M. HRABOVSZKY JULIA: A PORCZELLÁN-COMTESSEK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-377-9 (online)
MEK-18791

- Melyik szebb? - kérdezte Heller Géza, monokliját mágnásos sikkel szemére igazitva, mialatt fesztelenül fixirozott két bájos ifju leányt, kik előtt elegáns uracsok hajlongtak.

- Nekem azelőtt Flóra tetszett jobban, most a kicsibe vagyok belebolondulva; nézd milyen kivánatos!

- Flóra azért mégis szebb - vélte Heller műértőleg - elegánsabb, pikánsabb szépség. Nézd azt a karcsu, hajlékony termetet, azt a finom arisztokratikus arczélt. És az a remek szőke haj, ugy csillog mint az arany! Arczbőre finom mint a rózsalevél, a szeme csupa misztérium...

- Elbizakodott leány! - jegyezte meg Rátóty - követelő asszony lesz belőle, nem feleségnek való!

- Ugyan kérlek, hogy ismételheted te is azt az ostobaságot! - szólt kissé ingerülten Rátóty. - Csakis Horthy Nikinek lehetnek ilyen sületlen viczczei!

- Már pajtás, akár mit mondasz is, ez sikerült elnevezés és nagyon találó a Wranek-leányokra. Szépek, finomak, elegánsak, mint a valódi comtessek, de azért ott kisért mögöttük a porczellángyár!

- Bogárfalvy Bogár Flóra!... tudom. Százszor is elmondta nekem, de azt elhallgatta, hogy szegény volt mint a templom egere! A nénéd, az alispánné ösmertetett meg valódi történetével, mert a porczellán-mama kissé nagyon is nagy fantáziával emlékezik meg ifjusága első élményeiről.

- A néném is okosabbat tehetne, mint hogy a mások multját kolportálja! Mi van abban, ha Bogár Flóra nevelőnősködött? Ez csak becsületére válhat! Ha hozománya lett volna, ma talán ő lenne az alispánné! Asszonyi pletyka... irigykedés... gyülölöm az efféléket! A mi asszonyaink mind áskálódnak a Wranek-hölgyekre, mert egyiknek sincs annyi izlése, annyi sikkje, mint nekik. Ugyan kérlek, vedd csak a Varjassy-comtesseket! Látod őket ott a sarokban? A süket Szentpály Feri báró és a hosszu huszárkapitány állnak előttük. Vajjon ki mondaná ezekről, hogy grófi leányok?! Minő piros vaskos karok, duzzadt arcz, széles csipők, falusi tournure! Brrr... ezeknél csak különbek a Wranek-leányok?!

- Kétségtelenül. És eszemben sincs őket ezekkel a falusi comtessekkel összehasonlitani, de ugy látom Pista, te nagyon is melegen véded a Wranek-familiát! Komoly szándékaid lennének, fiu?!

- Meglehet... nem tudom - szólt Rátóty szolgabiró és mivel e perczben a zenekar rázenditett egy keringőre, ott hagyta barátját és azon csoporthoz sietett, ahol a Wranek-leányok álltak. Mártát akarta tánczra kérni, de az ama perczben, midőn ő oda ért, tova repült egyik tánczosa karján és igy a szolgabiró Flóra előtt hajtotta meg magát. A leány látható örömmel ment vele. Mosolygott. Hófehér apró fogai igézőleg csillogtak piros nedves ajkai között, sötétkék nagy szemei gyöngéden, majdnem kérlelőleg pihentek a szolgabiró férfiasan szép, előkelő arczán, de Rátóty ezt nem látszott észrevenni. Nem nézett a tánczosnőjére, figyelmét mintha egyedül csak a keringő kötötte volna le. Kifogástalanul tánczolt és alakban, mozdulatban annyira jól illett Wranek Flórához, hogy a teremben mindenki őket nézte. Minő összeillő, szép pár! - mondogatták körülöttük.

Rátóty is meghallotta és bár szokva volt efféle megjegyzésekhez, még is hizelgett a hiuságának és azért már negyedszer keringőzött körül a teremben a leánynyal.

Flóra arcza sugárzott a boldogságtól; odaadóan simult tánczosának karjai közé; Rátóty érezte forró leheletét, a leány szőke göndör fürtei koronként érintették arczát; de szive azért nem vert hevesebben.

Rátóty e közönyösen tett banális kérdésére Flóra csalódottan pillantott fel. Arczkifejezése hirtelen megváltozott; ajka szarkasztikusan mosolygott, sötét szeme hidegen, gőgösen nézett végig a tánczolókon és röviden felelé:

- És megelégedéssel néz végig szerencsétlen hódolóinak tömegén, - jegyezte meg Rátóty kissé gunyorosan.

- A hódolókat nem látom, - felelte Flóra nem minden czélzás nélkül tekintve Rátótyra.

- Oh! nem magamról beszélek - védekezett Rátóty - az én csekélységemnek már volt alkalma tapasztalni, hogy csillagimádónak lenni hálátlan dolog.

De nem volt ideje szavait bevégezni, ketten-hárman is hajlongtak előtte, Rátóty pedig eközben tánczra vitte a kis pihegő Mártát.

Rátóty Pista a legszebb, leggavallérosabb szolgabiró volt a megyében. Jó tánczos, jó lovas, kitünő vivó, jártas minden sportban és szép, ellenállhatatlan fiú, akiért minden asszony bolondult. Ő tudta azt, azért ha udvarolni kezdett, mindég előre meg volt győződve a sikerről. Mikor Rétházára megválasztották szolgabirónak, megelégedéssel vette tudomásul, hogy a helység közel fekszik Kelenvárhoz, a megye székvárosához. Eleintén gyakran be is járogatott, mióta azonban ott egy bálon megösmerkedett a Wranek-családdal, kinek porczellángyára csak félórányira volt Rétházától, a fiatal szolgabiró gyakoribb látogatója lett a porczellángyár mellett levő uri laknak, mint a hegyes kövekkel kikövezett, ódon házu székvárosnak.

A leány ragyogó szépsége elvakitotta, kissé tartózkodó modora pedig ingerelte a gyors hóditáshoz szokott, elkényeztetett gavallért. De mihamar belátta, hogy Flóra nem az a leány, akivel könnyen lehet elbánni. Volt benne valami komolyság, ami még tréfái közben sem hagyta el és feszélyezte a könnyü-vérü Rátótyt, aki nem szerette a társaságban a második szerepet játszani. Már pedig, ahol Wranek Flóra megjelent, ott ő volt a központ. Rendkivül éles esze, gyors felfogása folytán egészen öntudatlanul bizonyos fölényt gyakorolt környezetére. Ez a fölény, ez a felsőbbség hideg zuhanyként hatott Rátóty hirtelen fellobbant szivére, amely egyszerre csak a kisebbik leány, Márta felé hajolt. Márta tökéletes ellentéte volt nővérének.

Alacsony volt, mint az apja; pompásan formált, megdöbbentően fehér, telt idomokkal. Fő szépsége csodálatosan szép, üde arczbőrében rejlett; mintha harmatos piros rózsák nyiltak volna azon a hófehér gömbölyü arczocskán. A szája piczi volt és vérpiros, fitos orra Wranek papa szláv eredetét árulta el, de a szemei, azok magyar szemek voltak. Két égő, tüzes barna szem, teli pajkossággal, ártatlansággal, szunnyadozó vágygyal. Még egészen gyermek, de szemeiben már ott lappangott az ingerlő, szenvedélyes asszony. Kedélyes, könnyen megférhető természet, ha nem bántják; tüzről pattant, vig temperamentum, ha jól megy sora. Nála sokkal hálásabb talajra találtak Rátóty bókjai, vele szemben nem kellett a szolgabirónak attól tartania, hogy sokatmondó udvariaskodása elől hideg szellemességgel fognak kitérni. Mikor pedig Wranek Flóra észrevette, minő rövid ideig tartott Rátóty iránta való lelkesedése, még visszatartóbb, élesebb lett vele szemben. Bizonyos harczias hangulat fejlődött ki közöttük, anélkül, hogy meg tudták volna mondani, hogyan keletkezett az. A férfi és nő közötti örökös harcz egyik megnyilatkozása volt ez: a gyenge küzködése az erős ellen; a természet törvényei folytán legyőzött hiába való vergődése. Mert Wranek Flóra most, mikor már nem volt többé oka Rátóty udvarlása ellen védekezni, boszusan tapasztalta, hogy ez bántja őt. És amit nem birt nála elérni a férfi széptevése, létre hozta a közönye: Flóra koronként bolond vágyat érzett a rátartó szép fiu gyöngédsége után. Akarata ellen is rá kellett gondolnia, szüntelen keresve kereste a társaságát és este ha lefeküdt, lehunyt szemekkel is csak őt látta; a férfi minden egyes mozdulata, tekintete, szava, hiven bevésődött emlékezetébe. Bármint küzdött is ez érzések ellen, nem birta meggátolni, hogy a szive hevesebben ne verjen, ha ő lépett a szobába; édes, zavaros nyugtalanság bántotta ilyenkor, ami addig teljesen ismeretlen volt előtte. Szeretett egyedül lenni. Elvonult nagy parkjok legelhagyatottabb részébe, honnan kilátott a mezőkre, jegenyefa sorra, ami Rétházára vezetett. Kedvencz költőjének, Heinének egyik verskötetét vitte magával, a legszenvedélyesebb verseket kereste ki onnan, kétszer, háromszor is elolvasta egymásután, amiben érzésvilágára vonatkozást talált, aztán ölébe hullott a nyitott könyv és a szép leány misztikusan sötétkék szeme elmerengett a jegenyefák csúcsain, el-elnézte egy-egy madár röpkedését a napsugaras légben, tekintete követte a futó felhőket; hallgatta a bogarak zümmögését, a szellő szerelmes suttogását a bokrok leveleivel és ugy tetszett előtte, a természet most uj titkokat tár fel neki. Azelőtt az ég, a fák, a szellő, a madarak, a picziny virágok sohasem voltak ilyen ékesszólóak, a napsugár nem volt ennyire ragyogó és az ő vére nem keringett ilyen gyorsan... A szivére szoritotta kis fehér kezét, mintha annak heves dobogását akarná meggátolni és ajkai ösztönszerüleg susogtak egy nevet: a Rátóty nevét.

A Wranek-lányok a kertben ültek a viritó jázminbokrok között és mig Márta egy himzéssel babrált, Flóra látszólag nagy érdekkel olvasott, de huga megszólitására letette a könyvet és kérdőleg nézett rá.

- Egy leányról, aki akkor szeret bele egyik visszautasitott kérőjébe, mikor az már mást vett nőül.

- Gondolod?! és miért ne tudnék? Ha nem is olvasok annyi regényt mint te... de a tapasztalat is ér valamit!...

- Vajjon? - szólt Flóra elámulva, aztán hirtelen kérdezte: - Titkaid lennének előttem?

- Ne beszélj rejtélyekben. Látom, van valami mondani valód. Miért nem szólsz; eljátszottam bizalmadat?

- Igen, igen - erősité hévvel a kisebbik - sokszor már azt hittem, nem is szeretsz. Folyton kerülsz, egyedül sétálsz a parkban; mig azelőtt oly édes volt együtt lennünk egész nap és bizalmasan cseréltük ki minden gondolatainkat.

Flóra közel volt hozzá, hogy huga nyakába borulva őszintén megvallja neki, ami hetek óta kinozta szivét, de valami megnevezhetetlen érzés visszatartotta. Büszkeség vagy szemérem volt-e az, a mi gátolta, hogy bevalljon egy olyan érzést, a miről nem tudta ő viszonozzák-e?! Kitérőleg, önuralommal felelte:

- Bánt az Mártám, hogy ennyire félreértesz! Hogyan teheted fel rólam, hogy kerüllek? Nekem megvannak néha a sajátságaim, néha eltöprengek egy olvasmány felett, vagy más egyeben töröm a fejemet, de azért szeretlek, kis Mártám és rosszul esik a titkolódzásod.

- De hiszen én alig várom, hogy mindent elmondjak neked, Flóri! - kiáltotta Márta, ledobva himzését és hevesen megölelve testvérét. - Azt akarom te légy az első aki megtudja, minő boldog vagyok!...

- Kiről beszélsz? - kérdé Flóra és szive összeszorult valami balsejtelemtől.

- És én is szeretem őt... imádom! Soha sem képzeltem volna, hogy ennyire boldog lehet az ember! Mikor tegnapelőtt megvallotta a szerelmét, azt hittem meghalok! Majdnem elsirtam magamat és csak dadogtam. Ő megfogta kezemet, bátoritott és könyörgött, felelnék neki. De én igazi kis liba voltam... tudod mit szóltam?!

- Azt sem tudom kiről beszélsz! - vágott szavába ingerülten Flóra, de Márta zavartalanul folytatá:

- Kinek mondtad ezt, szerencsétlen? Ki vallott neked szerelmet? - kiáltá ingerült izgatottsággal Flóra és megragadta huga karját.

Flóra elsápadt. Elbocsájtá huga karját és erőtlenül dőlt vissza kerti székére. Egy perczre lehunyta szemét... szédült. A fák, a virágágyak, a nagy zöld pázsit, a jázminbokrok: minden tánczolt előtte. Görcsösen kapaszkodott meg az asztalban.

- Miért haragudnám? Örvendek boldogságodon... De nem kellett volna neki rólam emlitést tenned!

- Bocsáss meg - rebegte Márta - de én igazán mindig azt hittem. Te sokkal szebb és okosabb vagy nálamnál és ő is olyan tökéletes... mindenki összeillő párnak nevezett benneteket. Azért mondtam ezt neki!

- Esküdözött, hogy mindig csak engem szeretett, de téged csudál, bámul... azt mondta te egy női tökély vagy, a ki a többi halandó felett áll.

Aztán megcsókolta a kezemet és ujra elmondta százszor is, mennyire szeret. Erre bátorságot kaptam és mikor megkérdezett, akarok-e a felesége lenni, igent bólintottam a fejemmel. De csak bólintottam, mert szólni nem birtam. És aztán... aztán...

- Ekkor ő átkarolt, megcsókolt és édes, egyetlen kis menyasszonyának nevezett!

- A terraszon. A bálterem ajtói nyitva voltak a hőség miatt, kitánczoltunk a terraszra és ott egyedül voltunk... nem látott senki, csak a csillagok.

- Az első percztől kezdve, hogy megpillantottam - viszonzá Márta lelkesedéssel.

Flóra hangja élesen, gőgösen hangzott. Aztán egyszerre hangosan felkaczagott. Annyira nevetett, hogy csak szakadozva tudta mondani:

- Nem, kis Mártám, ettől kár volt tartanod; én sohasem gondoltam Rátótyra.

Rétházán delet harangoztak; a tavaszi szellő a jázminbokrok közé hozta a harangszót és e perczben kocsi robogott be Wranekék udvarára.

- Vendég jött - szólt Márta és gyermekes kiváncsisággal széthajtotta a jázminbokrok ágait, hogy megláthassa, ki érkezett.

Wranekék nagy lábon éltek. A porczellángyáros felesége nagyon ambicziózus asszony volt és mivel ifjukori álmai közül csak a jólétet érte el, a fényes név és állásért a pénznyujtotta előnyökkel akarta kárpótolni magát. A férje egészen szabad kezet hagyott neki a háztartásban. Wranek papa csak a gyárával törődött. Flóra asszony aztán élt is a jogaival és a házban mindenki az ő akarata szerint tánczolt. Nagyon sok erélyt és rendkivüli szivósságot fejtett ki czéljainak elérésében és ennek köszönhette, hogy lassanként sikerült neki a megye »haute crême«-jébe befurakodni. Mert sokáig csak úgy félvállról néztek rá a megyében. Nagyon sokan ösmerték őt még abból az időkből, midőn egyik vagy másik gentry családnál nevelőnősködött. Aztán Wranek József sem volt még akkor a mostani gazdag, tekintélyes gyáros. Egészen szerényen, kicsiben kezdte; vasszorgalma, iparkodása, talpig becsületessége folytán azonban minden évben jobban fellendült a gyára, úgy hogy mire a leányai felnőttek, már fényes fogaton járt a családja és selyem pamlagokkal butorozott termekben fogadhatta látogatóit. Mindazonáltal a megye igazi előkelősége csak ritkán mutatkozott Flóra asszony házában és a főispánné vagy akár az alispánné látogatása is eseményszámba ment nálok. Az alispánné pedig még jóformán gyermekkori játszótársa volt Bogár Flórának. Bogárfalvy Bogár Sanyi, Flóra apja, duhajkodásáról ösmert alak volt, úgy 50 év előtt a vármegyében. Addig is duhajkodott és mulatott, hogy mikor behunyta a szemét, dobra került a kis birtoka és a felesége és az akkor 20 éves Flóra minden támasz nélkül maradtak hátra.

Flóra, hogy anyjával együtt éhen ne veszszen, nevelőnőnek ment; persze csak kisebb gyermekek mellé nyerhetett alkalmazást, mert műveltsége nagyon hiányos volt. De az energikus leány, amit nem tanult meg gyermekkorában a nevelőnőitől, megtanulta gyakorlatból, mialatt a mások gyerekeit oktatta. Keserves fiatalsága volt. Alárendelt helyzetét kétszeresen érezte ez az ambicziózus leány, akit csak egy remény kecsegtetett: függő helyzetéből menekülhetni - a házasság által. De ez nehezen ment. Bogár Flóra nem volt szép. Egyedül karcsu s mégis telt alakja és aranyszőke haja tették őt kivánatossá. De a gőgös vidéki gentry házaknál, ahol alkalmazva volt, az ilyen előnyök miatt a fiatal urak legfeljebb olyan ajánlatokkal ostromolták, amik nem vezették volna Flórát az oltár elé.

Az évek multak; a szegény nevelőnő már 28-ik évét is betölté és mindinkább vesztette reményét. Az emberek kevesebb részvéttel bántak már vele; kezdték feledni, hogy nemesi család ivadéka és mindinkább hozzászoktak a nevelőnőt látni benne csupán. Ekkor ösmerkedett meg egy fürdőhelyen, ahol növendékeivel tartózkodott, Wranekkel. A porczellángyáros a legkevésbbé sem felelt meg izlésének. Wranek alacsony, zömök ember volt, piros, kissé rezes arczczal, polgári modorral. Ámde a szegény nevelőnő mégis boldog volt, mikor észrevette, hogy a porczellángyárosban komolyabb érdeklődést keltett.

Wranek, mint az alacsony termetü férfiak általában, rajongott a magas nőkért. Flóra érett szépsége, és bizonyos előkelősége egész lényében, elbájolták őt, erélyes fellépése pedig az üzletembert nyerték meg. A leány előzékeny viselete felbátoritotta, azért nem is sokáig habozott, és mihelyt annak tudatára jött, hogy Flórát szereti, megkérte és rövid idő mulva nőül is vette. Boldog házasságban éltek. Flóra hálás volt férje iránt, amiért ilyen jó módba jutott, Wranek pedig nemcsak a feleségét, de a gyermekeit is valósággal imádta. Wranekné Bogár Flóra hamar beleszokott a jó életbe, ami kövér talaj volt nagyravágyó hajlamainak növelésére és mire leányai felnőttek, el is feledte, hogy valaha keservesen küzdött a mindennapi kenyeréért. A lefolyt nyomoruságos éveket kitörölte emlékezetéből, atyjának kicsiny eladósodott birtoka, rozzant falusi háza ellenben óriási arányokat öltöttek a porczellángyárosné elbeszéléseiben. Mert Wranekné nemcsak a legbőbeszédübb asszony volt a vármegyében, de a legélénkebb fantáziával is volt megáldva és ha egyszer elkezdte családjának geneologiáját részletezni, nem volt az a hatalom, ami azt a szóárt megakasztotta volna. A leányait nagy gonddal és finoman nevelte. Horthy Niki, a mindig élczes főjegyző, akit általán »a vármegye eszének« hivták, találóan nevezte el őket porczellán-comtesseknek.

És ez a név rajtuk is maradt. Mikor a porczellán-mama ezt meghallotta, eleintén nagyon megharagudott és jól összeszidta Horthyt, de az ügyes Niki olyan jól ki tudta magát vágni, hogy a végén Wranekné még büszke volt, amiért a leányait comtesseknek nevezték és nevetve mondá: »Soha se csufolódjék édes Horthy! lehetnek még az én leányaimból valódi grófnék is!«

De Wranekné megelégedett volna kevesebbel is. Itt volt például mindjárt Heller Géza, a nagybirtokos. Nem volt gróf, de az egész megyei gentryvel rokonságban állott és a legszebb négy lova neki volt a környéken; na meg aztán abrakja is volt elég a lovai számára. Ideje nagyobb részét a budapesti nemzeti kaszinóban, a kártya mellett töltötte. Ragadt is rá valami a mágnások modorából ugy beszédben mint külsőben és ezt a valamit ő aztán a legnagyobb gonddal igyekezett fejleszteni.

Vontatott hanghordozása, kimért modora, sápadt kiélt arcza az elmaradhatatlan monoklival, nagy benyomást tettek Wraneknéra, aki az előkelőség netovábbját látta benne és mivel Heller megkülönböztetőleg bánt a porczellángyáros leányaival, Flóra asszony titokban remélt. De azért Rátótyt is szivesen látta, mint egyáltalán mindenkit, aki a lányait kitüntette és nemesi czimerrel birt; mert ő az embereket első sorban e szerint osztályozta. A polgárságot nem szenvedhette és bár jóindulattal viseltetett férje iránt, sohasem tudta megbocsájtani a sorsnak, miért kellett éppen ő neki polgári származásu emberhez nőül mennie.

Hamvay Béláné, az alispánné, mindég bosszankodott, ha ifjukori barátnőjét meglátogatta, mert a porczellángyárosné fényüzéséhez nem tudott hozzá szokni. Most is, mialatt felhaladt a szőnyeggel boritott lépcsőn, az irigység bántotta és előre félt, mi minden ujat fog ott ismét látni. Az ő háza nélkülözte azt a sok apró, divatos haszontalanságot, ami olyan érdekes, előkelő szinezetet ad egy lakásnak és ami sokszor több pénzbe kerül, mint maga a butorok. Wranekné élt-halt az ilyen dolgokért és ha a fővárosba, vagy Bécsbe rándult, mindég uj és ujabb eredeti dolgokkal tért vissza. Egyszer egész csomó keleti szőnyeggel, máskor szobrokkal, képekkel csinositotta lakását, volt idő, mikor a japán holmiért rajongott; akkor mindenféle aranynyal himzett spanyolfalak, bambusznád és gyöngyökből összefűzött áttetsző függönyökkel diszitette szobáit, ugy hogy végre egész kis muzeummá változott otthona.

Hamvay Béláné feszesen, egyenesen ment végig a diszes lakosztályon; nem akart sem jobbra, sem balra nézni és követte a fehér főkötős szobaleányt, aki tiszteletteljesen nyitotta ki előtte Wranekné boudoirjának ajtaját. Flóra asszony elegáns pongyolában az iróasztala előtt ült és számolt. Mert a gyárosné minden nagyzási hóbortja mellett jó gazdasszony volt.

Meglepetve ugrott fel asztala mellől és tüntető örömmel üdvözölte gyermekkori barátnőjét. Hamvayné nála szokatlan szivélyességgel ölelte meg Flórát és rövid bevezetés után azonnal rátért látogatásának tulajdonképeni czéljára. Az öcscséről kezdett beszélni, Rátóty Pistáról.

- A szegény fiut egészen megbabonázták azok a kis boszorkák, a leányaid - mondta lekötelező mosolylyal.

- De igen, Flórám, mondhatom neked, Pista oda van! Én csak örvendek ezen, mert itt az ideje, hogy a fiu házasodjék. Meg is mondtam neki egyenesen: »menj és kérd meg a kicsikét,« de a fiu bátortalan!

- Pedig ugy van, édesem. Lásd, a szerelem még a legbátrabb férfit is megváltoztatja. Pista bolondul szereti a leányodat és nem szeretne kosarat kapni!...

- De kérlek - vágott közbe a gyárosné - nincs mit tartania, ha ő megnyerte leányom vonzalmát, nem tudom mi ok lenne...

- Tökéletesen osztom nézetedet - viszonzá diplomatikusan Hamvayné - minden házasságnál a fő dolog a szerelem, e nélkül mit ér vagyon, fény, minden! De hogy Pistára térjek, ő felkért engem, beszélnék előbb veled és én azért jöttem, hogy mint régi barátnőd...

Az alispánné szeretetreméltóan köhécselt, a gyárosné biztatólag mosolygott.

- Rátóty ellen semmi kifogásom, - felelte Flóra - és csak azt ismételhetem, amit már mondtam, ha Flóra is akarja...

- De hiszen nem Flóráról van szó - vágott szavába az alispánné - ő Mártát szereti!

- Csodálkozol ezen? én is ugy voltam vele. Annyira megszoktuk Flórát mindenütt mint királynőt látni és mégis Pista a kicsit szereti, őt akarja. Ámbár Márta éppen olyan bájos a maga nemében, csakhogy még gyermek, egészen gyermek.

- Mártám 18 éves lesz a jövő hónapban - vélte Wranekné, aki hamar belétalálta magát a helyzetbe - és már eladó leány ő is, csakis alacsony termete, gyerekes modora miatt a magas, karcsu Flóra mellett nézik gyereknek, a leányok között két év különbség van. Meg fogjuk kérdezni Mártát...

- Lám... lám... nézze meg az ember, minő titkolódzók ezek a gyerekek - vélte a gyárosné, a ki magában mind jobban örvendeni kezdett, hogy Rátóty Mártát választotta és Flórát már mint jövendőbeli Hellernét látta.

- Én sem kételkedem, de azért mégis, Flórám, jó lesz, ha érvényesiteni fogod befolyásodat; a férfiak sok tekintetben máskép gondolkoznak, mint mi nők. Nálok nem egyedül az érzelem számit; Pistának pedig nincs vagyona.

- Annál jobb - szólt gyorsan az alispánné - hosszas lenne elmondanom, mi módon vesztették el az egykor gazdag Rátótyak a vagyonukat. Pistát már áldozatok árán nevelték szülei és a szegény fiú, tekintve nevét és társadalmi állását, sok küzdésen ment keresztül és kénytelen is volt magán hébe-korba oly módon segiteni...

Az alispánné akadozni kezdett, Wranekné arcza valami rossz előérzet következtében megnyúlt.

- ...szóval - folytatá Hamvayné - szegény Pistának vannak némi... némi adósságai.

- Nem sok... nehány ezer forint csupán, nektek ez igazi bagatell. Pista ezt el is hallgathatta volna, de ő őszinte ember, rendezett viszonyok között akarja uj életét megkezdeni.

- Ez dicséretre méltó törekvés, - mondá nem valami nagy lelkesedéssel Wranekné - de természetesnek fogod találni, hogy én is pontosan szeretném tudni az összeget! Hány ezer? Kettő? három?

- Négy... öt ezer? kérlek mondd ki nyiltan - szólt kissé ingerülten a gyárosné.

- Sok? sok nektek? - kiáltotta hitetlenül Hamvayné - ugyan kérlek! Én azt hittem, az ilyen összeg nálatok számitásba sem jő!

- Nem az összeg nagysága teszi - felelte fennhéjázóan az egykori Bogár Flóra - de a férjem elvei. Ő maga szerezte vagyonát, önerejéből küzdte fel magát és tudom, nem lesz inyére olyan vő, a kinek adósságai vannak. A leányai számára más férjet óhajt, ha nem is gazdagot, de legalább takarékos iparkodó embert. Rátótynak nincs vagyona, ez ellen nem szólok én, magától értetődik, hogy a piczi fizetésből nem élhetvén meg mint házas ember, segiteni fogjuk a fiatalokat, ha azonban adósságcsináláshoz szokott ember, a Dárius kincse sem lesz neki elég!

- De édes Flórám, valld be őszintén, a mi világunkból - és erősen hangsúlyozta a mi szócskát - melyik garçon embernek nincsenek adósságai? Mindenek előtt ezt értesd meg a férjeddel. Ha gentry emberhez akarod a leányaidat adni, nem szabad túl szigorúnak lenned. Azt hiszed Heller minden vagyona mellett sohasem csinált adósságokat?

- Pistának meg jövője van. Az egész megyében szeretik, a jövő képviselőválasztásnál okvetlen felléptetik. És itt vagyunk mi, én és a férjem, hogy mindent elkövessünk az érdekében. A leányodból képviselőné lehet. És csak legyen egyszer Pista odafenn, tudom kiösmeri magát nem sokára, nem kell őt féltened!

A képviselőség egyszerre csillogó délibábként lebegett Wranekné előtt és rögtön más szinben tüntette fel a kérőt.

Az ő leánya képviselőné! Ez egészen máskép hangzott, mintha csupán a rétházi szolgabiróról lenne szó! Képviselőné! Fent fog lakni a fővárosban, érintkezni fog az ország első családaival! Ezek kecsegtető kilátások voltak.

Élénk képzelőtehetsége villámgyorsan működött és az alispánné azonnal leolvasta arczáról a kedvező hatást, amit szavai keltettek és ügyesen folytatá:

- Igen Flórám, ilyenek a Pista kilátásai! És ezt más is tudja a megyében. A fiatal szolgabirónak jövője van, mert van esze, modora, megjelenése. Érzi az öreg Varjassy gróf is, minő komoly ellenféllel állna szemben, azért himez-hámoz, pedig tudja mindenki, mennyire szeretné a néppárt jelöltségét elfogadni. Azonban még szivesebben lemondana Rátóty javára, ha az elvenné az öregebbik leányát. Csakhogy Pistának nem kell!

- Mit mondasz? A Varjassy-comtesset hozzá adnák? - kérdezte mohón, némi kétkedéssel a gyárosné.

- Meghiszem azt... fülig szerelmes Pistába, de az öcsém olyant akar, akit szeret.

- Én is hallottam, hogy Varjassy Klotild belebolondult Rátótyba, de nem hittem, hogy az öreg gróf... tudod az ilyen arisztokraták maguk fajtáju embert keresnek.

- Keresnek az igaz... de mikor a leányuk se nem szép, se nem gazdagabb, a mi nemes leányainknál és hozzá nem is lesz fiatalabb, akkor két kézzel kapnak egy Rátótyn. Aztán az öcsém családfája, ha ugy veszszük, régibb a Varjassy grófokénál. Az első Varjassy - folytatá nagy hangon - csak 100 év előtt kapta a grófságot, mig a Rátótyak már 400 éve birják a nemesi levelüket.

A kis vézna alispánné egészen bele melegedett mialatt beszélt; arcza kipirult és sovány kezével, amit olcsó szarvasbőrkesztyü fedett, simitgatott végig egyszerü nyári ruhájának ránczain.

Wranekné ájtatosan hallgatta; e pontban mindketten egyet értettek. Kicsi koruk óta, lehet mondani már az anyatejjel magukba szivták a vidéki nemesség előitéleteit és végtelen súlyt fektettek oly kicsinységekre, amit más világlátott ember legfeljebb megmosolyog. De ez a két asszony, akinek világa nem terjedt túl a megye határain és az egész előkelőség geneologiáját ösmerte, fanatikusan csüngött az elavult régi előnyökön; az egyik, mert azon kivül nem igen birt egyébbel, a másik, mert a viszonyok által kibukott régi köréből.

Nálok első sorban állt a születés és csak akkor jött az érdem. Igy itélték meg, korlátolt világfelfogásuk kicsinyitő szemüvegén át, az embereket és a világot.

És Hamvayné azáltal, hogy folyton a képviselőséget és a Varjassy grófokat emlegette, ugy beletüzelte Wraneknét e házasságba, hogy a hiú asszony, mikor az alispánné búcsúzni kezdett, biztatólag mondta:

- Beszélni fogok a férjemmel. Mondd meg Rátótynak, hogy remélhet, de még legyen kevés türelemmel. Ha itt lesz az ideje, értesiteni fogom.

Szokatlan hangulatban fogyasztotta el az nap a gyáros család az ebédjét. Wranekné szokása ellenére csak futólag emlitette meg az alispánné látogatását, s mig máskor órákig elbeszélt ilyesmiről, ma gondolataiba elmerülve, titokzatosan hallgatott.

Márta arcza egyre szint változtatott és várakozásteljesen nézett hol anyjára, hol Flórára; meg nem foghatta, miért nem szól az anyja! Ő azt várta, hogy Hamvayné távozása után azonnal családi tanács lesz, amiben tudatják vele, hogy az ő imádott Pistája megkérte - mert egy perczig sem kételkedett, hogy az alispánnét Rátóty küldötte - és könnyek, csókok, meginditó családi jelenet következik, amiben őt menyasszonynak nyilvánitják. De nem. Semmi sem történt. Az ő másként csacska mamája sokat mondólag hallgatott, az apja közönyösen jóizüen evett, Flóra ellenben mihez sem nyult és ideges ujjakkal galacsintákat gyurt a kenyeréből.

Ebéd után aztán, mikor a gyáros visszavonulni készült szobájába, Wranekné szokatlan ünnepélyes hangon mondta neki:

A leányok összenéztek. Alig hagyták el a szülők a szobát, Márta félősen simult nénjéhez és izgatottan rebegte:

- Flóra! Én félek! az alispánné bizton szólt mamának és a mama olyan furcsa hallgatag volt ma. Ha megtagadná beleegyezését? Ezt nem élném túl!

- Micsoda bohó beszéd ez! Miért ne egyeznének szüleink e házasságba, főleg ha megtudják, mennyire óhajtod te azt!

- Te azt hiszed? Igazad van, ha ellenkeznének, megmondanám nekik, milyen nagyon... nagyon szeretem Pistát és addig kérném őket, addig könyörögnék nekik... és te is segitenél nekem, ugyebár? Számithatok rád?

- Köszönöm... Köszönöm... Hiszen te olyan jó testvér vagy és én annyira szeretlek! Jer, menjünk a kertbe, beszéljünk róla!

- Ugy veled megyek és csendes, egészen csendes leszek, hogy aludhass, de most nem tudnék egyedül maradni! Nézd, hogy dobog a szivem!

- Ugy-e dobog? Ő érte, ő érte! Istenem, mennyire szeretem őt! Ha majd egyszer te is szerelmes leszel, Flórám, csak akkor fogod megitélni tudni, mit érzek én!

Flóra sokkal örömestebb lett volna egyedül, de nem akarta hugának kedvét szegni, aztán került is mindent, amivel gyanut kelthetett volna. Lefeküdt tehát szép csendesen szobájuknak világos szinü, nagyvirágu kerevetére és hagyta a kis Mártát maga körül szorgoskodni. Az izgatott fiatal leány örült, hogy dolga akadt és ez által megröviditheti idejét. Lebocsájtotta az ablakfüggönyöket, csipkés párnát tett Flóra feje alá, elhozta az eau de colognos üveget, aztán leült Flóra mellé egy alacsony karosszékbe és mélyen felsóhajtott.

Flóra behunyta szemeit és csendesen, mozdulatlanul feküdt. Ez a nyugalom jól esett neki. Mióta Márta titkát tudta, folyton uralkodnia kellett magán, hogy el ne árulja magát; és ez az erőmegfeszités annyira elővette idegeit, hogy most mintegy megkönnyebbülést érzett fekvő helyzetében a hüvös, besötétitett szobában. De gondolatait azért nem birta megállitani. Szellemileg bent volt atyjának dolgozó szobájában és szinte hallani vélte anyjának élénk, bőbeszédü előadását, a mint Rátóty és Márta ügyét tárgyalja. Vajjon mit mondhatott az alispánné? Mert hogy nem megy minden egészen simán, ezt helyesen sejtette Flóra is. Mi kifogása lehet anyjának e házasság ellen? Ezen töprengett Flóra; aztán megvillant egy perczig agyában az az önző mentőgondolat, hogy talán mi sem lesz e házasságból?! Ha valami komoly akadály merült volna fel? A szép leány szive hevesen dobogott és kénytelen volt bevallani magának, hogy ez számára nagy boldogság lenne. Borzadálylyal gondolt arra, hogy Rátóty sógora lesz. Szinte elképzelhetetlennek találta, hogy rokonilag mint huga férjét szeresse majd azt, ki nehány hét óta minden ábrándját betöltötte! Rátóty a sógora! És ő végig szenvedje a fiatal pár mátkaságát, folyton együtt lássa őket boldogan, gyöngéd szavakat suttogva egymásnak... ez majdnem elviselhetetlennek tetszett előtte! Erősen összeszoritotta fogait, hogy hangosan fel ne kiáltson fájdalmában. Mit vétett ő rövid életében, mit? hogy a sors ilyen kegyetlenül bünteti?! Minek volt szép, eszes, a társaságok beczézett királynője, ha nem birta megnyerni annak az egynek a szerelmét, a kit szeretett! Pedig eleintén, ez kétségtelen, Rátótynak ő tetszett jobban! Mivel veszthette el hajlandóságát? Talán megsértette valamivel... az az ingerült hangulat közöttük talán innen keletkezett! Még fülében csengett az alszolgabiró hideg, visszautasitó hangja, mikor az estélyen mondá: »Hálátlan dolog csillagimádónak lenni!« Pista tehát azt hitte, hiába udvarolna neki, mert hiszen ő mindenkivel olyan rátartóan bánt! És a szegény leány e perczben átkozta szerencsétlen természetét, azt a megtörhetetlen büszkeséget, a mi félve takarta el minden gyöngédebb érzését, hogy nevető, élczelő szájjal háritsa el magáról a gyengeség látszatát. Erős akart lenni és ime, mit ért el vele!

Márta még mindég mozdulatlanul ült, de felemelte fejét és fürkészőleg nézett a lehunyt szemekkel fekvő Flórára és mivel azt hitte, nénje alszik és ő nem birta ki tovább kis szive nyugtalanságát, csendesen kiosont az ajtón. Lefutott a kertbe. Aranyos, forró napsugárban fürdött ott fű, fa, virág. Az utak kavicsai apró gyémántokként csillogtak a déli fényben, hallgattak az ágakon a madarak, csak a bogarak s méhek zümmögése volt hallható és fehér pillangók röpködtek szerelmesen az illatos virágágyak felett.

A meleg elől az árnyas fák alá szökött Márta, de ott sem volt nyugta és miután ideges kézzel letépett egy csomó jásmint, hogy a másik perczben már unottan dobja el magától, ismét vissza ment a házba. Wranekné e perczben hagyta el férje szobáját és megpillantva Mártát, bevitte őt szobájába.

Flóra ezalatt fekve maradt a kereveten és százszor is átgondolva a mai nap eseményét, végre sikerült neki lázongó érzéseit megnyugtatni. Fájdalma felett ujra a büszkesége győzött és mikor egy óra mulva kisirt szemmel egészen kétségbeesve belépett hozzá Márta, már egészen a régi, higgadt, átgondolt viseletü Flóra volt, aki okos szavaival vigaszt tudott önteni testvére szivébe. Mert Wranek papa hallani sem akart arról a házasságról.

A hatezer forint nem volt ugyan olyan nagy összeg, amit könnyen meg nem birt volna, de nem akarta belátni, minek siessen fiatal gyermekét az olyan ember karjai közé dobni, kinek se vagyona, se valami különös állása, csak adóssága van és kinél még kellő komolyságot sem feltételezett, amivel gyermeke jövőjét biztositva látná. A képviselőség sem kecsegtette, mert tudta, hogy ezt is az ő pénze fizetné meg! Még mit! Azért dolgozott ő egész életében olyan keservesen, hogy egy könnyelmü kis szolgabiró, akinek egyebe sincs a nemesi czimerénél, nagyurasan elköltse az ő keserves keresményét! Semmi se lesz belőle, punktum. Flóra asszony ösmerte a férjét, tudta, hogy nem szabad neki egyenesen ellent mondani, de lassanként meg lehet a véleményét változtatni, azért nem is mondott le még egészen e házasságról.

Mikor pedig látta, mennyire szivére veszi e dolgot Márta és hallotta kis leánya keserves zokogását, még inkább el volt magában határozva, hogy támogatni fogja gyermekét. Egyelőre azonban lemondásra igyekezett őt birni és szép szóval türelemre intette.

- Nos? - kérdezte, alig hogy háborithatlanul beszélhettek - mit végzett néni?

- Wranekné hajlandó - felelte az alispánné, - de előbb beszélni akar a férjével.

- Nem találta czélirányosnak. Wranek papa ugy látszik zsugori, elő kell őt késziteni az adósságokra.

- Sőt ellenkezőleg; ő is meghökkent. Az olyan parvenu népség csak nagyzolni tud, de ha fizetésről van szó, megijed!

- Azt hiszem jobb lett volna nem is szólni; előbb hadd vetted volna el a leányt, ha aztán a feleséged...

- Nem néni, ilyesmi nem nekem való; szeretem Mártát és nyugodtan akarom tölteni mézesheteimet; jobb ha előbb esünk át minden kellemetlenen. Wranek végre is bele fog egyezni; az összeg csekélység az ő vagyonához képest, aztán szereti a leányát és nem fog tudni neki ellentállni!

- Azt mondta Wranekné is: remélj és várj. De addig, mig ő nem izen neked, ne tégy semmi lépést.

Két hét mult el azóta. Rátóty napról-napra várta a hirt a porczellángyártól, de semmi sem érkezett onnan. Nagyon nyomott hangulat uralkodott ott. Márta kisirt szemmel, hallgatagon járt-kelt. Wranek mogorva és rosszkedvü volt. A gyárosné pedig először életében tapasztalta, hogy a férje nem hallgat reája; pedig több izben megkisérlette őt rábeszélni, mert amilyen hiú kicsinyes asszony, éppen olyan jó anya volt és gyermeke keservét nem tudta nézni. De a gyáros hajthatatlan maradt és mikor felesége gyermekük fájdalmával akart rá hatni, egyre azt felelte: »Jobb, ha a leányom most sir, mint később«. Wranekné nem látta a dolgot olyan sötét szinben és nem értette férje makacs ellenkezését. Ő elfogadhatónak tartotta Rátótyt, mert ha a jelenben nem is volt jó parti, a jövőben annak igérkezett. A képviselőség határozottan jó csalétek volt, a mire Bogár Flóra ráment, de Wranek papát inkább elijesztette.

Miért nem szórakoztatod a hugodat? Mióta ez a házassági ügy felmerült, te is olyan vagy, mintha az orrod vére folyna; rád sem ismerek. Tudom, hogy szivedre veszed a hugod baját, de mire való ez a kislelküség? Apa előbb-utóbb majd csak enged, addig azonban szükségtelen agyongyötörnötök magatokat. Fogass be, menjetek kocsikázni. A tegnapi eső leverte a port, pompás sétátok lesz.

A Wranek-leányoknak gyönyörü kis ponny-fogatuk volt. Nagyon irigyelték őket ezért a környék leányai, mert hasonlóval csak a Varjassy-comtessek birtak, de azoknál, mint authentikus grófnőknél az ilyen fényüzés fel sem tünt, ellenben a porczellán-comtessek fogata sokáig a vidéki társaságok beszédtárgyát képezte.

Mikor Flóra a sétakocsizást javaslatba hozta Márta előtt, a kicsike elpirult és kissé zavarodottan felelte:

- Minő különös! én is arra akartalak kérni; vágyom a szabadba. Ha tehát ugy akarod, ozsonna után...

János a kis kocsis volt, aki az ilyen alkalomra groomnak öltözve, keresztbefont karokkal foglalt helyet a szalmakosár hátsó inas-ülésén.

- Hagyjuk ma Jánost itthon, - vélte Márta; - ha az a fiú ott gubbaszt a hátunk mögött, egy bizalmas szót sem válthatunk.

Öt óra felé aztán a két leány világos nyári ruhában, sárga Girardi-kalappal a fejükön, felszállt a kis kocsiba. Wranekné az ablakból büszkén nézett utánok; de volt is oka rá. Bájos kép volt az az elegáns ponny-fogat, azzal a ragyogó szépségü két leánynyal! Vajjon honnan vette az a prózai külsejü Wranek és az egykoron legfeljebb csinosnak nevezhető Flóra asszony, ezt a szépséges két teremtményt? Márta arczvonásai, alakja emlékeztettek ugyan az apára és Flóra aranyos szőke haját, karcsu termetét mindenesetre Bogár Flórától örökölte; csakhogy e két szép gyermek megfinomodva képviselte a családi hasonlatosságot.

- Merre felé menjünk? - szólt kérdően pillantva hugára, de mert az habozni látszott, figyelmeztetőleg mondta: - Rétházát ki kell kerülnünk.

- Természetesen, - sietett közbe szólni a kicsike; - ha akarod, menjünk a sibaki erdőbe.

A sibaki erdő Rétházától ellenkező irányban a porczellángyár és az onnan tiz kilométernyi távolságra eső Kelenvár fele útján feküdt. Csinos bükkerdő volt, amin keresztül-kasul kocsi- s gyalogutak vezettek, amiért is séta- és kiránduló helyül szolgált a kisvárosiaknak. Itt tartották meg a tavaszi mulatságokat, a nyári piknikeket, s ide járt vasárnaponként kuglizni a polgárság, mert az erdő szélén svájczi stilusban épült tágas vendéglő emelkedett, nagy tánczteremmel, kuglizóval és társasjátékokra alkalmas gyepes helylyel.

- Nem örömest megyek ilyen helyre, ha csak ketten vagyunk, - mondá Flóra; - sok arra az idegen nép és ma még János sincs velünk.

- Ha vasárnap lenne, érteném aggályaidat; de ma, egy szerdai napon senkivel sem fogunk arra felé találkozni; aztán elkerülhetjük a vendéglőt! Gyönyörü lehet ma az erdőben... kérlek... az én kedvemért - szólt Márta, bánatos szemével olyan kérlelőleg tekintve nénjére, hogy az nem tudta a kedvét szegni.

- Amint akarod - felelte ujra és könnyedén a lovak közé suhintva ostorával, a kis kocsi szélsebesen repült tova az országuton.

- Mi lett az ő kaczagó Mártájából? - gondolta Flóra útközben - két heti bánat mennyire meg tudta változtatni azt az életvidor pajkos gyermeket. Fekete karikák rajzolódtak a bágyadt pillantásu szemek alá; a máskor kaczagó száj elnémult és mintha orczáinak piros rózsái is elhalványultak volna. Istenem, mennyire szereti azt az embert! - töprengett az idősb nővér - és milyen önző vagyok én, hogy egy perczig is reménykedni tudtam e házasság meghiusulásában! De hiszen Márta belehalna, ha ez nem jönne létre! Oh! minő végzetszerüvé is vált számunkra ez az ösmeretség! Bár soha se is választották volna meg Rátótyt Rétházára!

A két leány nem igen beszélt, mindkettő gondolataiba volt elmerülve. Márta különösen izgatottnak látszott és minél inkább közeledtek a sibaki erdő felé, annál jobban fokozódott az izgatottsága.

- Vajjon mit tennék én Márta helyén? - szőtte tovább gondolatait Flóra - vajjon tudnám-e bánatomat ilyen tétlenül elviselni, mint Márta? - És egy benső hang azt sugta neki: nem. Nem és ezerszer nem! ha engemet szeretne Pista, én nem tudnék igy bele nyugodni sorsomba! Maga se tudta mit tenne, de érezte, hogy cselekedne, küzdene szerelméért és kivivná azt a maga számára! Homloka hirtelen elborult, mert eszébe jutott, hogy Pista nem őt választotta! Idegesen csapott a lovak közé. A két kis ponny e perczben ért az erdőhöz és bekanyarodott az erdei utra. Balzsamos üde levegő csapta meg a két fiatal leány arczát; akaratlanul is mélyen fellélegzettek és kéjjel szivták be magukba a fák üde kigőzölgését. A fákon madarak csicseregtek, fülemüle trillázott, csattogott a bokorban: az utszélen nefelejtsek kéklettek. Flóra lépésben hajtott tovább.

