirták; de a robbanás áldozata csupán két csavargó, egy ember, meg egy fiu, akik lakás hiányában ott huzódtak meg éjszakára.
- Hogyan? A gyermek is odaveszett?
- Élt még pár óráig, de sérülései olyan sulyosak voltak, hogy estére meghalt. Ma reggel temették el.
- Meghaltak... mind a ketten! S én érettem, mondta Kamilla könnybe lábbadó szemmel.
- Hogyan, édes Kamilla? Hát még most is azt hiszi, hogy az a komédiás meg a fia az ön hivei voltak? Micsoda bizonyitékokat kiván még arra nézve, hogy egyetértettek Zig-Zuggal? Hiszen nem találtuk meg őket a pinczében. Tehát semmi bajuk sem történt és czinkostársukkal együtt hagyták el azt a veszedelmes házat.
- Sohasem leszek képes elhinni, hogy árulóim voltak. Ha csalódom, hagyjon meg ebben a csalódásban. Fájdalmasan esnék a kiábrándulás.
- Ments isten, hogy fájdalmat akarnék önnek okozni, kedves Kamilla, kiáltott föl Molinaux. - Nem is fogom őket többé emliteni... Engedje meg inkább, hogy magamról beszéljek, mert az elutazásig már csak nehány pillanatom van. Az imént kaptam táviratot, amely sürget, hogy estére okvetlenül elinduljak... És - megvalljam-e - valami balsejtelem azt sugja, hogy sohasem fogom önt többé látni.
- Nem birja-e szavamat?...
- Igen, Kamilla, s nem is kétkedem abban, hogy meg akarja tartani igéretét... De mi fog történni elutazásom után?... Ön olyan emberekkel van körülvéve, akik mind rosszakaróim s akik mindenesetre rágalmazni fognak.
- Kik volnának azok?
- Elég egynek maga az öreg Gémozac is. Ő meg akarja önt tartani fia számára, mert tudja, hogy gazdag...
- Gémozac ur becsületes ember, aki képtelen arra, hogy hazudjék, felelt a leány. - Kijelentettem neki ön előtt, hogy határozott szándékom önhöz nőül menni. Önnek is megfogadtam, hogy neje leszek. Mi egyebet kivánhat még?
- Nem kivánok semmit... Nincs jogom ahhoz, hogy bármit is kivánjak... De kérem, esedezem, jöjjön velem.
- Jól tudja, hogy ez lehetetlen.
- Miért?... Gémozac urral semmi dolga sincs többé, mert hiszen kezében van az atyjával kötött társ-szerződés.
Kamilla összerezzent. Bántóan hatott rá, hogy jegyese a szerelmi áradozásokba mindig belevegyiti az anyagi kérdéseket.
Molinaux észrevette ezt s elérkezettnek látta az időt arra, hogy a végső eszközhöz nyuljon.
- Jöjjön velem, térdeimen kérem, szólt szinpadiason borulva lábai elé.
Kamilla meglepetten s csaknem ijedten huzódott hátra, de Molinaux megfogta kezét s forró csókokkal halmozta el.
- Bocsásson!... kiáltott a leány, szabadulni iparkodva.
De Molinaux erősen fogta. Felszökött térdéről, derékon ragadta s mellére szoritotta. A leány kétségbeesett erőfeszitést tett, de hasztalan...
Egyszerre csak egy kéz ütött a Molinaux vállára, a háta mögött egy hang szólalt meg:
- Fordulj csak meg, szép madár!
Molinaux elbocsátotta a leányt a dühösen fordult hátra, mig Kamilla magával tehetetlenül roskadt egy székre.
Egy idegen nőt vélt megpillantani s azt hitte, hogy álmodik.
De Molinaux ráismert a nőre s ezekkel a szavakkal rontott reá:
- Hah, hitvány asszony, elárultál! De meglakolsz érte...! Megfojtalak.
