AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA



KELETI PÁRIS


BUKARESTI TÖRTÉNETEK



IRTA
MUNTUREANU H. JULIA
(NIMEN)





BUDAPEST
AZ ATHENAEUM R. TÁRSULAT KIADÁSA

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-352-6 (online)
MEK-18701



TARTALOM

PARASZKIVA ELSŐ KISÉRLETE.
MIÉRT NEM KAPOTT FÉRJET?
A NEMEZIS.
EGY VÁLÓPÖR TÖRTÉNETE.
AZ ÁLDOZAT.
ZOÉ.
A VÉGZETES LÓHERE.
A LEVÉL.
A MEGTÖRHETETLEN.
A KÖTELESSÉG.






PARASZKIVA ELSŐ KISÉRLETE.

Dumitrescu Szávu, a felgazdagodott, potrohos fakereskedő czuppanós csókot nyomott kis leánya viruló rózsás arczára. Paraszkiva a reggelit vitte be neki: dulcsáczát és török fekete kávét (az öreg sehogy sem tudott a németes izü tejeskávéhoz szokni) és ekkor történt, hogy az így szólt a leányhoz:

- Paraszkiva lelkem, lakodalmat csapunk: tegnap odaigértem a kezedet!

A kis, tizennyolcz éves Paraszkiva, a ki szőke volt, mint az érett buzakalász, fehér mint a liliom és kecses, törékeny, mint egy ó-szász porczellánfigura, kerekre nyitotta hamiskásan néző tengerzöld szemeit és csak annyit mondott:

- Papa!

De a hanglejtése olyan ijedtséget, meglepetést árult el, hogy az apja akaratlanul is reá mordult:

- Na! talán bizony nem tetszik?! Pedig találtam ám neked vőlegényt! Ha tudnád kicsodát?!

Paraszkiva nem volt kiváncsi.

- Pompás fiu: harmincz éves, csinos, egészséges, nem lump és... és... bankháza van a Strada Lipscanban. Nos? még sem tetszik? Bankárné lesz belőled.

- De ha azt sem tudom, kiről van szó!

- Nem találtad ki kis csacsi? Doroianu, a vagyonos Doroianu kért meg...

- Nem ösmerem...

- Majd megösmered, ha elvesz.

- Nem szeretem...

- Nem szeretheted, ha nem ösmered.

- De nem is fogom szeretni soha, - felelé pityeregve a leány. Mert...

- Mert?

- Mert mást szeretek.

- Ce dráku! - kiáltá a fakereskedő, ez lévén az elmaradhatatlan szavajárása. - És ugyan kit szeret az én szépséges kis czukorbabám? Ki vele. Ha becsületes fiu, kiadjuk a bankárnak az utat. Hogy hivják? Mit művel az az urfi?

- Huszárhadnagy - felelt lesütött szemmel, halkan Paraszkiva.

- Mi a manó? Tisztecske? Hol ismerted meg?

- Az egyetemi hallgatók bálján.

- Hogy hivják? - kérdezte rosszkedvüen az öreg.

- Cantemir Miklósnak.

A fakereskedő vérvörös lett, szemében haragos láng gyult ki, nagyot ütött hatalmas öklével az asztalra és dörgő hangon kiáltott:

- Soha... érted, soha! - nagyot fujt és még egyszer ismételte: - soha! Ce dráku!

Paraszkiva megszeppent, de azért összeszedte magát.

- De papa, ha szeretem...

- Szót se többet, csend legyen, Doroianut fogod szeretni, punktum! És elő ne hozd nekem többé azt a semmiházit, mert inkább a két kezemmel fojtanálak meg, semhogy hozzá adjalak. Értetted?

Paraszkiva elhallgatott és lenyelte a könyeit; nem mert többé ellenkezni. Jól ösmerte az apját; a legjobb ember volt a világon és kényeztette is leányát, de ha egyszer kimondott valamit, az ki volt mondva.

Aztán ennyire feldühödtnek még sohasem látta, miért haragudott annyira a hadnagyra, a kit talán nem is ismert? Paraszkiva nem mert kérdezősködni, hanem csendesen kisompolygott a szobából. Mikor aztán úgy egy óra multával az apját távozni látta hazulról, ő is sietve feltette a kalapját és szaladt az anyjához.

Dumitrescu 14 év óta elválva élt a feleségétől, nem is érintkezett véle sohasem, a biróilag megitélt havi tartáspénzt is mással küldte el neki, a gyermeket azonban nem tilthatta el tőle egészen.

Kokoana Zamfira még mindig szép asszony volt, őszülő haját most aranyszőkére festette, a mi pikáns ellentétet képezett nagy fekete, égő szemével. Ha aztán arczát ügyesen kifestve, hizásnak induló testét jól összefüzve, divatos ruhában végig ment az utczán, minden férfiszem megakadt rajta.

- Mama! - kiáltott Paraszkiva hevesen, alig hogy megcsókolta az anyját, - képzeld, az apám férjhez akar adni!

- Nos? - kérdé Zamfira - ezt jól teszi.

- Doroianu bankárhoz - folytatta a kis leány hadarva, - bizonyára kopasz, csuf ember és én soha sem fogom szeretni.

- Csalódol leányom, a bankár csinos fiu, nem épen lángész...

- De mama, én mást szeretek, egészen mást, és azé akarok lenni.

- Megmondtad ezt az apádnak?

- Meg, de mikor kimondtam a nevét, olyan dühbe jött, hogy nem mertem többé egy szót sem szólni. Képzelje, azt mondta, inkább megfojt, de hozzá nem ad.

- De hát kit szeretsz te tulajdonképen?

- Oh! mama, ő olyan szép, kedves, aranyos fiu, - válaszolt Paraszkiva a fiatal leányok módjára, nem adva egyenes feleletet - és előkelő boér fia... huszárhadnagy.

- Hogy hivják?

- Cantemir Miklósnak.

Sajátságos oh rebbent el Zamfira ajkairól és az elvált asszony olyan furcsa képet vágott, hogy nem lehetett volna megállapítani, nevetni akar-e, vagy csodálkozik, de aztán mégis illendőbbnek látta, hogy komoly kifejezést öltsön.

- Paraszkiva, dragucza mea, a hadnagyra nem szabad gondolnod - mondá komolyan - apádnak tökéletesen igaza van (ez volt az első eset, hogy Zamfira igazat adott a férjének) aztán hidd el, czifra nyomoruság a katonaélet, főleg, ha boér fiu valaki. S a Cantemirek nem a legjobban állanak.

- De én gazdag vagyok!

- Lehetsz még gazdagabb. Doroianu pompás férj lesz, ahogy ismerem, az ujjad körül csavarhatod. Azért kis leányom fogadj szót, hallgass az anyádra és verd ki a fejedből Cantemirt.

Mit tehetett tehát a kis Paraszkiva? Apja, anyja hallani sem akartak a hadnagyról, a kit különben is két hét előtt helyeztek volt át vidékre; Doroianut megismerte, a bankár nem volt csunya, nagyon szerelmesnek mutatkozott és annyi virágot, gyémántot, bonbont hozott menyasszonyának, hogy végtére is nem érezte magát nagyon szerencsétlennek.

Megtartották az eljegyzést és hat hét mulva a lakodalmat. Kokoana Zamfira csak a templomban jelent meg és ott sem a násznép között, mert a fakereskedő megesküdött, hogy ez életben a feleségével többé érintkezni nem fog. Pedig Romániában az elvált házaspárok néha idővel a legjobb barátokká válnak és gyermekeik érdekében gyakran érintkeznek.

Hogy ők kivételt képeztek - ennek meg volt a maga oka. Kokoana Zamfira ugyanis nagyon kikapós asszony volt fiatal korában. Szávu gyakran kapta rajta apró kaczérkodáson, de egyideig semmi igazán kompromittáló dologra reá nem jött. A rövidnyaku, hirtelen szőke fakereskedő különösen a katonatiszteket gyülölte, ezektől féltette a nejét leginkább és szigoruan meg is tiltotta Zamfirának, hogy a tisztekre csak nézzen is. Zamfira szentül felfogadta, hogy úgy lesz, a mint a férje akarja s a férj hitt is a feleségének, mindazáltal egy éjjel nem ment ki az erdőre, amint igérte, hanem váratlanul otthon termett és akit Zamfiránál látogatóban talált, az éppen egy huszártiszt volt. A fakereskedő előbb agyon akarta ütni mindkettőjüket s mert a tiszt hamarabb akadt a kezébe, ezen kezdte.

A hidegvérü ember azonban mindig fölényben van a dühöngő felett; a katonatiszt, aki talán nem volt olyan erős mint Szávu, de sokkal ügyesebb, hirtelen földre teperte a fakereskedőt és becsületesen elpáholta, aztán mialatt Szávu a földről feltápászkodott, hirtelen kiugrott a földszintes ház ablakán és elillant. Az ámulatából magához tért kereskedő most a feleségének esett és az asszony pórul is járt volna, ha a cselédek elő nem rohannak és meg nem mentik. Zamfira ezután rögtön ott hagyta az urát és nem is tért többé vissza hozzá. A fakereskedő nem igyekezett boszut állni a tiszten; az hatalmas ember volt, hadsegéde a királynak és rokona a miniszterelnöknek. Hogy mert volna ilyen emberrel egy szegény polgár kikezdeni? És ezt a tisztet, ki a megcsalt férjet még ráadásul el is páholta, Cantemir Grigorénak hivták; ő volt az apja Cantemir Miklósnak. Ez a magyarázata, hogy miért dühödött fel annyira Szávu és miért vágott olyan furcsa képet Kokoana Zamfira, mikor leánya szerelméről értesült.

A kis Paraszkivából azonban bájos asszony lett és hamar divatba jött. Neki is, akár az arisztokráczia hölgyeinek, meg volt a maga fogatja, páholya és férje révén, mint előkelő polgárnő, az udvari bálokra is eljárt.

Férje a bolondulásig szerette, de volt is oka reá, igazi czukorbaba volt ez az asszony; kicsiny arányos termete, aranyos haja, ragyogó fogsora és az a fekete szemöldöktől árnyalt kifejező zöld szem igen ingeres hatást keltettek. Házasságuk második évében történt, hogy Paraszkiva pompás párisi ruhájában ismét ott tündökölt az udvari bálon az előkelő hölgyek között. Az első négyes után aztán egyszerre ott állt előtte Cantemir. A tiszt mélyen meghajolt a szép asszony előtt és halkan kérdé:

- Reám ösmer még?

- Minő kérdés - felelt a bankárné, kezet nyujtva és közben meglepetve veszi észre, hogy a szive hevesen dobog.

- Talán nem feledett el egészen? - kérdé a tiszt még kissé bátortalanul.

- Oh nem! - sóhajtott könnyedén a szép asszony, - de lássa, férjhez erőltettek.

- Ha tudná, mit szenvedtem esküvője napján!

- Én is... de beszéljünk másról... Meddig marad Bukarestben?

- Visszahelyeztek és remélem, sokáig itt maradhatok.

Egész éjjel együtt tánczoltak azután. Cantemir engedelmet kért az asszonytól, hogy látogatást tehessen nála, de Paraszkiva ellenezte.

- Okosabb, ha nem jön hozzánk, férjem féltékeny és minek is magunkra vonni figyelmét?

- De hát akkor, hol fogom látni, hol fogok önnel beszélni?

- Majd megtaláljuk annak is a módját - viszonzá az élő porczellánfigura, aki nagyon gyorsan elsajátította a nagyvilági hölgyek routinját.

És csakugyan találkoztak. Eleintén sétáik alatt: a chausséen, a Cismigiu kert árnyas, magányos utain, később Paraszkiva egyik elnéző barátnőjénél, végre azonban már ez sem volt nekik elég.

- Nem birok élni nélküled - mondá szenvedélyesen a hadnagy - hagyd el az uradat és légy a feleségem.

Paraszkiva egy-két hétig habozott, aztán beleegyezett. A bankárt kiállhatatlannak találta és a hadnagyba most már halálosan szerelmes volt. Jó hangzásu neve is tetszett neki: ha majd a neje lesz - gondolta - ő is az arisztokrácziához fog tartozni és azok a büszke hölgyek nem nézhetnek többé félvállról rá.

Márczius hó első napjaiban történt. A szinházban az olasz stagione Aidát énekelte. Doroianuné báli öltözékben jelent meg páholyában, mert egyik tekintélyes pénzember nagy bált adott ez este. Az első felvonás végefelé a szép asszony észrevette, hogy legyezőjét otthon feledte; olyan kétségbeesettnek mutatkozott e miatt, hogy az udvarias férje rögtön haza ment érte. Kissé távol laktak ugyan a szinháztól, de lent állt a fényes fogatjuk, livrés kocsissal és inassal a bakon.

Alig öt percz mulva a bankár távozása után, Paraszkiva is felállt és hirtelen magára öltve prémes köpenyét, kisietett a páholyból. A folyosón már várt reá Cantemir és karját nyujtva a szép asszonynak, levezette a lépcsőn, besegitette egy muszkál gyorslovu, kényelmes kocsijába, aztán maga is melléje ült. A kocsi sebesen elvágtatott; egyenesen a hadnagy lakására hajtattak. A bájos szökevény itt sietve átöltözött, - nehány ruhát és szükséges holmit még napközben ide küldött volt a bizalmas komornájával - aztán ismét kocsiba ültek és meg sem álltak a hadnagy apjának közel fekvő birtokáig. Paraszkivának eleintén nem tetszett ez a terv, ő inkább Párisba szeretett volna szökni, Párisba, amit még nem ismert, ami vágyai netovábbját képezte, de a hadnagy nem mehetett. Csak nehány napi szabadságot birt kieszközölni, ezalatt pedig vajmi nehéz lett volna Párist bejárni. Egyszerübb volt tehát apja falusi birtokára szöktetni a szép asszonyt, ahol a bérlő majd mindennel ellátja őket.

Leirhatatlan, mit művelt a boldogtalan Doroianu, mikor a szinházba visszatérve, a páholyt üresen találta. A páholynyitóné csak annyit tudott mondani, hogy a felesége egy huszártiszt karján hagyta el a szinházat. Ki volt ez a huszártiszt? Hiszen a felesége annyi huszártisztet ismert a bálokból, hozzájuk pedig egy sem járt!

Félőrülten járta be a várost, keresve mindenütt a nejét. De az sehol sem volt. Berontott apósához is, remélte, hátha ott lesz Paraszkiva? A fakereskedő megdöbbent; rosszat sejtett. »Az anyja leánya« - mondá magában, de azért iparkodott megnyugtatni a vejét.

- Soha se busulj, majd előkerül, nem gyerek többé...

- Könnyen beszél! - kiáltá kétségbeesetten a férj - csak legalább tudnám, hogy hol van?

- Tőlem kérded? - válaszolt az após - azt neked kellene tudnod. Miért nem vigyáztál jobban reá; jó gyerek, ártatlan volt, mikor a kezeidre biztam, azt csinálhattál volna belőle, amit akarsz.

- Mit? Talán bizony rosszul bántam a feleségemmel? Hogy meri ezt nekem mondani? A maga leánya a hibás, könnyelmű vér, rossz nevelés...

- Hallod, ne gorombáskodjál, senki sem erőltette reád a leányomat, akár mindjárt visszafogadom... de aztán add is vissza a hozományát, a 100,000 lei hozományát!

- Ne beszéljen nekem a pénzéről! Törődöm is én azzal! A feleségemet akarom!

- Mégis furcsa ez a mai fiatalság - dünnyögött magában a fakereskedő, mikor végre lerázta vejét - minő türelmetlen! Én nem csaptam olyan lármát, mikor a feleségemet először gyanusítottam!

A kis Paraszkiva ez alatt kint turbékolt a hadnagyával a Cantemir-birtok uri házának tágas szobáiban. A béres egész nap hányta a kukoriczacsutkákat a kivülről fülő óriási kemenczékbe, hogy valahogy meg ne fázzék az a tündérszép bukaresti kokonicza, aki bizonyára felesége lesz az ő fiatal urának.

Az első napok gyorsan és kellemesen multak el, de mikor aztán Cantemir szabadsága lejárt és nappal szolgálatban kellett lennie, Paraszkiva kegyetlenül unni kezdte magát. Az idő rossz volt, folyton esett. Oh milyen szomoruak, hosszuak voltak a napok! Észrevette, mi mindent kénytelen nélkülözni ebben a falusi magányban. Először ügyes komornáját, a falusi szobaleány minden haját kitépte, elegáns lakását, jó szakácsát (a gyomrát már egészen megfeküdte a sok mamaliga), aztán szép kék selyemmel bélelt hintóját, páholyát, szórakozásait és még sok egyebet. Meddig fog ez még tartani? Külföldre akart utazni, de kedvese himezett, hámozott, azt mondta: nem kap szabadságot, szóval mindig kibuvót talált. Két hét mulva az asszony látva, hogy a hadnagy nem akar, vagy nem bir abból a nyomorult sárfészekből kimozdulni, ahol folyton csak az eső kopogását hallja, hol egyedüli társasága a siket bérlő volt, meg ennek az unalmas felesége, elvesztette a türelmét és mialatt kedvese a kaszárnyában lovagolni tanította az önkényteseket, így szólt a bérlőhöz:

- Fogasson be, Bukarestbe akarok menni.

- De hová gondol kokonicza? Mit fog a hadnagy ur mondani?

- Semmit; hiszen hozzá megyek és este együtt jövünk vissza.

A városba érve, azonnal az anyjához hajtatott: Zamfira mama okos asszony, majd csak segít a leányán. Nem csalódott. Az ügyes mama először is visszaküldte a kocsit a Cantemir-birtokra, aztán pedig neki esett a leányának és ellátta őt bölcs tanácsokkal. Saját magát állította ijesztő példaként a leánya elé. Minő boldog lehetne ő, ha még mindig a gazdag Dumitriscu felesége lenne; és minő keserves egy elvált asszony sorsa, mikor reászorul a korlátolt havi járadékra... és még sok egyebet mondott, amit a leánya nagyon készségesen meghallgatott. Egy óra mulva aztán Paraszkiva szépen belátta, hogy igen kellemes játékszer egy olyan, nyalka hadnagyocska, de férjnek még is csak jobb egy tehetős bankár.

Zamfira mama most jobbra, balra kezdte küldözni a követeket és mihamarább czélt ért, mint maga is remélte.

A fakereskedő nemsokára elfogadta magánál a megtért bűnöst és megbocsájtott neki; végre is csak nem üti azért agyon az egyetlen leányát, hogy egy perczre megfeledkezett az ostoba férjéről? Fia még volt egypár, de ilyen aranyos kis leánya nem volt több.

Doroianu kérette magát, de azért ő is égett a vágytól, hogy mihamarább viszontlássa a szökevényt. Nem ment azonban többé az apósához, várta, hogy az jőjjön őt kérni. A fakereskedő egy reggel be is állított a Strada-Lipscanon lévő pénzváltó üzletbe.

- Nos? édes vőm - kérdé, mintha misem történt volna - mire határoztad magadat, kibékülsz-e vagy sem a feleségeddel?

- Nem tudok neki megbocsájtani! - szólt a bankár, szigoru és komor tekintettel nézve maga elé.

- Akkor hát váljatok el!

- Ha legalább tudnám, hogy hol volt olyan sokáig? - folytatta a bankár, akit a lakonikus válasz kissé magához térített.

- Hol volt? Hát falun, egy barátnőjénél, - ravaszkodott az öreg.

- Higyje, aki akarja, holmi barátnők miatt nem szoktak az asszonyok megszökni férjöktől.

- Hiszen azt nem is mondja senki - folytatta a fakereskedő - mindenesetre azt képzelte az a szerencsétlen gyermek, hogy mást szeret, a kivel boldogabb lesz, de a falusi magányban felébredt benne a kötelességérzet, meg az irántad való szerelem...

A bankár izgett-mozgott...

- Mégis, mégis, - mondá - nem bocsájthatok meg, mit mondana a világ? Mindenki beszélt rólunk, ujjal mutatnának reánk, nem fogadnák el többé sehol sem a feleségemet.

- Azt ugyan soha se képzeld! - kiáltott önérzetesen apa, - az én leányommal akárhol megjelenhetik akárki fia. Váljatok csak el, fizesd csak vissza a százezer leit, ha én azt megtoldom ötvenezerrel, különb férje akad neki, mint te voltál, minden ujjára...

A bankár szeme nagyot villant erre a szóra.

- Tudja mit! - kiáltott az apósára, - adja nekem azt az ötvenezer leit és én visszaveszem Paraszkivát.

- Ez már beszéd! - kiáltott az após és belecsapott kérges tenyerével a bankár gyémántgyürüs fehér kezébe.

Másnap a kis Doroianuné már a chausséen kocsizott a férjével és akik látták őket, csodálkozva mondták:

- Mégis mennyit pletykálnak az emberek! azt állították, a kis bankárné megszökött a férjétől és ime a legjobb egyetértésben kocsiznak együtt!

*

Teljes két óráig tartott a kocsizás, a bankárék mindenkinek meg akarták mutatni, hogy nincs köztük félreértés.

Este volt, mire hazaértek; Paraszkiva egy levelet talált az asztalán.

Cantemir irta, megösmerte rögtön. Aztán gondolkozott: feltörje-e vagy sem? Mit is irhat neki a kis hadnagy. Szemrehányásokat bizonynyal, keserü, gyermekesen mérges szavakat. A férfi mind ilyen hálátlan és követelő; az asszonyok koczkára teszik értük a becsületüket, az állásukat, ez mind kevés nekik, azt akarnák, hogy végkép elveszítsék magukat értük. Nem elég nekik a sok szép nap emléke, az a tudat, hogy egy idillikus kalanddal gazdagabb az életük?

Még megnézte néhányszor, forgatta az ujjai közt, a vállát vonogatta, majd mosolyogni próbált, végre is boszus lett és haragosan félredobta a levelet.

Azután szinházba mentek, szinház után bálba, egészen úgy, mint azon az emlékezetes estén tervezték. Paraszkivának volt arcza az emberek közé menni s az emberek nem csodálkoztak ezen.

Másnap későn kelt fel s amint az asztalán keresgélt, a félredobott levél ismét a kezébe került. Más hangulatban volt most, a bál változtatott a kedélyén, feltörte tehát a levelet és olvasni kezdte:

»Kétszer csaltál meg édes Paraszkiva...

Mikor először hagytál el, még nem törted össze a szivemet; úgy gondoltam rád, mint egy szép álomképre, mely megjelent nekem, de sohasem lehet az enyém... szerte foszlik, amint kinyujtom érte a kezem.

Akkor csak sirni tudtam.

Most nem tudok sirni többé Paraszkiva.

Te mindent szépen rendbe hoztál, a te családodba visszatért a béke és az egyensuly. Atyád, anyád, férjed - mindenki megbocsátott neked, te is megbocsátottál magadnak - úgy-e boldog vagy ismét?

Csak egyről feledkeztél meg a te nagy boldogságodban - az én szivemről, Paraszkiva. Arról a szivről, amely le tudott mondani rólad, mikor még idegen voltál hozzá, de nem mondhat le most, mikor már a magaménak tudtalak.

Nem, Paraszkiva, én nem élhetek többé nélküled. Nem élhetek... nem akarok élni.

Éjfélig várok rád a lakásomon. Ha nem jöhetsz, adj hirt magadról, ird meg, hogy szeretsz, ird meg, hogy gondolsz rám, hogy látni akarsz és igérd meg, enyém akarsz lenni, ismét és örökre...

Éjfélig várok rád, Paraszkiva... el ne téveszd az időt...«

Paraszkivának kihullott a levél a kezéből, a csengőhöz rohant s a belépő inast gyorsan hadarva Cantemir hadnagy lakására akarta küldeni.

- Cantemir hadnagyot - szólt az inas, - ma reggel vitték a kórházba holtan. Az éjjel agyonlőtte magát.



MIÉRT NEM KAPOTT FÉRJET?

Miért is nem megy férjhez? Pedig szép leány, nem is egészen vagyontalan, a mellett művelt, finom, uri modorral. Genfben nevelték, egy hires nevelő-intézetben, zongorázni is ott tanult meg kitünően a konzervatóriumban.

Anyanyelvén kivül folyékonyan beszél francziául, németül és angolul; ügyesen fest selyemre és porczellánra s végre úgy varr és himez, mint egy kis tündér. Azonfelül előkelő, befolyásos rokonai vannak. Árva, de egy gazdag nagynénjénél él, aki őt a legelőkelőbb társaságokba viszi. Télen a bálok egyik körülrajongott alakja; mindig izléssel, az utolsó divat szerint, kifogástalanul öltözködik.

Nem szellemes, sem kiváló ész, de elég eszes arra, hogy soha se mondjon ostobaságokat.

És mindeme kiváló tulajdonok daczára még eddig nem talált férjet, pedig immár harminczadik évét is betölté. Vajjon miért?

Igy gondolkozott magában egy juliusi reggelen Didine jó barátnéja Marietta, mi alatt kis kertjében, a lugasban, a kávéját itta. Az asztalon előtte hevert Didine levélkéje, melyben ezt irta: »Fontos közlendőm van, kérlek, ha lehet, ne távozz ma délelőtt hazulról; tiz órakor nálad leszek.«

A levelet késő este hozta az inas, Marietta azonban csak éjfél tájban jött haza és így azt neki csak reggel kézbesítették.

Bizonyára valami házassági terv van kilátásban, gondolta, mert mi más ok hozta volna Didinet ebben a hőségben a városba? Marietta kiváncsi volt, de azért nem sokat mert reményleni, mert már igen sokszor volt tanuja, mint hiusultak meg barátnője tervei. Mert akárhányszor, mikor már majdnem biztosra vették a dolgot, a kiszemelt egyszerre csak eltünt a láthatárról, mintha csak elfujták volna! Hogy miért? azt senki sem tudta Mariettának megmondani.

Az igaz, nem is igen lett volna, a kit e felől megkérdezzen, mert bár az egész bukaresti társaságot ismerte, Didinen kivül, kit még Genfből ismert, nem igen voltak bizalmasabb ismerősei.

Marietta genfi nő volt, neje egy szeretetreméltó francziának, a bukaresti követség titkárának. Didine társasága eleintén azért vonzotta őt, mert elbeszélgettek Genfről, a szép Svájczról, közös ismerőseikről, mig lassan szorosabb barátság fejlődött ki közöttük, mely immár hat éve tartott. Ez alatt az idő alatt Didine mindég pontosan elbeszélte barátnéjának a hódításait, reményeit; de persze a barátnők ama kétes őszinteségével, mely épen csak azt közli, a mit jónak lát.

Igy tudta meg öt év előtt Marietta, hogy egy eszes, kiváló reményekre jogosító fiatal tüzértiszt halálosan beleszeretett Didinebe, mialatt mellette (nem is vele!) a füzértánczot tánczolta. Didine ez éjjel egy remek, sötétkék bársony kivágott ruhát viselt, mely oly előnyösen tüntette ki az ő fehér márványhoz hasonló idomait, hogy a szegény katona másnap félőrültként járta be ismerőseit, keresve valakit, a ki őt a Didine nagynénje házánál bemutassa.

A bemutatás megtörtént, a tiszt még szerelmesebben távozott, mint jött. Még ismételte két csütörtökön át (a néni fogadó napján) látogatásait, azután soha többé. Elmaradt, eltünt minden ok nélkül.

Később azt ujságolta egy öreg rokon, hogy a szegény tüzér megijedt a néni házában talált nagy fénytől és pompától s azért nem merte Didinet megkérni.

Utána egy fiatal görög földbirtokos jelentkezett, ez is bolondult és ez is elmaradt. Később következett egy orvos, ügyvéd, egy mérnök és még sok, sok más, de a vége mindig ugyanaz lett: mikor megkérésre került volna a dolog, gyorsan elpárologtak, eltüntek, mint a ködképek.

De ezalatt tüntek az évek is. A huszéves leányból harminczéves kisasszony lett; bár csudálatos módon, nem látszottak meg rajta az évek nyomai, de azért bizony elvitázhatatlanul elmultak azok az évek.

Didine még mindig az a telt, friss, üde leány volt, mint tiz év előtt. Arczbőre viruló, bársony sima, nagy fekete szemei csillogtak, mint tizenhat éves korában.

A báltermekben még most is körülrajongták őt, csak azzal a különbséggel (a mi pedig igen szomorítá a leányt), hogy udvarlói minden évben a fiatalabb gárdából kerültek ki. Fiatal gyerkőczök, apró, minden kauczió nélkül való tisztecskék képezték most udvarát.

Marietta tehát jogosan kezdte elveszteni bizalmát a jövőben.

A toronyóra még nem ütötte el a tizet, a mikor Didine a barátnője kis szalonjába belépett. Miután melegen megölelte, megcsókolta, izgatottan szólt:

- Na, most Mariette, azt hiszem, végre czélt fogok érni; komoly kérő van a láthatáron.

- Kicsoda? Égek a kiváncsiságtól.

Didine letette nagy szalmakalapját és mialatt fehér, ápolt kezeiről lehuzta hosszu svéd keztyüjét, sietve folytatta:

- Mondd csak Mariette, úgy-e te ösmered Vlasztónét?

- Vlasztónét, a kis kaczér szőke ügyvédnét, akinek olyan vén, festett szakállu férje van és...

Azt akarta mondani: és annyi kedvese, de Didine nem hagyott neki időt és rendreutasítólag közbevágott:

- Igen, a férje vén és csunya, de roppant gazdag, Vlasztóné pedig egy bájos, kedves kis asszonyka. De nem arról van most szó. Te talán nem is tudod, magam sem tudtam, Vlasztóné mily nagy rokonszenvvel viseltetik irántam. Tudod, én különben nem igen jöttem vele össze, kivéve ezen a télen, mikor minden pénteken nála mulattam; főleg az utolsó bálnak is beillő zsuron. Ekkor gyakran mondta Vlasztó Helén, hogy én vagyok báljaiban a legfessebb tánczosnő. Szóval Helén akkor foglalkozni kezdett velem. Cousineom, az öreg Aglája gyakran jár hozzá, jó barátságban vannak. Tehát a napokban azt mondja Helén a cousinenak: Szeretném azt a Didinet férjhez adni, találtam egy pompás férjet a számára... a nagybátyámat.

- A nagybátyját, - szakítá félbe Marietta, - köszönöm, hisz az már vén ember lehet!

- Nem olyan vén. Vlasztóné anyjának legifjabb fivére, de özvegy. Lehet körülbelül negyvenöt, ötven éves és leszámítva, hogy kissé, mint mondják, hogyan is mondjam... erős, termetes, jól konzervált férfi. Két gyermeke van, fiuk, és külföldön vannak egy nevelő-intézetben, anyjok szép vagyont hagyott reájok. Ez a pont tehát rendben volna.