- Jó, hogy ide jöttünk - szólt testvéréhez - itt elfelejti az ember búját, baját!

Márta nem felelt csak sóhajtott és félve, kémlelve tekintgetett körül. Mintegy negyedóráig haladhattak igy, midőn egy kereszt-utnál Márta hirtelen megfogta nővére karját.

Lángvörös volt, alig tudott szólni az izgatottságtól. Flóra nem tudta mi lelte, de idegesen kezdett verni az ő szive is, mikor megpillantotta egy padon Rátótyt.

A szolgabiró ugy látszik rögtön megismerte, sőt mintha várt volna reájuk, mert azonnal felemelkedett és levett kalappal sietett feléjük.

- Minő kellemes véletlen! - mondta a szolgabiró, némi felindulással. - Erre igazán nem számitottam. Hogy érzik magukat?

Márta szó nélkül nyujtott neki kezet, amit Rátóty melegen megszoritott és a kelleténél tovább tartott az övében; ezalatt olyan szemekkel nézve Mártára, hogy az belesápadt. De szint váltott Flóra is. E perczben villámként czikkázott át az agyán, hogy ez nem véletlen találkozás. Bosszus lett. Haragudott Mártára, a miért igy rászedte őt és haragudott merészsége miatt Rátótyra is. De nem akarta mutatni és tőle telhetőleg nyugodtan felelte:

- Mi sem számitottunk rá, hogy valakivel találkozzunk ma idekint; mama nem szereti, ha népes helyen kocsikázunk, azért sietünk is vissza.

- De hiszen az erdőben egy lélek sincs - veté ellen Rátóty - csak nem én űzöm el kegyeteket?

- Mennünk kell, - mondta összeszoritott ajakkal Flóra, - jó napot Rátóty - és ezzel tovább akart hajtani.

Márta eddig mit sem szólt, de látva, hogy nénje meg akarja szakitani ezt az édes találkozást, ijedten közbeszólt:

- Márta - intette őt feddőleg Flóra - mit szólnak majd szüleink, ha megtudják!

- Flóra - mondta most Rátóty kellemes bariton hangján - és a leány megremegett, mikor magát ilyen bensőn, csak nevén szólitva hallá - Flóra, könyörgöm... ne legyen kegyetlen! Engedélyezzen nekünk csak nehány perczet! Hiszen ön már tudja titkunkat. Mártám már megmondta önnek, mennyire szeretjük egymást! Ne foszszon meg bennünket e nehány boldog percztől; ha tudná, mennyire vágyom két hét óta e pillanat után! Csak nehány szót szeretnék mondani Mártának, itt ön előtt: azt, hogy szeretem őt! szeretem az akadályok daczára és le fogom azokat győzni, arra esküszöm!

Flóra erre a heves szerelmi nyilatkozatra megdöbbenve elhallgatott; az arcza sápadt volt, finom szemöldeit könnyedén összeránczolta.

- Haragszik reánk, Flóra? - folytatá kérlelő, lágy hangon Pista, - óh kérem, bocsásson meg nekünk! És legyen a mi őrangyalunk, szerelmünk védangyala! Legyen szószólónk szüleinél. Óh! tegye meg azt, kérem.

- Flóra nem ellenzi szerelmünket, a mama sem, - szólt hirtelen Márta, akinek az arcza most égett, a szemei csillogtak a belső felindulástól - és én megtartom, amit fogadtam, Pista... és ha a papa nem akar beleegyezni házasságunkba... akkor... akkor...

- Reméljük a legjobbat, - mondta Flóra komoly hangon; - anyám mindent elkövet, hogy apám beleegyezését megnyerje, de mindaddig nem szabad semmit tennünk, amit ő nem helyeselne; azért Isten önnel Rátóty!

A szolgabiró látva, hogy Flórát tovább nem tarthatja vissza, esdeklőleg mondá:

- Mikor látjuk ismét egymást? Egyelőre kerülnöm kell házukat! Hová kocsikáznak holnap?

- Nem tudom - felelte visszautasitólag Flóra - és egyre kérem Rátóty - mondá most hirtelen, komolyan nézve rá nagy sötétkék szemeivel - kerüljön minket addig, mig mama hirt nem ad önnek. Igérje meg ezt nekem. Higyje el, mindkettőjükre nézve jobb ez igy.

- Ön kegyetlen, Flóra... mert nem tudhatja minő kinos feladatra kényszerit... hiszen még sohasem szeretett!

- Lehet, Rátóty, de ha azt akarja, hogy szószólója legyek, szót kell fogadnia. Kettős szerepre nem vállalkozhatom; szüleim előtt még sohasem titkoltam el semmit sem és a jövőben sem akarok!

És be sem várva Rátóty feleletét, búcsút intett fejével és gyorsan elhajtott.

Flóra a legrövidebb uton kihajtott a sötét árnyas erdőből a világos országútra; csak itt érezte magát biztonságban.

- Ettől a jelenettől megkimélhettél volna - mondá hugának, mikor Rátótyt már messze hagyták maguk után.

- Miért nem vagy őszinte, Márta - mondá szokatlan komolysággal Flóra, - ez a találkozás nem volt véletlen... valld be inkább... engem úgy sem ámitsz el!

- Ám legyen - felelte Márta, daczosan felvetve fejét - nem volt véletlen. Látnunk kellett egymást, nem birtuk ki tovább!

- Pista irt és könyörgött e találkáért; Rozi néni, a vajas asszony kézbesitette a levelét.

- Meg akartam mondani neked, de féltem, ellenszegülsz és nem jösz velem. Pedig látnom kellett őt - kiáltotta szenvedélyesen - kellett!

- Márta, te megijesztesz, - szólt Flóra mindjobban elkomolyodva; - hová fog ragadni a szenvedélyed, ha már a kezdetben sem tudod mérsékelni magadat?!

- Minek ellenzitek szerelmünket? Te is, te is ellenem vagy már! Miért bántál olyan ridegen Pistával? Miért nem egyeztél bele jövő találkozásunkba?! Mi rosszat teszünk, ha a te jelenlétedben látjuk egymást?!

- Szemrehányásodat nem érdemlem meg; nem vagyok ellened, sőt, Isten látja lelkemet, szivesen feláldozom... feláldoznám - javitotta ki magát - boldogságomat a tiedért, de ily módon, titokban, szüleink háta mögött nem lehetek segélyetekre!

- Ugy szólj hát nyiltan, - vélte Márta, - ha te beszélnél a papával, talán sikere lenne. Ő még jobban hallgat rád, mint a mamára... hisz te vagy az ő okos leánya! Kisértsd meg, Flóra... kisértsd meg, ha nem akarod, hogy bolondságokat kövessek el!

- Igazán félteni kezdelek... jó, én szólok papának, ámbár félek, hogy hiába; de egy feltétel alatt: semmit sem fogsz tudtom nélkül, hátam mögött tenni. Nem fogadsz el és nem irsz leveleket. Gondolj a botrányra, Márta! Az ilyen Rozi nénik az egész környéken elmesélik majd, hogy a szolgabiró titkos üzeneteket küldöz Wranek Mártának! Minő szégyen!

- Még nem vagy az! Tehát válaszsz: vagy megigéred, vagy magadra hagylak és nem elegyedem semmibe!

- Istenem! Flóra, hogy lehetsz hozzám ilyen kemény! Szánj, inkább szánj! Megigérek neked mindent, amit akarsz, csak vidd keresztül, hogy láthassuk egymást!

Flóra, daczára huga igéretének, nem igen bizott abban és igazi árgus-szemekkel őrködött felette, másrészt azonban minden törekvése daczára egyik napról a másikra halasztotta saját igérete beváltását, mert nem mert apjával beszélni. Nem tudta, hogyan kezdje és mit mondjon. Ő, aki máskor olyan ékesszóló tudott lenni és apjával könnyedén tárgyalta a legkomolyabb ügyeket is; most ügye-fogyottnak érezte magát. Vagy talán szivének titkos szerelme gátolta őt egészen öntudatlanul! Márta minden este megkérdezte tőle:

És ő zavarodottan, különböző ürügyeket keresve, mindég azt felelte: »Holnap«.

Az ötödik nap aztán Márta már mitsem kérdezett tőle többé és ez annyira hatott Flórára, hogy eltökélte magában, miszerint másnap okvetlen végrehajtja nehéz feladatát. Ámde másnap reggel a gyáros kijelentette, hogy dolga van a székvárosban és egész napra távozik; a feleségének is voltak bevásárlásai és azonnal hozzá csatlakozott. A leányok egyedül maradtak otthon.

- Igazán sajnálom - mondta Flóra, mintegy mentegetődzve hugához - ma akartam beszélni a papával.

- Oh! kérlek, mit sem tesz - felelte Márta megadással - már beleszoktam a türelembe.

És Flóra csakugyan tapasztalta, hogy huga e napon kevésbbé levert, párszor nevetett is és nagy buzgalommal fogott egy érdekes regény olvasásához.

- Szórakozni akar - gondolta Flóra és egészen boldog volt, hogy Mártát nyugodtabbnak látja.

A hirtelen beállt hőség miatt a szobában töltötték a napot; csak este felé mentek le a kertbe.

Márta könyvvel kezében fel s alá járt a fák alatt, mig Flóra himzett. Mióta Pista megkérte hugát, nem tudott olvasni. Nem érdekelte őt semmi sem; kínzó gondolatai vonzották egyedül.

És most is, amig himzett, minő fantasztikus regényeket szőtt be az átlátszó szövetbe, csak koronként pillantott fel ijedten, de mindjárt megnyugodott, mikor a fel s alá sétáló Márta világos ruháját megpillantotta a zöld bokrok között.

Bámulatosan gyorsan mult igy az ideje, felcsigázott képzelete egy álomvilágba varázsolta, amiből nem tudta, nem akarta magát kiragadni. De sötétedett; már alig látta a himzés finom szálait; letette munkáját és ismét Mártát keresték szemei, de a fiatal leány világos ruhája nem volt többé látható.

Rossz sejtelem szállta meg, valami oktalan félelem, aminek semmi alapja sem volt. De ő oly ideges lett az utóbbi időben, hogy mindentől megijedt.

- Márta! Márta! - kiáltotta beszaladgálva a parkot, de Márta nem volt sehol.

Lélekszakadva, elfulva tért vissza előbbi helyére, abban reménykedve, hátha ott találja hugát, ekkor eszébe jutott, hogy Márta egy más uton bizonyára visszatért a házba.

És Flóra nevetett önmaga és ijedtsége felett. Gyorsan összeszedte a munkáját és az udvaron keresztül, amerre hugát vélte, ment a ház felé. E perczben érkezett szüleinek kocsija az udvarba. Flóra kénytelen volt segédkezni nekik a leszállásnál és egyenként adogatta le a sok csomagot az elősietett szobaleánynak.

- Nem jött be az előbb? - szólt Flóra és ismét erőt vett rajta ideges félelme.

- Ugy lent maradt - vélte Flóra, nyugalmat erőltetve - és szaladt vissza a kertbe.

Hol keresse? Tudta, hogy a parkban nem volt, a házban szinte nincs, akkor tehát eltávozott. De hová? merre, igy kalap nélkül? Talán a park hátsó kis ajtaján a mezőre ment ki? Hogy erre előbb nem gondolt! Őrült gyorsasággal futott most Flóra a parkajtóhoz. A retesz félre volt huzva: Márta csakugyan erre távozott. Hevesen rántotta fel Flóra az ajtót. Bájos esti tájképet pillantott meg, amit máskor elragadtatással szemlélt volna.

A leáldozott nap vereses fényétől csodás szinü felhők uszkáltak az égen; majd aranyosak, majd biborszegélyüek és ez a végtelen szines égboltozat nyugaton összefolyt a buzaföldekkel, melyeknek érett kalászai mint egy sárga tenger hullámoztak az esti szellőben. Zöld legelők sötét foltokat képeztek közbe-közbe és balra, a fehér országút mentén mint egy sereg őrt álló katona húzódott végig a jegenyefa-sor, ami Rétházára vezetett. Ez a fasor ijesztő gondolatot sugallt a fiatal leánynak. Rétházán megkondult az estharang. És Flóra, aki különben nem volt valami nagyon ájtatos, öntudatlanul rebegte: Istenem! háríts el rólunk minden bajt! És mintha buzgó fohászát csakugyan meghallgatta volna az Ég, e perczben megpillantotta a rétet keresztül szelő ösvényen Márta szaladó alakját. A rétházi fasor felől jött. Flóra lábai reszkettek; egy lépést sem tudott előre tenni, mintegy megkövülve állva maradt a parkajtóban. Márta felhevült arczczal, a szaladásban felbomlott hajjal érkezett meg; ruhájának egyik könnyü fodra nyilván beleakadt valami bokorba és tépetten lógott alá.

- Szaladtam - felelte Márta némi zavarral - féltem, mamáék megérkeznek és elkésem.

Flóra megragadta huga karját és kissé durván betolta őt az ajtón, amit sietve elreteszelt maguk után, aztán felháborodva iszonyattal ismételte:

A másik perczben már sietve lehajolt és letépte az áruló fodrot. Kis fésüt vett elő és megsimitotta huga felborzolt sötét haját, aztán remegő ajakkal dadogta:

- Pihenj kissé... törüld le felhevült arczodat... legalább ne sejtsék szüleink... oh! oh! - nyögte fájdalmasan.

Márta, ki eddig zavartan, szótlanul türte testvérnénje bánásmódját, most egyszerre sértődve emelte fel fejét:

- De mit gondolsz te felőlem? - kérdezte olyan felháborodott, ártatlan leányszemmel, hogy Flóra lesütötte az övét és majdnem alázatosan kérdezte:

Még gyermekkorukban nevezték el »szent fának« a rétházi fasor egyik magas jegenyéjét, melyre Wranekné annak emlékére, hogy ott egykor felborultak és semmi bajuk sem történt, a Szüz Mária olajfestésü képét szegeztette. A gyerekek gyakran elvándoroltak e fához és koszorúval, mezei virágcsokorral ékitették az érczre festett, kis pléhfedéllel védett képet s ott végezték ájtatosságukat, ha valami különös kérni valójuk volt a mennyei hatalmaktól.

- Nem, - felelte daczosan a másik - Pistával találkoztunk ott. Te nem segitesz - folytatá szemrehányóan - egyedül kellett cselekednem.

- Meg akarsz szökni vele? - kérdezte Flóra ijedten. - Istenem! Istenem! - kiáltotta aztán kétségbeesetten. Mivé tett téged az az ember! Ellopta tőlem a szivedet, a bizalmadat!

- Ne hidd, ne hidd... szeretlek. De őt nem hagyhatom. Segits rajtam, különben megszököm!

Ez a szó csengett az egész estebéd alatt Flóra fejében; sietve kellett cselekednie. Azért, mikor vacsora után Wranek egy kis sétára hivta őt, mert, mint mondá, a lábai egészen elzsibbadtak a sok kocsizásban, készséggel követte apját.

A holdvilágos nyári éjben egy ideig szótlanul haladtak apa és leány. Wranek nagy buzgalommal szítta vastag szivarát, ami szokása volt, ha komoly dolog foglalkoztatta. Flóra éppen azon gondolkozott, miként törje meg a csendet, mikor Wranek egyszerre csak megszólalt:

És Wranek nagy komolyan, mintha csak valami üzlettárssal beszélne, elmondta leányának, hogy többszörös felszólitásra egy különleges zománczozott tégla gyártását határozta el s e téglaminták miatt megy fel Bécsbe. Erősen bizott leánya izlésében.

Már több izben segédkezett Flóra minták megválasztásánál, még pedig mindig atyja teljes megelégedésére. Flóra csinosan festett. Nem volt ugyan még sem alkalma, sem ideje tehetségét kellőleg kiművelni, de vele született jóizlése nagy előnyére szolgált. Aztán mindég türelemmel, érdekkel tudta apjának üzleti terveit meghallgatni, azért a gyáros örömmel tanácskozott vele és helyes megjegyzéseiért vagy ellenvetéseiért sem neheztelt, sőt éppen ezek miatt nevezte őt »az én okos leányomnak«. Bár Mártát is nagyon szerette, Flóra mégis a kedvencze volt. Komolysága miatt nagy bizalma volt hozzá és apai szeme egész tökélyt látott gyermekében és Márta nem csalódott, mikor testvére befolyásában bizott.

- Nagyon örömest mennék veled papa - felelte a leány - tudod minő öröm az nekem veled utazni, de...

Flóra elhallgatott, aztán hirtelen elhatározással belekapaszkodott apja karjába és gyöngéden hozzá simulva mondta:

- Valamit mondani szeretnék neked atyám, de igérd meg, hogy végig hallgatsz és nem haragszol meg.

- Mielőtt elutaznánk, nem gondolod, miszerint rendezned kellene Márta ügyét?!

- Könnyelmü fráter, szeretné a menyasszonyával az adósságait kifizettetni és az apósa pénzével képviselővé választatni magát.

- Ez még nem bűn. Szegény, abban igazad van, de becsületes ember és igazán szereti Mártát.

- De nem fogja. Papa, te nem ösmered a leányodat. Én sem ösmertem eddig hugomat. Abban a kis leányban olyan akaraterő, annyi szenvedély van, hogy félek, azt nem fojthatjuk el. Nem mondhatok el neked mindent; de tudd meg, hogy reszketek Márta miatt; ő képes a végletekre, ha bele nem egyeztek házasságába. Édes... édes jó atyám - folytatá hizelkedve - ne légy túlszigoru, hiszen te csak boldogságát akarhatod gyermekeidnek.

Wranek nem felelt; erősen szivta szivarját, izgatott léptekben ment leánya mellett. Árnyaik a világos holdas éjjelen hosszu misztikus alakokban rajzolódtak le a fehér országútra. Csend volt körülöttök. A természet aludt, csak a tücskök czirpeltek és egy-egy denevér suhant el koronként a fejök felett. Frissen kaszált széna illatot hajtott feléjök az éji szellő; szerelmesen simultak egymáshoz a sötét bokrok és a félhomályban a fák hivólag látszottak kiterjeszteni zöld karjaikat valami láthatatlan szerelmes felé.

Flóra idegeit izgatta ez a pompás holdvilágos éj és folyton Rátótyról beszélve, mintegy maga mellett érezte a szép, hóditó férfit és hallani vélte mély csengésü, érczes hangját.

- Te pártját fogod Rátótynak - mondta hosszabb szünet után a gyáros - szeretném tudni, önmeggyőződésből teszed azt, vagy Márta befolyásolt?

- Rátótyt derék, becsületes embernek tartom papa, a kire bármely leány rábizhatja jövőjét.

- Én... én - hebegte, de erőt véve magán, bátran felelé: - ha engem választott volna... ha szeretném...

- Soha sem gondoltál arra, hogy megszeresd? - kérdezte most Wranek és fürkészőleg nézett leánya arczába.

A hold teljes fényében sápadt volt ez arcz, a világos szőke haj aranyos dicsfényként vette körül a tiszta márványhomlokot; de a sötétkék, titokzatos szempár nyugodtan állta ki az apa tekintetét és határozott, meggyőző hangon mondta a leány:

A gyáros megkönnyebbülten sóhajtott fel és leánya e perczben megsejté, hogy apja nem egyedül üzleti szempontból ellenezte ezt a házasságot. Megértette apját és az előnyért, amiben őt részesiteni akarta, kimondhatatlan szeretet, hála ébredt a szivében. Minden áron el akarta oszlatni a gyanuját.

- Ha valaha erre gondoltam volna, apám - mondta elfogulatlan komolysággal, - lennék-e most Márta szószólója? Nem is akarnék még férjhez menni; előbb szeretném megösmerni a világot. Utazni óhajtanék, látni idegen országokat, embereket, gyönyörködni pompás festményekben, szobrokban, műremekekben, amikről eddig csak olvastam. Olyan szépnek képzelem a világot és olyan szűk, korlátolt mindez itt körülöttem! - hazudott tovább hősies önfeláldozással. Pedig minden vágya az lett volna, hogy egy rétházi kicsiny házban azé lehessen, akiről álmodozott!

- Meg lesz - biztatá őt a gyáros - elviszlek utazni... ösmerd meg a világot előbb, aztán találunk számodra egy derék jó férjet, aki érdemes lesz az én Flórámra.

Ha a gyáros Flórát szerette is jobban, feleségének mindég a kicsi volt inkább kedvencze. Külsőleg ugyan a nagyobbik inkább anyjához, Márta pedig Wranekhez hasonlitott, de természeteikkel megforditva volt. A mulatni vágyást, nagyzolást, az élénk bőbeszédüséget, a fényüzésért való rajongást, anyjától örökölte a fiatalabbik, mig Flóra komoly megfontoltságában inkább apja természete rejlett, az ő nézeteit birta. Mert arisztokratikus megjelenése daczára, a gyáros leánya demokratikusan érzett. Vagyis, hogy paradox-al éljek, annyira arisztokrata volt, hogy nem akarva mások felsőbbségét elösmerni, a nemességgel szemben demokratává vált.

Egy elfogult, a nemességért rajongó anya mellett, vajjon honnan vette ez a fiatal leány ezeket a nézeteket? Mert apja csupa gyöngédségből neje iránt sohasem feszegetett ilyen kérdéseket. De Flóra sokat olvasott és a tények helyes megitélése talán vele született; mert amint vannak akik vakon, siketnémán, vagy sántán születnek, ugy viszont mások a józan itéletet, a tapintatot, a tények helyes felfogását hozzák magokkal a világra.

Ő pedig indokolatlannak találta, hogy rajongjon egy osztályért, melyhez csak anyja révén tartozott, amely sokszor félvállról nézett rá és melynek túlzásait, félszegségeit gyakran volt alkalma tapasztalni. Anyja előtt sokszor is kitört belőle ez a meggyőződése és talán az is volt az ok, amiért Flóra asszony kevésbé rokonszenvezett idősebb leányával. Pedig éppen általa, kinek fölényét, nagy szépségét az egész megye elösmerte, remélt emelkedni.

Márta öröme, mikor megnyerte apja beleegyezését, leirhatatlan volt és ez a leplezetlenül nyilvánitott végtelen boldogság a gyárost is kibékitette leánya választásával. Flóra asszony diadalmasan fogadta a jó kivánatokat és csak egy vágya lett volna: ugy egészen véletlenül találkozni a Varjassy-comtessekkel. Szerette volna látni a széles csipőjü Klotild-comtesse mindig csattanó piros arczát, mikor a jegyeseket megpillantja! De ebben az örömben nem részesülhetett, mert nagyon is távol éltek egymástól és csak nyilvános vigalmak alkalmával találkoztak. De az alispánné, aki öcscse eljegyzése óta elválhatatlan barátnője lett Wraneknénak, fontosan ujságolta, hogy a fáma szerint a süket Feri bárónak Rátóty eljegyzése óta emelkedtek a chancejai az érett Klotildnál.

Alig nehány napra az eljegyzés után Wranek Bécsbe vitte a leányát. Ez az utazás igazi jótétemény volt Flórára nézve, mert bárminő hősiesen visszafojtotta érzelmeit, idő kellett hozzá, mig az uj viszonyokba beleszokik.

A gyáros ezredes fivére Bécsben lakott a feleségével és fiával. Wranek Flóra már gyermekkora óta nagy előszeretettel viseltetett unokafivére iránt. Wranek Emil, gyenge testalkata miatt, apjának legnagyobb bánatára, nem választhatta a katonai pályát; de hajlamai, vérmérséklete, félénk természete, minden is inkább a kontemplativ, mint az aktiv életmódra utalta. Tanárnak készült. Már külseje is elárulta benne a jövendőbeli tudóst. Vézna, kissé meghajlott alakjával, szőke hajával, álmodozó, réveteg világos szemeivel, tipusa volt a fiatal német filozofernek. A társaságban félszeg, ügyetlen, visszatartó volt, de olyanokkal szemben, kiket ösmert és szeretett, feltárta szive és esze tárházának rejtett kincseit.

Flóra is ezek közé tartozott; de Emil eddig csak baráti, rokoni érzéseket táplált szép cousineja iránt; ez alkalommal azonban igazi rajongó bámulatot mutatott ki iránta és nyugodt tekintetü, világos szemei sajátszerüen villantak fel olykor-olykor. A nők különös, finom tapintattal azonnal kiérzik, ha szerelmet keltenek egy férfiban. Nem kell oda sem vallomás, sem magyarázat, ezer subtilis részlet; ami másnak fel sem tünik, nekik magyarázatul szolgál. Flóra is azonnal észrevette, hogy unokafivére viselete most egészen más iránta, tudatára jött annak, hogy abban a fiúban szerelmet ébresztett és keserüen gondolta: »Olyan könnyen és gyakran hóditok, miért éppen az az egy, akit én választottam, fordult el tőlem?«

De azért Emil ébredező szerelmét nem vette komolyan, tudta, hogy unokafivére nehány évig ugy sem gondolhat házasságra, és azért ezt a kis ártatlan jellegű flirtet csupán szórakozásnak vette, ami más irányt ad gondolatainak. Minden szórakozást örömmel ragadott meg; feledni akart minden áron. A véletlen segitségére jött e tekintetben. Wranek ezredesné testvér huga, Hofrichterné, egy gazdag özvegy asszony, téli tartózkodásra Olaszországba készült egyetlen leányával, Bertával; ezt az alkalmat felhasználta a gyáros és mivel az özvegy felajánlotta neki, hogy szivesen magával viszi Flórát, ha rábizni akarja, Flóra olaszországi utja hamar el lett határozva. Ez a kecsegtető, kellemes kilátás túlboldoggá tette a leányt, mert ezuttal nemcsak régi vágya teljesült, de alkalma nyilott a fiatal pártól távol élhetni az első hónapokban.

Márta esküvője novemberre lett kitüzve. A gyáros csinos házat vett Rétházán a fiatalok számára, mert azt óhajtotta, akár megválasztják vejét képviselőnek, akár tovább szolgabiróskodik Rétházán, meg legyen a saját fészke. Flóra asszony egy tábornokhoz illő erélylyel és tevékenységgel intézkedett, Flóra pedig olyan odaadással segédkezett, mintha ő várná legtürelmetlenebbül az esküvő napját. Márta ellenben semmit sem csinált, vőlegényén kivül mi sem létezett számára. Mint két hirtelen kigyult szalmakazal, ugy lángolt egymásért Rátóty és a menyasszonya; szerelmesebb mátkapárt képzelni sem lehetett; ugy tetszett nekik, soha sem jövend el a nap, mely őket végre egyesiti. De elérkezett az is. Márta fejére feltüzték a menyasszonyi koszorut és a szerelmes menyasszony ábrándos szemekkel sugta nénjének:

- Ugy érzem, mintha a menyország kapui tárulnának fel előttem! Sokat kibir az emberi sziv, hogy nem szakad meg ennyi boldogságtól!

Nehány heti nászutazásra indult a fiatal pár, Flóra pedig ez alatt készült olaszországi utjára. Wranekné nem örömest vált meg leányától, csak az vigasztalta, hogy nagyon előkelő dolog a telet délen tölteni, mert ezt a fényüzést nem mindenki engedheti meg magának. És még mielőtt a fiatalok visszatértek, Flóra már útban volt az olaszok szép hazája felé.

Nem követjük Wranek Flórát olaszországi utazásában lépésről lépésre, de hogy ez a csudás ország, a művészet bölcsője, ami éppen úgy meg van áldva a természet szépségeivel, mint műkincsekkel, mély benyomást tett az intelligens leányra, az természetes. Voltak perczei, amikor ujjongott és olyan tiszta gyönyört élvezett, amire csak az emberiség elitje képes. Fogékony lelke mint az aeolhárfa húrjai, folyton rezgésben volt a különböző benyomások alatt. Egyaránt élvezett, akár a végtelen tengert szemlélte ezer változataiban, akár pálmák alatt sétált; a régi városok klaszikus épületei éppen úgy felkeltették bámulatát, mint a muzeumok műremekei; a mesés gazdagságu templomok misztikus boltivei alatt könnyekre inditotta őt a magasztos egyházi zene, s meghatva szemlélte a Forum Romanum megkapó romjait, amihez az ó-kor legérdekesebb emlékei füződnek. Az idegenszerü, élénk utczai élet, a tipikus, hevesvérü népfaj, a festői nyomor, az idyll a rongyokban; az olasz corsok elegáns kosmopolita világa, a fashionable hôtelek érdekes table d'hôte-jai; zarándoklásaik az előkelő árúházakban, mindez egyformán lekötötte figyelmét és új, tágas látkört nyitott meg előtte, amiben mindinkább eltörpült, elmosódott az ő kicsiny énje, szerelmi bánatával, első csalódásával. Ki volt ő, összehasonlitva évezredek hires embereivel, kiknek emlékét lépten-nyomon hirdette a hazafias kegyelet; s mi volt ő ennek a csudás világnak nagyságaihoz viszonyitva? Jelentéktelen porszem.

Óriásinak, örökké tartónak képzelte csalódása fölötti fájdalmát a porczellán-gyár szerény parkjában; de a klaszikus földön, ahol a mulandóság szomoru bélyegét viseli minden, mialatt a képtárakban s muzeumokban letünt korszakokat tanulmányozott s ily módon végig lapozta Olaszország multját, úgy tetszett előtte, hogy az ő szivének tragédiája az olasz véres szerelmi drámákhoz úgy viszonyul, mint vihar egy pohár vizben a haragvó Oczeán embertölő katasztrófáihoz.

Az ujoncz-utazó lelkesülésével, elragadtatott, boldog leveleket irt haza, amiket könnyes szemmel nézegetett Wranek, Flóra asszony pedig anyai büszkeséggel olvasott fel az alispánnénak. Nagyon nedves, kellemetlen tél volt ez évben Magyarországon. Kelen-vármegyében is sokat esett és a különben sem kitünő országutak erősen megrongálódtak. Wranekék háztája csendes volt, mióta annak két főékessége, a porczellán-comtessek kirepültek.

Az egyik ugyan nem messze repült, de mióta gyengélkedni kezdett, ritkábban járt haza és inkább az anyja látogatta őt. Az elkényeztetett gyermek nehezen tűrte az anyasággal járó szenvedéseket és nagyon vágyott Flóra után, mert a férje sem lehetett folyton mellette. A szolgabirót nemcsak hivatalos teendői, de a képviselőválasztás gondjai is erősen elfoglalták. Népszerüségét kellett erősitgetnie, hogy az őszszel bizton kezébe kerüljön a mandátum. A népszerüség pedig sok fáradtságba s időbe kerül.

Ilyen körülmények között Wranekné és leánya egyhanguan éltek és alig várták Flóra hazatértét.

Ezt meg is irta a gyárosné január vége felé a leányának egy hosszú panaszos levélben.

Flóra ez időben Rómában tartózkodott. Anyjának mélabús hangulatu levele meghatotta; és mióta távol volt, csak most érzett először igazi honvágyat hazája és övéi után. Ez a levél lelke elé varázsolta Rétházát, a szenvedő Mártát, szeretett szüleit, a porczellángyár kormos kéményeit, a sáros országutakat; látni vélte az esőt, a mint csendesen hull alá a park kopár fái között és a napfényes Rómából visszavágyott a szürke ég alá, a nedves otthonba, ahol azonban szerető szivek melege várt reá.

Ilyen hangulatban készült egy délután Hofrichter Bertával a Forum Romanum érdekes romjai közé, amiket gyakrabban felkeresett. Ez a hely megmagyarázhatlan vonzerőt gyakorolt reája.

Pompás idő volt. Mint nálunk áprilisban, oly melegen sütött a nap. A veres baedeckeres turisták tömegesen lepték el az örök-város utczáit. A két leány jól ösmerve az utat, gyalog tette meg azt, de mire az óriási méretü Colosseum udvarába kerültek, a nap már lemenőben volt. Berta, kire a jelen nagyobb vonzerőt gyakorolt a mult rombadőlt dicsőségénél, inkább a csinos turistákat és a merev angol hölgyek öltözékeit tanulmányozta.

De Flóra sem mutatott e napon olyan lelkesedést, mint máskor. S mialatt az óriási épület repedezett falait nézte, nem az ott lefolyt véres viadalokra gondolt, hanem arra a kis rétházi lakra, ahol a huga szenvedett. Jobbra, balra forgatta látcsövét, de mindenütt csak az övéinek kedves arczát látta, mert ezt varázsolta szeme elé a honvágy által felizgatott képzelete.

Egy elegáns turista, aki nagy figyelemmel nézte őket messziről, most hirtelen hátok mögé került, abban a perczben, midőn Berta igy szólt:

- Honfitársaira ez nagy kitüntetés - szólt háta mögött egy ismerős hang.

- Heller! - kiáltá leplezetlen örömmel. Olyan hangulatban volt, hogy bárkinek meg tudott volna örülni, aki Kelenmegyéből való. - Hogy kerül Ön ide? Minő kellemes véletlen találkozás!

- Nem egészen véletlen - felelte Heller nála szokatlan élénkséggel, mialatt sápadt arczát halvány pir boritotta el. - A szállóban kerestem, de ott csak Hofrichterné ő nagyságát találtam és az ő szives utasitásai folytán jöttem ide.

- Hogyan tudta meg lakczimemet? - kérdezte Flóra, miután Hellert bemutatta társnőjének.

- Talán nem is tudta; sógorával csak közvetlen elutazásom előtt találkoztam Kelenvárt.

- Semmi. Esik... folyton esik... féltem a spleentől és szöktem a napos Itáliába.

- Egyszer tettem nála tiszteletemet, de fiatal házasoknál nem szabad gyakran alkalmatlankodni.

- A sógorom jól van? - kérdé némi habozás után Flóra - elégedettnek látszik?

- Uszik a boldogságban, ez magától értetődik, de azért sok a gondja. A néppártiak már most mozognak. Varjassy gróf minden áron képviselő akar lenni... és Pista is.

- Ez magasabb politika... a jó hadvezérnek előre ismernie kell a talajt és az egyengetés a jelöltek dolga.

- Nem minden nő irtózik a politikától. Pista egyik fő-kortese: a szép Hátszegi Kata sem.

- Miért nevezi szerencsétlennek? Kata nagyon jól érzi magát. Szép, gazdag, független és élvezi a szabadságát.

Hátszegi Katát nem szánták a megyéjében; az asszonyok fele irigyelte, a fele gyülölte, mert minden férfinak, aki a közelébe jutott, elforgatta a fejét... legalább rövid időre.

Tipikus alakká vált a környéken, mióta elkergette az urát, egy költekező, kvétált katonatisztecskét, aki a felesége vagyonán élősködött. Hátszeginé sokáig szemet hunyt férje gyengéi iránt, mert a szenvedélyes, tüzes asszony szerette a maga módja szerint azt a léha, szép embert. De egy nagyobb botrány után, ami nemcsak a szép asszony női büszkeségét, de neve becsületét is megsértette, az erélyes Kata egyszerüen kitette férjét a házából és meginditotta ellene a válópört. Meg is nyerte, mert az ő részén volt az igazság és ezt be tudta bizonyitani. Ez időtől fogva azonban igazi emanczipált nő módjára élt. Maga kezelte a birtokát, legtöbbnyire férfiruhában járt, férfi módjára ülte meg a lovat, szivarozott és együtt ivott az urakkal. Leginkább csak férfi-társaságot fogadott; a nők kerülték is exczentriczitásai miatt, a férfiak azonban körül dongták, mint czukrot a legyek, Rátóty tehát meg lehetett elégedve, mert befolyásosabb és kellemesebb főkortest már alig találhatott volna.

Heller és Flóra még egy ideig elbeszélgettek Katáról, a választásról, megyei eseményekről és persze Pista neve is gyakrabban előfordult beszélgetésükben. Rátóty bizonyos varázst kölcsönzött barátjának, aminek befolyása alól Flóra nem vonhatta ki magát. De ő nem adott erről számot magának és jóhiszemüleg vélte, hogy Heller társasága az, ami érdekét felkölti.

Jókedvüen, felvillanyozva tért haza, és a következő napokban szivélyessége még inkább fokozódott honfitársa iránt.

Ez ugy látszik benyomást tett Hellerre, mert egész lénye nagy változáson ment át. Sokat vesztett skeptikus merevségéből; más is érdekelte mint a kártyaasztal, fáradhatatlan kisérője lett a hölgyeknek a muzeumokban; őszinte elragadtatást mutatott a természet szépségei iránt és mintha az a szinpompás környezet szint s életet kölcsönzött volna az ő fakó, kiélt arczának is.

Tavaszi fuvalmak tova kergették az égről a téli felhőket; aranyos napsugár száritgatta az út pocsolyáit, rügyeztek a fák, kék ibolya nyillott a kert alján, vigan csiripoltak a verebek az eresz alatt és a kiujult fű zöld sávot vont az út szélén. Az isteni tavasz uj reményt, uj életkedvet öntött a fáradt szivekbe, szerelemről, boldogságról regélt az emberiségnek, dalt fakasztott a leányok ajkán.

A rétházi jegenyefasorban kis ponny-fogat üget vidáman; angol szabásu, testhez álló ruhában, aranyos haju leány hajtja. Keresztbefont karokkal, nagy komolyan ül háta mögött János, a kis kocsis.

A leány elégedetten, csillogó szemmel tekint jobbra, balra, mintha rég nem látott ösmerősöket üdvözölne. Sajátszerü meghatottságot, boldogságot érez; négy havi távollét után látja viszont a kedves, megszokott tájat. Otthon van. Különös varázs rejlik e szóban! Pedig minő silány itt a tavasz ahhoz képest, amit a Rivierán átélt! Itt nincsenek pálmák, czitrom s narancsfák; anemonék nem nyillanak, tenger nem zúg; itt a vidék primitiv, és ő mégis ujjongva tekint körül és a szive nagyot dobban, mikor megpillantja a távolban a rétházi katholikus templom fehérre meszelt tornyát. Mert Rétházának kálvinista temploma is van. Rétháza kis mezőváros 2000 lakossal, kövezetlen utczákkal, alacsony házakkal; van járásbirósága, szolgabirósága, adóhivatala és igy bizonyos intelligencziája is. De falai között, mint minden vidéki fészekben, a középszerüség tenyészik, az irigység, a rosszakarat honol, a pletyka virul.

Azelőtt való nap este érkezett haza és alig várja, hogy szivére ölelhesse hugát.

Türelmetlenül suhint a lovak közé és a kis ponnyk eszeveszetten vágtatnak tova. Még nehány percz és a két nővér hangos örömkiáltással borul egymás nyakába. Mind a kettő egyszerre beszél. Kérdez és felel egyszersmind. Egy harmadik nehezen okosodna ki beszédjükből, de ők megértik egymást; s amit helytelenül fejeznek ki szavaik, kiegészitenek egy tekintettel, mozdulattal.

- Minő pompás szinben vagy! - mondja Márta - és minő karcsu! Istenem, minő karcsu a termeted! - teszi hozzá sóhajjal.

- Pista nincs itthon; a szomszéd községben van már tegnap óta, de minden perczben vissza várom.

- Minek? - válaszolja lustán a fiatal asszony, - ugy is ösmered! Inkább beszélj nekem utadról. Istenem, mennyit élveztél! mialatt mi majd meghaltunk az unalomtól ebben a sáros fészekben!

- Bizony nem is mulatságos hely ez a Rétháza! Az a sáros nedves tél, alig tudtunk valahová kimozdulni, az idevaló társaság pedig kétségbeejtő, hiszen ösmered! Hozzá én folyton rosszul voltam... szédültem, még mielőtt kocsira ültem!... Pista az ügyei után szaladgált. Oh, hidd el, nem valami élvezetes tél volt!

- Ha az ember szenvedő, persze mindent más szinben lát - mondja Flóra mintegy mentegetve maga előtt hugát.

- Persze, hogy ugy van, - hagyta helyben Márta; - mióta kitavaszodott, én is szebbnek látom Rétházát, most már tehetnénk is látogatásokat, mert már beleszoktam állapotomba, de nem tudok öltözködni! Förtelmesen állnak a ruháim! Hol vetted ezt, ami rajtad van? Nizzában? Pompásan áll, mondhatom. És most beszélj nekem Hellerről. A mamával haragudtunk rád, amiért oly keveset irtál róla.

- Mit? mit! Nem volt-e folyton veletek? Kétségtelen, hogy utánad ment Olaszországba!

- Hogyan? - kiáltá kezeit összecsapva Márta - Heller nem miattad ment ki? Állithatod, hogy nem udvarolt neked?

- De engem érdekel. Ha tudnád, minő regényt szőttem ki én itthon a magányomban. Ti találkoztok Olaszországban... ő bolondul udvarol neked... te belészeretsz és mint boldog menyasszony térsz vissza...

- Oh! - sóhajt csalódottan Márta. - De a mama mindjárt mondta nekem: »Meglásd, az a Flóra az ő hideg, visszatartó természetével képes lesz Hellert lehüteni.« Mert mi tudtuk... Pistától, hogy szerelmes beléd!

- Kikosaraztad? - kiáltja Márta hitetlenül. - Kikosaraztad Heller Gézát?... Miért?

- Nem szereted!... nem szereted!... - ellenveté a kis asszony - gyülölöd őt?

- Nem gyülölöm... csak nem szeretem, - válaszolja Flóra és hogy végezzen e neki kellemetlen tárgygyal, erélyesen folytatja:

- Végre is, azt hiszem, van jogom olyan férjet választani, akit szerelemmel szeretek! Megvallom őszintén, nekem is kellemetlen, hogy igy történt, de nem vagyok egészen hibás. Mikor Rómában Hellerrel találkoztam, magam is azt hittem, talán meg fogom őt szeretni. Távol tőletek, egy olyan perczben, mikor a honvágy bántott, közeledett hozzám és másnak mutatta magát, mint idehaza. Nem volt blazirt, érdeket mutatott minden iránt, folyton lovagunk volt és környezetem egyre dicsérte őt; mindez befolyásolt. Melegebben bántam vele, mint ahogy éreztem iránta, de ismétlem, ezt nem kaczérságból tettem; csalódásban voltam érzéseim felett. Később aztán, mikor ő mindjobban felmelegedett, rájöttem, hogy sohasem fogom őt igazán szeretni tudni. E percztől kezdve megváltoztattam viseletemet; reméltem megért és visszavonul. De hidegségem csak olaj volt szerelmére. Drága virágcsokrokat küldött, árnyként követett mindenüvé, mig végre ki nem kerülhettem...

- Megkért. Ez volt életem legkellemetlenebb pillanata. Megdöbbentem szenvedélyes szavaitól, a mire nem hittem őt képesnek, de azért nem vesztettem el bátorságomat, kiméletes szavakkal ugyan, de nemet mondtam. Oh! ha láttad volna őt akkor! Sápadt arcza eltorzult, az ajka elfehéredett, a szeme majdnem gyülölettel nézett reám.

- Bocsánat, Heller - dadogtam zavartan - ez nem volt szándékom, nem tudhattam, nem álmodtam, hogy ön félreismeri baráti indulataimat. A neje nem lehetek, de ismétlem, barátilag érzek ön iránt...

- Köszönöm - szakitott félbe gunyosan Heller - meg vagyok hatva az ön barátsága által, de ilyen körülmények között lemondok róla.

- Kár. Már megengedjél, Flórám, de az ilyen kérővel nem szabad lett volna olyan könnyedén elbánnod. Gondold meg, mit dobtál el magadtól! A megye leggazdagabb asszonya lehettél volna!

- Eladjam magamat pénzért? Ne ösmerjem meg a tiszta boldogságot, amit a szerelem nyújt?

- Te mondod azt, Márta? - kiálta Flóra elámulva - te, aki szerelemből mentél férjhez? Nem vagy boldog? Nem szereted többé Pistát?

- Dehogy nem - viszonzá a fiatal nő kedélyesen - csakhogy az a szerelem, amiről minden leány s most te is álmodol... az a szerelem elmulik. Emlékezel még, milyen bolond voltam menyasszony koromban? Nem tudtam sem enni, sem aludni, folyton ő rá gondoltam. Ha lépteit hallottam, szivdobogást kaptam, ha elkésett, kétségbe estem. Akkor azt képzeltem, hogy ez az édes, izgató érzés, ez a folytonos vágy és nyugtalanság akkor is tartani fog, ha neje leszek. Pedig az a nagy, bolond szerelem legfeljebb nászutunk végéig tartott. Mikor haza tértünk, belejöttünk a prózába.

- Oh! de mennyire! Lásd, én most is szeretem Pistát, de a multhoz képest minő józanul! Hidd el, megszokott dologgá válik a boldogság is, és azt nagyon tudja fokozni a férj vagyona. Ha elunjátok magatokat, szórakoztok a nagyvilágban! De egy szolgabiróné nem élhet úgy, mint Heller Gézáné élhetne! - mondá sóhajjal.

- Édes, jó Flórám - hizelkedett Márta mint egykoron, mert most a kis csacsi Márta többet tud az okos Flóránál! - A tapasztalat, édesem, mindég a tapasztalat marad. Ha szerelem nélkül mégysz férjhez, lemondasz nehány heti önfeledt mámor boldogságáról, de aztán, ha a férjed különben derék ember - az egészen mindegy.

- Nálam nem; mert ha én egyszer szeretek egy férfit - kiáltá szenvedélyesen Flóra, de maga is megijedt szavaitól és hirtelen elhallgatott.

- A férjem! - kiáltotta Márta olyan örömmel, ami meghazudtolta előbbeni szavait; az ablakhoz szaladt és onnan integetett feléje.

A szolgabiró, aki megsejtette, miért integet olyan élénken a felesége, sietve lépett be.

- Szabad a szép sógornét megcsókolni? - kérdezte szivélyesen üdvözölve Flórát és a fiatal leány kissé elfogultan tartotta oda rózsás arczát, amit rokonilag csókolt meg a sógor.

Örömmel konstatálta a leány, hogy ez az első találkozás nagyon könnyen és természetesen ment végbe és neki nincs oka Rátótytól félnie.

A sógora megváltozott. Kissé meghizott, körszakállt növesztett, ami nagyon férfias, de kevésbé érdekes külsőt kölcsönzött neki. A modora is más volt; a pillangóból kedélyes férj, szivélyes rokon lett, akinek minden gondolatja a választóinál volt. Azonnal rá is tért e tárgyra és alig intézve Flórához nehány futólagos kérdést, azonnal a saját ügyeiről kezdett beszélni. Végre Márta is megsokalta.

- Csak már vége lenne egyszer ezeknek a korteskedéseknek! Pista másra sem gondol. Miért nem jöttél tegnap este haza? - kérdezte duzzogva.

- Nem jöhettem; sokan gyültünk össze Katánál és tanácskoztunk, mit tehetnénk azok ellen az átkozott papok ellen, akik már a szószékről is ellenünk szitják a buta tót népet!

- Igen, Lepenczében, - válaszolt tréfásan Pista; - de ne félj, a jegyzőnél és nem Katánál.

- Oh! te kis féltékeny jószág! - szólt nevetve a szolgabiró és a karjaiba kapta a feleségét, de az kibontakozott ölelő karjaiból, és a diván egyik sarkába huzódva duzzogva mondta:

- Menjen... haragszom magára... egyedül hagy a férfi-társaságban, a Katája miatt...

