Máté G. Péter
Ártó hatalmak
2020
TARTALOM
Előszó
Időutazás
Gumicsontjaink
Három napig nem gyűlölni
Évtemető
Ártó hatalmak
Gének
Felülbírált tudomány
2035
Buli
Édenkert
Csorba
Vanda
Elöregedünk
Fogbaj
Kőgazdagok
Felfüggesztve
Drónmadarak
Iskolazöldség
Afromagyarok
Nagylelkűség
Túlkorosság
Egy kis depresszió
Mindennapi zacskóink
Erős emberek
Mínusz öt év
Merre tovább?
Műhús
Mi újság?
Egy Föld nekünk nem elég
Dilemma
Füles
A köz szolgái
Évtized
Fontos ügyek
Torlódás
Kórkép
Ha jön a vonat
Piknik
Globish a megoldás
Érti? Nem érti?
Bosszantó adatok
Kazáncsere
Nem túl finom sütik
Fekete lyuk
Ötven szép nap
Láthatatlan távlatok
Rollerkór
Nőnek születtek
Mekk mester, vagy várólista
Fogyó gyógyítók
A nép stadionja
A csekk
Égetjük a gyertyát mindkét végén
Greta
Túltolt okosságok
Baljóslatú jövő
Tiltott fotók
Vizes zavar
Kórházi napjaink
Fát a háton
Libsikomcsik
Doktorok, kis hibával
A feltámasztott kislány
Kapunyitási pánik
Fokhagyma és ráolvasás
Béremelés
A dal
Vírus a köbön
Harminchat éves koromtól vallhatom magam újságírónak, azóta jelennek meg rendszeresen írásaim. Publikációim és az időközben megírt novelláim kötetekké álltak össze, amelyeket hol nyomtatásban, hol digitális felületen, hol hangoskönyv alakban adtam közzé.
Első kötetemet, a Lopott éjszakákat ötvenedik születésnapomra adtam ki. Ezt eddig a mostanival együtt további tíz könyvem követte és mellettük a saját írásaimból született nyolc hangoskönyvem, amelyeket ugyancsak én szerkesztettem, olvastam fel és tettem közzé. Mindegyik könyvem és hangoskönyvem ingyen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból (www.mek.oszk.hu).
Újságíró vagyok, büszkeséggel tölt el, hogy kirívóan hosszú ideig, huszonegy évig lehettem a velencei-tavi térségi televízió, a Tó Tévé, majd megszűnése után még három évig az általam életre hívott Pusztaszabolcs Tévé főszerkesztője.
Újságírói pályafutásomat evezős edzőként, majd vezetőedzőként sportszakmai lapban közzétett írásaimmal kezdtem. Kezdőnek kissé túlkorosan kaptam meg az első komoly publikálási lehetőséget a Fejér Megyei Hírlaptól. Írásaim ezt követően mind sűrűbben jelentek meg a Hírlap mellett az Új Tükörben, Nők Lapjában, Esti Hírlapban, Magyar Nemzetben, Népsportban, Nemzeti Sportban, Tallózóban, Népszabadságban, Fehérvári Hétben, Fehérvári Polgárban, és még mintegy további harminc kisebb-nagyobb lapban. A nyomtatott sajtóban legtovább a Vasárnapi Fejér Megyei Hírlapban és a Fehérvári 7 Napban publikáltam. Felkérésre egy sorozat erejéig kirándulást tettem a meseírás területére is.
Dolgoztam külsős szerkesztő-riporterként a Magyar Televízióban, a Duna Tévében, vezettem műsort a Danubius Rádióban és alapító főszerkesztője voltam a rövid életű Rádió 101 Gárdony elnevezésű helyi rádiónak. Több mint egy évtizede alapító tulajdonosként, szerkesztőként gyakorolom az online újságírást, napi rendszerességgel írom, szerkesztem e-lapomat, a Vétót (www.v-to.eu).
Ezúttal jegyzeteim újabb gyűjteményét kínálom a mellettem kitartó és új olvasóimnak. Ha Önt, igen tisztelt olvasóm, egyetlen írásom is elgondolkodtatja már nem dolgoztam hiába.
Köszönöm, hogy olvassa újabb könyvemet.
Máté G. Péter
A minap úgy döntöttem, hogy belevágok egy újabb hangoskönyv készítésébe. Nem új rögeszme ez nálam, novelláimból már négy ilyen hallgatható kötetet állítottam össze. Meggazdagodni ebből sem fogok, mert miután én is ingyen hallgatom mások hangoskönyveit, a sajátjaimat is bárki ingyenesen letöltheti, meghallgathatja. De most nem is ez a lényeg.
Ahhoz, hogy felolvassam, majd a rögzített szöveget megvágjam, egységes szerkezetbe szerkesszem, először a felolvasandó anyagot kellett összeállítanom. Nekiláttam hát a Magyar Elektronikus Könyvtárban fellelhető könyveimből kiszemezgetni az elmúlt másfél évtizedben született jegyzeteim közül azokat, amelyek nem csak adott időszakokra, pillanatnyi történésekre igazak. Ennek során minden eddig leírt szövegemmel, véleményemmel szembesülnöm kellett, ahogy a már-már elfeledett eseményekkel is. Eleinte azt gondoltam, világunk olyannyira megváltozott, hogy aligha találok majd másfél órányi anyagot, de ahogy haladtam előre az olvasásban, úgy derült ki, hogy az egy hangoskönyvből akár három is lehet. Meglepett, hogy bár voltak idejét múlt témák, viselkedésünk, tetteink alig változtak, legfeljebb rosszabbodtak.
A válogatásnál igyekeztem az énrám amúgy sem jellemző direkt politizálást mellőzni. Amennyiben korábban politikai történésekkel kapcsolatos véleményemet leírtam, az sem annyira egy-egy politikusra, mint inkább a jellemző folyamatokra irányult. Meglepett ugyanakkor, hogy kivéve a most hatalmon lévő egyszemélyi vezetőt (és ez nem pozitív kivétel részemről), az elmúlt másfél évtizedben rendre a történelemben alig-alig nyomot hagyó emberek osztották az észt, tették azt, amit tesznek most is velünk, vagyis hülyítettek bennünket.
A témák némelyike mára okafogyottá lett, ilyen például a munkanélküliség, hiszen ma éppen, hogy munkásnélküliség van, néhány az államigazgatással kapcsolatos korábbi meglátásom, mert e téren oly nagy volt a változás, hogy ma már egyik-másik írásomhoz magyarázat kellene a gyorsan homályosodó emlékezet miatt. Gyorsult az ügyintézés, digitalizálódott a bürokrácia, miközben sok területen még több szabály nehezíti az életünket, fokozódott a társadalom megosztottsága, az emberek mások iránti gyűlölete, de hát ez utóbbiról tudjuk, hogy ennek elérése sikeres kormánycél volt.
Bátran beválogathattam a felolvasandó anyagaim közé a türelmetlenségről, pusztuló egészségügyről, romló oktatásról, szegénységről írt soraimat, ahogy a túlnépesedés, környezetszennyezés helyzete sem lett jobb. S ha nem lettem volna finnyás és nem éppen más irányt szabtam volna az általam összeállítandó hangoskönyv témakörének, tulajdonképpen a politikai tartalmak is befértek volna, pedig másfél évtized alatt voltak személyi változások.
Bizonyára velem együtt sokan érzik úgy: nem elég.
2018. december 11.
Imádnak a fiatal kutyák játszani, elrohanni az eldobott labdáért, hogy aztán visszahozzák, a gazda meg újra és újra elhajítsa azt. A cseles gazda, amikor elfárad e játékban ad a kutyájának valamilyen rágcsálnivalót, egy gumicsontot, amivel az elvan egy jó darabig.
Valahogy így van a néppel a magyar kormányzópárt, vagy működése okán nevezzük nevén, az állampárt is. Időnként feldob egy-egy ügyet, amelyre persze azonnal ráharap a társadalom politika iránt még fogékony része, a nem állampárti sajtó, és persze a külföld is, amelyet ki-ki politikai beállítottsága szerint a kormány ellenségének, illetve a nép megmaradt utolsó védelmezőjének tekint. Öntik ránk a migránsok nélküli migránsozást, az elmebeteg sorosozást, kapjuk a nemzeti konzultációk semmire sem jó kérdéseit és naponta mossák az agyunkat mindenféle badarsággal. Vagyis rendre kapjuk a gumicsontokat, amelyek örömteli, vagy dühödt rágása közben nem érünk rá odafigyelni arra, amit velünk tesznek. Bár a múlt héten lezajlott botrányos parlamenti ülésen elfogadott törvény, amellyel évi 400 órára emelték a túlmunka kereteit, sokaknál olyannyira kiverte a biztosítékot, hogy az országszerte tüntetésekbe torkollott, de ennek zaja mögött szép csöndben meghoztak egy még botrányosabb törvényt.
Az állampárt humanoid szavazógépe a nagy zűrzavar közepette ugyanis csendben megszavazta a közigazgatási bíróságok felállítását. Kit érdekel ez, gondolhatná a túlmunkán aggódó munkavállaló, pedig nagyon is kellene, hogy érdekelje, mert neki is lehet olyan ügye, amelyben eddig a még úgy-ahogy független magyar bíróság tett igazságot. Ezentúl viszont már csak a most létrehozott közigazgatási bíróságoknál indíthat pert az, akinek vitája adódik az adóhivatallal, rendőrséggel vagy önkormányzattal. Az új közigazgatási bíróságok döntenek majd például adó-, építési, közbeszerzési és választási ügyekben, ahogy a tüntetésekről, sztrájkokról is. S hogy mennyire lesz független ez a bíróság, arról leginkább az árulkodik, hogy az állampárt igazságügyi minisztere felügyeli ezt az intézményt, ahogy arról is ő dönthet majd, hogy ki lehet bíró az új rendszerben. A hatalomnak politikailag kényes ügyek egységesen e szervezethez kerülnek, minden az államigazgatáshoz kapcsolódó kérdés is itt dől majd el.
E botrányosra sikeredett parlamenti szavazáson, ahol az ellenzéki képviselők majd' kilenc hibernációban töltött év után felébredve ismét ellenzékként kezdtek viselkedni, számtalan jelentős törvényt szavaztak még meg az állampárti képviselők. Például az engedély nélkül épített kutak bejelentési kötelezettségének kétéves halasztását. S miután minden mindennel összefügg, addigra már a kúttulajdonosoknak az önkormányzatukkal támadt esetleges vitájukban is az új bíróság dönt majd.
Nem kétséges, hogy kinek a javára.
2018. december 18.
Sokfelé gyenge volt az idei diótermés, több kórokozó is szemet vetett kedvenc gyümölcsünkre, ezzel is drágítva a karácsonyi diós bejgli költségeit, ráadásul az árusoknál legalább ezer forinttal drágult a karácsonyfának való fenyő ára méterenként.
Túlnépesedése miatt az emberiség igen zaklatott, tele van feszültséggel, ellenségeskedéssel, háborúskodással, a szépen sokasodó szélsőséges gondolkodású országvezetők szájkaratéja pedig robbanásközeli helyzetet idéz elő a harmadik világégés felé rohanó világban. Idehaza a nép egy részének lett elege a mind izmosabbá váló autokráciából, az ezt tovább erősítő tisztességtelen törvényekből, ennek okán országszerte ezrek tüntettek a kormány ellen. Így vágtunk neki az idei karácsonynak.
A karácsony a világ mintegy kétmilliárd hívő keresztényének legnagyobb ünnepe, amely a vallási tartalma ellenére már a nem, vagy csak a maguk módján hívők körében is a legszebb ünneppé nemesült. A zsidó hívők, vannak vagy 14 milliónyian világszerte (ellentétben a magyarok ötöde által egy felmérés során vélt 1,45 milliárddal), a zsidó karácsonynak is nevezett hanukát ünneplik decemberben, bár a mind gyakoribb vegyes vallású, vagy inkább vallás nélküli családokban már a karácsony vált hagyománnyá. Ez az ünnep a Föld jelenlegi lakossága közel egyharmadának komoly eseménye, még akkor is, ha más - értsd: iszlám - vallású agyament fanatikusok tömeggyilkosságokkal igyekeznek e szép alkalmat gyászba borítani.
Sajnos nem volt ez másként idén sem, a radikális őrültek kihasználták azt, hogy a szeretet ünnepén az emberek megajándékozzák egymást és tömegesen keresik fel a karácsonyi vásárokat, még ha tartanak is a vérgőzös gyengeelméjűektől. Ez utóbbi emberszerűségek tette gyalázatosabb, mint egy mélyen iszlámhívő országban a ramadán alatt délben kiülni egy nyilvános helyre és sertéspecsenyét falatozni. Abból is világraszóló ribillió lenne, pedig az elkövető tette még csak emberéletet sem követelne, hacsak az övét nem számítjuk, mert azt ott aligha úszná meg élve. A radikálisok csak a maguk eszméjét, hitét fogadják el egyedül üdvözítőnek, a többiek számukra eltaposni való férgek.
Tudom, ezek nem igazán karácsonyra való gondolatok, még ha a valóságot is tükrözik. Nem illenek ahhoz az eseményhez, amelynek során az év közben szerzett sebeinket is feledve bocsátunk meg ismerőseinknek, rokonainknak. Mert a legtöbb sebet pont azoktól kapjuk és azoknak adjuk általában, akiket a legjobban szeretünk. De oly nehéz az év 365 napjából háromra félretenni a lelkünkre kérgesedett gyűlöletet, félelmet, haragot és csak szeretni, kedvesnek lenni, pedig ez lenne a karácsony igazi célja és üzenete.
Ha mégis képesek voltunk rá ezen a karácsonyon, már sokat tettünk magunkért és a világunkért.
2018. december 24.
Nincs nekem bajom 2018-cal, akár még jó évnek is mondhatom, hiszen úgy értem a hetvenedik születésnapomhoz, hogy életben maradtam, ráadásul csak három temetésre kellett év közben mennem és közülük is csak ketten voltak nálam fiatalabbak. Meg aztán nem is haltam éhen a nyugdíjamból, erről meg pártunk és kormányunk gondoskodott igen nagyvonalúan, hiszen 3 százalékkal is megemelte a nyugellátás összegét, vagyis akár ezrekkel is többől dőzsölhettem nyugállományú társaimmal együtt.
Csupa derűvel gondolok vissza az elmúlt esztendőre mert izgalmas év volt, az már biztos, volt benne móka és kacagás igen szép számmal. Minderről persze hogy a politika gondoskodott, mert ha politikusaink nem tennék a dolgukat oly lelkiismeretesen, ahogy teszik, aligha sztrájkoltak volna már januárban az önkormányzati dolgozók.
Nem sokkal később már heteken át a miniszterelnök vejétől származó utcai vakoskodás, vagyis a cége által felszerelt "világító" testek gagyisága, és az azért bezsebelt vastag uniós támogatás borzolta a közkedélyt. Egyes akadékoskodóknak az sem tetszett, hogy soha nem látott mértékben gazdagodtak közpénzen néhányan, akiknek az Isten észt adott ehhez és mellé az egyszemélyi vezető barátságát.
Fel sem sorolható mindaz a vidámság, amelyben osztályrészünk volt 2018-ban, bár a parlamenti választás azért mégiscsak kiemelkedik a sorból. Sokan vélték úgy, hogy most aztán tényleg vége a regnáló rezsimnek, én is megkaptam a különféle fórumokon a magamét egy cikkem miatt, amelyben azt boncolgattam, hogy erre azért még vagy két évtizedet várni kell. Mint kiderült, vélhetően nem tévedtem.
Jó volt aztán a múló esztendőben az is, hogy még megosztottabbakká váltunk, de legalább bőven el voltunk látva munícióval az állami programként működő gyűlölködéshez. Szakadtak ránk a kormányzati reklámkampányok, amelyekben hol a migránsok ellen hergeltek minket, hol az unió, vagy - soros témaként - egy öreg amerikai ellen.
Kiválóan lehetett szórakozni egy egyetem Magyarországról elmarásán éppúgy, mint a köztörvényes bűnözővé átlényegült macedon politikus huszáros módon hazánkba csenésén. A rabszolgatörvényként elhíresült jogszabály vagy a közigazgatási bíróságok felállítását elrendelő törvény sokaknál csapta ki a biztosítékot, s bár az utóbbi a nagyobb ügy, az előbbi váltotta ki tüntetések sorát az év végére.
Nem unatkoztunk 2018-ban és nem fogunk 2019-ben sem. Nem kevés szerencsével azt az évet is túlélhetjük. S ha továbbra sem jön hozzánk egyetlen menekült vagy migráns sem, attól mi még keményen gyűlölhetjük őket, vagyis lesz dolgunk bőven.
Azt nem tudhatjuk előre, hogy mi, hogyan alakul, de ha 2019 végén megint írhatok egy cikket a múló esztendőről és ön, kedves olvasó el is olvassa, hát nyugtázhatjuk majd, hogy azt az évet is megúsztuk.
Így legyen!
2018. december 31.
Pontosan 2018. december 31-én, 22 óra 33 perckor lett végleg elegem a petárdázásból. Éppen akkor tudatosodott bennem, hogy szálkás szőrű tacskónk abban az évben már aligha fogja elvégezni kis-, vagy nagydolgát. A kutya, sok tapasztalattal a háta mögött ugyanis a közelgő világvége nyilvánvaló bizonyítékaként élte meg a számára szinte kibírhatatlan erejű robbanásokat. Ennek hatására képtelen volt elvégezni folyó ügyét, ellenben mit sem törődve azzal, hogy a póráz másik végén ott lógok én is, iszkolt haza, valamelyik biztonságot nyújtó bútor vagy takaró alá.
A jelzett időpontig ezt a produkciót éppen harmadszor végeztük el, nem úgy, mint ő a kisdolgát, amelyre mindenféle rimánkodásom, nyugtató simogatásom mellett sem volt hajlandó. Nem ragozom tovább, rendes kutyaként nem végezte dolgát éjjel a szőnyegre, de a sürgető szükség ellenére is csak másnap reggel volt hajlandó első ízben kidugni orrát a szabadba, hogy végre túlessen a máskor oly rutinszerű akción.
Miközben a világ sok fejlett országában egyetlen durranás hangjára is páni menekülési kényszer vesz erőt az embereken, vagy a kevésbé szerencsés tájakon a valóságos fegyverek zaja rémiszti halálra az élni vágyókat, szilveszter táján mi magunk idézünk fel - igen nagy szerencsénkre egyelőre csak hang- és fényhatásban - a háborús jelenségeket. Tudom, gyengeségemre vall, hogy még szórakozásból sem durrogtatok petárdákkal, sőt epekedve várom minden újév hajnalán, hogy végre elfogyjon a különféle robbanó eszközökkel szórakozó embertársaim muníciója. Felesleges ábránd, mert sok honfitársam költi ilyenkor jövedelme jelentős részét pirotechnikai kellékek beszerzésére.
Tudjuk, hogy a szilveszteri zajkeltés ősi szokás, amely a néphit szerint távol tartja a gonosz, ártó hatalmakat az új évtől, de a rosszat egy szép tűzijátékkal, trombitálással, kerepeléssel, vagy az évváltást követő párperces durrogtatással is elűzhetnénk. Ezzel szemben már előző nap délutánjától rémisztget a pirotechnika országszerte. Nem véletlen, hogy számtalan világgá rohant kutyát és macskát vár haza még most is a gazdája.
A német környezetvédelmi hatóság adatai szerint tűzijátékokkal szilveszter éjjelén csak náluk 5000 tonna finom por jutott a levegőbe és Magyarországon is jelentősen növekszik a légszennyezettség ilyenkor, ez pedig akár súlyos betegséget is okozhat az arra hajlamos embereknél. A leszakadt ujjakról, sérült szemekről, a természetet szennyező petárdák, rakéták, golyóbombák és társaik maradványainak tonnáiról még nem is szóltunk.
Tudom, hogy emberek tízezrei várják évente, hogy végre durrogtathassanak szilveszter táján, de talán itt lenne az ideje e túlburjánzott szórakozás újragondolásának.
Annál is inkább, mert csaphatunk mi akármekkora zajt is, az ártó hatalmak örökre velünk maradnak.
2019. január 8.
Alapvetően minden szülő azt akarja, hogy gyermeke jobban éljen, többre vigye, mint ő, vagyis a szülő mindig jót akar a gyerekének - kivéve a részeges, agresszív apákat, a felelőtlen anyákat, a bántalmazó pszichopatákat és társaikat - és igyekszik is legjobb tudása szerint tenni szülői dolgát.
Aztán egyszer csak jön egy szakember és alapjaiban kérdőjelezi meg a szülői erőfeszítéseket. Az amerikai klinikai pszichiáter Robert Plomin szerint ugyanis azt, "hogy mi lesz a gyerekeikből, a szülők nem nagyon tudják mással befolyásolni, mint hogy milyen géneket örökítenek rájuk". Vagyis nem kevesebbet állít szakkönyvében a szakember, mint azt, hogy csak a génjeinktől függ, kik vagyunk.
Főiskolás koromban megfogott a filozófia, el is olvastam néhány szakkönyvet, amelyekből megismerhettem a különböző korok elméleteit arról, hogy mivé válhat egy ember. A tanok sorában az eleve elrendeltetés elve sokáig meghatározó volt, ez a Bibliához vezethető vissza és amely szerint Isten akaratából eleve elrendeltetett minden ember sorsa és ezen semmi sem változtathat. Számomra ugyanakkor sokkal szimpatikusabb volt például a nevelés, oktatás mindenhatóságába vetett elképzelés. Aztán pályafutásom során találkoztam olyan fiatalokkal, akikről úgy pergett le a nevelés, mint vízhatlan anyagról a vízcsepp, vagyis megértettem, hogy a nevelés, oktatás sem mindenható. Ma már úgy tartom, hogy életünket, egészségünket, élettartamunkat, képességeinket, valamihez tehetségünket alapvetően az határozza meg, hogy felmenőinktől milyen géneket örököltünk.
Az örökölt gének adta lehetőségünket formálhatjuk aztán tovább. Élhetünk egészségesen, vagy égethetjük két végén életünk gyertyáját, ezzel nyerhetünk, vagy veszíthetünk néhány évet, de többnyire alapvetően nem nagyon befolyásolhatjuk, mennyi lesz földi létünk hossza. Ha művészi tehetséget örökített át valamelyik ősünk, lehetünk igazi művészek, vagy még műkedvelők sem, ez már valamelyest rajtunk és szerencsénken múlik. Eljutottam hát annak megértéséhez, amit manapság általában elfogadnak a szakemberek is, hogy az emberek viselkedését, sikerességét a szüleiktől örökölt génállományuk, illetve oktatásuk, nevelésük nagyjából fele-fele arányban határoz meg.
A gének mellett a legtöbbet az alakít egy emberen, hogy milyen korba, melyik országba, milyen társadalmi viszonyok közé született, miféle szerencsés, vagy balszerencsés természeti, társadalmi események sodrába kerül. A pszichiáter a könyvében úgy véli, hamarosan genetikai vizsgálattal lehet majd eldönteni, ki alkalmasabb valamilyen állásra. Ez a gondolkodás ugyanakkor - hasonlóan az emberek klónozásához, vagy génmódosításához - már igen messzire visz bennünket.
És nem is tűnik túl szép jövőnek.
2019. január 15.
Csak egy kis nátha, ez ellen nem kell védőoltás - legyintett ismerősöm, miközben fuldokolva a köhögéstől jelezte, hogy mindez semmiség, láza sincs, legfeljebb hőemelkedése, meg az orra folyik, és fájnak az ízületei, és bár lehet, hogy ez mégiscsak egy kezdődő influenza, de azért bemegy dolgozni, mert ugyan ki végezné el a dolgát, ha ő ágynak esne.
Szerencsések vagyunk mert olyan korban élünk, amikor egy-egy betegségben már nem kell feltétlenül meghalnunk, hiszen a modern orvostudomány, a korszerű gyógyszerek kihúznak bennünket a bajból. Korábban számtalan betegség követelte tíz- és százezrek életét, köztük például az influenza, ahogy a kiütéses tífusz, a morbus hungaricus (magyar betegség) is számolatlanul szedte áldozatait. A későbbiekben egyébként a gümőkórra, vagyis a tuberkulózisra is e cseppet sem hízelgő elnevezést használták a szakemberek. Szerencsére ma már védőoltásokkal nagyon sok betegséget meg is előzhetünk, ha éppen nem vagyunk védőoltás-ellenesek.
Az oltásellenességet a jelenlegi esztendő tíz legnagyobb közegészségügyi fenyegetése közé sorolta az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO. Meglepő lehet, de a jelenség főleg a fejlett, nyugati világban hódít, például Olaszországban, vagy Kaliforniában, ahol újra járványt okoztak egykor már leküzdöttnek hitt betegségek.
A kanyaróról is azt hittük, hogy az orvostudomány a történelem lapjaira száműzte, miközben egy ideje például a velünk szomszédos Romániában vagy Ukrajnában is újra terjed és ebben közrejátszik a növekvő oltásellenesség. 2001 óta Amerikában is megnégyszereződött a beoltatlan csecsemők száma, miközben Ausztráliában már 40 000 beoltatlan gyereket tartanak nyilván.
Az oltásellenesség állítólag attól vált népszerűvé, hogy egy azóta sokszor cáfolt, majd visszavont, megsemmisített tanulmányban egy, az orvoslástól időközben eltiltott "orvos" a kutatás adatait meghamisítva állította: a kötelező védőoltások okozhatják az autizmust. De szép számmal vannak, akik vallásuk előírásaira hivatkozva utasítják el a védőoltásokat azzal, hogy minden Isten akaratából történik, ha gyerekük egy gyógyítható kórban meghal, akkor az, ha őket viszi el egy nyavalya, hát az. Ez is egy felfogás, a baj ezzel csak annyi, hogy betegségükkel akár egy járvány elindítói is lehetnek, hiszen másokat is megfertőzhetnek. Ilyenkor merül fel a kérdés: hivatkozhat-e egy ember a saját jogaira, ha ezzel sokak életét veszélyezteti?
Büszkék lehetünk arra, hogy Magyarországon az átoltottság aránya a gyerekeknél csaknem százszázalékos. Ez igen örvendetes, de egy pillanatra sem feledhetjük, az emberi butaság is ölthet járványos méreteket.
2019. január 22.
Amikor sok éve egy tizennyolc éves ifjú első munkahelyére jelentkezett, a vállalkozó csak fél napra akarta őt bejelenteni. Az apja tiltakozott, mondván a fiának így majd nem lesz rendes nyugdíja, de aztán arra gondolt, talán fél évszázad múlva már nyugdíj sem lesz, vagyis kár ezzel foglalkoznia.
Ez a történet jutott a minap eszembe, amikor olvastam, hogy veszélyben van a mai negyvenesek időskori megélhetése Magyarországon. A nyugdíjat az állami költségvetés fizeti, de már most jóval többet költ, mint amennyit erre a célra az aktív dolgozók adóként befizetnek. És a társadalom elöregedése miatt a helyzet csak romlani fog.
Némi internetes kutakodással kiderül, hogy már a XIII. században is létezett egyfajta társadalombiztosítás a bányászok gyógyítását segítő kórházak révén. Ugyancsak a bányászokhoz köthető 1496-tól az úgynevezett bányatársládák rendszere, amely egy minden bányásznak járó segélyezési forma volt. A ma ismert nyugdíjrendszert az első német kancellár, Otto von Bismarck vezette be 1889-ben. Akkoriban egy nyugdíj kifizetéséhez nyolc-tíz aktív dolgozó befizetése állt rendelkezésre.
A kötelező társadalombiztosítást Magyarország 1929-ben, a kontinensen harmadikként vezette be. És így jutottunk el napjainkhoz, vagy még távolabbra gondolva a ma még fiatal, jövőbeli nyugdíjasokhoz. Mert míg 2010-ben 6,3 millió munkaképes korú magyarra 2 millió idős ember jutott, a számítások szerint 2060-ra az előreláthatóan mintegy 4,2 millió munkaképes korú mellett már 2,6 millió idős ember lesz hazánkban, akik havonta várják majd a nyugellátást.