- De nem itt, tisztelt Tergovicz ur, szólt nyugodt hangon Alfréd de Fresnay, ki az ajtó függönye mögül, a hol rejtőzködött, egyszerre csak előlépett s a legnagyobb udvariassággal közeledve Kamillához, igy szólt:
- Bocsásson meg, kisasszony, hogy idegen létemre betolakodtam házába. Egyébiránt volt már szerencsém önnel találkozni, még pedig oly körülmények közt, a melyek bizonyára élénk emlékezetében vannak még... Legjobb barátommal, Julien Gémozackal voltam együtt akkor este...
Kamilla nem mozdult. Nem értett még az egész jelenetből semmit, de Molinaux olyan sápadt lett, mint a halál.
- És most, folytatta Fresnay, - átengedem a szót Lugosi grófnőnek.
- Elég uram, szólt Molinaux indulatosan. - Álljon félre az utamból! Épp oly kevéssé ismerem önt, mint ezt az asszonyt.
Fresnay egy lépéssel sem állt félre a távozni akaró elől, Lugosi grófnő pedig ökölre szoritott kézzel állt elébe:
- Még tagadni mered, hogy ismersz, te nyomorult? Merd hát ismételni a szemembe, hogy nem vagy a szeretőm!
- Uram, önt fogom számadásra vonni ezért a jelenetért... Ön idézte elő, - kiáltott föl Molinaux.
- Elhallgass, gazember - förmedt rá Amanda. Hát szoktak párbajt vivni az ilyen fajta semmirevalókkal?... Nem bárónak a kezeitől fogsz te meghalni... Hiába forgatod rám a szemedet: tudom, hogy magamat is bajba keverem, ha föladlak, de mindegy... Igen? Ki akartál játszani? A faképnél akartál hagyni, éppen abban a pillanatban, mikor már elvehetnél, mert hiszen tegnap óta özvegy vagyok!... Nohát, bitóra kerülsz, te zsivány, te gyilkos!... Igenis, gyilkos!
- Hohó! dörmögött Fresnay, ugy téve, mintha meg volna lepetve.
- Ön persze ezt nem tudta, szólt hozzá Amanda. - Ön azt gondolta, hogy ez az ember egyszerüen csak holmi iparlovag. Nohát megmondom én önnek, hogy kicsoda. Azon kezdte a pályafutását, hogy meglopta az apját, akit aztán megölt a bánat... Azután csalt a kártyán s abból élt... utóbb pedig komédiás lett, hogy a hatóságok üldözései elől meneküljön... A komédiások közt ismerkedtem meg vele, és elég ostoba voltam belebolondulni... Jobb lett volna a vizbe ugranom. S ha még csak ez volna!... De a többi... Ha ön és Gémozac barátja nem lettek volna olyan bambák, Zig-Zug már két héttel ezelőtt a tömlöcz fenekére került volna.
- Zig-Zug! mormolta Kamilla, kérdő pillantást vetve Molinauxra, ki vállat vont s azt mondta:
- Ez az asszony megőrült.
- Gazember! kiáltott föl a volt komédiásné. - Majd meglássuk, hogy őrült vagyok-e... Nézzen meg jól, kisasszony. Nem ismer rám, mert a hajam meg van festve. Pedig látott akkor este, mikor az édes atyját meggyilkolták. A tróne-téri bódéban látott... én vezettettem ki a rendőrséggel a bódéból, ahova a gyilkos után jött.
Kamilla elsikoltotta magát s ránézett Molinauxra.
- Hát őt nem ismeri meg? szólt tovább Amanda, ki már nem birt magával.
- Nem... nem, mormolta Kamilla. Nem igaz... lehetetlen.
- Nem akarja elhinni, mert ez a hitvány gazember megmentette két utonállónak a kezéből, a kik megtámadták... Jól tudta ő, hogy mit cselekszik. Utána járt s megtudta, hogy ön gazdag. Akkor éjjel kezdett árulómmá lenni. Mikor az a bamba Courapied a fiával együtt beleesett a pinczébe, ön elmenekült. Találja ki, mit mondott ez az ember, mielőtt utána ment önnek? Azt mondta, hogy agyonüti az uton s én elhittem. Pedig neki egészen más terve volt. Bizonyosra vette, hogy meg fogják önt támadni, s ugy is történt. Éppen idejébe érkezett oda, hogy megmentse - s ön ráment a lépre. Fogadni mernék, hogy ha ma el nem jöttem volna, ön a jövő héten nőül ment volna hozzá. Hanem hát itt vagyok s megóvom önt ettől a végzetes lépéstől...