- De kicsi Mártám, legyen okos - hizelgett a szolgabiró - tudja, hogy a közös érdek kivánja meg. Jöjjön közelebb... igy ni... és csókolja meg a férjét.

És Márta, bár mindig duzzogva, szorosan oda simult a férje mellé, aki szeliden a térdeire vonta őt és czuppanó csókokat nyomott a szájára.

Flóra elpirult. Zavartan fordult el és kinézett az ablakon. Izléstelennek tartotta ezt a szerelmi enyelgést egy harmadik előtt.

Flóra a nyár folytán gyakrabban eltöprengett a fiatal házasok közötti viszony fölött. Már az első naptól kezdve tapasztalta, hogy szerelmük lobogó lángja lelohadt, az illuzió, ami minden szerelmes párt összehoz és a mit a házasságban félve kell őriznünk, elillant és ők nagyon józanul szeretik egymást, Voltak perczek, mikor azt hitte, Márta talán már nem is szereti a férjét. Néha olyan hevesen kikelt ellene, legkisebb hibáit sem tudta elnézni és kiméletlen nyilatkozatokat tett róla. Flóra ilyenkor megijedt, sötét szinben látta a jövőt. De minő nagy volt meglepetése, mikor rövid idő mulva már a huga szenvedélyesen ölelte a férjét és olyan szerelmi jeleneteket rögtönzött testvére előtt, ami sértette a leány gyöngéd érzéseit.

Flóra ezt a problémát nem birta magának megmagyarázni; nem tudta megérteni az érzéki szerelmet, aminek semmi köze a sziv igaz vonzalmához, s olyan mint a tropikus éghajlatok pompás virága, nagyra nő, kinyilik egy éjjel alatt és elhervad éppen olyan gyorsan; néha azonban még akkor is virul, mikor a szivek már elfordultak egymástól. Rátóty szerelme is inkább érzéki volt neje iránt. Annak idejében megkivánta azt a bájos, kaczagó kis babát, akinek érzéseit ugy idomithatta, amint ő akarta és mivel ez a szép gyermek lényeges segitségére volt társadalmi állásának emelkedésében, túlboldog volt, mikor őt magáévá tehette. De hevesen fellobbant szerelmük nagyon is hamar nyert kielégitést és mivel semmi lelki kapocs nem fűzte őket össze, igazi bensőség nem fejlődhetett ki közöttük.

Mindketten a fiatalság impulzusával önzően szerettek; nem lelkeik között volt a delejtű, szép fiatal testeik vonzották egymást. Márta sokkal felületesebb és még fiatal is volt ahhoz, hogy az élet komolyabb oldalai iránt érdeklődjék; de Rátóty nem is várta ezt tőle. Ő a nőt mindég csak az élvezet szempontjából tekintette és sohasem vette komolyan. A női felsőbbség feszélyezte őt; ezért idegenedett el annak idejében Flórától is, mig Márta gyerekes szeszélyeitől nem ijedt meg, tudta, hogy azt egy pár forró csókkal, öleléssel ellensulyozhatja, azért tökéletesen boldognak érezte magát és eszébe sem jutott olyan problémákon törni a fejét, amik sohasem nyugtalanitották. Ő a pillanat embere volt; ha a jelent élvezhette, nem törődött a jövővel; e tekintetben összeillett a feleségével. Mindketten csak egy után sóvárogtak: fent lehetni a csillogó fővárosban és fenékig üriteni az élvezet poharát. Ezért mozditott meg Rátóty minden követ, hogy megválaszszák képviselővé. De Varjassy gróf sem pihent; az egész nyáron át jöttek-mentek kastélyában a papok; lucculusi lakomák közben korteskedtek Rátóty ellen és a buta tót népet képtelen igéretekkel kecsegtették. A magyar faluk ellenben mind Rátóty mellett voltak. A szolgabiró kortesei sem fukarkodtak és a választás előtt nehány nappal a szép Hátszegi Kata maga járta be lóháton a falukat és tüzes szavakkal biztatta a népet. Hire járt akkor, hogy a néppártiak a menyecskéknek bársonyos imakönyvet és arany karpereczet osztogatnak, hogy férjeik szavazatát biztositsák, ezeket a férjeket aztán a Rátótysták drága pénzen vásárolták meg maguk számára.

Mint minden választásnál, itt is csábitott a pénz, az igéret, folyt a sok bor és a szegény, éhes, kapzsi nép megittasulva a remény és a bor gőzétől, kapva-kapott az alkalmon, gyülésezett, verekedett és tovább ivott a közös jóért.

Körülbelől nyolcz nappal a választás előtt, amint Hátszegi Kata kilépett Rátótyék házából, összetalálkozott Horthy Nikivel, Kelenvármegye főjegyzőjével.

- Hát maga mióta jár visitbe Rátótynéhoz? - kérdezte csudálkozva a főjegyző.

Kata e napon nem viselt férfiruhát, de azért lehetőleg férfiasan volt öltözve. Fehér-fekete csikós lawn-tennis kelméből szűk rövid szoknya tapadt formás csipőire, ugyanoly kelméből volt a kabátkája, ami kikeményitett galléru ingre simult, férfi nyakkendő, világos girardikalap, nyers selyem napernyő egészitette ki öltözékét, de a napernyőt ugy látszik csak a forma kedvéért, amiért asszonynál visitelt, vitte magával Kata, mert barnára lesült bőre elárulta, hogy máskülönben ő nem igen használ ilyen asszonynak való portékát.

A szép Kata bársonyos barna szeme felcsillant, amint megpillantotta Horthy athléta alakját, himlőhelyes eszes arczát. Barátságosan megrázta a férfi feléje nyujtott kezét és szivélyesen mosolyogva, miközben keskeny vérpiros ajkai között kicsillámlottak hegyes hófehér fogai, mondá:

- De hiszen mindig is jártam... csakhogy ritkán. Mert mit beszéljen egy magamféle asszony az olyan gyerekkel?

- Bizony ez egyszer nem találta el a »vármegye esze«, mert Márta, mióta meggyőződött, hogy az urához csakis a barátság, a hála köt...

- Ellenkezőleg, ha csak teheti, befeketiti magát, mert még a napernyőjét sem használja - nevetett Horthy az asszony csukott napernyőjére mutatva.

- Az árnyékba is állhatunk, - vélte Kata és egy lépést tett egy terebélyes hárs árnyéka felé, - ha ugyan van ideje velem fecsegni.

- Szivesen elfogadom - felelte örömmel a főjegyző, - ha ugyan nem fél, hogy kompromitálom?

- Engem? - kérdezte kihivóan, majdnem sértődve Kata - lehet-e még engem kompromitálni? hisz a világ már minden rosszat rám mondott! Mikor még a jó barátaim is, mint maga, kételkednek, hogy csupán hálából, barátságból korteskedem!

- Ne haragudjék Kata, - mondá élénken Horthy, - de lássa, hitetlen Tamások vagyunk valamennyien... és ha olyan szép asszonyról mint maga és az olyan hires udvarlóról mint Rátóty van szó, lehetetlen hogy az ember fel ne vesse a kérdést, ha a maguk barátságát látja: ezek között vagy volt, vagy lesz valami...

- Maga tulajdonképen impertinens... Rátóty az életemet mentette meg egyszer, ez elég ok...

- Tudom - vágott a szavába a főjegyző - különböző versiókban hallottam e történetet. Melyik az igazi? - kérdezte tréfásan, de szeme bizonyos komolysággal nyugodott Kata kipirult arczán.

- Amelyik önnek a legjobban tetszik - viszonzá gunyos bókkal Kata - nekem az egészen mindegy!

- Igazán mindegy az magának Kata, akármit is hisznek magáról? - kérdezte Horthy nyomatékkal.

- A mendemondára már rég nem adok semmit, jól tudja azt maga, Horthy - mondá bizonyos indulattal Kata, a főjegyző kérdése elől kitérve, - a világ rossz, gonosz; mindig kész elitélni egy védtelen asszonyt... Nem bánom, tegye... járok a magam utain, nem tartozom számadással senkinek...

- Odaadjam a szabadságomat, én? - folytatá indignálódva - és maga tanácsolja azt nekem, Horthy, maga, akit 20 év óta hiába házasit a vármegye?...

- Talán én is okosabban tettem volna - vélte a főjegyző, de Kata tréfásan vágott a szavába:

- Nem, nem, Horthy... minek válaszszunk egy fát, mikor a miénk lehet az erdő!

- Javithatatlan! - dörmögé a főjegyző és bár más feleletet várt, mégis el volt ragadtatva Kata bátor észjárásától.

E közben elértek a nagy vendéglő udvarába, ahol Kata kocsija már befogva, készen várt az urnőre.

A fürge barna asszony egy percz alatt fent volt a bakon, maga mellé ültette Horthyt és kis idő mulva már a rétházi jegenyefasorban haladtak. Mikor a kocsi a porczellángyárhoz ért, Kata ostorával az épületcsoport felé mutatva jelentőségteljesen mondta:

- Flórát; az előbb találkoztunk Mártánál. Ugy nézett rám, mint valami királynő, aki félti tőlem a hermelinjét.

- Dehogy képzelem! Az a leány a felhők között él. Agyonolvasta magát és nem tud beletörődni a mindennapi viszonyokba. De majd meglátjuk, mi lesz pár év mulva!

- Szókimondó vagyok, mint mindig. Azt mondják Heller is megkérte; annyi áll, hogy találkoztak Olaszországban.

- Azért nem mutatkozik hát Heller? - mondta a főjegyző - nem tudtuk magunknak megmagyarázni, miért bujkál! Pedig Pista aggódik, mert Géza embereinek egy része Varjassyhoz pártolt. De ha Heller ezt csakugyan a kosár miatt teszi, csunya dolog; Pista nem lehet felelős a sógornéjáért.

- De nem ám; főleg miután vele sem bánt különben a kis comtesse. Csakhogy Pista azért nem szakitotta le a fejét és a büszke hattyu helyett hamarosan a kis fehér libát választotta.

- Most ugyan oda van szegényke, roppant fél a római utjától; Rátóty valószinüen előbb lesz apa, mint képviselő.

A főjegyzőnek igaza volt; nagyon izgalmas napok vártak Mártára. A fiatal asszony kimondhatatlanul félt attól a komoly aktustól, ami őt anyává avatja. Halálsejtelmek bántották.

A férjének panaszkodni nem mert, mivel a szolgabiró a küszöbön álló választás miatt olyan ideges volt, hogy szólni sem lehetett vele. Különben alig is volt odahaza.

Wranekné egy hét óta már a leányánál lakott, hogy közel legyen a szükséges pillanatban; ő még talán jobban félt, mint Márta, mert imádta leányát és reszketett életéért. Egyedül Flóra tartotta meg némileg hidegvérét; az anyja helyett most ő vezette odahaza a háztartást, de azért majdnem mindennap ellátogatott legalább rövid időre a hugához és bátorságot öntött annak gyáva kis szivébe. Pedig nem volt kicsiség folyton Márta kislelkü panaszait hallgatni, de még jobban bántotta őt sógorának csendes szemrehányása, ha Heller távolléte miatt kifakadt. Mert Flóra tudta, hogy sógora nincs kétségben, miért hagyta őt cserben a jó barát. Három nappal a választás előtt azonban ragyogó arczczal ujságolta odahaza Rátóty, hogy Heller egészen váratlanul hazaérkezett és olyan erélyt fejt ki, hogy elpártolt embereink nagyobb részét már visszahóditotta Rátóty számára. Ez a jó hir, bárminő kellemes is volt Flórának, mégis megdöbbentette őt. Félt kikosarazott kérőjével találkozni. Ilyen különböző felindulások között várták Rétházán a nagy napot: a választás napját.

Elérkezett; s már kora reggel nagy izgatottság uralkodott a kis mezővárosban. Csoportok képződtek a szűk, kövezetlen utczákon, a korcsmák tömve voltak fehér és piros tollas választókkal, zene szólt mindenfelé, zászlós csapatok vonultak végig a főutczán, ahol a nagyvendéglő termében a szavazás folyt. Boros hangu kortesek éktelen orditozással éltették egyik vagy másik jelöltet; itt veszekedtek, amott kurjongattak a főkortesek. A jelöltek barátai izgatottan jártak-keltek a városban.

Rátótyék házában is szokatlan izgalom mutatkozott. Márta még az este rosszul lett és azóta folyton panaszosan nyögött; egész éjjel talpon volt a háznépe és aggodalommal leste az eseményt, de igazán rosszul csak reggel lett Márta.

Rátóty ilyen körülmények között nem maradhatott otthon. A járásbirónál ütötte fel főhadiszállását, ott akarta bevárni a szavazás eredményét, csak olykor szaladt haza a felesége után nézni, de délfelé Márta már olyan rettenetesen kiabált, hogy Pista ijedten menekült.

Wranekné folyton mellette volt és buzditó szavakkal igyekezett leányát bátoritani.

Flóra már kora reggel Rétházára sietett; őt persze nem bocsájtották huga mellé; a háztartás vezetését bizták rá. Remegő szivvel, telve aggodalommal, reszketve huga életéért, végezte teendőit; de Márta jajgatása borzalommal töltötte el, nem birta ki a mellékszobákban. Ki-kiszaladt a kertbe, lázasan járt fel s alá, majd figyelt a külső zajra, megdöbbent, ha Varjassy grófot és nem a sógorát éltették; ijedten közeledett a kert magas kőfalához, onnan hallgatta a részeg választók zagyva beszédét, amiből azonban nem tudott kiokosodni.

Majd vissza szaladt a házba; ott néha sógora küldöttét találta, ki rossz vagy jó hireket hozott, aszerint, amint Varjassy vagy Rátóty emberei adták le szavazatukat. Kemény harcz folyt a jelöltek között. Melyikük fog győzni?

Ez a kérdés érdekelte az egész várost; nem is maradt nyugton a lakosság. Az asszonyok legszebb ruháikban, felcziczomázva sétáltak egész nap az utczákon. Majd összegyültek a nagy vendéglővel szemben lakó gyógyszerésznénél, letelepedtek a nyitott ablakoknál és onnan nézték az élénk utczai képet. Ritka látvány volt ez Rétházán. Ilyen érdekes napban nem mindég volt részük a kisvárosiaknak. Zene szólt mindenfelől; előkelő megyei urak kocsijai álltak az utczasarkokon, az urak pedig jártak-keltek, ácsorogtak, viziteltek a járásbirónénál, a doktornénál, és udvaroltak a sok szép kisvárosi asszony, leánynak, aki modoros taglejtéssel, hanghordozással igyekezett az előkelőt adni.

Flóra estefelé, amint kinyitotta az ebédlő ablakát, hogy kis levegőt bocsásson a fülledt szobába, megpillantotta az utcza tulsó oldalán egy férfi csoportban Hellert. Az urak az ablakzörejre mind oda néztek és tiszteletteljesen levették kalapjokat. Flóra lángvörös lett és hirtelen visszahuzódott; talán félt, hogy az urak kisvárosi szokás szerint az ablakhoz jönnek köszönteni őt. De a függöny mögé bújva azért kiváncsian nézett Heller után. Nem is lett volna fiatal leány, ha ezt nem teszi. Heller igy messziről nagyon előnyös, előkelő benyomást tett. Kifogástalanul álló világos nyári öltönyében, elegáns alakjával erősen kivált a többi vidéki férfi közül. Bizonyos távolságból arcza nem fakónak, de érdekesnek tetszett, Flóra ezt kénytelen volt beismerni és akaratlanul is felmerült benne a kérdés: vajjon jól tette-é, hogy Hellert visszautasitotta?

- Találok-e itt az én körömben különb férjet nálánál? - gondolta. - Előkelő, gazdag, nem éppen kellemetlen és szeret... mit akarok ennél többet? - De idealizmusa azonnal felülkerekedett és azt súgta neki: - Mit akarsz többet?... szerelmet. Nagy, végtelen, forró szerelmet, amiről egyszer már lemondtál, de ami után folyton sóvárogsz.

Szeretni!... szeretni egy férfit szivének minden dobbanásával, agyának minden gondolatával, lelkének összes homályos sejtéseivel, egész valójának minden érzésével! ez után vágyott. Vajjon meg fogja-e szerelme tárgyát valaha találni? Meg fogja-e találni azt, aki az ilyen érzelemre érdemes és azt viszonozni tudja! Átláthatlan fátyol fedte a jövőjét, - bizonytalan homályban haladunk valamennyien az élet utain előre; - de Flóra érezte, hogy az ő utjának vezércsillaga csak az a nagy szerelem lehet, aminek csiráit már is a szivében viselte.

Zürzavaros rekedt kiabálás, lelkesült éljenzés, czigányzene zavarták fel álmodozásaiból. A nyitott ablakhoz szaladt, de az utcza üres volt; a zaj a távolból jött. E perczben azonban Márta hálószobájából hallatszott ki egy borzasztó jajszó, ami megfagyasztotta Flóra ereiben a vért. Mi történt? Márta meghalt talán? Ijedten figyelt... de csend lett hirtelen, második kiabálás nem hallatszott többé. És berohant kis vártatva az egyik cselédleány és lélekszakadva ujságolta: A nagyságának fia van! fia van! Mártának fia van! Flóra önkénytelenül térdre borult és összekulcsolt kezekkel rebegte: Hála légyen neked Teremtőm! Aztán felugrott és kezeibe rejtve arczát, sirt... az első örömkönnyeket ejtette életében. De az utczai zaj egyre növekedett, a czigányzene már egészen közel hangzott.

Flóra a nyitott ablakhoz lépett és örömkönnyein át olyan jelenetet látott, mi gyakran megtörténik vidéki választásoknál, de előtte egészen uj volt és büszkeséggel, elragadtatással töltötte el szivét. Az utcza megtelt zászlókkal, piros tollas, éljenző kortesekkel. Elől ment a czigányzenekar és közvetlen utána két marczona alak vállán vitte Rátótyt, az ujonnan megválasztott képviselőt. Az általános lelkesedés Flórát is elragadta; a mámoros tömeg által megéljenezett képviselőben hőst látott e perczben. A két herkulesi alak vállán, magasan kiemelkedve a tömegből, büszkén, felemelt fővel, öntudatos magatartásával, győzelemtől sugárzó arczával csakugyan megkapó jelenség volt Rátóty.

Ugy vitték őt, mint valami félistent, aki az emberiség boldogitására szállott alá az olympusból.

A lemenő nap veres fénye bearanyozta fekete fürtös, formás fejét, szemében a lelkesedés tüze égett, kezével barátságosan integetett az ujjongó népnek. Barátai nyomban követték. A képviselő háza előtt megállt a menet, Rátóty miután pár szót intézett a körülállókhoz, lesiklott vivőinek vállairól és csak nehány barátjától követve, bement a kapun, mig a zajongó tömeg kint maradt, egyre éltetve a képviselőt. A jóbarátok csoportot képezve, az udvarban maradtak, egyedül Rátóty nyitott be izgatottan az ebédlőbe és megpillantva Flórát, tárt karokkal sietett feléje:

- Megválasztottak! - kiáltotta örömmel és nyomban utána kérdezte: - Márta hogy van?

Flóra végtelen felindulásában nyakába borult sógorának és örömkönnyek között dadogta:

- Hol van a fiam? - kérdezte magánkivül az örömtől Rátóty és talán nem is volt annak tudatával, minő szép leányt ölelt magához - látni akarom a fiamat!

És rohant az ajtó felé, de az megnyilt e perczben és belépett Wranekné, karján egy csipkék és szalagokba burkolt, ránczos képü, visitó, piros babával.

Wranekné, Flóra, meghatva állták őt körül, kint pedig zúgott a tömeg és rekedt, borizü hangok orditozták:

Minden család történetében vannak olyan felhőtlen, boldog korszakok, amikor a legkisebb viszály vagy kellemetlenség sem zavarja a családtagok békés életének harmóniáját; paradicsomi boldogságban, lágyan, egyenletesen folynak napjaik, minden percz ujabb és ujabb örömet fakaszt életutaikon.

Márta gyermeke, mintha csak az ég küldötte lenne, boldogságot, örömet hozott minden egyes tagnak. A fiatal anya, az ő könnyen hevülő, impresszióknak alávetett természetével, valódi rajongással csüngött gyermekén; Flóra mint valami kis csudára nézett arra a mosolygó gőgicsélő babára, Wranek és az övéit odaadóan szerető Flóra asszony pedig egészen ellágyultak, amikor karjaikban tarthatták kis unokájukat: egy Rátótyt! - mint a gyárosné büszkén gondolta.

A képviselő, amikor csak tehette, szaladt a fővárosból Rétházára és túláradó örömmel ölelte szivére az övéit. A boldog ember mindig bőkezübb szeretete nyilvánitásában; de könnyebb is neki. A sziv, ami csordultig van tele örömmel, boldogsággal, nem tudja azt többé magába zárni és a szemek, az ajk, a hang öntudatlan közvetitik azt. Rátóty Pista pedig boldog, nagyon boldog volt, mióta képviselősködhetett a Sándor-utczai palotában. És nem volt tétlen; nem beszélt még ugyan a Házban, de szemeit nyitva tartotta. Megnyerő, szeretetreméltó modora hamar barátokat szerzett neki. Képviselő társai között gyorsan vált rokonszenves alakká; tudták, hogy minden körülmények között számitani lehet rája. Kifogástalan gavallérnak bizonyult mindenkor; örömest és készséggel tett szivességet társainak; bele is vonták őt mindenféle ügybe: párbaj, becsület- és békebiróságok alig lehettek meg nélküle. De neki más ambicziói voltak. Képviselői fizetése mellett csinos évjáradékot is huzott apósától és gondtalanul megélhetett volna, de ő keveselte ezt a jövedelmet és csak eszközül tekintette magasabb czéljainak elérésére. Rátóty gazdagság után vágyott. Merész, vállalkozó szellemmel olyan ügyekről álmodozott, amik, ha nem is hirtelen, de bizton vezetik őt a meggazdagodáshoz. Ő a pénzt szomjazta; nem a fösvény kuporgató ösztönével, de az élvvágyó fiatal férfi mohóságával, a gyönyörökért, amit a vagyon nyujt. Szűk körülményei miatt sokkal többet szenvedett első fiatalságában, semhogy ne vágyott volna teljes szivéből a gazdagok fényüző, boldogitó révpartjára.

Még maga sem gyanitotta, miként fog czélt érni, de jól tudta, hogy az ország szivében sohasem hiányzik az alkalom, csak ügyesség és bátorság kell azt megragadni tudni. Mint képviselő könnyebben hozzá jut mindenhez és kellő erélylyel s tevékenységgel az aranyálmait majd aranybányává valósithatja.

És nem csalódott. Már az első tél folytán, amit a fővárosban töltött, kecsegtető alkalom kinálkozott. Nem aranybányáról volt szó, csak petroleum-forrásokról, amiket egy erdélyi képviselő birtokán fedeztek fel. A kis vagyonu birtokos természetesen nem volt abban a helyzetben, hogy egymaga aknázza ki e váratlan felfedezést. Szakembereket keresett és részvénytársaságot alakitott. A részvénytársaság az impozáns külsejü Mr. William Ross-t, egy ügyességéről ösmert amerikai mérnököt, ki tapasztalatait hazájában szerezte, nyerte meg a vállalat technikai igazgatójául. Az igazgatótanács elnöke, a bizottsági tagok, részvényesek pedig csupa előkelő állásu, ösmert nevü férfiakból kerültek ki. Rátóty volt a vállalat egyik főharczosa, s jóformán ő képviselte erdélyi kollégáját, akinél hiányzottak a kellő képességek az efféle ügyekhez. Pista nem volt lusta, ha ügyekről volt szó és sima, kellemes modorával sok mindent kivitt, ahol bizton kudarczot vallott volna a modortalan erdélyi honatya.

Nagy zajjal, sok hűhóval indult meg a vállalat, a részvényeket rövid idő alatt túljegyezték. Rátóty az apósának is melegen ajánlotta ezt az ügyet, de az óvatos morva nem tudott olyan hamar lelkesülni és távol tartotta magát; feleségének, de főleg leányainak kérelmére azonban Márta hozományából több ezer forintot veje rendelkezésére bocsájtott. Rátóty ezáltal sokkal függetlenebbnek érezte magát és fellélegzett. Az átvett tőke egy részét a petroleum részvényekbe, a többit különböző apróbb vállalatokba fektette, melyek eleintén meglepő módon bőségesen jövedelmeztek. Szerencséje volt. Amihez csak nyúlt, minden sikerült neki. Lehet-e ilyen körülmények között csudálni, hogy boldogságtól túláradóan, ajándékokkal megrakodva rándult mindenkor haza, ahol őt nemsokára - Wranek kivételével - valóban annak a félistennek tartotta a család, aminek őt Flóra a választás napján látta.

Csak azt sajnálta Rátóty, hogy az első télen nem vihette magával diadalai szinhelyére Mártát is. A hiú ember tudta, hogy szép felesége, élénk, kedves modorával sokakat vonzott volna maga köré és neki ez csak hasznára lehetett volna. De Márta e télen csak anya volt. Maga táplálta gyermekét és a világ minden csábjaiért sem hagyta volna el egy perczre sem. A nyár elején azonban, mikor Rátóty szűzbeszédét tartotta (egészen lényegtelen dologról beszélt) anyja és testvére rábeszélése folytán és mivel gyermekét úgy is elválasztotta, felkisérte férjét a fővárosba.

És e nehány nap alatt, mikor ott ült a képviselőház karzatán, az ország előkelő hölgyei között, a honatyák látcsövének kereszttüze alatt, mikor látta minő feltünést kelt mindenütt, ahol délczeg, elegáns férjével megjelenik, s mialatt folyton Rátóty előkelő ismerőseinek körében mozgott, a fiatal asszonyt is elfogta a főváros utáni láz és majdnem kedvetlenül tért vissza Rétházára, ahol nyolcz nap előtt forró könnyek között búcsúzott gyermekétől. Rövid idő mulva azonban a képviselőház nyári szünete is megkezdődött és Rátóty is haza utazott. A szünidő alatt a fiatal házasok egyebet sem tettek, mint terveztek a jövő télre. Rátóty elhatározta, hogy felviszi magával családját, mert egész czéltalan és nagyon költséges is lett volna a kettős háztartás. A gyáros is egy véleményen volt vele, nézete szerint házasfelek sohase éljenek különválva, ha komolyabb ok nem kényszeriti őket arra. Sok bonhomiával és helyes élettapasztalattal mondogatta:

- Ha a házasok különválva élnek, rést nyitnak maguk között a félreértésnek, a közönynek.

Wranekné, aki a tél alatt alig egy-két vigalomba vitte Flórát, mert az nem igen vágyott sehová és a gyárosné maga is belátta, hogy Kelenvárt ez időtájt semmi alkalmas partie sincs Flóra számára, nem nyugodott a nyáron és egy előkelő külföldi fürdőhelyre utazott a leányával. Wranek ezredesné a fiával, Hofrichterné Bertával is ott mulattak, s ez a körülmény határozott főleg a gyárosné választásában, mert egy idegen népes helyen két védtelen nő nagyon is elhagyatva érzi magát egyedül.

Később azonban, mikor látta Emil nagy ragaszkodását Flóra iránt, majdnem megbánta, hogy eljött.

Azért hozta-e ő a leányát ebbe a drága előkelő fürdőbe, hogy az folyton vérszegény unokafivérével mulasson? De mit tehetett egyebet! Bárminő szép és feltünő leány volt is Flóra, a szép elegáns jelenségeknek tömegében elveszett, mint csepp a tengerben. Azután nem voltak Magyarországon, ahol könnyü a fürdőhelyeken az ösmerkedés és egy, vagy más uj ösmerősnek viszonyait nem nehéz kinyomozni. Ott az idegenben óvatosnak kellett lenniök; a látszólagosan finom uracsok között sok volt az iparlovag, a szerencsevadász és még több a közönyös blazirt ember, aki a séták alatt megbámulja a szép uj jelenséget, meg is forditja fejét utána, de egyébként nem törődik vele.

És igy a fürdőidény bár kellemesen, de minden különös érdekes esemény nélkül mult el; legalább ez volt Wranek gyárosné meggyőződése. Ám Wranek Emil másképen gondolkozott. Neki minden nap, minden percz, amit unokatestvére társaságában töltött, eseményszámba ment. Idealisztikus, lágy szive rajongó szerelemre lobbant a szép rokon iránt. De sokkal félénkebb és idealistább volt, semhogy azt ne titkolta volna. Nem volt túlkövetelő. Megelégedett, ha Flóra mellett mehetett szép sétáik alatt, túlboldog volt, ha a leánytól egy virágot kapott; órákig tartó beszélgetéseik alatt egy szó sem fordult elő szerelemről, csak általános dolgokról beszéltek, még pedig mindég Hofrichter Berta jelenlétében, de Emil szemeiből azért szerelem sugárzott és jelentőségteljes hallgatása felért egy szerelmi vallomással.

Flóra már egy év előtt, Bécsben is kiérezte, mi megy végbe fiatal rokonának szivében, most azonban teljes meggyőződést szerezhetett magának arról, hogy akkor nem csalódott. Tudta, hogy Emil szereti őt és óhajtotta, bár ő is szerelemmel tudná szeretni ezt a derék fiút, aki teljes mértékben birta rokonszenvét. De a szerelem szeszélyes valami, nem jön akkor, mikor hivják.

Rátóty csinos lakást bérelt őszszel a fővárosban, véleménye szerint egészen szerényet, de Wranek, aki felkisérte az őszszel gyermekeit uj otthonukba, azt találta, nagyon elegáns és egészen megfelelő a kis családnak. Mivel az év egy részét otthon töltötték Rétházán, csak részben hozhatták fel butoraikat és nagyon sokat újjal kellett pótolniok. Wranek papa ujra kénytelen volt erszényét megnyitni; de most az egyszer örömest áldozott. Saját szemeivel látta, minő jó kilátásai vannak vejének a jövőre és minő népszerüvé kezd válni a budapesti körökben. A Pefroleumforrások részvénytársaságáról biztató hireket hallott, a részvények nagy nyereségnek néztek elébe; Rátóty egyéb apróbb ügyei is - amikbe jónak látta apósát beavatni - jól mentek és a gyáros jókedvüen, elégedetten tért haza. Szándéka volt a télen Flórát is Rátótyékhoz küldeni nehány hétre, de a karácsonyi ünnepekre lerándult hozzájuk Wranek ezredes a családjával és Hofrichterné a leányával. Ez a látogatás egészen más terveket hozott felszinre. Hofrichterné hat hétre Párisba készült leányával és ismét késznek mutatkozott Flórát magával vinni. Rátótyék, akik szinte a porczellángyárban töltötték az ünnepeket, erősen ellenezték ezt a tervet, mert Flórát inkább magukkal vitték volna; de Flóra nem tudott annak a varázsnak ellentállni, amivel a francziák fővárosa már rég óta vonzotta és keresztül vitte, hogy szülei második nagyobb utazásába is beleegyezzenek. Megigérte azonban Mártának, hogy visszajövet egy rövid időt náluk tölt. Flóra párisi utjáról sokat fecsegtek a vidéken.

- Mi jut eszébe Wraneknénak a leányát folyton utaztatni? Ilyen módon sohasem adja férjhez! - mondogatták. - Nagyra neveli benne a gőgöt - vélték mások - már úgy is mindent fitymált idehaza, most ha folyton külföldön járkál, éppen semmi sem fog neki tetszeni!

Flóra huszonharmadik évébe lépett. Vidéken ezt a kort már nem tartják fiatalnak egy leánynál; de ez megfejthető. Tizenhatéves korában vidéki helyen a leányt rendesen már bemutatják, lehet-e csudálni, ha 7 év alatt a közönség ráun és vénnek mondja, ha nem is az? Flóra semmit sem változott az utóbbi években.

Se nem bizott, se nem fogyott. És mintha rózsás bőrü arcza, lenge alakja, hullámos szőke haja csakugyan porczellánból lett volna, annyira nem volt hatással rá sem az idő, sem a körülmények. Még mindig azzal a kissé visszatartó, hideg modorral bánt az emberekkel, azzal a bizonyos fölénynyel, ami mindenkor kellemetlenül érintette Rátótyt; pedig látszólag egészen jó viszony uralkodott közte és sógornője között.

Hátszegi Kata sem kedvelte Flórát és ha csak tehette, csipős megjegyzéseket tett rája. Mikor meghallotta a képviselőtől, aki meglátogatta őt az ünnepek alatt Lepenczében, hogy Wranek Flóra Párisba készül, gunyosan mondta a szókimondó Kata:

- Szép... szép; de én ha Wranekné vagyok, inkább férjhez adnám a leányomat idehaza; kár annak a herczegnőnek külföldön keresni a Romeoját!

Rátótyék nagyon vigan éltek a télen. Márta hamar a felkapott szép asszonyok közé tartozott; de tulajdonképen csak most is virult fel igazán. A huszonegy éves asszony mintha megnőtt, megnyult volna, teste kifejlett és ha estélyek alkalmával vagy a szinházban kivágott ruhájában megjelent, mindenkit szinte elvakitott remek formáju hófehér keble és vállaival. Márványból faragott szobornak tetszett, de egy szobor, ami élt, nevetett, mozgott és... vonzott. Sötét szemeiben szenvedély lángolt, mozdulataiban végtelen kecs nyilvánult és folytonos jó kedélye még a legkomorabb embert is felviditotta. Szép, bájos volt; tudta ezt és örült neki. Ha valahol megjelent, egész kis udvar támadt körülötte és a férje sem haragudott ezért, sőt inkább büszke volt arra. A legkevésbé sem volt féltékeny. Márta és közte már rég kialudt az egykori heves szerelem; most csak jó pajtások voltak, akik közös erővel törekedtek egymásnak hasznára lenni. Aztán Rátóty bizott a feleségében; tudta minő gondos nevelésben részesültek a Wranek-leányok erkölcsi szempontból odahaza. A gyárosné házában sohasem ejtettek ki egy kétértelmü szót, nem koczkáztattak egy sikamlós élczet. E tekintetben Wranekné majdnem túlzásba ment; ósdi volt - mint a szabadszáju Kata megjegyezte róla; és gyakran ki is nevette a gyárosnét, amiért őszülő hajjal még mindig a »prude«-öt adja. De az anya szigoru erkölcse biztositékot nyujtott a leányaiért, mert akár jogosan, akár nem, sokan indulnak a régi közmondás után: »Nézd meg az anyját, vedd el a leányát.«

Márta leghivebb lovagja Heller volt; mióta Rátótyék a fővárosban laktak, a jó barát nagyon gyakran ellátogatott hozzájuk és ezzel megmutatta, hogy Rétházán csakis Flóra miatt kerülte őket. Máskülönben azonban Heller Géza édes-keveset látszott törődni egykori imádottjával. Csak udvariasságból, formaszerüen tudakozódott felőle és ha Márta néha előhozta testvérét, a jól nevelt emberek türelmével hallgatta az előtte közönyös hireket. Mert Flóra gyakrabban irt Párisból és egész lázba hozta leveleivel Mártát, aki még jobban vágyott volna az után a sok csodadolog után, amit Flóra látott, ha Budapesten nem lett volna része annyi élvezetben. Hellerrel kitüntetőleg bánt; nemcsak azért, mert hiuságának hizelgett Flóra egykori kisérőjét hódolói között látni, de mert Heller a nagybirtokos, a nemzeti kaszinó tagja, a társaság ösmert alakja, Márta értékét emelte, ha körében megjelenni látták. És ezt nemcsak a fiatal asszony, de Rátóty is kiérezte. A képviselő, akinek különböző vállalatai folytán nagy szüksége volt a tekintélyét minél jobban emelni, kiváló gonddal ápolta Heller barátságát; és mert ő valóban nagyon el volt foglalva ezer teendőivel, sokszor jó barátjára bizta a feleségét. Akárhányszor, ha Pistának dolga akadt valami gyülésben vagy egyebütt, Heller kisérte haza a szép asszonyt a jégről. Szinházba többnyire hármasban mentek, mert ha páholyról vagy egyéb meghivó jegyről szó volt, Géza szó nélkül ellátta őket. Viszonzásul a házaspár gyakran meghivta őt ebédre, vacsorára s végre már meg sem hivta, mert a jó barát annyira otthonossá lett, hogy magától is eljött. Egészen természetes módon fészkelte be magát házukba és amellett mindég korrektül viselte magát az asszonynyal szemben. Szokott nyugodt, blazirt modorával forgolódott Márta körül és kissé túlzott bókjait egészen hidegen, szemébe csiptetett monoklival, a férje előtt mondta az asszonynak. Pista nevetett felettük legjobban és annyira jóbarátjának tekintette Gézát, hogy minden feszély nélkül fordult hozzája pillanatnyi pénzzavaraiban.

Mert ez is megtörtént. Daczára szerencsés vállalatainak, Wranek papa segélyének, Rátótyéknak sohasem volt pénzük. Mártának sok kellett toilettere, kocsira, egyéb haszontalanságra, háztartásáról, amit ügyetlenül vezetett, nem is szólva. A pénz égett a kezeiben; a képviselő pedig nyakig uszott különböző »gseft«-ekben és amit az egyik oldalon nyert, sokszor másfelől elvesztette. Amellett ő is urasan, költekezően élt. Márta a tél folytán gyakrabban kért pénzt az apjától és erősen panaszkodott, minő zsugori a férje, mennyire szűken tartja őt pénz dolgában. Wranek papa a világért sem tett volna emiatt szemrehányást a vejének (sőt magában még meg is dicsérte), takarékosságra intette a leányát ő is, de nem tagadta meg a kérelmét és ily módon mindnyájan elégedettek voltak.

A legifjabb Rátótynak kevésbé ment jól a dolga a fővárosban. A család kedvencze, az agyonbeczézett, aranyos baby, nagyon gyakran került a dadával a sötét udvari szobába. Mert csak nem tarthatta Rátótyné ő nagysága a kis másfél éves gyermeket tót dajkájával a szalonjában, mikor vendégeit fogadta? Ilyenkor még a mellékszobából is kellemetlen lett volna a gyereksirás! Ezer teendője között az apa is csak olykor-olykor szórakozottan csókolta meg gyermekét!

Rátóty segitett sógornőjének uti köpenyét levetni és meglepetve nézte azt a sugár pompás leányt, akinek az alakja kissé megtelt, az arcza piros volt a hidegtől, a szeme örömtelten csillogott és piros ajka édesen mosolygott a körülötte forgolódó Mártára és sógorára.

- Szép lettél, kis sógornő! szép - kiáltotta már harmadizben, miután a viszontlátás örömének első rohama elmultával mindhárman helyet foglaltak Rátótyné kis salonjában.

- Mit csináltak veled Párisban? rád sem lehet ismerni! Nem találod Márta, hogy Flóra megváltozott?

- Az uj frizura teszi - vélte Márta, elragadtatva szemlélve testvérének divatosan magasra fésült aranyszőke haját - igazán pompásan áll! Én is igy fogok fésülködni. És meghiztál, Flóri - folytatá fürkészőleg vizsgálgatva nénjét, mintha kutatná, miben rejlik tulajdonképen az a kimondhatlan báj, az a végtelen sikk a leány egész lényében, ami nemcsak a férjének, de neki is feltünt, s mintha végre rájött volna a dolog nyitjára, meggyőződéssel mondá: És sokkal élénkebb, vigabb vagy mint azelőtt...

- Hogyne lennék - felelte Flóra melegen - viszontlátlak benneteket és olyan kitünően mulattam! Oh! higyjétek el, csak egy Páris van e világon!

- Tudjuk - mondta Rátóty helybenhagyólag - alkalomadtán mi is megnézzük Mártával.

- Jelenleg Budapesttel is megelégszem - erősitette a fiatal asszony - meglásd, Flóra, milyen jól lehet mulatni itt is!

- Főleg Márta, én néha csak kikisérem és Heller... De most jut eszembe... hogy leszünk majd Gézával? Tudod-e, hogy Heller mindennapos nálunk?

- Miattam lehet - vélte Flóra kedélyesen - és ha feszélyezem, majd elmarad.

- Igazad van - szólt Márta kissé ingerülten - végre is már olyan régen történt az köztetek! Eddig bizonyára Heller is már elfeledte.

- Nem ebédelünk ma? - kérdezte most a képviselő. - Itt az ideje, mit gondolsz Flóra?

- Mégis csak igazam volt! Téged csakugyan kicseréltek Párisban, - nevetett Pista; - azelőtt sohasem voltál éhes!

- De már megengedj, de mióta ösmerlek, sohasem hallottalak sem éhség, sem hideg, sem meleg ellen panaszkodni.

- Szeretem a jégsportot, nem tagadom - kiáltotta a belépő Márta. - Ha Flóra nem lenne fáradt, ma is kimehetnénk!

- Brávó - kiáltotta élénken Rátóty, - ha megengeded, én leszek a gavallérod; kivételkép ma szabad a délutánom.

Pár órával későbben mindhárman vígan siettek a havas városligetben a korcsolyacsarnok felé. Hideg derült februári nap volt. A zuzmarás fák csillogtak a lemenő nap sárgás fényében; a keményre fagyott hó ropogott a sok siető ember lépte alatt. Csillingeltek a halifaxok a sportkedvelők karján; sürü kocsisor állt a korcsolyacsarnok előtt, pereczes fiúk árulgatták jéghideg süteményeiket az út mentén, bámészkodók serege nézte a partról a befagyott tó hátán mozgó élénk képet és az a sok igyekvő, ácsorgó, bámuló ember, mind vígan nézett a világba, mintha ezt a hideg fagyos időt csak a gazdagok örömére és nem a szegények bánatára is küldte volna a jó Isten.

Mikor Rátótyék Flórával a korcsolya-pavillonba beléptek, már sűrű tömeg tolongott az épületnek a jégpályára néző homlokzata előtt. Fülig beburkolt alakok fázósan tipegtek fel s alá, vagy megdűlve a korlátnak, gardirozták a rájok bizott báránykákat - mintha a jégpályán egyáltalán gardirozni lehetne valakit? - Fiatal karcsú nőalakok kissé mereven lépkedve korcsolyás lábaikkal a vastag pokróczon, vigan flirteltek kisérőikkel. A férfiak csoportokra oszolva beszélgettek, kritizáltak, szivaroztak. Mások dideregve szaladtak a melegitő terembe, vagy sziverősitőért a buffetbe. Fürgén sürögtek-forogtak a számozott korcsolyafelkötők és igyekeztek mindenkinek eleget tenni; elegáns dressben, hosszu, vékony Jackson-okkal siettek a jégpályára a műkorcsolyázók; harsány hangon kiabálták ki a szolgák a korcsolyakiadónál a számokat; a ruhatárakban tolongtak; az ujonnan érkezettek hangosan üdvözölték ösmerőseiket; mindenütt óriási méhrajhoz hasonló zsongás hallatszott: nevetés, beszéd, kiabálás összevegyült és csak a felhangzó katonazene vidám trombitái harsogtak túl mindent.

Márta fürgén sietett rendes korcsolyafelkötőjéhez, hogy mielőbb a jégpályán lehessen.

- Talán mi ne köttessünk még? - vélte Rátóty Flórához fordulva - kényelmetlen azokkal a vasakkal a pokróczon járni és mielőtt lemennénk a jégre, meg szeretném neked mutatni a budapesti társaságot.

Márta keskeny formás lábait a felkötőnek odanyujtva, ösmerősök után jártatta körül élénk sötét szemeit és mihamar fel is fedezte Hellert, aki megpillantva a képviselőnét, azonnal hozzá sietett.

- Ujságot mondok - szólt a szép asszony barátságosan kezet szoritva Hellerrel - Flóra ma délben megérkezett.

És lopva, fürkészőleg nézett a nagybirtokosra, de Hellernek egy arczizma sem rándult meg. Hideg, udvarias hangon felelte:

- Kimondhatatlan! Pista most a társaságot magyarázza Flórának. Jöjjön, köszöntse őt, aztán siessünk korcsolyázni.

Márta testhezálló fekete posztóöltönyében, a magas szőrmegallérral és piczi szőrmetoquejával nagyon kedves jelenség volt, de szépsége alacsony termeténél fogva a jégpályán kevésbé érvényesült. Ügyesen, mint a gyik siklott keresztül a sokaságon, ugy hogy Heller alig tudta követni őt és nemsokára szembe találkoztak Rátótyval és Flórával.

Heller udvariasan köszöntötte a leányt és nehány banális kérdést intézett hozzá, amire Flóra előzékenyen, elfogulatlanul felelt.

- Ezen szerencsésen túlestünk volna - mondta sógorának, mikor Márta Hellerrel lement a jégre.

- Megbocsáss e kérdésért, lásd, mindeddig nem is mertem volna azt megkoczkáztatni, de ma... mióta egészen más vagy irányomban...

- Magam sem tudom... de örömmel tapasztalom, hogy a merevség, ami köztünk uralkodott, az a bizonyos harczias hangulat megszünt.

- Éppenséggel nem. Te eddig kis ellenszenvvel viseltettél irántam... ne tagadd... de ugy látom, Páris levegője jó hatással volt rád.

- Ne biztosits semmiről, csak arról, hogy a jövőben jó barátok leszünk...

- Ami engem illet... de ma már több izben hangoztattad, hogy megváltoztam, miben találod tulajdonképen e változást?

- A nézésedben, modorodban, az egész lényedben. Eszembe juttatod a szép Galateát, akit életre hozott a szobrásza... Csak nem találtál valami Pigmaleonra Párisban?

- Pigmaleon Páris maga. Istenem, minő pompás város! - mondta lelkesedéssel a leány. - Magam is érzem, minő hatással volt reám a francziák élénksége, szelleme! Felébresztette bennem az életkedvet, eltörölt annyi kicsinyes előitéletet, más szinben látom a világot! Óh! mert hisz nem maradhat az ember érzéketlen abban a mámoritó légkörben!

- Szóval nem vagy többé »porczellán-comtesse«, de egy élő, érző szép leány!

- Te is »porczellán-comtessenek« hivtál? Azt hittem haragudtál ez elnevezésért?

- Amilyen értelemben nektek adták, igen. De én most másképen értettem azt, érzéketlenségedre czéloztam.

Flóra, akiben sajátszerü érzéseket ébresztett e beszélgetés, másra terelte a társalgást.

- Mondd csak, ki az a feketeharisnyás Herkules ott ama csoportban az óra alatt?

- Miért nevezed Herkulesnek? - kérdé - ő don Juan... az irók don Juanja... azt hiszi ellenállhatatlan.

- Szellemes és művelt; egy csomó európai nyelvet beszél, érdekes tárczákat és fantasztikus regényeket ir. Igazi századvégi iró, az ideges asszonyok és megcsalt férjek megteremtője ez a Rónay.

- Ez Rónay Béla? - kérdezte érdekkel Flóra és tekintete kiváncsian tapadt a magastermetü iró öntudatos alakjára. - És ki az a kicsiny, igénytelen külsejü szőke mellette?

- A népszerü regényiró? Az én kedves Hortolánom? Soha sem sejtettem volna őt ebben a szerény modoru emberben. De miért beszélget oly szivélyesen Rónayval, ha gyülölik egymást?

- Ők csupa diplomácziából barátkoznak, hogy jobban ellenőrizhessék egymást. Mellettük az a magas, sovány barna, a főváros leggavallérosabb hirlapirója, de a nyelvétől óvakodni kell, krakeler és jól vív. A negyedik a csoportban egy ösmert zenekritikus és zenész, Rainhold Gusztáv. Ő irja a legszebb dalokat jelenleg.