- És hol van az a nagybácsi, mit művel, hogy eddig még senki sem látta?

- A vidéken lakik, kedvesem, keresett ügyvéd Plojestiben.

- Brrr... - szörnyüködött Marietta - te kis elegáns Didinem, a vidéken temetnéd el magadat?

- Nem egészen, - mosolygott finoman Didine, - Kivu (mert így hivják a kandidátust) nem marad ott. Ő ugyanis e tavaszszal nagy szolgálatokat tett a kormánynak. Plojesti tudvalevőleg nyakas ellenzéki volt és a kormánynak még eddig soha sem sikerült, hogy ott a jelöltjeit megválasztassa. Kivu, a ki nagyon ügyes, befolyásos ember, ez idén keresztül vitte a dolgot; jutalmul megigérték neki, hogy őszre kinevezik a feljebbviteli törvényszékhez Bukarestbe. Én tehát legfeljebb pár hónapig maradnék a vidéken.

- Ez már más; és hol, mikor fogtok találkozni?

- Ma, édesem, ma este Vlasztónéhoz vagyunk híva ebédre Aglájával. El is feledtem, hogy Aglája kint járt nálam a falun és ő mondta el nekem mindezeket; tegnap este együtt jöttünk be a városba.

Didine nagynénje juliusban rendszerint már valami divatos külföldi fürdőben időzött. Hugát erre az időre falusi birtokára küldte valami szegény rokonnal és nem volt reá eset, hogy valaha magával vitte volna utazásaira. Pedig férje szives örömest megfizette volna a szép kis rokonért az utat és nem egyszer példázgatott e miatt nejének; de az asszony e pontban hajthatatlan maradt.

Télen elvitte a leányt mindenüvé, de nyáron utazásai alatt nem volt kedve a garde des dames szerepét játszani, akkor ő akart szerepelni, a mennyire már az ilyen folyton kerepelő élő husgömb - mint a néni volt - a társaságban szerepelhet. A szikár, szótlan férj, a ki egészen passziv szerepet játszott házában és kinek látszólag nem volt az életben más élvezete az olvasásnál, most is megadta magát és kis hugát télen át szebbnél-szebb báli ruhákkal kárpótolta az utazásért.

- Tehát édesem, - folytatá Didine - ma este lesz az ismerkedés. Már korán reggel elküldtem ruhámat Mme Paulhoz, hogy a csipkéket átlátszóbbakkal cserélje fel. Tudod, a ruha derekán azok a betétek nagyon sürü guipureből voltak, az utczára megjárta, de egy dinéehez mégis több hatást tesz, ha kissé láttatni engedi a nyakat. Hanem azért egészen egyszerűen öltözöm, nem szabad követelőnek látszanom.

- Nagyon igazad van. Azután légy okos, te néha nagyon is a büszkét adod, a »grande dame«-t, nagyon is feszes vagy, egy vidéki embernek jobban tetszik a fesztelen modor.

- Megfogadom a tanácsodat; de most bucsuzom... sietek; későre jár nagyon.

- Nem reggeliznél nálam? mindjárt tizenegy óra, férjem azonnal itt lesz.

- Köszönöm! Ha egyedül lennél talán; de férjed előtt nem beszélhetünk nyiltan, nekem meg nincs türelmem közönyös dolgokról beszélni. Izgatott vagyok.

- Mikor látlak? - kérdé Marietta.

- Talán holnap, mily órában, magam sem tudom... pá kedvesem.

És Didine elsietett.

Hazaérve, asztalhoz ült. Nem evett sokat, de jóizüen, mert a jó gyomor a jó szin első kelléke.

Azután lefeküdt a kerevetre és egész négy óráig pihent. Nem aludt, de ébren álmodott. Álmodott egy férjről, akit nem ösmert, de lelke mélyéből óhajtott. Egy férjről, aki őt asszonynyá teendi, aki felszabadítja őt a vén leányok megalázó, függő, utálatos helyzetéből. Szabad lesz végre-valahára! Asszony lesz: tehet, amit akar, nem korlátolja többé a nagynénje szeszélye. Mehet a hová akar, egyedül, garde de dames nélkül... oh mily boldogság asszonynak lenni.

E közben meg is feledkezett a férjről és lelki szemei előtt feltünt cousinjának fiatal karcsu alakja, maga előtt látta őt ábrándos nagy kék szemeivel, amint reá néz, kérőn, szerelmesen. A cousin egy fiatal, vagyontalan katonatiszt volt. Didine örömest omlott volna karjaiba, de ez nem lett volna észszerü, mert a tiszt soha sem vehette volna el feleségül.

*

Vlasztónénál a kertben terítettek, a vén árnyékos gesztenyefák alatt. Bukarestben a hőség juliusban oly nagy, hogy a szobákban a levegő mindig fullasztó; de annál kellemesebb az árnyékos, balzsamos kertekben. A mindenes egész délután jártatta a vizvezeték gyantabőr-csöveit, hogy üdítő vizsugarakkal frissítse fel a fák lombjait és a virágágyakat. A levegőt betöltő a rezeda, viola és nikocziána kábító illata.

A társaság hét órakor ült az ebédhez; még világos volt, de a virággal gazdagon diszített asztalon már el voltak helyezve az elegáns kerti lámpások. A hófehér damaszt abroszon csillogott a sok ezüst és kristály. Vlasztóné értette, mint kell vendégeit fogadni. Kitünő szakácsa, választékos menüi és az egész városban hires borai voltak.

Nyolczan ülték körül a gömbölyü asztalt: épen a legjobb szám. Azt tartja egy franczia közmondás: egy kedélyes ebédnél ne legyünk kevesebben, mint a grácziák, se többen a muzsáknál.

Didinen és Agláján kivül ott volt még egy ötven éves, a fiatalt játszó, kissé viharos multu özvegy, aki azonban szellemes volt, két fiatal ur, a háziasszony udvarlói, a nagybácsi és a háziak.

Vlasztóné bájos, kedves megjelenés volt, elegáns világoskék ruhájában, mely pompásan állott aranyos szőke hajához, élénk, világosbarna szemeihez és örökösen mosolygó, fehér fogsortól csillogó-piros kis szájához. Ez az asszony igazi tipusa volt a divatos, léha asszonyoknak.

Kedves, csacsogó, mindig elegáns, örökösen mozgékony, a mellett felületes, élvezethajhászó és számító. Daczára férje vagyonának, nem utasítá vissza udvarlóinak értékes emlékeit sem, például egy szép gyémántgyürüt vagy más ékszert, de azt annyi chikkel és elegancziával tette, hogy semmi kifogást sem lehetett tenni ellene.

Férje erősen kellemetlen ember volt, jóval tul a hatvanon. Valaha a legkeresettebb ügyvédeknek egyike, nagy vagyonát azonban inkább furfangjának, mint tehetségének köszönhette. A megtestesült önzés, máskülönben szeretett jól élni és élvezni. Tudta, hogy felesége koronkint megcsalja, de elég eszélyesen belátta annak lehetetlenségét, hogy egy ilyen szép fiatal teremtés az ő szerelmével beérje; megelégedett tehát a morzsákkal és vén szivét neje ifjuságának napsugarainál filozóf-módra melengeté. Még nem szóltunk a nagybácsiról. Bizony az első pillanatban Didine megijedt tőle. A kissé erős, jól konzerváltnak hirdetett férfi a valóságban erősen potrohos volt. Haja mentől kevesebb, vonásai kiéltek, csak élénk szemei és duzzadt érzéki piros ajkai tanuskodtak, hogy még nem mondott le az élet örömeiről. Didine jó benyomást tett rá. A vidéki ügyvédnek tetszett a leány finom distingvált lénye, üde szépsége, de tetszettek főleg gömbölyü hófehér vállai, melyeket az átlátszó csipke elárult. Az ebéd vigan, kedélyesen folyt le, a pezsgő után meg épen felélénkültek; szinte kicsi lett nekik a kert.

Vlasztóné sétakocsizást ajánlott a chausséra, a bukarestiek e kedvelt séta helyére, mely nyáron épen oly élénk késő éjfélig, mint a délutáni órákban.

Az ügyvéd befogatott; azonfelül egy nyitott bérkocsiért is küldtek. Mig a kocsik előálltak, Helén hálószobájába vezette Didinet.

- Kedves kicsikém, - mondá neki, - jőjjön ide, hadd igazgassam meg ruháját. Nézze, vegyen egy kis rizsport és engedje meg, hogy a maga nagy szalmakalapja helyett, mely arczát egészen elfedi, ezt a kis kalapot tegyem a fejére. Csak tegnap érkezett meg számomra Párisból, úgy-e szép, valódi kis remekmü ez a kis modellkalap? Milyen jól áll magának! Ezek a rózsák nagyszerüen, gyönyörüen állnak barna hajához! Très poetique; a holdvilágos éjben igen jó hatást fog csinálni.

Ugy édesem és most legyen okos. Eddig még meg vagyok magával elégedve, a bácsira igen jó benyomást tett. Ösmerem őt és tudom, mikor elégedett valamivel. Most csak üsse a vasat, még meleg és főleg arra kérem, ne legyen olyan kimért, olyan feszes. Legyen kissé elnéző, tudja a vidéki ember nem mindig korrekt magaviseletü, de azért nem gondol rosszat mellette. Maga okos leány, ért engem, ugy-e bár?

- Igen, asszonyom, - rebegte Didine kissé zavarodottan, azután folytatá: Köszönöm a jóságát, igazán nem is tudom, mivel érdemlettem meg. Ön elhalmoz jóakarata jeleivel, ha testvére lennék, se tehetne értem többet.

- Ah, hagyja ezt, ez igen természetes valami! Nem kötelességünk-e nekünk, asszonyoknak összetartani? Nem vagyunk-e testvérek, szövetségesek valamennyien? Mi a mi carriérünk? A házasság. Lássa, édesem, mi hatan voltunk odahaza és valamennyien kitünően mentünk férjhez, de miért? Mert anyánk okos asszony volt és idejében reá tanított, mint kell bánni a férfiakkal, hogy bennünket szeressenek. Igen, ebben rejlik minden, nem elég az szépnek lenni, kell tudni: miként fordítsuk a szépséget hasznunkra. Mert a szépség a mi kincsünk, a mi delejünk, melylyel vonzunk, uralkodunk.

A férfi szerelmét fokozni, mindig fokozni, a mig csak egészen hatalmunkban nincs, akkor azután tehetünk velök, amit akarunk. Kinozhatjuk, gyötörhetjük őket és ők mégis lábaink elé rakják szivüket, kezöket, vagyonukat. A nőnek csak az előnyös házasságra kell törekednie. Mert hiába beszélnek nekem női emanczipáczióról, a nők munkaköréről, ez jó az öregeknek meg a rutaknak, de egy bájos, fiatal nő többet ér el szép szemeinek egy pillantásával, egy kézszorítással, mint az a szegény tanult, diplomás nevelőnő, ki folyamodványaival kezében, egész éven át koptatja a miniszteriumok lépcsőjét.

De most jőjjön, siessünk, hallom a kocsikat.

A landauban Vlasztóné foglalt helyet az öreg Aglájával és a két fiatal urral. A fiakkerben ült az ötven éves özvegy, Didine és a nagybácsi. Az öreg házi ur otthon maradt. Az éj gyönyörü volt, választani sem lehetett volna szebbet szerelmesek számára.

A kocsik végig vágtattak az élénk, sétálóktól nyüzsgő Calea Victorián, melynek gyalogjárói telve voltak kis asztalokkal s azok mellett ülő jókedvü emberekkel, kik söröztek, fagylaltoztak és élvezték a nyári éj kellemeit.

A nagybácsi szerelmes szemeket vetett Didinere; szemközt ülve, térdeik néha erősebben érintették egymást, mintsem azt egyedül a kocsi zökkenésének lehetett volna betudni. A leány eleinte indignálódva vissza akarta huzni lábait, de eszébe jutottak Helén intő szavai és nem merte ezt tenni, inkább úgy tett, mintha mitsem venne észre.

A kocsik most kiértek a chausséera. Ez egy széles, pompás, hársfáktól árnyalt és este villamos lámpákkal világított kocsi-ut, mely oly hosszú, hogy egy óráig eltart kocsin, mig a végére érünk. Jobbra, balra parkrészletek, villák, virágos mezők terülnek el. Ez az egyedüli hely Bukarestben, hol nyáron friss levegőt lehet szivni és az egyedüli találkozó helye is a jó társaság ama kis töredékének, mely a nyár egy részét a fővárosban kénytelen tölteni. A chausséenak mindjárt elején van a kioszk, román stilusban csinosan építve.

Délutánonkint és hetenkint egyszer este is, katonazene játszik kint, az oláh czigány-zene azonban soha sem hiányzik.

Most is nyaggattak egy keserves nótát; az asztalok mind el voltak foglalva és a mi kis társaságunk csak nehezen talált helyet.

Alig ültek azonban egy keveset, a nyughatatlan Vlasztóné már is sétát ajánlott. Elfogadták. Elől ment Didine a nagybácsival, utánok a három nő a fiatal emberekkel. Helén úgy iparkodott, hogy beszélve, nevetve, meg-megállva, mind jobban elmaradjanak az előre siető pártól. És csakugyan, a mint egyszer Didine a társaság után hátranézett, megilletődve vette észre, hogy egyedül van a nagybácsival. Beszédközben folyton előre haladva, a kertek, villák lassan elmaradtak mögöttük és a fasor most mezők és kis majorságoktól volt környezve. Mély csend mindenütt, csak a tücskök czirpelése hallatszott; a hold most majdnem nappali világosságot terjesztett és a magas fák éles, fekete árnyékot vetettek a fehér kövicses kocsiutra.

Didine be akarván várni a társaságot, elfogadta a nagybácsi ajánlatát és leült vele egy padra, egy lombos hársfa alá a homályban.

Didine dobogó szivvel ült le; érezte, hogy elérkezett a nyilatkozás pillanata; de nem is lehetett volna erre alkalmasabb hely és idő.

Ők ketten e pompás holdvilágos éjjelen egyedül e kis padon, majdnem elszigetelve a világtól, mert ide már nem hallatszott a mulatók és sétálók zaja, csak néha-néha suhant végig az uton misztikusan egy bérkocsi, felhuzott ernyővel, bizonyosan valami szerelmes párt rejtve.

Alig helyezkedett el Didine a padon, két hatalmas kar ölelését és ajkain Kivu forró ajkait érezé. Az első pillanatban hevesen vissza akarta őt lökni, de ismét eszébe jutottak Helén szavai: »a vidéki ember nem mindig korrekt magaviseletü stb.« Nem, nem szabad a finnyásat adnia, el kell türnie ezt a barbár viseletet, végre is ez az ember feleségül akarja őt venni!

Eltürte Kivu csókjait, aki olyan szenvedélyesen csókolá, hogy a leány egy perczre feledé a nagybácsi vén, potrohos külsejét, karcsu cousinja karjaiba képzelte magát. Midőn végre a szerelmes vidéki elbocsájtá, érezte, hogy szólnia kell valamit.

Meglehetős lélekjelenléttel, bár reszketve kérdezé:

- Fog engem kissé szeretni a jövőben?

- Becsületes ember vagyok, - válaszolá tüzzel Kivu, - szeretni fogom, csak azután maga is szeressen egy kicsit. Lássa, az első feleségemmel nem voltam boldog. Halottról jót vagy semmit, de bizony nem tagadhatom, hogy nagyon könnyelmü volt: ha a halál el nem viszi, elváltunk volna. Azért úgy vágyom egy derék, szolid, jó nevelésű nő után, aki életét férjének és tűzhelyének szentelné. (Cousin, ne kisérts! gondolta hirtelen Didine.) Én tudom, maga nagyon ünnepelt leány volt és sokat mulatott, azért remélem, már reá is unt az örökös tánczra és mulatozásra. A nőnek más, édesebb a hivatása, családot alapítunk és meglássa, nagyon boldogok leszünk.

Didine szive repesett az örömtől.

Végre... végre egy kérő.

Mert hisz ez annyi, mintha Kivu megkérte volna! És talán csakugyan megteszi formaszerübben is, ha az utánok jött társaság meg nem zavarja őket.

Didine zavarban volt, mikor felállva, a társasághoz csatlakozott. Kivu csókjai égették, azt képzelte, mindenki leolvassa arczáról a történteket. De a társaság diskrétül viselkedett, alig vették őket figyelembe. Visszafelé most már mind együttmentek és Kivu csak hébe-korba sughatott egy szerelmes szót Didine fülébe.

A kioszknál ujra kocsiba ült a társaság; Aglája, Didine és a nagybácsi most egy kocsiba ültek és a többiektől még a chausséen elbucsuzva, egyenesen hajtattak Didine lakására. Utközben nem igen beszéltek; Kivu néha titokban megszorítá a leány kezét, aki bájosan mosolygott reá, Aglája szundikált. Ugy beszélték meg a dolgot, hogy körülbelül nyolcz nap mulva fognak ujra Vlasztónénál találkozni. Kivu pörei nem engedték meg neki, hogy hamarább jőjjön Bukarestbe és mivel jövetelének napját nem tudta meghatározni, majd Helén fogja arról értesiteni Didinet.

Pár udvarias szó és egy forró kézcsók után (a mit nem Aglája kapott) a két nő eltünt a házban. Didine csak reggel felé szenderült el; az izgatottság, az öröm, sokáig ébren tarták. Elképzelte magának, mily meglepetést, csodálkozást fog kelteni az ő eljegyzési hire! Végre tehát menyasszony lesz ő is, mint annyi barátnője lett már ő előtte. Férjhez megy, ajándékokat, ékszereket fog kapni, házát fényüzően, izléssel fogja berendezni és majd férjét is átidomítja, lassan, lassan... Álmában, kárpitosokkal, szabónékkal vesződött és ékszereket, selyemruhákat látott egész halmazzal maga előtt...

Hány leány van, aki nem ezért megy férjhez?

*

Másnap egész nap nem volt ideje Mariettát felkeresni. Délig aludt és öltözködött, azután pedig Vlasztónéhoz sietett. A két nő sokáig tanácskozott. Vlasztóné nem kételkedett a házasság létrejöttén. A nagybácsi el volt ragadtatva; Helén látta őt reggel egy perczre és ez alatt tájékozta magát. Megigérte Didinenek, hogy azonnal értesíteni fogja őt nagybátyja megérkeztéről, de kérte őt, maradjon addig a városban. A második találkozásra öltözzön rózsaszinbe, mert ez Kivu kedvencz szine.

Didinenek nem volt rózsaszin ruhája; rögtön szaladt Mme Paulhoz és rózsaszin ruhát rendelt.

Az eljegyzésből azonban nem lett semmi. Didine hiába csináltatott rózsaszinü ruhát és Vlasztóné nem adott e nyáron második ebédet nagybátyja kedvéért.

Kivu ugyanis másnap délután, minekelőtte elutazott, a klubba ment. Didine igazán megtetszett neki és valóban szándéka volt őt elvenni. A boldogságtól áradozón ért a klubba, a hol néhány barátjával találkozott. Részint mert hizelgett neki, hogy egy ilyen előkelő, ünnepelt, szép leányt kap feleségül, részint mert közlékeny természetü volt és nem birta boldogságát magába zárni, nagy hangon hirdette barátainak közeli eljegyzését. A jó barátok zajosan gratuláltak neki, egynémely finoman mosolygott, a jövendőbeli vőlegény szép szavakban áradozott.

Egy ur, aki eddig olvasásába mélyedve ült egy sarokban, most felállt és a csoporthoz közeledett. Egy perczig habozni látszott, de azután elhatározottan, barátságosan nyujtott kezet Kivunak:

- Jó napot ügyvéd ur!

- Ah, ön az, képviselő ur, mennyire örvendek, hogy a mi képviselőnket láthatom. Hogy van, hogy?

- Köszönöm, meglehetősen, külföldre készülök. De ha megengedi, négyszem közt akarok önnek valamit mondani.

- Kérem, parancsoljon, - szólt Kivu felállva, és egy ablakmélyedésbe követé a képviselőt.

- Bocsásson meg ügyvéd ur, és talán rosszul is teszem, mikor az ön magánügyeibe avatkozom; de ön e tavaszszal nekem oly nagy szolgálatot tett a képviselőválasztásnál (bizony a segítsége nélkül soha sem jutok a Házba), hogy egy viszontszolgálattal akarnám azt meghálálni. Az előbb hallottam, ön házasodni készül; mondja csak, régen ismeri már ezt a leányt?

- Nem épen, - viszonzá kissé meglepetve Kivu, aki nem értette, hogy mit akar a képviselő, - a hugom, Vlasztóné mutatott be neki és mivel nekem igen megtetszett és különben is csak jót hallok felőle...

- Didine kisasszony mindenesetre csinos, szemre való leány, de azért mégis figyelmeztetném, minekelőtte megkéri, tudakozódjék egy kissé felőle. A kisasszony árva, aránylag szegény leány és tiz év óta a legnagyobb fényüzésben él nagybátyja házában...

- Rokonai gazdagok, - dadogá Kivu...

- Azaz a leány nagynénjének a férje gazdag... tudakozódjék barátom!

És Kivu elhatározta, hogy tudakozódni fog. Maga is utána járt, másokat is megbizott vele. És mindenki igazolta, amit a képviselő mondott, hogy a leány szegény, nagynénjének a férje azonban gazdag. Tiz éve él a házában és igen nagy fényüzés közt...

- Hát aztán? - kérdé az ügyvéd mindazoktól, akikkel e dologról beszélt.

Sajátságos dolog, de a modern társadalom úgy van berendezve, hogy az nem mindegy, ki micsoda kérdést vet föl? Ha két embernek közönyös fecsegés közt, unalomból jut eszébe azt feszegetni, hogy miért rakná rá a csillagot is egy nagybácsi az unokahugára, - akármint oldanák meg e kérdést, csakhamar elfelejtenék és egyébről beszélnének. De ha egy vidéki vőlegény beszaladja a várost és azt kérdezi az emberektől, nem látnak-e valami különöst abban, hogy egy szép leányt a nagynénje férje tiz éven át keresztül báloztatott - hát az embereknek csakugyan eszükbe jutnak a pompás ruhák, az ékszerek, a fogatokon való kivonulások, mindazok a jelenetek, melyekben megirigyelték azt a büszke, szép leányt, fájlalván egyuttal, hogy nekik elérhetetlen és gondolkozóba esnek. Azután eszmét cserélnek, közlik a gondolataikat és végre utczákon, szalonokban, kávéházakban és klubbokban majdnem nyilvánosan tárgyalják, hogy mi is lehet ebben a dologban?

Eljutott végre a hir ahhoz is, akit illetett. A meghurczolt nevü leányhoz, ki lemondott mindenről, ábrándjairól és eszményképeiről, le az előkelő körről, mely éltető eleme volt, erőt vett izlésén és meghajolván sorsa előtt s egy gyöngédségében is durva embernek, kit jószivünek és becsületesnek mondtak előtte, felesége akart lenni, csak azért, hogy asszony legyen.

Mikor másodszor látta életében Kivut, már tudott mindent. Az ügyvéd lehorgasztott fővel állott elébe. Meglátszott az arczán, a beesett szemén, hogy sokat szenvedett szegény.

- Nem állhatom meg, nem birom ki tovább, - kezdte a leány előtt. - Meg kell tudnom a valót, hogy igaz-e? Rosszat beszélnek ön felől mindenütt; azért jöttem, hogy öntől magától halljam, igaz-e?

Didine végignézett az ügyvéden.

- Azelőtt soha sem rágalmaztak, csak a mióta ön megkért. Senki sem tudja megérteni, hogy önhöz mehessek, aki vén, rut és bárdolatlan. Csak az kellett, hogy még ön is mérlegelje: vajjon elvehet-e? és a hirem felett eltörték a pálczát. Nekem csak a saját társaságombeli emberhez lenne szabad férjhez menni. Ezt köszönhetem önnek, uram!

- Bocsásson meg Didine! - szólt az ügyvéd összetett kézzel. - Jóvá fogom tenni ezt a nyomorult hibámat; ha elvettem, senki sem fog kételkedni önben többé és én azért jövök -

- Annak vége, hogy én az ön felesége legyek, azt eljátszotta ön. A hirnevemet majd máshol állítom helyre, azzal ne törődjék többé. Szerencsés utat.

Ezért nem ment férjhez Didine.



A NEMEZIS.

Marie félrehuzta az ajtó nehéz plüsfüggönyét és bepillantván a boudoirba: elsápadt. Férje ott ült az alacsony kereveten, egészen közel Kleopátrához és épen abban a pillanatban adott át valamit a szép asszonynak, amit az látható örömmel, mohón rejtett el ruhája ránczai közé. Marie éles szeme felismerte azt a valamit: Kleopátra duzzadó pénztárczája volt.

A férfi e perczben felnézett és meglátva nejét, elfogulatlanul kérdezte:

- Akarsz valamit Marie?

Az asszony nem felelt mindjárt, torkát a harag, a felháborodás fojtogatta, de néhány másodpercz mulva leküzdte felindulását s tompa hangon felelte:

- Nem jöttök teázni?

Kleopátra mosolygott. Vérvörös, érzéki ajkai közül előcsillámlottak hófehér, apró, hegyes fogai. Olyanok voltak, mint egy éhes ragadozó állaté. Felállott. Mozdulataiban volt valami végtelen tunyaság, ami a keleti nőkre emlékeztetett. De mielőtt elhagyta a boudoirt, oda állt a nagy tükör elé és hófehér kezeivel megigazította a homlokát árnyaló szénfekete fürtöket. A férfi egészen közel ment hozzá és fülébe sugta:

- Szép vagy, észbontóan szép.

Marie már rég nem állt a küszöbön. Kleopátra ismét mosolygott és hosszu, sokatmondó pillantást vetett barátnője férjére. Azután Marie után mentek a szalonba.

A szegény asszony bámulatos hidegvérrel uralkodott magán, a szamovár körül foglalatoskodott és közben szórakoztató megjegyzéseket tett. A mint a teát sorban kiöntögette, kérdéseket tett és felelt rájuk. Aki őt tréfálni, nevetni látta, nem képzelhette, hogy az asszony szivében mi dul, csak férje gyanította. Ösmerte a feleségét és tudta, mit jelent nála ez az ideges élénkség.

Éjféltájban aztán, mikor a vendégek távoztak és a házasok egyedül maradtak, az asszony, mint aki az álarczát végre levetheti, változott hangon és mozdulattal szenvedélyesen támadt a férjére:

- Ez alávalóság volt!

- Mit akarsz? - kérdé az hidegen és egy lépést tett a szobája felé.

- Maradj! - kiáltott az asszony - mered-e tagadni, hogy pénzt adtál Kleopátrának?

- Én? - kérdé a férj szinlelt meglepetéssel. - Megőrültél?

- Láttam... láttam, amint odanyujtottad neki az aranynyal telt erszényt.

- Ezt ugyan láthattad. Kiesett a zsebéből és én vettem fel a földről. Ez az egész.

- Úgy, úgy! ez az egész; csakhogy ez a tárcza üres volt, mikor kiesett a zsebéből, te aztán megtömted aranynyal és úgy adtad vissza neki. Azt hiszed, ma jutott ez az eszembe? Régen gyanítom, régen tudom én ezt; ma végre megbizonyosodtam felőle. De meggyalázom azt az asszonyt. Kikergetem a házamból...

- Elég a bolondságból, Marie - szólt indulatosan a férj - ez az őrült féltékenykedés elveszi az eszedet. Te egyetlen egy szemrehányó szót nem mondasz Kleopátrának, hanem mindenkor szivesen fogod látni, érted? Akarom!...

- És ha én nem akarom? - kérdé, fejét daczosan felvetve az asszony.

- Te fogod megkeserülni.

- Keserübb már nem lehet az életem.

- Mi bajod? Mire panaszkodol? Az elhagyott férjednél talán jobb dolgod volt? Mindened van a világon, gazdag vagy, annyit költhetsz, a mennyit akarsz, semmiben sem korlátozlak. Elhalmozlak minden jóval, nemcsak téged, de a leányotokat is, mit akarsz még tőlem?

- A szivedet, a szerelmedet, amit tőlem az az asszony ellopott.

- Édes Marie - mondá kissé gúnyosan a férj - nem találod, hogy kissé nevetséges, ha 14 évi házasság és olyan történet után, ami bennünket összehozott, egy negyven éves asszony szerelemről beszél és féltékeny harmincz éves barátnőjének bájaira!

- Oh! - szisszent föl az asszony fájdalmasan - tehát ide jutottunk már? De mióta vagyok én negyven éves? Harmincznyolcz éves vagyok és Kleopátra alig négy évvel fiatalabb nálamnál. De még ez sem lenne ok, hogy őt elém helyezzed! Ez a hitvesi hűség, a kötelesség, így tartod meg az igéreteidet Silvanu Demeter?

Demeter türelmetlen mozdulatot tett.

- Nincs kedvem veled vitatkozni Marie; álmos vagyok, feküdj le te is, holnapig kialuszod bolondságaidat - szólt hidegen és kinyitotta szobája ajtaját.

De az asszony nem engedte távozni, hirtelen eléje ugrott és a karjába kapaszkodott.

- Nem, Demeter, - mondá erélyesen - ma nem engedlek, tisztába kell hoznunk ez ügyet. Ha ártatlan lennél, ha nem szeretnéd azt az asszonyt, nem okoznál nekem ilyen fájdalmat, nem kényszerítnél, hogy elfogadjam, magamnál lássam azt, kit gyűlölök és kinek látása felháborít. Ha nem szereted, mi a czélod, mi érdeked van vele?

- Mi érdekem? Férje barátom és ügyvédem, akire szükségem van.

- Azaz neki reád, mert nem talál több olyan bolondot, aki ezreket kölcsönözzön eladósodott birtokára...

- Ne avatkozz ügyeimbe, tudod, hogy nem szeretem. Annak kölcsönzök, akinek akarok.

- Ezek az emberek igazi pióczák, kiszivják a véredet. Az asszony behálóz bűbájos szemeivel és te tömöd őket aranynyal... Nem elég, hogy a férfi már is ezrekkel tartozik neked, most még az asszony apró költségeit is te fedezed...

- Elvégezted?

- Még nem. Mi lesz ennek a vége?

A férj vállat vont és elfordult a feleségétől. Azután csendesen megindult és elkezdett föl s alá járni a szobában. Az asszony követte a tekintetével. Elmult egy-két percz, s Mariet pillanatonkint aggodalmasabbá tette férje hallgatása, s azok a gondolatok, melyekkel foglalkozhatott, s melyek a homlokáról szinte leolvashatók voltak.