De lehet, hogy hiába, mert a Magyar Nemzeti Bank szerint a jelenlegi nyugdíjrendszer csak 2035-ig lesz fenntartható. Persze sokféle lehetőség lenne arra, hogy a nyugdíjasok, akiknek az ellátmánya vélhetően egy idő után már csak az éhenhalás elkerülésére lesz elegendő, segítsenek magukon. Például úgy, hogy középkorúként kezdjenek el félretenni pénzt idősebb korukra, vagy ha még erejük teljében vannak, hát nyugdíjasként is dolgozzanak tovább. Egyelőre mifelénk a kormány igyekezete ellenére sem igazi lehetőség ez utóbbi, hiszen míg egy tavalyi adat szerint az unióban az idősek húsz százaléka vállalt munkát, addig Magyarországon ez az arány hivatalosan csak három százalék volt.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Magyarországon nagyon rossz az idősödők egészségi állapota, amely nagyjából lehetetlenné is teszi a nyugellátás melletti munkát. Marad tehát az öngondoskodás, de ahhoz stabil, hosszútávon megbízható és nem naponta változó jogrendszer, valamint olyan fizetések kellenének, amelyekből megszorítások nélkül lehetne félretenni későbbre.
Sajnos az előbbi nem jellemző hazánkra az utóbbi meg a bérek többségére. Ettől kezdve pedig csak a csodában bízhatnak majd az idő előtt meghalni nem akaró öregek.
2019. január 29.
Ha jöttök lesztek, ha hoztok esztek.
Füst Milán egyik kisregényét hallgattam egyik alkalommal mindennapi gyaloglásaim során és abban hangzott el a fenti mondat, amelyet édesanyám is idézett egykor, amikor középiskolásként kértem, engedjen el egy házibuliba. A mondat visszaidézte a fiatalságát, a Nagy Háború addig soha nem látott mértékű világégésén, a Tanácsköztársaságon, Trianonon túl, még a csatatereken, városokra hullott bombákkal, vagy éppen gázkamrákban megölt milliók második világháborús pusztulása előtt, vagyis a harmincas évek második felének viszonylagos békéjében.
Nagyot változott a világ azóta, már semmi sem ugyanaz, mint volt régen vagy éppen tegnap. Megváltoztak a társasági események szokásai is, bár az, hogy a fiatalok összejöjjenek és jól érezzék magukat egymás között, azért megmaradt, csak a forma lett más, meg a tartalom. Mert egykor - ha jöttök lesztek - egyfajta könnyedség jellemezte a tévé-, és internetmentes világban a baráti társaságokat, miközben az invitáló mondat második fele - ha hoztok esztek - nem éppen a végtelen bőséget juttatja eszünkbe. Akkortájt, leszámítva a minden társadalomban fellelhető kiváltságosokat, tízezrek dúdolták, énekelték vágyakozva a slágert, amely szerint havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel, vagyis közel sem volt könnyű az emberek élete és ha összejöttek beszélgetni, táncolni, mindez nem az ételről, italról, hanem az információk cseréjéről, a társaságról, ismerkedésről, párkapcsolatokról szólt.
Bár már jó néhány évtizeddel ezelőtt kinőttem a bulizós korból, azért emlékszem pár feledhetetlen szilveszteri, vagy más alkalomból összerántott bulira. Már azok is messze voltak a harmincas évekbeliek visszafogottságától, és csak feltételezem, hogy a mai hasonló vigasságok meg már végképp köszönőviszonyban sincsenek a korabeliekkel. Bevallom, bizonyára rossz társaságokat fogtam ki, mert akkortájt a részegséget leszámítva nem voltak nagy kihágások, és némi alkoholon túl nem kellett semmiféle, a kémiatudomány kiválóságát hangsúlyozó kedélyjavítót bevennünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.
Azt is édesanyámtól tudom, hogy sok későbbi házasság szövete szövődött ezeken az összejöveteleken, amelyet a társaság többi tagja óvó tekintettel figyelt és segített megvalósulni. Régebben ugyanis a társaságok arra is jók voltak, hogy - mai szóhasználattal - a szingliket bemutassák egymásnak. Ma meg azt hallom, főleg a harmincon túliaktól, hogy ha ifjan nem mentek férjhez, nem nősültek meg, egyre kevesebb a lehetőségük ismerkedni, legfeljebb csak a netes társkereső oldalakon. Sokan keserűen tapasztalják, hogy nem könnyű értékes kapcsolatra lelni.
Lássuk be: a bulik terén sem előnyére változott a világ.
2019. február 5.
Az Édenkert nincs többé! - repítette világgá David Attenborough drámai kijelentését a világsajtó.
A leghíresebb természetfilmes, a 92. évében járó neves természettudós, Sir David Attenborough Davosban, a Világgazdasági Fórumon figyelmeztette a világ gazdasági vezetőit, hogy fokozzák erőfeszítéseiket a klímaváltozás elleni küzdelemben, még mielőtt a károk helyrehozhatatlanná válnak. Ahogy mondta: szó szerint egy másik korszakból származom, mivel még a holocén földtörténeti korban születtem. Ez az a tizenkétezer-éves periódus volt, amelyet a klimatikus viszonyok stabilitása jellemzett, és amely lehetővé tette az emberek számára, hogy letelepedjenek, termesszenek és létrehozzák a civilizációkat.
Attenborough szerint a holocénnek vége, mert olyan mértékben változtattuk meg a világot, hogy már egy új földtörténeti korban vagyunk, az antropocénban, az emberek korszakában. Azt, hogy ez mit jelent, mindannyian megszenvedjük, még ha nem is fogjuk fel, nem is érzékeljük napjaink minden percében.
Ha egy parányit távolabbra nézünk, mondjuk Afrikába, vagy Ázsiába - és ezt játszi könnyedséggel tehetjük fotelünkből is a tévének és internetnek köszönhetően - azt látjuk, hogy emberek százmilliói élnek olyan körülmények között, amelyet innen, a nagy szélsőségektől mentes éghajlatú, édesvízben bővelkedő Kárpát-medencéből felfogni sem tudunk. A legtöbben pár napot sem bírnánk ki a kényelmes környezetünkből odacsöppenve.
A klímaváltozás, amelyből mifelénk egyelőre annyit érezni, hogy enyhébbek lettek a telek, melegebbek a nyarak, nagyobbak a viharok, felhőszakadások, arrafelé már drasztikus vízhiányt okoz, elviselhetetlen, állatfajokat, terményeket kipusztító hőséget, amelyet túl kell élniük az embereknek. S ha már nem megy tovább, felkerekednek, fogják amijük van, batyuba csomagolt egész életüket és megindulnak a biztonságosnak vélt tájak irányába, ahol viszont egyre kevésbé látják őket jó szívvel.
Az embernél nagyobb természetátalakító még nem létezett a Földön, de mondhatnánk azt is, ahova az ember beteszi a lábát, ott kő kövön nem marad. Mert bár az emberi elme, a tudomány, az ipar elképesztő kényelmet, életbiztonságot teremt számunkra, amelyet aztán a tudatlanság, szűklátókörűség, a hatalomvágy és pénzéhesség szétbarmol, semmissé tesz. Gondolhatunk itt a kiirtott esőerdőkre, megmérgezett folyókra, tengerekre, a külszíni bányászat által szétszaggatott, kizsigerelt országnyi területekre, a sokmilliós nagyvárosokra, a túlnépesedésre. De ez nem tartható fenn, vagyis nagy valószínűséggel kijelenthetjük, az antropocén korszak nem fog tizenkétezer évig fennmaradni, de talán ezer évig sem.
E tragikus történésben csak az a jó, bár ez aligha vigasztalhat bennünket, hogy az utolsó ember után a Föld szépen lassan újra az lesz, ami volt: édenkert.
2019. február 12.
- Jaj, szerkesztő
úr, én olyan jót nevettem, amikor azt mondta, hogy már csak részben
szabad Magyarország. Ez nagyon vicces, mert hát én szabad vagyok...
A Freedom House 195 országot vizsgált meg
idén is és a közelmúltban kiadott világjelentésében írta a
cseppet sem kedvező jellemzést hazánkról. Bár a telefonos
beszélgetéseiről is híres rádióban a közismert műsorvezető
elismerte, hogy tulajdonképpen ő is szabad, hiszen bátran cseveghet
a hölggyel a nemzetközi szervezet kritikájáról, sőt eddig még a
rádióját sem tiltotta be a hatalom, bár lenne részéről rá igény,
szóval így nézve valóban szabadság van Magyarországon.
A nemzetközi
jogvédő szervezettől, a Freedom House-tól már korábban is kapott
súlyos kritikákat a magyar jogállamiság és miután a szervezet
felmérése szerint egy év alatt tovább romlott a helyzet e téren,
ezért a korábbi, "szabad" besorolásunkat most először
"részben szabadra" rontotta. A Freedom House a 2019-es
világjelentésében a vizsgált országokból 86-ot minősített szabadnak,
59-et a részben szabad, míg 50-et a nem szabad kategóriába sorolt.
Már tavaly is az EU legkevésbé
demokratikus országaként jellemezte Magyarországot a jelentés, míg
hazánk besorolásának idei rontását azzal indokolja, hogy az ország
jelenlegi miniszterelnöke és pártja hatalomra kerülése óta az
ellenzék, a média, a vallási csoportok, a civil társadalom
korlátozásával, teljes ellenőrzésével folyamatosan rombolja a
demokratikus intézményeket. A jogvédő szervezet szerint 2010 óta
folyamatosan sérülnek a felsőoktatási intézmények, a civil
szervezetek, továbbá a magánszektor és a menedékkérők jogai, hogy a
hatalmi ágak függőségéről ne is beszéljünk.
Gondolom egyetlen olvasómat sem lepi meg,
hogy a világjelentés besorolásának okát a kormány egy meglehetősen
idős, magyar származású amerikai üzletember áskálódásának
tulajdonítja, állítva, hogy e szervezet is az ő birodalmának része.
Úgy vélik, a Freedom House azért támadja Magyarországot, mert mi,
magyarok nem akarjuk, hogy hazánkból is bevándorlóországot
csináljanak.
Csak a pontosság kedvéért érdemes idézni
a Wikipédia szócikkéből: "a Freedom House amerikai központú
civil szervezet..., az Egyesült Államok kormánya alapította
1941-ben", továbbá, hogy a 2016-os adat szerint 86 százalékban
az amerikai kormány támogatja. Ha a jogvédő szervezet honlapján a
keresőbe beírjuk az említett világuralomra törő nyolcvannyolc éves
amerikai úr nevét, legfeljebb jogvédő tevékenységéről olvashatunk,
de nem találjuk például a kuratórium tagjainak sorában. Hamisnak
tűnik hát az indok.
Kijelenthetjük: aki manapság nem
tapasztalja, hogy valóban leépülnek a demokratikus intézmények, az
vagy nagyon elfogult a hatalom mellett, vagy neki mindegy és így is
jó, ahogy van.
Közben a szabadságjogok zavartalanul
csorbulnak tovább.
2019. február 19.
Először meghatódtam, aztán kicsit
megsértődtem. Meghatódtam, mert a kommunikációs szolgáltatóm
ügyfélszolgálata a megszokott és igen kellemetlen várakoztatás
nélkül azonnal bejelentkezett. Aztán megsértődtem, mert Vanda -
így mutatkozott be - a második mondatom után máris kioktatott.
Olvasóim közül bizonyára már sokan rájöttek, hogy a
közismert szolgáltató Vanda elnevezésű mesterséges
intelligenciájával igyekeztem megértetni gondomat, azt, hogy nincs
internetem, és tegyen valamit, de íziben. Előtte megtettem, hogyne
tettem volna meg az ilyenkor elsődleges és szükséges intézkedéseket,
miszerint végignéztem a csatlakozásokat, kikapcsoltam a hálózati
adaptert és újraindítottam. A gép csak nem kapcsolódott az éltető
hálózatra.
Ekkor fanyalodtam a szolgáltató felhívására, amelyet
nemigen szeretek megtenni, mert unom a várakozást, a vándorlást a
menüben a különféle gombok nyomogatásával, meg a próbálkozást, hogy
végre valakivel beszélhessek. Általában ez igen kemény, sokszor
szinte sikertelen vállalkozás. Volt eddig. Mert mint kiderült, Vanda
nagyon felkészült, értelmes, udvarias, de határozott is és ha sokat
fecsegek rám szól, hogy kérdésére csak igennek és nemmel
válaszoljak. Gondolom sok orvos is örülne egy ilyen asszisztensnek,
mert általában, ha végre bejut hozzá a sokat váró beteg, akkor
mindent el akar neki mondani messzire visszanyúlva élete
történetében. Csak hogy a doktor megértse a baját. Meg az érzéseit.
A lényeg persze ilyenkor könnyen elsikkad. Mint mondjuk egy
politikai beszédben.
Csúnyán elkalandoztam, vissza hát Vandához! A hölgy -
nekem már csak az marad, bár tudom, hogy egy géppel, programmal,
alkalmazással, vagy mivel beszélgettem - nagyon ügyesen
kitalálta, honnan hívom, gyorsan le is ellenőrizte a rendszert, majd
miután közölte, hogy az rendben van, elvégeztette velem a korábbi,
általam már véghezvitt eljárást megint. Tiltakoztam, hogy ez már
megvolt, de Vanda nemigen tárgyalt tovább velem, mondta, hogy ha ezt
követően sem javul meg a netes kapcsolatom, hát hívjam újra, ő várni
fog. Nem tudom hogyan történt, de másodszorra már sikerrel jártam a
ki- és bekapcsolgatásokkal.
Bevallom, izgalmas kaland volt és el is
gondolkodtatott. Eddig kedves hölgyekkel és időnként urakkal
beszélgethettem az ügyfélszolgálatokon, már ha eljutottam hozzájuk.
Helyüket vette át Vanda, a mesterséges intelligencia. Ahogy
hamarosan sokunk munkáját, helyét veszi majd át valamilyen gép, mi
meg kereshetünk magunknak más elfoglaltságot, kitanulhatunk egy szép
kétkezi szakmát. Amíg azt is el nem veszik tőlünk a robotok.
Izgalmas jövő felé tartunk, nem vitás.
2019. február 26.
Bevallom, mindeddig tévedésben voltam,
mert azt hittem, hogy világunkra a zavaros elméjű fanatikusokat,
hatalomvágyókat leszámítva a túlnépesedés jelenti a legnagyobb
veszélyt. Elgondolásomban közrejátszott az a tény is, hogy
születésem idején alig két és félmilliárdnyian lézengtünk a
Föld nevű sártekén, ma meg ötmilliárddal több ember keresi élelmét
és boldogulását ugyanitt. Ráadásul az előrejelzések szerint harminc
év múlva meg már közel tízmilliárd emberi lény nyüzsög majd mind
zsúfoltabb világunkban. Vagyis talán mégsem tévedtem olyan nagyot.
Ennek ellenére belátom, hogy nem számoltam a
látványosan megnövekedett számú emberiség okozta klímaváltozás
mellett feltárt újabb problémával, az elöregedéssel. A javuló
higiéniának, a kézmosás elterjedésének, a jobb étkezésnek, modern
gyógymódoknak, a kevesebb háborúnak is köszönhetően ma világszerte
tovább élnek az emberek, mint éltek őseik.
Az elöregedés mértékére jellemző, hogy ma még 2,5 az
egy nőre jutó átlagos gyermekszám a bolygón, vagyis nő a világ
népessége, de ez az érték folyamatosan csökken, Európában már
csak 1,6, az Egyesült Államokban pedig 1,8 ez a szám. Egy ezzel a
témával foglalkozó minapi cikk szerint a világ közel 7,7
milliárd fős népessége között még éppen egymilliárd alatt van a 60
év felettiek száma, de 2050-ben már 2 milliárdnál is többen lesznek.
A kormányok látják ezt, de komolyabb, szülést
korlátozó intézkedéseket vallási okok miatt, vagy újraválasztásukat
féltve aligha tesznek e téren. Pedig az idősek és fiatalabbak
létszámának romló aránya komoly pénzügyi gondokhoz vezethet az
időskorúak ellátásánál. A legkézenfekvőbb megoldás ideig-óráig a
nyugdíjkorhatár emelése, már ahol van nyugdíj, de kérdés, hogy
képes-e egy ember 70 évesen is olyan teljesítményre a fizikai
munkában, mint évtizeddel fiatalabban. Ugyanakkor viszont az éltes
korú dolgozók mellett szól a nagy rutin, az évtizedek alatt
megszerzett tudás és tapasztalat.
A probléma az egész világot érinti. Vannak kísérletek
a népesség fiatalítására, ilyen például a magyar kormány által a
minap bejelentett, szülési kedvet fokozni szándékozó támogatási
rendszer, de ilyen a más országokból bevándorlók befogadása is. Ha
körbenézünk a nagyvilágban, láthatjuk például Japán rohamos
elöregedését, vészes népességcsökkenését, de a környezetünkben lévő
országokban sem jobb a helyzet, mint hazánkban.
A világ a technológia robbanásszerű fejlődésének
következtében rohamtempójú változáson megy át, szakmák tűnnek
el, előtérbe kerülnek a robotok és mesterséges intelligenciák, mint
dolgozók, emiatt a sokasodó emberiségre munkáskézként mind kevesebb
szükség lesz. A vezetőknek emberséges megoldásokat kell találniuk a
nemsokára akár már száz évig is élők társadalmára.
De ne felejtsék: ha megérik, ők is lesznek öregek.
2019. március 5.
Úgy kezdtem a napot, ahogy máskor.
Elkészítettem a reggelimet, majd rákattintottam az egyik még
igazmondónak tűnő internetes hírportálra, hogy megtudjam, mitől lett
jobb a világunk az éjszaka. Beleharaptam a szendvicsembe, de egy
fájdalmas nyilallás jelezte, vélhetően tönkrement a fogtömésem,
mehetek fogorvoshoz.
Pont ugyanúgy utálok fogorvoshoz járni, mint az
emberiség igen nagy többsége, de azért a legkisebb problémával is
gyorsan szakemberhez fordulok, mert tudom, hogy egyrészt minél
tovább húzom a beavatkozást, annál kellemetlenebb lesz, másrészt
egyre drágábbá is válik.
A lakóhelyem szerinti körzeti fogorvoshoz csak egy
hónappal későbbre kaptam időpontot, de magánorvosokhoz sem tűnt
egyszerűbbnek a bejutás. Leghamarabb több mint két hét után egy
másik városban ülhettem volna a fogorvosi székbe, míg abban a
térségben, ahol élek és ahol több fogorvos is működik, a többek
által ajánlott és a fényképe alapján is szimpatikus orvos fizetős
szolgáltatására pedig már egyenesen két és fél hónapot kellett volna
várnom.
Megnézve a neten fellelhető magánfogorvosi árakat,
újból megsajdult a fogam, oly magasak voltak. De nem csak én
tartom túlzottnak az árakat, egy nemzetközi felmérés tanúsága
szerint a magyarok több mint 40 százalékának okoz anyagi
megterhelést egy esetleges fogászati beavatkozás.
Gyerekkorban az állam szinte teljes körű térítésmentes
fogászati ellátást nyújt, mégis Európában a magyar 12 évesek
fogazata a legrosszabb és a helyzet felnőtt korra tovább romlik. Míg
az európai országok nagy többségében a gyerekek szuvas fogait időben
betömik, addig nálunk gyakran akkor jutnak el fogorvoshoz, amikor
már csak a húzás marad. Egy fogászati szakmai felmérés szerint a 19
éves magyaroknak átlagosan már több mint öt foga hiányzik, a
negyvenöt éveseknek majdnem dupla ennyi. A felnőtteknek emellett
további négy foguk szuvasodik, és kettő biztosan tömött. Idős korra
a szuvas és tömött fogak száma egyre, kettőre apad, a hiányzóké meg
húszra emelkedik és 65 éves korra a lakosság 30 százaléka már
fogatlan. Döbbenetes számok, ahogy az is, hogy a felnőtt lakosság
fele mindezek ellenére elégedett fogainak állapotával és csak 20
százalékuk tartja azt kifejezetten rossznak.
A gyerekek esetében nem hivatkozhatnak a szülők a
költségekre, sokkal inkább magukba - meg gyermekük szájába -
kellene nézniük, és elgondolkodniuk azon, vajon miért engedik, hogy
csemetéjük kihagyja a fogászati kezeléseket. Felnőttként már más a
helyzet, mert hazánkban az emberek majd' 14 százalékának
kifejezetten nagy kiadást jelent a fogászati ellátás összege, közel
egyharmadnyi polgártársunknak meg ha nem is rokkanna bele, de
nehezére esne kifizetni egy-egy vizsgálatot, beavatkozást.
És akkor ott van még a rettegés is a fogfúrástól.
2019. március 12.
Egy jó lelkű ember tiszta szívvel örül
embertársai sikerének, ahogy a Biblia is tanítja, szeresd
felebarátodat, ahogy magadat. Így vagyok ezzel én is, vagyis nagy
szerényen kijelenthetem, jó ember vagyok, mert irigység nélkül
figyelem sok kedves felebarátom előrehaladását a siker rengeteg
pénzzel kikövezett ösvényén.
E nyilatkozat azért kívánkozott ki belőlem, mert egy
minap napvilágot látott hír szerint olyan elképesztő ütemben nő a
gazdagok száma a világon, hogy alig fél évtized múlva további 43
ezer embernek lesz 30 millió dollárnál is több vagyona. Rendben van
ez így, jól is néznénk ki, ha a túlnépesedett világunkat csak
ugyanannyi dúsgazdag díszítené, mint egy kisebb népességéét.
Nem irigylem én a gazdagoktól a pénzt egy cseppet sem,
mert hát, ha irigyelném is, attól nekem nem lenne több. Meg aztán
nehogy azt higgye valaki is, hogy nekik ennyi dollárjuk virít a
számláikon, áh dehogyis, beleszámítják nekik a pár ingatlanukat,
cégüket, műkincseiket, jachtjukat, magánrepülőjüket. Ne
szépítsük, mondjuk is ki nyíltan, azokkal meg csak a baj van, azokat
állandóan kezelni, ellenőrizni, védeni és óvni kell, vagyis csupa
nyűg az egész vagyon.
Ezért nem irigylem én a hazai milliárdosokat sem,
különösen nem fáj nekem egy igen tehetséges falusi mesterember
szárnyalása. Mint köztudott egy Fejér megyei szerelő roppant nagy
esze és üzleti tehetsége révén röpke pár év alatt olyannyira
megszedte magát, hogy a tekintélyes Forbes magazin minap közzétett
listája szerint egymilliárd dollárnyi vagyonkájával bekerült a
világ leggazdagabbjai közé. De megint csak óvva figyelmeztetek
mindenkit, nem szabad ám irigykedni, ez a derék honfitársunk ugyanis
csak 2057. a listán. Hát miféle gazdagság az, amelyet több mint
kétezren túlszárnyalnak? Na ugye!
Sokan gyanakszanak, hogy nem saját kútfőből és
tehetségből ilyen gazdag ez a magyar, aki tulajdonképpen csak egy a
hazai mintegy ezer kőgazdag közül. E kételkedők állítják, hogy ehhez
egy igen nagy hatalmú barát is kell, aki tulajdonképpen magának
gyűjteti a nagy vagyont. Nem tudom, én ehhez nem értek, ráadásul
tele vagyok jóindulattal és még mindig hiszek az olyan mesékben,
mint amilyenekben például az amerikai cipőpucolóból
dollármilliomos lesz. Már miért csak egy amerikai mese
lehet ilyen, nem igaz? Különben is, egy ilyen csodatörténet pont
olyan, mint amikor valaki a maga örömére alapít egy falusi
focicsapatot, amelynek nagy hirtelen új, kacsalábon forgó
stadionja épül igen drága edzőcsarnokkal és mindehhez csak úgy
dől az önzetlen támogatók pénze, amellyel országa csoda-gazdag
csapatává válik. Ahogy az elnöke, aki meglepő módon a már említett
kőgazdaggá lett magyar. Ebből is kiderül, a tollasodáshoz csak
dolgosnak, takarékosnak kell lenni és máris összejön.
Vagy kell hozzá egy igaz barát.
2019. március 19.
Tényleg nem vagyok közönyös, életünk
számtalan mozzanata érdekel, de annak ellenére, hogy hetek óta ez a
sajtó központi témája, engem mégis teljesen hidegen hagy.
Természetesen arról az ezerszer felvetett kérdésről van szó, hogy
vajon kizárják-e a magyar állampártot az európai pártcsaládjából,
vagy sem.
Ma már tudjuk, nem zárták ki állampártunkat, hanem
uniós pártbeli tagságát a maga kérésére is (?) felfüggesztették. Ha
valaki nem érti, ne fektessen bele sok energiát, nem is érdemes
megérteni. S bár az utcán egyik-másik, a politika iránt még nem
teljesen apatikus ismerősöm a "hogy vagy, mi van veled"
típusú kérdések után szóba hozta a kizárás lehetőségét, de arra
már egyikük sem tudott válaszolni, hogy nekünk, a vidéki kisváros
mellékutcájában élőknek miért is érdekes a magyar állampárt
sorsa az említett szervezetben. A legtöbb, ami ebből kijött, hogy
csökken állampártunk vezérének érdekérvényesítő képessége. Ettől
persze az unió félmilliárd polgára még köszöni jól megvan, sőt, még
jobban meglennének az izgága magyar politikus nélkül.
Szóval ez a felfüggesztés engem messzemenően hidegen
hagy, olyannyira, hogy arra már nincs is igazán jó kifejezés. Nem
így persze az, hogy mi van a magyar kórházakban, ahol a sok hiányzó
orvos, nővér mellett már műtőssegédek sincsenek és emiatt a műtétre
előkészített, a műtőbe betolt beteget olykor szépen kitolják és
hazaküldik, vagy hogy a szakrendeléseken, fogászatokon miért
van több hónapos várólista és foglalkoztat az is, hogy milyenek a
betegek gyógyulási kilátásai, életben maradási esélyei az orvos
nélkül maradó településeken.
Tudom, hogy csúf tőlem, de az állampárt ügyénél az is
sokkal jobban érdekel, hogy miért olyan a hazai oktatás, amilyen és
miért nem a 21. század kihívásaira képezik ki a fiatalokat, vagy
hogy miért kell már minden tizedik magyar gyereknek külföldön
megszületnie. Az is jobban érdekel az állampárti blama helyett, hogy
miért kerülnek mind rosszabb anyagi helyzetbe az egész életüket
végigdolgozó emberek pár év nyugdíjas lét után, illetve hogy miért
talál előbb magyar szobafestőt, villany- vagy gázszerelőt a német és
osztrák polgár, mint a kalandvágyból itthon maradó. Szóval van itt
elmélkedni való számtalan, az uniós pártcsalád belügyén kívül is.
Az már messzemenően jobban foglalkoztat, hogy az amúgy
jól kiérdemelt uniós pofont akár arra is felhasználhatja az
állampárt és hazánk egyszemélyi vezetője, hogy eltávolítson
bennünket az unióból, bár köztudott, annak nagyvonalú támogatása
nélkül hazánk igencsak szegénnyé válna.
Amúgy minden állampárti brüsszelezés, függetlenségi
harc ellenére vagy éppen ezért idén januárban egy felmérés során a
magyarok 85 százaléka (!) nyilatkozott úgy, hogy Magyarországnak
az unióban a helye.
Ennyi talán elég is a felfüggesztésről.
2019. március 26.
Lassan ott tartunk, hogy akinek nincs
egy csinos drónja, az megnézheti magát. Bár a valóságban még
nagyon sokaknak nincs ilyen repülő jószáguk, a jövő a robotok és
mesterséges intelligencia mellett egyértelműen e repülő
alkalmatosságoké. Olyannyira, hogy van már olyan világcég, amely
egyes helyekre drónokkal szállítja ki a neten megrendelt portékákat.
A drónok sok mindenre alkalmasak. Már most meg lehet
velük ölni bárkit a magasból úgy, hogy az illető észre sem veszi,
hogy meghalt, vagy rakétával kilőni egy-egy kijelölt célpontot, igaz
ezeket többnyire a hadseregek teszik, de hát oly sok hasznos dolog
került már át a haditechnikából a mindennapos használatba, hogy a
drónok ilyen célú civil felhasználásában sem lehet kétségünk. De
lehet velük természetfilmeket, légi felvételek is készíteni, vagy
meglesni a meztelenül napozó szomszédasszonyt.