Mióta Rátóty fel s alá sétált sógornőjével, nem kerülte el figyelmét, mennyire megbámulják Flórát. A szép leány igazi feltünést keltett. A férfiak megfordultak utána, az asszonyok kifogástalanul álló sötétkék ruháját bámulták, ami talán nem azért volt olyan szép, mert Párisban készült, de mert viselni tudta. A képviselő szokva volt ugyan Mártával is feltünést kelteni, de a feleségét azért sohasem nézték annyira, mint ma Flórát.

- Flóra mégis szebb - gondolta magában Rátóty a bosszuság egy árnyalatával, amit talán az olyan vevő érezhet, aki rosszul választott az eléje kirakott árukból.

Egy ember, vagy tárgy értékét sokszor csak akkor tudjuk kellően megitélni, ha egészen uj környezetben, távol a megszokott kerettől látjuk. Ugy volt Pista is Flórával. Oda haza Kelen megyében már annyira hozzá szokott mindenki Wranek Flóra szépségéhez, hogy az többé fel sem tünt. Itt azonban az egymást az unalomig ösmerő elegáns, műértő közönség azonnal figyelmes lett egy olyan nem mindennapi, kiváló szépségü uj jelenségre, mint Flóra volt. Ő is észrevette sikerét és bár már hozzá szokott a hatáshoz, amit mindenütt ahol megjelent, szépségével keltett, ma mégis büszkeséggel töltötte el. Diadala talán azért volt oly becses előtte, mert annak az volt tanuja, ki egykoron hidegen elfordult tőle. Az elégtétel egy nemét érezte és ez és valami megnevezhetetlen jól eső érzés, ami egész lényét átjárta, még szebbé, bájosabbá tették. Még sohasem hallotta őt eddig Pista olyan kedvesen, elfogulatlanul csevegni: gyerekes érdeket mutatott minden iránt és sógorának legközönségesebb megjegyzései is megnevettették. Most egy különös pár vonta magára figyelmét. A férfi fiatal, feltünő szépségű piperkőcz volt, az asszony egy babaarczu, törékeny termetü teremtés, ártatlanul néző gyermekszemmel, stereotip mosolygó szájjal.

- Ez a kis leány egy öreg bankár elvált felesége; a piperkőcz az oldalán a második férje; az asszony pénzén élősködik, jobban mondva a bankár pénzén.

- Azt elhiszem. Az a szegény bankár az egész város nevetség tárgya volt, mig a feleségével élt; de most is az. Mert a válás után sem szünt meg a feleségét szeretni és atyailag gondoskodott róla. Senki sem hinné, minő ördögi czinizmus lakik abban a babaarczu asszonyban. Barátságot tartott elhagyott férjével és mivel az a vén ember még mindig bolondult utána, azzal is beérte, csakhogy közelében lehessen. Az asszony aztán elég kegyetlen volt valahányszor valami komolyabb udvarlója vagy kérője akadt, a férj tanácsát kikérni és a szegény elhagyott férj elég gyáva volt ezt a lelki kinzást végigszenvedni. Persze mindég lebeszélte a feleségét, mig végre az nem kérte ki többé tanácsát és férjhez ment ehhez az üres fejü piperkőczhöz, aki könyörtelenül költi az asszony pénzét. Azt mondják, már el is költötte és most a bankár...

- Kérlek ne folytasd... Ilyesmiről eddig csak regényekben olvastam és akkor is megborzadtam. Miért nem lehet a nő mindég tiszteletreméltó, fenkölt, becsületes!

Szép arcza elkomolyodott; ismét a hozzáférhetetlen Flóra volt; de a másik perczben már vidáman felkaczagott.

- Oh kérlek, nézd ott... ott ama sajátszerü szabásu rövid felöltőben... azzal a zöld ruhás leánynyal beszél... Kicsoda, ki az a karikatura?

- Ez Gutdörfler, a felgazdagodott parvenu. Kereskedő-segéd volt egy rőfös kereskedésben, amikor váratlanul örökölt valami amerikai nagybácsitól; ez a főváros legkomikusabb alakja, a társaság czéltáblája. Ha látnád amikor kucsiroz és büszkén végig hajt az Andrássy-úton, ahol azelőtt legfeljebb vasárnaponként fordult meg, még pedig gyalog! Érdekes a páholyában is, csipkés bodros ingeivel, lehetetlen szabásu kabátjaival...

- Igazán érdekes alakjaitok vannak itt a fővárosban; de mint látom, a szemiták sem vetik meg a jégsportot?

- Ellenkezőleg; ők a korcsolya-egylet zömét képezik, de azért egymás között is külön oszlanak. A Faubourg Saint Leopold lenézi a Király-utczát, mert ha körül tekintek, itt látom valamennyi szállitómat is. Ott mozog a szücsöm, amott a kalaposom leánya. Az egy gazdag fakereskedő felesége, a gavallérja egy ösmert ékszerész fia. Az ott egy papirkereskedőné, müvelt, de tolakodó asszony, barátnője egy bőrgyárosné, ez már a Saint Leopoldhoz számitja magát, de azért lenézi őt az a vastag ügyvédné azokkal a mogyoró nagyságu gyémántokkal a fülében.

És mikor aztán nehány perczczel későbben Flóra a legközelebbi lemenőn akart a jégre menni, sógora nevetve visszatartotta:

- Hová gondolsz? - mondta tréfásan - arra felé csak a nem sikk emberek szoktak lejárni!

- Hogyan? - kérdezte elcsudálkozva Flóra - a lemenőknek is megvan a maguk jelentősége?

- De mennyire! Lásd, arra járnak le a mágnások, erre a gentry világ, (de azért az elsőn még több gentryt találsz), erre a tisztek, amarra a szerényebb középosztály, ott kiváltságosan a Kohnok, Weiszok, Schwarzok.

- Jó, nem bánom, menjünk amerre akarod, de megjegyzem, mindeddig egy mágnást sem mutattál.

- Fogynak is mindinkább a jégről; ebben az órában pedig már mind haza sietett a dinéhez.

E perczben, mint egy varázsütésre, felgyultak a jégpálya összes villamos lámpái és a korcsolyázók, mintha uj kedv, mámor szállta volna meg valamennyit, őrült sebességgel siklottak tova és felülről, az üvegteremből szemlélve őket, a kerti lámpás körül keringő éjjeli pillék benyomását tették.

Rátóty kezét nyujtá Flórának és levezette őt a jégre. A zenekar egy népszerü keringőbe kezdett, a párok felvillanyozva lejtettek a sima jégen.

Rátóty és Flóra kéz-kézben ritmikus mozdulatokkal siklottak tova. Darabig hallgattak és egészen átengedték magukat a korcsolyázás gyönyörének; az arczuk kipirult, szemük felcsillogott az élvezettől. A képviselő biztos kézzel vezette társnőjét a tömegben. Már kétszer körülfutották a jégpályát, mikor Rátóty észrevéve, hogy Flóra sebesebben lélegzik, megállt.

Vajda-Hunyad vára mellett voltak. A világitás gyérebb, homályosabb volt arra felé, a korcsolyázók is ritkultak, csak nehány szenvedélyes köröző gyakorolta ott magát és suttogó párok keresték a magányt.

- Fájdalom nem - viszonzá Rátóty tréfás sóhajjal nézve sógornője felhevült arczába - én már csak a házasság rokkantjai közé tartozom! És talán nem is volt helyes tőlem, hogy igy magamnak lefoglaltalak.

- Miért? én nagyon jól mulattam. Azt hiszed valami ujonnan bemutatott jobban érdekelt volna?

- Ellenkezőleg. Hiszen nagyon vigan voltunk és erre a kedves délutánra sokáig vissza fogok emlékezni.

- Én is - felelte hévvel a képviselő, - mert tulajdonképen ma ismertelek meg igazán.

Sógorának szivélyes szavai jól eső meleget terjesztettek Flóra szivében; ugy érezte, hogy ma végre, olyan hosszantartó félreismertetés után, elégtételt nyert.

Ha ez nehány évvel előbb történt volna - gondolta, - egészen más hatást idézett volna elő mindkettőjöknél. De az idő távol volt már, mikor szerelemmel gondolt Rátótyra; ma már csak őszinte rokonszenvet érzett iránta és magában örvendett, hogy ime ez az érzés is minő boldoggá tudja tenni. Öntudatlanul nyujtotta kezét Pistának.

Hosszan, melegen szoritottak kezet... mintha hosszu, hosszu bolyongás után végre egymásra találtak volna. Aztán lassan visszahuzták kezeiket és elgondolkozva néztek maguk elé.

- Végre rátok akadunk! - kiáltotta hátuk mögött egy hang. Márta volt, aki egyik oldalán Hellerrel, a másikon a barna hirlapiróval érkezett hozzájuk.

- Jöjjetek, menjünk teázni. A buffetben várnak reánk; egész csomó ember akarja Flórát megösmerni, legjobban pedig ez az ur zaklat itt - mondta nevetve a hirlapiróra mutatva - Gelléri Endre... a nővérem - végzé a bemutatást.

- Őnagysága egész forradalmat idézett elő megjelenésével - mondta Gelléri mélyen meghajolva - igazán nagyon önzően viselkedel, édes Pista.

Az »édes Pista« nevetve vonogatta a vállait; de e perczben azért messze kivánta volna a hirlapirót. Kedélyes beszélgetésüknek vége szakadt. Gelléri Flórával, Heller a feleségével indult a buffet felé, ő pedig nehány lépésnyire egyedül követte őket és maga előtt látva az elegáns »porczellán-comtesseket« a gracziózus, tűzről pattant Mártát és az általános feltünést keltett Flórát, önelégülten gondolta, hogy e szép két nő közül egyik a felesége, másik a sógornője.

Ama tiz nap alatt, amit Flóra a fővárosban töltött, a képviselőnek gyakrabban volt alkalma a porczellán-comtessek sikereiben gyönyörködhetni. Nem ültek otthon. Korcsolyázás, délelőtti séták, szinház, vig vacsorák előkelő vendéglőkben, voltak napirenden és persze mindenütt ahol csak megjelent, feltünt az elegáns két nő. E napok alatt Rátóty egészen elhanyagolta ügyeit és egy pillanatra sem hiányzott az asszonyok mellől. Oh! minő vig, kedélyes együttlét volt ez! Flórára rá sem lehetett ösmerni, talán még Mártánál is pajkosabb volt. A diadal, az ünnepeltetés mámora mintha az ő józanul gondolkodó fejecskéjét is elszéditette volna. És úgy győzte a sok mulatságot, éjjelezést, minta egész életében gyakorolta volna magát benne. A reggelihez azért mindég üdén, mint egy harmatos virág jelent meg, világos flanell-pongyoláiban. Ezek voltak a kis Rátótynak igazán boldog perczei; az egész család vele foglalkozott ilyenkor, mert Flóra ittléte óta a baby ismét divatba jött. A kis Pista ilyenkor kézről-kézre járt, csókolgatták, dédelgették és mindenféle bolond játékokat kitaláltak vele. Flóra imádta a kis fiut, örömmel tartotta az ölében és nyugodtan hagyta általa a haját czibáltatni, mert a kis Pista legkedvesebb foglalatossága volt nénjének hajékéből a hosszu teknősbékatűket kihúzgálni és a leány hullámos arany haját felborzolni. Volt ilyenkor nevetés!

Az első napokban Heller távol maradt, de Rátóty és a felesége szives hivása következtében ismét a szokott módon folytatta látogatásait. Flórával udvariasan, de közönyösen bánt, alkalomadtán mindég Mártának, sohasem Flórának nyujtotta karját és ily módon Rátóty és a sógornője természetszerüen egymásra voltak utalva; de nem panaszkodtak e miatt. Igazi testvéries, őszinte viszony fejlődött ki közöttük: bizalmasan csevegtek együtt és szinte csudálkoztak, hogy az nem mindég igy volt. Márta elemében volt; mióta férje nem volt a felesleges harmadik, sokkal bátrabban flirtelt. Távol állt tőle a bűnös gondolat; de fiatal, mulatni vágyó és hiu volt, az pedig már régen bántotta, hogy Heller angol flegmáját nem birja megtörni. Mióta azonban Flóra közöttük volt, mintha Heller is változott volna; kevésbé uralkodott érzésein; hangja néha sajátszerüen rezgett, ha Mártához szólt, szóval merev lényén átcsillogott valami tűz féle, ami hogy ő érte lobog, abban Márta nem kételkedett. Mert hiszen Heller Flórát majdnem kerülte és őrültség lett volna azt hinni, hogy arra az olaszországi epizódra még csak gondol is. Flóra is igy hitte és egykori kérőjének jelenléte a legkevésbé sem zavarta őt szórakozásai közben.

Egy alkalommal szintén négyen mentek az Operába; Heller hozta a páholyt. Márta feltünően szép volt ez este; ő jobban érvényesült báli öltözékben. Mélyen kivágott fekete bársonyderekat viselt, minden ékszer nélkül, csak picziny füleiben ragyogott két gyémántcsillag és egy illatos pármai ibolyacsokor volt a keblére tüzve. Sötét fényes haját strassköves hajtűk tartották össze a feje búbján. Fehér-piros üde arcza, égő, csillogó nagy szemei, vakitó fehérségü vállai ingerlően hatottak. Flóra ez este is tökéletesen ellentéte volt hugának. Plasztikus idomaira fehér, fátyolszerü szövetből készült nyakig érő ruha, leheletszerüen simult és csak sejtetni engedte a bájakat. Ideál szépségü szőke feje ugy emelkedett ki e csipkefelhőből, mintha nem is egy élő leányfej, de egy pompásan megfestett pasztellkép lenne.

Rátótyék páholyában sokat fecsegtek. Heller, Márta háta mögött ült, koronként előre hajolt és ilyenkor fakó, beesett arcza majdnem érintette a képviselőné meztelen vállát. Márta érezte forró leheletét, mert néha idegesen összeborzongott és ekkor tekintete akaratlanul is ijedten tévedt férjére és Flórára, de azok nem figyeltek rájuk. A balletet nézték és ártatlan megjegyzéseket váltottak egymással. Most Heller figyelmeztette Mártát a zár-tableau egyik kiválóan szép alakjára, valami istennőt ábrázoló balletlányra, aki Flórához hasonlóan, habszerü fehér szövetekbe volt burkolva, csakhogy kevésbé diszkrét módon, mert sarkig érő aranyszőke haja majdnem jobban befedte, mint a számitással alkalmazott draperiák.

Márta nehány másodperczig figyelmesen nézte őt, aztán majdnem hangosan felkiáltott: Csakugyan meglepő!

- Nézzétek csak azt a középen álló szőke haju istennőt a lebontott hajjal, nem megdöbbentően hasonlit-e Flórához?

- Igazán bámulatos - erősitette Rátóty, látcsövét a szép szőkére szegezve - az ember azt hihetné, hogy Flóra!

Bántotta őt, hogy ezt a félmeztelen alakot hozzá hasonlitják. Márta és az urak ellenben egyre látcsövezték a szőkét és nem szüntek meg a hasonlat feletti csudálkozásukat hangoztatni. Mikor aztán a függöny legördült, mindhárman Flórára néztek. Mártát ez a hasonlat gyerekesen mulattatta, a két férfi majd elnyelte szemeivel a leányt. Flóra elpirult és lesütötte szemét; a szemérme fellázadt erre a vizsgáló pillantásokra; ugy érezte, ez a két férfi levetkőzteti őt tekintetével és gondolatban ugy látja őt is, mint azt a fehér testü, szőke balletleányt, aki merészen mutogatta bájait. Örült, hogy e napon nem viselt kivágott ruhát, de azért nagyon kényelmetlenül érezte magát. Szerencsére Gelléri nyitott a páholyba. Mig a hirlapiró az asszonyokkal beszélt, Pista odaszólt Gézának:

- A hasonlatnál fogva - felelte Rátóty őszintén és mikor Gelléri elment és ő ismét Flóra háta mögött ült, nem állhatott ellent, hogy oda ne sugja neki:

- Igazán csudálatos a természet játéka. Sohasem láttam ilyen hasonlatot. Szeretném tudni a szinpadon kivül is olyan szép-e az a leány?

- De te sokkal, sokkal szebb vagy - folytatta Rátóty sajátszerü vibráló hangon. - Sokkal szebb - ismételte harmadszor is, egészen közel hajolva hozzá, ugy hogy válla érintette a leány karját.

Flóra tüntetőleg húzta vissza karját és kedvetlen, majdnem haragos arczot öltött.

- Mit tettem? - szólt ijedten - csak azt mondtam, hogy szép vagy... ezt te jól tudod!

- Először is nem akarom, hogy bókolj nekem, - mondta a leány indulatosan - hagyd az ilyen izléstelenségeket a Gellériekre, másodszor...

- Megmondom később - felelte Flóra, észrevéve, hogy huga és Heller odahallgatnak.

Mikor aztán később Rátóty levezette sógornőjét a lépcsőn, kissé magához szoritotta a leány karját és mondá:

- Vagy ugy! - szólt Flóra - másodszor izléstelen dolog volt engemet ahhoz a tánczosnőhöz hasonlitgatni...

- Bocsáss meg tehát, ha megsértettelek - mondta alázatosan - nem tudtam... nem sejthettem...

- Már meg van bocsájtva - felelte a leány, ujra vidáman, bájosan mosolyogva - s lehet talán nem is volt igazam. De nem tehetek róla, én már ilyen vagyok, sok dolog sért, amit más fel sem vesz.

- Érzékeny vagy, mint egy mimóza - mondta a képviselő - összerezzensz a legkisebb érintésre. Jó hogy tudom; ezentul nem lesz ellenem panaszra okod!

Heller Géza a Gróf Károlyi-utczában birt elegáns garçon-lakással. Inast tartott és a nemzeti kaszinóban étkezett. Miután az éjjelt rendesen átmulatta, szokása volt későn kelni.

Körülbelül nyolcz nappal az után, hogy Flóra nagy sajnálattal kénytelen volt szüleihez visszatérni, Rátóty egy délelőtt becsengetett barátjánál. Heller még az ágyban feküdt, de már ébren volt és az inas minden nehézség nélkül bevezette urához a képviselőt.

- Bocsáss meg, ha háborgatlak - mondta Pista némi zavarral - de már dél felé jár az idő.

- Szervusz fiu - szólt Heller nagyot ásitva - már félóra óta nem alszom, de jól esik lustálkodnom, reggel jöttem haza a kaszinóból.

- Köszönöm, most szittam ki egy erős szivart - felelte a képviselő kissé idegesen.

Egész lényében valami nyugtalanság nyilvánult. Ide s tova járt a szobában, hol egy képet nézett, hol valami műtárgyat vett a kezébe, de látszott, máshol jár a gondolata.

- A kártya nem annyira vonz, de azért talán náladnál is merészebben játszom - szólt.

- Pompásan, nagyszerüen - felelte túlzott élénkséggel a képviselő, mintha örvendene, hogy alkalma nyilott ügyeiről beszélni - ez az ügy igazi aranybánya lesz, de még idő kell hozzá; jövő tavasz előtt nem szólhatunk sok haszonról. S igy van az a többi vállalataimmal is. Nagyszerü remények mindenütt, de egyelőre folyton befektetni kell. Nem akarok mindig az apósomhoz fordulni és a tőzsdén próbáltam szerencsét, játszottam és vesztettem. Ezer forint differencziát kell holnap délben kifizetnem.

- Mi a manó? A tőzsdétől óvakodnám a helyedben, magunk fajta ember nem ért hozzá, a zsidók pedig berántanak.

- Tökéletesen igazad van. Nem is kisértem meg ujra, de azért ki kell fizetnem az ezer forintot holnap, az kétségtelen.

Heller, aki az elmult éjjelen tizszer annyit nyert, vastag karikákat fujt havannájából és hallgatott.

Pista ösmerte a barátját és nem vette ezt tőle rossz néven. Heller némileg különcz volt, de azért sokszor segitett már a barátján.

- Pár nap óta; a kis veres zsidó jó gseftet csinálhatott valahol, mert felszólitásomra azonnal késznek nyilatkozott ezer forintot váltóra adni, ha... te is aláirod.

Rátóty, aki nem volt ilyen gyors sikerre elkészülve, nem tudta eltitkolni örömteljes meglepetését, és élénken, zajosan mondott barátjának köszönetet.

- Szót sem érdemel - válaszolt Heller egykedvüen - nagyon természetes, hogy mint barátodhoz hozzám fordulsz. Minek is avatnál az ügyeidbe mindenféle embert, ez csak ártana a hitelednek. Amig van pénze a kelenvári Goldfahnnak és itt vagyok én... kár volna máshoz fordulnod.

- Még egyszer is köszönöm s remélem ez ügyet is mielőbb rendbe hozom; ugy mint a többi esedékes váltókat is mindig pontosan kiegyenlitettem.

- Tudom... tudom... és éppen azért szivesen szolgálatodra állok mindig... akár magad is aláirhatnád a nevemet a váltóra.

- Már ezt nem barátom - mondta nevetve a képviselő, tárczájából kikeresve a már betöltött váltót, amiről csak Heller aláirása hiányzott.

A nagybirtokos hideg nyugalommal irta alá nagy álló betükkel a nevét és kérdezte:

- De mennyire! Mindnyájan ugy vagyunk különben vele, még a kis Pista is kereste a nénjét az első napokban. Ügyetlenség is volt az öregektől azt a szegény leányt annyira sürgetni, még legalább addig hagyták volna itt, mig kerékpározni megtanul!

- Igaz... már többször kérdezni akartalak... ösmered személyesen Virág Lidit?

- Ha ösmerem-e! - felelte jelentőségteljes kézmozdulattal Heller - óhajtanád talán te is megösmerni? - kérdezte szarkasztikus nevetéssel.

- Éppen nem haragudnám - felelte Rátóty élénken - pompás egy teremtés! Nappal is olyan szép?

- Őszintén szólva én mindig csak éjjel láttam. A kaszinóban rendezett vacsorákra a többi balletleánynyal őt is elhivták, ott mulattam vele párszor. Ugy-e meglepő a hasonlat Flórával?

- Van benne valami - felelte Rátóty kelletlenül - de inkább csak az első pillanatra. Flóra finomabb, karcsubb...

- Természetesen... Flóra szellemes uri leány, Lidi pedig egy Kmetty-utczai házmesternének a csemetéje. A különbség óriási, de a hasonlat elvitázhatatlan.

- Lidi különben kedves, vig, bohó teremtés... vannak ötletei is! Egészen jól el lehet vele mulatni. És szép! Hiszen láttad?! Ha akarod, elviszlek e napokban az opera szinfalai közé?

- Nagyszerü - kiáltott a képviselő - tudod az ilyen magamfajta házasembernek jól esik néha a kaviár!

Hátszegi Kata tehenet vásárolni volt a környéken. Hogy az utat röviditse, hazamenet áthajtott a sibaki erdőn. A fák között már sötétes volt, csak itt-ott szürődött át a lombok között a lemenő nap egy-egy utolsó vereses sugara. A természet pihenni készült, a madarak már elhallgattak, rovar, bogár nem zümmögött és az est kezdte kibontani mysztikus fátylait a bükkök között, áttetsző világos szinüeket eleintén, melyek perczenként sűrűsödtek, feketedtek. Kata gondolatban a pénzét számolta, talán sokat is adott azért a tehénért és ha jobban alkuszik, olcsóbban is megkapja?! Ilyen tépelődésekkel bibelődött, mikor szorosan kocsija mellett, nyilsebesen elsuhant két bicziklista. Világos öltönyü nő volt az egyik, nyomban utána követte őt kisérője, egy erőteljes férfi alak. A gyors futásban repesett a leánynak szőke göndör haja, aranyszinü kontya világos foltot képezett a kis sport-sapka alatt. Karcsu termetéről, egyenes tartásáról azonnal ráismert Kata. Flóra volt a sógorával. Már gyakrabban találkozott velük a nyár folyamán, amint igy kettesben kerékpároztak. Néha szóba is álltak, mert Flóra már nem bánt olyan félvállról Katával - talán a sógora kedvéért - és szivélyesen elbeszélgetett vele, ha a kelenvári boltokban vagy egyebütt találkoztak.

Bár Kata a világért sem ült volna kerékpárra, mert a lovaglást sokkal nemesebb dolognak tartotta, mégis mindig irigykedve nézett Flóra után. Vagy csak a kisérőjét irigyelte? Mert szeme a leányról hamar a délczeg férfira siklott és gondolta:

- Ez a Rátóty egészen megfiatalodott a fővárosban. Az állát ismét borotválja, mint legény korában, a kabátja gallérjáról sohasem hiányzik a virág és ugy öltözködik, mintha örökké leánynézőbe menne!

Kata felsóhajtott. Miért? Minő emlékek zavarták, mire gondolt? Pista felkunkorodó selymes bajuszára talán, ami nem olyan tüskés mint a Horthyé? Szegény Horthy! miért is nem csinosabb kissé!

Egy év óta Horthy gyakran megfordult Lepenczében. Barátai gyanúba vették, hogy szeretne egészen is oda költözni, ha ugyanis az özvegy el tudná magát határozni és az »erdő helyett egy fával is beérné« - de a »vármegye esze« nagyokat nevetett, ha ilyesmivel bosszantották. Gyanús jelenség volt azonban, hogy Horthy csak nevetett és nem tudta a czélzásokat szokott szellemességével vissza vágni és gyakrabban kérdezősködött barátainál, úgy egészen véletlenül, vajjon nem tudják-e, hogy is volt tulajdonképen az az életmentési história Rátóty és Kata között? Ez az életmentési história nyugtalanitotta Horthyt és talán nem ok nélkül?

Kata szüret táján kint lakott a szőllőjében egyetlen nőcseléddel. Egy este, mikor a szőllőben sétált, férje rája rontott és pisztolylyal fenyegetve őt, nagyobb pénzösszeget akart tőle kicsikarni. De e válságos perczben megjelent Rátóty, aki vadászatról haza térve, véletlenül arra ment, meghallotta Kata segélykiáltásait és elkergette a férjet.

A másik versio szerint Katának találkája volt a szőllőben Rátótyval, akivel szerelmi viszonyt folytatott. A féltékenykedő elcsapott férj, talán zsarolási szándékból, rájok lesett és rajta kapta őket. Hagy lármát csapott, botránynyal fenyegetődzött, revolvert is rántott elő, de Rátóty erélyes fellépésére gyáván kereket oldott.

És mialatt Kata Pistát gondolatban Horthyval hasonlitgatta össze, kocsija a Varjassy grófok fogatával keresztezte egymást. A sibaki erdő utai keskenyek és a kocsik csak lassan, elővigyázatosan haladhattak el egymás mellett. Az éber Katának ugy tetszett, hogy a vastag Klotild, aki egy félév óta a süket Szentpály Feri bárónak volt a felesége, élénk érdekkel vitat meg valamit a hugával és Kata biztosra vette, hogy az authentikus comtessek a porczellán-comtesseről és sógoráról beszélnek, mert találkozniok kellett nekik is a bicziklistákkal.

- Nem is való, hogy Wranek Flóra folyton egyedül bolyong a sógorával - szőtte tovább gondolatait Kata - ugy kell neki, ha ez a két pletyka asszony majd a nyelvére veszi! Egy leány vigyázzon a hirnevére!

- Kata! Kata! nem szégyelled magadat - korholta aztán hirtelen önmagát - gyanusitani mered azt a szegény leányt, mert még mindig... Eh! mit! ami elmult, elmult, ne gondoljunk reá többé!

S mialatt Kata ekként tépelődve otthona felé közeledett, a képviselő és sógornője a porczellángyárba igyekeztek.

- Félek, elkéstünk, - szólt Flóra - restelném, ha Emil azalatt megjött volna!

- Soha se búsulj - felelte kissé ingerülten Rátóty - még mindig elég jókor érkezünk.

- Persze neked mindegy... Emil nem a te vendéged... de tőlem mint házikisasszonytól illetlen lenne elkésni.

- Minek is hivtátok meg azt az Emilt? - duzzogott Rátóty - meglásd, el fogja rontani minden mulatságunkat!

- De miért rontaná el? - csudálkozott Flóra - Emil nagyon derék, kedves fiú.

- Hagyj békét azzal az unalmas filozoferrel; érzeleg, mint egy kis leány és érzékeny, mint valami vén kisasszony!

- Hogy mondhatsz ilyent? Igazán megharagitasz. Nem is itélhetsz felőle, alig ösmered!

- Eléggé; mikor tavaly karácsonykor nálatok volt, akkor is csak folyton veled szeretett volna vitatkozni unalmas klasszikusok felett és ha más is szólt hozzád, olyan szemeket csinált, mintha ő lenne a világ legszerencsétlenebb embere, sóhajtott, duzzogott és elvonult.

- Még csak az hiányozna, hogy az ő kedvéért valamennyien németül beszéljünk, nem elég, ha te feláldozod magadat!

Nem is beszéltek többé hazáig. Mikor a kapu elé értek, Rátóty ajánlotta magát.

- Azt mondják, hogy mi nők vagyunk irigy természetüek - gondolta menet közben Flóra - pedig a férfiak még sokkal, sokkal irigyebbek!

Rátóty nyilsebesen kerekedett haza. Oda haza nagy meglepetésére Hellert találta; ez a váratlan látogatás egészen felviditotta.

Márta is nagyon vig volt. Nagy vacsorát főzetett Heller kedvéért és mindenféle kirándulást tervezett arra a nehány hétre, mig Heller a birtokán marad.

Márta kissé lusta természetü volt; a kerékpározást is azért űzte ritkán; de ha társaságban mulathatott, mindjárt egészen fel volt villanyozva és semmi fáradságot sem kimélt. Terveit a két férfi lelkesedéssel fogadta; mindhármuk előtt más czél lebegett, de ez legkevésbé sem zavarta köztük az egyetértést.

Wranek papa nagyon örült öcscse látogatásán; nagyon szerette a fivérét és e szeretetet a fiára is átvitte. Wranek mindig sajnálta, hogy nem volt fia, Emilben a családi név fenntartóját látta és igy képzelhető, minő szeretetteljesen bánt vele.

Flóra szintén kényeztette unokafivérét, csak Wranekné nézte rossz szemmel a fiatal embert, bár tőle telhetőleg igyekezett palástolni ezt. Ő nem értette sem a férjét, sem a leányát. Minek azt a fiút hiába felbátoritani? Mert csak nem gondol Flóra arra az igénytelen rokonra komolyan? Flóra asszonynak mindenki igénytelen volt, akinek nem volt nemesi czimere vagy legalább is vagyona.

Ő sokáig nagyon búsult, hogy leánya olyan meggondolatlanul elutasitotta Hellert; mióta azonban a nagybirtokos annyira szoros barátságba jött Rátótyékkal, ismét remélni kezdett. Mert Wranekné meg volt győződve, Heller csak Flóra miatt ápolja ezt a barátságot és ha a leánya kissé okosabban viselné magát, még mindig Hellerné lehetne belőle.

Csakhogy Flóra nem volt okos. Emil miatt elhanyagolta Hellert. Emil nem kerékpározott és minden fárasztó mulatságot került; az ő kedvéért Flóra is mindig elmaradt az ilyen kirándulásokról és ahelyett a parkban sétált vagy olvasgatott unokafivérével. Márta terveit legtöbbnyire csak hármasban vitték ki. Ha pedig Wranekék is velük tartottak, Flóra mindig Emilnek adta az előnyt. Ez tűrhetlen állapot volt, de hiába tett Wranekné e miatt Flórának szemrehányást, hiába tett ellenvetéseket a férjének, semmi sem használt; csak a veje adott neki igazat, mert Márta egészen közönyösen vette a dolgot. Minek avatkoznak a Flóra dolgába? - mondta. Ha neki tetszik Emil, legyen boldog vele. A télen Flóra már nagykoru lesz; itt az ideje, hogy férjhez menjen. Igy beszélt Márta és udvaroltatott magának Heller által. De Wranekné e tekintetben vak volt. Ő a fejébe vette egyszer, hogy Heller még mindig Flórába szerelmes és nem tette fel Mártáról, hogy udvarlókon jár az esze.

Rátóty napról-napra rosszabb kedvü lett. Néha olyan ingerült feleleteket adott sógornőjének, hogy a leány meglepetve nézett rá.

Már három hét óta időzött Emil Wranekéknél. Heller egy reggel levélben búcsúzott el barátaitól; egy francziaországi tengeri fürdőbe utazott. Márta dühös volt; megbocsájthatatlannak tartotta Heller részéről, hogy az utját nem tudta pár nappal halasztani. Nagyobb társaságban piknikre készültek a sibaki erdőbe; Márta rendezte és sokat bajlódott, mig a társaságot össze hozta. A rétháziak közül is felszólitott pár családot, az alispánné is megigérte, hogy kijön Kelenvárról két fiatal hugával, a környéken állomásozó fess huszártiszteket is meghivták, szóval érdekes mulatság volt kilátásban. De Heller mindig igy tett, sohasem szólt előre és ha eszébe jutott, egyszerre csak eltünt. Furcsa blazirt egy ember - vélte Márta - minden csak külsőleg érinti, semmi sem tud benne igazi érdeket kelteni. Hányszor gondolta pedig Márta, hogy Hellert már egészen meghóditotta és szinte remegve gondolt a következő találkozásra, amikor majd komolyan fog kelleni előle védekeznie. De csudálkozva tapasztalta aztán, hogy Hellerben multkori lelkesedésének már nyoma sincs. A hiu, kaczér asszonyt ez bántotta, de ingerelte egyszersmind; a legyőzhetetlent egészen leigázni: ez adta meg flirtjének a főingert.

A svájczi ház melletti tisztáson hosszu asztalokat állitottak fel; ezeken volt felhalmozva a sok étel-ital. A társaság éltesebb tagjai el sem mozdulhattak innen, a fiatalok sétáltak, társasjátékokat játszottak, tánczoltak a szabadban. Mikor besötétedett, kerti lámpásokat, fáklyákat gyujtottak, amiknek fel-fellobbanó fénye a fák között egy mulató csoportot, fel s alá sétáló párokat, vagy sürgő-forgó szolgacsoportot helyezett misztikus világitásba. Vidám kaczagás, élénk beszélgetés, lelkes felköszöntők, poharak csengése hallatszott mindenfelől és a földön heverő sok üres palaczk kétségbevonhatlanul bizonyitotta, hogy a társaság jókedvének alaposabb okai is vannak.

A tánczszünetekben bús hallgatókat játszott a czigány. Flóra egy nagyobb csoportban leányok és fiatal emberek között ült és nagyokat kaczagott Emil fölött, akit az alispánné hugai magyarul tanitgattak.

E perczben arra felé jött Pista és keresve nézett körül. Flóra azonnal észrevette és odaszólitotta:

Pista odasietett, de nem ült le a leány mellé, csak megállt előtte. Ideges, rosszkedvü volt.

Pár perczig szótlanul mentek egymás mellett, mindjobban távolodva a zajos körtől. Mikor a zene, a zaj már csak tompitva hallatszott hozzájuk, Flóra megszólalt:

- Én jól mulatok - felelte Flóra derülten - miért lenne ez a kedélyes mulatság unalmas?

- Ugyan mi mulatságost találsz benne? Márta összecsőditett egy csomó idegent, kora délután óta kénytelen az ember fűvel, fával szeretetreméltónak lenni, enni, inni, érdektelen dolgokat meghallgatni... Mulatság ez? Én részemről jobb szeretem a sibaki erdőt, ha magunk között szép csendesen végig kerékpározunk rajta. Te nem?

- Rendesen én is; de kivételesen zajosabban is lehet egyszer-másszor mulatni.

- Mióta Emil itt van, minden kedélyesség megszünt - duzzogott Rátóty - tudtam előre, hogy igy lesz. Tudod-e, hogy mióta megérkezett, nem is kerékpároztunk együtt? - kérdezte sóhajjal.

- Azt én is sajnálom - felelte Flóra - de lásd, vendégeinkért néha áldozatot is kell hoznunk.

- Nem látom át miért? Nem vagy te Emilnek a gouvernantja, hogy folyton őrizd! Otthon is hagyhatod egyszer, majd elmulat a könyveivel... vagy gondolkozzék a lélek halhatatlanságáról! Legalább nem untat mást az a száraz fráter!

- Mi bajod Emillel? - kérdezte Flóra érzékenyen - miért ez az ellenszenv, mit tett neked az a szegény fiu?

- Nekem semmit, de nem szenvedhetem őt. Nem tudom nézni, hogy olyan leány mint te, azzal a halvérü német gyerekkel fecsérelje el az idejét!

- Mit mulasztok? - kérdezte Flóra némi gunynyal - talán bizony különbek Emilnél azok a zajos huszártisztek, akiket mára meghivtatok?

- Minden. Az apád sugárzó arcza, Emil odaadó tekintetei, a te elnézésed iránta...

- Biztositlak, hogy még semmi sincs elhatározva - mondta Flóra komolyan - de rosszul esik, hogy te annyira nem akarod Emil jó tulajdonait elösmerni. Ő többet ér, mint gondolnád. Nem brilliáns, de lelki tulajdonai becsesek, a szive a helyén van, becsületes; nem képes maga iránt hevesebb szenvedélyt ébreszteni... de őszinte ragaszkodást, becsülést igen.

- Én azt hittem - kezdte Rátóty elfojtott hangon - te egykoron mást kivántál a férfitől, kinek kezedet nyujtani fogod?

- Lehet - felelte Flóra a szomoruság némi árnyalatával - melyik fiatal leánynak nincsenek ábrándjai tizenhatéves korában? Valamennyi hisz a boldogságban, a szerelemben. Mindegyiknek van egy eszménye, amit elérni óhajt és fiatalságának vérmes reményeivel hajszol. De az idő, a tapasztalatok megtépázzák ezeket a reményeket, az eszmény mindig távolabb, távolabb vonul tőlünk, már-már csak halványan, elmosódottan él szivünkben és az élet bölcsen azt sugja: ne kergesd... elérni ugy sem fogod soha...

- Én! - felelte hirtelen Flóra. - Talán nekem is voltak álmaim, ábrándjaim egykoron! Régen volt. Huszonnégy éves leszek a télen; tudod-e? - kérdezte bájos mosolylyal. - Már majdnem vén leány vagyok. A szüleim férjhez akarnak adni, Emil szeret... én nem gyülölöm, miért ne lennék inkább az ő felesége, mint másé?

- Csak ezt ne Flóra! csak ezt ne! - kiáltotta Rátóty majdnem vadul - ezt nem tudnám elviselni, ezt nem!

- Bocsáss meg kis sógornő a hevességemért, de lásd, én nem szenvedhetem Emilt, téged pedig olyan magas polczra helyezlek, hogy senkit sem találnék elég méltónak te hozzád. Azt óhajtanám, hogy boldog, nagyon boldog légy és az a meggyőződésem, hogy Emil nem hozzád való. Hamar kiábrándulnál. Neked egy férfi kell, aki valóban férfi: ne csak szánd, de szeresd is, ne részvéttel tekints le reája, de szeretettel, remegő szivvel pillants fel hozzája, ne csak urald, de szivedben rabszolgája légy: ez a szerelem, ez az igazi szenvedély, ami az olyan nőhöz illik, mint te vagy. Heves szerelmet tudsz másban kelteni, miért ne oszszad azt?

- Miért szólsz igy hozzám? - suttogá a leány Rátóty szavaitól megremegve - miért varázsolsz elém megvalósulhatlan boldogságot? Az én szivem meghalt. Meghalt! érted-e? Szeretni többé nem fogok soha!

- Talán - felelte Flóra - de az régen volt, leküzdtem, elfeledtem. Rosszul tetted, hogy felbolygattad bennem a multat, az visszahozhatatlan és a jelenemet elrontottad vele. Emilnek sem használtál.

- Igazán? - kérdezte Pista örömmel - ezt akartam. Meg akarlak menteni e házasságtól, ami nem neked való. Fiatal vagy, szép vagy, találhatsz külömb férjet. A telet velünk töltöd a fővárosban, alkalmad elég lesz. Igérd meg nekem, hogy nem kötöd le magadat Emilnek!

Sógora szavai felkavarták benne érzéseit, felébresztették benne a régi vágyat a nagy, magasztos, véghetetlen szerelem iránt és most majdnem szánalommal gondolt arra a tökéletlen satnya érzésre, amit benne Emil keltett.

A czigányok ezalatt keringőbe kezdtek, a párok forogni kezdtek a tánczhelyen.

- Jer, tánczoljunk - mondta magához ölelve a leányt, - ma még ugy sem tánczoltunk együtt - és tovább lejtett vele a párok felé. Egy perczig kedve lett volna a sötét fák alá tánczolni vele. Őrült vágy ébredt benne szerelmesen a szivére szoritani azt a leányt, aki pár hó óta minden gondolatját betöltötte. Szerette volna kicsi szájára tapasztani lángoló ajkát és egy forró csókban vallani meg neki esztelen szerelmét. Oda kiáltani neki őrülten, szenvedélyesen:

- Nem látod-e, hogy szeretlek, nem veszed észre miért nem akarlak Emilnek adni?

De nem merte. Flóra olyan benyomást tett rá, mint a kápolna Madonnája, akit csak leborulva lehet imádni, de bünös szerelemmel meg nem szabad sérteni. Egy meggondolatlan szóval, tettel, nem játszaná el örökre rokonszenvét?

Azért nem ment vele a fák közé, csak szorosan ölelte őt magához. A tánczolók között lejtettek korekten, ritmikusan. Ismét bámulták egyöntetü szép tánczukat, mint akkor négy év előtt, mikor a tánczestélyen Flóra olyan odaadóan simult tánczosához és annak Mártán járt az esze. Ez az est most Rátótynak is eszébe jutott. Hiszen azt a nyári bált itt tartották meg a svájczi ház nagytermében! Oh! minő esztelen volt ő akkor, hogy Mártát és nem ezt a leányt választotta!

Az egész este nem szólt többé Flórához, feléje sem nézett. Leült a tisztekkel borozni és erőltetett jókedvvel hajtott fel egy pohár bort a másik után.

Másnap s harmadnap is különböző ürügyek alatt távol tartotta magát apósa házától. Valami lázfélét érzett, ha csak Flórára gondolt. Mióta a sibaki erdőben beszélt vele, kevésbé gyötörte őt a féltékenység Emil miatt, de ezáltal mintha közelebb férkőzött volna a leány szivéhez. Nyugtalanabb volt, mint valaha. Most már nem ámithatta önmagát, be kellett ösmernie, hogy szereti Flórát.

Miként keletkezett ez a szerelem? Maga sem tudta. Lassan, öntudatlanul nőtt nagygyá szivében, ama naptól fogva, hogy a jégpályán Flórával először megértették egymást. Vagy talán mindig is szerette és csak valami balvégzet terelte figyelmét egykoron Mártára?! Hiszen kétségtelen, hogy eleintén Flóra tetszett neki jobban. Miért volt akkor az a leány olyan hideg, visszatartó vele szemben? És miért lett kedves, bizalmas, nyájas irányában, mikor ő már nem volt szabad?!... Ha szabad lenne?!... De nem volt az. Le kellett küzdenie szerelmét, vágyát a szépséges leány után, aki délibábként, elérhetetlenül izgatta szivét, agyát. Ugy tetszett neki, most szeret életében először; mert eddig a szerelem csak az érzékeire hatott, a szivét érintetlenül hagyta. Nem volt tépelődő, sem ábrándos természetü, külső előnyeinél fogva könnyen játszhatta a hóditót és nevethette a kislelkü félénk szerelmeseket; a szép asszonyok nem voltak kegyetlenek iránta és az első leányt, aki igazán megtetszett neki, feleségül vette, ily módon vágyait mindig kielégitette, mielőtt azok gyötörték volna.

Most megforditva állt. Reménytelenül szeretett és mégis csüngött kinzó szerelmén; a legyőzhetlen akadályok nem riasztották vissza, csak magasabb polczra állitották szerelme tárgyát. Tudta, hogy czélt érni sohasem fog, sőt félve kell őriznie titkát, mert ha Flóra azt megsejti, lerombolhatlan válaszfalat emel kettejök között és még sem volt elég lelkiereje a lemondáshoz.

Mi lesz e szerelem vége? arra nem gondolt, de e pár nap alatt annyira fokozódott szenvedélye, hogy érezte: tennie kell valamit, hogy önuralmát visszanyerje. Erdélyi képviselő társának egy levele ilyen körülmények között nagyon kapóra jött, bár nyugtalanitó hireket tartalmazott. A »petroleum-források« ügye bonyolódott. Mr. William Ross nem vált be annak az ügyes szakembernek, akinek hiresztelték. Az uj felfedezés még mindig csak a kezdet nehézségeivel küzdött és nem gyümölcsözött eléggé. Az amerikai a hiányos felszerelésre vezette ezt vissza, nem voltak kellő és elegendő gépeik, nagyobb összegeket kellett volna a vállalatba fektetni, hogy tisztességes sikert érjenek el. Ezért hivta az erdélyi honatya Rátótyt sürgősen magához. Rátóty nem is gondolkozott sokáig, rögtön elutazott. Ebbe a vállalatba fektette volt főreményét, ez volt az aranybánya, ami őt vagyonhoz, függetlenséghez fogja segiteni, természetes tehát, nagy érdekkel foglalkozott ez ügygyel és mialatt vonata Budapest felé robogott és ő kitekintett a vasuti kocsi ablakán, a szemei előtt elrohanó tájak, az érett buzaföldek, a napsugaras mezők, a szaladó telegráf-oszlopok helyett Mr. William Ross veres pofaszakállas, szeplős arczát látta, amint megtörhetlen flegmával bizonyitgatja, mit kellene tenniök a helyzet javitása érdekében. És Rátóty gondolatban egész beszédeket folytatott az amerikai igazgatóval, vajjon igy, vagy ugy kell-e cselekedniök?! De mindennek daczára koronként egészen váratlanul eszébe jutott Flóra. Vajjon mit szólt, hogy sógora igy búcsúzatlanul távozott? Gondol-e rá néha-néha?! És Rátóty sokért nem adta volna, ha egy perczre Flóra szivébe láthatott volna. Csakugyan olyan érzéketlen-e az a leány, mint ahogy mutatja magát? Bevallotta neki ugyan, hogy egy izben ő is szeretett. Kit? Mikor?

Tizenhatéves korát emlegette; ez időben Rátóty még nem ösmerte Wranekékat. Flóra most hideg, meggondolt; biztosan, öntudatosan megy előre az élet utján, de vajjon nem zavarodna-e meg, ha felfedezné sógora szerelmét? Nem hasonlitható-e az alvajárókhoz, akik biztos léptekkel haladnak széditő magasságban, mert nem gyanitják a veszélyt; de ha felébresztik őket, hanyatt-homlok zuhannak a mélységbe?

Ilyen gondolatok zavarták közbe-közbe Rátóty lelkét; végzetes szerelme meg-megmozdult szivében és kinozta mint a tövis, amit nem birunk testünkből eltávolitani.

- És ha akkor... a sibaki erdőben - töprengett tovább - bevallottam volna neki szerelmemet? Ha felébresztem az alvajárót, vajjon nem hullott volna-e első meglepetésében karjaimba az a büszke leány? Nem közönyös irántam, rokonszenvének számtalan jelét adta... óh! ha ezt a rokonszenvet szerelemmé változtathatnám! Ha csak egyszer... egyszer tarthatnám őt karjaimban!

