CARMEN SYLVA


KI KOPOG?


ELBESZÉLÉS



BEVEZETÉSÜL:
EGY RAJZ

IRTA
PIERRE LOTI



FRANCZIÁBÓL FORDITOTTA
WOHL JANKA




BUDAPEST
AZ ATHENAEUM R. TÁRSULAT KIADÁSA
1890.

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-349-6 (online)
MEK-18671



TARTALOM

CARMEN SYLVA.

KI KOPOG?
I.
Viharos éj.


II.
Baldo.


III.
Vilma.


IV.
Negreni.


V.
Nyugalom.


VI.
Még egyszer kopogtatnak.


AZ ANYÓS.

DRAGOMIRA.

DOMENECH PABLO.






CARMEN SYLVA.

IRTA
PIERRE LOTI.


Kóbor vándorlásaim alatt egy izben egy varázspalotába tévedtem, egy tündérhez.

Az erdő mélyéből felhangzó kürt érczes hangja elég, hogy e feledhetetlen idő emlékét legkisebb részleteivel ujból felidézze lelkemben.

Mert e tündér palotája mélységes erdő közepén emelkedett, hol harsona, trombita és kürtszó felelgetett egymásnak, a messze távolban. E sajátságos, ismeretlen riadók és takarodók a magas hegyvidék éles, vékony és tiszta levegőjében, mélabús csengéssel hatottak el hozzám...

Lényem alkotása olyan, hogy a zene teljesen igéző hatalommal hat reám, egy-egy zenefoszlány minden képnél tisztábban tünteti fel előttem a föld valamely részét, egy-egy arczot vagy eseményt, mely életemben szerepet játszott.

És igy, ha trombitaszó üti meg füleimet, mint varázsütésre szemem előtt látom ismét, csakúgy, mintha most is ott volnék még, a királyi boudoirt, (mert a tündér, a kiről beszélek, egyúttal királynő is,) melynek magas, góth-ivezetű ablakai szűz-erdőre emlékeztető zöld fenyves-rengetegre nyilnak. A drágaságokkal megrakott terem kissé setét pompával van berendezve; névtelen szinárnyalatok uralkodnak ottan: sárgába játszó gránát, tompa arany, kialvó tűzszin; áttört munkájú karzatok a falakon, belső kis erkélyeket képeznek; nehéz, pompás redőzetek zárják el a titokzatos fülkéket az egyes kis tornyokban.... És ott látom újra magam előtt a tündért, hosszan aláfolyó fátyollal, hófehérben.... Festő-polcz előtt ül és pergamensre fest, könnyed, lendületes ecsettel teremtve a sárgás lapokra a finom képecskéket, melyekben, a byzanczi izlés szerint az arany dominál: a mult idők királynőinek való munka, egy misemondó könyv ez, melybe három év előtt kezdett a királyi művésznő s egy székesegyháznak szánt páratlan ajándék lesz.

A tündér fehér öltözete keleti szabású s ezüst szálakkal átszőtt lágy szövetből való. De az arcz, mit az átlátszó fátyol keretbe foglal, valami szelid, borongós kifejezéssel bir, mely csak az Észak túlfinomitott fajainak sajátja. És mégis az egész megjelenésben oly összhang, oly tökéletes egyöntetüség észlelhető, hogy az ember azt hinné, e keleti öltözék külön a tündér számára találtatott fel. - Mert maga ez a tündér irta meg valahol a fontos mondatot: »Az öltözet nem közömbös dolog. Eleven műtárgyat alkot az emberből, azon feltétellel persze, ha kiki a saját díszének dísze

Mily szavakkal irjam le e királynő vonásait? Oh mily kényes, nehéz feladat! Úgy tetszik, mintha a közönséges kifejezések, melyeket más nőről beszélve használnánk, rögtön merészekké válnának, annyira erőt vesz rajtunk a tisztelet a mint ő róla van szó. Örök ifjúság ragyog mosolyában, bársonyos rózsás arczán, fehér fogsorán, mely tejszin porczellánra emlékeztet. De pompás hajzata, mely ezüstös szálaival átcsillan a fátyol lágy redőin, már csaknem galambősz!..... »A fehér haj, irja »Egy királynő gondolatai«-ban, ama fehér tajtékhab, mely vihar után a tenger felett úszik.«

És mikép adjak fogalmat tekintetének páratlan varázsáról, ez átlátszó szürke szemekről, a széles, tiszta homlok árnyékában? A legfőbb értelem varázsa ez, a végtelen mélység, a gyöngéd rokonszenves éleslátás, a megszokott szenvedés és határt nem ismerő könyörület vonzó bája!

Bár a mosoly ritkán borúl el ez arczon, kifejezése rendkivül változékony. - »Folytonosan mosolyogni, mint a bálványok, a mi szerepünkhöz tartozik« - mondá nekem egy izben. - De ez a királynői mosoly igen sok árnyalatra képes; olykor egyszerre csaknem gyermekded vidámságra derűl; - leggyakrabban a mélabús megadás kifejezése, - perczenként pedig a határtalan szomorúságé.

Azon bánatok közül, melyek ez uralkodónő haját ezüsttel hintették be, egyet én is ösmerek - s mindenkinél jobban tudom érteni és átérezni, - elmondhatom: hogy egy királyi székhely nagyszerű kertjében, az ő parancsára elvezettek egy kis herczegnő síremlékéhez, ki, a mint mondják, hű képmása volt fenséges anyjának s arczvonásait, széles szép homlokát örökölte.

A siremléken a szentirás e mondatát olvasám: »Ne sirjatok, ő nem halt meg, csak alszik.« S valóban, a kisded fekvő szobor csendesen aludni látszik fehér márvány ruhájában.

»Ne sirjatok.« Pedig a kis alvónak édes anyja még mindig sir.... keservesen, örökké siratva egyetlen gyermekét. És ime egy mondata, mely önkénytelen gyakran eszembe jut, mintha lelkem mélyén egy titkos hang ismételné gyászos lassúsággal: »Egy ház, hol gyermek nincs, nyelvnélküli harang; az alvó hang jóllehet csodaszép volna, ha lenne ami álmából felébreszsze«....

* * *

Oh mi tisztán emlékszem e páratlan csevegések legcsekélyebb részleteire is ott, ama derengő teremben, a fehérbe öltözött királynővel szemben.....

(E jegyzetek elején tündérről beszéltem. Ez csak a magam módja volt, melylyel a felsőbb rendű lényt akartam jelezni. Mert hát sehogysem mondhattam róla, hogy angyal; már annyira visszaéltek e jelzővel, hogy elavulttá, nevetségessé vált. Különben is azt találom, hogy a tündér név, úgy amint én értelmezem, különösen illik e nőre -: Ki fiatal, galambősz hajjal; mosolyog - végtelen reménytelenséggel; az Észak leánya, és a Kelet királynője; minden nyelvet beszél és mindegyik édes zenévé válik ajkain; - ki mindig bájoló s egy isteni adománynyal bir: hogy napfényt tud terjeszteni maga körül, s olykor egy-egy szelid mosolylyal jóltevő varázst áraszt, mely felemel, kibékit, vigasztal)....

A mint mondom, magam előtt látom a királynőt, hosszú fátyolával, (most, hogy világosabban jeleztem őt, már nem merem tündérnek nevezni.) Festő-polcza előtt ül és beszélget velem, mig az ókori rajzok, melyek oly természetes könnyedséggel teremnek finom újjai alatt, a misekönyv pergamens lapjain ékes füzérekké fonódnak. Két-három fiatal lány ül Ő Felsége mellett, udvarhölgyei, barna ifjú lányok, kiknek sajátságos szinezetű keleti öltözéke aranynyal, himzéssel ékes. Olvasnak vagy pedig pompás selyemre hímeznek, tompa szinárnyalatú, nagy virágokat; időnként felvetik fekete szemeiket, ha a társalgás, melynek fültanúi, érdekeltségöket jobban felkölti.

Rendesen Ő Felsége magával szemben jelöli ki helyemet, egy magas ablak mellett, hol az óriás óntalan tükörtábla, az üres nyilás illusióját idézi elő s szabad kitekintést enged a környező erdőségre. - Valóságos művész-inyenczkedésből a király húsz lépésnyire kastélyától, tulajdon vad ősiségében hagyta meg az erdőt; a királyi lak ablakaiból nem látni egyebet fenyves óriásoknál, sűrű, egymásba fonódó bokroknál, a szűzerdők tömkeleges sűrűségénél, - vagy pedig végtelen zöld távlatot, a Kárpátok erdős magaslatait, a mint a feltűnően tiszta, átlátszó légben egymás fölé kapaszkodnak. S ez az erdő, melyet oly közvetlen közelségben érez az ember, a kastélyra is kiterjeszti varázsos, titokzatos igézetét....

* * *

Egész mondatok jutnak eszembe, a zengzetes hangsulyozással, mely a királynő ajkain oly mély értelmet kölcsönzött azoknak. Én csak halkan válaszoltam, mert e teremben templomi hangulat uralkodott. Emlékszem hosszas elnémulására is, miután valami igen nagy horderejű dolgot mondott, melynek mély értelme mintegy tovább hatott e nyugalmas légkörben. És ilyenkor a néma csendű perczekben hatottak el hozzám, az erdő mélységes távolából, ama katonai, ismeretlen tárogató hangok, melyeknek érczes csengése a kürt szavára emlékeztetett. Őszre járt már s még ez apró részletre is kiterjedt figyelmem: az utolsó pillangók, az utolsó apró pillék, melyek meggondolatlanul e pompás sirba tévedtek, mellettem kétségbeesetten verdesték szárnyaikkal a csalékony, láthatatlan, de annál érezhetőbb üvegtáblát.

Emlitettem, hogy a királynő hangja valóságos zene, friss, ifjú csengésű zene! Nem hiszem, hogy valaha hallottam volna az övéhez hasonló hangot, sem hogy oly lebilincselő bájjal felolvasni hallottam volna. A megérkezésem után való napon, Ő Felsége véleményemet óhajtotta tudni egy még előttem ismeretlen német költeményről. Titkára (ki mellesleg mondva franczia, még pedig természetesen, kiváló franczia) félrevont és barátságosan figyelmeztetett: »Ha a királynő maga olvassa fel a művet, mondá, ön nem itélhet róla; akármit olvas a királynő, az mindig gyönyörűnek tetszik; - ép úgy mint a dalok, a miket énekel; - de ha azután elővesszük a könyvet és magunk olvasunk, ez már távolról sem az többé s gyakran teljes csalódáson megyünk keresztül.«

Később alkalmam volt tapasztalni, mily jogosult volt e figyelmeztetés. Szerencsés voltam meghallgathatni, midőn a királynő egyik művem néhány fejezetét felolvasta udvarhölgyeinek és megvallom, hogy rá nem ismertem többé, annyira megszépült, átalakult, átszellemült előadása alatt.

* * *

Pelesch kastély a vadregényes Sinaiában, itt ez erdő közepette, egy varázsvessző hatalma által megtestesült művész-álomnak tetszik; s az egészből misem vésődött oly tisztán emlékezetembe, mint a királynő már emlitett munka-terme. Már bizonytalan kezd lenni nehéz függönyös, hosszú erkélyeinek képe, a ritka fegyvergyüjteményekkel; impozáns lépcsőzeteinek emléke, hol udvarhölgyek, inasok, aranytól csillogó szolgák jártak-keltek; óriás Renaissancze termei, melyek egy megelevenedett Louvrera, egy királyok által lakott Louvrera terelik gondolatainkat; elmosódó félben van már a zene-terem is, mely oly alkalmas az ábrándozásra, magas és homályos, remek festett ablakaival, hol a nagy orgona áll, melyen a királynő este játszani szokott.... mig rögtön a legkisebb részletekig lelkem előtt áll Ő Felsége munka-terme, hol elég kegyes volt engem olykor festő-polcza, vagy munka-asztala mellett elfogadni. Mihelyt e kettős ajtókat, a bejárat dupla függönyeit átléptem, úgy éreztem, mintha a fenkölt derű egy eddig ismeretlen légkörébe bocsájtottak volna be, hová a legtöbb embernek, a külvilág zajának és küzdelmének behatolnia nem áll hatalmában. És mindig, előszeretettel csak ott szeretem ujból meg ujból felidézni e királynő képét, kinek vendége voltam. Ha járt, fehér alakja festőien emelkedett le a kárpitok és setét fafaragványok hátteréről, mely utóbbiak egy sereg szobrász remekművei. Ha munkájánál ült, azon helyről tekintve, mit első nap kijelölt s azon tul rendesen elfoglaltam, nemes arcza és fátyola Delacroix egy hires vásznáról: »Krisztus sirba tételéről« látszott leválni. És mindannyiszor mellette, mindkét oldalon, a keleti mezbe öltözött fiatal leányok egésziték ki a képet, mit festeni, megörökiteni szerettem volna.

Ezek a kis udvarhölgyek időnként felváltották egymást, s nagyon különbözők voltak, úgy megjelönésökben, mint arczban. Ha egyik eltünt a nehéz portiére mögött, ott lenn a terem végén rögtön megjelent egy másik, ki nesztelen léptekkel közeledett a süppedékes szőnyegeken, miután a nagy udvari hajlongáson túlesett, aztán megcsókolta a királynő kezét; - megesett az is, hogy a földön, úrnője lábainál foglalt helyet és tiszteletteljes dédelgetéssel a felséges asszony térdeihez támasztotta fejét. - Ilyenkor aztán a királynő megmagyarázta a helyzetet és mélabús anyai mosolylyal mondá: »Ezek a leányaim«. - De legfőbb bája e mosolynak a benne nyilvánuló szivbeli jóság és jóakaratban rejlett.

S mily jól emlékszem e fiatal leánykákra is, kik oly nyilt, magas szinvonalú egyszerűséggel nyujtottak kezet, a nap első reggeli találkozásánál!

Eleinte meg voltam lepetve, midőn valamennyit, keleti öltözetük daczára, a legtisztább francziasággal hallottam társalogni, minden irodalmi, művészeti ujdonságról, csak úgy, mint ha a legmagasabb társadalmi körből való párisi nők volnának, - sőt tán jobban, szellemesebben csevegtek mint a korukbeli párisi nők, komolyabban, eredetibb felfogással tárgyalták a fennforgó kérdéseket. Az ember érezte, hogy maga a királynő képezte ki a román aristokrátia e fiatal nemzedékét, melynek második anyanyelve a franczia.

* * *

Midőn először volt szerencsém Ő Felségével hosszasabban társalogni, nem azon csodálkoztam, hogy felsőbbséggel beszél magasabb rendű dolgokról, mert előre tudtam, hogy igy lesz. De királynő létére s »a bálványok örök mosolya« lévén osztályrésze, azt hittem, nem lehet tudomása az emberi lélek setét rejtélyeiről, titkos szenvedéseiről, - s ámulattal láttam, hogy alaposan ösmer minden gyötrelmet, minden nyomorúságot, a legszerényebbek, legkisebbek szenvedését ép úgy érti, mint a nagyok és hatalmasokét.

Hogy ilyenné fejlődhessék egy uralkodónő, az övéhez hasonló komoly és örömtelen gyermekkort kell átélnie, egy északi kastélyban, a folytonos gyászok setét behatása alatt. Gyermekkora, mit szándékosan távol tartottak az udvaroktól és érintkezésbe hoztak az apai birtokon lakó szegény emberek szenvedéseivel. Hogy ilyen jóvá, ily hozzáférhetővé váljon a könnyezők és boldogtalanok számára, szükség volt arra az első, családias és egyszerü nevelésre, a milyenben annak idejében édes anyja, Wied herczegnő és nagynénje, a Svéd királynő részesült. Ezután ama zarándokút-féle utazás következett, nagynénje, Heléne orosz nagyherczegnő kiséretében, egész Európán keresztül, Londonba, Párisba, a berlini, a szt.-pétervári udvarhoz. És mindazon országokban a hol megállapodott, a legkiválóbb mesterek, az emberi tudományok és művészetek tömörült transcendentál kivonatát oltották belé, valamint különböző irodalmak összegét. És végre, ott voltak a román trónon töltött évek, melyek szinte már hosszú sorra szaporodtak fel.... Igen fiatalon érkezett e forrongó, még csak megalakulása idejét élő országba, és nagy, tiszta szemeinek ámulatára, igen közelről kelle szemlélnie nem egy szivrenditő, sőt véres drámát..... És mindjárt akkor, barátnői lettek az özvegyek, az árvák, az elhagyottak, a gyermektelen anyák és az anya nélkül maradt kis leányok. Úgy találta, hogy királynő létére kötelessége, minden szivet felkarolni mely könnyek közt tárja ki előtte sebeit.... az ő szerepe pedig e percztől fogva, a támogatás, a békités, a bocsánat és engesztelés szerepe volt. Fogadott »leányait«, kik mellette a palotában nevekedtek, mindig a legboldogtalanabb családokból választotta, oly házakból, melyeken valamely végzetes gyász vagy rejtélyes szerencsétlenség átka borongott s mindazok, kik egymást mellette felváltották, kik elhagyták védő oltalmát, hogy sirva kövessék férjüket, valóságos imádattal gondolnak vissza a királynőre. A végtelen könyörület, mely minden földi salaktól mentt, mely semmi viszonzást nem vár, mindent kiment és túlemelkedik mindenen, - ez, úgy hiszem ama ritka s némileg emberfeletti tulajdon, mit szenvedések, az idő, a csalódások és tapasztalt háládatlanság e királynő szivében kifejlesztettek. Azonban lángoló természetével, lelkesült bámulatával, mely minden széphez és nemeshez vonzza, számos meglepetésen, felháborodáson és lázadáson kelle keresztül mennie, mig amaz állandó, földöntúli mosolyig eljutott, mely most lényének mintegy alkatrészét képezi.

»Csaknem mindegyiknek közülünk kijutott a maga Kálváriája és Gethsemáneje, - irja Carmen Sylva, - akik utána még feltámadnak, már nem e földi létre valók.«

* * *

A számos emlék közül, mely e sinaiai kastélyban töltött időből lelkembe vésődött, a legkedvesebbek az erdőben tett reggeli sétákéi. Ilyenkor mindig kedvezett jó csillagom és hosszasabban volt szerencsém Ő Felségével cseveghetni. Pelesch kastélyban, mely vadregényes vidékben épült székhely, s a Kárpátok havasai közt emelkedik, az udvari élet sokkal egyszerűbb, mint a bukaresti királyi palotában. Sőt az ilyen séták alkalmával, gyakran egészen családias jelleget öltött, mit az uralkodók nyájas fesztelensége idézett elő.

Rendesen már kilencz óra tájban történt, a szeptemberi, kissé hüvös reggeleken. Egy lakáj bekopogtatott ajtómon s román tájszólásával mondá: »Ő Felsége sétálni megy, kapitány uram, és kiséretét kéri.« Ekkor lesiettem, végig szaladva a sűrű keleti szőnyegekkel bevont, s remek fegyverekkel dékorált lépcsőkön és folyosókon. A királynőt már künn találtam a perronon. Görög idomzatú, szép alakja, a feszesen testhez álló angol fehér posztóruhában, remekül érvényesült, (mert a román öltözék a hosszú fátyollal csak a kastélyon belül divik.) Mellette, fekete ruhában, karjára támaszkodva, Hohenzollern herczegnő (I. Károly király és az elhúnyt portugál királynő édesanyja.) Aztán két-három fiatal udvarhölgy, már szinte nem keleti öltözékben, de elegáns, angolos, tompaszinű ruhákban, mi egészen más lényekké változtatta őket, annyira teljes volt az átalakulás.

A friss és csodás tisztaságú hegyi levegő szinte megittasitott. A nap aranyos fénynyel ragyogott, ez már a kelet nagyszerű, varázsos világossága volt, mely az érzékeny hideg mellett, e páratlan kékségű ég alatt csaknem ellentétnek tetszett. A pázsiton és mohákon megjegeczesedett harmatcseppek tündököltek, valóságos parányi kristályok, melyekben ezer színnel és fénynyel tört meg a napsugár. És elindúltunk a sima fövenyes sétányokon, mik ott nyomban az erdő sűrűjébe vezettek, a fenyves-óriások közé.

A királynő nyugodtnak, boldognak látszott. Arcza mint mindig, megóvta pihent, rózsás szinét, - pedig már négy-öt órát dolgozott volt, napfeljötte előtt kelvén rendesen, az első az egész kastélyban. Pompásan felszerelt kis boudoirba zárkózva, egy torony mélyében, lámpájának discréte fénye mellett már elvégezte napi dolgát, elintézte levelezését, rendeleteket szerkesztett, több oldalt teleirt szép nagy irásával. Feladatát igy befejezve, az egész nap aztán rendelkezésére áll, hogy »leányaival« és vendégeivel foglalkozhassék, teljesen átengedhesse magát a fogadásoknak, a zenének, társalgásnak és játékoknak.

Olykor Károly király is részt vett e reggeli sétákban. - Ez a király, ki kitünő katona volt, feszesen, állig begombolva egyenruhájába, csatlakozott hozzánk.

Minthogy már kimondtam a nevét, legyen szabad röviden jellemeznem komoly, de egyszersmint jóakaró megjelenését. Rendkivül finom és szabályos arczvonásait előnyösen emeli a selymes, hollófekete szakáll. Egy mély ráncz, a folytonos gond és töprengés barázdája sötétiti el homlokát; mosolya bevilágitja egész lényét, - mosolya ép oly jóságos és vonzó, mint a királynőé. Egyszerüsége, fesztelen modora különösen párosúl királyi méltóságával. Vendégei iránt pedig páratlan udvariasságot tanúsit.

A király rendesen már nehány lépés után, Hohenzollern herczegnővel kissé hátra maradt s még a királynő sem szokta volt megszakitani az anya és fiú e téte-à-téte-jeit. Ritka szeretet fűzte őket egymáshoz s a válás ideje közelgett. Jól emlékszem még a szomorú napra, a midőn a Németországba visszatérő herczegnőt mindannyian elkisértük Ausztria határáig. És egészen különös tisztelettel idézem emlékembe ez anyaherczegnő képét, ki az évek daczára még mindig oly vonzó és bájos, hosszú fekete csipkéiben és választékos fekete öltözékében; a herczegnők eszményének - és az anya eszményének tetszett nekem, - ki saját édes anyámhoz hasonlitott, ha fiát nézte....

Miután nem vagyok román s valószinüleg soha sem fogok visszatérni ama távol eső kastélyba, hol oly feledhetetlen sziveslátásban részesültem, feljogositva érzem magamat kimondani, mily ritka emberekből áll ez a királyi család! Csakhogy más szavak kellenének hozzá, olyanok, melyek legtávolabbról sem hasonlithatnának egy udvaroncz magasztalásaihoz.

* * *

Csekély távolságra a kastélytól, egy tisztáson igen sajátszerü, ódon góth-stylü vadászlak van, teljesen medvebőrökkel, bivalyszarvakkal, vadkan-fejekkel és szarvas-czimerekkel felszerelve. A királynő ott egy titokzatos, magányos kis munkaszobát bir. Az egész épület valamely Csipkerózsa varázslakára emlékeztet, mely fenyvesek oltalma alatt a középkor óta változatlanúl fennmaradt a maga valóságában.

Ez volt reggelenként az általános találkozási hely, mielőtt a kastélyba visszatértünk volna a déli reggelire öltözködni. Ott találtuk aztán azon udvarhölgyeket és a királynő azon »leányait«, kik nem vettek volt részt a reggeli sétában az erdőben.

Ott hallottam a királynőt először fölolvasni ama »beszélyek« egyikét, miket Carmen Sylva névvel szokott aláirni. A mint hangjának zenéje megcsendült, mély csendbe merült a társaság. Szivszaggató kis történet volt, ritka drámai erővel megirva s még ma is emlékszem, mennyire megrenditett, a mig hallgattam....

Azonban e gyorsan odavetett jegyzetekben nem volna helyén irói tehetségének méltatását megkisérleni; nem is érinthetem e kérdést, mely csak komoly, alapos tanulmány után lenne érdeme szerint tárgyalható. Ha felemlitettem e felolvasást, csak azért történt, hogy egy aprólékos, de rendkivül jellemző adomát beszéljek el.

Mielőtt a felolvasást megkezdte volna, a királynő lorgnonja után nyúlt, mely egyszerü ruhaderekához amaz óriás gyémántok egyikével volt kapcsolva, minőkkel csak királynők birhatnak. »Leányai« akik körülvették, óvást tettek, mondván: »Nem! Ez nem jól áll Felségednek! Nem akarjuk, hogy Felséged elrejtse szemeit, ez kár, mi vagyunk a vesztesek.« Különösen egy, ki egészen közel hozzá a beczézett, vásott gyerek szerepét játszotta, határozottan ellenszegült a »merényletnek« és a királynő mosolyogva megadta magát.

De már nehány oldal olvasása után szemei kissé elborúltak és a fiatal leány felé fordulva, esdő, édes mosolyával, aranycsengésü kérő hangon mondá: »Ah, de.... ez nagyon kifáraszt engemet!«

Ez az iczi-piczi mondat, igy kimondva egy királynő által, imádatra méltó dolognak tetszett nekem.

A bennünket minden oldalról körülfogó setét fenyvesek, kékes félhomályba burkolták a termet, melyben tartózkodtunk és csúcsos ivű fafaragványait. A királynő hangjának zenéjébe csergedező viz csobbanása vegyült: az erdős hegységről le s közvetlen a vadászlak mellett elrohanó hegyi patak egyhangú danája.

Külömben elég közel voltam Ő Felségéhez, hogy kissé követhessem felolvasását az egymás után forditott lapokon - s meglepetésem nem ösmert határt, midőn láttam, hogy a mit francziáúl felolvas - németül van irva. Ezt kitalálni, vagy csak sejteni is lehetetlen lett volna, mert a legcsekélyebb habozás vagy tétovázás nélkül olvasott és még rögtönzött mondatai is mindig zengzetesek és befejezettek voltak.

Egyetlen egyszer megakadt egy szó miatt, mely sehogy sem akart ajkára jönni - egy növény neve, melynek franczia elnevezése nem jutott eszébe. »Oh,....« szólt, szemeit a mennyezeten végig jártatva, mig türelmetlenül toppantott lábával, mint a ki keres. Aztán egyszerre, megrázva a mellette ülő leányka karjait - »No szóljon hát, mire vár, hogy megtalálja számomra ezt a nevet, - maga.... kicsi tuskó....«

A királynő hangja, átható bája kellett hozzá, hogy e meghitt mondatból, mely másnak a szájában mindennapinak tünt volna fel, valami elragadóan édes váljék; - oly váratlan, kedves és furcsa valami, hogy megannyian elnevettük magunkat.... És pedig a felolvasás ép egy oly perczében történt, a midőn nekünk, hallgatóknak, ellenállhatatlanúl köny tolúlt a szemünkbe.... Carmen Sylva, ha személyesen olvassa a maga szerzeményeit, az egyedüli lény, ki költött művel valaha a könnyezésig tudott volna meginditani s eztán a legnagyobb magasztalás, melylyel tehetségének adózhatok, mert még szinházban sem történt meg velem soha, hol annyi férfiún erőt szokott venni a felindulás.

Más alkalommal hasonló meglepő dolgot láttam véghez vinnie a román nyelvvel. Régi hegyvidéki balladát olvasott, és nyitott könyvből rögtönözve a román eredeti helyet rythmikus francziát adott elő, mely a lendületes kötetlen poëzis hatását tette. Úgy látszik, a nyelv nem határoz nála s egyenlő könnyedséggel használ több nyelvet gondolatainak érvényesitésére. Olyan ő is, mint ama kiváló zenészek, kik egy darabot tetszés szerint átültetnek egy hangnemből a másikba, annélkül, hogy a lendület, vagy érzésük mélysége csorbát szenvedne általa....

De ime.... Az elémbe szabott kérlelhetlen határidő elérkezett s kénytelen vagyok megszakitani e jegyzeteket. Oly váratlanúl követelték tőlem e vázlatot, hogy nyugtalanság száll meg az irottak felett. Úgy hiszem, mindabból a mit leginkább óhajtottam volna mondani - semmit se mondtam. Erzsébet román királynő Ő Felségéről óhajtottam beszélni... és csak körülötte, e túl mély és komoly tárgy körül bolyongtam. Inkább csak a keretet irtam le - nem az alakot, mit alig mertem érinteni nehány könnyed tollvonással, félve, hogy tiszteletem, mély hódolatom érzetében nem sikerülne a hasonlatosságot eltalálnom, nem válna elég széppé, elég fenköltté a kép.

Remélem, ha e sorok véletlenül kezeihez jutnának, Ő Felsége nem neheztelne érte, hogy megkisérlettem árnyékának vázolását. És mégis megijeszt kissé "Gondolatainak" e mondata, melyben mintha csak önmagát festette volna: "Vannak magasztos tisztaságú, hattyúkhoz hasonló nők. Sértsétek meg s látni fogjátok, amint egy pillanatra felborzolják fehér tollaikat, aztán némán elfordúlnak, és lassan a habok kebelébe menekülnek."

PIERRE LOTI.



KI KOPOG?


I.
Viharos éj.

Az áprilisi vihar tombol és durván meg-megrázza a virággal boritott galyakat, melyek gyötrelmeikben hajlonganak, vonaglanak és egész nehéz kis záport hullatva, csapdossák az ablakokat. Az égi háború utolsó tompa dördülései a messze távolban vesznek el, a vakitó villámok elenyésztek a setétben, de a nehéz fellegek, melyek az éjt még áthatatlanabbá teszik, ott gomolyganak még és sűrűn ontják alá tartalmukat.

A békés kis munkaszoba nyugalma, mit alacsony dolgozó-lámpa világit be és édes illatával áraszt el egy óriás gyöngyvirág- és orgonavirág-csokor, sajátságos ellentétet képez e viharos izgalommal.

A lámpa teljes fényében, egy szűzies külsejü fiatal nő ül iróasztala mellett és két kezére támasztva fejét, elmerülten olvas egy levelet. Finom fehér újjai görcsösen nyomkodják homlokát. Pompás, habos hajzata hátrafésülve, mint egy nehéz arany tekercs nyugszik nyakcsigolyáján. A homlok egyenes és fehér, csaknem szegletes; az orr keskeny s kissé rövid; vagy tán a kéz által előidézett árnyék okozza e tévedést? E kéz épen úgy kifejezi az erélyt, mint a homlok, mintha megszokta volna a lázadó szellemek fékezését, legyőzését.

Vajjon mi lehet e levélben mit már egy óra óta olvas ily figyelmesen s régen könyv nélkül kell tudnia?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

»Asszonyom!

»Jóllehet rossz szolgálatot teszek önnek, de nem engedhetem, hogy még tovább is ekkép megcsalassék.

»Férje már régen elhanyagolja önt és kedvese megajándékozta azzal, mit egy igazságtalan végzet öntől megtagadott: egy fiút adott neki. Ön nem tudta megérteni, mért hagyom el szolgálatát, mikor oly jól találtam magamat házánál. De fellázadtam ezen állapotok ellen, nem is nézhettem tovább. Bocsássa meg, ha lerántom szemeiről a fátyolt; legalább nem lesz többé teljesen védtelen s az ön feladata megállapitani, mitévő legyen. Ha szüksége lenne rám, mindig rendelkezésére állok.

Emilia

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az ablakok meg-megrezzentek. A szilvafák ágai a szélvész által az ablakokhoz verdesve, sűrű virágesőt hullattak. A kandallóban fájdalmasan fütyölt, nyögött a szél és panaszos sohaja olykor szinte emberinek tetszett.

Leonie mindebből mit sem hallott. Ott ült iróasztala mellett mint egy márványszobor és újjai, mintha vissza akarták volna nyomni a halántékai felé tóduló lázasan lüktető vérhullámot.

Feltünt emlékében az idő, a midőn Dömötör egy kérdése kimondhatatlan boldogsággal árasztotta el egész lelkét s ő, felelet helyett, karjaiba veté magát annak, kit mindenek felett szeretett. Mert szenvedélyesen szerette, a szürke szemü rőt hajúak egész lángoló odaadásával.

Felső ajka most fájdalmasan remegett, telt, határozott metszetü álla szinte belenőtt tenyerébe, mig gondolatai, mint villámok czikkáztak át szemein és szemöldeit görcsösen megreszketteték.

Ha legalább névtelen lett volna a levél, hogy tűzbe dobhatta volna, egy pillantásra sem méltatva azt. De nem. Szerzője nyilván felelős akart lenni a mondottakért. »Emilia« névvel volt aláirva. Pedig volt idő, mikor csaknem féltékeny volt ezen Emiliára! Nem vetett-é férjére olykor sajátságos pillantásokat? S valóban, mikor elbocsáttatását kérte, Leonie meg volt győződve, hogy szivét és csinos arczát a veszély elől biztositani akarta. Mert lehet-é Dömötört nem szeretni? Dömötört, mély kékségü szemeivel, aristokrata külsejével, selymes barna hajával és szakállával, dallamos, behizelgő hangjával? Hát még nevetése, mily derült, mily ragadós volt! És mégis... Szemei és hangja olykor oly hideg, kemény kifejezéssel birtak; a mint t. i. e mondatra került a sor: »S minthogy nincsenek gyermekeink....« Leonie összeborzadt. »Kedvese megajándékozta azzal, mit egy igazságtalan végzet öntől megtagadott.« A fiatal asszony szemei odatapadtak e mondatra, mintha ellenállhatatlan mágnes volna s egyre ismételte önmagában, hogy elviselhető lett volna férje hűtlensége, ha hozzá nem járúl a sors e keserű iróniája.

Ah, hányszor, mily elkeseredett haraggal verdeste meddő kebelét, mely boldogságát és szerelmét megsemmisüléssel fenyegette.

És ime, a megsemmisülés bekövetkezett. »Legalább nem lesz többé teljesen védtelen s az ön feladata megállapítani, mitévő legyen.«

Görcsös nevetés vett erőt rajta, a mint újra meg újra elolvasta e sorokat. Védtelen, teljesen védtelen ama boldogtalan nővel szemben, ki még boldogtalanabb anya, és csak oly gyönge, mintha kezét-lábát megkötözték volna.

Azt a másikat alig birta gyülölni; önmagát gyülölte. »S az ön feladata megállapitani, mitévő legyen.« - Ah, azt már igen, rendbe fogja hozni a dolgot hidegvérű határozottsággal, mintha semmi köze sem lenne hozzá. Nem-é azért ül most is itt e vészes éjszakában?

De nem talált semmi megoldást. Agya üres volt.

A tulsó oldalon a nehéz kék dámászt-függönyös hálószobában Dömötör aludt. Mélyen aludt, mert reggeli három órakor kelt volt fel, hogy az idény utolsó fajdkakasát lelője.

Mitévő legyen? Hát mindennek vége van hát köztük? A meghitt kötelékek megszakadtak, az a határt nem ismerő bizalom, a teljes odaadás, gyökereiben meg lett ingatva? Az asszonyon semmiképen sem segithetett. A gyermek törvénytelen gyermek lévén, semmi szin alatt nem válhatott törvényes örökössé.

Mit lehet tenni, mikor még azt sem tudjuk, képesek leszünk-é elviselni a ránk tört szerencsétlenséget?

- Oh Dömötör, Dömötör! - kiáltotta egyre vérző szive, s neki úgy tetszett, hogy idegen hangot hall.

Aztán vádolni kezdte magát, hogy nem tette elég boldoggá s ez volt hütlenségének oka. Pedig éjjel-nappal, ébren és alva mindig csak reá gondolt. Önkinzásába elmerülten, felidézte emlékében mindazon alkalmakat, midőn másként kellett volna cselekednie. Eléggé gyöngéd és odaadó volt-é irányában? Természeténél fogva nem volt sem szelid, sem hajlékony, szerelmében volt valami kitörő, vulkánikus, démoni és hatalmaskodó s csak meddőségének eszméjére hidegült el időnként. Anyának lenni, ez a nő legfőbb szenvedélye, mely előtt a szerelem is háttérbe szorúl, ha abban tetőpontját nem éri el.

Már fiatal lánykorában a gyermektelen ház mindig szomorú hatást tett reá, és tizenkét gyermeket sem sokalt volna. Soha, soha sem sejtette, sem hitte volna, hogy az ő háza néma ürre legyen kárhoztatva. Szinte megutálta ezt az ő szép, elegáns házát, árnyas parkjával, ezer kényelmével. Égő irigység fogta el azon szegény asszonyokkal szemben, kik sirva panaszolták, hogy már hat gyermekök van. Mi több, még az is megesett rajta, hogy irigy pillantással szemlélte a juhokat, melyek büszke nyugalommal nyujtózkodtak, emlőiken táplálkozó csemetéik között.

Szeretett mindent a mi fiatal volt, és a környékbeli gyermekek mind ösmerték és szerették.

Valószinüleg már nem találta elég szépnek ő, ki oly szép volt s úgy rajongott a szépségért. Tán megboszúlta magát a természet, mert neje nem valósitotta meg a szépség azon eszményét, melyről álmodott. Pedig dicsérni szokta magatartását, haját, kezeit és fogait és lábának andalouse formáját. Sok bámúlni valót talált rajta - hajdan. Mert most már régen hallgatott. De eddig nem tünt fel neki e hallgatás, mert hiúság és féltékenység nem fértek jelleméhez.

A gondolatok úgy kergették egymást meggyötrött szivében, mint az esőcseppek, melyek künn a nyögő faágakon és reszkető leveleken folytak szét. Aztán izzó szemei újra odatapadtak a szavakra »fiú« és »mitévő legyen« és gondolatai, mint a tengerhabok a sziklán, e szavakon törtek meg.

Mitévő legyen?

Egy büszke válasz jött ajkára:

- Nem fogok tenni semmit, de épen semmit. Nincs-é eléggé megbüntetve, hogy nem tudja, hová legyen gyermekével? Hallgatni fogok. Mit is mondhatnék neki? De hogy is beszéljek még hozzá és miről? Ezentúl már csak könyveimmel fogok társalogni, azok legalább csak tudatlanságból hazudnak.

E perczben tartózkodó, félős kopogás hangzott fel az ajtó felől. - Léonie összerezzent s aztán mozdulatlan maradt. Ily késő éjjel, e kopogás! Nyitva felejtették tán a kaput? Vajjon ki jöhetett be?... Szive egy perczig hangosan dobogott. Aztán felmerült agyában az őrült gondolat, hogy Emilia jön eltagadni mindazt, mit a féltékenység tollába mondott. Felkapva lámpáját, három-négy ruganyos lépéssel az ajtónál termett, felnyitotta és kivilágitott a folyosóra.

Eleinte semmit se látott, és már ki akart lépni, midőn lába megakadt valamiben a mi a folyosó szőnyegén hevert. Lehajlott lámpástól, és a földön egy gyönyörü gyermeket pillantott meg, egy valóságos angyalt, aranyos fürtökkel és sötétkék szemekkel, melyekben a béke egész menyországa ragyogott. Gyorsan letérdelt a gyermek mellé és a lámpát maga mellé a földre helyezte.