Kamilla közel volt az ájuláshoz, s Molinaux még most is meg merte szólitani.
- Fölfoghatja kisasszony, mondta, - hogy ez aljas vádakkal szemben szükségtelennek tartom, hogy magamat védelmezzem. Ön épp olyan jól tudja mint én, hogy nem vagyok Zig-Zug. Hiszen ön látta a gyilkost, vagyis inkább a kezét.
- Igen... az ön keze pedig... dadogott Kamilla.
- Már mint az ő keze? Vágott közbe Amanda. - Az persze finom és fehér, de ha azt gondolja, hogy azzal nem fojthatta meg az édesatyját, akkor nem ismeri Zig-Zugot. Elbir az négy emberrel is.
- Nem, nem... Ez nem a gyilkos keze... Az nagy volt... fekete... az ujjai csontosak, horgasak voltak.
- Ráismerne, kisasszony? kérdezte Fresnay. - Igen? Nos hát megmutatom.
S kivette felöltője zsebéből az aczél-keztyüt, melyet a grófnő szobájában talált a skatulyában.
Kamilla irtózva huzódott hátra, s lehunyta szemét, hogy ne lássa azt a rettenetes eszközt, mely atyjának megfojtására szolgált.
- Ezért ragaszkodtál hát olyan nagyon a skatulyádhoz! kiáltott föl Amanda. - Hej, te semmirevaló, magam sem tudtam, hogy dolgoztál. De most már tisztába lehet veled mindenki. Előre hát a börtönbe czimbora!
Molinaux, vagyis Zig-Zug félrelökte Amandát, öklével oldalába döfte Fresnayt s kirohant a szobából.
- Dejszen tőlem meg nem menekülsz, gazember! kiáltott föl a komédiásnő s utána szaladt.
Fresnay odasietett Kamillához, ki félig-meddig el volt ájulva. A bárónak eszeágában sem volt, hogy a gonosztevőket feltartóztassa. Elmenekülhettek volna mind a ketten, mert Brigitte nem volt a házban, de George ott leskelődött a kunyhóban.
A mint a házból kijönni látta őket, elébe szaladt Zig-Zugnak s a lába közé vetette magát. Zig-Zug megbotlott. George pedig belekapaszkodott a ruhájába s torkaszakadtából kiáltott:
- Segitség!... Gyilkos!
Amanda a dühtől eszeveszetten ragadta meg büntársát s kabátja gallérjába fogózott.
E pillanatban George kiáltásaira két rendőr közeledett a Voltaire-boulevardon a keritéshez, mely az udvart körülfogta.
Zig-Zug érezte, hogy el van veszve. Elrugta a ruhájába kapaszkodó fiut, egy ugrással kiszabaditotta magát a komédiásnő kezéből, s revolvert rántott elé, melyet mindég a zsebében hordott.
- Ölj meg, nyomorult! kiáltott Amanda, mellét elébe feszitve. - Inkább igy veszek el, mint a börtönben, te pedig ugyis a hóhér kezébe kerülsz!
Zig-Zug rásütötte a fegyvert, s a szerencsétlen nő sziven találva roskadt össze.
Egy másik lövéssel Zig-Zug a fiut teritette le, ki ezalatt fölállott volt. Azután pedig magát lőtte főbe.
A rendőrök, mire odaérkeztek, két holttestet, meg egy sulyosan sebesült gyermeket találtak.
Ugyanekkor érkezett a házhoz Julien Gémozac is, ki már messziről hallva a lövéseket, lélekszakadva sietett elő.
Csak az imént beszélt atyjával, ki elmondta neki, hogy Kamilla milyen viszonyban van Molinauxval, s ő azzal a föltett szándékkal jött most ide, hogy arczul üsse azt az embert, habár ezzel örökre ellenségévé teszi is Kamillát, a kit még mindig szeretett.
Képzelhető, hogy nem állott meg vetélytársa holtteste fölött siránkozni, hanem otthagyva az embereket a halottak és a sebesült mellett, besietett a házba.