Egyes új-zélandi marha- és juhtenyésztők újabban kínai
technológiájú drónokkal terelik állataikat. A kamerával felszerelt
és kutyaugatást hallató távirányított repülő eszközök csak
kiegészítők az ebek mellett, de ha én terelőkutya lennék
Új-Zélandon, elkezdeném félteni az állásomat. Meglehet, hamarosan a
Hortobágyon is drónokkal tereltetik majd a juhokat a juhászok puli
helyett, már ha előfordul még ilyen feladat a nagy magyar
pusztaságban.
A pulik és pumik mellett szól a gépekkel szemben, hogy
az utóbbiakat szeles és esős időben egyelőre nem tudják használni,
ráadásul a drónok gyorsan lemerülnek, és szervizigényesek,
szemben az okos és sokat bíró kutyákkal.
Hamarosan ezen is változatnak majd a gyártók,
olyannyira, hogy már a drónok akkumulátorainak lemerülésére is
van részmegoldás. Elkészült ugyanis az olyan robotrepülő
prototípusa, amely ha a sok repkedés közben kezd fáradni,
vagyis lemerülni az akkuja, a madarat utánozva megülhet egy
párkányon, póznán, vagy vezetéken. A drónok egy új markoló
mechanizmus segítségével a jövőben időnként megállhatnak munka
közben, így nemcsak kevesebb energiát fogyasztanak, hanem stabilabbá
is válik a repülésük, ezáltal pedig nagyobb hatótávolság is elérhető
velük.
Az ember csak tátja a száját a naponta megjelenő
csúcstechnológiás termékek láttán. Mindez nagyszerű mindaddig, amíg
az életet könnyítik meg, de ha a robotok, mesterséges
intelligenciák, vagy éppen a mind többre képes drónok átveszik az
alkotó, munkát végző szerepet, rögvest megkérdőjeleződik az ember
létének szükségessége.
Néhány évtizeden belük akár tízmilliárd ember is
lakhatja majd egyidejűleg a Földet, és akkor e népek majd otthon
ülnek és várják, hogy végezzen a takarító robot, beszélgetnek a
mesterséges intelligenciákkal, és lesik, hogy hozza-e már ebédjüket
a szolgáltató drónja. Állítólag a mai ötvenesek már élhetnek majd
ebben a gépesített világban.
Csak el ne unják majd nagyon magukat.
2019. április 2.
Nem sokáig volt részem benne, de
évtizedekkel később is emlékszem az iskolában tízóraira kapott
tejre, íze még mindig itt van a számban. Vagy inkább az agyamban.
Az iskolatej program múltja messzire nyúlik vissza, a
neten fellelhető egyik adat szerint községi költséggel 1931-ben
Orosháza óvodájában és elemi iskolájában indult ingyenes tejakció,
míg a Wikipédia szerint a gyerekeknek először 1937-ben Makón
szerveztek ingyenes tejakciót, amelyet tejtízórainak hívtak.
Az ingyenes, szervezett keretek között történő iskolai
tejosztásnak többször is nekiugrottak az aktuális hatalmak, majd
szüntették meg sokszor ugyanők. Legutóbb 2004. május 1-jén lépett
érvénybe az iskolatej program újraindításáról szóló rendelet.
Azt azért érdemes megemlíteni, hogy akárhányszor is
állították le a gyerekek ingyenes tejívását, azt sohasem a
kisebb-nagyobb nebulók iránti utálat, sokkal inkább az állami
költségvetés szűkössége váltotta ki. Sok pénz az oktatásra,
gyermekélelmezésre bizonyára most sincs, elviszi az erre is szánható
összegek jelentős részét az olyan fontos kiadások sokasága, mint a
stadionépítések, a látványberuházások, a megállíthatatlanul áradó
méregdrága gyűlöletkampányok egymásba érő sora, a tizenegy
játékosból tíz külföldi légióst foglalkoztató labdarúgó klubok
finanszírozása, a csókosok gazdagítása. A felsorolást mindenki
folytatni tudja, már persze, ha politikai szimpátiája,
beállítottsága ezt megengedi.
A már említett rendelet szerint a diákok tejének
költségét a kormány állja, persze nem saját üvegzsebéből, hanem az
adófizetők pénzéből. Ehhez kap jövőre igen nagyvonalú támogatást
hazánk, mégpedig a kormányzó hatalom által oly fennhangon szapult
Brüsszeltől.
Mint kiderült, az Európai Unió 250 millió eurós
programjának köszönhetően a tagállamok iskolásai a következő
tanévben is tejet, gyümölcsöt és zöldséget kapnak annak érdekében,
hogy körükben egészséges táplálkozási szokások honosodjanak meg.
Hazánk e programban a legtöbbhöz hozzájutó országok közé tartozik,
mert az iskolagyümölcs- és iskolazöldség-programot 1,2 milliárd, az
iskolatejprogramot pedig 625 millió forintnyi euróval támogatja az
unió. Ez pedig a gyümölcs és zöldség terén a kilencedik, míg a tej
esetében a tizenkettedik legmagasabb összeg.
Szerencsére pártunk és államunk kőkeményen állja a
sarat a pénzével kérkedő szövetség bürokratáival szemben. Nyilván az
adományt élvező diákokhoz is alig-alig juttatja majd el annak a
hírét, hogy kinek a pénzén is esznek-isznak, azt meg végképp nem,
hogy ez az unió talán mégsem az ördögtől való szerveződés. Mert ha
ez mégiscsak kiderül, még az a csúfság is megeshet, hogy a végén
ezek a gyerekek felnőve egy egyesült európai államok hívei lesznek.
Nem veszélytelen az uniós gyümölcs meg a tej.
2019. április 9.
Az Operaház huszonnyolc énekeséből
tizenöten írták alá azt a nyilatkozatot, amelyben afroamerikainak
vallják magukat.
Igen meglepett a hír, hiszen idehaza -
természetesen nem kimondva, de félreérthetetlenül utalva rá -
folyamatosan egyik-másik vallás, vagy rassz ellen hangolja az
aktuális hatalom a magyar embereket. Sokan még ellenállnak, de az
agymosás jellemzője, hogy elég csak nagy ártatlanul megnézni például
egy állami hírtévés riportot és az ember észre sem veszi, hogy
közben ordas idegengyűlölővé vált. Pedig eredetileg nem is volt
szándékában.
A fent idézett hír alapja, hogy a Magyar Állami
Operaház igazgatója George Gershwin világhírű műve, a Porgy és Bess
előadása előtt a jogviták elkerülése érdekében szükségesnek látta e
különös nyilatkozattételre kérni a művészeket. A mifelénk furcsának
tűnő megnyilvánulást az váltotta ki, hogy a jogtulajdonos Ira
Gershwin, a zeneszerző 1983-ban elhunyt testvére és a dalszövegek
írója rendelkezése szerint csak fekete színészekkel szabad előadni a
darabot. Amikor az Operaház megszerezte az előadás jogát, egy olyan
szerződést kapott, amelyben nem szerepelt ez a kitétel. A tavalyi
bemutatóból is volt már emiatt némi vita, az idei előtt ennek
megelőzése okán kérte a darabban fellépő énekeseket az igazgató
arra, hogy írják alá az említett nyilatkozatot.
Nyilván a mű előadási jogait birtokló testvér a szerző
akaratát képviselte rendelkezésével, amely szerint csak akkor adható
elő a darab, ha az összes előadóművész színes bőrű, vagy hogy
politikailag korretek legyünk, afroamerikai, afroeurópai, vagy
afromagyar. Mint tudjuk, afroeurópai énekest akár még találhatna is
egy-két országgal arrébb az Operaház, de hogy afromagyar
operaénekesek sora várná idehaza a felkérést, annak erősen kizárható
a lehetősége.
Az ügy egyelőre jobbra-balra lötyög a magyar sajtóban,
mint lavórban a víz és nem tudni, hogy hogyan is fog végül
nyugvópontra jutni. Közben azért érdemes megemlíteni, hogy a
nagyvilágban találni rá nem is egy példát, amikor valaki
tiltakozásból egy, a bőrszíne, vallása, rassza miatt üldözött
embercsoport tagjának vallja magát.
Ezúttal nem pont erről van szó. Pedig jobb hely lenne
a világ, ha mind több közösség nyilvánulna meg ehhez hasonlóan.
Például a szélsőségekre hajlamos pártok szimpatizánsai
nyilatkozatban vállalhatnák, hogy ők egyúttal cigányok, zsidók,
színes bőrűek, vagy arabok, az állampárt feltétlen hívei
kinyilatkoztathatnák, hogy ők tulajdonképpen liberálisok, esetleg
baloldaliak, de mindenekelőtt demokraták. Az ellenségek barátoknak,
a főnökök beosztottaknak, a magukat okosnak tartók meg butának
vallhatnak magukat.
Ez utóbbihoz elég lenne csak megszólalniuk.
2019. április 16.
Bolygónk, amióta csak ember él rajta,
mindig is veszélyes hely volt. Nem volt ez másként akkor sem, amikor
csak néhány ezren lézengtek rajta és most sem, amikor majd'
nyolcmilliárdnyian próbálunk életben maradni, boldogulni a
Földön. Az emberek egy részének mindig akadtak nehézségei, tragédia
sújtotta őket, alig-alig tudták fenntartani magukat, míg a
szerencsésebbeknek jobb sors jutott. Nekik - bár ez cseppet
sem magától értetődő - segíteniük kell(ene) a bajbajutottakat.
Amióta anyagi helyzetem úgy-ahogy megengedi, segítem a
rászorulókat. Ne vegye ezt tőlem senki sem dicsekvésnek, hiszen nem
tekintem érdemnek, de támogattam már vörösiszap- és
cunamikárosultakat, fogyatékkal élőket, gyermeksegítő
alapítványokat, árvíz- és tűzkárosultakat, elszegényedett
családokat, számtalan civilszervezet tevékenységét, kormánypolitika
sújtotta rádiót, újságot, családom rászoruló tagját. Mindezt mindig
a tekintélyes mértékű adókkal csökkentett jövedelmemből tettem,
ahogy teszem napjainkban a kérkedésre aligha okot adó nyugdíjamból.
Bizonyára sokan cselekszenek még ugyanígy és ez így is van rendjén.
Mindebből olvasóim is láthatják, nagyon is egyetértek
a támogatásokkal. Igen nagy büszkeséggel tölt el a tudat például,
hogy hazánk kormánya egy víztisztítómű és egy tartományi
népesség-nyilvántartási rendszer létrehozását segítette a közeli
Vietnámban, ahol további 60 millió euróból 500 ágyas onkológiai
kórházat is épít. Ezek mellett az összességében 440 millió
eurós segélyhitellel még más fontos beruházásokban is oroszlánrészt
vállal nagyvonalú hazánk.
Ugyancsak szép dolog, hogy 505 millió forintos
adományt kap az aleppói Szent Lajos Kórház, a damaszkuszi Francia
Kórház és az Olasz Kórház, 261 millió forintot az iraki Erbili Káld
Katolikus Érsekség az Alkos-i iskola újjáépítésére, 320 millió
forintot a Richárd Testvér Kongói Betegekért Alapítvány, 320 milliót
a Szír Katolikus Egyház Moszuli Érseksége, és 320 milliót a Szír
Ortodox Egyház Moszuli Érseksége. Újabb kétmilliárd forinttal
támogatja hazánk kormánya két mexikói templom felújítását. És a sor
még közel sem teljes.
Adományoz továbbá nemes kormányunk 5,1 milliárd forint
Ugandának is, hogy a menekülőknek ne kelljen Európába vándorolniuk.
S hogy a lényeget ne felejtsem: mintegy 20 milliárd forint adományt
kapott már eddig kilenc határon túli labdarúgó akadémia. Naná, hogy
minden összeg a mi adóbefizetéseinkből származott.
Nyilvánvalóan joggal osztogatja adóforintjainkat a
kormány, hiszen itthon minden célra és feladatra, minden rászoruló
magyar polgár megsegítésre bőségesen jut pénz.
Büszkeséggel tölthet el e segítőkészség
mindannyiunkat, de még jobban örülnénk, ha az adakozók saját adózott
jövedelmükből lennének nagylelkűek.
2019. április 23.
Szerencsés korban élek, mert ritkán ér
hátrányos megkülönböztetés, vagyis diszkrimináció. Van persze ilyen,
találkozunk is mindannyian nem is kevéssel, de azok beépültek
mindennapi életünkbe és már jószerével rájuk se rántunk, és vannak
jó megkülönböztetések is, mint például a 65 éven felüliek ingyenes
utazási lehetősége, vagy az influenzaoltás, amelyet sokan ugyancsak
ingyen kaphatnak meg.
Hozzá kell tennem, hogy a magyarság azon tagjai közé
tartozom, akik nem kis szerencsével emberhez méltó életet élhettek
az elmúlt közel egy évszázadban. Sok honfitársunknak ez
sokáig nem adatott meg, mert hol a múlt század harmincas, negyvenes
éveiben államilag gyakorolt, százezrek bőrére menő brutális
megkülönböztetés, később a német származás, a kulák család kísértő
árnya, az üldözött politikai beállítottság, vallásosság, netán egy
nem túl közkedvelt kisebbséghez tartozás okán volt kénytelen
elszenvedni nyilvánvaló, vagy csak úgy, suba alatt kifejtett
diszkriminációt. Az utóbbiak helyzete mára még tovább romlott.
Hogy visszatérjek eredeti gondolatmenetemhez, a minap
szembesültem egy, a korosztályomat érintő
diszkriminációval és bár bosszantott, csak legyintettem rá, de aztán
szép lassan berágta magát az agyamba, a bőröm alá. Történt ugyanis,
hogy a számlámat kezelő bankomnál a bankkártyámhoz kiegészítő
utasbiztosítást akartam kötni. Nem nagy ügy, pár perces eljárás és
egy évig van egy biztosításom a nem várt idegenbeli bajok esetére.
A bank munkatársa, akivel a csevegő felületen
végigvettük a lehetőségeket, igen tisztességesen tájékoztatott
minden fontos ismeretről. A tájékoztatója végén miután arra kértem,
hogy kössük meg a biztosítást, néhány személyes adatot kívánt
egyeztetni. Amikor a koromra került a sor és kiderült, hogy
betöltöttem a 70. életévemet, sajnálattal közölte, hogy rám már nem
vonatkozik ez a lehetőség, vagyis túlkoros vagyok. Na ez fájt!
Elgondolkodtam ezen a diszkrimináción. Vajon az előbb
oktalan módon nyugdíjba zavart, majd a mind fenyegetőbb orvos- és
pedagógushiány miatt visszacsalogatott, szép számmal hetven felett
dolgozó doktorokat, tanárokat hányszor különböztetik meg hátrányosan
koruk miatt, holott létük munkájuk az ország számára
elengedhetetlen.
Különösen a fejlett államokra jellemző, hogy az
emberek hosszabb ideig élnek, mint elődjeik, a fiatalok pedig
meg nemigen akarnak nagy családot, emiatt elöregszenek a
társadalmak. Ezt az állapotot nem kellene feltétlenül tragédiaként
megélni, hiszen a javakorabeli hölgyek és urak igen komoly élet- és
szakmai tapasztalattal rendelkeznek, őket koruk miatt lenézni,
leírni, diszkriminálni minősíthetetlen cselekedet, még ha
biztosításuk esetleg nagyobb egészségügyi kockázattal is jár.
Kortársaim nevében is mondom: meg vagyok sértve.
2019. április 30.
A huszonnyolc éves fiatalasszony
kétéves gyönyörű leánygyermekét cserbenhagyva megölte magát. Szülés
utáni depresszió volt a borzalmas cselekedet indítéka, legalábbis
így szól a szakvélemény, de azért ezt olyan nagyon biztosra nem
lehet venni. A tehetséges, magas végzettségű, csinos fiatalasszony
nem küzdött anyagi gondokkal, szerették a munkahelyén és állítólag
még élettársával sem voltak többször vitái, mint általában a
párkapcsolatokban.
A család persze vigasztalhatatlan, a leányka nem érti,
hova tűnt a mamája, az elhunyt édesanyja pedig képtelen felfogni a
történteket, kimondatlanul is a tragédiában teljességgel vétlen
kicsit okolja, lánya halála óta rá sem tud nézni unokájára.
Van, aki azt mondja, hogy a mentális betegségek éppúgy
gyógyíthatók, mint a test bajai, ha valakinek pszichés problémái
adódnak, vagy éppen tüdőgyulladást kap, egyaránt megkaphatja a
szakember segítséget. Mégis a mentális bajok nehezebben feltárhatók,
nem jelzi a kórt láz, megváltozott laboreredmény, EKG. Ráadásul míg
az említett tüdőgyulladást még az orvoslásban járatlan családtagok
is képesek úgy-ahogy felismerni, vagy legalábbis a tünetek miatt
orvost hívni, a lélek megbetegedése közel sem egyértelmű a külvilág
számára. Mert amíg a láz csillapítható, addig az elhatalmasodó
depresszió, hogy még ennél is súlyosabb mentális betegségeket ne is
említsek, már nem csak kellemetlen a családnak, munkatársaknak, de
idegessé is teszi őket és általában nem váltja ki belőlük az
együttérzést, a segíteni akarást.
Hazánk mindig is élenjáró volt az öngyilkosságok
számában, s bár csökkenő tendenciát mutatnak a számok, egy 2016-ban
az Egészségügyi Világszervezet, a WHO által publikált elemzés
szerint nemzetközi összehasonlításban is rossz a helyzetünk e téren.
A szervezet szerint Európában hazánknál csupán Litvániának
rosszabbak az öngyilkossági mutatói. A Központi Statisztikai Hivatal
adatai szerint 2016-ban 1317 férfi és 446 nő halt meg önkeze által
és feltűnő a statisztikában az is, hogy jó ideje háromszor annyi
férfi, mint nő látja ezt a végső megoldást kivezető útként a mind
kibírhatatlanabbnak érzett sorsából.
A legtöbb öngyilkosságot fontolgató ember előzetesen
küld jeleket, hallat segélykiáltásokat, amelyeket talán a
szakemberek megértenének, de a mindennapi életben agyonhajszolt, sok
gonddal küzdő, a megélhetésért harcoló családtagok nemigen figyelnek
fel ezekre. Ráadásul, ha szakember segítségét kérik, akkor ebben a
mentálisan bajban lévőnek is együtt kell működnie, ellenkező esetben
már csak meglehetősen kemény eljárás után kerülhet az illető egy
szakorvos kezébe, amelynek kezdeményezését a legtöbb család nem
vállalja fel.
Gondoljuk végig, hova vezethetnek a mentális bajok és
ne legyintsünk rá, hogy az csak egy kis depresszió.
2019. május 7.
Az eladó könnyű kézzel nyúl a műanyag
zacskó után, gyorsan elrejti benne a vásárolt terméket, a
vásárló meg elégedetten indul kifelé az üzletből. Mindannyian nap
mint nap átélhetjük e jelenetsort, sőt, ha nem kapunk műanyag
zacskót, hát hiányérzetünk támad és elégedetlenkedünk is
miatta. Pedig a felmérésünk szerint egy-egy ilyen zacskót átlagosan
húsz percig használunk csak, mielőtt az szemétté lényegülne át.
Vannak természetesen utólagos felhasználási módjai is a műanyag
zacskóknak, kiválóan lehet például kibélelni velük a konyhai
szemetesünket, hogy aztán ha megtelnek, mégiscsak szemétté váljanak.
Korunk egyik nagy problémája a csak évszázadok alatt
lebomló műanyagok hihetetlen mennyisége, amelyek minden lehetséges
természetes helyet elszennyeznek. Hitelesnek és hihetőnek tűnő
adatként olvasható a világhálón, hogy másodpercenként (!) mintegy
160 ezer műanyag zacskót gyártanak a világon és minden percben egy
teherautónyi - természetesen nem csak zacskókból álló -
műanyag szemét kerül az óceánokba.
Világszerte egyre több országban foglalkoznak már e
gonddal, csak az elmúlt pár évben hatvannál is több ország és
száznál több város korlátozta a műanyag zacskók forgalmazását.
Sajnos hazánk nem éppen példamutató e téren, hiszen tavaly
novemberben "nem nyerte el a kormány tetszését" a
műanyagszennyezés korlátozása érdekében készült és beterjesztett
termékdíjtörvény-módosítási tervezet. Ne törjünk még pálcát a
kormány fölött, lehet hogy valami jobbat találnak majd ki helyette,
de a lassú munkához, mint tudjuk, idő kell.
Mindez azért sem mindegy, mert a legfrissebb kutatások
szerint a hazai folyók, a Duna és a Tisza is
mikroműanyag-részecskékkel szennyezettek, még nagyobb baj, hogy a
műanyag darabok már megtalálhatóak a csapvízben és a palackozott
vizekben, bekerülnek a táplálékláncba is, ezzel ma még alig
felbecsülhető veszélyt előidézve. A műanyag modern kori életünk
mindennapi része, aligha tudnánk a legtöbb tömeggyártású terméknél
mással helyettesíteni, éppen ezért kellene azoknál az egyszer
használatos tárgyaknál mellőzni, amelyek nélkül még könnyen
boldogulnánk.
Magyarországon 2015-ben több mint 1,6 millió tonna
műanyagot gyártottak, míg a műanyaggyártás világszinten elérte a 300
millió tonnát és nemigen hihető, hogy azóta csökkent volna a
mennyisége. Ugyanakkor az évente előállított sok millió tonna
műanyagnak csak mintegy 10 százalékát hasznosítják újra, a többi
hulladék, a becslések szerint ebből pedig évi több százezer tonnányi
kerül a szeméttelepekre vagy a kazánokba, de ezzel is a
környezetünket szennyezik.
Az emberek száma a Földön rohamléptekben növekszik, és
lehet, hogy éppen a műanyag lesz a vesztünk. Ha nem születnek
hathatós intézkedések, nemes egyszerűséggel belefulladunk majd
a műanyaghulladékba.
2019. május 14.
Az emberek többsége hajlamos saját
sorsát, életét nehéznek tartani, panaszkodnak is, ha erre alkalmuk
adódik és nyilván sokszor igazuk is van. Mert ki az, akinek ne
lennének anyagi, munkahelyi, társas-kapcsolatbeli nehézségei, vagy
éppen ne lennének kellemetlen, fájó nyavalyái? Bizonyára majd'
mindannyian találunk életünkben olyan nehézséget, bajt, amelyet
kibírhatatlannak tartunk. Persze, hogy tudjuk: a világ tele van
nyomorgó, gyógyíthatatlan beteg, tragédiák sorát elszenvedett
emberrel, de mégis mindenkinek leginkább a maga baja fáj, még ha az
kisebb is, mint a másoké.
Napi gyaloglásaimhoz a telefonomra letöltött
hangoskönyvek egyikében egy olyan író művével találkoztam a minap,
aki portrékötete készítése előtt már több mint tíz esztendeje
elvesztette látását. Az szerző olyan emberekkel készített
interjúkat, írt róluk portrét, akik valamilyen fogyatékkal
kényszerülnek élni, de sorsuknak nem adták meg magukat, hanem
elkezdtek sportolni és a sportban kiteljesedtek, komoly sikereket
értek el.
A jól látó, halló, mindegyik végtagjukat mozgatni
képes emberek fel sem tudják fogni, hogy miféle akadályokat kell
leküzdenie akár csak egy pohár víz eléréséhez is egy érzékszervi,
mozgásszervi, vagy mentális problémákkal küszködő embertársunknak,
vagy milyen az élete a szervátültetetteknek. E könyvben azok az
emberek beszélnek helyzetükről, mindennapjaikról, akiknek sokszor
megalázás, lenézés, bántás, kiközösítés a sorsuk és sűrűn
tapasztalják az érzéketlenséget másságuk okán.
Sétálok a csendes utcákon, körülöttem éppen kirobbant
a tavasz, finom a levegő, simogatóan langyos a szél és
hallgatom azokat az emberi tragédiákat, amelyek bármelyikünkkel
megtörténhetnek. A nagyreményű diák esetét, aki fel akart ugrani a
már mozgó vonatra és hebehurgyaságát egyik lába bánta, ahogy álmait
is a vonatkerekek gyűrték maguk alá, a teljesen ép és tehetséges
ifjú hölgy esetét, aki egyszer csak kezdett megvakulni, a süketen
született és emiatt ezer veszéllyel, közömbösséggel találkozó, de
lélekben az átlagnál erősebb asszony történetét, a
vesetranszplantációra váró, kétnaponta sok órát dialízissel töltő,
életét már-már feladó férfi újrakezdését és még sok hasonló sorsú
ember küzdelmét, akik felvették a kesztyűt az élet kihívásaival,
végzetükkel szemben.
Bevallom, eleinte lehangolónak éreztem, nem is akartam
végighallgatni a sok bajt, kínlódást, küzdelmet, de olyan erőt,
optimizmust sugároznak a történetek, hogy felkeltették
kíváncsiságomat. Jó lenne, ha tudnának ezekről az emberekről azok
is, akik ha fel nem is lökik, de közönyösen elmennek egy vak,
mozgásában korlátozott, nehezen beszélő, vagy súlyos beteg ember
mellett és segítség helyett inkább elfordítják a fejüket.
Mert a sors egy számukra nem túl szép napon talán
éppen rájuk haragszik majd meg.
2019. május 21.
Miközben a magyar kormány hazánk
legfontosabb feladatának az iszlámhívők már jószerével nem is létező
migrációjának visszaszorítását tekinti, addig a lakosság minden
felmérés szerint egyértelműen az egészségügy mind rosszabb állapotát
tartja a legnagyobb bajnak.
Valóban eredményes a kormányzati népbutító taktika, el
is takarja szemünk elől a tényt, hogy "nincs hova hátrálni az
állami egészségüggyel". Ez a megállapítás hangzott el ugyanis
a minap a magyar egészségügy helyzetét nemzetközi összehasonlításban
vizsgáló tanulmány bemutatásakor, ahol az is kiderült, hogy nincs
olyan terület, ahol ne a mezőny sereghajtói közé tartozna
Magyarország.
Aki végignézi az adatok sorát és addig még nem érezte
rosszul magát, a tényektől biztosan felmegy a vérnyomása. Pedig nem
árt vigyáznia mindenkinek magára, mert a hazai alapellátásban,
szakrendeléseken, vagy kórházakban folyamatosan romlik a helyzet,
mind kisebb az esély az időben megkezdődő gyógyításra, gyógyulásra.
Jól érzékelhető a kormányzat törekvése, hogy akit lehet, áttereljen
a magángyógyászat felé, pedig a legtöbben nem tudják megfizetni
a vizsgálatok, kezelések árait. Ahogy a tanulmány készítői is írták,
az egészségügyi költésen belüli 30 százalékos arányt meghaladó
magánkiadások egyéni tragédiákhoz és rengeteg járulékos költséghez
vezetnek.
Hiba lenne az egykor viszonylag jól működő magyar
egészségügy pusztulását teljesen a jelenlegi hatalom nyakába varrni
- van sara benne jócskán, ez nem is vitás -, mert a
rendszerváltás után valamennyi kormányzat igyekezett elodázni a
sürgető reformokat. Nem csoda, ha tartanak tőle, hiszen egy olyan
hatalmas, szinte átláthatatlan szervezet üzemeltetéséről van
szó, amelyben nem lehet csak néhány módosítást végrehajtani, ahhoz
hogy minden jól működjön, alapjaiban kellene átalakítani az egész
rendszert.
Erre persze várhatunk, előbb lesz újra világszínvonalú
a magyar foci, mint rend a magyar egészségügyben, bár az előzőre is
dőreség nagyobb téteket feltenni. Így aztán maradnak a szomorú
tények, például, hogy a születéskor várható élettartamunk öt évvel
marad el az uniós átlagtól, vagy hogy a 15 (!) évesnél idősebb
lakosság 59 százaléka szenved tartós betegségben, ahogy a
kiugróan rossz halálozási statisztikánk sem újdonság.
Az is kiderült, hogy az állam reálértéken 2016-ban
kevesebbel járult hozzá az egészségügy fenntartásához, mint
2003-ban, a bruttó hazai össztermék, a GDP messze kisebb részét
fordítja a kormányzat az egészségügyre, mint az uniós átlag. Ezzel
összefüggésben a lakosság számára egyre nagyobb terhet jelent az
egészségének fenntartása, vagy a betegsége gyógyíttatása.
Vajon öt évvel rövidebb életünkkel és sokévnyi hiányzó
egészségünkkel ki fog velünk elszámolni?
2019. május 28.