- Istenem! - suttogá, a mint nagyranyilt szemekkel nézte a kis jövevényt, anélkül hogy hozzá nyúlt volna.

Egy hideg kéz megérinté vállát. Ijedten feltekintett s egy halvány, keskeny és szenvedő arczba pillantott, nagy tüzes szemekkel, melyekben leirhatatlan rémület tükröződött. A dús fekete haj ziláltan s nedvesen tapadt az arczhoz és a váltakra, s vad, fantasztikus jelleget kölcsönöztek neki.

- Hol van ő? - suttogák a száraz, fehér ajkak. - Hol? Hisz ez az ő háza, de őt magát hol találhatom?

- Hát kit keres? - kérdé Leonie mély, nyugodt hangján, mig térdeltéből felemelkedve, szemügyre vette a szegény asszonyt, kinél legalább fél fejjel volt magasabb.

De az egymásba kulcsolá kiaszott kezeit és arcza görcsösen kezdett vonaglani.

- Istenem! Hát ön kicsoda? - dadogá a szerencsétlen rekedt hangon, - és hol van Dömötör? Vagy nem ez a neve és még a neve is hazug, és meg nem találhatom sehol?

Leonie áthatóan rászegzé szemeit, aztán tekintete visszaszállt a gyermekre.

- Dömötör a férjemnek neve, - szólt lassan és hangja még mélyebben, még komolyabban hangzott.

Mintha kisértetet látna, a másik hátra ugrott, egészen a falig, mélyhez hozzátámaszkodott hogy el ne essék és kezeit maga elé tartva, rémült, de el-elhaló hangon kiáltá:

- Oh nem! nem! nem a felesége! nem a felesége! Dömötörnek nem volt felesége!

Leonie arczán ezalatt a lelkét, agyát, szivét elözönlő gondolatok viszfénye tükröződött.

Végre az irgalom győzött.

- Ez az ő gyermeke? - kérdé és karjába kapva a gyermeket, felvette a lámpát.

- Jőjjön be ide, - szólt az idegenhez.

Leonie előre ment. A mint hátrafordúlt látta, hogy az asszony összerogyott egy kis guggony mellett és vér ömlött a szájából. Hamar letette a gyermeket egy kerevetre, és a szerencsétlen segitségére sietett. Összeszedett annyi párnát, a hányat talált, ágyat vetett belőlük és a beteg kivánságára, ki félelmetesen fuldoklott, kitárta az ablakokat.

- Nem jött el többet, suttogá a haldokló, nem jött el többé hozzám: mert félt, ha megmutattam neki gyermekét és esdekeltem, hogy vegyen el, engem Máriát, a feleségét. Akkor megbetegedtem. És most meghalok. Egész nap utána jártam. Meg kellett találnom. Aztán elrejtőztem a kertben s végre a házban, mig minden elcsendesült.... Nem láttam elmenni és itt világosság volt. Azt gondoltam: »Még ébren van, s tán mégis gondol reám.... És most - most - a feleségét találom!«

Kezét kebléhez emelte; a lélekzet nehezen tört fel belőle.

- Könyörüljön gyermekemen! Az Istenre kérem, ne tegye árvaházba gyermekemet! Ne adja rosz emberek közé gyermekemet!.... Nem tehet róla, szegény, hogy megszületett.... Én, ki azt hittem, hogy mentő angyalom lesz! - hogy fiam meg fogja menteni a becsületemet - és - a feleségét találom....!

Hörögni kezdett és kékes, ólmos árnyak borúltak szemeire, arczára, homlokára.

Leonie még soha sem látott meghalni. De érezte, hogy ez csak a halál lehet és egész testében remegni kezdett. Betette az ablakokat. A haldokló összeszedte minden erejét, hogy felemelkedjék.

- A gyermekem! - sóhajtá.

Leonie odavitte gyermekét; egy kis szőnyeget összehajtott s ráültette, hogy magasabb legyen. A baba ráborúlt az anyjára, mászkálni kezdett rajta, mig kebléhez ért s ekkor piczi kacsóival a ruha nyilását kereste.

- Ah! - nyögte a szerencsétlen, - egy csepp tejem sincs már, egy csepp sincs, és az én szegény Baldóm oly éhes....

- Ezen hamar segithetünk, - kiáltá a fiatal asszony, önmagáról s mindenről megfeledkezve, hogy a kicsikéről gondoskodjék.

Minthogy gyakran későn este is dolgozni szokott, elő volt készitve a számára a kis szeszes lámpa, hogy téáját elkészithesse; gyorsan meggyújtotta, felmelegitette és megczukrozta a tejet s a gyermek mohón szürcsölte.

Az anya nagy szép szemeivel nézte a jelenetet, majd Leoniere nézett és elmosolyodva mondá:

»Anya..... legyen az ő anyja.... igen?« - aztán feje hátraesett, felsóhajtott, szemei megtörtek és lélekzete elakadt.

Leonie megrázkódott az iszonyattól. Minden emberi lényen erőt vesz az irtózat, a mikor először áll szemben a halállal. De férfias lélek lakott e fiatal nőben. Lezárta a meghidegülő szemhéjakat, s nem birván betenni a száját, addig-addig emelgette a fejét, mig az áll a mellén nyugodott s az ajkak bezárúltak.

A piczi kacsók ezalatt útat találtak az anyai kebelig, de hidegnek találva azt, a piros szájacska visszahuzódott és mintha sirásra állt volna. De Leonie karjára vette a kicsit és csendesen dalolni kezdett. Önkéntelenül a régi zsoltár jött ajkaira:

»Az élet közepette ránk tör a halál.«

A fiatal asszony mély hangja, mint az orgonaszó vegyült el a vihar zúgásával, mig lassan fel s alá járt a halott előtt, a gyermeket ringatva karjain, melynek nagy szemei csodálkozva a nagy rejtély fölött, miután hosszan, hosszan nézték őt, végre csendes álomban zárúltak le.

Akkor letette szépen egy kerevetre, felkapott egy lágy fehér kendőt s betakarta vele, aztán leült és tanakodni kezdett magával, mitévő legyen.

Most kezében volt a bosszú. Csak be kell hínia Dömötört s egy percz alatt megbünhődik több évi büneiért. A szenvedések árja, melyeken ez éj alatt keresztül ment, mint a tenger dagálya egyre nőtt lelkében s elárasztotta egész szivét; - a vér izzó lávaként keringett ereiben; újjai görcsösen tapadtak szemeire - aztán felugrott s már-már elakart rohanni, midőn tekintete a két alvóra tévedt.

Szivét leirhatatlanúl gyöngéd érzés fogta el ez angyalfej láttára, mely égő arczczal, édesdeden mosolygott álmában. Nem a férje gyermeke volt-é ez, a férjéé, kit egyedül szeretett életében, kit ma is még önmagánál százszorta jobban szeret? És azzal akarná megbosszulni magát, hogy e szörnyü látványnyal szembesitse, mely a vért megfagyasztja ereiben?

Nem.... Erre elő kell késziteni....

Nem akarván egyedül hagyni a gyermeket, karjaiba vette, csendesen felnyitotta a hálószoba ajtaját és az éjjeli lámpa derengő fényénél, saját ágyába vitte. Aztán megkerülte a két ágyat, a férje ágyának szélére ült, megragadta a kezét és csendesen szóllitá:

- Dömötör!

A férj felriadt s megijedt, látván, hogy Leonie még mindig ruháiban van; felült ágyában és aggályosan kérdé:

- Mi baj? Mi történt?

- Sok minden történt ma éjjel. Ime, olvasd, mondá neje nyugodtan, s gyertyát gyújtva, mit félig a függöny mögé rejtett nehogy felébreszsze a gyermeket, odanyújtá a levelet.

Az erek Dömötör homlokán feldagadtak mint a kötelek.

- S te elhiszed ezt? - szólt zavart hangon.

De a nő felemelte a gyertyát és az ágyában alvó angyalra mutatott.

- Baldó! - kiáltá a férj.

A gyermek felébredt, nevetett és két kis karját kinyújtva, madárcsiripolásszerű hangon gagyogá:

- Apa! apa!

- Hát csókold meg már fiúnkat! - szólt Leonie.

- Leonie, te képes volnál.... ráállnál?

- Akarom és képes leszek, Isten segitségével.

Dömötör gondolatainak lázas tevékenysége szinte látható volt homlokán. Leonie nyugtalanitóan határozott és nyugodt volt, oly nyugodt mint a Párka, ki fonalát elvágja. Csendesen bevárta, mig férje felindulása, az a belső vihar annyira csillapúlt, hogy a többit is hallhassa. Végre, összeszedvén magát, azt kérdé nejétől:

- De mi módon találtad meg? Mikép történt, hogy megtarthattad?

- Nem én találtam. Ő talált meg.

- Ő eljött ide hozzád? De hiszen nem ösmerte sem nevemet, sem házamat, sem.... sem....

- Sem házasságodat. Azért keresett téged, hogy nálad halhasson meg.

- Meghalni? - Máriáról beszélsz?

- Azt mondta Máriának hivják.

- S azt mondod, hogy meg akart halni?

- Oh, ő nem akart. Ő nem akarta elhagyni gyermekét. És most mégis ott fekszik a szobámban, hidegen, holtan.

E szavak úgy érinték Dömötört mint izzó ólomcseppek. Szemeit eltakarta balkezével, mert szédülés, fogta el. Jobb kezével, mely jéghideg lett s mit Leonie egy pillanatig sem bocsájtott el, úgy szorongatta neje kezét, hogy az szinte felszisszent, úgy kapaszkodott belé, mint egy vizbefúló....

A fiatal nő felfogta férje fájdalmának egész nagyságát, megértette belőle szerelmének horderejét - de nem reszketett.

- Ne hidd hogy sajátkezüleg oltotta ki életét: karjaimban halt meg, vérömlés következtében.

A férfi fogcsikorgatva ült ott, és hatalmas alakja reszketni kezdett. Neje szivesen enyhitette volna bánatát egy részvétteljes szó által; de nem jött ajkára semmi. Ő maga is nagyon szenvedett.

- Nem kivánod látni? - kérdé néhány percz múltával. - Rendkivül szép.

- Apa - ap..... - gagyogá a gyermek és újra elaludt.

- Leonie, - szólt Dömötör, a gyermeket nézve, - te vagy megmentőm, áldásom. Nélküled most megőrülnék!

És ajkaihoz emelé neje kezét.

A nő nyugodtan tűrte. Aztán, hamarosan magára kapván valamit, vontatott léptekkel közeledett az ajtó felé és tekintete néma kérdéssel fordult neje felé.

- Az én szobámban... a lámpa ég... én itt maradok....

Tapogatódzva ment végig a folyosón a vékony fénybarázdáig, mely az ajtónyiláson átszivárgott. Nem tudta rögtön rászánni magát, hogy belépjen. Aztán végre minden bátorságát összeszedve belépett a szobába és térdre rogyott a halott előtt.

Künn a vihar megújúlt erővel tombolt; egy letört fát oly erővel csapott az ablakokhoz, hogy azok recsegtek belé.

A kandallóban és kéményekben a szélvész úgy üvöltött, mintha pokoli szellemek egy elkárhozottat szidalmaztak volna.

Dömötör soká maradt a halott mellett. Végre visszatért a hálószobába, halványan, önmagából kikelve, fáradtan, s nem mervén neje szemeivel találkozni. De ő ezalatt lefeküdt, arczát a gyermek aranyfürteiben rejtve el, s alvást szinlelve, hogy egy újabb szenvedéstől megkimélje férjét.

Ekkor Dömötör dolgozószobájába osont és ott reggelig fáradhatlanúl fel és alá járt.

A mig a halott mellett tudta férjét, Leonie szive őrülten dobogott, oly őrülten, hogy szinte megakasztotta lélekzését. Aztán, midőn Dömötör kinyitotta az ajtót, szive egy pillanatig elállt, és midőn léptei zaja, e lépéseké, melyeket mindeddig egy menyasszony türelmetlenségével lesett, elhangzott a folyosón, úgy tetszett neki, mintha örökre eltünnék és soha többé nem térne vissza hozzá. E léptek nesze mindig távolabbról, mind halkabban jutott el hozzá, a mély csendbe merült házban, mint egy elhaló viszhang, mely végre a lépcső alján egészen a semmibe veszett.

Leonie párnáiba rejté fejét és keservesen sirt. Ez a megbénitó, iszonyú fájdalom, mely vascsavarként fogva tartotta szivét, végre engedett, szabadabban lélekzett, de egyúttal végtelen kétségbeesés vett rajta erőt. Mintha a világ vége állna előtte, mintha soha fel nem ragyoghatna többé a nap.

Szemrehányásokat tett magának, hogy ebben az éjben egyedül hagyja Dömötört, - de hát nem volt-é a holté, testestül lelkestül?... Hisz csak terhére volna fájdalmában. »Mindennek vége, minden elveszett, kiáltott egy hang szivében, irgalmas Isten, segits, hogy fel ne lázadjak sujtó kezed ellen.«

Ő, a hajthatatlan, az erélyes és nyugodt, most gyengének érezte magát, akár egy kis gyermek. Aztán felegyenesedett és haját hátra simitá homlokáról. »Hogy lehetek ilyen gyönge, ilyen gyáva?« gondolá. Tekintete az alvó szőke gyermekre tévedt....

Csaknem elfeledte.

- Oh, Istenem! - sóhajtá, - és én, ki megigértem hogy anyja leszek! Ő meghalt Dömötörért, de gyermekét, nem, azt nem feledte el; mig én, ah, én elfeledtem, teljesen, mintha nem léteznék. Szegény kicsike! Azt fogja mondani »anya!« Hamar meg kell tanulnia mondani »anya«, hogy végre hallhassam azt az édes szót, mely után oly soká hiába sóvárogtam. »Anya« - vagy »mama«? A »mama« szót könnyebb kiejteni, de »anya« többet mond. De hát van-é jogom igy neveztetni magamat? Hogyan tarthatok számot rá, ha sem éltemet nem koczkáztattam, sem meg nem szenvedtem érte? Oh, de azért szabad hallanom! Összetiportam életemet, szivem vérét sirta ki két szemem, boldogságomat feltettem ez utolsó kártyára, - van jogom az anya névhez. Mi marad a számomra e világon, ha nem az anya neve? - »Anya!«

És szenvedélyesen kezdte csókolgatni a gyermek kövér kis czombjait, rózsás piczi lábait, melyekről álmában lecsuszott a takaró, és égő könyei végig permeteztek arczán.

E perczben hajnalodni kezdett és Leonienak eszébe jutott, hogy komoly teendője van, hogy az ébredő cselédség szobájába fog menni takaritani és megrémülve a váratlan látványtól, hangos sikoltozásba fog kitörni.

Sietősen felkelt, öltözőjébe ment, mely csak egy portiére által volt elválasztva hálószobájától, átfésülte gazdag haját és nagy csomóban tűzte fel feje búbján, aztán fürdőjébe lépett. Úgy tetszett mintha újjá születne, mig a hideg viz forró arczát és fáradt tagjait hüsité. Kéjes élvezettel hátradőlt és elmosolyodott, midőn elgondolá, hogy ma dézsában kellesz megfürösztenie a kis angyalt, nem lévén fürdőkádja gyermek számára. Fog-é ficzkándozni a vizben? S vajjon hány fokú legyen a fürdő? Rögtön gondoskodnia kell a legmegbizhatóbb könyvekről, melyek a gyermekápolás fontos kérdését tárgyalják.

A mig igy töprengett, vékony hangocska hangzott fel, túlkiáltva a záporeső és a locscsanó viz zaját. Kiugrott a fürdőből, fürdőköpenyébe burkolózott és mezitláb az ágyhoz szaladt. A kis angyal ott feküdt, pirosan mint a feslő rózsa és nagy, meglepett szemekkel bámúlt reá. De alig érezte Leonie friss arczát a nyakán, nevetni és gagyogni kezdett.

- Mondd, mama, suttogá a fiatal asszony.

A kis kópé nevetett és hangosan kiáltá:

- Papa.... pa!

Egyidejüleg apró kacsóival megkapta Leonie haját és teljes erejéből huzogatta, mert csiklandozták. Ez a játék még soká tartott volna, ha Leonie zajt nem hall lenn a házban. Hamar magára kapta finom hálóingét, melynek csipkéje oly jól állt hófehér nyakán és belebújt fehér plüshsel szegélyzett fehér kashemir pongyolájába. Egy pillanatig tünődve nézte a plüshe-et és azt kérdezte magától:

- Tele föcscsenti-é majd fürdés alatt a kicsike?

Aztán csengetett. Nyoma sem látszott többé arczán, sem a fájdalomnak, sem a nyugtalanságnak.

- Nézze csak, Malvina, mit ajándékozott nekem az ég, ezt a gyönyörű gyermeket! Egy szegény asszony tévedt ide tegnap késő este; én künn láttam abba a szörnyü időben, behíttam, és ott halt meg a szobámban! Nem is sejtem ki lehet, de rám bizta gyermekét s azt mondta, Baldo a neve. Intézkedjék, hogy a halottat azonnal a pavillonba vigyék át s aztán melegitsen tejet a gyermekem számára.

Azt mondta »gyermekem« és a szó nem perzselte el ajkát.... Szent Isten! Gyermekem! Valóban, ma éjjel gyermeket szült, mert most oly boldognak érzé magát!

Dömötör meghallotta az egyre növekvő mozgalmat a házban; ide-oda futkostak; majd a férfiak nehézkes lépéseinek zaja üté meg fülét; nyilván valami terhet vittek és halkan sugdostak egymással. - Nem volt bátorsága szobáját elhagyni, de még csöngetni sem, de öltözködni kezdett, mit mindig nagy gonddal szokott tenni.

Mozdulatai ma lassúk és vontatottak voltak, mintha egyszerre megöregedett volna. A viz nem volt elég hideg, hogy forró homlokát hűsitse s a fájdalmat megszüntesse, mely lázasan lüktető halántékait gyötörte. A fürdő nem üditette és a rendesen használt illatszerek ma elviselhetetlenek valának. Aztán egy székre dőlt és körmeit kezdte csiszolni, mig egész büszkesége, nem, gőgje fellázadt az állás ellen, mit ezentúl nejével szemben kénytelen lesz elfoglalni.

Leonie összetörte, hidegvérrel tőrt döfött keblébe és meg sem vizsgálta halálos sebét. Szivtelen, lelketlen volt, hisz régen tudja. A másiknak, ah, annak volt szive, az meghalt érte. Az szerette... A rosz szellemek mind felébredtek benne. A fúriák, melyek üldözték, névleg: a gyűlölet, a kétely, a ridegség, a hálátlanság kergetni kezdték mint egy száraz levelet; könyörtelen hatalmukban volt.

A modern Orestesnek nincs sem orákuluma, sem temploma, a hová menekülhet és magas műveltsége és nagy tudománya egyetlen egy fúriát sem távolit el küszöbétől és nyughelyétől. De az irgalmas ég a mai nap Orestesének társúl adta az »örök nőiest« csak úgy, mint az ősi Orestesnek - és ezért, Dömötör feltekintve a kinyilt ajtó keretében, a fellegeket áttört felkelő nap első sugarától megvilágitva megjelenni látta azt, mit oly régen mintegy megvalósithatatlan álmot maga elé szokott festeni, mit remélni, a miért imádkozni szokott, hogy végre teljesen lemondjon róla: Leoniet, fehér öltönyében, ragyogó arany hajkoronájával, karjaiban tartva a szőke angyalt, az apjáéhoz oly hasonló kék szemekkel.

Mielőtt ideje lett volna felemelkedni, a fiatal asszony már térdeire tette a kis babát s letérdelve előttük, tanitgatni kezdé a kicsikét, hogy kell a »papuska« arany lánczát szájába venni, és füléhez tartani »a papa tik-tak-ját.«

- Nem-é elragadó, Dömötör? Nézd csak a kis gödröcskéket rózsás arczocskáján s mikor, felhajtja a karját, itt a könyökén is rózsaszinü gödröcske marad s ha ökölbe szoritja kacsóját, kezén négy kis gödröcske van. Nézd! S ma este látnod kell a fürdőben. Ma reggel nem várhattunk be, nagyon éhesek voltunk. És most a magamé mellett kis ágyat rendeznek számára és senkinek, de senkinek sem szabad kivülem enni adni neki. De nézd hát! Istenem, mily gyönyörü egy gyerek! Tik-tak, Baldo! - No, itt van ni, most az ollódat akarja.... Mit tegyek hogy ne sirjon, ha oda nem adhatom azt a mit épen kér?

A szép asszony szüntelenül csevegett. Dömötör rideg arcza több izben felderült pillanatra s még annyira is felbátorodott, hogy neje arczába nézzen.

Leonie ezt észre sem látszott venni: egyedül csak a kicsikét látta. A férj félősen, tartózkodón érinté ajkaival a gyermek fürtéit, mintha neje előtt szégyelné szeretetét kimutatni.

- De nem igy kell megcsókolni, - kiáltá Leonie. - Itt, itt, igy, no, - és odatartotta Dömötör szájához a piczi lábakat, a kis kacsókat, a kövér, fehér nyakacskát.

- Milyen jó szaga van! - szólt a férj s a kicsike nevetett, mert apa szakálla csiklandozta.

Leonie ezalatt hallotta künn a nehéz lépteket, a halottas-kocsi zörejét a nedves kavicson és csak annál élénkebben beszélt a gyermekről. De azon perczben, midőn a halottat kivitték, férje az ablak felé fordúlt s fehér lett mint a fal.

- Mindenről gondoskodtam, - mondá Leonie hirtelen, - ne aggódjál....

Igen, fenékig kelle üritenie a megalázás poharát. Neje segiteni akart neki, megkönnyiteni nehéz feladatát; nem illette sem panaszszal, sem szemrehányással. Hallgatása csak annál tisztábban mutatta meg neki az örvényt, mely őket elválasztá egymástól.

Ha nem lett volna e gyermek, ezúttal valósággal egy Isten küldte angyal, Dömötörnek az élet terhére vált volna. A mint nem volt szó a gyermekről, nyomasztó hallgatás uralkodott köztük, megbénitva mindkettejöket. - Ha férje elment, Leonie hagyta menni szó nélkül, azt sem kérdezte:

- Mikor jösz vissza?

Már nem szaladt elébe, ha férje visszatért, mert töprenkedve gondolkozott rajta, miként fogadta hajdan, nem akarván most tartózkodóbbnak látszani.

Minden nehéz lett, a közös élet nem tudott visszatérni régi kerékvágásába. - Csak a gyermekkel tudott bibelődni, mely minden idejét és gondját igénybe vette.

Férje a leggyöngédebb figyelemmel bánt vele, de bizonyos félős aggály megbénitotta szeretetének nyilvánulásait. Leonie meg, abbeli félelmében, hogy kellemetlenül talál hatni reá, erőszakosan legyőzte magát és hidegnek igyekezett látszani. A közös érzések hangszere megrepedt, s házaséletök összhangja ezzel kárba veszett. Bármily gyöngéd kézzel érintették, a húrok hamis, fájdalmas hangot adtak, és az, a miről soha nem beszéltek, mind sűrűbb és áthatatlanabb fátylakat szőtt köztük, melyeken keresztül szó és tekintet, maga az érzés is, érthetetlenné vált.



II.
Baldo.

- Dömötör! Dömötör! Gyere hamar! Egymaga felállt és egy lépést tett!

És lelkendezve Leonie lefutott a lépcsőn és férje szobájába rontott.

Dömötör most egyedül hált szobájában, nem akarván kis gyermekkel egy szobában lakni: Leonie pedig kijelentette, hogy egészen anyai kötelességének akar élni, miután az ég ezt nemcsak megengedte neki, de úgyszólván rákényszeritette. Egészen ki volt forgatva valójából a gondolatra, hogy ez az arasznyi férfi saját lábán járni fog és Dömötör a hőstett szinhelyére sietett, megcsudálandó a nagy eseményt.

Leonie bámúlt, hogy Dömötör nem mutatott nagyobb elragadtatást. Külömben, lassankint, férje szivének kulcsa kisiklott kezei közül. Csakhogy a gyermek iránti szenvedélyes, módnélküli szeretetében, ezt észre sem vette. Azt hitte, férjének legforróbb kivánsága beteljesült, most okvetlenül boldog, teljesen boldog lesz, s azt hitte, hogy magaviseletének nemessége által, drágán vásárolta meg hitestársa e boldogságát.

De Dömötör nem lehetett boldog; sőt inkább a gyermek csak élő szemrehányás volt neki. Úgy gondolta, könnyebben feledte volna Máriát, ki érte halt meg, ha a kicsike folyton nem emlékezteti rá s ha a gyermek napról napra jobban fejlődő hasonlatossága anyjával, nem üldözi lépten-nyomon. Aztán féltékeny is volt az egyre növekvő szenvedély miatt, melylyel Leonie hatalmas, kizárólagos természete a gyermeket felkarolta.

- Leonie soha sem szeretett, - gondolá olykor Dömötör, és ajkai körül keserü vonás képződött, mig szemeire fátyol borult. Ilyenkor, látva ezt s nem tudva okát, Leonie türelmetlenkedett.

- Még mindig Máriáért bánkódik, - gondolá, - pedig hát a legjobbat hagyta itt neki, mert végre is csak egy elveszett nő volt, semmi más!

S a midőn talán jót tett volna férjével szerelmének bármily csekély jele által, tartózkodó ridegséget tanusitott iránta, a halottra gondolva, holott férje épen nem azon töprengett. Feltünt emlékében neje, menyasszonykorában, odaadó, szeretetteljes gyöngédségével; aztán később az önfeláldozó ragaszkodás ezer jelével, melylyel bocsánatát igyekezett megnyerni gyermektelensége miatt, s oly keserü szemrehányásokkal illetve önmagát, hogy férje már azon ponton volt, hogy hűtlenségét bevallja neki... Most azonban új felfedezéseket vélt tenni, gőgösnek, büszkének látta nejét; teljesen nélkülözni tudta férjét és nem volt más gondolata, csak a gyermek.

- Az enyém, sajátom, csak úgy, mintha én szültem volna világra! - ismétlé önmagában szenvedélyesen.

A kicsike már szépen mondta »mama« és »ta« és »fürdő«; - minden vizet, folyót, forrást, »fürdőnek« keresztelt el. Oh be kedves, enni való volt! Hát még a csodálatos előmenetelek! Minduntalan új szót tanúlt, új lépést tett! - Szüntelenül csak vele foglalkozott, sokkal többet, mint kellett volna, nem tudván, mily veszélyes az ilyen kis agyat túlterhelni. Másféléves korában már sokat és tisztán beszélt s az egész ház visszhangzott az ezüstcsengésü kis hangtól.

Dömötör természetesen észrevette, hogy nem kimélte őt a pletyka s mindenkinek feltüntek a gyermek szemei, melyek egészen az ő szemei voltak. Leonie, kit boldogsága teljesen absorbeált, mit sem látott, hallott.

- Ah, Dömötör! - szólt egy szép napon, - ki hitte volna, hogy még ily boldogok leszünk! Most már semmi sem hiányzik életünkből.

A férj azt akarta volna felelni:

- Te mindig hiányzasz nekem! - de eszébe jutott, hogy erre nincs joga és hallgatott.

A gyermek csakhamar az egész ház bálványa lett; a házi rend, az egész élet körülötte fordúlt meg és minden félbeszakitás, minden látogató teherré vált. De kitünő természete folytán, még sem romlott meg a sok beczézés által, mert mindig több adni valója volt, mint a mennyit ő kapott, apró szive csordúltig lévén szeretettel.

- És te egy virágban találtál engemet? Milyen virágban, mama, mutasd meg nekem?

- Már elhervadt, édes gyermekem.

- És angyal tett bele a virágba? Hát az angyal honnan hozott, mama?

- Úgy hiszem, az égből! De akkor te még nem tudtál beszélni és nem tudtad elmondani honnan jösz.

- És nem kérdezted az angyaltól?

- Én csak a szárnyai végét láttam, mikor visszaszállt az égbe.

- És mégis mindjárt tudtad, hogy miattad jött, s neked hozott?

- Oh, mindjárt! Az én kertemben tett le, kedvesem.

- És apuska is örült?

Leonie átlátszó bőre egyszerre megélénkült.

- Oh igen, nagyon örült, mert mindennap imádkoztunk a jó istenkéhez, hogy küldjön nekünk egy kis gyermeket.

Dömötör reggeli után a kandallóhoz vonúlt és látszólag hirlapjának olvasásába merülten, hallgatta ezt a párbeszédet. Leonie rokkája mellett ült és annak kicsi kereke folyton zumogott; de utolsó feleleténél a fonál elszakadt és ő lehajolt, hogy a kis ezüst kampóval felszedje megint.

- Akkor hát megint mindennap kérni fogjuk, hogy küldjön nekem egy kis testvérkét, egy fiucskát, egy leánykát, a más gyerekeknek is vannak testvérkéi, hát nekem is legyen!

E szavaknál a házastársak tekintete találkozott és Leonie felsóhajtott.

- Hát nem vagy megelégedve? Meg van szép kocsid a kecskékkel, és kedves kicsi ponid, és ott vannak a házi nyulak, és a nagy kutyus - és még sem éred be, még ennél is több kell?

A gyermek egy pillanatig elgondolkozott és szemeinek kékje sötétebb, mélységesebb lett.

- Igen, szólt végre, nagyon boldog vagyok! De ha legalább másoknak is adhatnék valamit, - hogy azok is boldogok legyenek.

E naptól fogva Leonie magával vitte a szegények, betegek kunyhóiba és megengedte, hogy személyesen ossza szét játékszereit és ruhanemüit; s lassankint a pletykázás róla feledésbe ment. Mert ha szelid hangjával, aranyszőke fürteivel belépett, úgy tetszett, mintha egy égi küldött lépné át a küszöböt.

Hangja tiszta volt mint a csengő kristályé és ha énekelt, Leonie másodiknak kisérte. Ezt Dömötör »esteli hangversenyének« nevezte.

S ha lóháton kisérte atyját és szállongó hajjal ügetett mellette, a falu népe kisietett az ajtók elé, s örömmel nézte e szép elegáns férfit, kit mindnyájan szerettek, angyali gyermeke társaságában, s két pompás vadászkutyától követve, mely vigan játszadozva kisérte őket.

Leonie nem tűrte, hogy bárki tüzetesebben foglalkozzék Baldoval. Ő maga tanitotta és ritka ügyességet és tapintatot fejtett ki e téren. A gyermek feltünő értelmessége folyton ámulatba ejté. Oly rendkivüli könnyüséggel tanúlt, hogy akaratlanúl gyorsabban haladt vele, mint az egy alig hat éves gyermekre nézve előnyös volt. Egy alkalommal megijedt azon gondolatra, hogy tán elfogúlt és túlságosan elnéző kedvenczével szemben. Ennek következtében két tanár jelenlétében vizsgát tétetett vele és az urak nem győztek csodálkozni a kis fiú feleletei fölött. Egyúttal azonban komolyan figyelmeztették az anyát, hogy túl ne terhelje a zsenge, fejlődő agyat, nehogy túlizgassa.

Leonie meglepetten nézett az urakra. Túlizgatni? Hát lehet azt is? Soha eddig eszébe nem jutott. Azt akarta, hogy lélekben és szellemben az ő fia legyen, és egy bizonyos pontig az is volt. De azért mégis az az angyal volt, kit haldokló anyja mintegy fénysugárban fürösztött, elannyira, hogy idegenek, kiknek nézete szerint kissé túlságosan átszellemült hatást tett, szivesen jegyezték meg róla:

- Látszik hogy nem az anyja fia, külömben erőteljesebb, férfiasabb volna!

Dömötör bámulatos tevékenységet fejtett ki, mert minden áron szabadúlni akart egy bizonyos holt arcz emlékétől, mely még mindig kisértette s éjjel-nappal fenyegette nyugalmát. Takarékpénztárt alapitott, új találmányú gazdasági gépeket hozatott és kölcsön adta a parasztoknak s az egész környék felvirúlt és jóltevőjeként áldotta. Az ő törekvéseinek köszönhették a helyiérdekü vasút s egy gazdasági kiállitás létrejöttét, mely igen sok embert vonzott a vidékre, nagy áldozatokkal jobb tenyészmarhákat szerzett s a parasztság marha-állományát megnemesitette, sőt jobb burgonyafajokról is gondoskodott. Az ő kezdeményezésére alapittatott az árvaház és egy siketnéma-intézet.

Mintegy új életet kezdett, mindenfelé jólét és haladás követték megjelenését és áldás kisérte minden lépését; s igy nem is irigykedtek többé boldogságára. Nyájas, szivélyes modora, minden szivet megnyert és mindenkor győztes volt, ott is, hol ellenszenvvel találkozott. El tudta fogadtatni másokkal jó tanácsait, de úgy, hogy azok azt hitték, az ő véleményük győzött.

Eleinte Leonienek egy árva mosolya sem bátoritotta törekvéseiben. Most azonban, szemei gyakran felragyogtak méltó büszkeséggel s minden oldalról áldani hallván nevét, végre saját jószántából karjaiba veté magát.

A fényes aratási ünnepély nagyszerüen sikerült és Baldo a gyermeksereg élén, a játékokat rendezte. Nemsokára rákövetkezett a tengeri-szüret tánczczal, dallal fűszerezve. Az élet a kiterjedt birtokon igen vidám kezdett lenni, vidámabb, mint azt valaha várni vagy remélni merték volna, ösmerve a földesúr természetét. A szomszédok is szivesen megjelentek az ünnepélyeken és még Leoniet is kellemesnek kezdték találni, daczára szellemi felsőbbségének, mely eddig feszélyezni szokta őket.

Gyakran felkérték, venne magához egy időre nehezen kezelhető gyermekeket. Eleinte nem szivesen tette, mert félt, hogy Baldónak talál ártani vele, kit büntetés nélkül nevelt fel. De csakhamar észrevette, hogy a más gyermekek társasága szórakoztatja a kis fiút, magányát felviditja és versengésre buzditja. Megtörtént tehát, hogy időnként heteken, hónapokon keresztül egész kis iskola volt körülötte, hol a legvidámabb tevékenység uralkodott.

Baldo valósággal a ház védangyala lett és felköltötte szüleinek legnemesebb, legfenköltebb ösztöneit.

Még a gyermekekre is ilyen hatást tett. Gábor angyalnak nevezték, mert ő egyenlitette ki mindenkor czivakodásaikat és eltávolitotta tőlük a büntetéseket, sőt még a szemrehányástól is megkiméltette őket. Az egész környéken beszélték, hogy egy izben meg akarván akadályozni egy másik gyermek megfenyitését, a csapás őt érte és e perczben szemei oly angyali kifejezést öltöttek, hogy a paraszt földhöz vágta a kezében tartott ostort és magánkivül karjaiba kapta a gyermeket, kétségbe lévén esve a tévedésből őt ért ütleg felett.

E percztől fogva, a gyermek, kinek Baldo pártját fogta, elválhatatlanná vált tőle és követte akár az árnyéka; »Gábor és Tonija« szokták mondani, ha szó volt róluk.

Együtt épitettek apró fa-kunyhókat cserfahéjból, mohával födve, vörös ablakokat illesztettek beléjök és ott laktak együtt.

Az egész vidéken csak egy lény volt határozottan ellenszenves a kis Baldonak. De senki sem osztotta ezen megmagyarázhatatlan ellenszenvét. Sőt nem is hiták máskép a fiatal leányt, mint »a szép Vilmának« és ha csak némileg elfogadható hozománya lett volna, kérőinek száma bizonyára megfelel bámulói és imádói számának.

Magas és hajlékony volt, mint a nádszál. Rövidre nyirt göndör gesztenyeszin haja bájos keretbe foglalta finom fejét. A nyakcsiga, mely különösen szép volt, szabad maradt és egy rakonczátlan barna fürtöcske könnyedén árnyalta be balfelől a homlokát. Gyönyörü szemöldök kigyódzott nagy gazella szemei felett, melyek majd bársonyos szelidek voltak, majd villámokat szórtak.

Bőre fehér és halvány volt, orczái igen keveset rózsásak, a szin változó benyomásai szerint jött és ment. Szája valamely antik szoborról látszott lopva lenni, büszke vonásával és rövid felső ajkával, mely alól ragyogó fogsor tündökölt elő. Arczán és állán elragadó kis gödröcskék szoktak képződni s tán nem mindig indokolatlanúl.

Lóháton, gyalog, vadászaton, halászaton, tánczban, úszásban, croquetben, nyillövészetben, falusi kirándulásokon és műkedvelői szinielőadásokban mindig és mindenütt ő volt az első. Szinte a túlkapásig menő vidámságával elragadott mindenkit és kegyetlenül kinevette és megtréfálta imádóit.

Azt állitották - de ebben túloztak, - hogy már két párbaj és egy öngyilkosság terhelik a lelkét. Mert hát szörnyen irigykedtek a szép Vilmára, ki a fiatal lányoktól elbájolta a kérőket és udvarlókat, az asszonyoktól a szolgálattévő gavallérokat, holott ő hozzáférhetetlen maradt, akár egy szobor.

Leonie, ki nagyon elfoglalt életet élt és semmiképen sem vett részt a mulatságokban, melyek Vilmát absorbeálták, csak ritkán találkozott vele. S Vilma gyakran legmérgesebb nyilait röpitette a távollevő Leonie után. Erről azonban Leonie mit sem tudott; senki sem mert volna pletykával közeliteni hozzá. - Senki sem bátorodott volna fel ennyire, még Dömötör sem, kit e nemes természet erélye titokban kissé megfélemlitett.

- Anyám! - szólt hozzá Baldo, - mindig anyámnak szóllitotta, ha valami fontosat, komolyat akart közölni vele. - Anyám! képzeld csak, ő Gábornak nevezett! Pedig neki nem vagyok Gábor, csak a jó embereknek vagyok Gábor, és őt, őt utálom!

- De, édes gyermekem, kiről beszélsz? S hogy mondhatsz ily csúnya szót. Ha utálni tudod embertársaidat, nem érdemled, hogy Gábornak hivjanak...

- Jól tudod anyám, arról beszélek, kit apa olyan szépnek talál, ki lovagolni szokott velünk, ki mindig olyan vig és úgy a világba beszél. Gyakran oly bolondokat mond, hogy Toni se lehetne olyan ostoba.

Leonie egyszerre igen komoly lett. Úgy tetszett, megszünt a gyermek beszédét hallgatni és figyelme csak azon árnyra összpontosúlt, mely szemeit elhomályositá. Aztán erőt vett magán, mint a hogy rendesen szokott és erélylyel mondá:

- Ha Gábor hallja, hogy valaki bolondokat beszél, jusson eszébe, hogy a szerencsétlennek tán nem volt figyelmes édesanyja!