A lépcsőn fölérve, Fresnayvel találkozott, ki le akart sietni a vérengzés szinhelyére, s ki nyugodtan mondta neki:
- Ottbenn van az imádottad. Eredj, vigasztald meg.
Julien nem kérdezett tőle semmit. Berohant a szobába, s Kamillát csaknem eszméletlenül látta egy karszékben ülni.
Karjai le voltak bocsátva, szemei révetegül bámultak a semmiségbe.
- Meg van sebesülve? kérdezte Julien, a leány kezét megfogva.
Amaz intett, hogy nem történt semmi baja.
- Az a nyomorult meg akarta ölni, folytatta Gémozac. - Ki mentette meg?
Kamilla még most is hallgatott.
- Sejtem már. A derék Fresnay volt!... S én még közönyösséggel vádoltam. De legyen nyugodt - az az ember meghalt.
- Maga lőtte meg magát?
- Nem tudom... Egy nő van mellette, meg egy fiu... Mindnyájan vértócsában fekszenek.
- Egy fiu... vezessenek le!
Kamilla erőfeszitést tett, hogy felálljon. De Julien nem engedte.
- Ne tegye ki magát annak a borzasztó látványnak, mondta. - Nem tudom, kicsoda a gyermek. De a nőt megismertem. Egy kalandornő, aki Fresnay barátunkat hálójába keritette.
- Az volt a büntársa, mormolta Kamilla.
- A férfi pedig...
- Az volt apámnak a gyilkosa.
- Mit hallok?
- Ugy van. S én még azt hittem, hogy szeretem ezt az embert... El akartam vele utazni. Oh, miért nem ölt meg engem is?
Julien most már igazán semmit sem értett a dologból, s csak azt felelhette:
- Ön a halált kivánja... Hát feledi, hogy szeretem?
- Ne mondja ezt... Nem vagyok méltó szerelmére.
Julien szólni akart, de e pillanatban belépett Fresnay s igy kiáltott föl:
- Vége! Zig-Zug maga hajtotta végre magán az itéletet, miután előbb Amandát a másvilágra küldte. A gyerek sulyosan van megsebesülve, de ki fog gyógyulni. Csak azt nem értem, hogyan került ide... Azt mondja, Georgenak hivják, de többet nem tudott mondani.
- George! kiáltott föl Kamilla. - Látni akarom.
- Mindjárt látni fogja. A rendőrök is mindjárt feljönnek, hogy önt kikérdezzék. Addig is azonban, amig feljönnek, engedjék meg, hogy egyesitsem önöket. Nem igen vagyok alkalmas erre a szerepre... de ha más nincs, velem is be kell érniök... Figyeljenek hát.
Te, Julien, szenvedélyesen szereted Monistrol kisasszonyt, s egyetlen vágyad az, hogy őt nőül vehesd... Nem a te hibád, ha Zig-Zugot el nem csipted, én is csak véletlenül nyertem el a dijat, melyet Monistrol kisasszony kitüzött. De nem sértem meg azzal, hogy a dijat követeljem.
Ön, kisasszony, tévedett... Az ilyesmi gyakran megesik. De boldoggá fogja tenni Julien barátomat, s hiszem, hogy ő is bodogitani fogja önt.
Kérem, adja ide a kezét.
Kamilla mély meghatottsággal nyujtotta oda kezét Fresnaynek, ki ezalatt barátja kezét is megfogta s a kettőt egyesitette.
- Igy ni, mondta kedélyes komolysággal. - Most már el vannak egymással jegyezve... Mikor lesz a lakodalom?
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A dolog nagy feltünést keltett Párisban, de csakhamar feledésbe is merült s nem zavarta a fiatal pár boldogságát.
Olaszországba utaztak s boldogan töltötték mézes heteiket. Kamilla csupán akkor busul, ha atyja jut eszébe.
Fresnay folytatja megszokott életmódját, de nem tud kedve szerint mulatni. Vannak pillanatok, amikor sajnálja az ő "magyar grófné"-ját.
Olga a délvidékre ment el jósolgatni.
George az öreg Gémozac irodájában kapott alkalmazást. Jövője biztositva van.
Vége.