Végre megállt a felesége előtt.

- A végét akarod tudni? A végét? Nos, a vége, az egyedül csak tőled függ - kizárólag a viseletedtől.

- Hogy érted ezt? - kérdezte az asszony elcsodálkozva.

A férfi gyorsan válaszolni akart, de még idejében meggondolta magát. Türelmetlenül rántotta félre a fejét:

- Gondolkozzál rajta!

Marie megfogadta a tanácsot. Egész éjjel gondolkozott.

Sirt és gondolkozott. A töprengésnek és a siralomnak azt az éjszakáját élte át, melyen az embernek eszébe szokott jutni az egész multja. Képek vonultak el szemei előtt, melyek emlékét régen elfeledve hitte. Sokat gondolt első férjére... igen, ez ember arcza megjelent most előtte és Marie nem szabadulhatott attól a gondolattól, hogy történni fog valami vele, hogy élete végzetes fordulat előtt áll, mint egykor azé az emberé, kit szeretett, aztán elhagyott. Sok sirás és zokogás után végre megnyugtatta magát... igen, volt ereje elhatározni magában, hogy küzdeni fog a sors ellen, Kleopátra ellen és önmaga ellen. Ő szereti Silvanu Demetert és akarja, hogy az viszont szeresse őt. Ha nagy küzdelembe, sok önmegtagadásba fog is kerülni, ha szenvedni fog is az alakoskodás miatt, meghoz minden áldozatot a győzelemért, de Kleopátra fölött diadalmaskodni fog...

*

Verőfényes márcziusi nap volt, csalóka napsugaras idő, mely elénk varázsolja a közelgő tavaszt, hogy másnap azután havas esővel vegyes szélvészre forduljon. Az egész világ a szabadban volt. A fiatal uracsok egy szál kabátban, ibolyabokrétával jártak fel és alá a bukaresti korzón, a Calea Victorián, az asszonyok testhez álló világos kabátkákban, kis tavaszi napernyőkkel futkostak üzletből-üzletbe, hogy megrendeljék, sürgessék uj tavaszi öltözékeiket. Marie az ékszerészéhez sietett. Meghivója volt Deno herczeg estélyére és legszebb, legértékesebb brilliáns karpereczéért kereste fel a Resch boltját, kihez javítani vitette az ékszert. Resch volt abban az időben a bukaresti elegáns világ divatos ékszerésze.

- A karpereczemért jöttem, - szólt, az ékszerész boltjába belépve.

Az ékszerész bizonytalan mozdulatot tett.

- Nem lett vele készen talán?

- Nem hittem, hogy oly hamar szükség lesz reá... hiszen Silvanu szenátor ur e közben egy másik pompás karpereczet vett nagyságodnak.

- Pompás karpereczet? Micsoda karpereczről beszél Resch ur? - kérdé Marie ámulva.

- Arról a brilliáns karcsatról - folytatá ártatlanul az ékszerész - melyet a szenátor ur mult héten vett 2000 frankért.

- Ah! - mondá az asszony és minden vér az arczába szökött - a férjem a mult héten 2000 frankos karpereczet vett?

Az ékszerész belátta baklövését és kibuvót keresett.

De Marie nem hagyott neki időt, veleszületett lélekjelenléte nem hagyta el.

- Bizonyára holnapi születésnapomra vette a férjem - mondá hanyagul - és ezért nincs róla tudomásom. Ne féljen, Resch ur, nem fogom elárulni, hogy már előbb értesültem a meglepetésről. - És ezzel előkelő főhajtással kisietett a boltból.

Férje tehát a mult héten ékszert vásárolt! Kinek másnak, mint Kleopátrának? Tehát mégis megcsalják őt, rutul, gyalázatosan és ő türje ezt? Oh, az a gyalázatos asszony, minő ügyes módon tudta magát nála behizelegni; milyen kedves, édes volt vele szemben és hogyan tudott hálálkodni, ha Marie fényes fogatán kivitte a lóversenyekre.

Milyen szerény nő volt még akkor. De most? Már vannak pillanatai, midőn éreztetni meri, hogy győzelmes vetélytársnője neki. Eleintén alig volt bátorsága drágább ruháit barátnője előtt hordani, mert tudta, hogy az ismeri szorult helyzetét és félt, hogy a ruhák eredetét fogja kutatni. Most már fitogtatja fényüzését és kihivóan tekint maga körül. Majd hivalkodni fog az ékszerével is, és neki a szemébe fognak villanni a gyémántok, melyeket tőle lopott el a nyomorult.

A járókelők sürü tömegétől Marie csak lassan haladhatott előre, pedig repülni szeretett volna haza, hogy a férjét azonnal kérdőre vonja. Bizonyosat akart tudni a gyémántok ügyében; akarta tudni, hol az az ékszer? Intett egy arra haladó birzsa hosszu, orosz kaftánba öltözött kocsisának és öt percz alatt otthon volt.

- A kokonásule? - ez volt az első szava az ajtót nyitó szobaleányhoz.

- Nincs itthon, - felelt a leány, - meghagyta, ne várjuk a villásreggelivel, mert dolga van és ma vendéglőben étkezik.

Marie összeránczolta szemöldökét. A szobaleány folytatta:

- De egy levél érkezett a nagyságos asszony részére.

Express levél volt és a galaczi postabélyeg volt reá ütve.

Marie szórakozott pillantást vetett a boritékra és felismerte egyik régi jó barátnőjének irását.

A levelet zsebre gyürte és egy pillanatig habozva állt meg az előszoba közepén.

- Kifizessem a birzsárt? - kérdé a szobaleány.

- Nem, - mondá az urnő - ismét elmegyek; a szakácsnő várjon a villásreggelivel.

Belevetette magát a bérkocsiba és odaszólt a kocsisnak:

- Calea Grivicza 177.

Kleopátra a Calea Griviczán lakott közel a vasuthoz, egy csinos, villaszerü épületben. A Strada Regálától, hol Marie egyemeletes kis palotája állott, kocsin is jó husz perczig tartott, mig odaért.

Marie e közben kivette zsebéből a galaczi barátnője levelét és olvasni kezdé:

»Kedves Marie!

Szomoru és kellemetlen megbizásom van és kérlek is, bocsáss meg, hogy magamra vállaltam, de azt hiszem, ezzel a te érdekedben cselekedtem. Azonnal a dologra térek, mert az ügy sürgős.

Ma reggel a vöröskereszt kórházból egy levelet hoztak számomra; egy beteg kért sürgősen magához. Képzeld meglepetésemet, midőn a levél irójában első férjedet fedeztem fel. Szegény Titi, ki hitte volna 20 év előtt, midőn mindketten ifju leányok voltunk és róla álmodoztunk, hogy így fogom őt viszontlátni!

Mielőtt szobájába mentem volna, a kórház igazgatójától értesültem, hogy a szegény Radianu 10 nap előtt vétette fel magát a vöröskereszt kórházba. Külföldről érkezett, testben-lélekben megtörtnek látszott és 14 napra előre kifizette ellátása költségeit. A tüdővész legutolsó stádiumában van...

Megkiméllek találkozásunk részleteinek elbeszélésétől. Rendkivül meg voltam hatva és megigértem, hogy mindent megteszek szerencsétlen ifjukori ismerősöm, a haldokló érdekében, ki hozzám fordult, hogy elérje utolsó vágyát, hogy halála előtt még egyszer láthassa a leányát.

Megigértem neki és biztattam, mert tudom, hogy jó vagy és már régen megbocsátottad neki, amit ellened vétett. Hiszen végre is szeretett és te hagytad el őt. Ha azután nehézségeket támasztott a válópörben, ha üldözött, önvédelemből tette, mert szeretett és nem akart elveszíteni! Ne hidd, hogy téged hibáztatlak egyedül, tudom, hogy te miért hidegedtél el iránta, de végre is legyünk igazságosak: ha igazán szeretted volna, megbocsátod a hibáit.

De hagyjuk a multat. A jelennel kell foglalkoznunk és az rövid percz a haldoklónak, akinek nincs már jövője. Légy könyörületes Marie, szánd meg leányod apját, szánd meg első, volt szerelmedet és jer leányoddal levelem vétele után azonnal Galaczra. Ha nem akarod őt látni, én magam fogom Hortenset hozzá vezetni. A haldoklónak csak perczei vannak már és visszavonta átkait, melyekkel egykor illetett.

Ha a katasztrófa hamarább beállana, táviratilag...«

A birzsár most behajtott a Calea Grivicza 117. sz. házának udvarába és megállítá lovait az üvegfedeles perron kőlépcsője előtt.

Marie feleszmélt. Hirtelen visszadugta levelét zsebébe és leugorva a kocsiról, megnyomta a villamos csengő gombját.

- A galaczi vonat csak 4 órakor indul - gondolta, - még van idő, előbb végezzünk ezekkel.

- A kokonicza nincs idehaza, - szól a szobaleány, fejét kidugva a félig nyitott üvegajtón.

Marie gyanakvólag nézett reá.

- És az ügyvéd ur?

- Ma reggel elutazott birtokára.

- Akkor megvárom a kokoniczát - mondá Marie és félretolva a megijedt leányt, belépett az előszobába. Az első, amit ott megpillantott, férjének felöltője és kalapja volt a fogason. Mitsem törődve a szobaleány ellenkezésével, egyenesen Kleopátra hálószobája felé tartott és benyitott.

A szép asszony bájos pongyolában félig feküdt a kereveten és egészen közel hozzá, alacsony karosszéken Demeter ült.

Minden vakmerősége daczára a szerelmes pár meghökkent, midőn Marie előkelő, nemes alakja megjelent az ajtóban. Testhez álló sötét ruhájában, villogó szemeivel, sápadt arczával, boszuálló kerubhoz hasonlított. Mereven, szótlanul nézett reájuk.

Kleopátra törte meg a csendet. Felemelkedett és édeskés, csalfa hangon mondá:

- Minő meglepetés! Nem vártalak volna...

- Azt elhiszem, - mondá az asszony sötéten - a férjemért jöttem.

- Dolgod van vele? - kérdé a barátnő, visszanyerve lélekjelenlétét.

- Mit akarsz tőlem? - kérdé boszusan Demeter - meghagytam otthon, hogy ne várjanak...

- Tudom, de én nem várhatok tovább... És ami mondandóm van, szeretem, ha azt ez az... ez az... (itt elakadt és szavak után keresgélt) asszony is hallja. Tagadni mered-e, hogy Kleopátra a kedvesed? - kérdé reszkető hangon, de kihivóan nézve férjére. - Tagadod még most is, mikor együtt talállak a legbizalmasabb téte-à-téte-ben?... Jó barátod falun van és te vigasztalod a szép szirént, vigasztalod 2000 frankos karpereczekkel...

- Távozz a házamból, tolakodó! - kiáltott most haragtól reszketve Kleopátra.

- Nem én vagyok az oka, hogy ide betettem a lábamat. Békén foglak hagyni és elkerüllek, de megkövetelem, hogy te is kiméld meg a házamat... a férjemet! - kiáltá Marie, nem tudva többé, mit beszél. - Add vissza a férjemet...

- Vidd el - mondá gúnyos kaczajjal Kleopátra - meglátjuk, akar-e menni!

Demeter mindeddig hallgatott, most oda lépett feleségéhez és parancsoló hangon mondá:

- Elég legyen Marie, most menjen haza azonnal és várja be, amig hazaérkezem.

- Jer azonnal!

- Nem, - viszonzá erélyesen a férj - később. Egy félbolond asszonynyal nem ülök kocsiba.

Kleopátra diadalmasan mosolygott és sértően megjegyzé:

- Lásd... mondtam neked, hiába küldöm... ő nálam marad.

- Oh! - sziszszent fel Marie és oly mozdulatot tett, mintha reá akarna rohanni volt barátnőjére. Kleopátra megijedt Marie tágra nyilt, fenyegető szemeitől. Igy nézhetnek a gyilkosok. És midőn Marie felemelt karral reá akart rohanni, Demeter karjaiban keresett menedéket.

- Védj meg Demeter, védj meg, a feleséged megöl...

Félelmében tegezte kedvesét annak neje előtt. Midőn Marie látta, hogy férje védően terjeszti ki karjait szép kedvese felé, elhagyta ama csepp józan esze is, ami felett még rendelkezett.

Ha fegyver van kezében, e perczben gyilkol, de finom svédkeztyűs kis keze csak egy törékeny, elefántcsontnyelű, fehér selyem tavaszi napernyőt szorongatott. Ám neki elég volt ez is, vér futotta el szemét és fegyverül használva a kis ernyőt, megütötte véle az asszonyt. Férje ki akarta csavarni kezéből a napernyőt, de a szenvedélyes asszony kisiklott és addig ütötte-verte Kleopátrát és férjét is, mig az elegáns kis jószág darabokban hullott a szoba szőnyegére.

Most egyszerre lehült a vére; szégyelte hevességét, de már megtörtént.

- Távozzék - szólt a férj megvető hangon - közöttünk vége mindennek. Nem térek többé haza; még ma megindítom a válópört.

Marie maga sem tudta, mint ért haza. Hálószobájában leroskadt egy székre és kezeibe rejté arczát. Vége, vége tehát mindennek! Mint fogadta önmagának, hogy némán fog türni, okosan számítva kezdi meg az aknaharczot és gyülölt vetélytársnőjét az ész és a türelem fegyvereivel fogja megsemmisíteni. Igazságának, jogainak tudatában hidegvérrel fog előhaladni, óvatosan lesből intézi dolgait, s hogy az ő keze lesz az, mely leleplezi a világ előtt a bűnösöket, senki sem fogja sejteni. Igy gondolta ő ezt el magának, nagy gyalázatot képzelt hozzá, mely őket éri s a világ, a társaság nagy fölháborodását, mely nem fogja elnézni a csalást és nem fog megtürni egy asszonyt a maga körében, aki szerelmét és kegyeit pénzért árulja. Kleopátra ekkor távozni lesz kénytelen Bukarestből nyomorult férjével együtt és Silvanu visszatér kötelességeihez.

Igy gondolta ő ezt ki az elmult éjszakán és most mindennek vége... vége... Oh! ha sirni tudna, ha meg birna szabadulni ama szorongató érzéstől, mely szivére nehezedik; de köny nem jött szemeibe.

- Távirat érkezett - jelentette a belépő szobaleány. Marie feltépte a borítékot:

»Ne jőjjetek többé, Radianu ma reggel meghalt.«

Marie kiejtette kezéből a táviratot.

- Meg vagy bosszulva Radianu, utólért az átkod. Minek is éltél volna tovább?



EGY VÁLÓPÖR TÖRTÉNETE.

A külügyminiszterné, a szép Irina, mint őt a bukaresti körökben általán nevezték, sürgősen beszélni óhajtott jó barátjával, Grigoreval, de mivel férje kitiltotta házából az előkelő semmittevőt és mivel a szép asszony fényes nappal nem tehetett látogatást egy nőtelen embernél, a »Grand-Hôtel« 113. számu szobájában adtak egymásnak találkát. Ez ügyes gondolat volt, mert a »Grand-Hôtel« első emeletén néhány nap óta Mlle Lejeune, egy hires párisi czég képviselője, ruhákat, kalapokat és egyéb női divatczikkeket állított ki közszemlére. A boulevardon lévő fényes szálló nagy kapuján egész nap ki- s bejárt a bukaresti high-life nővilága és így semmi feltünő sem volt benne, ha valaki oda a szép Irinát is belépni látja.

Grigore már egy fél óra óta sétált fel és alá a szálló harmadik emeleti szobájában és minden perczben megnézte az óráját, de csak azt látta, hogy az idő siet, a miniszterné pedig késik. Mindinkább izgatottá tette ez a csinos fiatal embert, ki nemcsak a szép asszonyra gondolt szerelmes szivvel, de arra a kellemes sorsfordulatra is, ami ebből a hónapok óta várt, esdett és kikönyörgött első légyottból következhetik.

Irina ellen azonban e napon mintha minden összeesküdött volna. Férje a szokott időben távozott ugyan hazulról, de vendégei érkeztek, a kiktől alig tudott szabadulni. Végre, végre - egyedül volt. Sietve vette kalapját és kocsiba ülve, a »Grand-Hôtelhoz« hajtatott. Épen háromnegyed órát késett. A szálló kapusa mély hajlongásokkal fogadta a kegyelmes asszonyt, akit jól ismert és szintén Lejeune kisasszony látogatónőjének tartott.

Büszkén, emelt fővel haladt az előkelő nő a szálloda szőnyegborított lépcsőjén fel az első emeletre, de a helyett, hogy belépett volna a franczia divatterembe, a harmadik emeletre sietett. Kopogtatás nélkül, hirtelen nyitott be a 113-dik számu szobába.

- Végre! - kiáltá Grigore, a kitörő öröm elfojtott felkiáltásával és biztosság okáért sietve reáfordította a zárban a kulcsot.

- Bocsáss meg - szólt pihegve a szép asszony - de lehetetlen volt jönnöm; ha tudnád, milyen nehezen szabadultam hazulról!

- Csakhogy végre itt vagy - felelt Grigore és szerelemittasan, de gyöngéd tartózkodással szorította ajkához és szivéhez az asszonyka kezét. - Oly régen nem válthattunk egymással egy bizalmas szót...

- Szegény Grigore... Sokat szenvedhettél azóta. De utóvégre is, férjem csak magának ártott; soha sem jöttem volna ide, ha te még mindig feljárhatnál hozzánk - tehát alapjában véve ő a te leghívebb szövetségesed...

Mindaketten nevettek s Grigore kitárta karjait, hogy kedvesét magához ölelje. Eddig soha sem tehette ezt anélkül, hogy Irina ne védekezett volna, most az asszony nem tiltakozott. Grigore karjai a karcsu derekára siklottak, kigyult tekintettel merültek el egymás nézésébe s ajkaik közeledtek egymáshoz.

E perczben halk kopogás hallatszott az ajtón.

Irina összerezzent. A szobában mély csend lett. A kopogás erősebben ismétlődött, mire Grigore az ajtóhoz lépett.

- Ki az? - kérdé.

- Én vagyok, a főpinczér - felelt kivülről franczia nyelven egy hang - legyen szíves azonnal felnyitni az ajtót... veszély fenyeget.

- Istenem - sóhajtó Irina megdöbbenve.

Grigore felnyitotta az ajtót s a küszöbön megjelent a főpinczér magas, karcsu, kifogástalan elegancziáju alakja. Mélyen meghajtotta magát a szép asszony előtt és egy igazi világfi fesztelenségével mondá:

- Bocsánat... de egy percznyi veszteni való idő sincs; a kegyelmes ur két ur társaságában e perczben jött be a kapun és erős gyanum van, hogy erre felé tart. Jőjjön asszonyom, el fogom önt rejteni.

Irina szótlanul, mintegy hipnotizálva, követte a főpinczért.

- Azt hiszem, uram, jobb lesz, ha ön itt marad, - folytatá a főpinczér, Grigore felé fordulva.

- Természetesen - válaszolt amaz, bosszusan harapdálva bajuszát.

A főpinczér most egy szük, sötét folyosóba tuszkolta a kegyelmes asszonyt; itt hirtelen felnyitott egy ajtót előtte, aztán gyorsan reá csukta, a kulcsot pedig zsebébe rejtette. Aztán ismét visszatért a főfolyosóra és ott közönyösen, mintha mi sem történt volna, járt fel és alá.

Ideje volt, mert e perczben ért fel a harmadik emeletre lihegve, czékla-vörösen, a rövidnyaku, hirtelen haragu, asztmatikus külügyminiszter egyik jó barátjával és egy rendőrügynökkel, kinek az a kényes kötelessége lett volna, hogy a házasságtörést konstatálni segítsen. Az urak, kik nagyon jól látszottak értesülve lenni, figyelembe sem vették a mélyen hajlongó főpinczért, hanem egyenesen a 113. számu szoba ajtaján kopogtattak. Hangos »Szabad!« hallatszott belülről. Az urak erre nem voltak elkészülve és máris csalódottan nyitottak be. Az ablaknál ott állott Grigore és a körmeit tisztogatta; mikor a belépőket észrevette, gúnyosan kérdé a külügyminisztertől:

- Minek köszönhetem e váratlan megtiszteltetést, kegyelmes uram?

A kegyelmes ur arcza, ha lehet, még vörösebb lett egy árnyalattal és félretéve minden diplomácziát, nyersen válaszolt az urfinak:

- Semmi alakoskodás - a feleségemet keresem... itt kell lennie. Öt perczczel előbb magam láttam őt a szállóba belépni.

- Talán két emelettel lejebb lesz a kegyelmes asszony - folytatta Grigore hideg gúnynyal.

- Az ördögbe is, itt van, ha mondom! - és kutatva nézett körül a szobában. Semmi sem volt ott ugyan látható, ami a feleségére vallott volna, semmi jel: se keztyü, se kalap, szalag vagy más egyéb, ám a miniszter mégis biztosan tudta, hogy neje itt járt, elárulta őt az erős hódító illatszer, mit oly jól ismert a férj és a melyet egyedül Irina használt.

- Ha ugy tetszik, kutassanak az urak, - mondá sértő udvariassággal Grigore.

A miniszter élt a szabadsággal és egész brutalitással kezdett kutatni a szobában. Feltárta a széles szekrények ajtaját, szétvonta a mennyezetes ágy függönyeit, benyitott a mellékfülkébe, de mindenütt a legnagyobb rend uralkodott és a miniszterné nem volt sehol, csak bódító illatszere üldözte mindenütt a feldühödt minisztert.

Mikor már mindent átkutattak, Grigore még mindég gúnyosan mosolyogva, de udvariasan kérdé:

- Az urak, remélem, ki vannak elégítve?

És a három ur bocsánatkérések között volt kénytelen távozni.

Irina ezalatt körülnézett a sötét udvarra nyiló, szük kis szobában, mely nyilván a főpinczéré volt, s most, hogy biztosságban érezte magát, gondolkozni kezdett és szenvedélyes harag gyuladt ki a szivében.

- Oh! a gyalázatos, a nyomorult! - sóhajtotta a fogai közt s a férjére gondolt. - Nem riad vissza semmi botránytól, csakhogy válópert indíthasson, ami javára dőlne el. Vagyonomra és gyermekeimre áhitozik...

A kulcs most megfordult a zárban és belépett a főpinczér.

- A kegyelmes ur már elhagyta az emeletet, de még itt van az épületben - szólt udvariasan meghajtva magát. - Azt hiszem, a kegyelmesasszony legjobban tenné, ha egy ideig még nem távozna; nem lehet tudni, mi szándékuk van még az uraknak.

- Nagyon természetesen - felelt élénken a miniszternő - ha kell, akár az egész délutánt is itt töltöm. És - folytatá - az az ur a 113. számu szobából, elment már?

- Isvoreanu Grigore ur? - kérdé teljes tájékozottsággal a főpinczér - igen ő, hogy elterelje a gyanut, azonnal elhagyta a szállót.

- Nagy hálával tartozom önnek; ügyessége nélkül kellemetlen helyzetbe kerültem volna - szólt leereszkedő nyájassággal a kegyelmes asszony és elővette a pénztárczáját, bizonyára, hogy egy nagyobb bankjegygyel fizesse meg a főpinczér szolgálatát.

De a főpinczér kifogástalan elegancziával tett egy visszautasító mozdulatot.

- Szót sem érdemel, kegyelmes asszonyom, ilyesmi kötelessége minden gentlemannek.

A miniszterné csodálkozva pillantott fel. A gentleman szó furcsán hangzott egy pinczér szájában, de olyasmit sem tapasztalt még életében, hogy egy borravalóhoz szokott ember visszautasítsa az ilyen jól megérdemelt jutalmat. Még inkább megdöbbent aztán, midőn a főpinczér arczába tekintett. Tulajdonképen most nézte meg először, mert a menekülés pillanatában nem volt ideje figyelembe venni; ennek az embernek nem csak modora, viselete, hangja, de az arcza is gavallér emberre vallott. Az impressziók által könnyen befolyásolható Irinára láthatólag benyomást tett ez a határozottan arisztokratikus jellegü, szép arcz, melyet ápolt, aranyszőke selymes szakál körített; ez a kifejezésteli, kissé fürkésző kék szem, a fehér rózsás arczbőr, ami mind együttvéve, germán származásra vallott.

A főpinczér bátran, sőt látható kedvteléssel állotta ki az előkelő nő vizsgáló tekintetét és vérpiros, érzéki ajkai, mintha kissé öntetszőleg mosolyogtak volna.

- Ön visszautasítja az én ajándékomat? - kérdé Irina csodálkozva.

- Már meg vagyok jutalmazva - felelt a főpinczér - hogy exczellencziádnak szolgálatot tehettem, ez már elég jutalom nekem, - és lángoló tekintetet vetett a miniszternére.

Irina, bár örömest szokta volt fogadni a hódolatot, mint a legtöbb szép asszony, most mégis sértve érezte magát és gőgösen felelt:

- Ön nincs feljogosítva így szólni hozzám!

- Igaza van, kegyelmes asszonyom - viszonzá alázattal a főpinczér, - és esedezem, bocsásson meg ezért nekem, kinek elég kemény büntetés egyetlen egy szava is, amiért egy perczre eszembe jutott, hogy alig néhány hete még lett volna jogom így szólni önhöz!

- Mit akar ezzel mondani? - kérdé Irina kiváncsian.

- Semmit - viszonzá szomoruan a főpinczér - minden ember életének vannak titkai, nekem talán több, mint másnak.

- Abban nem kételkedem, sőt biztos vagyok benne, hogy ön nem az, a kinek vallja magát; a viselete előkelő emberre vall.

A főpinczér nem válaszolt, de titokteljesen mosolygott.

- Ki ön? - folytatá érdekkel a miniszterné - hogy került ön ilyen alárendelt állásba?

- Mi végből óhajtja ezt a kegyelmes asszony tudni?

- A főpinczér visszautasította a felajánlott jutalmat, én tehát a gentlemannek szeretném megköszönni a nekem tett nagy szolgálatot.

A szőke férfi még mindig nem válaszolt, de átható, delejes pillantást vetett a szép asszonyra.

Irina összerezzent; ez a férfi határozottan befolyásolta őt a szépségével.

- Aztán azt hiszem, ha valakit, akkor engem beavathat titkába; nem birja-e ön az enyémet?

- Igazán óhajtja? - kérdé a férfi, merőn pillantva Irinára és sötétkék szemében sajátszerű láng, talán a remény egy sugara villant meg. - Legyen tehát - mondá rövid szünet után. - Nem olvasta ön asszonyom a lapokban, hogy körülbelül négy hét előtt a bécsi előkelő világból nyomtalanul eltünt egy ösmert nevü sportsman? Ösmerősei, barátai hátrahagyott leveleiből azt következtetik: öngyilkos lett, amire nagy oka is lett volna, mint végképen tönkrement embernek.

Irina feszült figyelemmel nézett a férfi arczába.

- Öngyilkos akart lenni... Ezzel a szándékkal hagyta el házát, hol semmi nem volt többé az övé, minden a hitelezőké; de folt nem volt a becsületén, hátrahagyott vagyona fedezte az adósságait és így nem volt kénytelen életével fizetni meg a könnyelmüségeit; az élet ösztöne felébredt benne és ekkor úgy gondolkozott, hogy van még néhány forint a zsebében, ezzel távozhat Bécsből és szerencsét próbálhat; ha megunja majd az életet, még mindig nem lesz késő kiválasztani azt a golyót, amit a sors az ő számára rendelt.

- Nem Stettenheim grófnak hivták azt az eltünt urat? - kérdé a miniszterné.

- A kegyelmes asszonynak bámulatos emlékező tehetsége van - felelt a főpinczér. - A gróf tehát a vasuthoz sietett, megváltotta jegyét Bukarestig, mert tovább már nem telt volna és egyenesen a »Grand-Hôtelbe« hajtatott. Emlékezett, hogy Bécsben egyszer összejött a turfon a szálló dúsgazdag tulajdonosával; ennek közbenjárása által és mivel a véletlen folytán a hely üresedésben volt, elnyerte aztán a főpinczéri állást, mely elég könnyü és jövedelmező. A kegyelmes asszony most ösmeri titkomat és remélem, meg is fogja őrizni.

- A gróf minden tekintetben számíthat reám - mondá Irina, bizonyos meghatottsággal nyujtva kezét Stettenheimnak, aki udvariasan ajkaihoz emelte azt, de talán hosszasabban csókolta meg, mint rendszerint szokásban van.

- Az ön bátorsága tiszteletet és bámulatot érdemel - folytatta a szép asszony, - mert egy gentlemannek könnyebb megölni magát, mint az élettel megküzdeni. Mindazáltal önnek nem szabad sokáig ebben az állásban maradnia.

- Az nem is szándékom; mihelyt tehetem, Amerikába megyek.

- Tehetnék önért valamit? Ezt már barátságból kérdezem öntől...

- Köszönöm - ön már is sokat tett értem; részvéte fényes napsugár, ami erőt ad a küzdéshez és édes lesz a visszaemlékezés e perczekre...

- Ne használjon ily kifejezéseket... - szólt hirtelen Irina - nem szabad engem félreértenie. Én sem vagyok az, akinek látszom; köztem és férjem közt a szakítás nem tegnapi keletű. Hogy el akarok válni tőle, s hogy erre okom van, azt mindenki tudja, aki velünk ismerős. Ha a miniszter erre a nyilt és becsületes kijelentésemre nem durvasággal válaszol, hanem a válásba beleegyezik, ha nem rágalmazza és szidalmazza előttem Isvoreanut, kiről gyanítja, hogy hozzá akarok menni a válás után, sohasem kerültem volna ide...

- A kegyelmes asszony tehát hozzá akar menni Isvoreanu urhoz? - kérdé a főpinczér nem rejthető csodálkozással.

- Meglepi ez önt?

- Meg.

- Olyan rossznak hitt tehát... azt gondolta rólam, hogy kalandra jöttem ide csupán?

- Bár úgy lenne! - szólott a főpinczér.

- Megőrült ön, Stettenheim gróf?

- Nem... nem őrültem meg... de azt hiszem...

- Beszéljen világosabban; követelem; - kiáltott rá Irina.

S a főpinczér beszélt.

*

Két órával később a szép Irina látszólag egészen nyugodtan ült boudoirjában és olvasott; vendégeket várt ebédre, miért is teljes diszben volt már. Kis vártatva férje, a miniszter lépett be hozzá. Az asszony, mintha mi sem történt volna, nyugodtan, közönyösen pillantott fel könyvéről.