És Rátóty önmegvetéssel, minden gondolatát Mr. William Rossra és a petroleum-forrásokra irányitotta.

Délután négy órakor érkezett meg Budapestre és csak az esti gyorsvonattal utazhatott tovább Erdélybe. Podgyászát a vasutnál hagyta és villamoson indult be a városba.

Juliusi meleg, fülledt tikkadt levegő, telve miasmákkal, füsttel, párával feküdte meg az utczákat. Az asphalt gőzölgött, a házak falai égető meleget sugároztak ki; a járókelők lihegve, izzadt homlokukat törülgetve, legyezőkkel felfegyverkezve lomhán mozogtak, kikerülve a hatalmas vizsugarakat, amiket kékzubbonyos férfiak, szivárványszerü nagy ivekben löveltek a vizvezeték gyantacsöveiből az izzó kövezetre.

A Kerepesi-uton plebeikus, nyári közönség tolongott. Rátóty leszállt a Nemzeti szinháznál és éppen azon tanakodott, mitévő legyen, mikor a megállóhely várakozói között egy magas karcsu nőalakot pillantott meg. A leány egyszerü fehér pikéruhát és olyan kis matrózkalapot viselt, ami pár forintba került csak és nyáron egyformán viseli uri asszony, varróleány; de ennek a hatalmas chignonu szőke leánynak a fején olyan provokálólag állt az a kalap, hogy mindenki megnézte azt a feltünő szépséget, aki viselte. A fiatal nőnek nem öltözékében, de lényében rejlett az a bizonyos valami, ami megkülönböztette őt a rendes viszonyok között élő polgárnőktől.

A képviselő örömmel sietett feléje. A leány is azonnal fölismerte. A télen vigan mulattak együtt egy alkalommal, mikor Heller rendezett egy érdekes kis szupét a Royal-szálló egyik szeparéjában.

- Hová, hová ebben a melegben? - kérdezte Rátóty kezet szoritva a leánynyal, aki kaczéran rámosolygott, harminczkét hófehér fogát ragyogtatva.

- Elkisérem - mondta hirtelen elhatározással a képviselő, aztán mintha egyszerre más jutott volna eszébe, kérdezte:

- A legkevésbbé sem - válaszolt készségesen Virág Lidi - van valami jobb terve?

- Jöjjön velem a hegyek közé. Az esti vonattal tovább utazom és nem tudom hogyan üssem agyon a délutánomat.

- Nagyszerü - kiáltott Lidi - már olyan régen nem voltam a hegyek között - elmegyünk a Disznófőhöz, a Normafához, akarja?

- Ahová magának tetszik - felelte Rátóty, akit ez a találkozás egészen felvillanyozott.

Oda intett egy fiakkerest, és óvatosságból, vagy talán a nap heve miatt, felhuzatta a kocsi ernyőjét és felszállt a leánynyal.

Vigan töltötték a délutánt. Rátótyt sajátszerü mámorba ringatta a bizalmas együttlét ezzel a szép leánynyal, aki annyira hasonlit az általa szeretett nőhöz. Elragadtatva szemlélte karcsu alakját, aranyos szőke haját, lenge mozdulatait és sokszor azt képzelte Flóra az, aki mellette sétál az árnyas fák alatt, a néptelen utakon. Felsóhajtott. Epedő pillantásokat vetett Lidire, szerelmesen ragadta meg a kezét és öntudatlanul Flórának szólitotta.

- Lidinek hivnak - jegyezte meg a leány, a képviselő gyengéd kézszoritását viszonozva.

- Vagy ugy - felelte Pista, de azért rövid idő mulva ismét Flórának szólitotta. Ekkor már kinevette a bohókás Lidi nagy szórakozottságáért a szerelmes képviselőt.

Régen fütyölt már Rátóty vonata és robogott Erdély felé, mikor a képviselő még mindig a hegyek között a »Fáczánnál« vacsorálgatott Virág Lidivel. A bortól felhevült Rátóty már nem Flórára gondolt, csak Lidit látta; a leány csillogó szeme, kigyult arcza, biztató mosolya, mindent feledtető mámorral kecsegtették. És már tizenegyre járt az idő, mikor Pista a szép balletleányt lakására kisérte. De azért másnap reggel mégis csak elutazott Erdélybe.

Nehány nap mulva jókedvüen tért vissza onnan. Ismét bebizonyult, hogy erdélyi képviselőtársa nem ért az ügyekhez, félénk természet, aki az árnyékától is megijed és nem gyakorlati ember. A petroleum ügyei nem mentek ugyan amint kellett volna, de aggódásra sem adtak okot. Mr. William Ross nagyon észszerüen és nyugodtan megmagyarázta Rátótynak a hiányokat és a képviselő, miután körüljárta a telepet és behatóan megvizsgált mindent, osztotta az amerikai véleményét, hogy sürgősen össze kell hivni bizottsági gyülésre a tagokat és meg kell szavazni a szükséges gépek beszerzését. Mert mit ér a petroleumforrások bő anyaga, ha azt kellőleg kizsákmányolni nem lehet? A kettőzött munkaerő gépek hiányában nem vezethet czélhoz, ellenben ha kitünő angol gépekkel naponként háromszor annyi nyers anyagot birnának kiszivattyuzni, mint eddig, a haszon is annyival emelkedne.

Rátóty ezt belátta és megigérte Mr. William Rossnak, hogy a bizottsági gyülésen erősen támogatni fogja inditványát.

A legbajosabb a dologban az volt, hogy a nyári idény a bizottsági tagokat a szélrózsa minden irányában szétröppentette. Rátóty magára vállalta, hogy Budapesten kinyomozza hollétüket és a gyülést egybehivja.

Ily módon huzamosabb időre a fővároshoz volt kötve, de ennek csak örült. Hiszen néhány nap előtt még keresve-kereste az alkalmat, ami őt Flórától eltávolitaná. Mert akkor, midőn hatalmasan felébredt szenvedélyének öntudatára jött, belátta, hogy csakis a távollét adhatja vissza lelki egyensulyát. A nyár alatt elhatalmasodott benne egy érzés, amit elejétől fogva el kellett volna fojtania. De nem tette. Édes méregként szivta magába ezt a szerelmet, ami veszedelmes lejtőre csábitotta őt, de még idejében észre tért. A véletlen folytán Lidiben megtalálta az ellenmérget és ő örömmel nyult utána. Mert Rátóty sem nem tudott, sem nem akart szenvedni.

Lidi veszélyes és kissé költséges ellenméreg volt, de Pista ezzel nem gondolt; a beteg sem törődik azzal, hogy az opium esetleg megronthatja szervezetét, a fő, hogy a fájdalmat eltompitsa. Rátóty financziális helyzetében az utóbbi két év alatt folytonos dagály és apály uralkodott, ehez már hozzá szokott. Jövendő nyereségei elkápráztatták, merész spekulácziói eddig jól ütöttek ki és felbátoritották. Könnyen aláirt váltókat, mert eddig nehézségek nélkül rendezhette ügyeit és a háttérben tudta az apósát is, akihez bár nem örömest és csak a végső esetben fordult volna, mégis maga mögött tudott, mint valami hatalmas Wertheim szekrényt, amit szükség esetén igénybe lehet venni.

Mártát még Erdélyből értesitette, hogy bizonytalan ideig, talán huzamosabban lesz kénytelen ügyei miatt Budapesten tartózkodni. Rétházán és a porczellángyárban sajnálkozva értesültek a szegény Pista balsorsáról, akinek ebben a hőségben, a poros, meleg fővárosban kell bajlódnia.

Flóra, aki a sibaki piknik után kissé tartózkodóbb lett unokafivérével szemben, ismét elhagyta magát ragadtatni jó szive által és a régi szivélyességgel bánt Emillel. Nem volt lelkiereje annak a szegény fiunak minden reményét elvenni, s aztán már némileg hozzá is szokott őt, mint jövendőbeli férjét tekinteni. A nyár folytán sokszor, ha valami megmagyarázhatatlan, nyugtalanitó érzés szállta meg és azt sugta neki: »Ez a zavartalan derü, amivel a jelent élvezed, nem tarthat örökké, mi lesz később, ha ifjuságod elmulik, ha egyedül maradsz?« megjelent előtte Emil képe és a hű fiu önzetlen szerelme, a jövő, csendes boldogságával biztatta. Révpart volt neki szerelme, ahová nyugtalanitó érzései közben menekült. Szerelmet nem érzett iránta, de elég barátságot és rokonszenvet, amire jövő boldogságát felépithetni vélte.

Ebben a hitében ingatta meg őt sógora a sibaki erdőben, mikor felébresztette benne a régen eltemetve vélt vágyat a nagy, romantikus szerelem után, az ábrándkép a nyugodt jövőről Emil mellett, elhomályosodott lelkében. Az egykor átszenvedett, leküzdött szerelem visszfénye eloszlatta a csendes jövőről alkotott ködképet és ő elijedve, tájékozatlanul maradt vissza a sötétben. Megnevezhetlen vágy támadt benne nagyobb boldogság után, mint amit Emil nyujthat neki, de szűzies lelkéhez nem fért bünös gondolat. Ő erősen hitte, hogy egykori szerelmét leküzdte és Pista iránt nem érez többé semmi mást, mint igaz testvéries ragaszkodást. Drága volt ő szivének most is, de rajongó szerelme lassan átváltozott nemes, tiszta érzéssé és ő csakugyan alvajáró volt, aki felmerészkedett az érzelem-világ széditő csúcsai közé, anélkül, hogy a fenyegető veszélytől tartott volna.

Halvány sejtelem talán vonult át lelkén a misztikusan megvilágitott sibaki erdőben, mikor Rátóty szerelemről beszélt neki és karjaiba kapva őt, ugy tánczolt vele, mint csak azzal szoktunk, akit szeretünk; de ez a sejtés csak valami kényelmetlen, nyomasztó érzésben nyilvánult, aminek kinzó okát nem tudta magának megmagyarázni. Nehány nap alatt azonban ez a lidércznyomáshoz hasonló érzés, mely szivét szorongatta, megszünt és erős igyekezetének, amivel Emil előnyeit túlozta, sikerült a jó fiu iránti érzelmeit a régi hőfokig emelni.

Augusztus vége felé a fiatal Wranek végre kénytelen volt haza utazni. Az egész család kikisérte őt az indóházhoz. A vonat már jelezve volt és a végtelenbe nyúló sinpáron már feltünt a lokomotiv két tüzes szeme, mikor Emil elfojtott hangon, halkan sugta Flórának:

A hangja remegett, talán sohasem is merte volna vallomását megtenni, ha a válás komoly percze fel nem bátoritja.

Flóra nem felelt, csak megszoritotta a feléje nyujtott kezet, bensőn, melegen és tekintete, bátoritó mosolya mondták:

Nehány nap mulva Wranek egyedül sétálgatva leányával, minden bevezetés nélkül igy szólott:

- Szegény Emil! nehezen ment el tőlünk... azt hiszem ebben neked is van részed!

- Nem is sajnálod azt a szegény fiut - mondta kissé ingerülten a gyáros - azt hihetné az ember, hogy csakugyan kaczér vagy...

- Én... én - hebegte - nekem nincs kifogásom ellene. Emilt szeretem, mintha saját fiam lenne, de a fő, hogy te szeresd.

- Ez nem elég - intette őt Wranek - vizsgáld meg szivedet, mielőtt határoznál.

- Van időm rá - szólt Flóra könnyedén - sok viz lefolyik még a Dunán, amig Emil megkérhet...

- Azt nem akarom - ellenveté Flóra hevesen - gyülölöm a hosszas mátkaságot. Minek előre lekötni magát! Ha addig, mig kinevezik tanárrá, nem változtunk meg, sem ő, sem én, ám legyen: a felesége leszek. De addig, ne szólj az egészről senkinek; mama ugy sem óhajtja.

- Tudom, de azért nem fogja ellenezni, ha a te boldogságodat látja biztositva. - És szeretettel ismételte kétszer-háromszor: - A fő, hogy te légy boldog, Flórám! Te légy boldog!

Flóra megigérte szüleinek, hogy csak a karácsonyi ünnepek után megy fel Rátótyékhoz; de alig várta már ezt az időt. Először életében találta az őszt hosszunak, unalmasnak a porczellángyárban. Maga is csodálkozott ezen. Semmi sem mulattatta. Könyvei nem érdekelték, festeni nem szeretett többé, kimondhatlan ürt érzett, amit zajos szórakozásokkal szeretett volna betölteni. De ez hiányzott a porczellángyárban és környékén.

A beállt őszi esőzések folytán sokszor napokig sem mozdulhatott ki a házból és ilyenkor igazi honvágyat érzett a főváros után. Ha az idő szép volt, kocsikázott, kerékpározott vagy látogatásokat tett anyjával a környéken, de az idő mégis ólomlábon haladt. Emilnek ritkán és megfontolt leveleket irt; nem akarta szenvedélyét fokozni; Mártával azonban nagyon gyakran leveleztek. Rátotyné is várva-várta Flórát, mert mint leveleiben panaszosan emlegette, a férje sehová sem akarja vinni, egyedül pedig nem mehet. Márta gyakrabban tett élesebb megjegyzéseket, keserü kifakadásokat a férje ellen. Ez bántotta Flórát és szinte csodálkozva, majdnem boszusan tapasztalta, hogy ő ilyenkor mindig sógorának pártjára áll. De hiszen olyan jól ismerte a hugát! Tudta, milyen elkényeztetett, önző kis portéka. Szegény Pista! neki dolgozni, fáradni kell a családjáért, nem hanyagolhatja el az ügyeit Márta szórakozásai miatt!

Mióta Rátóty julius végén bucsuzatlanul, hirtelen eltávozott, csak rövid időre tért vissza Rétházára és a porczellángyárban kevés időt töltött. Akkor is csendes, hallgatag volt, a dolgain járt az esze. Nem kerékpározott többé Flórával és a régi bizalmas beszélgetések megszüntek, de azért szivélyes viszony állt fenn közöttük. Flórának semmi gyanus sem tünt fel viseletében. Azért, mikor január első napjaiban végre Wranekné felvitte a leányát Rátótyékhoz, Flóra a régi szivélyességgel közeledett Pistához. Szinte megható volt, mennyire mutatta örömét, hogy a fővárosban lehet. Mint a gyerekek tánczolták körül Mártával a szobát és örültek, hogy ismét együtt lehetnek.

Wranekné, mielőtt hazautazott, bölcs tanácsokat adott a leányainak. Örömest maradt volna ő is közöttük, de öreg férjét nem hagyhatta egyedül. Mivel azonban a kis Pista nagyon rossz szinben volt és az orvos is levegőváltozást ajánlott, Wranekné elvitte magával a kis fiut.

A két fiatal nő most egészen szabadon, kénye-kedve szerint mulathatott. Márta eleintén minden vendégét azzal mulattatta, minő nehezen nélkülözi a gyermekét, de azért vigabb volt mint valaha és a Rátóty-házban zajos élet folyt. A képviselő is jobban be tudta már osztani az idejét és ráért a feleségét és sógornőjét elkisérgetni.

- Lásd - mondta egy alkalommal Márta bizalmasan Flórának - milyenek a férjek! Miattam semmit sem tett volna meg, a legkisebb áldozatot sem, de előtted restel udvariatlannak lenni. Oh! hidd el Flóra, ostoba az a leány, amelyik férjhez megy! Vagy mégis... nem... vén leány nem szeretnék lenni, de legjobb lenne özvegynek születni!

- Hallgass! - kiáltotta Flóra ijedten - ne beszélj ilyen ostobaságokat, mert megbüntet az Isten! Miért panaszkodol? Pista nem rossz hozzád, fárad, dolgozik érted!

- Hagyd el - felelte Márta vállat vonva - már nem szeretjük többé egymást.

- Nem az, ha gavalléroskodni kell, de velem szemben fösvénykedik. Ha uj ruhát csináltatok, mindig morog; ha pénzt kérek, haragszik: szóval, kellemetlenkedik, mint a férjek egyáltalán... de hagyjuk ezt. Vannak dolgok, amikről egy leánynak nem lehet fogalma.

- Csalódol Márta - ellenveté élénken Flóra - ha nem is vagyok férjnél, tudom, hogy a házaséletben is, mint minden helyzetben, türelemre és kölcsönös elnézésre van szükségünk. Lehet, hogy Pista is hibás, de vajjon nem vétettél-e te is ellene? Hidegen, egykedvüen azt tudod mondani: nem szeretjük többé egymást. Tudod-e, hogy ez rettenetes valami! Miért hült ki köztetek a szerelem? Mi az oka ennek? Én azt hiszem csak félreértés. Te nem törődöl a férjeddel és ő büszkén magába vonul. Próbálj szeretettel közeledni feléje, érdeklődjél ügyei iránt, tedd magadat nélkülözhetetlenné, szitsd fel szerelmetek hamvadó lángját...

- Minek? - kérdezte könnyelmüen - erre semmi szükség. Mi azért nem élünk rosszul. Kiki a maga utján...

- Márta - szólt ijedten Flóra - ez az út mindkettőtöket a lejtőre vezethet. Térj magadhoz... még nem késő.

- Minő tragikusan veszesz te mindent - mondta Márta tréfálva, - az ember azt hihetné, már meginditottuk Pistával a válópört. Eh! ne tulajdonits annyi fontosságot szavaimnak. Nem tudod, hogy én néha össze-vissza beszélek mindent? Konstatáltam, hogy Pista nem éppen példányképe a férjeknek, de azért nem gyülölöm őt! Hidd el Flóra, nincs az a házaspár, amely tökéletesen boldog lenne!

Szomoruan tapasztalta, minő könnyelmü természete van Mártának. Kedves, szeretetreméltó asszony, de nincs benne semmi komolyság. Hogyan legyen hozzá bizalommal a férje, mikor ez a gyerekasszony csak a szórakozásra gondol! Szánta Pistát. És mikor aztán izgatottan vagy szórakozottan, csendesen, összeránczolt szemöldökkel egy sarokba huzódva látta a sógorát, a ki sokszor gondtelten, idegesen nézett maga elé, Flóra megindulva gondolta:

- Szegény ember! Gondja van és nincs kivel azt megosztania! A feleségének bolondságokon jár az esze és a férj szenved!

Minő örömest mondta volna neki: »Közöld velem, ha bánt valami; az apám is igy szokta. Sokszor megbeszélte velem fontos ügyeit és utána jó eszméi támadtak. Tekints barátnődnek. Márta nem erre való, de itt vagyok én, légy bizalommal hozzám!« De nem merte. Valami megnevezhetetlen érzés visszatartotta; félt a házasok közé tolakodni. Csak nyájasabb, előzékenyebb lett Pista iránt és Mártát csittitotta, ha az követelően lépett fel. Pista pedig néha egész váratlanul felugrott, furcsa pillantást vetett Flórára, kapta kalapját és elrohant... Lidihez.

De az ilyen jelenetek csak elvétve fordultak elő és azért nem rontották el a jó kedvet a Rátóty házban.

Vendégek jöttek, mentek. Szép asszonyok, jó barátnők, elegáns férfiak, a társaság minden osztályából. Gelléri volt a porczellán-comtessek egyik leghivebb gavallérja. Egyformán udvarolt mindkettőjöknek és árnyékként követte őket mindenfelé. Heller a szokott módon folytatta látogatásait, csakhogy e télen kevésbbé visszatartó volt Flórával szemben. Gyakrabban melléje ült és beszélgetett vele és már nem kiváltságosan Rátótynénak nyujtotta a karját. E miatt több izben bosszankodott Márta, de a férje is.

- Mit akar ez a fiú? - kérdezte a képviselő egy alkalommal sógornőjétől, mikor Heller huzamosabb ideig korcsolyázott Flórával. - Ugy látom, még egyszer meg akar kérni?

Pista fürkészőleg nézett Flórára, de a leány arcza a legkisebb zavart sem árulta el.

- Szeretném tudni, tulajdonképen kit illetnek ezek a virágok? A leány kezére aspirál-e Heller, vagy ez csak palást, hogy az asszonyt meghóditsa!

És a sok bál, mulatság, szórakozás, lassanként a tépelődő természetü Flórát is elbóditotta. Belenyugodott, hogy a huga és sógora meghidegültek egymás iránt; megszokta Márta kissé kihivó, túlzajos modorát, Pista rapszodikus viselkedését, Heller növekedő udvariasságát, Gelléri merész megjegyzéseit, szóval azt a léha légkört, ami őt körülvette és nem csodálkozva többé semmi fölött, úgy találta, hogy úgy van jól, amint van. Boldognak érezte magát és tulajdonképen maga sem tudta mi teszi őt boldoggá, de azt óhajtotta, bár ez a gondtalan, vidám élet, ez a mámor, amibe őt a zajos mulatságok ringatták, örökké tartana. Csak néha, ha Emil jutott eszébe, érzett valami lelkifurdalás félét. A szegény fiut egészen elhanyagolta; alig válaszolt a leveleire. Ilyenkor aztán gyorsan az iróasztalához ült és irni kezdett:

De e két szónál nem jutott tovább. Szeretett volna egyszerü, keresetlen, meleg szavakat intézni hozzája, de semmi sem jutott eszébe. Ezer másféle gondolat nyargalt végig az agyán: az utolsó szinielőadás, uj báliruhája, amit felpróbálni kellene, Gelléri bolondos megjegyzései, Heller rejtélyes viselkedése, Pista... Sógorát bántja valami... ez kétséget sem szenved! Mi baja lehet?

Flóra nagy kék szeme a levegőbe bámult, finom fehér keze felemelve tartotta a tollat és igy töprengett perczekig, bemártva a tollat és ujra kiszáradni hagyva a tintát, mig végre hasztalan erőlködés után fáradtan dobta el a tollszárat és felsóhajtott.

- Mit irjak neki? - tünődött, - ha mulatságaimról irok, csak nyugtalanitom. Szegény Emil! ezt nem akarom!

A legkiválóbb festők, szobrászok vezetése alatt lázasan dolgoztak a fiatalok.

A városligeti Műcsarnokban tervezték a fényes, jelmezes-ünnepély megtartását. A művészkörökből kiszivárgó hirek által a nagy közönség kiváncsisága a legnagyobb mértékben fokozódott, de egyelőre a lázas készülődésekből nem láthattak egyebet a Műcsarnok előtt felállitott, gipszből mintázott óriási pezsgősüvegnél, aminek kitóduló, gyöngyöző habján veresruhás Mephisto csábitotta az ünnepélyre a járó-kelőket. A korcsolyázásról hazatérők érdeklődve álltak meg a Műcsarnok oszlopos homlokzata előtt és a fiatal kihevült arczu leánykák vágyó szivvel néztek fel arra a veres ördögre, aki szerintük a földi paradicsom kapuit őrizte. A déli órákban aztán az előkelő társaság egész népvándorlást tartott a Műcsarnok irodáiba, ahol az udvarias művészek készséggel bocsájtották a közönség rendelkezésére gazdag jelmezes albumjaikat és jó tanácsokkal is szolgáltak, hogy kiki megtalálja az egyéniségéhez illő jelmezt.

Persze Rátótyné és huga sem maradhattak távol a jelmez megválasztásának ügyében. Márczius első napjaira volt a jelmezbál kitüzve. Nagy izgatottsággal készült az egész társaság ez estre.

Márta egész nap feküdt, csakhogy mentől üdébb, szebb legyen igéző jelmezében. Pompadour korabeli marquiset ábrázolt. Flóra, magas karcsu alakjához az igéző empire-jelmezt választotta, mig Rátóty nagyon elegáns »incroyable« készült lenni. Mindhárman korán fogtak az öltözködéshez. Márta a hálószobában, Rátóty, hogy a feleségét ne feszélyezze, az ebédlőben, Flóra a szalonban. Olyan benyomást tett Rátótyék lakása, mintha szinházi öltöző lenne; minden szobában elszórva hevert a sok szines selyemruha, csipke, szalag, felöltők, alsószoknyák, dobozokból előkandikáló virágok. Rizsporos és festékes tégelyek, crémek és illatszeres üvegek serege volt a toiletteasztalokon felállitva. A lakás összes lámpásai égtek, a toilette-tükrök mellett karos gyertyatartókból árasztott vakitó fényt a sok felgyujtott gyertyaláng.

Mártát még a fodrásza szépitette, nagy művészettel hajporozva a fiatal asszony fényes fekete haját, amiből egész remekművet alkottak ügyes ujjai, mialatt a szobaleány Flórának már az öltözésnél segédkezett.

Flóra már magára öltötte volt a lenge, aranycsillagos fehér csipkeruhát, mely világoskék testhez tapadó atlaszszoknyára simult és elől láttatni hagyta az aranynyal himzett tabliert. A szobaleány már a dereka köré kötötte a széles rózsaszin empire-övet, mi majdnem egészen elfedte a kivágott, rövid csipkederekat, amelyből diadalmasan emelkedett ki a leánynak gömbölyü hófehér keble, finom nyaka. De rózsákkal ékitett tüllkalapját még nem tette fel, mikor az ajtaján halkan kopogtak.

- Ki az? - kérdezte Flóra, elégedett pillantást vetve a szalon nagy aranyos tükrébe, melynek consoleján két nagy lámpa égett és mely visszatükrözte a leány gyengén kipirult arczát, csillogó misztikus szemeit, édes kis száját.

- Ha Terézt egy perczre nélkülözheted, kérlek küldd ki - szólt Rátóty hangja - nem tudom a nyakkendőmet megtüzni.

Rátóty belépett és elvakitva a leány nagy szépségétől, egy perczig megállt az ajtó küszöbén.

- Brávó! - kiáltotta lelkesedéssel. Flóra e perczben csatolt nyakára egy igazgyöngysort.

- Várj kissé - szólt Flóra örömtől sugárzó arczczal - még nem láttál mindent. Ha majd felteszem a kalapomat, ezt az átlátszó selyem sált és a karomra fűzöm a remek kis »ridicule«-t, akkor bámulj!

- Pompás vagy, gyönyörü! - ismételte Pista és majd elnyelte szemeivel a leányt.

- Menjen - küldte a szobaleányt Flóra - nekem már nincs szükségem magára.

A szobaleány kibocsájtotta a távozó fodrászt, aztán úrnőjéhez sietett és az izgatott Márta parancsára hozzá fogott Rátótyné öltöztetéséhez. Nagyon kellett vigyáznia, nehogy elrontsa a képviselőné rizsporos hajékét.

Mikor Flóra büvös ujjai a képviselő nyakát érintették, Pista megremegett és mikor a leány olyan közel hajolt hozzá, a szeme sajátszerüen fellángolt és minden vére az agyába tódult.

De Flóra egyedül a csipkebodorral volt elfoglalva, mit sem vett észre és nem látta, mint változik el hirtelen Rátóty arcza ijesztően szenvedélyessé.

- Ha megszúrlak, kiálts - mondta tréfásan, gyanutlanul babrálva a csipkefodron, mialatt puha kis keze folyton a képviselő nyakát érintette.

A férfi szédülni kezdett. Behunyta szemét, hogy ne lássa maga előtt ezt a félmeztelen, csábos alakot, aki után hónapok óta szivének minden dobbanásával vágyott. Csak le kellett volna hajolnia és ajkai érintik a leány hullámos haját, aminek finom illatát kéjjel szivta magába. A büvös sima ujjak érintése villamos áramként járta át egész testét. A kisértés nagy volt; eleintén küzdött ellene, de nem birta ki sokáig. Halántékai lüktetni kezdtek, szenvedélyének felcsapó lángjai elkápráztatták és ő nem gondolkozott többé. Gyors elhatározással felpillantott és két karjával hirtelen magához ölelte a meglepett leányt. Szerelemittas tekintettel nézett rá, remegő ajkai a leány száját keresték... De Flóra, aki nem tudott kibontakozni a férfi szorosan ölelő karjaiból, villámgyorsan hátra szegte fejét és hirtelen mozdulata által Pista szerelemsóvár ajkai a leány hófehér, pihegő keblét érintették.

Ez a brutális, szenvedélyes csók emberfeletti erőt adtak Flórának. Hirtelen kiszakitotta magát sógora karjaiból és messze lökve őt magától, arczából kikelve, elváltozott hangon dadogta:

- Bocsánat - dadogta - bocsánat... de ha tudnád, mennyire szeretlek, mióta szeretlek!

Flóra megsemmisülten rogyott le egy karosszékbe és kezeibe temette az arczát.

Rátóty egy lépést tett feléje és suttogó, szenvedélyes hangon folytatá:

- Nem tudod mióta szeretlek, mennyire szenvedek! Ameddig lehetett, visszafojtottam szerelmemet, emberfeletti erővel titkoltam, de tovább nem birom ki... nem birom... Imádlak!

- ...Imádlak - suttogá a képviselő - tudod-e, mit jelent ez? Mikor egy férfi őrülten, reménytelenül szeret egy nőt, akit az oltárra szeretne állitani, annyira tiszteli és mégsem bir hallgatást parancsolni a szivének. Ha tudnád mi dúl bennem! Tönkre tetted az életemet, mióta szeretlek, csak benned élek, láz gyötör... Flóra, könyörülj rajtam! Bocsáss meg! A szenvedély elvette az eszemet... nem tehetek róla, hogy szeretlek... szeretlek! - ismételte szenvedélyesen.

Flóra még mindig mozdulatlanul ült és hallgatott; Rátóty gyöngéden megérintette a kezét.

Rátóty érintésére Flóra kezei automatikus mozdulattal az ölébe hullottak.

Kisértetiesen halvány volt a leány arcza; idegenszerüen nézett maga körül, mintha nem tudná, mi történt körülötte. Csakugyan olyan volt, mint az alvajáró, aki a torony tetejéről zuhant alá és csodás módon életben maradt. De ez az öntudatlan állapot csak egy pillanatig tartott.

Megilletődve nézett rá Pista; megijedt a leány gyülöletteljes szemétől, eltorzult arczvonásaitól. De azért nem mozdult.

Rátóty nem mert ellenkezni. Kétségbeesett pillantást vetett a leányra és kiment.

Alig tette be maga után az ajtót, hallotta, hogy Flóra ráforditja a kulcsot a zárban.

A képviselő egy perczig lélegzetét visszafojtva figyelt, de a szalonban csend lett, csak a hálószobából hallatszott ki Márta hol nevető, hol parancsoló hangja. A fiatal asszony el volt ragadtatva, mert úgy találta, hogy minden várakozáson felül jól áll a ruhája.

- Bolondot tettél barátom - szólt tükörképéhez - őrültséget követtél el... de legalább egyszer... karjaimban tartottam őt! - gondolta vad önelégültséggel.

Flóra ismét vissza ült a karosszékbe és tehetetlenül nézett maga elé. Gondolkozott, vagy csak úgy nézett a levegőbe? Megbénitotta volna agyát a lelki rázkódtatás? Nem mozdult. Sápadt arcza lassanként kipirult; vérhullámok szálltak a fejébe és a szive rémületesen kezdett dobogni. Azt hitte elájul. De ez is elmult.

Márta e közben elkészült és diadalmasan nyitott az ebédlőbe, ahol férjét udvarias beszélgetésben találta két szomszédnővel, kik a jelmezeket jöttek megnézni.

A nők meglepetve kiáltottak fel, mikor a belépő Mártát megpillantották. A kis »marquise« felülmulta várakozásukat. De Rátótyné csakugyan meglepően szép volt és a fényes suhogó panier-kal, a hosszu halhéjas, mélyen kivágott atlasz derékban, hófehér vakitó vállaival, rizsporos hajával, fehér, piros negédes arczán a szépségtapaszokkal, sötét tüzü, pikáns szemeivel, olyan benyomást tett, mintha megelevenedett volna egyike ama kecses »marquise«-oknak, kiknek arczképét a versailles-i termekben örömmel bámulja a XIX. század prózai öltönyü turistája.

Boldog, öntudatos mosoly játszott Márta ajkai körül, de olyan szép, olyan ennivaló is volt, hogy minden lelki felindulása ellenére még Rátóty sem fojthatta vissza bámulatát.

- Büszke lehet a feleségére képviselő úr - kiáltották a nők kettesben - igazán elragadó! A ruhája remek, édesem! és Dorics istenien fésülte meg!

- De hol van Flóra? Flóra még sem vagy készen? Hadd lássuk a második szépséget is, - kiáltotta a három nő össze-vissza.

A szalonban mozgás támadt. Rátóty szivdobogva, várakozásteljesen nézett az ajtóra.

Kis vártatva az felnyilt és belépett Flóra, bájosan, rózsás arczczal, mosolyogva, mintha semmi sem történt volna.

Tökéletes elegancziával mozgott, magas, csúcsos kalapja még nyúlánkabbá tette, a tüllkalap alól bájosan kandikáltak elő az aranyszőke fürtök, a rózsák vetekedni látszottak virágszerü arczával, fehér kesztyüs jobb karján a »ridicule« lógott, mig a ballal kecsesen tartotta fakó szinü selyemsávokkal átszőtt empire sálját.

Most az elragadtatás a második kiadásban ujult meg a szomszédnők részéről és ehhez hozzá járult még nehány ujonnan érkezett barátnő dicsérete is, aki nem tudta, kit bámuljon jobban, azt a kecses marquise-t-e vagy az ellenállhatatlan empire alakot?!

Rátóty is kivette a maga részét a dicséretből, de ő csak szórakozottan hallgatta a bókokat és hinni sem akart szemeinek, mikor Flórát egészen elfogulatlanul, jókedvüen látta csevegni a vendégekkel.

Pedig régi dolog, hogy az élet szinpadán találjuk a legjobb szinésznőket, a véletlen osztja ki szerepeiket és ők azokat betanulás nélkül, mesterien játszák el.

Óriási kigyóként kanyarodott a kocsisor az Andrássy-uttól kezdve a Műcsarnok főhomlokzatáig. Az előkelő jelmezesek izgatottan pillantottak ki a fogatok ablakain, türelmetlenkedve, mikor juthatnak végre czélhoz. De a kocsik csak lassan, lépésben haladhattak előre. Kiváncsiak tömege leste a Műcsarnok előtt az érkezőket.

Az elragadtatás, a bámulat, a tréfás kritika egy-egy felkiáltása rebbent el a várakozók ajkairól. Az izgatott báli vendégek pedig, mikor beléptek a fényárban tündöklő, délszaki növényekkel diszitett előcsarnokba, azt hitték, valami tündérország kapui nyilnak meg előttük, amit geniális művészek keze teremtett meg számukra. És bámulatuk csak fokozódott, amint teremről teremre haladva, mindég ujabb meglepetést találtak. Az egyik teremben Egyiptom antik kövei között, a másikban Tyrol hegyes vidékén, a harmadikban egy magyarországi csárdában - ahol a főváros egyik tűzről pattant művésznője csaplárnéskodott - képzelték magokat. A negyedikben Kelet pazar fényét bámulták, az ötödikben megdöbbenve álltak meg a dioráma megkapó képe előtt, ami egyik fiatal festő remekül kivitt, geniális gondolatát: »A halál öngyilkosságot követ el a hold egyik kietlen tájékán« ábrázolta, mig végre a nagy csarnokban hatalmas szoborcsoport kötötte le figyelmüket, ami megdöbbentő kivitelben a főváros legkiválóbb művészeit tüntette fel, amint lelkesedéssel, kitartással törtetnek a halhatatlanság forrása felé.

Elkábulva a látottaktól az ujonnan érkezett azt sem tudta mit nézzen előbb, a villanyfény váltakozó szineiben pompázó szoborcsoportozatot, vagy azt a másik szingazdag képet, a jelmezesek fel s alá hullámzó tömegét, ami szines mozgó fényképként kápráztatta a szemet. Korhű jelmezekben, művészi kezek által szervezett történelmi csoportok vonultak fel. Minden nemzet, minden kor képviselve volt, kezdve a primitiv éra rabszolgáktól kisért fejedelmeitől, egészen a raffinált franczia udvarok fényesen öltözött udvaroncz seregéig. Barna bőrü ethiopiaiak, csillogón öltözött byzancziak, ó-német lovagok és Gretchenek, büszke királynők, czifra apródok, hajporos marquise-ek, lenge empire-alakok, velenczei dogaresszák, spanyol grandok, chinai bonzok, fehér burnuszos arabsok, troubadourok, angyalok, satanellák, polichinellek, Európa minden tájékáról való népviseletek mozogtak tarka össze-visszaságban.

A levegő tele volt fénynyel, virágillattal, ezerféle illatszerrel, zsongással, kaczajjal, szép szemekből áradó villamos árammal, a zenekar hol andalitó, hol harsogó hangjaival. Az ösmerősök lelkesedéssel üdvözölték egymást. A széles ösmeretséggel birók a beavatatlanokat világositották fel egy-egy érdekes alak kilétéről. A főváros elitje, a vagyon és a szellem arisztokratái: irók, művészek, szinészek, énekesnők, bizarrabbnál bizarrabb jelmezekben tolongtak egymás mellett. Az egyiptomi teremben egy fehér burnuszu magas, szikár barna férfi egy erősen befűzött, kihevült arczu velenczei dogaressának szolgált felvilágositásokkal.

A massziv külsejü dogaressa falusias alakját nem palástolta a nehéz, suhogó brokát, sem a gazdag ékszer, és a mohó kiváncsiság, amivel mindent tudakolt, elárulták, hogy vidéki. Hosszu szőke ember, ama talárok egyikében, amit a művészgárda az olyanokra erőszakolt, kik jelmezt viselni nem akartak, volt a velenczei nő másik lovagja, de a férjek vagy a süketek közönyével, nem sokat törődött a másik kettő fecsegésével.

Mikor Rátótyné Heller karján, Flóra egy ösmert clubman által vezetve, mellettök elhaladt, a fehér burnuszu arabs mélyen meghajolt a hölgyek előtt, akik szeretetreméltó főhajtással fogadták köszöntését.

Alig távoztak, a velenczei nő élénk érdekkel, de nem minden maliczia nélkül kérdezte:

- A »porczellán-comtesseket« - ismétlé nyomatékkal a velenczei nő, aki örülni látszott, hogy az ujságirónak valami ujat mondhat. - Rátótynét és Wranek Flórát értem - tette hozzá magyarázólag.

- Miért nevezi őket a grófné »porczellán-comtesseknek?« - kérdezte Gelléri kiváncsian.

- Nem tudta, hogy Kelenmegyében az apjuk porczellángyára, de még inkább a család urhatnámsága miatt igy hivják őket? - kérdezte Szentpály Feri báróné fenhéjázóan.

- Ezt nem tudtam - nevetett Gelléri, mintha nagyon mulatságosnak tartaná, amit a grófnő mond.

- Egy időben az egész megye nevette Wranekné erőlködéseit és a leányok gőgjét - folytatta Klotild. - Mulatságos népek ezek a Wranekék. Ugy kergetik az előkelőket, mint az árnyékukat; csakhogy azok nem velük, de előlük futnak. Ugy-e Feri?

A süket férj jóváhagyólag mosolygott, bár nehezen értette, miről van szó.

- Azt megengedem; hálásak is lehetnek érte Rátótynak, de azt hallom csakugyan azok, főleg Wranek kisasszony.

- Biztositom, hogy fogalmam sincs róla. Rátótyékat csak felületesen ösmerem és mivel mindig szereti az ember tudni, kivel barátkozhat, nagyon lekötelezne a grófnő...

- Ha elmondanám önnek, miért nem megy férjhez Wranek Flóra? Nem, azt nem teszem. Minek rontsam az illusioit?

- De biztositom, grófnő, hogy már régen túl vagyok az illusiok korán és Wranek kisasszony teljesen közönyös előttem.

- Vagy úgy! - mondta Gelléri, aki érteni kezdte, hová czéloz Klotild, de mert nem akart előtte rövidlátónak feltünni, fontosan mondta: De azt hiszem a grófnő téved, Rátóty más valakiért bolondul és ez a szeszélye sok pénzébe kerül.

- Régi dolog! - felelte Gelléri közönyösen, mintha egészen idegenekről lenne szó, nem pedig jó ösmerősökről, kiknél egész télen át fogyasztotta a teát, sandvichet és pezsgőt.

Mikor később elbucsuzott Szentpály bárónétól, hogy Rátótyékat felkeresse, igy elmélkedett: A vastag grófnő nem kegyeli a szép porczellán-comtesseket, ez világos; de vajjon honnan vette, hogy Pista és Flóra?!... Semmit sem vettem észre; egészen korrektül viselik magukat, de majd ügyelni fogok. Mulatságos kis név ez a porczellán-comtesse elnevezés! Igy jön az ember nyomára mindennek!

A porczellán-comtessek pedig ezalatt egyik legszebb diadalukat ülték. Még sohasem voltak annyira körülrajongva, mint ezen este. A férfiak egész sorfalat képeztek körülöttük; a szépek között ők voltak a legszebbek. Rátótyné diadalának mámorában felülmulta magát szeretetreméltóságban; élénk volt, mint az ördög és kaczér, mint valami igazi franczia marquise. Flórára sem lehetett ráösmerni, izgatott élénkséggel beszélt és sokkal többet nevetett, mint rendesen. Heller nem mozdult mellőle, hipnotizált szemekkel bámult rá, nem is iparkodva többé magán uralkodni. Csak az bántotta, hogy egy perczig sem lehetett vele egyedül; pedig ma bátorságot érzett magában a legbolondabb dolgok megkoczkáztatására. A vacsoránál sok pezsgőt ivott, de ittak valamennyien és a jó kedv a tetőpontját érte el.

Rátótyné tánczolni ment egy fiatal mágnással, aki hires csárdás tánczos volt és authentikus japán öltözékben (a nagybátyja hozta neki, Nipon szigetéről) magyar tűzzel forgatta az elragadó marquise-t. Kört képeztek körülöttük, ugy nézték azt a bizarr látványt, mikor egy szoknyás japáni csárdást tánczol. Flóra nem akart tánczolni és a többiekkel ő is a hugát nézte, de a bőségtől, virágillattól, pezsgőtől egyszerre szédülni kezdett, elsápadt és akaratlanul is a fejéhez kapott.

- Rosszul van? - kérdezte Heller, akinek nem kerülte el figyelmét e mozdulata.

- Nagyon meleg van itt, nem várhatom be a csárdás végét - mondta Flóra kimerülten.

Pista, aki a háta mögött állt, hirtelen előlépett és karját nyujtva, kérő hangon szólt:

De e perczben Heller is karját nyujtotta a másik oldalról és majdnem fenyegető tekintettel mondta Rátótynak:

- Maradj a feleséged mellett, ő nagysága nyugtalan lesz, ha bevégzi a csárdást és nem talál itt.

Flóra egy másodperczig habozott, aztán elfogadva Heller karját, nyugodtan mondta:

A termekben éjfél után ritkult a közönség. Heller és Flóra minden nehézség nélkül értek egy hosszu, keskeny terembe, ahol alig volt ember.

A levegő hüvös volt erre felé; délszaki növények között egy kis szökőkút csobogott, ennek közelébe vezette Heller Flórát.

- Ha megengedi - felelte Heller, mellette helyet foglalva és kissé remegő hangon mondta:

- Én? - kérdezte Flóra szórakozottan, kezével végig simitva égő homlokán - nem tudnám miért?

Aztán kényelmesen elhelyezkedve, félig lehunyva szemét, megkönnyebbülve mondta:

- Milyen kellemes, hüvös van itt; már is könnyebben érzem magamat! Ha nem veszi rossz néven, Heller, kissé behunyom a szememet és pár perczig nem beszélek; igy szoktam pihenni, ha ki vagyok merülve.

- Tegye kérem - szólt gyöngéden a nagybirtokos - és ne törődjék vélem egy mákszemet sem.

Flóra szót fogadott és alig hunyta le nagy, sötétkék szemeit, már is feledte ki ül mellette és gondolatai, mint az agyonhajszolt paripák, amik végre czélhoz jutnak, azonnal a lelkét nyugtalanitó eseménynyel foglalkoztak.

Emberfeletti erőlködéssel eddig csak azon iparkodott, hogy eltitkolja környezete előtt, mi dúl benne. Nevető ajakkal, hősiesen viselte lelki sebét, mint a harczos, aki nem törődve a kapott vágással, tovább küzd és csak akkor észleli a fájdalmat, mikor a nagy vérvesztéstől kimerülten roskad össze. Igy Flóra is. Első felháborodásában csak arra gondolt, ami büszkeségét az ellentállásra, a szinlelésre ösztökélte. Sértett szemérme erőt adott neki, de túlfeszitett idegei nem birták ki sokáig, beállt nála is a visszahatás és a nyugalom eme perczeiben bizonytalan fájó érzés szorongatta, ami elnyomta felháborodását és mélabús hangulatba ringatta.

A zene, a zaj, csak tompitva jutottak hozzája; a szökőkút csobogása, a hüvös, virágillatos lég gyöngéd kezekként simogatták szenvedő lelkét. Maga sem tudta miért, de e perczben elfogta őt az önszánalom veszélyes érzése. (Mert sohasem szabad önmagunkat szánnunk, ha erősek akarunk maradni!)

Könny lopódzott szemeibe és megkönnyebbült volna, ha sirhat. De nem tehette. Csak mélyen felsóhajtott és csipkekendőjét szoritotta égő szemhéjára.

- Fejfájásom szünik, de azért még pár perczig pihenni szeretnék, ha Önnek ez nem kellemetlen.

- Ne féljen, nem kárhoztatom hallgatásra - folytatá előzékenyen, hirtelen szükségét érezve annak, hogy kinzó gondolataitól szabaduljon - beszélgethetünk. Engem csak a termek túltömöttsége, a zaj tett beteggé. Már otthon is fájt a fejem, de nem vettem figyelembe, küzdöttem ellene, ameddig tudtam, mig...

- Az ember mindig ezen kezdi; küzd, ellentáll, ameddig tud, de jön egy percz, mikor nem birja ki tovább - mondta Heller meggyőződéssel.

- És bárminő erélyes természetü is valaki - folytatá Heller a saját eszmejárását követve - mégis csak gyarló teremtmény az ember, gyenge báb a körülmények kezében!

- Csakhogy azt könnyen kiheveri. Vannak azonban lelki szenvedések, amik megrohanják mint a láz vagy a főfájás és gyötrik egész életen át.

- Nem beszélek a bánatról általán, lelki szenvedés alatt a végzetszerü szerelmet értettem, ami ellen hasztalan küzdünk - szólt Heller halkan, nyomatékkal.

- Gondolja? - kérdezte Flóra saját érzéseire figyelve, majdnem ijedten. - Én nem hiszek a végzetben; hiszen az csak saját viseletünk konzekvencziája és ha elég lelkierővel birunk érzéseinket, tetteinket fegyelmezni, mitől tartsunk?

- Nem. Büszke természetek előbb sokáig szenvednek, de ha keresztül mentek az önkinzás minden pházisán és belátták, hogy végzetszerü szerelmük ellen többé küzdeni nem birnak...

- Hová? - kérdezte Heller szkeptikus mosolylyal. - A szenvedő ember mindenüvé magával viszi szenvedéseit.

- Tapasztalatból beszélek - szólt Heller és hirtelen nekibátorodva folytatá: - Négy év előtt őrülten szerettem egy leányt... Visszautasitott. Az első perczben majdnem meggyülöltem őt. Kerültem, futottam előle, visszautasitottam barátságát és reméltem ekként kiirtom lelkemből a szerelmet is. Csalódtam. Alig láttam őt nehány hónap mulva viszont, bár magamnak sem vallottam be, kerülő utakon a közelébe törekedtem. Óh! hányszor korholtam magamat gyávaságom miatt! Hasztalan; egy legyőzhetetlen érzés feléje kergetett. Végre be kellett vallanom önmagamnak, hogy még mindig szeretem őt... szeretem... és feledni nem fogom soha!