Pár hétig minden híradást az európai
parlamenti választások uraltak, joggal, hiszen közel sem mindegy,
hogy kik lesznek Európa új választott vezetői és ők milyen irányba
próbálják kormányozni a ma még 28 tagú szövetséget. A legtöbb
országban az uniós választás belpolitikai erőfelmérés is volt,
helyenként komoly átrendeződést is okozott az erőviszonyokban.
Idehaza semmi különös nem történt, az lett a
végeredmény, amit előre lehetett tudni. Nyert az a párt, amelyiknek
ellenfeleitől eltérően korlátlanul állt rendelkezésére nyilvánosság,
pénz és hatalom, emellett a kampányában a legegyszerűbb eszközhöz
nyúlt, a már jól bevált módon ismét az emberek félelmét korbácsolta
fel egy idehaza nem is létező ellenséggel szemben. Olyan versenyként
jellemezhetjük ezt a pártok között, mintha egy speciális evezős
versenyen a részvevő csapatoknak egy folyón kellett volna evezniük
két kilométert és aki a leggyorsabban teszi meg a távot az a
győztes. Igen ám, de az egyik csapatnak a gyorsfolyású folyón
lefelé, az összes többinek árral felfelé kellett haladnia. Lehet
kétséges egy ilyen verseny kimenetele?
Azt, hogy milyen Európában élünk majd a következő
uniós választási ciklusban, ma még nem tudjuk. Mert miközben idehaza
még mindig a migránsok az első számú közellenségek, addig a
kontinensbeli szövetségeseink mindinkább felfedezik a valódi
kihívásokat. Úgymint a klímaváltozást, a gazdasági problémákat, a
kiújult hidegháborút, a közel-keleti és más háborús
veszélyeket, a közös ügyészség, határvédelem, és hadsereg
szükségességét, a lopakodó diktatúrák térnyerésének
visszaszorítását, vagyis az egyre inkább egységesedő, egyesülő
Európa valóban megoldandó feladatait.
Mifelénk pedig eközben néhány hatalomba dermedt,
emiatt személyiségében torzult politikus nem átallja például a
klímaváltozás tényét megkérdőjelezni, vagy legalábbis súlyát
kicsinyíteni a migrációval szemben, ha már a nagy Amerika első
embere is ezt teszi. Pedig, ha valamit nagyon is komolyan kellene e
derék embereknek venniük, az a légkör felmelegedése. Nekik az ez
elleni harc élére kellene állniuk, már ha valóban fontos számukra
gyermekeink jövője és nem csak a kormányzati plakátokra szánt, jól
hangzó szlogenként képzelik el ennek tartalmát. Nincs ez másként a
közös valutával, ügyészséggel, határvédelemmel és sok más hasonlóan
fontos szakterülettel sem. Ezeknek is lehetnének szószólói, nem
pedig akadályozói.
Tudom, hogy a politikusok életében többnyire csak az a
fontos, ami hatalomban tartja őket, de mindenképpen szégyen rájuk
nézve, ha tehetnének valamit is a jövő élhetősége érdekében, de
pillanatnyi érdekeik miatt oly sok, Magyarországot rettenetes
bajokba sodró elődjükhöz hasonlóan rossz útra terelik az országot.
Szerencséjük lesz, ha nevüket az utókor egyszerűen
csak elfelejti és nem átkozva emlegeti majd.
2019. június 4.
A globális felmelegedés az ember és az
élővilág számára előbb-utóbb alig kibírható változásokat
idéz elő a bolygónkon. Ott tartunk, hogy ha ma mindent megtennénk
annak érdekében, hogy holnaptól ne növekedjék ennek üteme, akkor is
már csak évszázadok, vagy akár évezredek alatt visszafordíthatóvá
tettük a Föld éghajlatát. Ennek számtalan oka van, ilyen a
túlnépesedés, a felelőtlen pazarlás, az ipar és mezőgazdaság által
pusztító mennyiségben kibocsátott káros anyagok, a mértéktelenül
növekvő húsfogyasztás. Ez utóbbira jellemző, hogy ha a következő
évtizedekben is ilyen lendületesen növekszik az élő állatokból
származó hús iránti igény, akkor véglegesen tönkretesszük a bolygót.
Sok ország laboratóriumaiban kísérleteznek az igazira
megtévesztésig hasonlító műhússal, amelyek kiválthatnák az élő
állatok húsát. Az élőállattartással ugyanis az a baj, hogy egyes
fajok, például a marhák böfögése, szellentése miatt hatalmas az
általuk kibocsátott és a légkörbe kerülő üvegházhatású metán és
szén-dioxid gázok mennyisége. Persze a húsevők, akik a mindinkább
húst enni akaró kínaiak és indiaiak tömegével gyarapodik, nehezen
veszik tudomásul, hogy műhússal etessék őket, amikor végre az igazi
húst is meg tudnák venni. Pedig a műhús egyik fajtáját élő
állatokból vett sejtekből állítják elő míg a másik verziója növényi
alapú.
A műhús előállítása ma még igen drága, de a kísérleti
laborokból már eljutott az éttermek kínálatáig, és tehetős
befektetők dollárszázmilliókat fektetnek a technológia
fejlesztésébe, mert ebben látják a jövő egyik hatalmas üzletét. Nem
véletlen az igyekezetük, mert egy a Science-ben publikált felmérés
szerint az elmúlt ötven évben megduplázódott világszerte a
húsfogyasztás mértéke. 1961-ben még átlagosan 23 kg húst evett meg
egy ember egy év alatt, 2014-ben viszont már 43 kilót. A kutatók
szerint 2050-re további akár 70 százalékkal is emelkedhet a hús
iránti kereslet.
Növekvő húsigényünk miatt az állattenyésztés
melléktermékei fokozódóan szennyezik az ivóvizet, aminek felét már
így is a húsukért tartott állatoknak termesztett takarmánynövények
öntözésére használják fel. Még a legvérmesebb húsfogyasztóknak is be
kell látniuk, hogyha azt szeretnék, hogy gyerekeik, unokáik legalább
egy valamennyire lakható bolygón élhessenek valamit tenni kell
e téren is. Például műhúsra kell majd áttérnünk, már ha az
megfizethetővé válik. A tömeggyártással nyilvánvalóan azzá is
lesz, mégpedig hamarosan.
S, hogy el ne tévedjünk a való világban, jó ha tudjuk,
a szupermarketek polcain magukat csábítóan kínálgató hústermékek
szinte mindegyike már ma is többféle "műanyagot"
tartalmaz, még ha az eledel alapja állati eredetű is.
Ideje hát hozzászoknunk a műhús gondolatához, már ha
élni akarunk még egy darabig a Föld nevű bolygón.
2019. június 11.
A magyar társadalmat oly sok más
tényező mellett az is két ellentétes táborra osztja, hogy ki
érdeklődik még a hazai közélet és az ezekről szóló hírek iránt,
illetve ki az, aki minderre fittyet hány és abszolút közönyös
aziránt, amit híreknek nevezünk. A hírek alatt nem a közösségi
oldalak álhíreit, és a hangzatos bulvárírásokat értem, hanem
mindazokat az ellenőrzött információkat, amelyek sorsunkról,
életünkről, a nagyvilág történéseiről szólnak.
Azt a hírfogyasztók már jó ideje tapasztalják, hogy
vannak az igazi hírek, a manipulált, bár valamennyi
valóságtartalommal még bíró, de erősen csúsztató - nevezzük
így - félhírek és vannak az álhírek, a fake news amellyel
egyre több állam kormányzata, kormány-, vagy állampártja és az
általuk közpénzen kézből etetett sajtójuk él. Idehaza egy-két
kivétellel jószerével az összes komoly nézettségű, hallgatottságú,
vagy olvasótáborral rendelkező médium a kormány kézi vezérlése alatt
működik, emiatt meglehetősen macerássá vált a valódi tartalommal
bíró, nem agymosás jellegű információk megszerzése. Sokan emiatt
megadva magukat az általuk befolyásolhatatlan történéseknek,
átálltak a nem hírfogyasztók mind szélesebb táborába.
Mindezt igazolja a minap közzétett, a Magyarországnak
külön fejezetet szentelő oxfordi egyetem médiaelemző intézetének
legújabb Reuters Institute Digital News Report című éves tanulmánya.
Ez nem kevesebbet állít, minthogy a Közép-Európai Sajtó és Média
Alapítvánnyal (KESMA) és az állami hirdetések elosztásával még
szorosabb kontroll alá vonta a kormány idehaza a médiapiacot és
emiatt a lakosság jelentős részéhez nem jutnak el kritikus
információk.
Talán nem árt emlékezni, hogy hány médium -
napilap, tévé, rádióadó - szűnt meg a jelenlegi kormányzat
igénye alapján. Igaz, szinte minden esetben gazdasági tényezőkkel
indokolták ezeket, de ha csak úgy működhetne idehaza tévé, rádió,
vagy újság, hogy abból élhet, amennyit megkeres, aligha lennének
nyomtatott lapok, még inkább kisebb tévé- és rádiócsatornák. S
miután azt is felmérték, hogy hány médium szorul a lakosság
támogatására és hányan hajlandóak mifelénk fizetni a tartalomért
(kevesen, de ezzel aligha mondok újdonságot), kiderült, hogy a
vizsgált 38 ország közül 28 százalékkal Magyarországon az egyik
legalacsonyabb a média iránti bizalom.
Mindez nem csak azért sajnálatos, mert az ember már
nem is tudja, hogy amit hall, olvas, vagy amit a szájába rágnak
igaz-e, vagy sem, hanem azért is, mert így végképp
kiszolgáltatottá válik az egész társadalom egy
érdekcsoportnak. Ez pedig sérülékennyé, veszélyeztetetté teszi az
egyes embereket, még ha ők mindezt hitből, elkötelezettségből,
kényelemből nem is akarják tudomásul venni.
Örök igazság, hogy sohasem vezet jóra, ha valahol a
hír már nem szent, a vélemény meg nem szabad.
2019. június 18.
- Most élek, nem érdekel engem,
hogy mi lesz ötven év múlva!
Sokan gondolkodnak így, mégpedig zömében kényszerből,
hiszen egy adott társadalmi környezetbe születtek, abban nőttek fel,
lettek dolgozók, fogyasztók, élnek olyan életet, amelynek
feltételeit nemzeti és globális rendszerek szabályoznak,
irányítanak. Érthetően nem foglalkoznak sokat azzal a ténnyel, hogy
életmódjuk árt-e a Földnek, vagyis, hogy mekkora az ökológiai
lábnyomuk.
Az ökológiai lábnyom fogalma azt fejezi ki, hogy adott
technológiai fejlettség mellett az emberi társadalomnak mekkora
földterületre és vízre van szüksége önmaga fenntartásához és az
általa termelt hulladék elhelyezéséhez. Szépen növő ökológiai
lábnyomunkra emlékeztet a túlfogyasztás napja, amely a világon mind
gyorsabban érkezik el. Mi magyarok meglehetősen élen járunk a
túlfogyasztásban, a Természetvédelmi Világalap minap napvilágot
látott közleménye szerint, ha a világon mindenki úgy élne, mint a
magyarok, akkor az emberiség fogyasztása június 14-én lépte volna át
azt a szintet, amelyet a Föld egy év alatt képes újratermelni és
több mint 2,2 bolygóra lenne szükség ahhoz, hogy a természeti
erőforrások fedezni tudják az emberiség igényeit.
Nyilvánvalóan a Föld nyolcmilliárdhoz közelítő emberi
népességének legtöbb tagja is sokat tehetne a túlfogyasztás
elkerülése érdekében, bár ez aligha áll érdekében. Az emberek
többnyire ott akarnak boldogulni, ahova a sorsuk szólította őket,
azoknak a fogyasztói szokásoknak felelnek meg, amelyek az ipar,
mezőgazdaság, kereskedelem szempontjait tartják szem előtt és
amelyek igen keveset foglalkoznak azzal, hogy hogyan hat a
túlfogyasztás a bolygóra, a következő nemzedékek életére. Igen
elszántnak kell lennie egy jóléti társadalomban annak, aki
ellenáll a fogyasztást ösztönző reklámoknak, akit nem csábít az
áruházak termékektől roskadozó polcainak látványa, nem késztet
szerzésre a környezetében élők gyarapodása.
Hazánk esetében a legnagyobb környezetterhelést az
energiafogyasztás jelenti, amelynek döntő részét fosszilis
energiahordozók biztosítják és az ország lábnyomának közel
kétharmadát teszik ki, továbbá az élelmezés a haszonállatok
tartása miatt, amely az ország lábnyomának ötödéért felelős.
A Global Footprint Network adatai szerint idén
Magyarország június 14-én érte el a túlfogyasztás napját, hat nappal
korábban, mint tavaly. A világ ugyanezt augusztus 1-jén éri majd el.
A bolygó veszélyeztetettségét mutatja, hogy míg 1970-ben még
december 23-áig voltak elegendőek a Föld erőforrásai, addig 1997-ben
már szeptemberre elfogytak, most meg majd augusztus elejére. A
megoldás cseppet sem egyszerű: a változáshoz világszerte egységes
akaratra, okos törvényekre, gyökeresen megváltozó gazdasági
szemléletre lenne szükség.
Mindezek esélyeit mérlegelve kimondhatjuk: a Föld
elveszett.
2019. június 25.
Áll a tisztességben megőszült,
hatvanöt körüli úriasszony a szupermarket egyik polca előtt, amelyen
naptejek sorakoznak szépen egymás mellett és élete párja érdeklődő
tekintetétől kísérve próbálgatja sorra az egyes szereket, szétkenve
magán a számára szimpatikusakat.
A nyugdíjas nyugati házaspár, egykor idegenbe szakadt
honfitársaink nyaranta a közkedvelt üdülőhelyen töltik napjaikat.
Csendesek, nemigen zavarnak senkit sem, kertjüket rendben tartják.
Nyilván, gondolja az ember, megtanulták a nyugati életvitelt,
betartják a szabályokat és csak a maguk dolgával törődnek. Aztán az
egyik napfényes hajnalon az asszony hálóingben, nagy csendben
kiosont a kertjükből, gyorsan körbenézett és egy szeméttel
degeszre tömött, méretes nejlonzacskót dobott a szomszéd kukájába,
majd egy újabb gyors körültekintés után, mint aki tudja, hogy jól
végezte dolgát, visszaindult saját birtokukra.
Naponta esnek meg hasonlóan kicsinyes, nem éppen
világrengető események, szinte mindenkinek vannak hasonló
történetei. Nagy ügy, mondhatnánk, nem sérült meg senki sem, a kár
is elenyésző, meg amúgy is a szomszéd kukája félig sem volt tele, a
megbontott naptej kára - ha ugyan észreveszi majd az azt
megvenni akaró vásárló és szóvá teszi - meg amúgy is a magát
véresre kereső multit sújtja, szóval mintha nem történt volna semmi
sem. Mindezeket az ügyletek véletlen szemtanúi is gyorsan
feledhetnék, ha nem lenne ott a feszítő erkölcsi kérdés: vajon mit
kellene ilyen esetben tenni? Szólni a tisztességben (?) megőszült
hölgynek, hogy ne lopjon, vagy megkérdezni a hálóinges asszonyt,
hogy miért nem fizeti be a szemétszállítás díját, teszi ki a
maga kukáját a kapuja elé, ahogy azt más törvénytisztelő polgárok
teszik?
Közismert Babits Mihály Jónás könyvének örökbecsű
sora, amely szerint vétkesek közt cinkos, aki néma. E gondolat
felveti annak kérdését, hogy tenni kell-e az ellen, ami helytelen és
ha valaki tesz, mi lesz a jutalma, vagy még inkább büntetése? Az
emberek zöme - nem okolhatóan emiatt, hiszen a temetők is a
tegnapi hősökkel vannak tele - inkább hallgat, mert felesleges
ellenségeket szerezni, gyűlnek azok szép számmal maguktól is. Aztán
meg mit is lehet elérni azzal, ha szóvá tesszük, hogy az illető
tisztességben megőszült úriasszony miért ügyeskedik a multi
boltjában, vagy hogy a nyaraló hálóinges asszony miért nem a saját
kukájába hajigálja a szemetét? Valószínűleg a helyesen eljáróra
förmednének, hogy mit üti bele az orrát más dolgába, esetleg trágár
kifejezések özönét zúdítanák rá, vagy parázs veszekedéssé durvulna a
jó szándékú megjegyzés.
Valahogy így vagyunk a világunkban tapasztalható, az
említetteknél nagyságrendekkel nagyobb lopásokkal, szemét ügyekkel
is. Jobbnak érezzük, ha hallgatunk, abból nemigen lehet bajunk.
Ebben tévedünk, de hatalmasat.
2019. július 2.
- Ne csináld, mert kapsz egy
pofont!
Megkockáztatom, alig van olyan család, amelyikben
legalább egyszer ne hangzott volna el a fenti, vagy ehhez hasonló
mondat. Mert minden szülő tudja, vannak a gyermeknevelésnek olyan
pillanatai, amikor elfogynak az észérvek, csődöt mondanak a soha nem
tanult, csak innen-onnan összecsipegetett pedagógiai módszerek és a
megátalkodott kölökkel szemben nem marad már más eszköz, mint a
verés. Ez persze megmaradhat csupán fenyegetés szintjén, de akkor a
hatása igen gyorsan egyenlővé válik a nullával.
A közelmúltban az egyik vidéki város nem éppen
kormánybarát polgármestere azt találta mondani az egyik
rádióinterjúban, hogy ő a gyereknevelésben a testi fenyítést is
szükségesnek érzi, bár hangsúlyozta, hogy a gyerekek bántalmazása
elfogadhatatlan számára. A hibázására váró kormánypropaganda-gépezet
erre azonnal beindult és jól elverték a port a gyerekeket testileg
fenyíteni akaró politikuson.
Tudom, hogy most sokak szemében népszerűtlen leszek,
de szerintem is van helye a nem dühből, hirtelen felindulásból,
hanem figyelmeztetésként adott, inkább csak jelzésértékű szülői
nyaklevesnek, fenékre verésnek, kézre csapásnak. S mielőtt
felháborodott tiltakozások tömegével árasztanának el, felhívom a
"csak" lelki kényszerítéssel, szobafogsággal,
eltiltásokkal és más hasonlóan kifinomult pedagógiai
eszközökkel nevelők figyelmét arra, hogy az állatvilágban -
amelynek ha tetszik, ha nem, tagjai vagyunk - például egy
anyaoroszlán, vagy a saját házunkban élő kutyaanya amellett, hogy
igen nagy türelemmel viseli kölykei játszadozását a farkával, vagy
füleivel, de amikor egy csemete átlépi a szabad és nem szabad
határát, először morgással, majd könnyed fülessel, lökéssel, esetleg
egy kicsit erőteljesebb mancscsapással, harapással teszi helyre a
renitens ifjút.
Mifelénk nagy valószínűséggel már csak az idősebbeknek
rémlik Anton Szemjonovics Makarenko neve, vélhetően nekik is inkább
csak a makarenkói pofon kifejezés miatt. Nos, Makarenko híres
pofonja az 1920-ban még javában zajló szovjet polgárháború idején
csattant el először és amelyet ő Az új ember kovácsa című könyvében
írt le. Nyilván a mi száz évvel későbbi világunk köszönőviszonyban
sincs Makarenko világával, de a pedagógus saját pályafutása során
tanulta meg, van olyan pillanat egy fiatal nevelésében, amikor a
kellő időben adott pofon egy egész életet változtathat meg, mégpedig
a helyes irányba. És ez ma sincs másként.
Mielőtt megköveznének kijelentem, egykori
pedagógusként és gyakorló szülőként is elítélem a
gyermekbántalmazást, de ajánlom mindenkinek figyelmébe azt is, hogy
a bántalmazás és az időnként alkalmazott nevelőcélzatú fizikai
erő között hatalmas a különbség.
Ahogy az álszent felháborodás és az otthon, zárt ajtók
mögött lezavart füles között is.
2019. július 9.
Az ezredforduló táján hozta létre az
akkori kormányzat az okmányirodai rendszert, amelynek segítségével
egy városban, településen, vagy annak környezetében az önkormányzat
által működtetett irodában intézhette sokféle ügyét a polgár. Ezt
fejelte meg egy évtizeddel később az új kormány az egyablakos
ügyintézési rendszerrel, a kormányablakok létrehozásával, amely
intézmény lehetővé teszi, hogy az ügyfelek egy helyen intézzék
hivatalos ügyeik zömét, sőt egy-két ügy kivételével az ország
bármelyik kormányablakát is igénybe vehetik erre, lakóhelyüktől
függetlenül. Kijelenthetjük, hogy köszönhetően a felkészült
szakembereknek, jól működött a rendszer. Így, múlt időben.
Először a fővárosi hivataloknál bomlott meg a rend,
mostanra pedig már vidéken is többfelé vagy szünetel az
ügyfélfogadás, vagy csökkentették a nyitvatartási időt és akadnak
kormányablakok, ahol bizonyos ügyeket már egyáltalán nem lehet
intézni. A kormányzati kommunikáció szerint minden rendben van,
átmeneti nehézségekről van szó és technikai okokról, amelyeket
gyorsan orvosolnak majd.
Mindez nem egyik pillanatról a másikra alakult ki,
kellett hozzá néhány igen jól átgondolt kormányzati döntés is.
Például az életbe léptetett létszámstop, amely miatt az
elbocsájtott, de közben igencsak hiányzó dolgozókat, ahogy a
munkakörülményekkel, az elmaradt béremelésekkel, túlmunkákkal
elégedetlenek elvándorlása miatt kialakult hiányt sem nem lehet új
belépőkkel pótolni. Ma országosan több mint 4000 dolgozó hiányzik a
kormányhivatalokból.
A kilépések sorozatát a jelenlegi kormány ugyancsak
jól átgondolt törvénymódosítása idézte elő, amely szerint már nem
számítják be az ebédidőt a munkanapba, így az eddigi helyett fél
órával többet kell naponta dolgozniuk a köz alkalmazottjainak.
Ráadásul ugyanezzel a törvénymódosítással, nyilván dolgozói
kérésre, 25-ről 20 napra csökkentették az alapszabadságokat, a
munkaidő összességében így nagyjából egy hónappal nőtt meg a
közigazgatásban. Akik mindezek ellenére maradnak, azoknak
több ember helyett kell dolgozniuk, "jutalomként" pedig,
ha a nagy rohanásban, túlfeszített munkában hibáznak, még büntetést
is fizethetnek egy-egy tévesen intézett ügy után.
Az ember elgondolkodik, hogy vajon mire számíthat egy
olyan országban a polgár, amelyben a vezetés a hozzá lojális,
hűséges dolgozóit sem becsüli meg, holott a jól működő közigazgatás
iránti általános elégedettség is éppen őket tarthatja sokáig
hatalomban. De nincs min csodálkozni, ez a kormány nem becsüli sokra
az orvosait, egészségügyi dolgozóit, pedagógusait, rendőreit,
nyugdíjasait ahogy sokan másokat sem.
Nagyon rosszul dönt az az állami vezető, amely ügyeik
intézéséhez sorban állásra kényszeríti polgárait, mert
várakozás közben furcsa gondolatok jutnak a mind idegesebb emberek
eszébe.
2019. július 16.
Egy-egy születésnap mindig jelentős
esemény, főleg az ünnepelt számára. Évfordulója, vagy mondjuk úgy,
születésnapja nem csak embernek, de lehet egy-egy intézménynek,
szervezetnek, vagy éppen újságnak is. És ezzel el is érkeztem
mondandóm lényegéhez. 2009. július 19-én indítottam útjára
e-lapomat, a v-to.info-t, vagy ahogy olvasóim és jómagam is nevezem,
a Vétót, amely a "v-to" kiejtéséből származik és a
Velencei-tóra utaló megnevezés. Az internetes világban nem is
oly rövid idő egy-egy portál évtizedes léte, ezért nem kis
büszkeséggel tölt el a tudat, hogy ezt is megértük. Mert ugyan
lapindító jegyzetemben egy évtizede azt írtam, hogy "E-újságot
indítani egyszerű. Fogja magát az ember, készít, vagy készíttet egy
honlapot, esetleg blogot indít, aztán leír néhány gondolatot,
feltölti az internetre és kész", de a valóságban mindez sokkal
összetettebb.
Ahhoz ugyanis, hogy digitális újságomat, e-lapomat a
kitűzött célomnak megfelelően naponta legalább százan olvassák, abba
tartalom kell, ki kell alakítani irányultságát, meg kell határozni
azokat a témaköröket, amelyekkel foglalkozni akarok, és nem
mellesleg valamilyen politikai irányba is be kell állítani az
oldalt. Ez akkor is igaz, ha - mint a Vétó estében -
direkt pártpolitikával nem foglalkozik az újság. A Vétó elsősorban a
tókörnyék dolgai iránt érdeklődőket érintő információk, hírek
közlésére jött létre, de miután tapasztalható, hogy e térség -
szerencsére? - nem képes túl sok napi újdonságot termelni, a
tókörnyéki hírek mellett minden olyan, a lehetőség szerint
messzemenően ellenőrzött, az életünket érintő eseményről,
újdonságról, érdekességről is beszámol, amelyet fontosnak érzek.
Kezdetben megjelenési lehetőséget kínáltam tehetséges,
az újságírás iránt érdeklődő fiataloknak is, hogy e felületen
próbálják ki tudásukat, mielőtt végképp elköteleződnének e szép
hivatás mellett, de egy-két ilyen szárnypróbálgatás után elmaradtak
az újságírójelöltek. Ebbe bizonyára közrejátszott, hogy bevételek
híján a lap nem tud honoráriumot fizetni, a benne dolgozók is
ingyenesen teszik dolgukat. Maradtunk hát ketten, apa és fia, akik
készítik a portált napról napra, a hét hat napján. Az informatikai
hátteret Máté Gábor biztosítja, míg a cikkírás, szerkesztés rám
hárul. Hivatásom alakulása azonos egyre több egykori, de mára
megszüntetett médium igazi újságírójának lehetőségeivel. Nekünk,
akik alól kifogytak az újságok, tévék, rádiók, és nem akarunk
újságírókból írástudó propagandistákká válni, vagy visszavonulni,
mára csak a világháló maradt és persze a hivatástudat.
A Vétó fejlécén két mondatban olvasható a lap
hitvallása: "A hír szent, a vélemény szabad", illetve,
"Mi így látjuk, ön láthatja másként!" Ígérem, a
következő tíz évben is ehhez tartjuk majd magunkat.
2019. július 23.
A fiatalokétól nagy általánosságban
jelentősen eltér a múlt század második felében született milliók
gondolkodása. Ezek után nagyon is meglepő, hogy az elmúlt negyed
évszázadban született ifjak pontosan ugyanazt tartják legfontosabb
feladatnak Magyarországon, mint korosabb honfitársaik.
A minap látott napvilágot az Eurobarometer felmérése,
amely arra kereste a választ, hogy az unió 28 országában mit
tartanak legfontosabb tennivalónak a 15 és 24 év közötti fiatalok.
Mint kiderült, a legtöbb országban a klímaváltozás elleni harc élvez
elsőbbséget, de az épp kilépni készülő Nagy-Britanniában e mellett
még az oktatás javítását is szorgalmazzák, Horvátországban és
Cipruson a munkahelyteremtést, Romániában és Bulgáriában az oktatás
fejlesztését, Litvániában és Görögországban a szegénység és
egyenlőtlenség felszámolását, míg Magyarországon és Lettországban az
egészségügy fejlesztését és az általános jólét megteremtését tartják
legfontosabbnak a megkérdezettek.
Nekem is az egészségügy helyzetének javítása lenne a
legfontosabb, de azért erősen hiányolom a klímaváltozás elleni
megoldásokra fordított kormányzati erőfeszítéseket is az oktatás
színvonalának javítása mellett, és bár fel sem merült kérdésként,
mert az unió legtöbb országában demokrácia és jogállamiság van,
fontosnak tartom mifelénk e kettő helyreállítását is.
A fontossági sorrendek közé nem csak a gyógyuláshoz,
de a közbiztonsághoz és a tüzek oltásának magas színvonalához való
hozzájutás igényét is be kellene sorolnunk. E kettőt azért hozom
elő, mert pár héten belül először arról olvashattuk az egyetlen
nyomtatott, nem kormányzati napilapban, hogy nem csökkent
a rendvédelmi területen tapasztalható munkaerőhiány, ráadásul a
hivatásos állomány 40 százaléka fontolgatja, hogy felmond. Ezt az
áldatlan állapotot a korkedvezményes nyugdíj elvétele és a
tisztességesnek aligha nevezhető javadalmazás idézte elő, de az
sem elhanyagolható tény, hogy miközben a szolgálat a legtöbb esetben
erősen megterhelő, a munkakörülmények sokfelé rosszak.