- És ha nem ad semmit a szegényeknek s még a kéregetőnek is hátat fordit, anyám, akkor mit gondoljak?

- Akkor Gábor titokban a szegényhez lopódzik és segélyezi. Sokat kell ám tenni, ha az ilyen szép névre érdemesek akarunk lenni.

- De ha Ő is igy nevez, anyám?

- Mért ne fogadnád el tőle is, gyermekem, ha annyi más a kit szeretsz igy nevez? S ki tudja nem lesz-é egyszer arra is alkalom, hogy neki szolgálatot tégy?

Leonie sóhajtott.

- Tudod-é mit, Toni, - szólt Baldo a kis kunyhóban a gyermekhez; - ha Vilma lovaglás közben leesik a lóról és kitöri a lábát, idehozzuk és itt fogjuk ápolni.

- De mit csináljunk hogy leessék? - kérdező Toni elég praktikusan.

- Oh, hát kérni fogjuk az istent! - vélekedők Baldo.

- Nem, Gábor, lyukat csinálunk a földbe, hogy a ló megbotoljon és elessék.

- Oh, pfui, Toni! Már az ilyet tenni nem szabad! Akkor nem a jó Isten, de mi okoztuk volna a baját.

- És hová fektetjük, e kicsi kunyhóban, elfér-é majd benne?

- Mohát szedünk és ágyat vetünk vele.

- Csalánt szedünk, - viszonzá Toni, ki erősen haragudott Vilmára. Egy izben összeszidta, mert Toni nem állt félre az utjából elég gyorsan; pedig épen azért nem adott helyet, hogy megbosszantsa, mert Gábor utálja őt s mert a lány gőgös volt Gáborral szemben. Toni pedig olyan mint a hű kutya: morog és harap, a mint valaki urához mer nyulni.

- »Az, kit apa oly szépnek talál.«.... E szavak a gyermek ártatlan ajkairól úgy estek Leonie szivére, mint megannyi jégdarab. »Az, kit apa oly szépnek talál.« Szinte megharagudt önmagára, amért nem volt képes e szavakat emlékéből elűzni.

Azonban Dömötörrel szemben már régóta megszokta a hallgatást s igy ez alkalommal is néma maradt, de figyelme felébredt és nem csökkent többé.

Észrevette, hogy Vilma folyvást foglalkozott férjével, lassanként hálójába kerité s Dömötör bizony nem maradt érzéketlen a szép leány előzékenységével szemben.

De Leonienak vasakarata volt; növekvő keserüségét visszaparancsolta szive fenekére és sem gyanút, sem érzékenységet nem tanusitott férje iránt. De inkább mint valaha, szerelme Baldóban öszpontosult.

Nem szivesen látta, ha Dömötör magával vitte a fiút, a mikor Vilmával kilovagolt s több izben meg is gátolta abbéli kivánságát. Ma azonban Baldo maga oly szépen kérte, engedné meg hogy elkisérhesse őket, szinte duzzogva erősitvén, hogy ő már nagy fiú, nem lesz semmi baja, hogy akarva nem akarva, nehéz szivvel eleresztette.

Nyugtalan volt. Nem tudta helyét találni; majd egy könyvben lapozott, majd ott hagyta megint; végig járta a házat mint a kisértet s az est közeledtével egyre nyugtalanabb lett. A terasseon már estelire terítettek, s még mindig nem hangzott fel a távolból az oly nehéz szivvel lesett lódübörgés.

Leonie megmagyarázhatatlan idegessége nőttön nőtt; szive hangosan dobogott, lélekzetét megakasztva. Már többször végig ment a park fasorain, egészen a kapuig, minden legkisebb neszre figyelve. De mi sem szakitá meg az esti méla csendet. Ha tudta volna merre felé vették utjokat, befogatott volna, hogy elejükbe menjen.

Most szemrehányásokat tett magának, mért nem szokta őket rendesen elkisérni. Mert a mulatni vágyó, minden hóbortra kész, bohó Vilma, nem volt képes egy kis gyermek erejét megitélni. Hátha valami szerencsétlenség történt! Ott látta Baldót, véres fejjel, magánkivül; Dömötört, tört tagokkal. Hideg verejték gyöngyözött homlokán, midőn végre a lovak patkóinak nesze hallatszott a kavicsokon és apa és fia ügetve jelentek meg a kertben.

Rendesen a kis fiú ugrott le elsőnek lováról, hogy mielébb anyja nyakába borúlhasson. Most azonban meg se moczczant s várt mig lesegiték a lóról.

- Mi bajod, fiam? - kérdé Leonie - és hol maradtatok oly soká.

- Bocsáss meg Leonie, - felelé Dömötör, - de kissé messze mentünk s Baldo egyszerre oly fáradtnak érzé magát, hogy lépésben kelle visszajönnünk. Ez az oka késedelmünknek.

Leonie közelebb vonta a fiút a lámpához.

- Milyen halavány vagy. Történt tán valami?

- Csak nagyon elfáradtam, - felelé vontatva a gyermek, - aztán oly nagy meleg volt.

- De hisz most, - felelé Dömötör, - a levegő igen enyhe és kellemes volt már, nem?

- Igen, hideg van, nincs meleg, - szólt a gyermek és mintegy öntudatlanúl maga elé bámúlt.

Leonie szemrehányó pillantást vetett Dömötörre; aztán szó nélkül karjára kapta a fiút és felvitte szobájába. Levetkőztette, lefektette, aztán tejet és kenyeret adott neki. A tejből ivott pár kortyot, de nem nyúlt a kenyérhez, mondva, hogy igen fáradt, nem birná megrágni, csak aludni vágyik. Pillanatra rá már mélyen elaludt, mi egyenletes lélekzéséből is kitünt. Leonie behítta a dadát s ráparancsolt, el ne mozduljon a gyermek mellől, mig ő maga vissza nem tér.

Dömötört már türelmetlenkedve találta, mert rögtön vissza nem jött; éhes volt s nem akart egyedül asztalnál ülni. Túl nagy fontosságot tulajdonit a kicsinek; egészen elanyám-asszonyoskodik. Jobb lesz őt iskolába adni, ott majd férfit nevelnek belőle.

Leonie hallgatott. Szivében a neheztelés és nyugtalanság küzdöttek egymással. Gondolatai sokkal sötétebbek voltak, semhogy férjének percznyi idegessége sérthette volna. Az est mind hidegebbre vált. A láthatár beborult. Bementek a salonba. Mindkettő elégedetlen volt önmagával és mindenki mással.

Leonie felnézett a gyermekhez, mely még mindig mélyen aludt ugyan, de feltünően halvány volt. Lement ismét és olvasni kezdett. Dömötör szinte olvasott és szivarozott. Egy pille, mely körülrepkedte volt őket, megégette szárnyát a lámpán és haldokolva vergődött az asztal szőnyegén. Leonie elmerengett a szerencsétlen rovaron, azt kérdezve magától: mért égetik meg magokat a pillék örökkön örökké, mikor már milliót és milliót közülök a halálba vonzott a csalfa láng...

E perczben tekintete Dömötörre tévedt s egyszerre őrült vágy lepte meg, hogy egy gyöngéd szóval visszatéritse magához, mielőtt késő volna.

Már épen fel akart kelni, közeledni hozzá s egy kis zsámolyt tolva melléje megkisérleni, nem tudná újból felmelegiteni férje szivét, midőn halkan, óvatosan kopogtattak az ajtón.

Leonieban megfagyott a vér. Dömötör hangosan odaszólt: »Szabad!« És lassan belépett a dada.

- Nem tudom mi a baj, de a kicsike igen furcsa. Nagyon piros, aztán feljajdúl álmában, a fejét hánya-veti, aztán kiabál és még sem ébred fel.

Leonie e szavak végét már nem hallotta. Inkább felrepült mintsem szaladt a lépcsőn és letérdelt a gyermek mellett.

Arcza égett. Egyszerre szemei nagyra nyiltak, ijedten körülnézett és felsikoltott:

- A fejem, a fejem, a fejem!

Leonie azonnal jeget hozatott, megparancsolta, hogy fogjanak s lóhalálába' hozzák el az orvost. A gyermek jéghideg lábait melegitette s ruhákba takargatta s fejére jégborogatásokat rakott, mi pillanatnyi enyhülést látszott előidézni; mert felnyitá szemeit, elmosolyodott, azt mondta: »Édes mama!« - aztán ismét elaludt. De csakhamar újból sikoltani kezdett.

Az orvos megérkeztekor, Leonie nem intézett hozzá semmiféle kérdést. Az megdicsérte lélekjelenlétét, hideg borogatásokat rendelt az egész testre és hideg fürdőket. De oly aggodalmas, komoly képet öltött, hogy Leonie szive csaknem megszakadt. Dömötör kérdésekkel ostromolta és fájdalmasan felsziszszent, midőn az orvos kimondta a szót: agyvelő-gyulladás.

- Nem inkább talán napszúrás? - kérdé Dömötör és hangja reszketett.

- Hát oly sokat volt ma a napon? - szólt csodálkozva az orvos.

- Bizony, elég soká, - felelé Dömötör habozva.

De elforditá fejét, nehogy Leonie kétségbeesett tekintetével találkozzék.

A hajnal is ott találta őket a kicsike ágya körül, kinek láza és fájdalmai egyre növekedtek.

Jajgatása, panasza elviselhetetlen kínnal tölték el Leonie szivét.

Reggel előkerült Toni is és addig kért és könyörgött, engednék meg hogy az ő Gáborát láthassa, mig bebocsájtották a beteghez. Egy sarokba ült és halotthalványan, némán, leirhatatlan rettegéssel nézte az ágyat.

- Toni, Toni! - kiáltá a beteg.

Odasietett és megfogta forró kezét. De Baldo meg nem ismerte. Majd félrebeszélt, majd sikoltott fájdalmában, aztán nehéz álomba merült s ezalatt a baj csak rohamosabban fejlődött.

A harmadik nap reggelén halva volt.

Leonie rávetette magát és karjaival átfogta. Fájdalma nem ismert határt és senki sem tudta, mikép segiteni rajta. Nem hallott, nem látott. Nem felelt semmire. De midőn a kis Toni félősen közeledett, kérdezve: »Nem szabad megcsókolni Gábort?« - fájdalma szenvedélyes könyzáporba olvadt. Karjaiba zárta szeretett gyermekének kis barátját és dédelgette, mikor az ijedten dadogta:

- De hiszen egészen hideg a Gábor!

Nem akarta engedni, hogy elvigyék a gyermekét, csak negyednapra lehetett eltemetni, mert mindig még újból és újból látni akarta. Dömötör ellenben képtelen volt ez arcz látását elviselni; a halál angyali szelidség kifejezésével ruházta azt fel s bár bement hozzá egyszer-kétszer, de sietősen, mintha láthatatlan kéz kergetné, rohant ki ismét.

Ismét Toni volt az, ki Leoniet mély levertségéből felemelte. Ismét friss virágokat hozott s a mint átadta, kérdé: »Nemde, most sokkal szebb virágai vannak az égben?« Ekkor bizonyos szégyen-érzet lepte meg kétségbeesése miatt. Meggondolta, hogy nem szabad kedvenczének a mennyekben is bánatot okoznia fékevesztett fájdalma által s egy hősies elhatározással, szokott nyugalmával a szükséges rendeleteket kezdte osztogatni, hogy a temetés végbe mehessen.

Fehér márvány-keresztet rendelt számára, melyre csak egy szó lett vésve: Gábor.

Aztán nehéz néma csend uralkodott a kastélyban. Gyermekeket Leonie nem birt látni, fájt neki. Még Tonit is csak ritkán látta s akkor többnyire Baldo sirjánál, mit ketten gondoztak s halmoztak el virággal. Mint azelőtt, most is gondviselése volt a szegényeknek, a kötelesség hű teljesitője. De komorsága, nyugalma, mintegy nyomasztólag hatott mindenkire, leginkább Dömötörre, ki lehetőleg kevés időt igyekezett otthon tölteni.

Ilyenkor mint a visszajáró lélek, járt-kelt üres, elnémúlt nagy kastélyában. Ajkai mind szorosabban zárultak egymásra, mintha még a beszédtől is el akart volna szokni és a fáradtság és közöny fátyla homályositá el szemeit. Úgy tetszett neki, mintha ő maga is meghalt volna, oly kevéssé érdekelte őt a világ.

Vilma eljött bocsánatot kérni, attól tartva, hogy tán meggondolatlansága következtében tört ki hamarább a betegség. Leonie nem akarta látni. - Dömötör egyedül fogadta és látván, hogy sirva fakad és szemrehányásokat tesz magának, vigasztalására azt mondta, hogy a gyermek agya mindig izgatott volt; valószinüleg túlerőltették a tanulással és a sétalovaglással legfeljebb, ha siettették a válságot.

Nemsokára ezután hire futott az egész vidéken, hogy Leonie kegyetlenül szenved, önmagát okozva Baldo haláláért s búskomorságba esett. Bizonyos tartózkodó félelemmel kezdték nézni; de még e tekintetekből is részvétet vélt kiolvasni s balzsamként hatott reá a gondolat, hogy vele együtt mindenki sajnálja és siratja az ő elköltözött angyalát.



III.
Vilma.

Az erdőben látta viszont Leonie Vilmát, egy Dömötör által inditványozott sétalovaglás alkalmával.

- Mily gyönyörü egy nap! - mondta volt. - Aligha lesz még ilyen ez ősszel és untig elég időd lesz bezárkózni a hosszu tél alatt, minthogy ez lett újabban egyedüli szenvedélyed.

Hangjából bizonyos türelmetlenség szólt.

- Igazad van, - viszonzá a fiatal asszony, - ez igen rossz szokásom. De hát teljesen elfeledted, hogy én is lovagolni szoktam. Soh'se jutott eszembe, hogy nélkülözesz!

Elsietett öltözködni. Dömötör összeránczolt homlokkal követte tekintetével. De mikor nyeregben ült, nem állhatta meg, hogy csodálattal ne nézze, mily páratlan művészettel kezeli lovát, csakúgy, mintha folyjon lovagolt volna. Leonie hősies, bátor természet volt s ezt lóháton is bebizonyitotta.

Késő őszre járt; a sárga levelek méla zizenéssel röpködtek szét a lovak patkói alatt és a napsugarak minden oldalról háboritlanúl hatoltak át az őszi szinpompában ragyogó megritkult lombozaton.

Az ökörnyál mindenfelé csillogott a légben és odatapadt Leonie fekete fátyolához. Remek izabelle lovon ült, melynek szőre csaknem ép oly aranyosan ragyogott a napfényben, mint Leonie királynői hajzata.

Egy szép kilátásu ponton megállapodtak és Dömötör lovagló-ostorával a láthatár felé mutatva egyet-mást kijelölt neki. A fiatal asszony szemeiből tünni kezdett az utolsó idők révedező kifejezése és élesen kémlelték a távolt, mintha a végtelenbe akart volna hatolni tekintetével.

- Igen, ah, emlékszem már, itt szoktunk végig száguldani házasságunk első évében, tudod még? És amott Dömötör, a jávor fák alatt, emlékszel, mennyit bosszantottál, megtréfáltál?

A férj nem felelt, mert az utolsó szavaknál önkéntelenül egy méla sóhaj lebbent el Leonie ajkairól. Bosszantotta, az igaz, mert évődött vele, folyvást a trónörökösre czélozva, melylyel meg fogja őt ajándékozni. Mindkettőnek egyszerre jutott az eszébe és gondolatban újból végig zarándokolták azt a göröngyös élet útat, mely eleinte oly simának, oly könnyünek tetszett volt nekik.

Oly mélyen hallgattak, hogy egy közelgő ló ügetésére és a meglepetés egy halk felkiáltára, mindketten ijjedten összerezzentek. Hátrafordúltak és maguk előtt látták Vilmát egy arabs ló hátán, biborpirosan a zavartól.

- Nem is sejthettem.... Oly csendes volt minden!... Ezer bocsánat, hogy megzavartam.

Dömötörnek is arczába szökött a vér és ő, a tökéletes világfi, zavarában néma maradt.

- Legtávolabbról sem zavar bennünket! - mondá Leonie barátságosan. - Mért ne élveznők mindnyájan e páratlan szép napot. Negrenibe akartunk menni s ha velünk akarna tartani, nagyon megörvendeztetne.

Dömötör nem hitt a füleinek. Mi volt Leonie czélja. Baldoval tett utolsó szerencsétlen kirándulása óta, még ő maga sem ment el többé a majorba.

De be sem várva Vilma feleletét, Leonie lovát az erdő közepe felé irányzá. Dömötör és Vilma egy gyors pillantást váltottak egymással és némán követték.

Két órányinál hosszabb út volt előttük. Nem gondolt erre Leonie? Bizonyára szó sem volt eddig Negreniről.

Vilma azt hitte, hogy első találkozásuk alkalmával vagy igen feszesek, vagy igen izgatottak lesznek. És ime, minden a legegyszerübb módon történt. Leonie csaknem vidám volt; de azért egy mély redő képződött szemöldei között.

Egy darabig előttük lovagolt. Aztán váratlanúl hátrafordúlt és merőn nézett mindkettőre - és mind a kettő elpirúlt. Majd ismét egyenesen maga elé nézett és csendes ügetésre inditá lovát; de arczából eltünt minden szin.

Gondolatai mint az árnyak elvonúltak szemeiben, melyek majd setétek lettek, majd meg-megvillantak, aszerint a mint a fák árnya, vagy az áttörő napsugarak érték azokat.

- Ez a levegő emészt, - szóllalt meg váratlanúl. - A majorban pompás tej és kitünő fekete kenyér van, melyre a majorosné igen büszke.

- Valószinüleg meg nem gondoltad az út hosszadalmasságát, Leonie, vagy tán elfeledted? - mondá Dömötör.

- Akkor ugyancsak rövid emlékező tehetségünek kellene lennem!

Egyszerüen, minden nyomaték nélkül mondta ezt, s a válasz mégis úgy érte Dömötört, mint egy ostor-csapás.

Mindketten valami ártatlan társalgási tárgyat kerestek és nem találtak. Hallgatásuk csakugyan el is tartott mindaddig, mig Leonie teljes hidegvérrel szólt:

- Itt a major. Opreano, - fordúlt az elősiető gazdához, - adjon valami enni valót a fiatal úrhölgynek; meg szeretné izlelni a kenyerét. S nemde, Dömötör, te addig mulattatni fogod Vilmát? Én ezalatt elmegyek amoda a dombtetőre, honnan az egész völgyet belátni. Később majd megmutatod az útat a nagy tölgyfához.

S be sem várva a feleletet, keresztül vágtatott a kunyhók közt, mint valami hajtóvadászaton és eltünt a tölgyerdő sűrűjében, melyet a már hervadt lombozat képezett.

- Le akar szállni kicsit? - kérdé Dömötör Vilmától. Már mellette termett és egyenesen szeme közé nézett.

- Oh, nem, inkább nem! - felelé ez.

Úgy tetszett a fiatal leánynak, mintha a leirhatatlan rettegésben, mely egyszerre erőt vett rajta, sirva kellene fakadnia, Dömötör karjaiba borulva. Gyülölte ezt a Leoniet, ki igy megkinozta s jobban mint valaha sajnálta szegény férjét, ki valóban megérdemelte volna, hogy boldog legyen a házasságban. Bizonyosan azt is gyötörte féltékenységével s csak azért akarta őket elkisérni, hogy szemeivel meggyőződjék róla, mi módon viseli magát férje vele szemben.

De hát mit látott? Semmit. Épenséggel semmit; mert sem ő, sem Dömötör nem beszéltek. Oh, bárcsak már otthon lennének megint!

Mindezek a gondolatok egymást űzték agyában, mig Dömötör tejjel s kenyérrel látta el, mit lóháton költött el, s evés közben csak szórakozottan felelgetett az ott álló gazdának. - Apró fehér fogainak villogása, a mint a fekete kenyérbe harapott és arczának ragyogó rózsái jobban elfoglalták Dömötör gondolatait, mint az okok s az érzelmek, melyek Leoniet ez eljárásra birták s a czél, melyet ezzel el akart érni.

Leonie csakhamar eljutott a kis dombra, a honnan messze lehetett belátni a vidéket; a távolban, egy meredély kis sziklatetején régi, jó karban levő váromladék tünt fel. Lenn, annak lábainál a Negra kigyózott végig, körülnyaldosva zöldes vizével a kopár dombot, melynek lankás oldalához kies kis falu simúlt. Setét borostyán futotta be a várrom részben még ép falait, s a lenyugvó nap biboros sugarai rózsás fénynyel hintették be egyes ablakait.

Leonie folyvást mereven arrafelé tekintett; keble hevesen zihált, mig az illatos szellő hosszú fekete fátyolát lobogtatta mögötte, mint valami gyászlobogót. Lassan, észrevétlen egy köny a másik után permetezett végig arczán. Lehúzta keztyüjét, hogy zsebbevalóját elővegye, végig legyintette vele lovaglóruháját, hogy a forró gyöngyöket lerázza róla s hirtelen letörlé szemeit. Aztán meghallotta maga mögött a lovak fújását és lehajolva, belemélyedt hosszú keztyüjének begombolásába.

- A kenyér valóban kitűnő! - kiáltá Vilma. - De milyen szép ez itten! Mily gyönyörü! Soha eddig kirándulásainkban nem jöttünk el idáig.

- Igen, ez a hely nagyon vonzó, - viszonzá Leonie.

- Vonzó? Azt nem mondhatnám. Inkább vadregényes és nagyon, de nagyon mélabús.

- Leonie nagyon szereti ezt a tájt, - szólt Dömötör magyarázatképen. - Valóságos szenvedélylyel csügg azon a várromon amott, Negrenin.

Mindkettő nagyon izgatottnak látszott, de Leonie azt észre sem látszott venni.

- Azt képzelem, kellemes lehetne ott lakni, - szólalt meg Leonie csendesen.

- Elébb tudni kellene, kivel? - felelé Vilma nevetve.

- De hát egyedül, természetesen, - szólt Leonie, mig nagy szemeivel merően nézett a fiatal lány szeme közé.

- Egyedül?

Vilma összerázkódott e gondolatra.

Visszajövet Leonie egyre beszédre készté Vilmát. Az est beálltával nemsokára lépést kelle menni, mig Vilma lakházához értek.

- Bizonyosan nyugtalankodtak miatta, - szólt Leonie, - és kérem mentsen ki, hogy csak oly későn hozom haza.

- Senkinek sem engedem meg, hogy miattam nyugtalankodjék, - felelé Vilma fennhéjázón.

Azonban, ugyanazon perczben a vér arczába szökött, mert eszébe jutott a kis Baldo társaságában tett sétalovaglás.

Egész idő alatt az élcz és vidámság még a szokottnál is nagyobb mérvben sziporkázott szavaiban; jóllehet ama benső kéjjelmetlen nyugtalanság folytán, mit Leonie jelenléte idézett elő. Most, hogy felhaladt a lépcsőn, lélekzete elakadt, fáradt volt és sietett átöltözni. Kalapját az ágyra vetette és magas tükre előtt állt, göndör hajának rendetlenségét konstatálva, midőn gyors léptek közeledtek és testvérbátyja hevesen rányitotta az ajtót.

- Milyen gondolat ilyen sétalovaglásokat tenni? - kérdé durva kiméletlenséggel.

- Mert mulattat.

- De bennünket nem mulattat és apád kéret, ne mutatkozzál többé ma este, és gondolkozzál rajta, kellemes lehet-é reá nézve a tudat, hogy te éjnek idején egy idegennel bebarangolod a vidéket? Ha neked volnék, pirulnék szégyenemben.

- Vége van már? - kérdé Vilma utánozhatlan szeretetreméltósággal. - No hát, tudd meg, hogy »az idegennek« saját felesége kisért hazáig: az ő társaságában tettem az egész sétát; ő az én kedvemért megtette ezt a nagy kerülőt és kéreti apát, ne vegye rosz néven, hogy oly későn hozott haza. Még attól is tartott, szegény, hogy nyugtalankodtok miattam.

- Hát ez mit jelent? - szólt a fiatal ember kendőzetlen meglepetéssel. - Szeszély-é ez az ő részéről....? Ez az asszony nem szeszélyes és nem meggondolatlan. Ha valamit tesz, annak czélja van. Vajjon mit akarhat?....

Ugyanazt kérdezgette magában Dömötör, midőn néma csendben hazafelé ügettek. Nem tudott kiokosodni e rejtélyes, kimagyarázhatatlan Leonieból.

Hazaérve, a fiatal asszony letette kalapját, de nem vetette le lovagló-ruháját, nehogy Dömötör várni legyen kénytelen ebédjével. Különösen halvány volt, szinte márványszerünek tetszett az arcza, és nem is beszélt, mig a salonba nem tértek vissza, hol Dömötör szivarra gyújtva, kényelembe helyezte magát a kandalló mellett.

Most lassan közeledett feléje; hosszú lovaglóruhájában fekete szobornak tetszett s kissé reszkető hangon szólt:

- Dömötör, nekünk válnunk kell!

A férfi felugrott ültéből, de ő szeliden visszakényszerité helyére.

- Soha, soha, soha! - kiáltá szenvedélyesen.

- Ne mondd ezt, Dömötör! Jobban ösmerlek önmagamnál, mert jobban szeretlek önmagamnál, bár nem sikerült téged boldoggá tennem.

- Legfeljebb azért, mert én nem voltam méltó hozzád.

- Nem, ez nem áll. Mindig nagyra becsültelek és mindenkor becsülni foglak, még akkor is, ha Vilma már a feleséged lesz.

- De eszembe sincs, hogy Vilmát elvegyem.

- Természetesen, mindaddig mig én itt vagyok - utadban. De te szenvedélyesen szereted, és azt hiszem - úgy tetszik - vagyis remélem, hogy ő is szeret.

Leonie hangja kissé reszketett.

- Mindenesetre hozzád megy, ha egyszer lehetőség lesz rá.

- De Leonie! Ez valósággal a te akaratod? Semmibe sem veszed a lefolyt éveket? Nem tudok megválni tőled, nem tudok élni nélküled!

- Csalódol, ámitod magadat, Dömötör! Már régen megtanitottál rá, hogy képtelen vagyok szivedet betölteni és kielégiteni. Aztán jött egy másik és egy darabig segitett annak betöltésében, - Leonie ajkai mindjobban reszkettek, - de csak igen rövid ideig, addig, a mig megláttad Vilmát. Azóta a te kedves szived egészen az övé, és gyávaság volna tőlem, ha elfoglalni igyekezném azt a helyet, mely tán akaratod ellenére, már másé - egy olyané, ki - fiakat adhat neked. És akkor boldog leszesz, Dömötör.

- Jóllehet megérdemeltem e szavakat, Leonie, miután nem tudtalak boldogitani. De hogy a féltékenység valaha útat találjon a te fenkölt szivedbe, azt soha sem hittem volna lehetségesnek, azt képzeltem, felülemelkedel az efféléken....

- A féltékenység?.... Felforgatom a szivemet, de a féltékenységnek nyomát sem tudom találni benne - csupán tehetetlenségemnek érzetét találom s azon napontai csalódásnak, mit neked szerzek....

- Annak a tudatát, hogy eltévesztettem az útat, mely szivedhez vezet és soha sem tudtam többé megtalálni.

- Tán soha sem kerested...!

- Kizárólag csak Baldo töltötte be.

Leonie szemei villámokat szórtak:

- Te, te mered ezt a szememre vetni?

- Azt mondod, elfeledlek, de te is elfeledtél e gyermek iránti szeretetedben.

- Újból bebizonyitod, hogy én nem hozzád való vagyok. Bocsáss el, hadd menjek, Dömötör.

- El akarsz hagyni, te, az én egyetlen barátnőm?

- Soha sem fogok megszünni az lenni. Még nem is távozom messzire. Negreniben fogom meghúzni magamat. Ott fogok lakni és ott fogsz találni, bármikor szükséged találna lenni rám.

- Ott akarsz élni, egy élő lélek nélkül?

Könnyek homályositák el Dömötör szemeit.

Leonie felsóhajtott.

- Ah, reám nézve legjobb, ha egyedül vagyok.... szeretek egyedül lenni.

Azon a ponton volt, hogy hozzá tegye:

- Életem meg van törve, nincs értéke többé.

Azonban csak ennyit mondott:

- Mig te ragyogni fogsz a világban, nagyvilági hölgy lesz oldalad mellett.... Nem másithatod meg szándékomat Dömötör! Ez a terv már hónapok óta érlelődik bennem. Csak erőt akartam gyűjteni, hogy bátorságom legyen téged egyszer vele együtt látni. Mert ha ő csak számitó, hideg, kaczérkodó volna, nem engednélek át neki. De többet ér a hirnevénél és szeret.

Dömötör ékesszólásának minden fegyverével igyekezett nejét tervétől eltántoritani. Mind hiába. Kinek sikerült valaha Leonie egy elhatározását megmásitani? Beszéltek, vitatkoztak fél éjjelen át és a köny nem egyszer csordúlt ki Dömötör szeméből. Úgy tetszett neki, mintha gyűlölné azt a Vilmát, ki Leoniet kiragadja karjaiból. Soha még fennköltlelkü neje nem látszott oly kivánatosnak szemeiben, mint ez éjjel, - a midőn elvesztette.

De a nemes nő megérteté vele, hogy első kötelessége arról gondoskodni, hogy neve ki ne haljon.

- És azt hiszem, kellőleg bebizonyitottam neked, mennyire tudom szeretni a te gyermekedet, - mondá Leonie.

A rákövetkező napon Vilmát jelentették be Leonienál.

Mielőtt ideje lett volna még iróasztalát odahagyni, a fiatal leány már mellette állt és alacsony guggonyt tolva közelebb hozzá, egyszerüen szólt:

- Csupán azért jövök, hogy a sétalovaglást, vagyis a szép kirándulást megköszönjem, mit tegnap tétetett velem. Oly boldog voltam!

- Úgy-é bár kedvesem, maga mindig vidám és jókedvü?

A szép arczot biborpir özönlé el:

- Attól függ! Igyekszem mindig jókedvünek lenni, de....

- De ha szive ki lenne elégitve, már nem kellene hozzá oly nagy igyekezet, nemde?

- Szivem? Hát igazán azt hiszi, hogy van szivem? Mert azt senki más nem akarja hinni.

- Egy bizonyos ideig attól féltem, hogy szive tán még alszik; de ez a sziv felébredt, él és szenved.

Vilma szörnyen megijedt, belesáppadt; de Leonie nyugodtan, szeliden folytatá:

- Ha ez a sziv végre ki lesz elégitve, igérje meg nekem, hogy kötelességtudó, jó hitves lesz; - Vilma megkönnyebbülten fellélekzett, - és soha sem fogja képzelni, mikép lehetséges eléggé vagy túlságosan szeretni.

- De én egyátalán nem akarok férjhez menni!

- Természetesen, mindaddig, mig az nem jelentkezik, a kit szeret....

- Az sohase fog jelentkezni!

- Ne mondja ezt édes gyermekem. Az ég szavánál foghatná és kivánságait teljesithetné.

- Elébb történhetik meg, hogy rám szakad az ég.

- Van rá eset, hogy az ég elénkbe jön, még mielőtt képzelnők, máskor meg, mielőtt csak távolról sejtenők, bezárúl előttünk. És mindkét esetben nagy és erős szivvel és nemeslelkü gondolkozással kell birnunk!

E perczben, mitsem sejtve, Dömötör gyors léptekkel lépett a szobába és Vilma láttára meglepetten megállt. De a lányka elébe szaladt és a gondolatra, hogy e gyönyörü teremtést birhatná, szédület fogta el a férfit.

- Eljöttem megköszönni tegnapi szép kirándulásunkat. Fivérem megdorgált és apám a szobámba akart relegálni, büntetésképen, mig el nem mondtam, kinek védő szárnyai alatt maradtam el oly soká. Akkor természetesen én nevettem valamennyinek a rovására és mint rendesen, győzedelmeskedtem.

E szavak úgy fájtak Leonienak, mintha tüzes vas érintette volna. Mégis mosolyogva mondá:

- Remélem, mindig diadalt fog aratni édes gyermekem.

Kevés nappal ezután, az egész vidéken csak egyről volt szó: Dömötör és Leonie közeli válásáról.

A leghihetetlenebb hirek keringtek és viszhangra találtak; rendkivül drámai scénákat gondoltak ki, az elhúnyt gyermek eredete újból felelevenittetett, szóval, valóságos vihar keletkezett, izgalom uralkodott mindenfelé; csak a két érdekelt fél nem látszott izgatottnak.

Gyakran látták Dömötört s Leoniet, a mint a legjobb egyetértésben együtt mentek Negrenibe, hol nagy restaurátiók foganatositattak és a bútorozás is serényen folyt.

Feltünt, hogy Leoniet ilyenkor mindig mosolyogva, szeretetreméltón találták, mig Dömötör szörnyen szomorú volt.

Egyedül csak Vilma sejtette az egésznek igazi okát és nem szünt meg remegni. Elég volt hogy eszébe jusson a dolog s már görcs fogta el szivét és fogai vaczogtak. Beszéd, nevetés közben túlizgatott volt, vagy pedig óraszámra elült csendesen, gondolatokba mélyedten, mig fivére egyszer odaszólt neki:

- Senki sem fogja kiverni a fejemből, hogy te vagy oka mindennek. És még arra is képesnek tartalak, hogy hozzá menj ehhez az egyéniséghez.

- Hogyne, nagyon is.

- No hallod, ha neked volnék, nekem ugyan nem kellene!

- De nekem meg nagyon kell! - felelé Vilma lassan, különösen fátyolozott hangon.



IV.
Negreni.

Hegyen-völgyön mindenfelé sűrű fehér hólepel terült el. A kis folyam setéten kigyózott végig az ódon falak lábainál, melyek hajdanta kastélyt és falut egyaránt oltalmaztak. Az egész kastély setét volt, egyedül csak egy ablak tündökölt, fenn a torony tetején, mit egy magányos lámpa fénye világitott meg.

Olykor egy árnyék vonúlt el az ablak előtt, majd meg úgy tetszett, mintha egy kéz felemelné az átlátszó függöny redőit, de csakhamar minden zavarttá vált ismét a megújúlt hózivatar következtében.

A szoba belseje rendkivül kényelmes volt; a falakat képek boritották, a setét, ruganyos bútorokban izlés nyilvánúlt, mindenféle tompaszinü szőnyegek a lakályosság szinezetét adták meg; a kandallóban lobogó hasábtűz és mellette perzsa szőnyeggel leteritett divány; az asztalokon könyvek, hirlapok és a fal hosszában nagy könyvtár.

Leonie az ablak mélyedésében az iróasztal mellett ült; ugyanazon asztal mellett, hol hajdan a végzetes levelet olvasta volt egy zivataros éjszakán.

Ma is, ép úgy mint akkor, olvasott, és ma is mint akkor, újból meg újból elolvasta ugyanazon sorokat.

Csakhogy most nem levél volt, de hirlap, és arczán nem könyörtelen akarat tükröződött, hanem fényes barázdákat vontak rá az egymást követő forró könyek.

Dömötör és Vilma esküvőjének leirását olvasta.

- Istenem, istenem! - susogá Leonie bensőséggel, áld meg áldozatomat és adjál neki fiakat. Add, hogy kinszenvedésem ne lett légyen hiába!

Apróra le volt irva a mátkapár: Vilma egy túlvilági jelenség, csodálatosan szép és elbájoló azon szemérmetes félénkség által, melyet először észleltek rajta. A násznép és társaság igen nagy és fényes volt, mert mindenki eljött, daczára annak, hogy hónapokon keresztül, mindenki a fejét csóválta és kerülni igyekezett Vilmát. Azonban tanácsosnak tartották Dömötör iránt előzékenységet tanusitani, mert a környék és kerület legbefolyásosabb embere volt és ugyanoly mérvben árthatott a mely mérvben használhatott.

- Istenem, irgalmazzál nekem! - sirt és fohászkodott Leonie. - Bizonyitsd be nekem, hogy szereti. Ah, ha neje szereti, nem fogom megbánni magányomat és megadással bűnhődöm érte, hogy nem birtam boldogságát biztositani és túlságosan sirattam a gyermeket.

A szegényekről kivétel nélkül dúsan gondoskodva volt. A szép fiatal menyecske egy fényes karácsonyi ünnepélyen, mely az összes gyermekek számára rendeztetett, mint háziasszony szerepelt, s elbájolt mindenkit. Egyedül csak Toni hibázott.

Tonit Leonie vitte magával kis apród minőségében és szép új egyenruhájában úrnőjének segédkezett, az ódon kastély nagy termében a karácsonyfa felállitásában; s a falu legszegényebb gyermekei gyülekeztek a dúsan megrakott ragyogó fa körül s Leonie elmesélte nekik a karácsonyest történetét. Aztán zsoltárokat énekelt velök s jó meleg vacsorával vendégelte meg.

Erről persze a hirlap nem tett emlitést, és ép oly kevéssé volt szó a meglepetésről, melyben Leonie a templomban részesült, midőn karácsony napján belépve, helyét zöld fenyves galyakkal felékesitve találta, mig a pap imájában az összes gyülekezet nevében hálát adott az Úrnak, hogy egy ilyen védangyalt küldött közibéjök.

A hirlap annál körülményesebben részletezte a nagyszerü ünnepélyt, mit az új házaspár tiszteletére rendeztek, mielőtt elutaztak volna Olaszországba. Aprólékosan leirták a fiatal asszony pompás bundáját; de persze nem mondhatták el, hogy a vasúti coupéban férje karjaiba vetve magát, felkiáltott:

- »Én a legboldogabb asszony vagyok a világon!«

E perczben Dömötör Leoniera gondolt, és Vilma ijedten és ébredő féltékenységgel látta a szemeiben elvonuló méla árnyat.

A hópelyhek most már nyugodtan, csendesen hullnak alá, s mennyire különböznek a fehér narancsvirágesőtöl, melytől a szerelmes pár megittasúlt ugyanazon időben!

Leonie szinte látja őket. Tán Sorrentóban vannak most, vagy már visszafelé jönnek s Genouában időznek, hogy a Riviéra kora tavaszában gyönyörködhessenek. Úgy rémlik neki, mintha benne is lángolhatna még az ifjúság tüze, csakhogy elfojtották, megsemmisitették e tüzet. Úgy rémlik neki, mintha természete tulajdonképen sehogy sem lenne hideg. Ezt gyakran gondolta magában, gyakran győződött meg róla. S ha a viruló narancsfákra gondol és Dömötör kék szemei tünnek fel előtte, szive reszket, ez a sziv, mely még fiatal, nagyon fiatal.

Aztán százszor is elmondogatja:

- Te akartad igy! Inkább akartál szenvedni magad, mint szenvedést okozni. No hát szenvedj, ha igy akartad!...