Heller fürkészőleg, várakozásteljesen nézett Flórára. De a leány mintha nem is hallaná, hallgatott és álmodozóan nézett maga elé.

- Ekkor nem küzdöttem többé érzéseim ellen, csak palástoltam, nehogy elriaszszam azt, kinek közelléte egyedüli boldogságomat képezte. Czélt értem, ön jóságos, barátságos, bizalmas lett irántam, Flóra és én... én...

- Ne folytassa Heller - szólt Flóra hirtelen feleszmélve - minek bolygassuk a multat... eltünt... eltemettük... Barátok lettünk, maradjunk azok.

- Hallgasson meg... meg kell hallgatnia - suttogá Heller szenvedélyesen - ne féljen, nem kivánok lehetetlent! Tudom, hogy nem szerethet szerelemmel, de engedje legalább, hogy én szeressem... Hűbb, odaadóbb barátja nálam nem lehet. Ha férjéül elfogad, rabszolgája leszek. Egész életemet annak fogom szentelni, hogy még a gondolatait is ellessem... szeretem Flóra... szeretem...

Flóra ijedten nézett körül; csak most vette észre, hogy egészen egyedül vannak a teremben. Felállt és szavak után keresgélt.

- Ne feleljen most - könyörgött Heller - és bocsássa meg, hogy azt a pillanatot választottam, mikor ön szenvedő, de olyan ritkán vagyunk egyedül és nem birtam ki tovább! - mondta szenvedélylyel. - Gondolkozzék szavaim felett... ne taszitson el magától könnyelmüen egy hű szivet...

Flóra nem felelt; úgy érezte, mintha fejbe ütötték volna. Heller váratlan nyilatkozata készületlen érte, oly perczben, mikor a legnagyobb vihar dúlt bensőjében. Egy perczig ugy tetszett előtte, hogy az a sápadt ember, fénylő szemeiben a szenvedély lobogó tüzével, aki olyan alázatosan könyörgi üdvösségét, a mentő szalmaszál, ami után neki nagy szorultságában nyulnia kell. Pár hét alatt a neje lehet és egy szerető férj oltalma alatt mitől tarthat?! De egy megmagyarázhatlan érzés lezárta ajkát. Nem gyülölte Hellert, és feleségévé lenni mégis vonakodott. A nőknél előfordulnak ilyen legyőzhetetlen, ösztönszerü ellenszenvek, amik az ész minden érvelése daczára sem szünnek meg soha. Flóra óhajtotta e perczben, bár tudná szeretni Hellert... Hellert, a hűséges jó barátot és mégis habozott.

- Legyen - mondá végre - gondolkozni fogok. Ajánlata olyan váratlanul ért és a fejem fáj, kábult vagyok, feleletem ma nem lenne mérvadó.

- Nem gyülölöm - felelte Flóra szeliden - miért gyülölném? Hiszen meg sem érdemlem vonzalmát!

- Ne mondja ezt! - suttogá szenvedélyesen Heller - ha tudná, már is minő boldog vagyok, mert nem vette el minden reményemet és jóakarattal szól hozzám.

Szeliden megfogta a leány kezét és tiszteletteljesen az ajkaihoz emelte. Flóra nem vonta vissza a kezét. A terembe e perczben lépett Rátóty. Megpillantva a párt, elsápadt, de erőt véve magán, látszólag nyugodtan közeledett feléjök.

Flóra is észrevette őt, és elfogadva Heller karját, elfogulatlanul haladt előre.

- Végre reátok akadok - szólt a képviselő, de hangja minden igyekezete daczára furcsán hangzott. - Márta kifáradt, szeretne haza menni, ha neked nincs ellenvetésed - mondta sógornőjéhez fordulva czélzatosan.

- Ő Nagysága szenvedő - szólt Heller és gyöngéd gondoskodással folytatá, - remélem holnapig kialuszsza főfájását?

Mikor Heller a ruhatárban felsegitette Wranek Flórára prémes köpenyegét, suttogva kérdezte:

Sugárzó arczczal tért vissza a termekbe Heller. Ő is azonnal távozni készült, de egy eddig előtte ismeretlen szentimentalizmus előbb még abba a terembe vonzotta, hol Flóra mellett olyan boldog perczeket töltött. Le akart ülni arra a helyre, ahol a leány ült és ott akart rágondolni arra a nagy boldogságra, amiben talán része lesz.

- Vagyis Szentpály báróné! - mondta Heller megvetéssel. - Egyebet nem tudott mondani?

- Hogy Wranek Flóra azért nem megy férjhez, mert a sógorát szereti, vagyis a sógora szereti őt... már magam sem tudom hogyan mondta... elég az hozzá: szeretik egymást!

- Gyalázatos rágalom! - kiáltott Heller magánkivül. - És te mit feleltél annak a viperának? - kérdezte dühösen.

- Az természetes; sőt azonnal a faképnél is hagytam ő méltóságát. Előttem ugyan ne rágalmazza a legjobb barátaimat - henczegett Gelléri.

- Én sem tanácsolnám azt senkinek - felelte Heller hidegen. - Szentpálynénak az a szerencséje, hogy asszony.

- De mit gondolsz, honnan vehette ezt a dolgot? Miért haragszik a Wranek családra? - tudakolta Gelléri fontoskodva.

- Vagy ugy! Most már értem! - szólt Gelléri jóváhagyólag és látva Heller boszankodását, kérdé: Nem jösz velem a buffetbe?

Egyszerre elmult mindentől a kedve. Ez az otromba rágalom, aminek semmi alapja, ő tudta azt legjobban, mégis egészen kizökkentette őt előbbeni boldog hangulatából. Már nem vágyott a szökőkút mellé. Nyugtalanitó, aggasztó érzések ijesztgették. Reményeinek csillogó, szines szappanbuboréka elpattant és ő hiába iparkodott magával elhitetni, hogy Varjassy Klotild fecsegése semmi összeköttetésben sincs az ő boldogságával.

Flóra annyira ki volt merülve a különböző izgalmaktól, hogy amint lehajtotta fejét párnájára, mély álomba merült, de alig hajnalodott, felijedt álmából és nem is tudott elaludni többé.

Ki ne ösmerné azt a szorongató érzést, ami bennünket elfog az ébredésnél, ha gond vagy bú nyomja szivünket? Napközben, a rendes teendők taposó malmában, lassanként hozzá törődünk kellemetlenségeinkhez, vagy bánatunkhoz, este pedig kifáradva, elcsigázva, örömmel menekülünk az álom jótékony búfelejtőjébe; ám reggel, ha ébredünk, rögtön a fejpárnánkon találjuk bánatunkat. Az ébredés első kábultságában nem mindjárt adunk számot magunknak, mi az, ami nyomasztólag nehezedik lelkünkre, de a másik pillanatban már tisztán látjuk a helyzetet.

Flóra is ilyenekre ébredt. Nyugtalanul hánykolódott az ágyban, ujból s ujból átgondolva mitévő legyen, de semmi elhatározásra sem jutott. S mentől jobban világosodott a szobában, annál homályosabb lett az ő lelkében. Az aranyos tükörasztal mindég jobban kibontakozó körvonalai, szerte heverő jelmeze, minden a tegnapi estét juttatták eszébe.

Rátótyék aránylag szűken laktak és Flóra a szalonban aludt egy széles kereveten; azért, amint kinyitotta a szemét, rögtön az esti szenvedélyes jelenet szinhelyén találta magát. Ott álltak... ott... a tükör mellett... mikor Pista hirtelen a karjaiba zárta...

Átérzi ujra a tegnapi ijedelmet, azt a borzasztó, leirhatlan érzést, női szemérmének felháborodását, mikor a szenvedélyes férfi ölelő karjai között találta magát. A forró ajkak merész csókja, ma, a visszaemlékezésben még inkább megremegteti. Összeborzong, zavaros érzések kinozzák... Tehetetlenül vergődik ágyában, nem tud magának számot adni érzéseiről, csak egy áll előtte világosan, hogy innen távoznia kell mielőbb... Heller sápadt arcza fenyegetőleg jelenik meg a háttérben... ellenszenvvel űzi tova magától ezt a látományt. Az ebédlő fali órája nyolczat üt, valaki halk léptekkel végig megy a mellékszobán. Bizonyára a szobaleány lesz, aki takaritani jő. Még vár egy kis ideig, aztán nem birja ki tovább és megnyomja a villamos csengő gombját, kiugrik ágyából, felzárja az ajtót, mert szokása ellenére, ez éjjel kulcscsal zárta el magát és nem akarja, hogy a szobaleány ezt észre vegye.

A belépő Teréz nagyon csudálkozik, hogy a kisasszony már ébren van; a nagyságos asszony még javában alszik és a nagyságos ur, aki az előbb ment el a gőzfürdőbe, meghagyta, hogy nem kell őt háborgatni.

Mióta Flóra tudja, hogy sógora elment hazulról, szabadabban lélegzik. A szobaleány kis vártatva behozza reggelijét és a reggeli postát: néhány napi lapot és egy levelet. Flóra megösmeri apja irását a boritékon, élénk örömmel bontja fel és mohón olvassa. Arcza koronként elkomolyodik, majd ismét felvidul, ujjongni szeretne örömében, ha nem félne felébreszteni a harmadik szobában alvó Mártát. Diadalmasan lobogtatja kezében a fehér papirlapot, majd ajkaihoz emeli, szenvedélyesen csókolja apja kezeirását és könnyekkel szép szemeiben suttogja:

- Áldott légy jó apám, hogy segitségére jöttél leányodnak... te leszel az én megmentőm, a te közeledben visszanyerni lelki egyensúlyomat... te nem fogod megengedni, hogy a leányod tiszta szivébe bűnös gondolat férkőzzék! Minek keresek én oltalmat egy idegen férfi karjai között, mikor itt van az apám?

Mi szükségem nekem Hellerre, akit csak addig szivelek, mig férjem lenni nem akar, de szerelmétől visszaborzadok!

És ma még jobban visszaborzadt mint valaha; mióta szűzies testén annak a másiknak a szenvedélyes csókját érezte volt. Először érintette őt életében a szenvedély perzselő heve és annak hatása alól, bármint iparkodik is, nem tud menekülni. Pista szerelmének felcsapó lángjai elkápráztatták, megremegtették a szivét, világosságot terjesztettek benső énjének homályában. Szunnyadozó érzékei ébredezni kezdtek, a homályos sejtelem kezdett formát ölteni, az asszony életre kelt benne és szeretni készteté, de szerelmeséül nem tudta, nem akarta Hellert elfogadni. Ifjuságának kincseit, szépségét, szerelmét nem akarta erre az emberre pazarolni. És Emilre sem gondolt. Mintha a szegény fiut egészen kitörülték volna emlékezetéből és ő sohasem tervezte volna, hogy egykoron a felesége lesz!

Égő sötét szempár üldözte... két szerelemsóvár ajk... ami elől minden áron szöknie kell.

Hirtelen kiugrott ágyából, gyorsan felöltözködött és halkan, elővigyázattal, nehogy hugát felébreszsze, kiment az előszobába. Ott állt a nagy uti bőröndje és ott álltak nagy szekrényekben majdnem összes holmijai. Lázas sietséggel pakolni kezdett.

- A kisasszony pakol? csak nem utazik? - kérdezte elcsudálkozva a szobaleány.

- De igen, Teréz, még pedig a két órai vonattal; levelet kaptam hazulról, mennem kell.

Mikor Márta tizenegy óra tájban végre felkelt és Flóra után nézett, nagy volt a meglepetése, mikor teljesen felöltözve, uti ruhában találta testvérét.

- Te már fenn vagy? - kérdezte ámulva - és ez mi? - kiáltott meglepetve, látva, hogy Flóra toilette-táskáját pakolja.

Flóra nyakába borult a hugának és szivélyesen megcsókolva őt, kérlelőleg mondta:

- Nem tréfa, Márta, nézd, mit ir apánk; mama beteg és szüleink minden vágya, hogy mielőbb haza menjek.

Rátótyné kedvetlenül futotta át apja sorait és mikor a végére ért, bosszusan kiáltotta:

- Már megint túlzásba esel; nem látom be miért kellene neked azonnal, igy bál után utaznod? Azért, mert a mama gyomorbajos és a papa kicsit siránkozik a levelében, semmi ok, hogy annyira siess haza! Pár nap mulva is elég idő lenne.

- Nem, nem Márta, a szüleim elég soká nélkülöztek, egy perczig sem váratom őket tovább.

- De ez esztelenség - tört ki Márta - most akarsz elmenni, mikor a legjobban mulatunk - még hány piknik, házibál van kilátásban!

- De az egészen más valami, ha te elmégysz, vége minden mulatságnak! Maradjál legalább nehány napig még. Pista sem fogja engedni!

- Akkor mindjárt itt lesz; ő nagyon fog haragudni, ha ma elutazol! - duzzogott Márta, de e perczben észrevette az ujságlapokat, amik érintetlenül hevertek a szalonasztalon. Mohón nyult utánok.

- Még el sem olvastad a tegnapi ünnepély leirását? - kérdezte elszörnyüködve.

És Márta feledve testvérét, mindent, belevetette magát egy hintaszékbe és lázas érdeklődéssel kezdte a művészest leirását olvasni, közbe-közbe helybenhagyólag, vagy rosszalólag kiáltva fel.

Mikor pedig a saját kis személyiségének hizelgő megemlitéséhez jutott, egész extázisba jött. Rátótyné és Wranek Flóra nemcsak megnevezve voltak a többiek között, de jelmezeik is pontosan le voltak irva, ami az elsőrangu szépségek sorába emelte őket.

Leküldte Terézt a dohánytőzsdébe és az összes napilapokat megvétette vele, de nem olvashatta el valamennyit, mert látva, hogy Flóra nem tágit, öltözködnie kellett, hogy testvérét kikisérhesse a vasuthoz.

Még öltözött, mikor a férje haza érkezett. Rátóty, amint az előszobába lépett, észrevette az uti készülődéseket. Flóra bőröndjén ott feküdt kalapdoboza, toilette-táskája és plaidje.

Rátóty sápadtan nyitott az ebédlőbe. Az asztal teritve volt. Flóra az ablaknál állt és az ujságot olvasta. Pista egyenesen feléje ment és köszönés nélkül, elfojtott hangon kérdezte:

Flóra érezte, hogy szivverése eláll, de erőt véve magán, egyszerüen felelte:

Flóra egy lépést hátrált. A férfi szenvedélyessége visszaadta lélekjelenlétét és hidegen mondta:

- Mindig teljesiteni fogom - felelte Flóra fölénynyel és egy lépést tett a szalon felé.

- Maradj... kérlek - mondta hirtelen megváltozott hangon. Szemei véghetetlen bánatot fejeztek ki és kérlelőleg tapadtak Flórára.

Pista szomoru tekintete, lágy csengésü bánatos hangja meginditották Flórát, akaratlanul megállt és kérdőleg, szeliden nézett sógorára.

- Ne váljunk el igy - suttogá halkan a képviselő - hagyd meg nekem legalább azt a vigaszt, hogy megbocsátottál, hogy nem gyülölsz.

Flóra nem tudta kiállni Rátóty tekintetét, lesütötte a szemét és nem felelt.

- Mondd, hogy megbocsátottál - könyörgött Rátóty, megragadva a leány kezét.

Rátóty megszoritotta a leány kezét és egy másodperczig igy álltak kéz kézben, a leány lesütött szemmel, remegve nézve maga elé, a férfi szomoru tekintettel nézve őt. Aztán hirtelen elbocsátotta a kezét.

Mikor Márta végre bevégezve öltözékét, az ebédlőbe lépett, Flóra nyugodtan osztotta a levest. És a képviselőné nem is álmodta, hogy a megszokott mindennapiasság keretében minő dráma játszódott le e két ember között.

Heller Rátótyékhoz készülve éppen kilépett a kapun, mikor szembe találkozott Terézzel.

- A kisasszony szives üdvözletét és ezt a könyvet küldi a nagyságos urnak.

- Ő Nagyságáék nincsenek odahaza? - kérdezte kissé csalódottan a nagybirtokos.

- Vagy ugy, - mondá Heller megkönnyebbülve. - Adja át kézcsókomat a nagyságos asszonynak és mondja, hogy nagy részvéttel vagyok.

Nála szokatlan sietséggel vette át a szobaleánytól a csomagot és vissza sietett lakásába.

Égett a vágytól a küldeményt mielőbb felbonthatni, mert nem kételkedett, hogy Flóra a franczia regénybe, amit Heller kölcsönözött volt neki, valami üzenetet tett számára.

Le sem tette kalapját, sem felöltőjét, és hirtelen felcsavarva a villamos lángot, lázas kézzel bontotta fel a csomagot. A sárga fedelü könyv mellett nem feküdt levél, de mikor azt Heller csalódottan megforgatta, fehér lap hullott ki belőle. Korrekt angol betükkel ez volt ráirva:

Heller sokáig mereven nézte a papirlapot, aztán heves mozdulattal összegyürte és dühösen dobta el magától. Gyorsan fel s alá kezdett járni a szobában; egy félóráig sétálhatott igy felöltőben, kalappal fején, aztán csengetett és a belépő inasnak parancsolá:

- Nyolcz, tiz napra... és hét órára készen légy! Bárki jönne, nem vagyok itthon. Értetted?

Alig távozott az inas, Heller levetette felöltőjét, letette kalapját és felszedve az előbb eldobott papirszeletet, nagy gonddal kisimitotta azt, összehajtotta, betette tárczájába és öklét fenyegetőleg felemelve, többszörösen ismételte:

A József-téri »Blumenstöckl« éttermében másnap a déli órákban gondtelt arczczal idegesen ebédelt Rátóty. Jobban mondva csak belekóstolt az ételekbe, amiket majdnem érintetlenül vitt tova a pinczér. De annál többet ivott; mohón, sürün hajtotta fel egyik pohár bort a másik után, mintha a borba akarná fojtani a gondját.

Kora reggel óta futkosott már pénz után hasztalan. Az előtte való este a klubban, a kártyaasztal mellett keresett feledést és vesztett. Nem volt játékos és ha nagy ritkán kártyához nyúlt, többnyire igy történt, mert játszás közben heve elragadta és ilyenkor esztelenül, merészen játszott; azért kerülte is a játékasztalt. Az este is azzal a szándékkal ment fel az Országos Kaszinóba, hogy ott nehány barátjával összetalálkozva, mulatni menjenek együtt valahová, mert minden áron szórakozni akart. De balvégzete egy hirhedt kártyakompániába sodorta, ahonnan nem menekedhetett. Eleintén nyert, ez feltüzelte, később váltakozó szerencsével nyert, majd vesztett, mig végre nemcsak a nála levő néhány száz forintja uszott el, de még tartozott is 1500 forinttal egyikének az urak közül, aki véletlenül nemcsak politikai ellenfele, de különben sem volt jóakarója.

Ezt a tartozását okvetlenül ki kellett egyenlitenie huszonnégy óra alatt és pénze otthon sem volt. A költséges életmód, amit a télen folytatott, Virág Lidi, az ügyeiben beállt apály, mindez erősen megviselték. A tél folyamán már több izben volt kénytelen különböző ürügyek alatt apósához fordulni. Wranek segitett rajta, de az utolsó alkalomkor erélyesen kijelentette, hogy többé ne számitson rá.

A »petroleum« vállalat rosszul állt. A beszerzett gépek daczára a bőnek igérkező források nem adták a remélt eredményt. A »petroleum« részvények rohamosan szálltak alá, a részvényesek zugolódtak és a sajtóban fenyegető hangok emelkedtek az igazgatótanács ellen.

Az életben ritkán jön egy baj egyedül; mintha egyik a másikat vonzaná maga után, úgy keletkeznek azok bizonyos időszakokban. Rátótyt hónapok óta üldözték a pénzveszteségek, de ő nyakig úszva az élvezetekben, vagyis lázasan hajszolva azokat, nem gondolt a jövővel és a helyett, hogy jobban megszoritotta volna költekezéseit, még őrültebben dobálta a pénzét. Bizott a szerencséjében és nem akarta elhinni, hogy az hátat forditott neki. Válságos pillanatnak tekintette csak pénzzavarait, amin keresztül fog eviczkélni. Lidi kétségkivül a legtöbb pénzébe került, de róla nem akart, nem tudott lemondani. Ez a szép könnyelmü leány volt a villámháritója, a búfelejtője. Lidi karjaiban elfeledte Flórát, pénzzavarjait, a feleségét, aki egész művészetig vitte, miként tegye őt idegessé. És Lidi - gondolta Rátóty - némi tekintetben használ is hitelének, mert aki ilyen költséges luxusczikket megengedhet magának, arról csak felteszik, hogy van miből?

Rátóty legnagyobb pénzzavarjai között is mindig gavallér tudott maradni. Értette a módját, mert már kora ifjusága óta gyakorolta magát benne. Mindig bizonyos hidegvérrel nézett szembe a kellemetlenségekkel, de ez a kártyaveszteség rosszkor jött; igazi csapás volt rá nézve.

Pedig mi volt ez az 1500 forint ahhoz viszonyitva, amit mellette ugyanazon este mások vesztettek a kaszinóban? Csekélység. És barátai bizonyára nem is álmodták, minő nehéz gondot okozott ez az aránylag kis összeg az előkelő gavallérnak.

Elővigyázattal kellett pénz után néznie; nem kompromitálhatta magát, azért nem fordulhatott akárkihez. Végig járta az összes uzsorásokat, de azok, mintha jobban lettek volna értesülve a képviselő helyzetéről, mint a jóbarátok, valamennyien csak elfogadhatatlan feltételek mellett akartak kölcsönözni.

Bosszusan, izgatottan töprengett Rátóty, mitévő legyen, midőn az étterembe egy alacsony, köpczös termetü, borotvált állu, vereshaju férfi lépett be, kinek nemcsak öltözéke, de egész fellépése elárulta a vidéki, jómódu zsidót. Széles aranyláncz lógott mellényén, finom fekete kabátja megfeszült jól táplált alakján, kezében ezüst nyelü botot tartott és öntudatosan lépkedve haladt az asztalok között.

- Goldfahn! - szólitotta őt Rátóty, mikor a zsidó az asztala mellett elhaladt - mit keres maga itt?

- Helyet, nagyságos uram - válaszolt széles mosolylyal a zsidó - de ugy látszik nincs.

- Üljön ide az asztalomhoz - mondá a képviselő szokatlan leereszkedéssel, aki a kis veres zsidóban a Gondviselést vélte megpillantani.

Goldfahn elégedetten mosolyogva, nem kérette magát és letelepedett a képviselő mellé. Nagy gonddal elhelyezte kalapját és a pinczér figyelmébe ajánlva felöltőjét, fesztelenül nyult az étlap után. Fehér szeplős kezének húsos ujjain értékes gyémántgyürük csillogtak.

Goldfahn gabonakereskedő volt Kelenvárt és az odavaló jeunesse doréenak nagy perczentre pénzt kölcsönözgetett. Rátótyn nem egyszer segitett és azért vele szemben a képviselő nem is feszélyezte magát.

- Mióta van Budapesten? - kérdezte a képviselő, miután Goldfahn megrendelte ebédjét.

- Akkor a jó Isten vezérelte magát ma ide! - felelt Rátóty humort erőltetve. - Pénzre van szükségem, Goldfahn.

- Na... na... azért van mit a tejbe apritniok. Pillanatnyi pénzzavarban vagyok, Goldfahn... az én állásomban itt a fővárosban, tudja jól, hogy nem fordulhatok akárkihez...

Goldfahn szétbontotta asztalkendőjét, betüzte elől inggallérjába és nagy étvágygyal a leveséhez látott.

Rátóty várt, hogy a zsidó szóljon valamit, de mert az nyugodtan evett tovább, folytatá:

- Mennyire van szüksége a nagyságos urnak? - kérdezte Goldfahn, letéve kanalát.

- Tyhü! az sok pénz! Honnan vegyek én most kétezer forintot? Nekem nincs... nincs...

- Becsületemre mondom, nagyságos uram. Üzleti dologban jártam ide fönn, kiadtam az utolsó krajczáromat.

- Ne akadékoskodjék Goldfahn - szólt kissé türelmetlenül Rátóty, - ha ki is adta a pénzét, tudja maga, honnan vegyen mást elő. Jó kamatot fizetek. Gondolkozzék...

Goldfahn csakugyan ugy tett, mintha gondolkoznék, pedig a kabátjának belső zsebében nem kétezer, de kétszer annyi is volt, mert Budapestre nem fizetni jött, de pénzt beszedni.

- Nekem nincs, nagyságos uram... de itt van a sógorom... a Stern... megpróbálom annál.

- Próbálja, akinél akarja - szólt Rátóty a bortól és izgatottságtól kigyult arczczal - csak a pénz estig meg legyen.

- A sógoromnak van pénze, azt tudom, ha tehát másként megegyezünk a nagyságos képviselő urral, esti 6 órakor a lakására hozhatom az összeget.

- Azaz, a nagyságos ur addig, mig én Sternnél járok, kiállitja és alá iratja Heller nagyságos urral.

- Én igen... de sógorom, a Stern... ő bizonyára kezest akar. Heller nagyságos ur már máskor is megtette a képviselő urnak ezt a kis szivességet.

- Kétségtelenül, - viszonzá Rátóty idegesen, - de éppen azért nem szeretek mindig hozzája fordulni.

- Hová gondol? Erre nincs idő. És ha egyáltalán apósomhoz akarnék fordulni, nincs szükségem magára.

- Jótálló nélkül tehát nem hajlandó adni? Hiszen eddig is pontosan kifizettem magának a tartozásaimat!

- Jó van jó - szólt Rátóty ingerülten, a sógor folytonos emlitése idegessé tette - halljuk tehát a feltételeit.

- Más nincs - felelte a zsidó ártatlanul - csak a Heller nagyságos ur irja alá a váltót. Mennyi időre méltóztatik azt kiállitani?

- Helyes, akkor a nagyságos ur állitson ki egy váltót 2500 forintról, aláiratja Heller nagyságával és este hatkor elhozom a pénzt.

- Mi a manó, Goldfahn! csak nem kér kétezer forinttól öt hónapra ötszáz forint kamatot?

- Akkor hagyjuk abba az egészet - felelte Rátóty hirtelen, jól játszott közönynyel. - Ha a dolog igy áll, inkább felutazom az apósomhoz, de ilyen uzsorakamatot nem fizetek. Nem állok olyan rosszul, hála Istennek, birok magamon másként is segiteni. Értem, hogy nem teszi ingyen, de a követelése mégis túlságos.

Rátóty a fizető pinczért hivta. Nyugodtan kiegyenlitette számláját és hidegen felállt, hogy távozzék.

- Tudja mit, Goldfahn, - szólt hirtelen elhatározással Rátóty, - ha akarja, kiállitom a váltót 2300 forintról.

- Nem, egy krajczárral sem többet - felelt erélyesen a képviselő, botja után nyulva.

- Legyen, nagyságos uram... mivel olyan régen ismerjük egymást, nem kivánok nagy hasznot. Tehát tessék a dolgot estig rendbe hozni. Hat óra után nagyságodnál leszek a pénzzel; de a Heller ur aláirása ne hiányozzék, ettől a feltételtől nem állok el.

De mikor kilépett a vendéglőből és az üde márcziusi levegő megcsapta a homlokát, kellemetlenül érintette az a gondolat, hogy Hellerhez kell fordulnia.

Már máskor is megtette, de ma ellenszenves volt neki az az eszme, hogy Gézától kérjen valamit. Ösztönszerüleg érezte, hogy Heller vetélytársa lett. Hogy még mindig szereti Flórát és mindent elkövet a leány kezének elnyeréséért, ezt eléggé igazolta viseletével a művészestélyen. Rátótynak fülébe csengett még, minő fenyegető hangon készteté őt a csárdás alatt Márta mellett maradni. És az a sokat mondó kézcsók, mikor Gézát Flórával meglepte?

Nem volt szóváltása Hellerrel e miatt, hiszen alkalmuk sem lett volna reá, de azért mégis bizonyos ellenszenv keletkezett e percz óta közöttük, amit nemcsak Rátóty, de bizonyára Heller is érzett.

És most ő, Rátóty, egy ilyen nagy szivességre kérje fel Gézát? De kénytelen volt vele. Nem birt másként segiteni magán. Még alig mult egy óra, és igy remélte, otthon találja őt, ha kocsiba ül. Pár percz alatt a Czukor-utczában volt. Kényelmetlen érzések között ment fel a lépcsőn, önmagát biztositva, hogy végre is semmi rendkivüli dolgot sem kér barátjától. És eszébe jutott, minő nagy készséggel irta alá Heller egy év előtt az ezer forintos váltót: »Ameddig van pénze a kelenvári zsidónak és itt vagyok én, minek fordulnál máshoz? - mondta - akár magad is oda irhatod a nevemet a váltóra.«

Igen... igen... igy beszélt akkor Géza és azóta, ha lehet, még szorosabb barátságba jöttek... s a tegnapi kis intermezzo csak nem fog talán két régi pajtást elválasztani?

Egészen megnyugodva ért Heller ajtaja elé és öntudatosan nyomta meg a villamos csengő gombját, de senki sem jött ajtót nyitni. Még párszor ismételten csengetett, de hiába.

- Elutazott? - kérdezte Rátóty megdöbbenve, mintha halálos itéletét hallaná. - Mikor jön vissza?

Rátótyt váratlanul érte ez a csapás; erre nem volt elkészülve. Kifizette a kocsisát és gyalog, lassu léptekben haladt lakása felé, de még sokáig bolyongott az utczákon, mielőtt haza ment.

Haza érve, meghagyta a szobaleánynak, hogy ne háborgassák és bezárkózott szobájába. Lefeküdt a kerevetre és sokáig mozdulatlanul maradt ott, merev szemmel bámulva a szoba aranyczirádás padmalyára. Végre felkelt és az iróasztalához ült. Öt óra felé Márta kopogott az ajtaján.

- Jól van... jó... ha egy veres kis zsidó keresne, vezessék azonnal a szobámba. Kérem, mondja meg ezt Teréznek.

Hat órát már régen elütötte, de Goldfahn csak nem mutatkozott. Idegesen, nyugtalanul várta őt Pista és hogy az ideje teljék, öltözködni kezdett az estélyhez. Teréz egy fehér szegfüt vitt neki a szalonasztalról, azzal ékitette kabátja gallérját és aki igy kifogástalan szalonöltözetben az elegáns, szép férfit látta, nem álmodta volna, minő nyugtalanság emészti a szivét.

Márta is elkészült és suhogó selyemruhájában az ebédlőben leste, mikor határozza el magát Pista a menetelre.

Végre néhány perczczel hét óra előtt belépett Goldfahn. Teljes uti öltözetben volt és bizonyára azért késett, hogy Rátótytól egyenesen a vasuthoz hajtathasson.

- Várat magára Goldfahn - üdvözlé őt Rátóty előkelő kézmozdulattal. - Már azt hittem, meggondolta a dolgot és nem jön. Estélybe készülök s éppen menni akartam.

- Bocsánat, nagyságos uram, de igazán nem jöhettem, - mentegeté magát Goldfahn, - alig tudtam a pénzt összehozni. Stern nem akart adni... végre...

- Mégis rávettem nagy bajjal, de időbe került. Itt a pénz. A váltó rendben van?

- Ime - mondá Rátóty hanyagul és odanyujtotta a zsidónak az iróasztalán fekvő váltót.

Goldfahn gondosan megnézte és meg volt elégedve. A 2300 forintról kiállitott váltó alól nem hiányzott Heller jól ismert, karakterisztikus, nagy álló betükkel irt aláirása.

Rátóty idegesen vibráló ujjaival czigarettát sodort, de azért észrevétlenül Goldfahnt figyelte.

A zsidó nyugodtan kivette nagy bőrtárczáját és annak rendje szerint leszámolta a 2000 forintot.

- Nem tartóztatom tovább a nagyságos urat - szólt Goldfahn, miután a váltót a bankjegyek helyére tette - én is sietek a vasuthoz.

Teréz hamar kocsit hozatott. Rátóty és felesége elegáns fiakkeren robogtak jó barátaikhoz.

Márta hiába kérdezősködött, senki sem tudta neki megmondani, hová tünt Heller; mig végre nyolcz nap mulva egy nizzai képes levelezőlap tudatta a Rátóty házaspárral, hogy jó barátjok Monaco játéktermeiben szórakozik.

- A boldog ember! - igy kiáltott fel Márta, mikor Heller üdvözlő sorait elolvasta - minő szép lehet most pálma- és narancsligetekben! Mikor visz majd maga engem olyan szép helyre? - fordult duzzogva férjéhez.

- Mi mindent nem akarna maga - felelt a férj rosszkedvüen - örüljön, ha itt győzzük pénzzel.

- Ha legalább Abbáziába mehetnénk a husvéti ünnepekre! Minden ösmerősünk ott lesz!

- A farsang alatt bezzeg nem jutott eszébe. Most, hogy kevesebbet mulat, a gyerekét akarná! Pedig a kelenvári orvos, akivel tegnap beszéltem, határozottan ellene van; a gyerek végre magához jött, megerősödött, nem kell most bolygatni. Husvétig már alig nehány hét!

- Miért nem jár Kunhegyinével kerékpározni? a jó barátnéja naponként kijár a ligetbe.

Márta megfogadta férje tanácsát és Kunhegyi képviselőnével naponként látni lehetett őket a ligetben, kocsin, gyalog, vagy kerékpáron.

Az áprilisi napsugár az egész előkelő világot kicsalta a Stefánia-utra, a rügyező fák közé. A tavasz ébredése a zsurok haldoklását jelentette. Kunhegyiné azonban még egy utolsó zsúrra készült, amire valamennyi ösmerősét meghivta és megsugta az asszonyoknak, hogy reggelig tánczolni fognak.

Javában mulatott már Kunhegyiné termeiben a sok előkelő ember, a báliasan öltözött asszonyok, leányok, a frakkos, smokingos férfivilág, midőn ott Heller egészen váratlanul megjelent.

Nagy örömmel fogadták, de Márta szemrehányóan, duzzogva nyujtott neki kezet.

- Illik az, igy szó nélkül megszökni a barátaitól? Eltünni, mint valami Bolygó Hollandi?

- Azt hittem, észre sem veszi hiányomat - mondta Heller, merészen fixirozva a szép asszonyt monoklis szemével.

- De ilyet mondani! - szörnyüködött Márta. - Mi jogositja az ilyen feltevésre? Nem fogadtam-e mindig szivesen házamban?

- Az ellen nem panaszkodhatom... maga az előzékeny háziasszonyok példányképe, de...

- Ha ezzel én nem érném be? - szólt nyomatékkal és mivel a szék Rátótyné mellett megüresedett, azt hirtelen elfoglalta és egészen közel huzva azt a szép asszonyhoz, kétértelmüleg kérdezte: Megengedi?

- Kérem - felelte kissé elfogultan, mert Heller hangja és egész viselkedése szokatlannak tetszett előtte.

- Természetesen - válaszolt Márta, elfogulatlanságot erőltetve - sokat emlegettük önt Pistával.

- És nem jutott-e eszébe, hogy a maga kegyetlensége űzött engem olyan messzire?

- Mert nem akar, pedig hosszu idő óta iparkodom magamat megértetni. De maga kaczér, csak játszik a szivekkel...

- Ne játszsza a tudatlant... hiszen már régen észrevette, mennyire... mennyire...

- Lássa, hogy szivtelen... nem akar meghallgatni... azt akarja, hogy ismét Nizzába utazzam?

Márta szivén sajátos, édes, meleg érzés vonult át, mint valami rég óhajtott izgató ital, hatottak rá Heller szavai.

- Minő különös maga ma este - szólt halkan - csak nem engedhetem, hogy meggondolatlan dolgokat mondjon nekem itt, mások hallatára!

E perczben nehány ösmerős jött üdvözölni Rátótynét. A képviselőné pár szót váltott velök és miután azok távoztak, Hellerhez fordulva mondta:

- Holnap nem mozdulok hazulról, mert fáradt leszek, ha 4 és 5 óra között meg akar látogatni...

- Pistának holnap délután bizottsági ülése van. Egyedül leszek - mondta halkan.

- Köszönöm. Maga imádásra méltó egy asszony... ha tudná, minő boldoggá tett...

- Szervusz Géza! - szólalt meg e perczben Rátóty hangja - vissza kerültél valahára?

Pista a régi szivélyes hangon szólt barátjához, de a finom megfigyelő észrevett volna hangjában valami erőltetettséget.

- Elutazásod napján kerestelek - folytatá kezet szoritva Gézával - de nem tudták megmondani, hová tüntél.

- Valami különös ok késztetett rá? - kérdezte Rátóty, fürkészőleg nézve barátjára.

Márta zavartan játszott a legyezőjével, félt, hogy férje kitalálja Heller titkát.

De Pistát egészen jókedvüvé tette Géza felelete. Most már tudta, hogy Flóra visszautasitotta őt... Vad örömet érzett. Ha az a leány nem lehet az övé, ne legyen másé sem!

Egészen felvillanyozva kérdezősködött Heller utja felől; szerette volna őt megölelni örömében, de e helyett csak karon fogta és a buffetbe vonszolta. Heller a szokott szivélyességgel bánt vele, hagyta Rátótyt fecsegni és mialatt nehány pohár pezsgőt kiüritettek, a régi bizalmas hang helyre állt közöttük.

Pista küzdeni látszott magával; több izben, mintha valamit mondani akart volna Hellernek, amihez utolsó perczben még sem volt bátorsága, végre hirtelen kiüritve egy pohár pezsgőt, mégis megszólalt:

- Egészen más ügyben... tudod, hogy a petroleum-részvények... - kezdé Pista bevezetőleg.

- Jaj! kérlek ne beszélj nekem ügyekről - felelt Heller visszautasitólag - ma igazán nem vagyok ilyesmire hangolva.

Szemeik találkoztak; egy másodperczig leplezetlenül láttak egymás lelkébe és meggyőződtek, hogy az előbbeni barátságos hangulat csak mesterségesen lett előidézve.

- Borzadok mindenféle üzleti dolgoktól - szólt Heller diplomatikusan - és igazán sajnállak, amiért nyakig uszol bennök.

- Annál jobb - vélte a másik hidegen és felállt, hogy a tánczterembe menjen.

Rátótyné szalonjában sötételni kezdett; a szoba veres peluche-függönyei, finom csipkestorejai időnek előtte félhomályt terjesztettek a keleti szőnyegekkel bevont szalonban, amit egész nap melegitett az áprilisi napsugár. Fantaisie asztalkákon, a tükörasztal márványconsolján értékes virágvázákban különböző szinü jáczintok, sötétkék lankadó ibolyák, duzzadt fehér violák terjesztettek bóditó illatot.

Kaczér, elegáns pongyolában Márta a pamlag egyik sarkába huzódva, megdült a halványszinü, nagyvirágu, széles fodru lágy selyempárnákon, amik művészileg elrendezve, kecses keretet képeztek a vakitó arczbőrü, tüzes szemü szép asszony formás feje körül.

Egészen közel hozzája, egy alacsony széken ült Heller és mint a kigyó az áldozatát, ugy fixirozta átható tekintetével a képviselőnét. Az utóbbi szavaknál hirtelen felugrott és a pamlagra Márta mellé ülve, megragadta a fiatal nő lágy, fehér kis kezét és szuggerálólag folytatá:

- Miért nem akar hinni nekem, Márta?... Mert eddig hallgattam? Tehettem-e másként jó barátom feleségével szemben? A szerelem és barátság küzdöttek bennem... s talán még most is hallgatok, ha önt boldognak tudom. De ön nem az... vallja meg!

- Tudom - felelte Heller jól játszott részvéttel - és ezért nem tudok tovább is hallgatni. Rosszul választott, Márta... a házassága nem sikerült, de ez nem ok, hogy lemondjon a boldogságról. Ha akarná... ha szeretni tudna engem...

- Mit tesz az? - szólt Heller, szorosan Márta mellé ülve és kezét, amit eddig gyöngéden simogatott, szerelmesen vonta ajkaihoz - az asszony sohasem szabadabb, mint mikor férjnél van!

Márta nem értette ki Heller czinikus szavaiból, ami rá nézve sértő volt és nem lökte el magától a férfi karját, mikor az lágyan a dereka körül fonódott, hanem a kalandokban tapasztalatlan asszonyok beteges kiváncsiságával leste a csábitó szavait. Az mindig közelebb vonta őt magához és szenvedélyesen sugta a fülébe: »Szeretlek Márta, szeretlek!«

Rátótyné félig lehunyta a szemét, fejét udvarlójának vállára hajtá és sokatmondólag dadogta: »Géza!«

- Márta, te szeretsz?! - szólt Heller diadalmasan és hevesen zárta karjaiba a meggondolatlan, hiú asszonyt.

Odaadóan simult Márta Heller karjaiba, a megizlelt tiltott szerelmet édesnek találta, a kedves ölelése forróbb volt, mint a férjé. A mohón váltott szenvedélyes csókok, az ujság ingere, felkorbácsolták mindkettőjük vérét.

- Mitől félsz, ha velem vagy? - szólt Heller, szerelmesen szoritva magához a fiatal nőt.

- Kerüljük a botrányt - dadogta Márta ösztönszerü aggálylyal - ne tudja meg a világ, Pista, a családom...

Gúnyos mosoly vonult át Heller arczán egy pillanatra, de azért nem esett ki szerepéből.

- Amint akarod, - szólt hizelgőleg, - de akkor hol találkozzunk? Itt nem vagyunk biztonságban.

- Igaza van - felelt a fiatal asszony hirtelen kibontakozva Heller karjaiból és ijedten tekintett körül. A férfi is akaratlanul felpillantott és tekintete az aranyos tükörre esett, ahol mintha Pista sápadt, feldult arczát pillantotta volna meg, amint a tükörrel szemben levő ajtó sötétveres drapériái között betekintett.

De ezt a látományt csak felhevült képzelete idézhette elő, mert a másik perczben már eltünt a tükörlapról ez arcz, bármint nézte is azt Heller.

De ez elővigyázatra intette őt. Nem óhajtotta, hogy a férj a siker előtt lepje meg őket.

Márta nyugtalanul felállt és felcsavarta a villamos lángot. Mint a józan ész szava, hirtelen fehér világosság terjedt szét a szobában.

- Igy már semmi meglepetéstől nem kell tartanunk! - szólt szokott élénkségével.

- Ügyes asszony válik belőle idővel - gondolta Heller és hangosan, sürgetőleg folytatá:

Márta felelni akart, de e perczben az előszobában felhangzott Rátóty hangja.

- Gyorsan, gyorsan Teréz - szólt hangosan - a kocsim lent vár, hamar adja elő a vastagabb felöltőmet.

- Pista! - szólt megdöbbenve Márta. - Minő szerencse, hogy nem érkezett pár perczczel előbb!

Pár percz mulva Pista csakugyan megjelent a szalonajtóban. Egészen elfogulatlanul köszöntötte Hellert, csak arcza volt sápadtabb a szokottnál.

- Itthon feledtem néhány fontosabb okmányt, ezért jöttem, de rögtön visszamegyek.

- Hüvös van kint? - kérdezte Márta. - Hallottam, a vastagabb felöltőjét kérte Teréztől.

- Hallotta? - szólt a férj rejtett gúnynyal - igen, a levegő lehült és valószinüleg későn jövök haza...

- Maga ma nagyon bölcs, Márta - mondá élczelődve és Hellerhez fordulva kérdé:

Most már tudta, hogy csakugyan Pista arczát látta az előbb a tükörben és nem habozott rendelkezésére állani.

- Miért viszi el a vendégemet? - duzzogott Márta a szokott modorában, de ez egyszer nem találta el egészen a kellő hangot.

- Maga ugy is fáradt a tegnapi táncztól, - felelt Pista közönyösen - nem árt, ha pihen.

Heller és Rátóty szótlanul mentek le a két emeletről; az előbbi mindig várva, hogy a képviselő felelősségre vonja őt, de látva, hogy az konokul hallgat és végre egészen közönyös dologról erőltetett udvariassággal szól, megvetőleg gondolta:

- Nyomorult fráter... látta, hogy a karjaimban tartottam a feleségét és nem szól érte. Mi czélja lehet? Le akarja magáról Mártát rázni? Hogy elvehesse a másikat? Mit akar ez az ember? Miért tűri magán ezt a gyalázatot? Gyáva lenne?

Rátóty pedig alig birva felháborodását fékezni, igy dühöngött magában:

- Léha, alávaló csábitó, ravasz álbarát, aki beloptad magadat a fészkembe és mert onnan a fényes madár kirepült, beéred a másikkal is! Miért nem ronthatok neked! Ha belemélyeszthetném körmeimet hosszu, merev nyakadba, minő örömest fojtanálak meg, te kigyó! Összemorzsolnálak, mint valami hitvány férget...

De eszébe jutott a 2300 forintos váltó és a kocsihoz érve, udvariasan kérdezte barátjától:

- Ugy a viszontlátásra! - szólt Rátóty a fiakkerbe szállva és sietve intett búcsut kezével.

- Viszontlátásra! - mormolá Heller zsebredugott kezekkel és lassu léptekben ment tovább.

Másnap dél felé Heller éppen öltözködött, mikor az inasa levélkét adott át neki Mártától, amiben csak ez állott:

- Mi történhetett? - kiáltott fel Heller. - Pista szólt volna a feleségének?!

Rátótynét rendkivüli felindulásban találta. A képviselőnő arcza égett, szemei sajátszerüen fénylettek, mialatt mindkét kezét nyujtva Heller felé, izgatottan mondotta:

- Pista elutazott? - kérdezte Heller, szerelmesen ölelve az asszonyt magához.

- Más történt - felelte Márta karjait Heller nyaka körül fonva és remegő hangon sugta a fülébe: - Most már a tied vagyok örökre!

- Ő megcsalt! Rútúl megcsalt! - felelte tragikusan Márta. - Nézze, mit találtam ma reggel Pista szalonkabátjának a zsebében!

És ezzel kibontakozva Géza öleléséből, egy összegyűrt levelet vett ki a zsebéből és átnyujtotta azt Hellernek.

Virág Lidi levele volt. A ballerina szemrehányásokat tett Rátótynak, amiért őt az utóbbi időben annyira elhanyagolja és sürgetőleg kérte, hozná el este az opera szinfalai közé az igért 300 forintot, mert égető szüksége van a pénzre.

Heller hirtelen átfutotta a levelet, - amiben Lidi különböző beczézgető módon, de egyszer sem szólitotta nevén a képviselőt - visszaadta azt Mártának és nyugodtan mondta:

- Ne izgassa magát e miatt! Ne gondoljon a férjével és annak léha kalandjaival! Nem vagyok-e itt én, hogy megvigasztaljam!

- Ne gondoljak a férjemmel? - kérdezte Márta meglepetve - és maga azt hiszi, én ilyesmit eltűrök? Ki ez a Lidi? Mióta kedvese Pistának? Óh! ez a szégyen! Alig várom, hogy felelősségre vonjam Pistát!

- Ez nem lenne diplomatikus cselekedet, édesem - jegyezte meg Heller hidegvérrel - hagyja a férjét Lidije után futkosni, annál kevesebbet fog ő velünk törődni...