Nem jobb a helyzet a tűzoltóknál sem, ahova már-már
alig jelentkezik fiatal, mert a munka fáradságos, az eszközök
sok helyütt nem megfelelőek, a fizetés ugyanakkor megalázóan
gyenge, pedig a tűzoltók egy-egy bevetésnél igen sok esetben saját
életüket kockáztatják, a pszichés terhelésről már nem is szólva,
hogy a mi életünket, vagyonunkat megóvják.
Sajnálatos tény, hogy az állam éppen azokat az
embereit nem becsüli sokra, akiknek tevékenysége egy jól működő
országhoz alapvetően szükséges. Ide sorolhatók a már említett
rendőrök és tűzoltók mellett a közszolgák, egészségügyi dolgozók,
pedagógusok, tudósok és persze még nagyon sokan mások.
Nem csoda hát, hogy a magyar fiataloknak nem a
klímaváltozás elleni küzdelem jutott először eszükbe.
2019. július 30.
Szakemberek állítják, hogy a légkör
mind gyorsabb felmelegedése miatt igen hamar eljön az az idő, amikor
nappal már veszélyes lesz a külterületi tevékenység, például az utak
javítása.
Mára ez az idő belátható közelségbe került, hiszen
például Franciaországban, Németországban már sorra dőlnek
meg a meleg rekordok és a nem éppen a nagy nyári kánikuláiról híres
Nagy-Britanniában is soha nem tapasztalt meleget mértek a napokban.
Vagyis itt az ideje átgondolni eddigi életvitelünket, vagy éppen a
munkaidőket.
Mindez arról jutott eszembe, hogy az elmúlt napokban
sok százezer honfitársammal együtt autóba ültem, hogy dolgom okán
egyik helyről a másikra utazzam, hiszen évszázadunk minden
értelmezésében a mobilitásról, a tömegek helyváltoztatásának
szükségszerűségéről szól. Hogy ez a helyváltoztatás munkavégzés,
kikapcsolódás, áruszállítás, vagy bármi más okból történik,
tulajdonképpen mindegy is.
Budapestre érve beleszaladtam az egyik igen nagy
forgalmú út felújításába. Az alternatív útvonal nélküli hosszú
útszakaszra igencsak ráfér már a felújítás, bizonyára a naponta arra
haladó sok ezer autós, buszvezető és utas is ugyanígy gondolja. Bár
amikor az ember már közel félórája kísérli teljesíteni a máskor
legfeljebb egy-másfél perces útszakaszt, hajlamos másként
gondolkodni.
Visszafelé újból végigkínlódva a városi útjavítás
miatti torlódást, az M7-esre tértem rá, ahol sokan voltunk, akik
azon a hétfői napon a déli órákban akartunk eljutni célunkhoz, bízva
az autópálya gyorsaságában. Sajnos a kezdeti nyugodt haladás után
hirtelen megtorpant a sok száz autónyi konvoj, amely a következő
tíz-tizenkét kilométert meg-megállva, várakozva, majd lépesben
haladva tette meg. Lehet, hogy még hosszabb utat is, de én
Martonvásárnál lemenekültem a sztrádáról.
Az egyik több perces
várakozás közben találtam meg a tájékoztatását a neten a torlódás
okáról, ami útburkolatfestés és emiatt a forgalom egy sávra terelése
volt. Ez azt jelentette, hogy kilométerenként legalább száz autóval
és tíz kilométeres dugóval számolva adott pillanatban -
és a terelés nem csak pár percig tartott - minimálisan ezer
jármű vesztegelt, vagy haladt csigatempóban az autópályán, miközben
a járó motorok üzemanyagok hektolitereit égették el feleslegesen,
szennyezték tovább a légkört, a tehetetlenül várakozó utasok idegei
pedig szakadásközeli pontig feszültek. Mindez, ha a városokban nem
is, de az ilyen utakon elkerülhető lenne, amennyiben a nyári éjszaka
kellemes hűvösében, például éjfél és reggel öt között végeznék el a
munkások a feladatukat.
Ja, hogy ehhez pluszpénzt kellene fizetni és arra
nincs keret? Ez valóban baj lehet, de közel sem akkora, mint a
forint-százmilliók elpocsékolásra kényszerített autósok költsége.
Igaz, azt nem a torlódást okozó cég fizeti.
2019. augusztus 6.
Kilenc órára kaptam időpontot, így hát
a várakozás első órájában még cseppet sem idegeskedtem tudván,
hogy a gyógyító személyzet nem egy gyártósornál dolgozó munkáshad,
akiknek keze alatt másodpercnyi pontossággal jelennek meg a
munkadarabok. Itt emberi szervezetekkel kell dolgozni, azokra
pedig rá kell fordítani az időt. Bár az azért kicsit gyanús volt,
hogy eggyel sem fogytak a betegek.
Csendes beletörődéssel ücsörögtem tehát negyvennél
több hasonló sorsú társammal együtt az egyik nagy kórház folyosóján
várva, hogy szólítsanak annak a beavatkozásnak az ellenőrzésére,
amelyet én kezdeményeztem, mert szülői örökség révén esélyese vagyok
egy igen csúnya és gyógyíthatatlan betegségnek. De miután ez egy
rövid beavatkozással megelőzhető, hát vállalkoztam a műtétre.
Két óra elteltével örömmel pillantottam meg a kórház
folyosóján feltűnő kezelőorvost, aki az osztályáról a napi
rutinfeladatok és a sokféle adminisztráció végzését félbehagyva jött
át parányit megkésve megkezdeni a járóbetegekkel kapcsolatos
feladatait. A megtört várakozó seregen új remény frissítő szele
futott végig, hátha belátható időn belül sorra kerülnek. Az orvos
előtt le a kalappal, hiszen azon az osztályon, ahonnan átjött az
ambulanciára bejáró pácienseit ellátni, rajta kívül összesen egy
főállású doktor tevékenykedik, a többi orvos csak heti egy-két
alkalommal rendel vagy ügyel, míg munkaideje többi részét a
magánszférában, a kórházi fizetésnél nagyságrendekkel nagyobb
összegért végzi.
Volt rá időm, bátran figyelhettem az asszisztenseket,
nővéreket is, akik időnként az egyik rendelőből a másikba
igyekeztek. A többségük láthatóan már nyugdíjközeli korát tapossa,
vagy nyugdíj mellett jár vissza az említett intézménybe és nélkülük
egészen biztosan megállna a gyógyítás. Bár ahogy elnéztem őket,
megfáradt járásukat, testük leromlott állapotát, talán egy-egy
gyógyító hetet rájuk is szánhatna a munkahelyük. A várakozással
eltöltött hosszú órák alatt huszonéves nővért egyet sem láttam, de
ez persze lehet véletlen is, bár az egyik nyugdíj mellett dolgozó
asszisztens elmondta, azok közül az ápolótanulók közül, akik
odajárnak gyakorlatra, jószerével senki sem vállalja később a
kórházi munkát. Más területre mennek dolgozni, vagy külföldre,
esetleg idehaza a magánszférába.
Nem ragozom tovább, mindannyian ismerjük - talán
csak a kormányzat nem - a hazai egészségügyi intézményekben
uralkodó állapotokat, az erősen fogyó, alulfizetett, agyonhajszolt
és idősödő orvosokat, ápolókat, asszisztenseket, az elavult
eszközöket, a klíma nélküli sebészeteket, az egész összeomlófélben
lévő gyógyítórendszert.
Nekem ezúttal szerencsém volt. Mindössze négy órával a
kapott időpont után már el is hagyhattam a rendelőt. És bár volt
feszültség bennem az elfecsérelt fél munkanap miatt, azt semmiképpen
sem a doktor és a segítői okozták.
2019. augusztus 13.
Naponta megyek át Agárdon a síneken
egy vasúti gyalogátkelőhelyen. Korábban nem is volt mindezzel baj,
de miután az unió igen nagyvonalú támogatásával pár évvel ezelőtt
felújított vasúti pálya a vonatok számára nagy sebességű haladást
tesz lehetővé, amelyeket a szép és halk Flirt vonatok ki is
használnak, igencsak megnőtt a balesetveszély. A gyorsabb vasúti
közlekedésnek megvan ugyanis az a hátránya, hogy a figyelmetlen
gyalogos, miután a vonat halk és villámgyors, könnyedén képes a
szerelvény elé lépni, és ez mindenféle álmoskönyv szerint is igen
káros az egészségre. Miután első szakmám a vasúthoz kötött,
bennfentesként kigondoltam, hogy a gyalogátkelőhely két oldalán
felállított, a vonatok időbeni észlelését segítő közlekedési tükrök
sokat javíthatnának a vészhelyzeten.
Észrevételemmel megkerestem hát a MÁV-START Vasúti
Személyszállító Zrt. ügyfélszolgálatát, kértem, árulják
el, hogy kihez fordulhatok javaslatommal. Leírtam, hogy a Budapest
felől érkező, az állomást ívben megkerülő sínpáron közelgő vonatok
csak a vágányokra lépve fedezhetők fel, de akkor már
meglehetősen későn, mert a szerelvények sebességtől
függően 5-10 másodperc alatt érik el az átkelőhelyet. Becsületesen
válaszoltak is, én pedig megírtam második levelemet a megnevezett
illetékesnek. Ő jogszabályokat idézett, amelyekkel bizonyítani
kívánta, hogy az említett agárdi átjárónál minden a jogszabályoknak
megfelelően épült meg és működik. Miután újabb levelemben
megjelöltem a jogszabály és a valóság ellenmondását, már az úr
kolléganőjével folytathattam a levelezésemet. Ez sem vezetett érdemi
megoldáshoz, viszont a hölgy adott egy újabb címet, ezúttal a
minisztérium megfelelő főosztályáét, ahova ismét elküldtem írásomat.
A válasz jó darabig váratott magára, de sürgetésemre
végül is kaptam egy e-mailt, amelyből kiderült, ez az ügy nem a
MÁV-ra tartozik. Ezen persze nagyon meglepődtem, mert vajon a MÁV
területén és tulajdonában lévő építményekkel kapcsolatos probléma
kire is tartozna másra, mint a vasúttársaságra? De pozitív
fejleményként a levélből azt is megtudhattam, hogy kérésemet
átküldték a Fejér Megyei Kormányhivatal 14 (!) szóból álló nevű
főosztályára. Igazi meglepetés akkor ért, amikor pár nappal később e
hosszú nevű hivatal arról értesített, hogy az általam feltárt ügyben
eljárást indítanak.
Most tehát reménykedve várok. Pár éve már sodort el
itt kerékpárost a vonat, tavaly pedig ebben az átjáróban halt meg
egy férfi.
A megoldás azért is sürgető, mert a közeli
sportintézményből naponta járnak át a síneken fiatalok, nyaranta meg
kisgyerekes szülők, idősebb, már nehezebben mozgó emberek, mégpedig
mindannyian nagy veszélyben.
Nem tudom, hogy végül is sikerrel járok-e vagy sem, de
remélem kiderül, hogy az emberi élet mégiscsak drágább, mint két
közlekedési tükör.
2019. augusztus 20.
Állítólag Ferenc József, az
Osztrák-Magyar Monarchia császára magyarországi látogatásakor
bármerre járt, ugyanazt a mondatot mondta el: "minden nagyon
szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve".
Nagyjából így vannak a hazai politikai történésekkel a
magyar állampárt szimpatizánsai is, miközben a párt és az ország
egyszemélyi vezetőjének tetteivel szemben legalábbis gyanakvással
élők sokasága ezzel a véleménnyel nemigen ért egyet. Nehezményezik a
túlzott nacionalizmust és az unióellenességet, ahogy a
parlamentárisnak feltüntetett egyeduralmat is. Ez utóbbiak
jószerével közel azonos véleménye, hogy a jelzett vezető nyílt
unióellenessége az ország unióból kivezetését, kilépését készíti
elő.
Az egyik rádióban minap elhangzott beszélgetésben egy
politikai elemző egyenesen tényként jelentette ki, hogy a jeles
vezető már tulajdonképpen ki is vezette az országot az unióból,
hiszen nem vagyunk tagjai a közös pénznek, határvédelemnek,
ügyészségnek és országunk szembe megy számtalan elvvel, amelyek a
szövetség eszmei alapjait képezik.
Az Eurostatnak, az Európai Bizottság statisztikákkal
foglalkozó főigazgatóságának egy hónappal ezelőtt napvilágot látott
felmérése szerint a magyar polgárok 57 százaléka, vagyis a jelentős
többség már euróval szeretne fizetni, ahogy az is kiderült, hogy a
magyarok zöme kedvezőnek tartja a szervezethez tartozást. Az
utóbbiról ellenérzést csak a felmérésre válaszolók 11 százaléka
fogalmazott meg, míg a fennmaradóknak mindegy, hogy mi van. Egy
valamivel korábbi felmérés szerint - és nem csak nálunk -
a polgárok már jobban bíznak az Európai Parlamentben, mint a saját
törvényhozásukban.
Mindezek annak nyomán jutottak eszembe, hogy a minap
ünnepeltük a páneurópai piknik 30. évfordulóját, azt az
eseményt, amikor is az akkori magyar hatóságok ahelyett, hogy
halomra lövették volna a nyugatra menekülni akaró NDK-sokat,
egyszerűen csak kinyitották a magyar-osztrák határt és ezzel igen
nagy csapást mértek az amúgy is már megroggyant szocialista
társadalmi rendre. Az ünnepre hazánkba látogatott a
Kelet-Németországból származó német kancellár is, akivel a magyar
országvezető - a sorok közötti félreérthetetlen üzengetések
mellett - nagy egyetértésben éltette az uniót, mint ez európai
béke és szabadság egyetlen útját.
Könnyű összezavarodni. Az ember, miután akaratlanul is
részese a rendre visszatérő, igen sok milliárd adóforintot
felemésztő unióellenes kormányzati propagandakampánynak és már-már
maga is kezdené elhinni, hogy egy-két átmeneti barátot leszámítva az
unió összes vezetője ellenünk van, és ahogy a magyar történelem oly
sok vérzivataros évszázadában, ezúttal is bennünket akarnak
elveszejteni, akkor egy ünnepi beszédből arról értesül, hogy az unió
mégsem ördögtől való csinálmány.
De azért közös pénz, ügyészség és határvédelem
továbbra sem lesz.
2019. augusztus 27.
Anyanyelvem és munkaeszközöm a magyar
nyelv. Viszonylag jó a helyesírásom, és talán az átlagnál nagyobb a
szókincsem is, de hát ez el is várható tőlem, hiszen a kommunikáció
a munkám. Mégis gyakran elgondolkodom azon, hogy mondjuk egy
angol, német, vagy spanyol középfokú nyelvvizsgához hasonló
megmérettetésen meg tudnék-e felelni a követelményeknek. Tartok
tőle, hogy csak épphogy.
Kedves olvasóm, tegye szívére a kezét, és mondja meg,
ha ön történetesen nem nyelvész vagy nyelvtant oktató tanár, akkor
könnyedén megbirkózna-e az olyan feladatokkal, mint hogy mondjon
példát az ige fajainak használatára, a tárgyra, határozókra,
jelzőkre, alárendelt összetett mondatokra, főnévi igenevekre,
valóságos határozószókra és a határozói igenevekre, módosítószókra.
Felkészülés nélkül sokan megbuknánk ezen a vizsgán, miközben
használjuk, beszéljük az anyanyelvünket, értjük egymást, még ha
egyikünk egy távoli tanyán élő, kevés iskolai végzettséggel bíró
parasztember, másikunk meg egy fővárosi egyetem professzora is.
Mindezek azért foglalkoztatnak, mert hallom, hogy
milyen nehéz követelményeknek kell megfelelniük az idegen nyelvből
nyelvvizsgára kényszerülő honfitársaimnak, illetve, ha meg is
szerzik az áhított bizonyítványt, sokan még utána sem mernek
megszólalni az adott nyelven. Bár semmi szükségem sincs rá,
többszöri nekifutás után öt évvel ezelőtt kezdtem újra angolul
tanulni és teszem ezt szó szerint mindennapos gyakorlással a
Duolingo elnevezésű nagyszerű és ingyenes nyelvoktató alkalmazás
használatával. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy bár tudok vagy 2500
szót, jól írok és olvasok angolul, a beszéd és a beszéd megértése
mindmáig teljes kudarc számomra.
Találtam ugyanakkor egy
igen izgalmas és sokak problémájára megoldást kínáló egyszerű
angolt. Bár a Global és English szavakból alkotott Globish
létrehozója, Jean-Paul Nerrière
francia számítógépes mérnök állítja, ez nem is angol, hanem csak
egy, az angol szavakat használó és minimális nyelvtani szabálynak
megfelelő nyelv, de a becslések
szerint manapság már mintegy négymilliárd (!) ember kommunikál ezen
a nyelven. Nerrière szerint ez az a nyelv, amely segítségével
hamarabb megérteti magát egy japán ember a magyarral, vagy
franciával, mint egy anyanyelvi angol ezek közül bárkivel.
Mindazo
Gyakorlásként olvasom a Globishról szóló angolul,
bocsánat, globishul és párhuzamosan magyarul íródott kötetet, és
láss világ csodát, értem az angol szöveget. Sőt talán még beszélni
is tudom, hiszen e nyelv alapja mindössze 1500 szó és a rövid
mondatok.
Úgy gondolom, hogy ha nem nyelvtant tanítanának a
tanárok és követelnének a nyelvvizsgáztatók, hanem az egyszerű
beszédre törekednének, sokkal többen tudnának és mernének idegen
nyelven megszólalni.
Mondjuk globishul.
2019. szeptember 3.
Meggyőződésem, hogy olvasóim értik az
írott szöveget. Ha nem is mindig a sorok közötti gondolatokat,
amelyeknek egykor oly nagy művészei voltak a hazai újságolvasók és
amelyet sajnálatos módon mára ismét szokni és tanulni kell, de
nagyjából tudják, hogy egy író, vagy újságíró mit akar közölni
velük. Azok, akiknek nincsenek szövegértési és értelmezési
nehézségeik, talán nem is tudják, hogy milyen lehet az, amikor
valaki ugyan olvasni tud, még sincs fogalma, hogy mit is jelent az
előtte lévő szöveg.
Mindez annak a hírnek a nyomán ötlött fel bennem,
amelyből kiderült, hogy vidéki, túlnyomórészt kistelepülési
iskolákban digitális szövegértés-fejlesztő program indul. Erre azért
van szükség, mert egy tavalyi felmérés szerint bár összességében
csökkent a soha nem olvasók aránya, a fiatalabb korosztály több mint
fele sohasem olvas irodalmat. Ehhez hozzátehetjük, hogy
felnőttként mind kevesebben olvasnak újságokat is, az olvasás
színtere mindinkább áttevődik a netre, a Facebookra, Instagrammra,
Twitterre és társaikra, vagyis a közösségi felületekre, amelyeket
sok mindennel lehet vádolni, csak éppen azzal nem, hogy az ott
megjelenő szövegek pallérozott, színes szókincset fejlesztő,
helyesírásra törekvő irodalmi olvasmányok lennének. De ez nem is
feladatuk.
Ezek mellett persze még ott vannak a gyakran
látogatott hírportálok, szakportálok, bulvároldalak, és hogy ki ne
felejtsük a legnagyobb hatású médiát, a hamis hírek gyártására,
terjesztésére szakosodott weboldalakat. Ez utóbbiak esetében
egyébként igen üdvözítő, ha valakinek szövegértési gondjai vannak.
Heti jegyzeteim írása során már én is találkoztam
azzal a jelenséggel, hogy valaki nem azt értette a szövegemből,
amiről úgy gondoltam, hogy egyértelmű. Ez természetesen lehet az én
hibám is, a bonyolult fogalmazásé, a túlmagyarázásé. Egy klasszikus
irodalmi alkotást is lehet úgy olvasni, hogy az egyik olvasó ezt, a
másik mást talál fontosnak benne, értelmezi másként a regény, vagy
novella lényegét. Ezzel nincs is baj, a festmények, a zenei
alkotások sem érintenek meg egyformán bennünket az érzelmek is
befolyásolják, hogy mit és mennyit értettünk meg a közöltekből.
Ma sajnos olyannyira felszínes az érdeklődés az írott
világ dolgai iránt - még ha az internet információi a képek,
videók, hangok tömegei mellett leginkább mégiscsak írott formában
jelennek meg előttünk -, hogy ez olykor már meg is
kérdőjelezi, van-e értelme egy-egy leírt hírnek, felhívásnak,
közleménynek, jelentésnek, irodalmi alkotásnak. Meglehet, mára
olyanná változott a világ, amelyben egy-egy jól megalkotott, pár
perces videó, egy üvöltő háromszavas cím, vagy egy jól eltalált
fotó többet értet meg sok honfitársunkkal, mint a szöveg.
De ebbe azért nem szabad belenyugodni.
2019. szeptember 10.
Érdekelnek a statisztikák, na nem azok
a hivatalos adatok, amelyek itthon látnak napvilágot és erősen
torzítanak, vagy mondjuk árnyaltabban, a megrendelő szájíze szerinti
tények derülnek ki belőlük. Így aztán eléggé nehéz is a megfelelő
statisztikai adatok megszerzése, hiszen ki tudja megmondani, hogy
melyik a valóságos és melyik a szépségápolt adatsor. Igyekszem hát
az általam még viszonylag elfogulatlannak, vagy meg nem vásároltnak
tűnő hazai cégek felméréseit megnézni, illetve az Európai Bizottság
egyik főigazgatósága, az Eurostat által készített, az életünk főbb
területeit vizsgáló mérések eredményeit értelmezni.
Sok érdekességet találok, amelyek egy részét rendre
meg is osztom olvasóimmal, hiszen az adatok sok mindent elárulnak.
Tudom vannak, akik a Churchillnek tulajdonított, a valóságban
valószínűleg el sem hangzott kijelentés szerint viszonyulnak a
statisztikákhoz, miszerint csak abban a statisztikában hisznek, amit
ők maguk hamisítottak. Erről eszembe jut egy majd'
félévszázados történet. Ifjúként egyik munkahelyemen azt a feladatot
kaptam, hogy egy bizonyos témakörben készítsek kimutatást, amelyet
aztán a felettes központba küldenek majd el. Buzgón láttam a
feladatnak, de igen gyorsan világos lett számomra, hogy az egyes
szakterületek általam megkérdezett vezetői semmiféle valós adattal
sem tudnak szolgálni. A feladatot nem utasíthattam vissza, megírtam
hát saját kútfőből, vagyis hasamra ütve a "tényeket".
Nem voltam büszke a csalásomra, bár az adatokat és az
általam készített értékelést egy idő után példaként kezdték
mutogatni a központ alá tartozó intézmények értekezletein, arra
többször is hivatkoztak. A siker akkora volt, hogy helyemen, a
háttérben maradhattam, helyettem a munkahelyi vezetőm fürdőzött a
dicsőség meleg vizében. Nem irigyeltem tőle.
Napjainkban is egészen elképesztő statisztikák látnak
napvilágot, amelyekből mindenki azt vonja le tanulságként, ami neki
a legkedvezőbb. Ezzel csak az baj, hogy egy félremért (vagy hasra
ütve összeállított) adatsor igencsak rászedheti az alapján
cselekvőt, ugyanis valós, vagy ahhoz közeli statisztikai adatok
nélkül nemigen lehet tervezni gazdaságot, oktatást, egészségügyet,
szociális ellátást, termelést, rendvédelmet, vagyis egy állam
működését sem.
A napokban látott napvilágot az Eurostat felmérése,
miszerint a magyarok 96 százaléka támogatja az Európai Unió
klímasemlegességre vonatkozó, 2050-re kitűzött céljait, ez pedig az
egyébként hasonlóan magas uniós átlagot is felülmúlja. Azt
gondolhatnánk, hogy egy-egy ország kormánya is figyel az ilyen
statisztikákra és nem megy a választóival szembe. Ma már tudjuk,
hogy Németország, Lengyelország és Csehország mellett hazánk is
megvétózta az uniós klímacélokat.
Bizonyára csak abban a statisztikában hisznek,
amelyet...
2019. szeptember 17.
Van már vagy nyolc éve, hogy
otthonomban a fűtésért és meleg vízért felelős kazánt ki kellett
cseréltetnem. Kezdődött hát az ilyenkor szokásos eljárás, az igények
és a pénzügyi lehetőségek összevetése, a megfelelő típus
kiválasztása, majd a mesterrel a beszerelés időpontjának
egyeztetése, az engedélyeztetés megrendelése.
Ment is minden, mint a karikacsapás, de ma nem
járhatnék el ilyen könnyen. Időközben ugyanis életbe lépett az
Európai Unió szabályozása, amely alapján 2016. július 1-jétől már
csak kizárólag az ErP minősítésű kondenzációs kazánok gyárthatók és
hozhatók forgalomba. Ez a minősítés a kazánok esetében a megfelelő
károsanyag-kibocsátás és a környezetvédelem miatti előírásokat
tartalmazza. Ennek betartása természetesen mindannyiunk érdeke, az
viszont kevésbé, hogy ezzel igen drágává és bonyolulttá vált egy-egy
ingatlan kazáncseréje. A gondok halmozódásához hozzájön még az is,
hogy az elmúlt években oly hatalmas volt a szakemberek külföldre
vándorlása, hogy akik idehaza maradtak és szolgáltatnak, azokhoz sok
esetben hosszabb a várólista, mint egy-egy szakorvosi vizsgálatra,
vagy műtétre, pedig azok sem máról holnapra történnek.
Egy minapi felmérés szerint akár félmillió olyan
háztartás is lehet Magyarországon, ahol elodázhatatlanná válik a
kazáncsere. A tél közeledtével ez igen súlyos gond, ráadásul a
kazáncserére szoruló családok jelentős részénél nem áll a spájzban
eltéve a szükséges összeg, amely pedig a kazánvásárlás, beszerelés,
a kémény szükséges átalakítása és az engedélyeztetési eljárás
költségeivel együtt igen könnyen meghaladhatja az egymillió
forintot.
Tapasztalatból tudom, hogy a kazánok karbantartása sem
olcsó mulatság, könnyedén elérheti a 30 ezer forintot, ha éppen nem
lesz még ennél is több, ezért sok család évről évre elodázza a
karbantartást, ami még közelebb hozza a kazáncsere szükségességének
időpontját. De rengeteg családnál még az sem segít, ha eddig minden
évben kihívták a szakembert, aki átvizsgálta, kitisztította a
készüléket, mert az időközben oly mértékben avult el, hogy egy
esetleges ellenőrzés után már nem is lesz szabad továbbműködtetni,
vagyis jön a nem várt, de igen tetemes kiadás. Ehhez sok háznál
egyedüli megoldás a hitel felvétele, amely mint tudjuk nem olcsó és
törlesztése sok évre terheli meg a családi költségvetést.
Akiknek szerencséjük van és éppen a kazáncsere
szükségessé válásának időpontjában ír ki az unió pénzével a kormány
egy megfelelő pályázatot, jól járhatnak, bár még ez esetben is
erősen a zsebek mélyére kell nyúlniuk. Arról nem is beszélve, hogy
milyen nehéz lesz mindehhez megfelelő és éppen ráérő mesterembert,
céget találni. A gond tehát nem kicsi, a megoldás meg nem olcsó.
Ezt még "okosban" is nehéz
fájdalommentesen megúszni.
2019. szeptember 24.
Nem tudom, ki, hogyan fogadja azt a
kötelező feliratot, amelyet az unió összes országának internetes
portálján meg kell jeleníteni és amely szerint az adott weboldal
cookie-kat (magyarul: sütiket) használ a forgalom mérésére és a
felhasználói élmény biztosításához. Bevallom engem zavar, hogy sok
millió webtársammal egyetemben klikkelések ezreire kényszerítenek,
miközben már alig akad ember, aki a figyelmeztető feliratot ne annak
elolvasása nélkül zárná be.