A miniszter nem volt képes annyira uralkodni magán, mint neje, akinek látszólagos közönye még jobban felingerelte a heves természetü férfit.

Irina látva, hogy férje hallgat, nyugodt hangon kérdé:

- Óhajt valamit, Demeter?

- Hol volt ma egész délután, Irina?

- Én? - kérdé az asszony vontatottan, mintha nem róla lenne szó - édes Istenem, azt hosszu lenne elmondani... mindenfelé.

- De mégis - sürgeté a férj - hol volt?

- Látogatásba, a chausséen, Mlle Lejeune kiállításán.

- Csakhogy megtévedt - vágott közbe a férj - és az első emelet helyett a harmadikon volt a 113. számu szobában.

Irina egy perczig hallgatott, aztán daczosan veté föl fejét és kihivóan mondá:

- Nos?

- Tehát nem tagadja! - kiáltá dühösen a férj - az ön viselete igazán felháborító, ön miatt kénytelen leszek lemondani állásomról, botrányt botrányra halmoz... Kétségtelen, hogy azóta az egész város beszél a ma délutáni kalandjáról...

- Ha a város beszél róla, annak csakis ön az oka. Minek fut utánam mindenüvé az ügynökkel? Minek vesztegeti meg cselédeimet, minek fürkészi ki titkaimat? Törődöm én az ön ügyeivel? Ki okozta itt a botrányt, én-e vagy ön? Házasságtörésen akar rajt érni? Oh, tudom mi czélból... azt akarja, hogy a törvény önnek adjon igazat és lefoglalja nagy vagyonomat gyermekeim javára és a gyámjok természetesen ön lenne... de csalódik... soha, soha sem fog ez önnek sikerülni. Nem Demeter - folytató gúnyosan az asszony - lehet valaki ügyes külügyminiszter és mégis ügyetlen férj, ha nem ért a belügyekhez...

- Még gunyolódni is mer?

- Merni merek, de nincs kedvem hozzá... Ez a játék, amit mi ketten már évek óta játszunk, végre is unalmassá válik és fárasztó. Azt hiszem, beláthatta ön, hogy velem nem bir: soha sem fog rám bizonyíthatni semmit sem, mert részint nem lesz mit, részint elővigyázatos leszek. Nekünk tehát el kell határozni magunkat valamire.

A miniszter nem felelt.

- Nos, ön még mindig nem akarja kijelenteni, hogy az ön véleménye szerint is: kölcsönösen gyülöljük egymást? Olyan nehezére esnék önnek egyszer életében igazat mondani?

- Megmondtam már, hogy milyen feltétel mellett egyezem bele - válaszolt a férj, indulatosan állva meg neje előtt.

- Ösmerem azt a feltételt - szólt Irina s gunyosan mosolygott. - Azért a szerencséért, hogy nyolcz évig a nevét viseltem, hagyjam önnél, ha nem az egész vagyonomat, akkor legalább a felét. Nem rossz üzlet, az bizonyos, amit ti nagy urak csinálhattok, kiknek exczellencziás a czimetek. Elvesztek egy fiatal leányt közvetlenül a zárdából; a rövidlátó szülők azt hiszik, áldásukat adják és milliós örökséget, a fiatal leányból boldogtalan asszony lesz, s mikor szabadulni akar, ekkor hagyja nálatok legalább is a vagyona felét. Alább nem adnád a szabadságomat nemes Demeter?

- Nem és százszor nem!

- Nos! - kiáltott fel az asszony - akkor hát boldogulj a zsákmányoddal: elfogadom a föltételeidet!

Demeter a csodálkozástól kővé meredve állott néhány másodperczig, azután közjegyzőt hivatott meg tanukat és kiállították az okiratot.

Volt abban említés és intézkedés mindenről, a milliókról ép úgy, mint a gyermekekről, kik intézetben fognak neveltetni s kiket az anyjuk évenkint hat hétig magánál tarthat. És végül egy érdekes pont: mig a válópör eldől, Irina külföldön fog tartózkodni.

Egy héttel e közjegyzői okirat kelte és a válópör benyujtása után, a külügyminiszter bejelentette magát a feleségénél.

Irina nagy csomagolásban volt, de azért elfogadta a volt urát.

- Van önnek még valami mondani valója? - kérdé tőle amint az ajtón belépett.

A férj egy irást tartott a kezében s az arcza ragyogott a diadalérzettől.

- Olvassa ezt! - szólt s a litografált lapot a kezébe adta.

Az asszony belenézett, azután vállatvont s visszaadta a papirost.

- Egyéb semmi? - kérdé nagy nyugalommal s egy óriás kofferajtót ismét kinyitott.

- Az önnek semmi, hogy a Grigore urat a törvényszék letartóztatta?

- Még pedig többszörös váltóhamisításért! - felelt az asszony minden izgalom nélkül.

- Na, ha ez önnek semmi, akkor nem tudom, hogy mit gondoljak. Mindig attól tartottam, hogy ön ennek a kalandornak a társaságában fog elutazni Bukarestből, s ez őszintén szólva, ártott volna a tekintélyemnek. Köszönöm önnek, hogy erről különben se lehetett volna szó...

Képzelhető e nyilatkozatból, hogy mekkora meglepetés volt az másnap a külügyminiszter urra, mikor a reggelinél olvasta, hogy a felesége az éjjeli vonattal elutazott Magyarországon át Bécsbe és vele ment - a Grand-Hôtel főpinczérje is.

A külügyminiszter azt hitte, beleőrül a szégyenbe, de pár hét mulva mégis megvigasztalódott. Levél jött Irinától egy rokonukhoz, melyben a főpinczér helyett Stettenheim grófról volt említés, kihez a válópör után nőül fog menni, s ki őt kétszer mentette meg egyetlen egy délután: előbb a férjétől, akinek boszuja elől elrejtette, aztán az udvarlójától, kinek viselt dolgait épen idejében leplezte le előtte.



AZ ÁLDOZAT.

Mikor a párisi gyorsvonat a bukaresti pályaudvarba berobogott, Florescu, a fehérhaju költő, már ott állott a perronon és kutatva nézett, merrefelől fog leszállani az ő szépséges felesége és imádott kis leánya, kit a »sacre coeur« nevelőjéből sietve hozatott haza. Hogy is ne? Mikor a kis leány a fejébe vette, hogy áttér a katholikus hitre és apácza lesz. De nem azért volt Katinka erélyes asszony, hogy egy kis leány szeszélyétől olyan hamar megijedjen.

Florika az egész uton duzzogott és a kocsiszakasz egyik sarkába huzódva, a »Szentek életét« olvasta, de amint Bukarestbe értek és öreg apját megpillantotta, egyszerre elfelejtette a kolostort, az apáczákat és a katholikus hitet. Gyorsan leugrott a vonatról és öreg apja nyakába borulva, heves csókok között rebegte: »Papa, kedves papa.«

Észre sem vette az apja mellett álló délczeg huszárőrnagyot, aki most oda ugrott a kocsiajtóhoz és bizalmas kézszorítás után Katinkának segédkezett. Florika, a viszontlátás örömében, meg is feledkezett anyjáról és csak vonszolta az apját előre. De a szép asszony utólérte őket.

- Állj meg kis szökevény! - kiálta leányára - és köszöntsd Sándor bátyádat.

Florika hirtelen megfordult és amint megpillantotta a fekete bajuszos, szabályos arczvonásu, elegáns katona mosolygó arczát, mélyen elpirult, de mitsem szólt.

- Rám sem ösmersz már kis hugom? - kérdezte a tiszt barátságosan. - Annyira megvénültem volna azóta?

Pedig dehogy vénült meg; Florika épen azért volt meglepetve, mert nem képzelte Sándort - kire csak homályosan emlékezett - ennyire fiatalnak.

Az őrnagy anyjának unokatestvére volt és többnyire vidéken állomásozott. Mikor Florika még kis leány volt, a fiatal huszártiszt koronként látogatóba jött egy-két napra hozzájuk és ilyenkor elhalmozta a gyermeket nyalánksággal, meg játékszerekkel. Erre jól emlékezett Florika. Később, mikor felcseperedett, mindig ritkábban látta Sándort - bizonyára nagyon távol volt az ezrede - azután Párisba vitték és ott az apáczák közt sok minden egyébbel együtt a huszárról is megfeledkezett.

Most azonban nehány rövid nap alatt ismét megbarátkozott vele. Az őrnagy ugyanabban a házban tartott szállást a második emeleten, ahol ők laktak az elsőn, de azonkivül még náluk is étkezett; így aztán gyakran látták egymást. Sándor vígkedélyü, szellemes ember volt, szeretett tréfálni és jól állott neki, mikor fiatal leányokkal kötődött.

Florescuné nagyon örült, mikor tapasztalta, hogy az unokafivér olyan szivesen akarja is, tudja is szórakoztatni a kis leányát, aki úgy látszik, nyolcz nap alatt egészen elfelejtette a zárdát, akin a búskomorságnak többé nyomát sem lehetett látni. Keskeny arcza megtelt és rózsás pir ömlött el rajta, mélabús barna őzszeme vidoran nézett a világba; a kaczagó leányban a párisi apáczák nehezen ismertek volna növendékükre. Szép dolog is az 17 évesnek lenni! Mindenre fogékony ilyen korban a leány lelke.

Néhány hétig boldog, megelégedett életet folytatott a Florescu-család. Katinka vitte leányát jobbra-balra, csakhogy feledtesse vele az apácza-életet, csinos fiatal emberek is akadtak fölös számmal, akik tánczoltatták és udvaroltak neki; Florika azonban csakhamar belátta, hogy legjobban akkor szokott mulatni, ha otthon marad, Sándort hallgatja és nagyokat kaczaghat az elbeszélésein. Kaczagása azonban az anyját végre idegessé kezdte tenni és nem egyszer ingerülten szólt rá a leányára:

- Florika, illendőbben is viselhetnéd magadat, nem illik az, annyira nevetni.

Florika elpirult, de a másik perczben már ismét a bohó kis leány volt, aki kergetődzött a fiatal bácsival és mikor ez végül szerencsésen elfogta, csak alig védte magát a rokoni csókok ellen...

Egy ilyen alkalommal azután komolyan megharagudott Katinka. Összeránczolta ives, fekete szemöldeit és erősen megdorgálta a leányát, de az unokafivérét is.

Ez használt. Sándor ettől az időtől fogva kevesebbet tréfált a leánynyal, nem is kergetődztek többé, sőt nem is volt többé oka Florescunénak a dorgálásra, mert az őrnagy nem csókolta meg soha a kis hugát.

Florika ezután gyakran visszavonult szobájába és ott olvasgatott; többé nem a szentek történetét, de apja verseit. Csodálatos bájos versek voltak azok, telve szerelemmel, vágygyal, boldogsággal. Florescu akkor irta azokat, mikor a szép Katinkáért epedett, majd házasságuk első éveiben. Sokat beszéltek akkor erről az érdekes házasságról. A költő már 45 éves és nagyhirü ember volt, mikor a ritka szép 16 éves Katinka belészeretett és ezt be is vallotta neki. Eszményiesen szép viszony volt az, igazi költői házasság, egész Románia lelkesedett a szép Katinkáért, kinek szépsége úgy illett a költő fényes tehetségéhez s dicsőségét, melylyel őt nemzete elhalmozta, igazán teljessé tudta tenni. Florescu valósággal bálványozta nejét és szebbnél-szebb dalokban énekelte meg aranyos kis feleségét. E szerelmi dalokat meghatottan olvasta most leánya és néha, mikor e versek befolyása alatt nem birt többé magával, berohant ősz apja dolgozó-szobájába, a nyakába borult és hevesen össze-vissza csókolta. Olyan boldognak érezte magát, maga sem tudta miért? Szerette volna az egész világot magához ölelni, de mivel azt nem tehette, ősz apját csókolta szenvedélyesen.

- Kis leány, kis leány - mondá az öreg szeliden védekezve, de tulboldogan leánya szeretetének nyilvánulása által - elég lesz már, no!

- Papa! - kiáltá Florika - minő gyönyörüek a te verseid, minő gyönyörüek!

- Kis kópé, hát te azokat olvasod?

- Igen, atyám és olyan büszke vagyok reád. De mondd csak, kire gondoltál te, mikor azokat irtad, a mamára?

- Persze a mamára!

- A mama olyan szép, arra lehetett verseket irni! Istenem, ha én reám is csinálnának egyszer verseket! De én nem vagyok szép - tette hozzá szomoruan.

Pedig nem volt igaza, mert bár nem állta ki a versenyt a vakitó szépségű Katinkával, neki is meg volt a maga varázsa. Középtermetü, gyengéd testalkatu gyermek volt, légies alaku, arcza hófehér, a szeme nagy, álmatag, keskeny piros ajka nagyon édesen és kivánatosan tudott mosolyogni és egész lényét beragyogta 17 évének fiatal bűbája.

Üvegházi növény volt, finom, törékeny, mely nem állja ki a viharokat, de óvatos kezek gondozása alatt pompásan virul. Nemcsak az arczvonásait, de apja költői lelkületét és szivét is örökölte Florika, azt a nemes szivet, melynek életszükség volt a szeretet. Mikor a zárdába került, szüleinek dédelgetésétől elesve, teljes szivéből a derék apáczákhoz ragaszkodott. Koronkint egyik vagy másik társnőjét imádta és végre, midőn 17 éves szive ezzel nem érte be többé, vallási rajongásba esett. A miszticzizmus felé hajló lelkére nagy benyomást tett a katholikus hit pompája. Előbb a lourdesi Madonna képezte imádatának tárgyát és órákig eltérdelt volna a fehérruhás, kékszalagos szűz kápolnájában; azután Szent Józsefhez pártolt. Szerelmes lett a szentnek kicsiny ezüstszobrába, mely arról volt nevezetes, hogy vizsgák előtt a növendékek a mögé rejtették azoknak a kérdéseknek a jegyzékét, a melyek nem maradtak meg fejecskéjükben; számtalan miatyánkot mondtak el a szent szobra előtt térdelve és szent József azután másnap a vizsgán segített.

Most, mióta idehaza volt és mindenki dédelgette, nem gondolt többé a szentekre; volt kit szeretnie: itt voltak a szülei. De sajátságos, ennek daczára mégis, amióta nem tréfálhatott többé fesztelenül nagybátyjával, valami ürt érzett a szivében. Miért dobogott olyan hevesen a szive, mikor a lépcsőn bizonyos sarkantyuk pengését meghallotta?

Miért érezte minden vérét szive felé tódulni, ha Sándor a szobába lépett?

Az őrnagy viselete most megváltozott irányában; ha Katinka jelen volt, figyelembe sem vette a kis leányt, de alig távozott a szobából az asszony, vagy ha a vendégei foglalták el, az őrnagy bizalmasan suttogott a kis leánynyal. Ellopta övéből a rózsát és gomblyukába tűzte, vagy mialatt a gombolyagot feladta neki, mit Florika munkakosarából kiejtett, gyengéden megszorította a kezét. Az ilyen apróságokon a kis leány fél éjjel el tudott gondolkodni és gondolatai olyan boldoggá tették...

A bácsi azonban, ha a mama nem látta, egyre bizalmasabb lett és formaszerüen bolondítni kezdte a fiatal leányt. A blazirt katona, aki ismeretes volt kalandjairól, aki minden szép asszonyt megkivánt és nagyon sokat meg is hódított, most beleszeretett egy naiv, ártatlan leányba. Lehet különben, hogy nem is szerelem volt az, csak vágy a tiltott gyümölcs után; érdekes, izgató játék egy tapasztalatlan gyermekszivben felkölteni a szerelmet. A sok szövevényes heves szerelmi viszony után, amit a nagyvilág és félvilág hölgyeivel folytatott, kifáradt szive mintegy megpihent az ártatlan gyermek közelében. Vagy talán csak a változás vonzotta?

Egy délelőtt, mialatt Katinka a divatáruséknál járkált, az őrnagy korábban jött haza és szerelmet vallott Florikának. A fiatal leány dobogó szívvel borult a nyakába és azt hitte, meghal a boldogságtól. A tiszt maga sem hitte, hogy annyira meg lesz hatva, ha ez a bájos gyermek a karjai között lesz.

Elborította csókjaival és mint valami fiatal ábrándos diák, a leggyöngédebb szavakat suttogta fülébe. A szobaleány lépteire Florika ijedten menekült szobájába, ott lerogyott egy karosszékbe és félig magánkivül volt a nagy boldogságtól. Istenem! Istenem! Lehetséges-e? Tehát őt is szeretik! Az a szép délczeg tiszt, aki után minden szem megfordul az utczán! Sándor bácsi szereti őt!

Még mindég Sándor bácsinak nevezte. Alig várta anyja hazaérkeztét, mert hogy a bácsival bevallották egymásnak a nagy szerelmüket, most már nem lehet többé titok a mama előtt és ha a mama megtudja, hogy nem játék a dolog, hanem komoly elhatározás, hogy Sándor őt el fogja venni, amint igérte, akkor ő sem fog haragudni többé. Ezért el fog neki mondani mindent. Ez kötelessége, mert hiszen különben rosz, nagyon rosz leány lenne...

Florescuék délben villásreggeliztek. Katinka e napon kissé elkésve érkezett s alig tette le kalapját, asztalhoz ültek. Florika nagyon izgatott volt az étkezés alatt, alig evett valamit és lopva egyre az őrnagyra nézett, ki minden önuralma daczára gyakran gyöngéden pillantott a leányra és szemeik ilyenkor találkoztak. Florescunénak azonnal feltünt leánya és unokafivérének nem mindennapi viselete és figyelni kezdte őket.

- Miért nem eszel? - kérdé leányától.

- Nem vagyok éhes, mama.

- Beteg vagy?

- Igen, - dadogá a leány, - fejem fáj.

- Villásreggeli után feküdj le azonnal, - mondá Katinka, - és pihend jól ki magadat; minő sápadt vagy!

Midőn felkeltek az asztaltól, Florika követni akarta anyját, hogy megtegye neki bizalmas közléseit, de az asszony ellentmondást nem türő hangon pihenni küldte őt szobájába.

Florika lefeküdt a kerevetre, de nem volt ott nyugta. Felugrott, majd ismét lefeküdt, azután könyvet vett kezébe, de nem értett semmit abból, amit olvasott.

Végre nem állta ki tovább, édes titka nem hagyta őt nyugodni, közölnie kellett azt anyjával. Lábujjhegyen, nehogy felébreszsze apját, aki ilyenkor aludni szokott, haladt végig a szobák neszfogó szőnyegén, talán az anyja is pihen?... ezért folyton csendesen, nesztelenül haladt, mig anyja hálószobájáig ért, ott habozva állt meg az összehuzott török ajtófüggönyök előtt és nem mert belépni, mert hangokat hallott.

Anyja beszélt. Ideges, remegő hangjából mindjárt megértette, hogy haragszik.

- ...Mondtam neked, hogy hagyj békét a leányomnak. Florikát nem adom; ...a leányom, szeretem őt, aljasság lenne tőled...

- Ne sértegess... a leányod szent előttem, még gondolatban sem bántottam azt a tiszta gyermeket...

Florika szive megdobbant. Róla beszélnek... Sándor bácsi bizonyára meg fogja kérni kezét.

- Hiszi, aki akarja... ösmerem a te gondolataidat, minden asszonyt megkivánsz, valamennyit akarod...

- Mit akar a mama ezzel mondani? - gondolta az ártatlan leány.

- Valamennyit... - folytatta hevesebben az asszony. - Minden barátnőmet elcsábítottad: Elenát, Máriát, Zoét... de nem szóltam, eltürtem, mert tudtam, úgy is visszatérsz hozzám, én szebb voltam valamennyinél és úgy, mint én, egy se tudott szeretni!

Florika megtántorodott, szörnyü sejtelem kezdett agyában derengeni.

- De neked ez sem volt elég, a barátnőim után most a leányomat akarod, de csak próbáld... próbáld őt szeretni! Már régen észrevettem, miként akarod a szegény gyermek fejét elbolondítani, csak azért, hogy szórakozz, hogy mulass, ez izgatja a kimerült idegeidet...

- Csalódol - viszonzá ingerülten a tiszt - a leányodat szeretem; ha akarod, akár el is veszem feleségül...

Florika megremegett. A borzasztó dolgok után, amit hallott, végre egy édes, édes szó ért füleihez. Annyira reszketett az izgatottságtól, hogy megfogódzott az ajtó drapériájában, nehogy elessék.

- Igy vagyunk? - szisszent fel az asszony, - feleségül vennéd? Oh, te gyalázatos! Előbb kedvese vagy az anyjának, és mikor ráuntál, a leányát akarod! De meggátolom, meggátolom... megvédem a gyermekemet... és nem adlak téged sem... nem adlak!... mert szeretlek... az enyém vagy... őrülten szeretlek... - dadogta magánkivül.

Florika körül forogni kezdett a világ, olyan váratlanul érte ez a borzasztó felfedezés, anyja becstelensége és saját szivének keserve, hogy fejében összezavarodott minden, gyenge lelke nem birta el a csapást. A szoba aranyrámás képei tánczolni kezdtek, azután minden elsötétült körülötte és szédülni kezdett. Görcsösen kapaszkodott a drapéria rojtjaiba, de ereje elhagyta és végig esett a szőnyegen.

A tompa zuhanásra kirohantak anyja és az őrnagy és halálra ijedve, élesztgetni kezdték az alélt leányt, de az nem tért magához.

Csak egy óra mulva az orvos keze közt nyitotta fel végre szemét, de nem ismert meg senkit és érthetetlen szavakat suttogott.

*

Az ágya mellett függött egy kis ezüst szent kép, az előtt imádkozott sürü könyhullás között a boldogtalan asszony sok álmatlan éjszakán.

A gyermek, kinek szivét ő, meg a bűntársa összetörték, betegen feküdt előtte, és sokáig nem tudta az orvos: az igazi életnek menti-e meg, ha megmentheti, vagy a vigasztalan lelki éjszakának?

S a bűnös asszony sokszor elsóhajtotta, amit ilyenkor a kétségbeesés ajkára adhat egy anyának. Százszor kérte az Istent, hogy az ő életét vegye el és hagyja meg a leányáét. Odaigért érette mindent: szépségét, szerelmét, kedvesét, boldogságát és bűnét.

Egy reggel aztán egy kéz nehezedett a vállára.

Férje állt mögötte.

- Elbúcsuzott az éjjel a leányától, Katinka? Sokáig nem fogja őt viszontlátni.

- Mi történt? - kérdezte az asszony, megdöbbenve kelve föl a térdeplőről.

- Az orvossal beszéltem, - felelt Florescu. - A legnagyobb nyugalmat követeli a gyermek számára. Tengeri fürdőre fogom vinni.

- Igy félholtan, mikor senkit meg nem ösmer?

- Engem megösmert. Csak önt nem akarja megösmerni.

- Mondott valamit? - kérdezte az asszony mohón, kétség és reménytől izgatottan.

- A nyakamba borult és arra kért, vigyem innen messze, nagyon messze. Nem volt szabad vele ellenkeznem... megigértem neki. Ha van önben irgalom, ha szerette valamikor a gyermekét, nem fog vele beszélni többé, nem akarja látni őt, addig legalább, mig ő nem kivánja látni önt... ha akarja valaha...

Katinka összefonta mellén a kezét, a feje lecsuklott és csöndes zokogással fordult el a férjétől.



ZOÉ.

Retoridi őrnagy ebéd után haza kisérte nejének barátnőjét, Varlam Zoét. Lanyha, borus őszi est volt; a Dimbovitza csendes, kihalt partján haladtak, hol alig járt ember és a gázlángok szomoruan pislogtak az őszi ködben. Karonfogvást mentek és halkan beszéltek egymással. Az asszony most hirtelen megállt:

- Nem, ez lehetetlen! - mondá megdöbbenve - nincs tehát már boldog házasság a világon! És én annyira boldognak tartottam Lizát!

- Liza talán boldog is - felelé keserűen az őrnagy - mi kell neki? Szép ruha és szórakozás! mindkettőnek bőviben van!

- Ne legyen igazságtalan, őrnagy ur - viszonzá hévvel Zoé, - Liza szereti önt...

Az őrnagy vállat vont.

Zoé félreértette a mozdulatot és meggyőzően folytatá:

- Ebben nem szabad kételkednie.

- Már nem törődöm vele, - felelé komoran Retoridi, - eleintén házasságunk első éveiben, mikor még reméltem, hogy átformálhatom a lelkét ennek a gyerekeszü asszonynak, sokat szenvedtem, ma már feladtam a reményt, hogy mi valaha megértsük egymást! Lizát minden untatja, a mi engem érdekel: komoly olvasmány, a családi élet; ha utazunk, a képtárak, muzeumok kétségbeejtik, én pedig megvetem az ő léha mulatságait... szóval nem illünk együvé...

- Liza fiatal, néha talán meggondolatlan, de alapjában jó, legyen türelemmel...

- Nem volt-e ön is türelemmel? És mi lett a vége évekig tartó szerencsétlen házasságának?

- Az más - felelé Zoé - az én férjem jellemtelen ember volt, az egész világ tudja, hogy türtem, szenvedtem eleget, ameddig lehetett, de vannak dolgok... becsületbe vágó dolgok.

- Tudom Zoé. Ön angyal és mártir volt... De hány ilyen nő van a világon? Miért nem birhatja Liza csak századrészét az ön erényeinek? Az egész világ irigyel ragyogó szépségü feleségemért, de mit ér a szépség, ha az asszonynak lelke nincs? Oh, higyje el, néha annyira elfog a keserüség... elhibázott életem ólomsulylyal nehezedik lelkemre.

- Ösmerem ez érzést - mondá csendesen az asszony.

- Igen, Zoé, ön is sokat szenvedett és ezért mertem kitárni ön előtt szivemet... tudtam, hogy meg fog érteni...

- Megértem és szánom önt...

- Köszönöm, Zoé, részvéte jól esik, barátsága fénysugár... mert, úgy-e, szabad önt barátnőmnek neveznem?

- Az vagyok, Retoridi - mondá Zoé, aztán nyomatékkal folytatá - és Lizának is gyerekkori barátnője, ne feledje. Istenem, mit nem tennék, ha önöket boldognak láthatnám!

- Ha megajándékoz barátságával, én az leszek - mondá hévvel az őrnagy és gyengéden magához szorította Zoé karját. Hangjában annyi bensőség volt, hogy Varlamné megremegett. Megértette a férfit, akinek sebzett szive szeretet, részvét után kiáltott, mert ő is egyedül, elhagyatva, szerencsétlennek érezte magát. Az őrnagy bizalma, rokonszenvének nyilvánítása, meghatották, jóleső melegség járta át szivét. Vágyott ő is egy rokonlélek után, a ki megértse és e perczben nem adott számot magának, minő veszélyes ez a barátság, csak azt érezte, hogy szánja Retoridit, és mindent el tudna követni, hogy őt boldognak lássa...

*

A farsang nagyon élénk ez évben Bukaresten; Liza, a fess őrnagyné, mindenütt ott van. Körülrajongják, udvarolnak neki. Retoridi elnézőbb ez évben iránta, mint máskor, vagy talán csak közönyös: ki tudná megmondani? Zoé nyugtalan, néha előveszi barátnőjét és inti, korholja őt, de az életvidor fiatal asszony csudálkozva hallgatja barátnőjének intéseit és a végén a szemébe kaczag...

- Édes Zoé, - mondja tréfásan, - nem lehet mindenki olyan bölcs, mint te, de az Istenért, ne prédikálj... eleget hallok ilyeneket Miklóstól... Miért ne mulassak? Nem vagyok-e fiatal és szép? Aztán mondd csak, nem bölcsebb dolog-e mulatni, mint átszomorkodni az életet?

Az őrnagy, azon őszi est óta, mikor haza kisérte Zoét, nem panaszkodott többé barátnőjének, de nem is volt szükségük szavakra, mert egy tekintettel, egy mozdulattal megértették egymást. Valami titkos delej vonzotta e két rokonlelket egymáshoz. Egy napon azonban, midőn Varlamné meglátogatta Lizát és csak az őrnagyot találta odahaza, Retoridi komolyabb volt, mint rendesen. Nagyon haragudott feleségére, aki valami meggondolatlanságot követett el és felindulásában keserü szavakban tört ki. Az alkalom, egyedül lehetni Zoéval, sokkal csábítóbb volt, semhogy fel ne használja és ne könnyítsen szivén. Zoé meghatottan hallgatta. Oh! mint szánta szegény szerencsétlen barátját és e perczben gyülölte Lizát és elitélte őt! A könnyelmü nő - gondolá - ilyen férj, két angyali gyermek mellett, mindig csak a bolondot járja! Nem érdemli meg boldogságát! Istenem, ha neki adott volna a sors ilyen férjet, hogyan tudná őt szeretni! Könyek gyültek a szemébe, eszébe jutott saját boldogtalan házassága és résztvevően a férfi vállára tette kezét és meghatottan mondá:

- Szegény, szegény barátom!

Retoridi összerezzent az asszony kezének érintésétől, Zoé könyes szeme, résztvevő tekintete megzavarták.

- Zoé - kiáltja és megragadja Varlamné kezét. Zoé nem huzza azt vissza és az őrnagy most csókjaival borítja a forró kis kezet, aztán reá néz az asszonyra és annak bájos arczából annyi részvétet és szeretetet olvas ki, hogy ezáltal felbátorítva, kitör:

- Zoé! te szánsz, te szeretsz! - és a másik perczben már szenvedélyesen magához öleli a remegő asszonyt. Zoé ott pihen az őrnagy mellén, arcza halálsápadt, szemét lehunyja és egy perczre mintha elvesztette volna eszméletét. Miklós csókjaival borítja a kedves arczot, a lehunyt szemeket és fulladozva dadogja: Szeretlek... imádlak... és mindig szorosabban öleli magához a félig alélt nőt, aki egészen átengedi magát csókjainak. Retoridi most a forró kis szájra tapasztja lángoló ajakát. Zoé erre feleszmél; ijedten körültekint, ráismer barátnőjének kis szalonjára, számot ad magának a helyzetről és egy hirtelen mozdulattal kiszakítja magát az őrnagy karjaiból.

Az udvarba e perczben robog be az őrnagyné fogata.

Liza, midőn a szobába benyit, sápadtan, arczából kikelve találja barátnőjét.

- Gyorsan Liza - kiált reá férje - Zoé rosszul van... hamar vizet!