Felállt, nagy hasáb fát tett a tűzre és rokkájához ült. Egy könyvet tett térdeire mit fonásközben olvasni akart, - pedig a kis kerék megállt, a könyv nyitva maradt.... Leonie a tűzbe bámúlt, nézte a szállongó szikrákat... annyi hiábavaló, hamar elenyésző szikra! Künn csak hullott a hó, pehely után pehely, az egész föld csendesen aludni látszott hófehér dunnája alatt.

Negreni nagyon nyugodalmasan nézett ki.

Az ajtó felnyilt és Toni lépett be. Sietősen, mintha rengeteg dolga volna; kis asztalkát tolt be, melyen meggyújtva állt a theaviz-forraló; az alsó pólczon hideg sült és étvágygerjesztő apróságok. De Leonie ismét fonni kezdett, s mély gondolatokba merülten, a vizet forrni s a tüzet kiégni engedte -

Kevés étvágya volt, mint az egyedül élőknek rendesen és gyakran egyszerüen elfelejtett enni. Úgy látszik, Toni ezt már tudta, mert nehány percz múlva újból megjelent s a legnagyobb komolysággal jelenté: hogy kész a téa.

Leonie önkénytelenül elmosolyodott és csakugyan evett egy keveset. De ugyané perczben azt kérdé magától: »Fagylaltoznak-e ilyenkor a tengerparton, és jó melegük van-é?« Úgy tetszett neki, mintha most is érezné illatát ama csodás rózsának, miket Dömötör reggelenként hozni szokott neki, olaszországi útjok alatt.

Toni dühös volt, és felháborodással mutatta meg a szakácsnénak a maradékokat.

- Ha maga valami ehetőt készitene, ő nagysága bizonyosan többet ennék, de igy...

Erre a szakácsné keservesen panaszkodni kezdett a komornyiknak és mindegyikök, itéletmondás ürügye alatt meg-megizlelt egy-egy darabot - úgy hogy csakhamar üresen álltak a tálak.

Leonie felemelte a nehéz ajtó-függönyt, mely hálószobájába vezetett. Bizonyos szűziesség ömlött el a szobán. S mikor Leonie lebocsájtá pompás hajzatát, több évvel fiatalabbnak tünt fel... Qui bono?

* * *

Végre valahára, a nagy márcziusi havazások után tavaszodni kezdett. A fák gyenge zöldje, a tölgyek virágszerü vörösded levélkéi győzedelmesen előbújtak. Az erdő a boldog madársereg ezreinek csicsergésétől visszhangzott.

Egy reggel lovas-küldöncz érkezett levéllel:

»Ha megengeded, ma este eljövök egy csésze teát kérni.

                                                                        Dömötör

A levél reszketett kezében és sietve odaveté a választ:

»Szivesen látlak!«

Többet akart volna irni, de képtelen, teljesen képtelen volt rá. És aztán, mit irhatott volna? - Ez eleget mondott.

Először a mióta Negreniben lakott, levetette fekete ruháját és hosszan aláfolyó fehér kashmire pongyolát öltött, mert Dömötör ezt legjobban szerette. Úgy nézett ki, mint valami menyasszony. Sürgött-forgott, rendezgetett, és semmi sem látszott elég jónak és elég szépnek mindabból, a mit előkészitett.

A legkényelmesebb karosszéket a kandalló közelébe tolta, hogy ott vendége kényelmesen szivarozhasson, aztán végig járta a rom minden zige-zugát, hogy a tavasz első viruló hirnökeit összeszedegesse.

Végre egy ló körvonala tünt fel a domb-oldalon. Szivdobogva, de külsőleg a legtökéletesebb nyugalommal, Leonie lesietett s a lépcső alján fogadta vendégét.

- Üdvözlöm, barátom! - szólt dallamos hangján és kezet nyújtott neki, mit Dömötör ajkaihoz emelt.

Leonie úgy találta, hogy kissé megöregedett a nyolcz hónap óta, hogy nem látta. Halántékain, szakállában itt-ott ezüstszálak csillámlottak.

- Nemde, szabad volt eljönnöm? - mondá. - Csak nem maradhattam a végtelenségig száműzve azon ház küszöbétől, mely védangyalom lakhelye!

- Megigértem, hogy barátnője maradok mindvégig. Minek hát e kérdés?

- Mily nyugalom honol itt! - szólt, lassan körülnézve. - Egy mennyország nyilik meg előttem!...

Leonie szive megszünt dobogni. Hogyan? Lehetséges volna-é, hogy nem boldog!

- Ugy-e bár? Egy öreg asszonynál érzi magát az ember, ki távol a világtól önmagának él, - szólt mosolyogva. - De most, a mig elkészitem a teát, beszéljen nekem Olaszországról és Vilmáról.

Vilma neve oly könnyedséggel hagyta el ajkát, hogy Dömötör csodálattal nézte a fiatal asszonyt, ki teljesen teájával látszott elfoglalva, mig emberfölötti erőfeszitéssel legyőzte kezeinek reszketését.

- Az utazás kissé fárasztó volt, - felelé Dömötör és kimerülten egy székre veté magát.

- Otthon pedig sok tenni való várta?

- Természetesen. Nem maradhatunk távol büntelenül oly hosszasan. Képzelhetetlen, mennyire felszaporodnak ilyenkor az elmaradt dolgok és hozzá még az a sok látogatás, mit szinte nem lehet elodázni. Nagyon élénk élet folyik most nálunk, csaknem sokallani kezdem már.

- De másrészt meg igen hasznos önre nézve, ha sok embert lát s alkalom nyilik befolyását tanúlmányozni.

- Istenem, az én befolyásom! - Dömötör elmosolyodott, - már ennyit sem törődöm vele.

Ez a felelet komolyan megijeszté Leoniet.

- De hát miért nem? - folytatá kérdezősködéseit.

- Mert a kormánypálcza egy fiatal királynő kezeiben van és igy nekem - már nincs mit tennem.

- Én nem mondanék le ily könnyen a kormányzatról, ez gyakran meggondolatlan és veszélyes tett.

- Oh, én nagyon meggondolatlan lettem, mert nem találom többé érdemesnek, hogy előre törekedjem. Nem szabad az embereket erőnek erejével boldogitani. Sokkal kellemesebbnek és szeretetreméltóbbnak találnak igy.

E szavak egyenként, mint megannyi tőrdöfés érték Leonie szivét. Mi lett az ő büszke Dömötöréből. És maga nem is látszott észrevenni, mennyire megváltozott!

- Sok érdekes idegennel ismerkedtek meg Olaszországban?

- Érdekes emberek? Nem hiszem, vagy jóllehet csak engem nem érdekeltek. Félek, hogy igen kizárólagos vagyok és tulajdonképen soha sem volt tiszta és helyes fogalmam az életről.

Eszébe jutott Leonienek az ő utazása férjével, ki vezetője, ciceronéja volt. Akkor magas szellemi kulturával biró körökben mutatta be őt, körökben, melyekből egész további életére érdekes és értékes emlékeket hozott magával.

Mindazáltal a legnyugodtabban felelé:

- Van benne valami, hogy, ha hosszasan lakunk falun, elszokunk a nagyvilággal való érintkezéstől és még annak pletykái is fontosakká válnak előttünk, mert meg nem szoktuk. Nehezünkre esik könnyedén elsiklani a jelentéktelen dolgok felett.

- Hát minek van jelentősége az életben? Nekem minden üresnek és jelentéktelennek tetszik.

Leonie nem hitt a füleinek. Ki változtatta át bölcsészszé ezt az embert, ki még tegnap oly nyilt kebellel vágyott az élet örömeire? Lehetséges volna-e, hogy rosszúl itélte meg? Hogy félremagyarázta, félreismerte természetét?

Még egy darabig beszélgettek, de minthogy Dömötör makacsúl kerülte Vilma nevét, Leonie sem mert felőle kérdezősködni. Végre felállt és kissé tartózkodó hangon kérdé:

- Megengeded, hogy időnként beszóljak hozzád?

- Mindenkor! - felelé a fiatal asszony.

Aztán kezet csókolt neki és rögtön utána szélsebesen száguldott lefelé a dombon, elannyira, hogy Leonie halálra ijedt s csak akkor nyugodt meg, mikor már lovastól biztos úton tudta, a folyó mentén.

Hosszasan ott maradt ülve; merőn nézve a helyet, mit az imént elhagyott az, kit még mindig a régi szenvedélylyel szeretett. Hát valóban nem boldog?.... Szörnyü áldozatát hiába.... de nem - nem szabad töprengenie!.... Nem szabad felidézni a kisérteteket!....

Kilépett a tornáczra. A hold kelőben volt és a Negra vizében tükröződött. Méltóságosan, némán környezte őt félkörben a setéten égbe nyúló hegyláncz. Alulról a viz csobogása hallatszott fel és az omladék falai közül a denevérek selymes szárnyainak zizegő neszét vette. A holdsütötte ódon falakon Leonie itt-ott árnyképüket látta elsuhanni; nézte, nézte s oly végtelen, leirhatatlan fájdalom, oly szörnyü megbánás vett erőt rajta, hogy azt hitte, neki is szárnyai fognak nőni.

- És minek szárnyak? - kérdé önmagától. - Még a szárnyak is börtönben volnának itten és nem vihetnének vissza az életbe! -

A nyár sok látogatót hozott neki. Többnyire kiváncsiakat, kik személyesen akarták látni, miként alkuszik meg sorsával ez a nő, ki még ily fiatalon eltemetkezett e bagolyfészekben.

Mindenkor derültnek, nyugodtnak találták, körülvéve szegényektől és betegektől, kiknek imádott orvosa lett. Hire futott az általa véghez vitt csodakúráknak és nem sokára már nem hagytak békét neki; még távol vidékekről is hozzá zarándokoltak, segélyért esdve.

A papnak is nagy segitségére volt. Csakhamar meghitt barátságra léptek, együtt kertészkedtek, különösen az egész vidék gyümölcsös fáinak nemesitésére fektetve nagy gondot; s oly sikerrel működtek e téren, hogy új keresetforrást nyitottak általa a vidék szegény lakóinak. Azonfelül varró-iskolát is életbe léptetett Leonie, s nagy termének falain egész csatarendben függtek az elkészitett apró öltönyök.

Leonie kora reggeltől késő estig foglalkozott. De a mint a távolból felhangzott egy bizonyos lódübörgés - mindennek vége szakadt. Arczát egy szűziesen boldog kifejezés egészen átváltoztatá és mindannyiszor a boldogság szép perczeivel ajándékozta meg szeretett vendégét.

- Sajátságos! - szólt egy izben Dömötör, - mennyi mondani valónk van most egymásnak; mig azelőtt, már sehogy sem birtuk megérteni egymást.

Leonie elmosolyodott.

- Mert azelőtt egy szemrehányás volt köztünk, mit nem mertünk szavakba foglalni.

- Ez egyedül csak engem illethetett, mert én követtem el a hibát.

- Nem hiszem, - viszonzá Leonie ábrándosan. - Elvesztettem az útat, mely az ön boldogságához vezetett s akkor találtam meg újra, mikor legyőztem önmagamat.

- Boldogságom útját? Oh, Leonie! Megtaláltam-é azóta? És hol maradt a tiéd?

- Az enyim? Ez másodrendü kérdés volt. De az önét kivivni, édes barátom, ha mindjárt küzdelem és áldozat árán is, ez jogom volt, még ha életembe került volna is.

Dömötör keservesen felsóhajtott.

- Soha, soha sem bocsájtom meg magamnak áldozatodat!

- Oh, dehogy nem, dehogy nem! Hisz oly boldognak érzem magamat azóta, felelé a fiatal asszony.

- Mert nem tehetlek többé boldogtalanná, - mondá Dömötör keserü önváddal.

- Mert nem vagyok többé teher a vállain, nem állom többé útját a boldogságának, Dömötör!

- Ah, Leonie, ki a megmondhatója, melyikünk volt inkább vaksággal sújtva?

Leonie ajkai belehalaványodtak. De azért derülten felelé:

- Azt állitom, hogy én voltam az éleslátóbb. A Gondviselés nem tűr kritikát. S minthogy én játszottam a Gondviselés szerepét, azt kivánom, hogy határozataimba lázadás nélkül nyugodjanak bele.

- Csakhogy a Gondviselés érzéketlen és nem szenved.

- Hát ki mondja, hogy én szenvedek?

Dömötör felállt, megragadta a fiatal asszony két kezét és csendesen simogatni kezdte.

- Itt látom a vértanúság nyomait, - szólt, - itt és még másutt is.

Leonie nevetve vonta vissza kezeit.

- Az évek nyomait és semmi egyebet, - mondá s aztán virágairól kezdett beszélni.

Nehányan a kiváncsi jó barátok közül egy izben azon élvezetben részesültek, hogy jelen lehettek egy ily látogatás alkalmával, s nem lévén annyi tapintat bennök, hogy visszavonúltak volna, nagy megelégedésükre elmondhatták az egész vidéknek, hogy Dömötör kezet csókol Leonienak, hogy az viszont »édes barátomnak« nevezi; hogy volt férjének jelenlétében Leonie mintegy megifjodni látszik, bár tartózkodó és méltóságteljes marad; hogy Dömötör a legnagyobb tisztelettel viselkedik iránta s Leonie heves szemrehányásokat tett nekik, midőn feldicsekedtek vele előtte, hogy még egyikök sem tette be a lábát Dömötörhöz.

- A ki szeret, az el fog oda menni, - mondta volt erre Leonie.

- Hogy vehetnem én sértésnek, ha odamentek? Egyedül csak mert én igy akartam, azért van minden úgy, a mint jelenleg van.

Az évek múltak. Dömötör őszülni kezdett és Vilma csak nem ajándékozta meg az oly türelmetlenül várt és remélt örökössel.

Ha Leonie olykor óvatosan e tárgyra terelte a társalgást, Dömötör ránczba szedte homlokát és elutasitólag mondá:

- Mit lehet tenni, ha semmi jó tanács nem használ.

Első viszontlátásuk óta nem igen beszéltek Vilmáról. De annál többet hallott felőle Leonie mások által. Most is mint azelőtt a nap volt, mely köré minden csoportosúlt. Még szebb, még fennhéjázóbb lett és férjének igen sok pénzébe került. Mert minden szeszélyét teljesitette és a fiatal nőről úgy sugárzott a boldogság, hogy mindenki irigyelte.

Azonban az örökös függőben lévő kérdése naponta komolyabbá vált; ha Vilmának nincs fia, a vagyon Dömötör halálával távoli rokonokra száll és Vilma egy fillér nélkül marad. De ő maga, legkevesebbet látszott ezzel gondolni. Minden ünnepélynek ő volt a királynője és azt találták, hogy Dömötör olykor igen fáradtan néz ki. Már nem volt többé a hajdani, nagy befolyású ember; nem maradt szabad ideje, hogy a közügyekkel foglalkozzék s kénytelen volt számos oly dolgot elhanyagolni, mit erélyesen kezébe véve, egykor fényes eredményre vezetett volna.

Vilma lakosztálya páratlan fényűzéssel volt felszerelve, de sehol sem látszott nyoma a munkaszeretetnek. De igen, egy nyoma mégis volt. A pompás drapériás ablak-mélyedések egyikében, kis irótámlány állt. Időnként Vilma helyet foglalt mellette, és - festett, mert nagy ügyességgel festett selyemre. Ily módon gyakorolta a jótékonyságot, mert e kis apróságokat a bazároknak, jótékony kisorsolásoknak szánta és bámulói nagy árt fizettek értük.

Fauresti nagyon megváltozott, még inkább mint Negreni, mely új úrnőjének letelepedése daczára sem vesztett semmit ünnepélyes méltóságából.

Egy borúlt őszi napon Leonie beteg-látogatásairól tért vissza s elmélázva nézte a nehéz fehér ködöt, mely a folyamból felszállva, fehér drapériákként tapadt oda a kastély ódon falaihoz.

Leonie mindig szerette a ködöt; a szobákat, a rajzokat és képeket tompa világitásban tüntette fel, mintegy elválasztani látszott őt a többi világtól, a setét falaknak bizonyos festői szépséget kölcsönzött, nagyobbitva, átváltoztatva azokat és zöld folyondárruházatukat úgy megvilágitva, hogy az melegházi, ritka növényekből szőtt szőnyeg hatását tette.

A pókok türelmesen munkálkodtak utolsó hálóikon, lenge, reszkető hidakat teremtve a rózsatövek közt. És a köd nagy cseppekké vált e finom szálakon és mint gyémánt nyakláncz ragyogott és fénylett. A piczi zöld és rózsaszin pókok is fontak, és alig győzték lázas tevékenységökben.

Leonie az ablakhoz támaszkodva, hosszasan gyönyörködött a szorgalmas rovarok bámulatos ügyességében s az általuk létrehozott formák pedáns rendszerességében, midőn egyszerre lódübörgés ütötte meg fülét. A hang a hegyoldalról jött.

- Ló, ilyen órában? Lehetséges-é hogy Dömötör legyen?

Egy perczczel később, Toni egészen feltárta az ajtót, annélkül hogy valakit bejelentett volna és félősen, remegve belépett - Vilma.

Leonie a legnagyobb meglepetéssel ment eleibe. Vajjon mit akarhat tőle?

De mielőtt még egy szót szólhatott volna, a fiatal nő összeomlott előtte a szőnyegen és heves zokogásba törve ki:

- Bocsásson meg! oh bocsásson meg. Szörnyü igazságtalanságot követtem el ellenében! Esdve kérem, bocsásson meg! Az ég sem áldhat meg mindaddig, mig meg nem bocsájtott nekem.

- Az egekre kérem, kedves gyermekem, - szólt Leonie szeliden, a fiatal nőt térdeltéből felemelve, - szóljon, mi történt? Valaha nehezteltem-é reá? Nem voltam-é mindig meggyőződve róla, hogy Dömötört boldoggá fogja tenni? Mi megbocsájtani valóm lehet tehát?

- De én nem tettem boldoggá! - zokogott a fiatal nő, - úgy megváltozott. Eleinte nem igen vettem észre, mig mások nem figyelmeztettek reá. És én úgy félek és nem tudok magamon segiteni, hisz oly korlátolt eszű vagyok. És ő még mindig szereti önt, sokkal jobban mint engemet, a mi egészen természetes.

Leonie mosolygott, hálószobájába vonta a kicsi asszonyt, a tükör elé vezette és nyugodtan mondá:

- De hát nézzen ide!

És Vilma meglátta magát, ifjan, ragyogó, győzedelmes szépségben egy érett korú nő mellett, kinek arczára mély barázdákat vont az élet nehéz ekéje.

Vilma Leoniehoz fordúlt és karjaiba veté magát.

- Tanitson meg, hogy lelki nagyságának csak egy parányával birjak, - kiáltá szenvedélyesen. - Tanitson meg, mikép tegyem boldoggá!

- Nos, - szólt Leonie szelid jósággal, - mindjárt első és legfőbb kötelességét nem teljesitette; nem adott neki gyermeket, fiat.

- Késő, késő, - nyögött Vilma. - Panaszkodott reám? Kiöntötte szivét?

- Dömötör! - Oh mily kevéssé ismeri. Inkább kitépné a nyelvét, semhogy valaha panaszra nyilnék ajka. De kitaláltam, hogy gyermektelensége szörnyen bántja.

Miután a tüzet felélesztette volna, Leonie szokott helyére, rokkája mellé ült és Vilma a szőnyegen lábaihoz térdelt. A külső köd és a tűz odabenn csodálatosan megvilágitotta a két nőalakot; egyik a másikának ajkairól leste a szót.

Leonie annyira megszokta az emberi szivek kezelését és a szenvedéseikkel való elbánást, hogy eszébe sem jutott, hosszadalmas beszédbe kezdeni. Anyai és gyakorlati jó tanácsokkal látta el Vilmát és ez, ki sohasem ismerte az anyai nevelés áldását, figyelmesen hallgatta szavait, megdöbbenve, megijedve a hallottakon és folyton rebegve:

- Oh, mért jöttem oly későn? És én, ki naponta megkinoztam féltékenységemmel. Tudtam mikor jön ide és ilyenkor magamon kivül voltam - előbb és utána folyvást gyötörtem szemrehányásaimmal. De ő metsző maradt, mint az aczél; hiába sirtam, dühöngtem, kértem és parancsoltam - a mint önről volt szó, én nem léteztem többé. Gyakran semmit sem szólt, néma maradt - de máskor felriadt: »Vilma!« szólt ilyenkor szigorú hangon, »te mindenben elkényeztetett gyermekem vagy, de erre az egy pontra nézve, soha, de soha sem fogok engedni, ezt el ne feledd!«

- És én aztán beleéltem magamat a gondolatba, hogy kétségtelenül önt jobban szereti nálamnál. Még múltkor is szüntelenül kinoztam féltékenységemmel, akkor végre dűhbe jött és dörgő hangon kiáltotta: »Vilma, Isten meg fog büntetni! Ha látnád azt a szent asszonyt ott Negreniben, letérdelnél előtte! Nem érdemled, hogy érted feláldozta légyen magát!« - Még soha sem láttam ily állapotban és hatalmas haragja megfélemlitett. Ön iránti gyűlöletem egyszerre megszünt, elenyészett, mintha szélvész hordta volna el és már csak egy kivánságom maradt: Önt látni! S mikor beléptem és arczát megláttam, elszégyeltem magamat, igen, a szégyen vett rajtam erőt és kénytelen voltam letérdelni előtte, épen úgy, a hogy ő megjósolta... Oh milyen rosz vagyok, és milyen boldogtalanná tettem őt!... Nem is értem ma, hogy lehettem oly vak és még ily soká!...

- Ha tudná! Az első percztől fogva féltékeny voltam önre! Mert hisz ő nem lehetett az enyém, miután folyvást még önre gondolt... Bocsásson meg, és tanitson meg, hogy üthetném helyre e hosszú, elvesztett éveket, ezen éveket, melyek alatt oly mélyen sértettem őt folyvást és ő oly türelmesen tűrte szeszélyeimet! Oh, elveszett élet!...

Leonienak úgy tetszett, mintha e szavak az ő saját ajkairól jönnének. Végtelen önzésében, Vilma elfeledte, mily fájdalmat kelthettek vallomásai a szegény magános nő szivében.

De Leonie erélye elfojtotta a már-már ajkára törő felkiáltást és könyörületes és erős maradt mint egy igazi gyóntató, ki a meggyónt dolgokon kivül áll - hozzá minden idegen.

E naptól fogva Vilma még gyakrabban volt Negreniben, mint maga Dömötör, mig egyszer, Dömötör sugárzó ábrázattal, mintegy megifjodva jelent meg a rom-kastély úrnője előtt.

- Vilma nem jöhet el ma, mondá kissé reszkető hangon, - engem küld maga helyett, mert ő igen szenvedő.

És ezalatt megragadta Leonie két kezét, többször szenvedélyesen megcsókolta, mondva:

- És mégis boldoggá tettél, Leonie.



V.
Nyugalom.

A nyár elmúlt és ismét beállt az ősz. Leonie egész este fáradhatlan szorgalommal varrt. Fehér selyemmel gyapotozott szép kosár állt előtte, melyben csupa iczi-piczi műremekek szaporodtak fel: bámulatos vékonyságú ingecskék, melyeket csak tündér-újjak varrhattak, mikroskopikus fehér czipőcskék égszinkék kötőszalagokkal - »mert okvetlenül fiúnak kell lennie és igy kék a szine, - susogá Leonie mosolyogva, - a rózsaszin a kislányoknak való!«

Aztán felállt és félrehúzott egy fehér függönyt, mely mögé egy gyönyörű bölcső volt rejtve. Ez is világoskék selyemből készült, pompás fehér csipkékkel és himzésekkel. A himezett pólyázó párnák is készen voltak már, úgy szinte a fehér selyem-béllésű kis paplan. Leonie mindent sajátkezüleg dolgozott. Senki más ne részesüljön abban az örömben, hogy ama csodás, oly régen és nehezen várt kicsi lényről gondoskodhassál

Vilma igen szenvedő lévén, folyton feküdni volt kénytelen és Dömötör minden találékonyságát kimeritette, hogy szórakoztassa. Óraszámra felolvasott neki meséket, sőt még gyermek-könyveket is, ha minden egyéb fárasztotta. Egész ékesszólásával igyekezett rávenni, hogy jobban táplálkozzék és gyöngédsége nem ismert határt, ha kicsi neje, mint afféle elkényeztetett gyerek panaszkodott, hogy sovány és csunya lett.

Mikor halálsejtelmek gyötörték, mi szinte gyakran történt, addig-addig szórakoztatta, fiatal korából tréfás dolgokat beszélve neki, mig sikerült őt megnevettetnie.

Megtörtént, hogy a fiatal asszony bevallotta magának, hogy szivesebben mondana le a gyermekáldásról, semhogy igy szenvedjen; azonban elég önuralma volt, hogy ezen érzelmeit el ne árulja és titkon sokat sóhajtozott, ha az orvos kérlelhetlenül nyugalomra és fekvésre kárhoztatta.

Leonie soká állt ott a kis kék bölcső nézésébe elmerülten s eszébe jutott a kis Gábor ágya..... ekkor oly égető fájdalom marta meg szivét, hogy könnyei ismét megtalálták a rég ismert barázdát arczán. Pedig hát az évek múltak, és a gondolat, hogy Baldo most már felnőtt fiatal ember volna, lassanként elvesztette sebző élét....

De most gondolata visszaszállt azon éjre, a mikor először gyanakodott Dömötörre és az ég egy gyermeket küldött neki.... Végre lassan, fáradtan végig vonta kezeit homlokán és haján, felvette lámpáját, hálószobájába tért és levetkőzött; aztán ágya előtt térdre rogyott:

- Istenem! Istenem! Te vezettél-e mindeddig élet-útamon? Neked engedelmeskedtem-e vagy makacsúl követtem a magam útját? Uram, szivesen vetted-e áldozatomat? Ha igen, könyörgöm, esdve kérlek, vess véget szenvedéseimnek és végy magadhoz, ó könyörületes Istenem!

És megnyugtatva, lehunyta szemeit és elaludt; ott, térdeltében elnyomta az álom és fáradság. Álmában ujból átélte azt a rettenetes tavaszi éjt s úgy tetszett neki, mintha ismét kopogtatnának ajtaján. Sőt többször vélte a kopogást hallani, elannyira, hogy felébredt belé és elmosolyodott, látva, hogy imádsága közben aludt el. De most erősebben kopogtattak, ez nem volt álom s ijedten felugorva, az ajtóhoz szaladt.

- Lovas küldöncz hozta a levelet, - szólt a komorna, ki nagyra nyilt szemekkel halaványan állt az ajtó előtt.

Leonie feltépte a boritékot.

»Az Istenre kérem jőjjön! Dömötör egyszerre súlyosan megbetegedett és egyre önt hivja: - Leoniet!«

»Vilma

- Azonnal fogasson! - kiáltá Leonie és gyorsan felöltözködött, a legszükségesebbet egy utazótáskába hányta, kijelölte, mit kell utólag utána küldeni és még a kocsi előállta előtt a kastély kapujában volt.

Oh ez a hosszú út a setét éjben! Azt hitte soh' sem lesz már vége....

Most először lépte át küszöbét e háznak, melynek annyi éven át úrnője volt. Egy öreg inas fogadta a kapuban, s megvilágitotta arczát a kezében tartott lámpással.

- Mi a baj? Szólj, mi a baj? - kérdé Leonie elakadó hangon.

Az aggastyán kezei és ajkai reszkettek, mig köpenyét leszedte róla.

- Nem tudom, - de a nagyságos úr igen rosz bőrben van. Már régebben rosszul érezte magát, de ha figyelmeztették, ő csak nevetett és tegnap óta melle elszorúl, lélekzése kimarad, és folyton és nagy nehézséggel köhög.

Az inas felkisérte a lépcsőn. Leonie tétovázás nélkül végig sietett a folyosón és egyenesen a közös hálószoba felé tartott, mintha ennek igy kellene lennie.

Beléptekor Vilma felemelkedett és eléje ment.

- Nem mondják nekem az igazat, - susogá - de én tudom, a tüdőben van a baj, tudom.

Keservesen sirt.

- Leonie, te vagy az? - kérdé a beteg fuldokolva.

A szegény asszony a beteghez sietett, ki párnáktól támasztva ült ágyában levegő után kapkodva. Megragadta Leonie kezeit és el nem bocsájtotta többé.

- Tudtam.... igen, tudtam hogy el fogsz jönni! - szólt szaggatottan.... Nem halhatok.... meg - nélküled!

- De ki beszél itt halálról! Mily kislelküség.

A hang csaknem derült volt, de a nagy merev szemekben forró könnyek gyülekeztek.

Leült az ágy szélére; Dömötör egyre erősebben szorongatta kezét, mig Leonie Vilmát átkarolva, magához vonta:

- Jőjjön, üljön ide az ágyra, - susogá, - nem szabad kifárasztania magát.

Vilma eleinte nem akart engedelmeskedni, de Dömötör szaggatott beszédével beleszólt:

- Tedd azt a mit ő mond! Tégy meg mindent a mit ő tanácsolni fog. Jobb vezetőd lesz neked, mint voltam én - - Én rosszúl vezettelek.

És Vilma sirva engedelmeskedett.

De a legönfeláldozóbb ápolás daczára, nem javult az állapot. Leonie mindjárt másnap észrevette. Harmadnapra este, Dömötör egyszerre felszólalt:

- Vilma, hagyj el egy perczre.

A fiatal asszony kiment, anélkül hogy hátra nézett volna.

- Leonie, szólt a haldokló, légy támasza - légy fiam gyámja - és - és kérlek, bocsásd meg minden bűnömet!

Kitárta karjait és szivére szoritotta oly erővel, oly szenvedélylyel, mintha az élet és az élet öröme visszatértek volna hozzá; de egy újabb köhögési roham ólomszinnel vonta be arczát és visszaszóllitotta Vilmát, ki nagy nehezen tudta visszatartani az ajkára jött sikoltást, midőn a hirtelen beállott változást észrevette.

Leonie szeliden Dömötör karjaiba vezette Vilmát - de az már nem tudott szólni hozzá. Leonie kezét tartotta az övében és elhomályosuló szemei csak az ő arczán csüggtek. És Leonie mosolygott feléje mindaddig, a mig a haldokló láthatta; aztán lezárta megtört szemeit, kivitte az elájult Vilmát, kit egy nyugágyra helyezett, átadta őt az orvos és a nők gondozásának és mindenkit kiszóllitott a halott mellől.

Alig hagyták el a szobát, rájuk zárta az ajtót, hogy egy perczig tartózkodás nélkül átengedhesse magát fájdalmának. Karjaiba kapta azt az imádott fejet és csókjaival halmozta el, mig zokogása csaknem szétrepesztette kebelét.

- Enyém vagy! Enyém! - suttogá szenvedélyesen, szemeit, elhidegülő ajkait csókolva, mig könnyei záporként omlottak a kedves arczra.

Aztán kezeit dédelgette, mintha fel akarná melengetni - majd kendőjét nyomta szájába, hogy zokogása ki ne hallassék. Most, hogy Ő már nem láthatta, szerelmének hatalmas és oly soká gátok mögé szoritott folyama, szabad folyást követelt magának. Valóságos vihar volt, mely Leonie erős természetét megremegteté. Egy egész élet szenvedése egy órára összepontositva.

A halott párnái nedvesek voltak az ő könnyeitől; kezei melegek csókjaitól; de az arcz márványszerü nyugalmába nagy fáradtság kifejezése vegyült.

Leonie fellázadt a gondviselés ellen, mely nem engedte, hogy meghaljon, vele együtt és egyszerre haljon meg. Nem volt-e méltó reá? - De hiába! Ifjú életerő dagasztotta még ereit és ezen életerőben bizva, a haldokló ráhagyta gyermekét.

Valaki az ajtókilincset próbálgatta. A neszre Leonie felemelkedett térdeltéből. Egyenesen, ingadozás nélkül oda ment és felzárta az ajtót. Az orvos volt, ki Vilmához hivta és fejcsóválva jelenté, hogy állapotát igen nyugtalanitónak találja.

Most történt először, hogy Leonie Vilma családjával találkozott. Apja, fivérei jelen voltak és tiszteletteljesen, de bizonyos félelemmel üdvözölték.

Vilma már ágyban volt. A mint Leonie közelébb lépett hozzá, felült és karjait izgatottan nyaka köré fonta és mintha többé nem akarná elbocsájtani, ijedten kiáltá:

- Leonie, édes Leonie! testvérem, anyám! Maradjon nálam, kérem ne hagyjon el!

És mint egy kicsi gyermek sirt és zokogott karjai között.

Leonie azonnal tisztában volt a helyzettel, látta, hogy itt szükség van reá. Nem távozott többé Vilma mellől, férfias erélylyel és nőies gyöngédséggel gondoskodott mindenről, elintézett mindent és csakhamar ép oly nélkülözhetetlenné vált Faurestiben, mintha soha el nem hagyta volna és Vilma édes leánya volna.

Nehéz és kinos hat hét mult el, melyeken a vigasztalhatatlan fiatal özvegy, csak ember feletti gondozás és gyógykezelés folytán birt keresztül vergődni. De szinte újra éledni és örülni látszott gyermeke jöttének, midőn karácsony este, egész váratlanul nagy fájdalmak rohanták meg.

Leonie az egész hosszú éjen át karjaiban tartotta a szenvedőt. Mintha csak saját lelki erejét akarta volna a gyenge kis teremtésbe bele lehelni.

- Ah, mily gyönyörrel szenvedtem volna igy! - gondolá magában.

A nap első sugarára, mely Vilma szobájának ablakát érte, egy madárhangszerü, vékony kiáltás hallatszott.

- Vilma, gyermeked él! - kiáltá Leonie.

- Igen, a lányka él, - szólt az orvos.

- Leány? - kérdé Leonie.

Az orvos igent intett. Mindnyájan hallgattak.

E perczben Vilma ajkai szederjes szint öltöttek.

- Jó éjt! Most végre aludni akarok! - mondá. És Leonie felé forditva fejét, mintha hű kebelén akarna nyugodni - örökre elszenderült.



VI.
Még egyszer kopogtatnak.

Tizennyolcz év múlt el ama szomorú nap óta. A tavasz pompájának egész fényével, illatával és varázsával özönlötte el Negrenit. Leonie a templomban az orgona előtt ült, galambfehér hajjal; és nemes arcza szinte átszellemülve tekintett fel a bájos ifjú teremtésre, kit játékával kisért és ki hatalmas hangon énekelte Bach Pünkösdi Cantaté-ját.

- Nem, Mona, nem igy: e helyen szelidebben kell bekezdeni.

- De anyám, hogy lehessen? Mikor örömkiáltásokba szeretnék kitörni! Sehogy sem fékezhetem meg hangomat.

Oh, hittel eltelt szivem,
Énekelj, örülj és győzz!

A templom egészen megtelt a fiatal lány üde, csattogó, bensőségteljes hangjával, mig gentiána kékségü szemei arczának, mely csodálatosan emlékeztetett Dömötörére, mély és ihletett kifejezést kölcsönöztek.

Leonie mosolygott. Ha az ifju hang nem tudott kifáradni a csattogásban, az ő fülei meg nem tudtak betelni hallgatásával.

- De most elég, - szólt végre.

- Kifárasztottalak? - kiáltá a fiatal lány, a galambősz fejet szenvedélyesen kebléhez szoritva. - Oh anyám, mondd, hogy e ragyogó reggel nem vagy fáradt.

- Nem vagyok, gyermekem; de egy szép könyv is vár reánk, melytől tegnap meg sem tudtál válni s mit be kell fejeznünk.

- Ah! Michel-Angelo! A mi kedves Michel-Angelónk! Nem olyan-é, édes anyám, mintha ismét Rómában vagy Flórenczben lennénk, a mikor azt a szép könyvet lapozzuk? Istenem, milyen boldogok vagyunk! Ugyebár, édes anyám?

- Igen, gyermekem, nagyon boldogak vagyunk!

A szentek arczán látható megdicsőült mosoly kisérte e szavakat.

A két nő elhagyta a templomot és a kastélyhoz vezető úton felfelé haladtak. Útközben mindenki, a kivel találkoztak, mélyen köszönté őket.

- Toni! - kiáltá a fiatal lány, a komornyikot megpillantva, - a pávaszem kiszabadult bábjából és remek szép, és a rigófészekben már csiripolnak a kicsinyek, a beteg veréb pedig már a fejemre szállt.

- És Minka kicsinyei is napvilágot láttak, - tevé hozzá Toni.

- Valóban? Hányan vannak? Szépek-e? Nem tarkák? És nagyok-é? Minka örült-é nekik?

A kérdések oly gyorsan követték egymást, hogy Toninak nem volt ideje felelni, mig a fiatal tündér elröpült mint a szélvész, hogy Minka kicsinyeit megcsókolja.

- De kilencz kölyök, ez igen sok, - kiáltá utána Toni.

- Oh, nem szabad vizbe dobni! Pfuj Toni, - kiáltott vissza a lányka, megállva. - Tudod mit? Bérbe vesszük a kicsinyek számára Amy kecskéjét. Jól megfizetjük és Amy szörnyen boldog lesz.

- És Amy gyermekei?

- Annak a mi teheneink tejéből küldünk a mennyi kell. Ugy-é anyám, igy jó lesz?

És be sem várva bölcs inditványára a választ, eltünt, rohamlépésben sietve a kis falu felé.

Egy negyedórával később már megjelent Amy gyermekseregének egyik tagja, pórázon vezetve a szép Mona mögött a kecskét, s tréfás ünnepélyességgel bemutatva az improvizált dajkát az anya-kutyának.

Később Leonie rokkája mellett ült, mig Mona mellette egy kis guggonyon a térdén fekvő könyvből felolvasott. Egyszerre egy mondat közepén, szép szemeit felveté és ábrándosan Leoniera nézett.

- Anyám, férjhez menjek-é fauresti unokaöcsémhez?

A rokka kereke azonnal megállt.

- Ki mondja ezt?

- Maga a cousin. Elémbe állt azzal az ostoba képével! én meghátrálok; ő nyomban utánam, mig a falhoz értem s nem hátrálhattam többet. Akkor azt mondja:- »Tudja mit kicsi hugom? Nagyon okos dolog volna ha egybekelnénk« »Oh, hogy ne, feleltem én, de csak azon föltétellel, hogy ön Faurestiben marad és én Negreniben anyám mellett. Ily esetben én is igen okos dolognak találnám«. - Erre ő ostobául nevetett; hiszen ösmered azt az otromba nevetését; én pedig elosontam mellőle és mélyen meghajtva magamat, mondom: - Viszontlátásra férjemuram, s maradjon mindenkor olyan okos mint a minő most. - Ezzel elszöktem. - Mert látod anyám, ha egyszer férjhez megyek, a bolondulásig, szörnyen, rettenetesen kell szeretnem, csaknem annyira mint a hogy tégedet szeretlek! Külömben hogyan is hagyhatnálak el, anyám? A tied vagyok úgy, mint a hogy a Negra átkarolja Negrenit; körülötted szeretnék lenni, veled, melletted százezer esztendeig.