- Én... én... - dadogta Márta csalódottan - azt hittem, maga a válást fogja nekem tanácsolni!

- És még sem ragadja meg az alkalmat, hogy egészen egymáséi lehessünk! Ez a levél ok a válásra... ha egyszer szabad vagyok, a nőd lehetek... a nőd, Géza!

És Márta ujra Heller karjaiba vetette magát, de a férfi nem melegedett fel és élczelődve jegyezte meg:

- Ilyenek a nők: szabadulni akarnak a házasság bilincseiből és ujabb bilincsekre vágynak!

- Minek vesz mindent olyan tragikusan? Boldogok lehetnénk szép csendben és maga minden áron akadályokat gördit boldogságunk elé. Egy válópör izgalmaival akarja szerelmünket megkeseriteni! Azt hiszi jobban szeretnénk egymást, ha házasok lennénk? Nem tapasztalta-e elég keserüen önmaga, hogy a házasság a szerelem megölője? Maga nem leány, akinek főkötő alá kell igyekeznie... a levél által fegyvere van férje ellen... a boldogság előttünk... miért dobjuk el azt magunktól!

- És én szótlanul eltürjem, - fakadt ki Márta hevesen, - hogy a férjem könnyelmü nőkre költse a pénzét, mig velem idehaza egy száz forintos ruha miatt pöröl? Eltürjem ezt a megalázást? Azt hiszi képes vagyok vele tovább egy fedél alatt élni, mikor gyülölöm?!

- Ha igazán szeretne engem, közönyös lenne Pista iránt - vélte Heller ingerülten.

- És ha maga igazán szeretne - vágott vissza Márta indulatosan - nem tanácsolná, hogy a férjemnél maradjak!

- Maga az, aki nem tudja megérteni a helyzetemet! Gyülölöm Pistát! Gyülölöm! El akarok tőle válni és az egész világnak ki fogom kiáltani, minő alávalóan viselkedett velem szemben!

- Pista! és ismét Pista! Én ugy látom, maga még mindég szereti azt az embert! - kiáltott fel Heller jól játszott féltékenységgel.

- Mindaddig, mig ennyire gyülöli őt és a bosszugondolatokról le nem mond, feljogosit, hogy azt higyjem... - szólt hidegen.

Márta nem felelt. Tétovázva nézett maga elé. Nem ilyen viseletet várt ő Hellertől. Tegnapi szerelmi nyilatkozta után itélve azt hitte, Heller elragadtatással fog az ő válópöréről tudomást venni és éppen ő ellenzi azt!... Márta nem volt nagyon intelligens, de Heller viseletéből nem nehéz volt kitalálnia, hogy Géza csak elcsábitani akarta, de sohasem szerette igazán. Női büszkesége felébredt.

- Isten önnel! - felelt vissza Heller, de mintha az asszony váratlan hidegségére ujra lobbot vetett volna benne a vágy, hozzá tette: - gondolkozzék, mielőtt elhatározó lépést tesz...

De Márta egy pillantásra sem méltatva Hellert, a mellékszoba felé indult. A nagybirtokos bosszusan hagyta el a házat.

- Nincs szerencsém a Wranek-leányokkal - monologizált. - Ez a Márta imádásra méltó kis szerető lenne és milyen édes bosszu lett volna Pista feleségét, Flóra hugát elcsábitani! Hogy haragudtak, bánkódtak volna mindketten! De csak nem vagyok bolond, hogy nőül vegyem őt! Akkor ők nevettek volna felettem legjobban! Miért kellett Mártának Pista viszonyát éppen most felfedezni. Majdnem a csávában maradtam. Szerencsére Márta hevessége segitségemre jött és ugy látom, az a bolond asszony mégis szereti az urát?! Mi a manót szeretnek Pistán annyira az asszonyok? Sorba csalja őket és mégis valamennyi bolondul utána! Én pedig ismét kudarczot vallottam... de üthet még az én órám is!...

Rátóty és Márta közt borzasztó jelenet játszódott le a délután folyamán. Kegyetlen dolgokat mondtak egymásnak. A képviselő feleségének vádjára más vádakkal állt elő. Rossz feleségnek, rossz anyának, rossz háziasszonynak mondotta Mártát, kaczér hiú asszonynak, aki nem akarta az élet komoly kötelességeit ösmerni. Hellert egy szóval sem emlitette, de annál inkább szemére hányta az asszony közönyét férje iránt, akit csak arra tartott jónak, hogy őt szórakoztassa és minden fényüzéssel körül vegye.

- Kérdezte-e csak egyszer is tőlem, telik-e? - szólt. - Csak követelésekkel állt elő folyton és ha az ügyeim ma rosszul is állnak, annak is maga az oka!

- A Lidiket vádolja - kiáltotta magánkivül Márta, - azoknak kellett a 300 forint!

- Nem tartozom számadással senkinek - felelte Pista rátartóan, - de illetlen dolog a férj zsebeit kikutatni, mert ott jó barátok titkaira is akadhat.

- Ügyes kifogás! Nem hiszem el! Megcsalt, rossz nőkre költötte a pénzét és engem vádol. De majd meglátjuk, kinek lesz igaza a válópörben!

Igy folytatták hosszabb időn át, egymás szemére vetve önhibájukat, gyengeségeiket. Az volt a baj, hogy nagyon is egyenlő természettel birtak. Mindketten élvezetszomjasan jöttek fel a fővárosba és a csillogó élet elvakitotta őket. Nem szerették egymást igazán; csak az érzéki szerelem hozta őket össze s mikor az kiégett, unottan fordultak el egymástól. Rátótynak komoly higgadt nőre lett volna szüksége, aki őt visszatartja; Mártának pedig egy meggondolt férj szeretetteljes vezetése hiányzott. Igy rohantak öntudatlanul, együttesen vesztük felé.

Rátótyné egész éjjel pakolt és másnap a hajnali vonattal haza utazott szüleihez. Érkezte nagy megdöbbenést okozott a porczellángyárban. Wranekné keserves könnyeket hullatott kedvencz leánya boldogtalansága felett, Flóra megkövülten hallgatta testvére panaszát, az öreg Wranek izgatottan járt fel s alá a szobában.

Márta persze áldozatnak tüntette fel magát és az előmutatott levél igazolta is állitását, de azért, mikor a válást emlegette, Wranek mégis ellentmondott neki.

- Válni! Mindjárt válni! Mintha az olyan könnyen menne! Hogy a veje könnyelmü ember, azt ő a házasság előtt megmondta már; azért is ellenezte annyira. De tudja-e Márta, mit jelent az a szó: elvált asszony? Uj életet. Amiben nem lesz sem asszony, sem leány, sem özvegy, akinek bánatát tiszteli a világ. Gyermekének apja idegen lesz rá nézve. És ki áll jót érte, hogy később meg nem bánja, amit most első felháborodásában elkövetni akar?

Igy beszélt Wranek és apai befolyásának sikerült Mártát néhány heti gondolkozásra rábirni. Wranek titokban remélte, hogy Rátóty mindent el fog követni a kibékülésre; de csalódott. Néhány napra távozása után, higgadt, kimért hangu levélben sajnálatát fejezte ki apósának a történtek felett, amiket Márta hevessége élesitett ki az ilyen fokig. Sajnálatraméltó tévedésnek kvalifikálta a levél történetét, de egy szóval sem emlitette, hogy békülni akar. Wraneket meglepte ez az öntudatos levél. Ha Pista csakugyan ártatlanabb lenne, mint Márta gondolná? S aztán végre is egy kis ballépés nem megbocsájthatlan bűn még! Ha Pista megbánta tettét és javulást igérne a jövőben?! Wranek kész lett volna megbocsájtani. Ilyen értelemben irt is a vejének, amire az udvariasan kijelentette, hogy kész Mártának megbocsájtani, amiért olyan meggondolatlanul elhagyta a házát és vissza fogadja őt, de semmi megbánásról, bocsánatkérésről nem tett emlitést. Márta magánkivül volt erre a levélre. Hogyan? még a férje mer neki feltételeket szabni? Ő csak azon esetre hajlandó visszatérni, ha Pista érte jő és bocsánatot kér tőle.

Ilyen tárgyalások folytak a házasok között és a félreértés mindig jobban kiélesedett közöttük. Szomoru, kellemetlen napok folytak a porczellángyárban. Wranekné gyomorbajos volt már a tél óta és csak azért halasztotta eddig karlsbadi utazását, mert Márta sorsával akart tisztába jönni.

De mivel a junius hava is vége felé járt és a házasok még mindég makacskodtak, végre elhatározta, hogy magával viszi Mártát és gyermekét a fürdőbe, hogy leányát kissé szórakoztassa. A légváltozás pedig Flórának sem ártott volna. Rossz szinben volt.

- Testvére esetét nagyon is a szivére vette - mondta környezete. - A szép leány szótlanul, komolyan végezte napi teendőit, az arcza megfogyott, megsápadt és egész lénye kimondhatatlan bágyadtságot árult el.

Ritkán nevetett és csakis akkor vidult fel, ha a kis Pistával játszott. Imádta a kis fiut. Az a kis ember megdöbbentőleg hasonlitott az apjához. Ugyanazok a sötét behizelgő tekintetü szemek, az a nemes vonásu tojásdad arcz, a kissé duzzadt piros ajkak és amellett a legszeretetreméltóbb gyermek volt a világon. Édes gagyogásával elűzte a nagyok homlokáról a gondfelhőket, ő volt a ház öröme, napsugara.

Flóra gyakran levitte őt magával a parkba, egykori kedvencz helyére, ahonnan kilátott a rétházi jegenyefasorra. És mialatt a kis fiu a homokban a lábainál játszott, ő szomoruan elmerengett a multon, jelenen és jövőn!

Jövő! Mintha neki jövője lett volna! Egy szerencsétlen, végzetes szerelemmel szivében lehetett-e az ő jövője más, mint szomoru lemondás, önmegtagadás! Mert hetekig tartó lelkiharcz után végre kénytelen volt magának bevallani, hogy szereti Pistát! Nem ugyan a boldog szerelmesek epekedő reményeivel, de szerette, mint egy drága halottat, akitől örökre el vagyunk választva!

Erősen el volt tökélve magában, hogy szerelmét soha... soha sem fogja Pistának elárulni, de képtelen volt azt elfojtani szivében; Pista szerelmi vallomása óta hatalmasabban ébredt az fel benne, mint valaha. Hiába volt tehát az évekig tartó küzdelem. A magára erőltetett közöny, testvéri érzések, barátság, mindez csak álformában nyilatkozó szerelem volt. És hiába szökött meg a veszélyes férfi közeléből, hiába ingerelte megsértett női szemérmét merész szerelmese ellen, hiába mondta el magának napjában százszor is, hogy ez a szerelem bünös, reménytelen és még gondolatban is megszégyenitő rá nézve; azért mégis szeretett!

Tulajdonképen soha sem is szünt meg Pistát szeretni, mert a feledés, lemondás hamuja alatt, amit éveken át lángoló szerelmére szórt, ott sistergett a parázs és Pista gyujtó szavaira azonnal fellobbant. Még a Virág Lidi féle intermezzo sem lohasztotta le.

Kunhegyiné indiskrécziója folytán Márta megtudta férje kedvesének nevét; Flóra visszaemlékezett, hogy a hozzája hasonlitott balletleányt is Virág Lidinek hivták. Nem szólt erről Mártának, de akaratlanul felébredt benne a gondolat, nem-e a hasonlat miatt kereste Pista Lidi ösmeretségét? Az igazi szerelem néha éleslátó, mindig ékesmondó és többnyire elnéző. Flóra is önmagát vádolta, amiért Pistát annak a leánynak a karjai közé kergette!

Mióta Márta visszatért, a testvérek között megszünt a régi bizalmas viszony; kölcsönösen titkolni valójuk volt egymás előtt és félve kerülték a bizalmas együttlétet. Flóra semmi tekintetben sem igyekezett hugát befolyásolni és ha Márta olykor tépelődve kérdezte, mit tegyen? komolyan felelte Flóra: »Cselekedjél a szived szerint.«

Wranekné Mártával és a kis fiuval elutazott és Flóra napjai még szomorubban folytak, mióta egyetlen vigaszát, a gyermeket nem szorithatta többé szivére.

Rátótyról semmi hir sem érkezett, kivéve a napilapok utján, melyek mindjobban tárgyalták az erdélyi petroleum-részvénytársaság ügyét, ami bukó félben állott. Ez alkalommal Rátóty nevét gyakrabban emlegették, mint a többi bizottsági tagokét, mert Pista volt e vállalatnak inditója.

Igy mult el a julius. Augusztus elején szomoru esemény zavarta meg a porczellángyár lakóinak egyhangu életét. Wranek ezredest szélhüdés érte és a gyárost táviratilag hivták Bécsbe a beteghez.

Wranek kétségbeesve utazott el, Flórára bizva a házat és a gyárat. Az utóbbi időkben Flóra sokat segitett apjának üzleti dolgokban, ez szórakoztatta őt és végtelen örömet okozott a gyárosnak, aki azzal a mellékgondolattal avatta be leányát az üzleti teendőkbe, hátha hasznára fog az neki válni egykoron... ha ő nem lesz. Flóra olyan inteligens leány volt, miért ne vezethetné apja halála után ügyes szakemberek segitségével a gyárat tovább? Ezt remélte Wranek. De azért még sem örömest hagyta Flórát egészen egyedül odahaza.

Flórának valami dolga akadt Kelenvárt és bár forrón tüzött az augusztusi napsugár, mégis maga ment be kocsin, mert a nagy magány kezdett terhére lenni.

A tikkasztó nyári délutánon a kis város utczái néptelenek voltak. Flóra elvégezte teendőit a boltokban és mivel kissé pihentetni akarta lovait és nagyon ki volt melegedve, betért Kelenvár legelőkelőbb czukrászdájába fagylaltozni.

Ez a szó előkelő nem illik ugyan arra a primitiv, homályos boltra, ami szemben a vármegye házával, a hires hársfa-korzó mentén (ahol esténként nehány pislogó lámpás mellett sétálgatnak a kelenváriak) csak a kirakat nehány izléstelen czukor-épitményével és a zöld tüllel letakart süteményekkel árulja el czukrász voltát. Mert a bolt elé kirakott poros oleanderek közé elhelyezett, tarka abroszokkal lebontott alaktalan faasztalok éppen ugy sörházat, vagy kurta korcsmát is jelenthetnének.

De a jó kelenváriak már hozzá szoktak ezekhez a kezdetlegességekhez és mivel a czukrásznak jó volt a fagylaltja, erősen fogyasztották a melegben.

Flóra a hűvös boltban akart letelepedni, de a tarka abroszok egyikénél megpillantotta Katát, aki szivélyesen szólitotta:

Flóra megörült ennek a találkozásnak. Kata iránti ellenszenve már régen megszünt, sőt bizonyos érdeklődéssé változott, talán azért, mert Kata Pista barátnője volt.

Szivélyesen üdvözölték egymást és a fagylalt mellett mihamar kedélyes beszélgetésbe bocsájtkoztak.

- A baj nem kimél most benneteket - mondta Kata, Wranek ezredes esetéről értesülve - csak már egyszer azzal a szegény Pistával végeznétek!

- Mit tehetünk? - kérdezte Flóra - kettőn áll a vásár, ha a házasok nem tudnak megegyezni...

- Lári-fári - vágott közbe Kata szokott nyiltságával - Pista kezei kötve vannak, nem alázhatja meg magát annyira az a szegény ember... rajtatok volna őt ezekben a nehéz perczekben segiteni...

- Benne van a bajban, nyakig ül a csávában. Horthytól tudom, aki e napokban Budapesten járt. Mióta Mr. William Ross megszökött...

- Öt nap óta! Nem olvassz lapokat? - kérdezte Kata elcsudálkozva. - Minden lapban bent volt, de ugy látszik hatalmas emberek érdekében állott a dolgot elfojtani, mert a lapok elhallgattak, de Horthy hallotta a fővárosban, hogy kellemetlen dolgok készülődnek a részvénytársaság ellen. Pista is bajba jöhet. Szegény Rátóty! ha jogom lenne hozzá, minő örömest segitenék rajta!

- Megijesztesz, Kata - szólt Flóra elsápadva - micsoda veszély fenyegeti Pistát?

- Tudom is én! - kiáltott az özvegy túlozva - talán a börtön is! Az ilyen ügyekben sohasem lehet tudni hová lyukadnak ki a dolgok! De mindenesetre elveszti a részvényekbe fektetett pénzét és talán a képviselői mandátumát is! Ezt gondoljátok meg!

- Nem mondom, hogy tehettek, de nem kellett volna őt olyan ridegen eltaszitani egy kis ballépés miatt...

- Nem akart... nem akart... csak nem ölthet baráti csuhát magára és nem könyöröghet bocsánatot a felesége előtt térden állva, mint Márta akarta. Ne haragudjál Flóra, ha nyiltan beszélek, de nekem az a meggyőződésem, ha Pistából nem vált jó férj, ennek Márta az oka. Pistából mindent csinálhatott volna egy okos asszony. Jószivü, kedves ember, akivel nem nehéz megférni. De Márta túlkövetelő volt, fényűző, mulatni vágyó hajlamaival maga kergette a férjét a nyaktörő vállalatokba.

- Ezt... és még sok mást. Nem azért ismétlem, hogy kellemetlenséget mondjak neked, de azért, mert Pista részére akarlak megnyerni. Ő megérdemli részvétedet!

Kata nem felelt mindjárt. Néhány másodperczig csendesen nézett le tányérjára, mintha gondolkoznék, aztán hirtelen felvetve fejét, nyiltan tekintett a leány szemébe:

- Ha éppen tudni akarod - mondá elhatározással - igen, egykoron szerettem Pistát... ma már bevallhatom neked, mert ő már rég házas, én pedig néhány hét mulva Horthy neje leszek.

- Arról későbben, maradjunk most a tárgynál. Én szerettem Pistát - folytatá nekihevülve - és ha tiz évvel fiatalabb lettem volna, nem is engedtem volna őt át senkinek a világon! De fiatal volt hozzám; tudtam, hogy nem venne nőül sohasem! A szerelemből barátság lett és ehhez a barátsághoz hü maradok. Ő előttem mindig mint a férfiak eszményképe fog állani: szép, lovagias, nemesszivü, igazi gentleman! Azért fáj a szivem érte. Fáj látnom, mint rohan a romlás felé, mert nincs, aki segitsen rajta. Az apád kötelessége lenne. Ne hagyjátok el őt ebben a válságos pillanatban. Horthytól tudom, hogy a hitelezők zaklatása pokollá teszi a szegény ember életét már eddig is, mi lesz még, ha a részvénytársaság bukása elvitázhatatlan ténynyé válik? Flóra, vedd rá a hugodat a kibékülésre, mentsétek meg azt az embert!

- Részemről mindent meg fogok tenni - dadogta Flóra, meghatva Kata baráti jóakaratától Pista iránt - apa e napokban haza jön. Bizonyára ő sem álmodja, mint állnak Pista ügyei. Elkerülte figyelmünket Mr. William Ross szökésének a hire is, az nap érkezett Bécsből a rossz hir és mi semmivel sem törődtünk! De légy nyugodt, Pistát sem hagyjuk el.

- Ezt vártam tőled Flóra - mondá Kata, Flóra kezét melegen megrázva. - Jellemes, erélyes leány vagy, akire számitani lehet. Miért is nem inkább téged vett el Pista!

- Beszéljünk a házasságról - szólt Flóra kitérőleg - miért titkoltátok eddig?

- Nem titkoltuk, de ugy látszik senkisem tette fel, hogy Hátszegi Katát nőül lehet venni!

- Voltam. De végre beláttam, hogy az asszony minden erélye mellett is gyenge lény és rászorul a férfira. Az a gazember (első férjét értette) minden kigondolható módon bosszantott. Felbujtatta ellenem a cselédeimet, a nyakamra küldte a finánczokat, minden lépten, hol egy szénaboglyám gyuladt ki, hol egy kedvencz tehenem, lovam hullott el. Mindenütt az ő bünös, átkos keze müködött. Ez türhetetlen állapot. Aztán belefáradtam a sok vesződtségbe a gazdasággal... Öregszem...

- Hagyd el; a hátamon a veszélyes négy kereszt, fiatalságom határszélén állok. Horthy jó és becsületes, évek óta szeret... nyugodt öregségem lesz mellette...

Flóra elgondolkozva nézett maga elé... Ime, miként jön a világon minden a helyes kerékvágásba! Kata, ez a tüzes, szenvedélyes asszony, aki pár perczczel előbb nyiltan bevallotta, hogy évek előtt Pistát szerette és szivét még most is rezgésbe hozta a régi szerelemre való visszaemlékezés, belefáradva a szenvedélyek viharaiba, resignáltan menekül egy érdekházasságba. Semmi sem örökös tehát e világon? Elmulik, elkopik minden? Még a legszilajabb sziv vágya is? Lecsillapulnak a szenvedélyek a mutatkozó ősz hajszálakkal, az első ránczokkal? Elfásulunk, mikor szaporodik hátunkon a keresztek száma?

De hiszen akkor nem ijesztő az öregség! És inkább vágynunk kell békét osztó előnyei után! De azért mégsem akart volna öreg lenni! Az a végzetes szerelem, ami annyi kínt okozott neki, volt egyedüli boldogsága, gyönyöre!

- Isten veled, Kata! - mondá kezet nyujtva a barna asszonynak - köszönöm, hogy ilyen nyiltan szóltál velem, szavaid nem tévesztették el hatásukat.

- Sietek a vihar elől. Nézd, minő fekete felhők tornyosulnak hirtelen az égen.

- Csakugyan; csak még hazaérj vihar előtt! Tikkasztó meleg volt ma és a nap nagyon is égetően tüzött. Isten veled, Flóra! Jó utat!

- Jég lesz ebből! - szólt János, az időközben kocsissá előléptetett groom, hátra fordulva urnője felé, miközben ostorával a sürü, nehéz fellegekre mutatott.

- Csapjon a lovak közé János - parancsolta Flóra - hogy a vihar előtt hazaérjünk.

Flóra hátradült a kocsiban; az a nyomasztó érzés, ami vihar előtt minden élő lényt meglep, kettőzött mértékben nehezedett reája. Kata szavai folytán lelkében már dúlt a vihar. Reszketett Pista miatt és nem tudta miként segitsen rajta!...

Tompán hallatszott a távolból az ég dörgése, vakitó villám czikkázott koronként a fekete felhőkön át.

Flórát rémképekkel ijesztgette felizgatott képzelete; de erős lelke küzdött ellenök. Nem... nem... még nincs veszve semmi sem. Márta majd kibékül a férjével, apja rendezi pénzügyeiket és minden ismét a régibe jő... És aztán? Visszatér majd hozzájuk akkor a boldogság is?

Flóra csak most adott számot magának arról, hogy ő minő véghetetlen szerencsétlen! Mióta veszélyben tudta Pistát, őrületes vágy kergette őt feléje. Megvédeni, megvigasztalni őt... erőt önteni csüggedt lelkébe: csak ez után vágyott és ezt nem tehette. Bármint törte is a fejét, belátta, hogy semmit sem tehet Pista érdekében, mielőtt apja haza nem érkezik. De ha akkor már késő lenne? Oh! Istenem!

Menydörgés remegtette meg a levegőt, a vihar mindinkább közeledett. Forgószél kapta fel az országut apró kavicsait, összeszedte a száraz faleveleket, megczibálta a fákat, a bokrokat és tova ragadva magával a száraz galyakat, végig sivitott a telegráfdrótokon.

Flóra a kocsi belsejébe huzódva, tovább szőtte kinzó gondolatait. Csak mikor megpillantotta a porczellángyár sárga épületcsoportját, nyugodt meg kissé. Eszébe jutott otthona, családja és a magára vállalt felelősség. Mélyen felsóhajtott, mikor a kocsi behajtott a tágas udvarba.

Még mindig nem esett, csak a szél sivitott rémületesen és mintha őrült tánczot jártak volna a park lombos fái, ugy hajlongtak össze-vissza.

Gondos háziasszonyként Flóra azonnal végig járta a házat, maga győződött meg, pontosan be van-e minden zárva és kiadta parancsait a cselédségnek, nehogy a vihar nagyobb kárt tegyen. Aztán vacsorához ült, de alig nyult valamihez, visszatért szobájába, ahol az ablakból nézte a fergeteget.

Az eső megeredt. Jéggel vegyes zápor omlott alá, valóságos felhőszakadás. Nagyokat koppantak a mogyorónagyságu jégdarabok az ablaktáblákon és a kegyetlen égzengés, a zuhogó eső pokoli lármája, elnyelt minden egyéb zajt.

Flóra nem hallotta, hogy kocsi robogott be az udvarba és csak arra eszmélt, mikor az előtte álló szobaleány jelentette, hogy a Rátóty nagyságos úr megérkezett és kérdi bejöhet-e?

Flóra a meglepetéstől szólni sem tudott; azt hitte álmodik, csak a fejével intett igent és átment a mellékszobába, ahol egy függőlámpa égett. Egy perczczel későbben Rátóty állt előtte. Az arcza sápadt volt, bágyadt szemeiben aggály honolt, szemöldei között mély barázdát vont a gond.

- Megijesztettelek? - kérdé a képviselő keserüen - bocsáss meg... az atyádat keresem. Fontos beszélni valóm van vele.

- Bécsben? - kiáltá megdöbbenve Rátóty - a cselédek mondták, hogy nincs honn, de azt hittem csak a környéken van...

- Azt hiszem, e napokban megjő - vélte Flóra és a szobaleány felé fordulva, aki kiváncsian még mindig ott ólálkodott, mondá: - Hozza rendbe azonnal a vendégszobát.

- Köszönöm, a vonaton étkeztem - felelte az szórakozottan - és mihelyt az eső kissé eláll, mennem kell.

- Ebben az időben lehetetlen! - vélte Flóra. És mintha szavait az ég is igazolná, vakitó villámlás világitotta meg a szomszédos sötét szobát és siketitő menydörgés remegtette meg az épületet.

- Hová szándékozol? - kérdezte, látva hogy Pista hallgat és gondolatokba mélyedve, sötéten néz maga elé.

- Kelenvárra! - mondá felijedve és folytatá: - Nem voltam arra elkészülve, hogy apósom úton lesz.

- Nagybátyámat szélhüdés érte, - magyarázta Flóra - de már jobban van. Apát táviratilag hivták Bécsbe. Talán irhatnál neki.

- Az ügy nem olyan természetü - felelte türelmetlenül a képviselő - nekem beszélnem kellene vele, még pedig sürgősen... Holnap délig egy ügyet rendbe kell hoznom, különben...

- Miért nem tudósitottál bennünket érkezésedről, miért hagytad a dolgot az utolsó perczre? - kérdezte Flóra bátortalanul.

- Azt gondolod, tudtam még tegnap, hogy ma hozzátok jövök? Nem érzed át - folytatá növekvő indulattal - hogy csak a végső szükség, a körülmények kényszere folytán jöttem ide... fordulok hozzátok...

- Mi sértő van bennök? Én csak a tényeket konstatálom. Válófélben vagyok a hugodtól... félig már ki vagyok taszitva a családból - folytatá keserü gúnynyal - mi joggal fordulhattam volna hozzátok, kérhettem volna segélyeteket?

- Még a hugom férje vagy és mindig gyermekének apja maradsz - szólt Flóra hévvel - részvétünkre jogod van, családunkhoz tartozol.

- Köszönöm - mondá Pista bizonyos meghatottsággal és szeme először pihent hosszasabban, szeretettel a leányon - nagylelkü szived szólalt meg most.

- Belőled pedig szóljon a bizalom... tekintsd, mintha atyámmal beszélnél...

- Szegény Flórám! atyádat nem pótolhatod! Én nem csak apósom tanácsát, de anyagi segélyét is jöttem kikérni...

- Én is rendelkezem egy kevés pénz felett - mondta élénken Flóra, nehány száz forintnyi összegyüjtött kis tőkéjére gondolva - és szükség esetén itt vannak ékszereim is!

- Oh minő jó, nemes vagy te, Flóra! - kiáltá mindjobban meghatva Pista - de félek, jóakaratod nem elég. Nekem holnap estig jelentékeny összeget kell lefizetnem... a becsületem forog szóban - mondá nyomatékkal. - Reményem volt Budapesten ezt az összeget összehozni, bizton megigérték nekem, de Mr. William Ross szökése, ugy látszik, egészen elrontotta a hitelemet. Nemes hitelezőm - folytatá gúnynyal - megijedt s az utolsó pillanatban visszavonta szavát. Gondolhatod, minő izgatottságon mentem keresztül... végső szükségemben aztán apósomra gondoltam. Ő nem fog elhagyni - igy vélekedtem - ha megtudja a helyzetemet... hiszen nemcsak rólam, de az unokájának becsületes nevéről is van szó... - mondá elborult homlokkal.

- Kétezerháromszáz forint! - ismételte Flóra megdöbbenve. Ez az összeg meghaladta az ő erejét.

- A szerencsétlenség üldöz... - folytatá Rátóty sötéten - igazi fátum, hogy apósom éppen most van távol... ha itthon lenne... csak ki kellene nyitnia Wertheim-szekrényét és én meg lennék mentve!

E szóra »Wertheim-szekrény« Flóra szemei sajátszerüen felvillantak. Mentő gondolata támadt, amit azonban rögtön félve űzött el magától, de az ujra visszatért. A Wertheim-szekrény kulcsait most ő őrizte! Csak tőle függ tehát, hogy onnan kivegye a szükséges összeget. De nem lenne ez lopás? Visszaélni apjának bizalmával, teheti-e ezt?

- Isten veled Flóra - szólt hirtelen Rátóty - a vihar csökkent, én megyek...

- Mit tudom én! Kelenvárra... még ott megpróbálom... aztán ki a világba... vagy azon kivül - mondá keserü humorral.

- Maradj - szólt a leány hirtelen elhatározással - én... én... odaadom neked azt az összeget.

- Te? Honnan? - kiáltá Pista meglepetve és csüggedt szemében fellángolt egy bágyadt reménysugár.

Flóra hálószobájába sietett, ott magához vette a jól elrejtett Wertheim-kulcsokat és kilépve a folyosóra, atyja dolgozószobája felé igyekezett.

- Az öreg Gáspár, aki a nagyságos urat hozta, a kisasszony engedelmével kifogná a lovait és itt maradna éjjelre - jelentette. - Az utak el vannak öntve; a képviselő ur ma nem mehet tovább.

- A vendégszobát rendbe hoztam - folytatta a leány - és ha a kisasszonynak nincs szüksége reám, lemegyek a földszintre. A tornácz ablakait beverte a jég, holnapig be kell azt valahogy tömnünk papirral, deszkával, különben bever az eső.

Bement a vendégszobába, mintha utána nézne, rendben van-e ott minden és csak mikor már hallotta, hogy a leány lent a lépcsőházban beteszi maga után az ajtót, nyitott apjának dolgozószobájába, mint a tolvaj, aki fél, hogy tetten kapják.

Meggyujtotta az iróasztalon levő gyertyát, vigyázva helyezte azt egy székre a nagy öblös Wertheim-szekrény mellé és dobogó szivvel dugta a pénzszekrény zárjába a kulcsot. A nehéz vasajtó könnyen felnyilott. Flóra jól ösmerte abban a szekrényben a rendet; ha az apja beteg volt, mindig őt küldte pénzért. Kissé reszkető kézzel vett ki egy nagy bőrtárczából két darab ezrest és 3 darab százast, helyére tette a nagy bőrtárczát, zsebébe rejtette a pénzt és gondosan ujra elzárta a Wertheim-szekrényt.

- Apám meg fog bocsájtani nekem - mormolá mély sóhajjal - a család érdekében cselekszem.

- Ime - mondá keresetlenül, mintha valami nagyon egyszerü dologról lenne szó és Pista elé helyezte az ujdonatuj 5 darab bankjegyet.

Pista, aki mindeddig kételkedett, hogy Flóra valóban képes lesz őt megmenteni, lázas örömmel nézte a bankjegyeket, mintha nem birna saját szemeinek hinni, de nem nyúlt hozzájok.

Rátóty reszkető ujjakkal helyezte el azokat tárczájába, amit kabátjának belső zsebébe csúsztatott, aztán hirtelen megragadva a mellette álló leány két kezét, merően a szemébe nézett azokkal a lángoló sötét szemekkel, amelyek már annyi asszonyszivet megremegtettek és amelyekben most kimondhatlan meghatottság, hála, mély érzés tükröződött.

Flórát delejes áramként járta át ez a tekintet és vonzotta mint mágnes a vasat; nem tudta a szemét elforditani.

- Köszönöm, Flóra... köszönöm - mondá Pista komolyan, felindulástól remegő hangon - többet alig tudok neked mondani. Az őrangyalom, a megmentőm voltál... nem is álmodod, minő szolgálatot tettél nekem! Nemcsak az életemet... sokkal többet... a becsületemet adtad vissza... Egy egész élet rövid, hogy azt neked megháláljam... de ne feledd, hogy e percztől fogva az életem a tiéd... Ha bármikor szükséged van rá... vedd el... neked adom - kiáltá szenvedélyesen.

- Az életedet nem akarom, Pista - felelt kipirult arczczal, ünnepélyesen a leány, nem vonva vissza kezét és komolyan tekintve a férfi lángoló szemébe. Józan meggondoltsága e perczben, szerinte, kitünő eszmét sugallt neki.

- Igérd meg nekem - folytatá Flóra - hogy kerülni fogsz ezentul mindennemü olyan vállalatot, ahol anyagilag és erkölcsileg helyzetedet koczkáztatod, hagyj fel a nem neked való spekulácziókkal...

- Legfőbb óhajom azokkal felhagyni, e felől biztos lehetsz... csak egyszer rendbe jöjjek.

- Nem igérheted? - kérdezte Flóra rosszalólag és kezeit ki akarta vonni a Pistáéból, de a képviselő erősen szoritotta azt az övéiben és a leányt hypnotizálni igyekezve tekintetével, szenvedélyesen felelé:

- Nem igérhetek olyasmit, amit megtartani nem áll hatalmamban. Te tudod legjobban, miért nem szerethetem én többé Mártát! Tudod, hogy a szivem másé... egy szentet, egy női eszményt szeretek, aki magasan áll a többi nő felett és akit imádok végzetes szerelmem teljes erejével, szivem minden dobbanásával! Tagadtam eddig a nő felsőbbségét, most meghajlok előtte... előtted - mondta lángoló tekintettel.

- Ne folytasd - dadogá Flóra - nem hallgatlak meg! - És ijedten tekintett körül.

Pista elértette azt a pillantást és csendesebben, elfojtott hangon folytatá:

- Ne félj! Nincs okod tőlem tartani... olyan tiszteletben tartlak, mint a Szüz anyát, akit csak leborulva lehet imádni, de tudnod kell, hogy még mindig szeretlek és szeretni foglak egész életemen át! - kiáltotta hévvel.

- Ne szólj... ne szólj - könyörgött a leány - bocsáss el... nem látod, hogy szenvedek! Oh! Istenem!

Pista hirtelen elbocsájtotta Flóra kezeit és leborulva előtte, magánkivül a szenvedélytől dadogta:

- Bocsáss meg, nem vagyok méltó rád... de engedd, hogy legalább ruhádnak szegélyét csókolhassam - és megragadva a leány könnyü ruhájának a fodrát, szenvedélyes csókkal boritotta azt és magánkivül ismétlé: - Szeretlek... szeretlek!

- Pista, te félrebeszélsz! - rebegte remegve Flóra, akinek a feje szédülni kezdett és utolsó erejét összeszedte, hogy a férfit észre hozza. - Távozz, hagyj magamra! Nem hallgatlak meg tovább!

- Ne űzz el - könyörgött Pista, még mindig a lábainál - talán utolszor látjuk egymást ez életben!

- Mert megundorodtam az élettől... lemondás, kinos gyötrődés az számomra! Nem élhetek nélküled... meghalni érted édes lenne nekem!

Átkulcsolta a leány térdeit és esdőn, szerelemittasan nézett fel reája. Flórát elszéditette ez a tekintet, Pista kezeinek érintése remegésbe hozta. A szive hevesen dobogott, a füle zugott, valami ösmeretlen hatalom késztette, hogy lehajoljon a lábainál szerelmesen fetrengő férfihoz; valami megtörhetetlen bűverő vonzotta őt feléje.

Nem gondolkozott többé. Elfeledett mindent: szüleit, hugát, kötelességét, a világot, csak egyet tudott, érzett e perczben, hogy azt a férfit, aki szerelemsóváran pillant fel hozzája, öt év óta szereti már lelkének minden erejével. A szenvedély, a vágy, hatalmasan ébredt fel benne és ő lehajolt Pistához és elhaló hangon rebegte:

Pista hirtelen felugrott. Diadalmas mozdulattal fonta karjait a leány dereka körül, a szeme fellángolt és mint a nemes vad, ami végre hatalmába keritette prédáját, villámgyorsan szoritotta Flórát magához. Ajkai hosszan, szenvedélyesen tapadtak a leány szájára és Flóra nem forditotta el többé a fejét mint egykoron, hanem önfeledten viszonozta szerelmesének észbontó csókját. Sokáig álltak igy, egymást szorosan átölelve, néma extázisban.

- Az ilyen földöntúli üdvért kevés csak egyszer meghalni! - Ez a gondolat keringett azalatt Flóra zavaros agyában.

Kint folyton zúgott a vihar... nagyokat dörgött és villámlott koronként, a szél csapkodta az esőt az ablaktáblákhoz... És ők egészen egyedül, ketten voltak ezen a viharos éjszakán, a nagy uri ház első emeletén.

Ugyanazon délután, mikor Flóra Kelenvárt Katával találkozott, Heller is a városba érkezett. Szokása szerint az Arany Sasba szállt és este lement az étterembe vacsorálni.

Egyedül ült egy asztalnál, mikor belépett a terembe Goldfahn és fürkészőleg nézett körül. Nyilván találkája volt valami üzlettársával, de megpillantva Hellert, kissé bátortalanul, alázatos köszönéssel közeledett a nagybirtokos asztalához.

- Bocsánatot kérek, Nagyságos ur - kezdte Goldfahn mély hajlongással - ha zavarni bátorkodom, de egy ügyben, ami Nagyságodat is érdekli, óhajtanám becses véleményét kikérni.

- Rossz hireket hallottam a Rátóty nagyságos ur felől - kezdte Goldfahn. - Kelenvárt azt beszélik, bajba jön a petroleum-részvénytársaság miatt... gondoltam a Nagyságos ur talán megmondhatná, mi igaz e hirből...

- Semmit sem tudok Rátótyról - felelt Heller visszautasitólag - tegnapelőtt érkeztem meg külföldről.

- Ezt sajnálom, mert igazán nem tudom, mit tegyek! Tetszik tudni, én irtam amiatt a váltó miatt a képviselő urnak és figyelmeztettem a lejárat napjára, de semmi választ sem kaptam. És holnap van a lejárat napja.

- De hiszen Rátóty azt már régen beváltotta; eltépve mutatta meg nekem tavaly!

- Nem az ezer forintos váltót értem, nagyságos ur, hanem azt a 2300 forintosat, amit márcziusban állitott ki a képviselő ur és nagyságod is aláirt.

- De engedelmet kérek, az a váltó nálam van, akár megmutathatom a nagyságos urnak - mondta a kis veres zsidó nyugtalankodva.

A vihar szele már a kelenvári utczákon is végig sepert akkor, az elpuhult Goldfahn nem örömest járkált ilyen időben, de mivel szerencsére nem lakott messze és az ügy nagyon is a szivén feküdt, készségesen szaladt a váltóért. Alig tiz percz mulva visszatért.

- Magának igaza volt, Goldfahn - mondta végre szenvtelen hangon - a nevem a váltón van.

- És mit gondol a nagyságos ur, beváltja azt holnap a Rátóty képviselő ur? - kérdezte fürkészőleg, nyugtalanul.

- Azt nem tudhatom - felelte Heller hidegen - de mivel ellenkező esetben én fizetek, a váltót kifizetem ma és majd hozzám küldi a képviselő urat, ha magát keresné.

Heller felelet helyett a tárczájába nyult. Aznap adta el a buzáját és pénztárczája csak ugy duzzadt a bankjegyektől. Egykedvüen számolta le a zsidónak a pénzt és nyugodtan tette el a váltót a tárczájába.

Goldfahn még beszélgetni szeretett volna. Valami titokszerüt szimatolt ki Heller Géza viseletéből... De Heller elkészült már vacsorájával; felállt és fejével előkelően biczczentve felment a szobájába.

Flóra későn ébredt. A nap már fényesen ragyogott az ég sötét azurján és bőségesen ontotta meleg sugarait a park növényzetére, amit üde zöldre mosott az esti zápor. Fű, fa, virág feléledt, a bokrokban, fákon vigan csicseregtek a madarak; az ut kavicsos porondja, az épületek verescserepü fedelei, a szürkére festett ereszek, a kert fakeritése, az eső nagymosása után, mint egy pedánsul kezelt olajfestménynél, a kellő szinekben emelkedtek ki a tiszta, átlátszó légben. A természet megifjodva, felfrissülve, győzedelmesen mosolygott mindenfelé, csak néhány letördelt galy, az utakon elszórt falevelek, szerte heverő tégladarabok jelezték itt-ott a vihar káros nyomait.

Flóra hálószobájában a consolasztal márványlapján kilenczet ütött a kis rokoko-művű óra.

Ezüst csengésü ütéseit hangosan számlálta Flóra és elszörnyüködött. Nem szokott máskor ilyen későn kelni, de ma még élvezettel maradt fekve kényelmes nagy bronz-ágyában, a hófehér csipkés párnák között és lehunyt szemekkel álmodozott tovább. De a fényes napsugár nem hagyta őt tovább aludni, a lebocsátott függönyökön át is bevilágitotta a szobát és behallatszott a kis madarak vidám csiripelése is.

- A nyolcz órai vonattal. Kezét csókoltatja a kisasszonynak és azt izeni, a két órai vonattal jön meg Kelenvárról.

A szakácsnővel sokáig tanácskozott. Finom kis ebédet rendelt; Rátótynak minden kedvencz étele szerepelt a menün. Aztán felkelt, könnyü pongyolát öltött és kinyitotta az ablakokat.

- Isteni idő! - kiáltott fel, élvezettel szürcsölve az üde, pormentes levegőt, szemeit kéjjel legeltette a park zöld fáin és szomoruság nélkül, majdnem gyönyörrel mondta:

A halál gondolata nem remegtette meg. A pár órai alvás nem szabaditotta meg őt a viharos éjszaka mámorától, a ragyogó napsugár nem józanitotta őt ki szerelmi extázisából. Örömmel üdvözölte a napot, amelyen örökre egyesülni fog szerelmesével a... halálban.

Szép akart lenni. Hosszas habozás után egy fehér himzett ruhára esett a választása, mert e ruhát Pista egyszer megdicsérte.

Folyton Pistára gondolt. Rágondolt, mikor lenézett a napfényes ragyogó parkba, mikor a fürdőszoba hideg zuhanyai alatt állott, mikor toilette-tükre előtt hosszu aranyos haját fésülte. Gondolatban követte őt Kelenvár hegyes kövezetü utczáin, a vasuton... és számitgatta a perczeket, mikor ismét viszontláthatja őt. Szép akart lenni és sikerült neki. Meg volt magával elégedve, midőn megpillantotta karcsu alakját ruhaszekrényének tükörajtajában. Az arcza üde volt mint a harmatos rózsa, fehér himzett ruhájában a keblére tüzött tea-rózsával megtestesült eszménynek tetszett. Kiváncsi szemekkel nézte önmagát és kutató elméje arra a másik Flórára gondolt, aki este merev tagokkal, átlőtt szivvel fog feküdni a park egyik zugában. Mert ott akart meghalni, kedvencz helyén, ahonnan kilátott a rétházi jegenyefasorra, ott, ahol mindig Pistára gondolt. Poetikusan gondolta ki halálát. Együtt ebédelnek; a délután még az övék... estefelé aztán lemennek a kertbe és ott kedvencz helyén, egymás karjaiban meghalnak! A halál nem lesz borzasztó vele! De az életösztön egy perczre mégis felébredt benne! A halál is édes vele - gondolta - de mennyivel édesebb lenne együtt az élet! És villámgyorsan egy őrült terv kezdett kibontakozni felizgatott képzeletében. Ha meghalnak, családjuk számára elvesztek; nem lenne tehát övéikre nézve ugyanaz, ha örökre eltünnének e vidékről? Ha valami távoli világrészbe szöknének Pistával és ott idegen emberek között uj életet kezdenének, kinek ártanának létezésükkel? Ki itélné el őket az ó-világban elkövetett, nem gyanitott vétségért? Senki. De vajjon jogot ad ez neki oly boldogságot élvezni, amit a hugától lopott el? Nem - sugta a lelkiismerete.

Bűnödtől csak a halál tisztit meg; csak vérrel moshatod le a foltot, amit a bűnös szerelem rajtad ejtett.

És hogy jobban megbarátkozzék a halál gondolatával, kiválasztott apja fegyvergyüjteményéből egy apró hatlövetü revolvert, ami finom szerkezeténél és kis méreteinél fogva remek kis jószág volt. Flóra értett a fegyverek kezeléséhez. Egy nyáron át kedvencz mulatságuk volt a czélba lövés és Flóra egész művészetig vitte, olyan biztos keze és szeme volt. Bevitte a kis fegyvert a hálószobájába és ott nézegette... A revolver nem volt megtöltve, de Flórának gondja volt, hogy magával hozza a töltényeket és a kis fegyvert egy percz alatt rendbe hozta.

- Jobb, ha ezzel is elkészülök, - gondolta - ha Pista itt lesz, minek töltsük ezzel is az időt?!

Alig mult tizenegy óra... még három hosszu óra választotta őt el kedvesétől! Három hosszu órát kell rövid életéből nélküle eltöltenie!... Öntudatlanul játszott a fegyverrel... De mi ez?... Kocsirobogást hallott... ha ő lenne? Ha előbb elvégezte volna a dolgát, mint gondolta és kocsin érkezne Kelenvárról? Eléje akart sietni, de előbb biztos helyre óhajtotta rejteni fegyverét! Hová tegye, hogy hivatlan kezekbe ne kerüljön? Az ágya mellett volt egy kis faliszekrény, ahová lefekvéskor ékszereit s egy s más apróságot elhelyezett. Alig láthatólag volt a falban elhelyezve és a kis bronzkulcs, ami elzárta, állandóan benne volt. A szekrény kicsiny volt, csak nehány illatos zsebkendő-sachét, apró fejkendőket és pár könyvet tartalmazott, azokat, melyeket Flóra esténként ágyában olvasni szokott. Ide rejtette Flóra fegyverét, ráforditotta a kulcsot a zárban és szivdobogva szaladt a lépcsőházba és éppen abban a perczben ért oda, mikor a lépcsőn egy elegáns férfi-alak haladt felfelé.

De nem Pista... Heller volt. Flóra majdnem felsikoltott ijedtében, de nem hátrálhatott. Udvariasan, de kimérten fogadta vendégét.

Heller is zavarban volt; a művészbál óta nem látták egymást; de lélekjelenléte nem hagyta el a világfit. Bocsánatkérésen kezdte, amiért egy fontos ügyben ilyen korai órában alkalmatlankodik.