És szól a villamos csengő... A cselédek össze-vissza futkosnak, az egyik eczetért, a másik vizért szalad... Liza ott térdel drága vizitruhájában, barátnője előtt és kölni vizzel dörzsöli be halántékát. Zoé pedig azt gondolja magában: - minő komédia! - Végre jobban lesz és menni készül. Liza hozzá akar ülni a kocsiba, hogy haza kisérje, de Zoé ellenkezik:

- Nem, nem, már semmi baja, egyedül is hazamehet.

És mikor a kocsi kiér a ház udvarából, megkönnyebbülten sóhajt fel. Liza jelenléte türhetlen volt neki. Lehunyja szemeit, nem akar gondolkozni... Ki akarja törülni emlékéből a történteket. De lelki szemei előtt feltünik Miklós alakja, látja szerelmes, kigyult arczát, érzi ölelését, csókját... felháborodva el akarja e képet űzni magától... de szivében soha nem érzett boldogság fakad...

A kocsi dübörgő zaja zakatol fülében, feje elbódul, arcza ég... és mégis mikor haza érkezik és leszáll kocsijáról, foga vaczog... láza van.

*

Mikor másnap délután az őrnagy meglátogatta Varlam Zoét, zárt ajtóra talált, a fiatal asszony még a délelőtt folyamán elutazott falusi birtokára. Álmatlanul töltött éj után határozta el magát ez utazásra.

Retoridi leverten távozott és haza érve, azonnal irt neki.

»Bocsánat Zoé, bocsánat! - irta. - Miért büntet olyan kegyetlenül? Haragszik reám? Haragszik, mert nem tudtam tovább visszafojtani érzelmeimet? De hiszen már régen tudnia kell, hogy szeretem... hogy nem élhetek nélküle... Irjon egy szót, csak egy szót, hogy megbocsát, hogy szeret és én széttöröm lánczaimat, hogy örökre az öné legyek...«

És az egész hosszu levél ilyen hangon volt megirva.

Zoé ideges sirásban tört ki, mig olvasta, aztán csókjaival borította a levelet, az ő irását és végre órákig tartó lelki harcz után, a következőket irta:

»Ha szeret, ha valaha szeretett, ne irjon többé nekem, feledjen el. Egy szétdult boldogságnak romjain soha sem fogom az enyémet felépíthetni, és ha elfogadnám ajánlatát, megérdemelném a vádakat, melyekkel férjem a válópörben annyira jogtalanul illetett.

Nem, nem, második botrányt nem akarok, már az első is annyira megkeserítette életemet, hogy most is sinylem még. Feledjen el és ha hosszu idő mulva ismét találkozunk, önzetlen és igaz barátnőre talál bennem.«

Az őrnagy nem birt, nem akart olyan könnyen lemondani, ujra és ujra irt, de Zoé nem válaszolt többé szenvedélyes, lángoló leveleire és végre felbontatlanul küldte azokat vissza. Ez használt; az őrnagy megszünt irni és Zoé, hogy feledjen, utazni ment. Egész nyáron át kóborolt, bejárta fél Európát, és mikor testileg, lelkileg kifáradva, azt hitte, már számüzte szivéből bűnös szerelmét, sokszor rajta kapta magát, hogy azon töpreng, vajjon ő gondol-e még reá?

Herkulesfürdőn hallott sok idő mulva először hirt Retoridiékról.

A szép Lizáról beszéltek, akinek Edelényi báró, a budapesti magyar alkonzul szenvedélyesen udvarol.

Zoé szive elszorult.

- És az őrnagy mit szól ehhez? - kérdé elfogulatlanságot erőltetve.

- Az őrnagy? - felelték - nem tudja-e, hogy a férjek élő spanyolfalak? Az egész világ tudja, csak ők nem, mi történik a hátuk megett. Aztán a szerelem különben is vak. Retoridi úgy bele van bolondulva csábos feleségébe...

- Igazán? - kérdé Zoé és éles fájdalom járta át szivét.

- Meghiszem azt; azt csinálja vele az asszony, amit akar... De azért ilyen dolgokban soha sem láthat az ember tisztán; lehet, hogy Retoridiné nem is csalja meg a férjét, sokan azt állítják, jól élnek...

Ez a hir nagyon felizgatta Varlam Zoét. Ime, minő következménye lett az ő önfeláldozásának! Hónapok óta utazik, szenved, hogy feledje a férfit, akit szeretnie nem szabad, hogy ne zavarja meg gyermekkori barátnőjének házi boldogságát és az alatt az idő alatt a jó barátnő kevésbbé lelkiismeretes, udvaroltat magának, talán már meg is csalta a férjét, akit ujra behálózott büvös, bájos szépségével. És ezek miatt az emberek miatt számüzte ő magát otthonából? Volt is érdemes; Liza csakugyan az, akinek látszott: könnyelmü, léha asszony és Miklós megérdemelte őt... És mivel a komor ősz óriási léptekkel közeledett és az idegenben mind rosszabbul érezte magát, ő is hazatért bukaresti otthonába.

Ott feküdt ujra a kereveten a keleti szőnyegekkel diszített török-szobában, ami a régibb boér családoknál soha sem hiányzik a lakásból. Barátságtalan őszi nap volt, az eső már két nap óta esett szakadatlanul.

De a komor idő, a szürke ég összhangban volt Zoé kedélyhangulatával. Ilyen sivár, üres volt az ő élete is, kopár uton kell haladnia folytonosan és az a kis virág - Miklós szerelme - mi most egy éve számára fakadt, már régen elhervadt, talán nem is nyitott soha.

Mióta Bukarestbe visszatért, még sehol sem tett látogatást: de előbb-utóbb mégis ki kell mozdulnia, fel kell keresnie Lizát is... És Zoé dobogó szivvel gondol az első találkozásra Retoridival.

E perczben élesen szólal meg a villamos csengő az előszobában! türelmetlen kéz érinthette meg a gombját. Ki jöhet ilyen időben? - hiszen kevesen tudják, hogy már megérkezett.

Az ajtó most hirtelen feltárul és belép... nem, beront Liza.

Hosszu köpenyt visel, haja rendetlenül lóg le kalapja alól, arcza fel van hevülve, karjaiba veti magát barátnőjének és hevesen zokogni kezd.

Zoé megrémül.

- Mi történt Liza? Mit jelentsen ez?

De Liza csak zokog, végre kinosan nyögi: - a férjem... a férjem elkergetett.

- Borzasztó! - kiáltja a barátnő, de nem kérdi: miért?

- Ártatlan vagyok Zoé, esküszöm neked... de nem hiszi... a látszat ellenem van... az alkonzul levele...

- Edelényi irt neked?

- Irt, de én nem válaszoltam erre a levélre, esküszöm...

- Nem értelek, - vágott közbe Zoé - annyi ideig távol voltam és mitsem tudok... beszélj el mindent.

- Igaz... - nyögi Liza és lehanyatlik a kerevetre és ujra zokogni kezd. - Oh! Zoé, Zoé... - mondja fuldokolva - minek is mentél el? Te voltál az én őrző angyalom!... Doamma, Doamma! minő szerencsétlen vagyok!

Zoét megindítja barátnőjének szerencsétlensége, megfogja kezét és szeretetteljesen mondja:

- Nyugodjál meg Liza és beszéld el, mi történt.

- Edelényi már régen ostromol szerelmével - kezdi vallomását az őrnagyné - de én nem vettem őt komolyan, mulattam vele, mint a többivel is, de ő az utóbbi időben mindég követelőbb lett... kaczérsággal vádolt és szivtelen asszonynak nevezett. Szemrehányó leveleket irt...

- De te csak nem feleltél?

- Csak azért, hogy észre térítsem őt.

- Óh!...

- Ő félremagyarázta szándékomat... és nyolcz nap előtt találkát kért tőlem. Társaságban történt... férjem a közelünkben volt és én rettegtem, hogy meghallja az alkonzul szenvedélyes szavait. Csitítottam, de Edelényi elvesztette az eszét, nem akart elhallgatni, mig meg nem igérem... ekkor... ekkor szorultságomban igent mondtam.

- És elmentél?

- Eszembe sem volt... hiszen nem akartam a férjemet megcsalni, csak Edelényit kellett elhallgattatnom. De Miklós azért mégis hallott valamit, gyanakodni kezdett. Rettentő perczeket töltöttem másnap, férjem komor arczkifejezése vészt jósolt, aztán féltem, hogy Edelényi talán végrehajtja fenyegetését és ha nem megyek a légyottra, öngyilkos lesz... én bolond! Az alkonzul csakugyan várt reám és mivel nem jöttem...

- Megölte magát!

Liza gúnyosan felnevetett.

- Szemrehányásokkal teli levelet irt és ujabb találkát kért. A levél úgy van fogalmazva, hogy férjem bünösnek hihet...

- Borzasztó!

- Miklós ma reggel felfogta a levelet, éktelen dühbe jött, azt hittem, megöl... De nem, haragja egyszerre lehült és hidegen csak ennyit mondott: »remélem, estig elhagyja a házamat, a gyerekeket megtartom«. Hiába kértem, könyörögtem neki, hiába esküdtem, hogy ártatlan vagyok, ő nem hisz nekem. Meg akar vivni Edelényivel, az ő vérére szomjazik. Kétségbe voltam esve, ekkor eszembe jutott, hogy te már haza érkeztél, azonnal hozzád siettem. Zoé! ezt a párbajt meg kell akadályoznunk. Edelényi kitünő lövő, Budapesten két ellenfelét ölte meg párbajban!

- De mit tehetek én? - kiáltott fel rémülten Zoé.

- Menj Miklóshoz, beszélj vele, győzd meg őt ártatlanságomról, neked ő hinni fog! minek vivjon ő meg, mikor Edelényi nem volt a kedvesem! Menj, menj Zoé, siess...

- Én? - kérdé ijedten Zoé - hová gondolsz? Mi joggal tegyem ezt?... nem, ez lehetetlen, Miklós meg sem hallgatna...

- De meghallgat, ha mondom, ő tisztel, szeret, szentnek tart... Nem régiben is még úgy nyilatkozott rólad, mint a nők példányképéről. Kérlek, esedezem Zoé, kisértsd meg, tedd meg ezt értem... értünk. Csak a párbajt sikerüljön megakadályoznunk, a többi az én dolgom... Miklós ignorálhatja a levelet... a sértés nem nyilvános... Ugy-e te elmégysz jó Zoém, nem fogod engedni, hogy megöljék gyermekeim apját?

Zoé még habozott, barátnője borzasztó dolgot kért tőle.

- Hátha unokafivéremet küldenők Miklóshoz, ők ifjukori barátok? - kérdi szorultságában.

- Unokatestvéred nincs a városban, tegnap mentek vadászatra Edelényivel... Épen ezért kell sietnünk, mert Miklós, mig a báró vissza nem tér, mitsem tehet. Zoé! kérlek, légy irgalmas... mentsd meg a férjem életét!

Zoé le volt győzve.

- Jó - mondá végre tompa hangon - megkisértem.

- Siess, siess... használd a kocsimat, én majd itt várok reád... oh! tudom, te győzni fogsz. Ha te mondod neki, hogy ártatlan vagyok: neked hinni fog.

Elbódulva, alvajáróként ült Zoé Liza kocsijába, ami őt Retoridi őrnagyhoz röpítette. Hány hónapja is lesz annak, mikor ő szökött bünösként az őrnagy házából? Most Liza, a látszólagos bünös, küldi őt hozzája. Tehát ujra Liza boldogságáért kell küzdenie! De vajjon csakugyan Liza boldogsága lebeg-e szeme előtt, vagy pedig csak annak a férfinak az életét félti, kit még mindig szeret? Nem ad erről számot magának, csak egy gondolat üzi, kergeti: Mentsd meg őt! Homályosan megvillan ugyan agyában a gondolat, hogy talán okosabb lenne az eseményeket meg nem gátolni; ha Retoridi megvivna, elválna, szabad lenne?! Ekkor a világ nem vádolhatná őt, hogy elcsábította barátnőjének férjét és idővel egymáséi lehetnének! De ez csak futó gondolat, a párbaj réme mindent háttérbe szorít.

Sápadtan, öntudatlanul száll le a kocsiról. Az ajtót nyitó cseléd arcza azonnal elárulja, hogy az uraság drámája nem titok a cselédség előtt. Zoé az őrnagy után tudakozódik és a cseléd válaszára, hogy az őrnagy ur dolgozó-szobájában van, nesztelen, ingadozó léptekkel halad egyenesen a Retoridi dolgozószobája felé. Az őrnagy iróasztalánál ül és iratait rendezi. Zoé lépteinek neszére felemeli fejét és megismerve az elvált asszonyt, önkénytelen felkiált: Zoé! - de aztán hirtelen összeszedi magát és hideg udvariassággal folytatja: Minő váratlan meglepetés, nagyságos asszonyom!... a feleségem nincs idehaza.

- Tudom, - felelé minden erejét összeszedve Zoé - ő nálam van, az ő nevében jövök...

- Hogyan, Liza merészelte? Ön tudja?...

- Mindent tudok - siet Zoé lágy, résztvevő hangon közbevágni - és azért jöttem, hogy megakadályozzam a szerencsétlenséget.

- Mit akar tőlem? - kérdé Retoridi összeránczolt szemöldökkel. Szigoru hangon beszél, de tekintete egyszerre ellágyul és megpihen az asszony bájos, remegő alakján; szive hevesen ver.

Zoé nem látja e tekintetet, csak a hangot hallja és az zord és kemény. Összeszedi minden bátorságát; bocsánatra kell birnia az őrnagyot minden áron.

- Retoridi - mondja remegő hangon - mi barátok voltunk egykoron, eme régi barátság emlékére kérem: bocsásson meg Lizának. Ő meggondolatlan, hibázhatott, messzebb ment, mint kellett volna... de ártatlan. Bocsásson meg neki... ne tegye koczkára életét... csak a báró bűnös.

- A báróval majd végezni fogok! - kiáltja az őrnagy önfeledten - erről kezeskedem!

- Nem, csak ezt ne, Miklós! Ezt nem szabad tennie! - jajdul fel Zoé. - Minek vivna meg vele, ha Liza ártatlan? A párbajnak ilyen esetben nincs czélja. Gondoljon gyermekeire, gondoljon azokra, akik önt szeretik, féltik...

Zoé hangja annyi aggodalmat árul el, hogy Retoridi szeretne örömében felkiáltani. De uralkodik magán és komoran folytatja:

- Már késő; akár hibás a nőm, akár nem, a sértés megtörtént.

- Tehát meg akar vívni? - kiáltja kétségbeesetten Zoé. - És ha Edelényi agyonlövi?

- Annál jobb - felelte keserüen Retoridi, - minek is éljek tovább? Akinek nevemet adtam: megcsalt; akit szerettem: eltaszított. Az élet mit sem nyujt többé nekem.

- Ön igazságtalan, - nyögi Zoé fájdalmasan.

- Igazságtalan? - kérdi a férfi. - Nem taszított-e el ön, Zoé? Tudja, mennyire szerettem... felajánlottam kezemet, életemet... De ön hideg érvekkel bebizonyította, hogy boldogságunk álom, lehetetlenség, csak ujabb botrány lenne az ön életében, ami már úgyis elég keserves... Félt a világ itéletétől, sajnálta Lizát - volt miért? - és elég kegyetlen volt szétzuzni szerelmemet... Nem, Zoé, ne tartson vissza e párbajtól, ez kötelességem nekem... s a többivel nem törődöm...

- De én nem akarom, hogy meghaljon! - kiáltja Zoé szivrepesztően.

És az őrnagy nem kételkedik többé Zoé szerelmében. Megragadja kezeit és szenvedélyesen kiáltja: Mondd, hogy szeretsz és én élni fogok érted, miattad!

Varlam Zoé zokog, nem képes szólani, csak fejével int igent és Miklós lecsókolja szempilláiról a könyeket. Zoé nem ellenkezik... és végre halkan rebegi: szeretlek... nem akarom, hogy meghalj...

Lassan, keservesen mult az idő Lizának. Izgatottan járt fel s alá Zoé török szobájában s alig várta barátnője visszatértét. Daczára rendkivüli optimizmusának, most mégis félt kissé. Ha Zoé kudarczot vallana, ha Miklós nem bocsát meg, ha eltaszítja, mi lesz vele? Csak most látta be, mennyire vétett férje ellen és a szorongás eme kinos perczeiben erősen feltette magában, hogy a jövőben meg fog változni, felhagy kaczérkodásaival és egyedül családjának fog élni. Edelényire egész borzadálylyal gondolt; pedig volt idő, mikor nagyon is örömest volt a hódító magyar fiu társaságában. De hová marad Zoé? Már több mint egy órája oda van. És elmulik még egy fél óra és Zoé még mindég nem tér vissza... Ha nem találta volna Miklóst? Ha férje már megbizta volna segédeit? Liza idegessége fokozódik. Végre... végre kocsi robog az udvarba. Ez Zoé. Retoridiné elébe szalad barátnőjének.

Varlam Zoé sápadt arcza zavart árult el, alig mer barátnőjére nézni.

- Nos? - kérdi Liza szivszorongva - ő megbocsát?

- Nem fog megvivni Edelényivel - felel kitérőleg a barátnő.

Liza örömében barátnőjének nyakába borul, megcsókolja őt és ujjongva rebegi: köszönöm, köszönöm. Zoé elfordítja arczát, nem tudja Lizát megcsókolni.

- Oh Zoé! ha tudnád, minő boldog vagyok! Ő nem viv meg! Hiszen akkor minden nyerve van, bocsánata csak időkérdés!

És Zoé gondolja magában: az elválás csak időkérdés szegény Lizám... most már kötelessége ez neki...

- De beszélj el mindent részletesen... mit mondott? Hogyan fogadott? Miért maradtál ki olyan sokáig? Nem találtad odahaza?

- Várnom kellett - dadogja Zoé, - valaki volt nála.

Hazudik. Pedig tudja, hogy Liza akármelyik cselédje rövid idő mulva meghazudtolhatja. De mit bánja ő, mi fog történni későbben? Nem fogja-e Retoridiné úgy is megtudni, minő csalfa barátnőre bizta ügyét? Megtudja Liza, megtudja az egész világ és mindenki ujjal fog mutatni reá. Borzad önmagától, egyedül Miklós szerelme bátorítja. Mit törődik ő a világgal? Adott-e az neki boldogságot? Ha meg is fogja vetni mindenki, Miklós szereti, szerelme kárpótol mindenért.

- Te kimerült, sápadt vagy, Zoém - folytatja Liza, - az izgatottság megártott neked, de nem hiába fáradtál, két embernek adtad vissza a boldogságot. Igen, Zoé, mert Miklóst is boldoggá tetted: ő szeret és tudom, nagyon szenvedett. Te nem képzeled, mily jó volt hozzám Miklós épen az utóbbi hónapokban. Alig, hogy elutaztál, egészen megváltozott irányomban; közeledett hozzám, gyöngéd volt, azt mondhatnám felujítani iparkodott szerelmünket. De nekem léhaságokon járt tovább is az eszem... de most jóvá teszem a hibámat, lemondok a szórakozásokról, megteszek mindent Miklós kedvéért. Oh! tudom, ő nem sokára megbocsát nekem. Aztán ez nem is lehet máskép... - folytatja elgondolkozva - ha Miklós megtudja...

- Mit? - kérdi Zoé gépileg. Barátnőjének beszéde mindmegannyi tőrszurás neki.

Liza titokteljes arczot csinál, aztán diadalmasan oda sugja barátnőjének: De hiszen te sem tudod, anya leszek.

Zoé elsápad. Még ez is. Nem, nem birja ki tovább.

- Menj Liza, - mondja szenvtelen hangon - ne vesztegesd az idődet, férjed vár.

Retoridiné sietve felteszi kalapját, felölti köpenyét és még egyszer köszönetet mond Zoénak.

- Te nem csókolsz meg, Zoé?

És Zoé kénytelen megadni a Judás-csókot.

- - - - -

Álmatlanul hánykolódik Varlam Zoé egész éjjel az ágyában. Rémképek ijesztgetik, lelkifurdalások bántják. Ő, aki egész életében egyenes uton haladt, aki feláldozta eddig életboldogságát a becsületért, most utvesztőbe került. Hiába küzdött hónapokon át, végzetét nem kerülhette ki. Szerencsétlenné teszi ifjukori barátnőjét, elrabolja három gyermek apját és kiérdemli a becsületes emberek megvetését. Miklósért teszi; de vajjon Miklós maga is nem fogja-e később megbánni a tettét? Ha majd elpárolog a szerelmi mámor, nem veszi-e majd észre, hogy a bálvány, amit imádott, legurult az oltárról és tulajdonképen becstelen tett hozta őket együvé?

Zoé nem tud aludni, iszonyuan szenved, megundorodik az élettől és csak egy után vágyik, pihenés, nyugalom után... de álom nem jő szemeire... Ekkor eszébe jutnak az ópiumcseppek, amiket idegei csillapítására használni szokott. Még egy teli üveg van birtokában. Felkél, az éjjeli lámpa homályos fénye mellett megtalálja az üveget és reszkető kézzel néhány cseppet akar önteni a pohárba. Néhány másodperczig tétovázva áll ott... az álmatlanság, a lelkirázkódtatás, a jövőtől való félelem, félig elvették az eszét... a kis kék üveg furcsa tanácsokat sugall a lelkében. Még habozik kissé, aztán hirtelen elhatározással kiissza az üveg tartalmát és visszafekszik az ágyába...



A VÉGZETES LÓHERE.

A Strada 11. Juniu hosszu egyenes utcza, alacsony, földszintes külvárosi házakkal, fakerítéssel körülvett kertekkel és udvarokkal, melyekben nagyobbrészt görög származásu kőfaragók kőkeresztjei fehérlenek, mintegy jeléül annak, hogy ez a hosszu utcza a temetőbe visz. A temetőbe és a román főváros második pályaházához, a Jara Filaret-hez.

Szóval csupa utas-embernek szolgál, miért is nagyon zajos utcza ez, főleg a vége, a vasut felé; ott szorosan követik egymást a kis kerti vendéglők, hol nyáron vig élet van, és ahová őszszel mustot inni járnak holmi kiskereskedők, és apró hivatalnokok. A kereskedősegéd, a fiatal deák idehozza vasárnaponkint szive hölgyét: a kis varróleányt, az árusnőt, és a szegény leányok, kik egész héten át dolgoznak, vidám kaczagással töltik be a kis kertek repkényes lugasait, piros ajkuk mohón szürcsöli a savanyu bort vagy édes mustot és apró hegyes fogaikat belemélyesztik a fehérre surolt fatányérokon szolgált nyárson-sültbe avagy a carnát nevü kolbászba, mely igen népszerü étel Bukarestben; ezek a kis kertek is főképen erről hiresek.

Éjféltájt, mikor a kis világ már aludni megy, de főleg hétköznapokon, gyakran más vendégek is kerülnek azonban ezekbe az apró lugasokba. A hige-life ösmert férfi alakjai, kik rejtőző szépeikkel jönnek ide vacsorálni, vagy kikapós uri asszonyok, akik titkos sétakocsizásaik után betérnek egy-egy félórára és grisettek módjára vigan isszák a korcsmai bort, csakhamar eltelve a ritkán élvezett szabadság részegítő mámorával.

- - - - -

Ime, a kert legsötétebb zugában, a repkénnyel sűrün befutott lugasban most is mulat egy efféle pár. Az asszonyon, egyszerü öltözete daczára, meglátszik, hogy a legelőkelőbb társasághoz tartozik. Fekete nagy szalmakalapja félig elfedi az arczát, szája kicsi piros és érzéki, aranyszőke hajfürteit megvilágítja a kerti lámpás pislogó gyertyája és hófehér ujjain, amint a durva veres abroszon kenyérmorzsákkal babrál, nagyértékü gyémántok villannak meg. Kisérője még egészen fiatal ember, naiv, lelkes tekintetü szemmel, imádattal néz az asszonyra és koronkint bátortalanul szorítja meg puha keskeny kezét.

- Ide máskor is eljöhetünk - akarod Dimitri? - kérdi a nő, szerelmesen pillantva a fiatal emberre.

- Még kérdezheted? - felelé amaz, szerelmesen ajkához vonva az asszony kezét. - Hiszen tudod, csak akkor vagyok boldog, ha veled lehetek, ha látlak! Mit szenvedek, ha távol vagy tőlem, nem is képzeled! Ilyenkor csak reád gondolok, folyton reád és gyötör a féltékenység, a vágy utánad.

- Nem szabad így beszélned - felelt az asszony, kezét visszavonva. - Szeress, szeress nagyon, forrón, de e szerelem ne okozzon neked gyötrelmet, csak édes perczeket.

- Könnyü ezt mondanod, de akkor ki kellene törülnöm emlékemből, hogy férjed van, hogy Bukarest legszebb, leghódítóbb asszonya vagy, hogy nem vagy egészen az enyém...

- Ismét ez a hang, Dimitri? Mit akarsz még? Szeretlek... tied vagyok és amikor csak tehetem - együtt vagyunk.

A fiatalember válaszolni akart, de az asszony nyakába borult, magához huzta a fejét és csókokkal zárta le az ajkát. Bizton tehették, a lugas sürü volt, senki oda be nem láthatott...

Igen szép este volt ez, ám az asszony előbb akart haza érkezni az uránál, sietnie kellett tehát, s így a pásztoróra hamar lejárt.

- Doámna! - kiáltá egyszerre ijedten az asszony - elvesztettem a pénztárczámat!

Dimitri sértődve válaszolt:

- Csak nem képzeled Ninette, hogy veled akarom kifizettetni a vacsorámat?

- Bolond fiu - mondá izgatottan az asszony - hiszen az egyre megy, de nincs meg a pénztárczám!... Jer... keressük, meg kell találnunk, nem hagyhatom a kedves pénztárczámat; Párisban vettem a Palais-Royalban és nagyon, nagyon szeretem...

- Az a kis zománczos tárcza volt veled, egyik sarkában egy gyémántos négylevelü lóherével?

- Az az!... Dimitri! meg kell találnunk okvetlenül. Tiz arany volt benne, de a pénzzel nem törődöm, százat is adnék érte, ha megtalálhatnám...

De hiába keresték szorgosan Ninette, Dimitri meg az elősietett pinczér, a tárcza csak nem került elő, és kereste kocsijában a bérkocsis is, aki ott várakozott reájuk a kerti vendéglő előtt, de mind hiába.

- Holnap bejelentem a rendőrségnél - szólt izgatottan Ninette, mikor végre beültek a kocsiba.

- Félek, hogy nem igen lesz foganatja - felelt Dimitri kedvetlenül.

- Nincs hited a becsületes megtalálókban?

- Nem hiszek a rendőrségben, hanyag és ügyetlen.

- Hogy mondhatod ezt? Mióta Radu Stefan van az élén, példásan működik.

- Politikai ügyekben lehet, de magánügyekkel keveset törődnek azok az urak.

- No majd meglátjuk! - szólt öntudatos hangon a szép Ninette és másnap csakugyan maga ment Radu Stefanhoz.

Az erőteljes, magas alaku szőke moldován, udvariasan fogadta Isvoreanu Petru, a szájas ellenpárti képviselőnek gyönyörü szép feleségét. Kristály szemüvege alól világoskék okos szeme fürkészőleg nézte a szép asszonyt és a bájos panaszost töviről-hegyire kikérdezte, merre járt az előtt való nap, aztán megnyugtatta őt és reményt adott neki, hogy a tárczát megkeríti, mert ha kell, akár az egész rendőrséget mozgósítja, csakhogy reá akadjon a becsületes megtalálóra.

Ninette vigasztalódva távozott, bizott ebben a Radu Stefanban. A rendőrfőnök hires ember volt akkortájt Bukarestben; a liberális vereseknek leghatalmasabb oszlopa. Szegény, anyagilag tönkrement rendőrtisztből emelte e magas polczra Romániának egyik leghatalmasabb államférfia és jó szimatja volt, mert Radu sok éven át töméntelen, megfizethetetlen szolgálatot tett a pártnak. És mivel szolgálatai megfizethetetlenek voltak, ő maga markolt be a keze alá kerülő különböző pénzekbe és önmaga fizette ki magát. Mindenfelé rebesgették ezt az emberek és nem alaptalanul, mert olyan esztelen fényüzést, mint a rendőrfőnök családja vitt, talán mégsem lehetett igaz uton fedezni. De a kormány szemet hunyt, mert ha eltávolítja Radut, talál-e egy utódot, a ki olyan ügyesen szervezi meg és vezeti a bataus-ok (verekedők) hatalmas seregét? Ha az ellenpárt tüntetést mert rendezni, mindjárt ott termettek Radu remekül fegyelmezett hires batausai, látszólag békés külvárosi polgárok és tényleg külvárosiak is, de nem épen békések, mert a mészárosok, timár-legények és egyéb iparosok legizmosabb fajtájából voltak összeválogatva s hatalmas furkósbotokkal felfegyverkezve, kik aztán mindennemü tüntetéstől jó időre elvették a kedvét a finnyáslelkü konzervativpárti fehéreknek.

Szóval Ninette eszes és erélyes emberre bizta ügyét; ha a pénztárcza megkeríthető, megkerül. Nagyon is epekedett és sóvárgott a szép asszony e pénztárczája után, hiszen legkedvesebb emléke volt ez.

Igen, emlék volt ez és naiv fiatal kedvesének nem egészen mondott igazat, mikor azt állította, hogy a tárczát Párisban a Palais-Royalban vette. A tárcza onnan való volt, csakhogy nem ő vette, hanem egy igen magasrangu ur, aki akkor hevesen udvarolt neki és nem éppen sikertelenül. A szép Ninette, aki nemcsak nevezetes férjéről, nagy vagyonáról, esztelen fényüzéséről és pikáns szépségéről volt hires, hanem megszámlálhatlan kalandjairól is - életének legnevezetesebb perczének tartotta azt, mikor egy kalandos életü, sokat emlegetett trónkövetelőnek, ha csak rövid időre is, megzavarta az eszét. A török-orosz háboru alkalmával sok királyi vérből származó herczeg fordult meg Bukarestben és valamennyi között a legcsábítóbb, aki nemcsak nemzetiségénél, de szerelmes természeténél fogva is jogot tarthatott a don Juan névre, belebolondult a szép Ninette-be. Ninette nem volt kegyetlen, sőt mivel a herczegnek néhány napi tartózkodás után Romániából sürgősen távoznia kellett, követte őt Párisba, és ott, a mézes napok mámora közben, kapta ajándékba tőle a pompás kis pénztárczát.

E naptól kezdve folyton magánál hordta azt a remek ékszert, úgy látszik, kellemes emlékeket tartott ébren hiu szivében: legnevezetesebb hódításának emlékeit.