És a fiatal lány térdre veté magát Leonie előtt és keblére hajtá barna fürtös szép, üde fejét.

Másnap reggel Mona széditő magasságban egy falomladékon ült; lábai a folyam felett az űrbe lógtak alá. Mandolinája piros szalagon vállán volt átvetve, s mig piczi lába a levegőben jelezte az ütemet, újjai ábrándosan pengették a húrokat. Aztán egy olasz dalt énekelt, mely mint a madárdal vonult el a magas sudarú fák lombozata fölött, és oly csattogó, oly hosszantartó trillával végzé, mintha soha sem tudta volna mi az lélekzetet venni.

Nem sejtette, hogy alulról látcsővel felfegyverkezve, egy szürke ruházatú utazó szemléli, még pedig, hála kitünő üvegének oly közelről, hogy torkának mozgását látta énekközben, mint valami csalogánynál.

Az utazónak szörnyen fejébe és szivébe szökött a vér. Melege lett, mintha idegen határban vadászna. A romokat lakatlanoknak vélvén, előszedte volt rajzműszereit, albumát és már munkához fogott, midőn meglepett szeme az énekesnőre tévedt.

Eleinte halálra ijedt, ily nyaktörően veszedelmes helyzetben látva őt, majd a bájos hang teljesen elbűvölte és lebilincselte s ott maradt mozdulatlanúl, mig fenn a csonka fal tetején dalra dal következett.

Majd egy mély, érczes csengésü női hang szólalt meg alatta:

- Mona!

- Itt vagyok, anyám, - hangzott a felelet felülről és mint a zerge, a fiatal lány kőről kőre ugrott, nem is segitve magán kezeivel, s útközben, egy hosszú inda vad-venyigét tépve le, mit feje köré kötött.

Leérve, meglepetten állt meg az idegen előtt, ki kalapot emelve, kérdé:

- Bocsánat kisasszonyom, megmondhatná-é kié e várrom?

- Anyámé.

- És gyakran ellátogat e regényesen szép helyre?

- Dehogy, itt lakunk.

Az idegen egy lépést hátrált.

- Itt laknak? Ezt lehetetlennek hittem volna. De persze csak nyáron?

- Oh, télen is, azaz ha nem vagyunk Olaszországban.

- Itt, e magányban telelnek?

- Soh' sem vagyunk egyedül; - először mindig ketten vagyunk, anyám és én, aztán igen sok a szegény nép, és a pap és az állatok!

Az idegen elnevette magát, de oly jó, kellemes nevetés volt, hogy Monát meglepte dallamossága; s egyidejüleg szemeiben oly gyöngéd, elragadtatásteli kifejezés villant meg, hogy Mona önkénytelen bele mélyedt e szemekbe.

- És természetesen, a csalogányok voltak énekmesterei.

- A mig kicsike voltam, igen, de később édes anyám tanitott s utóbb egy olasz tanár.

- Soká voltak Olaszországban?

- Egymásután két télen át.

- És mit szeret ott legjobban? Alaposan ismerem Olaszországot.

- Én? Természetesen Mózest és az Úristent a sixtini kápolnában, aztán a Mediciek siremlékét Flórenczben... és... Azt akarja tudni mit szeretek Olaszországban?

- Azt.

- Mindent!

- Mona! - hangzott fel alulról.

- Megengednék-é hogy itt rajzoljak? - kérdé az idegen.

- Oh, hogyne, természetesen. Majd megkérdem anyámat.

- Köszönet! És ez alkalmat fog szolgáltatni, hogy édes anyjának bemutathassam magamat.

- Tehát viszontlátásra!

És a bájos teremtés eltünt mint valami röpke madár.

Az idegen egyenesen elment a paphoz, s nála tudakozódott a kastély lakói után. Csakhamar megismerte élettörténetüket. Felkérte a papot, mutatná be a hölgyeknek.

Mona lassú léptekkel, ábrándos, tétova tekintettel érkezett a terrassera.

- Mi történt, gyermekem? - kérdé Leonie, ki azonnal észrevette a változást kedvencze bájos arczán.

- Olaszországra gondoltam.

- Éneked következtében?

- Részben; aztán egy úrral találkoztam, gondolom festő, ki szinte Olaszországról beszélt. - Istenem, hogy meg volt lepetve! Azt kérdezte, kié ez a rom, s én feleltem, hogy az anyámé. Csak láttad volna az arczát! Milyen furcsa volt. Aztán igen kellemesen nevet; akár egy dal. - Egészen más, mint a többi.

- Soká beszélgettél vele?

- Dehogy, pár szót! Te rögtön híttál s én eljöttem.

Leonie arczkifejezése egyszerre komoly és aggályos lett, a mint Mona édes vonásait szemlélte.

- Nagyon kellemetlen dolog volna, ha most mindenféle utazók felkeresnék a romot és kedves magányunkban háborgatnának, - mondá végre.

- De hátha ezek az emberek kellemesek, anyám?

- És rögtön Olaszországról beszélgethetünk velök, ugyebár?

Mona nevetett.

- Ez aztán olyan ember, a kinek énekelni fogunk a templomban, nemde, anyám?

- Ha meg akar hallgatni.

- Anyám, a ki igy nevet, az jó zenész, arról jót merek állni.

Másnap a pap magával hozta vendégét, ki egy időre letelepedett nála, hogy a vidéken vázlatokat gyűjthessen.

- Gróf Ralïtz Dömötör! - mutatá be a pap a fiatal embert.

Leonie székének hátába fogódzott, a mig köszöntését fogadta. E név komoly jelentőséggel birt reá nézve. Egy pillantás Monára meggyőzte a tényről, hogy »ez Ő.«

* * *

Negreniben az eljegyzés és az esküvő a kis templomban egész költemény; de az volna e környezet nélkül is, ha a szerelem először nyilatkozik egy Mona szivében.

- Anyám! Azt mondta hogy szeret! Emlékszel még, mit érzünk ilyenkor? Olyan az, mint a mikor a nap egy kis levélkére árasztja melegét. - Akkor a kis levélke hatalmas fává növekszik. Nem emlékszel már, anyám?

- Hogyne gyermekem, úgy hiszem emlékezem.

- Anyám! Ha egykor nem szeretne többé, belehalnék!

- Igen, ha oly hamar lehetne meghalni!

- De hát hogy lehetne azután még élni? Nem, anyám, még sem tudod már, mi a szerelem!

- Meglehet, hogy nem.

- És tudod-é mit mondott nekem? (Itt a fiatal leány hangja titokzatos susogássá vált:) »Mindenem!«.... Akkor szivem nagyot dobbant, azt hittem megszakad, és reszketni kezdtem!....

- Igérje meg, hogy hű marad szép gyermekemhez! - mondta volt Leonie a menyegző napján. Nemde, - mindenkor szem előtt fogja tartani a mai esküt?.... Mert nem tudhatja mi az, egy szerető szivet megtörni.

Mona földöntúli szép volt hosszú fehér fátyola alatt, - aztán a kocsi elvitte a boldog párt és Leonie visszatért magányos hajlékába.

Ott, a karszék előtt, melyben Dömötör rendesen ülni szokott, térdre roskadt.

- Istenem! - fohászkodott, - most már utolsó teendőmet is befejeztem itt a földön. Most végy magadhoz, hisz már oly régen várom a felszabadulást....

Valóságos feleletnek tetszett, midőn ereje és egészsége közepette, egyszerre ágyba került, nagy fájdalmakról panaszkodván szive táján és tagjaiban. Csakhamar a baj oly mérveket öltött, hogy sürgönyileg visszahívták a fiatalokat.

És Mona leróhatta hálatartozását a szenvedés hosszú hónapjai alatt, melyeken Leonie még mint utolsó megpróbáltatásán keresztül menni volt kénytelen. Hősiesen, panasz nélkül tűrt és Mona önfeláldozó, szeretetteljes gyermeke, Dömötör fáradhatatlan, gyöngéd fia volt. Karjain vitte, felolvasott neki és Monával felváltva ápolta. Gyakran mondta Leonie betegsége alatt: »Ez életem legboldogabb korszaka.«

Pedig szenvedései nem egyszer meghaladták az elviselhetőnek mértékét. De kitartó erélye azért meg nem hazudtolta magát. Szokott jóságával, elfeledteté környezetével szenvedéseit. Galambősz haja szinte dicsfénynyel környezte átlátszóvá vált arczát és ajkairól a bölcsesség szavai hullottak, mint megbecsülhetetlen drága gyöngyök.

Mintha háza nem is lett volna egy haldokló háza, mintha ő maga nem is lett volna vértanú, a fiatalok boldogsága oly szépen virúlt fel mellette. Mindig vidámaknak, derülteknek kivánta őket látni. Olykor a mig keze vejének kezeiben nyugodott, mindketten elmerülten hallgatták Mona csodaszerü hangját, mely naponta hatalmasabban fejlődött.

- Annyira bánt, - mondá egy izben, - hogy nászutazástokat megzavartam és most idekötlek egy betegágyhoz, a helyett, hogy gondtalanúl, saját fészketek megalapitásával foglalkoznátok.

- Édes anyám, - felelé a fiatal ember, - minden óráért, mit melletted tölthetünk, hálát adunk a Gondviselésnek.

Olykor leirhatatlan szenvedésekben töltötte az éjjeleket, de szót sem szólt, nehogy viraszszanak mellette.

- Ugyebár anyám, gyermekem neve Leonie vagy Leó legyen, ha fiú. Én naponta kérem Istent, hogy a te oroszlán-lelkedet örökölje.

Mona nem értette a kifejezést, mely e perczben anyja arczán elvonúlt, mert ő nem ösmerte a múltat. De Leonie szemei nagyra nyiltak, mintha messze távol láthatárt szemlélne: - szenvedéseinek hosszú múltját.

A régi fájdalom még egyszer összeszoritá szivét, még egyszer, utoljára fellázadt lelke a gyötrelmes kiáltásban: »Meddő vagyok!« s újból érezte az átok súlyát, mely egész életét megrontotta. Aztán átlátszó kezével végig simitá homlokát és elmosolyodott.

- Igérd meg gyermekem, hogy a gyermekáldást boldogságnak fogod tekinteni és minden új jövevényt ugyanoly örömmel fogsz fogadni, mintha az volna a várva-várt elsőszülött.

A pap gyakran látogatta és mindig megvigasztalva, megnyugodva távozott.

- Valóságos poklon mentem keresztül, - mondá a beteg, - ellenben már most a menyországban vagyok. Ma már minden világos előttem. Eleinte fellázadtam, hogy egyedül kelle élnem; de most tudom mért volt ez igy. Dömötörért kelle élnem és gyermekében kelle újjászületnem - és csak most szabad távoznom, hogy feladatomat bevégeztem. Most mindenfelé csak világosságot látok. A homály elszéledt, a kétkedés megszünt. Most tudom, hogy Isten elfogadta életem áldozatát - és bennem csak béke lakozik. A menyország, mit annyi kinszenvedéssel szerzünk meg, valóban szép lehet.

Nagy fájdalomroham félbeszakitá beszédét. Majd elővett egy kis szekrénykét és átadta a papnak.

Kiosztandó! - volt ráirva az arany-tekercsekre, melyek a szekrénykét szinig megtölték.

- Toni, - szólt, - ragaszkodjál Monához, szolgáld hiven, őt is, gyermekét is, kinek Gáborról fogsz beszélni.

Toni a könyektől nem tudott felelni.

A nap ragyogó pompában hanyatlott alá, midőn vonásai egyszerre átszellemült kifejezést öltöttek.

- Mona! - kiáltá, - nem hallod? Kopognak! Nézd meg ki az! Kopognak!

Mona ajtót nyitott.

- Nem anyám, senki.

Leonie arcza még ragyogóbb lett.

- Újból kopognak! Igen jövök, Dömötör! Gábor! Gáborkám! Mind itt vannak és a meny nyitva áll!

És boldog mosolylyal ajkain, elszenderült gyermekei karjaiban, kik egyszerre egy új ifjúság fényével látták felruházva vonásait, ama nagy szerelem ragyogásával, mely egész életét betöltötte.

És ott, a martirnő hült teteme előtt, a fiatal ember elmondta a zokogó Monának vélt anyjának élettörténetét, mit az mindig eltitkolt kedvencze előtt, nehogy árnyékot vessen általa fiatalságának boldogságára.

Mona egészen olyanná vált, mint a minőnek Leonie óhajtotta és oly boldog lett, a minő Leonie is lehetett volna, amaz első kopogás nélkül, mely éjnek idején ajtaján felhangzott.

Vége.



AZ ANYÓS.

BESZÉLY.


IRTA
CARMEN SYLVA.



Az anyós.

»A kék szemek menyországba jutnak, a fekete szemek a purgatóriumba!«

A kolostor tantermében vidám ajkak danolgatták e versszakot.

- És a zöld szemek? - kérdé egy sugár fiatal leány, tengerzöld szemekkel, hosszú fekete szempillákkal és finom aristokratikus orrocskája felett csaknem összeérő, merész rajzú szemöldökkel.

- A zöld szemek pokolba jutnak! - viszonzá kihivóan a fekete szemü leányka, mintha az ő osztályrésze sokkal kielégitőbb volna, bárha az ég előtte is zárva van.

Az első beszélőnek szemöldei kissé ránczba húzódtak, de félig nyilt ajkai mosolyogtak, remek fogsort tüntetve fel, midőn az ajtó megnyilt és szigorú arczú apácza lépett be rajta.

- Leonóra! - szólt, egyenesen a fiatal lánynak tartva.

Ez összerezzent és múló pir boritá hibátlan tojásdadságú arczát, mely azonnal ismét felvette szokott halványságát, a bodros, aranyszinű, gazdag fürtök keretében.

Egy szempillantásig, szempillái a pillangószárny rezgésével lebocsájtkoztak; aztán a tengerzöld szemek nagyra nyilva az apáczára szegződtek, mig fenyegető, de egyszersmint ravasz kifejezés sugárzott belőlük.

- Nem tudná-é megmondani Leonóra, ki töltötte meg zongoránkat - cserebogarakkal?

Mély és néma csend követte a nagy horderejü kérdést.

- Mért vádolnak mindennel engemet? - dadogá végre a fiatal leány.

- Mert ime, ez elárulja! - felelt az apácza, a lányka ruhájáról lebontva egy nagy cserebogarat, és azt diadalmasan felmutatva.

Elfojtott nevetés hallatszott a terem minden zugából. Mindenki hálás volt a bűnös iránt, hogy pár napra lehetetlenekké tette az unalmas zongoraleczkéket.

- Hát nem hullhatott rám a kertben egy ilyen cserebogár?

- Hogyne, a kertben, hol a fél éjjelt töltötte! Ha tüstént be nem vallja tettét, az egész osztály büntetve lesz.

- Természetesen én vagyok a bűnös és cseppet sem sajnálom, mondhatom, - felelé Leonóra dicsekvő fennhéjázással.

- Helyes, csakhogy nyolcz napra kenyér és viz mellett fogságba kerül, hol kénye-kedve szerint lesz alkalma elhatározni, sajnálja-é tettét vagy sem. Mi több, két hónapon át belépése a kertbe tiltva lesz.

Ez a gyönyörü arcz sajátságosan elsötétült ha a szemöldökök ránczba szedődtek. Méla árnyék vonúlt el a szemeken és a bájos metszetü száj körül keserü vonás képződött.

Leonóra lehajtá fejét és anélkül hogy csak egyszer is visszafordúlt volna, követte az apáczát.

Azonban, elhaladtában minden felől susogni hallott:

- Édes Léo.... Jó Leona!... Kedves kis Ello!... Szegény Leonóra!....

És lopva kezet szoritottak vele.

Alig húzta be az apácza maga után az ajtót, valóságos szóvihar tört ki a tanteremben. A legjózanabbak megrótták Leonórát, mig a fegyelmezetlenebbek diadalmaskodtak és örültek.

- Tudod mit? - kiáltá a fekete szemü leány, - ma éjjel kiszedem az iskola-harang nyelvét. Az inspektiós nővér siket. Hiába fog csengetni, csengetni, csengetni, mi azért aludni fogunk akár a marmoták. És ha megbüntetnek, az én kedves Leonórám, mellé kerülök. És épen ezt akarom.

- Én meg jól megdörzsölöm szappannal a lépcsőt. Mikor az apáczák reggel le fognak sietni, hamarább lesznek lenn mint kivánnák.

- Nyolcz napi fogság száraz kenyéren és vizen.... és két hónapi kitiltás a kertből. Ez kicsit erős! - szólt egy szép rózsás képü, kékszemü leányka. Nem kellemes odafönn, higyjétek meg! azt tanácsolom, legyetek okosak....

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Magasan fenn a tető alatt volt az ismert szürke kicsi szoba, téglával kirakott padlójával, mit a piczi padlás-ablakon át egy kicsi szürke ég-foszlány világitott gyéren. Ez volt az egyedüli világos pont, mely felé akarva nem akarva fordultak a sirásban kifáradt fiatal szemek.

Semmi butor, csak egy deszkaszál és egy szőrtakaró. Leonóra emlékezett még, hogy azelőtt egy asztalka és szék is volt a rideg lyukban; de a mióta rajta kapták, hogy a széket az asztalra helyezve, mint a macska felkúszott a padlás-ablakhoz s azon át a háztetőre, hol órákat töltött a sürgő-forgó, khaotikus Páris felett - asztal és szék kihordattak és mi sem maradt csak a deszka.

A falhoz erősitett kis fapolczon egy kicsi kenyér és egy vizes korsó diszelegtek; de még kályha sem volt a szűk farkasorditóban. A ki fázott, magára szedhette a durva darócz-takarót, melynek vastagsága kifogástalan volt. Hajdan mindenfelé versek, idézetek és torzképek ékitették a kopott, szürke falakat; de azokat is levakarták és Leonóra kétségbeesésére, le kelle vetkőznie és minden apró holmiját elszedték. Irónt, tollkést, apró kézi munkáját, de még kicsi zsebkönyvét is, mit gondosan keblébe rejtve hordott magával. Egy gyors mozdulattal össze akarta tépni. De az apácza megelőzte és kiragadta kezéből.

Az ajtó már bezárult, a kulcs nyikorogva fordúlt meg a zárban, és az apácza eltünt váratlan prédájával s még mindig ott állt Leonóra egy ingben, haragtól, szégyentől reszketve és dideregve a hidegtől.

A zsebkönyv, mely azonnal kiszolgáltattatott a fejedelemasszonynak, nem volt arra való, hogy a fiatal lázadó büntetésének enyhitését elősegitse. Gúnyversek, hasonlatosságuk által veszedelmes karikatúrák, össze-vissza lángzó ömlengésekkel és szivbeli titkok feljegyzéseivel, tarkitották az apró fehér lapokat.

Leonóra gondolatban látta, mint fátyolozzák el arczukat a felháborodott apáczák, elitélve, megvetve őt és számtalan gonosz tettének nyomára jutva, melyek eddig észre nem vétettek.

Hosszan nézte még mindig a földön heverő ruházatát s eszébe jutott, hogy ha tél volna, egyszerüen fel nem venné többé és megfagyni engedné magát. Utolsó gonosztette után azt remélte, hogy kizárják a gyűlölt zárdából. De nem: a legszigorúbb fogságbüntetésében részesült. Valami nagy pensum valóságos istenáldásnak, kellemes szórakozásnak tetszett volna. De ez a tétlenség, a csend, az űr, megbénitották, elbutitották.

És nyolcz napig kell tűrnie e megőrjitő magányt. Egy árva hang sem jutott fel hozzá. Még a tisztogatás alatt lévő zongora nyögéseit sem hallhatta, pedig ez is a vigasztalás egy neme lett volna.

De gondolatai már tova kalandoztak. Eszébe jutott hogy árva, egyedül áll a világon, s tán még hosszú évekre ez utált falak közé lesz zárva. Aztán egyszerre iszonyú honvágy lepte meg. Feltünt lelke előtt gyermekkorának szép hazája, mit majdnem elfelejtett már, Románia ragyogó, aranyos napja, a végtelen, zöld kalászos mezők, a barnaszemű parasztok, fehér ingeikben és széles bőröveikkel, az édes, lágy hazai nyelv, mely oly gazdag dédelgető elnevezésekben: Dudnia, Mititica, Dragulitza, Inimivara és annyi más édes, édes szó, mit anyja és dadája rápazaroltak; mert ő, az egyetlen gyermek, a ház bálványa, zsarnoka volt.

Zokogása meg-megrázta sugár testét, elannyira, hogy a falnak kelle támaszkodnia. Aztán ruháira veté magát, arczát belé temeté és nyögni, majd kiáltani kezdett:

- Anyám! Édes anyám! maiculitza! Végy magadhoz! Oly boldogtalan vagyok! Kicsi mamám! Miért haltál meg, miért hagytál itt? Mondd még egyszer dudnia! Anyám! Maiculitza!

Végre felemelkedett és lassan felvette zárdaruházatát. Még elviselhetetlenebbnek találta most, hogy napfényes hazájának képe lebegett előtte, az a virágdús szép vidék, koszorút viselő fiatal leányaival, piros rokolyáikban és gazdag himzetü ingvállukkal. Kevésbe múlt, hogy ruháját le nem tépte magáról; csak a szégyenérzet tartóztatta.

Úgy tetszett neki, mintha távolból hallaná a rég elfeledt népies tánczzenét, a czigányok elragadó, ringató dallamait. Sajátságos élességgel tüntek fel lelkében az emlékek: szinte érezte az ujonnan kaszált széna illatát, maga előtt látta az ismert zöld korsókat, a fehér fából készült vedreket, miket a lánykák oly kecscsel hordoznak vállaikon. E gondolatra úgy megszomjazott, hogy inni volt kénytelen.

De azonnal letette ismét vizes korsóját és undorodva összerázkódott. Ez nem volt hazájának friss hideg forrásvize, az az éltető, pompás viz, mely ama forró éghajlatban az első szerepet játsza.

- Oh, szeretett hazám! - kiáltá, karjait kitárva.

Aztán szenvedélyes könyzápor tört elő szemeiből.

Első éjjel, a sirástól, bánkodástól fáradtan, mélyen aludt, s reggel felé anyjáról, otthonáról, hazájáról álmodott....

Anyja... ah, hisz még arczvonásaira sem emlékezett, de még érezte lágy karjainak érintését és keble hullámzását, ha hozzá simúlt. Ébredése zavart volt; eleinte nem tudta hol van. De csakhamar a hátában és tagjaiban jelentkező fájdalmak eszébe juttaták, min aludt ez éjjel. Össze volt törve, alig birt mozdulni és gyötrő éhséggel küzdött. A múlt napi kenyér száraz volt és kemény; csak keveset evett belőle s rögtön úgy jóllakott vele, mintha Isten tudja mennyit evett volna. Hogy felmelegedjék fel s alá kezdett járni szűk börtönében, de a hideg egyre jobban belevette magát fáradt tagjaiba. Napkeltekor rózsás fény világitá meg pár perczre a tetőt, de csakhamar eltünt ismét. Az ég ismét szürke és szomorú lett.

Az unalom, mely betegnek jótétemény, betegség az egészségesnek s minél erőteljesebb a természete, annál izgatóbban, nyugtalanitóbban hat reá. A nyugodt természeteket álomra ösztökéli, vagy mélabusakká teszi; ellenben a vérmes egyének fellázadnak ellene és az elzáratás veszedelmes kisérlet reájok nézve.

A második nap estéjén Leonóra arcza lángolt és éjjel kisérteteket látott. Egy látvány a másik után üldözte és szive szüntelenül a megszakadásig hevesen dobogott. Képzelete izgatottan működött, egy lidércznyomás a másikát érte, igy, hogy jéghideg verejték tört ki rajta és takarója alatt görcsösen, reszketve meghúzva magát, lélekzetet is alig mert venni.

A szolgálattévő testvér, ki vizet és kenyeret hozott neki, jelentést tett, hogy még egy szót nem szólt és ijesztően rosszúl néz ki. Azonban a fejedelemasszony kérlelhetlen maradt. Le kell vezekelnie a jegyzőkönyvében talált tiszteletlenségeket, még ha mindjárt bele betegszik is.

Leonóra annyira félt a következő éjtől, hogy a sűrű setétség daczára fáradhatlanúl fel s alá járt a kis szobában, mig végre szédület fogta el, és álomittassan a falnak támolyogva, nehéz, mély álomba merült.

Másnap egész gőgje és büszkesége visszatért. Lelkének minden gonosz szelleme felébredt, mint a hogy az a remetékkel és askétákkal szokott történni. Természetének minden rosz és gonosz eleme felülkerekedett és őrült tánczot járt túlcsigázott agyában, mig ő elégedetten mosolygott őrült bosszú-tervein.

Oly fékevesztett gyűlölet vett erőt rajta, hogy legszivesebben, agyonverte volna az apáczákat, felgyújtva a zárdát mindenestül. Valóságos kéjjel festette ki magának a lángba boritott kolostort a jajveszékelő zárdaszüzekkel. Akkor reggel jól esett neki a setétség, mert agya igy háboritlanabbúl dolgozott és tisztábban látta a lelkében támadó szörnyü képeket....

Egyizben azonban mégis felfelé tekintett: szelid csillag ragyogott be hozzá, a padlásablak szűk nyilásán keresztül. Eszébe jutott a meny; de abban ő nem hitt. Egészen vallás nélkül nőtt fel, mert tiltva volt őt a katholikus hitben nevelni. Ösmerte ugyan szertartásait, de fogalma sem volt azoknak értelméről s igy üreseknek, hiábavalóknak találta.

Kételyeit magába zárta, vagy kedves kis jegyzetkönyvére bizta, mely most kézről-kézre járt és nagy gondot szerzett a gyóntató-atyának. Álmatlanúl hevervén kemény fekhelyén, az éjjel hit és remény közt hányódott... Kétségbeesés szállta meg, rosznak érezte magát... soha sem volt jó, soha sem lehetett az.

Reggel ismét ott volt arczán ama tragikus kifejezés, mely annyi gondot és fejtörést szerzett a jó apáczáknak és a legsetétebb jóslatokra ragadta őket, a gyermek jövőjét illetőleg. Mozdulatlanúl állt és egyenesen maga elé bámúlt. Szemmelláthatólag megfogyott - s nyilván észre sem vette a szolgálattévő nővér jelenlétét.

Az nagy ijedelemmel sietett a főnöknőhöz, mondván, hogy a kis kisasszony megtébolyúlt.

- És ha van Isten, okvetlenül ördög is van, - suttogá Leonóra, fehér, vonagló ajkakkal. - Isten nem segit rajtam, Isten elfelejtett és elhagyott; tehát az ördöghöz fogok folyamodni!

Hosszú tűt vett ki hajából, karjába döfte és nagy véres betükkel oda irta a falra: Leonóra.

- Ördög! hallasz engem? Tied leszek testestől-lelkestől, ha innen kiszabaditsz!

Hangosan beszélt és most megrémülve némúlt el és hátra nézett; azt hitte, nyomban megjelen a gonosz személyesen és csaknem felsikoltott, midőn e perczben a kulcs nyikorgását hallotta a zárban.

Nem vette volt észre a léptek közeledtét.

- Menjen le rögtön a társalgóba, - szólt hozzá a belépő apácza.

Leonóra szótalanúl, nagyra nyilt merev szemekkel bámúlt rá.

- Nem hallotta? menjen le rögtön, a nénje van itt.

- Néném? Sabina néném?

Midőn a társalgóba ért, lélekzete elállt nagy felindulásában. Nénje, egy csinos fiatal asszony, elébe szaladt és megölelve őt, mondá:

- Tudod-é, hogy magammal viszlek? Férjet találtam a számodra. Három hét mulva férjnél leszel. Nem örülsz neki?

Leonóra tekintete nénjéről nagybátyja arczára vándorolt s ha ez utóbbi csak legtávolabbról ember és lélekismerő lett volna, a fiatal lányka talányos arczkifejezése nem kevéssé döbbentette volna meg. Igy azonban a jó ember beérte vele, hogy kopasz fejét rázogatta és kezeit dörzsölve, ismétlé:

- A bizony, kitünő partie! Kitünő partie.

- De hisz nem ismerek senkit.

- Oh, ez egészen felesleges - kiáltá a nénje. - Megmutattam neki az arczképedet, feldicsekedtem vagyonoddal, és habozás nélkül megkérte kezedet.

- Igen szép birtoka és nagy ménese van; Scherbane-nak hivják és birtokának a neve Boldeni. Boldeni nagyon szép fekvésü, a Jalomitza partján és bizton boldog leszesz ottan! - folytatá a nagybácsi.

Leonóra úgy hallotta mindezt, mintha messze távolból érnének füleihez a szavak. Reszketett és nem mert megfordulni, félve, hogy a megidézett ördög személyesen ott áll a háta megett.....

Egy világot adott volna érte, hogy elfeledhesse a mit tett.

Társnői nem irigyelték többé midőn látták, mennyire megváltozott. Halványan, ábrándos szemekkel búcsúzott el tőlük; úgy tetszett, mintha egy ismeretlen világból került volna vissza, hogy ismét egy másik ismeretlen világban tünjék el, mint valami hulló csillag.

- »Az ördögnek eladva!« - Neki úgy látszott, mintha folyvást ezt súgná valaki a fülébe.

A varázslatnak csak úgy szakadtatott vége, ha a vérrel irt betűk eltöröltetnek.... A fiatal lányok egyike, ki titokban fellopózott a börtönbe, azon reményben, hogy felfedezi a titok nyomát, mely Leonórára oly feltünően nagy hatással volt, észre vette a nevet, felfedezését közölte a többiekkel is, kik lopva mind felmentek a sajátságos irást látni.

A vérrel irt betűk szörnyü érdeklődést keltettek. Vallatóra fogták a szolgálattévő testvért, de ez nem tudott semmit, vagy nem akart semmit tudni.

A börtön soká lakatlan maradt és a név betüi, félelmetes szinük idővel feketébe csapván át, elkerülték az apáczák figyelmét.

Leginkább meg volt lepetve a fejedelemasszony, midőn a fékezhetetlen Leonóra belépett hozzá, lábaihoz vetette magát és szenvedélyes megbánással bocsánatot kért minden vétkéért. Áldását nem merte kérni, azon tudattal, hogy az ördögnek adta el magát, s mikor a főnöknő saját jószántából fejére tette áldó kezeit, oly kétségbeesett zokogásba tört ki, hogy az öreg dámának megesett rajta a szive s azt hitte: csalódott a gyermek jellemének megitélésében és a hosszú éveken keresztül túlságos szigorral bánt vele.

A Leonóra által tanusitott nagy megbánás megerősitette a jó apáczákban, a magánzárka üdvös hatása iránt táplált jó véleményt, a helyett, hogy annak veszedelmes voltára figyelmeztette volna őket.

Most, Leonóra legszivesebben maga zárta volna magát börtönbe, meggyónva tettét, böjtöléssel, vezekléssel elháritva magától a szörnyü átkot, mely ránehezült.... De késő volt. A zárda nehéz ajtói bezárultak mögötte, ártatlan ifjusága a múlté lett és ő átmenet nélkül belépett a nagy világ, az élet tömkelegébe.

A kormányos ki egyelőre élete sajkáját vezette, nem volt arra való, hogy a lelkében duló vihart lecsendesitse. Jó nénje boltról boltba czipelte, hogy pompás kelengyéjét beszerezze és ezzel, szerinte, az önfeláldozó anya szerepét töltötte be a fiatal árva mellett.

Aztán, természetesen a fényképészhez kellett menni. Szépségét tizenkét külömböző helyzet és öltözék segélyével akarták kellőleg érvényre juttatni.

Leonóra nem ösmerte Párist. A mit most megmutattak belőle, az utczákra, a fényes üzletekre szorítkozott. Azonban még igy is a zaj, az élénkség kellemesen szórakoztatták és gyermekded örömet talált a tudatban, hogy jól van öltözve és szép.

Cseppet sem vágyott hazájába visszatérni. Rettegve gondolt az ismeretlen vőlegényre, ki már várta, de kihez épenséggel nem vonzódott - még hallomás után sem.

Mindazonáltal, a mint elhagyták Bécset, különös örömérzet szállta meg a gondolatra, hogy viszontlátja szép hazáját. A román határ közeledtére, még az ismert ökrös taligák is megdobogtatták szivét és valódi örömmel ismerte fel a rég nem látott furcsa fogatokat, a tizenkét vagy tizenhat kis makra lóval, melyeket egy lovas paraszt vezetett, fehér, lobogó újjú ingben, széles bőrtűszővel dereka körül, és báránysapkával hosszú hajú fején.

Az ég is megváltozott; az a mélységes kék azur jelentkezett, mit a fényes keleti nap világit meg, mely itt sokkal pazarabbúl önti szét sugarait, mint az északi tartományokban.....

A lég is felmelegedett és daczára az áthatatlan por fellegeknek, Leonóra úgy élvezte a jóltevő meleget, mint valami felszabadult gyikocska. Ah, az a nap! mennyit sóhajtozott utána, hogy nevette társnőit, kik hőségről panaszkodva, lebocsájtották az ablakredőnyöket, mig ő keresve kereste a halavány párisi nap sugarait, hogy sütkérezhessék bennök.

A vasutot elhagyva, nagy, öblös hintóba szálltak, mely elé nyolcz ló volt fogva, mit két egyenruhás kocsis hajtott. Igazi román gyorsasággal száguldtak át a pompás rónaságon, Moroneni, a nagybácsi birtoka felé véve útjokat.

A széditő menés, a hosszú ostorok suhintása, a kocsisok kurjongatása, a vörös ruhák, a mezőn dolgozó asszonyok fehér fátylai, mindez elragadtatással tölté el Leonórát. Parasztok lóháton vágtattak el mellettük, úgy megülve a lovat, hogy vele egynek látszottak; fehér juhbőr bundájuk egyenesen lóg alá vállaikról; gazdag tarka himzésük már messziről világlott, valamint a mellükön nyitott himzett ingük is. Lóháton levő nők is ügetve haladtak el, férfi módjára ülve meg a lovat és menet közben csecsemőiket szoptatva.

Mindenfelé juhnyájak legelésztek, a hegyeknek tartva. Különösen mulattaták Leonórát a sűrű szőrü szamarak, melyek bundát látszottak viselni és a kutyák, mik úgy néztek ki, mint a cseperedő medvebocsok.

Mind e képek gyors egymásutánban követték egymást, mint valami álomban. És mint az álom vonúlt el szemei előtt gondtalan ifjusága; látta magát, a mint atyja mellett lóháton bebarangolta a földeket és itt-ott megkóstolgatta a mamaligát, mit reggelire azon forrón boritottak ki a serpenyőből. Mindenfelől anyanyelvének édes hangjai csengtek feléje. »Oh szép nyelv!« gondolá és gondolataiban mondatokat igyekezett összeilleszteni az emlékében maradt szavakból. De nem sikerült és szeme könybe lábadt a mint tapasztalnia kelle, hogy elfeledte édes zengzetü anyanyelvét.

S hogy felkaczagott, midőn egy kis fiut látott, kinek egész öltözéke igen rövid ingből és óriás, juhkucsmából állt, s ki nálánál nagyobb gágogó ludat szorongatott karjai közt, erélyesen védekezve egy nagy disznó támadásai ellen.

Messziről, szinte inteni látszottak neki a vékony dongáju kútágasak, melyek körül mezitlábas fiatal lányok sürögtek-forogtak, feltűzött szoknyákkal és kikiricscsel a hajukban.

Majd bivaly-csordával találkoztak. Volt vagy száz darab s oly óriásak, mintha özönviz előtti állatok volnának. Nagy robajjal vetették magokat a folyóba, hogy csakhamar csupán fényes orruk és görbe szarvaik látszottak ki a vizből.

Aztán ők is áthajtottak a gázlón, nagy ostorpattogással buzditva a lovakat. A folyam az esőzések következtében megáradt és Leonóra szive hangosan dobogott, látva, hogy a habzó viz csaknem a kocsiba tolúl már, felfordulással vagy elsodrással fenyegetve az egész fogatot.

- No, most már igen közel vagyunk, - mondá Sabina néni. - Scherbane bizonyosan elénkbe jön - és ime amott van már, - nagybátyja lován!

Ugyan e perczben két lovag közeledett; az egyik jobbról jött s a nagybácsinak tisztelgett, a másik balról s a nénit üdvözölte.

A baloldalit, ki szakállas, vállas s épen nem volt szép, Leonóra nem kegyeskedett figyelmére méltatni. Ellenben a jobboldali sugár termetü volt, akár egy fiatal fenyves; mélyen fekvő fekete szemei sűrű szemöldök alól villogtak, hosszu bajusza selyem-lágysággal simúlt barnás arczához; - remek banditaalak volt. A mint lovagias elegancziával meghajtotta magát előtte, Leonóra félelemmel párosult örömet érzett.

Sabina oly élénk társalgásba bocsátkozott társával, hogy egy perczig megfeledkezett unokahugáról. Most egyszerre feléje fordult:

- Leonóra, unokafivérem Scherbane!

A fiatal leány hajtövig elpirúlt és komolyan, némán hajtá meg magát. Szive ólomnehéz lett. A hideg borzongatta.

- Hogyan, ez, aki épen nem szép, ez legyen »Ő«?

Nénje bizonyára tévedett.

Az a ki megtetszett neki, Mihai név alatt lőn bemutatva.

Hát mégis úgy van. Az a semmitmondó, rút külsejü egyéniség az ő vőlegénye, az ő ura!

Rettenetes!

A két fiatal ember a kocsi mellett ügetett; majd, még több lovas jött eléjök üdvözletükre: intendáns, bérlők, vadászok, iskolamester, mig egész lovascsapat kisérte őket, midőn ünnepélyesen bevonultak Morineni udvarába.

A két fiatal úr sietősen leszállott s a hölgyeket kisegiték a kocsiból, Scherbane nénjének, Sabinának nyújtván kezét, Mihai pedig Leonórának. Beléptek a hűs előcsarnokba, hol az összegyült cselédség virágokkal várta őket.

Az előcsarnokból egyenesen a salonba léptek, mig jobbról-balról a hálószobákba nyiltak az ajtók. A salon ablakaiból gyönyörü kilátás gyönyörködtette a szemet. Elől a folyam, távolabb tavak, erdőségek és végre a ragyogó sikság.

A felmelegedett, szomjas utasok számára rögtön behozták nagy ezüst tálczákon a dulceatzá-t, jeges vizhez hasonló friss forrásvizzel. Leonóra azt állitá, hogy semmit sem fáradt, mig nénje alacsony diványra veté magát s óriás legyezőt felkapva, élénken kezdte legyezni kipirúlt arczát.