Aki még nem tudná elmondom, hogy a cookie egy olyan
adatcsomag, amely lehetővé teszi az adott weboldalnak bizonyos
adatok nyomon követését, egy olyan információcsomag, amelyet a
szerver küld a webböngészőnek, majd a böngésző visszaküld a
szervernek minden feléje irányított kérés alkalmával. Ez olyanokat
érint, mint például a nyelvbeállítások, a hely meghatározása, de
velük akár a keresési adatok is gyűjthetők annak érdekében, hogy
javuljanak azok eredményei.
Aki tart attól, hogy minden szokását, netes tettét
megfigyelik valakik, valamivel, valahonnan, akár le is
tilthatja a sütiket. Ha így cselekszik, akkor előfordulhat, hogy
egyes weblapok nem jelennek meg megfelelően, illetve a webhely
üzenetben tájékoztatja, hogy megtekintéséhez engedélyeznie
kell a cookie-kat. Ki van ez találva rendesen, ráadásul teljességgel
felesleges a megfigyelésektől tartani, hiszen úgyis
megfigyelnek bennünket mindenhol és minden körülmények között,
vagyis amennyiben nincs az illetőnek félni- és takargatnivalója,
jobban teszi, ha nem is aggódik a megfigyelők miatt.
A jobban szerkesztett weboldalaknál elég az első
látogatáskor rákattintani az Elfogadom szóra és a továbbiakban nem
zaklatják őt felesleges klikkelésekkel, mert hiszen úgyis ismerik a
szokásait. Sajnos így is nagyon sok portálnál szükséges a
figyelmeztetések kiiktatása ahhoz, hogy az ember végre azt lássa,
amit látni akart.
Egyértelműen szükség van arra, hogy az embereket
tájékoztassák jogaikról, ahogy arról is, hogy csakis az érdekükben
valamilyen szinten jótékonyan megfigyelik őket. Mégis hamisnak és
egyfajta pótcselekvésnek érzem az ilyen előírásokat, hiszen
mindazok, akik elkezdenek internetezni, az okostelefonjukban, vagy a
PC-jükön a beállítások testreszabásakor egyszer és mindenkorra
szabályozhatják a biztonsági szinteket, vagyis a sütik használatát
is.
Sokkal jobb lenne, ha olyan szabályokat, előírásokat
léptetnének életbe, amelyek megakadályoznák a magánélet
történéseinek titkos megfigyelését, az adatok nyilvánosságra
hozatalát, politikai, vagy más célú felhasználását, emberek
lejáratását, életük tönkretételét.
Ilyen persze sohasem lesz, és sokkal egyszerűbb a
cookie-kra (sütikre) figyelmeztetni, pedig azok tényleg csak a habot
jelentik a megfigyelők tortáján.
2019. október 1.
Még az az ember is hallotta már a
fekete lyuk kifejezést, akinek mindez csak egy sötét kutat, esetleg
egy egérlyukat, vagy a fekete zokniján esett folytonossági hiányt
jelenti és a csillagászatot mindössze unatkozó emberek érdektelen
tevékenységének tartja, mert ő maga történetesen a laposföld-elmélet
elkötelezett híve. Pedig a fekete lyukak létezéséről Albert Einstein
saját korában sci-fibe illő, de mára igazolt elmélete óta tud a
világ.
A fekete lyuk a téridő olyan tartománya, ahonnan az
erős gravitáció miatt semmi, még a fény sem tud távozni. A Wikipédia
szócikke szerint azonban a fekete lyukban nincs valódi égitest, a
fekete lyuknak nincs belső szerkezete. Ezek után ugyancsak meglepő
az a kijelentés, amely szerint lehet, hogy mi is egy fekete lyuk
kellős közepén töltjük mindennapjainkat. Az Amerikában dolgozó
Nikodem Poplawski lengyel kozmológus, az Indiana Egyetem munkatársa
szerint ugyanis minden fekete lyukban egy másik világegyetem lehet,
vagyis a mi univerzumunk is egy ilyen fekete lyukban van. Nekem
tetszik ez az elgondolás, még a laposföld-elméletet is kenterbe
vágja.
Mélyebben nem is megyek bele a teória boncolgatásába,
egyrészt mert már az általam leírtakat is alig értem, másrészt meg
ahogy olvasom, a kiváló gondolat bizonyítására aligha lesz módja az
emberiségnek. Persze azt mondani, hogy sohasem, azt sohasem szabad,
mert lám Einsteinre is furcsán néztek, amikor bejelentette a fekete
lyukak létezését, miközben megalkotta a máig alaptételnek tekintett
relativitáselméletét.
Közben, ha belegondolunk, számtalan példa is mutatja,
hogy egy feneketlen fekete lyukban élünk, amely sokszor úgy néz ki,
mint egy normális világ, már ha egyáltalán létezik ilyen. Az ember
hallgatja, olvassa a híreket és már akkor érzi a sötétséget, ahonnan
a fény sem szabadulhat ki, figyeli az okos és még okosabb
politikusok és kritika nélküli követőik, az elszabadult világhatalmi
törekvésekkel terhelt diktátorok, demokráciát hazudók, tömegeken
uralkodni vágyók igen sötét megnyilvánulásait, amelyek egyértelműen
mutatják az agyuk és lelkük helyén lévő lyuk színét. És nem jobb a
helyzet az egymással szót érteni képtelen embereknél sem, mondjuk
egy-egy családi belviszály, szomszédok közötti tyúkviták, úrhatnám
főnökök parancsai során. Szinte tapintani lehet ilyenkor annak a
térnek a színét, amely körülveszi e cselekmények idején pillanatnyi
világunkat.
A lengyel fizikus elméletének az a része, miszerint
minden fekete lyukban egy másik világegyetem létezik, eltölthet
bennünket némi reménnyel. Lehet, hogy nem is sokára majd létrehoznak
egy utazási irodát, amellyel átköltözhetünk egy kedvesebbnek tűnő
univerzumba, ahol talán jobb lesz az életünk.
Vagy csak páni félelemben zuhanunk a feneketlen
mélységű fekete lyukba, mielőtt csatakosra izzadva felébredünk.
2019. október 8.
Biztos voltam benne, hogy a hazai
választások előtti hetek már sok újdonságot nem tartogatnak a
többségnek, talán csak a legfiatalabb választóknak, akik nem
élhették át a hazai választási kampányok három évtizedes
evolúcióját.
Nem vártam jót ezúttal sem, nem is kaptam. Mert bár
megeshetett volna, hogy az egyes pozíciókra törekvők egy-egy
településen kiváló programjaikkal versengenek majd egymással, de
többnyire sokkal undorítóbb lett minden.
Az nem volt váratlan, hogy az állampárt jószerével
minden komoly megjelenési lehetőségtől megfosztotta az
ellenfeleit, így míg nála akadt bőséggel pénz, paripa, fegyver,
addig versenytársinak igen szerény lehetőségeik adódtak. Csak
közbevetőleg mondom, aki esetleg zokon venné az állampárt kifejezés
használatát, ideidézem a Wikipédia szócikkét, amely szerint "az
állampárt az adott országban kizárólagosan birtokolja a hatalmat.
Egyeduralmi rendszert épít ki, amely kizárja az állampárton kívüli
pártokat, szervezeteket és intézményeket a hatalom birtoklásából".
A mi állampártunk abban azért még különbözik három
évtizednél régebbi elődjétől, hogy tart többpárti választásokat,
amelyen állításuk szerint mindenki egyenlő eséllyel indulhat. Ez
messze nem igaz, mármint az egyenlő feltételek. És mégis e "jó
szív", mármint a többpártiság látszatának fenntartása okozott
súlyos repedéseket a jól felépített rendszeren. Mert az egyenlőtlen
feltételek mellett is mindig akadnak ellenzékinek nevezhető
képviselő- és polgármester-jelöltek, akik megpróbálkoznak a
lehetetlennel, vagyis nyerni a mindent vinni akaró óriás ellen.
Amennyiben a kampányban ellenük a propaganda kisajátítása és a
pénztelenség nem tűnt elegendőnek, az eszköztárban ott voltak
még a karaktergyilkosságok, az ellehetetlenítések, a hamisított
"dokumentumok" kiteregetései. Az ellenzékieknek
nevezettek sem voltak restek e téren, ők is előbányásztak sok
érdekességet az állampártiakról, bár megfelelő országos hírcsatornák
híján ezek jóval kevesebbekhez jutottak el.
Aztán ott volt az a vidám móka is, amelynek során
sokfelé a végre megvalósult ellenzéki összefogást független jelöltek
küldték vakvágányra azzal, hogy ők is jelöltették magukat.
Nyilvánvalóan ők sem nem hihettek abban, hogy településvezetők
lesznek, csak meg akarták mutatni magukat, vagy bosszút akartak
állni valakiken valamiért, esetleg az állampárt trójai falovaiként
volt feladatuk a szavazatok megosztása.
A mostani önkormányzati választás (is) sokfelé a
hatalomvágyásról, mocskolódásról, a másoknak ártásról, a vélt
mézesbödönhöz kerülés szándékáról, és sok más szép emberi
tulajdonságról, vagy a mindent magáénak tudni akaró pökhendi hatalom
legyőzésének vágyáról és sokkal kevésbé a városok, települések
fejlesztéséről, jobb jövőjéről szólt.
Öt évünk lesz mindezen elgondolkodni.
2019. október 15.
Kicsit felbolydult a lelkem a napokban
egy hír olvastán, amely még az én közismerten és legendásan nagy
nyugalmamat is próbára tette. Tudom, hogyne tudnám, hogy az
önkormányzati választás már több mint egy hete lezajlott, nem
is arra gondolok, annak lelki terheit meglehetősen gyorsan
kihevertem és a rákövetkező napok utójátéka már egyáltalán nem
érdekelt. De, amit a lapok megírtak, az igencsak új távlatokat
mutatott meg nekem. Mit nekem, az egész emberiségnek!
Az ugyebár a tartalmasan eltöltött évei során bárkivel
előfordulhat, hogy egyes kínos pillanatokban a legjobb lenne
láthatatlanná válnia. Mondjuk a főnöki felelősségre vonás során, egy
közüzemű járművem bliccelésen, esetleg egy kenőpénzzel kibélelt
nokiás doboz átvételén rajtakapottan, vagy egy horvátországi bulin
parádésan bemutatott férfias akcióról megjelent videó miatt.
Ezenkívül is számtalan oka lehet annak, hogy valaki úgy érzi, itt
lenne az ideje a föld alá süllyednie, avagy a jótékony
láthatatlanság álcáját magára öltenie.
Ha minden ilyen gyorsan - már ha a pár tízezer
év gyorsnak számít - teljesülne az emberi óhajok közül, mint
ez, akkor nagyon élhető lenne a világunk. Azt történt ugyanis, hogy
a napokban bejelentették, elkészült az embert láthatatlanná tévő
anyag, amelyet egyfajta pajzsként maga elé emelve az ember nagy
hirtelen volt, nincs. Az eszköz majdnem tökéletesen leradírozza,
eltünteti az embert akár még a rikító piros pulcsijával együtt is a
tájképről, vagy bármely helyiség látványáról a kíváncsi szemlélődők
tekintete elől, miközben a nézdegélődő nem lát mást, mint amit ember
nélkül amúgy is láthatna.
Teljesen felvillanyozott a találmány híre. Lelki
szemeim előtt már megjelent a láthatatlanná tévő anyagból
készült ruhát viselők tömege, akiknek cipői és akár még a fejeik is
láthatóak lesznek, de semmi más részük nem, vagy ha tovább
fejlődik a rendszer, akkor az ember teljes öltözéke, arca előtti
maszkja is ilyen anyagból lesz és aztán üresnek látszó utcákon,
járműveken ütközünk majd egymásba, súlyos sértéseket kiáltva az
emberek látványától mentes térbe.
Ez az egyelőre még léte kezdeti szakaszában járó
technológia egészen fergeteges távlatokat nyithat meg az emberiség
előtt. Planétánk már olyannyira tele van emberrel, hogy alig lehet
bárhova is menni anélkül, hogy ne találkoznánk derék
embertársainkkal, igaz, állattal már egyre kevésbé, azok ugyanis
sokasodásunkkal fordított arányban fogynak. Ha a hírek igazak, pár
tíz év múlva már tízmilliárd emberi lény nyüzsög majd Föld szerte,
vagyis a helyzet még rosszabbá válik.
Hacsak nem visel majd mindenki láthatatlanná tevő
anyagú ruhát. Kevesebben ugyan akkor sem leszünk, de a látszat igen
megnyugtató lesz.
2019. október 22.
Eddig többnyire a járdákon suhantak el
mellettem, frászt hozva rám a hangtalan elektromos rollerek, de
olyan forgalomban, mint a főváros egyik legzsúfoltabb útja, még
eggyel sem volt dolgom.
A minap dél körül Budapest belvárosán át vezettem
autómat, amikor erős fékezésre kényszerítve engem, elém kanyarodott
egy ide-oda billegő, parányi kerekein kígyózva haladó elektromos
roller, hátán egy negyven közeli úriemberrel. A szerkezetet halált
megvető bátorsággal irányító úr nemigen törődött az őt körülvevő
járművekkel és elfoglalta az egyik sávot. Mint később utánanéztem,
jogosan. Ettől kezdve már csak arra figyeltem, hogy ha az illető
rollerező elesik, ne hajtsak át rajta, mert ez ártott volna
mindkettőnk egészségének.
E tapasztalat alapján messzemenően megértem azokat,
akik tiltakoznak az ilyen járművek szabályozatlan használata ellen.
Nem véletlen, hogy e világjelenség komoly fejfájást okoz a
nagyvárosok vezetőinek, közlekedésük irányítóinak.
Idén már olvashattuk, hogy Párizsnak elege lett az
elektromos rollerekből és korlátok közé szeretnék szorítani az
eszköz használatát, a napokban meg Prágáról jelent meg hasonló hír,
ott a városvezetés már fel is mondta megállapodását az elektromos
rollerek kölcsönzésével foglalkozó céggel. Ettől persze még alig
valamivel lesz kevesebb ilyen eszköz a prágai utcákon, csak éppen
nem lehet majd kölcsönözni azokat.
Mielőtt bárki is azzal vádolna, hogy maradi
gondolkodásom miatt ellenzem a korszerű eszközök megjelenését,
gyorsan kijelentem, egyetértek azokkal a közlekedési, vagy éppen
környezetvédelmi szakértőkkel, akik úgy vélik, az elektromos
rollerek csökkenthetik az autók számát, az utak, tömegközlekedési
eszközök zsúfoltságát és javíthatják a levegő minőségét. Mert
ugyebár, aki a hóna alá csapható elektromos rollerre pattanva megy
iskolába, egyetemre, munkába, az nem száll buszra, nem ül autóba.
A jövő e téren sem
visszafordítható, de a szabályokat meg kell hozni. Ahogy nem illik
autózni úgy nem lenne szabad másokat veszélyeztetve rollerezni sem a
gyalogjárdán. A KRESZ jelenlegi szabályai szerint nem is szabad,
ahogy a kerékpárutakon sem, csakis az úttesten, bár az nagyon
veszélyes. Tisztában vagyok azzal, hogy már megint a pénzen múlik
majd a megoldás, mert ha egy ország vezetése kitalálja, hogy
mostantól csak kerékpárúton, vagy az úttestnek erre utaló jelekkel
felfestett sávjában lehet haladni ezekkel az elektromos
szerkentyűkkel, akkor ahhoz kerékpárutakat kell építeni, utakat
felfesteni, táblákat kihelyezni. Tapasztalatból tudjuk, e területen
is a pénz a legkevesebb.
A szabályozásig meg csak reménykedhetünk, hogy házunk
kapuján kilépve nem csap el egy nagy sebességgel haladó roller, vagy
az úttesten nem bukik kocsink kerekei alá mindkettőnk életét
tönkretéve ezzel egy rollerező.
2019. október 29.
Hajlamosak vagyunk a világ számos
országában élőket bőrszínük, vallásuk, a munkához való hozzáállásuk
és még ezernyi más a miénktől eltérő mivoltuk miatt elítélni.
Afrika, az arab országok és Ázsia népeivel szemben erős
előítéleteket fogalmazunk meg többek között azért, ahogy lányaikkal
asszonyaikkal bánnak. Tény, hogy számtalan népnél előbb áll a jogok
és az érték terén a drága háziállat, mint a nő.
Bár más szinten, sokszor mi magunk sem bánunk
egyenrangú félként a nőkkel. Még mindig és sajnos a vezető elit
kommunikációja, viselkedése okán újra erősödően soroljuk hátrább mi,
magyar férfiak is a környezetünkben élő nőket. Ennek aztán meg is
van a látszata, hiszen a Nemek Közötti Egyenlőség Európai
Intézetének évente megismételt kutatása szerint Magyarország az e
téren legrosszabb Görögországot megelőzve az utolsó előtti helyen
áll az unióban a nemek közötti egyenlőség szempontjából.
Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy az
európai ranglistát a maximálisan kapható 100 pont alapján Svédország
vezeti 83,6 ponttal, míg mi e ranglistán kiérdemelt 27. helyünket
51,9 kapott ponttal értük el.
Ha csak a leginkább kirakatban lévőket vizsgáljuk, azt
látjuk, hogy igen kevés a nő a parlamentben, miniszter, államtitkár
legfeljebb csak mutatóba kerül a kormányba, s bár az önkormányzatok
vezetői között már szebb számmal találunk hölgyeket, azért e téren
is a férfidominancia a jellemző. De vizsgálhatjuk úgy is a
helyzetet, hogy vajon megkapja-e az azonos beosztásban, azonos
munkát végző nő a férfiakéval egyenlő fizetést? Egy áprilisi adat
szerint a különbség 21 %százalékos míg az európai átlag valamivel
több, mint 16 százaléknyi. Éppenséggel az sem túl dicséretes
eltérés.
Pedig, ha körülnézünk azt látjuk, hogy a nők számtalan
területen legalább akkora teljesítményre képesek, mint a férfiak, és
a különbség leginkább csak a fizikai erőt kívánó feladatok terén
mutatkozik. Ugyanakkor az asszonyoknak messze több türelmük,
beleérző képességük és rengetegszer bizonyítottan hatalmas
munkabírásuk van, arról már nem is beszélve, hogy a kultúra,
tudomány, nevelés, oktatás terén, vagy vezetőként is kiemelkedőt
képesek nyújtani.
Férfiként tapasztalom, hogy a macsónak, önmagukat
minden téren meghatározónak mutató férfitársaim közül mennyire sokan
tartják magukat felsőbbrendűnek női munkatársaikkal szemben,
bár lehet, hogy eközben otthon az asszony hordja a nadrágot.
Szerencsére a fiatalabbak között mind többen veszik ki részüket a
házimunkából, gyerekeik nevelésből, ismerik el az asszonyok eszét,
erényeit és fogadják el teljes egyenjogúságukat.
De ez még igen messze van a kívánatostól. Ráadásul a
fejlett társadalmak némelyikében is tahó vezetők munkálkodnak azon,
hogy a nők újra csak a szüléssel, háztartással és családjuk
szolgálatával foglalkozzanak.
2019. november 5.
Húsz évvel ezelőtt esett át házam egy
tetőcserén, akkor olyan fedést választottam, amelyet könnyedén
elviselt a szép korú épület és a szakemberek, ha nem is a legszebb,
de mindenképpen az egyik könnyen javítható, viszonylag olcsó és
időt álló tetőfedő anyagnak tartottak. Ma már tudom, hogy ez nem
igaz, vagyis szembe kell néznem egy újabb tetőfedéssel.
Egyelőre nem fenyeget a beázás réme, vagyis időben
kezdtem el felmérni a lehetőségeket. Hónapok óta nézegetem a
korszerű, tartós, könnyű, megfizethető tetőfedő anyagokat és nem
utolsósorban keresem a számomra ismerős, vagy mások által ajánlott
mestereket. Közülük volt, aki azonnal jelezte, ha gyorsan
megállapodunk, akkor nagyjából egy év múlva már sorra is kerülhetek,
de igyekeznem kell a döntésemmel.
Messze vagyunk már attól, hogy megversenyeztethessük a
szakembereket, cégeket, ki vállalja a legolcsóbban a gyorsan és jó
minőségben elvégzendő munkát. Rossz a helyzet akkor is, ha
villanyszerelőt, kőművest, vízvezeték- vagy fűtésszerelőt, festőt,
asztalost keresünk. A kínálat egyre szerényebb, az ember, ha
sürgetően valamilyen szakmunkára van szüksége, könnyedén belefuthat
a magát fényező, drágán dolgozó, de hozzá nem értő "szakemberbe".
Egy közelmúltbeli országos felmérés szerint a magyarok közel 60
százalékával egy-két, 11 százalékukkal pedig ennél is többször
fordult már elő, hogy a javítási, felújítási feladatok elvégzésére
kihívott vállalkozó kontár munkát végzett.
Akik régebben voltak gyerekek, vagy kisgyerekes
szülők, még emlékezhetnek a mintegy negyvenöt évvel ezelőtt futott
Mekk Elek az ezermester című bábfilmsorozatra, amelynek
főszereplője, egy kecske, az állattársadalom tagjai számára vállalt
el mindenféle szakmunkát. Valójában semmihez sem értett és ennek
megfelelő munkát is végzett a megrendelők igaz bánatára. Innen
származik az ilyen szakikra alkalmazott és a mai napig használatos
Mekk mester elnevezés is.
A szakemberhiánynak számtalan oka van, ezek között az
elsők között szerepel, hogy a kiváló szakemberek jelentős része ma a
hanyatló nyugati világban keresi kenyerét a hazainál jobb
körülmények között és messze magasabb javadalmazásért, de az is
hozzátartozik, hogy nem megfelelő és cseppet sem vonzó a
szakemberképzés, elfogyófélben vannak a terhelhető, szakmájukat
szerető, abban folyamatosan fejlődő vállalkozók. Lehet ennek
eredetét keresni a vállalkozásokat terhelő elvonásokban, az
adózásban, a hatalmas adminisztrációban és ezer más tényezőben. Akik
mindezek ellenére itthon és szakmájukban maradtak, továbbá nincs
ellenükre a sok munka, igen jól kereshetnek, hiszen nagyon
keresettek.
Aki pedig nem akar hónapokig várni egy iparosra, jól
teszi, ha legalább a fontosabb szakmák alapfogásait megtanulja.
Sokan fogják szeretni az ismerősei közül.
2019. november 12.
Ahogy az embereknek halmozódnak az
életéveik, egy idő után óhatatlanul is mind gyakrabban
kényszerülnek orvoshoz, ilyen-olyan kezelésre lesz szükségük.
Mondhatni, ez az élet rendje.
Az már nem az, ha ezek az orvosoknál, rendelőkben,
kórházakban kényszerűségből megtett látogatások egyre több időt
vesznek igénybe és kis túlzással már ahhoz is szerencse kell, hogy a
beteg még életében időpontot kapjon a szükséges vizsgálatra,
beavatkozásra. Már az a szégyen is megesett a minap, hogy az egyik
kórházban ahhoz, hogy a beteg időpontot kérhessen, időpontot kellett
kapnia. Várólista van már a várólistára jutáshoz is.
Ennek egyik oka, hogy az egyes szakterületeken kvóták
vannak, amelyek meghatározzák, hány beteget fogadhat a labor, a
szakorvos, mennyit műthet a sebész. Akik ezeket a számokat eldöntik,
nyilván számtalan tényezőt vesznek figyelembe. Talán legkevésbé az
ellátandó a betegek számát. A másik ok, hogy a csökkentett napi
betegszámhoz képest is egyre kevesebb az orvos, nővér.
A minap az egyik gazdasági portál foglalta össze az
OECD Health at a Glance 2019 című kiadványának a munkaerőről szóló
részét, amelyből kiderül, hogy hiába képeznek egyre több orvost és
nővért és fizetnek mind többet az egészségügyi dolgozóknak, hosszú
távon vagy a pályát, vagy Magyarországot hagyják el az egészségügyi
dolgozók.
Az OECD adatai szerint miközben a legtöbb országban az
elmúlt bő másfél évtizedben látványosan változott az összes
foglalkoztatotthoz képest a gyógyításban és a szociális területen
dolgozók aránya, addig Magyarországon szinte alig.
Megdöbbentő az is, hogy itthon 2009 és 2017 között
nagyjából 12 ezer orvost és háromszor ennyi nővért képeztek,
miközben a gyógyításban dolgozók száma lényegében nem nőtt. Orvosból
2017-ben mindössze kétezerrel, ápolóból pedig csak 1500-zal
dolgozott több Magyarországon, mint nyolc évvel korábban. Nyilván
sokan mentek nyugdíjba, vagy hunytak el, de ez nem magyarázza a
rendszerből eltűntek nagy számát. Közismert az a tény is, hogy
nagyon öregszik az orvostársadalom, sokan dolgoznak még messze
a nyugdíjkorhatár fölött is.
Tökéletesen érthető, ha valaki egy magasabb szintű
tudás birtokában jó körülmények között akar dolgozni és jól kíván
élni. Az orvosok külföldön szinte mindenhol jobban kereshetnek,
a nővéreknek meg elég elhagyniuk az egészségügyi pályát, mert
idehaza a legtöbb szakma jobban fizet, mint az övék.
Nem szívderítő a jövő, mert a hiánycikk WC-papír,
gyógyszerek és korszerű eszközök mellé lassan már jó, ha orvost és
nővért is visz magával a szakrendelőbe, kórházba, aki gyógyulni
akar.
Persze csak, ha van időpontja.
2019. november 19.
Szeretem a focit. Tudom, nem vagyok
ezzel egyedül, a világ legnépszerűbb sportjáról, sőt szórakoztató
iparáról van szó. Szerettem játszani is, bár nemigen értem el
labdakészségemmel még az alsóbb szintű elvárásokat sem. Egykor
meccsekre is kijártam, na nem minden héten, de például a
Népstadionbeli kettős rangadókon többször is ott voltam.
A hatalmas arénához sok szép emlék is köt. Például,
amikor szüleimmel először mentem ki a zsúfolt stadionba, egy
SZUR-ra, vagyis a színészek-újságírók fergeteges szórakozást kínáló
show-jára. De élénken él még emlékezetemben az az Újpest-Vasas és
Fradi-Honvéd kettősrangadó is, ahol némi fociszakmai szóváltás után
unokaöcsémmel át kellett telepednünk a stadion másik oldalára a
vitapartnerek részéről véleményük nyomatékaként beígért pofonok
elkerülése végett. Telente pedig bemelegítésként sokszor futottam a
stadiont körülölelő úton, hiszen evezősként a hatalmas építmény
közelében álló Jégszínház alagsorának tanmedencéjében készültem
a versenyekre.
A Népstadion később edzőként is része volt a napi
munkámnak, ott lépcsőztettem tanítványaimat - nagyon
utálták - vagy futtattam időre őket. Talán a klasszikus
létesítménynek is szerepe volt abban, hogy többen bajnokok lettek és
akadt, aki közülük olimpián, világbajnokságokon is eredményesen
szerepelhetett.
Mindezekkel azt akartam igazolni, hogy a Népstadion a
szívemhez nőtt, fájt, amikor láttam a teljes pusztulását. Aztán a
helyén megépült új, korszerű és monumentális stadiont is megnéztem
kívülről, majd belülről az esemény súlyához méltatlanul szerény
avatóünnepségének tévéközvetítésében és elismerően kellett
bólintanom. Igen, ez valóban szép munka.
Került, amibe került. Mert - nem mondhatjuk,
hogy nem számít az ára - igen drága lett az új ékszerdobozunk.
Alig egy-két nappal később adták át Albániában az ottani új
stadiont, persze sokkal kisebb lett, a miénkhez képest egyharmadnyi
nézőt fogad csak be, viszont nagyon szép és a mi stadionunk
valószínűleg erősen túlárazott költségéhez képest nyolcadannyiba
került.
A labdarúgó zseni Puskás Ferenc nevét viselő építmény
megnyitóján tele volt a nézőtér, de még a pár nappal később
megrendezett 17 éven aluliak válogatott meccsén is több tízezer
szurkoló ült. Gondolom azok mentek el megnézni a fiatalok meccsét
kihasználva a stadiont, akik a magyar-uruguayi stadionavatóra nem
fértek be. Tartok tőle, hogy ez az érdeklődés hamar lecseng majd és
nehéz lesz a meccsekre megtölteni a nézőtér karéjait. Persze ha jó
együttes koncertezik majd errefelé, nyilván újra sok lesz ott az
ember.