De Radu Stefant ez egyszer cserben hagyta ügyessége és néhány hét mulva legnagyobb sajnálattal jelentette ki a szép Ninettenek, hogy a tárczát nem lehet előkeríteni. A képviselőnő azonban nem az az asszony volt, aki ne tudna segíteni magán; mikor a legközelebbi télen Párisba rándult, azonnal rendelt magának a Palais Royal ékszerészénél az elveszett pénztárczához egészen hasonlót. Az ékszerész könnyen visszaemlékezett Ninette pontos leirásából az ékszerre, és kikeresték a rajzát, mely pontosan lajstromozva volt a többi rajz között. Igy Ninette egy hét mulva ismét birtokában volt a tárczának, mely bár ha csak másolata volt is az eredetinek, őt még is arra emlékeztette, hogy egykor egy férfi térdelt lábainál, ki hadseregeket vezérelt és véres betükkel irta be nevét a világtörténelembe.

*

Öt év mult el ezután. Ninette még mindig szép asszony, csak kissé soványabb és haját veresre festi; Dimitri azonban nem a naiv fiatal ember többé; megférfiasodott, kiváló hivatalt tölt be a minisztériumban és mindenki komoly, törekvő, nagy jövőjü embernek ismeri. Az öt év alatt sok illuziója eloszlott, de azért szivében megőrzött egy ábrándot: hisz a tiszta szerelemben és hiszi, hogy a romlott nők mellett találhat igazi szivü, fehér lelkü ártatlan leányokat is, akik képesek önzetlenül, igazán szeretni, és megőrizni a hűséget a sirig. Hogy így gondolkozik, nem csoda. Szerelmes egy tizenhétéves bájos gyermekbe, aki csak néhány hó előtt került haza egy hires drezdai nevelőintézetből. A kis lány nemcsak a tudományt, de a német nők szendeségét is eltanulta Drezdában. Szeméből ártatlan báj sugárzik, beszéde zene, a legédesebb zene a fülig szerelmes Dimitri számára, aki gyorsan meghódította a fiatal leány szivét.

A világ már jegyeseknek nézi őket, bár Dimitri még nem kérte meg. Boldogságának egén csak egy felhő van: az apa. A szende Irina a hatalmas rendőrfőnöknek: Radu Stefánnak a leánya, Dimitri nem szenvedheti az apát; annyit beszélnek a rendőrfőnök üzelmeiről. Dimitri szeretné, ha ez a mende-monda nem volna igaz; iparkodik elhitetni magával, hogy minden kiváló embernek vannak irigyei és így most is csak rágalom, amit Radu Stefanról suttognak, de mégis nagyon szeretné, ha más apja lenne Irinának. Mindazáltal elnémítja a kifogásait s mikor ott ül az imádott kis leány mellett, sokszor sikerül neki feledni a rendőrfőnököt. Még nehány nap így együtt a sinájai fürdőélet bizalmasságában, a csudaszép fenyveserdőkben, a zugó patak mentén, hol óriási páfránylevelek nőnek; a pelesi tündérkastély iratos mezőinél, hol szebbnél-szebb virágokkal van teli hintve a zölbársonyos rét; még néhány nap a kedves gyermek közelében és Dimitri nem bir többé szivével. Meg fogja kérni a kis leányt és hat hét mulva majd oltárhoz vezeti Bukarestben a Doamna Balassa czifra kápolnájában. Igen... Igen, az idillnek ez lesz a vége, az kétségtelen; mások is így tartják, Irina is, és ezt hiszi maga Dimitri.

Ekkor uj vendég érkezik a nyaralótelepre, gazdag és előkelő, ki nagy feltünést kelt mindenfelé és sokat beszéltet magáról.

Dimitri izgatott lesz, mikor meghallja a nevét; ennek is most kellett idejönni? Ninette az, kivel egy teljes esztendeig volt viszonya s aki aztán megcsalta őt és elhagyta, de nem örökre. A kaczér asszonynak természetében volt a változatosság utáni legyőzhetetlen vágy, hűtelen lett tehát ehhez a kedveséhez is, maga sem tudta miért, de aztán egyszerre megbánta, amit tett és Dimitri lábai elé vetette magát, úgy kérte bocsánatát. Dimitrinek ez volt első szerelme és első csalódása; mint tapasztalatlan fiu, ártatlannak hitte a kedvesét, ki csak ő érte vétkezett és számtalanszor föl is ajánlotta volt neki, hogy váljon el a férjétől és legyen az ő felesége. Ninette keveslette a fiu vagyonát, neki szüksége volt a férjére, a tervet tehát nem fogadta el. Dimitrinek eszébe jutott mindez és az a sok szenvedés, amit a hiu és kaczér asszony okozott neki és nem tudott megbocsátani. Hiába esküdözött Ninette, hogy soha senkit sem szeretett úgy, mint őt, hogy ballépését ezerszeresen megbánta és minden vezeklésre kész érte, hiába volt hajlandó most már elválni a férjétől. Dimitrinek fölnyilt a szeme, tisztán látott és nem ujította fel a széttépett viszonyt. Ninettet szinte őrültté tette ez a kudarcz, öngyilkossággal fenyegetődzött és sokáig üldözte Dimitrit. Végre egy hasonlithatatlanul erőszakos és szenvedélyes jelenet után elutazott Bukarestből feledni. Két hónap mulva egy levél érkezett tőle. Szicziliából irta és ez a levél megható volt; a boldogtalan asszony teljesen megtörtnek mutatkozott benne, nem esküdözött és átkozódott többé, hanem megadta magát sorsának és az olaszországi pompás templomokban órákig térdelt a lépcsőkön. »Megnyugvást kérek magamnak és önnek Dimitri boldogságot. Igaza van, hogy megvetett engemet; nagyon is igaza; ön más sorsot érdemel, mint hogy egy ilyen bünös nőhöz kösse az életét. Majd ha egyszer meggyógyult szivvel visszatérek, nem fogom emlegetni a multat, azt eltemettem teljesen, csak azt igérje még meg, hogy barátságát nem vonja meg tőlem - erre számítok Dimitri...«

Mikor aztán Ninette egy évi távollét után visszatért, csakugyan békét hagyott Dimitrinek és úgy látszott, hogy el is feledte. Nemsokára ismét ő lett Bukarest legjobban szórakoztatott hölgye és a szájas ellenzéki képviselő feleségének megint suttogtak a pikáns kalandjairól.

Igy álltak a dolgok, mikor Ninette egyszerre megjelent Sinajában.

Dimitrit nyugtalanította ez; abban a közönyben, amit iránta Ninette visszatérte óta folyton tanusított, eddig hitt talán, most azonban aggodalmai támadtak. Mit kereshet itt az az asszony, mi hozta ide épen most?

Nagy társaság ül együtt a Caraiman szálló terasszán. Ebéd után vannak, hét órára jár az idő. Az urak fekete kávét isznak és szivaroznak, az asszonyok fagylalt mellett fecsegnek. Ninette is közöttük van, egy franczia diplomata udvarol most neki, szemben véle a keskeny asztalnál Irina ül és Dimitrivel suttog. Öt év előtt, ott kint a filareti kis vendéglőben, milyen más körülmények között ültek együtt Ninette és Dimitri, most nagyon közönyösen ülnek szemben egymással és mindketten tökéletesen feledni látszanak a multat.

A terasz elé népénekesek érkeztek, három szánalomraméltó alak, csak az asszony volt némi gonddal öltözve, de a férfiak elhanyagolt külseje ellenszenvet keltett és a mint rikácsoló hangon énekelni kezdtek, az egész társaság hallgatást intett nekik. A pinczér azonnal el akarta őket kergetni, de Ninette közbeszólt:

- Nem - mondá a társasághoz fordulva, - ne kergessük el szegényeket, mielőtt meg nem ajándékoztuk őket. Arczukról lerí az éhség, a nyomor...

A könnyelmü életü nők rendszerint jószivüek és Ninette, hogy jó példával menjen elől, kihuzta zsebéből hires párisi pénztárczáját és egy öt frankos aranyat vett ki belőle, tányérra tette és kecses mozdulattal szomszédjának nyujtotta a tányért, mire ez kézről-kézre járt és csakhamar megtelt. Irina bámulattal nézett Ninettere; már eddig is csodálta a hires divathölgy pikáns szépségét, de eddig csak idegenkedett tőle. Bármilyen szendének nevelték is, annyit tudott a világról, hogy vannak olyan nők is, kiket senki sem tarthat az erényes élet mintaképének, és tudta azt is, hogy Ninette ezek közé tartozik. Most, hogy a csillogó nagyvilági nő részvétet érzett a szegények iránt, ettől a kis leányban egyszerre felülkerekedett a jó érzés; vonzalmat kezdett érezni a szép asszony iránt, mert hogyan lehetne annak büne, aki ilyen jószivü?

Ninette maga mellé tette e közben a tárczáját, s Irina szeme most a pénztárczára siklott, a csodálkozásnak és meglepetésnek egy halk fölkiáltása röppent el az ajkáról.

- A tárczát nézi szép kis leánykám? - kérdezte bizalmaskodva a képviselőné. - Szép kis jószág, nézze csak meg közelebbről - folytatta s az asztalon át odanyujtotta neki.

Bájosan nevetgélt a leány, mialatt nézegette.

- Még is különös, - szólt hirtelen, - de olyan, egészen olyan, mint az én pénztárczám.

- Az öné? - kérdé csodálkozva Ninette.

- Igen, asszonyom, ime nézze.

És Irina kihuzott a zsebéből egy egészen hasonló ékszert.

- Ugy-e, hogy egészen az? Még a négyleveles gyémántos lóhere sem hiányzik róla. Azt mondják, ez szerencsét hoz, a papa bizonyára ezért választotta ki számomra: mert tőle kaptam a mult héten, 17-ik születés napomra.

Ninette és Dimitri önkéntelenül egymásra néztek és megértették egymást. E perczben az egész mult ujra fölelevenedett lelkükben és Dimitri megdöbbenve érezte, hogy hiába hitte eltemetettnek régi szerelme történetét: ami megtörtént, azt meg nem történtté tenni nem lehet. Hihetetlen gyorsasággal nyargaltak át szivén a legkülönnemübb indulatok, arcza másodperczenkint változtatta a szinét, mindez nem kerülte el senkinek figyelmét, legkevésbé azét a leányét, aki szerelmes volt bele.

De meglátott az a leány mást is. Azt a tekintetet, melyet Ninette vetett most Dimitrire. Gúnyos diadalmámor tükröződött kifejezésteljes vonásain, ajkszélein fagyos mosoly ült, szeméből lesujtó villámok lövelltek. Mindezt jól látta Irina és lehetetlen volt észre nem vennie, hogy Dimitri a szép asszonynak ezt a tekintetét nem birta elviselni, lekapta róla a szemét és azután nem nézett többé fel.

Mindenki összenézett a társaságban és senki sem tudta, mi történt. Mindenki elhallgatott és e kinos pillanatokban Dimitri zavara nőttön nőtt. Végre is Ninette törte meg a csendet; nyugodtan, hidegen, mintha misem történt volna, felállt és a pénzt odaadta az énekeseknek. Azután a diplomata karját kérte s megbontotta a társaságot.

Egy órával később Dimitri szomoruan ült a nagy szökőkut vizsugara mellett. A hold feljött. Fehér fénye megvilágította a magas hegyek sötét ormait és ott rezgett a habzó viz gyémánt porán. Sinája villamos lámpái sorban kigyultak, zene, kaczagás, vidám beszélgetés hangzott a park utain, csak Dimitri, a szerelmes Dimitri volt végtelen szomoru... Vége, vége volt mindennek, nem kérheti meg többé Irinát, el kell feledni a drága leányt, mert hiszen Radu Stefan csakugyan tolvaj, még pedig a legközönségesebb fajtából.

Gyöngéd női kéz nehezedett most a vállára. Ninette volt.

- Ha ez fogadás volt, akkor megnyerte, - szólt keserüen Dimitri, fölismerve egykori kedvesét.

- Magamnak fogadtam fel, Dimitri, hogy megizleltetem önnel azt a gyötrelmet, amit én érzek, amióta nem lehet az enyém, akit szeretek. Most az öné sem lehet többé, akit szeret... a véletlen jött segítségemre.

Dimitriben föllázadt a férfierő.

- Mit tehet ön ellenem! - szólt, minden fájdalmát legyőzve.

- Mindent tehetek, Dimitri. Ha elég könnyelmü lesz ön és elég haszontalan ahhoz, hogy egy tolvaj leányát eljegyezze, én egy szavammal tönkreteszem önöket mind. Föl fogok lépni a rendőrfőnök ellen. Férjem interpellálni fog a képviselőházban és az ön apósa nem fogja védelmezni tudni magát; az én ékszerem elvesztéséről jegyzőkönyvek és egyéb iratok vannak, az Irina pénztárcáján rajta van a párisi ékszerész czégjegye, mindezt eltagadni nem lehet.

- De hiszen akkor ön saját magát is elvesziti...

Gúnyosan nevetett az asszony:

- Meg fogják tudni, hogy a szeretőd voltam... hogy együtt vesztettük el a pénztárczát? Azt hiszed, titkot akarok csinálni belőle? Annyira nem, Dimitri, hogy a menyasszonyodnak már is megirtam, hogy régebbi jogom van reád, mint neki. Rég várok erre a pillanatra - ezért jöttem Sinajába, csak ezért...

Dimitri még azon éjjelen elutazott.

Irinát lesújtotta a rettenetes levél, melynek kezdetben nem tudott, nem akart hitelt adni, de mikor megtudta, hogy Dimitri szó nélkül elhagyta őt, nem kételkedett többé.

Ninette csakugyan jól számított, az ábrándos és fiatal leány szivére az volt a legsúlyosabb csapás, hogy vőlegénye egy rosz asszonynak a szeretője volt egykor, hogy annak ugyanazokat az édes szavakat suttogta, amelyről azt hitte, hogy másnak nem is tudná mondani, csak neki. Hogy Dimitri mutatni sem merte magát többé előtte, mit bizonyít ez most, ha nem azt, hogy leálczázva érzi magát, sőt hogy talán... még most is szereti azt az asszonyt?

Sokat sirt szegény kis leány e miatt és sokat töprengett, de eligazodni nem tudott rajta. Nagy fájdalmában aztán százszor és százszor megbocsájtotta Dimitrinek a régi bűnét, de nem tudta megbocsájtani az ujat.

Ninette boszuja teljes volt valóban; mind a kettőt boldogtalanná tette. És boldogtalanságuk örökké is tarthatott volna, ha valami nagyon egyszerü dolog közbe nem jön, amit igen sokan előre láttak Romániában, csak Dimitrinek nem volt hozzá sem képzelete, sem reménye.

Egy napon ugyanis Radu Stefant, a rettegett és erélyes rendőrfőnököt, minden ravaszsága és erélye daczára felmentették a hivatalától.

Hogy mi volt az oka? sohasem jött napvilágra, de nagy dolognak kellett történni, mert a rendőrfőnöknek az ügy elsimítására le kellett kötni az egész vagyonát.

Dimitri erre a hirre azonnal felkereste Irinát.

- Most akarna elvenni? - kérdé csodálkozva a leány, - mikor koldussá lettünk.

- Most. Mikor önnek már nem kell megmagyaráznom, hogy miért nem fogadhattam volna el azt a hozományt, amit az atyja adott volna önnel.

- Hát ezért és nem ő miatta került engem?

A rendőrfőnök lépett most be a szobába és meglepetve állt meg, látva, hogy leánya siró arczát a férfi mellére hajtja.

- Nőül kérem a leányát - szólt Dimitri, a belépő felé fordulva.

Radu összecsapta a kezét.

- Most, mikor már nincsen semmije? Csodálatos ember... csodálatos ember.

És látszott az arczán, hogy soha sem fogja megérteni Dimitrit.



A LEVÉL.

I.

Tatarescu főmérnök emeletes, villaszerü háza fényesen ki volt világítva. A háziur nevenapját ünnepelték és számosan ülték körül a földszinten levő diszes ebédlőben az asztalt. Bukaresti szokás szerint az ablakok függönyei nem voltak lebocsátva. E szokás félig keleti nembánomság, félig fitogtatás, hogy az ismeretlen arramenő megbámulhassa egy részét a bennlakók pazar fényüzésének. Szép asszonyok, elegáns urfiak, vigan koczintották össze pezsgős poharaikat. Csak egy alak zavarta kissé a vig társaságot: a főmérnök anyja. Kicsi, sovány, összeaszott alak, közönséges arczczal, akire sehogy sem illett a suhogó selyemruha.

Szinte nem is képzelte volna az ember, hogy ez a vézna kis asszony anyja lehet a herkulesi termetü, bár nem szép, de előkelő külsejü főmérnöknek. A pletyka-nyelvek azt állították ugyan, hogy a főmérnök anyja fiatalkorában olyan gazdasszony féle volt Tatarescu ezredesnél, aki aztán később feleségül vette.

A főmérnökné nem is szeretett anyósával dicsekedni s ha rajta áll: legszivesebben mindenkorra számüzte volna őt a kertre nyiló kis szobájába, de az ilyen ünnepélyes alkalmakkor férje és a világ kedveért nem mellőzhette.

Megkönnyebbülten is sóhajtott fel, mikor vége volt az ebédnek és a társaság felvonult a gazdagon és izléssel berendezett első emeleti termekbe.

Mióta a főmérnök ur a közmunkatanácsnak is elnöke volt, egyre tollasodott, tollasodott...

A termek aztán nemsokára megteltek szerencsekivánókkal, a csak theára hivott vendégek kilencz óra felé érkeztek. A szegény öreg asszony egészen elveszett a sok czifra ember között, aki mind a fiának jött hizelegni és kinek fele sem ismerte az anyát. A menyem ismerősei - szokta volt az öreg asszony keserüen mondani, mikor szerdai napon a sok diszes fogat berobogott a főmérnökné zsurjára az aszfaltozott udvarba. Elhagyatva ült volna most is, ha meg nem könyörül rajta Trandafira kisasszony, egy távoli rokon, aki fiatalabb éveiben azért hizelgett az öreg asszonynak, mert a fiába volt szerelmes, mióta pedig az mást vezetett oltárhoz, közös érdekkel őrködött véle a fia boldogságán.

Minderről azonban Tatarescuné nem vett tudomást. Okos, müvelt, büszke asszony volt, nem épen szépség, de nagyon elegáns, szép megjelenés és... kaczér.

Szóval, nagyvilági hölgy, ki tetszeni-hódítani szeret, de kinek férje máskülönben - a két asszony legnagyobb bánatára - nem tehetett szemrehányást.

Divatos ruhájában a szellemes asszony egyik vendégétől a másikhoz sietett, mig végre fáradtan ült le egy pálmacsoport mögé rejtett keletiesen alacsony kerevetre. A bőséges ebéd, a pezsgő, a sok beszéd, kissé elbódították és halvány pirt varázsoltak különben sápadt arczára.

Egy szép szőke férfi, semmitmondó kék szemmel és a hódításhoz szokott férfiak elbizakodott mozdulatával, nyomban ott termett és bizalmasan mellé ült a kerevetre.

- Fáradt vagy Elena? - kérdé, gyöngéden pillantva az asszonyra.

- Fáradt - viszonzá lágy, dallamos hangon az asszony.

Hallgattak. Aztán ujra a férfi szólalt meg:

- Milyen jól áll neked a fehér... szép vagy, bájos vagy ezzel a csipkekendővel!

- Mert te adtad! - válaszolta kaczérul az asszony - a te ajándékod szépít...

- Csakugyan ez az, a mit Párisból hoztam? - kérdé örömmel a férfi.

Tatarescuné felelni akart, de e perczben a pálmák között megjelent Trandafira kisasszony horgas orra. Látva, hogy észrevették, éles hangon kérdé a főmérnöknétől:

- Szabad volna nekem is tudnom, mit hozott számodra a sógorod?

Elena magatartása egyszerre megváltozott. Hideg, visszautasító, közönyös hangon felelé:

- Ezt a fehér csipkekendőt; még nem láttad?

- De igen - válaszolt a vén leány - úgy tudom, a párját a feleségének hozta? - kérdé csipősen, a férfi felé fordulva.

- Nem, édes kisasszony, nagyon csalódik - viszonzá a szőke tréfásan - a feleségemnek egy hálófőkötőt hoztam. - És hangosan nevetett, mintha sikerült élczet mondott volna.

Trandafira még több izben iparkodott őket kihallgatni, de nem sikerült neki. Már épen távozni akart és a kalapját keresgélte az Elena homályosan megvilágított hálószobájában, midőn egyszerre csak besuhant a háziasszony, követve a sógorától.

- Nagyon vigyázatlan vagy - szólt szemrehányóan az asszony.

A szőke szenvedélyesen megrázta kezét, hogy megcsókolja. De Elena észrevette Trandafirát és elfogulatlanul folytatta:

- Képzeld Trandafira, minő vigyázatlanság! Gyalog akarja hazavinni beteges feleségét ebben a téli időben! A szegény asszony agyonhütheti magát!

- Ha te megtiltod neki, nem fogja tenni; - mondá nyomatékosan a vén leány.

- Azt reménylem is - viszonzá Elena tettetett vigsággal - legyen engedelmes sógor ur és hozasson kocsit.

- Engem nem lehet reászedni, - gondolta Trandafira és a bucsunál oda sugta az öreg asszonynak:

- Vigyázzon czácza... furcsa dolgokat tapasztaltam ma este; nekem sehogy sem tetszik Elena meg a német...

- Otto? - kérdé ámulva az öreg asszony - mit beszélsz? A leányom férje? Elment az eszed?

- Csitt, - mondá a másik - holnap mindent elmondok, addig is vigyázzon, vigyázzon...

Az inas oltogatta a lámpákat.

Elena elgondolkozva állt meg a szoba közepén. Férje észrevétlenül közeledett feléje és átkarolta.

Az asszony összerezzent.

- Mire gondoltál, kis feleség? - kérdé nyájasan a férj.

- Az estélyre - mondá erőltetve az asszony.

- Pompásan sikerült - kiáltá elragadtatással a főmérnök, - mint minden, amit az én Elenám rendez. Az én okos, kedves Elenám! Csókolj meg, kis feleség!

Az asszony bágyadtan nyujtotta az ajkát.

- Fáradt, álmos vagyok...

- Holnap majd alhatsz akár tizig, édesem; neked nem kell az ügyeid után járni, mint nekem.



II.

- Az a hóbortos Trandafira mi mindent ki nem gondol! Csak egy irigy, féltékeny vén leánynak juthat ilyesmi az eszébe!

- Az igaz, én sem szeretem a menyemet, aki csak udvariasságból, ravaszságbul tür meg a házában, de ilyesmit még sem teszek fel róla.

- Minek kaczérkodna éppen Ottóval? A sógorával, akinek fiatal felesége és három apró gyereke van? Nem mondom ugyan, hogy Ottó nagyon szerelmes a leányomba, mert a porosz mindig alattomos porosz marad és ő is fiam befolyására számított, mikor megházasodott. De jól élnek, a leányom soha sem panaszkodik... Ostobaság... ez a Trandafira kötni való bolond.

Mindezeket éjnek idején gondolta el az öreg asszony, amint álmatlanul hánykolódott az ágyán. Nem is aludt azon az egész éjszakán egy félórát.

Hét óra felé aztán már nem birt az ágyban maradni, felkelt, felöltözött, még kissé motozott a szobájában, azután lesietett a konyhába, hogy a piaczra siető szakácsnéval, rendes szokása szerint, kibeszélgesse magát. Alig volt nyolcz óra, mikor a konyhába benyitott. Ott a téli, sötét reggelen még égett a korán meggyujtott gázláng és vidáman pattogott a tüz. Az öreg asszony - talán régi emlékei miatt is - máskor örömmel lépett a konyhába, de ma meglepetve hökkent vissza. A konyha közepén ott állt a menye - ki ha nem is volt estély után, soha sem kelt fel kilencz óra előtt - és suttogva parancsokat adott a mindenesnek. Az öreg asszony látta, mikor az egy levelet csusztatott a zsebébe.

- Már fenn vagy? - kérdé gyanakvólag Elenától.

- Amint látja - felelé az röviden.

- Küldöd valahová Joanét?

- Küldöm, - volt a száraz válasz.

- Kinek irtál? - kérdé ügyetlenül az egyszerü öreg asszony, kinek lelkében a gyanu mindinkább gyökeret vert.

- Micsoda kérdezősködés ez, mama? - kérdé a fiatal asszony fennhéjázón. - Vagy talán már nem is parancsolhatok a cselédemmel?

- Tőlem ugyan teheted, de azért kár úgy megharagudni. Aki igaz uton jár, nem vesz sértésnek egy-két kérdést.

- Ügyeimbe senki se avatkozzék; - viszonzá Elena ingerülten.

- Pedig a fiam talán jobban tenné, ha utána nézne.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdé a fiatal asszony haragtól remegő ajakkal. Azután a mindeneshez fordulva, mondá: - Eredj a dolgodra!

- Maradj! - mondá az öreg asszony szokatlan erélylyel - és add ide azt a levelet, látni akarom.

- Ne próbáld! Megtiltom! - kiáltott magánkivül Elena. - Ez már mégis szemtelenség!

A főmérnök, ki már teljesen felöltözve a kocsijához sietett, hogy ügyei után lásson, épen a konyha előtt haladt el és hallva neje ingerült hangját, belépett. A két czivódó asszony láttára kelletlen arczczal állott meg.

- Ez már mégis sok Stefane, amit az anyád művel! - kiáltá Elena. - Devant les domestiques! - tette hozzá francziául.

- Mi az, mama? - kérdé a főmérnök összeránczolt szemöldökkel.

- Fiam, édes fiam, - mondá remegő hanggal az öreg, - a te érdekedben teszem, miattad... Adja az Isten, hogy csalódjam, de nem nézhetem, hogy a feleséged titokban leveleket küldözgessen. Miért kelt fel ilyen korán? A levele miatt... Ha ártatlan, mutassa meg azt a levelet, hogy lássuk, kinek irt?

- Ezt akarja? - kérdé diadalmasan Elena, - jó, lássa. Add ide a levelet Joane.

Joane előszedte a levelet és odaadta az asszonyának.

- Lódulj! - förmedt reá a főmérnök.

- Ime, nézd Stefane, - mondá Elena hizelgő hangon és mosolygott - itt a veszélyes levél... a sógoromnak szól. Tegnap arra kértem, hogy rendeljen nekem két faragott polczot és elfeledkeztem a mértékről, hogy levelem még otthon találja, azért siettem az elküldésével. Nos, mama? ki van elégítve a sértő kiváncsisága?

Az öreg asszony nem felelt menyének, hanem fiához fordult:

- Ne higyj neki Stefane... nem mond igazat... bontsd csak fel a levelet, nézd meg, mi van benne.

Elena elsápadt.

- Stefane - mondá elfojtott hangon - leveleimet soha sem nyitottad ki eddig, ha szeretsz, most is bizni fogsz bennem.

A főmérnök tétovázva állott ott egy perczig; nem tudta, mit gondoljon.

Máskor bátortalan anyjának szokatlan erélye, feleségének sápadtsága, ingerültsége megzavarták.

- Mindenesetre bizom benned - mondá rövid szünet után - annyira bizom benned, hogy a levelet magam fogom sógoromnak általadni, mert épen hozzá indultam.

És ezzel egész nyugodtan kivette a levelet ellenkezni nem merő felesége kezéből és zsebre dugta. Azután szivarra gyujtott és mintha misem történt volna, így szólt: Tizenegy órára itt leszek a villásreggelire. És az Isten szerelmére, ne czivódjatok...

Kezet csókolt az anyjának, homlokon csókolta a feleségét és elsietett.

Elena egy pillantásra sem méltatva anyósát, emelt fővel, büszke magatartással hagyta el a konyhát és felment a szobájába. De lelke nem volt nyugodt. Dobogó szivvel kérdé önmagától: vajjon odaadja a férje a levelet? Vagy felnyitja előbb? Olyan nyugodtnak látszott; hiszen a dolog olyan természetes is. Hányszor irt ő már Ottónak, főleg mikor a házukat ujonnan berendezték. Ottó épitészmérnök, iskolázott izlésü ember, férjének lekötelezettje is volt, mert hisz általa tett szert az állására és azért készségesen szolgált rokonának. Tatarescu jelentéktelen külsejű nővérét is inkább hálából vette el. Egy olyan szép férfi különb asszonyt is kivánhatott volna magának, főleg az ő szerelmes természetével! De Tatarescu megalapította jövőjét és jóformán felajánlotta neki nővérét; nem utasíthatta vissza.

- Úgy, úgy, füzte tovább gondolatait Elena, a dolog nagyon valószinü, természetes szinezettel bir. Férjem helyesen, tapintatosan cselekedett, nem sértette meg az anyját és nekem elégtételt adott...

De azért a vélt elégtétel daczára is, nem birt megnyugodni és mint a ketreczbe zárt vad, járt föl s alá szobájában.



III.

A főmérnök látszólag nyugodtan ült be zárt kocsijába és az ülés párnáinak dőlve, gondolkozott. Oly váratlan, megfoghatatlan rejtély volt előtte ez a reggeli jelenet: neje korai felkelése, az anya vádja, a czivódás, a levél, hogy a legegyszerübb, leghelyesebb megfejtést csak a levél adhatta. Nem volt filozófus, aki töpreng, praktikus mérnök volt: a tett embere. Miért is alig fordult egy párszor a kocsi kereke, kihuzta zsebéből a felesége levelét és felbontotta. Nem is volt különösen felindulva, inkább kiváncsi volt, mit irhat neje Ottónak? Még nem világosodott egészen és ezért közel tartotta szemüvegéhez a levelet, hogy jobban láthasson. Csak pár sor volt a levélben.

»Édes szivem, mindenem! Ma négy órakor lehetetlen; a tegnapi zürzavar miatt az egész házam fel van fordulva. De holnap öt órakor... a tudvalevő helyen. E.«

A főmérnökkel forgott a világ. Ugy érezte, mintha valaki fejbe ütötte volna. Akaratlanul is a homlokához kapott, mintha a szarvait tapogatná. Azután ujra átolvasta a levelet, egyszer, kétszer, háromszor... nem akart hinni szemeinek, pedig nem lehettek kétségei.

- Nyomorult! - suttogta - ez a levél életedbe fog kerülni.

De nem a feleségére, a sógorára gondolt.

Egyenesen hozzá sietett...



IV.

Elena azalatt szivszorongva várta haza. Már 11 óra is elmult, a villásreggeli készen volt, de Stefane helyett a hivatalszolga érkezett azzal az izenettel, hogy a főmérnök urat ne várják, mert dolgai miatt ma házon kivül étkezik.