De a társaság nem soká maradt együtt; alig hogy a nagybácsi az összegyült személyeket egyenként üdvözölte volna, mindenki saját szobájába vonúlt átöltözni.

Leonóra, ki hamar elkészült, elmerengve könyökölt ki az ablakon, midőn nénje hirtelen berontott hozzá:

- Nos, hogy tetszik?

- Kicsoda?

- Hát Scherbane!

- Egy cseppet sem, néném.

- De gyermekem, hogy mondhatsz ilyen képtelenséget! Most már kell hogy tessék, érted?

- Kell? A másik sokkal jobban tetszik, mondhatom.

- Miféle másik? Ah, vagy úgy! Ő!... Szent Isten! Annak nem szabad tetszenie, annak tiltva van. Egész vagyonát elvesztette kártyán és csak úgy éldegél itt nálunk, nagybátyád fehérnemüjét hordja, az ő lovain lovagol és időről időre egy kis pénzecskét kap tőlem, ha nagyon alázatosan tud kérni. Ez nem úri ember, kihez férjhez lehet menni, kedvesem. Ellenben Scherbane kitűnő ember, rendszerető, gazdag, ép oly jó a parasztjai irányában, mint a milyen anyja iránt. Óh, az anyja, az aztán az asszony! Az megszeretteti veled a fiát.

- Vele lakik? - kérdé hidegen a fiatal leány.

Nénje szavai rendkivül visszatetsző hatást tettek reá s oly kétségbeejtő csalódás nehezedett lelkére, mely még e varázsos májusi napot is szürke ködbe burkolta szemei előtt.

- Természetesen, mindig! Ő anyádat fogja pótolni.

- De még nem vagyok visszavonhatlanúl menyasszony?

- Engedelmeddel, oly visszavonhatlanúl a mint csak lehet. Az egész szomszédság tudja már.

- Az nem nagy fontosságu, hogy mit tud a szomszédság.

- Csalódol; épen ellenkezőleg. Ezen már nem lehet változtatni. Ha azt hiszed, hogy még megkaphatod a másikat, azt a sehonnait, azt a koldus-tarisznyát, ismét csalódol. Soha sem kapod meg, érted, soha! Nagyon háládatlan vagy Leonóra, irányunkban, kik annyit fáradtunk érdekedben.

És a néni ott nyomban sirva fakadt.

- No, no, csak ne sirjunk mindjárt nénikém, - csak úgy világba beszéltem.

Ebéd után négyecskén szépen leültek whistezni. Nem birván tovább kiállani az unalmat, Leonóra kiment a nagy verandára. Egyedül akart lenni, szivével, gondolataival. Scherbane szomszédja volt ebéd alatt és folyton a jövőre vonatkozó terveivel mulattatta. Számos terve volt, de utazásról azért szót se szólt.

Leonóra észrevette e hiányt és leirhatatlan unalom fogta el a merő gondolatra, hogy e férfi és anyja közt kell majd leélni ifjusága verőfényes napjait. »Ha az anya hasonlit a fiára, nem marad más menedék, mint a halál,« - gondolá.

De nem hasonlitott a fiára. Ezt mindjárt másnap alkalma volt beismerni, midőn magas, impozáns alaku nőt látott belépni a salonba, nemes sasorral, nagy fekete szemekkel, sűrű merész ivezetü szemöldökkel, mely szinte találkozott egymással az orr felett. Gyönyörü fogsora úgyszólván megvilágitotta kissé setét arczát és hangja dallamos és mély volt. Igen fekete haja, melybe még egy árva ezüst szál sem vegyült, fehér, sima, kissé alacsony homlokot foglalt fényes keretébe.

Két leánya kisérte, kik közül az egyik az anyára, a másik a fivérre ütött. Kiváncsian szemlélték fivérök menyasszonyát, mig anyjuk, Pulchéria asszony, miután éles tekintetével lelke mélyén látszott olvasni, barátságosan homlokon csókolta és a fiatal leány lehajolva, ajkaival érinté leendő anyósa kezét.

E tiszteletet parancsoló jelenség láttára, bizonyos aggály fogta el Leonórát.

- Bár hasonlitana rá a fia, gondolá, szivesen meghajolnék előtte! - És daczára hogy kissé megfélemlitette, vonzódást érzett e nő iránt s hozzá menekült, hogy a fiatal lányok és vőlegényének kérdezősködéseinek kitérjen. Legszivesebben Mihaival csevegett volna. De az szándékosan kerülni látszék.

- Nemde, szép zöld szemei vannak? - kérdé Scherbane Mihaitól.

- Kinek?

- Természetesen Leonórának, menyasszonyomnak.

- Igaz hogy zöldek, - viszonzá Mihai közömbösen.

- Mint a szép-nem elismert imádója, azt találom, hogy kevés elragadtatást tanúsitasz ilyen szépséggel szemben.

- Már mint én?.... Először, láttam már hozzá hasonló szépeket és aztán, nem az én menyasszonyom..... »Bár az volna,« - suttogá cigarettejét fogai közé szoritva, de oly halkan, hogy Scherbane nem hallhatta szavait.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A következő hetek alatt igen élénk, vig élet folyt Morineniben. S az esküvő napját oly rohamosan látván közelegni, Leonórának szivére nehezedett a gondolat, hogy mindez a vigság örökre le fog tünni élete egéről. Sohsem látta vőlegényét egyedül és nem is vágyott utána, de szerette ha az ő, a nővérei, Mihai és nagybátyja társaságában végnélküli lovaglásokat tehetett, vagy este, Sabina néni polkái és keringőinek hangjánál, kedve szerint kitánczolhatta magát.

Mihai kitünő tánczos volt, kinek karjai közt úgy érezte, mintha a föld felett repülne el. A szomszédok is minden oldalról Morinenibe özönlöttek; a társaság a kertekben mulatott, csolnakázott, fagylaltozott, az istállókat vette szemügyre és főkép, bonbons-okat evett, melyek a szentesitett szokás szerint, minden másodnap érkeztek nagy mennyiségben Bukarestből, pompás virágcsokor kiséretében.

Szerencsére a mátkaság ideje rövid szokott lenni, különben a vőlegény még a menyegző előtt tönkre menne virág és bonbons megrendelései folytán....

- Tudod-é, érted-é, milyen nő az anyósod? - kérdé egy napon Leonóra nagybátyja, szép unokahúgától.

- Bámulatra méltó nő és valósággal imádom.

- Mindez nem elég, korántsem elég! Csakis azért mert Scherbane az ő fia, azért választottuk őt vőlegényedül. Az ember, a kinek ilyen anyja van, az bizonyosan kitünő egyéniség.

- Bár Mihaira hasonlitana! - sóhajtott Leonóra. De saját gondolata fölött megijedt.

- Keveset hasonlit hozzá! - felelé fennhangon.

- Ez mitsem tesz, gyermekem. De az anyja nevelte és beléoltotta saját nemes érzelmeit.

Leonóra meglepetten nézett nagybátyjára. Ő ugyan még nem hallotta vőlegénye ajkairól e nemes érzelmek nyilvánulásait; jóllehet későbbre halasztotta ezeknek hirdetését. Ellenben Mihai már igen sok, igen szép és gyöngéd dolgot mondott neki, melyek gondolkodóba ejtették; sőt elragadó franczia sonetteket is irt hozzá. Tény, hogy Mihai a műveltebb a kettő közül. Scherbane egyre csak aratásról, szüretről, birtokának szegényeiről beszélt és a dologról, mely nejére vár...

Leonóra jobb szerette volna, ha kilátásba helyezik neki az élet örömeit, - felvirúlni, szépsége teljét élvezni szerette volna, s nem az élet terheit ismerni meg.

- Anyósod mentette meg férjét Szibériától! - folytatá a nagybácsi.

- Szibériától?

- Igen, akkoriban, mikor még az oroszok uraskodtak nálunk. Most már fogalmat sem képezhetünk magunknak az akkori állapotokról. Vas kéz nehezedett ez országra s ki ellenkezni mert, azzal igen röviden bántak el. Pulchéria asszonynál nagy mennyiség katonaság volt elszállásolva; a dolog annál kellemetlenebb volt, mert a kapitány durva, kegyetlen ember lévén, az urat játszotta a háznál. A lovakat kitétette az istállókból, hogy a magáéit elhelyezze; naphosszant kiabált, káromkodott, s mód nélkül szemtelenkedett. Egy napon valamit követelt, de senki sem értette mit akar, mert ő csupán oroszúl beszélt. Pulchéria asszony a diványon ült férjével, midőn az otromba belép, oroszúl káromkodik, dühöng, s végre csapásra emelt ököllel közeledik a háziúrhoz. De a következő pillanatban, Pulchéria asszony már előtte termett és oly hatalmas két pofonnal büntette meg a merész támadót, hogy az megtántorodott s csaknem elbukott. - Aztán királynői magatartással elhagyta a szobát. - »De asszony, mit cselekedtél?« - kérdé megrémülve apósod. - »A mit te tettél volna, ha közbe nem lépek s a mi fejedbe kerül, vagy legalább is Szibériába való élethossziglani számüzetésedre vezetett volna. De nyugodt lehetsz, egy időre lecsillapitottam a henczegőt!« S csakugyan, alig múlt el félóra, az orosz igen alázatosan, szerényen beállitott, kérve, esdekelve, hogy el ne árulják az esetet, mert nagy kellemetlenségeket szerezhetne neki. S azon percztől fogva rendkivüli udvariasságot fejtett ki.

Leonóra helyeselte a történetet, megbámúlta anyósa lélekjelenlétét és megvigasztalódott a gondolatra, hogy mellette kellend töltenie életét. Az ő társalgása bizonyára érdekesebb lesz Scherbanénál.

Az esketési szertartás alatt semmi felindulást nem árúlt el, de nyugodtan jártatá körül tekintetét a templomban. - Rendkivül szép volt a hosszú aranyszálakkal, melyek fátyol helyett fejéről le, egészen hosszú uszálya széléig folytak alá, mint valami gazdag arany hajzat, ragyogásba, fénybe burkolva az egész ifjú alakot.

- Ha megkerülöd az oltárt, - súgta volt neki kis sógornője Linza, - ne felejts el, gondolj rám és csúszszál odább laposan feltett lábbal, akkor én is nemsokára férjhez megyek.

Leonóra csakugyan gondolt rá, s mig dús virágeső hullott reá, felveté szemeit a kis Linza barna arcza és bogárszemei felé; de Linza tekintete helyett Mihai villogó szemeivel találkozott, melyek mohó vágygyal, villámokat szórva, tapadtak reá. Annyira megijedt e látványtól, hogy pillanatig habozott. Az ördög volt-é a ki igy ránézett? Mért merült fel lelkében most, itt, ez az elfeledtnek vélt rettenetes emlék?

S midőn az oltár fölé hajolt, hogy az evangéliumot és a keresztet megcsókolja, az arany karika, mit a szertartás egy része alatt hordani kell, megingott fején és a földre gurult - a legijesztőbb jóslatok egyike!

Két sógornője, az élénk Linza és a komoly Zoé meglepetten néztek egymásra. Mihai ajkain gúnyoros mosoly vonult el, mig selymes bajusza végeit harapdálta. Nem vette-é ő is észre az elfojtott nevetést, mely Leonóra vállait megremegteté, midőn a koszorút férje fejére illeszték? Igaz, hogy igen rosszúl állt neki.

Pulchéria asszony aligha gyönyörködött e kétes értékű részletekben, azonban nem mutatta neheztelését. - Mozdulatlanúl állt menye mellett, kinél keresztanyai szerepet vállalt, nyugodtan, némán mint a szobor....

* * *

Másfél év múlt el.

A kis Linza épen hazatérőben volt szokásos hosszú sétái egyikéről. Szeretett hajadon fővel a juliusi napon sütkérezni. De tudni kell, hogy Romániában a juliusi nap sugara negyven fokra kergeti fel a hőmérő higanyát. A fiatal lány igen messze járt s egyszerre nagy fáradtság vett rajta erőt. Majd észrevett a gyér pázsiton egy kis lovat, melynek előli lábai meg voltak kötve és mely csak szökdécselve mozoghatott, ha kevésbbé kopár helyet akart keresni a legelésre. Gyorsan felkötötte a köteleket és pillanat alatt fenn termett a ló hátán, fiú módjára ülve meg a lovat. Meg-megveregette füleit, nyakát, úgy adván tudtára kivánságát, merre akar vitetni. Az állat eleinte tagadólag rázogatta fejét, de Linza megétette vele a nagy virágcsokrot mit összegyüjtött, hogy az asztalt, ruháját, haját feldiszitse vele s e szeretetreméltóság által rávette, hogy előre ment.

Csakhamar sűrű erdőben találta magát s az állat sokkal kellemesebbnek találta itt, a hűs árnyékon a friss füvön legelészni, mint akarata ellenére mozogni s erőlködni. Linza tehát türelmesen várt egy darabig, midőn egyszerre a szomszédból hangok nesze hatott el hozzája. Hallgatódzni kezdett, felismerte Leonóra hangját, a mint mondá:

- Nem Mihai, hagyj el! Távozni akarok, haza akarok menni, félek tőled.

Linza előre nyújtá barna fejecskéjét a ló nyakán át, s visszafojtott lélekzettel, villogó szemekkel, mint egy kis vadmacska nézett a lombsűrűbe.

- Semmi sem segithet már rajtad, - viszonzá a másik. - Elég soká paczkáztál, játszottál velem. Most már komolyra fordúlt a dolog és nem fogsz menekülni előlem.

- Sohasem játszottam veled, - lelkendezett Leonóra, ez nem igaz! De te az ördög vagy, tudom! Kisértetbe akarsz vinni, azt akarod, hogy elkárhozzam. Látod, hogy gyönge és boldogtalan és kétségbeesett vagyok, és a helyett hogy támogatnál, hasznot akarsz húzni belőle! Hagyj el, bocsáss!

- Csak akkor bocsátalak el, ha kedvem lesz, de nem elébb.

- Ah, kérlek, bocsáss! Halálosan meg vagyok ijedve. Félek!

- Félsz? Mitől? A fáktól? Mert nincs emberi lény a közelben. Kiabálhatsz a mennyit tetszik, senki sem fog meghallani! Hatalmamban vagy, nem bocsátlak!

- Gyűlöllek!

- Nem igaz, nem gyűlölsz. Szerettél az első percztől fogva és ha mégis férjhez mentél Scherbanehoz, az a te dolgod, mert esküszegő vagy saját sziveddel szemben. Már akkor, Leonóra, veszve voltál. Jól tudod hogy igy van!

- Oh, Mihai nem könyörülsz meg rajtam? Nem vagyok-é igy is már elég boldogtalan?

- Hisz épen az, könyörületből boldogitani akarlak, megtanitalak a szerelemre. Hisz fogalmad sincs még a szerelemről, szegény gyermek!

E perczben Linza, hosszú galyat törve egy közelálló fáról, megkorbácsolta vele lovát, mely ügetésre fogta s igy, nevetve integetvén nekik, elhaladt az álmélkodó pár mellett. Még soká hátranézett utánok, apró fehér fogait mutatva nevettében.

Haza érve, nyomban anyjához szaladt s apróra elmondta a hallottakat és látottakat.

Egy órával később Linza és Zoé az ablakon néztek ki.

Leonóra lekonyitott fővel, lassan lépdelve jött haza.

- Gyűlölöm! - szólt Zoé.

- Anyánk azt mondta, hogy Scherbane-nak semmit sem szabad tudnia. Képzeld csak, szegény Scherbane!

- Nem szóltál még senkinek?

- Isten ments! Senkinek....

- Persze, kivéve Ketit, Maritzát és Zsófiát és....

- Elég, elég! Zsófiának nem....

- Ugy, hát csak az első kettőnek? Jól ismerlek. Javithatatlan vagy és az maradsz.

- Leonóra! - hangzott most Pulchéria asszony mély hangja, az ablakok egyikéből.

A közeledő fiatal asszony láthatólag összerezzent és mélyen elhalványodott.

- Leonóra, kérlek gyere be hozzám egy perczre, - hangzott újra Pulchéria asszony szava.

Midőn Leonóra belépett, Pulchéria asszony gondosan betette utána az ajtót, aztán lebocsátá a nehéz ajtófüggönyt.

- Az, a miről beszélni akarok veled, nem idegen füleknek való, - szólt. - Hogy nem találod jól magadat nálunk és ezt velünk a kelleténél is jobban érezteted, azt türelmesen elviselhetjük. De hogy más viszonyokban vigasztalást keresel, ezt nem vagyunk kénytelenek megengedni. Egyelőre még hallgatni fogok, mert nem akarom fiamat boldogtalanná tenni. De ha még folytatod a játékot és szégyent hozasz nevünkre, nem fogok visszariadni a halálos csapástól sem, mit kénytelen leszek rámérni - s mi téged illet, téged korbácscsal foglak kiveretni kastélyunkból. Értetted?

Leonóra térdre vetette magát.

- Mindez csak rágalom! - dadogá, - nem igaz, nem igaz! Oh, édes anyám, könyörülj rajtam!

- Figyelmeztettelek. Nem kivánok vallomást, nem akarok tudni semmit. Most mehetsz.

Biztos kézzel feltárta az ajtót és kibocsájtá Leonórát, ki szinte összeroskadt anyósa villámló tekintete alatt.

De ismert dolog, hogy nincs fal, se lakat, se zár, mely a szerelemnek útját állhatná.

Hónapok múltak. Scherbanet pörös ügyek tartóztatták Bukarestben. Nem tudták mikor tér vissza. Október teljes szinpompájában ragyogott. Mindenfelé szüreteltek. Oly rendkivüli volt az Istenáldás, hogy régi hordókat kelle kiüriteni, az újjak nem lévén elegendők s bár már mindent felhasználtak, egész nagy szőlő-területek érintetlen maradtak.

A ház, az udvar üresen álltak, minden kéz a szőlőkben volt elfoglalva. Pulchéria asszony is elment a szüretelők után nézni s most fáradtan hazatérve, egy pillanatig megállt, a vidék ragyogó, szingazdag képén legeltetve szemeit. Egyszerre susogást hallott a feje feletti szobában, de a nyitott ablakok daczára csak pár szót birt megérteni.

- Az ördög, Leonóra?

- Igen, eladtam magamat neki.

Itt a szavak érthetetlenekké váltak.

- Kérlek, távozz, valaki jöhet! Menj el!

- Mit bánom? Hát már látogatást sem szabad tennem nálad?

- Oh, ha tudnád, mivel fenyegetett anyósom! Reszketek ha rágondolok. Szörnyü!

- Bámulni fogod hidegvéremet.

- Ah, távozz inkább, Mihai!

Pulchéria asszony a falnak támaszkodott. Keze erélyesen szivére volt szoritva; ajkai majd megnyiltak, majd egymásra szorúltak, mint mikor elviselhetetlen szenvedés gyötri testünket.

Ah, ha Leonóra most látta volna e szemeket!

Az ajtó megnyilt és Mihai szemtől szembe találta magát vele.

Mindkettő pár pillanatig néma maradt. Pulchéria asszony nyerte vissza leghamarébb lélekjelenlétét.

- Fiam pár percz múlva itt lesz, nem akarja-é bevárni? - kérdé erőltetett nyugalommal.

- Oh nem, dehogy - vagyis magam sem tudom, - csak látni akartam, - szerencsétlenségemre, épen nincs időm, - javában szüretelnek unokafivéremnél, - de nem vehették semmi hasznomat; - azt hittem honn találom Scherbanet.

Dadogott, össze-vissza hadart mindenfélét.

Pulchéria asszony villámtekintete, mintha lelkét égette volna.

- Mi is nagyon el vagyunk foglalva, - szólt.

- Ezért engedelmet is kérek a visszavonulásra.

Pulchéria asszony komolyan meghajtá fejét és előtte elhaladva, bement a házba.

Midőn anyósa belépett, Leonóra a függönyhöz simulva állt az ablakmélyedésben. Reszketett mint a nyárfalevél és már várta a perczet, hogy az igért büntetés fejére zúdul.

De Pulchéria asszony szót sem szólt. Ott ült mozdulatlanúl s beérte vele, hogy jó negyedóráig le nem vette róla mély tüzű szemeinek tekintetét. Leonóra a függönybe kapaszkodott, hogy el ne essék és a függöny vele együtt reszketett, minden perczben leeséssel fenyegetve a beléje kapaszkodót.

Pulchéria asszony azonban egyre hallgatott.

Leonóra nem mert megszólalni, nem tudván mit és mennyit hallott az anyósa s attól tartva, hogy elárulja magát, ha mentegetődzést kisérel meg.

Végre belépett Zoé, valami kérdése lévén anyjához és Pulchéria asszony leányával együtt hagyván el a szobát, Leonóra egyedül maradt. Lefeküdt, mert feje úgy megfájult az izgalomban, hogy nem birt a lábán állni s az nap nem is mutatta magát többé. Folyvást remegett és fázott takarója alatt és sehogy sem birt felmelegedni.

* * *

Leonóra oly ingerlékeny lett, hogy már nem tudtak vele mit kezdeni. Linza és ő folyton perlekedtek és egymás bosszantásában lelték egyedüli megnyugvásukat.

Egy napon, miután ismét vég nélkül veszekedtek volna, Leonóra végig kutatta a házat, bosszúterveket forralva és sehol sem birván meglelni azt a kis boszorkát, Linzát, ki újból kihozta sodrából.

Egyszerre felismerte a fiatal lány hegedüjének hangját, mely a fürdőszobából hangzott ki. Meglepetten megállt s hallgatódzott, aztán nesztelenül felnyitá az ajtót. A fiatal lány a rézkádban ült és elragadtatással hallgatta a fémről való visszaverődés által csengőbbé vált hangokat.

Leonóra macska-lépésben közeledett s egyszerre egyet forditott a vizvezetékek csavarjain, a zuhanyét sem feledve el, - pillanat alatt Linza és hegedüje el volt árasztva a vizsugaraktól.

A szegény gyermek sirva fakadt dühében s abbéli félelmében, hogy szeretett hegedüje végkép megromlott a váratlan zuhany alatt.

- Czigány leány!* - kiáltá oda Leonóra nevetve, és gyorsan megfutamodva, mielőtt még Linza utolérhette volna.

Mig ez az izgalmas kis jelenet lejátszódott Scherbane vágtatva száguldott végig a mezőkön. Gyönyörü telivér ménjéről hópelyhek gyanánt hullt a tajték, és időnként a széltől elkapva, a lovasra tapadt. A nap hevesen sütött, oly hevesen, hogy a fák másodszor virágoztak és a fű újból nekizöldelt, csak úgy mint tavaszszal. Az ökörnyál harmattól csillogó ezüstszálai úsztak a légben és a szőlőkből egymásnak felelgetve hangzottak a hegedűk dalai, az örömkiáltások, a kaczagás édes zenéje és rythmikus toporzékolás.

Az ifjú legények feldiszitett négy ökrös szekérrel álltak meg a pópa háza előtt; szép leányáért jöttek, kit megkoszorúzva tarka szőlőlevelekkel zeneszó mellett a présházba vittek, hol szép fehér vászon-zsákban a legszebb szőlőhalmaz várta megérkezését.

Az anya aztán lehúzta lánya lábairól a czipőt, feltűzte rokolyáit, mire a lányka a zene hangjai mellett tánczolni kezdett. Ez volt a taposás kezdete s a legtüzesebb bor innen került ki. Miután kellőleg kitaposta volna a szőlőt, a lányka vőlegénye közeledett hozzá és megcsókolta lába talpát, mit irigykedve nézett a többi legény.

»Beh' szép és beh' rózsás vagy! - A tavasz legyezte-é arczodat ily pirosra, Viorica?« énekelték karban körülötte.

Scherbane csak tova iramodott gyorslábú paripáján, mitsem látva mindez örömből és vigságból. Ez a túlcsapongó fiatal kedv rendesen örömére szolgált; gyönyörködni szokott az erőteljes legényekben, hosszan vállukra omló koromfekete fürteikkel, bogárfeketeségü szemeikkel, a kecses leányzókban, kik virágszerüen himbálództak csipőiken, mig finom kerekdedségü keblük gazdag himzetü vállaik alatt meg-megrengett.

Mindenki szerette, ifja-vénje, apraja-nagyja. S mikor most oly részvétlenül látták tovaszáguldani, nagy, komoly szemekkel, némán néztek utána. Aztán csakhamar visszatért ajkaikra a vidám csevegés, a szellemes, olykor nagy költészettől áthatott beszéd. Soha a fiatal lányok és legények ki nem fogytak az élczes, derült feleselésből. Valóságos tűzijáték volt.

A kertbe érve, Scherbane leugrott lováról, hogy láttatlanúl, észrevétlen bejuthasson a házba. A nemes állat reszketett; orrlyukai remegtek és szinte látni lehetett a bőre alatti érhálózatot. Szőre aranyosan fénylett, mint az őszi lomb a lábai alatt, mit aranyszinnel hintett el a napsugár. Azt lehetett hinni, hogy e levelek egész nyáron át napfényt ittak s most hasonló fénynyel akarnak ragyogni.

Pulchéria asszony, kinek finom hallását szive még inkább élesitette, meghallotta fia lovának dübörgését, s már az ablaknál állt, midőn fia gyors léptekkel, de halálsápadtan belépett. Az anya szemei ránczba szedődtek ijedt aggályában, a mint meglátta: de szeme azért nyugodtan pihent meg rajta, ki izzadtan, képéből kikelve lépett be és két levelet dobott az asztalra.

- Olvasd, anyám, névtelenek ugyan, de azért mégis el kell olvasnod azokat.

- De hát ki fog névtelen levelekkel foglalkozni?

- Tudom anyám, gyávaság, őrültség, minden a mit akarsz, - de azért mégis, kérlek, olvasd el.

Az anya felvette a két lapot és tekintete végig futott tartalmukon. Egy percz alatt elolvasta - előre tudta mi áll benne - de szemei lesütve maradtak, időre volt szüksége, hogy összeszedje magát és szavakat találjon.

- Anyám! Ez utálatos rágalom! Mihai barátom! Nem követne el ilyen gazságot.... A feleségem!.... - És fejét kétségbeesetten kezeibe temeté.

- Természetes hogy nem, Scherbane! Hogyan hihetted el csak egy perczig is, a mit az ily nyomorúltak kieszelnek.

- Dehogy hiszem, nem is hiszem, perczig se hiszem.... De hogyan eszelhetnének ki ilyesmit, ha valami meggondolatlanság okot nem szolgáltatott volna rá.

- Hisz épen az, hogy ártatlan emberek többnyire meggondolatlanok.

- Te teljesen megbizol feleségemben, anyám?

- Sohasem fogom házunkat úgy meggyalázni, hogy megengedjem, mikép gyanú érje feleségedet.

- Te jobban megfigyelted nálamnál, anyám. Nem találtad, hogy nyugtalanabb, szórakozottabb volt a szokottnál?

- Nem emlékszem, hogy feltünt volna.

- Mihai gyakran volt itt?

- Nem, ritkábban mint rendesen.

- Ritkábban? - Anyám, nevetséges, tudom, de ez a szó »ritkábban« szörnyű nyugtalanságba ejt. Mondd, hogy feleségem ártatlan és elhiszem, neked hiszek. Mert te mindent látsz, egy szó, egy lépés sem kerüli el figyelmedet!

Pulchéria asszony merőn nézett fiára; szemei mozdulatlan merevséggel tapadtak rá - mintha az ördögöt akarta volna exorcizálni....

- Feleséged ártatlan, Scherbane.

- Esküdj meg rá!

Az anya legyőzte a reszketést, mely magas alakján végig futott és ajkait is megremegteté.

- Esküszöm!

Rémülettel látta, a mint fia a szoba ama sarka felé szalad, hol az örökkön égő mécs mögött a szent képek oltárt képeztek. Fia oda hozta neki a szent képeket.

- Anyám, tedd kezedet e szent képekre és esküdj meg, hogy feleségem hű hozzám.

Úgy nézett rá, mint egy vérszomjas állat, minden mozdulatát lesve.

Mintha keze ólomból lett volna, Pulchéria asszony nagy nehezen felemelte és a szent képekre nyugtatá:

- Esküszöm!

Szemeit ég felé emelte és szive imában emelkedett az irgalmas Atyához, bocsássa meg e hamis esküt s tegye a véghetetlen anyai szeretet rovására.

- Oh, anyám, anyám, köszönet!

A képeket az asztalra téve, térdre borúlt előtte és kezeit könyeivel, csókjaival árasztá el.

- Az életemet mentetted meg, anyám! Mindent a világon eltűrhettem volna, de ezt, nem, soha! Nem vagyok se szép, se szeretetreméltó, de őrülten szeretem Leonórát. Kell, hogy ezt érezze!.... Talán megindul rajta egykor a szive, tán még szeretni is fog.... Szivem megszakadt volna. Valami gyávaságot követtem volna el. Te megmentettél, anyám! Mert szemeid élesek, te tudsz látni és ajkaid sohasem vétettek az igazság ellen!

Ezzel elhagyta a szobát.

Egy pillanatig az anya még mozdulatlan maradt, az ajtóra szegezve tekintetét, melyen át fiát távozni látta; aztán ugyanazon a helyen, a hol az imént fia térdelt, térdre vetette magát ő is s a szent képek után nyúlva, meg akarta csókolni. De nem merte tenni.

- »Ez ajkaknak nem áll jogában többé, valaha egy feszületet, vagy szentképet érinteni!« - gondolá, és homlokát az asztal szélére hajtva, szenvedélyes sirásra fakadt, úgy mint hajdan, fiatal korában szokott. »Meg kellett menteni fiamat! Bocsáss meg Istenem, bocsáss meg! Csak egy gyönge, szerencsétlen anya vagyok! Szent-Szűz bocsáss meg! Te tudod mi az, anyának lenni!«

Mire felemelkedett, tudta, hogy élethossziglan viselnie kellesz e hibát, bünhődnie kellesz e tettért, mit földi hatalom le nem vehet róla többé. De erős lelke volt. Belátta, hogy gyermeke iránti szeretetből azt is el fogja viselni, a mit szeplőttelen, szigorú élete folytán eddig mindig el tudott kerülni: a bűnös öntudatot.

Scherbane nem is sejtette anyja áldozatát, midőn feleségét megölelte, ki mélyen elpirúlt látására.

Délután nővéreivel együtt a szőllőkbe ment, és ekkor Pulchéria asszony váratlanúl belépett Leonóránál, ki rosszullét ürügye alatt szobájában maradt.

- Úgy látszik nem tudod még, hogy névtelen levelek elárulták férjednek Mihaival való viszonyodat, és hogy én esküvel erősitettem előtte ártatlanságodat?

- Linza irta azokat, senki más! - kiáltá Leonóra szenvedélyesen.

- Nem találom, hogy jogod volna másokat vádolni, mikor ugyancsak nehezedre esnék saját magadat kimenteni. A levelek névtelenek voltak.

- Az már egyre megy, ha Scherbane elhiszi.

- Nem hiszi még, de tudd meg, szenvedélye oly féktelen, hogy, ha gyanúja felébred, megöl és megöli magát is!

E perczben ostorcsattogások és postakocsisok kiáltásai hangzottak fel és nagy garral négyesfogat robogott be az udvaron, Sabina nénit, férjét Radu bácsit és Mihai cousint hozva a helyszinére.

- Itt vagyunk újból! - kiáltá vidáman Sabina asszony, - mert feltesszük, hogy szüret alatt ugyancsak van itt mulatozás.

- Mindenki a szőllőkben van, - mondá Pulchéria asszony, vendégei fogadására sietve.

- Mind? Leonóra is?

- Nem-a, édes néném, itt vagyok! - kiáltá egy ifjú hang az ablakból, melyben megjelent Leonóra bájos piruló arcza.

- Akkor hát gyere! Hol a férjed?

- Künn jár; jövök már.

- Csak az imént szenvedő voltál, - szólt Pulchéria asszony rövid hangon és fenyegető tekintettel.

- Nem lehetek-é most már jobban? - viszonzá a fiatal asszony kihivó hangon.

- Nem, te nem vagy jobban és parancsolom, hogy honn maradj.

- Oh, milyen szigor! - kiáltá Radu nagybácsi.

- Nemde, kellemetlen egy anyós vagyok! - viszonzá mosolyogva Pulchéria asszony.

- Ha igy áll a dolog, én is itt maradok, - kiáltá Sabina néni.

Leonóra szivesebben maradt volna egyedül, mert legalább kiönthette volna rossz kedvét. Mohó szemekkel követte az urakat, kik a szőllők felé vették utjokat.

Sabina asszony kis diványra ült és maga mellé vonta Leonórát.

- Úgy látszik nem igen értitek egymást anyósoddal? - szólt félhangon és fontoskodó arczczal.

- Nem is lehet másként, édes néném. Azt állitják, fegyelmezetlen vagyok....

- Kicsit pórázón vezet, ugyebár, de ez tisztán szeretetből ered.

- Gondolod? - ellenveté a fiatal asszony keserü hangsulyozással. Lázadó gonosz szavak tólultak ajkára, de bűnösnek érzé magát és visszafojtá türelmetlen kifakadásait.

- És férjed jó hozzád?

- Oh, kitünő! Olyan mint a bárány. Természetesen mindent megtesz a mit akarok.

- Ez baj, ez nagy baj! - viszonzá Sabina asszony oly gondterhelt arczczal, mint az vidám kedélyétől egyátalán kitelhetett. - Jobb volna rád nézve, ha kissé félnél férjedtől, folytatá komolyan, - jobban szeretnéd, mert tisztelnéd.

Leonóra elgondolkozott.

- Tán igazad van, néném! - felelé vontatottan.

- Majd megtanitom rá, hogy kell bánni veled, aztán minden jobbra fordúl majd, - kiáltá Sabina asszony nevetve.

Különösen szórakozottnak találta unokahúgát az este. Minden külső zajra figyelni látszott, azon egy lépés neszét lesve, mely egyedül volt képes érdekét fölkelteni. De az est árnyai leszálltak s végre nagybátyja egyedül tért vissza a szőllőkből. Mihai, - mondá magyarázatképen, - hazament.

Leonóra egyszerre úgy érezte, mintha szive kővé válna és izgatottsága nőttön nőtt, mikor nagybátyja kijelenté, hogy csakhamar a városba költöznek, minthogy a szinház már megnyilt.

Mi Leonórát illeti, Pulchéria asszony elhatározta, hogy nyugalomra lévén szüksége, legtanácsosabb lesz, ha a telet falun tölti.


Január hava földön és légben egyaránt ragyogtatta kristályozódott gyémántcsepjeit. Másodikán még tizenöt foknyi meleg volt és most egyszerre leszállt a hévmérő és tizennyolcz fokú hideget jelölt. Fagyott mindenfelé. A hideg oly kemény volt, hogy a fiatal lányoknak le kelle mondaniok a korcsolyázásról, ellenben a farsangra készülődtek, melyet ezúttal először fognak a fővárosban ünnepelni.

Pulchéria asszony szabadabban lélekzett, pár hónapra legalább megszabadulván Mihai veszedelmes szomszédságától. Most hogy nem kelle résen lennie éjjel-nappal, fiának férji becsületén őrködve, komolyan hozzálátott más anyai kötelességeihez: lányait kivánta férjhez adni.

Leonóra kevésbbé félt a magánytól, mint e rettenetes szemektől, melyek folyton lelke mélyét látszottak kutatni, mint a megtestesült, kérlelhetetlen lelkiismeret. Úgy tetszett neki, mintha könnyebben is fogná tűrni Scherbane alázatos szerelmét, ha anyja és nővérei nem lesznek annak többé folytonos szemtanúi, keserűbben szemére lobbantván azt olykor egy gyors tekintet által, mint kiméletlen szavaikkal.

Férje csupa figyelem és szeretet volt irányában, és meghitt beszélgetéseik közben, nővérei szabad folyást engedtek a sógornő iránti neheztelésüknek, ki szerintök semmiképen sem érdemelte ez angyali, türelmes jóságot. Anyjukkal azonban nem mertek erről szólni, mert az egyszer mindenkorra szigorúan megtiltotta, hogy e tárgy érintessék.

Ma végre az ajtó előtt állt az ötfogatú szán és Scherbane kijelenté, hogy elkiséri édes anyját, nem akarván tél derekán kitenni kedveseit egy ilyen út esélyeinek, kellő támasz és védelem nélkül.

- Három nap múlva itthon leszek ismét, szerelmem! - szólt Leonórához. - Ne unatkozzál. Megvan a zongorád, ott vannak könyveid, háztartásod, lesz mivel foglalkoznod. Sietni fogok a mennyire csak lehet.

És a szán oly sebességgel siklott el a sima, hófehér úton, hogy a csengetyük ezüstös csilingelése csakhamar a messzeségbe veszett.

Leonóra sóhajtva tért vissza szobájába. Elmerengett a bálok, a vig zene, a párisi toilettek visióján, mely utóbbiakat még ki sem pakolta, tudván, hogy egyelőre nem veheti hasznukat.

E perczben nehéz léptek alatt csikorgott az út megfagyott hava, egy küldöncz alakja jelent meg az ajtóban levéllel kezében.

A fiatal asszony reszketve bontá föl és félig elalélva egy székre rogyott.

Ezt olvasá:

»Az éj beálltával egy szánka fog várni a kertben. Ha szeretsz, végy magadhoz pénzt és a legszükségesebbet. A legközelebbi keresztúton hozzád csatlakozom és három nap múlva Nizzában vagyunk.«

Leonóra hátradőlt, minden fekete lett előtte - csaknem elalélt. Olyanra határozni magát, mi egy csapással egész életét megváltoztatná!

- De hát mellette, vele, nem-é a menyország nyilna meg előtte?

Huszszor felállt és válogatni kezdett holmija között és huszszor abbahagyta ismét, kezeit tördelve. Estig végre elhatározta, hogy marad. Aztán egyszerre megüté füleit a csengetyük hivogató zaja, a mint a kertajtó felől egész hozzá hozta az esti szellő és minden további meggondolás nélkül magára kapta pompás bundáját, feje körül tekert egy selymes plüshkendőt, megragadta csomagját és pénzét és egyszer sem nézve vissza, lélekszakadva futott a kert vége felé.

Nem ösmerte sem a kocsist sem a lovakat. De alig szállt fel a szánba, az széditő gyorsasággal ragadta tovább.

Szemei rettegve keresték a növekedő setétségben Mihait, de nem volt sehol. Szive őrülten kezdett dobogni, már-már kiáltani akart, midőn az erdő szélén nagy mennyiségü állatot vett észre, kik a hóterületen szanaszét szaladtak. A setétben óriásoknak tetszettek.

- Bivalyok ezek? - kérdé ijedten, s reszketve húzta összébb bundáját.

- Nem, kutyák, motyogá a kocsis, annélkül hogy visszafordúlt volna, magasabbra fogva a gyeplőt.