Sokan sokallják a pénzt, amit a zsebünkből erre
költött az állam, de hát ez az építmény sok évtizedre szól, vagyis
még az újból világhírűvé váló magyar focinak is otthona lehet majd.
Bár nem vennék rá mérget, hogy addig kitart.
2019. november 26.
Nemrégiben Stendhal Pármai kolostor
című regényét hallgattam meg hangoskönyv formájában. A történet
vége felé idős mentora igazítja el az ifjú főszereplőt, nagyjából
azzal, hogy ha tehetős vagy, jövedelmed egytizedét a szegényeknek
kell adnod. S bár a történet messze a régmúltban játszódik az akkori
városállam Parmában, amely legfeljebb csak a hatalomvágy, a
gonoszság, a politikai intrikák, az emberi kapzsiság és néhány más
hasonlóan örök érvényű emberi tulajdonsággal, cselekedettel hasonlít
mai világunkra, a fentebb nagy vonalakban idézett mondat máig
érvényes igazság. Mert ha tehetjük, valóban szükséges a
lehetőségeink engedte kereteken belül segíteni a rászorulókat.
Nem szoktam dicsekedni vele, de jó néhány általam arra
érdemesnek tartott szervezetet támogattam és támogatok ma is kisebb
összegekkel, amelyek engem még nem vágnak a földhöz, de amennyiben
hozzám hasonlóan sokan adnak ennyi pénzt, a segítőszervezet máris
tudja tenni vállalt dolgát. Így kerültem mintegy másfél évtizeddel
ezelőtt kapcsolatba egy speciális betegségben szenvedő gyermekek
gyógykezelését támogató alapítvánnyal, amelynek néhány alkalommal
küldtem támogatást. Aztán a rájuk szánt összegnek más, általam még
fontosabbnak tartott helyet találtam.
Bár én elengedtem őket, nem így az alapítvány engem.
Azóta is mind sűrűbben kapok tőlük egy helyes, hosszú borítékot,
benne nyomtatott ismertetővel, a nevemre kiállított, bár összeget
nem tartalmazó csekkel. Legalább egy tucat éve úgy, hogy egyetlen
fillért sem küldtem azóta számukra.
Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon miért éri ez meg
nekik? A sárga csekk, a rányomtatott névvel, címmel, a boríték ára,
az alkalmazott munkabére és persze a mind borsosabb postai
költség együttesen már tisztességes összeget tehet ki, amelyet
megtakaríthatnának. Gondolom nem vagyok egyedül e téren, akár
százak, vagy ezrek is járhatnak ebben a cipőben, és a nekik címzett
levél is az enyémhez hasonlóan a legcsekélyebb haszon nélkül landol
a kukában.
Elismerem, lehet, hogy rosszul gondolkodom, mert ha
például csak egyszer is engedek a nagy nyomásnak - novemberben
egyetlen napon két ilyen küldeményt is kaptam, egyet névre szólóan,
egyet csak úgy, biankó módon -, ha csak egy kicsit is
figyelmetlen vagyok és valamelyikre befizetek pár ezer forintot,
máris a rám fordított egy-két évi költségeket kifizettem. És ha sok
figyelmetlen társam akad, akkor már nyereséges is lehet ez az
alapítványi vállalkozás.
Nem tudom hány önmagának hasonlóan hangzatos és első
ránézésre nemes célt kitűző alapítvány működik így, de ha sok, akkor
komoly baj van. Ugyanakkor az is meglehet, hogy az erőszakosnak
tűnően gyűjtögető alapítvány is tele van jó szándékkal és az
összelapátolt pénz valóban fontos célt szolgál.
De tényleg csak így mehet?
2019. december 3.
Égetjük a
gyertyát mindkét végén Az egyik nézet szerint a magyarok úgy
élnek, hogy minél gyorsabban meghaljanak, egy másik szerint viszont
élvezik az életet, a nagy evéseket, ivászatokat, dohányzást, még ha
ezekkel igencsak le is rövidítik az életüket. A legfrissebb adatok
mutatják, mindkét állításban van igazság.
A minap elolvastam az Európai Unió legfrissebb
országjelentését, amelyből kiderült, hogy a szövetségben a
legerősebb dohányosok vagyunk, jóval több alkoholt iszunk az
átlagnál és valóban korán halunk meg.
Miután bonyolult világunkban szinte minden mindennel
összefügg mindezekhez hozzájárul, hogy a hazai egészségügyi
rendszer durván alulfinanszírozott. Az interneten bárki által
elolvasható idei Magyarország Egészségügyi Országprofil indoklása
szerint a rossz mutatók oka az egészségtelen életmód és az
egészségügyi ellátás korlátozott hatékonysága.
A kormányt nem lehet hibáztatni azért, hogy sok a
dohányos, hiszen ők mindent megtettek ennek visszaszorítására,
például létrehozták a Nemzeti Dohánybolt rendszerét. De hiába minden
lesötétített kirakat, ajtó, ha a fiatalok soha nem látott mértékben
szívják és fújják a füstöt, mintha nem lenne holnap, bár
valószínűleg nekik emiatt nem is lesz olyan nagyon igazi az a
holnap. Aztán itt van a túlzott mértékű alkoholfogyasztás meg hogy
vagy vezetjük a legkövérebb európai nemzetek sorát, vagy "csak"
a dobogón állunk, már ha az elbírja túlsúlyos testünket.
Úgy tűnik államunk bedobta a gyeplőt a lovak közé, ha
így akarunk élni, hát éljünk így, ő aztán nem fogja megakadályozni,
hogy korán meghaljunk legalább nem kell majd a sok haszontalan
kenyérpusztító nyugdíjasnak nyugdíjat fizetni, meg gyógyszert adni,
az öregekkel úgyis csak a gond van. Lehet, hogy ennek érdekében is
az egészségügyi ellátásra fordított közkiadások jelentősen
elmaradnak az uniós átlagtól, tarolnak is a szív- és érrendszeri
betegségek, meg a rák. A hírek szerint a kórházak kétharmadának
szeptember végére elfogyott a pénze, az eszközbeszállítók mind
reményvesztettebben állnak sorban a milliárdokat kitevő
kintlevőségeikért, a kórházi alkalmazottak pedig megint elkezdték
egymás között a koldulást, a már-már elfeledett eszköz- és
gyógyszercseréket. Vagy éppen karácsonyra kérnek ajándékként többek
között WC-ülőket, A4-es papírt meg lázmérőt, tisztítószereket.
Őrület!
Az, hogy évente több tízezer olyan honfitársunk hal
meg, aki menthető lenne, iszonyú tragédia, ahogy a várható rövid
élettartam is, amely ugyan nőtt az utóbbi években, de elmarad a
legtöbb uniós országban élők életkilátásaitól. Összegezve
elmondható, hogy valóban önpusztítók vagyunk és ehhez megkapjuk a
hathatós kormányzati segítséget is. A gyökeres szemléletváltozás
sokat javíthatna a helyzeten, de mint tudjuk ehhez generációk
sorának elszántságára van szükség.
Vajon kitartunk addig?
2019. december 10.
- Jól hallanak engem?
A honatyák kórusban válaszolnak igennel.
- Megfelelő az angol nyelvtudásom?
A kórus ismét jól hallhatóan helyesel.
- De önök mégsem értik, amit mondok!
Ez a pár mondat a 17. évéhez közeledő svéd tinédzser
egyik parlamenti felszólalásában hangzott el, aki a tavaly augusztus
20-ai első megszólalása óta élharcosa lett a jövőjüket féltő
fiatalok klímaváltozás elleni harcának. Greta Thunberg azóta
megjárta a világ számos országát, többek között megrázó beszédet
mondott sok nemzet képviselői előtt az ENSZ-ben, felszólalhatott az
amerikai szenátusban, az Európai Parlamentben, a francia
parlamentben, tárgyalhatott az előző amerikai elnökkel, a pápával,
és megbírálta a brit képviselőket. E megszólalások csak szűk
keresztmetszetét mutatják mindannak, amivel világszerte házal annak
érdekében, hogy a gazdaság irányítói és a zsebükben lévő politikai
döntéshozók végre megértsék: a felnövekvő generációknak nem érdeke
az ő pillanatnyi hasznuk, nekik sokkal fontosabb, hogy egy még
élhető bolygón élhessék majd le teljes életüket.
Természetes, hogy minden politikai vezető a maga
érdekei szerint méltatja, vagy ócsárolja az ifjúkorú harcos
tevékenységét. Az egyik sokat megszólaló magyar miniszter egyszerűen
csak beteg kisgyereknek nevezte Gretat, az Asperger-szindrómás
fiatal lányt. Jegyezzük meg, igen büszkék lennénk derék
politikusunkra, ha az ifjú hölgy leszólása helyett hasonló
elszántsággal törekedne a világ, de legalábbis Magyarország sorsának
jobbra fordítására. De hagyjuk is az önös érdekből butaságot beszélő
hazai vezetőket, kifakadt már Greta ellen az USA elszabadult
hajóágyúként működő elnöke, az oroszok teljhatalmú ura és még sok
olyan vezető, akinek nem kell, hogy a klímaegyezmény betartása miatt
munkahelyek szűnjenek meg, emiatt elégedetlenség üsse fel a fejét
országában és őt elzavarják a választók.
Greta Thunberg, aki személyes életével is bizonyítja,
hogy nem csak úgy a levegőbe beszél, az ENSZ klímacsúcsra egyedül
vitorlázott át az Atlanti-óceánon, mert nem akart repülőre ülni,
hiszen azzal óriási ökológiai lábnyomott hagyott volna a Földön.
Családja és ő is napi életük során minden olyan eszközt megragadnak,
amellyel kerülik a műanyagok használatát, a szemetelést, a
pazarlást. Lánya hatására az operaénekes anya csak ott vállal
fellépést, ahova vonattal utazhat, a szintén művész apa vegán lett
és még a nagyszülők is hajlandóak voltak változtatni az
életvitelükön.
Tennivaló van bőven a túlnépesedés megakadályozásától,
a károsanyag-kibocsátás csökkentéséig. Gretat ma már
milliók követik, hatása fergeteges és egyúttal örömteli, mert
reményt ad arra, hogy az élhető földi jövőt akaró fiatalok tömege
helyes cselekvésre kényszeríti majd a bolygót gazdagodásuk,
hatalmuk érdekében kizsigerelőket.
A Föld klímája eközben gyorsuló ütemben melegszik.
2019. december 17.
- Látod - mutatta
vadonatúj okostelefonját a hatvanas éveiben járó ismerősöm -,
ez a telefon aztán tényleg mindent tud. Még csak most ismerkedem
vele, de elképesztő a tudása. Nem mondom, meg is kérték az árát, de
nem bánom, mert ez nagyon okos készülék, éppen csak a következő heti
nyerő lottószámokat nem tudja.
Aztán hosszasan ecsetelte, hogy mi mindenre képes a
mobilja, de kiderült, hogy a számtalan lehetőség, alkalmazás közül a
mindennapokban legfeljebb csak telefonálni, SMS-ezni fog vele,
e-mailezni, böngészni a neten, meg ha nagyritkán szükséges
fényképezni, mert a kamerája is igazán profi. S ha már lúd, legyen
kövér, vett az új okossághoz egy okosórát is, s bár nemigen tetszik
a kinézete, közelébe sem kerül a drága svájci órájának, de hát az
okosóráké a jövő, haladni kell a korral.
Egy másik ismerősöm úgy gondolta, megveszi következő
autóját, eleget dolgozott már életében ahhoz, hogy végre egy igazán
jól felszerelt, korszerű járműve legyen. Hetvenen túl ezt szánta
utolsó kocsijának, nem sajnálta rá a pénzt. Tud is az autó mindent,
talán csak mosogatni nem. Van rajta első, meg tolatóradar,
sebességkorlátozó, meg automata sebességtartó, vagyis tempomat,
szól, ha elhagyja a sávját az úton, vagy nem megfelelő a
guminyomása. Adatok sokaságát közli a GPS navigációval
felszerelt érintőképernyős felülete is és még számtalan kisebb,
nagyobb, a vezetést segítő és kényelmi funkcióval is el van látva a
távol-keleti csoda. Mindez nem volt olcsó, de ha teheti, hát nem
nézi az ember az árát, sokkal inkább a kül- és beltartalmat. Nem
vitás, szép is, okos is az autó.
Aztán kiderült, hogy a boldog újautó-tulajdonost
vezetés közben zavarják a műszerfalon, vagy a képernyőn folyamatosan
megjelenő információk, figyelmeztetések, a pityegések, füttyszók, a
szűk garázsba tolatáskor a tolatóradar folyamatos sípolása, a
lámpánál takarékosságból leálló motor, az elektronikus
kézifék és minden más, amely a biztonságosabb vezetését, vagy
éppen kényelmét szolgálná. Most sorra kapcsolja, kapcsoltatja ki a
szakszervizzel a kisebb vagyonért vett szolgáltatásokat.
Korunk jellemzője, hogy vágyunk a mind nagyobb tudású
masinákra. Már vannak okoslakások mindenféle távolról
irányítható okoseszközzel, például okoshűtővel meg önállóan vándorló
porszívóval, ahogy sokasodnak megállás nélkül az élet szinte minden
területén okosodó egyéb eszközök is. Általában elmondható róluk,
többet tudnak, mint amennyit egy átlagos felhasználó használni akar,
vagy tud. Ennek természetesen pénzügyi okai vannak, hiszen minél
több okosságot préselnek a tervezők egy szerkentyű chipjébe, annál
nagyobb lesz az ára és ezzel a bevétel. Megvásárlásukra, lyukat
beszélve a hasunkba, rá is dumálnak bennünket az eladóik.
S miután mi sokkal lassabban okosodunk, mint a
gépeink, meg is vesszük őket.
2019. december 23.
Nagy valószínűséggel az emberek
többségének már a könyökén jönnek ki a légkör felmelegedésével
foglalkozó hírek, hiszen az egyén, egyike a közel nyolcmilliárdnak
joggal érezheti úgy, hogy igen parányi porszem ebben a gigászi
folyamatban, amelynek legfeljebb csak elszenvedője, de aligha
befolyásolója. Mert akarhat ő bármilyen környezettudatosan is élni,
azt csak megélhetésének, személyes kényelmének kárára, vagyis súlyos
lemondások árán teheti meg. Ráadásul jószerével semmit sem ér el
vele.
A minap olvastam egy izgalmas tanulmányt, amely azt
fejtegeti, hogy milyen mértékben nőtt meg mára a különféle
üvegházhatású gázok, káros anyagok kibocsátása az ipari forradalom
előtti időkhöz képest, amelynek nyomán a Föld egyre több hőt tart
meg, és így az átlagos középhőmérséklet növekszik. Jelenleg
globálisan nagyjából 1 °C, a szárazföldeken pedig már átlagosan
1,5 fok hőmérséklet-növekedés tapasztalható. A mostani becslések
szerint akár 4-5 °C-os melegedés is bekövetkezhet.
Fogalmunk sincs arról, hol van az a határ, amin
átlépve már végképp odalesz a Föld élhető éghajlata, ahogy azt sem
tudjuk, hogy mindez hogyan következik majd be. Ma jószerével minden
kormány a gazdasági növekedésben érdekelt, ami egyet jelent a
növekvő ipari, mezőgazdasági termeléssel, bővülő kereskedelemmel,
vagyis a még nagyobb károsanyag-kibocsátással.
Bár erről kevesebb szó esik, a világ legégetőbb gondja
a túlnépesedés. Míg a 20. század közepén nagyjából 2,5 milliárd
ember mozgott, lélegzett, evett, ivott, tevékenykedett a bolygón,
hét évtizeddel később már több mint ötmilliárddal többen igyekeznek
életben maradni, vagy ami még jobban terheli planétánkat, jól élni.
Ez a törekvés az egyéntől messzemenően érthető, miközben a nagy
egészre rendkívül káros. Feloldhatatlan ellentmondás.
Gazdaságának és népessége növekedésének
visszafogásában egyetlen ország sem érdekelt. A gazdasági
növekedés visszaszorítása munkanélküliséget, a csökkenő fogyasztás
kevesebb beszedett adót, az pedig megszorításokat hozna. Ráadásul a
fejlődő országok joggal szeretnék lakosságuk életszínvonalát
növelni, hiszen ami jár sok évtizede a nyugatiaknak, az nekik is
kellene.
A tanulmány szerint hamarosan a Föld lakosságának mind
nagyobb része lesz kénytelen lemondani megszokott életszínvonaláról,
míg mások sohasem ízlelhetik meg a vágyott jobb létet. A kérdés
persze az, hogy ki mond majd le önként a bőségről és kik lesznek,
akik beletörődően tudomásul veszik, hogy bár a világ technológiailag
igen fejlett, bármit képesek megfizethető áron tömegesen gyártani,
termelni, ők mégsem élvezhetik ennek örömét, mert időközben
megváltozott a klíma.
Kíméletlen a helyzet és félelmet keltő a jövő. Kérdés,
hogy pusztulásra ítélt áldozatok milliárdjai vagyunk-e, vagy
cselekedni képes értelmes lények sokasága.
De ez még nem dőlt el.
2019. december 31.
A napokban sok más érdekesség mellett
azzal szembesülhetett a magyar honpolgár, hogy bár saját szemével
látja a közintézményként állami fenntartásban, vagyis az ő
adóforintjaiból is működő kórházak, rendelőintézetek
lepusztultságát, arról legfeljebb csak szűk családi körben, lehúzott
redőnyök mellett, suttogva beszélhet, mert a pusztultság hírét
mondjuk fotófelvétellel közölni, nagy hirtelen tiltott tevékenységgé
vált.
Az elmúlt napokban az Állami Egészségügyi Ellátó
Központ közhírré tette, hátráltatja a gyógyítást, ha fénykép készül
a körülményekről. Ezért megtiltották a fotózást, a képek
közzétételét, amiről a kórházakban jól látható helyen kirakott
plakátokon tájékoztatják is a nagyérdemű arra járókat.
A beteg persze nemigen akar ujjat húzni azzal az
intézménnyel, amelytől gyógyulását, rosszabb esetben életben
maradását reméli. Nem így azok az egyelőre még gyógyászati kezelésre
nem szoruló látogatók, akiknek viszont erősen csípi a szemét a
leomlott vakolat, plafonig felvizesedő fal, törött csempék sora, a
régóta cserére váró kiégett izzók, ülőke nélküli WC-csészék,
zuhanyfej nélküli zuhanyozók látványa. És a fényképezni valók sora
szinte végtelen.
Nyilvánvalóan sokkal egyszerűbb és messze olcsóbb is
mindezek megmutatását tiltani, mint a lepusztultságot megszüntetni.
Az elsőhöz elég egy meleg irodában ülő, jól megfizetett állami
alkalmazott pár perces munkája, az utóbbihoz munkáskezekre és pénzre
van szükség. Sok munkás kezére, és irdatlan mennyiségű adóforintra,
amelyekről tudjuk, számtalan jobb helyük van. Fent kell tartani a
megépült és ugyancsak közpénzen hamarosan megépülő, gazdaságossá
sohasem tehető labdarúgó-stadionokat, a feneketlen pénznyelőként
működő profi labdarúgó-csapatokat, és az idehaza, valamint
féltucatnyi másik országban működő számtalan futballakadémiát. Kell
a pénz továbbá vietnami kórházra, mexikói, libanoni templomokra,
kongói iskolára, kanadai cserkészprogramra, nem nyugati államok
intézményeinek magyarországi fenntartására. Baj, ha ezt valaki nem
érti meg, hiszen a lakosság által oly nagyon vágyott magas
színvonalú labdarúgás, a barátság, a jószomszédi viszony
kialakítása, megtartása, a szolidaritás nagyon sok pénzbe kerül. És
honnan vegye el ezt a kormány? Na ugye!
De tegyük félre megértő viselkedésünket és horgadjon
fel bennünk a tiltakozás, hogy ha már mi fizetjük a
közintézményeket, akkor hadd legyen annyi jogunk, hogy ne csak
használhassuk azokat, de véleményt is alkothassunk működésükről
és ha nem tetszik, amit tapasztalunk, hát hangot is adhassunk
ennek. Mondjuk egy, a valamelyik közösségi portálon közzétett
sokatmondó fotóval.
De nem lehet, mert
állítólag hátráltatja a gyógyítást az, ha valaki lefotózza a málló
vakolatot. Nem az orvos-, nővér-, és eszközhiány, a málló vakolat
fotója.
Szerencsés országban élünk.
2020. január 7.
Manapság szinte mindenről kiderül,
hogy nem az, ami. Mármint nem az, amit gondolunk róla, vagy amit
belénk sulykolnak a vészharangkongatók, a politikusok, álhírgyártók,
önkéntes világmegváltók.
Minden évben szembesülhetünk azzal, hogy mind közelebb
kerül az év első napjához a túlfogyasztás napja, az a nap, amikorra
az emberiség felhasználja mindazokat az erőforrásokat,
amelyeket a Föld egy év alatt újratermelni képes. Az ilyen adatok
sokakra hatnak, így azok a hírek is, amelyek szerint ma már a
hagyományosan vízhiányos világrészek mellett is vannak olyan,
korábban nem szomjazó vidékek, nagyvárosok, amelyek igen súlyos
vízhiánnyal küzdenek.
Mindezt azért említem, mert a minap egy igen érdekes
írás látott napvilágot az egyik még igazi újságírással foglalkozó
hírportálon. Eszerint ugyanis nem teszünk jót, ha túlzottan
spórolunk a vízzel. Mi van - hördülhet fel idegesen a már sok
álhírt megélt olvasó - most akkor feleslegesen takarékoskodom
a vízzel?
Felmerül a kérdés, vajon itt, Közép-Európában kell-e
szégyellenünk magunkat minden zuhanyozás vagy vécéöblítés után az
elpazarolt víz miatt? Mint kiderült emiatt még nem. Az már más
tészta, hogy a csatorna- és ivóvízhálózatot, gondolva a lakosság
várható növekedésére és a vízfogyasztás emelkedésére, a korábbi
évtizedekben jóval nagyobb fogyasztásra méretezték. Akkoriban
fejenként és naponta 150-200 literes ivóvíz-felhasználással
számoltak a tervezők, mára viszont mindössze 100-120 liter fogy, sőt
vannak, akik 70 liternél kevesebbel is beérik. Az emiatt
lecsökkent mennyiségű szennyvíz viszont nem öblíti át rendesen a
csatornákat, a sok szutyok leülepszik, amelyet aztán a
szakembereknek időnként rengeteg vízzel kell kimosniuk onnan. Ennyit
a megtakarított vízről.
De megvan az ivóvíz-takarékosságnak is a maga
kedvezőtlen következménye. A hálózatokat úgy tervezik, hogy bennük a
víz naponta cserélődjön, a tervezettnél alacsonyabb fogyasztás során
viszont a víz napokig áll a csövekben, ami nem tesz jót az ízének. A
szolgáltatók sem járnak jól, mert a mind kisebb fogyasztás miatt
csökkenő bevételeik már nem fedezik a karbantartás, működtetés
költségeit és ha a rezsicsökkentés miatt nem emelhetnek árat,
nem tudják tartani a szolgáltatás színvonalát.
Az ember folyamatosan szembesül azzal, hogy akárhogyan
is él, egyre nagyobb ökológiai lábnyomot hagy maga után. Temérdek
ivóvízre van szükség az élelmiszereinek, ipari termékeinek
előállításához, ahogy a vécéjének öblítéséhez, fürdéséhez,
mosásához, mosogatásához, autómosásához is.
Az említett cikk olvasása után kicsit összezavarodtam
a helyes a vízhasználattal kapcsolatban. Gondolom hamarosan
megjön a fentiek cáfolata is, ezért inkább maradok a
víztakarékosságnál.
Bár talán ma egy kicsit tovább állok majd a zuhany
alatt.
2020. január 14.
Egy derék honpolgár általában büszke
arra, ha hazája valamilyen nemzetközi összehasonlításban az
élen végez. Végül is hazája dicsősége az ő sikere is. Ugyanakkor
előfordulhatnak kétes értékű elsőségek is, amelyek kevésbé adnak
okot az örömre.
A napokban tették közzé annak a felmérésnek az
eredményeit, amelyben megvizsgálták, hogy az Európai Unió
tagállamainak polgárai évente hány napot töltenek átlagosan
kórházban. A magyar egészségügy közismerten látványosan romló
pályán mozog, így a statisztikákat böngésző joggal gondolhatná,
a magyarok kerülik a kórházakat, mint ördög a tömjénfüstöt.
Ezzel szemben az Eurostat napokban közzétett felmérése szerint az EU
tagállamait nézve, a magyarországi betegek töltötték a legtöbb időt
a kórházakban.
A hivatalos adatokból kiderül, hogy Magyarországon
2017-ben átlagosan 9,8 napig részesült egy beteg kórházi ellátásban.
Az adatok szerint Csehország végzett e rangsor második helyén 9,6,
míg a harmadik Franciaország lett 9,1 nappal. A kilencnaposok sorát
a negyedik helyen Németország zárja.
A kórházban tartózkodás átlagát 6 napon belül tartani
tudó országok a napok száma szerinti csökkenő sorrendben:
Liechtenstein, Írország, Svédország, Dánia, Norvégia, az e
társaságban kakukktojásnak tűnő Bulgária és Hollandia. Ez utóbbi
állam betegei átlagosan mindössze csak 4,5 napot töltenek kórházban.
Nyilván nincs elég pénzük az egészségügyre.
Az ember elkezd elmélkedni a statisztikák láttán, hogy
vajon a magyarok kórházi ápolására miért kell ily sok nap?
A jóindulatú verzió szerint a magyar gyógyítók oly
lelkiismeretesek, hogy addig ki nem engedik intézményükből a
pácienst, amíg állapotuk jelzője betegről egészségesre nem vált. De
az is meglehet - ez a rosszabb olvasata az ügynek -,
hogy oly kevés már a gyógyintézményekben az orvos és ápoló, hogy
csak nagy ritkán jutnak egyik, vagy másik beteghez, vagyis több idő
szükséges az ellátásukhoz, kezelésükhöz. Van még egy harmadik
lehetőség is: az is meglehet, hogy a magyarországi betegek
egyszerűen kedvelik a kórházi kosztot, a kiváló körülményeket,
kényeztetést és ezért mindent megtesznek, hogy minél tovább odabent
maradhassanak.
Kereshetjük a hosszú kórházi tartózkodások okait a
hatályos jogszabályban is, amely szerint minimum három teljes napot
kell a betegeknek a kórházban lenniük ahhoz, hogy ellátásukat teljes
mértékben finanszírozza az állam. Így aztán az egy nap alatt
kivizsgált, kezelt és akár otthonába bocsátható beteget is legalább
három napig marasztalják az intézmények, hogy az amúgy is igen
szűkös finanszírozási összegekhez hozzájussanak. Ez utóbbira
megoldás lehetne, ha például egy focimeccs helyszíni megtekintése
kiváltana egy kórházi napot.
Legalább lenne közönség a kormányzatnak az
egészségügynél jóval fontosabb méregdrága stadionokban.
2020. január 21.
A minap országos botrányt kavart, na
nem a cigányokról, ügyvédek és bírók tevékenységéről mondott, az
indulatok szítására alkalmas kormányfői beszéd, hanem a sokak által
fitneszgurunak titulált közszereplőnek a legismertebb közösségi
portálon közzétett videójában elhangzott kijelentése, amely szerint,
ha a nők a szülés után lefogynának, sokkal kevesebb házasság menne
tönkre. Mindezt a jó házasságok titkai között osztotta meg a
nagyérdemű közönségével.
Az ügy oly nagy hullámokat vetett, hogy már azok is
késztetve érezték magukat a tiltakozásra, akik szerint az ország
korlátlan hatalmú egyszemélyi vezetőjének cigányozós, vagyis
rasszista kijelentésében semmi kivetnivaló sincs, ahogy a bírák és
ügyvédek lejáratásában sem, ellentétben a nők kövérségét szóvá
tevő fitnesz és táplálkozási szakértő szavaival.
A fitneszoktató magánvéleményével valójában nem is
érdemes sokat foglalkozni. Azzal viszont igen, hogy felidézzük:
hazánk a világ négy legkövérebb nemzete közé tartozik és felméréstől
függően hol európai listavezetők vagyunk a túlsúlyosság terén, hogy
"csak" dobogósok. Az egyébként ízlés kérdése, hogy
tetszik-e valaki önmagának kövéren, lett légyen az illető nő, vagy
férfi, és megfelel-e házastársának túlsúlyosan is. Az elhízás okai
között ugyanis lehet betegség, mozgásszegény életmód, hanyagság és
sok más is.