Ez szeget ütött az asszony fejébe. Mi történt? Az igaz, máskor is elmaradt már a férje ilyen okból, de hogy ma is elmaradt, mikor külön megigérte, hogy haza jön, ez aggasztó volt. A levél nem ment ki fejéből. Nyugtalanságában szeretett volna a sógornőjéhez menni, de nem mert...

Hátha az már mindent tud? Ha pedig a levél felbontatlanul került Ottó kezeibe, az indokolatlan látogatással hárítaná a gyanut magára!

Kinosan, lassan multak az órák oda fönn a szobájában. Százszor is az ablakhoz szaladt, minden kocsi-robogásra figyelt, azt hivén, férje jő, de az csak késett. Az utczán már felgyujtották a gázlángokat, az ebédlőben a szobaleány teríteni kezdett, de férje csak nem jött. Már 7 óra volt, azután 8 óra lett, a cselédek kérdezni jöttek, tálaljanak-e, vagy még várjanak a nagyságos urra?! Elena izgatottsága a tetőpontra hágott. Annyira szenvedett a kinos bizonytalanság és a várakozás miatt, hogy szinte óhajtotta, bárha mindent tudna már a férje... leborulna előtte, bocsánatát kérné... s ha meg nem bocsáthatna, ölné meg inkább, csak ne lenne tovább is e kinos bizonytalanságban! Végre fél-kilencz órakor a főmérnök hazaérkezett. Egyenesen a szobájába sietett; a cselédnek azt mondta, már ebédelt. Elena visszafojtott lélegzettel figyelt. Nem mert férje elébe menni, szobájában várt reá, de midőn több kinos percz elteltével nem jött, összeszedte minden bátorságát és belépett férje dolgozószobájába.

A főmérnök iróasztala mellett ült és irományait rendezte. Levetett prémes felsőkabátja, kalapja, ott hevert ledobva a kereveten. Midőn neje belépett, felemelte fejét és szigoru arczkifejezéssel, összeránczolt szemöldökkel nézett reá.

Az asszony halálsápadt volt, még egy lépést tett előre és tompa hangon kérdé:

- Stefane, mit jelentsen ez?

- Még kérdi? - felelé férje komoran, - hogy mer a szemem elé jönni?

Elena leborult férje lábai elé:

- Bocsánat... bocsáss meg!... - rebegé.

- Keljen fel - szólt a férje ridegen, - nem vagyunk a szinházban. Mit akar tőlem? Magyarázatokat? Minek? Megcsalt, alávalóan viselte magát, megérdemelné, hogy megöljem... de én meghagyom az életét. Éljen és szenvedjen... De megölöm őt... őt, akit szeret, akiért elfeledte hitvesi kötelességét, megfeledkezett gyermekéről, kinek ártatlan szive a távoli nevelő-intézetben bűnös anyjáért... imádkozik...

- Párbajt akarsz?... Nem! Stefane nem, annak nem szabad megtörténnie! Csak azt ne! Ölj meg inkább engem, bűnös vagyok, bár nem annyira, mint hiszed...

- Hogyan, még hazudni, védekezni mer, mikor kezem között van a levele?

- Nem, nem tagadom, vétkeztem, gyenge voltam, megcsaltalak... de megcsaltam önmagamat is, szivem soha sem szeretett mást, csak téged... azt most, most érzem ebben a pillanatban, mikor mondod, hogy párbajt fogtok vivni... Reszketek... de nem miatta... éretted...

Aztán újra a lábai elé vetette magát.

- Stefane bocsáss meg, bocsáss meg! Ne taszíts el magadtól, csak téged szeretlek, csak téged... - És átfogta karjaival a térdét.

- Elég! - szakította félbe a férje, felállva és undorral taszította el magától a boldogtalant. - Ez a viselet nem méltó önhöz. Legyen következetes és nyugodjék bele sorsába, ha volt szive és bátorsága megcsalni a férfit, aki szerette, aki megajándékozta bizalmával, aki azt hitte, hogy ön szelleménél, műveltségénél fölötte áll az üres, léha asszonyoknak, ama divatbáboknak, kik sokszor csak azért buknak el, mert madáreszökkel nem látják be tettöknek következményeit... elbuknak, mert üres lelkök szórakozás, változás után vágyik és mivel nincs magasztosabb, ami szellemüket foglalkoztatná, egy mézesszavu udvarló karjaiban keresnek gyönyört... Úgy látszik, egyre megy, akár művelt, akár műveletlen az asszony, azért csak mindég asszony marad... és ha lelke meg van mételyezve, nincs, ami visszatartaná... Közöttünk, Elena, vége mindennek. Holnap elhagyja házamat, akár őt ölöm meg, akár én halok meg...

- Jó! - mondá Elena sötéten.

Felállt, látván, hogy kérése mitsem használ. Szivében felébredt a dacz és büszkeség.

- Még e perczben távozom.

- Azt nem fogja tenni! - mondá parancsolólag a férj - a párbajig egy tapodtat sem megy. Ne gyanítsa szegény anyám, hogy ősz fejét mi fenyegeti. De azután mehet... Most pedig... Irományaimat kell rendeznem.

Elena szótlanul támolygott ki a szobából.

A büszke asszony össze volt törve. Most, hogy a katasztrófa bekövetkezett, most, mikor látta, hogy férjét örökre elvesztette, látta csak, hogy tulajdonképen soha sem szünt meg őt szeretni. Mi kergette őt tehát a másik karjaiba? Nem a szerelem volt az az izgató érzés, ami a másikra terelte gondolatjait? Csak érzéki eltévelyedés lett volna? Sokat volt egyedül; gyermeke a nevelőintézetben, férje egész nap távol, anyósát unta és kerülte... háztartása kevés gondot okozott, hiszen annyi cselédje volt...

Megvolt mindene és mindenhez még többet kivánt... Először csak hiuságból hallgatta meg sógora ömlengéseit, hizelgett neki, hogy a szép fiatal férfi ifju felesége elé helyezi őt, a már nem egészen fiatal asszonyt. A játék azután komolylyá vált. Az alkalom mindennap összehozta őket. Hányszor kisérte őt sógora a szinházba, ha a férjnek nem volt ideje. Együtt jöttek haza ilyenkor éjjel a késő órákban, bizalmas együttlétök nem tünt fel senkinek, a férjnek legkevésbé... és ők visszaéltek helyzetükkel... Az asszony beteges kiváncsiságból ment belé a bünös viszonyba és később gyönyört talált benne... Édes a tiltott gyümölcs, csak olyan keserü ne lenne az utóize! Akkor azt hitte, szereti a sógorát és majdnem ellenszenvet érzett a férje iránt... most megfordítva van. Mámorából egyszerre felébredt, szeméről lehullott a hályog, tisztán látta becstelenségét és megundorodott önmagától... De már későn volt. Csak mikor már elkövették a helyrehozhatatlan hibát, csak akkor látják be tévedésüket az emberek.

Lebukott az örvénybe... férje látja őt, de nem nyujtja ki feléje segítőleg a kezét, néma megvetése azt látszik mondani: ez a nyomorult teremtés nem érdemli meg, hogy kirántsák onnan, ahová vágyott... veszszen oda...

Hát veszni fog; férjét elvesztette, de kedvese még szereti... Neki fogja szentelni az életét. Ha nem is szereti őt többé, de lesz legalább életczélja és megboszulja magát. Elragadja férje nővérének férjét, a három gyermek apját... Ha rossz asszonynak hiszik, lesz egészen rossz... egykori boldogsága romba dőlt, de a romokon is nyilnak virágok...

Zavaros gondolatai összegomolyodtak, maga sem tudta többé, mit akar, végre megkisérlette, tudna-e aludni?

Nyugtalan, zavaros álmaiból gyakran felriadt... Hol férjét látta átlőtt mellel, hol a kedvesét... Oh bárcsak reggel lenne már!...

És reggel lett. A főmérnök már nem volt otthon; kora reggel távozott hazulról. Elena nem mert kimozdulni szobájából. Fél tiz óra tájban kocsi robogott be az udvarba. Ki érkezik? A férje? Vagy halálhirét jönnek jelenteni? Nem tudott megmozdulni, megbénulva feküdt a kereveten; szive hevesen dobogott, mikor a lépcsőn a léptek zaja mindinkább közeledett. Az ajtó most feltárult és megjelent ott Tatarescu sápadt, izgatott arcza.

Elena felugrott.

- Te élsz! - kiáltá örömmel.

De férje visszautasító mozdulatot tett és jéghidegen mondá:

- Ő is él... golyóm nem ölte meg, csak halálosan megsebezte. A szerencsétlen átkozza önt... és bűnbánólag kért tőlem és nejétől bocsánatot. Szegény nővérem megbocsájtott... ha megmenti férjét, talán még megtalálják a boldogságot is...



V.

Mit érzett vajjon ez az asszony, mikor egy negyed óra mulva keresztül-lépte küszöbét annak a háznak, mely övé is volt addig és örökre eltávozott a termekből, hol annyi boldogságban, oly sok örömben és gyönyörüségek között élte napjait? Mit érzett, mikor átviharzott a lelkén az a kisérteties borzalom, hogy immár egyedül van a világon... nincsen senkije és semmije, tegnapról mára elveszítvén mindenét egyszerre: férjét, gyermekét, állását és - kedvesét?



A MEGTÖRHETETLEN.

Azon a nyáron, mikor a Strada Decebalban laktam, naponként kétszer is elhaladt ablakom alatt egy fiatal férfi, ki sajátságos külseje miatt feltünt nekem. Bár határozottan szép volt, mégis ellenszenvet keltett. Halvány, finom arczéle, nagy fekete szemei, rendkivüli gonddal ápolt fekete bajusza és szakálla daczára semmi összhang nem volt arczában.

Mindig tetőtől-talpig szürkébe volt öltözve. A szomszédságomban lakott az apja, egy gazdag görög bankár - kinek hatodik gyermeke volt - tágas palotájában. Különben pedig alügyész volt, mondják eléggé szorgalmas hivatalnok. Később hallottam, hogy megházasodott. Nagyon gazdag árva leányt vett nőül. Felesége nem volt szépnek mondható, amint végig dőlve pompás hintójának párnáin, végig robogott Bukarest élénk utczáin vagy a »chaussée« árnyas fasorai alatt.

Minden városnak megvannak a maga tipikus alakjai; a fiatal házasok is mihamar azokká váltak, mert nem volt nap, hogy ne lehetett volna őket kocsizni látni. Az asszony naponta más, elegánsabbnál-elegánsabb párisi ruhákat viselt, de ezek daczára sem volt szebb. Sajátszerü arcz volt ez is: gömbölyü, telt és egészen szintelen, annyira vakítóan fehér. Kis, picziny szurós szemeit kevés és világos szemöldök ivezte, rövid orra eltünt e fehér arczban, csak kicsi vérvörös szája piroslott ki, mint vérfolt a havon. A természettől vörös haját aranyszőkére festette. Örökösen mosolygott, mosolya erőltetett és kellemetlen volt. Ugy látszik, untatta őt s csak kényszerülve hallgatta férjének folytonos kellemeskedéseit. A világ általán azt vélte, hogy az ügyész ur folytonos figyelme nejének százezer frank évi jövedelmét illeti, pedig Pandini csakugyan szerette, imádta a nejét.

Ez a látszólag minden báj nélkül való asszony szép, észbontóan szép tudott lenni, ha levetette feltünő párisi ruháit, melyek nem erre a Rubens testre voltak kigondolva. Otthon, az átlátszó pongyolában, kibontva sarkig érő arany haját, egy szent Antalt is el tudott volna csábítani remek szép márványszerü karjaival és nyakával.

Pandini tulboldog volt házasságának első hónapjaiban, az első nyugtalanságot a bálok, a szinház és az estélyek okozták neki, honnan a neje sohasem hiányozhatott. Ott mindenütt másoknak is feltünt a fiatal gazdag nő arany haja, vakító arczbőre, gyémántjai s remek öltözékei által.

Mihamar udvart képezett körülötte a fiatalság. Romániában a gazdag fiatal férjes nőnek épen ugy udvarolnak vagyona miatt, mintha leány volna. Mert hiszen a válás oly könnyü és gyakori: ezért a férj, ha neje gazdag és fiatal, sohasem lehet nyugodt, sohasem tudhatja, mikor intéznek támadást házi boldogsága ellen. Pandini féltékeny természettel birt, csak az vigasztalta, hogy neje kezdetben egyformán közönyösen bánt mindenkivel. Mindig és mindenkire egyformán mosolygott, senkit sem tüntetett ki különösen és megelégedett azzal, ha körülrajongva látta magát.

Volt abban az időben a társaságban egy feltünően szép, szellemes, de a tönk szélén álló gavallér, akiért minden asszony bolondult. Pandini Aglája még leány korában szerette, s akkor minden követ megmozdított, hogy a dédelgetett don Juan figyelmét magára vonja. De az akkoriban tudni sem akart a kis, fejletlen vereshaju leányról. Házasságra abban az időben nem is gondolt, élte a világát és eszébe sem jutott volna az ilyen igénytelen kis jószágra nézni, mikor Bukarest legszebb asszonyai bomlottak utána.

De az idők változnak. Ama négy év alatt, mely eközben lefolyt, a don Juan mind inkább uszott az adósságokban és már csak is gazdag anyja és a kártya segítségével uszhatott a felszinen, a veres kis hernyóból pedig gyémántoktól ragyogó pillangó lett.

Aglája végre közel látta magát czéljához, ütött számára is az elégtétel órája. Mert hiszen mi másért ment volna ehhez az unalmas, kicsinyes, édeskés alügyészhez, kinek összes vagyona alig volt több, mint neki egy évi jövedelme, mi másért türte hónapokon át tolakodó szerelmét, ha nem azért, hogy asszony legyen, felesége egy üres bábnak, kit kénye-kedve szerint idomíthat.

Pandini csakugyan akarat nélküli bábbá vált kezei között. Felesége tökéletesen uralkodott rajta érzéki szépsége, ingerlő hidegsége és pénzének varázsával. Örömét találta benne, ha áldozatot hozhatott ennek a hideg asszonynak és nemcsak vagyonát, de vérét is örömest adta volna, ha egyszer mást is nyer tőle, mint hideg odaadást és egy stereotip mosolyt.

Costin Gogo ur (a don Juan) már az első farsangon észrevette Agláját, de még nem foglalkozott véle komolyan. Ezen a télen ártatlan flirtnél egyéb nem volt közöttük. A reá következő nyáron át ritkábban volt alkalmuk találkozni s néhány futólagos találkozást Sinaján és a tengeri fürdőben kivéve, nem is jöttek össze. Aglája tudott várni; ő nem csak birni, de uralkodni is akart. Kaczérkodott véle, de egy világért sem árulta volna el, hogy öt év óta minden gondolatja, szivének minden dobbanása az övé.

Gogo azonban egyszerre csak eltünt. Azt suttogták, egy gazdag angol nő társaságában utazza körül a világot. Tovább egy évnél nem látták őt a bukaresti társaságban. Aglája dühöngött, amiért áldozata egyelőre kisiklott kezei közül.

Időtöltésből másfelé kaczérkodott, de azért senki sem tudott róla igazán kompromittálót. Csak a férje lepte meg egyszer épen abban a pillanatban, mikor egy udvarlójától meg hagyta magát csókolni.

A jó barát ügyesen elpárolgott és midőn a házasok egyedül maradtak, Pandini magánkivül rontott nejének. De ez oly hidegen, gúnyosan fogadta a támadást, hogy a férj egészen megdöbbent és egyszerre lehült a vére.

- Nos? - mondá az asszony hidegen - mit akar? Nem tetszik talán, amiért kissé szórakozom? Jó, váljunk el, ha úgy akarja, én nem óhajtok egyebet. A mostani életem úgyis olyan véghetetlen unalmas...

A jelenetnek az lett a vége, hogy a férj kért bocsánatot.

Az asszony azonban mindig bátrabb, merészebb, a férfi egyre gyávább lett. Most már örvendett, ha neje türte őt és kettőzött figyelemmel iparkodott magát kellemessé tenni előtte.

Tavaszszal a társaság a »chaussée« árnyas hársfái alatt szokott találkozni és várja az utolsó lóversenyt, mely jeladás az általános kivándorlásra.

Costin Gogo ez időtájt érkezett vissza egészen váratlanul külföldről. Alig találkozott Aglájával, komolyan udvarolni kezdett neki. Az asszony kegyesen fogadta s rövid idő alatt tisztában voltak egymással. Gogo el akarta választani, hogy elvehesse, hiszen már utolsó segélyforrásai is kiapadtak és gyors fordulatra volt szüksége.

Aglája habozott; kedvese igen, de felesége nem akart lenni. Minek cseréljen ő férjet? Találhatna-e jobb, elnézőbb embert az ő jámbor Pandinijánál, ki néhány év alatt elköltötte érte a vagyonát és örül, ha felesége hébe-korba kegyesen néz reá. Azután érezte, hogy Gogon csak addig uralkodik, mig férjévé nem teszi.

Harcz folyt közöttük. A nő küzdött szive, esze, szenvedélye ellen, de nem akart elválni, a férfi meg ezt követelte, mert nem az asszonyt, de a vagyonát akarta birni. Végre is ő győzött; a férfi mindig erősebb. Aglája végre beleegyezett, hogy imádójával megszökik. Csak az volt a kérdés, hogyan és miként szökjenek. Az egyre jobban gyanakodó férj folyton sarkukban volt. Végre mégis kieszelték a módját, de a megvesztegetett szobaleány elárulta őket Pandininek egy nappal a szökés előtt.

A szegény férj nem csapott lármát. Nagy titokban beadta lemondását a hivataláról, néhány óra alatt csomagoltatott és még az nap este a gyorsvonattal külföldre vitte feleségét.

Valóságos szöktetés volt, csakhogy a férj szöktette meg a nejét. Agláját férjének gyors intézkedései meglepték; csak épen annyi ideje maradt, hogy kedvesét titokban értesítse a történtekről. Végre is - így még jobb volt nekik - külföldön kevesebb botrány fenyegette őket, az asszony tehát vállat vont és beleegyezett az utazásba. Azonban Gogo ugyanazzal a vonattal indult és volt gondja reá, hogy láttatlanul maradjon. Mig aztán a határszéli vámnál Pandini a podgyászszal bibelődött, egy hordár levelet kézbesített Aglájának. Igy történt, hogy Pandini egyszerre csak hiában kereste feleségét az indóházban. Hogy kijátszottak, nem volt sokáig kétségben felőle. Jobbra-balra táviratozott, keresve nejét. Igy értesültek Bukarestben is a botrányról.

Mig a férj egész Európát fellármázta és össze-vissza utazgatott a felesége után, a szerelmespár vigan mulatott egy tengeri fürdőben. Boldogok voltak-e? Eleintén, talán, amig első szerelmi mámorában Aglája teli marokkal szórta a pénzt, de később, midőn kissé eszmélni kezdett és a látta a férfi hideg, számitó modorát, midőn már kiérezte, hogy ez a roué soha sem szerette és csak a vagyonára áhitoz, az asszony egyszerre bánni kezdte őrült tettét. Mit tett? Eldobott magától egy engedelmes férjet és szerzett helyette egy erőszakos zsarnokot. Gogo észrevette az asszony változását, de türelemre intette magát és adta tovább az epedő szerelmes szerepét, mert hiszen a vagyon még nem volt a kezei között. Azonban három heti együttlét után a surlódások elkerülhetetlenek lettek. Az asszony nem egyszer heves féltékenységre lobbant és folytonos imádást s vak engedelmességet követelt kedvesétől. Apró kegyetlenkedésekkel akarta őt magához lánczolni s kétségbeesve a férfi közönyén - mert hisz szerelmet hosszu időn át szinlelni nem lehet - odáig jutott, hogy pénzét is megvonta tőle. Ekkor aztán Gogo is megváltoztatta modorát. A mézesszavu udvarlóból brutális férfi lett. Aglája nem ijedt meg és pénze hatalmának tudatában szembe mert szállni vele. A férfi erre egészen elvesztette önuralmát és egy önfeledt pillanatban összeszorított ököllel ment neki kedvesének. Iszonyú jelenet következett. Az asszony ideggörcsöket kapott, sirt, kiabált. Ez észretérítette Gogót, leeresztette kezét, nem ütötte meg az asszonyt, csak végig jártatta rajta tekintetét, hosszan, gyülöletteljesen, aztán szótlanul távozott, egyedül hagyva az ideggörcsökben fetrengő, zokogó Agláját.

- - - - -

Esteledett. Aglája kissé lecsillapult; kimerülten dőlt hátra a divánon. Már nem sirt, arcza kisértetiesen halvány volt, kis szemei tágra nyilva, a szoba mennyezetén révedeztek. Azon gondolkozott, hogy szakítani fog kedvesével.

De mi módon? megszökjék tőle is, amint megszökött a férjétől? Lehetséges lesz ez? Kedvese erélyes férfi és nem fogja oly könnyen a prédát kezei közül kisiklani hagyni.

Halk kopogás hallatszott.

Aglája azt vélte, a pinczér vagy a szobaleány kopog és gépiesen mondott igent.

Az ajtó felnyilt és a küszöbön Pandini szánalmas alakja jelent meg.

- Te itt? - kiáltá az asszony felugorva.

- Aglája, - rebegé Pandini kiterjesztett karokkal, - mit tettél?

De a hűtelen feleség nem hullott karjai közé.

- Minő őrültség, hogy utánam jöttél, - folytatá hevesen, - ha Gogo itt talál, megöl!

- Hadd tegye! - viszonzá a szerencsétlen férj, egy székre roskadva.

Egy perczig mindketten hallgattak, végre Aglája törte meg a csendet.

- Mit akarsz? - kérdé majdnem szeliden.

Pandini beesett szemei reményteljesen felcsillogtak.

- Haza akarlak vinni, Aglája, megbocsátok, szeretlek...

Az asszony arczából eltünt minden szánalom.

- Ugy! - mondá vontatottan - és... te azt hiszed, én menni fogok veled?

- Aglája! ne ejts kétségbe. Ha tudnád, mit szenvedtem! Oh! mennyire busultam utánad. Kerestelek, kerestettelek mindenütt és sehol sem birtam nyomodra akadni. Nem volt sem éjjelem, sem nappalom. Folyton reád gondoltam, utánad bánkódtam. Oh! azok az éjek, azok a holdvilágos, álmatlan nyári éjjelek. El tudod-e képzelni, mit szenvedtem, milyen nyomorult voltam?

Aglája hallgatott. Arczizmai megrándultak, szánalmas mosoly jelent meg ajkán, vérvörös érzéki ajkai körül.

- Egy szavad sincs mindezekre, Aglája; te nem szánsz engem?

- De igen, - felelte hidegen az asszony, - az ópiummal, amit szedni szoktál, most még inkább, mint azelőtt, tönkre fogod tenni idegeidet.

- Az idegeimet említed, az idegeimet, mikor te tönkre tetted életemet? Fiatal, életerős, gazdag voltam, mikor elvettelek és mi vagyok most? Vagyonom rád pazaroltam, állásomról miattad lemondtam, egészségem tönkretettem!

- Ki követelte ezt tőled? - viszonzá az asszony. - Magad akartad. Elköltötted a vagyonod, mert úgy tetszett neked, beadtad a lemondásod, mert untatott a hivatalod és most szeded az ópiumot, mert félsz a szenvedéstől.

- Aglája!

- Igen, igen, Aglája! Aglája!... Hiába mereszted reám szemeidet, hiába iparkodol megindítani, nem birlak szánni. Egy férfi, aki odáig jut, nem érdemel szánalmat. Miért nem egyeztél a válásba? Kértem, könyörögtem neked, vagyonnal váltottam volna meg a szabadságomat, tisztességes módon váltunk volna el, mint annyi más! Te nem akartad. Őriztél, kinoztál szerelmeddel, féltékenységeddel és én untam magam, kegyetlenül untam magam! Ekkor szórakozni próbáltam. De Istenem, minő jeleneteket idéztél ilyenkor elő! Kinoztál, azután ismét térden csusztál előttem... s te csodálkozol, hogy nem tudlak szeretni? Véget kellett vetnem e helyzetnek: megszöktem, botrányt idéztem elő, hogy ezzel kényszerítselek a válásra.

- Hazudsz! Megszöktél a kedveseddel, mert szeretted, mert neje akarsz lenni.

- Csalódol, - viszonzá Aglája fagyosan, - én sohasem leszek a felesége!

- Igazán? Valót mondasz? Akkor... akkor tehát miért nem térsz vissza hozzám? Óhajod parancs lesz előttem, szolgád, rabszolgád leszek.

- Elég! - kiáltá türelmetlenül az asszony. - Érts meg jól, én soha, soha többé nem leszek a feleséged, nem szeretlek, mert gyáva vagy! Azonban segíteni akarok rajtad, a bankárommal még ma 50 ezer frankkal többet fizettetek ki neked, mint amennyit reám pazaroltál, de bele kell egyezned a válásba.

- Aglája! - kiáltá a férfi, mig szemeiben az őrület jelei mutatkoztak, - ha nem térsz vissza hozzám, én...

- Nos? - kérdé az asszony.

Pandini mellette termett, átkarolta és szenvedélyesen magához szorítá. Az asszony el akarta lökni, de a férfi erősebb volt és heves csókokkal borítá arczát, nyakát, ahol érte.

Aglája nem állott többé ellent, hagyta magát csókoltatni és ezáltal czélt ért, mert Pandini azt képzelve, hogy nejét meglágyította, elbocsátotta és beszélni kezdett.

- Bocsánat, Aglája, bocsánat, de ha tudnád, mennyire szomjaztam egy csókodért.

- Őrült! - viszonzá az asszony, letörülve arczáról a csókok nyomát, mialatt a villamos csengő gombjához közeledett. Ekkor ismét megszólalt: - Hallja az utolsó szavamat. Ha azonnal ki nem megy ebből a szobából, csengetek és a szálló személyzetével távolíttatom el.

Pandini ismerte feleségét és tudta, hogy az nem ijed meg semminemü botránytól, ha akarata teljesítéséről van szó. Fölemelkedett, gépiesen nyult kalapja után, azután, mintha valami utolsó mentő gondolat jutott volna eszébe:

- Jó, megyek, de tudd meg, hogy ha három nap alatt vissza nem térsz hozzám, megölöm magamat. Te azt nem bánod, tudom, azt akarod mondani. De csalódd Aglája, ha egyszer halva leszek, sokat fogsz szenvedni, kinozni fog a lelkiismereted, nem lesz egy nyugodt perczed, érezni fogod, hogy te vagy a gyilkosom!

- Elvégezte?

- Nem, mert látom, nem hiszed, hogy képes vagyok e nyomorult életet kioltani. Gyávának tartasz, mert érted a legnagyobb gyávaságra is kész vagyok! De ha nem akarsz velem élni, minek éljek tovább!

- Hát ne élj, mit bánom én! - kiáltá türelmetlenül a nő.

Pandini összerezzent, mint a sebzett vad nézett feleségére, azután hirtelen mozdulattal felkapott az asztalról egy kis velenczei tőrt, melyet neje játékból mindig magával vitt utazásai alatt, egy lépést hátrált és sziven döfte magát.

Végig esett a szőnyegen.

Felesége mozdulatlanul nézte. A rémület bénitá meg, vagy talán nem akart a siető halál utjába állni?

E perczben Gogo lépett a szobába. Meglátta a földön fetrengő haldokló Pandinit, a hidegen és némán előtte álló asszonyt és megértett mindent. Pandini a nejéért jött és mert az nem akart vele menni, megölte magát.

Aglája tehát szereti őt és nejévé lesz! Végre tehát övé lesz a nagy vagyon! Feledve a rémes pillanatot, győzelmi örömében az igaz szerelem látszatával közeledett kedveséhez és kitárta karjait.

- Végre tehát az enyém vagy!

A haldokló rájuk vetette szemét, ajkai mozogtak. De nem volt képes szólani, csak érthetetlen hangokat hallatott és a levegőbe kapkodott karjaival. Azután megszünt ez is.

- Vissza! - kiáltá magánkivül Aglája - távozzék, közöttünk vége mindennek.

- De miért? Azért, mert a férjednek meghalni tetszett? Sajnálom szegényt, de te úgy sem szeretted. Végre szabad vagy és egymáséi lehetünk a világ előtt is.

- Sohasem leszek a tied. Ez a szerencsétlen itt meghalt érettem, nem szánom őt, mert az élet teher volt neki... de midőn így szabad lettem, szabad is akarok maradni!

- Aglája térj eszedre, - kérlelé a férfi hizelgő hangon.

Aglája csengetett.

- A férjem megölte magát, küldjön azonnal a rendőrségre, - parancsolta a belépő szobaleánynak, aki a holttest láttára reszketett, mint a nyárfalevél.

A leány, ki addig Gogot vélte az asszony férjének, mitsem értve a dologból, rémülten kiszaladt.

A szoba azonnal megtelt emberekkel.

Gogo most románul kezdett beszélni, hogy ne értsék és úgy kérlelte Agláját. Az asszony eleintén nem is felelt neki, végre nagyon határozott hangon fordult felé:

- Esküszöm mindenre, ami előttem szent, hogy soha, soha sem leszek a felesége. Hisz most már nekem?

Gogo ajkaiba harapott és nem szólt többet.

Midőn a rendőrtiszt megérkezett. Aglája bámulatos hidegvérrel, egészen érthetően elmondta az esetet. A halott itt a férje, kit elhagyott, mert válni akart tőle. Férje nem akart a válásba beleegyezni, utána jött és arra kérte, hogy béküljenek ki. Erélyes tagadó válaszára azonban tőrt rántott és sziven szurta magát. Ez a tényállás és a teljes való.

- Volt tanuja a jelenetnek? - kérdé a rendőrtiszt, Gogo felé fordulva.

- Nem volt! - viszonzá Aglája, - egyedül voltunk, ez az ur - folytató kissé habozva, - akkor lépett a szobába, mikor férjem már a földön elterülve haldoklott.

- E szerint nem volt jelen, mikor a férje sziven szurta magát?

- Nem! - felelte Gogo szárazon.

- És milyen viszonyban áll ön, asszonyom, ezzel az urral?

Aglája egy pillanatig gondolkodott, s azután hideg nyugalommal mondá:

- Ez az ur, kit Costin Gogonak hivnak, romániai földbirtokos és nekem barátom volt.

- Igaza van asszonyom, - mondá gúnyosan Gogo, - barátja voltam, de már nem vagyok, nem lehetek az többé. Rendőrtiszt ur, mikor én a szobába léptem, Pandini haldoklott már, de erős gyanum van, hogy a tőrt nem önmaga döfte szivébe.