- Különös kutyák! - gondolá Leonóra. - Tán csak nem farkasok? Scherbane nem akarta, hogy anyja egyedül keljen útra; de hát farkasokról nem beszélt.

- Valósággal kutyák? - kérdé hangosan, midőn az erdőhöz közeledett a szán.

- Hogyne, kutyák, csak kutyák, - ismétlé a kocsis.

A szán egy szempillantásig megállt és egy fekete alak beleugrott, kérdve:

- Megbizhatol lovaidban?

- Úgy szaladnak mint a villám! - volt a határozott felelet.

Leonóra egy megkönnyebbült sóhajjal Mihaihoz simúlt, ki rá sem nézett, hanem folyvást az erdőszélt vizsgálta, hol a kutyák száma ijesztően növekedett.

E perczben feljött a hold, tiszta világával elárasztva erdőt, mezőt. A messze láthatáron minden fehér volt. Ragyogó hóterület végtelenje körülöttük, mig az erdő, mint egy csillogó beláthatatlan kristály kupola milliárdnyi jegecz-gyémánttűjét emelte az égbolt csodálatosan nyugodt dómja felé.

Most e kupola alá hajtattak, a kristály-ágas, csillogó óriások közé, a cser- és bükkfák fantastikus árnyaiba hatoltak és percz alatt körülfogta a szánt a setét, ugrándozó, orditó csorda.

- Farkasok! - kiáltá Leonóra, rémülten kapaszkodva Mihai karjába.

- Bocsáss! - rivalt rá Mihai brutális hangon, mit soha eddig nem hallott tőle. - Bocsáss, különben nem lőhetek. Előre kocsis, hajts!

A kocsis lovai közé vágott és azok, nem ösmervén még az ostor suhintását, nekiiramodtak, széditő sebességgel ragadva a könnyü járművet.

Mihai bundája alól elővette fegyverét és a farkasok közé lőtt. Azok nekiestek a leteritett állatnak. De nagyon is sokan voltak. Ismét körülfogták a szánt és nem tágitottak. Ha egy ló megcsuszik, veszve vannak.

Mihai újra lőtt, újra töltött és többször egymásután közibéjük küldte golyóit. Akkor végre megszeppentek, üldözői is hátramaradtak.

Mikor Mihai végre Leonóra felé fordúlt, az élettelenül, ájultan hevert oldala mellett; a fiatal ember heves káromkodásba tört ki, rázogatni, ütni, verni kezdte, mig magához tért.

Még eszméleten kivül suttogá:

- A zöld szemek pokolba jutnak. Az ördögé vagyok, eladtam magam, és a pokol fenekére jutunk...

- Leonóra! térj magadhoz! Ne beszélj igy. A menyországba megyünk - az édes dél felé, a rózsák, a narancsfák közé, a nap, a szerelem országába!

És magában hozzátevé:

- És a monakói játékbank felé.

* * *

Scherbane a tánczterem egy oszlopához támaszkodva állt, és nézte a vakitó fényben úszó, virággal ékes termet, gyönyörködött a szép nőkben, gazdag öltözékeikben, fehér vállaikban, kecses mozdulataikban.

Egy élite-bál Bukarestben főkép akkor még, a lehető legszebb dolgok egyike volt, mit a társadalmi téren látni lehetett. A legbájosabb női alakok szép sorozata volt, hol a finom párisi izlés a keleti subtilis szinérzékkel párosult; s emelte varázsukat a sziporkázó szellem, mit kellőleg érvényre kozott a kiváló, gondos nevelés.

Az idegenek szemei szinte kápráztak egy bukaresti vagy jassy-i tánczterem láttára. Azonkivül, a táncz iránti előszeretet a román jellem egyik alkatrésze; ebben nyilvánúl legfényesebben ritka műérzékük és érzelmi melegségük.

Linza épen fivére mellett haladt el. Sárga krepp fellegbe látszott burkolva lenni, mely bájos arczának ama meleg szint kölcsönzé, mit a nap hevétől pirositott gyümölcsön bámulunk. Nagy szemei csillogtak-villogtak és göndör hajának apró fürtei még igézőbb gyürükkel ékesiték homlokát mint rendesen, s lebilincselő kis kigyóknak tetszettek.... Piczi lábacskái alig érinték a földet s azonnal kitünő tánczosnénak lévén elismerve, kézről-kézre járt, a tánczosok serege várta mindig, úgy hogy kegyelemért kelle esdenie, hogy lélekzetet vehessen.

Zoé királynői méltósággal viselte fehér ruháját, melyen elszórva nyiltak a fehér rózsák. Nyugodt, előkelő modorral beszélgetett a bemutatott urakkal s vonzóan kecses tartózkodással hajtotta meg fejét, a kékes fényü, fekete hajkoronával. Scherbane nem egyszer hallá a susogott kérdést:

- Vajjon ki lehet ez a parancsoló, feltünő megjelenés, ez az uj szépség?

Egy izben mosolyogva fivére felé forditá fejét s e mosoly komoly szép arczát mintegy új varázszsal világitá meg. Saját édes anyját meglepte szépsége. Ösmerte leányának értelmét és kitünő tulajdonait, de szépségének hatalmáról új környezete világositotta fel.

- Ah! Ha Leonóra itt volna köztük, mégis ő lenne a legszebb! - gondolá magában Scherbane.

- Vajjon hol lehet Mihai? - tünődék ezalatt Pulchéria asszony.

Szemei keresve járták körül az óriás termet.

Most Sabina asszony közeledett hozzá. Ő is remekül nézett ki pompás párisi öltözékében.

- Leányaid elragadóan szépek! Szivből szerencsét kivánok sikerükhöz. Kár hogy Leonóra hibázik. A három gráczia együtt lett volna. Mihai is cserben hagyott, a gonosz. Farkas-vadászatra ment. Még e türelmetlenül várt bál sem volt képes őt tartóztatni. Pedig ugyancsak szép pár lett volna Zoéval, mindkettő oly nyúlánk, oly magas. Kár, igazán kár.

Ez a beszéd rosszúl csengett Pulchéria asszony füleiben. Tán csak nem gondolnak az ő lányára, hogy a préda Mihai ügyeit rendezzék?

E perczben a támaszáúl szolgáló oszlop mögött Scherbane szinte a Mihai nevét hallá emliteni, még pedig oly hangos beszédben, hogy nem is kelle különösen figyelnie még is megértett mindent. És az a mit hallott, ereiben megfagyasztotta a vért és ajkait, arczát halotthalványsággal vonta be.

- Hát Mihai hol marad ma este?

- Farkas-vadászaton van.

- Ostobaság! Csak nem vadász farkasokra, mikor a legszebb lányokkal tánczolhatna!

- Nemde? Rá nem lehet többé ösmerni.

- Dehogy! Én jól ösmerem Mihai farkasvadászatait.... furcsák azok!

- Vagy úgy! Értem már. Valami különös vadról van szó.

- Természetesen. Jelenleg egy bizonyos Leonóráról szól az ének, annak az előkelő kinézésü dámának odaát a menyéről. Azt mondják, Mihai oda van érte. Halálosan szerelmes belé.

- Szép?

- Persze, szép mint a bűn! És furcsa egy történet kering róla. Azt mondják, az ördögnek adta el magát.

- Ne mondd! Az ördögnek! És a helyett aztán Mihai jelent meg?

- Meglehet. Azt beszélik, hogy a zárdában kenyér és viz mellett magánzárkába tették. A lány a nevét vérrel a falra irta és megidézte az ördögöt, és ekkor megjelent....

- Maga a sátán?

- Nem, egy apácza, nénje megérkezését jelentve, ki érte jött, hogy magával vigye.

- És a néni már férjet is választott a számára?

- Természetesen, férjet - és a házibarátot is. Ügyes asszony létére mind a kettőt egyidejüleg mutatta be!... S ha a kettőt összehasonlitják, kérdezni sem kell, ki lesz a győztes a kettő közül.

- És neked ki beszélte ezeket a dolgokat?

- Mihai maga.... Értésemre adta, amúgy távolról - nó, hiszen értesz?

- A boldog ficzkó! De hisz mindig szerencséje volt.

Scherbane nehezen támaszkodott az oszlophoz, mintha maga is kővé vált volna. Szemei nagyra nyiltak, de azért nem látott semmit; fogait csikorgatta emberfeletti kinjában, hogy a szivéből feltörő kiáltást elfojtsa. Orrczimpái egyre tágúltak, de mintha nem lenne bennök élet, mozdulatlanok maradtak. Nem látta többé a tánczolók tömegét, mely anyjától elválasztá, nem tudta hol van, mi van körülte. De valami soha nem sejtett, elviselhetetlen, irtózatos, felbőszitő fájdalom dúlta fel egész valóját, mintha agyveleje forrongásban volna és koponyáját készülne szétrepeszteni.... mintha egy szivén ejtett sebből elvérzenék és a haláltusa kinjait élné át.

Egyszerre úgy tetszett neki, mintha a messze távolból a tenger zúgása hatna el hozzá; nem értette, mi lehet az, de e távoli zúgásból hallani vélte a kérdést:

- Nem jól érzed magad, Scherbane?

Nagy erőfeszitéssel a hang iránya felé forditá merev szemeit. Felismerte Linzát, kinek éles tekintetét semmi sem kerülte el. De azért nem értette, mit beszél vele.

- De Scherbane, mi lelt, szólj az Istenért!

- Engem?

Hangja mély és töredezett volt. Úgy tetszett neki, mintha nem is ő, de más valaki beszélne.

- Szörnyen halavány vagy!

- Mondd meg anyánknak, hogy haza kell mennem, ne nyugtalankodjék. Egészen jól vagyok, de hirt kaptam, hogy a feleségem rosszúl van és én nyomban visszaindulok Boldeniba.

Felegyenesedett, minden áron el akarta rejteni a világ előtt lelke halálos sebét. Nehéz léptekkel, mint az ittas ember haladt le a fényes lépcsőkön és megrendelte szánját.

Az idő megenyhült. Ellenben nagy hópelyhekben kezdett havazni, mintha valami gyolcsról nagy foszlányokat tépett volna le a szél, melyek lassan, súly nélkül s keringve szálltak alá. Scherbane sietve haladt át az utczákon, hol szánkák és járókelők tolongtak, estélyre sietve szinház végével, vagy más mulatságot keresve a szorgalmasan falun töltött nyár fáradalmai, vagy a külföldi fürdőzés örömei után.

Szobájába rontott, a legszükségesebbet bőröndjébe hányta, megvizsgálta és megtöltötte revolverét s mig előrendelt szánjára várt, hamarosan megirta Zoénak, hogy meg ne ijedjen: Leonóra azt izente neki, hogy nem jól érzi magát. A mint megérkezik, hirt ád magáról.

Aztán soká ott maradt ülve, fejét tenyerére támasztva, tollal kezében. Végre papirra vetett néhány szót, mit tárczájába csúsztatott, majd bundájába burkolódzott, prémes süvegét mélyen szemeire huzta, hogy a hó és szél ellen megvédje és szánjába szállt. Csak egy kocsis volt jelen.

- Nem lehetett hamarjában meglelni a másodikat; de e négy ló oly gyorsan megy mint nyolcz más, szólt az inas, neki készülődvén, hogy helyét elfoglalja.

Scherbane ráparancsolt, maradjon az anyjánál, szüksége lehet rá.

- De félek, hózivatar éri utól, uram.

A pelyhek sűrűbben és apróbban hulltak és erős szél kerekedett.

- Se baj, ha az ember jól ösmeri az útat.

Egy kiáltás, egy ostorcsattanás és a szán neki iramodott csengetyüinek vidám csilingelésétől kisérve. Csakhamar elmaradtak mögötte a kivilágitott házak, a sietősen odább rohanó gyalogjárók; aztán magányosabb utczákba tért, a házak egyre kisebbek, setétebbek lettek s végre künn voltak a városból a szabadban. Hatalmas vihar száguldott át a beláthatatlan sikságon. A lovak hátravetették fejüket és horkantva figyeltek; majd szűgybe vágták és neki iramodtak, versenyt futva a viharral.

A kocsis lehorgasztott fejjel ült ott, mert a finom, megjegeczesedő hó, mint megannyi éles tű hullt szemeibe. Scherbane a távolba nézett, de csak a setét éjt látta és a hó visszaverődő világosságát. A hózivatart csak érezni lehetett, csupán a lámpások derengő fényében volt olykor észrevehető.

A szél egyre dühösebb lett; a hópelyhek tűkké, éles porszemekké váltak és a szemekbe, az orrba, a fülekbe hatoltak, elvakitva az embert és égetve a bőrt, mint megannyi metszett seb.

Három óra múltával fékevesztett orkánná fajult a vihar és a hó alulról felfelé, felülről lefelé kavarva, minden oldalról áthatatlan, mozgó falként vette körül az utasokat. A lovak egyre rázogatták fejöket és balra húztak, hogy az északi szélnek kitérjenek.

Scherbane nem figyelt az elemek e vad tánczára. Kezét pisztolyaira nyugtatva, mintegy lázálomban felidézte maga előtt a két bűnöst, elképzelte, mint lövi le mind a kettőt és végre önmagát. Hatlövetü revolver volt nála és kegyelem nélkül rájuk süti. Napkeltekor már Boldeniben kell lennie, egyenesen szobájuknak fog tartani és ágyukban lövi le mindkettőt. Felidézte elszörnyüködésüket, ijedelmöket, neje szépségét - de akarata és szándéka csak megszilárdúlt e látványokra.

A vihar üvöltött, zúgott; a kocsis nem ösmert többé az útra. A lovak folyton jobban balra húztak; a hó sűrűn kavargott szügyük, fejük, párolgó orruk körül; a kocsis gyakran kénytelen volt szemeit behúnyni, hogy a szempilláira fagyott hó-tűket leolvaszsza, melyek látását megakadályozták.

A hó már oly magasan feküdt, hogy a lovak térdig jártak benne s minden lépés erőlködésükbe került.

- És mi lesz ha esküdözni fog, hogy ártatlan, ha nem találom mellette azt a nyomorúltat?

- Anyám mindent tudott! Anyám csak azért volt oly szigorú hozzá, mert mindent tudott! De kimélni akart, tudta, megöl, ha elárulja amit tud! Szegény, szegény anyám! - Előbb a csábitót, aztán őt! - És ha a gyermekről beszél nekem? - Ah! a gyermeket is megölöm vele együtt! Hát mit? A gyermek! Jobb hogy halva legyen, hogy soha meg ne szülessen! Inkább tépjék szét a farkasok, semhogy a világra szülessen a szégyen bélyegével homlokán!

A lovak nagy félköröket képezve haladtak előre; de minthogy az út minden nyomát befútta a hó, a kocsis észre sem vette e körülményt. Szegény párák annyira gőzölögtek, hogy a lámpások üvege a rá fagyott meleg gőztől jégkérget nyert. Scherbane és a kocsis haja és szakálla már csak egy sűrű jégtömeggé vált, mig apró jégcsapok tüskékként meredtek felfelé a lovak füleiről és sörényéről. Az utóbbiak még mindig bátran küzdöttek a viharral, olykor szügyig elmerültek a mozgó hófuvatagban, de mindig kitápászkodtak ismét, a kocsis kiáltásai által bátoritva.

- Uram, - szólt végre emez, - félek hogy eltévedtünk; hisz lehetetlen felismerni, hol vagyunk.

Scherbane monológjából felriadva, körülnézett. Csak most vette észre a fékevesztett orkánt, az irtózatos hó-kavargást.

- Igyekezzél valami szénaboglyához jutni, ott majd tüzet rakunk, ha lehet.

A kocsis tőle-telhetőleg erőlködött, hogy a sikság végtelenjében valami emelkedettebb pontot találjon s végre csakugyan olyanféle alakzatot vélt látni, a mi szénaboglyához hasonlitott. Scherbane átvette a gyeplőt és a kocsis nagynehezen kiszabaditotta a széna egy részét a hó alól, és hatalmas kötelet csavart belőle, mit meggyujtott és keresni kezdte az útat. Mire azt hitte, hogy ráakadt, meggyujtotta az egész boglyát és ismét lóra ült.

A szél azonnal a magasba ragadta a szikrákat, melyek remek tűzijáték gyanánt felrepültek és a hóval egybeolvadva tűzesőként hulltak vissza a földre. - Mind hiába. Az éj csak annál setétebbnek, a táj elhagyatottabbnak tetszett.

Egyszerre a két első ló egy mély árokba zuhant, mit a hó látszólag betöltött s eltakart. A kocsis káromkodott; vállig a hóban találta magát.

- Uram! - szólalt meg, - az egyik ló a lábát törte.

Scherbane leszállt és szinte az árokba ugrott és miután megvizsgálta a lovat, elővette revolverét és homlokon lőtte.

A másik állat ép maradt ugyan, de képtelen volt mozogni. Elvágták a gyeplőt és ott hagyták az árokban.

- Előre! - kiáltá Scherbane, ismét helyet foglalva a szánban. - Még van öt, - gondolá, - ez elég.

A vidék folyton egyhangúbb lett, a vihar nőttön nőtt. Olykor úgy tetszett mintha ágyúdörej hangzanék, majd meg jégeső zaja hallatszott. Azt lehetett volna hinni, hogy egy Sahara minden porondja kavarog a légben.

A kocsis félni kezdett. Scherbane nem is vette észre a veszélyt. A hófúvások folyvást oly erővel rohanták meg, hogy a lovak szügyig voltak a mozgó, vakitó hóban. Egyszerre nagy ropogás: a kocsirúd eltörött. A kocsis kötél után keresgélt a ládában, hogy valahogy összetákolja az eltörött rúdat, de megdermedt újjai sehogy sem birtak engedelmeskedni akaratának. A lovak prüszköltek, reszkettek, gőzölögtek s az első megerőltetésre mindkettő elesett.

- Uram, - szólt a kocsis, - lehetetlen tovább mennünk az éjjel. Borítsuk fel a szánt, hogy megvédjük magunkat a széltől s meg ne fagyjunk.

Scherbane sajátságosan nézett a beszélőre.

- Megfagyni? - ismétlé lassan, vontatottan.

Új eszme látszott megfogamzani agyában s bizonyos megnyugvás vett erőt rajta....

A lovakat háttal állitották a szélnek, oldalt forditották a szánt, s a bundás-takarót a hóra boritva, lefeküdtek. És lassan, észrevétlenül, leirhatatlanúl kellemes fáradság lepte el őket, a boszúvágy s a velejáró setét gondolatok megdermedtek és jéggé látszottak válni.

A kocsis egy kis pálinkát hozott magával; ezt megitták. A megszomjazott lovak a havat harapdálták és álom nehezült szemeikre.

Scherbane elgondolta, hogy minden gyötrelmének vége volna, ha itt, igy váratlanúl meghalna. Akkor mások meg nem halnának s csodálkozott, hogy elébb nem támadt e gondolata.

Halála nem szabaditaná-é fel mindkettőjüket a büntől és kinlódástól? Mért volt fájdalma oly önző? Hogy nem jutott eszébe már elébb, visszavonúlni és szabadon hagyni a helyet a nálánál vonzóbb férfi számára?....

Mélységes, csodás béke szállt lelkére.

- Légy boldog, szegény gyermek, szólt halkan és mosolyogva, most is áldalak! És te szegény anyám, nyugodj meg, legalább nem lesz gyilkos fiad!

Gondolatai folyton derültebbek lettek. Már nem hallotta a hóvihar szörnyü tombolását. Jól esett látnia, a mint a hó mind sűrűbben halmozódott fel rajta, mintha be akarná takarni, mintha az utolsó kétségbeeséstől akarná óvni, mintha ártatlanságában és tisztaságában akarná megőrizni.

Aztán csodálatos álma lett. Látta, a mint Leonóra gyermekével keblén, anyja karjaiba veti magát és anyja a gyermeket szivére öleli és Scherbane-nak nevezi.

Aztán minden elmosódott, - nem látott, nem érzett többé semmit.

A hóvihar folyton fokozódott, embert, állatot eltemetve. Csakhamar mi sem látszott már az alvók kis fekhelyéből, csak a szán diszitése és nap felkeltekor az utolsó nyom is eltünt.

* * *

A hóvihar három nap és három éjjel dühöngött szakadatlanúl; maga a meny hóvá vált; mintha Sibériából minden szél összesereglett volna, hogy a Fekete-tengert felkorbácsolja és a Dunát jéggé változtassa.

Távol, közel, fenn és lenn, mindenütt csak hó és oly sűrű, oly áthatatlan hó, hogy még a jövendő napjai is tehetetleneknek látszottak annak felolvasztására. Az egyhangúan szürke égbolt összefolyt a fehér végtelennel; még Bukarest kapui előtt is tönkrementek az utasok fogataikkal együtt. A külvárosok házait eltemette a hó, alig látszott ki imitt-amott egy-egy kémény füstölgő teteje, és a farkasok egész a város belsejéig hatoltak. A paraszt szánok hosszú sora nagy nehézségekkel szállitotta a fát és nem egy büszke erdő utoljára érte a telet.

- Anyám, - szólt Linza, - gyász fenyeget bennünket, a szent kép recsegett.

A vihar csillapúltával Pulchéria asszony nyugtalankodni kezdett, hogy nem kapott hirt fiáról. Küldönczöt menesztett Boldeniba. De csak pár nappal később tért vissza az öreg jószágigazgató társaságában.

Lehajtott fővel, kucsmáját kezében tartva, lépett be úrnőjénél. Jeges légkört terjesztett maga körül, mert újból kemény fagy állt be.

- A fiam küldi? - kérdé Pulchéria asszony élénken elébe sietve.

A kucsma reszketett az öreg ember kezében.

- Az igazat megvallva, ő nem küldött; magam jószántából jöttem.

- Akkor hát beteg?

- Bizony, félek, hogy nem igen jól van.

- Mi baja? Hivattak-é orvost? Mért nem jött elébb?

- Mert nem is sejtettük, hogy az úr el talál jönni, főkép miután a nagyságos asszony elment.

Pulchéria asszony nagy szemei rémülten meredtek a beszélőre.

- Menyem elment, azt mondta, hogy elment? Mikor, hová?

- Azt hittük itt van az uraságnál; egyedül szánkán indúlt el.

- És ön? tudakozódott...?

- Nem, miután azt hittük ide jön.

A kucsma egyre jobban reszketett a ránczos kezekben.

- És akkor hát fiam, mikor megérkezett már nem találta?

- Nem, ő nem jött.

- Mit mond?

Az erős asszony dadogott s hirtelen belekapaszkodott egy zsölye hátába, különben elesett volna.

- A küldöncz által megtudtuk, hogy a hóvihar alatt kelt utra, akkor keresésére indultunk s éjjel-nappal kerestük fáklyákkal és kutyákkal és most.... megtaláltuk.

Pulchéria asszony tompán nyöszörgött és élettelenül összerogyott.

Az aggastyán ősz haját tépte. Letérdelt úrnője előtt, édes szavakkal szólitgatta, fejét térdére emelte s végre, látván hogy olyan mint a halott, elszaladt segélyt hivni. Zoéra akadt, ki kiáltásaira anyjához rohant és hiába fáradozott, hogy azt magához térithesse.

Ugy tetszett, hogy ez aléltság halállá akar változni.

- Mit mondott neki? kérdezte Zoé egy izben, de nem nyert feleletet.

A zajra Linza is megjelent a komornákkal. Ezek mind sirtak; a küldöncz elmondta nekik a történteket.

Linza zokogva borult anyjára.

- Szedd össze magad! - kiáltott Zoé szigorúan.

Aztán körülnézve, látta, hogy mindenki sir.

- De hát miért sirtok? - kérdezé és reszketni kezdett.

- Scherbane, Scherbane meghalt! - zokogott Linza.

E névre az anya felnyitá szemeit és lassan körülhordozá tekintetét - de a mint az aggastyánra tévedt, újból ájulás környékezte, de mindent elkövettek, hogy elejét vegyék. A fáradozást siker koronázta.

Végre mélyen felsóhajtott s két nehéz könycsepp pergett alá fehér arczán.

A béke és örök megnyugvás képe feküdt Scherbane házának nagy termében, midőn anyja és nővérei mély gyászban megjelentek ott. A pap a koporsó lábánál térdelve imádkozott mig a magas viaszgyertyák vörösded, gyászos fényt vetettek a megdicsőültnek arczára.

Pulchéria asszony fia keblére vetette magát és hosszan, hosszan ott maradt, mintha saját életét akarta volna belé lehelni. Mikor nagysokára felegyenesedett, az öreg igazgató oda lépett hozzá és egy összehajtott papirost adott át:

- Ezt találtuk tárczájában, - szólt, - ezt pedig kezében; - s egy hatlövetü revolvert tett az asztalra.

Pulchéria asszony reszketve bontotta szét e lapot és ezt olvasá:

»Ne sirj, anyám. Nem maradhatok itt. Megtudtam nőm hűtlenségét. Azt túl nem élhetem. Te is tudtad és szent ajkaid az első hazugságra nyiltak. Áldalak, lelkem mélyéből áldalak anyám, önfeláldozásodért; mert neked köszönhetem rövid életü boldogságomat, a békét mit számomra megmentettél. Bocsásd meg, hogy kétségbeesésemben ennyit követeltem tőled. Elmegyek megölni szép fiatal feleségemet s aztán kioltom saját életem....

Bocsáss meg anyám és imádkozzál elkárhozott lelkemért!...«

Pulchéria asszony forró ajkai a kis lapra tapadtak, aztán keblébe rejté, annélkül, hogy tartalmát bárkivel közölte volna.

* * *

Két év múlt el.

Kocsi hajtatott Morineni udvarára. Az ablakokban kiváncsi fejek jelentek meg, mert a végzetes esemény után, a magány ütötte fel tanyáját a háztáj körül.

A kocsiban fiatal nő ült, halaványan, kimondhatatlanúl szomorú szemekkel és térdein kis fiúcska ült, gyönyörü gyermek, nagy zöldesszürke szemekkel, fekete szemöldökkel és tömött barna fürtökkel. Kiváncsian nézett maga körül és mosolyogva, apró fehér fogacskáit mutogatva, kapkodott kövér kezecskéivel a levegőben egy fehér galamb után, mely e perczben a kocsi felé röpült.

Inas közeledett a kocsihoz.

- Sabina asszony itthon van-é? - kérdé az idegen.

Az inas furcsán nézegette; úgy rémlett neki, mintha ösmerné.

- Azt hiszem, igen; majd megnézem.

A hölgy egy szót irt egy papirlapra:

»Leonóra.«

- Adja át ezt, - szólt.

Hosszú idő múlt mig az inas visszatért. Gondosan betette maga után az ajtót és a kocsihoz lépve kimért hidegséggel mondá:

- Nincs idehaza.

Leonóra gyermeke homlokára nyomta ajkait. Majd odaszólt a kocsisnak:

- Előre! Jobbra, a fasoron végig!

Az inas a konyhába szaladt, elmondta a történteket és csodálkozását fejezte ki, hogy az idegen Boldeni felé merte venni útját.

Leonóra a jószágigazgató házához vitette magát, kiszállt, kifizette a kocsit és elküldte. Aztán belépett. Az aggastyán ijedten ugrott fel, midőn felismerte.

- Az Istenre kérem, - szólt Leonóra, - adjon egy kis tejet a gyermekemnek. Szomjan hal.

Aztán egy székre rogyott.

Az igazgató szó nélkül tejet hozott és nyugtalanúl, némán állt meg előtte.

- Pulchéria asszonyhoz akarok menni. Akar-é segitségemre lenni? szólt a fiatal asszony végre akadozva.

- A nagyságos asszonyt akarja látni?

- A fiatal asszonyok egyikéhez fordultam volna, ha hirét nem veszem, hogy mindkettő férjnél van, még pedig messze innen. Már csak anyósomhoz mehetek.

Az igazgató komoran rázta meg ősz fejét.

- Ez nagyon nehéz dolog!

- Jó, hát magam megyek!

És kétségbeesetten felkapva gyermekét, kirohant a forró, napos utra s a háznak tartott.

Egy ismeretlen inas fogadta. Megkérdezte tőle, megkérheti-é Pulchéria asszonyt, hogy egy perczre jőjjön a ház elé. Valaki várja az ajtó előtt, kinek sürgős beszéde van vele.

Pár percz mulva megjelent Pulchéria asszony. Még mindig egyenes volt a hatalmas alak, de haja galambőszre vált és fekete, szigorú öltözetében zárdafőnöknőre hasonlitott.

Leonóra térdre borult és feléje tartotta gyermekét:

- Az Isteni irgalomra kérem, - szólt, - oltalmazza gyermekemet! Ezt is el akarják venni tőlem, miután koldusnőt csináltak belőlem. Könyörgöm, vegye át gyermekemet, könyörüljön meg rajta!

- És én hozzám jösz? - kérdé Pulchéria asszony mély komoly hangján.

- Tudom, nincs többé jogom ön előtt megjelenni, de mindenünnen elkergettek, mint egy nyomorult koldusnőt. Esdve kérem, könyörgök, oltalmazza meg a gyermeket!

- Kié a gyermek? - kérdé Pulchéria asszony, fehér, komor arczczal.

Leonóra feje a gyermek fejére hanyatlott.

- »Ő« úgy örült rá! - suttogá, - s azt mondta, Dan lesz a neve.

Pulchéria asszony kivett kebléből valamit, a mi kis selyemkendőbe volt bevarrva; eltépte a kendőt és oda nyujtá Leonórának Scherbane utolsó levelét. A fiatal asszony égő szemei végig futottak rajta, aztán reszketve adta vissza.

- Oh, miért nem ölt meg! - kiáltá szenvedélyes kitöréssel. - Ezerszer jobb lett volna! megóvott volna a szégyentől, a nyomortól, a kintól! Oh Istenem, hisz leirhatatlan, mennyi durvaságot, mennyi megvetést és lealázást kelle tűrnöm! Rosszabbúl bántak velem mint a legutolsó utczai nő-személylyel. Pokolban éltem. És most a gyermektől is meg akar fosztani és oly rosszá akarja tenni, minő ő maga. Oh anyám, vedd magadhoz a gyermeket és nevelj belőle olyan embert, minő a fiad volt! Nem érdemlem meg, hogy felneveljem! Korbácscsal üzess el küszöbödtől, a mint vele egykor fenyegettél és panasz nélkül fogom tűrni, - de vedd oltalmad alá a gyermeket! Csinálj férfit belőle és ne emlitsd előtte anyját soha. Hitesd el vele, hogy te vagy az anyja és jó, nemes lélek fog válni belőle, a milyen Scherbane volt - én pedig nyomtalanúl fogok eltünni. Ne félj, soha sem jelenek meg többé előtted, én, a ki őt megöltem! Oh, anyám, vedd magadhoz fiamat!

Pulchéria asszony lassan lehajlott, kivette a gyermeket Leonóra karjaiból és őt magát is felemelve, kezet nyújtott neki:

- Gyere be, és maradj mellettem! - szólt hozzá.

És a parkban a csalogányok Isten jóságát ünnepelték csattogó énekükkel, és a fecskék vidám körben repdesték körül az áldott házat, melybe beköltözött a béke.

Vége.



DRAGOMIRA.


Dragomira.

Krim-Gherai a tatárok fejedelme, fényes udvart tartott Baktchiseraiban. Soha annyi s oly remek keleti szőnyeget, oly mesés arany-munkákat, oly ragyogó drágaköveket nem láttak ott együtt. A lovak felszerelése kápráztató volt; a kengyelek és sarkantyúk szinaranyból készültek, a takarókat gazdag himzés födte és ha Krim-Gherai udvarával lóra szállt, a nap azt kérdé magától: nem-é egy második nap ez, mely a földön végig szágúld.

Kiséretében volt egy fiatal román, kit Krim-Gherai valamely kirándulása alkalmával, még gyermekkorában magával hozott Sutchavából.

Előkelő külsejü volt, sugár, magas mint egy fiatal fenyű-szál, fürtös haja érdekes keretbe foglalta nemes, szép fejét. De szemeinek kifejezése szomorú volt; gyakran kérdezte: ki ő tulajdonképen? Azonban senki sem tudott felelni kérdésére.

Krim-Gherai egy szép nő karjaiból ragadta ki, miután a nőt leszúrta, mert kiabált; ő maga sem tudta, anyja vagy csupán dajkája volt-é áldozata.

Idegen volt, talált gyermek, pedig érezte, úgy rémlett neki, mintha nemes vér folyna ereiben.

Egy este a palota udvarán állt, arabs ménjéhez támaszkodva, mely időnként feléje forditá okos fejét és azt vállához dörzsölte, jó barátságuk félreismerhetlen jeléül.

Hosszú útról jött és várta bebocsáttatását Krim-Gheraihoz, hogy jelentést tehessen neki. Elábrándozva nézte a szökőkút vizét, mely ragyogón lövellte sugarát a magasba, a hold méla világitásában.

A palota egyik felét setét árny boritá, másik felét ellenben, szinte napfényhez hasonló világossággal özönlé el a teli hold.

A fiatal ember közömbös tekintete révedezve siklott el a hosszú ablaksor arany-rácsozatán, mely mögött Krim-Gherai háreme rejtőzött. Legenda-szerü történetek fűződtek e helyhez, ott eltemetett és fogva tartott csodaszépségü húrikról, kiknek száma egyre nőtt, annélkül, hogy a komor tatár vágya és szenvedélye csillapúlt vagy kielégitést talált volna.

A fiatal keresztény azonban irtózott e helytől, mely szomorúságát és honvágyát ismeretlen hazája után csak növelte.

Egyszerre megmozdúl az egyik arany-rács és kivülről a hold által, belülről pedig lámpafény által megvilágitva, az ablakban fátyol nélkül megjelen a legszebb fiatal leányarcz mit valaha látott életében.

Egész testében megremegett, elannyira, hogy hű lova előre hajtá fejét és prüszkölni kezdett, mintegy veszélyt sejtve, mely fiatal gazdáját fenyegeti.

A két fiatal lény elmerült egymás nézésébe, mintha szemeik mágnesek lettek volna, és tekinteteik összeforrtak volna.

E perczben léptek nesze hallszott a lépcsőkön, a rács bezárult és a fiatal embert a Khán elé szóllitották.

Következő este ismét a szökőkútnál találta magát s rögtön megjelenése után, a bájos visió újra mutatkozott. A harmadik estén előre hajolt, és halkan, de érthetően suttogá:

- Ha keresztény vagy, ments meg! Nevem Dragomira!

- Megmentelek, oly igazán, a minthogy keresztény vagyok és nevem Paron.

A jelenség rögtön visszavonúlt és a rács bezárúlt.

Másnap Krim-Gherai és fényes kisérete ismét elindúlt újabb harczias expeditióra. Ragyogó gyémánt félhold ékité drága szőrme-kucsmáját és egyre tánczoltatta nemes arabs paripáját, mert tudta, hogy az arany-rácsos ablakok mögül, az asszonyok és rabnők szemei kisérik minden mozdulatát, de mindenek fölött a legszebb rabnő, Dragomira csillag-szemei, kit a maga számára nevelt gyermekkorától.

Szépségének hire messze szárnyalt és nem egy ellensége azon törte fejét, mikép rabolja el tőle nemes zsákmányát.

A legiszonyúbb büntetésekkel fenyegették a fiatal lányt, ha fátyol nélkül mutatkozik: Talpa a kantchoukával fog ismeretséget kötni és a legsetétebb börtön temetendi el szépségét.

Most csakugyan az ő szemei is ott villogtak a rács mögött, de nem Krim-Gherait nézte, a kit utált.

Paront követte tekintete, Paront, ki ura mellett lovagolt s kit régen szivébe zárt a szép rabnő.

Az expeditió alig tartott három hétig és nehezen megrakodva mindennemü drága zsákmánynyal, a tatárok hazatértek.

Paron ezúttal különösen kitüntette magát merész vitézsége által; megmentette Krim-Gherai életét, elháritván róla a neki szánt yatagán-csapást és széthasitván ellenfele fejét.

A fejedelem a palota udvarán maga köré gyűjté hiveit és mindegyikét királyi bőkezüséggel jutalmazta meg.

Végre Paronhoz fordult.

- Hát te, fiam, ki nagy tetteket vittél véghez, kinek számára nincs eléggé magas jutalom - szólj! Tán valami különös kivánságod van, mit teljesiteni hatalmamban áll. Szólj bátran! A mit kérsz azt megadom, arra vedd fejedelmi szavamat.

Ekkor Paron megsarkantyúzta lovát; kezének egy mozdulatára a nemes állat térdre ereszkedék és Paron hangosan, hogy mindenki hallhatta, megszóllalt:

- Ha herczegséged valóban egy kivánságomat teljesiteni kegyeskednék, arra kérnélek, add hozzám feleségül Dragomirát, a keresztényt!

Halálcsend követte e szavakat.

Minden szem aggálylyal szegződött Krim-Gherai arczára, mely hirtelen lángba borult.

Fogcsikorgatva harapdálta hosszú bajusza végeit.

- Hát ösmered? - kérdé végre.

- Ki ne ismerné Dragomirát? - Azonban nem szépsége kedvéért kérem feleségül, hanem mert keresztény mint én.

Gherai hallgatott. Végre, hosszas tusa után, úgy látszott, legyőzte önmagát.

- Legyen! - kiáltá, - beváltom szavamat; még ma megüljük a nászt.

Dragomira minden szót hallott. Majd elhalványodva, majd lángba boruló arczczal, szédülve, reszketve, elalélva hallgatódzott.

Most, e szavak hallatára, térdre rogyott, hálát adva Istennek, hogy kimentette nyomorúságából s megengedé, hogy egy nemes keresztény hitestársa legyen.

Felszabadúl végre az undok vén asszony keze alól, ki felnevelte, megszabadúl az asszonyok üldöző féltékenységétől.

Egyedüli, tisztelt és becsült hitestársa lesz egy férfinak a kit szeret.

Hamarosan előkeritettek egy papot és csodálatos, költői diszben megjelent a menyasszony a boldogságtól ittas ifjú hős előtt, ki térdre szeretett volna borúlni előtte, mint egy túlvilági jelenség előtt.

A vallási szertartás végeztével a fiatal párt ünnepélyesen a nászszobába kisérték, mit gazdagon felékesitettek a számukra indiai és persa sálokkal. Pompás keleti nyugágy várta őket; egy égő lámpa himbálózott a magasban, rózsás, mágikus félvilágossággal árasztva el az illattal telitett szobát, hová el nem hathatott kivülről semmi zaj.

Alig léptek be, Dragomira férje lábaihoz veté magát, átkarolta térdeit és szenvedélyes kitöréssel szólt:

- Szeretni foglak mint egy Istent! Imádni foglak mint egy szentet! Szolgálni foglak mint az uramat! Mert te megmentettél a gyalázattól, egy pogány érintésétől! Minden lehelletem, szivem minden dobbanása a tied lesz!

Az ifjú ziháló keblére vonta. Apródonként leszedte róla a diszt, mely tőle elválasztotta és megittasodva szemlélte a világ legszebb szűzét, kit sajátjának, tulajdonának nevezhetett.