Bár a fitneszszakembernek a szülést a kövérséggel
összehozó kijelentése nem volt szerencsés, még akkor sem, ha
valóban szép számmal vannak, akik az anyaság terheire, a gyerek
körüli teendőkre hivatkozva kevésbé figyelnek testalkatukra,
elhanyagolják magukat, a tiltakozóknak mégis sokkal inkább arról
kellett volna nagy hangon értekezniük, hogy vajon mit tesz az
egészségügy a betegségeket is előidéző túlsúly megelőzése, a
felvilágosítás érdekében. De megkérdezhetnénk azt is, hogy vajon a
mindenféle tudományok ismeretinek tömegével teletömött fejű fiatalok
kapnak-e ismereteket az iskolákban az egészséges életvitelre,
arra, hogy hogyan is éljenek majd felnőttként, hogyan
táplálkozzanak, milyen higiénia szempontok szerint éljenek. Úgy
velem, legfeljebb csak nagyon visszafogottan.
Szeretünk felháborodni és különösen szeretünk úgy
felhördülni, hogy abból azért túlzottan nagy bajunk ne legyen. Nem
háborodunk fel a milliárdokat felemésztő gyűlöletkampányokon, azon
ha egy embertársunkkal politikai okok miatt elbánnak, ha tisztes
falusi kétkezi kisiparosból a szemünk láttára csinál
multimilliárdost a hatalom, ha a korrupció csak kis összegek alatt
válik bűnné, ha idő előtt kell meghalnunk, mert gyógyításunk helyett
távoli országok templomaira, kórházaira, vagy egy gyengélkedő
sportág létesítményeire, csapataira és játékosainak milliós
fizetésére megy el az adóforintunk.
Fát lehet vágni a hátunkon, de az asszonyainkat ne
bántsa senki!
2020. január 28.
"Mocskos rohadt libsikomcsi
g...k! takarodjatok a mail-mról és folyatassátok a hazaárulást a
k...a anyátokban!"
Több mint tíz évet kellett várnunk az első mocskolódó
levélre - nem mintha hiányoltuk volna -, amelyet az
általam szerkesztett online újság kapott. Gondolom a nagyobb
olvasótábort elérő portálok ennél jóval többel
büszkélkedhetnek, de hát egy kis lap örüljön annak is, amit kap.
Fogalmam sincs, hogy mi bőszíthette fel kedves (?)
olvasónkat annyira, hogy e veretes sort leírja, feltételezem, hogy
szokásos heti jegyzeteimből nagy valószínűséggel azt szűrte le, nem
vagyok a kormány barátja. Jól gondolja a kedves (?) olvasónk, én
valóban nem vagyok barátja a kormánynak, az ország korlátlan hatalmú
egyszemélyi vezetőjének, de nem voltam az egyetlen korábbi
kormánynak, kormányfőnek sem. Újságíróként nem feladatom a
csodálatuk, sokkal inkább a hatalom ellenőrzése, a visszásságok
közzététele, megírása. Mármint, ha igazi újságíró és nem az éppen
uralkodó hatalom kézből etetett propagandistája vagyok. Félreértés
ne essék, azt sem ítélem el, hiszen élni kell, ahhoz meg pénz kell,
amiből lakhatást, közköltségeket, a gyereknek az iskoláztatást lehet
fizetni, meg néha elmenni moziba, étterembe, esetleg talán még
nyaralni is, vagyis a propagandista lét is a megélhetés egyik
formája.
Visszatérve a kedves (?) olvasóra, nem értem pontosan
mi csapta ki nála ennyire a biztosítékot, hiszen sok éve kapta nap
mint nap az újság hírlevelét, amelyről bármikor le is iratkozhatott
volna. Nagy valószínűséggel a mindent beborító gyűlölethangulat
hatása alá került, amellyel mintegy elhelyezte magát a kormányzati
szélsőjobbon, szemben a liberálisokkal, kommunistákkal,
értelmezése szerint a hazaárulókkal.
Bizonyára még a legbőszebb rendpárti, tekintélyelvű
beállítottságú felebarátunk is sok liberális vonást mutat fel
cselekedeteiben, ha gyermekeiről, családtagjairól, barátairól van
szó. És lehetnek a politikailag liberális - hazai szélsőjobbos
értelmezés szerint: zsidó - gondolkodók is szélsőségesek.
Bonyolult az élet.
Napjainkban, ha valakit bántani, sérteni akarnak,
azonnal ráragasztják a libsi és komcsi (másik oldalon a náci)
bélyeget, ehhez pedig szinte kötelezően tartozik a hazaáruló
kifejezés is. Csak a tisztázás kedvéért idézem a Büntető
Törvénykönyv idevonatkozó passzusát: "Hazaárulás: Az a
magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi
épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi
kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot
vesz fel vagy tart fenn..." tettét "... súlyos hátrányt
okozva, állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával,
háború idején vagy külföldi fegyveres erő behívásával vagy
igénybevételével követi el..." Vagyis ez és nem a kormánnyal
egyet nem értés a hazaárulás.
A libsikomcsi ezek után már szót sem érdemel.
2020. február 4.
- Te tudtad, hogy K. doktori
címet szerzett?
- Igen, vett egyet.
Doktori címhez sokféleképpen juthat egy ember, de
mindegyik tanulással jár. Van orvosi, gyógyszerészi, jogi, műszaki
és még jó néhány másfajta doktorátus, és van a tiszteletbeli,
díszdoktori cím, de ez utóbbi nem doktori fokozat, hanem kitüntetés.
És egy ideje létezik az aposztrófos doktori cím is.
Néhány évvel ezelőtt egy gyulai székhelyű egyesület
vezetője állt elő a 'Dr cím ötletével. Ebben a Dr előtt
szerénykedő aposztróf a találmány, amelyet a feltaláló állítása
szerint le is védetett a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalánál,
ezért szerinte az aposztrófos doktorság bejegyzett védjegy és
licencjogokkal rendelkezik, vagyis akiknek van ilyenük, jogszerűen
viselhetik nevük előtt. A hivatal ez ellen tiltakozott, mondván, a
valóság az, hogy a védjegy csak a 'Dr logóra és elnevezésre
vonatkozik. Állítólag vannak, akiknek nevük 'Dr előtagját még
az okmányiroda is bejegyezte, vagyis személyi okmányaikra is
felkerült.
Azt gondolná a jogkövető állampolgár, hogy a hatalom
hivatalból jár el a csalók ellen, akik doktori címet adományoznak
potom pár százezer forintért. De legalább ilyen csalók azok is, akik
nevük elé biggyesztik a 'Dr előtagot, hiszen ezzel becsapják
mindazokat, akikkel valamilyen ügybe keverednek, de mindez egyelőre
büntetlen marad.
Az aposztrófos doktori címnek van egy másik elnevezése
is: parabolikus (jelen értelmezésben képletes) doktor.
Mindmáig büntetlenül vásárolhatja és használhatja a
parabolikus doktorátust az, aki licencjogot szerzett rá, vagyis
kipengette érte a százezreket. Addig nincs is túl nagy baj, amíg az
áldoktorok nem veszik túl komolyan magukat és mondjuk egy
érettségivel és 'Dr címükkel nem kezdenek el embereket
gyógyítani. Nehogy azt higgye valaki is, hogy ez nem történhet meg,
a parabolikus doktori címeket előszeretettel vásárolják többek
között természetgyógyászok. A gyógyász neve előtt büszkélkedő 'Dr
láttán a gyógyulásra váró beteg joggal gondolhatja, hogy a doktor úr
(vagy asszony) hosszú egyetemi évek alatt sajátította el azt a
tudást, amelynek birtokában igazán szakavatottan nyúl az ő testéhez.
Amúgy, ahogy a sajtóban többfelé is megjelent, a
doktorandusz a pénzen túl sem kapja könnyen a doktori címet, hiszen
az általa választott témakör ismereteiről általában közel egy órában
kell számot adnia egy vizsgáztató tanács előtt. Nem, ez nem vicc.
Azt, hogy hány aposztrófos, vagy parabolikus doktor
kezel, gyógyít bennünket, hányan végeznek jogi munkát, nemigen lehet
tudni, de egyes információk szerint számuk már messze meghaladja a
százat. Ahogy olvastam, van közöttük pedikűrös, kőműves és rendőr
is.
Arra gondoltam, ha egy nagyobb összeghez jutok, lehet
hogy veszek magamnak doktori címet én is. Kettőt. Egyet a nevem elé,
egyet utána.
2020. február 11.
A minap Dél-Koreában feltámasztottak
egy pár éve betegségben meghalt kislányt, aki találkozott és beszélt
is az édesanyjával.
Nem, nem vagyok részeg, még csak tudatmódosító szert
sem szedek, vagyis ép elmével írtam le mindezt, amit nem is én
találtam ki. Az említett feltámasztás sem tartozik a csodák
kategóriájába - vagy ki tudja - hiszen mindez
virtuálisan, csakis a technikának köszönhetően és látszólagosan
történt meg.
A dél-koreai Csang Csi Szung négy éve elvesztette
hatéves kislányát, Najont, aki egy ritka betegségben halt meg. Egy
tévéműsor keretében azonban virtuálisan rekonstruálták a kislányt,
az édesanyával történt találkozót pedig a minap le is adták
Dél-Koreában. Mint a híradásokban olvasható, anya és lánya a
műsorban egy közös emlékekkel teli parkban találkozott.
Csak azért nem minősítem első felindulásomban mindezt
álhírnek, mert ma már mindenki átélheti a virtuális valóság
élményeit például játékokban. A technológia fantasztikus, a távlatok
beláthatatlanok. Ugyanakkor még belegondolni is borzasztó, hogy mit
érezhetett az a dél-koreai anya, akitől halálából virtuálisan
feltámasztott kislánya megkérdezte: "Anya! Hol voltál, anya?
Gondoltál rám?".
Anya és kislánya egy virtuális születésnapi partin
vett részt, ahol algalevest, majd tortát ettek, amelynél a
gyertyagyújtás sem maradt el. Érdemes belegondolni, egy gyengébb
idegrendszerű ember egy ilyen élményt követően végképp
elszakadhat a való világtól. Vajon Csang Csi Szung asszony hogyan
éli tovább az életét a virtuális találkozás után, hogyan tudott
másnap visszatérni a valósághoz?
A virtuális valóság létrehozásában rengeteg lehetőség
és megannyi veszély rejlik. Részt vehetünk például egy izgalmas
kalandtúrán a világ legszebb és igen távoli tájain anélkül, hogy
felállnánk kedvenc otthoni fotelunkból, visszautazhatunk térben és
időben a régmúltba, hogy csatákban vegyünk részt, vagy kincseket
keressünk. De például egy-egy tervezett termék kipróbálása során is
hasznos lehet a virtuális tér, ahol viszonylag olcsón megtudható,
hogy fog-e működni és siker lesz-e az új portéka.
De mi lesz, ha a virtuális valóság használata, vagy
éppen élvezete oly mértékűvé válik, hogy az emberiség erre hajlamos
tömege már nem tud majd különbséget tenni a valódi és vélt világ
között? Mi lesz, ha leteszi a virtuális világot szobájába varázsoló
eszközt, amelyben éppen egy gonosz embert üldözött, majd lemegy a
sarki kisboltba kenyéréért, ahol meglát egy, a virtuális gonoszhoz
megszólalásig hasonló embert és folytatva a virtuális harcát, megöli
az illetőt, mert agya összevonja a való és képzeletbeli világot?
A gyanútlan és vétlen áldozat hozzátartozóinak vajmi
csekély vigaszt jelenthet majd, hogy szeretett családtagjukat a
bűntény után akár fel is lehet majd támasztani.
Virtuálisan.
2020. február 18.
- Végigküzdöttem az életemet, a
gyár után esténként maszekban dolgoztam, hogy vigyük egyről a
kettőre. Bezzeg a mai fiataloknak minden az ölükbe hullik -
hallottam a minap egy idősebb férfi kifakadását.
Nem volt könnyű régen, de azért a mai húszas,
harmincas éveikben járó fiatalokat sem érdemes irigyelni. Közismert
a kapuzárási pánik kifejezés, amelyet azokra a középkorú férfiakra
szokás használni, akik félve az öregedéstől pánikszerűen kezdik
habzsolni az életet. Másfél évtizede a kapuzárási pánik mellett
megjelent a húszas, harmincas éveikben járókat érintő újabb fogalom,
az életnegyedi krízis, vagy másként kapunyitási pánik is.
Ahogy a bevezetőben idézett idősebb úr is igazolta,
régebben kevesebb lehetőségük volt az akkori fiataloknak a
kiemelkedésre. Évtizedekig naponta akár két munkahelyen is dolgozni
kellett ahhoz, hogy egy átlagos család majdan jobb módra válthasson,
lakást, házat, autót vehessen, nyaralhasson, gyermeküket
különórákra, egyetemre járathassák. Ezzel szemben ma a céljaik
eléréséhez vezető út, a megfelelési kényszer, a kíméletlen verseny
és a bőség ejtheti zavarba az ifjakat. A túl sok lehetőség
kiszámíthatatlansága, az állandóan változó viszonyok még a
legmagabiztosabbakat is bizonytalanná tehetik.
Szakemberek szerint a kapunyitási pánik legfőbb
jellemzője a döntésképtelenség, a jövő miatti szorongás, az önálló
életbe való belépési képtelenség. Az Y generáció, hiszen róluk van
szó, már beleszületett a fogyasztói társadalomba, számukra
természetes az óriásléptékű technológiai fejlődés, a jólét. Emiatt
is elvárás önmagukkal szemben, hogy minél hamarabb sikeresek,
gazdagok legyenek, kerüljenek mind magasabbra a társadalmi
ranglétrán. Erre közel sem mindegyikük alkalmas, még akkor sem, ha
minden iskolájukat kiválóan végezték el. Vágyaik, az életről
alkotott elképzeléseik messze felülmúlhatják a képességeiket,
lehetőségeiket, emiatt viszont könnyen frusztráltakká is
válhatnak.
Közismert fogalom a mamahotel is, amely azt takarja,
hogy a fiatal nem akarja elhagyni a szülői házat, annak kényelmét,
szolgáltatásait, biztonságát, nem akar önálló életet kezdeni. Ezt
kiválthatja az is, hogy napjainkban a fiatalok egyre tovább tanulnak
és a családi védőburkot még utána sem akarják felcserélni az önálló
lakhatás, munkavállalás, házasság és gyermekvállalás nehézségeivel.
Megdöbbentő, de a statisztikák szerint minden második
fiatalt érinti a kapunyitási pánik. Sok húszas éveiben járó ifjú
igyekszik elnyújtani a kamaszkorát, s hogy megteheti, abban súlyos
felelősségük van a szülőknek is, akik ahelyett, hogy az önállósodás
felé terelnék a fiatalt, ragaszkodásukkal gyermekként kezelik az
időközben felnőtt lányukat, fiúkat.
Nem, egyáltalán nem könnyű ma fiatalnak lenni.
2020. február 25.
Riasztó gyorsasággal terjed a
koronavírus néven elhíresült, súlyos tüdőgyulladással járó
megbetegedés, amelyben már ezrek haltak meg és egyre közelebb
kerül hozzánk is. Sajnos egyelőre nincs megfelelő gyógymódja, bár ha
az ember a közösségi médiát olvasgatja, számtalan hasznos tanácsot
kaphat a kór elkerülésére.
Ezek a tanácsadók egyáltalán nem a megfelelő
higiéniára, a kézmosás fontosságára, tömegrendezvények elkerülésére
hívják fel a figyelmet, (amelyre a szokásos soros gyűlöletkampánya
helyett akár még a kormány is figyelmeztethetne), sokkal inkább a
népi gyógyászat tudományosan sehol sem bizonyított eszközeit
ajánlják hiszékeny embertársaik figyelmébe, akik aztán a bölcs
tanácsokat igen gyorsan meg is osztják más tudatlanokkal azok
okulására.
Az elsők között találkoztam azzal a kijelentéssel,
miszerint aki hisz Jézusban, azon nem fog a koronavírus rontása.
Ebben semmi rossz sincs, hiszen egy hívő ember támaszt nyerhet
hitéből, még ha az a koronavírus ellen vélhetően igen csekély
eséllyel védi majd meg őt. S hogy mennyire nem hazai a jelenség, az
egészségügyi világszervezet, a WHO főigazgatója úgy fogalmazott, már
nemcsak egy járvány (epidémia) ellen harcolnak, hanem az infodémia
ellen is. Az álhírek még a vírusnál is gyorsabban terjednek és
ugyanolyan veszélyesek.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy miután a fokhagymát
már sikerrel alkalmazta az emberiség a boszorkányok elleni harctól,
a háziállatok megrontásától való védelméig, bizonyára a
koronavírus ellen is igen hatásos lehet. De terjed a meleg víz, vagy
tea fogyasztásának, a napozásnak vagy a kézszárítók
használatának védő hatásáról szóló hiedelem is. De ezek sem igazak,
ahogy nem pusztítja el a gaz COVID-19 vírust a szezámolaj, és nem
véd a megfertőződéstől az sem, ha rendszeresen sóoldattal öblögetjük
az orrunkat.
A riadalom és az emberi butaság furcsa dolgokat is
felszínre hoz. A migránsellenes világban a tevékeny, szorgalmas
kínaiakkal úgy általában jól kijönnek az emberek. Most mégis egyes
nyugati városokban ott élő kínaiakat inzultálnak, mintha ők valamit
is tehetnének a hazájukból indult betegségről. A félelem miatt
erősen megcsappant az éttermeik, boltjaik látogatottsága, és az
emberek számottevő része szerint még a Kínából érkező levelek vagy
csomagok átvétele is igen nagy kockázattal jár. A WHO szerint
viszont ez is tévhit mert korábbi vizsgálatokból már tudható, hogy a
vírusok nem sokáig maradnak életben ezeken a felületeken.
Afelől nemigen lehet kétségünk, hogy a vírus előbb
vagy utóbb hozzánk is elér, dolgos népünk lázas
élelmiszer-felvásárlással készül is a veszedelemre. Álhírek és
mindenféle titkos gyógymódok helyett egyelőre csak a gyakori
kézmosás és a higiénés szabályok betartása segíthet.
Esetleg egy jó kis féregűző ráolvasás.
2020. március 3.
Kusza, zűrzavaros világban élünk,
amelyben igen kevés felemelő hírt kapunk az ál- és valódi hírek
áradatában. Pedig jó hírekre nagyon is szükségünk van a
koronavírus-járványtól terhelt hétköznapok sodrában.
Ezért is töltött el örömmel a minap olvasott
információ, miszerint végre megemelik az országgyűlési képviselők
eddigi megalázóan alacsony bérét. Gondoljunk csak bele, többen még a
bruttó egymilliós havi illetményt sem érték el. Igaz,
kiegészítésként azért csurrant cseppent némi apanázs útiköltség,
telefonhasználat, lakhatási támogatás, nagyon olcsó, ám a hírek
szerint finom parlamenti étkezés formájában.
Kicsit elkalandoztam, mert hát a százezres
költségtérítésekkel szemben ugyebár ott vannak a költségek is, már
ha vannak, vagyis ezt nem lenne szabad beleszámítani a képviselői
jövedelmekbe. A lényeg az, ami a borítékban szerénykedik. Az pedig
összehasonlítva egy hazai első osztályú labdarúgó havi jövedelmével,
megszégyenítően alacsony. Mert ugyebár mi az a 8-900 ezer forint?
Hát persze hogy csak morzsa.
Kicsit javított szegény képviselőink helyzetén a
másfél éve megszavazott törvény, amikor is kétszázezerrel növelték
önmaguk bérét a honanyák és honatyák. Nézve az infláció ütemét,
ideje volt most megint srófolni egyet felfelé az alapbéreken. De nem
is ezért történt az emelés, hanem azért, mert a törvény szerint az
alapbérüknek a mindenkori nemzetgazdasági havi átlagos bruttó bér
háromszorosával kell egyeznie. A KSH adatai szerint tavaly 11,4
százalékkal nőtt a magyar átlagbér.
Ez biztosan így van, miért is kételkednék a kormánytól
független intézmény szavaiban, bár sokfelé az országban az ilyen
bérfejlesztések, meg a közel négyszázezres bruttó átlagkereset
többnyire az anderseni mesékbe illenek, különösen, ha az
egészségügyi dolgozók, rendőrök, tanárok és a többiek alacsony
bérére gondolok. Rajtuk kívül még a nyugdíjasoknak sem kell törniük
a fejüket, hogy hova tegyék a rengeteg nyugdíjukat, bár ők azért nem
szólhatnak egy szót sem, hiszen az önmagukhoz bőkezű
képviselőik a nyugállományúak ellátmányát is megemelték 2,8
százalékkal. Egy átlagnyugdíjas akár még havi négyezer forinttal is
többet kap. Na ugye!
A mostani emelés után a képviselői alapbér 989 700
forintról 1 103 400 forintra emelkedik, de így is nettóban csak 733
ezret vihetnek haza a haza szolgálói. Van még némi kereseti
lehetőségük a honért munkálkodóknak, sokak fizetését, nyugdíját
meghaladó pénzt kapnak ugyanis a bizottsági tagságokért is. Amúgy az
országgyűlésben a legmagasabb fizetése a parlamenti rendet
felügyelő és ott fegyelmet tartó, minden magyar ember, még a tőle
eltérő gondolkodású képviselőtársai irányába is messzemenően
elfogulatlan házelnöknek van, az ő bére alig háromszázezerrel,
mindössze hárommillióra nő.
Aki mindezt irigyli jobb, ha szakemberhez fordul.
2020. március 10.
Pár hónap múlva lesz száz éve, hogy a
nagyhatalmak igen gyalázatos módon döntöttek a Nagy Háborút követően
Magyarországról. Ez a trianoni békeszerződés vagy trianoni döntés
néven elhíresült terület- és népességrablás, amely sohasem gyógyuló
sebet okozott a magyarok tudatában.
Bizonyára, amikor majd lecseng a most minden híradást
uraló koronavírus-járvány és ahogy közeledünk június 4-éhez, a
centenáriumhoz, úgy lesz mind gyakoribb téma minden nyomtatott és
online felületen a trianoni döntés. Nem is erről fogok most
beszélni, megteszik azt majd az avatott történészek és az ettől is
szavazatokat remélő amatőr történet(át)írók, a politikusok. A döntés
a legtöbb magyar számára máig megérthetetlen, azoknak, akiknek
családját érintette, feldolgozhatatlan.
S hogy mennyire bonyolult is volt a világ
1919-1920-ban, majd a rákövetkező évtizedekben (mikor nem az?) jól
mutatja, egy operettdal sorsa is. A minap olvastam a legnagyobb
látogatottságú hírportálon egy érdekes összeállítást a Szép vagy,
gyönyörű vagy Magyarország című dalról. Ahogy a cikk szerzője írta,
ez az a dal, amelyet egyformán betiltott a nyilas, majd a kommunista
és szocialista hatalom is.
Az 1920-ban íródott, 1922-ben bemutatott Hamburgi
menyasszony című operett egyik betétdaláról van szó. S miután a
bemutató két évvel követte a szégyenletes trianoni békeszerződés
határozatait, az országcsonkítást, az amúgy eredetileg sem politikai
tartalommal, sem Trianonra utalással nem bíró dal vált a
leghazafiasabb nótává.
Az operettben egyébként egy meglehetősen bugyuta
szerelmi párbeszéd szövegkörnyezetében csendül fel az a dal,
amelyet a szerzők származása miatt tiltott be a nyilas hatalom. És
nem volt kedvelt a kommunizmus, majd szocializmus évei alatt sem,
mert irredenta szövegűnek ítélték meg az akkori vezetők, vagyis
az elvesztett szülőföld visszafoglalására, az anyaországhoz
visszacsatolására buzdító zeneműként tartották nyilván.
A rendszerváltásnak nevezett esemény óta a dal újra
szabadon játszható és ahogy látjuk a jelenlegi hatalom múltba
révedését, ez így is marad - helyesen - még sokáig. A
dalt művészi alkotásként nemigen tartják sokra mindazok, akik távoli
múltban történt eseményként kezelik a százéves trianoni döntést és
még az operett szerelmesei sem nagyon ismerik, kedvelik a dal
környezetét adó operettet.
Nyilvánvalóan mindezt az elgázosításokat már meg nem
érő, 1935-ben elhunyt Vincze Zsigmond zeneszerző és az 1945
februárjában az egyik haláltáborban meggyilkolt Kulinyi Ernő
szövegíró, a leghazafiasabbnak tartott magyar dal két zsidó
származású szerzője sajnálattal venné tudomásul.
Daluk sorsában, mint cseppben a tenger, benne van az
elmúlt száz évünk.
2020. március 17.
Ülök a szobámban és egyre inkább
eluralkodik rajtam a bizonytalanság. Miután sok százezer társamhoz
hasonlóan a szakértők által is a koronavírus-fertőzés miatt
leginkább veszélyeztetettnek tartott korosztályba tartozom,
mindinkább fogékonnyá válok a rám ömlő riasztó hírekre.
Mindeddig bíztam abban, hogy a világ legjobb koponyái
hamarosan megtalálják a 21. század eddigi legsúlyosabb járványává
vált SARS-CoV-2 humán koronavírus által okozott COVID-19 betegség
ellenszerét. De ahogy haladunk előre az időben és ahogy növekszik
elsősorban a korosabbak között a vírus okozta megbetegedésben
elhunytak száma, úgy tapasztalom magamon és a környezetemben élő,
hasonló korú ismerőseimen az ijedtséget. A bőszen burjánzó álhírek
mindezen még tovább rontanak. Nem csoda, hogy sokan igyekeznek
bespájzolni mindenből, amelyekről úgy gondolják, velük túlélhetik a
járványt.
Reggel kétségbeesve hívott az egyik ismerősöm, hogy
mit tudok, mi lesz velünk, idősebbekkel, bezárnak bennünket a
lakásunkba? Aggodalma átragadt rám is, elindultam hát venni némi
élelmet, hogy párommal legalább két hetet kibírjunk nagyobb koplalás
nélkül, ha tényleg bezár bennünket egy rendelet a lakásunkba.
Sok kormányzati intézkedésre nehezteltem már,
különösen azokra, amelyek leginkább a széthúzást, a gyűlöletkeltést
szolgálják, a politikai ellenfelek és választóik ellen szólnak, de
ezúttal nem teszem. Úgy látom, most valóban komolyan veszik az
illetékesek a bajt. Sajnos a tájékoztatás messze nem kielégítő,
pedig a pánik ellen, amelynek azért már érezhető a szele, a
valósághű tájékoztatás elengedhetetlen. Például kiállhatna egy még
szavahihető vezető és az összes tévécsatornán elmondhatná, hogy ne
vásároljunk fel mindent, fölösleges, mert a kereskedelem
működik majd és az állam még ebben a világbajban is igyekszik
megtalálni a beszerzési forrásokat. Már ha erre valóban képes.
Vélhetően ez lenne a helyes út, ahogy az is, hogy
szlovák mintára minden polgár ingyen és házhoz szállítva kapjon
szájmaszkot, vagy hogy a kormány az erre szakosodott gyáraktól
rendeljen meg nagymennyiségű kézfertőtlenítőt, szájmaszkot,
védőfelszerelést az orvosoknak, ápolóknak, továbbá ugyancsak e szerv
rendelje el más országokhoz hasonlóan a koronavírus tesztek
sokaságának elvégzését.
Kerül, amibe kerül, hiszen az utcákat járó,
géppisztolyt kézben tartó katonák nem lesznek alkalmasak megvédeni
bennünket ettől az ellenségtől. Pénz most nem számíthat, legfeljebb
leállnak a stadionépítések, a védekezésre kell felhasználni a
kormányzat önfényezésére, vagy a gyűlöletkeltésre szánt
milliárdokat, és talán még akkor sem történik komolyabb baj, ha a
hatalom kézből etetett dúsgazdagjai egy darabig nem tollasodnak
tovább.
De miután mindezekre kevés remény van és mert a magyar
egészségügy olyan, amilyen, most már tényleg kezdek aggódni.
2020. március 24.