- Nyomorult! - kiáltá Aglája megvetően.

- Csendesen asszonyom, - mondá rendreutasítólag a tiszt, - a vizsgálat ki fog mindent deríteni, de egyelőre önt le kell tartóztatnom és magammal kell vinnem a rendőrségre. Holmiai közül válassza ki a szükséges tárgyakat, mert e szobában mindent le fognak pecsételni.

Aglája sápadt volt, de nem látszott ijedtnek; összeszedte minden erejét, hogy felsőbbségét éreztethesse azzal a nyomorult férfival, kit egykor - tegnap még - szeretett.

Feltette kalapját, keztyüi után nyult, azután látszólag közönyösen, udvariasan fordult a rendőrtiszthez:

- Köszönöm, nincs szükségem semmire, szivesen és önként követem önt, mert érdekemben áll, hogy helyzetem mielőbb tisztázva legyen. Csak arra kérem, engedje meg, hogy ebből a kis tokból kivegyem a függőmet.

És nyugodtan kivett két pompás gyémántot (huszezer frankot adott értök egykor Pandini Párisban), a tükör elé állott s egész nyugodtan a füleibe aggatta. Azután egy pillantást sem vetve sem a holttestre, sem kedvesére, a rendőrtiszthez fordult:

- Ha úgy tetszik - mehetünk!



A KÖTELESSÉG.

Ott ösmerkedtek meg a Fekete-tenger partjain, a románok divatos fürdőhelyén, Constantában, a minek Küsztendzse volt a neve, amikor Dobrudzsa még Törökországhoz tartozott. Néhány év alatt a nyomorult kis fészekből kaczér fürdőhely lett, elegáns szállók, villák, gyógyterem és sétányokkal és nemcsak románok, de sok külföldi is megfordul ott augusztus és szeptember havában.

Sokszor órákig elültek a tengerparton és nézték a Fekete-tenger haragos hullámait, amint felcsaptak a kiszögellő fantasztikus formáju sziklákra... és nézték a leáldozó nap aranyos sugarait, amint végigcsókolták a tenger gyémántporrá vált habjait. Ott ragyogtak a régi Küsztendzse minaretjeinek s mecsetjeinek bádogfödelein, rózsás szinbe öltözteték a part fövenyét és végre megpihentek az asszony aranyszőke fején. És abban a nemesformáju fejben a legkülönbözőbb gondolatok kóvályogtak ezalatt. Egyedül álló sziklához hasonlította saját magát is, hiszen olyan korán ki lett téve az élet viharától felkorbácsolt hullámok kényének, ott állt az élet óceánja mellett és a sors csapkodta, csapkodta és az ár biztosan elsodorja, ha idejekorán nem érkezik a segítő... egy negyvenöt éves férfi. Gazdag ember, tekintélyes bankár volt, aki őrülten beleszeretett a gyönyörü szép, vagyontalan leányba és nőül vette az alig tizennyolcz éves Zoét. Zoé nem szerette férjét, de nem is gyülölte, jóltevőjének tekintette őt, mikor kezét nyujtotta neki az életre és később is annak nézte.

Fény, pompa, élvezetek között tüntek az évek. De a jólétet is meg lehet szokni és eljön a percz, mikor eltompulnak az idegek a sok élvezettől és az üres szórakozásokban kifáradt lélek tehetetlenül, megundorodva pillant maga körül, igazibb, nemesebb, valódibb gyönyört keresve. Zoénál is bekövetkezett ez a pillanat. Tultelt az élvezettől, gyermeke nem volt és férje nem elégítette ki ifju szivének vágyait. Valami bizonytalan zavaros érzés ébredt benne, a boldogság nosztalgiája bántotta; arcza megnyult, megsápadt, szeme beesett. Orvosa a tengerpartra küldte, de a bankár nem kisérhette el és így csak hű komornája kiséretében utazott el Constanzára. Itt bekövetkezett végzete. Megismerte a férfit, kiről már régen, régen álmodott. Giulionak hivták a deli külsejű olasz festőt, ki nemcsak személyiségének kedvessége által vonzott, de nagy tehetsége folytán is felkölté a nők érdeklődését. Giulio igazi művészlélek volt, aki hevült minden jó, szép és nemesért, már néhány hét óta bolyongott a Fekete-tenger partjain, nagy érdeklődéssel gyüjtve vázlatokat ebből a számára idegen világból. Az asszony szőke madonnaszépsége azonnal lekötötte figyelmét.

Gyakran voltak együtt és egészen öntudatlanul megszerették egymást. Valami titkos delej vonzotta őket egymáshoz, mely több volt futólagos tetszésnél, amit a külső előnyök ébresztenek két fiatal szivben. Rokonlelkek voltak, melyek egyszer, talán tizezer év előtt éltek a földön, szerették egymást és most annyi idő mulva ismét egymásra találtak. Sokat voltak együtt, de azért nem beszéltek szerelemről. Volt az asszonyban valami megközelíthetetlen fenség, ami a legnagyobb ruénak és a legszerelmesebb festőnek is imponált; szentképhez hasonlított, amit csak imádni szabad, de megközelíteni nem lehet.

Órákig bolyongtak együtt vizen és szárazon. Zoé nem törődött, mit mond róla a világ, gyanusítja-e, vagy fölteszi-e róla a legrosszabbat? Ártatlannak érezte magát és véghetetlen boldognak. Miért ne élvezze e futó boldog perczeket, nem tartozott neki a sors kárpótlással szerelem nélkül eltöltött rideg, ifju éveiért? Miért ne szerezzen be magának anyagot a jövő szintelen napjaira, édes refleksziókhoz? Ha majd visszatér férjéhez és ismét folytatja egyhangu életét, nem fogja-e azt majd bearanyozni az édes visszaemlékezés? Szegény Zoé nem tudta, hogy becsületes asszonynak házasságon kivül szeretni annyit tesz, mint szenvedni!

Egy napon tengerparti sétájok helyett a régi város görbe utczái között bolyongtak, a törökök faházai között, majd kiértek a szőllővel beültetett halmok közé, hol elvétve emelkednek kisebb villaszerü kőházak. Nagyobbrészt idegenek: olaszok, görögök laktak erre, kisebb vállalkozók, kőfaragók, kik az új Constanzát létrehozták és fáradságuk gyümölcsén, a nyert pénzen, kisebb villákat építettek, amit aztán jó drágán az idegeneknek adtak bérbe. A festő is itt lakott egyik honfitársánál, egy idillikus fészekben. Az olasz kőfaragó hazájában ellesett izléssel építette föl házát és olyan festői szinezetet tudott annak adni, hogy Zoé meglepetve kiáltott föl, amint megpillantotta:

- Minő bájos fészek!

- Itt lakom, - felelé Giulio, aki talán nem egészen véletlenül vezette erre az asszonyt. - Az első emeleti tágas szobát műteremnek rendeztem be. Nem akar belépni az udvarba? Érdekes olasz tipust fog ott találni házigazdám leányában, a kis Lolában, ki egész nap csattog, mint a fülemüle.

Zoé egy pillanatig habozni látszott, aztán belépett a viritó leánder-bokrokkal telt udvarba. Bódító illattal volt telve a lég és azurkék ég mosolygott le onnan fölülről reájok. Az udvar egyik távol zugából fölhangzott Lola éneke:

Ho vedut' una ragazza
Che una cos' assai graziosa
Bella, snella, capriciosa
Che bell' angello ch' ell' e.

- Lola! - hivta őt a festő.

A kis olasz leány abbahagyta énekét és elősietett. Tágra nyilt szemmel bámult a szép szőke asszonyra, akihez hasonlót csak az oltárképeken látott.

- Lola - mondta a festő - hozzon kérem őnagyságának egy pohár vizet.

A kis leány elsietett.

- Csak azért hivtam - folytatá Giulio, Zoé felé fordulva, - hogy jobban megnézhesse őt: úgy-e, érdekes arcz?

- Nagyon - viszonzá Zoé, - és a vizért sem haragszom, mert igazán szomjas és kissé fáradt vagyok.

- Nem akarja műtermemet megtekinteni? A kilátás onnan gyönyörü és néhány perczig megpihenhet.

Zoé nem felelt. Lola e perczben nyujtá át neki a pohár vizet. A fiatal asszony mohón nyult a pohár után és lassan, élvezettel szürcsölte a kristálytiszta italt.

A festő várakozásteljesen nézett reája.

- Jó... nézzük meg a kilátást - mondta végre a fiatal nő elég közönyös hangon, de a pohár reszketett kissé a kezében, mialatt azt Lolának átnyujtotta.

Követve a festőtől, a bankárné elfogultan ment föl a kis kőlépcsőn, mely az emeleten lévő műterembe vezetett. A szoba három ablaka tárva-nyitva állott. Zoé azonnal az ablakhoz szaladt és elragadtatva kiáltott föl:

- Minő páratlan kilátás!

És igaza volt. Előttük a végtelen tenger apró bárkáival, jachtjaival, balra Constanza, napfényben uszó palotáival, ódonszerü faházaival, minaretjeivel; jobbra a szőlővel beültetett szelid halmok, fölöttük az azurkék ég, mely a távolban összefolyt a tenger körvonalaival. Az a felleg ott szemközt, az a sáv a láthatár peremén, az a hosszu, keskeny kék vonal legelül, idegen világrész egének a vándora már, az elenyészett ókori czivilizácziók hazájának, a mesés Ázsiának jelző lobogója, Ott, ott kezdődik, e vizeken túl a bűbájos kelet, az emberiség ifju kora, regevilágának fönséges és tömérdek otthona.

Giulio ott állott az asszony mellett és néhány perczig mindketten hallgatagon szemlélték az előttük föltáruló, ragyogó látképet.

Lola ezalatt folytatta énekét az udvarban:

Quanto é cara, quanto é bella
Quanto é dolce quel sorriso...

Giulio szive hevesen dobogni kezdett. Még soha sem volt így egyedül Zoéval, mert hiszen sétáik alatt mindig az egész világ őrizete alatt állottak. A természeti szépségek szemlélete, mit együtt élveztek, a hódító virágillat, mi a nyitott ablakon át betódult, a langyos tengeri szellő, mi arczukat lágyan simogatta, Lola édes szerelmi dala, mind, mind csak fokozták szivében az édes érzést, amely kimondhatatlan erővel vonzotta a mellette álló gyönyörü szép fiatal nőhöz. Zoéban is hasonló érzések hullámzottak, mert ábrándos, nagy szeme megtelt könyekkel és kimondhatatlan vágygyal, szerelemmel nézett a távolba.

- Zoé, - susogá Giulio, megragadva az asszony kezét - szeretlek... szeretlek...

Zoé egy perczig önfeledten, mintegy álomban nézett reája, azután átfonta karjaival a férfi nyakát és szerelemittasan dadogta:

- Imádlak...

Nem élt a szerelmi kalandokban jártas asszonyok cselfogásaival, nem játszta azoknak megütközését, fölháborodását, haragját, hogy e komédiával aztán annál inkább emelje a később kimondott igen értékét. Szerette a festőt és nem titkolta azt előtte.

Ajkuk hosszú, édes csókban forrott össze.

Néhány perczig önfeledten pihentek egymás karjaiban.

Zoé eszmélt föl először.

- Menjünk - mondta, - nem szabad itt tovább időznünk...

- Maradj még, kérlek, - esdekelt a férfi, - hallgass meg itt, ahol zavartalanul beszélhetünk. Nem élhetek nélküled, jer velem... elviszlek messze, messze innen, ahol nem ismer bennünket senki, nem talál reánk férjed...

- Oh! - mondta az asszony fájdalmas sóhajjal.

- Akarsz Olaszországba jönni velem? Egymásnak, szerelmünknek fogunk ott élni... te leszesz az én múzsám - oh! érzem, csak melletted fogok majd igazán jó képeket festeni tudni!

- Ne folytasd... őrültség, amit mondasz... néhány nap mulva visszatérek férjemhez és soha többé nem fogjuk látni egymást...

- Nem, ez lehetetlen... ezt nem mondhatod komolyan! Most, mikor megtaláltalak, most veszítselek el! Hiszen szeretsz! érzem forró kezed, hangod remegésén, ezt mondja lángtekinteted és te sem tagadod. És a csókjaid! Úgy, mint te, csak szerető asszony csókolhat!

- Igen, Giulio, szeretlek, - mondá a szőke asszony komolyan és kibontakozott kedvese karjából - szivem minden dobbanása a tied, de... a kötelesség haza hiv.

- Mit kötelesség? Nem hiv-e hatalmasabban a szerelem? Nem vagyok-e több neked férjednél?

- Szivem a tied, de esküm, a hála hozzá köt.

- Hála! hála! vajjon nem háláltad-e meg neki évekig tartó boldogsággal azt, amit önzésből érted tett? Mindent adott neked, de szerelmet tudott-e adni? Szomoruan, szerelem nélkül töltötted el ifjuságod legszebb éveit, ő megrabolta tőled azt, mit minden leánysziv jogosan követelhet... ő boldog volt, de te nem... most rajtad a sor. Légy enyém, oh légy enyém, rabszolgád leszek, imádni foglak... válj el férjedtől, légy hitvesem, szerelmesem, mindenem!

- Nem tehetem. - Nem lehet...

- Te nem szeretsz!

- Oh Giulio! - kiáltotta szemrehányóan az asszony - nem látod, mint szenvedek! Nem látod, mint küzdők szivem, érzelmeim, boldogságom ellen... mert becsületes akarok maradni. Hagyj mennem Giulio, oh kérlek, hagyj mennem...

- Nem, előbb meg kell igérned, hogy gondolkozni fogsz, mielőtt engem szerencsétlenné tennél.

Zoé menni készült, de Giulio szenvedélyesen karjaiba zárta őt és elborítva az asszonyt szerelemittas csókjaival, elfult hangon susogta:

- Ne mondj nemet Zoé... gondolj a boldogságra, amit magadtól eltaszítasz... Minek élni, ha nem élvezzük az élet gyönyöreit és van-e nagyobb boldogság, mint szeretni és szerettetni?... Te hallgatsz, egyetlenem... de már nem mondasz nemet... hallgatásod néma beleegyezés...

Zoé nem felelt, szép szőke feje szerelmesének vállára hanyatlott, ábrándos szemeit lehunyta és szive, lelke teleszivta magát ama boldogsággal, miről mindig álmodott és amit most oly ragyogó szinekkel varázsolt eléje Giulio.

Csönd volt körülöttük, csak Lola éneke hangzott, aztán az is elnémult. Most halk kopogás hallatszott az ajtón. Zoé ijedten bontakozott ki Giulio ölelő karjaiból és mintegy álomban tekintett maga körül. Az ajtó felnyilt és annak keretében megjelent a kis Lola, virágbokrétával kezében. A festő bosszus pillantást vetett reája. A kis olasz leány, mikor virágait a szép szőke asszonynak átnyujtotta, zavarában piros volt, mint az érett cseresznye, de a bankárné kedves mosolylyal fogadta a virágokat és meghatva homlokon csókolta a bájos gyermeket. Úgy tetszett neki, őrzőangyala jelent meg előtte, hogy visszarántsa őt az örvény széléről... A varázs meg volt törve. Mindhárman egyszerre hagyták el a műtermet.

Mialatt Giulio lakására kisérte a szép asszonyt, minden ékesszólását elővette, hogy kedvese beleegyezését megnyerje a szökésre. Zoé nem mondott sem igent, sem nemet és hallgatását Giulio beleegyezésnek vette. Nem kételkedett, hogy másnap, ha reggel a tengerparton találkoznak, részleteiben megállapítják tervöket és a szép asszony az övé lesz, örökre az övé!

- - - - -

Másnap reggel izgatottan, siető léptekkel közeledett Giulio a fák lombjaitól árnyalt kis pad felé, rendes találkozó helyükhöz.

Zoét már ott találta. Fehér flanelruhája helyett a szép asszony szürke utiruhát viselt és finom arcza szokatlanul halvány volt. Szótlanul nyujtotta jéghideg kis kezét a festőnek.

- Beteg vagy Zoé? Istenem, minő sápadt az arczod!

- Csak szomoru vagyok, Giulio... szomoru, mert válnunk kell...

- Hogyan?... ismét válásról beszélsz, hiszen tegnap már majdnem beleegyeztél... mi történt?

- Férjem beteg... sürgönyileg hivnak haza... mennem kell...

Giulio annyira megdöbbent, hogy nem volt képes szólani.

- Egy óra mulva utazom - mondta halkan az asszony.

- És én? - kérdezte a festő.

- Feledjen el.

- Soha... szeretlek és birni akarlak.

- Mennem kell - susogta idegesen az asszony, - nem hagyhatom el őt most, mikor beteg... nagy beteg lehet, ha sürgönyileg hív haza. Ő sem hagyott el engem, mikor gyámoltalanul álltam, most rajtam a sor visszafizetni, amit értem tett. Mennem kell Giulio, habár a szivem megszakad is.

- Jó, menj, ha a kötelesség haza hiv, - felelt komoran a férfi, - ápold férjedet, de ha meggyógyult, térj vissza hozzám, én várni fogok itt reád... Ne feledd, hogy imádlak és mindkettőnk boldogságát tartod kezeid között. Ha hónapokig is kellene várnom reád, türelmesen fogok várni, hiszen te leszel az isteni jutalom. Igérd meg Zoé, hogy visszatérsz... irj nekem.

- Nem fogok irni, - mondta szomorúan az asszony.

- Hát ne irj, te büszke, megközelíthetlen lélek, de adj egy jelt, egy kicsiny jelt, hogy gondolsz reám és megengeded, hogy hozzád siessek. Nézd, - mondta és letépett egy kis borostyánlevelet, - ez legyen a jel; amely napon egy ilyen levelet kapok, tudom, hogy hozzád szabad sietnem.

De Zoé el volt tökélve, hogy sohasem fogja a kért jelt megadni.

*

Zavaros érzésekkel szivében tért haza a bankárné. Férje betegségét a gondviselés ujjmutatásának vette, mely megmenti őt a bukástól, mert érezte, ha csak még néhány napig időzik Giulio közelében, el van veszve...

Férje betegsége nem vett komolyabb fordulatot; a bankár rövid idő mulva fölépült. Az orvos nyugalmat ajánlott, mert a túlfeszített munkának tulajdonította a bajt, de a bankár nem hallgatott tanácsaira és csak még jobban nekifeküdt a dolognak. Szomoru, egyhangu életet folytatott Zoé. A derült szeptemberi napokat komor, esős őszi idő váltotta föl. Ha ablakából lenézett az utczára, fényes, kifeszített, esőtől csepegő ernyőket, sárral befecskendezett kocsikat, gyorsan tovasiető embereket látott. Gondolatai ilyenkor elkalandoztak a messze, verőfényes Constanzára, a virító leánderbokrokkal teli kis udvarba, a kis kőház műtermébe. Fülében csengett Lola édes népdala, Giulio szerelmi vallomása! Milyen régen volt mindez! Talán csak álom volt, a mit eddig a festő is régen feledett már! De ő nem tudott feledni, szive úgy fájt, úgy vágyott a boldogság után... Legszivesebben lett volna mindig odahaza, egyedül, elmerengve álmain, de máskor elnéző férje most követelte, járjon társaságokba, szinházba, öltse föl legpompásabb ruháit, ékszereit és ragyogjon, homályosítson el mindenkit és ha Zoé ellenkezni próbált, majdnem nyersen viszonzá:

- Meg kell lenni... akarom, hogy a világ lásson, irigyeljen... Hirtelen visszavonulásod megrontja hitelemet. Az élet nem áll csupa kedvtelésből... küzdés az... nehéz küzdés.

Ha Zoé kevésbbé van szivügyeivel elfoglalva, okvetlen feltünt volna neki férjének megváltozott magaviselete: lázas idegesség modorában, beesett szeme, sárga arczszíne. Aztán az a sok különböző alak, mely egy időtől fogva ki- s bejárt nálok. De az asszony nem törődött semmivel; álomvilágban élt, órákig maga elé bámult és gondolatban édes párbeszédeket folytatott kedvesével. Néha, mikor már tűrhetetlennek tetszett a helyzete, letépett virágkosarából egy kis borostyánlevelet és borítékba tette. Mikor azonban a czimet is meg kellett volna irnia, elszánt mozdulattal dobta az egészet a kandalló tüzébe.

Egy napon férje egészen váratlanul, földult arczczal lépett szobájába, izgatott hangon tudatta véle, hogy tiz-tizennégy napra fontos ügyekben el kell utaznia. Zoé kikisérte a vonathoz, és mikor a prüszkölő gőzgép végre eltünt szemei elől, megkönnyebbülten sóhajtott föl. Úgy tetszett neki, szabadságát nyerte vissza. Majdnem boldogan tért haza, egész éjjel légvárakat épített, majd Constanzában képzelte magát Giulio mellett, majd azt hitte, mint férj és feleség sétálnak együtt Rómában, a smaragdzöld Pincio-kert terrászain. Körülöttök hemzseg a sétálók tömege: az elegáns kozmopolita világ, kocsin, lovon, gyalog. És ők elvegyülnek a tömegben, majd megállnak és megdőlve a kőkerítésnek, letekintenek a méltóságteljes Piazza del Popolo-ra. Szemben velök kiemelkedik a Szent Péter-templom istenien szép kupolája, a fantasztikus Angyal-vár, mely alatt ott hömpölyög a zavaros Tiber vize. Előttök föltárul Róma páratlanul szép látképe és ő úgy érzé, hogy az örök-városban végre megtalálta az örök boldogságot!

Három napig férje nehány közönyös tartalmu, rövid táviratát kivéve, misem zavarta Zoét álmaiban. A vágy kedvese után mindig jobban fölébredt szivében, végre negyednap reggel mintegy gépiesen letépett egy borostyánlevelet és egy megczimzett borítékba zárva azt, maga sietett el vele. Öntudatlanul, mintegy hipnotizálva cselekedett és nagyot dobbant a szive, mikor a fehér borítékot elnyelte a zöldre festett levélszekrény, annyi édes, és kinos titok továbbítója.

Nagy sétát tett ezután. Benézett a boltokba, szükségtelen bevásárlásokat tett, meg-megállott a fényes kirakatok előtt, csakhogy csillapodjék háborgó szive. Délfelé ért haza.

- Nagyságos asszony, - mondta neki az ajtót nyitó szobaleány - egy idegen úr már egy félórája várja a szalonban.

- Kicsoda? Hogyan bocsájthatott be egy idegent? - felelte az urnő dorgálólag és a szalonba sietett.

Gyanutlanul lépett a fényesen butorozott terembe. Háttal az ajtónak egy magas, nyulánk alak állott az ablaknál, a várakozás perczeit a mozgalmas utczai élet szemlélésével akarván bizonyára megrövidíteni.

Zoé lépteire megfordult és mindketten fölkiáltottak. A másik perczben már Giulio karjaiban zokogott az asszony. A festő dédelgette, csitította, mint a beteg gyermeket, de a meglepetés, az elmult napok izgalmai és az a körülmény, hogy a festő valami lelki összeköttetés folytán már előre mintegy megérezni látszott az asszony hivását, annyira elővették a bankárné idegeit, hogy csak lassan-lassan tudott megnyugodni. Giulio most gyöngéden kérlelte őt, kérte, bocsásson meg neki, amiért eljönni merészkedett, de nem állta ki tovább, látni akarta még egyszer legalább. De úgy-e, nem válnak el többé? Zoé vele jön, hiszen annyira szeretik egymást! Hiszen hónapokon át megkisérlették a feledést és nem sikerült nekik. Most, hogy ismét együtt voltak, a szerelem még hatalmasabban szólalt föl bennök. Nem, Zoé nem lesz oly kegyetlen, mindkettőjük boldogságát egy harmadik miatt földúlni! És Zoé nem ellenkezett többé. Nem látott semmi mást, csak kedvesét, nem hallott egyebet édes szavaknál, melyek jövő boldogságukról regéltek. Ott ültek kéz kézben egymás mellett és szőtték álmaikat a boldog jövőről. Feledve volt az elmult hónapok keserve, a lelki gyötrődés, a szenvedés. Mikor némileg lecsillapultak kissé, megállapították tervüket. Fölhasználják a férj távollétét és mindjárt másnap az esti vonattal elutaznak. Zoé mindent elrendez házában, a cselédeknek azt mondja, férje után utazik, ehelyett azonban Giulioval szökik. Másnap már csak este a vasutnál találkoznak.

És úgyis történt. Zoé még a délután folyamán, miután férjétől levelet kézbesített neki komornája, kijelentette, hogy készítsen el a leány mindent az útra, mert másnap este a férjéhez utazik. A komorna gyanutlanul hozta be másnap reggel asszonya nagy bőröndjét, annak hálószobájába és a bankárné sajátkezüleg választott ki minden egyes darabot, amit elvinni készült.

- Lehet, hogy férjemmel hat hétig is kimaradunk, - mondta komornájának - ezért sokat kell magammal vinnem.

És a nagy málha mindig telibb lett. Zoé örömmel végezte e készülődéseket, olyan jókedvü volt, mint már régen nem; még énekelt is munkája közben. Lola népdalát dudolta:

Quanto è cara, quanto è bella,
Quanto è dolce quel sorriso...

Most a villamos csengő éles hangjára egyszerre félbeszakítá énekét.

Ki jöhet ilyenkor? Alig volt tizenegy óra.

A komorna kifutott az előszobába. Pár percz mulva lelkendezve szaladt vissza és jelentette:

- A nagyságos ur!

Zoé nem értette őt. Mit akar ez a leány? Megbolondult?

De az ajtó most ujra föltárult és támolygó léptekkel, sápadtan, meggörnyedve belépett a bankár.

Zoé megbénulva állva maradt, szó nem jött az ajkára.

A bankár nem látszott észrevenni a szobában uralkodó rendetlenséget, sem a félig telt bőröndöt, csak a felesége sápadt, megdöbbent arczát látta.

Intett a komornának, hogy távozzék és mikor egyedül voltak, lerogyott a pamlagra és kétségbeesve mondta:

- Bocsánat, Zoé, bocsánat...

Az asszony még mindig nem mozdult.

- Jer ide mellém, Zoém - mondta megtört hangon a férj - szükségem van részvétedre, szánalmadra, bocsánatodra.

Zoé végre magához tért. Csendesen leült férje mellé és szintelen hangon kérdezte:

- Mi történt?

- Oh! Zoé, lesz-e erőd elviselni a csapást?... Tönkre mentünk.

Zoé nem válaszolt.

- Tönkre mentünk - folytatta komoran a férj - már hónapok óta küzdök e bukás ellen... de nem tudtam megbirkózni a balsorssal. Őrült spekulácziókba bocsátkoztam, hogy kimeneküljek a bajból, de minden balul ütött ki. Máskor minden sikerült; a szerencsétlenség üldöz. Utolsó reményem ez utazás volt, külföldi barátaimnál kerestem segítséget, de már késő volt... váratlan veszteségek e néhány nap alatt végképp tönkretettek. Szegények lettünk, nincs semmink, csak az a kis birtok, mit nászajándékul neked adtam, ezt nem vehetik el tőled. Szerényen, nagyon szerényen fogunk élni egyideig. Magam miatt nem bánom, mert mi kell már nekem, öreg, megtört embernek? De ha reád gondolok, reád Zoé, a szivem majd meghasad a szánalomtól. Mikor az elkerülhetlen katasztrófát beláttam, első pillanatban az öngyilkosságra gondoltam, csak te, egyedül te tartottál vissza attól! Szeretlek és miattad nem tudok megválni az élettől, miattad fogok küzdeni ujra, hogy visszaszerezzem elvesztett vagyonomat. De mondd Zoém, hogy megbocsájtasz és szeretni, támogatni fogsz a balsorsban. Oh! Zoé!...

És az öreg, megtört férfi ideges zokogásban tört ki.

- Ne sirj - mondá végre Zoé tompa hangon - én nem siratom vagyonunkat; a pénz egyedül sohasem tud boldogítani. Ne félj, támogatni, vigasztalni foglak, elvonulunk falusi birtokunkra és ott fogunk élni szerényen. Megrongált idegeid nem birják ki többé a küzdést, a munkát és én nem is akarom, hogy többé küzdj értem...

Elhallgatott.

Férje még mindig zokogott, aztán fuldokló, szakadozott hangon mondta:

- Zoé, te angyal vagy... nincs nemesebb nő a világon... szemrehányás nélkül, fenségesen viseled el a sors csapásait. Ha te nem lennél most mellettem... oh! milyen gyengének, nyomorultnak érezném magamat!

Aztán hirtelen észrevette a félig csomagolt málhát.

- Te utazni akartál? - kérdezte ámulattal.

- Utánad akartam utazni, mert féltettelek, - mondta halkan az asszony és merész hazugsága minden vérét az arczába kergette.

- - - - -

Néhány perczczel később, mialatt férje lenyugodott, iróasztala előtt ült Zoé és lázasan, remegő kézzel vetett néhány kuszált sort a finom velinpapirosra:

»...Isten veled örökre! Ne várj este a vasutnál, nem utazhatok el veled sem ma, sem holnap... soha többé. Férjem váratlanul hazaérkezett. Tönkre mentünk... férjem elvesztette a tőzsdén összes vagyonát, ha most elhagynám, a halálba kergetném őt! Visszavonulunk a kis birtokra, amit nekem ajándékozott, mikor ő még gazdag és én szegény voltam. Most én vagyok a gazdagabb, kötelességem véle but, bánatot megosztani.

Mennyire nyomorult és szerencsétlennek érzem magamat, azt hiszem, szükségtelen mondanom! Oh! minő nehéz néha az egyenes uton haladni, mily iszonyu, ha kötelességünk teljesítésének lehetőségét szivünk vérével kell megvásárolnunk.

Nem mondom, hogy feledj el, hiszen én sem foglak feledni soha! Szeretlek és szeretni foglak a sirig és áldlak halálom órájáig, mert általad van fogalmam a boldogságról...«

- - - - -

A levelet hű komornájára bizta és mialatt a leány a levéllel elsietett, a szegény asszony odanyomta forró homlokát az ablak hideg üvegére és akaratlanul is eszébe jutott Metastasio ama kis verse, mely annyira megindította őket, mikor a Fekete-tenger partján együtt olvasták:

Ha kérdik, keresik,
Hű barátod hol van?
Mondd, hogy meghalt szegény,
Lent nyugszik a sirban.
Oh! nem, ily szenvedést
Reám nem hozhatott...
Csak a szive tört meg:
Zokogva távozott.