- Nem tudtam - válaszolt Heller, - de ami azt illeti, nekem Önnel volna beszédem, ha olyan kegyes lenne meghallgatni - végezte udvariasan.

- Kérem - szólt Wranek Flóra meglepetve és a nagy szalonba vezette látogatóját.

Nem akarta őt intim lakosztályukban fogadni. A huzatokkal beboritott, aranytükrös feszes szalonban formaszerübben bánhatott vele. Emelt fővel ment előre, nyugtalan szivvel követte őt Heller. Ez a fehérruhás eszményi leányalak megzavarta. Flóra egész lényében volt valami szokatlan, ünnepélyes e napon, az arczában egy uj kifejezés, ami őt megdöbbentette. Mint egy szép menyasszony, aki a templomból jő, vagy oda készül, olyannak látta Flórát.

Meglehetősen távol magától, Wranek Flóra egy fauteuilt mutatott vendégének és várakozásteljesen nézett egykori kérőjére.

- A köztünk történtek után Ön bizonyára csodálkozva lát itt engemet? - kezdte Heller, igyekezve hidegvérét visszanyerni.

- De az életben csupa váratlan dolog határoz akaratunk felett. Csak a napokban érkeztem haza külföldi tartózkodásomból és dolgom akadván Kelenvárt, egy kellemetlen, meglepő felfedezést tettem ott tegnap.

Flóra szivét balsejtelem szállta meg; feszült figyelemmel leste Heller ajkairól a szót.

- Egy bizonyos Goldfahn... uzsorás zsidó, ki az ön sógorának, Rátóty képviselőnek (nem nevezte őt barátjának) gyakrabban pénzt kölcsönzött váltóra, amiket néhányszor én is giráltam, megszólitott, mit tudok a képviselőről, mert a mai napon esedékessé válik egy 2300 forintos váltója, amit én is aláirtam.

- Ezt nem tudhattam előre és mivel Rátótyról nagyon kedvezőtlen hirek keringnek a megyében, kételkedtem a pontosságában... és az ügy annyival is inkább érdekelt, mert a váltón az én nevem is rajt áll...

- Ön nyugodt lehet - vágott közbe Flóra kissé gúnyosan - pénze nem forog veszélyben, Pista a zsidót eddig már kifizette.

- Engedelmet kérek, azt ő nem tehette, mert a váltó már nincs Goldfahnnál...

- Bocsánatot kérek... a dolog nem olyan egyszerü. Ha türelme lenne engem meghallgatni...

- Az előbb azt mondtam, hogy az a váltó - folytatá Heller kiszámitott hosszadalmassággal - érdekelt, mert a nevem rajt áll... Ön félbeszakitott... különben igy mondtam volna, a nevem rajt áll, de nem én irtam alá.

- Hogyan? - dadogta - ön azt állitja, az az aláirás a Pista váltóján nem az öné? De hiszen akkor... ak... kor... az aláirás...

- Hamis - egészitette ki Flóra szavait Heller hidegvérrel - és mivel azt az aláirást csak egy embernek állhatott érdekében hamisitani, nem nehéz kitalálni, ki az?

Flóra megsemmisülten dőlt hátra karosszékében; de gyengesége csak egy pillanatig tartott.

- Tudja ezt valaki önön kivül? Goldfahn vagy más valaki? - kérdezte helyes tapintattal.

- Ugy meg vagyunk mentve... és ezt Önnek köszönhetjük - mondta melegen. - Ön nemeslelkü barát és nemcsak sógoromat, de egész családunkat örök hálára kötelezte. Önzetlen tette...

- Nem érdemlem meg bókjait - szakitotta őt félbe Heller. - Nem cselekedtem önzetlenül, csupán azért, hogy megmentsem Rátótyt, akit már régen nem tekintek barátomnak - mondta megvetéssel, ami Flórának arczába kergette a vért. - Csalódik - folytatta hévvel - ha azt hiszi, nyomorult pár forintért a váltót kiadom a kezemből...

- Mit akar tehát? - kérdezte Flóra, félreértve őt. - Többet? Akarja a váltó kettőzött árát... akar egy vagyont érte... szóljon! Mindent megadunk önnek!...

- Nem üzérkedem váltókkal... - felelte visszautasitóan. - Nem vagyok uzsorás!... Vagy inkább igen... uzsorakamatot kérek... valamit, ami után évek óta sóvárgok már! - tört ki szenvedélyesen. - Mert tudja meg, nem az én kezemben, de az önében van sógorának becsülete letéve! Öntől függ csupán, hogy az ő neve ne legyen megbélyegezve a világ előtt, öntől függ, hogy Rátóty ne kerüljön a váltóhamisitók börtönébe!

- Mit akarok? Nem találta ki? - szólt Heller szenvedélyes pillantást vetve a leányra és nyomatékkal tette utána: »A kezét!«

Heller fakó arcza még kisértetiesebben sápadt lett, mint egyébkor, keskeny, vértelen ajkait egymásra szoritotta, melle lihegett a felindulástól, de apró szemeiben az elégtétel tüze égett, valami fagyos kegyetlenség, ami nem kegyelmez.

Végre ölébe hullott a leánynak két vértelen remegő keze és Flóra halálsápadtan, de nem ijedten, nézett okos szemeivel Hellerre.

- Két izben utasitottam vissza az ön megtisztelő házassági ajánlatát - mondá halk, de biztos hangon - mert éreztem, hogy ön mellett nem találnám fel a boldogságot, sem én önnek azt adni nem vagyok képes; pedig akkor még becsültem önt!... Hogyan gondolhatja tehát, hogy most kierőszakolt beleegyezésemmel, megvetéssel szivemben, boldogitani tudjam?

- Megvetését nem érdemlem meg - tört ki Heller érzékenyen - mi rosszat tettem? Egyedüli bűnöm, hogy felhasználom a helyzetet, de én idéztem-e azt elő? A véletlen játszik kezemre... elszalaszthatom-e a jó alkalmat, mikor évek óta szeretem már magát őrült szenvedéllyel?! Két izben vezetett tévútra az ön magaviselete, két izben utasitott el engem szivtelenül. Az erősebb mindig ön volt. Harmadszor állunk most szemben egymással, az erősebb ma én vagyok! Ki veheti tőlem rossz néven, ha kihasználom előnyömet? S aztán mit akarok? Egy szerető vőlegény karjaiból akarom kiragadni talán? El akarom állni boldogságát? Szerelmét követelem? Nem. Egy vétkes befolyás alól akarom megszabaditani; akarata ellenére boldoggá akarom tenni!... Ne rázza kétkedőleg a fejét és hallgasson meg türelemmel. Nem kutatom az okot, ami miatt ön nemcsak engemet, de sokakat már visszautasitott... de a világ gonosz és rágalmaival a legtisztábbat sem kiméli meg!

- Azt, hogy a világ nem kegyelmez... most még csak suttog, de ha ön továbbra is vonakodik férjhez menni, hangosan fogják vádolni, hogy...

- Ezt hiszik. De én nem! - folytatá Heller hévvel - mert ha hinném, itt látna-e engemet? Bocsásson meg e nyilt, talán kissé kegyetlen szavakért, de fel kellett önt világositanom... örvény szélén áll, Flóra. Semmit sem veszthet, csak nyerhet, ha a nőm lesz; mig a szülei házban ki van téve egy jellemtelen ember csábitásainak!

- Kiről másról, mint Pistáról! Azt hiszi nem tudom, hogy ő is szereti önt? És a jellemtelen emberek fékevesztett szenvedélyével vágyik az ön birhatására, éppen mert ön tiszta, megközelithetlen! És Rátóty nem fog visszaretteni semmi módtól...

- Hallgasson! ne rágalmazza őt - kiáltott Flóra - ezt nem engedhetem! Ha Pista egy gyenge pillanatban el is vesztette a fejét és vétett a becsület ellen, de számitásból rosszat tenni képtelen. Ő nem akarta önt megkárositani és nevével nem csalni akart! Ő lehet könnyelmü, gyenge, de nem jellemtelen. És ellenem semmit sem vétett! Semmivel sem vádolhatom! Minden hibája daczára becsületes embernek tartom - folytatá exaltáltan - és szeretem őt... mint a testvéremet!

- Nagyon becsületes ember! - rikácsolt Heller féltékenyen. - Egy becsületes váltóhamisitó - gúnyolódott, - aki majdnem erőszakkal dobta karjaimba a fiatal feleségét!

- Mártát? - pattant fel Flóra - ez hazugság! Alávaló rágalom! Márta ártatlan!

- Márta igen - felelte Heller lovagiasan - de férfi becsületemre esküszöm, nem Pistán mult, ha Márta ma nem a kedvesem! S bármint gyülöl is, Flóra, azért hihet nekem. Sohasem hazudtam és nevemen a legkisebb árnyék sincs! És azt az embert nevezi ön testvérének? Azt az embert meri védeni? Hiába! engem nem győz meg. Csak szánni tudom vaksága miatt és meg fogom önt menteni akarata ellenére is! Szeretem, Flóra! Oh, mennyire szeretem! Bizzon bennem! Elviszem utazni, messzi, távol, idegen országokba, körülveszem fénynyel, pompával és elfelejtetem magával ezt a gonosz álmot, ami kinozza. Kiragadom ebből a világból és ha évek mulva visszatérünk, már el is feledtük a multat. Ne gyülöljön annyira! Legyen könyörületes! Mindent megteszek magáért!

Tágra nyilt szemekkel, mereven bámult Flóra maga elé. Mi ment végbe benne? Elhitte a sok rosszat, amit Heller Pistáról mondott? Meginditotta őt Heller nagy szerelme? Arczkifejezése ellágyult és Heller remélni kezdett. Türelmesen várt, mig a leány megszólal.

- És ha ajánlatát elfogadom? - kérdezte még halkabban, lesütött szemmel Flóra.

- Ön visszaadja nekem a váltót? - kérdezte Flóra, szemét kérdőleg emelve Hellerre.

- Ön nem bizik bennem? - kérdezte Flóra, bánatosan függesztve a férfira nagy kék szemét.

- És kész engem nőül venni akkor is, ha kijelentem, hogy csak az erőszaknak engedek, önt nem szeretem és meggyőződésem, hogy boldogtalanok leszünk?

- Azt bizza reám; ha egyszer a nőm lesz, nem félek semmitől! - kiáltotta lelkesedéssel Heller.

- Ám legyen és most hallja a feltételeimet. Ön senkinek a világon, értsen meg jól, senkinek sem szól arról, ami köztünk történt. Szüleimnek, Mártának nem szabad gyanitaniok, hogy a család becsületéért áldozom fel magamat.

- És ön talán könyörületes irántam? - vágott vissza Flóra fölénynyel. - Néhány hét mulva, a legrövidebb idő alatt megtartjuk esküvőnket, de addig ugy rendezze ügyeit, hogy mentől ritkábban lássuk egymást.

- Tegye azt lehetővé, találjon ürügyet, kifogást, ami távol tartja a megyétől. Ezt azért óhajtom, mert képtelen vagyok az enyéim előtt önnek szerelmet szinlelni, szüleimnek pedig azt kell hinniök, hogy szabad akaratból választottam férjemül. Az esküvő napján visszaadja nekem a váltót és azonnal elutazunk valami messze országba.

- Az atyám ma megérkezik - mondta látszólag nyugodtan - ha akarja, holnap délben eljöhet, megkérheti a kezemet.

- Flóra! - kiáltott túlboldogan Heller, de a leány jéghideg magatartása folytán tapintatosan folytatá: - Köszönöm, el fogok jönni.

A leány felállt. Egy perczig habozott, odanyujtsa-e kezét, de legyőzve ellenszenvét, mégis megtette. Heller az ajkaihoz vonta és nagyon diskrét csókot nyomott rája.

Flóra összekulcsolta a kezeit és égfelé emelt tekintettel kétségbeesve tagolta:

Flóra a hintóba fogatott és kiment az indóházba apja elé. Inkább szeretett volna ugyan lefeküdni, mert ugy érezte, egy óriási kalapács egyre kalapál a fejében, a füle zúgott és egészen szokatlanul érezte magát. De ezt csak az utolsó 24 óra rendkivüli izgalmainak tudta be és remélte, a rövid kocsizás elűzi rosszullétét. De a déli órák égető heve nem éppen volt alkalmas főfájását csillapitani.

Mikor azonban megpillantotta Wranek papa becsületes piros arczát a vasuti kocsi ablakában, egy perczre feledte rosszullétét és tárt karokkal fogadta a vonatról leszálló köpczös öreg urat.

- Milyen szép, hogy a kis leányom kijött elém ebben a hőségben! - mondta Wranek, leányát megölelve - csakhogy végre itthon lehetek! Jer, siessünk - mondta, leányát a kijárat felé vonszolva.

- Kérlek, légy pár percznyi türelemmel, papa - szólt Flóra - a kelenvári vonattal vendégünk érkezik... Pista.

- Pista? - kiáltotta az öreg örömmel - Pista? Na ennek igazán örülök, de honnan tudod? Miért jön Kelenvárról?

- Tegnap este érkezett meg hozzánk - felelte Flóra lehető elfogulatlanul - de ma az első vonattal Kelenvárra ment, mert ott dolga volt.

- Pista nem is álmodja, milyen alkalmas órában kereste fel házunkat. Mártától levelem van számára. A kis Márta megpuhult, Flórám, megunta a szalmaözvegységet, szánja-bánja ő is bűneit és teljes feloldozást igér a férjének. Hála Istennek! Csak ezeket a gyerekeket békitsem ki végre - szólt sóhajtva - Pistát is majd rövidebbre fogom és remélem minden ujra a régi kerékvágásba jön!

Leült Flórával az indóház előtti hosszu padra és mialatt a táviró a kelenvári vonatot jelezte vékony, rezgő csengéssel, Wranek az elégedett emberek bőbeszédüségével folytatta:

- Tudod-e, hogy Márta és anyád holnap ilyenkor szinte itt lesznek? Tegnap vettem a levelüket; ha nem siettem volna annyira te hozzád, bevártam volna őket Bécsben és együtt jöttünk volna... De te nagyon szótlan vagy ma, Flórám! - szólt hirtelen, látva, hogy leánya hallgat.

Flóra, aki pár percz óta ujra érezte fejében a nagy kalapács döngetését, mentegetődzve mondta:

- Oh! majd elmulik... És a bácsi hogy van? Egészen túl van a veszélyen? - szólt, érdeket erőltetve.

- Egyelőre igen, hála Istennek. De Emil felől nem is kérdezősködöl? Pedig számodra is van egy érdekes ujságom! Na... nem is vagy kiváncsi?

A kelenvári vonat mozdonya láthatóvá lőn, Flóra szive idegesen vert, szórakozottan kérdezte:

Mikor Rátóty az apósát Flóra mellett megpillantotta, kedve lett volna elbujni a kocsiban és csak a jövő állomáson szállni ki. De az öreg észrevette őt és barátságosan integetett feléje.

Kénytelen volt kiszállni és jó arczot mutatni, de Flóra mindjárt észrevette, hogy erőltetett a jó kedve; ő is alig birt uralkodni magán és ha Wranek nincs annyira felizgatva a viszontlátás öröme által, okvetlen észre veszi, hogy e két ember között valami rendkivüli dolog történt.

Mikor a hintóban elhelyezkedve, neki indultak a porczellángyár felé, Wranek kedélyesen, de némi szemrehányással mondta vejének:

- Végre! ezen kellett volna mindjárt kezdened, Pista! Mire való az a hiábavaló duzzogás! Emberek vagyunk valamennyien és hibázunk... megbocsájtani isteni erény! Különben ez a kis leczke kölcsönösen nem ártott nektek, a jövőben legalább majd jobban megbecsülitek egymást! Márta holnap ilyenkor érkezik meg a gyerekkel és a feleségemmel. Este mindjárt megtarthatjuk a békelakomát!

- Nagyon sajnálom - felelt Pista meglehetősen hidegen, egy szóval sem erősitve meg apósa feltevését, mintha ő békülni jött volna - de nekem még ma ujra be kell mennem Kelenvárra és az éjjeli vonattal a fővárosba kell utaznom.

- A Petroleum részvénytársaságnak bizottsági tagjai holnap rendkivüli gyülésre vannak egybehiva, onnan hiányozni egyértelmü lenne a szökéssel.

- Az már igaz... - szólt elborult arcczal az öreg - óminózus ügy az a petroleum-historia!

- Az emberek túloznak - mondta élénken Pista. - Mr. William Ross megszökött ugyan nehány forinttal, de a forrásainkat nem vihette el. Semmi sincs elveszve. Már is találtunk egy becsületes szakembert, aki a társaság érdekeit előmozditani fogja, és rövid idő mulva a Részvénytársaság ujra fel fog virágzani...

- Isten adja, hogy ugy legyen! - mondta mély sóhajjal Wranek - és tanulságos leczke legyen ez is számodra, Pista! Érd be inkább kevesebbel, de ne hajhászd annyira a szerencsét, gavalléremberből soha sem válik jó üzletember! Menj hát Isten hirével ma este és térj mielőbb vissza mihozzánk. Első az üzlet, a becsület... aztán a szerelem. Csak az a kár, hogy legalább a mai délutánt nem töltheted velünk, annyi megbeszélni valónk lenne!

- Szükségtelen Kelenvárra menned, Pista, - szólalt meg most Flóra váratlanul - ha csak a tegnapi ügy szólit oda, mert az illető, akivel dolgod volt, nálunk járt a délelőtt folyamán és az ügyet én rendbe hoztam helyetted.

- Igazán? - kiáltotta örömmel Rátóty, aki azt képzelte, hogy mialatt ő Kelenvárt kinos gyötrelmek között Goldfahnra várakozott, az élelmes zsidó Wraneket kereste fel a váltó miatt. Goldfahnné ugyanis azt mondta reggel Rátótynak, hogy a férje fél óra előtt kocsin távozott valahová falura és bizonytalan, mikor fog haza érkezni. A gabonakereskedőné ehhez hozzá volt szokva. Rátóty egész délig várt, de mivel nem akarta Flórát hiába várakoztatni, visszasietett hozzája, hogy a délután folyamán ujra visszatérjen Kelenvárra.

Rátóty arcza egyszerre felderült a jó hirre. A váltó-ügy tehát rendbe jött! Kő gördült le a szivéről, szerette volna megölelni Flórát, az apósát és hangosan kiabálni örömében. De csak a szemben ülő Flóra kezét szorithatta meg és benső, meleg köszönetet mondhatott.

- Micsoda ügyekről beszéltek? - kérdezte Wranek - nézze meg az ember, minő titkolódzások!

- Semmi titok, papa, prózai jelentéktelen pénzügyek, amikbe Pista beavatott és bárki elvégezhetett helyette.

Mielőtt asztalhoz ültek, Pista egy perczre egyedül maradt Flórával és mohón kérdezte:

- Atyám pénztárából... tudtam, hogy ma visszahelyezhetem, mert te visszahozod az összeget.

Gyorsan vette ki tárczájából Rátóty a bankjegyeket és átnyujtotta a leánynak, nehogy Wranek meglepje őket.

- Csitt - intette őt Flóra, a szobába lépő apjára mutatva - ebéd után, ha a papa lenyugszik, mindent elmondok neked.

Különböző hangulatban fogyasztották el az ebédet. Wranek jókedvü volt, jó étvágygyal evett és túlboldog volt, hogy a sok gondfelhő lassan-lassan elvonul a háza tájáról. Az ezredes túl a veszélyen, Rátótyék kibékülnek, a petroleum-források fellendülnek, Emilt kinevezik... csupa jó hir. Karácsonykor, ki tudja, nem ülnek-e lakodalmat a porczellángyárban? És szeretettel nézett az ő imádott Flórájára. De a leány alig evett, két kerek piros folt gyult ki az arczán és a szeme sajátszerü fényben égett. Rátóty ellenben vig volt, izgatott élénkséggel beszélt, mióta a váltó kinos gondolatától megszabadult, a könnyelmü emberek optimizmusával látta a helyzetet. A Wranek-pincze kitünő bora sebesen kergette a vért ereiben és az a vele szemben ülő, kigyult arczu hallgatag leány, akinek bizonyára a szerelem és az elővigyázat zárta le ma az ajkait, szenvedélyes vágyakat ébresztett benne.

Alig várta, hogy vége legyen az ebédnek és egyedül szólhasson kedvesével. Végre elkészültek: Wranek rágyujtott csibukjára és felállt.

- Megbocsáss Pista, de a fekete kávét már a kereveten fekve iszom meg. Nagyon elcsigázott ez az utazás a hőségben.

Kezet nyujtott vejének, homlokon csókolta a leányát és visszavonult a szobájába.

- Várj reám egy perczre - mondta Flóra Pistának - hamar visszateszem helyére a pénzt, aztán, ha akarod, menjünk a parkba... ott zavartalanul beszélhetünk.

- Várlak... és siess - felelte Pista vágyteljes pillantást vetve a leányra.

Pár percz mulva már egymás mellett haladtak a napfényes kerten át a park sűrűje felé. Alig értek a fák alá, Pista a leány karjába öltötte karját és hozzásimulva suttogá:

Flóra a kedvencz helyére vezette. A terebélyes hárs alá, a százados fa árnyékába, ahol még az eső ellen is védve voltak s ahonnan kiláttak a rétházi jegenye-fasorra, melynek napfényes csúcsait annyiszor nézte elmerengve Flóra.

Kényelmes pad volt a fa alatt; ide ültek, de a másik perczben már a szenvedélyes férfi karjaiba kapta a reszkető leányt és mohó csókokkal boritva arczát, nyakát, szerelmesen suttogta:

- Gondoltál rám azóta? Szeretsz még? Ha tudnád, mennyire vágytam egész nap utánad?! Mennyi mondani valóm van azóta...

- Nekem is - rebegte szédülő fejjel, halkan Flóra. - Másképen képzeltem a mai délutánt!

- Én is - felelte Rátóty - de végre is mit tehetünk róla, ha az apád megérkezett. De sietnünk kell, hogy tervünket megállapitsuk. Ma este okvetlenül el kell utaznom; de mihelyt elvégeztem odafenn ügyeimet, értesitlek, te utánam jösz és külföldre szökünk!

- Mit beszélsz? - dadogta ijedten Flóra - én azt hittem... tegnap azt mondtad... meghalni akarsz velem!

- Tegnap igen... egyetlenem! meghalni tudtam volna érted... mert még nem birtalak! De ma... ma, mikor már megizleltem a boldogságot, tudom mi a te szerelmed... élni akarok! Élni veled... és érted!

- Oh bocsáss! - könyörgött a leány - ne nehezitsd meg a szivemet... nem lehetünk egymáséi soha ez életben és most már a halálban sem egyesülhetünk!

Flóra arcza fel volt dúlva, a szeme lázasan fénylett és kétségbeesve tapadt kedvesére.

- Oh! hallgass meg Pista - nyögte Flóra fájdalmasan - borzasztó dolgot kell közölnöm veled!

Flóra tétova szemekkel nézett maga körül, véghetetlen gyengének, szerencsétlennek érezte magát, úgy érezte, ereje elhagyja, de erőt véve magán, bizonytalan hangon igy kezdte:

- Már tegnap magához váltotta ő a váltót Goldfahntól - folytatá Flóra - és ma azért jött hozzám, hogy annak árt szabjon, különben... ha meg nem hallgatom... feljelentést tesz ellened!...

- Mindent tudok - válaszolt csendesen a leány, akinek végtelen gyötrődést okozott ez a megalázó pillanat, amitől kedvesét nem tudta megkimélni.

- A váltót én irtam alá, az igaz, de hidd el, keservesen bűnhődtem ezért a meggondolatlan tettért, amivel senkit megkárositani nem akartam, arra esküszöm!

- Tudom - felelte hévvel Flóra - én hiszek neked és mivel megmenteni akarlak, azért fogadtam el Heller vérlázitó ajánlatát.

- A nyomorult! - kiáltotta Pista vadul forgó szemekkel - és ő azt hiszi én adlak!

És mintha már is megvédeni akarná a leányt, erősen szorította magához Flórát és csókokkal boritva az arczát, eszelősen folytatá:

- Ezeket az ajkakat akarná? Ezt az aranyhajat akarná? A karcsu derekadat szeretné ölelni? Ezt a fehér hattyu-nyakat érintsék az ajkai?! Soha! - kiáltotta, Flóra puha fehér nyakát kéjjel simogatva. - Inkább sajátkezüleg fojtanálak meg, semhogy neki adjalak!

A férfi szeme vadul fellángolt. Flórának igaza volt, ez az egyedüli mód, hogy őt Hellertől megmentse. Heller hatalmában tartja mindkettőjöket, de ha meghalnak, mit tehet ellenök? És tehetetlenségének tudatában kedvesét másként megvédhetni, ujjai szorongatni kezdték a leány nyakát.

- Pista! - hörögte Flóra, véghetetlen szerelemmel tekintve Pistára - szeretlek!

E látványra Rátóty magához tért pillanatnyi őrültségéből. Ujjai elbocsátották Flóra nyakát... és az alélt leányt a padra fektetve élesztgetni kezdte. De minden kisérlete hiába volt, Flóra nem tért magához. Ekkor mint a gyermeket ölbe kapta és futva vitte a házba.

Flórát ágyba fektették. A halálra ijedt Wranek, Pista, a ház nőcselédei, a kezeit dörzsölték, homlokát eczettel locsolták, de Flóra csak nagy sokára nyitotta fel szemeit és nem ösmerte fel környezetét.

Mire a sietve előhivott rétházi körorvos megérkezett, már félrebeszélt. Forró láz gyötörte.

Egész éjjel Flóra ágya mellett virrasztott Wranek. Nyugtalanul, deliriumban töltötte Flóra az éjt és másnap a Kelenvárról érkezett orvos aggodalmasan csóválta a fejét. Kikérdezte a cselédeket, mit művelt, hol járt urnőjük az utolsó napok alatt és mikor értesült, hogy a vihar előtti délután Kelenváron volt, a forró napon való kocsikázásból származtatta a bajt. Mert az ilyen hirtelen és hevesen fellépő lázroham vagy valami heves lelkirázkódtatás, vagy valami physikai megerőltetés után szokott fellépni. Wranek állitása szerint Flóra nem volt az előbbinek kitéve, igy tehát csak a forró nap árthatott szervezetének. Folyton eszméleten kivül volt és vagy félrebeszélt vagy aludt. Rátóty vérző szivvel, de mégis kénytelen volt a gyülés miatt még az esti vonattal a fővárosba utazni. Wranek egyedül maradt leánya beteg ágya mellett és nehezen várta feleségét és Mártát. De előbb mint az utasok, megérkezett másnap délben Heller. Fekete szalonöltözetben, ünnepies hangulatban kérdezősködött Wranek után. Sokáig tartott, mig megértették egymást. Heller csudálkozott, hogy Flóra előzetesen nem értesitette apját az ő jöveteléről, de mikor Wranek előadta, hogy erre nem is lett volna idő, mert sógora előtt a leány bizonyára nem akart szólni, ebéd után pedig hirtelen megbetegedett, Heller átértette a helyzetet és ijedten értesült Flóra betegségéről. Mint egy különös kegyet kérte ki magának, hogy még pár órán át a házban maradhasson és mindennap eljöhessen a beteg után nézni. »Hiszen - mint mondta - Flóra vőlegényéül tekinti magát, mert csakis az apa beleegyezése hiányzott, hogy valóban az legyen.«

- Az enyémet birja, öcsém - felelte Wranek búsan - és adja Isten, hogy mielőbb lakodalmat tarthassunk!

De azért nem volt nagyon elragadtatva e házassági terv által. Az ő egyszerü polgárias izlése nem kapott Heller előkelőségén s tudta, hogy Flóra eddig nem vonzódott a nagybirtokoshoz. Ha pedig végre mégis rászánta magát e lépésre, Wranek kételkedett, hogy leányát a szerelem vitte rá. A gyáros inkább óhajtotta volna vejéül Emilt, szeretett öcscsének fiát.

Másképpen fogadta e hirt a két órai vonattal megérkezett Wranekné. Vágyai netovábbja teljesült e házassági kilátással. Nagy öröme csökkentette bánatát, ijedelmét, Flóra betegsége felett. Szivélyesen rázta meg Heller kezét és édes fiamnak szólitotta. Márta feszesen üdvözölte egykori udvarlóját és hogy kikerülje jelenlétét, nem is mozdult többé beteg testvére mellől.

Flóra állapota a nap folytán nem javult; estefelé a láz még növekedett. És igy tartott ez napokig. Talpon volt az egész ház, hol egyik, hol másik családtag virrasztott a beteg mellett.

A harmadik napon estefelé egészen váratlanul megérkezett Rátóty. Az orvosok éppen Flóránál voltak. Sirva jött ki Márta nővérének betegszobájából, mikor a mellékszobában megpillantotta férjét. Ugyanazon szoba volt, ahol néhány nap előtt, Flóra a szerelemtől legyőzve suttogta Pistának: »Haljunk meg együtt... én is szeretlek!«

A képviselő komoran, összeránczolt szemöldökkel állt most ott, idegesen lesve a betegszoba ajtajának nyilását.

Öntudatlanul, ösztönszerüleg repült Márta férje karjaiba és könnyei közt dadogta:

Megtörve csüngött a fiatal nő férje nyakán és zokogott. E rövid perczek alatt öntudatára ébredt annak, hogy életét rosszul használta fel eddig és a beállt házassági katasztrófának ő is oka volt. Testvére betegsége, hosszu szalmaözvegysége ellágyitották a szivét... megtörve keresett oltalmat férjénél! Tüzes vasként égette őt a visszaemlékezés azokra a könnyelmü perczekre, amikor Heller karjaiban keresett szórakozást, kárpótlást és őszinte bűnbánattal eltelve, megindulva fuldokolta:

Rátóty akarata ellenére is, meg volt hatva. Bármennyire is szerette a másikat, Márta mégis a felesége volt, gyermekének anyja! Négy évet töltöttek együtt és ha el is hült a szerelmük, sok édes emlék is kötötte őket egymáshoz! Megcsókolta a feleségét és részvétteljesen simogatta meg az arczát:

- Nincs! - felelte Márta kétségbeesve - láza nem csökken. Az orvosok nem értik, mi a baja!

- Zavaros beszédéből nem sokat lehet kiérteni. De hiszen a lázbetegek összefüggéstelenül beszélnek! Valami váltót emleget leginkább... bizonyára atyám irodájában képzeli magát és azt hiszi üzletemberekkel beszél... Majd meghalni akar, máskor üldözői elül menekül és téged hiv segitségül!

- Néha Hellert is emliti - felelte elpirulva Márta - de hiszen tudod, hogy Flóra Hellernek igérte kezét?!

Leirhatatlan, mit érzett Rátóty, mikor néhány percz mulva a halálosan beteg leány ágyánál állott! Szeretett volna leborulni ágya mellé és forró csókjaival boritani a lefogyott lázas kis kezet! De ott állt oldalán a feleség, aki békülni akart, akinek jogai voltak rá! A lázbeteg pedig értelmetlenül nézett rá nagy, üvegesen fénylő szemeivel...

Rátótynak másnap a hajnali vonattal vissza kellett utaznia Budapestre. Virrasztva töltötték Mártával az éjt Flóra mellett, de Márta megigérte férjének, hogy naponként tudósitani fogja őt Flóra hogylétéről. És igy a házasok között a véletlen folytán, hamarább helyre állt a bizalmas viszony, mint az más körülmények között történt volna. Rátóty elővigyázatos volt ugyan a feleségével és egy szóval sem érintette közös jövőjüket, mert hiszen még mindig nem tett le arról a gondolatról, hogy Flórát felgyógyulása után, bármi áron is, magáévá tegye! De e szomoru pillanatban még sem lehetett túlrideg Mártával sem és közös bánatuk, gondjuk volt az első kapocs lelkeik között.

Heller bánata, felindulása sem volt csekély és ehhez még bizonyos nyugtalanság is járult, az önvád egy neme, hogy talán ő volt a baj előidézője? Mert az orvosok, akiket folyton ostromolt kérdéseivel, nem titkolták előtte, hogy véleményük szerint Wranek Flóra betegsége valami lelkifelindulással lehet összeköttetésben. De szerencsétlenségre környezete nem gyanitja, mi dulta fel a szegény leány idegrendszerét és igy nehezebb a gyógykezelés!

- Nem gyanitja senki, csak én! - gondolta Heller önváddal és dühöngött önmaga, s a sors ellen. Először életében követett el lovagiatlan, erőszakos tettet, hogy magáévá tegye a nőt, kinek birhatására évek óta vágyott... és mit ért el? Talán megölte őt! Oh, minő örömest semmisitette volna meg azt a váltót, ha ezzel visszaadhatta volna Flórának az egészségét! De a lázbetegnek hiába mutatta volna az eltépett váltó darabjait! Üres tekintettel nézett Flóra maga elé és képzelt alakokkal folytatta viaskodásait.

De végre fiatalsága mégis győzött a betegségen. A hatodik napon láza csökkenni kezdett, az éjjelt már nyugodtabban töltötte és másnap már megösmerte környezetét.

Minő öröm volt ez a házban! A szülők magukon kivül voltak és Mártával együtt sirtak örömükben! Heller e napon nem mutatkozott. Előtte való napon értesült Rátóty jöveteléről és ezért távol maradt.

Mikor Rátótyt bevezették Flórához, a beteg már rá mosolygott. Szomoru mosoly volt ez, de Pista szivét boldogan nyilalta át a tudat, hogy Flóra mentve van!

A délután folyamán egyizben egyedül maradt a beteggel. Flóra lehunyt szemmel feküdt s Rátóty azt hitte alszik, de Flóra erőtlen hangon, egyszerre megszólalt:

- Ha meghaltam volna - kezdte, kérdőleg függesztve Pistára nagy kék szemét - hiszed-e, hogy Heller eltépte volna a váltót?

- Ne izgasd magadat ilyenekkel - kérlelte őt Rátóty - ne törődjél most semmivel, csak az egészségeddel.

- Nem tehetem - felelt csüggedten a beteg - ha felgyógyulok, tudod mi vár reám!

- A boldogság vár reád - vigasztalta őt Pista - ne félj semmitől, megvédlek én minden ellen! - biztatta.

Az arcza véghetetlen aggodalmat árult el, lelki kinja tükröződött vissza bágyadt szemeiben. Rátóty kimondhatatlanul szánta őt és félt, hogy visszatérő emlékező tehetségével lelkiszenvedése is növekedni fog és ez visszaesést idézhet elő állapotában. Mentő gondolata támadt és üdvös hazugságra szánta el magát.

- A váltó ne nyugtalanitson, Flórám - suttogta megnyugtatólag - nem árthat az többé nekünk.

- Hála Istennek! - rebegte Flóra túlboldogan és sovány keze gyengén megszoritotta Rátóty kezét. - Heller mégis nemesebb, mint hittük volna! - mondta hálásan. - Mondj köszönetet neki a nevemben... és mondd azt is, hogy megbocsájtok neki... nem gyülölöm őt többé!...

- Álmos vagyok, aludni szeretnék - s még egyszer Pistára emelve láztól fényes nagy szemét, suttogá: - Csókolj meg!...

- Szeretlek - suttogá Flóra és fáradtan hunyta le pilláit s nem vette észre, hogy párnájára két forró könnycsepp hullott kedvesének szeméből.

Miért szorult ugy el Rátóty szive a beteg leány láttára most, mikor az már a javulás utján volt? Micsoda titkos előérzet nehezedett a lelkére? Vagy csak a bizonytalan jövő bátortalanitotta el... a jövő, ami sötéten, ijesztően tátongott előtte... amiben ki kell magának küzdenie kedvesét, becsületét?! Miért állt most olyan csüggedten Flóra ágya mellett? Ő, aki oroszláni erőt érzett magában titánokkal harczolni kedveséért, ha a halál megkegyelmez neki?

És Flóra meg volt mentve! Miért látta mégis a halál árnyait lebegni az aranyhaju leány felett, aki viaszsárga arczczal, csukott szemmel, áldozatként feküdt hófehér ágyában?! Maga sem tudta! De sirni szeretett volna... ő, a könnyelmü, az erős, aki miatt eddig csak mások ontottak könnyeket!... Nesztelenül ült vissza karosszékébe. Véghetetlen szomorúság, csendes melancholia nehezedett lelkére... és ugy tetszett előtte, életének láthatáráról örökre tova tüntek az életörömök!

A Wranek-ház lakói ez este nyugodtabb szivvel tértek nyugalomra. Az öregek ki voltak merülve a folytonos virrasztástól, aggodalomtól.

Rátóty is lepihent. Másnap hajnalban vissza kellett utaznia, mert a »Petroleum-részvénytársaság« ügyei megkivánták jelenlétét a fővárosban, csak Márta maradt fenn Flóra mellett.

Közel az ágyához, kényelmes karosszékben ült és lehunyt szemmel szőtte álmait a jövőről. Minő jó, hüséges, résztvevő feleség készült ő lenni! Mennyire vágyott, hogy férje a régi szerelemmel szoritsa őt karjai közé... a szerelem hangján szóljon hozzája!... Mert Pista nagyon komor lett... udvariasan, de hidegen beszélt vele. Mintha valami jégkéreg képződött volna a szive körül, ami hideget terjesztett közöttük. »De majd leolvasztom azt a jégkérget - gondolta Márta - csak Flóra legyen egészséges és legyünk ismét együtt Pistával!

- Miért nem fekszel le? - szólalt meg váratlanul a beteg, felnyitva szemét és megpillantva a virrasztó Mártát.

- Lefekhetsz bátran - szólt Flóra - semmire sincs szükségem, érzem, aludni fogok ma éjjel, te pedig kimerült lehetsz a virrasztástól, Mártám!

- Most nem vagyok álmos, jól esik hangodat hallanom. Szólj, mit akartál az előbb mondani?... miért vagy boldog? kibékültetek Pistával?

- Még nem egészen - ragadta meg Márta örömmel a tárgyat - de a legjobb uton vagyunk a békülés, a boldogság felé.

- Pista még tartja magát, nagyon komoly, a betegséged is hozzá járul... de én hiszem és remélem, hogy idővel ujra szeretni fog, mint azelőtt... te is hiszed, Flóra?

- Hiszem - mondta halkan a leány s minden erejét összeszedve, kérdezte: - Nagyon szereted a férjedet?

Letérdelt testvére ágya mellé és annyira szükségét érezte e perczben túláradó szivén könnyiteni, hogy egészen elfeledte, hogy Flórát kimélni kell.

- Csak most, mióta majdnem elvesztettem Pistát - folytatá szenvedélyesen - érzem, mennyire szeretem őt s látom, minő könnyelmü, felületes asszony voltam! De meglásd, Flórám, megváltozom a jövőben! Visszahóditom magamnak a férjem szivét és mi ujra boldogok leszünk!

- Boldogok leszünk, Flórám - folytatá önbizalommal Rátótyné - és boldog lészsz te is! Heller imád! Nem képzeled, mennyire bánkódik, mióta beteg vagy! Rá sem lehet ösmerni, mondja a mama, mert én nem igen látom őt. Mint a fél őrült járt-kelt, mikor veszélyben voltál.

- Most menj Mártám - mondja erőtlenül - beszéded fáraszt, aludni szeretnék... pihenj le te is...

- Ha szeretsz, lefekszel... legalább a kerevetre. Ha szükségem lesz valamire, csengetek.

Márta végre engedett testvére kérésének, hiszen olyan fáradt volt ő is! S alig feküdt le a kényelmes kerevetre, egészséges mély lélegzése jelezte, hogy mélyen alszik.

Elvitázhatlan tényként állt előtte, hogy ameddig ő életben van, Rátótyék nem lehetnek boldogok! S minő joggal ragadja ő magához Márta boldogságát? Nem ő volt-e az oka, ha a házasok elhidegültek egymástól? Nem azért lett-e Pista türelmetlen, kiméletlen Márta iránt, mert őt szerette vétkes szenvedélylyel? És ha Pista rossz férj volt már akkor is, mikor reménytelenül szeretett, mi lenne most, mikor már birta szerelmesét és továbbá is birni fogja akarni?

S ha Mártát eltaszitva, Pista őt választaná, vajjon képes lenne-e ő a szerelem hivó szavának ellentállni? Nem. Érezte, hogy Pistát őrülten, mindenek felett szereti és másodszor már nem lenne ereje lemondani róla, s nem lenne többé képes a Rátóty-házaspár családi boldogságánál csendes tanuként szerepelni!

Eszébe jutottak rövid boldogságának észbontó, mámoritó perczei! Oh miért nem tudott meghalni azon az isteni reggelen, mikor szivén csak a szerelem üdvének emléke rezgett át, mikor kéjjel készült a halálba? S miért is nem halt meg akkor?

Meg akart halni... arra emlékezik... fehér ruhába öltözött és megtöltötte a revolvert... de mi történt tovább?...

Ah!... igen, - akkor megérkezett Heller!... Igen... igen... ugy volt. Sietve kellett elrejtenie a fegyvert... hová is rejthette? Szeme töprengve mereng a falon és megakad a fali szekrény kis bronz kulcsán, mely ott csillog az éji lámpás visszfényében.

De vajjon nem álmodta-e ő mindezt betegsége alatt? Egy perczig ugy véli, életének utolsó eseményei nem egyebek gonosz álomnál... bár ugy lenne! Meg akar győződni arról és felemelkedni próbál ágyában, hogy a szekrényt felnyissa... De olyan végtelenül gyenge... erőtlenül esik vissza párnáira. De az a kulcs bántja a szemét, vonzza, csábitja... Tudni szeretné, csakugyan ott van-e az a fegyver?! A láza növekszik és erőt ad neki... az a szekrény egész rögeszméjévé válik. Kétszer, háromszor megkisérli, fel bir-e emelkedni. Végre sikerül neki... megragadja a kis kulcsot és a fali szekrény feltárul előtte.

Lázas kézzel nyul Flóra az illatos sachék közé... a revolver még mindig ott fekszik... megragadja azt és erőtlenül hull vissza párnáira, magával rántva a zsebkendőtartót is, amiből szerte hullnak paplanán a kendők, legurul ágyára egy könyv is... de ő ezt nem veszi figyelembe, a kezében érzi a hideg aczélfegyvert!

- Tehát igaz - gondolja Flóra égő agygyal - igaz minden? Nem álom! Kedvese lettem Pistának, Heller feleségévé akart erőltetni és én meg akartam halni! Aztán beteg lettem! - Most hirtelen eszébe jut Pista hazugsága is és vad örömöt érez, hogy kedvese becsülete nem forog többé veszélyben... a váltó meg van semmisitve!

Igaz!... minden igaz! Bizonyiték rá kezében a revolver. Olyan jóleső hüvösséget okoz forró testének a hideg aczél érintése. Ez a fegyver jó barát! - gondolja - megvéd sok minden ellen!

Tovább töpreng s mindig világosabban bontakozik ki lázas agyában az eszme, hogy neki meg kell halnia! Most már teheti, Pista becsülete nem forog többé veszélyben!

A szive gyorsan ver... könnyen eltalálja, hová illeszsze a pisztoly csövét... még kis igyekezet... igy ni és gyenge ujjai, amit a láz, túlfeszitett idegei megaczéloznak, megragadják a ravaszt...

- Szeretlek, Pista! - ez volt Flóra utolsó gondolata, mig a jótékony golyó vonagló szivének verését örökre meg nem állitotta.

A pisztolydurranás, ami azon a végzetes éjjelen olyan rémesen verte fel álmából a Wranek-ház lakóit, visszhangot keltett az egész vármegyében.

Wranek Flóra tragikus halála sok beszédre adott alkalmat. Különböző feltevések, kombinácziók foglalkoztatták az elméket. A rosszakarat persze erősen működött és a kiváncsiság, a pletyka sok képtelen hirt vett szárnyra. De a halottakkal nem sokáig foglalkoznak az emberek... Flóra esetét is háttérbe szoritották ujabb érdekes események.

Miért halt meg tulajdonképpen Wranek Flóra, azt még hozzátartozói sem tudták volna megmondani. A szülők gyászos véletlennek tulajdonitották halálát. A paplanján szerte heverő zsebkendők, könyv, a nyitott fali szekrény, azt sejtették velük, hogy Flórának szüksége volt valamire a szekrényből, s mivel nem akarta felkölteni az alvó Mártát, maga nyúlt utána s eközben magával rántotta a töltött revolvert is, amit bizonyára azon napok alatt tartogatott kéznél, mikor atyja Bécsben járt és ő egyedül maradt a házban. Miután a szülőknek sejtelmük sem volt leányuk végzetes szerelméről, halálának legtermészetesebb megoldását keresték, azt hitték a pisztoly véletlen ölte meg és az öngyilkosságot kizártnak tartották.

Az orvosok, Rátóty, Heller, meghagyták s megerősitették őket e hitükben, bár egyikük sem hitte a mesét. Az orvosok valami reménytelen szerelmet sejtettek és meggyőződésük szerint a szerencsétlen leány lázrohamában emelt fegyvert maga ellen; de diskrétül hallgattak.

Heller önmagát okozta Flóra halála miatt. Őszinte fájdalmat, megbánást, kétségbeesést érzett és a szerencsétlenség előmozditóját, a végzetes váltót eltépve küldte vissza egykori barátjának, vélt vetélytársának; ezáltal a tette által akarván némileg jóvá tenni, amit Flóra ellen vétett.

Rátóty ellenben, aki miatt Flóra tényleg meghalt, tájékozatlan kétségbeeséssel töprengett, miért ölte meg magát kedvese, mikor az ő hazugsága folytán a váltótól és Heller fenyegetésétől nem kellett többé rettegnie?! Minek emelt kezet magára, mikor reménye lehetett, hogy a jövőben egyesülnek?

A férfi erőszakosságtól vissza nem riadó önzése nem tudta megérteni, hogy a leány becsületes, finom lelkülete sohasem birta volna elviselni, hogy botrány, becstelenség, nővére boldogsága árán legyen azé, kinek leánybecsületét feláldozta.

Flóra halála nagyon megrenditette a képviselőt, öngyilkossági gondolatokat forgatott az agyában, de ösztönszerüleg kiérezte, hogy az ilyen kétségbeesett tettel megvilágitaná Flóra halálának okát és neki kötelessége azt homályban hagyni. Maradjon az imádott leány hirneve mocsoktalan... S aztán öngyilkossága nem döntötte volna-e ujabb gyászba a mélyen sujtott családot, a megtört szülőket, Mártát, akik erkölcsi támaszukat látták ő benne?! És felébredt szánalma ifju neje iránt, aki őszinte ragaszkodással, mit sem sejtve, életczélját látta férjében. Gyermeke is, akivel eddig alig törődött, eszébe jutott és belátta, hogy neki nagyon sokat kell még ez életben jóvá tennie, hogy a multat levezekelje!

És élt tovább, mint a fa, aminek lombos koronáját megtépázta a vihar, viruló ágait letördelte az orkán és kopáran, diszét, lombját vesztve marad vissza. Komoran, életuntan viselte tovább az élet terhét. Márta is vigasztalhatatlan volt Flóra halála miatt és keserü szemrehányásokat tett magának, miért aludt el azon a végzetes éjjelen.

A világtól elvonultan, rendkivülien megkomolyodva, csak a kötelességnek, gyermeküknek élt a Rátóty házaspár. De még fiatalok voltak és mint a vihartól ketté tört fa is kivirul, ujabb hajtásokat kap idővel, ugy ők is reméltek még a jövőben.