- Drágább vagy nekem életemnél! - ismétlé folyvást s midőn végre megnyugodtak kissé, elkezdék elbeszélni egymásnak az átszenvedett kinokat és visszaemlékezésük egyre messzebb hátranyúlt, egyre messzebb, mig azon időt elérték a midőn elraboltattak.

- Hát téged honnan raboltak el? - kérdé végre Dragomira.

- Sutchaváról.

- Engem is! És még dajkám nevére is emlékszem: Tomasá-nak hitták.

- Az én dajkámnak is ez volt a neve! - kiáltá Paron csodálkozva.

- Kis fivéreim is voltak, - folytatá Dragomira. - Az egyiket Bogdánnak hivták és a másik nyakcsigáján egy apró fekete jel volt, melyre rá szoktam tenni újjamat, mondva »szeder!«

E perczben Paron felugrott, a falnak támaszkodott és arczát kezeibe temeté.

- Mi bajod? - kérdé Dragomira ijedten könyökére támaszkodva és rémülten szemlélve Paront.

De az letérdelt előtte, ölébe hajtá fejét és nyakára mutatva, kérdé:

- Mi ez?

Egy kétségbeesett sikoltással Dragomira hátraveté magát:

- Nem, nem, te nem lehetsz.....

- De igen, fivéred vagyok! - szólt Paron.

És keserves sirásra fakadt.

Hosszasan, minden úton-módon igyekeztek egymást meggyőzni róla, hogy nem testvérek. De a kérlelhetlen tényekkel szemben, nem kételkedhettek benne.

Különböző egyének által raboltatván el, egymástól elválasztattak, és sohasem hallották egymás hirét.

Ah, mily szomorú búcsúzás volt ez a hosszú éjszakán át az ifjú házaspár között!

Reggelre, bejelentették magokat Krim-Gherai-nál.

Ámúlva fogadta az ifjú párt, mely megtörten, szomorúan és némán állt előtte.

Miután kérdéseire elmondták neki végzetes felfedezésöket:

- Akkor hát meg kell halnotok? - kiáltá.

- Ez a mi egyedüli óhajtásunk, mert az élet terhünkre vált.

- De keresztények vagytok, s ennélfogva keresztények itéljenek fölöttetek.

- - -

Keresztény papokból és birákból zsinatot hittak össze, mely elhatározta, hogy tudatlanságukban elkövetett vétkük nem érdemel halált; de a bűn azért bűn marad és vezeklésképen mindegyikök épitsen kolostort a maga számára.

Megtörten tértek vissza hazájukba és Sutchava mellett kolostort alapitottak. Paron a magáét Dragomirának nevezte el.

És ott, a legmélyebb tisztelettől körülvéve, a környék védangyalaiként éltek, Paron mint prior, Dragomira mint fejedelemnő es halálos ágyán nem akarta elfogadni a szentséget senki kezétől, csak Paronétől.

Az pedig megcsókolta a haldokló halvány homlokát, mig hosszú fehér szakálla meg-megremegett. Alig is élte túl egy évvel egy órai hitestársát, és viszontlátták egymást ott, hol semmi emberi törvény nem tilthatja, hogy szeressék egymást.

Vége.



DOMENECH PABLO.

(EGY SZEMTANU ELBESZÉLÉSE UTÁN.)


Domenech Pablo.

Don Fernando de Ybarreta tábornok a santanderi országúton közeledett, hogy a Karlisták által ostromolt Bilboát felszabaditsa. Azonban Somorrostro erdős völgyében megakadt, mert San Pedro Abanto dombjai megannyian erőditve valának s a legyőzhetetlen akadályok egész sorozatát képezték.

Feladata lett volna az nap e positiókat bevenni; de száz ágyútorokból seregére tört a halál.

Don Fernando törzstisztjeivel egy majorban foglalt állást, melynek téglával befalazott ablakain csak keskeny rések valának hagyva. A golyók záporként érték a major homlokzatát, melyben megszámlálhatatlan lyukat ütöttek.

A csapatok elszánt bátorsággal rontottak neki a sánczoknak, de oly tüzes fogadtatásban részesültek, hogy habozva megálltak.

- Sennores! - szólt a tábornok, - ez nem jól van igy; a gyerekek tesznek a mit lehet, de túlságosan sok hull el; végre még elvesztik bátorságukat: szuszt kell adni nekik. Egy perczre én is elmegyek velök amoda fel, s ha úgy tetszik, önök is elkisérhetnek.

Aztán egy fiatal francziához közeledve, ki a törzstisztikart követte:

- Ön, - szólt hozzá halkan francziául, - ön maradjon itt!

A vér mind az ifjú arczába szökött; habozva nézett a tábornokra.

- Jól van, jól! értjük, - viszonzá nevetve a tábornok. - Ön franczia és spanyolok közt van! hiú két nemzet, az bizonyos. Hát jőjjön velünk, gyermek, ha nem tud okos lenni!

Lovára kapott, megsarkantyúzta és egy gyeppel benőtt kis dombra vágtatott fel, mely az útkanyarulatot uralta.

Jó kinézésü, nemes külsejü ember volt, nagyon emberséges, igen szelid barna szemekkel, lekonyuló hosszú fehér bajuszszal, körte-alakú szakállal, erősen rezes arczczal és komoly embonpoint-al, melyhez jól állt előkelő bravourja, mit egyszerüsége szinte hősiességgé emelt.

A Cazadorés hős csapatai bátran hatoltak előre egy bizonyos árokig, hol a halál sűrűn hullott mint a zápor nyáron; ott aztán, egyszerre megriadva, az emberek megfordultak és neki iramodva kerestek valami menedéket, sziklákat, fákat, akármit; a sziklák mögött pedig újból kompakt testté alakúlva, ismét neki mentek a veszélynek.

Valahányszor új szakasz vonúlt el mellette, a tábornok felemelkedett a kengyelben, lekapta képijét és lelkesülten kiáltá:

- Ah! Itt van Cordoba! Éljen Cordoba! - Itt meg Mendigorria, - éljen Mendigorria! - Meglátjuk, megakad-é a lányok szeme a cordobai legényeken! Előre Cordoba! Előre Mendigorria!

És a szegény ördögök felvillanyozva kiálták: Éljen a mi tábornokunk!

- Éljen Spanyolország! - felelte a tábornok.

Már kétezer ember esett el. És don Fernando még mindig nyugodtan szivarozott; egy óriás, remek szivart szítt, mit csak időnként vett ki ajkai közül, hogy gondos elővigyázattal fehér keztyüs kezének kis újjával lerázza róla a hamut - vagy hogy egy lelkesitő csata-kiáltást hallasson.

A többiek is szivaroztak, de idegesen, rendetlenül; egy-egy szivar legfeljebb öt perczig tartott; mert fenn a dombon haláleső esett, golyó-zápor, mely alatt hamar kialudtak a szivarok.

A tábornok mellett állt kis trombitása, ki egyik kezét don Fernando csizmájára nyugtatva, a másikkal ezüst trombitáját tartva, folyvást kérdő tekintettel szemlélte urának arczát, hogy az első jelre valamely riadót fújjon. Egy golyó egyenesen homlokon találta. Sóhaj, egy hang nélkül a fűbe rogyott.

- Pobreito! (Szegény kicsike!) szólt a tábornok. - Emlékeztessenek ma este, uraim, hogy személyesen irjak a szegény fiú szüleinek. Becsületes emberek és szomszédaim.

E perczben érkeztek a »Havana«-ezred vadászai, don Vicente de la Cueva ezredes által vezetve. Alig vette őket észre a tábornok, még magasabbra emelkedett kengyelvasaiban és harsona hurrá! kiáltásban tört ki, mely felvillanyozó hatást tett.

Don Vicente a hős bravur oroszlánaként szerepelt.

Nem régen történt, - don Vicente még kapitány volt, - hogy don Fernando seregében egy csapat a másik után »szint vallott«.

Egy nehéz és meleg nap után a kapitány azt hitte, hogy végre alhatik keveset, és végig vetette magát egy ágyon.

Egyszerre úgy tetszett neki, mintha neszt hallana alant. Mezitláb, éjjeli ruhában, vörös foulardkendővel fején, lábújjhegyen leoson és megpillantja embereit, kik szép csendesen holmijukat csomagolják és rendbe szedik magukat, hogy a kapufélfától sem véve búcsút, odébb álljanak.

Néhány füstölgő fáklya világitott a nemes foglalkozáshoz.

Don Vicente felkap egy zsámolyt, olyat vág vele a lázadók egyikének fejére, hogy az összeesik - aztán mennydörgős hangon parancsolja:

- A las armas! (Fegyverre!)

Miután ijedt és félős tekintettel lopva tanakodtak egymással a katonák, engedelmeskednek és fegyvert fognak.

- Figyelem!.... Tisztelegj!.... parancsolja a kapitány és lassú léptekkel elhalad mellettük, tűzszemével lelkük fenekéig hatva, elannyira hogy a ficzkók reszkettek mint a nyárfalevél. - Mindnyájatokat, mondja, az igazságnak kellene kiszolgáltatnom; de tekintetbe véve visszatérésteket a rendhez, csak nehányat fogok megbüntettetni, találomra..... Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolcz, kilencz.... Tizedik szám, ki veled!... Tizenegy, tizenkettő... stb.... Ki veled, huszadik szám!

A férfiak halálsáppadtan, félholtan az ijedtségtől, szó nélkül engedelmeskedtek.

Majd mosoly vonúlt el a kapitány finom arczán.

- Elég, fiúk, (muchachos), - mondá végre; - látom, hogy tulajdonképen ép oly jó gyerekek vagytok, mint bátor katonák. Mindnyájatoknak megbocsájtok. Feküdjetek le és aludjatok jól.

E naptól fogva emberei a szó szoros értelmében bálványozták.

Másnap reggel egy erőditvényt ostromolt csapatjaival, kik között ott vitézkedett a leütött is, kit személyesen gyógyitott meg.

Kicsi, sovány létére, don Vicente soha sem ivott semmiféle szeszes italt s alig evett; kicsi lábai voltak, gyűrűket hordott minden újján, apró bajuszát feketére festette s hatalmas állkapczái nagy akaraterőről tanuskodtak.

A tábornok tehát tudta, mért üdvözölte oly lelkesen a »Havana« vadászcsapatait. Mindazonáltal s daczára példabeszéddé vált bravúrjoknak, ők is meghökkentek a fatális árkon való átkelés előtt. A tisztek nagyobb része már elesett; a közlegénység habozva szemlélte halálos útat, melyen át kelle esniök.

- Fiúk! Mi a patvarba lelt benneteket! - kiált egy fürge, jól megtermett fiatal ember, villogó barna szemekkel, kinek gyér göndör szakálla, két hegyes véggel ékiti az állát.

Ő az, Domenech Pablo, kinek legyőzhetetlen bátorsága legendaszerű hirre tett szert az egész táborban.

- Féltek, hogy meleg lesz oda fönn? Dehogy. Hisz gyermekjáték az egész! Nézzétek!

És ezt mondva, lassu, kényelmes léptekkel halad előre, előveszi dohányszelenczéjét, cigarettet sodor magának, mit füle mögé tűz, egy másodikat sodor, ezt meggyújtja és füstölögni kezd.

Aztán körülnéz. A többiek még mindig haboznak. Ekkor fegyverét vállára kapja és kezeit zsebeibe mélyesztve, szivarozva, csendesen lép folyvást előre, előre, mintha csak sétálgatna és amott fönn csak tréfából lövöldöznének borsóval s nem golyóval.

Villanyos mozgás fut végig a sorokon; megrendülnek s harsona hurrah! kiáltással a hős nyomában neki iramodnak.

A gyepes domb tetejéről a tábornok üvegen át figyelemmel kisérte a harcz minden pházisát. Arcza kigyúl.

- Ki az, a ki most egyedül közeledik az ostromhoz? - kiáltja. - Valóban, szivarozik! Most a többiek is rágondolják magukat; neki mennek; rohamlépésben követik. Még sokan megmaradnak..... Hurrah! A redoute el van foglalva! A nap a mienk! Ide azzal az emberrel, ki magával ragadta őket!

Az adjutáns megsarkantyúzza lovát és visszatér Domenech Pablóval, ki egészen fekete a lőportól.

- Ime fiam, itt az érdemkereszt, vitézségedért!

Pablo igazi spanyol kecscsel hajtja meg magát; ép oly nyugodt magatartású az örömben, mint a golyózápor közepette volt.

- Boszorka-mester vagy, nemde, hogy igy egymagad, neki indulsz a redoutok ostromának?

- Úgy van, tábornokom!

A törzstisztek mosolyognak.

- Hogyan, valósággal sérthetetlennek tartod magad?

A tábornok jóságos arczát hamiskás kifejezés deriti fel. De a legnagyobb komolysággal Pablo elővon kebléből egy apró szent-képet.

- A noviám (menyasszony) adta, - szól csendesen; - a golyók nem bánthatnak.

Pablo hangja szelid és csengő; kissé gúnyoros kifejezés ül arczán; finom bajusza alatt keskeny, jól rajzolt ajkak, apró lábak és kezek. Mindenki jóindulatú érdekkel szemlélte a jól megtermett, sugár és mégis erőteljes fiút.

- Jelentkezzél a nagy-keresztért, a San Fernandói babéros-keresztért, fiam! - mondá a tábornok atyai jóindulattal.

Most végre Pablo egészséges halaványságán piros hullámban vonúl át a nemes vér; szemei felragyognak, orrczimpái meg-megremegnek s szinte átlátszóknak tetszenek, melle kifeszül, mig ajkai összeszorúlnak.

San Fernando nagy-keresztje!

Előbb bizonyitékot kell szerezni, hogy a kitüntetésre kijelölt méltó reá. Mikor az megjelen, a biróság ügyvédet nevez, ki a követelő jogai ellen lép fel, mire a főnökök személyesen megjelennek és a hős tettről bizonyságot tesznek. Ezt a keresztet nem szokás láthatólag viselni, de az egyenruha belsejébe varratik, hogy folyton viseltessék.

Pár nappal később Domenech egy bajtársa mellett állt, ki lábai közt tartva egy dobot, azon levelet irt, mit amaz tollba mondott neki. Előre hajolva, nehéz kézzel, ügyetlenül végezte feladatát. Ez nagy gond volt Domenech életében, és az egész sereg vele bánkódott, hogy nem tudván irni-olvasni, tudatlansága miatt nem lehetett soha tiszt.

A levél igy hangzott:

»Édes Paquitám!

»Remélem jó egészségben vagy és minden úgy megy a hogy kivánod. Én megkaptam a San Fernando nagy-keresztjét. Hogy mért, azt nem tudom. A tábornok azt kérdte tőlem, védve vagyok-é a golyók ellen. Akkor megmutattam neki a szentképet, mit Te adtál nekem. Remélem, négy hét múlva már hazaküldenek s ha addig el nem feledtél, menyegzőt csapunk.

»Üdvözöllek,

»Hived

                                                                                                    Domenech Pablo

Még igen távol volt a Pablo által kitűzött időpont, midőn a kommandáns magához hivatta.

- Az ezred orvosa magánszolgájának akar, fiam, mert ügyes és lelkiismeretes vagy, - szólt hozzá a parancsnok.

- Uram, könyörgöm, kiméljen meg ettől! Nem szolgálhatok. Nemes családból származunk és saját földjeinknek urai vagyunk, melyek apáról fiúra szálltak mindig. Nem lehetek szolga. Nem veszi be a természetem.

- De Domenech! Te, a legrendesebb katona, az ezred legengedelmesebb embere, ma, először lázadó akarsz lenni. De hát gondold meg, hogy csak úgy a király szolgálata ez, mint az enyém.

Pablo ajkait egymásra szoritá és nagyon elhalványodott.

- Legyen parancsnok úr! Minthogy ön kivánja, engedelmeskedni fogok! - mondá halkan és különösen szomorú tekintettel.

Este megjelent az ezredorvosnál és sapkáját hosszasan forgatva kezei közt, akadozva szólt:

- Igérem, hogy hűséges szolgája leszek, de... egy nagy kérésem volna....

- Hát szólj fiam, mi az?

Az ezred-orvos, don Ramon Etchefaster, kitűnő sebész és bask eredetü volt. Magas, hatalmas, kissé tulhizott alakján az egyenruha feszesen állt. Erősen szinezett arczczal, fehér, keményszálú bajuszszal, világosszürke szemekkel megáldva, szivesen tréfálódzott a korcsmai szépekkel. Különben indulatos volt ugyan, de jó.

- Szeretek dolgozni és sohasem fogom sokalni a munkát, bármennyi legyen, - folytatá Pablo lassan, bizonyos habozással hangjában. - Meg fog szidni, káromkodni fog ha tetszik, össze fog szamarazni.... Csak egyre kérem - ne emelje rám kezét.... ne nyúljon hozzám! Mert ha megtörténnék, semmiről sem állok jót!

- De hát hogy is juthatna eszembe téged megütni?.... Számitok rád és mindig jól fogok bánni veled.

- Csak figyelmeztetni akartam. Az ember soh'sem tudja mi történhetik - s ez olyan dolog, mit el nem viselhetnék. Nemde, meg fog emlékezni róla?

- Hogyne, hogyne, fiam. De nem félek semmitől. Tudom, bizni lehet benned: no hát, bennem is megbizhatsz, mondhatom.

Pablo igen komoly arczczal hagyta el a szobát és lelkiismeretesen, gondosan hozzáfogott szolgálatához. De arczának vidám kifejezése eltünt, ajkairól nem hangzottak többé a vidám csevegések. Ruganyos járásából elveszett a büszkeség, a könnyedség.

Teljes változáson ment át.

- Hát Domenech mit csinál? - kérdezte a parancsnok.

- Oh, olyan hozzám akár a jó anya! - felelte a sebész. - Semmire sincs gondom többé; Domenech gondolkozik helyettem, gazdasszonykodik, vigyáz, akár egy jó anya! tűri hogy szidjam, bosszantsam, s csendes marad. Éber, nem pletyka, szóval: valóságos gyöngy.

- Nem-a, de hős! - viszonzá a parancsnok a meggyőződés hangján.

Pablónak folyvást azon járt az esze, mikép szerezze meg urának mindamaz apró kellemetességeket, kényelmeket, melyekről a tábori életben le kell rendesen mondani. S mikor a mozgó-kórházból haza jött, lehangoltan, idegesen, a szörnyü munkásság után, mely alatt nem egy erőteljes fiatal ember adta ki hős lelkét kezei alatt; vagy egy-egy családapa örökre nyomorékon hagyta el ügyes műtéteinek szinhelyét, - bizony don Ramon nem ritkán igen kellemetlen volt, és izgatottsága indulatos kitörésekben, türelmetlen kifakadásokban keresett enyhülést.

De Pablót azért soha sem hagyta cserben sem szelidsége, sem nyugalma.

Egy napon az ezredorvos elindúlva, igy szólt:

- Ma este Domenech, hét órakor itthon leszek. Legyen gondod rá, hogy vacsorám készen legyen. Nehéz műtétet kell végeznem és fáradt leszek.

Ezzel don Ramon felöltötte egyenruháját, sietősen begombolta és elment.

Pablo a legnagyobb gonddal hozzáfogott az esteli készitéséhez. Beafsteaket párolt burgonyával. Pontban hét órára minden készen volt és étvágygerjesztő illat tölté el a szobát.

De az orvos nem jött.

Elbúsúlva a késedelmen, Pablo befödi az étkeket, hogy ki ne hüljenek. Eszébe jut, hogy jobb lesz mindent ellökni és újra főzéshez fogni; de ura minden perczben hazajöhet, éhesen, türelmetlenül, idegesen. Jobb lesz, ha rossz ételt talál mint semmit, az ilyen fárasztó napi munka után.

Szegény Pablo majd leült az ajtó küszöbére, majd visszatért a szobába. Az égen sötét fellegek tornyosúltak, erős viharnak előjelei mutatkoztak és egyszerre beállt az est. Végre, a kétes setétségben feltünt don Ramon hatalmas alakja és azzal a szakadozott járással, mely indulatos hangulataiban sajátja volt, hirtelen belépett, sapkáját egy zúgba dobta, és a ház egyetlen székére rogyva, eltolta magától a gyertyákat és közelébb vonta az étkeket.

Pablo figyelmezteté urát, hogy az eledel rosz lesz, hogy már régen készen várja jöttét. Don Ramon azonban mit sem látszott hallani a mondottakból, egyre töltögette magának a bort, dühösen kikelt a segédek ellen, kik valamennyien szamarak, - a katonák ellen, kik gézengúzok, az ostoba Vörös Kereszt ellen, mely nem tud ápolónőt nevelni, a hasznavehetetlen kötőszerek ellen, melyek egy fabaktát nem érnek.

Aztán egyszerre elhallgatott és enni kezdett.

De az oly nagy szeretettel előkészitett esteli meg volt romolva. A hús kemény lett, a burgonya hideg.

- Ronda eledel! Kutyának való, nem embernek! - dörmögött az orvos több izben. Aztán kiköpte a szájában lévő falatot, dühösen földhöz vágta a tálakat és arczúl csapta Pablót.

Ez kirohant a szobából, ki az éjbe, a zivatarba. Az orvos ott állt mozdulatlanúl, - hirtelen kijózanodva. Eszébe jutott Pablo kérelme; szégyenérzet fogta el, és megdöbbenve szemlélte a földön heverő cserép dirib-darabokat.

Az ablakhoz lépett, mit a megeredt zápor verdesett. Elővette óráját és látta, hogy másfél órával elkésett. - Kimondhatatlan aggály és nyugtalanság vett erőt rajta, és szive olyan lett mint a kő.

Várt, leste Domenech visszatértét.

A gyertyák lángját egyre lobogtatta a rosszúl csukódó ablakon át betóduló légvonat - de semmi nesz.

Don Ramon hosszasan járt fel s alá a szűk kis helyiségben - mind hasztalan.

- Nyomorúlt egy nap! - gondolá magában. A rosszúl sikerült nehéz műtétek, s hozzá még ez a magalázás!

Eszébe jutott gyakori hevessége Pablóval szemben, ki azonban soha sem mutatott neheztelést. Minden hasonló jelenet, nagyitva, kiélesitve vonúlt el izgatott elméje előtt. No bizony, csak jóvá teszi valahogy a számos igazságtalanságot! Szép gyűrűt vesz a novia számára; segédkezni fog az új pár felszerelésében, megtesz a mit tehet, s kiengeszteli Pablót.

De hiába állt meg időnkint hallgatódzva - semmi nesz sem hallatszott. Csak az esőt hallotta, a mint dűhvel koppantott az ablakokon, - léptek zajának nyoma sem volt.

Belefáradva a hiábavaló várakozásba, végre ágyára veté magát és eloltotta a gyertyákat. De álom soká nem jött a szemére, mert valahányszor szunnyadozni kezdett, Domenech közelgő lépteit vélte hallani és felriadva, dobogó szivvel hallgatódzott, hogy egyebet se halljon, mint a zápor és szél zúgását s a zivataros éj nyugtalanitó neszét. Nagysokára a kimerültség legyőzvén lelkének és idegeinek izgatottságát s a szenvedélyes vágyat, hibáját jóvá tehetni, nehéz, nyugtalan álomba merült.


Ezalatt Pablo mint az őrült kódorgott künn a szabadban. Időnként, ha a vakitó villámok fényénél az útfélen egy Krisztus-képet pillantott meg, letérdelt és imádkozni próbált. Azonban az imádság nem tudta felküzdeni magát ajkáig. Mindig csak egy és ugyanazon szó jött ajkára. »Bosszú!« Bosszút állni az emberen, ki őt, a kevély, a szabad, a nemes Pablót, őt, az ártatlan, türelmes Pablót arczúl merte ütni!

Aztán eszébe ötlött, hogy a keresztény vallás türelmet parancsol, hogy ő maga is meghal ha bosszút áll ellenfelén.

- És az én szép kis noviám, az én szegény kedvesem! - nyögte kétségbeesetten. Megfognak majd, lelőnek mint egy kutyát, mint egy közönséges gonosztevőt, még keresztény sirt sem adnak szentelt földben!....

El-elmondogatta ezeket magában, de megütött arcza égett, és a zápor le nem mosta róla az ütés égető jelét, nem hűsitette a megőrjítő, megszégyenítő érzést.

A nedves fűbe vetette magát és beleharapott. Oda verdeste fejét a kereszt lábához; de ereiben csak nem enyhült a tűz, mintha olvasztott vas folyt volna bennük vér helyett. Azt hitte feje, melle nyomban meghasadnak. Olykor kitátotta száját, attól tartva, hogy megfúl és ökleivel verdeste mellét, csakhogy lélekzetet vehessen.

- Pedig figyelmeztettem! És nem gondolt vele! Nem vette számba szavaimat. És miért? Mert valamely sebesült tán a kezei közt halt meg? Mintha egyre nem menne, akár egygyel több vagy egygyel kevesebb hal meg, akár a harczmezőn, akár a kés alatt, akár.....

Nem fejezte be szavait, mert az utóbbi gondolatnál szivdobbanása elállt.

Aztán elgondolta, mily becsületes volt teljes életében, feddhetetlen, jó - és rövid pár óra múlva nem lesz többé a régi - soha többé a régi....

De hát ez az ütleg, ez az arczúlcsapás, nem-é degradálta már is a régi Pablót? Sülyedhet-é ember mélyebbre ennél?

Összeborzadt. Oly gyülölet fogta el don Ramon irányában, hogy rá akart volna rohanni és nyomban megfojtani ágyában.....

- De nem, gondola, nem igy, nem igy......

Egy kőre ült, mig a viz át meg át járta öltönyét, és idegesen kezdte tépegetni szakállát, mintha csak ki akarta volna tépni szálanként. - A bátrak érdemkeresztjét hordta mellén, a legfőbb kitüntetésre volt kiszemelve és egy nyomorúlt gyávának tettére készült!

De don Ramon cselekedete még gyávább volt, mert Pablo védtelenül állt előtte és ő megbecstelenitette!

Ökleit szemeire szoritá; úgy érzé, mintha vér folyna szemeiből köny helyett. E perczben a parancsnokot is gyűlölte, ki őt, a büszkét ily megaláztatásra kényszerité, szolgát csinálva egy szabad katonából.

Ah, pedig szenvedélyesen szerette az ő jó parancsnokát. Érte, az ő kedvéért cselekedte hős-tetteit; az ő dicsérete kedvéért tagadta meg magát s fogadta el az alacsony foglalkozást; az ő kedvéért mindent megtett - tűzbe ment volna érte!

- Ah! don Vicente! don Vicente! - szólt hangosan. - És mégis szeretlek, mert hős vagy. Ah! don Vicente, miért követelted ezt tőlem! És ha ezt megteszem, don Vicente, meg fogsz lövetni és nagyon szomorú leszesz utána.

És nagy forróság lepte meg s torkából szemeibe tolúltak az égető könyek, mig szenvedélyes zokogás reszketteté meg egész testét. Lábával toppantott, fogait hallhatóan összeharapta, felállt és mint az őrült futott odább a setét, zivataros éjben.

Egy vadregényes hegy-torkolatba tévedt és ott megállva, egy sziklához támaszkodott; nagy tért, nagy távolságot szeretett volna tenni don Ramon és maga közé, hogy meg ne tehesse azt, a mit megtenni kénytelen.

Ah, semmi sem moshatja le szégyenét, csak a vér. Pedig ölni annyit tesz mint saját életét koczkára tenni. Életét? De hát mit bánja ő már most életét? Tovább élhet-é még igy megalázva, megbecstelenitve?....

Ekkor kis menyasszonyának képe merült fel izgatott képzelme előtt.

Hogy fogja siratni ha haláláról értesül. - De hát hogy is merné valaha még megcsókolni? És idegesen, eszeveszetten végig húzta nedves öltöny-újját az arczán, hogy letörölje róla - a mi letörölhetetlen.

De az ég vize le nem moshatja a becstelenséget.

Az eső félelmetes robajjal töltötte el a szűk hegyszakadékot; rohanó patakok képződtek s végig folyva a sziklákon, lenn habzó, tajtékzó folyammá nőttek meg.

Pablo hallotta a lármát és érezte a hideg esőt, mely nyakcsigáján végig folyt. De a setétség oly nagy volt, hogy kezét sem vehette ki szemei előtt. Tehetetlen bánatában, a sziklát melyhez támaszkodott kezdte ütni összeszoritott öklével és eltünődött a sorson, a kérlelhetlen végzeten, mely ép oly hideg és kemény irányában, mint az érzéketlen szikla! Jó, legyen, de ő is hideg és kemény lesz és kérlelhetlen mint a sorsa.

Létezett-é még fájdalom és szenvedés az ő számára? Ő már csak egyről tudott, abban volt minden: »Bosszú!« - és a csengő hegyszoros fenyegető hangokban felelt vad kiáltására, mintha megőrizte volna a tetejéről elsütött ágyúk dörgő morajának viszhangját, melyek szinte a bosszú dalát zengték volt.

Végre hidegen, halványan szürkülni kezdett és a setétség nagynehezen eloszlott, helyet adva nehéz ködöknek.

Pablo ég felé emelte szemeit. Szája ize keserű volt, szemeiben vad szomorúság lappangott. A Nemezis szólt belőlük, ki a bűnterhelt földre száll, hogy letiporja azokat, kik biztonságban vélik magokat...

Keresni kezdte a feszületet, mely előtt az éjjel oly hosszasan térdelt és nem találván rá, egy másik elé térdelt, melyen hervadt, viztől csurgó koszorú csüngött. Lelki-kinjában felfohászkodott a tűrés szent symbolumához:

- Édes Jézusom! - szólt elfojtott hangon, bocsáss meg a bűnösnek a ki megütött és a másik bűnösnek, ki a szégyent nem birta elviselni!.....

E perczben szétváltak a nehéz fellegek és magasan fenn bibor szint öltöttek, mint sugárglóriában fürdő hegyek.....

Ragyogón kelt a nap.


Vasárnapi diszszemle tartatik. A csapatok sorban állanak. Don Fernando tábornok és fényes törzstiszttársasága ügetve közelednek pompás ménjeiken. Az esőtől felfrissült illatos füvek a taposó lovak patkói alól üditő illattal töltik el a léget. A szétbomló fellegek, mint lassú ágyúfüst emelkednek a szürke égboltozat felé. A fákról még csepereg az eső és az átázott talajból piczi szökőkútak tünnek elő a lovak gyors járása alatt.

A tábornok ragyogó jó kedvében szemléli csapatait, jobbra-balra köszönget és oda-kiált:

- Jó reggelt, fiaim!

A mire ezer torokból fakad a lelkesült válasz:

- Éljen a tábornok!

Tetszetős elégedettséggel szemléli embereit, észreveszi Pablót is, és csodálkozva látja, mily setéten néz és mily szomorú, de egy perczczel később már elfeledte. Aztán következnek a parancsnokok, az adjutánsok, az orvosok.....

Pablo sorában áll és tiszteleg. Senki nem veszi észre mily éhes, mohó tekintettel nézi don Vicentét; ez azonban meglepetten jegyzi meg, hogy Pablo egyenruháján nem látja fényleni az érdemkeresztet..... de nem látja, hogy azon a helyen, a hol eddig csüggött, a legény szive őrületesen dobog.....

Most megjelen don Ramon.... Ekkor Pablo halott-halavány lesz, három lépést tesz előre, felkapja fegyverét, czéloz és lő - és don Ramon, szivén találva, feléje forditja szemeit, ajkai megnyilnak, aztán lehanyatlik lováról, annélkül hogy egy hangot hallatott volna.

Most Pablo a földre veti fegyverét, keresztbe fonja karjait, fejét kebelére hajtja és nyugodtan várja hogy letartóztassák.

Mindenki azt kérdi magától, megőrült-é Domenech, vagy mi? és izgalommal várja a véres dráma, megoldását....

Ugyanazon nap délutánján összeült a katonai törvényszék és Domenech megjelent előtte.

- Szántszándékkal ölted meg don Ramont?

- Szántszándékkal.

- Mit vétett neked?

- Arczúl ütött.

Az urak összenéztek.

- És te mit vétettél, hogy ilyképen megfenyitett?

- Semmit.

- Semmiért arczúl ütött?

- Semmiért, esküszöm.

- De az lehetetlen! Hogy történt, beszélj!

Pablo nyugodtan, egyszerűen előadta az esetet, úgy a mint megtörtént.

A törvényszék enyhitő körülményeket keresett.

- Tudtad, hogy fegyvered töltve van?

- Sajátkezüleg töltöttem meg.

- És feltett szándékod volt don Ramont lelőni?

- Határozott szándékom volt.

- És nem gondoltad meg, hogy ezért meg kell halnod?

- Tudtam, hogy meghalok.

Csak ajkainak alig észrevehető reszketése árúlta el felindulását.

A tisztek hoszan tanakodtak; de a törvény kérlelhetlen.

- Domenech Pablo, holnap napfelkeltekor golyó általi halálra vagy itélve.

Arczának idegei még meg se rándultak. Nagyra nyilt szemekkel mozdulatlanúl hallgatta halálitéletének felolvasását.

Az utolsó éjjelt csaknem teljesen a pappal tölté és érdemkeresztjét, valamint a kis szent-képet is átadta neki, hogy azok noviajának kézbesittessenek.

A szent-képecskére mutatva, szomorú mosolylyal mondá:

- Csak a golyók ellen tudott megvédeni, de nem az ütlegek ellen!

A táborban, csoportonként, a tűz körül, nem volt szó másról csak a hallatlan esetről. Némelyek szenvedélyesen kifakadtak, mások dicsérettel hős tettnek nevezték, ki hangosan, ki halkan vitatkozott a tárgy fölött, a saját természete szerint; - s mire pitymallott, minden sziv elszorúlt.

A nap kék égben, fellegetlen tiszta reggelre ébredt.

Somorrostro fölött zöldellő kis dombtetőn, félig romba dőlt régi sirkert látható, a honnan két erdős lejtő között Biscaya tengeröblére nyilik a kilátás. Tölgyfa- és hársfa-koszorútól befoglalva, a távolból előcsillámlik a tenger kékes végtelenje. Ott, hol a virágok szőnyeggel nem vonták be, a talaj vérvörös.

A sirkert omladékos fala, melyet gazdag redőzettel vont be a finom moha és a virágos folyondárok egész tömkelege, rószaszint öltött a felkelő nap csodafényében. A százados fák sugdosva hajták össze fenséges koronáikat, mintha a nagyszerü látvány előtt hajolnának meg, holott csak a tengeri szellő játszott koronáikkal.

Majd egy korán ébredt madárka küldte fel üde hangját az illatterhes reggeli légbe.

Ekkor a talaj megdobbant rythmikus, határozott léptek alatt; elborúltan hangzott fel a távolból fáradt kézzel előidézett dobpergés, és a végtelen térségen szétáradva, a csapatok lassan közeledtek, élükön a fényes huszár-ezred: Pavia y Princessa, majd a Lucana dzsidások, aztán a tüzérség, mely tisztán arragóniaikból állott, bátor, vállas emberek, vas inakkal és szikrázó fekete szemekkel.

Aztán jöttek a Havana ezred vadászai; azokból kilencz embert kiválasztottak, kik azonnal állást foglaltak a temető szomszédságában.

Ott voltak mind, egyenes sorokban, szinte mozdulatlanúl. Egy-egy felhangzó rövid parancsolatot kivéve, néma csend uralkodott. A csend oly mély volt hogy a habok zaját hallani vélte az ember, a mint partot érve, tajtékzóan összetörtek - vagy pedig a saját szive aggályos dobbanását hallotta?....

Csaknem suttogva adott parancsot don Vicente, hogy a kilencz vadászt kiválaszszák. Vonásai olyannyira átváltoztak a huszonnégy óra alatt, hogy a bőr szinte a csontokhoz látszott tapadni.

Ekkor villanyos áramlat futott végig a sorokon; minden szem a papra szegődött, ki teljes egyházi diszben, lassan, lehajtott fővel ment fel a sietősen, durván összetákolt kis oltár lépcsőin.

A Megváltó képe, mintegy ragyogóan leválni látszott a keresztről és az események szemléletébe merülni.... és két viaszgyertya égett szomorúan... nem árasztva világosságot a nap sugárzó fényességében.

Majd elővezették Pablót összekötött kezekkel.

Járása szabad, tartása büszke, szeme élénk és bátor volt. Az oltár előtt letérdelve, meghallgatta a misét és ájtatos magábaszállással vette fel a szent áldozatot.

Most felállt, tekintetét körüljártatá és szeme mintegy utolsó végbúcsút mondott az erdős magaslatoknak, a kék végtelennek oda fönn és a messze távol tündöklő tengernek....

Egy tiszt hozzá lépett, kérdést téve, nem volna-é talán valami kivánsága? Csak szóljon bátran.

- De igen, van, - szólt élénken. - Kezet fogna-é velem don Vicente, a parancsnok?

- Hogyne, még pedig örömmel!

A parancsnok elé vezették; de akkor Pablo karjait mozgatva intett, hogy azok kötve vannak.

Don Vicente egy jelére, a zsineget feloldották és Pablo kezei felszabadúltak.

Aztán ünnepélyesen és ez életben utoljára a parancsnok és a hős közkatona erélyesen kezet fogtak egymással. A parancsnok arczán végig omlottak a könyek, Pablo arcza csaknem derült volt.

Minden habozás nélkül Domenech a falra nézett és még egyszer don Vicente felé fordúlva:

- Ahora? (most?) kérdé nyugodt hangon.

Don Vicente igenlőleg hajtá le fejét.

Pablo biztos léptekkel haladt a vadászok felé, mindegyiknek még külön intett kezével és elbúcsúzott tőlük. A derék fiúk megannyian sirtak.

Aztán csendesen a falnak támaszkodva és még egyszer, egy hosszú pillantással szemlélve a napot, ő maga csengő hangon parancsolá:

- Fuego!

Ugyanazon perczben eldördültek a lövések és az ifjú a földre rogyott...

Kevesen voltak, kiknek szemei ezúttal szárazak maradtak, és jó ideig tartott, mig a Somorrostrói dombtetőn egybegyűlt vitéz seregnek sikerült hidegvérét legalább látszólag visszanyerni.

Végre a tábornok, összeszedvén magát, hangosan kiadta a parancsot, hogy a csapatok a holttest mellett elvonúlva, távozhatnak.

- Ah, hát ez is szükséges? - kérdé félénken a fiatal franczia.

- Igen, gyermekem, ennek meg kell lennie a fegyelem érdekében. De amoda lenn, a kápolnában, ki van teritve don Ramon holtteste. Valamennyi tisztem el fog vonúlni mellette, hogy soha el ne feledjék: hogy nem szabad megsértenünk azt, kinek elégtételt nem adhatunk.

Vége.





JEGYZET


* Románúl a legnagyobb sértés.